Férjemnek, aki nagyszerűbb minden hősnél, akit csak el tudok képzelni

Férjemnek, aki nagyszerűbb minden hősnél, akit csak el tudok képzelni

Első fejezet Belgium, 1815

A szállítmány utolsó hordóit nagy puffanással berakták a viharvert

evezős csónakba. A cserzett bőrű tengerész kötött sapkájához emelte ujját. – Pár perc múlva visszajövünk önért és a holmijáért, uram. Bennett Prestwood őrnagy bólintott, a férfi eloldotta a vastag kötelet, amely a csónakot a dokkhoz kötötte. Az evezők végigsúrolták a csónak oldalát, belecsobbantak a vízbe, és hullámokat vetettek, ahogy a tengerész eltávolodott a szállítmánnyal a kikötőben horgonyzó hadifregatt felé. Bennett összecsapta a kezét, hogy elijesszen két sirályt, amelyek utazóládájára telepedtek. Talán egy kicsit megalázó volt, hogy ő csak a sózott marhahús után mehet föl a fedélzetre, de ez a hajó haza fogja vinni őt Angliába, és ezért azt sem bánta volna, ha a kikötői patkányokat is maga elé kell engednie. Mélyet lélegzett. Az ostendei kikötő bűzlött a haltól és a szeméttől. Újra nagy levegőt vett. De ez az orrfacsaró bűz legalább nem a lúggal leöntött, oszlásnak indult emberi tetemek szaga volt. És ez a szél nem a sebesültek segélykiáltásait sodorta felé. Néhány órája szabadult a pokolból. Nem kell többé sírokat ásnia. Nem kell hadseregeket felderítenie. Nem kell gyilkolnia az ellenséget. Azonban miután partra száll Angliában, véget ér majd ez a pillanatnyi megkönnyebbülés is. Bennett felmordult, és ezzel megijesztett egy öreg koldusasszonyt, aki vagy alamizsnát kért, vagy kifosztani való zsebre vadászott, esetleg mindkettőt szerette volna. Az asszony törött agyagpoharába dobta maradék pénzérméit. Nemsokára úgyis otthon lesz. És akkor megöli a sógorát.

Bennett keze megszorította kardja sima bőrmarkolatát, amely annyira kopott volt, hogy érződött alatta a hideg fém. Azt hitte, hogy a harccal már végzett. Maga mögött akarta tudni a halált Waterloo sáros csataterén elesett bajtársai sírjába temetve. Azonban levelet kapott az anyjától. Az arcára tapadt homokot törölgette, elővette a gyűrött papírt a zsebéből. Az anyja szokás szerint a maga kedves modorában beszámolt neki a családi hírekről. Az öccse visszament Etonba. Az unokatestvérei nagy európai körutazásra indultak. Sophia, a nővére, kibékült a férjével, és visszament a férfi birtokára. Bennett szája összeszorult, amint immár századszor elolvasta ezt a sort. Összegyűrte a levelet, és a vízbe hajította. Nem volt rá szüksége többé, a mondat már beleégett az agyába. A pokolba is, miért nem küldte valahova messze a testvérét? Még India vadonjában is jobb helye lett volna, mint a mellett a gazember mellett! Hogyan kényszeríthette Sophiát arra a férje, hogy visszamenjen hozzá? Újra eltörte a bordáit? Akármit is ígért, úgyis csak addig tartja be, amíg ismét a keze közé nem keríti a nőt. Ha Sophia nem képes távol maradni a férjétől, majd ő gondoskodik arról, hogy a férje maradjon távol tőle. Az őrnagy mellett megállt egy hatalmas ébenfa hintó, és eltakarta a hajót. Bennett összerándult, keze az oldalán függő kardra siklott. – Üljön be hozzám egy percre, Prestwood – hallatszott a hintó belsejéből. Az orrhangot hallva Bennett arca megfeszült. Ördög és pokol, csak ne most! – Mit óhajt, tábornok? – Csak néhány szót szeretnék váltani önnel. Hazugság. Caruthers tábornok a katonai elhárítás embere volt, vele nem lehet csak úgy néhány szót váltani. – Ez parancs, Prestwood. Bennett felkapaszkodott, és eltűnt a kocsi homályos belsejében. Caruthers rámosolygott, a mosoly belevágott puha, tésztaszerű arcába. ANNA RANDOL 7 TITKOS CSÓK

– Inna egyet, őrnagy? – Két poharat vett elő a hintó ülése alatti rekeszből. – Nem. Caruthers egy ezüstflaskából brandyt töltött az egyik pohárba. – Ez az, amiért nem hozattam el önt soha az ezredétől. Ön képtelen mások helyzetét megkönnyíteni. Az őrnagy nem akarta mások helyzetét megkönnyíteni. Csak az járt a fejében, hogy neki fel kell szállnia arra a hajóra. – Van azonban egy tulajdonsága, amit nagyon hasznosnak találok. Ön mindig engedelmeskedik a parancsnak. Bennett gyomra összerándult, amikor látta, hogy a tábornok a mellette levő irattáskából elővesz egy papírlapot, és csaknem áhítatos tisztelettel kisimítja a térdén. Átadta a papírt Bennettnek. Bennett kartávolságban tartotta a lapot, irtózott még a gondolatától is, hogy belekeveredjen Caruthers valami újabb ostobaságába. Ennek ellenére a papír felkeltette az érdeklődését, mert nem parancsokat tartalmazott. – De hiszen ez egy pillangó. A tábornok bólintott, arcán lelkesedés tükröződött. – Pontosan. Éppen ettől olyan zseniális. Nézze csak meg jobban! Bennett lüktető fájdalmat érzett a tarkójában. Nem vágyott arra, hogy továbbra is titkokkal és hazugságokkal foglalkozzon. A férfi azonban a feljebbvalója volt, tehát figyelmesen vizsgálgatta a papírt. Nem vett észre semmit. A pillangó továbbra is gyönyörű volt, tintával rajzolták meg igen ügyesen. A rajz több volt, mint szép alkotás, a pillangó egy ágon pihent, és olyan élethű volt, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne. Azon tanakodott, vajon hogyan érhette el a művész ezt a hatást. Bennett alaposan megvizsgálta a lapot, de nem jött rá a titokra. – Sohasem fogja kitalálni – mosolygott önelégülten Caruthers. Bennett leeresztette a papírt, és örült, hogy a tábornok félreértette a hosszas tanulmányozás okát. Caruthers ujjai dagadt combjába markoltak, szeme csillogott. Bennett felsóhajtott, és önként dugta bele a fejét a hóhér hurkába.

ANNA RANDOL 8 TITKOS CSÓK

– Nagyszerű. Akkor mondja el nekem, mi a különleges ebben a pillangóban. A papír ott feküdt a térdén. A tábornok az egyik szárny csúcsa közelében levő vonalakra mutatott. – Minden itt van a szárnyakban. Itt. – Benyúlt az ülés alá, elővett egy jókora nagyítót, és a rajz fölé tartotta. – Az ördögbe is! – A nagyító lencséje alatt az apró vonalak világosabban látszottak, és jól kivehetően egy katonai erődítmény részletei, védelmi berendezései rajzolódtak ki belőlük. – És ez hol található? – Ez egy új török erőd a Földközi-tengeren, közel Ainos görög határvároshoz. – Hogyan szerezte meg ez az ember ezt az információt? A tábornok arcán zavar mutatkozott, megköszörülte a torkát. – Nem férfiról van szó, hanem nőről. Csak a közelmúltban tudtuk meg, hogy a művész valójában egy nő. Bennett összefonta a karját. – És Őfelsége kormánya hogyhogy nem figyelt fel erre az apró részletre? Caruthers tábornok köhécselt. – Nos, úgy tűnik, hogy a kormány embere Konstantinápolyban azt gondolta, hogy az a nő, aki elhozza a rajzokat, a művész szolgálója, és nem maga a művész. – És kicsoda ez a nő? Görög hazafi? A tábornok egyre jobban zavarba jött, a zubbonya egyik rézgombját tekergette. – Ami azt illeti, nemrég kiderült, hogy az illető brit állampolgár. Egy bizonyos Mari Sinclair. – Egy angol nő? És miért nincs biztonságban Angliában, ott, ahova tartozik? Mit keres a Török Birodalom közepén? A törökök nem túl szívélyesek a kémekkel. És egy kémnőre még borzalmasabb büntetéseket szabhatnak ki. – A nő apja egy nem túl jelentős régész, egy bizonyos Sir Reginald Sinclair. A környéken végez ásatásokat.


Bennett megpróbált felidézni valamit e családdal kapcsolatban, de nem ugrott be neki semmi. Ismét a rajzot tanulmányozta. – Uram, bocsásson meg, de miért mutatta ezt meg nekem? – Ön már végzett nekünk feladatokat – mosolygott a tábornok. Igen, valóban, de azok a küldetések az ellenség megsemmisítését célozták. Bennett markában meggyűrődött a papírlap. – Én nem gyilkolok nőket. A tábornok rámeredt, kivette a kezéből a rajzot még mielőtt nagyobb kárt tehetett volna benne. – Szó sincs ilyesmiről, épp az ellenkezőjéről van szó. Meg kell védenie Miss Sinclairt. Ez határozottan nem Bennett területe volt. – Nem lehetne ezt rábízni valakire a külügyből? Az ő ügynökük a nő, nem igaz? – Az evezős csónak már a part felé tartott, és fel szeretett volna szállni rá, hogy hazautazhasson. Muszáj lesz szót értenie Sophiával, és ha nem sikerül, golyót fog röpíteni a férje fejébe. – Nem, erről szó sem lehet. A hölgy természetbúvár, aki növényekkel, rovarokkal meg ilyesmikkel foglalkozik. – Nem volt hajlandó a külügynek dolgozni? Talán mégis szorult némi józan ész a nőbe. – A hölgy egy kissé… öntörvényű. Akkor szállítja le a rajzokat, amikor kedve tartja – magyarázta a tábornok, majd folytatta. – A külügy megbízott egy embert, hogy kísérje figyelemmel a nőt, de nem védi rendesen. A hadsereget nagyon érdeklik a rajzok. Így aztán tudattuk a külügyminisztériummal, hogy mi elrendeztünk mindent, és a nő nekünk fog dolgozni. A tábornok előrehajolt, és bizalmas hangot ütött meg. – A törökök között erős a belső megosztottság. Nagy sietve építkeznek, erődöket emelnek, hogy megtarthassák Görögországot és egyéb területeiket, de nincs hozzá elég pénzük. Oroszország igyekszik támogatni a törököket. Ez igazán nagyszerű. Az az őrült nő ott találhatja magát egy politikai hatalmi harc kellős közepén. – Miért segítik az oroszok a törököket? ANNA RANDOL 10 TITKOS CSÓK

– Oroszország már régen vágyik arra, hogy megvethesse a lábát a Földközi-tengeren. Ez a megoldás nagyon jó helyzetbe hozza őket arra az esetre, ha a törökök összeomlanának. Nekünk természetesen nem érdekünk, hogy ez a szövetség sikerrel járjon. Volt azonban valami, amit Bennett nem értett. – Ha a nő nem hajlandó a külügynek dolgozni, akkor miért egyezett bele abba, hogy nekünk dolgozzon? Caruthers visszatette a poharát az ülés alatti dobozba. – Biztosítottuk őt arról, hogy az együttműködés a javára fog válni. Ez csak azt jelentheti, hogy pénzt kínáltak fel neki. – Keressenek erre a feladatra valaki mást. Nincs ideje arra, hogy olyan nőt védelmezzen, aki a pénzt többre értékeli a biztonságnál. – Ez lehetetlen. – A tábornok arcára kiült a türelmetlenség. – Ön az egyetlen, akinek tökéletes alibije van, amivel fedezheti a tevékenységét. Bennett kérdőn felvonta a szemöldökét. – Az unokatestvére a konstantinápolyi brit követ. A francba! Lord Henry Daller. A férfi vagy tíz évvel idősebb volt Bennettnél, aki nem is nagyon ismerte őt. – Mi csak felületesen ismerjük egymást. – Ha odaérkezik, ezzel sem a törökök, sem az oroszok nem fognak törődni – vonta meg a vállát Caruthers. – Ön egy fiatalember, aki utazgat, most, hogy a háború végre befejeződött. – És miből gondolja, hogy Miss Sinclairnek védelemre van szüksége? – Lelepleződött. – És ennek ellenére még mindig híreket kíván továbbítani? – Bennett arra gondolt, hogy a nő vagy teljesen zavart, vagy valamilyen okból vágyik a halálra. Egyik esetben sem adna nagy esélyt életben maradásának. – Mondtam, hogy mi biztosítottuk az együttműködését. Vajon mennyit fizethet az állam ennek a nőnek? Ha pedig lelepleződött a tevékenysége, akkor az egész művelet épp olyan veszélyben forog, mint a nő élete. ANNA RANDOL 11 TITKOS CSÓK

– Miért nem küldenek a helyére egy másik ügynököt? – Ez a nő olyan helyekre is bejutott, amelyekről eddig álmodni sem mertünk. Nem mondhatunk le róla – dörzsölte a kezét Caruthers. – Azaz mi tesszük ki őt a veszélynek. – Ő önmagát tette ki veszélynek. Különben is, az egész nem tart már sokáig. Csak a két utolsó területről kell rajzokat készítenie. – Ez az egész nevetséges. Nem fogok játszadozni Miss Sinclair életével – jelentette ki határozottan Bennett. – Nincs választása. Bennettnek máris rossz volt a lelkiismerete, mert nem törődött eléggé Sophiával. Nem volt hajlandó további veszélybe sodorni Miss Sinclairt. Lelke legnagyobb részét a király és a haza szolgálatának szentelte. A maradékot nem állt szándékéban feláldozni. – Igenis van választásom. Lemondok a hadseregben betöltött pozíciómról. Bennett el sem tudta képzelni, hogy valaha is ki fogja ejteni ezeket a szavakat, de azon volt, hogy ne bánja meg, amit kimondott. – Sajnálom – csücsörített a szájával Caruthers. – Nagyon sajnálom. Mint ahogy azt is, ami Everstonra és O’Neilre vár. – Az embereimnek mi közük van ehhez az egészhez? – csendesett le Bennett. – Everston elveszítette az egyik lábát, és O’Neil az egyik karját, ha jól tudom… Bennett legyűrte a torkába feltoluló keserűséget. – Valószínűleg nehezen fognak munkát találni. A szegény O’Neilnek három gyermeke is van. – Mivel fenyeget engem? – Még hogy fenyegetem? Ugyan, őrnagy! – vakargatta az állát a tábornok. – Én csak azon gondolkozom, hogy ezeknek a sérült embereknek milyen fontos volna egy nyugdíj. Ön is tudja, hogy a parlament milyen megbízhatatlan ezekben az ügyekben. Ha bármi okból az ön ezrede lemarad arról a listáról, amit a hadsereg a parlament elé terjeszt, az nagy tragédia volna. Évekbe telik, mire kijavítják az egészet. A Kilencvenötös lövészezredből hányan is szorulnának nyugdíjra? ANNA RANDOL 12 TITKOS CSÓK

Nagyon sokan. Az embereit megtizedelte a könyörtelen kettős feladat: felderítők is voltak, és mesterlövészek. Talán Everstonnak és O’Neilnek akadna valami munka a birtokán, de mi lesz a többiekkel? Nem hagyhatja, hogy nyomorban végezzék az életüket, hogy éhezzenek. Caruthers beváltja majd a fenyegetését, és az egész még csak egy álmatlan éjszakát sem okoz majd neki. – Mennyi ideig fog tartani? – kérdezte Bennett, és a szavak szinte marták az ajkát. Caruthers hátradőlt, a bőrrel bevont ülés nyikorgott a súlya alatt. – Nem kérek semmi megvalósíthatatlant. Arra van szükségünk, hogy Miss Sinclair egy hónap leforgása alatt rajzoljon meg két erődöt. Utána ön szabadon visszamehet Angliába. Egy hónap. Bennett még egy pillantást vetet a rakpartra. A tengerész ott várt a csónakban, ráncos arca zavart tükrözött. A pokolba is! Sophia! Miért is engedett zokogó testvére kérésének, miért fogadott titoktartást? A szavát adta, hogy nem árulja el, milyen megalázó bánásmódban van része a férje mellett. Most tehát még egy hónapig ki lesz szolgáltatva annak a szadista gazembernek. – Mi a parancs? – Nagyon egyszerű. Addig tartsa életben Miss Sinclairt, amíg elkészíti a rajzokat, amelyekre szükségem van. – Uram, én… A tábornok arckifejezése már nem volt olyan kedves. – Ez részemről nem kérés, őrnagy. Ön egy órán belül hajóra száll. Bennett kihúzta magát, kitárta a hintó ajtaját. – Igenis, uram! Konstantinápoly

Bennett tanulmányozta az előtte álló nőt, vagy legalábbis azt a keveset, amit láthatott belőle: két nagy barna szemet. Az egész testét ANNA RANDOL 13 TITKOS CSÓK

beburkoló, feltűnő, aranyszínű selyemöltözék még a szemöldökét sem hagyta szabadon. Ez a helyi viselet zavarba ejtő ellentétben állt a nagykövet szalonjának hagyományos angol berendezésével. Különösen éles volt az ellentét a nő és a rózsaszín virágokkal hímzett szék között, amelyen ült. – Akkor hát elfogadja a feltételeket? Miss Sinclair lehajtotta a fejét, még jobban belesüppedt a puhán kárpitozott székbe. – Igen. – A szó meglebegtette fátyla szövetét. – Tudom, hogy kényelmetlen lehet önnek minden reggel részletes tervet készíteni arra a napra, de az ön biztonságáról van szó. – Igen, uram. – A nő aggódó pillantást vetett a bezárt ajtóra. Bennett egy nagy márványkandalló előtt állt, az ujjaival veregette a párkányát. Mindkét lánytestvére az arcába nevetett volna, ha valami hasonlót merészelt volna kérni tőlük. Legalább egy kis tiltakozásra számított. A kormány valószínűleg jókora összeggel fizeti meg a nő fáradozását. A szoba fullasztó melegében kényelmetlen csend állt be. A férfi a bezárt ablakra nézett. Még nem találta meg a megfelelő szavakat, amelyekkel leírhatta volna az alattuk elterülő Konstantinápolyt. A város leginkább egy öregedő kurtizán öltözőasztalához hasonlított, tele rúzsostégelyekkel, krémesdobozokkal és köztük néhány gyertyatartóval. Aztán igyekezett az előtte ülő nőre figyelni. A következő néhány napban majd megbeszélik a további terveket. Most, hogy már ismerik egymást, ellátogathat hozzájuk anélkül, hogy gyanút keltene. – Egyelőre ennyi, Miss Sinclair, örültem a találkozásnak! Selyemsuhogás közepette a nő talpra ugrott, és az ajtó felé sietett. Bennettnek igyekeznie kellett, hogy kinyithassa előtte az ajtót. A nőt munkája a világ két legbosszúállóbb nemzetéhez kapcsolta. Bennett arra számított, hogy a nőben több a kurázsi. A vendég elsuttogott néhány búcsúszót, és a kerítésen kívül várakozó kocsihoz sietett.


Bennett mögött lépések hallatszottak a márványpadlón. A hallban ott állt a nagykövet, Lord Henry Daller. Unokatestvére a hintót nézegette. – Miss Sinclair mindig is furcsa szerzet volt, de sohasem képzeltem volna, hogy helybeli nőnek öltözik. Te szegény ember! Jó kis munka vár rád, ha őt kell védelmezned! – kuncogott, és hátba veregette Bennettet. – Különben mire is számíthattunk volna, tekintettel a múltjára. Bennett a fogát csikorgatta. Pletyka… Éppen ezért kedvelte jobban a csatateret a szalonoknál. De a csatában is hasznos a helyismeret. Ezért aztán csak mosolygott. – Úgy tűnik, te sok mindent tudsz róla. Daller megvonta a vállát, apró, nemtörődöm mozdulat volt, de Bennett tudta, hogy gondosan kidolgozott gesztusról volt szó, amely nem erősítette meg, de nem is cáfolta az elhangzottakat. – Nekem az a kötelességem, hogy ismerjem Őfelsége alattvalóit, akik ebben az országban élnek. Végigsimította vékony gesztenyeszín bajszát, és szünetet tartott. Bennett nagy erőfeszítéssel kimondta azt a mondatot, amelyet a nagykövet érezhetően elvárt tőle. – Nos, akkor mit is tudsz mesélni róla? A nagykövet dolgozószobájába vezette Bennettet, finom, nagylelkű mosoly játszadozott az arcán. A dolgozószobában is olyan nyomasztó volt a hőség, mint a szalonban. Bennett leült egy bőrrel bevont szék szélére. Nem mert kényelmesen elhelyezkedni, mert attól félt, hozzáragad a bőrhöz. Táplált némi reményt az iránt, hogy Daller felajánlja, vegyék le a zakójukat… de nem, a férfi láthatóan jól érezte magát így, és helyet foglalt székében. Talán idővel meg lehet szokni ezt a forróságot… Daller elővett az íróasztalából egy tubákosszelencét, a körmére tett egy kevés dohányport. Beszippantotta, és Bennettnek kínálta a dobozt. A férfi megrázta a fejét. Térj már a tárgyra! Az udvarias társalgás nem az a művészet volt, amelyben Bennett otthon érezte magát.


Egyszerűn nem látta értelmét annak, hogy felesleges fecsegéssel elvesztegesse az időt. – Milyen információid vannak Miss Sinclairről? Daller összeillesztette az ujjait. – Igen, igen, a mi Miss Sinclairünk. A helybeli férfiak közül sokat elbűvölt, de azt hiszem, e mögött leginkább az Esad pasával fennálló barátsága rejlik, mint az ő… bűvereje. – Ki ez a pasa? – A szultán egykori tábornoka. Most a szultán egyik tanácsadója. Azt beszélik, benne jobban megbízik, mint a többiekben. – A pasa az angol korona barátja? – raktározta el Bennett a kapott információkat. – Nem jobban, mint a többi idevalósi – felelte elgondolkozva a nagykövet. – A szultán hűséges híve. Úgy tűnik, őszintén szereti Miss Sinclairt. Az elmúlt években apja helyett apja volt. Hol van hát a lány igazi apja? Ma sem kísérte el ide a lányát, ahogy arra Bennett számított. – Fiatalemberek úgy szeretnének hatást gyakorolni a pasára, hogy bárgyú költeményeket írnak a lány tiszteletére. Bennett önkéntelenül végigsimított a kabátján, amelyen át nem lehetett látni a vékony kis könyvet, amelyet ott tartott. Hirtelen leeresztette a karját. Nem kellett aggódnia, senki sem tud semmit a verseiről. – Tavaly mindenkihez eljutott egy népszerű vers, amely a mogyorószínű szemét mohával lepett sziklához hasonlította, gondolj csak bele. Bennettnek libabőrös lett a karja. – A mogyorószín szemét? Daller rábólintott. – Ez a lány legjellegzetesebb vonása. A barna, a zöld és a sárga igen furcsa keveréke. Kétségtelenül görög anyjától örökölte, ez a vérkeveredés eredménye. A vér mindig kiütközik. Az a Miss Sinclair, akivel Bennett találkozott, barna szemű volt. Még egy félig vak hattyú sem nevezte volna mogyorószínűnek a barna szemet. ANNA RANDOL 16 TITKOS CSÓK

A látogatónak egyszerű, csokoládébarna szeme volt. Mivel mást nemigen látott belőle, a tévedés ki volt zárva. – A mai látogató nem Mari Sinclair volt. De akkor ki lehetett. Talán fogságba esett? Bennettben nőtt a feszültség. – Dehogynem, ő volt – bámult rá a nagykövet. – Nem, a látogatómnak barna szeme volt. – De a hintó a Sinclair családé volt, efelől biztos vagyok – dadogta hitetlenkedve Daller. Bennett felállt. Ha a nőt elfogták a törökök, akkor máris későn érkezett. – Meg kell keresnem Miss Sinclairt. A nagykövet – talán diplomáciai tapasztalataira támaszkodva – csak bólintott a hirtelen felmerült válságra. – Később folytatjuk. Bennett kiment a szobából. Előző nap, miután megérkezett, azonnal megkereste a Sinclair-házat. A szerény épület alig másfél kilométerre feküdt a nagykövetségtől. A tegnapi séta megmutatta, hogy a keskeny utcákon a ló nem előny, akkora a zsúfoltság. Gyalog indult el. Amíg felnyergelnék a lovát, oda is ér. A nagykövetség előtti egyenes, kikövezett utca hamarosan piszkos, keskeny utcákban folytatódott, amelyek fából és kőből emelt épületek között kanyarogtak. Hintók és kézikocsik igyekeztek megtalálni a helyüket a keskeny utcácskákban, elakadtak, majd amint lehetőség nyílt rá, továbbindultak. Az utcák bal oldalán haladt, kihasználta a kevés árnyékot, amelyet a felfelé szélesedő épületek kínáltak: a házak második szintje több mint egy méterrel kinyúlt az első fölé. A szíve erősen vert. Tegnap este inkább a lány biztonságával kellett volna foglalkoznia, nem pedig feljegyezni a városról szerzett első benyomásait. Nem volt képes ellenállni az írásnak, volt valami a városban, ami írásra késztette. Átvágott egy zsúfolt piactéren, ahol görög, török és perzsa szavakat kiáltoztak, kedélyes évődés folyt, és olyan nyelveken is ANNA RANDOL 17 TITKOS CSÓK

beszéltek az emberek, amelyeket nem volt képes felismerni. Vagyont érő curry és sáfrány állt nagy mennyiségben hordókban, vászonzsákokban. A téren keveredtek a gazdagon öltözött emberek olyanokkal, akik alig viseltek valamit. A bő, lebegő ruhákat viselő nők ugyanúgy vettek, eladtak, mint a férfiak. Egyes nők arca úgy el volt takarva, mint az ál-Miss Sinclairé, de sok nő nem fátyolozta el magát. Fel kellett volna tennie a kérdést a nőnek, aki Miss Sinclairnek adta ki magát, hogy miért is viselt fátyolt. Tegnap is látott nőket fátyol nélkül. A furcsa jelenséget annak tulajdonította, hogy a nő már régen élt idegen földön. Megbocsáthatatlan mulasztás volt ez. A tévedés kockára tehette egész küldetését, Miss Sinclairnek pedig az életébe kerülhet. A csizmája alatt csikorogtak a kavicsok. Ki lehetett az ismeretlen nő? Ha Miss Sinclairnek baja esett, miért küldtek helyette egy másik nőt a követségre? Talán időt akartak nyerni, és arra gondoltak, csak később fedik fel az igazságot. Időt nyertek, hogy idejük legyen megkínozni Miss Sinclairt, amíg csak be nem vallja a kémkedést, vagy amíg be nem vall bármit, amit csak akarnak, hogy véget érjenek a fájdalmai. Bennett háta sajgott az elszenvedett kínzások emlékétől. Pedig a franciáknál a törökökhöz képest gyerekcipőben járt a kínzás. Amikor befordult a Sinclair-ház utcájába, egy hintó érkezett éppen a házhoz. Ugyanaz a kocsi volt, amely nem sokkal korábban a nagykövetségnél járt. Hálás volt a zsúfolt, forgalmas utcának, gyorsan behúzódott egy nagy datolyapálma mögé. A ragyogó aranyszínű lepelbe burkolt nő nevetve szállt ki a kocsiból. Amint a házhoz közeledett, kinyílt az ajtó, a boltíves bejáratnál egy másik nő üdvözölte. Ez a másik nő bő kék öltözéket viselt, hasonlót az ál-Miss Sinclairéhez, de fürtjeit nem borította fátyol. Barna színű hatalmas hajtömeg omlott a hátára. A kék ruhás nő körülnézett az utcán. Bennett a fa durva kérgű törzséhez tapadt. A nő nem nővérei gyors, ideges pillantásával nézett körül, amivel leplezni szerették


volna valami csínyüket, hanem egy tapasztalt katona szemével mérte fel a terepet. Tudni akarta, figyeli-e őket valaki. Bennett tízig számolt a fa mögött, közben a nő végzett a szemlével, és kilépett a napfényre. Törökül utasítást adott a kocsisnak. Visszaindult a házba, a nap megvilágította arcát, és egy pillanatra mogyorószínű szemét is. Bennett válla megfeszült. Úgy látszik, ő Miss Sinclair. Nincs fogságban. Most, hogy látta, többé már nem tévesztheti össze senki mással. Bár a két nő csaknem egyforma magas volt, látogatója telt, gömbölyű idomokkal rendelkezett, míg Miss Sinclair olyan kecses és karcsú volt, mint egy táncosnő. Olyan kecsesen is mozgott, amikor eltűnt a házban. Bennett ujjai a zsebkönyvét tapogatták, elöntötte a vágy, hogy papíron is megörökítse, amit a lányról gondolt. Aztán átment az utca másik oldalára, és igyekezett elhessegetni a kísértést. Ez a nő nem a múzsája volt, hanem a munkája. Mostantól vagy az ő tervei szerint fognak menni a dolgok, vagy sehogyan. A nőnek hamarosan meg kell tanulnia, hogy vele nem lehet így játszadozni. Ha kitart amellett, hogy rajzolni akar, akkor tisztában kell lennie a veszedelemmel is, amelyet magára von. Vékony, sötét férfi tartott a ház felé, laza járású, egyenes tartású. Bennett ismét egy fa mögé húzódott. Talán a csodálók egyike, akikről a nagykövet említést tett? Az idegen közeledtére az ajtó kitárult, és Miss Sinclair a férfi elé sietett. Bennett arra számított, hogy két szerelmes fogja üdvözölni egymást, a nő azonban pár lépésre megállt a férfitól. A török meghajolt, a nő nem viszonozta a gesztust. Egy szolga tehát. Miss Sinclair, mialatt beszéltek, fátylat borított a hajára és arca alsó részére. A férfi felé bólintott, elhaladt mellette, és beszállt a hintóba. A kocsi elindult. Mi lehet az, amit a nő fontosabbnak tartott a vele megbeszélt találkozónál? Bennett hangtalanul szitkozódott, és otthagyta a pálmafa kínálta csekély árnyékot. Ez a nő beleegyezett abba, hogy a


brit hadseregnek dolgozzon. Eljött az idő, hogy engedelmeskedjen felettes tisztjének.


Második fejezet

Mari fuldoklott a sötét ópiumbarlang émelyítően édes szagától.

Hogyan viseli el apja ezt a környezetet? Arra gondolt, hogy az ópium fogyasztása után a hely apja szemében bizonyára fényűző palotának tűnhet, de ide még józanul érkezik. Halványan pislákoltak a lámpák, amelyek feladata az egészségtelen pára eloszlatása volt. Félrevonta annak az ágynak a megfakult, mocskos függönyét, amelyre a tulajdonos mutatott. A sárgás arcbőrű férfi megriadt a hirtelen fénytől, de üdvözült mosollyal ajándékozta meg a lányt. – Mari, lányom, milyen nagyszerű, hogy láthatlak! A nő állkapcsa olyan szorosra zárult, hogy alig tudott kiejteni néhány szót. – Apám, haza kell menni. – De hát olyan nagyszerűen szórakozom itt a barátaimmal! A lány végigpillantott a kis intézményt benépesítő fura embereken, akik vagy átadták már magukat az ópium élvezetének, vagy marasztalták az ott levő szerencsétleneket. – Ezek az emberek nem a barátaid. – Mari jól tudta, hogy az apja úgysem érti meg az érveit, ezért nem is bocsátkozott további magyarázatba. – Drágaságom, mitől vagy olyan ideges? Talán lekéstem a teáról? A lány pislogott, hogy visszafogja a könnyeit. Biztosan az átkozott füst az oka… – Gyere! A férfi felült a függönyös ágyban, és elhárította a lány felé nyújtott kezét. – Ne mérgelődj! – Kinyújtotta a lábát, felállt, de veszedelmesen imbolygott. – Milyen meglepő, amikor az elme tisztasága nem párosul a biztonságos mozgással – kuncogott a saját tréfáján.

Mari az apja hóna alá nyúlt, mielőtt a férfi elesett volna. Számára a helyzet nem volt meglepő. Már megesett egyszer a hét elején, és az előző héten is. Ez így ment hetek óta, amióta úgy döntött, hogy ő maga fogja hazavinni innen az apját. Kerülte a helyiség vigyorgó tulajdonosának pillantását, miközben kivonszolta az apját az ópiumbarlangból. Szerencsére a férfi ma engedékeny hangulatban volt, és nem ellenkezett. Hamisan dúdolgatott valamit menet közben, elmerült a gondolataiban. A lány lehajtott fejjel haladt, hogy ne lássa a szomszédos kávézó teraszán üldögélő férfiak tekintetét. Gyűlölte a szemekből tükröződő kíváncsiságot, vagy ami még rosszabb volt, a szánakozást. Már csak pár pillanat, és elérik a hintót. Hazamennek, és ha a hét jól alakul, négy-öt napig ez nem ismétlődik meg. Ha viszont egy rossz hetet fog ki… Erre gondolni sem akart. Hirtelen egy zöld posztófal emelkedett előtte, és Mari beleütközött. Apja megingott, de egy erős, sebhelyes kéz megragadta vállát, és támogatta. Mari megbámulta a fehér sebhelyekkel borított kézfejet. Ha egy egyenruha fekete sujtásainál és ezüstgombjainál többet is akart látni, magasabbra kellett emelnie a fejét. Úgy érezte, bajba került, ezért hátralépett, és magával rántotta apját is. A kéz, amelyet az imént látott, nem illett a férfihoz, aki egy talapzatáról leszállt görög szobor, egy magas szőke Adonisz volt. Amikor korábban a szobalánya, Achilla ezekkel a szavakkal írta le Mari új védelmezőjét, arra gondolt, hogy a lelkes dicséret forrása a szobalánya általános lelkesedése a férfiak iránt. Achilla azonban nem túlzott. Mari igyekezett megszabadulni az első ijedelemtől. Nevetséges! Újra felmérte az embert. Orra valószínűleg párszor eltörött. Fekete szempillái határozottan túl hosszúak voltak egy férfihoz, főleg egy szőkéhez képest. Bal arcán volt egy kis sebhely, ahol a bőr színe halványabb volt, mint a tökéletes formájú arccsontokon feszülő, egészséges bőr színe. A jó arcszín persze azt is jelenthette, hogy a férfinak melege volt a török nyárban, hiszen egyenruháját a nyirkos angol klímára ANNA RANDOL 22 TITKOS CSÓK

tervezték. Vajon miféle védelemre számíthatna egy olyan férfitól, aki közel áll ahhoz, hogy bármely pillanatban kimúljon hőgutában? Nem becsülte valami sokra a férfit. Úgy képzelte, ha délelőtt Achillát küldi maga helyett a nagykövetségre, egyedül hazaviheti az apját, és egy lélegzetnyi időhöz jut. Nem jöttek be a számításai. Az acélkék szempár kíméletlenül vizsgálgatta őt. A lány megdermedt. Személyzetéből senki sem árulhatta el a hollétét. Hogyan talált akkor rá mégis ez az ember? Szorosabban tartotta az apját. Az őrnagy követte őt. Rátapadt, mint egy pióca. Ehhez, amit most csinál, a férfinak nincs semmi köze. Ez nem tartozik a brit kormányra, ettől nem fog tudni több információt kierőszakolni belőle. A férfinak nincs joga beleavatkozni az életébe. Az őrnagy sajnálkozó tekintettel apjára nézett. Mari ökölbe szorította szabad kezét. Hogyan merészeli? Hogyan mer ítélkezni felette és az apja felett? Jobbra lépett, hogy megkerülje az őrnagyot. – Miss Sinclair! – vágott elébe a férfi. Mari a másik oldalra fordult. Ez a férfi követte őt az ópiumbarlangig, és most követheti őt a házukig, mert itt nem szándékozik beszélgetni vele. Apja gyengesége éppen elég tápot kínált a járókelők fecsegésének, nem szándékozott ezt újabb témákkal gyarapítani. Az őrnagy ismét elállta az útját. – Talán odébb lépne, uram? Nem éppen könnyű terhet cipelek – sziszegte Mari összeszorított fogakkal. – Ön Miss Sinclair. – Ez nem kérdés volt. A férfi összehúzta a szemét. Prestwood őrnagy az apa felé indult, de Mari odébb vonszolta az apját. – Ön, uram, pedig arrogáns és tolakodó. Tűnjön el! – Szüksége lehet a segítségemre. – A férfi nem mozdult. – Megbirkózom a dologgal. És különben sem ismerem önt.


– Ha eljött volna a ma délelőtti találkozóra, már ismerhetne – vonta fel a szemöldökét a férfi. Mari a férfira bámult. Örült, hogy fátyla eltakarta, amint elpirult. – Láthatja, van más tennivalóm is. – Erről szólnia kellett volna nekem. Mari tízig számolt, mielőtt kinyitotta volna a száját. Milyen elviselhetetlen, igazán elviselhetetlen ember! – Én önt nem ismerem, uram. Ez a rövid ismeretség pedig meggyőzött arról, hogy a legjobb lesz, ha ez így is marad. Én nem fordultam önhöz segítségért, és ezentúl sem fogok. Ezek a szavak láthatóan nem gyakoroltak hatást az előtte álló férfira. Úgy tűnt, mintha untatná a lány kitörése. – Az én feladatom, hogy vigyázzak önre. Parancsot kaptam rá, és végre is hajtom, attól függetlenül, hogy tetszik-e önnek, vagy sem. A férfinak hiába beszélt, az annyit ért, mint a falra hányt borsó. Talán attól tart, hogy felmondja az egyezséget? Hogy észre tér, és futva maga mögött hagyja az egész felvállalt munkát? Marira nehezedett az apja súlya, egészen meggörnyedt alatta. Nem, ez a lány tartani fogja magát az alkuhoz, erről gondoskodtak a britek. Ő meg túlságosan gyenge volt, és nem mondott nekik ellen. Mari a keserűségét a férfira zúdította, megkönnyebbült, hogy nemcsak önmagát kellett vádolnia. – Remek! Ezt majd teázás közben megbeszéljük. Vagy ezt is előre pontosítanom kell önnel? Prestwood megtorpant, és a lány élvezte, hogy szurkálódása célt ért. – Olyan sok harag irányítja a világot – szólalt meg Mari mellett váratlanul az apja, megijesztve őt. Összeszorította a fogát. Apjának igaza van. Nincs arra szüksége, hogy ez a férfi megnehezítse az életét. Ha kitart a maga útján, nem kell sokáig elviselnie őt. Éppen kezdett megnyugodni, amikor valami morajt hallott. A szemközti kávézóban ülő férfiak rá mutogattak, és vitatkoztak.


Magasságos ég! Ezek a férfiak csak azt látták, hogy egy brit katona molesztál egy lefátyolozott nőt. A törökök komolyan vették asszonyaik védelmét. Prestwood őrnagy továbbra is csak rá figyelt. – Miért viseli a fátylat? Hiszen ön brit. – Megragadta a fátyol csücskét, és az lehullott Mari arcáról. Erre a kávézóban két férfi talpra ugrott a sértett becsület kiáltásával. Marinak összeszorult a torka, gyors pillantást vetett a kávézó felé. Prestwood is odanézett. Nehéz felfogású védelmezője is megértette végre a helyzetet. Keze azonnal kardja markolatára csúszott. A közönséget még jobban feldühítette ez a harcias mozdulat, és a két turbános fiatalember nagy zajjal hátralökte a székét. Sárga csizmájuk, borotvált arcuk alapján a Konstantinápolyban állomásozó janicsárok közé tartoztak. A janicsárok a szultán túlzott létszámú és kevéssé kihasznált katonai egységét alkották, ezek a férfiak unatkoztak, és harcra vágytak. Kivonták a kardjukat. Mari érezte, hogy valami kínos dolog vár rá: meg kell mentenie Prestwood őrnagyot, bár érezte, hogy enélkül sokkal könnyebb lehetne az élete. Nagyot sóhajtott, és halkan odasúgta: – Ha kedves az élete, és fontosnak tartja bizonyos testrészeit, azonnal induljon velem együtt a hintó felé. Mari vonszolta volna az apját is, aki azonban nem vett tudomást a sürgetésről, és úgy andalgott, mint akit semmi sem érdekel. Tekintettel arra, hogy a mákgubókivonat hatása alatt állt, valószínűleg tényleg nem is törődött semmivel. Az utcakövön léptek kopogtak. Nem tudják elérni a hintót, a katonák hamarabb lecsapnak rájuk. Prestwood a lány mellé lépett. – Én majd feltartom őket, önök helyezzék magukat biztonságba. Mari egy pillanatra lehunyta a szemét. Talán nagy szívességet tenne a világnak, ha hagyná, hogy miszlikbe vágják ezt a tevemakacsságú férfit. – Nem én vagyok veszélyben, ezek az emberek azt hiszik, hogy ön zaklat engem. – Mi a csudát mond? – lépett el Prestwood a lány mellől. ANNA RANDOL 25 TITKOS CSÓK

– Üljön be a kocsiba! Majd én elintézek mindent az emberekkel. – Nem hagyom, hogy egyedül maradjon fegyveres férfiakkal! – mordult rá Prestwood. A janicsárok már csaknem elérték őket. Az ördögbe is! Mielőtt végiggondolta volna tette őrültségét, a lány eleresztette az apját, és megragadta őrnagy smaragdzöld zubbonyát. – Igazad van, szerelmem! Többé nem szabad veszekednünk! – Ezzel lábujjhegyre állt, és megcsókolta a férfi kemény, ellenszegülő száját. A két janicsár néhány lépés távolságban megtorpant, a lány látóterébe bevillant kardjuk fémes csillogása. Törökül kezdték megvitatni ennek a csóknak a természetét. Marinak meg kellett győznie a törököket. Lefeszítette Prestwood kezét kardja markolatáról, aztán kezét felfele csúsztatta az őrnagy mellkasán. Egek, az őrnagynak nem csak a szája kemény! Átölelte a férfi nyakát, ujjait a fejfedője és a gallérja között kibukkanó, megtévesztően selymes, szőke hajba mélyesztette. Jóságos ég, mire jó egy férfinak, ha ilyen puha, selymes a haja? A fürtök olyan hatással voltak rá, hogy szinte arra vágyott, hogy megmarkolja a haját, és el se eressze. Zihálva ismét a férfi szájához közelítette a száját, és ezt súgta: – Vegye le a fátylamat, hogy láthassák, ki vagyok. Gyakran járok errefelé, hogy hazavigyem az apámat. Prestwood átölelte a lány derekát, ajka végigsimított a lány száján. – Ha azt akarja elhitetni velük, hogy ez egy szerelmi civódás volt, akkor úgy is kell viselkednie, mint aki csókolózott már. – Az őrnagy kihasználta Mari sértődöttségét, és alaposan megcsókolta. Finom mozdulattal levette a lány fátylát. Lassan beszippantotta a szájába a lány felső ajkát, és a nyelvével simogatta a csapdába esett ajkat. Mari azonban nem szerette volna, ha az őrnagy irányítja a csókolózást. Először is ez az egész az ő terve volt. Másodszor igenis csókolózott már. Az igaz, hogy ehhez képest az jelentéktelen élmény volt. Ha azonban az aggasztotta az őrnagyot, hogy meg tudja-e


győzni a közönségüket, nem kellett félnie semmitől. Mari épp eleget olvasott a témáról. Még jobban a férfihoz simult, és megismételte azt, amit az előbb a férfi tett az ajkával. Tanulmányai azonban nem készítették fel arra, hogy a férfi elakadó lélegzete milyen örömmel fogja eltölteni. Már ujjongani akart, amikor a férfi keze megmarkolta a fenekét – az ő fenekét! Később ez biztosan fel fogja majd háborítani, e percben azonban csak arra tudott gondolni, hogyan védje ki a mozdulatát, és azt, hogy a férfi teste odanyomódott az ő testének minden érzékeny pontjához, amitől forróságot érzett a lába között. Mari felnyögött és mocorgott, mellbimbója a selyemkaftánon keresztül is odadörzsölődött a férfi durva posztóból készült zubbonyához. Őt magát is meglepte a merészsége, és az újszerű érzés. Egek, hát ez… – simult ismét a férfihoz – …hát ez hihetetlen! Mit érezne, ha megérintené őt? A férfi érintése csökkentené az égő érzést, vagy tovább növelné? Az őrnagy keze végigsimította a lány oldalát, ebben benne rejlett talán a válasz kérdésére. Pár centi, és keze eléri a mellét. Olyan közel volt a keze, az abból sugárzó forróság felmelegítette a testét, amely vágyott a férfi érintésére. Az a célja a férfinak, hogy az őrületbe kergesse őt? Szemérmetlenül előrehajolt, de Prestwood hátralépett, és Mari megingott. A janicsárok visszatették a kardot a tokba. Körülöttük a kis csapat férfi éljenzett és lármázott. Mikor múlt el felettük a veszély? És hogyan lehetséges, hogy úgy megfeledkezett magáról, hogy nem tudja a választ? A lány megperdült, megragadta apját, aki az úton egy követ tanulmányozott. – Elképzelhető, hogy az ókori rómaiak is jártak ezeken a köveken? Mari talpra állította apját, és már egy cseppet sem volt rá mérges. – Talán, apám. Hozd csak magaddal, ha úgy gondolod. – Hátat fordított Prestwoodnak, aki közvetlenül mögötte állt. A férfi arcán a korábbi fölényes, unott kifejezés ült.


A gazember! Mintha nem éppen most mentette volna meg a bőrét. És mintha nem éppen most csókolta volna meg őt olyan hévvel, hogy megfeledkezett magáról egy köztér közepén. Lehet, hogy a britek képesek voltak addig zsarolni őt, amíg bele nem egyezett munkája folytatásába, de ebben nem szerepelt az, hogy el kell fogadnia egy házőrző kutyát, aki biztosítja, hogy engedelmeskedik majd minden óhajuknak. Lehet, hogy fenyegetésekkel megszerezték együttműködését, de nem fogják úgy irányítani, ahogyan elképzelték.

Bennett a hintóban menetiránynak háttal ült, és figyelte a másik két

utast. A pokolba is, mi történt vele? A bosszantó Miss Sinclair annyira lefoglalta a figyelmét, hogy nem vette észre felháborodott nézőközönségüket, utána meg úgy rávetette magát a lányra a nyílt utcán, mint egy kéjvágyó újonc. Ha először az a vágy égett benne, hogy írjon a nőről, az semmi sem volt ahhoz képest, ahogy most arra vágyott, hogy ismét megérinthesse. Szerette volna újból tapasztalni azt a vibrálást, amely a velejéig megrendítette. Megtapasztalni a vibrálást? Smollet-Green ezredesnek igaza volt. A költészet hatására a tisztek gyenge, anyámasszony katonája fickókká válnak. Bennett túl hosszú ideig volt a csatamezőkön, és túl régen nem élvezte egy asszony finom érintését. Csak erről volt szó. Ágyba kell vinnie egy nőt, nem pedig írni egy nőről. Tanulmányozta Miss Sinclairt. Mogyorószínű szeme valóban hihetetlenül szép volt. A finom barna tavacskákban jádeszínű szalagok és aranyos pettyek voltak. A lány sötét szempillái láttán nővérei meghaltak volna az irigységtől. Mari szeme ferde vágású volt, amely egzotikus, rejtelmes hangulatot teremtett körülötte, és selymes ágyneműt, illatos olajokat és elmondhatatlanul élvezetes éjszakákat ígért. A napbarnította arcot hangsúlyozták a jól formált, erős arccsontok, egyenes római orra volt. Az ajka… de Bennett ANNA RANDOL 28 TITKOS CSÓK

elfordította a tekintetét a csábító, a csóktól még duzzadt ajkáról. Az emlékek még nagyon elevenek voltak, nem akart a szájára nézni. Nem kedves kis angol cica ez a lány, hanem egy párduc. És ahogy egy párduchoz illik, készen állt, hogy nekiessen a torkának. A férfi látta, hogy Mari tekintetében éppen olyan kihívás van, mint az övében. Nem lett volna szabad hagynia, hogy a lány megtévessze őt. Ez végképp elfogadhatatlan volt. Sophia megpróbálkozott ezzel, és hagyta, hogy újra és újra megverjék. A nővére iránti szeretet elvakította, rászedhetővé tette. Amikor Sophia nem tudott eljönni a családi összejövetelekre, hirtelen betegségre hivatkozott, és ő mindig mindent elhitt neki, akkor is, ha tudta, hogy sohasem volt beteges. Azt is elhitte neki, hogy azért sebes az arca, mert nekiment egy ajtónak. Az ördögbe is, még ugratta is vele Sophiát! Azt azonban nem fogja megengedni, hogy az érzelmek befolyásolják Miss Sinclair védelmét. Amint megtudja, mit akar lerajzoltatni a kormány, meg fogja szervezni, hogy elvégezhesse a dolgát. Utána pedig el fog utazni. – Ne bámuljon! – villantotta rá mogyorószín szemét Mari. – Nem az én hibám, hogy meg kellett mentenem az életét. Prestwood elhatározta, hogy nem hagyja, hogy a lány megint átvegye az irányítást. – Köszönöm, hogy olyan gyorsan felismerte a helyzetet! Mari lehajtotta a fejét. Biztosan azon gondolkozik, hogy hol van ezekben a szavakban a csapda. A férfi keresztbe fonta a karját. Az apa, Sir Reginald, ott ült esetlenül a lánya mellett, kábult mosollyal az arcán. Mari Sir Reginaldtól örökölte a színeit, de a hasonlóság itt véget is ért. Az apa arcáról hiányoztak azok a határozott vonások, amelyek a nőét jellemezték. A kábítószer élvezetének a hatása is meglátszott rajta, a bőre fénytelen volt, a szeméből kihunyt az élet csillogása. Miss Sinclair észrevette, hogy a férfi az apját vizsgálgatja, gyorsan, túl gyorsan elfordult, és kinézett az ablakon. – Az ő betegségének nincs semmi hatása önre – igyekezett megkönnyíteni a lány helyzetét. ANNA RANDOL 29 TITKOS CSÓK

Mari felhorkant. – Micsoda nagyképű és basáskodó! Hogy képzelheti egy percre is, hogy érdekel, mit gondol rólam vagy az apámról? Csak mert valami ostoba szabad kezet adott magának, hogy beleavatkozzon a magánéletembe? Bennett az ülés párnáját markolta mérgében. Önuralom… A hadsereg erre megtanította. Lövészként órákon át képes volt a bozótban rejtőzni, miközben az ellenséges katonák néhány lépésnyire vonultak el mellette. Egy nő fecsegése nem hozhatja ki a sodrából. – Ellenkezőleg, a következő két hónapban a magánélete teljes mértékben rám tartozik. Hát ez meg hogyan csúszott ki a száján? – Egy csudát tartozik magára! – vágta rá Miss Sinclair. – Én azért vagyok itt, hogy megvédjem önt – dörzsölte meg Bennett a szemét. – Ez nagyon finom megfogalmazás. Én azt vállaltam, hogy elkészítem a rajzokat, de abba nem egyeztem bele, hogy egy börtönőr kísérgessen. – Ahhoz, hogy rajzolni tudjon, életben kell maradnia. – És ön hogyan képzeli el a védelmemet? A puszta jelenléte is veszélybe sodor. Én naponta szembenézek a lelepleződés kockázatával, de az megsokszorozódik, ha egy jól láthatóan brit őröm van, aki semmit sem tud arról az országról, ahova küldték. Bennett a térdét szorította a kezével. – Ön fontos munkát végez a briteknek, de nevetséges húzásaival életveszélybe sodorja magát. Kivel találkoztam ma reggel? – A szobalányommal – nézett rá kihívóan Mari, miközben határozott mozdulatokkal összehajtogatta a fátylát. Az apja nem tartotta kordában ezt a lányt, aki teljesen elvadult. Most azonban véget ér ez a túlzott szabadság. – Mik a tervei a nap további részére? – Dolgom van – húzta el a száját Mari, de ez nem volt mosoly, inkább vicsorgás. – És mi az a dolog?


– Nem kötődik a munkámhoz, így nem is tartozik önre – vonta meg a vállát a lány, és felszegte a fejét. – Mit fog tehát csinálni? – A férfi nyugodtan várt, de teljes lényével Marit figyelte. Ez olyan módszer volt, amely a legkeményebb katonákból is képes volt információkat kiszedni. Miss Sinclairt azonban láthatóan még azoknál is keményebb fából faragták. Hazaértek, a kocsi megállt, de a lány még nem adott választ Bennettnek. A férfi kiugrott a hintóból, kisegítette Marit. A lány bőrének érintése éppen olyan felkavaró volt számára, mint korábban. Ilyen lehetett, amikor Prométheusz a kezében tartotta az ellopott tüzet. Mari el akart surranni Bennett mellett, de annak ujjai szorosan fogták csuklóját. A férfi érezte ujjai alatt a lány ütőerének lüktetését. – Vegye le rólam a kezét! – Addig nem, amíg meg nem tudom, mire készül. És amíg nem sikerül meggyőznie magát arról, hogy ebben a nőben nincs semmi rendkívüli, csakis őrült viselkedése. Mari egyszer csak kitépte magát a férfi kezének szorításából. Egy lépést sem tudott azonban megtenni, mert Bennett megragadta a derekát. Ujjai alatt megmerevedtek a hajlékony izmok. A lány szabadulni akart a szorításból, de a férfi csak még szorosabban tartotta. – Ha nem osztja meg velem a terveit, egész éjjel itt fogok állni. Mari mindkét kezét Bennett mellének feszítette, de amikor a szorítás nem enyhült, felsóhajtott. – Ma éjjel itthon maradok, mint egy engedelmes kiskutya. A férfi bólintott. Rendben van. Talán a lány végre megtanulja, hogy ki most itt az úr. – Holnap reggel kilenckor majd megbeszéljük a terveinket. Mari rábólintott. – A szavát adja, hogy nem próbálja meg elhagyni ma már a házukat? – Ha erre van szükség ahhoz, hogy békén hagyjon, akkor igen, a szavamat adom – villant rá a lány szeme. ANNA RANDOL 31 TITKOS CSÓK

Bennett eleresztette Marit, aki a hintóhoz lépett. A lány tiltakozása ellenére segített neki kiemelni a kocsiból az apját. Amikor Sir Reginald már a földön állt, ingadozott egy kicsit, majd kihúzta magát, és beszökdécselt a házba. A lány követte, ruhája selyme kirajzolta ruganyos csípőjét. Mari elhatározta, hogy sohasem fog beleegyezni abba, hogy szigorú program szerint élje az életét. Tudva, hogy Bennett milyen keveset tehet érte, eredeti elképzelése nevetséges volt. Nem a távolból kellene követnie az ő mozgását, hanem… Ördög és pokol! Ez a férfi nem fog elmozdulni mellőle.


Harmadik fejezet

Mari az órára pillantott. Reggel hét óra. Van még két órája testőre

megérkezéséig. Igyekezett figyelmen kívül hagyni az enyhe lelkiismeret-furdalást. Azt ígérte, hogy este nem hagyja el a házat, de arról nem volt szó, hogy mit csinál ma reggel. Fátylat borított a fejére. A földön az abrosz meg volt terítve reggelire. Az apja még nem kelt fel. Ha józan volt, elvárta a kiadós angol reggelit. A lány letérdelt a bőrterítőre, és bekapott egy zöld olajbogyót. Hála istennek apja még ágyban volt. Most nem tudta volna elviselni azt a sok zsírfélét, amit egy angol reggeli jelentett. A ruhája ráncai között lapuló kis táskába belegyömöszölt egy darab feta sajtot és néhány szelet marha kolbászt. Nem akart időt vesztegetni az evéssel. A feje köré tekerte a fátylát, kinyitotta a kaput, és körülnézett az utcán. Beszélnie kellett Nathannel. Ha valaki el tud bánni Prestwood őrnaggyal, az bizonyára a brit külügyminisztérium ügynöke lesz. Mari határozott léptekkel haladt az utcákon. A város már tele volt a piacra sietőkkel, akik el szerették volna kerülni a nyomasztó hőséget, és be akarták szerezni az árut, mielőtt mindent ellepnének a legyek. Lehajtott fejjel haladt, a fátylat arca elé húzta, nehogy felismerjék. Elment egy kosárfonó pultja mellett, befordult egy keskeny sikátorba, kerülgette a rossz szagú pocsolyákat, és elhaladt a köteleken száradó ruhák alatt. Hirtelen furcsa érzése támadt. Lehajolt, mintha a cipőfűzőjét kötné meg, és hátrafelé pillantott. Emberek kavarogtak a piactéren a sikátor bejáratánál, de láthatóan senki sem törődött vele. Ennek ellenére úgy érezte, hogy valaki figyeli.

Lassú, kimért lépetekkel folytatta az útját. Hét… nyolc… kilenc… tíz. Sarkon perdült, hogy leleplezze azt, aki követi. A sötét sikátorban csend uralkodott. Csak a szellő mozgatta a lepedőket, változtak az árnyékok. Nem látott azonban senkit sem, aki követte volna. A szíve erősen vert. A sikátor egy árnyas udvarba torkollott, a lány átbújt két terebélyes bokor között, az ágak beleakadtak ruhája ujjába, a tövisek felkarcolták a karját. Susogtak mögötte a bokrok, mintha a nyomában járt volna valaki. Egy szekér közeledett. A lány a ballagó szekér mögé bújt, és a káposztahalom takarásában haladt az utca sarkáig. A szekér továbbment, Mari azonban elbújt egy ház mögé. Zihált a mellkasa, és minden figyelmét annak szentelte, hogy az üldözőjére utaló hangokra figyeljen, de úgy tűnt, hogy lerázta az illetőt. Megszűnt az az érzése is, hogy követik. Nagyot sóhajtott, és fejét a hűvös kőfalnak támasztotta. Reszkető lába óvatosságra intette, ezért háromszor is útirányt változtatott. Amikor elért Nathan házához, kétszer is körbejárta, hogy megbizonyosodjon arról, senki sem követi. A zsalugáterre tapasztotta a fülét, de nem hallott semmit. Kétszer kopogott a zsalugáteren, és várt. Újból kopogott. Amikor nem kapott választ, a derekán levő övből elővett egy előre megírt cédulát. Megemelte az alulról harmadik zsalugáterlécet, és a nyílásba dugta a papírt. Nathan azt mondta, hogy ha úgy érzi, szüksége lesz rá, a segítségére fog sietni. Most valóban szüksége van rá. Biztosan egyet fog érteni vele, hogy Prestwood csak növeli a rájuk leselkedő veszélyeket. Mari kihúzta magát, és visszaindult a főutca felé. Fátylát a válla köré tekerte, bólintott az ismerősöknek, vidáman köszöngetett, és kérdezősködött a családtagokról. Ha bárki az iránt érdeklődne, hogy hol járt ma reggel, lesz vagy egy tucat tanúja, aki igazolja, hogy Esad pasa háza felé tartott. Kezét végighúzta a pasa házát körülvevő falon. Az egész környéket lebontották, hogy a szultán kedves tanácsadója illendő, tágas telekhez jusson. Mari közeledtére egy rabszolga kinyitotta a ANNA RANDOL 34 TITKOS CSÓK

kaput, és a lány belépett a dús zöld növényekkel teli udvarba. Egy percre megállt. Körülölelte a jázminillat, és az udvar közepén álló szökőkút csobogása megnyugtatta. Lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy még mindig gyermek, aki az ebédjét megosztja a hatalmas kalitkában élő énekes madarakkal. Az egyik szögletben volt egy kis szökőkút, abba lógatta a lábát, miközben az egyik könyvet olvasta a másik után, és a végén fel tudott ismerni minden növényt a kertben és egész Konstantinápolyban is. Mivel a kert tele volt rovarokkal is, azokról is megtanult mindent. Eggyel vagy kettővel ismerkedett meg naponta, vagy ha az apja távol volt, akár néggyel-öttel is. Mosolygott. Egy évbe telt, mire felfedezte, hogy Esad az ő kedvéért ültetett el érdekes fajokat a kertben, csak hogy ő rájuk találjon. – Mari, az udvaron vesztegeted az idődet, mint mindig. – Esad hangja betöltötte az udvart. Felesége, Beria minden könyörgése ellenére sem bírt felhagyni a hangos beszéddel, amelyre mint hadseregparancsnoknak szüksége volt. Mari odaszaladt Esadhoz, és megcsókolta mind a két arcát. A férfi hatalmas karjával szorosan megölelte. – Érződik magán a kor, most már csak egy vagy két bordámat törte el – nevetett a lány. Esad mosolygott, és eleresztette. A mosoly átrendezte cserzett arcbőre ráncait. – Mindig mondom Beriának, hogy a polgári élet elpuhít. Íme, itt a bizonyíték. – Új a turbánja? – Igen, mit szólsz hozzá? – Karmazsinvörös és indigó keveredett a citromsárgával. Esad azt tartotta, hogy olyan sok időt töltött katonai egyenruhában, hogy be kell hoznia az elvesztett időt. Mari azonban gyanította, hogy csak a sokat szenvedett feleségét akarta bosszantani vele. – És Beriának hogy tetszik? Esad felvonta bozontos szemöldökét, kacsintott.


– Azt állítja, hogy emiatt a rémség miatt a nap elbujdosik a sivatagba, hogy ne is kelljen látnia. Megtiltotta, hogy viseljem a szultán palotájában, és azt hiszem, jobb, ha ehhez tartom is magam. – Hunyorított. – Van még egy ennél is különb turbánom. Mari a fejét ingatta. Tudta, hogy a pasa ruházkodása jól kiszámított lépés volt, azt akarta, hogy ellenfelei alábecsüljék. Nyers modora és terebélyes alkata arra engedett következtetni, hogy a karrierjét testi erejének köszönhette. Csak kevesen tudták, hogy a hivalkodó külső mögött a birodalom egyik legélesebb elméje rejtőzött. – Régen jártál nálunk. Csak nem kerülsz engem? – A férfi arca komoly volt. – Tudom, hogy azt kérted, ne végeztessem ki azt a lázadót, de nem volt más választásom. A nő egy olyan görög összeesküvés részese volt, amely a szultán meggyilkolását tervezte. – Tudom. – Nagyon is jól tudta. Lidia a lázadóknak ugyanazon csoportjához tartozott, amelyikhez ő is. Az utolsó hónapokban Lidia türelmetlen lett, és átállt a radikálisabb szeparatistákhoz. Bár Marit felháborította a görög nő halála, nem haragudott érte Esadra. Vagy legalábbis már nem. A férfi azt tette, amit a kötelességének tartott. Összeszorult a gyomra, ha a halott nő foltos arcára gondolt, amint ott függött a városfalon, hogy mindenkit elrettentsen a szabad Görögország ügyének támogatásától. A törökök szerencsétlenségére a rettenetes látvány a lányból éppen az ellenkező hatást váltotta ki. Többé már ő sem érte be azzal, hogy titkos találkozókra osonjon el, és olyan terveket szőjön, amelyek sohasem vezettek sehova. A Török Birodalom roskadozott. Esad ezt váltig tagadta, de Mari minden alkalommal látta a szemében a feszültséget, ha tanácsülésről tért haza. Minél jobban csökkent a törökök hatalma, annál szorosabban ragaszkodtak megszállt területeikhez, például Görögországhoz. Ő megtette a maga részéről azt az apróságot, amit tehetett, hogy enyhítsen a fojtogató erőszakon. Neki csak rajzolnia kellett. Eddig öt erőd rajzát juttatta el a britekhez. Az egyiket rablók pusztították el,


kettőt rejtélyes szabotázsok sújtottak, és kettőben szüntelenül panaszkodtak a romlott élelmiszerek miatt. Az ötből egyik sem teljesítette a feladatát, nem tudta leigázni a görögöket. Mari azzal vigasztalta magát, hogy akár szabad akaratából rajzol, akár a britek kényszerítésére, mégis anyja leghőbb vágya megvalósításáért, a görög nép szabadságáért dolgozik. A két dolog mégsem volt ugyanaz, a szívében nem, ahol igazán számított. Megfosztották őt a választás jogától, rabszolgává tették a britek, olyanná, mint akiket a törökök a piacokon árultak. Régen megesküdött, hogy soha senki sem fogja őt semmire rákényszeríteni. Az angolok megmutatták, hogy nem bíznak ígérete erősségében. Ezért Mari gyűlölte őket is, és saját magát is. Ma nem kellett volna idejönnie. Már nem gyermek, aki Esadhoz menekül, ha bajban van. És most még el sem mesélheti neki, hogy mi is a valódi gondja. Esad átölelte a lány vállát, mielőtt az megszökhetett volna, és átment vele a kerámialapokkal kirakott bejáraton a nagyterembe. – Most mondj el mindent! – Mindent? – Mari megbotlott a saját lábában. – Egyik emberem látott téged egy téren egy angol katonával. Mari érezte, hogy kiszáll a vér az arcából, a lába remegett. Egek, akkor beszámoltak Esadnak a csókról is! A pokolba Prestwood őrnaggyal! Ő az oka annak is, hogy ma felkereste Esadot. Szüksége volt egy kis bátorításra, emberi hangnemre, de úgy látszik, itt sem talál vigaszra. Esad odavezette a lányt az egyik, falba épített padhoz. – Akkor komoly a dolog. Talán jobb, ha leülünk. Mari lehuppant, maga alá húzta a lábát, összefonta a karját. Esad figyelmesen nézte őt. – Legalább a nevét áruld el. Ez olyasmi volt, amit megmondhatott. Achilla elmondta neki azokat az információkat, amelyeket beszerzett a férfiról. – Bennett Prestwood őrnagy a Kilencvenötös lövészezredből. A nagykövet unokatestvére. ANNA RANDOL 37 TITKOS CSÓK

– Nemrég érkezett Konstantinápolyba? Mari vonakodva bólintott. A pasa bizonyára már mindent kiderített, bár most őt faggatta. Egy nő nyilvános helyen nem csókol meg egy férfit, még kevésbé egy idegent. Esad szemében látszott a helytelenítés, amit a lány azzal kívánt enyhíteni, hogy hozzátette: – Édesanyáink ismerték egymást. Lehet, hogy ez nem is volt hazugság. Talán valahol valamikor találkoztak. Anyja Angliában részt vett a társasági életben, úgy próbált pénzt gyűjteni a görög lázadók támogatására. Mégis kényelmetlenül érezte magát a hazugságtól, lehajtotta a fejét, hogy Esad ne fedezze fel a hamisságot. A pasa hangja azonban megértésről árulkodott. – Biztosan azt remélték, hogy ti ketten összekerültök. – Esad sok mindent megértett Mari angol neveltetésével kapcsolatban, de a hiányokat a török hagyományok alapján igyekezett kitölteni. Ilyen volt az a török szokás, hogy az anyák tervezték el gyermekeik házasságát. – És ti beváltjátok a reményeiket? – Nem! – Mari meglepődött azon, hogy a férfi kételkedés nélkül elhitte minden szavát. Esad pasa felvont szemöldökkel várt tőle magyarázatot. Marinak ki kellett találnia valamit, hogy miért volt vele Prestwood őrnagy, és miért csókolta meg. – Azaz azt akarom mondani, lehetséges. Előbb azonban látnunk kell, hogy összeillünk-e. – Ti angolok! – sóhajtott fel Esad. – Beria és én negyven éve vagyunk házasok, és az esküvőnk napja előtt nem is láttuk egymást. Arckifejezése azonban reményt tükrözött. Beriával immár negyven éve éltek együtt, annak ellenére, hogy eleinte a lány ellenállt. Mari nem szívesen zúzta össze a férfi reményeit, de ez elkerülhetetlen lesz. Ha sikerül, amit kitervelt, Prestwood nem marad egy hétnél tovább a városban.


Negyedik fejezet

Miss Sinclair

megállás nélkül haladt az utcán. Bennett tudta, melyik pillanatban vette észre a lány, hogy valaki figyeli. Mari háta megmerevedett, ruhája redői többé nem kecsesen lebegtek, hanem csapkodtak a lába körül. A lány mellé lépett. – Jól sikerült a látogatása a pasánál? Mari összeszorította a száját, rá sem nézett, és felgyorsította a lépteit. – Nagyra értékelem, hogy így siet haza, hogy otthon legyen találkozónk megbeszélt időpontjára. A lány éles pillantást vetett rá, de haladt tovább. – Ön volt az ma reggel, ugye? Ön követett engem. Az ilyesmi örömet szerez önnek? Azt képzeli, ha megfélemlít, jobban fogom követni az utasításait? – Kikerült egy követ az úton. – Nos, csak annyit ért el, hogy még inkább kerülni fogom önt. Bennett megvárta a kitörés végét. Meglehetősen kételkedett Mari kémkedési képességeiben. Jóságos ég, a lány még annál is naivabb, mint képzelte! Halkan szólt hozzá. – Ha azt gondolja, hogy megérezheti, ha figyelik, akkor ön bolond. Nem létezik a megérzés, az intuíció. Nem támaszkodhat másra, csak az érzékszerveire. Ami felkelti a figyelmét, az olyan csekély valami, amit az agya felfog, de nem tudatosul önben. Egy lépés halk hangja. Egy lélegzetvétel a háta mögött. Egy árnyék egy kapualjban. Sok francia katonát megölt már, tudta, mit beszél. Azok a katonák nem észlelték a közeledő halált, akkor sem, amikor ő már órák óta várt rájuk, ujjával a ravaszon. Nem kaptak semmi túlvilági figyelmeztetést, csak az általa kilőtt puskagolyót. Miss Sinclair megvető pillantást vetett az őrnagyra.

– Fölösleges kioktatnia. Nem valami ügyesen leplezte a mozdulatait, mert én figyeltem önt, tudtam, hogy ön ott van. – Nem tudhatta – lépett közelebb hozzá Bennett. A lány a könyökével igyekezett távol tartani magától a férfit. – Ön most dühös rám, mert sikerült leráznom. – Nem, ön azt a tehetségtelen fickót rázta le, aki szintén követte önt. Én azt az embert követtem, ő pedig önt. A lány karja libabőrös lett, de felszegte a fejét. – Hiába próbál megijeszteni, nem ér el vele semmit. – Egészen addig kísérte önt, amíg sikerült elrejtőznie a káposztás szekér mögött. A nő lassan ingatta a fejét. – Sikerült megszabadulnia a fickótól, hála hirtelen támadt ötletének. – Az őrnagyban még ott forrt a csalódás, hogy nem eredhetett a gazember nyomába, de nem szerette volna szem elől téveszteni Miss Sinclairt. – Ez azonban csak azért sikerülhetett, mert az illető egy kezdő. – Közelebb húzódott a lányhoz. Ezt tudnia kell, ha túl akarja élni azt a zűrt, amibe keveredett. – Én önt követtem, egészen a házig. Megfigyeltem, hol van a rejtekhely a zsalugáteren. Alig pár méterrel jártam ön mögött, így jutottunk el a pasa házáig. Mari szaggatottan lélegzett. – Miss Sinclair, ez nem játék. Ha ön így fogja fel, akkor nincs helye ebben a dologban. – Mintha lenne választásom. Akkor hát annyira szüksége lehet a pénzre? Megragadta a lány karját, mire az felszisszent. Bennett felhajtotta a nő ruhaujját, a fehér bőrön csúnya karcolások látszódtak. Az egyik az alkarján vérzett is. – Mit csinált a karjával? Mari elhúzta a karját, és még gyorsabban haladt a házuk felé, amely már látszott az utca végén. – Ma reggel, a bokrokban történt. És nincs semmi bajom. – Ezekkel törődnie kellene. – Majd törődöm.


Közeledtükre kinyílt a kapu. Ugyanaz a szolga üdvözölte őket, akivel tegnap Mari a ház előtt beszélt. Miss Sinclair bólintott. – Köszönöm, Szelim, nincs szükségem semmire. Szelim meghajolt, és lassan távozott. Bennett úgy vélte, az inas a közelben maradt. A féri megragadta a nő vállát. A pokolba is, már megint megérintette! Mintha a keze önállósítaná magát. A londoni báltermekben nem volt szokása tapogatni az elsőbálozókat, most pedig alig várta, hogy akármilyen rövid időre, de kapcsolatba kerülhessen Marival. A lány elhúzódott, nyelvével idegesen benedvesítette az ajkát. Azt az ajkat, amelyet már megízlelt. El is engedte Marit, még mielőtt a gondolatai túlságosan messzire kalandoztak volna. – Nekem az a feladatom, hogy önt életben tartsam. Önt megfigyelik. Hajlandó megtenni a szükséges lépéseket, vagy azt óhajtja, hogy ennek az egésznek már most vége legyen?

Mi történne, ha azt mondaná, hogy igenis azt akarja, hogy az egész

érjen most véget? Összefonta az ujjait. Semmi kétség, azonnal emlékeztetné őt a nagykövettel kötött megállapodására. Valaki követte őt. Hányinger környékezte. És Bennett azután is a nyomában járt, amit pedig ő nem észlelt. És ha ma reggel fordítva játszódott volna le minden? Ha az idegen követte volna őt Nathan házához, akkor mind Nathan, mind ő lebukott volna. Tanulmányozta az előtte álló erőszakos embert. Még mindig nem óhajtotta a védelmét. A magas, aranyhajú Góliát úgy festett, mint egy héja egy verébcsapat közepén. Nem tudott semmit Konstantinápolyról és az itteni szokásokról. Azt képzelte, úgy parancsolhat neki, mintha csak az egyik újonca volna. De ha úgy követte őt, ahogyan elmondta, talán mégis tud egy-két hasznos dolgot. – És ön szerint mit kellene tennem? – Először is valahol zárt helyen kellene folytatni ezt a beszélgetést. ANNA RANDOL 41 TITKOS CSÓK

– A női lakosztályban? – Hol? – Kövessen, az én szobáim a ház másik végében vannak. – Nem lenne illendő, ha ön a hálószobájában fogadna engem – ráncolta össze a homlokát a férfi. – Talán valóban nem. De hová mehetnénk máshová, ha az a tervem, hogy bűnös kapcsolatba lépek önnel? A gúnyolódásnak nagyobb lett volna a hatása, ha nem tartalmazott volna olyan vonzó ígéretet. – Miss Sinclair… A lány félbeszakította, mert sejtette, hogy szigorú dorgálásban lenne része. – Önnek, uram, fogalma sincs a török kultúráról, ugye? Itt az a szokás, hogy a nők rendelkeznek olyan magánszférával, ahova nem lépnek be férfiak. Sohasem hallott még a háremekről? – A férfi tekintete elsötétedett, arca elvörösödött. Férfiak… – Látom, olyan nőkre gondol, akik háremben élnek. A szó azonban egyszerűen a nők lakosztályát jelenti. Ezzel szemben a férfiak a szelamlikban tartózkodnak. – Apja tiszteli ezeket a hagyományokat? – kérdezte elgondolkozva az őrnagy. Mari tagadóan rázta a fejét, miközben egy háremrabszolga hagyományos öltözetében parádézott a férfi előtt, csak hogy bosszantsa. – Egyáltalán nem. Itt azonban csak mi ketten lakunk, így hát a nőknek fenntartott lakrész értelemszerűen az enyém lett. A férfiszolgák hagyományaik alapján kerülik a háznak ezt a részét. Csak a szobalányom és a takarítónő jár be oda. A lány végigvezette őt azon a fehér márványfolyosón, amely a birodalmához vezetett. Előbb egy közös használatú központi udvarra érkeztek. Az őrnagy belépett, és megdermedt. Nem lehet, hogy ilyen prűd legyen! Mari gyanította, hogy egy ilyen jóképű férfi már sok nő magánlakosztályát megjárta. Éppen visszafordult, hogy ezt a szemére vesse, de a férfi arcáról nem erkölcsi felháborodást olvasott le. ANNA RANDOL 42 TITKOS CSÓK

– Ön készítette ezeket? – bámulta a freskókkal borított falakat. – Igen. – Mari a saját szeszélyes elképzelései szerint telefestette a falakat szőlőindákkal és madarakkal. Az őrnagy megérintette egy madár szárnyának a vonalát. A férfi csodálata kellemes borzongással töltötte el a lányt. – Hogyan tudta ilyen elevennek ábrázolni őket? Még a növények is olyanok, mintha ki akarnának törni a sík felület kelepcéjéből. Kitörni a kelepcéből, pillantott Bennettre Mari. Ő azonban elfordult a faltól. – Térjünk akkor a tárgyra, ha ön is úgy gondolja. A lány látta az őrnagy szemében az érdeklődést, a csodálatot, és ez kellemes melegséggel töltötte el. Rámosolygott. Bennett úgy folytatta, mintha nem vette volna észre ezt a kis baráti nyitást. – Egy középmagas, olajbarna bőrű, gyér szakállú és bajuszú férfi követte önt. Fehér turbánt viselt és nem valami jó minőségű barna öltözéket. A bal keze sérültnek tűnt. Mond önnek valamit ez a leírás? – A kar kivételével ez Konstantinápolyban minden második férfira ráillik – hervadt le a mosoly Mari arcáról. – Valószínűleg csak felbérelték, hogy kövesse önt – fonta össze a karját a férfi. – Ki tudhat a munkájáról? – Csak három ember jöhet számításba, a nagykövet, az előző összekötőm a külügyminisztériummal, és a szobalányom. És az, aki Chorluban volt, de erről Bennett nyilván tud, hiszen éppen ezért küldték őt ide. – Ki volt az összekötője? – Nem fedem fel a kilétét, ő sem tenné azt velem kapcsolatban. Ha szerencsés, gondolta Mari, Nathan, miután beszél vele, ki fog találni valamit, hogy hazaküldje Prestwoodot. – A szobalánya? – Ön tegnap találkozott Achilla Rankopitával. – Mennyire bízik meg benne? – Teljesen. Prestwood a mosdóállványhoz lépett, és nem kérte ki a lány véleményét Dallerről. Láthatóan megbízott unokatestvérében. ANNA RANDOL 43 TITKOS CSÓK

– Jöjjön csak ide! Mari odalépett, és csak aztán jutott az eszébe, hogy nem kellett volna engedelmeskednie. A férfi a zsebkendőjét a vízbe mártotta, megfogta a lány karját, és felhúzta a ruhája ujját. – Ez azért már… – Hamar elhalt a hangja, amint a hűvös kendő megérintette a karját. A hideg vízcseppek a zsebkendőről karja belső oldalára folytak. Bennett maga felé fordította a nő karját, és finom, simogató mozdulatokkal lemosta a kart csuklóig. – Muszáj hozzám érnie? – Igen. – Bennett megköszörülte a torkát, és a mutatóujját végighúzta az egyik karcoláson. – Hiszen nekem az volna a feladatom, hogy megvédjem önt. – A bokroktól? – Mari gúnyolódó humornak szánta a megjegyzést, de a szavak alig törtek elő a torkából. – Mindentől, ami az ártalmára lehet. – Kicsavarta a kendőt. Elviselhetetlen. Durva. Tolakodó. A lány igyekezett minden érvet felsorolni, amelyek miatt nem kellene élveznie a férfi érintését. Amikor azonban Bennett a másik karjára mutatott, habozás nélkül kitette azt ennek a nagyszerű gyötrelemnek. Észrevette, hogy közben lehunyta a szemét. Gyorsan kinyitotta, de szerencséjére az őrnagy a karcolásaival volt elfoglalva, nem az arcát nézte. Kicsavarta a zsebkendőt, és a mosdótál mellé tette. – Ki kell találnunk valamit, ami megmagyarázza állandó együttlétünket. Talán érdeklődhetnék a helyi állat- és növényvilág iránt – javasolta Bennett. Marinak eszébe jutott, mit is válaszolt a pillanat hatása alatt Esad kérdésére. Most már ki kell tartania amellett. – Itt most arról van szó, hogy ön nekem udvarol. – A lány alig hallhatóan suttogta ezeket a szavakat. – Hogyan? – dermedt meg az őrnagy. – Nekem fog udvarolni – mondta ez alkalommal hangosabban Mari. A férfi elképedt arca komikus is lehetett volna, ha egyben nem lett volna sértő. Lehetséges, hogy ő pár perccel korábban rámosolygott erre az emberre? ANNA RANDOL 44 TITKOS CSÓK

– Esad emberei meglátták, amikor… amikor csókolóztunk. Nekem ezt meg kellett valahogy magyaráznom. Azt mondtam, hogy az anyáink ismerték egymást Angliában, és ezért rögtön felkeresett engem, amint megérkezett. – És azonnal szerelmes lettem önbe? Nem kellett volna ilyen kételkedően kérdeznie. A lány úgy érezte, gyűlöli őt. Az egész nagyon egyszerű volt. – Nem volt más választásom. Jobb lett volna, ha azt mondom, hogy ön meg akart erőszakolni engem a nyílt utcán? Vagy hogy teljes elragadtatásba sodortam, amikor leírtam önnek az Alkanna tinctoria keskeny, szúrós leveleit? – Ezt előbb meg kellett volna beszélnie velem. Mari összefonta a karját. Ami megtörtént, megtörtént. Prestwood hozzá lépett, a csizmája érintette a lány cipője orrát. – Akkor tehát én el vagyok bűvölve. Mit is találok én önben olyan vonzónak, Mari? A lány megremegett, amikor először hallotta a férfi szájából a keresztnevét. Feltételezett kapcsolatuk erre feljogosította, mégis valahogyan illetlennek tűnt. – Ezt én nem tudnám megmondani, őrnagy. – Mostantól, azt hiszem, jobb lesz a Bennett, hiszen mi már elég jóban vagyunk ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt csókolózzunk. Ha ragaszkodunk a formaságokhoz, az tönkreteheti a terveinket. Talán a haja miatt szerettem önbe? – érintette meg kedvesen a lány egyik hajfürtjét. Mari hirtelen támadt haragjában nekiesett a férfi mellkasának. Micsoda kegyetlen dolog ilyet mondani. Ez már túlmegy minden határon. – Hogy meri…! Egy magas, gyors mozgású, barna öltözetű férfi megragadta Bennettet, és a földre teperte. Az őrnagy nagyot puffant, és ott hempergett a támadójával. A lány ki akarta nyitni a száját, hogy segítségért kiáltson, de akkor felismerte a helyi viseletű férfiban Bennett támadóját: Nathan volt. – Nathan, ne! ANNA RANDOL 45 TITKOS CSÓK

Bennett a lányra nézett, Nathan kihasználta a pillanatot, és állon ütötte az őrnagyot. Mari odahajolt hozzájuk, és ahogy tudta, átölelte Bennett vállát. – Mind a ketten ugyanazon az oldalon állnak! Szavai elérték a kellő hatást, a két férfi leállt, és egymásra bámult. Bennett összehúzta a szemét, felugrott, a kezét nyújtotta Nathannek. Bár Nathan is magas volt, Bennett csaknem húsz centivel magasabb volt nála. – Abingtonhoz van szerencsém? Most Marin volt a csodálkozás sora. – Abington? Nathan zavartan nézett Marira, aki csípőre tette a kezét. – Nekem azt mondta, hogy Smith a neve. Persze rögtön gondolta, hogy nem árulja el az igazi nevét, de mégis bántotta, hogy beigazolódott a gyanúja. Nagyot nyelt. Még jó, hogy nem bízott meg benne teljesen. Bennett nem figyelt Marira, Nathanhez fordult. – És ön mit csinál itt? – nézegette Nathan mocskos ruháját. Nathan kihúzta magát. – A külügyminisztérium kiküldöttje vagyok. Ennél többet nem árulhatok el. – A férfi a lányhoz fordult. – Bocsánatát kérem, hogy megtévesztettem a nevemmel, de a küldetésemmel, amint tudja, jár némi titkolózás. De a Nathan valóban az igazi nevem. Marit nem nagyon érdekelte ez a csekély mentegetőzés. Bennett összefonta a karját a mellkasán. – És milyen kapcsolat fűzi önt Miss Sinclairhez? A lány felsóhajtott. – Micsoda basáskodás ez? Nathan felemelte a kezét, leállította a Mariból kitörni készülő szófolyamot. – Prestwood az ön védelmezője? A lány bólintott. – Tehát amikor a levelében arról írt, hogy megfigyelik, és azonnali segítségre van szüksége, akkor Prestwoodról volt szó?


Mari arca kimelegedett. A levél tartalma így összefoglalva nem hangzott kellemesnek. Bennettre pillantott, mert hirtelen úgy érezte, meg kell védenie magát. Az őrnagy álla feldagadt ott, ahol Nathan megütötte. A lány arra vágyott, bárcsak enyhíthetné a fájdalmát. – A levelem ennél többről szólt. – Tudom, olvastam – vonta fel a szemöldökét Bennett. Mari keze ökölbe szorult. A pokolba az együttérzéssel, ő is be fog húzni neki egyet! – Hogyan merészelte? Ez egy magánlevél volt! – Nem tűnt annak, hiszen egy zsalugáterre tűzte. – Annyit tudhatott, hogy nem önnek szól. – Nem hagyhattam, hogy veszélybe sodorja magát – mondta rezzenetlenül Bennett. Ennek az embernek még sohasem jutott eszébe, hogy élete első huszonhárom évét csodálatos módon túlélte az ő segítsége nélkül is? – És ha tudta, mi van a levélben, miért tette vissza a helyére? – Mert tudtam, hogy előbb vagy utóbb elő fog kerülni a címzettje – intett Bennett Nathan felé. – Nekem csak résen kellett lennem. Nathan elismerően figyelte az őrnagyot. – Kétségeim voltak, amikor azt hallottam, hogy a hadseregből érkezik valaki Mari védelmére. Úgy látom azonban, hogy elhamarkodottan alkottam véleményt. A lány összerezzent. Hát így áll a helyzet. Árulás! Mindig tudta, hogy csalódni fog, és most be is következett. Jobb is így. A Nathan okozta csalódás olyan ismerős volt, hogy szinte örült neki. – És honnan ismerik egymást? Nathan megvonta a vállát. – A bátyjának, Dartonnak vagyok a barátja. – Szája megfeszült, arckifejezése komolyra váltott. – A szavát kérem, Prestwood, hogy nem fogja sehol sem megemlíteni, hogy itt találkozott velem! Csak a feletteseim és a nagykövet tud erről. Bennett igenlően bólintott, de megkérdezte: – Ha ön itt van, miért küldött engem ide a kormány?


Marit is érdekelte, miért kényszerítették az őrnagyot arra, hogy elfogadja ezt a megbízatást. Ha Bennett azonnal elutazik, mindketten megmenekülnek egy csomó bajtól. Nathan megigazította a verekedésben félrecsúszott turbánját. – Én nem tartózkodom gyakran Konstantinápolyban. Csak időnként tudnék rá vigyázni. – És a távollétében ki vigyázott Miss Sinclairre? – Én vigyáztam magamra – szólalt meg Mari, mert elege lett abból, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne. Bennett állkapcsa megfeszült. Nathan azonnal megérezte a kialakuló feszültséget, és közbelépett. – Mari nagyon okos, jó képességű lány, de a Chorluban történtek után értesítenem kellett a nagykövetet, felfedtem előtte, hogy Maritól származnak a rajzok, arra az esetre, ha távollétemben segítségre volna szüksége. A nagykövet vállalta, hogy értesíti a feletteseit. Megjegyzem, a nőkről vallott nézetei egy kicsit régimódiak. – Akkor önnek és a kuzinjának sok közös vonása van, nem igaz, Bennett? – jegyezte meg a lány hamiskás mosollyal. – És mi történt Chorluban? – kérdezte Bennett. – Valaki rám lőtt – nézett Mari az őrnagyra. – Micsoda? Bennett már tudta, miért is jutott eszébe, hogy unokatestvérének meg kellett zsarolnia a lányt, hogy folytassa a rajzok készítését. – Mégis mit gondol, miért küldték önt ide? – kérdezte Mari. Bennett nem vett róla tudomást. Nathanhez fordult. – Ön jelen volt? – Nem. – Akkor most tűnjön el innen! A lány alig kapott levegőt. Ez az ő háza, és Nathan az ő társa. Bennettnek nem volt joga innen elküldeni senkit sem. Nathan egy meghajlással elejét vette, hogy Mariban tovább növekedjen a harag. – Itt hagyom önöket, tartsák meg a megbeszélésüket. Úgy gondolom, minél kevesebbet tudok, annál többet tagadhatok le. – A lányra mosolygott. – Most azt kellene mondanom, hogy viselkedjen okosan, de mindketten tudjuk, hogy ez felesleges volna. ANNA RANDOL 48 TITKOS CSÓK

Mari csak bámult a két férfira, miközben Nathan kisétált az ajtón. Akkor a lány odalépett Bennetthez.


Ötödik fejezet

Bennett tette fel először a kérdést – Mari láthatóan számított rá. Az

őrnagy sok harcba induló francia hadoszloppal szállt már harcba. – Mi is történt Chorluban? – kérdezte. – Valaki rám lőtt. És kérem, ne próbáljon meggyőzni arról, hogy csak egy vadász eltévedt golyójáról volt szó. A férfi gyomra összerándult. Ördög és pokol! Egy dolog, ha valakinek felfedték a szándékait, de egészen új megvilágításba kerül az eset, ha gyilkossági kísérletről is szó van. – Hogyan történt? A lány nagyot sóhajtott kétségbeesésében. – Lehajoltam, hogy a táskámból kivegyek egy üveg tintát, amikor egy golyó belefúródott a fejem felett a fa törzsébe. Unokatestvére meg van győződve arról, hogy csak egy véletlen baleset volt. – És miért gondolja ezt? – Akkor éppen nem információkat gyűjtöttem, és a közelben nem volt semmiféle katonai jelenlét. És csak egyetlenegy lövés dördült el. El kell ismerni, hogy ha valaki meg akart volna ölni, újra lőnie kellett volna. Bennett tudta, hogy a jó mesterlövész tisztában van azzal, hogy előnye a meglepetésben rejlik. A férfi Mari felé indult, aki azonnal hátralépett. – Amikor valaki elhibázza az első lövést, nagyon megnő annak a kockázata, hogy leleplezik. Vissza kell vonulnia, és várnia egy újabb alkalomra, amikor leadhatja a tökéletes lövést. A lány hátrálva beütötte a lábát a mögötte álló asztalba. Bennett megragadta mindkét karját. – Addig vár, amíg egyedül nem találja, vagy, ha ez nem sikerül, akkor cselekszik, amikor a legkevésbé számít majd rá – folytatta.

Mari nagyot nyelt, a férfi látta, hogy megremeg, és végigsimította a nyakát. – Amikor odamegy, hogy beszálljon a hintóba. Vagy a nyitott ablakon át lő, amikor fürdéshez vetkőzik. Bennett keze érintésétől szaggatottá vált a lány lélegzete. – Ha a mesterlövész bármit megtud, akkor a legváratlanabb helyzetekben érkezhet a lövés. A férfi ujjai elérkeztek Mari nyaka tövéhez. A lány megnedvesítette az ajkát. Bennett minden erejét összeszedte, hogy ne hajoljon le, és ne tapassza a száját Mariéra. Elszakította a kezét a lány bőrének hipnotizáló melegétől. – Az élete veszélyben forog, és ez így marad, amíg tovább rajzol. Miért folytatja még mindig ezt a munkát? – Ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne folytassam – mondta a lány, és eltűnt a pír az arcáról. Az az átkozott pénz, mindig a pénz! – Tudja, mit kell még megrajzolnia? – Midiáról tudok, de azt nem, hogy mi az utolsó cél. – Mikor tudja megrajzolni Midiát? – kérdezte a férfi. – Ennyire siet haza? – villant rá a lány szeme. – Igen. – De elhatározta, hogy a lányt életben tartja, és csak utána fog hazautazni. – Visz magával valakit, amikor rajzolni megy? – A városban velem szokott lenni a szobalányom, de őt nem viszem ki a terepre – rázta meg a fejét Mari. – Mostantól sehova sem mehet kísérő nélkül. Mintha az megvédhetné őt egy golyótól. Nagy levegőt vett, tiltakozni készült, de végül lassan kifújta a levegőt. Az őrnagy kérése logikus volt. – Rendben. Mindig lesz velem valaki, ha rajzolni megyek. A férfi nem bízott benne, nem hitte, hogy betartja a szabályokat. – Nem, én nem ezt mondtam. Ön ebből a házból is csak kísérővel léphet ki. – És én nem éppen az előbb egyeztem ebbe bele? – kapta fel Mari a fejét. ANNA RANDOL 51 TITKOS CSÓK

Bennettet nem hatotta meg a színlelt sértődés. Végül is tanult egykét dolgot a lánytestvéreitől. – Nem. A lány felvonta a szemöldökét, elismerve a férfi igazát. – Rendben. Bennettet szinte meghatotta a gyors kapituláció. – Őrnagy, ellentétben az észbeli képességeimről alkotott véleményével, nem vagyok teljesen bolond. – Bennett – emlékeztette a férfi. Ha valóban el akarják játszani ezt az udvarlási színjátékot, akkor nem szabad hibázniuk. Mari összevonta a szemöldökét, de ismét nem mondott ellen a férfinak. Előrehajolt. – Rendben van, Bennett. – Úgy ejtette ki a nevét, amit az őrnagy korábban el sem tudott volna képzelni. A lány figyelte őt. – Ha annyira sürgős önnek, holnap elmegyek pillangókat rajzolni, és a Midiát környező tájat… Én rajzolok, ön pedig vigyázhat rám, és akkor mindketten egy lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy megszabaduljunk egymástól. Ezek a szavak meg is téveszthették volna az őrnagyot, ha nem lett volna huszonnégy óra alatt a tanúja annak, hogy Mari megfékezett egy haragos csődületet, és meglehetősen ravaszul lerázott egy ismeretlent, aki követte. Nem nagyon illett most hozzá ez a megváltozott viselkedés. Valamiben törheti a fejét. Most majd résen lesz. – A további terveket majd útközben megbeszéljük. Mikor indulunk? A lány mosolygott. Kihívó mosoly volt ez, el is bűvölte volna őt, de tudta, hogy Mari olyan tervet takargat vele, amellyel ártani akart neki. – Hajnalban. Akkor megtehetjük az út nagy részét még a hőség beállta előtt. – Hány napig leszünk távol? – Legfeljebb kettőig. A nagykövet szeretné, ha jelen lenne pénteki estélyén, dicsekedni szeretne önnel. A lány végignézett Bennetten. ANNA RANDOL 52 TITKOS CSÓK

– Van valami ruhája holnapra, ami nem árul el bennünket azonnal? A férfi bólintott. – Természetesen. Polgári ruhába öltözöm, hacsak nem látna szívesebben valamilyen helyi lepelben. A lányból akaratlanul is kitört a nevetés. Bennett kérdőn felvonta a szemöldökét. – Elnézését kérem, de azt hiszem, egy török öltözetben is nagyon feltűnő maradna. Elég lesz, ha angol polgári ruhákba öltözik. Nem szeretném, ha az esetleges megfigyelők megtudnák, hogy katonatiszt. Tegyen úgy, mintha úriember lenne. Túlságosan ártatlan arccal mondta ki az utolsó szavakat, nem lehetett véletlen a kommentárja. – Az illendőség kedvéért velünk tart még valaki? – kérdezte a férfi. Mari pillantásában számító fény villant meg. – Akár jön még valaki, akár nem, én akkor is önnel tartok – jelentette ki Bennett. A parancs a lány életben tartása volt. A férfi azonban Mari jó hírét is szerette volna megőrizni, de még nem tudta, ki követte reggel a lányt, és miért. Amíg ezt nem tudja meg, nem lesz ideje a társasági részletekkel törődni. Mari csalódottan ráncolta az orrát. – Elegendő lesz a szobalányom. Nincs olyan sok brit állampolgár ebben a városban, akik pletykálhatnának a dolgaim felől, akik meg itt élnek, nekem semmit sem jelentenek. – Még jobban felszegte az állát. – Rendben. Nekem sem jelentenek semmit sem. – E pillanatban a férfinak az volt a fontos, hogy kiderítse, Abington és a nagykövet mit tudhatnak a lövöldözésről és a lányt követő emberről. Mindenekfelett arra is rá kell jönnie, hogy ki árulta el Mari kilétét. – Ne próbálkozzon azzal, hogy ma elhagyja a házat – mondta Bennett, mert szerette volna, ha a lány biztonságban van otthon az ő távozása után.


– Elintézem a csomagolást, és korán le fogok feküdni. – Mari egy zárt ajtó felé indult. Az lehet a hálószobája, gondolta a férfi. Biztos van benne egy igazi csinos angol ágy, szép fehér ágyneművel. Vagy talán egy dekadens, karmazsinvörös selyemmel díszített török ágy vár rá? Bennett leállította a gondolatait, még mielőtt elképzelte volna a meztelen lányt, amint reá vár valamelyik szobában. – El fogja hagyni a házat? – Csak holnap reggel, az ön kíséretében. Ezzel be kellett érnie. – Mielőtt távozom, beszélek az édesapjával. – Ő nem tud semmiről sem – sápadt el a lány. Bennett megállt az ajtóban. – Ezt gyanítottam. Én arra gondoltam, engedélyt kérek tőle az udvarlásra. Ez megelőzheti a bonyodalmakat. Mit szokott mondani neki, ha hosszabb időre távol marad? Mari lehajtotta a fejét, de mosoly villant át az arcán. – Azt mondom, hogy pillangókat rajzolok. De ez nem téma. Még ha nincs is… olyan állapotban, mint tegnap, nagyon leköti a munkája. Észre sem veszi, ha elutazom. – Fogadna ma délelőtt? A lány bólintott, olyan apró volt a mozdulat, hogy ha a haja nem sokszorozta volna meg, talán nem is vette volna észre. – Megkérdezem Szelimet, hogy tudja-e fogadni. – Szeretne velem tartani? – Nem, jobb szeretném, ha nem kellene – harapott a szájába Mari. – Attól tart, hogy átlát a cselünkön? A lány kerülte a férfi tekintetét. – Nem. Nem vagyok hajlandó nézni, hogy úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, tudva, hogy pár nap múlva ismét felrúgja minden ígéretét. Megyek, megkeresem Szelimet – mondta Mari. Bennettnek korábban sem tetszett a lány hamis előzékenysége, de ez most rosszabb volt. Sophia szemében látta ugyanezt az üres kifejezést, amikor arra próbálta rávenni, hogy hagyja el a férjét. Bár rövid ideje ismerte Marit, tudta, milyen határozott és makacs. ANNA RANDOL 54 TITKOS CSÓK

Nagyon sok mindennek kellett történnie, ami ennyire megviselte ezt a lányt. A férfi Mari után ment, megragadta a karját, aztán tanácstalanul megállt. Bizonyára megveti az üres, együtt érző szavakat. A lány a férfi kezére bámult, tekintetébe visszatért a szikra. – Azt hittem, már végeztünk. – Nem egészen. Addig nem, amíg el nem űzi Mari szeméből azt a kétségbeesett tekintetet. Megfogta az egyik hajfürtjét, és a hüvelyk- és a mutatóujja között morzsolgatta. – Én nem gúnyolódtam, amikor azt mondtam, hogy csábítóak a hajfürtjei. Minden férfi arról álmodik, hogy olyan hajban merülhessen meg, mint az öné. A lány hátralépett, arckifejezése kifürkészhetetlen volt. Kezét a hajához emelte, helyére tűzte a vállára lógó kiszabadult fürtöt, és elsietett.


Hatodik fejezet

Mari összehajtogatta a zöld ruháját, és beletette az útitáskába. A

pokolba a férfival! A britek küldhettek volna egy alkalmasabb embert. Egy zsarolónak rondának kellene lennie, bibircsókosnak, törött fogúnak. Nem lehet ilyen feltűnően jóképű. Nem lenne szabad őszintén törődnie a biztonságával, és nem volna szabad bókolnia. – Miért fogadott fel engem? A lány leejtette a ruhát, és sarkon fordult. Achilla lépett a szobába. – Gondoltam, megcsinálom, ne zavartasd magad. A szobalány fintorgott. – Hagytam-e valaha is, hogy te csomagolj? – kérdezte Mari. Achilla egy csípőmozdulattal félretolta a lányt. – Nem, és ez elég megalázó. Ha egy normális szobalány munkáját kellene elvégeznem, meghalnék a kimerültségtől. – Ezzel a trükkel tartalak meg magam mellett – mosolygott Mari. Achilla elővette a zsályaszínű ruhát. – Milyen ördögi trükk! – Választhatsz, szabadon elmehetsz. Nem tartozol hálával nekem. Achilla elsimította a ruha ráncait, és mosolygott, amikor meglátta a tintafoltokat. – Természetesen le vagyok önnek kötelezve. Megmentett attól, hogy újra eladjanak. Bár Szelimnek sohasem fogom megbocsátani, hogy lealkudta az áramat. Lealkudta! Annak az embernek jéghideg a szíve. – Achilla ennek ellenére reménykedve pillantott az ajtó felé. A szobalány azóta volt Mari mellett, hogy megvásárolta őt, és visszaadta neki a szabadságát. Vajon Achillát fojtogatta ez a kötelék? – Ebből elég – szólt rá Achilla. – Már ismerem ezt az arckifejezését. Én azért vagyok önnel, mert így akarom. Engem nem lehetne ilyesmire kényszeríteni.

– Ennek ellenére vannak hasonlóságok a helyzeted és a között, amire a britek kényszerítenek engem… Achilla rácsapott a ruhára. – Nincs semmi hasonlóság. Hol van az őrnagya? – Nekem nincs semmiféle őrnagyom. Most éppen az apámmal beszél. – Ez így illendő. Akkor mégis igazam volt, amikor az őrnagya vonzerejéről beszéltem? Már hogyne lett volna igaza? Széles a válla, erős a keze, a szája férfias ívű. Mari összeszorított foggal felelte: – Ő nem az én őrnagyom. Követett engem Nathan házáig. Achilla mozdulata félbeszakadt. – És Nathan tudja ezt? – Igen. Az áruló! Hogyan helyeselheti, hogy ideküldték Bennettet? – Ha elmondhatná Nathannek, hogy megzsarolták, bizonyára megváltoztatná a véleményét. Ezt azonban nem tehette meg. Nem akarta, hogy Nathannek választania kelljen a hazája iránti hűség és az ő ügyük iránti hűség között. Sokkal egyszerűbb, ha ezt a terhet egyedül ő viseli. – Ma este nem tudok elmenni a találkozóra. – Miért nem hozza el őt? A lázadók mindig szívesen látnak új tagokat – nevetett rá Achilla. – Anyám pénzt akart szerezni a britektől, nem pedig briteket toborozni. – Miért ne? Ő legalább nem egy újabb tésztaképű értelmiségi. Stephannek meg fog szakadni a szíve, ha ön nem lesz jelen. Akkor ma senki sem fog odafigyelni az előadására, amely arról szól, hogy a görög mítoszok hogyan jövendölték meg a görög szabadságot. Stephan szívének törékeny volta mindig is ámulattal töltötte el Marit. – Nem maradok távol hosszú ideig – mondta, bár nem nagyon bánta, ha lemarad Stephan értekezéseinek felolvasásáról. A szobalány betette a ruhát a táskába. – Tehát van egy terve az őrnagya számára?


– Van bizony – nevetett a lány. – Láttad a nagy festőállványomat? – Ez bizony nem a legjobb terv volt, de legalább ezzel foglalkoztak a gondolatai, és nem azzal, hogy mit is érzett volna, ha Bennett végigsimította volna az oldalát és a mellét, amikor tegnap csókolóztak. – Odaadom Szelimnek, hogy csomagolja be. – Én megyek… – Majd én – ugrott fel Achilla, és kihúzta magát. – Legalább az az istenverte fickó tudomást vesz a létezésemről. Achilla pár perc múlva visszatért. – Ha előlem rejtőzködik, betöröm a fejét. – Nem találtad meg? – Mari furcsállta ezt, hiszen ő maga csak pár perce beszélt Szelimmel. Szelim a komornyikok nyugtalanító módján mindig ott jelent meg, ahol szükség volt rá. – Nem a teát vitte be apámhoz? Achilla az égnek emelte tekintetét. – Tudom, hogy utánanéztél. Apám és Bennett? – A lány nem is tudta, mit szeretett volna kérdezni. Róla beszélnek? Jól elvannak egymással? Letette az éppen megtöltött tintásüveget. – Majd én megkeresem Szelimet. Elindult a konyha felé, de megjelent a komornyik a teástálcával. A bal arcán horzsolás látszott. – Szelim, mi történt veled? – sietett utána Mari. A hallgatag komornyik elvörösödött. – Kisasszony, nagyon kellemetlen. Megbotlottam egy szőnyegben. De ne izgassa magát, kisimítottam rajta a redőt. A lány többet is szeretett volna megtudni, de már közeledtek apja szobájához. Hagyta, hogy oda egyedül lépjen be a komornyik. Achilla majd kiszedi belőle a részleteket. Visszaindult a lakosztályába. Nem szerette volna, ha apja vagy az őrnagy meglátja. Amikor azonban meghallotta Bennett szájából a nevét, közelebb húzódott az ajtóhoz. Talán nem árt, ha megtudja, miről is beszélgetnek. A vastag fal azonban rászedte, mert letompította a hangokat. ANNA RANDOL 58 TITKOS CSÓK

Szelim kijött a szobából. Amikor meglátta Marit az ajtó közelében, lehajtotta a fejét, de résre nyitva hagyta az ajtót. A lány rákacsintott, és közelebb húzódott a nyitott ajtóhoz.

Mari

házrészében elegáns egyszerűség uralkodott, de apja dolgozószobájában nagy volt a rendetlenség. Törött cserépdarabok, kézirathalmok, üres tintásüvegek voltak mindenfelé. Sir Reginald felszabadított magának egy kis helyet az íróasztalán. Egy pillanatra elterelte a figyelmét egy kődarab, amely a szeme elé került, de félretolta, és Bennettre figyelt. – Őrnagy, sajnálom, hogy tegnap nem találkoztunk. Halaszthatatlan elfoglaltságom volt. Mit óhajtott megbeszélni velem? Mari helyesen ítélte meg a helyzetet. Apja szemében nem villant fel a felismerés legkisebb szikrája sem. Bennett megköszörülte a torkát, hirtelen érthetetlen idegesség áradt szét benne. Az egész nevetséges volt, hiszen csak álca a kapcsolata a lánnyal. Ha valamilyen előre nem látható okból az apa elutasítaná, egyszerűen kitalálnak egy másik tervet. – Szeretnék udvarolni a lányának. Sir Reginald tágra nyitotta a szemét, megdörzsölte az állát, és szét is kent rajta egy kis port. – Az én kis Marimnak? Bár tudom, hogy többé már nem olyan kicsi. Feltételezem, hogy bimbózó románcuk az oka, hogy tegnap nem tiltakozott a nagykövetségi találkozó miatt. Még csodálkoztam is, mert sohasem állhatta azt a fickót. Bennett rábólintott. Nem mintha a lány elment volna arra a találkozóra, de apjának erről nem kell tudnia. Ha azt hiszi, hogy már egy ideje ismeri Marit, az csak egyszerűbbé teszi a dolgokat. – Ha így állnak a dolgok, én nem fogok akadályt gördíteni önök elé – mosolygott. – Ön véletlenül nem régész? Nagyon nehéz itt bizonyos okokból jó segítőre szert tenni. Bennett gyanakodott, hogy az a bizonyos ok a férfi ópiumfüggősége, de ezt nem említette meg. ANNA RANDOL 59 TITKOS CSÓK

Az egész dolog meglehetősen furcsa volt. Egyedül Sir Reginald bőrének beteges színe utalt függőségére, különben Bennett nehezen ismerte volna fel benne a tegnap látott férfit. Ma egyszerűen egyike volt a sok tucat barátságos régészprofesszornak. – Hát persze, az Úr nem hallgathatja meg egyszerre minden imánkat. Ebből feltételezem, hogy Mari nem kedveli többé azt a Nathan Smith fickót. Ő elég gyakran járt ide. És nagyon is jól ismerte a lány lakosztályát. Sem Mari, sem Abington nem válaszolt arra a kérdésére, hogy milyen jellegű volt a kapcsolatuk. Amikor a lány tegnap megcsókolta, szinte bizonyos volt afelől, hogy még sohasem csókolózott, de a végén már nem volt olyan biztos ebben. Abington tanította a szenvedélyre, vagy az egyszerűen a természetéből fakadt? Az a csók megrendítette a férfit. Szerette a családját, de az elmúlt tíz év során egyre jobban eltávolodott tőlük. Kihunyt belőle a természetes szeretet, elidegenedtek egymástól, nem érezték már olyan közel magukat egymáshoz. Mariban azonban volt valami, ami olyan mély érzéseket váltott ki belőle, amelyekről már régen lemondott. Abban eddig nem volt biztos, hogy újra szeretne afféléket érezni. Legbensőbb érzelmeit igyekezett a verseibe sűríteni, ott aztán nem zavarták sem őt, sem senki mást. Ott biztonságban voltak. Énjének egy kis része attól tartott, hogy ha ezek az érzések kiszabadulnának, ő is, az egész világ is megbolondulna. Belépett a komornyik a teával. Mereven mozgott, eltűnt belőle minden korábbi finomság. Az arcán horzsolás látszott. Ez idegesítette Bennettet. Nem sokkal ezelőtt nem volt még semmi baja. Sir Reginald mocorgott a székében. Elfordította a fejét, és amikor Szelim elébe tette a csészéjét, kibámult az ablakon. Érdekes. A legtöbb nemes úr nem vesz tudomást a személyzetről, de ez itt most más volt. Sir Reginald szándékosan nem vett tudomást Szelimről. Bennett bólintással köszönte meg a csésze teát. A szolga kifürkészhetetlen pillantást vetett rá, és kihátrált a szobából. Sir


Reginald nagyot szusszant, és három nagy kanál cukrot tett a teájába, majd lassan kavargatni kezdte. – Mari olyan jó leány. Sohasem okoz semmi gondot. Bennett félrenyelte a teát. Pár másodpercig köhögött, mire újra levegőt kapott. – Valóban nagyszerű leány – mondta. Vajon ugyanarról a nőről beszélnek? – De azért ne engedje, hogy bolonddá tegye önt, mert valahol tűz lakik benne. Nagyon hasonlít az édesanyjára. – Sir Reginald szeme egy percre elhomályosult. A nagykövet utalt valami pletykára Mari anyjával kapcsolatban. Bennett úgy vélte, hogy ízlésesebb, ha magától Sir Reginaldtól szerzi be az információt. – Mari nem sokat mesél az édesanyjáról. Milyen asszony volt? Mosoly derítette fel Sir Reginald arcát. – Ó, az én Helenám! – Tétován a fal egyik pontjára meredt. Múltak a percek. Szórakozottan a teája után nyúlt, és beleütközött egy tintatartóba, ami visszaterelte őt a jelenbe. – Igen, igen. Görög volt, tudja. Láthatja Marin is. Biztosan hallotta, hogy hogyan találkoztunk… Bennett tagadóan intett a fejével. A férfi melankóliája elpárolgott. – Ez igazán érdekes történet. – Kihúzta magát. – Nephases környékén folytattam ásatásokat, egy dombon álló templomnál. Lent a völgyben nagy felfordulás támadt. Olyan nagy, hogy még én is felfigyeltem rá. Egy csapat rabló rátámadt egy magányos lovasra. Fiatal és heves voltam, hívtam a segítőimet, és lesiettünk a völgybe. Hátradőlt a székében, az izgalom megváltoztatta az arcát. Eltűnt a beteges arcszín, a kiélt vonások, és Bennett szinte látta a fiatalembert, aki vágtat, hogy megmentsen egy ismeretlen katonát. – A rablók kilőtték alólam a lovat, de nekem nem esett bajom. Akkor értem a magányos emberhez, amikor már az utolsó golyóját is kilőtte. Melléguggoltam, és tüzeltem. Eltaláltam a támadók vezetőjét. Segítőim is közeledtek, leszáguldottak a dombról. A rablók elmenekültek. Kiderült, hogy Esad pasát mentettem meg, a szultán hadseregének parancsnokát. Jutalmul nekem ajándékozta az egyik ANNA RANDOL 61 TITKOS CSÓK

szűz rabszolgalányát. Ez nagy tisztesség volt. Nem utasíthattam vissza. Különben is, amikor megpillantottam Helenát, tudtam, hogy nem ítélhetem őt rabszolga létre. Könyörgött, hogy fogadjam el őt, és mivel a lelkiismeretem nem engedte, hogy rabszolgát tartsak, így elvettem feleségül. Mari anyja rabszolga volt? Ez lehetett a nagykövet célozgatásai mögött. – Helena ragaszkodott ahhoz, hogy költözzünk Angliába. Úgy gondoltam, az itteni élet megalázó módon emlékeztette őt a múltjára. De Mari ma reggel a pasánál járt. Hogyan lehetett a barátja egy olyan embernek, aki egykor anyja tulajdonosa volt? Sir Reginald folytatta. – Helena alkalmazkodott az angol társasági élethez, elfoglalta a helyét abban a körben, amelyet az én pozícióm biztosított neki, és támogatást igyekezett szerezni görög honfitársainak. Tüdőgyulladásban veszítettem el őt tizenegy évvel ezelőtt. Ezzel ki is hunyt benne a lángoló tűz, és ismét a tegnapi férfi ült a székben. – És mikor tértek vissza Konstantinápolyba? – Még abban az évben, Mari tizenkét éves volt. – Mari miért jött ide önnel? – Elküldtem otthonról, amikor az édesanyja megbetegedett. Máig nem tudom, hogy valaha is megbocsátja-e ezt nekem. Anyja és ő olyan volt, mint egy váza két fele. El volt keseredve, hogy nem lehetett mellette, amikor meghalt. Akkor megígértem, hogy soha többé nem fogom elküldeni magamtól. Sir Reginald elővett egy brandysüveget, és reszkető kézzel töltött belőle a teájába. – Helenából csak ő maradt meg nekem. Nem hagyhattam el őt. Nagyon szépen fejlődött, ha szabad ezt mondanom. Igen, úgy tűnt, ez igaz. Mari művészete úgy ragadta meg a természetet, amire ő a verseivel sohasem volt képes. A lány mindenképpen kihívást jelentett neki, de láthatta, mennyire határozott és okos. Miért hajlandó tovább rajzolni azután is, hogy már rálőttek? Apja ópiumfüggősége kiürítette a családi kasszát? ANNA RANDOL 62 TITKOS CSÓK

– Nehéz időkön mehettek át, amióta visszatértek ide – mondta Bennett. Sir Reginald meglepetten nézett rá. – Nem igazán, Konstantinápoly meglehetősen kellemes hely, és itt a munkám. – Úgy tűnik, itt drágább az élet, mint Londonban. – A lányomnak van hozománya, ha ez érdekelné. Nem vagyok gazdag, de tudok gondoskodni Mariról – mondta elégedetten Sir Reginald. Akkor hát a lány miért kockáztatja az életét? A szoba ajtaja megcsikordult, és egy kicsit jobban kinyílt. Bennett ideges lett, de igyekezett nyugodt maradni. Szinte semmi esélye sem volt egy csapdának, de talán kihallgathatták… – Azt hiszem, Mari csatlakozik hozzánk. A lány egy török szót mormolt, amiről Bennett feltételezte, hogy nem volt valami udvarias. Mari azonban mosolyt erőltetett az arcára, amikor belépett. – Jó napot, apám! Jó napot, Bennett! Mindkét férfi felállt. Bennett, kizárólag azért, hogy felidegesítse a lányt, odalépett hozzá és kezet csókolt neki. Mari megpróbálta kiszabadítani a kezét, de a férfi szorosan tartotta. – Ne izgassa magát. Az apja már tudja, hogy udvarolok önnek. – Igen, így van. Mari, nem kell szégyenkezni emiatt. Én is voltam hajdan szerelmes. Merre jártál? Napok óta nem láttalak. Mari mosolygott, de körmét Bennett húsába mélyesztette. – Igen, apám, rég nem láttuk egymást. Hogy megy a munkád? – A fordítással minden rendben. És a te rajzaid? – Még keresem a kék szárnyú Glaucopsyche melanopsot, eddig még nem bukkantam rá. – Nos, biztosan sikerrel jársz. Te nem olyan vagy, aki hagyja, hogy a dolgok megszökjenek előle, tőled még a pillangók sem menekülhetnek. – Játékosan megfenyegette az ujjával. – Nos, mindketten tudjuk, hogy nem ezért jöttél. Megengedtem az őrnagyodnak, hogy látogatóba járjon hozzád.


– Ő nem az én… – Mari köhögni kezdett. – Ugye nem volt nagyon ideges? Megmondtam neki, hogy az áldásodat fogod adni a dologra. – Nem, nem volt ideges, szembenézett az oroszlánnal a barlangjában, ahogyan mondani szokták. Mari szeme összeszűkült ezekre a szavakra. – Az őrnagynak megvannak a módszerei, hogy elérje, amit akar. – Kihúzta a kezét Bennettéből, azzal az ürüggyel, hogy megigazítja a szoknyáját. Bennett figyelte a lány kelletlen gesztusait. Azt megértette, ha nem találja kellemesnek a fellépését, de túlzottnak tűnt az iránta mutatott undora. Végül is azért jött ide, hogy védelmezze. Sajnálta a dolgot, de nem nagyon. Rendkívül érdekesnek találta a lányt, de az nem számított, hogy Mari mit gondol róla. Akár tetszik neki, akár nem, ő tartani fogja magát a kapott parancsokhoz. Felállt és meghajolt a két Sinclair felé. – Nagyon sajnálom, de a kötelesség elszólít. Mire kiért az utcára, a forgalom elcsendesedett, az emberek a délutáni forróság elől a házakban kerestek menedéket. Lefátyolozott nők kiabáltak át egymásnak az emeleti ablakokból. A dús ciprusok tetején a galambok szünet nélkül kedvesen búgtak. A házak között fel-feltűnt a Boszporusz víztükre. Bennett elővette a zsebkönyvét és a ceruzájából megmaradt kis csonkot. Feljegyzéseket készített arról, amit látott. Egyik mondatot sem lehetett versnek nevezni, de némelyikben rejlett valami ígéret. Amint visszaérkezett a nagykövetségre, a komornyik azonnal bevezette a nagykövet dolgozószobájába. Bennett arra számított, hogy az angol építészet kínál valami megkönnyebbülést, de a keskeny folyosó falai ontották a fojtogató meleget. Bennett megigazította a gallérját, mielőtt belépett volna a szobába. Abington, aki még mindig a piszkos helyi viseletben volt, ott ült egy széken a nagykövettel szemben. Nagyszerű, akkor egyszerre teheti fel a kérdéseit mindkettőjüknek. Daller hellyel kínálta a kuzinját. – Jókor érkeztél, Abington éppen befejezte a jelentését. Prestwood helyet foglalt. ANNA RANDOL 64 TITKOS CSÓK

Daller megdörzsölte az állát és mosolygott. Bennett úgy vélte, a nagykövet roppantul élvezi, hogy most annak a két nemes úrnak a felettese, akik társadalmilag rangban felette állnak. Daller átnyújtott Bennettnek egy lepecsételt levelet. – További parancsok. Bennett feltörte a pecsétet, átfutotta a levelet. Miss Sinclairnek Vourthban le kell rajzolnia a katonai erődítményt. Neki pedig az volt a feladata, hogy minden eszközzel biztosítsa, hogy a hölgy teljesítse a feladatát. Megmarkolta a papírlapot, majd zsebre tette. Daller az asztalán fekvő térképet ütögette az ujjaival. Úgy festett, mint aki ismeri a levél tartalmát, és a szavai ezt meg is erősítették. – Miss Sinclair minden rajza nagyon hasznos volt, de erre most hatalmas szükség van. Abington kihúzta magát ültében. – Hova kell mennie ez alkalommal? – Vourthba – felelte szemöldökét felvonva Daller. Abington talpra ugrott. – Oda nem fog elmenni! A nagykövet arca rezzenéstelen maradt, csak egy ránc jelent meg a két szemöldöke között. – Ez mostantól nem tartozik önre. Abington Bennetthez fordult. – Az utolsó két ügynök, akiket arra a területre küldtek, soha többé nem tért vissza. Az a hely halálos csapda. A lányt meg fogják ölni. Bennett zsebében ólommá változott a papírlap. Daller megszólalt, nem adott lehetőséget Bennettnek. – Biztos vagyok benne, hogy Prestwood őrnagy mindenféle fenyegetéstől képes lesz megvédeni Miss Sinclairt. Abington a Bennett arcán levő horzsolásra szegezte a tekintetét. – Nem erről van szó. Ilyet nem szabad kérni a lánytól. Már maga az utazás is veszedelmes. Azokban a hegyekben rablóbandák garázdálkodnak, a szultán is regimentnyi katonát veszített már ott. A nagykövet csillapítólag emelte fel a kezét. – Ez a kockázat fennáll. De ez az utolsó munka, amit a lánytól kérünk.


Ezek a szavak nem nyugtatták meg Abingtont. – Persze, mert meg fog halni. Prestwood, ön nem bátoríthatja a lányt egy ilyen vállalkozásra. Bennett gyomra keservesen megfájdult, de igyekezett ebből semmit sem kimutatni. – Én megkaptam a parancsot – mondta. És nem fogja megtagadni a teljesítését. Ha a brit katonák megkerültek volna minden parancsot, amely nem nyerte el a tetszésüket, Napóleon már Londonban ülne a trónon. Ez a parancs kellemetlenebb, mint a többi, de attól még nem kevésbé szükséges a végrehajtása. Különben is, ő meg tudja védeni Marit. Alapos tervezésre lesz szükség, de ha túl vannak a feladaton, mindketten visszatérhetnek a saját életükhöz. – Tagadja meg a parancsot! Abington nem részesült katonai kiképzésben, fel sem fogta, milyen abszurd dolgot kért tőle, de Bennett arcára kiült a megdöbbenés. – Többet vártam volna öntől, Prestwood – indult Abington az ajtó felé. Prestwood keze ökölbe szorult, de nem volt hajlandó foglalkozni ezzel az iskolásfiúhoz illő csúfolódással. – A lány maga választotta ezt a munkát. – Eddig minimális volt a kockázat. Másképpen már hónapokkal ezelőtt leállítottam volna az egészet. Az utolsó szavak még ott lebegtek a levegőben. – Hónapokkal ezelőtt? Milyen régen tudja, hogy Miss Sinclair az a művész, akitől a rajzok származnak? Úgy tudtam, hogy csak a közelmúltban derült fény a kilétére. Abington elhallgatott. – Csak nyelvbotlás volt. Nem, nem az volt. Bennett felállt. – Már régóta tudta, kicsoda a lány, mégis hagyta, hogy belebonyolódjon ebbe. A másik férfi arcán a bűntudat érzése suhant át. – Ha nem akarta veszélynek kitenni a lányt, nem lett volna szabad megengednie, hogy belemenjen ebbe a kémjátékba. – Harag cikázott ANNA RANDOL 66 TITKOS CSÓK

át Bennetten. Ha Abington kezdettől fogva őszinte lett volna, Mari sohasem keveredett volna bele ebbe az egészbe, vagy legalábbis nem olyan mértékig, mint amennyire most benne volt. Abington olyan erősen markolta a kilincset, hogy az ökle elfehéredett. – Mintha képes lettem volna megállítani őt. Annyit ígérjen meg nekem, hogy amikor a munkájáról beszél neki, elmondja majd, milyen veszélyek leselkednek rá. – Nem nagyon hiszem… – szólalt meg a nagykövet. – Szavamat adom – szakította félbe Bennett. Miss Sinclair vagy úgy vág ebbe bele, hogy mindennel tisztában van, vagy egyáltalán nem fog hozzá. Abington bólintott és távozott. Bennett utánabámult. A háború alatt gyakran adott olyan parancsokat, hogy tudta, a katonái nem fognak életben maradni. Carter. Johnson. Potter. Davis. Blarney. Minden egyes katonájának tudta a nevét, akiket ő ítélt halálra. Elalvás előtt felmerült előtte ezeknek a katonáknak az arca, és megjelent éjszakai lidércnyomásos álmaiban is. Haláluk hatalmas súlyként nehezedett a lelkére, ám ennek ellenére sem vonta kétségbe tettei helyességét. Megtett mindent, amire szükség volt ahhoz, hogy megnyerjék a háborút, hogy biztonságban tudja a családját, és távol tartsa Anglia partjaitól a harcok véres, undorító borzalmait. A mostani parancsai sem voltak mások. Anglia biztonsága most is elsőbbséget élvezett egy férfi – vagy egy nő – életével szemben.

Bennett felvette egyenruhája zubbonyát. Kellemetlen hangzavart

okoztak a csilingelő kitüntetések. Mérgesen fogta meg a medálokat. Átkozott cifraságok. A nagykövet azonban világosan megmondta, hogy a ma esti vacsoravendégeknek teljes katonai pompában óhajtja bemutatni őt. A vacsora a pénteki nagy estély előjátéka lesz. Lassan gombolta be a zubbonyt, igyekezett halogatni a rá váró unalmat. Talán Mari… ANNA RANDOL 67 TITKOS CSÓK

Bennett hirtelen leguggolt és az ágy mögé rejtőzött. Nem volt egyedül. A csizmájából előhúzta a kését, amely belesimult a tenyerébe, és úgy hallgatta a szoba csendjét. Mi ébresztette fel az érzékeit? Honnan leselkedik rá veszély? Ugyanaz a tudatosság árasztotta el, amely életben tartotta őt a csatamezőkön. Egy surranó lépés a padlón. A zaj nem a hálószobából jött. Maradt az öltözőszoba. Nyirkos szellő érkezett egy olyan szobából, amelynek ő bezárta az ablakát, és ez megerősítette a gyanúját. Bennett felállt, a hátát a falhoz szorította. Közelebb húzódott a szomszédos öltözőhöz. Lépései nem keltettek zajt a fapadlón. – Ha lehetséges, nem szeretnék golyót kapni – szólalt meg egy halk, kulturált hang. – Bejöhetett volna az ajtón is – engedte le a kését Bennett. – Abington, ha a jövőben is szándékában áll szobákba beosonni, azt javaslom, vegyen leckéket lopakodásból. Abington belépett a szobába. Még mindig a piszkos helyi viseletben volt. – Örömmel látom, hogy észrevett engem, mielőtt lecsaptam volna önre. Bennett fintorgott a szemrehányást hallva. – Érkeznek a vacsoravendégek, nem lett volna okos dolog, ha a kapun kopogtatok, felismerhettek volna. Megtaláltam a zsalugáteremben a levelét. Köszönöm, hízelgőnek tartom. Bennett igyekezett nem figyelni az ugratásra, és a tokjába dugta a kését. Ez volt a leggyorsabb módja az üzenetküldésnek. Nem tudta, hogyan kerítse elő Abingtont, miután a férfi kiviharzott a nagykövet dolgozószobájából. – Volna néhány kérdésem Marival kapcsolatban. Abington arcáról eltűnt a mosoly. – Elviszi a lányt Vourthba? Bennett habozás nélkül rábólintott. – Akkor egyáltalán nem gondolom úgy, hogy segítenem kellene önnek. ANNA RANDOL 68 TITKOS CSÓK

Abington megfordult, hogy kinyissa a mögötte lévő ablakot. – Mióta követik a lányt? – Ördög és pokol! – torpant meg Abington. – Nem tudott róla? – Bennett Abingtont tanulmányozta. – Már elmondtam, hogy amikor tudtam, vigyáztam rá, de nem voltam az állandó kísérője – markolta meg Abington az ablakpárkányt. – Ma reggel, amikor Mari levelet vitt önnek, egy férfi járt a nyomában. – Az az ember látta, hol hagyta Mari a levelet? – dühöngött Abington. – A lánynak sikerült hamarabb leráznia a fickót – intett nemet a fejével Bennett –, de az biztos, hogy követte őt valaki. Abington levette piszkos turbánját, és az ujjaival megvakarta sötét haját. – Annyit tudtam, hogy rálőtt valaki, de nem gondoltam, hogy az ellensége ilyen elszánt volna. Feltételeztem, hogy a saját otthonában biztonságban lehet. A fenébe is. – Van valami elképzelése arról, hogy ki követte? – Az egésznek semmi értelme – vonta össze a szemöldökét Abington. – Ha az illető a szultánnak dolgozik, akkor miért nem tartóztatta le a lányt? A szokásos csatornákon keresztül semmit sem hallottam arról, hogy itt, Konstantinápolyban a kémelhárítás tudott volna a lány létezéséről. Ha az oroszok követték volna, akkor már halott lenne. Ha pedig valakik pénz kérnek a hallgatásukért, miért nem álltak még elő a kérésükkel? Hát ennyit az egyszerű válaszról. – Vannak személyes ellenségei a lánynak? – kérdezte Bennett. Abington töltött magának egy pohár brandyt a szomszédos asztalnál. – Nincs semmi, ami ilyen érdeklődést indokolna. Mari meglehetősen magának való. A nők nem nagyon törődnek vele, és nem nagyon kelti fel a férfiak érdeklődését. Bennettnek egy percbe telt, amíg rájött, hogy a saját fogának csikorgását hallja.


– Talán azok lehetnek a kivételek, akik a pasa kegyeit keresik. – Abington egy hajtásra kiitta a poharát. – A pasa viszont olyan ember, akinek nagy hatalmú ellenségei vannak. Ha azonban úgy akarják bajba keverni a pasát, hogy kapcsolatba hozzák Mari tetteivel, miért nem léptek már? – Talán mielőtt lépnének, előbb komoly bizonyítékokat akarnak szerezni. – Nem rossz elmélet – bólintott elgondolkozva Abington. – Eggyel több ok, hogy távol tartsuk Marit Vourthtól. Oda csak egyetlen okból mehet el. Kétnapi keserves gyaloglás, kietlen, nehéz terepen. Ott nem lesz elfogadható a szeleburdi, felelőtlen angol nő álcája. Ha leleplezik, senki sem kételkedik majd a bűnösségében. Bennett összefonta a karját. Nem fogja kockáztatni Mari életét azzal, hogy azonnal, felkészületlenül vágnak bele az új feladatba, de kitérni sem fog előle. Neki is voltak még elintézni való dolgai Angliában. – Nekem megvannak a parancsaim. Abington nagy csörrenéssel tette le a poharát az asztalra. – Holtan szeretné őt látni? – Szándékomban áll életben tartani a lányt. Tud nekem információkkal szolgálni arról a vidékről? Abington sóhajtva fordult az ablakhoz. – Ha nem adok, felelősnek fogom magam érezni a halála miatt. Beszámolok önnek az utolsó ismert rablófészekről, és elmondom, hogy szerintem melyik a legbiztonságosabb oda vezető út. De pár napra szükségem lesz, hogy összegyűjtsem az információkat. – Felvette a turbánját. – Rendben. – Így Bennettnek lesz ideje kinyomozni, hogy ki követi Marit. – Előre is köszönöm a segítségét. Abington egy pillanat alatt teljes csendben kicsusszant az ablakon. Csak a hangja szűrődött be: – Prestwood, ha a lány meghal, miközben az ön gondjaira van bízva, akkor reménykedjen benne, hogy önt is megölik a banditák.


Hetedik fejezet

Mari lassan haladt a sziklafennsíkon, és bevárta Bennettet, aki két

hatalmas kosarat, egy nagy festőállványt és egy fadobozban tintásüvegeket cipelt. A lányban felébredt a lelkifurdalás, mert a férfi zokszó nélkül cipekedett, bár a szikla úgy sugározta vissza a délutáni nap melegét, hogy Mari egyik lábáról a másikra állt, mert a kő még a bőr cipőtalpon keresztül is égette a talpát. Bennett összeráncolta a homlokát. A lány nem hagyta őt megpihenni, amióta elindultak a fogadóból, ahol otthagyták Achillát. Az ormótlan csomagok már bizonyára hólyagosra törték a tenyerét, de a férfi sztoikus nyugalommal fogadta el a helyzetet. Azok a brit tisztek, akiket Mari eddig megismert, csakis a saját kényelmükkel és dicsőségükkel voltak elfoglalva. Úgy tűnt, hogy akit mellé rendeltek, kivétel ez alól. A lány a domboldalon látható kis ligetre mutatott. – Pihenjünk ott meg egy kicsit, amíg el nem múlik ez a nagy hőség. – Azt hiszem, a nehezén már túl is jutottunk – mondta a férfi, és némi humor villant meg a szemében. Mari selyem napernyőjével eltakarta az arcát. – Most eszünk, és aztán megyünk tovább. Letelepedtek a fák árnyékában, de a viaszos zöld levelek csak csekély megkönnyebbülést nyújtottak. A hosszú gyaloglás után ez is hihetetlen fényűzésnek tűnt. A lány hátrahajtotta a fejét, és beszívta a levelek átható, édes illatát. Ellazította fáradt izmait. Megsimogatott egy sima szürke fatörzset. Érdekes, szantálfák mindenütt nőnek Konstantinápolyban, de eddig még sohasem gyakorolt rá ilyen hatást az illatuk. Bennettnek volt szantálillata, amikor megcsókolta őt. Úgy rántotta el a kezét a fatörzsről, mintha megégette volna.

Az őrnagy Mari mellé tette az elemózsiáskosarat. A lány leült, lába köré simította zsályaszínű muszlinruháját. A kezével igyekezett eltakarni a kis tintafoltot, amelyet Achilla nem tudott eltávolítani a mosással. Zavartan gondolt a foltra: érdekes, amikor utoljára viselte ezt a ruhát, egyáltalán nem zavarta. Ideges kézmozdulattal felnyitotta a kosarat, és felsóhajtott, amikor megvizsgálta tartalmát. Ez volt az utolsó része a tervének, hiszen eldöntötte, hogy ennek a kirándulásnak nem szabad jól sikerülnie. Meglehetősen ostoba, gyerekes tervet eszelt ki. A legjobb kifejezés erre az útra az lenne, hogy „kezdettől fogva kudarcra ítéltetett”. Először is kétszer annyi holmit csomagolt be, mint általában. A legrosszabb fogadóban szálltak meg. A nap legmelegebb szakában indultak el gyalog a hely felé, ahol rajzolni szándékozott. És gondosan olyan ételeket csomagoltatott be, amelyek elriasztottak volna minden angolt. Elővette az első cserépedényt, és kinyitotta. Padlizsán- és uborkasaláta volt benne fokhagymával, joghurttal, zöldhagymával és borssal ízesítve. Jó sok fekete borssal. Apja általában elfogadta a török konyhát, de ezt a salátát nem tűrte meg az asztalán, mert azt állította, hogy az merénylet az ízlelőbimbói ellen. A szag megcsapta Bennett orrát. Mari előszedte a káposztalevélbe töltött húsos rizst, a kemény, nyers kolbászt és a lapos, lepényszerű kenyeret. Minden tökéletesen jó volt, fogyasztásra alkalmas, de ő is hosszú évek során szokott ezekhez az ízekhez. Ezért igazán elnézést kell kérnie a férfitól. Bennett, mielőtt leült volna, ellenőrizte a ligetet, ő mindenekelőtt a lány biztonságával törődött. Mire gondolhatott Mari? Hiszen már nem kisiskolás, aki megpróbálja megtréfálni a nevelőnőjét. – Én… – Remélem, ez azt jelenti, hogy belátta, felesleges volt ilyen gyerekes tervet szőni. Igen, a lány valóban ezért eszelte ki mindezt.


Mari ivott a kulacsból, és kedves mosollyal adta tovább Bennettnek, aki majdnem megfulladt a répalétől. – Fogalmam sincs, miről beszél – mondta a lány. Bennett a vállán lógó kulacsból ivott, és összevont szemmel felelt. – Ez a terv nem méltó önhöz. Jobbat is kitalálhatott volna. – Megrándult a keze, amikor visszacsavarozta a kulacs kupakját. Mari megfogta a férfi kezét, és felfelé fordította a tenyerét, amelyen két jókora vízhólyag látszott. Elöntötte a szégyen, és elmosta korábbi méltatlankodását. Csak kellemetlenkedni akart Bennettnek, de nem szándékozott fájdalmat okozni neki. – Miért nem szólt időben? – Volt rosszabb dolgokban is részem a háborúban – mondta a férfi, és kemény tekintettel tanulmányozta a lányt. A kosár aljából Mari elővette a saját vizespalackját, és öntött egy kis vizet Bennett tenyerére, amely megrándult a folyadék érintésétől. Zsebkendőjével bekötözte a férfi tenyerét, és közben meglátta ujjain a régi bőrkeményedéseket. Nem olyan tiszt lehetett, aki minden munkát a beosztottjaira hagy. Az ujjai között egy fehér sebhely vonala súlyos sérülésről árulkodott, amely talán az ujjait is veszélyeztette. Talán egy szablya okozta a sebet? Mari visszafordította Bennett kezét. Hogyan feledkezhetett meg ezekről? Most megérinthette régi sebesüléseinek a nyomát. Eddig a férfi keze csak az élvezetet jelentette neki, nem a sebhelyeket. – Milyen sokáig szolgált a hadseregben? – Tizenhét éves korom óta – felelte, és a tekintete követte a lány ujját, amely végigsimított egy hegen. Mari Bennett arcának finom ráncaira gondolt. Ezek többsége nem a kor, hanem a nehéz életkörülmények eredménye volt. Az őrnagy valószínűleg a harmincas évei elején jár, akkor több mint tizenkét évet töltött a háborúban. Ő pedig mindenféle kis bosszantásokkal akarta kihozni a sodrából. Észrevett egy másik sérülést is, a bőr foltos elszíneződése puskapor okozta égésekből származott. Elrántotta a kezét a férfiéról. Az arca lángolt. ANNA RANDOL 73 TITKOS CSÓK

– Nagyon sajnálom a hólyagokat! – Lehajtotta a fejét, és hozzálátott, hogy szedjen magának az ételből. Bennett nem mozdult. – Akkor hát mit javasol, mit kóstoljak meg? – Hangja jókedvűen csengett. Mari nem volt képes elfojtani a nevetést, felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. Tévedés volt részéről az egész, határozottan tévedés. Az őrnagy szeme jókedvű ráncokba húzódott, a száján csintalan mosoly ült. Mari nagyobb biztonságban érezte magát, amikor a férfi úgy viselkedett, mint egy sértődött nevelőnő. Ez az új Bennett rendkívül elbűvölő volt. – Ha hiszi, ha nem, én szeretem ezeket az ételeket. – A férfi odanyújtotta neki a tányérját. – Akkor önre bízom az egészet. Mari mindenből szedett egy keveset az őrnagynak, és visszafojtott lélegzettel figyelte, amikor bekapott egy villányit a fűszeres salátából. Bennett arca nem árult el semmit. Rágott és nyelt. Három nagy lélegzetvétel következett. A férfi fojtottan nevetett, és nagyot húzott a kulacsából. – Számítottam valami rossz tréfára, de gyilkosságra azért nem. A lány nevetve evett meg egy jókora adagot a salátából. – Nem tehetek róla, hogy a briteknek olyan kényes a gyomruk. Bennett megevett még egy villányit. – Ha Angliát bántja, arra kényszerülök, hogy mindet megegyem, Anglia becsülete védelmében. Csak megjegyzem, hogy ön is brit. Mari apró darabokra törte a lapos kenyeret. Származását tekintve ugyan félig brit, de a szíve mélyén… Egy percre megingott. Hiszen ő nem tartozik egyetlen országhoz sem. Bennett ott ült vele szemben, és elgondolkodva evett. – Tudja, ez nem is olyan rossz, ha az ember túljut az első megrázkódtatáson. Furcsa módon megdobbant Mari szíve, amikor meghallotta a dicséretet. Az igaz, hogy a férfi azért volt iránta figyelmes, mert ezt parancsolta neki a brit kormány, de ha most nekidőlt a fatörzsnek, és lehunyta a szemét, a meleg délután könnyen elhitethette vele, hogy ANNA RANDOL 74 TITKOS CSÓK

Bennett azért van itt, mert itt akar lenni. Talán még arról is szó lehet, hogy a férfi közelebb jön hozzá, újra megcsókolja őt, és ott, az illatos falevélágyon a magáévá teszi. Csukott szeme mögött kavarogtak a képek, nagyszerű érzések kerítették hatalmukba. Biztosan közelebb fog hajolni, hiszen ő is érzi azt a vonzást, amely emészti. Átöleli majd, szája a száját keresi, először finoman, majd egyre erősebben. Ez alkalommal majd nem igyekszik igazolni semmit sem, hanem át fogja adni magát az élvezetnek, és el is raktároz belőle arra az időre, ha majd már nem lesz többé itt. Durva bőre megérinti az ő puha bőrét, leveszi róla az összes ruhát. Az állán kiütköző borosta kidörzsöli a nyakát. Érzi nyakkendője puha vásznát, amikor leveszi majd a férfi nyakából. A bőre illata mámorító. És akkor ő… Nagyot sóhajtott. Határozottan kár volt addig gyötörnie Achillát, amíg nem szerzett neki egy példányt a Káma-szútrából. Arra nyitotta fel a szemét, hogy a férfi erősen figyeli. Bennett kinyújtotta felé a kezét, de Mari akkor sem mozdult volna meg, ha maga a szultán parancsolta volna. A férfi ujjai lassan kioldották a kalap szalagját. – Ha aludni akar, ne tegye tönkre a kalapját. Ma miért van az angol divat szerint öltözve? A lány torka kiszáradt a vágytól. Mielőtt megszólalt volna, nagyokat nyelt, hogy kellő erővel tudjon megszólalni. – Mindig a terveimnek megfelelően öltözöm. Ha a városban vagyok, úgy öltözöm, hogy elvegyüljek a tömegben. Ha azonban vidéken vagyok, mint most, nem érdekes, hogy kitűnök-e, vagy sem. Ilyenkor a lehető legjobban feltűnő akarok lenni. A törökök szerint minden angol bolond, és hajlandók elhinni, hogy pillangókra vadászva járom be a vidéket. Jobb nem leplezni a kilétemet. – Feltartóztatták már? – Kétszer is. De nekem muszáj megtalálnom azt az utolsó pillangófajt, amelyre szükségem van a könyvemhez. – Erősen pislogott, igyekezett felvenni a legostobább arckifejezést. – Ön ezt bizonyára megérti. Bennett tekintete meglepetést és csodálatot árult el.


Talán végre rájött, hogy társa mégsem teljesen ostoba. A gondolat egészen felmelegítette Marit, jobban is, mint kellett volna. Végül is ez azt jelentette, hogy eddig teljesen hülyének tartotta őt a férfi. Végül is talán Bennett nem járt messze az igazságtól. Az a hír, hogy tegnap valaki követte őt, jobban megrendítette a lányt, mint ahogy mutatta. Chorlu után egy héten át szüntelenül résen volt, főként otthon maradt, felriadt minden zajra. Amikor azonban minden különösebb esemény nélkül eltelt egy hónap, lazítani kezdett. Már csaknem elhitte, hogy az egész csak véletlen volt. Erre most már nem gondolhatott. Karja a meleg ellenére is libabőrös lett. Valaki mindent tud róla. Valaki tudja, mikor ér haza, és mikor hagyja el a házat. És valószínűleg ugyanaz az ember holtan akarja őt látni. Ha találnak nála egy árulkodó papírt, rájönnek, hogy kapcsolatban áll a lázadókkal, és akkor mindnyájukat megkínozzák és felakasztják. Be kell ezt fejeznie. Ha nem dolgozik többé a briteknek, senki sem fog többé figyelmet szentelni neki. A szaván fogja a nagykövetet, és megtagadja a további rajzolást. Így megmenekül a veszélytől, és egy csapásra Bennett-től is. Nagyon jónak tűnt ez az egyszerű terv. Azonnal ezt kellett volna tennie. Majd talál más módokat a görögök megsegítésére. Édesanyja rabszolga volt, mégis létrehozott egy csoportot, amely a lázadást szította. Olyan módot kell találnia a segítségnyújtásra, amellyel nem kever bajba másokat, és akkor ő sem gyötrődik majd éjjelente, hogy engedett egy zsarolásnak. Bennett kedves mozdulattal levette a fejéről a kalapot, és ezzel elterelte a gondolatait. – Ha itt ülünk az árnyékban, élvezze csak a könnyű szellőt. A börtönükből kiszabadult hajfürtök a lány vállára omlottak. Két kézzel igyekezett megfékezni a hajzuhatagot, és az eltűnt hajtűket kereste. – Hagyja csak, nagyszerű látvány.


A férfi nem tudhatta, hogy milyen érzékeny pontja a haja. Larvinia nénikéje szerint ez boszorkányhaj. Mari erre büszkén felelte: Anyám haja is éppen ilyen. – Nos, az anyád haldoklik, lesújtott rá az Isten keze. Mari igyekezett szabadulni ezektől a gondolatoktól. Nem mert a férfi szemébe nézni, nehogy kiderüljön, hogy az csak gúnyolódik. A tegnapi megjegyzését elzárta a szívébe. Nem szerette volna, ha kiderül, hogy üres bók volt csupán. A férfi kisimított egy tincset a lány arcából. – Ha nem udvarolnék, akkor ez most nagy merészség lenne a részemről. Olyan tisztelettel fogta meg azt a hajfürtöt, hogy Mari aggodalmai elcsendesedtek. – És akkor ezt sem tehetném meg – mondta, és az ujjai között morzsolgatta a lány haját. – És ha a kezem lecsúszna egészen a nyakáig, talán meg is sértődhetne. Mari bőre forró lett, ahol a férfi keze végigsimította a nyakát. – Talán még egy csattanós pofont is kiérdemelne. – A lány ezzel kezét a Bennett állán kiütköző aranyszínű borostára helyezte. Meglepte, mennyire szúrós a borosta, mint ahogy meglepte a férfi könnyed tréfálkozása. – Pofont, valóban? Egy ilyen jelentéktelen sérelemért? Nem is gyanítottam, hogy egy prűd leánynak udvarolok. Mari igyekezett sértődött arcot vágni, és az ujjaival megveregette a férfi száját. – Én prűd? Az aztán nem vagyok. Az őrnagy szája a lány ujja alatt lassú, lusta mosolyra húzódott. Mari szerette volna megőrizni ezt a mosolyt, az emlékezetébe vésni minden részletét. Amint végighúzta az ujját a férfi felső ajkán, Bennett hirtelen megnyalta a lány mutatóujját, és Mari felszisszent. – Ez tetszik tehát? – És a férfi ajkával és a fogával lány csuklójának belső oldalát simogatta, borzongásra késztetve a finom bőrt. – És ez? – És mi lesz, ha felfedezi, hogy egy szemérmetlen nőszemélynek udvarol? ANNA RANDOL 77 TITKOS CSÓK

Mari ügyet sem vetett rá, hogy elcsuklott a hangja, örült, hogy egyáltalán meg tudott szólalni. Kioldotta Bennett nyakkendőjének egyszerű csomóját. – Ennek lehet némi előnye – törtek elő a szavak a férfiból. A lány reszkető kézzel gombolta ki Bennett inge legfelső gombját. Ujjai alatt érezte a férfi szívverését. Odatapasztotta a tenyerét, a bizalmas kapcsolat olyan erotikus volt, mint a Bennett elsötétülő szeméből áradó forróság. Mari előrehajolt, mintha nem tudna ellenállni valami erőnek, és megcsókolta a férfi nyakát. Bennett megborzongott, a lány tetőtől talpig átérezte ezt a mozdulatot. Ez alkalommal nem csak arról volt szó, hogy ő érzett izgalmat, hanem a férfi láthatóan élvezte az érintését. Hirtelen úgy érezte, valami többet kellene adnia, és a nyelvével végigsimította az enyhén sós bőrt. Bennett nagyot nyelt. – Akár prűd, akár szemérmetlen, biztosan kapnék egy pofont, ha meg merném érinteni a számmal a mellét – mondta, és ujját végighúzta a ruha felső részén, de nem váltotta valóra a fenyegetést. – És ha én kérném rá? A férfi szitkozódva, gyászos képpel rántotta vissza a kezét. – Azt hiszem, most mégis kéne az a pofon. Marira hatott a csábítás, és nem azért, mert az őrnagy túl messzire merészkedett. – Hiszen végül is udvarol nekem. Bennett összeráncolta a homlokát. – Igen, ha a kapcsolatunk csak egy trükk volna, az egész botrányos lenne. – Talpra ugrott, és elkezdett összecsomagolni. – Rájöttem, hogy végül nincs is szükségem ennyi holmira – vallotta be csendesen a lány. A férfi megjegyzése kijózanítóan hatott rá. Ez a hamis kapcsolat különben is már csaknem véget ért. A nagykövet őrjöngeni fog, ha megtudja, hogyan döntött. Nagy volt az esélye, hogy beváltja a fenyegetését. Mari fogta a vázlatfüzetét és a tintásüveget, és azért oda-odapillantott a Bennett vállán megránduló izmokra, miközben összerakta a csomagokat.


Nem számít. Amint visszaérnek a fogadóba, ő lezárja az együttműködést a britekkel.

A

férfi az egyenetlen sziklának támaszkodott, a lány pedig belemártotta a tollát a tintába, és folytatta a rajzolást. A kiválasztott pillangó már rég tovarepült, de úgy tűnt, meggyőzte a lepke lelkét, hogy maradjon még vele. Korábbi rajzain a pillangó felszállni készült, ez azonban egy sziklán pihent, szárnyát kierjesztve élvezte a napsütést. Mari minden kézmozdulata megörökített belőle valamit a papíron. A régi időkben megégethették volna ezt a lányt, mint boszorkányt. Teljesen lenyűgözte Mari munkamódszere. Arra gondolt, hogy ha munka közben látja, talán megérti, hogy miként ragadja meg a művészetével az élet dolgait, de a lányt tanulmányozva csak a csodálata nőtt. Ezt látva egyre nőtt a meggyőződése, hogy jobb, ha felhagy ostoba költői próbálkozásaival, vagy – ami még jobb – elégeti az összes versét az első adandó alkalommal. Mari teremtő energiája azonban mégis arra ösztönözte, hogy elővegye a noteszát a zsebéből. Mielőtt kinyitotta, körülnézett, meggyőződött arról, hogy továbbra sincs senki a láthatáron. Aztán még várt néhány szívdobbanásnyit, hogy biztos legyen afelől, hogy a lány elmélyedt a munkában. Kinyitotta a vékony zsebkönyvet, és elolvasta előző esti jegyzeteit. Több sort kihúzott, mint amennyit meghagyott. Még a rövid sorokban is nagyon sok javítást és módosítást végzett. Ő nem volt képes olyan könnyedén alkotni, mint Mari. Belőle csak kibuktak a mondatok, ahogy a részeg katonák indulnak haza egy éjszakai kiruccanás után. A lány kihúzta magát, előtűnt nyaka kecses vonala. Bennett az állványon levő papírra pillantott. Kész volt a rovar teste, a szárnyak következtek a részletekkel. Mari továbbra is a rajzra összpontosított, de megváltozott a benne lobogó energia. Egyetlen mozdulattal sem árulta el a mézszínű szikla hasadékán át látható katonai tábor iránti érdeklődését, de most kezdett hozzá az igazi munkájához. ANNA RANDOL 79 TITKOS CSÓK

A vonalak nem voltak értelmezhetők, senki sem tudott volna azon a rajzon felismerni falakat vagy fegyverzeteket. Mari előrehajolt, egészen közel a papírhoz, amikor bonyolult részleteket rögzített. Haja az arcába lógott, amit szórakozottan a füle mögé dugott. Bennett arra gondolt, szól, hogy vegye fel a kalapját, mert leéghet a napon. Másrészt jobban tetszett neki, ha nem viselt kalapot, és ki volt bontva a haja, és vad, fékezhetetlen benyomást keltett. A fény váratlan árnyalatokat emelt ki, gesztenyebarnát, aranyszínt… Hirtelen valami furcsa érzése támadt. Minden érzéke éber lett. Egy ásítás ürügyén felállt és megfordult. Semmi szokatlant nem látott, de az adrenalin ott áramlott az ereiben. Valami megváltozott. Visszacsúsztatta a zsebébe a könyvet. Kövek roppanását hallotta. Lépések zaja volt. Észlelte, hogy több ember közeledik. Kimért léptek voltak, semmi sietség. A közeledők nem is tettek kísérletet arra, hogy tompítsák a zajt. Még vagy egypercnyi járásra lehettek. Mari mögé állt, kezét a vállára tette. A lány semmi jelét sem adta annak, hogy valami ne volna rendben. Jó kislány. – Mi a gond? – mormolta. – Látogatók közelednek. – Van annyi időnk, hogy elkerüljük őket? – Nincs, azt hiszem, most már csak feltűnést keltenénk – mondta a férfi, és hátrasimította a lány haját. – Akkor most szeretők leszünk? – kérdezte Mari. Bennett egész teste megfeszült ezektől a szavaktól. – Azt hiszem, annyira különbözők vagyunk, hogy nem volna hihető, ha testvéreknek akarnánk feltüntetni magunkat. A férfi igyekezett a közeledő léptekre figyelni, és nem az egész lényét átjáró vágyra. Tíz másodperc, és rájuk bukkannak. Mari mély torokhangon nevetett, majd ezt suttogta: – Tényleg jobb, ha nem látszódunk olyanoknak, akik el akarnak rejtőzni. Nem lenne jó, ha fegyveresek közelednek. – Hangosabban pedig ezt mondta: – Nagyon jól tudhatja, hogy a Spialia therapne csakis Szardínián belül vándorol.


Meglepett hangokra figyeltek fel, néhány másodperc múlva két katona jelent meg, egy magas fiatal tiszt és egy testes középkorú. Bennett egy pillanatra megkönnyebbült. Nem nagyon ismerte a janicsárok szokásait, de jól ismerte a katonákat. Ezek egyszerű gyalogos katonák voltak. Nem túl becsvágyók. Megbízhatók lehettek, ha a bázistól ilyen messzire elküldték őket felderítésre. Egyikük sem adta jelét pökhendiségnek vagy züllöttségnek. Valószínűleg valahol a környéken élhet a családjuk is. Valamit kérdeztek arabul, és Bennettnek nem kellett megjátszania, hogy nem érti, amit mondtak. Utána törökül próbálkoztak. A lány a kezét a férfiéra tette, aki meg is feledkezett arról, hogy még mindig Mari vállára támaszkodott. A lány tágra nyílt mogyorószín szemmel tekintett fel rá. Ugyanolyan értetlenül nézett, mint Bennett, bár ő csak tettette a dolgot. – Mit is mondtak, kedvesem? – Halvány fogalmam sincs róla – vonta meg a vállát a férfi. A katonák egymásra néztek, a magasabb előrelépett. – Mit keresnek önök ezen a vidéken? Az angolja rettenetes volt, de érthető. Mari a munkájára mutatott. – Természettudós vagyok, remélem, hamarosan híres is leszek. Be kell fejeznem a tanulmányaimat. Még egy példányt sem láttam erre eddig, de nekem azt állították, hogy itt biztosan találni fogok egy ilyen pillangót, önök, uraim, láttak talán erre a Hesperiidae családhoz tartozó pillangókat? Az angolul beszélő katona megsemmisült, honfitársa üveges szemmel hallgatta a párbeszédet. Máris csökkent az érdeklődésük, de, ahogyan Bennett gyanította, nagyon alaposak voltak. Odaléptek Marihoz, és megbámulták a rajzot. Mivel nem láttak semmi szokatlant, megnézték a körülötte heverő tárgyakat is. – Kérem, nyissa ki a dobozt! Mari bájos mosollyal engedelmeskedett. – Önöket érdekli a művészet? Láthatják, hogy a legvékonyabb hegyű lúdtollakat használom a részletekhez. Van, aki a fém írórudat részesíti előnyben, de szerintem azzal nem lehet olyan jól szabályozni a tinta mennyiséget. ANNA RANDOL 81 TITKOS CSÓK

– Köszönjük, kisasszony, a segítőkészségét! – Utána Bennetthez fordultak. – Vegye le a kabátját! Meg fogják találni benne a zsebkönyvét. Hirtelen az a zöldfülű hadnagy lett, aki el akarta rejteni a noteszét nagyképű, parancsoló természetű ezredese elől. Most legalább nem remegett a keze úgy, mint akkor. Az egész nem számít. A könyv senkinek sem lehetett fontos. Átadta a zakóját. A katonák kiforgatták a zsebeket. Az alacsonyabb izgatott felkiáltással előhúzta a zsebkönyvet és lapozgatni kezdte. Bennett látta, hogy a lelkesedés átjárta a mozdulataikat. Végre egy kis változatosság a monoton munka közben. Talán felfedezhetnek valamit, ami elismerést szerezhet nekik ezen a világvégi helyen, ahol sohasem történik semmi. A magasabb katona kihúzta hüvelyéből a kardját, és Bennettnek szegezte a hegyét, mialatt társa az oldalakat nézegette. A szépen fényezett acél csillogott. Mari sértődötten csattant fel. – Mit jelent ez? Sértőnek találom, hogy így bánnak velünk. Nekem azt mondták, hogy ez egy vendégszerető ország, de kezdem azt hinni, tévesen informáltak. Drágám, kard van nála! El tudtál volna képzelni ilyesmit? Ami azt illette, Bennettnek mind a két csizmájában volt egy-egy kés, és a nadrágjában hátul egy pisztoly is. A kardot tartó férfi továbbra is felé irányította a fegyvert, de láthatóan kényelmetlenül érezte magát karddal a kezében. Valószínűleg nem ölt még életében, legfeljebb egy nyulat vacsorára. Bennett a maga részéről kibelezte volna, még mielőtt először lesújtott volna. A lány odasúgta a férfinak anélkül, hogy a szája megmozdult volna: – Azt hiszik, hogy a könyve titkos kódokat tartalmaz. Bennett gyomra összerándult. Őrültség volt magával hozni ezt a könyvet. Marinak igaza lehet, és most az ő ostobasága miatt megölhetik a lányt. Néhány perccel később a katonák megegyeztek abban, hogy talán inkább az angolul beszelő olvasson bele a zsebkönyvbe, és a ANNA RANDOL 82 TITKOS CSÓK

magasabbik, néhány fenyegető kardmozdulat után csatlakozott a társához. Halkan beszélgettek, és közben gyakran pillantottak Bennettre. Végül megkérdezték. – Mi van ebben? Bennett zavarban volt, de igyekezett úrrá lenni rajta, és könnyedén felelt. – Versek. – Azt hitte, soha senki sem fogja látni azt a könyvet. Ez a magánügye, az ördögbe is! A lányt meglepte ez a nyilatkozat, aztán odafordította a fejét, és megcsókolta a férfi kezét, amely még mindig a vállán volt. Üdvözült mosollyal nézett fel rá. – Ő olyan csodálatos ember! A katonák újra a könyvet nézegették, vitatkoztak, majd nevetni kezdtek, és az egyik oldalra mutogattak. Mari köhögött. Bennett lepillantott, és látta, hogy ujjai a lány vállába mélyednek. Elengedte Mari vállát, nehogy még kárt tegyen benne. A magasabb katona becsukta a könyvet, és odahajította a lány holmijai közé. – Elmehetnek. De kérem, valahol máshol folytassa a rajzolást! – Természetesen, uram – mosolygott Mari. – Azonnal elmegyünk innen. A katonák meghajoltak, és tovább indultak. A lány levette az állványról a rajzot, és összecsukta az állványt. – Drágám, azt hiszem már kész is, megvan, amit akartam. Indulhatunk? Bennett rábólintott. Lehajolt, felvette a könyvecskét, leporolta a fedőlapját. Aztán megrázta a fejét. Olyan makacs, hogy nem képes megérteni? Az egész átkozott dolognak nem volt semmi értelme. Ő katona volt, nem költő. Undorral visszadobta a könyvet a földre. Tekintetével a látóhatárt vizsgálta, és közben összeszedte Mari holmiját. Elindultak visszafelé azon az úton, amelyen idejöttek.


Nyolcadik fejezet

Mari, ezt abba kell hagynia! – rázta meg a fejét Achilla. – Először

az a puskalövés, és most ez. Így nem biztonságos. Még jó, hogy önnel volt Prestwood őrnagy! Mari helyeslően bólintott, és leült a göröngyös ágyra, amelyet a fogadó kínált. Akármennyire is nehezére esett elismerni, végtelenül hálás volt Bennettnek, hogy vele tartott ezen a délutánon. Talán óriási alakja tette, de mellette biztonságban érezte magát. – Ma este megmondom neki, hogy nem vagyok hajlandó többet rajzolni. Remélte, hogy a férfit nem fogják majd felelősségre vonni azért, mert felhagy a tevékenységével, de egy hónap óta most először érezte újra jól magát. Nyomasztó súly gördült le róla. Mari a párnája alá gyömöszölte a könyvecskét, amit felvett a földről. Bár furdalta a kíváncsiság, nem szerette volna más jelenlétében elolvasni, még ha az a más Achilla volt is. Megérezte, hogy Bennett sem szeretné ezt. Nem érzett lelkifurdalást, amiért magához vette a könyvet. A férfi végül is megszabadult tőle, otthagyta. – Rendben van. Sohasem lett volna szabad engednie a nagykövet nyomásának. Akárhogyan is dönt, a mi ügyünk élni fog – mondta Achilla. – Az ön helyében azonban megvárnám a reggelt, és csak akkor közölném az őrnaggyal a döntést. – Miért csak reggel? – kérdezte Mari. – Miért ne élvezhetné még egy éjszakára ennek a csodálatos emberpéldánynak a kedvességét? – vonta fel a szemöldökét Achilla. Mari a haja tövéig elpirult. Éppen elég öröme volt a férfiban ezen a délutánon. Túl sok is. De akármennyire is vágyott utána a teste, nem akart semmibe sem belekeveredni. Mind az angol, mind a török társadalom elvárta, hogy a nő a férje alárendeltje legyen. Nem akarta

olyan kapcsolatban kockáztatni a szívét, amelyben a férfié a teljes hatalom, és a nőnek egy fikarcnyi sincs, hogy fékezze a férfi cselekedeteit. Soha többé. – Beszélek vele – állt fel Mari. – Most? – nézett rá csodálkozva Achilla. – Arról akarok beszélni, hogy nem dolgozom többé, és nem arról, hogy nem élvezem többé a társaságát. Achilla felsóhajtott. – Nagyszerű! De amikor visszajön, Mari, legalább egy kicsit ziláltnak lássam ám az öltözékét, és az sem lenne nagy baj, ha ma éjjel egyedül aludnék ebben a szobában. Soha senki sem tudná meg. – Achilla! – Valami baj van? Ön mondogatja mindig, hogy sohasem megy férjhez. El sem tudom képzelni, hogy vénlányként mi szüksége lesz a szüzességére. Az őrnagy meg nem közömbös ön iránt. Miért is nincs egy kedves, szelíd engedelmes szobalánya? – Egyáltalán nem érdeklődik irántam. Őt azzal bízták meg, hogy vigyázzon rám. – Mialatt a hintóban a fákon megtelepedő moháról tartott előadásával gyötörte őt, Prestwood őrnagy le sem vette a szemét a szájáról. Mari önkéntelenül is az ajkához emelte a kezét. – Erről szó sem volt. – Higgyen, amit csak akar – vonta meg a vállát Achilla –, én a konyhába megyek, és így nem is fogok hallani semmit. Mari kisietett, még mielőtt a társalgás lehetetlenné tette volna, hogy képes legyen értelmes mondatokban beszélni Bennett-tel. Szerencsére üres volt a folyosó, csak a léptei hallatszottak. Növekvő izgalommal tette meg a néhány métert a férfi szobájáig. Izgult, hogy véget kell vetnie ennek a színjátéknak. És nyugtalan volt, mert utána többé nem láthatja majd az őrnagyot. Az lett volna a legjobb, ha sohasem találkoznak. Ha ő kezdettől fogva erős lett volna, Bennettet sohasem küldhették volna parancsszóval Konstantinápolyba.


A gondolat zavaróbb volt, mint képzelte. Ő nem hozatta volna ide a férfit, de azt nem állíthatta, hogy sajnálja, hogy megismerte. Még akkor sem, ha tudta, hogy az őrnagy ma délutáni szavai kísérteni fogják álmaiban és álmodozásaiban élete hátralevő részében. Bekopogott, túl akart lenni az egészen. – Szabad! A lány benyitott. Bennett az ablak melletti asztalnál ült, egyszerre figyelt a munkájára és tartotta szemmel az udvaron folyó életet. Nem volt rajta sem kabát, sem nyakkendő. Kigombolta inge két felső gombját, és könyékig felhajtotta az ingujjakat. Mari mindig úgy gondolta, hogy a férfiak jól festenek egyenruhában. Bennett miért tűnt annál vonzóbbnak, minél több ruhadarabjától vált meg? Alkarja izmai szinte hullámoztak, amint egy ronggyal megtörölte a pisztolya csövét. Előtte feküdt még egy pisztoly, és két kés is, megtisztítva, készenlétben. A lány nagy levegőt vett, el kellett mondania, amiért jött. Bennett felkapta a fejét. – Mari, valami baj van? – A kabátjáért nyúlt, és talpra ugrott. – Nincs semmi baj. Van valami, amit meg kell beszélnünk. A férfi már bújt is a zakójába, de a lány leállította. – Hagyja, és élvezze a hűvöset, amíg lehet. A férfi habozott, aztán a mellette álló szék támlájára akasztotta a kabátot. – Bocsánat! A szobalányra számítottam, de nagyon örülök, hogy átjött. Nekem is van megbeszélnivalóm önnel. Foglaljon helyet! – A férfi kinézett az előtérbe, aztán bezárta az ajtót. – Senki sem látott meg – mondta Mari, és ülőhelyet keresett. Az apró szoba nem sok lehetőséget kínált. A tekintete a közeli ágyra vetődött. Vajon miért arra gondolt először? Igyekezett ismét az asztalra nézni. Bennett leakasztotta a kabátot a székről, és hellyel kínálta vendégét. Szája sarkában apró mosoly jelezte, hogy észrevette, hová vándorolt elsőként a lány tekintete. Mari gyorsan leült. Amikor a


férfi is követte a példáját, a térdüket csak néhány centi választotta el egymástól. A lány megköszörülte a torkát. – Befejeztem. Nem dolgozom többé a brit kormánynak. – Hogyan mondta? – kérdezte csendesen Bennett. – A ma délutáni vázlatot kidolgozom, de ezzel befejezem. – Ezt nem engedhetem meg! – jelentette ki a férfi, élénken figyelve a nőt. – Ebben önnek nincs szava. Én nem vagyok katona. Kedvem szerint jöhetek és mehetek, és most úgy döntöttem: megyek. – Felállt. Bennett is felállt, és elállta Mari útját. Miért is nem hagyta, hogy felvegye a zakóját? Most ingerelte a nyakán az a kis terület, amelyet délután megcsókolt, és amivel örömet szerzett a férfinak. A lány egy lépést hátrált, hogy jobban láthassa Bennett arcát, aki szigorúan pillantott rá. – Erről szó sem lehet. – Nincs más választása. – A brit kormány még egy rajzra igényt tart – dörzsölte meg a szemét a férfi. Igény tartanak rá? Nincs joguk semmire sem igényt tartani, ha róla van szó. Ő nem tartozott a briteknek semmivel. – Mire gondolnak? – Pontos rajzokra van szükség Vourth erődjéről. Vourth. Ez a név csak növelte méltatlankodását. A terület olyan pusztaság volt, ahol nem uralkodtak törvények, az erőd pedig nem a Földközi-, hanem a Fekete-tengernél volt. A kérdést megvitatta Nathannel, és arra a következtetésre jutottak, hogy a veszély nagy, és a helynek a görögök szempontjából nincs stratégiai jelentősége. Őt az érdekelte, hogyan akarják az oroszok és a törökök a fennhatóságuk alatt tartani Görögországot, és nem foglalkozott azzal, hogy Oroszország hogyan szeretne terjeszkedni a Fekete-tenger környékén. – Nekem azt mondták, hogy ne próbálkozzam ezzel. ANNA RANDOL 87 TITKOS CSÓK

– Megváltozott a parancs – mondta Bennett. Miért is remélte, hogy a férfi megérti őt? – Halálos veszély vár arra, aki odamegy. Miért kockáztatnám újból az életemet? – A kockázat minimális lesz. Én vigyázok magára – rándult meg egy izom Bennett arcán. – Ez csak üres ígéret, és ezt ön is tudja – szorult ökölbe Mari keze. Semmi sem garantálhatta a biztonságát. Az ilyen illúziókat gyorsan félre lehet söpörni. Anyja, a félelmet nem ismerő lázadó a brit időjárás áldozata lett. Annak a pokoli időjárásnak az áldozata. Olyan értelmetlen volt az egész! Nem is lehetett ott az anyja halálos ágyánál. Elküldték egy olyan nő házába, aki azt állította, hogy a biztonságára ügyel, holott csak a katolikus neveltetést szerette volna kiverni belőle. – Miért nem küldenek oda valaki mást? Bennett tekintete elsötétült, és nem is igyekezett ezt eltitkolni. – Mit hallgat el előlem? – kérdezte Mari. – Két ügynök próbált már információkat szerezni az erődről, de életüket vesztették. Mariból nagy sóhaj szakadt ki. Nathan tehát nem túlozta el a veszélyt. Összefont karral igyekezett feldolgozni az új híreket. Bennett arca szoborszerű vonásait tanulmányozta. Ez az arc a kimerültség jeleit viselte. – Tehát értem nem olyan kár, mint egy újabb ügynökükért? Ezért akarják, hogy én csináljam meg? – Nem tudom – mondta ridegen a férfi. És valószínűleg nem is érdekli annyira, hogy megkérdezze. A lány megdörzsölte a szemét. Tudta, hogy a nagykövetet megüti a guta, ha bejelenti, hogy kilép, de arra gondolt – azt remélte –, hogy Bennett megérti. – Ha rá akar erre venni, miért nem hazudik nekem? – Megígértem Abingtonnak, hogy igazat mondok önnek. És ha nem ígérte volna meg? Akkor talán hazudna neki? – Van még valami, amiért folytatnia kell – tette hozzá az őrnagy.


Mari elcsodálkozott, mert semmi sem jutott az eszébe, amivel rávehető lenne a folytatásra. – Én csak akkor maradhatok itt, ha megígéri, hogy elkészíti az utolsó rajzot. – A férfi tekintete Mariéba mélyedt. – Miért kívánnám, hogy itt maradjon? – kérdezte elszoruló torokkal Mari, és mérges lett magára, hogy kimondta ezeket a szavakat. – Egyedül én vagyok képes azonosítani azt az embert, aki követte önt. Ha visszamegyek Angliába, továbbra is fennáll az a veszély. Hirtelen szétfoszlottak a lány érzéki képzelődései. Itt nincs szó románcról, csak fenyegetésről. Ismerős terepen jártak. – Ha leállok a munkámmal, senki sem fog többé érdeklődni irántam. – Még nem tudjuk, ki adott megbízást az ön megfigyelésére. Apja valamelyik ellensége, vagy egy elutasított udvarló… – Azt hiszem, mind a ketten tudjuk, hogy erről nincs szó – rázta meg a fejét a lány. – Akkor csak arra gondolhatunk, hogy a megfigyelés kapcsolódik a briteknek végzett munkájához. Nem tudjuk, hogyan leplezték le az ön tevékenységét, tehát hacsak nem az utcasarkon kiáltva jelenti be, hogy felhagy a rajzolással, nem is fognak erről tudomást szerezni. Önt már kémnek nyilvánították. Ha az ellenség kémei már nem érdekesek, meg kell őket semmisíteni. Mari erre nem gondolt. Megborzongott. – Amíg meg nem tudjuk, kik ők – folytatta Bennett –, nemcsak ön van veszélyben, de egész háza népe. Mari teljes mértékben átérezte a saját naivságát. És nem a munkájára gondolt, hanem Bennettre. Az asztalra támaszkodott. Bennett végül is nem különbözött az unokatestvérétől. Úgy szorította az asztallapot, hogy elfehéredett az ökle. Minden megismétlődik. Kényszerhelyzetbe hozzák, hogy féltse azokat, akiket szeret. Hova tűnt az az erő, amely percekkel ezelőtt még feszítette? A férfi megfogta Mari vállát. – Sajnálom, hogy megijesztettem.


– Nem, nem igaz – lökte le magától Bennett kezét. Fájdalom járta át. – Ez az egész csak taktika volt, hogy elnyerje a beleegyezésemet. Mondhatom, hatékony taktika volt. – A lány remegett, maga sem tudta, hogy a férfi érintésétől vagy a bocsánatkérésétől. – Megcsinálom a rajzot Vourthban.

Rendben.

– Bennett azonban nem bírta elviselni az elgyötört kifejezést, amely kiült a lány arcára. Nagyon örült, hogy Mari felébresztette a lelkét. Most azonban arra vágyott, hogy a lelke térjen vissza korábbi béna, érzéketlen állapotába. – Igazán sajnálom, hogy önre ijesztettem! – Ezt mondja, de ez nem tartja vissza attól, hogy ne gyakoroljon rám nyomást – mondta Mari haragtól villogó tekintettel. A férfi azt a parancsot kapta, hogy vegye rá a terv megvalósítására, és ezt meg is tette, a rendelkezésére álló leghatékonyabb módon. Csakis az igazat mondta neki, nem volt szó hazugságokról vagy féligazságokról. Nem volt sem finom, sem kedves. Persze a francia katonákat sem egyenként hívta elő a bozótosból, hogy így lazítsa fel csapatuk morálját. A férfi megszokta, hogy kötelességteljesítés közben kellemetlen dolgokat közöljön. Miért akarja most tudatni: nem szerez neki örömet, hogy megijesztette? – Parancsot kaptam. Mariban lázadó indulatok munkáltak. – Azt hiszi, ezzel igazolhatja a cselekedeteit? Én bocsássak meg önnek, mert valaki azt parancsolta, hogy ezt tegye velem? – Én azért követem a parancsokat, hogy egy magasabb jót szolgáljak. – És mi lesz azokkal, akik közvetlenül belekeverednek az ilyesmibe? Mi nem számítunk semmit sem? A lány megvetése felrázta, hiszen az érzései nagyon közel jártak az ő gondolataihoz. – Nem én hoztam ezt a döntést. – Dönt ön egyáltalán bármiben is? – kérdezte lenézően Mari. ANNA RANDOL 90 TITKOS CSÓK

A csalódás tettekre sarkallta Bennettet. – Ebben. – És megragadta a lány derekát, mert nem tudott ellenállni a vágynak. – Nem értem, ez hogyan szolgálná a magasabb jó ügyét – merevedett meg Mari, és néhány hajfürtje is kiszabadult. A férfi gyors mozdulatokkal kibontotta a lány haját, a tűk koppantak a fapadlón. A haj elborította Mari hátát és Bennett kezét. A férfi az ujjai közé vett néhány tincset. – Nem kellene mindig azzal küszködnie, hogy szépen megfésülködik. Azt pedig megállapíthatom, hogy éppen olyan selymes, mint ahogyan emlékeztem rá. – Most azonban a lány arca nem pirult el, és nem öntötte el a vágyakozás. – A hajamnak nincs semmi köze ehhez az egészhez. A férfi a hajzuhatagba merítette a kezét, élvezte az élő selyemként tekergő fürtöket. – Nem igaz. Feltett szándékom, hogy épségben megőrzöm ezt a hajat. – Ha távol maradunk Vourthtól, a hajam biztonságban lesz. – Ön megkapja azt a védelmet, amelyre csak képes vagyok. – Mari válaszképpen csak nagyot sóhajtott. – Megteszem, amit kell – tette hozzá a férfi. – Csinál néha olyasmit is, amit ön szeretne? Nem, már jó ideje nem. Mindig a kötelesség áll az első helyen. Hirtelen haragra lobbant, haragra a nő iránt, aki bebizonyította, hogy az a szörnyeteg lett belőle, akitől mindig is rettegett. A lány megérezte, mi a férfi szándéka, de mielőtt tiltakozhatott volna, Bennett szájon csókolta. Mari ajka nem mozdult a férfi szája érintésére. Amikor azonban Bennett kiegyenesedett, megragadta az ingét, és nem engedte, hogy eltávolodjon tőle. Szája még ellenállt, megtagadta a férfitól az annyira áhított megbocsátást. De nem taszította el őt magától, beszippantotta Bennett felső ajkát, fogával gyötörte az érzékeny bőrt. A férfi felnyögött, még szorosabban ölelte a lány derekát, és egyre többet követelt. Mari karcsú teste Bennettéhez simult. A férfi eddig a pillanatig nem is tudta, mennyire vágyott erre. Arra gondolt, hogy ANNA RANDOL 91 TITKOS CSÓK

bármely nő képes lett volna feltüzelni őt, de még ebben a zavart állapotban sem volt képes elhinni ezt a hazugságot. Végigcsúsztatta a kezét a lány gerincén, hogy a teste teljesen hozzá simuljon. Ez azonban már nem volt elég. Belé szeretett volna hatolni, hogy Mari tüze beburkolja, elégesse. Belemarkolt a fenekébe, és ágyékát a sajátjához szorította. Bennett az önuralom mestere volt. Egyszer egy olyan megfigyelőállást választott ki, amely sajnálatosan közel volt egy hangyabolyhoz. Négy gyötrelmes órát töltött úgy a francia katonák mozgásának megfigyelésével, hogy közben több száz hangya gyötörte a mozdulatlan testét. Akkor hát miért nem volt most képes levenni a kezét erről a nőről? Mari nem hagyott neki időt, hogy a válaszon töprengjen. Kigombolta a mellényét, a keze végigsimított a mellkasán, az ingén. Kihúzta a nadrágból az inget, hogy alányúlva megérinthesse a bőrét. Ekkor omlott össze Bennett maradék önfegyelme. Beletúrt a lány hajába, a szája az ajkáról az arcára, majd nyaka finom vonalára siklott. Mari szerecsendió- és vaníliaillata megrészegítette. Megérintette a lány hasát, megsimogatta karcsú derekát. Ekkor valami megzörrent a keze alatt. Megtorpant. Előhúzott a lány fűzőjéből egy összehajtogatott papírt. Mari fülébe súgta: – A rajz? – Igen. Nem mertem elöl hagyni, nem akartam kockáztatni. – A lány nagyot nyelt, nehezen formálta a szavakat. A férfi hátralépett. Mégis, mi az ördögöt csinál ez az ember? Mari haragudott rá. Bennettnek nincs joga ahhoz, hogy elcsábítsa, csak mert ő is vonzódik hozzá. El kellett volna fogadnia a gúnyolódásait, mint a sikeres együttműködés feltételét. A lány tágra nyílt szemmel nézett rá, ajka csábítóan duzzadt volt. A harag és a szenvedély pirosa volt az arcán, a keble zihált a ruha alatt. A férfi keze nem akart törődni a papírral, ehelyett ki akarta gombolni Mari ruháját, és megsimogatni a mellét.


Bennett tekintete az asztalon heverő hideg, könyörtelen fegyverekre tévedt. – Ezt nem fogjuk többé megismételni – jelentette ki. – És ha én kérem az ismétlést? A férfi az asztal lapját markolta, nehogy az ágyhoz cipelje a lányt. – Nem fog megismétlődni. – A vágy még mindig uralta a gondolatait, ezért kinézett az éjszakába, és várta, hogy lehiggadjon. Mialatt Marival foglalkozott, bárki bejöhetett a fogadóba. Afelől biztos volt, hogy délelőtt senki sem követte őket idáig Konstantinápolyból, de ez nem zárhatott ki további bonyodalmakat. Az egyik kést visszacsúsztatta a csizmájában kialakított rejtekhelyre. Mari hátralépett, és gyors mozdulattal megigazította ruhája kivágását. – Ez után a munka után elutazom Konstantinápolyból – mondta Bennett maga és a lány megnyugtatására. Mari a szokásosnál nagyobb érdeklődéssel nézegette a másik kést. – Rendben van. Alig várom, hogy vége legyen ennek az egésznek! A lány szavai megmagyarázhatatlan fájdalmat okoztak. Mari nem érzett iránta többet puszta érzéki vágynál? Nem tartotta magát érzelmes embernek, mégsem tudta letagadni, hogy legbelül valami lángra kapott benne. – Elég jól elhitette az ellenkezőjét – mondta Bennett. A pokolba is! Ne figyelj a gúnyolódásaira, és küldd vissza a szobájába! A lány fölényesen megvonta a vállát. – Hiszen ez nem volt több egy csóknál. Ha nem került volna elő az a rajz, egy csóknál sokkal több is történt volna. Gyűlölte azt a rajzot. Gyűlölte a szakadékot, amelyet közéjük állított, és azt a lekicsinylő, hamis állítást is, amit elhitetett a lánnyal, holott mindketten tudták, hogy vágynak egymásra. – Visszakísérem a szobájába. – Nem szükséges – rázta meg a fejét Mari, aki már az ajtónál állt. Dehogyisnem volt szükséges. Hiszen csaknem megerőszakolta. A legkevesebb, ha most biztonságban visszakíséri a szobájába.


– Erről nem vitatkozunk. Lehet, hogy nem értékeli a védelmemet, de attól én azt biztosítom önnek. – Rajta – intett a lány közömbös arccal. A férfi lépett ki elsőnek a folyosóra, jobbra-balra figyelt. – Jöhet – mondta. Mari nem fogadta el a felkínált kart. – Csak ide megyünk a szomszédba, talán képes vagyok megtenni pár métert anélkül, hogy… Valami puffanás hallatszott a lány szobájából. A férfi az ajkához emelte az ujját. – Talán lehetséges egy nőnek… Bennett Mari szájára szorította a kezét, és magához húzta, hogy elejét vegye a további tiltakozásnak. A lány elcsendesedett. – Csomagol a szobalánya? – kérdezte suttogva Bennett. Mari lerázta a férfi kezét a szájáról, és tagadólag intett. A szobából újra zaj hallatszott. A lány szorosan a férfihoz simult. – Achilla nincs itt, lement a konyhába, mert azt hitte… – Mari lehajtotta a fejét. – Bár az is lehet, hogy visszajött. – Maradjon itt! – Bennett a fal mellé állította a lányt. Nesztelenül lépkedett a fapadlón, úgy közelítette meg az ajtót. Előhúzta a csizmájából a kést. Az egyik kezével megfogta a kilincset, ugrásra készen lehajolt. Háromig számolt, és kitárta az ajtót. Bent egy zömök, szénfekete bajszú férfi ugrott talpra. Mari egyik tintásüvege kiesett a kezéből, a tinta szétfolyt a padlón. A lány izgatottan állt a férfi mögött. Az ördögbe is! Ez a nő nem követi a legegyszerűbb utasításokat sem? Elég volt egy másodpernyi figyelmetlenség, és a tolvaj a nyitott ablak felé indult. Bennett utána vetette magát, de egy hajszállal lemaradt. Kését azonban belevágta a férfi lábikrájába, még mielőtt az átlendült volna az ablakpárkányon. A betolakodó felkiáltott, a padlóra esett, a vér sötétre festette a nadrágját. Rémülten kihúzta a sebből a rövid pengét. Szeme fehérje világított, ahogy tekintete Bennettét kereste.


Bennett oldalba vágta, a kés Mari lába előtt esett a földre. Bennett állon csapta a férfit. – Ki maga? – kérdezte. A férfi felvette a harcot a súlyosabb őrnaggyal. Szájából érthetetlen szavak özöne áradt. Többször is elismételte ugyanazt a mondatot. – Kinek dolgozik? – kérdezte újra Bennett. Egy nő felsikoltott. Mari! Bennett megmarkolta a férfi torkát. Hevesen dobogott a szíve, villámgyorsan körülnézett. – Achilla, maradj csendben! – szólalt meg a lány. Nem Mari sikított, a szobalánya volt. Achilla rettegve figyelte a jelenetet, sápadt arca zöldes színben játszott. Mellette állt Mari, az ő arca is fehér volt, de szorosan markolta a férfi kését. Igazán remek lány. A betörő fuldokolt Bennett keze között, aki elengedte a nyakát. Kapkodva szedte a levegőt. – Ki küldte magá… Túl késő volt már. Achilla sikolya felriasztotta a fogadóst. A szürke hajú vaskos férfi berohant a szobába. Mari leejtette a kést, és zokogni kezdett. – Egy tolvaj! Kiraboltak bennünket. A fogadós, mellette legyen szólva, bátorítóan megveregette Mari vállát, és közben összecsődítette a szolgáit. Két tagbaszakadt férfi érkezett, akik talpra állították a betolakodót. Nyomukban egy harmadik, valamivel jobban öltözött férfi jelent meg. Egyenes tartásából, okos tekintetéből városi tisztviselőre lehetett követeztetni, valószínűleg valami elöljáró volt. Törökül beszélt a fogadóssal, majd meghajolt Bennett felé. A fogadós fordította a szavait. – Elnézést kérünk a kellemetlenségért! Reméljük, egyikük sem sérült meg! Bennett rábólintott. – Elmondaná nekem, hogy mi történt?


Bennett elmondta, hogy a szobába visszatérve ott találta a férfit. A fogadós fordított. Mari leült egy székre, és folytatta a hisztérikus zokogást. Az elöljárót zavarta a sírás. – Nem fog többé alkalmatlankodni önöknek. – Távozott, és a szolgák utána vitték a nyöszörgő tolvajt. A fogadós is meghajolt, kijelentette, hogy nem kell fizetniük a szállásért, és kihátrált a szobából. Bennett bezárta mögöttük az ajtót. Nem sikerült szóra bírnia a tolvajt. Nem volt semmi ürügye, hogy ő tehessen fel kérdéseket neki, hiszen ő csak egy utazgató kíváncsiskodó úriember volt. Az öklével ütögette az ajtófélfát. Achilla ijedten figyelte. A lányt nemcsak feldúlta az esemény, de egyenesen rettegett – Bennett-től. A férfi elfordította a fejét Mari hamuszinű arcáról. Ő maga volt az erőszak, ezért is választották ki erre a küldetésre. Szemrebbenés nélkül volt képes elviselni a halált és a fájdalmat. Eleinte néha habozott, de azóta megkeményedett. A lány zokogása csendesedett. A férfi tekintete sebhelyes kezére meredt. Marinak most minden oka megvolt, hogy tartson tőle, de nem volt képes elviselni a lány arcán a félelmet. Éles fájdalom járta át a mellkasát. – A fenébe is! Most nem tudhatjuk meg, hogy ki küldte a fickót – mondta Mari gyanúsan nyugodt hangon. Az őrnagy lassan a lány felé fordult, aki az ajtóban állt, és a szemében nem volt sem félelem, sem riadalom. Egy kicsit enyhült Bennett fájdalma. – Achilla, ülj le, mielőtt összeesel – nyomta le Mari a szobalányát egy székre. Achilla megrázta a fejét, mintha a gondolatait szerette volna elrendezni, aztán súgott valamit a lánynak, amit Bennett nem hallott. Mari elpirult. – Nem, ő végképp nem az. A lány az ablakhoz húzta Bennettet. – Jól van? – Megfogta a kezét, megvizsgálta felhorzsolt bőrét. ANNA RANDOL 96 TITKOS CSÓK

– Nem sebesültem meg. A lány megsimította a férfi kivörösödött bőrét. Bennett élvezte a finom érintést. Hálát adott az égnek a szobalány jelenlétéért, így nem kellett próbára tennie magát, miszerint nem csókolja meg többé Marit. – Mondott valami hasznosat a tolvaj? – kérdezte. – Semmi lényegeset – felelte halkan a lány. – Mégis, mit mondott? – Csak azt ismételgette, hogy nem vitt el semmit, mert nem találta meg. – A tolvaj tudott tehát a rajzról. – Ördög és pokol! – nyögte Bennett. – Én is éppen így gondolom. – Mari elengedte a férfi kezét, és becsukta a mellette levő ablakot. – Valaki tudja, hogy mit csinálok. Bennett rámeredt. – Semmi sem változott. – Dehogynem. Egy dolog, ha valaki követ engem, mert gyanakodnak rám, de teljesen más dolog, ha tudják, hogy hol vagyok, és hogy mit csinálok. Bennett már régen gyanította, hogy a lelke közelít a pokol tüzéhez, de ha kimondja azt, amit most fog, akkor bele is zuhan. Csak azt remélte, hogy ha ez megtörténik, Caruthers is vele zuhan. – Mégis meg fogja csinálni a rajzot Vourthról. – Ön biztosan tréfál! – Marinak leesett az álla a megdöbbenéstől. – A brit kormánynak szüksége van arra az információra. A lány hátralépett, és összevonta a szemöldökét. – Ha tudták, hogy itt vagyok, akkor miért gondolja, hogy nem fognak ott várni rám Vourthban? – Majd óvatosak leszünk. – Akkor tehát valószínűleg várni fognak rám? – Mari csípőre tette a kezét, de a szemében megjelent a félelem árnyéka. – Én… A lánynak igaza volt, az önfenntartás ösztöne óva intette attól, hogy bármit is mondjon. Tudta, hogy ha egyszer beismeri, mekkora a veszély, ennek ellenére megakadályozza, hogy a lány kiszálljon, örök kárhozatra ítéli saját magát. ANNA RANDOL 97 TITKOS CSÓK

Ám annak ellenre, hogy tisztában volt mindennel, nem hazudhatott a lánynak. Még azért sem, hogy megmentse a lelkét. – Igen, lehetséges, hogy így lesz. – Ön tehát annak ellenére is el akar vinni engem Vourthba, hogy már tudják, hogy ki vagyok? Képes játszani az életemmel, csak mert ezt parancsolták önnek? – Mari égő tekintete a férfiéba kapcsolódott. Igen, mert meg akarja menteni az emberei életét, és haza akar jutni, hogy megsegítse a testvérét. Bennett nem vett tudomást a benne égő bűntudatról, állta a lány tekintetét. – Igen – felelte.


Kilencedik fejezet

Mari nagyot

nyújtózott, amikor a hintó megállt a háza előtt. Megdörzsölte sajgó nyakát. A török utakon nem kényelmes az utazás. Achilla, aki végig Bennettet bámulta, még egy utolsó pillantást vetett a férfira. A szobalány szolidaritása eleinte segítette Marit. Egy idő után azonban már az egésznek nem volt értelme, és a saját haragja is tompa fájdalommá szelídült. Először arra gondolt, hogy az az elbűvölő férfi az igazi Bennett, akivel a domboldalon pihent, csak titkolja az igazi arcát. Most el kellett fogadnia, hogy a férfinak ez a szigorú, hajthatatlan vonása szintén valóság. Még nem tudta, hogyan kezelje ezt a tényt. Kelletlenül bár, de megértette, hogy mit jelent az őrnagynak a kötelesség, de most az ő élete forgott kockán. Nem lehetne mégis fontosabb neki az ő biztonsága? Úgy látszik, nem, de a pokolba is, ő azért ezt elvárhatja! – Ön a számomra többé már nem gladiátor, és nem is egy görög isten – jelentette ki bosszúálló élvezettel Achilla. Mari és Bennett tekintete találkozott, és egy pillanatra a férfi szemében megcsillant a jókedv. A délelőtti kölcsönös távolságtartás után furcsán bensőséges volt ez a csendes pillanat, amit megosztottak egymással. Mari ingadozott aközött, hogy jót mulasson, és aközött, hogy zavarban legyen. Sikerült kiszakítania magát Bennett pillantása bűvköréből. Nagyon jól tudta, mit kell tennie most, hogy már ismerte őt: távol kell tartania magát tőle, és nem kell vele törődnie. – Képes lesz továbbra is eljátszani, hogy az udvarlója vagyok? – kérdezte a férfi. – Miért kérdi, amikor tudja, hogy nincs más választásom?

Kinyílt a hintó ajtaja, Szelim a kezét nyújtotta, hogy segítsen Marinak kiszállni, de figyelme a másik utasra irányult. Amikor kisegítette a szobalányt, a szükségesnél valamivel tovább tartotta a kezét. Amikor Bennett is kiszállt, Szelim Marihoz fordult. – Esad pasa kéri, hogy ma délután kettőkor Bennett őrnaggyal keressék őt fel. Fatima Ayşe Hanim pedig a házban vár önre a nagy szökőkútnál. Mari keze ökölbe szorult. Nem tudta, melyik a rosszabb hír. Szelim meghajolt. – Sajnálom. Megpróbáltam meggyőzni, hogy ne várjon, mert bizonytalan az érkezése, de mindenképpen maradni akart. – Ismerem őt – hunyta le a szemét a lány. Talán jobb lenne, ha elküldené Bennettet? Erős ujjak szorították meg a karját. – Jól érzi magát? – kérdezte a férfi. A lány bólintott, és az utazástól megviselt ruhájára nézett. – Igen, jól vagyok. Úgy hallom, látogatóm van. – Elkísérem – mondta Bennett, elállva az ajtó felé vezető utat. Azt a parancsot kapta, hogy védelmezze a nőt, és ő meg fog tenni mindent ennek érdekében. Mari kihúzta magát, és az ajtó felé indult. Bennett úgyis találkozni fog valamikor Fatimával. Fatima azzal foglalkozott, hogy meghódítsa az összes vonzó férfit, és az, hogy úgy gondolta, Bennett Marihoz tartozik, még fontosabbá teszi számára a hódítást. Igyekezett könnyedén beszélni. – Fatima majd arra fogja kérni, hogy szólítsa a nevén, de ne essen a csapdájába, mert ha megteszi, biztosan a férje tudomására hozza a tényt. Ezzel aztán elszánt ellenségre tehet szert. – Akkor hát hogyan szólítsam? – kérdezte Bennett, és a karját nyújtotta Marinak. – A Hanimefendi a megfelelő megszólítás, vagy a Fatima Ayşe Hanim. – A férfi láthatóan további eligazítást igényelt, ezért Mari folytatta. – Az első nagyjából azt jelenti, hogy őkegyelmessége, a második pedig azt, hogy Fatima úrnő. – És ki a férje? – kérdezte Bennett. ANNA RANDOL 100 TITKOS CSÓK

– Talat bej. A férfi összeszorította a száját, Mari ebből láthatta, hogy ismeri a bej nevét. – Már hallottam… – kezdte, de elhallgatott, amikor befordultak az udvarba. Fatima a szökőkút peremén ült. Kissé hátrahajolt, a karjára támaszkodott, a mellkasát kidomborította, hogy érvényre juttassa telt keblét. Kaftánja nyakkivágása rendkívül bőkezűen fedte fel bájait. Ruhája színei – ezüst és égszínkék – tökéletesen illettek a szökőkút sötétszürke árnyalatú márványához. Bennett kihúzta magát. A karját kiegyenesítette, Mari keze lecsúszott róla, mire Fatimához értek. Fatima szélesen mosolygott áttetsző fehér fátyla alatt, és diadalmas pillantást vetett Marira. Mari keze végigsimított poros, gyűrött ruháján. A férfi nem tehetett semmiről. Mari még nem találkozott olyan férfival, aki képes lett volna ellenállni Fatima bájainak. Álnok vipera! Fatima elegáns mozdulattal felállt, kar- és bokaperecei csilingelni kezdtek. Meglepetést színlelve visszahuppant. Bár nem állt fenn a veszély, hogy beleessen a szökőkútba, Bennett utána nyúlt, és megragadta mindkét vállát. Fatima megrázkódott. Fátyla lecsúszott a lába elé, és felfedte hibátlan olajszín bőrét, telt ajkát és azt a szép arcot, amelynek látásáért a férfiak birokra keltek. Jobb lenne, ha Fatima szobalánya nem ilyen hanyagul tűzné fel rá azt a fátylat! A nő fátyla mindig a legmegfelelőbb pillanatban oldódott ki. Bennett felemelte a fátylat, és Fatima, amikor elvette tőle, ujjaival végigsimította a férfi kezét. Az érintéstől az őrnagy mellkasa megrándult. Különben is, a pokolba Bennett-tel! Mari nagyot nyelt, hogy a torkában kialakult gombócot leküzdje. Ez a férfi igazából nem is az udvarlója, de a látszatot fenn kell tartaniuk. Mari közelebb lépett Bennetthez, remélte, hogy sikerül észhez térítenie őt. Fatima a férfira nézett, és szaporán pislogott hosszú szempillájával. ANNA RANDOL 101 TITKOS CSÓK

– Remélem, nem bánja, ha nem tűzöm vissza a fátylat! Mi itt baráti körben vagyunk, nem igaz? – Nyelvét lassan végighúzta az alsó ajkán. – Vagy legalábbis abban leszünk, ha megtudhatom az ön nevét. – Fatima várakozóan pillantott Marira. Mariban gyerekes vágy támadt, hogy ne engedelmeskedjen a nő kérésének. Fatima azonban hallgatását a saját győzelmeként élte volna meg. Nagy erőfeszítéssel megszólalt. – Fatima, bemutatom Bennett Prestwood őrnagyot a Kilencvenötödik lövészezredből, Bennett, bemutatom Fatima Ayşe Hanimot. Fatima odanyújtotta a kezét, a férfi fölé hajolt, és könnyedén megérintette az ajkával. Amikor felegyenesedett, a karja remegett. – Mari és én már vagy egy tucat éve ismerjük egymást, kérem, hívjon csak Fatimának! – mosolygott az asszony. – Sohasem merészkednék ilyen bizalmas lépésre – rázta meg a fejét Bennett. Ez a férfi flörtöl Fatimával! El sem tudta volna képzelni, hogy ilyen szavakat ismer. – Nem lehet olyan régi ez az ismeretség, hiszen ön olyan fiatal – folytatta a férfi. Fatima nevetgélt, és elismerően nézett Bennettre. – Bizony jó néhány éve ismerjük egymást. Mari édesapja barátja a nagybátyámnak, Esad pasának, így aztán már kislány korunk óta jól ismerjük egymást. Legalább nem állította azt, hogy jó barátok. – Sokat hallottam az ön férjéről, a bejről is. – Bennett hangja tele volt érzelemmel. – Ó igen, ő nagyon fontos ember, de olyan gyakran van távol… Ebből elég! Mégsem hagyhatja, hogy Fatima az ő jelenlétében ajánlatot tegyen feltételezett udvarlójának. Ezt már nem viselhette el a büszkesége. – És miért is jöttél, Fatima? – Mari hangjában érződött a türelmetlenség. Fatima rokonszenvező pillantást vetett Bennettre, majd ismét Marihoz fordult. ANNA RANDOL 102 TITKOS CSÓK

– Arra gondoltam, hogy felbérellek… bocsánat, megkérlek, hogy a jövő héten segíts nekünk az unokahúgom esküvője előtti éjszakán a hennával. A nyelvbotlás természetesen szándékos volt, de Mari jóban volt Fatima unokahúgával, bár úgy találta, még túl fiatal a házassághoz. Mari ezt a hagyományt még nem volt képes megszokni. – Ceyda még csak tizennégy… – Igen. Nem szeretnénk, ha vénlányként hervadna el. – A tekintete jól kifejezte megvetését a hajadon Mari iránt. Amikor Mari nem válaszolt, Fatima taktikát változtatott. – Ebben te vagy a legjobb, te is tudod. A te hennarajzaid mindig szerencsét hoznak. – A hanghordozása sokat levont a csekély bók értékéből. Mari felsóhajtott. Megbántaná Ceydát, ha visszautasítaná a felkérést. Nem szeretett volna fájdalmat okozni egy kedves leánynak, csak hogy kellemetlenkedjen Fatimának. – Ott leszek. – Nagyszerű! – bólintott Fatima. Elrendezte a fátylat az arca előtt, és a kezét Bennett karjára tette. – Nagyon várom, hogy újra találkozzunk! – Ott lesz ma este a nagykövet estélyén? – kérdezte a férfi. Fatima először savanyúan elhúzta a száját, majd arckifejezése bánatos mosollyá változott. – Sajnos egy török asszonynak nincs része ilyen fényűzésben. Én csak magánkörülmények között tudnám önt elszórakoztatni. Micsoda boszorka! Mari azon gondolkozott, mekkorát kellene taszítania rajta, hogy a szökőkútban végezze. – A mielőbbi viszontlátásra! – mondta Bennett. Fatima rámosolygott, és kilibegett az udvarról. Bennett megbámulta távozó alakját. Addig nézett utána sóvárogva, amíg csak hallotta a papucsa kopogását. A férfi rá sem nézett Marira, amióta megpillantotta Fatimát. – Szeretnék kérdezni valamit róla – fordult a lányhoz. Mari a legszívesebben behúzott volna neki egyet, hogy letörölje képéről a kábult arckifejezést. Legalább tenne úgy, mintha nem érdekelné a nő: tegnap este még eszét vesztve őt csókolgatta. ANNA RANDOL 103 TITKOS CSÓK

– Mennyivel a házasságkötése után szarvazta fel először a férjét? Mari nagyot nyelt, három másodpercre volt szüksége, amire felfogta a szavak értelmét. Bennett mosolygott, köhögött, végül hátravetett fejjel nevetni kezdett. Mari rábámult. Furcsa módon jólesett neki, amit hallott, de aggódott a férfi józan esze miatt. – Nővéreim minden alkalommal nagy produkciókra vetemedtek, ahányszor csak a fivéremmel az iskolai szünetekben barátokat vittünk haza. Mindig elgondolkoztunk, hogy mitől lettek a barátaink hirtelen tökéletes idióták. Mari értette a férfi szavait, de az értelmüket nem. Nem kábította hát el őt Fatima színjátéka? – Nővéreim azt állították, hogy muszáj gyakorolniuk, ha majd bevezetik őket a társaságba. Igazat adtam nekik, de talán finomabban kellett volna csinálniuk. Az egészben az a meleg hang volt a legfelkavaróbb, ahogyan a testvéreiről beszélt a férfi. Bennett megdörzsölte a szemét. – Csak nagy erőfeszítéssel tudtam megőrizni a hidegvéremet. Nem is mertem önre pillantani, mert attól féltem, elveszítem az önuralmamat. Másoknál beválik ez a színjáték? Mari legszívesebben megcsókolta volna Bennettet. Az ötletet is nagyon vonzónak találta. Végül azonban eszébe jutott, hogy a távolságtartást tűzte ki célul. A mosoly lehervadt az arcáról. – Dolgozni kell a tervünkön – vett nagy lélegzetet az őrnagy. – Hogyan mondta? – A mai estélyen úgy kell mutatkoznunk, mint akik kellemesen érzik magukat együtt. Amikor ide beléptünk, ön olyan kelletlenül karolt belém, hogy attól tartottam, elárulhat bennünket. Mari úgy érezte, végül ő fog megbolondulni. Igyekezett tisztázni a dolgot: – Akkor azért húzódott el tőlem…


– …mert ön olyan merev volt, hogy attól féltem, a barátnője gyanítani fogja, hogy valami nincs rendben velünk. – A férfi megállt, összevonta a szemöldökét. – Mégis, mire gondolt? Mari érezte, hogy lángol az arca, attól tartott, hogy a színe leginkább a gránátalmáéhoz hasonló. Mégsem mondhatta el korábbi gondolatait. Bennett arcáról eltűnt a jókedv. – Azt hitte, hogy az a nő úgy elbűvölt engem, hogy én egy másodperc alatt elhagytam önt az ő kedvéért? Mari a cipője orrát nézegette. A férfi kezébe vette a lány arcát, és arra kényszerítette, hogy ránézzen. A szemében valami sötét árnyék jelent meg. – Azt a parancsot kaptam, hogy védelmezzem. Ebből arra következtethet, hogy ön nem sokat számít nekem, de ebben téved. Ez csak annyit jelent, hogy ön az enyém. – Én senkié sem vagyok. – De az enyém, amíg véget nem ér a küldetésem. Achilla odaszaladt hozzájuk, és így Marinak nem kellett válaszolnia. – Esad pasa küldönce szeretné tudni, hogy biztosan felkeresik-e őt délután. Mit mondjak Szelimnek, hogy mit mondjon a küldöncnek? Bennett elengedte Mari arcát. – Számított erre? A lány tagadólag rázta a fejét. – Nem, de nem is ért váratlanul. A pasa szeretne találkozni a férfival, aki nekem udvarol. – Akkor hát elmegyünk hozzá. Achilla Marihoz lépett, Bennettnek hátrálnia kellett. – Őrnagy úr, át kell öltöznie a találkozóra – mondta vidáman Achilla. Biztosan kihallgatta a férfi kommentárját küldetéséről. Bennett majdnem mondott valamit, de végül csak bólintott. – Kettőkor itt leszek, és elkísérem önt a pasához. Még időben hazaérünk, hogy elkészüljünk a nagykövet mai estélyére. – Akkor később találkozunk – bólintott Mari. ANNA RANDOL 105 TITKOS CSÓK

Alig távozott el Bennett, Achilla kifakadt. – Parancsok, no lám! Ha megalázta volna magát, jobb véleményem lenne róla. Ez a férfi egy döglött kecskétől tanult udvarolni? – Ő egyszerűen csak a védelmezőm. Olyan védelmező, aki kész feláldozni értem az életét is. Achilla elfintorította az orrát. – Akkor az a legjobb, ha elkezdi védelmezni a haját, mert amikor tegnap este visszatértek a szobába, az bizony nagyon szét volt zilálva. Mari sóhajtott. – Hagyd az egészet! Sem Bennett, sem én nem várunk semmit ettől a helyzettől. – Mari az ajkába harapott. – Nem akar tőle semmi többet? Valóban? – kérdezte fürkésző tekintettel Achilla. Végül is mit is akart ő? Hogy a férfi többre becsülje őt a kapott parancsainál. Ez azonban lehetetlen volt. És ő hajlandó-e beérni kevesebbel? Talán mégis Achillára kellene hallgatnia? Talán jobb volna, ha nem próbálná figyelmen kívül hagyni a kettőjük közt parázsló szenvedélyt, hanem kihasználná azt a maga javára? A gondolat észre térítette. Valóban annyira gyenge-e, hogy készen áll megbocsátani a férfi fenyegetéseit néhány percnyi szeretetért cserébe? Angol ruhái helyett török öltözéket vett fel. Esad találkozni akart Bennett-tel. Eddig, amikor a pasa kikérdezte Mari jelentkező udvarlóit, a férfiak elmenekültek. Egy kivétel volt, azt az egyet gyaloghintón kellett elvitetni, annyira kimerült. Talán figyelmeztetnie kellene Bennettet. Ekkor eszébe jutottak a férfi kommentárjai a parancsokról, és mosolygott. Talán mégsem figyelmezteti semmire.

Egy

óriási férfi közeledett. Skarlátszín kaftánja sárgával volt beszegve. A turbánja kétszer akkora volt, mint bármely turbán, ANNA RANDOL 106 TITKOS CSÓK

amelyet Bennett eddig Konstantinápolyban látott, és a zöldnek legalább három árnyalatában pompázott. – Esad! – Mari otthagyta Bennettet, és a férfihoz szaladt. Ez volt az a férfi, aki miatt Daller a félelemtől és az irigységtől reszketett? A méreteitől eltekintve hogyan kelthetett ez az ember rettegést bárkiben is, hacsak nem egy szolgában? A férfi ekkor felemelte fürkésző tekintetét. Bennett ezt érzékelve azonnal megváltoztatta róla a véleményét. Ez a férfi pávatollakba burkolt tigris volt. Bennett rezzenéstelenül állta a pasa tekintetét, de felmerült benne a gondolat: mit láthat vajon benne ez az ember. – Akkor hát, Mari, ő Prestwood őrnagy. Mari bemutatta egymásnak a férfiakat. A pasa szinte összetörte Bennett kezét. – Alig várom, hogy jobban megismerhessem! Mari, Beria arra kért, hogy menj be hozzá, ha megérkezel. – Bennetthez fordult: – Női fecsegés, mi majd másképpen szórakozunk. A nem is burkolt felszólítás után Mari csak egy percig habozott, és elhagyta az udvart. A pasa megfogta Bennett vállát. – Jöjjön a dolgozószobámba! A férfi súlyos kezét Bennett vállán hagyta, aki megszólalt: – Nem szököm meg, leveheti rólam a kezét. A pasa tágra nyitotta a szemét, aztán felnevetett. – Voltak bizonyos előzmények, azért vagyok ilyen óvatos. A pasa otthonának a bejárati csarnoka hatalmas volt, sokkal nagyobb a legtöbb londoni bálteremnél. A boltíveket és az ablakkereteket dekoratív írás díszítette. A falakat vörös és kék csempékkel rakták ki, és a bonyolult fémmunkákat aranyozás gazdagította. A fehér márványpadlót vastag perzsaszőnyeg borította. A pasa dolgozószobája ezzel ellentétben spártai egyszerűségű volt. Angol stílusú íróasztal uralta a teret. A pasa székkel kínálta a vendégét, majd letelepedett vele szemben. – Hogy tetszik önnek a városom? – Egy pipát vett elő az íróasztalából. Bennett elhárította a neki felkínált pipát. ANNA RANDOL 107 TITKOS CSÓK

– Hihetetlen város, nem hasonlít semmi máshoz, amit eddig láttam. – Látta már a Topkapi palotát és az Aranykaput? – Elbűvölőek, de úgy érzem, nem ezekről szeretne velem beszélni – felelte Bennett. A pasa mosolyogva tömte meg a pipáját. – Gondoltam, leplezem valahogy a kihallgatást. Az emberek így bátrabbak maradnak. – Miattam nem kell aggódnia. A pasa végigsimított sűrű, őszülő szakállán. – Ha ön jobban szereti a nyílt beszédet, akkor bevallom, nem ön miatt aggódom. – Gyanítottam. Kérdezzen bármit. – Ön megcsókolta Marit. – Igen – felelte, hiszen ő mondta, hogy az egyenes beszédet szereti. A pasa szeme összeszűkült, amikor látta, hogy Bennett nem kertel, nem keres kibúvókat. – Akkor ön még alig egy napja volt a városban. – Kevesebb, mint egy napja. A pasa rágyújtott a pipára, és mélyen leszívta a füstöt. – Végig nehezíteni akarja a beszélgetésünket? – Nem, ha olyasmit kérdez, amire tudok válaszolni – vonta meg a vállát Bennett. – Az a csók – és ami azt illeti, a többi is, gondolta – csakis Marira és rám tartozik. A pasa a levegőbe fújta a füstöt. – Kivégeztethettem volna önt, és senki sem tiltakozott volna. Bennett tisztelte a szemben ülő férfit, de nem hagyta megfélemlíteni magát. – Én határozottan tiltakoztam volna. A pasa hátradőlt a székében. – Igen, sejtettem, hogy ön tiltakozott volna. Miért nem nős? – Csak most ért véget a háború Napóleon ellen – felelte őszintén Bennett. – Amíg tartott, nem szerettem volna özvegyet hagyni hátra. – És Mari éppen az a lány, akiről a csatatéren álmodott? ANNA RANDOL 108 TITKOS CSÓK

Bennett habozott. – Ugyan már, őrnagy! Én is a harcmezőn töltöttem életem nagy részét. A halál árnyékában a gondolataink kellemesebb dolgok felé szállnak, ő az a feleség, akiről álmodott? – Nem. Bennett eddig nem sokat gondolkozott azon, milyen is lesz jövendő felesége. Ő nem találta helyénvalónak, ha harcok közepette egy nőről álmodozik. Úgy érezte, szerencsétlenné tenné a nőt. És nem vágyott egy feleségre, sem képzeltre, sem valóságosra ahhoz, hogy megmutassa, mire képes. Mari ezt tegnap megtapasztalhatta. A lányt mégsem riasztotta vissza erőszakos viselkedése. Megragadta Bennett kését, és a férfi gyanította, hogy szükség esetén használta volna. – Nem, ő sokkal több annál. – Igazán? Szerintem nincs benne olyan sok minden, ami úgy elbűvölne egy férfit, hogy könyörögne, hogy mutassák be neki. Az apjának elég pénze van, de egyáltalán nem gazdag. Mari nem kivételes szépség. Rámenős, kissé nyers, ösztönös és túlságosan okos. Ezek a szavak olyan taktika részét alkották, amivel többet akart kiszedni belőle, mint amit Bennett valóban fel akart fedni. Ennek ellenére a nem hízelgő szavak hallatán kihúzta magát. – Mari… – Ha a szeméről akar beszélni, ne pazarolja az idejét. Megérdemel egy futó bókot, de azért még nem kezd udvarolni az ember. Akkor hát miért udvarol neki? Bennett a férfira nézett, és ismét az igazságba menekült. – Mariban több az életerő, mint az összes többi nőben, akikkel eddig találkoztam. – Ön vagy nagyon bölcs, vagy nagyon megfontolt. Még nem döntöttem el, melyik a kettő közül – pöfékelt a pasa. – Talán mindkettő. – Igen, és ez aggaszt engem. – A pasa szünetet tartott. – A legtöbb emberről azt gondolnám, hogy fel akarja használni Marit, hogy eljusson hozzám, de ön nem tervezi, hogy itt marad, ugye? ANNA RANDOL 109 TITKOS CSÓK

– Nem. Miután megtekintem Konstantinápoly kincseit, és meglátogatom unokatestvéremet, úgy terveztem, hogy hazatérek. – Mari tud erről? – Én világosan megmondtam, hogy látogatásom után haza akarok menni – bólintott Bennett. – És beleegyezett, hogy elutazik önnel Angliába? – A pasa éberen figyelt. – Nem, de ezt még nem is kérdeztem meg tőle. – Akkor hát mik a szándékai? Nem hagyom, hogy fájdalmat okozzon neki. – Mellettem biztonságban lesz – mozdult meg ültében Bennett. – Még öntől is? – kérdezte a pasa, és az asztalra könyökölt.

Szelim kitárta a kaput, amikor Mari és Achilla a ház felé közeledett.

– Az őrnagy nincs önökkel? – kérdezte. Mari a fejét rázta. – Néhány óra múlva újra itt lesz, hogy elkísérjen minket, apát és engem a nagykövet estélyére. – Megbízható? – kérdezte Szelim. – Igen – felelte Mari gondolkodás nélkül. Nem igyekezett védeni ennek az udvarlásnak az illúzióját, miért válaszolt hát ösztönösen igennel? Nem is lett volna képes minősíteni a férfit. Annyi biztos volt, hogy kivételesen megbízhatóan szolgálta – a brit hadsereget. Esad láthatóan nem talált benne semmi kivetnivalót, abból ítélve, hogy milyen jó hangulatban köszöntek el egymástól. Achilla összefonta a karját, és Szelimhez lépett. – Én már próbáltam beszélni róla tegnap. Szelim elvörösödött, és igyekezett elnézni a szobalány mellett. – Én nem pletykálok a munkaadóimról. Ha ezt tenném, elveszíteném a bizalmukat, és elbocsáthatnának. – Szelim meghajolt, és távozott. – Az őrnagy nem a munkaadód! – kiabált utána Achilla. Szelim tudomást sem vett a lány kifakadásáról. ANNA RANDOL 110 TITKOS CSÓK

Mari aggódva kérdezte Achillát, miközben a női lakosztály felé tartottak: – Hogy állnak a dolgok közted és Szelim között? Achilla rámeredt. – Nincs olyan, hogy Szelim és én. Ma reggel azt képzeltem, egy kicsit tovább fogta a kezemet a szokásosnál. Az egész butaság. Mit is kezdenék én egy piszkos törökkel? Mari összeráncolta a homlokát. – Na jó, mondjuk, hogy nem az. De úgysem számít – mondta Achilla. – Visszautasított téged? – Igen! Talán dicsekvésnek tűnhet, de én tudom, hogy vonzódik hozzám. Amikor azonban megpróbálok beszélgetni vele, akár néma is lehetnék, mert nem válaszol semmire. Mari ajkát nem hagyta el egyetlen vigasztaló szó sem. Szelim a szilárd meggyőződések embere volt. Nagyon hasonlított egy másik, makacs fickóhoz… Elégedetlenül dörzsölte meg a fejét, hogy eloszlassa kellemetlen gondolatait. – Azt hiszem, kimegyek a kertbe. – Marad elég ideje, hogy elkészüljön az estélyre? A vörös selyemruhát készítsem elő? Mari töprengett. Bizonyos okokból azt a ruhát jól eldugták a szekrénybe. – Nem is tudom… – A nagykövet vendégei szeretnék majd tudni, mi vonzotta önhöz az őrnagyot. – És mi azt akarjuk, hogy erre gondoljanak? – Ez is egy ok, nem igaz? – vigyorgott csintalanul Achilla. A gondolat, hogy Bennett látni fogja őt abban a botrányos ruhában, nagyszerű lázadó érzésekkel árasztotta el. A férfi megesküdött, hogy a tegnap estét nem fogják megismételni. Képes lesz megváltoztatni elhatározását? A férfi arra kényszerítette, hogy ő változtassa meg a véleményét, és ne hagyjon fel a tevékenységével.


Talán most visszaadhat neki valamit. Mire van szükség ahhoz, hogy egy ilyen Bennett-fajta ember megszegje az adott szavát? A vörös ruha jó kezdet lesz. – Azt fogom felvenni. Mari nagyon merésznek érezte magát, bevonult a szobájába, és előkereste a rajzholmijai közül Bennett zsebkönyvét. Talán meg kellett volna mondania neki, hogy megvan a füzet. A férfi azonban otthagyta a piszokban, igazából nincs is joga tudni, mi lett a könyv sorsa. Mari különben is úgy érezte, hogy kötelessége megismerni Bennett életének minden oldalát. Most vet egy gyors pillantást a könyvre, és utána majd megmondja neki, hogy nála van. Meleg, nyirkos levegő ölelte körül, amikor kilépett a fallal övezett kertbe. A kert kisebb és vadabb volt, mint Esadé, de a zöld növények között nyugalomra talált. A vidéken tett utazásairól hozta haza a növényeket, fokozatosan egyre ritkább fajtákra cserélte ki a kert megunt növényeit. Mari leült egy padra, az ujjával végigsimította Bennett könyvének repedezett, elnyűtt gerincét. Pontosan tudta, hogy ez a zsebkönyv magántulajdon. Verseket tartalmaz, ezt maga Bennett mondta. Biztosan nem ő írta őket. Neki biztosan csak az olyan versek tetszenek, amelyek a teljesítendő parancsok listáját tartalmazzák. Kinyitotta a könyvet, végigsimította az első oldalt, amely zizegett a keze alatt. Körülnézett, meggyőződött arról, hogy egyedül van a kertben. A fiú ajkán fájdalmas sóhajjal esett el. Mellén piros virágok nyíltak. Egy bajtársa mellé sietett, de segítő jobb helyett a fiú szorongatta zászlót ragadta meg. Mari vére a fülében dobolt. Ez Bennett verse volt! Becsukta a könyvet, nehezen vette a levegőt. Tudta, hogy a könyv személyes valami, de ez… ez a férfi lelke volt. Reszkető ujjakkal újra ANNA RANDOL 112 TITKOS CSÓK

kinyitotta, magához szorította, mintha védeni akarná attól, ami következik. A háború nem egy ifjún múlik, hanem az eszmén s a hiten. Bár a könyörtelen halál gyorsan eljött érte, a zászlón függött utolsó tekintete: biztos volt a győzelemben. Mari ujjaival megsimogatta a tintával írt, elkenődött sorokat. A férfi írása nem olyan volt, amilyennek képzelte, nem szép, rendezett formában. Merész, lendületes kézírása rendetlenül töltötte be az oldalakat. Egyes szavakat vékony, elégedetlen vonallal törölt, másokat erőszakos, nagy sötét tintafoltokkal tüntetett el. Ez nem egy egyszerű vers volt. Ő volt a katona, aki megmentette az ezred zászlaját. Vagy fél tucatszor cserélte és írta újra a szavakat, amelyek arról szóltak, hogy nem tudott vigaszt nyújtani haldokló fiúnak, míg végül megtisztította a sorokat minden érzelmes vagy sajnálkozó vonástól. Egy olyan ember verse volt, aki nem hitte, hogy kiérdemelheti a bocsánatot. Valaki úgy is értelmezhetné ezt a verset, mint a kötelességhez írt ódát, de nem az volt. Kétségbeesett könyörgés volt feloldozásért. Mari égő szeméhez szorította a kezét. Először értette meg, hogy az ópium miért keríthette rabságába apját. Vonzás és varázslat száguldott át az erein. Nem volna szabad ezt elolvasnia. Ugyanakkor tudta, hogy semmi sem fogja ettől visszatartani. Lélekben térdet hajtott a férfi előtt, és tovább olvasott.


Tizedik fejezet

Bennett

már majdnem bekopogott Mari ajtaján, amikor sietős lépteket hallott maga mögött a folyosón. Azonnal a kardja markolatára csúszott a keze. – Ó, őrnagy úr, olyan korán érkezett – hallatszott egy halk, idegenes kiejtésű hang. Bennett elengedte a kardját. Szelim volt, Mari komornyikja. Izzadt arca felett a turbánja ferdén ült a fején. – Elnézést kérek, hogy nem üdvözöltem önt illendően! Egy új inas felvételével voltam elfoglalva. Úgy terveztem, hogy mire megérkezik, már a helyemen leszek. Szelim meghajolt, és bevezette Bennettet. Egy percig tanulmányozta a vendégét, majd újra meghajolt. – Értesítem a családot, hogy megérkezett. Kérem, foglaljon helyet, amíg várakozik! Bennett körülnézett a tágas központi teremben. A nagyköveti rezidencia megállta volna a helyét a Mayfair bármelyik utcájában, de Mari otthona a helyi szokások szerint volt elrendezve. A falak mentén alacsony díványok álltak, és a sarkokban hatalmas, bársonnyal bevont párnák hevertek. Úgy érezte, sehova sem ülhet le úgy, hogy ne érezze rosszul magát. A katonai egyenruhát nem arra tervezték, hogy heverjenek benne. Úgy döntött, hogy egy márványoszlopnak támaszkodik. Belépett a terembe Sir Reginald. Estélyi öltözete lötyögött rajta, mintha lefogyott volna. – Őrnagy! Örülök, hogy látom. Nem lett volna szükséges idefáradnia. Elkísértem volna a lányomat, így megkímélhette volna magát attól, hogy ott várakozzon a nagykövet házánál sorakozó hintók között.

– Minél kevesebb időt töltök az ilyen eseményeken, annál boldogabb vagyok – hajolt meg Bennett. És azt is tudta, hogy ha nem jött volna ide, akkor ott idegesen, feszülten várta volna a lány érkezését. – Milyen igaza van! Én az első adandó alkalommal elmenekülök a kártyaszobába – derült fel Sir Reginald. És persze akkor magára hagyja majd Marit. Bennett éppen ezért nem akarta, hogy Marit az apja kísérje az estélyre. Ha az élete ott nem is forgott veszélyben, nem szabad hagynia, hogy egyedül védekezzen megbízhatatlan alakok felbukkanása ellen. A nagykövet rezidenciáján túl sok rejtett alkóv volt, olyan zugok, ahova egy férfi egy kis közjátékra bevihetett magával egy nőt. Ha pedig a nőnek nem volt kísérője, talán hosszabb időre is. Érezte, hogy a vére a teste alsóbb régióiba áramlik. Ez a nő könnyedén feldúlja a koncentrációs képességét. Hogyan képes erre? Úgy tűnik, egyszerűen azzal, hogy belép a szobába. Mari megállt az ajtóban, karmazsinvörös ruha burkolta be karcsú alakját. Az angol estélyi ruhákhoz hasonlóan a ruha a mellre tapadt, de a hasonlóság itt véget is ért. Az anyag a mell vonalától lefele nem folytatódott illedelmes egyenes vonalban a földig. Az anyagot a helyi ruhák mintájára szabták, kihangsúlyozva a derekat. Onnan ölelte körül puhán a csípőt és takarta a lábat. Az apa Marira mosolygott. – Ma este remekül nézel ki, drágám! Vak ez az ember? Miért nem küldi vissza a szobájába átöltözni? Íme, még egy ok, hogy ne bízzon meg ennek az ítélőképességében. Mari mosolyogva húzta ki magát. – Köszönöm! – Ahogy keresztülment a szobán, csípője minden lépésnél olyan kihívóan ringott, mint egy táncosnőé. A pokolba! A haja sem volt feltűzve. Meg sem kísérelte valamilyen formába kényszeríteni a göndör fürtöket, csak két ékköves fésű fogta, hogy ne hulljon az arcába. – Bennett. – Mari udvariasan a kezét nyújtotta a férfinak. Legalább kesztyű volt rajta, könyékig érő, illedelmes fehér szaténkesztyű. Bennett az ajkához emelte a nő kezét. A mogyorószín ANNA RANDOL 115 TITKOS CSÓK

tekintet az övébe kapcsolódott, miközben a férfi ajka épp csak érintette a kesztyűt. Az őrnagyot úgy árasztotta el a forróság, mintha egy faltörő kos csapódott volna bele. – Mari – üdvözölte a férfi, miután hátralépett. Megpróbált összeszedni egy udvarias bókot, de feladta. Az udvariasságnak semmi köze sem volt a gondolataihoz. Agya nem volt képes összerakni egy olyan mondatot, amely ne tartalmazott volna utalást arra, hogy szeretné letépni ezt a ruhát a lány csodálatos testéről. Sir Reginald vállon veregette Bennettet. – Az én Helenám láttán is elakadt a szava az embernek. – Indulnunk kell – köszörülte meg a torkát Bennett, és a karját nyújtotta Marinak. A szaténkesztyűs kéz végigsimított az egyenruha ujján. – Arról akarjuk meggyőzni a vendégsereget, hogy ön udvarol nekem, nem igaz? – mormolta a lány. Igen, de nem akarta, hogy fizikai fájdalmat érezzen miatta. Szelim kitárta előttük a kaput. – Az elmúlt két napban nem sokat láttalak, Mari. A kertben foglalatoskodtál? – kérdezte Sir Reginald. Mari keze remegett Bennett karján, de nyugodt hangon válaszolt. – Ami azt illeti, pár napig távol voltam, rajzoltam. – Tényleg? Jó lenne, ha tudatnád velem ezeket a dolgokat – gondolkozott el Sir Reginald. – Említettem a múlt heti születésnapi vacsorámon – kapaszkodott Bennett karjába a lány. – Születésnap? – nevetgélt az apa. – Mostanában olyan feledékeny vagyok! Vettem neked valami ajándékot? – Nem, apám, de ezen már túl vagyunk. – Látom, sikerült felnevelnem egy értelmes lányt – csapott Mari vállára az apja. Bennett kezét Mari kezére tette. Meglepetésére a lány egy kicsit közelebb húzódott hozzá. Hány születésnapja telt el ünneplés nélkül? Bennett finoman egy kört rajzolt a lány kesztyűs kezére. Mari feszült arccal nézett fel rá.


– Látja, őrnagy, a lányom ezért is nagyon jó parti. Sohasem nyafog haszontalanságok miatt, mint a legtöbb fiatal hölgy. Bennett sajnálta, hogy nem hozott a lánynak ma este valami csekélységet, virágot vagy legyezőt. Végül is udvarol neki. – Majd keresek valamit, amitől világiasabb kívánságai lesznek – mondta Sir Reginaldnak. Mari nagy levegőt vett, melle a férfi karjához nyomódott. Bennett arra gondolt, talán megbántotta a lányt, ránézett, és szemrehányást várt. Mari azonban mosolygott, a csúfolódó fény visszatért a szemébe. Ettől elpárolgott a férfi zavara, és észrevette, hogy kiéhezett mosollyal néz vissza a lányra. Hirtelen szerette volna tudni, hogy Mari csak a szerepét játssza, vagy van valami több is a viselkedése mögött. A lány megérezhette a benne lángoló tüzet, mert elpirult. Mire is következtethet ebből? A lány apja szerencsére egyáltalán nem figyelt ezekre a fejleményekre. A ház előtt ott állt a hintó, amelyet a nagykövet adott kölcsön erre az estére Bennettnek. Az inas besegítette Marit a kocsiba. Az apja a lánnyal szemben foglalt helyet, Bennett Mari mellé ült, a combja szorosan a lányéhoz szorult. – Elnézést kérek a zsúfoltságért, egy kicsit szűkös itt a hely – mondta. A lány kérdőn nézett a férfi másik oldalán levő kis szabad helyre. – Nem tesz semmit – csak ennyit mondott. Mari eligazította a ruhája ráncait, és közben a keze hátoldalával végigsimította a férfi lábát, a csípőjétől a térdéig. Bennett inkább csak érezte, mint hallotta a lány elfojtott nevetését. A kacér teremtés! Hirtelen azonban először érzett megkönnyebbülést azóta, hogy tegnap ráerőltette a további együttműködést. Talán Mari mégsem gyűlöli őt. Eleinte azt képzelte, hogy a dolog nem fogja érdekelni, de most rájött, hogy igen, nagyon is érdekli. A lány hozzáhajolt, és alig hallhatóan suttogta: – Dolgozom azokon a világias kívánságokon. – Nincs szükség több munkára! ANNA RANDOL 117 TITKOS CSÓK

A lány apja megszólalt. – Hagyja, hogy Mari folytassa a munkáját, hiszen olyan nagyszerű természetkutató! Csak sokéves gyakorlatának volt köszönhető, hogy Bennett meg tudta őrizni arca komolyságát. Nehéz volt, mert a lány ott rázkódott mellette a visszafojtott nevetéstől. – Csak azt akartam mondani, hogy nem lesz szüksége rá, hogy dolgozzon. Bőségesen tudok gondoskodni a feleségemről. Sir Reginald gyanakodva nézte őket, felderengett benne, hogy talán nem követte teljes mértékben a társalgást. – Azt tervezi, hogy a hadseregnél marad? – Egy rövid időre még biztosan. De van egy kis birtokom is. – Remélte, hogy sikerült kielégítő választ adnia. – Hiányzik a birtoka? – kérdezte Mari. Bennett habozott. Amikor Napóleont először ejtették fogságba, el volt szánva arra, hogy eladja a birtokát. Tizenegy év távol az otthontól nagyon hosszú idő volt. Olyasmiket kellett csinálnia parancsra, amiket a legszívesebben elfelejtett volna. A csatamezőn csak arról álmodott, hogy hazatér, ott ül majd a dolgozószobájában, és verseket ír. Amikor azonban végre hazaérkezett, a költészet cserbenhagyta. Számolatlanul vetette a tűzbe gyatra próbálkozásait. Szinte megkönnyebbült a hírre, hogy Napóleon megszökött Elba szigetéről. Most, hogy Waterloo számtalan sírja nyomasztotta a lelkét, többé már nem tudta, mit is akar. – Az az otthonom – felelte. Mari arca gondterheltté vált, és kinézett az ablakon. A kocsi kerekei a kockaköveken zötyögtek, a jármű lelassult, besorolt a nagyköveti rezidencia felé tartó hintók közé. Sir Reginald felsóhajtott. – Hiányzik a jó öreg sziget! – Szívesen visszatérne? – kérdezte Bennett. Ha rá tudja venni, hogy menjenek vissza Angliába, akkor a lány távol lenne minden veszélytől. Biztonságban lenne. – Sajnos a munkám ideköt engem. A férfi megérintette Mari karját. – És ön nem szeretne visszatérni Angliába? ANNA RANDOL 118 TITKOS CSÓK

– Én soha – mondta a lány. Elhúzódott a férfitól, és a hintó oldalához simult. Megálltak a rezidencia előtt. Bennett először Marit segítette ki, aztán az apját. A belépéskor a nagykövet üdvözölte őket. Könnyedén meghajolt. – Örülök, hogy eljöttek! Sir Reginald nevetett, és hátba veregette a fiatalabb férfit. – Ki nem hagytam volna ezt az alkalmat, Daller! Látom, itt van Titolo is. Meg kell kérdeznem, hogy halad a fordításaival. Lenyűgöző téma. Gondolom, ön mindent tud erről. – Én… – Nem baj, később majd elmagyarázom. Dallernek jó diplomataként egy mosollyal sikerült palástolnia a rémületét. – Alig várom… Sir Reginald tovább ment, hátra sem nézett. Daller Marihoz fordult, tágra nyílt szemmel nézett végig rajta. – Ön ma sugárzóan szép! A lány megszorította Bennett karját. – Azt hiszem, ez alkalommal igazán lehetne őszinte. Daller Bennettre pillantott, aztán felnevetett. – Drága Miss Sinclair, összetört szívem ellenére én mindig igencsak nagyra becsültem önt. Mari válaszként csak felvonta a szemöldökét. Mivel a lány láthatóan nem óhajtotta folytatni a beszélgetést, Daller megköszörülte a torkát, és Bennettre nézett. – Reméltem, hogy a Saunder ikrek, az unokatestvéreink el tudnak jönni ma este, de még néhány hétig Velencében maradnak. Bennett remélte, hogy a mormolása kellően kifejezte a csalódottságát. A bálteremben a társalgás színvonala lényegesen magasabb lesz, ha az ikrek távol maradnak az estélyről. Daller megdörzsölte a kezét. – Nos, nem tartom vissza önöket, a bálteremben mindenki visszafogott lélegzettel várja, hogy csatlakozzanak hozzájuk.


Bennett csaknem felmordult, de igyekezett a jó modor szabályai szerint viselkedni. – Már alig várom! – Elindult Marival a bálterem felé, és úgy érezte magát, mintha az akasztófa felé lépkedne. – Kitalálhatom, hogy melyik nemhez tartozó vendégek várnak ránk lélegzet-visszafojtva? – suttogta a lány. Szorosan összeszorította a száját, de a szája sarka remegett. – Csak nem féltékeny? – kérdezte Bennett, és a félelme elpárolgott. Mari megrázta a fürtjeit. – Csak ha parancsba kapta, hogy itt is udvaroljon az egyik nőnek.

A lány arra gondolt, bárcsak hozott volna egy legyezőt. Azzal

elkergethette volna a tolakodó hárpiákat, akik utat törtek Bennett felé. Jól sejtette, mi vár bent rájuk. Ritkán bukkant fel „friss hús” Konstantinápolyban, egy jó társadalmi helyzetű agglegény még ritkábban, és ehhez járultak még Bennett testi adottságai, amelyek végképp ellenállhatatlanná tették őt. Bennett nem volt képes egyszerre olyan sok nővel beszélgetni, ezért egyesek Marihoz fordultak, hogy ne legyen olyan feltűnő, hogy kire is várnak. Nem túl tapintatos kérdéseik egészen kimerítették a lányt. A jobbján állt Maude Williams, aki a nagykövet egyik vacsoráján találkozott már Bennett-tel, és megválaszolta azokat a kérdéseket, amelyekre Mari nem is tudott volna felelni. Nagyon élvezte a lány tájékozatlanságát, azaz: nem tudta, hogy Bennett egy earl ifjabb fia. – Biztosan hallott már Riverton earljéről – nevetgélt Maude, és egy izzadságcseppet itatott fel dús kebléről. – Az earl jól ismert diplomata. Azt beszélik, hogy Lord Daller nem annyira a saját érdemei alapján lett nagykövet, hanem inkább az earl révén. Ekkor egy kis űr keletkezett Bennett mellett, amelyet a nő azonnal betöltött. Bennett ügyesen és elbűvölően kezelte a nőket, de a szeme sarkában nem jelentek meg azok a kis ráncok, mint amikor igazán jól ANNA RANDOL 120 TITKOS CSÓK

szórakozott. Ettől a gondolattól enyhült Mari rosszkedve. Bár nem vágyott arra, hogy bármi közös legyen közte és az ott tolongó ostoba nők között, tudta, hogy ő is arra vár, hogy közelebb férkőzhessen a férfihoz. Az egészért azok a nyavalyás versek a felelősek! Tudta, milyen típusú a férfi, kemény és kezelhetetlen. Olyan, aki parancsra az életét is kockáztatja. Ami megrendítette, azok a mély érzelmek voltak, amelyekre a homlokzat mögött bukkant. Nem akarta érezni a spanyol harcterek homokját. Nem akarta átérezni a gyászt, amikor egy újabb szeretett és elesett bajtárs holmiját elárverezték. Nem akarta átérezni a reményt, amely a férfit eltöltötte salamancai napfelkeltekor. Most már ismerte ennek az embernek a legbelsőbb érzéseit és gondolatait, de egyre kevésbé örült ennek. Mindez azt is jelentette, hogy többé nem bánthatta Bennettet, ha a parancsokat követte. Egy ilyen elkötelezett férfinak így kell cselekednie, és ő most arra kényszerül, hogy ezt megértse. Egy nő Bennett karjába kapaszkodott, keble szinte kifolyt a fűzőjéből. Mari meg volt győződve arról, hogy látja a nő mellbimbóját. Ebből elég volt. Átfurakodott a tömegen. Bennett elébe jött, megkönnyebbülten nézett rá. – Kezdődik a zene. Táncolunk? Az igenlő bólintásra Bennett a sóhajtozó nők tömegén át a táncparkettre vezette Marit. – Volna mit tanulniuk a franciáknak ezektől a nőktől arról, hogy hogyan kell rendesen támadni. Mari a férfira mosolygott. Írásaiból megismerte száraz humorát, amelyből eddig csak egy kis kóstolót kapott. – Még ágyútűzzel sem lehetne szétoszlatni őket. A férfi mosolygott Mari gyenge kis tréfáján, a szeme sarkában megjelentek az ismerős ráncok. Felálltak a tánchoz a többi párral. – Hány embert hívtak meg a mai estélyre? – kérdezte Bennett. – Több százat. A birodalomban élő összes európai nemest meghívták, és persze a helyi kormány tisztségviselőit. ANNA RANDOL 121 TITKOS CSÓK

– És ön miért jött el? Mari felvonta a szemöldökét. – A jelen lévő nők szerint azért, mert alig várom, hogy férjhez menjek. – És ön mit mond nekem? – A férfi olyan biztosan és határozottan vezette a partnerét, hogy Marinak nem is kellett a lépésekre figyelnie. – Azért jöttem el, mert ez az egyetlen olyan alkalom, amelyről tudtam, hogy az apám is el fog jönni. Bennett szótlanul figyelte a lányt. Miért is nem nevetett Mari, miért nem mondott valami butaságot neki? – gondolta. Ekkor egy táncoló férfi megfogta Mari kezét. Bennettnek nem kell ismernie mindent az ő életéből. A szavai már beköltöztek a szívébe. De különböző dolog befogadni a férfi szavait, és bizalmába fogadni a férfit magát. A tánc során ismét összekerültek. Mielőtt a férfi hozzáfűzhetett volna bármit is előző megjegyzéséhez, Mari megkérdezte: – Hogy tetszik az estély? – Biztos vagyok benne, hogy ki tudja találni. Csodálatos volt, ahogy megérezte a kék szemekben a közös helyzetben kialakult bajtársias kapcsolatot. A lány tekintete a férfi szájára tévedt. Most éppen olyan gyerekesnek tűnt az az elhatározása, hogy rákényszeríti fogadalma megszegésére, mint az a buta ötlete, hogy megtréfálja az ételekkel. A férfi azonban felébresztette benne a vágyat. Érezte a hátán Bennett kezét. Mi lenne, ha nem bosszúból, hanem csak puszta élvezetből venné rá a férfit fogadalma megszegésére? – A török kultúrában van valami, ami ehhez a bálhoz hasonlítható? – Nincs. A legtöbb török nő nem keveredik férfiakkal, még családon belül sem. A nők táncolnak, de csak a saját kis világukban. – Annyira szerette, amikor elsötétült a férfi tekintete. Lehalkította a hangját. – Fátyolban táncolnak. A tánc következő fordulatában Bennett az illendőnél jobban szorította magához a lányt. ANNA RANDOL 122 TITKOS CSÓK

– Ön látott ilyen táncokat? – Táncoltam is – lövellt a férfi felé Mari egy csábítónak szánt pillantást, miközben partnert cseréltek. A zene egy utolsó akkorddal véget ért, de Bennett nem engedte el a lány kezét. Elfeledkezett arról is, hogy meghajoljon a másik pár felé, mielőtt levonszolta volna Marit a táncparkettről. – Hol az apja? – mormolta. Az apja természetesen sehol sem volt látható, eltűnt a kártyaszobában, miután üdvözölte a házigazdát. – Maradjon mindig a közelemben, hogy láthassam. – Ön lesz a gardedámom? – kérdezte nevetve Mari. A férfi igenlően bólintott. A lány iránt hamarosan felébredt a férfiak érdeklődése, de szigorú gardedámja a legtöbbjüket elutasította. Bennettben minden Marihoz közeledő férfi azonnal növelte a feszültséget, amely csökkent, amint az illető férfi eltűnt. – Ez nagyon megbízhatatlannak tűnik – súgta Marinak, amikor megjelent egy úriember. – De hiszen ő lelkész! – Akkor pedig tudnia kellene, hogy nem bámulhat így önre – morogta Bennett. A jó lelkész végül nem Marit kérte fel, hanem a Bennett által elhanyagolt hölgyek egyikét. – Akkor hát ma este nem táncolok senkivel? – kérdezte végül a lány, miközben titokban élvezte, hogy milyen jó hatással van rá a férfi birtoklási vágya. Bennett végigsimította Mari karját a kesztyűig. A férfi lélegzete csiklandozta a lány fülét. – Nem tudhatjuk, kiben lehet megbízni. – Mr. Tomosap nem jelentett valami nagy kockázatot. – Régész ő is, ugye? – Igen, de ha azt hiszi, hogy apám valamelyik vetélytársa miatt vagyok veszélyben, csalódást kell okoznom. Apámnak nincs vetélytársa…


Egy nő csaknem feldöntötte Marit. A lány cipője beleakadt a nő ruhája szélébe, leszakította a fodrot, Mari is megbotlott. Bennett kapta el a derekát, hogy el ne essen. Miss Suzanne Potts azonban nem volt olyan szerencsés, és elesett. Lóhoz hasonló arcán gyászos kifejezés jelent meg. – Jóságos ég, milyen ügyetlen voltam! – Kinyújtotta a kezét Bennett felé, és várt. A férfi azonban továbbra is a lány derekát fogta, és tőle kérdezte: – Minden rendben? Mari bólintott. A férfi a hüvelykujjával egy kis kört rajzolt a lány hátára, mielőtt egy gyors rántással talpra állította Miss Pottst. Miss Potts hadart valamit, aztán megigazította a ruháját, kihúzta magát, és távozott. – Miss Potts édesapja rendkívül gazdag hajómágnás – mosolygott Mari. Bennett egy újabb közeledő férfira meredt. – Remélem, az apja jobban tud kormányozni – mondta a hölgyről. A lány felnevetett, de aztán a szájára tapasztotta a kezét. – Köszönöm – suttogta Mari. – Szívesen. A férfi szavaitól furcsa érzés futott végig a gerincén, felmelegítve egész testét. – Fel kellene tűznöm a ruha szegélyét, mielőtt még én is belegabalyodom, vagy önre zuhanok. – Nagyot nyelt a gondolatra, hogy ráborulhatna a férfira. A mellét odanyomhatná a férfi mellkasához. A szája centikre lenne az ő szájától. – Vagy ráeshetne a következő táncpartnerére – mondta Bennett. A karját nyújtotta Marinak. A lány a férfi zubbonya ujján nyugtatta a kezét, igyekezett nem figyelni az alatta domborodó izmokra. – Nem kell elkísérnie engem. Nem hinném, hogy olyan sok gonosztevő hemzseg a hölgyeknek kijelölt pihenőszobában. – Marinak szüksége volt arra, hogy lehiggadjon, még mielőtt bolondot csinál magából. Kipirult arcát a teremben uralkodó forróságnak ANNA RANDOL 124 TITKOS CSÓK

lehetett tulajdonítani, de azt nehezebb lett volna megmagyarázni, hogy a mellbimbója majd kiszúrta a ruháját. – Én nem szeretnék annak a piranhacsapatnak a kezére jutni – rázkódott meg Bennett. – Akkor most tűnjünk el együtt! Legalább miután ön már elhagyta Konstantinápolyt, a nőknek lesz valami új témájuk, amivel gyötörhetnek engem. – És ez érdekli önt? Mari megrázta a fejét, és nevetett. – Soha. – Ugyanakkor érezte, hogy nem mond igazat. Ha valóban nem érdekli, hogy ezek az emberek mit gondolnak róla, akkor miért pazarolja idejét Bennettre egy fülledt bálteremben? Talán a pihenőszoba üres lesz, és ráveheti a férfit, hogy megcsókolja… Vagy ő fogja megcsókolni a férfit. Ekkor azonban emlékezetébe idézte a verseiben rejlő erőt. Mit tenne, ha a férfi elutasítaná? Mi lenne, ha odadobná magát neki, és ő nem válaszolna, hanem tartaná magát a fogadalmához? Mari felsóhajtott. Úgy látszott, ezt nem tudja kitalálni. A kijelölt szoba előtt szatén-, taft- és selyemakadály tornyosult előttük. Néhány nő feladta a reményt, hogy bejusson a szobába, és a bejárati csarnokban igyekezett megigazítani frizuráját és toalettjét. Bennett ránézett, félreértette a lány sóhaját. – Igyekezzen, szerezzen tűket, és hagyja ott a nők szobáját. A sarkon várom önt, ott nem találhatnak rám. – És utána? – Belopakodunk a nagykövet dolgozószobájába, ami a folyosó végén van, és ott felvarrhatja a szoknyája szegélyét. – Nem gyáva menekülés ez? A lány nevetett. Olyan könnyen hozzá lehetett szokni ehhez a baráti hanghoz! Hamar magához tért azonban. Még ha Bennett érdeklődik is iránta egy kicsit, elszánta magát, hogy visszamenjen Angliába. Ő pedig abba az országba be nem teszi a lábát. Mari áthatolt a nők tömegén, és felkapott egy tucat tűt. Lehajtott fejjel járt-kelt, senki sem figyelt fel rá. – Sikerült? – kérdezte Bennett. ANNA RANDOL 125 TITKOS CSÓK

Mari meghajolt, és felmutatta a markában a sok csillogó tűt. – Teljesítettem a küldetést, őrnagy. A férfi kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. Nem gyújtottak lámpát a nagy szobában, valószínűleg azért, hogy elbátortalanítsák az arra bolyongó vendégeket. Bennett a kandalló párkányához lépett, és meggyújtott néhány gyertyát. Egy skót reel drámai hangjai szűrődtek be a távoli bálteremből. A lány a kandallóhoz támaszkodó férfit nézte. Bennett kemény vonásait meglágyította a gyertyafény. Hirtelen könnyebb volt meglátni benne a versek szerzőjét. Azt a férfit, aki egyszer egy csirkekopasztó versenyre hívta ki őrmesterét. Azt a férfit, aki odaadta a lovát, amikor a kimerültségtől elpusztult az az öszvér, amely katonái asszonyainak és gyermekeinek szekerét húzta. – Fel kell tűznöm a ruhám szegélyét. – Mari igyekezett biztonságosabb területre irányítani a gondolatait. – Hiszen ez volt a terv – húzta mosolyra Bennett a szája jobb sarkát. Az ő terve. A saját tervében pillanatnyilag ott szerepelt a teljes levetkőzés is. A tűket az asztalra tette, és hozzáfogott a ruhaszegély feltűzéséhez. Alig haladt pár arasznyit, amikor a fűzője úgy a bordái közé fúródott, hogy köhögni kezdett. – Ezek az átkozott halcsontok! – Mindig is ez volt a véleményem erről a ruhadarabról – fonta össze a karját Bennett. A lány arra gondolt, hogy felhúzza a ruháját a térdéig, és úgy fogja feltűzni. – Talán mégis igénybe kellett volna vennem egy szobalány szolgálatait – mondta Mari. Bennett arca komoly volt, de a szeme vidáman csillogott. – Ugyan már, az én terveim mindig sikerülnek. – Átnyúlt a lány felett, felvett egy tűt az asztalról. Fél térdre ereszkedett Mari mellett, és felemelte ruhája szegélyét. – Juj! Hamiskás arckifejezéssel nézett fel a lányra. – Juj? Még meg sem szúrtam magát a gyatra varrótudásommal. ANNA RANDOL 126 TITKOS CSÓK

Mari lába remegett, de nem a tűszúrástól. – Ilyen nagy tapasztalatai vannak a női ruhák javításában? A férfi a szakadás szélébe döfött egy tűt. – Nem, de a hadjáratok során szinte mindent megvarrtam már szükség esetén, persze a női ruhákon kívül. Felvett egy másik tűt. – Most, hogy visszagondolok, megjavítottam már egy ruhát is. Arroyo mellett rátaláltunk egy kislányra, akinek elszakadt a babája ruhája… – Közben gyors tűszúrásokkal haladt a munkájában. A könyvben szerepelt egy vers, amelyben a mezőn törött játékok hevertek. – És megvarrta a babaruhát? – kérdezte Mari, amikor a férfi nem folytatta az elbeszélést. – Igen. Az a vers nem volt vidám. A lányt elöntötte a félelem. – És mi lett a kislánnyal? – Csaknem éhen halt már, amikor rátaláltunk. A szíve legyengült. – Bennett nem emelte fel a fejét. Mari torkát könnyek fojtogatták, a kislány miatt, és Bennett miatt is. Az az oldal el volt piszkolódva. A lány előtt hirtelen megjelent a magányos Bennett alakja, aki a kislány sírját ássa. – De ön megpróbálta megmenteni a kislányt – mondta, és ujjait a férfi hajába mélyesztette. Bennett felállt. – Ha csak megpróbálunk megmenteni valaki, az nem sokat ér. – De sokat ér annak, akit meg akar védeni. – Mari is felkelt, lábujjhegyre állt, és megcsókolta a féri állát. A férfi mellkasa gyorsan süllyedt és emelkedett. – Mari, a szavamat adtam, hogy nem ismétlődhet meg az, ami a fogadóban történt. A lány azonban már érezte, hogy a férfi akarja őt, éppen úgy, ahogyan ő vágyott utána. Ez az ember nemes volt, bátor és kíméletlen. Az élet megkeményítette, és Mari úgy érezte, hogy neki kell meglágyítania.


– Én pedig emlékszem, hogy nem értettem egyet azzal a fogadalommal. Miért számít az én óhajomnál többet az, amit ön akar? Most én leszek, aki a parancsokat adja. – És ujját végighúzta a férfi szemöldökén. A rajzolás során megtanulta, hogy egy téma lényege a részletekben rejlik. Ott, ahol egy művész csak egy pillangót látott, ő képes volt felfigyelni a bonyolult mintákra, a színek összetett kompozíciójára, a szépség és az erő merész együttesére. Most előtte volt a szőke haj, amelyet kiszívott a nap a hosszú menetelések alatt. Ezüstszínű sebhely volt az arcán. A szája jobb sarka mozgékonyabb volt. Bennett rengeteg részletből állt össze, és a kíváncsiság és a vágy arra ösztönözte Marit, hogy fedezze fel ezeket a részleteket. – Mari… A lány a férfi szájára tette a kezét. – Nem kértem, hogy mondjon valamit. – Úgy érezte, ha Bennett beszélni kezd, talán elveszítheti az önuralmát. Végigsimította a férfi arcát, nyakát, a mozdulata lelassult a férfi álla tiszta vonalát követve. Megvizsgálta széles vállát és a gyapjúszövet alatt domborodó izmait. Megállt, amikor az ujjai a férfi mellkasán sorakozó éremgyűjteményhez ért. Mindegyiket megérintette. Mibe kerülhettek ezek a férfinak? – Ezek csak katonai ostobaságok – fogta le a kezét Bennett. – Egy csomó tábornok azt hiszi, ha érdemérmeket alapít, az fontosabb, mintha a katonáival törődne – tört elő a melléből a mély, rekedtes hang. Ezt Mari pedig tegnap még elhitte volna, de többé már nem. – Biztos vagyok benne, hogy minden egyes éremért valami bátor tettet vitt véghez. A falhoz állította a férfit. Összeszedte minden bátorságát. – Ha megmozdul az engedélyem nélkül, annak következményei lesznek. – Következményei? – húzta fel a szája sarkát Bennett. A lány folytatta a felfedezést. Végigsimította a férfi lapos hasát. Minden érintéssel érezte, hogy nő a hatalma Bennett felett. ANNA RANDOL 128 TITKOS CSÓK

– Rettenetes következményekre gondolok. – Akkor jobb lesz, ha jól viselem magam. – Én is éppen így gondolom – állt lábujjhegyre Mari, és finoman megérintette a férfi fülét. Bennett összerázkódott, amikor a lány ujjai végigsiklottak a nadrág derékrészén, és megsimították a combját. A férfi reakciója felbátorította Marit, aki átölelte Bennett derekát, és az inge alatt simogatni kezdte a hátát. A lányt is meglepte a saját merészsége, de nem volt képes leállítani magát. Lenyűgözte őt a férfi hátának minden részlete, a gerincoszlop hosszú vonala, lapockáinak formája. Zihálva kapkodta a levegőt. Egek, nem is gondolt arra, hogy ez a felfedező körút így felébreszti majd a kíváncsiságát! Szerette volna most megsimogatni Bennett karját, kezét, az oldalát, a lábát… egészen a nadrágja rendkívül csábító kidudorodásáig. A férfi nyaka köré fonta a karját, hogy egyesen állhasson. – Nem szabad megismételni a múlt estét. Mari mormolt valamit. – De még van egy sor dolog, amit nem próbáltunk ki, ugye? – mondta Bennett félig nevetve, és felnyögött. – Csókoljon meg! – suttogta a lány. – A fogadóban világosan megmondtam, hogy nem teszem többé. – De van még legalább tizenegy csókfajta, amit nem próbáltunk ki. – Tizenegy? – kapta el Bennett a derekát. – Egy könyvben olvastam róla – mondta zavartan Mari, kipirult arccal. – Egy könyvben? Milyen könyvben? A lány nyíltan bevallja neki, hogy illetlen könyveket olvas? – Nem emlékszem, én olyan sok könyvet olvasok – felelte Mari. A férfi ujjai a lány bordáin játszottak, és Mari felszisszent. – Ne csiklandozzon! – Rendben. – Bennett finoman megérintette a melle felett a ruhakivágás vonalát, és megállt a két halom között. – Milyen könyvről is van szó? ANNA RANDOL 129 TITKOS CSÓK

– Valami régi indiai szöveg – nyögte ki a lány. A férfi hátrahajolt, hogy jobban láthassa Mari. – A Káma-szútra? Elolvasta azt az istenverte Káma-szútrát? A lány meglepetten pislogott. – Hallott róla? Én szanszkritül tanulmányoztam. – Néhány részlete közkézen forgott Oxfordban. Mit akar azzal mondani, hogy tanulmányozta? – Volt benne néhány dolog, ami érdekel – mondta Mari, összeszedve minden bátorságát. Ha el akarja csábítani Bennettet, ezt igazán fölösleges lenne elhallgatni előle. A férfi folytatta a simogatást a nyakkivágása körül. – Például? – Ujjai a ruha alá bújtak, pár centire álltak meg a mellbimbójától. – Például felsorolt számos helyet, ahol az egyik partnernek meg kell csókolnia a másikat. – Volt valami, ami különösen megragadta? Volt néhány dolog, amit Mari semmilyen körülmények között sem akart volna hangosan kimondani. – Tegnap megemlítette az egyiket, amikor rajzolni mentünk – próbálkozott. – Hát… már nem emlékszem – mondta Bennett, de a tekintete, amely követte az ujja mozgását, cáfolta az állítását. – Én pedig azt nem mondhatom ki. – Nagy kár, hiszen most ön adja ki a parancsokat – állt meg a férfi keze. Az egész jelenet izzott az élvezettől. – Azt akarom, hogy csókolja meg a mellemet. Bennett a ruhakivágás fölé hajolt, az ajka éppen csak érintette a bőrt. – Erre gondolt? – Igen, de az egészet, igazából – mondta összeszűkült szemmel Mari, aki elszánta magát, hogy részletes utasításokat fog adni. Miközben Mari beszélt, a férfi a kezébe vette az egyik mellét, és finoman simogatta.


– Azt akarom, hogy vegye le a ruhámat, és járja be ugyanezt a területet a nyelvével is – mondta Mari, és a szavait nyöszörgő hangok szakították meg. Bennett kiszabadította az egyik mellét a ruhából, látszott a mellbimbó sötét foltja. Mielőtt azonban megérintette volna az ajkával, felnyögött és meghátrált. A gyertyák aranyos árnyékokat hintettek az arcára. – Ez csak bonyolítani fogja a dolgokat. Mari összerándult, a keble szabadon volt. – Nem szükségszerűen. Bennett a hüvelykujjával kört rajzolt a mellbimbója köré. A lány felsóhajtott. – De bonyolítani fogja. Minden alkalommal, ha majd látjuk egymást, ez ott lesz beleégve az emlékezetünkbe. Hiszen éppen erről volt szó. És nem is fogják hamarosan viszontlátni egymást. – A szex természetes dolog. Biztos voltak futó kapcsolatai nőkkel, élvezte őket, aztán továbbállt – mondta Mari. – És most azt hiszi, hogy ez is olyan lesz? Hány férfival csókolózott már? – Végigsimította a lány száját. – Hány férfi simogatta már meg a mellét? – A kezébe szorította az egyik kerek dombocskát, míg Mari fel nem nyögött. – Hány férfi hatolt be a két karcsú lába közé, és oltotta a tüzét önben? – A keze lesiklott a lány derekáról, hogy megtapasztalja a lába között a forróságot. – Egyetlenegy sem – szakadt ki az öröm apró kiáltása Mariból. – Akkor pedig csak becsapja önmagát, ha el akarja hinni, hogy ezt könnyedén lehet venni. – Én döntök így. Hagyjon fel azzal, hogy engem véd? – Bennett kezéhez nyomta a testét. Szüksége volt erre. Szüksége volt rá, hogy a férfi a magáévá tegye őt. Fájdalmas vonás jelent meg Bennett arcán. – Nem tehetem, Mari. – Kihúzta magát, és finoman félreállította a lányt. – Menjen be azon a jobb oldali ajtón. Ott talál egy kis szalont. – Miért… – Hamarosan látogatóink lesznek. ANNA RANDOL 131 TITKOS CSÓK

Tizenegyedik fejezet

Mire az ajtó kinyílt, Bennett már ott állt az egyik asztalkánál,

amelyen egy brandysüveg állt. – Prestwood! Akkor hát ide bújtál el. – A nagykövet lépett a szobába, és vele jött egy magas, turbános férfi. – Túlságosan a figyelem középpontjába kerültél? Bennett közömbösen megvonta a vállát, és töltött magának egy italt. A másik úr megdörzsölte gyér fekete szakállát. – Ő az a Prestwood őrnagy, akit említett nekem? – Igen – bólintott Daller. – Bennett Prestwood őrnagy, bemutatom Talat bejt. A gyönyörű Fatima férje. – Örvendek a találkozásnak! – A kézfogás a férfiúi dominancia ösztönös próbája, Bennett állta a férfi kézszorítását, de nem látta értelmét, hogy gyerekes erőpróbában vegyen részt. A bej úgy vetette rá magát Bennettre, mint az oroszlán, amikor kiszemeli a prédáját. – Sokat hallottam az apjáról, Riverton earljéről. Nagyszerű diplomata! – Valóban az – mosolygott szeretetteljesen Bennett. – Csak azt sajnálom, hogy a tapintatát nem sikerült örökölnöm. A kuzinja nevetett. – Szerencsére én örököltem belőle valamit, mert én nem tudtam volna olyan jól megállni a helyemet a katonaságnál, mint te. Bennett ivott egy keveset. A kijelentést furcsának találta, mert Daller anyai ágon volt az unokatestvére. Talat szórakozottan dörzsölte a jobb kézfejét. – Az ön apja vett részt a britek képviseletében a versailles-i béketárgyalásokon?

– Igen, az earl nélkülözhetetlen volt a régenshercegnek. Mindenki csak dicsérte a döntéseit – felelte Daller Bennett helyett. A bej továbbra is az őrnagyot nézte. – És mi hozta önt ebbe az országba közvetlenül a dicsőséges Waterlooi győzelem után? Bennett felemelte a poharát, és felvette a szokásos unatkozó arisztokrata pózát. – Vidéki birtokom túlságosan unalmas, az anyám pedig azért sürget, hogy nősüljek végre meg. – Akkor mégsem volt szerencséje, ha azért jött ide, hogy elkerülje a házasságot, hiszen az ön nevét már együtt emlegetik Miss Sinclairével – mondta Talat. Bennett a tálcára tette a poharát. – Az ember szándékai változhatnak. Miss Sinclair felkeltette az érdeklődésemet. Talat körbejárt, és megcsodált egy festményt Bennett mögött. – Nagyon érdekes a hölgy. Most még érdekesebb, mint korábban volt. Bennett is megfordult, a férfi immár nem mögötte állt. – Ezt hogy érti? Talat megvonta a vállát, és az asztal mögé pillantott. – Hát természetesen a munkája miatt. – És mi az a munka? – Bennett ivott még egy kortyot. Vajon mit tudhat ez az ember? És ha tud arról, hogy a lány rajzai a briteknek készülnek, miért fedi fel a kártyáit? – Növényekkel és rovarokkal foglalkozik, de ön már biztosan hallott erről. Bennett bólintott. A bej információkra vadászik. – Természetesen tudok róla. De merem remélni, hogy amikor velem van, a legkevésbé sem gondol növényekre – játszotta a szerepét az őrnagy. – Milyen másképp festett ma este. Ön szerencsés, hogy rábukkant egy gyémántra, amelyet itt eddig senki sem fedezett fel. Eddig az önök honfitársai közül nem sokan szenteltek figyelmet a hölgynek.


Ön bizonyára képes volt felfedezni benne olyan értékeket, amelyek elkerülték mások figyelmét. – Ma sokkal jobban nézett ki, mint máskor – csatlakozott a társalgáshoz a nagykövet. Bennett úgy gondolta, hogy mivel Mari remekül néz ki, nincs szüksége arra, hogy jobban fessen. Daller elővette a tubákosszelencéjét. – Éppen arról beszélgettünk, hogy egyes vidékeken milyen sajnálatos a közbiztonság helyzete. Megemlítettem, hogy egy tolvajjal is találkoztatok tegnap, miközben a környéket látogattátok meg. Talat átsétált az asztal másik oldalára. – Elnézést kérek, ha rossz benyomásra tett szert ebben a dicső országban! – Nincs szükség bocsánatkérésre, ilyesmi bárhol megeshet. – Így igaz – helyeselt Daller. – Őfelsége kormányának feltett szándéka, hogy segíti szövetségeseit abban, hogy ugyanolyan békében és biztonságban élhessenek, mint amilyent az angol állampolgárok élveznek. Van is néhány információm, amelyeket esetleg érdekesnek fog találni. A bej figyelme végre Daller felé fordult. – Valóban? Daller fontoskodva kidüllesztette a mellét. – Csak néhány apró tény, de úgy gondolom, hasznosak lehetnek. – Mindig is úgy véltem, nagyon távolságtartó a kapcsolatunk a britekkel. Talán ha megosztjuk az információkat, sikerül áthidalni ezt a távolságot – mondta a bej. A társalgásnak ez a fordulata jó lehetőséget kínált Bennettnek arra, hogy elhagyja a szobát. A szövetség építése nem az ő szakterülete volt, és nem is érdekelte. – Akkor itt is hagyom önöket, beszélgessenek nyugodtan. – Meg kellene néznie Marit. A szalon ajtaja, amelyet távozásakor becsukott, most résnyire nyitva volt. Biztosan nagyon unatkozik. Daller megrázta a fejét.


– Nyugodtan maradhatsz. Csak szeretnék valamit a térképen megmutatni Talatnak. Ez a brit titkosszolgálat információja, ne feledd, de tudom, hogy rád lehet bízni minősített információkat is. Csak egy érdekes apróságról van szó, a feletteseim engedélyezték, hogy jó szándékunk kimutatására megosszam ezeket a híreket a bejjel. Fürgén szétterített az asztalán egy térképet. Más szavakkal: a nagykövet be akarta mutatni rátermettségét, miután Bennett apjához hasonlította magát. Bennett azon volt, hogy ne bámulja a résnyire nyitott ajtót. Mari a briteknek dolgozik. Benne meg lehet bízni. – Hírt kaptam arról, hogy itt egy nagy csapat bandita fészkelte be magát. – Az ország keleti vidékén egy hegyes, sziklás vidékre mutatott. – Gangos falutól nyolc kilométerre északra van a táboruk. A szultán nagy kegyben részesítené azt az embert, aki megsemmisíti ezeket a bűnözőket. Talat Bennettre pillantott, aztán ismét a térképre. – Érdekes hely. – Gondoltam, hogy felkelti az érdeklődését – hajolt Daller a térkép fölé.

Mari elhúzódott az ajtótól, és hátát a szövettel bevont

falnak támasztotta. Gangos Esad egykori terepe volt, aki több mint két évtizedig szolgált ott. Miután visszatért Konstantinápolyba, mint a szultán tanácsadója, egy veszélyes bűnözőkből álló banda elkezdte pusztítani azt a vidéket. Esad nem hagyhatta, hogy egy gyengekezű kormányzó alatt a sajátjának érzett emberek szenvedjenek, így aztán ő maga indult a bűnözők megfékezésére. Ha Talat végez a banditákkal, akik ellen Esad évek óta harcol, az nagyon megalázó lesz Esadnak a szultán és udvara előtt. Daller ideérkezése után igyekezett jó kapcsolatokat kialakítani Esaddal, de a pasa nem kedveli az olyan embereket, akik nem a saját erejükből szerezték meg a kinevezésüket, hanem családi kapcsolataik révén. Nem volt tehát véletlen, hogy a nagykövet Esad ANNA RANDOL 135 TITKOS CSÓK

vetélytársának adta ezt az információt. Nem volt ez más, mint egyszerű, tiszta vetélkedés a hatalomért. Mari a tenyerét a falra tapasztotta. Ha gyorsan eljut Esadhoz, a pasa kihasználhatja az azon a vidéken meglevő tartalékait, és megelőzheti Talatot. A nagykövet azonban azt mondta, hogy szigorúan titkos információról volt szó. Bennettnek ez a minősítés szent dolog. Parancsot kapott, hogy tartsa a hírt titokban. Még ha el is magyarázná neki a helyzetből fakadó következményeket, akkor sem engedné meg, hogy elvigye a hírt Esadnak. Remegő kezébe temette az arcát. Tudta, hogy Bennett ezt egyenesen meg is tiltaná neki. A férfi szemében a szigorúan titkos információ Esadnak történő átadása egyet jelentene Anglia elárulásával. A felségárulással. Bennett biztosra veszi, hogy ő még ott van a kis szalonban. Még nem találta meg a módját annak, hogy kijuttassa őt onnan, és tudja, hogy biztosan hallotta a nagykövet információját. A férfi megbízik benne. Kihúzta magát. Nem számít, hogy a hírt nem az ő fülének szánták, ő mégis meghallotta. Nem engedheti meg, hogy Esadnak baja essék, ha módjában áll azt megakadályozni. Túl sokkal tartozott a pasának. Esadért el fogja árulni Angliát. El fogja árulni Bennettet. Összeszorult a gyomra. Esad volt az egyetlen szikla, akire mindig támaszkodhatott. Öklét a szája elé szorította. Tisztelte és csodálta Bennettet, de ő nem volt több egy múló pillanatnál. Vourth után el fog utazni, vissza se néz többé. Egyikük sem gondolta, hogy szerepe lesz Mari életében. A ma este történtek csak megszilárdítják ezt a helyzetet. A verseiből minden kétséget kizáróan megtanulhatta, mennyire hűséges a férfi a hazájához. Nem fog neki megbocsátani. Megdörzsölte égő szemét. Ha pedig nem megy el most Esadhoz, azt ő nem fogja soha megbocsátani magának. Mari kiszökött a szobából.


Tizenkettedik fejezet

Bennett

nem találta a lányt a kis szalonban. Megigazította a zubbonyát. Nehezebben szabadult a nagykövet és a bej társaságából, mint gondolta volna. Mari biztosan visszaosont már a bálterembe. Végül is ez a legjobb megoldás, mert világra szóló botrány lett volna abból, ha ők ketten egy egész órára eltűnnek a vendégek szeme elől. A fő baj az volt, hogy félbeszakították őket, mielőtt még valóban okot adtak volna a botrányra. Tudta, milyen szenvedély forr a lányban. Mindkét alkalommal megtapasztalta, amikor megcsókolta. Azt azonban nem sejtette, hogy Mari fel is vállalja ezt a szenvedélyt, vagy hogy az átkozottul ártatlan ujjainak puszta érintése olyan keménnyé teszi őt, mint egy dárda. Bevallotta neki, hogy tanulmányozta a Káma-szútrát. Nem is tudta hirtelen, hogy nevessen-e, vagy szörnyülködjön. Elindult a bálterem felé. A lány azt állította, hogy elboldogul, ha egy viszonnyal vádolják, de nem tudott megszabadulni a képtől, amikor Mari a szobájában zokogott, miután megértette választása szerteágazó következményeit. És mi lesz, ha találkozik majd a férfival, akihez hozzá akar menni? Átkozná a rövidlátó viselkedését, és minden pillanatot, amikor az a férfi megérintette. Összeszorította a fogát. És ha igaza volt a lánynak? Nem bolond-e, hogy úgy védi saját magát a lánytól? Nem. Inkább elszenvedi testében a gyötrő fájdalmakat, mint hogy annak a tudatában éljen, hogy ártott Marinak. Bejárta a báltermet. A feltűnő vörös selyemruha nem volt látható a táncolók között, sem a falak mentén. Aggodalom fészkelte be magát a gyomrába. Hol lehet a lány? Kisétált a kertbe, elhárított mindenkit, aki beszélgetni szeretett volna vele. Nem jellemző Marira, hogy gyáván elbújjon. Nem

olyannak ismerte, aki kimenekül a kertbe. A lány emelt fővel szembeszállt volna a nőkkel. Ennek ellenére végigkutatta a kertet, és csak három szerelmespárt zavart meg. Egyre nyugtalanabb lett. Ismét végigjárta a báltermet. Az nem valószínű, hogy valaki erőszakkal vitte el őt, bár nem zárhatta ki ennek vagy valami megtévesztésnek a lehetőségét sem. Jobb ötlet híján vállalta, hogy a fecsegő nők közé keveredjen a hölgyek pihenőszobája előtt. Vagy talán történt valami az apjával? Bennett a kártyaszobában találta Sir Reginaldot. Ott ült, és cserépedényekről társalgott egy férfival, aki olyan türelmetlenül mocorgott, mint egy sarokba szorított nyúl. Amint Bennett megjelent, a férfi megragadta az alkalmat, és eltűnt. – Őrnagy! Egy kicsit visszavonul? Bennett mosolygott, bár a legszívesebben a vállánál fogva megragadta volna a férfit, és megkérdezte volna, miért nem tartja szemmel a lányát. – Nem pihenni jöttem, uram, Marit keresem. Elígérte nekem a következő táncot. Sir Reginald a széke karfájára tette a brandys poharát. – Mari nincs itt. Bennett igyekezett közömbösnek látszani. – Nem is számítottam arra, hogy itt lesz, ebben a szobában. Sir Reginald megrázta a fejét. – Azt akarom mondani, hogy hazament. Nem érzi jól magát. Meg kell mondanom, hogy valóban egy kicsit nyúzottan nézett ki. – És ön hagyta, hogy kísérő nélkül induljon haza? – Bennett szavai fenyegetően hangzottak. – Tud ő vigyázni magára – pislogott Sir Reginald, mintha fel sem merült volna benne, hogy másképp is cselekedhetett volna. Nem neki kellene vigyáznia önmagára, gondolta Bennett. – És hogyan indult haza? Sir Reginald teljesen tanácstalan volt. Leverte az italát, de sikerült elkapnia a poharat, mielőtt az a földre esett volna.


– Nem tudom. Gondolom, elvitte a kocsinkat. Ó, persze, hiszen nem azzal jöttünk! Akkor talán a nagykövetével távozott? Bennett elsietett. Itt valami nem volt rendben. Ha nem érezte jól magát, miért nem várta meg őt? Legalább egy üzenetet hagyhatott volna neki. Valószínűleg meghallotta a beszélgetést Talattal, de abban nem volt semmi, ami feldúlhatta volna. Talat egy kicsit feszült volt, de ezért a lánynak nem kellett volna elmenekülnie. Meg kell keresnie őt. Nincs más választása. Nem akart még egyszer átfurakodni a báltermen, egy oldalajtón kiment, és elindult az istállók felé. Hamar megállapította, hogy a nagykövet hintaja a helyén, és hogy az elmúlt órában egyetlen kocsi sem hagyta el a rezidenciát. További kérdezősködésre megtudta az egyik istállófiútól, hogy egy nő gyalog indult el a házból. Mi az ördögöt gondol ez a lány? Jól tudja, hogy veszélyben forog az élete. Miért menekült el? Előtte élvezte az együttlétüket. Végül is ő kezdeményezte az egészet. Kizárt tehát, hogy előle menekült volna el. Az utca sötét volt, nem égtek az utcai lámpák, hogy megvilágítsák az útját. Sietve elindult a lány háza felé, csak a kevés ablakból kiszűrődő fény alapján tájékozódott. Valaki bizonyára megfenyegette Marit. Csakis ennek volt értelme. De akkor miért nem hozzá fordult? Jól tudta, hogy a lány dühös volt Vourth miatt, de az együttlétükből arra következtetett, hogy megértette: nem volt más választása. És úgy hitte, a nő megbízik benne. Eszébe jutott, hogy Sophia is megbízott benne, és ő három évig őrizte a titkát. Úgy sietett, hogy megfájdult a lába, és fájt minden lélegzet-vétel. Belépett az előcsarnokba, és elindult Mari lakosztálya felé. Amikor belépett, a szobalány talpra ugrott, leejtette a hímzőrámáját. – Itt van Mari? – Elment – rázta meg a fejét Achilla. A megkönnyebbülés keveredett Bennettben a haraggal. Több esze lehetett volna, mint hogy védelem nélkül elindul haza, de legalább életben maradt. – És hova indult? ANNA RANDOL 139 TITKOS CSÓK

Achilla felkapta a hímzését, és maga elé tartotta. – Nem hiszem, hogy elmondhatom. Bennett nagy levegőt vett. Egyéb körülmények között nem találta volna hibának Achilla hűségét, de most talán megölik az úrnőjét. – Mondok én magának valamit: tudja, hogy én vagyok Mari védelmezője. Veszélyben van az élete. Hol van tehát? – Megkérte Szelimet, hogy fogjon be. Esad pasához indult, valamit sürgősen mondani akart neki – felelte Achilla sápadtan. Ha Mari hallotta a banditákról szóló hírt, akkor azt is hallania kellett, hogy szigorúan titkos információkról volt szól. Ő a brit kormánynak dolgozik, nem árulhatja el Angliát. Az információ értékes áru. Attól függően, hogy Daller hogyan használta fel, úgy alakíthatta Anglia kapcsolatait a Török Birodalommal. Ha Talat elnyeri a szultán kegyét, és befolyásra tesz szert az udvarnál, nagy hatalomhoz jut. Ha Daller azt akarta volna, hogy a pasa kapja meg az információt, akkor őt kereste volna fel. Rossz érzés hullámzott át rajta. Az információ nem Mari tulajdona volt, nem rendelkezhetett felőle. Más oka azonban nem volt rá, hogy ilyen sürgősen a pasához induljon. – Milyen régen indultak el? – Fél órája – felelte a szobalány. Ennyi idő alatt már régen elértek a pasa házához. Ennyi idő elég is volt ahhoz, hogy Mari szerezzen magának egy helyet az akasztófán.


Tizenharmadik fejezet

A pasa megfogta Mari vállát.

– Én nem kértelek volna erre. Te hűségesebb vagy hozzám, mint a saját rokonaim. A lány könnyekkel küszködött. Jól tudta, hogy a pasa ilyet sohasem kért volna tőle. Éppen ezért jött el hozzá. A férfi valóban elismerhette a hozzá való hűségét, ő pedig ezt nem tudta volna tagadni, hacsak nem szolgál olyan magyarázattal, amelyet nem adhatott meg. Mari tudta, hogy a briteknek készített munkáival nem Esadot árulta el, de elárulta Esad kormányát. A pasa pedig nem látott volna különbséget a kettő között. Éppen úgy gondolkodik, mint Bennett. Agyának egy része abban bízott, hogy azzal, hogy elhozza ezt a hírt Esadnak, megnyugtatja a lelkiismeretét. Remélte, hogy a megtévesztése és a hűsége kiegyenlítődik, semlegesíti egymást. De most nagyobb zavarban volt, mint valaha. Helyesen cselekedett azzal, hogy idejött. A nagykövetnek és Talatnak nincs joga ahhoz, hogy ilyen terveket szőjenek. Esad most azonban olyan talapzatra emelte őt, amelyre nem volt érdemes. – Jól döntöttem a hozományod ügyében. – Milyen hozományom? Esad szeretettel mosolygott rá. – Beria és én öregek vagyunk. Egyikünknek sincs szüksége a gazdagságra. A zömét rád íratjuk, a házasságkötésed esetére. – De… – Hallgass! Tudom, hogy egy napon férjhez fogsz menni, még ha nem is az őrnagyodhoz. Mi már hónapok óta beszélgetünk erről a tervről. Esad olyan gazdag volt, hogy többször is megvásárolhatta volna a régensherceget.

– A család nem fog örülni – mondta Mari. – Ugyan! A fivérem gyermekei az elmúlt tíz év alatt úgy settenkedtek körülöttünk, mint az éhes sakálok. Majd megélnek abból, amit adok nekik, vagy nem kapnak semmit sem. – A pasa megveregette Mari arcát. – Te minden tekintetben a mi igazi lányunk vagy, csak vér szerint nem. – Ezt nem fogadhatom el – állt fel Mari. Esad nevetett. – Őrültség volna elutasítani a pénzt. Az pedig ne izgasson, hogy a gazdagság megzavarja a fiatalemberek fejét, mert erről csak Beria, én és az ügyvédem tudunk. Nem. Talat bizonyára hallott erről. Most nyert értelmet a Bennettnek tett furcsa megjegyzése. Talat úgy vélte, Bennett azért udvarol neki, mert valahogyan tudomást szerzett a rá váró örökségről. Mari az ajtó felé hátrált. Nem akarja ezt a pénzt. Nem is adná neki a pasa, ha ismerné az igazságot. – Én nem akarom ezt. – Ez éppen az egyik ok, ami miatt neked adjuk a pénzt. Te okosan fogod azt felhasználni. Ellentmondásos érzések kavarogtak benne, alig kapott levegőt. Ez már mindig így lesz? Ha majd végzett Vourthban, akkor sem lesz képes többé Esad szemébe nézni? Annak a hozománynak minden fillérét arra fogja költeni, hogy békében élhessen önmagával. Nyugodtan szeretne Esad asztalánál helyet foglalni, és nem akar úgy gondolni magára, mint egy csalóra. – Vissza kell mennem az estélyre, mielőtt keresnének. – Küldök veled néhány szolgát, hogy megvédjenek – bólintott Esad. Mari lassan hátrált tovább. – Nem szükséges, Szelim vár kint rám. Nem lesz semmi bajom. Isten önnel! – Sarkon fordult, kisietett az ajtón, csak a kertben lassított. Áruló lett. ANNA RANDOL 142 TITKOS CSÓK

Lehuppant a szökőkút kávájára. Az a két ember, akiket a legjobban szeretett, minden bizonnyal az arcába fogja ezt vágni. Az igazság szerint mindketten akár fel is akasztathatják. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy semmit sem csinált volna másképp, mint ahogyan eddig tette, és mégis elnyerte az áruló címet. Nem érzett sajnálkozást, csak mély szomorúságot. Úgy gondolta, hogy azért ont forró könnyeket, mert bűntudata van: Esad másnak képzeli őt, mint amilyen a valóságban. Ez azonban nem volt magyarázat arra, hogy miért remeg a térde egyre jobban most, hogy visszatérőben van az estélyre. Ott találkozni fog Bennett-tel. Kilépett a kapun, elindult a várakozó hintóhoz. Szelim mereven ült a bakon. – Benn ül a kocsiban a dühös udvarlója. Kidobjam? Mintha Szelim képes volna kidobni Bennettet, ha a férfi nem akar mozdulni. – Bizonyára azért dühös, mert megszöktem mellőle. Majd én beszélek vele. Lehajtotta a fejét, letörölte a könnyeit, majd kinyitotta a hintó ajtaját. – Dühös volnék? Ez nagyon enyhe szó ahhoz képest, amit érzek. Mari beszállt, becsukta az ajtót. Bennett betöltötte a kocsi belsejét. Mari a szemközti oldalon egy sarokba húzódott. – Mi a csudát képzel ön? – Bennett hangja úgy csapott le rá, mint egy rabszolgahajcsár ostora. Eltűnt belőle a korábbi könnyed humor. Mari szeme megszokta a sötétet, de így is nehéz volt kivennie a férfi haragos arcvonásait. Bennett megvetette őt. Elpárolgott minden reménye, hogy képes lesz meggyőzni a férfit. Egyre forróbb könnyek törtek elő a szeméből. – Az az információ, amit a kuzinja adott a bejnek, Esad megalázását célozta. Nem hagyhattam, hogy ártsanak neki. Bennett arca és hangja nem lágyult meg.


– Engem az sem érdekelne, ha a terv a szultán megbuktatását célozta volna. Az információ szigorúan titkos volt, és ön tudta ezt. Elárulta Angliát! A lány eddigi lelkifurdalása haraggá vált. – Sohasem fogadtam hűséget Angliának. Én olyan emberekhez vagyok hű, akik arra rászolgálnak. Esad számtalan alkalommal megtette ezt. Egyesektől eltérően többre tartom a barátaimat, mint az üres eszményképeket. Bennett összeszorította a száját. – Szigorúan titkos információról volt szó! – Ön szerint ez szent dolog. Talán önnek az, de nekem nem. Én nem esküdtem fel Angliára. Ön egyszerűen csak feltételezi, hogy úgy gondolkodom, ahogyan ön. – Én azt feltételezem, hogy van becsülete. Mari szíve összerándult erre a hideg kijelentésre. – Úgy látom, túl sok dolgot feltételez. Talán a következő alkalommal először ki kellene derítenie az igazságot, mielőtt feltételezésekbe bocsátkozik. – Elmondaná nekem? – nézett rá kérdőn a férfi. – Igen. – Voltak vele kapcsolatban bizonyos dolgok, amelyeket szívesen tartott volna titokban, de habozás nélkül elmondta volna neki, hogy kinek is tartozik hűséggel. – Ahogy azt is elmondta, hogy felkeresi Esadot? – Ez nem ugyanaz. – Miért segít akkor a briteknek? – A férfi arca eltűnt a homályban. – Én a rajzokkal a görögöknek segítek. Anglia tőlem elpusztulhat. – Akkor miért folytatta a rajzolást Chorlu után is? Olyan sok pénzt ígértek önnek? Marit a szavak úgy megrendítették, hogy meg sem tudott szólalni. A férfira bámult. – Azt akarja mondani, hogy nem tudja a miértet? – Mit kellene tudnom? – Bennett igyekezett közömbösnek látszani. – Engem kényszerítettek arra, hogy folytassam a rajzolást. – Olyan magas összeget ígértek a rajzokért? ANNA RANDOL 144 TITKOS CSÓK

– Csak nem képzeli, hogy pénzért kockáztatom az életemet! – Hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Igen, úgy látom, ön ezt hiszi rólam. Ellentétben azzal, amit mindvégig hitt: nem vagyok őrült. Unokatestvére megfenyegetett. Bennett hátradőlt, összefonta a karját. – És mivel fenyegette meg? – Miután közöltem vele, hogy befejeztem, meglátogatott. Azt mondta, hogy a briteket már nem érdekli annyira a görögök mozgalma, és hazahívják Nathant. – Nathan olyan fontos önnek? – Nem nekem fontos, hanem a görögöknek. – A férfi hangjából kicsengő hideg közöny szinte égette a bőrét. – Nathan az egyetlen, aki a görögök kiképzésével foglalkozik. A kuzinja azt mondta, hogy ha megrajzolom az utolsó két erődöt is, Nathan itt maradhat, és befejezheti a munkáját. Ha nem, máshová helyezik. – Milyen nemes ez öntől. És miért akar segíteni a görögöknek? A lány megnyugodott. – Tudja-e, hogy amíg más gyerekek babáztak, addig anyám és én lázadót és katonát játszottunk? Amikor pedig elmentem egy másik kislányhoz játszani, utána képes voltam otthon pontosan lerajzolni a szobát, ahol játszottunk. Bennett nem hatódott meg, arca egyre zárkózottabb lett. Mit csinál ez a lány? Nem is tart igényt az együttérzésére. – Anyám angliai élete minden percében népe szabadságáért dolgozott. Pénzgyűjtő kőrútról tért vissza, amikor az ön átkozott országa megölte őt. – Az édesanyja tüdőgyulladásban halt meg. Mari meg sem próbálta elmagyarázni neki a haragja okát. Önmagának sem volt képes magyarázatot adni. Csak annyit tudott, hogy minden, ami angol, neki csak ártalmára volt. Az apja angol nővére, aki elszakította őt az anyjától. Az angol orvosok, akik nem tudtak segíteni az anyján. Az átkozott angol föld, amely az anyja koporsóját borította. – Miért most akar tenni valamit? Már tíz éve, hogy ideérkezett ebbe az országba. ANNA RANDOL 145 TITKOS CSÓK

Mari nagyot nyelt. Nem volt hajlandó beszélni neki a többi lázadóról és arról, hogy milyen erősen kötődik hozzájuk. – Négy hónapja egy görög lázadót, egy asszonyt kivégeztek. Holttestét egy hónapra közszemlére tették a város kapujánál, figyelmezetőnek. – Mari fázósan megdörzsölte a karját, bár meleg volt a hintóban. – Akár az anyám is lehetett volna. – Mari egy éjszaka odament, és levágta a holttestet. Akkor találkozott Nathannel, akinek a nő a kedvese és a harcostársa volt. A pokoli könnyek újra égették a szemét. Lassan lélegzett, hogy visszafogja a sírást. – Akkor hát a britek csak eszközök az ön kis lázadásában, amivel gyengíteni lehet a törököket? – Én is eszköz vagyok a britek kezében. Tudhatta, hogy nem várhat együttérzést a férfitól, miért érezte mégis úgy magát, mintha arcul köpte volna? Felszegte a fejét. – Számítanak valamit az én szándékaim? A britek éppúgy vágynak információkra, mint én. Már kétszer kényszerítettek engem a folytatásra, amikor én abba akartam hagyni. – A hintó megállt, recsegett, ahogy Szelim leugrott a bakról. – Szólok Szelimnek, hogy vigye vissza önt az estélyre. Bennett megfogta a kilincset, mielőtt Mari kinyithatta volna az ajtót. – Nem megyek vissza. Engedje meg, hogy bekísérjem a házba – mondta, és ki akarta segíteni Marit a hintóból. A lány nem fogadta el a kezét, és leugrott a földre. – Erre semmi szükség. Bennett finoman, de erős marokkal megfogta a lány karját. – Ragaszkodom hozzá. Szelim egy lépésre állt, nem nézett oda, de minden szót hallott. Mari nem vitatkozhatott tovább Bennett-tel anélkül, hogy ne keltette volna fel Szelim gyanakvását. – Rendben. Bennett egyenesen a női lakosztály felé vezette. Achilla felkapta a fejét, amikor beléptek. Mari összeszorított szájjal rámosolygott. ANNA RANDOL 146 TITKOS CSÓK

– Mára ennyi, Achilla. – De én elkészítettem a fürdőt, és a ruhája… – Majd én elintézem – mondta a lány. A szobalány aggódó pillantást vetett rájuk. – Itt leszek a közelben, ha valamire szüksége lenne. Mari igyekezett tovább mosolyogni. – Minden rendben lesz. Achilla meghajolt, és kiment. – Be lehet zárni ezt az ajtót? – engedte el Bennett Mari karját. – Miért? – Be kell fejeznünk a megbeszélést, és nem szeretném, ha a személyzet félbeszakítana. – Akkor nem kellett volna okot adnia arra, hogy aggódjanak a biztonságomért. E szavakra a férfi kihúzta magát, majd kinyújtotta a kezét: – A kulcsot. – Na jó. – Akármilyen dühös volt is Bennett, Mari még mindig nem aggódott a saját biztonságáért, legalábbis nem a fizikai épségéért. Az érzéseiről nem tudta ugyanezt elmondani. Jobb lenne túl lenni ezen az egészen, mintsem tovább húzni a dolgot. Mari elővette egy agyagkorsóból a kulcsot, és bezárta az ajtót. – Tessék. Most mondja el, amit akar, és azután menjen el. – Nem fogok elmenni. – Természetesen el fog menni innen – nézett rá Mari. – Itt maradok. Azzal, hogy gyalog elhagyta az estélyt, megmutatta, hogy nem képes vigyázni magára, és nem fogja tudni elkerülni a bajokat. Hazaárulása ellenére ön még mindig nagyon értékes vagyontárgy, amit nem szabad kockáztatni. – Ezt nem mondhatja komolyan! – Mari elképedése nagyobb volt az elszenvedett sértésnél is. A férfi összefont karral úgy állt ott, mint egy fal. – Nem kockáztathatom meg, hogy a mai este eseményei megismétlődjenek. Nemcsak elhagyta a báltermet anélkül, hogy értesített volna engem, hanem gyalog indult haza. És mindvégig jól tudta, hogy az élete veszélyben forog. ANNA RANDOL 147 TITKOS CSÓK

– Nem szólhattam önnek, mert nem engedte volna meg, hogy elmenjek. Bennett nem felelt. – Azt tettem, amit tennem kellett. Ezt akkor is el kell fogadnia, ha nem ért velem egyet. A férfi nyugodt pillantása metsző volt. – Önnel ellentétben én tartom magam a kötelességemhez és a feladatomhoz. Ebből elég! Elege volt abból, hogy magyarázkodjon valakinek, akit az egész nem is érdekel. A díványról felkapott egy párnát, és odahajította Bennettnek. – Aludjon az ajtó előtt, remélem, jól fog szórakozni! – Addig nem alszom el, amíg ön el nem alszik. – Nézzen körül! Innen nem lehet másképpen kijutni, csak azon az ajtón át, amelyet az imént bezáratott velem. A nők védelme érdekében az ilyen lakosztályoknak csak egy kiés bejárata volt. Az ablakokat kőrács borította. A levegő bejött, de lehetetlen volt az ablakokon át megszökni. Mindenképpen a férfi foglya volt, akár az ajtón belül vigyázott rá, akár azon kívül. – Én most megyek, és készülök a lefekvésre. Ehhez önnek nincs semmi köze. – Nem mozdulok el ön mellől. Néhány órával korábban ezek a szavak kellemes borzongást váltottak volna ki Mariból, most csak fokozták kétségbeesését. A férfinak igaza volt, amikor figyelmeztette. A dolgozószobában közösen megélt élmények beleégtek az agyába Bennett érezhető megvetése ellenére is. Ott megsimogatta ennek az arcnak minden vonását, az arcét, amely most olyan lenézést tükrözött. Azok az összefont karok tegnap átölelték és simogatták őt. Istenem, mi lett volna, ha nem szakad félbe az az együttlét? Nagyot sóhajtott. Nem vágyott másra, mint hogy összekuporodhasson és sírhasson. Ezt az örömet azonban nem fogja megadni a férfinak. Még vett néhány mély levegőt, ott égett benne a méltatlankodás Bennett érzéketlen viselkedése miatt. Azért, mert más-más dolgokat tartanak előbbre valónak, még nem jelenti azt, ANNA RANDOL 148 TITKOS CSÓK

hogy a férfinak igaza van, és neki nincs. Nem tehet róla, ha Bennett hibás következtetésekre jut. Ha ismét felmerülne, hogy segítsen-e Esadnak, ismét így döntene. Kihúzta magát. Ha a férfi arra számít, hogy engedelmes, bűnbánó rabja lesz, akkor egyszerűen bolond. Minden fogoly kötelessége, hogy megpróbáljon szabadulni. – Megyek fürödni – mondta Mari. – Nem fog ilyen könnyen megszabadulni tőlem. A szavakban kihívás bujkált, és ez csak növelte a lány elszántságát. Sarkon fordult, és a fürdő felé indult. Hallotta maga mögött Bennett lépteit. Mari a fürdőbe lépve látta, hogy Achilla mindent úgy előkészített, ahogyan megígérte. A krémszínű márványoszlopok és boltívek csillogtak a gyertyafényben. A mennyezet díszes nyílásain hűvös levegő áramlott be. A légáram és a süllyesztett medencéből felszálló gőz kaleidoszkópszerű mintákat rajzolt. A törülközők szép oszlopba voltak rendezve, és egy padra oda volt készítve a bő vörös bársonyköntöse. Achilla narancsolajjal szokta illatosítani a fürdőjét, a buja illat betöltötte a helyiséget. Mari kilépett a cipőjéből. Érezte a márványpadló hűvösét. Elégedett mosollyal hajtotta félre a fejét. Ez nem az a kis ülőfürdő, amire számított, ugye, Bennett? Ruhája alá nyúlt, kioldotta a harisnyatartóját, és legörgette a lábáról a harisnyát. Ügyelt rá, hogy a férfi láthassa a bokáját. A szemtelen frátert azonban jobban érdekelte a terem, mint az ő bemutatója. Hátat fordított Bennettnek, és egyik kezével felemelte a haját. – Lenne szíves kigombolni a ruhámat? Hiszen száműzte innen a szobalányomat. A férfi minden habozás és ingadozás nélkül elvégezte a feladatot. A pokolba vele! Ezzel szemben az ő keze úgy reszketett, mint egy nyárfalevél, amikor hozzáfogott, hogy levegye a ruháját. Akkor azonban


hátranézett, és meglátta, hogy a férfi ajka önelégült mosolyra húzódik. Arra gondolt, hogy átlát az ő blöffölésén. Egy határozott mozdulat, és a ruha a lábához omlott. Mari hátranyúlt, hogy kioldja a fűzője szalagjait, de nem érte el a csomót. Ismét felemelte a hajkoronáját, és Bennetthez fordult. – Ha lehetne, kérem… Ez alkalommal a férfi csak rövid várakozás után oldozta ki a csomót. Jó. Talán már kezdi megbánni, hogy úgy döntött, megzavarja a magánéletét. Ettől a gondolattól felbátorodva hagyta, hogy a fűző is a földre hulljon, a ruhája mellé. Meztelen testét már csak az inge takarta el Bennett szeme elől. Méltatlankodása közepette érzékelte, hogy egyre vékonyabb az őt védő burok. Továbbra is háttal állt Bennettnek, remélte, hogy a férfi most már bármelyik pillanatban visszavonul. Az ing csiklandozta a lábszárát, amint a medence felé haladt. Az első lépcsőről belemártotta a lábát a meleg vízbe. Nagy sóhaj szakadt ki belőle. Sietve lement a lépcsőn, még mielőtt elhagyta volna a bátorsága. Bennett csendben maradt. Mari még a lélegzését sem hallotta. Egy nagy levegővétellel és néhány karcsapással a lány a felszín alatt átúszott a medence túlsó faláig. Mikor felbukkant, a nedves hajfürtök az arcára és a vállára tapadtak. Megtette. A büszkeség távol tartott minden megrendülést, botrányos viselkedése nagy megelégedésére szolgált. Ekkor mert csak az őrzőjére pillantani. Bennett összefont kézzel állt, és a szemközti falra bámult. A feszültség megmerevítette a hátát. – Ha miattam kényelmetlenül érezné magát, az ajtó éppen ön mögött van. – Amint ezt kimondta, rögtön tudta, hogy hibázott. Nagyon is úgy hangzott, mint valami győzelmi kiáltás. Vagy egy újabb kihívás. A férfi dühös szemmel nézett vissza. – Egyáltalán nem kellemetlen. Éppen azt sajnáltam, hogy az ön bolondos viselkedése megfosztott engem a ma esti fürdőmtől. ANNA RANDOL 150 TITKOS CSÓK

Csak nem meri megtenni? – gondolta Mari. A férfi azonban kigombolta a zubbonyát, lehajította a nedves márványpadlóra. Mari nagyot nyelt, és a medence falához lapult. Bennett kigombolta az ingét, és a fején át lehúzta. – Bizonyára meg akar hívni a fürdőjébe. – Ami azt illeti… – Ez ugye nem egy újabb rosszul kigondolt terv, amelynek az a célja, hogy megbánjam a döntésemet? – kérdezte Bennett, és előbb az öve, majd a csizmája koppant a kövezeten. Gyűlöletes ember! Mari rábámult. Ez az ő csele volt, nem a férfié. Nem fogja megengedni, hogy ellene fordítsa a helyzetet. Le nem vette Bennettről a szemét. Inkább vízbe öli magát, mintsem a tudomására hozza, milyen hatást tett rá a meztelen bőrének a látványa. Lerúgta a nadrágját, és alsónadrágban közeledett felé, le a medence lépcsőjén. – Mari, ha harcolni kíván, figyelmeztetem, hogy én leszek a győztes. – Néhány arasznyira megállt a lány előtt, a víz a csípőjét verdeste. – Ön olyan magabiztos – mondta Mari, majd jobbra húzódott, és a víz alatt elsiklott a férfi mellett. Mielőtt felbukkant volna a víz színére, Bennett megragadta a bokáját. A lány vizet köpködve jött a felszínre. A férfi szorosan magához szorította. Mari orra centikre volt Bennett mellétől. – Nem tud olyat tenni, amire ne számítanék – mondta a férfi. Ez a férfi igazán fölényeskedő, túlbuzgó, parancsolgató… Semmivel sem lehet őt meglepni? Hirtelen a lábával átfogta a férfi derekát, és átkarolta a nyakát. Erre számítottál? Száját a férfi ajkához érintette. – A pokolba is, Mari – motyogta a férfi a lány hajába. – Azt hiszem, tudta, hogy ez be fog következni. – Mari kísérletképpen odanyomta a testét a férfi lába közötti domborulathoz. – Ön tökéletesen jól tudja, hogy nem szándékozom… – nyögött fel Bennett. ANNA RANDOL 151 TITKOS CSÓK

– Nem, ön túlságosan nagyképű és leereszkedő ahhoz, hogy tekintettel legyek a szavaira. A férfi megragadta a lány fenekét, és még jobban magához szorította őt. Mari megmozdult. Vissza kellett fojtania egy kiáltást, mert az erős nyomásra elárasztotta az altestét az izgalom. Bennett a lány hajába markolt, szája szinte felfalta az övét. Nyelvével könyörtelenül behatolt a szájába, mintha ezzel akarná büntetni a tetteiért. Eltűnt a szédítő, kellemes játékosság. Ezt ő maga űzte el, a férfinak nem maradt más választása, mint hogy újra a kemény katonát játssza. A szomorúság szinte letaglózta Marit. A teste azonban ugyanúgy reagált erre a durvább támadásra, mint korábban a finomabb kedveskedésekre. A férfihoz tapadt, és hagyta, hogy magával ragadja, és a testében támadt rejtélyes, sötét érzések a hatalmába kerítsék. Bennett megragadta a lány derekát, de Mari nem hagyta, hogy ellökje magától. – Mari, mégis mit csinál itt velem? – Azt hiszem, a Káma-szútra ezt hívja fára kúszásnak. A víz csobogott körülöttük, amint Bennett a medence sima falához szorította Marit. – Sohasem számol a veszélyekkel, amikor valamit csinál? A lány felnyögött, amikor a férfi keze a lába közé siklott, és apró, körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte. – A legtöbbször igen. Amikor nem kényszerít tettekre egy nagyképű, lekezelő… Bennett kézmozdulatai egyre gyorsabbak lettek. – Bennett…! A férfi a fülébe súgta: – Miért nem vagyok képes ellenállni önnek? A nyomás erősödött Mari lába között, és ez egyszerre volt ijesztő és izgató. – És ön mit tesz velem…?


– Azt, amit mindvégig kívánt. – Kíméletlenül azon volt, hogy a lány elveszítse a józan eszét. – Vagy talán azt akarja, hogy abbahagyjam? – A keze meg is torpant. – Ne merészelje! – A lány szorosan hozzásimult, a kezét a férfi hátára tette, hogy folytatásra ösztönözze. Bennett újrakezdte a finom, de gyötrelmes mozgást. – Mondtam, hogy nem hagyom magára – suttogta Mari fülébe. A szája lecsapott a lányéra, de ez alkalommal a haragot a kétségbeesés váltotta fel. Vagy talán Mari a saját kétségbeesésére gondolt. Többé már semmi sem volt világos. A lány a férfi hátába mélyesztette a körmét, amikor szétáradt a testében a gyönyör. Körülötte hullámzott a víz, ahogy a kéj végigszáguldott az erein. Nem tudta, hol végződik a teste, és hol kezdődik a víz. Szaggatottan kapkodta a levegőt. Ha Bennett nem tartotta volna szorosan, elmerült és megfulladhatott volna. Nem csoda, hogy olyan nehéz volt hozzájutni a Káma-szútrához. Mari a férfi vállára billentette a fejét, lehunyta a szemét, élvezte a béke rövid pillanatát. Nem is akarta felnyitni a szemét, ott szeretett volna maradni a férfi karjában, egészen addig, amíg az élete el nem rendeződik, de ezt nem akarta közölni Bennett-tel. Mostantól lekezelően bánna a gyengeségével, és a lány nem akarta, hogy ezzel fölébe kerekedhessen. Igyekezett visszanyerni az erejét, és könnyedén mondta: – Ha arról akart meggyőzni, hogy az ösztönös cselekvés bolondság, akkor ez most nem sikerült. – Elengedte a lábával a férfit, megborzongott az élvezet még fel-felcsapó hullámaitól. Inkább csak érezte, mint hallotta a mellkasából kitörő hangokat, azt sem tudta, nyögések-e vagy nevetés. Elhúzódott Bennett-től, és elkomorult a tekintete. Hogyhogy eddig nem vette észre a sima fehér sebhelyet, amely a vállától a köldökéig húzódott? Alaposabban szemügyre vette a férfit. Csillag formájú sebhely volt a mellkasa bal oldalán. Fél tucat vékony vonal látszott hasának a víz feletti részén. A teste is olyan volt, mint a keze. ANNA RANDOL 153 TITKOS CSÓK

Ez egy harcos teste volt. Mari megérintette Bennett mellkasán a heget. Egyetlen verse sem szólt a saját fájdalmairól. De – magasságos ég! – hogyan bírta elviselni őket? Nem csoda, ha a kitüntetéseket csak értéktelen lomnak tartotta, amikor makacs hűségének a jeleit a bőrén viselte. – Hogyan történt? A férfi elhárította a kezét. – Háború. – Nem mondott többet, nem számolt be a részletekről. A rövid válasz ellenére, vagy éppen azért Mari nem bírt ellenállni, és odaszorította a száját a férfi vállára, ahonnan kiindult a sebhely. – Annyira sajnálom! – Ez hozzátartozik a katonaéletéhez. – De megdörzsölte a szemét, és első alkalommal az Esad-eset óta úgy tűnt, mintha mégsem azt fontolgatná, hogy hogyan fojtsa meg őt. Ellépett a lánytól, és a víz alá bukott. Elegáns karcsapásokkal elúszott a lépcsőig, aztán odament a padhoz, amelyen a törülközők halma volt. A hátán is hosszú, mély hegek húzódtak. Mari felszisszent: ezek korbács-ütések nyomai voltak. Épp elég rabszolgát látott ahhoz, hogy felismerje a hegeket. Ez nem a csatamezőn történt. Ezt szándékosan csinálták vele. Szinte felforrt a vére, olyan haragra gerjedt. – Ki tette ezt a hátával? – A franciák. – De hiszen ön katonatiszt. – Csakhogy olyan, aki nem árult el nekik információkat. – De hát semmi sem lehetett olyan értékes, hogy ezt kapja! – suttogta a lány. – Nem az én információm volt, nem fedhettem fel. A kör bezárult, Mari sohasem érezte magától idegenebbnek a férfit. Bennett gyors mozdulatokkal megtörülközött, aztán a csípője köré tekerte a törülközőt. – Ha Angliában lennénk, ön valószínűleg már lógna azért, amit ma este tett. – A lányra nézett, arca kiismerhetetlen volt. – Én magam éreztem volna kötelességemnek, hogy feladjam. – Megtette volna? – Mari fázni kezdett a vízben. A férfi ránézett, elfordult, és öltözködni kezdett. ANNA RANDOL 154 TITKOS CSÓK

A lány is kijött a medencéből. Fogott egy törülközőt, és amennyire lehetett, megszárítgatta az ingét. – El kellene mennem a nagykövethez, és tudatni vele, hogy mit tett. Mari megdermedt. A hajából a karjára és a hátára csörgött a víz. A szíve dübörgött. Bár azt állította magának, hogy mindent végiggondolt, ezzel nem számolt. – Megtenné? Bennett a vizes alsónadrágjára felhúzta a nadrágját. – Azt a parancsot kaptam, hogy védelmezzem önt. És ezzel mit akar mondani? Hogy megvédi őt önmagától, és elmegy a nagykövethez? Vagy hogy hallgatni fog? – Én azzal, amit tettem, senki életét nem veszélyeztettem. Csak annyi fog történni, hogy Talat emberei későn érnek oda. Én nem veszélyeztettem őket. Olyasmit nem is tettem volna. A férfi elgyötörtén nézett a nőre. – Valóban? Még azért sem, hogy megvédje a pasáját? – Az inge után nyúlt. Most Marin volt a hallgatás sora. – Nem mondom el a nagykövetnek. Én azt is parancsba kaptam, hogy ön rajzolja le Vourthot is. Ha most árulónak bélyegzem, akkor azt nem fogja tudni megcsinálni. – Távolságtartó, visszafogott pillantással mérte végig a lányt. Köszönetet kellene mondania? Mari addig rázta a haját, amíg a fejbőre meg nem fájdult, aztán felvette a hálóruháját. A nedves ing a bőrére tapadt, de majd hamar meg fog száradni. Ügyetlenül gombolgatta a köntöst. A teste még mindig idegennek, furcsának tűnt a megtapasztalt gyönyörtől. Erre most nem fog gondolni. Szorosabbra vonta maga köré a hálóköntöst. Ennél még azt is jobban szerette, ha Bennett haragos volt. Most nem volt köztük semmi más, csak üresség. Úgy érezte, be van zárva egy szobába egy idegennel. Nem, ez még rosszabb volt. Ha egy idegen és közte lett volna ez a távolság, az elviselhetőbb lett volna. Úgy érezte, elvettek tőle valami nagyon értékeset. – Megyek lefeküdni. ANNA RANDOL 155 TITKOS CSÓK

A férfi rábólintott. A hálószoba ajtajáig kísérte Marit, de oda nem lépett be. – Én majd őrködöm – mondta Bennett. A lány annyira kimerült volt, hogy már nem volt képes vitatkozni. – Rendben. – Hátat fordított a férfinak. – Ön is fog egy kicsit aludni, ugye? – Csak ha meggyőződhettem az ön biztonságáról. Mari becsukta az ajtaját, összegömbölyödve az ágyába bújt. Ha nem bánja, amit az este folyamán tett, akkor most miért érzi magát olyan borzalmasan?


Tizennegyedik fejezet

Bennett ígérete ellenére sem volt képes elaludni.

Hogyan lehetséges, hogy senki sem beszélt neki a lány és a nagykövet közötti egyezségről? Nem csoda, ha Mari az estélyen vonakodott társalogni Dallerrel, és ezért volt olyan mérges a fogadóban, miközben az ő magyarázatát hallgatta. Biztosan úgy érzete magát, mint akit szüntelenül valamire kényszerítenek. És valóban ezt tette. Megdörzsölte a halántékát. Úgy tűnt, eljött az ideje, hogy elbeszélgessen unokatestvérével. Dallernek engednie kellett volna, hogy a lány felhagyjon ezzel az egésszel. De hiszen te sem akarod, hogy abbahagyja, gúnyolódott vele a lelkiismerete. Bennett a szobában járkálva próbálta rendezni a gondolatait. Nem járt sikerrel. Keresett néhány papírdarabot, és a sarokban egy asztalon tintát is talált. Bizonyos előnyökkel jár, ha az ember egy művész otthonában van. Leült az egyik alacsony díványra, szemben Mari szobája ajtajával, és belemártotta a tollat a tintába. Az üres papír sem kínált megkönnyebbülést. A lány cselekedetei bűnténynek minősülnek. Szigorúan titkos információkhoz jutott, és azokat megosztotta egy illetéktelen személlyel. A tinta az asztalra fröccsent. A dolog nem volt ilyen egyszerű. Ez valóban életbevágó fontosságú angol információ volt, vagy valami jelentéktelen kis érdekesség, amely belső hatalmi harcokat táplált? De vajon számít ez valamit? Az apja szokta mondogatni, hogy a hadseregek eltávolítják egymástól a népeket, a szövetségek összehozzák őket. Ha neki olyan

fontos a kötelesség, ahogyan hirdeti, miért nem tudatja unokatestvérével, hogy információja kiszivárgott? Megvakarta az orra nyergét. Fennkölt céljai ellenére elveszítette tárgyilagosságát. Elhalványult a határ a küldetése és Mari között. A pokolba is! Egy órával ezelőtt a lány a karjában nyöszörgött a gyönyörtől. A teste keservesen emlékeztette arra, hogy ő nem talált megkönnyebbülést az ölelésben. Mégis vállalta a nehezen kivívott kényelmetlenséget, legalább sikerült megőriznie az önfegyelmét. Bennett lerázta a tintát a tolláról. Talán egy lelkesítő ódát kellene most írnia a kötelességről és a hazáról. Tíz perccel és tizenkét áthúzott sorral később Bennett felmordult, és összegyűrte a papírt. Értéktelen sorok. Miért is képzelte, hogy írással elérheti lelke békéjét? Hangosan, gúnyosan felkacagott. Smollet-Green ezredesnek igaza volt. A katonának nem szabad költői semmiségekkel foglalkoznia. Az egész kétségbeejtő és zavarba ejtő volt. Megdörzsölte a szemét, feltekintett a mennyezetre. Mari egy jól sikerült fülemüléjét nézegette a feje felett. A lány rengeteg madarat festett a falakra, és mindegyiknek megvolt a karaktere, könnyen fel lehetett ismerni őket. A fülemüle mellett egy nagy levélben összegyűlt a víz. A madárka csalódására a víz súlyától a levél meghajolt, és elfolyt a víz, mielőtt a fülemüle elérte volna. A kis madár tollazata méltatlankodva felborzolódott, bosszúságát csak az enyhíthette, hogy a faágról reménykedve pillantott a szoba közepén csobogó szökőkútra. Bennett csodálta Mari szertelen ötleteit. Nem állíthatta, hogy a lány derűlátó volt, inkább gyakorlatiasnak mondhatta volna. Csalódások vezették ide, vagy jelenlegi helyzetében csak ügyesen elrejtette ezt a tulajdonságát? Ismét az előtte fekvő papírra figyelt. Miért is nem próbál meg inkább a lányról írni? Talán ezzel kiűzné őt a fejéből. Gyors tollvonásokkal szántotta a papírt.


Fájdalmat érzett a nyakában, kiegyenesedett. Letette a tollat, elolvasta, amit írt. Egy vízitündér? Jó érzés áradt szét benne. Ez igazán jól sikerült. Egy perccel később azonban a zsebébe gyűrte a bántó versezetet. Tudta, hogy ő nem képes tárgyilagosan megítélni azt. Nem volt túlságosan rossz vers, de nem érte el vele a fő célját, nem verte ki a fejéből Marit. Lehunyta a szemét, megdörzsölte a tarkóját. Reggel hagy majd egy üzenetet Abingtonnak. Az az ember, aki tegnap megkísérelte a rablást, biztosan tud valamit. Abington a megfelelő ember, aki meg tudja szerezni ezt az információt. Segítségére lehetnek a bűnözők világával fennálló kapcsolatai. Bennettnek is komoly tervre volt szüksége, hogy rájöjjön, ki is követte őket. A női lakosztály ajtaján kopogott valaki. – Mari! – A hang Achilláé volt. Bennett megtalálta a szokott helyén a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Mari szobalánya gyanakodva pillantott be. – Igen? – Mari édesapja hazaérkezett. – Nem lehetne reggelig várni ezzel? – Nem – villantotta rá a tekintetét a lány. – Mari még egy darabban van, ha ez izgatja magát. – Csak részben ez – enyhült meg Achilla kemény pillantása. – Mari ragaszkodik hozzá, hogy ő foglalkozzék az apjával, ha ilyen állapotban van. – Ópium? A lány bólintott. Bennett megértette, hogy Mari szégyelli az ügyet, de hát a személyzet már régen tudott mindenről. Ezt nem tarthatta előttük titokban. – Nem bízik a személyzetben, ha segítségre szorul az apja? A szobalány egy darabig nézte a férfi arcát, aztán megvonta a vállát.


– Néhány hónappal ezelőtt Sir Reginald kirúgott a hámból, és Szelim ment érte. Sir Reginald veszekedős kedvében volt, és elrendelte, hogy vessék börtönbe Szelimet emberrablásért. Két napba tellett, mire Sir Reginald hazatántorgott, és bevallotta, hogy mit tett. Mari természetesen azonnal fizetett, és kiszabadította Szelimet. Attól kezdve azonban senkit sem akar bajba keverni, ő foglalkozik a dologgal. Ez Marira vallott. Védelmező, hűséges egészen az őrületig. Az ujjaival a combján dobolt. Sir Reginald miatt börtönbe került Szelim. Ez megmagyarázott még egy furcsaságot. Mari azt állította, hogy csak három ember tud a dolgairól, de talán Szelim is? Elég ravasznak látszott ahhoz, hogy megfigyelje, mi is történik a házban, és az apa alapos okot szolgáltatott arra, hogy ellenséges érzületet tápláljon az egész család ellen. Ezt az érdekes szempontot még jobban meg kell vizsgálnia. Bennett Mari ajtajára pillantott. A lány azt remélte, hogy ezen az estén nem kell apja függőségével foglalkoznia. Pihenésre lenne szüksége. – Megyek, és majd megnézem, mit tehetek. Achilla nem hagyta becsukni az ajtót. – Őrnagy, maga a kapott parancsokat követi, és én is azt teszem. El kellett ismernie, hogy a szobalánynak igaza van. – Nos, akkor tegye, amit kell. A lány furcsa pillantást vetett a férfira, amikor elhaladt mellette. – Bevallom, azt hittem, hangosabban kell kopognom. – A férfi értetlenül összeráncolta a homlokát. – Nem hallotta volna meg a kopogást, ha Mari hálószobájában lett volna. A férfit elöntötte a forróság, megköszörülte a torkát. Már nem volt iskolásfiú. A kulcsot zsebre vágta. Achilla figyelmeztette: – Ne veszítse el azt a kulcsot, csak ez az egy van belőle! Bennett visszatette a kulcsot az asztalon álló korsóba. A szobalány halkan kopogott Mari ajtaján, majd belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Pár perccel később alvástól kócos


hajjal megjelent Mari. Smaragdzöld köntösét maga köré csavarta. Amikor meglátta a férfit, megtorpant. – Kérem, itt várjon! Bennett gyűlölte látni, milyen gondterhelt, elgyötört a lány. – Jövök, és segítek önnek. – Ahogy tetszik – mondta, és elhaladt mellette, egy pillantást sem vetve többé rá. Sir Reginald a bejárati csarnokban egy szófán feküdt összeroskadva, a nyál lecsorgott az állán. Úgy mozgatta a karját, mintha rovarok ellen hadakozna. Mari könnyedén kicselezte az apja kezét, mint aki megszokta már az ilyesmit. Apja karja alá bújt, és ügyesen talpra állította. – Átkozott démon, hagyj békén! – Én vagyok, apám. – Ó, Mari, nem mondhatnám, hogy te sokkal jobb volnál. A démonok legalább időről időre békén hagyják az embert. Még mielőtt Mari tiltakozhatott volna, Bennett nem túl finoman megragadta Sir Reginald másik karját. Az idős férfival még ilyen összetört állapotában is nehéz volt bánni. Ha pedig dacos kedvében volt, a lánya egyedül nem volt képes megbirkózni vele. – Látom, ma undok óriások is járnak erre – emelte bizonytalan tekintetét Sir Reginald Bennettre. Kettőjüknek sikerült végre megmozdítaniuk az ópiumtól kába embert. A folyosón néhány méter után megálltak. Mari először nézett a férfi szemébe. – Le kell fektetnem. Le kell vetkőznie… az éjjeliedényre is szüksége lesz. Kérem, ezt bízza rám! Kérem! – A folyosó homályában gyanúsan csillogott a lány szeme. A megismételt könyörgés Bennett szívébe markolt. Ezért az apjának kell megfizetnie. – Itt fogok várni – mondta, és elengedte Sir Reginaldot. Mari megingott a teher alatt. – Köszönöm.


A férfi kinyitotta előtte az ajtót, és a lány bevonszolta a szobába az apját. Eljutottak a szoba közepén levő ágyig, aztán becsukta az ajtót. Bennett kint járkált fel és alá, mialatt Sir Reginald bent motyogott és szitkozódott. – Átkozott boszorka, távozz! – kiáltotta dühöngve Sir Reginald. Mari a fájdalomtól felsikoltott. Bennett berontott a szobába. A lány a sötétben a padlón feküdt, és az arcát fogta. Bennettet elvakította a harag. Megragadta Sir Reginald kabátja hajtókáját, és a falhoz lökte a férfit. Ujjai a férfi vékony nyakát szorongatták. Mari sikolya még ott visszhangzott benne. – Férfihoz illő dolog megütni egy nőt? Sir Reginald rémülten forgatta a szemét. Szuszogott, köpködött, gyengén ütögette Bennett kezét. Ekkor egy női marok is megszorította a kezét. – Bennett, álljon le! Nem ütött meg engem! Elestem. Bennett, hallgasson rám, engedje el! Hogyan képes ezek után védeni az apját? Hogyan volt erre képes Sophia is? Hogyhogy megint nem észlelte a jeleket? Nos, ez alkalommal a gazember nem ússza meg. Véget kell vetni kegyetlenségének. – Én akkor is megvédem önt, ha nem akarja. Ön és Sophia vakok, amikor azt képzelik, hogy egy ilyen férfi valaha is képes lesz megváltozni. Sohasem fog. Újra és újra meg fogja ütni. Egy könyök feszült a bordáinak. Elengedte Sir Reginald torkát. Mari átbújt a férfi hóna alatt és ellökte. Sir Reginald levegőért kapkodva a földre csúszott. – Csaknem megölte őt! – Mari lekent egy csattanós pofont Bennettnek. Karcsú alakját a sírás rázta. – Lidércnyomásai voltak. Megbotlott, és én elveszítettem az egyensúlyomat. Megütöttem magam az asztalban. Apám sohasem ütött meg engem! Sohasem! Bennett igyekezett felfogni a lány szavait, és lassan leeresztette a kezét. – Kifelé a házamból! – Mari szeme olyan volt, mint az előző este Achilláé. Borzadály, rettenet ült benne. ANNA RANDOL 162 TITKOS CSÓK

– Most azonnal! A férfi nagyokat lélegzett, haragja lecsendesedett. Hányinger lépett a helyébe. Sir Reginald arcába visszatért némi szín, de a nyaka körül meglátszottak Bennett ujjának a nyomai. Apja tehát nem bántotta a lányt, legalábbis nem szándékosan. Ha Mari nem lép közbe, talán meg is ölte volna Sir Reginaldot. Bennett ökölbe szorította a kezét, hogy elrejtse remegését. – Menjen. Akármit is tűzött ki maga elé a védelmemmel kapcsolatban, megtette. – Mari, én… – Az igazat nem mondhatta el, mert akkor megszegte volna Sophiának tett ígéretét. Nagyokat kellett nyelnie, az epe keserűsége felkúszott egészen a torkáig. – Ne hagyja el a házat, hamarosan visszajövök. A folyosón a szaladó Szelimmel találkozott. – Még mindenki életben van – mondta neki. Többé-kevésbé, tette hozzá gondolatban. Bennett az utcán igyekezett összegezni magában a történteket. A keze fejével megtörölte a száját. Az este kezdetén Mari elárulta a belé vetett bizalmát. Nos, most alaposan visszafizetett neki ezért.

Átkozott óriások! Tudtam, hogy rosszabbak lesznek a démonoknál,

bár nem olyan rémesek, mint a szarvas volt. Mari sóhajtott, és az ágy felé vonszolta az apját. A megrendüléstől és az erőlködéstől reszketett a karja. – Majd én segítek – lépett mellé Szelim. – Nem, nem, ha valaki kiérdemelte, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznia, az te vagy – rázta meg a fejét a lány. Szelim meghajolt. – Én már elfelejtettem a haragot, amit érezhetnék iránta. Nagyon sajnálom – mondta, és felsóhajtott. Mari nem engedte el a terhét, de nem is tiltakozott, amikor Szelim felemelte az apja lábát, és segített lefektetni őt az ágyára. – Akkor te jobb ember vagy nálam – mondta a lány a szolgának. ANNA RANDOL 163 TITKOS CSÓK

Szelim segített oldalra fordítani a testet, hogy meg ne fulladjon álmában. Ezen az estén Marinak már nem volt annyi ereje sem, hogy levegye az apja cipőjét. Intett Szelimnek, és kimentek a szobából. A férfi becsukta az ajtót. A lány lába annyira remegett, hogy el ne essen, inkább leült a kőpadlóra. Szelim aggódó arccal hajolt hozzá. – Jól érzi magát? – Igen. Prestwood őrnagy félreértett egy helyzetet, és túlzottan reagált rá. – Mari remegő kezét az arcához szorította. Szelim felállt. Elfordult, végignézett a folyosón. – Az emberek szörnyű dolgokra képesek, hogy megvédjék azt, akit szeretnek. Olyat is tesznek, amire rendes körülmények között nem volnának képesek. Aztán később megbánják – sóhajtott Szelim. Mari a hideg csempepadlóra szorította a tenyerét. Bennett azt a feladatot kapta, hogy védelmezze őt. Még ha érez is iránta egy kis szeretetet –, nem volt olyan bolond, hogy azt képzelje, szerelmes belé – az nem magyarázza meg ennek a támadásnak a hevességét. A tekintete a távolba meredt, olyan volt, mintha Bennett valaki más iránt érzett haragját is az apjára vetítette volna ki. És ki az a Sophia, akit emlegetett? Családtag? Egy régi szerető? Őrá gondolt, miközben csaknem megfojtotta az apját? – Akkor hát Bennett őrnagy nem az a férfi, akinek képzeltük – szorította össze a száját Szelim. – Nem kell többé beengednem őt a házba? Mari fájdalmasan sóhajtott. Ha megtiltja a bejárást, azzal nem tudja leállítani a férfit. Addig nem, amíg nem teljesíti az átkozott kötelességét. – De. Majd én beszélek vele holnap. Elhatározta, hogy magyarázatot kér tőle.


Tizenötödik fejezet

Bennett a zsalugáter résébe akarta dugni a levelet, de nem volt rá

szükség. Gyertyafény vetett csíkokban árnyékot a sötét utcára. Most már csak azt remélte, hogy egyedül találja Abingtont. Ez egyáltalán nem volt olyan biztos, jól tudta, milyen hírnévnek örvendett London női lakossága körében. Bennett finoman megzörgette a zsalugátert, csak annyira, hogy ne lehessen a szél játékának gondolni, és hátrahúzódott az árnyékba. Néhány másodperc múlva kinyílt az ablak. Abington kidugta a fejét, és körülnézett a sötétben. – Prestwood? Hol a fenében van? Ebben az országban önön kívül senki más nem illatozik egy kilométernyire angol szappantól. Nos, talán az unokatestvére, ő azonban nem tudja, hogy hol lakom. Bennett a kiszűrődő fénybe lépett. – Rémesen néz ki! Jöjjön az ajtóhoz, beengedem – nézett rá aggódva Abington. A szobában egy ágy volt egy elnyűtt lószőr matraccal és egy viharvert asztal, amelynek már csak három lába volt. – Nincs jóban a tulajdonossal? – Éppen az ellenkezője, a tulaj felesége volt talán egy kicsit túlságosan is kedves – mondta Abington. – Én nem tartózkodom itt annyi ideig, hogy ez érdekeljen, és legalább annyira nem érdekel az sem, ha a távollétemben itt matat valaki. – Az egyik sarokban volt egy hátizsák, abból elővett egy palackot. – Brandyt? –nyújtotta Bennett felé. Bennett nem kért belőle. – Szeretne elmondani nekem valamit? – kérdezte Abington. – Nem. – Akkor miért jött? – ült le Abington az ágy szélére.

Bennett röviden elmesélte a fogadóbeli rablási kísérletet. Abington káromkodott. – Akkor hát az a férfi, aki követte, tudta, hogy nekünk dolgozik. Nem engedheti, hogy továbbra is rajzoljon. Bennett nem akarta elismételni az érveit. Legalábbis nem ezen a zűrzavaros éjszakán. – Szükségem van önre, hogy megtudja, ki küldte oda a tolvajt. Nekem nincs ürügyem arra, hogy azt kérjem, beszélhessek az illetővel, de azt hiszem, ön ezt el tudja intézni. – Nagyra értékelem, hogy ennyire megbízik a képességeimben – ivott Abington a palackból. – Ez nem a képességeibe vetett bizalom. Én biztosan tudom, hogy ön képes titokban működni. Abington megemelte képzeletbeli kalapját: – Ez a tehetségem velem született. Meglátom, mit tehetek. Bennett a falnak támaszkodott, hogy leplezze reszketését. Mégiscsak innia kellett volna Abington brandyjéből. – Mennyire ismeri Szelimet? – Mari komornyikját? Bennett bólintott. – Már vagy tíz éve van a családdal. Mari megbízik benne. Miért? – Hallotta, hogy Mari apja néhány hónappal ezelőtt lecsukatta? – Hallottam róla – dőlt hátra Abington. – Ez ok lehet arra, hogy gyűlölje a családot. – Mari szabadította ki – tapogatta az arcát Abington. – Igen, valóban, ez adhat némi okot, ennek ellenére nem tartom valami nagy észlénynek a fickót, és neki nem kellett volna titokban követnie a lányt. Ez megegyezett azzal, amit Bennett gondolt az ügyről, de a komornyik túl jó gyanúsított volt ahhoz, hogy csak úgy félresöpörje. – Tudhatta, hogy hol szálltunk meg tegnap Midiában, és ahhoz elég értelmes, hogy gyanakodjon Mari tevékenysége miatt. – Azt hiszi, hogy beépített ügynök?


– Talán. Ezt alaposabban meg kell vizsgálni. – Bennett szünetet tartott. – Tudott arról, hogy Mari Chorlu után abba akarta hagyni a munkát? – Nem. Én megpróbáltam rábeszélni, hogy hagyja abba, de tántoríthatatlan volt. – Abington letette a palackot. Bennett erősen figyelte, bár tudta, hogy a férfinak nem volt köze Mari döntéséhez. – Azért nem hagyta abba, hogy itt tartsa önt. – Tisztában vagyok vele, hogy nagyon vonzó férfi vagyok, de most itt nekem valami mégsem világos. – Daller közölte a lánnyal, hogy az ön küldetése már nem fontos, és hogy fennáll a veszélye, hogy elhelyezik innen. Azt mondta neki, ha tovább készíti rajzait, ön itt maradhat. Abingtonból több nyelven áradtak a káromkodások. – Csodálkoztam is. Az ön unokatestvére megérdemelne egy jó kis ostorozást. – Beszélek majd vele. Lehetséges, hogy tudott a lány Chorlu előtti tevékenységéről? Az asztal megingott, ahogy Abington az ujjait táncoltatta rajta. – Nem hinném. És ha tudott volna is, miért próbált volna ártani a lánynak? Miután elkezdtem szállítani neki a rajzokat, a felettesei a kinevezése óta először vették őt komolyan. Miért kockáztatná, hogy elveszíti ezt az előnyt? Azonkívül neki nincs szüksége arra, hogy odaküldjön valakit, és az ellopja a rajzot. Ennek Bennett szerint sem volt értelme. Valaki azonban elárulta Marit, és az ő dolga volt, hogy minden egyes lehetőséget megvizsgáljon. – Nézzen utána, mit lehet megtudni a midiai tolvajról. – Hajnalban indulok. Bennett szigorúan nézett rá. – A pokolba is, Prestwood! Nem az ön katonája vagyok. A szigorú tekintet nem enyhült. – Rendben, máris indulok, úgyis mindjárt hajnalodik. Bennett az ajtó felé indult.


– Várjon – mondta Abington, és a padlón heverő piszkos táska után nyúlt. Kivett belőle több összetekert iratot. – Ez minden, amim van Vourthról, de a legtöbb információ már több hónapos. Nem hinném, hogy nagy segítségére lesznek. – Bennett kezébe nyomta a papírokat, a táskát a hátára vette. Hanyagul Bennett felé intett: – Kérem, ne csináljon nagy rendetlenséget a szobámban! Bennett követte, mire azonban az utcára ért, Abington már eltűnt. Amikor az iratokat a kabátja zsebébe gyömöszölte, az ujjai hozzáértek a Mariról írt vershez. Először megsimogatta a papírt, majd megdermedt. A lány nem volt egy vízitündér. Ő az a nő volt, akit neki, a feladata szerint, védelmeznie kellett. Egy nő, aki felségárulást követett el. Egy nő, akinek csaknem megölte az apját. Csizmája nagy zajt csapott a csendes utcában. Még mindig nem tudta, mit gondoljon. A lány újra el fogja árulni Angliát, ha valamelyik barátját meg kell segítenie. Ő maga meg is mondta ezt. Bennett minden porcikája, amelyet a hadsereg formált, lázadt a lány érvelése ellen. Lelkének az a kisebbik része, amely még érintetlen volt, igencsak örült volna, ha ő érdemelte volna ki ezt a fokú hűséget. De ez már csak hiú ábránd volt. Körbejárta Mari házát, de minden csendes és sötét volt. A környező területet is alaposan átvizsgálta, de semmit sem talált, így azután visszament a nagykövet házába. Úgy érezte, eljött az ideje, hogy megejtse a régen esedékes beszélgetést unokatestvérével. Megérkezésekor az inasok és a szobalányok még a folyosókon nyüzsögtek, takarították az estély maradványait. Az alkomornyik elmondta, hogy Lord Daller csak néhány perccel azelőtt vonult vissza a hálószobájába. Bennett kopogtatott unokatestvére ajtaján. – Szabad! – Daller az öltözőszobájában volt, éppen egy inas segítette le róla estélyi kabátját. Felpillantott, amikor Bennett belépett. – Ó, Prestwood! El sem tudom képzelni, hogy hová tűnhettél. A hölgyek egész éjjel ostromoltak kérdéseikkel. – Miss Sinclair nem érezte jól magát, és hazakísértem. Daller valami krémet kent az állára. ANNA RANDOL 168 TITKOS CSÓK

– Remélem, semmi komoly! – Csak egy fejfájás – felelte Bennett. Elhallgatott, majd újra megszólalt. – Valamit meg kell beszélnünk. – Most? – kérdezte Daller. Bennett bólintott. Daller elbocsátotta inasát, majd Bennetthez fordult. – Miről van szó? – Mi történt Chorlu után? – Hogy mi után? – Mari szólt neked, hogy befejezte a rajzolást? – kérdezte Bennett. – Szóval beszélt neked az egyezségünkről – mondta Daller. – Igen, miután nem kaptam tőle többé rajzokat, meglátogattam, hogy lássam, jól van-e. Azt mondta, hogy befejezte a briteknek a munkát. Én természetesen megértettem, de meglehetősen nehéz helyzetbe hozott engem. Daller egy tálkába valami folyadékot öntött egy kristályüvegből. – Viták folytak arról, hogy változtassanak-e Abington jelenlegi munkakörén, de én megmondtam a feletteseimnek, hogy Miss Sinclair az ő kedvéért segített bennünket. Beleegyeztek, hogy Abington itt maradhasson, csak hogy további rajzokat kapjanak. – Daller ezzel az olajos folyadékba mártotta az ujját, és bekente vele a bajuszát. – Így aztán, amikor Miss Sinclair közölte, hogy nem akar többé rajzolni, figyelmeztettem őt ennek a következményeire. Bennett érezte, hogy ez a történet a valóság cukormázba burkolt változata. – Te megfenyegetted a lányt. Daller tágra nyitotta a szemét. – Miss Sinclair így értelmezte? Akkor már értem, hogy az estélyen miért tűnt olyan haragosnak. Erről volt szó azon az estén a fogadóban? Undor fogta el Bennettet. Nem csoda, ha a lány nem bízott benne. – Miért nem engedted, hogy abbahagyja? – Életbevágó fontosságúak voltak az általa szállított információk – sóhajtott fel Daller. ANNA RANDOL 169 TITKOS CSÓK

– Vagy talán élvezted a tiszteletet, amelyet az ő információi szereztek neked? – Én nagyon jól elvagyok a lány információi nélkül is – húzta ki magát Daller. – Ugye ezt az állást az apám segítségével nyerted el? – Ő vásárolta meg neked is a helyet a hadseregben, nem igaz? – vágott vissza Daller. – Azóta azonban mindketten a saját tetteinkkel vívtuk ki magunknak a hírnevet. Sajnálom, hogy erőltetnem kellett Miss Sinclairt, de a döntést ő hozta meg. Én nem szorítottam fegyvert a halántékához. – De valaki megtette – mondta Bennett, fürkészve unokatestvérét. – Azt sem tudtam, hogy nekünk dolgozik! Csak Chorlu után szereztem róla tudomást. Amikor ezt felfedeztem, azonnal kértem, hogy küldjenek ide valakit, aki vigyáz rá. Bennett tanulmányozta a nagykövetet. Ezek a tények valóban felmentették őt. Daller izgatottan veregette az öltözőasztalát a tubákosszelencéjével. – Te is biztosan megtettél dolgokat Anglia nagyobb dicsőségéért. – Meg. A kötelesség azonban nagyon szegényes mentségnek tűnt, ha az valaki más szájából hangzott el. – Elnézést kérek a késői zavarásért! Unokatestvére izgalma eltűnt a fegyelmezett, nyugodt arcvonások mögött. – Ugyan! Neked kötelességed Miss Sinclair biztonságára ügyelni. Ezt nem vethetem a szemedre. Tudod már, mikor indul Vourth-ba rajzolni? – Még csak a terveknél tartunk – felelte Bennett. Daller kinyitotta a tubákosszelencét, majd rácsapta a fedelet. – Attól tartok, sürgetned kell őt. Olyan híreket kaptam, hogy Vourthban az építkezés a tervezettnél is gyorsabban halad. Bennett csak ennyit mondott: – Nekem azt mondták, hogy az információra a hónap végére lesz szükség.


– Ez egyszer úgy tűnik, ennek a birodalomnak a kerekei gyorsabban forognak, mint gondoltuk. Minél tovább vártok, annál nagyobb veszély vár rád és Miss Sinclairre. Minél hamarabb kiszabadul ebből az őrületből, annál jobb. – Amint felkészültünk, indulunk – mondta Bennett.


Tizenhatodik fejezet

Mari letépte egy újabb szép virág fejét, és elhajította a kertben. Két

másik virág is hasonló sorsra jutott. – Hát, ez olyan zöld volt, mint az őrnagy egyenruhája, de azt hiszem, az előző kettő teljesen ártatlan volt. Mari annyira megrezzent Achilla hangjától, hogy gyökerestől kirántotta a földből a növényt. Utána persze szépen visszaültette a földbe, és eligazította a kacsokat a fal irányába. – Felébredt az édesapja – mondta Achilla, és igyekezett semleges arcot vágni. – Hogy van? – Ahogy az ilyen kiruccanások után szokott. Ragaszkodik ahhoz, hogy magas gallérú inget vegyen fel. – Gondolom, nem is emlékszik semmire. Achilla fintorgott. – Tudom, tudom, de azt hinné az ember, hogy egy ilyen esemény azért megmarad az emlékezetében – rázta le Mari a kezéről a földet. Az elszenvedett támadás bizonyára beleolvadt a lidércnyomásaiba, amelyek az utóbbi időkben olyan gyakran jelentkeztek. – Azt hittem, Prestwood őrnagy már kora reggel itt lesz – mondta Mari. – Prestwood őrnagy? Máris lefokozták Bennettről? Mari a szobalányra meredt. – Az ön Prestwood őrnagya már egy órája itt várakozik – folytatta Achilla. Mari felpattant. – Miért nem mondtad? – Ma reggel nem úgy tűnt, mintha érdeklődne utána. Különben is, amikor megérkezett, azt kérte, hogy beszélhessen Szelimmel.

Szelimmel? Mi megbeszélnivalója lehet Bennettnek a komornyikjával, és miért nem szólt először neki erről? – Hol vannak? – A bejárat melletti szalonban. Mari bement a házba. Ha Bennett arra számít, hogy őt kimerítette a tegnapi éjszaka, és nem veszi észre, hogy beleavatkozik a dolgaiba, hamarosan megtudja majd, hogy tévedett. Most éppen nem volt jelentősége annak, hogy ő mit érzett a férfi iránt, ettől még nem lesz engedékenyebb vagy bolond. Megállt a szalon ajtaja előtt, és hallgatózott. – Tehát nem táplált ellenséges gondolatokat a Sinclair család iránt, miután Sir Reginald börtönbe juttatta? El tudom képzelni, hogy egy török börtön nem lehet valami kellemes hely. Bennett nyugodt társalgási hangnemben beszélt. Mari berontott az ajtón. – Bennett, kedves, szeretnék beszélni önnel! Szelim összerázkódott a lány láttán, majdnem leesett a székről. Sápadt arcán ideges kifejezés ült. Ez már több volt a soknál! Az őrnagynak meg kell gyötörnie háztartása minden egyes tagját? – Nos, Bennett? Az őrnagy felállt, és felállt Szelim is. Bennett hidegen pillantott a közeledő nőre. – Őrnagy, Miss Sinclair… én… – Szelim homlokára a piros bársonysapka alól kövér izzadságcseppek csorogtak. – Én… ami azt illeti, én… – Megtörölte a homlokát. – Már nagyon elmaradtam a munkámmal ma délelőtt. Visszamehetek dolgozni? – Igen. – Nem. Mari a férfira meredt. – Igen, Szelim. Ma délelőtt már nem lesz szükségünk rád. Bennett egy apró bólintással megadta magát. Szelim mélyen meghajolt, és kisietett a szobából. Mari rendkívül finoman csukta be mögötte az ajtót. Ha nem így tett volna, úgy bevágja, hogy kiszakad a tokból. Megperdült.


– Hogy merészeli?! Szelim az én szolgám. Nincs joga kikérdezni őt az én tudtom nélkül! – Ebből a házból valaki elárulta önt. – De nem Szelim – húzta ki magát a lány. – Rábíznám az életemet is. – Mélyet lélegzett, de ez nem nyugtatta meg. – És miből gondolja, hogy a házban van az áruló? A férfi az annyira idegesítő felsőbbrendű modorában nézett rá. – Valaki megtalált bennünket a fogadóban. Csak kevesen tudták, hogy hol fogunk megszállni. – Talán követtek bennünket. – Nem követtek. Végig figyeltem az utat magunk mögött is. – Nos, talán ön mégsem olyan tévedhetetlen, mint gondolja. Bennett összeszorította a száját. – Ön talán észrevett valakit, aki utánunk kémkedett? Mari levert egy kókadt virágszirmot a ruhaujjáról. – Nem, voltam olyan bolond, hogy megbíztam az ön ítélőképességében. A férfi összeráncolta a homlokát. – Valaki rájött, hogy ön mivel foglalkozik. Megfigyelik önt. – De nem Szelim. Valami azonban lehet abban, amit Bennett mond. – Mások is tudnak a feladatomról. Például az ön unokatestvére. A férfi megrázta a fejét. – A chorlui lövöldözés még azelőtt volt, hogy Abington felfedte volna előtte az ön kilétét. – De Abington sem lehetett. – Ahhoz képest, hogy valaki önre lőtt, igencsak megbízik az emberekben – tanulmányozta Marit Bennett. – Ebben az esetben azonban egyetértek önnel. Ha Abington volna e mögött, nem hozta volna a kuzinom tudomására az ön kilétét. Különben is, gyanítom, hogy Abington kést és egy sötét utcát részesítene előnyben a fényes nappal elkövetett lövöldözéssel szemben. – És akkor végül hova jutottunk? – kérdezte Mari. – Arra kért, vegyem sorra a gyanúsítottjaimat, és sorra mentsem fel őket. ANNA RANDOL 174 TITKOS CSÓK

– De nem tervezi, hogy fel is menti őket? – kérdezte Mari. – Nem, amíg nem tudja bebizonyítani az ártatlanságukat. Mari kavargó érzelmeire nem tett jó hatást a férfi vidám arckifejezése. Nem szerette, hogy jól mulat, és azt sem akarta, hogy benne is hasonló érzelmeket keltsen. Többé nem voltak már barátok. Bennett őt árulónak tartja, ő pedig azt gondolja róla, hogy… Még nem tudta, mit is gondol a férfiról. – Mit művelt a múlt éjszaka? – Mari nem volt képes fékezni fájdalmát, egyszerűen csak kitörtek belőle a szavak. Bennett nem is próbált kitérni a kérdés elől. – Túlzottan reagáltam. – De miért? – Add, Uram, hogy jó választ adjon!, imádkozott Mari magában. Azt szerette volna, ha mindenre akad magyarázat. Azt az embert szerette volna látni, akivel a verseiben találkozott, és akivel a bálban táncolt. Jólesett volna felmenteni a férfit. Bennett megtorpant, mint akinek vigyázzt parancsoltak. – Nem is tudom megmondani. Nem tudja, vagy nem akarja? Az önuralmát, így az övét is, kétségtelenül felőrölték az elmúlt éj eseményei, de a férfi kitörésében szerepet játszott még valami más is. – És kicsoda Sophia? Bennett megmarkolta a szék fatámláját. – Hogy ki…? – Tegnap éjjel ezt a nevet vágta oda nekem. Kicsoda Sophia? Ha ezt megmondja neki, a többit már egyedül is ki tudja találni. A férfi elfordult, és az ablakhoz ment. – Az ő kiléte nem tartozik önre. Mari nem nyugodott, követte Bennettet, amíg ismét a szemébe nem nézhetett. – A szeretője? A férfi fintorgott. – Egy családtagja? Bennett kinyitotta az ablakot, beeresztette az utca poros levegőjét. – Ez nem tartozik önre.


– Engem megillet a magyarázat! – állt meg a lány összefont karral. – Nem adhatok magyarázatot, de ami történt, nem fog többé előfordulni. – A szavát adja erre? – árasztotta el a keserűség Marit. A férfi összerezzent, mintha a lány megütötte volna. Szavai haragot sugároztak. – Ezt akarja hallani? Hogy olyan ember vagyok, aki időről időre az ön bocsánatáért fog esedezni, és utána megismétli azt, amit már megtett? Én nem ilyen ember vagyok – mondta Bennett, és kiindult a szobából. – Bennett, várjon! – sietett utána Mari. Az őrnagy egyenesen Sir Reginald dolgozószobájához ment, és kopogás nélkül belépett. – Sir Reginald, milyen érdekes inggallér. – Nos, igazán kedves… A lány megjelent az ajtóban. – Bennett… Az apja az íróasztalánál ült, zavart volt az arckifejezése. – Én okoztam önnek azokat a sérüléseket a nyakán – mondta Bennett, aki tudomást sem vett Mariról. – Az ördögbe is! – húzta ki magát Sir Reginald. – Azt hiszem, tegnap éjjel óriásnak hívott. – Bennett megfogta Mari karját, és behúzta a szobába. – Látja a lánya arcán a sérülést? Azt, amelyről ő azt hiszi, hogy ügyesen el tudta rejteni a rizspor alatt? Ezt ön csinálta tegnap este, kábult állapotában. Odalökte Marit az asztalhoz. Az idős férfi elsápadt, és ivott egy korty teát. – Lányom, igaz ez? Mari megpróbált kihátrálni, de Bennett szorosan markolta a karját. – Ebből elég, Bennett, hagyja ezt abba! – Igen, igaz – mondta Bennett, és elengedte a lányt. Tekintete az övébe kapcsolódott. – A saját cselekedeteimért nem kérek bocsánatot. – Bennett visszafordult Mari apjához. – Ön pedig nem fogja többet bántani a lányát, ha ópium bódulatában van, ha nincs. ANNA RANDOL 176 TITKOS CSÓK

A teáscsésze odakoccant a csészealjhoz. – Nem fogom bántani, az összes mennyei szentre mondom, nem fogom. Soha többé nem nyúlok az ópiumhoz, esküszöm, Mari! Annyira sajnálom! A jól ismert fogadkozás felszakította Mariban a még be sem gyógyult sebeket. – A pokolba mindkettőjükkel! Megkerülte Bennettet, és mielőtt a férfi elkaphatta volna, végigfutott a folyosón, és meg sem állt, amíg ki nem ért a saját kis kertjébe. Mari ott ül az ebédlőben. Korog a gyomra, de nem nyúl a párolgó ételekhez. Megtapogatja a frizuráját, amelyet először fésült úgy, ahogy édesanyja viselte. Szobalánya több mint egy órán át dolgozott rajta, amíg sikerült a mű. Mari az ezüsttálon fekvő báránysültet nézi, és nem az üres széket az asztalfőn. – Kisasszony – szólalt meg az új komornyik az ajtóból –, az édesapja még nem ért haza. De hazajön, Mari ebben biztos. Ez különleges alkalom. Levelet is írt az apjának, abban felsorolta mindazokat az okokat, amelyek miatt szüksége van rá. Megírta, mennyire fél, amikor vad, üres tekintettel tér haza. Vagy, ami még rosszabb, milyenek voltak az éjszakák, amikor egyáltalán haza sem jött. Csak egy dolgot kért a születésnapjára, hogy hagyjon fel ezzel. Mari megesküdött, ha ezt a kérést teljesíti, soha többé nem fog tőle kérni semmi mást. Apja sírt, amikor elolvasta a levelet. Térdre esett, a lánya kezét az arcához szorította. A jelenet ijesztő lett volna, ha az apja meg nem ígéri – és megígérte –, hogy többé nem nyúl ópiumhoz. Az apja becsületes ember, olyan, aki megtartja az ígéreteit. – Kisasszony, óhajtja, hogy visszavigyem az ételeket a konyhába, hogy melegen tartsák őket? – Nem! – Mari a szájára tapasztja a kezét, mert hallja, hogy úgy válaszol, mint egy gyermek, és nem mint egy nő, akivé ma éjjel szeretne válni. ANNA RANDOL 177 TITKOS CSÓK

– Itt lesz hamarosan, biztos vagyok benne. Talán összefutott egy barátjával, és elkezdtek a cseréptöredékekről vagy valami hasonlóról beszélni. Mari az előtte levő porcelántányérra mered, s végül ha lehunyja a szemét, a tányér mintája megjelenik a szeme előtt. Meg fog érkezni, hiszen szereti őt. Biztosan többet számít a lánya az átkozott kábítószernél. Egy kéz érinti meg a vállát, felriad. – Apá… – De csak Szelim az. – Kisasszony, tegyek fel új gyertyákat? Ezek mindjárt kihunynak. A gyertyatartón már csak fröcskölő csonkok pislognak. – Én… Kitárul a bejárati ajtó. Mari felugrik, rá is lép új ruhája immár hosszabb szegélyére. – Apa! – Olyan gyorsan fut az előcsarnokba, ahogyan csak tud, nem törődve azzal, hogy nem hölgyhöz illően cselekszik. Átöleli apja derekát. – Úgy vártalak! Apja meginog a karjai között, és Mari a félelemtől visszafogja a lélegzetét, egészen addig, amíg már kis pontok ugrálnak a szeme előtt. Végül nincs más választása. Beszívja az ópium édes, rothadó illatát, amely szinte fojtogatja. Mari lassan hátralép. Az apja szeme helyén mintha csak két fekete gödör lenne, nem is látja őt. A lány lehunyja a szemét, nagyot lélegzik, és visszamegy az ebédlőbe. – Szelim, szedje le az asztalt, ma este senki sem vacsorázik. Apámnak pedig szüksége van a segítségére. Az apja megszegte az ígéretét, de ő megtartja a magáét, azaz hogy soha többé nem fog elvárni többé semmit sem tőle. Mari bizonytalanul állt a lábán. Igyekezett elűzni az emlékeket a fejéből. Súlyos léptek közeledtek, elárulták, hogy Bennett utánajött. Természetesen az apja nem. Az apja sohasem. Körmét a tenyerébe vájta. – Jól voltam, én már túl voltam az egészen. És akkor jön ön, ő pedig elismétli azokat a gyűlöletes szavakat újra. Minden ANNA RANDOL 178 TITKOS CSÓK

alkalommal elismétli őket, és másnap már nem is emlékszik rájuk. – Mari lehajolt, felmarkolt egy kis földet, és a falhoz vágta. Körülnézett, van-e valami, amit Bennett fejéhez csaphatna. – Csak nem képzeli, hogy ez megváltoztathat bármit? Hogy emlékezni fog az ígéretére, mert egy nagydarab férfi azt parancsolta neki? Vagy azt hiszi, hogy emlékezni fog a fenyegetésére? Nos, ebből a szempontból engem már régen nem lehet becsapni. – Mari – lépett elé a férfi. – Hallgasson! Nem akarok semmi mást hallani öntől! Azt hiszi, én nem próbáltam meg leállítani ezt? Jól tudja, hogy megtettem. Veszekedtem vele. Könyörögtem neki. Sírtam. Esedeztem. Eldugtam előle a pénzét. Megparancsoltam a kocsisnak, hogy ne engedelmeskedjen neki. Nem látja, hogy mindez milyen megalázó? Egy ópiumpipa többet jelent neki, mint én. De az egészben az a legrosszabb, legfeleslegesebb, legőrjítőbb, hogy minden egyes alkalommal, amikor megígéri, hogy meg fog változni, akkor bennem valami arra hajlik, hogy higgyek neki. Bennett megfogta a lány vállát, de ő nem vágyott a vigasztalásra. A legjobb, ha magára hagyja. A férfi nem szereti őt, és nem is bízik benne. Mari addig verte Bennett mellkasát, amíg a karja kimerülten hullott alá. A férfi csak akkor ölelte át és szorította magához. – Ha most azt hiszi, sírni fogok, téved. Azon már túl vagyok. És annak is ő az oka. Mari nem ringathatta magát abba az illúzióba, hogy Bennett karja között biztonságra talál. Akármit is éltek meg együtt az elmúlt néhány napban, annak már vége. Egy olyan kapcsolat, amelyből hiányzik a bizalom, mit sem ér. A lány elhatározta, nem hagyja, hogy a férfi bármit elhitessen vele. Nem hajlandó a második helyre szorulni sem az ópium, sem a kötelesség mögött. Ennek ellenére nagyon nehéz volt felemelnie a fejét a férfi mellkasáról. – Kapott már Nathantől információkat Vourthról? Bennett álla megsimította Mari haját, amikor bólintott. – Tegnap éjjel. ANNA RANDOL 179 TITKOS CSÓK

Nem volt értelme tovább húzni az időt. – Akkor készítsük el a terveket. Azt szeretném, ha minél hamarabb elutazna innen.


Tizenhetedik fejezet

Ha a kocsi itt tenne le bennünket, közelebb lennénk a célhoz –

mutatott Mari egyik kezével a térképre, míg a másikkal a helybeli viselet bő nyakkivágását igyekezett összefogni. Bennett minden erejével Vourth térképére igyekezett figyelni, amelyet a nagykövet íróasztalára terítettek, és nem a ruhából kivillanó szépséges bőrre. Nem hagyja, hogy bármi is emlékeztesse az elmúlt éjszakára, amikor elveszítette az önuralmát. A reggeli gyötrelemre sem kívánt gondolni. Egyik sem fog segíteni neki abban, hogy ebből a helyzetből elevenen visszahozza a lányt. – Igen, de akkor át kell utaznunk még két falun. Nem szeretném, ha a szükségesnél több tanúnk lenne. – Mennyi utat kell gyalog megtenni? – húzta össze a szemét Mari. – Ha nem történik semmi baj, másfél napot kell gyalogolni. – És mi cipeljük a felszerelést? A férfi bólintott, a csodálat keveredett benne a kétségbeeséssel. A lány minden részletre rákérdezett. Gyorsan megértette érveit, nem kellett az unalomig elismételnie dolgokat. A háború feleannyi idő alatt véget érhetett volna, ha a tábornokokban meglett volna Mari felfogóképességnek az egytizede. Belül azonban attól tartott, hogy a lány csak azért tette fel a kérdéseit, mert nem hitte, hogy ő is azt szeretné, ha Mari túlélné a kalandot. – Kevés holmit viszünk magunkkal. – És hol tanyáznak a rablók? – érintette meg a lány a térképet. – Abington úgy tudja, hogy ebben a három zónában voltak támadások. – Bennett tudta, hogy az általa kigondolt útvonal érintette mind a három zónát, de az látszott a legjobb lehetőségnek. Miközben a térképen mutogatott, keze hozzáért a lányéhoz, de azonnal vissza is húzta, mert túl nagy hatással volt rá, ha Mari bőre az övéhez ért. – Mikor volt az utolsó támadás?

– Három héttel ezelőtt a rablók megtámadtak egy szállítmányt, amely utánpótlást vitt az erődbe. Egy kivételével minden katonát megöltek. A lány csendben gondolkodott, és ez bűntudatot ébresztett a férfiban. De hát Mari, bár tudott a veszélyekről, beleegyezett a feladatba. Igen, és a testvére is úgy döntött, hogy visszatér a férjéhez, holott jól tudta, hogy egy erőszakos gazfickóval van dolga. Neki lehetősége lett volna mind a két dolgot megelőzni. – És ha bajba kerülünk? – kérdezte a lány, és végighúzta az ujját egy hegyláncon. Ráncok jelentek meg a homlokán, és beleharapott az alsó ajkába. Az a jó, ha fél. A félelem életben fogja tartani – gondolta Bennett. Ennek ellenére olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy szinte fájt. Parancsokat kapott. Nem választhatott szabadon, nem dönthette el, melyik utat járja. Ha a parancsok mindig kellemesek lennének, nem is volnának parancsok. Mari felemelte remegő kezét a térképről. – Ne csinálja meg ezt a feladatot – mondta Bennett. Maga is meglepődött azon, amit mondott, és láthatóan a lány is. – És mi lesz a parancsaival? Miért átkozta el Mari minden lehetséges alkalommal a parancsait? – Majd megszerzem én a szükséges információkat. Ez könnyebb lesz. Ha a hadügyminisztérium megkapja az információt, nem fogja érdekelni a forrása – mondta. Leszámítva persze Carutherst. Az a gazember képes lesz ez iránt is érdeklődni. – Mennyire tud rajzolni? – kérdezte Mari. Bennett nem volt képes ilyen gyorsan kigondolni valamilyen hazugságot. – Tehát nem tud rajzolni. – Akkor is tudok információt szerezni a fegyverekről és az erőd méreteiről. – És mi lesz, ha kiderül, hogy nem készítettem el a rajzot? – kérdezte a lány. – Én majd elintézem a dolgot. – El fogja tudni érni, hogy Nathan itt maradjon? ANNA RANDOL 182 TITKOS CSÓK

– Ezt nem tudom megígérni – rázta meg a fejét az őrnagy. Mari a térképre bámult, ujjaival ritmusra dobolt az asztalon. A ránc a homlokán mélyebb lett, amikor felemelte a fejét. A férfira nézett, majd az ablakhoz ment. – Akkor mégiscsak meg kell csinálnom a rajzot. – Megmondtam: nincs rá többé szükség. – És mikor indulunk? – Miért teszi ezt? Ön nem tartozik hűséggel az angoloknak. A szavak keményebben szóltak, mintsem szerette volna, és átkozta is magát, mert észlelte, hogy a lány visszafogta a lélegzetét. Ő azonban igazat mondott, nem szokta kerülgetni a forró kását. – A görögök ügyének szüksége van Nathanre. – És még miért? – Bennett szerint ez nem lehetett az egyetlen ok. – Nincs semmi más okom – felelte Mari nyugodt hangon. A férfi most már végképp nem tudta, mit gondoljon a lányról. Felfogta, hogy mit utasított el? Eredetileg fel akart hagyni ezzel a munkával. Az egésznek nem volt értelme. Bennett magyarázatot szeretett volna kapni tőle. De nem is csak erről volt szó. Azt szerette volna, hogy a lány biztonságban érezze magát mellette, és ezt maga Mari mondja meg neki. Mostanra azonban már mindketten felégették az őket összekötő hidakat. A gondolat úgy érte, mintha ágyúgolyót kapott volna a hasába. – Kell még lennie valamilyen oknak. – Kellemetlen lehet, ha feltételez valami többet, és az illető nem hajlandó magyarázatot adni. Ha a lány ezt kérte fizetségként az információért, csalódni fog. Most sem fog mást vagy többet mondani neki, mint amit délelőtt mondott. – Holnapután indulunk. Mari egy percre az ablakhoz nyomta a homlokát. – Arra az éjszakára felkértek, hogy Fatima unokahúgának esküvője előtt én készítsem el a hennarajzokat. – Akkor az azt követő napon. – Rendben. Achilla is velem jön… ANNA RANDOL 183 TITKOS CSÓK

– Nem. A háztartásából senkinek sem szabad megtudnia, hogy mikor indulunk. – Valaki elárulta őket az előző alkalommal, és Bennett még mindig a személyzet valamelyik tagját gyanúsította ezzel. Ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy a terveket ne Mari otthonában beszéljék meg, hanem a nagykövetségen. A lány kihúzta magát, szembefordult a férfival. – Én megbízom az embereimben. – Én pedig nem. – Akkor ön sem tudathatja senkivel sem az indulásunkat – villantotta rá a szemét Mari. Bennett az asztalra csapott. – Nem vagyunk ugyanabban a helyzetben. Nekem össze kell szednem a szükséges felszerelést. – Nem kell megtudniuk, hogy hova és mikor megyünk – vonta meg a vállát a lány. Kopogtak az ajtón, és mielőtt még válaszoltak volna, belépett a nagykövet. – Hogy megy a megbeszélés? – Elég jól – felelte Bennett. – És mikor indulnak? – kérdezte Daller, tekintete egyik vendégéről a másikra siklott. Mari remélte, hogy Bennett megérzi a képzeletbeli nyilakat, amelyeket a szemével figyelmeztetésként a hátába lőtt. Ha neki tilos értesítenie bárkit, akkor ez rá is érvényes. – Hamarosan. A lány megkönnyebbült. – Hangsúlyozom, hogy a legnagyobb gyorsaságra van szükség – ráncolta a homlokát Daller. Bennett a térképhez lépett, amelyet az előbb tanulmányoztak. – Igen, megmondtad. De ez meglehetősen bonyolult vállalkozás. Azt hiszem, egy vagy két hétre lesz még szükség, hacsak nem jutunk további információkhoz. A nagykövet megigazította kabátja kézelőjét. – Egy hét megfelelne. Miss Sinclair, már jobban érzi magát?


A kérdés meglepte Marit, szerencsére Bennett ügyesen közbelépett. – Tegnap éjjel csak egy egyszerű fejfájásról volt szó, ahogy mondtam. Hirtelen támadt, és ma reggelre már el is múlt. Az ördögbe is! A tegnap esti szökéséről van szó. Vajon Daller gyanítja-e az igazi okot, ami miatt otthagyta az estélyt? Arckifejezése nem árult el mást, mint udvarias közönyt, és nem olyan ember volt, aki képes elrejteni az érzéseit. Daller szórakozottan bólintott, és felszippantott egy kis tubákot. A lányban az is felmerült, hogy nem is hallotta meg a szavakat az egészségi állapotáról. – Nagyszerű, akkor magukra hagyom önöket. Kérem, értesítsenek az indulásról! – Ön lesz az első, akinek szólunk – felelte Mari, megelőzve Bennettet. A nagykövet mosolygott, úgy, ahogy szerinte az összeesküvők szoktak. – Ezt örömmel hallom! Egy inas jelent meg az ajtóban: – Uram, futár érkezett. A lány megkönnyebbülten sóhajtott, amikor Daller kiment a szobából. – Nem nagyon kedveli őt, ugye? – kérdezte a férfi. – Megvan rá az okom. Megfenyegetett engem. – Azt állítja, nem szánta fenyegetésnek. – Hajlok rá, hogy ezt ne higgyem el. Úgy látom a családjukban megszokott dolog a fenyegetés – vonta fel a szemöldökét Mari. – Én felajánlottam, hogy felmentem a munka alól – emelte fel a fejét Bennett. Valóban megtette. És ez jobban megrendítette a lányt, mint ahogy azt valaha is hajlandó lesz elismerni. Mit jelenthet ez? Annyira kedveli őt, hogy nem szeretné veszélynek kitenni? Vagy egyszerűen csak azt gondolja, hogy nélküle könnyebben megoldja a feladatot? És ő miért is nem fogadta el az ajánlatát? A délutáni nap fénycsíkokat rajzolt a tapétára, Mari azt nézegette. ANNA RANDOL 185 TITKOS CSÓK

– Nem hiszem, hogy ön hasonlít az unokatestvéréhez. Én már jóval azelőtt nem kedveltem őt, hogy megfenyegetett volna, és azt hiszem, ez az érzés kölcsönös. – És mit jelent az, hogy tegnap az estélyen az összetört szívéről beszélt? – Ez nagyon furcsa volt – kapta fel mérgesen a fejét Mari. – Három hónappal ezelőtt úgy tűnt, hogy udvarolni akar nekem. – Daller? A férfi hitetlenkedését nem vehette sértésnek, mert csak a sajátját tükrözte. – Csakis arra tudtam gondolni, hogy már minden nőnek udvarolt a városban, és csak én vagyok hátra. Egyszer vagy kétszer ellátogatott hozzánk, és még virágot is küldött. Világosan a tudomására hoztam, hogy nem viszonzom az érdeklődését. Nem mintha részéről olyan sok érzelmet tapasztaltam volna, és éppen ezért volt olyan furcsa az egész… A hozomány…! A tegnapi eseményekből hirtelen eszébe villant Esad terve, aki rá akarja hagyni a vagyonát. Ruhája selyme elrejtette ökölbe szorított kezét. Vajon Daller tudhatott a hozományról? Tegnap este Talat is utalt valamire, amikor Bennettet faggatta, és az elmúlt év során Daller és Talat között valami furcsa szövetség alakult ki. Nem érezte jól magát a meleg öltözékben, és a ruhakivágást igazgatta. A férfi figyelte a mozdulatát. Azonnal elvette a kezét a ruhájáról, de nem tehetett arról, hogy megkeményedett a mellbimbója. Tegnap éjjel csodálatos, bűnös dolgokat csináltak együtt. Nem számított, hogy az agya és a szíve mit érzett Bennett iránt, a teste vágyott utána. Megszólalt, mielőtt még a férfi átható pillantása reszkető kocsonyává változtatta volna. – Van valami, amit el kell… Ekkor a nagykövet berontott a szobába, arca bíborvörös volt a haragtól. Tekintetével szinte felnyársalta a lányt. – Hogyan tudhatta meg az az ember? – lépett közel Marihoz, de Bennett elállta az útját. ANNA RANDOL 186 TITKOS CSÓK

– Mi történt? A nagykövet arca még vörösebb lett. – Ez a nő pontosan tudja, hogy miről beszélek! Hol rejtőzködött? A függöny mögött? Az íróasztal alatt? Mari olyan erősen markolta az előtte álló szék támláját, hogy a díszes faragás belenyomódott a bőrébe. Bennett mindig olyan hatalmasnak és impozánsnak tűnt, de most ha lehet, még nagyobbnak látszott. – Pontosan mivel is vádolsz bennünket? – Nem téged, őt. – A nagykövet tekintete Bennett közbelépése dacára elérte a lányt. Ha Mari nem kapaszkodott volna a székbe, meghátrált volna a férfi gyűlölete elől. Bennett megváltoztatta a helyét, és Daller ismét nem láthatta Marit. – Mi volna a gond? – Esad pasa emberei ma reggel megtámadták a rablókat. A lány visszafojtott lélegzettel várta Bennett válaszát. Azt ígérte, nem fogja elmondani a nagykövetnek, hogy mit tett ő, de akkor is tagadni fog, ha rákérdeznek? Hányingerrel küzdött. – És sikerrel jártak? – kérdezte az őrnagy. – Igen, meglepő sikerrel. – Daller orrlyukai kitágultak a dühtől. Mari nagyot nyelt, legalább származott valami jó az egészből. – Akkor mi a gond? – fonta össze a karját Bennett. Daller úgy helyezkedett, hogy lássa a lányt. Mari felszegte a fejét. A nagykövet nem láthatja őt gyengének. – Az a kérdés, hogy a pasa hogyan juthatott az információhoz. Ez a nő egy kém! – Daller szeméből csak úgy áradt a megvetés Mari felé. – Kémkedik, de Anglia javára – emlékeztette Bennett a kuzinját. A nagykövet szünetet tartott. Visszatért a rendes arcszíne, és lesimította a bajuszát. – Valóban, valóban. Bocsáss meg! – Szemében azonban ott égett a megbántottság tüze. – Meg kell értened, hogy ki kell vizsgálnom minden aggodalomra okot adó vonalat, éppúgy, mint neked,


Prestwood. Miss Sinclair, hol tartózkodott tegnap este abban a szobában? A lány kilépett Bennett mögül. Mostanra elpárolgott kezdeti rémülete, és nem akarta többé pajzsként használni a férfit. – Milyen szobában? Daller közelebb lépett Marihoz, aztán Bennettre pillantott, és hátrált. – Tegnap éjjel a dolgozószobámban. Ott beszélgettem Prestwooddal és Talattal. És ön hol rejtőzködött? – Én sehol sem rejtőzködtem – mondta a lány, és a felháborodást nem is kellett megjátszania. – Akármiről is folyt ott a beszélgetés, én nem voltam jelen. Daller bajsza rángott, mint amikor a patkány élelmet szimatol. – Ön tegnap este elment az estélyről, miután én Talattal beszéltem, és ma reggel az ön pasája olyan szigorúan titkos információ alapján cselekedett, amely az alatt a beszélgetés alatt került napfényre. – És kitől származott az információ? – kérdezte Bennett. – Egy helybeli informátortól – felelte Daller. – Akkor hát az információ mégsem volt titkos. A pasa többféle módon is hozzájuthatott. – Ez igaz, de… – A kisasszony nem volt a szobában, Daller. Bennett kijelentésére a férfi lehiggadt. – Nos, akkor rendben van. – Újra udvarias mosoly jelent meg az arcán. – Nem szeretnénk elveszíteni az egyik legjobb ügynökünket. – Akkor hát ismét ügynök vagyok? – kérdezte Mari. A nagykövet felnevetett. – Meg kell bocsátania nekem. Annyira aggódom Angliáért, hogy nehezen tudom palástolni ezt a szenvedélyt. Talán inkább a politikai előmeneteléért aggódik. Bennett megszólalt, mielőtt a lány szóhoz jutott volna. – Még sok mindent meg kell beszélnünk. Sikerült eloszlatnunk az aggodalmaidat, Daller?


– Igen, és elnézést, hogy félbeszakítottam önöket! – A gyanakvás azonban továbbra is ott lapult a férfi tekintetében. Miután Daller kiment a szobából, Bennett csendben maradt. Mari a térképre igyekezett figyelni, de jóleső melegséget érzett. Bennett nem árulta el őt. Nem tudta, hogy most meg kellene csókolnia, vagy pofon ütnie, mert beleavatkozott az ügyébe. Képes ő vigyázni magára, de most kivételesen jó volt, hogy nem kellett ezzel törődnie. A lány hirtelen véget vetett a kellemes gondolatmenetnek. Nem szabad ehhez hozzászoknia. Nem fog megbízni benne, amíg nem magyarázza meg neki a tegnap esti tetteit, a férfi pedig erre nem volt hajlandó. Mari nem akart erről megfeledkezni. – Köszönöm – mondta, mert nagyon hálás volt a férfinak. Bennett arca mintha kőből lett volna kifaragva. Figyelmét ismét a térképnek szentelte. Nem árulta el a lányt a kuzinjának, de nem is bocsátott meg neki. Mari nagyon jól teszi, ha a továbbiakban sem bízik meg benne. Különösen nem a szívével.


Tizennyolcadik fejezet

Mari

némán mérgelődött. Megdörzsölte a felkarját borító hennapasztát. Azt látta, amitől félt: a henna a balszerencsét jelentő barnára színezte a bőrét, és nem narancssárgára, ami Ceyda házasságának szerencsét és jólétet jósolna. Kikandikált az ajtón, végignézett a folyosón, amely a ház többi részéhez vezetett. Csaknem lehetetlen úgy gyakorolni a hennafestést, hogy Bennett ott ül az ajtó előtt. Persze tízszer rosszabb lett volna, ha az ajtónak, ezen az oldalán figyeli őt vizsla tekintettel. A bőre látványa bizonyára nem zavarná, hiszen két napja az egész testét látta, és simogatta is. Lehunyta a szemét, amikor az átélt élményre gondolt. Menynyire vágyott arra, hogy mindazok ellenére, amin azóta átmentek, még egyszer olyan örömöt szerezzen neki a férfi. Átnyomta a pasztát egy rostán. Sajnos a festék minden egyes adagjának más és más volt a színe. Megkavarta a sűrű, mézszínű anyagot. A saját bőrén kell gyakorolnia, hogy mérje az időt, amíg a henna megszárad, és így készüljön fel az esti leánybúcsúra. Elsőnek a menyasszonyt kell felékesíteni. Mari szabadon hagyta a két karját és a felkarját használta festővászonként. Mostanra azonban a bonyolult barna rajzolatok csaknem teljesen beborították a felhasználható felületet. Eszébe jutott, hogy van még egy lehetősége. Felhajtotta ruhája szegélyét, és felgyűrte a nadrágja szárát. A paszta ragacsos és hideg volt a lábikráján, miközben az egyszerű szőlő- és virágmintákat rajzolta. Ideje lenne, hogy végre sikerrel járjon, mert nemsokára meztelenre kéne vetkőznie, hogy gyakorolhasson. Ahhoz talán majd meghívja Bennettet is.

A szobába férfihangok szűrődtek be. Mari maga mellé tette a hennát tartalmazó papírtekercset. Ki járhat odakint? Apja látogatóba ment egy új ismerőséhez, akivel az estélyen találkozott. Kinyílt az ajtó, és jómódú kereskedőnek öltözve Nathan lépett be. – Egyeseknek házőrző kutyájuk van. Ön akarja bevezetni az új divatot, hogy hogyan kell távol tartani az udvarlókat? – kérdezte, és célzatosan a lány meztelen lábszárára nézett. Mari talpra ugrott, és mire Bennett is megérkezett, lehúzta nadrágja szárát. – Jutott valamire? – kérdezte Bennett, miután becsukta az ajtót. – Az önök tolvaja nem volt ott – mondta Abington, és eltűnt a jókedve. – Hogyan? – kérdezte a lány. Bennett megszemlélte Mari hennafestő felszerelését. – Megkértem tegnap Abingtont, hogy szerezzen be információkat minapi tolvajunkról. – És mikor akarta ezt nekem is elmondani? – kérdezte a lány szigorú szemmel. A férfi végtelenül önfejű, a feje olyan kemény, mint a gibraltári szikla. Fel sem merül benne, hogy ha az ő élete forog veszélyben, talán tudatnia kellene vele is az újabb fejleményeket? – A szerelmesek máris civakodnak? – vonta fel a szemöldökét Nathan. Bennett villámló szemmel nézett mindkettőjükre. – Mit jelent, hogy a férfi nem volt ott? Kivégezték? Mari megborzongott, mert felmerült előtte a lemészárolt görög hazafi képe. Nathan vigasztalóan a lány vállára tette a kezét. – Nyoma sem volt annak, hogy ott járt, nem mintha egy olyan fogadó, mint az, könyvet vezetne a látogatóiról. De a férfit ismerték arrafelé, és senki sem emlékezett rá, hogy látta volna. Nem került börtönbe sem. – Megszökött tehát? – kérdezte Mari. Bennett csak azt látta, hogy Nathan keze a lány vállán nyugszik, aki még közelebb lépett Nathanhez. Nathan szája mosolyra húzódott, jelezve, hogy észlelte a taktikát. ANNA RANDOL 191 TITKOS CSÓK

– Annak sincs nyoma. A helybeli bíró biztosított arról, hogy a tolvaj börtönbe került. – Akkor hát mi lett vele? – kérdezte Mari. Nathan és Bennett egymásra nézett, tekintetüktől a lánynak nagyot kellett nyelnie. – Azt hiszik tehát, hogy meggyilkolták? – Feltételezem, hogy meg tudott szökni a börtönből – mondta Nathan, mint aki nem akarja kommentálni az esetet. – De ön nem így gondolja – állapította meg Mari. – A halottak nem fecsegnek – rázta meg a fejét Bennett. A lány lehuppant a díványra. Nathan mellé ült. – Nem az ön hibája. Ez az az ember, aki betört a szobájába. – Igen, de nem próbált volna kirabolni, ha nekem nem lett volna valamim, amit érdemes lett volna megszerezni. Bennettet nem hatotta meg Mari kétségbeesése. – Bűnöző volt, aki úgyis akasztófára került volna. – Ez az ön módszere, amellyel meg szokott vigasztalni egy nőt? – mondta összeszorított szájjal Nathan. – Egy tompa tárggyal fejbe veri, Prestwood? – Van valakinek sejtése arról, hogy ki bérelhette fel? – kérdezte Bennett. – Azt mondta a tolvaj egyik megbízható ismerőse, hogy látta őt beszélni egy fehér turbános férfival, aki barna munkásruhát viselt. Mari egy percre megfeledkezett bűntudatáról. – És volt valami ismertetőjegye? – A bal keze sorvadt volt. A lány talpra ugrott, izgatottan nyújtotta ki a kezét Bennett felé. – Ez az az ember, aki már korábban is követett engem! – Nagyon valószínű. – Bennett hangjából érződött, hogy a következtetés nyilvánvaló volt. Mari karja lehanyatlott. – Akkor mégis követtek bennünket. – Szolgái nem árulták el. Vagy talán mégis elhamarkodottan mentette fel őket? Támadt egy új ötlete, ami teljesen lehangolta. – Lehet, hogy az a valaki, aki


felbérelte ezt az embert, hogy kövessen engem, megtudta, hogy hova tartunk, és erre a munkára is felkérte? – Erről tudna mondani még valamit? – kérdezte Nathan. – Nincs olyan ember, akit mindketten gyanúsítanánk – rázta meg a fejét a lány. Nathan hátradőlt a párnákon. – Azt hittem, hogy ezt már megoldotta, Prestwood. Bár Mari éppen haragudott Bennettre, mégsem engedhette, hogy ezt felróják neki. – Bennettnek rám kell vigyáznia. – Csak nem védi önt a nap huszonnégy órájában? Csend ereszkedett a szobára. – Mióta folyik ez az egész? – kérdezte a torkát köszörülve Nathan. – Két napja – felelte a lány, és közben a hennafelszerelését rendezgette az asztalon. – Aha, ez megmagyarázza, hogy miért esnek egymás torkának. Nos, akkor ismét én leszek a megmentő. Tekintse magát szabadnak, Prestwood. A következő néhány órában majd én védelmezem ezt a szép szüzet. Használja arra az idejét, hogy megkeresi az ellenséget, és ne várjon arra, hogy az támadjon önre. Bennett habozott, Nathan pedig hozzáfűzte: – Vagy szórakozzon másképpen. Dobjon célba. Tervezzen csatákat. – Nathan tekintete komolyra fordult. – Én majd megvédem Marit. Ha itt marad vele, mennyi idő múlva esnek egymás nyakának? Bennett arca megmerevedett Nathan szóhasználatától. – Marinak néhány óra múlva egy esküvő előtti ünnepségre kell mennie. Nathan a szeme sarkából a lányra nézett. – Fatima unokahúgának van ma a Kina Gecesije. – Akkor biztonságban odakísérem a hölgyet, és haza is hozom. Utána megint a magáé. Végül is nekem is pihennem kell, ha ilyen szép akarok maradni. – Amikor ma este elindulnak, legyen minden nagyon nyilvános, jól látható – mondta Bennett összehúzott szemmel, és Marit figyelte. – Mit tervez? – kérdezte a lány. ANNA RANDOL 193 TITKOS CSÓK

– Úgy tűnik, mintha valami érdekes jutott volna az eszébe – mondta Nathan. – Azt tervezi, hogy elkapja a férfit, aki követ engem, ugye? – szólalt meg Mari. Még mindig haragudott a férfira, de nem szerette volna, ha miatta kockáztatja az életét. – Igen – mondta Bennett, és Nathanhez fordult. – Ha elfogom a fickót, Abington, valószínűleg szükségem lesz tolmácsra. Ha sikerrel jártam, küldök egy szolgát önért. – Én tudok tolmácsolni – szólt közbe a lány. – Nem! – felelte egyszerre a két férfi. Mari sértődötten kihúzta magát, de Nathan a vállára tette a kezét. – Elmondjuk majd, hogy mit mondott, de talán jobb, ha nem lesz jelen abban a szobában. – Emlékeztetem önöket arra, hogy én is részese vagyok ennek az egésznek – mondta a lány, és valami kellemetlen érzés borzongatta a bőrét. Beszéd közben Bennettre nézett. – Igen, de az ön szerepe most csak a csaléteké. – És ezzel Bennett kiment a szobából. – Ne égessen lyukat a hátába a tekintetével – szólalt meg Nathan. – Na jó – mondta Mari, és elfordult az ajtótól. A férfi valóban őszintén aggódott a biztonságáért. – Kérem, belém se égessen lyukat! A lány a padlóra irányította tekintetét. – Mi történt kettejük között? Az estély után olyan híreket hallottam, hogy már a nászajándékon töprengtem. Mari elmondta, hogy mit fedezett fel a nagykövetnél, és azt is, ami utána történt. Vagyis csak majdnem mindent, a fürdőbeli közjátékot kihagyta. – És nem korbácsoltatta meg önt? – füttyentett halkan Nathan. A lány rossz közérzetét a nyomorúság új hulláma tette súlyosabbá. Gyorsan pislogott, és előkerített egy pohár tarlórépalevet. Szórakozottan beleivott. Egy hete ismerte Bennettet, és jó, ha abból két napig voltak barátságban. Bolondság lenne egy anomália elvesztését gyászolni. Nathan arabul és törökül káromkodott. ANNA RANDOL 194 TITKOS CSÓK

– Lefeküdt már vele? – Micsoda? Nem! – akadt el Mari szava. – De valami csak történt? – Semmi olyasmi… Mi nem… – A lány a haja tövéig elpirult. – Lelőjem? – Ne. – Addig verjem, amíg el nem veszíti az eszméletét? A gondolatban volt valami vonzó, de megrázta a fejét. – Ne, minden, amit tettünk, az én ötletem volt. – Akkor az a titok nyitja, hogy ő haragszik önre? Mari letette a poharát az asztalra. Nem egészen ez volt a helyzet. A férfi haragja fájt neki, de megértette a reakcióját. Előre látta is. – Akkor abból ered ez a sok nyomorúság, hogy nem felelt meg az ön elvárásainak? – Nem várok sokat az emberektől. Legalábbis nem többet, mint bárki más. Nathan ivott egy kortyot a poharából, és egy fintorral ő is az asztalra tette az italt. – Tudom. Az ön elvárásai kivételesen alacsonyak. Ön sohasem bízik senkiben sem. Úgy csinál, mintha, de a valóságban csak időt ad a többieknek, hogy cserbenhagyják önt. Aztán képes a legkisebb szalmaszálba is belekapaszkodni, hogy bebizonyítsa: igaza volt, amikor nem bízott az emberekben. – A bizalom nagyon törékeny. – A lányt megdöbbentette a váratlan támadás. Igyekezett lecsendesíteni felindulását. – Igen, de az nem egy Ming-váza, ami a legkisebb mozdulatra is darabokra törik a padlón, és már csak a szemétbe való. – A férfi felszisszent. – A rossz hasonlatoktól eltekintve, Prestwood mindig is unalmas fickó volt, de rendes ember. Marit megzavarta ez az értékelés Bennettről. – Akkor nekem végtelen sok esélyt kell adnom az embereknek? Hagynom kell, hogy kihasználjanak, aztán mosolyogjak, és kérjem, hogy ismételjék meg? Egek, hát miért nem tanulja már meg jól megválasztani a szavakat?


Nathan most az egyszer nem vett tudomást a lány szavainak vulgárisabb jelentéséről. – Ön mondta, hogy úgy gondolja, van valami a férfi cselekedetei mögött. – De mit számít ez, ha nem hajlandó elmondani nekem, mi az a valami? – Azt hiszem, ilyenkor lép be a bizalom. Bennett nem az apja – emlékeztette Nathan. – Miért is vitatkozom önnel erről… – mondta Mari összeszorított fogakkal. Az ördögbe is! Leült, felhúzta nadrágja szárát. Ledörzsölte lábáról a megszáradt, pergő hennát. A kutyafáját, olyan barna volt, mint a sár. – Nem vagyok hajlandó önnel Bennettről beszélgetni. Tudta, hogy igaza van, és többé nem bízhat Bennettben. Nathan megvonta a vállát, aztán fogta a poharát. – Van netán valami más innivalója is, mint ez a hitvány lötty? Tartok tőle, én nem azonosultam olyan mértékben a helyi szokásokkal, mint ön. A lány az asztalra mutatott, ahol a délutáni teája maradéka volt. – Van ott tea, de már hideg. – Felvette a hennával töltött papírtekercset, és egy kis pöttyöt rajzolt a lábára. – Még mindig jobb – mondta Nathan, és töltött magának egy csésze teát. Cukrot tett bele, megkavarta. A kanál halk ritmust vert ki a csésze oldalán. Amikor a szoba másik végében ülő lányra nézett, arckifejezése komolyra váltott. – Nem kell Vourth-ba mennie rajzolni. – Tudom. – Nem segít vele a görögöknek – tett Nathan még egy kanál cukrot a csészéjébe. – Tudom. – És nagyon veszélyes. Más veszélyek leselkednek ott, mint amit eddig tapasztalt. Az a tolvajok és gyilkosok erődje. A szultán csak úgy tudott hozzáfogni az erőd felépítéséhez, hogy előtte megépíttette az utat. Minden utánpótlás-szállítmányt több tucat katona kísér, de már nagyok a veszteségek. Megvan az oka, hogy az oroszok miért


nem próbálkoztak eddig azzal, hogy több információt szerezzenek be a területről. Az a hely halálos csapda. Mari lehajtotta a fejét, hogy Nathan ne lássa a tekintetében megbújó félelmet. Bármilyen is a veszély, neki oda kell mennie. – A briteknek pontos rajzokra van szükségük. – Mióta törődik azzal, hogy mi jó a briteknek? Prestwood is készíthet vázlatokat. – Nem tud rajzolni. – Marin kellemetlen érzés lett úrrá. – És ha elfogják? Az ő rajza nem álcázott rajz lesz, és akkor biztosan megölik. Nathan lecsapta a kanalat a tálcára. – Ön nem azért akarja ezt megcsinálni, hogy segítsen a görögöknek. Prestwoodot akarja megvédeni! – Nem, én megígértem, hogy lerajzolom az erődöt. Nathan még két kanál cukrot tett a teájába. – Talán elkerülte a figyelmét, de az őrnagy szép nagydarab ember, képes megvédeni magát. – De még törökül sem tud, és ha… Nathan igazolva látta első feltételezését, félbeszakította Marit. – Komolyan mondja, hogy nem feküdt le vele? – Nathan hirtelen beledöfte a kanalát a cukortartóba. – A pokolba is, a helyzet rosszabb! Ön beleszeretett Prestwoodba. A lány kinyitotta a száját, hogy megcáfolja a vádat, de nem volt képes semmit sem mondani. Nem szereti a férfit. Bennett napokon belül el fog utazni innen, és nagyon világosan a tudtára adta, hogy nem táplál iránta érzéseket. Különben is, Mari tudta, hogy az első látásra feltámadt szerelem megszülethet bizalom nélkül is, de ettől pokollá válhat az élet. Nem hajlandó erre ítélni önmagát. – Ez őrültség lenne. A férfi beleivott a teájába, aztán kiköpte, és a keze fejével megtörölte a száját. Visszatette a fedőt a cukortartóra, és öntött magának egy másik csésze teát. – Így beszél egy nő, aki kitart amellett, hogy elkísér egy csatákban edzett, képzett katonát a biztos halálba, csak hogy vigyázzon rá. ANNA RANDOL 197 TITKOS CSÓK

Tizenkilencedik fejezet

Bennett mozdulatlanul lapult meg az épület árnyékában. Onnan

nagyon jól láthatta, hogy Abington hogyan simogatta meg Mari hátát, miközben a várakozó hintóhoz kísérte. Bennett olyan szorosan lapult a falhoz, hogy a téglák szinte bevésődtek a lapockájába. Alantas férfiösztöne azt sugallta, hogy siessen a kocsihoz, és válassza el a lányt Abingtontól. Szerencsére győzött az önuralma. Azt hitte, ha kiszabadul Mari bűvköréből, az majd segít rajta. Csak talál valami mást, amivel elfoglalhatja a gondolatait, valamit, ami elvonja őt attól, hogy csak a lányt bámulja, míg be nem vési örökre az emlékezetébe arcának izgató vonalait, vagy nem figyeli feszülten az ajtó túloldaláról, hogy mit hall meg Mari beszédéből. Nem járt sikerrel, a vágy továbbra is ott lángolt benne. Igyekezett összeszedni a gondolatait. Ez volt a legjobb alkalom, hogy elkapja azt az embert, aki a lány nyomában járt. Szavát is adta, hogy ezt megteszi. Meg akarta keresni a válaszokat a kérdésekre, rá akart találni arra az emberre, aki tud Mari tevékenységéről. A hét végén, azután, hogy elkészül Vourthban a rajz, szabad lesz, és hazautazhat. Amint a kocsis pattintott az ostorával, és hangosan odakiáltott a lovaknak, Bennett megfeszült, készenlétbe helyezte izmait. Egy hosszú perccel később egy közeli kapualjból kilépett egy fehér turbános alak, és a távolodó kocsi után indult. Bennett is előjött rejtekhelyéről. Itt az ideje, hogy rátaláljon a válaszokra. A férfi felnyögött, ahogy mindketten a kövezetre zuhantak. Jobbra-balra forgott, menekülni próbált, de Bennett előnyére szolgált, hogy nagyobb volt és súlyosabb. A férfi arcát a porba nyomta, és a zsebéből elővette azt a darab erős kötelet, amelyet magával hozott. Észlelte a férfi torz kezét. Utána szorosan megkötözte Mari követőjét.

Lábra segítette a férfit. – Ki küldött? Az emberből török szavak özöne tört elő, Bennett gyanította, hogy nem mind volt udvarias. – Beszélsz angolul? A férfi folytatta előadását, a haragtól nyál fröcskölt a szájából. Bennett elindult a férfival. Daller majd segít neki Abington megérkezéséig. A fickó a nagykövetségig vezető úton mindvégig dulakodott, de Bennettnek gyakorlata volt abban, hogyan kell elbánni a vonakodó foglyokkal. A nagyköveti rezidencia előtt a férfi még egyszer megpróbálkozott a szökéssel, de Bennett számított rá, a csizmájával elkapta a férfi bokáját, aki a földre zuhant. Legurult a turbánja, láthatóvá vált ápolatlan, gyér haja. Bennett felállította, és beterelte a házba, a meghökkent komornyik szeme láttára. A dolgozószobában vártak a nagykövetre, Bennett szemmel tartotta a foglyát. Kivágódott az ajtó, és belépett Daller. – Prestwood, miről van szó? Az inas szerint idecipelt egy foglyot. A férfi beléptekor a megkötözött ember elfehéredett. Abbahagyta az átkozódást és a kiabálást, és összeroskadva ült a széken, amelyre Bennett leültette. – Ez az a férfi, aki Miss Sinclairt követte. – Ő állhat a lelövési kísérlet mögött is? – kérdezte összeszűkült szemmel Daller. – Ezt kétlem, de gyanítom, tudja, hogy ki tette. A fogoly tekintete szerte kalandozott a szobában, de kerülte a nagykövetét, végül megállapodott az ablakon. Megpróbált felállni, de Bennett nyakon ragadta, és visszanyomta a székre. – Csak törökül hajlandó beszélni. – Aha, hát ezért van rám szükség. – Daller odalépett a férfihoz, de eltűnt a jól ismert kellemes modora. Kérdezett valamit törökül a férfitól. A turbános férfi Daller lába elé köpött. A nagykövet felmordult, és haragosan mondott valamit. A férfi összerezzent, de bólintott. ANNA RANDOL 199 TITKOS CSÓK

– Megfenyegettem, hogy átadom a helyi hatóságoknak – mondta Daller, majd újból kérdezett valamit. – Abdullah – felelte a férfi. Daller Bennettre pillanott. – Így hívják – mondta, majd egy újabb kérdést tett fel. Abdullah hosszú szünet után felelt. Kitágult orrlyukakkal sebesen jobbra-balra forgatta a fejét. – Azt állítja, nem ismeri azt az embert, aki felbérelte. – Kérdezd meg, hogyan kell kapcsolatba lépnie a megbízójával. A nagykövet tolmácsolt. – Azt állítja, mindig őt keresték fel, ő tehát nem tud eljutni a megbízójához. – Le sem tudja írni azt az embert? – kérdezte Bennett. Daller beszélt a férfihoz, de az olyan hevesen rázta a fejét, hogy gyér, zsíros haja az arcába lógott. – Azt állítja, hogy nem tudja leírni. Bennett csalódottan dörzsölte a halántékát. – Van itt valami hely, ahova erre az éjszakára be tudod zárni? Még nem szedtük ki belőle a szükséges információkat. Nem, valóban nem. E pillanatban azonban Abdullah nem tűnt olyan megátalkodottnak, inkább a rettegés látszott rajta. Bennett látta, hogy szüksége lesz Abingtonra. Daller undorral nézte a foglyot. – Talán beszélni fog, ha meggyőzzük, de ezek a helyiek rendkívül makacsok. Bennett megrázta a fejét, és igyekezett elfojtani borzongását. Bár a kínzás célszerű lehetőségnek tűnt, nem szívesen folyamodott volna hozzá. – Zárasd csak be. Reggelre talán beszédesebb lesz. A nagykövet behívott két nagydarab inast, akik megragadták Abdullah karjait, de a férfi kiszakította magát a kezük közül, és Bennett felé lendült. – Ostobák, fogjátok le! – parancsolta Daller. Bennett félreugrott, Abdullah elesett a szőnyegen. A kivörösödött inasok ekkor ismét megragadták. Abdullah újra kiabálni és átkozódni ANNA RANDOL 200 TITKOS CSÓK

kezdett, de szavaiból nem annyira harag, inkább a félelem áradt. A kiabálást gyakran fűszerezte Daller nevével. Miután kivitték Abdullahot, Daller elmosolyodott. – Azt hiszem, néhány átka egyszerűen kivitelezhetetlen. Akkor holnap reggel újra próbálkozunk? – Néhány órán belül. Bennett szerette volna idehozatni Abingtont a vallatásra. A kandallópárkányon álló aranyozott órára pillantott. Mari nemsokára hazatér az ünnepségről. A legjobb, ha ő maga megy Abingtonért, és nem levélkét hagy neki. – Abington a városban van? – kérdezte Daller. Bennett igenlően bólintott. – Akkor ez rendben van – húzott félre egy fürtöt a homlokából Daller. A kihallgatás késleltetheti elutazásukat, gondolta Bennett, de azt szerette volna, hogy Mari biztonságban élhessen, ha ő visszamegy Angliába. Úgy érezte, ennyivel tartozik a lánynak. Visszament a szobájába, és folytatta a csomagolást az útra. Csomagja súlyosabb volt még annál is, amit a hadjáratok alatt cipelt, de nem szívesen mondott volna le egy olyan dologról sem, amellyel – úgy gondolta – kényelmesebbé teheti Marinak az utazást. Hirtelen hangosan kopogtak az ajtón. Mielőtt ajtót nyitott volna, Bennett eltüntette az útból hátizsákját. Egy tágra nyílt szemű, fiatal szobalány állt az ajtóban, a főkötőjét gyűrögette a kezében. – Uram, a foglya felakasztotta magát.


Huszadik fejezet

Sajnos ő csak egy eunuch!

Mari nevetett egy ráncos arcú öregasszony tréfáján. A daloknak, a vidám megjegyzéseknek az volt a céljuk, hogy eloszlassák a menyasszonynak a nászéjszakával kapcsolatos félelmeit, bár a nyílt felvilágosítás valószínűleg hatékonyabb lett volna, mint a sok burkolt célozgatás és a vaskos tréfák. Mari feje szinte belefájdult az erőfeszítésbe, hogy ne forduljon szüntelenül hátra, és ne azt figyelje, érkezett-e egy hírvivő. Vajon elfogta-e Bennett azt az embert, aki követte őt? Már százszor emlékeztette magát arra, hogy a tervet Bennett eszelte ki, és hogy ebben az ő szerepe csak a csaléteké. Tekintete ennek ellenére szüntelenül az ajtó felé vándorolt. Semmi. És ha Bennett megsebesült? Azzal igyekezett elterelni a figyelmét ezekről a gondolatokról, hogy még több hennát tett a papírcsőbe. A keze azonban jéghideg volt, miközben megrajzolta az utolsó levélmotívumot Ceyda tenyerén, és felállt. Fatima nagy lendülettel odalépett hozzájuk, és két aranypénzt nyomott a menyasszony hennával kifestett kezébe. – Ugye, bekötöd ezt, Mari? – mutatott a lenszalagokra, amelyekbe minden vendég becsomagolta adományát, hogy elrejtse annak mértékét. – Azt hiszem, már mindenki látta, hogy milyen sokat adtál, csomagold be csak te. Fatima megvonta a vállát. – Ez Ceyda javát szolgálja. Ha mindenki látja, milyen bőkezű vagyok, az arra ösztönzi majd őket, hogy még többet adjanak. Mari aggódva nézett Ceyda anyjára. – Attól tartok, vannak, akik nem tudnak többet adni.

Fatima követte Mari tekintetét. – Ó, neki adtam egy aranyat, hogy azt tegye a lánya kezébe. Nem hagyhatom, hogy lássák, milyen szegény a sógornőm. Fatimában bizonyára sok jó szándék is élt, de mindig mindent elrontott azzal, hogy önmagát tolta előtérbe. A többi asszony is különböző pénzösszegeket tett Ceyda kezébe, letakarta, végül Ceyda kezei teljesen be voltak csomagolva. Miközben Mari a selyemszalagokkal kötözte be a pénzérméket, Ceyda mereven maga előtt tartotta a karját. Mari odahajolt az aggódó lányhoz. – Le is engedheted a karodat. Ennek is megvan a trükkje. Ceyda ideges lélegzete megrezegtette hagyományos piros fátylát. – Minél melegebb a henna, annál sötétebb lesz, ha megszárad. Én olyan lazán burkoltam be a kezed, amennyire csak lehetett. Te csak igyekezz nyugodt maradni. Ceyda bólintott. – Én azt hittem, hogy a színből meg lehet jósolni a jövendő boldogságomat. Mari a legközelebb álló asszonynak adta át a hennát tartalmazó ezüstedényt. Amikor a menyasszony már ki volt festve hennával, női zenészek érkeztek a terembe, és a levegő hamarosan megtelt a dobok és a sípok hangjával. Fatima talpra ugrott, és táncolni kezdett. Olyan kecsesen, veleszületett érzékiséggel mozgott, amit Mari mindig is irigyelt tőle. – Rajta, Ceyda, táncra! – hívta Fatima a menyasszonyt. Mari a kezét Ceyda karjára tette. – Ne felejtsd el, hogy minél jobban kimelegszel, annál sötétebb lesz a festés. – Fatima tudja ezt? – kérdezte a lány. Mari nézte, ahogy Fatima hátravetette a fejét. Nem volt túl jó véleménnyel róla, de ez alkalommal látta, hogy ő is valódi örömmel nevetett. – Fogalmam sincs. – Rajta, Ceyda! – hívta Fatima ismét a lányt. ANNA RANDOL 203 TITKOS CSÓK

Mari érezte, hogy milyen feszült a menyasszony, felsóhajtott. – Majd megyek én. Fatima először furcsállta Mari közeledését, aztán azonban játékosan középre vonszolta, és más vendégeket is táncba hívott. Régebben Mari élvezte a hagyományos háremtáncokat. Bizonyos fokig tudta, hogy a házastársi aktust mutatják be, de eddig nem érzékelte, milyen élethűen utánozzák a megfelelő mozdulatokat. Amikor Bennett megérintette őt, a háta épp ilyen ívben hajolt meg, a csípője ringott, a mellkasát előretolta. Az átélt élvezet emléke szétáradt benne. Követte Fatima táncát, átvette a ritmust, belefeledkezett a táncba. Mit szólna Bennett, ha így táncolna előtte? Meddig figyelte volna a táncát, és mikor szorította volna őt magához azzal a halk, mély mormolással? Fatima lassított, figyelte Marit. – Sokkal jobban csinálod, mint korábban. Mari megingott, néhányat fordult még a táncoló asszonyok között, majd felhevült arcára szorított kézzel a szoba sarkába sietett. Nem akart alkalmat adni Fatimának arra, hogy érdeklődjön hirtelen megjavult tánctudása oka felől. Az este a végéhez közeledett, a nők sorra elköszöntek, könnyek közt elbúcsúztak. Végül csak Ceyda, az anyja és Fatima maradt a szobában Marival. Ceyda levette piros fátylát. Sápadt, kerek arca ragyogott a reá irányuló figyelemtől. – Nézzük meg, hogy szerencsés leszek-e! Mari levette a lányról a selyemkötelékeket. Összeszedte a pénzérméket, amelyeket a vendégek nyomtak jókívánságként a hennába, és átadta Ceyda anyjának. Fatima az idősebb asszony háta mögül figyelte, amint az tisztára dörzsölte az érmeket. – Nem is rossz összeg, bár kevesebb, mint amit én kaptam. A te rokonságodtól azt nem is lehet elvárni. Nagy szerencse, hogy itt rendeztem meg az ünnepséget a házamban, ezzel is pénzt takaríthattatok meg.


Ceyda arcáról lehervadt a mosoly, anyja elvörösödött. Mari Fatimára meredt. Lehet, hogy Fatima gazdagabb, mint a férje családjának többi tagja, de ezt nem kellene mindenkivel éreztetnie. – Talán Ceyda kedves személyisége elegendő lesz, és nem lesz szüksége arra a külön szerencsére, amit a pénz biztosíthat. Ceyda szemében felvillant a hála, anyja azonban egyre erősebben dörzsölgette a pénzérméket. Mari visszafogta magát. Nem mondhatott többet. Tudta, hogy Ceyda családja az esküvő miatt Fatimától és a férjétől függött. Ha őt így megsértették volna, nem mulasztotta volna el a visszavágást. Mari felemelte Ceyda kezét, finoman ledörzsölte a hennát. Lassan megjelentek a minták. Mari nagyot sóhajtott: narancsszínűek voltak. Ceyda felnevetett örömében, és megölelte Marit. Végre az anya is feltekintett, és arcon csókolta a lányát. Még Fatima is felengedett egy pillanatra, kisimultak a kelletlen ráncok a szája körül. – Jó feleség lesz belőled, Ceyda. A férjed tisztes menyasszonypénzt fizet, nem túl bőkezűen, de eleget ahhoz, hogy ne kelljen szégyenkezned. – Fatima elégedetten húzta mosolyra a száját, és közben Marit nézte. – Neked legalább nem kell egy vagyont felkínálnod egy férfinak, hogy felfigyeljen rád – fejezte be Fatima. Marit meghökkentették a szavai. – A macskakölyköknek kétszer is érdemes meggondolniuk, mielőtt tigrisekkel kezdenek játszani – mosolygott tovább Fatima. Az asszony látható jókedve ellenére kijelentése sértette Marit, mondhatni megrendítette. Fatima tud a hozományáról. – Ki beszélt neked erről? – Nincs olyan rangú férfi, aki ellen tudna nekem állni, ha meg akarok tudni valamit – vonta meg a vállát Fatima. Ez azt jelentette, hogy az asszony lefeküdt Esad ügyvédjével. Biztosan kétségbeesetten vágyott az információra, különben nem pazarolta volna a tehetségét egy egyszerű szolgára. – Esad nem lesz elragadtatva. Fatima nagy csattanással a földre lökte a hennásedényt.


– A nagybátyám haragja! Mit szándékozik csinálni? Kitagad az örökségből? Látom, hogy te már gondoskodtál magadról. – Én nem kértem Esad pénzét. – A kövér öreg egyszer csak úgy döntött, hogy neked adja a pénzét, csak mert kedvel téged? – horkant fel Fatima. Ceyda és anyja köszönetet mormolva, zavart pillantásokkal elhagyta a szobát. Mari nem szerette volna így befejezni az estét. Lehajolt, felvette az edényt, hogy közben megnyugodjon. Fatima rabszolgáinak úgyis volt elég munkájuk. Fatima kikapta a kezéből az edényt. – A tiéd lesz Esad pénze, nem kell elvinned az ezüstömet is! Fatima gonosz megjegyzése furcsa módon megnyugtatta Marit. Az asszony éppen olyan önző és kicsinyes, mint lány korában volt. Mari nem akarta Esad pénzét, de megértette, hogy miért nem akarta azt Fatimára hagyni. – Asszonyom! – szót be Fatima szobájába az ajtóban megjelent Nathan. Bejött volna, de egy termetes eunuch elállta az útját. Ő volt az egyetlen férfi rabszolga, akit Fatima férje beengedett felesége lakosztályába. Nathan biztosan ideges lett, amikor látta távozni a menyasszonyt, és Mari nem követte. – Jó éjszakát, Fatima! Köszönöm a meghívást! Fatima arcáról eltűntek a barátságtalan vonások, miközben Nathant fürkészte, aki megmagyarázhatatlan módon ez alkalommal szolgának öltözött. Fatima Mariba karolt, és megkérdezte: – Ki ez az ember? – Hangjában megjelent az a csábító színezet, amelyet akkor használt, ha egy férfi felkeltette az érdeklődését. – Az inasom. – Ha az enyém volna, máshol találnék neki helyet, mint a szolgák között. – Elsétált az eunuch mellett, és Nathanre mosolygott. – Ha kedvesebb úrnő mellett szeretnél dolgozni, gyere csak hozzám! – Nincs még elég szolgád? – kérdezte Mari összeszorított szájjal. Alig várta, hogy egyedül maradhasson Nathannel, és megtudja, üzent-e valamit Bennett. Fatima végighúzta az ujját Nathan mellkasán. ANNA RANDOL 206 TITKOS CSÓK

– Nem, ami azt illeti, nincsenek elegen. Néhány hónapja elveszítettem az egyik legjobb szolgámat, mert Talat más feladatot bízott rá. Ostoba ember! Abdullah az egyik kedvencem volt. Olyan sok mindenre fel lehetett őt használni.


Huszonegyedik fejezet

Mari megdörzsölte sajgó halántékát, amikor kiszállt a hintóból.

Sikerült kimenekítenie Nathant Fatima karmai közül, utána azonban a hazaúton el kellett viselnie Nathan tréfáit arról, hogy hogyan fog foglalkozást váltani. A lány háza ajtajában ott állt Bennett, érezhetően feszült lelkiállapotban. Marinak nem nagyon tetszett, hogy a férfi láttán nagyot dobbant a szíve. Bennett nem is örült az ő látásának. Komolyan nézett a lányra, és odadobott egy borítékot Nathannek, amint odaért hozzá. – Újabb parancsok. Nathan egy kézzel elkapta a borítékot. – Tehát nem sikerült elkapnia azt az embert? – Elfogtam. Nathan megtorpant, a borítékot még be sem gyömöszölte a zsebébe. – Akkor miért nem üzent értem? – Mindenre választ talál a parancsokban. Most menjen haza, Abington. Nathan gyanakodva mérte végig Bennettet, de nem próbált bejutni a házba. Megfogta Mari kezét. – Ne felejtse el, hogy mit ígértem: ha úgy gondolja, kimentem ebből az egészből. Bennettnek rosszulesett, hogy Nathan megérintette a lányt. – Van még megbeszélnivalónk, Mari – mondta. A lány bólintott Nathannek, aztán belépett a házba. Elindult a szobái felé, nem is nézett hátra, hogy követi-e a férfi. Természetesen ott járt a nyomában. Parancsok, parancsok, parancsok! Amint beértek a hárembe, Mari egy díványra roskadt. Bennett elébe állt.

– Küldje el a szobalányát. A lány feje egyre jobban hasogatott. – Ha ön még mindig ilyen mérges, nem várhatna a dolog reggelig? – Ennek ellenére engedelmeskedett, és Achilla, aggódó pillantásokat vetve úrnőjére, távozott. Bennett addig várt, amíg a lány hallótávolságon kívülre nem jutott. – Változtak a tervek. Ma éjjel elutazunk. – Hogyan? – húzta ki magát ültében Mari. – És mi történt az elfogott emberrel? – Azt mondtam, hogy most azonnal indulunk. A lány zavart, kimerült állapotában Bennett kurta parancsai felforralták a vérét. Ebben a küldetésben ő volt a legfontosabb. Először is választ szeretne kapni a kérdéseire. – Miért? Mi történt? – Ma este elfogtam a férfit, aki követte önt. – Ezt már mondta. És kiderült, hogy ki áll az egész mögött? – Nem. A férfi inkább öngyilkos lett, de nem beszélt. Mari elszörnyedve nézett Bennett érzelmektől mentes arcába. – Mit tett vele? Bennett egy pillanatra úgy érezte, rádől a fal. Egy másodpercre fel is villant a szemében a megbántottság, de gyorsan el is tűnt. A lány lehajtotta a fejét. Ez nem volt tisztességes tőle. Még ha nem olvasta volna is a verseit, akkor is tudnia kellene, hogy ez a férfi nem kegyetlen. Kemény, hajlíthatatlan, de nem talál örömöt abban, hogy másnak fájdalmat okozzon. Ez a gondolat tovább alakult a fejében. Mivel nem élvezi, ha fájdalmat okoz, ezért hát ha nem árulta el, miért támadt az apjára, annak biztosan megvolt az oka. Ugyanakkor nem bízhatott benne csak azért, mert volt egy jó kifogása. Ezt már kipróbálta az apjával, és mindig csalódás lett a vége. Nagyot sóhajtott. – Sajnálom, megbocsáthatatlan, amit az imént mondtam. Hogyan történt? Bennett a falat nézte Mari mögött. ANNA RANDOL 209 TITKOS CSÓK

– Elrendeltem, hogy zárják be valahova a reggeli kihallgatásig. Az ágyneműjével felakasztotta magát. A lány gyomra felfordult, amikor elképzelte a látványt. A görög lázadót is felakasztották. Mari nem volt ott az akasztáson, de két nappal később látta a hullát. Ott és azonnal hányt az utcán. Felállt, kezét Bennett mellkasára tette. Az ujjai alatt a férfi bőre hideg volt. Amikor Bennett nem mozdult, a lány leeresztette a karját. – Sikerült megtudnia valamit, még… még mielőtt… – Nem, amikor a nagykövet kérdezgette, azt állította, hogy ő nem tud kapcsolatba lépni a megbízójával, és mindvégig úgy tűnt, hogy nagyon fél. Valószínűleg attól félt, hogy ha eltűnik, a megbízója joggal gondolhatja, hogy kiderült a kiléte, és talán elhamarkodva tesz valamit. Mari megborzongott, Bennett pedig mintegy simogatásként hátrahúzta a haját az arcából. A lány mozdulatlanul várta, hogy a férfi keze az arcára tévedjen, de ez nem történt meg. – Most indulunk. – De én nem is csomagoltam még be. – Nagyszerű, senki sem fogja gyanítani, hogy elmentünk. Elég, ha összeszedi a rajzfelszerelését, a többiről én gondoskodom. – Nem lesz szükségem ruhákra? – Nem – mondta Bennett nálam van néhány darab. Esetleg egy váltás alsóneműt hozzon, azt nem szereztem be magának. Magasságos ég, elképzelte, amint Bennett csipkés alsónadrágokat és fűzőket vásárol neki. – Küldök a kocsiért – mondta a lány. – Nincs szükség rá. Béreltem egyet, a sarkon vár ránk. Mari a szobájába sietett, cipellőit erős magas szárú cipőkre cserélte, összeszedett néhány alsóruhát, és ellenőrizte a rajzfelszerelését. Hagyott egy rövid üzenetet Achillának, megírta, hogy elmegy Bennett-tel, és pár nap múlva jön csak haza. Bennett egy durva gyapjúinget gombolt éppen be, amikor Mari visszament. Csomagját a padlóra ejtette, amivel elárulta, hogy az idegességtől a kezéből elszállt az erő. A férfi izmos mellkasa lenyűgözte, nem tudta eldönteni, hogy túl korán vagy túl későn lépett ANNA RANDOL 210 TITKOS CSÓK

a szobába. Az izgalom ott remegett a lába között. Úgy érezte, meg kell érintenie Bennettet. Az egyetlen lehetséges megoldáshoz folyamodott, felemelte a durva barna munkászubbonyt, amely ott volt a férfi mellett, és felsegítette rá. Megsimogatta széles vállát és a hátát is. A lány ujjai alatt megrezdültek Bennett izmai, de semmivel sem árulta el, hogy tisztában van vele, Marinak hol jár az esze. Ellépett mellőle, katonás pontossággal összehajtogatta egyenruháját. Utána felemelte a lány táskáját a padlóról, és kiszedte a holmit, amit Mari becsomagolt. A lány felszisszent, amikor Bennett széthajtogatta fehér len alsóneműjét. – Nem csomagoltam túl sok mindent, ha ez aggasztja. A férfi különben is látta már az alsóneműit. Mari egy percre lehunyta a szemét. Ami azt illeti, Bennett látta őt magát is alsóneműben, sőt az alatt is. Ennek ellenére feldúlta, hogy a férfi erős, napbarnított keze hajtogatja szét a megnevezhetetlen ruhadarabokat. Bennett nem vett tudomást a lányról. Újra összehajtogatta a holmiját, amely így az eredeti hely negyedét foglalta el. Utána az egészet a rajzfelszerelés dobozába gyömöszölte. – Akárki is lát bennünket, nem gyaníthatja, hogy útra készülünk. Csendben elhagyták a házat, végig árnyékban maradtak, míg el nem értek a bérelt hintóhoz. A férfi felsegítette a lányt, majd helyet foglalt vele szemben. – Próbáljon meg aludni, szüksége lesz rá – parancsolta Bennett. Mari megpróbálkozott, de a megviselt, kényelmetlen ülés sértette a combját, amikor megpróbált elhelyezkedni. Az ülés másik végébe húzódott. Megpróbált lefeküdni. Kinyújtózott, fejét a kocsi falának támasztotta. A hintó nagyot huppant. Erős fájdalom nyilallt a lány tarkójába, pedig már úgyis fájt a feje. Felnyögött. – Nem érzi jól magát? – Fáj a fejem – felelte Mari. Nyomorultul érezte magát, az ülés közepére csúszott.


Bennett átült az ő oldalára, ölébe vette a lányt, fejét a mellére fektette, mintha kisgyermek lett volna. – Nem tud hasznos munkát végezni, ha teljesen kimerülten érkezik célba. A szavak ridegek voltak, de kedvesen fogta az egyik kezével a derekát, a másikkal pedig finoman simogatta a homlokát. Mari behunyta a szemét, és hallgatta, hogyan ver a férfi szíve. Beszívta a szantálfa illatát. Ha többé nem bízik ebben az emberben, miért érzi magát mégis olyan biztonságban a karjában?

Mari álmában felsóhajtott, és még közelebb bújt Bennetthez, aki

arcát a lány hajába temette. Kötelesség, kötelesség, kötelesség. Minden alkalommal ezt a szót ismételgette, amikor átcikázott rajta a bűntudat. Ő megadta a lánynak a lehetőséget a visszalépésre, de nem élt vele. Kötelesség. Verseinek fele a kötelességet dicsőítette. Az emberei iránt érzett kötelességet. A hazája iránti kötelességet. Így tudott megbirkózni a háború borzalmaival. A kötelesség vitte a hadseregbe, hogy megvédje a családját Napóleontól. A kötelességből merített erőt minden egyes alkalommal, amikor levelet írt a gyászoló szülőknek. Most azonban Mari itt aludt a karjában, a kocsi Vourth felé tartott velük, és a kötelesség nem tűnt másnak, mint átkozott üres kifogásnak. Jó kifogás volt a kötelesség? Azért ragaszkodott vajon olyan elszántan hozzá, mert erkölcsileg helyeselte, vagy mert nem akarta vállalni a felelősséget a kötelesség nevében elkövetett kegyetlenségekért? A Mari társaságában eltöltött minden perccel egyre kevésbé akarta, hogy a lány részt vegyen ebben a küldetésben. Kezdettől fogva nem szerette, hogy köze van ehhez. ANNA RANDOL 212 TITKOS CSÓK

Ezért az ügyért eddig már két ember meghalt. Ő védelmet ígért, de ha Vourthba érnek, bármi megeshet. A kötelességhez való ragaszkodása volt az egyetlen oka annak, hogy Mari most itt volt. De vajon elegendő ok volt ez? Igen. Annak ellenére, hogy a lány megbabonázta, gúzsba kötötte, a kötelességtudat vezérelte. Kötelesség nélkül az egész élet csak egy nagy zűrzavar lenne. A kocsi veszedelmesen imbolygott. – Olyan jó lenne, ha többé nem haragudna rám! – motyogta Mari. Láthatóan nem volt egészen ébren, a szavak elmosódva törtek elő a szájából. – Nem haragszom. A lány arca imádnivaló vonásokba rendeződött, ha ébren lett volna, sohasem engedett volna meg magának ilyen arckifejezést. – De bizony haragszik. Egy ideje már csak merev és hallgatag. A merev viselkedés nem a harag következménye volt. Igyekezett távolságot tartani, mert különben nem lett volna képes megfékezni a kezét, megragadta volna Mari csodálatos haját, és a száját a lányéra tapasztotta volna. Maga a tény, hogy az ölében tartotta Marit, egyszerre volt gyötrelem és áldás. – Azonnal aludjon tovább. – Látja, milyen parancsolgató. – Kérem szépen, aludjon! – Ez már jobb – mondta a lány, és lehunyta a szemét. Bennett kinézett az ablakon. A város házai ligeteknek és szikláknak adták át a helyüket. Minden megtett kilométerrel egyre rosszabbá vált az út, a férfi végül összeszorította az állkapcsát, hogy ne kocogjon. Marit is szorosabban ölelte magához, nehogy a kocsi padlójára csússzon. Mi lesz a lánnyal, ha végeznek a munkával Vourthnál? Még mindig nem találta meg azt az embert, aki felbérelte Abdullahot. Milyen sokáig maradhat ezzel az ürüggyel Konstantinápolyban? Marinak szüksége volt rá, de ugyancsak szüksége volt rá Sophiának is. Megesküdött, hogy megvédi mindkettőjüket. Szerette a ANNA RANDOL 213 TITKOS CSÓK

nővérét és… Nem volt biztos benne, hogyan írhatná le a Mari iránti érzelmeit. Azok az erős érzelmek, amelyekről megpróbált tudomást sem venni, elgyengítették. Gyanította, ha őszinte volna önmagával a lánnyal kapcsolatban… Nos, ezzel majd akkor foglalkozik, ha lesz rá ideje. A kocsi átgördült egy vastag gyökéren. A lány csípője hozzásimult, és teljesen eltérítette a gondolatait. – Semmi, semmi, csak még egy kátyú. A férfi hangjára Mari megnyugodott. A legfontosabb, hogy időt nyerjen. Meg kell találnia a módját, hogy biztonságban tudhassa a lányt, és ne áldozza fel a testvérét sem. Elviszi magával a lányt Angliába. Elmosolyodott a gondolatra. Amint visszatérnek Konstantinápolyba, azonnal útra kelnek. Így nem veszít több időt Sophia ügyében, és Mari is megmenekül a veszélytől, akármi is fenyegetné. A terv tökéletes volt, azonban eltűnt az arcáról a mosoly, amint az ölében fekvő lányra nézett. Tökéletes a terv, de Mari megesküdött, hogy soha többé nem megy vissza Angliába. Bennett finoman megsimította hüvelykujjával a lány ajkát, és Mari álmában felsóhajtott. Ha logikusan érvel majd neki, biztosan meg fogja változtatni a véleményét. Ha mégsem, akkor is garantálni fogja a lány biztonságát, még ha ennek az is lesz az ára, hogy Mari meggyűlöli őt.


Huszonkettedik fejezet

A kocsi piszkos ablakán éppen annyi hajnali fény szűrődött be,

hogy Mari láthatta Bennett acélkék szemét és az állán a borostát. Elmosolyodott, jól érezte magát a férfi karjai között. Megérintette Bennett arcát, és felébredt. Feltápászkodott az öléből, és felszisszent: megfeledkezett a kocsiülés rossz állapotáról. Egy percbe tellett, amíg felfedezte, hogy miért is ébredt fel. A kocsi már nem zötykölődött, nem kellett féltenie a fogát. – Megérkeztünk? Bennett bólintott. Kisegítette a lányt a kocsiból. Bennett néhány pénzérmét nyomott a kocsis kezébe, aki morgott valamit, és lehajította Bennett csomagjait. Mari felszisszent, amikor a rajzfelszerelését tartalmazó doboz is lerepült a sáros útra. A kocsis egy szó nélkül pattintott az ostorával, és a kimerült lovak visszaindultak az úton. Mari kinyitotta a dobozát, szerencsére nem tört el benne semmi. – Úgy látszik, a kocsist nem érdekeli, hogy itt hagy bennünket a semmi közepén. Bennett a távolodó kocsi felé nézett. – Ez volt az egyik fő ok, hogy rá esett a választásom. No meg az, hogy hajlandó volt a többieknél messzebbre elhozni bennünket ezen az úton. – Nem tart attól, hogy ha kérdezik, elmondja, hogy hol tett le bennünket? – Kétségtelenül azonnal el fogja mondani – erősítette meg Bennett. – Mielőtt azonban visszatérne Konstantinápolyba, meg kell állnia pihentetni a lovait, ami azt jelenti, hogy néhány órát egy fogadóban fog eltölteni. Ha pedig hazaér, annak a valakinek, aki önt keresi, jó sok kocsist meg kell kérdeznie, mielőtt megtalálja az igazit. Tegyük fel, hogy igaza van, és a háza népében nincs áruló, akkor

egy-két napig nem is fog keresgélni az illető. Akárhogyan is van, mire a nyomunkba ered, mi már készen leszünk, és hazafelé tartunk. – Ön ezt nagyon alaposan végiggondolta. – Marinak hirtelen eszébe jutott, hogy ő nem gondolta végig ennek a kalandnak a gyakorlati oldalát, egyszerűen megbízott a férfiban. – És hogyan megyünk vissza a városba? – kérdezte. Bennett felvette a hátizsákot. – Abington parancsot kapott, hogy két nap múlva jöjjön elénk abba a városkába, amit nemrégen magunk mögött hagytunk. Mari úgy érezte, nem lett volna szabad ilyen hosszan aludnia. Nem nyílt alkalma megfigyelni a terepet, így nem látta az említett városkát sem. Most azonban körülnézett. Nem volt sok látnivaló. A sziklák és a homok aranyszín alapján zöld foltként árválkodott csak egy-két bokor. A távolban néhány magas szikla meredt az égbe, kéményeknek tűntek, amelyekhez nem tartozott ház. Bennett lehajolt, hogy összeszedje a lány művészfelszerelését, de hirtelen megállt. – Biztos, hogy meg akarja csinálni? – Azt hiszem, már egy kicsit késő van ahhoz, hogy megváltoztassam a véleményemet – mosolyodott el a lány. Bennett tekintete komolyra vált, mélyen Mari szemébe nézett. – Nincs későn, visszakísérem a városba, és elintézem, hogy valaki visszaszállítsa Konstantinápolyba. A lány nem akarta magára hagyni a férfit. – Nem gondoltam meg magamat. És ön? A kihívó hangra Bennett szeme sarkában ráncok jelentek meg. – Én sem. – Fogta a felszerelést, és a sziklák felé mutatott. – Indulhatunk? Pár száz méterre az úttól Bennett megállt, és levette a hátizsákját. – Hoztam önnek másik ruhát. – Elővett egy nadrágot és egy fehér leninget. – Ezek férfiruhák. – Nővéreim gyakran kiszöktek a házból fiúnak öltözve. De ha kényelmetlennek találja… ANNA RANDOL 216 TITKOS CSÓK

Mari is ki-kiszökött otthonról kislánykorában. – Szó sincs róla, csak sajnálom, hogy ez nem nekem jutott az eszembe. A férfi odaadta a ruhákat. – Gyorsan kell haladnunk, nehéz, köves talajon. A helybeli viselet jobb az angol ruhánál, de lassítaná a haladást. A lány körülnézett. Egyik szikla sem volt kellően magas, hogy mögé bújjon, a bozót pedig nem volt olyan sűrű, hogy elrejtse. Tanácstalanul állt ott, kezében a ruhákkal. Talán elég, ha megkéri a férfit, hogy hunyja be a szemét. Mégsem öltözhet át… A helyzet azonban mosolyra késztette. – Meg akartam kérni, hogy forduljon el, de hiába kérném, ugye? – Talán mégis az lesz a legjobb, ha hátat fordítok önnek – mondta Bennett, és tekintete szinte perzselte a lányt. Mari legszívesebben nem hagyta volna, hogy elforduljon, mert még érezte a férfi karjának melegét és a belőle áradó biztonságot. – És mi történik, ha banditák törnek rám, mialatt máshova néz? – Nem hagynám banditák kezére jutni. Miféle védelmező lennék akkor? – mosolygott a férfi. – Tartsa a ruhákat – nyomta Mari Bennett kezébe a csomagot. A hideg hajnali széltől libabőrös lett a karja, és a hűvös levegő is kijózanítóan hatott rá. Egy dolog volt merésznek lenni otthon, de más dolog a török sivatag közepén utazgatva. Gyorsan elkezdte kioldani a fűzőjét, közben tekintetét a földre szegezte. Bennettből furcsa hang tört elő, amire a lány felkapta a fejét. Banditáktól tartott, vagy valami még rosszabbtól. Bennett azonban csak a karjára bámult. Az ujjatlan alsóruhában jól látszottak a karjára festett hennaminták. – Gyakorolnom kellett. Ki kellett próbálnom az időzítést és azt, hogy hogyan összpontosítok… – Elakadt a hangja, mert Bennett mellé lépett. Ha a férfi tekintete eddig perzselő volt, most egyenesen hamuvá égette a lányt, aki nagyot nyelt. – Miért nem úgy viselkedik sohasem, ahogyan számítok rá? – A férfi a mutatóujjával kirajzolta a lány karján a lótusz szirmait, és egy ANNA RANDOL 217 TITKOS CSÓK

szőlőkacs vonalát követte a könyökéig. A lány még ettől az ártatlannak tűnő simogatástól is megremegett. Hála az égnek, harisnyája eltakarta a lábára festett motívumokat. Mélyet lélegzett, a száraz sivatagi levegő behatolt a tüdejébe. – Nem tudok megváltozni – mondta Mari, és most először szerette volna, ha nem így lenne. Most azonban nem lehetett szelíd és engedékeny. Azt kell tennie, amit helyesnek tart, és vállalnia kell a következményeket. Nem számít, mennyire fognak fájni. A férfi végighúzta az ujját a vállától a nyakkivágásáig. – Nem is akarom, hogy megváltozzon – mondta. – De én a terhére vagyok – húzódott el Mari. – Néha – mondta Bennett, és felvonta a szája szegletét. Az ujjai a lány egyik hajfürtjével játszottak, amely a vállára lógott, és a tekintetét nem vette le Mari szájáról. – Ön egy vad, megszelídíthetetlen teremtés. A lány megborzongott, de ezúttal nem a hűvös szellő miatt. Ha a férfi most megcsókolta volna, rabul ejtette volna a szívét. De Mari még mindig nem állt készen a teljes megadásra. Még nem. Egy kicsit hátrált. – Azt akarja mondani, hogy a hajam olyan, mint egy vadászmenyét, amely átmászott egy rózsabokron? – Megrázta a kócos hajtömeget. Bár a férfi továbbra is kutatóan fürkészte a lányt, erre a mondatra felnevetett, és ez csökkentette a közöttük támadt forróságot. Mintha felvillant volna korábbi barátságuk. – Azt hiszem, nagyon bájos, de… – Ekkor a hátizsákjából elővett egy használt puha férfikalapot. – Íme. Ez majd védi a naptól, és elrejti a haját. Nem olyan undorító és piszkos, mint amilyennek látszik, erre a szavamat adom. – A hajam vagy a kalap? A férfi elmosolyodott. – A kalap. A lány összefogott hajára felhúzta a kalapot. Végignézett magán. Nem volt rajta más, csak a fűzője, a rémes kalap és a bokacipője. Szájához emelte a kezét, hogy megfékezze a feltörő nevetést, de már késő volt. Feltartóztathatatlanul kacagott. Bennett is nevetni kezdett, rázkódott a mellkasa, és hátravetette a fejét. ANNA RANDOL 218 TITKOS CSÓK

Mari szíve hirtelen összeszorult. Hagynia kellett volna, hogy Bennett megcsókolja. Ez az új helyzet sokkal veszélyesebb volt a puszta érzéki vágynál. Kihúzta a férfi kezéből a ruhát, és felöltözött. Bennett alaposan megnézte Marit, de a tekintete főleg a lány csípőjére meredt. – Közelről senki sem fogja összetéveszteni egy legénnyel. Fejezzük akkor be, és legyünk túl a dolgon. – Odaadott a lánynak egy kétszersültet, és elindult a sziklák felé. Órákkal később Mari leroskadt egy olyan száraz és kopár bokor tövébe, amelyet fel sem volt képes ismerni. Megitta a háromkortynyi vizet, amit Bennett adagolt ki. Ha más jelleműnek ismerte volna a férfit, arra gondolhatott volna, hogy talán bosszút kíván állni azért, ahogyan a midiai kirándulás során elbánt vele. Nagyon fáradságos volt az útjuk, de a pusztaságban eddig nem találkoztak idegenekkel. Amikor Mari valóban kutatóúton járt, és nemcsak tettette a dolgot, gyakran járt be nagy távolságokat, hogy rábukkanjon a keresett állatra vagy növényre. Apjával is táborozott az ásatásoknál, sok kilométerre a legközelebbi várostól. Bennetten szinte semmilyen változás nem látszott, talán az arca volt egy kicsit felhevültebb. Odanyújtott egy zsebkendőt a lánynak, hogy törölje meg az arcát. – Ön jól megállta volna a helyét egy hadjáratban is – mondta. Abból, amit Mari a verseiből kiolvasott, ez nagy dicséretnek számított. Eddig még nem árulta el Bennettnek, hogy nála van a könyve, és hogy olvasta a verseit. Éppen most állították úgy-ahogy helyre a barátságukat. Úgy tűnt, a férfi mégis kedveli őt egy kicsit. Ha most elkezdene neki a könyvről beszélni, meg kellene mondania, hogy végig is olvasta. Vajon haragudna érte? Ő bizony megorrolna arra, aki kotorászna a rajzai között. Talán nem is fogja elmondani Bennettnek. Elég várni néhány napot, és úgyis elutazik örökre. Akkor majd az egészre a jótékony feledés fátyla borul. Ott motoszkált azonban Mariban a gondolat, hogy a férfi talán bánja, hogy eldobta a zsebkönyvét. Nem is lehetne másként. Abban a ANNA RANDOL 219 TITKOS CSÓK

könyvben ott volt mindaz a szívfájdalom és diadal, amit megtapasztalt a háború során. Meg fogja mondani neki. Nem fogja hagyni, hogy a gyávaság irányítsa a tetteit. – Milyen volt egy hadjáratban részt venni? – kérdezte próbaképpen. Gyáva. Bennett felállt, és intett, hogy haladjanak tovább. A lány sóhajtva engedelmeskedett. A durva homok ropogott a lába alatt, amint óvatosan felkapaszkodott egy omladozó kőre, amely az egykor itt állt vulkán maradéka volt. – Vagy elviselhetetlenül hideg volt, vagy elviselhetetlenül meleg. Mari felriadt a férfi hangjára: már el is felejtette, hogy mit kérdezett. – Spanyolország és Portugália volt ilyen elviselhetetlen nyáron. Ez volt az első jele annak, hogy Bennett is kellemetlennek találta a környezetet, ez a felismerés elviselhetőbbé tette az érzést, amit a lapockái között patakokban folyó izzadság okozott. – És olyankor mit tettek? – Addig meneteltünk, amíg a szánk fel nem repedt, és a vér le nem csorgott az állunkra. Végül az egyikünk kitalálta, hogy ha egy levelet tartunk a szánkban, az megvédi az alsó ajkunkat. – A férfi megrázta a fejét. – Nem nyújthattunk valami szép látványt, egyáltalán nem néztünk ki olyan hősiesen, mint amiről az újságok írtak. Azok az információk, amelyekhez Bennett verseiből jutott, gyötörték a lányt, de most, hogy a férfi szájából hallotta ezeket, megdöbbent. Sajgott a szíve a gondolattól, hogy mit szenvedhetett. Miért nyílt most így meg, miért lett ilyen emberi? Érezte, hogy egyre kevésbé ura az érzéseinek. Még nem. Addig nem szól neki, amíg Bennett meg nem magyarázza, miért támadt rá az apjára. Ha megteszi, ha eljut oda, hogy többet jelent neki, hogy milyen véleménnyel van róla Mari, mint az, ami hallgatásra kényszeríti, akkor bízhat majd meg benne újra. Ha pedig már bízik benne, akkor szabad lesz szeretnie is a férfit.


– Egyáltalán nem úgy festettünk, mint a parádékon látható katonák. Lerongyolódtunk, azzal pótoltuk a ruhadarabokat, amit a városokban találtunk, amelyeken átvonultunk, és még a halott bajtársainktól is szereztünk holmikat. Tudja, ha egy tiszt meghal, a kardját hazaküldik az özvegyének, de a többi holmiját elárverezik a legtöbbet kínálónak. Egyszer így tettem szert egy remek kabátra, amelynek nagy zsebei voltak. Ha az nem lett volna, lefagytak volna az ujjaim. Mari Bennett felé nyújtotta a kezét, végighúzta a karján, ő pedig megrezzent az érintéstől. – Ágyúink sohasem mondtak csődöt, csak a mögöttük álló katonák hullottak el. – Vándorárusok rongyos bandája, akik acéllal kereskednek – szólalt meg a lány. Hirtelen elhallgatott, mert ráeszmélt, hogy a saját verséből idézett a férfinak.

Bennett

fejében hirtelen leállt az emlékek áradása. Odafordult

Marihoz. – Mit is mondott? Mari a kalapja vetette árnyékban elsápadt. – Én csak… – Ezek az én szavaim, Corunna után írtam… A lány összefonta maga előtt a karját, és megszólalt: – Én felvettem a könyvét, amit Midiánál eldobott. – És el is olvasta? – A harag megalázottsággal keveredett. Azok a szavak csakis hozzá tartoztak. Még ha el is ábrándozott néha azon, hogy megjelenteti egyszer valamelyik versét, sohasem ezekre gondolt. Ezekben nem volt ritmus, rím. Nem igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat, csak azon volt, hogy megszabaduljon a fejében kavargó gondolatoktól és érzésektől. Kinevette-e Mari az érzelgősséget, amelyekkel tele voltak azok az oldalak? Vagy ami még rosszabb, szánakozott-e rajta, a szegény tökfilkón, aki költőnek képzeli magát? ANNA RANDOL 221 TITKOS CSÓK

A lány kétségtelenül művész volt. Az ő szemében bizonyára komikusnak tűnhettek szomorú költői próbálkozásai. Hátat fordított Marinak, és tovább gyalogolt. Hallotta, hogy a lány követi: Marinak fogalma sem volt arról, hogyan kell lopakodva járni. – Ehhez nem volt joga – mondta Bennett, és őt magát is meglepte, hogy a hanghordozása olyan volt, mint egy panaszkodó kisgyermeké. – Tudom – suttogta a lány, és a hangja alig ért el a férfihoz. Az, hogy Mari olvasta a verseit, azt jelenti, hogy megvan a könyv. Hirtelen valami új vágyakozás töltötte el. Nagyot lélegzett. Nem fogja elárulni magát azzal, hogy azért könyörög, hogy visszakaphassa a könyvet. – Elvárom, hogy visszaadja nekem – mondta. Egy kő elrepült. Bizonyára a lány rúgott bele. – Vissza fogom adni. Azt terveztem, hogy megmondom, hogy nálam van. Kényelmetlen csend telepedett rájuk, amely nem is hasonlított a kedves bajtársias hallgatásokra, amelyek eddig a délelőttöt jellemezték. Mit gondolhatott Mari a versekről? Bár sohasem akarta senkinek sem megmutatni azokat, most, hogy a lány már megismerkedett velük, kíváncsi lett a véleményére. Miért nem beszél a versekről? Miért vonakodott megmondani, hogy nála van a könyv? A válasz nyilvánvalónak tűnt. Megrántotta a hátizsák pántjait. – Ne aggódjon, nem képzelem magamat költőnek. Egyszerűen valamivel el kellett ütni a hosszú órákat a csaták között. A pokolba is, úgy beszélt, mint egy gyerek, aki el szeretne kerülni valami büntetést. Nem szabad többet hebegnie. – Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nincs semmi tapasztalatom. Etonban egyszer az angoltanáromnak megmutattam egy versemet, amit egy versenyre írtam. Leszidott, azt mondta, tréfát űzök egy régi hagyományból. Mari azonban nem nevetett, mint ahogyan Bennett gondolta, hanem mélyet lélegzett. – Nem volt igaza. Bennett észrevette a lány hangjában a megrendülést. ANNA RANDOL 222 TITKOS CSÓK

– Nem a tanár hibája volt – folytatta Bennett. – Annyira gyenge lehetett a vers, hogy úgy érezte, gúnyból írtam. – Nehezére esett beszélni, fájdalmasan kiszáradt a torka. Két hónapon át dolgozott azon a papíron, amely a szemétkosárban végezte. Átnézte, újragondolta, majd ismét átnézte. Csak a határidő előtt egy órával adta le, mert az első változat elmaszatolódott izzadt kezétől, és újra le kellett másolnia. Az iskolásfiúkra jellemző magabiztossággal csak arra várt, hogy majd árad felé az elismerés. Tudta, hogy meg is fognak lepődni, hiszen mindenki tisztában volt vele, hogy őt a hadseregbe szánták, és jól titkolta költői vénáját. Eltervezte, hogy majd bölcsen hivatkozni fog hajdan élt költőkre, akik harcosok is voltak, és neveket is tudott volna idézni. Másnap tanára az egész osztály előtt hangosan felolvasta a verset, majd megvádolta, hogy gúnyt űz a költészeti versenyből azzal, hogy értéktelen dolgot ad be, amely az egész versenyt tréfává alacsonyítja. Bennett azt tette, amit minden tizenkét éves tett volna: nevetve egyetértett a tanárával. Elviselte az általa kiszabott büntetést, és a többi fiú gratulációit a jól sikerült tréfájáért. Mari csendesen haladt mögötte. A férfi megkerült egy nagy sziklacsoportot, hogy a lánynak ne kelljen felkapaszkodnia rájuk. Többé nem is írt semmit, amíg tizenhét éves korában az Ibériai-félszigetre nem küldték. Ott aztán írt, mert nem volt más választása, és mert így megszabadulhatott a fejében kavargó káosztól. Ekkor azonban közbelépett Smolet-Green ezredes, és elismételte azt, amit már tudott: az ő feladata a katonák lemészárlása, és nem a kalandozás az írott szavak világában. A következő kilenc évben minden versét elégette. Mindkét ember nagy szívességet tett neki. Mennyire megalázó lett volna, ha úgy éli az életét, hogy azt hiszi, képes írni, amikor erről nincs szó? – Hogyan merészelt ilyet tenni? – kiáltott fel haragosan Mari, és a férfira bámult. – Az az ember bizonyára vak volt. Az ön versei jók – markolta meg a férfi karját, aki meg is állt.


Kíméletlenül igyekezett elhessegetni magától a jó érzést, amit egy másodpercre ébresztettek benne a lány szavai. Úgy viselkedett, hogy Mari megsajnálta a végén. Mi mást is mondhatna ezek után? – Ne féljen, nem gázol a lelkembe! – szólalt meg. A lány ránézett: – Ön tehát nem hisz nekem? – Azt hiszem, hogy ön csak nagyon nemes lelkű. – A versei nem csak jók, többek annál: felemelőek. – Természetesen nem mondhat mást a szemembe – mosolygott, jelezve, hogy megérti, milyen nehéz helyzetbe hozta Marit. A lány megmarkolta a férfi ingét. – Talán tétováznék, hogy megmondjam-e az igazságot, de sohasem hazudnék. Tényleg úgy érezte, hogy a könyve csak annyit érdemel, hogy ott hagyja a földön, a piszokban? A Mari mogyorószín szemében tükröződő hitetlenkedés ékesebben szólt minden szónál. Bennett szíve összevissza vert. Még mindig nem volt képes felmérni a lány értékelő szavait. – Az egész csak ostoba időtöltés volt. – Ha így gondolja, akkor én megtartom magamnak a könyvet – villant rá Mari tekintete, amint elhaladt a férfi mellett. Bennett megdöbbent. Akár rosszak a versek, akár jók, a könyv az övé. Vissza kell szereznie. – A versformák nem tökéletesek – mondta. – Igen, egyes helyeken nem jó a ritmus – felelte Mari. A férfi összerándult, de a lány folytatta: – Ki állítja, hogy követnie kell valami mintát? – A költők – dadogta Bennett válaszként. – Versei nem könnyen mondhatók, és nem sorakoznak szép rendben a lapokon. Miért is bátorította a lányt, hogy az igazat mondja? – Nem adtak nekem képet a háborúról – fordult szembe Mari a férfival. – Ezek a versek torkon ragadtak, és oda cipeltek. – A lány kimerült a kitöréstől, és tovább indult.


Bennett egy percig mozdulatlanul állt. Mari belépett egy kis fenyőfaligetbe, eltűnt a szeme elől. Ez felriasztotta, különben még tovább ott állt volna döbbenten. A lány után sietett. – Az etoni angoltanárom elismert szaktekintély. A rövid, izgatott lépésekkel haladó Mari csípője provokálóan mozgott, ezt Bennett még felindult állapotában sem hagyhatta figyelmen kívül. – És miről szólt az etoni verse? – A tavaszról. – Kedveli egyáltalán a tavaszt? – Mit nem lehet kedvelni a tavaszban? Virágok, a megújuló élet, meg ilyesmi… Azonkívül tudom, hogy nem születtem költőnek. – Miből gondolja? – Miután Napóleont Elbára száműztük, néhány hónapot a birtokomon töltöttem. Arra gondoltam, megpróbálkozom ismét a versírással, de sajnálatosan kudarcot vallottam. És most nem szerénykedem. Nem jutott eszembe semmi, amiről írhattam volna, és amit írtam, az csak fidibusznak való volt. – És azok a versek miről szóltak? – kérdezte Mari. – Klasszikus témákról. A vidékről. A természetről. A szépségről. Ezek ugye a költők kedves témái. De én semmit sem voltam képes alkotni. – Az említett témák érdekelték? – Természetesen – felelte Bennett, és a földre szegezte a tekintetét. – Önnek nem erőssége a szerkezet és a forma. Ezt nem kellett volna újra felemlegetnie. – Ha ezekre összpontosít, természetesen csődöt mond. Az ön munkáját a szenvedély táplálja. Ha nincs szenvedély, nem sikeres, de ha közbelép a szenvedély… – A lány elpirult. – Ha megjelenik a munka iránti szenvedély – javította ki magát Mari –, akkor ön lehengerlően sikeres.


A férfiban felbukkant egy kis remény. Túlságosan veszélyes volt, nem hagyhatta tovább növekedni. És ha a költői képességének feltétele a háború, boldog lesz, ha soha többé nem ír verset. A lány pirulása azonban az eszébe juttatta, hogy létezik másfajta szenvedély is. Az a vers, amelyet az elmúlt éjszaka írt a vízitündérről, könnyedén született, és nem is volt teljes csőd. Ugyanakkor tudta, hogy nem kereshet vad tapasztalatokat csak azért, hogy írjon róluk. Ez az egész nem illene a személyiségéhez. Ő alapvetően megbízható, nyugodt ember volt. A szenvedély nem része a mindennapjainak. Amíg meg nem ismerte Marit. Ez a gondolat váratlanul érte. A vágy ereje bizonyára nem tart sokáig. Nem tarthat ki. Már eddig is szinte felemésztette. Ha ez tovább folytatódik, teljesen el fogja pusztítani. Lehetetlenség volna ilyen erők hatalmában leélnie az életét. Vagy esetleg elképzelhetetlenül kellemes volna. Bennett szemügyre vette a környéket, hogy elterelje a gondolatait. Először életben kell tartania a lányt, utána folytathatja majd ezt az elmélkedést. Valami megmozdult. A férfi megragadta Mari derekát. Amikor a lány hátrafordult, egy kézmozdulattal elhallgattatta. Mari bólintott, és visszahúzódott Bennett mellé. Tekintete követte a férfiét. A láthatáron megvillant valami. Még nem lehetett tudni, ember-e vagy állat. Egyelőre csak a mozgás volt érzékelhető. Bennett hátrahúzta a lányt, oda, ahol néhány fa állt, és leguggolt. Mari mellé kuporodott, gyorsan, kapkodva lélegzett. A férfi ismét csendet parancsolt. A lány zavartan összevonta a szemöldökét. Bennett Mari szájára mutatott. A lány légzése lelassult, és mélyebbé vált. A férfi helyeslőén megszorította Mari derekát. A láthatáron a folt barna és sárgásbarna lett, és feléjük közeledett. A folt egyenletesen jött, nem lehetett szó állatról. Ember volt az. A láthatáron megjelent egy újabb pont. Nem egy, hanem több ember közeledett.


Huszonharmadik fejezet

A csapzott

férfiak csapata egyre közelebb ért hozzájuk. Mari Bennett biztonságot nyújtó mellkasához lapult. Az üres sivatagban több száz méteren át is odahallatszott a férfiak hangos, közönséges hangja. Törökül beszéltek. – Banditák? – Mari inkább csak megérezte, mint hallotta a kérdést. Feszülten figyelt az emberek beszélgetésére, amely egy Evet nevű nő különleges szerelmi képességei körül forgott. A férfiak nevettek. – Nem nagyon fogjuk többé látni őt – morogta az egyik. – A szultán olyan adókat vetett ki a hajórakományokra, hogy ezentúl egy olcsó kurvára sem fog telni. A válasz nem volt érthető, de a többiek helyeseltek. – Igen, útonállók – felelte a lány. És egyenesen a rejtekhelyük felé tartottak. A csípőjükön függő görbe kardok csillogtak a napfényben. Két férfi pisztolyt is viselt, egy harmadiknál volt egy puska. Mari torka kiszáradt, egyre közelebb bújt Bennetthez. Gondolatai zavarosan kavarogtak, és szinte csak a saját szívdobogását hallotta. A férfiak perceken belül rájuk fognak bukkanni. Ha el akarnak menekülni, most kell indulniuk. A lány a földet rugdosta. – Maradjon veszteg! – Bennett bölcsen azzal egészítette ki a parancsot, hogy átkarolta Marit. – Meg fognak látni bennünket – öntötte el a lányt a félelem. – Nem, ha mozdulatlanok maradunk, nem látnak meg. Az emberek csak azt látják meg, amire előre számítanak. Ha nem embereket keresnek a bozótosban, akkor nem is fognak észrevenni bennünket. Bízzon bennem! Vajon miért mondta ezt Bennett?

Mari úgy érezte, csillapodik benne a menekülési ösztön, ködös agya is kitisztul. Arra volt szükség, hogy figyelje a beszélgetésüket, megtudja, gyanakszanak-e valamire. Bennett nem tudott törökül, csak ő volt képes hasznos információkat szerezni. Ezért is tartott ki a döntése mellett, hogy Bennett-tel tart. Halkult a szívdobogás, amelynek ritmusát sokáig a fülében hallotta, és ismét képes volt a hangokra figyelni. – …Hazir támadott. – Egy bolond is láthatta, hogy az egy csapda volt. – Megölték? – Meghalt a támadásban. – Ühüm. Még mindig jobb, mint hagyni, hogy élve fogjanak el a katonák. Az új kapitány olyan, mint egy beteg macska, amelyik csak játszadozik az ételével. A banditák csak néhány tucat méterre voltak a rejtekhelytől, amelyben ők kuporogtak. Fegyvereik a lábukat verdesték. Ápolatlan szakállukon csillogott az izzadság. Por lepte a cipőjüket és elnyűtt nadrágjukat. Ha csak az egyikük is jobbra fordult volna, észrevehette volna Marit. Bennett mozdulatlan volt, de a lány érezte, hogy szükség esetén minden izmával készen áll a cselekvésre. Mari úgy döntött, hogy nem hagyja egyedül harcolni. Igyekezett megmozgatni a lábizmait, hogy működőképesek legyenek. Tojás nagyságú szikladarabok gurultak a lábához, ezekkel megdobálhatja a közel merészkedők fejét. Ha nem is fog találni, de megzavarja őket. Már három-négy méterre voltak csak tőlük. – A százados olyan, hogy miatta inkább becsületes marad az ember. Ezen azután a férfiak nevetgéltek. – És milyen foglalkozást választanál? Talán szakács lennél? Több embert ölnél meg a főztöddel, mint amennyit most. Két méter. – Ami azt illeti, ez az új százados sem fog sokáig itt maradni.


– Annál is hamarabb távozhat, mint gondolja. Mahmud már nagyon ideges. Úgy tartja, emlékeztetni kellene a századost, hogy ki is az úr ezen a vidéken. Olyan közel voltak a rablók, hogy Mari láthatta a csapatot vezető férfi öklén a sebhelyeket, szélfútta arca markáns vonásait, az inge szegélyén a zsírfoltot. Már levegőt sem mert venni. A férfiak tovább haladtak. Amint Bennett megjósolta, egyikük sem pillantott feléjük. Beszélgetésük lassan kivehetetlen morajjá változott. A férfi még mindig mozdulatlan volt. Ugyanúgy szorította a lány derekát, mint addig. Mari lábizmai görcsölni kezdtek. Bennett még mindig nem mozdult. A lány lábában nőtt az égő fájdalom, a szájába harapott, hogy ne sírjon. A rablók most már biztosan messze jártak. Mari lehunyta a szemét, úgy igyekezett legyűrni a fájdalmat, és várt a férfi jeladására. Bennett egyszer csak levette róla a karját. A lány oldalra tántorodott, mert a lába nem volt képes megtartani a súlyát. A férfi megragadta, és felsegítette. – Gyorsan tovább kell mennünk. Végül is mi mást csináltak eddig? Mari lépett egyet, de a térde megbicsaklott. Bennett aggódva mellé térdelt, nagy kezével körbefogta a lány combját. – Na de… – szisszent fel Mari. A méltatlankodás elhalt, amikor a férfi masszírozni kezdte sajgó izmait. Az erős ujjak belemélyedtek a fájó húsba. A lány megborzongott. Bennett könyörtelen pontossággal, lassan masszírozta a lábát. Érintése rendkívül fájdalmas és rendkívül kellemes volt egyszerre. Amikor a bal lábán elért a bokájáig, a jobb lábát vette kezelésbe. – Tud már járni? – kérdezte. Mari úgy érezte, hogy nem, de egészen más okok miatt, mint előtte. Ezt azonban mégsem vallhatta be. – Igen – felelte. – Akkor induljunk. ANNA RANDOL 229 TITKOS CSÓK

Bennett nem túlzott, amikor azt mondta, hogy gyorsan kell haladniuk. Pár perc elteltével égett a tüdeje, és a torka olyan száraz volt, mint a pergamen. – Miért kell ennyire sietni? – A rablók most vonultak itt el – felelte Bennett. – Láthatta, hogy nem volt náluk sem élelem, sem víz. Ez esztelenség volt ilyen vidéken. Bárki, aki itt eltöltött egyetlen órát is, tudhatta ezt. – Ez azt jelenti, hogy a közelben van a táboruk? – Közelebb lehet, mint képzeltük.


Huszonnegyedik fejezet

Mari arcán a finom pír vörös folttá változott, zihálva lélegzett.

Elgyötört arckifejezése megadó szívósságra vallott. A férfi kérlelhetetlenül menetelt, és őt is erre ösztönözte. Minden katonánál elérkezik a holtpont, és Bennett hamar megtanulta, hogyan kell ezt felismerni a csatamezőn. Meglepetésére Mari még nem ért el erre a pontra, de látta, hogy már közel jár hozzá. Gazember volt, hogy ezt az egészet ráerőltette a lányra. Mari a hajához emelte a kezét, amely annyira remegett, hogy gyorsan leeresztette, nem húzta félre a szemébe hulló hajfürtöt. Ezzel megadta a jelet. – Itt megállunk – mondta Bennett. A nap már a látóhatár alján járt. Mindenképpen hamarosan meg kellett volna állniuk. A tenger sós levegője már behatolt a sivatag porába. Dúsabb volt a növényzet. A férfi megállapította a helyzetüket. Jóval messzebbre jutottak, mint eredetileg tervezte, és ezt előnyösnek tartotta. Legalább hamarabb fognak végezni. Mari egy percre lehunyta a szemét, de más módon nem juttatta kifejezésre a megkönnyebbülését. Ami azt illeti, csendben volt, amióta elhaladtak mellettük a rablók. Ez okos dolog volt a részéről, de Bennett nem örült a félelemnek, ami ezt a viselkedést előidézte. A férfi kisimította a lány arcából a haját, és átnyújtotta neki a kulacsot. Mari fájdalmas arckifejezéssel ivott a vízből. – Azt hittem, a víz nem éget. – A por az oka – felelte a férfi, és arra gondolt, hogy a lánynak otthon kellene virágokat festegetnie. – Itt sátrat verünk? – kérdezte Mari.

Bennett körülnézett a kis tisztáson, amelyet bokrok és sziklák öveztek. Ezek takarták őket, és védtek a széltől is. Nem kínálhatott fel más védelmet a lánynak, mint egy vastag gyapjútakarót. – Ez volna a sátor? – Mari szomorkásan elmosolyodott. – Könnyebb lesz reggel a sátorbontás. – Legalább vacsorával szolgálhatok. – Bennett két kis cipót vett elő a hátizsákjából, szárított húst és almát. Mari megtapogatta az almákat. – Micsoda luxus! A férfi grimaszt vágott. Az almákat illetően viaskodott magával. Az volt a véleménye, hogy két napig kibírhatják kétszersültön is, végül azonban nem volt képes otthon hagyni a gyümölcsöt. – Semmiképpen sem rakhatunk tüzet, kockázatos volna. – Ennyit még én is tudok. Miközben ettek, a nap lebukott a látóhatár mögött, az egész táj olyanná vált, mint a megolvadt bronz. Amint eltűnt a nap, a levegő lehűlt, de a homok és a sziklák még árasztották a meleget. Jól tudták, hogy hamarosan minden ki fog hűlni. Bennett elővett a csomagból egy szürke gyapjútakarót, és Mari vállára terítette. Élvezte, hogy ujjai megérinthetik a lány karcsú alakját. – Csak egy takarónk van? – kérdezte Mari. – Egyikünknek úgyis őrködnie kell, és nekem itt a kabátom. Mari szorosan maga köré tekerte a takarót, és a szeme huncutul csillogott. – Ne feledkezzen meg a kabátjáról, mert hajnali kettőkor, ha meggondolja magát, nem fogom odaadni a takarót! Bennett arra gondolt, hogy feladatához tartozik, hogy jól betakargassa a lányt, de másra sem tudott gondolni, mint hogy hogyan vegyen le róla mindent. – Először én fogok őrködni – mondta. – De én éjjel már a kocsiban is aludtam – tiltakozott Mari. Igen, ezt Bennett is tudta, de nem tetszettek neki a kimerültségre utaló vonalak a lány szája körül. – Megszoktam, hogy keveset alszom, még sokkal kevésbé vonzó társak mellett is. ANNA RANDOL 232 TITKOS CSÓK

Mari kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon. – Ne féljen, ön is fog őrködni – előzte meg Bennett. Akármennyire is ellene volt a gondolatnak, de még mindig inkább katona volt, mint úriember. Neki is szüksége lesz alvásra, ha holnap használható akar lenni. – Rendben! – Mari a talajt vizsgálgatta. – Jöjjön ide, én nagyon jó párna leszek. Mari közelebb ment, és rövid habozás után a férfi ölébe fektette a fejét. Bennett kisimította a hajat a homlokából. A lány felsóhajtott, és elengedte magát. A férfi megigazította Mari takaróját. A lány Bennett vállát ütögette. – Tudtam! El akarja venni a takarómat! Nem a takaró kell, hanem aki benne van – gondolta a férfi. Rá kell vennie Marit arra, hogy utazzon vele Angliába. Nem akarta veszélyes helyzetben hátrahagyni a lányt, sőt mi több, végre elismerte önmaga előtt is, hogy maga mellett szerette volna tudni őt. Mari megcsókolta Bennett csukója belső oldalát, a könnyű érintés kellemesen megborzongtatta az egész karját. Fáradt teste szinte új életre kelt. A rablók bármely pillanatban megjelenhetnek. Csak ez a gondolat tartotta vissza attól, hogy szerelmeskedjen az ölében fekvő lánnyal. A keze azonban becsusszant a takaró alá, és megfogta Mari egyik mellét. A tenyerében érezte a súlyát. – Attól tartok, a múlt éjszaka sajnálatosan elhanyagoltam őket. – Mély lélegzetet vett, kitágult a mellkasa. – Akkor nem figyeltem fel erre, de ha gondolja, helyrehozhatja a mulasztást… – nyöszörögte a lány, amikor Bennett megcirógatta a mellbimbóját. – Emlékszem, hogy az estélyen erre kért – felelte Bennett. Ha becsületes lett volna, bevallja, hogy Mari szavai azóta is kísértették, és a végén szinte nem is tudott már másra gondolni. A lány elfordította a fejét, amely a férfi térdén pihent, találkozott a tekintetük. Mari szemében kihívó mosoly bujkált. – Én arra kértem, hogy csókolja meg a mellem. ANNA RANDOL 233 TITKOS CSÓK

A férfi lassan kigombolta a lány ingét, és végigsimított a keble meleg selymén. Megragadta a puha dombocskát, érezte, ahogy Mari csípője megrándul a takaró alatt. – Attól tartok, a csókokra még várni kell. Végül is őrségben vagyok. És ha belekóstolok ezekbe a csábos keblekbe, nem leszek képes másra figyelni. Ami azt illeti, már így is nehezen volt képes bármi másra figyelni. A rablók egész hadsereggel közeledhettek volna feléjük, trombitákkal és dobokkal, azt sem vette volna észre. Sajnálkozva kihúzta a kezét a takaró alól. – Aludnia kell. Mari a szájába harapott, és a takaróba fúrta az állát. – Ha azt hiszi – nézett rá komolyan a férfi hogy más körülmények között bármi is visszatartana, akkor ön megőrült. – Igazán? A férfi hirtelen felnyögött. – Ha kételkedik benne, fordítsa csak el egy kicsit a fejét, és érezheti, milyen hatással van rám. Mari elpirult, miközben tanulmányozta a dudort a férfi nadrágján. Kinyújtotta a kezét, és végigsimított a merev hímvesszőn. Bennett lefogta a lány kezét, még mielőtt elveszítette volna az önuralmát, mint egy zöldfülű újonc. – Bocsánat – mondta Mari égővörös arccal. – Ne kérjen bocsánatot! Roppantul élveztem – csókolta meg Bennett a lány ujjainak a hegyét. Amikor a tekintetük találkozott, látta, hogy Mari szeme olyan érzéki kíváncsisággal van tele, hogy Bennett csaknem megszegte az elhatározását. – Valóban? – kérdezte a lány. – Még jó hogy! És most aludjon végre. Mari álmos sóhajjal engedelmeskedett, arcát a férfi combjához dörzsölte, és elhelyezkedett. Egy perccel később ismét feltekintett Bennettre. – Mennyire haragszik még rám azért, amit Esadért tettem?


A férfi szíve megfájdult, mert látta a bizonytalanságot a lány arcán. Amíg a válaszon gondolkozott, megsimogatta az arcát. – Nem lett volna szabad elárulnia a pasának azt az információt, de én megértem, hogy miért tette. – Kiszedte a lány hajából a maradék hajtűket. – Csak azt nem értem, hogyan tudta megbocsátani neki, hogy az anyja rabtartója volt, és ugyanakkor nem hajlandó megbocsátani Angliának. Mari elgondolkozott ezen a szinte észrevétlen témaváltáson. – Apám sem volt képes anyám nélkül Angliában maradni, együtt menekültünk el. Amikor azonban ideérkeztünk, apám rászokott az ópiumra, és én teljesen elveszítettem őt. – Sohasem akart visszatérni Angliába? Bizonyára vannak ott barátai és családtagjai. Mari tagadóan forgatta a fejét. – Amikor anyám beteg lett, nagynéném meggyőzte apámat, hogy ne hagyjon anyám mellett. Én sírtam, rúgkapáltam, de elvonszoltak a betegágytól. Ez a szó szoros értelmében így történt. Amikor megkíséreltem megszökni, elfogtak és visszacipeltek. A nagynéni úgy megvert a sétabotjával, hogy utána járni se tudtam. – Él még ez az asszony? – Nem, azt hiszem, már nem – felelte egy kis szünet után a lány. – Az jó. Mert ha én csak egyszer is találkoznék vele, többé nem nevezhetném magam úriembernek. – Végigsimította Mari arcát, az alkony már lehűtötte a bőrét. – Nem volt más választásom, mint várni abban a rémes házban azzal a borzalmas nővel, aki gyűlölte az anyámat, aki szerinte bemocskolta a család nevét. Amikor megérkezett a hír, hogy anyám meghalt – Mari megborzongott –, az a nő mosolygott. Örült a hírnek… Én nem sírom vissza mindazt, amit Angliában hátrahagytam. – Angliában nem mindenki olyan, mint ez a nő – húzta közelebb magához a lányt Bennett. – Tudom, de a dolgok… rosszra fordultak, amikor ideértünk. Ha terepre mentünk, apám elfelejtett élelmet venni, vagy nem hozott vizet, esetleg elbolyongott, és nem mondta meg nekem, hogy mikor ANNA RANDOL 235 TITKOS CSÓK

jön vissza. – Mari megrázta a fejét. – Akkor írtam apám rokonainak, kértem, hogy fogadjanak be. Még a nénikémnek is írtam, úgy kétségbe voltam esve. Mindenki sajnálkozott, de senki sem volt hajlandó segíteni egy rabszolga lányának. – Mari… A lány megfordult. – Ne aggódjon, itt volt nekem Esad. Ő megtudta, mi történt, szerzett nekünk házat, és lehetővé tette, hogy hozzáférhessek apám pénzéhez. Bennett egy kis hajfürttel játszadozott. – Mi tudná meggyőzni, hogy visszatérjen Angliába? Mari a férfi felé fordította arcát, tekintete komoly volt és ünnepélyes. – Semmi – felelte. – És ha arra kérném, hogy tartson velem? – játszotta ki a titkos kártyáját Bennett. – A válaszom akkor is a nem volna – felelte szemrebbenés nélkül a lány.


Huszonötödik fejezet

Mari

a térdén egyensúlyozta vázlatfüzetét. Hiányolta a festőállványát. Letekintett, tanulmányozta Vourth erődjét, amely a tenger fölé magasodó szirten állt. Az erőd belső falának jó része fel volt állványozva. A régi bizánci erődöt mély árkok kapcsolták össze azzal, amely hamarosan az új külső védelmi fal alapja lesz, de az építkezés még nem kezdődött el. A lány úgy látta, hogy arra még várni kell. Elmélyülten rajzolta mindazt, amit tudott. Ha az építkezés során módosítanak a terveken, akkor az ő egész mostani információgyűjtése értéktelenné válik. Mari megállt, és már ötödik alkalommal tornáztatta meg elgémberedett kezét. – Jól van? – kérdezte Bennett. Közelebb lépett a lányhoz, mert addig egy közeli kőhalmon foglalt el megfigyelőállást. – A gyorsaság és a miniatúrarajzolás nem fér meg jól egymás mellett. – Mari az öklét tornáztatta, széttárta, majd ökölbe szorította az ujjait, aztán bemártotta a tollát a tintába, és rajzolt néhány vonalat. – Abból, ami innen látható, ennyit tudok rögzíteni. Miért nem hagyták, hogy várjunk még néhány hetet? – Ráfújt a friss tintára. – Egy vagy két hónap múlva fejezik csak be itt a munkákat. Ön miért siet haza olyan nagyon? Bennett a környező sziklákat és fenyőket vizsgálgatta. – Családi ügyek várnak rám Angliában. Ez esetben az időzítés azonban nem az én ötletem volt. Olyan hírt kaptunk, hogy az erőd már csaknem kész. Ez az információ nyilvánvalóan téves volt. – Nyilvánvalóan. És kitől származott? – kérdezte a lány, és becsukta a vázlatfüzetet. – Dallertől. Ha visszatérünk, kérdezősködni fogok a hírforrása felől.

Mari bólintott, és a hóna alá dugta a vázlatfüzetet. – Akkor induljunk vissza, még mielőtt kihívjuk magunk ellen a sorsot a késlekedéssel. A férfi visszafelé sem sietett kevésbé, mint amikor errefelé tartottak. Mari szíve vadul vert, most azonban csak a fizikai megpróbáltatástól, nem a félelemtől. Megkönnyebbülés árasztotta el. Megcsinálták. Hirtelen beleütközött Bennett hátába. – Guggoljon le! – parancsolta a férfi. – Rablók. A rettegés visszaköltözött a lány mellkasába. Egy nagy szikla mögé bukott le a földre, a durva homok sértette az arcát. Mellette Bennett elővette a rajzfelszerelést tartalmazó dobozt, kinyitotta a tintásüveget, és bekente tintával a hüvelyk- és a mutatóujját. – Itt minden rajzot én csináltam, világos? Mari bólintott. A férfi kivette a vázlatfüzetet a lány elgyengült ujjai közül. – Mit keresnek a rablók ilyen közel az erődhöz? – kérdezte Mari. – Nagy valószínűséggel azt, amit mi: hírekhez akarnak jutni. Pár perc múlva láthatóvá vált a rablók kis csoportja. Egyikük az előző nap látott zsírfoltos ingű férfi volt, a többieket nem ismerték fel. A csapat egyre gyarapodott, legalább ötven vagy hatvan férfiról volt szó. Mi történik itt? Minden egyes bandita ismétlőfegyverrel és karddal volt felszerelve. Bennett hangtalanul káromkodott. – Talán rátámadnak az erődre, még mielőtt befejeződne az építkezés. Egy lövés rengette meg a levegőt. A rabló ingén a zsírfoltot magába olvasztotta a terjedő vérfolt, a férfi a földre zuhant. A közeli sziklák mögül katonák bukkantak elő. A megrettent rablók lövöldözni kezdtek, és hadonásztak a kardjukkal.


A zűrzavarban Bennett egész testével fedezte Marit. Súlya belenyomta a lányt a homokba, ahol alig kapott levegőt. A közéjük szorult vázlatfüzet nyomta Mari hátát. Most már csak hallhatta az összecsapást. A csizmák alatt ropogott a homok. Fém csörrent, ahogy kard csapott össze karddal. Lehetett hallani, ahogyan a fegyvereket megtöltötték lőszerrel. A férfiak törökül, örményül és görögül szitkozódtak, vagy a fájdalom egyetemes nyelvén sikoltoztak. Tompa puffanással dőltek el a testek. Elhallgattak a hangok. Csak sebesültek kiáltozásai szakították meg a hirtelen beállt csendet. Mari megpróbálta felemelni a fejét, hogy körülnézzen, de Bennett valószínűleg meg sem érezte a próbálkozását. – Ellenőrizzék a környéket, és öljenek meg mindenkit, aki még él! A lány összerándult, hallva a megszólaló katona hideg, elégedett hangját. Valaki sikoltott, haragból vagy rémületből. Egy puska elhallgattatta. Nagy levegőt vett, a por behatolt az orrán át, ellepte a torkát. – Akkor most… – Tudom – mondta Bennett. – De hogyan? – A katonák nem kockáztathatják, hogy újabb rablócsapatok érkezzenek ide társaik megmentésére, főként, hogy az építkezés még nem fejeződött be. Én is ilyen parancsot adtam volna. – A férfi teste megfeszült. – Indulunk. Most! – Átölelte a lány derekát, és talpra állította. – A tisztáson heverő rablók csak nagyon kevés időt biztosíthatnak nekünk. Mari felkapta a fejét egy bugyborékoló hangra. Pár méterre tőlük egy katona éppen kihúzta a szuronyát egy ember torkából. Bennett gyorsan Mari szájára tette a kezét, hogy elfojtsa a kiáltását. Még mindig átölelve tartotta a lányt, úgy cipelte magával. – Tud járni? – kérdezte, amikor a sűrűbb bokrok közé értek. Mari igenlően bólintott, és akkor Bennett letette a földre. Léptek hallatszottak a hátuk mögött, és a hideg hang ismét megszólalt. – Legyezőállást vegyenek fel, úgy ellenőrizzék a környéket! ANNA RANDOL 239 TITKOS CSÓK

El fogják kapni őket. A lány körülnézett. Csak van itt valami… – Jöjjön! – ragadta meg Bennett kezét, és maga után húzta a férfit, aki csak egy pillanatig ellenkezett, aztán követte. Mari letérdelt a kiválasztott helyen, egy csalánmező közepén. – Vigyázzon a bőrére, ne érintse meg ezeket a leveleket! A kis mélyedésben alig fértek el ketten. Amikor Bennett odabújt mellé, a lány oldalra hajolt, a zöld levelek az arcához értek. Igyekezett visszafojtani a fájdalom előcsalta könnyeket. Kislányként egyszer beleesett egy csalánmezőbe, akkor is éppen ezt az erős fájdalmat érezte, mint most. Néhány katona körülvette a közeli fákat. Mari reszketett, Bennett a lány kezére tette a kezét. Ahogy remélte, a katonák igyekeztek elkerülni a pokoli csalánmezőt. Bennett a lány fölé hajolt, és tarkón csókolta. Mari minden érzékét elárasztotta a boldogság. Összeszorította a száját. Miért van felette ekkora hatalma a férfinak? Ott kuporognak egy csalánmező közepén, ellenséges katonák veszik őket körbe, és egyetlen csóktól elveszíti az eszét. Kattanás. Felhúztak egy pisztolyt. – Talpra! A hang mögöttük szólalt meg. Bennett odafordította a fejét, de nem engedelmeskedett a felszólításnak. Marinak csak akkor jutott eszébe, hogy a katona törökül beszél, amikor az megismételte a felszólítást. Fordított. – Azt akarja, hogy álljunk fel. A katona még parancsolt valamit. – Lassan – fordította le a lány. Megfordultak. Egy fiatal, hórihorgas katona állt mögöttük. Ha Bennett megküzdhetne vele… A férfi a többieket hívta. Négy katona azonnal megjelent. Még Bennett sem lett volna képes szembeszállni öt felfegyverzett férfival. – Mit találtak? Azt mondtam, öljenek meg minden túlélőt!


Megjelent egy hatodik katona. Szúrós, sűrű bajuszt viselt arcát uraló, hajlott orra alatt. Az egyenruhája elárulta századosi rangját. Üres tekintete csak jeges hangjához volt hasonlítható. – Uram, azt hiszem, ezek itt angolok. – Nocsak! – húzta össze a szemét a százados. A szája kígyószerű mosolyra húzódott. Angolra váltott. – Önök britek? Mari bólintott. A százados hozzálépett, és lerántotta a kalapját. Lassan, alaposan végignézett a lány alakján, csettintett egyet, mire a katonák odafutottak, hogy lefogják őket, és közben átkozták a csalánt. – Engedjék meg nekem, hogy én üdvözöljem önöket elsőként Vourthban!


Huszonhatodik fejezet

Az őr Bennett és a fenyőfa szék közé lépett, hogy a férfi ne tudjon

leülni. Nem kellett volna aggódnia. A szék olyan keménynek és barátságtalannak látszott, mint a százados irodájának egész berendezése. Bennett a vázlatfüzetet hanyagul a százados asztalára dobta. Mari jól tűrte, egy arcizma sem rándult meg. – Százados, miért tartóztatott le bennünket? – kérdezte Bennett. A katona ugyanolyan fölényesen mosolygott, mint korábban. – Azt hiszem, mind a ketten tudjuk erre a választ. – Felvette, majd unottan visszadobta az asztalra a vázlatfüzetet. – Önök az angolok megbízásából jöttek ide, ugye? – Azért vagyunk itt, hogy rovarokat rajzoljak le, mert ezen a területen él néhány ritka faj – vonta fel a szemöldökét Bennett. A kapitány ismét kézbe vette a füzetet, és átpörgette. – Hát igen, ezt a történetet gondolták ki, de én szeretném hallani az igazságot. – Már hallotta. – Értem. – A férfi Bennettről Marira nézett. – És miért hozta magával ezt a nőt? A szeretője? A cinkosa? A százados elbizonytalanodott, és ez kapóra jött Bennettnek. A katona ezek szerint még nem tudja, hogy a lány az ügynök, aki művészi rajzokba rejti az információkat. – Kérem, én egyik sem vagyok. Én természetbúvár vagyok – mondta Mari, tökéletesen őszinte méltatlankodással. A százados hirtelen úgy arcul ütötte a lányt, hogy az hátratántorodott. Bennett azonnal előreugrott, de a nyakának szegezett kard hegye megállította.

– Maga ringyó, ne beszéljen, amíg nem kérdezem! – A százados modora ennek ellenére továbbra is szívélyes maradt, csak egy kis mosollyal nyugtázta a Mari arcán megjelent piros foltot. – A hölgy tapasztalt természetkutató, maga gazember! Ő keresi meg nekem a lerajzolandó rovarokat. – Ez magyarázza az öltözetét? – Így könnyebb… – szólalt meg Mari, de a százados összecsapta a kezét, és félbeszakította a magyarázatát. – Nem magát kérdeztem. Bennett megfogta a kard lapját, és eltolta a nyakától a kardot, de abban a percben a szobában jelen levő két másik katona is kivonta a kardját. – A pokolba magukkal! A brit kormány nem fogja eltűrni ezt a bánásmódot. – Nem is fogja megtudni, mi történt a kémeikkel. Maguk mindketten el fognak tűnni, és a britek majd kitalálnak valamit, hogy megmagyarázzák hirtelen eltűnésüket. Az imént elhárított kardot most Bennett oldalának szegezték. – Természetkutatók vagyunk, és keresni fognak bennünket, ha nem térünk vissza. A konstantinápolyi brit nagykövet az unokatestvérem. – Ha azt hiszi, hogy ide fogom hívni, és lehetővé teszem, hogy átadja neki az információit, sajnálatosan téved. Ha valóban a rokona, akkor majd a többiekkel együtt meggyászolja eltűnését. – Ártatlanok vagyunk. A százados kirakta az asztalára Bennett késeit és a pisztolyát. – A természetkutatók mindig felfegyverkezve utaznak? – Igen, ha veszedelmes terepre indulnak. – Reméltem, hogy barátian megoldjuk ezt a kérdést. – A százados hirtelen felnevetett, szemügyre vette a lány pofontól lüktető arcát. – Ami azt illeti, igazából nem is reméltem. Majd holnap reggel személyesen foglalkozom önökkel. Mari elé állt, kigombolta inge két felső gombját, aztán az ujját végighúzta az arcán, egészen a melle közötti völgyig.


Bennettet elöntötte a düh. A pokolba az egésszel! Ha a százados nem hagyja abba a lány tapogatását, megöli. – Látja – szólalt meg a százados –, az erőszaktól való félelem sokkal hatásosabb, mint az erőszak maga. A legrosszabb a bizonytalanság. Az, hogy nem tudják, mit fogok tenni magukkal. – Hátralépett, úgy nézegette Marit. – Vagy hogy mit tesznek majd magukkal az embereim. De ne aggódjanak, eljön a fájdalom ideje is. A fájdalom az a véső, amellyel ki lehet bányászni az igazságot. Én nagyon is jól tudok bánni ezzel a vésővel. A lány állta a százados tekintetét, de Bennett észrevette benne a félelmet, és tudta, hogy a százados is. Szinte ragyogott a diadalérzettől. Bennett az asztal felé nyúlt, mialatt a százados Marira figyelt. A kard az oldalába döfött, de amikor a katona látta, hogy Bennett a vázlatfüzet után nyúl, és nem a késekért, hagyta, és mohó tekintete visszatért a lányhoz. Bennett a kabátjába dugta a füzetet. – Zárják be őket! – A százados parancsára a katonák megragadták Bennett karját. Egyikük törökül kérdezett valamit, amit Bennett nem értett. – Akkor keressenek nekik valahol egy szabad helyet – felelte a százados. A katona ismét kérdezett valamit. A százados az állát simogatta, és angolul válaszolt, kétségtelenül azért, hogy a foglyai is értsék. – Elég lesz egy cellát kiüríteni. Adunk neki egy éjszakát, hogy meggyőzze a nőt arról, hogy rendben lesznek a dolgaik. Annál szívbemarkolóbb lesz, amikor a szeme előtt vágunk ki húst a nő testéből. Az irodából kijutva Bennett alaposan körülnézett, miközben a katonák átvezették őket az épületegyüttesen. A falakon levő nyílások mellett kő- és téglarakások voltak. A nyílások a javukra szóltak volna, de ezeken a gyenge pontokon megsokszorozták az őrséget. Sokkal könnyebb leereszkedni egy őrizetlen falon, mint észrevétlenül átjutni a nyílt területen, az őröket kerülgetve.


A Mari mellett haladó katona gúnyosan a lányt nézegette, megtapogatta a haját, a társa pedig vihogott. Bennettnek nem volt szüksége török nyelvtudásra, hogy kitalálja, miről folyhatott a beszélgetés. Minden ilyen katona egyformán gondolkozott. Mari azonban értette is a beszédüket. Bennett fegyvertelen volt, de nem volt hajlandó megengedni, hogy a férfiak továbbra is gyötörjék a lányt. – Ha kedves az életük, elhallgatnak – mondta. Megragadta a mellette álló katona gallérját és hátralökte. A katona a földre esett, de azonnal három másik rontott Bennettre. Erős fájdalom nyilallt a koponyájába, amikor az egyik megrémült katona tarkón vágta kardja markolatával. Hunyorgott, hogy visszanyerje elhomályosult látását, de amikor meglátta Mari arcánál egy kard hegyét, felhagyott az ellenállással. Egy ököl faltörő kosként ütötte hasba, Bennett kétrét görnyedt, és igyekezett levegőt venni. A régi bizánci erőd felé vezették őket. Magában jóleső mosollyal nyugtázta azonban, hogy a két katona távol tartotta magát Maritól. Vagy megérezték a hangjában a fenyegetést, vagy észlelték, hogy egy fejjel magasabb mindegyiküknél, ezt nem tudhatta. Mindenesetre a két katona lehiggadt, kezük kardjuk markolatán volt. Beléptek a bizánci erődbe. A szűk lépcsőház felől bűz áradt. Kísérőik félreállították őket, mert a lépcső tetején egy katona jelent meg, három egymáshoz láncolt rabot terelve. Az utolsó férfi arca úgy fel volt dagadva, hogy a nyers vörös húsban csak szűk nyílás mutatta a szeme helyét. Amikor megbotlott, a kísérő katona nem állt meg, hanem tovább rángatta a nyöszörgő testet. Kintről egy hang azt kiáltotta: – Tűz! – Ez egyike volt annak a kevés török szónak, amit Bennett is ismert. Puskák dördültek, Mari úgy összerándult, mintha a golyók őt érték volna. Bennett a lány felé nyúlt, hogy éreztesse vele, ő sértetlen, szerette volna megvédeni mindentől, de azonnal közéjük lépett egy gúnyosan vigyorgó őr. A lépcsőkre mutatott. Bennett megszámolta a fokokat, huszonkettő volt. A lépcsőházban nem volt hely egy őrnek, az csak a lépcső aljában vagy a tetején állhatott. ANNA RANDOL 245 TITKOS CSÓK

A lépcső egy kis folyosóra vezetett, amelyet két fáklya világított meg. Fél tucat súlyos ajtó nyílt a folyosó két oldalán. A nyögésekből és kiáltásokból nyilvánvaló volt, hogy mögöttük rabok vannak. Mari egyenesen, büszke testtartással állt, de lelógó kezei remegtek. Bennett tehetetlen volt. Undor és harag harcolt benne. Bármit megtett volna, hogy megkímélje a lányt, de nem tehetett semmit sem. Hová lettek merész ígéretei arról, hogy megvédi őt? Marinak igaza volt, amikor mindvégig kételkedett benne. Csinálnia kellene valamit, amíg cselekvésképtelenné nem teszik. A folyosón egy katona őrködött. Ha a háromból egyet le tudna fegyverezni, a másik kettővel képes lenne elbánni… A lenti őr nagy vaskulcsot vett le az övén lógó karikáról, és kinyitott egy ajtót. Durva nevetéssel hátba lökte és betaszította Marit a cellába. A lány a mocskos kőpadlóra zuhant, Bennett követte, és mellétérdelt. Nagy puffanással bezárult mögöttük a cella vastag faajtaja. Bennett igyekezett hozzászoktatni a szemét a homályhoz, nem nagy sikerrel. A bűzös helyiségbe csak az ajtó alatti nyíláson át szűrődött be némi fény. Felültette a lányt. – Jól van? Mari a könyökét dörzsölte. – Én… igen. – Feltápászkodott. – Csak van innen valami kiút… Bennett hallotta, amint a sötétben a lány végigtapogatta a falakat, de tudta, hogy nem találhat semmit. Mielőtt rájuk zárták volna az ajtót, csak egy halom rothadt szalmát látott. Ennek ellenére csatlakozott hozzá a keresésben. Még mindig jobb volt, mint megőrülni a tétlenségtől. A férfi ujjai végigtapogatták a durván faragott kövek kockáit. Újra és újra körbejárt. A második körben egy kilazult követ sikerült kiemelnie a falból. Próbált tovább ásni, de csak finom por hullott ki a lyukból. Talán tucatnyi év után jutna ezzel valamire, de egy éjszaka alatt semmiképpen. A kiszedett kődarab is számított azonban, akkora volt, mint a tenyere. A kését elvették, és jó érzés volt valami súlyosat és keményet tartani a


markában. Meg fog ragadni minden lehetőséget, bármilyen jelentéktelennek is tűnjön. A cella előtt álló őrök csúfolódtak velük. Az arasznyi vastag tölgyajtó és a harminccentis kőfal felbátorította őket, hogy szembeszálljanak Bennett-tel. A férfi a karjába vette Marit, odaállt közé és az ajtó közé. – Meg fogjuk találni a kiutat. – Hogyan? – kérdezte a lány feltűnően nyugodt hangon. Mari minden borzongása csak elmélyítette Bennett szívében az önvádat. Ha több ideje és több eszköze lett volna, talán lenne valami esélyük, de ezek hiányában nem szólt semmi sem a javukra. A férfi a háború alatt mindkét oldal számos börtönét megismerte, és nem táplált hiú reményeket. – Akkor próbálkozhatunk szökéssel, amikor kivisznek innen bennünket. – Reggel, amikor felvisznek a századoshoz? – Mari nagyot sóhajtott. – Az őrök ellen fordulunk, elvesszük a fegyvereiket, és a falon át megszökünk – mondta Bennett. Valószínűleg sohasem fogják elérni a falat. Még ha meg is tudják szerezni az őrök fegyverét, az csak két lövésre lesz elegendő. Annál négyszer több katona őrzi a falakat. És arra is gondolni kell, hogy fényes nappal kísérlik majd meg a szökést. – Meg tudjuk csinálni? A terv egyet jelentett az öngyilkossággal, de nem volt más választásuk. – Meg fogok tenni mindent, amire csak képes vagyok, hogy sikerüljön – mondta a férfi, és élvezte, hogy a karjában tarthatja a lányt. Megpróbálta, ha sikertelenül is, hogy elhessegesse a fejéből a sötét gondolatokat. Ha nem sikerül a szökési kíséret, lesz elég ereje ahhoz, hogy megkímélje Marit a következményektől? A csatamezőn gyakori volt a kegyes gyilkosság. Képes lesz egyetlen fájdalommentes mozdulattal kitörni a lány nyakát? – És ha nem járunk sikerrel? – suttogta Mari, fejét a férfi kabátjába fúrva. ANNA RANDOL 247 TITKOS CSÓK

Bennett még szorosabban ölelte, igyekezett átadni neki minden erejét. Amikor elfogták a franciák, háromszáz korbácsütés után a halálért imádkozott. És azok csak ostoba, durva fickók voltak, akik meg szerették volna tudni a közeledő zászlóalj helyzetét. Ez a százados sokkal módszeresebb, kegyetlenebb lesz. Bennett lassan köröket rajzolt Mari hátára, remélte, hogy a lány a hideg falnak tulajdonítja, hogy jéghideg a keze. Mari olyan közel bújt hozzá, hogy hallotta minden lélegzetvételét. Bennett ujjai követték a lány háta vonalát, fel egészen a nyakáig, de a keze annyira remegett, hogy felhagyott a simogatással, nehogy Mari észrevegye a reszketést. Bennett némán káromkodott. Még akkor sem tudna neki ártani, ha azzal megmenthetné. Nem más ő, mint egy csődtömeg, nem pedig a védelmezője. – Addig fognak kínozni, amíg el nem ismerjük, hogy kémkedtünk a briteknek – mondta a férfi. – Köszönöm az őszinteséget – nyomta oda Mari az állát a férfi vállához, de már nem remegett többé. – Elhitte volna, ha hazudok valamit? – Nem – mosolyodott el halványan a lány. – Én bevallom, hogy kém vagyok. Azt mondom, hogy ön a szeretőm. El fogják fogadni a vallomást. – Bennett nem részletezte a további terveit. Addig provokálja majd a századost, hogy őt fogja elsőnek megkínozni. Ez valószínűleg nem sokat számít, de hátha beéri az ő szenvedésével, és akkor Mari megmenekül a kínzástól és a megerőszakolástól, mielőtt kivégzik őket. Az ördögbe is, honnan meríti ezt az optimizmust? – Azt nem teheti meg – mondta határozottan Mari. – Én erőltettem önre ezt az egészet. – Nem vagyok gyermek, én döntöttem így. – Én pedig a védelmezője vagyok – fogta meg a lány vállát Bennett, és eltartotta őt magától. – Már megint parancsolgat nekem? – Nem.


Úgy összeszorult a mellkasa, hogy minden lélegzetvétel fájt. A pokolba a kötelességgel! Ő döntött úgy, hogy belekényszeríti Marit ebbe a dologba. Már Ostendében, ott, a hintóban nemet mondhatott volna Caruthersnek. Kellett volna találnia valami más módot emberei védelmére. Most már senkin sem fog tudni segíteni. Sem a lányon, sem Sophián, sem az emberein. Az egyik őr bekiáltott valamit az ajtón, és a sötétben Mari a férfira borult. – Mit mondott? – Kérem, hadd ne kelljen elismételnem! – rázta meg a fejét a lány, arcát Bennett mellkasának támasztva. A férfi leült a földre, és ölébe húzta Marit. Szorosan átölelte, igyekezett minél jobban megvédeni a cellától és az azt őrző gazemberektől. – Beszéljünk valami másról – mondta. De nem jutott eszébe semmilyen könnyedebb téma. – Miért akar olyan sietve visszatérni Angliába? Olyan rémes itt? És az itt alatt Konstantinápolyt értem, nem ezt a cellát – kérdezte Mari. A férfi megcsókolta a lány halántékát. – Ott van a testvérem, Sophia. Mari elcsendesedett. – Valami baj van vele? Sophia bizonyára megértené, hogy a lánynak joga van megtudni, miért rángatta bele ilyen veszélyes helyzetbe, mégis küzdött a szavakkal. – Miután Napóleon megszökött Elbáról, azt terveztem, hogy visszatérek a szárazföldre az ezredemmel. Családom egy kis ünnepséget szervezett búcsúztatásomra. Sophia pár órával az ünnepség előtt kimentette magát. Mi mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, ezért másnap reggel meglátogattam. Nagyon siettem, kopogtatás nélkül rátörtem… – Bennett itt nagyot sóhajtott. – Úgy megverte a férje, hogy fel sem tudott kelni az ágyból. Kiderült, hogy a férje, ha ivott, előszeretettel verte őt… – Még most is látta maga előtt a nővérét az ágyban, amint a takarót az arca elé húzta, és ettől ANNA RANDOL 249 TITKOS CSÓK

csak annál jobban látszottak a karján a sérülések. Tudta, hogy Mari is érzi a benne élő feszültséget, de nem volt képes elrejteni a haragját. A lány megsimogatta a férfi borostás állát, de nem sikerült megnyugtatnia. – És megölte a sógorát? – kérdezte nyugodtan, csaknem számítva a válaszra. Bennett megfogta a kezét, belecsókolt a tenyerébe. – Nem, mert az a gazember elhagyta Londont, én pedig parancsot kaptam, hogy menjek vissza az ezredemhez. – Addig nem ismerte a sógora jellemét? – simogatta Mari Bennett arcát. – Nem, a pokolba is, egy héttel korábban még együtt ittunk. A nővérem pedig az egészet titkolta mindannyiunk előtt. – Mit csinált? – Összecsomagoltam Sophiát, és elvittem a családi birtokra. A família többi része még Londonban volt. Sophia azt mondta a cselédségnek, hogy elütötte egy kocsi, én meg hagytam. Mari hátrahajtotta a fejét, mintha a sötétben is a férfi tekintetét kereste volna. – És Sophia visszament a férjéhez, ugye? – Igen – szakadt ki a torkából a beismerés. – Anyám írt egy levelet, hogy Sophia kibékült a férjével, és visszaköltözött hozzá. – Meg sem próbálták visszatartani? – Ők nem tudnak semmiről. Ahhoz, hogy rávegyem, jöjjön velem, meg kellett esküdnöm, hogy senkinek sem szólok az egészről, még a családtagoknak sem – mondta Bennett mereven. – És betartotta az ígéretét? – Természetesen. Megesküdtem neki – mondta komolyan a férfi. – A legtöbb ígéretet helyes betartani, de vannak, amelyeket meg sem lett volna szabad tenni – mondta csendesen Mari. – Én azonban megesküdtem. Nem tagadhatom meg. Egy katona mit sem ér, ha nincs becsülete. Egy úriember sem élhet a becsülete nélkül. – Az ígéret megszegését tiltotta az az élet, amelybe beleszületett, és az is, amelyet magának választott.


– El kell döntenie, hogy a nővérével szemben kötelezte-e el magát, vagy a kimondott szavak iránt.

Mari kényelmetlennek érezte a csendet, amely őszinte szavai után

a cellára telepedett, és amelyben még jobban érthetőkké váltak a folyosón álló őrök szavai. – Miért jött Konstantinápolyba, miért nem ment haza? – Parancsot kaptam. – Bennett mély hangja meghátrálásra késztette a rémület árnyait, és még a gyűlölt szó sem hangzott annyira rettenetesnek. – Biztosan találhattak volna valaki mást a feladatra – folytatta Mari. – Senkinek sem volt ilyen jó ürügye a látogatásra. – Hát persze, az unokatestvére. – A lánynak nem sikerült kiiktatnia a hangjából az undort. – Ennyire nem kedveli? – kérdezte Bennett. Hogyan is kérdezhetett ilyesmit? Ő is ismeri a férfit – gondolta Mari, de eszébe jutott, hogy Daller azok előtt, akikre jó benyomást kíván tenni, talán jobban tudja leplezni a hibáit. – Daller csak azokkal foglalkozik, akiket a saját szempontjaiból hasznosnak ítél. Felém akkor fordult, amikor megtudta, hogy Esadtól hozományt fogok kapni. – Hozományt? – Tegnap el akartam mondani önnek. Azt hiszem, Esad attól fél, hogy sohasem fogok férjhez menni. Vagy, ahogyan Fatima igyekszik beállítani, vásárolni akar nekem egy férjet, mert én nem vagyok képes magamhoz vonzani senkit sem. – Nem tudom elképzeli, hogy azért maradna hajadon, mert hiányoznának a kérők – súgta kedvesen Mari fülébe a férfi. – Bizony csak kevés kérőm akadna. Sajnos nincs megfelelő választék angol urakból, akikre számíthatnék – mosolygott a lány. – A legtöbb török házasságát pedig már évekkel korábban elrendezik. Nem szeretném, ha miattam hagyná el valaki ifjú menyasszonyát. ANNA RANDOL 251 TITKOS CSÓK

A kulcsot elfordították a zárban. Mari körme Bennett erős karjába mélyedt. – Nyugalom – suttogta Bennett. – Holnap reggelig van időnk, azt hiszem. A faajtó megcsikordult a kövön, amikor kitárult. – Víz. – Egy őr egy viharvert bádogedényt tett a kőre. A becses folyadék fele kiömlött, és eltűnt a padló repedéseiben. Széles, foghíjas mosollyal bámult a lányra, és angolul kérdezte: – Hacsak nem akarsz valami többet keresni? Bennett felmordult, és kezdett feltápászkodni. – Mást nem kapnak holnap reggelig – mondta az őr, és becsapta az ajtót. Mari lehajolt, tapogatózva kereste az edényt a nedves padlón, míg ki nem tapintotta a csorba fület. Megpróbált lenyelni egy korty állott, fémízű vizet, aztán át akarta adni az edényt Bennettnek. – Igyon még – biztatta a férfi. – Nem hiszem, hogy magamban tudom tartani. – Próbálja meg. A lány sóhajtva ivott még egy keveset. Bár a víz továbbra is rossz ízű volt, érezte, hogy mennyire ki van száradva. Két nagy kortyot lenyelt, ügyelve, hogy a nagyobb adagot meghagyja Bennettnek. – Fogja – nyomta a férfi kezébe a kannát, aki ekkor már elfogadta és a szájához emelte az edényt. A víz segített elrendezni Mari gondolatait. Miért is dagonyázik itt a félelemben? A reggeli tervük vagy sikerül, vagy nem. Bennett hozzáértése ellenére is gyanította, hogy a dolog nem sikerülhet, de nem volt hajlandó arra, hogy fennmaradó óráit összekuporodva, rettegésben töltse. Lehet, hogy a britek arra kényszerítették, hogy rajzoljon, de ahogyan Bennettnek mondta, ő beleegyezett a tervbe. Nem fogja elkövetni újra ezt a hibát. A törökök bekényszeríthették őt ebbe a börtöncellába, de a hitvány százados szavai ellenére sem kényszeríthetik rá, hogy rettegjen, hacsak ő maga nem adja a kezükbe ezt a hatalmat. ANNA RANDOL 252 TITKOS CSÓK

Ha a következők lesznek az utolsó órái, elhatározta, hogy ki fogja azokat élvezni. Felemelte a fejét, és csókot nyomott Bennett állára. – Kérem, szeretkezzünk! A férfi majdnem félrenyelte a vizet. A kanna odakoccant a padlóhoz. – Nem vagyok hajlandó szeretkezni önnel egy mocskos börtönben. – Akkor hát csak a helyszín ellen van kifogása, és nem a szex ellen? Bennett megmozdult, és Mari a combján érezte a férfi válaszát. Elöntötte a bátorság, mosolygott. – Nem irányíthatom azt, ami holnap fog történni, de én vagyok az ura annak, amit ma este fogok csinálni. Ha pedig a százados azt szeretné, hogy szenvedjünk, én éppen az ellenzőjét tervezem. – Mari csípőjét a férfi nadrágjának kidudorodásához szorította. A férfi felnyögött, ujjait a lány hajába mélyesztette, mintha csak el akarná taszítani őt magától. – Miért nem reszket ön is a rémülettől? Én most ülök, ezért nem láthatja, de remeg a lábam – mondta őszintén Bennett. Mari kigombolta a férfi ingét, bőre mintha égette volna az ujjait. – Túl sok érdekes dolog jár a fejemben, nem pazarolom az erőmet félelemre. A lány nyújtózkodott, megcsókolta a férfi nyakát. Bennett erős volt és meleg. Az ő ereje nagyon jól kiegyenlítette a saját gyengeségét. Remegett, de nem attól, amit a sors tartogatott a számára, hanem mert olyan közel állt a férfihoz. Mélyen beszívta Bennett szantálfaillatát, amely elnyomta a cella bűzét is. Bárcsak örökké a férfi illatát szívhatná magába! Bennett ujjai kitapogatták Mari arcát. – Biztosan ezt akarja? Azt tervezem, hogy mindent megteszek, ami csak hatalmamban áll, hogy kiszabaduljunk. A lány lehunyt szemmel próbálta maga elé képzelni a férfi arcvonásainak legkisebb részletét is. Elképzelte a szemében az elszántságot. Ahogyan össze szokta vonni a szemöldökét, és


összeszorítani a száját. Ujját a férfi ajkához érintette, és mosolyogva konstatálta, hogy igaza volt. – Működhet a tervünk? – Van rá esély. – Mekkora ez az esély? A férfi hallgatása az a válasz volt, amire számított. Mari lehalkította a hangját, amelybe érzéki tónus vegyült. Még egyszer megcsókolta a férfi állát, majd a szája sarkát. – Az, hogy börtönbe kerültünk, talán felpörgette a terveimet, de én nem csak ezért szeretném ezt megtenni. – Ó igen, hiszen ön alaposan foglalkozott a Káma-szútrával – csúszott le Bennett keze a lány csípőjére. – Nos, szerettem volna kipróbálni egyet s mást – mondta Mari, majd felsóhajtott, amikor a férfi hüvelykujja kirajzolta a melle vonalát. Mellbimbói megkeményedtek, mellkasa megfeszült, és ehhez elég volt a férfi egy apró mozdulata. Erre vágyott már régóta. Valami hang megszólalt benne: nem, nem erre várt, hanem Bennettre. Mari erőt vett magán, mélyet lélegzett. – Nem mintha képes lennék a könyvre gondolni, amikor ezt teszi velem. A férfi lehajtotta a fejét, és a ruhán át megcsókolta a lány mellbimbóját. – Akkor hát ez az ön részéről lázadás és kíváncsiság? Még jó, hogy nem Abington van itt önnel egy cellában. Mari belecsípett Bennett vállába, utána azonban megragadta a karját, nem akarta elengedni a férfit. Bennett teste megmerevedett a lány súlya alatt. Mari érezte, hogy el kellene magyaráznia, hogy a lázadás gyújtotta meg benne a szikrát, de cselekedetei tüzét a férfi iránti vágy táplálta. – Én ezt senki mással nem tudnám elképzelni, csak önnel. Én nem csak kéjre vágyom. Én önt akarom. Bennettben felbuzgott a férfiúi birtoklási vágy, amikor megcsókolta Marit. A férfi szája követelőző volt, és a lány


megfeledkezett a kinti hitvány alakokról. Megfeledkezett mindenről, csak Bennettről nem. Forróság árasztotta el a tagjait. A férfi beszippantotta Mari alsó ajkát, aztán megfogta az arcát, és ismét megcsókolta. – Nos, azt hiszem, ezzel teljesítettünk két csókot a könyvéből. Hány van még a listán? Tizenegy? A lány kábultan bólintott, és igyekezett vonzó hanglejtéssel megszólalni. – Azt hiszem, erről megfeledkezett. – Szünetet tartott, száját a férfi szájához illesztette, és hagyta, hogy lélegzetük összekeveredjen. – Vagy erről. – És lágy, lüktető mozdulattal végigsimította szájával Bennett ajkát. – És akkor még nem is soroltuk fel, hogy hány más helyen is el lehet helyezni egy csókot. – Mari lovaglóülésben ült a férfin, és a testhelyzet hatására felnyögött. – Ott a homlok, a szem, az arc… – Szájával megérintette a felsorolt testrészeket. Minden csókkal növekedett az őt beborító, édes feszültség. Bennett kigombolta a lány ingét. – És mit szól a nyakhoz? – Először megállt a fül alatti pontnál, majd elért a torka alatti kis gödörhöz. – És biztosan említi a könyve a kebleket is. – A markába vette Mari mellét, finoman simogatta a fűzőn keresztül. A lány teste megfeszült. – Úgy emlékszem, ez benne van – mondta lassan, csábítóan a férfi, amellyel rabul ejtette Mari érzékeit. – Igen – mondta a lány, hátravetette a fejét, és élvezte a csodálatos érzést, amelyet Bennett keze és szája ébresztett benne. – Kérem! – Mari… – A férfi úgy ejtette ki a lány nevét, hogy az csaknem szitokszónak hangzott, és az arcát Mari nyakába temette. – Akármit is kér tőlem, az öné vagyok! – Levette a kabátját, és leterítette, majd figyelmesen ráfektette a lányt. A kő hidege a kabáton keresztül is érződött. Amikor azonban Bennett lehúzta a fűzőt, és lemeztelenítette a mellét, már semmi sem érdekelte. – És pontosan mire is gondolt? – A férfi beszéd közben Mari mellbimbójával játszott.


A lány lehunyta a szemét, ujjait összefonta Bennett tarkóján, és közelebb húzta magához. Akadozva kereste a megfelelő szavakat. – Mindenre: a kezére, a nyelvére, az ajkára… A férfi finoman kört rajzolt Mari mellére. – Csak mindenre? Meglátom, mit tehetek. – Az ajkai végigsimították a lány mellét, megálltak a mellbimbónál. – Induljak innen? – Finoman szopogatta az érzékeny részt. Mari lehunyt szemmel élvezte a boldog pillanatot. Bennett a másik mellét kezdte kényeztetni, nyelvével kört írt le a mellbimbók körül. – Ilyesmire gondolt? Nem, ha el tudta volna ezt képzelni, azt, hogy ez ilyen hihetetlenül jó, akkor bezárkózott volna a férfival a hálószobájába, és sohasem jött volna onnan elő. – Ez… ez… – A lány szavai nyögésben folytatódtak, amikor Bennett szopni kezdte a kemény mellbimbót. A lába között egyre növekvő kéjes nyomás hatására a csípője gyors mozgásra kényszerült. Újra akarta élni a gyönyört. – Kérem… A férfi visszakozott, kedvesen levegőt fújt Mari mellére. – Még nem. Nem azt írja a könyve, hogy ez az egész még órákon át tarthat? – Levette a lány ingét, fűzőjét. A hideg levegőtől Mari karja libabőrös lett. Egyszeriben eltűnt a hideg kőpadló, és csakis Bennett hangját hallotta. Minden érintése csak a vágyát növelte, és a csodálat minden elmormolt szava növelte benne az igényt a férfi szerelmére. Nem akart mást, csak Bennett szerelmét, nem számított, hogy mit is hitetett el korábban önmagával, most kétségbeesetten kívánta a férfit. Bennett megsimogatta a derekát, majd lehúzta róla a nadrágot, kezével végigsimította a lábszárát, utána végigcsókolta a lábát is a csípőjétől a lábujjáig, a csókok forrók és gyengédek voltak, mintha verseket írt volna a bőrére. Végül a férfi keze lassan felsiklott a combja belső felén. Mari mozdulatlan volt, attól félt, ha megmozdul, elpárolog a csodás érzés. A cellában az egyetlen hang a lány ziháló lélegzete volt. Bennett ANNA RANDOL 256 TITKOS CSÓK

kivételes finomsággal hajtotta Mari combtövéhez a fejét. A lány testében minden ideg kétségbeesetten vágyta a férfi simogatását, amely nélkül minden másodperc elviselhetetlenül hosszúnak tűnt. Bennett ajka szinte égette a bőrét, vadul összerándult, és kis kiáltást hallatott. – Az enyém vagy, tündér! – suttogta a férfi. – Tündér…? Ekkor azonban Bennett ajka a lába közé ért, és Mari már nem akart tudni semmiről. Az élvezet egyre nőtt, ahogyan a férfi a nyelvével kényeztette. Kéjesen sóhajtozott, és amint megemelte az altestét, Bennett újra visszanyomta, és csókokkal halmozta el a szeméremdombja fölötti érzékeny területet is. Ez azonban nem volt elég, már nem. Többet akart, és a férfi is így érzett. A lány Bennett mellé térdelt, kihúzta az ingét az övéből, végigsimította a hátát. – A Káma-szútra szerint azt, amit az egyik szerető tesz, a másiknak viszonoznia kell.

Bennett felnyögött, amikor Mari a maga módján végigcsókolta a

testét, abbeli igyekezetében, hogy viszonozza a kapott örömöket. Amikor a férfi remegett a kéjtől, a lány rábukkant egy érzékeny pontra Bennett nyaka tövében, oda újra és újra visszatért, és az őrületbe kergette a férfit kutató ajkával és érintéseivel. Ördög és pokol! Mari minden érintése tűzzel töltötte el a testét és boldogsággal elgyötört idegeit. Szinte állati vadsággal vágyott a további kedveskedésre. A lány néhány ötletét valóban a könyvből merítette, de a legtöbb mozdulata – Bennett azt gyanította – ösztönös volt, Mari ártatlanságából és érzékiségéből fakadt. A lány lassan nyaldosta a férfi köldökét, de amikor a nadrágja övéhez ért, ujjai megremegtek. – Biztos vagy benne? – kérdezte Bennett, és magában azért imádkozott, hogy legyen ereje leállni, ha Mari mégis habozna. ANNA RANDOL 257 TITKOS CSÓK

A lány válasza azonban gyors volt, a hangja fojtott a fékezhetetlen vágytól. – Szeretnék örömet szerezni neked! Már szerzett, annyit, amennyit a férfi sohasem lenne képes szavakkal megfogalmazni. Gyors mozdulattal lehúzta a nadrágját. Mari fél percig mozdulatlan volt. Hallgatott. A férfi bármit megadott volna egy kis fényért, hogy láthassa a lány arcát. – Megérinthetem? – kérdezte halkan Mari. – Kérlek…! – mondta Bennett, és eszébe jutott, hogy most kért életében először valamit egy nőtől. Csak Mari rendelkezett felette ekkora hatalommal. A lány keze végigsiklott az egyre keményebb nemi szervén, ő pedig lehunyta a szemét. A tündér rabul ejtette. Pár percig élvezte, ahogyan Mari hol a kezével, hol a nyelvével és az ajkával kényezteti hímvesszőjét, majd visszafektette a kabátra, és óvatosan ráhasalt. Nem tudta, mi vár rájuk másnap, de ettől még inkább a lányra figyelt. Elhatározta, hogy ezen az éjszakán megad neki minden lehetséges örömöt. Ha holnap bekövetkezik a legrosszabb, erre fog majd gondolni, és ettől képes lesz azoknak az átkozottaknak az arcába nevetni. Ennél is fontosabb volt, hogy boldoggá tegye Marit, aki valamilyen kifürkészhetetlen okból láthatóan vágyott rá. Meg is kell tennie. Már azt hitte, hogy az ördögé a lelke, de most nem volt kétsége afelől, hogy azt Marinak adta. Lassan odacsúsztatta a kezét a lány lába közé, majd fel és le kezdte húzogatni ujját a síkos szeméremajkak között. Mari megrázkódott a kéjes érzéstől, majd szinte végigremegett az alteste, amíg a férfi ujjbegye apró köröket írt le a gyönyör érzékeny gyöngyén. A lány készen állt a férfi befogadására. Bennett lehunyta a szemét, igyekezett fékezni a mohóságát. Lehet, hogy a világban minden a lehető legrosszabbra fog fordulni, de ennek tökéletesen kell sikerülnie. Megismételte azt a ritmust, amellyel olyan nagy örömöt szerzett néhány nappal korábban a fürdőben a lánynak. Csókjaival fojtotta el Mari örömsikolyait, aki a férfi karjába mélyesztette ujjait, és a boldogság hangja tört elő a torkából. ANNA RANDOL 258 TITKOS CSÓK

Csak akkor készült fel a behatolásra. – Biztos vagy benne? – kérdezte. – Már mondtam, hogy igen. – Mari megemelte a csípőjét, aztán felszisszent a fájdalomtól. Bennett lecsendesedett, és lecsókolta a könnyet a lány arcáról. – Sohasem a dolgok könnyebbik végénél kezded, ugye? – Csókokkal árasztotta el Mari arcát és nyakát, és nagyon lassan mozgott, amíg a lány ismét kéjes hangokat nem kezdett hallatni. Egy perccel később Mari türelmetlenül mocorogni kezdett alatta. – Ugye van ebben még több is…? A férfi a sötétben ránevetett, és megsimogatta a mellét. – Azt hiszem, hozzá fogunk írni néhány fejezetet a könyvedhez, ha hazamegyünk.

A lány felnyögött, amikor Bennett vissza akart húzódni. Körülfonta

a lábával. – Ne merészeld! – Érezte, hogy ismét fokozódik benne az izgalom. Nem tudta, hogy lehetséges-e ekkora élvezetet megtapasztalni kétszer is egy éjszaka, de elhatározta, hogy megtudja. – Bízzál bennem – mondta a férfi, és lassan újra behatolt a lányba. Mari felemelte a csípőjét, hogy elébe menjen, mintegy biztosítva, hogy nem menekül el, nem hagyja őt magára. Összeharapta a száját, de az élvezet legyőzött minden más kellemetlen érzést. Megbízott Bennettben. Vagy majdnem. Belekapaszkodott a férfi izmos vállába, és szorosan tartotta, mialatt a férfi újrakezdte. Mari észrevette, hogy Bennett nagyon óvatos, de ő nem ezt akarta. Azt szerette volna, ha átlépi a határt, és őt is magával rántja. – Ne vigyázz rám, csak szeress! – Megmarkolta a férfi fenekét, és az ágyékát a magáéhoz szorította, hogy gyorsabb mozgásra késztesse Bennettet, és arra, hogy mélyebbre hatoljon belé. – Bocsássa meg az ég, de én megteszem – suttogta bele a lány nyakába.


Aztán keményen támadott, és Mari érezte, ahogyan a férfi hímvesszője újra és újra kitölti a hüvelyét, és már nem is volt képes gondolkozni, csak kéjesen nyögött és sóhajtozott. Bennett gyönyörű dolgokat suttogott a lány fülébe, miközben testük egyesült. Hamarosan már nem érzékeltek mást, csak a mámorító pillanatot. Csak ők ketten léteztek. Nem voltak parancsok, nem volt küldetés, nem volt börtön. Mari ismét az elragadtatás peremén ingadozott, ami ijesztő volt, mégis elbűvölte. – Ne állj ellen, Mari, engedd el magad! – súgta a férfi. A gyönyör szerteáradt a lány egész testében és egész lelkében. Bennettbe kapaszkodott, a férfi válla volt az egyetlen dolog, ami megmentette attól, hogy örökre elvesszen. Bennett szorosan magához ölelte Marit. Az utolsó lökés után a férfi megfeszült, aztán lelassult a lélegzete, felvette a lány légzésének ritmusát. Bár Bennett súlya alatt Mari minden lélegzetért megküzdött, nem akarta elengedni a férfit. Egy perccel később Bennett oldalra gördült, de továbbra is szorosan ölelte a lányt. – Próbálj meg aludni egy kicsit – mondta. Mari lehunyta a szemét, de most már érezte a cella rothadó szagát és a csípője alatt az egyenetlen kőpadlót. Tudta, hogy ha kinyitná a szemét, láthatná az ajtó alatt beszűrődő fényt. Kétségbeesetten simult a férfihoz, megcsókolta a mellkasát, a keze lecsúszott a hasára. – Még nem. A mi könyvünkben új fejezetek lesznek.


Huszonhetedik fejezet

Valahol becsaptak egy ajtót. A lány Bennett karjában ébredezett.

Megremegett, és remélte, hogy a férfi mélyen alszik, és nem ébred fel a zajtól. Lépések haladtak el a cellájuk előtt. Mennyi időt tölthettek alvással? A hangok elhaltak, Mari gyomra felkavarodott. Mikor fognak érte jönni? Vagy Bennettért… Nőttön-nőtt benne a harag, és az addig szunnyadó félelem is feltámadt. Még jobban befúrta magát a férfi karja közé. Meg fog tenni minden lehetségest, hogy megvédje Bennettet, őt nem kaphatják meg! Fejben végigfutott az összes lehetséges szökési kísérleten, de nem jutott eredményre. Nem voltak tartalékai, eszközei. Vagy talán mégis? Egyszerre egy új terv fogalmazódott meg az agyában, amelynek egyszerűsége megdöbbentette. Működni fog. A szíve sajgott, borzalmas érzés fészkelt a gyomrába, de összeszorította a fogát. A férfi azt tervezte, hogy bejelenti, ő a kém. Mari úgy döntött, ő fogja ezt elsőként magára vállalni. Felállt, kopogott az ajtón, nem akart lehetőséget adni Bennettnek, hogy megállíthassa. – Mit akar? – hallatszott az ajtón át az őr álmos hangja. – Beszélnem kell a századossal – felelte törökül Mari. – Híreim vannak számára. Bennett talpra ugrott, és megragadta a lány vállát. – Mari, mit művelsz? A lány már bánta, hogy ennyire kapkodott. Talán mégis jobb lett volna előre megbeszélni az egészet Bennett-tel. A nagykövethez fűződő rokoni kapcsolata láthatóan nem volt a segítségére. Mari angolra váltott.

– Megmentelek azzal, hogy… Feltárult az ajtó. Az őr egy puskatussal azonnal Bennett arcába vágott, a férfi hátrahanyatlott. A lány felkiáltott, és kinyújtotta felé a kezét. Az őr csontos arca gúnyos vigyora húzódott. – Nem vagyok zöldfülű újonc, hogy bedőljek a trükkjeiknek. Mari otthagyta Bennettet, és kilépett a fénybe. – A százados örömmel fogja hallani, amit el szándékozom mondani neki. Az őr megragadta a lány karját, és magához húzta. Izzadságtól és hagymától bűzlött. – Előbb én szeretném hallani, hogy mi is a mondanivalója. Marin átcikázott a félelem, ahogyan a férfi erős karja szorította. – Nem, én… Az őr fejére lecsapott egy szikladarab, a török a földre zuhant a lánnyal együtt. Bennett kiszabadította Marit a férfi karjából, és talpra segítette. Fogta az őr puskáját és a lány vázlatfüzetét. A homlokán levő sérülésből piros vércsíkok csorogtak le az arcán. – Az ördögbe is, Mari, nem engedhetem, hogy feláldozd magad értem! – mondta, és a lányt megelőzve kilépett a folyosóra. – Én nem azt terveztem… – Szabad az út, gyere! Mari kétségbeesetten felsóhajtott, de követte. – Az én tervem… Bennett felért a lépcső tetejére, és csendre intette a lányt. Kilépett, és az ott álló őr arcába vágott a puskával. Az őr a földre zuhant. Mari összeszorította a száját. Ha most beszél, mindketten meghalnak. A tenger sós illata betöltötte a levegőt, felüdülés volt a cella bűze után. A látóhatár violaszínű volt, a nap perceken belül felkel. Az épület sima falát követték, a lány néhány lépéssel a férfi mögött haladt, és óvatosan lépkedve igyekezett olyan zajtalanul haladni, mint ő.


A sarkon felbukkant egy katona. Bennett rávetette magát, de a férfi felkiáltott, mielőtt Bennett lesújtott rá. A kiáltás ott visszhangzott a sötét udvarban. Hamarosan őrök jelentek meg, parancsszavak röpködtek, a puskák lövésre készen álltak. Mari szíve ritmusa követte a puskák kakasának fémes kattanását. – Azt mondják, hogy tedd le a fegyvert – fordított Mari. – Erre magamtól is rájöttem – húzta el a száját Bennett, és óvatosan a földre helyezte a fegyvert. Három őr rohant rá, lenyomták a piszkos földre. Amikor már mozdulatlan volt, az egyik gonoszul a bordáiba rúgott. Bennett felnyögött, arcán látszott a fájdalom. A lány hozzá akart sietni, de egy katona lefogta. – Ebből elég! – kiáltotta Mari, és megkarmolta a katona arcát, csak hogy Bennetthez mehessen. Megölik a férfit, még mielőtt bármit is el tudna magyarázni nekik. A katonák újra belerúgtak Bennettbe. – Álljanak le, vagy Esad pasával gyűlik meg a bajuk! A csapat férfi lehiggadt, aki Bennettet rugdosta, nagyot lépett hátra. A sokaság mormolt valamit, a fáklyák fénye gyanakvó arcokat világított meg. – Mi folyik itt? – A százados lépett a csődület közepére. Ruhája rendetlenségéből arra lehetett következtetni, hogy most kelt fel, és sietve öltözködött. Az egyik tiszt odalépett hozzá, halkan beszélgettek. Közben a százados többször is Marira nézett. Láthatóan mérges volt, de az arca tétovázást is elárult. – Mi közük van maguknak a tiszteletre méltó pasához? A lánynak ez volt az egyetlen lehetősége, hogy elmagyarázza a helyzetet a századosnak. Kihúzta magát, és úgy tartotta magasra a fejét, hogy még Fatima is büszke lett volna rá. – A pasa atyám barátja. Ö nevelt fel engem. – És honnan tudjam, hogy ez nem csak egy újabb trükk, amivel időt akarnak nyerni? – vetette rá mogorva tekintetét a százados.


– Küldjön érte. – Mari Bennettre nézett, aki igyekezett talpra állni. Arca nem árulta el, hogy mennyire szenved, de nem volt képes teljesen kiegyenesedni. Istenem, add, hogy higgyenek nekem! A lány nem volt olyan bátor, mint amilyennek mutatta magát. Ha újra bántják Bennettet, hajlandó lesz bármit bevallani, csak ne nyúljanak többé hozzá. – Ön annyira fontos a pasának, hogy idejön ebbe a pokoli fészekbe? – mordult rá a százados. Mari bólintott. Persze, az már más lapra tartozott, hogy ha idejön is a pasa, nem akasztatja-e fel őket. – Vigyék vissza őket a cellájukba! Az ajtót nem szabad kinyitni semmiféle ürüggyel, amíg ide nem ér a pasa. Nem kapnak sem enni, sem inni. – A százados mosolygott. – Csak reménykedhetnek abban, hogy a pasájuk elég fontosnak fogja találni az ügyüket, és sietni fog.


Huszonnyolcadik fejezet

Esad kényelmes,

rugós úti hintója alig rázta utasait a kátyús, keréknyomos úton. A pasa nem szólalt meg azóta, hogy beparancsolta a hintóba Marit és Bennettet. Szüntelenül jártak az ujjai a szürke nadrágján. Marit a szín éppúgy megrémítette, mint a férfiban fortyogó harag, amelytől kidagadtak a nyakán az erek. – Add ide! – parancsolt rá Esad. – Én nem… – Automatikusan tolult a szájára a tagadás. – A százados előtt támogattam a rovarok rajzolásáról szóló mesédet, de egy percig se képzeld, hogy elhittem! Bennett kihúzta magát, de nem mozdult, és nem nyúlt a közöttük levő vázlatkönyvhöz. Mari szerette volna elmagyarázni Bennettnek, hogy mire készül, mert szerette volna, ha nem csalódik ismét benne. Most azonban erre már nem volt lehetősége. Kipróbál egy utolsó taktikát, amellyel talán egyik férfit sem haragítja magára. – Amikor a katonák elfogtak bennünket, mindent elvettek tőlünk. Esad tisztában volt azzal, hogy ez csak egy gyenge próbálkozás volt. – Te pedig megtaláltad a módját, hogy megőrizd magadnak a rajzot. Nagyon is jól ismerlek, Mari. Nálad van az információ az erődről. Igen vagy nem? Mari nyelte a könnyeit. Bennett élete megérte az árat, amit fizetni kellett érte, de Esad gyűlölete úgy hatott rá, mintha elevenen megnyúzták volna. Én csak azt akartam tenni, ami helyes. Legszívesebben sírt volna, tudta azonban, hogy a sírással nem mentheti meg őt. Az utóbbi hónapokban, amikor azt teszi, amit helyesnek tart, nem találkozik mással, mint lelki kínokkal.

Mari átadta a pasának a vázlatfüzetet. Esad kimerülten felsóhajtott, szeme elhomályosult. Felütötte a füzetet, nézegette a rajzokat. – És hova rejtetted az információt? – Én… Bennett a lány térdére tette a kezét. – Önnek a kezében van az információ, akár sikerül megtalálnia, akár nem. Ennyi legyen elég. Mari megnyugodott. – Mióta kémkedsz? – kérdezte Esad. – Minden alkalommal, amikor szívesen láttalak a házamban, ellenem fondorkodtál. Bennett a lányra pillantott, figyelmeztetni akarta, hogy maradjon csendben. Mari erre képtelen volt. – Én csak arra vágytam, hogy Görögország szabad legyen. – Néhány hónapja te is benne voltál abban az összeesküvésben, amelyben az a görög lázadó a szultán életére tört? Ha így lett volna, Marinak nem volt kétsége afelől, hogy Esad kivégezteti őt. – Nem, abban nem voltam benne. Esad a lányt nézte, majd megrázta a fejét. – Őrnagy, én megértem ebben az ön szerepét. Ön bizonyára parancsra cselekszik. De Mari, én azt hittem, megveted az angolokat! Miért árultál el engem az angolokért? Marinak úgy fájt a szíve, mintha kést döftek volna a mellkasába. – Én sohasem árultam el önt! – Elárultad a birodalmat. A kettő ugyanaz. Miért? – Anyám népe megérdemli a szabadságot. Esad a kezét ütögette a vázlatkönyvvel. – A görögök rendetlen, élhetetlen népség! Nem képesek felhagyni a belső harcaikkal, hogy egyesülve szembeszálljanak velünk. – A törököknek nem lenne szabad elnyomniuk őket. – A britek sem különbek. Nézd, hogyan tartják a karmaik között az íreket! – húzta el a száját Esad. – Csak a britek erősek annyira, hogy segíthessenek a görögöknek.


– Akkor hát az angolok valóban támogatják a görög ügyet. Igazuk volt az oroszoknak. Az pedig, hogy te kapcsolatban vagy a lázadókkal, azt jelenti, hogy Konstantinápolyban is van működő szervezetük. Mari elsápadt. Mit is mondott az imént a pasának? – Kérem, ne szóljon róla senkinek! Esad az ülésre dobta a füzetet. – Ne téveszd össze a gyengeséggel azt, hogy a segítségedre siettem! Én hűséges vagyok a szultánhoz, és nem fogom eltitkolni előle ezt az információt. Mari feje megszédült, de Bennett meleg keze a térdén segített megőrizni nyugalmát. Figyelmeztetnie kell Achillát, Nathant és a többieket. Rosszul lett a városkapun lógó akasztott lázadó felvillanó emlékképétől. – Kérem, Esad… – Nincs többé jogod ilyen bizalmasan szólni hozzám! Nem látod… – A pasa hangja elakadt. – Mindkettőtöket kivégeztethetnélek. – Tekintetébe visszatért az elszánt vadság, Mari meglátta benne azt a kíméletlen katonai parancsnokot, akit még nem ismert. – Azonnal hagyd el az országot! Ez önre is vonatkozik, őrnagy, ön csak Mari miatt van életben. Ha még egyszer meglátom, lógni fog! Bennett bólintott. A hintó megállt egy piszkos kis faluban. – Én itt megvárom, amíg visszajön értem a hintó. Nem vagyok képes tovább elviselni a látványodat. Ezzel Esad felmarkolta a vázlatfüzetet, és kiszállt a hintóból. Egy pillanatra mély fájdalom ömlött el az arcán. – Ez a hír megöli Beriát. Jobb lenne, ha meghaltál volna! Parancsot adott a kocsisnak, és a hintó azonnal elindult. Mari az üveghez szorította az arcát, hogy még egyszer utoljára láthassa a pasát. A por hamarosan eltakarta Esadot a szeme elől. Bennett a karjába vette a lányt. Mari a durva vászoninghez dörzsölte az arcát. Nem vágyott másra, mint hogy ott maradhasson, és elfeledje a bánatot, amelyet Esadnak okozott.


– Nem kellett volna odaadnod neki a vázlatfüzetet – mondta Bennett, de a hangja kedves volt. A lány hátát simogatta, kellemesebb emlékeket idézve fel Mariban. – Oda kellett adnom – mondta a lány nagyot sóhajtva. – Tudom – csókolta meg a férfi a halántékát. – Ezért nem próbáltál megállítani? – Igen. Minden fájdalma ellenére Mari szíve felmelegedett. Akkor mégis ő számít többet Bennettnek, nem a küldetése. Megölelte a férfit, és csókot nyomott a nyakára. – Én pedig kitéptem a rajzodat a füzetből, mialatt Esad hintója felé tartottunk – jegyezte meg torkát köszörülve a férfi. – Micsoda?! – Akkor újra becsapta Esadot. Az igaz, hogy nem szándékosan, de mégis megtette. Minden melegség elpárolgott a szívéből, csak valami nagy ürességet érzett. – Nem kockáztathattam, hogy megtalálják a vázlatot, és azt kapcsolatba hozzák veled, ha Esad megváltoztatja a véleményét, vagy továbbítja a vázlatfüzetet. – Bennett végigsimította Mari arcát. A lány azonban nem enyhült meg. – Engem akartál védelmezni, vagy be akartad fejezni a küldetésedet? – Az egyik kizárja a másikat? – Bennett elvette a kezét Mari arcától. Nem. Csak emlékeztette a lányt arra, hogy minek is tulajdonít Bennett elsőbbséget. Lecsúszott a férfi öléből. Ha elérkeznek Konstantinápolyba, mindkettőjüknek el kell utazniuk. A férfi Angliába megy, ő pedig… az ablak sima üvegéhez szorította a homlokát. Hová is? Bennett Angliához tartozott. Beszédéből kiérződött a hazája iránti szeretete. És ami még fontosabb, a családját is szereti. Nem kérheti arra, hogy mindezt adja fel. Mit is tudna ezek helyett felkínálni neki? Tegnap éjjel a börtöncellában arra gondolt, megkéri a férfit, jöjjön vissza hozzá Konstantinápolyba, ha sikerül elrendeznie a nővére dolgát. Most azonban már nem volt hova visszahívnia őt.


Lehunyta a szemét, remélte, hogy a kimerültségtől elalszik, de nem sikerült. Elárulta Nathant, Achillát és az összes konstantinápolyi görög lázadót. Esad beindítja ellenük a hajtóvadászatot, és ő abban kiváló. Azonnal menekülniük kell, még mielőtt felfedezik a kilétüket. Felemelte a fejét. Bennettnek voltak kötelességei, de neki is. Ma kárt okozott a görög függetlenségi harc ügyének. El fog utazni Görögországba, csatlakozik a hazafiakhoz, úgy fogja helyrehozni a hibáját. Nemcsak információkat gyűjt nekik, hanem együtt fog harcolni velük. A férfira nézett. Gyorsan letörölte kibuggyanó könnyeit. Kezdettől nem akarta, hogy bármi is kialakuljon közöttük, és Bennett sem akarta ezt. Ha mégis beleszeretett a férfiba, az az ő hibája. Anyja arról álmodott, hogy harcolni fog a görög függetlenségért, mostantól ez lesz az ő álma is. Az elhatározás befészkelte magát a fejébe, de nem lett tőle jobb a kedve. Igyekezett nem nézni Bennettre. Most már ez lesz az élete célja.


Huszonkilencedik fejezet

Miközben

a bejárat felé tartottak, Achilla félrevonta a lányt. Bennett nehezen állta meg, hogy meg ne simogassa Mari hátát. A hintóban a lány érezhetően távol tartotta magát tőle, bár nem ült el mellőle. Megpróbált beszélni hozzá, de Mari nem volt beszédes kedvében. Bennett átérezte az Esad miatti fájdalmát, időt akart adni neki, hogy megszokja az új helyzetet, de bántotta, hogy nem fordult hozzá vigasztalásért. Ellenkezőleg, inkább magába mélyedt, és többé nem osztotta meg vele a gondolatait. – Mégis, hogy képzelte, hogy nélkülem ment el? Aztán itt hagy nekem pár semmitmondó sort. Az elmúlt két napban Szelim mást sem csinált, mint önt kereste. Nem tudott meg többet, mint hogy az őrnagy egy bérelhető kocsit keresett – vádolta Achilla Marit. A szobalány Bennetthez fordult. Mutatóujjával beledöfött a férfi különben is sajgó mellkasába. – Ez a maga műve volt, ugye? Mari különben szólt volna nekem. – Fintorgott, majd engedékenyebben mondta: – Legalább hazahozta őt. Ez csak egy hajszálon múlott. Megroggyant a térde, amikor arra gondolt, mi lett volna a sorsuk, ha Mari nem talál egy remek megoldást. Legszívesebben magához rántotta volna a lányt, és kifulladásig csókolta volna, először a csodáért, hogy életben maradtak, másodszor pedig azért a tiszta örömért, hogy lehetőségük nyílik együtt élni. Mari átölelte a szobalányt. – Igen, hazahozott egy darabban. Egy piszkos darabban. Légy szíves, készíts egy fürdőt! Csodálatos gondolat a fürdő – jutott Bennett eszébe. Achilla hunyorogva nézett Bennettre. – Fürdő egy vagy két személyre?

Még nagyszerűbb volt a gondolat, hogy Marit meztelenül láthatja. Ugyanakkor elbizonytalanodott. A lány az elmúlt éjjel talán csak kétségbeesésében szeretkezett vele. Neki azonban az az éjszaka a megváltást jelentette. – Achilla! – kiáltott fel elpirulva Mari, Achilla azonban csak mosolygott. Mari a férfit tanulmányozta. Fájdalom cikázott át az arcán, amelyet azonnal eltörölt egy csábító mosoly. – Kettőre. Miért is ne? Bennett azon vette észre magát, hogy úgy vigyorog, mint egy bolond. Talán csak képzelődött, amikor fájdalmasnak látta a lány arckifejezését. Most jó alkalma lesz arra, hogy elmondja, hogy milyen fontos is neki. Meg kell győznie Marit, hogy ismét bízzon meg benne. Achilla újra átölelte az úrnőjét. – Tudtam! És ugye a szex olyan nagyszerű, ahogyan megmondtam? Bennett megköszörülte a torkát. A szobalány rákacsintott. – Igen, tudom, hogy itt ácsorog. És nem is kíváncsi a válaszra? Ami azt illeti, nagyon is kíváncsi volt rá. Ő is és Achilla is Mari felé fordult. A lány azonban csak nézte őket, aztán Achillára mutatott: – Semmi közöd hozzá! – Majd Bennett következett: – Neked sincs! – Hetykén nézett a férfi szemébe: – Különben is, tudnod kellene. Achilla nevetett, majd bekiabált a házba: – Szelim! Az inas megjelent az ajtóban, megtántorodott, amikor megpillantotta őket. – Hazajöttek! Bennett erősen figyelte a komornyikot, de nem látott mást az arcán, mint örömöt. Achilla meg akarta fogni Szelim karját, ő azonban hátralépett. Achilla csalódott volt, de igyekezett nem mutatni. ANNA RANDOL 271 TITKOS CSÓK

– Jól vannak. Leállíthatod a keresést. – Sok ember kutatott önök után. Értesítem őket, hogy előkerültek – bólintott Szelim. – Nem hagytam volna békét szegény embernek, amíg meg nem találja magukat. Szelim hajlott arra, hogy ön úgyis hazajön magától. Úgy tűnt, mintha nem is akarta volna tudni, hogy hová is megy. Vagy mintha nem lenne kíváncsi arra, hogy mit is csinál. – A fürdő – emlékeztette Mari a szobalányát. – És igen, kellene valami ennivaló. – Nem is hagyott időt az evésre? – kérdezte kuncogva Achilla, és elindult. Mari és Bennett hamar megette a nagy tálca ételt, amelyet Achilla hozott nekik. A lány nagyokat sóhajtva, boldogan nyalogatta a szilvalét az ujjáról. A férfi szívesen csatlakozott volna hozzá. Mire végeztek az evéssel, elkészült a fürdő is. Achilla rosszul leplezett vigyorral távozott. Mari a fürdő felé tartva levetkőzött, ruhadarabjait egyesével szórta el maga mögött. Csípője merész ringása, felvont szemöldöke felbátorította Bennettet, hogy közelebb lépjen hozzá. A lány feltette az egyik harisnyás lábát a fürdőben egy márványpadra. Amikor lehúzta a selyemharisnyát, újabb hennarajzok bukkantak elő a lábikráján. – Nem mondtad, hogy van még ezekből a rajzokból – szólalt meg a férfi. Mari lábat cserélt. – Vannak, amint látod. A férfi végighúzta ujját a művészi rajzokon. – Lenyűgözőek! A víz aranyos visszfényében a szép vonalú lábak a rajzok alatt olyan színűek voltak, mint a megolvadt bronz. Ha még szüksége lett volna bizonyítékra ahhoz, hogy a lány vad és erotikus teremtés, aki az elviselhetetlenségig képes megkísérteni egy férfit, hát most rátalált. Mari hirtelen mozdulattal és érzéki nevetéssel belépett a medencébe. Bennett alig várta, hogy követhesse, de félig kigombolt ANNA RANDOL 272 TITKOS CSÓK

ingével csak nézte a víz alatt úszó lányt. Sápadt teste átragyogott a fodrozódó vízen. Elbűvölve nézte, amint lágy csobbanással felbukkant a túloldalon. Egy igazi vízitündér! A férfi megvált mocskos ruhájától, és belépett a fürdőbe. Kivette Mari kezéből a sima, fehér szappant, és alaposan beszappanozta a kezét. – Hát ezért van mindig szerecsendió- és vaníliaillatod? – mondta. Mari élvezettel hagyta, hogy a férfi beszappanozza. Selymes bőrén egyre lejjebb siklott Bennett keze. A férfi egy négyzetcentimétert sem hagyott volna ki, így akarta eltörölni a börtön mocskának és szagának emlékeit a lány agyából és a testéről is. Amikor keze a lány lába közé ért, Mari teste megfeszült, felnyögött, a lélegzete szaggatottá vált, majd lehunyta a szemét. – Nyisd ki a szemed – kérte Bennett. Szerette volna a lány tekintetében is látni az elfogadást és a szenvedélyt, hiszen érezte, hogy teste vágyik a megkönnyebbülésre. Mari lassan kinyitotta a szemét, a zöldarany színt csaknem elhomályosította a vad szenvedély. Az élvezet sóhaja szakadt ki belőle, de ott volt még közöttük az a távolság, amely gyötörte a férfit. Szeretett volna behatolni a lányba, egyesülni vele, de állta Mari tekintetét. Elhatározta, hogy lerombolja a falat, amelyet a lány emelt közéjük. Érzékien ingerelte Marit a lába között. Sohasem fog beleunni a lány nézésébe, még öregkorukban sem. Mari hirtelen hátravetette a fejét, az ajka szétnyílt, és halkan felsikoltott. Bennett a gyönyör pillanataiban átölelte a lányt, és közben, amíg le nem csillapodott a remegése, finoman cirógatta a szeméremdombját, és csak lassan vette el onnan a kezét. Mari továbbra is hallgatott. A férfi elengedte őt, és hozzáfogott, hogy a finom szappanhabbal megmasszírozza a fejét, beletemetve ujjait a dús, súlyos fürtökbe. – A hajad mindig is elvarázsolt engem. Mari ismét lehunyta a szemét. A víz alá merült, hogy kiöblítse a szappant a hajából. Utána felbukkant a víz alól, a kezét Bennett combjára tette, és elkérte a szappant.


Beborította szappanhabbal a férfit, nagy figyelmet szentelt a sérüléseinek. Nagyszerű volt megszabadulni a több réteg piszoktól, de a legcsodálatosabb az volt, ahogy a lány finom keze ott siklott a testén. Mari érintésére a Bennettben felhalmozódott sötétség eloszlott. Nem engedheti el a lányt. Hogyan is tudná meggyőzni őt arról, hogy méltó hozzá? Mire mind a ketten tiszták lettek, ziháló lélegzetük betöltötte a szobát. Mari a férfihoz simult, de Bennett eltolta őt magától, mert most különösen fontosnak érezte, hogy minden az ő elképzelése szerint történjék. – Nem, először dédelgetni akarlak téged. A szappant letette a medence peremére, a karjába vette a lányt, becsavarta egy törülközőbe, és bevitte a hálószobába. A hatalmas, alacsony ágyat sötétvörös függöny vette körül, olyan ágy volt, amilyenen talán a szultán mulatott a háremhölgyeivel, de az ágyon sárga virágokkal hímzett, ropogós len ágynemű volt. A szoba nem volt sem egy angol, sem egy török hálószoba, hanem, mint a tulajdonosa, e kettő kábító keveréke volt. Az ágy közepére fektette Marit, mert elhatározta, hogy a bőre teljes felületét alaposan megnézi és végigsimogatja. A lány azonban magára húzta a férfit, lázasan simogatta nedves testét, a szája harcolt az ő szájával. – Van időnk – nyugtatta a lányt. Ettől azonban Mari vad, érzéki mozgása csak felerősödött, és most először szólalt meg azóta, hogy beléptek a fürdőbe. – Nekem most van rád szükségem. Kérlek! A kéréstől elillant Bennett visszafogottsága, és behatolt a lányba. Mari puha keze mindenütt szenvedélyesen simogatta, mintha az emlékezetébe szeretné vésni a férfi testének minden részletét. Bennett ura volt a ritmusnak, többször is csaknem eljuttatta a lányt az orgazmusig. A kéjes érzések hatására Mari ide-oda forgatta a fejét, végül megragadta a férfi arcát, és a tekintetük egymáséba mélyedt. Mari megborzongott, felsóhajtott, végre megnyílt a lelke, Bennett ANNA RANDOL 274 TITKOS CSÓK

nevét suttogta, és a szeme többet ígért annál, mint amiben férfi valaha is reménykedhetett. Bennett egyre erősebben és egyre mélyebbre hatolt a lány ölébe, ízlelgette elfojtott kiáltásait, amikor végre Mari elért a csúcsra. Akkor szorosan magához ölelte a lányt, és ő is átengedte magát az extázisnak, amely egész lényét megrengette. A fülében hallotta a szíve dobogását, az arcán érezte Mari sóhajait, a hátán a forró tenyerét. A lélegzésük lassan megnyugodott. Ha a költészethez szenvedélyre volt szüksége, úgy érezte, most már egész életében képes lesz verseket írni. Apró csókot nyomott a lány hajára. Mari összerezzent, és felkelt az ágyból. A férfi a könyökére támaszodva figyelte, amint a lány kapkodva öltözködött. – Valami baj van? – kérdezte. – Meg kell keresnem Nathant, és el kell küldenem Konstantinápolyból a többi lázadót – mondta Mari, tekintetét a földre szegezve. A férfi azonnal kizökkent a kellemes, bódult állapotból. Bement a fürdőbe a ruhájáért, és ő is öltözködni kezdett. A lánynak igaza van. Úgy gondolta, hogy a pasa hagy nekik egy-két napot a csomagolásra, de neki is sok tennivalója volt még. – Majd én gondoskodom mindenről, csak előbb odaadom a nagykövetnek a rajzot, és megszervezem az utazásunkat Angliába. A harisnya kicsúszott Mari kezéből. – Én nem utazom Angliába! Bennett azt hitte, hogy ezen már túl vannak. – Nem tudom, ki támadt rád Chorluban, vagy hogy ki ismeri a tevékenységedet. Nem biztonságos itt maradnod. – Bennett el szerette volna venni feleségül a lányt, de nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy megkérje a kezét. – Még ha biztonságos volna is itt maradnod, a pasa megparancsolta, hogy utazzunk el. Mari felvette a leejtett harisnyát, leült az ágyra, és azt tekergette a kezében.


– Tudom, hogy a testvéred segítségére kell sietned, és ezt megértem – mondta, holott láthatóan nem értette meg. – Semmiképpen sem foglak itt hagyni, egy ilyen veszélyes helyzetben. – Nem is szándékozom itt maradni. – És hová akarsz menni? – lépett a szökőkúthoz a férfi. A lány felvett egy papírlapot az ágya melletti asztalról. – Görögországba megyek, és csatlakozom a lázadókhoz. Minden percben kockára akarja tenni az életét? Ez, amíg ő él, nem történhet meg. – Erről semmi szín alatt nem lehet szó. Én igyekezlek megvédeni téged. Ha úgy érzed, hogy itt veszélyben van az életed, azzal, hogy csatlakozol hozzájuk, eldobod magadtól. A pasának igaza van. Abból, amit hallottam róluk, a görögök szervezetlenek. – Ők olyasmiért harcolnak, amiben hisznek. Bennett a magasba emelte mind a két kezét. Ő nem a törökök nevében érvelt. – Talán egy évtized múlva képesek lesznek megfelelő ellenállást kifejteni a törökökkel szemben, de most az egész nem más, mint öngyilkosság. – Ha senki sem csatlakozik hozzájuk, mikor lesznek harcra készek? A férfi Mari vállára tette a kezét, kutatta azoknak az érzéseknek a nyomát, amelyeket a lány szeretkezés közben elárult. – Először is a saját népüket kell meggyőzniük, aztán Európát. Végigsimította a lány karját. – Gyere velem! Számodra itt már nincs tennivaló. – Angliában sincs semmi keresnivalóm. Hogyan lehet, hogy Mari nem veszi észre, hogy ott neki lesz szüksége rá? Ez a lány volt a szenvedélye. Ő volt az a költészet, amelyre a lelke szomjazott. – Gyere hozzám feleségül, Mari!


A lány Bennettre nézett, és jobban örült volna, ha a férfi sohasem

mondta volna ki ezeket a szavakat. A szíve sohasem fog majd megszabadulni ettől a kísértéstől. Nagyot sóhajtva válaszolt: – Nem tehetem. Nem engedheti meg, hogy bárki is beleszóljon az életébe. Még az a férfi sem, akit szeret. Bennettnek ezt meg kell értenie. Látta az apját, tudja, hogy milyen volt az élete, amikor először jött vissza Konstantinápolyba. A férfi arca megkeményedett. Mari összegyűrte a papírlapot. – Elmegyek, és segíteni fogok a görögöknek. – A saját ügyedért harcolsz, vagy az anyád ügyéért? A lány nem volt képes Bennett felé fordulni, nem mert a szemébe nézni, attól félt, hogy a férfi belelát a lelkébe. – Az enyémért. – Annak ellenére, hogy másodszor állt ki a terve mellett, az egész helyzet még mindig furcsa volt. – Megyek Achilláért, és Nathannel megbeszélem a távozásunkat. Bennett rezzenéstelen arccal jelentette ki: – Semmi ilyesmit nem fogsz tenni. Mari nem tűrhette, hogy más akarjon dönteni helyette. – De igen. Ma délután elutazunk, csak előbb elbúcsúzom az apámtól. – Te innen velem együtt fogsz elmenni. Nem hagyom, hogy tovább kockáztasd az életedet! A lány hátralépett, kiérezte az elszántságot a férfi hangjából. Bennett komolyan beszélt. Mari még egy lépést hátrált. Nincs joga arra kényszeríteni őt, hogy vele tartson! Ő már többször is elmondta, hogy mit akar tenni. Félelem kúszott a gondolataiba, de nagy levegőt vett. Már nem az a kislány volt, akinek úgy elverték a lábát, hogy járni sem tudott. – Én azt a parancsot kaptam, hogy védjelek meg – mondta ingerülten Bennett. Mari sikítani tudott volna, mert a férfi szavai megerősítették a legrosszabb félelmét. ANNA RANDOL 277 TITKOS CSÓK

– Azt hittem, te akartál megvédeni engem! Bennett a hajába túrt. – A kettő együtt igaz. Miért nem vagy képes ezt megérteni? A lány elhatározta, hogy nem akarja azzal tölteni élete hátralevő részét, hogy azon elmélkedjék, melyik érv alapján döntött a férfi a lánykérés mellett. Jól tudta, hogy ha nem ő foglalja el az első helyet Bennett értékeinek rangsorában, akkor nem is akar szerepelni azon a listán. – Eljössz velem – mondta a férfi. Mari karba tette a kezét, bár így leginkább egy makrancos gyereknek látszott. – Nem fogok. Nem vagy többé felelős értem! Achilla lépett be egy újabb tálca étellel. – Bizonyára ismerik a mondást, amely szerint a vita utáni szeretkezéstől még nem lesz értelmesebb a vita. – Az ördögbe is, mi az, hogy nem vagyok felelős érted? Én a gondodat viselem – mondta Bennett. Mari hinni szeretett volna neki. Már csaknem sikerült újra bíznia benne. De a csaknem nem volt elegendő. A férfi odaszólt Achillához: – Legyen gondja rá, hogy egyen, és aludjon valamit! Fogta a kulcsot, és mielőtt a lány felfoghatta volna, hogy mi történik, kiment a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Mari megrángatta a kilincset. – Bennett, a pokolba is, gyere vissza! Nincs másik kulcs? – Amikor a férfi nem ment vissza, a lány az ajtót rugdosta. Achilla letette a tálcát. – Mi történt? Mari grimaszolva dörzsölte fájó lábujjait. – Azt akarja, hogy menjek vele Angliába. – Úgy tudtam, hogy ön nem kíván oda visszamenni. – Nem is akarok. – Mari röviden elmesélte a szobalánynak elfogásuk történetét, és azt, hogy hogyan mentette meg őket Esad. – Akkor egyikünk sincs biztonságban – sápadt el Achilla. – Nathan tud erről? ANNA RANDOL 278 TITKOS CSÓK

– Még nem – rázta meg a fejét Mari. – És még azt sem tudjuk, ki fedezte fel azt, hogy én a briteknek dolgozom. Achilla töltött magának egy csésze teát. – Akkor az őrnagynak igaza van. El kell innen utaznia. És nekem is. – Felsóhajtott. – Nem mintha Szelimet érdekelné, hogy megyek vagy maradok. És hová megyünk? – Én csatlakozom a lázadókhoz Görögországban. Belülről fogom segíteni a mozgalmat. – Megőrült? – csapta le Achilla a csészéjét. – Éppen te vagy az, aki arra kértél, hogy ismerjem meg a lázadókat! – csodálkozott Mari. – Úgy tűnik, jobb lett volna, ha nem teszem. A szabadságharcosok élete nem valami fényes. A legtöbbjük nem tartozik a magasröptűen gondolkodó értelmiségiekhez, akiket megszoktunk itt Konstantinápolyban. Hataloméhes banditák, nem sokkal jobbak a törököknél, csak egy lépéssel előzik meg a szultán csapatait. – Neked nem szükséges velem tartanod. – Nincs is szándékomban. – Achilla felhúzta az orrát. – Amikor visszautasította az őrnagy kérését, azt hittem, Itáliába vagy Spanyolországba, esetleg Franciaországba akar utazni, most, hogy vége a háborúnak. Nathan egészen odalesz, ha megkéri majd, hogy vigye el önt Görögországba – mondta Achilla. – Nem csodálom, hogy az őrnagy bezárt ide bennünket. Talán mégis az volna a legjobb, ha elutazna vele Angliába. – Azt akarja, hogy legyek a felesége! – A csirkefogó! – vonta fel a szemöldökét Achilla. – Te tudod, hogy sohasem fogok férjhez menni. Nagyon kockázatos. – Nem az, ha megbízik benne. – Nem bízom meg benne. Bennett már eljátszotta a bizalmamat. Rátámadt az apámra. Kitépte a rajzot a vázlatfüzetemből. Most pedig erőszakkal arra akar kényszeríteni, hogy vele utazzam. – Ő árulta el a bizalmát – kérdezte Achilla –, vagy ön nem hajlandó megbízni benne? Mindaz, amit itt felsorolt, úgy tűnik, olyasmi, amivel önt kívánta megvédeni. ANNA RANDOL 279 TITKOS CSÓK

– De csak mert parancsot kapott rá. – Az anyja miatt szabadított fel engem, vagy mert ön akarta így? – Én… – Marinak az az érzése támadt, hogy olyan vitába bocsátkozik, amit azután meg fog bánni. – Mindkettő miatt. – Tehát önnek is több oka volt? – De vajon neki melyik számít többet? – töprengett a lány a hasonlaton. – Erre nem tudok megfelelni – ivott egy kis teát Achilla. – A kérdés azonban az: elárulta önt, vagy ön azért olyan feldúlt, mert végre találkozott valakivel, aki megérdemli a bizalmát, és ön fél vállalni a kockázatot? Mari magába szállt. Először Nathan, és most Achilla. – Nem gondolom meg magamat, ami Görögországot illeti. – Rendben, akkor elkezdek csomagolni – jelentette ki Achilla, és a lány szobája felé indult. – Bár nem tudom, miért töröm magam, pár hónapon belül úgyis halott lesz. Mari lehuppant az ágyra. Bennett elárulta a belé vetett bizalmát. Utána igyekezett visszaszerezni, majd ismét elveszítette. Azt tervezte, hogy ráerőlteti, hogy az akarata ellenére elmenjen vele Angliába. Mi ez, ha nem árulás? Egy becsületes ember, aki igyekszik megvédeni őt. A lány nem vett tudomást erről a belső hangról. Elvett egy szelet kenyeret a tálcáról. Nem baj, ha azt csinál az életével, amit akar. Ez az élet egyedül az övé. Csakis az övé, mert elutasította azt a lehetőséget, hogy megossza azt valaki mással. Azzal a férfival, akit szeret. Visszatette a kenyeret. Talán eszik egy szem szilvát. A férfi csakis köztelességből igyekezett védelmezni őt. Nem, ez nem igaz. Nem a kötelesség volt az egyetlen ok. Mari azonban érezni szerette volna, hogy fontos Bennettnek. Olyasvalakire volna szüksége, akinek ő mindennél többet ér. Olyan férfira, aki Angliába szándékozik őt vinni, még ha tudja is, hogy ezzel elidegeníti őt magától. Olyan emberre, aki készen állt arra, hogy őt kínozzák meg helyette. Bennett szerette őt. ANNA RANDOL 280 TITKOS CSÓK

Mari remegő kezében forgatta a szilvát. A férfi ugyanakkor megrémítette őt. Megkockáztathatja, hogy Bennett uralkodni fog felette? Megbízhat benne, hogy a férfi nem fogja őt félresöpörni, ha valami érdekesebb dolog kerül az útjába? A lány mindig biztos volt benne, hogy a testét képes megvédeni, de mi lesz a szívével? Megpillantotta a zöld katonai zubbonyt, amelyet Bennett elutazásuk előtt összehajtogatva ott hagyott a szobában. Felemelte. – Achilla! – szólította a szobalányt, aki bedugta a fejét az ajtón. – Azt majd vissza kell adni neki – nézett a zubbonyra. – Azon az éjszakán találtam meg, amikor eltűntek innen. Nemcsak hogy nem voltak itt, de az őrnagy ruha nélkül tűnt el. Mari az arcához emelte a kabátot, beszívta a férfi kölnijének illatát. Izmai elernyedtek, mosolygott. – Mondja csak el, hogy miért is nem akar visszamenni Angliába – kérte Achilla. Mari leejtette a zubbonyt, amely zizegő hangot adott, amikor leesett. Mari felvette, belenyúlt a zsebébe. Nyugodtan megtehette, hiszen a férfi hagyta itt a ruhát. Széthajtogatta a papírt: egy vers volt. A sorokat böngészve elakadt a lélegzete. Egy vízitündérről szólt. Egy tündérről. Így szólította őt, amikor szerelmeskedtek. A heverőre feküdt, sietve kisimította a papírt, majd elkezdte olvasni a verset. Bennett nem a tündér szépségét, hanem belső fényét, fékezhetetlen függetlenségét ünnepelte. A férfi ezt nem azért írta, hogy megmutassa neki, így hát nem vezette más, csak az igazság keresése. Bennett valóban így látta őt? Hirtelen rádöbbent, hogy nem viselné el, ha egy hasonló verset írna egy másik nőhöz. És azt is tudta, hogy el akarja olvasni minden új versét, és szóról szóra mindet meg is akarja tanulni. – Achilla, a matracom alatt van egy vékony kis barna könyv. Idehoznád? – Be fogja tenni a verset a többi közé. A szobalány odavitte a könyvet, és felderült, amikor meglátta Marit a papírral a kezében. – Ugye milyen szép? – Elolvastad? – kérdezte a lány. ANNA RANDOL 281 TITKOS CSÓK

– Hát persze. Úgyis férjhez fog menni hozzá – vágott vissza Achilla. – Tudom – szorította a melléhez Mari a verset. – És mikor mondja meg neki? – ölelte át boldogan Achilla az úrnőjét. – Amint visszajön – viszonozta az ölelést Mari. Bár valószínűleg lesznek még akadályok. Attól még, hogy nem megy Görögországba, Angliában sem akar élni. Erre meg kell majd találniuk a megoldást. Achilla végigmérte a lányt. – Ha végre hajlandó lesz bevallani a szerelmét, át kellene öltöznie. Olyan legyen, hogy feledtetni tudja vele, hogy egyszer már kikosarazta. Mari gondolatai még zavarosak voltak, ilyesmi eszébe sem jutott. – Majd te kiválasztasz valamit. Achilla mókásan megtapogatta a lány homlokát. – Esküszöm, nem tettem ópiumot az ételébe. – Visszament Mari szobájába. – Talán a piros… Egy puffanás hallatszott. – Achilla! Nem érkezett válasz. A lány besietett a szobájába. A fallal körülvett kertre nyíló ajtó tárva-nyitva volt. Achilla sohasem szokta nyitva hagyni azt az ajtót. Szerinte a szél onnan csak port hozott a szobába. Mari felkapta az ágya melletti súlyos gyertyatartót, de abban a pillanatban egy édeskés szagú ruhadarabot szorítottak a szájára.


Harmincadik fejezet

Bennett tolla tétovázott a papír felett. Körülötte zajlott a hajózási

iroda élete. Figyelmeztette Abingtont, átadta a rajzba rejtett térképet a nagykövetnek, aztán a kikötőbe ment, hogy vegyen két jegyet az első, Angliába induló hajóra. A jegyek megvétele után is tudta, hogy jóformán el kell rabolnia Marit, ha fel akarja vinni magával a hajóra. Nem kelhet útra, ha nem tudja biztonságban a lányt, de nem is halogathatja az indulást, hiszen Sophia is a segítségére vár. Kedves Apám! Szeretnék valamit elmondani, ami Sophiával kapcsolatos… Egyre könnyebben ment az írás. Ezt már akkor meg kellett volna tennie, amikor megkapta édesanyja levelét. Esetleg még korábban, akkor, amikor megtudta az igazságot Sophia férjéről. Marinak igaza volt. Megfeledkezett a kötelességéről. A bátyjának, Dartonnak is írt egy levelet. Neki is tudnia kell róla. Lepecsételte a leveleket, és átadta őket az angol hajó kapitányának. Akár fölszállnak erre a hajóra a lánnyal, akár nem, Sophia megkapja a szükséges segítséget. Ügyetlenül beszélte meg a dolgot Marival, de azt majd helyre fogja hozni. A küldetését teljesítette. Most már bebizonyíthatja, hogy azért akarja biztonságban tudni őt, mert szereti. Most már csak iránta volt elkötelezve. Amint a jövőbe kalandoztak a gondolatai, lefirkantott néhány verssort. Egészen elégedett volt velük. Most életében először érezte úgy, hogy nincs kárhozatra ítélve. Talán még van némi esélye a boldogságra. Az utcáról hangos kiáltások hallatszottak. Bennett az iroda egyik alkalmazottjához fordult. – Mit kiabálnak? – Riadót fújt az egyik tűzfigyelő torony. – Egy micsoda?

– Itt tornyokból figyelik a várost, hogy nem üt-e ki valahol tűz. Ezek nélkül pillanatok alatt leéghetne az egész város. A régi faházak olyanok, mint a gyújtós. Bennett kisietett az utcára. Ő is segít, ha szükség lesz rá, gondolta. A háború során olyan sok lángba borult falvat látott, hogy nagyon komolyan vette a tűzeseteket. Körülnézett a tetőkön. A távolban fekete füst gomolygott az égen. Nagyot dobbant a szíve. A városnak abban a részében volt Mari háza is. Futásnak eredt. Izzadság öntötte el az arcát. Égett a tüdeje, sajogtak a lábában az izmok. Nem az ő háza. Ugye nem az ő háza! Nem lehet az ő háza – ismételgette magában. Hátha valaki megtámadta Marit. Akkor eszébe jutott, hogy nem is juthattak be hozzá, hiszen rázárta a lakosztályt. És persze ő sem tudott onnan kijutni… Annyira sietett, hogy a végén fekete foltok úsztak a szeme előtt, és már alig kapott levegőt. Megpillantotta a lány házát, füst gomolygott a tető alól. A romokat koromtól fekete cselédek és szomszédok állták körül, vödörrel locsolták a ház elpusztult felét. Bennett a tömeget nézegette. Hol lehet Mari? Az utca közepén egy férfi állt mozdulatlanul. – Sir Reginald, hol van Mari? A férfi kitágult pupillákkal bámult rá, láthatóan az ópium bódulatában volt. – Nem emlékszem rá, hogy levertem volna a lámpát – motyogta Sir Reginald. – Hol van Mari? Az apa otthona romjaira pillantott. – Szelim kihozott engem, aztán visszament értük. Ekkor lépett ki Szelim a házból. Egyedül. Nem, nem, nem, nem! Bennett nem tudta, hogy hangosan kiáltotte fel, vagy csak a fejében ismételgette a szavakat. – Hol van Mari? – markolta meg Szelim vállát. Szelim arca alabástromfehér volt a fekete korom alatt. ANNA RANDOL 284 TITKOS CSÓK

– Meghalt. Meghalt ő is, Achilla is. Bennett csak legyintett. – Ez lehetetlen! – Megtaláltam a holttesteket. Ez csak valami tévedés lehet, rázta meg a fejét Bennett. – Mutasd meg! – Nem kívánhatja ezt. Nem sok maradt belőlük – mondta émelyegve Szelim. Bennett azonban mindent tudni akart. – Mutasd meg! Szelim beleegyezően bólintott. A ház nagytermét korom és hamu borította, de a teremben más kár nem esett. Talán mégsem történt olyan nagy baj, mint elsőre látszott. Talán… De a hárem felé vezető folyosó teteje beomlott, a nap besütött a füstölgő romokra. Egy csapat szolga vízzel locsolta a még fellobbanó lángokat, a víz sziszegve oltotta ki a tüzet. Szelim óvatosan átvezette Bennettet a megfeketedett gerendákon addig a helyig, ahol Mari szobája volt. A megrepedt, tönkrement szökőkút mellett két elszenesedett holttest hevert. Bennett úgy érezte, hogy ő ölte meg Marit. Ő ölte meg mindkettőjüket. Nem, úristen, nem! Szelim szótlan maradt, Bennett térdre esett, és a kezébe temette az arcát. A csípős füstben nehezen lélegzett. A törött kútból kicsorgott a víz, nedves lett a nadrágja. Bennett belenyúlt a zsebébe, és addig szorította a kulcsot, amíg a vas bele nem vágott a húsába. Nem érzett mást, mint a ragacsos vért. Elővette a kulcsot, és az ott heverő testek mellé hajította a cserepekkel borított padlóra. Egy perccel később a komornyik talpra segítette. – Jöjjön el innen. Bennett nem emlékezett rá, hogyan került ki az utcára a bámészkodók közé. Kis idő múlva elrendelte, hogy szedjék össze a holttesteket, és gondoskodjanak a temetésről. Néhány órával később, szinte álomban járva, kiment a temetőbe. A helyi szokás megkövetelte, hogy a holttesteket az éj leszállta előtt ANNA RANDOL 285 TITKOS CSÓK

eltemessék, és nem látta értelmét a halogatásnak. Látta, hogy mozog a pap szája, de egyetlen szavát sem értette, miközben ott állt a sírnál. Bennett némán fogadta unokatestvére részvétnyilvánítását. Csak akkor enyhült valamelyest a bénultsága, amikor felszállt az Angliába induló hajóra. Haragos kiáltással kinyitotta útiládáját, fogta az egyenruháját, és behajította a tengerbe. Visszarohant a kabinjába, az útiládát a falhoz lökte, majd szétverte az asztalt és a széket. Végül kimerülten összeesett.


Harmincegyedik fejezet

Bennett! – szólt Mari, és kinyitotta a szemét, de nem látott semmit,

teljes volt a sötétség. Pislogott, és akkor jött rá, hogy bár a szeme nyitva, a szobában szuroksötét van. Ez a börtön lehet Vourthban. Kinyújtotta a kezét Bennett után, de csak a durva kőfalat érintette. Elvitték mellőle? Hirtelen felült, és óriási fájdalmat érzett a fejében, és a szájában édeskés, émelyítő ízt. Nem, nem Vourthban volt. A kezébe temette az arcát. Vourthot túlélték. Akkor mégis hol lehet? Ujjhegyével lassan dörzsölte a halántékát, és apró emlékezetfoszlányok bukkantak fel. – Achilla – hangja alig volt több suttogásnál. Köhögött, kétszer nyelt. – Achilla! – Ez sem hangzott valami határozottan. Felállt, reszkető lábbal körbejárta a szobát. Felszisszent, amikor belerúgott egy hordóba, amelyet megpróbált megmozdítani. Nagyot dongott a padlón. Többszöri próbálkozás után sikerült felnyitnia a hordót, szédülő fejjel hátrahőkölt. Sózott hal volt benne. Legalább nem fog éhen halni. Alaposan megrázta újból a hordót, remélte, hogy a zajjal sikerül felkeltenie annak az érdeklődését, aki fogva tartotta, akárki legyen is az. – Bennett! – kiáltotta, de a torka még mindig nagyon száraz volt, hangja nem hallatszott messzire. Minden erejével újra és újra a földhöz vágta a hordót, karja egészen kimerült. Folytatta a kutatást, talált még tíz hordót és hét zsákot, amelyekben valószínűleg gabona volt. Bármit megadott volna érte, ha maga mellett tudhatja Bennettet. Milyen vigasztaló lett volna érezni nyugodt erejét! Belekapaszkodott egy hordóba, hogy állva maradjon. Tud arról Bennett, hogy elkerült otthonról? Keresi-e vajon őt?

Kihúzta magát. Igen. Ha felfedezi, hogy eltűnt, meg fogja próbálni felkutatni őt. Hiszen ő bízik a férfiban! A sötétben is az ő testét kereste. Az ő nevét ejtette ki, amikor felébredt. Igyekezett megőrizni az önuralmát, és rájött, hogy a félelem dolgozott benne. Méltatlankodva szisszent fel, amikor megbotlott egy zsákban és a földre esett. Nem, ez nem zsák volt. Mari kitapogatta az akadályt. Egy ember feküdt ott, és fel is nyögött. – Achilla! – szólt a lány, és a sötétben megragadott egy ernyedt kezet. A nő görögül kezdett káromkodni, és Mari szíve nagyot dobbant. – Achilla! – Hol vagyunk? – kérdezte a szobalány. – Úgy tűnik, valami raktárfélében, de hogy pontosan hol, azt nem tudom. Hirtelen fény villant. Mari megfordult, hogy lássa, honnan jön. Halvány narancsszín fény szűrődött be az ajtó alatti résen. Kívülről elfojtott hangokat hallott, közelebb húzódott az ajtóhoz, hátha megtudja, hol is van. – Természetesen a férjem engedélyezte, te bolond! Ez az egész az én tervem volt – hallotta Fatima hangját. Mari nem volt képes megérteni a válaszoló férfi halk beszédét. – Te ostoba, mire jó fogva tartani a lányt, ha meghal? Különben is kellemetlen, hogy nem férünk a raktárban tárolt dolgokhoz, a rabszolgáim már panaszkodtak miatta. Az ajtó kinyílt, Mari hátratántorodott a fénytől. – Undorítóan festesz – tudatta vele Fatima, aki örömmel állapította meg ezt a tényt a gyertya fényénél. Megtapogatta bonyolult hajfonatait, és felhúzta az orrát. – És rossz a szagod is. Mari összeszedte magát, és kiegyenesedett. Ez a nő elvette őt Bennett-től. És éppen még mielőtt elmondhatta volna a férfinak, hogy mit is érez valójában. – Mit tettél? – kérdezte. Ez a nő mindig kicsinyes és önző volt, de Mari el sem tudta volna képzelni, hogy Fatima állt az elmúlt hónapok fenyegetései mögött. ANNA RANDOL 288 TITKOS CSÓK

– Megmentettem az életedet. – Fatima szünetet tartott, kecsesen kinyújtotta a kezét, mintha köszönetet várt volna. – Te elraboltál bennünket – mondta Mari, és közelebb lépett. Fatima leeresztette a kezét, és hátrált. – Igen, hogy megmentsem az életeteket – emelte magasba a fejét Fatima. – Bár talán nem kellett volna ezzel törődnöm. – Mitől is mentettél meg bennünket? Mari keze a válaszra várva ökölbe szorult. Ki fogja deríteni, ki is állt az élete ellen elkövetett merényletek mögött. És ha könyörületes kedvében lesz, ő maga fog leszámolni az üldözőivel, és nem hagyja, hogy Bennett egyenként vágja le az illető végtagjait. – A férjedtől? – kérdezte, mert Mari tudta, hogy Fatima senkit sem képes segíteni, csakis ha abból közvetlen haszna származik. Fatima megrázta a fejét, az ajkát összevonta, ami olyan lett, mint egy kis aszalt szilva. – Nem, szerencsére neki itt vagyok én, aki védi a jövendő terveinket. A férfi végül is olyan, mint egy majom, pórázon kell vezetni. – Akkor hát kitől mentettél meg? Már ha egyáltalán megmentettél. – Mondtam, hogy megmentettelek – ismételte összeráncolt homlokkal Fatima. – Ennél többet nem szükséges tudnod. – A gyertyával odavilágított Achillára, undorodva nézte a lány hányástól mocskos ruháját, és kezét a szájához emelte. – Nem tudom, miért is szabadítottad fel őt. Jobb, ha a férgek egyedül boldogulnak. Mari odalépett Fatima és beteg szobalánya közé. – Ha megmentettél, miért vagyunk bezárva a pincédbe? – Mari tudta, hogy Fatima mindig is szeretett ármánykodni. Achilla ismét hányt, Fatima gyorsan elugrott mellőle. – Mert majd felhasznállak benneteket. – És mégis mire? – kérdezte Mari. – Csak várj, majd meglátod – mosolygott alattomosan Fatima, a szemében alig elfojtott diadallal. Mariban különben is csak kismértékben volt meg a türelem, de eddigre már az a kicsi is elpárolgott. ANNA RANDOL 289 TITKOS CSÓK

– Eressz szabadon bennünket! Fatima egy kézmozdulattal elhessegette a nevetséges kérést. – Nem tarthatsz fogva – mondta Mari. – Bennett ránk fog találni, és akkor nem fogsz örülni a következményeknek. – Az őrnagyod tegnap elutazott Konstantinápolyból – vágta oda gonosz mosollyal Fatima. Ha Mariban lett volna elég erő, összekarmolta volna Fatima tökéletes arcát ezért a hazugságért. Ehelyett felnevetett, mert ez a hír annyira ellentmondott mindannak, amit a férfi jelleméről és a becsületről alkotott felfogásáról tudott, hogy a hír abszurdnak tűnt. Bennett nem hagyhatja őt cserben. – És miért utazott volna el? – kérdezte. Fatimát meglepte Mari könnyed reakciója. Behívott a raktárba egy vastag nyakú rabszolgát. – Nyilván nem érdekled már – mondta Fatima, és a ruhaujja selymével játszott. Fatima hazudott. Mindig babrált valamivel, amikor hazudott. – Azt gondolta, hogy te elszöktél előle, vagy valami ilyesmit. Új, másfajta félelem telepedett Marira. Történt valami a férfival, és Fatima azért hazudozik, hogy elrejtse előle az igazságot? – Nem lehetséges, hogy elutazott – mondta Mari, és egész világa az összeomlás szélén állt, mialatt Fatima válaszára várt. – De elutazott tegnap, a Bella Maria nevű hajóval. Most nem hazudott, Mari nem látott a nőn semmilyen árulkodójelet. Nem tekergetett egy fonalat, nem igazgatta a haját. Ez azt jelentette, hogy Bennett él. Mari ismét tudott lélegezni, és hálásan megköszönte ezt minden istenségnek, aki csak az eszébe jutott, pogánynak és kereszténynek egyaránt. Ha azonban Fatima nem hazudott, az azt jelentette, hogy Bennett valóban elutazott. – Nem utazhatott el – ismételte Mari hangosan önmagának, hiszen megígérte, hogy védelmezni fogja őt. – De elutazott, mert… – Fatima dobbantott egyet, és mosolygott, mert élvezte Mari kétségbeesését. – Erről nem vagyok hajlandó többet beszélni. ANNA RANDOL 290 TITKOS CSÓK

Mari gondolatban végigfutott a lehetőségeken. Vagy erővel távolították el a férfit, vagy Bennett azt gondolhatta, hogy ő szökött meg előle. Bennett azonban nem érte volna be az eltűnésével kapcsolatos egyszerű történettel. – Ugye azt hiszi, hogy meghaltam? – kérdezte Mari. Fatima arcán a meglepetés mindent elárult. Mari az ajtó felé indult, a kétségbeesés erővel töltötte el. Meg kell találnia Bennettet. Meg kell mondania neki, hogy él. A férfi sohasem fogja megbocsátani magának, ha kiderül, hogy cserbenhagyta őt. Mindenki előtt titkolná, de végül elpusztítaná a tudat. Mari nem engedheti meg, hogy Bennett miatta szenvedjen. Kétségbeesett kiáltással átbújt a nagydarab rabszolga karja alatt, és kirohant a szűk folyosóra. – Öld meg a szobalányt! – hallotta maga mögött Fatima hangját. Mari azonnal megtorpant. Lassan visszaindult a nyitott ajtó felé, a gyűlölet ideiglenesen felülírta kétségbeesését. Fatima kikukucskált a folyosóra. – Megöletem, ha nem jössz vissza. Nélküled a te értéktelen görög nőd valóban nem ér semmit sem. Kuncogott a saját humorán. Larvinia nénikéje őt hívta olyan értéktelen gyermeknek, akinek a léte sérti Istent. – Azt akarod, hogy visszajöjjek? – lépett be Mari a pinceajtón, és teljes erejéből pofon ütötte Fatimát. Fatima őrjöngött, a rabszolga megragadta Marit, a levegőbe emelte, és nem hagyta, hogy újra megüsse az úrnőjét. Mari másképp összeverte volna Fatimát, és eltörte volna az orrát is. Mari szemügyre vette a piros foltot Fatima arcán, és már sajnálta, hogy nem volt meg benne a kellő bátorság már évekkel ezelőtt ahhoz, hogy elbánjon a nénikéjével. Fatima megragadta Mari haját, teljes erejéből megtekert egy fürtöt, és kitépte. Marinak a fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. Ezután Fatima Mari arcába mélyesztette a körmét. – Nem jön el érted! Nagyon örült, hogy elutazhatott. Mari felmordult, megütötte Fatima kezét, aki ijedten hátralépett. Fatima nem sejtette, hogy Mari időközben egyre öntudatosabb lett.


Most, hogy újra megbízott a férfiban, semmi sem rendíthette meg többé. – Vagy ő jön el értem, vagy én jutok el hozzá, és te majd még megbánod, hogy elválasztottál bennünket egymástól! Fatima elsápadt, lesütötte a szemét, nem volt hajlandó Mari szemébe nézni. – Vidd őket a hárembe! Ha szökni próbál, a cselédje meghal.

Fényűző börtönében Mari a falakat borító ronda, gyümölcsöket

ábrázoló festményeket utálta a legjobban. A vaskos dundi almákat és a foltos ananászokat. Ráadásul az egész fantáziátlan elrendezésben volt megfestve. Felsóhajtott, és az előtte levő papírra összpontosított. Fatima lakberendezési ízlése épp olyan szánalmas volt, mint az erkölcse. Achilla leroskadt mellé. – Újra elutasított – mondta. Mari fintorgott. – Mit akarsz, hiszen csak egy eunuch. – Tudom, de amikor a múlt héten egy új őrt kaptunk, azt hittem, szerencsésebbek leszünk. Mariban nem élt hasonló remény. Gyanította, hogy az előző őrrel valami rossz dolog történt, miután Talat észrevette, hogy beszélget velük. Az új őr most rájuk sem merészelt nézni. Három hét telt el, Mari négyszer próbálkozott szökéssel, mostanra kifogyott az ötletekből. A hárem egyetlen ajtaját állandóan őrizték. Csak egy ember járhatott tetszése szerint ki és be, és az Fatima volt. Fatima rabnői sohasem mentek el sehova, Mari álruhában sem léphetett volna a helyükbe. Az udvar teljesen körbe volt építve, nem próbálkozhatott a fal megmászásával sem, bár azok, akik elrabolták, így jutottak be az ő házukba. Megpróbált kis cédulákat kidobálni az ablakból, hátha egy járókelő felfigyel az egyikre, de egy rabszolga észrevette, értesítette Fatimát, és ezzel is fel kellett hagynia. Marinak remegett a toll a kezében, de azonnal belemártotta a tintába, mielőtt ezt bárki észrevette volna. Bennett valóban elutazott. ANNA RANDOL 292 TITKOS CSÓK

Ez akkor tudatosult benne, amikor tudomást szerzett arról, hogy eltűnt két rabszolganő. Akkor hagyott fel azzal, hogy hajnalig fel-alá járkáljon a szobájában, mert addig nem mert elaludni, nehogy elkerülje a figyelmét valami jel arról, hogy Bennett érte jön. Ez nem jelentette azt, hogy lefekvés után azonnal képes volt elaludni. Képzeletben ezerszer is újraélte a Bennett-tel folytatott utolsó vitáját, és végül el kellett ismernie, hogy a férfi komolyan gondolta mindazt, amit mondott. Feleségül kérte őt, és nem kötelességből, vagy mert valaki kényszerítette. Bennett szereti őt. Mari kihúzta magát. Nem fogja feladni, amíg csak nem nyílik rá lehetőség, hogy igent mondjon neki. Achilla nem valami elegánsan ült a székében. – Önnek legalább itt van a művészet. Ez a semmittevés megőrjít. A művészet. Mari rábámult a rajzára, éppen Esad kertjéről készített egy vázlatot, és ez részletesebb volt minden eddigi rajzánál. Hirtelen ötlettől vezérelve felmarkolta a rajzait. A közös szoba közepén gyertya égett, az egyik rajzot odaérintette a lánghoz. A lap felkunkorodott, majd lángra lobbant. Achilla odasietett. – Nem azt akartam ezzel mondani, hogy ne rajzoljon többé! Mari mosolyogva hagyta, hogy a láng eleméssze a papírt. Utána a maradékot a földre dobta, és eltaposta a tüzet. Azonnal sort kerített a következőre. Amikor az ötödikhez ért, Fatima rabszolgáinak csoportja körbevette, suttogtak és csodálkoztak. Amikor a hetedikhez ért, Fatima átfurakodott a csoporton. Gyűlölte, ha nem ő állt a figyelem középpontjában. – Mi folyik itt? Elment az eszed? – Nem – felelte Mari, és újabb lapot érintett a lánghoz. – Miért teszed ezt? Mari megvonta a vállát. – Én megmentettem az életed – mondta Fatima. – Talatnak meg kellett volna ölnie téged, de én meggyőztem, hogy idővel felhasználhatunk majd téged a nagybátyám ellen.


Mari igyekezett elraktározni ezt az információt. De mi lesz, ha felfedezik, hogy Esadnak ő már értéktelen? – Akár megmentettél, akár nem, nem fogom hagyni, hogy hasznot húzzál a munkámból. – Hasznot? – húzódott közelebb Fatima. – Senkinek sem engedem meg, hogy árusítsa a rajzaimat, azt csakis én tehetném meg – mondta Mari, és elégetett egy újabb rajzot. Elugrott Fatima elől, aki ki akarta csavarni a kezéből a rajzköteget. – Te az én papíromon, az én tintámmal készítetted a rajzokat. Add csak ide nekem mind! Mari a fejét rázta. – Add ide, vagy Achilla fogja megbánni! – emelte fel a hangját Fatima, és Mari felé nyújtotta a kezét. Mari habozott. Bármit is tett, Fatima mindig ezzel a fenyegetéssel állt elő. Mari egyik szökési kísérletéért Achilla tíz korbácsütést szenvedett el, bár Mari könyörgött, hogy ne tegyék ezt a lánnyal. Achilla bátran elviselte a verést, és utána csak annyit kérdezett tőle, hogy mikor próbálkoznak meg újra a szökéssel. Mari kivárt, míg Fatima újra megszólalt. – Azt mondtam, add ide… – Rendben, itt vannak – adta át Mari a nőnek a maradék rajzokat. Fatima a hóna alá vágta a csomagot. – A nagylelkűségem sokba kerül nekem. Én fizetem a saját pénzemből az élelmeteket és a szállást. Nem mintha sok felesleges pénzem volna. Úgy helyes, ha megtéríted a kiadásaimat. Mostantól minden rajz, amit készítesz, az enyém. Mari tudta, hogy Achilla biztonságát kockáztatja, de úgy kellett intéznie, hogy Fatima győztesnek képzelje magát. – Akkor nem rajzolok többet. Fatima azonnal Achillára nézett. – Belefáradtam a fenyegetéseidbe – mondta Mari, és nem kellett megjátszania a gyűlöletet, amely a hangját színezte. – Ötven korbácsütés a rabszolgára! – adta ki a parancsot Fatima.


Achilla tágra nyílt szemmel nézett az úrnőjére, szerette volna tudni, miért is műveli ezt. Egy eunuch hozzálépett, megragadta a karját. Achilla sikoltozva próbált szabadulni. – Rendben, akkor rajzolok – szabadította ki Mari egy rántással a szobalányát. Két hosszú hétre volt szükség, amire Mari kidolgozta terve második részét is. – Nem tudom, miért érdekel ez téged – vetette oda Mari Fatimának. – Nem kell megértened – mondta Fatima, aki azért jött, hogy újabb rajzokat gyűjtsön be. Mari tudta, hogy Fatima eltitkolja a férje elől a pénzt, amit a rajzokkal keres. A rabszolgáktól hallott pletykákból megtudta, hogy Fatima fennen hirdetett gazdagsága csak hazugság volt. – Mennyi pénzre tettél szert, amióta ezeket árulod? Nem sokra, képzelem. Nem értesz a kereskedelemhez – mondta Mari. – Dehogynem értek. – Képes vagy egy-két rézgarasért árulni ezeket a helybelieknek? Fatima összeszűkült szemmel próbálta megérteni, hogy mi rossz lehet ebben. – Másoknak is árulom – mondta. – Ugyan, te nem vagy elég okos ahhoz, hogy belásd, hogyan kell nagy gazdagságra szert tenni. – De igen, tudom! – húzta ki magát Fatima. Mari egy vonással kiegészítette a Topkapi palotáról készült rajzát. – Biztosan nem árulod ezeket a nagy európai körúton levő gazdag, fiatal arisztokratáknak – mondta Mari, és ezzel odaírta az oldal aljára a rajz címét. Fatima szemében felvillant a mohóság, amikor elképzelte, hogy mennyit kereshet, ha ezentúl máshol árusítja a rajzokat. – Már én is gondoltam erre, és ezeket így is fogom eladni – mondta, és a még nedves rajzokat elvette Maritól. Betette őket egy karton irattartóba, félretolta az őrt, és kisietett. Achilla újabb papírt nyújtott át Marinak. – Mekkora az esélye annak, hogy az egyik rajz eljut Angliába? ANNA RANDOL 295 TITKOS CSÓK

– Szinte nincs rá esély – felelte Mari. De biztos volt benne, ha Bennett egyet is meglát ezek közül, tudni fogja az igazságot.


Harminckettedik fejezet

Szép kis párt alkotunk, nem igaz?

Bennett felpillantott, amikor a nővére, Sophia belépett a reggelizőszobába. A nő szigorú fekete ruhája nem illett a sápadt arcához és arany hajához. – Feketében járok egy olyan emberért, akit nem gyászolok, te pedig feketét viselsz egy nőért, akiről azt állítod, hogy nem gyászolod. Bennett megvonta a vállát. Nővérének említette Marit, de a seb túl friss volt még ahhoz, hogy erről beszéljenek. Két hétig tartott a hajóút, és az azóta Angliában eltöltött két hónap sem enyhített fájdalmán. Az emberek azt gondolták, a sógorát gyászolja. Nem szándékozott semmilyen módon sem tisztelegni a gazfickó emléke előtt, de így elkerülhette a kérdezősködést, és rájuk hagyta a dolgot. Ha valaki már nem tette volna meg, Bennett örömmel eresztett volna egy golyót a sógorába. Felesleges volt olyan sietve elhagynia Konstantinápolyt, mert Sophia férje egy héttel hazaérkezése előtt meghalt. Vadászbaleset volt, azt mondták. A nővére szemében ott bujkált egy új, riadt tekintet, de megjelent benne az erő is. – Nincs szükséged arra, hogy megvédjelek – mondta a nővérének. Ennél többet nem mert kérdezni arról, hogy mi is történt valójában a sógorával. – Szükségem volt rád, hogy emlékeztess arra: olyan vagyok, akire érdemes vigyázni – mondta meggyőződéssel Sophia. Már megbocsátott neki azért, hogy elárulta a titkát apjuknak és Dartonnak. Sophia belenézett a tálalón álló egyik ezüsttálba, és megborzongott a sózott hal látványától.

– Anyánk unokatestvérei ma meglátogatnak bennünket, hogy kifejezzék részvétüket. – Kikről van szó? – A Saunders ikrekről. Sophia leült az asztalhoz egy üres pirítóssal és egy csésze teával, mint mindig. – Mindenhová elmennek? Még mindig egyformán öltöznek? – kérdezte Bennett, és elhatározta, hogy a látogatás alatt majd elmegy valahova sétálni. Nem volt olyan kedvében, hogy képes legyen elviselni ilyen üresfejű piperkőcök társaságát. Sophia felnevetett, aztán meglepődött magától a nevetéstől. – Nem tudom – felelte. – Tisztában vannak vele, hogy a férjed már két hónappal ezelőtt meghalt? Több mint két hónapja. A sebesen rohanó idő megdöbbentette. Ha a hadseregben megtanult valamit, az az volt, hogy tovább kell lépni. Akkor miért idézte fel benne minden reggel egy török fürdő emlékét a szobalány, amikor vizet töltött a mosdótáljába? Miért nem örült annak, hogy a hideg őszi levegőben biztosan nem fog látni egyetlen nyavalyás pillangót sem? Miért nem volt képes belenyugodni Mari halálába? – A Saunders ikrek valami európai utazáson voltak, azt hiszem. Anyánk írt is róla neked. Ebben a pillanatban a komornyik megköszörülte a torkát, és bejelentette: – A Saunders uraságok. Bennett letette a kávéscsészéjét. Már túl késő volt, nem szökhetett meg. Két fiatalember lépett be a szobába, teljesen egyforma, vörösesbarna kabátban. – Kedves kuzinom – szólalt meg az egyikük, Timothy… vagy talán Thomas. – Elnézést a korai látogatásért, de délután lóverseny lesz, és mivel a családhoz tartozunk, gondoltuk, nem bánjátok, ha egy kicsit korábban érkezünk.


Bennett örült, hogy Sophia valójában nem volt egy szenvedő özvegy. – Annyira sajnáljuk a veszteségeteket! – Igen – visszhangozta a másik. – Köszönet a kedvességetekért – mosolygott visszafogottan Sophia. – És milyen volt az utazás? – Pompás! Nagyon irigyeltelek téged, Prestwood, azért a sok időért, amit Európában tölthettél! – Igen, a háborúban nagyszerű lehetőségek nyíltak a látnivalók megtekintésére – mondta Bennett, és kézbe vette az újságot. – Mindig sajnáltam, hogy anyánk nem volt hajlandó állást vásárolni nekünk a hadseregben – intett Thomas ernyedten –, nagyszerűen festettünk volna egyenruhában. Bennett ezt a mondatot válaszra sem méltatta. Sophia igyekezett megtörni a kínos csendet. – És merre jártatok? – Mindenfele, Párizsban sajnos nagy volt a felfordulás, a zűrzavar… – Milyen tapintatlan a franciák részéről – motyogta Bennett. Nem kellene már elindulniuk a lóversenyre? – És meséljetek még, merre jártatok! – biztatta őket Sophia, olyan hamisan vidám hangon, hogy kész csoda, hogy a vendégeknek nem tűnt fel. Mindketten készültek, hogy válaszoljanak, végül Timothy szólalt meg: – Ami azt illeti, mivel elveszítetted a férjedet, meg minden, arra gondoltunk, legyél te az első, akinek megmutatjuk az úton készített rajzainkat. Bennett figyelme ismét az újságra irányult. Ha ezek a fickók épp annyira értenek a művészethez, mint az emberi kapcsolatokhoz, nem állt szándékában megtekinteni a rajzokat. Sophia néhány percig az illendő megjegyzéseket tette. Aztán megváltozott a hangja, immár őszintén csengett. – Ez igazán hihetetlen! Ezt melyikőtök készítette?


Bennettben győzött a kíváncsiság, letette az újságot. A rajz a Topkapi palotát ábrázolta. – Ezt nem mi csináltuk. A konstantinápolyi bazárban bukkantunk rá. Ez most ott a legnagyobb divat. Aki egy ilyen rajz nélkül tér haza, nevetségessé válik. Lord Percy például tizenhét ilyen rajzot vásárolt, ez talán megmutatja, milyen értékesek. Ügyes rajz volt. Bennett felállt, hogy jobban megnézhesse. Átkozottul jó rajz volt! A művész megragadta az épület nagyszerűségét, és sikeresen adott hozzá egy kis titokzatosságot és vonzerőt. Bennett a papírt nézte. Ez nem lehet igaz…! Tanulmányozni kezdte a rajzot. A lendületes vonalak, a bonyolult részletek nem egy tárgyat ábrázoltak, hanem egy pillanatot ragadtak meg. Ez Mari műve volt… Bennett kitépte a rajzot unokatestvére kezéből, és kiviharzott a szobából. A vér dübörgött a fülében. Bezárkózott a könyvtárszobába, és az ablakhoz sietett, hogy jobban megvizsgálja a rajzot. Ő csak növényeket és rovarokat látott eddig Mari rajzain, de ez kétségtelenül az ő munkája. Szaggatottan lélegzett, ujjai óvatosan tartották a papírt. Ki árulta Mari alkotásait? Ki lehet az a beteges, mohó szörnyeteg, aki egy halott nő munkáit árulja? Végül a lap aljára írt sorra terelődött a figyelme. Fából épült falak, amelyeket selyemerek szőnek át… Ezt ő írta, amikor Konstantinápolyba érkezett. Úgy remegett a keze, hogy letette a rajzot az ablakpárkányra, mielőtt leejtette volna. Mikor készíthetett Mari rajzot a palotáról? Csak néhány nap telt el aközött, hogy a lány megtalálta a verseskönyvét, és aközött hogy meghalt volna a tűzben, és ennek az időnek a zömét együtt töltötték. Egyre erősödött a zúgás a fülében. Csak nem fog megőrülni? Talán. De így, bolondként máris sokkal jobban érezte magát, mint amikor egészséges volt. Bennett az íróasztal fiókjából előkeresett egy nagyítót, aztán a súlyos tölgyfa asztalt az ablakhoz húzta, a napfényre. Addig ANNA RANDOL 300 TITKOS CSÓK

tanulmányozta a rajzot, amíg aggódó testvére be nem kopogtatott hozzá, a nap le nem ment, és egy tucat gyertya elégett körülötte. Végül az egyik boltív díszei között megtalálta, amit keresett. Háromszor is elolvasta az üzenetet. Mari él!


Harmincharmadik fejezet

Biztos vagy benne? – kérdezte Daller Bennettet, aki türelmetlenül

járkált előtte. A nagykövet arca sápadt volt a megrendüléstől. Bennett munkásruhát viselt, annak a zsebéből húzta elő a gyűrött papírlapot. Nem szerette volna, ha Esad tudomást szerez visszatéréséről. Megmutatta Dallernek, hova rejtette el Mari az üzenetét. – A lány él, és Talat foglya. Vagy legalábbis az volt egy hónappal ezelőtt. Másra nem is akart gondolni. Amint kikötött a hajója, meg akarta rohamozni Talat házát, de nem mert megkockáztatni egy rosszul eltervezett támadást, most, amikor végre ilyen közel került Marihoz. Daller nagyot sóhajtott, amikor meghallotta, hogy hol tartják fogva Marit. – Micsoda gazember! Szeretnél egy tervrajzot Talat házáról? – kérdezte a nagykövet, és végigsimította a bajszát. – Van egy jobb ötletem, veled megyek én magam is. Még jobban örülnék, ha a nagykövetség katonáit küldhetném veled, de az egyet jelentene egy hadüzenettel. Bennett a helyi rendőrséggel sem vehette fel a kapcsolatot. Talat tudta, hogy Mari kémkedett. Bennett nem teremthetett olyan lehetőséget, hogy a lány, mint áruló a helyi hatóságok kezére kerüljön. Nagy kár, hogy Abington hónapokkal ezelőtt elhagyta a várost, mert az ő segítsége felért volna egy hadseregével. A nagykövet felállt. – Én nem adhatok melléd katonákat, de ismerem Talatot. Vele lehet tárgyalni. Ha eddig nem ölte meg a lányt, van esélyünk arra, hogy rábeszéljük, engedje szabadon. – Nem, nem akarom megadni neki a lehetőséget, hogy megölhesse – tette Daller karjára a kezét Bennett.

Unokatestvére bólintott. – Én azt fogom tenni, amit te a legjobbnak látsz. – Kivett egy pisztolyt íróasztala fiókjából, és a zsebébe süllyesztette. – Ha az én hintómmal megyünk, kisebb az esélye annak, hogy felismer téged valaki. – Daller a kocsijáért üzent. Bennett ideges volt, beszállt a kocsiba. Elindultak, lassan haladtak az utcákon. Most, hogy tudta, Mari él, elviselhetetlennek tűnt minden másodperc, amit a lánynak fogságban kell töltenie. Nem volt képes szabadulni a gondolattól, hogy valami történhet Marival, amit ő megakadályozhatna, ha néhány perccel korábban ér el hozzá. Az út elvezetett a Sinclair ház előtt, ahol munkások nyüzsögtek, a ház újjáépítésén dolgoztak. A tető alatt néhány fekete folt tanúskodott már csak a pusztításról. Talán nem tud katonákat magával vinni, de erősítést igen. Megállíttatta Dallerrel a hintót. Bennett bekopogott a házba. Szelim megdöbbent, amikor megpillantotta a látogatót. – Őrnagy! – Hol van Sir Reginald? Szelim lehajtotta a fejét. – Most nem érzi jól magát. A pokolba is! Akkor megint az ópium hatása alatt van. Szelim láthatóan olvasott a férfi arckifejezésében. – Sir Reginald Mari halála után lemondott az ópiumról. Vannak napok azonban, amikor az elvonási tünetek rosszabbak, mint az ópium okozta tünetek. Kívánja, hogy adjak át neki egy üzenetet? – Mari él. Gyere velem, hozzuk haza! Szelim vonakodott. – Nem tehetem. Először is nekem… Bennett nem is hallotta, máris sietett vissza a hintóhoz. Talat háza utca fölé tornyosuló, óriási megerősített monstrum volt. Minden ablakot kőből faragott sűrű rács borított. Daller a sarkon megállíttatta a kocsit, Bennett kiugrott. Az utcai árusok nyüzsgését kihasználva óvatosan körbejárta az épületet. A falak magasak voltak. Nehéz lett volna észrevétlenül behatolni. ANNA RANDOL 303 TITKOS CSÓK

Mari ott volt bent. Bennettben egyre erősödött az a fájdalommal vegyes remény, amelyet azóta táplált, hogy meglátta a rajzot. Nehezen lélegzett. Élt benne a kétségbeesés is. Minden másodperc, amit Mari e házban töltött, csak azt jelentette, hogy még mindig veszélyben van. Daller intett, és behívta őt egy kis sikátorba Talat háza és a szomszédos épület között. Az utcácska olyan keskeny volt, hogy Bennett válla mindkét falat súrolta. A hatalmas fal felületét egy kis kapu törte meg. Óvatosan közel lépett, hogy kikémlelje. – Ez volna a személyzeti bejáró? – Most te is itt mégy be. Indulj! – parancsolt rá Daller, és a fegyverét Bennett oldalába nyomta. A megrendülés először feszültséget okozott benne, majd undorrá változott. – Marinak igaza volt. Te egyike vagy azoknak, akik elárulták őt! A nagykövet egyre erősebben szorította Bennett oldalához a pisztolyt. – Az a nő sohasem kedvelt engem. – Most már engem is azok közé sorolhatsz, akik nem kedvelnek. – Bennett arra gondolt, hogy még egy oldalba lövést is megérne, ha hirtelen hátrafordulhatna, és behúzhatna egyet Dallernek. Az ajtót kinyitó rabszolga szeme sem rebbent, amikor látta, hogy egy fegyverrel fenyegetett férfi áll a bejáratnál. – Ma már sok embernek nélkülözhetetlen vagyok – motyogta Bennett mögött Daller. – Azért, ami te tettél, vagy azért, amit az apámtól kaptál? – igyekezett provokálni kuzinját Bennett, és remélte, hogy védeni kezdi magát. A pisztoly annyira a bordái közé nyomódott, hogy pontosan érezte a cső kör alakját. – Amióta Talat a segítségemmel elnyerte a szultán kegyét, eljutottam a szultánig. A külügyben azok a nagyképű semmirekellők nem sokra mennének nélkülem. Nekem már nincs szükségem apád jelentéktelen támogatására. – De miért tartják fogva Marit? ANNA RANDOL 304 TITKOS CSÓK

– Ezt én is szeretném tudni – lökte be Daller Bennettet egy ajtón – , mert én azt a parancsot adtam, hogy öljék meg. A harag forró hulláma árasztotta el Bennettet, amint hallotta, hogy Daller milyen közönyösen ejti ki szavakat. Ha sikerülne félig agyonvernie az unokatestvérét, az megérne egy golyót, gondolta ismét. Hirtelen megperdült, megmarkolta Daller fegyvert tartó kezét. A csempével kirakott falat érte a lövés, amikor Bennett ököllel Daller állára sújtott, és hátracsavarta a karját. A férfi felnyögött, és a földre ejtette a fegyverét. – Őrnagy, engedje el a társamat! Bennett tekintete Talat hideg pillantásával találkozott. A bej körül kivont karddal vagy egy tucat őr sorakozott fel. Bennett felmordult, és elengedte unokatestvérét. – Még nem végeztünk! Daller reszkető kézzel igyekezett leporolni magát, és igazgatta meggyűrődött kabátját. – Prestwood, azt hiszem, mi már végeztünk. – Felvette fegyverét, és ismét Bennett hátába nyomta. – Jöjjenek! – intett Talat a fejével. A bej ment elöl, és az őrök gondoskodtak arról, hogy a két férfi kövesse őt a ház nagytermébe. Talat először leült, majd leheveredett a díványra, és a könyökénél levő tálcáról elvett egy szem diót. – És most, őrnagy, tegye le a fegyvereit. Bennett leoldotta a kardját, Talat egyik embere elvette tőle. – És tegye ide a pisztolyát és a kését is, ami biztosan ott rejtőzik a ruházatában. Bennett vonakodva átadta a kért fegyvereket. – Motozzátok meg! Az őrök átkutatták, további fegyvereket keresve. Amikor nem találtak mást, bólintottak Talatnak. – Most már elteheti a fegyverét, Daller. Az embereim őrzik az őrnagyot.


Bennett nem érezte többé a nyomást a gerincén. Úgy vélte, unokatestvére nem figyelt fel valamire. Amíg Talat kivont kardú embereiből öt Bennetten tartotta a szemét, kettő Dallert figyelte. – És mit jelent ez az egész? – kérdezte nemtörődöm módon Talat, mialatt a keze a kardja markolatával játszott. – Én is kérdezhetném ezt öntől. Miss Sinclair él? – kérdezte mereven Daller. Bennettnek elakadt a lélegzete, amíg a válaszra várt. – Talán – vonta meg a vállát Talat. A bej csak három lépésre volt tőle, addig fojtogatná, amíg nem válaszol. Ha lettek volna fegyverei, megpróbálhatta volna. Ehelyett csak egyik lábáról a másikra állt, és közben néhány centivel közelebb került Talathoz. A túlélésre akkor van a legjobb esélye, ha oldalról megkerüli az őröket. – Én azt a parancsot adtam, hogy ölje meg – mondta Daller. Csak a sok évig gyakorolt önfegyelem tartotta vissza Bennettet attól, hogy unokatestvére torkának essen. A bej ritkás szakállát simogatta. – Igen, ön mindig is abban a tévhitben élt, hogy én követem az ön utasításait. Ön nem más, mint egy rövidlátó bolond. Daller sértetten kihúzta magát. – Nekem köszönheti befolyásos helyzetét. – Milyen szomorú. Ön tényleg ezt hiszi? – nevetett Talat. – Én csak kihasználtam önt. – Én intéztem el, hogy a szultán bizalmasa lehessen. Talat nevetett. – Nem, azt hiszem, az a pasa volt, aki úgy sírt az otthonában, mint egy beteg öregasszony. – Igen, mert azt hiszi, Miss Sinclair meghalt, és ez az én tervem volt. – Nagyon jó terv volt. – Talat fenyegető pillantással előrehajolt. – De mi lesz, ha felépül a gyászából? Már beszélt az ügyvédjével a vagyonáról, tudja-e. – Akkor továbblépünk, következik a terv második része – derült fel némileg Daller. ANNA RANDOL 306 TITKOS CSÓK

Talat megvetően nézett rá. – Nem válik a javunkra, ha megöljük a lányt. Ha nem él, Esad akkor sem hagyja a pénzt Fatimára. Azt tervezi, egy egyetemnek adja. – Ezt nem teheti! A pénze nélkül nekünk végünk van! –Daller reszkető kézzel elővette a tubákosszelencéjét. Esad öröksége… a hozomány… A kirakós játék újabb darabja került a helyére, és Bennettet elöntötte az undor. – Akkor hát jól tettem, hogy életben tartottam a házamban a nőt. Esad nagy összeget is fizetne, ha visszakaphatná a lányt. Legalábbis eleget ahhoz, hogy kifizethessem az adósságaimat – mondta Talat. – És mi lesz az én adósságaimmal? Azért halmoztam fel őket, hogy önt segítsem, azért, hogy elérje jelenlegi pozícióját. Megígérte, hogy mindent visszafizet nekem – túrt a hajába Daller. – Ha magán múlt volna, a lány már halott lenne – vonta meg a vállát Talat. – Ön még arra sem volt képes, hogy ezt a jelentéktelen lányt rávegye, hogy menjen önhöz feleségül. Volt esélye rá, hogy megszerezze a pénzt, de kudarcot vallott. – Meg kellett volna mondania nekem, hogy még él! Annak a pénznek egy része engem illet! – simította le ideges mozdulatokkal haját a nagykövet. A szóváltás alatt Bennett ismét elmozdult néhány arasszal. Talat a markában összeroppantott egy diót. – Miért kellett volna megmondanom önnek? Nem én vagyok az egyetlen, aki visszatartott információkat. Például mikor akarta elmondani nekem, hogy a lány egy kém? Daller elhallgatott, a füle mögött furcsán elállt a haja. – Amikor Chorlu után arra kért, ne törjünk újra a lány életére, feltámadt bennem a gyanú. Miért nem akarjuk holtan látni a lányt, még mielőtt Esad ráhagyja a vagyonát? A komornyikja előzékenyen elmondta nekem, hogy hol fog a lány legközelebb dolgozni, és akkor az igazság már nyilvánvaló volt. Bennett megbizonyosodott afelől, hogy Szelim valóban áruló. – Ezért küldte a tolvajt Midiába? – kérdezte Daller. – Sokkal tisztább módszer, mint az ön taktikái. Nem önnek jelentett a lány? ANNA RANDOL 307 TITKOS CSÓK

– Valamilyen okból ez a nő sohasem kedvelt engem. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy nálam van minden rajza. – Miért kellett elcsábítania tőlem Abdullahot, és megbízni azzal, hogy kövesse őt? Ön olyan ostoba, hogy a saját embereinek sem az ura. Ami azt illeti, Abdullah mindvégig nekem dolgozott. Ő találta meg nekem a tolvajt is. Daller őrjöngött. A kirakós játék kockái egyre jobban összeálltak. Chorluban azért lőttek Marira, hogy ne kaphassa meg Esad pénzét. Amikor azonban Abington felfedte Daller előtt Mari kilétét, Daller rájött, hogy az a nő látta el őt a főnökeinek annyira kedves információkkal, akit meg akart öletni. A chorlui támadás mögött mohóság és becsvágy rejlett. A többi esemény célja az volt, hogy Talat meggyőződjön Mari kém voltáról, és Daller pedig az ellenőrzése alatt tarthassa a lányt. Daller sértődötten nézett a bejre. – Ha tudta, kicsoda Miss Sinclair, miért nem adta át őt a szultánnak? Nagyon jó fogás lett volna. – Látja, ezért nem követem az ön tanácsait. Ön nem gondolja át alaposan a dolgokat. A feleségem a pasa unokahúga. Ha Mariról kiderül, hogy kém, a pasával való kapcsolata a pasát is kegyvesztetté tenné. Ha a pasa bukik, az egész családja vele bukik. Ez olyan lett volna, mintha lábon lövöm magam. Daller a körméről felszippantott egy kis tubákot. – Mégsem olyan bölcs, mint amilyennek képzeli magát. Pompásan összezavarta a dolgokat. – Éspedig? – Miss Sinclair halála nem keltett volna és nem is fog nagy feltűnést kelteni, de az earl nem fogja felderítetlenül hagyni a fia halálát. Ezért hagytam őt életben eredeti tervem szerint. Mivel azonban ön nem ölte meg a lányt, Miss Sinclairnek sikerült eljuttatnia hozzá egy üzenetet, és az őrnagy visszajött. Hogyan fogjuk megmagyarázni Prestwood halálát? – Úgy, hogy tetten értem, amikor kémkedett, és harc közben megöltem – vonta meg a vállát Talat.


Daller elejtette a tubákosszelencéjét. Szitkozódva nézte, ahogy a padlón csörömpölt, és kihullott belőle a tubák. – Ez nem működik. Ha őt meggyanúsítják, az rám is rossz fényt vet. Mialatt az őrök az ékkövekkel kirakott kis dobozra figyeltek, Bennett ismét elmozdult vagy egy arasznyit. – Összeesküvés, amely egyenesen az angol nagykövethez vezet – mosolygott Talat. – A szultán nagyon fog örülni, hogy sikerült egyszerre két kémet megölnöm. – Ön nem más, mint egy áruló gazember! – dermedt meg Daller. A bej felállt. – Öljétek meg őket! – csettintett, és az emberei kivont karddal közeledtek feléjük. Daller eldobta a pisztolyát, de Bennett nem várta be a végzetet. Gyors mozdulattal a legközelebbi őrnél termett. Mielőtt a férfi támadott volna, Bennett a hónaljára sújtott, és elvette tőle a kardját. A többi őr felé indult, de Bennett eléjük hajította lefegyverzett társukat, amivel lelassította őket. A falhoz hátrált, nehogy az őrök bekerítsék. Ketten támadtak rá egyszerre. Az egyiket sikerült megsebesítenie, de oldalról érkezett egy harmadik, és kiverte Bennett kezéből a kardot. – Ez nagyon sokáig tart – kiáltotta Talat, és kivont karddal Bennett felé közeledett. – Talat bej! – Az ajtó kitárult, sok ember özönlött be Esad pasa vezetésével, aki mögött szorosan ott állt Szelim. A feketébe öltözött, őrjöngő pasa fényes görbe kardot tartott a kezében. A komornyik csak összefonta reszkető kezeit. – A te csinos kis szobalányod megszenved majd ezért, Szelim – húzódott közelebb Talat az embereihez. A komornyik elsápadt, de ott maradt a pasa mellett. – Elegem van a fenyegetéseiből, Talat bej – mondta. – Hol van Mari? – lépett a bejhez Esad. Izzadság verte ki Talat homlokát. – A lány kém, ugye tudja? – A szeme a szoba másik végéből nyíló folyosóra tévedt. ANNA RANDOL 309 TITKOS CSÓK

Bennett nagyot sóhajtott. Mari él. A pasa kardja nem ingott meg. – Akkor arra feleljen, miért bújtatta a házában az állam ellenségét? Talat egy kiáltással lesújtott, de Esad kivédte a támadást, és ő kezdeményezett. A bej emberei a túlerő miatt el akartak menekülni, de Esad fegyveresei szembeszálltak velük. A zűrzavarban Daller az ajtó felé osont. – Őrnagy! – Szelim odadobott neki egy kardot. A férfit elégedett nyugalom töltötte le, amint az ismerős súlyt a kezében érzete. Dallerre vetette magát, megsebesítette a felkarját. Amikor másodszor is le akart sújtani, az Esad emberei elől menekülő egyik őr közéjük állt. Az ijedt őr kivédte a Dallernek szánt csapást, vadul forgatta a kardját, és újra támadt. Bennett kivédte a támadást, de felkiáltott, amikor a nagykövet kicsusszant az ajtón. Szelim Bennett elé ugrott, felfogta az őr újabb támadását. – Menjen, kapja el a nagykövetet! – Ne képzeld, hogy ezzel jóvátetted a szerepedet ebben az ügyben! – mondta Bennett, miközben a küzdők között az ajtó felé tartott. – Az ön büntetése semmi lesz ahhoz képest, amit Achillától fogok kapni – mondta Szelim, és ismét kivédett egy támadást. Bennett nem elmélkedett a válaszon, Talatot ott hagyta Esad kényére-kedvére, és Dallert követte a folyosón. A bíbor vércseppek mutatták a követendő utat. Egy bezárt ajtónál véget értek a vércseppek. Bennett benyitott. Jobbról egy villanás jelezte, hogy valaki egy nagy cserépedényt vágott hozzá. Bennett az utolsó pillanatban elfordult, de az ütés a vállát érte, és megbénította a kardot tartó kezét. A csatamezőn azonban ennél nehezebb helyzetekkel is meg kellett birkóznia. Különben is, élvezné, ha puszta kézzel megölhetné Dallert. Gyors mozdulattal ledobta a kardot, ép karjával pedig megragadta és a földre teperte Dallert. ANNA RANDOL 310 TITKOS CSÓK

Nagyszerű elégtétel volt, amikor ököllel az arcába csapott. A következő éppen olyan jó volt. Ez a gazember megpróbálta megölni Marit! Újra ütésre emelte az öklét. – Ne ölj meg! – vonaglott a padlón Daller, és a sebesült karját fogta. Törött orrából vér ömlött a szájába. Bennett vonakodva leeresztette a kezét. Bármennyire is csábító volt a gondolat, mégsem öli meg ezt az embert. Végignézett a szobán, letépte a függönyzsinórt, és megkötözte Daller kezét és lábát. – Ha szerencséd van, át foglak adni a brit igazságszolgáltatásnak. Az jobb lesz, mint a pasáé. Daller igyekezett kiszabadulni a kötelékeiből. – Apád intézte el a kinevezésemet. Gondold el, hogy a botrány mit fog jelenti neki és az egész családodnak! – Apám elég erős ember, szembe tud szállni minden következménnyel, ami ebből rá hárul – mosolygott keserűen Bennett. – Veled ellentétben ő éveken át építette a becsületre és a bizalomra alapozott kapcsolatait. – És mi lesz a család nevével? Az a kötelességed, hogy azt makulátlanul megőrizd. Bennett ellenőrizte a csomókat, aztán elvette a nagykövet kardját. – Megtanultam, hogy először is azokat az embereket vagyok köteles szolgálni, akiket szeretek. És most meg kell találnia Marit.


Harmincnegyedik fejezet

Mari

félrehajtott fejjel nézegette az éppen elültetett szantálfacsemetét, és a földet verte le a kezéről. – Ez meg micsoda? – kérdezte Achilla. Mari is felfigyelt a ház másik részéből érkező lármára. Eldördült egy lövés, az egyik rabszolgalány felsikoltott. Fatima aggódó arccal állt fel a hímzése mellől. Intett az ajtóban őrködő eunuchnak: – Menj, nézd meg, mi történt! Mari Achillára nézett. Minden zűrzavar az ő javukra szolgál. És most elment az eunuch is… Az eunuch azonban sietve visszatért, és becsapta maga mögött az ajtót. – Esad pasa katonasággal megtámadta a házat, és magával hozta az angolt is. Mari talpra ugrott, bár hirtelen gyengeség fogta el. – Bennettet? – kérdezte Achilla hitetlenkedő tekintettel. – Csak ő lehet – mondta Mari, és úgy érezte, hogy oda kell mennie hozzá. Óriási nyugtalanság árasztotta el, de igyekezett megőrizni hidegvérét. Ha harcra került a sor, abban részt vesz a többi szolga is, vagy legalábbis gyengül a figyelmük. Csak az eunuch állt szabadságuk útjában. Mivel ő volt az egyetlen akadály közte és Bennett között, nem volt sok esélye. – Nekitámadunk az őrnek – mondta Mari, és Achilla bólintott. – Csak vigyázz, hogy… – Ne mozduljatok! Mari lassan megfordult. Fatima két kézzel markolt egy tőrt. Olyan szorosan fogta, hogy az öklén kifehéredett a bőr. – Most meg kell ölnöm benneteket. – A keze remegett, de határozott léptekkel közeledett. – Fatima…

– A nagybátyám nem találhat itt, mert akkor nekem végem van. – Vad fény gyúlt a szemében. – Meg kell mutatnom, hogy tévedett, és ti nem vagytok itt. – Fatima azonban nem mozdult. Mari kihasználta, hogy habozik. – Azt képzeled, olyan könnyű megölni valakit? Fatima gyorsan rávágta: – Én meg tudom tenni. – Valóban? Gondold csak el, a tőrnek át kell hatolnia a bőrön és az izmokon. Ha pedig csontot találsz, újból le kell sújtanod. Fatima megingott. – Megteszem, amit kell. Nem hagyom, hogy eltérítsd a figyelmemet! – És hogyan rejted el a vért? – A vért? – kérdezte Fatima. – Ha leszúrsz valakit, az nagy felfordulással jár. Vér lesz rajtad is, a kaftánodon, a szőnyegeken. Arra mi lesz a magyarázat? – Én… a rabszolgák majd felmossák. – Rájuk pillantott, de ők a szoba sarkai felé húzódtak. A tőr megremegett Fatima kezében. – Mi ketten vagyunk, te pedig egyedül. Nem fogjuk csendben kivárni, amíg egymás után legyilkolsz bennünket – figyelmeztette Mari. – Nos, én sem vagyok egyedül – nyelt nagyot Fatima. – Eunuch, öld meg őket! Miközben az eunuch a kardja után nyúlt, Mari felkapta a cserépbe ültetett szantálfacsemetét, és a fejéhez vágta. Nagy puffanás hallatszott, az ember a padlóra rogyott, mindenütt föld volt és cserépdarabok. Fatima sikoltott, és Mari felé szúrt, aki könnyen hárította a bizonytalan támadást. Hátracsavarta Fatima karját, aki leejtette a tőrt. – Segítsetek! – kiáltotta rabszolgáinak, de senki sem mozdult, biztonságban érezték magukat a falhoz lapulva. – Két választásod van – mondta Mari, és igyekezett megőrizni a hangja nyugodtságát, bár majd szétvetette a türelmetlenség. – Odaállsz a rabszolgáid közé, és hagyod, hogy szabadon elhagyjuk a


szobát. Te megmentetted az életünket, és én hajlandó vagyok megfizetni ezt az adósságot. Vagy… Achilla felkapta a tőrt. – Vagy én fogom átdöfni a szívedet. Látva Fatima gúnyos, megvető arckifejezését, Achilla folytatta: – Ne aggódj, a vér engem nem tart vissza! Hiszen én végül is csak egy mocskos rabszolga vagyok, nem igaz? – Ne feledd, hogy megmentettelek benneteket! Mari csak nézett, Achilla pedig tátott szájjal hallgatta a nő szavait. Fatima kiszabadította a kezét, lesimította a ruháját, és a hímzéséhez lépett. Kézbe vett egy tűt, amelybe selyemszál volt befűzve. Kétségtelenül azon dolgozott, hogy a saját javára fordítsa a helyzetet. Mari elvette a földre esett eunuch kardját, átlépett a testen, és egy férfi mellkasába ütközött. Szantálfaillatot érzett. Bennett! A kard nagy robajjal esett a padlóra, Mari mindkét karjával átölelte a férfit. Bennett a lány kezének érintésétől szinte kapkodta a levegőt. Megpróbált kibontakozni az ölelésből, sikertelenül. Marinak elképesztően jó volt átölelnie a férfit, olyan szilárd, olyan valóságos volt! Arra volt szüksége, hogy Bennett a karjában tartsa őt, hogy biztos legyen afelől, hogy nem álmodja az egészet. Felnézett a férfira, igyekezett újra a szívébe vésni erős álla vonalát és a szeme körül a ráncokat. Bennett szemében is boldog hitetlenkedés ült, ami tükrözte Mari érzéseit. A férfi lassan végighúzta az ujjait a lány arcán. – Mari – mondta, és olyan erővel csókolta meg, hogy fájdalmas is lehetett volna, ha nem találkozott volna a lányban lángoló érzésekkel. Ujjait Mari hajába mélyesztette, a lány hozzásimult, átélte az elmúlt hónapok kétségbeesését. – Igen – suttogta Mari, szinte Bennett szájába. – Igen? – tolta őt el magától a férfi. – Igen, hozzád megyek feleségül. Bennett elnevette magát, és újra megcsókolta a lányt. Amikor lélegzethez jutottak, megszólalt: ANNA RANDOL 314 TITKOS CSÓK

– Nem emlékszem, hogy újra megkértem volna a kezed. – Az a szerencséd, hogy az oldalamnál volt a kard, amikor nekiindultam az imént, és nem magam előtt tartottam – nézett rá Mari. A férfi megsimogatta az arcát. – E percben nagyon szerencsésnek érzem magam. Akkor hát feleségül jössz hozzám? Ha nem akarsz Angliába jönni, akkor nem megyünk oda. Ami azt illeti… Achilla megköszörülte a torkát, és megszólalt. – Tudhatják, hogy mindig a szerelmi ügyek pártján állok, de úgy tűnik, a szomszédos teremben harc folyik. Bennett arcáról eltűnt a gondtalan kifejezés. – Maradj itt! – mondta Marinak. A lány újra felvette a kardot. A csók talán túl sok oxigént vont el Bennett agyától… Hogyan is képzelhette, hogy nem tart vele? – Igaz az, hogy Esad eljött veled, hogy kiszabadítson engem? – Igen, eljött a kiszabadításodra, de nem én hoztam ide, hanem Szelim. – Bennett felsóhajtott, amikor meglátta Marit a karddal. – Szelim? – rohant végig Achilla a folyosón a kavarodás felé. – Az az ügyetlen fráter még megöleti magát! Mit képzel? Achilla után indultak a nagy csarnok felé. Mari szíve hangosan dobogott, amikor beléptek. Esad ott állt Talat földön fekvő teste mellett. Körülöttük már nem folyt harc, Esad katonái a kardjukkal tartották féken Talat megmaradt embereit. Esad hüvelyébe dugta a kardját, amikor megpillantotta a lányt. – Mari! A lány oda akart futni hozzá, de megtorpant, nem merte átölelni, amire pedig olyan nagyon vágyott. Várta, hogy a férfi elinduljon felé, körmét a tenyerébe mélyesztette. Esad hozzálépett, és szeretettel megölelte. – Sohasem kívántam a halálodat. Soha. – Eleresztette Marit. – Ennek ellenére mégsem engedhetem meg, hogy itt maradj. Mari Bennettre nézett. Nem számított neki, hol fog élni, csak vele lehessen. Nos, egyelőre nem mennek Angliába, de a gondolat hosszú ANNA RANDOL 315 TITKOS CSÓK

távon már nem tűnt olyan borzalmasnak. Talán rá fogja venni magát egy angliai látogatásra. Mögötte meghallotta Achillát: – Te elárultál bennünket? Hogy voltál képes információkat átadni Talatnak? – A szobalány ott állt Szelim mellett. Szelim lehajtotta a fejét. – Még élt bennem a harag Sir Reginald iránt, mert börtönbe juttatott, és éppen akkor kerestek meg engem. Eleinte csak egyszerű dolgokat akartak tudni, csak azt, hogyan zajlik az élet a házban. Mire rájöttem, hogy ezeket arra használják, hogy ártsanak az úrnőnek, már késő volt. Igyekeztem megszabadulni tőlük, de azt mondták, ha nem folytatom, bántani fognak téged. – Én tudok vigyázni magamra! Hogyan lehettél olyan ostoba, hogy segítetted őket?! – Azt is mondták, hogy elmondanak neked mindent a múltamról – lógatta a fejét Szelim. – Akkor kétszeresen is bolond vagy: mit érdekel engem a múltad? – Én rabszolga-kereskedő voltam. – Te… Nem! – sápadt el Achilla. Mari szíve majd megszakadt a szobalánya miatt. Szelim bűne olyasmi volt, amit egy volt rabszolga sohasem lesz képes megbocsátani. Az aggódó pár mögött fekvő Talat lassan megmozdult a földön. Reszkető kézzel pisztolyt szegezett Esadnak. Mari felkiáltott. A figyelem oda irányult, ahova a lány nézett. Talat a pisztoly ravaszán matatott, Mari pedig Esad elé ugrott. Egy másodpercen belül a lány a falhoz csapódott. Elsötétült előtte a világ, éles fájdalmat érzett a mellkasában, nem tudott lélegezni. Bennett mellé térdelt. – Mari! – szólította, és megsimogatta az arcát. – Mégis, mit gondoltál?! – kiáltott rá Esad. A lány végre levegőhöz jutott, és nem is volt már olyan erős fájdalma. Bennett felültette. Mari megtapogatta a mellkasát. Nem sebesült meg. – Ön lökte a falnak Marit? – kérdezte Bennett. ANNA RANDOL 316 TITKOS CSÓK

– Nem adott sok időt arra, hogy kigondoljak egy udvariasabb módszert – felelte Esad. Bennett sérüléseket keresve végigtapogatta a lány testét. Mari egy-két pontnál panaszkodott, csak hogy tovább érezhesse magán a férfi kezét. De hát Talat lőtt… Akármilyen gyorsan cselekedett is Esad, nem lehetett gyorsabb a lövedéknél. Mari Talatra bámult, aki mozdulatlanul hevert, a melléből Bennett kardja állt ki. Még Bennett sem érhette el olyan gyorsan a bejt. Achilla fájdalmas zokogására figyelt fel mindenki. A nő ráborult Szelim földön heverő testére, arcát elárasztották a könnyek. Csak Szelim volt olyan közel, hogy felfogja a lövedéket. Mari oda akart menni, de Bennett a vállára tette a kezét. – Hagyjuk őket magukra. Szelim kinyújtotta a kezét Achilla felé. – Attól a perctől fogva szeretlek, hogy megvettelek a piacon. Sajnálom, hogy nem voltam méltó arra, hogy elfogadjam a szerelmedet, amikor felkínáltad nekem! – Szelim lehunyta a szemét. – Szelim! A pokolba is! Miért vetik magukat az emberek a golyók útjába? – Achilla kérdése zokogásba fulladt. – Én is szerettelek, és mindent megbocsátottam volna. – Achilla a férfi mellére hajtotta a fejét. Esad megszólalt: – Szelim jól van. – Nincs jól, és már soha többé nem lesz jól! – siránkozott Achilla. – De – magyarázta neki Bennett. – Jól van, mert nem halt meg. – Hogyan? – kapta fel a fejét Achilla. – Ha nem látnád, a golyó a karján érte. Azt hiszem, csak a fájdalomtól ájult el. – Komolyan mondtad, Achilla? – szólalt meg Szelim elhaló hangon. Nyilvánvalóan élt. – Egyáltalán nem, te förtelmes fia egy háromlábú tevének? – nézett rá szörnyülködve Achilla. Szelim azonban mosolyogva hunyta le ismét a szemét.


Esad megparancsolta embereinek, hogy a komornyikot vigyék a házába. Achilla csípőre tett kézzel követte őket. Bennett erősen megölelte Marit. – Talán mostantól nem leszel olyan hűséges a barátaidhoz. – Sajnálom – suttogta Mari –, de megmaradok azok mellett, akiket szeretek. Még ha Angliában élnek is – mondta nagy sóhajjal. – Nincs ellenedre, ha odalátogatunk? – nézett rá aggodalmasan Bennett. – Nem, és le is telepedhetünk ott – felelte Mari. A férfi lassan, érzékien megcsókolta. A vágy betöltötte egész lényét. – Nagyon köszönöm neked, de… Esad félbeszakította Bennettet. A lány felugrott volna a férfi karjából, ha képes lett volna rá, de ő szorosan fogta a derekát. Mari elpirult, miközben Esad érdeklődve nézte őket. – Akkor hát feleségül veszi Marit? – kérdezte Esad. – Igen – bólintott Bennett, és a lányhoz fordult. – Azt szeretném, hogy légy a feleségem, nem mert parancsba kaptam, vagy mert úgy érzem, ez a kötelességem, hanem mert szeretlek. Mari szíve nagyot dobbant az egyszerű szavaktól. – Én is szeretlek téged! – Akkor hát bízol bennem? Mert különben nem vagyok hajlandó elvenni téged. Mostantól csakis hozzád köt a kötelesség. A lány megsimogatta a férfi homlokán az aggodalmas ráncokat, és boldog volt, hogy fenntartás nélkül ki tudta mondani: – Igen, bízom benned. – Mari, tudod ugye, hogy nem adhatok neked hozományt? Már lehetetlen – sóhajtott fel Esad. – Tudom, de nem számít – bújt Mari Bennetthez. – Sohasem kellett a pénzed. Esad elmosolyodott. – De az első unokám örökölhetné a pénzemet… az egy lehetséges megoldás volna… Esad körülnézett, és a mosoly eltűnt az arcáról.


– Ti ketten el kell, hogy tűnjetek. Nekem magyarázatot kell adnom erről az egészről, és úgy könnyebb lesz, ha nem kell beszámolnom egy meghalt, de életre kelt nőről és egy brit őrnagyról. Hol a nagykövet? – Él – mondta Bennett. – Kár – sajnálkozott Esad. Megparancsolta, hogy két embere kísérje a nagykövetet a házába, és vigyázzanak rá. – Foglalkozzam én vele? – kérdezte. – Azt hiszem, Angliában kell bíróság elé állnia – rázta meg a fejét Bennett. – Az unokahúgom is benne volt ebben az egészben, legalábbis úgy gondolom. Mari az ajkába harapott, nem is tudta, mit mondjon Esadnak. – Fatima megmentette az életemet. – Kétségtelenül megvolt rá a saját önző oka. Az a lány nagyon elvadult, mindig is azt gondoltam, hogy jó felesége lett volna valami határ menti kapitánynak. – Esad megölelte Marit. – Itt nem látunk szívesen, de ki tudja, egy napon mi látogatunk majd el hozzád. Bennett kivezette a lányt a házból a nagykövet hintajához, és utasítást adott a kocsisnak. – Mindig azt mondod, hogy a kocsival olyan lassú a haladás. – Igen, de itt magunkban leszünk – segítette be Bennett mosolyogva a hintóba Marit. Ő is beszállt, az ülésre fektette a lányt, megcsókolta előbb a száját, aztán a szemét, majd a nyakát. Mari felsóhajtott, élvezte a szívből jövő kényeztetést. Amikor így csókolta őt, lehetetlen volt nem elhinni, hogy ő a legfontosabb ember a férfi életében. Felnyögött, és még közelebb húzta magához Bennettet. – Azt hittem, elveszítettelek, tündérem – rázkódott meg a férfi. A lány Bennett mellének támasztotta a kezét. – Valóban olyannak látsz engem, mint a versbeli tündért? A férfi arca Marién pihent, aki érezte, hogy Bennett mosolyog. – Nem te mondtad, hogy nem tudok írni, csak ihlet hatására?


Mari kihúzta az inget a férfi nadrágjából, és végigsimított a meleg bőrén. Mennyire vágyott erre! – Nem az ihlet, hanem a szenvedély szót használtam. Bennett megtalálta a lány nyakán azt a bizonyos érzékeny pontot. Feltett szándéka volt, hogy a következő napokban még számos ilyen felfedezést tesz. – Nem hagyom, hogy eltűnj a szemem elől! Gondolom, ötven év alatt majd alaposan megunsz engem – figyelmeztette a férfi Marit. – Csak ötven év? Hiszen az semmire sem elég – mosolygott a lány. – Addigra talán már Angliát is meg fogod szerettetni velem. – Kicsatolta a rézcsatot a férfi zubbonyán, hogy jobban érezhesse a testét. Bennett megfogta a lány kezét, és végigcsókolta az ujjai hegyét. – Meg akarom látogatni a családomat. De mint jövendő feleségemnek tudnod kell valamit. – A férfi lassan csókolgatta Mari tenyere közepét, mintegy megelőlegezve mindazt, ami még várt rá. – Van egy házam Londonban, de nem kell ott laknod. A birtokom pedig Skóciában van.


Férjemnek, aki nagyszerűbb minden hősnél, akit csak el tudok képzelni

Recommend Documents