Ree Drummond - Tűsarkúban a prérin Pioneer woman, a nő akit a világ követ

Ree Drummond - Tűsarkúban a prérin Pioneer woman, a nő akit a világ követ

HOGYAN LESZ VALAKI A VILÁG EGYIK LEGBEFOLYÁSOSABB BLOGGERE? ÚGY, HOGY EGY ÉJSZAKÁN BELEBOTLIK EGY COWBOYBA, EGY VÉRBELI COWBOYBA, ÉS PILLANATOK ALATT BELESZERET. Ree Drummonddal pontosan ez történt. És ez a szerelem felforgatta az életét. Nem lett elkényeztetett kaliforniai feleség, ahogy tervezte, hanem négygyerekes családanya egy óriási farmon, ahol a napjai reggel ötkor kezdődnek. De éppen így lett az a nő, akit a világ követ. Ma már a The Pioneer Woman című blogjára havonta 22 milliószor kattintanak rá, a világ 25 legbefolyásosabb bloggere között tartják számon, míg a családi kategóriában a második legnépszerűbb blog az övé. Milliók kíváncsiak arra öt földrészen, mit és hogyan főz; mit mutat meg a fotóin a farmról és az övéiről; hogyan boldogul a gyerekneveléssel, hiszen mind a négyet ő tanítja otthon; mit gondol a családról, az életről, a világról. Olvassák, utánozzák és szeretik. És a sikertörténetnek ezzel még nincs vége. Van már eladási listát vezető szakácskönyve, kedvelt mesekönyve, tévés főzőműsora, és a róla készülő film főszerepére már kiválasztották Reese Witherspoont. De mindez nem alakult volna így, ha egy éjszakán nem botlik bele egy cowboyba, egy vérbeli cowboyba. És nem szeret bele pillanatok alatt. Olyan ez a szerelem, amilyen csak a regényekben létezik. Ám ez a könyv éppen arról szól, hogy igenis van ilyen szerelem a mindennapokban is. RECEPTEKKEL A VILÁG EGYIK LEGNÉPSZERŰBB GASZTROBLOGJÁRÓL!

Fordította Kereki Noémi

Ree Drummond

TŰSARKÚBAN A PRÉRIN Pioneer Woman A NŐ, AKIT A VILÁG KÖVET

pioneәr books 2011

A fordítás az alábbi mű alapján történt: Ree Drummond: The Pioneer Woman. Black Heels to Tractor Wheels Copyright © Ree Drummond, 2011 Hungarian translation © Kereki Noémi, 2011 Minden jog fenntartva!

Kiadja a Pioneer Books Könyvkiadó Kft., 2011 www.pioneerbooks.hu [email protected] Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Beke Csilla Borítóterv: Tabák Miklós ISBN 978-963-08-2019-6

A gyerekeimnek… Anya szeret titeket. A férjemnek… Anya téged is szeret.

TARTALOM Bevezető Első rész 1. Egyszer volt, hol nem volt az ország közepén 2. Ifjú szívek lángra gyúlnak 3. Vég és kezdet 4. Hisztérika 5. Ez a végzetem 6. Fejjel a falnak 7. Viszlát, Chicago! 8. Vigyázat, jövök! 9. Édes megadás Második rész 10. Ásó, kapa, izzadtság 11. Együtt a poros úton 12. Újra szól a hatlövetű 13. Mi van a kezemben? 14. Majdnem meghalt csizmával a lábán 15. Végre nyeregben 16. Tűz a nyugati égbolton 17. Kínpadra küldve 18. Messze még a paradicsom 19. Ismeretlen vizeken 20. Micsoda égés! 21. Ha ezt Vera látná… Harmadik rész 22. Lefülelt nászút 23. Felborult az egyensúly 24. Isten hozott itthon! 25. Az igazság napja 26. Árnyoldal 27. Későbbre halasztva 28. Mikulás cicanadrágban 29. Életemet egy reggeliért 30. Vidéki lány 31. Lehet ennél csodálatosabb? 32. Mit hozott a gólya? 33. A pokol bugyrai 34. Keljfeljancsi 35. Szelek szárnyán Receptek Köszönetnyilvánítás

BEVEZETŐ Néhány évvel ezelőtt egy napon elkezdtem lejegyezni annak a történetét, hogyan ismerkedtem meg a férjemmel és lettem a felesége. Egy ültő helyemben eljutottam az első fejezet közepéig, aztán abbahagytam az írást, bedugtam a fiókba, és mentem a dolgomra. Nem sokkal később, egy reggel arra ébredtem, hogy – rám nem jellemző módon – írói válság kerített hatalmába. Még sosem fordult elő velem ilyen, pedig régóta folyamatosan blogolok, ám aznap agyhalott voltam. Mondhatni, kínomban húztam elő a fiókból a korábban hirtelen összehozott szöveget. Abban biztos voltam, hogy az olvasóim egy része érdekesnek fogja találni a szerelmi történetet, ráadásul szerettem volna valami újat is adni az internetes oldalamon. Elmondtam pár Miatyánkot, reménykedtem, hogy nem fogják utálni az írásomat, aztán közzétettem a blogon. Meglepetésemre, az olvasók reagáltak… és újabb fejezetet kértek. Még aznap éjszaka megírtam. A második vezetett a harmadikhoz, majd a negyedikhez. A ThePioneerWoman.com olvasóinak bátorítására heti rendszerességgel tettem közzé online részleteket az igaz szerelmünk történetéről, tele romantikus izgalmakkal és le nem zárt kérdésekkel az epizódok végén. Tizennyolc hónapon keresztül beépült az írói napirendembe, a barátaim és az olvasóim pedig mindvégig kitüntető figyelemmel követték az események alakulását. Szerettem csinálni. Jó volt visszatekinteni és emlékezni. Ez idő alatt több mint negyven fejezetet írtam meg, és még csak az esküvőnkig jutottam el. Eldöntöttem, hogy az online verziót ott megszakítom, majd azonnal elkezdtem írni a folytatást, amely egészen a házasságunk első évfordulójáig tartott. Ez a könyv a két történet ötvözete. A szórakoztató romantikus családregényé, amit a honlapon tettem közzé (kibővítve néhány új sztorival), és ami a megismerkedésünk estéjétől a nászutunkig tart, valamint az új részé, ami a házasságunk kezdeti időszakát örökíti meg. Remélem, szeretni fogod a történetet. Remélem, megmosolyogtat. Remélem, emlékeztet majd arra, miért is szerettél bele valakibe. És ha esetleg még nem találtál rá a szerelemre, remélem, ez a könyv megmutatja, hogy néha a szerelem talál meg téged… talán akkor, amikor a legkevésbé számítasz rá.

1. fejezet EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT AZ ORSZÁG KÖZEPÉN – Lazulj

már el! – mondtam magamnak, miközben elterültem az egykori gyerekszobámban az ágyon. Bár eredetileg csak villámlátogatásra ugrottam haza oklahomai szülővárosomba, mostanra már minden talpalatnyi helyet elárasztottak az egyetemi útmutatók, az önéletrajzom megcsillagozott piszkozatai, a létező összes kiadó chicagói lakás leírása és egy J. Crew katalógus, amelyből éppen megrendeltem egy 495 dolláros téli szövetkabátot olajzöld színben (a barna szóba sem jöhetett, mivel vörös vagyok), hiszen mégiscsak Chicagóba készülök, emlékeztettem magam, ami klasszisokkal hidegebb, mint Los Angeles, amit csak néhány hete hagytam magam mögött. Napok óta csak ezzel foglalkoztam – kerestem, korrigáltam, vásároltam, rendeltem –, és már teljesen kikészültem. A szemeim vörösek voltak a sok olvasástól, az ujjaim ráncosak az állandó nyálazástól és lapozgatástól, a kedvenc pihe-puha otthoni zoknim pedig koszos és megviselt a folyamatos cirkálástól. Szünetet kellett tartanom. Úgy döntöttem, leugrom a J-Bárba, a helyi szórakozóhelyre, ahol pár barátom összejött egy-két karácsonyi italra. Már amúgy is órák óta vágytam egy pohár fehérborra, aminek az elkortyolgatása korábban még csak kecsegtető lehetőség volt, ám mostanra elengedhetetlenné vált. Mondhatni életmentő megoldássá. Viszont rossz volt rám nézni. A mintapéldánya voltam annak, aki még a szobáját sem hagyta el az utóbbi negyvennyolc órában. Nem mintha akárkinek is tetszeni akartam volna. Ráadásul a város, ahol felnőttem, bár a lehetőségekhez képest szép és jómódú volt, de mégsem az a típusú közösség, ahol egy péntek esti programhoz nagyon ki kellene csípni magunkat. Ezzel a tudattal arcot mostam, fekete tussal kihúztam a szemem – ami egyértelműen kötelező egy világos bőrű, kék szemű vörösnek –, és kiengedtem a hajam a szoros lófarokból. Magamra kaptam a fakókék garbómat és a kedvenc szakadt farmeromat, kentem egy kevés ajakbalzsamot a számra, és már kint is voltam a házból. Tizenöt perccel később pedig már a barátaim és a jól megérdemelt italom társaságában ültem kellemesen ellazulva, ami nemcsak az első pár kortynak volt köszönhető, hanem annak a megnyugtató tudatnak is, hogy a körülöttem lévőket ezer éve ismerem. És akkor megláttam – a cowboyt – a bár túloldalán. Magas volt, erős, rejtélyes, üvegből itta a sört, farmert és cowboycsizmát viselt. Na és a haja! Nagyon rövid és ezüstösen ősz volt, mondhatni túl ősz ahhoz képest, amit az arca árult el a koráról, de ahhoz éppen eléggé, hogy engem elrepítsen egy álomvilágba, amelyben csak Cary Grant létezett az Észak-Északnyugatban. Ám amíg az utóbbi csak egy vágyálom volt, addig ez a Marlboro Manre hasonlító figura nagyon is valóságos, és szinte csak egy karnyújtásnyira tőlem. Rövid mustrálás után vettem egy mély lélegzetet, és felálltam. Látnom kellett a kezét. Elegánsan átoldalaztam a bárnak abba a részébe, ahol állt. Nem akartam túlzottan átlátszó lenni, ezért elkaptam egy koktélcseresznyét az italos tálcáról, a szalvétámra tettem, és közben vetettem egy gyors pillantást a kezeire. Nagyok és erősek voltak. Bingó! Percek sem teltek el, és már beszélgettünk. Kiderült, hogy negyedik generációs marhatenyésztő, akinek a farmja bő egyórányira fekszik az én kulturált és összetartó kisvárosomtól. Az ükapja a 19. század végén Skóciából érkezett az ország közepébe, ahol feleségül vett egy helybeli lányt, majd nagyon sikeres kereskedő lett. Az ő fiai kezdtek el területeket vásárolni és azokon megalapozni a tenyésztést, majd az ő leszármazottaik is ugyanezt folytatták az egész környéken. Persze, nekem minderről halvány fogalmam sem volt. Miközben hallgattam, az egyik lábamról a másikra álltam a tűsarkú csizmáimban, és idegesen pillantgattam körbe a bárban. Néztem lefelé. Néztem a barátaimra. És nagyon erőlködtem, hogy az ő jéghideg kék szemeibe még véletlenül se

nézzek túl ácsingózóan, vagy ami még rosszabb, ne tűnjek úgy, mint akinek csorog a nyála ez után a cowboy után. Ráadásul volt nekem még feladatom erre az estére: tanulni, tökéletesíteni az önéletrajzomat, kifényesíteni a kedvenc fekete cipőimet, vagy kazettán 3944-edszer is újra megnézni a West Side Storyt. De mielőtt észbe kaphattam volna, eltelt egy óra, majd még egy. Átbeszéltük az éjszakát, a bár elhomályosodott körülöttünk, ugyanúgy, mint a West Side Storyban, amikor Tony és Maria megpillantották egymást a tömegen keresztül. Miénk az éj, csak kettőnké az éj. A barátaim csak kuncogtak, és az italaikat szopogatták az asztalunknál, ahol jó régen faképnél hagytam őket, és nyilvánvalóan nem kerülte el a figyelmüket, hogy a vörös barátnőjüket villámcsapás érte. De még mielőtt belekezdtem volna a kedvenc dalom második versszakába, az én Tonym – ez a rejtélyes cowboy – hirtelen bejelentette, hogy mennie kell. Mennie?! Mégis hova? Van hely ezen a füstös kis báron kívül is? Neki volt. Ő meg a bátyja ugyanis karácsonyi pulykát készültek sütni a rászorulóknak a kisvárosukban. Hmm, még rendes is, gondoltam, miközben gyötrő fájdalom nyilallt a belsőmbe. – Szia! – köszönt el egy félszeg mosollyal. És a szemrevaló csizmái már ki is sétáltak a bárból. A farmerja olyan tökéletes testet takart, hogy kétség sem fért hozzá: gránitból faragták. A tüdőm összeszűkült, még mindig éreztem az illatát a helyiség füstös levegőjében. Még a nevét sem tudtam. Csak reménykedtem, hogy nem Billy Bobnak hívják. Biztos voltam abban, hogy másnap reggel felhív, mondjuk 9.34-kor. Meglehetősen kis közösség a miénk, megtalál, ha akar. De nem akart. Nem hívott 11.13-kor, de még 14.49-kor sem, sőt semmikor aznap, azon a héten vagy abban a hónapban. Így nem tehettem mást, állandóan elhessegettem a gondolatot, amikor eszembe jutott a kék szeme, az izmos karja, a megfontolt, de határozott stílusa, amely annyira más volt, mint a városunkban élő fiúké, akikkel az utóbbi néhány évben randiztam. Mardosott a csalódottság. Egyáltalán nem számít, mondogattam magamnak. Hiszen Chicagóba megyek. Egy új városba. Vár egy új élet. Semmi szükség arra, hogy akárki miatt itt ragadjak, főleg nem egy mákos hajú, farmeres cowboy miatt. A cowboyok lovagolnak, mintás kendőt kötnek a nyakukba, a szabad ég alatt pisilnek és fúrnak-faragnak. A gyerekeiket Dollynak meg Travisnek nevezik el, és countryzenét hallgatnak. Márpedig ez a totális ellentétem.

Hat hónappal korábban J-jel egy szusibárban ültem,

amikor közöltem vele, hogy elhagyom Los

Angelest. – Csak hazamegyek, egy rövid időre – mondtam neki. Mire ő idegesen jó nagyot harapott a tengerisünbe. Már évek óta Los Angelesben voltam, és ebből négyet vele töltöttem. Amióta a főiskola elkezdődött, dúskáltam minden lehetőségben, amit L. A. csak adhatott, legyen az kulináris élvezet, vásárlás vagy szórakozás. Mivel viszonylag nyugalmas részéről érkeztem az országnak, ez a nyüzsgés úgy hatott rám, mintha egy gyerek beszabadulna a cukorkaboltba. Az egyetem négy évét nemcsak a dolgozatok, az esszék és a tanórák jelentették, hanem a hírességek bámulása, a finom ételek és – persze – a pasik. Mindent kipróbáltam: buliztam a Sunset Stripen, belefutottam Madonnába és Sean Pennbe egy moziban, megcsókoltam James Garnert egy liftben, és átéltem a Rodney King-tárgyalás ítéletének utózöngéit. Ennek fényében talán furcsa, de ahogy ott ültem J-jel, hirtelen tudtam, hogy ennyi elég volt. Nem Los Angelesből, hanem J-ből. Ennek a kedves dél-kaliforniai fiúnak fogalma sem volt arról, hogy létezik élet a Mojavesivatagon túl is. A főiskola óta olyanok voltunk, mint a sziámi ikrek, de most, négy évvel később, teli szájjal bejelentettem, miközben uborkás tekercset és édes-szójaszószos omlettet, a tamagót rágcsáltam, hogy elhagyom a várost és hazamegyek, nem pedig vele San Fraciscóba, ahol alig egy héttel korábban elfogadott egy mérnöki állást. Azért vállalta, mert remek lehetőség volt, és úgy tervezte, hogy én is költözöm vele. Ami teljesen logikus lépés lett volna egy olyan pár életében, amelyik már négy éve együtt él. Eleinte még én is hajlottam rá, de aztán a józan eszem a vállamnál fogva megrázott, hogy térjek magamhoz.

Nem akartam Kaliforniában maradni. Nem akartam J-jel maradni. Ki akartam szabadulni, el akartam menni onnan. Már egy ideje foglalkoztam a gondolattal, ám ami eleinte még csak bimbózó vágyakozás volt a megszokott életem iránt, az J munkavállalásával sziklaszilárd és mindent elsöprő döntéssé formálódott. Rájöttem, hogy nekem újra a Középnyugaton van a helyem. Talán Chicagóban. Ott közelebb lennék a családomhoz és a barátaimhoz is, csak egy rövid repülőútba kerülne, ha látni akarnám őket, nem pedig két vagy rosszabb esetben három átszállásba, ami egy egész napot vesz igénybe. Ráadásul az az éghajlat jobban illik a bőröm színéhez is. De ami a legfontosabb, messze lennék ettől a fojtogató, tankönyvi példázatba illő, sehová nem vezető kapcsolattól. Ha most nem megyek, idővel még nehezebb lesz megtennem. – Nem költözöm veled – jelentettem ki. – Szerintem nem lenne helyes döntés. És ezzel megindult az egysoros magyarázkodások folyama: – Nem tarthatok csak úgy veled. – Meg kell tanulnom a saját lábamon állni. – Már azt sem tudom, mit keresek itt. Ezek a hangzatos közhelyek olyan sűrűn ömlöttek belőlem, mint a wasabi, amit a szójaszószomba kevertem. És közben nagyon utáltam mindazt, amit mondtam. – Ez csak átmeneti lenne…, hogy elrendezzem a régi dolgaimat… – folytattam. – De visszajössz, ugye? – kérdezte J, és közben jól meghúzta a szakét. J. Valójában soha nem értette meg.

Néhány héttel később beléptem a szüleim házának ajtaján. A normálisan fakó és szeplős arcom természetellenesen bronzos volt a nagy sétáktól, amiket az utóbbi néhány évben Los Angelesben tettem meg a kocsimig. Az előszobában ledobtam kaliforniai csomagjaimat, felszáguldottam a szobámba, és azzal a lendülettel arccal lefelé rávetődtem gyerekkorom ágyára. Szinte azonnal el is aludtam, és a következő egy hétben alig hagytam el a halványbarack paplan nyújtotta vigasztaló menedéket. Szeretett kiskutyám, Puggy Sue mellém kuporodott, és el sem mozdult onnan napokig. Bársonyos fülei valósággal simogatták zavarodott, tévelygő szívemet. Tizennyolc hónappal idősebb bátyám, Mike néha odaült mellém, ráadásul nem is volt ennél jobb dolga. Fejlődési rendellenessége miatt tökéletesen boldog volt attól, ha megpaskolhatta a fejemet, és elmondhatta, hogy milyen csinos vagyok, vagy beszámolhatott arról, hogy kekszet evett valamilyen szósszal, vagy egy „sa-sa-sajtos om-omlettet” aznap reggelire. Ezekre annyira figyeltem oda, mint ha az elnök évértékelő beszédét hallgattam volna. Mégis olyan jó volt otthon lenni! Előfordult, hogy Mike megkért, vigyem el a törzshelyének számító 3-as számú tűzoltóállomásra, de nemet mondtam, mivel szemmel láthatóan túlságosan elfoglalt voltam. Ezen ő megsértődött és nagy robajjal elrohant, én pedig visszaaludtam. Mit tagadjam, csodálatos volt. Annyi időre mindig felébredtem, hogy átlapozzam az éppen aktuális magazint, vagy manikűrözzek, netán heverészve bámuljam a halvány barnásszürke virágos tapétámat, és közben rendezgessem rajta a fehér mintákat, ahogy kislánykoromban csináltam. Néha sírtam is. Az igazság az volt, hogy J rengeteget kivett belőlem. Annyira erősnek és magabiztosnak akartam tűnni, mint amilyennek hittem magam, pedig olyan szánalmasan hagytam, hogy Kaliforniában teljesen a befolyása alá kerüljek. Szégyelltem magam, amiért ilyen csapdába léptem. A bizonytalanság és a félelem mély bugyrába, ahová minden fiatal nő legalább egyszer eljut élete során. Egyszer… – ha szerencsés. Sírtam a megkönnyebbüléstől is. Mintha több tonna feszítő, sűrű érzelmi levegő távozott volna a belsőmből. Napokon keresztül csak ki-belélegeztem, de még így is folyamatosan áramlott ki belőlem sípoló hanggal. Sírtam azért is, mert én hagytam el J-t, és nem ő engem, ami még nagyobb szívás lett volna. Sírtam, mert kedves volt, és már nagyon megszoktam. Sírtam, mert hiányzott.

Hogy

elüssem az időt, átjártam Ga-Ga nagymamához a tőlünk alig negyven kilométerre levő kisvárosba. A barátnőivel meghívtak, hogy csatlakozzam a szokásos csütörtök esti vacsorapartijukhoz, amit az Ideal Caféban tartottak. Az első vacsorám Ga-Gával, Ruthie-val, Delphiával és Dorothyval fárasztó és elképesztő volt. Én rendeltem magamnak egy vegetáriánus köretet, egy krumplipürét, amit konzerv zöldbabbal tálaltak, a hölgyek pedig olyan borzalmakat ettek, mint májat hagymával, rántott csirkefalatokat és egybesült fasírtot, közben pedig olyan magasröptű témákat érintettünk, mint a közelgő templomi gála, a visszavonult tanárok javára tartott süteményvásár bevétele, vagy hogy mennyit nőttek a szomszéd gyerekei. Befejezésül mindannyian ettek a kétféle süteményből – ami csakis rebarbarás és citromos habcsókos pite lehetett –, én viszont csak egy diétás kólát engedélyeztem magamnak, és megállás nélkül az órámat néztem. El nem tudtam képzelni, hogy miért fontosak annyira nekik ezek az összejövetelek. Vajon nem is sejtik, hogy milyen kicsi az ő kisvárosuk? Hogy milyen hatalmas Los Angeles? Tudják, hogy az egész világ odakint van? Ők sosem unatkoznak? Nagyon szerettem Ga-Gát, de ez vidéki idill már nekem is túl sok volt. Én ennél többre vagyok hivatott. Sokkal többre. Amikor végre megették a süteményeket, udvariasan elköszöntünk egymástól, én pedig hazamentem, és újabb két napon keresztül nem keltem fel az ágyamból. Aztán néhány héttel később egy reggel kipattantam, és többet vissza sem bújtam, csak éjszaka aludni. Miért is búslakodom én itt? Volt egy kevés pénzem a bankban, ráadásul az utóbbi időben szinte egy fillért sem kellett költenem, köszönhetően a kellemes ingyenes kis kuckónak a szüleim házában a golfpályán. Eljött az idő, hogy megtervezzem a chicagói életemet. És J – állandó társam az utóbbi 1460 napban (egy-két óra ide vagy oda) – még látóközelségben sem volt. Nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy a húszas éveiben járó fiatal nő vagyok, aki nem mellesleg szabad préda. Akkor is, ha ezt J még nem tudta.

A J-Bárban történt emlékezetes találkozásomat követően Tracy, egy oltári klassz szőke ügyvéd volt az első próbálkozásom. Négyszer randiztunk, jókat nevettünk, de túl öreg volt hozzám – majdnem harminc –, és talán csapodárnak gondolt engem. Tracy után jött Jack, a teniszedző angol segítője a klubban. Klassz srác volt, tényleg, szerettem az akcentusát, de mivel két évvel utánam született, sajnos, túl fiatal volt. Aztán jelentkezett egy régi táboros ismerősöm a templomból, aki messze lakott, de hallotta, hogy visszatértem Oklahomába. Aranyos, de hosszú távon nem nagy parti. Őket egy sor feledhető tucatrandi követte. Ekkor találkoztam Mr. B-vel, a férfival, aki tizenhat évvel volt nálam idősebb, és nem csókolt rosszul. Igazából csak erre terjedt ki Mr. B-vel a kapcsolatom. Csókolóztunk. Tracy néhány mozi és egy vagy két vacsora után dobbantott. Jackkel és a kutyájával sétáltam néhányszor. Mr. B és én… nos, mi csak ültünk és smároltunk. És ebben ki is merült a találékonysága. Úgy viselkedett, mintha a csókolózás létezését akkor fedezte volna fel, amitől az ajkaim állandóan kisebesedtek. De azért nagyszerű volt. Nem volt kötődés, kockázat vagy hatalmas jutalom. Ám egy hónap után meguntam, hogy annyi ajakbalzsamot kellett vennem, ezért kíméletesen, de szakítottam vele. Következő este sírva hívott fel, hogy engem jelölt meg az életbiztosítása kizárólagos örökösének. A közös egy hónapunk alatt ugyanis Mr. B valamikor eldöntötte, hogy márpedig én vagyok neki a nagy Ő, válasz a sosem-nősülök-meg imáira. Kitalálta, hogy végül mi úgyis összeházasodunk, ezért nem hiszi el, hogy szakítok vele, amikor minket az ég is egymásnak teremtett. Már az esküvőt is eltervezte, kezdve a felszolgált ételek sorrendjétől a harmadik kis vörös, fakó bőrű, kék szemű gyermekünk középső nevéig. Tényleg nem vesztegette az időt. Mr. B megállás nélkül sírt – és érthetetlenül motyogott – két órán keresztül. Én pedig hallgattam, próbáltam kedvesnek és megértőnek tűnni, és közben nagyon hiányoltam J-t, aki bár soha nem volt egy csókolózós fajta, nem mutatta ki ennyire a szerelmét és a vonzalmát sem, de soha nem tervezett semmi butaságot vagy nevetségeset, és soha, de soha nem sírt. Ezek a történések is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyre jobban hiányzott a nagyvárosi élet, és komolyan beleástam magam a chicagói terveimbe. Amennyire türelmetlen vágytam arra, hogy elhagyjam Los Angelest, a rövid kisvárosi lét rádöbbentett, hogy mégis csak a pörgő élet való

nekem. Hiányoztak a mifelénk luxusnak számító dolgok, például a minden sarkon működő kávézó és az éjjel-nappal nyitva tartó könyvesbolt. Hiányzott a házhoz szállítók választéka, a kis sminkbolt és a koreai szépségszalon, ahol a hölgyek a hátamra álltak és addig gyömöszölték a vállamat ötperces turnusokban, amíg elfogyott a pénzem. Hiányzott az ismeretlenség – a tudat, hogy elmehetek vásárolni úgy, hogy nem futok össze a harmadikos tanárnőmmel. Hiányzott az éjszakai élet – a lehetőség, hogyha akartam, bármikor találtam arra alkalmat, hogy kiöltözzek és elmenjek este vacsorázni vagy csak inni valamit. Hiányoztak az éttermek – az ázsiai, a thai, az olasz, az indiai; már nagyon untam a krumplipürét és a konzerv zöldbabot. Hiányzott a vásárlás – a csodás kis butikok, a mindenfélét kínáló boltok és a vágyott holmik felkutatása. Hiányzott a város. Ideje volt, hogy továbbálljak. Ekkor hívott fel Kev. Kev. Az első szerelmem, az első rajongásom tárgya, aminek semmi köze nem volt Billy Idolhoz vagy a Duran Duranhoz. A középiskolában randiztunk, és tartottuk magunkat a te-voltál-nekem-az-első egyezséghez az utóbbi nyolc évben. Persze, jártunk közben másokkal, de Kev mindig, mindig ott volt nekem. Ő az enyém volt végül is, mielőtt akárki másé lett volna. Én pedig az övé. Így amikor megláttam a nevét a mobil kijelzőjén aznap este, amikor szakítottam Mr. B-vel, olyan volt, mintha vérátömlesztésen estem volna át. Kev – micsoda pompás ötlet! Most diplomázott a jogi karon, és bizonyára éppen azon töpreng, hogyan tovább. Hát persze. Kev. Végre! Már felnőttünk, ismerjük egymást, nem feszengünk egymás előtt, no és szabadok vagyunk. Az összes lehetőség végigszáguldott az agyamon, és másodperceken belül minden tiszta lett. Kev és én együtt lehetünk a tökéletes megoldás. Már mindent tudtam, amit csak tudni lehetett róla, semmi kínos titok nem maradt a felszín alatt, így már nem kell keresztül menni a szokásos flörtöléses-udvarlásos szakaszon, ami bizony nagyon kecsegtető kilátás volt az utóbbi idők tapasztalatai alapján. Nem kell semmit sem újrakezdeni vele, folytathatunk mindent ott, ahol abbahagytuk. Két nap alatt összecsomagolok és utazok utána bármelyik nagyvárost is választotta: Chicago, Philadelphia, Washington, nem érdekelt. El kellett szakadnom Mr. B ajkaitól és az életbiztosításától. – Szia, Kev vagyok! – szólt bele a telefon másik végén, ahogy mindig szokta. – Kev! – lelkendeztem, és a hangomat átfűtötte az izgalom, a várakozás, a nosztalgia és a remény. – Képzeld, mi történt! – mondta. A képzeletem szárnyalni kezdett. Munkát kapott, és azt akarja, hogy vele menjek. Gyerünk, Kev! Készen állok. És a válasz egy mindent elsöprő igen. – Megházasodom! – jelentette be Kev. A térdeim megrogytak. Másnap hozzáláttam a chicagói életem megtervezéséhez. Egy hónap telt el azóta, hogy találkoztam a cowboyjal a füstös bárban, és valósággal elolvadtam tőle. A következő négy hónapban folytattam a költözés tervezgetését. Néha-néha még kísértett a karácsonyi estén megismert Marlboro Man szelleme, de győzködtem magam: így a legjobb, hogy nem telefonált. Nem hiányzott semmi, ami eltéríthetne a civilizációtól. Oda vágytam, ahol valódi emberek élnek.

Eldöntöttem,

hogy addig még maradok, amíg az idősebb bátyám, Doug esküvője áprilisban lezajlik, és csak néhány héttel utána megyek Chicagóba. Végig úgy terveztem, hogy a hazalátogatásom csak rövid kitérő lesz, nem is akartam elnyújtani a nagy cél, a Chicagóba költözésem előtt. Mindig jól éreztem magam ott – a lüktetés, a klíma és az aranyos katolikus fiúk. Teljesen érthető döntés volt, hogy ott folytassam az életem, ráadásul arra is nagyszerű lehetőség, hogy végleg elszakadjak J-től, aki lényegében még mindig a képben volt, habár majdnem négyezer kilométer választott el minket. J és én hivatalosan nem szakítottunk. Bár Kaliforniát már hónapokkal korábban elhagytam, azért

még párszor találkoztunk itt-ott. A bátyám esküvőjéhez közeledvén azonban tudatosan eltávolodtam tőle. Minél több időt töltöttünk külön, annál inkább rájöttem, hogy a kapcsolatunk valójában az iránta érzett függőségemre épült a Los Angeles-i évek alatt. Orange megyéből származik, Newport Beachen született és nevelkedett, és vele (no meg a szüleivel is) egy igazi nyugodt, biztonságos családi hátteret kaptam, amikor a sajátom messze volt. Volt hová mennem hétvégéken, amikor a kampusz leginkább egy szellemvárosra hasonlított. Egy család, ahol mindig örültek, ha láttak. Találtam egy helyet, amit ismertem. Kényelmes volt. És egyszerű. J újra hívogatni kezdett, és noszogatott, hogy költözzek vissza Kaliforniába. Bár tudtam, hogy ez soha nem fog megtörténni, de még nem szedtem össze a bátorságomat, hogy ezt nyíltan megmondjam neki is. Chicago szolgáltatná a legjobb ürügyet, csak még egy kicsit húznom kell a bejelentést az utazás időpontjának közeledtéig. J újra kapcsolatot akart, helyre akart hozni mindent, esküvőt szeretett volna. Azon volt, hogy összeházasodjunk. Nem adta fel, mindent úgy akart, mintha mi sem történt volna. Úgy, mint Kaliforniában. Úgy, mint amikor csak az övé voltam. De én továbbléptem. Az elmúlt hónapok változatos randi tapasztalatai is csak azt bizonyították, hogy még nagyon nem állok készen a megállapodottságra. Ráadásul rádöbbentem, hogy a kapcsolatunk első éveiben a J iránt érzett szenvedélyem helyét átvette a valahova tartozás vágya, amíg Los Angelesben voltam. Mert hiába a buli, a vásárlás és a csillogás paradicsoma, néha borzalmasan magányos hely az a város. Egy héttel a bátyám esküvője előtt – gyáva módon, hogy a telefonban elmaradhatatlan magyarázkodó szóáradatot megússzam – írtam egy hosszú, kimerítő levelet J-nek. Megkértem, ne jöjjön el az esküvőre, bármennyire is azt tervezte, és szóvirágokba foglalva ecseteltem, miért is tenne jót mindkettőnknek, ha befejeznénk a kapcsolatunkat. Meglepetésemre beleegyezett, hogy kihagyja a családi bulit, de attól elzárkózott, hogy kettőnkről beszéljünk. – Idejöhetnél a közeljövőben – mondta. Nem voltam biztos abban, hogy felfogta, amit a levélben írtam neki. De mindig is erről szólt a kapcsolatom J-jel: soha nem voltunk a szavak emberei. Az esküvő hétvégéjén a bátyám legjobb barátja, Walrus volt a partnerem, aki Connecticutból érkezett. Egy szemüveges és szerethető figura, kitűnő elterelője a gondolataimnak, márpedig erre volt a legnagyobb szükségem a két nap alatt. Betsy húgom nyöszörgött és siránkozott is, sőt még a fogait is csikorgatta, amiért csak most kezdte meg a főiskolát, így túl fiatal ahhoz, hogy randizzon egy huszonhét évessel. Walrus maga volt a megtestesült kedvesség, olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja. Együtt ültünk a próbavacsorán, majd jókat viccelődtünk az utána következő partin. Sokáig fennmaradtunk aznap éjjel, beszélgettünk és sört kortyolgattunk, de semmit nem tettünk, amit később akármelyikünk megbánhatott volna. A ceremónia alatt Walrus rám mosolygott és kacsintott. Én meg visszamosolyogtam, mert éreztem, hogy szabad vagyok és megszédített Chicago. A szabadság ígéretével. A jövő lehetőségével. Walrus olyan volt, mintha az orvos írta volna fel receptre nekem arra a hétvégére. A legjobb társ volt, aki jóéjtpuszit adott a lagzi után, és azzal búcsúzott, hogy a következő esküvőn újra találkozunk. Így amikor vasárnap késő délután megszólalt a telefonom, biztos voltam abban, csakis Walrus lehet, hogy elköszönjön a reptérről is, és ecsetelje, milyen kellemes hétvégét töltött velem. – Halló? – szóltam a telefonba. – Halló… Ree? – Egy erős, mély férfihang hallatszott a vonal túlsó végén. – Szia, Walrus! – kurjantottam lelkesen, amit hosszú csend követett. – Walrus? – kérdeztem. A mély hang újra megszólalt: – Lehet, hogy nem emlékszel már rám, a J-Bárban találkoztunk karácsonykor… Marlboro Man volt.

2. fejezet IFJÚ SZÍVEK LÁNGRA GYÚLNAK Majdnem

pontosan négy hónapja találkoztunk. Négy hónapja, amikor a tekintetünk összekulcsolódott a bárban. Négy hónapja, hogy a szeme és a haja túlfőtt spagettivé változtatta a lábaimat. És az is négy hónapja volt, hogy nem hívott sem a következő nap, sem a következő héten vagy hónapban. Bár továbbléptem, de a kép erről a kemény Marlboro Manről maradandó nyomokat hagyott a tudatalattimban. Azt megelőzően kezdtem el szövögetni chicagói terveimet, mielőtt találkoztunk karácsonykor, aztán ugyanúgy folytattam is az előkészületeket. Most pedig, április végén, már indulásra készen álltam. – Ó, szia! – mondtam hanyagul. Hiszen hamarosan indulok. Már nincs szükségem erre a pasira. – Hogyan telt az elmúlt időszak? – folytatta. Te jó ég! Ez a hang! Egyszerre volt érdes, mély, suttogó és álmodozó. Egészen eddig a pillanatig nem is tudtam, hogy észrevétlenül már be is épült a szöveteimbe. A sejtjeim emlékeztek erre a hangra. – Jól – válaszoltam, és próbáltam magam nagyon tartani, hogy magabiztosnak, erősnek és hivatalosnak tűnjek. – Valójában most pakolok, hogy Chicagóba költözzek. – Ugye, csak viccelsz? – kérdezte. – És mikor indulsz? – Pár héten belül – válaszoltam. – Ó… – tartott egy kis szünetet. – Akkor… Lenne kedved elmenni vacsorázni valamikor a héten? Mindig ez volt a kínos rész. El sem tudom képzelni, milyen lehet pasinak lenni. – Jó, legyen – egyeztem bele, bár igazából nem láttam semmi értelmét, hogy elmenjek vele, de azt is tudtam, hogy nem fogom visszautasítani életem első randiját egy cowboyjal, ha már így összehozott minket a sors. – Egész héten szabad vagyok, úgyhogy… – Mit szólnál a holnap estéhez? – vágott közbe. – Érted megyek hét körül. Ő akkor még nem tudta, de ezzel a minden kétséget kizáró határozottságával egy pillanat alatt a visszahúzódó, csendes cowboyból egy nagyon is eltökélt, magabiztos férfi lett a vonal túloldalán, ami mély benyomást tett rám. Az érdeklődésem hivatalosan is fellángolt.

Másnap este kitártam a szüleim házának ajtaját. Kikeményített farmeringe egy pillanattal korábban vonzotta a tekintetemet, mint a hasonlóan kék szeme. – Szia! – mondta mosolyogva. Azok a szemek! Mélyen belenéztek az enyémekbe, az enyémek pedig az övéibe, talán jóval hosszabban, mint azt az első randik legelején szokás. A térdeim – amik szinte gumivá váltak azon a négy hónappal korábbi estén, még mielőtt minden észérv ellenére elkezdtem epekedni utána – már megint teljesen elgyengültek. – Szia! – válaszoltam. Fekete fényes nadrágot viseltem lila, V-kivágású felsővel és egy elképesztően hegyes orrú fekete csizmával. A totális ellentéte az ő természetes, fakókék farmerszerelésének. Divat szempontjából egyáltalán nem illettünk össze. Éreztem, hogy ezt ő is észrevette, amint a kis tipegőimmel furán pipiskedtem a szüleim garázsfeljáróján. Végigbeszélgettük az egész vacsorát. Beszéltünk a golfpályán töltött gyerekkoromról, az övéről a prérin. Az apámról, aki orvos, az övéről, aki farmer. A szerelmemről, a balettról, és az ő szenvedélyéről, az amerikai fociról. Beszéltünk Mike bátyámról és az ő bátyjáról, Toddról, aki akkor halt meg, amikor még serdülő volt. Los Angelesről és a hírességekről, majd a tehenekről és a

mezőgazdaságról. Az este végére már gőzöm sem volt, hogy miket hordtam össze. Csak azt tudtam, hogy egy dízel Ford F250-esben ülök egy cowboyjal, és jobb helyet el sem tudok képzelni, ahol szívesebben lennék. Elkísért az ajtóig, ugyanúgy, mint ahogy már jó párszor megtették ezt a pattanásos középiskolás fiúk és a feledhető udvarlók is. De ez most teljesen más volt. Fontosabb. Éreztem. Arra gondoltam, vajon ő is érzi-e. Ekkor történt, hogy a csizmám csinos kis sarka kifordult a járdára hullt apró vakolatdarabokon. Egy pillanat alatt lepergett a szemeim előtt az életem, és velem együtt a büszkeségem is elkezdett a porba hullni. Semmi sem menthetett meg attól, hogy egy hatalmasat tanyázzak, és pont Marlboro Man előtt. Egy idióta vagyok, mondogattam magamnak, egy hatalmas idióta a legjavából. Mindennél jobban szerettem volna egyet csettinteni, hogy hirtelen Chicagóban teremjek, ott, ahová tartoztam, csak a kezeim túlságosan el voltak foglalva, ugyanis úgy kapálóztam magam előtt, mintha az életemért küzdenék. De valaki elkapott. Talán egy angyal? Valamilyen módon igen. Marlboro Man volt az, aki mégiscsak egy farmon nevelkedett, ahol már kiskorában beléivódtak a tökéletes reflexek, amelyek segítségével most engem is megfogott, hogy megmentse bénázó vacsorapartnerét egy óriási eséstől. Amint elmúlt a veszély, nevetéssel próbáltam leplezzem zavaromat. Marlboro Man is halkan kuncogott. Nem engedett el, ugyanazzal a határozottsággal tartott, amivel néhány pillanattal előbb megragadott. Az érintésétől a lábaim teljesen elgyengültek, mintha nem is a testem részét képeznék. Ránéztem Marlboro Manre. Már nem kuncogott. Állt velem szemben… és még mindig fogta a karjaimat.

Mindig is fiúőrült voltam. Kezdve kislányként a vízi mentő középiskolásoktól a medenceparton, folytatva a drága ruhás segédekig a golfpályán – az egyik legkedvesebb hobbim a srácok lettek. Húszas éveim közepére már találkoztam és – szerényen állíthatom – randiztam az összes típusú pasival, aki csak létezik. Ott volt Kev, a katolikus ír; Skipper, a zizis; Shane, a titokzatos; J, a szörfös; Mr. B, az ingatag; és még rengeteg különféle. Biztos voltam benne hogy nincs olyan pasi, akin meglepődnék. Kivéve egyet. A cowboyt. Soha nem beszéltem cowboyjal, még csak nem is ismertem egyet sem személyesen, nemhogy randiztam volna vele, így soha meg nem csókoltam egészen addig az estéig a szüleim verandáján. Alig néhány héttel az előtt, hogy új életet akartam kezdeni Chicagóban. Miután vitézül megmentett egy hatalmas hasra eséstől, ez a filmbe illő cowboy adott egy erős, romantikus, bénítóan tökéletes csókot, ami miatt a cowboy kategória véglegesen beleégett az elmémbe. Ez a csók! Az utolsó leheletemig emlékezni fogok rá, gondoltam magamban. Az összes részletére. Az erős, kérges tenyerek megmarkolták a felsőkaromat. A hajnali borosta finoman simogatta az államat. A bőrcsizmák enyhe illata úszott a levegőben. Tenyereim érezték a kikeményített farmer anyagát, amint lassan felfedezőútra indultak az erős, finoman kidolgozott csípője felé… Elképzelésem sincs, hogy milyen hosszan álltunk ott, életünk első ölelésében. És amikor a csók véget ért, az addigi életem is véget ért. Csak akkor ennek még nem voltam tudatában.

Másnap reggel már hétkor hívott. A hangom álomittas volt, hiszen még mindig az éjjeli csókunkról álmodtam, ami alapjaiban rengette meg az életemet. Marlboro Man viszont, velem ellentétben, már öt óra óta talpon volt, és két órát várt a telefonnal, mert nem volt biztos abban, hogy korán kelő típus vagyok-e. Igazság szerint, soha nem láttam értelmét, hogy egy normális ember nyolc előtt kimásszon az ágyból, ráadásul az a csók eget rengető volt. Ki kellett aludnom a fáradalmakat. – Jó reggelt! – mondta, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Az a hang! Újra hallhattam. – Jaj, szia! – Kipattantam az ágyból, hogy úgy tűnjek, mint aki már órák óta fenn van, és keményen nyomja az aerobikot, csinosítja az anyja azáleabokrait, sőt már a hegymászásból is hazaért. – Aludtál? – kérdezte. – Aludni? Én? Jaj, nem, dehogy! – Viszont a hangom jó mély és dörmögő volt.

– Ugye, aludtál? – Gondolom messziről felismerte, ha valaki szeret jó sokáig az ágyban heverészni. – Mondom, hogy nem – tiltakoztam. – Nagyon korán szoktam kelni. Egy igazi korai pacsirta vagyok. – Közben próbáltam visszafojtani egy hatalmas ásítást. – Ez érdekes, mert a hangod pont olyan, mint aki még javában aludt… – Marlboro Man kitartott, nem akarta ilyen könnyen megadni magát. – Na, jó, oké… Ma még nem beszéltem senkivel, ráadásul még egy enyhe arcüreggyulladásom is van – hadartam, bár egyáltalán nem hangzott vonzón. – De tényleg, már egy ideje felkeltem. – Valóban? És miket csináltál? – faggatott. Ez nem lehet igaz, még élvezi is! – Hát, tudod, ezt-azt. – Ezt-azt?! Te jó ég ! Jól van, Ree, azért ügyes vagy! – És milyen ezt-azt? – kérdezte, és közben ugyanúgy kuncogott, mint amikor éjjel elkapott. – Csak ezt-azt. Kora reggeli szöszmötölés. Tudod, amit az ember kora reggel szokott csinálni… – Nagyon erőlködtem, hogy meggyőző legyek. – Akkor nem is tartalak fel a „kora reggeli szöszmötölésben”. Csak azt akartam mondani, hogy tegnap este nagyon jól éreztem magam. – Tényleg? – kérdeztem, miközben a jobb szememet próbáltam megszabadítani a csipáktól. – Tényleg – mondta. Mosolyogtam, és közben becsuktam a szemem. Mi történik velem? Ez a cowboy – ez a nagyon is szexi cowboy, aki hirtelen betoppant az életembe, és akitől úgy érzem magam, mintha egy régimódi romantikus regény egyik szereplője lennék – csak azért felhív pár órával a csókunk után, hogy elmondhassa, jól érezte magát? – Én is. – Csak ennyit tudtam kinyögni. Megőrültem? Ilyeneket én sosem mondtam, hogy eztazt, meg én is egy beszélgetésen belül. A pasi biztosan padlót fogott a változatos szókincsemtől. Annyira le voltam taglózva, hogy egy értelmes szót sem tudtam kimondani. Nagy bajban voltam.

Aznap

este megint randiztunk, majd harmadszorra és negyedszerre is. És az új romantikus regényem hőse minden találkozás után felhívott, hogy mondjon néhány kedves szót. Aztán az ötödik randira meghívott a házába a farmra. Tényleg felgyorsultak a dolgok, és ezért biztosan úgy érezte, itt az ideje, hogy megmutassa, hol is lakik. Esélyem sem volt az ellenkezésre. Mivel tudtam, hogy meglehetősen távol eső részen van a birtok, így valószínűleg sok étterem nem lehet a környékén, ezért megállapodtunk, hogy én vásárolok be és csinálok vacsorát. Órákon át vacilláltam, hogy mit is kellene főznöm ennek a deltás fickónak, aki belépett az életembe. Egyértelmű volt, hogy semmilyen középszerű dolog nem lehet. Minden létező ételt elemeztem, amelyik része volt az én csajos, nagyvilági repertoáromnak, amit még Los Angelesben szedtem össze. Végül a nem vegetáriánus, abszolút nyerő mellett döntöttem: kagylószószos linguine – a családi kedvenc a Hilton Head-i nyaralásokon. Elkészítettem a nyálcsorgatóan illatos mesterművemet vajból, fokhagymából, kagylóból, citromból, fehérborból és tejszínből Marlboro Man vidéki konyhájában, ami régi fenyőpultokkal volt felszerelve. Ott álltam, kortyolgattam a maradék fehérbort, csodálattal néztem munkám gyümölcsét, és kétségem sem volt, hogy megütöttem vele a főnyereményt. Csak, sajnos, nem vettem figyelembe, hogy kivel állok szemben. Gőzöm sem volt, hogy egy negyedik generációs farmer nem eszik olyan kis cuki dolgokat, mint a kagyló, nem beszélve a fehérboros-tejszínes kagylóimról, amit olyan tésztával kínáltam, aminek az evése közben képtelenség normálisan beszélgetni, mert csak úgy röpködnek és lógnak a szálak mindenfelé. De megette. Nagy szerencséjére pont megszólalt a telefonja, amikor félúton járt az első neki főzött vacsoránkon. Fontos hívást várt, így hát kimentette magát tíz percre. Nem akartam, hogy éhesen induljon el otthonról, ezért, amikor gondoltam, hogy a beszélgetés már a vége felé tart, a forró tűzhelyhez vittem a tányérját, és szedtem neki még egy emberes adagot a tésztámból. Amikor Marlboro Man visszajött az asztalhoz, udvariasan mosolygott, leült és eltüntette a második adagnak is a felét, majd eltolta magától a tányért, és csak annyit mondott:

– Jézus, tele vagyok! Akkor még nem tudtam, hogy ez milyen romantikus gesztus volt tőle. Késő este, amikor hazaérve megszólalt a telefonom, egyből jókedvre derültem, mert már megszoktam és vártam is kellemes hangját. – Hahó! – szólt egy férfi a telefonba. De ez a hang más volt. És egy csöppet sem érdes. – Beszélnünk kell – mondta. J volt az.

3. fejezet VÉG ÉS KEZDET Doug esküvője előtti hetekben már csepegtettem J-nek az aggodalmaimat a kapcsolatunkról. Aztán az esküvő előtt beavattam a tervembe, hogy Chicagóba készülök. De a tudat, hogy a Los Angeles-i évek alatt bármikor kéznél voltam neki, elvakította, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy valóban képes lennék megtenni. Azt gondoltam, az a tény, hogy néhány hónappal korábban inkább elköltöztem Kaliforniából, mintsem vele tartsak San Franciscóba, majd rádöbbenti a valóságra, ám ő ezt a lépésemet átmeneti megbicsaklásnak titulálta. Teljesen bizonyos volt abban, hogy csak idő kérdése, és visszamegyek hozzá. És nem is hibáztathattam ezért. Voltak napok, amikor tényleg mentem volna. A bátyám esküvőjét követően azonban megszólalt a vészcsengője, hogy talán mégiscsak elhagyom, bármennyire képtelenségnek is tartotta ezt. Ez idő alatt minden áldott estémet Marlboro Mannel töltöttem vadító cowboyrománcunkban, és minden nappal egyre biztosabb voltam abban, hogy teljesen levett a szépen pedikűrözött lábamról. J-ről szinte teljesen megfeledkeztem. Szívtelenség volt tőlem, de Marlboro Man tette ezt velem: elvette a józan eszem. – Holnap meglátogatlak – folytatta J a telefonban, meglehetősen éles hangnemben. Nem! Ugye, nem? – Idejössz holnap? – hitetlenkedtem. – Mégis miért? A hangom nagyon rideg volt, még nekem sem tetszett, ahogy beszéltem. – Hogy érted, hogy mégis miért? – kérdezte. – Beszélnem kell veled, Ree. – Azt csinálod most is… – vágtam rá. – Akkor beszéljük meg most! (De gyorsan, ha lehet, mert Marlboro Man pillanatokon belül telefonálhat.) – Nem telefontéma, annál ez tovább tart – válaszolta. Az órámat néztem. – Szerintem viszont már tisztáztunk mindent – mondtam. – Azt hittem, megértetted, hogyan is állunk egymással. – Hogyan is állunk egymással? – ismételte meg J. – Mégis mi a francról beszélsz? A beszélgetés kezdett nagyon rossz irányt venni. – Nem tudom, mi mást mondhatnék még – böktem ki. – Megmondtam neked… úgy gondolom, ideje továbblépni. – Ezt nem veszem be – fojtotta belém a szót. – Odautazom, és nyugodtan meg tudjuk beszélni. – Várjunk csak! Ebbe nekem nincs beleszólásom? – Nem, nincs – heveskedett. – Nem hiszem, hogy tudod, mit csinálsz. Álmos voltam, szédült és még mindig éreztem Marlboro Man kölniét az orromban, ezért nem akartam hagyni, hogy J pattogása megölje bennem ezt az érzést. – J… – kezdtem bele. Összeszedtem minden létező határozottságomat, és folytattam: – Ne gyere! Semmi értelme nem lenne. Beleegyeztem, hogy másnap felhívjon, ha akar, és ezzel el is köszöntünk egymástól. Vettem egy mély lélegzetet, és azon morfondíroztam, vajon miért nem érhetnek véget a vakvágányra jutott kapcsolatok éretten és békésen. Miért kell legalább az egyik félnek visszautasítva és megbántva éreznie magát? Mély álomba zuhantam, és olyanokat álmodtam, amiket álmodni szerettem volna. Marlboro Manről, a csizmáiról, az ajkairól, az erős és elképesztően férfias öleléséről. Amikor másnap reggel hétkor megszólalt a telefonom, úgy örültem Marlboro Man hangjának, mint még soha. Terveket szőttünk estére, és arra nem is akartam gondolni, hogy Kalifornia J előző nap bejelentette, hogy iderepül meglátogatni. Szentül hittem, hogy azzal végérvényesen elvettem a kedvét, hogy megmondtam neki, ne tegye. Abban a pillanatban csak azt a bizsergető bizonytalanságot éreztem, amit egy bimbózó szerelem kezdetén mindenki átél, legyen az

illető akár egy csalfa társ, egy dacos kamasz vagy egy szeleburdi városi lány egy cowboy karjaiban. Annyira részeg voltam az izgatottságtól, amit Marlboro Man hozott az életembe, hogy J mondókájából semmi sem ütött szöget a fejembe.

Tagadás. Nagyon állhatatos érzés. Azon a reggelen csak az esti randimra tudtam gondolni Marlboro Mannel. Az lett az új hobbim, az új hivatásom, az életem értelme. Marlboro Man áthívott a birtokra, de kikötötte, hogy ezúttal ő főz vacsorát. Nem is érdekeltek a tervek, egyszerűen csak újra látni akartam. Eltölteni egy kis időt a társaságában. Még többet megtudni róla, majd csókkal jó éjszakát kívánni egy órán keresztül. Vagy kettőn. Csak ez járt a fejemben, amikor lehajtottam a szüleim feljárójáról, hogy elintézzek néhány dolgot. Amikor az autóm átment valami furcsa buckán, azonnal tudtam, hogy végzetes dolog történt. Belenéztem a visszapillantóba, és valósággal sokkolt a látvány, mert rádöbbentem, hogy elgázoltam Puggy Sue-t. Puggy Sue, a dagi, előreugró állkapcsú kiskutyám, aki bevackolta magát a karjaim közé, amikor hazatértem Kaliforniából, és a gyerekem lett, amióta itthon voltam, ott feküdt a szüleim járdáján és nyüszített, vonaglott, képtelen volt mozgatni a hátsó lábait. Anyu a házban meghallotta Puggy hangját, villámgyorsan kiszaladt, felkapta a kutyát, és már vitte is az állatorvosi rendelőbe. Nem telt el fél óra, amikor hívott a szomorú hírrel, amit én már úgyis gyanítottam, hogy Puggy Sue, az én gesztenyebarna szerelmem meghalt. A következő pár órát magzati pózban töltöttem szívfájdalmamban. Mike hazasietett, amint meghallotta a történteket, és több mint egy órán át vigasztalt, gyengéden borzolgatta a hajamat, és mondogatta: – Se-se-semmi baj… Lehet még má-má-másik ku-kutyád… De ettől még jobban sírtam. Ám amikor kora délután megszólalt a telefonom, kiugrottam az ágyból, és megtiltottam Mikenak, hogy egy szót is szóljon. Majd vettem egy mély lélegzetet, letöröltem a könnyeimet, és vidáman beleszóltam a kagylóba: – Igen? Marlboro Man volt, hogy emlékeztessen, nehéz megtalálni a házát, és megkérdezte, előreláthatóan mikor fogok odaérni, mert minden perccel egyre türelmetlenebbül vár. Próbáltam visszaidézni, de J az együtt töltött évek alatt soha nem mondott nekem ilyet. A gyomrom összerándult, a torkom kiszáradt, és igyekeztem úgy beszélni vele, mintha semmi rossz nem történt volna. Amikor letettem, Mike megkérdezte: – K-k-ki volt az? Szipákoltam egyet, kifújtam az orrom, majd elárultam, hogy egy srác. – Ki? – faggatózott tovább. – Egy cowboy – válaszoltam – Meghívott magához vacsorázni. – Óóóó… Én is mehetek? – vigyorgott ördögi mosollyal az arcán. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, és különben is húzzon már el, mert fürdeni szeretnék. Ki is ment dúlva-fúlva. Miközben szárítottam a hajam, úgy próbáltam meg Puggy Sue-ról elterelni a gondolataimat, hogy azt tervezgettem, mit is vegyek fel este. Egy Anne Klein farmert a szénszürke karcsúsított garbómmal és a védjegyemmé vált fekete, magas sarkú csizmámmal. Tökéletes választás egy cowboyjal töltendő estére egy farmon. Mielőtt kisminkeltem volna magam, gyorsan lerobogtam a konyhába, hogy előkapjam a mélyhűtőben tartott két kiskanalat. Rátettem őket a szemeimre, hogy csökkentsem a szemhéjam duzzadtságát – a trükköt még a ’80-as években tanultam egy csajos magazinból. Nem akartam úgy festeni, mint aki a család háziállatának siratásával töltötte a napját. Elindultam egyórás utamra a farmig. Marlboro Man előző nap értem jött, majd haza is vitt, de nem volt szívem megint megkérni rá, meg egyébként is szerettem vezetni. Ahogy a környék lassan átváltozott kertvárosi utcákból vidéki földutakba, megnyugtatott, de egyben izgatottá is tett, talán azért, mert a férfi, akibe minden nappal egyre jobban belehabarodtam, az egyik földút végén várt. De arról fogalmam sem volt, hogy én és a gyengécske kerekeim meddig fogjuk ezt bírni. Kis Toyotám akkor keresztezte a megyehatárt, amikor recsegve megszólalt az autóba épített

telefon. Csak Marlboro Man lehet, gondoltam, érdeklődik, hogy merre járok. – Szia! – vettem fel, és csak úgy csöpögött a hangomból a romantikus vágyakozás. – Én vagyok – szólt egy hang. J volt. – Ó, szia! – válaszoltam, és éreztem, ahogy a mellkasom összeszűkül a csalódottságtól. – A reptéren állok – mondta. Lélegezz mélyeket! Nézz szét a tájon! Lehet ez ennél még rosszabb? Fújd ki a levegőt! – Szóval a reptéren vagy? – kérdeztem. – Megmondtam, hogy jövök – felelte. – J, nem… komolyan… – esedeztem. Éreztem, hogy ez már sok. – Megmondtam neked, hogy ez nem jó ötlet. – Olyan egyértelműen és egyszerűen fogalmaztam, ahogyan csak tudtam. – Ne szállj fel arra a gépre, J! Ne gyere! Érted, mit mondok? Megkérlek, hogy ne gyere! – Már a te reptereden vagyok – mondta. – Már itt állok. Félreálltam a kétsávos út szélére, a mutató- és a hüvelykujjammal összecsíptem az orrnyergemet, majd bandzsítva összpontosítottam, és minden tehetségemmel megpróbáltam visszaidézni azt a pillanatot, amikor felvettem a telefont, mert így talán meggyőzhetem magam, hogy mégsem tettem meg. – Már itt vagy? – kérdeztem. – Ez, ugye, vicc? – Nem, nem vicc – mondta J. – Itt vagyok és látni akarlak. Ott ültem a kihalt út szélén, kábultan és megsemmisülve. Nem ezt terveztem erre az estére. – J… – kezdtem bele, de megálltam és átgondoltam a folytatást. – Nem tudom, mit mondjak. Úgy értem, megkértelek, hogy ne gyere. Megmondtam, hogy ez rossz ötlet. Puggy Sue-ra és a puha, bársonyos fülecskéire gondoltam. – És te hol vagy? – kérdezte. – Épp… úton vagyok egy barátomhoz – válaszoltam. Csak, kérlek, ne kérdezz részleteket! – Ügy gondolom, át kellene alakítanod a programodat, nem úgy véled? – vetette fel. Jogos kérdés volt. Itt állok a leállósávban, nézem a naplementét az autómból, és halványlila gőzöm sincs, hogy mit tegyek. Egyrészt a lehető legegyértelműbben megmondtam neki előző nap, hogy ne jöjjön. Eszembe nem jutott, hogy ezt lehet másként is érteni. Másrészt viszont J – aki kevésbé komoly körülmények között egy nagyon rendes srác – nagyon fontos volt nekem, és mégiscsak majdnem négyezer kilométert utazott, hogy személyesen beszéljen velem. Ám mégis elgondolkoztam, hogy mi jó sülhet ki nekem abból, ha találkozunk. Egy egyszerű telefonbeszélgetést sem tudunk normális emberekhez méltóan befejezni, mennyivel lenne jobb élőben, amikor az egyik fél, nevezetesen én, 100 százalékig biztos abban, hogy ennek a kapcsolatnak vége? Ráadásul a Puggy Sue-val történtek miatt sem maradt már semmi lelkierőm. Ráadásul Marlboro Man várt rám. Ezzel a tudattal besoroltam a forgalomba, és folytattam utamat nyugat és a birtok felé. – J, én nem megyek – jelentettem ki. A vonal túlsó végén bekövetkezett csönd végtelennek tűnt. Majd a kattanás, amikor J letette a telefont, olyan néma volt, hogy már süketített.

4. fejezet HISZTÉRIKA A hátralévő úton már tűkön ültem, hogy mielőbb lássam Marlboro Mant, de tartottam attól, hogy a telefonom megállás nélkül csörögni fog. Váltakozva keserített el a gondolat, hogy látnom kellett Puggy Sue-t szenvedni, nyüszíteni és vonaglani, valamint a maró szívfájdalom, hogy J-jel egy autó telefonján keresztül szakítottam. Rossz volt hallani olyan valakinek a kétségbeesését, aki mindig hidegfejű és nyugodt maradt. Nem volt kellemes érzés, hogy fájdalmat okoztam neki. Szándékosan viselkedtem vele kíméletesen és megértően az egész szakítási folyamat alatt, hiszen életem legfontosabb szereplője volt a Kaliforniában töltött években. De miközben gurultam a kihalt úton, rádöbbentem, nincsen olyan, hogy valakinek fokozatosan töröm össze a szívét, bármennyire is igyekszem a döntés elnyújtásával kevésbé fájdalmassá tenni a történéseket. Mindig eljön a pillanat, amikor a szakításból a szakít rész bekövetkezik, hatalmas megrázkódtatást okozva. Amikor az összes közösen szőtt terv és remény nagyon viharos és durva halált hal. Amikor a valódi fájdalom elkezdődik. Vajon rosszul döntöttem, hogy nem fordultam vissza és nem adtam J-nek egy órát? Vagy kettőt? De mi sült volna ki a személyes találkozásból? Könnyek? Könyörgés? Eljegyzés, uram bocsá’? Bármelyik elképzelhető volt, de nekem nem volt indíttatásom egyikhez sem. Tetszik vagy nem, csak azt tudtam, hogy folytatnom kell az utamat Marlboro Man felé. A közös életem J-jel véget ért. A telefonom nem csöngött, amíg felhajtottam Marlboro Man kavicsos garázsa elé. Ellenőriztem a sminkemet a visszapillantóban, nyeltem egy hatalmasat, hogy megpróbáljam feloldani a grépfrút nagyságú gombócot a torkomban. Aztán megint Puggyra gondoltam. Istenem, de szerettem azt a kutyát! Nem a föld alatt a helye, hanem az ölemben. És a fülei az ujjaim közé tartoznak. Imádtam azokat a bársonyos füleket. Aztán megpillantottam egy alakot a kocsi mellett. Marlboro Man jött, hogy üdvözöljön. A farmerja patyolattiszta volt, keményített inge betűrve a nadrágjába. Még nem láttam az arcát, pedig az volt, amit a legjobban szerettem volna. Kiszálltam az autóból, mosolyogva ránéztem, de aztán hunyorognom kellett, mert a naplemente olyan erősen világította meg a körvonalait. Annyira jóleső ellentéte volt mindannak a szörnyűségnek, amin aznap keresztülmentem. Becsukta mögöttem az ajtót, és az ölelése lelki üzemanyagként szolgált, hogy egyáltalán levegőt tudjak venni. Így, ha még egy rövid pillanatra is, de úgy éreztem, minden rendben lesz. Kicsit megjátszva a vidámságot, utánamentem a konyhába, és nem hagytam, hogy rám telepedjen ennek a borzasztók közül is legborzasztóbb napnak a hangulata. Sosem voltam túlságosan érzelmes nő, és nem is állt szándékomban éppen most elkezdeni, a hatodik randinkon a világ legszexisebb és legférfiasabb férfijával, akivel valaha találkoztam. Viszont éreztem, hogy nagyon rezeg a léc, amikor Marlboro Man rám nézett és megkérdezte: – Minden rendben van? Ismered azt az érzést, amikor nem vagy jól, de aztán valaki megkérdezi, hogy jól vagy-e, és te azt mondod és úgy is csinálsz, mintha jól lennél, pedig pontosan tudod, hogy nem vagy jól? Utána pedig érzed, hogy bizsereg az orrod, a torkod elszorul, az ajkad remegni kezd, de megállás nélkül csak azt mondogatod magadnak, hogy az Isten szerelmére, ne csináld ezt, hagyd abba! De képtelen vagy megállítani. Próbálod elhessegetni, és nagyon akarod hinni, hogy nálad az irányítás. Csakhogy épp egy cowboy áll előtted, kedvesen mosolyog és megkérdezi: – Biztos? Ez az egyszerű szó megnyitotta a pokol zsilipjeit. Vigyorogtam, nevettem, zavarban voltam, sőt még két hatalmas könnycsepp is legurult az arcomon. Majd újra nevettem és egy hatalmasat tüsszentettem, ráadásul jó nyálasat. Az egész napi borzalmak közül is ez volt a legrettenetesebb.

– Te jó ég, el sem hiszem, hogy ezt csinálom! – próbáltam vitézkedni, de újabb könnycseppek buktak elő. Körbejártam a konyhát egy papírtörlőért, hogy eltüntessem magamról a sós nyirkosságot, és javítsak a látványon, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy taknyos gyerek. – Nagyon sajnálom – mondtam, miközben vettem egy mély levegőt, de a mellkasom összeszűkült és folytatta a rázkódást. Vannak nők, akik szépen tudnak sírni, ám ez nem olyan volt. Teljesen letaglózott még engem is. – Na, mi a gond? – kérdezte Marlboro Man. Isten látja a lelkemet, szerintem ugyanannyira rosszul érezte magát, mint én. Végtére egy farmon nőtt fel, két fiútestvérrel, az anyja volt az egyetlen nő a közelében, de gyanítom, ő nem rendezett ilyen jeleneteket. A farmon távol élt a város minden felfordulásától, és abból, amit elmondott, kiderült, sok nőt nem hívott meg magához vacsorázni. Erre kapott egy megállíthatatlanul szipákoló példányt a konyhája kellős közepére. Jobban teszem, ha összeszedem magam és elkezdem élvezni az estét, mondogattam magamnak, mert ezek után soha többet nem fog meghívni. Kifújtam az orrom a papírtörlőbe, és minden vágyam az volt, hogy elbújhassak a fürdőszobában. Jóval gyengédebben megragadta a karomat, mint amikor az első randink végén megmentett attól, hogy az aszfaltba harapjak. – Ugyan már… – nyugtatott, aztán magához húzott és átölelte a derekamat. Ezerszer haltam meg, miközben a következőket súgta a fülembe: – Mi a baj? Mégis mit mondhatnék? Ja, semmi, csak volt egy hosszan elhúzódó szakításom a kaliforniai pasimmal, akit nem hívtam meg a múlt héten a bátyám esküvőjére, ami után egészen addig azt hittem, hogy minden rendben van, amíg nem telefonált tegnap este azt követően, hogy megfőztem azt a csodálatos kagylós linguinét, ami annyira ízlett neked, és bejelentette, hogy ma ideutazik, én pedig megmondtam neki, hogy ne tegye, mert már nem tudom ezt jobban elmagyarázni, de miközben idefelé vezettem, felhívott, hogy már az én repteremen áll, én azonban nem fordultam vissza, mert tartottam egy hatalmas lelki drámától (valami olyasmire gondolsz, amit most én művelek Marlboro Man konyhájában?), most viszont a hatása alatt vagyok annak, hogy befejeztem egy négyéves kapcsolatot, meg sajnálom, hogy nem találkoztam vele személyesen, no és a teljes zavart, mert már azt sem tudom, hogy akarok-e Chicagóba menni. És hogy hova vezet minket ez a felemésztő szerelem. – Reggel elgázoltam a kutyámat… – hadartam, és újabb elképesztő zokogásba törtem ki. Marlboro Man szorosan átölelt, és ebben a helyzetben nem is tudott ennél többet tenni értem. A nyakába temettem az arcomat, és folytattam a nevetést, közben néha-néha kiböktem a szipogások közt, hogy sajnálom, és reménykedtem, hogy a nevetésem ellensúlyozza ezt a drámát. Mesélni akartam neki J-ről és az egész háttértörténetről, hogy megértse a hirtelen kiborulásom okát. De a reggel elgázoltam a kutyámat volt a legtöbb, amit elmondtam. Ezt könnyebb volt elmagyarázni. Marlboro Man ezt megérti, még az érzelmi oldalát is. De vajon azzal mit kezdene, hogy az elutasított szörfös újdonsült expasim a reptéren téblábol? Ez egy kicsit sok információ volt ahhoz, hogy legyen elég erőm megosztani vele aznap este. Addig tartott az ölelésében, amíg a rázkódás és az orromból megállás nélkül folyó árvíz nem csillapodott. Kinyitottam a szemem, és rájöttem, hogy egy teljesen más világban vagyok, Az Ölelése Földjén, ami nagyon békés, nyugodt, biztonságos hely volt. Mielőtt szétváltunk volna, még egyszer jó erősen megölelt, majd nekidőlt a pultnak. – Ha ettől jobban érzed magad – jegyezte meg –, én már annyi kutyán mentem itt keresztül, hogy számolni sem tudom. Ez abban a pillanatban – még ha visszatetszően hangzik is – nagyon megnyugtatott.

Elfogyasztottuk a Marlboro Man által készített vacsorát, a véresre sütött rostélyost sült krumplival és kukoricával. Mielőtt hazatértem Oklahomába, hét évig vegetáriánus voltam, és ezer éve nem ettem még egy darabka marhahúst sem. Talán ezért is volt az első falat olyan nagy hatással rám. Az egész napos stressz teljesen elszállt Marlboro Man karjaiban, és most ugyanez az ember mentett ki engem a húsmentes világból. Akármi is történik köztem és a cowboy között, gondoltam, soha többet nem akarok steak nélkül élni.

Elmosogattunk, és közben beszélgettünk a marhatenyésztésről, a Los Angeles-i munkámról, a helyi kisvárosról és a családjáról. Majd letelepedtünk a kanapéra, hogy megnézzünk egy akciófilmet, közben néha szünetet tartva, csakhogy emlékeztessük egymást, miért is találta ki Isten az ajkakat. Érdekes módon, bármennyire is szexi és izgatott volt, a légzését próbálta a minimumra korlátozni. Ez meglepett. Nemcsak férfias volt, hanem áradt belőle a tesztoszteron, ráadásul a semmi közepén lakott, ahol harminc kilométeres körzetben elég gyér a női felhozatal, ami alapján azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen forró pillanatban könnyen elveszíti a fejét. De nem tette. A végletekig úriember volt, valódi mintapéldánya az úriembereknek (azok közül is a tüzeseknek), aki szemrebbenés nélkül mutatta meg nekem a nyers vonzalmat, de maradéktalanul udvarias volt. És bár a testhőmérsékletem fénysebességgel emelkedett, rajta egyáltalán nem látszott, hogy sietne. A kocsimhoz kísért, miután végignéztük az egész stáblistát a film végén, és felajánlotta, hogy ha szeretném, követ az úton hazáig. – Ó, nem kell! Hazatalálok, nem gond. Hiszen Los Angelesben éltem évekig, a magányos éjszakai vezetés egyáltalán nem aggasztott. Begyújtottam a motort, és néztem, ahogy Marlboro Man visszasétál a bejárati ajtóba, így végigmustrálhattam minden egyes porcikáját. Megfordult és integetett, majd belépett, én pedig egyre jobban éreztem, hogy nagy bajban vagyok. Mégis mit csinálok? Mit keresek itt? Chicagóba készülök – a Cubs, a Michigan sugárút és vastag tésztájú pizzák hazájába. Miért engedtem meg magamnak, hogy ebbe egyáltalán belekezdjek? És miért kellett ennek ennyire jónak lennie? Kihajtottam a murvás útról, és jobbra kanyarodtam egy koszos földútra. Vettem egy mély levegőt, és az előttem álló vezetésre gondoltam, majd hirtelen J jutott eszembe. Az ég tudja, hogy merre járhat. Fogalmam sem volt, hogy időközben felhívott-e, mivel a ’90-es évek közepén még nem volt az autók telefonjaiba beépítve a „nem fogadott hívás” funkció. Azt sem tudtam volna meg soha, ha meglepetésszerűen elrohant a szüleim házához egy baltával vagy egy láncfűrésszel, mert este elmentek otthonról… Igaz, J sosem volt egy láncfűrészes típus. Ott köröztem egy vidéki földúton a koromsötétben, és félig elégedettnek, félig viszont zaklatottnak éreztem magam. Ezt a furcsa kombinációt a nap eseményei idézték elő bennem. Ismét elkezdtem a chicagói terveimen gondolkozni, és arra jutottam, hogy jogi diplomát kellene szereznem. De vajon ez a helyes döntés? Illik egyáltalán hozzám? Vagy csupán egyszerű és gondmentes megoldás lenne, ami konkrét és objektív? A könnyebb út? Kibúvó a kreativitás elől? Kibúvó a kockázat elől? A telefon hangos csöngése rázott fel az önelemezgetésemből. Megriadva felkaptam a kagylót, biztos voltam, hogy J hív a reptérről, azok után, hogy egész este folyamatosan hívogathatott. Még egy szócsata. De legalább most már készen álltam. A Marlboro Mannel töltött négy óra mindenre felvértezett. Mindent képes lettem volna megoldani. – Halló? – készítettem fel magam. – Szia, szép lány!– szólt a hang. A hang. Az a hang. Már az álmaimba is beleszövődött. Marlboro Man hívott, hogy elmondja, máris hiányozom neki, kemény öt perccel az után, hogy elhajtottam a garázsa elől. Ez nem egy begyakorolt és sablonszöveg volt, mint a szálló rózsaillat a randik után. A pillanat szülte szavak voltak egy férfitól, aki azonnal cselekszik, amint eldönt valamit. Egy férfi, akinek a farm irányítása éppen elég elfoglaltságot adott, így sem ideje, sem kedve nem volt ahhoz, hogy a hívásával megvárakoztasson egy lányt, vagy megjátssza a menőt. Egy férfi, aki kedvelte ezt a lányt, ezért felhívta, amint elhagyta a házat, hogy közölje vele, bárcsak ne ment volna el. – Nekem is hiányzol – válaszoltam, bár ezeket a szavakat nehezemre esett kimondani. Korábban ugyanis edzettem magam, hogy ne használjak ehhez hasonló mondatokat, mivel túl sok időt töltöttem J-jel, akinek flegma stílusa átvette a hatalmat minden felett. Nem volt egy szenvedélyes típus, és amennyire visszaemlékszem, a négy évünk alatt sosem hívott fel azzal, hogy mennyire hiányzom neki. Még akkor is, amikor eljöttem Kaliforniából, csak három-négy naponta telefonált, vagy talán még ritkábban. És bár nem tartom magam követelődző csajnak, J verbális kommunikációjának hiánya már ordító volt. Jó éjszakát kívántam Marlboro Mannek, ennek a csodaembernek, aki felhívott, mert hiányolt, majd letettem a telefont. Megborzongtam a

gondolattól, hogy mennyi éve vártam erre. És tapasztalva, hogy minden egyes sejtemet átjárta valamiféle elektromosság, megértettem, hogy milyen nagyon nagy szüksége van az embereknek ilyen elismerésekre. Ugyanolyan alapvető, jöttem rá, mint tájékozódni a sötétben. Észrevettem, hogy elkeveredtem a földútról, és annyira elveszettnek éreztem magam, mint még soha. Hogy be tudjam lőni a helyes irányt, annyit kanyarogtam és forgolásztam, hogy mostanra már azt sem tudtam, merre vagyok. Majdnem éjfél volt, hideg is, és minden kereszteződés pontosan úgy nézett ki, mint az előtte lévő több tucat. Teljesen érthetetlen módon rám tört a pánik – az a fajta, amikor teljesen biztos vagy abban, hogy ebből a helyzetből sohasem fogsz tudni kikeveredni, hiába vagy már majdnem a megoldásnál. Miközben vezettem, felidéztem az összes vidéki környezetben játszódó horrorfilmet, amit valaha láttam. A kukorica gyermekei. Ezek a gyerekek most biztosan a magas fűben bujkálnak. Péntek 13. Tudom, tudom, hogy az egy nyári táborban játszódik, de miért ne lehetne egy farmon is? És a Texasi láncfűrészes? Úristen, végem! Bőrarc közeledik, vagy még rosszabb! A különc, vézna, embergyűlölő testvére! Egy ideig még mentem az úton, majd félreálltam. Felkapcsoltam a reflektort, és fürkésztem, nincs-e Bőrarc a közelben, közben pedig Marlboro Mant tárcsáztam. A pulzusom az egekbe szökött a rettegéstől és a kellemetlen helyzettől, az arcom lángolt. Elveszve egy vidéki földúton ugyanazon az estén, amikor teljesen kiborultam a konyhájában, hát nem éppen ilyen benyomást akartam kelteni életem új férfijában. De nem volt más választásom, mert az szóba sem jöhetett, hogy tovább körözzek céltalanul, vagy megállják aludni az út szélén, mert Norman Bates akár a környéken is járhatott. Ted Bundyval. Charles Mansonnal. És Grendellel. Marlboro Man beleszólt a telefonba: – Igen? – Bizonyára már aludt. – Öö… Öö… szia! – sütöttem le a szemem szégyenemben. – Szia! – válaszolt. – Ree vagyok – mondtam, csakhogy egyértelművé tegyem, kivel is beszél. – Igen… tudom – felelte. – Öö… képzeld, mi történt! – Az ujjaim elfehéredtek, annyira markoltam a kormányt. – Úgy tűnik, kicsit elkeveredtem, és lehet, hogy egy icipicit, de csak egy picit… öö… eltévedtem. Kuncogott. – És hol vagy? – Hát, ez itt a bökkenő – néztem körül a sötétségben, és megpróbáltam a büszkeségem maradékát megtartani. – Nem nagyon tudom. Marlboro Man átvette az irányítást, és elmagyarázta, hogy vezessek el egy kereszteződésig, és olvassam be neki a zöld táblán jelzett számot, ami nekem az ég egy adta világon semmit nem jelent, de neki hajszálpontosan megmondja, hogy hol az ördögben vagyok. – Oké, most már látom! – kiáltottam fel. – Azt mondja… CR 4521. – Tarts ki, mindjárt ott vagyok! És tényleg mindjárt ott volt, öt percen belül. Amikor láttam egy fehér platós kocsit közeledni, és megbizonyosodtam, hogy nem Jason Voorheesszel van dolgom, leengedtem az ablakomat. Marlboro Man is ugyanezt tette, majd hatalmas mosollyal megkérdezte: – Csak nincs valami gond? – Ugyanúgy élvezte, mint amikor nem egészen hét nappal azelőtt hajnalban felébresztett. Bár semmi bajom nem volt azzal, hogy vállaljam a rohamos tempóban fejlődő kapcsolatunkban a butácska kis csitri szerepét. – Kövess! – mondta. És követtem. Követnélek én bárhová, gondoltam, miközben abban a hatalmas porfelhőben vezettem, amit a földúton kavart a kocsijával. Perceken belül az autóúton voltunk, és én megkönnyebbülésemben hatalmasat sóhajtottam, hogy mégiscsak túl fogom élni az éjszakát. Nagyon rosszul éreztem magam, nem akartam még jobban az agyára menni, ezért az volt a tervem, hogy intek neki udvariasan, majd szégyenemben továbbhajtok. Ehelyett Marlboro Man sétálva elindult felém. Bámultam a farmerját, majd újra leengedtem az ablakomat, hogy halljam, amit mond. De meg sem szólalt. Kinyitotta az ajtómat, kihúzott az autóból, és úgy csókolt meg, ahogy még soha senki. Egy földút és a főút kereszteződésében. Az autóm lámpáinak fényében porszemek csillogtak, londoni ködféleséget teremtve. Tökéletes jelenete lett volna egy romantikus regénynek,

ha a telefonom nem kezd el hirtelen csörögni.

- Csöng

a telefonod – mondta Marlboro Man, de a száját csak alig egy centire emelte el az

enyémtől. Behunytam a szemem, és még közelebb húztam, ha egyáltalán lehetett ennél jobban, próbálva kizárni a zavaró hangot, hogy még inkább felizzítsam a kettőnk közt lévő tüzet. Csodálatos pillanat volt. A vidéki táj miatt könnyű volt úgy érezni magunkat, mintha más időben és más bolygón lennénk. A telefon csörgését és az autók fényszóróit leszámítva bármelyik szerelmes pár lehettünk volna az idő végtelenében. De a csöngés nem maradt abba, már lehetetlen volt nem tudomást venni róla. – Ki az? – kérdezte Marlboro Man. – Nincs ehhez egy kicsit késő? – Erős ölelése csak alig észrevehetően enyhült. Igen, egy kicsit késő volt. Pár perccel múlt éjfél. Messze túl késő, hogy anyu, a tesóm vagy egy barát hívjon. Ez még J-nek is túl késő. Olyan sokáig voltunk együtt, és sosem érezte égető szükségét, hogy a szerelmét és a vonzódását így fejezze ki. Ne most kezdje el felvonultatni a tarsolyában lévő ötleteket, amikor rájött, hogy már eltávolodtam tőle! És, persze, ennek is pont most kell történnie, amikor annak a férfinak a karjaiban vagyok, akiért minden nappal egyre jobban bolondulok. Erről már lekésett J. Ahogy mindenki más is, kivéve Marlboro Mant. Hála az égnek, a csöngés abbamaradt, és a csókok ismét záporoztak. Marlboro Man ölelése szorosabb lett, és újra elrepültem egy másik időbe és egy másik helyre. Aztán megint rákezdte a csöngés, és visszarángatott a valóságba. – Fel kell venned? – kérdezte. Válaszolni akartam. Sőt, már az előző héten mindent el akartam mondani a nagyszerű beszélgetéseink egyikén, de mégis elmulasztottam szóba hozni, hogy most vagyok – éppen csak – túl egy négyéves kapcsolaton. Azt, hogy szép lassan leépítettem az utóbbi hetekben, ám az egész most tetőzött az előző egy-két napban. Azt, hogy J kevesebb mint kétórányira volt tőlünk a reptéren, hogy találkozhasson velem. És azt, hogy visszautasítottam… mert csak arra tudtam gondolni, hogy az én cowboyommal lehessek. Hogyan beszélj az új szerelmeddel a régiről, amikor a kapcsolat még ennyire az elején tart? Ha korábban felhozom és mindent elmesélek J-ről meg rólam, túl nyíltnak tűnhettem volna. Ráadásul, amikor Marlboro Mannel voltam – akár helyes, akár nem –, nem sűrűn jutott eszembe J. Túlságosan lefoglalt, hogy a szemeiben gyönyörködjek. Hogy emlékezzek minden izmára. Hogy belélegezzem a férfiasságát. Hogy megrészegedjek az illatától. De most, hogy ott álltam, ennyire közel hozzá a sötétben, azt kívántam, bárcsak elmeséltem volna neki. Lehet, hogy kellemetlen elmondani az igazságot, de a szakadatlan éjszakai telefoncsörgéseknél semmi sem rosszabb. Mert ebből Marlboro Man csak arra gondolhatott, hogy a következő randipartnerem már nagyon türelmetlen, vagy ami még rosszabb, az apucim keresi a kislányát, hogy hol van. Ezek a hívások nem lennének ennyire félreérthetők, ha adtam volna hozzájuk némi háttérinformációt. – Úgy tűnik, menned kell – jegyezte meg Marlboro Man, mert a valóság szétfújta azt a gyönyörű ködöt. És igaza volt. Amilyen keveset tudott a folyamatosan csörgő telefonról, joggal feltételezhette, hogy van valami az életemben, amit sürgősen el kell rendeznem. Mégis mit mondhattam volna? Ja, csak a volt barátom... semmi komoly. De ez annyira béna és közhelyes! És, sajnos, nem is volt olyan egyszerű a helyzet, J-nek biztosan nem. Ám az, hogy kiöntsem neki a szívem – kezdve onnan, hogy J ideutazott, mert látni akart –, akkora dráma lett volna, amit egyszerűen nem tudtam ebben a szerelmes jelenetben elképzelni, főleg nem a konyhai nagyjelenetem után. De a kínos csend sem volt megoldás, mert úgy tűnhetett, hogy takargatok valamit. Hazudhattam volna, hogy a bátyám, Mike hív, hogy vigyem el a tűzoltóállomásra. Mike azonban sosincs fenn ilyen sokáig. Másrészt nem volt kedvem elmagyarázni, hogy a testvérem miért is akar a tűzoltóállomásra menni. Sajnos, meg volt kötve a kezem.

Így hát a köztes megoldást választottam. – Igen – értettem vele egyet. – Jobb, ha megyek. A régi barátom. Sajnálom. Ennél többet képtelen voltam kipréselni magamból. Hirtelen hangulatváltásra és a szenvedély elillanására számítottam, amikor kimondtam a régi barátomat, és arra, hogy azonnal udvariasan elköszön, beül az autójába és elhajt. Mert minden oka meglett volna rá. Hiszen nem is ismert régóta. Volt néhány kellemes beszélgetés és csók a hátunk mögött, de még nem ismert. Megtehette volna, hogy meghátrál, és előbb végiggondolja ezt a helyzetet. Ehelyett erős karjaival átölelte a derekamat és felkapott a földről, és ezt a furcsa helyzetet egy meleg, biztató öleléssel próbálta feloldani. Aztán hozzányomta a homlokát az enyémhez, és annyit mondott: – Jó éjszakát! Gyorsan bepattantam a kocsimba, hogy még lássam, ahogy Marlboro Man elhajt. Kikanyarodtam az autóútra, vettem egy jó mély levegőt, majd lassan kifújtam… aztán felvettem a még mindig csörgő telefont. J hívott összetörve egy lepukkant reptéri szállodából, mert hozott magával gyűrűt is a lánykéréshez. Gyanítottam, hogy erre készül. Ezért akart olyan sürgősen látni, amikor megérkezett. Így utólag örülök, hogy nem adtam be a derekam és nem találkoztam vele a reptéren. Borzalmas lett volna. Egy kínos ölelés, a mindent elsimító gyémánt bemutatása, a csönd, az elkerülhetetlen elutasítás, a könnyek, a megalázottság és a fájdalom. – Sajnálom – böktem ki, miután a következő háromnegyed órában mindent meghallgattam, amit J mondani akart. – Tényleg sajnálom. Nagyon utálom, hogy ennek a napnak így kellett történnie. – Csak látni akartalak – jegyezte meg J. – Reménykedtem, hogy meggondoltad magad. – Miért tettem volna? – Azt hittem, ha meglátod a gyűrűt, megérted, hogy közösen mi minden vár majd ránk. Nem mondtam ki, amit gondoltam. Azt, hogy a gyűrűben is csak J páni félelmének kézzelfogható, gyaníthatóan jó drága jelképét láttam volna, az utolsó reménysugarat a változásra. Olyan sokáig jól kijöttünk egymással. Mindig kéznél voltam neki, ami roppant kényelmes helyzet volt számára, és aminek az elvesztésemmel vége szakad. – Sajnálom, J – ismételtem meg. Ennyi volt, amit mondani tudtam. Ő pedig válasz nélkül lecsapta a telefont. A készülék nem csöngött többet azon az éjszakán. Amikor visszaértem a szüleim házába, bezuhantam az ágyamba, és kimerültségemben azonnal össze is gömbölyödtem. Csak bámultam a sötét mennyezetet. Pödörtem a hajamat, és képtelen voltam elaludni. A gondolataim csak úgy cikáztak az agyamban Puggy Sue-ról, aki reggel nem fog játékosan ugatni, hogy üdvözöljön. J-ről, hogy mennyire fájhat most neki. A kapcsolatunkról, amelynek a végére most, annyi év után, pontot tettünk. Chicagóra és a hátralévő teendőimre. Marlboro Manre… Marlboro Man… Marlboro Man… Korán reggel a telefon hangjára ébredtem. Annyit csöngött az utóbbi huszonnégy órában! Nem voltam biztos benne, hogy fel akarom-e venni, vagy inkább sikítva kifutnék a szobámból. Tántorogva, csukott szemmel nyúlkáltam a sötétben, amíg a kezem rátalált a kagylóra. Megdörzsöltem a szemem, hátha magamhoz térek, majd halkan és zaklatottan beleszóltam a telefonba. – Halló?! – Ugye, nem alszol? – kérdezte Marlboro Man az elmaradhatatlan kuncogásával. Kinyitottam a szemem és mosolyogtam.

5. fejezet EZ A VÉGZETEM Egy

héttel Puggy Sue borzalmas elgázolása, J rossz szájízű látogatása és a Marlboro Man konyhájában történt kolosszális jelenet után a volt barátom még fel-felhívogatott, hogy megkérdezze, egészen-biztosan-nem-gondoltad-meg-magad?, de ami a legjobb volt: minden estémet az új barátommal töltöttem. Minden közös pillanat még csodásabb volt, mint az előző, és a kapcsolatunk tizedik napjára borzasztóan, nevetségesen, észveszejtően szerelmes voltam, pedig a chicagói költözésem napja villámsebességgel közeledett. Hónapokon keresztül tervezgettem Chicagót, ám most úgy ódzkodtam még a szóba hozásától is, mint a pestistől. Elment teljesen az eszem? Begolyóztam? Akárhányszor csak rágondoltam, hihetetlenül kellemetlen fájdalmat éreztem. Bűnösnek éreztem magam, mint aki lóg az iskolából vagy megcsalja önmagát. Hirtelen betoppant egy cowboy az életembe, és rajta kívül senki másra nem tudtam gondolni. Muszáj volt hallanom a hangját, ahogy jó estét vagy jó reggelt kíván, vagy kuncogva cikizik, amiért csak hat után ébredtem fel. Az a kuncogás! Komolyan, egyszer még a sírba visz… Miatta Chicago – és egész Illinois állam – kirepült a gondolataimból, nem mintha az összes értelmes dologgal nem ugyanígy lettem volna a közelében. Elbuktam. Szerte a városban mindenki a költözésemről faggatott, és én mindig ugyanazt a választ adtam: Persze, pár héten belül már ott leszek. Csak még egy-két dolgot el kell intéznem. Azt azonban nem tettem hozzá, hogy ezeknek a dolgoknak még a gondolata is fojtogat éjszakánként. Az agyam tudta, nem hagyhatom, hogy ez az új férfi eltérítsen a terveimtől. De még kellett egy kis idő, hogyan megfékezzem a kettőnk között egyre jobban lángoló tüzet. Egyszerűen még nem csókoltam eleget. Miután néhányszor a szülővárosomban randiztunk, Marlboro Man újra meghívott magához a farmra. Tudván, hogy mennyire ízlett neki az általam készített első vacsora, magabiztosan ajánlkoztam, hogy ismét főzök. Mivel már ellőttem a tengeri herkentyűket, arra gondoltam, megtisztelem a tenyésztő múltját, és marhahúsból készítek valamit. Próbáltam előcsalni hosszú ideig vegetáriánus agyamból, vajon milyen marhahúsos ételt is ettem az utóbbi huszonöt évben, de kulináris emlékezetem csak a pácolt hátszínt őrizte meg a rengeteg tofu és alga mellett, amit Kaliforniában ettem. Az elkészítése roppant egyszerű: össze kell keverni a szójaszószból, szezámolajból, reszelt fokhagymából és friss gyömbérből, valamint vörösborból álló pácot, majd hagyni, hogy a hús egy álló napig magába szívhassa mindezt. Az ízek – tagadhatatlanul van egy kis ázsiai beütés – mennyeiek, és ha hozzájuk képzeljük a puha, omlós húst, akkor valódi lakomára számíthatunk. Köretként a négysajtos tagliarini mellett döntöttem, ami a kedvenc tésztaételem a nyugathollywoodi Intermezzóban. A tésztaszálakat bevonó mártás gyönyört előidéző keveréke a parmezánnak, a romanónak, a fontinának és a kecskesajtnak. Los Angelesben kifejezetten tagliarinifüggő voltam. Beszereztem minden hozzávalót, majd célba vettem Marlboro Man házát, viszont teljesen figyelmen hagytam, hogy a pácolt rostélyosnak pácolódnia kellene. Ja, és azt sem tudtam, hogyan működik egy grillező – a Los Angeles-i apartmanokban szabályellenes az ilyesmi –, úgyhogy inkább a jól megszokott villamos grillsütőt választottam. A húsmentes évek alatt arról az aranyszabályról is megfeledkeztem, hogy nem szabad túlsütni a húst. Úgy véltem, olyan a marhasült, mint a csirke, addig kell hagyni sülni, amíg az utolsó rózsaszín csík is eltűnik belőle. Így cipőtalppá égett, rágós húsdarab lett a csodás és ízletes hátszínből. És mintha szántszándékkal tönkre akartam volna tenni a főételt, öt perccel tovább főztem a tésztát, ezért amikor belekevertem az olyan nagy gonddal lereszelt sajtokat, az én Tagliarini ai Quattro Formaggim nem volt más, mint egy nagy tál sajtos lében úszkáló tésztacafat. Lehet ez még

rosszabb ennél? – kérdeztem magamtól, amikor az egészet egy fokhagymagerezddel kikent tálba öntöttem, ahogy az Intermezzóban csinálták. Reménykedtem, hogy Marlboro Man nem fogja észrevenni. Csak néztem, ahogy kötelességtudóan ette a vacsorát, ám utólag kiderült, közben komolyan fontolóra vette, hogy felhívja a fiúkat, gyújtsanak tüzet a prérin, hogy legyen oka kimenteni magát. Gyönyörű tavaszi este volt, vacsora után összebújva kiültünk a verandára. Kezébe vette a kezemet, a csizmáját feltette a korlátra, a fejét pedig hátradöntötte a széknek. Csend volt. A tehenek bőgtek a távolban, és nagy ritkán a prérifarkasok üvöltöttek. Mivel ezen a csillagos éjszakán nem néztünk akciófilmet, és nem volt semmi, ami elterelhette volna a gondolataimat, hirtelen eszembe jutott Chicago. Csomagolnom kéne – gondoltam. – És nem teszem. Itt vagyok. Ezzel az emberrel. Ezen a helyen. A hazatérésem óta eltelt hónapok alatt még sosem éreztem ennyire, hogy hiányzik a városi élet: a kultúra, a névtelenség, a történések, a ritmus. Ezek által éreztem magam embernek, boldognak és egésznek. Most viszont egy cowboy verandáján ültem, és számomra érthetetlen módon kellemesen, nyugodtan és otthon éreztem magam. Hűvös volt, a levegő percről percre csípősebb lett. Szemmel látható módon reszkettem, még a fogaim is vacogtak. Marlboro Man, még mindig a kezemet fogva, maga felé húzott, és máris az ölében találtam magam. A felsőtestemet beburkolta a karjaival, én pedig a vállára hajtottam a fejemet. Mmmm…, mondta, de ugyanezek a hangok hagyták el az én számat is. Annyira meleg volt, annyira tökéletes, annyira odaillő! Így maradtunk a végtelenségig, néha csókokkal szakítottuk meg, majd újra mmmm… hangokat adtunk ki. Egy szót sem szóltunk, és a hideg éjszakai levegő annyira csendes volt, hogy szinte részegített. A szívdobogásomon kívül semmilyen hangot nem hallottam, magányosan maradt elmém elkalandozott. El kellene mennem. Idővel egyre nehezebb lesz a szakítás. Nem tartozom ide. Én a városhoz tartozom. Istenem, de jó a karjaiban lenni! Mégis mit keresek én itt? Ki kell bérelnem a lakást, mielőtt valaki más elviszi. Reggel telefonálok is. Tényleg csodás volt, de ez nem a valóság. Ez nem okos dolog. Imádom a pólója illatát! Hiányozni fog ez az illat. Ez az egész hiányozni fog. Ő is hiányozni fog… Félálomban voltam – mámorosán a pézsmaillattól –, amikor éreztem, hogy Marlboro Man az arcával a fülem felé közelít. Nagy levegőt vett, kifújta, a mellkasa összeszűkült, majd egy Szeretlek! hagyta el a száját olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, nem álom volt-e az egész.

Csak tíz napja ismertük

egymást, és ezt a váratlan szót suttogta. A szíve mélyéről szólt. Biztos voltam abban, nem tervelte ki előre, hogy ezt fogja mondani nekem azon az estén, csak ő így működött. Ami a szívén, az a száján. Amit alátámasztanak a randijaink utáni kedves, sugdolózó hívások is. Nem azzal töltötte a napjait, hogy minden lépését megtervezze, volt jobb dolga is az idejével. Amikor ott voltunk egymás karjaiban azon a hűvös tavaszi éjjelen, nem érezte szükségét, hogy szépítgesse a mondanivalóját. Szeretlek. Olyan egyszerűséggel mondta ki, mintha csak levegőt vett volna. Teljesen ösztönös volt. Elkerülhetetlen. Természetes. Viszont bármennyire is gyönyörű pillanat volt, én teljesen lefagytam. Miután megbizonyosodtam, hogy tényleg nem álmodtam – valóban kimondta –, már túl késő volt válaszolni. Ez a hajó elment. Gyáva voltam, ezért válaszként csak még jobban magamhoz húztam, és beletemettem az arcom a nyakába. Egyszerre éreztem magam kínosan és hülyének. Mégis mi a bajod? – kérdeztem magamtól. Éppen a közepén voltam egész életem talán legromantikusabb, legfelemelőbb pillanatának egy olyan férfi karjaiban, aki megtestesítette a vágyat és azt az embert, akiről mindig álmodoztam. Egy igazi mintapéldány: magas, erős, megbízható. De ennél ő sokkal több volt. Becsületes. Valódi. Gyengéd, gondoskodó, nem úgy, mint J vagy az összes többi pasi, akivel a hazatérésem óta randiztam. Szeretlek. Ennyit mondott. És én tudtam, hogy nagyon komolyan gondolja. Tudtam, mert éreztem. Marlboro Man még mindig szorosan tartott az ölében, és nem bizonytalanodott el a némaságomtól, mintha megnyugtatta volna az a tudat, hogy ő legalább kimondta, amit gondolt. Nem úgy, mint én.

– Jobb, ha most hazamegyek! – súgtam, és elhúzódtam, mintha valami elhúzott volna. Marlboro Man bólintott, majd segített felkelni. Kéz a kézben megkerültük a házat, és a kocsimhoz sétáltunk, ahol megöleltük és megcsókoltuk egymást még egyszer vagy kétszer. Vagy nyolcszor. – Köszönöm a vendéglátást – nyögtem ki. Te jó ég, nem is voltam magamnál! – Gyere, amikor csak akarsz! – mondta, majd a derekam köré fonta a karjait, és adott egy utolsó csókot. Komolyan, ilyen csak az álmokban van. Örültem, hogy csukva tartottam a szemem, mert kiesett volna a fejemből. Nem lett volna vonzó látvány. Kinyitotta az ajtót, hogy be tudjak szállni. Már tolattam ki a feljáróról, amikor a verandán még megfordult, hogy integessen nekem a maga szokásos módján, a szokásos Wranglerjében. Vezetés közben furcsán éreztem magam. Örömittasan és bizsergősen. Ugyanakkor próbára téve. Összezavarva. Meggyötörve. Harminc perce sem voltam úton, és már hívott is. Már nagyon megszoktam. – Szia! – mondta. A hangja! Segítség! – Ó, szia! – köszöntem, és próbáltam meglepettnek tűnni. Bár nem voltam az. – Nézd, én… – kezdett bele. – Nem szeretném, hogy elmenj! Kuncogtam. Milyen aranyos! – Pedig már majdnem félúton vagyok… – válaszoltam csipkelődve. Hosszú szünet következett. Aztán eltökélt hangon folytatta: – Én nem is erről beszélek.

Ez nagyon komolynak tűnt. Hallottam a hangjából. Marlboro Man Chicagótól beszélt, a közelgő költözésemről. Az első telefonbeszélgetésünk alkalmával elmondtam neki, de azóta csak néha említette meg a csodálatos két hetünk alatt. És minél több időt töltöttünk együtt, annál ritkábban került szóba. Az utazás volt a legutolsó, amiről beszélgetni akartam vele. Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit mondhatnék. – Ott vagy? – kérdezte Marlboro Man. – Igen, itt vagyok – feleltem. Ennyit tudtam kinyögni. – Csak… jó éjszakát akartam kívánni – mondta nyugodtan. – Örülök, hogy megtetted – válaszoltam. Komplett idióta voltam. – Jó éjszakát! – súgta. – Jó éjt! Másnap reggel vizenyős, bedagadt szemekkel ébredtem. Úgy aludtam, mint a tej, és egész éjjel Marlboro Manről álmodtam. Nagyon élénk álmok voltak, őrültek, ketten sakkoztunk és egymásra lövöldöztünk Silly Stringgel. Nem elég, hogy ébren is folyton róla álmodoztam, még az álmaimban is ő szerepelt, akaratom kívül is. Este elmentünk vacsorázni, steaket rendeltünk, és megállás nélkül semmiségekről beszélgettünk, csak hogy ne kerüljön szóba Chicago, mert azt a témát nem lehetett volna könnyen lezárni. Már késő volt, amikor hazavitt, de a levegő még mindig nagyon kellemes. A szüleim háza előtt álltunk, ugyanúgy, ahogy két héttel korábban, még a kagylós tészta, J villámlátogatása, az agyonsütött hátszín és a felismerésem előtt, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok. Ugyanott, ahol majdnem elhasaltam. Ugyanott, ahol megcsókolt és lángra lobbantotta a szívemet. Marlboro Man teljesen lebénított. Ott álltunk és csókolóztunk, mintha ez lenne az utolsó lehetőség rá. Szorosan átöleltük egymást, és az arcunkat a másik nyakába temettük. – Mégis mit csináltál velem? – tettem fel a költői kérdést. Kuncogott és a homlokomhoz nyomta a homlokát. – Mire gondolsz? Persze, hogy nem tudtam válaszolni. Marlboro Man megfogta a kezemet. Majd átvette a kezdeményezést. – Szóval, mi a helyzet Chicagóval?

Még szorosabban öleltem át. – Ümm… – dünnyögtem. – Nem tudom. – Mikorra tervezed az indulást? – Még jobban magához húzott. – Elmész egyáltalán? Én is magamhoz húztam – közben azon gondolkodtam, meddig tudjuk még ezt csinálni, mert már egy papírlap nem fért volna közénk és azért próbáltam levegőt is venni. – Én… én… nos… nem tudom – szólalt meg az ékesszólás királynője. – Egyszerűen nem tudom. Átkulcsolta a tenyerével a tarkómat, majd a fülembe súgta: – Ne menj! – Nem köntörfalazott. Ne menj! Mégis mit akar ez jelenteni? Hova juthatnánk? Túl korai volt tervezgetni, ígérgetni. Vagy elkötelezni magunkat. Ez egyelőre nem lehet több, mint egy álom. Ne menj! Ne tedd! Ne hagyjuk abba! Ne menj Chicagóba! Fogalmam nem volt, hogy mit mondhatnék. Az utóbbi két hét minden napját együtt töltöttük. Ezalatt én váratlanul, de teljesen beleestem ebbe a cowboyba. Véget vetettem a négyéves kapcsolatomnak. Ettem húst. És újraértékeltem a chicagói terveimet. Nem találtam a szavakat. Még egyszer megcsókoltuk egymást, majd halkan jó éjszakát kívánt. – Jó éjszakát! – válaszoltam, miközben kinyitottam az ajtót, majd besétáltam. A szobámba mentem, és meredten bámultam az utazáshoz előkészített dobozokat és bőröndöket. Az alvás elkerült aznap éjjel. Mi van akkor, ha eltolom a költözést, mondjuk, egy vagy két hónappal? Csak elhalasztom, nem mondok le róla. Egy hónap ide vagy oda, mit számít? Addigra, érveltem, biztos kiiktathatom az életemből. Sikerülnie kell. Egy hónap elég, hogy ezt az egész őrültséget befejezzem. Hangosan felnevettem. Kiiktatni Marlboro Mant? Nem telik el öt perc, és már szagolgatom a felsőmet, hogy élezzem az illatát. Mennyire lehet ez a helyzet rosszabb egy hónap múlva? Idegességemben megráztam a fejem. Felkeltem, a szekrényhez sétáltam, és elkezdtem leszedni a ruháimat a fogasokról. Összehajtogattam a pulcsikat, a kabátokat, a pizsamákat, és közben egyetlen gondolat száguldozott az agyamban: nincs az a férfi – főleg nem egy vidéki bugris –, aki eltéríthetne attól a tervemtől, hogy egy nagyvárosba költözzek. Egymás után pakoltam a holmikat a bőröndökbe, és minden erőmmel azon voltam, hogy a végzetemet kilökdössem az életemből. Akkor még nem tudtam, milyen hiábavaló minden erőfeszítés.

6. fejezet FEJJEL A FALNAK Ő nem volt egy vidéki bugris. Kiegyensúlyozott, udvarias és intelligens volt. És nem volt éretlen – összehasonlítva azokkal a férfiakkal, akiket ismertem. Más volt. Homlokegyenest más. Marlboro Man nem tárulkozott ki, csöndes volt, de a legkevésbé sem bizonytalan. A neveltetésének köszönhetően – ami megtanította a korai kelésre, a nehéz munkára, majd a békés, nyugodt éjszakákra messze a civilizáció zajától – már kiskorától megelégedett a csönddel. Én viszont láthatóan allergiás voltam rá. Dumában voltam mindig is a legjobb, a végletekig kihasználtam ezt az élet adta fantasztikus lehetőséget. Ráadásul középső gyerekként egy csomó mindent kellett megosztanom a világgal. Megtaláltam a páromat Marlboro Manben. Kemény öt másodpercébe került, hogy ezzel a nyugodt stílusával beszippantson azon az első éjszakán négy hónappal ezelőtt, majd még jobban az elmúlt két hétben, így most már biztos voltam abban, hogy ez a típusú férfi – ha nem is személy szerint ő – a nekem való. E rövid idő alatt világossá vált, hogy a bennünk rejlő ellentétek mennyire kiegészítik egymást. Ha ellaposodik egy beszélgetés, én villámgyorsan találok új témát, amiről csacsogni lehet, viszont az ő társaságában nem erőltettem ezt, hanem hagytam, hogy élvezzük a csend varázsát. Ő sosem tanulta meg, hogyan kell a linguinét ügyesen feltekerni a villára, de én ott voltam, hogy megmutassam neki. A vacsorát követő pillanatban én általában már a telefonon lógtam, hogy a barátaimmal találkát beszéljek meg, ám a közös estéinken Marlboro Man elmosogatott, majd összekuporodtunk a kanapén, hogy megnézzünk egy filmet, vagy kiültünk a verandára, ha az időjárás is úgy akarta, ahol hallgassuk a prérifarkasok üvöltését és élvezzük az életet. Teljesen más ritmusban éltük a mindennapjainkat. Ő ötkor kelt, a munkája deréktörő, kegyetlen és izzasztó volt. Bár napközben én is elfoglaltam magam, de igazából az éjszakákra gyúrtam, amikor felvehettem a legújabb fekete topánkámat, és elmehettem valamilyen csodás étterembe, vagy ihattam valami finomságot. Marlboro Mannek az éjszaka a pihenést jelentette a fáradságos munka jutalmaként. Nekem az éjszaka a ruhákról és a csillogó ajkakról szólt. Igaz, néha ezek a különbözőségek megrémítettek. Lehetek együtt egy olyan férfival, aki soha életében nem evett még szusit? Egy régi vegetáriánus elképzelheti hosszú távon az életét egy férfival, aki minden étkezése alkalmával eszik vörös húst? Ezekre eddig sosem gondoltam. És ami a legelgondolkodtatóbb: élhetek-e valaha is olyan messzi vidéken, hogy tíz kilométert kell zötykölődnöm egy földúton, amíg eljutok a házamig? Egy kártyajós azt mondaná, hogy a kilátások nem valami biztatók… És akkor én még házasságra is gondoltam? Pontosan tudtam, hogy bármit is tervezek Marlboro Mannel, a farmerral, annak hozzá kell alkalmazkodnia, és nem hozzám, mert ő a világ végezetéig ott marad azon a területen, ahol a családi örökséget folytatta. Nem mehettem el Chicagóba azzal a hiú reménnyel, hogy egy napon utánam jön majd. Chicago belvárosa nem híres a termékeny búzatábláiról. Ő a farmon volt otthon. Az apja már idősödött, ami azt jelentette, hogy a bátyjával vették a kezükbe a birtok teljes irányítását. Kísértetiesen ismerős helyzetben voltam megint: döntsem el, alkalmazkodom-e egy férfi, ebben az esetben a nagy Ő életéhez. Ugyanez volt a szituáció J-jel is, amikor azt akarta, hogy költözzek vele Észak-Kaliforniába. Nehéz döntés volt, de hű maradtam önmagamhoz, és elhagytam Kaliforniát. Büszke voltam magamra, mert letéptem egy négyéves kapcsolat béklyóit, és tudom, hogy helyesen cselekedtem. És ugyanilyen jó választás lesz, ha ragaszkodom a chicagói terveimhez, és véget vetek ennek a kéthetes románcnak. Már egyszer megtettem, hogy nem követtem egy férfit, most újra megtehetem. Lehet, hogy eleinte rossz lesz, de hosszú távon ez a legjobb megoldás. Megszólalt a telefonom, és felrázott a belső feminista vívódásból. Késő volt. Marlboro Man már

egy órája elment, valahol félúton járhat hazafelé. Szerettem a hívásait. Ezeket a késő éjszakai csakrád-gondoltam, jó-éjszakát-akartam-kívánni hívásokat. Felkaptam a telefont. – Halló? – Szia! – köszönt. – Szia! – válaszoltam. Te perzselő mintapéldány! – Mit csinálsz? – kérdezte udvariasan. Lepillantottam a szépen összehajtogatott topjaimra, amiket csinos kis halomba rendeztem. – Csak olvasgatok – vágtam rá. Te, te hazug! Folytatta: – Van kedved beszélgetni? – Persze. Nem csinálok semmi érdekeset – tettem hozzá, és elhelyezkedtem a kényelmes karosszékemben. – Akkor… gyere ki! – mondta. – Előttetek állok! A gyomrom összeugrott. Nem viccelt.

– Hogy…

hogy mit csinálsz? Hol? – Felpattantam és belenéztem a tükörbe. Szép kis látványt nyújtottam! Már átöltöztem a szatén pizsamaalsómba, az egyetemi tornafelsőmbe és a pöttyös zoknimba, de hogy ezt még jobban megfejeljem, a hajamat hanyagul kontyba tűztem egy H2-es ceruzával. Kinek nem tetszenék így? – Itt vagyok kint – ismételte meg a jellegzetes kuncogás kíséretében alávaló módon. – Gyere ki! – De… de… – dadogtam, és közben kiszedtem a hajamból a ceruzát, és mérgezett egér módjára köröztem a szobámban, hogy a levetett otthonkáim helyett felkapjam a kedvenc koptatott farmeromat. – De… de… pizsamában vagyok. Még egy kuncogás: – És? – kérdezte. – Jobban teszed, ha kijössz, vagy én megyek be… – Oké, oké… – hadartam. – Mindjárt ott vagyok. Levegőért kapkodva mégis inkább a második kedvenc nadrágomat és a legkedvesebb fakókék garbómat választottam, amit annyira szerettem, hogy szinte már a részemmé vált. Tíz másodperc alatt villámgyorsan megmostam a fogam, leszáguldottam a lépcsőn, és máris a bejárati ajtóban álltam. Marlboro Man zsebre tett kézzel állt a furgonja mellett, a hátát nekitámasztotta az ajtónak. Vigyorgott, amint megindultam felé, majd ő is elindult felém. Félúton találkoztunk – az autó és a bejárati ajtó között –, és gondolkodás nélkül egy hosszú, érzelmes csókkal köszöntöttük egymást. Nem volt benne semmi vicces vagy könnyelmű. Ez a csók nagyon komoly volt. Az ajkaink eltávolodtak egy pillanatra. – Tetszik a felsőd – nézte a világoskék pamutfelsőt, mintha már látta volna. Ezt kaptam magamra azon az estén pár hónappal korábban, amikor találkoztunk. – Azt hiszem, ez volt rajtam azon az estén a J-Bárban… – mondtam. – Emlékszel? – Igen – súgta, és közben még jobban magához húzott –, emlékszem. Talán a felsőnek természetfeletti képességei voltak. Mostantól ez lesz a kabalám. Megcsókoltuk egymást még egyszer, én pedig megborzongtam a hideg éjszakai levegőtől. Nem akarta, hogy fázzak, ezért a furgonhoz vezetett, majd kinyitotta az ajtót, hogy mindketten bemászhassunk. A autó még mindig meleg és perzselő volt, mintha tábortüzet gyújtottak volna a hátsó ülésen. Ránéztem, és úgy kuncogtam, mint egy iskolás lány, majd megkérdeztem: – Mit csináltál idáig? – Ó, hazafelé mentem – felelte, és közben játszadozott az ujjaimmal –, de utána megfordultam, nem tehetek róla. – A kezei megtalálták a lapockáimat, és közelebb húzott magához. Az ablakok kezdtek bepárásodni. Úgy éreztem magam, mintha újra tizenhét lennék. – Van egy kis gond – folytatta a csókok között. – Tényleg? – játszottam a butuskát. A kezem a bal karját fogta. A vágyam az égbe szökött. Megfogta hátul a fejem, és összekócolta a hajamat, de nem érdekelt. Egészen másra gondoltam. – Megőrülök érted – jelentette ki.

Addigra már az ölében ültem a Ford F250-es vezetőülésében, bár fogalmam sem volt, miként kerültem oda – se a dízelfurgonba, se az ölébe. Beletemettem az arcomat a nyakába, és megismételtem a szavait: – Én is megőrülök érted. Világ életemben kóros fiúőrült voltam, de a Marlboro Man iránti érzéseim leírhatatlanul erősek voltak. Valamilyen ősi vonzalom volt ez, hogy a kezemet és a lábamat köré fonjam, bármikor a szemébe nézek. Felgyorsult pulzus és légzés, akárhányszor hallottam a hangját. Késztetés, hogy legyen tőle több tucat gyerekem… bár még biztos sem voltam abban, hogy akarok-e egyáltalán gyereket. – Úgyhogy… – folytatta. Ekkor hallottuk meg a hangos kopogást a furgon ablakán. Majdnem kiugrottam ijedtemben. Elmúlt hajnali kettő, ki az ördög lehet az? Csakis Sam fia, a hírhedt sorozatgyilkos. Marlboro Man leengedte az ablakot, és a résen át hatalmas adag szenvedély és gőz távozott. Nem Sam fia volt. Annál sokkal rosszabb. Az anyám. Az avarszínű kasmírköntösében. – Reeee? – énekelte. – Te vagy az? – közelebb hajolt és bekukucskált az ablakon. Lecsúsztam Marlboro Man öléből, és kedvtelenül intettem neki. – Szia, anya! Igen, csak én vagyok. Nevetett: – Ó, rendben… hűha! Csak nem tudtam, ki áll itt. Nem ismertem meg az autót – ránézett Marlboro Manre, akivel korábban egyszer találkozott, amikor randira mentünk. – Hát, akkor sziasztok! – kiáltott fel, és nyújtotta a kezét. Marlboro Man pedig kezet rázott vele gyengéden. – Üdvözlöm, asszonyom! – a hangja még mindig füstös volt a vágytól és a szenvedélytől. Belesüllyedtem az ülésbe. Mert bár felnőtt vagyok, de a köntösben flangáló anyám hajnali kettőkor rajtakapott a feljárójukon Marlboro Mannel. Látta a párás ablakokat. Látta, hogy az ölében ülök. Komolyan padlót fogtam. – Akkor minden rendben – mondta anyám, majd megfordult. – Jó éjszakát nektek! – És azzal visszalibbent a házba. Marlboro Mannel egymásra néztünk. Az arcomat a tenyerembe temettem. Kuncogott és csak annyit mondott: – Gyerünk, visszakísérlek, nehogy szobafogságot kapj! – Izzadt tenyereim még mindig takarták az arcomat. Elkísért az ajtóig, majd megálltunk a legfelső lépcsőfokon. Átölelte a derekamat, és adott egy puszit az orromra. – Örülök, hogy visszajöttem. Istenem, de kedves volt! – Én is örülök – válaszoltam. – De… – vártam egy kicsit, hogy összegyűjtsem a bátorságom. – Akartál valamit mondani? Ez egyenes volt, és kissé rámenős, ám ezt a lehetőséget nem szalaszthattam el. Hiszen már nincs olyan sok időm hátra vele. Nemsokára Chicagóban leszek. Kávézókban fogok üldögélni este tizenegykor, ha ahhoz volna kedvem. Munka. Iskolába fogok járni. De átkozott legyek, ha hagyom, hogy ne fejezze be, amit elkezdett, mielőtt az anyám a kasmírköntösében megjelent és tönkre nem tett mindent. Marlboro Man felnézett rám és mosolygott, láthatóan tetszett neki a magabiztosságom. Én, a nagyszájú középső gyerek, a közelében csendes, visszahúzódó lettem. Nem is ismertem magamra. Mint aki lenyelte a nyelvét. Megvolt az a tulajdonsága, hogy elfelejtesse velem a szavakat, hogy a hiányt kitölthessük tiszta, hamisítatlan szenvedéllyel. Még jobban megszorított. – Először is – kezdett bele –, nagyon, de nagyon kedvellek. Mélyen a szemembe nézett, mintha minden egyes szót kétséget nem tűrően az eszembe akart volna vésni. Az izmaim felmondták a szolgálatot. Marlboro Man olyan könnyen kimondta a gondolatait, nem félt kimutatni az érzelmeit. És én ehhez nem voltam hozzászokva. Sokkal inkább a játszmákhoz, a taktikázáshoz, a közönyhöz és a zárkózottsághoz. Szerelmi élet tekintetében sziklaszilárdan a középszerűséget képviseltem.

Marlboro Man két rövid hét alatt lerombolta ezt az egész várat. Marlboro Manben nem volt semmi középszerű. Még többet akart mondani, még szünetet sem hagyott a válaszra. Az ő világában ezt tette egy igazi férfi. – És… – hezitált. Hallgattam. A hangja komoly volt. Koncentrált. – És átkozottul nem akarom, hogy elmenj! – jelentette ki, miközben magához közel tartott, az álla az arcomnál volt, egyenesen a fülembe mondta. Vártam. Mély levegőt vettem. – Én… – nyitottam szóra a számat. Közbevágott: – Tudom, hogy csak két hete ismerjük egymást, és nem tudhatjuk, mit tartogat a jövő, de… – Rám nézett, és az egyik kezével az arcomat, a másikkal pedig a karomat fogta. – Tudom – értettem vele egyet, és próbáltam valamilyen elcsépelt indokokat felsorakoztatni. – Én… Megint félbeszakított, még volt mit mondania: – Ha nem volna a birtok, úgy más lenne a helyzet – tette hozzá. A pulzusom felgyorsult. – De az életem ideköt. – Tudom – mondtam megint. – Én nem is… Folytatta: – Nem akarok közéd és a terveid közé állni. Én csak… – Megállt és megcsókolta az arcomat. – Nem akarom, hogy elmenj. Szokás szerint nem tudtam megszólalni. Ez annyira furcsa volt nekem, idegen, hogy valaki iránt ennyire erős érzelmeim legyenek ilyen rövid idő alatt. A jövőnkről beszélni még nagyon korai, de hiba lenne, ha nem tulajdonítanék neki nagy fontosságot. Csak az időzítés nem stimmelt. Mindkettőnk szeme leragadt, fáradtak voltunk. Már állva majdnem elaludtunk egymás karjaiban. Ma este már nem lehetett semmit mondani, semmit nem lehetett megoldani. Tudta ő is és én is, úgyhogy egy utolsót csókolóztunk, majd megöleltük egymást, mielőtt megfordult és elsétált. Aztán elindította a furgonját. Végighajtott a szüleim utcáján. A farm felé. Nem forgott az agyam, az alvás volt az egyetlen, amire gondolni tudtam. Bemásztam a takaró alá, torkomban hatalmas gombóccal. Mit keres ez itt? Menj el, hagyd abba! Hagyj magamra! Utálok sírni. Fáj tőle a fejem. Bedagadnak a szemeim. A gombóc hirtelen kétszer akkora lett. Nem tudtam nyelni. Majd akaratom ellenére elkezdtek potyogni a könnyeim, még mielőtt mély, nagyon mély álomba zuhantam volna.

A telefonom reggel nyolckor már csengett, felrázva a kómából. – Jó reggelt, Ree-vel beszélek? – kérdezte egy kedves női hang. Nem Marlboro Man volt. – Tessék, én vagyok – feleltem. Éreztem Marlboro Man kellemes illatát. Távollétében is mindig körülöttem volt. – Rhonda vagyok – folytatta a hang –, csak a Goethe utcai egyszobás lakás miatt telefonálok. Csodás hely volt, csak egy utcányira a bátyáméktól. Fehér falak, fapadló és jó megközelíthetőség. Semmi túlzó méret vagy csicsa, a fényképek alapján, amiket küldtek, pont nekem való lenne. Leperkáltam egy csinos kis előleget még a bátyám esküvője előtt egy héttel, amikor a lakás felszabadult, tudván, hogy egy hónapon belül már ott is leszek. Megfizethető volt, és úgyis ez lesz az új otthonom, a paradicsomom, az új Szent Föld. Igaz, hogy kicsi, de pont elég a hely a fekete tűsarkúimnak és a kényelmes ágyamnak. Viszont fiúknak egyáltalán nem volt hely. A költözésem eredetileg tervezett időpontja úgy, ahogy van, jött és el is ment. Próbáltam eltolni, késleltetni, és nem gondolni az elkerülhetetlenre. Csókolózni egy cowboyjal, naponta meghalni a karjai közt. – Még mindig úgy tervezed, hogy beköltözöl a héten? – faggatott Rhonda, az ingatlanos. – Mert akkor tovább kell lépnünk, mivel az első havi összeg már nagyon esedékes. – Jaj, sajnálom! – Közben felültem az ágban. – Nagyon elfoglalt a pakolás és a készülődés, és az

igazság az, hogy lassabban haladok, mint gondoltam. – Semmi gond – jegyezte meg –, rendben van. A hét végéig kell úgyis kifizetni, különben újra meghirdetjük a helyet, mert néhányan érdeklődnek iránta. – Kösz a hívást – búcsúztam el –, nemsokára találkozunk! Letettem a telefont, az ágyra dőltem és bámultam a plafont. Egy csomó dolgot el kell intéznem, fel kell pörögnöm. Bebotorkáltam a fürdőszobába, szoros csomóba kötöttem a hajamat, és jéghideg vízzel meglocsoltam az arcomat. Megmostam a fogam, néztem a tükörképemet, és tudtam, hogy mit kell tennem. Rendben. Mondogattam magamnak, és közben bólogattam. Most tegyünk pontot a végére! Visszamentem a szobámba, és rákerestem a telefonomban a legutolsó hívásra, hogy kiderítsem Rhonda, az ingatlanos adatait. Beütöttem a számot, majd vettem egy mély lélegzetet, aztán kifújtam. – Szia, Rhonda, Ree vagyok megint – mondtam, amikor felvette a telefont. – Sajnálom, de megváltoztak a terveim. A lényeg, hogy vissza kell mondanom a foglalásomat. – Ree, biztos vagy benne? – hüledezett Rhonda. – El fogod veszíteni a foglalót. – Igen, teljesen biztos. – A szívem majdnem kiugrott a helyéről, amikor válaszoltam. – Persze, hajrá, nyugodtan hirdesd meg! Rázuhantam az ágyamra, a fejem zsibbadt a gyötrődéstől, úgy éreztem magam, mint az égő istállóban rohangáló, pánikba esett ló. Ennyire voltam biztos a döntésemben.

7. fejezet VISZLÁT, CHICAGO! Várj egy percet! Miről döntöttem éppen? Mit jelent ez az egész? Körbenéztem a szobámon, ahol ruhával teli dobozok, cuccokkal megtöltött táskák álltak szép sorban az ajtó mellett. Mindegyiket céllal és elszántsággal pakoltam be. Tökéletesnek ígérkezett az új életem független nőként a Szeles városban. És most, egy szempillantás alatt elfújta a szél. Mégis mit tettem? Tetszett a lakás. Annyi időt töltöttem azzal, hogy odaképzeltem magam! Hogy hová tenném az ágyamat, hová akasztanám ki a fekete-fehér képeket Mihail Barisnyikovról. Néhány hónap múlva, amikor majd már észhez tértek és a terveim szerint Chicagóba költözök, nincs az az isten, hogy találok még egy ilyen lakást. Pánikba estem, és sietve rányomtam az újratárcsázó gombra. Utol kell érnem Rhondát, az ingatlanost, meg kell mondanom neki, hogy várjon még, tartson ki egy kicsit, ne adja még ki…! Csak adjon még egy napot… vagy kettőt… vagy hármat…! De amikor vártam, hogy a hívott szám végre kicsöngjön, az élet iróniája, hogy nem Rhonda, hanem Marlboro Man szólalt meg a vonal végén – véletlenül és hihetetlenül. – Halló? – szólt a vonalba. – Ó – válaszoltam meglepetten –, halló? – Szia, szép lány! – mondta. Ennyit Rhondáról, az ingatlanosról… Három másodperce sem beszéltünk, de Marlboro Man hangja máris rabul ejtett. Elgyengültek a térdeim, összezavart, elbizonytalanított. Amikor hallottam, semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy újra lássam, vele legyek, belém ivódjon, és elolvadjak az erős karjaiban, mint a vaj. Amikor meghallottam, Chicago már csak nagyon távoli emléknek tűnt. – Mi jót csinálsz? – kérdezte, és hallottam a teheneket a háttérben. – Ja, csak elintézek egy-két dolgot – hadartam. – Volt néhány elvarratlan szál. – Ugye, nem ma költözöl Chicagóba? – kérdezte kuncogva, de csak félig viccelt. Hangosan nevetve forgolódtam az ágyamban, miközben a paplanom fodraival játszadoztam. – Nem, nem ma – feleltem. – És te mit csinálsz? – Nemsokára indulok, hogy felvegyelek – mondta. Imádtam, amikor átvette az irányítást. Kihagyott tőle a szívem, kipirultam, izgatott és rémült lettem. Négy év J után elegem volt a szörfös mentalitásból. A henyélés már nem volt erény, ha férfira gondoltam. És Marlboro Man a legkevésbé sem henyélt az irántam érzett vonzalmának kimutatásában. – Ötre ott vagyok érted. Igenis, uram. Amit mond, uram. Készen állok. Percre pontosan. Háromkor elkezdtem a készülődést. Fürödtem, borotváltam, púderoztam, parfümöztem, fésültem, csavartam, cicomáztam egész két órán keresztül. Felvettem egy halvány rózsaszín felsőt és a kedvenc farmeromat. Nagyon próbáltam úgy kinézni, mint aki az utolsó pillanatra hagyta a készülődést. És bejött. – Azt a…! – hüledezett Marlboro Man, amikor meglátott az ajtóban. – Nagyon csinos vagy! Nem nagyon tudtam koncentrálni a bókjára, mert túlságosan megzavart az, ahogy ő nézett ki. Istenem, de csodálatos volt! Az évnek ebben az időszakában az emberek még tejfehérek szoktak lenni, viszont ő az egész napos szabadlevegőtől gyönyörű aranybarna, késő tavaszi színt kapott. És a tipikus farmeringét lecserélte egy testhezállóbb szürke pólóra, ami tökéletesen kihangsúlyozta a karizmait, amik nem a gyúrástól, hanem a kemény, megerőltető kétkezi munkától lettek ilyenek. És a korát meghazudtoló, rövid ősz haja volt még a hab a tortán. Legszívesebben egy kiskanállal megettem volna ezt az embert! – Te is nagyon csinos vagy! – dicsértem meg én is, és megpróbáltam kordában tartani száguldozó hormonjaimat.

Kinyitotta a fehér furgonja ajtaját, hogy beszállhassak. Meg sem kérdeztem tőle, hová megyünk. Nem érdekelt. De amikor észak felé fordultunk az autóúton és kifelé tartottunk a városból, pontosan tudtam, hová fog vinni: a farmjára… a saját területére… az otthonába a birtokon. Bár nem vártam el és nem is számítottam rá, de titkon szerettem, hogy több mint egy órát vezetett azért, hogy randizhassunk. Olyan volt, mintha visszarepültünk volna az időben, egy csepp lovagiasság és udvariasság a modern világban. Miközben vezetett, megállás nélkül beszélgettünk a családunkról, a barátainkról, mozikról, könyvekről, lovakról és a tenyésztésről. Mindenről beszéltünk, kivéve Chicagót. Annyira el szerettem volna neki mondani, de nem tudtam. Pedig akartam, hogy tudja: aznap reggel hirtelen felindulásból – nagyjából öt perc alatt – eldöntöttem, képtelen vagyok itt hagyni. Így hát felfüggesztettem – ne adj isten, lemondtam – a költözési terveimet. Sőt már volt is egy új tervem, amit vele képzeltem el. De valamilyen oknál fogva egyszerűen nem jöttek a szavak. Ahelyett, hogy folytattuk volna az utunkat a földút felé, ami a házához vezet, Marlboro Man egy másik útvonalon ment. – Ki kell szabadítanom pár marhát a lócsapdából – mondta. Nem tudtam, ez mit jelent, de vállalkozó kedvemben voltam. Keresztülhajtottunk jó pár kanyargó, kusza úton – ahol elképzelni sem tudtam, hogy valaha is eligazodnék, tájékozódnék egyedül –, majd megálltunk egy legelőnyi fekete marha előtt. Kinyitott néhány kaput, és a kezével látványos mozdulatokat tett. Erre az állatok pillanatok alatt ott termettek, ahol lenniük kellett. Ennek a férfinak komoly tehetsége van abban, hogy bármilyen teremtményt – legyenek azok tunya marhák vagy egy vörös hajú nő a húszas évei közepén – a hatása alá vonjon. Amíg a hátralévő hosszú úton a házáig jutottunk, érintettük a birtok legészakibb pontját is, ahonnan gyönyörűen láttuk a naplementét. – Ez annyira szép! – bukott ki a számon, amint megláttam az égboltot. Marlboro Man lelassított, majd félreállt. – Az, ugye? – válaszolt, és körbepillantott a földön, ahol felnőtt. Itt élt négynapos kora óta, majd dolgozott gyerekként, és megtanulta az apjától, a nagyapjától, a dédapjától, hogyan legyen jó farmer. Megtanult kerítést építeni, állatokat kezelni, préritüzet kioltani és marhákat nevelni, legyen az bármilyen színű, formájú, nagyságú. Segített eltemetni a bátyját a család sírhelyén, nem messze a házától, és megtanulta, hogyan folytassa az életét egy elmondhatatlan veszteség és szomorúság után. Ez a birtok a része volt. Az iránta érzett szeretete pedig kézzelfogható. Kiszálltunk a furgonból, leültünk a platóra, ahonnan egymás kezét fogva néztük, ahogy a bíborszínű égbolt lassan beleolvad az előbújó sötétségbe. Az este meleg és tökéletesen nyugodt volt, így még egymás légzését is hallottuk. Aztán amikor a nap a horizont alá süllyedt és az égbolt elsötétült, ugyanúgy ott maradtunk a furgon hátulján, ölelkeztünk és csókolóztunk, mintha évek óta nem láttuk volna egymást. A szenvedély, amit éreztem, leírhatatlan volt. – Valamit el kell mondanom – kezdtem bele, és a gyomromban lévő lepkék hirtelen őrült repkedésbe kezdtek.

Nem akartam megvárni, hogy megint ő hozza fel a végzetes témát Chicagóról. Az utóbbi napokban úgy tartottam tőle, mint a pestistől, mert nem akartam szembenézni a közelgő költözéssel, ami a szerelmem elhagyását jelentené, pont akkor, amikor megtaláltam. De most a téma már nem is volt annyira ijesztő. Hoztam egy döntés – legalábbis egy időre –, hogy maradok, csak még Marlboro Mannek kellett elmondanom. Végül a csókok között hirtelen a felszínre bukkantak a szavaim. Nem tudtam tovább magamban tartani. De még mielőtt elmondhattam volna, Marlboro Man kezdett el beszélni. – Ugye, nem? – kérdezte fájdalmas kifejezéssel az arcán. – Csak azt ne mondd, hogy holnap mész! – Az ujjaival beleszántott a hajamba, majd hozzáérintette a homlokát az enyémhez. Mosolyogtam, és magamban még kuncogtam is, hogy pillanatokon belül megtudja a nagy titkot. Egy tehéncsorda múúúzott a háttérben, szerenádot adva nekünk. – Üm… nem – nyögtem ki, mert nem akartam elhinni, hogy tényleg elmondom neki. – Én nem… én… én nem megyek.

Megmerevedett, elhúzta az arcát az enyémtől, de csak annyira, hogy jobban tudjon rám figyelni. – Tessék? – kérdezte, miközben erős ujjai még mindig fogták a hajamat. Reménykedő mosoly jelent meg az arcán. Vettem egy mély levegőt, és próbáltam enyhíteni lányos zavaromon. – Én… – kezdtem – ...úgy döntöttem, hogy még itt maradok egy ideig. Mármint ott. Akarom mondani…. Most már hivatalos volt. Egy másodpercet sem hezitált, erős karjait a derekam köré fonta, és felhúzott vízszintes helyzetemből, hogy egymással szemben álljunk. Sőt még fel is emelt a talajról, hogy a szemem egy magasságban legyen az ő jégkék szemével. – Várj…, ez komoly? – kérdezte, és az arcomat a tenyerébe fogta. Erősen tartotta, és mélyen a szemembe nézett. – Nem mész? – Nem ám! – vágtam rá. – Hűha! – mondta, és felém hajolt, hogy adjon egy hosszú, szenvedélyes csókot a Ford F250-es platóján. – Ezt nem hiszem el! – tette hozzá, és szorosan ölelt. A térdeink megrogytak a köztünk lévő forróságtól, és még mielőtt észbe kaptam volna, őrülten csókolóztunk és hemperegtünk a dízelfurgon platója alkotta ágyon. Néha-néha a karomat beütöttem egy emelőrúdba, vagy a fejemet egy pótkerékbe, egy jelölővasba vagy szerszámokba. De nem érdekelt. Minden más – még a fejsérülések is – eltörpült emellett. Nagyon-nagyon hosszú ideig ott maradtunk, a balzsamos levegő nem sürgetett minket. A megszámolhatatlan mennyiségű csillag alatt, az ölelések és a csókok között, a távolból a csorda hangját hallva biztos voltam abban, hogy jól döntöttem. Először éreztem így Rhonda, az ingatlanos hívása óta. Békében, nyugodtan, szeretetten, otthon éreztem magam. Az életem olyan irányba fordult, amiről még csak álmodni sem mertem volna soha. A nagyvárosi terveimet – amiket hónapokon keresztül finomítgattam – egy 180 centis cowboy ripityára törte a trágyás csizmáival. Egy cowboy, akit még három hete sem ismerek. Ez volt életem legőrültebb döntése, hiszen egy teljesen új, ismeretlen úton indultam el. És miközben azon gondolkoztam, mennyi idő alatt fogom megbánni ezt a lépést, végtelenül nyugodt voltam – legalábbis azon az éjszakán –, amiért volt bátorságom meghozni egy ilyen kaliberű döntést. Későre járt. Ideje volt menni. – Akarod, hogy hazavigyelek? – Összekulcsolta az ujjainkat, és adott egy csókot a kézfejemre. – Vagy esetleg… – megállt, hogy átgondolja a szavait –, van kedved nálam aludni ma éjszaka?

Nem válaszoltam azonnal, ki akartam élvezni a pillanatot. A csodás éjjeli levegő, a tehenek zenéje a távoli legelőn, a milliárdnyi csillag az égen, az ujjai összekulcsolva az enyéimmel. Ez az este ennél nem is lehetett volna gyönyörűbb. Nem hiszem, hogy valami is – még az sem, hogy vele maradok éjszakára – szebbé tehette volna. Már éppen szóra nyitottam a számat, de Marlboro Man belém fojtotta a szót. Felállt, engem pedig felemelt a platóról és az utasfülke felé vitt Rhett Butlermódon. Letett a földre, kitárta az ajtót, és annyit mondott: – Meggondoltam magam… Jobb, ha hazaviszlek. Mosolyogtam, mert biztos voltam abban, hogy olvas a gondolataimban. Valami hirtelen és észrevehetően megváltozott közöttünk. Mielőtt lemondtam volna a chicagói lakást és bejelentettem volna neki a maradásomat, a szenvedély olyan sürgető és kapkodó volt közöttünk, mintha egy képzeletbeli erő kényszerítene minket, hogy mindent adjunk bele most és azonnal, mert ki kell használni a hátralévő időt. Volt valamilyen érezhető kétségbeesés a kapcsolatunkban, mert az izgalom és a vágy érzése keveredett a végzet és az aggodalom gondolatával. De most, hogy a költözés már nem sürgetett bennünket, a végzet és az aggodalom helyét átvette a nyugtató kényelem tudata. Egy szempillantás alatt már nem hajtott minket – Marlboro Mant és engem, az őrült szerelmeseket – a tatár. – Igen – bólintottam. – Egyetértek. Hazaautóztunk a birtok kanyargós útjain, majd a kétsávos autóúton, ami egészen bevitt a szüleim

házához, a golfpályára. Elcsodálkoztam, milyen más érzés, amikor most az ajtónkig kísért. Akárhányszor álltam Marlboro Mannel ugyanazokon a lépcsőfokokon, mindig sürgető vágyat éreztem, hogy menjek be és folytassam a csomagolást, hogy mielőbb készen álljak az indulásra. A randijainkat követő pakolás egyfajta rituálémmá vált, már-már kényszerré, hogy ne térjek le az eltervezett utamról, még ha egy csodálatos férfival hozott is össze a sors. És most, ezen az éjen, amikor a karjaiban tartott, csak egy dolog volt hátra, hogy kipakoljam a csomagjaimat. Vagy hagyjam úgy. Nem érdekelt. Hiszen nem megyek sehová. Legalábbis most még nem. – Erre nem számítottam – mondta, és közben átkulcsolta a derekamat. – Erre én sem számítottam – ismételtem meg nevetve. Adott egy utolsó csókot, ami tökéletes lezárása volt egy ilyen estének. – Bearanyoztad a napomat! – súgta a fülembe, mielőtt a furgonhoz sétált és elhajtott. Bementem a házba, felsétáltam a szobámba, és minden idegvégződésem bizsergett. Ha ez nem szerelem, töprengtem, akkor nem is létezik egyáltalán. Amikor megláttam a dobozokat, a lehangoltság és a jókedv furcsa keveréke fogott el, majd rádőltem az ágyamra, lerúgtam a cipőimet és álmodozón felsóhajtottam. Egy órával később hangos telefoncsörgés rázott fel álmomból. Olyan fáradt voltam az esténktől, hogy ruhában aludtam el. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, összezavarodtam, részeg voltam a vágytól és a vidéki levegőtől. – Szia… én vagyok! – szólt valaki a vonalba. A hang csöndes volt. Komoly. J volt. Erre aztán végképp nem számítottam. – Szia! – mondtam, és ülő helyzetbe erőlködtem magam, a paplant pedig a vállamra terítettem. – Mizújs? (Csak mondd, hogy nem a reptéren vagy!) – Csak hallani akartam a hangodat – közölte. Lehangolt volt. – Már egy ideje nem beszéltünk. Valójában egy hete. Jó, rendben, több mint egy hete, amikor váratlanul meg akart látogatni otthon. Fájdalmas és nehéz szakítás volt, de sokkal inkább számára, mert neki nem volt egy léleksimogatóan új kapcsolata, ami miatt minden jónak tűnt. Utáltam, ahogy az egész lezajlott. De J-nek és nekem valamikor be kellett fejeznünk, és az sosem lett volna kellemes. – Hogy vagy? – kérdeztem érzelemmentesen. Mintha egy gép válaszolt volna: – Én jól vagyok. És te? – Minden rendben – feleltem, nem akartam fejtegetni, hogy milyen átkozottul boldog voltam aznap este. – És mikor költözöl? – faggatott. – Hamarosan indulsz, nem? Nyeltem egy nagyot. Na, most mi legyen? – Nem biztos – válaszoltam, de el is hallgattam. Nem éreztem jól magam, amiért nem vagyok teljesen őszinte. – Hát akkor? A jövő héten? A jövő hónapban? Mikor? – nógatott J. Újra nyeltem egyet. – Tényleg nem tudom – magyaráztam, kissé vonakodva. – Újragondolom kicsit a terveimet. J hallgatott egy ideig. – Mit akar ez jelenteni? – Azt jelenti, hogy… – kezdtem el, de ötletem sem volt, hogyan folytassam. – Mi folyik itt? – kérdezte J. De nem válaszoltam. – Várjunk csak! Te… te, ugye, randizol valakivel? – kérdezte csípősen. Követelődző és támadó volt. Sarokba szorított. Nem maradt más választásom, muszáj volt elmondanom, pedig legszívesebben az ágyam alá rejtettem volna. – Az az igazság, J, hogy igen. Randizom valakivel. – Csak úgy csöpögött a dac a szavaimból. J hozta ezt ki belőlem. – Tudtam! – kiáltott fel, mintha megoldott volna egy rejtélyt vagy megfejtett volna egy hieroglifát. – Nagyon furcsán viselkedtél az elmúlt három hónapban.

Teljesen félreértett. – Nem, figyelj, J! – mondtam, és próbáltam nyugodt maradni. – Csak három hete ismerem. Ám ez nem volt tőlem egy okos gondolat. – Csak három hete ismered, és hirtelen nem mész el miatta? – fölényeskedett J, de érződött a hangján, hogy ideges. – Nézd! – igyekeztem visszaterelni a beszélgetést semleges területre. – Ne csináld ezt, oké? – Mégis mit? – folytatta a veszekedést. – Csak azon töprengek, hogy még mi mindent nem mondtál el… Most már én is kezdtem dühbe gurulni. J láthatóan meg volt bántva. Ezt megértettem. Biztosan elvakította a szakításunk, habár hosszú hónapok óta a levegőben volt. Bár én nem követtem San Franciscóba, nem látogattam meg sűrűn, egyre inkább kizártam az életemből, ő mégis örült, mint majom a farkának, hogy van ez a számára nagyon kellemes kapcsolatunk. Biztos visszajön, mondhatta magában. Nem is igényli, hogy felhívjam. Úgyis tudja, hogy szeretem. Mindig velem lesz. Semmi gyanakvás vagy megbocsáthatatlan bűn… de ezzel együtt semmi pénzért nem akartam volna vele maradni az életem hátralévő részében. – Tehát? – kérdezte, a hangja csak úgy csengett a keserűségtől. – Tehát mi? – ismételtem meg védekezőn. Már elegem volt. – Még mit nem mondtál el? Gondolkoztam egy kicsit. – Most, hogy kérdezed, van még valami! – Megálltam, hogy összeszedjem a mondandómat. – Már húst is eszem. Évek óta vegetáriánus voltam, a kapcsolatunk teljes időtartama alatt, és csak néhány hete lettem húsevő. Bármit megtennék Marlboro Manért, ez igazán semmiség volt. Tudtam, hogy ezen J fennakad. Biztosra vettem, hogy már minden kristálytiszta neki. – Te jó ég! – A keserűséget felváltotta az undor. – Mi a franc történt veled? Majd hirtelen lecsapta a telefont. Ez végre bejött. Nem maradt neki hátra más, mint beismerni, hogy kettőnk közt mindennek vége. Már elvégeztük a feladatunkat egymással. Nem maradt köztünk elég tisztelet, elég csodálat, elég megbecsülés, hogy hosszú távon működjünk.

Következő körben a családomat kellett beavatnom, akik kíváncsian figyelték, hogy mi is folyik a háttérben. Anyámmal kezdtem. – Talán kicsit később megyek, de most még nem – jelentettem be neki. – Rendben – hagyta rám, miközben letörölte az izzadtságot frissen szedett szemöldökéről. – Tudod, hogy mennyire tetszenek a kikeményített ingei? – Ó, igen – mondtam csukott szemmel álmodozva –, tudom. Aztán apám volt soron. – Apa, úgy döntöttem, hogy nem megyek most Chicagóba – mondtam. – Nagyon úgy tűnik, hogy szerelmes vagyok a cowboyba, akiről meséltem neked. – Tényleg? – Igen – válaszoltam. Egy pillanatig némán nézett rám, aztán megkérdezte: – J tud róla? A következő tizennégy órában beavattam minden részletbe.

Elújságoltam a legeslegjobb barátnőmnek is, a húgomnak. – Szóval, most nem megyek – közöltem vele telefonon, miután felcsörgettem nagyon mély főiskolás álmából. – Hova nem mész? – kérdezte szédelegve. – Chicagóba – folytattam. – Micsoda?! – sikoltott. Ez aztán felébresztette. De még mennyire hogy felébresztette!

– Én… fülig szerelmes vagyok – vallottam be. – Belezúgtam Marlboro Manbe – kuncogtam vadul. – Ó, Atyám! – hüledezett. – Komolyan kiköltözöl az isten háta mögé, és gyerekeket szülsz neki tucatszámra? – Nem! – tiltakoztam. – Nem költözöm ki az isten háta mögé, de a gyerekek szerintem jöhetnek – megint kuncogtam. – És mi lesz Chicagóval? – vallatott Betsy. – Hát… – szálltam vitába. – Látnod kéne Wranglersben! – Azt hiszem, ennyi elég volt ebből a beszélgetésből. Vissza kell mennem aludni. Holnap délben lesz órám, és fáradt vagyok… – hallgattatott el Betsy. – És látnod kéne a cowboycsizmáit is! – folytattam. – Rendben, szia… – Oké, persze, miattam ne aggódj – nem hagytam magam –, én itt leszek, és nonstop Marlboro Mant fogom csókolni, ha keresnél. – Ahogy tetszik… – Rendben, akkor… tanulj keményen! – mondtam neki. – Értve – válaszolt. – És ne feküdj le fűvel-fával! – intettem. – Most elkaptál! – felelt Betsy. Hozzá volt már ehhez szokva. – És ne füvezz! – tettem hozzá. – Okés – ásított közbe. – És ne is lógj! – figyelmeztettem. – Úgy érted, ahogy te tetted? – vágott vissza. Klikk.

A következő a sorban a bátyám, Mike volt. – Figyusz, Mike! – szólítottam le. – Tudod mit? – Mi-mi-mi? – kérdezte. – Itt maradok. Nem költözöm el – mondtam. – Nem örülsz? Mike elgondolkodott pár másodpercre, majd megkérdezte: – El tudnál vinni a tűz-tűzoltóáll-állomásra? Végül pedig az idősebb bátyámat hívtam fel. Chicagói lakos lévén örült, hogy kap egy testvért a közelbe. – Neked teljesen elment a ki&+$°%@tt eszed? – Sosem volt egy szépítgető típus. – Igen – ismertem el, csakhogy leszereljem –, nagyon úgy tűnik, hogy elment. – Mi a francot fogsz otthon csinálni? Össze fogsz aszalódni és belehalsz az unalomba, annyira visszamaradott! – Az én bróker, világutazó bátyámnak minden hárommillió lakos alatti város visszamaradott. – És mi a helyzet ezzel a pasival, úgy egyébként? – Jaj, te nem ismered! – mondtam. – Cirka egy hónapja járunk csak. A bátyám racionális oldala egyből megmutatkozott: – Csak egy hónapja ismered? Mégis mi az ördögöt tud? – Nos… – kezdtem megerősíteni magam. – Ő egy… egy cowboy. – Ó, te jóságos ég! – sóhajtott hangosan.

8. fejezet VIGYÁZAT, JÖVÖK! Egy Marlboro Man nevű cowboy karjai közt találtam meg a szerelmet. És milyen csodás, tágas karok ezek! Duzzadtak az izomtól, amit egy életnyi fizikai munka okozott. Erős, minden lehetséges értelemben, ám egyben gyengéd és védelmező is, de még mindig férfias értelemben. Soha, de soha nem tartottak még engem ilyen karok. Ezek a karok egyszerre kilencszáz érzelmet váltottak ki bennem, pedig egészen addig csak egy maroknyi létezéséről tudtam. Boldogság. Bánat. Düh. Hála. Izgalom. Unalom. Teljesen megőrültem? Ha csak meghallottam a hangját, a központi idegrendszeremen kétszáz szinapszis gyulladt fel. Még egy óra a karjaiban, és már éreztem az összest, kétszer. Túláradó jókedv, őrjítő szenvedély, tökéletes elégedettség… és a félelem, hogy valaha is ezek nélkül a karok nélkül éljek. Azok a karok! Minden fizikai vonzalmamon túl, volt valami mágikus azokban a karokban. A bőre alatt rejtőzködhettek valamilyen kémiai anyagok, amelyek csak akkor szabadultak fel, amikor szenvedélyesen ölelték a derekamat. És az az anyag nagyon hatásos volt, részegítő, mint a második korty a vörösborból, vagy az égő pacsuli illata. Csak még az is a köbön. Ilyen karokat bronzba kellene önteni, emlékül őrizve az örökkévalóságnak. Minden lehetséges pillanatot együtt töltöttünk. Körbeautóztuk a birtokot, vacsorát főztünk egymásnak és filmeket néztünk. És megpróbáltunk önfegyelmet tanúsítani a kényelmes kanapén az isten háta mögötti házában. A randijainkon csak mi ketten voltunk, mivel a közelben nem volt sem éjszakai bár, sem más bulizási lehetőség. Ám valójában nem is hiányoltuk, nem hiányoztak az emberek és a nyüzsgés. Túl sok volt még az elintézendők listáján. Még nagyon sokat meg kellett egymásról tudnunk. Hamarosan azonban Marlboro Man úgy gondolta, ideje megismernem a bátyját, Timet. A telefonomon ért utol, amikor már úton voltam a birtok felé, miközben a szélvédőn kifelé bámulva égető izgalommal arról álmodoztam, hogy mi vár rám este. Marlboro Man teljes egészében csak az enyém lesz. Bevackolom magam a karjaiba, és megszűnik körülöttem a világ. Még huszonnégy óra sem múlt el az elválásunk óta, de már elvonási tüneteim voltak. – Szia! Hol vagy? – kérdezte Marlboro Man. Mintha tudtam volna. Valahol az én házam és az övé között. – Ó… valahol az én házam és a tiéd között – csillogtattam meg tájékozódási képességemet. – Oké, közelítsük meg máshonnan! – kuncogott. – Közelebb vagy az én házamhoz, vagy még annyit azért nem jöttél? – Már kezdett belejönni a nyelvembe. Hümmögtem egyet, és közben nagyon erőlködtem, hogy visszaemlékezzek, mikor is indultam el otthonról. – Szerintem… szerintem… pontosan félúton vagyok. – Oké – mondta, és a mosolygását telefonon keresztül is éreztem. – Ha már a birtok közelében vagy, akkor szeretném, ha a bátyám házánál találkoznánk. Nyeltem egy nagyot. A bátyád házánál? Úgy érted, már be kell vonni másokat is a kapcsolatunkba? Úgy érted, rajtunk kívül is léteznek még emberek? Elnézést. Elfelejtettem. – Hát, rendben… – egyeztem bele lelkesen, és gyorsan belenéztem a visszapillantóba, hogy ellenőrizzem a sminkemet. – És hogyan jutok oda? – A gyomromban csak úgy repkedtek a pillangók. – Úgy három kilométerrel az én leágazásom előtt látni fogsz egy fehér kaput az autóút nyugati oldalán – irányított. – Ott kell lefordulni, majd még cirka három kilométert menni, és már ott is leszel.

– Oké… – mondtam bizonytalanul. – Tudtál követni? – Naná – erősködtem, de aztán kicsit elbizonytalanodtam. – De… merre van észak? És ennek a fele sem volt tréfa. Csodával határos módon, fél óra múlva Marlboro Man bátyjának a háza előtt álltam. Amint közeledtem, megláttam Marlboro Man furgonját, ami a tekintélyt parancsoló hatalmas kamion előtt állt. Mindketten a vezetőfülkében ültek. Marlboro Man felpillantott, majd elmosolyodott és mutatta, hogy menjek oda hozzájuk. Integettem, kiszálltam az autóból, és ellenszenves módon vittem magammal a táskámat is. Olajként a tűzre még az ajtóimat is lezártam, hogy bekapcsoljam a riasztót, nem gondolva arra, hogy a „csipcsip” milyen oda nem illő, fülsüketítő hangot adott annak az idillnek a közepén. Megindultam a valóságos szörnyetegnek tűnő jármű felé, hogy találkozzam a szerelmem bátyjával. Közben pedig azon álmélkodtam, hogy életemben nemcsak nem ültem egy ilyennek a vezetőfülkéjében, hanem talán még a közelében sem voltam. Hirtelen nyirkos és ragacsos lett a hónom alja, a testem remegni kezdett, és nemcsak attól, hogy találkozom Timmel, hanem attól is, hogy egy olyan gépbe kell bemásznom, amelyik kilencszer akkora, mint a kis Toyota Camrym, amely ráadásul életem addigi legnagyobb autója volt. Mégis mit csinálnék én ott? Marlboro Man kinyitotta az ajtót, én pedig elkaptam a hatalmas kapaszkodót az oldalán, majd felhúzódzkodtam az éles fémlépcsőkön a kamionba. – Mássz csak be! – mondta, miközben besegített a fülkébe. Tim a kormány előtt ült. – Ree, ő itt a bátyám, Tim. Tim jóképű volt. Karakteres vonásokkal. Porosan, mint aki most fejezte be a munkát. Volt valami csekély hasonlóság a két testvér között, leginkább az ismerős csillogás a szemükben. Tim kinyújtotta az egyik kezét, a másikkal pedig a kormányát fogta – mint kiderült – a vadiúj, néhány órás állatszállító kamionnak. – Na, hogy tetszik a járgány? – kérdezte Tim hatalmas mosollyal. Úgy festett, mint egy kisfiú az édességboltban. – Szép – néztem körül a fülkében. Tele volt kijelzőkkel, gombokkal. Be akartam kukkantani a hátsó részbe is, hogy megnézzem, milyen a hálófülke és van-e tévé. Vagy jakuzzi. – El akarod vinni egy körre? – kérdezte Tim. Talpraesettnek, erősnek és alkalmasnak akartam tűnni, ezért rögtön helyeseltem, majd megvontam a vállam. Készen álltam, hogy a volán mögé üljek. Marlboro Man kuncogott, Tim viszont csak ült és annyit mondott: – Ó, talán jobb, ha nem. Még letörik a körmöd. – Lepillantottam a friss manikűrömre. Kedves tőle, hogy észrevette. – Ráadásul – folytatta –, szerintem még váltani sem tudnál. Most gúnyolódik velem? A hónaljam elázott. Hála az égnek, hogy fekete volt rajtam. Még tíz perc kellemetlen csevegés után Marlboro Man kimentett: – Jól van, tesó, mi akkor megyünk! – Oké, tesó – válaszolt Tim. – Örülök, hogy találkoztunk, Ree! – És megvillantotta azt a szép mosolyát. Tényleg jóképű volt. Tényleg hasonlított Marlboro Manre. De az igazihoz képest eltörpült. Marlboro Man kinyitotta az ajtót, hogy kimászhassak előtte, közben pedig Tim is lemászott, hogy figyelje, amint elhajtunk. Nem is volt olyan rossz, gondoltam, miközben lefelé lépkedtem. A találkozás Marlboro Man bátyjával egész jól ment, a manikűrös megjegyzést és az izzadást leszámítva. Jól néztem ki, elengedtem néhány szellemes megjegyzést, és a lehető legmegfelelőbb ruha volt rajtan, hogy takarjam az idegességemet. Ám a zavar istenei kíméletlenek voltak hozzám, nem akarták hagyni, hogy minden ilyen pozitív legyen: elvesztettem az egyensúlyom az utolsó lépcsőfokon, mert beakadt annak a francos fekete csizmámnak a sarka a rácsba, kínomban ügyetlenül elkaptam a kapaszkodót, hogy azért mégse zuhanjak arccal előre a murvás feljáróra. Habár nem vágódtam el, a táskám leröpült és egyenesen Tim garázsa előtt landolt, és a tartalma minden irányba szétrepült.

Csak egy nő tudhatja, milyen átkozott érzés kiborítani egy táskát férfiak jelenlétében. Hirtelen az egész életem ott hevert Marlboro Man és a bátyja előtt. Az ezeréves rúzsom, a folyós tollam, a gyűrt rágópapírok, a hajkefém több száz, ha nem ezer vörösesbarna hajszálammal. És a férfiak nem értik ezt a sok hajat. Csak arra gondolhattak, hogy valami hajhagymabetegségem van és meg fogok kopaszodni. Szerencsére, semmi menstruációs kellék nem került elő, ám volt egy csomag fogselyem, amiből kilógott egy tízcentis szál, és lobogott a szélben. És ott voltak a Tic Tacok. Nagyon-nagyon sok Tic Tac. Narancssárgák. És volt pénz is. Apró is, és ötösök, tízesek, húszasok, amiket szépen összehajtogatva betettem a táskám egyik kis zsebébe, viszont most ott repkedtek Tim feljáróján az egyre erősödő szélben. Semmi nem készíthetett fel arra a horrorra, hogy lássam, ahogy a szerelmem, Marlboro Man és a bátyja, Tim – akivel most találkoztam először – lovagias módon futkosva kapkodják össze az önfejű papírpénzeimet, csak azért, mert képtelen voltam lejönni arról a csillogó kamionról. Átmenetileg Timnél hagytam az autómat, majd amikor Marlboro Man furgonjával elhajtottunk, csak bámultam ki az ablakon, ingattam a fejem, és nem győztem bocsánatot kérni, amiért ekkora kretén voltam. Amikor kiértünk az autóútra, Marlboro Man rám nézett, ahogy kanyarodtunk jobbra, és csak annyit mondott: – Ja, de az én kreténem vagy.

Néha Marlboro Mannel kimentünk a világba. Megnézni egy mozit, enni valahol, hogy emberek közt legyünk. De abban voltunk a legjobbak, ha kettesben főztünk vacsorát, elmosogattunk, aztán kiültünk a verandára vagy a fotelbe, hogy megnézzünk egy filmet, és közben úgy összebújjunk, hogy egy milliméter hely ne legyen közöttünk. Tökélyre fejlesztettük ezt a képességünket. Ez volt a hobbink. És jók voltunk benne. Egyre komolyabb volt a kapcsolatunk, és mi egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Minden egyes nap mélyebb érzelmeket hozott, még intenzívebb szenvedélyt, szerelmet, amiről addig nem is tudtam, hogy létezik. Együtt lenni egy férfival, aki – az egyértelmű maszkulinitása mellett – nem félt kimutatni a gyengéd, szerető énjét is, aki nem aggódott vagy akadt fenn azon, hogy nyíltan és egyszerűen kimondja az érzelmeit. Úgy tűnt, ő sosem trükközik… Ez volt az idill, amire vágytam. Alkalomadtán, amikor esténként hazaérve az ágyamra heveredtem, harcoltam a gondolataimmal, hogy mégis milyen irányt vett az életem. Az érzéseim Marlboro Man iránt megkérdőjelezhetetlenek voltak, ám azért eltöprengtem, hogy ez az egész hová vezethet. Nem voltunk jegyesek – még túl korai lett volna –, de hogyan fog ez egyáltalán működni? Meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is tudnék ott kint élni. Próbáltam megerőltetni magam, hogy a mindent elvakító szenvedély ellenére is megjelenjen lelki szemeim előtt, hogy milyen élet lenne ez. Kavics? Trágya? Munkaruha? Elzártság? Aztán, amire teljesen leterheltem volna az agyam, és a „mi lesz, ha…” kérdések miatt még aludni sem tudtam, szinte mindig megszólalt a telefonom. És a hívó csakis Marlboro Man lehetett, akinek egy szál aggodalma nem volt. Aki úgy gondolkodott és cselekedett, hogy egy pillanatra sem gondolta végig az előnyöket és a hátulütőket, vagy a kockázatot és a jutalmat. Aki szavakat súgott, amik addig talán nem is léteztek nekem: „Máris hiányzol…” „Rólad gondolkoztam…” „Szeretlek. ..” Majd megéreztem az illatát a levegőben, és Csodaországba repültem képzeletben. Ez a szokás határozta meg a kezdeti időszakot Marlboro Mannel. Olyan boldog és elégedett voltam, hogy miattam akár a világ végeztéig is így folytatódhatott volna. Ám elkerülhetetlenül el kellett jönni annak a napnak, amikor a valóság és az ésszerűség helyrerázza az agyamat. De, mint mindig, erre egyáltalán nem álltam készen.

Marlboro

Man negyven kilométerre lakott a legközelebbi várostól, egy kisvárostól. Semmilyen éjszakai életről nem beszélhetünk, csak egy helyi bár volt, ahol a visszavonult olajmunkások és cowboyok pletykáltak és anekdotáztak egy-egy whiskey felett. A gyerekkori barátai elmentek, nagyobb városokban kezdték meg a nagyobb életüket. Ő viszont főiskola után visszaköltözött oda, ahol felnőtt. Vissza a földre, amely a telefonpóznákat és az olajkutakat leszámítva ugyanúgy nézett ki, mint száz évvel azelőtt, amikor az ükapja Skóciából megérkezett Amerikába. Csöndes, elzárt

élet volt ez. De a szíve idehúzta. Furcsa, de megértettem. Volt valami a prériben. Annyira más volt, mint a kaliforniai tengerpart hullámzó vize, vagy Laguna sziklái, vagy akár a pálmafák, a hegyek, a napsütés és a szmog. Teljesen nyílt terep volt. Egyetlen autópálya vagy felhőkarcoló sem a látóhatáron. Csak a történelem és a nyugalom. A lovakat és a marhákat leszámítva teljesen kihalt, a cowboyok házát is kilométerek választották el egymástól. Bár L. A.-t már hónapokkal korábban elhagytam, de a pörgése és a ritmusa annyira a részem volt, hogy még hallottam a fülemben, éreztem a porcikáimban. Még mindig dühroham környékezett, ha kocsiba kellett ülnöm. És még mindig felkészültem lelkiekben arra, hogy egy órát kocsikázzak egy tízperces úton. De öt perc préri után mindent elfelejtettem. A lelkem lenyugodott, megpihent és elengedett mindent. A farm annyira távol esett a civilizációtól, hogy nehéz volt elképzelni, egyáltalán léteznek emberek, nem is beszélve a dugókról, a rohanásról és a stressztől. Elvágva az életemben hét évig uralkodó zajtól és pörgő zaklatottságtól, olyan könnyű volt kizárólag csak a Marlboro Manhez fűződő kapcsolatomra koncentrálni, hiszen minden percet csodaként éltem át. A barátok, az ismerősök és a bulihaverok hiányában, akikkel Los Angelesben körbevettem magam, gyorsan hozzászoktam, hogy csakis Marlboro Man legyen az enyém. Egy-két gyors összefutást és köszönést leszámítva alig találkoztunk más emberrel, mint a bátyjával és az anyámmal. Szerettem ezt. De a valóság nem ilyen. És nem tarthatott örökké. – Gyere át holnap kora reggel! – kérte Marlboro Man egyik este a telefonban. – Összegyűjtjük a marhákat, és szeretném, ha találkoznál a szüleimmel. – Rendben – egyeztem bele, de közben azon gondolkoztam, miért nem maradhatunk a mi kettőnk elzárt, romantikus világában. Az az igazság, hogy nem álltam készen arra, hogy megismerjem a szüleit. Még nem sikerült teljesen leválnom J nagyon kedves kaliforniai szüleiről sem. Annyira jók voltak hozzám, mialatt a fiukkal jártam, hogy ők lettek a kaliforniai szüleim, az otthonom – távol az otthonomtól. Nagyon utáltam, hogy közöttünk is megszakadt a kapcsolat, persze, ha azt a kis csekélyke dolgot figyelmen kívül hagyjuk, ami J és köztem történt. És máris? Még egy szülőpáros? Még nem voltam kész rá. – Hányra szeretnéd, hogy menjek? – kérdeztem, mert Marlboro Manért bármit megtettem volna. – Ide tudsz jönni öt körül? – kérdezte. – Este…, ugye? – reménykedtem. Kuncogott. Jaj, ne! Ennek nem lesz jó vége. – Üm… nem – mondta. – Ez reggel öt lenne. Sóhajtottam. Ahhoz, hogy reggel ötre a farmra érjek, négykor kell kelnem, sőt négy előtt, ha még fürdeni szeretnék és elfogadható állapotba hoznám magam. Koromsötét lesz akkor még, ami teljességgel elfogadhatatlan és visszataszító. Ez, sajnos, lehetetlen. Le kell mondanom! – Persze, nem probléma! – vágtam rá, de a gyomrom ökölnyire összeszorult. Megint kuncogott, szerintem nagyon élvezte. – Ha szeretnéd, elmegyek érted, így az úton is tudsz még aludni. – Ugye, csak viccelsz velem? – háborogtam. – Ha nem tudnád, mindennap már négy előtt kelek, és lefutom a szokásos távomat. – Aha! – mondta. – Most megfogtál! – Még egy kuncogás. Zene füleimnek. Letettük a telefont, én meg beszáguldottam a gardróbba. Mégis mit hordanak egy farmon kora reggel? Gondolkoztam, de meg voltam lőve. Hál’ istennek, azt azért kapiskáltam, hogy a magas sarkú fekete csizmám – amit szinte az addigi összes randinkon viseltem – szóba sem jöhet. Semmi pénzért nem koszolnám össze, ráadásul még ki is nevetnének. Valóban meglehetősen nagy repertoárom volt farmerekből, de melyiket válasszam? A sötét csőszárú Anne Kleint? A hímzett, koptatott, trapéz Gapet? És mi az ördögöt vegyek rá? Ez rázós lesz. Volt néhány szép, összeillő szettem, de kezdett melegedni az idő, ráadásul ez a stílus nem volt valami „farmos” nekem. Aztán ott volt a hosszú, lenszínű tunikám a Banana Republicból, amihez nagyon szerettem felvenni a nagy kövekből álló türkiz nyakláncomat és szandálomat. De ez inkább volt „esti texasi grillezés”, mint „kora reggeli oklahomai marhabegyűjtés”. Ráadásul tele volt több ezernyi vad mintával,

csillámmal, kövekkel és még mindenféle díszítőelemmel. Mégsem ijeszthettem meg az állatokat, hogy aztán őrült menekülésbe kezdjenek. Ugyanez történt meg az Irány Colorado! című filmben, amikor Billy Crystal a tűzre tette az elemes kávédarálót, és az eredmény cseppet sem volt szemet gyönyörködtető. Arra gondoltam, hogy lemondom a találkozót. Egyszerűen nem tudtam mit felvenni. Minden cipőm fekete volt, kivéve egy rikító sárga topánkát, amit egy átgondolatlan kaliforniai pillanatomban vettem Westwoodban. Egyik sem felelne meg. Egyetlen olyan felsőm sem volt, amiről nem ordítana, hogy VÁROSI FRUSKA!, VÁROSI FRUSKA!, VÁROSI FRUSKA! El akartam bújni a takaróm alá, hogy senki se vehessen észre. Betámolyogtam Betsy szobájába. Öt évvel fiatalabb nálam, akkor éppen a főiskolán volt, és a legvadabb rock- és hippikorszakát élte, de azért bíztam benne, hátha lesz olyan mázlim, hogy találok egy felsőt, amire se Kurt Cobain, se Bob Marley arca nincs rányomva. Kinyitottam a szekrényét, és ott virított teljes pompájában a tökéletes választás. Egy koptatott, gombos farmering, ami – a húgom gizdaságát leszámítva is – elég nagy volt, hogy kigombolva és csapzottan hordja a mocskos Birkenstocks cipőjével, de még épp elég kicsi nekem, hogy be tudjam tűrni a farmeromba, és elfogadhatóan nézzek ki. Felpróbáltam, és örömódákat zengtem az égieknek. Visszaállt a világ rendje. Már csak a cipő hiányzott. Aztán felpillantottam, és megláttam Betsy barna Ralph Lauren túrabakancsát, amit még három éve kapott karácsonyra. Ám ő lemondott róla, mert nem volt olyan menő, mint a hippis-rockos Birkenstocksok, így éveken át ott csücsült a polca tetején. Elöl fűzős és ormótlan volt, ráadásul egy mérettel kisebb a lábamnál, de ha a saját felhozatalomra – fekete go-go csizma vagy rikítósárga cipő – gondoltam, ez vállalható áldozat volt. Kikészítettem a ruháimat, beállítottam az ébresztőt 3.40-re, majd lefutottam, hogy betegyek két kiskanalat a mélyhűtőbe. Szükségem lesz rájuk. A szüleim halkan beszélgettek a nappaliban. Úgy tűnt, mintha mindig a nappaliban beszélgetnének. – Négykor kelek – jelentettem be integetve. – Megyek a birtokra, hogy valamit csináljunk az állatokkal. Szorítsatok! A szüleim visszaintegettek és mosolyogtak: – Érezd jól magad! Visszamentem a szobámba, bemásztam a takaró alá, hogy felkészítsem magam a reggelre. Valósággal kiugrottam az ágyból az óra sikító zajára. Ez csak vicc lehet. Vagy csak rémálom? Megőrültek ezek az emberek? Megfürödtem, a vérnyomásom az egekben volt, olyan ideges voltam attól, hogy találkozom Marlboro Man szüleivel a hazai pályájukon. Bebugyoláltam magam a törölközőbe, halkan leosontam a kanalakért, mert nem akartam dagadt szemeket. Kevesebb mint húsz perc múlva indulásra kész álltam. Sminkelve, szárítva, göndörítve, felöltözve és az autómban. Felvettem a gondosan összeállított ruhákat a bakanccsal, de valami azt súgta, hogy nem feltétlenül ilyen megpróbáltatásra szánták őket. Elindultam a birtok felé. Útközben majdnem elaludtam a volán mögött. Kétszer. Marlboro Mannel a szüleihez vezető út elején találkoztam, és vagy tíz kilométert követtem zötykölődve a sötétségben. Amikor megálltunk az aszfaltozott feljárón, megláttam az anyukáját a konyhaablakon keresztül. Kávét kortyolgatott. A gyomrom korgott. Ennem kellett volna valamit. Egy croissant-t otthon. Vagy egy tál mazsolás-mogyorós müzlit. Vagy egy tejszínkrémes Twinkie-t a QuikTripben. A gyomrom öklömnyi volt. Marlboro Man már ott is termett, amikor kiszálltam a kocsiból. Beburkolt minket a reggeli sötét, így nemcsak egy szoros, romantikus öleléssel, hanem egy puha csókkal is köszöntöttük egymást. Örültem, hogy nem felejtettem el fogat mosni. – Megcsináltad! – dicsért meg mosolyogva, közben pedig simogatta a hátamat. – Úgy bizony! – válaszoltam, és próbáltam elnyomni egy ásítást. – És előtte még kilenc kilométert le is futottam. Csodásan érzem magam. – Tudod – mondta, miközben kéz a kézben megindultunk a ház felé –, szeretnék én is ilyen korai pacsirta lenni, mint te!

A szülei az előszobában álltak, amikor beléptünk az ajtón. – Szia! – köszönt az apja olyan érdes hanggal, amilyet én még életemben nem hallottam. Egyértelművé vált, hogy Marlboro Man kitől örökölte. – Szia! – mondta az anyja melegen. Azért álltak ott, hogy üdvözöljenek. A házukban finom bőrillat terjengett. – Jó reggelt! Ree vagyok – mondtam, majd kézfogásra nyújtottam a kezemet. – Roppant csinos vagy ilyen kora reggel – jegyezte meg az anyukája. Nagyon otthonos látványt nyújtott, mint aki az ágyból kiszállva az első ruhát felveszi, ami a kezébe akad. Teljesen kisimult volt az arca, nem úgy, mint aki 3.40-kor kelt, hogy a sminkjének mind a kilenc rétegét magára tudja kenni. Teniszcipőt hordott. Kiegyensúlyozott volt. Gyönyörű. A tenyerem izzadt. – Ő mindig csinos – tudatta Marlboro Man az anyjával, és közben finoman megérintette a hátam. Bárcsak ne göndörítettem volna be a hajam! Ezzel kicsit túllőttem a célon. Ezzel és a szénfekete szemtussal. No meg az eperszínű szájfénnyel. Még kellett autózni néhány kilométert a többi cowboyig, hogy elkezdődhessen a begyűjtés. – Anyu, miért nem mentek Ree-vel egy kocsiban, mi meg szorosan utánatok? – javasolta Marlboro Man. Kisétáltam az anyjával a házból, beszálltunk a kocsimba, és megindultunk tovább az úton. Kellemesen elcsevegtünk. Őszinte és nyílt volt, én pedig megkönnyebbült, hogy ilyen oldott köztünk a viszony. Két kilométerrel később udvariasan megjegyezte, hogy jobb, ha vigyázok a következő kanyarnál, mert kicsit éles. – Jó, rendben – hagytam rá, de oda sem figyeltem. Úgy tűnt, nem tudja, hogy L. A. utcáit róttam éveken keresztül, így a vezetés nem okozhat gondot. De aztán szinte rögtön megláttam a kilencvenfokos kanyart magam előtt, ahogy ujjal mutogatott rám, és kinevetett – vihogott – a beképzeltségem miatt. Elkaptam a kormányt balra, amennyire csak tudtam, ám megcsúsztam a murván, és hatalmas port kavartam. De semmi haszna nem volt. A kanyar legyőzött, mi pedig az árokban kötöttünk ki úgy, hogy az anyósülés jó pár méterrel lejjebb volt, mint én. Marlboro Man édesanyjának nem esett baja. Szerencséjére, semmi nincs az elzárt farmon, aminek nekimehettem volna. Például felüljáró, útelválasztó, támfal vagy más járművek. Én is jól voltam, legalábbis mentálisan. A kezeim viszont vadul remegtek. A hónaljamból elkezdett ömleni az izzadság. A kocsim beszorult, a két jobb oldali kerekem pedig csak úgy lógott az út melletti hasadék felett. A mutatványt négyesre értékeltem az ami-soha-ne-történjen-meg-az-első-találkozáson-a-barátomanyja-és-köztem listámon. – Jaj, istenem! – szabadkoztam. – Annyira sajnálom! – Ne is aggódj emiatt! – biztosított az ablakon kinézve. – Csak abban bízom, hogy nem lett baja az autónak. Marlboro Man az apjával mellénk kanyarodott, és mindketten kiugrottak a furgonból. Marlboro Man kinyitotta az ajtómat és megkérdezte: – Nem esett bajotok? – Jól vagyunk – nyugtatta meg az anyja. – Csak túlságosan belemelegedtünk a beszélgetésbe. Maga Lucille Ball voltam. Lucille Ball belőve, részegen, szteroidokkal teletömve. Egy vicc voltam, egy paródia, egy idióta. Egyszerűen nem létezik, hogy ilyen megtörténik velem! Nem ma. Nem most. – Rendben, azt hiszem, én most hazamegyek – jelentettem ki, és közben a tenyerembe temettem az arcomat. El akartam tűnni a Föld színéről. Valaki más akartam lenni. Egy normális ember. Egy jó sofőr. Marlboro Man a kerekeimet vizsgálgatta, amik teljesen kiszakadtak a helyükről. – Nem mész te sehova! Pattanjatok be a furgonba! A kocsimra pedig rászámoltak, mert kiütöttem. A zűrös kezdetet leszámítva, nagyon kellemes napot töltöttem el Marlboro Mannel és a szüleivel. Nem lovagoltam – a lábaim még mindig remegtek, amiért reggel majdnem megöltem az anyját –,

de láttam a közelből, ahogy Marlboro Man meglovagolja a hűséges Blue-t, mert egy etetőfurgonnal mellette mentem, a sofőr cowboy pedig kapásból megkínált egy jéghideg Dr Pepperrel. Úgy éreztem, szívesen látnak, otthonosan éreztem magam, és még mielőtt a reggeli kis afférom a murvás úttal távoli emlékké szelídült volna, Marlboro Man cseppet sem romantikus módon a fülembe súgott olyan apróságokat, minthogy „Régóta vezetsz?” A nap végén úgy éreztem, egy kicsit még jobban megismertem Marlboro Mant. Négyen mentünk hazafelé, amikor az úton egyszer csak feltűnt a végzetét elkerülni képtelen Toyota Camrym, ahogy megtörve lóg az árok felett. – Ree, hazaviszlek – mondta Marlboro Man. – Nem, nem… csak állj meg itt! – erősködtem, és megpróbáltam borzasztóan határozottnak és önállónak tűnni. – Fogadjunk, hogy nekem menni fog! – A furgonban mindenki hisztérikus nevetésben tört ki. Ebből gyanítottam, hogy egy jó ideig nem fogok ezzel az autóval sehova sem menni. Hazafelé az úton Marlboro Mant a szüleiről kérdezgettem. Hol találkoztak, mióta házasok, milyenek voltak együtt. Fogtuk egymás kezét, és arról elmélkedtünk, milyen egyedülálló, hogy mindkettőnk szülei több mint harminc éve házasok. – Ez nagyon menő! – állapította meg. – Ritkaság az ilyen manapság. – És tényleg az volt. A Los Angeles-i évek alatt megnyugtatott a tudat, hogy otthon a szüleim boldog és stabil házasságban élnek. A kaliforniai baráti körömben egy voltam a kevesek közül, akiknek egészben volt a családjuk, és szerencsésnek éreztem magam, amiért elmondhattam, hogy a szüleim együtt vannak. Örültem, hogy ezt Marlboro Man is elmondhatta magáról. Egyfajta biztosíték volt, hogy a férfi, akibe minden nappal egyre szerelmesebb leszek, olyan szülőkkel büszkélkedhet, akiknek a kapcsolatuk több évtizede töretlen. Marlboro Man megcsókolta a kezemet, és játszadozott a hüvelykujjainkkal. – Ez jó jel! – jelentette ki. A nap elkezdett süllyedni. A házunkig békés csöndben autóztunk. Elkísért az ajtóig, közben megálltunk a legfelső lépcsőfokon, a kedvenc lépcsőfokomon az egész világon. A legcsodásabb dolgok ott történtek, és ez az este sem volt kivétel. – Örülök, hogy eljöttél – mondta, és szenvedélyesen magához ölelt –, hogy ott voltál. – Örülök, hogy ott lehettem – feleltem, és örömmel fogadtam a finom csókot az arcomra. – Sajnálom, hogy anyukáddal karamboloztam. – Semmi gond – válaszolt. – Inkább az autódat sajnálom. – Nem nagy ügy – fölényeskedtem. – Ott leszek reggel ötre egy emelővel, hogy megszereljem azokat a kerekeket. Nevetett, majd körém fonta a karjait egy végső, csodálatos ölelésre. – Jó éjszakát! – suttogta. Te gyönyörű csodaember, te! Belibbentem a házba, mintha felhőkön úsznék, még ha többé nincs is autóm. Észrevettem, hogy apa a konyhában van. Befutottam, hogy köszönjek neki. – Szia, apa! – lelkendeztem, és megveregettem a vállát. Kivettem egy Diet Coke-ot a hűtőből. – Szia! – válaszolt, és leült egy székre. – Milyen volt a napod? – Jaj, istenem, csodás! Annyira jól éreztem magam! Elmentünk… – Ránéztem az apámra. Tudtam, hogy valami baj van. A vonásai kemények. Zaklatottak. – Mi a baj, apa? – kérdeztem, és éreztem, hogy az arcomba fut a vér. Beszédre nyitotta a száját, majd becsukta. – Apa,… mi a baj? – ismételtem meg. Valami történt! – Anyádnak és nekem gondjaink vannak – felelte. A térdeim elgyengültek. És az én kis biztonságos otthoni világom már nem létezett többé.

Ott álltam

megmerevedve, nem éreztem magam alatt a lábaimat. Az arcom égett és zsibbadt, a tarkóm pedig megfeszült. Hirtelen rosszul lettem. Ezek a tipikus tünetek, amikor az ember rájön, hogy élete legszilárdabb kapcsolata, amit csak ismert, már nem is olyan szilárd. Gondjaik vannak? Nem hittem a fülemnek. Ez már a finis volt. Már felneveltek négy gyereket. Már megvívták a harcaikat. A legkisebb, a húgom már főiskolán volt. Már túl vannak a nehezén, a

hátuk mögött van, az isten szerelmére! Apám gyors helyzetképet adott, majd a szobámba sétáltam, ám a lelkem valahol mögöttem kullogott. Kizsigerelve éreztem magam. Az arcom még akkor is zsibbadt, amikor levettem a ruháimat. A ruhák porosak és mocskosak voltak a csodálatos naptól, amit az állatokkal töltöttünk négyesben. Fürdés közben is arról képzelődtem, hogy milyen boldog is voltam, amiért a szerelmem hazahozott. Mámoros voltam, boldog, teljes. Nincs egy órája, hogy a furgonban Marlboro Mannek arról áradoztam, hogy mindkettőnk szüleinek a házassága érintetlen. Mennyire értelmetlenné vált ez mostanra! Addig büszkén hirdettem, hogy tagja lehetek azon huszonvalahány évesek szűk csoportjának, akiknek a szülei erős házasságban élnek, és nem szakadt szét a családjuk válás miatt. Ám az összes illúzióm a megingathatatlan, tökéletes otthonról egy szempillantás alatt kipukkadt, mint egy lufi. Világ életemben pozitív ember voltam, „a pohár félig tele van” típus, de voltam azért annyira tapasztalt L. A.-lány, hogy tudjam, az apám halálosan komolyan beszélt. És ez egyáltalán nem tetszett. Hason rázuhantam az ágyamra, úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger. De csodálatos napom volt! Találkoztam Marlboro Man szüleivel. Megismertem az anyukáját. Igaz, majdnem meg is öltem egy derékszögű kanyarban a Toyota Camrymmal. Nevettem vele. Annyiszor fedeztem fel a vonásaiban Marlboro Mant! Összetörtem az autómat. Ott hagytam az út szélén, egy vidéki földúton. Megaláztam magam, de nem volt vele semmi bajom. Beszélgettem Marlboro Mannel, aki lovagiasan hazahozott. Minden egyes kilométerrel és minden egyes kaján mosolyával egyre szerelmesebb voltam. De most? Uram atyám, mi az értelme? A szerelem szemmel láthatóan nem tart, nem tarthat örökké. Az ötvenes éveiben járó két ember, harminc év házassággal, négy gyerekkel, két kutyával, egy életnyi emlékkel a háta mögött nem tudja megoldani a problémáját, akkor én mégis mit keresek? Mit foglalkoztat ennyire a szerelmi életem? Hova vezet egyáltalán? Korábban ismeretlen kilátástalanság áradt szét a belsőmben, ami félelemmel és rossz érzéssel töltött el. A nyakamat szorongatta a nyers, kiábrándító valóság. Feküdtem az ágyamon és bámultam ki az ablakon a megszámlálhatatlan mennyiségű csillagra. Értelmet kerestem, de a fájdalmas, sós könnyek csak csorogtak az arcomon. Majd, szokás szerint, megcsörrent a telefonom. Tudtam, hogy ki az. A sok örömöm forrása, amit néha még megélnem is nehéz. Azért hívott, hogy kínozzon erős, mégis suttogó hangjával. Csak jó éjszakát akart kívánni. Már elvártam a hívásait. Ittam minden szavát, és belélegeztem, mint egy nagyon erős drogot. Teljesen és véglegesen függővé váltam. De ezen az estén – ahelyett, hogy felugrottam volna az ágyról, hogy odafussak a telefonhoz, mint egy diáklány – elfordultam tőle, és a takarót egészen a fejemre húztam, csak hogy ne halljam a csöngést. Négy csörgés után a telefon elhallgatott, és magamra maradtam a sötétben, a lehangoló némaságban a szobámban, ahol felnőttem. Zavarodottság és fájdalom könnyei áztatták a párnámat, mert minden, amit a biztonságról és az elkötelezettségről hittem, szertefoszlott. Hetek óta először – amióta Marlboro Man azt a csodálatos csókot adta – a szerelem volt az utolsó, amire vágytam.

9. fejezet ÉDES MEGADÁS Borzalmasan éreztem magam másnap reggel, de valahogy kikecmeregtem az ágyból. A gyomrom egy tátongó lyuk volt. Elveszett ember voltam az erdőben. Éjszaka ki lettem közösítve az általam oly nagyon felmagasztalt Stabil Otthon Egyházából, és ennek a kezelésére egyáltalán nem álltam készen. Arra sem tudtam rávenni magam, hogy Marlboro Manre gondoljak, vagy erőt vegyek magamon, és csak álmodozzak róla. Le voltam taglózva, azt sem tudtam, hogyan állok most a dolgokkal. Kislányként sem álmodoztam a házasságról, hogy örökre megosszam valakivel az életem, mindig a pillanatnak éltem, nem volt időm arra, hogy ilyen távlatokban gondolkodjak, ráadásul sosem volt olyan kapcsolatom, amelyik ne adott volna okot arra, hogy cinikus legyek a szerelemmel kapcsolatban. De Marlboro Man ezt megváltoztatta. Bár sosem beszéltünk a házasságról, ő volt az első férfi, aki kitöltötte a gondolataimat a nap huszonnégy órájában. Ő volt, akit négy másodperc után hiányoltam, amikor elment, és ő volt, aki nélkül nem tudtam elképzelni az életemet. De ezen a reggelen visszatért a cinizmusom. Újra csak buta vágyálomnak éreztem, hogy az ember megtalálhatja élete párját. Persze, szó se róla, szerelmes voltam Marlboro Manbe, most. De hol tartunk majd öt év múlva? Vagy tizenöt múlva? Vagy harminc múlva? Pont ott, ahol most a szüleim tartanak. Szenvednek az elmúlt szerelem, az apátia és a vegyes érzelmek miatt. Akárhonnan néztem, valaha ők is voltak szerelmesek. – Anya, mi folyik itt? – kérdeztem, miközben mentem le a lépcsőn. Ott forgolászott a konyhában, szemmel láthatóan szeretett volna már az ajtón kívül lenni. – Tudod, kicsim, önkéntes vagyok az ételosztóknál, és késésben vagyok… – Anya! – szóltam erélyesen. – Mi zajlik közted és apa között? Az arcom megfeszült beszéd közben. Még mindig nem hittem el, amit előző nap hallottam. – Kicsim – ismételte meg a megszólítást –, nem beszélhetnénk erről később? – Nos, úgy értem… – kezdtem el, de lövésem sem volt, mit mondhatnék. – Mi a gond? – Ez… ez túl bonyolult, csakhogy így belemenjünk – válaszolt, és még jobban belemerült a konyhai teendőibe. – Beszéljünk erről majd máskor, jó? Nagyon nem volt beszélgetős hangulatban. Perceken belül már ki is állt a felhajtóról, maga mögött hagyva az idősebb lányát, hadd kóvályogjon a szülei üres házában. Megborzongtam. A hideg levegő átsuhant a valamikor meleg otthonunkon. Csináltam egy rántottát, majd pizsamában kiültem a verandára, és bámultam a hetes pályát a golfpályán. Csodálatos nyári reggel volt. Hűvös, csöndes, nyugodt. Merő ellentéte annak a káosznak, ami készült felrobbanni a lelkemben. Nem maradhatok itt tovább, már-már minden megváltozott. Nem vagyok többé a tékozló leány, akit szeretettel vártak haza a hosszú és igazságtalan Los Angeles-i évek után. Már betolakodó voltam, aki a legalkalmatlanabb időpontban mászott bele a szülei életébe. El kell kezdenem a saját életemet valahol, hogy a szüleimnek is meglegyen a terük. De hol? Nem itthon, a szülővárosomban, annak nem lenne értelme. Bárcsak Los Angelesben lennék! Vagy Chicagóban. Bárhol, csak ne lennék itthon! Levegőre volt szükségem. A golfpálya szinte csalogatott. Magamra húztam a kedvenc Gap cicanadrágom, az egyetemi atlétámat, a teniszcipőmet, és lendületes sétába kezdtem a golfkocsik útvonalán. Imádtam sétálni a golfpályán, pont úgy nézett ki és olyan illata volt, mint kiskoromban. A hetes pályán kezdtem, ott, ahol mindig átvágtam, ha egy Shirley Temple-t akartam inni a klubházban, majd a nyolcas felé haladtam, ami már a sűrű lakóövezet határán van. Elment mellettem a szüleim egyik barátja a fekete Cadillacjén, rám dudált és integetett. Visszaintettem, és arra gondoltam, hogy vajon tud-e valamit a szüleim házassági gondjairól. Vagy tud erről egyáltalán

valaki? A szüleim mindig is a mintaházaspárok közé tartoztak, nemcsak szerintem, hanem az egész közösség szerint. Ők voltak egyszerűen Smithék, a helyi stabilitás, a siker és a csillogás királya és királynője. Ha megtörténne a legrosszabb, vagyis nem tudnák megoldani a problémáikat és elválnának, nem tudom, hogy a város túlélné-e a megrázkódtatást. Nyugat felé fordultam és kocogásba kezdtem. Mindig utáltam kocogni. Nem mintha egy Dolly Parton lennék, de fájtak tőle a melleim. Kellemetlen volt. Fájdalmas. Repkedtek, mint a vitorlák a szélben. Ráadásul rettenetes stílusban futottam, mint egy balerina, kifelé fordított lábfejjel, spiccben és megfeszített, kiterjesztett karokkal, pont, mint egy hattyú. Pocsék látvány voltam, valahányszor csak sportoló módjára akartam futni. Aznap reggel is úgy néztem ki, mint egy elmebeteg gólya, de nem érdekelt. A kocogásból futásra váltottam, ami nemsokára sprint lett, végül úgy loholtam, mint még életemben soha. Keményen és gyorsan futottam, a mellkasom fájdalma pedig beárnyékolta a szüleim házassága miatt érzett szomorúságomat. Csak a tizennyolcas lyuknál álltam meg pihenni. Csodás, megtisztító izzadság folyt le a hátamon, az arcom és a testem pedig úgy égett, mint egy kazán. Összegörnyedtem, a térdemre támaszkodtam és levegőért kapkodtam. Egy hatalmas domb tetején álltam, a tizennyolcas domb tetején. Télen jól lehetett rajta szánkózni, főleg nagy hóban jöttek ki a gyerekek és vállalkozó szellemű szüleik, hogy fénysebességgel száguldjanak le a domboldalon, hogy aztán újra felmásszanak egy következő körre. Ahogy ott álltam azon a nyári reggelen, szinte láttam, ahogy apa tolja a bátyáimat, akik a piros műanyag popsitepsi vastag kötelébe kapaszkodnak, és hallom anyámat is, aki kuncog és vadul sikít, amikor jó erősen meglöki a lányai szánkóját. Ugye, boldog család voltunk? Nem képzelődtem, ugye? A futás segített. A testem frissnek és újnak érezte magát, sőt talán még a gondolataim is a helyükre zökkentek. Lassan hazasétáltam, miközben magamba szívtam minden látványt és hangot, amit csak egy golfpálya nyújthatott. A golfkocsi sípoló hangját a távolból, a vadászkutyák ugatását, akiket dr. Burris minden ősszel és télen magával visz, meg a több millió kismadár csiripelő énekét. Ez volt a legvidékiesebb élmény, amivel valaha is találkoztam. Majd a gondolataim Marlboro Manre terelődtek. Rá gondoltam, ahogy besétáltam a házba, hallani véltem a csodálatos hangját, amikor megszólalt a telefon. Hármasával vettem a lépcsőket, felkaptam a telefont, de alig kaptam levegőt. – Halló? – fújtattam. – Szia, szép lány! – köszönt Marlboro Man. – Mit csinálsz? – Ja, csak futottam a golfpályán – válaszoltam, mintha mindennap ezt csinálnám. – Csak azért hívlak, hogy megmondjam, ott leszek érted ötre – mondta. – Ree, elvonási tüneteim vannak… – Úgy érted, éjfél óta, amikor utoljára láttuk egymást? – vicceltem. Valójában jól tudtam, mire gondol. – Pontosan – felelte. – Ez túl hosszú idő, ezért ez tarthatatlan állapot. – Szerettem, amikor katonás volt. – Akkor rendben – adtam meg magam. – Eszemben sincs veszekedni! Találkozunk ötkor.

Marlboro

Man öt perccel hamarabb érkezett, mint ahogy a második réteg sminkem megszáradhatott volna. Fantasztikusan nézett ki, ahogy ott állt az ajtóban szénszürke felsőjében, ami alól kilátszottak erős, napbarnított karjai. Felém lépett egy ölelésre, a karjában tartott jó egy percig, közben pedig a kezével a hátamat dörzsölte. Bemásztam a furgonba, és beszélgetve nekivágtunk a farm felé vezető útnak, miközben körülöttünk a táj városiasból minden egyes kilométerrel egyre vidékibbé változott. Nem hoztam szóba a szüleim ügyét, és eleinte ügyesen elűztem az agyam egyik hátsó kis szegletébe. De valahogy mégis sikerült eluralkodnia rajtam, és borús felhői követtek minket az egész úton. Habár minden egyes porcikám tudta, hogy életem szerelme mellett ülök, fogalmam sem volt, hogy mit tartogathat nekünk a jövő. Még abban sem voltam biztos, hogy a jövő mit jelent. A gondolataim elkalandoztak, és csak bámultam az ablakon keresztül a prérit. – Nagyon csöndes vagy – állapította meg Marlboro Man, és a kezét a tarkómra tette.

– Tényleg? – játszottam az értetlent. – Pedig nem szeretnék. – Nem is vagy önmagad – tette hozzá, és a keze kicsit lejjebb csúszott, a nyakam felé. Milliónyi áramütés cikázott végig a gerincemen. – Jól vagyok – mondtam, és próbáltam erősnek és összeszedettnek tűnni. – Azt hiszem, az a harmincöt kilométer kivette minden erőmet. Marlboro Man kuncogott. Reméltem, hogy megteszi. – Harmincöt? Az egy rendkívül nagy golfpálya lehet – jegyezte meg. Mindketten nevettünk, mert pontosan tudtuk, hogy ekkora távhoz én túl lusta vagyok. De nem volt az a pénz, hogy szóba hozzam, mi bánt annyira. Nem álltam készen a beismerésre, hogy a családomban nem minden olyan rózsás, mint ahogy gondoltam. És nem akartam megkockáztatni azt sem, hogy az alsó ajkam remegni kezdjen, ami az utóbbi időben gyakorivá vált, amikor felidéztem valamilyen felzaklató történést. Még mindig nem bocsátottam meg magamnak a kiborulásomat Marlboro Man konyhájában Puggy Sue elgázolása után. Csak isten a megmondhatója, hogy mi történne, ha elkezdenék a szüleimről beszélni. Nem élném túl a megaláztatást. Amikor befordultunk a feljárójára, megláttam a Camrymat Marlboro Man háza előtt. Nem számítottam rá. Azt hittem, még mindig az árok felett lóg Marlboro Man szüleinek a birtokán, ahol hagytam. Marlboro Man viszont megszerelte, kihalászta az árokból és helyrepofozta a kerekeket, és ismerve őt, meg is tankolta. – Jaj, nagyon köszönöm! – lelkendeztem, miközben a bejárati ajtó felé ballagtunk. – Azt hittem, megöltem. – Azt azért nem, minden rendben van vele – nyugtatott meg. – De talán előbb meg kellene tanulnod vezetni, mielőtt újra beleülsz… – villantotta meg huncut mosolyát. Belebokszoltam a karjába, miközben nevetett. Aztán engem nevetett ki, majd elkapta a karomat, és lábával elkaszálta a támaszkodó lábamat. Egy szempillantás alatt levitt a földre, a puha, zöld kert pázsitjára. Kiabáltam és sikítoztam, mert teljesen hiábavaló volt minden próbálkozásom, hogy az én gyenge felsőtestemmel kiszabaduljak az elképzelhetetlenül erős szorításából. Megcsiklandozott, és mivel az északi félteke legcsiklandósabb embere vagyok, egy fülsüketítőt sikítottam. Féltem, hogy bepisilek (ami nagyon is valós félelem volt), így az egyetlen eszközömmel harcoltam, mégpedig elkaptam és kihúztam az ingét a farmerjából, a kezemmel végigszánkáztam a hátán, és közben a bordáit böködtem. A csikizés hirtelen abbamaradt. Marlboro Man rátámaszkodott a könyökére, és a kezébe vette az arcomat. Szenvedélyesen és komolyan megcsókolt, a mi kis játékos birkózásunk rögtönzött előjátékba csapott át. Meglehetősen szokatlan volt a hely erre, ráadásul csak most indult a közös esténk, ezért az időpont sem volt a legmegfelelőbb. De furcsa módon tökéletes volt. Mert félúton a nevetés, a csiklandozás, a birkózás és a gurulások között, a szüleim gondjai iránt érzett feszültség csodával határos módon szétporladt bennem. Csak amikor a bolhák kezdtek el csípni, jött elő Marlboro Man egy másik tervvel: – Menjünk be – mondta –, főzök vacsorát! Fincsi, gondoltam, ez csak steak lehet. Besétáltunk a házba, és én csak mosolyogtam önelégülten, mert az elmúlt huszonnégy óra feszültsége szertefoszlott. Ott és akkor végérvényesen ráeszméltem, hogy Marlboro Man nemcsak aznap este, hanem az elkövetkező hónapokban is a megmentőm, az elterelő menedékem lesz a gondok között, az erőm, amikor a felfordulással kell szembenézni, és a szépség a borzasztó, szívszaggató csúnyaságban. A szívem ennek a cowboynak a kezében volt, és életemben először – függetlenségről, feminizmusról és érzelmi semlegességről alkotott összes véleményem ellenére – tudtam, hogy nélküle nem vagyok egész. És ez meglehetősen rémisztő pillanat volt.

10. fejezet ÁSÓ, KAPA, IZZADSÁG A nyári hónapok elszaladtak, a napok forrók és párásak, az éjszakák csodálatosak és romantikusak voltak. Napközben apámnak segítettem az ősrégi orvosi könyvelését számítógépre vinni, esténként pedig pihentem Marlboro Man karjai közt, és szorosan fogtam őket, miközben western filmeket néztünk a bőrkanapéjáról. Elválaszthatatlanok voltunk, összenőttünk, minden lehetséges pillanatot együtt töltöttünk… és a szenvedély cseppet sem akart csillapulni közöttünk. Az életem óriási fordulatot vett, ami akkor vált a legegyértelműbbé, amikor ott feküdtem ennek a cowboynak a házában egy mindentől távoli farmon, és John Wayne hencegését néztem a képernyőn. Néhány hónappal korábban, még Los Angelesben, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne a terveim megvalósítása határozza meg az életemet. Volt napi időbeosztásom, találkozóim, vacsorák a barátaimmal… és úgy folytak a színes koktélok, mint csillogó piros ajkaimról a Los Angeles-i közhelyek. Néha alig bírtam magammal. Máskor viszont totál kimerültem. Egy bomba lakásban laktam Marina del Reyben, és többnyire az életem elképesztően csodálatos volt. Megismétlem: elképesztően. A hülye csitrik mintapéldánya voltam. De valahol éreztem, hogy a szusi, a tűsarkak, a 110-es és a 450-es út kereszteződése vagy a 10-es út fojtogatták a nyakamat. Minden nappal egyre kevesebb levegőhöz jutottam. Szemtanúja voltam, hogy a bennem rejlő ember brutálisan lassú halált hal. Ott maradhattam volna örökre, folytathattam volna az éttermek tesztelgetését egész Los Angeles környékén, és feleségül mehettem volna J-hez, a villamosmérnökhöz. Lehettem volna egy Narancsvidéken élő, irigylésre méltó feleség 1698 gyerekkel, kockahassal és három férőhelyes garázzsal. De még mennyire ezen az úton haladtam! Pár hónap leforgása alatt a szemem láttára változott át a szusi marhaszeletté, míg és az éjszakai klubok Marlboro Man vidéki házának verandájává. Hónapok óta nem hallottam a klubok lüktető ritmusát. Az idegrendszerem sosem volt még ilyen nyugodt. Egészen addig az augusztusi reggelig, amikor Marlboro Man felhívott egy nagyon egyszerű kérdéssel: – Kim, az unokatestvérem jövő hétvégén megházasodik – mondta. – El tudsz jönni? Nyugtalanító érzés száguldott végig rajtam. – Ott vagy? – kérdezte. Hosszabb szünetet tartottam, mint szándékoztam. – Igen… itt – válaszoltam. – De… kell majd találkoznom valakivel? Marlboro Man nevetett. A válasz egyértelmű igen volt. Igen, találkoznom kell valakivel. Valójában mindenkivel. Minden áldott emberrel a tágabb családjából: unokatestvérekkel, nagynénikkel, nagyszülőkkel, barátokkal, a családja ugyanis a szó szoros értelmében hatalmas volt. Beszélgettünk már a rokonságról korábban, és nagyon jól tudta, hogy nekem három unokatestvérem van. Három. Neki viszont ötven. Tisztában volt azzal, hogy milyen félelmetes egy esküvő egy kívülállónak, főleg ha a család olyan hatalmas, mint az övé. Miként azt is tudta, hogy ez már bőven meghaladja a komfortérzésem határértékét. És ebben igaza volt. A ruhára koncentráltam, tökéletes választást akartam találni az eseményre. Ami nagyon fontos volt – bemutatkozni Marlboro Man barátnőjeként –, és ezzel a tudattal is vásároltam. Egy szexi, fényes ruhát válasszak? Ez nagyon magabiztos és pimasz lenne. Egy virágos selyemszoknya? Túl közhelyes egy esküvőre. Mini fekete? Túl konzervatív és biztonságos. A lehetőségek csak úgy cikáztak az agyamban, amint a fogasokat lapozgattam. Sorra próbálgattam a ruhákat, a kosztümöket és az együtteseket, és közben cipzárról cipzárra egyre frusztráltabb lettem. Férfi akartam lenni. Ők nem csinálnak gondot ebből. Nem töltenek hét egész órát ruhapróbával. Nem néznek úgy egy ruhára, mintha az életük múlna rajta. És ekkor megtaláltam. Egy észveszejtően csodálatos, testre simuló kosztümöt, aminek pont

olyan színe volt, mint egy kocka vajnak. Csinos, de egy cseppet szexi is, amit a halvány szín jól ellensúlyoz. Igaz, könnyű gyapjú az anyaga, de mivel az esküvő este lesz, gondoltam, nem lesz belőle gond. Nagyon tetszett a kosztüm – de nemcsak Marlboro Mannek akartam csinos lenni benne, hanem visszafogottan magabiztosnak akartam tűnni az unokatestvérei, és kellőképpen illedelmesnek az idős nagyszülők előtt. Amikor megérkeztünk az esküvőre Marlboro Man nagyszüleinek házához, sóhajtottam egy nagyot. Mindenhol emberek voltak. Cirkáltak, elvegyültek és pezsgőt kortyolgattak a gyepen. Marlboro Man anyját láttam meg először, aki azonnal üdvözölt is. Elegáns volt a barna lenvászon ruhában, mintha csak egy szobor lenne. – Milyen csinos ruha! – mondta, és megölelt. Egy jó pont. Siker. Már egész jó színben láttam a világot. A ceremónia után találkoztam egy csomó unokatestvérrel, T-vel, H-dzsel, K-jel, D-vel, és sokkal több nagynénivel, nagybácsival és hozzátartozóval, mint amennyit egyáltalán számolni tudtam volna. Mindenki egy kicsivel kedvesebb és befogadóbb volt, mint az előtte lévő, így rövid idő alatt otthonosan érezzem magam. Jól haladtak a dolgok. Nagyon-nagyon jól haladtak. Meleg és pára is volt, ezért az én könnyű gyapjúszettem már nem is tűnt olyan könnyűnek. Éppen elmélyült beszélgetésben voltam egy csoport hölggyel – mosolyogtunk, nevettünk és csevegtünk –, amikor éreztem, hogy egy izzadságcsepp folyik le a hátamon. Próbáltam nem tudomást venni róla, de a kis patak hamarosan kettő lett, majd négy. Aggasztott, ezért illedelmesen kimentettem magam a beszélgetésből, és eltűntem a hűvös házban. Le kellett hűlnöm. Találtam egy emeleti mosdót, távol a bulitól. Normális körülmények között megcsodáltam volna a mosdókagyló antik talapzatát és a hatszögletű rózsaszín csempéket, de ezúttal kellőképpen elvonta a figyelmemet a minden pórusomból áradó izzadság. Attól tartottam, hogy a kosztümfelsőm hamarosan tocsogni fog a víztől. Nem volt más megoldás, kigomboltam, levettem és felakasztottam a fürdőszobaajtó fogasára, és közben őrült módon kerestem egy extra nedvszívó törölközőt. De nem volt. Találtam viszont egy szellőztetőt a plafonon, ezért felálltam a WC-tetőre, hogy az áramló levegő fújhassa az arcomat. Gyerünk, Ree, szedd össze magad! – mondogattam magamnak. Valami nem stimmelt… Ez nem csak egy egyszerű reakció az augusztusi párára. Idegi alapon beindult pszichotámadás érte a mirigyeimet – gondoljunk csak Albert Brooksra a Broadcast Newsban – Marlboro Man nagyszüleinek a házában, az unokatestvére esküvőjének kellős közepén. Éreztem, hogy a szoknyám a bőrömhöz tapadt. Istenem! Nagy bajban voltam. Kétségbeesésemben lehámoztam magamról a szoknyát és a szorító harisnyát, ami úgy csúszott le a lábamon, mint egy ragacsos banánhéj. Ott álltam pucéron, izzadtan, és vörösesbarna tincseim kezdtek összeállni a víztől. Kész, ennyi – gondoltam. – Ez maga a pokol. Életemben nem tapasztaltam még ilyen rohamot. És ennek pont a nagy bemutatkozás estéjén kell lennie. Naná, hogy nem máskor. Belenéztem a tükörbe. Az idegeskedés miatt még mindig ömlött az izzadság mindenemből, és vitte magával a sminkemet és a finom illatú testápolómat is. Hirtelen valaki kopogott a fürdőszoba ajtaján. – Igen? Csak egy perc… Igen? – Összerándultam és hirtelen elkaptam a csuromvizes harisnyámat. – Minden rendben odabent? Istenem, segíts! Marlboro Man volt.

Los

Angelesben barátok maradtunk Collinnal, azzal a sráccal, akivel elsőben jártam, és még közelebb kerültünk egymáshoz, amikor egy sötét, érzelmes éjszakán bevallotta, hogy maga előtt sem tudja tovább leplezni a homoszexualitását. Az anyja látogatóba érkezett Dallasból, és Collin meghívott, hogy csatlakozzam hozzájuk a Hotel Bel Airben egy villásreggelire. Egy ’90-es évekbeli tipikus villásreggeliző ruhát vettem fel: rézbarna alapon fehér pöttyök, ujjatlan felső és térd alá érő libegő szoknya. Maga voltam a Pretty Woman – nyugodtan helyettesíthettem volna Julia Robertst a lóversenyes jelenetben. Szerettem azt az összeállítást.

Selyem volt, és testhez simuló. Amint leültem az asztalhoz, tudtam, hogy bajban vagyok. A hónaljam egyre hűvösebb és nedvesebb lett, éreztem, hogy a ruhám anyaga a vállamon mind vizesebb és vizesebb. Mire a koktélok megérkeztek, az izzadságfolt már a harmadik bordámnál járt, az ételeknél pedig már a derekamnál. Minél jobban szerettem volna eltüntetni, annál rosszabb lett. A spenótos omlettet a derekamhoz szorított könyökkel ettem, hátha így Collin és az anyja nem veszi észre. De a rézbarna selyem nagyon utálatos anyag, ha nedves. Collin nem sokkal korábban vallotta be hovatartozását a szüleinek, így utólag azzal magyaráztam kellemetlen helyzetemet, hogy szolidaritásból voltam én is hasonlóan ideges. Soha többet nem vettem föl azt a ruhát. A foltok többé nem jöttek ki. Ezt sem fogom többet hordani. – Hé… minden rendben? – ismételte meg Marlboro Man. Izgalmamban hevesen kalapált a szívem. Ki akartam mászni a fürdőszoba ablakán, lekúszni a lugas oldalán és eliszkolni. Elfelejteni, hogy valaha is találkoztam ezekkel az emberekkel. Szerencsétlenségemre azonban nem volt lugas. És az ablakon túl 150 vendég mulatott az esküvői bulin. Én meg úgy izzadtam, mint ők 150-en együttvéve. Meztelenül és egyedül álltam szemben életem leghatalmasabb izzadásával. Mindig ez volt. Amikor pompázatosán éreztem magam és úgy is néztem ki, mindig megalázva végeztem valami bizarr helyzetben. Amikor a keresztanyám fiának a végzős báljára utaztam az isten háta mögé, úgy buliztam egy órán keresztül, hogy hátul a ruhám alja begyűrődött a harisnyanadrágom derekába. Vagy amikor az utolsó Diótörő-előadásom búcsúpartijára belépve hasra vágódtam egy szőnyegben, de úgy, hogy ráestem az egyik vendégelőadóra és kivertem egy idős hölgy kezéből a borospoharat. Akár mondhatnám, hogy hozzászoktam én már az effajta megaláztatáshoz, ha minden túl tökéletes volt. – Szükséged van valamire? – folytatta a kérdezősködést Marlboro Man. Nekem pedig egy izzadságcsepp buggyant ki a felső ajkamnál. – Á, dehogy… Jól vagyok! – válaszoltam. – Mindjárt megyek! Csak nyugodtan menj vissza a többiekhez! Na, gyerünk! Menj már! Most! Könyörgöm! – Inkább megvárlak – jelentette ki. Basszus! Hallottam a csizmái puffanását az előtérben, majd megálltak. Fel kellett öltöznöm. Már kezdtem nevetségessé válni. Amint beledugtam a nagylábujjam a szétázott harisnyámba, meghallottam Marlboro Man bátyjának, Timnek a hangját. – Mégis mit csinál odabent? – súgta Tim hangosan, a hangsúly a csinálon volt. Becsuktam a szememet, és hevesen imádkoztam. Uram, vegyél magadhoz! Nem akarok tovább itt maradni! A mennyben szeretnék lenni veled, ahol nincs pára, és az emberek nem bűnhődnek a rossz anyagválasztásukért! – Nem nagyon tudom – válaszoltam Marlboro Man. A gejzír megint fortyogni kezdett. Nem volt más választásom, sietnem kellett, hogy felöltözzek és csatlakozzak a táncolókhoz, teljes sós és csatakos valómban. Még mindig jobb volt, mint az este hátralévő részében bezárkózni a nagyszülők emeleti fürdőszobájába. Isten ments, Marlboro Man és Tim még azt hiszi, hogy valami női gondom van, vagy még rosszabb, szorulásom vagy hasmenésem! Inkább költözöm egy másik országba, és soha nem jövök vissza, de ilyet aztán ne gondoljanak rólam! Gyorsan mozogtam. Magamra húztam a harisnyát és beleléptem abba az átkozott vajsárga gyapjú kosztümszoknyámba. Majd egy köteg WC-papírral megtöröltem az állam, a hátam, a hónaljamat és a derekamat. Belenéztem a tükörbe, de csak egy izzadó lúzert láttam benne. Belebújtam a felsőbe, begomboltam, a táskámból előhalásztam a szépítőszereimet, hogy valamit megmentsek a leolvadt sminkből. Nem voltam csinos. A szemem sarkában összegyűlt a fekete festék, a szemhéjamra oly nagy gonddal felvitt taupe csillám pedig az orcáimat díszítette. Nem volt szép látvány. De már nem érdekelt. Nagyobb kárt teszek, ha bezárkózom egyedül a fürdőszobába, mintha ezzel a csíkos és maszatos arccal kimegyek. Tehát lenyomtam a kilincset, hogy szembenézzek a cápákkal. Marlboro Man és Tim ott állt az előtérben, kevesebb, mint hét lépésre a fürdőszoba ajtajától.

– Itt is van! – jegyezte meg Tim, ahogy közeledtem és megálltam előttük. Idegesen mosolyogtam. Marlboro Man a derekamra tette a kezét, és a hüvelyujjával finoman masszírozta. – Jól vagy? – méregetett. Teljesen érthető kérdés, ha belegondolunk, hogy húsz percnél is többet voltam odabent. – Hát persze… jól vagyok – feleltem, de nem néztem rá. Szerettem volna, ha Tim eltűnik. Ehelyett hármasban még elcsevegtünk, mielőtt Marlboro Man megkérdezte, hogy szomjas vagyok-e. Megindult a lépcső felé. Gatorade. Egy Gatorade-et akartam. Egy jéghideg elektrolitdús Gatorade-et. Ezt, meg egy vodkát. – Veled megyek – mondtam. Szereztünk magunknak italt, és leültünk az udvaron egy díszes padra. Csodával határos módon az idegrendszerem megunta, hogy ingerelje a mirigyeimet, ezért a félelmetes izzadságáradat véget ért. A nap is lement, ami kicsit javított a külsőmön. Úgy éreztem magam, mintha cirkuszi mutatvány lennék. Lehúztam a vodka-narancsot, és mind a C-vitamin, mind a vodka szinte azonnal hatott. Kevésbé extrém esetben megállom, hogy a testem elvesztett folyadékát ne alkohollal pótoljam, de ez vészhelyzet volt. Ezen a ponton már csak az öngyógyításban hittem. – Szóval, rosszul lettél, vagy valami ilyesmi? – faggatott Marlboro Man. – Jól vagy? – fogta meg a térdemet. – Nem – válaszoltam. – Én… felforrósodtam. Rám nézett: – Felforrósodtál? – Pontosan, felforrósodtam. – Már egy csepp büszkeségem sem maradt. – És mit csináltál a fürdőszobában? – kérdezte. – Levettem az összes ruhámat és legyeztem magam – vallottam be. A C-vitamin és a vodka volt az igazságszérum. – Ja, és le kellett törölnöm az izzadságot a nyakamról és a hátamról – tettem hozzá, hátha így elveszem a kedvét a további kérdésektől. Marlboro Man rám nézett, hogy nem viccelek-e, majd hatalmas nevetésbe tört ki, még a kezét is a szája elé kapta, nehogy kiköpje a Scotchot. Aztán váratlanul az arcomhoz hajolt, és adott rá egy puha, biztató csókot. – Vicces vagy – mondta, és megütögette a tragikusan nyirkos hátamat. Egy csapásra elillant a fejemből az este minden horrorja. Nem érdekelt, hogy milyen hülye voltam – mennyire bolond, szánalmas vagy izzadt. A napnál is világosabb volt, ahogy ott ültünk a díszes padon, hogy Marlboro Man szeret engem. Tényleg, nagyon szeretet. Olyan szerelemmel szeret, ahogy ő előtte még senki, és nem is tudtam, hogy ilyen létezhet. Más pasik – legalábbis akikkel én kavartam – zavarba jöttek volna, ha fél estére eltűnök a fürdőszobában. Mások undorodtak volna az izzadságos nyavalygásomtól, és jól kigúnyoltak volna. A többiek meg bambán néztek volna rám, mert fogalmuk sem lett volna, hogy mit mondjanak. De nem Marlboro Man. Egyáltalán nem jött zavarba. Egyszerűen csak nevetett, megcsókolt, és már tovább is lépett. A szívem pedig csak úgy bugyogott a lelkemben, mert kétség sem férhetett ahhoz, hogy megtaláltam életem párját. Mert gyakrabban voltam gáz, mint nem. Ciki, balfék dolgok történtek velem, meglehetős rendszerességgel. Nem ez volt az első, és az is biztos, hogy nem is az utolsó. Nem véletlen, hogy bár mindent megtettem, hogy normálisnak és összeszedettnek tűnjek a külvilág számára, valahogy mégis a különcök közé soroltam magam. Kész csoda, hogy sikerült egy olyan férfit találnom, aki ezt szereti bennem. Megtaláltam a férfit, aki hálás minden apró hibámért… és nem próbálja meg őket kijavítani.

11. fejezet EGYÜTT A POROS ÚTON Sosem

voltam együtt olyan férfival, mint Marlboro Man. Gondos volt – a távolságtartó merő ellentéte –, márpedig nekem éppen gondoskodásra volt a legnagyobb szükségem a Collinnal eltöltött tizennyolc hónap (akinek az irántam érzett érzelmeit beárnyékolta az akkor még fel nem fedett szexuális hovatartozása), majd a J melletti cseppet sem érzelemdús négy év után. Nem telt el olyan nap, hogy Marlboro Man – az én cowboy szerelmem – ne hívott volna fel, hogy elmondja, rám gondolt, máris hiányolt és alig várja a találkozásunkat. Ó, ez a csodás, leplezetlen őszinteség! Szerettünk együtt autózni. Minden centijét ismertük a vidéknek. Minden elágazást az úton, minden marhapásztort, minden kerítést, minden hektárt. A farmerok ismerték a vidéket maguk körül. Tudták, hogy kié ez a legelő, ki fizeti még azt, kinek a földjén megy keresztül az út, és kinek az állatai vannak a tónál. Nekem minden ugyanúgy festett, de nem érdekelt. Sosem voltam még ilyen elégedett, mint azzal, hogy az anyósülésen ülhetek egy furgon vezetőfülkéjében. Igaz, korábban még sosem ültem egy furgon vezetőfülkéjében. Tényleg soha. Nem is ismertem senkit, aki furgont vezetne. Azok a fiúk, akik furgont vezettek a gimiben, nem voltak a látókörömben, mivel a családjuknak vagy farmjuk, vagy állataik voltak, ezért a szabadidejükben otthon kellett segíteniük. Jövőbeli cowboyként mindig kalapot hordtak, ha bárba mentek, és egyébként sem voltak az eseteim. Mindegy, milyen okból, de a furgonok és én sosem kereszteztük egymás útját. Most viszont, hogy minden időmet Marlboro Mannel töltöttem, szinte benne is laktam egyben. Egy dolgot azonban tudtam a furgonokról. Felnőve mindig kinevettem magamban azokat a párokat, akik benne ültek. A lány középen ült a fiú mellett, és a fiú karja átölelte a lány vállát úgy, hogy közben a bal kezével a kormányt tartotta. Nem tudom, miért, de ezen a látványon mindig fennakadtam, gyanítom azért, mert egy golfpályán nőttem fel. Miért ül a középső ülésen? Miért olyan fontos, hogy egymáshoz simuljanak út közben? Nem bírják ki hazáig? A gyengeség jelének tekintettem, sőt igazából lenéztem. Azt hiszik, ez az élet? – futott át egyszer-kétszer az agyamon, mintha ez a nyilvános szenvedély személyesen engem sértett volna. Ez történik azokkal, akiket gyerekkorukban a házuk fekvése miatt megfosztanak attól a lehetőségtől, hogy furgonba üljenek. Nagyon szigorúan tudják elbírálni az ilyen jelentéktelen kis dolgokat is. Habár Marlboro Mannel a fehér Ford F250-esben körbeautóztam az egész csodás vidéket, nem tudtam szabadulni a gondolattól, vajon ő is azok közé a középiskolás fiúk közé tartozott-e. Megtudtam, hogy volt egy nagyon komoly barátnője középiskolában. Julie. Egy gyönyörű lány, aki a kamaszkora nagy szerelme volt, ugyanúgy, mint nekem Kevin. Attól kezdve azon morfondíroztam, hogy Julie is odabújt-e Marlboro Man mellé, amikor érte ment péntek esténként. Átkulcsolta a jobb karjával Julie nyakát, aki a bal kezével megfogta Marlboro Man jobb kezét a vállán? Így kocsikáztak végig a Fő utcán? Az otthonunkat csupán hetven kilométer választotta el, lehet, hogy elhozta a városomba egy mozira. Lehetséges az, hogy láttam nálunk Marlboro Mant és Julie-t furikázni egymáshoz simulva? Lehetséges, hogy ez a férfi, ez a gyönyörű, csodálatos, tökéletes férfi, akivel összehozott az élet, korábban áldozatául esett az én arrogáns, sekélyes furgonos megbélyegzésemnek? És ha azt csinálta, akkor csak úgy kinőtt belőle? Hogyan létezik, hogy én nem ülök a középső ülésen? Nekem kellene kezdeményeznem? Tőlem lehet ezt elvárni? Mert akkor ezt tudnom kellett volna a kezdetektől. De csak jelezte volna valami módon, hogy szeretné, ha mellé ülnék. Lehet, de csak lehet, hogy azokat a lányokat jobban kedvelte, mint engem. Talán közelebb álltak egymáshoz, ami feljogosította őket, hogy egymás mellé üljenek. Létezik, hogy köztünk nincs meg az a közelség? Kérlek, Uram, ne ez legyen a magyarázat! Nem tetszene. Meg kellett kérdeznem. Tudnom kellett.

– Kérdezhetek valamit? – tettem fel a kérdést, ahogy a szomszédos farmtól elválasztó úton haladtunk. – Persze – bólintott Marlboro Man, majd átnyúlt, hogy megfogja a térdem. – Furikáztál valaha úgy a furgonnal, hogy egy lány a középső ülésen ült? – Nagyon igyekeztem, hogy ne tűnjek vádaskodónak. Egy mosoly jelent meg a szája szélén. – Persze, hogy vezettem! – mondta. A kezei még mindig a térdemen. – Miért? – Csak úgy, kíváncsi voltam – vágtam rá, ennyiben akartam hagyni. – Miről jutott eszedbe? – kérdezte. – Tényleg csak nagyon kíváncsi voltam – ismételtem meg. – Otthon néha láttam fiúkat és lányokat egymáshoz simulva kocsikázni furgonokban, és azon gondolkoztam, hogy te is csináltad-e. Ennyi az egész. – Itt befejeztem anélkül, hogy elárultam volna, soha semmi értelmét nem láttam ennek a viselkedésnek, és azt sem kérdeztem meg, hogy miért szerette Julie-t jobban, mint engem. – Igen, csináltam – felelte. Kinéztem az ablakon, és eltöprengtem egy rövid időre. Mégis mi vagyok? Púp a hátán? Van annak valami oka, hogy engem sosem húz közel magához, amikor a vidéket járjuk? Nem tudtam, hogy ennyire sóvárognék az után, hogy egy férfi mellett ülhessek a furgonjában, de úgy tűnik, egész eddigi életemben elfojtottam magamban ezt az álmot. Ott ültem Marlboro Man mellett, és semmit sem akartam ennél jobban. Nem tarthattam magamban tovább. – Szóval… – kezdtem bele. Ez csak a középiskolában volt menő? Vagy ami még rosszabb, gondoltam, azért van, mert soha nem leszek vidéki lány? Vagy azért, mert a vidéki lányok fesztelenek, és belőlem hiányzik ez a gén? Egy nemtörődöm, vicces, kalandvágyó gén, ami méltóvá teszi őket, hogy egy fiú mellé üljenek? Megközelíthetetlen vagyok? Túl prűd? Túl rendes? Pedig nem vagyok! Vicces és kalandvágyó vagyok. És nemtörődöm is. Van farmerom: Anne Klein! És méltó vagyok a középső ülésre. Kérlek, Marlboro Man… kérlek! Semmit sem szeretnék ennél jobban! – Miért nem csinálod még most is? – kérdeztem. – Mert nincs három ülés – válaszolta Marlboro Man. A keze még mindig a térdemen. Logikus. Kicsit megnyugodtam. De volt még valami, amin sokszor rágódtam. – Lehet még egy kérdésem? – kérdeztem. – Ne kímélj! – válaszolta. Krákogtam egyet, és kihúztam magam az ülésben. – Miért… miért tartott ilyen sokáig, hogy felhívj? – Nem tehettem róla, de vigyorogtam. Ez volt az egyik legcélratörőbb kérdés, amit valaha feltettem neki. Felém nézett, majd vissza az útra. – Nem kell elmondanod – jegyeztem meg. És nem is tette. Rengeteget rágódtam már rajta, és most, hogy tisztáztuk az ülésdolgot és más fontos kérdéseket, úgy éreztem, itt az alkalom, hogy kiderítsem. Vajon miért telt el négy hónap a bárbeli első találkozásunk és aközött, hogy egy este elhívott vacsorázni? Emlékszem, hogy engem szabályosan letaglózott azon a karácsony estén. De ő mit gondolt rólam? Azonnal elfelejtett, majd eszébe jutottam egy áprilisi napon, a bátyám esküvője után? Ez valami vidéki protokoll volt, amiről nem tudtam? Lány voltam. Egyszerűen tudnom kellett. – Én… – szólalt meg –, mással randiztam. Megölöm azt a nőt a két kezemmel. – Ó – hebegtem, mert csak ennyit tudtam kinyögni. – Ráadásul egy nebraskai üzletet hajtottam, és minden harmadik héten fel kellett utaznom, így nem is tudtam volna vele megfelelő módon szakítani… Téged pedig addig nem akartalak elhívni randizni, amíg nem volt minden lezárva. Csak megismételtem: – Ó! Mi a neve? Számomra halott.

– De tetszettél – tette hozzá, és megeresztett egy mosolyt. – Gondoltam rád. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza. – Tényleg? – kérdeztem halkan, de még mindig a lány nevét akartam tudni. Nem nyugszom, amíg nem tudom. – Igen – mondta kedvesen, és közben megpaskolta a lábamat a jobb kezével. – Más voltál. Befejeztem a faggatózást, így nem is tudtam meg, mit értett azon, hogy „más”. De nem kellett diploma, hogy kitaláljam. Úgy ismerte azt a környéket, ahol autóztunk, mint a tenyerét, tudni lehetett, hogy mi volt bennem teljesen más. Én semmit sem tudtam a vidékről.

Nagyon szerettem Marlboro Mannel autózni. Olyan dolgokat, amit addig még soha, sőt az eltelt két és fél évtizedem alatt még a létezéséről sem értesültem. Kezdtem felfogni, hogy merre van észak, kelet, dél és nyugat, de szerintem még huszonöt év kell, hogy teljesen képben legyek. Láttam kerítéseket és kapukat kovácsoltvasból, és kilométer hosszú szögesdrótokat. Láttam patakokat – köves, fás patakokat –, amikhez képest a kertünk végében épített golfos tavak csak kis pocsolyának tűntek. Láttam a tágas földterületet, ameddig csak a szem elláthat. Sosem ismertem ezeket a szépségeket. Marlboro Man szeretett mindent megmutatni nekem. Rámutatott a legelőkre, a jelölésekre, a rajzokra, és mindennek elmesélte a történetét is. Minden földterületet – a szüleiét és másokét is – rendezett parcellának látott, aminek történelme és célja van, és nem úgy, mint egy véget nem érő területet. „Betty Smith és a férje birtokolta ezt a részét a farmunknak – mondta sosem született gyerekük, és nagyon jó barátai voltak a nagyszüleimnek.” Majd olyan részletességgel mesélt egy történetet Betty Smith férjének a nagyapjáról, hogy azt hihetnénk, ő is ott volt. Mindent magamba szívtam, az utolsó szóig. A birtokon szinte hallatszott a valaha ott éltek szívdobbanása, annyira összeforrt a történetük. Mintha mindenkinek hálával tartozna, ismerte a nevüket, a történetüket, a kapcsolataikat és a történelmüket. Imádtam, hogy ezt mind tudta. Egy késő délután áthajtottunk egy patak fölött, és fás, bozótos részre érkeztünk, egy legelőre, jó messze Marlboro Man házától. Ahogy közelebb kerültünk, pici fehér házat láttam meg, ami megbújt a fák mögött. Fehér cölöpkerítés őrizte a területet, ahol valami mozgás látszódott. Egy nagydarab, középkorú nő, vállig érő hajkoronával állt a kertben. Fűnyírót tolt fel-alá, és minden mozdulatát két farkcsóváló, csaholó kutya követte. De, ami a legfurcsább volt, csak fehérneműt viselt, ami egy nagyon ősi Playtex melltartónak tűnt. Ahogy elhaladtunk a háza mellett, ránk pillantott, majd folytatta a fűnyírást. Próbáltam nagyon hidegvérű maradni, de azért megkérdeztem Marlboro Mant: – És… ő ki volt? – Talán ez egy újabb történet kezdete lesz. Rám nézett és csak annyit mondott: – Halványlila gőzöm sincs. Soha többé nem beszéltünk róla.

12. fejezet ÚJRA SZÓL A HATLÖVETŰ A

vidékjárások után mindig közösen főztünk vacsorát Marlboro Man konyhájában. Én elkészítettem a tavaszi tésztámat, ami szinte szétrobbant attól a sok színtől, amit a cukkini, a sárgarépa meg a zöldborsó adott neki. Marlboro Man pedig félig véresre grillezte a rostélyost, ami sistergett a fokhagymás vajban. Én megsütöttem a Spago inspirálta pizzámat: vékony, ropogós tészta paradicsommal, bazsalikommal és friss mozzarellával megpakolva, amit kénytelen voltam egy dallasi kisboltból rendelni, mivel Oklahomában nem lehetett kapni. Marlboro Man pedig megmutatta, hogyan lehet csodás besamel mártást készíteni, aminél fontos, hogy a rántás egy kicsit megbámuljon, mielőtt beleöntjük a tejet. Főzés közben megismertük egymás történetét is. Én ugyanolyan büszkeséggel és lelkesedéssel vonultattam fel az összes Los Angeles-i vegetáriánus remekművemet, ahogy Marlboro Man készítette az ő húsait. Kettőnk világának összecsapása gazdag, kalóriadús vacsorákba torkollott. Így jobbnak láttam elkezdeni step-aerobikozni az otthoni klubban, hogy továbbra is beleférjek az Anne Kleinembe. Ez a szerelem ideje volt, nem a fogyókúráé. Eközben a szüleim házassága a szemem láttára hullott szét. Szerettem őket, de még mennyire! De felnőttként látni, hogy az anyám és az apám harmincéves házassága szétrobban és szertefoszlik, olyan volt, mintha egy vonat kisiklását kellene lassítva végignézni. A szüleim vezetik, míg a vonat utasai a család, a barátok, a még meg nem született unokák, a közösség, az emlékek, a remények és az álmok. És most mindez nagyon csúf halált fog halni. Ja, és persze én is a vonaton vagyok. De külső szemlélő is vagyok egyben. Kiáltani szeretnék, hogy figyelmeztessem a vezetőt, hogy valami nagyon nagy baj fog történni. De ez egy rémálom, így a hangom elhal, képtelen vagyok megszólalni. Nincs erőm, hogy megállítsam. Ott akartam hagyni őket. Annyira el akartam menni! Nem mintha a kettejük problémái tányérdobálásban, kiabálásokban, ajtócsapkodásokban vagy hangos és kellemetlen színészkedésekben öltöttek volna testet. Nem, ezek helyett inkább halk beszélgetéseket, feszült arckifejezéseket, szürke arcokat és néha fáradt, duzzadt szemeket láttam. Ennél még a kiabálás is jobb lett volna, ezt a kínlódó, lassú halált gyötrelem volt nézni. Akárhányszor léptem a házba, éreztem a fojtogató feszültséget a levegőben, és egyetlenegy vágyam volt csak, hogy máshol legyek. Össze akartam csomagolni, kivenni az összes pénzem a bankból, és elmenekülni. De leragadtam. Beleragadtam egy finom, csodálatos, gyönyörű románcba egy kemény, csiszolatlan, de elképesztően lágy cowboyjal. Abban a pillanatban, ahogy a szüleim válsága miatt eszembe jutott a chicagói menekülőút, gyorsan el is felejtettem, mert ennél jóval komolyabb dolognak kell ahhoz történnie, hogy kirobbantsanak a karjaiból. Marlboro Man töltötte ki az álmaimat, a gondolataimat, az időmet, a szívemet és az elmémet. Amikor vele voltam, még a szüleim házasságáról is megfeledkeztem. Amikor vezettünk, vacsorát készítettünk vagy kazettáról néztük az akciófilmeket, egyszerűen az összes rossz eltűnt a képből. Ő lett a mankóm, szinte függő módjára ragaszkodtam hozzá. Tíz másodperc sem kellett, és Marlboro Man furgonjából nézve az ég adta világon minden csodás volt. Még a fehérneműben füvet nyíró nő is. Tovább bonyolította a helyzetet az az elképesztő fokú szenvedély és vágy, amit Marlboro Man iránt éreztem. Ilyen erős érzelmeket én még életemben nem tapasztaltam. Néha aggódtam is miatta, mint egy alkoholista, aki elbizonytalanodik, ha a második, a harmadik, a negyedik adag whiskey-jét kéri. Ez nem volt normális, ugye? Ám a legkevésbé sem érdekelt. De még ha érdekelt is volna, nem volt a világon semmi, amit tehettem volna ellene. Ha Marlboro Man szesz lett volna a szesztilalom alatt, akkor ládányi italt csempészek keresztül a határokon, és jól benyakaltam volna az úton. Ha utcai drog lett volna, az

egész hajamat odaadtam volna egy szippantásért. Ha pedig egy szikla alatt állt volna, leugrom, hogy vele lehessek. Ha Marlboro Man rossz volt, én nem akartam jó lenni. Mégis hová vezethet ez az egész? Néha eljátszottam ezzel a gondolattal. Habár várólistára tettem a chicagói terveimet, az agyam egy része tudta, hogy nem lehet ennyire csodálni és szeretni valakit, és a kettőnk kapcsolata csak egy kis hiba a terveimben, egy vadhajtás, amit ki kell irtanom magamból, hogy elkezdődhessen az igazi életem. Mintha csak egy nyári táborban lettem volna, ahol rám osztották a szerelmes pásztorlány szerepét. Ám közeledett az idő, amikor Marlboro Mannek szembesülnie kellett ezzel a kérdéssel, és határozott választ kellett adnia nekem.

Egy nap Marlboro Man meghívta a húgomat is a birtokra, hogy segítsünk az állatok mellett. Betsy a főiskoláról jött haza látogatóba, és nagyon unalmasnak találta az otthoni életet, ráadásul Marlboro Man azt akarta, hogy Tim találkozzon a családom egy másik tagjával is. A munka ebben az esetben azt jelentette, hogy a marhákat egyesével áttolják egy szerkezeten, miközben megjelölik a testüket és a fülüket, megfosztják őket a szarvuktól és megvizsgálják őket (megmérik a hőmérsékletüket, beadják az injekciókat). Vagyis egy füst alatt sok mindent elvégeznek. No, és az állatok is egyszerre túlesnek a traumán és a procedúrán, így a nap hátralévő részét legelészéssel tölthetik. Amikor Betsyvel a szerkezethez értünk, Tim köszöntött minket, majd azonnal kiosztotta a feladatainkat. Adott a húgomnak egy elektromos pálcát, amivel noszogatnia kellett a marhákat, hogy áthaladjanak a szerkezeten. Ez könnyű volt. – Addig nem hagyod békén őket, amíg át nem mennek – mondta Betsynek. A húgom szófogadóan elvette a pálcát, majd alaposan szemrevételezte furcsa formáját. Ez után Tim az én kezembe nyomott egy huszonöt centi hosszú, vastag mérőeszközt, ami egy elektromos berendezéshez csatlakozott. – Te méred meg a hőmérsékletüket – jelentette ki. Milyen könnyű! – gondoltam. De ez mégis hogyan fér a fülükbe? Vagy a hónaljukhoz kell tenni? Vagy a nyelvük alá? Fog ez nekik tetszeni? Tim a helyemre kísért, és kissé gyanakodva figyeltem, ahogy egyre jobban hátrafelé araszoltunk. – Egészen addig vársz, amíg az állatot bezárjuk – magyarázta –, majd a pálcát betolod, ameddig csak tudod, de ne húzd ki, amíg nem szólok! Hogy micsoda? A gyomrom összeugrott, amint megláttam a húgom ijedt pillantását, és szidtam magamat, amiért indulás előtt nem ettem semmit. Gyengének éreztem magam. Nem mertem megkérdezni a bátyját annak a férfinak, aki megőrjítette a szívemet, hogy… a fenekébe? Egészen föl? Ez most komoly? Még mielőtt feleszméltem volna, már bent is volt egy állat. Cowboyok álltak a különböző testrészeinél, hogy elvégezzék a nagyon is különböző feladataikat. Tim ránézett, majd kurjantott: „Dugd föl!” Én pedig, bár nem is voltam magamnál, becsúsztattam a pálcát a bika végbelébe. Ez nem egészséges! Ez nem normális! Legalábbis nekem nem. Ez a Teremtő terveivel teljesen összeférhetetlen! Meg kellett néznem a monitort, és csak akkor kellett szólnom, ha a hőmérséklet meghaladta a harminchét fokot. Az elsővel minden rendben volt. De még mielőtt esélyem lett volna kihúzni belőle a pálcát, Tim a forró vassal megjelölte a bika bal oldalát. Az állat egy nagyon mélyről jövő Múúúú?-t hallatott, és ezzel együtt a belei egész tartalmát kiürítette egyenesen a kezemre és az alkaromra. Tim szólt, hogy „Oké, Ree, most már kiveheted!” És én kivettem. De nem tudtam, mit tegyek. A karomat bevonta a folyós és büdös trutymó. Ez így rendben volt? Vagy mondanom kellett volna valamit? Ránéztem a húgomra, aki úgy bámult rám, mintha egy anyagyilkost látna. A második állat következett. A folyamat újra megkezdődött. Bedugtam. Tim jelölt. A bika bőgött. Az ürülék fröccsent. Le voltam nyűgözve, hogy az egész procedúra mennyire kiszámítható és változatlan, és körülöttem mindenki – beleértve a húgomat is – mennyire hidegvérű maradt. Majd

lassan, de biztosan észrevettem valamit. Úgy a huszadik állatnál tarthattunk. Én már készültem, hogy belecsúsztassam a hőmérőt, Tim pedig kivette a tűzből a jelölő vasat, és közelítette a bika oldalához. Az utolsó pillanatban azonban ügyetlenkedtem a műszerrel, és meg kellett állnom. A szemem sarkából láttam, hogy Tim is megállt. Úgy tűnt, egészen addig vár, amíg pontosan nem helyezem föl a hőmérőt, hogy amikor megjelöli az állatot, és minden kifolyik, akkor pont lőtávolságban legyek. Az egészet kitervelte a kis mocsok. Hetvennyolc bikával később befejeztük. El lehet képzelni, milyen látványt nyújtottam. Az egész karomat több rétegben fedte a valódi marhatrágya. Biztos, hogy sápadt és lesokkolt voltam. A cowboyok udvariasan mosolyogtak. Tim egy külső csaphoz kísért, hogy lemoshassam magam. Marlboro Man is engem nézett, miközben összeszedte a szerszámokat, és… kuncogott.

Amikor a húgommal elindultunk hazafelé, csak ennyit tudott mondani: – Ó! Te! Jó! Ég! – És könyörgött, hogy soha többé be ne tegyük a lábunkat erre a borzalmas helyre. Akkor még nem tudtam, csak sokkal később derült ki, hogy ezen a napon estem át a beavatáson Tim sajátos módszerével. Ezzel a bizarr, furfangos tervével akarta felmérni, hogy mennyit bírok ki.

13. fejezet MI VAN A KEZEMBEN? A kapcsolatunk elején minden pillanatunkat együtt töltöttük Marlboro Mannel. Már-már úgy tűnt, hogy több időt vagyunk együtt, mint J-jel az egész kapcsolatunk alatt összesen. És most, jó néhány hónappal később, megértettem, hogy milyen jó egy szerelemben néha csendben maradni. Lenyugodni. Csak fogni a másik kezét, és engedni, hogy a létezés hangjai szóljanak egy ideig. J-nek és nekem ez sosem adatott meg. Mindig túl sok ember volt körülöttünk. Ezen gondolkoztam – és az óriási fordulaton, amit a szerelem hozott az életembe – azokon az estéken, amiket Marlboro Mannel a verandáján töltöttünk békében, mentesen a város fényétől és a forgalom zajától. Általában megvacsoráztunk, elmosogattunk és megnéztünk egy filmet. De szinte mindig a verandán kötöttünk ki, ahol ültünk vagy álltunk, és néztük a sötétséget, a végtelen tájat, amit csak a Hold fénye világított meg. Úgy képzeltem, ha nem lennénk egymás karjaiban, akkor a csend és a vidék sötétsége könnyen a magányosság érzetét kelthetné. De Marlboro Man még esélyt sem adott arra, hogy ezt megtapasztaljam. Ugyanezen a helyen történt meg szűk két héttel az első randevúnk után, hogy Marlboro Man szerelmet vallott. Csak egy suttogás volt, egy tiszta gondolat, amely mindenféle érdek és kiterveltség nélkül hagyta el a száját. Egyszerre lepett meg és varázsolt el. A féktelen érzelmek őszintesége és spontaneitása. Tudtam minden józanságommal, hogy én is ugyanúgy érzek, de egyszerűen nem volt bátorságom megismételni neki a bűvös szót. Tartózkodó voltam minden érzelem ellenére, amelyet Marlboro Man váltott ki belőlem. Fásult voltam, ezt lett az eredménye a régi kapcsolataimnak, és a szüleim válása sem segített túlságosan. Volt valami a szeretlekben, ami miatt nehezemre esett kimondani, bár egyértelműen tudtam, hogy szeretem. De még mennyire! Annyira kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, mert nem tudtam, mi vár rám utána. Már ettem húst, pedig meg sem fordult a fejemben, hogy valaha még fogok. Hajnali négy előtt keltem, hogy segíthessek az állatoknál. Elnapoltam a chicagói indulásomat. Legalábbis mindig ezt mondogattam magamnak. Csak elnapoltam. Ennyi elég volt, ugye? Elnapolni a terveimet miatta? Ebből Marlboro Mannek tudnia kellett, hogy szeretem, ugye? Annyira magabiztos volt, amikor együtt voltunk, annyira nyílt, őszinte, megbízható, határozott. És nem várt érte cserébe semmit. Elvárások nélkül adott, bátran kiöntötte a szívét; úgy tűnt, vagy nem érdekli, hogy valójában mit is érzek iránta, vagy ami valószínűbb, már pontosan tudta. A némaságom, a félelmeim ellenére, hogy elveszítem régi önmagamat, azt a lányt, aki oly régóta annyira függetlennek akart látszani… – ő tudta. És volt türelme kivárni, amíg ki tudom mondani.

Egy keddi napon döntöttem el, hogy nem várok tovább és kimondom a szót, amit a sejtjeimben is érzek, de valamilyen oknál fogva féltem hangosan kiejteni. Hirtelen elhatározás volt, semmi tervezés. De volt akkor valami az éjjeli levegőben. Az autónál köszöntött: – Szia, szép lány! – mondta, miközben becsuktam magam mögött az ajtót, és szintén megszokásból bekapcsoltam a riasztót. – Szerinted valaha is eljutunk oda, hogy itt mered hagyni nyitva az autót? – kérdezte kuncogva. Észre sem vettem, annyira automatikus volt a mozdulatom. – Jaj – nevettem –, nem is tudom, miért csinálom! – Az arcom lángolt. Okostojás! Marlboro Man mosolygott, átkulcsolta a derekamat és felemelt a talajról, ami a kedvenc mozdulatom volt tőle.

– Szia! – ismételte meg, és a szája jobb szeglete mosolyra húzódott. – Szia! – válaszoltam visszamosolyogva. Annyira gyönyörű volt az agyonhordott, de kényelmes farmerjában és a szénfekete, keményített ingében! Atyám, de még mennyire jól állt neki a szénfekete! Aztán jött a csók. Ez a fajta csók azokra a párokra jellemző, akik hosszú hetek óta nem látták egymást, és már majdnem szétfeszíti őket a vágy, hogy újra találkozzanak. Nálunk viszont még huszonnégy óra sem telt el. Abban a pillanatban rajtunk kívül senki nem létezett a világon, és amilyen szorosan ölelkeztünk, nem is hinném, hogy már egyáltalán ketten voltunk-e. Az egész testem zsibbadt, amíg besétáltunk a házba, annyi szerelmet éreztem aznap este. Marlboro Man bélszínt sütött a grillen. A marha legcsodálatosabb része, és ha rendesen van elkészítve, akkor kanállal is tökéletesen lehet vágni. Marlboro Man már többször sütött nekem az előző néhány hónapban, és nem egyszer éreztem úgy az első falatok után, hogy a gyönyörűségtől legszívesebben sírva fakadnék, annyira finom volt. Pedig a receptje nagyon egyszerű volt: megsózta és megborsozta a húst, meglocsolta egy kanál olvasztott vajjal, majd alufóliába csomagolta, és húszharminc perc alatt tökéletesre sütötte a forró grillen; ennyi idő alatt közepesen sült át. Biztos vagyok abban, hogy a létező össze húsfajta közül ez a legeslegszebb. Ettünk, beszélgettünk, én közben hűvös bort kortyolgattam, ugyanúgy kiélvezve az ízeket, mint ahogy élveztem minden egyes másodpercet, amit a mellettem ülő férfival töltöttem. Szerettem nézni, ahogy beszél, ahogy mozgott a szája közben. Neki van a legszebb szája, gondoltam magamban. Az ajkai megőrjítettek. Vacsora után a kanapén kötöttünk ki, és egy tengeralattjárós filmet néztünk, bár mi inkább egymás anatómiájára koncentráltunk, miközben a tengerészek himnusza szólt a háttérben. És csak úgy megtörtént. A nagyfőnök pont akkor rúgta ki a kapitányt, ami olyan feszült és izgalmas része volt a filmnek, hogy elárasztottak az érzelmek, és nem tudtam kontrollálni magam. Az arcom a vállán pihent, a szívemet pedig teljesen a markában tudhatta. Sóhajként hagyta el a számat, hogy „Szeretlek!” Talán meg sem hallotta. Annyira figyelt az eseményekre. De fogadjunk, hogy hallotta. A karjai még szorosabban öleltek át, az izmai megfeszültek. Egy nagyot lélegzett, majd kifújta a levegőt, a keze pedig a hajamat találta meg. – Helyes – mondta gyengéden, és csodás ajka rátalált az enyémre.

Éjszaka hazafelé sokkal jobban éreztem magam. Nem voltam többé valami selejtes egyed, aki a létező összes idejét egy férfival tölti, de van valamilyen bizarr mentális defektje, ami meggátolja, hogy ki is mondja az iránta táplált érzelmeit. Egy olyan selejt, aki hagyja, hogy ez a férfi szakadatlanul kifejezze a szerelmét, de cserébe nem ad semmit. Azért még inkább jól éreztem magam, mert volt annyi bátorságom, hogy őt megelőzve mondtam ki ezt a szót aznap este. Azt akartam ugyanis mondani, hogy „szeretlek”, nem pedig azt, hogy „én is téged”. Azóta tudom, miért szeretem a tengeralattjárós filmeket… Fogalmam sem volt, hová vezethet a kapcsolatunk. De azt tudtam, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam. Aznap éjjel úgy aludtam, mint egy csecsemő.

Marlboro Man hívása ébresztett reggel. Már majdnem tizenegy volt. – Szia! – mondta. – Hogy vagy? Kipattantam az ágyból, és csak úgy pislogtam és botladoztam a szobámban. – Ki, én? Ja, semmi különös. – Úgy éreztem magam, mint aki be van lőve. – Csak nem aludtál? – kérdezte. – Ki, én? – kérdeztem újra, és közben próbáltam kipofozni magam a kábulatból. Le voltam lassulva, de nagyon erőlködtem, hogy legalább az irányt megtaláljam. – Igen, te – kuncogott. – El sem hiszem, hogy aludtál! – Nem aludtam! Én… én csak… – Akkora nyomorék voltam! Egy óriási, hétalvó nyomorék. – Nagyon mókás vagy reggelente, nem igaz? – Szerettem, amikor játszadozott velem. Megdörzsöltem a szemem és megcsíptem az arcomat, hogy felébredjek.

– Igen. Egészen – válaszoltam, majd gyorsan témát váltottam. – Szóval… mi jót fogsz ma csinálni? – Ja, csak be kellett ugranom a városba kora reggel – felelt. – Igazán? – vágtam közbe. A város jó két órányira volt tőle. – Ez aztán a korai pacsirta! – Sosem fogom ezt megérteni. Egyáltalán van ott valaki, aki néha alszik is? Aztán Marlboro Man lendületesen folytatta: – Ja, és jut eszembe, most fordulok a feljárótokra. Hogy mi? Berohantam a fürdőbe és a tükörbe néztem. Elborzadtam a látványtól. Dagadt szemek, kócos haj, a párna nyoma az arcomon. Rongyos, kopott pizsama. Egy belevaló hajléktalan. A tizenegyig való alvás kétségtelenül nem tett jót a fizimiskámnak. – Nem, ugye, nem!? – rimánkodtam. – De bizony – erősítette meg. – Biztos, hogy nem! – De, igen – győzködött. Bevágtam a fürdő ajtaját és bezárkóztam. Kérlek, Uram, kérlek, könyörögtem, miközben elkaptam a fogkefét, kérlek, mondd, hogy csak viccel! Úgy mostam fogat, mint egy őrült holdkóros, én legalábbis ezt láttam a tükörben. Miért nem lehetek egyike azoknak a nőknek, akik az élére vasalt ágyneműből harmatos arccal és mesterien rendezetlen hajjal kelnek ki? Jelen állapotomban nem voltam alkalmas emberi társaságra, főleg nem a fürkésző, magnetikus szemű Marlboro Manére, aki éppen a hálószobám felé közeledett. Már hallatszott a csizmája kopogása a lépcsőn. Aztán a csizmák már a szobámban voltak, és az érdes hang is társult hozzájuk. – Hahó? – hallottam. Jéghideg vízzel locsoltam az arcom, miközben tíz üdvözlégyet mormoltam, és nem akartam elhinni, hogy megint egy fürdőszobába kell bezárkóznom, miközben Marlboro Man, az én cowboy szerelmem, a másik oldalon áll. Mi az ördögöt keres itt? Nincs egyetlen egy betörni való ló sem? Javítani való kerítés? Verőfényes napsütésben nincs semmi dolga a farmon? Beszélnem kell vele a munkamoráljáról. – Ó, szia! – köszöntem az ajtón keresztül, közben pedig fejjel a szennyeskosárban voltam, mert muszáj volt valamit felkutatnom, hogy lecserélhessem azt a szentségtörést, ami fedte a testemet. Hová tűnt a becsületem? Hallottam, hogy Marlboro Man visszafogottan nevet. – Mit csinálsz odabent? – De legalább megtaláltam a kedvenc koptatott farmeromat. – Bujkálok – válaszoltam, beleugrottam a nadrágba és begomboltam. – No, akkor gyere elő! – hívott gyengéden. A farmerom nyirkos volt, mivel az utóbbi két napot egy vizes konyharuha mellett töltötte a szennyestartóban. A választékból a legjobb felső pedig egy fight on! feliratos póló, amit minden lojális egyetemista hordott nálunk az alma mater tiszteletére. Kopott volt, és szagos. Ám a repertoár csak ennyi volt. El sem hiszem, hová jutottam a fekete tűsarkúktól és a Los Angeles-i csillogástól. De nem tehettem semmit, megvontam a vállam és kitártam az ajtót. Ott állt és mosolygott. A huncut vigyora azonnal elvarázsolt, mint mindig. – Akkor jó reggelt! – mondta, és átkulcsolta a derekamat. Az ajkai megtalálták a nyakamat. Hálát adtam az égnek, hogy befújtam Giorgio parfümmel. – Jó reggelt! – súgtam vissza egy kis harciassággal a hangomban. Zavarban voltam a duzzadt szemhéjaim miatt, és azért is, mert sokáig aludtam. Szorosan öleltem, és reménykedtem, hogy sosem hagyjuk abba, így nem lesz esélye, hogy jó alaposan szemügyre vegyen. Ha ott állnánk ötven évig, akkor a ráncaim eltakarhatnák a duzzadtságot. – Nos – kérdezte Marlboro Man –, mit csináltál eddig ezen a szép napon? Hezitáltam egy pillanatig, majd átfogó monológba kezdtem: – Természetesen, túl vagyok a szokásos negyven kilométer futáson, aztán hegyet másztam és elolvastam az Iliászt. Kétszer. A többit ne is akard tudni! Csak elfáradnál a felsorolástól is. – A-ha – bólintott, és a kékeszöld szemei fogva tartottak. Újra elolvadtam a karjaiban. Ez történt

bármikor, amikor átölelt. Megcsókolt az arany fight on! pólóm ellenére. A szemeim csukva, valami fekete lyukban voltam, egy románc örvényében, nem is a saját testemben. Vízrészecskéken úszkáltam. Marlboro Man a fülembe súgott: – Akkor… – és a szorítása határozottabb lett a csípőmön. Majd egy szempillantás alatt visszatértem a Földre, a szobámba, és hangos puffanással landoltam. – R-R-R-R-Ree? – hallatszott a robaj az ajtómból. A bátyám volt, Mike, aki széttárt karokkal száguldott felénk. – Halihó! – kurjantott. – Mi-mi-mit csináltok itt, srácok? – Még mielőtt észhez tértünk volna, Mike átölelt mindkettőnket, és hatalmas medveölelésben forrtunk össze. – Szia, Mike! – mondta Marlboro Man, aki szemmel láthatóan próbált megbékélni azzal, hogy a bátyám őt is ölelgeti. Nekem nem volt meglepő, de most idegesített. Megzavarta a pillanatunkat. Mindig ezt csinálta. – Hé, Mike – zsémbeskedtem –, honnan a fenéből kerülsz ide? – Carl most hozott haza a sürgősségiről – válaszolt. A sürgősségi volt Mike egyik kedvenc helye, de csak második a 3-as számú tűzoltóállomás után. Kitekeredtem Mike és Marlboro Man öleléséből is. – Nos, Mike – kérdeztem –, mit tehetek érted ezen a gyönyörű reggelen? (Fordítás: Mit akarsz?) – H-h-h-hát… megbeszéltem Dannel, hogy együtt ebédelünk a plázában, mert ho-hosszú ideje nem volt nyaralni, és a felesége nagyon feszült mostanában, és úgy érzi, itt az ideje, hogy nyaraljanak, és csak találkozni akart velem, mielőtt elmennek. – Mike mindig is szeretett részletekbe menően elmagyarázni mindent. – Ez nagyon király – jegyeztem meg. (Fordítás: Pá, Mike! Tűnj el!) – És kéne valaki, aki elvisz. – Gondoltam, hogy akar valamit. – Meglehetősen elfoglalt vagyok most. Társaságom van, ahogy látod. – De-de-de el fogok késni, és Dan azt hiszi, hogy valami baj történt. – Atyavilág, kezdett felpörögni. – És Carl miért nem ott tett ki téged? – kérdeztem. Mike nem szerette az egyszerű megoldásokat. – Mert azt mondtam, ho-ho-hogy a húgom szívesen elvisz – magyarázta. Mike szeretett a beleegyezésem nélkül az időmmel rendelkezni. – Mike, majd később elviszlek a plázába, de még fel kell öltöznöm, úgyhogy nyugi, tesó! – Szerettem neki mondani, hogy nyugodjon le. Marlboro Man látta a jelenetet. Biztosan lenyűgözte a Mike és köztem dúló pingpongmeccs. Találkoztak már korábban is, így tudta, hogy a bátyám milyen. Bár még nem tanulta ki az összes fortélyt, ha az ember beszélni akart vele, de meglehetősen jól kijöttek egymással. Mike hirtelen Marlboro Man felé fordult, és a vállára tette a kezét. – El tu-tu-tudsz vinni a plázába? A még mindig vigyorgó Marlboro Man rám nézett, és bólintott: – Hát persze, Mike, elviszlek. Mike meg úgy reagált, mint aki gutaütést kapott: – Te jó ég! – lelkendezett. – Megteszed? Tényleg? És ezzel jó szorosan megölelte még egyszer Marlboro Mant. – Jól van, Mike – nyugtatta Marlboro Man, közben kiverekedte magát Mike szorításából, és inkább a kezét rázta. – Egy ölelés elég egy napra fiúk közt. – Ó, persze – mondta Mike, és megrázta Marlboro Man kezét, láthatóan örült a tippnek. – Már értem. – Nem, nem, nem! Nem kell elvinned – vágtam közbe. – Mike, kicsit még várj, nemsokára elkészülök! De Marlboro Man folytatta: – Úgyis vissza kell mennem a farmra, nem kitérő, ha elviszem. – Látod, Ree! – mondta Mike ellenségesen. Marlboro Man mellé állt, mint aki megnyert egy csatát. – Cs-csak törődj a magad dolgával!

Gyilkos pillantást vetettem a testvéremre, miközben lefelé araszoltunk a lépcsőn a bejárati ajtó felé. – A fehér furgonoddal megyünk? – Mike-ot majd szétfeszítette az izgalom. – Bizony ám, Mike – válaszolt Marlboro Man. – El akarod indítani? – És meglóbálta a kulcsokat a bátyám szeme előtt. – Micsoda? – hüledezett Mike, de lehetőséget sem adott a válaszra, azonnal kikapta a kulcsokat Marlboro Man kezéből, és már futott is a furgon felé, otthagyva minket az ismerős lépcsőfokon. – Kösz, hogy elviszed a bátyámat a plázába – hálálkodtam játékosan, miközben Mike már be is indította a dízelt. – Semmi baj. – És már hajolt is felém egy csókért. – Találkozunk este! A szokásos vacsoránkon. – Akkor később ta-ta-találkozunk! – kiabálta Mike is, és megnyomta a dudát. Marlboro Man a furgon felé indult, majd megállt félúton, és újra szembe fordult velem. – Ja, figyelj, jut eszembe! – mondta, és már visszafelé lépkedett. – Hozzám jössz feleségül? – A kezeit a farmerja zsebébe csúsztatta. A szívem kihagyott egy ütést.

Kivette a kezét az agyonhordott nadrágjából, amely már szinte felvette az alakját… és valami aprót tartott a tenyerében. Szentséges ég, mondtam magamban, mégis mi az ördög zajlik itt? Az arcán szívdöglesztő mosoly áradt szét. Ott álltam teljesen megdermedve. – Hogy… micsoda? – kérdeztem. Mást nem tudtam kinyögni. De nem válaszolt azonnal. Ehelyett a kezébe vette a bal kezemet, ami eddigre már izzadni kezdett, szétnyitotta az ujjaimat, és a tenyerembe helyezett egy gyémántgyűrűt. – Azt mondtam – és rácsukta az ujjaimat a gyűrűre –, szeretném, ha a feleségem lennél. – Megállt egy pillanatra. – Ha időre van szükséged, hogy átgondold, megértem. – Az ujjaival még mindig tartotta az enyémeket. Hozzányomta a homlokát az enyémhez, a térdszalagjaim pedig egy pillanat alatt túlfőtt spagettikké váltak. Hozzád menni? A gondolatok csak úgy cikáztak az agyamban. Húsz kilométer per órával. Hárommillió gondolatom volt egyszerre, a szívem pedig majdnem kiugrott a mellkasomból. Hozzád menni? De akkor le kell vágassam a hajam rövidre. A házas nőknek mind rövid a hajuk, amit a helyi szépségszalonban szárítanak be nekik. Hozzád menni? De akkor marharagukat kell főznöm. Hozzád menni? De akkor csúnya sárga kesztyűt kell felhúznom a mosogatáshoz. Hozzád menni? Ez azt jelentené, hogy ki kell költöznöm hozzád a prérire? A házadba? Vidékre? De én… én… én nem élhetek vidéken! Nem tudom, hogyan kell. Nem tudok lovagolni. Félek a pókoktól. Megint úgy kellett kipréselnem magamból a szavakat: – Öö… hogy micsoda? – ismételtem meg őrült izgalommal a hangomban. – Jól hallottad – mondta Marlboro Man mosolyogva. Tudta, hogy meg fogok lepődni. A bátyám közben megint rátenyerelt a dudára, kihajolt az ablakon és torkaszakadtából kiabált: – Gyerünk! Le-le-le fogom késni az ebédet! – Mike nem szeretett késni. Marlboro Man nevetett: – Mindjárt ott vagyok, Mike! Normális esetben én is nevettem volna azon az elképesztő jeleneten, amelyik a szemünk előtt zajlott. Egy gyűrű. Egy lánykérés. A szellemileg visszamaradott és rendkívül türelmetlen bátyám, Mike, aki Marlboro Manre vár, hogy elvigye a plázába. A furgon dudája. De most, abban a helyzetben, le voltam döbbenve. – Jobb, ha most megyek – jegyezte meg Marlboro Man, és egy csókot nyomott az arcomra. Én még mindig az izzadt, meleg tenyeremben szorítottam a gyémántgyűrűt. – Nem akarom, hogy Mike agyvérzést kapjon. – Ezzel hangosan felnevetett, láthatóan nagyon élvezte a szituációt. Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Totálisan megnémultam. Semmi sem készíthetett fel életem elmúlt tíz percére. Az utolsó, amire emlékszem, hogy tizenegykor keltem. Pillanatokkal

később már a fürdőszobámban bujkáltam, hogy elfedjem kora reggeli csúnyaságomat Marlboro Man elől, akinek eszébe jutott beugrani hozzám. Most pedig ott álltam a verandánk legfelső lépcsőfokán egy gyémántgyűrűvel a tenyeremben. Teljesen szürreális volt. Marlboro Man megfordult, hogy elmenjen. – Ráér, ha később válaszolsz – mondta vigyorogva, – de már csak Wrangler farmerjának hátsó zsebeivel szemeztem a déli napsütésben. Aztán hirtelen minden átvillant az agyamon. A csizmák a bárban, a jeges zöldeskék szemek, a keményített ing, a Wrangler… az első randi, a hosszú beszélgetések, a kiborulásom a konyhában, a filmek, az éjszakák a verandáján, a csókok, az autózások, az ölelések… a mindent elsöprő, észveszejtő szenvedély, amit éreztem. A koponyámban flipper módjára pattogtak a gondolatok. – Hé! – kiáltottam, miközben elindultam felé, és a gyűrűt minden erőlködés nélkül az ujjamra húztam. A nyaka köré fontam a karjaimat, mire ő átölelte a derekamat és a szokásos módon felemelt. – Okés – mondtam, csak így egyszerűen. Mosolygott és szorosan magához ölelt. Mike még egyszer dudált, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy mi történt a húgával. Marlboro Man többet nem is szólt. Egyszerűen megcsókolt, mosolygott, majd elvitte Mike-ot a plázába. Bementem a házba, felsétáltam a szobámba és lerogytam a földre. Mi… történt velem? Bámultam a plafont, próbáltam megemészteni az eseményeket. A gondolataim megint akörül jártak, hogy mit is fog ez jelenteni. Meg kell tanulnom fúrni-faragni? Csirkét egészben sütni? Lovagolni? Kaszálni? Az arcom olyan vörös kezdett lenni, mint a rák. És a gyerekek? Uramatyám! Ez azt jelenti, hogy lesznek gyerekeink! Mi lesz a nevük? Travis és Dolly? Te jó ég! Gyerekeim lesznek! Tisztán láttam őket lelki szemeim előtt. Pici, vörös gyerekek lesznek, zöld szemmel, pont olyanok, mint én, rengeteg szeplővel. Tíz lesz, vagy tizenegy. A földeken kell majd dolgoznom, és uborkaszedés közben kell majd szülnöm. A létező összes vidéki közhiedelem eszembe jutott. Ezek közül nagyon sok kapcsolatos a gyerekneveléssel. Aztán a testem elernyedt, elégedett és érzelgős lettem, mert eszembe jutottak azok az érzések, amelyek akkor töltöttek el, amikor ebbe a szobába hazatértem a Marlboro Mannel töltött estéimről. Ő volt az én cowboyom, a megmentőm! Emlékeztem minden alkalomra, amikor az ágyamba zuhanva eufórikus érzéssel szagolgattam a felsőmet, hogy még beszippanthassam az utolsó illatmorzsáját. Minden reggel arra ébredtem, hogy a vonal túlsó végén azzal a szexi, érdes hanggal beszélgetek. Két perccel a búcsúzásaink után már alig vártam, hogy újra találkozzunk. Ez annyira, de annyira jó volt! Ha nem láthatnám akár csak egy napig is, akkor nem lenne értelme az életem hátralévő részének… A megcsörrenő telefon rázott fel az álmodozásból. A húgom volt, Betsy. – Na, mizújs? – kérdezte. Úton volt hazafelé a főiskoláról. Csavargattam a hajam, mert nem álltam készen arra, hogy egyenesen válaszoljak. – Ja, semmi érdekes – feleltem, de közben az eljegyzési gyűrűmet csavargattam két ujjammal. A következő öt percet lányos csevegéssel töltöttük, majd úgy váltunk el, hogy nem újságoltam el neki a nagy hírt. Még akartam várni, mielőtt mindenkinek elmondanám. Még magam sem hittem el. Még mindig a földön fekve, vettem egy mély levegőt, és az ujjamat néztem. Furcsán, elzsibbadva éreztem magam, testen kívüli érzésem volt. Igazából nem is ott voltam. Hanem Chicagóban, és úgy néztem ezt az egészet, mintha valaki mással történne. Egy film, a moziban vagy a tévében. De nem én vagyok a főszereplő… vagy mégis? A telefon újra megszólalt. Marlboro Man volt. – Szia! – mondta. Hallottam, ahogy a dízelmotor brümmögött a háttérben. – Most tettem ki Mike-ot a plázánál. – Szia! – köszöntem mosolyogva. – Köszönöm, hogy megtetted. – Csak el akartam mondani, hogy… boldog vagyok – folytatta. A szívem most már ki is ugrott a mellkasomból, egészen ki, a nagyvilágba. – Én is – feleltem. – Meglepett… és boldog. – És… elmondtam Mike-nak is – tette hozzá. – De megígérte, hogy nem szól róla senkinek. Édes Istenem, gondoltam, Marlboro Mannek fogalma sincs, hogy kivel van dolga.

14. fejezet MAJDNEM MEGHALT CSIZMÁVAL A LÁBÁN Szinte biztos voltam abban, hogy addigra Mike elmesélte a fele plázának, hogy „a nő-nő-nővérem megházasodik!”, ami azt jelenti, hogy egy, max. két órán belül egész Oklahoma tudni fogja. Secperc alatt vált az egész valósággá. A szendvicspultos srác hallhatta először a hírt, majd a cuki középiskolás lány az édességboltban, aki valószínűleg ismerte a húgomat az iskolából, és fölhívta az anyját, aki lehet, hogy apa páciense, ráadásul ismeri anyámat is. Majd következett a csaj a nagyáruház kozmetikai részlegén, akinél nagyanyám minden hónapban veszi az Estée Lauder alapozóját, tehát már ő is tudni fogja. Aztán jönnek a biztonsági őrök és a gondnokok, akik szintén értesülnek róla, ám valószínűleg nem nagyon érdekli majd őket. De mindenki tudni fogja, erre mérget vehetünk. Mike-nak a hír – igazából minden hír – arra szolgált, hogy megossza másokkal. Ha ő lehet az első, aki elkezdheti szétkürtölni, annál boldogabb lesz. Hála az égnek, hogy nincs mobilja, mert még fölhívta volna a helyi rádióállomást, hogy csúcsidőben mondják be. Ez volt Mike egyik taktikája. Szeretett a hírekkel gazdálkodni. De nem tehettem meg, hogy emiatt aggódjak. Még mindig zsibbadtan és kábultan a földön fekve, a szemem elé emeltem a bal kezemet, hogy szemügyre vegyem, mit is kaptam aznap reggel Marlboro Mantől. Nem választhattam volna szebb gyűrűt vagy másik gyűrűt, ami jobban szimbolizálta volna kettőnk kapcsolatát. Egy egyszerű, nem kérkedő aranykarika, amin gyönyörű gyémánt áll büszkén a foglalatban. Ez egy olyan férfi ajándéka, aki az első naptól fogva kimutatta az érzelmeit. A gyűrű tökéletesen szimbolizálta az erősséget, a korrektséget, a visszafogottságot és a határozottságot. Tetszett, hogy a kezemen látom. Jó érzés volt tudni, hogy ott van. A gyomrom viszont ökölnyire ugrott össze. Jegyben jártam. Jegyben. Nem voltam felkészülve arra, hogy ez ilyen furcsa lesz. Miért nem hallottam eddig soha erről az érzésről? Miért nem meséltek nekem erről? Egyszerre éreztem magam felnőttnek, izgatottnak, sokkolva, bizonytalannak, bölcsnek, csodabogárnak és boldognak. Meglehetősen érdekes kombináció egy hétköznap reggelre. Menyasszony voltam! Atya-gatya! A jobb kezemmel a telefonkagyló után nyúltam, és gondolkodás nélkül Betsyt hívtam. – Szia! – szóltam a telefonba, amikor felvette. Nem telt el tíz perc, amióta elköszöntünk egymástól. – Helló! – válaszolt. – Csak el akartam mondani neked – a hangom furcsa magasságokba szökött –, hogy én… nos… eljegyeztek. Úgy tűnt, mintha órák teltek volna el némán. – Kamuzol! – szólalt meg végül Betsy. Majd megismételte: – Kamuzol! – Nem, Betsy, nem kamu! – tiltakoztam. – Megkérte a kezemet. Férjhez megyek, Bets! – Micsoda? – sikoltott a húgom. – Uramisten… – csuklott el a hangja. Másodpercekkel később sírásban tört ki. Gombóc nőtt az én torkomban is. Pontosan tudtam, hogy miért sír. Én is ezt éreztem. Mostantól minden megváltozik. Könnycseppek gyűltek a szememben. Az orrom bizseregni kezdett. – Ne sírj, te kis seggdugasz! – nevettem a könnyeimen keresztül. Ő is nevetett, de még hangosabban folytatta a zokogást, képtelen volt megállítani a könnyeit. – Lehetek a koszorúslányod? Ez már túl sok volt nekem. – Nem tudok tovább beszélni – préseltem ki a szavakat a számon. Aztán lecsaptam a telefont, feküdtem és jó hangosan bőgtem. A készülék szinte azonnal megcsörrent. Mike hívott egy nyilvános telefonfülkéből, gyanítom, a

plázából. Uram, gondoltam, lehet, hogy egy rolni aprópénze van. – Szia! – kiabált Mike. Hallottam az embereket a háttérben. – Szia, Mike! – mondtam, és közben letöröltem a könnyeket az arcomról. A hangja már-már csintalan volt: – Hallottam v-v-v-valamit arról, hogy ma v-v-v-valakit… – majd nevetésbe tört ki, alig bírt magával. Belementem a játékba: – Tényleg, Mike, és mi az? – Azt hallottam, hogy… v-v-v-valaki, akit ismerek, f-f-f-férjhez megy! – visított és vihogott egyszerre, ahogy csak ő tud. – Mike, nem mondtad el senkinek… ugye? Nem válaszolt. – Mike? – nógattam. Végül kinyögte: – Hát… nem… is… tudom… – Mike… – szólaltam meg feszülten –, ugye, nem felejtetted el, hogy megígérted, hallgatsz, mint a sír? – Mo-mo-most mennem kell – vetett véget a beszélgetésnek a bátyám, majd letette, hogy mehessen az útjára. Ja, száz százalék, hogy az esti hírekben már benne leszünk… persze, átvitt értelemben. A következő néhány órát azzal töltöttem, hogy a legszűkebb családomat tájékoztattam arról, hogy a lányuk/húguk/unokájuk feleségül megy egy cowboyhoz a szomszéd megyéből. Nem igazán volt senkinek ellenvetése, csak a bátyámtól hallottam néhány „Jézusom!” felkiáltást, de ő – ugyanúgy, mint régen én – azt gondolta, hogy egy nagyvároson kívül az élet nem is élet. A családom döntő többsége áldását adta. Ők pontosan tudták, hogy mennyire bolondulok Marlboro Manért, mert alig láttak, amióta együtt voltunk. A szüleim házasságának válsága pedig még jobban elmélyült. Sötét, vészjósló felhők közeledtek, hogy beárnyékolják az én gyönyörű tavaszi napomat. De próbáltam figyelmen kívül hagyni, legalább most, hogy élvezhessem a pillanatot. Ezt a csodálatos és páratlan pillanatot.

Másnap kora reggel már a farm felé autóztam. Marlboro Man hívott előző este – ritka eset, hogy külön töltöttük azt a napszakot –, és kérte, menjek korán. Pont ráfordultam a főútra, amelyik kifelé visz a városból, amikor megszólalt a telefonom. Még nem szállt fel a köd, és minden harmatos volt. – Siess! – utasított játékos hangon Marlboro Man. – Látni akarom a jövendőbelimet! A gyomrom összeugrott. Feleség. Még hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy feleség leszek. – Már úton vagyok – jelentettem be. – Mi az, éhes lónak zabon az esze? Letettük a telefont és kuncogtam. Éhes lónak zabon az esze. Ha-ha. Egy életen át ilyen viccek várnak rám. Nagyon mókás lesz. Elém jött a kocsihoz. Farmert, csizmát és kényelmes, puha inget viselt. Kiszálltam az autóból, egyenesen a karjai közé. Alig múlt el reggel nyolc, és mi már a járgány oldalának dőlve csókolóztunk szenvedélyesen. Elég, ha Marlboro Manre bízom magam, mert ő tökéletes időpontot csinál ehhez a mókához akár a nyolc órából is. Talán soha nem is lett volna ebben részem, ha nem találkozunk. – Nos… mit fogunk ma csinálni? – kérdeztem, és próbáltam visszaemlékezni, hogy egyáltalán milyen nap is van. – Arra gondoltam, kocsikázhatnánk egy kicsit… – mondta, és közben a karjával még mindig tartotta a derekamat –, majd beszélhetnénk arról, hogy hol szeretnénk lakni. – Már néhányszor megemlítette futólag, hogy szeretne a birtokon máshová költözni, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Nem nagyon érdekelt, hogy hol lakik, egészen addig, amíg velem van a Wranglerjével együtt. – Azt akarom, hogy a te döntésed is legyen. Egész reggel autóztunk. Marlboro Manem és én. Végigjártuk a birtokot, a titkos részeitől a távoli

határáig. Rengeteg fodrozódó patak, megszámlálhatatlan pásztor mellett, át a dombokon és a sűrű erdőkön, csak azért, hogy megtaláljuk a tökéletes helyet a közös életünk elkezdéséhez. Marlboro Man szerette a házat, amelyben lakott, de nagyon távol esett a farm szívétől, és mindig úgy tervezte, hogy keres majd magának egy végleges helyet. Most, hogy az esküvőnket terveztük, az időzítés pont tökéletes volt. Mindig is szerettem a házát. Rusztikus, letisztult, és csodálatos volt az egyszerűsége. Tudtam ott élni. Vagy egy másik házban. De akár a furgonjában is, vagy az istállóban, vagy egy sátorban a prérin… teljesen mindegy volt, csak ő legyen ott. Ám ő vezetni szeretett volna és közösen nézelődni, tehát továbbmentünk. És fogtuk egymás kezét. És beszélgettünk. Valahol útközben, a reggeli napsütésben, Marlboro Man leállította a furgont egy nagy fa árnyékában, átmászott a bőrüléseinket elválasztó részen, és magához húzott egy szexi, forró ölelésre. Úgy viselkedtünk, mint a tinik egy autós moziban. Csókolóztunk és ölelkeztünk. Egy 1958-as autós moziban. Még a szexuális forradalom előtt. A Cinemaxok előtt, bár az eszem azért a ’90-es években maradt. Nagyon nehéz volt az önmegtartóztatás azon a reggelen a furgonban. Senki sem volt körülöttünk, aki megláthatott volna. De önmegtartóztatást gyakoroltunk, és órák helyett perceken belül befejeztük az egymásba gabalyodást, pedig én szívesen választottam volna az előbbit. De előttünk állt az egész élet. Úgyhogy folytattuk az utunkat, hogy megnézzünk minden szóba jöhető területet, amit egyszer majd az otthonunknak hívhatunk. A birtokon lévő minden otthon közös ősénél kezdtük. Egy óriási, de szerény földterületen, ahol a nagyapja élt a házassága hajnalán, hogy családot alapíthasson. Az a jól karbantartott út, amin haladtunk, nem volt mindig ott, mesélte Marlboro Man, így amikor akár csak egy kevés eső is esett, a nagymamája napokra csapdába esett a tanyán, mert a zubogó vizet lehetetlen volt átszelni. A nagymamája ugyanolyan városi lány volt, mint én – mondta –, és a kapcsolatuk elején teljesen elutasította, hogy a farmon éljen. De annyira feleségül akart menni a nagyapjához, hogy lenyelte a békát és odaköltözött. – Aranyos történet – jegyeztem meg. – Végül megszerette? – Nagyon igyekezett – mesélte tovább Marlboro Man. – De amikor első alkalommal lóra ült, nagyapa elkövette azt a hibát, hogy kinevette. Leszállt, és kijelentette, hogy az volt az első és az utolsó alkalom, amikor lovon látták. – Marlboro Man a védjegyévé vált kuncogását hallatta. – És mennyi ideig tartott neki megszokni? – kérdeztem idegesen mosolyogva. – Igazából sosem sikerült – felelte Marlboro Man. – Vettek egy házat a városban, és odaköltöztek. – Újra kuncogott. A hajamat csavargatva kinéztem az ablakon. Ez a tanya nem tűnt a legjobb választásnak. Folytattuk az utunkat, de nem döntöttük el véglegesen aznap, hogy hol szeretnénk élni. Végül is még huszonnégy órája sem voltunk jegyesek, nem hajtott bennünket a tatár. Amikor délután hazaértünk a házába, letelepedtünk a kanapéra, és az Elfújta a szél lett a program. Marlboro Man rajongott érte. Miközben ott feküdtem és néztem, ahogy egész Dél meghajol Scarlett O’Hara lábai előtt, amit korábban már vagy 304-szer láttam, megfogtam a karokat, amelyek olyan gyengéden és védelmezően tartottak… majd elégedetten sóhajtottam, és azon a szerencsémen álmélkodtam, hogy rábukkantam erre az emberre. Amikor késő délután kisétáltunk a kocsimhoz – csak percekkel az után, hogy Scarlett kijelentette, hogy a holnap már egy másik nap Marlboro Man a derekamra tette a kezét. A bordáimat simogatta föl-le, a homlokát az enyémhez nyomta, és becsukta a szemét, mintha az agyába szeretné vésni az emlékeket. Őrületesen csiklandozott az ujjaival a bordáimon, de nem érdekelt. A menyasszonya vagyok ennek az embernek, mondtam magamnak, és valószínűleg fog majd még csiklandozni a jövőben. Meg kellett erősödnöm, hogy ellen tudjak állni az ilyen szerelmes gesztusoknak anélkül, hogy a térdeim összecsuklanának, vagy elfelejteném anyám leánykori nevét, és azt, hogy ki volt az elsős tanárom. Mert ha nem, akkor jó sok évnyi gond várt rám, no meg csökkent termékenység. Úgyhogy csak álltam, és én is behunytam a szemem, hogy elhessegessem azt a borzasztó érzést. Nem volt ott helye. Távozz, Sátán! Tarts ki, Ree! Az agyam nyert, és mi ott álltunk, és továbbra is fityiszt mutattunk a valóságnak, hogy mi igazából két különálló test vagyunk… mögöttünk a lenyugvó Nap sárgából narancsosra, majd

pinkre és elképesztő árnyalatú ragyogó vörösre váltott. Ugyanolyanra, mint az első pillanat óta kettőnk közt égő tűz színe. Hazafelé úton éreztem, hogy a testem kellemesen meleg. Mint amikor felébredsz a legédesebb álmodból, amit valaha álmodtál, de azért még félig benne vagy, és úgy érzed, mintha az lenne a valóság. Erőltettem magam, hogy gondolkozzak, nézzek szét, fogadjak be mindent. Egy nap majd, álmodoztam, ezen a vidéki úton fogok vezetni, hogy a városba menjek bevásárolni… vagy felvegyem a postát a főúton… vagy a gyerekeket elvigyem csellóórára. Csellóóra? Lehetséges ez? Vagy balett? Biztosan van a közelben egy intézet. Már gondolkoztunk néhány dátumon is: Augusztus? Szeptember? Október? De annyi biztos, hogy a nyár után, amikor már hűvösebb az idő. Amikor vége az állatok szállításának, mert akkor majd anélkül élvezhetjük a szép, hosszú nászutunkat, hogy állandóan az állatok miatt kellene aggódni. Így az esküvőnkig még sok-sok hónap volt hátra, de nekem ez nem okozott semmi gondot. Szükség lesz ennyi időre, hogy az összes meghívót megcímezzem Marlboro Man családjának, az összes unokatestvérnek, nagynéninek, nagybácsinak, akik szinte mind nyolcvan kilométeren belül laktak, és szerettek volna részt venni az esküvőn, tíz évvel a tragédia után, amikor megrázta a családot a legidősebb fivér elvesztése. Ráadásul nekem is kell ennyi idő, hogy elszakadjak a régi életemtől, felszámoljam, ami elmúlt, és helyet adjak annak, ami előttem áll. Közben az eljegyzésünk híre villámsebességgel terjedt a 35 ezer lakosú városomban, amiben nem kis szerepe volt előző nap Mike-nak és az ő kürtöljük-szét-a-jó-hírt-a-plázában-és-telefonon hozzáállásának. Már a hazatérésem Los Angelesből hírértékű volt, mivel mindig érzékeltetni akartam – gyakran ellenszenvesen –, hogy én egy nagyvárosi lakos vagyok, jóval nagyobb ambíciókkal. Az pedig, hogy feladom a Los Angeles-i fekete topánkáimat, és kiköltözöm a világ végére, még több okot adott a csodálkozásra. Szinte hallottam a susmogásokat. – Ree? Férjhez megy? – Komoly? Ree … egy cowboyjal? – A prérin fog élni? – Nem tudom elképzelni Ree-t, ahogy lovagol. – Ő az utolsó, akiről ezt elképzeltem volna. – Mi történt a kaliforniai barátjával? Félúton jártam, amikor megszólalt a telefonom. A húgom volt, Betsy, aki az elmúlt huszonnégy órát otthon töltötte velünk. – Anyu találkozott Carolynnal az ajándéküzletben – nevetett. – Azt mondta, hallotta híredet, és egyszerűen elképzelni sem tudja, hogy egy farmon éljél a semmi közepén… Mindketten nevettünk, mert tudtuk, hogy nem ő volt az első és nem is az utolsó. És nem is hibáztathattam senkit a kételyek miatt. Igazság szerint még én sem tudtam elképzelni, hogyan fog ez az egész működni. Vidéki lét? Sok időt töltöttem Marlboro Man házában, de a vidéki mindennapokról még elképzelésem sem volt. Becsuktam a szemem, és próbáltam megbékélni a jövőmmel. A jövővel egy eddig még nem létező házban, egy nem létező földúttal, távol az éttermektől, boltoktól, a sminkpulttól és a városias, elkényeztetett, pörgős életemtől. Mit fogok csinálni minden nap? Mikor kell majd fölkelnem? Lesz köze a kakaskukorékoláshoz? Habár egy jó ideje együtt voltam Marlboro Mannel, az éjszakát még nem igazán töltöttük együtt… Még sosem ébredtem az ő ritmusában, és még sosem láttam, hogyan zajlik az elejétől a végéig egy napja. Fogalmam sem volt, mihez kezdek majd vele reggelente. Grape-Nuts gabonapelyhet fogok enni előtte, majd kedvesen elbúcsúzunk, amikor az irodába megy? Várjunk, itt nincsen semmilyen iroda! Nekem is munkába kell mennem vele, vagy az egész napomat a ruhák sulykolásával és a szárítóra akasztgatásával kell majd töltenem? Ha nyugalomban voltam, a gondolataim elkalandoztak. Az összes előítélet, amely a vidékkel kapcsolatban létezhet, átúszott az agyamon, mint sok ezer kis ebihal. Képtelen voltam megállítani. Végre hazaértem és beléptem a házba. Betsy nem volt otthon, a középiskolai barátaival szervezett találkozót. De hogy mégsem vagyok egyedül, annak azonnal felfedeztem az árulkodó jelét. A konyhában ugyanis szembe találtam magam egy zárt ajtóval, ami korábban örökké nyitva volt, és ami a családunk kedvenc közös helyiségébe, a nappaliba vezetett. Tudtam, hogy a szüleim

ott vannak mögötte. A levegő sűrű és fojtogató volt. Szinte láttam a láthatatlant gyerekkorom otthonában: feszültséget, konfliktust, fájdalmat és viszályt. Rádöbbentem, hogy kettős életet élek, mert az egyik felem izgatott és várakozó volt a Marlboro Mannel közös jövőm miatt… míg a másik tele volt félelemmel és aggodalommal, hogy a mindig stabilnak és boldognak hitt családom a szemem láttára hullik szét. Valaki viccet űz velem, hogy ennek egyszerre kell megtörténnie. Hogy még rosszabb legyen, kezdtem összerakni a darabkákat, amelyek a szüleim házasságának széteséséhez vezettek. És egy cseppet sem volt szívmelengető a helyzet. Felvánszorogtam az emeletre, lerúgtam a cipőmet, és belekuporodtam az ágyam melletti karosszékbe. Annyira el akartam menni, hogy magam mögött hagyhassam ezt az egész nyamvadt káoszt. Végtére is a szüleim gondja, nem az enyém. Ráadásul nem is tudom őket újra összehozni. Bármennyire is tisztában voltam az eseményekkel és beletörődtem a döntésükbe, ötletem sem volt, hogy miként fognak az elkövetkező hónapok zajlani. Igaz, sejtéseim azért voltak. Eufórikus csúcsok soha véget nem érő sorozata, amikor a szerelmemmel lehetek… majd a pokoli mélység, amint beteszem a lábam a szüleim házába. Nem voltam biztos abban, hogy a gyomrom bírni fogja ezt az érzelmi hullámvasutat. Ekkor telefonált a megmentőm. Felhívott, mint mindig, miután együtt töltöttük a napunkat vagy az esténket. Felhívott, hogy jó éjszakát kívánjon…hogy jól érezte magát velem… hogy mit csinálunk másnap… és hogy szeret. A hívásai gyógyírként szolgáltak. Mindig feldobtak, megnyugtattak, gyógyítottak és mindent a helyére tettek. Ez a hívás sem volt más. – Szia, szép lány! – mondta, és a hangja a szexi egy újabb szintjét ütötte meg. – Szia! – mondtam sóhajtva. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Üldögélek – feleltem, közben pedig hallottam a szüleim tompa hangját az emeleten keresztül is – és gondolkodom… – Miről? – faggatott. – Ó, csak arról… – kezdtem bele, majd rövid ideig tétováztam –, hogy el akarok szökni. Marlboro Man először nevetett. De amikor észrevette, hogy én nem nevetek, abbahagyta, és mindketten csöndben hallgattunk.

– Tényleg? – kérdezett vissza. – El akarsz szökni? – Hát, valahogy úgy – válaszoltam. – Mit gondolsz? – Hogy jutottál erre a döntésre? – Nem mondta, de én tudtam, hogy ő nem akar elszökni. Ő esküvőt szeretett volna. Ünnepelni akart. – Igazából nem is tudom… – Fogalmam sem volt, hogy mit érzek vagy mit mondhatnék. – Csak ezen gondolkoztam, amikor hívtál. Várt egy pillanatig. – Jól vagy? – kérdezte. Megérezte a hangszínemen, hogy sötét felhők közelednek. – Persze, jól vagyok! – biztosítottam. – De még mennyire! Én csak… csak úgy gondoltam, hogy jópofa lenni elszökni. De nem ez volt minden, amit mondani akartam. Még hozzátettem volna, hogy nem akarok semmit, aminek köze van a családi ünnepléshez, feszültséghez, stresszhez vagy a házassági gondokhoz. Nem akarok a kezdetektől fogva azon aggódni, hogy vajon a szüleim kibírják-e együtt a következő hónapokat a házassági előkészületekkel. Egyszerűen nem akartam ezzel foglalkozni. El akartam menekülni. Azt akartam, hogy minden baj eltűnjön. De ezeket már nem mondtam. Túl sok lett volna egy késő esti telefonáláshoz, túl nehéz elmagyarázni. – Nyitott vagyok mindenre – válaszolt Marlboro Man ásítozva –, majd holnap beszélünk róla. – Rendben – egyeztem bele én is ásítva. – Jó éjszakát… A kényelmes karosszékben aludtam el Fox Johnsont, a kopott Steiff macimat szorongatva, amit a szüleimtől kaptam kislányként, amikor még boldog és tökéletes család volt a miénk.

– Ki tudsz ma jönni? – kérdezte Marlboro Man másnap reggel. – Segíthetnél befejezni az égetést. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy egyáltalán nincs szüksége a segítségemre. De szerettem, amikor így akart bevonni. – Persze! – mondtam, és közben a szemem dörzsöltem. – Hogy öltözzek? Marlboro Man nevetett, valószínűleg azon gondolkodott, hány évnek kell még eltelnie, hogy ne tegyem fel ezt a kérdést. Szabályozott égetés vagy egyszerűen csak égetés, ahogy a földtulajdonosok nevezik, amit minden tavasszal megcsinálnak, amikor az új fű elkezd nőni. Az égetéssel megszabadulnak a télről megmaradt régi fűtől, hogy helyet csináljanak a friss, zöld szálaknak, amik így megerősödve bújhatnak ki a földből. És egyben eltűnnek a gazok is, mivel rengeteg nő már a tavasz legelején. Az égetést általában dzsipről vagy valamilyen más nyitott járműről végzik úgy, hogy a sofőr kilógat egy fáklyát, és ahogy halad, meggyújtja a füvet. Láttam már Marlboro Mant ezt csinálni, de még sosem voltam közel a lángokhoz. Talán azt akarja, hogy a dzsipet vezessem, gondoltam. De az is lehet, hogy én tartom majd a fáklyát. Az lenne az igazi szórakozás! Arra kért, hogy a házához közeli istállónál találkozzunk, ahol a dzsip parkolt. Ahogy lefékeztem a kocsimmal, megláttam Marlboro Mant kijönni a faházból… két ló gyeplőjével a kezében. A gyomrom furcsán érezte magát, miközben összevontam a szemöldököm, és azt dörmögtem, hogy basszus. Nem voltam magabiztos, ha lovaglásról volt szó, és szerettem volna, ha ez az egész „lóügy” – ugyanúgy, mint a szüleim házassági problémái – a csodával határos módon eltűnne. A problémát a legkevésbé sem a félelem jelentette. Igazán gyönyörű állatok, és sosem tartottam tőlük. Nem is a felmászás vagy a leszállás volt a baj, mert bár nem volt sok terület, amiben jó lehettem volna egy farmon, de ebben az esetben a balettos múltam kifejezetten előny volt. A szagok sem zavartak, talán még szerettem is őket. A gond akkor kezdődött, ha a ló ügetésbe kezdett, mivel egyszerűen képtelen voltam a nyeregben maradni. Nem számított, hogy Marlboro Man milyen tanácsokat vagy tippeket adott, az ügetés nekem csak sorozatos és heves Puff! Puff! Puff! volt a nyeregben. Még a lábaimra sem lehetett semmi panasz, mert határozottan a kengyelben maradtak. De nem jöttem rá, hogyan használjam helyesen a lábizmaimat, és egyáltalán hogyan kell ügetni. Nekem az egész lovagolás annyira kellemetlen volt! A fenekem csapódott, a testem megfeszült, utána napokig fájt mindenem, arról meg ne is beszéljünk, hogy totál idiótának néztem ki a lovon. Mint egy fatörzs, kócos, vörös hajjal. A tehenek hátsójában való kutakodás óta nem éreztem magam ennyire kívülállónak. És ez mind a felszínre tört, amikor láttam, hogy Marlboro Man a két ló közül az egyiket szemmel láthatóan nekem szánta. Hol van a dzsipem, gondoltam, hol van a fáklya? Nem akarok lovat! A fenekem nem bírja! Hol van a dzsipem? Életemben nem akartam még ennyire dzsipet vezetni. – Figyusz – sétáltam mosolyogva feléjük, próbáltam teljesen nyugodtnak és naivnak látszani, mint aki nem tudja, mi vár rá –, öö… azt hittem, égetni megyünk. – Megyünk is – mondta, ugyancsak mosolyogva –, de vannak helyek, ahová a dzsippel nem juthatunk el. A gyomrom összeugrott. Néhány másodpercig komolyan fontolóra vettem, hogy eljátszom, beteg vagyok, és akkor talán nem kell mennem. Mit kéne mondanom? Hogy mindjárt hányni fogok? Vagy egyszerűen görnyedjek össze, fogjam meg a hasam, nyöszörögjek és fussak az istálló mögé, ahonnan drámai öklendező hangokat adjak ki? Ez nagyon hatásos lenne. Marlboro Man megsajnálna, és csak annyit mondana: – Rendben, menj csak vissza a házba és pihenj! Majd megyek, ha végeztem. De nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni, a hányás olyan megalázó! Ráadásul, ha Marlboro Man azt hiszi, hogy hánytam, talán nem kapnék ma csókot… – Ó, oké! – vágtam rá, és megint mosolyogtam, mert így próbáltam elfedni, hogy a testemben szétáradó rettegés kiüljön az arcomra is. Nem is vettem észre, hogy Marlboro Man és a lovak egyre közelednek, annyira el voltam foglalva a belső nyugtalanságommal és szenvedésemmel. Még mielőtt feleszmélhettem volna, Marlboro Man jobb karja átölelte a derekamat, míg a másikkal a két ló gyeplőjét tartotta. Egy szempillantás alatt szorosan magához húzott, és adott egy édes és finom

csókot. Egy csókot, amit úgy tűnt, az után is ízlelget, miután az ajkaink szétváltak. – Jó reggelt! – köszönt kedvesen, és megvillantotta mágikus vigyorát. A térdeim elgyengültek, de nem voltam biztos abban, hogy ezt a csóknak vagy a várható lovaglásnak köszönhettem. Felültünk a lovakra, és lassan elindultunk a domboldalon. Amikor felértünk a tetejére, Marlboro Man a hatalmas préri túloldalára mutatott: – Látod ott azt a sűrű fás részt? – kérdezte. – Oda megyünk. Hirtelen elkezdett ügetni a sík terepen. A lovam a beleegyezésem nélkül követte a másikat. Megfeszítettem magam, merev és rideg lettem, és belenyugodtam, hogy totál hülyének festek a szerelmem előtt, nem mellesleg egy hét fájdalom is vár rám. Kapaszkodtam a nyeregbe, a gyeplőbe, az életembe, miközben a ló Marlboro Manéket követte. Két perce sem ügettünk, amikor a lovam botladozni kezdett, miután belelépett egy sekély gödörbe. Mivel nem volt semmi tapasztalatom, ezért egy hatalmasat sikítottam és eszeveszett módon húztam a gyeplőt, közben a testemet még jobban megfeszítettem. Ez a kombináció nagyon nem tetszett a lónak, aki érthető okokból úgy döntött, hogy nem szeretne tovább cipelni a hátán. Rugdosni kezdett a levegőbe, nekem pedig az egész életem lejátszódott a szemem előtt. Életemben először halálosan féltem a lovaktól. Nem akartam még befejezni földi pályafutásomat, de az a hatalmas teremtmény alattam ugrált és ágaskodott, én pedig éreztem, hogy pillanatok kérdése, és tuti lerepülök. A távolból hallottam Marlboro Man hangját: – Húzd föl a gyeplőt! Húzd föl! Húzd föl! A testem azonnal reagált – végtére is hozzá volt szokva, hogy rögtön válaszoljon erre a hangra –, és jó erősen felhúztam a gyeplőt. Ez függőleges helyzetbe hozta a ló fejét, így az ugrálás már nem ment neki. A gond viszont az volt, hogy túlságosan felhúztam, így az állat teljesen felágaskodott. Előrehajoltam, belekapaszkodtam a nyeregbe, és azon imádkoztam, nehogy hanyatt essek és maradandó fejsérülést szerezzek. Szerettem a fejem. Nem akartam búcsút venni tőle. Mire a ló mellső lábai földet értek, a bal lábam kicsúszott a kengyelből, és a büszkeségem már csak egy hajszálon múlt. Elővettem az összes balettos képességemet, leugrottam a hátáról, és ahogy földet értem, azonnal odébb botorkáltam. Ösztönösen kezdtem el távolodni a lótól, a farmtól és az égetéstől. Nem tudtam, hová tartok, lehet, hogy L. A.-be, gondoltam, vagy lehet, hogy még Chicagót is útba ejtem odafelé. Nem érdekelt, csak azt tudtam, hogy tovább kell gyalogolnom. Közben Marlboro Man is odaért, de addigra a lovam már békésen eszegette a reggelijét az égetésre váró téli fűhalomból. A kis mocsok. – Minden oké? – szólt felém Marlboro Man. Nem válaszoltam. Csak sétáltam tovább elszántan, mert a lehető legtávolabb akartam kerülni ettől a helytől. Ám öt másodperc múlva már mellettem is termett, nem voltam valami gyors gyalogló. – Hé! – mondta, majd elkapott a derekamnál fogva, és megpördített, hogy szembe kerüljek vele. – Nincs semmi baj, előfordul ilyesmi! Nem akartam róla beszélni. Nem akartam hallani sem. Azt akartam, engedjen el, hogy továbbmehessek. Le akartam sietni a domboldalon, hogy beülhessek a kocsimba és eltűzhessek. Nem tudtam, hová is menjek, csak azt tudtam, hogy el onnan. Mindent magam mögött akartam hagyni, a lovaglást, a kengyelt, a gyeplőt, a kantárt, még látni sem akartam többé. Mindent utáltam a farmon. Minden marhaság volt, értelmetlen… és marhaság. Kitekeregtem a bátorító öleléséből, majd kitörtem: – Komolyan, én ezt nem tudom csinálni! – A kezeim remegtek, a hangom elakadt. Az orrom hegye bizseregni kezdett, a könnyek pedig gyűltek a szememben. Nem volt rám jellemző, hogy ilyen hisztériás rohamot kapok egy férfi jelenlétében. De a halálközeli élmény ezt váltotta ki belőlem. Vadállatnak éreztem magam. Képtelen voltam megfékezni az indulataimat. – Nem akarom ezt csinálni az életem végéig! – zokogtam. Megfordultam, hogy továbbmenjek, de helyette lehuppantam a földre, mert összeroskadtam a kudarctól. Annyira megalázó volt! Nemcsak a merevségem, az idióta lovaglási stílusom és a majdnem földre zuhanásom, hanem ez az őrült érzelmi kirohanásom is. Ez nem én voltam. Az ég szerelmére, én egy erős és magabiztos nő voltam! Én nem ülök le a földre sírni a préri közepén.

Egyáltalán mit keresek a prérin? Ismerve a szerencsémet, nem tartottam kizártnak, hogy éppen egy nagy adag trágyában üldögélek. De nem tudtam továbbmenni, úgy remegtek a térdeim mostanra, ráadásul már az ujjhegyeimet sem éreztem. A szívem az arcomban dobogott. Ha Marlboro Mannek lett volna egy csöpp kis esze, akkor fogja a lovakat, és elhúz az ördögbe, hogy otthagyjon engem, ezt a hisztériázó nőt, hadd szipogjon magában. Biztos a hormonok miatt van, gondolhatta volna. Semmit nem lehet tenni, ha ilyen lesz. Nekem nincs időm erre a baromságra. Meg kell tanulnia kezelni ezeket, ha a feleségem lesz. De nem húzott el sehová. Nem hagyott magamra a szipogással. Helyette leült mellém a fűbe, rátette a kezét a lábamra, és nyugtatgatott, hogy megtörténik az ilyesmi, és hogy nem tettem semmi rosszat, bár meglehet, hogy ebben füllentett. – Tényleg komolyan mondtad, hogy nem akarod ezt csinálni életed végéig? – kérdezte. A szája szegletében megjelent az ismerős, játékos mosoly. Pislogtam párat, vettem egy mély levegőt, visszamosolyogtam rá és a szememmel megnyugtattam, hogy nem, nem úgy gondoltam, de azt a lovat akkor is utálom. Vettem még egy jó nagy levegőt, felálltam és leporoltam a csőszárú Anne Klein nadrágomat. – Nem kell most megcsinálnunk – jelentette ki Marlboro Man, miközben ő is felállt –, majd én később megcsinálom. – Nem, jól vagyok – válaszoltam, és újult erővel indultam a lovam felé. Nagy levegő… és már a ló hátán is voltam. Marlboro Mannel újra célba vettük a sűrű erdőt, és közben minden a helyére került. Ha hozzámegyek ehhez a férfihoz, ha ezen az elszigetelt farmon fogok élni, ha túlélem kapucsínó és gyorskaja nélkül… akkor nem hagyhatom, hogy ez a ló legyőzzön. Meg kell erősödnöm, hogy szembeszálljak a problémákkal. Minél tovább haladtunk, annál egyértelműbb lett minden. Ugyanezt a makacsságot kell alkalmaznom az életem többi területén is. Nemcsak a mindennapi farméletben, hanem a szüleim házasságának összeomlásánál és az összes megoldandó feladatnál, ami az elkövetkező években vár rám. Már nem is tűnt olyan jó ötletnek megszökni az esküvő elől, mint amennyire győzködtem magamat az ellenkezőjéről. Rájöttem, ha tényleg megteszem, hogy elszökünk, és a világ egyik sötét szegletében fogadunk örök hűséget, akkor sosem lennék képes kezelni a vidéki élet okozta stresszt és szigort. És ez nem volna igazságos Marlboro Mannel és magammal szemben sem. Ahogy elkezdtünk mozogni, észrevettem, hogy Marlboro Man az én tempómban halad. – A lovakat meg kell patkolni – mondta vigyorogva –, így ma nincs is szükségük ügetésre. – Rápillantottam. – Elég, ha könnyedén és lassan haladunk – tette hozzá. A sűrű fák felé néztem, vettem egy mély és megnyugtató lélegzetet, és úgy kapaszkodtam a kápába, hogy az ujjbegyeim teljesen elfehéredtek.

15. fejezet VÉGRE NYEREGBEN – Szóval – kezdett bele Marlboro Man egyik este –, hány gyereket szeretnél? Majdnem megfulladtam a közepesen átsült marhasülttől, amit olyan tökéletesen készített el nekem a két kezével. – Te jó ég! – hüledeztem, és nyeltem egy hatalmasat. Már nem is voltam olyan éhes. – Nem tudom… És hány gyereket szeretnél te? – Ó, nem is tudom! – mondta egy pajkos mosollyal. – Úgy hatot. Talán hetet. Azonnal hányingerem lett. Lehet, hogy valami védelmi reakció volt, a testem máris felkészült a reggeli rosszullétekre, amikről akkor még nem is sejtettem, hogy várni fognak rám. Hat vagy hét gyerek? Jól vagy, Marlboro Man? Hát nem… – Ha-ha-ha-ha. Ha… – nevettem, és a vállam mögé dobtam a hajam, mintha valami nagyon vicceset hallottam volna. – Vagy úgy! Haha. Hat gyerek… el tudod te azt képzelni? Ha-ha. Ha. Ha. – A nevetésem csak egy részben volt humor, a többi idegesség és rémület. Korábban még sosem beszéltünk komolyan a gyerekkérdésről. – Miért? – Ezúttal egy kicsit komolyabban nézett rám. – Szerinted hány gyerekünknek kellene lennie? Tologattam a krumplipürét a tányéromon, és éreztem, hogy a petefészkeim örömükben jó nagyot ugrottak odabent. Ez határozottan nem volt pozitív fejlemény. Fejezzétek be! Kérleltem őket halkan. Nyugalom! Menjetek vissza aludni! Pislogtam, és ittam egy kortyot a borból, amit még korábban hozott nekem Marlboro Man. – Lássuk csak… – Próbáltam húzni az időt, és közben ujjaimmal az asztalon doboltam. – Mit szólnál egyhez? Vagy… másfélhez? – Behúztam a hasamat, ami újabb védekező reflex volt, csakhogy akkor nem is sejtettem, hogy nem lehet elkerülni az elkerülhetetlent a jövőmben. – Egy? – kérdezte meglepetten. – Ó, az közel sem elég létszám a munkához! Ennél nekem jóval több segítségre van szükségem! – Majd kuncogva felállt, hogy elmosogasson, én pedig ott maradtam elképedve, és azon gondolkoztam, hogy vajon csak viccel-e. Ez volt életem legfurcsább beszélgetése. Úgy éreztem magam, mintha elszabadult hullámvasúton ülnék a koromsötétben. Nem értettem, mi zajlik velem. Teljesen szűz terepen jártam. A petefészkeim viszont hatalmasakat ugráltak, mint az az ember, aki a kopár, sivár pusztában járva, csodával határos módon egy vízesésre talál. És ez a vízesés 180 cm magas, ősz hajú, duzzadó izmokkal. Pedig már nem hittek abban, hogy van még erre remény. Vacsora után, mint sok-sok hónapja, Marlboro Mannel szorosan összebújva kiültünk a verandára. Sötét volt – későn ettünk –, és leszámítva ötperces harcomat a szaporítószerveimmel, volt valami különleges az estében. A korlátnál álltam, beszívtam a párás levegőt, és minden hangra odafigyeltem, amit csak hallani lehet egy farmon, amely egy nap az otthonom lesz. A távoli olajfúrók hangját, a tücskök ciripelését, a tehenek ritka múúzását, a prérifarkasok őrjöngő üvöltését. .. A vidéki élet hangja ugyanúgy megnyugtatott, mint a dudák és a szirénák hangzavara a Los Angeles-i éveim alatt. Minden egyes percét szerettem. Marlboro Man mögém lépett, és erős karjait a derekam köré fonta. Csípjenek meg! De hiszen ez a valóság! Nem álmodtam! Megfogtam a felkarját, és a tenyeremmel végigsimítottam a könyökétől a csuklójáig. Ennyire nem voltam még biztos abban, hogy tényleg létezik. Ott ölelt a karjaiba a romantikus regények Adonisza, és eddig nem is tudatosult bennem. Ez valahogy elhomályosult az agyamban, a tudatalattim legmélyére tettem, így még azt sem tudtam, hogy hiányzik. Lehunytam a szemem, és az arcomat a mellkasára hajtottam, miközben ő az elképesztően puha ajkaival és a borostájával a nyakamat cirógatta. Ez volt a romantika netovábbja. Az éjszaka nyugodt volt, szinte

utópisztikus. Ez már fizikailag és érzelmileg is sok volt. Hat gyerek? Persze. Legyen hét? Elég annyi? Abban az esti hangulatban még a nyolcba is beleegyeztem volna. Vagy a kilencbe, a tízbe. És a csinálásukba is azonnal belefogtam volna. De arra még várni kellett. Lesz arra még bőven elég időnk. Azon az estén, azon a sötét, csodálatos estén a verandán maradtunk, és belemerültünk egy gyönyörű, érzelmes csókba. Nem sokkal később már lehetetlen lett volna megmondani, hogy hol érnek véget az ő karjai, és hol kezdődik az én testem.

Nemsokára megtaláltuk a helyet, ahol egyszer élni szeretnénk, a tökéletes kiindulópontot a közös életünkhöz. Ez a régi, sárga téglás „indián otthon”, ahogy mindenki nevezte, a családi birtok egy elhatárolt, újabb részére esett. Az 1920-as években építette egy bennszülött indián, aki hatalmas pénzt kaszált az olajipar fellendüléséből. Ám most, jó pár tulajdonos után, az épület belsejében 2,5 méter magasan állt a mocsok, tele volt avokádózöld gépekkel és bolyhos szőnyegekkel, bennük a földkerekség összes állatfajával. A kisebb átalakításokat sosem fejezték be, és az egérpisi bűze már csípte az orromat. – Tetszik! – jelentettem ki, miután Marlboro Man körbevezetett a házban, megemelve útközben a deszkákat, nehogy megsértsem magam. És tényleg tetszett. A ház régi volt, nagyon régi. Már rengeteg mindent látott. – Valóban? – kérdezte mosolyogva. – Tetszik? – Ó, igen – ismételtem, miközben szemügyre vettem a környezetet. – Tényleg nem semmi! – Persze nem költözhetünk addig ide, amíg nem javítottunk ki egy-két dolgot – jegyezte meg –, de én mindig is szerettem ezt az öreg házat. – És egyértelmű elismeréssel tekintett körbe a helyiségeken. Az előző tulaj – akitől Marlboro Man a bátyjával felvásárolta a területét – holmijának a maradványai szerteszóródtak a porban. Egy ősrégi, urnaformájú trófea feküdt eldőlve az egyik sarokban. Felkaptam, letöröltem róla a piszkot. Az év végzős diákja, 1936. És alávésve a farmer neve. Egy doboz használatlan levélpapír volt mellette. Régi, megsárgult, vízfestékkel rajzolt fejléccel egy idős, csontkeretes szemüvegű férfiról – aki akkor még nem is volt olyan idős –, amint egy csordányi Hereford-marha mellett áll. Khakiszínű nadrágját nagy, barna csizmájába tűrte. Úgy saccoltam, hogy a papírok az ötvenes évekből valók. Kézbe vettem és megszagoltam őket. Mindenhol por és mocsok, pókhálók, emlékek… a földön, a plafonon, a levegőben. Furcsa és egyben kísérteties volt, ahogy az avokádószínű gépek és a vastag porréteg ellenére is olyan hamar kötődtem ahhoz a téglaházhoz. Talán azért, mert azonnal megéreztem, hogy Marlboro Man is szereti. Talán maga a régi ház varázsa fogott meg. Netán a tudat, hogy a miénk lesz. Az első közös tulajdonunk. Vagy csak az érzés, hogy végre a helyemre kerültem. – Vigyázz a lépcsőre! – figyelmeztetett Marlboro Man, és a roskadozó lépcsőkre mutatott, amiken lépkedtünk. Egy tágas lépcsőfordulóhoz jutottunk, ahol még mindig tükör lógott a falon. Marlboro Man a rövid folyosóról bevezetett a hálószobába, ami csodásán világos volt, a faltól falig érő ablakoknak köszönhetően. Egészen három vagy négy kilométerre elláttam keletre, ahol a fás patak keresztülvág a birtokon. A fürdőszoba falát hatszögletű csempével rakták ki. Kopott és koszos volt, mint a lyuk, ami valaha WC-ként szolgált. A szemközti gardróbban felfedeztem egy ütöttkopott, halványsárga öltözőszekrényt. Ugyanolyan árnyalatú, mint a ház külsején a téglák. Miért hagyták ezt itt? Mi lehet a belsejében? – Akkor… mit gondolsz? – kérdezte Marlboro Man, és a szobát szemrevételezte. – Uramisten, imádom! – mondtam, és jó szorosan átöleltem a nyakát. Az igazság az, hogy elképzelésem sem volt, hogyan fogjuk valaha is ezt a házat lakhatóvá tenni, és egyáltalán mennyi időbe kerül majd. Évekig is eltarthat. Lehet, hogy éppen most vágunk bele életünk legnagyobb pénznyelőjébe. Láttam a Pénznyelőt, és tudom, milyen hamar lehet végzetes spirálba kerülni. De valamilyen okból egyáltalán nem aggódtam. Minden jónak tűnt ott, ahogy Marlboro Mannel a fürdőszobában álltunk életünk első közös otthonában. Ahol együtt fogunk minden reggel felkelni, vagy ahol, ha reggel nyolc előtt van, én a fejemre húzom a takarót, és heverészek, amíg Marlboro Man elmegy dolgozni. A hely, ahová egy ágyat, egy éjjeliszekrényt, egy lámpát teszünk, vagy

kettőt … és ismerve magunkat, egy tévét is, amin nézhetjük a tengeralattjárós filmeket, a Schwarzenegger-ütéseket és az Elfújta a szélt anélkül, hogy el kellene hagynunk a takaróink puha biztonságát. A szememmel mindent lefényképeztem, aztán Marlboro Man lekísért hallba, hogy megnézhessük a többi szobát is. – Van még két hálószoba – sorolta, míg átlépett egy halom törmeléken. – Elég jó állapotban vannak. Nem tehetek róla, de vigyorogtam. Beléptem az egyik szobába, körülnéztem, kuncogtam, és ugrattam: – Akkor ennyit a hét gyerekről, mi? – Önelégülten nevettem, míg az üres helyiséget néztem magam körül. Marlboro Mant nem lehetett egyszerűen leszerelni, ravasz pillantást vetett rám: – Hallottál már valaha emeletes ágyról? Nyeltem egy nagyot, összehúztam magam, habár a petefészkeim győzelemittasan ünnepeltek.

Még

mielőtt észbe kaphattam volna, meg is kezdődtek a bontási munkálatok a sárga téglaház belsejében, egy időben a hatszáz fős esküvő tervezésével. Erre akkor is sor kerül, ha korábban még soha nem gondolkodtál el azon, hogy milyen lenne a tökéletes esküvő, sőt nem is olyan régen még a szökés is megfordult a fejedben. Több száz lehetőség, több százezer variáció és kombináció merül fel, kezdve az esküvő napjától, a meghívókon át, a felszolgált ételek és a díszítő virágok hadáig, ráadásul szentül hiszed, hogy ezek mindegyikét alaposan mérlegelned kell, mielőtt döntesz. Aztán már nincs is más hátra, minthogy meggyőzd magad, hogy amit választottál, az az egyedüli jó választás. Azon kívül, hogy megszállottja lettem az esküvőnk előkészületeinek, az én esetemben más célokat is szolgált a készülődés. Egyfelől azon fáradoztam, hogy az esküvői gépezet olajozottan működjön, és a nagy esemény elbírja a vendégek egyre duzzadó létszámát – a sereg döntő többségét Marlboro Man kiterjedt családja jelentette –, a szervezés mint Nagy Elterelés is tökéletesnek bizonyult. Remek menekülő az undok, sötét felhők elől, amelyek beárnyékolták a valaha boldog, normális családi életemet. A szüleim házasságának válságán még a közelgő nagy családi öröm sem segített. Valójában még rosszabb lett az otthoni helyzet. Bár próbáltam pozitívan gondolkodni, miután meghoztuk a döntést, hogy mégsem szökünk el. Lehet, hogy az esküvő közeledtével visszatalálnak egymáshoz, legalábbis ezt mondogattam magamnak. Akkor még nem vettem észre, hogy az anyám fél lábbal már az ajtón kívül volt. Sőt talán már futott is az utcán, rohant jó messzire. És a másik lába sem volt már nagyon messze ettől. Fogjuk a vágyálmokra, hogy erre valahogy nem figyeltem fel. Vágyálmok – elutasításba burkolva. – Szeptemberre gondoltunk – mondtam anyunak, amikor nógatott, hogy áruljam már el a dátumot. – Ó… – szólalt meg bizonytalanul. – Tényleg? Szeptember? – Meglepettnek látszott, hiszen az még több hónapra volt. – Miért nem tartjátok inkább… májusban vagy júniusban? Tudtam, hová akar kilyukadni. De emiatt még jobban kötöttem az ebet a karóhoz. – Azért, mert a nyár nagyon pörgős a farmon – magyaráztam –, és szeretnénk elmenni nászútra. Ja, és nem mellesleg, jóval hűvösebb is lesz akkor. – Rendben… – halkult el a hangja. Tudtam, hogy mit akar mondani. Nem akarta, hogy az esküvőm megnyújtsa az elkerülhetetlent. De eszem ágában sem volt, hogy a kedvébe járjak. Az esküvői előkészületek ezerrel zajlottak, így ahelyett, hogy beleástam volna magam az otthoni dolgok sűrűjébe, inkább fölé emelkedtem, és elkezdtem a nászajándékok listáját összeállítani, főleg az étkészletekét. A tömérdek apró részlettel, virággal, lepkével és indigószínű mintával tökéletesen lefoglaltam az agyamat. Természetesen, egyetlen porcelán – bármennyire míves és tetszetős – sem jelentett akkora csábítást, mint a vőlegényem, a jövőbeli férjem, aki jégkék szemének egy pillantásával is elevenen felfalt. Aki minden este már az autómnál köszöntött, és nem a bejárati ajtóban várt rám. Aki nemcsak egy sima öleléssel vagy karütögetéssel üdvözölt, hanem egy lebilincselő, mindenemet

közrefogó öleléssel. Akinek búcsúcsókjai az érkezésem pillanatában megkezdődtek, és nem csak akkor, amikor indulni készültem. Már szinte együtt éltünk, leszámítva azt, hogy mindennap megtettem a farmig vezető utat, de különben együtt vacsoráztunk ötkor, aztán filmeket néztünk a harmincéves bőrkanapéról, amit még a szülei kaptak a házasságuk kezdetén. Annyi filmet láttunk együtt, hogy jó pár életre is sok lenne. Az óriás James Deannel; A Jó, a Rossz és a Csúf; Találd ki, ki jön ma vacsorára; Diploma előtt; Nyugaton a helyzet változatlan, és megszámolni is lehetetlen, hogy még hányszor láttuk a klasszikust, az Elfújta a szélt. Mindig meglepődtem Marlboro Man ízlésén a filmek terén – meglehetősen eklektikus volt –, és imádtam még többet megtudni róla a nappalijában tornyosuló kazettákból. Még a Philadelphiai történet is megvolt neki. Marlboro Mannel minden pillanat egy meglepetés! Vagyis már majdnem házasok voltunk, leszámítva az „ottalvásos” dolgot, és persze azt, hogy még nem voltunk túl az esküvőn. Nem mozdultunk ki, akárcsak a hatvan feletti házaspárok, és anélkül is folyamatosan egyre többet tudtunk meg egymásról, hogy partikra, randikra vagy találkozókra jártunk volna. Ezek egyébként is túl messze voltak, hiszen minimum másfél órát kellett vezetni a legközelebbi nagyvárosig, ráadásul Marlboro Man partra vetett halnak érezte volna magát egy zsúfolt bárban. Én különben is már kitomboltam magam, ezernyi ilyen buliban voltam. Az, hogy tartsunk egy görbe éjszakát a városban, teljesen felesleges volt ahhoz az élethez, amit együtt terveztünk. Rájöttem, hogy ezt adtuk egymásnak. Ő megmutatta nekem, hogy lehet nyugalmasan élni, és akkor is lehet kellemes az élet, ha nincs valamilyen izgalmas terv a láthatáron. Én viszont mást adtam neki. Mást, mint a lányok, akikkel előttem randizott, akik azért tudtak egyet és mást a vidéki életről. Mást, mint az anyja, aki szintén egy farmon nőtt fel. Mást, mint az összes unokahúga és nővére, akik fel tudtak nyergelni, majd meg tudtak ülni egy lovat, és csizmával a lábukon születtek. A legkisebb fiúként a családban talán meg akarta tapasztalni, milyen együtt élni valakivel, aki új szemmel látja a vidéket. Valaki, aki megbecsüli a kultúrák közötti csodálatos különbséget a furcsaságaival és a gyönyöreivel együtt. Valaki, aki nem tud érte vágtatni, ha meg kell menteni az életét. Valaki, aki nem tudja megkülönböztetni északot déltől és keletet nyugattól. Ha ez testesítette meg számára a tökéletes partnert, akkor nálam jobb feleséget nem is találhatott volna a szerepre.

16. fejezet TŰZ A NYUGATI ÉGBOLTON Elérkezett

a búcsúzás ideje azon a csütörtök estén is. Befejeztük az Aranypolgárt – ez még elmaradás volt az egyetemi filmkurzusból –, és már későre járt. Habár a jó puha, kényelmes ágy az egyik vendégszobában nagyon kecsegtetőnek tűnt, még haza kellett vezetnem. Igazából nem akartam rászokni arra, hogy Marlboro Mannél töltsem az éjszakát. Ez egy tartsuk-a-látszatot-hogyén-egy-jól-nevelt-lány-vagyok felfogás volt, ami vegyült a félelmemmel, hogy Marlboro Man anyukája vagy nagymamája egyik reggel beugrik, mert hoz neki még langyos muffinokat, és akkor a kocsimat a feljárón találják. Vagy ami még rosszabb lenne, hogy még a házba is bejönnek, és akkor nekem őrült magyarázkodásba kellene kezdenem, hogy „A vendégszobában aludtam! A vendégszobában aludtam!”, ami miatt még inkább bűnösnek tűnnék. Kinek van erre szüksége? – kérdeztem magamtól, és megfogadtam, hogy sosem hozom magam ilyen kínos helyzetbe. Marlboro Man erős kezével masszírozta fáradt vállamat, amint előtte sétáltam a keskeny verandán a feljáróig, ahol a poros kocsimmal leparkoltam. De még mielőtt leléphettem volna a lépcsőre, elkapta az Anne Klein-nadrágom övét, és villámgyorsan visszahúzott magához, mondhatni sokkoló sebességgel. – Áááá! – kiáltottam fel, megijedve a rángatástól. A hangom annyira éles volt, hogy a prérifarkasok válaszoltak. Kínosan éreztem magam. Marlboro Man még gondolkodásra sem hagyott időt, a hátamat szorosan a mellkasához szorította, és a karjaival átölelte a derekamat. A tenyeremet a kezére tettem, a fejemet hátrahajtottam a vállára, mire ő beletemette az arcát a nyakamba. Hirtelen nagyon távolinak éreztem a szeptembert. Minél hamarabb kell nekem ez az ember a hét mind a hét napján és a nap huszonnégy órájában. – Alig várom, hogy összeházasodjunk – súgta, és minden szava a lábujjam hegyéig megborzongtatott. Pontosan tudtam, mire gondol. És nem az esküvői tortáról beszélt. Nem tudtam megszólalni, szokás szerint. Ilyen hatással volt rám. Mert amikor bármilyen módon az érzelmeiről és a kapcsolatunkról beszélt, minden, amit én mondhattam volna, olyan bugyutának, nevetségesnek, ügyefogyottnak tűnt mellette… Ha bármit is válaszoltam neki, az olyasmi volt, mint „Igen… én is!” vagy „Én is így érzek!” vagy a hasonlóan béna „Ó, de szép!”. Így hát megtanultam, hogy csak szívjam magamba a szavait, és ne próbáljam meg felvenni vele a versenyt… de azért érezze, hogy én is hasonlóan érzek. Ezúttal sem volt másként. A kezemet hátranyújtottam, hogy átölelhessem a tarkóját, miközben az arcával a nyakamba fúrt, majd hirtelen megfordultam, és a létező összes szenvedélyemet beleadva átöleltem. Másodpercekkel később már a tolóajtónál tartottunk, ami bevezet a házba, én nekidőlve az üvegnek, mivel Marlboro Man odabilincselt erős és határozott ajkaival. Elvesztem. A jobb lábamat a vádlijába akasztottam. És akkor megszólalt a hang. A telefon hangos csörgése a házból. Marlboro Man tudomást sem vett róla három csörgésig, de már késő volt, és győzött a kíváncsisága. – Jobb, ha felveszem – suttogta, de minden szaván átsütött a vágy. Berohant a házba a telefonhoz, magamra hagyva a perzselő, füstös felhőben. A telefon mentett meg, gondoltam. A francba! Szédültem, képtelen voltam egyenesen állni. A bor miatt van? Várjunk… Nem is ittam egy korty bort sem aznap este. Az izmaitól részegültem meg. Elégtem a tesztoszteron oltárán. Marlboro Man már futott is vissza az ajtó felé. – Tűz van! – mondta kapkodva. – Hatalmas, mennem kell! – hadarta, és már futott is a furgon felé. Ott álltam még mindig kábán, zsibbadtan, és egyszerűen nem éreztem a térdeimet. Akkor

kezdtem megérteni az iróniát, hogy a préritűz mentette meg a lelkemet, nehogy bűnben égjen el a vágytól. Marlboro Man tolatni kezdett, és csak csikorogva tudott megállni a veranda előtt, a mi verandánk előtt. Letekerte az ablakot és kikiáltott: – Jössz? – Ó… hát… persze! – válaszoltam, és futottam a furgon felé, hogy beugorhassak. Egy préritűz. Egy igazi, valódi préritűz. Ezen álmélkodtam, amikor Marlboro Man dízelfurgonja elrajtolt a murvás feljáróról. Ez döfi! Jó móka lesz! Pár perc múlva, amikor elértük a házához közeli dombtetőt, narancsszínben égő, nem sok jót sejtető tengert láttam. Libabőrös lettem, ahogy a borzongáshullám végigfutott rajtam.

Marlboro

Man egész viselkedése megváltozott. Nagyon komoly lett. Egyenesen az utat nézte, egyértelmű volt a célja: a lehető leggyorsabban a tűz helyszínére érni. Reszkettem az izgalomtól, mert sosem láttam még préritüzet, arról meg ne is beszéljünk, hogy préritüzet éjszaka. Száguldott bennem az adrenalin, ugyanúgy bizsergett mindenem, mint amikor a barátaimmal felfedezőútra indultunk Los Angeles zavarosabb környékeire. Mindig éreztem, ahogy kalapál a szívem, az energia áramlik az ereimben, amikor a város veszélyesebb terepeire merészkedtünk. Ezek nagyon messze voltak az idilli hetes pályától, ahol felnőttem. Akárcsak Marlboro Man térdig érő füve a farmján. Annyira természetes, annyira odaillő és gyönyörű volt, ahogy hullámzott a késő esti szellőben. Ám ez a szellő ezúttal a tűz elterjedését segítette, ameddig csak a szem ellátott. Ennek semmi köze nem volt a golfpályák manikűrözött pázsitjához, amit állandóan mértek, hogy egy centi eltérés se legyen benne. Marlboro Man furgonjából csak az elképesztően magasra nőtt pázsitfüveket láttam a fényszórók megvilágításában, és kezdtem megérteni, hogy miért is olyan komoly dolog a préritűz. Majd amikor teljesen felértünk a dombtetőre, és láttam a birtok egészét, nem maradt semmi kétségem. – Magasságos… – akadt el a lélegzetem, mert megláttam az óriási területet, amit már elnyelt a tűz. – Ez hatalmas – mondta Marlboro Man, majd gázt adott. A korábbi izgalmam helyét átvette a közelgő vész miatti rettegés, ahogy a pokol képe egyre nagyobb lett előttünk. Együtt érkeztünk a helyszínre több furgonnal, soknak egy gép is be volt építve a hátuljába. Környékbeli cowboyok és farmerek sziluettje is kirajzolódott a tűz fényében, majd csoportokba verődtek, és tűzoltóautókkal kezdték oltani a tüzet. Amikor Marlboro Mannel kiszálltunk a furgonjából, azonnal megcsapott a hőség. Mit keresek én itt? – kérdeztem magamtól, és lenéztem a lábamra. Lapos sarkú Joan & David cipő volt rajtam, bronz és ezüst kövekkel díszítve. Tökéletes választás erre az alkalomra. – Gyere! – kiabálta Marlboro Man, majd ráugrott a locsolófurgon platójára, amit egy idősebb férfi vezetett. – Szállj be Charlie mellé! –mutatott egy régi tengerészkék jármű ajtajára. Nem volt helye ellenvetésnek, a kocsihoz futottam és beugrottam. – Hát akkor, helló, kedves! – mondta az idős férfi, és előretolta a sebváltót. – Készen áll? – Ööö… persze – válaszoltam. Ki az a Charlie? Találkoztunk mi már? Miért ülök egy locsolókocsiban? És hová akar vinni? Meg akartam kérdezni ezeket Marlboro Mantől, de túl gyorsan ugrott fel a másik kocsira. Amennyire képben voltam, egy idős emberrel ültem együtt egy furgonban, amivel egyenesen a pokolba visz mindkettőnket. Gyanítottam, hogy a kérdéseket később kell feltennem… amikor már nem lesznek ennyire lényegesek. A tűz kétszer akkorának tűnt, mint néhány perce, amikor megérkeztünk. Nagyon szerettem volna máshol lenni. Mondjuk Los Angeles egyik zűrös részén. Charlie a lángok közelében állt meg, éreztem a forróságot az ablakon át, majd jobbra kanyarodott, hogy párhuzamosan haladjunk a tűzzel. Láttam, ahogy Marlboro Man leugrik a furgonról, és a csövet a tűz felé irányítja, a másik kezével pedig pajzsként védi az arcát. Alig láttam valamit. Csak a tüzet, emberek körvonalait – és a saját életemet leperegni a szemem előtt.

Amikor a környéken tűz üt ki, mindenki megjelenik. Ez íratlan szabály, mondhatni egy a vidéki élet tízparancsolatából. A szomszédok kisegítése tűz esetén a támogatás és a jóakarat jele, és azt se

felejtsük el, hogy a tűz nem tisztel sem embert, sem kerítést; pillanatok alatt átterjedhet más birtokára is, elsöpörve magával a tápláló füvet, az állatokat és az építményeket is. Plusz, a tűzesetek – bár ez fontosságában meg sem közelíti az előzőt – jó alkalmat jelentenek egy csapat férfinak, hogy harcoljanak a tűzzel… bekerítsék és vízzel locsolhassák a poklot… körbeautózhassák és elolthassák… újabb tüzek gyújtásával megállíthassák a nagy terjedését… és megjósolhassák a szélirányt. Akár beismerik, akár nem, titkon azért élvezik ezeket a helyzeteket. Viszont a nők egy csöppet sem élvezik. Az újdonság varázsa nálam is azonnal elmúlt, amikor három méterre megközelítettük a tüzet Charlie-val, és átcsapott ingerlékenységbe és félelembe, ami betudható a késői időpontnak, az aggódásnak testi épségem miatt, de ami a leginkább foglalkoztatott, hogy a születendő negyvennyolc gyerekem apja szemtől szemben állt a földrésznyinek tűnő, nyaldosó lángcsóvákkal. A gyerekkoromat az apám rendelőjében töltöttem, bámulva a röntgenképeket, így hozzászoktam, hogy egy sebész mindenben csak a kockázatot látja, kezdve a síeléstől, a gokartozáson át a gördeszkázásig. Volt szerencsém sok orvosi tragédiát és megmérettetést látni első kézből… és ezek mind eszembe jutottak. Az meg végképp nem segített, hogy visszaemlékeztem egy balesetre a középiskolából, amikor a legjobb barátnőm testvére súlyosan megégett egy robbanásban. Én pedig láttam, hogy milyen borzalmas sérülésekkel jár az égés. Ezek a gondolatok suhantak át az agyamon, miközben egy tengerészkék locsolókocsiban ültem tehetetlenül egy Charlie nevű ismeretlen pacákkal, aki szorosan követte Marlboro Manéket, akik már a meredek, köves domboldalon követték a tűz terjedését. A jármű felugratott, majd lehuppant, ahogy átmentünk egy nagyobb buckán, gyakran gázt kellett még adnia, hogy sikerüljön átugratnunk az akadályokon… majd gyorsan beletaposott a fékbe, nehogy elüssük Marlboro Mant. A képzeletem elszabadult. Láttam, ahogy Charlie rosszul méri fel a távolságot és elüti Marlboro Mant, ő pedig megsérül, csapdába esik és megég. Ez kockázatos – nevetségesen kockázatos – viselkedés volt! Teljesen begörcsöltem, és már nem is tudtam, milyen az, ha valaki óvatos, hogy elkerülje a bajt. Miért kellett Marlboro Mannek elhoznia? Miért nem engedett haza korábban? Már közel lennék a házunkhoz, a biztonságos, füstmentes, golfpályára épült házunkhoz. Távol az égő fűtől. Távol a hőségtől és a fojtogató félelemtől, hogy valami végzetes történik, ami megváltoztatja az életemet. Már így is annyit változott az elmúlt egy évben! Nem álltam készen még több változásra. De mit tehettem volna? Húztam volna le az ablakot, mondtam volna Marlboro Mannek, hogy hagyja abba ezt a tűzoltóbaromságot? Vagy azt, hogy dobja el a csövet és vigyen vissza a házhoz? És jöjjön vissza velem ő is? És maradjon ott? Megnézhetnénk egy jó akciófilmet, az egyszerű és veszélymentes lenne. Igen, mondtam magamnak, ez tökéletes tervnek tűnik. És akkor meghallottam. Egy hang szólalt meg a furgon CB-rádióján: – Felgyulladtatok! Felgyulladtatok! – Majd a hang még sürgetőbben megismételte: – Charlie! Szálljatok ki! Felgyulladtatok! Ott ültem megmerevedve, képtelen voltam felfogni, amit az imént hallottam. – Ó, hogy a rosseb! – kurjantotta el magát a kedves Charlie, majd elkapta a kilincset. – Úgy tűnik, ki kell szállnunk, kedves! Ugorjon ki! Kinyitotta az ajtaját, meglendítette erőtlen térdeit, és hagyta, hogy a gravitáció kihúzza az autóból. Én is ugyanezt tettem. Eltakartam az arcomat, ahogy kiverekedtem magam a furgonból, elbotorkáltam onnan, és egyenesen Marlboro Man bátyja, Tim felé rohantam. Ő Charlie autójának az oldalát oltotta, amit már teljesen körbenyaltak a lángok. Addig futottam, amíg úgy éreztem, hogy már biztonságban vagyok. – Ree! Te meg hogy kerülsz ide?! – kérdezte, miközben le nem vette a szemét a furgonról, amit szinte már sikerült is eloltani. Tim azt sem tudta, hogy én is kimentem. – Jól vagy? – kiabálta, és rám pillantott, hogy nem gyulladtam-e meg. Egy cowboy Charlie segítségére sietett a furgon túloldalán, de ő is jól volt, egyem a szívét. Eddigre Marlboro Man is észrevette a felfordulást. Nem azért, mert akármit is látott a hatalmas füstön keresztül, hanem mert kifogyott a víz a furgonjukból, és az utánpótlás Charlie autójával együtt sehol sem volt. Egy másik locsolókocsi viszont már a helyszínre ért, hogy folytassa az oltást. Ugyanaz a tűz majdnem felfalta a rozoga, vén furgont, a hasonlóan rozoga Charlie-val és velem

együtt. Szerencsére, Tim a közelben volt, amikor a szél átfújta a lángokat Charlie autója fölött, és gyorsan reagált. A tüzet sikerült eloltani, Marlboro Man hozzám rohant, a vállamnál fogva megrázott, és zavarodottan átvizsgált tetőtől talpig, hogy egy darabban vagyok-e. És úgy voltam. Fizikailag tökéletesen jól voltam. Az idegrendszerem viszont romokban hevert. – Jól vagy? – próbálta túlordítani a tűz ropogó hangját. Csak bólintani tudtam, és beharapni a számat, nehogy elhagyjam. Most már hazamehetek? Ez volt az első gondolatom. Ez és az, hogy az anyukámat akarom. A tűz már jóval odébb volt, de úgy tűnt, az erőssége fokozódott. Már én is megmondhattam, hogy a szél felkapta. Marlboro Man és Tim egymásra néztek… és feszült nevetésbe törtek ki. Olyan nevetésbe, ahogy akkor nevetsz, amikor csak egy hajszálon múlik, hogy vége legyen mindennek. Vagy amikor az autóddal majdnem a szakadékba hajtasz, de pont az utolsó centiméternél megállsz. Vagy amikor a bajnokesélyes csapat majdnem kihagyja a győztes passzt. Vagy amikor a menyasszonyod és egy helyi cowboy majdnem elevenen megég… de aztán mégsem. Én is nevettem volna, ha lett volna elég erőm egy mélyet lélegezni. De a tüdőm összeesett. Nem tudtam rávenni, hogy levegőt vegyen. Azt akartam hinni, hogy a füst miatt van, pedig a rettegés okozta. Marlboro Man és Tim a tűz irányába nézett. – Gyere, Charlie! – mondta Tim. – Miért nem viszel el minket az északi oldalra, hogy onnan is elkezdhessük az oltást? Charlie, aki valószínűleg már több tucat tüzet látott életében, beszállt Tim kocsijába, és az ijedtség legkisebb jelét sem mutatta. Felfogta egyáltalán, milyen közel volt ahhoz, hogy súlyosan megsérüljön? De Charlie, a kemény, szívós cowboy teljesen nyugodt maradt. Én viszont totál ideg voltam. Az adrenalin valósággal folyt ki a szemeimen. – Gyere! – hívott Marlboro Man, és elkapta a kezemet. De a lábam a földbe gyökerezett. Egy centit nem akartam mozdulni a tűz felé. – Menjél csak! – mondtam, és közben ráztam a fejem. – Megvárlak a furgonban! – Rendben – egyezett bele, és mélyen a szemembe nézett. – Nem lesz semmi baj! – Majd elfutott, és már a furgon platóján ült Timmel… Én pedig néztem, ahogy a három bátor, elmebeteg férfi egyenesen Hádészhoz indul. Sarkon fordultam és gyors tempóban Marlboro Man furgonjához siettem, ami narancsszínben világított a sötétben a hátam mögött égő tűzről. Bevackoltam magam a hátsó ülésre, ahonnan tisztán láttam, ahogy a tűz a tűzoltókkal együtt egyre távolodik. Az éjjeli levegő leszállt, én pedig néhányszor lementem teljesen alfába, ahogy a fejemet az ajtónak döntöttem. Azt álmodtam, hogy Marlboro Mannel golfozunk, és ő fűzöld Izod-szettet visel. Az ütőhordóját pedig Teddynek hívták. Pont, amikor elkezdtük volna a kilences pályát, kinyílt a furgon ajtaja. – Szia! – mondta, és finoman masszírozni kezdte a nyakamat. A dízelautók hangjai már távolodtak a helyszínről. – Szia! – válaszoltam. Ránéztem az órámra, már hajnali öt volt. – Jól vagy? – Ja – felelt –, végül sikerült eloltani. – A ruhája fekete volt. Több réteg korom fedte elnyűtt, fáradt arcát. – Hazamehetek most már? – kérdeztem. De csak félig vicceltem. Igazából egyáltalán nem vicceltem. – Sajnálom – jegyezte meg Marlboro Man, még mindig masszírozva a nyakamat –, ez őrület volt. – Erőtlenül kuncogott egyet és megcsókolta a homlokomat. Nem tudtam, mit mondhatnék. Hazafelé egyikünk sem beszélt. A gondolataim száguldoztak, ami sosem jó jel reggel ötkor. Majd megmagyarázhatatlan módon, ahogy elértük a házához vezető földutat, elszakadt a cérna. – Mégis miért vittél el engem magaddal? – faggattam. – Úgy értem, ha nem tehettem semmi hasznosat, nem vezethettem egy furgont sem, akkor miért vittél el? Nem úgy tűnt, mintha segíthettem volna… Marlboro Man oldalra fordult. Fáradt szemmel nézett rám. – Úgy érted… te is tűzoltósdit akartál volna játszani? – kérdezte, eddig ismeretlen éllel a hangjában.

– Nem, én csak… úgy értem… – kerestem a helyes szavakat. – Úgy értem, hogy ez elképesztő volt! Ez veszélyes volt! – Mivel a préritüzek veszélyesek – válaszolt Marlboro Man –, de ez van. Előfordul az ilyesmi. Zabos voltam. Bár az alvás egy kicsit lenyugtatott. – Mégis mi fordul elő? Belehajtotok a tűzbe, hogy nyálazott ujjatokat felemelve megjósolhassátok a szélirányt? Emberek halhattak volna meg. Én is meghalhattam volna. Te is meghalhattál volna. Csak kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán tudod-e, milyen őrültség volt ez? Marlboro Man egyenesen az utat nézte, megdörzsölte a bal szemét, és pislogott. Fáradtnak tűnt. Elcsigázottnak. Akkor értünk a felhajtóhoz, amikor keleten a Nap kibújt az istálló mögül. Marlboro Man megállította az autót, behúzta a kéziféket, és még mindig előremeredt szemekkel így szólt: – Azért vittelek magammal… mert azt hittem, akarsz tüzet látni. – Kihúzta a kulcsot és kinyitotta az ajtót. – És azért, mert nem szerettelek volna egyedül itthon hagyni. Nem szóltam egy szót sem. Mindketten kiszálltunk a furgonból, és Marlboro Man megindult a ház felé. Majd, még mindig menet közben, csak annyit mondott: – Majd találkozunk! – Még csak felém sem fordult. A szavai a csontomig hatoltak. Ott álltam, fogalmam sem volt, mit mondhatnék, de mélyen belül tudtam, hogy nem is kell. Mindig, amikor szótlan voltam a jelenlétében, beszélt inkább ő, megfordult, a segítségemre sietett és a karjába fogott… és szerelmet csöpögtetett a lelkembe úgy, mint addig senki más. Mindig közbelépett, hogy kisegítsen, biztosan most sem lesz másként. De nem fordult meg. Nem kezdett el beszélni. Egyszerűen ment tovább a ház, a veranda felé, oda, ahol órákkal korábban egymásba gabalyodva álltunk, őrjítő vággyal. Ott, ahol a közöttünk dúló tűz beárnyékolta a ránk váró óriási lángokat. Ott, ahol biztonságban voltam, jól éreztem magam. Ahol ott volt nekem Marlboro Man, ahogy nekem kellett. Minden veszedelem, kockázat, félelem és a környezet beavatkozása nélkül. Ahol Marlboro Man a saját szabályaink szerint élt. És most lecsapott ez a hülye, megfékezhetetlen tűz, és mindent tönkretett. Nem sietett felém, nem ölelt át, nem súgott szerelmes szavakat a fülembe. Ott álltam egyedül Marlboro Man felhajtóján, teljes tudatában a kiborulásom förtelmességének. És az egyetlen hang, amelyet azon a reggelen hallottam, a háta mögött bezáródott ajtó halk kattanása volt.

17. fejezet KÍNPADRA KÜLDVE Csak álltam a feljárón, és nem tudtam, fussak-e utána vagy inkább menjek el. Az utóbbi volt az egyszerűbb. Sosem voltam még ennyire kimerült. Minden pislogással tűszúrások ezreit éreztem a szememben. Könnyen elképzelhető, hogyan érezhette magát Marlboro Man szeme, hiszen ő közel öt órán át bámulta a préritüzet. Egy tehén bőgését hallottam a távolban. Mit üzent nekem? Hüüüülye vagy! Menj utána! Nem tudtam, mi a helyes döntés, mert még sosem hozott ilyen helyzetbe. Mindig ő tette meg a kezdő lépést, mindig közbelépett, hogy megmentse a pillanatot. A romantikus, a helyes és a bátor döntés az lenne, ha követném a házba. Hogy megragadjam, átkaroljam és jó szorosan átöleljem… és annyit mondjak, hogy sajnálom, akár ez volt az igazság, akár nem. Hogy elismerjem, mindkettőnknek nagyon nehéz volt ez az éjszaka. Hogy bevalljam, felfújtam a helyzetet. Hogy megmutassam, mellette állok, nem számít, mit hoz az élet, és hogy jobban szeretem, mint bármit az életemben. A szívem ezt diktálta volna. De az eszem irányított, és figyelmeztette a szívemet – ami hevesen vert – Marlboro Man pár pillanattal korábbi hangjára, hiszen a jeges, távolságtartó, közönyös „Majd találkozunk!” több ezer jégcsapot szúrt a mellkasomba. Nem sokkal később már tolattam is lefele Marlboro Man felhajtójáról, és közben győzködtem magam, hogy az utóbbi hét óra csak egy rossz álom volt… hamarosan úgyis felébredek Marlboro Man ismerős hangjára a telefonban, ahogy azt mondja, „Szia, szép lány!” De a telefonom az egész hazafelé vezető úton néma maradt. Egy óra múlva már a szüleim garázsa előtt álltam, a rengeteg hosszú, szenvedélyes ölelésünk helyszínén. Harmadikos korom óta abban a házban éltem, ugyanazt a verandát koptattam, kezdve a Sperry Top-Sidertől, a Reebok deszkás cipőkön át a Birkenstockig. Azon a verandán köszöntem el a bálpartnereimtől, a pasijaimtól, a zenekarok menőitől és a teniszedzőktől. De azoknak a randiknak a szellemei már rég feledésbe merültek, mert ebbe a verandába Marlboro Man örökre belevéste a nevét a csizmája sarkával. Mindent elhomályosított, kitöltötte minden pillanatomat, amióta csak megláttam a bárban. Forgószélként, cunamiként, komplett természeti katasztrófaként hatott az ítélőképességemre, a megfontoltságomra és a személyiségemre. Eltöltöttem egy hetet egy Wrangler-farmeres cowboyjal, és az egész életem menete megváltozott. Ahogy sétáltam a feljárón, ahol egy csókkal kezdődött minden, teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez az egyetlen, amire egész életemben vártam. Rázuhantam az ágyamra, beletemettem az arcomat a párnába, és szörnyen szerettem volna elaludni. De az álom nem jött, hiába is akartam, hogy enyhítsen a borzalmas érzésen a gyomromban. Legszívesebben elfutottam volna önmagam elől. Szabadjára engedtem a dühömet, és ez teljesen kifordított önmagamból. Képtelen voltam aludni, ezért felkeltem, hogy vegyek egy frissítő fürdőt, majd elmentem sétálni a golfpályára. Az órajárással ellentétes irányban kezdtem el gyalogolni. A hetes pályáról indultam a hetes ütőpont felé, majd célba vettem a hatos lyukat. A távolban láttam a hajnali golfozókat – nyugdíjasok, a lábszáruk közepéig felhúzott zoknival –, keresztülvágtam a hatos pályán, majd utamat a susnyásban folytattam, ami tökéletesen kifejezte a napomat. Egy rácsos kifutóba zárt vadászkutya megugatott, ahogy elhaladtam mellette. – Pofa be! – csattantam fel, mintha a kutya hallana, vagy érdekelné, hogy mit mondok. Majdnem szétrobbantam a feszültségtől. Nagyon kiakadtam. Körbenéztem, hátha látok egy madarat vagy egy mókust, aki keresztezni akarná az utamat. Már a pillantásommal elzavartam volna. Huszonnégy órája ébren voltam, leszámítva azt a mély durmolást – miközben az arcom a furgon ajtajának préselődött –, amíg Marlboro Man a tűzzel harcolt kora hajnalban. Bárcsak olyan tűz lett volna, amelyik kigyullad, majd egyszerűen el lehet oltani! Akkor rámutathatnék, beazonosíthatnám és megérteném, hogy mi is történt.

Ehelyett magamra maradtam Marlboro Man hátborzongató hangjával, amikor a szerelmem, a csodálatos Marlboro Man csak annyit mondott, hogy „Majd találkozunk!”, és elsétált. Nem is emlékeztem, hogy mi történt előtte, és nem is érdekelt. Csak azt tudtam, hogy fáradtnak, megtörtnek és hibásnak érzem magam. És az egyetlen élőlény, akivel beszélni tudtam, egy névtelen vadászkutya egy golfpályán. Mostanra már a hármas pályánál jártam, közel egy nyugdíjas orvos otthonához. Egy deszkapadon üldögélt a gyönyörűen karbantartott kertjében, és egy nagyon mutatós idősebb hölgyet ölelt. Ám ez a nő nem a felesége volt, akivel ötven évig voltak házasok, mert az az asszony két évvel ezelőtt teljesen váratlanul meghalt. Ennek a nőnek a férje – belgyógyász volt a városban – nemrégen halt meg szívrohamban. A gyász és a magány egy párrá kovácsolta őket, és pár hónappal korábban össze is házasodtak. – Jó reggelt! – integettem nekik, ahogy elhaladtam mellettük, sőt még egy mosolyt is magamra erőltettem. A pár visszaintett, majd visszatértek az eredeti pozíciójukba. A férfi átölelte a felesége vállát, aki a kezét a férfi combja belső oldalán nyugtatta. Jó volt rájuk nézni, ahogy a két idősebb ember kimutatja egymás iránti figyelmességét, ami még inkább árulkodott a bensőséges kapcsolatról. Mivel őrülten szerelmes voltam én is, Marlboro Man ettől még jobban hiányzott. Nem vagyok egy telefonálós fajta. Hogy üldözzem. Hogy a bocsánatáért könyörögjek. Ebben az anyámra ütöttem. Túl sok Jól vagyok… Erős vagyok… Nem kell segítség... volt bennem ahhoz, hogy egy beismerő telefonálásnak tegyem ki magam. De aznap reggel, még önmagam számára is váratlanul, megkerültem egy hatalmas szilfát, majd rohanni kezdtem a szüleim háza felé. Beszélnem kellett Marlboro Mannel, nem tarthattam tovább ezt a csak-azért-sem felfogást. Miközben futottam, az öreg doktorra gondoltam és a feleségére, ahogy ott ültek a padon. Öröm látszott az arcukon. A párjuk elvesztését követő sorsfordító gyász ellenére is elégedettnek tűntek. Együtt összeszedték magukat és rátaláltak a boldogságra. Nem a golf, a bridzs, a vásárlás vagy a barátok, hanem egymás által. Én ugyanerre a boldogságra leltem Marlboro Mannel. És nem hagyhatom, hogy a büszkeségem elrontson mindent. Csak akkor lassítottam, amikor a szüleim hátsó kertjéhez értem. Beléptem a csöndes házba. A szüleim hétvégi kiruccanásra mentek, egyike volt ez az utolsó próbálkozásoknak, hogy megmentsék a házasságukat. Duzzadt és fáradt volt a szemem, de a futástól legalább a szívem hevesebben vert. Habár tisztában voltam azzal, hogy Marlboro Man biztosan most alussza ki a múlt éjszakát, egyszerűen tudtam, hogy fel kell hívnom. Ha aludt, ha nem, nem hagyhattam még egy percet elmúlni anélkül, hogy ne kezdeményeznék. Akartam, hogy tudja: a fáradtság miatt borultam ki reggel, a fáradtság és a halál közeli élmény adrenalinfröccse miatt, de ez egy más tészta. Akartam, hogy tudja: nem vagyok számonkérő, hisztérikus banya. Csak a tűz hatása volt mindez. És azt, hogy szeretném, ha nyolcvanéves korunkban a kertünkben üldögélnénk egy deszkapadon úgy, hogy átöleli a vállamat, én pedig a kezemet a combja belső oldalára helyezem. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem: már tárcsáztam is Marlboro Man házát, sőt azt sem, hogy már vagy ezerszer ki is csöngött. Észbe kaptam, és azonnal letettem a kagylót. Csak a flúgosok hagyják tucatszor csörögni a telefont. Hát persze, gondoltam. Aludnia kell. Majd az egyre erősödő fáradtság lassan elhatalmasodott rajtam… bebújtam a szüleim ágyába – amely valaha boldog és békés hely volt a házban –, és mély álomba zuhantam. Egy halványan megvilágított szobában ébredtem. Hajnal volt? Átaludtam az egész éjszakát? Ránéztem apa ’80-as évekbeli világítós ébresztőjére. Csak 19:34 volt. A testemet gyengének és nehéznek éreztem, mintha hosszú hibernálásból ébredtem volna. Amikor a szőnyegre léptem, a térdem majdnem összecsuklott. Kinéztem a kertbe, és öklömmel megdörzsöltem a szememet. Este volt, tagadhatatlanul. Majdnem kilenc órát aludtam. Vettem egy mély levegőt, majd felvánszorogtam zuhanyozni. Az ejtőzés olyan megerőltető volt, hogy le kellett mosnom magamról. Utána úgy éreztem magam, mint aki újjászületett. Biztos voltam abban, hogy már Marlboro Man is kipihente magát – végtére is már aludt, amikor hívtam –, úgyhogy felvettem a kedvenc farmeromat és a hasonlóan kedvenc rózsaszín felsőmet, majd öntöttem magamnak egy pohárral

anyu Far Niente chardonnay-jából. Befészkeltem magam a konyha egyik kényelmes székébe, és már nyúltam is a telefonért, hogy tárcsázzam megint Marlboro Man házát. Csak hogy tudjam, minden rendben van vele. Ehelyett egy erotikus női suttogást hallottam a vonal másik végén. – Halló? – mondta lágyan a nő, mint aki arra törekszik, nehogy meghallják. Döbbenten letettem a telefont. Rossz szám, mondtam magamnak, majd már jobban odafigyelve újratárcsáztam. Ugyanaz a hang válaszolt. A nő fiatal, izgatott és elfoglalt volt. Megmerevedtem a székben, és gyorsan újra letettem a kagylót. Mégis mi… Mi a franc folyik itt?

Képtelen

voltam megmozdulni, a fiatal női hang még mindig a fülemben csengett. Az arcom zsibbadt, a testem megfeszült. Ez az egész elképzelhetetlen volt. A metszőfogaim közé szorítottam a hüvelyujjam körmét, és addig rágtam, ameddig csak tudtam. Mi történt? Ez meg KI volt? Még szavakat sem találtam, bár megszámolhatatlan mennyiségű rémisztő gondolat száguldott keresztül-kasul az agyamon. Biztos nem az anyja, akinek mély, kifinomult hangját ezer közül is megismerném. Marlboro Man testvére, Tim pedig nem randizott senkivel, az is kilőve. Nem volt házvezetőnője, szakácsa, akupunktőre vagy lánytestvére… és túlságosan kieső részen lakott a váratlan látogatókhoz. Semmi, de semmi ép ötlet nem jutott eszembe. De még ha lett is volna elfogadható magyarázat arra, hogy egy idegen nő van a házában, nem lehetett figyelmen kívül hagyni a szexi, halk, titokzatos árnyalatot a hangjában. Ez nem olyan hang volt, ahogy egy anya vagy egy nagymama válaszol más házában. Ez a nő fiatal volt. Bensőséges. Energikus. Pucérnak hallatszott. Meztelennek, napbarnítottnak, aprónak és jó nagy mellűnek. Szinte láttam magam előtt violaszínű szemeit és duzzadt ajkait. Ki akartam kapcsolni az agyam, így talán visszasüllyed az Ismeretlen Emberek Országába, ahol ez előtt a hívás előtt is volt. De nem akart hazamenni. Láttam már elég filmet, hogy tudjam, mit jelent, ha egy nő suttog. Akkor is tudtam, ha nem voltam ott. Marlboro Mannel volt. Ugyanúgy szerette, mint én. Végig ott állt és várt, amíg együtt voltunk. Marlboro Man pedig a reggeli vitánkat követően ennél a lánynál, nőnél keresett vigaszt. Ennél a vágytól csöpögő hangnál a telefon túlsó végén. Együtt töltötték az egész napot, Marlboro Man megpihent és dorbézolt a társaságában… a nő pedig begyógyította a sebeit és szerelemmel balzsamozta be a lelkét. Marlboro Man mesélt neki a tűzről, a lány megsajnálta, és megmasszírozta a vállait… majd a hátát. Majd végigcsókolta az összes porcikáját, hogy jobban érezze magát. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! A tenyerembe temettem az arcomat, mert elszabadult a képzelőerőm, és képtelen voltam megállítani. Marlboro Man becsukta maga mögött az ajtót, mert zuhanyozni ment. A telefon megszólal. A vadmacska magára csavarja a ropogós ágyneműt, kiugrik az ágyból – a finom anyag lecsúszik aranybarna bőrén –, és lerohan a nappaliba, hogy felvegye. Nincsenek szeplői. Szexi, kócos haja előrecsúszik és csiklandozza az arcát, ahogy a kagylóért nyúl. Gyanítja, hogy én leszek – figyelmeztették, hogy telefonálhatok –, ezért halkan válaszol, mert tudja, Marlboro Man nem szeretné, ha felvenné. De válaszolnia kell. Meg akarja jelölni a területét, hogy tudjam, készen áll a megmérettetésre. Ő és én. Marlboro Man pedig a zuhany alatt. Meztelenül. És a nő készen áll, hogy egész éjszaka masszírozza. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Magam alá húztam a lábaimat, begubóztam a kényelmes fotelembe és csak ültem, elátkozva minden olyan filmet, amiben nagy mellű, filigrán, aranybarna nőket láttam. Vettem egy mély levegőt, és próbáltam kordában tartani egyre növekvő aggodalmamat. Rosszul voltam. Erre az érzelemre közel nem voltam felkészülve sem aznap este, sem a múltban, sem a jövőben. Az utóbbi hónapokban az összes esténket együtt töltöttük, mégis hogyan történhetett ez meg? Mikor? Sok minden megfordult a fejemben Marlboro Mannel kapcsolatban, de az, hogy egy

másik nő karjaiban keressen megnyugvást, az annyira a listám végén állt, hogy nem is számoltam ezzel a lehetőséggel. Ez egyszerűen meghazudtolt mindent, amit róla hittem. Túl őszinte volt ahhoz, gondoltam, hogy ólálkodjon egy másik nő körül, legyen az bármilyen filigrán vagy aranybarna. Nem lehet, hogy kettős életet élt! Vagy mégis? Habár mindig ez történik. Lehet, hogy én is egy vagyok azon lányok közül, akiknek egészen addig fogalmuk sincs az ügyről, amíg ki nem robban egy gigantikus botrányban és fájdalomban. De… ez nem lehet! Vagy igen? A körmömet eddigre már rég lerágtam. A pupilláim teljesen kitágultak. A rózsaszín ujjatlan pólóm csak úgy ugrált heves szívdobogásomtól. Ekkor nyílt ki a bejárati ajtó. – Ha-ha-ha-halló? – hallatszott a dörmögő hang. Nagyszerű. Mike az. Jó nagy lélegzet. – Szia, Mike! – nyögtem ki, és az arcomat a tenyerembe temettem. A gondolataim több millió kilométert tettek meg percenként. – Szia! – kezdett bele. Összehúztam magam. Nem volt kedvem Mike-hoz. Igazából senkihez és semmihez nem volt hangulatom. Csak ülni akartam, és szenvedni. Hét perce sincs, hogy a vadmacska az életembe lépett, és meg kellett fejtenem ezt a problémát. – Igen, Mike?! – válaszoltam feszülten. A bátyám meglepetten elhallgatott egy időre. – Mo-mo-most mi a ba-bajod? – Mike mindig tudta, hogy mikor van rossz kedvem. – Semmi, Mike! – csattantam fel. Majd kivártam néhány pillanatig, és a hangomat barátságosabbra fogtam. – Csak… csak most nincs kedvem beszélgetni. Gondolkozom valamin. – Akkor el-el-el tudsz vinni a plázába? – kérdezte. – Mike, mégis ki hozott haza? – kérdeztem. – Karole C-C-C-Cozby – felelte. – És miért nem kérted meg őt, hogy vigyen el a plázába? – esedeztem. Pontos ezért húztam össze magam pár pillanattal korábban. Soha semmi nem könnyű, ha Mike a közelben van. – Me-me-me-mert! – vágott vissza. – Le kell cse-cserélnem…. a pólómat, és nem akartam, hogy várjon rám, te kis seggdugasz! – És ezzel kiviharzott, hogy felcsörtessen a szobájába. Mike-nak rendkívül változatos volt a szókincse. Szívesen vitatkoztam volna vele tovább, de nem éreztem magamban elég erőt hozzá. Csak annyit tudtam tenni, hogy megpróbáltam az elszabadult gondolataimat rendezni, és magyarázatot találni arra a nőre, aki felvette Marlboro Man telefonját, de ez esélytelen volt. De lennie kell magyarázatnak. De nem volt. Ha ott üldögélek egész este, nem is fogok találni. Felálltam és a lépcsőhöz sétáltam. – Kicsit később elviszlek a plázába, Mike! – kiáltottam fel neki. – De várnod kell picit, jó? Mike nem válaszolt. A szüleim szobája felé fordultam, mert úgy terveztem, bebújok a takaró alá, elfelejtem az egész világot és remélhetőleg az egész este horrorját, és alszom egy jót, ám arra nem gondoltam, hogy csak nemrég keltem föl egy kilencórás alvásból, úgyhogy erre csekély az esélyem. Furcsán éreztem magam, mintha nem is én lettem volna, elkábultam. Ahogy elhaladtam a bejárati ajtó mellett, halk kopogást hallottam. Lehet, hogy Mike egyik haverja, gondoltam. Szuper! Nem kell elvinnem a plázába. Kitártam az ajtót, és ott állt ő, Marlboro Man, Wranglerben, ropogós fehér ingben és csizmában. És a szívdöglesztő mosolyával mosolygott rám. Mit keresel itt? – gondoltam. – A zuhany alatt kellene állnod. A vadmacskával kellene lenned. – Szia! – mondta, és nem fecsérelte az időt, egyből átlépett a küszöbön és a derekam köré fonta a karjait. Az enyémek pedig nem tehettek mást, átölelték az erős vállait, az ajkam pedig rátalált az övére. Puha, meleg, megnyugtató volt… és az első csókunk egy harmadikba, hatodikba, hetedikbe torkollott. Ez ugyanaz a csók volt, mint egy nappal korábban este, még mielőtt a telefon félbeszakított volna minket azzal, hogy kitört a tűz. A szemem becsuktam, hogy minden pillanatot kiélvezhessek, és megbékélhessek a jelennel, és ne gondoljak a fejemben lejátszódó horrorra.

Elképzelésem sem volt, mi történhetett. De akkor nem is igazán érdekelt. – Ümmmm!!! Ez már dö-dö-döfi! – Mike ugratott minket a lépcső tetejéről, még mielőtt lefutott volna, hogy átölelje Marlboro Mant egy igazi mackós öleléssel. – Szia, Mike! – köszöntötte Marlboro Man, udvariasan megütögetve a hátát. – Mike? – szóltam mosolyogva, és közben pislogtam. – Megbocsátanál nekünk pár percre? Mike engedelmesen a konyhába ment, de közben kuncogott és hűűű-zött végig. Marlboro Man felkapott, hogy a szemünk egy magasságban legyen. Mosolyogva megjegyezte: – Próbáltalak délután elérni. – Igen? – válaszoltam, még a telefon csörgését sem hallottam. – Én… nagyjából kilenc órát szunyókáltam. Marlboro Man kuncogott. Atyám, az a kuncogás! Nagy szükségem volt rá azon az estén. Letett a földre, és incselkedve folytatta: – Szóval, még mindig feszült vagy? – Ugyan – tiltakoztam mosolyogva. Mégis ki az a nő a házadban? Mit… mit csináltál egész nap? – Aludtál egyáltalán? – Szóval ki az a nő a házadban? – Timnek kellett segítenem valamit reggel, majd elterültem a kanapén pár órára… és nagyon jó volt. Ki az a nő? Mi a neve? Mekkora a kosármérete? Majd hozzátette: – Szívesen aludtam volna egész nap, de Katie és a családja megjelent a pihenőm közepén. Elfelejtettem, hogy nálam alszanak ma este. Katie. Az unokahúga, Katie. Akinek két kicsi gyereke van, és aki valószínűleg akkor kelt föl az ágyból, amikor hívtam. – Ó… tényleg? – adtam a meglepettet, és a mellkasom elernyedt a hosszú, csöndes kilégzéstől. – Igen… Csak egy kicsit zsúfolt most az élet odaát – magyarázta. – Gondoltam, átjövök érted, hogy elmenjünk moziba. Mosolyogtam és közben a hátát simogattam. – Egy mozi tökéletes lenne. A nagy mellű, aranybarna talány feledésbe merült. Mike nyílegyenesen felénk tartott a konyhából, ahol kagylózott minden egyes szót. – Figyusz, ha ti, srácok, épp a moziba mentek, el-el-el tudtok vinni a plázába? – kiabált. – Persze, Mike – mondta Marlboro Man. – El tudunk vinni a plázába, de tíz dolcsidba kerül. Ahogy hárman Marlboro Man dízelfurgonja felé tartottunk, be kellett harapnom az ajkamat, hogy ne mondjam ki azt a hat szót, ami abban a pillanatban az egész szókincsemet képezte. Uram, segíts! Szeretem ezt a férfit!

18. fejezet MESSZE MÉG A PARADICSOM Az esküvő tervezése szépen haladt, a napja pedig egyre közeledett. A ruhámat megrendeltük – az utolsó 36-os méretű ruhám –, az egyházi esküvő minden részlete a helyére került, annak ellenére, hogy a valaha boldog családomban továbbra is forrt a nyugtalanság. A szüleim házassága már csak egy nagyon vékony szálon függött. Mindennap azért könyörögtem, hogy csak az esküvőig maradjanak együtt. Néha viszont azt akartam, hogy siessenek, és gyorsan váljanak el, hogy mindenki folytathassa tovább az életét. Majd láttam valami csekély jelét a javulásnak… csak hogy még csalódottabb legyek egy újabb vitánál, krízisnél vagy drámánál. Minimum egyszer eszembe jutott hetente, hogy milyen kár, amiért mégsem ragaszkodtam a megérzésemhez, és nem szöktünk el. Nem éppen a legalkalmasabb időszak volt ez arra, hogy az esküvőn felszolgált falatkákról gondolkozzam. Mégis menedéket találtam az esemény szervezésében. A fogadás menüjének összeállítása nagyon előkelő helyen állt a „Hogyan tereljük el gondolataimat a szüleim házasságáról” listámon, és egyáltalán nem egyszerű feladat. Mert a neurológusokon és a cégvezetőkön kívül – akik a countryklubban tartandó fogadáson vesznek részt – lesznek még ott cowboyok… ezermesterek… farmerek… és tenyészállatok orvosai is, és gyanítom, hogy egyikük sem lenne oda a gyönyörtől, ha a nagy utat, amelyet a szülővárosomig tettek meg, nyers zöldségekkel és leveles tésztában sült brie sajttal hálálnánk meg. Másrészt viszont ez formális dolog lenne, Crane-meghívókkal és légies fehér csipkével. Ráadásul mindig is szerettem a gyönyörű, elegáns ételeket, és hála a ’80-as évekbeli Martha Stewart-csodálatomnak, egészen határozottan tudtam, hogy milyen esküvői ételek felelnének meg nekem. Töltött koktélparadicsomok. Uborka füstöltlazac-mousse-szal. Kaviár. Zöldfűszeres sajtok retekkel. Töltött cukorborsó. Pácolt csirkesaslik. Jégen tálalt rák, ameddig csak a szem ellát. Mivel középső gyerek voltam, mindkét oldalnak próbáltam megfelelni. A fogadásra mind Marlboro Man családjának áldását kéne adnia, mind az enyémnek… és persze a hatszáz vendég közül egynek sem okozhatunk csalódást. Marlboro Man elutazott Oklahoma déli részére, hogy szabad területet keressen farmerkedésre, én meg aznap éjszaka már kezdtem kapiskálni, hogyan lehetne a lehető legjobban összeállítani a menüt. Csuromvizesen forgolódtam az ágyamban, bámultam a plafont, amikor megszületett a nagy ötlet. A countryklub egyik részén bambuszbútorok, mesterien elhelyezett orchideák, rózsák és antik csipketerítők lesznek. Hegedűszót élvezhetnének, miközben hideg bélszínt eszegetnek és hozzá bort kortyolgatnak. Martha Stewart pedig lélekben ott lesz és kijelenti: „Te vagy az én szeretett lányom, benned gyönyörködöm.” Martha harmad-unokatestvére viszont jobban élezné magát a klub másik végében lévő teremben, ahol hiteles ekhós szekér adná a díszletet a főzéshez. Lenne grillezés, kétszersült húsos mártással nyakon öntve, sült csirke és Coors Light sör. Kék kockás terítő díszítené a piknikasztalokat, a zenekar countryzenét játszana, mondjuk az „All My Ex’s Live In Texas” című számot, és vadvirágok díszítenék az ónkupákat szerte a szobában. Mosolyogtam, mert elképzeltem, micsoda móka lenne. Helyet kapna mindkettőnk világa, Marlboro Man vidéke és az én vidéki klubom egybeolvadna, összekeveredne egy hatalmas, elsöprő buliban, amivel megünnepelhetnénk a végleges búcsúzásomat a nagyvárosoktól, a kapucsínótól és a 36-os ruháktól. Miközben elkalandoztak a gondolataim, mint mindig a legjobb időben, Marlboro Man felhívott az útról. – Szia! – mondta, a ’90-es évek recsegő vonala csak még jobban kihangsúlyozta érdes hangját.

– Ó! Éppen veled akartam beszélni – lelkendeztem, és elkaptam egy papírt és egy tollat. – Lenne egy kérdésem hozzád… – Vettem ma neked esküvői ajándékot – vágott közbe. – Hogy mit? – lepődtem meg. – Esküvői ajándékot? – Én, aki annyira kényesen ügyeltem, hogy mindent az alkalomhoz illően tegyek, szégyelltem magam, amiért egy ajándék Marlboro Mannek még csak eszembe sem jutott. – Bizony ám – nyomatékosította. – És sietned kell, hogy hozzám gyere, mert akkor odaadhatom. – És… mi az? – kérdeztem kuncogva. Elképzelni sem tudtam. Csak reméltem, hogy nem egy drága gyémánt karkötő. – Előbb hozzám kell jönnöd, hogy megtudd – válaszolta. Apám! Mi lehet? Nem a jegygyűrű maga az ajándék? Én legalábbis erre gondoltam. És én mit adhatnék neki? Mandzsettagombot? Egy olasz bőr aktatáskát? Egy Montblanc-tollat? Mit lehet adni egy férfinak, aki mindennap lovon megy munkába? – És te, asszony – váltott témát Marlboro Man –, mit szerettél volna tőlem kérdezni? – Ó, igen! – kaptam észbe, és próbáltam visszaterelni a gondolataimat a fogadásra. – Tehát most meg kell nevezned a legkedvesebb ételedet a világon! Megnémult egy időre. – Miért? – Csak felmérést végzek – válaszoltam. – Hmmm… – gondolkodott. – Mondjuk… a steak. Ezt tudtam. – És a steaken kívül – faggattam tovább. – Steak – ismételte meg. – És még valami más? – kérdeztem. – Lássuk csak… a steak teljesen megfelel – erősítette meg. – Rendben – hagytam rá – Értem, hogy szereted a steaket, de kicsit többre lenne most szükségem. Azért, mert felmérést végzek – ismételtem meg. Marlboro Man kuncogott. – Rendben, de nagyon éhes vagyok, és még három óra, amíg hazaérek. – Figyelembe fogom venni – biztosítottam. – Kétszersült húsos mártással… bélszín… csokitorta… grillezett borda… tojásrántotta – csak úgy ontotta a kedvenc ételei nevét. Bingó, gondoltam mosolyogva. – Most pedig siess, és gyere hozzám feleségül! – utasított. – Már eleget vártam rád! Szeretem, amikor parancsolgat. Ott feküdtem az ágyamban megszédülve az esküvői fogadás új irányától. Tökéletesen szimbolizálja az újat és a régit mindkettőnk életében, összeköti, mint egy híd. Lehet, hogy mesterkélt lesz. Lehet, hogy elsöprő siker. Bármelyik is legyen, nem számít. Láttam magam előtt, ahogy a vendégek nevetnek, a zenekar bendzsón játszik, a pezsgő gyöngyözik. Becsuktam a szemem, hogy elképzeljem az arany bambuszszékeket és a magas, karcsú virágkompozíciókat… Beharaptam az ajkamat, amikor a töltött cukorborsóra gondoltam. Mindig is szerettem a töltött cukorborsót. Martha tette ezt velem. Energiával telten kipattantam az ágyból, hogy lemenjek és elújságoljam a hírt anyunak, aki, ha az esküvőm terveiről volt szó, ingadozott a lelkes segítő és a reménytelen zavarodott szerepe között. Tudtam, hogy tetszeni fog neki ez a csavar, mert bár most tele van szorongással, a szíve mélyén ő egy nagyon humoros, vállalkozó szellemű ember. De ahogy leértem a lépcső aljára, láttam, hogy a nappaliba vezető ajtó – az utóbbi időben szokásos módon – zárva van. Hallottam a szüleim feszült vitatkozásának tompa hangját, a tárgy pedig nem is lehetett más, mint széthulló házasságuk jelenlegi állapota. És az, hogy ki volt ezért a felelős. A töltött cukorborsónak még várnia kell. Nem akartam egyáltalán részt venni ebben, ezért sarkon fordultam és visszamentem a szobámba, a ház egyetlen drámamentes övezetébe. Már túl késő volt ahhoz, hogy elmenjek egy filmet megnézni a moziba, vagy kávézni, netán beugrani a könyvesboltba, ráadásul a nyugalmam szigete –

a cowboyom – is még a végeláthatatlan oklahomai autópályán vezetett hazafelé. Nem maradt más csábító ötletem, ezért belemerültem egy tele kád forró vízbe, amibe a kelleténél jóval több aromaterápiás olajat öntöttem. Belemásztam, hátradöntöttem a fejem, becsuktam a szemem, beszívtam a rozmaring és a levendula illatát, és minden erőmmel megpróbáltam elhessegetni azt a nyomasztó érzést, hogy a szüleim helyzeté ennél már csak sokkal rosszabb lesz. Semmit nem javult azóta, hogy Marlboro Man megkérte a kezemet. Az egyetlen kérdés már csak az maradt, hogy a katasztrófa az esküvő előtt, alatt vagy után fog-e beütni. Ott ültem este a meleg, simogató vízben, próbáltam kimasszírozni a formálódó csomókat a feszült vállamból, és mindent megtettem, hogy ne veszítsem el a józan eszem.

Másnap este Marlboro Man értem jött, pontosan egy hónappal az esküvőnk előtt. Egyetlen külön töltött este is már sok volt a szívünknek, ezért elképesztően szoros öleléssel üdvözöltük egymást. Feltöltötte a lelkemet, ahogy a karjai körülfogtak… és ahogy az erejét kihasználva majdnem mindig felemelt a földről. Nagyon erős, független nőnek akartam tűnni, ezért is lepődtem meg folyamatosan, hogy mennyire szeretem, szó szerint is, ha levesznek a lábamról. Egyenesen a naplemente felé tartva autóztunk, és pont akkor értünk a birtokra, amikor az égbolt lazacszínből karmazsinvörösre váltott, én pedig hatalmas sóhajjal nyugtáztam a látványt. Életemben nem láttam még ennyire tökéletesen gyönyörűt. Marlboro Man furgonjának belseje fénylett a színektől, a préri füve táncolt az esti szellőben. A dolgok másként működnek vidéken. A föld nem csupán egy puszta földdarabot jelent, ahol élek, itt az is önálló életet él. Szívdobogása van. A vidék látványa teljesen elállítja a lélegzetemet. A lapos legelők hatalmas kiterjedése, a felhők határtalan sokasága. Spirituális élményt jelent ennek része lenni. Körülnéztem, és észrevettem, hogy Marlboro Man másik úton halad, mint amin általában szoktunk. – Oda szeretném adni az esküvői ajándékodat – mondta, még mielőtt esélyem lett volna megkérdezni. – Nem tudok egy hónapig várni, hogy odaadhassam. A pillangók csak úgy röpködtek a gyomromban. – De… – dadogtam. – De én még nem vettem meg a tiédet. Marlboro Man a kezemre tette a kezét, miközben továbbra is egyenesen az utat nézte, és csak ennyit mondott: – De igen… – Ezzel a szájához emelte a kezemet, megcsókolta, engem pedig vajpuhává olvasztott a hatalmas Ford furgonban. Jó néhány kanyart vettünk az úton, és próbáltam beazonosítani, hogy vajon jártam-e már erre. Végül, ahogy lebukott a Nap a horizonton, egy öreg pajtát láttam meg. Marlboro Man mellé hajtott és megállt. Zavarodottan néztem körbe. Egy pajtához hozott? – Mit… mit csinálunk itt? – kérdeztem. Marlboro Man nem válaszolt. Leállította a furgont, felém fordult… és mosolygott. – Mi lesz az? – kérdeztem Marlboro Mant, amikor mindketten kiszálltunk és a pajta felé indultunk. – Majd meglátod – tért ki a válasz elől. Nem játszotta ki az ütőkártyáját. Ideges voltam. Mindig utáltam az ajándékozó előtt kinyitni az ajándékot. Kellemetlenül éreztem magam, mintha egy sötét szobában ülnék egy világító reflektorral a fejem felett. Feszélyezett az egész helyzet. Meg akartam fordulni, hogy elfuthassak. Hogy elbújjak a furgonjában. Vagy a réten. Hogy meglapuljak néhány hétig. Nem akartam esküvői ajándékot. Meglehetősen különc voltam ebben. – De… de… – fogtam bele, próbáltam kihátrálni. – De nekem még nincs meg a te ajándékod. – Nem mintha bármivel is eltéríthettem volna a tervétől. – Ne aggódj miatta! – válaszolt Marlboro Man, közben átkulcsolta a derekamat. Annyira jó illata volt, hogy mélyen beszívtam. – Ráadásul ezen osztozhatunk is. Ez furcsa, gondoltam. Minden kósza ötlet, ami az eszembe ötlött fényes karkötőről, csillogó nyakláncról és más csecsebecséről, hirtelen szertefoszlott. Hogyan tudnánk osztozni egy gyémánt

karkötőn? Talán vett egy olyan nyakláncpárt, ahol a két részből összeilleszthető medál felét különkülön hordjuk, gondoltam, habár ez nem volt túl valószínű, ám Marlboro Man garantálta a meglepetéseket. Még mindig a pajta felé haladtunk. Talán egy bútor, például egy kanapé a közös házunkba, amin együtt dolgozunk. Ó, hát nem lenne csodás ajándék?! Egy kanapé? Fogadjunk, hogy marhabőrrel lesz bevonva, gondoltam, vagy valamilyen régi westernbrokáttal. Mindig is szerettem azokat az anyagokat a régi John Waynefilmekben. A lábai pedig talán ökörszarvból vannak! Ennek bútornak kell lennie! Lehet, hogy egy új ágy. Az ágy, ahol a világ csodája megtörténik, ahol a gyerekeink – egy vagy hat – megfogannak, ahol a préri lángra lobban a vágytól és a szenvedélytől, ahol… Vagy lehet, hogy egy kiskutya. Ó, hát persze! Biztos az lesz, mondogattam magamban. Lehet, hogy egy kutyus, egy mopsz, megemlékezve az első kiborulásomra előtte! Ó, édes istenem! Pótolja Puggy Sue-t. Kivárta, hogy elég közel legyünk az esküvőhöz, azt azonban nem akarta, hogy még nagyobbra nőjön, mielőtt nekem adja. Ó, Marlboro Man… ez a legromantikusabb gesztus, amit valaha értem tettél, ennél tökéletesebb meglepetést elképelni sem tudtam volna! Egy mopsz lenne a tökéletes kapocs a múltam és a jelenem közt, örök és szőrös emlékeztetője a régi életemnek a golfpályán. Marlboro Man kitárta a pajta hatalmas ajtaját, beleállt a vakító fénybe, az én szívem pedig elkezdett hevesen kalapálni. Alig vártam, hogy megérezzem a kiskutya illatát. – Boldog házasságot! – mondta kedvesen, és miközben nekidőlt a pajta falának, a szemével középre irányította a tekintetem. A szemem lassan hozzászokott a fényhez… és lassan felfogta, hogy mi van előtte. Nem egy mopszli volt. Nem egy gyémánt, egy ló vagy egy csillogó arany karperec… vagy egy turmixgép. Nem is egy kanapé. Nem egy lámpa. Ellőttem állt szénába beágyazva egy élénkzöld John Deere fűnyíró traktor. Átvitt értelemben és szó szerint is ciripeltek a tücskök a háttérben. Az eljegyzésünk óta vagy századszorra világosodtam meg, hogy mégis mire vállalkoztam. Belém hasított a megálmodott gyémánt karkötő hiánya, de nagyon igyekeztem leplezni az érzéseimet. Viszont mélyen elgondolkoztam. Egy farmon csak ilyenek lesznek az ajándékok? Lehet, hogy a mezőgazdaságban egészen más esküvői ajándékok vannak? Az első házassági évfordulóra tapétát vagy… motorolajat fogok kapni? A másodikra gyapjút vagy damilt a szegélynyíróhoz? Ezeket is hozzáadtam a még megfejtendő dolgok listájához.

19. fejezet ISMERETLEN VIZEKEN Miután túl voltunk az esküvői ajándékon is, Marlboro Mannek és nekem már csak egy teljesítendő feladatunk árválkodott a listán, még mielőtt ráfordultunk volna az oltárhoz vezető célegyenesre, mégpedig a házasság előtti tanácsadás. Ez az episzkopális egyház előírása volt, és egyórás összejövetelekre kellett járni ahhoz a már visszavonult paphoz, aki egykoron vezette a templomunkat, és egy ideje helyettesítőként besegített. Persze, értettem a logikát abban, hogy esküvő előtt beszélgessünk egy egyházi személlyel. Még a házasság szentesítése előtt szeretnének megbizonyosodni arról, hogy a pár felfogja a (remélhetőleg) örökre szóló eskü fontosságát és jelentőségét. A házasulandóknak ötleteket akarnak adni az elmélkedésre, a mérlegelésre és a tisztánlátásra. Biztosak akarnak lenni, hogy nem küldenek két fiatal szerelmest az elkerülhető családi katasztrófába. De a gyakorlatban nagyon kellemetlen egy óra volt ez, amit egy aranyos pappal szemben ülve töltöttünk, aki nagyon helyesen akart viselkedni és a helyes kérdéseket akarta feltenni, de szemmel láthatóan már nem érzett rá a házasság intézetének savára-borsára. Valóságos lelki ámokfutás volt ez nekem. Nemcsak újra kellett gondolnom olyan alapvető kérdéseket, amiken már vagy ezerszer átrágtam magam, hanem néznem kellett, ahogy Marlboro Man, a halk, szégyenlős vidéki srác megemészti és válaszol egy teljesen ismeretlen pap kérdéseire olyan témákról, mint a szerelem, a vonzalom és az elkötelezettség. Udvarias és tiszteletteljes volt, de én nagyon sajnáltam. Ezekről a dolgokról egy cowboy nem szívesen beszélt egy harmadik személlyel. – Mit tennél, ha Ree súlyosan megbetegedne? – kérdezte Johnson atya Marlboro Mantől. – Nos, atyám, gondját viselném – válaszolta. – Ki végzi majd a konyhai feladatokat? Marlboro Man mosolygott. – Ree nagyon jó szakács – felelte. Büszkén kiegyenesedtem a székemben, és próbáltam nem emlékezni a kagylószószos linguinére, a pácolt rostélyosra és a jó szándékkal elkészített többi ételre, amit a kapcsolatunk elején tönkretettem. – És a mosogatást? – folytatta Johnson atya, és nekem bevillant Gloria Steinem meg az egész nőfelszabadítási mozgalma a hetvenes évekből. – Gondolod, hogy segíteni fogsz benne? Marlboro Man végighúzta a tenyerét borostás állán, és kivárt. – Persze – bólintott. – Igazából nincs olyan téma, amiről ne ültünk volna le beszélgetni. – A hangja kedves volt. Udvarias. El akartam bújni egy lyukban. Inkább lettem volna gyökérkezelésen. Legyőztem volna a múltkori hatalmas préritüzet. Ennél minden csak jobb lehet. – Beszéltetek arról is, hogy hány gyereket szeretnétek? – Igen, atyám – válaszolt Marlboro Man. – És? – noszogatta Johnson atya. – Én hatot szeretnék – jelentette ki, és férfias mosoly jelent meg az arcán. – És Ree? – kérdezte Johnson atya. – Ő csak egyet – mondta Marlboro Man, és megfogta a térdemet –, de még dolgozom az ügyön. Johnson atya összeráncolta a szemöldökét. – Hogyan oldjátok meg Ree-vel a konfliktusokat? – Igazából… – válaszolt Marlboro Man –, az igazat megvallva, nem volt még sok vitánk, amit megbeszélhettünk volna. Kitűnően kijövünk egymással. Johnson atya a szemüvege fölött nézett rá. – Biztos, hogy valami csak eszedbe jut. – Tudni akart a szennyesről.

Marlboro Man enyhén koppantott a csizmájával Johnson atya teljesen steril szobájának padlóján, és egyenesen a tisztelendő szemébe nézett. – Egyszer leesett a lóról, amikor lovagolni mentünk – kezdte –, ez kicsit felidegesítette. Nem olyan régen pedig elvittem magammal egy tűzhöz, ami egy kicsit rázós lett… – Marlboro Mannel egymásra néztünk. Ez volt a legnagyobb „konfliktus” a kapcsolatunkban, és ez is kevesebb mint fél napig tartott. Johnson atya rám nézett. – És ezt a helyzetet hogyan kezelted, Ree? Megmerevedtem. – Öö… öö… – A papucsommal én is a padlót ütögettem. – Elmondtam neki, hogy milyen érzés volt, majd utána minden rendben volt. Utáltam minden egyes pillanatot. Nem akartam, hogy elemezzenek. Nem akartam, hogy csupa sablonkérdésekkel boncolgassák a kapcsolatunkat Marlboro Mannel. Csak kocsikázni akartam a furgonjában, hogy nézhessem a legelőket, majd este hozzábújhassak a kanapén egy film alatt. Ez meglehetősen jól ment nekünk, ez volt a mi kapcsolatunk. Johnson atya kérdései viszont védekezővé tettek, mintha nem lennénk tisztában azzal a felelősséggel, ami vár ránk a jövőben. Mintha nem gondolkodtunk volna a közös életünkről a nap minden percében. Nem lesznek ezek a dolgok teljesen természetesek a jövőben? Tényleg van értelme mindezt megbeszélni a legelején? De Johnson atya vallatása folytatódott: – Milyen életet szeretnétek a gyerekeiteknek? – Beszéltetek már a pénzügyi dolgokról? – Milyen szerepet játszottak a szüleitek az életetekben? – Volt már szó a politikai hovatartozásról? Az álláspontotokról a komoly témákban? A hitről? A vallásról? És a kedvencem: – Mit terveztek tenni annak érdekében, hogy hosszú távon tápláljátok egymás kreativitását? Erre aztán már végképp nem tudtam neki válaszolni. De a szívem mélyén valahogy tudtam, hogy a húsos mártásnak köze lesz ehhez. Semmi bajom nem volt Johnson atya kérdéseivel. Egy barátokkal eltöltött késő esti üvegezésre még jók lettek volna, hogy feloldódjon a társaság, de itt valahogy minden annyira idegen volt nekem és Marlboro Mannek, meg valószínű az összes párnak, akik szerették egymást, össze akarták kötni az életüket, hogy szerencsét próbáljanak együtt. Néhány kérdés egyértelmű volt, amiket már mi is végigrágtunk, és nem volt szükség a hivatalos megtárgyalásukra. Némelyik viszont túl korai volt, amit még nem kellett feltétlenül tudnunk egymásról, de az idő haladtával megtudtuk volna. Némelyik pedig fájóan homályos volt. – Mennyit tudtok egymásról? – Ez volt Johnson atya utolsó kérdése aznap. Marlboro Mannel egymásra néztünk. Még nem tudtunk mindent. Csak azt tudtuk, hogy együtt akarunk élni. Ez nem elég? – Én most a saját nevemben beszélek – kezdte el Marlboro Man. – Úgy érzem, tudok annyit, hogy biztos legyek, feleségül akarom venni Ree-t. – A kezét a térdemen nyugtatta, és a szívem kihagyott egy ütést. – A többivel… pedig majd útközben megbirkózunk. – Visszafogott magabiztossága megnyugtatott, és csak arra tudtam gondolni, vajon mennyi idő alatt tanulom meg az új fűnyíróm vezetését. Életemben nem vágtam még füvet. Ezt vajon tudta Marlboro Man? Lehet, hogy egy olcsóbb modellel kellett volna kezdenie. Johnson atya felállt, hogy elbúcsúzzon tőlünk a következő látogatásunkig. Felkaptam a táskámat a mellettem lévő székről. – Köszönjük, atyám – mondtam, miközben felálltam. – Még egy pillanat! – intett, és felemelte a kezét. – Adnom kell nektek egy kis feladatot. Pedig majdnem sikerült megszöknöm. – Azt akarom kideríteni, hogy mennyit tudtok a másikról – kezdte. – Szeretném, ha mindketten csinálnátok egy fotómontázst. Egy pillanatig értetlenül bámultam rá.

– Montázst? – kérdeztem. – Magazinokból és ragasztóval? – Szó szerint – bólogatott Johnson atya. – Nem kell nagynak vagy túl aprólékosnak lennie, egy sima papírlap is megfelel háttérnek. Szeretném, ha ráragasztanátok mindazt, amit a másikról tudtok. Hozzátok magatokkal jövő héten, és majd közösen megnézzük. Ez nem várt fejlemény. Elkövettem azt a hibát, hogy Marlboro Manre néztem. Szerintem még életében nem érezte magát annyira kellemetlenül, mint amikor rájött, hogy papírlapokkal és ragasztóval bíbelődve kell bebizonyítania valakinek, hogy mennyit tud arról a nőről, akit feleségül akar venni. Nagyon fegyelmezte a vonásait, hogy udvarias maradjon, de eleget tanulmányoztam már a gyönyörű arcát ahhoz, hogy tudjam, mi zajlik a felszín alatt. Annyira jól viselkedett ez alatt az egész felkészítés alatt! És ez – a montázsos házi feladat – a jutalma. Én mosolygós arcot öltöttem. – Biztosan jó szórakozás lesz! – lelkendeztem. – Akkor együtt leülhetünk valamikor a héten megcsinálni… – Nem, nem, nem… – tiltakozott Johnson atya, és széles mozdulatokkal meglengette a karjait. – Nem csinálhatjátok együtt! Az egésznek az lényege, hogy üljetek le, és minden zavaró tényezőt kizárva, egyedül csináljátok meg. Johnson atya úgy viselkedett, mint egy borzalmasan főnök. Kezet ráztunk, megígértük, hogy a következő héten hozzuk a montázsokat, és kimentünk a parkolóba. Ahogy kitettük a lábunkat a templom ajtaján, Marlboro Man a fenekemre csapott egyet. – Aú! – kiáltottam, ahogy terjedt a csípős érzés. – Ez meg mire volt jó? – Csak a szokásos keddi elpáholás – válaszolt Marlboro Man. Mosolyogtam. Mindig is szerettem a keddeket. Beugrottunk a furgonba, és Marlboro Man elindította a motort. – Hé – mondta, majd felém fordult –, tudsz kölcsönadni magazinokat? – Kuncogtam, ahogy elhajtottunk a templom mellett. – És hasznát venném egy kevés ragasztónak is – tette hozzá –, nem hiszem, hogy lenne otthon.

Az

esküvő szervezése villámtempóban zajlott. Kiválasztottam a tortát, megvettem a cipőt, véglegesítettem a menüt, elküldtem a countryzenekarnak az előleget, és kirángattam anyut a házassági válságából legalább annyi időre, hogy találkozhassunk a virágkötőkkel, mert még meg kellett beszélni az orchideákat és a százszorszépeket. Lánybúcsúztató vendégségekbe jártam a szüleim barátaihoz, akiknek halvány sejtésük sem volt, hogy a régi cimborának romokban hever a házassága. Elkezdtem a holmimat csomagolni, hogy az új otthonomba költözzek a birtokra, ahogy tettem akkor, amikor Chicagóba készültem hosszabb időre. Annyira bizarr volt a tudat, hogy nemsokára életem szerelmével fogok együtt élni, miként az is, hogy gyerekkorom otthonát utoljára fogom elhagyni. Elmentem vacsorázni Ga-Gával, Delphiával, Dorothyval és Ruthie-val, és magamba szívtam minden kisvárosi csacsogást, mintha az új környezetben majd ezen múlna az életem. Szerettem azokat a vacsorákat. A rántott csirkemellnek még sosem volt ilyen jó íze. Közben pedig Marlboro Man inaszakadtáig dolgozott. Ahhoz, hogy elmehessünk a háromhetes ausztrál nászútra, rengeteg dolgot kellett elintéznie a farmon. A marhák hagyományosan több hétig elhúzódó szállítását is be kellett sűríteni szűk két hétbe. Én is megéreztem, hogy minden erejével a munkára koncentrált. Kevesebbszer hívott, és nagyobb időközönként, ráadásul jóval korábban kelt a szokásosnál. És amikor esténként felhívott, hogy a fülembe súgjon egy édes „jó éjszakát!”, hallottam, hogy a hangja sokkal karcosabb és fáradtabb. Őrülten hajtotta magát. Ráadásul a levegőben lógott elkészítendő házi feladatunk, a montázs. Hétfő este volt, másnap kellett menni az összejövetelre Johnson atyához, de tudtam, hogy még csak hozzá sem szagolt egyikünk sem a feladathoz. Túl sok minden zajlott így is. Túl sok szarvasmarha, túl sok esküvői döntés, túl sok kellemes film Marlboro Man kirojtosodott bőrkanapéjáról. Volt elég szenvedély közöttünk, amivel meg kellett birkóznunk, amikor együtt voltunk, ugyanakkor Johnson atya

kihangsúlyozta, hogy nem dolgozhatunk a montázsunkon egymás jelenlétében. Nekem nem volt gond, hogy leüljek magazinokkal és egy ollóval, mert mindent tökéletesen akartam megcsinálni. Bűn lett volna azonban a közösen töltött időt erre pazarolni. Ám mégsem szerettem volna másnap üres kézzel menni a találkozóra, úgyhogy hétfőn este bevackoltam magam a szüleim házába, és elhatároztam, hogy addig nem jövök elő, amíg nem fejeztem be a Johnson atyának szánt „Mennyire ismered jól a vőlegényed?” montázst. Kinyitottam a tárolót, és felmarkoltam a kezembe kerülő legrégebbi magazinokat, amiket találtam. Vogue. Golf Digest. És Phoebe Catesszel a címlapon egy Seventeen. Tökéletes. Garantáltan aranybányára bukkantam. Ez akkora marhaság, gondoltam, amikor hangosan megcsörrent a telefon a szobámban. Csak Marlboro Man lehet. – Halló? – szóltam bele. – Szia! – mondta. – Mit csinálsz? – A hangja alapján nem volt a topon. – Ó… semmi különöset – válaszoltam. – És te? – Hát… – fogott bele. A hangja vontatott és komoly volt. – Van egy kis problémám. Nem tudtam mindent Marlboro Manről. De annyira már ismertem, hogy tudjam, valami nincs rendben.

– Mi a baj? – kérdeztem, miközben átlapoztam egy amerikai focis képet a szerelmem egyetemi csapatáról a Seventeen magazin egy régi példányában. – Hát, pár marhaszállító kamion érkezett most meg – ecsetelte a helyzetet, próbálva túlkiabálni a háttérben lévő állatok többszólamú szimfóniáját. – Csak holnap este kellett volna ideérniük, de korán jöttek… – Jaj, ne… ez szívás! – jegyeztem meg, de nem nagyon tudtam, hogy hova akar kilyukadni. – Ezért ma egész éjszaka velük kell dolgoznom, hogy majd elszállíthassuk őket… és mire végzek, a városban az üzletek már zárva lesznek – hadarta. – Viszont a találkozónk holnap reggel tízkor van Johnson atyával. Arra gondoltam, hogy holnap reggel nagyon korán átmennék hozzád, hogy ott megcsinálhassam – mondta Marlboro Man, de alig hallottam a sok bőgésen keresztül. – Biztos vagy benne? – kérdeztem. – És hánykor jönnél? – már felkészültem a legrosszabbra. – Hat körül – felelte –, úgy épp elég időm lenne arra, hogy még indulás előtt elkészüljek. Hatkor? Reggel? Jaj, gondoltam. Már csak egy hetem maradt, hogy aludjak. Csak az ég tudja, hogy az esküvő után mikor kell majd kelnem reggelente. – Oké – egyeztem bele, a hangomban egy kis bizonytalansággal. – Akkor reggel találkozunk. Ja, és figyelj… ha azonnal nem nyitok ajtót, akkor biztos lehetsz abban, hogy éppen súlyt emelek, vagy valami hasonló. – Vettem… – Marlboro Man értette a humort. – És nem ám megerőlteted vagy meghúzod magad! Kevesebb mint egy hét van az esküvőnkig. A gyomromban csak úgy szálltak a pillangók, ahogy letettem a telefont, hogy folytathassam a montázsomat. Eldöntöttem, hogy nagyon pöpec lesz, ugyanúgy, mint hatodikos koromban, amikor hasonló összeállítást kellett magunkról csinálni Mrs. Stinsonnak. Akkor több mint egy hetet töltöttem azzal, hogy kibelezzem az összes régi balettos magazint, felragaszthassam Gelsey Kirkland, Mihail Barisnyikov és egy csomó csodált balettóriás képét. A kimaradt felületeket és a szegélyeket pedig balettcipők, tütük, tiarák, balett táskák és lábszármelegítők képeivel díszítettem. Akkor mindenem a balett volt, ami ki is tartott az iskola végéig. Egészen addig lekötötte minden percemet, amíg nem kerültek a fiúk a képbe, de akkor is küzdeniük kellett az időmért, az energiámért és a figyelmemért. Éjszakába nyúlóan dolgoztam rajta, felidéztem a múltamat, ahogy a nagy szerelmemről készítettem a kollázst, és édesen kesernyés nosztalgiát éreztem a hatodikos korom iránt, amikor a balettos montázson dolgoztam, vagy a hetedikes, nyolcadikos emlékeim iránt, amikor az egyetlen gondolatom az volt, hogy másnap milyen színű pólót gyűrjek a Lee farmerba, a szüleim még együtt voltak, és szerelmesek voltak egymásba. Amikor még áldás volt a tudatlanság, hogy a széthulló családom majd ennyire fájni fog. Csak csináltam, csak csináltam, és mielőtt még észrevettem volna, már el is készültem a

montázzsal. Még szédültem a ragasztó szagától, de elkészült a mesteri összeállítás, amiben lovakról és amerikai fociról voltak képek, no és – persze csak udvariasságból és merő véletlenségből – Marlboro cigarettareklámok is. Voltak még Ford furgonokról és zöld legelőkről is fotók, igazából minden szerepelt azon a montázson, aminek egy kicsit is köze volt a vidéki élethez. Még egy csörgőkígyó is, mert Marlboro Man irtózott a kígyóktól. Kép a sötét, csillagos égről, mert kisgyerekként félt a sötéttől. Voltak még Dr Pepper üdítősdobozok, csokitorta, John Wayne, akinek az arcképei melengették a szívemet a ’80-as évek Golf Digest reklámjaiban. Egész jól sikerült a montázsom, habár hiányoztak róla a kevésbé látható – a fontos – dolgok, amiket tudtam Marlboro Manről. Hogy minden áldott nap hiányolta a bátyját, Toddot. Hogy társasági eseményeken nagyon szégyenlős. Hogy ismerte a Biblia kevésbé ismert történeteit, nem Sámson és Delila vagy Dávid és Góliát történetét, hanem az elfeledett részeket, amelyekre egy magamfajta lapozgató soha rá nem bukkant volna. Vagy hogy hétéves korában egy vásári bújócska alatt egy komposztládába rejtőzött el, ahová beszorult, és a tűzoltóknak kellett kiszabadítaniuk. Vagy hogy utálta a hosszú tésztákat, mert túl bonyolult volt enni őket. Hogy kedves volt. Gondoskodó. Komoly. Erős. A montázs nem volt teljes, hiányoztak róla a fajsúlyos dolgok. De meg kellett elégednem ennyivel. Már fáradt voltam. A telefon éjfélkor megszólalt, amikor éppen kármentesítettem az ágyamat a papírcafatoktól, az ollótól és a ragasztótól. Marlboro Man volt, aki akkor ért haza, miután 250 marhát elhelyeztek. Csak jó éjszakát akart kívánni. Ezt életem végéig szeretni fogom benne. – Mit csináltál egész este? – kérdezte. A hangja érdes volt, elcsigázott. – Most fejeztem be a házi feladatot – válaszoltam a szememet dörzsölve, hogy láthassam a montázst az ágyamon. – Ó… ügyes vagy! – mondta. – Mennem kell aludni, hogy reggel korán átmehessek, és megcsinálhassam… – a hangja szinte elhalt. Szegény Marlboro Man, nagyon sajnáltam. Egyik oldalon a tehenek, a másikon Johnson atya, egy hét múlva az esküvőnk, hogy utána háromhetes vakációra mehessünk egy másik kontinensre. Tényleg már csak az hiányzott az életéből, hogy régi Seventeen magazinokat lapozgasson szájfények és Sun-In hajsprayk fotóit keresve. Nem is beszélve a ragasztóval való viaskodásról. A gondolataim száguldoztak, majd azt mondtam, amit a szívem diktált: – Figyelj! – kezdtem bele briliáns ötletembe. – Van egy tervem. Csak aludjál holnap reggel, olyan fáradt vagy… – Ugyan, semmi baj – tiltakozott. – Meg kell csinálnom a… – Megcsinálom helyetted a montázst! – vágtam közbe. Ez tűnt a tökéletes megoldásnak. Marlboro Man kuncogott. – Szó sem lehet róla! Megcsinálom majd én magam. – Nem, komolyan! – csökönyösködtem. – Csak bízd rám! Nekem minden itt van kéznél, ráadásul lendületben vagyok. Kevesebb, mint egy óra alatt összedobom, így mindketten tudunk aludni legalább nyolcig. Mintha életében valaha is aludt volna nyolcig… – Nem… legyen inkább az eredeti! – vélekedett. – Akkor reggel találkozunk… – De… de… – próbáltam újra. – Akkor legalább én aludhatnék nyolcig. – Jó éjt… – Marlboro Man el is halkult, lehet, hogy a kagylóval a kezében aludt el. Úgy döntöttem, nem veszem figyelembe a tiltakozását, így a következő órámat a montázsával töltöttem. Szívem-lelkem beletettem, jó mélyre leástam, hogy kimeríthessem minden emlékemet, csak hogy elcsodálkozhassak, milyen jól ismerem magamat. Közben, persze, párszor felnevettem, ha eszembe jutott, hogy valójában Marlboro Man házasság előtti házi feladatát csinálom, amit egy lelkész kötelezően előírt, ha komolyan össze akarunk házasodni. Nagy volt az esély arra, hogy kimerültségében reggel elalszik, de így legalább nem kell üres kézzel átlépnie Johnson atya irodájának küszöbét.

Másnap hajnalban Marlboro Man kopogására ébredtem. Ízig-vérig farmer, tartja a szavát. Ha azt mondja, hogy hatra jön, akkor hatkor itt is lesz. Tudhattam volna. Kevesebb mint öt órát aludt.

Lebotorkáltam a lépcsőn, és igyekeztem úgy tűnni, mint aki nem hét másodperccel előtte kelt fel. Kinyitottam az ajtót, és ott állt a Wranglerben, elképesztően csábítóan festett egy alváshiányos emberhez képest. Kedves mosolyához méretesre duzzadt szemhéjak társultak, amitől úgy festett, mint egy kisfiú, persze, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a haja acélszürke. A gyomrom izgatottan összerándult a látványától. Azon gondolkoztam, eljön-e valaha is az az idő, amikor már nem így fogok reagálni rá. – Jó reggelt! – üdvözölt, és már be is lépett az ajtón, hogy a nyakamba fúrhasson az orrával. Borostája ezernyi tűhegyes szőrszála dörzsölte a bőrömet. Közölte, hogy készen áll a montázsra. Mosolyogtam, ahogy felfelé lépkedtünk a lépcsőn. Nyílegyenesen a fürdő felé vettem az irányt, ahol megszállott módjára fogat mostam. Pizsamában voltam. A szemeim bedagadva. Kétszer annyinak látszottam, mint ahány éves voltam. Végre kibotorkáltam a szobámba, valamivel csinosabban, legalábbis amennyire reggel hatkor ki lehet nézni. Marlboro Man az ágyam mellett állva vizsgálta a kezében tartott két montázst. – Ó, most nagy bajban vagy! – jelentette ki, feltartva a helyette elkészített lapot. – Bajban? – mosolyogtam. – Veled vagy Johnson atyával? – Mindkettőnkkel – mondta, majd elkapott, hogy az ágyra húzhasson. – Nem kellett volna helyettem megcsinálnod! Nevettem, és próbáltam a szorításból kitekeredni. Csiklandozta a bordáimat. Sikítottam. Három másodperccel később, amikor már úgy gondolta, hogy eleget büntetett, felültünk és a fejünket a párnának döntöttük. – Tényleg nekem kellett volna megcsinálnom, nem neked. – Nem tudtam aludni – mondtam. – Kellett valami kreatív elfoglaltság. Marlboro Man rám nézett, látszólag nem tudta, hogy megcsókoljon, megköszönje… vagy még tovább csikizzen. Nem adtam neki választási lehetőséget, inkább felkaptam a montázst, hogy megmutogassak neki mindent, hogy ne érje meglepetés a találkozón. – Egy doboz cigaretta – mondtam –, mert a főiskolán dohányoztam. – Aha – bólintott –, ezt tudtam. – Itt egy pohár fehérbor – folytattam –, mert… szeretem a fehérbort. – Igen, észrevettem – válaszolt Marlboro Man. – De… nem lesz ezzel gondja Johnson atyának? – Ugyan… – tiltakoztam. – Episzkopális. – Talált, süllyedt! Folytattam a többivel, rámutattam a kedvenc árnyalatú türkizemre egy szövetdarabon… egy mopszra… egy Hershey’s Kiss csokira. Nézte és figyelmesen hallgatta, hogy felkészüljön Johnson atya keresztkérdéseire. Ám szépen lassan a kora reggel és az ágyam melege túl csábító lett, így inkább bebújtunk a takaró alá, ahol a kezeink és a lábaink kibogozhatatlanul tekeredtek mindenfelé. – Azt hiszem, szeretlek – súgta érdes hangján, a szája majdnem a fülemhez ért. A karjaival még jobban szorított, szinte elnyelt teljesen. Épp időben keltünk fel, hogy odaérjünk tízre a találkozóra. Viszont Johnson atya alig ment bele a montázsok részleteibe, hiába volt az a sok magolás az utolsó pillanatban. Ehelyett inkább végigjártuk az épületet, így is felkészülve a próbákra. Bármennyire is kedveltem Johnson atyát, leírhatatlanul izgatott voltam, hogy végre elérkeztünk az utolsó hivatalos összejövetelünkhöz, vagyis hamarosan a tárgyra térhetünk, és összeadhat minket. Johnson atya próbáit sikeresen vettük… igaz, volt némi bűntudatunk, hogy csaltunk a házi feladattal. De nem maradt idő arra, hogy bűnösnek érezzük magunkat, mert az esküvőig már csak öt nap volt hátra.

20. fejezet MICSODA ÉGÉS! Kilométer

hosszú volt még az esküvőig elintézendő feladatok listája. Ajándék a koszorúslányoknak, ebédek, menüvel kapcsolatos döntések… és az erőlködés, hogy minden boldog és békés legyen a szüleim között, akik már képtelenek voltak felmérni a helyzetet, hogy a köztük lévő feszültség minden eddiginél elviselhetetlenebb. Ezer sebből vérzett már a házasságuk, és napról napra egyre rosszabb lett. De a remény hal meg utoljára, ezért optimista voltam, hogy a közelgő házasságom valahogy talán változtat az érzéseiken, megmenti a kapcsolatukat, minden helyreáll, és erre az egészre csak rossz álomként fogunk visszagondolni. De elvesztették uralmukat a repülő felett, ami így sebesen zuhanni kezdett. Csak abban reménykedtem, hogy nem csapódik földnek, mielőtt még végigmennék a templomon. Marlboro Man előkészületei hasonlóan komplikáltak voltak. Nemcsak háromhetes nászutunk idejére kellett elintéznie a farmmal kapcsolatos rengeteg feladatot, de véglegesítenie kellett a nászút programjait is, amit teljes egészében ő szervezett. Ráadásul ingajáratban járt a szüleim házához, hogy elszállítsa a dobozokat, a szatyrokat a cuccaimmal a házunkba, ahol friss házasként nemsokára megkezdjük a közös életünket. Egy lerobbant kis ház volt, alig nagyobb száz négyzetméternél, a nagy sárga téglás ház mögött, amit néhány hónappal korábban kezdtünk el felújítani. Mivel a kisebb ház több mint húsz éve volt lakatlan, a szabadidőnk nagy részét azzal töltöttük, hogy töviről hegyire kitakarítsuk, kicseréljük a tetőcserepeket, helyrepofozzuk a kis fürdőszobát meg a konyhát, hogy a nászút után azonnal beköltözhessünk. Ez a ház a birtok sokkal központibb helyén volt, mint Marlboro Mané, innen közelebbről figyelhettük a nagy ház építkezésének folyamatát. Így, amikor majd a téglás házba költözünk be, lesz majd egy kisebb épület a vendégeknek. Tökéletes pihenő nagymamáknak és testvéreknek. Tökéletes pizsamaparti helyszín a gyerekeknek. Ez lesz az új otthonunk, ez a száz négyzetméteres romos ház, és mellette a nagyobb, a félkész, kétemeletes. És hozzá tartozik a lerobbant, kopott színű ól a telek hátuljában. A régi, de ép szerkezetű istálló. A túlburjánzott növényzet. A letört faágak a kertben. Rengeteget kellett dolgozni, és megállás nélkül. Csak rajtunk múlt, hogy úgy nézzen ki, ahogy kell. De a miénk volt, és szerettük. Mivel nem volt sok tapasztalatom a vidéki életről, ezért úgy tekintettem kis birtokunkra, mint egy darab mennyországra. A helyre, ahol Marlboro Mannel élhetjük romantikus, idilli életünket. Ahol minden reggel teheneket fogok fejni a rakott szoknyámban, pont olyanban, amit még ’83-ban vettem a The Limitedben. A madarak meg boldogan csiripelnek majd az ablakpárkányon, amíg mosogatok. A hely, ahol a Nap mindig keleten kel és nyugaton megy le. Ahol nem történik semmi csalódást keltő, szomorú, ijesztő vagy tragikus esemény. Legalább a Nappal kapcsolatban nem tévedtem…

Az esküvő hetébe léptünk, addigi életem legfontosabb hetébe, magasan verte a győzelmemet az egyetlen szépségversenyen, amin indultam. Ez az a hét, amelyik mindent megváltoztat. Búcsút intek a múltamnak. A golfpályáknak, a felhőkarcolók lakásainak és a városi padlásszobáknak. Búcsú a buliknak. A kapucsínónak. A könyvesboltoknak. De a szerelem túlságosan vakká tett, hogy mindez érdekeljen. Újjászülettem, amióta Marlboro Man az életembe lépett. A fesztelensége és a kendőzetlen szenvedélye megszabadított a cinizmusom kötelékétől, mivel korábban azt gondoltam, hogy a szerelemért robotolni és szenvedni kell. Belovagolt az életembe egy foltos szürke lovon, és megszabadította a szívemet a makacsságtól. Megtanított arra, hogy ha szeretsz valakit, akkor azt ki is mondod. És arra is, hogy ha a szív ügyeiről van szó, akkor a játszmák csak a pattanásos tizenhat

éveseknek valók. Egészen eddig én is ilyen voltam. Egy álarc mögé bújt gyerek, egy kiábrándult felnőtt, aki úgy nézett a szerelemre, mint a countryklub medencéjében úszkáló Marco Polósok hadára. Amikor utánam úsztak, én elúsztam. És bármit is csináltunk, mindig leégve, megtépázva, lesújtva másztunk ki a medence partjára. Senki nem győzhetett. Marlboro Man húzott ki a vízből, tekert törölközőt megfáradt vállaimra, és vitt el egy olyan világba, ahol a szerelemnek semmi köze a versenyzéshez, a sporthoz és a taktikázáshoz. Kimondta, hogy szeret, amikor kedve volt és amikor rágondolt. Soha nem keresett kifogást, hogy ne tegye. Ez volt az esküvőm hete. Anyu örült, amiért minden lehetőséget megragadhat, hogy elmeneküljön a saját házassága összecsapásaitól és feszültségétől, ezért az utolsó napokban lefoglalta magát a countryklub fogadásának elvarratlan szálaival. Betsy hazajött egy hétre a főiskoláról, úgyhogy anyuval ketten négyzeteket vagdostak ki kék és piros kendőkből, amiket megtöltöttek madáreledellel, és spárgával átkötve fellógatták őket. Elhozták a gyönyörűen becsomagolt ajándékokat a boltokból, és segítettek egytől egyig kibontani őket. Beszerezték a meglepetéseket a három koszorúslánynak, akik közül, természetesen, az egyik Betsy húgom volt, valamint közreműködtek Mike – aki a felbolydulás következtében már közel állt egy rohamhoz – lefoglalásában is. Figyeltek arra, hogy minden nem helybeli vendégnek legyen szállás foglalva a hotelban. És mostak helyettem. Én pedig elhatároztam, hogy elmegyek a kozmetikushoz. Szükségem volt egy kis kényeztetésre. Szükségem volt arra, hogy egy sötét szobában fekhessek, távol a csengőtől, a telefontól, a virágoktól és a spárgával átkötött kendőcskéktől. Már akkor, a húszas évem közepén is pontosan tudtam, hogy mikor állok közel a teljes kiboruláshoz. Kellett valami, amivel kiengedhetem a gőzt. Időpontot kértem egy egyórás hámlasztó kezelésre, és talán jobban örültem a kezelés hosszának, mint magának a kezelésnek, imádtam minden pillanatát. Az illóolajok illata betöltötte a szobát, halk afrikai spirituális zene szólt a háttérben. Tíz perc volt még hátra, amikor Cindy, a kozmetikus előrántott egy üveg speciális folyadékot. – Nos… – mondta halkan, miközben kinyitotta az üveg kupakját és egy vattapamacsért nyúlt –, ez… ez csoda. – És mi ez? – kérdeztem, de nem is igazán érdekelt a válasz, elég volt, hogy egy kicsivel tovább maradhattam a székben. Az afrikai zene megtette hatását. – Egészséges csillogást ad az arcodnak – felelte. – Meglátod, mindenki azt fogja kérdezni, hogy mitől nézel ki ilyen jól. Tökéletes az esküvődre. – Ez nagyszerűen hangzik! – lelkesedtem, és még jobban befészkeltem magam a kipárnázott műanyag székbe. A vattapamacs lassan simogatta az arcomat, a nyoma helyén enyhe hűvösséget éreztem. Végigment a homlokomon, le az orromon, az orcáim oldalán, át az államon. Ellazított, én pedig elolvadtam. És lassan álomba kezdtem szenderülni. Még egy órányi pihenéssel számoltam. De utána megéreztem az égést. – Aú! – szisszentem fel, és kinyitottam a szemem. – Cindy, itt valami nem stimmel! – Ó, na végre! – mondta Cindy teljes nyugalommal. – Elkezdted érezni a hatását? Másodpercekkel később komolyan fájdalmaim voltak. – De ez már több mint érzés! – panaszkodtam, azzal elkaptam a karfát, és úgy szorítottam, hogy a körmeim elfehéredtek. – Ezt pillanatokon belül abbahagyja… – nyugtatgatott a kozmetikus. – Csak működik a csoda… Az arcom olvadni kezdett. – Aú! Szedd le ezt az arcomról! Meg fog ölni! – Jól van, kedves… értem, értem – válaszolt Cindy, majd hirtelen elkapott egy vizes törlőkendőt, és letörölte a sósavat az arcomról. Végre csillapodni kezdett a borzalmas égés. – Atyám – lihegtem, és igyekeztem kedves maradni –, nem hiszem, hogy ezt még egyszer ki szeretném próbálni. – Nagyot nyeltem, és győzködtem az idegvégződéseimet, hogy hagyják abba a tüzelést. – Sajnálom, hogy csípett egy kicsit – magyarázta Cindy zavarodottan. – De holnap reggel hálás

leszel, amikor felébredsz. A bőröd friss és harmatos lesz. Ajánlom is, hogy úgy legyen, gondoltam, miközben kifizettem Cindynek a kínzást, majd kiléptem a kis szalonból. Az arcom zsibbadt, de nem a jó értelemben. Ahogy sétáltam a kocsim felé, megint utolért az esküvői aggodalmak árja: Mi van, ha nem működik a ruha cipzárja? Mi van, ha a zenekar nem jön el? Mi van, ha a ráknak kétes szaga lesz? Nem tudok polkázni. Milyen hosszú az út Ausztráliába? Vannak pókok abban az országban? Mi lesz, ha az ágyban skorpiók vannak? Úgy tűnik, a kozmetikai kiruccanásom nem nagyon oldotta a feszültséget. Aznap este Marlboro Mannel randira készültünk. Az esküvő előtti csütörtök volt, másnap került sor a próbavacsorára. Ez volt az utolsó kettesben töltött esténk, mielőtt kimondjuk a boldogító igent. Alig vártam, hogy láthassam. Nem találkoztunk két napja, negyvennyolc kínzó órája. Iszonyatosan hiányzott. Amikor a szüleim lábtörlőjére lépett, már mosolyogva nyitottam is az ajtót. Csodásán festett. Visszafogottan. Ellenállhatatlanul. Vigyorogva előrelépett, hogy megcsókoljon. – Csinos vagy – mondta gyengéden, majd hátralépett. – Kicsit megkapott ma a nap. Nyeltem egyet a szenvedésre gondolva, amit a kozmetikusnál éltem át délután, és a félelemre, hogy milyen lesz az arcom a jövőben. Inkább otthon kellett volna maradnom pakolni. Elmentünk moziba, csak Marlboro Man és én, mert vágytunk a nyugalomra a sötétségben. Sehol máshol nem találhattunk volna. A szüleim háza zsongott az emberektől, az ajándékoktól, a tervektől, míg Marlboro Mannél unokatestvérek portyáztak. A homályos moziterem volt az egyetlen csendes sziget, és mi ki is használtuk, hogy aznap este rajtunk kívül az egész helyiségben összesen egy pár volt. Úgy viselkedtünk, mint a tinik, akik szemérmetlenül egyre közelebb és közelebb bújnak egymáshoz, ahogy a film eseményei gyorsulnak. Én még tovább mentem. Rátekertem a lábamat az övére, és a kezemmel átkulcsoltam napbarnított felkarját. Marlboro Man a derekam alá nyúlt, a tűz pedig egyre izzott közöttünk. Két nappal az esküvőnk előtt egy sötét moziban estünk egymásnak. Ezek voltak életem addigi legromantikusabb pillanatai. Egészen addig, amíg Marlboro Man borostája nem karistolta érzékeny arcbőrömet, amitől összerándultam fájdalmamban. Amikor hazaértünk, egymást átölelve mentünk el a bejárati ajtóig. – Jobb, ha pihensz egy kicsit – javasolta. A gyomrom összeugrott. – Tudom – értettem egyet, majd még közelebb húztam magamhoz. – El sem hiszem, hogy mindjárt itt van. – Örülök, hogy nem költöztél Chicagóba – súgta Marlboro Man, és pajkosan kuncogott. Azzal a kuncogással, amelyik ebbe a bajba sodort engem. Emlékszem, hogy ugyanitt álltunk, ugyanebben a pozícióban, amikor megkért, hogy ne menjek el. Hogy maradjak és adjak magunknak egy esélyt. Még mindig nem hittem el, hogy hova jutottunk. Miután elköszöntünk egymástól, egyenesen a szobámba mentem. Be kellett fejeznem a pakolást… és meg kellett nyugtatnom égő arcbőrömet, mert percről percre kellemetlenebb volt. Belenéztem a fürdőszobai tükörbe, és az arcom olyan vörös volt, mintha leégtem volna. Valósággal lángolt a bőröm. Jaj, ne! Mit tett velem Cindy? És én mit tegyek? Hideg vízzel és arclemosóval megmostam az arcom, és újra a tükörbe néztem. Még rosszabb lett. Olyan vörös volt a fejem, mint egy rák. Tökéletes párosítás lesz a másnapi próbavacsorára tervezett meggypiros ruhához. És a szombati fehér ruhámhoz? Az egy másik történet. Úgy aludtam, mint a bunda aznap éjszaka, másnap kora reggel pedig úgy keltem, hogy csodás

négy másodpercig nem emlékeztem az előző napi arcápolási traumára, amelyen átmentem. Aztán gyorsan az arcomhoz nyúltam. A bőröm feszes és durva volt. Kipattantam az ágyból és a fürdőbe siettem, felkapcsoltam a villanyt és a tükörbe néztem, hogy felmérjem az arcom állapotát. A vörösség csillapodott, ezt azonnal észrevettem. Határozottan pozitív fejlemény. Bátorító. De közelebbről megvizsgálva láttam a hámló csíkokat az állam és az orrom körül. A gyomrom összerándult, aznap volt a próbavacsora. A nap, amikor nem csak a családommal és a barátaimmal találkozom, akiket nem zavarna a bőröm groteszk változása a legutóbbi találkozásunk óta, ebben biztos voltam. De rajtuk kívül ott lesz még sok, nagyon sok ember, akiket életemben nem láttam. Szomszéd farmerek, unokatestvérek, üzletfelek, Marlboro Man főiskolai barátai. Igaz, attól nem tartottam, hogy rögtön pontozni is fognak engem, de azért üdének akartam tűnni. Frissnek. Ragyogónak. Nem száraznak, érdesnek és gyulladtnak. Nem most. Nem ezen a hétvégén. Megvizsgáltam a kárt a tükörben, és arra jutottam, hogy a nukleáris anyag, amit Cindy az arcomra kent, valamilyen savas hámlasztó lehetett. Az égés jelentkezett először, és amit azt követően az arcbőröm csinálni szeretne, az logikus módon nem más, mint a hámlás. Ez nem jó jel. Nagyon-nagyon nem jó jel. De mi lenne, ha ezt a folyamot siettetném? Ha csak hagynám, hogy a lehető leggyorsabban megtörténjen. Szerettem volna egyedül maradni úgy negyvennyolc órára. Csak negyvennyolc órát akartam. Nem hinném, hogy ez nagy kérés. A kedvenc szemcsés hámlasztó arcradírért nyúltam, amivel sikerült túlélnem a főiskolai éveket is. Nem olyan durva szemcsés, mint a drogériákban kapható barackillatú fajták, de ahhoz éppen eléggé, hogy hatásos legyen és elvégezze a feladatát. Ez a jolly joker. Ennek működnie kell. Szerencsétlen arcomat először átmostam egy gyengéd tisztítóval, majd az ujjaimra nyomtam egy keveset az arcradírból… és hozzáláttam a hámlasztáshoz. Visszatartottam a lélegzetem. Fájt. Az arcom a kínok kínját élte át. Dörzsöltem és dörzsöltem, és közben azon gondolkoztam, hogy miért is léteznek arcápolási kezelések, ha ennyi szenvedéssel járnak. Jó ember vagyok, gondoltam. Templomba járok. Miért kell az arcomnak átélnie ezt? A nők életében az esküvő hetének boldognak kellene lennie. A szüleim házában kellene ugrándoznom határtalan boldogságomban egy csilivili portalanítóval a kezemben, hogy letörölgessem az ajándékokat, amik mostanra beterítették az egész házat. Sárgadinnyegolyókat kellene ennem, és a konyhában elcsevegni az anyámmal és a húgommal, hogy mindjárt itt a nagy pillanat. Nem gyönyörű ez a Waterford-váza? Óóó, hogy a torta milyen finom lesz! Ehelyett a fürdőszobában álltam fegyvert a fejemhez tartva, hogy az arcom utasításra kezdjen el hámlani. Letöröltem az arcom, és a tükörbe néztem. Az eredmény biztató volt. A hámlás enyhülni kezdett, és bár a bőröm kicsit piros volt a heves dörzsöléstől, de legalább a felhám halott darabkái nem repkedtek az arcomról, mint valami groteszk konfettik. Hogy megelőzzem a további száradást, jó vastagon bekentem a bőrömet arcápolóval. Csípett – mivel a krém izopropilt tartalmazott –, de az előző napi kínlódás után megbirkóztam vele. Ha az arcom idegvégződéseiről volt szó, akkor a fájdalomtűrésem egészen új határokat feszegetett.

Másnap

a templomi próbára háromkor kezdtem el öltözködni. A gyönyörű meggypiros kosztümömnek fekete varrása volt, a szoknyáját pedig elvittem egy varrónőhöz, hogy varrja föl szexis combközép magasságig – ez rossz szokásommá vált a túlzásba vitt Knots Landing sorozattól, amit a ’80-as években néztem. Meglehetősen karcsú voltam, felül nem voltam nagyon kipárnázva, a fenekem viszonylag feszes, de semmiképpen sem figyelemreméltó. Ha meg kell neveznem a kedvenc testrészemet, akkor az a lábam lett volna. Amikor beléptem a templomba, a nagymamám adott egy puszit, lenézett a lábamra és megkérdezte: – Idefelé elhagytad a szoknyád felét? A varrónő kicsit túlbuzgó volt. Megérkeztek a családtagok és a barátok is. Becky és Conell, mindketten ezer éve a barátaim és most a koszorúslányaim. Marlboro Man unokatestvérei és főiskolás barátai. És Mike. Az én drága bátyám, Mike, aki minden templomba lépőt megölelt, kezdve az aprócska idős hölgyektől a deltás

volt amerikai focistákig. Miközben John nagybácsikámat üdvözöltem, Mike kiszemelte a következő áldozatát, aki nem volt más, mint Marlboro Man éppen belépő főiskolai barátja, Tony. – Ho-ho-hogy hívnak? – Mike dörmögő hangja bejárta az egész templomot. – Helló, Tony vagyok – mondta Marlboro Man barátja, majd kinyújtotta a kezét. – Ö-ö-ö-örülök, ho-ho-hogy találkoztunk, Tony – kiáltott vissza Mike, és nem engedte el Tony kezét. – Én is örülök, Mike. – Tony láthatóan azon gondolkozott, hogy mikor kapja vissza a kezét. – Jóképű vagy – jelentette ki Mike. Ó, Uram! Kérlek, ne! – gondoltam. – Hogyan…? Köszönöm, Mike – válaszolt Tony, és kényelmetlenül mosolygott. Ha nem az én esküvői próbám lett volna, valószínűleg egy zacskó pattogatott kukorica társaságában hátradőlve élveztem volna a műsort. De nem tehettem. Mike meg a vonzalma sosem voltak tekintettel a másikra. Az egész próba eseménytelenül zajlott egészen addig, amíg Johnson atya nem akarta megmutatni Marlboro Mannek és nekem a helyes sétatempót az oltárig. Úgy tűnt, Johnson atya arra tette fel a teológiai tanulmányait és a munkáját, hogy mi ketten tökéletesen és illendően közelítsük meg az oltárt, csak ez az egy foglalkoztatta, de ez nagyon. – És itt – irányított Johnson atya –, te elkezdesz Ree felé fordulni, aki beléd karol. – Enyhén megtolta Marlboro Mant a helyes irányba, majd ketten elindultunk előre. – Nem, nem, nem! – mondta Johnson atya határozottan. – Gyertek vissza, gyertek vissza! Marlboro Man főiskolás barátai vigyorogtak. – És… mit rontottunk el? – kérdeztem alázatosan Johnson atyát. Lehet, hogy rájött a montázsra. Újra megmutatta. Marlboro Man megfordul, sétálni kezd, majd bevár engem. Én belékarolok, ő pedig az oltár elé vezet engem. Várjunk! Mi nem ezt csináltuk? Újra megpróbáltuk, Johnson atya pedig kijavított bennünket… már megint. – Nem, nem, nem! – tiltakozott, és visszahúzott minket a kiindulási pontig. Marlboro Man barátai kuncogtak. A gyomrom korgott. Marlboro Man viszont csendesen tűrte, annak ellenére is, hogy a menyasszonya ideiglenes lelki pásztora folyamatosan kijavította egy olyan dologban, aminek a fajsúlya elenyésző ahhoz képest, hogy eldöntöttük, közösen szeretnénk leélni az életünket. Nem kevesebb, mint hétszer kellett újrapróbálnunk, és minden egyes nekifutásnál azt éreztem, hogy ez az utolsó teszt, amit még ki kell állnunk. Valaki még emlékszik a montázsra? Én ugyan nem, az ehhez képest kispályás volt. Meg kellett őriznünk a nyugalmunkat és alázatosan végre kellett hajtanunk az utasításokat – miközben tudtuk, hogy a countryklubban vár ránk egy szép szelet steak, no meg finom italok –, mert Johnson atya még így is felmérte, hogy Marlboro Mannel elég érettek, higgadtak és kiegyensúlyozottak vagyunk-e ahhoz, hogy megfelelően viselkedjünk a szertartáson. Bár tudtam, hogy Marlboro Man összeszorítja a fogát és kibírja, én magamban már nem voltam ennyire biztos. De nem is kellett. A nyolcadik nekifutásunkkor, amikor Johnson atya megint azt mondta, hogy „Nem, gyerekek, ezt ti nem értitek…”, Mike zengő hangja csak úgy visszhangzott a fa és márvány szentélyben: – Ó, na ne már, Johnson atya! A kuncogások nevetésbe torkolltak. A szemem sarkából láttam, ahogy Tony ad Mike-nak egy emberes pacsit. Az ég áldja Mike-ot! Már éhes volt. Ő már bulizni szeretett volna.

Végül mindenki átvonult a countryklubba a próbavacsorára, amit Marlboro Man szülei szerveztek. A népes összejövetelen ott volt minden közeli barát és családtag mindkettőnk életéből. Az ültetett vacsora nevetéstől és koccanó pezsgőspoharaktól volt hangos… Doug bátyám a jövendőbeli anyósomat megállás nélkül Ann-nek szólította. Pedig az anyósomnak nem is Ann a neve.

A vacsora felszolgálása után eljött a köszöntők ideje. Gyerekkori barátnőm, Becky viccelődött, amit csak mi ketten értünk a mai napig. Marlboro Man nagybátyja, aki mókás verset írt az alkalomra, és akinek a figyelemfelhívó hangja elnémította az egész társaságot. A húgom, akinek kedves szavai mindenkiből lelkes tetszésnyilvánítást váltottak ki. Apu, aki annyira elérzékenyült, hogy folytatni sem tudta… ezzel minden jelenlévő nőt megkönnyeztetett. Nekem is gombóc nőtt a torkomban. Tudtam, hogy apa könnyei sokkal mélyebbről fakadnak. Nem egyszerűen a jókívánságok miatt, amiket elsőszülött lányának mond. Az elmúlt hét zűrzavara egészen eddig a pillanatig el tudta fedni a szüleim közti konfliktust. És az különben is csak rossz vicc lehetett, hogy a szüleim házassága egy hajszálon függött, amikor én pedig arra készültem, hogy összekössem az életemet a szerelmemmel. Ha engedem, hogy túl sokat rágódjak ezen, akkor valószínűleg összeroppantam volna. Kimentettem apát a mikrofontól, gyorsan odafutottam, ahol állt, hogy támogatón, bátorítón átöleljem, miközben Marlboro Man legközelebbi gyerekkori barátja készült a köszöntőjére. Tom egy tele pohár borral közeledett, ami szemmel láthatóan nem az első volt akkor este. Fesztelenül és dülöngélve kezdett a beszédbe, a szeme félig csukva. – Szerintem – mondta Tom –, erről szól a szerelem. Jól hangzott. Egy kicsit homályos, de szép és egyszerű. – És… és… szerintem – folytatta –, tudom, hogy ez az egész… itt minden a szerelem. Ó, atyám! Jaj, ne! – És csak annyit mondhatok, hogy szerintem csodálatos, hogy létezhet még ma is igaz szerelem – folytatta. Ennyi. Puf-puf. Még mindig mondja? – Olyan régóta ismerem ezt a srácot – foglalata össze a múltat, majd rámutatott Marlboro Manre, aki csak ült és figyelmesen hallgatta. – És… szerintem annyit mondhatok, hogy régóta, régóta ismerem. Tom halálosan komoly volt. Ez nem ugratás volt. Ez nem vicces köszöntő volt. Csak ez volt „szerinte”. Ezt folyamatosan kihangsúlyozta. – Azzal szeretném befejezni… hogy szerintem a szerelem… a szerelem. .. jelent mindent – tette hozzá. Az emberek a teremben kuncogni kezdtek. Az asztalnál, ahol Marlboro Mannel ültünk, mindenki nevetett, kivéve Marlboro Mant. Ahelyett, hogy mulatott volna a barátján – akit kisfiú kora óta ismert, és aki nagyon nehéz néhány éven volt túl –, inkább az asztalnál ülőkhöz hajolt, és csak annyit súgott, hogy „Shhh”, majd pedig, hogy „Ne nevessetek rajta!” Majd Marlboro Man az tette, amit gondolhattam volna, hogy fog. Felállt, odasétált a barátjához, aki veszélyesen közeledett a ciki kategóriához… majd jó baráthoz méltón kezet rázott vele, és megveregette a vállát. Így a vacsoravendégek ahelyett, hogy harsány nevetésbe törtek volna ki, amire pillanatokkal korábban már nagy esély volt, tapsolni kezdtek. Én pedig néztem a férfit, akihez feleségül készülök menni, aki mindig kimutatta a gyengédségét és az együttérzését azok iránt – legyenek filmhősök vagy hús-vér emberek –, akiket kigúnyoltak vagy nevetségessé tettek. Soha nem mutatta jelét, hogy kellemetlenül érezné magát a fogyatékos bátyám előtt, ha Mike az ölébe ült és könyörgött, hogy vigye el a plázába. Amióta ismerem, soha nem gúnyolódott vagy nevetett ki senkit. És bár a jó barátja, Tom nem volt szellemileg sérült, villámsebességgel közeledett a buli lúzerje cím felé, amit az egész társaság neki ítélt volna. De Marlboro Man közbevágott, hogy ez ne történhessen meg. A szívem túlcsordult az érzelmektől. Amikor kicsit ellaposodott a buli, Betsyvel félrevonultunk, hogy helyrepofozzuk a sminkünket, és a húgom meg is jegyezte Marlboro Man lovagiasságát, és nagyot sóhajtott a kedvessége láttán. Majd egészen közel hajolt az arcomhoz, és az állam egy bizonyos pontjára fókuszált. – Ó… édes… istenem! – mondta, eltakarva a kezével a száját. – Mi történt az arcoddal? A gyomrom ökölnyire zsugorodott. Találtam egy üveg Jergens krémet a fürdőszobai szekrényben, amit elkezdtem bedörzsölni azzal a határozott céllal, hogy a hámló bőröm engedelmeskedni fog.

A

vendégek nagy része már elment a countryklubból, a többiek – mindkettőnk életének fontos szereplői – pedig visszatértek a belvárosi szállodába, ahol a nem helybeliek laktak. Marlboro Mannel még nem akartunk elbúcsúzni egymástól, úgyhogy csatlakoztunk hozzájuk a hotel félhomályos (szerencsémre, az arcbőröm állapotát tekintve) bárjában. Körülültük a több kicsiből összetolt asztalt, majd beszélgetéssel és nevetéssel töltöttük az éjszakát, egy-két köszöntővel, valamint az „annyira örülök, hogy ismerlek” és „szeretlek, cimbora” különböző éjszakai változataival megspékelve. Az esküvő szervezése és minden őrület ellenére lazító, nyugtató elixír volt együtt lógni nagybácsikkal, testvérekkel és főiskolai barátokkal egy bárban. Üvegbe akartam zárni és örökre eltenni azt az érzést. Viszont már késő volt, láttam, hogy Marlboro Man is a faliórát nézi. – Azt hiszem, visszamegyek a farmra – súgta nekem, miközben a bátyja egy újabb viccet mesélt a társaságnak. Marlboro Manre még várt egy hosszú út hazafelé, nem beszélve egy egész életről velem. Nem hibáztathattam, hogy egy nagyot akart aludni. – Én is fáradt vagyok – mondtam, és megfogtam az asztal alatt a táskámat. Valóban az voltam, a hosszú nap megtette a hatását. Elköszöntünk a többiektől, akik annyira szerettek minket. A férfiak felálltak, páran imbolyogva, hogy kezet rázzanak Marlboro Mannel. A nők pedig csókokat küldtek és utánunk kiabálták, hogy szeretnek minket, ahogy integetve kisétáltunk a teremből. De senki nem kísért ki bennünket a bárból. Ennyire azért senki nem szeretett minket. Az autóinkhoz sétáltunk, amelyek szimbolikusan egymás mellett álltak a hotel parkolójában a júdásfák alatt. Hirtelen rám tört az álmosság, séta közben a fejemet a vőlegényem vállára hajtottam. Gyengéd karjai támogatón tartották a derekamat. Kettőnk közt azonnal emelkedni kezdett a hőmérséklet, ahogy az ezüst Camryhoz értünk. – Alig várom a holnapot – mondta Marlboro Man. Nekidöntött a kocsim ajtajának és az ajkával felfedezte a nyakamat. A testem minden receptora fellángolt, ahogy erős kezével tartotta a hátamat. Egyre közelebb és közelebb húztam magamhoz. Megállás nélkül csak csókolóztunk a parkolóban, és veszélyesen flörtöltünk egymással, talán még egy lépéssel – vagy öttel – tovább is mentünk. Megállíthatatlan préritűz tört ki a testemben, még a térdeim is lángoltak. El sem tudtam hinni, hogy ez az ember, ez az Adonisz, aki olyan határozottan és szenvedélyesen szorított, valójában az enyém. Hogy huszonnégy órán belül teljesen az enyém lesz. Túl szép, hogy igaz legyen, gondoltam, amint a jobb lábamat az ő bal lába köré tekertem, és az ujjaimmal megszorítottam kidolgozott felkarját. Olyan volt, mintha egy csokoládéboltba zártak volna, ami isteni chardonnay-t és sült krumplit is árul… ráadásul reggeltől estig az Elfújta a szélt vetítik, meg Joan Crawford filmjeit, hogy minél jobban érezzem magam. Ő lesz a személyes játszóterem életem végéig. Szinte már bűnösnek éreztem magam, amiért megrövidítem vele a világot. Olyan sötét volt, hogy azt is elfelejtettem, hol vagyok. Elképzelésem sem volt földrajzról, időről vagy térről, de még arról sem, amikor Marlboro Man az arcomat a kezei közé fogta és hozzá érintette a homlokát az enyémhez. Behunyta a szemét, mint aki ki akarja élvezni a fontos pillanatot. – Szeretlek – súgta, és én majdnem szörnyet haltam ott helyben. Igaz, nem lett volna szerencsés időzítés, ha az esküvő előtti éjszaka halok meg. Fogalmam sem volt, hogyan magyarázná meg anyu a virágosnak. Pedig meg kellett volna tennie. Nekem végem volt. Egész este csak fél pohár bort ittam, de ott állva teljesen spiccesnek éreztem magam. Amikor hazaértem, fogalmam sem volt, hogyan jutottam el odáig. Mámorban úsztam, megrészegített egy cowboy. Egy cowboy, aki kevesebb mint huszonnégy órán belül a férjem lesz.

21. fejezet HA EZT VERA LÁTNÁ Kinyitottam a szemem. Reggel volt. Hallottam a golfkocsik zúgását a hetes pályáról, és éreztem a kávé felszálló illatát a konyhából. Gevalia kávé, amit anyu postán rendel, amióta először hallott a márkáról a ’80-as években, egyik nyaralásunk alkalmával a Hilton Head-i strandon. „Gwe-váhl-ja”, csiripelt szinte a hangja, amikor küszöbön állt a havi rendelése. „Úgy szeretem a Gwe-váhl-ját”. Én is nagyon szerettem a Gevaliáját. Mike morajló hangját is hallottam a földszintről. Szokás szerint valakivel telefonált. – A-a-a-a nővérem férjhez megy – jelentette be az ismerősének. – Én pedig é-é-énekelni fogok a va-va-vacsorán! Hosszú csönd következett. Megacéloztam magam. – Ta-ta-talán az Elvirát – mondta Mike. Remek, gondoltam, majd kimásztam az ágyból. Mike az Elvirát énekli a lagzimon. Mintha a hámló állam nem lenne elég. Kellett még valami, aminek a tudata üldözni fog egész nap. Fogat mostam, majd pizsamában lebotorkáltam az emeletről. Szükségem volt némi Gevaliára, hogy megbirkózzak az előttem állók kihívásokkal. – Ó, micsoda csinos kislány jön itt! – nézett rám elragadtatással a bátyám, amikor a konyhába léptem. Nem mondom, Mike-nak aztán megvolt a maga sajátos ízlése. Az összes szép hálóingemet és pizsamámat már elcsomagoltam a nászutas bőröndbe, úgyhogy nem maradt más, csak a megbízható, öreg szürke selyempizsamám. Egy Victoria’s Secret-darab cirka 1986-ból, azokból az időkből, amikor még Jill Goodacre volt a legmenőbb modell. Puha, agyonhordott, fakó, de a lehető legjobb viselet, amit el lehet képzelni. De hogy nem olyan csinos, mint ahogy Mike mondta, az biztos. – Jó reggelt, Mike! – mormogtam, miközben megcéloztam a kávéfőzőt. – Óóóóó! – folytatta – Valaki ma este férjhez megy! Hűűűűűűű! – Bizony ám – mondtam, ahogy belekortyoltam a csodálatos kávéba. – Hihetetlen, ugye? Mike a szája elé tette a kezét, kuncogott, majd megkérdezte: – Akkor… fogtok majd… csókolózni is? – Merem remélni – feleltem, amitől Mike csak még jobban nevetett. – Óóóóó! – sikította. – És kisbabátok is lesz? Atyám! Egy újabb korty Gevalia után válaszoltam: – Nem ma. Mike megint felnevetett. Úgy tűnt, nagyon tetszik neki. – Mi olyan vicces ma reggel, Mike? – kérdeztem. – A ha-ha-hasad hájas lesz – vágta rá. A testvérem kezdett egyre jobban bepörögni, ami a hosszú és mozgalmas hétvégének volt köszönhető, ráadásul a napi rutinja is felborult. És ebből egyenesen következett, hogy hamarosan jön az elkerülhetetlen kiborulás. Csak abban reménykedtem, hogy Ausztrália felé leszek a repülőn, amikor bekövetkezik. Nem lesz szép látvány. – Ó, hát jöjjön, aminek jönnie kell, Mike – színleltem felháborodást. Ezzel felállt az én különleges, csodálatos, Mike nevű bátyám, és elindult pontosan abba az irányba, ahol a kávéfőzőnél álltam. Tizenöt centivel alacsonyabb, mint én, így a rövid karjait a derekam köré fonta, és adott egy mackós ölelést. Kopasz fejét a mellkasomnak döntötte, és szeretetteljesen veregette a hátamat. – Annyira kedves vagy! – lelkendezett.

Átkaroltam a vállát, államat a fényes kobakjára tettem. Próbáltam válaszolni, de összeszorult a torkom. Beharaptam az ajkamat, és éreztem, hogy bizsereg az orrom. – Te vagy az én kedves-kedves hugicám – tette még hozzá, nem mozdulva az ölelésünkből. Pont erre volt szükségem szombat reggel, egy támogató ölelésre a bátyámtól. – Szeretlek, Mikey! – préseltem ki magamból, és egy keserédes könny csordult le lassan az arcomon.

Az esküvő napját hosszú, frissítő habos fürdővel folytattam, majd az életmentő hámlasztással, mert a bőröm egyre rosszabb állapotba került. Közben egymás után telefonáltak a barátaim, és a kezdődő idegességtől a gyomrom kicsit összeszűkült. A koszorúslányokkal délre beszéltük meg az ebédet, spárgás szendvicseket ettünk, beszélgettünk, nevettünk, kielemeztük a nászutat, tervezgettünk és izgultunk. És rengeteget beszéltünk a vidékről meg arról, vajon hogy az ördögbe fogok megbirkózni az ottani élettel. Máris mogyorónyi lett a gyomrom. Amikor hazaértem a lányoktól, nagyon szerettem volna aludni egy kicsit. De esély sem volt rá, mivel az adrenalin hivatalosan is száguldozni kezdett a testemben. Még egyszer ellenőriztem a nászutas bőröndöt, de semmi sem változott az előző tíz kinyitás óta. Az ágyamon fekve bámultam a tapétát, és akkor döbbentem rá, hogy talán utoljára csinálom ezt ebben a szobában. Még mielőtt ráeszméltem volna, már négy óra volt, elérkezett a fürdés ideje. Az esküvő kerek három óra múlva kezdődött. Iszonyatos gyomoridegesség tört rám, lehet, hogy túl sem élem, gondoltam. Fél hatkor indultam el a templomba farmerban, papucsban és téglavörös rúzzsal a számon. Anyu, aki olyan visszafogott és nyugodt volt, mint egy háborítatlan hegyi tó, hozta a fehér ruhámat. Egyszerű és romantikus volt, a felső rész fűzőjét a hátán kellett behúzni, a ruha ujja pedig finom, áttetsző anyagból készült. Magammal vittem a cipőmet… a fülbevalómat… a sminkkészletemet… és a hámlasztó arcradíromat, ha a bőrömnek netán az utolsó pillanatban hámlani volna kedve. Nem adom meg ilyen könnyen, harc nélkül magam egy lehetséges hámlásnak. Főleg nem a saját esküvőm napján. Gyerekkorom templomának lépcsőjén lépkedtem felfelé. A gyönyörű szürke köves templomom csodás vörös ajtaja felé, ahonnan a vasárnapi hittanórák, a kávé, a tömjén és a bor megnyugtató illata áradt. Ez keresztelt és bérmált engem, tanította meg nekem a Hiszekegyet… és mutatta meg páratlan szépségét, amikor a kora reggeli Nap besütött a rózsaablakokon. Nevelt csintalan gyerekkoromban, szorongásokkal teli kamaszéveimben, és szemtanúja volt sok tiniszerelemnek. Például ott volt Donnie, a bátyám bandájába tartozó, nálam sokkal idősebb fiú, aki meglehetősen depresszív és veszélyes volt, és gyanítom, hogy még a nevemet sem tudta. Vagy Stevo, aki két évvel járt fölöttem, és felemésztette a hetedikes évemet, és összetörte a szívemet, amikor beleszeretett az egyik barátnőmbe, Carrie-be. Majd később Bruce, az özvegy és kétgyerekes apuka, akit reméltem, hogy megmenthetek… és aki csak egy butuska diáklányt látott bennem, akinek lövése sincs az életről, a veszteségről és a gyászról. És igaza volt. Mindez átvillant az agyamon, ahogy lépkedtem felfelé a lépcsőkön. Minden egyes fontos mérföldkő, hittel kapcsolatos élmény meg a fiúk emléke – mind formálta a lelki életemet. És most, minden közül a legfontosabb: a házasságom azzal a férfival, aki nélkül életem egyetlen napját sem tudom elképzelni. Ez a legkedvesebb esküm, amit valaha is tettem. Eric, a német fodrász a tágas öltözőszobában várt az emeleten. Hatéves korom óta vágta a vörösesbarna hajamat, szemtanúja volt lázadó korszakom hajnyirbálásainak, a hajszőkítő eltúlzott használata maradványainak és a katasztrofális otthoni dauerolásoknak. Sosem hagyta ki a gőgös tanmeséit, amelyeket a hajhagymáimon keresztül juttatott belém, sőt rengeteg germán mitológiát is hallgattam. Ezek az alkalmak komplett életvezetési tanácsadással értek fel, legyen szó akár a pattanásos középiskolás srácokról, akár a világ történéseiről vagy a politikáról. Gyakran éreztette velem, hogy egyszerre vagyok hülye és műveletlen, amikor megvillantotta tudását színházról,

művészetekről és operákról. De szerettem. Fontos volt nekem. Úgyhogy amikor megkértem, jöjjön az esküvőmre és varázsoljon a hajamból valami elegánsan szexi, nem túlspilázott, de mutatós kontyot, Eric válasza egyszerűen csak annyi volt, hogy „Jó”. Abban a pillanatban, ahogy leültem a székbe, már le is szúrt, amiért indulás előtt otthon hajat mertem mosni. – Így túl puha – reklamált. – Igazán sajnálom – bűnbánó hangot használtam. – Csak kérlek, Eric, ne kenj semmit a hajamra! Nem szeretném, ha egész este bűzlene a fejem. Életemben először láttam, hogy Eric megengedett magának egy nyugodt, kedves mosolyt. Imádtam, amiért ott volt velem. Az óramutató egyre közeledett a héthez, és hozták a hírt, hogy a szmokingba öltözött Marlboro Man már megérkezett. A napját a barátaival és a vendégekkel töltötte, akiket bevitt a városba, ahol fekete cowboycsizmával lepte meg őket, ami jól illett az öltönyükhöz. A fekete lakkcipők – és a monogramos pipereszatyrok – távol álltak az ő világától. Még Mike is megkapta a saját trágyataposóját, amit büszkén mutogatott minden templomba érkezőnek. A húgom belesegített, majd befűzött a ruhámba, Eric a hajamra illesztette az egyszerű tüllfátylat, miközben én beleléptem a fehér szaténcipőbe. Mélyeket lélegeztem, hogy valahogy megtöltsem a tüdőmet… de bármit tettem, csak félig-meddig sikerült. A 36-os ruhám – ami ingadozott a tökéletes és az egy számmal kisebb határán – nem segítette a légzésemet. – Öt perc múlva le kell mennünk – szólt az oltáregyleti hölgy az ajtóból. A mellkasom összeszorult, ahogy közeledett az esküvői szertartás – és Mike, aki elhagyta a fogadó posztját, hogy meglátogasson az öltözőszobában. Azonnal a szüleimre gondoltam. Jól érzik magukat? Vagy csak sodródnak az árral? Megfordult-e a vendégeket köszöntő apám fejében, hogy ez csak egy rossz tréfa, hiszen a saját házassága éppen szétesőben van? Anyura néztem, aki akkor lépett ki az ajtón, hogy elinduljon lefelé. Csillogott és ragyogott. De vajon az esze máshol járt már? A szívem a gyomromban lüktetett, amikor láttam a három koszorúslányt, ahogy a csokruk után nyúlnak és még utoljára ellenőrzik a sminkjüket. Túlkombinálásra hajlamos agyam beindult. Mi van, ha Mike a lagzin kap dührohamot? Ha jelenetet rendez? Pakoltam elég cipőt a nászútra? Mi lesz, ha nem szeretek majd vidéken élni? Gondoznom kell majd a kertet? Nem tudok felnyergelni egy lovat. Mi lesz, ha kívülállónak érzem majd ott magam? Sosem tanultam francia négyest táncolni. Ez a háttal kerülős vagy egy másik figura? Várjunk… ez a francia négyes? Vagy ez a polka? Még a táncokat sem tudom, nem tartozom én oda. Mi lesz, ha majd szeretnék dolgozni? Ott NINCS munka. J tudja, hogy ma házasodom? És Collin? És Kev? Mi van, ha elájulok a ceremónia alatt? Láttam már ezt tucatszor az „Amerika legviccesebb otthoni videói”-ban. És ha kihűl az étel, mire a vacsora elkezdődik? Ácsi… de hát annak hidegnek kell lennie! Várj csak… van, aminek igen, van, aminek nem. És ha kiderül, hogy Marlboro Mannek mégsem én vagyok az igazi? Ha az egész arcom egyben hámlik le, amikor kimondanám az igent? Ha becsípődik a ruhám a harisnyába? Olyan erőtlen lettem hirtelen! A tenyerem izzadt… Sosem volt még pánikrohamom. De hamarosan megtapasztalhattam, hogy mindig eljön az első alkalom. Ó, Ree… kérlek, ne tedd ezt most!

A

szívem őrülten vert a mellkasomban. Újra és újra megpróbáltam megnyugtató mélyeket lélegezni, hogy a testem ne fogyjon ki az oxigénből. De a tüdőm megfeszült, és nem a majdnem kicsi ruhámtól, hanem a pillanat súlyától. Éreztem, ahogy a fejem dülöngél a nyakamon, mint a bólogatós kutya az autóablakban. Reszkettem, ideges voltam és féltem. Több időre volt szükségem. Nem csinálhatnánk ezt valamikor máskor? A remegésem ellenére elindultunk a lányokkal a templom hosszú lépcsője felé. A térdem minden lépésnél megrogyott. Mintha sündisznók szurkálták volna kipirosodott arcomat. A húgom, Betsy rám nézett.

– Mondd csak, jól vagy? – kérdezte aggódva. – Igen, miért? – válaszoltam gyorsan, és igyekeztem lecsillapítani az idegrendszeremet legalább az elkövetkező negyven percre. – Á… semmi – mondta tapintatosan, hogy ne aggódjak még jobban. Ekkor szólt közbe a gyerekkori barátnőm és koszorúslányom, Becky: – Te jó ég! – kiáltott fel. – Annyira sápadt vagy! Pont olyan színű az arcod, mint a ruhád! – Hiába, mindig volt érzéke az időzítéshez. – Ó, Istenem… – mormoltam, és szó szerint értettem. – Kérlek, Uram, segíts rajtam! Éreztem, ahogy izzadságcseppek buggyannak elő a felsőajkamnál, a szemöldökömnél és hátul a nyakamon. Ha valaha szükségem volt Isten természetfeletti képességére, akkor az minden kétséget kizáróan ez a pillanat volt. – Hozzatok néhány zsebkendőt! – ziháltam. – Siessetek! A három koszorúslányból álló csapat azonnal teljesítette őrült kérésemet. Az oltáregyleti hölgy csak udvariasan állt ott, időnként az órájára pillantva, ahogy Betsy, Becky és Connell a földre tette a halvány levendulaszínű rózsacsokrot, és azonnal törölt, igazított, legyezett, mivel egy hajszálnyira voltam az ájulástól. – Tegyétek a hónom alá! – utasítottam őket, és felemeltem a két karomat. Becky engedelmeskedett, de már majdnem sírt a nevetéstől, amiért egy levendulaszínű zsebkendőt kell valahogy begyömöszölnie a Vera Wang-ruhám alá. Még ebben az állapotban sem kerülte el a figyelmemet, hogy a zsebkendő illett a csokrokhoz. Milyen csodás véletlen! Meghallottam, hogy az orgonán felcsendül Bach zenéje, és bevillant az egy évvel korábbi augusztusi esküvő, amikor izzadságrohamot kaptam, de ez csak arra volt jó, hogy még jobban izzadjak. Betsy magazinokat kapott fel a fogadóterem asztaláról, és hárman próbálták meg felvenni a harcot a patakzó izzadság ellen. Mi történhetett velem? Hiszen fiatal, fitt, egészséges nő vagyok. Elképzeltem, ha Vera Wang látna, inkább az utolsó dollárig visszafizetné a pénzt, csak adjam vissza neki csodálatos ruhakölteményét, mert az izzadságfoltok teljesen tönkreteszik. Jól eszembe véstem, hogy ebben az életben soha többé ne menjek férjhez újra. Túl nagy a feszültség. Túlságosan is megterheli a verejtékmirigyeimet. – Itt az idő! – jelentette be komolyan a oltáregyleti hölgy. Bevágtáztam a mosdóba, hogy még egy utolsó pillantást vessek magamra. Kipirultam. Remélem, ezt majd „egészségesnek és ragyogónak” titulálják. Mivel se púder, se szempillaspirál, se álarc nem volt a kezem ügyében, nem volt más választásom, megigazítottam a hajam, vettem egy satnya lélegzetet, és elindultam lefelé, hogy elfoglaljam az engem megillető helyet a bejáratnál. Az elmúlt hónapok minden őrültsége közepette sem volt soha olyan kecsegtető a szökés, mint most. Kiadtam az utasítást a koszorúslány-asszisztenseimnek, hogy húzzák ki a zsebkendőt a ruhám ujján át, majd a menet elindult befelé. Becky végigvihogta az utat. Mindig nagyon támogató barát volt. Amint az előcsarnokba érve megláttam apámat, elillant minden aggodalmam és izzadsággal kapcsolatos félelmem, pedig tisztában voltam azzal, hogy bár erre a napra nagyon boldog arcot öltött magára, az anyuval zajló konfliktusa egy pillanatra sem hagyta nyugodni. Tudtam, hogy ez mennyire borzasztó neki. Még egy boldog családi esemény sem enyhíthet a fájdalmán, amiért eltávolodott tőle a fiatalkori szerelme, sőt gyanítom, még inkább fokozta. Bár nem tudta, hogy pontosan mikor következik be az elkerülhetetlen, de érezte, hogy a házassága borotvaélen táncol. Körülnézve láthatta a sok fekete csokornyakkendőt, gyöngysort és mosolygó arcot, és biztosan érezte, hogy ez lesz az utolsó alkalom, amikor mi így együtt, egy családként jelenünk meg. A dolgok már soha nem lesznek olyanok, mint régen. A pánikrohamhoz közeli állapotom és a nyirkos esküvői ruhám ellenére én is éreztem. – Gyönyörű vagy! – mondta apa, és felém indult, hogy a karját nyújtsa. A hangja halk volt, még a szokásosnál is halkabb, majd elcsuklott, elakadt, és végül elnémult. Belekaroltam, és együtt elindultunk a hatalmas faajtó felé, amely a gyönyörű templomba vezetett, ahol kisgyerekként megkereszteltek, miután a szüleim csatlakoztak az episzkopális egyházhoz. Ahol tizenkét évesen a püspöknél bérmálkoztam. Fekete-zöld skótkockás ruha volt rajtam aznap. Gyönyörű szalag díszítette, és a háta ugyanolyan fűzős volt, mint a menyasszonyi

ruhám. Mintha csak előre sejtettem volna... Benéztem az ablakon, végig az oltárig, és láttam magam, ahogy ott térdelek, miközben a püspök a ráncos, eres kezét vörösesbarna hajamra teszi. Kirázott a hideg az érzelmektől, az orrom bizseregni kezdett... és előtörtek a nosztalgia szülte meleg könnyek. Beharaptam az alsó ajkamat, majd egy lépést tettem_előre apámmal. Connell elindult a padsorok között, miközben az orgona rázendített a 147. kantátára: „Jézus, az ember vágyának öröme”. Behunytam a szemem, és visszaidéztem, amikor ugyanezt a zenét hallottam anyám Oldsmobile kombijának rádiójából. A Londoni Szimfonikus Zenekar volt, vagy a Mormon Tabernákulum Kórus? Hirtelen nem tudtam. Nem azért választottam ezt felvezető zenének, mert szerepelt a Modern Bride magazin által ajánlott listán, hanem mert emlékeztetett a gyerekkoromra… Bachra… az otthonomra. Néztem, ahogy Becky követi Connellt, majd a húgom, Betsy is, akinek szénfekete haja csak úgy ragyogott a templom gyönyörű fényében. Annyira örültem, hogy van egy húgom. Az oltáregyleti hölgy udvariasan az ajtóhoz hívott minket apával. – Itt az idő – figyelmeztetett. A gyomrom összeugrott. Mégis mi történik? Hol vagyok? Ki vagyok? Abban a szent pillanatban forrtak össze a világok. A múltam a jövőmmel. A régi az újjal. Éreztem, ahogy apa nagy levegőt vesz, én pedig hagytam, hogy vezessen. Ideges volt, tudtam. Én is az voltam. Ahogy elfoglaltuk a helyünket az ajtóban, megszorítottam a karját, és odasúgtam: – Szeretem magát! – Ez volt a mi megszokott játékunk. – Én is szeretem magát! – súgta vissza. Az oltár irányába fordítottam a fejem, és a szemem egyből őt kereste, Marlboro Mant, aki pont szemben állt velem és egyenesen rám nézett.

Attól kezdve felhőkön úsztam. Hiába volt tele a templom, én senki mást nem láttam. Senkit, csak Marlboro Mant, aki ott állt fekete szmokingjában, elegáns fehér nyakkendővel és az új fekete cowboycsizmájában, amit erre az alkalomra vett. Az ónszínben fénylő rövid haját. A kedves mosolyát. Lenyűgöző látvány volt. Erős, visszafogott, tökéletes. De a mosolya hajtott leginkább előre, az a biztató arckifejezése. Az a mosoly csordultig volt érzelemmel, a kapcsolatunk emlékeivel. A történetünkkel, amely ehhez a pillanathoz vezetett. Megnyugvás, hogy végre elértük a sorsszerű véget, amely egy csodálatos újnak a kezdete. Hála, hogy a véletlen találkozásunkból szerelem lett. És egyszer csak már mellette is álltam. A karom az övén. A szívem pedig teljes egészében a kezében. Kedves hívek, íme, egybegyűltünk, hogy ezen férfiút és nőt Isten szent színe előtt és ezen gyülekezet jelenlétében a házasság szentségében egyesítsük. Mert a házasság tisztességes állapot, melyet Isten még az ember ártatlanságának idejében rendelt, és mely jelképezi előttünk ama titkos egységet, mely Jézust az egyházhoz fűzi. A házasság szent állapotát maga Krisztus megtisztelé és felékesíté, midőn a galileai Kánaában első csodatettét művelé, és Szent Pál is mondotta, hogy a házasság tiszteletben tartassék minden emberek előtt. Azért senki könnyedén és kellő előkészület nélkül ne lépjen házasságra; hanem csakis tisztelettel, hiedelemmel, jó előkészülettel, józanul és istenfélelemmel. Marlboro Manre pillantottam, aki figyelmesen hallgatta, magába szívta az összes elhangzott szót. Fogtam a felkarját, finoman megszorítottam, és igyekeztem Johnson atyára koncentrálni, bár az az erős, kidolgozott kar alaposan elvonta a figyelmemet. Minden más elhomályosult. A minden sor végét díszítő vas gyertyatartók… anyu olajzöld selyemkosztümje a mandarin színű gallérral… Mike szmokingja… Mike kopasz feje… Akarsz-e ezen itt jelenlévő férfiúhoz törvényes hites társul elmenni, és akarsz-e, Isten rendelése szerint, vele szent házasságban élni, néki engedelmeskedni, őt tisztelni, szeretni és őt gondozni, jóés balsorsban, és élted végéig hűségedet néki megtartva? – Akarok – sóhajtottam. A rózsák illata… a rózsaablakon beszűrődő esti fények. Akarod-e ezen itt jelenlevő nőt törvényes házastársul elvenni, és akarsz-e, Isten rendelése

szerint, vele a szent házasságban élni, mindenkor szeretve, vigasztalva, tisztelve és gondozva őt, jóvagy balsorsban, és élted végéig hűségedet néki megtartva? – Akarom. – A hang. A hang a telefonból. Feleségül megyek a hanghoz. El sem tudtam hinni. Szembefordultunk egymással, a kezünk egybefonva. Én, téged elveszlek törvényes hitestársamul, hogy a mai naptól veled éljek jó- vagy balsorsban, egészségben és betegségben, jólétben és szegénységben, és halálom órájáig mindenkor tisztelni és szeretni foglak, Isten rendelése és az egyház szokása szerint. Velem szemben állt, az arca komoly. A szívem csak úgy kalapált a mellkasomban. Aztán én is elmondtam. Én elmegyek hozzád, mint törvényes férjemhez, hogy a mai naptól veled éljek jó- vagy balsorsban, egészségben és betegségben, jólétben és szegénységben, és halálom órájáig mindenkor tisztelni és szeretni foglak, Istennek rendelése és az egyház szokása szerint. Marlboro Man nézett, miközben beszéltem, és hallgatott. A hangom elcsuklott, az érzelmek elárasztottak. Csodás pillanat volt. A legcsodálatosabb, amióta találkoztunk. Ezen gyűrűvel, íme magamnak eljegyezlek téged, és néked adom minden földi javaimat. Letérdeltünk, és Johnson atya elmondta az áldást. Örök Isten, az emberiség teremtője és fenntartója, minden kegyelmek adományozója és az örök élet forrása, küldd le kegyelmesen szent áldásodat ezen új párra, a te szolgáidra, kiket, íme szent nevedben megáldunk; hogy amint Izsák és Rebeka hűségben éltek együtt, úgy ezen két személy is mindenkor hűségesen megtartsa a frigykötés szent fogadalmát, melyet a gyűrűváltással megpecsételtek, hagy haláluk napjáig tökéletes szeretetben és békében éljenek együtt szent törvényeid szerint. A szívem majd’ kiugrott a helyéből. Ez valóság, és nem álom. A kezében volt az én kezem. Ezennel kinyilvánítom őket, mint férjet és feleséget. Sosem gondolkoztam a csókról. Még eszembe sem jutott. Talán úgy gondoltam, hogy egy szokásos esküvői csók lesz. Visszafogott. Helyes. Szelíd. Egy aranyos puszi. Hogy hagyjuk az igazi csókokat későbbre, amikor csak kettesben leszünk. Countryklubba járó lányok nem smárolnak mások előtt. Mint a rágózás, azt sem csináljuk nyilvánosan, csak amikor senki nem lát. De Marlboro Man nem countryklubba járó srác volt. Kimaradt arról a tanóráról, hogy mik a szabályai egy rendes nyilvános csóknak. Erre akkor jöttem rá, amikor a csók elkezdődött. Amikor szerető, védelmező karjait körém fonta, és úgy csókolt, mintha ott azonnal nekem akart volna esni Johnson atya és az oltáregyleti hölgy szeme láttára, az esküvői vendégseregről és az egyházközösségről nem is beszélve, akiknek a felével akkor találkoztam életemben először. De Marlboro Mant ez láthatóan egyáltalán nem érdekelte. Pontosan úgy csókolt, mint az első találkozásunk estéjén, amikor a magas sarkúm megbicsaklott a szüleim felhajtójának apró törmelékein, és majdnem elestem. Azon az estén, amikor magával ragadott a csókjával. Egymásnak estünk a templomban, szó se róla. És ugyanúgy elvarázsolt, mint első alkalommal. A csók órákig, napokig, hetekig tartott… a valóságban talán tíz-tizenkét másodpercig, ami egy esküvőn meglehetősen hosszú csóknak számít. És lehet, hogy még hosszabb lett volna, ha a szenvedélyes pillanatunkat nem szakítja meg két összecsattanó tenyér váratlan hangja. – Hűha! Ez már döfi! – kiabált valaki. – Ez az! Mike volt. A vendégek nevetésben törtek ki, ahogy Marlboro Mannel összeérintettük a homlokunkat, agyunkba vésve a pillanatot a világ végezetéig. Egyek voltunk, és ez most már kézzelfogható volt számomra. Ez már hivatalos te-meg-én-a-világ-ellen szövetség volt. Mindketten magunk mögött hagytuk a függetlenségünket. Attól a pillanattól kezdve semmi, amit mondunk, teszünk, tervezünk, nem lesz a másik nélkül. Nem lesznek külön töltött ünnepek a szülői házban. Sem hirtelen ötlettől vezérelt kiruccanások Mexikóba a barátokkal; nem mintha bármelyikünknek lenne indíttatása váratlan utakhoz Mexikóba a barátokkal, de akkor is. Az a csók sok mindent meghatározott. Büszkén sétáltam ki a templomból, mint Marlboro Man friss felesége. Amikor kiléptünk az ajtón, amelyen harminc perccel korábban apával sétáltunk be, Marlboro Man kiszabadította a karját a szorításomból, a derekam köré fonta, oda, ahová tartozott. Majd követte a másik kar is, és még

mielőtt észbe kaphattam volna, ott álltunk egy jóleső, határozott ölelésben, kiélvezve az egyedüllétünket, még mielőtt a seregnyi vendég – testvérek, unokatestvérek, barátok – szorosan követett volna bennünket. Házasok voltunk. Vettem egy mély, éltető lélegzetet, majd kifújtam. Az izzadás végre abbamaradt. És a templom hatékonyan működő légkondicionálója már majdnem megszárította a hófehér Vera Wang-ruhámat.

Miután néhány hivatalos csoportképet készítettek a templomkertben, a countryklubba indultunk a fogadásra. Pillanatok alatt elképesztő buli kerekedett. Egy kisebb sziget lakosságát kitevő ember és több napra elég étel volt. Egy szabvány olimpiai uszodát lehetett volna megtölteni a pezsgővel. Boldogsággal és örömmel pedig jó hosszú időre feltöltekeztünk. A farmerek befejezték az állatok elszállítását. Végeztek az aratással. Két család összefonódott. Volt ok az ünneplésre. Marlboro Man családjából mindenki megölelt, Ruth nagyi, Matthew, az unokatestvér és Matthew gyönyörű, életteli anyukája, Marie is, aki negyedik stádiumú mellrákban szenvedett, de ki nem hagyta volna az alkalmat, hogy lássa fiát Marlboro Man egyik násznagyaként. Boldognak tűnt. John Michael Montgomery „I Swear” című számára táncoltunk. Felvágtuk a hétemeletes tortát, és inkább kihagytuk az arcmaszatolós szokást. Körbejártunk, nevettünk és köszöntöttünk. Kezet fogtunk és elvegyültünk. Egy kis idő után azonban észrevettem, hogy már régóta nem látom Marlboro Man szmokingba öltözött barátait, főként a főiskolás ismerőseit. – Hová tűntek a srácok? – kérdeztem. – Ja, lementek a férfiak szalonjába – felelte. – Tényleg? – faggatóztam tovább. – Cigarettáznak, vagy valami hasonló fiús dolog zajlik? – Nos… – vigyorgott vonakodva –, igazából amerikai focit néznek. Nevettem. – És milyen meccs van? Nagyon jónak kell lennie. – Hát… az ASU játszik a Nebraskával – árulta el végül. Az ASU? Az egyeteme? A Nebraskával? A címvédő bajnokkal? Hogy is felejthettem el?! Marlboro Man még csak meg sem említette. Olyan elvetemült amerikaifoci-drukker volt, hogy el sem hittem, hogy egy ilyen óriási derbi miatt nem tétettük át más időpontra az esküvőt. A farmerkedés mellett a foci volt Marlboro Man életének másik szenvedélye. Játszott a középiskolában és egy darabig az egyetemen is. A tévében közvetített minden ASU-meccset megnézett, ha pedig nem adták, akkor a legjobb barátja, Tony beszámolóira hagyatkozott, aki viszont minden meccsre elment. – Nem is tudtam, hogy játszanak! – mondtam. Nem értettem, hogyan kerülhette el a figyelmemet. Végtére is szeptember volt. De eszembe sem jutott. Valószínűleg lefoglaltak az életem változásai. – És az hogy lehet, hogy te nem nézed lent a meccset? – tudakoltam. – Nem akartalak magadra hagyni, még valaki lecsapna a kezemről – kuncogott a szexi hangján. Nevettem. Láttam magam előtt, ahogy egy öreg, részeg vendég lespurizik a bárba, szemez a fehér habos-babos ruhámmal, majd ontja magából a csajozós dumát: Itt laksz a környéken? Nagyon tetszik a ruhád… Szóval… házas vagy? Marlboro Mant semmilyen veszély nem fenyegette. Ebben teljesen biztos voltam. – Menj csak, nézd a meccset! – nógattam, és a lejárat felé tereltem. – Ugyan! – szabadkozott. – Nem kell mennem. – De éreztem a levegőben, hogy milyen iszonyatosan akarja nézni azt a meccset. – Nem, komolyan! – mondtam. – Úgyis kell a lányokkal lógnom egy kicsit. Menj! Most! – Azzal hátat fordítottam neki, és eliszkoltam, hogy vissza se kelljen néznem. Meg akartam könnyíteni a helyzetét. Több mint egy órán keresztül nem fogom látni. Szegény Marlboro Man! Nem volt teljesen biztos abban, hogy mit is kell tennie a vőlegénynek az esküvői fogadásán, ha meccset szeretne nézni, ezért az első félidő alatt ki-be járkált a szalonból. Mennyit gyötrődhetett! Úgy örültem, amikor végre a

srácokkal maradt. Akkor értem vissza a buliba, amikor Mike negyedszer zendített rá az Elvirára. A hangja visszhangzott az egész városban. Ezt a dalt neki találták ki éneklésre. Minden jelenlévő táncolt a zenére. Az újdonsült sógorom, Tim, aki az unokatestvéremmel, Julie-val ropta… Marlboro Man unokatestvére, Thatcher, aki Betsyt pörgette a parketton… a szüleim szomszédja, dr. Burris, aki mindenkivel táncolt. Keresztbe fontam a karomat, a táncterem falának dőltem, és élveztem a sötétben az egyedül töltött pillanatot. Marlboro Man boldog volt, mivel a legközelebbi főiskolás barátaival nézte a meccset. A vendégek boldogok voltak. Táncoltak, nevetgéltek és fesztelenül nyammogtak a kétszersültön és a húsos mártáson. Anyu bort kortyolgatott a másik szalonban, és a barátnőivel a csacsogott. Végül apára pillantottam, aki Betht és Barbarát táncoltatta; ők a koszorúslányomnak, Beckynek a húgai, és nagyon régi barátai a családnak. Apáink egy középiskolába jártak, és embriókorunk óta ismerjük egymást. Nevettek. Apa, Beth és Barbara. Pörgette, döntötte, táncoltatta őket, közben pedig kuncogtak és mosolyogtak. Apa is boldog volt. Ha csak egy rövid pillanatig is, de boldog volt. Magamba szívtam a látványt, majd behunytam a szemem, hogy biztosan emlékezzek erre a képre. Aztán a zene elhallgatott. A zenekarnak ki kellett pihennie Mike végeérhetetlen kívánságait. Ahogy a zenészek lefelé indultak a színpadról, hirtelen robbanásszerű üvöltés hallatszott a countryklub földszintjéről. Az ASU megdöbbentette a világot a nebraskaiak legyőzésével. A végeredmény: 19-0. Szeptember huszonegyedike jó úton haladt, hogy a legemlékezetesebb napként örökre bevésse magát Marlboro Man memóriájába.

Hamarosan elérkezett az indulás ideje. Az óra már éjfélt ütött, és még jó pár kilométer állt előttünk, még mielőtt alhattunk volna. A csokor eldobása és az elbúcsúzások után Marlboro Mannel kiszaladtunk a klubból, és bepattantunk egy füstös fekete limuzin hátsó ütésére. Ennek az autónak kellett elvinnie minket a több mint száz kilométerre lévő nagyvárosba, ahol egy éjszakát töltünk, még mielőtt elindulnánk Ausztráliába. Ahogy távolodtunk a bejáratban álló, integető, rizsszemeket dobáló tömegtől, azonnal egymás karjaiba fészkelődtünk, és fehér selyem, fekete csizmák és féktelen bujaság egyvelegébe olvadtunk. Minden olyan új volt. Új ruha… új szerelem… új ország, Ausztrália, amit még egyikünk sem látott. Új kristályok, ezüstök, porcelánok. Egy frissen felújított, aprócska cowboyház, amely az otthonunk lesz a prérin, amikor hazatérünk a nászútról. Egy új férj. Az én férjem. Újra és újra csak ismételgetni szerettem volna, az egekig akartam kiáltani. De nem tudtam beszélni. Elfoglalt voltam. A szenvedély vette át az irányítást, az szellemet kiengedték a palackból. Nem sokat aludtunk az előző hetek izgalmai miatt, fáradtak voltunk, de a limuzin szentélyében képtelenek voltunk kordában tartani az érzéseket… és hagytuk szárnyalni őket. Ugyanaz a szenvedély volt, mint a kapcsolatunk első hónapjaiban, ami egészen odáig vezetett, hogy feladtam minden korábbi elképzelésemet a jövőmről. Hogy Marlboro Man életének legyek a része. A szenvedély biztosított arról, hogy mindennek így kellett történnie. A szenvedély adott értelmet mindennek.

A következő évben a valóság jó néhány alkalommal lesújtott ránk. Néhány nappal az esküvőnk után váratlan, rémisztő híreket kapunk, ami miatt rövidebbre kellett fogni a nászutat. Heteken belül szembesültünk a halál, a válás és a csalódás okozta zavarral. Az első közös évünkben nehéz döntéseket kellett meghoznunk, fájdalmas veszekedéseket éltünk meg, és a terveinket drasztikusan meg kellett változtatnunk. Ezen a rögös úton a szenvedély tartotta bennünk a lelket.

22. fejezet LEFÜLELT NÁSZÚT Ahogy a

gépünk földet ért Sydney-ben, megdörzsöltem a szememet. A szemhéjam bedagadt és felpüffedt az esküvő utáni röpke tizennégy órás repülőúttól, alig láttam el az orrom hegyéig. Eltekintve egy Cosí című ausztrál filmtől Toni Collette-tel a főszerepben, és a takaró alatti néhány simogatástól, szinte az egész utat átaludtam, nemcsak a hatszáz fős esküvő fáradalmai miatt, hanem mert a szüleim egy éve tartó marakodása is kimerített. Átléptük a nemzetközi dátumvonalat, úgyhogy kedd reggel volt, mire Marlboro Mannel bejelentkeztünk a sydney-i kikötőbe épített Park Hyattbe. Majdnem éhen haltunk, ezért befaltunk egy tál tojásrántottát, az előcsarnokban lévő büféből, mielőtt felmentünk volna a szobába, ami egyenesen a kikötőre nézett. Távirányítóval működtethető függönyei voltak, és egy akkora márványkádja, hogy két gátlástalan friss házas a lehető legrövidebb időn belül felfedezhette benne egymás minden egyes porcikáját. Szerda délutánig ki sem dugtuk az orrunkat a szobából. – Maradjunk csak itt három hétig! – javasolta Marlboro Man, miközben az ujjait végigfuttatta a lapockámon, ahogy ott feküdtünk álomittasan a nászágyunkban. – Benne vagyok – mondtam, és borostás arcát tanulmányoztam. Sydney lett a kedvenc helyem az egész világon. Marlboro Man közelebb húzott, az arcunkat a másik nyakába fúrtuk... egymás köré fontuk a lábunkat olyan szorosan, amit még ortopédiailag el lehetett képzelni. Annyira egyek voltunk, amennyi két ember csak lehet. Ehhez kétség sem férhetett. Nem tartott sokáig, hogy észrevegyük, nem ettünk egy falatot sem a huszonnégy órával korábbi rántotta óta. Az evés volt testünk egyetlen vágya, amit nem elégítettünk ki. Emlékeztem, hogy láttam egy McDonald’s táblát a hotel bejáratától nem messze, és mivel szükségem volt egy kis mozgásra, felvetettem, hogy kiugranék egy kis biztonságos, kiszámítható amerikai kajára, azzal kihúzzuk vacsoráig, amihez már az asztalt is lefoglaltuk. A vércukorszintünk túl alacsony volt ahhoz, hogy a városban kóvályogjunk egy gyors ebédért. Tudtam, hogy Marlboro Man egy csak-ketchup-srác, ha hamburgerről van szó, és ezt is rendeltem, amikor a pulthoz értem. – Egy hamburgert kérnék csak ketchuppal. – Csák egy kicsöpöshís?– kérdezett vissza ártatlan arccal az eladó. – Tessék? – Kicsöpöshís? – Üm… elnézést? – Csák egy hamburgert kért kicsöpöshíssel? – Ö… mit? – Ötletem sem volt, hogy szegény lány mit mond. Tíz percbe került, mire felfogtam, hogy a szerencsétlen ausztrál nő a pult mögött csupán csak a rendelésemet ismétli: kicsöp (ketchup) öshís (és hús). Traumával ért fel ez a rendelés. Visszamentem a hotelszobába, ahol Marlboro Mannel malac módjára ástuk bele magunkat az ételbe. – Elég fura íze van – állapította meg az újdonsült férjem. Egyetértettem. A hús nem volt igazi. Nem volt Amerika-íze.

Aznap este felöltöztünk – Marlboro Man a bevált Wranglerbe és egy csinos fekete ingbe, én pedig egy szürkésbarna könnyű ruhába, fekete magas sarkúval –, hogy célba vegyük az útikönyvben első helyen jegyzett éttermet, amit nem lehet kihagyni, ha fenséges vacsoraélményre vágysz Sydneyben. Egy taxiban összebújva jutottunk el a felhőkarcolóhoz, aminek a legfelső emeletén volt a hely.

– Az enyém vagy – súgta Marlboro Man, és erős kezeivel úgy játszadozott a térdemmel, hogy már majdnem megkértem a sofőrt, inkább forduljunk vissza a hotelbe. Az egyedüli ok, amiért nem tettem meg, a kiadós étel utáni vágy volt. Harminchat emeletet néhány másodperc alatt tettünk meg a lifttel, és amikor kinyílt az ajtaja, csodás ausztrál akcentussal üdvözöltek minket az ötcsillagosnak tűnő gyönyörű étteremben. Mély levegőt vettem, és éreztem a sülő hús illatát… a fokhagymát… a bort… a frissen sült kenyeret. Nagyon messze voltunk a korábbi különös McDonald’s élménytől. Miután helyet foglaltunk és tanulmányozni kezdtük az étlapot, tudtam, bármit választok is, sajnálni fogok minden mást, amit nem kóstolok meg. Micsoda bélszínek! De aztán, váratlanul, a szavak forogni kezdtek a papíron. Pislogtam, hogy a furcsa, zavaró élményt elhessegessem a szemem elől, de ettől a látásom csak még jobban elhomályosodott. Marlboro Manre pillantottam, aki a marhahúsos ételeket tanulmányozta, miközben rajtam elképesztő hányingerhullám söpört végig. Elkaptam a pohár vizet, amit a pincér nemrég tett le az asztalunkra, de mire lenyeltem az első kortyot, a helyzet még rettenetesebb lett. Az ötcsillagos csoda illatai már elviselhetetlenné váltak, üldöztek és kínoztak. Úgy éreztem, bezöldülök. – Mindjárt visszajövök – mondtam, azzal letettem az étlapot, majd egyenesen a mosdóba száguldottam, ami nagy bánatomra az étterem túloldalán volt, egy csigalépcső tetején. Amire felértem a lépcsőkön, már a kezemmel kellett eltakarnom a számat, nehogy ott helyben dobjam ki a taccsot, kiürítve magamból az elmúlt fél év összes ételét, amit csak ettem. Mi a nyavalya történik? – töprengtem. Még soha nem tapasztaltam ilyen hirtelen hányingert. Talán a bús a McDonald’sból? Lehet, hogy kenguru volt. Egyből jobban éreztem magam. A mosdókagylóhoz botorkáltam, ahol két szexi ausztrál nő fésülgette csodás szőke hajkoronáját és igazgatta rövid szoknyáját, hogy tökéletesen álljon hosszú, aranybarna combjukon. Semmi kétség, az ausztrál napsütés megtette a hatását. Én viszont a tükörbe nézve egy elkent sminkű arcot láttam, duzzadt szemhéjakkal, amit a korábbi öklendezés okozott. Sietségemben, hogy minél előbb elhagyjam az asztalt, ott maradt a táskám is, így nem volt nálam semmilyen szépítőszer, ami segíthetett volna rajtam. Próbáltam kihozni a legtöbbet a helyzetből, az illatosított kézmosóval igyekeztem eltüntetni a szemem alatti feketeséget… és helyrepofoztam szolid kontyomat, hogy a hajam is rendben legyen. Csak remélni tudtam, hogy nem maradt semmilyen gusztustalanság a hullámos vörösesbarna fürtjeimen. Egészen biztos elvenné Marlboro Man étvágyát. – Jól vagy? – kérdezte Marlboro Man, amikor visszatértem az asztalhoz. Rendelt egy kólát, a tányérját pedig beterítette a kenyérmorzsa. Több mint tíz percet voltam távol. – Igen – feleltem. – Sajnálom. Csak… hirtelen rosszul lettem. – Mi a baj? – kérdezte, megijeszthette újdonsült felesége zöldes árnyalata. – Fogalmam sincs, minden előjel nélkül tört rám – magyaráztam. – De már jól vagyok! – Lehet, hogy terhes vagy – jegyezte meg kaján vigyorral. Tudtam eleget a fogantatás idejéről és a reggeli rosszullétekről, így a terhesség szóba sem jöhetett. – Nem hinném, hogy az lenne – kezdtem bele. Majd megint rám tört, csak sokkal durvábban, mint az előzőnél, így visszarohantam a mosdóba, ahol megint hánytam, csak egy másik fülkében. Sydney, azt hiszem, baj van. Megint jobban lettem. Helyrehoztam a külsőmet, és elhatároztam, hogy átugrom az evős részt ezen az estén, és inkább túlélő üzemmódra váltok. Nem hagyhatom, hogy tönkre tegye a nászutunk első hivatalos vacsoráját. Marlboro Mannek ennie kellett. Kérlek, Uram, kérlek! Legyen ez az utolsó! Megigazítottam a frufrumat, ami már kezdett összeállni az izzadságtól. Amikor kiléptem a mosdó ajtaján, Marlboro Man ott állt előtte, ugyanúgy, mint amikor a nagymamája házában kaptam izzadságrohamot az unokatestvére esküvőjén. Megölelt, én meg közben a szemem sarkát törölgettem zsebkendővel. Az émelygés beindította a könnycsatornáimat is. – Mi a baj, kicsim?

Ez volt az első alkalom, hogy így hívott. Házasnak éreztem magam. – Nem tudom! – mondtam. – Biztos gyomorrontást kaptam, vagy valami hasonlót. Nagyon sajnálom! – Semmi baj, visszamegyünk a hotelba! – Nem! Szeretném, ha ennél… – Jól vagyok. Megettem egy egész kosár kenyeret és ittam két kólát. Tőlem indulhatunk is. Megint émelyegni kezdtem, így inkább visszafutottam. Az újabb hányás után úgy döntöttem, elfogadom az ajánlatát. Kiszállva a taxiból még az a néhány lépés is nehezemre esett. Bár egy korty alkoholt sem ittam, mégis képtelen lettem volna egyenesen menni. Marlboro Manbe kapaszkodtam, hogy biztosítson, amíg a szobába érünk, ahol bezuhantam az ágyba és betakaróztam a pléddel. – Annyira sajnállak! – pátyolgatott Marlboro Man. Leült az ágy szélére, kedvesen játszott a hajammal, de ez a gesztus már sok volt nekem. – Abba tudnád ezt hagyni? – kérdeztem. – Már ettől a mozgástól is rosszul vagyok. Totális, hatalmas csődtömeg voltam. Egy émelygő vesztes. Marlboro Man volt az, akit sajnálni kellett.

Kilenckor

aludtam el, és másnap reggel kilencig meg sem mozdultam. Ruhában ébredtem, a takaróba betekeredve, mint egy lárva. Marlboro Man nem volt a szobában. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, szédelegve támolyogtam a fürdőszobába, mint egy diákegyesület tagja a görbe éjszaka után. De nem úgy néztem ki, mint egy diáklány. Pokolian festettem. Sápadt voltam, zöld és elnyűtt. Marlboro Man talán már a repülőn ül az Államok felé, miután reggel meglátta, hogy ki mellett is töltötte az éjszakát. Vettem egy meleg fürdőt, habár a gyönyörű fürdőszoba ezerrel forgott körülöttem. A hátamat érő meleg viszont jót tett. Amikor felfrissülve kiléptem a fürdőből a Park Hyatt köpenyében, Marlboro Man az ágyon ült és egy ausztrál lapot olvasott, amit az utcán vett egy pohár narancslé és fahéjas csiga kíséretében, remélve, hogy az majd helyre hoz. – Gyere ide! – hívott, megütögetve az üres helyet maga mellett az ágyon. Én pedig odamentem. Mellé gubóztam. Karjaink és lábaink egy szempillantás alatt egymás köré tekeredtek, amíg nem voltunk több mint egy rakás testrész. Úgy maradtunk egy órán át. Ő masszírozta a hátamat, és kérdezgette, jó-e… én pedig majdnem elájultam a gyönyörtől, ahogy teltek a percek, és próbáltam elhessegetni a hányingert, ami a boldogságunk felett keringett. Eldöntöttem, hogy a történtek ellenére is fiatal, életvidám feleség és elképesztő nászutastárs leszek. Elmentünk ebédelni, majd megpróbáltunk egy múzeumot, de a szédülés csak rosszabbodott. Tennem kellett valamit. – Visszamegyek a hotelbe, és keresek egy orvost – mondtam. – Csinálnom kell valamit, hogy ennek vége legyen. Tönkre fogja tenni a nászutunkat. – Szerintem terhes vagy – állt elő megint az ötlettel Marlboro Man. De én tudtam, hogy nem vagyok. A hotel közelében találtunk egy klinikát, ahol dr. Salisbury – egy gyönyörű, magas belgyógyász, megnyugtató hanggal és, persze, szőke hajjal – fogadott bennünket. Egy sor idegi vizsgálat és a szokásos kérdések után végül megkérdezte: – Utaztak hosszabban repülővel mostanában? Elmondtam neki, hogy Oklahomából Los Angelesbe repültünk, onnan pedig Sydney-be. – Sokat aludt az úton? – faggatott tovább. – Szinte végig aludtam – válaszoltam. Az aggodalmam egyre nőtt. Lehet, hogy valami borzalmas és elmondhatatlan betegség gyűrt le. TBC talán? Influenza? Valami repülős malária mutálódása? – Mi a baj, doktornő? Elmondhatja, kibírom. – Azt hiszem, belsőfül-gyulladása van – felelte. – Valószínűleg a hosszú úttól és az alvástól. Belsőfül-gyulladás? Milyen unalmas! Milyen ciki! – Mi köze van ennek az alváshoz? – tudakoltam. Egy orvos lányaként több információra volt szükségem.

Elmagyarázta, hogy mivel nem sokat voltam ébren az út alatt, nem ásítottam vagy tettem semmit a füldugulás ellen, ami a légnyomás változása miatt alakul ki, ezért a füleim egyszerűen megteltek folyadékkal, és ez okozta a szédüléshullámokat. Csodás, gondoltam, egy nyámnyila alak vagyok. Ez volt a csúcs. – Van valami, amivel segíthetünk az állapotán? – kérdezte Marlboro Man konkrét megoldás reményében. Az orvos felírt pár gyógyszert a füldugulás és a hányinger ellen, én pedig megalázva hagytam el a rendelőjét.

Másnap reggel, hála az égnek, már sokkal jobban voltam. Határozottan kedvező fejlemény, mert eljött az idő, hogy birtokba vegyük a bérelt autót, amivel a part mentén akartunk északra indulni. Marlboro Man aprólékosan megtervezte az utat, egészen addig, hogy milyen márkájú autót béreljünk a kirándulásokhoz. Azért is volt annyira izgatott, hogy a kenguruk földjére utazunk nászútra, mert mindig is szerette volna látni, hogyan működnek az ausztrál farmok az amerikaiakhoz képest. A kilencvenes évek közepét írtuk, néhány évvel a szabadidőautók világraszóló forradalma előtt. De mivel három hétre terveztük az ausztráliai tartózkodást, jó sok csomagunk volt, ráadásul egész életében csak hatalmas kisteherautókat vezetett, és nem is érezte jól magát a személykocsikban, ezért Marlboro Man úgy döntött, mégiscsak egy SUV-terepjáró a legmegfelelőbb egy nászutaspárnak. Az ausztráliai Britz autókölcsönző volt akkora cég, hogy legyen bérelhető terepjárójuk. És nem is akármilyen SUV, hanem egy Toyota Land Cruiser, ami abban az időben luxusautónak számított. Marlboro Man minden sejtjét izgalom járta át, hiszen előre foglalta le és fizette ki a Land Cruisert, hogy kedvező árat kapjon. Kijelentkeztünk a gyönyörű hotelből, bepakoltuk a csomagokat egy taxiba, és megkértük a sofőrt, hogy vigyen el minket a Britzhez, ahol felvehetjük a csillogó Toyota Land Cruisert, és elkezdhetjük szerelmes utunkat felfelé a keleti parton. Amikor az egyik segítőkész alkalmazott lendületesen körbemutogatta a leelőlegezett nászutasautót, elkerekedett a szemem, és tudtam, hogy bajban vagyunk. SUV-terepjáró volt, igen, és Toyota Land Cruiser is, pont úgy, ahogy Marlboro Man rendelte. Fehér, tiszta és csillogó. Csakhogy hatalmas, rikító narancssárga és királykék betűk hirdették a motorháztetőtől kezdve, a tetőn, mind a négy ajtón és a csomagtartón is, hogy AUSZTRÁLIAI BRITZ AUTÓKÖLCSÖNZŐ. Láttam, ahogy Marlboro Man álla megfeszül, mintha csak legvadabb rémálma játszódna le a szemei előtt. Még arra sem bírta magát rávenni, hogy rápillantson a minden tekintetet magára vonzó förmedvényre, arról nem is beszélve, hogy a volán mögé üljön, és vezesse keresztül-kasul az országon. Megkésett próbálkozásunk, hogy cseréljék ki egy másik autóra, sajnos, teljesen eredménytelen volt. Még ha nincs is azon a héten lefoglalva a Britz teljes flottája, akkor sem volt mit tenni. Ugyanis minden autójuk ugyanezzel a színkombinációval volt telefestve önreklám céljából. Nem volt más választásunk, elindultunk az útra, de a feltűnőség sötét felhői és Marlboro Man irtózata elkísért minket, bármerre is mentünk. Mivel figyeleméhes középső gyerek voltam, engem annyira nem zavart. De Marlboro Mannek már túl sok volt ezt feldolgozni. És ez elcsúfította tökéletesnek ígérkező nászutunkat. Ez meg a belsőfül-gyulladásom. Meg a hányások. Meg a kengurugyanús hamburger.

23. fejezet FELBORULT AZ EGYENSÚLY A Sydney-től északra fekvő ködös Kék-hegyeket vettük célba, ahol egy üdülőben volt a szállásunk a kormos dombokon. A hányingerem még nem múlt el teljesen, de a csöndes, elzárt üdülő amúgy is kellette magát, hogy egész nap az ágyban heverésszünk, a szobába rendeljük az ételeket, és óvakodjunk minden túrázástól, mert annál kevesebbszer kell megjelennünk a Britz-autóval. De nekünk nagyon megfelelt, hogy a világ másik végén fekhetünk az ágyban, felfalhatjuk egymást, és elgondolkozhatunk, hogy miért is kell nekünk egyáltalán hazautaznunk, hiszen az azt jelentené, hogy tíz másodpercig nem lennének egymásba gabalyodva a testrészeink. Eggyé olvadtunk, véglegesen megszűntünk külön lenni. Olyan volt, amilyennek egy nászútnak lennie kell. Jobban is éreztem magam. A hegyi levegő segített rátalálnom az egyensúlyomra is. De egyszer haza kell mennünk. Marlboro Mannek irányítania kell a farmját – hamarosan még több állatot kell majd szállítani és javában zajlott a sárga téglás házikó felújítása. Azért is vissza kellett mennünk, hogy elszakadjunk az ágytól, és megkezdjük a közös életünket vidéken. Az éjszaka közepén csörrent meg a telefon a kék-hegyekbeli hotelszobánkban. Marlboro Mannel összerándultunk, és fogalmunk sem volt, hogy mennyi idő lehet Ausztráliában vagy a világ bármely pontján. Még a szememet sem tudtam kinyitni. A kinti köd bódító elixírként hatott. – Halló? – szólt a kagylóba Marlboro Man. Egy férfihangot hallottam a vonal túlsó végéről. Másodpercek teltek el, én visszaaludtam… aztán Marlboro Man felült az ágyban, és meglendítette a lábát, hogy letehesse a padlóra. – Basszus, tesó! – mondta. – Ez nagyon nem jó hír! Kinyitottam a szemem, de elképzelésem sem volt, hogy miről beszél. Csak hallgattam, ahogy folytatta a heves tárgyalását a bátyjával, legalábbis én őrá tippeltem. Az üzlettel volt kapcsolatos. És nem tűnt valami pozitív fejleménynek. – Oké, tesó! – jegyezte meg. – Hívj, ha még többet tudsz! Marlboro Man visszabújt a takaró alá, hallottam, hogy egy nagyot sóhajt. – Minden rendben? – kérdeztem álmosan, közben pedig a lábamat az övé köré tekertem. – Hát… – mormogta, miközben átfordult a másik oldalára, majd eligazította a párnát. – A takarmány ára ma nagyot zuhant. Nem tudtam megállapítani, hogy fáradt-e vagy ideges… vagy kicsit mindkettő. De azt éreztem a hangjából, hogy erre a hírre egyáltalán nem számított. Forgolódtam egy darabig, amíg végre el tudtam aludni. Az esküvőnkről, a szüléimről, a sárga indián házunkról és a pokoli Land Cruiserünkről álmodtam. Másnapi utunk a Gold Coastra meglehetősen nyugalmasan telt. Marlboro Mant még egyszer hívta Tim, mielőtt elhagytuk a hotelt, és a helyzet meglehetősen tragikusnak tűnt. A búza és a kukorica ára mélyrepülésnek indult, Marlboro Man pedig egy másik kontinensen, ahonnan képtelen volt követni a helyzetet, a befektetéseit az árutőzsdén, ami pedig alapvető az állattenyésztés problémamentes működéséhez. Beszélgetni szeretett volna, hogy élvezzük az utunkat észak felé a parton. De túlságosan aggódott ahhoz, hogy csevegésbe kezdjen velem. Új felesége, új háza, új birtoka volt… és nem egész egy héttel az esküvőnk után a biztonságos otthoni élet minden egyes telefonhívással egyre nagyobb veszélybe került. Nem tudtam, mit mondhatnék vagy tehetnék. Nem akartam boldog arcot magamra ölteni és kizárni a gondolataimból, hogy valami nagyon súlyos dolog történik, de nem is akartam még rosszabbá tenni a helyzetet azzal, hogy percenként kérdezgetem. Minden történés ellenére, ez volt a legváratlanabb fejleménye a nászutunknak.

Bejelentkeztünk a tengerparti hotelba, és legalább annyi időre magunk mögött hagytuk az otthoni események nyomasztó hangulatát, amíg végigsétáltunk a strandon és elfogyasztottuk kora esti homárvacsoránkat egy kis parti büfében. Marlboro Mannel megosztoztunk egy homárfarkon, ami hosszabb volt, mint bármelyik tehéné odahaza, és vettem a bátorságot, hogy meleg homárragut rendeljek köretként. Nemsokára visszatérünk Oklahomába, és nincs az a pénz, hogy úgy menjek el Ausztráliából, hogy nem ettem annyi rákot, amennyit csak tudtam. Csendesen büfiztem, ahogy ballagtunk vissza a hotelbe. Nagyon sok rák volt a gyomromban. A hotelben viszont már újra nevettünk, mert Marlboro Man cikizett, hogy mennyi ruhát vittem a nászutunkra, erre én jól belecsíptem a karjába, míg viszonzásul a sarokba szorított a liftben, hogy jól megcsiklandozhasson, én pedig felhívtam a figyelmét, hogyha nem hagyja abba, biztosan be fogok pisilni. És nem vicceltem. Megittam egy pohár bort és még két diétás kólát a vacsorához. Így a csikizés a liftben hosszú távon nem tűnt túl jó ötletnek. A hangposta villogó piros fénye megijesztett bennünket, amikor beléptünk a lakosztályunk hálószobájába. Marlboro Man hangosan sóhajtott, reménykedve, hogy a világ – a bátyja, az árutőzsde és minden mezőgazdasági bizonytalanság – végre abbahagyja a zaklatásunkat. Én is azt kívántam, bárcsak nyugtunk lenne. Az elmúlt események fényében Marlboro Man mégis inkább felvette a kagylót és felhívta Timet, hogy felvilágosítást kapjon. Kimentem a fürdőszobába, hogy felfrissítsem magam és felvegyem a pezsgőszínű selyem hálóruhámat abban a reményben, hogy ki tudom zárni a külső zavaró tényezőket, amik elvonják a férjem figyelmét rólam. Megmostam a fogam, befújtam magam a Jill Sander parfümömmel, mielőtt kiléptem volna a hálószobába, ahol el fogom felejtetni Marlboro Mannel minden aggodalmát. Tudtam, hogy csak akkor sikerülhet, ha megpróbálom. Akkor tette le a telefont, amikor a szobába léptem. – A francba! – dörmögte, ahogy rázuhant a hatalmas franciaágyra. Jaj, ne! Jill Sandernek fel kell kötnie a gatyáját. Bemásztam mellé az ágyba, a fejemet a karjára tettem. A karját a derekam köré fonta, én pedig a lábamat az övé köré. – Az egész piacot lehúzták a klotyón – mondta sóhajtva. Nem tudtam a részleteket, de azt tudtam, hogy a klotyó nem egy jó hely. A szokásos közhelyeket akartam ellőni. Ne aggódj miatta, próbálj nem gondolni rá, meg fogjuk oldani, minden rendben lesz. De nem tudtam eleget. Azt tudtam, hogy a bátyjával hatalmas területük van. Azt is tudtam, hogy nagyon keményen dolgoznak azért, hogy fizetni tudják. Tudtam, nem ügyvédek vagy orvosok, hogy legyenek tartalékaik, hogy bírják anyagilag a farm működtetését. Az állattenyésztés volt a munkájuk, a megélhetésük pedig sok külső tényezőtől függött. Időjárás, a piac ingadozása, kínálat, kereslet, szerencse. Tudtam, hogy nem voltak eleresztve pénzzel, erről már beszéltünk Marlboro Mannel. De még nem tudtam eleget a vállalkozás működésről ahhoz, hogy nyugodt szívvel mondhassam, minden rendben lesz, legalábbis az üzletben. Úgyhogy megtettem az egyetlen dolgot, amit tehettem. Biztosítottam a férjemet, hogy köztünk minden jól alakul, így hát lekapcsoltam a lámpát, és hagyjam a szenvedélyt – aminek semmi köze nem volt a piachoz vagy a takarmányhoz – felizzani.

Két

órával később arra ébredtünk, hogy mindkettőnknek hánynia kell. Annyira rosszul voltunk, hogy az csak ételmérgezés lehetett, a homár bosszúhadjáratot indított. Az egyetlen pozitívumnak az bizonyult, hogy volt a lakosztálynak egy kisebb fürdőszobája is, én azt választottam, Marlboro Man pedig a nagyobbikban szenvedett, és közben mindketten azon gondolkoztunk, hogy csodásan tökéletes nászutunk miként vehetett ilyen borzalmas irányt. Ha nem lettem volna annyira elfoglalva a plafon bámulásával, reménykedve, hogy a halál megsegít, akkor hisztérikus nevetésben török ki. Biztos, hogy ez egyike a világ csodásán borzalmas nászútjainak. Nem mintha egy cseppet is vicces lett volna. Harminchat órával később a repülőn ültünk az Államok felé. Egy egész napos hányás, hasmenés

és rettenetes izzadás után – nem beszélve a belsőfül-gyulladásomról, a tragikus bérelt autónkról és az otthon széteső családi fészkünkről – javasoltam Marlboro Mannek, hogy jobb lenne rövidre fogni a nászutat és hazamenni, ahol a fülem helyre állna, kicsomagolhatnánk és pihenhetnénk… és tisztán láthatnánk. Nem akartam, hogy a férjemnek még az is fejfájást okozzon, hogy boldog arcot erőltessen magára egészen a Nagy-korallzátonyig. Az ausztráliai három hét nem volt előfeltétele a közös életünk megkezdésének. – Egyszer majd visszajövünk – mondtam az aucklandi átszálláskor. És komolyan is gondoltam. Minden elképesztő történés ellenére láttam annyit Ausztráliából, hogy vissza akarjak menni, igaz, kevésbé elmebeteg körülmények között. Amikor otthon földet értünk, Marlboro Man egy nagyot sóhajtott, mintha a lelke mélyén tudta volna, milyen megpróbáltatások várnak rá a reptértől kétórányira a birtokon, ahol felnőtt… a földön, ami annyira fontos volt neki és a családjának. Én is sóhajtottam, mert tudtam, hogy abban a szent minutumban hivatalosan is beléptünk a kemény, illúziómentes, valóságos életbe.

24. fejezet ISTEN HOZOTT ITTHON! Tim

a csomagkiadónál várt minket. Nagyon igyekezett felhőtlenül mosolyogva üdvözölni bennünket, de csak félig sikerült neki. Megrázta Marlboro Man kezét és támogatón megveregette a karját. Újdonsült sógorom melegen megölelt és köszöntött otthon, de érződött az aggodalom a levegőben. Sűrű, ködös volt, és szénfekete, mint a vulkáni füst. A farmig vezető út jobbára csendesen telt, bár azért elmeséltünk egy-két hányós történetet a nászutunkról, Tim pedig beszámolt a piaci helyzetről. A fiúk a jelenben maradtak, szántszándékkal nem bonyolódtak bele olyan fejtegetésekbe, hogy mi-lesz-ha és mit-is-fogunk-akkor-csinálni, csak azt próbálták józan ésszel felfogni, hogy miként változhatott meg ennyire minden a pillanat törtrésze alatt. És hogy milyen különös is az időzítés, hiszen közvetlenül egy igazán ünnepi, áldott esemény után következett be. A Nap akkor merült a horizont alá, amikor a megérkeztünk a prérin álló, aprócska házunkhoz. Tudtam, hogy a változás szele feltámadt, de nem tehettem róla, csak mosolyogtam, amikor megláttam az otthonunkat. Otthon, gondoltam, furcsa így kimondani, amikor még egyetlen éjszakát sem töltöttem ott. De visszatérve éreztem a szerelmünk minden egyes pillanatát, ami azon a birtokon kezdődött, az utakat, amiket autóval bejártunk, a vacsorákat, amiket főztünk, az éjszakákat, amikor tengeralattjárós filmeket néztünk a régi bőrkanapéról, amit Marlboro Man már át is vitt a kisházba, hogy azonnal birtokba vehessük. Szegény kanapé! Biztosan nagyon magányos volt nélkülünk. Tim elköszönt tőlünk, miután segített becipelni százharminc kilós bőröndömet, mi pedig Marlboro Mannel körülnéztünk a csendes házban. Vadonatúj volt, illatozott a festékszagtól és a bőr cowboycsizmáktól, amelyek ott sorakoztak a lemenő Nap fényárjában úszó bejárati ajtónál. Éppen azon voltam, hogy felkapjam egy csomagomat és a hálószobába vigyem. De még mielőtt a kezem a fogantyúhoz érhetett volna, Marlboro Man szorosan átölelte a derekamat és a bőrkanapéhoz cipelt. Rázuhantunk a repülőút okozta fáradtságtól, a lelki kimerültségtől – hiszen nászút ide vagy oda, az előző héten sok mindent el kellett szenvednünk – és a hirtelen ránk törő szenvedélytől. – Isten hozott itthon! – mondta, és az arcát a nyakamba fúrta. Mmmm! Ez ismerős érzés. – Köszönöm – feleltem, miközben behunytam a szemem, hogy magamba szívhassam a pillanatot. Ahogy az ajka a nyakamon kalandozott, hallottam a házunktól keletre legelő tehenek megnyugtató, aranyos hangját. Otthon voltunk. – Olyan jól nézel ki – súgta, és keze a fekete kosztümkabátom cipzárja felé kalandozott. – Te is – válaszoltam, rövidre vágott haját simogatva, miközben ő egyre szorosabban ölelte a derekamat. – De… üm… – akadtam meg. A fekete kabátom már a földön volt. – Én… üm… – folytattam. – Azt hiszem, jó lenne lezuhanyoznom. És úgy is tettem. Nem tudtam pontos számítást végezni arról, miként is borította fel a tisztálkodási időrendemet, hogy újra átléptük a dátumvonalat, de mindenesetre úgy éreztem, legalább egy évtizede nem fürödtem. Nem gondoltam, hogy ilyen állapotban kellene felavatnunk a házat. Orgonától, levendulától és Dove szappantól kell illatoznom az első éjszakánkon a házunkban. Nem kerozintól. Nem repülőterektől. Nem kétnapos ruháktól. Marlboro Man kuncogott – hosszú idő óta először –, és ahogy annyiszor tette, amikor még csak udvarolt, hozzáérintette a homlokát az enyémhez. – Nekem is – kacsintott. És így együtt álltunk a tus alá, ahol gyógyfüves tusfürdővel, falusi vízzel és eltökéltséggel lemostuk egymásról a nászutunkat a lefolyóba.

– Sajnálom a nászutunkat – jegyezte meg Marlboro Man, amikor másnap reggel felébredtünk. Fél öt volt, odakint még sötétség, a belső óránk még zavarodottan, össze-vissza működött. Megcirógatta az oldalamat, ahogy nyújtóztam és sóhajtottam. Az ágyunk annyira meleg, kellemes és andalító volt. – Semmi baj – mondtam mosolyogva. – Nagyon örülök, hogy hazajöttünk… Jó érzés itthon lenni. A hálószobánk pici volt, talán háromszor három méter. Úgy óvott minket, mint egy fészek. – Szeretem, hogy itt vagy – tette hozzá. Egész délelőtt az ágyban maradtunk, tudatosan figyelmen kívül hagyva, hogy létezik világ a mi biztonságos fészkünkön kívül is.

Marlboro

Mannel együtt laktuk be a házat, mélyen magunkba zárva az első napokat az új otthonomban. A nappalait az állatokkal töltötte, az estéit pedig Timmel, hogy megoldást találjanak az anyagi katasztrófára, amibe belecsöppentek. Az én napjaim viszont pakolással és a férjem sáros ruháinak mosásával teltek, de csúfosan elbuktam, akárhányszor ki szerettem volna sikálni a zöldesbarna trágyafoltokat. Már az is megfordult a fejemben, hogy inkább rendelek száz olyan nadrágot, amit visel, akkor egyszerűen csak naponta cserélnem kell őket. Nem láttam más lehetőséget. Szépen sorjában kipakoltam a ruháimat, felakasztottam őket az apró gardróbba, amin Marlboro Mannel osztoztunk, vagy ami oda nem fért, azt összehajtva az ágy alatti dobozokba pakoltam. A temérdek bőrradír, arckrém és testápoló, amit az elmúlt években gyűjtögettem, félig megtöltötte a kézmosó fölé felszerelt fürdőszobaszekrényt. A szakácskönyveim – újak és régiek – pedig a spájz polcaira kerültek. A nagy rakás esküvői ajándéknak viszont nem maradt hely, köztük az ezüsttálcának, a kristálypoharaknak és az ónozott hústálnak sem. Marlboro Man mamája jött át segíteni a kipakolásban, majd együtt cipeltük át a felújítás alatt álló nagy ház oldalához épített garázsba a dobozokba csomagolt holmikat. Esténként próbáltam hozzászokni az új konyhai berendezéshez. A négylángú gáztűzhelyhez, a rozsdamentes, egyrészes mosogatóhoz és a csillogó minihűtőhöz. Kiválasztottam egy aranyos csempét, amire a feldarabolt marha különböző részeit festették, és alatta franciául a megnevezés. Az utolsó próbálkozás a részemről, hogy nagyvilági maradjak. A BOEUF szó díszítette a konyhapult feletti részt, amin Marlboro Man jót nevetett. A hatodik otthoni esténken, miután az elmúlt napokat hideg szendvicsekkel és főtt tojással éltük túl, megfőztem egy csirkét az új Calphalon levesesfazékban, amit Jilltől, a főiskolás szobatársamtól kaptam ajándékba, a húst pedig rozsdamentes csipesszel emeltem ki a léből, amit viszont az egyik gyerekkori barátnőm anyukájától kaptam. Amikor kihűlt annyira, hogy meg tudtam fogni, pedánsan leszedegettem a húst a csontról, meglehetősen bizonytalanul abban, hogy mennyi zsírt és porcogót hagyjak rajta. Elhatároztam, hogy a konyhánkat anyu csirkés spagettijével fogom felavatni, ami tuti nyerőnek ígérkezett. Megfőztem a spagettit, hozzáadtam a csirkét, a vöröshagymát, a zöld húsú paprikát és a konzerv erőspaprikát is. És, hogy végképp elnyerjem a konyha istennője díjat, adtam még hozzá gombakrémlevest, de legalább egy percig tartottam a két nyitott konzervet a tál fölött, míg végül a tartalmuk hengerformában kiplaccsant. Még kellett egy kevés húsleves és reszelt cheddar sajt is. Összekevertem az egészet, fűszereztem sóval és cayenne-i borssal, majd átsütöttem egy cserépedényben, hála érte az anyósom unokatestvérének. Ahogy sült, csodás illat szállt, ugyanúgy, mint gyerekkoromban, amióta talán nem is ettem ilyen spagettit. Elcsodálkoztam, hogy egy étel illata hogyan maradhat meg ennyire élénken az ember emlékezetében két évtizeden át. Leszámítva a sötét hajat és a széthulló házasságot, hivatalosan is az anyám lettem. Marlboro Man örült, hogy végre valami meleg került az asztalra, és kijelentette, hogy ez a legfinomabb étel, amit valaha evett. Ránéztem a hatalmas rendetlenségre a konyhában, és úgy éreztem, szinte már mozgott. Marlboro Mannel aznap este filmeket néztünk. Mivel a tévéantennát még nem szerelték fel, áthozta a régi házából a kazettagyűjteményét meg a lejátszót. És amikor befejeztük, nem kellett felállnom, majd hazavezetnem, mert már otthon voltam.

25. fejezet AZ IGAZSÁG NAPJA Öt

héttel az esküvőnk után beautóztunk a városba, hogy a szüleimmel vacsorázzunk, akik a countryklubban meg akarták ünnepelni hazatérésünket a nászútól. Megöleltem anyut és aput is, akik között szinte tapintható volt a feszültség. Szemmel láthatóan nem javult közöttük a helyzet, amióta az esküvői fogadás után elköszöntem tőlük. Az elmúlt hetekben, a nászút, a költözés és a házasélet első néhány szédítő napja közepette valahogy úgy álltam a szüleim házasságával, hogy mivel nem vagyok szemtanúja naponta a kapcsolatuk széthullásának, bizonyára nem is történik semmi. Elég volt harminc másodperc a társaságukban, hogy ezt megcáfolják. Steaket rendeltünk, sült krumplit, salátákat és desszertet, de furcsa módon a második falat után tudtam, hogy több nem csúszik le. Még a tányéromon fekvő hús gondolata is undorított, pont ugyanolyan hányingeres állapotba kerültem, mint Sydney legjobb éttermében. Jaj, ne, gondoltam, visszajött! Nem szóltam egy szót sem, folytattam a csipegetést, miközben Marlboro Mannel elmeséltük az ausztrál nászutunk vállalható és kellemes részeit. A vacsora végén megöleltük egymást, elköszöntünk, és néztem, ahogy a szüleim beszállnak az autóba. Anyu egyből az ablakon bámult kifelé, apa sebességbe tette a kocsit, majd meredt tekintettel nézett előre az útra. A lelkem mélyén tudtam, hogy a dolgok rosszabbra fordultak. A gyomorszájam különböző jeleket küldött. Marlboro Mannel az autóhoz mentünk, átölelte a vállamat, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem, és megfogadtam, sosem fogom hagyni, hogy a ridegség befészkelje magát közénk. Elviselni sem tudtam a gondolatát, nem hogy elképzelni. Annyira szerettem Marlboro Mant! Vajon éreztek-e ilyet a szüleim? Tudom, hogy igen. Még jobban belekapaszkodtam Marlboro Manbe, ahogy folytattuk az utunkat a kocsi felé. Lassan vezettünk haza, szinte teljes némaságban. Tudtam, hogy Marlboro Man aggódik, a farm üzleti ügyei mázsás súlyként nyomták a vállát. Én pedig csak a szüleimre és a hülye belsőfül-gyulladásomra tudtam gondolni, ami aznap este kiújult. Megint ugyanolyan rosszul voltam, mint az ausztráliai nászutunk nagy részében. Majd hirtelen rám tört. – Állj meg! – mondtam hirtelen, épp mielőtt átléptük volna a megyehatárt. Még meg sem állt teljesen a furgon, de már kinyitottam az ajtót, kipattantam, az egész vacsorát kiadtam magamból az összes többi vacsorával együtt, amit az elmúlt egy évben ettem, teljesen beterítve a leállósávot. A „megalázó pillanatok az életemben” egyre hosszabb listáján ez az eset meglehetősen előkelő helyet foglal el.

A

hányinger másnap reggel olyan borzalmas volt, hogy alig bírtam kikászálódni az ágyból. Marlboro Man már nem volt otthon, még azt sem hallottam meg, hogy felkelt. Felemeltem a fejem a párnáról, de azonnal vissza is tettem. Olyan zöldnek éreztem magam, mint ahogy kinézhettem, és annyira tartottam az újabb rókázástól az előző esti út menti produkcióm óta, hogy inkább magzati pózba kuporodtam és még egy órát úgy maradtam. Bárcsak lett volna egy nővérhívó gombom, és valaki hozott volna nekem egy adag müzlit! Érdekes módon, ez volt az egyetlen élelem az egész világon, ami elviselhetőnek tűnt. Délelőttre sikerült összeszednem magam annyira, hogy felálljak és elbotorkáljak a pici konyhában a hűtőig, hogy igyák egy kevés narancslevet. A vércukromnak adott lendület azonnal segített. Átkutattam a konyhaszekrényeket valami ehetőért, amivel feltölthetném kongó gyomromat, mert már attól is hányingerem volt, hogy teljesen üres a hasam. Sajnos, minden lehetőség

elborzasztott. A sonkás szendvicsnek még a gondolatát sem tudtam elviselni. Az pedig, hogy tej csorogjon le a nyelőcsövemen, teljességgel kiborított. A sós ízektől még a hátamon is felállt a szőr. Nem volt ez így jó. Nagyon-nagyon nem jó. Valahogy el kell jutnom a zuhanyzóig, majd az orvostól kérnem egy időpontot. Ez így nem mehet tovább. A fürdés csodásnak bizonyult, amikor már be tudtam úgy állítani a hőmérsékletét, hogy ne borítson gőzfelhőbe. Megmostam a hajamat, de a kedvenc samponom illata hirtelen elviselhetetlennek tűnt, akárcsak az arcradíromé, ami hűségesen megmentett az esküvőm napján, hogy ne úgy fessek, mint egy vedlő kígyó. Amikor már a sampon utolsó nyomait mostam ki a hajamból, Marlboro Man berontott a fürdőszobába, és elkiáltotta magát: – Szia! Akkorát sikítottam, hogy még a halottak is feléledtek volna tőle, majd még egyet, mert meztelen voltam, hányingerem volt és csúnyának éreztem magam. Akkor már a heves szívdobogásomtól voltam rosszul. – Szia! – mondtam, magam elé kapva a törölközőt a szárítóról, és olyan gyorsan tekertem magam köré, ahogy csak tudtam. – Rajtakaptalak! – nevetett Marlboro Man, és elsütötte a legszexibb mosolyt, amit valaha láttam ilyen beteges helyzetben. Majd megállt egy pillanatra és rám nézett. – Jól vagy? – Biztos észrevette a bőröm zöldes árnyalatát. – Őszinte leszek – feleltem, miközben bebotorkáltam a hálószobába. – Nem vagyok valami fényesen. Elmegyek az orvoshoz, hátha tud kezdeni valamit velem. – Hanyatt zuhantam az ágyra. – A fülem maradandó károsodást szenvedhetett, vagy valami hasonló történt vele. Marlboro Man felém indult. Úgy festett, mint a macska, amelyik most ette meg a kanárit. – Megijesztettelek, ugye? – kuncogott, ahogy átölelte a törölközőbe csavart testemet. Beszívtam az illatát, és én is köré fontam a karjaimat. Majd felpattantam, hogy visszafuthassak a fürdőszobába, mert megint rókáznom kellett.

Marlboro

Man visszament dolgozni, mert Timmel egy rakomány bikát fogadtak, én pedig a városba autóztam, hogy találkozhassak az egyetlen orvossal, aki ilyen rövid időn belül rendelkezésre tudott állni. Fül-orr-gégészhez szerettem volna menni, mert tudtam, hogy az egésznek a belsőfül-gyulladásomhoz van köze, de valamennyien két hétre előre be voltak táblázva. Még két hét hányást nem élnék túl. Pár kérdés, a nyirokcsomóim kitapogatása és a füleim megvizsgálása után az orvos az asztal szélének dőlt keresztbe tett karral, és megkérdezte: – Van arra esély, hogy terhes? Tudtam, hogy nem vagyok az. – Nem lenne lehetetlen – viccelődtem vele –, de tudom, hogy nem az a bajom. Ugyanez volt a nászutunkon is, egyből, amint Ausztráliába értünk. Ez az egész szédülés biztos a fülgyulladás miatt van. – Nyeltem egy nagyot, és bántam, hogy nem vittem magammal egy kevés Froot Loops müzlit. – Mikor volt az esküvője? – kérdezte orvos, és közben a naptárját nézegette. – Szeptember huszonegyedikén – feleltem. – De mondom… ez a fülem miatt van. – Akkor derítsük ki! – javasolta az orvos. – Beküldöm a nővért, rendben? Időpocsékolás, gondoltam. – Rendben, de… van valami ötlete, mit csinálhatnánk a fülemmel? – Nagyon nem szerettem volna még egyszer ugyanígy érezni magam. – Marcy egy pillanat múlva itt lesz – ismételte meg. Nem értékelte a diagnózisomat. Milyen orvos az ilyen? Marcy nemsokára megjelent, kezében egy rikító zöld fedelű műanyag pohárral, ami tökéletes tükörképe volt a bőröm színének. – Gondolja, hogy tud adni nekem vizeletmintát, aranyos? – kérdezte. Egy hányásmintát biztosan fogok tudni, gondoltam. – Persze – bólintottam, majd elvettem a poharat, és engedelmes betegként követtem a nővért a mosdóig. És ne hívjon aranyosnak! Durcás voltam. Ennem kellett valamit, már majdnem sírógörcsöt kaptam.

Egy perccel később kiléptem a mosdóból, odaadtam Marcynek a poharat, amit előtte tisztára töröltem egy zsebkendővel. – Rendben, aranyos – mondta. – Visszamehet a vizsgálóba, egy perc, és ott vagyok. Ne hívjon már aranyosnak! Rosszul voltam. Zsibbadtam, kipirultam, beteg voltam. Ha túl gyorsan mozgattam a fejem bármilyen irányba, hányingerem lett. Hirtelen nagyon együtt tudtam érezni azokkal a betegekkel, akiknek ezt hosszasan kell elviselniük, kezdve a kemoterápiára járókkal, a gyomorbetegekkel vagy más kórban szenvedőkkel. Nincs az az isten, hogy én ezzel együtt tudjak élni! Imádkoztam, hogy létezzen rá gyógymód. Elgondolni sem tudtam, mit tehetnének a fülemmel, de képes voltam mindennek alávetni magam az enyhülés érdekében. Végtére is feladatom volt. Jó feleségnek kell lennem. Lóbáltam a lábamat, amíg üldögéltem a vizsgálóágyon és vártam, hogy Marcy vagy az orvos visszatérjen. Egy csokis-karamellás Frosty a Wendy’sben nagyon jól hangzott. Végre, gondoltam, valami más, mint a tarkabarka Froot Loops müzli. Siessen, Marcy! El kell mennem egy gyorsétterembe. Néhány pillanattal később az orvos és Marcy együtt léptek a szobába. A nővér mosolygott. – Terhes, kedvesem – jelentette be az orvos. A gyomrom összeugrott. – Micsoda? – kiáltottam fel. – De nem azért vagyok rosszul… ugye? Miután az orvos feltett pár kellemetlen kérdést ilyen-olyan dátumokról, Marcy kuncogása közepette bejelölgette a tollával a heteket a naptárában és a teherbeesés lehetséges dátumát kalkulálta, majd a mostani állapotomról kezdett magyarázni, hogy öt héttel az esküvőnk után miért is akarom mindenemet kihányni és miért kívánok Froot Loop-sot meg Frostyt enni. Terhes. Terhes? Most mit tegyek? Elmondjam Marlboro Mannek? Feküdjek hanyatt és polcoljam fel a lábaimat? Mi lesz az alakommal? Hirtelen nagyon sok megválaszolandó kérdés merült fel bennem.

Hazafelé tartottam a farmra, amikor lenyeltem az utolsó falatot is életem legfinomabb Frostyjából, amit valaha is bekaptam a Wendy’sben. Ösztönösen a hasamhoz nyúltam. Olyan lapos volt, mint egy deszka, amit betudtam annak, hogy az elmúlt negyvennyolc órában semmi sem maradt már bennem. Terhes? Máris? Tudtam, hogy megtörténhet. Hogy lehetséges. De arra nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Majd száguldozni kezdtek a gondolataim. Mit ittam az elmúlt pár hétben? Milyen gyógyszert vettem be? Mit ettem? Mit jelent ez az egész Marlboro Mannek és nekem? Készen áll rá? Azt mondta, akar gyereket, de komolyan is gondolta? Megváltozik az alakom? A lelkem? A szívem? Van bennem elég hely egy gyereknek? Fáj a szülés? Beálltam a feljáróra, és láttam, hogy Marlboro Man furgonja a ház oldalában parkol. Mire apró fehér házikónk ajtajához értem, már ott ült a padon, és húzta le a csizmáit. – Szia! – köszönt, nekidőlve a falnak. – Hogy vagy? – Jobban – válaszoltam. – Ettem egy Frostyt. Levette a bal csizmáját. – Mit tudtál meg? – Nos… – fogtam, bele, de az ajkam remegni kezdett. Marlboro Man felegyenesedett. – Mi a baj? – kérdezte. – T… – még jobban remegett a szám, a szavak formálásával is gondom volt. – Terhes vagyok! – kiáltottam, és a könnyeim csorogni kezdtek. – Hogy mi? – kiáltotta el magát, és felém fordult. – Komolyan?

Csak bólintani tudtam. Hatalmas gombóc volt a torkomban, nem tudtam megszólalni. – Hűha! – Hozzám lépett, szorosan megölelt. Úgy tűnt, erre ő sem számított. Én pedig csak álltam és csöndben sírdogáltam. A múltunkért… a jövőnkért. A hányingerért és a kimerültségért. Hogy meglett a diagnózis. Hogy egy gyerek nő bennem. Amikor váratlan sírórohamot kaptam, Marlboro Man szokás szerint csak átölelve tartott, és egész idő alatt próbált nem ugrálni örömében, amiért az ő gyereke nő a pocakomban.

Azon az estén, alig pár órával a hír kiderülése után, Marlboro Man nem bírt magával. El akarta mondani a családnak. Felejtsük csak el a három hónapos babonát és a dolog megemésztését, valami fontos történt, és nem látta értelmét titokban tartani. – Szia! – mondta, amikor az anyósom felvette a telefont. Hallottam a csengő hangját a kagylón keresztül is. – Ree terhes – bökte ki olyan őszinteséggel, mint ami már a kapcsolatunk első heteiben is jellemezte. – Bizony ám! – folytatta, válaszolva a mamája kérdéseire. – Nagyon izgatottak vagyunk. – És csak csevegtek tovább, és még én is hallottam, hogy az anyósom milyen örömmel fogadta az újságot. Amikor befejezte a beszélgetést, Marlboro Man átadta a hordozható telefont. – Fel akarod hívni a szüleidet? – Láttam, még az újságba is betétetné, ha nem lett volna már lapzárta. Bár az egyre növekvő hányinger jobban lefoglalta a gondolataimat, mint hogy telefonálgassak, azért elvettem és hívtam a szüleim számát. Néhány csöngetés után apa végre felvette. – Halló? – szólt bele halkan. – Szia, apa! – köszöntem. – Szia, bogaram! – mondta. A hangja furcsa volt. Valami nem stimmelt. – Mi a baj, apa? – kérdeztem. – Anyád… anyád elment ma este – felelte. – Azt mondta, bérelt egy lakást, és elmegy. Itt hagyott… – A hangja megbicsaklott. A szívem megszakadt. Csak ültem ott a szófán, mert képtelen voltam megmozdulni.

Azonnal megosztottam Marlboro Mannel a nap második döbbenetes hírét, majd elindultam egyedül a szülővárosomba. Látnom kell az apámat, hogy biztos legyek abban, jól van-e, de csak magam akartam menni. Nem akartam kitenni Marlboro Mant ilyen anyós-após viszálynak a házasságunk legelején, és arról sem voltam meggyőződve, hogy apa szívesen beszélne ilyen kényes témáról az újdonsült veje előtt. – Nem maradok sokáig – ígértem. – Csak akarom látni, hogy minden rendben van-e. – Sajnálom, kicsim – mondta Marlboro Man, majd megölelt, mielőtt elindultam. Atyám! Micsoda nap! Azonnal hívtam anyut, ahogy beültem az autóba. – Anya – mondtam –, mi folyik itt? Nem válaszolt rögtön. – Ree – kezdett bele –, ez egy hosszú folyamat eredménye. – Milyen folyamat? – vágtam vissza. – Eldobni harminc év házasságot? – A durcásságom visszatért. Hosszú ideig csak a csendet hallottam. Áthajtottam a védőgáton, és folytattam az utamat a főút felé. – Ez nem ilyen egyszerű, Ree… – folytatta. Aztán elhallgatott, és mindketten törtük a fejünket, hogy valami nagyon okosat mondjunk. Visszafogtam magam. Nem megyünk semmire, ha mérgesen rátámadok. Pedig az volt a véleményem, hogy az anyám tönkreteszi a családunkat. Hogy megelőzhető lett volna… hogy teljesen felesleges. Hogy kihúzza a talajt mindannyiunk lába alól. Hogy egy kisbaba nő bennem… hogy most nagy szükségem van rá. Szó nélkül letettem a telefont. Anyu – aki tudta, hogy teljesen hiábavaló lenne bármilyen ésszerű beszélgetésbe kezdeni velem aznap este – nem hívott vissza. Ahogy megérkeztem a házba, ahol felnőttem, apa kinyitotta az ajtót, megöleltük egymást és sírtunk. Vagyis apa inkább döbbenten

nyöszörgött, mint zokogott. – Úgy sajnálom, apa – mondtam, és szorosabban öleltem át. Képtelen volt válaszolni. Apuval maradtam két órát. Csak ültem és beszélgettem vele, amíg meg nem érkezett a legjobb barátja, Jack. Doug bátyám, aki egy másik városban volt, felhívta Betsyt, hogy elmondja, mi történt. Éreztem, hogy az egész városban megkezdődött a hír terjedése. Éjszaka, miután megbizonyosodtam, hogy apa idegállapota stabil, felhívtam Mike-ot. – De ho-ho-hol fog anyu lakni? – kérdezte a bátyám, miután felvázoltam neki a helyzetet. – Úgy tűnik, van egy lakása. De még nem tudjuk, mi folyik a háttérben – magyaráztam. – Várunk egy kicsit, és majd meglátjuk, rendben? – És mi-mi-milyen a lakás? – tudakolta. – Mikey, nem tudom – válaszoltam. – Én még… nem tudom. De ne aggódj, oké? Meg fogjuk oldani. – És hol fogunk karácsonyozni? – faggatott tovább Mike. Nyeltem egy nagyot. – Biztosan itt fogunk… – kezdtem, de a szemem megtelt könnyel. – De, u-u-ugye, nem fognak elválni… vagy mé-mégis? – kérdezte. El fog tartani neki egy ideig, amíg megérti. Beszéltünk még egy-két percig, majd jó éjszakát kívántunk egymásnak, és amikor letettük a telefont, zokogni kezdtem. Nem akartam, hogy megtörténjen – éppen akkor. Kérlek, kérlek, kérlek… ne most! Nem sokkal éjfél előtt értem haza. Marlboro Man kijött elém az autóhoz. Semmit nem hallottam, csak a teheneket és a tücsköket, amikor kiszálltam a kocsiból, és beletemetkeztem meleg, nyugtató karjaiba. Komplett roncs voltam. Fájt a gyomrom, de annál még jobban fájt a szívem. Marlboro Man a házhoz segített, mintha valami tartós betegségben szenvednék. Teljesen padlót fogtam, alig tudtam letusolni, mielőtt az ágyra zuhantam volna Marlboro Mannel, aki masszírozta a hátamat, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ne dobjam ki a taccsot, ne bőgjek és ne áztassam el teljesen a piros virágos párnámat.

26. fejezet ÁRNYOLDAL Másnap reggel kimerülten ébredtem, de… csodával határos módon, rosszullét fronton sokat javul a helyzet. Talán a terhességek történetében nekem volt a legrövidebb reggeli hányingerem. Felkeltem az ágyból, és vártam, hogy rám törjön az inger, de nem jött. Reménykedve megmostam az arcomat, felöltöztem. Marlboro Man, persze, már rég elment dolgozni, amikor még sötét volt. Kifestettem magam, közben azon ábrándoztam, vajon fogunk-e valaha Marlboro Mannel egyszerre ébredni. Egyáltalán megtette ezt már valaki? Tizenegy körül fölhívtam apát, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Aztán átkutattam a konyhát valamilyen ebédihletért, végül a csilis bab mellett döntöttem. Jól bírja az állást, így bármikor is toppanjon be Marlboro Man, készen várja az étel. A feleségek csilit főznek a férjüknek, ugye? Még mindig nem voltam pontosan tisztában a vidéki élettel. Felaprítottam néhány vöröshagymát és fokhagymát, közben pedig a számon kapkodtam a levegőt, nehogy megint rosszul legyek, majd az egészet egy lábasba zúdítottam egy kiló darált marhahús társaságában, amit még a hét elején tettem be a fagyasztóba. Nem volt otthon a csilihez szükséges fűszerkeverékem – ilyen még nem keveredett bele a bevásárlókosaramba –, úgyhogy improvizáltam. Szórtam bele csiliport, pirospaprikát, cayenne-i borsot, köményt… és minden egyebet, aminek az illata egy cseppet is emlékeztetett a gőzölgő csilire. Mire igazán forrni kezdett, az ételszag bejárt minden zugot, és bosszúvágyó émelygésem visszatért. Az volt a legrosszabb szag, amit valaha éreztem. A fokhagyma csípős szaga, a kömény borzalmas, mindent átjáró aromája… a fövő hús szaga. Amikor Marlboro Man a házba lépett, már a konzervbabot kevertem bele, de nem álltam messze az újabb rókázástól. – Mmmm… jó illata van – állapította meg. Odajött a tűzhelyhez, a derekam köré fonta a karját és a hasamra tette a tenyerét. – Hogy vagy, anya? – kérdezte. A pillangók megvadultak a gyomromban. Ezt tette velem, pedig a köménytől nagyon rosszul voltam. – Ma jobban – válaszoltam, koncentrálva a fizikai állapotomra. – És te? – Jól vagyok – felelte. – De érted aggódom. – A kezével a bordámat, a karomat és az oldalamat simogatta. Minden alkalmat megragadott, hogy hozzám érhessen. Marlboro Mant nem lehetett volna fizikai közömbösséggel vádolni. Váratlanul megcsörrent a telefon. Én folytatta a csili kevergetését, Marlboro Man pedig a nappaliba ment, hogy felvegye. Beszélt egy darabig, miközben én még utánasóztam az ételt, majd visszajött a konyhába. – Marie-nek már csak néhány órája van hátra – mondta. – Szólnak az egész családnak, hogy mindenki menjen oda. Lecsavartam a gázt. – Jaj, ne! Ne! – Ennyi tudtam csak mondani. – Ha nem érzed magad elég jól ahhoz, hogy odagyere, nem kell – magyarázta Marlboro Man. – Meg fogják érteni. De menni akartam. Az az asszony a harc végén volt. Lehet, hogy én voltam a család legújabb tagja, de nem tehettem meg, hogy nem megyek el. Amikor viszont átléptük Marie és Tom bácsi bejárati ajtaját, a világon akárhol szívesebben lettem volna. Összegyűlt az egész család, ölelték egymást és sírtak. Az asztalokon étel volt, de senki nem evett. Nem tudtam, hogyan üdvözöljem az embereket. Hogy mosolyogjak-e. A szüleimre gondoltam. A kisbabára a pocakomban. Lesújtva éreztem magam. Nem kaptam levegőt. Matthew az ajtóban köszöntött minket. Próbált mosolyogni, miközben megölelt mindkettőnket,

majd a hálószobába vezetett bennünket, ahol az anyja eszméletlenül feküdt, nehezen kapkodva a levegőt. Marie mellett ült a bátyja, fogta a húga kezét, szeretettel az arcához emelte és kedves hangon beszélt hozzá. Közvetlenül mellette pedig a szülei álltak, akik támogatón ölelték egymást. Matthew leült a húga, Jennifer mellé, majd az anyjuk lábát masszírozták… a karját… mindenét, csak hogy fenntartsák a fizikai kapcsolatot vele, hiszen tudták, hogy nemsokára már lehetetlen lesz. A férje, Tom, egy széken ülve figyelte az összegyűlt rokonokat és barátokat. Annyira áthatott mindent a gyász, az elképesztő szomorúság, hogy nem tudtam tovább ott maradni. Az anyósom a konyhában segített az ételek körül és a mosogatásban, ezért kihátráltam a hálószobából, hogy inkább vele legyek. Marlboro Man szorosan követett. Néhány évvel a bátyja, Todd halála után nem bírta már elviselni a gyászt, jutott neki elég egy életre. Ahogy a konyhába értünk, zokogás hallatszott a hálószobából. Marie ötvenévesen elhunyt. Hallottam, ahogy Jennifer az anyja után kiált. Marie szülei pedig csak ismételgették, hogy „Nem… nem…”. Hallottam Marie legközelebbi barátainak a sírását, akik szintén az ágya köré gyűltek. Le voltam törve. Kimentettem magam, és a ház túloldalán lévő vendégszobába siettem. Összeomlottam. Bezárkóztam a kis kék fürdőszobába, lecsúsztam a földre, és a hátamat a csempézett falnak támasztottam. Betolakodónak éreztem magam. Nem tartozom ide. Vagy mégis. Marlboro Man felesége vagyok. Az ő családja, de most már az enyém is. Közbe az apám egyedül van otthon, talán belebolondulva a megüresedett ház magányába. Meg kellene látogatnom, át kellene segítenem ezen. De nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy úgy menjek haza, hogy anyu nincs otthon. Rám tört a fájdalmas rosszullét, a szemem könnyel telt meg. Könnyek Marie-ért, apuért, a testvéreimért, a nagyszüleimért. Marlboro Manért és az utóbbi hetek sok megpróbáltatásáért. Marie lányáért, aki most fejezte be a főiskolát, és az anyja nélkül kell elkezdeni a felnőtt életét. Eszembe jutott minden boldog karácsony a gyerekkoromból, és rájöttem, hogy több ilyen már nem lesz. Mike-ra gondoltam, akinek a rutin és a stabilitás adta az életét, és belegondoltam, hogyan fog megbirkózni a felfordulással. Majd Marie jutott eszembe, aki az ismeretségünk rövid ideje alatt olyan kedves volt velem. A könnyeim már patakokban folytak, a szipogásom pedig zokogásba fordult. Fejezd be, utasítottam magam, nem lehetsz hisztérika! Nem sétálhatsz ki Marlboro Man rokonai közé bedagadt, vörös szemekkel! Ez az ő gyászuk volt, nem az enyém. Nem akartam, hogy azt higgyék, megjátszom az érzelmeimet. De nem tudtam befolyásolni a könnyeimet, bármennyire is próbáltam. Elkaptam egy törölközőt, felitattam az arcomról, miközben hallottam Marie családjának panaszos sírását a másik szobából. Nincs tovább. Marie meghalt. A szüleimnek annyi volt, elválnak. Tudtam, hogy az egész család elfoglalt valamilyen formában, ezért a fürdőben maradhattam, a tenyerembe temettem az arcomat, és csak zokogtam. Itt kell maradnom, gondoltam, amíg összeszedem magam! Itt kell maradnom, amíg hatvanéves leszek.

Nem vettem részt Marie temetésén. A halála utáni időszakban a reggeli rosszulléteim egész napos legyengítő émelygésbe csaptak át, ami teljesen átvette az irányítást az összes testrészem fölött, amíg ébren voltam. A pár héttel korábbi hányinger ehhez az émelygéshullámhoz képest csak kis hascsikarásnak tűnt. Borzalmasan éreztem magam. Fiatal, energikus újdonsült feleség szerettem volna lenni, tele életerővel és kedvvel. Ehelyett egy ágyhoz kötött, olajzöld figura voltam, aki még a fejét sem tudta a párnáról néhány marék cukrozott müzli csámcsogása nélkül felemelni. Akárhányszor bejött Marlboro Man a hálószobába, hogy ellenőrizze az állapotom, mindig rálépett egy Apple Jackre. Hallottam, ahogy szétmorzsolódik a szőnyegen, ő pedig bámulta a csizmája talpára ragadt müzlidarabkákat… én meg egyszerűen csak néztem, ennél többet nem tudtam tenni. Amikor összeszedtem magam és felálltam, félbevágott citromot szaglásztam, hogy elhessegessem a hányingert. Tíz másodpercig sem mertem nélküle létezni. A kedvesség – minden téren vonzó – netovábbja voltam, és abszolút nulla a birtok életében. Marlboro Man keményen dolgozott. A több rakomány marha, amit még az esküvőnk előtt vett,

kezdett megérkezni, és én nagyon szerettem volna segíteni neki a munkában. De a trágya szaga egyszerűen túl sok volt. Már a friss levegőtől is felfordult a gyomrom, hiába dugtam az orrom alá egy szelet citromot. Főzni sem tudtam. Mindentől – kezdve az almától a kenyérig, nem is beszélve a hús bármilyen formájától – sírtam és feszült lettem. Huszonöt percet autóztam egy pizzáért a városba, csak hogy félúton megállják és a csomagtartóba tegyem, mert az illata olyan tolakodó volt. Marlboro Man egész idő alatt megpróbált a kedvében járni a hormonmérgezett, depressziós feleségének. De egyszerűen nem érthette ezt a helyzetet. – Talán, ha kipattannál az ágyból és letusolnál, segítene – mondta, miközben masszírozta a hátam. Nem értette. – Nincs kipattanás! – sírtam. – Nincs itt semmiféle ugrálás! Haza akartam menni anyuhoz, és bevackolni magam a régi ágyamba. Azt akartam, hogy levest hozzon nekem. De már nem volt otthonom, ahova hazamehettem volna. Egy új helyen, egy új világban voltam… és hirtelen rá sem lehetett ismerni az életemre. Nem akartam terhes lenni. Ha határozott vagyok, és elköltözöm Chicagóba, akkor most nem is lennék az. Távol lennék a szüleim válásától, a terhes-hormonjaimtól, és talán éppen egy csinos fekete garbóban beszélgetnék a barátaimmal valami olasz étel felett. Olasz étel… Jaj, már rosszul is lettem!

27. fejezet KÉSŐBBRE HALASZTVA A

hányinger hetekig elhúzódott. Közben pedig mindent megtettem, hogy hozzászokjak az új életemhez az isten háta mögött. Meg kellett szoknom, hogy negyven kilométerre lakom a legközelebbi élelmiszerbolttól. Hogy nem futhatok át a szomszédba, ha elfogy a tojás. Olyanról ne is álmodozzak, hogy szusi. Nem mintha számítana. Nincs a farmon egyetlen cowboy sem, aki akár csak hozzányúlna. Mi ez, csali? – mókáztak, és kinevettek minden olyan városi embert, aki meggyőzte magát, hogy ez finom. És a szemetes. Olyan itt nem volt. Ezen a helyen nem volt kiépítve szemétgyűjtésre alkalmas infrastruktúra. Tehenek voltak a kertemben, és minden tele volt a végtermékükkel. A veranda, a pázsit, még a kocsim is, ha éppen arra volt dolguk. Nem voltak kertészek, akik összeszedték volna. Fel akartam bérelni valakit, de nem volt senki. Kezdett kikristályosodni a helyzetem realitása. Egyik reggel, miután leerőltettem egy tál müzlit, kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy egy puma nyalogatja a mancsait a kocsimon üldögélve. Gondoltam, épp most nyelte le keresztben a szomszéd farmer feleségét reggeli gyanánt. A telefonhoz futottam és Marlboro Mant tárcsáztam, hogy beszámoljak neki a helyzetről. A szívem hevesen vert a mellkasomban. Fogalmam sem volt, hogy a pumák őshonosak ezen a vidéken. – Lehet, hogy csak egy hiúz – nyugtatgatott Marlboro Man. Nem hittem neki. – Lehetetlen, hatalmas! – kiabáltam. – Ez csakis egy puma lehet! – Mindjárt ott vagyok – mondta. A tehenek a háttérben bőgtek. Letettem a telefont, hitetlenkedve Marlboro Man elővigyázatlanságán, és a tenyeremmel az ablakot ütöttem, reménykedve, hogy elijeszthetem az állatot. De csak egyszerűen felpillantott és egyenesen bebámult az ablakon, elképzelve engem a tányérján, egy szétcincált pisztráng kíséretében. Marlboro Man udvarlása, szédítő románcunk erre nem készített fel. Sem a motoszkáló egerekre, amik az ágyunk mögötti falban voltak, vagy a defektekre, amiket a le-föl járástól szenvedett az autóm a murvás úton. A házasságunk előtt nem tudtam használni a feszítővasat vagy az emelőrudat… és nem is szándékoztam megtanulni. Nem akartam megtudni, hogy a mosókonyha elviselhetetlen szagát egy döglött rágcsáló árasztja. Korábban soha nem éreztem döglött rágcsáló szagát. Pont most, amikor fiatal és eufóriában úszó friss feleség vagyok, kell megéreznem? Napközben zabos voltam. Éjszakánként pedig egy rakás szerencsétlenség. Egyszer sem aludtam végig az éjszakát, amióta hazajöttünk a nászútról. A hányinger mellett, aminek a második ördögi hulláma általában lefekvéskor ért utol, egy kísértet voltam. Miközben Marlboro Man mellett feküdtem, aki egész éjjel úgy aludt, mint egy kisbaba, én szörnyekre és sorozatgyilkosokra gondoltam. Freddy Kruegerre, Michael Myersre, Ted Bundyra és Charles Mansonra. A vidéki síri csöndben minden apró hang felerősödött. Biztosra vettem, hogy ha elalszom, akkor az ablakunk alatt álló gyilkos lesújt rám. És ha a sorozatgyilkos gondolata nem lett volna elég, a gondolataim változatlanul a szüleim és a családom körül forogtak… Anyu, aki boldogan él most az egyszobás lakásában. Képes leszek valaha bocsátani neki? Apa, aki magába zuhanva él az üres házában. Mi van, ha egyszer megelégeli és véget vet az egésznek? A húgom, aki főiskolán van és szárnyal. Haza akar majd jönni egyáltalán? Doug bátyám, akinek tapintható volt a szüleim házassága miatt érzett keserűsége. És Mike, aki olyan volt, mint mindig. Elméláztam, hogy miért is nem vagyunk megáldva a felejtés képességével, ha emberi konfliktusokról van szó. Kimerültem. Képtelen egy napot is átvészelni sírás, aggodalom és rosszullét nélkül. Szerelembe

estem, feleségül mentem egy cowboyhoz, és kiköltöztem a nyugalmas, romantikus vidékre. A nyugalom volt az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket. A nászutunk véget ért, még mielőtt elkezdődhetett volna.

A

rengeteg feladat közepette, amivel friss házasokként szembe kellett nézzünk, egy dologra rájöttem. Hogy nem kell tovább aggódnom a szomszédos nagy ház felújításáért. Marlboro Man nagyon keményen ráállt az ügyre, de gyanítottam, hogy inkább nekem akart imponálni, mintsem magának. Naponta érkeztek a munkások, pakolták egymás után a raklapokat, dobozokat, szerszámokat, de a költekezést egyszerűen nem tudtam összeegyeztetni a birtok akkori pénzügyi helyzetével. Marlboro Man pontot akart tenni a munkálatok végére, hogy legyen egy igazi felnőtteknek való házunk, mire a baba megszületik. De ha még kész is lesz a felújítás, a házat be kell bútorozni és meg kell tölteni. Nem tudtam elképzelni, hogy a rengeteg stressz közepette zsanérokat, ajtókilincset, szófát válogassak. Nem tetszett a gondolat, hogy egy amúgy is nehéz helyzetet tovább súlyosbítsak. – Figyelj… – mondtam, ahogy egy esős késő októberi napon bemásztunk az ágyba. – Mi lenne, ha egy időre felfüggesztenénk az építkezést? – Kinyúltam az éjjeli szekrényemhez a fél citromomért, majd beszívtam az illatát. A citrom lett a kábítószerem. Marlboro Man csendben volt. Bedugta a lábát az enyém alá és összezárta. Meleg volt. – Úgy gondolom, hogy kicsit pihentetni kéne a dolgot – folytattam. – És határozatlan időre eltolni. – Gondoltam már rá – válaszolt gyorsan. Szépen lassan föl-le dörzsölte a lábát az enyémen. Jobban lettem, letettem az asztalra a citromot, átfordultam, hogy a lábamat a dereka köré fonjam és fejemet a mellkasára tegyem. – Talán egyszerűbb lenne nekem, ha nem kellene emiatt is aggódnom a szüleim és a baba mellett. Úgy gondoltam, hatásosabb, ha a figyelmet magamra terelem. – Hát, van ennek értelme – mondta –, de beszéljünk erről inkább holnap. A másik karjával átölelte a derekamat, és pillanatokon belül már egy másik világban voltunk, ahol a szülők, a meszelés, a bénító rosszullét nincs napirenden.

Néhány nap múlva újra felhoztam a témát.

A kis ház is tökéletesen megteszi – mondtam neki. – Várhatunk még… csak huszonhét vagyok… Még nem dolgoztam meg egy nagy, gyönyörű házért... Szélhámosnak érzem magam. Nem akarok takarítani. Megijeszt az a hatalmas tér. Nem szeretek bútort vásárolni. Nem vagyok festékválasztó kedvemben. Befejezhetjük később is, amikor minden visszaáll a normális kerékvágásba. Habár tudtam, hogy a mezőgazdaságban a „normális” meglehetősen relatív fogalom. Marlboro Man beadta a derekát, majd pár nap bedeszkázás, tetőfedés és szigetelés után az utolsó munkás is elhajtott a félig kész sárga indián házunktól a prérin. És aminek csalódott vagy szomorú pillanatnak kellett volna lenni, pont ellenkezőleg hatott: nem is érdekelt. Mosolyogtam, mert rádöbbentem, hogy az ideális házasságról szőtt minden elképzelésem lehetséges – és ennek semmi köze tárgyakhoz, tulajdonhoz és tervekhez. Hogy nem számít, mennyire szerettem volna egy mosogatógépet vagy egy mosókonyhát a házba. Amit a legjobban akartam, az Marlboro Man volt. És ő az enyém volt. Két hónappal az esküvő után nagyon jól esett ezt magamban tisztázni. Majd rájöttem, hogy gyerekem fog születni pár hónapon belül, és nem lesz mosogatógépem. És a szívem a pániktól zakatolni kezdett.

28. fejezet MIKULÁS CICANADRÁGBAN Eljött

a november, és magával hozta az új reményt. Egy hideg, reggelen felébredtem, és a hányingerem úgy múlt el, ahogy jött. Fel tudtam emelni a fejem Cocoa Puffs ropogtatása nélkül. A levegő illata nem forgatta fel a gyomrom. Mozogni tudtam, mindenfajta irtózás, zuhanyozni pedig émelygés nélkül. Marlboro Man még mindig inaszakadtáig dolgozott, én meg hirtelen készen álltam, hogy segítsek neki, amit az elmúlt hetekben nem tudtam megtenni. Büszkén szelektáltam a mosásra váró ruhahalmot, hogy kimossam a sarat, a trágyát és a vért a farmerjaiból, összehajtogattam a zoknijait és az alsónadrágjait, hogy berakhassam a második fiókba a kis fenyőfa szekrénybe, ami alig fért el az apró hálószobánkban. Egy ilyen rövid idő, egy hónapocska is mennyi mindent megváltoztathat. A szüleim még mindig külön voltak, de a megújult fizikai erőmre építve olyan helyre tudtam tenni ezt a tényt az agyamban, ahol nem kínzott folyamatosan a gondolat. Végre egy teljes napot kibírtam sírás nélkül. Nem bántotta az orromat a hagyma vagy a nyers hús szaga, úgyhogy újra tudtam vacsorát főzni. Megtanultam tepsiben sült húst, Salisbury-steaket és pörköltöt készíteni. Lassan azt is megtanultam sok próba és kudarc után, hogy néhány húsfajta megkeményedik a benne lévő több kötőszövet miatt, ezért lassan, hosszú órákon keresztül kell főzni, hogy omlós legyen. Felvillanyozódtam az új tudástól, marhaszegyet, -oldalast, -lapockát és -fartőt készítettem, mintha a birtokomba jutott volna a gasztronómia Szent Grálja. Mindennap lassú tűzön főztem, és a hányingerem elmúltával még élveztem is az illatát. Végtére is kettő helyett kellett ennem. Ennyivel tartoztam a pocakomban növekvő kisembernek. Az émelygés megszűntével visszakaptuk az estéinket is Marlboro Mannel. Ugyanúgy, mint azelőtt, együtt néztük a filmeket a kanapéról, az ő feje az egyik végén, a másikon az enyém, a lábaink pedig kényelmesen összegubancolt rakásban. Játszadozott a lábujjaimmal, én pedig masszíroztam a kemény munkával kőkeményre faragott vádliját. Az elmúlt hetek pokla után a dolgok újra mézédesek lettek. Marlboro Man újra mézédes volt. A szerelemittas ausztrál nászutunk után a keserű valóságba csöppentünk, ami hátráltatta közös életünk kezdeti szakaszát, aminek, ugyebár, a legromantikusabbnak kellett volna lennie. Durva émelygésem miatt még a bőr puszta illata is rosszullétet váltott ki, néha nehezemre esett egy ágyban aludni vele, nem beszélve a másféle szórakozásokról. Ha Marlboro Man nem lett volna olyan boldog attól, hogy a gyermeke a pocakomban nő, szerintem biztosan visszakérte volna a pénzt a rossz vásárért. Nagyon hálás voltam, hogy végre elmúlt az az idő.

A

levegő hűvösebb lett, és vele elérkezett a hálaadás, amit hatalmas családi dőzsöléssel ünnepeltünk meg délidőben az új rokonaim házában… majd utána egy szomorú estét töltöttünk apánál. Az volt az első alkalom, hogy a testvéreimmel mind együtt voltunk a szüleink válása óta, és anyám hiánya az otthonunkból tátongó lyukként vakított. Borzalmas és kellemetlen volt, égető fájdalom, olyan, amiért mindent megtennél, csak ne érezd. Apa szeme szürke volt, az arca elnyűtt, a kedve pedig morcos. Betsyvel mindent elkövettünk, hogy annak az érzetét keltsük, mintha anya mégiscsak otthon lenne, de az igyekezetünk erőltetett és hiábavaló volt. Túl akartam lenni már a karácsonyon is, hogy ne kelljen egyhamar újra szembenézni azzal az érzéssel. Doug bátyám teljesen elhidegült anyánktól. A felesége mindenórás terhes volt, és a testvérem – érthető módon – bosszúsan vette tudomásul, hogy az új családi fejleményekről kell beszélni ahelyett, hogy inkább élveznénk egymás társaságát és babanevekről csevegnénk pulykaevés közben, amitől fehérjetúltengéses kómába zuhanunk. Ő nem akarta megjátszani a boldog hálaadást,

amikor a családi otthonunk többé már nem a szüleim otthona… és – őszintén szólva – én sem.– Annyira elkerülhető lett volna a kapcsolatuk halála! Hiszen mit mondjanak azok a családok, akik rákban vagy autóbalesetben vesztik el az anyjukat? Mi pedig elvesztettük… a házassági konfliktusok miatt! Keserű köretként szolgált hozzá mindannyiunk közös dühe. Anyám tudta, hogy mennyire haragosak vagyunk mindannyian, ezért a hálaadást nyugalmas körülmények között, Ga-Gánál töltötte. Miután Marlboro Mannel hazaértünk a vacsoráról, felhívott. – Boldog hálaadást, Ree! – mondta szelíd, de még mindig csengőbongó hangján. – Köszönöm! – válaszoltam udvariasan, de hűvösen. Nem csúszhat ki a kezem közül az irányítás. Akkor éreztem magam újra erősnek. – Jó napod volt? – folytatta. – Igen. Itt, a birtokon volt egy kellemes összejövetel, majd átmentünk. .. apához. – Úgy éreztem, mintha egy idegenhez beszélnék. – Nekem… – halkult el a hangja –, nekem nagyon hiányoztatok… Meg akartam szólalni, de képtelen voltam. Nem állítom, hogy mindent tudtam a szüleim házasságáról, hogy ki kivel mit csinált. De egy család voltunk. Apa keményen dolgozott, anya felnevelt négy gyereket, és amikor már igazán élvezhették volna egymás társaságát és mindazt, amit elértek a munkájukkal, anyám úgy döntött, hogy neki ebből elege van. A szívem mélyén tudtam, hogy az életben semmi sem csak fekete vagy fehér. Tudtam, hogy ha csak az egyik fél erőlködik a házasság egész ideje alatt, akkor az egyszer megbosszulja magát. De azon az első hálaadáson képtelen voltam palástolni a nyers érzelmeimet, és úgy véltem, anyu volt az, aki aljasan megtorpedózta a családunkat. Mi, többiek pedig kóválygunk az utóhatásában. – Boldog hálaadást, anyu! – mondtam, mielőtt letettem a telefont. Annyira mérges voltam rá, hogy alig láttam a pipától. Bebújtam az ágyba és elszopogattam egy Rolaids gyomorsavcsökkentő cukorkát.

Marlboro

Man a hálaadás maradék részében a tavasszal született borjakat választotta el az anyjuktól, és mivel sokkal jobban éreztem magam, már nem játszhattam ki az ütőkártyámat, tehát nem aludhattam kilencig. Vasárnap a mutatóujjával böködte a bordáimat, hogy ébredjek fel. Csak egy nyöszörgésre futotta tőlem, és a takarót a fejemre húztam. – Ideje fánkot sütni – mondta, és lehámozta rólam a takarót. Pislogtam. A szoba még mindig sötét volt. A világ is sötét volt. Még nem jött el az idő, hogy felkeljek. – Fánk… mi? – nyögtem, és próbáltam minél mozdulatlanabb lenni, hogy Marlboro Man még azt is elfelejtse, hogy ott vagyok. – Nem tudom, hogyan kell. – Csak átvitt értelemben gondoltam – tette hozzá, majd lefeküdt mellém. Fánkot sütni? Hogy micsoda? Hol vagyok? Ki vagyok? Meg voltam zavarodva. – Gyerünk – nógatott –, segíts nekem a borjakkal! Kinyitottam a szemem és ránéztem. A deltás férjem már teljesen felöltözve állt. A Wranglerje volt rajta és egy kikeményített kék kockás ing. Megsimogatta enyhén pufók hasamat, amihez az utóbbi hetekben már hozzászoktam. Szerette megfogni a pocakomat. – Nem megy – tiltakoztam esetlenül. – Én… én terhes vagyok. – Mindent bevetettem. – Bizony, tudom – felelte, és a gyengéd simogatása újra böködésbe fordult. Vergődtem, izegtemmozogtam, nyafogtam, majd végül megadtam magam, felöltöztem és kisétáltam az ajtón az izmos cowboyommal. Autóztunk néhány kilométert a szülei háza közelében lévő legelőhöz, és találkoztunk még néhány hajnalban ébredő pacsirtával. Onnan egy idősebb cowboyjal mentem az etetőkocsin, a többiek pedig lóháton követték a csordát, így az anyósülésből tökéletes rálátásom volt Marlboro Man még tökéletesebb alakjára. Néztem, ahogy a csorda közé ugratott, és a súlypontját váltogatva, szavak nélkül irányította hűséges lovát, Blue-t, hogy merre menjen. Nagy levegőt vettem, mert hirtelen óriási büszkeség áradt szét a testemben. Volt valami abban, ahogy figyeltem a férjemet – akibe halálosan szerelmes voltam –, amint a magas fű borította prérin lovagol. Több volt kívánatos látványnál, több mint egy szexi lábszárvédővel borított, formás lábú férfitest. Sütött róla, hogy

szereti, amit csinál, mert tudta, hogy jó benne. Több száz képet véstem az emlékezetembe. Nem akarom elfelejteni, amíg élek. Amikor végre sikerült bekeríteni az állatokat, a férfiak gondosan szelektálva, külön helyekre terelték a borjakat a karámban. A tehenek bőgtek, a borjak meg hangosan nyöszörögtek, amint megértették, hogy elválasztották őket egymástól. Nekem remegni kezdett az ajkam az együttérzéstől. Azelőtt nem volt kézzelfogható tapasztalatom az anyaság küzdelmeiről és az érezhető kapocsról, ami az anya szíve és a gyereke között alakul ki, legyen az tehéné, lóé vagy emberé. Habár tudtam, hogy amit látok, csupán mezőgazdasági rutinfeladat az állatok elkülönítésére, mégis akkor tudatosult bennem, hogy a hatalmas esemény, ami pár rövid hónap múlva vár rám – az anyaság –, nagyon komoly dolog. És ehhez egy tehenekkel eltöltött reggel kellett.

Egyre erősödtem, karácsonyra pedig maga a Csodanő lettem. Teljesen magam mögött hagytam a reggeli rosszulléteket, úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Vettem az új házunkba egy fenyőfát, és horgolt hópelyhekkel díszítettem fel, amit – ironikus módon – még a volt barátom, J csodálatos anyukájától kaptam. A farmeromat, ami már hálaadáskor is meglehetősen szűk volt, most már begombolni sem tudtam. Feltétlenül meg akartam oldani, ezért egy hajgumit átfűztem a gomblyukon, és azzal kapcsoltam össze a nadrágom elejét. Tökéletesen működött. Kitaláltam, hogy ha egyre több hajgumit toldok bele, akkor a nadrágom követni tudja majd folyamatosan növekvő hasam méretét. Úgy terveztem, hogy végig a megszokott ruháimat hordom majd, mert odafigyelek magamra, és nem hízom meg. Őrületes őszünk után úgy döntöttünk Marlboro Mannel, hogy szívesebben töltenénk kettesben a szentestét. Nem akartam belecsöppeni a szüleim háborúzásába, Marlboro Man pedig otthon szeretett volna pihenni, filmeket nézni és csak élvezni az évnek azt a néhány napját, amikor elfelejtheti a piacot és a marhákat. Feltettem egy Johnny Mathis CD-t, vacsorát főztem kettőnkre: steaket, alufóliában sült krumplit és salátát Hidden Valley Ranch öntettel. Dr Pepper üdítőt töltöttem a borospoharakba, meggyújtottam két hosszú gyertyát picike konyhánk apró asztalán. – Olyan furcsa, hogy szenteste van! – koccintottam a poharához az enyémet. Ez volt az első alkalom, hogy a szüleimtől távol töltöttem. – Tudom – válaszolta. – Én is ezen gondolkoztam. Belefeledkeztünk a steakbe. Bántam, hogy nem kettőt csináltam magamnak. A hús omlós, ízletes volt, és tökéletesen sikerült félig átsütni. Úgy éreztem magam, mint Mia Farrow a Rosemary gyermekében, amikor a délután közepén megkívánt egy alig átsütött steaket, majd farkas módjára elpusztította. Leszámítva a rövid frizurát. És hogy nem a Sátán gyermekét hordtam a szívem alatt. – Figyelj – kezdtem a mondandómba, és mélyen belenéztem Marlboro Man szemébe –, sajnálom, hogy annyira… hogy olyan szánalmas voltam az esküvőnk óta. Mosolygott, és meghúzta a Dr Peppert. – Nem voltál szánalmas – tiltakozott. Borzalmasan tudott hazudni. – Nem? – kérdeztem hitetlenkedve, és ízlelgettem a fenséges vörös húst. – Nem – válaszolta, majd bekapott még egy falatot, és a szemembe nézett. – Nem voltál. Vitatkozni volt kedvem. – Megfeledkeztél a belsőfül-gyulladásomról, ami miatt végigrókáztam Ausztráliát? Megállt, majd beszállt a játékba. – Megfeledkeztél az autóról, amit béreltem? Nevettem és visszavágtam: – Elfelejtetted, hogy milyen borzalmas langusztát rendeltem magunknak? Majd kijátszotta az adu ászt: – Elfelejtetted, hogy mennyi pénzt buktunk el? Nem győzhetett le. – És azt elfelejtetted, hogy amint hazaértünk, kiderült, terhes vagyok, de esélyem sem volt elmondani a szüleimnek, mert anyu elhagyta apát, én pedig idegösszeomlást kaptam, majd vagy hat hétig reggeli rosszullétek gyötörtek, most pedig még a farmerem sem jön fel rám?

Egyértelműen én nyertem. – Megfeledkeztél arról, hogy én ejtettelek teherbe? – kérdezte vigyorogva. Mosolyogva bekaptam az utolsó falat húst. Marlboro Man a tányéromra nézett. – Kérsz az enyémből? – Még csak a felénél tartott. – Persze! – vágtam rá, majd mohón és pofátlanul belemélyesztettem a villámat egy nagy darab rostélyosba. Annyira hálás voltam sok mindenért: Marlboro Manért, a szerelem kinyilatkoztatásáért, az új közös életünkért, a gyermekünkért, ami a pocakomban nőtt. És abban a pillanatban kifejezetten örültem, hogy újra húsevő lettem. Vacsora után lefürödtem, átöltöztem kényelmes, karácsonyfás pizsamámba, felkészülve arra, hogy jó pár filmet végignézünk a kanapéról. Életem valamennyi szentestéjére emlékeztem. A vacsorákra, az ajándékok kicsomagolására, az éjféli misére a templomban, de mindez nagyon távolinak tűnt. Átmentem a nappaliba, és észrevettem egy halom gyönyörűen becsomagolt dobozt a pici karácsonyfa mellett, amin ragyogtak az apró égők. Dobozok, pedig percekkel azelőtt még nem voltak ott. – Ez mi…? – tudakoltam. Megbeszéltük, hogy idén nem veszünk egymásnak ajándékot. – Ez mi?! – ismételtem meg. Marlboro Man mosolygott, szemmel láthatóan imponált neki a zavarom. – Bajban vagy – mondtam, és csak bámultam rá, miközben leültem a bézs berber szőnyegre a fa mellé. – Én nem vettem semmit… azt mondtad, ne tegyem. – Tudom – ismerte el, és leült mellém. – Igazából nem is szeretnék semmit… maximum egy markológépet. Elröhögtem magam, mert még azt sem tudtam, mi az a markoló. Végigsimítottam a rakás tetején lévő dobozon. Barna papírba volt csomagolva, spárgával átkötve. Annyira egyszerű és letisztult volt, elképzeltem, hogy Marlboro Man maga csomagolta. Kibogoztam a spárgát, kinyitottam az első dobozt. Egy trapéznadrág volt benne. A sötétkék sztreccs betoldást a derekánál kifejezetten kismamáknak tervezték. – Atyám! – lelkendeztem, és leterítettem magam elé a padlóra. – Nagyon tetszik. – Nem akartam, hogy a hátralévő hónapokban is hajgumival kelljen a nadrágodat összefogni – magyarázta Marlboro Man. Kinyitottam a második, majd a harmadik dobozt is. A hetedik doboz után egy komplett kismamagardrób büszke tulajdonosa voltam. Marlboro Man és a mamája titokban állította össze az elmúlt hetekben. Voltak benne farmerek, cicanadrágok, rövid ujjú felsők és pufidzseki. Kismamapizsamák. Pulóverek. Mindegyik ruhán végigsimítottam, és közben mosolyogtam. Elképzeltem, mennyi idő lehetett, amíg összeszedték az egész kollekciót. – Köszönöm… – fogtam bele. De aztán az orrom bizseregni kezdett a szememben formálódó könnyektől. Ennél tökéletesebb ajándékot elképzelni sem tudtam. Marlboro Man a kezemért nyúlt és magához húzott. Átöleltük egymást, mint amikor először vallott szerelmet a verandáján. Igazából olyan kevés idő telt el az első közösen töltött csillagos éjszakánk óta. De annyi minden megváltozott. A szüleim. A pocakom. A gardróbom. Semmi sem hasonlított az életemben azon a szentestén az első esténkre, amikor még nem voltam tudatában az otthonunkban zajló viharnak, ráadásul Chicagóba csomagoltam… Semmi sem maradt, csak Marlboro Man, aki a sok felfordulás és veszekedés közepette lett életem egyetlen értelme. – Sírsz? – kérdezte. – Nem – válaszoltam, de az ajkam remegett. – Bizony ám, hogy sírsz! – mondta nevetve. Ehhez már hozzászokhatott. – Nem sírok – ellenkeztem, pedig közben szipogtam és törölgettem az orromat. – Én nem! Aznap este nem néztünk filmeket. Ahelyett felvett, bevitt a barátságos hálószobánkba, ahol a könnyeim – a boldogság és az ünnepi nosztalgia elegye – teljesen eltűntek.

29. fejezet ÉLETEMET EGY REGGELIÉRT A farmon töltött első tél hosszú és metszően hideg volt, és hamar megtanultam, hogy egy birtokon az állatokkal való foglalkozás nem egyenlő a kandalló melletti ücsörgéssel, egy plédbe burkolózva és forró csokoládét kortyolgatva. Pont az ellenkezője. Minél több hó esett és minél jobban fagyott, annál kegyetlenebb lett Marlboro Man munkája. A birtok állatainak túlélése teljesen tőlünk függött. Megtanultam, hogy ha nem kapnak elég takarmányt és szénát, nem tudnának miből energiát nyerni, nem tudnák melegen tartani magukat, és legfeljebb három nap alatt megadnák magukat a hidegnek. A víz okozott még fejfájást. Néhány nap fagypont alatt már azt jelentette, hogy a birtok végében lévő tavakon jó tízcentis jégkéreg alakult ki, ami már túl vastag az állatoknak, hogy feltörjék és inni tudjanak. Úgyhogy Marlboro Mannek végig kellett járnia a farm összes tavát, és egy nehéz baltával feltörni annyi jeget, hogy az állatok megfelelő mennyiségű folyadékhoz jussanak. Sokszor mentem vele etetni. Nem volt okom, hogy ne tegyem. A kis házunkat olyan könnyű volt rendben és tisztán tartani, hogy reggel nyolc után már nem volt mit tennem. Az antennánk elfagyott, megjavítani sem lehetett, egyébként is, ha elterülök a kanapén, hogy olvassak, a babát növesztő testem eltunyul. Így hát, amikor az újdonsült férjem pirkadat után felkelt, és egymás után húzta magára a téli ruharétegeket:, nyújtóztam egyet, ásítottam, kikászálódtam az ágyból, és én is követtem a példáját. Mivel a téli ruhakészletem erre nem volt felkészítve, felvettem a trapéznadrágomat alá a cicanadrágomat, arra Marlboro Man néhány rövid ujjúját és a hatalmas ASU-pulcsiját. Annyira örültem, hogy van valami meleg, amit felvehetek, hogy még az sem érdekelt, hogy a Pac-10 riválisunk pulóverét hordtam. Ehhez képzeljük még hozzá Marlboro Man fülvédős favágósapkáját és dagonyázós csizmáját, ami vagy négy számmal volt nagyobb. Jó esélyem volt a szépségkirálynőségre, ugye? Elképzelni sem lehetett, hogyan tud majd Marlboro Man ellenállni nekem. Amikor az etetőkocsi ablakában megláttam magam, hevesen megborzongtam. De komolyan, amikor ott tartottunk, egyáltalán nem érdekelt. Nem számított, hogyan festek, egyszerűen nem tűnt helyesnek, hogy hagyjam Marlboro Mant nap mint nap egyedül, magányosan dolgozni a fagyban. Bár még új voltam a házasság intézményében, valahogy mégis éreztem – lehet, hogy a biológia, a társadalmi körülmények, a vallási életem vagy a Hold állása miatt hogy nekem kell lennem a tompítónak Marlboro Man és a kegyetlen munka között. Hogy nekem kell annak lennem, aki örömmel várja haza a kemény nap után. És bár nem mondta, tudtam, hogy jobban érzi magát attól, ha a közelében ülök a pufók testemmel és a pocakomban a gyerekünkkel. Volt, hogy kiugrottam a kocsiból, hogy kinyissam a kapukat. Máskor pedig ő ugrott és nyitott. Néha én vezettem az autót, hogy ő szórhassa a szénát a furgon platójáról. Néha beragadtunk, ő meg szitkozódott. Volt, hogy némán ültünk és csak remegtünk, amikor nyíltak és csukódtak az ajtók. Előfordult, hogy nagyon komoly beszélgetéseket folytattunk, vagy csak egyszerűen megálltunk kicsit felmelegíteni egymást a hóban. Ez idő alatt a testem melegében növekvő babának fogalma sem volt arról, hogy mennyi feladat vár majd rá a farmon, ha egyszer átveszi az irányítást az apjától. Azokon a hosszú, fagyos reggeleken, amikor elkísértem Marlboro Mant, elméláztam, hogy vajon a gyerekünk megtudja-e valaha, mekkora móka egy golfpályán szánkózni… vagy bárhol máshol. Öt hónapja laktam a farmon, de senki még csak ki sem ejtett olyat a száján, hogy szánkózás… golfozás… vagy kifejezte volna a vágyát valamilyen kikapcsolódó tevékenységre. Kezdett összeállni a fejemben, hogy miként is működik az élet egy birtokon. Kelj fel korán, végezd el a munkád, egyél, pihenj és feküdj le! És ezt ismételd naponta! Nem volt betáblázva a naptár baráti vacsorákkal a városban, vagy bármilyen más szórakozással, mert az csak megduplázta volna a munkát, ha hazatérsz. Nehezemre esett nem

belegondolni, hogy ezek az emberek megengedték-e valaha is maguknak a kikapcsolódást, vagy mikor építettek utoljára hóembert. Vagy mikor aludtak hajnali ötnél tovább.

A tavasz közeledtével a jég olvadni kezdett, a metsző fagy elmúlt, a hasam pedig egyre csak nőtt. Sorban születtek a kisborjak, és a levegőt megtöltötte a felégetett préri szaga. A derékbőségemmel egyenes arányban nőtt a hiúságom is, mert túlságosan is le akartam győzni az agyamba éket verő nagydarab-mezítlábas-kismama közhelyét. Több időt töltöttem sminkeléssel, arcradírozással és -tisztítással, hogy otthon szexi és energikus legyek. Mindent megtettem, hogy kordában tartsam a súlygyarapodásomat, eltoltam magamtól a Cheetost meg az édességeket, esténként pedig két-három kilométert sétáltam. Vidám szerettem volna lenni, hogy átélhessem a csodáját a pocakomban növekvő kis életnek. De mindenekelőtt kívánatos akartam lenni. És mindent elkövettem, hogy meg is valósítsam. A szokásos havi nőgyógyászati vizsgálat előtti napokban még inkább ügybuzgó voltam. A súlyomról naplót vezettem, mert a lelki békém érdekében ki voltam éhezve a nővérkék elismerő hitetlenkedésére, hogy minden alkalommal az ajánlott súlyhatárok között tudtam maradni. Látnom kellett a pedáns, a súlyra nagyon ügyelő orvosom bólogatását, ahogy a számokat nézte. Olyan érzés volt, mintha friss vért pumpáltak volna az ereimbe, amikor megvalósíthatónak láttam a határozott, nem múló célomat, hogy „Az évszázad szexi kismamája” legyek. És őszintén mondom, ez olyan cél volt, amiért érdemes volt küzdeni a következő egy hónap alatt. Ráadásul azt is jelentette, hogy az esedékes havi vizsgálatok után azonnal bevágtáztam a McDonald’sba. Mindig kilencre mentem az orvoshoz, és előtte kibírtam, hogy ne reggelizzek, hátha az a kevés étel is rossz irányba befolyásolja a súlyomat. Mire túl voltam az egyórás kocsikázáson a városba és a félórás orvosi vizsgálaton, már kopogott a szemem az éhségtől. Farkaséhes voltam. A McDonald’s volt az egyetlen szóba jöhető megoldás. Amint kitettem a lábam az orvosi rendelőből, a kocsihoz futottam, majd minden sebességkorlátot átléptem, mert tudtam, hogy a sárga betűs intézményben a mennyország vár rám. Ott éltem ki a havi dőzsölésemet: két reggeli burrito, egy baconös-tojásos-sajtos muffin, burgonyarösztik és egy hatalmas Dr Pepper, mindez elengedhetetlen a baba egészséges fejlődéséhez. Addig sem bírtam ki, amíg a parkolóból kiálltam. Miután az autós ablaknál megkaptam a csomagomat, egyből beleharaptam a burritóba, és el is tüntettem, mire a főútra értem. Csak egyetlen cél lebegett a szemem előtt: azonnal be kell falnom a reggeli burritót, különben ott helyben éhen halok. Úgyhogy benyomtam a számba, ameddig csak tudtam, leharaptam a felét, megrágtam, majd a lehető legrövidebb idő alatt le is nyeltem, hogy érezzem a rám törő elégedettség érzését, amiért a testem megkapta a rég várt kalóriamennyiségét. Ilyen éhséget még nem látott a világ. Ez egészen húsvétig tartott, amikor a család jó barátai meghívtak minket a húgommal, Betsyvel a lányuk bulijába, amit a nászajándékok átadására rendeztek az ő közelgő esküvője előtt. Az volt az első alkalom, hogy hivatalosan megjelentem a szülővárosomban az esküvőm óta, és biztosra akartam menni, hogy ruhában és külsőben a legjobbamat hozzam. Gyanítottam, hogy találkozom majd olyanokkal, akik a lánykori énemet ismerték, ezért boldogságot, elégedettséget akartam sugározni, hogy mindenki láthassa, milyen boldog állapotos felesége vagyok a cowboyomnak. Amikor megérkeztem, egyből megláttam az egyik volt barátom anyukáját, egy olyan exbarátét, aki elvárná, hogy a tökéletes formámat hozzam a sokadik hónapban, ha az anyjával összefutok egy lánybúcsúztató partin. Rám nézett, mosolygott, majd elindult felém, hogy üdvözöljön. Megöleltük egymást, lefutottuk a szokásos udvariassági köröket, majd az aktuális feladatainkról beszéltünk. Miközben csevegtünk, azon gondolkoztam, hogy másnap majd beszámol a fiának rólam. Ó, látnod kellett volna Ree-t! Csak úgy sugárzott! Látnod kellett volna, milyen csodásán fest! Nem bánod, hogy nem vetted feleségül? Megjegyeztem neki, hogy milyen régen nem láttuk egymást. – Én láttalak nemrég – válaszolta –, de te nem láttál. El sem tudtam képzelni.

– Ó, tényleg? És hol? – érdeklődtem, hiszen alig jártam a városban. – Néhány hete, éppen kihajtottál a főúttá a McDonald’sból. Integettem neked… de nem vettél észre. A belsőm megremegett, mert elképzeltem magam, ahogy a reggeli burritót hevesen a számba tömtem. – McDonald’s? Tényleg? – Próbáltam teljesen hülyének tettetni magam. – Igen – válaszolt mosolyogva az exem anyukája. – Egy kicsit… éhesnek tűntél… – Hmmm – mondtam. – Nem hinném, hogy én voltam. Kiosontam a fürdőbe, ahol elhatároztam, hogy a terhességem hátralévő részében csakis müzlit eszem.

30. fejezet VIDÉKI LÁNY A

tavasz elrepült, a nyár pedig hamar megérkezett. A hasam együtt nőtt a liliomokkal, a vasvirágokkal és a paradicsomokkal, amit Marlboro Man mamája segített a kiskertünkben elültetni. A baba közelgő érkezése jól elterelte Marlboro Man gondolatait az előző ősszel beütött piaci gondok utózöngéiről. Egyre inkább úgy tűnt, hogy el kell adnia a birtok egy részét, hogy a többit fenntarthassa. Aki nem egy farmon nőtt fel, mint én, nem is érezhette át a helyzet súlyát. Van egy problémád, van tulajdonod, eladod a tulajdonod, megoldod a problémát. De Marlboro Mannek sosem voltak a dolgok ennyire feketék vagy fehérek. Egy farmercsaládnak időbe telik összerakni egy birtokot. Van, hogy évekbe, sőt generációkba kerül, amíg egy-egy legelő felszabadul, és meg lehet venni. Őrájuk véresen komolyan illet az, amit Gerald mondott az Elfújta a szélben: „Értsd meg, hogy a föld az, ami a legértékesebb a világon! A föld örök, más minden elvész, más minden elmúlik! Ezt ne felejtsd el soha!”* Még a gondolat is fájdalmas volt, hogy a családi birtok egy részétől esetleg meg kell válni. Marlboro Man érezte is a tüskét mindennap. Nekem egyszerű képletnek tűnt, neki személyes kudarc volt. Az ég adta világon semmit nem tudtam tenni, hogy javítsak a lelki állapotán, csak a karjaimba tudtam zárni esténként, amit szívesen és örömmel tettem. Egy puha, hullámzó párna voltam. Gyomorégéssel és bedagadt bokákkal. – A hasad egyre hatalmasabb – állapította meg egyik este. – Tudom – feleltem, és lenéztem a pocakomra. Nehéz lett volna megcáfolni. – Szeretem – mondta, és a tenyerével megsimogatta. Elkalandoztak a gondolataim a nászutunkra, ahol fekete bikini feszült a még konkáv hasamon, és nagyon reméltem, hogy Marlboro Man jó mélyen bevéste azt a látványt az emlékezetébe. – És minek fogjuk nevezni ezt a kis ördögöt? – érdeklődött, miközben a kis ördög izgett-mozgott és jó nagyot rúgott a méhembe. – Ó, te jó ég… – sóhajtottam. – Nincs ötletem. Zachary? – húztam elő a tarsolyomból. – Juj! – tiltakozott, nem igazán nyűgözte le az ötlet. Aztán ő is előállt eggyel: – Shane? Jaj, ne, most jönnek a régi filmek! – A szalagavatómra egy Shane-nel mentem – jegyeztem meg, és eszembe jutott a titokzatos, zárkózott Shane Ballard. – Oké, kilőve! – mondta. – És hogy tetszik… az Ashley? Meddig akarja ezt a filmes témát még feszegetni? Hirtelen beugrott egy film, amit kábé a tizenötödik randinkon láttunk: – És Rooster Cogburn? Kuncogott. Szerettem, amikor kuncog. Azt jelentette, hogy minden rendben van, nem ideges, nem aggódik. Azt jelentette, hogy még randizunk, a verandán ülünk, és a szüleim nem válnak. Azt jelentette, hogy a köldököm nem dudorodik ki deformáltan. A kuncogása drogként hatott rám. Próbáltam a napi adagomat kikönyörögni. – Na, és ha lány lesz? – kérdeztem. – Ó, biztos, hogy fiú! – vágta rá magabiztosan. – Ez tuti! Nem válaszoltam. Lehet ezzel vitatkozni?

_______________________________________________ * Fordította: Kosáryné Réz Lola és Sulhóf József – A ford.

Egyre többet segítettem a ház körüli munkákban. Megtanultam használni a John Deere fűnyírómat, úgyhogy már a kis házunk – és a félig kész, bedeszkázott sárga házunk – kertjét csinosan tudtam tartani. Marlboro Man őrült módjára dolgozott az oklahomai forró nyárban, ezért az otthonunkat paradicsommá akartam számára varázsolni. A hőség viszont annyira fojtogató volt, hogy csak egy bő kismamafelsőt és Marlboro Man fehér Jockey-alsónadrágját tudtam magamon elviselni, amit elegánsan az óriási hasam alá húztam le. Ahogy előrehaladott állapotomban a zötykölődő zöld fűnyírón vágtattam, a gondolataim visszakalandoztak az eljegyzésünk idejére, amikor rábukkantunk arra az öreg házra, ahol a nő félmeztelenül vágta a füvet. És tessék: én lettem az a nő. Kevesebb, mint egy év alatt történt. A hálószobánk ablakában megláttam a tükörképemet, és nem hittem a szememnek. Éppen csak a Playtex kismama-melltartó hiányzott. Annyira belejöttem a fészekrakásba, hogy képtelen voltam ellenállni a késztetésnek, hogy ne tegyem rendbe naponta az egész házunkat, a kertet és a garázst. Meg nem magyarázható módon, életemben először lambériát kezdtem takarítani. Kitöröltem a fiókokat és listát készítettem, hogy a hét melyik napján mit kell portalanítanom. Hétfő volt a hűtő teteje. Kedd a fürdőszobai szekrényé. Mindennap mostam és szárítottam babaruhákat, büfiztetőkendőket és aprócska zoknikat a bódító illatú Drefttel és Downyval. Az egész házunk fehér, habos felhőként illatozott. Marlboro Man nagyon izgatottan várta a fia születését. Nem kértük a kicsi nemének megállapítását az ultrahangon, mert meggyőződése volt, hogy fiú lesz, így én is biztos voltam benne. Marlboro Man két fiútestvérrel és egy rakás farmerral nőtt fel. Az elsőnek fiúnak kell lennie, vita nincs.

Marlboro Mannel közösen felépítettük az életünket. Bármennyire másként is éreztem magam – és bármennyire deformálódott is a testem –, valahogy mégis elképesztően hasonlított az érzés arra az időszakra, amikor először találkoztunk és szerelembe estünk. A saját világunkban éltünk, időnk kilencvenöt százalékát kettesben töltöttük a prérin. Most a prérin lévő kis házban újra csak ketten voltunk. Hogy találjak valami pozitívumot a szüleim válásában, azt mondanám, hogy az egész megpróbáltatás még közelebb hozott minket Marlboro Mannel. Ha lett volna otthonom – egy boldog anyával és apával, és a gyerekkorom meleg emlékeivel –, ahova hazamehetek, akkor nagyobb a csábítás, hogy hazajárjak. Hogy összehajtogassam a mosott ruhát anyuval. Hogy csak üljek, és látogatóba járjak, és süssek, és főzzek, és valamivel kevesebb időt töltsék újdonsült férjemmel, akiről az utóbbi hónapokban kiderült, hogy milyen nagy szüksége van rám. Úgyhogy így volt jó, mondogattam magamnak. Hosszú távon csak a javunkra válhat ez az egész hercehurca. De igazából úgy volt rossz, ahogy volt. Apu nagyon nehéz időszakon ment át, aggódtam érte, ezért hetente meglátogattam, hogy megnézzem, miként boldogul. Látva, hogy mennyire el van csüggedve, a frusztrációmat kizárólag az anyámra vetítettem ki. Miért kell nekem az apám lelki állapota miatt aggódnom, ahelyett, hogy a születendő gyermekemmel foglalkoznék? Ez aztán beindította a gondolataimat. Mi lesz, amikor megszületik a baba? Egy ekkora esemény a kórházba vonzza mindkét szülőmet, és ez a lehetőség olyan borzasztónak tűnt, hogy még aludni sem tudtam miatta. A szüleim nem látták egymást azóta, hogy anyu elköltözött a házból. Hogyan tudnám túlélni ép ésszel, hogy pont akkor találkoznak először, amikor vajúdok vagy már pihenek? Néhány gyötrődéssel telt éjszaka után úgy döntöttem, nincs más megoldás, fel kell hívnom az anyámat, hogy megosszam vele az aggodalmamat. – Szia, anyu! – köszöntem, és a hangom olyan messze volt a kedvestől, amennyire csak lehetett. – Beszélhetnénk valamiről? – Persze, Ree Ree – felelte pozitívan és csiripelve. Kiadtam magamból mindent. Elmagyaráztam neki, mennyire szeretném, ha ott lenne a kórházban, csak nem hinném, hogy az lenne a legalkalmasabb pillanat arra, hogy szemtől szemben találkozzon az apámmal. Így is elég stresszes lesz a nap, nincs szükség arra, hogy mások érzése miatt is aggódjak. Megértette. Vagy ha mégsem, nem vitatkozott egy utolsó hónapos várandós nővel. Kipipáltam az aggódni való dolgok listájáról, a fertőtlenített hűtő, a csillogó konyhapult, az

ajtókilincsek és a Cloroxszal felsuvickolt padló mellett. Minden a helyén volt. Készen álltam.

31. fejezet LEHET ENNÉL CSODÁLATOSABB? Egy

héttel a kiírt időpont előtt Marlboro Mannek meg kellett vizsgálnia a teheneket, hogy vemhesek-e. A horrorteszt, mint kiderült, nem abból áll, hogy várnak három percet, vajon a vizeletmintától elszíneződik-e a csík. Ehelyett egy állatorvos felhúz egy eldobható hosszú kesztyűt a karjára, amit addig dug be a tehén végbelébe, ameddig már ki sem látszik. Ha egyszer már elég mélyen van a tehén alsó részében, kitapinthatja a méhnyak méretét és állását, amiből két dolgot tud megállapítani: 1. Vemhes vagy sem. 2. Hányadik hónapban van. Ennek az információnak a birtokában Marlboro Man eldönti, hogy megtermékenyíttesse-e a nem vemhes teheneket, illetve melyik legelőre vigye a már vemheseket. Az egy időben vemhesített teheneket azért viszik azonos helyre, mert az ő ellésük időpontja is körülbelül egy idősávba esik majd. Erről, persze, fogalmam sem volt, miközben néztem, ahogy az orvosnak eltűnik a karja száz különböző tehén hátsójában. Csak annyit értettem, hogy ő bedugja a karját, a tehén bőg, majd kihúzza a karját, a tehén pedig pottyant. Nem szándékosan, de akárhányszor betoltak egy új tehenet a vizsgálókarámba, én ösztönösen összehúztam magam. Ugyanolyan terhes voltam, mint sokan közülük. Az alsó részeim eleve elég kellemetlenül érezték magukat. A gondolat, hogy valakik bedugják a… Ez jóval több volt, mint amire aznap reggel készen álltam. – Atyám segíts! – csattantam föl, amikor Marlboro Mannel elhajtottunk az utolsó tehén megvizsgálása után. – Mégis mi az ördögnek voltam a szemtanúja? – Hogy tetszett? – kérdezte Marlboro Man elégedett mosollyal. Szeretett bevezetni az addig ismeretlen technikákba. Minél sokkolóbb, annál jobb. – Komolyan mondom – morogtam, és óriási hasamra fektettem a kezem, mintha meg kellene védenem a borzalmas világ bizarr valóságától –, ez egyszerűen… Én ilyet még életemben nem láttam! Néhány hónappal korábban én mértem meg az állatok hőmérsékletét, de az kispályás volt ehhez képest. Marlboro Man nevetett, és a térdemre tette a kezét. És ott is hagyta végig a hazáig vezető úton. Éjjel tizenegykor felébredtem, mert furcsán éreztem magam. Marlboro Mannel nem sokkal előtte feküdtünk le aludni. A hasamban szokatlan feszítő érzés jelentkezett. A plafont bámulva mély levegőt vettem, hogy elmúljon. Majd összeraktam a két dolgot. Az egész trauma, amit korábban láttam, betette a kaput nálam. Szolidaritásból, amit a teszten átesett tehenek iránt éreztem, talán túl sokszor rázkódtam meg. Felültem az ágyban. Határozottan vajúdtam.

Azonnal felpörögtem, és tettem, amit a tervem diktált. Felkeltem az ágyból, hogy lefürödjek, és addig súroltam minden egyes testrészem, ameddig nem csillogtam. Leborotváltam a lábamat egészen az ágyékomig, megszárítottam a hajam, becsavartam és feltettem egy réteg csillogó sminket. Amikor megpöcköltem Marlboro Man vállát, hogy elmondjam neki a hírt, úgy festettem, mint egy buliba készülő városi lány… Pedig a fájások olyan erősek voltak, hogy meg kellett állnom kivárni, amíg elmúlnak.

– Micsoda? – kapta fel a fejét a párnáról Marlboro Man meglehetősen zavarodottan. – Vajúdok – súgtam. De miért sugdolóztam? – Komolyan? – hitetlenkedett, majd felült és a hasamra nézett, mintha a hír alapján másként kellene festenie. Marlboro Man felkapta a ruháit, fogat mosott. Perceken belül már a kocsiban ültünk, hogy a több mint száz kilométerre lévő kórházba menjünk. A vajúdásom határozottan beindult. Ebben biztos voltam. Éreztem, hogy van valami bennem, ami ki akart jönni. A körülmények ismeretében ez teljesen normális érzés volt.

Egy órával később álltunk meg a kórház parkolójában. A frizurám és a sminkem eredményeként csillogóan és csodásan festettem. Az autótól a kórház bejáratáig hatszor kellett összegörnyedve megállnom. Szó szerint nem tudtam egy lépést sem tenni, amíg be nem fejeződtek az egyes fájások. Még egy óra sem telt el a felvételem óta, de már egy mindent magával ragadó fájdalom közepette fetrengtem a kórházi ágyon, közben pedig ismét átkoztam magam, amiért nem költöztem Chicagóba. Ez lett a válaszom minden rosszra. Reggeli rosszullét? Chicagóba kellett volna mennem. Tehénlepény a pázsiton? Chicago jobb választás lett volna. Egyperces fájások? Szeles város, gyere és vigyél magaddal! Végül elértem a holtpontot. Leírhatatlan érzés a vajúdás fájdalma. Az agyat is lebénítja az egész testet átjáró görcs, aminek a kiindulópontját sem tudod megmondani. Próbáltam nagyon erősnek és kitartónak tűnni Marlboro Man előtt, de feladtam, inkább belekapaszkodtam a takaróba, és összeszorítottam a fogamat. Nyögtem, jajgattam, nyomtam a nővérhívó gombját, és Marlboro Mannek nyafogtam, hogy már nem bírom tovább. Amikor néhány pillanat múlva megjelent a nővérke, könyörögtem, hogy vessen véget a szenvedéseimnek. A megmentőm öt perccel később meg is érkezett egy tízcentis tű formájában, és amikor a szer hatni kezdett, majdnem sírtam. Annyira elmondhatatlanul édes volt a megkönnyebbülés. Olyan nyomtalanul eltűnt a fájdalom, hogy el is aludtam. Amikor egy órával később megzavarodva felébredtem, egy Heidi nevű nővér azt mondta, hogy ideje tolni. Csaknem azonnal dr. Oliver is megjelent a szobában, bemosakodva, arcán maszkkal. – Készen állsz, anya? – kérdezte Marlboro Man. A vállam mellett állt, a nővér betakarta a lábamat és pontosan a hasam közepére helyezte a babafigyelő műszert. De a legfurcsább akkor következett, amikor a nővér a lábamat a tartóba tette, és így ülőhelyzetbe kerültem. Mondtam Marlboro Mannek, hogy maradjon csak a köldökömtől északra, amíg a segítők a szobában sürgölődnek. Már korábban is tisztáztam: nem akarom, hogy odalent álljon. Azt akartam, hogy úgy lásson maga előtt, mint régen. Ráadásul ezért fizetünk az orvosnak. – Mindent bele, toljon egyet nekem! – biztatott dr. Oliver. Csináltam is, de csak annyira, hogy semmi be nem tervezett vagy zavarba ejtő ne csússzon ki. Nem tudtam elképzelni megalázóbb helyzetet. – Ez így nem fog működni – korholt dr. Olivér. Nyomtam újra. – Ree! – szólt rám az orvos, majd a két lábam között felpillantott rám. – Tud ennél sokkal jobban is! Látta, ahogy a balett-társulatban felnőttem a kisvárosunkban. Látott hajolni, ugrani, forogni a Diótörőtől kezdve a Hattyúk taván át a Szentivánéji álomig. Tudta, hogy van elég erőm kitolni magamból egy gyereket. Ekkor Marlboro Man megmarkolta a kezemet, mintha az izzadt, megviselt felesége tudtára akarná hozni, hogy mennyire erős és kitartó. – Gyerünk, édes! – mondta. – Meg tudod csinálni. Néhány feszült perc után megszületett a babánk. De nem kisfiú volt. Egy háromkilós, ötvenhárom centis kislány. A legfontosabb pillanata volt az életemnek. És több szempontból is fordulópontot jelentett Marlboro Mannek.

32. fejezet MIT HOZOTT A GÓLYA? Ott

feküdtem kimerülten és megkönnyebbülve, hogy akármi is volt a testemben, már kint van. Marlboro Man viszont meg volt rökönyödve. Megveregette a vállamat, és döbbent arckifejezéssel bámulta újszülött kislányunkat. Ha akarta, sem tudta volna leplezni az érzéseit. – Gratulálok – mondta dr. Oliver –, kislányuk született! Lányunk van. Marlboro Man a terhesség alatt végig azt sulykolta belém, hogy fiú lesz, meg sem fordult a fejemben más lehetőség. Így elképzelni sem tudtam a meglepettségét. – Ügyes voltál, anya! – dicsért meg, majd hozzám hajolt, hogy megcsókolja a homlokomat. A nővérek azonnal fehér takaróba göngyölték és a mellemre tették a babánkat. Zsupsz. És ott volt. Rajtam feküdt. Mozgolódott az apró rózsaszín, elanyátlanodott teste, de a legszebb dolog volt, amit életemben valaha láttam. Marlboro Man megszorította finoman a kezemet. – Hűha! – suttogta. Csak bámult és bámult. Néma csöndben voltunk. Még moccanni is alig tudtunk. A torkomban gombóc nőtt, ahogy felfogtam, hogy mi történt. A kis lény, aki a hasamban növekedett, aki öklözte, püfölte, rúgta a bordáimat, aki az utolsó hetekben elnyomta a húgyhólyagomat, gyomorégést, fáradságot, hetekig tartó rosszullétet okozott, most ott pihent a mellkasomon, és szemezett az új világgal, amibe belecsöppent. A legszürreálisabb pillanata volt az életemnek. Szürreálisabb, mint bármelyik meglepő történés a Marlboro Mannel való kapcsolatunk alatt, aki most az apja lett ennek a színre lépő teremtésnek, aki megváltoztatott mindent. Voltak karjai, lábacskái, orra, nyelve, amit előszeretettel dugott ki, hogy megbarátkozzon a levegő érzésével. Egy ember volt. Élő, aki a valós világban létezett. Éreztem, hogy egy könnycsepp gurul le az arcomon. Addig észre sem vettem, hogy sírok.

Amikor

Marlboro Mannel összeházasodtunk, tudtam, hogy inkább előbb, mint később szeretne családot alapítani. Nekem viszont ambivalens érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Azt tudtam, hogy a gyerekvállalás szerepel valahol a jövőbeli terveimben, de nem éreztem magamban a sürgető vágyat, hogy minél hamarabb összejöjjön. Amikor öt héttel az esküvőnk után kiderült, hogy terhes vagyok, senki sem volt izgatottabb, mint Marlboro Man. Részben azért, mert tudta, hogy fiunk lesz. Leszámítva néhány unokahúg látogatását, Marlboro Mannek és a fivéreinek nem volt kapcsolatuk vagy sok közük a lányokhoz. Az anyjuk jó női példa volt, de a mindennapos farmerkedés szinte csak férfiakat foglalkoztatott. Éreztem a levegőben a csalódottságát. Bár mindent megtett, hogy boldognak és támogatónak tűnjön, tudtam, hogy Marlboro Man teljesen padlót fogott. Mindenki így viselkedett volna, akinek az élete egyetlen magzatvízzel áztatott pillanat alatt változik át egy teljesen más világgá, mint amit korábban elképzelt. Miután a babát rendbe tették és egészségesnek nyilvánították, valamint a nővérek elvégezték az elkerülhetetlen feladatot, hogy az én alsóbb részeimet is helyrepofozzák, Marlboro Man felhívta a szüleit, akik merő véletlenségből pont egy kétnapos kirándulásra mentek, mert nem gondolták, hogy akkor fogok szülni. – Lány – jelentette be Marlboro Man az anyjának. A nővérek közben gézkendővel áttöröltek. – Ree nagyon ügyes volt – folytatta –, és a pici jól van. Az orvos kinyitotta a varróládikáját. Vettem néhány mély lélegzetet, és elnéztem, ahogy a nővér egy csíkos kötött kis sapkát tesz a baba fejére. Marlboro Man nagyon halkan beszélt a szüleivel, válaszolt a kérdéseikre és részletesen kifejtette, hogy mikor értünk a kórházba és hogyan zajlott az egész folyamat. Foszlányokat tudtam csak elcsípni abból, amit mondott, mert épp eléggé elfoglalt, hogy arra figyeljek, amit velem

csinálnak. A beszélgetésük vége felé hallottam, ahogy az anyjának feltett egy kérdést. – És… mégis mihez kezd az ember egy lánnyal? Az anyukája, persze, tudta a választ. Habár neki nem született lánya, ő maga egy farmer legidősebb lányaként egész gyerekkorában az apja jobb keze volt a farmon. Ő aztán mindenkinél jobban tudta, hogy mihez lehet kezdeni egy lánnyal a birtokon. – Pont azt, mint egy fiúval – válaszolta. Finoman kuncogtam, amikor Marlboro Man elmondta az anyja véleményét. Először fordult elő a kapcsolatunkban, hogy ő került ismeretlen terepre.

Nem

sokkal később szédülten és émelyegve ébredtem mély álmomból a kórház egyik teljesen átlagos szobájában. Hirtelen nem tudtam, hol vagyok, körülnéztem hát, és megláttam Marlboro Mant, aki elhelyezkedett a szoba egyik sarkában álló kényelmes fotelben a takaróba rejtett kis csomaggal. Kopott farmer és egy rövid ujjú fehér póló volt rajta, de így is kihozta magából a legtöbbet azok után, hogy a váratlan vajúdásom kiugrasztott minket az ágyból. Izmos karjaiban tartotta a babánkat, és ettől a látványtól teljesen elgyengültem. Felültem, hogy közelebbről szemügyre vegyem őket, és láttam, ahogy a kislány kinyújtja a két karját és apró kuncogások sorozatát hallatja. A mennyekben éreztem magam. – Szia, anya! – köszönt Marlboro Man mosolyogva. Visszamosolyogtam, és képtelen voltam levenni a szemem az elém táruló képről. Azok a Hallmark reklámok nem vicceltek. Egy kisbabát tartó férfi tényleg lenyűgöző látvány. A gyomrom jó hangosan megkordult. – Azt a… – mondtam. – Nagyon éhes vagyok. És ezzel, mint derült égből a villámcsapás, rám tört. Örült módjára néztem körbe a szobában, mert tudtam, hogy csak pár másodpercem van. Szerencsére, találtam egy tiszta szemetest az ágyam mellett, és pont időben kaptam el, hogy teljesen megtöltsem a sugárban ömlő rókázással. Zöldessárga volt, és úgy terítette be a tört fehér színű szeméttartót, mint Pollock a vásznait. Prüszköltem, szipogtam és köhögtem. Úgy éreztem magam, mint akit démon szállt meg. Hallottam, ahogy Marlboro Man felkel. – Jól vagy? – kérdezte, szemmel láthatóan halványlila gőze nem volt, hogy mit is kéne tennie. Elkaptam egy köteg zsebkendőt, hogy megtöröljem a szám sarkait. Nagyon megalázva éreztem magam, de legalább a gyomrom fényévekkel jobban volt. Egy nővér pont akkor lépett be, amikor letettem a szemetest. – Hogy van? – érdeklődött kedvesen mosolyogva. Épp lemaradt a legjobb részről. – Üm… én… – kezdtem volna bele. – Pont most dobta ki a taccsot – vágott közbe Marlboro Man, még mindig a babával a kezében. Megcsapott a szag, de csak reméltem, hogy a férjem nem érzi meg. – Ó, valóban? – A gondos nővér az eltéveszthetetlen bizonyítékot kereste. – Bizony – feleltem. – Biztos a gyógyszerek miatt történt, viszont már jobban vagyok. – Hangosan csuklottam, majd visszatettem a fejem a párnára. A nővér végzett egy kis takarítást, elvitte a szemetest, miközben én kínomban a plafont bámultam. Fizikailag jobban voltam, de megdöbbentett, hogy mennyire lecsúsztam. Hónapokkal korábban még izzadni sem mertem Marlboro Man előtt. Most pedig egy élénk sárgászöld trutyit terítettem szét a szobában, miközben ő a kezében tartotta békésen szundikáló kislányunkat. Láttam, ahogy egy hatalmas, csúnya folt képében a büszkeségem maradéka is elterül a padlón. Még mielőtt témát válthattam volna, hogy Marlboro Mannel az időjárásról kezdhessek el beszélgetni, az ügybuzgó nővérke visszatért a szobába, majd leült az ágyam végébe egy táblával a kezében. – Meg kell vizsgálnom, aranyos – mondta. Gondoltam, ez a rutineljárás, hiszen csak néhány órája szültem. Megmérte a pulzusomat, megtapogatta mindkét lábamat, kérdezte, hogy van-e valahol fájdalmam, és óvatosan megnyomta a hasamat azzal a céllal, hogy biztosra menjünk, nem mutatja-e jelét elzáródásnak, vérrögnek, láznak vagy belső vérzésnek. Álmodozóan Marlboro Mant néztem, aki kacsintott egyet-kettőt. Reméltem,

hogy idővel nem emlékszik majd a hányós jelenetre. A nővér bombázni kezdett a kérdéseivel. – Szóval, nem fáj? – Nem. Jól vagyok. – Nem fázik? – Egyáltalán nem. – Tudott szellenteni az elmúlt pár órában? *Képzeljünk ide tíz kínos másodpercet!* Biztosan rosszul hallottam. – Tessék? – kérdeztem, és rámeredtem. – Tudott szellenteni mostanában? *Még egy kínos szünet.* Mégis milyen kérdés ez? – Várjon… – mondtam. – Micsoda? – Aranyosom, tudott ma szellenteni? Üres tekintettel bámultam rá. – Én nem… – …Szellentés? Maga? Ma? – hajthatatlan volt. Én pedig csak bámultam rá kétségbeesett tekintettel, mert teljességgel képtelen voltam felfogni a kérdését. Az egész terhesség alatt nagyon messzire elmentem, hogy megtartsam a csillogás és a hiúság egy bizonyos szintjét. Még a vajúdás alatt is próbáltam frissnek és életvidámnak tűnni annyira, hogy ajakbalzsammal is bekentem az epidurális érzéstelenítés előtt a számat, hogy ne legyek sápadt. Visszatartottam magam a tolószakaszban, nehogy elveszítsem az uralmat a beleim felett, ami megadná a végső döfést a büszkeségemnek és a házasságomnak. Akkor ugyanis el kellene válnom a férjemtől, hogy valaki mással tiszta lappal újrakezdhessem. Egyszer sem szellentettem Marlboro Man előtt. Amennyire ő tudhatta, a testemnek hiányzott ez a funkciója. Úgyhogy miért kell most erre a kérdésre válaszolnom? Kinek ártottam? – Sajnálom… – dadogtam. – Nem értem a kérdést… A nővér újra megkérdezte, láthatóan nem volt tisztában az agyam leblokkoltságával, mert én ugyan erre a kérdésre életem végéig nem tudnék válaszolni. – Ma már… Marlboro Man, aki szeretetteljesen tartotta a babát a karjában, és türelmesen figyelte a beszélgetést a szoba túlsó végéből, nem bírta tovább: – Édes! Azt akarja tudni, hogy tudtál-e ma már fingani! A nővér kuncogott: – Oké, lehet, hogy így egy kicsit egyértelműbb. A fejemre húztam a takarót. Én aztán erről nem beszélek.

Aznap

késő este könyörögtem Marlboro Mannek, hogy menjen vissza a farmra aludni. Jönnek majd látogatóba a nagyszüleink, az apám, a legjobb barátnőm, Becky és Mike. Az anyám is bedugta a fejét, miután megbizonyosodott, hogy tiszta a terep, engem pedig tapogattak, vizsgáltak, szurkáltak a nővérek egész nap. Fáradtnak és csúnyának éreztem magam, mert nem engedték, hogy megfürödjek, és nem is akartam, hogy a férjem egy kemény ágyon aludjon a szobában. Ráadásul azt sem akartam, hogy a jelenlétében még egyszer a testfunkcióimról kérdezgessenek. – Menj haza és aludj egyet! – unszoltam. – Holnap reggel ugyanitt! Nem akart küzdeni velem. Ki volt merülve, láttam rajta. Én is kimerült voltam, de hát nekem annak is kellett lennem. Szükségem volt arra, hogy Marlboro Man erős legyen. – Jó éjt, anya! – mondta, és megcsókolta a fejemet. Tetszett ez az új „anya” dolog. Adott a baba arcára is egy puszit. A pici dünnyögött és mocorgott. Az arcomat az övéhez közelítettem.

Miért nem mondta nekem eddig senki, hogy milyen jó illatuk van a babáknak? Miután Marlboro Man elment, a szoba csodásán nyugalmas volt. Még jobban bevackoltam magam a meglepően kényelmes kórházi ágyba, a babát magamhoz öleltem, mint egy focilabdát, kigomboltam a barackszínű pizsamámat, és a mellemre tettem vagy tizedszerre az elmúlt néhány órában. Korábban sikertelenül próbálkozott, de most – megjutalmazva engem, hogy Marlboro Man elment – kinyitotta apró kis száját és ráharapott. Behunytam a szemem, a párnára döntöttem a fejem és minden pillanatot magamba szívtam, amit a gyerekemmel először töltöttem kettesben. Másodpercekkel később kinyílt az ajtó, és a sógorom, Tim lépett be. Akkor fejezte be egy rakomány állat elhelyezését. Marlboro Man is ott tüsténkedett volna, ha előző este nem jön rám a szülés. – Szia! – mondta lelkesen. – Hogy vagy? Felkaptam a takarót a baba fejéig, hogy eltakarjam a csupasz mellemet. Bármennyire is szerettem a sógoromat, azért ennyire nem akartam kitárulkozni előtte. Megértette azonnal a helyzetet. – Upsz, rosszkor jöttem? – tudakolta Tim, olyan rémülten, mintha rajtakapták volna valamin. – Éppen most ment el az öcséd – jegyeztem meg. A baba szája lecsúszott a mellbimbómról, és nagyon ügyködött, hogy rátaláljon, de próbáltam úgy tenni, mintha semmi nem történne a takaró alatt. – Viccelsz? – kérdezte Tim, és zavartan körülnézett a szobában. – Ó, telefonálnom kellett volna! – Gyere csak be! – marasztaltam, és felültem annyira az ágyban, amennyire csak tudtam. Az epidurális hatása kezdett elmúlni. Az alfelem már enyhén sajgott. – A baba hogy van? – érdeklődött, és láthatóan szívesen megnézte volna, de bizonytalan volt, hogy abba az irányba nézhet-e. – Remekül van – válaszoltam, és előhúztam a takaró alól a csöppséget. Imádkoztam, hogy a mellbimbómat minden fennakadás nélkül el tudjam tüntetni. Tim mosolygott, ahogy meglátta az unokahúgát. – Annyira aranyos! – mondta kedvesen. – Megfoghatom? – Kinyújtotta a karját, mint egy gyerek, aki egy kiskutyát szeretne megölelni. – Persze – feleltem, majd átadtam neki. A fenekem tagadhatatlanul szúrt már. Csak arra tudtam gondolni, hogy a tus alá álljak és befújjam azzal a sprayjel, amit akkor láttam, amikor az egyik nővér bekísért a mosdóba. Valójában már követeltem, hogy kimehessek. A spray volt a gondolataim középpontjában. Tim ugyanolyan meglepett volt a baba neme miatt, mint az öccse. – Ledöbbentem, amikor hallottam! – árulta el, és mosolyogva rám nézett. Nevettem, mert elképzeltem, hogy Marlboro Man apja mit gondolhat. Az idő múlásával egyre viccesebbnek tűn, hogy lány lett az első unokája egy ennyire férfiak által uralt családban. Ez lesz aztán a kihívás! Tim tartotta a babát, én pedig a párnára tettem a fejemet. Túl fáradt voltam, hogy ilyen sokáig bírjam. – És hogy eszik? – faggatózott tovább Tim. Érdekes kérdés. Úgy tűnt, hogy nagyon érdekli a válasz. – Egész jól – mondtam, de feszengtem egy kicsit a kérdés tárgyától. – Szerintem idővel belejön majd. Belejön? Bekap? Össze voltam zavarodva. – A saját tejeddel eteted, ugye? – kérdezte Tim bizarrul. A saját tejemmel etetem? Atyám! – Üm, igen… – feleltem. – Anya... anyatejet iszik. Tim el tudnál most menni? Majd jött az i-re a pont. – Csak, tudod, vigyázz, nehogy tőgygyulladást kapjál! Csak ültem és bámultam magam elé. Igaz, keveset tudtam a témáról, de ez egyike volt annak a

sok alkalomnak, amikor a sógorom párhuzamot volt köztem és a tehenek között.

33. fejezet A POKOL BUGYRAI Két nappal később, egy tikkasztó nyári délutánon, Marlboro Man a kórházi csomagomat bepakolta a furgonba, a háromkilósunkat becsatolta az arányaiban jó nagy babaülésébe, engem pedig besegített a hátsó ülésre, hogy hazamehessük a farmra. Boldognak kellett volna lennem – ott volt az emberem, a kisbabám, egészségesen, a Nap sütött –, de valami nagyon nem tetszett ebben a kórházelhagyásban. Egyáltalán nem álltam készen rá. Éppen csak hozzászoktam a monitorok csipogásához meg a szoba kellemes otthonosságához. Megszoktam, hogy a nővérek minden órában rám néznek… a kórházi önkéntesek pedig hozzák a meleg ragukat krumplipürével és zöldbabbal. A kórházban tudtam, mire számíthatok. Két nap alatt beletanultam. Viszont gőzöm sem volt, hogy mi vár majd rám otthon. Ahogy Marlboro Man elhajtott a kórház elől, tonnányi súllyal tört rám a magány és a kétségbeesés. Az arcomat az ablakhoz döntöttem, tettettem, hogy alszom… majd hazáig csöndben pityeregtem. Anyut akartam, de annyira eltoltam magamtól, hogy tiszteletből megtartotta közöttünk a három lépés távolságot. Ha tudnám, hogy ő ott vár ennek a hosszú útnak a végén, minden rendben lenne. Arra értünk haza, hogy húsz tehén áll a kertünkben. – Basszus – mormolta Marlboro Man a bajsza alatt, mintha ez lett volna az utolsó, amire akkor vágyott. Ettől csak még jobban sírtam, és már Marlboro Man elől sem tudtam palástolni. Kiszállt az autóból, visszanézett rám és megkérdezte: – Mi a baj? – Felém lépett, és kellően megijedt a nem várt dagadt, piros, felpuffadt arcom láttán. – Mi történt? – Vissza akarok menni a kórházba! – sírtam fel. Egy tehén éppen akkor pottyantott egy emberes adagot a liliomaimra. – Mi a baj? – faggatott Marlboro Man újra. – Komolyan… fáj valamid? Ettől csak még borzalmasabban éreztem magam. Mintha nem lehetne más okom arra, hogy kiboruljak, csak ha folyna a vér a fülemből. Még jobban zokogtam, a baba meg vergődni kezdett. – Csak egyszerűen nem vagyok jól – folytattam a sírást. – Úgy érzem... úgy érzem, nem tudok semmit! Marlboro Man teljesen tanácstalanul a karjaiba zárt, fogalma sem volt, hogy mit is csináljon. – Menjünk be! – javasolta, és simogatta a hátamat. – Nagy a forróság idekint. Kicsatolta a babaülést, kivette az autóból, és hármasban elindultunk a ház felé, elhaladva a tehenek mellett. A kasvirágjaimnak hiányoztak a szirmai. Hülye nyulak, gondoltam. A két kezemmel ölöm meg őket, ha még egyszer a virágaimhoz merészkednek. Majd még jobban bőgtem, amiért ilyen gondolataim vannak. Beléptünk a házunkba, ami patyolat tiszta volt, és illatozott a Cloroxtól meg a citromtól. A sarok helyett a reggelizőasztal közepén, egy vázában friss virág állt. Minden a helyén volt. Vettem egy mély levegőt, kifújtam… aztán hirtelen minden jobban festett. A baba már nyűgös volt – azóta az ülésben volt, amióta bő egy órával korábban elhagytuk a kórházat –, ezért kivettem, lefeküdtem vele az ágyra és megetettem. Szinte azonnal mindketten mély álomba zuhantunk. Amikor felébredtem, már majdnem teljesen sötét volt. Reméltem, hogy már másnap kora reggel van, ami azt jelentené, hogy átaludtuk ez egész éjszakát… de valójában csak egy óra telt el a kidőlésünk óta. Felkelés után hideg vízzel leöblítettem az arcomat, és majdnem egy gallon narancslevet megittam. Az első esténk otthon mesébe illő volt. Marlboro Mannel ettünk az anyósom ragujából,

amit még korábban tett a hűtőnkbe. A desszert pedig a férjem nagymamája, Edna Mae által készített piskótatorta volt. Edna Mae piskótái könnyűek, puhák és tökéletesek. De még ennél is tovább ment, mert bevonta fehér krémes mázzal, majd csodálatosan behűtötte. Úgy benyomtam három szeletet, észre sem vettem, hogy egyáltalán ettem. Vérré vált a szülés utáni testemben. Vacsora után Marlboro Mannel a kanapéra ültünk a félhomályban, és gyönyörködtünk az előttünk lévő kis életben. Az édes kis horkantásai… a lehetetlenül aprócska fülei… békésen aludt ráncosan és aranyosan előttünk. Kivettük a szoros pólyából, majd visszatettük. Kivettük, lecseréltük a pelenkáját, majd visszatettük. Aztán éjszakára betettük a kiságyba, megsimogattuk a hasát, majd mi is bebújtunk az ágyba, ahol egymás karjaiban aludtunk el, abban bízva, hogy a neheze már mögöttünk van. Egy átaludt éjszakára vágytam, hogy újra önmagam legyek. Másnap minden a helyére kerül… ebben biztos voltam. Békésen aludtunk, amikor húsz perccel később meghallottam a baba sírását. Kipattantam az ágyból, és a szobájába mentem. Biztosan éhes, gondoltam, megetettem a hintaszékben, aztán betettem a kiságyba, és visszamentem aludni. Negyvenöt perccel az után, hogy a párnára tettem a fejem, megint arra ébredtem, hogy sír. Ránéztem az órára, és szentül hittem, hogy ez csak egy rossz álom. Csipás szemmel betámolyogtam, és megismételtem az egész etetést. Hmmm, gondoltam, miközben erőlködtem, nehogy lebukjak a székről. Ez szokatlan. Biztosan valami baja van, képzelegtem. Lehet, hogy ez az a bélgörcs vagy szemölcs, amiről az egyik filmben hallottam? Golyva vagy gólya vagy pólya? Nem nagyon voltam magamnál, ezért érdekes diagnózisokat gondoltam. Mielőtt a Nap felkelt, még hatszor keltem fel, és mindig azt hittem, hogy az lesz az utolsó, mert ha nem, akkor belehalok. Reggel a szemembe tűző Napra ébredtem. Marlboro Man a szobánkban sétált a kislánnyal, aki hisztérikusan bömbölt a karjaiban. – Nem akartalak felkelteni – mondta –, de valami nem tetszik neki. – Tanácstalanul nézett, mint az a férfi, akinek már nincs több ötlet a tarsolyában. Alig tudtam kinyitni a szemeimet. – Tedd ide! – ütögettem meg a mellettem lévő meleg helyet az ágyban. A szemeim még mindig csukva voltak, de robotpilóta üzemmódba tettem magam, kigomboltam a pizsamámat, a mellemet a baba arcához emeltem, és egy csöppet sem foglalkoztatott, hogy Marlboro Man ott áll és néz. A pici megkapta, amit akart, és beleadott apait-anyait. Marlboro Man leült az ágyra, és a hajammal játszott. – Nem sokat aludtál – mondta. – Valóban – feleltem, és már elképzelni sem tudtam, milyen volt akár csak egy nappal is korábban az életem, amikor még minden normális volt… És ez lesz minden éjjel legalább egy hónapig. – Biztos nem volt jól. – El kell intéznem egy ügyet – jelentette be Marlboro Man –, de tizenegyre itthon leszek. Integettem neki anélkül, hogy felnéztem volna. Nem tudtam levenni a szememet a kislányomról. Ahogy ott feküdt és szopizott, furcsán kezdtem érezni magam. Az egész mellkasom feszült, tapintásra meleg volt, a melleim pedig nagyobbak voltak, mint amekkorára emlékeztem még a terhességem utolsó napjaiból is. Ahogy a kicsi elaludt, elmentem zuhanyozni. Ez volt az egyetlen, ami erőt pumpálhatott álomittas testembe. Hagytam, hogy a meleg víz az arcomra és a szememre folyjon, mert reménykedtem, hogy le tudom magamról mosni ezt a bénító kimerültséget. Három perc múlva már jobban is éreztem magam… épp időben, hogy észrevegyem, hogy a kellemetlen érzés a mellkasomban sokkolóan visszatért. Lepillantottam, és megrökönyödésemre láttam, ahogy a melleim csappá alakulnak és mindkettő húsz centire lövelli ki a tejet. És semmi jelét nem mutatták, hogy abbahagyják. Csak spriccelt és spriccelt a tej. Én, aki egy orvos lánya vagyok, teljesen fel voltam készülve a terhesség és a szülés orvosi oldalára, de ez előtt a fejlemény előtt tanácstalanul álltam. Erről a horrorról nekem senki nem beszélt. Aznap este Marlboro Man áthívta hozzánk Timet. Egész végig a hálószobában bújtam, a melleimet törölközővel fedtem el, és megpróbáltam elérni, hogy a ficánkoló, nyűglődő gyerekem oldja valahogy a feszültséget a melleimben… no meg így elkerülhettem Marlboro Man és Tim

társaságát is. Túlságosan belebonyolódtam abba, hogy megértsem, mi zajlik a testemben és a lelkemben, nem beszélve az életemről, képtelen lettem volna bármilyen értelmes beszélgetésbe beszállni. Ráadásul betolakodók voltak azok a férfiak a nappalimban. Betolakodók, akik nem tartoztak a kisbabámmal közös fészkünkhöz. Dodó madarak vagy csókák voltak. Megcsíptem volna őket, ha a közelünkbe jönnek. Egyáltalán miért voltak a fészkemben? Később, ahogy álomba szenderültem, hallottam a másik szobából Marlboro Man és Tim kiabálását, miközben élőben nézték a tévében, ahogy Mike Tyson leharapja Evander Holyfield fülét. A baba, aki hosszú vergődés után végre elaludt, felébredt a hangra és újra sírni kezdett. Kijelenthetem: a pokolban voltam.

34. fejezet KELJFELJANCSI A tejem eszméletlen

mennyiségben termelődött, és a baba kedvenc elfoglaltsága az evés lett. A következő két hét jelentette a régi életem végét. Egész éjjel fent voltam, napközben vén satrafa lettem, Marlboro Man pedig teljesen magára maradt. Az ég egy adta világon senkivel nem akartam csinálni semmit, beleértve a férjemet is. – Hogy vagy ma? – kérdezte. Bosszúsan vettem tudomásul, hogy energiát kell áldoznom a válaszra. – Akarod, hogy megfogjam a kicsit, amíg felkelsz és felöltözöl? – ajánlotta fel. Én meg összeomlottam, amiért nem tetszik neki a köpenyem. – Figyelj, anya! El akarod vinni a kicsit autókázni? Nem egyszerűen nem, hanem marhára nem. Meghalunk, ha elhagyjuk a fészkünket. A napsugarak megsütnek minket, és porrá égünk. Ráadásul fel kéne vennem normális ruhákat. Felejtsük el! Túlélő üzemmódra álltam át, a szó legszorosabb értelmében. Nemcsak a mosás volt elképzelhetetlen, hanem a vacsora, a kellemes beszélgetések és bármiféle társasági élet is. A saját árnyékom lettem, semmivel sem emberibb, mint a rozsdamentes wisconsini tejautomaták, csak fele annyira sem érdekes. Minden tulajdonságom, aminek feleségként, lányként, barátként és valamire való emberi lényként a birtokában voltam, abban a pillanatban eltűnt, ahogy a melleim megteltek tejjel. Anyu is beugrott egyszer vagy kétszer, hogy segítsen, de nem tudtam lelkileg elviselni a közelségét. Elbújtam a zárt ajtók mögé a szobámban, miközben ő mosogatott és kimosta a szennyest mindenféle segítség vagy figyelem nélkül. Marlboro Man anyukája is átjött, de úgy éreztem, sem megjelenésben, sem viselkedésben nem tudom azt nyújtani, ami elvárható lenne előtte, ezért inkább a szobába menekültem. Annyira nem érdekelt semmi, hogy már segítségért sem imádkoztam. Nem mintha ez segített volna rajtam. A rozsdamentes tejautomatáknak úgy sincs lelkük.

Betsy két héttel a hazajövetelem után érkezett látogatóba, de abban sem voltam biztos, hogy ez valamennyire is érdekel. Rendbe tette a házat, kimosta a ruhakupacokat és még a babát is fogta két percekre a gyakori etetések között. Nem segítettem neki és nem is beszéltem vele, de azért a kishúgom készített egy csirkegombócos levest, tacót és az anyánk elképesztően finom lasagnéját. Még azt is megtanulta, hogyan üldözze el a kertünkbe tévedt teheneket. Egyik reggel betámolyogtam a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, és akkor láttam meg, ahogy seprűt lóbálva futkos körbe a kertben. Talán ide kellene költöznie és átvennie a helyemet, fantáziáltam. Tetszene neki ez az egész. Aranyos, vicces, vékony… és Marlboro Mannel jól kijönnének. Mélyen dagonyáztam a szülés utáni kétségbeesésben, de már nem akartam tovább elviselni. Sem a teheneket, sem a kertet, sem a mosást. De még az ezzel járó cowboyt sem, aki inaszakadtig dolgozott, hogy az állandóan változó piacon megállja a helyét és meghozza a legjobb döntést a farm, a baba, a felesége érdekében, aki még fiatalos, életvidám nő volt, amikor tíz hónappal korábban feleségül vette, most viszont már szinte nem is létezett. Betsy hetvenkét órával az érkezése után kiszagolta ezt az egészet. Megvárta, amíg Marlboro Man dolgozni ment reggel, hogy egyenesen a szemembe mondhassa a véleményét. – Nagyon szarul nézel ki – jelentette ki ironikusan kedves, csengő hangján. – Pofa be! – kiabáltam. – Csak egy napig cseréljünk! – Úgy értem, tudom, milyen… – kezdte. Felemeltem a kezem.

– Meg se próbáld befejezni! – szóltam rá. – Elképzelni sem tudod! – A szemem megtelt könnyel. – Rendben – mondta, és összehajtott egy farmert. – De legalább fürödj meg és vegyél fel valami csinos ruhát! Meglátod, jobban fogod magad érezni. – A ruháktól nem leszek jobban! – sírtam föl, és magamhoz húztam a babát. – Ígérem, hogy jobb lesz – erősködött. – Biztos vagyok abban, hogy nem lehetsz boldog, ha tovább hordod azt a köntöst. Meg sem hallottam a javaslatát, az ágyban maradtam, Betsy pedig kiment a konyhába, hogy összeüssön néhány szendvicset. Megettem őket, de csak azért, hogy legyen elég tejem. Ugyanebből a célból négyet is ettem a frissen sütött csokis tallérjából, majd izzadtan és ziláltan visszamásztam az ágyba. Marlboro Man késő délután ért haza, és csokis tallért majszolva bejött a hálószobába. A kicsivel akkor ébredtünk a kétórás szunyókálásból, így levetődött mellénk az ágyra. Nem szólt egy szót sem, csak megsimogatta a mutatóujjával a lányunk kis fejét. Néztem a mozdulatait, le sem vette róla a szemét. A szoba csöndes volt, sőt az egész ház is. Betsy biztos a mosókonyhába vitte az újabb adagot. Gondolkodás nélkül átöleltem a hátát. Ez volt az első alkalom, hogy hozzáértem, amióta hazajöttem a kórházból. Rám nézett, elmosolyodott, átölelte a hasamat… és csodával határos módon mindhárman elaludtunk. Marlboro Man a sárfoltos ruhájában, én a tejfoltos pizsamámban, a tökéletes lányunk pedig békésen feküdt kettőnk között.

Amikor egy órával később felébredtem, valami megváltozott. Lehet, hogy az alvás tette… lehet, hogy az érzékeny pillanat Marlboro Mannel… vagy a húgom kemény beszéde, vagy a három kombinációja. Halkan felkeltem az ágyból, megcéloztam a tusolót, ahol megmostam, leradíroztam és kifényesítettem a testem a fellelhető összes kozmetikummal, amit csak találtam. Mire elzártam a csapot, a fürdőszoba citromfűtől, levendulától, akáctól és dinnyétől illatozott. Az aromaterápia hatott. Bár nem éreztem magam újra gyönyörűnek, de legalább kevésbé hasonlítottam Jabbára, a Csillagok háborújából. Kilestem a fürdő ajtaján. Marlboro Man és a baba édesdeden aludt. Úgyhogy folytattam, amit elkezdtem, kipúderoztam az arcomat, felvittem egy kevés pirosítót, hamuszürke szemhéjfestéket és még két réteg szempillafestéket. Minden ecsetvonással, ceruzahúzással egyre jobban magamra találtam. Egy kevés szőlőszínű ajakbalzsam tette fel a koronát az alkotásomra. Felbuzdulva lábujjhegyen beosontam a hálószobába a puha kismama-cicanadrágomért, amit tizennégy nappal azelőtt lecseréltem a vacak pizsamámra. Végigfuttattam a kezemet a fogasokra akasztott felsőkön, majd ösztönösen egy feszes világoskékre esett a választásom, amit a terhesség első hónapjaiban hordtam. Csinos, könnyű és nőies volt, tökéletes ellentéte a mocsárzöld frottírköntösnek, ami az utóbbi napokban a testemhez nőtt. Besurrantam a fürdőbe, hogy átöltözzek az új szerelésembe, amit egy igazgyöngy fülbevalóval dobtam föl. Egy ajándékboltban vettem Sydney-ben, talán mielőtt megfogant a kislányunk. Nem akartam bekapcsolni a hangos szárítót, ezért az ujjaimmal összeborzoltam a hajamat, hogy adjak neki egy kis tartást. Hátraléptem, és egy jó hosszú pillantást vetettem magamra a tükörben. Újra magamra ismertem. A fakó, lélektelen szellemet lecserélte egy kicsit fáradt, meglehetősen pufibb változata a régi önmagamnak. Közelről sem voltam szépségkirálynő… de újra én voltam. A zuhanyozás felért, ha nem is egy ördögűzéssel, de egy kereszteléssel. Újjászülettem. Megrázkódtam a gondolattól, hogy Marlboro Man hogyan látott, amikor a koszos fehér papucsomban csoszogtam, a fejem tetején összefogott hajcsomóval. Fogat mostam, megráztam a hajam és kisétáltam a fürdőből… pont amikor Marlboro Man ébredezett. – Hűha! – mondta a nyújtózkodást félbehagyva. – Csinos vagy, anya! Mosolyogtam. Este Tim átjött. Betsy csirkeszárnyat és brownie-t sütött, mi pedig öten – Marlboro Man, Tim, Betsy, a baba meg én – ültünk, beszélgettünk, nevettünk és megnéztünk egy John Wayne-filmet. Kimerült és gyenge voltam. De az volt életem egyik legjobb estéje.

Másnap reggel kilenckor ébredtem, és bár egy kicsit tompa voltam, de legalább embernek éreztem

magam. Mintha a baba – ráncosan, vékonyan és gyámoltalanul – kapott volna valamiféle jelzést a házban terjedő pozitív energiákról, békésen aludt mellettem egész éjszaka, és csak kétszer keltett fel enni. Hozzáértem ujjammal az apró karjához, amit még mindig puha kis pihék borítottak, és hirtelen elöntött a szeretet hulláma. A hazaérkezésünket követő első éjszaka egyből kétségbeestem, azóta is képtelen voltam élvezni egyetlen pillanatot is vele. Addig. Gyönyörködtem kis füleiben, beszívtam semmihez sem fogható illatát, rátettem a tenyerem a tökéletes fejére, behunytam a szemem, és megköszöntem Istennek ezt a nem megérdemelt ajándékot. Maga volt a tökély. Mire előkerültünk a hálószobából, Betsy már kevert valamit a tűzhelyen. Marlboro Man egész napra elment Timmel, hogy megnézzenek egy búzaföldet az állam déli részén. Az volt Betsy utolsó napja a farmon, a nyári egyeteme a következő héten kezdődött, úgyhogy vissza kellett térnie a való világba. És már itt is volt az ideje. Elvégezte a feladatát. – Mi lesz? – kérdeztem a tűzhely felé pipiskedve. – Fahéjas csiga – mondta, és elővett a spájzból egy tasak szárított élesztőt. Egyből csörgött a nyálam. Anyánk fahéjas csigái. Több volt, mint tökéletes, és ezt nemcsak a szűkebb család bizonyította, hanem tudták a szomszédok, a templomi ismerősök, a barátok is, akik minden évben kaptak belőle karácsonyra. A készítése majdnem huszonnégy óráig tartó ünnepi rítus volt. Anyu korán fel szokott kelni, felforralta a tejet a cukorral és az olajjal egy hatalmas lábasban, majd a többi hozzávalóval elkészítette a tésztát. Hárman óriási téglalapokká nyújtottuk, majd meglocsoltuk borzasztó mennyiségű vajjal, cukorral és fahéjjal, aztán rudakká tekertük fel, és egyenként felszeleteltük őket. Sütés után meglocsoltuk kávés-juharszirupos cukormázzal, és anyu még melegen, a tepsiben vitte házhoz. A lehető legfinomabb fahéjas csiga, amit el lehet képzelni. Miért is nem csináltam én még ilyet? Amikor a tészta készen lett, Betsyvel nyújtottuk, locsoltuk, közben a baba békésen aludt a földre tett mózeskosárban. Anyura gondoltam, meg a temérdek alkalomra, amikor együtt sütöttünk fahéjas csigát… és az összes csodálatos emlékre, amelyek agyamba vésődtek, és amelyekben ezek a ragacsos csigák játszották a főszerepet. Majd amikor megkóstoltam az elkészült csigát, esküszöm, hogy hallottam anyu megnyugtató hangját, aki – döbbentem rá – több szeretettel, odaadással és játékossággal töltötte meg a gyerekkoromat, mint amit bármely gyerek elképzelhetett magának. Elképzeltem a mosolyát… és én is mosolyogtam.

35. fejezet SZELEK SZÁRNYÁN Marlboro Man és Tim kemény munkával átvészelte az előző ősz okozta nehéz anyagi helyzetet. A piacok javultak, és egyre világosabb lett a fény az alagút végén, de azért a nehézségeknek még korántsem volt végük. A farmot terhelő hitel örökké emlékeztetett arra, hogy a hátradőlés és a pihenés nem tartozik hozzá az életünkhöz. Marlboro Mannek nem volt másodállása, amivel hozzá tudott volna járulni a vállalkozás működtetéséhez. A régi módszert követte, ami vért, verítéket és könnyeket jelentett. És imát. Véglegesen rászögeltük a deszkákat a nagy indián házra a kis fehér házunk mellett, amit az otthonunknak hívtunk. Nem tudtam elképzelni belátható időn belül olyan pénzügyi helyzetet, hogy átépíthetjük és bebútorozhatjuk a házat. Azért volt szükség az ajtók ilyen lezárására, nehogy az állatok beköltözzenek. A bedeszkázott ház valamilyen szinten inspiráló emlékeztető volt arra, hogy mi történhet majd egy nap, de igazából túl sokat nem számított. A tervrajzokat szépen összegöngyöltem és a szekrénybe tettem az esküvői fátylam és cipőm, valamint az Anne Klein kismamafarmerok mellé, amik többé már nem voltak részei az életemnek.

A

lányunk két hónapos volt azon a meleg szeptemberi estén amikor az égbolt zavaróan furcsa rózsaszín árnyalatban égett. Jól ismertem már ezt a színt. Olyan égbolt képe, ahonnan az oxigént egy távoli, rosszat sejtető erő elszívta. Tudtam, hogy jön a vihar, éreztem a levegőben. Marlboro Man a farm egy távoli zugában segített Timnek a bikákat elrendezni. Mivel a baba átaludta az éjszakákat, sokkal jobb erőben voltam, így utolértem magam a mosással és a házimunkával. Késő délutánra a hús már a sütőben sült, a fekete felhők pedig egyre közeledtek. – Egy órán belül otthon vagyok – ígérte Marlboro Man, a mobiljáról hívott. – Ott esik? – kérdeztem. – Itt elég hátborzongató a helyzet. – Itt villámlik – mondta. – Elég izgalmas. Nevettem. Marlboro Man szereti a viharokat. Miután letettük, folytattam a hajtogatást, de észrevettem, hogy az egész délután fújó szellő teljesen abbamaradt. A fák mozdulatlanul álltak. Az égbolt ijesztő volt. Libabőrös lettem, pedig egyáltalán nem volt hideg. Bekapcsoltam a tévét, éppen egy radartérképet mutattak a csinos időjós mögött a képernyőn. A megyénk alakja alapján kikövetkeztettem a farm körülbelüli elhelyezkedését a térképen, és rögtön kiderült, hogy ezt a területet egy sötétvörös korong alakú pacával jelölték, és a meteorológus vadul mutogatott rá és őrülten magyarázott róla. Nagyon nem tetszik ez nekem! A kicsi nyugodtan aludt a babaágyban, ezért fel sem ébredt a másodszorra megcsörrenő telefon hangjára. Újra Marlboro Man volt. – A babával a téglaház pincéjébe kell mennetek! – mondta, és hallottam az aggodalmat a hangjában. – Micsoda? – kérdeztem, és a szívem a torkomban dobogott. – Hogy érted ezt? – Fairfax környékén tornádó van, és kelet-délkelet irányba mozog – magyarázta sietve. – Szükség esetén menjetek át! – Szükség esetén? – Négykézláb kúsztam a szoba padlóján a cipőmet keresve. – Várj, és te hol vagy ebben a képben? – Figyelj, csak menjetek át! – sürgetett. – Húsz perc, és én is ott vagyok! Nem viccelt. És Marlboro Man még szerette is a viharokat. Ez komoly. Felkaptam Marlboro Man dagonyázós csizmáját, az volt a legközelebb. Letettem a telefont, és a kanapéról felmarkoltam egy takarót. Nem tudtam, miért, csak azt, hogy

kell nekem. Fogtam még egy párnát, három üveg vizet, egy elemlámpát, pár müzliszeletet meg a lányomat... Kinyitottam az ajtót és kifutottam a furcsa rózsaszín világba, át a kertünkön, fel a lépcsőkön a sárga indián házba, ami egyszer majd az otthonunk lesz. Beszorítottam a takarót és a vizesüvegeket a hónom alá, kitártam az oldalsó ajtót – az egyetlen bejáratot a bedeszkázott házban –, befutottam és bevágtam magam mögött az ajtót. Sötét volt, áram sehol. Az elemlámpa fényénél kerestem meg a pincelejárat ajtaját, és gondolkodás nélkül lementem. Nem azért, mert halálosan rettegtem a tornádótól, vagy mert Marlboro Man azt mondta… hanem azért, mert anya voltam. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen fajta védelmező ösztönt éreztem. Azt, amikor nincs helye a mérlegelésnek. Csak emiatt feledkeztem meg arról is, hogy valaha a pincében csörgőkígyók vertek fészket. Leültem a pince falának döntött padra, teljesen bizonytalanul, hogy mi is fog történni. Mivel a baba felébredt, megetettem, aztán ültem tovább a csendben és a sötétségben, és hallgatóztam, hogy jön-e valami pusztító hang fentről. Marlboro Manre gondoltam. A cowboyokra. A szomszédos farmerekre. A lovainkra és a csordára. A rokonaimra. Hol lehetnek, biztonságban vannak? Előbb ér hozzájuk a vihar, mint hozzám? Elvitte a házukat és az istállóikat a tornádó, amíg én itt biztonságban üldögélek az ijesztő pincében? Mi van, ha a tornádó leviszi a ház tetejét és beszippant minket? Becsomagoltam a babát a takaróba, amit magunkkal hoztam… a kopasz kis fejéhez nyomtam az arcom, és beszívtam csodálatos illatát. A szél már süvített. Hallottam. A pinceablakon át láttam a kora esti égbolt apró szegletét. Lassan ringattam előre-hátra a kislányomat, és közben elmélkedtem az elmúlt hónapokról, amelyek ide vezettek, meg az elképesztő változásokról, amiken átmentem. Los Angelesből újra az ország közepébe. Egy kapcsolatból menekülő, függetlenségre vágyó nő egyenesen egy cowboy karjaiba. Független emberből feleséggé… feleségből feleséggé és anyává… életerős, szexi lényből babaetető gépezetté… depressziós és kétségbeesett anyából valamivel erősebb és sokkal határozottabb változatává önmagamnak. Ideges, aggódó, elvált szülők lányából felnőtt nővé, akinek saját családja van. Többé már nem én voltam a középpontban. Volt egy gyerekem. Egy férjem, akinek szüksége van rám a megpróbáltatások közepette, amik egyértelművé tették, milyen elképesztően nehéz is megélni a mezőgazdaságból. Nem volt már arra idő, hogy tovább dagonyázzak a saját félelmeimben. Nem volt idő a múltra. A családom – az új családom – számított egyedül. A gyerekem. És Marlboro Man, mindörökké. Majd megjelent ő. Eső áztatta csizmájában és Wranglerjében jött le a lépcsőn a pincébe. Meleg, mosolygós arccal lépett be. Marlboro Man volt. Ott volt velünk. – Szia, anya… – mondta. – Minden rendben. A vihar elkerült minket. A tölcsér feloszlott, még mielőtt kárt okozhatott volna. – Szia, apa! – válaszoltam. Ez volt az első alkalom, hogy így hívtam. Lenézett a földön heverő vizes palackokra és müzliszeletekre, majd megkérdezte: – Mire vannak ezek? Megvontam a vállam. – Nem tudtam, meddig leszünk idelent. Nevetett. – Vicces vagy – jegyezte meg, ahogy kivette alvó babánkat a karomból, és a takarót a vállára terítette. – Menjünk enni! Éhes vagyok. Átsétáltunk a kerten az otthonos kis fehér házunkba, ahol megettük a sült húst krumplipürével, és megnéztük az Idegen a cowboyok közöttet Gregory Peckkel… Az este hátralévő részét azzal töltöttük, hogy hallgattuk a szeptemberi égbolt által küldött csodálatos eső kopogását.

Másnap reggel, a vihar után, Marlboro Man a lován ment el otthonról, én pedig a hintaszékben ültem a verandán, és etettem a kislányunkat. Néztem, ahogy a hatalmas keleti égbolt feketéből égszínkékre, bíborvörösre, majd elképesztő narancsszínre vált. Beszívtam a vidéki levegőt, és kiélveztem újonnan megtalált belső erőmet. Tudtam, hogy a gondokat nem hagytuk magunk mögött. A házasságunk egy éve alatt már elég dolgon mentünk keresztül ahhoz, hogy tudjam, ez a vihar csak egy volt a sok megpróbáltatás közül, ami vár majd

ránk a következő esztendőkben. Tudtam, hogy a küzdelmek sincsenek még mögöttünk. De mégis… Nem tudtam szabadulni az érzéstől. Láttam. Tudtam. A Nap készen állt a ragyogásra.

Néhány kedvenc recept a múltamból, a jelenemből… és a szívemből.

PASTA PRIMAVERA 8 adag Köszönet a vegetáriánus múltamnak. 45 dkg penne tészta 4 evőkanál vaj 2 evőkanál olívaolaj ½ fej vöröshagyma, felaprítva 4 gerezd fokhagyma, lereszelve 1 csésze brokkoli, falatnyi darabokra vágva 2 sárgarépa, hámozva és vékonyan felszeletelve 1 piros kaliforniai paprika, vékony csíkokra vágva 1 kisebb sárga patisszon, vékonyan felszeletelve 2 cukkini, vékonyan felszeletelve 15 dkg gomba, felszeletelve ¼-½ csésze száraz fehérbor ½ csésze zöldség- vagy húsalaplé 1 csésze zsíros habtejszín 1 csésze főzőtejszín ½ csésze frissen reszelt parmezán (plusz a tálaláshoz) ½ csésze zöldborsó 8 bazsalikomlevél, csíkokra vágva (plusz a tálaláshoz) ízlés szerint só és frissen őrölt bors Főzzük ki a tésztát a csomagoláson olvasható utasítás szerint al dente, azaz roppanósra. Hevítsünk fel közepes hőmérsékleten 2 evőkanál vajat és az olívaolajat egy nagy serpenyőben. Adjuk hozzá a vöröshagymát és a fokhagymát, 1-2 perc alatt pirítsuk üvegesre. Keverjük bele a brokkolit meg a sárgarépát. Pirítsuk 1 percig, majd szedjük tányérra a zöldségeket. Tegyük a serpenyőbe a kaliforniai paprikát, pirítsuk nagyjából 1 percig, majd tegyük azt is a tányérra. Tegyünk 1 evőkanál vajat a serpenyőbe. Adjuk hozzá a patisszont meg a cukkinit, kevesebb mint 1 percnyi pirítás után szedjük a tányérra. Pirítsuk 1-2 percig a gombát is, sózzuk és borsozzuk meg, majd ez is megy a többi zöldséghez. A mártáshoz öntsük a serpenyőbe a fehérbort. Adjuk hozzá az alaplevet, a maradék 1 evőkanál vajat, és kaparjuk fel a serpenyő aljára sült finomságokat. Forraljuk 2-3 percig, vagy ameddig a folyadék sűrűsödni kezd. Öntsük bele a kétféle tejszín. Szórjuk bele a parmezánt, sózzuk és borsozzuk meg. Tegyük bele az összes pirított zöldséget, a zöldborsót meg a bazsalikomot. Forgassuk bele a kifőtt tésztát. Ha a mártás túl sűrűnek vagy éppen túl kevésnek bizonyul, löttyintsünk még hozzá egy kevés alaplevet és tejszínt. Ha szükséges, ízesítsük utána. Tálaláskor ízlés szerint szórjunk még rá parmezánt és bazsalikomot.

TIRAMISU 12 adag Életem szerelme… persze, csakis a Marlboro Man előtti időkben. 5 tojássárgája ¼ csésze és 4 evőkanál cukor ¾ csésze marsala vagy édes bor 45 dkg szoba-hőmérsékletű mascarpone 1 csésze habtejszín 1 ½ csésze erős kávé 1 evőkanál vaníliakivonat 20 dkg babapiskóta a szóráshoz kakaópor Forraljunk vizet egy közepes lábasban. Tegyük a tojássárgákat egy közepes üvegtálba. Adjuk hozzá az ¼ csésze cukrot, és keverjük addig, amíg egészen halvány nem lesz a színe. Helyezzük a forrásban lévő víz fölé, de ügyeljünk arra, hogy az alja ne érjen bele. Apránként adjunk hozzá ½ csésze bort, és közben folyamatosan keverjük. Főzzük a keveréket 5 percig, időnként kaparjuk le az oldalát és az alját. Fedjük le műanyag fóliával, tegyük a hűtőbe 45 percre vagy amíg lehűl. (Ezt a krémet zabaglionénak hívják.) Tegyük a mascarponét egy kis tálba, és keverjük simára. Egy nagyobb tálban adjuk a habtejszínhez a 4 evőkanál cukrot, és addig verjük habverővel, amíg nem formálódnak belőle csinos kis hegyek. Ekkor adjuk hozzá a mascarponét és a zabaglionét. Könnyű mozdulatokkal keverjük össze. Takarjuk le és tegyük a hűtőbe 1-2 órára. Keverjük össze a kávét a maradék marsalával meg a vaníliakivonattal. Fektessünk egy réteg babapiskótákat egy 23x33 cm-es tál aljára. Kanalazzunk ½-1 evőkanálnyit a kávés keverékből minden piskótára. Simítsuk rá egyenletesen a mascarponés keverék harmadát. Szórjunk egy vékony réteg kakaóport a tetejére. Ezt a rétegezést még kétszer ismételjük meg. Takarjuk le és tegyük a hűtőszekrénybe a tiramisut néhány órára. Mindenkinek a kistányérjára szedjünk majd egy nagy kanállal belőle. FIGYELEM A tiramisut ne tároljuk tovább 24-36 óránál, mert levet ereszt.

KAGYLÓSZÓSZOS LINGUINE 6 adag Óvatosan kínáljuk cowboyoknak! 45 dkg linguine (vagy szélesmetélt) 1 evőkanál olívaolaj 2 evőkanál vaj 3 fokhagymagerezd, lereszelve 50 dkg konzerv kagyló, leszűrve, de a levét félretéve ¾ csésze fehérbor ½ citrom leve, plusz szeletek a tálaláshoz 2 evőkanál friss petrezselyem ¾ csésze habtejszín só és frissen őrölt bors a tálaláshoz reszelt parmezán Főzzük ki a tésztát a csomagoláson olvasható utasítás szerint al dente, azaz roppanósra. Közepesnél melegebb hőmérsékleten hevítsük fel egy nagy serpenyőben az olívaolajat és 1 evőkanál vajat. Tegyük bele a fokhagymát és a kagylót, majd keverjük 3 percig. Öntsük bele a fehérbort, és fakanállal kaparjuk fel a serpenyő aljáról az odasült pörcöt. Főzzük 3-4 percig, amíg a szósz kissé besűrűsödik. Keverjük bele a maradék 1 evőkanál vajat, hogy felolvadjon. Csökkentsük alatta a hőmérsékletet, és facsarjuk bele a citromlevet. Szórjuk rá a petrezselymet, és öntsük bele a habtejszínt. Sózzuk és borsozzuk ízlés szerint, és ha szükséges, adjunk hozzá a kagyló félretett levéből. Alacsony hőmérsékleten főzzük 3 percig. Szedjük a tésztát előmelegített tálba. Öntsük rá a serpenyő tartalmát, forgassuk össze és szórjuk meg parmezánnal. Minden adaghoz adjunk 1-1 szelet citromot.

PÁCOLT HASAALJA 4 adag A végeredmény ne a cipőtalpra hasonlítson! ½ csésze szójaszósz ½ csésze cherry 3 evőkanál méz 2 evőkanál szezámolaj 2 púpos evőkanál reszelt gyömbér 5 fokhagymagerezd, reszelve ½ teáskanál őrölt pirospaprika 1 szép darab marha hasaalja Minden hozzávalót – a hús kivételével – keverjünk össze egy üveg- vagy kerámiatálban. Forgassuk bele a húst, hogy mindenütt bevonja a pác. Takarjuk le műanyag fóliával, és tegyünk a hűtőbe 3-6 órára. Forrósítsuk fel a grillt vagy egy grillserpenyőt magas hőmérsékletre. Süssük a húst mindkét oldalán 2-2 percig, majd 90 fokban elfordítva ismételjük meg, hogy a jellegzetes rácsozatot megkapjuk. Tegyük a húst vágódeszkára, és hagyjuk pihenni néhány percig, mielőtt felszeletelnénk. A rostokra merőlegesen vágjuk csíkokra, majd tálaljuk burgonyával vagy tésztával.

TAGLIARINI QUATTRO FORMAGGI 6 adag Ne főzzük túl a tésztát, mert az étel élvezhetetlen lesz! 1 csésze habtejszín 45 dkg tagliarini vagy capellini tészta 2 evőkanál vaj ½ csésze reszelt fontina sajt ½ csésze reszelt parmezán sajt ½ csésze reszelt romano sajt 12 dkg kecskesajt só és frissen őrölt bors ¼ teáskanál frissen reszelt szerecsendió 1 fokhagymagerezd, félbevágva (a tálak kikenéséhez) Alacsony hőmérsékleten melegítsük meg a tejszínt. Főzzük ki a tésztát a csomagoláson olvasható utasítás szerint al dente, azaz roppanósra. Szűrjük le a tésztát, öntsük vissza a lábasba. Adjuk hozzá a vajat, a meleg tejszínt és a sajtokat. Óvatosan forgassuk össze, hogy a sajt bevonhassa a tésztát. Sózzuk, borsozzuk, reszeljük rá a szerecsendiót. Laza mozdulatokkal keverjük össze. A tésztát fokhagymával bedörzsölt tálkákban tálaljuk.

SÜLT BÉLSZÍN 8 adag Vegetáriánusoknak, akiknek meg kellene térniük. 1 darab 2,5-3 kg-os egész bélszín (vagy 2 darab 1,5 kg-os vastagabb vége) 2 evőkanál nagy szemű só 3 teáskanál fekete bors 1 evőkanál cukor ⅓ csésze és 1 evőkanál olívaolaj 2 evőkanál szalonnazsír 1 evőkanál vaj Melegítsük elő a sütőt 230 °C-ra. Vágjunk le minden zsírt és kemény rostos részt a bélszínről (vagy vásárláskor pislogjunk szépen a hentesre!). Keverjük össze a sót a borssal, a cukorral, az ⅓ csésze olívaolajjal és a szalonnazsírral egy kis edényben. Tegyük félre. Forrósítsunk fel egy vasserpenyőt nagyon magas hőmérsékleten. Tegyük bele a vajat és a maradék 1 evőkanál olívaolajat. Amikor a serpenyő már nagyon forró, fektessük bele a bélszínt. Süssük minden oldalán 1-1,5 percig, hogy szép barna legyen. Tegyük a húst rácsos sütőtálba, öntsük le a félretett páclével. Masszírozzuk a húsba a pácot, hogy mindenütt egyenletesen érje. Szúrjunk húshőmérőt a legvastagabb részbe, és süssük a húst 15-20 percig, hogy a hőmérő 48-52 °C-ot mutasson. Vegyük ki a sütőből a húst, és hagyjuk pihenni a vágódeszkán 10 percig. Szeleteljük fel és tálaljuk.

PARADICSOMOS-BAZSALIKOMOS PIZZA 8 adag És hol a marhahús? TÉSZTA 1 teáskanál vagy ½ tasak szárított élesztő 4 csésze liszt 1 teáskanál nagy szemű só ½ csésze extra szűz olívaolaj, plusz a locsoláshoz FELTÉT 5 evőkanál kész pesto 45 dkg mozzarella, felszeletelve 5 húsos paradicsom, felszeletelve ½ csésze reszelt parmezán sajt nagy szemű só A tésztához öntsünk ½ csésze meleg vizet egy tálkába. Szórjuk bele az élesztőt, és tegyük félre. Egy keverőtálban vegyítsük össze a lisztet és a sót. Vékony sugárban öntsük a lisztbe az olívaolajat, majd kézzel vagy elektromos keverővel alacsony fokozaton éppen csak dolgozzuk össze. Finoman keverjük meg az élesztős keveréket. Öntsük a lisztbe, majd dagasszuk addig, amíg a tészta labdává áll össze. Spricceljünk olívaolajat egy nagy, tiszta tálba. Tegyük bele a tésztalabdát, és forgassuk meg az olajban, hogy mindenhol bevonja. Nedves konyharuhával takarjuk le, és meleg helyen kelesszük a kétszeresére 1-2 óra alatt, vagy fóliába csomagolva betehetjük a hűtőbe 2 napra. Amikor készen állunk a sütésre, forrósítsuk fel a sütőt a maximumra, legjobb a 260 °C lenne. Felezzük el a tésztát, az egyik felét akár el is tehetjük a hűtőbe későbbi felhasználásra, vagy le is fagyaszthatjuk. Finoman locsoljunk meg olívaolajjal a pizzasütőt, de egy peremes sütőlemez is ugyanolyan jó. Kézzel (ne nyújtófával) húzogassuk a tésztát a kívánt alakra, majd ujjunkkal nyomkodjuk bele a tepsibe. Minél vékonyabb, annál jobb! Kenjük rá a pestót, és hintsük meg nagy szemű sóval. Fektessük rá a mozzarellaszeletek felét. Borítsuk be paradicsomszeletekkel. A tetejére jön még egy réteg mozzarella, majd bőven szórjuk meg parmezánnal. Süssük 8-11 percig, vagy amíg a sajtok megolvadnak, a tészta pedig aranybarna lesz.

LASAGNE 8 adag Amilyen húsos és csodás csak lehet! 1 evőkanál olívaolaj só 25 dkg konyhakész lasagnelap 70 dkg darált marhahús 45 dkg csípős kolbász 4 fokhagymagerezd, apróra vágva 2 konzerv hámozott paradicsom 35 dkg paradicsompüré frissen őrölt bors 10-12 bazsalikomlevél, felaprítva ¼ csésze petrezselyem, felaprítva 3 csésze zsírszegény túró 2 tojás, felverve 1 csésze reszelt parmezán 45 dkg mozzarella, vékonyan felszeletelve Forraljunk egy nagy lábasban vizet. Öntsük bele az olívaolajat, és szórjuk bele a sót. Főzzük ki a tésztalapokat a csomagoláson olvasható utasítás szerint al dente, azaz roppanósra. Szűrjük le, majd terítsük ki őket egy darab alufóliára. Egy nagy serpenyőben közepesnél magasabb hőmérsékleten pirítsuk meg a darált marhahúst, a kolbásztölteléket és a fokhagymát. Kanállal merjük le róla a felesleges zsiradékot. Adjuk hozzá a lével együtt a paradicsomot, a paradicsompürét, ½ teáskanál sót és ízlés szerint frissen őrölt fekete borsot. Fedő nélkül, alacsony hőmérsékleten főzzük 45 percig, időnként keverjük meg. Keverjük bele a bazsalikom és a petrezselyem felét. Egy közepes tálban jól keverjük össze a túrót, a tojást, ½ csésze parmezánt és a maradék zöldfűszereket. Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra. A lasagne összeállításához fektessünk négy tésztalapot egy téglalap alapú mély sütőtál aljára. A tésztalapok kissé fedjék egymást. Kenjük rá egyenletesen a túrós keverék felét. Borítsuk be a mozzarellaszeletek felével. Kanalazzunk rá a húsos keverékből a felénél valamivel kevesebbet, egyenletesen simítsuk el, de vigyázzunk, hogy az alsóbb rétegek ne csússzanak egymásra. Ismételjük meg a rétegezést még egyszer. Így a tetejére húsos réteg kerül, amit szórjunk meg a parmezánnal. 35-45 percig süssük a sütőben. Hagyjuk 10 percet állni, mielőtt kockákra vágnánk.

CSIRKÉS SPAGETTI 8 adag Megnyugtatja a lelket... és felmelegít egy cowboyt. 1 egész csirke 45 dkg spagetti, 5 centis darabokra tördelve 2 konzerv gombakrémleves 2 ½ csésze reszelt cheddar sajt 1 kisebb vöröshagyma, apróra vágva ¼ csésze apróra vágott zöld kaliforniai paprika 12 dkg (üveges) pimiento paprika, lecsöpögtetve 1 evőkanál fűszersó frissen őrölt fekete bors cayenne-i bors, ízlés szerint Tegyük a csirkét egy lábasba. Öntsük fel vízzel és tegyük fel forrni. Csökkentsük a hőmérsékletet, és közepes lángon főzzük puhára, úgy 25 perc alatt. Csipesszel vagy szűrőkanállal tegyük a csirkét egy tányérra hűlni. 2 csészényit tegyünk félre a csirke főzőlevéből. Forraljuk fel a maradék alaplevet, majd főzzük ki benne a tésztát a csomagoláson olvasható utasítás szerint al dente, azaz roppanósra. Szűrjük le, majd tegyük bele egy nagy tálba. Két villával vagy az ujjunkkal szedjük le a csirkehúst a csontokról. Vágjuk össze vagy tépkedjük a húst falatnyi darabokra, úgy adjuk a tésztához. Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra. Tegyük a tálba a gombakrémleveseket, 2 csésze cheddar sajtot, a vöröshagymát, a kétféle paprikát, a fűszersót, a borsot és a félretett főzőlevet. Keverjük össze alaposan, és ha szükséges, fűszerezzük utána. Öntsük a keveréket egy nagy sütőtálba, szórjuk meg a tetejét a maradék sajttal. Süssük 35-45 percig.

CSILI 8 adag Léleksimogató. Jól fagyasztható. 90 dkg darált marhahús 2 fokhagymagerezd, apróra vágva 25 dkg paradicsomszósz 1 teáskanál őrölt oregánó 1 evőkanál őrölt kömény ¼ teáskanál cayenne-i bors (elhagyható) 2 evőkanál csilipor 1 teáskanál só ¼ csésze kukoricaliszt HOZZÁADHATÓ 1 konzerv tarkabab, leszűrve 1 konzerv vesebab, leszűrve 1 jalapeño paprika, kimagozva és apróra vágva 1 konzerv darabolt paradicsom csilipaprika TÁLALÁSHOZ reszelt cheddar sajt apróra vágott vöröshagyma tortillacsipsz Egy nagy lábasban vagy öntöttvas edényben közepes lángon kevergetve pirítsuk barnára a marhahúst és a fokhagymát. Kanállal szedjük le a felesleges zsírt. Adjuk hozzá a paradicsomszószt, a fűszereket és a sót. Keverjük meg, fedjük le, és csökkentsük alatta a hőmérsékletet. Főzzük 1 órán keresztül, néha keverjük meg. Ha túlságosan besűrűsödne, öntsünk bele ½ csésze vizet. Egy óra után keverjük össze a kukoricalisztet ½ csésze vízzel egy kis edényben. Öntsük a húsra, keverjük össze, ha kell, fűszerezzük utána, és főzzük újabb 10 percig. Ízlés szerint keverjük hozzá a többi hozzávalót is, és adjunk neki még 10 percet. Tálaljuk reszelt cheddar sajttal, felaprított vöröshagymával és tortillacsipsszel.

SÜLT HÚS 6 adag Mert ez a helyes döntés. 1,5-2 kg csontos marhatarja 2-3 evőkanál olívaolaj 2 vöröshagyma, megtisztítva és félbevágva 6 sárgarépa, 5 centis darabokra vágva 1 csésze vörösbor (elhagyható) 3-4 csésze marhahúsleves 3 ág friss kakukkfű 3 ág friss rozmaring só és bors Melegítsük elő a sütőt 135 °C-ra. Bőségesen sózzuk és borsozzuk meg a hús mindkét oldalát. Közepes lángon hevítsük fel az olívaolajat egy nagy lábasban vagy öntöttvas edényben. Amikor már forró, tegyük bele a vöröshagymát, és pirítsuk meg előbb az egyik, majd a másik oldalukat körülbelül 1-1 perc alatt. Vegyük ki őket egy tányérra. Dobjuk a forró lábasba a sárgarépát, majd pirítsuk 1 percig. Ezeket is tegyük a tányérra. Ha még kell, öntsünk egy kevés olívaolajat az edénybe. Tegyük bele a húst, és köröskörül kapassuk meg 2 perc alatt. Vegyük ki a tányérra. Öntsük az edénybe a vörösbort és 1 csésze húslevest, és kapargatva oldjuk fel az aljára leragadt pörcöt. Tegyük vissza a húst, és öntsük fel annyi húslevessel, hogy félig lepje el (ez nagyjából 2-3 csészényi). Rakjuk mellé a répát, a hagymát, a kakukkfüvet és a rozmaringot. Fedjük le, majd süssük a sütőben nagyjából 3-4 órán keresztül, a hús súlyától függően. Akkor kész a hús, ha olyan omlós, hogy két villával könnyen le tudjuk választani a csontról. Szeleteljük fel és krémes krumplipürével tálaljuk.

KRÉMES KRUMPLIPÜRÉ 12 adag Bűnbeesés. De megbocsátható. 2,5 kg burgonya 18 dkg vaj és 6 dkg, a tetejére 20 dkg puha krémsajt ½ csésze főzőtejszín ¼ teáskanál fűszersó só és fekete bors, ízlés szerint tej, szükség esetén a tálaláshoz apróra vágott metélőhagyma Hámozzuk meg a burgonyát, mossuk meg, majd vágjuk négyfelé. Tegyük egy nagy lábasba, és öntsünk rá annyi vizet, amennyi ellepi. Közepes hőmérsékleten forraljuk fel, aztán 20-25 perc alatt főzzük puhára. Melegítsük elő a sütőt 180 °C-ra. Szűrjük le a krumplit, tegyük vissza a lábasba, és állítsuk a legkisebbre alatta a hőmérsékletet a tűzhelyen. Krumplinyomóval törjük össze kb. 2 perc alatt, hogy a gőz kiszabadulhasson. Zárjuk el alatta a lángot. Adjuk hozzá a vajat, a krémsajtot, a tejszínt, a fűszersót, a sót és a borsot. Keverjük jól össze, ha túl tömör lenne, öntsünk bele egy kevés tejet. Ízesítsük utána, ha szükséges. Simítsuk bele egy nagy sütőtálba a pürét, és pöttyözzük meg a tetejét a megmaradt vajdarabokkal. Fedjük le alufóliával (ebben a stádiumban akár 2 napra is a hűtőbe tehetjük), és süssük 15 percig. Vegyük le a fóliát, majd még 10 percre toljuk vissza a sütőbe. Szórjuk meg az aprított metélőhagymával, és azonnal tálaljuk.

GOMBÁS MARHARAGU 6 adag Hosszú, hideg téli estékre a farmon. Némi bor is jót tesz. 4 evőkanál liszt 90 dkg felkockázott ragunak való marhahús (hátszín) 4 evőkanál vaj 2 evőkanál olívaolaj 2 mogyoróhagyma, apróra felkockázva 3 fokhagymagerezd, apróra felkockázva 20 dkg csiperkegomba ½ csésze vörösbor ¾ csésze marhahúsleves só és bors, ízlés szerint 2 ág friss kakukkfű a tálaláshoz főtt tészta Szórjunk 2 evőkanál lisztet a húsra, és forgassuk össze, hogy mindenütt jól bevonja. Egy lábasban vagy egy öntöttvas serpenyőben magas hőmérsékleten hevítsük fel a vajat és az olívaolajat. Több adagban süssük benne aranybarnára a húst, de vigyázzunk, hogy ne zsúfoljuk túl a serpenyőt. Ha kész, szedjük tányérra. Csökkentsük közepesre a hőmérsékletet, tegyük az edénybe a mogyoróhagymát és a fokhagymát, és futtassuk 2 percig. Adjuk hozzá a gombát, és pirítsuk 2 percig, hogy a leve elpárologjon. Öntsük bele a bort, a marhahúslevest és ½ csésze vizet. Sózzuk és borsozzuk meg. Forraljuk fel, majd adjuk hozzá a megpirított húst a levével együtt. Csökkentsük a lángot, és tegyük bele a kakukkfüvet. Lefedve főzzük 90 percig vagy amíg a hús vajpuha nem lesz. Egy kis tálkában keverjük össze a maradék 2 evőkanál lisztet ¼ csésze vízzel, és öntsük a raguhoz. Még 10 percig főzzük, hogy besűrűsödjön. Zárjuk el alatta a lángot, és hagyjuk a ragut 15-20 percig állni, mielőtt tálalnánk.

SÜLT FEHÉRPECSENYE 6 adag Életerő éhes cowboyoknak. ½ csésze étolaj 1 csésze liszt 1 teáskanál fűszersó 1,5 kg fehérpecsenye, felszeletelve 2 evőkanál vaj só őrölt fekete bors Közepes hőmérsékleten forrósítsunk fel egy serpenyőt. Egy tálban keverjük össze a lisztet, a fűszersót és 3 teáskanál őrölt fekete borsot. A hús mindkét oldalát sózzuk és borsozzuk meg. Nyomjuk bele a szeleteket minél erősebben a fűszeres lisztbe, hogy a lehető legtöbbet felvegyenek belőle. Közvetlenül sütés előtt tegyük a vajat a serpenyőbe. Amikor megolvadt, fektessük bele a szeleteket, de ne zsúfoljuk túl. Fordítsuk meg, ha aranybarnára sült az egyik oldaluk, majd 1 percig süssük a másikat is. Szedjük konyhai papírtörlővel bélelt tányérra, és azonnal tálaljuk.

CSOKOLÁDÉS TALLÉR 30 darab Jó kedvre derítő… vagy a szokásos csokiadag. 12 dkg puha vaj 12 dkg margarin 1 csésze barna cukor ½ csésze kristálycukor 2 tojás 2 teáskanál vaníliakivonat 2 ¼ csésze és 2 evőkanál liszt 1 púpozott teáskanál instant kávé 1 teáskanál sütőpor 1 ½ teáskanál só 2 evőkanál lenmag, kissé összezúzva (elhagyható) ¾ csésze étcsokoládépasztilla 1 púpos csésze tejcsokoládépasztilla Melegítsük elő a sütőt 190 °C-ra. Egy nagy tálban keverjük össze a vajat, a margarint, a barna cukrot és a kristálycukrot. Adjuk hozzá a tojásokat meg a vaníliakivonatot, majd alaposan dolgozzuk össze. Egy másik tálban vegyítsük össze a lisztet, az instant kávét, a sütőport és a sót. Apránként adjuk a vajas keverékhez, és minden adag után óvatosan forgassuk össze. Keverjük bele a lenmagot, ha használunk, és a csokoládépasztillákat. Formáljunk kisebb golyókat, tegyük őket egymástól kellő távolságban egy sütőlemezre, majd süssük 11-13 perc alatt aranybarnára. Rácsra szedve hagyjuk egy kicsit kihűlni, de még melegen fogyasszuk el.

FAHÉJAS CSIGA 48-50 darab (Én gyakran 18 cm átmérőjű alufólia tálakban sütöm őket hetesével, így egyszerű az ajándékozás) Garantáltan meggyógyítja a sajgó szívet. TÉSZTA 1 liter zsíros tej 1 csésze növényi olaj 1 csésze cukor 2 tasak (4 ½ teáskanál) szárított élesztő 9 csésze liszt 1 púpozott teáskanál sütőpor 1 csapott teáskanál szódabikarbóna 1 csapott evőkanál só TÖLTELÉK 2 csésze olvasztott vaj, szükség esetén lehet több 2 csésze cukor, szükség esetén lehet több ¼ csésze őrölt fahéj JUHARSZIRUPOS MÁZ 45 dkg porcukor 2 teáskanál juhararoma ½ csésze zsíros tej ¼ csésze olvasztott vaj ¼ csésze erős kávé ⅛ teáskanál só A tésztához melegítsük meg a tejet, a növényi olajat és a cukrot egy nagy lábasban közepes hőmérsékleten, de ne forraljuk. Tegyük félre, és hagyjuk a langyosnál valamivel melegebbre hűlni. Szórjuk rá az élesztőt, és hagyjuk így 1 percig. Adjunk hozzá 8 csésze lisztet. Csak addig keverjük, amíg a hozzávalók elvegyülnek. Takarjuk le konyharuhával, és kelesszük meleg helyen 1 órán át. Szórjuk bele a sütőport, a szódabikarbónát, a sót és a maradék 1 csésze lisztet. Alaposan keverjük össze, majd tegyük a hűtőbe legalább 1 órára. Az ujjunkkal nyomkodjuk le a tésztát, ha túlságosan kelni kezdene. A csigák elkészítéséhez vegyük ki a tészta felét a tálból. Lisztezett felületen nyújtsuk nagy téglalappá, kb. 90x30 cm-re. Öntsünk 1 csésze olvasztott vajat a tetejére, és az ujjunkkal egyenletesen kenjük el. Szórjunk rá 1 csésze cukrot és a fahéj felét. A távolabb eső szélétől dolgozunk magunk felé. Csavarjuk fel a tésztát, de ügyeljünk arra, hogy mindvégig jó szoros maradjon. Ne ijedjünk meg, hogy a töltelék kifolyik! Ha feltekertük, csípjük össze szorosan a rolád két végét. Éles késsel vágjuk 4 cm-es darabokra. Tegyük a csigákat kivajazott sütőformákba, de ne túl szorosan. Ugyanígy készítsük el a másik adag tésztát is. Takarjuk le a formákat konyharuhával, tegyük félre és kelesszük 20 percig. Közben melegítsük elő a sütőt 190 °C-ra. Süssük a csigákat 13-17 perc alatt aranybarnára. Amíg a csigák sülnek, keverjük össze egy nagy tálban a máz hozzávalóit, és addig adjunk még hozzá cukrot és folyadékot, amíg elérjük a kívánt sűrűséget.

Locsoljuk meg a mázzal a sütőből kivett, meleg csigák tetejét. Hagyjuk, hogy belecsorogjon a repedésekbe és a résekbe. Melegen kínáljuk. Letakarva le is fagyaszthatjuk későbbi ajándékozásra.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A barátaimnak és a honlapom, a ThePioneerWoman.com olvasóinak a szeretetért, a bátorításért és a támogatásért az utóbbi néhány évben. Naponta érzem. Köszönöm. A szerkesztőmnek, Cassie Jones Morgannek, aki akkor is hitt bennem, amikor semmi oka nem volt rá. Te vagy az első, a legjobb, az egyetlen és az utolsó szerkesztő, akivel dolgozni fogok. Sharyn Rosenblumnak, hogy a helyes úton tartott és megmosolyogtatott. Susanna Einsteinnek a segítségért és a támogatásért. A legrégibb barátaimnak, Jenn-nek, Sarah-nak, Jules-nek, Mitch-nek, Kashnek, Christynek, Shaney-nek, Angnek, Kristinek, Shelley-nek, Susannek és Carrie-nek. Anyunak, Apának, Nannek, Chucknak, Betsynek, Dougnak, Mike-nak, Missynek, Timnek, Hyacinthnek, Connellnek, Lelának, Bettynek, Beckynek, Patsynek, Edna Mae-nek, Ga-Gának és mindenkinek, aki egész életemben szeretett. Bartlesville-nek, hogy felnevelt. Pawhuskának, hogy az otthonom. A gyerekeimnek, hogy csodásak. Marlboro Mannek, hogy az enyém.

Ree Drummond (1969) eredetileg újságírónak készült, aztán mégis gerontológiából szerzett diplomát, végül pedig főállású feleség, édesanya és blogger lett. A www.ThePioneerWoman.com oldalt 2006-ban kezdte el írni, és rövid idő alatt a világ egyik legnépszerűbb blogjává tette. „Tizennégy évvel ezelőtt hátat fordítottam a városi élet nyújtotta kényelemnek azzal, hogy feleségül mentem egy oltári klassz farmerhez és odaköltöztem hozzá az isten háta mögé. Akik egész életemben ismertek, jót nevettek rajtam, és azt mondták, az egész nem tart egy hónapnál tovább. De megmutattam nekik! Tökéletlen, rendetlen, szétszórt és feledékeny vagyok. Viszont imádom a férjemet, a gyerekeimet és a vidéki életben mindent, kivéve a kemény vizet, meg amikor a lovak beszabadulnak a kertünkbe és megeszik a virágaimat” – mutatta be magát. Az oklahomai Pawhuskában, az Egyesült Államok egyik legnagyobb családi farmerbirtokán él a férjével, Ladd-del és négy gyermekükkel, Alex-szel, Paige-dzsel, Bryce-szal és Todd-dal. A WWW.PIONEERBOOKS.COM OLDALON MÉG TÖBBET MEGTUDHAT A SZERZŐRŐL.