Akit díszpintynek hívnak a szerettei 2015-06-11 10:12:43 Sőt nemcsak a család szavajárása lett: Balogh Elemér, Szeged új díszpolgára is így hívja saját magát. Alkotmánybíróként két feje volt. – Tart még a gratulációs időszak? – Tart, javában. Nem vagyok álszent: nagyon jólesik. A dömpingen már túl vagyok, de még mindig sokan megállítanak, vagy köszöntenek akár telefonon vagy e-mailben is. – Volt-e olyan gratuláció, gratuláló, amelyre nem számított? – Olyan gratuláció nem érkezett, amiben valami falsot, számítást éreztem volna... – Nem erre gondoltam, sokkal inkább olyasvalakire, akivel nagyon régóta nem beszélt, találkozott. – Mondok akkor egyet, ami nagyon jólesett a szívemnek: az Alkotmánybíróság teljes ülésétől kaptam egy egyedileg mindenki által aláírt gratuláló üzenetet. Erre tényleg nem számítottam. – Hogyan telnek a friss díszpolgár hétköznapjai? – Igyekszem ugyanúgy csinálni mindent, mint korábban. De azt is el kell ismernem, néhány idősebb asszony meg-megszólít, hogy próbáljak nekik segíteni, mondván, egy díszpolgárnak biztosan könnyebb. Ilyenkor néha bajban vagyok. Udvariasan, kedvesen igyekszem nem mondani nemet, de nem is áltatom őket. Hozzáteszem: igyekszem „odaszólni, segíteni” – a jogszerű és reális kereteken belül.
– A család cukkolja még? – Naná! Díszpintynek hívnak! Sőt a gyerekeim – barkácsolós hajlamú család vagyunk – készítettek otthon egy kis táblát, amelyet fölcsavaroztam a dolgozószobám ajtajára: Édesapának, Szeged város díszpolgárának – olvasható rajta a felirat. És készítettek nekem egy emléklapot is. Hogy egy korábbi kérdésre is visszatérjek még egy kicsit: tényleg nem ért semmilyen negatív impulzus – még. Egy ekkora városban egy politikailag éppenséggel kicsit kitett helyzetben nem lettem volna meglepve, ha kapok néhány cinikus megjegyzést, de nem volt ilyen. – Figyelte egyébként azt a közgyűlést, amikor döntöttek a díszpolgári cím adományozásáról? – Nem. A sajtóból értesültem róla, hogy egyhangúlag támogattak. Persze már korábban tudtam a jelölésről – polgármester úr megkeresett, érdeklődött, hogy jelölhet-e. Igent mondtam. A díszközgyűlés előtt persze Mózes Ervin hivatalosan értesített,
hogy szíveskedjek majd megjelenni a Szeged napi díszközgyűlésen. – A köszöntőjében elhangzott, tanítványa volt a polgármester. Emlékszik még az egyetemista Botka Lászlóra? – Becsülettel bevallom, nem. De ennek legfőképp az az oka, hogy már akkor is száz–kétszáz fős évfolyamok voltak, azaz igazán személyes kapcsolat azokkal a hallgatókkal alakult csak ki, akik valamilyen kisebb, speciális fakultációra jártak hozzám – de néha még rájuk sem emlékszem: a névmemóriám nem a legjobb. A Laci ilyen kisebb csoportomba nem járt, így konkrétan nem emlékszem rá, de az indexébe nem véletlenül került jeles és az aláírásom, azaz rendben és szép eredménnyel levizsgázott, ahogy kell.
– Más lapoknál dolgozó kollégáim is kérdezték már, most sem ússza meg: milyen, mennyire más testület a mostani Alkotmánybíróság, mint az, amelyben kilenc évig dolgozott? – Több komponensű a kérdése... – Vegyük akkor ezeket sorra! – Kilenc év szép volt, elég sok is volt, jó is volt. De pusztán annyival „magyarázni” mindent, hogy kicsit más a testület összetétele, a jogpolitikai attitűdje, a legitimációs háttere, nem volna elegáns. Mindig megvédem a mundér becsületét: az Alkotmánybíróság mindig testületként, kollégiumként működik. Belülről kizárólag szakmai érvek alapján dőltek és dőlnek el az ügyek. A politikai indíttatás, hiszen a bírákat kétharmados többséggel választja a Parlament, az előítéletek „megalapozására” jók, de az Alkotmánybíróságot mindig a ténylegesen meghozott szakmai határozatok alapján illik megítélni. Nekem az is nagyon fontos volt, hogy Szegedet soha, egy pillanatig nem áldoztam föl az alkotmánybíráskodásért. Több más társammal ellentétben nem költöztem föl a fővárosba, hanem itt maradtam és innen jártam Budapestre. Ez néha fizikailag is elég kimerítő volt...
– Megérte így csinálni? – Persze! Természetes volt, a családdal sem tartottunk „nagy megbeszélést” erről. Föl sem merült, hogy másképp legyen. Volt az Alkotmánybíróság közelében egy kis szolgálati lakás, ha fönn kellett több napra maradni, akkor ott aludtam. Általában igyekeztünk úgy alakítani a munkát, hogy vasárnap estére fölmentem, és szerdán hazajöttem. A családi, baráti kapcsolatok annyira mélyen beágyazódtak Szegeden, hogy nem is lehetett volna ezt tényleg másképp csinálni. De azért jó is volt Budapesten: a nagy gyerekeink oda járnak egyetemre, a feleségem mindig irigykedett, milyen sokat lehetek ott velük. A harmadik komponense a válaszomnak az eredeti kérdésére az egyetem. Soha nem akartam itt hagyni a jogi kart. Az az alkotmánybírói kollégium, amelybe 2005-be bekerültem, szinte teljes mértékben professzori kollégium volt: habitusában és szakmai minőségében egyaránt. Egy sajátos egyetemi kollégiumként éltem meg ezt a kilenc évet. Viszont kutatni egyáltalán nem tudtam, minden időmet elvette a bírói munka. Ezt sajnáltam is: nekem igényem van ugyanis a kutatásra. – Nem volt emiatt lelkiismeret-furdalása? – Így volt, egyáltalán nem erős ez a kifejezés. Ehhez még hozzátenném: én voltam az egyetlen alkotmánybíró eddig, aki „tisztán” jogtörténészként került a testületbe. Nekem a rendes egyetemi munkám szakmaiságát tekintve nem kapcsolódik a mai élő, hatályos joghoz. Mindig úgy mondtam, nekem két fejjel kellett élni: a jogtörténész, egyetemi tanár fejével, és a tételes jogot alkalmazó alkotmánybíróéval. Nem volt egyszerű. – Ezt szét is lehetett így választani? – Szét kellett választanom. A többi kollégámnak viszont ezt a skizofrén helyzetet nem kellett átélnie: büntetőjogászként, nemzetközi jogászként az egyetemi szakmai énjüket, munkásságukat vihették tovább, amely a testületben még inkább megtermékenyült. Ezt én nem tehettem meg. Viszont az új alkotmányban egy helyen nagyon is szükség volt a jogtörténészi tudásomra: amikor az alkotmányjogi historizmust emeltük alkotmányos szintre, ez jogtörténet, ezen a ponton többször elhangzott, „akkor kérdezzük meg Balogh Elemér jogtörténészt, mi a véleménye.” Ez több határozatnál is komoly felelősséget jelentett.
– Hogyan dolgoztak egyébként? Mennyit vitatkoznak? – Rengeteget. A látványos bevonulások és eredményhirdetések csak nagyon kis részét jelentik a munkának. Semmiféle szabály vagy előírás nincs arra, mikor és hogyan alkalmazza a testület. Ezt mindig mi döntöttük el. Ez tényleg csak a látványról szólt: amikor a társadalom jelentős részét érintette, szakmailag vállalható volt a döntés, akkor rendre kiálltunk. Ezek „néha” nem estek egybe: volt számos olyan döntésünk, ami jogi szempontból nagyon fontos volt, de egyáltalán nem volt látványos. A vitáról meg csak annyit, hogy addig sosem volt döntés, szavazás, amíg mindent meg nem beszéltünk. Amíg volt hozzászólás, addig mindig meghallgattuk egymást. Volt, hogy hónapokig eltartott egy-egy döntés meghozatala. Az alkotmánybírósági határozatok ezért „belülről nézve” mindig rendkívül kiérleltek. Nem tudok az országban még egy olyan szakmai testületről, amely akár hónapokon át tanácskozhat bizonyos kérdésekről, ügyekről. Minden bírónak van három magasan képzett tanácsosa. Mindig minden ügyet elolvastunk, először velük vitattuk meg, aztán a többi bírával. – Azóta egyébként sikerült-e már bepótolni valamit az elmaradásából? – Nagyon keveset. Egyfajta keszonbetegség jött rám: kellett egy kis idő, amíg visszarázódtam. Pontosan ugyanoda persze nem is lehetett visszatérni, már kutatási szempontból. – De nem tudta annyival megoldani, hogy „leszereli az alkotmánybíró fejét”? – Ez túl egyszerű lett volna. Így volt persze, de kilenc év ebből a szempontból valóban hosszú idő. Ráadásul olyan típusú ember vagyok, akit rendre megtalálnak a feladatok. Most tudományos dékánhelyettesként dolgozom, de úgy éreztem, nem mondhatok erre sem nemet. Ezt egy-két évig még biztosan csinálom, közben igyekszem „visszacsúszni abba a kutatói zónába”, amelyben régen benne voltam. – Az egyetemi képzésről, a felsőoktatás helyzetéről dékánhelyettesként mi a véleménye? – Nagyon tiszták a kontúrok. Ismert, az állami normatíva gyakorlatilag megszűnt, fejkvóta alapú a finanszírozás. Jelenleg a százhatvan elsős hallgatómból három az állami finanszírozású. Nem ez az első ilyen évfolyam... Ha tartósan így lesz, fogalmam sem lesz, hova jutunk. Abban bízom, hamarosan megváltozik a helyzet. Megjegyzem, pozitív impulzusok nem nagyon jöttek eddig a kormány részéről. Amikor erről kérdeznek, mindig el szoktam mondani, így most is megteszem, azért is furcsa nekem a jogászképzésből való kihátrálása az államnak, mert gyakorlatilag annak idején ezzel a képzéssel indultak el az egyetemek: nem halbiológusokat kezdtek képezni Bolognában a XI. században... Európában, mondjuk így a La Manche-tól keletre mindig állami finanszírozású, „tartományi” vagy „birodalmi” volt a képzés. Persze most is így van, csak annyira vékonyan csordogálnak a támogatások, hogy az egész magyar felsőoktatásra annyi a költségvetési ráfordítás mint a bécsi egyetemre...
– Nosztalgiáznék egy kicsit: az „Apa! Lementem Elemé’r!” szlogent ki találta ki? – Mikre nem emlékszik... A kampányom első részében találtuk ki azt, mozgassuk meg valahogy Szegedet. Ekkor találtuk ki ezt az egész galvánelem-gyűjtést. Hogy ki találta ki, már nem emlékszem, de vannak még ilyen pólóink. A Tisza-parton gyűjtöttük az elemeket, nagyon sok összejött... – Nem volt olyan régen az a kampány, amelyre – talán nem bántom meg vele – mondhatom azt, bájos volt. Azóta finoman fogalmazva is „megerősödött” minden. Tavaly vállalta volna? – Valóban minden professzionizálódott a szónak a jó és rossz értelmében egyaránt. Emlékszem annak idején a tanácsadóim sokat gyötörtek azzal, legyek militánsabb, keményebb, durvább. Ha vonhatok egy furcsa párhuzamot: kedvenc sportomban a fociban is az agresszív viselkedés ma már sokkal inkább pozitív, mint negatív jelentéstartalmú. Agresszívnak lenni azt jelenti, el kell menni a falig. Erre képtelen voltam. Nem tudtam volna agresszívabb mondatokkal üzenni, bírálni Botka Lászlót. Azt kellett volna valahogyan üzennem, hogy a nemes cél érdekében akár hajlandó vagyok át is gázolni mindenen és mindenkin. Így tavaly nem is vállaltam volna, de nem is hiszem, hogy jelöltek volna. – Akkoriban hogyan lehetett nem mondani a Fidesz „környékén”? – Úgy, hogy engem a Fidesz csak támogatott, független jelöltként indultam el. Ők akkor Póda Jenőt jelölték, de belátták, nem lett volna értelme két jobboldali jelöltnek. Plusz akkor a Fidesz egy vesztes országgyűlésiképviselő-választás után volt. Nem voltak olyan helyzetben, mint egy megnyert választás után. Ezért én mindig igyekeztem a vonzó, pozitív üzeneteket hangsúlyozni. Most is így csinálnám. – Díszpolgárként mi mindent tehet a városért? – Nagy a felelősségem. – Mire gondol? – Mondok megint egy teljesen hétköznapi példát: eddig is ügyeltem arra, hogy mindig szabályosan közlekedjem akár autóval járok, akár kerékpárral. Most még inkább odafigyelek erre. Borzasztó lenne, ha mondjuk lefotóznának, miközben a zebrán áttekerek. Úgy érzem, most már kötelességem is ezekre is figyelni. Nagy szó ez, de tényleg példát kell mutatnom – nemcsak ebben. Sokkal többen ismernek, mint képzelem: tapasztalom, hogy fölismernek az utcán. De sok függene attól, a városvezetés mire tart, tartana igényt. El tudnám képzelni, hogy a díszpolgárok véleményét, tanácsát is kikérje a polgármester, a képviselő-testület. Lehetne használni minket akár erre is. Mondjuk fél évente lehetne egy ilyen beszélgetés. Persze nem fogom rátörni az ajtót Botka Lászlóra, hogy csináljunk ezt meg azt, de elzárkózni nem fogok, számíthat rám. – Jogtörténészként mit szeretne még elérni? – Remélem, még sokat. Imádom a munkámat, szeretek kutatni, tanítani. Tényleg igaz, fizetnék is azért, hogy itt dolgozzak.
De ha ötször ennyi fizetést kapnék, akkor sem tudnék jobban, többet dolgozni, mert már most is a szívemet, lelkemet teljes egészében odaadtam az egyetemnek. Jó lenne egy boszorkánytörténeti kutatócsoportot fölállítani. Képeinket Iványi Aurél készítette. Garai Szakács László *** Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!
