FREDRIK BACKMAN. Az ember, akit Ovénak hívnak

FREDRIK BACKMAN

Az ember, akit Ovénak hívnak

Copyright © Fredrik Backman, 2012 A mű eredeti címe: En man som heter Ove A Bonnier Group Agency, Stockholm engedélyével A fordítás a Forum Bockförlag, Stockholm kiadása alapján készült Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2014 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Bándi Eszter Szerkesztette: Kukucska Zsófia

Kiadta az Animus Kiadó 2014-ben Felelős kiadó: a kiadó igazgatója [email protected] www.animus.hu

Nedának. Szeretnélek mindig megnevettetni. Mindig.

1

Az ember, akit Ovénak hívnak, vásárol egy számítógépet, ami nem is számítógép

Ove ötvenkilenc éves. Saabot vezet. Az a fajta ember, aki rábök azokra, akiket nem kedvel, kicsit úgy, mintha betörők volnának, az ő mutatóujja pedig egy rendőrségi zseblámpa. A pult előtt áll egy olyasféle üzletben, amilyenekbe japán autókkal rendelkezők szoktak betérni mindenféle fehér kábelekért. Ove alaposan szemügyre veszi az eladót, mielőtt meglengetne előtte egy közepes méretű, fehér dobozt.

– Nos! Ez egy olyan Ájjped? – érdeklődik Ove. Az eladó, egy fiatalember egy számjegyű testtömegindexszel, kellemetlenül érzi magát. Szemmel láthatólag igyekszik leküzdeni a késztetését, hogy azonnal kikapja Ove kezéből a dobozt. – Pontosan. Egy iPad. De igazából jó lenne, ha nem lengetné annyira… Ove alaposan megnézi a dobozt, úgy, mintha az egy különösen megbízhatatlan darab lenne. Mintha a doboz Vespát vezetne, melegítőnadrágot hordana, és épp most szólította volna Ovét havernak, aztán megpróbált volna eladni neki egy karórát.

– Aha! És akkor ez egy számítógép? Az eladó bólint. Aztán habozik, és inkább gyorsan megrázza a fejét. – Igen… azaz, nos, ez egy iPad. Néhányan tabletnek hívják, mások pedig táblagépnek. Többféleképpen is megközelíthető a kérdés. Ove meglepetten néz az eladóra.

– Vagy úgy! Az eladó tétován bólint. – Iiigen. Ove ismét megrázza a dobozt. – Ez jó fajta? Az eladó a fejét vakarja. – Igen… vagyis hogy érti? Ove sóhajt, és lassan kezd beszélni. Minden egyes szót gondosan formál, mintha az egyetlen probléma a beszélgetéssel az volna, hogy az eladó kicsit süket.

– Ez. Itt. Jóóó? Egy jófajta számítógép? Az eladó az állát vakarja. – Nos… igen… nagyon jó… de persze attól függ, milyen számítógépet akar. Ove rábámul. – Egy számítógépet akarok! Egy átlagos számítógépet! Rövid csend áll be. Az eladó a torkát köszörüli. – Nos, szóval, tulajdonképpen ez nem egy átlagos számítógép. Talán inkább szeretne egy… Az eladó megáll, és olyan szó után kutat, amelyhez a vele szemben álló férfinak talán van valami köze. Újból krákog, majd kiböki: – …egy laptopot? Ove hevesen rázza a fejét, és fenyegetően a pult fölé magasodik.

– Egy frászt! Egy számítógépet akarok! Az eladó megértően bólint. – A laptop számítógép. Ove sértetten néz rá, és zseblámpaujjával tüntetőleg a pultra koppint. – Ezzel természetesen tisztában vagyok. Az eladó bólint. – Oké… Ismét csönd. Hasonló ahhoz, amely két fegyveres férfi között áll be, akik hirtelen észreveszik, hogy otthon hagyták a fegyvereiket. Ove hosszan nézi a dobozt, kicsit úgy, mintha azt várná, hogy az majd beismer valamit. – Hová kell csatlakoztatni a billentyűzetet? Az eladó a pult szélén vakargatja a tenyerét, és kissé idegesen helyezgeti a súlyát egyik lábáról a másikra, mint ahogy olyan ifjú eladók teszik, akik kezdenek rájönni, hogy ez sokkal több időt fog igénybe venni, mint gondolták. – Nos, szóval, ennek nincs billentyűzete. Ove felhúzza a szemöldökét. – Naná! Merthogy azt biztos külön kell megvenni, mi? ROHADT sok pénzért! Az eladó ismét megvakarja a tenyerét. – Nem… vagyis… tehát: ennek a számítógépnek nincs billentyűzete. Mindent a képernyőn lehet vezérelni. Ove meghökkenve rázza a fejét, mintha épp azt látná, hogy az eladó egy fagylaltospult üvegét nyalogatja. – De nekem kell billentyűzet! Ezt csak megérti? Az eladó nagyot sóhajt, olyasformán, mint amikor az ember elszámol magában tízig .

– Oké. Értem. De akkor szerintem nem ezt a számítógépet keresi. Akkor talán jobb lenne például egy MacBook.

Ove arckifejezése arról árulkodik, hogy nem sikerült teljesen meggyőzni. – Egy Mek-búk? Az eladó reménykedve bólint, mintha épp most ért volna el áttörést a tárgyalásban.

– Igen. Ove gyanakodva ráncolja a homlokát. – Ez egy olyan nyamvadt könyvolvasó, amiről mindenki beszél? Az eladó egy hőskölteménybe illőt sóhajt. – Nem. A MacBook az egy… egy… laptop. Billentyűzettel. – Ahá! – derül fel Ove rögtön. Az eladó bólint, és megvakarja a tenyerét. – Igen. Ove körülnéz a boltban. Ismételten megrázza a kezében tartott dobozt. – És azok jók? Az eladó lesüti a szemét, mintha leplezni akarná az iránti erős vágyát, hogy végigkarmolja az arcát. Aztán hirtelen elmosolyodik. – Tudja mit? Megnézem, hogy a kollégám végzett-e már a vevőjével, idehívom, és ő majd megmutatja! Ove az óráját nézi. A fejét rázza. – Tudja, néhányunknak egyéb dolga is van, mint egész nap itt állni és várni! Az eladó gyorsan bólint. Aztán eltűnik a pult mögött. Pár pillanat múlva visszatér egy

kollégájával. Az illető boldognak tűnik. Mint azok, akik még nem dolgoztak elég ideig eladóként. – Jó napot! Miben segíthetek? Ove sürgetően kopogtat zseblámpaujjával a pulton. – Szeretnék egy számítógépet! A kolléga máris nem tűnik annyira boldognak. Aztán az első eladóra néz olyan pillantással, ami azt üzeni: ezért még megfizetsz! – Reeendben. Egy „számítógép”, értem. Akkor kezdetnek át is mehetnénk a hordozható számítógépes osztályunkra – mondja a kolléga mérsékelt lelkesedéssel, és Ove felé fordul. Ove rábámul. – Hé! Tudom, mi a fene az a lepptopp! Felesleges azt mondania, hogy hordozható!

A kolléga segítőkészen bólint. Mögötte az előző eladó közben azt motyogja: én nem bírom, elmentem ebédelni. – Ebéd, igen, az az egyetlen, amire az emberek manapság gondolnak – horkant Ove.

– Micsoda? – kérdezi a kolléga, és megfordul. – E-BÉD! – tagolja Ove.

2

Három héttel korábban

Az ember, akit Ovénak hívnak, ellenőrző körútra megy a lakónegyedben

Reggel hat előtt öt perccel történt, hogy Ove és a macska először találkoztak. A macska rögtön nagyon rossz véleményt alkotott Ovéról. És ez a dolog abszolút kölcsönös volt. Ove, mint mindig, tíz perccel korábban ébredt a kelleténél. Sose értette azokat az embereket, akik folyton elaludtak, és az órát okolták, amiért nem csörgött. Ovénak soha életében nem volt ébresztőórája. Háromnegyed hatkor ébredt, és rögtön fel is kelt. Bekapcsolta a kávéfőzőt. Pontosan annyi őrleményt adagolt bele, mint amennyit minden reggel szoktak a majd négy évtized alatt, amit a feleségével itt töltöttek a sorházas lakónegyedben. Egy adag csészénként, és egy ráadás a kannának. Se több, se kevesebb. Ilyesmit manapság nem tudnak már az emberek. Tisztességes kávét főzni. Ahogy a kézzel írás se megy már. Ma már csak a számítógép meg az eszpresszógép! És hová tart a világ, ha az emberek már kávét főzni meg írni sem tudnak? Na? Ezen mélázott Ove.

Amíg a tisztességes kávé főtt, Ove felvette kék nadrágját és kék kabátját, belelépett a facipőbe, és zsebre dugta a kezét, úgy, ahogy egy középkorú ember teszi, aki bizton számít rá, hogy az inkompetens külvilág ma is csalódást okoz neki, majd elindult ellenőrző körútjára a lakónegyedben. Ahogyan azt minden reggel tette. A többi sorház csendbe és sötétbe burkolózott még. Erre számítani lehetett. Ebben a negyedben senki meg sem próbál korábban felkelni, mint az feltétlenül szükséges, ezt Ove jól tudta. Itt manapság csak vállalkozók és egyéb lusta népek laknak. A macska nemtörődöm tartással ült a házak közötti ösvényen. Vagy legalábbis valami macskaféle jószág . Fél farka volt, és csak egy füle. Valamint itt-ott hiányzott róla egy-egy szőrcsomó, mintha valaki öklömnyi pamacsokat tépett volna ki belőle. De mégis: aligha lehet máshogy meghatározni, mint egy igen rozzant macskát, vélekedett Ove.

Néhányat dobbantott felé. A macska felállt. Ove megállt. Ott álltak és méregették egymást néhány pillanatig, mint két verekedni vágyó egy vidéki kocsmában késő este. Ove azon merengett, hozzávágja-e a macskához az egyik facipőjét. A macska úgy nézett ki, mint akit nagyon rosszul érint, hogy neki nincs facipője, amit visszahajíthatna. – Sicc! – kiáltott fel Ove olyan hirtelen, hogy a macska felugrott és hátrált egy lépést.

Aztán még egyszer jól megnézte az ötvenkilenc éves férfit és a facipőjét. Végül megfordult, és elügetett. Ove esküdni mert volna rá, hogy a szemét is forgatta közben.

„Jószágok…” – gondolta, majd egy pillantást vetett a karórájára. Két perc múlva hat. Itt az ideje, hogy továbbinduljon, ha máris el nem késett a rozoga macska miatt. Az lenne csak szép! Elindult a házak közötti ösvényen a parkoló felé, ahogy minden reggel. Megállt a táblánál, ami azt hirdette, hogy a lakónegyedben tilos a járműforgalom. Ove kissé sürgetően megrugdosta a táblát tartó oszlopot. Nem mintha el lett volna ferdülve vagy ilyesmi, de azért sosem árt az ellenőrzés. Ove pedig az a fajta ember, aki úgy ellenőrzi a tárgyak állapotát, hogy megrugdossa őket. Kisétált a parkolóba, végig a garázsok előtt, hogy ellenőrizze, egyikbe se törtek-e be éjszaka, vagy esetleg valami vandál banda nem gyújtotta-e fel őket. Nem mintha ez valaha is megtörtént volna errefelé. De Ove akkor sem hagyott ki egyetlen ellenőrző körutat sem. Megrángatta a saját garázsa kilincsét is, ahol a Saabja parkolt, háromszor is. Mint minden reggel. Azután elkanyarodott a vendégparkoló felé, ahol maximum huszonnégy órán át lehetett várakozni, és körültekintően lejegyzett minden rendszámot a kis noteszébe, amit a kabátzsebében tartott. Összehasonlította őket az előző napi rendszámokkal, amiket ugyanoda jegyzett fel. Ha ugyanaz a rendszám két egymást követő napon feltűnt a noteszében, Ove hazasétált, rutinosan felhívta a Közlekedési Hatóságot, kikövetelte a jármű tulajdonosának adatait, majd felhívta a szóban forgó egyént, és közölte vele, hogy egy hitvány alak, aki nem tud olvasni. Nem mintha Ovét érdekelte volna, ki áll a vendégparkolóban. Természetesen nem érdekelte. De ez egy elvi kérdés. Ha az áll a táblán, hogy huszonnégy óra, akkor tessék elfogadni. Mert mi is lenne abból, ha mindenki egész napokra oda parkolna, ahová eszébe jut? Káosz lenne, ezt Ove jól tudta. Mindenfelé kocsik parkolnának. De ma egyetlen illetéktelen sem állt a vendégparkolóban, így Ove folytathatta a jegyzetelést a következő állomáson: a kukatárolóban. Nem mintha ez a szívügye lett

volna. Sőt. Ő már az elejétől kezdve hangosan tiltakozott az ellen a badarság ellen, amit az újonnan beköltözött figurák találtak ki: hogy minden átkozott apróságot szelektíven kell gyűjteni. De ha már a lakóbizottság eldöntötte, hogy szelektív gyűjtés van, akkor kell, hogy legyen valaki, aki ellenőrzi, hogy rendesen megy-e. Nem mintha bárki is megbízta volna Ovét, de ha az ember nem kezdeményez ilyen ügyekben, kitör az anarchia. Ove ezzel tisztában volt. Mindenütt szemét heverne. Megrugdosta kicsit a kukát. Káromkodott, és előhalászott egy befőttesüveget az üveggyűjtőből, valami olyasmit motyogott, hogy pancserek, és letekerte róla a fémtetőt. Az üveget visszalökte az üveggyűjtőbe, a fémfedelet pedig a fémgyűjtőbe dobta. Mikor Ove volt a lakóközösség vezetője, erőteljesen szorgalmazta, hogy kamerázzák be a szeméttárolót, hogy ellenőrizhessék, senki nem dobál-e be „oda nem tartozó szemetet”. Ove legnagyobb bosszúságára a javaslatot leszavazták, mert néhány szomszéd úgy gondolta, hogy ez azért túlzás, és túl sok munka is volna a rengeteg videoszalagot archiválni. Ennek ellenére Ove időről időre méltatlankodva jegyezte meg, hogy „akinek nincsen vaj a fején, annak nincs félnivalója az igazságtól”.

Két évvel később, amikor a lakóközösség lemondatta Ovét (amire ő később csak mint puccsra utalt), újra felvetődött a kérdés. Megjelent ugyanis valami divatos kamera, amit mozgásérzékelők kapcsolnak be, és ami a felvett képeket rögtön az internetre küldi, magyarázta az új vezetőség egy lelkes körlevélben. És ezzel nemcsak a kukatárolót lehetne megfigyelni, hanem a parkolót is, hogy elkerüljék a rongálást és a betörést. Ráadásul az anyag huszonnégy óra múlva törli magát, hogy „ne sértse a lakók személyiségi jogait”. Egyhangú döntés kellett ahhoz, hogy felszerelhessék a kamerákat. Egyetlen tag szavazott nemmel. Ugyanis Ove nem bízott az Internetben. Nagy I-vel. Így is írta, bár a felesége mindig mondta, hogy kicsivel kell. És ez az Internet majd jól megfigyeli Ovét, amikor a szemetet viszi ki. Hát csak a testén keresztül! Végül tehát nem lettek kamerák, és Ove elégedett volt, mert sokkal jobbnak találta a napi rendszerességgel végzett személyes ellenőrzést. Így legalább lehet tudni, ki mit csinál, és szemmel lehet tartani mindent. Ez a napnál is világosabb. Amikor befejezte a kukatárolók ellenőrzését, bezárta az ajtót, és – mint minden reggel –, háromszor megrángatta a kilincset. Aztán megfordult, és meglátott egy kerékpárt, ami a biciklitároló külső falának volt támasztva. Annak ellenére, hogy feketén-fehéren ott állt egy nagy táblán, hogy Kerékpárral parkolni tilos!, pontosan fölötte. A bicikli mellé egy másik szomszéd kézzel írott cetlit ragasztott: Ez itt nem a biciklitároló! Tanuljon meg olvasni! Ove motyogott valamit az idiótákról, kinyitotta a biciklitárolót, és takarosan beállította egy üres helyre a biciklit. Bezárta az ajtót, és háromszor megrángatta a kilincset.

Aztán letépte a cetlit a falról. Kedve lett volna beadni egy indítványt a lakógyűlésen, hogy tegyenek fel egy rendes Plakátot ragasztani tilos! táblát erre a falra. Az emberek manapság nyilvánvalóan azt hiszik, hogy oda rakhatnak cetlit, ahová csak kedvük szottyan. A fenébe is, ez a fal nem hirdetőtábla! Aztán Ove hazafelé indult a házak közti kis ösvényen. A saját ajtaja előtt megállt, a járólapok fölé hajolt, és erőteljesen szimatolni kezdett. Pisi. Pisiszag van. A megállapítást követően visszament a házba, és megitta a kávéját. Mikor elkészült, telefonált: lemondta a telefon- és az újság előfizetését. Megjavította a csapot a kisfürdőben. Új csavarokat tekert a konyhai terasz kilincsébe. Beolajozta a fa konyhapultot. Átrendezte a dobozokat a padláson. Átválogatta a szerszámokat a fészerben, és a Saabra feltette a téli gumit. És most csak áll.

És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ezt érzi Ove. Kedd délután van, november, négy óra, és Ove lekapcsolt minden lámpát. Kikapcsolta a radiátort és a kávéfőzőt. Beolajozta a konyhapultot, bár azok a szamarak az IKEA-ban azt mondták, hogy ilyesmire nincs szükség . Ebben a házban azonban félévente beolajozzák a konyhapultot, akár szükséges, akár nem. Bármit mondjon is egy sárga piképulóveres, bohócszerűen kipingált hölgyemény az önkiszolgáló részlegen. Kedvetlenül áll a kétszintes sorház nappalijában, és bámul ki az ablakon. Az a negyvenéves borostás sznob, a srégen szemben levő házból, kocog be a képbe. Anders, ez a neve. Újonnan költözött ide, biztosan nem lakik itt régebben négy-öt évnél. De már sikerült bekerülnie a lakóbizottság vezetőségébe. A kígyó. Most már azt hiszi, övé az utca. A válása után költözött ide, és jóval áron felül vette meg a házat. Ezek olyan fajta marhák, hogy idejönnek, és felnyomják a környék lakásainak árát a becsületes emberek terhére. Audival jár, még ez is, Ove már látta. Erre persze számítani lehetett. A vállalkozók meg a hasonló idióták, azok mind Audival járnak. Mert nincs semmi józan eszük.

Ove sötétkék nadrágja zsebébe dugja a kezét. Türelmetlenül rugdossa a parkettát. A lakás kicsit nagy Ovénak és a feleségének, ezt bevallhatja. De ki van fizetve. Egy korona hitel sincs rajta. Ez biztos hogy több, mint amit az a sznob elmondhat magáról. Ma már mindenki hitelt vesz fel, ilyenek az emberek. De Ovét nem olyan fából faragták. Megtette, amit kell. Dolgozni járt. Egy napot se volt beteg egész életében. Gyűjtögetett. Felelősséget vállalt. Ezt ma már senki sem csinálja, a felelősségvállalást. Ma már csak számítógép van, tanácsadók és fejesek az önkormányzatnál, akik sztriptízbárba járnak, és feketéznek a lakásszerződésekkel. Adóparadicsom és részvények. Senki sem akar dolgozni. Egy egész országnyi ember, aki egész nap csak ebédelni akar. „Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” Ezt mondták tegnap Ovénak a munkahelyén.

Amikor elmagyarázták, hogy kevés a munka, és hogy „leépítik az idősebb generációt”. Egyharmad évszázad ugyanazon a munkahelyen, és így nevezik Ovét. Egy átkozott „generációnak”. Mert ma már mindenki harmincegy éves, szűk nadrágot hord, és már nem is iszik normális kávét. És senki sem akar felelősséget vállalni. Egy csomó férfi gondosan nyírt szakállal mindenütt, akik váltogatják a munkahelyüket, a feleségüket és az autómárkákat. Ahogy jön. Ahogy jólesik. Ove kibámul az ablakon. A sznob kocog . És nem is a kocogás provokálja Ovét, egyáltalán nem. Ove magasról tesz rá, kocognak-e az emberek. Csak azt nem érti, miért kell ekkora ügyet csinálni belőle. Az az önelégült mosoly az arcukon, mintha valami fontos küldetésben kocognának. Pedig ez a negyvenéves férfi sem tesz mást, mint így közli a világgal, hogy rohadtul semmit sem tud rendesen megcsinálni. És ezenfelül: tényleg szükség van arra, hogy úgy öltözzön fel hozzá, mint egy tizenkét éves román tornász? Úgy kell kinézni, mint az olimpiai bobcsapat egy tagja ahhoz, hogy az ember kimenjen cél nélkül csoszogni egy háromnegyed órára? És ennek a sznobnak még barátnője is van! Tíz évvel fiatalabb! A szőke liba, ahogy Ove hívja. Fel-alá járkál a környéken, tántorog, mint egy részeg panda a felhőkarcoló magasságú cipőiben, cirkuszi sminkkel az arcán, és akkora napszemüvegben, hogy nem is egyértelmű már, napszemüveg -e az vagy bukósisak. Ezenfelül még egy olyan kis zsebállatkája is van, amelyik póráz nélkül rohangál körbe-körbe, és Ove járólapjaira pisil. A nő azt hiszi, Ove nem veszi észre, de Ove észreveszi.

És arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Ennyi az egész. „Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” – ezt mondták neki tegnap a munkahelyén. És Ove most itt áll a beolajozott konyhapult mellett. Nem kellene, hogy ilyesmire jusson idő egy keddi napon. Kinéz az ablakon a szemben lévő ugyanolyan házra. Nyilvánvalóan egy gyermekes család költözött oda. Külföldiek, tudta meg Ove. Azt még nem tudja, milyen autójuk van. Csak reménykedni lehet benne, hogy nem Audi. Vagy ami még rosszabb: valami japán. Ove bólogat, mintha valami olyasmit mondott volna, amivel ő maga is teljes mértékben egyetért. Felnéz a nappali plafonjára. Még ma felszerel oda egy kampót. És nem is akármilyen kampót. Akármelyik figyelemzavaros informatikus egy olyan nemileg nem teljesen egyértelmű kötött pulóverben, amit mostanában mindenki hord, fel tud szerelni egy átlagos kampót. De Ove kampója erős lesz, mint egy szikla. Olyan erős, hogy mikor az egész ház összeomlik, a kampó még mindig tartsa magát. Néhány nap múlva itt fog állni valami ingatlanos mókus, egy akkora csokornyakkendőben, mint egy csecsemőfej, és majd olyasmiről hablatyol, hogy felújítási lehetőség meg térkihasználás, és rengeteg rosszat mondhat majd Ovéra a marha, de semmi

rosszat Ove kampójára. Ezt eltökélte. A nappali padlóján ott áll Ove kisebbik „minden eshetőségre” doboza. Így van felosztva a ház: minden, amit Ove felesége vásárolt az szép vagy kedves. Minden, amit Ove vásárolt, az hasznos és praktikus. Jó valamire. Két külön dobozban tartja őket, a nagy meg a kicsi minden eshetőségre dobozban. Ez itt most a kicsi. Csavarokkal, szögekkel, csavarkulcsokkal és más hasonlókkal. Az emberek már nem tartanak olyan dolgokat, amik jók valamire. Az emberek csak a szemetet gyűjtögetik. Húsz pár cipőt, de hogy hol a cipőkanál, azt sose tudják. Az egész ház tele van mikrosütőkkel meg plazmatévékkel, de akkor se tudnának előásni egy tisztességes tiplit, ha valaki megfenyegetné őket egy sniccerrel. Ove minden eshetőségre dobozában egy egész rekesz van a tiplik számára. Úgy nézi őket, mintha sakkfigurák volnának. Nem szeretné elsietni a tiplivel kapcsolatos döntését. Nyugodtan kell elhatározni az ilyesmit. Minden tipli más, és mindegyiknek megvan a felhasználási területe. Az emberek már nem tisztelik az egyszerű funkcionalitást, mostanában minden csak legyen csinos, meg legyen köze a számítógéphez, de Ove úgy csinálja a dolgait, ahogy azok azt megkövetelik. Jó lesz végre egy kis nyugalom, ezt mondták a munkahelyén. Bejöttek az irodájába hétfőn, és azt magyarázták, hogy nem akartak péntekig várni, mert nem akarták elrontani Ove hétvégéjét. „Jó lesz végre egy kis nyugalom, nem?” – mondták. Mit tudnak arról, milyen felkelni egy keddi napon úgy, hogy az embernek már nincs semmi feladata? Az Internetükkel meg az eszpresszóikkal, mit tudnak a felelősségvállalásról?

Ove felnéz a plafonra. Bandzsít. Fontos, hogy a kampó középen legyen, dönti el.

Ott áll, és ezekre a létkérdésekre gondol, mikor tapintatlanul megzavarja egy hosszú, karistoló hang. Egyáltalán nem különbözik attól a hangtól, mint amikor egy nagy mamlasz tolatni próbál egy utánfutós japán kocsival, és végighúzza Ove sorházi lakásának külső falát.

3

Az ember, akit Ovénak hívnak, utánfutóval tolat

Ove elhúzza a zöld virágos függönyt, amit a felesége évekig ígérgetett, hogy lecserél. Egy alacsony, fekete hajú, harmincas, nyilvánvalóan külföldi nőt lát odakinn. Áll és őrültmód gesztikulál egy hasonló korú, túlságosan is magas, szőke mamlasz felé, aki be van szorítva annak a túlságosan is kicsi japán kocsinak a kormánya mögé, amelyik éppen most karistolta végig Ove falát. A mamlasz finom mozdulatokkal próbálja a nő tudomására hozni, hogy ez igazából nem annyira egyszerű, mint amilyennek látszik. A nő már kevésbé finom mozdulatokkal igyekszik visszajelezni, hogy ennek minden valószínűség szerint ahhoz van köze, hogy az autóban ülő mamlasz egy tökfej. – Nahát, most aztán már…! – üvölti Ove az ablakon át, amikor az utánfutó egyik kereke belegurul a virágágyásába. Ove a földhöz vágja a minden eshetőségre dobozát. Ökölbe szorítja a kezét. Néhány másodperccel később úgy vágódik ki a bejárati ajtaja, mintha magától tette volna, attól való félelmében, hogy Ove esetleg keresztülrohan rajta. – Mi a frász folyik itt? – ordibálja Ove a fekete hajú nőnek. – Én is pont ezt akarom tudni! – kiabál vissza a nő. Ove egy kis időre teljesen paff lesz. Rábámul a nőre. Az visszabámul. – Ide a lakónegyedbe nem lehet behajtani! Nem tudnak olvasni, vagy mi? Az apró külföldi nő egy lépést tesz felé, és Ove most először veszi észre, hogy a nő vagy nagyon előrehaladott terhes, vagy pedig, ahogy Ove kategorizálná, szelektív módon elhízott.

– Hát nem én vezetek! Ove csöndben nézi egy pár pillanatig . Aztán a nagy, szőke mamlasz felé fordul, aki épp akkor mászik ki a japán kocsiból, és bocsánatkérően felemeli a kezét. Kötött pulóvere van, és olyan testtartása, amiből nyilvánvaló, hogy kálciumhiánnyal küzd.

– És maga kicsoda? – óhajtja Ove megtudni. – Én vezetek! – bólint lelkesen a mamlasz. Körülbelül két méter magas lehet. Ove ösztönösen szkeptikus minden olyan emberrel, aki magasabb, mint száznyolcvanöt centi. A tapasztalatai alapján úgy véli, hogy a vér olyankor nem ér el az agyig . – Igazán? Tényleg? Mert nem úgy tűnik! – szólja le a mamlaszt a várandós, fekete hajú nő, aki nagyjából fél méterrel alacsonyabb a férfinél. – És maga kicsoda? – kérdezi Ove, és ránéz. – A feleségem – mondja a nő helyett a mamlasz barátságosan. – De már lehet, hogy nem sokáig! – jegyzi meg a nő csípősen, s a nagy hasa fel-le ugrál. – Nem annyira egyszerű, mint ahogy tű… – próbálkozik a mamlasz, de a nő rögtön félbeszakítja. – Azt mondtam JOBBRA! És te továbbra is BALRA tolattál! És nem figyelsz! SOSE figyelsz! Aztán belekezd egy félórás szónoklatba, amiről Ove úgy tippeli, hogy elejétől a végéig cifra arab káromkodásokból áll. A szőke mamlasz harmonikus mosollyal bólogat. Pont azzal a fajta mosollyal, ami az egyszerű embert arra készteti, hogy képen törölje a buddhista szerzeteseket, gondolja Ove.

– Jaj, hát elnézést! Csak egy kis baleset, de megoldjuk! – mondja boldogan Ovénak, mikor a nő végre elhallgat.

Aztán gondtalanul előhalászik egy kerek dobozt a zsebéből, és egy kézilabda méretű bagót vesz a szájába. Úgy néz ki, mint aki vállon akarja veregetni Ovét.

Ove olyan pillantással méri végig, mintha az épp most ült volna fel az ő motorháztetejére, hogy ott végezze el a dolgát. – Megoldjuk?! A virágágyásom közepén áll! A mamlasz lenéz az utánfutó kerekére.

– Hát de ez nem is virágágyás – mosolyog gondtalanul, és nyelve hegyével eligazítja a bagót. – Ez egy vi-rág -á-gyás! – jelenti ki Ove. A mamlasz bólint. A talajt tanulmányozza. Úgy néz Ovéra, mintha azt gondolná, hogy az szórakozik vele. – Jaaaj, dehogy, hiszen ez csak föld! Ove homloka egyetlen fenyegető ránccá válik. – Ez. Egy. Virágágyás. A mamlasz elgondolkodva vakargatja a fejét, úgy, hogy egy kis bagó is kerül a kócos loboncába. – De hát nem is nő benne semmi… – Magának ahhoz semmi köze, hogy mit csinálok vagy nem csinálok a virágágyásommal! A mamlasz gyorsan bólint, nyilvánvalóan nem akarja tovább bosszantani ezt az idegent. A felesége felé fordul, mintha tőle várná, hogy a segítségére siessen. De a nő egyáltalán nem úgy néz ki, mint akinek ilyen tervei vannak. A mamlasz ismét Ovéra pillant.

– Terhes, tudja. A hormonok meg ilyesmi… – próbálkozik, és vigyorog . A terhes nem vigyorog . Ove sem. A nő karba teszi a kezét. Ove pedig az övébe akasztja a sajátját. A mamlasz nyilvánvalóan nem igazán tudja, mihez kezdjen hatalmas ökleivel, így hát kissé szégyenkezve hintáztatja őket előrehátra a teste mellett, mintha csak a szél lengetné őket. – Arrébb megyek, és megpróbálom újra – dönti el végül, és ismét lefegyverzően mosolyog Ovéra. Ove nem úgy néz vissza, mint aki letette a fegyvert.

– A lakónegyedben a járműforgalom tilos. Tábla van róla. Táábla. A mamlasz visszalép egyet, és buzgón bólint. Majd elfut, és újra beszuszakolja túldimenzionált testét a teljes mértékben aluldimenzionált japán autóba.

– Szent egek – motyogja Ove és a várandós megfáradtan egymás felé. Amitől a nő egy kicsit javít Ovénál. A mamlasz néhány métert előregurul, Ove tisztán látja, hogy nem egyenesítette ki rendesen az utánfutót. Aztán újra tolatásba kezd. Egyenesen bele Ove postaládájába, úgy, hogy az utánfutó széle nagy lyukat üt a zöld bádogba, és el is görbíti azt.

– Na… most… – sziszegi Ove, elviharzik, és feltépi a kocsiajtót. A mamlasz megint bocsánatkérően gesztikulál. – Az én hibám! Az én hibám, sorry, nem láttam a postaládát a visszapillantóban, tudja. Nehéz ezzel az utánfutóval, sose tudom, melyik irányba forduljak…

Ove akkorát vág öklével az autó tetejére, hogy a mamlasz ijedtében felugrik, és beveri a fejét. Ove olyan közel hajol hozzá, hogy a szavai szinte ki se jutnak a levegőre, mielőtt bekerülnek a mamlasz fülébe. – Kifelé a kocsiból! – Mi? – Mondom, kifelé a kocsiból!

A mamlasz kicsit ijedten néz Ovéra, de nem mer rákérdezni az okra. Inkább csak simán kiszáll, és úgy áll meg a kocsi mellett, mint egy kisdiák, akit sarokba állítottak. Ove a házak közötti kis ösvényre mutat, amelyik a biciklitároló és a parkoló felé vezet.

– Menjen, és álljon oda valahova, ahol nincs útban. A mamlasz kissé zavarodottan bólint. – Istenem, egy amputált alkarú ember szürkehályoggal a szemén hamarabb be tudott volna tolatni, mint te – motyogja Ove, mikor beül a kocsiba. Hogy a fenébe nem képes valaki utánfutóval tolatni? – kérdezi magától. – Mi? Mennyire lehet már nehéz rájönni, hogy merre van a bal és a jobb, aztán pedig fordítva csinálni? Egyáltalán: hogyan boldogulnak ezek az emberek az életben?

Automata váltó, na, még ez is, konstatálja. Várható volt. Ezek a kontárok már vezetni se tudnak – gondolja Ove, mikor drive funkcióba teszi a kart és elindul. Legjobb lenne, ha manapság a kocsik saját magukat vezetnék. Akárcsak egy robot! Meg se kéne tanulni párhuzamosan parkolni, mi? Ove úgy véli, nem volna szabad jogosítványt adni olyannak, aki még erre sem képes. Sőt abban sem biztos, hogy jár-e a választójog olyasvalakinek, aki még erre sem képes. Előregurul az autóval, és kiegyenesíti az utánfutót, ahogy a civilizált emberek szokták, mielőtt tolatni kezdenének, majd rükvercbe teszi a kocsit. A japán kocsi azonnal méltatlankodva sípolni kezd. Ove dühösen néz szét az utastérben. – De mi a fészkes… mi van veled, minek visítasz? – szidja Ove a műszerfalat, és a kormányon kopogtat. – Azonnal hagyd abba! – üvölti fenyegetően egy különösen kitartóan villogó piros lámpa felé. Ugyanebben a pillanatban feltűnik a mamlasz az autó oldalánál, és óvatosan megkocogtatja az ablaküveget. Ove lehúzza az ablakot, és idegesen bámul rá. – Csak a tolatóradar sípol – biccent a mamlasz. – Tudom én! – dohog Ove. A mamlasz a torkát köszörüli.

– Különleges autó ez, ha gondolja, megmutathatom a műszereket meg … Ove

horkant. – Nem vagyok teljesen idióta! A mamlasz buzgón bólogat.

– Nemnem, természetesen nem. Ove a műszerfalra mered. – És most mi a baja? A mamlasz lelkesen bólogat. – Az akkumulátor töltöttségét méri. Tudja, mielőtt az elektronikus motorról átkapcsol benzinmotorra. Tudja… mert ez egy hibrid… Ove nem válaszol. Csak feltekeri az ablakot. A mamlasz tovább áll ott, félig nyitott szájjal. Ove belenéz a bal oldali tükörbe. Aztán a jobb oldaliba. Aztán a kétségbeesett sípolás közepette tolatni kezd, és tökéletesen középre állítja a kocsit a saját és a mamlaszék háza közé. Kiszáll a kocsiból, és odadobja a kulcsokat a mamlasznak. – Tolatóradar és parkolást segítő rendszer, kamerák meg más rémségek. Egy pasas, akinek ilyesmire van szüksége ahhoz, hogy utánfutóval tolasson, úgy éljek, nem is kéne, hogy olyasmivel foglalkozzon, mint az utánfutóval való tolatás.

A mamlasz csak boldogan visszabólint. – Köszönöm a segítséget! – kiáltja, mintha Ove nem épp tíz percen keresztül inzultálta volna. – Egy bevásárlókocsit se lenne szabad magára bízni! – válaszolja Ove, és hazafelé indul. A várandós külföldi nő még mindig karba tett kézzel áll, de már nem tűnik annyira dühösnek. – Köszönjük! – szól utána, és kissé elmosolyodik, de Ovénak az a benyomása, hogy

próbálja megállni nevetés nélkül. A legnagyobb barna szeme van, amit Ove valaha is látott. – A lakóbizottság határozata értelmében nem hajtunk be a lakónegyedbe, ezt csak el tudják valahogy fogadni! – válaszolja Ove. Félúton a járólapoknál, amelyek a házától a fészerig vezetnek, megáll. Összeráncolja az orrát, aztán térdre ereszkedik, az arcát egész közel hajtja a talajon fekvő járólapokhoz, azokhoz, amelyeket évente egyszer, kivétel nélkül, takarosan újra lefektet, akár kell, akár nem. Ismét szimatol. Bólogat. Felemelkedik.

A várandós, fekete hajú nő és a mamlasz őt nézik. – Pisi! Mindenütt pisi! – csattan fel Ove. A járólapok felé legyint. – O… ké… – mondja a fekete hajú nő. – Nem! Rohadtul nem oké! – felel Ove. Azzal bemegy a házába, és bevágja az ajtót.

Leereszkedik egy hokedlira az előszobában, és ott ül egy jó darabig, míg rá nem szánja magát valami másra. „Nyavalyás nőszemély” – gondolja. Minek jött ide a családjával együtt, ha még egy táblát sem tudnak elolvasni, amely ott áll az orruk előtt? Nem lehet a lakónegyedben autózni. Ezt mindenki tudja. Ove feláll, felakasztja a kék kabátját a helyére, a felesége kinti ruháinak tetejébe. „Idióták” – motyogja a biztonság kedvéért a bezárt ablaknak. Aztán megáll a nappali közepén, és felbámul a plafonra. Nem tudja, mennyi ideig áll ott. Elmerül a gondolataiban. Ellebeg, mint a köd. Sose volt az a fajta ember, aki ilyesmit csinál, nem álmodozott, de az elmúlt időben mintha valami megzavarodott volna a fejében. Egyre nehezebben koncentrál. És ez nagyon nem tetszik neki. Amikor csengetnek, úgy érzi, mintha mély szendergésből riasztották volna fel. Erőteljesen megdörzsöli a fülét, körülnéz, mintha attól félne, hogy valaki figyeli.

Újra csöngetnek. Ove megfordul, és úgy bámul az ajtóra, mintha annak szégyellnie kellene magát. Néhány lépést tesz az előszoba felé, és ráébred, hogy az egész teste olyan merev, mint a megszáradt gipsz. Nem is tudja, hogy a csontja recseg -e, vagy a parketta.

– És most mégis mi van? – kérdezi a csukott ajtótól, mintha az tudna válaszolni. – És most mégis mi van? – ismétli meg, mikor kivágja az ajtót, olyan gyorsan, hogy a kint várakozó hároméves kislány ijedtében megbillen, és meglepetten huppan a popójára.

Mellette egy hétéves lány áll, látszik rajta, hogy fél. Teljesen fekete hajúak. És a legnagyobb barna szemük van, amit Ove valaha is látott. – Igen? – kérdi Ove. A hétéves lány tétován előrenyújt egy műanyag dobozt. Ove vonakodva veszi a kezébe. A doboz meleg . – Rizs! – kiált fel boldogan a hároméves kislány, és gyorsan talpra áll. – Sáfránnyal. És csirkével – bólint a hétéves, és egyre kétkedőbben nézi Ovét. Ove gyanakodva méregeti őket. – Árultok valamit esetleg? A hétéves sértetten néz. – Mi itt lakunk! Ove elhallgat egy pár pillanatra. Aztán bólint. – Vagy úgy. A hároméves elégedetten int egyet overallja túlméretezett ujjaival.

– Anya aszonta, éhesnek tűnsz! Ove értetlenül mered a fel-alá hintázó kis beszédhibásra. – Micsoda? – Anya azt mondta, éhesnek tetszik tűnni. Ezért hoztunk vacsorát – magyarázza a hétéves idegesen. – Gyere, Nasanin! – mondja aztán, határozottan kézen fogja a háromévest, egy mérhetetlenül vádló pillantást vet Ovéra, és elmennek. Ove kidugja a fejét az ajtón, és utánuk néz. Látja, hogy a fekete hajú, terhes nő ott áll a saját ajtajában, és rámosolyog, mikor a lányok beszaladnak a házba. Még integet is. Ove behúzza az ajtót. Újra az előszobában áll. Úgy néz a csirkére meg a sáfrányos rizsre, ahogy talán egy doboz nitroglicerinre szokás nézni. Aztán kimegy a konyhába, és beteszi a dobozt a hűtőbe. Nem mintha szokása lenne megenni akármit is, amit idegen külföldi gyerekek a bejárati lépcsőjén hagynak. Hanem azért, mert Ove sosem dob ki ételt. Elvből. Bemegy a nappaliba. Zsebre teszi a kezét. Felnéz a plafonra. Ott áll egy jó ideig, és azon gondolkodik, melyik tipli lesz a legalkalmasabb a célra. Addig áll ott, míg a bámulástól fájni nem kezd a szeme. Akkor némiképp zavarodottan horpadt karórájára néz. Aztán kipillant az ablakon, és rájön, hogy már besötétedett. Lemondóan rázza a fejét.

Nem lehet elkezdeni fúrni, mikor már sötét van, ezt mindenki beláthatja. Akkor fel kéne kapcsolni az összes lámpát, és nem lehet tudni, mikor kapcsolhatja le újra. És az elektromos műveknek nem szerez ekkora örömet. Majd biztos hagyni fogja, hogy több ezer koronás villanyszámlája legyen. Azt elfelejthetik!

Ove összepakolja a minden eshetőségre dobozát. Felviszi az emeleti nagyszobába. Elmegy a padláskulcsért, ami a helyén van, a kisszoba radiátora mögött. Visszamegy a nagyszobába, nyújtózkodik, és lenyitja a padlás csapóajtaját. Lehúzza a létrát. Felmászik a padlásra, és visszateszi a minden eshetőségre dobozát a helyére, a konyhaszékek mögé, amiket még a felesége kérésére hozott fel, mondván, nyikorognak. Egy kicsit sem nyikorogtak. Ove nagyon jól tudja, hogy csak kifogás volt, mert a felesége újakat akart venni. Mintha csak erről szólna az élet. Konyhaszékek vásárlásáról, éttermi vacsorákról és hasonlókról.

Lemászik a lépcsőn. Visszateszi a padláskulcsot a helyére a kisszoba radiátora mögé. „Pihenjen kicsit” – ezt mondták neki. Egy csomó harmincegy éves sznob, akik számítógéppel dolgoznak, és nem isznak normális kávét. Egy egész társadalom, ahol senki sem tud utánfutóval tolatni, és akkor még ők mondják, hogy rá nincs már szükség . Ésszerű, ugye? Ove lemegy a nappaliba. Bekapcsolja a tévét. Nem azért, mert nézni akar valamit, hanem mert semmi kedve csak úgy ülni magában és nézni a falat egész este, mint valami idióta. Kiveszi a külföldi ennivalót a hűtőből, és megeszi egyenesen a dobozból.

Ötvenkilenc éves. Kedd este van, és lemondta az újság -előfizetését. Lekapcsolt minden lámpát. És holnap felszereli a kampót.

4

Az ember, akit Ovénak hívnak, nem fizet ki egy háromkoronás díjat

Ove a nő felé nyújtja a virágokat. Kettőt. Persze nem kettőt akart venni. Mert mértéket kell tartani. De ez más eset, elvi kérdés. Így lett kettő. – Nincs rend otthon, ha nem vagy ott – motyogja aztán, és megrugdossa a fagyos földet. A felesége nem válaszol. – Ma éjjel havazni fog – folytatja. A hírekben ugyan azt mondták, hogy nem fog, de Ove szerint ez biztos jele annak, hogy fog . Ezért mondja most ezt. De a nő nem válaszol. Ove kék nadrágja zsebébe dugja a kezét, és biccent. – Nem természetes ám egyedül mászkálni fel-alá a házban, míg te távol vagy. Csak ennyit mondok. Nem lehet így élni. De a felesége erre sem válaszol. Ove bólint, és ismét a földet rugdalja. Nem érti azokat az embereket, akik azt mondják, alig várják a nyugdíjat. Hogy lehet egész életedben az után vágyakozni, hogy felesleges legyél? Koloncnak lenni a társadalom nyakán, miféle ember álmodozik erről? Hazamenni, és csak várni a halált. Vagy ami még rosszabb: hogy jönnek, és elvisznek egy otthonba, mert már nem tudsz gondoskodni magadról. Ove ennél visszataszítóbbat nem tud elképzelni. Hogy más emberektől függjön, ki tud-e menni vécére. Ove felesége mindig azon élcelődött, hogy Ove az egyetlen, aki egy temetésen szívesebben feküdne a koporsóban, mint lenne az az ember, akit a betegszállító hoz. És talán van is ebben valami.

Az az átok macska reggel is ott ült egyébként. Szinte pontosan az ajtajuk előtt. Ha egyáltalán ugye macskának lehet nevezni. Ove háromnegyed hatkor kelt. Kávét főzött a feleségének és magának. Körbejárt, és

megfogott minden radiátort, hogy ellenőrizze, a felesége nem tekerte-e fel őket suttyomban. Természetesen ugyanazon a fokozaton voltak, mint tegnap, de azért egy csöppet így is lejjebb vette őket. A biztonság kedvéért. Aztán leakasztotta a kabátját az egyetlen olyan kampóról a hatból, amin nem a felesége ruhái lógtak. Elment az ellenőrző körútra. Feljegyezte a rendszámokat és megrángatta a garázsajtókat. Kezd már hűvösödni, állapította meg . Itt az ideje, hogy a kék őszi kabátját lecserélje a kék télikabátra.

Mindig tudja, mikor fog havazni, mert a felesége akkor kezdi nyaggatni, hogy fűtsenek be jobban a hálószobában. Őrültség, jelenti ki Ove minden évben. Nem rajtuk fog az elektromos művek igazgatója meggazdagodni, csak mert kicsit korábban jött a tél. Öt fokkal emelni a hőmérsékletet több ezer koronába kerül évente, ezt Ove kiszámolta. Így minden évben levonszol a padlásról egy kis dízelgenerátort, amit egy régi gramofonért cserélt egyszer a bolhapiacon. Aztán összekapcsolja a kis hősugárzóval, amit egy kiárusításon vett harminckilenc koronáért. Amikor a generátor felmelegítette a hősugárzót, az egy fél órát képes még működni a kis akkumulátorról, amivel Ove szintén összekötötte, és akkor Ove felesége lefekvés előtt megkapja a hősugárzót az ágyrésze mellé. Még ha Ove rá is mutat, hogy ezzel is csak csínján. A dízel sem ingyen van. És Ove felesége úgy csinál, ahogy szokott. Bólint, és azt mondja, hogy Ovénak nyilván igaza van. Aztán egész télen járkál körbe-körbe, és suttyomban feltekeri a radiátorokat, amikor Ove nem figyel. Minden évben. Ove megint a földet rugdossa. Azon gondolkodik, elmesélje-e a macskát. Akkor is ott ült, mikor hazaért az ellenőrző körútról. Jól megnézték egymást, aztán Ove rászegezte az ujját és rákiáltott, hogy takarodjon. A hangja csak úgy pattogott a házak között, akár egy pingponglabda. A macska csak nézte Ovét. Aztán lassacskán felemelkedett. Mintha hangsúlyozni akarná, hogy nem azért távozik, mert Ove erre kérte, hanem mert van ám jobb dolga is. Aztán eltűnt a fészer sarka mögött. Ove úgy dönt, inkább nem beszél róla. Úgy gondolja, a felesége haragudna, hogy elzavarta. Ha tőle függne, tele lenne a ház csavargókkal, akár van bundájuk, akár nincs.

Ovén a kék öltönye van. Fehér ingét egész állig begombolta. A felesége mindig azt mondogatja, hogy a felső gombot nem kell, ha nem vesz fel nyakkendőt, és Ove minden alkalommal azt válaszolja, hogy „a fenébe is, nem vagyok valami nyamvadt görög nyugágykölcsönző”, és juszt is begombolja a felső gombot. Az öreg, horpadt karórája van rajta, amit az apja örökölt az ő apjától, mikor tizenkilenc éves lett, és amit Ove is megörökölt az apjától, amikor az – nem sokkal Ove tizenhatodik születésnapja után – meghalt. Ove felesége szereti ezt az öltönyt. Mindig azt mondja, hogy Ove nagyon elegáns benne. Ove természetesen, mint minden értelmes ember, azon a nézeten van, hogy csak a sznobok hordanak öltönyt hétköznap. De ma reggel úgy döntött, hogy egy kivételt azért

tehet. Még az elegáns fekete cipőjét is felvette, és megfelelő mennyiségű cipőpasztával ki is pucolta. Amikor induláskor levette kék őszi kabátját az előszobai kampóról, egy utolsó, merengő pillantással végigmérte a felesége kabátgyűjteményét. Azon gondolkodott, hogy egy ilyen kicsi embernek hogy lehet ilyen sok télikabátja. „Az ember szinte arra számít, hogy ha átmászik közöttük, Narniába jut”, – viccelődött Ove feleségének egyik barátja egyszer. Ovénak persze lila gőze sem volt, mire is utalhatott. De hogy félelmetesen sok kabát volt, az egyszer biztos. Elindult otthonról, mielőtt a lakónegyedben bárki is felébredt volna. Kisétált a parkolóhoz. Kinyitotta a garázsát a kulcsával. Természetesen volt távirányítója hozzá, de sose értette, minek kell az, amikor minden valamirevaló ember ki tudja nyitni a saját kezével is a kaput. Kinyitotta a Saabot, szintén kulccsal. Évek óta így csinálta és bevált. Mi oka volna megváltoztatni? Beült a vezetőülésre, a rádió csatornaválasztóját félig előretekerte, aztán félig vissza. Megigazította a visszapillantó tükröket. Ahogy tette minden egyes alkalommal, mikor beült a Saabba. Mintha valami vandál rendszeresen feltörné az autót, és rosszindulatúan elállítgatná Ove visszapillantóit és rádióadóit.

Mikor kikanyarodott a parkolóból, látta azt a várandós külföldi nőt a szomszéd házból. Kézen fogva a háromévessel. A szőke mamlasz mellettük lépkedett. Meglátták Ovét, és mindhárman boldogan integettek. Ove nem integetett vissza. Először azt fontolgatta, hogy megáll, és kioktatja azt a nőszemélyt, hogy ebben a negyedben nem futkározhatnak a gyerekek a parkolóban úgy, mintha játszótér volna. De aztán úgy döntött, nincs erre ideje. Ehelyett a főút felé vette az irányt. Elgurult egy sor pontosan olyan ház mellett, mint az övé. Mikor Ove és a felesége ideköltöztek, még csak hat ház állt itt. Most már több száz. Mellettük régebben erdő volt, de most már csak házak mindenfelé. Mind hitelre persze. Manapság ez a módi. Hitelre vásárolni, elektronikus autót vezetni, és egy villanykörte cseréjéhez is szakembert hívni. Laminált padló és elektromos kandalló. Egy egész társadalom, amely nem tud különbséget tenni egy tipli és egy tasli között. És ez már így is marad. Tizennégy percébe telt eljutni a bevásárlóközpont virágüzletébe. Ove minden sebességhatárt pontosan betartott, még azon az ötvenes korlátozású úton is, ahol az újonnan beköltözött nyakkendős idióták újabban kilencvennel mennek. „Vigyázz, gyermekek!” táblák és fekvőrendőrök tucatszám, de mikor mások házai között vezet az ember, nem olyan megfontolt már, ezt magyarázta Ove a feleségének minden egyes alkalommal, amikor az elmúlt tíz évben végighaladtak itt. Egyre rosszabb lesz ráadásul, tette mindig hozzá.

Ma még két kilométerre sem jutott, egy fekete Mercedes máris rányomult a Saabra hátulról. Ove háromszor jelzett a féklámpával. A Mercedes dühösen villogtatott. Ove a visszapillantóba nézve horkantott. Mintha mindenkinek kötelessége lenne alázatosan lehúzódni az út szélére, amint egy ilyen agyoniskolázott azt gondolja, hogy a sebességhatár rá nem vonatkozik, mi? Ove nem mozdult. A Mercedes ismét villogott. Ove lassított. A Mercedes dudált. Ove még egy kicsit csökkentette a sebességet. A Mercedes hangosabban dudált. Ove már csak hússzal ment. Mikor egy dombhoz értek, a Mercedes felbődült, és otthagyta. A benne ülő negyvenes, nyakkendős férfi, fehér vezetékekkel a fülében, felemelte a középső ujját Ovénak. Ove azzal a mozdulattal válaszolt, amit minden jól nevelt ötvenkilenc éves férfi alkalmaz ilyen esetben: lassan megkopogtatta a halántékát a mutatóujjával. A férfi a Mercedesben felüvöltött, de úgy, hogy a nyála az ablakra fröcskölt, aztán beletaposott a gázba és eltűnt.

Két perccel később Ove egy piros lámpához ért. A Mercedes a sor végén állt. Ove rávillogott. Látta, hogy a férfi nyaka megrándul, és a fehér vezeték a műszerfal felé repül. Ove elégedetten bólintott. A lámpa zöldre váltott. A sor nem mozdult. Ove dudált. Semmi sem történt. Ove a fejét csóválta. Nyilván valami nőszemély. Vagy útépítés. Vagy egy Audi. Amikor harminc másodperc múlva sem történt semmi, Ove üresbe tette a kocsit, behúzta a kéziféket, járva hagyta a motort, és kiszállt a Saabból. Kiállt az útra, csípőre tette a kezét és előrekémlelt. Kicsit úgy, ahogy Superman tette volna csípőre a kezét felháborodásában, ha dugóba került volna. A mercedeses fickó dudált. „Idióta” – gondolta Ove. Ebben a pillanatban megmozdult a sor. Az Ove előtt álló autók elindultak. A mögötte levő Volkswagen dudált, és a vezetője türelmetlenül integetett. Ove rábámult. Minden sietség nélkül visszaült a Saabba, és becsukta az ajtót. „Hogy egyeseknek milyen sürgős” – mondta hangosan a visszapillantóba, és elindult. A következő pirosnál ismét a Mercedes mögé állt be. Újabb sor. Ove az órájára pillantott, és lekanyarodott balra. Igazából ez volt a hosszabb út a bevásárlóközpont felé, de kevesebb lámpával. Nem mintha Ove fukar lett volna. De aki tud bármit is, tisztában van vele, hogy kevesebb benzint igényel, ha folyamatosan mozgásban vagyunk, mint ha állunk. És ahogy a felesége mondja mindig: „Ha valamit rá lehetne írni Ove sírkövére, az az volna, hogy: Mindenesetre a benzinnel takarékoskodott.” Ove balról érkezett a bevásárlóközponthoz. Csak két üres hely volt a parkolóban, ezt már messziről látta. Hogy mit csinál ennyi ember hétköznap a bevásárlóközpontban, azt nem értette. Az embereknek nyilvánvalóan nem kell dolgozniuk manapság .

Ove felesége mindig sóhajtozik, ha egy ilyen parkolóhoz érkeznek. Ove ugyanis az üzlet bejáratának közelébe szeretne parkolni. „Mintha verseny lenne, kié lesz a legjobb hely” – mondja mindig a felesége, Ove pedig megállás nélkül köröz, és káromkodik minden egyes külföldi autóra, amelyik elfoglal egy helyet. Néha hat-hét kört is megtesz, és ha végül feladja, és

megelégszik egy hellyel húsz méterrel arrébb, egész nap rossz kedve van. A felesége ezt sosem értette. De hát ő már csak olyan, hogy nem kifejezetten érti az elvi kérdéseket.

Ove ma is tenni akart pár kört, hogy körülnézzen. De ekkor újra meglátta a Mercedest. Dél felől érkezett. Szóval ide tartott a vezetékes fickó a nyakkendőben. Ove egy másodpercig sem habozott. Beletaposott a gázba, és bevágódott a bejárat elé. A Mercedes satufékezett, ráfeküdt a dudára, és utána eredt. Kezdetét vette a párbaj.

A parkoló bejáratánál a táblák jobbra terelték a forgalmat, de nyilván a Mercedes is látta a két üres helyet, és megpróbált átvágni Ove előtt bal felé. Ove villámgyorsan félrerántotta a kormányt, és elállta az utat. És így kezdte egymást üldözni a két férfi az aszfalton át. A visszapillantóban Ove észrevette, hogy mögöttük kikanyarodik egy kis Toyota, és a táblát követve, kényelmesen befordul jobbra a parkolóba. Ove követte a tekintetével, miközben az ellentétes irányba vetette magát, nyomában a Mercedesszel. Persze elfoglalhatta volna az egyik szabad parkolóhelyet, azt, amelyik közelebb van a bejárathoz, aztán nagylelkűen megengedhette volna a Mercedesnek, hogy beálljon a másikra. De az miféle győzelem lett volna? Így hát Ove lefékezett az első hely előtt, és aztán nem mozdult onnan. A Mercedes dudált. Ove nem mozdult. A Mercedes újra dudált. A kis Toyota távolabb volt, jobbról közelített. A Mercedes meglátta, és túl későn értette meg Ove ördögi tervét. Őrülten dudált, megpróbált előrenyomakodni a Saab mellett, de esélye sem volt. Ove már intett is a Toyotának, hogy álljon be az egyik üres helyre. Mikor már beállt, Ove fegyelmezetten bekanyarodott a másik helyre. A Mercedes ablaka annyira tele volt nyálfoltokkal, mikor elhúzott Ove előtt, hogy a sofőr nem is látszott. Ove olyan diadalmasan szállt ki a kocsiból, mint egy római gladiátor. Aztán a Toyotára pillantott. – A fenébe is! – motyogta, hirtelen elkedvetlenedve. A Toyota ajtaja kivágódott.

– Üdv! – kiáltotta a szőke mamlasz vidáman, és kikászálódott a vezetőülésből. Ove csak a fejét csóválta. – Helló, helló! – mondta a terhes külföldi nő a Toyota másik oldaláról, és kiemelte a háromévest. Ove bánkódva nézett a Mercedes után. – Kösz a helyet! Tökre kedves öntől! – vigyorgott a mamlasz.

Ove nem válaszolt. – Hogy hínak? – kiáltott fel a hároméves. – Ove – így Ove. – Engem Nasaninnak hínak! – mondta boldogan. Ove bólintott. – Az én nevem Pat… – kezdte a mamlasz. De Ove már megfordult, és elment.

– Köszönjük a parkolóhelyet! – kiáltott utána a várandós külföldi nő. Ove hallotta a hangján, hogy nevet. Nem tetszett neki a dolog . Csak egy rövid „igen, igen”-t motyogott, de meg sem fordult, és bemasírozott a bevásárlóközpontba a forgóajtón keresztül. Először balra fordult, és többször is körülnézett, mintha attól félne, hogy a szomszéd család követi. De ők jobbra fordultak és eltűntek.

Ove gyanakodva álldogált az élelmiszerbolt előtt. A reklámtáblát nézte a heti akciós ajánlatokkal. Nem mintha Ove pont ebben a boltban akart volna bármiféle sonkát venni. De sosem árt figyelni az árakat. Ha van valami, amit Ove nagyon nem szeret ezen a világon, akkor az az, ha valaki megpróbálja átverni. A felesége mindig azon viccelődik, hogy a három legrémesebb szó a világon Ove számára az „elemet nem tartalmaz”. Mindenki nevet, mikor a felesége ezt elmeséli. Csak Ove nem szokott nevetni. Otthagyta az élelmiszerboltot, és belépett a virágüzletbe. És ott persze „veszekedés” lesz, ahogy Ove felesége hívta. Holott ilyenkor nem történt más, mint „megbeszélés”. Ehhez Ove makacsul ragaszkodott. Ove tehát belépett és kitett a pultra egy kupont, amin az állt, hogy „2 virág 50 koronáért”. És mivel Ovénak csak egy virágra volt szüksége, a világ legtermészetesebb módján közölte az eladóval, hogy akkor ő vehet egyet 25-ért. Merthogy az az 50 fele. Ezt természetesen a mobiltelefont nyomkodó tizenkilenc éves alkalmazott, akinek egyértelműen rágógumi volt az agya helyén, nem értette. Fenntartotta, hogy egy 39-be kerül, és a „2 virág 50 koronáért” csak akkor áll, ha kettőt vesz az ember. Behívták az üzletvezetőt. Ovénak jó negyedórájába került, hogy az illető elismerje: Ovénak igaza van.

Az üzletvezető mormogott valamit az orra alatt, ami úgy hangzott, hogy „nyamvadt vénember”, aztán olyan erővel ütötte be a 25 koronát, mintha mindenről az tehetne. De Ove úgy gondolta, egyre megy. Tudta, hogy ezek az eladók egyfolytában azon vannak, hogy becsapják az embert. És Ovét nem lehet büntetlenül becsapni. Akinek igaza van, annak igaza van. Ove kitette a bankkártyáját a pultra. Az üzletvezető lenézően bólintott, és rámutatott egy táblára, amelyen az állt, hogy „50 korona alatti kártyás vásárlásért 3 korona díjat számolunk fel”. És így történt, ami történt. Ove tehát most itt áll a felesége előtt két virággal. Mert hát ez egy elvi kérdés.

– Azt a három koronát el-fe-lejt-he-tik! – mondja Ove a kavicsokat nézve. Ove felesége gyakran vitázik Ovéval azon, hogy ő miért veszekedik minden miatt. De hát a nyavalyába is, Ove nem veszekszik. Csak úgy gondolja, hogy ami igaz, az igaz. Talán nem ez a megfelelő hozzáállás az élethez? – szokta kérdezni Ove a feleségét. Ove szerint ez a megfelelő. Felemeli a tekintetét, és ránéz a feleségére. – Most biztos haragszol, hogy nem jöttem tegnap, ahogy megígértem – motyogja. A nő nem felel. – De az egész lakónegyed megőrült – folytatja Ove. – Teljes káosz. Hovatovább már az utánfutós tolatást is meg kell csinálni helyettük. Még egy kampót sem lehet békében felszerelni – folytatja, mintha a felesége tiltakozott volna.

A torkát köszörüli. – Nem tudtam felszerelni a kampót, mikor már sötét volt kint, érted, ugye? Nem tudni, mikor fogják majd lekapcsolni a lámpákat. A villanyóra meg csak ketyeg . Az meg nem járja. A nő nem válaszol. Ove a fagyos földet rugdalja. Szavakat keres. Megint a torkát köszörüli. – Nincs rend otthon, ha nem vagy ott.

A felesége nem válaszol. Ove a virágokat piszkálja. – Nem természetes ám egyedül mászkálni fel-alá a házban, míg te távol vagy. Csak ennyit mondok. Így nem lehet élni. Erre se kap választ. Ove bólint. Feltartja a virágokat, hogy a felesége lássa őket.

– Rózsa. Amit szeretsz. Érvelő növény. A boltban azt mondták, „évelő”, de hát az ördögbe is, csak tudom, hogy hívják. Azt is mondták a boltban, hogy tönkremennek majd itt a hidegben, de csak azért mondják, hogy még több vackot ránk sózzanak. Ove úgy néz ki, mintha a felesége jóváhagyására várna. – Sáfrányt raknak a rizsbe, hallottak már ilyet… – mondja halkan. – Mármint az új szomszédok. Külföldiek. Sáfrány a rizsbe, meg ilyesmi. Ez már meg mire jó? Nem elég a hús, a krumpli meg a mártás? Ismét csönd. Ott áll csöndben, és a jegygyűrűjét tekergeti az ujján. Minta keresné a szavakat, hogy valami mást mondjon. Még mindig fájdalmasan nehezére esik neki vezetni a beszélgetést. Ez mindig a felesége reszortja volt. Ő csak felelgetett. Ove végül leguggol, kiássa a régi virágot, amit múlt héten tett oda, és óvatosan műanyag zacskóba teszi. Alaposan megforgatja a földet, mikor leszúrja az új virágokat. A föld fagyos.

– Megemelték az áram díját is már megint – mondja végül, mikor feláll. Aztán ott áll zsebre dugott kézzel, és csak nézi őt. Végül óvatosan a nagy kőre helyezi a kezét, és gyengéden végigsimít rajta. Mintha csak az arca lenne. – Hiányzol – suttogja. Hat hónapja már, hogy meghalt. És Ove továbbra is körbejár a házban napi kétszer, a radiátort fogdosva, hogy nem tekerte-e fel suttyomban.

5

Az ember, akit Ovénak hívnak

Ove nagyon jól tudta, hogy a felesége barátai sosem értették, miért ment hozzá a nő feleségül. Még csak nem is róhatta fel nekik. Legtöbben azt mondták, hogy Ove megkeseredett ember. Talán igazuk volt, nem volt benne biztos. Sose gondolt bele mélyebben. Sokan antiszociálisnak is nevezték, és Ove úgy gondolta, ez azt jelenti, hogy nem rajong kifejezetten az emberekért. És ebben még volt is valami. Az emberek általában nem teljesen épeszűek. Ove nem szeretett csevegni sem. Tudta, hogy manapság ez hiányosságnak számít. Ma tudni kell akármiről lökni a szöveget minden marhával, aki kartávolságon belülre téved, csak mert az olyan „menő”. Ove nem tudta, hogy kell ezt csinálni. Talán a neveltetésén múlott. Talán az ő generációja nem készült fel kellőképpen egy olyan világra, ahol mindenki csak beszél arról, hogy csinálni kéne dolgokat, de ahhoz már nem ért, hogy ténylegesen megcsinálja őket. Ott álltak az emberek a frissen felújított házuk előtt, és úgy dicsekedtek vele, mintha ők építették volna, pedig egy szalmaszálat sem tettek érte keresztbe. És még csak nem is igyekeztek ezt tagadni! Manapság már nyilvánvalóan nem számít, hogy az ember tud-e maga parkettázni, vagy felújítani egy vizesblokkot, esetleg gumit cserélni. Valamit tisztességesen megcsinálni már nem ér semmit. De ha így van, ha minden készen megvehető: mit ér egy ember? Ove nagyon is értette, hogy a felesége barátai miért nem értik, hogy a nő hogyan dönthetett úgy szabad akaratából, hogy minden reggel Ove mellett ébred, és hogy vele tölti a napot. Ove sem értette. Épített a feleségének egy könyvespolcot, ő pedig megtöltötte olyan könyvekkel, amelyeket az emberek teleírtak érzésekkel. Ove azokat a dolgokat értette, amiket látni és tapintani lehetett. Beton és cement. Üveg és acél. Szerszámok. Dolgok, amiket ki lehet számolni. Értette a maketteket és tervrajzokat. A dolgokat, amiket le lehetett rajzolni egy papírra. És értette az egyértelmű utasításokat. Ove fekete-fehér ember volt.

A felesége pedig színes. Ő volt Ove összes színe. Az egyetlen dolog, amit Ove valaha is szeretett, mielőtt először megpillantotta a feleségét, a számok világa volt. Nem is nagyon volt más emléke a gyerekkorából. Nem cikizték, és ő sem cikizett senkit, nem volt jó sportoló, de kifejezetten rossz sem. Mindig átlagos volt, sosem kívülálló, az a fajta, aki csak úgy ott van. Nem is emlékszik sok mindenre a gyerekkorából, sosem volt az a fajta ember, aki hiábavaló emlékeket gyűjt. Arra emlékszik, hogy eléggé boldog volt, és hogy aztán jött pár év, amikor már nem.

És emlékszik a számokra. Amik megtöltötték a fejét. Emlékszik, hogyan vágyott a matematikaórákra az iskolában. A többieknek talán szenvedés volt, de nem neki. Az okát nem tudta. Nem is gondolkodott el rajta. Sosem értette, mi értelme azon merengeni, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy. Az ember az, aki, megteszi, ami tőle telik, és ezzel jól is vagyunk, véli Ove. Hétéves volt, amikor anyja tüdeje felmondta a szolgálatot egy kora augusztusi reggelen. Vegyszergyárban dolgozott. Akkoriban még nem tudtak annyi mindent a légzésről és a biztonságról, tudta meg Ove később. Anyja ráadásul dohányzott is, állandó jelleggel. Ez Ove legkorábbi emléke róla, ahogy ül a konyhaablakában a városszéli kis háznak, ahol laktak, körülötte azzal az összevissza füstpamaccsal. Néha énekelt, és Ove ott ült az ablak alatt, ölében a matematikakönyvvel, és hallgatta, erre is emlékszik. Az ének rekedt volt, és néhány helyen hamis, de elnézhető hibák voltak ezek, és ő ezeknek ellenére szerette. Ove apja a vasútnál dolgozott. A tenyerén a vonalak úgy néztek ki, mintha valaki egy bika bőrébe hasított volna késsel, és olyan mély barázdák voltak az arcán, hogy munka közben az izzadság úgy folyt le bennük a mellkasa felé, mint a csatornában.

Haja vékony szálú, teste sovány, de a karján olyan kemények voltak az izmok, hogy egész alakja azt a benyomást keltette, mintha egy sziklafalból vágták volna ki. Egyszer, amikor Ove nagyon kicsi volt, elmehetett a szüleivel egy ünnepségre az apja vasutas munkatársaihoz. Mikor az apja már legurított néhány sört, az ott lévők kihívták szkanderozni. Ove még sosem látott ilyen megvadult férfiakat, mint amilyenek az apjával szemben leültek a fapadon. Némelyikük nyomott vagy kétszáz kilót. Az apja egyesével győzte le őket. Mikor hazafelé mentek éjszaka, átkarolta Ove vállát, és azt mondta: „Csak egy semmirekellő hiszi azt, hogy a tömeg és az erő ugyanaz, Ove, emlékezz erre.” És Ove ezt sosem felejtette el.

Az apja sosem emelt kezet senkire. Se Ovéra, se másra. Ovénak voltak olyan osztálytársai, akik néha-néha, ha rosszul viselkedtek, monoklival jöttek iskolába, vagy szíjnyomokkal. De Ove sosem. „Mi nem verekszünk ebben a családban – jelentette ki néha az apja. – Sem egymással, sem másokkal.” Szerették a vasútnál. Csöndes volt, de kedves. Volt, aki úgy vélekedett, hogy „túl kedves”. Ove emlékezett, hogy gyerekként sosem tudta felfogni, az ilyesmi hogyan is lehetne rossz. Aztán meghalt az anyja. És az apja még csöndesebb lett. Mintha a felesége magával vitte volna azt a kevés szót is, amije volt. Ove és az apja sosem beszélgettek túl sokat, de szerették egymás társaságát. Megelégedtek azzal, hogy csöndben ültek a konyhaasztal két oldalán. És megvoltak a maguk elfoglaltságai. Volt egy madárcsaládjuk, akik a ház mögött laktak egy korhadt fában, és akiket ők minden másnap megetettek. Fontos volt, értette meg Ove, hogy csak minden másnap. A pontos okát sosem tudta, de nem is volt arra igénye, hogy mindent megértsen. Esténként kolbászt ettek és krumplit. Aztán kártyáztak. Nem volt sok mindenük, de mégis épp elég volt. Azok a szavak, amelyeket az anyja valamiért nem akart magával vinni, mikor meghalt, a motorokkal voltak kapcsolatosak. Azokról az apja bármennyit tudott beszélni. „A motorok mindig azt adják, amit megérdemelsz – szokta mondani. – Ha tisztelettel kezeled őket, szabadságot adnak, ha úgy viselkedsz velük, mint egy agyalágyult, akkor elveszik tőled.” Apjának sokáig nem volt autója, de mikor a vasút főnökei a negyvenes és ötvenes években megvették a saját kocsijaikat, gyorsan elterjedt a hír az irodában, hogy azzal a csöndes fickóval ott a pályamunkásoknál érdemes jóban lenni. Ove apja nem járta ki az iskolát, ő nem értette a számokat Ove tankönyveiben. De értett a motorokhoz. Mikor a vasútigazgató lánya férjhez menni készült, és a felcicomázott autó, amelyiknek az ifjú párt kellett volna elvinnie a templomhoz, lerobbant, érte küldtek. Ove apja kerékpáron érkezett, hóna alatt egy szerszámosládával, ami olyan nehéz volt, hogy később csak két ember tudta megemelni. És ami probléma volt, mikor megérkezett, az megszűnt problémának lenni, mire távozott. Az igazgató felesége meghívta az esküvői vacsorára, de Ove apja csöndben azt mondta, hogy nem való finom emberek között ülnie

olyasvalakinek, akinek az alkarjába olyan mélyen beleivódott az olaj, hogy az már a pigment része lett. De szívesen elfogad egy adag kenyeret és húst a fiúnak otthonra, mondta. Ove akkor töltötte be a nyolcat. Amikor az apja megterített vacsorához aznap este, a fiú úgy képzelte, így esznek a királyok. Néhány hónappal később az igazgató ismét hívatta Ove apját. Az iroda előtti parkolóban egy láthatólag rossz állapotban leledző Saab 92 állt. Az első Saab gyártmányú személyautó. Ezt a fajtát már nem is gyártották azt követően, hogy a jelentősen feljavított Saab 93 betört a piacra. Ove apja jól ismerte ezt a típust. Elsőkerék-meghajtás és az a keresztben beépített motor, aminek olyan a hangja, mint egy kávéfőzőnek. Karambolozott, magyarázta az igazgató, és a nadrágtartóját húzogatta a zakója alatt. A palackzöld karosszéria az elején igencsak behorpadt, és a motorháztető alatti látvány sem volt éppen vidító, ezzel Ove apja egyetértett. De előkeresett egy kis csavarhúzót a koszos overallja zsebéből, és miután egy ideig vizsgálgatta a kocsit, kijelentette, hogy igen, kell hozzá némi idő, de újra forgalomképes állapotba tudja hozni. – Kié a kocsi? – érdeklődött, felegyenesedett, és egy kis rongyba törölte olajos ujjait.

– Egy rokonomé volt – válaszolt az igazgató, majd előhalászott egy kulcsot a zakózsebéből, és Ove apjának kezébe nyomta. – Most pedig a magáé. Az igazgató röviden vállon veregette, megfordult, és visszament az irodába. Ove apja pedig csak állt az udvaron, és levegő után kapkodott. Aznap este újra és újra elmagyarázott és megmutatott mindent tágra nyílt szemű fiának, amit erről a varázslatos szörnyetegről tudni kell, amelyik immár ott áll a kertjükben. Fél éjszaka a vezetőülésben ült, ölében a gyerekkel, és azt magyarázta, hogyan függenek össze a szerkezetek. Minden egyes csavart és csövet meg tudott magyarázni. Ove nyolcéves volt, és aznap este elhatározta, hogy többet nem vezet mást, mint Saabot.

Azokon a szombatokon, mikor az apja nem dolgozott, kihívta Ovét a kertbe, kinyitotta a motorháztetőt, és sorban megtanította neki, hogy hívják a különböző alkatrészeket, s hogy azok mire jók. Vasárnaponként templomba mentek. Nem mintha akár az apjának, akár Ovénak valami túláradó viszonya lett volna Istennel, hanem mert Ove anyja rászoktatta őket. Így ott ültek leghátul, és nézték a saját kis árnyékfoltjukat a padlón, míg vége nem lett az istentiszteletnek. Az igazat megvallva, inkább arra szánták az időt, hogy Ove anyját idézzék fel magukban, nem pedig Istent. Ez lett az anyja ideje, még ha nem is volt már velük. Aztán vidéki autóútra indultak a Saabbal.

Ugyanebben az évben, hogy ne legyen egyedül otthon, Ove az apjával tartott a pályamunkálatokhoz, amikor nem volt iskola. Rémes hely volt, és rosszul fizetett, de volt, és ahogy az apja mondani szokta: „Tisztességes munka, és ezért már megéri.”

Ove minden embert kedvelt a vasútnál, kivéve Tomot. Tom magas, hangos férfi volt, akkora öklökkel, mint egy-egy dinnye, és a szeme mintha folyamatosan valami védtelen állat után kutatott volna, amit meg lehet rugdosni. Mikor Ove kilencéves volt, apja elküldte, hogy segítsen Tomnak kitakarítani egy tönkrement vasúti kocsit. Egy hirtelen örömkiáltással Tom egy irattárcát emelt fel a földről, amit valami ideges utas hagyhatott el. Leesett a csomagtartóról, és tartalma kiszóródott a padlóra, Tom pedig négykézláb állva szedegette össze, amit csak ért.

– Amit találunk, megtartjuk! – vigyorgott Ovéra olyan szemeket meresztve, amitől Ovénak olyan érzése támadt, mintha rovarok mászkálnának a bőre alatt. Tom olyan erősen veregette hátba, hogy megfájdult a lapockája. Ove nem szólt semmit. Kifelé menet belebotlott egy pénztárcába. Mikor felvette, Ove érezte, hogy rugalmas bőrből készült. Még csak gumiszalag sem volt körülötte, mint amilyen apja öreg tárcáján volt, hogy ne essen darabokra. Ennek egy kis ezüst patentja volt, ami kattant, mikor kinyitotta. Több mint hatezer korona volt benne. Egy kész vagyon akkoriban.

Tom meglátta, és megpróbálta kitépni Ove kezéből. De az ösztönös dac erejével Ove erősen tartotta. Látta, hogy Tom mennyire megütközik az ellenállásán, és a szeme sarkából azt is észrevette, hogy a hatalmas ember ökölbe szorítja a kezét.

Ove tudta, hogy esélye sincs elmenekülni, így becsukta a szemét, minden erejéből tartotta a tárcát, és várta a pofont. Egyikük sem vette észre Ove apját, csak mikor már ott állt közöttük. Tom tekintete egy pillanatra találkozott Ove apjáéval, és olyan mély levegőt vett dühében, hogy a torkából ziháló hangok törtek fel. De Ove apja nem mozdult. Végül Tom leeresztette az öklét, és egy óvatos lépést tett hátra. – Amit találunk, az a mienk, ez mindig is így volt – morogta, és a pénztárcára mutatott. – Az mondja meg, mi legyen vele, aki megtalálta – válaszolta Ove apja pislogás nélkül.

Tom tekintete elsötétült. De még egy lépést hátrált, kezében még mindig ott volt az irattárca. Ove apja jó ideje dolgozott már a vasútnál, de egyik kollégájától se hallott egy jó szót se Tomról. Becstelen és gonosz, Ove is csak ezt hallotta, mikor a munkások egy pár sör után beszélgettek az ünnepségeken. De az apjától sose hallott ilyet. „Négy gyerek és egy beteg feleség – ezt szokta az apja mondogatni a kollégáknak, egyesével a szemükbe nézve. – Tomnál jobb emberek is rossz irányt vesznek az ilyesmitől.” És ilyenkor a munkatársak témát váltottak.

Az apja az Ove kezében levő pénztárcára mutatott. – Te döntesz – mondta neki. Ove eltökélten nézte a padlót, érezte, hogy Tom tekintete szinte lyukat éget a feje tetejébe. Aztán halkan, de határozottan kijelentette, hogy talán a talált tárgyak osztálya lenne a legmegfelelőbb hely a pénztárca számára. Az apja bólintott, nem szólt semmit, kézen fogta Ovét, és elindultak végig a sínek mentén. Jó fél órát mentek, egyetlen szó nélkül. Ove induláskor hallotta, hogy Tom utánuk kiabál, hangjából hideg düh sugárzott. Ove sosem felejtette el. A nő a talált tárgyak osztályának pultjánál alig hitt a szemének, amikor elé tették a pénztárcát. – És csak úgy ott feküdt a földön? Nem találtak táskát vagy valamit? – érdeklődött. Ove kutató pillantást vetett az apjára, de az csendben állt, így Ove is ezt tette.

A nő a pultnál úgy tűnt, elfogadja ezt válaszként. – Nem sokan adtak volna vissza ennyi pénzt – mondta, és rámosolygott Ovéra.

– Sokaknak nincs eszük – mondta Ove apja kurtán, majd kézen fogta a fiát, sarkon fordult, és visszament dolgozni. Néhány száz méter múlva a sínek mentén Ove megköszörülte a torkát, összeszedte a bátorságát, és megkérdezte az apját, miért nem szólt az irattárcáról, amit Tom elvett. – Mi nem azok az emberek vagyunk, akik árulkodnak másokra – felelt az apja. Ove bólintott. Csöndben mentek tovább.

– Gondoltam rá, hogy esetleg megtartom a pénzt – suttogta Ove végül, és kicsit megszorította apja kezét, mintha félne, hogy kicsúszik belőle az övé. – Tudom – válaszolt az apja, és ő is megszorította kicsit Ove kezét. – De azt is tudtam, hogy te visszaadtad volna, és hogy a Tomhoz hasonlók meg nem tették volna – mondta Ove. Az apja bólintott. Aztán nem beszéltek többet erről. Ha Ove az a fajta ember lett volna, aki azon gondolkodik, hogyan és mikor válik az ember olyanná, amilyenné válik, talán eszébe jutott volna, hogy ez volt az a nap, amikor rájött, hogy ami igaz, annak igaznak kell lennie. De nem volt az a merengős fajta. Megelégedett azzal, hogy emlékezzen arra: ez volt az a nap, amikor eldöntötte, hogy a lehető legkisebb mértékben szeretne csak különbözni apjától. Pont betöltötte a tizenhatodik évét, mikor az apja meghalt. Egy elszabadult kocsi a síneknél. Ovéra nem maradt más, mint egy Saab, egy düledező ház a várostól tizenvalahány kilométerre és az apja horpadt, öreg karórája. Sose tudta megmagyarázni, mi történt vele aznap. De megszűnt boldognak lenni. Ezután évekig nem volt az.

A temetésen a pap beszélni akart vele az árvasági segélyről, de Ove nem volt az az ember, aki adományt fogad el, tudta meg hamarosan a pap. Ove azt is a tudomására hozta, hogy ezentúl nem kell számára helyet fenntartani a templomi padokban a vasárnapi istentiszteletek alkalmával. Nem mintha nem hinne Istenben, magyarázta a papnak, csak szerinte ez az Isten egy hitvány semmirekellő. Másnap elment a vasúthoz, be az irodába, ahol apja a bért kapta, és visszaadta a pénzt, ami még a havi bér lett volna. A nyanyák az irodában persze semmit sem értettek, így Ove türelmetlenül elmagyarázta, hogy az apja tizenhatodikán halt meg . Tehát, ahogy ők is nyilván belátják, nem várhatják el az apjától, hogy bejöjjön és ledolgozza a maradék tizennégy napot ebben a hónapban. És mivel az apja előre kapta meg a bérét, Ove most eljött, hogy visszafizesse a különbözetet. A nyanyák némileg habozva kérték, hogy üljön le és várjon, Ove pedig így tett. Egy jó negyedóra múlva előkerült az igazgató, és végigmérte a furcsa tizenhat évest, aki egy faszéken ült a folyosón, kezében halott apja bérborítékjával. Az igazgató jól tudta, kicsoda

a fiú. És amikor meggyőződött róla, hogy a fiút nem lehet rábírni arra, hogy megtartsa a pénzt, amire szerinte az apja nem jogosult, nem látott más megoldást, mint hogy felajánlja Ovénak, dolgozza le ő a hónap hátralevő részét. Ove úgy vélte, ez elfogadható megoldás, és üzent az iskolába, hogy a következő két hétben kimarad. Sose ment vissza.

Öt évig dolgozott a vasútnál. Aztán egyik reggel, amikor leszállt az egyik vonatról, meglátta őt. Az volt az első alkalom apja halála óta, hogy újra nevetett. Aztán már sose lett ugyanolyan az élet. Az emberek mindig azt állítják, hogy Ove fekete-fehérben látja a világot. A lány pedig színes volt. Ő volt Ove összes színe.

6

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy bicikli, aminek ott kell állnia, ahová való

Ove igazából csak szeretne békében meghalni. Olyan nagy kérés ez? Ove szerint nem. Persze, már hat hónappal ezelőtt intézkednie kellett volna. A temetés után. Most már látja. De hát az ördögbe is, nem lehet ezt csak úgy, döntötte el akkor Ove. El kell látnia a munkáját. Mégis hogy nézne ki, ha az emberek csak úgy ukmukfukk abbahagynák a munkába járást, csak mert megölték magukat? Ove felesége pénteken halt meg, vasárnap temették el, és aztán hétfőn Ove már ment is dolgozni. Mert azt így szokás. Aztán elmúlt hat hónap és hopp, bejöttek a főnökök hétfőn, és azt mondták, hogy azért nem pénteken hozták fel a témát, mert „nem akarták elrontani Ove hétvégéjét”. És kedden már ott állt a konyhában, és a pultot olajozta.

Mindent azonnal eltervezett hétfőn ebéd közben. Kifizetett egy helyet a felesége mellett a temetőben. Felhívta az ügyvédet, és írt neki egy levelet, amelyben egyértelmű utasításokkal látta el. A levelet betette egy borítékba minden fontos számlával, a ház egykori adásvételi szerződésével és a Saab szervizkönyvével együtt. A zakó belső zsebébe tette a borítékot. Lekapcsolt minden lámpát, és kifizetett minden számlát. Semmi kölcsön. Semmi adóság . Senkinek nem kell rendet tenni utána. Elmosta a kávéscsészéjét, és lemondta az újság -előfizetést. Készen áll. És csak békében akar meghalni, gondolja, ahogy ül a Saabban, és kinéz a nyitott garázsajtón. Ha el tudná kerülni a szomszédait, talán már ma délután távozhatna. Látja, amint az erősen túlsúlyos fiatalember a szomszédból elcsoszog a garázsajtó előtt. Nem mintha Ove rossz véleménnyel lenne a túlsúlyosakról. Tényleg nem. Mindenki úgy néz ki, ahogy akar. Csak sosem értette őket. Nem érti, hogyan bírják el magukat. Mennyit bír enni egy ember egyáltalán? Hogyan lesz az emberből még egy egész ember? Ehhez bizonyos céltudatosság szükséges, véli Ove.

A fiatalember meglátja. Boldogan integet neki. Ove visszafogottan bólint. A fiatalember továbbra is ott áll, és úgy integet, hogy a pólója alatt a mellén ugrálnak a zsírpárnák. Ove azt szokta mondani, hogy ő az egyetlen olyan azok közül, akiket ismer, aki egyedül, és mégis falkában tud megtámadni egy chipses tálat, de ilyenkor Ove felesége mindig tiltakozni szokott, hogy ilyet azért nem illik mondani.

Vagyis tiltakozott. Így mondta mindig . Ove felesége szerette a túlsúlyos fiatalembert. Hetente egyszer átment hozzá ételes dobozokkal, miután az anyja meghalt. Hogy kapjon valami házikosztot is néha-néha, – mondta mindig . Ove észrevette, hogy sosem kapják vissza a dobozokat, mire megjegyezte, hogy a fickó talán nem látja a különbséget a doboz és az étel között. De ilyenkor Ove felesége azt szokta mondani, hogy most aztán már tényleg elég lesz. És akkor elég volt. Ove vár, hogy a dobozevő eltűnjön a látómezejéből, csak utána száll ki a Saabból. Háromszor megrángatja a kilincset. Bezárja maga mögött a garázsajtót. Annak is háromszor megrángatja a kilincsét. Felsétál a kis ösvényen a házak között. Megáll a biciklitároló előtt. Ott áll egy bicikli a falnak támasztva. Már megint! Pontosan a tábla alatt, amelyik világosan elmagyarázza, hogy pont a biciklitárolás és pont itt tilos.

Ove felemeli a járgányt. Az első kerék defektes. Kinyitja a biciklitárolót, és pedánsan beemeli a biciklit a többi mellé a sorba. Bezárja az ajtót, és épp a harmadik kilincsrángatásnál tart, mikor egy mutáló kamaszhang csattan fel mögötte.

– Nade! Mi a francot művel? Ove megfordul, és egy taknyossal találja magát szemközt. – Betettem a biciklit a biciklitárolóba. – Azt nem teheti! – tiltakozik a taknyos. Talán tizennyolc, ha lehet, gondolja Ove egy alaposabb pillantás után. Inkább egy kamasz, mint egy taknyos tehát, ha az ember nagyon szőrszálhasogató akar lenni.

– Dehogynem. – De meg akarom javítani! – tör ki a kamasz olyan hangon, mint amikor egy régi hangszóró torzítani kezd.

– Ez egy női bicikli – közli Ove. – Az – bólint a kamasz türelmetlenül, mintha ez nem lenne témába vágó kérdés.

– Akkor tehát nem a tiéd – jelenti ki Ove. – Neeem – morogja a kamasz, és a szemét forgatja. – Akkor jó – állapítja meg Ove, és zsebre dugja a kezét, mintha ezzel minden el lenne rendezve. Várakozó csend áll be. A kamasz úgy néz Ovéra, mint aki azt gondolja, Ove teljesen feleslegesen ilyen hülye. Ove cserébe úgy néz a kamaszra, mintha az merő oxigénpocsékolás volna. A kamasz mögött, csak most látja meg Ove, ott áll egy másik kamasz. Még vékonyabb, mint az első, szeme körül fekete korommal. Most óvatosan megrángatja az első kamasz dzsekijét, és valami olyasmit motyog, hogy „ne állj le vitatkozni”. Az első kamasz dacosan rugdalja a havat. Mintha a hó tehetne róla.

– A barátnőmé – motyogja végül. Inkább úgy mondja, mint aki feladta, nem úgy, mint aki fel van dúlva. Túl nagy tornacipője van, és túl kicsi farmere, figyeli meg Ove. A hideg miatt melegítőfelsőjét felhúzta egész az álláig, ezzel kissé elrejtve pelyhedző szakállas, sovány arcát, ami tele van pattanással. A frizurája meg olyan, mintha valaki úgy mentette volna meg egy hordó ragasztóba fulladástól, hogy kirángatta a hajánál fogva.

– Hol lakik? – érdeklődik Ove. A kamasz olyan mozdulatot tesz a karjával, mintha kábító lövedéket lőttek volna bele, úgy mutatja, hogy Ove utcájának az utolsó házában lakik. Ott azok a kommunisták laknak a lányaikkal, akik keresztülvitték a szelektív gyűjtéses reformot. Ove bólint.

– Akkor majd kiveszi a biciklitárolóból – így Ove. Ujjával tüntetőleg kopogtat a táblán, amelyik a tárolón kívüli bicikliparkolást tiltja. Megfordul, és a házak felé indul.

– Nade! Ostoba vénember! – kiabálja mögötte a kamasz. – Csitt! – szalad ki a kamasz fekete szemű haverjának a száján. Ove nem válaszol. Elmegy a tábla előtt, amely egyértelműen tiltja a járműforgalmat a lakónegyedben. A mellett a tábla mellett, amelyet a várandós külföldi nő nyilvánvalóan nem olvasott el, bár Ove tudta, hogy lehetetlen nem észrevenni. Ő már csak tudja, hiszen ő rakta fel. Elégedetlenül sétál a házak közötti kis ösvényen, úgy rakva egymás után a lábát, hogy azt lehetne hinni, az aszfaltot próbálja kiegyengetni. Mintha nem lenne elég rémes a sok idiótával, akik már itt laknak, gondolja. Mintha már nem tartana így is az egész lakónegyed afelé, hogy átváltozzon egy rohadt evolúciós zsákutcává. Audis marhák, meg az a szőke liba srégen Ove házával szemben, aztán ott az utca végén a kommunista család a tinédzser lányaikkal, akiknek vörös a hajuk, rövidnadrágot húznak a rendes fölé, és úgy néznek ki a sok szemfestéktől, mint a mosómedvék. Igen, most persze nyaralnak, Thaiföldön. De akkor is.

Az Ove melletti házban lakik a huszonöt éves és kábé negyed tonnás fiatalember. Még hosszú haja is van, mint valami kisasszonynak, és furcsa pólói. Az anyjával lakott, amíg az meg nem halt valami betegségben néhány évvel ezelőtt. A neve valószínűleg Jimmy, mintha ezt mondta volna Ove felesége. Ove nem tudja, mivel foglalkozik Jimmy, de biztosan valami bűnözőféle. Esetleg szalonnakóstoló. Ove sorának a végén lakik Rune[2] és Rune felesége. Ove nem jelentené ki egyértelműen, hogy Rune az ellensége. Vagyis, persze, igazából az. Minden, ami a lakóbizottságban elromlott, az Runével kezdődött. Ő és a felesége, Anita, ugyanazon a napon költöztek a lakónegyedbe, mint Ove és a felesége. Akkor Rune még Volvót vezetett, de aztán vett egy BMW-t. És az ugye magától értetődő, hogy nem is érdemes egy olyan emberrel tárgyalni, aki ilyesmit csinál, vélte Ove. Ráadásul Rune volt az az ember, aki megszervezte a puccsot, aminek eredményeképp Ovét leváltották a lakóbizottság éléről. Aztán tessék, hogy néz ki a környék! Magas villanyszámlák, biciklik, amik nem a helyükön állnak, meg emberek, akik utánfutóval tolatnak a negyed közepén. Bár egyértelmű tábla szól arról, hogy ez tilos. Ove persze mindenkit figyelmeztetett, hogy ez lesz, de senki sem hallgatott rá. Ezek után pedig többet nem tette be a lábát a lakóbizottsági gyűlésekre.

Akárhányszor kimondja magában hogy „lakóbizottság”, önkéntelenül olyan szájmozdulatot tesz, mintha köpni készülne. Tizenöt méterre van a tönkrement postaládájától, mikor meglátja a szőke libát.

Először nem is érti, hogy mivel van elfoglalva. Ott áll a járdán, inog a magas sarkújában, és hisztérikusan mutogat Ove háza felé. Körülötte rohangál az az ugató kis izé, amelyik Ove járólapjaira szokott pisilni. Ove nem is biztos benne, hogy egyáltalán kutya-e. Talán inkább egy szőrcsizma szemekkel. A szőke liba valamit visít, de olyan hevesen, hogy a napszemüvege egészen az orra hegyéig lecsúszik. A szőrcsizma még hangosabban ugat. „A boszorkány tehát végül elvesztette az eszét” – fut végig Ove agyán, és óvatosan megáll pár méterrel mögötte. Ekkor látja csak meg, hogy a nő nem is mutogat, hanem köveket dobál. És nem is a házat vette célba. Hanem a macskát. Az állat Ove fészerének legtávolabbi sarkánál ül. Apró vérfoltok tarkítják a bundáját. Vagyis a bundája maradékát. A szőrcsizma vicsorog. A macska fúj. – Te csak ne fújjál Prince-re! – rikoltja a szőke liba, majd felkap egy újabb követ Ove virágágyásából, és a macska felé hajítja. A macska félreugrik. A kő az ablakpárkányt találja el. A szőke liba újabb követ mar fel, és felkészül az újabb dobásra. Ove két gyors lépéssel mögötte terem, olyan közel, hogy a nő talán még a leheletét is érzi, amikor megszólal: – Ha még egy követ dob a telkemre, én magát dobom be a sajátjára! A nő megperdül. Találkozik a tekintetük. Ove zsebre tett kézzel áll, a nő pedig az öklét lengeti, mintha két, kugligolyó nagyságú legyet akarna elhajtani. Ove arca meg sem rezzen. – Ez az ocsmány nyomorult megkarmolta Prince-t! – fröcsögi a nő, dühtől megvadultan. Ove a szőrcsizmára pillant. Az morog rá. Ove a macskára pillant, aki megviselten és véresen, de dacosan felszegett fejjel ül a ház előtt. – Vérzik. Tehát úgy tűnik, egy-egy – mondja Ove. – A francokat! Megölöm azt a rohadékot! – vagdalkozik a szőke liba.

– Nem fogja – válaszol Ove hidegen. A liba fenyegetően néz. – Biztos, hogy tele van undorító betegségekkel, meg veszett, meg amit csak akar! Ove a macskára néz. Aztán a libára. Bólint. – Feltehetőleg maga is. De attól még nem dobáljuk meg kővel. A liba alsó ajka megremeg . Erőteljesen helyére igazítja a napszemüvegét. – Vigyázzon magára! – torkolja le Ovét. Ove bólint. A szőrcsizmára mutat. Az éppen megpróbál beleharapni Ove lábába, de ő olyan heveset dobbant, hogy a kutyának csak az utolsó pillanatban sikerül kitérnie a talpa elől. – Ezt pedig pórázon kell vezetni a lakónegyeden belül – mondja Ove. A nő hevesen rázza szőkített haját, és akkorát horkant, hogy Ove már-már azt várja, hogy elcsöppen az orra. – És ezt itt?! – visítja a nő a macskára mutatva. – Arra tegyen magasról – feleli Ove. A liba úgy néz Ovéra, ahogy csak azok az emberek tudnak, akik egyértelműen felsőbbrendűnek érzik magukat, de közben mélyen meg vannak bántva. A szőrcsizma csendesen morogva vicsorít. – Azt hiszi, hogy a magáé ez az utca, maga elmebeteg? – kérdezi. Ove teljes nyugalommal mutat ismét a szőrcsizmára. – Ha ez újra a járólapomra pisil, akkor áramot fogok vezetni azokba a lapokba.

– Prince rohadtul nem pisilt a maga ocsmány járólapjaira! – horkant a nő, és két lépést tesz előre, felemelve ökölbe szorított kezét. Ove nem mozdul a helyéről. A nő megáll. Kapkodja a levegőt. Aztán sikerül

összeszednie azt a korlátozott mennyiségű eszét. – Gyere, Prince – int a kutyának, aztán Ove felé emeli az ujját. – El fogom mesélni Andersnek ezt az egészet, és maga akkor majd bánni fogja. – Üzenem Andersnek, hogy ne az ablakom előtt nyújtson futás előtt – válaszolja Ove.

– Elmebeteg marha! – közli a nő, és elindul a parkoló felé. – És azt is, hogy vacak a kocsija! – teszi hozzá Ove. A nő tesz egy kézmozdulatot, amiről nem tudni, pontosan mit jelent, de azért ki lehet következtetni. Aztán eltűnik a szőrcsizmával együtt Anders házának irányában.

Ove befordul a fészer mellé. Látja a még nedves kutyapisifoltokat a virágágyás sarkában. Ha nem lenne fontosabb dolga ma délután, elmenne, és lábtörlőt csinálna abból a szőrcsizmából most rögtön. De tulajdonképpen van más dolga. Így inkább bemegy a fészerbe, és előveszi az ütvefúrót meg a fúrófejes dobozt.

Mikor kijön, a macska még mindig ott ül, és őt nézi. – Most már elmehetsz – mondja neki Ove. A macska nem mozdul. Ove kedvetlenül rázza a fejét. – Hallod-e! Nem vagyok a barátod. A macska továbbra is ott ül. Ove csapkod a kezével. – Istenem, te rozzant macska, az, hogy a pártodat fogtam azzal a boszorkánnyal szemben, aki megdobált, csak annyit jelent, hogy rólad kevesebb rosszat gondolok, mint róla, az ördögbe is! Anders háza felé int. – És ez nem valami nagy teljesítmény, jó, ha tudod. A macska úgy fest, mint aki ezt alaposan meggondolja. Ove az út felé mutat.

– Takarodj! A macska teljes nyugalommal nyalogatni kezdi a vérfoltokat a bundáján. Ovéra néz, mintha igazából tárgyalnának, és a javaslatot fontolgatná. Aztán lassan felemelkedik, és elporoszkál a fészer sarka felé. Ove utána sem néz. Egyenesen bemegy a házba, és bevágja az ajtót. Mert most aztán már elég . Most Ove meg fog halni.

[2] Ejtsd: Rűne

7

Az ember, akit Ovénak hívnak, felszerel egy kampót

Ove felhúzta öltönynadrágját és legcsinosabb ingét. Gondosan leterített egy védőfóliát a padlóra, mintha egy értékes műkincset takarna le. Nem mintha a padló új lett volna, bár Ove kevesebb mint két évvel ezelőtt csiszolta. Nem is maga miatt terítette le a fóliát. Egészen biztos benne, hogy az ember nem hagy maga után különösebben sok vért, ha felakasztja magát, és nem is a fúrás okozta por aggasztja. Ahogy az sem, hogy esetleg nyomot hagy, mikor felrúgja a hokedlit. Annak ugyanis már filckorongokat ragasztott a lábaira. Nem, a védőfólia, amit Ove olyan gondosan teregetett ki az előszobában, a nappaliban és a konyha nagy részében is, mintha vízzel akarná feltölteni a házat, nem saját maga miatt van.

Hanem azért, mert úgy gondolja, jó nagy lótás-futás lesz itt. A lelkes kis sznob ingatlanügynökök falkában tódulnak majd be, még mielőtt a mentők elvitték volna az ő holttestét. És azok a marhák csak ne rohangáljanak itt cipőben, és ne karistolják össze Ove padlóját. A szoba közepére állítja a hokedlit. Legalább hét különböző festékfolt van rajta. Ove felesége eldöntötte, hogy félévente egyszer átfestet valamit Ovéval a lakásukban. Vagyis pontosabban úgy döntött, hogy félévente egyszer más színben szeretné látni valamelyik szobát. Amikor ezt elmondta Ovénak, ő azt felelte, hogy felejtse el. Ezek után a felesége felhívott egy festőt és árajánlatot kért. Aztán elmesélte Ovénak, mennyit szándékozik festőre költeni. És akkor Ove elment a hokedliért.

Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában. Átfesteni neki valamit. Ove elmegy a fúrófejes dobozáért. A jó fej fontosabb, mint a jó fúrógép. Mint ahogyan sokkal célravezetőbb, ha az ember tisztességes gumit rak az autójára, mint ha kerámiafékekkel és más rémségekkel bajlódik. Ezt mindenki tudja, akinek van egy kis esze. Ove megáll a szoba közepén és a szemével méricskél. Aztán úgy nézi át a fúrófejes dobozt, mint ahogyan egy sebész válogat az eszközök között. Kiválaszt egyet, beilleszti a

tokmányba, próbaképp elindítja a gépet, a fúró felberreg . Megrázza a fejét, úgy dönt, hogy ez nem lesz jó, fejet cserél. Ezt négyszer csinálja végig, mielőtt megtalálná a megfelelőt, s utána úgy megy keresztül a nappalin, hogy a fúrót, mint egy nagy revolvert, lengeti a kezében. Megáll középen, és a mennyezetet nézi. Itt mérni kell, mielőtt elkezdi, látja be. Hogy a lyuk középen legyen. Ove úgy véli, hogy nincs annál rosszabb, mint ha valaki csak úgy hasraütés-szerűen lyukat fúr a mennyezetbe. Tehát elmegy egy mérőszalagért. Mind a négy sarokból kiméri a távolságot. Kétszer is, a biztonság kedvéért. Egy keresztet rajzol pontosan a plafon közepére.

Aztán lemászik a hokedliről. Elmegy ellenőrizni, hogy úgy áll-e a védőfólia, ahogy kell. Majd kinyitja a zárat, hogy senki se verje szét az ajtót, amikor majd bejönnek érte. Jó kis ajtó ez. Még sok évet kibír. Felveszi a zakót, ellenőrzi, hogy a boríték ott van-e a belső zsebében. Végül megfordítja a felesége ablakpárkányon álló képét, hogy kifelé nézzen az ablakon a fészer felé. Nem akarja, hogy a feleségének látnia kelljen, ahogy ezt végigcsinálja, de nem is meri lefelé fordítani a fényképet. Ove felesége mindig mérges lett, ha olyan helyen kötött ki, ahol nem volt kilátás. Szeret valami élőt nézni, ezt mondogatta egyfolytában. Ove ezért fordítja most a fészer felé. Arra gondol, hogy a rozzant macska talán majd erre mászkál. És a felesége szereti a rozzant macskákat. Hozza a fúrót, fogja a kampót, rááll a hokedlira és elkezd fúrni. Amikor először csöngetnek, úgy dönt, hogy rosszul hallotta, ezért nem vesz a dologról tudomást. Másodszorra belátja, hogy valaki tényleg csönget az ajtón, és most ezért nem vesz róla tudomást. Harmadszorra viszont abbahagyja a fúrást, és dühösen mered az ajtóra. Mintha meg tudná győzni pusztán gondolatátvitellel azt a valakit, aki kint áll, hogy tűnjön el. De ebben hiába reménykedik. A szóban forgó egyén nyilvánvalóan azt hiszi, hogy az egyetlen ésszerű magyarázat arra, hogy nem nyitott elsőre ajtót az, hogy nem hallotta a csengőt.

Ove lemászik a hokedliről, végiglépked a védőfólián ki az előszobába. Ennyire nehéz békében megölnie magát az embernek? Mi? Igazán nem gondolta volna. – Igen? – Ove olyan lendülettel vágja ki az ajtót, hogy hajszál híján leüti vele a

mamlaszt. – Üdv! – kiált fel mellette a várandós külföldi nő boldogan, aki fél méterrel közelebb van a földhöz a mamlasznál. Ove végignéz rajtuk. A mamlasz az arcát tapogatja, hogy ellenőrizze, minden kiálló rész továbbra is a megfelelő helyen van-e. – Ez itt a magáé – mondja a várandós barátságosan, és Ove kezébe nyom egy kék műanyag dobozt. Ove gyanakodva néz. – Sütemény – magyarázza bátorítólag a nő. Ove lassan bólint. Mintegy megerősítésképpen.

– Milyen csinos ma – mosolyog a nő. Ove ismét bólint. És aztán ott állnak mind a hárman, és úgy tűnik, mindegyikük arra vár, hogy a másik mondjon valamit. Végül a nő a mamlaszra néz, és lemondóan csóválja a fejét.

– Lennél szíves hozzászólni, drágám? – suttogja, és oldalba böki. A mamlasz először rá, majd Ovéra néz. Ove a várandósra néz. A mamlasz a dobozra mutat, és felragyog az arca. – Iráni, tudja. Ők mindenhová ételt visznek ajándékba. Ove kifejezéstelenül bámul rá. A mamlasz habozni látszik. – Tudja… ezért jövök ki olyan jól az irániakkal. Ők szeretnek főzni, én pedig szeretek… – próbálkozik egy kicsit túl széles vigyorral. Aztán elcsöndesedik. Ove látványosan közömbös a téma iránt. – … enni – fejezi be a mamlasz.

Ove elfordul tőle, azzal a fáradt tekintettel, amivel az olyan gyerektől szokás, aki túl sok cukrot evett, és a nőre irányítja a figyelmét. – Igen? – kérdi újra. A nő előrehajol, és a hasára teszi a kezét. – Csak szerettünk volna bemutatkozni, ha már szomszédok vagyunk – mosolyog . Ove biccent. – Rendben. Üdv. Megpróbálja becsukni az ajtót. A nő megakadályozza a karjával. – És szerettük volna megköszönni a tolatást is. Annyira kedves volt öntől! Ove morog . – Nem kéne megköszönni. – Dehogynem, nagyon kedves volt! – tiltakozik a nő. Ove egy nem kifejezetten tiszteletteljes pillantást vet a mamlaszra. – Úgy értem, nem kéne megköszönni, mert egy felnőtt ember képes kéne hogy legyen utánfutóval tolatni egyedül is. A mamlasz úgy néz rá, mintha nem tudná, hogy ez most sértés-e vagy sem. Ove úgy dönt, nem segít neki rájönni. Hátralép, és megpróbálja ismét becsukni az ajtót.

– Parvaneh vagyok! – mondja a várandós külföldi nő, és a küszöb és az ajtó közé teszi a lábát. Ove a lábra néz, aztán a hozzá tartozó arcra. Mintha nehezére esne elhinni, hogy a nő tényleg megtette ezt. – Engem Patricknak hívnak! – mondja a mamlasz. Sem Ove, sem Parvaneh nem vesz

róla tudomást. – Maga mindig ilyen undok? – érdeklődik Parvaneh. Ove sértve érzi magát. – Nem vagyok undok, az ördögbe is! – Egy kicsit azért undok. – Egyáltalán nem! – No persze. A szavai, akár az ölelések, de tényleg – válaszol a nő úgy, hogy Ove gyanítja, egyáltalán nem így érti. Egy pillanatra elengedi a kilincset. A kezében levő süteményes dobozt vizsgálja.

– Aha. Arab sütemény? Olyasmi? – motyogja végül. – Perzsa – javítja ki a nő. – Mi? – Iránból való vagyok. Akkor az ember perzsa – magyarázza a nő. – Mint a macska? – Igen. – Hát, van is magában valami macskaszerű – ért egyet Ove. A nő nevetése meglepi. Úgy bugyborékol, mintha szénsavas ital volna, amit valaki túl gyorsan öntött ki, és kihabzott. Nem illik a szürke cement és a szabályosan lerakott kerti járólapok közé. Idétlen és hangos nevetés, ami nem alkalmazkodik szabályokhoz és előírásokhoz. Ove hátrál egy lépést. Lába beleakad a ragasztószalagba. Mikor idegesen megpróbálja lerázni magáról, felszakítja a védőfóliát. Ahogy szabadulni próbál a

ragasztótól és a fóliától, majdnem hanyatt esik, és még többet feltép. Dühösen nyeri vissza az egyensúlyát. Megáll a küszöbön, és összeszedi magát. Újra megfogja a kilincset, és felnéz a mamlaszra. – És maga mivel foglalkozik? A mamlasz megvonja a vállát, és zavartan mosolyog . – Informatikus vagyok! Ove és Parvaneh olyan összhangban rázzák a fejüket, hogy az egy szinkronúszó-gyakorlatnak is beillene. És ettől Ove, vonakodva bár, de néhány pillanatra már nem tartja olyan rémesnek a nőt. A mamlasz, mintha nem is vette volna észre a közjátékot, kíváncsian nézegeti az ütvefúrót, amit Ove szorosan markol az egyik kezében, azzal a nemtörődömséggel, amivel egy afrikai lázadó tartja automata fegyverét, mikor a nyugati újságíró interjút készít vele, közvetlenül azelőtt, hogy a lázadó megrohanná az uralkodói palotát. Mikor a mamlasz jól megszemlélte a fúrót, előrehajol és beles Ove házába.

– Mit csinál? Ove kicsit úgy néz rá, mint ahogy arra szokás nézni, aki épp megkérdezte egy embertől, aki fúróval a kezében áll, hogy mit csinál. – Fúrok. Parvaneh a mamlaszra néz, és a szemét forgatja. Ha nem lenne a hasa, ami arról árulkodik, hogy mindezek ellenére már harmadszor járul hozzá a mamlasz genetikai állományának továbbviteléhez, Ove már szinte szimpatikusnak találná. – Aha – bólint a mamlasz. Aztán újra előredől, bekukkant, és megszemléli a védőfóliával gondosan letakart padlót. Felragyog, Ovéra néz, és vigyorog . – Az ember azt hinné, hogy meg akar ölni valakit! Ove csendben nézi. A mamlasz habozva köszörüli a torkát.

– Úgy néz ki, mint egy részlet a Dexterből – mondja, immár kevésbé meggyőző mosollyal. – Az egy sorozat… egy pasasról, aki embereket gyilkol – mondja a mamlasz halkan, és cipőjével az Ove ajtaja előtti járólapok közti rést kezdi piszkálni.

Ove a fejét csóválja. Nem teljesen egyértelmű, hogy a mamlasz melyik megnyilatkozására vonatkozólag . – Dolgom van – mondja röviden Parvaneh-nek, és megszorítja a kilincset. A nő jelentőségteljesen oldalba böki a mamlaszt a könyökével. A mamlasz mintha bátorságot gyűjtene, rápillant Parvaneh-re, aztán Ovéra, olyan arckifejezéssel, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban rálőhet valaki csúzlival.

– Nos, igazából azért jöttünk, hogy kölcsönkérjek néhány cuccot… Ove felhúzza a szemöldökét. – Miféle „cuccot”? A mamlasz a torkát köszörüli. – Egy létrát és egy kisbuszkulcsot. – Gondolom, imbuszkulcsot. Parvaneh bólint. A mamlasz kérdőn néz rá. – Kisbuszkulcsnak hívják, nemde? – Imbuszkulcsnak – javítja ki egyszerre Parvaneh és Ove. Parvaneh diadalmasan felszegi a fejét. – Mondtam neki, hogy úgy hívják! A mamlasz valamit motyog. – Ő meg erre: „De neeeem! Kisbuszkulcs!” – vigyorog Parvaneh. A mamlasz kissé sértődötten néz.

– De legalább nem ilyen hangon mondtam. – De igen! – De nem! – De IGEN! – De NEM! Ove tekintete ide-oda cikázik, mint egy hatalmas kutyáé, amely két egeret figyel, akik nem hagyják aludni. – De igen! – mondja az egyikük. – De így mondják! – köti az ebet a karóhoz a másik. – Mindenki így mondja! – Attól még nem biztos, hogy igazuk van! – Guglizzuk ki? – Naná! Guglizzad! Vagy wikipédiázd! – Akkor add ide a telefonod! – Használd a saját telefonod! – Na de nincs nálam! – Így jártál! Ove ránéz az egyikre. Aztán a másikra. A vita folytatódik. Mint két vacak vízforraló, akik egymásra fütyülnek.

– Szent egek! – motyogja Ove. Parvaneh elkezd utánozni valamit, ami Ove szerint egy busz lehet. Brummog a szájával, hogy idegesítse a mamlaszt. Működik. A mamlasz és Ove is ideges. Ove feladja.

Bemegy az előszobába, felakasztja a zakót, leteszi a fúrót, felveszi a facipőjét, és elindul a fészer felé. Teljesen biztos benne, hogy ezek észre se vették, hogy elment mellettük. Még akkor is civakodnak, amikor a létrával lépeget visszafelé.

– Segíts már neki, Patrick! – tör ki Parvaneh, mikor meglátja. A mamlasz ügyetlen mozdulattal átveszi a létrát. Ove úgy néz rá, ahogy az ember egy vakra nézne, aki a városi busz volánjánál ül. És ekkor veszi észre Ove, hogy még egy ember beszemtelenkedett a telkére. Rune felesége, Anita az, az utca végéről; ott áll Parvaneh mellett és jámboran szemléli a jelenetet. Ove úgy dönt, hogy az egyetlen ésszerű dolog úgy tenni, mintha Anita ott sem volna. Minden más csak felbátorítaná. Ove átnyújt a mamlasznak szétválogatott imbuszkulcsokkal.

egy

henger

alakú

dobozt,

takarosan

– Ó… Milyen sok! – mondja a mamlasz, és elgondolkodva nézi a dobozt. – Melyik méretre van szüksége? – kérdezi Ove. A mamlasz úgy néz rá, mint azok az emberek, akik nem bírják ki, hogy ne mondják ki, amire gondolnak. – Az… átlagosra… Ove nagyon, nagyon, nagyon hosszan néz rá. – Mihez kellenek ezek a dolgok? – kérdezi végül. – Összeszerelni egy Ikea-szekrényt, amit szétszedtünk, amikor költöztünk. Aztán elfelejtettem, hová tettem a kisbuszkulcsokat – válaszol a mamlasz mindenféle szégyenérzet nélkül.

Ove a létrára néz. Aztán a mamlaszra. – És a szekrényt a háztetőre tette? A mamlasz vigyorog, és a fejét rázza. – Ja, hogy ííígy érti! Neeeem! A létra azért kell, mert az emeleti ablak beragadt. Nem lehet kinyitni. Úgy mondja ezt, mintha Ove amúgy nem értené a „beragadt” szót. – És ezek szerint most kívülről akarja kinyitni? – érdeklődik Ove. A mamlasz bólint. Ove úgy fest, mint aki még mondani akar valamit, de aztán meggondolja magát. Parvaneh-hez fordul. – És maga pontosan miért is van itt? – Erkölcsi támasznak – csicsergi a nő. Ove nincs teljesen meggyőzve. A mamlasz sem. Ove tekintete vonakodva Rune feleségére siklik. Még mindig ott áll. Ovénak úgy tűnik, mintha már évek óta nem látta volna. Megöregedett. Mindenki csak úgy, az ő tudomása nélkül, megöregszik manapság . – Igen? – kérdezi Ove. Rune felesége lágyan mosolyog, és csípőre teszi a kezét. – Nos, Ove, tudod, hogy nem szívesen zavarlak ilyesmivel, de a radiátorainkról van szó. Nem melegítenek – mondja óvatosan, és sorban rámosolyog mindhármukra.

Parvaneh és a mamlasz visszamosolyognak. Ove a horpadt órájára pillog . – Senkinek sincs semmi dolga ilyenkor ebben a lakónegyedben? – érdeklődik.

– Én nyugdíjas vagyok – mondja Rune felesége, és bocsánatkérően néz. – Én gyesen vagyok – mondja Parvaneh, és gondtalanul paskolja meg a hasát.

– Én informatikus vagyok! – mondja a mamlasz. Ove és Parvaneh ismét szinkronban csóválják a fejüket. Rune felesége újra próbálkozik. – Legalábbis azt hiszem, a radiátor a ludas. – Légtelenítetted? – kérdezi Ove. A nő a fejét rázza, és kíváncsian néz. – Gondolod, hogy az lehet a baj? Ove a szemét forgatja. – Ove! – kiált rá hirtelen Parvaneh, mint egy diákot feddő tanítónő. Ove rábámul.

– Fejezze be az undokságot! – adja ki a parancsot a nő. – Már mondtam, hogy nem vagyok undok! Parvaneh tovább nézi. Ove mormog valamit, és visszaáll az ajtóba. Most már tényleg kezd elege lenni. Csak meg akar halni. Miért nem tudják ezek az őrültek tiszteletben tartani ezt? Parvaneh bátorítólag simítja meg Rune feleségének a karját. – Ove biztos segíteni fog a radiátorral. – Az fantasztikus volna, Ove! – mondja Rune felesége azonnal, és felragyog az arca. Ove zsebre vágja a kezét. A felkunkorodott védőfóliát rugdalja a küszöb mellett.

– A férjed nem tudja ezt megoldani a saját házában? Rune felesége szomorúan rázza a fejét. – Nem, tudod, Rune egy ideje nagyon beteg . Alzheimer, azt mondják. Már… nos… már nem tud eléggé odafigyelni, érted, ugye? Tolószékben ül. Nehéz ez mostanság …

Ovénak dereng valami, és bólint. Mintha lett volna valami hasonló, amit a felesége vagy ezerszer elmondott, de ő egyfolytában sikeresen elfelejtett. – Igen, igen… – mondja türelmetlenül. Parvaneh tekintete ismét belévág .

– Most már aztán viselkedjen, Ove! Ove egy gyors pillantást vet rá, mintha valamit válaszolni akarna, de aztán inkább a földet nézi. – Igazán átmehetne, és lékteleníthetné a radiátort, Ove, olyan nagy kérés ez? – kérdi Parvaneh, és egy határozott mozdulattal karba teszi a kezét a hasa fölött.

Ove a fejét rázza. – Az ember nem lékteleníti a radiátort, hanem lég -te-le-ní-ti… jézusommár. Felnéz mindhármukra. – Még sosem légtelenítettek radiátort? – Nem – mondja Parvaneh közömbösen. Rune felesége aggodalmasan nézi a mamlaszt. – Fogalmam sincs, miről beszélnek – mondja a mamlasz nyugodtan. Rune felesége megadóan bólint. Ismét Ovéra néz.

– Annyira kedves lenne tőled, Ove, ha nem túl nagy fáradság … Ove csak áll, és a küszöböt bámulja. – Erre talán a lakóbizottságban elkövetett puccs előtt kellett volna gondolni – mondja halkan, mintha a szavak csak úgy szórványosan tűnnének fel egy sorozat apró, diszkrét köhintés között. – Micsoda? – kérdezi Parvaneh. Rune felesége a torkát köszörüli. – De kedves Ove, az egyáltalán nem volt puccs… – Dehogynem – válaszol Ove durcásan. Rune felesége egy szomorú kis mosollyal Parvaneh-hez fordul. – Szóval, tudja, Rune és Ove nem mindig jöttek ki jól. Mielőtt Rune beteg lett, a lakóbizottság vezetője volt. Őelőtte pedig Ove volt az. És amikor Runét megválasztották, akkor támadt egy kis nézeteltérés kettejük között… mondhatni…

Ove felnéz, és Anita felé bök a mutatóujjával. – Egy puccs! Az volt! Rune felesége Parvaneh felé bólint. – Nos, igen, a megbeszélés előtt Rune támogatókat gyűjtött a javaslatához, hogy a fűtési rendszert cseréljék ki az összes házban, és Ove azt gon… – És mégis mi a francot tud Rune a fűtési rendszerekről? Mi? – kérdezi Ove rosszindulatúan, de Parvaneh hirtelen olyan pillantást vet rá, hogy jobbnak látja nem folytatni. Rune felesége bólint. – Jó, ebben tényleg igazad van, Ove. De most mindenesetre nagyon beteg … szóval

már nem is igazán számít. Az asszony alsó ajka remegni kezd. Aztán összeszedi magát, büszkén felemeli a fejét és megköszörüli a torkát. – A hivatalban azt mondták, hogy el fogják venni tőlem, és beteszik egy otthonba – buknak ki belőle a szavak. Ove ismét zsebre vágja a kezét, és eltökélten hátrébb lép. Erről már hallott. Mindeközben, úgy tűnik, a mamlasz eldöntötte, hogy ideje témát váltani, és hogy feldobja a hangulatot, a padlóra mutat Ove előszobájában. – Az meg mi? Ove a felszakadt védőfólia alól kilátszó padlórész felé néz. – Úgy néz ki, mintha… keréknyomok lennének a padlón. Bent biciklizik, vagy mi? – kérdi a mamlasz. Parvaneh tekintete óvatosan követi Ovét, aki még egy lépést hátrál az előszobába, hogy eltakarja a kilátást a mamlasz elől. – Ez itt semmi. – De látom, hogy az ott… – mondja a mamlasz zavarodottan. – Ove felesége, Sonja, ő vol… – szakítja félbe Rune felesége kedvesen, de alig jut tovább a Sonja névnél, amikor Ove hirtelen, a tekintetében szörnyű dühvel, így szól:

– Na most volt elég! Most befogod a pofád!! Mindenki elhallgat, mind a négyen teljesen meg vannak döbbenve. Ove keze remeg, amikor bevágja az ajtót. Hallja Parvaneh lágy hangját odakintről, amint megkérdi Rune feleségétől, hogy

miről van szó. Az asszony idegesen keresi a szavakat, aztán végül ezt mondja: „Ejh, ejh, legjobb lesz, ha hazamegyek. Ove feleségével kapcsolatban… ejh, semmiség . Az ilyen magamfajta vén boszorkák túl sokat beszélnek, tudják…” Ove hallja, hogy erőltetetten felnevet, aztán kis, csoszogó léptei eltávolodnak. Néhány pillanattal később a terhes nő meg a mamlasz is távoznak. Ove előszobájában csak a csönd marad. Leereszkedik a hokedlira, nehezen lélegzik. A keze reszket, mintha egy fagyos lékben állna. Szíve dübörög . Egyre gyakrabban csinálja mostanában. Szinte kapkodnia kell a levegőt, mint egy halnak, amit épp kivettek az akváriumból. A cég orvosa azt mondta, krónikus, és hogy ne izgassa fel magát. Könnyű azt mondani.

„Jó lesz hazamenni és pihenni – mondták a főnökök. Főleg magának, hiszen probléma van a szívével, ugyebár.” Korai nyugdíjazásnak nevezték az elbocsátását. Pedig mondhatták volna azt is, ami, gondolta Ove. Leépítés. Egyharmad évszázad egy munkahelyen, aztán problémává minősítik. Ove nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig maradt ülve a hokedlin, olyan dobogó szívvel, hogy a fejében is érezte a lüktetést. A bejárati ajtó mellett a falon egy fénykép lógott, rajta Ove és a felesége, Sonja. Majdnem negyven éve készült. Akkor voltak Spanyolországban buszúton. A feleségén egy piros ruha van, a bőre le van égve, és boldognak látszik. Ove mellette áll, és fogja a kezét. Ove legalább egy órán át ült, és nézte a képet. Az összes dolog közül ezt hiányolta a legjobban. Annyira szerette volna még egyszer megtenni. Fogni a kezét. A feleségének szokása volt a mutatóujját Ove tenyerébe hajtani, mintegy elrejteni ott. És Ove ilyenkor úgy érezte, semmi sem lehetetlen ezen a világon. Az összes dologból, amit csak hiányolhatott, ezt hiányolta a legjobban.

Lassan felemelkedik. Bemegy a nappaliba. Fel a hokedlire. Aztán fúr egy lyukat a kampójának. Lemászik a hokedliról és ellenőrzi az eredményt. Kimegy az előszobába, és felveszi a zakóját. Megtapogatja, hogy a boríték ott van-e a belső zsebben. Ötvenkilenc éves. Lekapcsolt minden lámpát. Elmosta a kávéscsészéjét. Felszerelt egy kampót a nappaliban. Készen áll. Leveszi a kötelet az akasztóról az előszobában. Kézfejével óvatosan végigsimít felesége kabátjain még egyszer utoljára. Aztán bemegy a nappaliba, átdobja a kötelet a kampón, hurkot csinál, felmászik a hokedlira, és beledugja a fejét a hurokba. Kirúgja

maga alól a hokedlit. Becsukja a szemét, és érzi, ahogy a hurok körülfogja a nyakát, akár egy hatalmas vadállat pofája.

8

Az ember, akit Ovénak hívnak, és az apja által kijelölt út

A felesége hitt a sorsban. Hogy minden út az életben így vagy úgy, de „elvezet ahhoz a valamihez, amihez vezetnie kell”. Ove persze csak mormogott valami kivehetetlent, amikor a téma szóba került, és hirtelen nagyon fontos lett, hogy becsavarjon valahova egy csavart, vagy ilyesmi. De sosem mondott ellent. Mert az, amit a nő valaminek hívott, Ove számára valakit jelentett. Furcsa dolog tizenhat évesen elárvulni. Elveszteni a családot jóval azelőtt, hogy az ember alapított volna magának egy újat. Ez egészen különleges fajta magányt jelent.

Ove ledolgozta a két hetét a síneknél. Keményen és kötelességtudóan. És magát is meglepte, amikor rájött, hogy tulajdonképpen élvezi. Volt valami felszabadító a fizikai munkában. Kézbe venni a dolgokat, és látni az eredményt. Ove sosem utálta az iskolát, de nem is értette, mi a haszna. Szerette a matematikát, de abban két évvel az osztálytársai előtt járt. A többi tárggyal meg őszintén szólva nem sokat törődött. De a munka egészen más volt. Valami, ami sokkal jobban illett hozzá. Mikor befejezte a műszakot az utolsó napon, elkeseredés és rosszkedv telepedett rá. Nemcsak azért, mert vissza kellett menni az iskolába, hanem mert csak most jutott el a tudatáig, hogy fogalma sincs, hogyan fog gondoskodni magáról. Az apja sok tekintetben nagyszerű volt, de más örökség nem maradt utána, mint egy rozzant ház, egy öreg Saab és egy horpadt karóra. Az, hogy Ove elfogadja az egyház támogatását, szóba sem jöhetett. Jó, ha ezzel Isten tisztában van, mondta is ki hangosan, talán éppen annyira magának, mint Istennek, amikor ott állt egyedül az öltözőben.

– Ha el kellett vegyed anyámat és apámat is, akkor megtarthatod a pénzed! – kiabálta a plafon felé. Aztán összepakolta a dolgait és elindult. Hogy Isten hallgatta-e meg, vagy valaki más, sosem tudta meg . De mikor kiment az öltözőből, ott állt egy férfi a vezetőségből, és rá várt.

– Ove? – kérdezte. Ove bólintott.

– Az igazgató azt üzeni, hogy jól dolgoztál az elmúlt hetekben – mondta a férfi.

– Köszönöm – felelte Ove és elindult. A férfi könnyedén megérintette a karját. Ove megállt. – Az igazgató érdeklődik, hogy esetleg akarod-e folytatni ezt a remek munkát itt.

Ove csöndben állt, és a férfit nézte. Talán hogy rájöjjön, vajon szórakozik-e vele. Aztán lassan bólintott és elindult. Pár lépés után a férfi utánakiáltott. – Az igazgató azt is üzeni, hogy pont olyan vagy, mint az apád! Ove nem fordult meg . De sokkal jobban kihúzta magát, és úgy folytatta útját.

És így ragadt ott apja régi munkáscipőiben. Keményen dolgozott, sosem panaszkodott, sosem volt beteg. Idősebb munkatársai csöndesnek és kicsit furcsának találták, mert nem akart sörözni menni velük munka után, és nem különösebben érdeklődött a nők iránt sem, ami azért több mint érdekes. De az apja fia volt, és senkinek nem volt soha problémája az apjával. Ha Ovét megkérte valaki, hogy aprítson fel valamit, akkor felaprította, ha másvalaki arra kérte, hogy végezze már el helyette a műszakot, szó nélkül megtette. Az idő múlásával szinte mindenki tartozott neki egy-két szívességgel. Így elfogadták őt. Mikor az öreg teherautó, amit arra használtak, hogy a sínek mentén fel-alá közlekedjenek, felmondta a szolgálatot az év legrémesebb viharának közepén, húsz kilométerre a várostól, Ovénak sikerült megjavítania mindössze egy csavarhúzóval és egy fél tekercs szigetelőszalaggal. És ezek után a pályamunkások szemében Ove végleg a helyére került. Esténként kolbászt és krumplit készített. Ült a konyhaasztalnál, és kibámult az ablakon. Piszkálta az ételt. Végül felállt, fogta a tányérját, kiment, beült a Saabba, és ott evett. Másnap újra elment dolgozni. És ez lett az élete. Kedvelte a rutint. Szerette, hogy az

ember mindig tudja, mire számíthat. Egyre inkább azon az alapon osztotta fel az embereket, hogy kik azok, akik csinálják, amit kell, és kik azok, akik nem. Emberek, akik cselekednek, és emberek, akiknek csak a szája jár. Így hát Ove egyre kevesebbet beszélt, és egyre többet cselekedett. Nem voltak barátai. De rosszban sem volt senkivel. Leszámítva Tomot persze, aki amikor kinevezték munkavezetőnek, tett róla, hogy minden adandó alkalommal megkeserítse Ove életét. A legrosszabb és legnehezebb feladatokkal bízta meg, ordított vele, kigáncsolta reggelinél, beküldte vasúti kocsik alá, amiket aztán elindított, amikor Ove védtelenül feküdt a síneken. Mikor pedig Ove előugrott, az ijedtségen kívül épen, Tom gúnyosan kikacagta, és azt kiabálta: „Vigyázz, mert a végén még úgy jársz, mint apád!” Ove lehajtotta a fejét, és befogta a száját. Nem látta értelmét, hogy egy nála kétszer nagyobb embert provokáljon. Minden nap elment dolgozni, és jól végezte a munkáját, ez elég volt az apjának, így elég kellett hogy legyen neki is, vélekedett. A többi kolléga megtanulta értékelni őt ezért. „Aki nem sokat beszél, az ritkán mond hülyeséget, mondta mindig az apád” – mesélte az egyik kollégája egy délután a síneknél. Ove bólintott. Voltak, akik ezt megértették, és voltak, akik nem. És ebből következően voltak olyanok, akik megértették, miért tette Ove, amit tett, azon a bizonyos napon az igazgató irodájában, és voltak, akik nem értették meg .

Majdnem pontosan két évvel az apja temetése után történt. Ove épp betöltötte a tizennyolcat, Tomot pedig meggyanúsították, hogy pénzt lopott az egyik vasúti kocsi kasszájából. Ovén kívül ezt senki nem látta, mert csak ők ketten voltak a vagonban, amikor a pénz eltűnt. Mindkettőjüket behívták kihallgatásra. Ovét leültették egy faszékre az igazgató irodája előtti folyosón. Tizenöt percig ült ott földre szegezett tekintettel, mire az ajtó kinyílt. Tom jött ki rajta, olyan erősen szorítva ökölbe a kezét az eltökéltségtől, hogy a bőre kifehéredett, tekintete pedig Ovéét kereste. Ove továbbra is a padlót bámulta, még akkor is, amikor bevezették az igazgató irodájába.

Több komoly, öltönyös ember állt és ült szerte a szobában. Az igazgató maga fel-alá járkált az íróasztala mögött, olyan színű arccal, ami arról árulkodott, hogy túl dühös ahhoz, hogy meg tudjon állni egy helyben. – Leülnél, Ove? – kérdezte végül az egyik öltönyös. Ove ránézett, és megismerte. Az apja egyszer megjavította az autóját. Egy kék Opel Mantát. Nagy motorja volt. A férfi barátságosan mosolygott Ovéra, és a szoba közepén álló szék felé intett. Mintha azt akarná közölni, hogy barátok között van, és nyugodtan

engedje el magát. Ove a fejét rázta. A mantás ember megértően bólintott. – Rendben. Ez most csak puszta formalitás, Ove. Senki sem gondolja azt ebben a szobában, hogy te vetted el azt a pénzt. Annyi a dolgod összesen, hogy elmondd, ki tette.

Ove lenézett a padlóra. Eltelt egy fél perc. – Ove? – szólalt meg a mantás ember. Ove nem válaszolt. – Válaszolj a kérdésre, Ove! – törte meg a csendet türelmetlenül a férfi erős hangja.

Ove csendben állt. Nézte a padlót. A körülötte álló öltönyösök arckifejezése enyhe zavart tükrözött. – Ove… válaszolnod kell a kérdésre. Te vetted el a pénzt? – kérdezte a mantás ember.

– Nem – felelt Ove nyugodt hangon. – Akkor ki volt? Ove csöndben állt. – Válaszolj a kérdésre! – parancsolta az igazgató. Ove felnézett. Kihúzta magát.

– Nem az az ember vagyok, aki árulkodik másokra – válaszolta. A szobában percekig csönd honolt. – Ugye érted, Ove… ha nem mondod el, ki volt, és ha van egy vagy több tanúnk, akik azt állítják, hogy te voltál, akkor kénytelenek leszünk azt feltételezni, hogy te voltál – mondta a mantás ember, immár nem annyira barátságosan. Ove bólintott. De nem mondott többet. Az igazgató olyan fürkészőn nézett rá, mintha

megpróbálna egy blöffölőt lebuktatni egy kártyapartin. Ovénak arcizma sem rezdült. Az igazgató elkeseredetten bólintott. – Akkor mehetsz. És Ove ment. Tizenöt perccel korábban Tom ugyanebben az irodában határozottan azt állította, hogy Ove a bűnös. Ráadásul a délután folyamán megjelent két fiatalember Tom műszakjából, lelkesek, mint általában a fiatalok, ha el akarják nyerni egy idősebb kegyeit, és kijelentették, hogy saját szemükkel látták, amint Ove elveszi a pénzt. Ha Ove Tomra vallott volna, akkor legalább két ellenkező állítás feszült volna egymásnak. Így három állítás állt Ove csendjével szemben. Így történt, hogy másnap a munkavezető felszólította Ovét, hogy ürítse ki a szekrényét, és menjen az igazgató irodájába.

Tom az öltöző ajtajában állt, gúnyosan vigyorgott rá, mikor elment mellette és utánasziszegte: – Tolvaj! Ove anélkül ment el előtte, hogy felemelte volna a pillantását. – Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj! – kapta fel boldogan a szót az öltözőben az egyik fiatalember, aki Ove ellen vallott, míg egy idősebb kolléga, aki Ove apjának jó barátja volt, jól fültövön nem legyintette. Akkor elhallgatott. – TOLVAJ! – ordította el magát Tom tüntetőleg, olyan hangosan, hogy a szó még napokkal később is ott keringett Ove fejében. Ove kisétált az esti levegőre anélkül, hogy visszafordult volna. Vett egy mély lélegzetet. Dühös volt, de nem azért, mert tolvajnak nevezték. Ő sosem lesz az az ember, aki azzal törődik, mások minek nevezik. De a szégyen, hogy elvesztett egy munkahelyet, aminek az apja az életét szentelte, égette a mellkasát, mint az izzó vas. Elég ideje volt ezen gondolkodni az irodáig vezető úton, ahová most szégyenszemre úgy érkezett, hogy a holmiját egy dobozban cipelte. Szeretett itt dolgozni. Tisztességes megbízások, tisztességes szerszámok, egy valódi állás. Úgy döntött, hogy mikor a rendőrség megteszi, amit mostanában tesz a tolvajokkal ilyen esetben, megpróbál

elköltözni. Máshol talán kaphat egy olyan állást, mint ez. Lehet, hogy sokat kell majd utaznia, gondolta magában. Gyanította, hogy a bűnügyi nyilvántartásban való szereplésének elhalványulásához idő kell majd. De nem bánta az utazást. Senki és semmi sem tartotta itt. Persze, sehol sem tartja ott senki, jutott eszébe, miközben az irodához közeledett. De legalább nem vált olyan emberré, aki árulkodik másokra. Remélte, hogy apja ezért majd elnézi neki a munkahelye elvesztését, mikor újra találkoznak.

Negyven percig kellett ülnie a faszéken, mire egy idősebb nő szolid fekete szoknyában és keskeny szemüvegben megjelent, és közölte, hogy bemehet az irodába. Becsukta az ajtót Ove mögött. Az igazgató az íróasztala mögött ült, kezeit összekulcsolta. Ove pedig állt előtte, kezében összecsomagolt ruháival. A két ember úgy szemlélte egymást, mintha mindkettő egy különlegesen érdekes festmény lett volna egy múzeumban. – Tom vette el a pénzt – mondta az igazgató. Nem kérdezte. Csak megállapította. Ove nem válaszolt. Az igazgató bólintott.

– De a férfiak a te családodban nem olyanok, akik árulkodnak másokra. Ez sem kérdés volt. Ove erre sem válaszolt. De az igazgató látta, hogy egy árnyalatnyit megfeszül a „férfiak a te családodban” kifejezésre. Az igazgató ismét bólintott. Felvett egy szemüveget, ránézett egy kupac papírra, és elkezdett írni valamit az egyikre. Mintha Ove már el is tűnt volna a szobából. Ove annyi ideig állt ott előtte, hogy már komolyan nem tudta eldönteni, vajon az igazgató tudja-e, hogy még mindig ott van. Végül halkan megköszörülte a torkát. Az igazgató felnézett.

– Igen? – Az embereket a tetteik minősítik, és nem az, hogy mások mit mondanak róluk – mondta Ove. Az igazgató meglepetten nézett rá. Ez volt a leghosszabb mondat, amit valaha is hallottak tőle a vasútnál, amióta két évvel ezelőtt megkezdte itt a munkát. Ove becsületére legyen mondva, ő maga sem tudta, honnan jön mindez. Csak érezte, hogy ki kell mondania. Az igazgató ismét a papírkupacra nézett. Ráírt valamit az egyikre. Áttolta az asztalon. Rámutatott, hogy Ove írja alá. – Megerősíted, hogy saját elhatározásból mondtál fel – magyarázta. Ove aláírta.

Aztán elszánt arccal kihúzta magát. – Szólhat nekik, hogy jöjjenek be, készen állok. – Kiknek? – kérdezte az igazgató. – A rendőröknek – mondta Ove, ökölbe szorított kézzel. Az igazgató gyorsan megrázta a fejét, és visszatért a papírkupacban való turkáláshoz.

– Úgy fest, a tanúvallomások elvesztek itt a sok papír között. Ove egyik lábáról a másikra állt, és nem tudta, mit kezdjen ezzel az információval. Az igazgató intett neki az egyik kezével anélkül, hogy ránézett volna.

– Mehetsz most már. Ove megfordult. Kiment a folyosóra. Becsukta az ajtót maga után. Szédült. Már a kijáratnál járt, amikor utolérte az a nő, aki az imént beengedte az igazgatóhoz, és anélkül, hogy Ove tiltakozhatott volna, kezébe nyomott egy papírt. – Az igazgató úr üzeni, hogy az elővárosi vonaton leszel éjszakai takarító, jelentkezz a munkavezetőnél holnap reggel – mondta nyersen. Ove ránézett. Aztán a papírra. A nő közelebb hajolt hozzá. – Az igazgató úr azt is üzeni, hogy emlékszik, hogy nem vetted el azt a pénztárcát, amikor kilencéves voltál. És hogy bizonyisten most se vettél el semmit. És hogy ördögtől való tett lenne utcára tenni egy tisztességes ember fiát, csak mert szintén tisztességes. És így lett Ove éjszakai takarító két évre. És ha nem lett volna ez a munkája, nem szállt volna le a műszak végén aznap reggel a vonatról, és nem látta volna meg őt. A piros cipőjével, az aranybrossal meg az aranybarna hajával. És azzal a nevetéssel, amelyiktől élete hátralevő részében azt érezte, hogy valami mezítláb szaladgál a mellkasában.

A felesége gyakran mondta, hogy „minden út elvezet ahhoz a valamihez, amihez

vezetnie kell”. És az, amit a nő valaminek hívott, Ove számára valakit jelentett.

9

Az ember, akit Ovénak hívnak, légtelenít egy radiátort

Azt mondják, az agy gyorsabban dolgozik zuhanás közben. Mintha a vészhelyzet annyira felgyorsítaná a felfogóképességet, hogy ahhoz képest a külvilágból érkezett benyomások lassított felvételnek hatnak. Így Ovénak volt ideje átgondolni ezt-azt. Leginkább a radiátorokra gondolt. Mert van egy helyes és egy helytelen módja a dolgok elvégzésének, ezt mindenki tudja. És habár sok év eltelt azóta, és Ove nem is emlékszik már pontosan, hogyan történt, amikor összevesztek a bevezetendő új központi fűtésen, arra világosan emlékszik, hogy Runének nem volt igaza. Persze nem is csak a központi fűtésről volt szó. Rune és Ove majdnem negyven éve ismerték egymást, de ebből harminchétben össze voltak veszve. Szóval Ove már nem is tudja felidézni, hogy hogyan kezdődött. Nem az a fajta veszekedés volt, amire az ember emlékszik. Inkább az a fajta, amikor az évek során összegyűlt sok apró nézeteltérés úgy összetorlódik, hogy az ember végül ki se tudja nyitni a száját anélkül, hogy valamilyen aknaként lapuló régi vita újra fel ne robbanjon. Az a fajta veszekedés volt, ami egyre csak folytatódik és folytatódik és folytatódik. Míg végül egy nap véget nem ér. És még csak nem is az autókról szólt. Pedig ugye Ove Saabot vezetett. Rune pedig Volvót. Mindenki megértheti, hogy ez így nem tarthatott sokáig . Igazából már az elején se voltak barátok. Még annyira sem, mint amennyire két hozzájuk hasonló ember képes volna rá. Az igazat megvallva leginkább a feleségeik kedvéért voltak kapcsolatban. Egyszerre költöztek be a lakónegyedbe, és Sonja meg Anita első látásra a legjobb barátnők lettek. Ilyesmi gyakran történik olyan férjes asszonyok között, akik olyan emberekhez mentek hozzá, mint Ove és Rune. Ove arra emlékezett, hogy annyira erőt tudott venni magán az első években, hogy legalábbis nem utálta Runét. Együtt kezdték meg a lakóbizottság irányítását. Ove volt a

vezető, Rune pedig a helyettese. Összefogtak, amikor az önkormányzat ki akarta vágatni az erdőt a házaik mögött, hogy még több házat építhessen. Az önkormányzat persze fenntartotta, hogy a beépítés tervei már évekkel Rune és Ove beköltözése előtt megvoltak, de ez a fajta érvelés nem sokat ért kettejük ellen. „Akkor háborúban állunk, maguk állatok!” – üvöltötte bele nekik a telefonba Rune. És az lett, háború. Panaszok és felszólítások, aláírásgyűjtés és olvasói levelek az újságba. És másfél évvel később az önkormányzat feladta: másik irányba kezdtek építkezni. Rune és Ove megittak egy-egy pohár whiskyt Rune teraszán aznap este. De, ahogyan a feleségeik rámutattak, tulajdonképpen nem is örültek a győzelemnek. Mindkét férfi inkább csalódott volt kissé, hogy az önkormányzat ilyen gyorsan feladta. Ez a tizennyolc hónap benne volt mindkét férfi életének legmókásabb hónapjai között. – Senki sem áll már készen arra, hogy megküzdjön az elveiért? – mélázott Rune.

– Egyik pofa sem – bólintott Ove. És így szidták tovább méltatlan ellenségeiket. Ez persze sokkal korábban történt, mint a lakóbizottsági puccs. És annál is korábban, hogy Rune vásárolt volna egy BMW-t. „Idióta” – gondolta Ove aznap. S azóta is minden egyes napon. „Hogy a fenébe lehetne értelmesen beszélgetni valakivel, aki vásárolt egy BMW-t?” – kérdezte Ove mindig Sonját, amikor az arról érdeklődött, miért nem tudnak már ők ketten, férfiak értelmesen elbeszélgetni egymással. És olyankor Sonja mindig a szemét forgatta, és azt motyogta, hogy „reménytelen vagy”. Ove nem gondolta, hogy reménytelen volna. Úgy gondolta, hogy egész egyszerűen csak rendben kell tartani a dolgokat. Azt gondolta, nem lehet úgy élni, mintha minden pótolható lenne. Mintha a hűség már nem érne semmit. Manapság olyan sebességgel cserélgették az emberek a dolgaikat, hogy minden tudás, ami arra vonatkozott, hogyan kell valamit felépíteni és megtartani, feleslegessé vált. Már senki sem törődött a minőséggel. Sem Rune, sem a többi szomszéd, sem Ove főnökei. Most már minden csak adat, már nem is tudnak elkezdeni egy építkezést, amíg egy tanácsadó, aki a szükségesnél egy számmal kisebb inget visel, el nem kezdi nyitogatni a laptopját. Mintha így építették volna a Colosseumot vagy a gizai piramisokat. Istenem, 1889-ben sikerült megépíteni az Eiffel-tornyot, de manapság egy nyamvadt földszintes ház alaprajzát sem tudják megrajzolni anélkül, hogy valaki el ne szaladna feltölteni a telefonját. Olyan világot élünk, ahol a hasznos emberek egyszerűen kimentek a divatból. Egy egész ország tapsol állva annak, hogy már senki nem tud tisztességesen megcsinálni semmit. Éljen a haszontalanság . Senki nem tud kereket cserélni. Felszerelni egy villanykapcsolót. Csempézni. Falat glettelni. Utánfutóval tolatni. A saját adóbevallását elkészíteni. Mindezek elvesztették a fontosságukat. Ilyesmikről beszélt annak idején Ove

Runével. És akkor ezek után Rune fogta magát, és vett egy BMW-t. Az ember „reménytelen”, csak mert úgy gondolja, mindennek van határa? Ove nem így gondolta. Az igaz, hogy nem emlékszik pontosan, hogyan kezdődött a veszekedés Runével. De mindenesetre folytatódott. Szóba kerültek radiátorok, központi fűtés, parkolóhelyek, kivágandó fák, hólapátolás, fűnyírás és a patkányméreg Rune kerti pancsolójában. Több mint harmincöt évet töltöttek az egyforma teraszukon az egyforma házuk mögött, és hosszú pillantásokat vetettek a kerítés túloldalára. És aztán néhány évvel ezelőtt ennek vége lett. Rune megbetegedett. Már nem jött ki a házból. Ove azt sem tudta, megvan-e még a BMW-je. És volt egy része, amelyik hiányolta ezt az átkozott marhát.

Azt mondják, az agy gyorsabban dolgozik zuhanás közben. Olyan, mintha az embernek több száz gondolat futna át az agyán egy másodperc töredéke alatt. Így Ovénak van ideje egy s mást végiggondolni attól kezdve, hogy kirúgja maga alól a hokedlit, egészen addig, amíg egy hangos csattanással, dühödten rugdalózva a földre nem esik. Aztán ott fekszik tehetetlenül a hátán, és mintha egy örökkévalóságig szemlélné a kampót, ami továbbra is rendíthetetlenül ott kunkorodik a plafon közepén. Döbbenten bámul a kettészakadt kötélre. Hihetetlen ez a világ, gondolja Ove. Már kötelet sem tudnak gyártani? Hangosan káromkodik, miközben összegabalyodott lábait próbálja helyre tenni. Hogy lehet kudarcot vallani KÖTÉL gyártásával? Hogyan? Hogyan? Nem, már nincs olyan, hogy minőség, jelenti ki Ove, és feláll. Leporolja magát, körülnéz. Érzi, hogy ég az arca, és nem biztos benne, hogy a düh vagy a szégyen miatt. Az ablakra bámul, és az elhúzott függönyökre, mintha attól félne, hogy valaki megláthatta.

Annyira rohadtul tipikus, gondolja, hogy már tisztességes módon öngyilkos sem lehet az ember. Felszedi a szétment kötelet, és kidobja a konyhai szemetesbe. Összehajtja a védőfóliát, és elcsomagolja egy ikeás zacskóba. Visszateszi a fúrót és a fúrófejeket a dobozukba, kimegy, és mindent visszapakol a fészerbe. Kint áll néhány pillanatig, és arra gondol, hogy Sonja mindig azt mondta, hogy ki kéne itt takarítani. Ő pedig mindig elutasította a javaslatot. Tudta, hogy csak azért kellene a több hely, hogy legyen indok elmenni és még több kacatot vásárolni, amit aztán az üres helyen lehet tárolni. Most meg már túl késő takarítani, állapítja meg . Most már nincs senki, aki el akar menni kacatot vásárolni. A takarítás már csak nagy, ásító ürességet hagyna maga után. És Ove utálja az ürességet.

Odalép a munkapadhoz, előkeres egy franciakulcsot és egy kis műanyag tartályt. Kimegy, bezárja a fészert, próbaképp háromszor megrángatja a kilincset. Végigsétál a házak közötti kis ösvényen, befordul az utolsó postaládánál és becsönget. Anita nyit ajtót. Ove szó nélkül néz rá. Látja, hogy Rune a tolókocsijában ül a nappaliban, és kinéz az ablakon. Valószínűleg ezt tette minden nap az elmúlt pár évben.

– Hol vannak a radiátorok? – motyogja Ove. Anita meglepetten mosolyog, és kissé zavarodottan mondja: – Nahát, Ove, tényleg annyira kedves lenne tőled, ha nem túl nagy fárad… Ove belép az előszobába anélkül, hogy hagyná Anitának befejezni a mondanivalóját, és leveszi a cipőjét. – Perszeperszepersze. Ennek a rohadt napnak már úgyis mindegy.

10

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a ház, amit épített

Egy héttel a nagykorúsága után Ove megszerezte a jogosítványt, azután felhívott egy hirdetést, és huszonöt kilométert gyalogolt, hogy megvegye első saját Saabját. Egy kéket. Eladta az apja öreg 92-esét, és egy újabb modellt vett. Egy éppen csak fiatalabb, és persze eléggé lestrapált 93-ast, de egy férfi nem igazi férfi addig, amíg meg nem veszi az első saját kocsiját, gondolta Ove. Ezért hát így tett. Ez akkoriban volt, amikor az ország megváltozott. Az emberek költöztek, új munkát kaptak, tévét és újságokat vásároltak, és mindenki a középosztályról kezdett beszélni. Ove nem tudta pontosan, mi az, de azt biztosan tudta, hogy ő nem tartozik bele. A középosztály új lakónegyedeket épített, egyenes sorban álló házakkal, előttük gondosan nyírt pázsittal, és hamarosan világossá vált Ove számára, hogy az ő szülőháza a fejlődés útjában áll. Márpedig ha volt valami ezen a világon, amit a középosztály nem szeretett, akkor az az volt, ha valami a fejlődés útjában állt.

Ove több levelet is kapott valami hatóságtól, a „megyehatár átrajzolása” ügyében. Nem teljesen értette a tartalmát, de azt értette, hogy a szülőháza nem kifejezetten illik az utcában épített új házak közé. A hatóság közölte, hogy szándékukban áll megvásárolni a telkét az önkormányzat számára. Hogy aztán lebonthassák a házát, és valami mást építhessenek a helyére. Ove nem tudta, mi volt az, ami miatt vonakodott eladni a házat. Talán az, hogy nem tetszett a levélnek a hangvétele. Vagy az, hogy ez volt az utolsó, ami még megmaradt a családjától. De akárhogyan is, este már ott állt az első saját kocsija a kertben. Órákon keresztül ült benne, és nézte a házat. Eléggé rozoga volt. Az apja értett a gépekhez, de az építkezéshez már sokkal kevésbé. Ove maga sem volt ebben jobb nála. Csak a konyhát és a mellette levő kisszobát használta, az emelet pedig lassan átváltozott az egerek üdülőhelyévé. Az autóból szemlélte a házat, mintha azt várná tőle, hogy majd elkezd magától megújulni. Pontosan két megye határán feküdt a ház, a vonalon, ezért akarta a hatóság kicsit odébb rajzolni a térképen a határvonalat. Ez volt az utolsó ház, ami megmaradt egy kihalt kis faluból az erdő szélén, mellette már ott csillogott a villanegyed, ahová nyakkendős emberek költöztek be a családjukkal.

A nyakkendősök nem szerették a magányos ifjoncot a lebontásra érett, utca végi kunyhóból. A gyerekeknek nem engedték, hogy Ove házának közelében játsszanak. A nyakkendősök más nyakkendősök közelében szeretnek lakni, jött rá Ove. Elvileg nem volt ez ellen kifogása. De hát… ők költöztek be Ove utcájába. Nem fordítva.

Így, eltöltve valami lázadó daccal, amitől Ove szíve hosszú évek után először vert egy kicsit gyorsabban, úgy döntött, hogy nem fogja eladni a házát az önkormányzatnak. Inkább történjen az ellenkezője! Felújítja. Persze arról fogalma sem volt, hogyan kéne nekilátni. Nem tudott megkülönböztetni egy vízszintezőt egy fazéknyi krumplitól. Így, miután éleslátóan megállapította, hogy az új munkabeosztásából fakadóan egész nap rá fog érni, elment egy közeli építkezésre, és munka után érdeklődött. Úgy vélte, ott majd megtanulhatja az építkezés csínját-bínját, és amúgy se volt szüksége túl sok alvásra. A munkavezető azt mondta, jelenleg csak kifutófiúként tudják alkalmazni. Ove elfogadta. Éjszaka szemetet szedett a városból dél felé kivezető vonalon közlekedő kocsikon, aztán aludt három órát, és a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy fel-alá rohangált az állványzatokon, és hallgatta, hogy a védősisakos emberek mit magyaráznak az építkezési technikákról. Heti egyszer szabadnapos volt, olyankor tizennyolc órán át hordta zsinórban a cementes zsákokat és a gerendákat izzadt magányban, és lebontotta, majd újra felépítette az egyetlen dolgot, ami a szüleitől maradt rá a Saabon és apja horpadt karóráján kívül. Ove izmai nőttek, és gyorsan tanult.

A munkavezető megszerette a keményen dolgozó ifjút, és egy péntek délután magával vitte Ovét egy kupac maradék faanyaghoz. Méretre rendelt gerendák, amiket elrontottak, és amik most arra vártak, hogy eltüzeljék őket. – Ha véletlenül éppen nem nézek oda, és valami, amire szükséged van, eltűnik, akkor azt fogom feltételezni, hogy elégetted – mondta a munkavezető, és odébbállt. Amikor a házépítés híre elterjedt az idősebb kollégák körében, többen is érdeklődni kezdtek. Például amikor a nappali mennyezetét kellett feldúcolnia, egyik kollégája, egy izmos ember ferde fogakkal, vagy húsz percen át cikizte a szánalmas próbálkozásért, majd megtanította neki, hogyan kell megbecsülni a teherbírást. Mikor a konyhapadlót fektette le, egy másik kollégája, egy erős fickó, akinek egyik kezén hiányzott a kisujja, miután vagy harmincszor lekontározta, megtanította tisztességesen mérni.

Egyik délután pedig Ove egy kicsi, használt szerszámokkal teli szerszámosládát talált a ruhái mellett, mikor hazafelé készülődött. A kölyöknek – állt egy cédulán.

Lassan, de a ház alakulni kezdett. Csavarról csavarra, padlódeszkáról padlódeszkára. Persze, senki sem vette észre, de nem is volt rá szükség . A jó munka már önmagában megéri, mondta mindig az apja, és Ove egyetértett. Kitért a szomszédok elől, hacsak lehetett. Tudta, hogy nem kedvelik őt. Az egyetlen kivétellé – egy bizonyos esetnek köszönhetően – az az idős ember vált, aki Ove háza mellett lakott a feleségével. Ő volt az egyetlen az egész negyedben, aki nem hordott nyakkendőt, bár Ove igazából meg volt győződve arról, hogy amikor fiatalabb volt, hordott. Ove továbbra is szigorúan kétnaponta etette a madarakat, mióta az apja meghalt. Egyik reggel azonban megfeledkezett a dologról. Mikor másnap reggel jóvá akarta tenni a mulasztást, majdnem összefejelt a madáretető melletti kerítés fölött az idős emberrel, akinek madáreledel volt a kezében. Nem szóltak egymáshoz. Ove csak kurtán biccentett, a másik pedig még kurtább fejmozdulattal válaszolt. Ove visszament a házba, és folytatta tovább a dolgát. Sosem beszéltek egymással. Egyik reggel, mikor az idős ember kilépett a házból, látta, hogy Ove épp a kerítés maga felé eső oldalát festi. És mikor elkészült, lefestette az ő oldalukat is. Az idős ember nem szólt egy szót se a dologról, de mikor Ove elsétált az ablaka alatt este, odabólintottak egymásnak. Másnap pedig Ovét egy házi készítésű almás pite várta az ajtó előtt. Azóta nem evett házi almás pitét, mióta az anyja meghalt.

Ove újabb levelet kapott a hatóságtól. Immár szigorúbb hangnemben arról érdeklődtek, hogy miért nem lépett velük kapcsolatba a telekeladás ügyében. Több ilyen is jött később, végül már bontatlanul dobta ki őket. Ha az apja háza kell nekik, jöjjenek ide, és próbálják meg elvenni tőle, ahogy Tom próbálta a pénztárcát. Néhány nappal később Ove elment a szomszéd ház előtt, és látta, hogy az idős ember egy kisfiú társaságában eteti a madarakat. Az unokája, jött rá Ove. Suttyomban nézte őket a hálószobaablakon keresztül. Az, ahogyan az idős ember és a kisfiú sugdolózott, mintha valami nagy titkot osztanának meg egymással, emlékeztette őt valamire.

Aznap este a Saabban evett. Néhány héttel később Ove beverte az utolsó szöget a házba, és amikor a nap felkelt, ott állt a kertben, kezét kék nadrágja zsebébe dugva, és büszkén szemlélte a művét.

Rájött, hogy szereti a házakat. Talán mert olyan kézzelfoghatóak. Ki lehet őket

számolni és lerajzolni papírra. Szivárognak, ha nem szigetelted őket rendesen, összeomlanak, ha nem támasztod meg őket. A házak igazságosak, azt adják, amit megszolgáltál. Ami mindenesetre több, mint amit általában az emberekről el lehet mondani. Így teltek a napok. Ove elment dolgozni, hazajött, megette a kolbászt és a krumplit. Sosem érezte magát egyedül, pedig társasága se igen volt soha. Aztán egy vasárnap, amikor szokásához híven tett-vett, teljesen véletlenül felbukkant a kapujánál egy kerek képű, vidám ember, kissé csálén álló kék öltönyben. Izzadság csorgott le a homlokán, és megkérdezte, esetleg tudna-e adni neki Ove egy pohár hideg vizet. Ove nem látta okát, hogy ezt megtagadja tőle, és amíg a férfi a kapunál ivott, kicsit elbeszélgettek. Vagyis inkább a kerek képű beszélt, természetesen. Kiderült, hogy eléggé érdeklik a házak. Természetesen ő maga is épp egy felújítás közepén volt, a város egy másik részében. És valami módon a kerek képű végül behívatta magát a konyhába egy kávéra. Ove persze nem volt az ilyesfajta tolakodáshoz szokva, de néhány órás beszélgetés után, amelynek témája a házépítés volt, kezdte úgy érezni, hogy nem is annyira rossz, ha néha társaság van a konyhában.

A férfi már menni készült, amikor csak úgy futólag megkérdezte Ovét, hogy biztosította-e a házat. Ove megmondta az igazat, hogy erre még sosem gondolt. Az apja nem sokra tartotta a biztosításokat. A vidám, kerek képű ember aggodalmas arcot vágott, és elmagyarázta Ovénak, hogy a biztosítás hiánya valóságos katasztrófa lenne a számára, ha bármi történne a házikójával. Meggyőző volt. Ove sose gondolt bele ilyen alaposan a dolgokba. Amitől most hülyének érezte magát. A kerek képű megkérdezte, használhatja-e a telefont, és Ove persze belement. Úgy tűnt, hogy a férfi, mivel hálás volt, hogy ismeretlenül is vendégül látták ezen a meleg nyári napon, kimódolta, hogyan viszonozhatná a szívességet. Úgy, hogy egy rövid telefonbeszélgetés során rendkívül kedvező árat járt ki Ovénak a biztosítónál, ahol egyébként dolgozott. Ove először kételkedett, és igyekezett még lejjebb alkudni az árat. – Maga egy igazi üzletember! – dicsérte a kerek képű. Ove ennek hallatán büszkébbnek érezte magát, mint gondolta volna. A kerekképű adott neki egy papírt a telefonszámával, és azt mondta, hogy szívesen eljön valamikor újra egy kávéra, és beszélgethetnek a felújításról. Ez volt az első alkalom, hogy valaki kifejezte szándékát, hogy Ove barátja szeretne lenni.

Ove készpénzzel fizetett az embernek egy évre előre a biztosításért. Kezet ráztak.

A kerek képű soha többé nem hallatott magáról. Ove egyszer megpróbálta felhívni, de senki sem vette fel. Akkor kicsit beléhasított a csalódás, de úgy döntött, nem gondol a dologra. Mikor egy másik ügynök telefonált egy másik biztosítótársaságtól, nyugodt szívvel mondhatta, hogy már van biztosítása. És ez azért már valami. Ove továbbra is elkerülte a szomszédait. Nem akart konfliktusba keveredni. A konfliktusok viszont úgy döntöttek, hogy Ove útjába keverednek. A ház elkészülte után néhány héttel betörtek az egyik nyakkendős házába. Ez volt rövid időn belül a második ilyen eset a környéken. A nyakkendősök másnap kora reggel összegyűltek tanácskozni, és megegyeztek, hogy bizonyára a düledező viskóban lakó kamasznak van köze a dologhoz. Ez megmagyarázná, hogy honnan volt pénze a felújításra. Este egy lapot csúsztattak Ove bejárati ajtaja alá, amin a következő állt: „Tűnj el innen, ha jót akarsz magadnak!” Következő éjjel bedobták egy kővel az ablakát. Ove felszedte a követ, és kicserélte az ablaküveget. Sosem szegült szembe a nyakkendősökkel. Nem látta értelmét. De elköltözni sem akart.

Másnap korán reggel füstszagra ébredt. Azonnal kipattant az ágyból. Először azt hitte, hogy az, aki kővel dobálózott a minap, úgy döntött, messzebbre megy. A lépcsőn lefelé menet ösztönösen megragadott egy kalapácsot. Nem mintha Ove valaha is erőszakos ember lett volna. De sohasem lehet tudni. Csak egy alsónadrág volt rajta, mikor kilépett a teraszra. A sok cipekedés az építkezésen az elmúlt hónapokban, mintegy észrevétlenül, izmos fiatalemberré tette Ovét. Csupasz felsőteste és a jobb öklében lengedező kalapács hatására az utcán összegyűlt emberek egy pillanatra elfordították tekintetüket a tűzről, ránéztek, aztán szinte egyszerre tettek néhány óvatos lépést hátrafelé. És Ove ekkor jött rá, hogy nem az ő háza ég . Hanem a szomszédé. A nyakkendősök az utcán álltak, és úgy néztek a házra, mint őz a fényszóróra. Az idős ember a feleségét támogatva került elő a füstből. A nő szörnyen köhögött. Mikor az idős ember átadta őt az egyik nyakkendős feleségének, aztán visszaindult a tűz felé, a csoportból többen azt kiabálták, hogy hagyja. „Túl késő már! Várja meg a tűzoltókat!” – ordították. Az idős ember nem hallgatott rájuk. Égő fadarabok zuhantak le a küszöbre, amikor ismét megpróbált bemenni a lángok tengerébe.

Ove néhány hosszú pillanatig mérlegelte a helyzetet. A kapuja mellett állt az ellenszélben, és látta, ahogy az izzó gömbök már a kettejük háza közötti száraz füvet falják. A tűz perceken belül átterjed az ő házára, ha nem rohan azonnal a locsolócsőért. Közben látta, hogy az idős ember hogyan próbál meg egy felborult könyvespolc mellett ismét benyomulni a házába. A nyakkendősök a nevét kiabálták, és megpróbálták meggyőzni, hogy hagyja, de az idős ember felesége egy másik nevet ordított.

Az unokáét. Ove a sarkán billegett. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Nézte az izzást, ahogy a füvön kúszott. Nem is igazán arra gondolt, hogy ő mit akar csinálni. Hanem hogy az apja mit tett volna. És mikor erre gondolt, egyértelművé vált a folytatás.

Szóval Ove idegesen motyogott, ránézett a házára még egyszer utoljára, és magában kiszámolta, mennyi időt töltött az építésével. Aztán elindult a lángok felé. A házból dőlt a füst, és olyan érzés volt a közelébe menni, mintha egy lapáttal arcon vágták volna. Az idős ember próbálta felemelni a felborult könyvespolcot, ami elzárta a bejáratot. Ove úgy lökte félre a bútort, mintha papírból lett volna, utat nyitott az emelet felé és beléptek. Mikor újra kijöttek a hajnali fényre, az idős ember talpig kormos volt, de a karjában tartotta a kisfiút. Ovénak nagy, vérző sebek voltak a mellkasán és a karján.

Az utcán fel-alá rohangáltak az emberek, és kiabáltak. A levegőn keresztülhasított a szirénák hangja. Egyenruhás tűzoltók vették körbe őket. A fájó tüdejű, alsónadrágos Ove látta, ahogy az első lángnyelvek felcsapnak az ő házán. Átrohant a füvön, de erőszakosan visszalökte egy egész csapat tűzoltó. Hirtelen ott voltak mindenütt. És nem engedték át. Egy fehér inges férfi, valami tűzoltóparancsnok, tudta meg Ove, teljes testével elé állt, és azt mondta, hogy nem engedheti meg neki, hogy megpróbálja eloltani a házán a tüzet, merthogy túl veszélyes. Sajnos, folytatta tovább a fehér inges, és a papírjára mutogatott, a tűzoltóság sem olthatja el egészen addig, míg a hatóságtól meg nem kapták a megfelelő engedélyt. Kiderült ugyanis, hogy mivel Ove háza pontosan a megyehatáron áll, bizonyos dolgokat tisztázni kell rádión az érintett hivatalnokokkal, mielőtt bárki is megpróbálná eloltani a tüzet. Engedélyt kell kérni, papírokat pecsételni. – A szabály az szabály – magyarázta a fehér inges monoton hangon, hiába tiltakozott

Ove. Ove kitépte magát, és mint az őrült rohant a locsolócső felé. De hiába, a lángok már fölényben voltak. Mikor a tűzoltók végre megkapták rádión a felszólítást, hogy kezdjenek oltani, már az egész ház lángokban állt. Ove szomorúan állt a kertjében, és nézte, ahogy minden leég . Mikor néhány órával később egy telefonfülkénél állt, és a biztosítótársaságot hívta, megtudta, hogy azok sosem hallottak a vidám kerek képűről. A házon nincs semmiféle biztosítás. Az ügyintéző hölgy a vonal túlsó felén sóhajtott. – Sok ilyen csaló jár házról házra. Remélem, hogy legalább nem készpénzzel fizette ki! Ove fél kézzel letette a telefont. A másik kezét pedig ökölbe szorította a zsebében.

11

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy mamlasz, aki nem tud kinyitni egy ablakot anélkül, hogy le ne esne a létráról

Háromnegyed hat van, az év első igazi hóesése hideg takarót borított a szendergő sorházakra. Ove leakasztja a kék kabátját a kampóról, elindul kifelé napi ellenőrző körútjára, és ekkor bosszankodva veszi észre, hogy a macska ott ül az ajtaja előtt a hóban. Igazából úgy néz ki, mintha egész éjjel ott ült volna. Ove hangosan becsapja maga után az ajtót, hogy elijessze. De a macskának még annyi esze sincs, hogy megijedjen és elfusson. Csak ül ott a hó közepén, és a hasát nyalogatja. Egyáltalán nem fél. Ove nem szereti az ilyen viselkedést. A fejét rázza, és szétvetett lábakkal megáll a macska előtt, mintha azt kérdezné: „Hát ezt meg hogy gondolod?” A macska minden érdeklődés nélkül emeli fel kis fejét, és arrogánsan bámul Ovéra. Ove próbálja elhessenteni a kezével. A macska nem mozdul.

– Ez itt magánterület! – mondja Ove. Mikor a macska erre sem mozdul, Ove elveszti a türelmét, és egy mozdulattal lerúgja a lábáról egyik facipőjét, ami egyenesen a macska felé repül. Maga sem tudná megmondani, vajon így tervezte-e, vagy sem. A felesége persze rettentő dühös lett volna, ha ezt látja. De nem számít. A macska erre sem reagál. A facipő végül széles ívben, jó másfél méterrel a macska mellett húz el, mielőtt nekicsapódna a fészer falának, és beleesne a hóba. A macska minden aggodalom nélkül mered először a cipőre, aztán Ovéra. Egyáltalán nem fél. De végül azért feláll, és a fészer sarka felé indul, majd eltűnik.

Ove zokniban vág át a havon, hogy felvegye a facipőt. Úgy néz rá, mintha szégyellnie kellene magát, hogy nem találta el a macskát. Aztán összeszedi magát, és nekiindul a körútnak. Csak mert ma meg fog halni, az még nem ok arra, hogy hagyja a vandálokat szabadon garázdálkodni.

Szóval megrángatja a garázsok kilincsét, megrugdossa a táblát, felírja a rendszámokat a vendégparkolóban és ellenőrzi a kukatárolót. Mikor visszaér, átcammog a havon, és kinyitja a fészer ajtaját. Terpentin- és penészszag terjeng odabent, mint ahogy egy tisztességes fészerhez illik. Ove átmászik a Saab nyári gumijain, félreteszi a szétválogatatlan csavaros dobozt. Átnyomakodik a munkapadig, óvatosan, nehogy fellökje a terpentines üvegeket, a bennük lévő ecsetekkel. Arrébb teszi a kerti székeket és a hordozható grillt. Elpakolja a keresztkulcsot, és előrángatja a hólapátot. Úgy méricskéli a kezében, mint egy kétkezes kardot. Csöndben áll és a súlyát latolgatja. Arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz, ezt érzi. Az ember keményen dolgozik, ellátja magát, pénzt spórol. Megveszi az első Saabját. Képesítést szerez, levizsgázik, elmegy állásinterjúra, kap egy tisztességes állást, megköszöni, sosem beteg, fizeti az adóját. Eleget tesz a kötelezettségeinek. Találkozik egy nővel, feleségül veszi, keményen dolgozik, előléptetik. Vesz egy újabb Saab-

modellt. Elutazik nyaralni valahová, ahol külföldi zene szól az étteremben, és olyan vörösbort iszik, ami a felesége szerint egzotikus. Aztán hazautazik, és újra dolgozik. Felelősséget vállal. Ellátja magát. Eleget tesz a kötelezettségeinek. Felújít. Lassan, de biztosan összerak egy tisztességes szerszámosládát. Kicseréli az ereszcsatornát. Leveri a vakolatot. Felállít egy munkapadot a fészerében, és terpentines üvegeket tesz rá. Kicseréli a járólapokat a fészer előtt kétévente, akár kell, akár nem. Az ember mindezt megcsinálja. És egyáltalán nem úgy volt, hogy Ovéból az az ember lesz, akinek van ideje beolajozni a konyhapultot egy keddi napon. Mikor kijön a fészerből a hólapáttal a kezében, a macska ismét ott ül a ház előtt. Ove összehúzza a szemöldökét, őszintén meg van lepődve ekkora szemtelenségtől. A macska bundájából víz csöpög . Vagyis a bundája maradékából. Egyik szemén és az orrán is hosszú seb. Ha a macskáknak kilenc élete van, ez a példány itt legalább a hetediket éli.

– Menj innen! – szólítja fel Ove. A macska őt méricskéli, mintha Ove állásinterjún volna nála. Ove nekifut a hólapáttal, és egy kis hóbuckát tol a macska felé. A macska félreugrik, és felháborodva néz rá. Prüszköl. Aztán megfordul, és ismét eltűnik Ove fészerének sarka mögött.

Ove lapátolni kezd.

Tizenöt percébe kerül, hogy a házat a fészerrel összekötő járólapokról ellapátolja a havat. Körültekintően jár el. Egyenes vonalak, szögletes élek. Manapság már nem lapátolnak így havat. Ma csak utat vágnak, hómaróval meg hasonlókkal. Magyarán csak összevissza hajigálják a havat maguk körül. Mintha csak ez számítana az életben: előrejutni. Mikor elkészül, egy pillanatra rátámaszkodik a hóbuckába állított lapátra. Teljes súlyával ránehezedik, és nézi, hogyan kel fel a nap az alvó házak fölött. Az éjszaka nagy részében ébren volt, és azon gondolkodott, hogyan is haljon meg . Még diagramokat és ábrákat is felrajzolt, hogy tisztábban lássa a lehetőségeket. Végül az előnyök és hátrányok alapos mérlegelése után úgy döntött, hogy amit ma csinálni fog, az a legkisebb rossz. Annak persze nem örül, hogy a Saab teljesen feleslegesen el fog pazarolni egy csomó drága benzint üresben, miután ő már meghalt, de ez egy olyan körülmény, amit el kell fogadni, ha már így csinálja. Visszateszi a hólapátot a fészerbe, és ismét bemegy a házba. Felveszi a kék öltönyt. Természetesen azután biztos koszos és büdös lesz, de Ove úgy dönt, a feleségének meg kell elégednie azzal a ténnyel, hogy ez van rajta, amikor megérkezik. Megreggelizik és rádiót hallgat. Elmosogat, és letörli a pultot. Aztán körbejár a házban, és elzár minden radiátort. Lekapcsol minden lámpát. Ellenőrzi, hogy a kávéfőző ki van-e húzva. Felveszi a kék kabátot meg a facipőt, és ismét bemegy a fészerbe, ahonnan egy feltekert, hosszú és vastag műanyag csővel tér vissza. Bezárja a fészerajtót és a bejárati ajtót, mindkettőt háromszor megrángatja. Kimegy a házak közötti kis ösvényre.

A fehér Skoda balról érkezik, és annyira meglepi Ovét, hogy majdnem beleül a hókupacba a fészer mellett. Végigrohan a kis úton a kocsi felé, és az öklét rázza.

– Nem tud olvasni, maga idióta? – ordítja. A sofőr, egy vékony ember, kezében cigarettával, úgy fest, meghallotta. Mikor a Skoda elkanyarodik a biciklitároló mellett, találkozik a tekintetük. A férfi egyenesen Ovéra néz, és leengedi az ablakot. Kimérten felhúzza a szemöldökét. – A járműforgalom tilos! – kiáltja Ove a táblára mutatva, aztán ökölbe szorított kézzel megindul a Skoda felé. A férfi kidugja az ablakon a bal kezét, lepöccinti a hamut a cigarettájáról. Kék szeme teljes nemtörődömséget fejez ki. Úgy néz Ovéra, mintha egy állatot nézne egy kerítésen

át. Teljesen közömbösen. Mintha Ove olyasvalami volna, amit el lehet tüntetni egy nedves konyharuhával. – Olvassa el a táb… – mondja Ove szigorúan, mikor közelebb ér, de a férfi már feltekerte az ablakot. Ove a Skoda után kiabál, de a férfi nem vesz róla tudomást. Még csak nem is hirtelen indul el, csikorgó gumikkal, csak úgy elgurul a garázs felé, aztán nyugodtan továbbhajt a főútra, mintha Ove hadonászó alakja nem volna sokkal drámaibb jelenség, mint egy rossz utcai lámpa. Ove továbbra is ott áll, olyan idegesen, hogy reszket a keze. Mikor a Skoda eltűnik, megfordul, és olyan hirtelen indul meg a házak között, hogy majdnem orra bukik. Rune és Anita háza előtt, ahol a Skoda nyilvánvalóan parkolt, két cigarettacsikk hever a földön. Ove úgy veszi fel őket, mintha nyomok lennének egy különösen bonyolult bűnügyben.

– Szia, Ove! – szólal meg mögötte Anita tétován. Ove a nő felé fordul. Anita a lépcsőn áll, egy szürke pulóverbe burkolózva. A pulóver úgy fogja körül a nőt, ahogy két kéz próbálhat megragadni egy nedves szappant.

– Igen, igen. Szia, szia – válaszol Ove. – A hatóságtól jött – mondja Anita, és abba az irányba biccent, amerre a fehér Skoda eltűnt. – A lakónegyedben a járműforgalom tilos – mondja Ove. Anita óvatosan bólint. – Azt mondta, hogy engedélye van, hogy mindenhová behajtson. – Nyilván átkozottul nincs neki semmilyen ÁTKO… – kezdi Ove, de aztán türtőzteti magát, és elharapja a mondatot. Anita ajka remeg . – El akarják venni tőlem Runét – mondja.

Ove bólint, de nem felel. Fél kezével továbbra is a műanyag csövet fogja, másik kezét pedig a zsebébe süllyeszti. Egy pillanatig arra gondol, hogy mond valamit, de aztán inkább lesüti a szemét, sarkon fordul, és elmegy. Méterekkel később jön csak rá, hogy zsebében a cigarettacsikkekkel mászkál, de akkor már késő bármit is tenni ellene.

A szőke liba kint áll az utcán. A szőrcsizma hisztérikus ugatásba kezd, amint meglátja Ovét. Mögöttük a ház ajtaja nyitva, Ove gyanítja, hogy azt a bizonyos Anderst várják. A szőrcsizma szájából valami bundás fityeg . A szőke liba elégedetten vigyorog . Ove ránéz, ahogy elmegy előtte, a nő pedig állja a pillantását. Még szélesebben vigyorog . Mintha Ovén mulatna. Mikor elhalad a mamlasz meg a terhes külföldi nő háza előtt, meglátja a mamlaszt az ajtóban. – Üdv, Ove! – kiált oda neki a másik. Ove látja, hogy kölcsönadott létrája a háznak van támasztva. A mamlasz boldogan integet. Korán kelt. Vagy legalábbis egy informatikushoz képest korán. Ove azt is látja, hogy egy kés van a kezében. Úgy véli, a mamlasz azzal akarja majd kifeszegetni a beragadt ablakot az emeleten. Ove létrája bele van állítva egy nagy hókupacba.

– Szép napot! – kiáltja a mamlasz vidáman a tovább-ballagó Ove után. – Persze, persze… – feleli Ove, de nem fordul meg . A szőrcsizma, annak az Andersnek a háza előtt, veszettül ugat. A szeme sarkából Ove a szőke libát is látja, ahogy ott áll, és továbbra is felé vigyorog . Ez zavarja Ovét. Nem tudja pontosan, hogy miért, de rettenetesen zavarja. Mikor végigmegy a házak között, el a biciklitároló előtt, majd ki a parkolóba, vonakodva, de belátja, hogy igazából a macskát keresi. Sehol se látni. Kinyitja a garázskaput, majd a Saabot is, kulccsal. Aztán csak áll odabent a félhomályban, zsebre dugott kézzel. Utólag belegondolva legalább fél órát. Nem tudja igazán, hogy miért teszi, csak érzi, hogy az ilyesfajta dolog valamiféle ünnepélyes csöndet igényel, mielőtt hozzáfogna.

Azon gondolkodik, vajon a Saab fényezése nagyon bekoszolódik-e majd. Úgy sejti, hogy igen. Micsoda szégyen. De hát már nem sokat lehet tenni az ügy érdekében. Ellenőrzésképp megrugdossa a kerekeket. Megfelelőek, azok hát. Még legalább két telet kihúznak, állapítja meg az utolsó rúgás – az egyetlen normális állapotfelmérő módszer – után. A télről hirtelen eszébe jut valami, előhalássza a zakója belső zsebéből a levelet, hogy ellenőrizze, nem felejtett-e el rendelkezni a nyári gumikról. De persze, hogy nem! Minden ott van a Saab + alkatrészek kategóriában a Nyári gumi a fészerben pont alatt. Az utasítások olyan egyértelműek, hogy még egy teljesen hülye is képes legyen felfogni őket. Az is ott van, hogy a csavarok a csomagtartóban vannak. Ove visszateszi a levelet a borítékba, azt pedig a zakója belső zsebébe.

Vet egy pillantást a válla fölött a parkolóra. Nem mintha érdekelné a rozzant macska, természetesen nem. Csak reméli, hogy nem lett semmi baja, mert akkor majd kap a feleségétől, ebben biztos. Nem akarja, hogy leszidják egy rozzant macska miatt. Ez minden. A város felől egy közeledő mentőautó szirénái hallatszanak, de Ove alig figyel rá. Beül a vezetőülésbe, és beindítja a motort. Öt centire lehúzza a hátsó ablakot. Kiszáll a kocsiból. Magára zárja a garázsajtót. Ráhúzza a műanyag csövet a kipufogóra. Látja, ahogy a füst lassan előpöfög a tömlő másik oldalán. Bevezeti a csövet a nyitott hátsó ablakon. Beül a kocsiba. Bezárja az ajtót. Megigazítja a visszapillantó tükröt. A rádió csatornaválasztóját félig előretekeri, aztán félig vissza. Hátradől. Becsukja a szemét. Érzi, ahogy a sűrű kipufogógáz köbcentiméterről köbcentiméterre betölti a garázst és a tüdejét.

Arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz. Az ember dolgozik és törleszt, adót fizet, eleget tesz a kötelezettségeinek. Az ember megházasodik. Jóban és rosszban, míg a halál el nem választ, tán nem ebben egyeztek meg? Ove tisztán emlékszik, hogy dehogynem. És arról nem volt szó, hogy a felesége fog először meghalni. Mindenki tudta, hogy Ove haláláról beszélnek. Vagy tán nem? Ove hallja, hogy valaki dörömböl a garázsajtón. Nem vesz róla tudomást. Elsimít egy gyűrődést a nadrágján. Megnézi magát a visszapillantó tükörben. Azon gondolkodik, hogy talán fel kellett volna vennie a nyakkendőjét. A felesége szerette, ha nyakkendőben van. Olyankor úgy nézett rá, mintha ő lenne a legelegánsabb fickó a világon. Ove azon mereng, vajon most hogyan fog majd ránézni. Hogy szégyelli-e majd magát amiatt, hogy a férje koszos öltönyben és munka nélkül jelenik meg a túlvilágon. Hogy idiótának fogja-e tartani, amiért még egy tisztességes állást sem tudott megtartani. Amiért leépítették, csak mert a tudása már megfakult, és a számítógép jobban tudja. Bárcsak továbbra is úgy nézne rá, ahogy szokott: mint egy olyan emberre, akiben meg lehet bízni. Aki felelősséget vállal a dolgokért, és meg tud javítani egy vízforralót, ha úgy adódik. Bárcsak ugyanannyira szeretné most is! Most, hogy már csak egy haszontalan vénember. Őrülten dörömbölnek a garázsajtón. Ove dühösen odanéz. Megint dörömbölnek. És

akkor Ove úgy gondolja, hogy most aztán már tényleg elég . – Most aztán már tényleg elég! – ordítja, és olyan erővel nyitja ki a Saab ajtaját, hogy a műanyag cső kicsúszik a hátsó ablakból, és leesik a betonpadlóra. Áramlik a kipufogógáz minden irányba. A várandós külföldi nő mostanra már megtanulhatta volna, hogy ne álljon túl közel az ajtóhoz, ha Ove van a másik oldalán. Ove azzal a hirtelen mozdulattal csapja ki az ajtószárnyat, amivel az ember egy kerítésen fennakadt lasszót akar szabaddá tenni, s az ajtó egyenesen a nő arcába csap. Amint ezt Ove meglátja, rögtön magához tér. A nő az orrát fogja. Azzal a bizonyos pillantással néz rá, ahogy azok szoktak, akiket éppen orrba vágtak egy garázsajtóval. A füst vastag felhőben árad ki a garázsból, és a fél parkolót mocskos, büdös ködbe vonja.

– Én… a fenébe… vigyázzon már, ha valaki épp nyitja az ajtót! – préseli ki Ove magából. – Mit csinál? – kérdezi a várandós nő, és a Saabot nézi, amint ott áll járó motorral, meg a csőből kiáramló füstöt. – Én… semmit – válaszol Ove, és úgy fest, mintha minden vágya az lenne, hogy ismét becsukhassa a garázsajtót. A nő orrlyukában kövér, piros vércseppek jelennek meg . Egyik kezét az arca előtt tartja, a másikkal meg int Ovénak. – El kéne vinnie a kórházba – mondja és hátradönti a fejét. Ove kétkedve néz, majd odaböki: – A fenébe is, szedje össze magát! Csak egy kis orrvérzés. A nő válaszol valamit, Ove szerint perzsául, miközben hüvelyk- és mutatóujjával összecsippenti az orrát. Aztán türelmetlenül megrázza a fejét, amitől a vér a kabátjára csöppen. – Nem az orrvérzés miatt!

Ove meghökken. Zsebre dugja a kezét. – Nem. Nem? Hát? A nő morog . – Patrick leesett a létráról. Hátrahajtja a fejét, így Ove tulajdonképp az állcsúcsával beszélget. – Ki az a Patrick? – kérdezi az álltól. – A férjem – válaszol az áll. – A mamlasz? – érdeklődik Ove. – Igen, ő – erősíti meg az áll. – És leesett a létráról? – kérdi Ove, hogy nehogy félreértés legyen. – Igen. Amikor az ablakot próbálta kinyitni. – Aha. Hát, erre számítani lehetett, ez már az elejétől… Az áll eltűnik, helyette ismét ott van a nagy, barna szempár. Nem néz valami elégedetten. – Tartsunk most erről egy vitát esetleg? Ove tanácstalanul vakarja a fejét. – Nem… nem… de talán maga is oda tud vezetni, nem? Abban a kis japán varrógépben, amiben a múltkor ültek – próbálkozik. – Nincs jogosítványom – válaszol a nő, és letörölgeti a vért a szájáról. – Hogyhogy nincs jogosítványa? – kérdezi Ove, mintha ezek a szavak értelmezhetetlenek lennének számára. A nő türelmetlenül sóhajt.

– Csak nincs és kész, mi ezzel a probléma? – Hány éves is maga valójában? – kérdezi Ove elképedve. – Harminc – feleli a nő türelmetlenül. – HARMINC! És nincs jogosítványa? Valami nem stimmel magával, vagy mi?

A nő morog, egyik kezét az orra előtt tartja, a másikkal meg idegesen csettintget Ove előtt a levegőben. – Koncentráljon, Ove! Kórház! El kell vinnie minket a kórházba! Ove sértetten néz.

– Hogyhogy „minket”? Hívjon egy mentőt, ha a férfi, akihez hozzáment, nem tud kinyitni egy ablakot anélkül, hogy le ne esne a létráról… – Már megtettem! Őt már elvitték a kórházba. De én nem fértem be a mentőkocsiba. És a hó miatt minden taxi foglalt, a buszok pedig elakadnak! – közli a nő, s közben egy vércsepp lefolyik az állán. Ove úgy összeszorítja a fogait, hogy megcsikordulnak. – A buszokban nem lehet megbízni! Csak részegek vezetik őket – mondja halkan, s közben úgy leszegi a fejét, hogy aki látja, azt gondolhatná, a gallérjába akarja rejteni a szavakat. A nő talán megérzi, hogy Ove hangulata megváltozott, mióta kimondta azt a szót, hogy „busz”. Vagy mégse. Mindenesetre bólint, mintha ezzel el lenne rendezve a dolog .

– Na, ugye! Akkor el kell vinnie minket. Ove tesz egy kísérletet arra, hogy fenyegetően a nőre mutasson, de aztán leereszti a kezét, mert érzi, hogy ez nem túl meggyőző. – Semmit sem kell. Nem vagyok valami nyavalyás sofőrszolgálat! – robban ki belőle végül mégis. De a nő csak még jobban szorítja az orrát. A bólintása azt a benyomást kelti, hogy oda se figyelt arra, amit Ove az imént mondott. Szabad kezével idegesen integet a garázs és a cső felé, ami a

padlón hever, és árasztja magából a sűrű kipufogófüst-felhőt. – Nincs időm erről cseverészni. Oldja meg ezt itt, aztán mehetünk. Hozom a gyerekeket. – Miféle GYEREKEKET?? – kiáltja utána Ove, de nem kap választ. A nő már el is ügetett apró lábain, amik eléggé alulméretezettek a hatalmas terhes hasához képest. Ove ott áll, mintha azt várná, hogy valaki majd a nő után szalad, megragadja, és elmagyarázza neki, hogy Ove még nem fejezte be a mondandóját. De persze hiába. Két hüvelykujját az övébe akasztja, és lenéz a garázspadlón fekvő csőre. Végül is nem az ő felelőssége, hogy emberek, akiknek létrát adott kölcsön, nem tudnak rajta maradni, nem, ezt egyáltalán nem hiszi.

De azt nem tudja elkerülni, hogy ne jusson eszébe, mit mondana erre a felesége, ha itt lenne. Nem nehéz rájönni. Ez sajnos Ove számára is egyértelmű. Végül cipőjével lepiszkálja a csövet a kipufogóról. Beül a Saabba. Ellenőrzi a tükröt. Egyesbe kapcsol, és kigurul a parkolóba. Nem mintha érdekelné, hogy a terhes külföldi nő hogyan jut el a kórházba. De azt tudja, hogy istentelen nagy fejmosásban lesz része, ha a felesége megtudja, hogy az utolsó, amit Ove életében csinált, az volt, hogy a garázsajtóval beverte egy várandós nő orrát, akit aztán még buszozni is hagyott.

És ha már a benzinnek úgyis mindegy, akár el is viheti. „Talán akkor végre békén hagy ez a nőszemély annyi időre, amennyire szükségem van…” – reménykedik Ove.

De persze nem fogja.

12

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a nap, amikor elege lett

Az emberek mindig azt mondták, hogy Ove és a felesége olyanok, mint a nappal meg az éjszaka. Ove természetesen megértette, hogy úgy gondolják, ő az éjszaka. De nem zavarta. A feleségét pedig kifejezetten szórakoztatta, ha valaki ezt mondta, olyankor kuncogva magyarázta, hogy az egyetlen ok, ami miatt Ovéra jobban illik az éjszaka, az az, hogy annyira spórol, hogy még a napot se kapcsolná fel, ha lehetne.

Ove sosem értette, miért őt választotta a nő. A felesége az olyan elvont dolgokat szerette, mint a zene és a könyvek, meg a furcsa szavakat. Ove ellenben a konkrétumok embere volt. Szerette a csavarhúzókat és az olajszűrőket. Zsebre dugott kézzel taposta az életet. A felesége pedig táncolt. – Egyetlen napsugár is elég, hogy elkergesse az árnyakat – válaszolta, mikor Ove megkérdezte, hogy tud folyton ennyire vidám lenni. Állítólag valami Ferenc nevű szerzetes írta ezt az egyik könyvében. – Nem csapsz be, drágám – mondta aztán egy gúnyos kis mosollyal, és összegömbölyödött Ove hatalmas karjai között. – Te belül táncolsz, Ove, amikor senki sem lát. És ezért örökre szeretni foglak. Akár akarod, akár nem. Ove sosem értette meg igazán, hogy pontosan mit akart ezzel mondani a felesége. Nem volt valami nagy táncos. Az egész tánc-dolog olyan esetlegesnek és zűrösnek tűnt számára. Ő az egyenes vonalakat szerette és az egyértelmű parancsokat. Ezért szerette mindig a matematikát. Ott volt helyes és helytelen válasz. Nem úgy, mint némely más tárgynál, amiknél megpróbálták rávenni őket az iskolában, hogy mindenki „érveljen a maga igazáért”. Mintha azzal pontot lehetne tenni egy vita végére, hogy ki ismer több nehéz szót. Ove csak azt akarta, hogy ami helyes, az legyen helyes, és ami helytelen, az legyen helytelen. Tudta jól, hogy néhányan úgy gondolják, ő csak egy mogorva vénember, aki nem bízik másokban. De ennek csak és kizárólag az volt az oka, hogy mások sosem adtak neki

okot az ellenkezőjére. Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná, aki nem. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert. Ove a Saabban aludt a tűz utáni éjszakákon. Első reggel megpróbálta saját kezűleg eltakarítani a hamut és a romokat. Másnap reggel végül belátta, hogy ez így nem fog menni. A ház elveszett, minden bele fektetett munkával együtt. Harmadik reggel két férfi érkezett, ugyanolyan fehér ingben, mint amilyet a tűzoltóparancsnok is hordott. Megálltak a kapu mellett, láthatólag egyáltalán nem hatották meg őket az előttük álló romok. Nem a saját nevükön mutatkoztak be, hanem a hatóságén, amelyik küldte őket. Mintha robotok lennének, akiket kiengedett egy anyahajó. – Küldtünk önnek leveleket – mondta az egyik fehér inges, és egy köteg papírt nyújtott Ove felé. – Többet is – folytatta a másik, és felírt valamit egy jegyzettömbbe. – Nem válaszolt – mondta az első, mintha egy kutyát leckéztetne. Ove szétvetett lábakkal állt előttük, de nem felelt. – Szomorú történet – biccentett az első fehér inges a felé, ami egykor Ove háza volt. Ove bólintott. – A kárbecslő azt állapította meg, hogy ártalmatlan elektromos hibáról volt szó – mondta az első fehér inges, és a kezében levő lapra bökött. Ove tiltakozóan felszisszent az „ártalmatlan” szóra. – Küldtünk önnek leveleket – ismételte meg a másik fehér inges, és a jegyzettömbjét lobogtatta. Ove ismét bólintott. – A megyehatárokat átrajzolják – folytatta a kettes számú.

– A terület, ahol a háza áll, új építkezések színhelyéül van kiszemelve – mondta az első fehér inges, és a nyakkendősök házai felé intett. – A terület, ahol a háza állt – javította ki kollégáját a kettes számú. – Az önkormányzat továbbra is kész arra, hogy piacképes áron megvásárolja a telkét– mondta az első fehér inges. – Igen… de a piacképes ár változott, most, hogy már nem áll ház a telken – magyarázta a második fehér inges. Ove átvette a papírokat. Olvasni kezdett. – Nem nagyon van választása – így az első fehér inges. – Az önkormányzat már döntött – fűzte tovább a kettes számú. Az első fehér inges türelmetlenül dobolt a papírkötegén egy tollal. Ove ránézett. A fehér inges egy vonalra mutatott a lap alján, ahol az állt: aláírás. Ove ott állt a kapujában, és csöndben olvasta a papírokat. Fájt a mellkasa. Egy hosszú, hosszú pillanatba telt rájönnie, mitől. Gyűlölet. Gyűlölte a fehér inges férfiakat. Nem emlékezett arra, hogy valaha is gyűlölt volna bárkit, de ez most olyan volt, mintha egy gombóc égetné belülről. Ove szülei vették ezt a házat. Ove itt nőtt fel. Itt tanult meg járni. Az apja itt tanított meg neki mindent, amit egy Saab motorjáról érdemes tudni. Aztán egy hatóságnál valaki kitalálja, hogy ide mást kell építeni. És egy kerek képű eladott neki egy biztosítást, ami nem is volt biztosítás. Egy fehér inges férfi megakadályozta Ovét abban, hogy eloltsa a tüzet, és most itt áll két másik fehér inges, és piacképes árról karattyolnak.

De Ovénak tényleg nem volt más választása. A világ végéig ott állhatott volna, ezen akkor sem tudott volna változtatni. Így hát egyik kezével aláírta a papírjukat. A másikat ökölbe szorítva a zsebébe mélyesztette.

Elhagyta a telket, ahol egyszer a szülőháza állt, és nem nézett vissza. Kibérelt egy kis szobát egy öreg néninél a város közepén. Ha otthon volt, csak ült, és nézte a falat. Esténként elment dolgozni. Takarították a vasúti kocsikat. Egyik reggel, még mielőtt lezuhanyozhattak volna a műszak végeztével, azt mondták neki és a többi takarítónak, hogy rögvest menjenek át a központi irodába,

ahol új munkaruhát kapnak. Aztán majd használhatják az ottani öltözőt. Mikor Ove végigment a folyosón, belefutott Tomba. Ez volt az első alkalom, hogy találkoztak, amióta Ovét lopással vádolták. Egy Tomnál értelmesebb ember talán kerülte volna a szemkontaktust. Úgy csinált volna, mintha az eset sose történt volna meg . De Tom, ugye, nem volt értelmes ember. – Nahát, csak nem a kis tolvajt látom? – kurjantotta harcra kész mosollyal. Ove nem válaszolt. Megpróbált elmenni mellette, de az egyik, Tom köreibe tartozó fiatal kolléga könyöke keményen megállította. Ove felnézett. A fiú gúnyosan vigyorgott.

– Mindenki fogja szorosan a pénztárcáját, itt a tolvaj! – kiáltotta Tom olyan hangosan, hogy visszhangzott tőle az egész folyosó. Ove szorosabbra fogta fél kezében a ruhakupacot. A másik kezét ökölbe szorította a zsebében. Bement egy üres öltözőbe. Felakasztotta a régi, koszos munkaruháit, lecsatolta apja horpadt karóráját, és letette a padra. Mikor megfordult, hogy belépjen a zuhanyzóba, Tom ott állt az ajtóban. – Hallottunk a tűzről – mondta. Ove látta, hogy abban reménykedik, hogy válaszolni fog neki. Úgy döntött, nem adja meg a nagydarab, fekete szakállas férfinak ezt az örömöt. – Az apád büszke lehetne rád! Még ő sem volt olyan béna szerencsétlen, hogy leégesse a saját házát! – kiáltott utána Tom, mikor ő már bent állt a zuhanyozóban. Ove hallotta, hogy a fiatalabb kollégák kórusban nevetnek. Becsukta a szemét, a falhoz támasztotta a homlokát, kinyitotta a csapot és hagyta, hogy végigfolyjon rajta a meleg víz. Ott állt több mint húsz percet. Élete leghosszabb zuhanyzása volt. Mikor kijött, az apja órája nem volt ott, ahol hagyta. Ove átkutatta a padon levő

ruhákat, végignézte a padlót, átfésült minden szekrényt. Minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná, aki nem. Talán azért történt, mert Tom annak idején lopással vádolta őt. Vagy a tűz miatt. Vagy az ál biztosítási ügynök miatt. Vagy a fehér ingesek miatt. Vagy csak úgy elege lett. De akkor és ott olyan volt, mintha valami kioldott volna Ove fejében. A szeme előtt minden egy árnyalatnyival sötétebbé vált. Kiment az öltözőből, továbbra is meztelenül, megfeszített izmairól csöpögött a víz. Végigment a folyosón a munkavezetők öltözőjéig, berúgta az ajtót, és keresztülnyomakodott a bent levő döbbent társaságon. Tom az egyik tükörnél állt a helyiség túlsó végében, és a szakállát igazította. Ove megragadta a vállát, és akkorát ordított, hogy a bádogfalak beleremegtek.

– Add ide az órát! Tom fensőbbségesen nézett le rá, hatalmas alakja árnyékba vonta Ovét. – Nincs nálam a roha… – ADD IDE! – üvöltött Ove, mielőtt Tom befejezhette volna, olyan hangosan, hogy a többi férfi körülöttük ösztönösen is a szekrények felé húzódott. Egy pillanattal később Ove kitépte Tom kezéből a kabátját, olyan erővel, hogy az magához sem tért, hogy tiltakozhasson. Ott állt némán, mint egy megfenyített kisgyerek, amikor Ove előhalászta kabátja belső zsebéből az órát. Aztán Ove ütött. Csak egyszer. Elég is volt. Tom úgy dőlt el, mint egy átázott liszteszsák. Mire a nehéz test földet ért, Ove már meg is fordult. Majd távozott. Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor eldönti, milyen emberré váljon. Ha nem ismered a pillanat történetét, nem ismered az embert. Tomot kórházba vitték. Újra és újra megkérdezték tőle, mi történt, de Tom csak lesütötte a szemét, és azt motyogta, hogy elcsúszott. És furcsamód egyik ember sem emlékezett semmire azok közül, akik ott voltak akkor az öltözőben. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Ove találkozott Tommal. És, döntötte el magában, az utolsó, hogy engedte, hogy bárki is becsapja.

Megmaradt éjszakai takarítónak, de felmondott az építkezésen. Már nem volt háza, amin dolgozzon, meg egyébként is úgy kitanulta már a házépítést, hogy a védősisakos pasasok nemigen tudtak újat mondani neki. Búcsúzóul kapott tőlük egy szerszámosládát. Ezúttal új szerszámokkal tele. A kölyöknek. Próbálj meg valami tartósat építeni! – állt a kísérőcédulán. Ove nem tudott vele mit kezdeni egyelőre, szóval csak rakosgatta ide-oda otthon napokig . Végül a néni, akitől a szobát bérelte, megsajnálta, és elkezdett javítandó dolgokat keresni neki a házban. Így lett egy kis nyugalom. Aztán besorozták. Minden erőnléti gyakorlatnál a legmagasabb pontszámot érte el. A sorozótisztnek szimpatikus volt a csöndes, bivalyerős fiatalember, és bátorította, gondolkodjon el, nem akar-e hivatásos katonaként karriert csinálni. Ove úgy vélte, ez jól hangzik. Látta, hogy a katonák egyenruhát hordanak, és parancsokat követnek. Mindenki tudta, mi a dolga. Az embernek feladata volt. Rend és fegyelem uralkodott. Ove úgy vélte, jó katona lenne belőle. Az orvosi vizsgálatra menet olyan könnyű volt a szíve, mint még soha. Mintha hirtelen lenne célja. Valami, amiért élni lehet.

A boldogság tíz percig tartott. A sorozótiszt azt állította, hogy az orvosi vizsgálat puszta formalitás lesz. De amikor a mellkasához nyomták a sztetoszkópot, valami olyasmit hallottak, amit nem kellett volna. Elküldték egy belvárosi orvoshoz. Egy héttel később közölték vele, hogy egy ritka, vele született szívproblémája van. Felmentették a katonai szolgálat alól. Ove telefonált és tiltakozott. Leveleket írt. Három másik orvost is felkeresett abban a reményben, hogy félreértésről van szó. De semmi sem segített.

– A szabály, az szabály – mondta egy fehér inges férfi a sorozóirodában, amikor Ove először ment oda fellebbezni. Ove annyira csalódott volt, hogy meg se várta a buszt, hanem gyalog ment vissza a vasútállomásra. Olyan sötét gondolatok közt ült a peronon, amilyenek nem törtek rá azóta, hogy az apja meghalt. Néhány hónappal később ezen a peronon fog végigsétálni a nővel, akit majd feleségül vesz. De akkor ezt még persze nem tudhatta.

Folytatta a munkáját. Csöndesebb lett, mint valaha. A néni, akitől a szobát bérelte, végül annyira belefáradt a szomorú képének a látványába, hogy elintézte, hogy Ove kibérelhessen egy garázst a közelben. Hiszen ott van a fiúnak az autója, amit folyton bütyköl – mondta. Talán így majd lenyugszik. Másnap reggel Ove a legutolsó csavarig szétszedte a Saabot a garázsban. Minden

darabot megtisztított, aztán újra összerakta az egészet. Hogy lássa, képes-e rá. Meg hogy valamivel lefoglalja magát. Mikor kész lett, némi nyereséggel eladta az autót, és vett egy hasonló 93-as Saabot, csak egy újabb modellt. Az első dolga az volt, hogy szétszedte az utolsó csavarig . Hogy lássa, képes-e rá. Képes volt. Így töltötte a napokat. Aztán egy reggel megpillantotta a lányt. Barna haja volt, kék szeme, piros cipője, és egy nagy, sárga hajcsatja. És innentől kezdve Ovénak nem volt egy perc nyugodalma sem.

13

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy bohóc, akinek a neve Beppo

– Ove vicceees – kuncog a hároméves elragadtatva. – Naná – motyogja a hétéves kevésbé lenyűgözve, aztán kézen fogja a kishúgát, és felnőttes léptekkel elindul a kórház bejárata felé. Az anyjuk úgy néz, mint aki le akarja szidni Ovét, de aztán úgy dönt, hogy most erre tényleg nincs ideje. Így ő is a kórház felé indul, egyik kezével terhes hasán, mintha egy esetleges kitörési kísérlettől félne. Ove csoszogva követi. Nem érdekli, hogy a nő azt gondolja, egyszerűbb lett volna fizetni és nem vitatkozni, amikor itt elvekről van szó! Mert ha a parkolóőr meg akarja büntetni Ovét, mert az megkérdőjelezi a kórház előtti fizetős parkolás létjogosultságát, akkor Ove nem az az ember, aki ne kiabálná azt a parkolóőrnek, hogy „álrendőr”. Mert hát ez az igazság . A kórházba meghalni járnak az emberek, Ove ezzel tisztában van. És Ove szerint bőven elég, hogy mindenért fizetni kell, amíg az ember él. De az, hogy még akkor is fizetni kell a parkolásért, amikor az ember meghalni igyekszik, az Ove szerint már tényleg túlzás. Ezt el is magyarázta a parkolóőrnek. És akkor a parkolóőr elkezdett a büntetőcéduláival hadonászni. Parvaneh erre persze rögtön rávágta, hogy akkor majd ő fizet. Mintha EZ lett volna a legfontosabb. Ennek a nőszemélynek semmi érzéke az elvekhez. Ove hallja, hogy a hétéves panaszkodik, hogy a ruhája kipufogófüst-szagú. Habár egész úton idáig a Saab mind a négy ablaka le volt tekerve, nem igazán sikerült kiszellőztetni a bűzt. Az anyjuk ismét megkérdezte Ovét, mit is csinált pontosan a garázsban, de Ove válaszként csak morgott valamit. A hároméves persze élete kalandjának élte meg, hogy lehúzott ablakokkal autóznak, miközben kint tombolnak a mínuszok. A hétéves kevésbé lelkesen állt a dologhoz, csak ült, arcát a sáljába fúrva. Az is idegesítette, hogy az újságpapírokon kellett csúszkálnia egész úton, amiket Ove teregetett ki a hátsó ülésen, hogy ő és a húga „össze ne mocskolják” azt. Ove az anyósülésre is tett egy papírt, de az anyjuk elvette, mielőtt beült volna. Ove több mint elégedetlen volt emiatt, de nem

szólt semmit. Ehelyett nyugtalan pillantásokat vetett a nő hasára, mintha félne, hogy az egyszer csak csöpögni kezd az üléskárpitra. – Várjatok itt, legyetek szívesek – mondja az anyjuk a lányoknak, miután beléptek a kórházajtón. Körülöttük mindenütt üvegfalak és fertőtlenítőszagú padok. Személyzet fehér ruhában és színes műanyag papucsban, idős emberek imbolygó járókeretekre támaszkodva, felalá csoszogva. Előttük egy tábla áll, amelyik közli, hogy a kettes lift az A lépcsőházban nem működik, és hogy a 114-es osztály látogatói vegyék igénybe az egyes liftet a C lépcsőházban. A felirat alatt egy másik, amelyik arról tájékoztat, hogy az egyes lift a C lépcsőházban nem működik, ezért a 114-es osztály látogatói

vegyék igénybe a kettes liftet az A lépcsőházban. Majd ezek alatt egy harmadik üzenet, amely közli, hogy a 114-es osztály ebben a hónapban le van zárva felújítás miatt. Legalulra pedig egy cetlit tűztek, rajta egy bohóc képével. Azt hirdeti, hogy Beppo, a kórházi bohóc ma felkeresi a bent fekvő gyermekeket. – Most meg hová lett Ove? – néz körül Parvaneh. – Gondolom, vécére ment – motyogja a hétéves. – Bojóc! – mutat a hároméves boldogan a cetlire. – Tudta, hogy itt FIZETNI kell a vécéért? – tör ki Ove Parvaneh mögött. A nő megfordul, és idegesen bámul rá. – Perszeperszepersze, adjak pénzt, vagy mi legyen? Ove sértődötten néz rá.

– Miért kéne nekem pénz? – A vécéhez! – Nem kell vécére mennem. – De hát azt mondta… – kezdi a nő, de leállítja magát, és a fejét csóválja. – Felejtse el, csak felejtse el… Mennyi parkolást fizetett ki? – kérdezi inkább. – Tíz percet.

A nő feljajdul. – De azt ugye tudja, hogy ez több mint tíz percet fog igénybe venni? – Akkor majd kimegyek tíz perc múlva, és fizetek még – válaszol Ove, mintha ez magától értetődne. – Miért nem most rögtön? – érdeklődik a nő, de látszik, hogy amint a kérdés elhagyta az ajkát, már meg is bánta. – Mert pont ezt akarják! De nem fogok nekik fizetni egy csomó időért, amit talán fel se használok, ezt jobb, ha tudja! – Komolyan, nem bírom… – sóhajt Parvaneh, és a homlokához kap. A lányaira néz. – Üljetek itt szépen Ove bácsival, amíg anya elmegy, és megnézi, hogy van apa. Rendben? – Perszeperszepersze – bólogat a hétéves mogorván. – Igeeen! – kiált a hároméves lelkesen. – Micsoda? – kérdezi Ove. Parvaneh feláll. – Hogy érti, hogy „Ove bácsival”? Csak nem arra céloz, hogy maga most elmegy? – érdeklődik Ove. A várandós, Ove legnagyobb bosszúságára, mintha nem venné a lapot, hogy ő most mennyire fel van dúlva. – Itt fog ülni, és vigyáz rájuk! – jelenti ki röviden, és eltűnik a folyosón, mielőtt Ovénak ideje lenne ellenkezni.

Ove csak áll és néz utána. Mintha azt várná, hogy mindjárt visszarohan, azt kiabálva, hogy csak viccelt. De nem tesz ilyesmit. Így Ove a lányok felé fordul. Úgy néz rájuk, mint aki mindjárt a szemükbe világít egy lámpával, és megkérdezi tőlük, hol tartózkodtak „a gyilkosság ideje alatt”. – KÖNYV! – visít fel hirtelen a hároméves, és elrohan a várószoba sarka felé, ahol valóságos kazalban állnak a játékok, plüssállatok és képeskönyvek. Ove bólint egyet, megállapítva magában, hogy ez a megfelelőképpen önjáró, aztán a hétéves felé fordítja a figyelmét.

hároméves

– Aha. És te? – Hogyhogy és én? – kontrázik a hétéves felháborodva. – Nos? Kell valami ennivaló, vagy pisilni vagy ilyesmi? A hétéves úgy néz rá, mintha Ove épp most kínálta volna meg sörrel és cigarettával.

– Már majdnem NYOLC vagyok! El tudok menni vécére EGYEDÜL! Ove drámaian legyint. – Hogynehogyne. Rohadtul elnézést kérek, hogy meg mertem kérdezni. – Mmm – felel a hétéves. – Káromkodoltál! – tűnik fel Ove lábai körül a hároméves, és föl-alá futkos. Ove kétkedve nézi a kis beszédhibást. A lány felnéz, és teli szájjal mosolyog rá. – Olvass! – kéri jókedvűen, és egy könyvet nyújt oda neki, annyira nyújtózkodva, hogy majdnem elveszti az egyensúlyát. Ove kicsit úgy néz a könyvre, mintha az egy lánclevél lenne, ami azt állítja, hogy egy nigériai hercegnek van egy „very lucrative business offer[3]”-je Ove számára, és már csak Ove bankszámlaszáma kell neki, most azonnal, hogy elrendezzék az ügyet.

– Olvass! – mondja a hároméves, és felmászik a várószoba padjára.

Ove vonakodva ül le körülbelül egyméternyire a kicsitől, a pad túloldalára. A hároméves türelmetlenül sóhajt, és egy másodperccel később Ove karja alatt tűnik fel a feje, kezével rátámaszkodik annak térdére, orrát pedig a könyv színes rajzaiba nyomja.

– Volt egyszer egy kisvonat – olvassa Ove egy olyan ember lelkesedésével, aki egy adóbevallást olvas fel hangosan. Aztán lapoz. A hároméves reményvesztetten csóválja a fejét.

megállítja,

és

visszalapoz.

A hétéves

– El kell mesélni neki azt is, hogy mi történik a képen. Meg hangokat kiadni – magyarázza. – Miféle roha… Krákog egyet. – Miféle hangokat? – javítja ki magát. – Mesehangokat – feleli a hétéves. – Káromkodoltál! – állapítja meg a hároméves jóindulatúan. – Egyáltalán nem csináltam ilyesmit – válaszol Ove. – De – mondja a hároméves. – Itt nem lesznek semmiféle roha… semmiféle hangok! – jelenti ki Ove. – Hát nem tetszik valami jónak lenni meseolvasásban – jegyzi meg a hétéves.

– Talán te nem vagy valami jó mesehallgatásban! – veti ellene Ove. – Talán nem tetszik valami jónak lenni MESÉLÉSBEN! – förmed rá a hétéves. Ove nincs kifejezetten lenyűgözve a könyvtől.

– Mi a franc ez itt tulajdonképpen? Valami beszélő vonat? Nincsen valami autós?

– Talán van valamijük hülye öregekről – motyogja a hétéves. – Nem vagyok öreg – sziszegi Ove. – Bojóc! – lelkendezik a hároméves. – És BOHÓC sem vagyok! – kiabálja Ove azonnal. A hétéves pont úgy forgatja a szemét, mint ahogy az anyja szokta. – Nem úgy értette. A bohócra gondolt. Ove felnéz, és egy felnőtt embert lát, aki teljesen komolyan be van öltözve bohócnak, és a várószoba ajtajában áll. Idióta mosoly ül az arcán. – Bojóóóc! – kiabálja a hároméves, és fel-le ugrál a padon úgy, hogy Ove végképp eldönti magában, hogy a gyerek bizonyára kábítószerekkel él. Hallott már ilyesmiről. A figyelemzavarosok kapnak receptre felírt amfetamint. – Csak nem egy kislányt látnak szemeim? Mutassak esetleg egy bűvésztrükköt? – hízeleg a bohóc, és úgy cuppog a gyerek és Ove felé, mint egy részeg jávorszarvas. A lábán túlméretezett piros cipő éktelenkedik, amiből Ove végképp arra a következtetésre jut, hogy egy semmirekellő emberrel van dolga, aki egy ilyen lehetetlen cipőben csetlikbotlik ahelyett, hogy tisztességes munkát keresne.

A bohóc vidáman néz Ovéra. – Van esetleg a bácsinak egy ötkoronása? – Nem. A bácsinak esetleg nincs – válaszol Ove. A bohóc megrökönyödve néz. Ami nem kifejezetten előnyös arckifejezés egy bohóc számára.

– De… hallja… csak egy bűvésztrükk… csak van önnél egy pénzérme! – motyogja a bohóc a rendes hangján, ami nem illik a megjelenéséhez, és leleplezi, hogy a bohócidióta mögött tulajdonképpen egy teljesen hétköznapi, huszonöt év körüli idióta bújik meg .

Ove keményen állja a bohóc tekintetét, ami azt arra készteti, hogy tegyen egy óvatos lépést hátra. – De… ne csinálja már, én csak egy kórházi bohóc vagyok. A gyerek kedvéért. Aztán visszaadom. – Tessék már adni neki egy ötöst – mondja a hétéves. – BOJÓÓÓC! – kiabálja a hároméves. Ove a háromévesre néz. Az orrát ráncolja. – Jól van – motyogja, és elővesz egy ötkoronást a tárcájából. Aztán a bohócra mutat.

– De aztán kérem vissza. Azonnal. Ezzel kell fizessek a parkolásért. A bohóc hevesen bólogat, és elveszi a kezéből az ötöst. Tíz perccel később Parvaneh visszaérkezik a várószobába. Megáll, és tanácstalanul néz körbe. – A lányait keresi? – kérdezi mögötte egy ápolónő metsző hangon. – Igen – feleli Parvaneh zavarodottan. – Ott… – mondja az ápolónő, és kissé lenézően egy pad felé mutat, amely a parkoló felé vezető üvegajtók mellett áll. Ott ül Ove karba tett kézzel, és nagyon dühösnek tűnik. Egyik oldalán a hétéves, aki elgyötörten mered a plafonra, másik oldalán pedig a hároméves, aki úgy fest, mintha éppen most tudta volna meg, hogy egy hónapon át minden nap fagylaltot kap reggelire. A pad két oldalán két megtermett biztonsági őr áll, zord tekintettel.

– Ezek a maga gyerekei? – kérdezi az egyikük. Ő nem úgy néz, mint akire fagylaltreggeli vár.

– Igen, csináltak valamit? – kérdezi Parvaneh már-már pánikban. – Nem. ŐK nem csináltak semmit – mondja a másik biztonsági őr, és vádló pillantást vet Ovéra. – Én sem – motyogja Ove bosszúsan. – Ove megverte a bojócot! – csipogja a hároméves boldogan. – Árulkodós – vakkant Ove. Parvaneh tátott szájjal bámul rá, és annyira sem tér magához, hogy valamit válaszoljon. – Úgyse bűvészkedett valami jól – morogja a hétéves. – Mehetünk már haza? – kérdezi aztán, és feláll. Parvaneh sorban ránéz a hétévesre, a háromévesre, Ovéra és a két biztonsági őrre.

– Miért… várjatok… milyen… miféle bohócot? – Beppo bojócot – világosítja fel a hároméves, és tudálékosan bólint. – Úgy volt, hogy bűvészkedni fog – magyarázza a hétéves. – Nagyon bénán – mondja Ove. – Szóval el akarta varázsolni Ove ötkoronását – folytatja a hétéves. – És aztán megpróbált egy másik ötkoronást visszaadni neki, bizony! – szúrja közbe Ove, és sértődötten néz a mellette álló biztonsági őrökre, mintha ezzel megmagyarázta volna az egész helyzetet.

– Ove megverte a bojócot, anya – vigyorog a hároméves, mintha ez lett volna a legjobb, ami valaha is történt vele. Parvaneh hosszan nézi a díszes társaságot. – A férjemhez jöttünk. Balesetet szenvedett. A gyerekek most bejönnek velem, és köszönnek neki – mondja aztán az őröknek. – Apa lees! – mondja a hároméves. – Rendben van – mondja az egyik őr. – De ez itt marad – közli a másik őr, és Ovéra mutat. – Még hogy megvertem! Csak kicsit megpiszkáltam – motyogja Ove. – Rohadt álrendőrök – teszi hozzá a biztonság kedvéért. – Tényleg nem bűvészkedett valami jól – mondja a hétéves Ove védelmében, mikor elindulnak az apjuk kórterme felé. Egy órával később már újra ott állnak Ove garázsa előtt. A mamlasz egyik karját és lábát be kellett gipszelni, és néhány napig benntartják, tudta meg Ove Parvaneh-től. Ovénak majd el kellett harapnia a nyelvét, hogy ne tegye szóvá, hogy a szóban forgó mamlasz egy tökfej. Tulajdonképpen úgy érezte, hogy Parvaneh ugyanígy gondolja. A Saabban még akkor is érezni lehetett a kipufógógáz-szagot, amikor Ove összeszedte az ülésekről az újságpapírt. – Kedves Ove, biztos ne fizessem ki a büntetést? – kérdezi Parvaneh. – Talán a maga autójáról van szó? – morogja Ove. – Nem. – Hát akkor…

– De kicsit olyan, mintha az én hibám lenne – próbálkozik a nő óvatosan. – Nem maga osztogatja a parkolási büntetéseket. Az önkormányzat. Tehát a nyavalyás önkormányzat hibája – mondja Ove, és bezárja a Saab ajtaját. – Meg a kórházi álrendőröké – teszi hozzá, továbbra is láthatólag zaklatottan, amiért arra kényszerítették, hogy mozdulatlanul üljön a padon, amíg Parvaneh vissza nem tér, és össze nem szedi őt.

Mintha valami idióta lenne, akinek nem szabad megengedni, hogy szabadon járkáljon a többi kórházi látogató között. Parvaneh hosszan néz rá, csendben, elgondolkodva. A hétévesnek elege lesz a várakozásból, és a parkolón keresztül megindul hazafelé. A hároméves boldog mosollyal néz Ovéra.

– Vicces vagy! – mosolyog . Ove ránéz, és zsebre dugja a kezét. – Igen. Persze. Biztos te is az leszel. A hároméves boldogan bólint. Parvaneh Ovéra néz, aztán nyugtalan pillantást vet a műanyag csőre a garázspadlón. – Kéne egy kis segítség … hogy elvigye a létrát… – mondja, mintha egy hosszú gondolat közepén lenne. Ove szórakozottan rugdossa az aszfaltot. – És nekünk is van egy radiátorunk, ami nem működik – teszi hozzá mintegy mellékesen. – Hálás lennék, ha vetne rá egy pillantást. Tudja, Patrick nem ért az ilyesmihez – mondja, és kézen fogja a háromévest. Ove lassan bólint. – Nem ért hozzá… Ezt rohadtul le mertem volna fogadni. Parvaneh bólint. Aztán elégedetten elvigyorodik.

– És nyilván nem akarja hagyni, hogy a lányok megfagyjanak ma éjjel, igaz, Ove? Pont elég volt, hogy látták, hogyan ver meg egy bohócot, nem? Ove egy mogorva pillantást vet rá. Némi tanakodás után, vonakodva bár, de bevallja magának, hogy nem, nem szívesen hagyná a gyerekeket megfagyni ma éjjel, csak mert az az alkalmatlan apjuk nem tud anélkül kinyitni egy ablakot, hogy le ne essen a létráról. Majd kapna a feleségétől, teszi hozzá magában, ha úgy érkezne meg hozzá a mennybe, mint gyerekgyilkos. Így hát összetekeri a csövet, és felakasztja egy kampóra a falon. Kulccsal bezárja a Saabot. Bezárja a garázst. Háromszor megrángatja az ajtót. Aztán elhozza a szerszámait a fészerből. Holnap is lehet öngyilkos.

[3] nagy haszonnal járó üzleti ajánlat

14

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy nő a vonaton

Piros cipője volt, nagy, sárga hajcsatja és egy aranybrossa, amelyen illetlen táncot járt a vonatablakon beáradó napfény. Reggel fél hét volt, Ove épp befejezte a műszakot, és leszállt a vonatról, hogy egy másikkal hazamenjen. De meglátta őt a peronon, a barna hajával, a nagy kék szemével és a gyöngyöző kacagásával, amint épp felszálláshoz készült. Így visszaszállt a vonatra. Persze nem igazán tudta, miért. Sosem volt az a kifejezetten spontán ember, és a nők iránt sem érdeklődött túlságosan. De amikor őt meglátta, valami átalakult, rakta össze magának később.

Megkérte az egyik kalauzt, hogy hozza el neki a váltónadrágját meg az ingét, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy takarító, aztán pedig fogta magát, és leült Sonja mellé. Ez volt élete legjobb döntése. Nem tudta, mit fog mondani, de ez magától elrendeződött. Alig ült le az ülésre, a lány máris felé fordult, és meleg mosollyal azt mondta: szia. És erre lehetett azt válaszolni, hogy szia, anélkül hogy furcsa lett volna. És amikor a lány észrevette, hogy Ove a könyvkupacot nézi, amit a térdén egyensúlyoz, lelkesen felemelte a köteteket, hogy Ove el tudja olvasni a címüket. Ove csak a rajtuk lévő szavak felét értette.

– Szeretsz olvasni? – kérdezte lelkesen. Ove bizonytalanul rázta a fejét, de a lányt, úgy tűnt, ez nem érdekli annyira. – Én imádok! – tört ki belőle. Aztán elkezdte mesélni, hogy miről szólnak az ölében lévő könyvek. És Ove rájött, hogy élete egész hátra levő részében szívesen hallgatná, ahogy a lány olyan dolgokról beszél, amiket szeret. Sose hallott még olyan csodálatosat, mint ez a hang. A lány úgy beszélt, mintha közben mindig nevetne. Amikor pedig nevetett, olyan volt a hangja, amilyen a pezsgőbuborékoké lenne, ha nevetnének, gondolta Ove. Nem igazán tudta, hogy mit

mondjon, hogy ne tűnjön műveletlennek és butának, de láthatólag ez kisebb probléma volt, mint gondolta. A lány szeretett beszélni, Ove pedig szeretett hallgatni. Ove később arra jutott, hogy erre gondolnak, amikor azt mondják, hogy két ember kiegészíti egymást.

Sok évvel később a felesége elmesélte, hogy mikor Ove leült mellé a vonaton, azt gondolta, hogy ez a fiú több mint furcsa. Első pillantásra talán mogorva és unalmas. De széles válla van, és olyan izmos karjai, hogy csak úgy feszült rajtuk az ing . És kedves szeme. Figyelt, mikor Sonja beszélt, ő pedig cserébe igyekezett megnevettetni. Ezenfelül az út az iskolába annyira unalmas és hosszú volt minden reggel, hogy a társaság mindenképpen üdítő változatosságot jelentett.

Sonja tanárnak készült. Minden nap vonatozott, aztán átszállt egy másik vonatra, végül pedig egy buszra. Összességében másfél óra volt az út, az ellenkező irányban, mint amerre Ovénak kellett volna mennie. Amikor először sétáltak végig a peronon egymás mellett, és álltak meg a buszmegállóban, a lánynak akkor jutott csak eszébe megkérdezni, hogy Ove mit is csinál arrafelé. És mikor Ove rájött, hogy alig pár kilométerre van innen a hadsereg, ahol most lehetne, ha nem lett volna az a dolog a szívével, akkor csak úgy kicsúsztak a szájából a szavak anélkül, hogy tudta volna, miért. – A seregben vagyok, ott – mondta, és arrafelé intett. A lány boldogan bólintott.

– Akkor talán találkozunk a vonaton visszafelé is. Öt körül megyek haza! Ove nem tudott mit válaszolni. A seregből az ember nem megy haza ötkor, de a lány ezt láthatólag nem tudta. Így csak megvonta a vállát. Aztán a lány felszállt a buszra, és elment. Ove megállapította, hogy ez a hazugság bizony nem volt jó ötlet. De már mindegy is. Így megfordult, keresett egy táblát, ami eligazította a kis egyetemi város központja felé, ami legalább kétórányira volt a saját otthonától. És nekiindult. Némi kérdezősködés után negyvenöt perc alatt eljutott a hely egyetlen szabójához, tiszteletet parancsolóan belépett, s az iránt érdeklődött, ki lehet-e vasaltatni itt egy inget és egy nadrágot, és ha igen, mennyi időbe telik. Tíz perc, ha megvárja – jött a válasz.

– Akkor visszajövök négy körül – mondta Ove, és távozott. Visszaballagott a vasútállomáshoz, és lefeküdt aludni a váróterem egyik padján. Negyed négykor elindult vissza a szabóhoz, hogy kivasaltassa az inget és a nadrágot. A szabó azt mondta neki, hogy amíg ott vár alsónadrágban, üljön le nyugodtan a személyzeti

vécében. Aztán Ove visszasétált a vasútállomáshoz, megvárta a lányt és utazott vele másfél órát visszafelé. Aztán másnap ugyanezt csinálta. És harmadnap is. Az azt követő napon az állomás jegypénztárából odajött hozzá egy férfi, hogy tisztázza Ovéval, itt nem lehet csak úgy aludni, mint valami csavargó, ezt nyilván megérti. Ove közölte, hogy persze, érti, de most egy nőről van szó. A jegypénztáros bólintott, és onnantól hagyta Ovét aludni a poggyászok között. Még a vasúti jegypénztárosok is voltak valaha szerelmesek.

És Ove ezt csinálta minden nap az elkövetkező három hónapban. Végül a lánynak elege lett, hogy Ove sosem hívja meg vacsorázni. Ezért meghívatta magát.

– Holnap este nyolckor itt várlak. Legyen rajtad öltöny, és vigyél el egy étterembe – mondta röviden, mikor péntek este leszállt a vonatról. És így lett. Ovét sosem kérdezték meg, hogyan élt, mielőtt találkoztak. De ha megkérdezték volna, azt válaszolja, hogy nem élt. Szombat este elővette apja öreg, barna öltönyét. Kicsit szoros volt vállban. Aztán megevett két kolbászt és hét krumplit, amit a kis szobája főzőfülkéjében készített, és tett egy kört a házban, hogy betekerjen néhány csavart, amire a néni megkérte.

– Találkozol valakivel? – kérdezte az asszony felvillanyozva, amikor látta, hogy Ove lejön a lépcsőn. Még sosem látta öltönyben. Ove mogorván bólintott. – Aha – válaszolta olyan hangon, hogy nehéz volt eldönteni, hogy ez most egy szó, vagy csak levegőt vett. Az idős nő bólintott, és megpróbált elrejteni egy mosolyt. – Biztos valaki különleges, ha ennyire kiöltöztél – mondta. Ove mélyet lélegzett, és röviden bólintott. Mikor már az ajtónál volt, a néni izgatottan utánakiabált a konyhából. – Virág, Ove!

Ove értetlenül dugta vissza a fejét, és rábámult. – Biztos szereti a virágot – mondta szállásadója jelentőségteljesen. Ove krákogott, és becsukta maga mögött a bejárati ajtót. Az állomáson várt rá szűk barna öltönyében és frissen tisztított cipőjében egy bő negyedórát. Gyanakodott a késős emberekre. Ove apja mindig azt mondta, hogy sosem szabad olyan emberben megbízni, aki elkésik. „Ha az idővel sem tud bánni, akkor más, fontosabb dologgal sem” – szokta morogni, amikor a vasúthoz három-négy perccel később ténferegtek be az emberek a lyukkártyájukkal, mintha az egész nem is számítana. Így Ove, a várakozással töltött negyedóra minden egyes percével egyre idegesebb lett. Aztán az idegességből aggodalom lett, végül pedig meggyőződésévé vált, hogy Sonja csak szórakozott vele, mikor találkát kért. Sosem érezte még magát ennyire hülyének. Naná, hogy nem akar vele találkozni a lány, mégis mit képzelt? A szégyen, ami ettől gyökeret vert benne, úgy hullámzott bensőjében, mint egy lávafolyam, és kedve lett volna az egész csokrot a legközelebbi szemetesbe vágni, és távozni.

Később nem tudta megmondani, mi késztette mégis arra, hogy maradjon. Talán mert úgy érezte, hogy egy megbeszélt találkozó mégiscsak egy megbeszélt találkozó. Vagy más oka volt rá. Valami, ami nem annyira kézzelfogható. Akkor még nem tudta, hogy annyi negyedórát fog még a nőre való várakozással tölteni az életéből, amennyitől az apja biztos kiborult volna. És amikor a lány végül feltűnt, hosszú, virágos szoknyában és egy olyan rikítóan piros pulóverben, hogy Ove csak álldogált zavartan egyik lábáról a másikra, szóval akkor úgy döntött, hogy hát akkor legyen úgy, ahogy van. Már ami Sonja pontosságát illeti. A nő a virágboltban megkérdezte tőle, hogy mit szeretne. Ove felvilágosította, hogy ez egy hülye kérdés. Végül is a nő árul gazokat, ő pedig megveszi őket, nem pedig fordítva. A nő kicsit zavarba jött, de aztán azt kérdezte, hogy annak, akinek a virágot szánja van-e valami kedvenc színe. Rózsaszín, jelentette ki Ove magabiztosan. Nem mintha bármit is tudott volna a kérdésről. És most ott állt a lány az állomás előtt, olyan piros pulóverben, hogy az egész világ fekete-fehérnek tűnt mellette, és boldogan ölelte magához Ove virágait.

– Csodaszépek! – mosolygott olyan őszintén, hogy Ovénak muszáj volt lenéznie a földre, és elkezdeni rugdosni a kavicsokat.

Ove nem kedvelte az éttermeket. Sosem értette, hogy miért kell az embernek máshol ennie egy csomó pénzért, mikor otthon is lehet. Nem értékelte az elegáns bútorokat és a különleges ételeket, és annak is tudatában volt, hogy a beszélgetés sem megy neki jól. De akárhogy is, most itt volt, és arra gondolt, hogy mivel ő már evett előre, megengedheti magának, hogy a lány azt rendeljen, amit csak akar, ő meg majd kiválasztja a legolcsóbbat. És ha a lány kérdez tőle valamit, akkor legalább nem lesz tele étellel a szája, és tud válaszolni. Remek tervnek tűnt. Mikor a lány rendelt, a pincér behízelgően mosolygott. Ove tudta, hogy a pincér és az összes vendég, akik látják őket, mit gondolnak. Hogy a lány túl jó hozzá, ezt gondolják. És Ove ettől kellemetlenül érezte magát. Leginkább azért, mert egyetértett velük. A lány lelkesen mesélt a tanulmányairól, a könyvekről, amiket olvasott, a filmekről, amiket látott. És amikor Ovéra nézett, az életében először érezte úgy, hogy valaki számára ő az egyetlen férfi a földön. És mivel Ove nem volt rossz ember, végül belátta, hogy nem ülhet itt és hazudhat tovább. Megköszörülte hát a torkát, összeszedte magát, és elmondta neki az igazat. Hogy egyáltalán nincs a seregben, hogy ő csak egy egyszerű takarító a vasútnál, és rossz a szíve, és csak abból az okból kifolyólag hazudott neki, hogy nagyon szeret vele vonatozni. Magától értetődik, hogy ez az egyetlen vacsora, amit vele elkölthet, mert a lány nem szolgált rá, hogy egy csalóval étkezzen. Mikor befejezte, letette a szalvétát az asztalra, és elővette a pénztárcáját, hogy fizessen és induljon.

– Sajnálom – motyogta szégyenkezve, a szék lábát rugdosva, aztán pedig hozzátette olyan halkan, hogy alig lehetett hallani: – Csak azt szerettem volna tudni, milyen érzés olyasvalakinek lenni, akire visszanézel. Mikor felállt, a lány kinyújtotta a karját, és kezét Ove kezére tette. – Még sosem hallottam tőled ennyi szót egymás után – mosolygott. Ove motyogott valami olyasmit, hogy igen, talán ez igaz, de ez még nem változtat semmin. Hogy ő egy hazug ember. De mikor a lány arra kérte, hogy üljön vissza mellé, engedelmeskedett. A lány nem lett dühös, mint ahogy Ove számított rá. Sőt. Nevetni kezdett. Végül azt mondta, nem volt nehéz rájönni, hogy Ove nincs a seregben, mert sosem volt rajta egyenruha. – Ezenkívül mindenki tudja, hogy a katonák nem szoktak délután ötkor hazamenni.

Esetleg még felmerülhetett volna, tette hozzá a lány, hogy azért szegődött mellé, mert kém, de ahhoz valahogy nem volt elég titokzatos. De szerette, ahogy Ove hallgatja őt. És szerette Ovét megnevettetni. És ez, mondta a lány, neki bőven elég .

Aztán megkérdezte Ovét, mihez kezdene az életével, ha akármelyik álma valóra válhatna. Ove erre gondolkodás nélkül azt válaszolta, hogy házakat építene. Megtervezné őket. Lerajzolná őket. Kiszámolná, hol lesz a legjobb helyük. És akkor a lány nem nevetni kezdett, ahogy Ove számított rá. Hanem dühös lett.

– Akkor miért nem csinálod azt? – támadt rá. De Ovénak erre nem volt jó válasza. Hétfőn a lány egy csomó tájékoztató füzetet hozott neki különböző levelező képzésekről. Az idős néni, akinél Ove lakott, lenyűgözve nézte a szép, fiatal nőt, aki magabiztos léptekkel sietett fel a lépcsőn. A néni aztán megkopogtatta Ove hátát, és odasúgta neki, hogy nagyszerű befektetés volt megvenni azokat a virágokat. És Ove hajlott rá, hogy egyetértsen.

Mikor felment a szobájába, a lány ott ült az ágyán. Ove esetlenül állt az ajtóban zsebre dugott kézzel. A lány ránézett és nevetett. – Most már „mi” vagyunk? – kérdezte Ovétól. – Igen, igen, elképzelhető – válaszolt Ove. És onnantól így volt. Sonja átnyújtotta neki a tájékoztató füzeteket. Kétéves mérnöki kurzusok voltak. Ott aztán az is kiderült, hogy az idő, amit Ove a háza építésével töltött, nem ment kárba, mint hitte. Talán nem volt jó feje a tanuláshoz, de értette a számokat, és értette a házakat. Ezzel már lehetett menni valamire. Hat hónap után vizsgázott. Aztán még egyszer. És még egyszer. Aztán munkát kapott az építészirodában, és ott maradt egy harmad évszázadig . Keményen dolgozott, sosem volt beteg, törlesztett, adót fizetett, eleget tett a kötelezettségeinek. Vett egy emeletes sorházat egy új

lakónegyedben az erdő mellett. A lány össze akart vele házasodni, így Ove megkérte. Gyereket is akart, és Ovénak ez ellen sem volt kifogása. A gyerekeknek jó egy ilyen lakónegyedben felnőni, vélekedett, más gyerekek között. És alig negyven évvel később már nem volt erdő a ház körül. Csak más házak. És egyik nap Sonja ott feküdt egy kórházi ágyon, Ove kezét fogva, és azt mondta, ne nyugtalankodjon. Minden jól fog alakulni. Könnyű azt mondani – gondolta Ove, és mellkasa dübörgött a dühtől és szomorúságtól. De a felesége azt suttogta, hogy „minden rendben lesz, drága Ove”, és a fejét a karjára fektette. A mutatóujját meg óvatosan a tenyerébe tette. Aztán becsukta a szemét és meghalt.

Ove több órán át ült ott, kezében felesége kezével. Végül bejött a kórházi személyzet, és meleg hangon, óvatosan elmagyarázták neki, hogy el kell vinni a testet. Akkor Ove felállt, bólintott, és elment a temetkezési vállalkozóhoz, hogy rendezze a papírmunkát. Vasárnap eltemették Sonját. Hétfőn Ove dolgozni ment. De ha valaki megkérdezte volna, elmondja, hogy nem élt Sonja előtt. És utána sem.

15

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a vonat, ami késik

A plexi túloldalán ülő kövérkés férfi haja hátra van nyalva, és a karja tele van tetoválásokkal. Mintha nem lenne elég ez a frizura, ami úgy néz ki, mintha valaki fejbe vágta volna egy csomag margarinnal, még a bőrét is cicomázza, gondolja Ove. Még csak nem is valami kép van rajta, veszi észre. Csak egy csomó minta. Hogy akarhat egy egészséges, felnőtt ember szabad akaratából ilyet, úgy mászkálni, mintha kabátbélést hordana a karján? – Nem működik a gépe – világosítja fel Ove. – Nem? – kérdez vissza a férfi a plexi mögül. – Hogyhogy „nem”? – Hát hogy… nem működik? – Igen, pont ezt mondtam! A férfi a plexi mögött furcsán néz. – Talán a kártyájával van a gond. Nem koszos a mágnescsík? – kérdi. Ove úgy néz rá, mintha a férfi épp most kérdőjelezte volna meg, hogy képese erekcióra. A másik a plexi mögött elcsendesedik. – Nincs semmiféle kosz a mágnescsíkomon, ezzel jobb, ha tisztában van – szól Ove, ujját a férfira szegezve. A pasas bólint. Aztán megbánja, és inkább megrázza a fejét. Aztán megpróbálja elmagyarázni Ovénak, hogy a gép a nap folyamán már működött. Ove lesöpri az érvet,

mivel ez teljességgel lényegtelen. Ugyanis jelenleg a gép nyilvánvalóan rossz. A férfi a plexi mögül az iránt érdeklődik, van-e Ovénak esetleg készpénze. Ove azt válaszolja, hogy a férfinak ehhez rohadtul semmi köze. Némiképp feszült csend áll be.

Végül a férfi a plexi mögött azt kéri, hadd nézze meg a kártyát. Ove úgy néz rá, mintha épp most találkoztak volna egy sötét sikátorban, és a férfi azt kérte volna, hadd „nézze meg” Ove karóráját. – Csak semmi trükk! – figyelmezeti Ove, mikor kelletlenül áttolja a kártyáját a plexi

alatt. A férfi megfogja a kártyát, és teljesen fesztelenül a nadrágjába törli. Mintha Ove sosem olvasott volna különféle bankkártyalopási trükkökről az újságban. Mintha Ove idióta lenne. – MIT CSINÁL?! – ordítja Ove, és a plexit csapkodja a tenyerével. A férfi visszaadja a kártyát. – Most próbálja meg – mondja. Ove úgy fest, mintha azt gondolná, itt lenne az ideje, hogy a férfi a plexi mögött abbahagyja az ő idejének rablását. Mindenki képes felfogni, hogy ha a kártya nem működött fél perccel ezelőtt, akkor rohadtul nem fog most sem. Ove erre fel is hívja a plexi mögött ülő férfi figyelmét. – Legyen szíves! – int a férfi. Ove tüntetően sóhajt. Lehúzza a kártyát anélkül, hogy levenné a szemét a plexiről. A kártya működik. – Látja! – vigyorog a férfi a plexi mögött. Mikor visszateszi a tárcájába, Ove úgy néz a kártyára, mintha az elárulta volna.

– Legyen szép napja! – kiáltja a férfi a plexi mögött vidáman. – Azt majd meglátjuk – motyogja Ove. Az elmúlt húsz évben senki nem csinált mást, mint arról hadovált Ovénak, hogy

használjon bankkártyát. De a készpénz megfelelt Ovénak, ahogy több ezer éven át megfelelt az emberiségnek is. Ove nem bízik a bankokban és az elektronikus rendszerükben. De a felesége persze ragaszkodott hozzá, hogy csináltasson magának egy ilyen átkozott kártyát, hiába kérte Ove, hogy hagyja őt békén. És mikor a felesége meghalt, a bank egész egyszerűen küldött egy új kártyát Ove nevére, ami a felesége számlájához volt kapcsolva. A számlán mostanra, miután az elmúlt hat hónapban annyi virágot vett neki belőle a sírjára, 136 korona és 54 öre maradt. És Ove tudta, hogy ez a pénz valami bankigazgató zsebében fog eltűnni, ha ő most meghal anélkül, hogy elköltötte volna.

De most, amikor használni akarja az átkozott kártyát, természetesen nem működik. Máskor meg használati díjat számolnak fel miatta az üzletekben. Ez is csak azt mutatja, hogy Ovénak végig igaza volt. Úgy tervezi, ezt el is mondja majd a feleségének, mikor újra találkoznak, csak hogy ő is tudja. Mert most aztán már tényleg elég . Most Ove meg fog halni. Még azelőtt elindult otthonról, hogy a nap elkezdett volna felkászálódni, a szomszédokról nem is beszélve. Alaposan áttanulmányozta a vasúti menetrendet az előszobában. Aztán lekapcsolt minden lámpát, letekert minden radiátort, a lábtörlőre tette a borítékot, majd kiment és bezárta az ajtót. Azt feltételezte, hogy valaki majd megtalálja a papírokat, amikor jönnek a ház ügyeit rendezni.

Elővette a hólapátot, elhányta a havat a ház előtt, aztán visszatette a lapátot a helyére, és bezárta a fészer ajtaját. Ha kicsit figyelmesebb, észrevette volna a nagy, macska alakú lyukat a hatalmas hóbuckában a fészer mellett. De mivel volt jobb dolga is, nem vette észre. A korábbi tapasztalatokból okulva nem a Saabbal ment, hanem legyalogolt az állomásra. Ezúttal semmiféle terhes külföldi nő, szőke liba, Rune-feleség vagy kétes minőségű kötél nem kap esélyt, hogy tönkretegye Ove reggelét. Mindenkinek légtelenítette a radiátorát, kölcsönadta nekik a cuccait, elvitte őket a kórházba. Most aztán már tényleg elég . Most Ove végre távozik. Még egyszer ellenőrizte a menetrendet. Nem akart túl későn indulni. Odalett volna az egész terv. Minden kútba esik. A felesége például sosem volt képes tartani magát az előre megbeszéltekhez. De hát így van ez a nőkkel. Akkor sem tartanák magukat a tervhez, ha hozzáragasztanák őket, tanulta meg Ove. Mikor autóval készültek valahová, Ove mindig menetrendet és táblázatokat készített, előre eldöntötte, hol tankolnak, mikor isznak kávét, hogy a lehető legjobban tudjanak gazdálkodni az idővel. Tanulmányozta a térképeket, felbecsülte, mennyi időt fog igénybe venni egy-egy táv, kitalálta, hogyan kerüljék el a

csúcsforgalmat, és felmérte, milyen kerülőutak vannak, amikről azok a dzsípíeszes fazonok nem is tudnak. Ovénak mindig kész útiterve volt. A felesége ezzel szemben mindig olyan őrült ötletekkel jött, hogy vezessen „érzésből” meg nyugodtan. Mintha egy felnőtt ember bárhová is eljuthatna így az életben. Aztán meg mindig rájött, hogy még valakit fel kell hívnia, vagy ott maradt a sálja. Vagy az utolsó percig nem tudta eldönteni, melyik kabátot csomagolja be. Vagy valami hasonló. Aztán mindig otthagyta a kávéstermoszt a konyhapulton, az e-gyet-len lényeges dolgot. Négy rohadt kabát van a bőröndökben, de kávé egy csepp se. Mintha csak úgy be lehetne térni óránként bármelyik benzinkúthoz, amikben ráadásul égetett rókapisit árulnak kávé gyanánt. Hogy aztán még jobban elkéssenek. És amikor Ove mérges lett, a felesége mindig megkérdezte, miért olyan fontos a menetrend, mikor autóznak. „Hiszen nem is sietünk” – mondta. Mintha ENNEK bármi köze is lett volna a dolgokhoz. Zsebre dugott kézzel áll az állomás peronján. Nincs rajta az öltöny. Túl koszos volt és kipufogófüst-szagú, úgy vélte, a felesége leszidná, ha abban jelenne meg . Sonja nem szereti ugyan annyira azt az inget és a pulóvert, ami rajta van, de ezek legalább tiszták. Körülbelül mínusz tizenöt fok van. Még nem cserélte le az őszi kabátját a télire, átjárja a hideg. Kissé szórakozott mostanában, ezt elismeri. Nem gondolta rendesen végig, vajon milyen ruhát várnak el az embertől a túlvilágon. Először az jut eszébe, hogy talán valami elegánsat és különlegeset. De aztán meggondolja magát. Biztos, hogy valami egyenruha van a túlvilágon, hogy elkerüljék a kavarodást. Mindenféle halott emberek vannak ott, valószínűleg. Külföldiek meg ilyesmi, egyik furcsább göncben, mint a másik. Tehát valószínűleg helyben intézik el. Biztos van valami öltözködési hivataluk. A peronon alig vannak. A túlsó vágánynál néhány hosszú hajú fiatal áll túl nagy hátizsákokkal, amik Ove szerint tele vannak droggal. Kicsit távolabb tőlük egy negyvenes férfi szürke zakóban és fekete kabátban újságot olvas. Még egy kicsit arrébb néhány élete virágában levő, cseverésző nő, nyakukban önkormányzati beléptető kártya, hajukban lila csíkok, és egymás után szívják a hosszú, mentolos cigarettákat. Ove oldalán üres a peron, eltekintve három megtermett munkástól, akik kantáros nadrágban és sisakban állnak egy lyuk körül, és lefelé bámulnak. Körülöttük hanyagul kifeszített narancssárga műanyag szalag . Egyikük kezében kávé, a másik banánt majszol, a harmadik úgy próbálja a telefonját nyomkodni, hogy nem veszi le a kesztyűjét. Nem megy valami jól. És a lyuk meg csak ott van. És az emberek még meglepődnek, mikor az egész világ összeomlik a gazdasági válságban, gondolja Ove. Mikor az egyetlen, amit az emberek csinálnak, az banánevés és lyukba bámulás egész nap. Az órájára néz. Még egy perc. Kiáll a peron legszélére. A cipőtalpán egyensúlyoz. Megállapítja, hogy másfél méternél nem fog többet esni. Talán egy-hatvan. Van annak valami különleges szimbolikája, hogy egy vonat fogja megölni, de még így se igazán tetszik neki az ötlet. Nem örül, hogy a mozdonyvezetőnek ilyen szörnyűséget kell látnia.

Ezért úgy dönt, majd csak akkor ugrik, mikor a vonat már közel van, és akkor inkább az első kocsi oldala kapja el és vágja a sínekhez, nem pedig a nagy szélvédő elöl. Abba az irányba bámul, ahonnan a vonat érkezését várja, és magában számolgat. Fontos a jó időzítés. A nap közben felkel, és undokul Ove szemébe süt, mint egy gyerek, aki zseblámpát szerzett. És ekkor hallja meg az első sikolyt. Még épp időben néz fel, hogy lássa az öltönyös, fekete kabátos férfit, amint felalá dülöngél, mint egy panda, aki túl sok váliumot kapott. Eltelik néhány másodperc, aztán a férfi szeme kifejezéstelenné válik, és egész testén végigfut valami remegés. A karjait görcs rángatja. És végül, mintha az egész jelenet pillanatképekből állna, kiesik a kezéből az újság, ő pedig elájul. Leesik a peronról a sínek közé egy olyan puffanással, mint egy ládányi cement. És ott marad fekve.

A láncdohányos nők a beléptető kártyával a nyakukban pánikba esnek és üvölteni kezdenek. A drogos fiatalok a síneket nézik, és úgy kapaszkodnak a hátizsákjuk vállpántjába, mintha attól félnének, hogy máskülönben ők is leesnek. Ove a peron szélén áll, és egyik csapatról a másikra néz. – A fenébe is most már – mondja végül magának. És leugrik a sínek közé. – FOGD MEG ITT! – kiáltja a leghosszabb hajú hátizsákosnak a peronra. A hátizsákos óvatosan közelít a perem felé. Ove úgy emeli fel az öltönyöst, mint az olyan emberek, akik még sosem tették be a lábukat edzőterembe, de a hónuk alatt két-két betongerendával mászkáltak egész életükben. Ölébe veszi a testet, úgy, ahogyan az Audit vezető fiatalok meg a neonszínű futónadrágosok képtelenek lennének.

– Nem fekhet itt a vonat előtt, értitek?! A hátizsákosok zavartan bólintanak, aztán végül közös erőfeszítéssel felhúzzák az öltönyöst a peronra. A beléptető kártyás nők továbbra is visítoznak, mintha őszintén azt hinnék, hogy ebben a helyzetben ezzel segítenek a legtöbbet. Az öltönyös mellkasa, akit már a hátára fektettek odafent, lassan, de biztosan emelkedik és süllyed. Ove továbbra is a síneken áll. Hallja, hogy jön a vonat. Nem pont így tervezte, de hát ez is megteszi. Szóval nyugodtan visszaáll középre, zsebre vágja a kezét, és farkasszemet néz a fényszóróval. Hallja a ködkürthöz hasonló dudaszót. Érzi, hogy lába alatt egyre erősebben remegnek a sínek, mintha egy tesztoszterontól duzzadó bika próbálná meg levetni magáról. Kifújja a levegőt. A rázkódás, dudálás és a vonat fékének pokoli, értelmetlen

csikorgása közepette mély megkönnyebbülést érez. Végre. A halál. Ove számára a pillanat olyan hosszúnak tűnik, mintha maga az idő fékezett volna le, és alakított volna át mindent lassított felvétellé. A hangorkán az ő fülében lágy suttogásnak hallatszik, a vonat pedig olyan lassan közeledik, mintha két vén ökör húzná. Kétségbeesetten bámul Ovéra lámpaszemével. Ove egyenesen visszabámul rá. És két pislogás között, amikor épp nem vakítja el a sugár, tekintete összekapcsolódik a mozdonyvezetőével. Nem lehet több húszévesnél. Olyan, mint akit a kollégái még mindig kölyöknek szólítanak. Ove a kölyök arcába néz. És ökölbe szorított kezével a zsebében elátkozza magát azért, amit most tenni fog . De nincs más lehetőség, gondolja. Lehet a dolgokat jól csinálni. És lehet rosszul. Így, amikor a vonat már csak tizenöt-húsz méterre van tőle, Ove dühösen káromkodik egyet, és olyan lazán, mintha egy csésze kávéért indulna, oldalra lép, és felugrik a peronra.

A vonat épp egy vonalban van vele, amikor a mozdonyvezető végre megállítja. Az ijedtség az összes vért kiszívta a kölyök arcából. Láthatólag sírással küszködik. A két ember úgy néz egymásra a fülke ablakán keresztül, mintha épp most találkoztak volna egy apokaliptikus sivatagban, és jöttek volna rá, hogy egyikük sem az egyetlen megmaradt ember a világon. Az egyik megkönnyebbül. A másik csalódott.

A fiú a fülkében óvatosan bólint. Ove megadóan bólint vissza. Az rendben van, hogy Ovénak már nem kell az élete. De aki tönkreteszi a másikét azzal, hogy szemkontaktust vesz fel vele másodpercekkel azelőtt, hogy a teste véres masszává válna a szóban forgó illető szélvédőjén… Hát a fenébe is, Ove nem ilyen ember. Ezt se az apja, se Sonja nem bocsátotta volna meg neki soha. – Jól van? – kiabálja az egyik sisakos Ove mögött. – Az utolsó pillanatban ugrott félre! – teszi hozzá a másik a maradék kettőből. Ott állnak, és nézik őket, egészen úgy, mint ahogy a lyukat nézték az imént. Nagyon úgy tűnik, hogy ez a fő szakterületük: dolgokra bámulni. Ove visszabámul.

– Az utolsó pillanatban, bizony ám! – erősíti meg a harmadik. Még mindig a kezében van a banán.

– Rossz vége lehetett volna – vigyorog az első sisakos. – Nagyon rossz – ért egyet a második. – Meg is halhatott volna! – közli a harmadik. – De hát maga egy hős! – kiáltja az első. – Megmentette annak az életét! – bólint lelkesen a második. – Ő. Megmentette az ő életét – javítja ki Ove, és Sonja hangját hallja visszhangzani a sajátjában. – Különben meghalt volna – egyértelműsíti a harmadik, és gondtalanul beleharap a banánjába. A vágányon álló vonatnak minden piros vészjelzője ég, a mozdony fújtat és nyög, mint egy kövér ember, miután megkergették. És a vonatból szédülten előszállingózik egy csomó lusta népség . Minden bizonnyal főleg informatikusok. Ove zsebre dugja a kezét.

– Persze most majd rohadt sokat késnek a vonatok – mondja, és bosszankodva szemléli a peronon levő zűrzavart. – Naná – mondja az első sisakos. – Az lesz – mondja a második. – Sok, sok, sok késés – ért egyet a harmadik is. Ove olyan hangot hallat, mint egy beragadt fiók. Szó nélkül megy el a három sisakos mellett. – Hová-hová? Maga egy hős! – kiabálja utána az első sisakos meglepetten.

– Az hát! – kiáltja a második. – Hős bizony! – erősíti meg a harmadik. Ove nem válaszol. Elsétál a plexi mögött ülő férfi előtt, ki a hóborította utcákra, és hazafelé veszi az irányt. Körülötte lassan ébredezik a város, tele lesz minden külföldi autókkal, számítógépekkel, bankkölcsönökkel és más marhasággal.

És ennek a napnak is annyi – állapítja meg Ove keserűen. Mikor már a biciklitárolójuknál jár, találkozik a fehér Skodával. Anita és Rune háza felől érkezik. Egy határozott, szemüveges nő ül az anyósülésen, ölében egy csomó mappa és papír. A kormány mögött a már ismert fehér inges férfi. Ovénak el kell ugrania az útból, hogy az autó el ne üsse, mikor kikanyarodik. A fehér inges Ove felé emeli füstölgő cigarettáját, amikor elmegy mellette, és egy rövid, felsőbbrendű mosolyt villant rá. Mintha Ove hibája lenne, hogy az útban áll, és a fehér inges elég nagylelkű volna ahhoz, hogy ezt elnézi neki. – Idióta! – kiabálja Ove a Skoda után, de a fehér inges egyáltalán nem reagál. Ove megjegyzi a rendszámot, mielőtt a kocsi eltűnne a sarkon. – Hamarosan rajtad a sor, vénember! – visítja egy rosszindulatú hang mögötte. Ove megpördül, öklét ösztönösen felemelve, és saját tükörképével néz szembe a szőke liba napszemüvegén. A nő karjában ott a szőrcsizma és Ovéra morog .

– A hatóságtól voltak – mondja gúnyos vigyorral a liba, és az út felé biccent. Ove látja, hogy a sznob Anders épp a garázsból tolat ki az Audijával. Az az újfajta, hullám alakú fényszórója van, veszi észre Ove. Hogy sötétben is biztos lehessen benne az ember, hogy egy olyan kocsi közeledik, amit egy totális barom vezet. – Mi köze hozzá? – kérdezi Ove. A nő szája valamiféle grimaszba rándul, amit valószínűleg mosolynak kell venni olyasvalakitől, aki teleinjekcióztatta az ajkát hulladékkal és idegméreggel.

– Az a közöm hozzá, hogy azt a rohadt vénembert végre elviszik egy otthonba. És utána te következel! Azzal a földre köp Ove elé, és megindul az Audi felé. Ove utánanéz, mellkasa hullámzik a kabátja alatt. Mikor az Audi kifordul, a nő búcsúzóul még feltartja a középső ujját. Ovénak az az első gondolata, hogy most azonnal utánuk veti magát, és darabokra szedi az egész német bádogszörnyet, beleértve a sznobot, a libát, a korcsot meg a hullám alakú fényszórót. De hirtelen valahogy kifullad, mintha máris mögötte lenne a vágtázás a havon. Előrehajol, térdére támasztja a tenyerét, és dühösen veszi észre, hogy levegő után kapkod. A szíve úgy dübörög, mintha a szegycsontja lenne az ajtó a világ utolsó működő nyilvános vécéjén.

Pár perc múlva összeszedi magát. Kicsit vibrál a jobb szeme. Az Audi eltűnt. Ove megfordul, és lassan elindul hazafelé, egyik kezével a mellkasán. Megáll a fészer mellett. Lenéz a macska alakú lyukba a hóbuckában. Az alján egy macska fekszik. Ki hitte volna.

16

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy teherautó az erdőben

Amíg a mogorva és kissé suta fiú az izmos karjával és a kék szemével le nem ült Sonja mellé a vonaton, addig a lány csak három dolgot szeretett feltétlenül egész életében: a könyveket, az apját és a macskákat. Persze a fiúknak mindig is tetszett, abban nem volt hiba. A legkülönbözőbb kérők sorjáztak előtte: magasak és sötétek, alacsonyak és szőkék, viccesek, unalmasak, elegánsak és önelégültek, jóképűek és fösvények. És talán, ha nem ijesztette volna meg őket a szóbeszéd, ami a falujukban járta, hogy Sonja apja lőfegyvert tart a magányos kis faházban kint az erdőn, ahol laktak, akkor kicsit rámenősebbek lettek volna. De egyikük sem nézett Sonjára úgy, mint ahogy az a fiú nézett, aki leült mellé a vonaton. Mintha ő lenne az egyetlen lány a világon. Néha, különösen az első években, a barátnői megkérdőjelezték, eszénél van-e. Sonja nagyon szép volt, ezt a környezete rendszeresen szóvá tette. Ezenfelül szeretett nevetni, és attól függetlenül, hogy mit hozott számára az élet, mindig pozitívan állt a dolgokhoz. És Ove pedig … Nos, ő Ove volt. És Sonja környezete ezt is rendszeresen szóvá tette. Ove szerintük már az általános iskolában is olyan lehetett, mint egy makacs vénember. És Sonja nála sokkal jobbat is kaphatna. De Sonja számára Ove nem az a mogorva, szögletes és harapós ember volt, mint másoknak. Az ő számára mindig azt a pár kusza rózsaszín virágot jelentette, amit az első vacsorájuk alkalmával kapott tőle. Amikor úgy feszült a széles, szomorú vállain az apja barna öltönye. És Ove annyira erősen hitt az igazságban, az erkölcsben és a kemény munkában, no meg egy olyan világban, ahol ami helyes, az helyes. És ahol nem azért kell helyesen cselekedni, hogy az ember érmet, diplomát vagy vállveregetést kapjon érte, hanem azért, mert nem lehet máshogy. Már nem igazán vannak ilyen emberek a világon, jött rá Sonja. Ezért úgy döntött, hogy ő ezt választja. Igaz, hogy Ove nem írt hozzá verseket, nem adott szerenádot, nem hozott drága ajándékokat. De soha semelyik másik fiú nem utazott hónapokon keresztül, naponta több órán át a rossz irányba, csak mert szeretett mellette ülni, és hallgatni őt. És mikor Sonja belekarolt Ovéba, akinek a karja olyan vastag volt, mint az ő combja, és addig csiklandozta, míg a mogorva fiú arcán fel nem ragyogott egy mosoly, akkor

valami dalolni kezdett Sonjában. Olyan volt az a mosoly, mintha egy ékszert körbezáró kő robbant volna szét. És ezek a pillanatok csak az övéi voltak. – „Mondják, hibáikból ácsolják a jókat, és a legjobban abból lesz a legjobb, ki rossz volt kissé”[4], idézte Ovénak aznap este, mikor az először hívta el vacsorázni, és amikor bevallotta neki, hogy hazudott a sereggel kapcsolatban. Nem is haragudott Ovéra. Később persze számtalan alkalommal haragudott rá, de akkor nem. És a közös éveik alatt Ove soha többé nem hazudott neki. – Ezt meg ki mondta? – kérdezte Ove, miközben úgy bámult az abroszon sorjázó evőeszközökre, mint ahogy az ember egy nyitott ládára bámul, amit valaki odakínált neki azzal, hogy válasszon fegyvert. – Shakespeare – mondta Sonja. – És az jó? – érdeklődött Ove. – Fantasztikus! – bólintott mosolyogva Sonja. – Sosem olvastam semmit attól – motyogta Ove a szalvétába. – Tőle – javította ki Sonja, és szeretetteljesen rátette a kezét a fiúéra. A közös, majdnem négy évtizedük alatt Sonja több olvasási és írási nehézségekkel küzdő diákkal elolvastatta Shakespeare összes művét. Ovéval egyet sem sikerült. Ellenben, amikor beköltöztek az új lakásba, többheti, a fészerben töltött este után Ove összeállította a világ legszebb könyvespolcát a nappalijukban.

– Valahol tartanod kell őket – motyogta Ove, és a hüvelykujján levő sebet piszkálgatta a csavarhúzó hegyével. És Sonja ekkor a karjaiba bújt, és azt mondta, szereti. Ove pedig bólintott. Sonja csak egyszer kérdezett rá az Ove karján levő égési sérülésekre, de a válaszból nem derült ki minden. Végül magának kellett összeraknia a pontos körülményeket az apró részletekből, amiket Ove nagy vonakodva elmesélt szülőháza elvesztéséről. De végül csak

megtudta, hogy mi is történt. És ha ezt követően valamelyik barátnője megkérdezte, miért szereti Ovét, akkor azt válaszolta, hogy azért, mert a legtöbb ember elfut a tűzvésztől. Ove pedig beugrik a lángok közé. Ove nem találkozott valami sokszor Sonja apjával, két kezén meg tudta volna számolni, összesen hányszor. Messze északon lakott, bent az erdőben, egy olyan helyen, ami azt sugallta, hogy annak idején bizonyára fogta a térképet, és megkereste azt a pontot, ahol a lehető legmesszebb lehet lakni a többi embertől. Sonja anyja gyermekágyi lázban halt meg . Az apja nem nősült újra. „Van egy asszonykám. Csak épp most nincs idehaza”,

– dohogta, ha valaki fel merte neki hozni ezt a kérdést. Sonja a városba költözött, és megkezdte tanulmányait. Mikor felvetette az apjának, hogy ő is költözzön vele, az mélységesen megrökönyödött. „Oszt mégis micsinájjak ott? Emberekkel találkozzak?” – morogta. Mindig úgy ejtette ki az „emberek” szót, mintha káromkodna. Így Sonja ráhagyta. Onnantól a férfi csak akkor látott embereket, amikor havonta egyszer bement a teherautójával a legközelebbi faluba bevásárolni. És Sonja hétvégi látogatásain kívül csak Ernest volt a társasága. Ernest volt a világ legnagyobb házimacskája. Mikor Sonja kicsi volt, szinte póni méretűnek látta. Úgy járt-kelt az apja házában, ahogy kedve szottyant, de nem lakott ott. Hogy valójában hol lakott, azt senki sem tudta. Sonja Ernestnek nevezte el, Ernest Hemingway után. Az apját sosem érdekelték a könyvek, de amikor a lánya ötévesen leült napilapot olvasni, akkor nem volt annyira bolond, hogy ne tudta volna: itt valamit tenni kell. „Olyan marhaságot nem szabad kislyánynak olvasni, há’ megbolondul tűle” – dörmögte, miközben odaterelte a gyereket a falusi könyvtár pultjához. Az öreg könyvtáros persze nem tudta, miről beszél, de hogy a kislány egészen különleges, az egykettőre kiderült. Így tehát a havonkénti bevásárlás könyvtárba járással fog kiegészülni, döntötte el a könyvtáros és Sonja apja együtt, anélkül hogy túl sok szót fecséreltek volna erre. Mire Sonja betöltötte a tizenkettőt, minden hozzáférhető könyvet elolvasott legalább kétszer. Azokat,

amiket szeretett, például Az öreg halász és a tengert annyiszor, hogy már nem is számolta. Ezért lett Ernest Ernest. Akit senki nem birtokol. Nem beszélt, de azért szívesen elkísérte Sonja apját horgászni. Sonja apja pedig, mivel a macska mindkét tulajdonságát nagyra becsülte, igazságosan megosztozott vele a zsákmányon, mikor hazatértek. Mikor Sonja először vitte magával Ovét az öreg erdei faházba, a két férfi majdnem egy órán keresztül ült pisszenés nélkül egymással szemben, és a tányérjukba bámultak, míg Sonja valamiféle civilizált beszélgetés kialakításával próbálkozott. Sem Ove, sem Sonja apja nem igazán értette, minek is csinálják ezt, csak azt tudták, hogy ez a találkozó nyilvánvalóan fontos annak az egyetlen nőnek, akivel mindketten törődtek. Az elején

persze mindketten megpróbáltak a maguk módján tiltakozni a látogatás ellen, de eredmény nélkül. Sonja apja eleve ellenséges volt. Minden, amit erről a fiúról tudott, az volt, hogy városi, és nem kifejezetten kedveli a macskákat. Ez Sonja apja szerint bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy Ovét megbízhatatlannak könyvelje el. Ove pedig úgy érezte magát, mint egy állásinterjún, és az olyanokon sosem remekelt. Így mikor Sonja feladta a próbálkozást, csönd ült a szobára, olyan csönd, ami csak két olyan férfi között állhat fenn, akik közül az egyik nem akarja elveszíteni a lányát, a másik pedig még nem ébredt rá, hogy ő választatott ki arra, hogy elvigye. Végül Sonja sípcsonton rúgta Ovét, hogy rávegye, szólaljon már meg . Ove meglepetten nézett fel a tányérjából, egyenesen Sonja dühösen összehúzott szemébe. Megköszörülte a torkát, és kétségbeesetten nézett körül, hogy találjon valamit, amiről megkérdezheti ezt az embert. Mert Ove megtanulta, hogy ha az embernek nincs mondanivalója, legjobb kérdezni valamit. Mert az emberek, ha megkapják a lehetőséget, hogy magukról beszéljenek, azt is elfelejtik, hogy előtte rosszat gondoltak a másikról.

Végül Ove tekintete kivándorolt az ablakon, és megakadt az apa teherautóján.

– Az egy L10-es, ugye? – kérdezte, és arrafelé bökött a villájával. – Az – válaszolta Sonja apja a tányérjának. – Az Saab-gyártmány – állapította meg Ove, rövidet bólintva. – Scania! – kiáltotta hirtelen a férfi, és kihívóan nézett Ovéra. És a szobát ismét betöltötte a csend, ami csak egy lány szerelme és apja között állhat fenn. Ove konokul bámult a tányérjába. Sonja sípcsonton rúgta az apját. Az apja dühösen nézett vissza. De akkor meglátta a lánya összehúzott szemét, és mivel nem volt teljesen bolond, már megtanulta, hogy ha lehet, jobb elkerülni azt, ami az ilyen pillantás után következik. Így hát megpiszkálta az ételt, és barátságtalanul megköszörülte a torkát.

– Csak mer’ valami öltönyös a Saabnál meglengette a pénztárcáját és felvásárolta a gyárat, az még rohadtul nem jelenti azt, hogy a Scania már nincs – dörmögte immár kevésbé támadóan, és elhúzta a lábát a lánya cipőjétől. Sonja apjának mindig is Scania teherautói voltak. Nem is értette, hogy lehetne más. Azt, hogy miután hosszú évekig rendíthetetlenül hűséges volt hozzájuk, a Scania

összeolvadt a Saabbal, totális árulásnak tekintette, és sosem tudta igazán megbocsátani nekik. Ove érdeklődése persze rögtön felhorgadt a Scania iránt, amikor a Saab felvásárolta, így elgondolkodva nézett ki az ablakon a teherautóra, miközben egy krumplit rágott. – Jól működik? – kérdezte. – Nem – felelte a férfi durcásan. – Egyik modell sem megy már jól. Nincs, aki rendesen összerakja őket. Hiába kapnak a szerelők egy vagyont minden apróságért – tette hozzá lefelé nézve, ami azt a benyomást keltette, hogy olyasvalakihez beszél, aki az asztal alatt ül. – Rápillanthatok épp, ha megengedi – mondta Ove hirtelen lelkesedéssel. Ez volt az első alkalom, hogy Sonja lelkesedni látta Ovét. A két férfi néhány pillanatig egymást méregette. Aztán olyan mereven és eltökélten álltak fel, mint két olyan ember, akik épp most egyeztek meg, hogy elmennek megölni egy harmadikat. Néhány perccel később Sonja apja visszatért a konyhába, és botjára támaszkodva, a szokásos nyögéssel leereszkedett a székére. Ott ült egy jó ideig, gondosan megtömte a pipáját, majd végül a fazekak felé bólintott, és így szólt:

– Finom. – Igen. Köszönöm, apa – mosolygott a lány. – Ne nekem köszönd, te főzted – válaszolta. – A köszönöm nem az ételre vonatkozott – válaszolt Sonja, és gyengéden homlokon csókolta apját. Aztán elpakolta a tányérokat, és mindeközben az ablakon át látta, hogyan tűnik el Ove derékig a teherautó motorháztetője alatt. Az apja nem szólt semmit, csak halk harákolás közepette felállt, kezében a pipával, és elvette az újságot a konyhapultról. Félúton a nappaliban levő fotelje felé kissé habozva megállt. – Horgászik-e? – morogta végül, anélkül hogy Sonjára nézett volna. – Nem hinném.

Az apja mogorván bólintott. Csöndben állt egy darabig . – Nade. Tán még megtanulhat – dünnyögte végül, aztán szájába vette a pipát, és eltűnt a nappaliban. Ez volt a legszebb bók, amit Sonja valaha is hallott tőle.

[4] William Shakespeare: Szeget szeggel (Vajda Endre fordítása)

17

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy rozzant macska a hóbuckában

– Elpusztult? – kérdi Parvaneh ijedten, és rohan, ahogy a terhes hasa csak engedi, és belebámul a lyukba. – Nem vagyok állatorvos – válaszol Ove. Nem barátságtalanul mondja. Csak mintegy felvilágosításképp. Nem érti, honnan kerül elő folyton-folyvást ez a nőszemély. Az ember már le se bámulhat békességben egy macska alakú lyukba a hóbuckában, a saját kertjében? – De hát ki kell szednie onnan! – kiabálja, és kesztyűjével Ove vállát ütögeti. Ove mogorván néz, és mélyebbre süllyeszti kezét a kabátzsebében. Még mindig kicsit nehezére esik a légzés. – Semmit sem kell – mondja. – Hát de megőrült, vagy mi…?! – tör ki a nőből. – Nem jövök ki valami jól a macskákkal – tájékoztatja Ove, és sarkát a hóba vájja.

De Parvaneh nézése végül mégis mozgásra készteti, legalább így távolabb kerül a nő csapkodó kesztyűjétől. – Talán alszik – próbálkozik Ove, és megint bekukkant a lyukba. – Amúgy meg úgyis előkerül, mikor jön az olvadás… – teszi hozzá.

A következő pillanatban Parvaneh benyúl a hókupacba, és vékony karjai között máris ott fekszik a mélyfagyasztott kis teremtmény. A macska úgy néz ki, mint négy fagyispálcika összeolvadva egy szakadt sállal. – Nyissa ki az ajtót! – kiáltja Ovénak, immár teljesen magából kikelve. Ove még mélyebbre nyomja sarkát a hóba. Nem azzal a szándékkal kelt fel ma, hogy majd nőszemélyeket meg macskákat enged a házba. De a nő, ölében az állattal egyenesen felé tart, olyan eltökélt léptekkel, mintha csak Ove reakcióidején múlna, hogy mellette fog elmenni, vagy rajta keresztül. Ove még sosem találkozott senkivel, aki ennyire ne értett volna a jó szóból. Ismét légszomjjal küzd. Próbálja legyőzni a késztetést, hogy a mellkasához kapjon. A nő meg csak jön. Ove kitér. A nő csak megy előre. És a jégcsappá vált kicsi szőrcsomó hatására Ove agyában megállíthatatlanul peregni kezdenek az emlékképek Ernestről. A buta, kövér Ernest, akit Sonja annyira szeretett… – NYISSA MÁR KI AZ AJTÓT! – üvölti Parvaneh, és olyan heves fejmozdulatot tesz, mintha nyaksérülésre pályázna. Ove előhalássza a kulcsokat a zsebéből, mintha valaki más irányítaná a karját. Nem is érti, mi ütött belé. Mintha a fejében valaki azt ordítaná, hogy NE, de a teste többi része valamiféle tinédzserlázadásban tört volna ki. – Hozzon pokrócot! – adja ki Parvaneh a parancsot, és besiet, cipőben. Ove áll néhány pillanatig, és vesz egy mély levegőt, mielőtt utánacammogna. – Baromi hideg van idebent. Tekerje fel a radiátort! – pattog Parvaneh türelmetlenül, mintha magától értetődő dolgokat mondana, és a kanapéra helyezi a macskát.

– Itt nem tekerjük fel a radiátort – válaszol Ove. Mert most aztán már tényleg elég, gondolja Ove. A nappali ajtajában áll, és azon gondolkodik, vajon a nő megint nekiáll-e a kesztyűvel gyepálni őt, ha szól neki, hogy legalább egy újságot tegyen a macska alá. Aztán úgy dönt, ezúttal ettől eltekint. Ove nem is tudja, látott-e valaha ilyen dühös nőt.

– Van egy pokrócom az emeleten – mondja végül, és hogy elkerülje a nő pillantását, az előszobai lámpát kezdi fixírozni. – Akkor hozza! – szólítja fel a nő. Ove úgy fest, mint aki gúnyosan affektálva megismétli a bajsza alatt Parvaneh szavait, de azért kilép a cipőjéből, és átmegy a nappalin, persze a kesztyű hatósugarán kívül. A lépcsőn felfelé bosszúsan motyog magában, hogy tényleg olyan istentelenül nagy kérés volna-e, hogy egy kis nyugalma legyen itt az embernek. Fent az emeleten megáll, és vesz néhány mély levegőt. A mellkasi fájdalom elmúlt. A szíve normálisan dobog . Néhanapján előfordul ez, így már nem is izgatja magát rajta. Mindig elmúlik. És már nem is kell olyan sokáig a szíve, úgyhogy nem is számít.

Hangokat hall a nappaliból. Alig hisz a fülének. Ugyanazok az emberek, akik folytonosan megakadályozzák a halálát, most nem átallják az őrület és az öngyilkosság szélére kergetni. Mikor Ove lejön a lépcsőn, kezében a pokróccal, a szomszéd, túlsúlyos fiatalembert találja a nappalija közepén, épp kíváncsian figyeli Parvaneh-t és a macskát.

– Helló, öregem! – mondja vidáman, és integet Ovénak. Csak egy rövid ujjú van rajta a kinti hideg ellenére. – Aham – mondja Ove, magában megállapítva, hogy az ember már fel se mehet a lépcsőn anélkül, hogy lejövetelekor ki ne derülne, hogy közben fogadót nyitott.

– Hallottam, hogy valaki kiabál, öregem, és csak utána akartam nézni, hogy minden cool-e – közli a fiatalember vidáman, és a vállát vonogatja, amitől a hátán levő háj miatt a póló ráncokba szalad. Parvaneh kiveszi a pokrócot Ove kezéből, és belebugyolálja a macskát. – Így nem melegszik fel soha – mondja a fiatalember aggódva. – Ne szóljál bele – vakkant Ove, aki, bár nyilvánvalóan nem szakértője a macskaolvasztásnak, nagyon nem bírja, ha emberek csak úgy bemasíroznak a házába, és

ötleteket adnak, hogy mit hogyan kéne csinálni. – Csitt, Ove! – mondja Parvaneh, és könyörgő tekintettel néz a fiatalemberre.

– Mit tegyünk? Teljesen átfagyott! – Engem csak ne csittegjen le – motyogja Ove. – El fog pusztulni – így Parvaneh. – Még hogy elpusztulni, csak kicsit átfázott… – szúrja közbe Ove újabb kísérletként arra, hogy átvegye a helyzet felett az irányítást. A várandós az ajkára teszi az ujját, és pisszeg . Ove úgy fel van háborodva, hogy attól

lehet tartani, rögvest piruettezik egyet dühében. – Na majd én – avatkozik bele a fiatalember, és a macska felé mutat. Szemmel láthatólag nem esik le neki, hogy nincs jó helyen. Mert az ember nem trappol be csak úgy más otthonába mint valami útonálló, aztán meg kezd macskákat pakolászni jobbra-balra, gondolja éppen Ove. Közben Parvaneh felemeli a macskát, aki egyre rosszabb színben van. Ove elbizonytalanodik, amikor ezt meglátja. A nőre pillant, aztán vonakodva hátralép egyet, hogy helyet hagyjon. És akkor a fiatal, túlsúlyos fiú leveszi a pólóját. – Na de most… Most aztán már tényleg … Mi a fenét csinálsz…?? – dadogja Ove, s nem tér magához. Parvaneh a kanapé mellett áll, kezében az olvadó macskával, a padlóra csöpög a víz, a fiatalember pedig ott áll félmeztelenül Ove nappalijának közepén. Úgy fest remegő, térdig hullámzó hájával, mintha egy nagy csomag fagylalt lenne, amit valaki kiolvasztott, aztán újra lefagyasztott. – Ide vele! – mondja a fiatalember lazán, és kinyújtja két, farönk méretű karját Parvaneh felé. Mikor a nő odaadja neki a macskát, a fiú azonnal a hatalmas karjai közé

veszi, és a mellkasához húzza, mintha egy óriási tavaszi tekercset akarna készíteni macskatöltelékkel.

– Jimmy vagyok egyébként – mosolyog Parvaneh-re. – Én pedig Parvaneh – feleli Parvaneh. – Szép név! – állapítja meg Jimmy. – Köszönöm! Azt jelenti, pillangó – mosolyog Parvaneh. – Menő! – mondja Jimmy. – Meg fogod fojtani a macskát! – szól közbe Ove. – Jaj, lazítson már, Ove – mondja Jimmy. Ove ajkai sápadt, keskeny vonallá préselődnek. Elégedetlenül rugdalja a parkettát. Nem teljesen érti, mire gondolt a fiatalember, amikor azt mondta, lazítson már, de abban biztos, hogy nem fog így cselekedni. – Bizonyára szívesebben fagy meg egy kicsit civilizáltabb körülmények között, mint hogy megfulladjon – mondja Ove Jimmynek, és a fiú karjai közé szorított csöpögő szőrpamacs felé int a fejével. – Nyugi már, Ove. Kövér vagyok, tudja. Sok mindent el lehet mondani a kövérekről, öregem, de az fix, hogy ördögien tudunk melegíteni! Parvaneh nyugtalanul kukucskál át a fiú rengő felkarja fölött, és tenyerét óvatosan a macska orrához nyomja. Aztán felragyog . – Már melegszik! – örvendezik, és diadalmasan néz Ovéra. Ove bólint. Azon gondolkodik, válaszoljon-e valami csípőset, de aztán rájön, hogy furcsán megkönnyebbült a hír hallatán. Ezt elég nehezen emészti meg, ezért amikor Parvaneh ránéz, próbálgatni kezdi a tévé távirányítóját.

Nem mintha érdekelné a macska. De Sonja biztos örülne, gondolja. Ez minden.

– Forralok egy kis vizet! – szól Parvaneh, azzal már el is surran Ove mellett, hirtelen a konyhában terem, és már nyitogatja is a szekrényeket. – Nadearohadtéletbemostmár – sziszegi Ove, aztán leteszi a távirányítót, és a nő után indul. Parvaneh földbe gyökerezett lábbal, zavarodottan áll a konyha közepén, kezében a vízforralóval. Láthatólag meg van döbbenve, mintha igazából most értene csak meg mindent. Ez az első alkalom, állapítja meg Ove, hogy ez a nőszemély nem tud mit mondani. A konyhában rend van, de minden koszos, poros kissé. Állott kávé szaga terjeng, és mindenütt Ove feleségének a dolgai. Apróságok az ablakban, egy ottfelejtett hajcsat az asztalon, kézírásos kis üzenetek a hűtőn. A padló pedig tele lágy keréknyomokkal. Mintha valaki vagy ezerszer odavissza görgetett volna egy biciklikereket a házban. A tűzhely és a pult sokkal alacsonyabb, mint szokott. Mintha a konyhát egy gyereknek építették volna. Parvaneh úgy bámulja, ahogy mindenki szokta, mikor először meglátja. Ovénak már fel sem tűnik. Ő építette át a konyhát a baleset után. Az önkormányzat persze vonakodott segíteni, így Ove maga kellett, hogy megoldja. Parvaneh úgy áll, mint akiben megszakadt a rugó a mozdulat közepén. Ove nem néz a szemébe, csak kiveszi a kezéből a vízforralót. Lassan megtölti vízzel, és bedugja a konnektorba. – Ove, én nem tudtam… – suttogja szégyenkezve. Ove háttal áll neki, az alacsony pult fölé hajolva. A nő előrelép, és óvatosan a vállára teszi a kezét. – Ne haragudjon, Ove. De tényleg . Nem kellett volna beviharzanom a konyhába kérdés nélkül. Ove krákog és bólint, de nem fordul meg . Nem tudja, meddig állnak ott. A nő nem veszi el a kezét Ove válláról s ő úgy dönt, nem söpri le. Jimmy hangja töri meg a csendet.

– Akad esetleg valami harapnivaló? – kiabálja a nappaliból. Ove válla kicsusszan Parvaneh tenyere alól. Aztán, továbbra is háttal állva a nőnek, megrázza a fejét, kézfejét gyorsan végighúzza az arcán, és a hűtő felé indul. Jimmy hálásan kuncog, amikor Ove belép a szobába, és a kezébe nyom egy szalámis szendvicset. Aztán megáll pár méternyire tőle, és eltökélten néz. – Hogy van az ott? – kérdezi, és a Jimmy ölében fekvő macska felé biccent. A víz egyre csak csöpög a padlóra, de az állat mintha kezdené visszanyerni szokásos formáját és színét. – Mintha jobban lenne, nem, öregem? – vigyorog Jimmy, és egyetlen hatalmas harapással eltünteti a szendvicset. Ove kétkedve nézi. Jimmy úgy izzad, mint egy darab szalonna a szaunában. Kissé bánatosan pillant Ovéra. – Tudja… ez az egész… a feleségével, nagyon durva, Ove. Én mindig is kedveltem őt. Fantasztikus kajákat csinált. Ove először néz rá minden indulat nélkül, amióta belépett. – Igen. Nagyon finom… ételeket… főzött… – ért egyet. Ove elsétál az ablakig, hátat fordít a szobának, és megrángatja az ablakkilincset ellenőrzésképpen. Parvaneh az ajtóban áll, karját a hasa köré fonja.

– Addig maradhat, amíg ki nem olvad, aztán vigye magával – mondja Ove hangosan, és biccent egyet hátrafelé, a macska irányába. A szeme sarkából látja, hogy a nő őt lesi. Mintha egy kaszinóasztal fölött ülnének, és a másik próbálna rájönni, milyen kártyák is vannak Ove kezében. Kényelmetlen érzés. – Sajnos nem lehet – mondja végül Parvaneh. – A lányok… allergiásak – teszi hozzá.

Ove meghallja az apró szünetet az „allergiásak” előtt. Gyanakodva vizslatja a nő tükörképét az ablakban, de nem felel. Inkább Jimmyhez fordul.

– Akkor majd te gondoskodsz róla – mondja a túlsúlyos fiatalembernek. Jimmy, akiről mostanra már úgy folyik a víz, mintha egy vízesés alatt állna, és ezenfelül csupa vörös folt az arca, jóindulatúan néz le az ölében tartott macskára. Az lassan mozgatni kezdi kis farokmaradványát, és csöpögő orrát mélyebbre fúrja Jimmy hatalmas felkarhájába. – Nem hinném, hogy valami király ötlet, hogy én vigyázzak a cicára, sorry, öregem – mondja Jimmy, és a vállát vonogatja, amitől a macska úgy billeg, mintha valami vidámparki játékban ülne. – És aztán miért nem? – érdeklődik Ove. Jimmy kicsit lejjebb engedi a macskát a mellkasától, és kinyújtja egyik karját. A bőre olyan vörös, mintha égne. – Én is kicsit allergiás vagyok… Parvaneh felsikolt, odarohan hozzá, kiveszi a kezéből a macskát, és gyorsan visszabugyolálja a pokrócba. – Indulás a kórházba! – Ki vagyok tiltva a kórházból – válaszolja Ove gondolkodás nélkül, és a nőre néz. Az olyan arcot vág, mintha hozzá akarná vágni a macskát, így Ove lesüti a szemét, és magában morog tovább. „Az ember nem akar mást, csak hogy meghalhasson, erre…” – gondolja magában, és lábujját az egyik padlódeszkához nyomja. A deszka kissé meghajlik. Ove Jimmyre néz. Aztán a macskára. Végigpillant az eláztatott padlón. A fejét rázza.

– Majd az én kocsimmal megyünk – motyogja végül Parvaneh felé. Leveszi a kabátját a fogasról, kinyitja a bejárati ajtót, és várja, hogy kövessék. Hiába. Visszanéz az előszobába. Parvaneh-re bámul. – Nem fogom a házig hozni a kocsit, mert tilo… A nő félbeszakítja valami perzsa szöveggel, amit Ove nem ért, ennek ellenére szükségtelenül drámainak érzi. Aztán Parvaneh még jobban bebugyolálja a macskát a

pokrócba, és követi Ovét a hóba. – A szabály, az szabály – mondja Ove morcosan, de nem kap választ. Ove megfordul, és Jimmyre szegezi ujját. – Te pedig felveszel egy pulóvert. A nélkül egy métert sem utazhatsz a Saabban, világos? Parvaneh fizet a parkolásért a kórháznál. Ove ezúttal nem áll le vitatkozni.

18

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a macska, akit Ernestnek

Ove úgy általában nem kedvelte a macskákat. Úgy vélte, nem lehet megbízni bennük. Főleg ha – mint Ernest volt –, akkorák, mint egy robogó. Nehéz volt elsőre megmondani, hogy Ernest szokatlanul nagy macska, vagy szokatlanul kicsi oroszlán. És az ember nem szokott összebarátkozni olyasmivel, amiről nem lehet biztosan megmondani, hogy nem eszi-e meg az embert álmában, ha úgy tartja kedve. Ez volt Ove életfilozófiája.

De Sonja fenntartások nélkül szerette Ernestet, így Ove megtanulta megtartani magának ezt a gondolatmenetet. Több esze volt annál, mint hogy rosszat mondjon valamiről, amit Sonja szeretett, hiszen tudta, milyen Sonja szeretetében részesülni. Csak azon csodálkozott még mindig, hogyhogy ő is részesülhet belőle. Így Ove és Ernest megtanulták elviselni egymást, mikor Ovéék a faházba látogattak, annak ellenére, hogy Ernest egyszer megharapta Ovét, mert az ráült a konyhaszéken pihentetett farkára. De általában tisztes távolságot tartottak egymástól. Akárcsak Ove és Sonja apja.

És bár Ove az ominózus eset után váltig magyarázta, hogy az mégsem járja, hogy az a nyamvadt macska az egyik széken ül, a másikon meg a farka van, azért boldogultak. Sonja kedvéért. Ove sosem tanult meg horgászni. De a második látogatásuk utáni első két ősz úgy vonult el, hogy a ház nem ázott be. Ami addig még sosem fordult elő. A teherautó pedig bármikor pöccre indult. Sonja apja persze nem fejezte ki nyíltan a háláját ezzel kapcsolatban. De sosem említette többé a tényt, hogy Ove a városból jött. És nála ez igen nagy megbecsülést jelentett. Jött két tavasz. Aztán két nyár. Aztán a harmadikon, egy fülledt júniusi éjszakán Sonja apja meghalt. És Ove még sosem látott senkit úgy sírni, ahogy Sonja sírt akkor. Az első napokban alig kelt ki az ágyból. Ove, aki addigra már annyiszor találkozott a halállal, elveszetten téblábolt az erdei házikó konyhájában. A falusi templom papjával végigvették a temetés részleteit. – Jó ember volt – állapította meg a pap, és egy képre mutatott a nappali falán, amely Sonját és az apját ábrázolta.

Ove bólintott. Nem tudta, mit kell mondani ilyenkor. Úgy gondolta, inkább kimegy megnézni, nem kell-e valamit megcsavarozni a teherautón, vagy ilyesmi. A negyedik napon Sonja kikelt az ágyból, és olyan őrült lendülettel kezdett neki a házikó kitakarításának, hogy Ove kitért előle, ahogy értelmes emberek teszik, ha tornádó közeleg . Kiment a kertbe, és dolog után nézett. Újjáépítette a fáskamrát, amit egy tavaszi vihar döntött le. A következő napokban megtöltötte frissen aprított fával. Lenyírta a füvet. Levágta az ágakat, amik az erdőből benyúltak a telekre. A hetedik nap éjszaka telefonáltak a kisboltból. Persze baleset volt. De senki, aki ismerte Ernestet, nem hihette róla, hogy véletlenségből ugrott az elé az autó elé. A gyász különös dolgokat tesz az élőlényekkel. Aznap éjszaka Ove gyorsabban vezetett, mint valaha. Sonja egész úton fogta Ernest nagy fejét. Még lélegzett, amikor megérkeztek az állatorvoshoz, de a sérülései túl súlyosak voltak, a vérveszteség pedig túl nagy. Sonja, miután két órán át térdelt mellette a műtőben, homlokon csókolta a nagy macskát, és azt suttogta: „Ég veled, drága Ernest!” Aztán, mintha egy felhőben jönnének a szavak, kicsúszott a száján: – Ég veled, drága, drága apa! És akkor a macska becsukta a szemét és elpusztult. Mikor Sonja kijött a rendelőből, homlokát Ove széles mellkasának támasztotta.

– Annyira hiányoznak, Ove. Annyira, hogy úgy érzem, mintha a szívem a testemen kívül verne. Egy kis ideig csöndben álltak, egymást átölelve. És végül Sonja felemelte az arcát Ove felé, és komolyan a szemébe nézett. – Most kétszer annyira kell, hogy szeress – mondta. És Ove megígérte. Bár tisztában volt vele, hogy ennél már lehetetlen jobban szeretni

őt. Ernestet oda temették, ahova ő és Sonja apja horgászni jártak. A pap is ott volt, felolvasott egy áldást. Aztán Ove bepakolt a Saabba, és elindultak a keskeny utakon, vissza a városba. Sonja feje közben végig a vállán pihent. Az első falunál megálltak egy kis üzletközpont mellett. Sonjának megbeszélt találkozója volt ott valakivel. Ove nem tudta, kivel. Sonja később gyakran mondta, hogy senki mást nem ismer, aki képes volna egy órát ülni az autóban és várni rá anélkül, hogy megkérdezné, miért és meddig fog tartani. Nagyon becsülte őt ezért. Nem mintha Ove nem nyavalygott volna, Isten a tudója, hogy igenis nyavalygott. Főleg ha fizetni kellett a parkolásért. De sosem kérdezte, mit csinál Sonja. És mindig megvárta.

Amikor Sonja végül visszatért, és becsukta maga mögött a Saab ajtaját, olyan óvatosan, ahogyan ahhoz kellett, hogy Ove ne nézzen rá úgy, mintha most rúgott volna bele egy élőlénybe, finoman Ove kezébe csúsztatta a kezét. – Azt hiszem, kéne vennünk egy házat, Ove – mondta lágyan. – És az mire volna jó? – érdeklődött Ove. – Szerintem a gyerekeknek jó kertes házban felnőni – válaszolta Sonja, és óvatosan a hasára húzta Ove kezét. Ove jó hosszan hallgatott. Még magához képest is. Elgondolkodva nézte Sonja hasát, mintha azt várta volna, hogy az majd felmutat valamiféle zászlót. Végül megigazította magát az ülésben, a rádió csatornaválasztóját félig előretekerte, aztán félig vissza. Ellenőrizte a visszapillantót. Aztán tárgyilagosan bólintott.

– Akkor viszont egy kombira is szükség lesz.

19

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a macska, aki már eleve nem volt ép

Ove ránéz a macskára. A macska visszanéz. Ove nem szereti a macskákat, azok pedig nem szeretik őt. Ove ezt tudja. Még Ernest sem kedvelte, és Ove sem őt, pedig Ernest mégiscsak az a macska volt, akiről Ove a legkevesebb rosszat gondolta az összes macska közül, akikkel valaha is találkozott. És ez a macska egy cseppet sem hasonlít Ernestre. Kivéve az öntudatosságot, de Ove feltételezi, hogy ebben minden macska hasonlít egymásra. Ez a példány itt annyira kicsi és girhes, hogy akár patkánynak is elmenne. Nagy patkánynak. Ráadásul mintha további szőrcsomók hullottak volna ki a bundájából az éjszaka folyamán. Mintha ez még egyáltalán lehetséges volna.

– Mondom, hogy nem jövök ki a macskákkal, nem érti? Fogja már fel! – próbálta Ove többször is meggyőzni Parvaneh-t tegnap. A legvégén már azt kiabálta, hogy a macska csak az ő holttestén keresztül lakhat a házában. Aztán most itt van. Nézi a macskát. A macska visszanéz. És Ove még eléggé feltűnően nem halt meg . Úgyhogy a helyzet igen idegesítő. Ove vagy féltucatszor ébredt arra az éjszaka, hogy a macska, egy csipetnyi tiszteletet sem tanúsítva iránta, mellékuporodott az ágyban. A macska pedig ugyanennyiszer ébredt arra, hogy Ove visszarúgta a padlóra. És most háromnegyed hat van, Ove felkelt, a macska pedig a konyha közepén ül, olyan kifejezéssel a képén, mintha Ove az adósa lenne. Ove olyan gyanakvással figyeli, mintha a macska épp most csöngetett volna be, mancsában egy bibliával, és azt kérdezte volna tőle, készen áll-e beengedni Jézust az életébe.

– Gyanítom, hogy most ennivalót vársz – dünnyögi Ove végül. A macska nem válaszol. Csak hanyagul végignyal a bundája maradékán, majd az egyik tappancsát veszi kezelésbe. – De ebben a házban nem tipegünk körbe, mint valami informatikus, és várjuk el, hogy a szánkba repüljön a sült galamb – teszi hozzá Ove figyelmeztetően, közben a macskára mutatva, hogy nyomatékosítsa, kinek is szól ez.

A macska úgy néz rá, mintha arra készülne, hogy mindjárt Ove képébe fúj egy rózsaszín rágóbuborékot. Ove odaáll a mosogató mellé. Bekapcsolja a kávéfőzőt. Ránéz az órára. Ránéz a macskára. Miután Jimmyt a kórházban hagyták tegnap, Parvaneh felhívta egy állatorvos-ismerősét. Az állatorvos kijött, megvizsgálta a macskát, megállapította, hogy „komoly fagyási sérülései vannak, és erősen alultáplált”. Aztán átadott Ovénak egy hosszú listát mindenféle utasításokkal, hogy mit egyen a macska, és hogyan kell őt ápolni. Mintha a macska valami kényes bútor volna. Ove pedig macskafeljavító intézet. – Nem vagyok macskafeljavító intézet – magyarázza a macskának. Semmi válasz.

– Csak azért vagy itt, mert az a terhes nőszemély nem hallgat az észérvekre – mondja Ove, és az ablakon át Parvaneh háza felé biccent. A macskát, úgy tűnik, teljesen lefoglalja, hogy megpróbálja megnyalni a szemét.

Ove négy apró zoknit nyújt felé. Az állatorvostól kapta őket. Nyilvánvaló, hogy a rozzant macskának mozgásra van leginkább szüksége, és ebben Ove szívesen áll a rendelkezésére. Minél távolabb vannak azok a karmok a tapétájától, annál jobb, érvel magában. – Ugorj bele ezekbe, aztán mehetünk is. Késésben vagyok! A macska körülményesen feltápászkodik, és hosszú, öntudatos léptekkel megindul a bejárati ajtó felé. Mintha vörös szőnyegen járna. Először gyanakodva nézi a zoknikat, de aztán nem ellenkezik túlságosan, amikor Ove határozottan ráhúzza őket a mancsára.

Mikor kész, Ove feláll, és végigméri. A fejét rázza. – Zokni a macskán, ez minden, csak nem természetes! Ezzel szemben a macska, aki kíváncsian bámulja az új ruháját, hirtelen nagyon elégedettnek tűnik saját magával. Ha tudná, biztos lefotózná magát a mobiljával, aztán kitenné a képet a blogjába. Ove felveszi a kék kabátját, fölényes mozdulattal zsebre vágja a kezét, és az ajtó felé biccent. – Na, nem nagyképűsködünk itt egész reggel. Kifelé! És így esik, hogy Ovénak most először van társasága az ellenőrző körútján. Megrugdossa az autóforgalmat tiltó táblát. Megmutatja a macskának azt a kisebb táblát, ami egy hóborította füves részen áll az úttól pár méterre, és az van rajta, hogy Háziállatokat a lakónegyedben sétáltatni tilos. Ezt a táblát még ő tette ki, annak idején, amikor a lakóközösség vezetője volt, magyarázza határozott hangon a macskának.

– Akkor még rend volt itt! – teszi hozzá, és tovább talpal a garázs felé. A macska leginkább úgy néz ki, mint aki sürgősen le akar pisilni valamit. Ove előrelép, megrángatja a garázsajtót. Ellenőrzi a kuka- és biciklitárolót. A macska pedig úgy követi, mintha egy hatvankilós, rendőrségi drogkereső németjuhász lenne. Ove rögtön gyanítja, hogy ez, a macskaösztönökkel szöges ellentétben álló viselkedés vezethetett ahhoz, hogy a macskának most hiányzik a farka és a bundája fele. Mikor az állat túlságosan érdeklődni kezd egy szemetes zacskó iránt a szelektív gyűjtőben, Ove érzéketlenül felé rúg a lábával, és kitessékeli az ajtón.

– Kifelé innen, rohadtul nem lehet szemetet enni! A macska Ovéra bámul, de nem szól egy szót sem. Mikor Ove hátat fordít, a macska odabattyog a hóborította füves részre, és lepisili Ove tábláját. Ove tesz egy extra kört az utca végén. Anita és Rune háza előtt összeszed egy cigarettacsikket. Fel-alá gurigatja a kezében. Az a skodás hatósági fazon úgy furikázik itt a negyedben, mintha az övé lenne az egész. Ove káromkodik, és zsebre vágja a csikket. Amikor hazaérnek, Ove kinyit egy tonhalkonzervet, és leteszi a konyhapadlóra.

– Kapnék, ha hagynálak éhen pusztulni… A macska egyenesen a konzervdobozból eszik. Ove állva issza a kávéját a pultnál. Mikor végeznek, Ove a csészét is, meg a konzervdobozt is alaposan elmossa, aztán félreteszi őket a csöpögtetőre. A macska kicsit úgy néz rá, mint aki meg akarja kérdezni, mi szükség a konzervdobozt lecsöpögtetni, de inkább hagyja.

– Dolgom van, nem ülhetünk itt egész nap! – közli ezután Ove. Így a macska is megy vele. Persze rögtön nézeteltérésük is támad, hogy kell-e a macska alá az anyósülésre újságpapír, vagy sem. Ove először kétrétegnyi pletykarovatra nyomja le a macskát, de az azonnal sértetten a földre söpri a lapokat a hátsó lábával, és kényelmesen elhelyezkedik a puha ülésen. Erre Ove a tarkójánál fogva felemeli, amire a macska meglehetősen agresszívan fúj, de Ove azért besuvaszt alá háromrétegnyi kulturális és könyvajánlót. A macska dühödt pillantást vet Ovéra, mikor az végre leteszi, de aztán csak megmarad az újságokon, és kissé sértetten néz kifelé az ablakon. Ove győztes csataként könyveli el az eseményeket, elégedetten bólint, sebességbe teszi a Saabot, és kigurul a főútra. A macska ezt a pillanatot választja, hogy tüntetőleg végighúzza a karmait az újságon, feltépve azt, és mindkét mellső mancsát rátapassza a hasadékon át az ülésre. S kihívóan néz Ovéra, mintha azt akarná megkérdezni: „És mit szólsz EHHEZ?”

Ove satufékez, a rémült macska pedig előrerepül, és beüti az orrát a műszerfalba. Ove pedig ránéz, mintha azt válaszolná: „EZT!” A macska az út hátralevő részében vonakodik Ovéra nézni, összegömbölyödik az ülés egyik sarkában, és fájós orrát dörzsölgeti. De amikor Ove bemegy a virágüzletbe, és ő egyedül marad, szépen végignyalja a kormányt, a biztonsági övet és a vezetőülés ajtajának belső oldalát, hosszú, nedves csíkokat hagyva maga után. Mikor Ove visszatér a virágokkal, és felfedezi, hogy a kocsija tele van macskanyállal, dühösen hadonászni kezd a mutatóujjával, mintha az valami szablya lenne. És akkor a macska beleharap a szablyába. Ezt követően Ove egy szót sem szól a macskához az út hátralevő részében. Mikor megérkeznek a temetőbe, Ove inkább biztosra megy, összetekeri a maradék újságokat, és azzal taszigálja ki a macskát a kocsiból. Aztán kiveszi a virágot a csomagtartóból, kulccsal bezárja a Saabot, és tesz körülötte egy kört. Minden ajtót ellenőriz. A macska a földön ül és őt nézi. Ove pillantásra sem méltatja, csak elmasírozik előtte. Aztán együtt felsétálnak a fagyos, kavicsos temetődombon, letérnek, átvágnak a havon, és megállnak Sonja előtt. Ove lesöpri a havat a kőről a kézfejével, és megrázogatja a virágokat.

– Hoztam gazt – motyogja. – Rózsaszínt. Amit szeretsz. Azt mondták, ezek megfagynak ilyenkor, persze csak azért, hogy rávegyenek, hogy drágább fajtát vegyek. A macska leül a hóba. Ove morcosan ránéz, aztán a sírkő felé fordul. – Nos… igen… ez itt a rozzant macska. Most nálunk lakik. A házunk előtt akart megfagyni. A macska mintha meg volna bántva. Ove krákog . – Már így nézett ki, amikor előkerült – magyarázza hirtelen védekezően. – Szóval nem én tettem tönkre. Már eleve nem volt ép. A sírkő és a macska is hallgatnak. Ove a cipőjét nézegeti pár pillanatig . Morog . Majd fél térdre ereszkedik a hóban, és a maradék havat is lesöpri a sírról. Azután kezét a kőre ejti. – Hiányzol – suttogja. Ove szeme sarka egy pillanatra megcsillan. Valami puhát érez a kezénél. Eltart néhány pillanatig, míg rájön, hogy a macska dugta a fejét óvatosan a tenyerébe.

20

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy betolakodó

Ove már vagy húsz perce ül a Saabban, a garázsajtó nyitva. Az első öt percben a macska türelmetlenkedik kissé, mintha azon az állásponton volna, hogy valaki fültövön vághatná már Ovét. Aztán megpróbálja kinyitni az ajtót. Mikor ez nem jön össze, lefekszik az ülésre, és elalszik. Amikor az oldalára fordul, és horkolni kezd, Ove rápillant. El kell, hogy ismerje, hogy ez a rozzant macska elég flottul oldja meg a problémáit. De úgy ám. Újra a parkolóra fordítja a tekintetét. Pontosabban a szemben levő garázsra. Legalább százszor állt ott kint Runével. Valaha barátok voltak. Ove ezt nem túl sok emberről mondhatta el életében. Ove és a felesége voltak az elsők, aki ideköltöztek, sok évvel ezelőtt. Mikor még az egész új volt, fákkal körülvéve. Másnap költözött be Rune és Anita. Anita is terhes volt, és természetesen azonnal a legjobb barátnők lettek Ove feleségével. Erre is csak a nők képesek. És ahogy a nők általában, kitalálták, hogy Runének és Ovénak is jóban kéne lennie. Mert hát annyira „közös az érdeklődési körük”. Ove nem is értette, mire gondolhatnak pontosan. Hiszen Runének mégiscsak Volvója volt.

Nem mintha Ovénak úgy általában lett volna valami kifogása Rune ellen. Volt rendes munkája, és nem beszélt feleslegesen. Rendben, Volvót vezetett, de Ove felesége makacsul állította, hogy attól még az ember nem szükségképpen egy idióta. Így hát Ove elviselte őt. Egy idő után még szerszámokat is kölcsönzött neki. Egy délután pedig a parkolóban állva, övükbe akasztott hüvelykujjal megvitatták a fűnyírók árait. Mikor elváltak, kezet fogtak. Mintha egy üzleti megállapodás keretében barátságot kötöttek volna. Amikor a két férfi hírét vette, hogy hamarosan a többi házba is mindenféle népek fognak beköltözni, tanácskozást tartottak Ovéék konyhájában. Mire végeztek, megvolt a lakónegyedre szabott házirend, megvolt, hogy mit szabad, és mit nem, valamint készen álltak a felállítandó táblák szövegei. No és persze az újonnan alapított lakóbizottság vezetőjét is kinevezték: Ove lett az, Rune pedig a helyettese. Az elkövetkező hónapokban együtt jártak a szeméttárolóhoz. Együtt veszekedtek a

rossz helyen parkolókkal. Közösen alkudoztak a festékre és az ereszcsatornára a vaskereskedésben, és amikor a kábelt jöttek bevezetni, együtt fogták közre a szakit, és magyarázták el neki, hogy mit és hogyan is csináljon. Nem mintha bármelyikük is értett volna hozzá, de azt mindketten tudták, hogy ha nem felügyelik az efféle tacskókat, akkor azok bizony megpróbálják átverni az embert. Ez már csak így van. Néha együtt vacsorázott a két pár. Már ha sikerült, merthogy Ove és Rune többnyire a parkolóban álltak esténként, a kocsijuk gumijait rugdosták, és a csomagtartók térfogatát, az autók kanyarodási ívét meg más fontos dolgokat hasonlítottak össze. Sonja és Anita hasa egyre nőtt, és Rune szerint Anita „kezdett megbuggyanni”. Amióta a harmadik hónapba lépett, szórakozott lett, és Rune szinte már naponta talált rá a hűtőben a kávéskannára. Sonja is megváltozott, olyan hirtelen tudott felcsattanni, ahogy a szalonajtók csapódnak ki egy John Wayne-filmben. Ove lassan már attól is tartott, hogy egyáltalán kinyissa a száját. Ez persze szintén zavarta Sonját, aki egyébiránt, ha nem izzadt, akkor fázott. És ha Ove ráunt a veszekedésre, és fél fokozattal feljebb tekerte a radiátorokat, akkor Sonja garantáltan újra izzadni kezdett, így Ove megint loholhatott körbe a házban, hogy letekerje mindet. És kívánta a banánt. Olyan mennyiségben fogyasztotta, hogy a boltban bizonyára azt hitték, hogy Ove állatkertet nyitott otthon.

– A hormonok harci táncot járnak – bólintott Rune megértően egyik este, mikor kint ültek Ovéval a hátsó kertben, míg a nők a konyhában arról beszélgettek, amiről a nők szoktak. Rune elmesélte, hogy előző nap ott találta a zokogó Anitát a rádió előtt. És mint kiderült, az volt a sírás oka, hogy „egy szép dal” szólt. – Egy szép… dal? – értetlenkedett Ove. – Szép dal – ismételte meg Rune. A két férfi a fejét rázta, és kibámult a sötétségbe. Csöndben voltak. – Le kéne nyírni a füvet – szólalt meg Rune végül. – Vettem új kést a fűnyíróba – bólintott Ove. – Mibe került? – érdeklődött Rune. És így folytatódott a kapcsolatuk.

Esténként Sonja zenét hallgattatott a hasával, mert azt mondta, olyankor mozog a gyerek. Ove kétkedve ült a fotelében a szoba túloldalán, és úgy csinált, mintha tévét nézne. Úgy általában aggódott, hogyan is lesz, mikor a gyerek majd úgy dönt, hogy kijön. Vajon kedvelni fogja Ovét akkor is, ha az nem szereti annyira a zenét? Nem mintha Ove félt volna. Csak nem tudta, hogy készül fel az ember az apaságra. Szeretett volna egy használati útmutatót, de Sonja kinevette. Ove nem értette, miért. Minden máshoz van használati útmutató. Neki pedig erős kételyei voltak, hogy vajon jó apa lesz-e. Nem kifejezetten rajongott a gyerekekért. Sőt még gyereknek lenni sem ment neki túl jól annak idején, gondolta. Sonja azt mondta, Runével kéne erről beszélnie, mert hát „egy cipőben járnak”. Ove nem értette, mit ért ez alatt Sonja. Rune nem Ove gyerekének lesz az apja, hanem egy teljesen másiknak. De Rune legalább egyetértett vele, hogy nincs mit megbeszélniük, és ez már valami volt. Így ha Anita esténként átjött, és Sonjával arról beszélgettek a konyhában, hogy mi fáj és hol fáj, Ove és Rune hivatkozhattak arra, hogy megbeszélnivalójuk van, aztán kivonultak Ove fészerébe, és ott ácsorogtak csöndben, a munkapadon levő dolgokkal babrálva.

Amikor már a harmadik egymást követő este álltak ott egymás mellett csukott ajtók mögött anélkül, hogy tudták volna, mihez kezdjenek, elhatározták, hogy valamivel csak el kell foglalniuk magukat, mielőtt, Rune szavaival élve, a szomszédok gyanakodni kezdenek, hogy rosszban sántikálnak idebent. Ove egyetértett. És úgy is lett. Nem beszéltek valami sokat, miközben fabrikáltak, de segítettek egymásnak kiigazodni a rajzokon, mérni, meg eltalálni, hogy a sarkok egyenesek és tisztességesek legyenek. És egyik este, mikor Anita és Sonja a negyedik hónapban voltak, mindkét ház gyerekszobájába bekerült egy-egy világoskék babaágy.

– Le lehet csiszolni és átfesteni rózsaszínre, ha esetleg kislány lesz – motyogta Ove, mikor végre megmutathatta Sonjának. Sonja átölelte, és Ove érezte, hogy a nyaka nedves lesz a nő könnyeitől. Tényleg teljesen irracionális lett a hormonoktól. – Szeretném, ha megkérnél, hogy legyek a feleséged – suttogta Sonja. És így történt. Egy egyszerű szertartás keretében összeházasodtak. Egyiküknek sem volt családja, így csak Rune és Anita jött el. Sonja és Ove felhúzták egymás ujjára a gyűrűt, aztán mind a négyen elmentek egy étterembe. Ove fizetett, de Rune segített átnézni a számlát, hogy minden rendben van-e. Természetesen nem volt. Kábé egy óra

veszekedés után meggyőzték a pincért, hogy akkor jár a legjobban, hogyha megfelezi a végösszeget, mert különben „feljelentés lesz”. Az, mondjuk, persze nem volt teljesen tiszta, kit jelentenek fel kinek, és milyen okból, de a pincér végül feladta, kiment a konyhába, és új számlát írt némi káromkodás közepette. Eközben Rune és Ove egyetértően bólintottak, anélkül hogy észrevették volna, hogy a feleségeik, mint általában, már húsz perccel korábban hazamentek taxival.

Ove most bólint egyet magában, ahogy ott ül a Saabban, és Rune garázskapuját nézi. Nem is emlékszik, mikor látta utoljára nyitva. Lekapcsolja a lámpákat, megböki a macskát, mire az egy ugrással felkel, aztán kiszáll. – Ove? – kérdi hirtelen egy kíváncsi, idegen hang . A következő pillanatban egy ismeretlen nő, nyilvánvalóan az idegen hang gazdája, dugja be a fejét a garázsba. Úgy negyvenöt éves lehet, kopott farmer van rajta, és egy túlméretezett, zöld széldzseki. Nincs kifestve, a haja lófarokban. Minden további nélkül belép a garázsba, és érdeklődve körülnéz. A macska figyelmeztetően fúj rá. A nő megáll. Ove zsebre vágja a kezét. – Igen? – Ove? – kérdezi meg újra, azzal a fajta rámenősséggel, amit azok az emberek használnak, akik süteményt akarnak eladni, de közben úgy csinálnak, mintha egyáltalán nem akarnának süteményt eladni. – Nem veszek semmit – mondja Ove, és a garázsajtó felé int a fejével, jelezve, hogy a nőnek nem kell más ajtó után kutatnia, tökéletesen megfelel, ha azon át távozik, amelyiken érkezett. A nőről ez lepereg . – Lena vagyok! A helyi újságnak dolgozom, és… – kezdi, és kézfogásra nyújtja a kezét. Ove a kezére néz. Aztán rá. – Nem veszek semmit – ismétli meg . – Hogyan?

– Nyilván előfizetést árul. De nem veszek semmit. A nő zavarba jön. – Igen… nos, szóval… nem árulok újságot. Írom. Újságíró vagyok – közli, és olyan hangsúlyosan ejti ki az „r” hangokat, ahogy az újságírók akkor szokták, amikor úgy gondolják, hogy az embereknek az velük az egyetlen problémája, hogy elsőre nem hallották, mit mondtak. – Akkor se veszek semmit – válaszolja Ove, és kitessékeli a nőt a garázskapun.

– De én beszélni akarok magával, Ove! – tiltakozik a nő, és megpróbál újra befurakodni a garázsba. Ove kifelé hessegeti. Mintha úgy próbálná meg elriasztani, hogy egy láthatatlan szőnyeget lenget felé. – Tegnap megmentette egy ember életét a vasútállomáson! Interjút akarok készíteni magával erről! – kiáltja lelkesen. Látszik, hogy akar még valamit mondani, de hirtelen észreveszi, hogy Ove már nem figyel rá. Összehúzott szemmel valahová máshová néz. – A francba most már – motyogja Ove. – Igen… azt akartam megkérdezni… – próbálkozik, de Ove már előre is nyomakodik mellette, és elkezd a fehér Skoda felé rohanni, ami éppen most kanyarodott be a parkolónál, és indult meg a házak felé. A szemüveges nő az anyósülésen annyira meglepődik, mikor Ove rájuk ront, és elkezdi verni az ablakot, hogy orrba vágja magát a mappájával. A fehér inges férfit azonban nem kavarja fel a dolog túlságosan. Le is húzza az ablakot. – Igen? – érdeklődik. – A lakónegyedben a járműforgalom tilos! – sziszegi Ove, és nagy ívben körbemutat.

– Ebben a közösségben a par-ko-ló-ban parkolunk!

A fehér inges a házakra néz. Aztán a parkolóra. Aztán Ovéra. – Engedélyem van a hatóságtól, hogy a házig mehessek. Így megkérném, hogy álljon félre. Ovét annyira felháborítja a válasz, hogy több másodpercébe kerül, hogy lenyelje a káromkodást. A fehér inges eközben elvesz egy doboz cigarettát a műszerfalról.

– Kérem, menjen innen – mondja. – Mi dolga itt? – zihálja Ove végül. – Arra magának ne legyen gondja – válaszolja monoton hangon a fehér inges, mintha egy számítógépes üzenet lenne, és épp most tette volna Ovét várólistára a telefonban. Kiráz egy cigarettát a dobozból, és rágyújt. Ove olyan mélyeket lélegzik, hogy a mellkasa hevesen hullámzik a kabát alatt. A nő az anyósülésen a papírjait szedegeti össze, és a szemüvegét igazgatja. A fehér inges úgy sóhajt, mintha Ove egy engedetlen gyerek volna, aki csak nem akarja abbahagyni a járdán való gördeszkázást.

– Tudja, mit keresek itt. Az utca végén lakó Runéről akarunk gondoskodni. Kinyújtja a kezét az ablakon, és a Skoda visszapillantójához ütögeti a cigarettát, hogy leverje róla hamut. – Gondoskodni? – ismétli meg Ove. – Igen – bólint a fehér inges közömbösen. – És ha Anita nem akarja? – dühöng Ove, és mutatóujjával a kocsi tetején kopog . A fehér inges az anyósülésen ülő szemüveges nőre néz, és bocsánatkérően mosolyog

. Aztán Ove felé fordul, és mintha az másképp nem értené meg, lassan formálva a szavakat azt mondja:

– Nem Anita hozza meg ezt a döntést. Ez az ebben illetékes bizottság feladata. Ove egyre nehezebben veszi a levegőt. A szíve a torkában dobog . – A lakónegyedbe tilos behajtani – mondja összeszorított fogakkal. Ökölbe szorul a keze. A hangja nagyon fenyegető. De a fehér inges teljesen higgadt. Elnyomja a cigarettáját az ajtó külső oldalán, és a földre dobja. Mintha minden, amit Ove mondott, összefüggéstelen fecsegése lett volna.

csak

egy

szenilis

vénember

– És pontosan mit fog tenni, hogy megakadályozzon benne, Ove? – kérdezi végül.

Ahogy a másik kimondja a nevét, Ove úgy érzi, mintha gyomron találták volna egy faltörő kossal. A fehér ingesre néz, enyhén elnyílt szájjal, a tekintete pedig fel-le pattog az autón. – Honnan tudja a nevem? – Sokat tudok magáról – válaszol a férfi. Ove éppen csak el tudja húzni a lábát a kerék elől, mikor a Skoda mozgásba lendül, és megindul a ház felé. Ove még mindig sokkos állapotban áll, és csak bámul utána.

– Ki volt az? – kérdi a széldzsekis nő mögötte. Ove megpördül. – Honnan tudja a nevem? – támad rá. A nő egy lépést hátrál. Elsimítja néhány elszabadult hajtincsét a homlokából, de közben nem veszi le a szemét Ove ökléről. – A helyi újságnak dolgozom… meginterjúvoltunk néhány embert a peronon, hogy hogyan mentette meg azt az embert… – Honnan tudja a nevem? – kérdezi Ove ismét, és a hangjából érezni, hogy tombol benne a düh.

– Bankkártyával fizetett a pénztárnál. Bekéredzkedtem és végignéztem a kasszában a kártyás fizetések bizonylatait – felel, és még egy lépést hátrál. – És ő??? Honnan tudja ő, hogy hívnak? – ordítja Ove, és az eltűnt Skoda irányába bök. A halántékán úgy mozognak az erek, akár kígyók egy dobbőr alatt. – Nos… nem tudom. Ove nehezen lélegzik, és tekintetével nem engedi el a nőt. Mintha arra próbálna rájönni, hazudike. – Halvány lila gőzöm sincs, még sose láttam ezt a férfit – biztosítja Ovét a nő. Ove tovább szuggerálja. Végül megadóan bólint, inkább csak magának. Aztán megfordul, és hazafelé indul. A macska követi őt. A nő utánuk kiált, de Ove nem reagál. Belépnek az előszobába, Ove behúzza az ajtót. Közben odakint a fehér inges férfi és a szemüveges nő a mappákkal becsönget Anita és Rune házába.

Ove leereszkedik az előszobában a hokedlire. Remeg a megaláztatástól. Már majdnem elfelejtette ezt az érzést. A tehetetlenség . Az elviselhetetlen tény, hogy a fehér inges férfiakkal nem lehet ellenkezni. És most visszatértek. Nem voltak itt, mióta ő és Sonja visszatértek Spanyolországból. A baleset óta.

21

Az ember, akit Ovénak hívnak, és az éttermek, ahol külföldi zene szólt

A buszút persze Sonja ötlete volt. Ove egyáltalán nem értette, miért jó az. Ha már utazni kell valahova, menjenek a Saabbal. De Sonja makacskodott, hogy a buszutak romantikusak, és ez nagyon fontos szempont. Ezt Ove felfogta, így hát busszal mentek. Odaúton a buszban mindenki sörözött, fényes nappal, mintha valami utazó cirkusz volnának. Ove megállapította, hogy Spanyolországban mindenki azt hiszi, hogy ők ott különlegesek, csak mert selypegnek, külföldi zene szól az éttermekben, és mert a nap közepén lefekszenek aludni. Ove minden erejével azon volt, hogy ne örüljön ennek az egésznek. De Sonja annyira örült, hogy végül elkerülhetetlenül megfertőzte őt is. Olyan hangosan nevetett, mikor Ove átölelte, hogy az egész teste rázkódott. Még Ove sem tudott az ilyesminek nem örülni. Egy kis szállodában laktak. Kis medencéje is volt, meg egy kis étterme, amit egy kis ember vezetett, akit, mint Ove megtudta, Hoszénak hívtak. „José”-nak kellett írni, de hát a kiejtésben nem olyan pontosak Spanyolországban. Hoszé nem beszélt svédül, de attól még nagyon szeretett beszélni. Sonja megállás nélkül lapozgatott egy kis könyvet, és próbálta spanyolul kimondani, hogy naplemente meg sonka. Ove úgy vélekedett, hogy akármilyen nyelven mondják is, az attól még a disznó hátsó fele marad, de nem szólt semmit.

Ellenben arra rámutatott, hogy Sonjának nem kellene pénzt adnia a koldusoknak az utcán, mert úgyis csak pálinkát vesznek rajta. De Sonja attól még adott.

– Azt csinálnak a pénzzel, amit akarnak – jelentette ki. És mikor Ove tiltakozott, a nő csak mosolygott, és Ove nagy kezét a sajátjába vette, és megpuszilta. – Ove, mikor egy ember ad valamit egy másiknak, nem az nyeri az áldást, aki kap.

Hanem az, aki ad. Harmadik nap már Sonja is lefeküdt a nap közepén aludni. Mert Spanyolországban így kell, mondta, és az embernek illik átvenni a helyi szokásokat. Ove persze gyanította, hogy nem a helyi szokás a lényeg, hanem az, hogy ez ragyogó ürügy Sonja számára. Így is huszonnégyből tizenhat órát alvással töltött, mióta várandós lett. Mintha az ember egy kölyökkutyával menne nyaralni. Míg Sonja aludt, Ove sétára indult. Leballagott az úton a szállodától a faluba. Kőházak mindenütt, észrevételezte. De sehol egy tisztességesen leszigetelt ablak, ameddig a szem ellát. Sőt, némely bejárati ajtó alatt még küszöb sem volt. Ove ezt enyhe barbarizmusként könyvelte el. Így rohadtul nem lehet házat építeni.

Már visszafelé tartott a szállodába, mikor meglátta, hogy Hoszé egy kis, barna, füstölgő autó motorháza fölé hajol az út szélén. Két gyerek ült a kocsiban, és egy nagyon öreg nő, sállal a feje körül. A nő nem volt valami jó állapotban. Hoszé meglátta Ovét, és azonnal hevesen integetni kezdett neki, valami pánikszerű kifejezéssel arcán. „Szenyóór!” – kiáltott oda Ovénak. Így szólította, mióta csak megérkeztek a szállodába. Ove úgy gondolta, ez azt jelenti spanyolul, hogy „Ove”. Hoszé az autóra mutogatott, és vadul gesztikulált Ove felé. Ove zsebre dugta a kezét, megállt tisztes távolságban, és várakozóan nézett. „Oszpital!” – kiabálta Hoszé, és a kocsiban ülő öreg nőre mutatott. Nem látszik teljesen egészségesnek – állapította meg Ove ismét. Hoszé újra és újra a nőre mutatott, aztán a füstölgő motorra, és kétségbeesetten ismételgette: „Oszpital! Oszpital!” Ove megfontolta a dolgot, és végül arra jutott, hogy ez csak azt az autómárkát jelentheti, amelyikbe a füstölgő kis kocsi is tartozik. Odament, a motorháztető fölé hajolt, és belenézett a szerkezetbe. Nem tűnik valami bonyolultnak, gondolta.

– Oszpital – ismételte meg Hoszé, többször bólintott, és eléggé ijedtnek tűnt. Ove nem tudta, milyen választ vár erre, de úgy festett, ez az autómárka nagyon fontos itt Spanyolországban, és ezzel Ove tudott azonosulni. – Sa-ab – mondta ezért, és a saját mellkasára bökött. Hoszé kérdőn nézett rá egy pillanatig . Aztán magára mutatott.

– Hoszé! – Rohadtul nem kérdeztem, hogy hívnak, én csak azt… – kezdte Ove, de amikor a motorháztető fölött meglátta a másik tóként csillogó tekintetét, elharapta a mondatot.

Hoszé talán még kevesebbet ért svédül, mint amennyit Ove spanyolul. Ove sóhajtott, és a hátsó ülésen ülő gyerekekre pillantott. Az öreg nő kezét fogták, és nagyon ijedtnek tűntek. Ove ismét belenézett a motorba. Aztán feltűrte az ingujját, és odébb hessegette Hoszét. Sonja sose értette meg, miért kaptak a hét hátralevő részében ingyen enni José éttermében, akármennyit lapozgatta is a könyvét. De amikor a kis étteremtulajdonos arca Ove láttán mindig felragyogott, és kinyújtott karral azt kiáltotta: „Señor Saab!!”, akkor mindig gyöngyözően kacagott. Sonja sziesztái és Ove sétái napi rutinná váltak. Másnap Ove megállt egy férfi előtt, aki kerítést épített, és elmagyarázta neki, hogy így nem építünk kerítést. A férfi egy szót sem értett a magyarázatból, így Ove úgy döntött, gyorsabb lesz, ha megmutatja neki. A harmadik napon felhúzott egy új falat a templomi közösségi házban, a lelkésszel közösen. A negyedik nap kiment Hoszéval egy mezőre a falun kívülre, és segítettek Hoszé egyik barátjának kihúzni a sárból a lovát.

Évekkel később Sonjának egyszer eszébe jutott, hogy megkérdezze Ovét, mivel foglalta el magát, amíg ő aludt. Ove nagy nehezen elmesélte, Sonja pedig hosszan és csodálkozva csóválta a fejét. „Szóval ellógtál, és segítettél a rászorulóknak… kerítést javítani? Mondhat bárki bármit rólad, Ove, de te vagy a legfurcsább szuperhős, akiről valaha is hallottam.” A buszúton hazafelé Sonja megfogta Ove kezét és a hasára vonta. Ove akkor érezte először, ahogy a gyerek rúg . Gyengén, mintha valaki egy vastag edényfogó kesztyűn keresztül böködte volna a tenyerét. Több órán át ültek így, és figyelték a tompa, apró rúgásokat. Ove nem szólt egy szót se, de Sonja rajtakapta, amint kézfejével megtörli a szemét. Aztán felállt, és azt dünnyögte: muszáj vécére mennem.

Ez volt Ove életének legboldogabb hete. És ami ezután jött, az volt a legrémesebb.

22

Az ember, akit Ovénak hívnak, és valaki a garázsban

Ove és a macska csöndben ülnek a Saabban, a kórház bejárata előtt, az áruszállítóknak fenntartott zónában. – Ne nézz rám úgy, mintha én tehetnék róla – mondja Ove a macskának. A macska nem dühösen, csak kissé csalódottan néz rá vissza. Ove kibámul az ablakon. Abszolút osztozni tud ebben az érzésben. Arról nem volt szó, hogy megint itt kell majd ülnie a kórház előtt. Utálja a kórházat, és a nyavalyába is, harmadszor van itt, kevesebb mint egy hét alatt. Ez így egyáltalán nincs rendben. De nem volt más választása. Őszintén szólva úgy érzi, hogy zsarolás áldozata lett. Mert persze ez a nap is odalett már rögtön a legelején. Azzal kezdődött, hogy Ove és a macska, napi ellenőrző körútjukon felfedezték, hogy valaki ledöntötte a járműforgalmat tiltó táblát. Ove fehér festéket talált a tábla szélén. Lekaparta a hüvelykujjával, és olyan hevesen káromkodott, hogy még a macska is kissé meglepettnek tűnt. Aztán Anita és Rune háza mellett Ove csikkeket talált a földön. Annyira dühös lett, hogy újabb ellenőrző körútra ment, csak hogy lenyugodjon. Mikor visszajött, a macskát ott találta az ajtó előtt a hóban ülve. Elég vádlón nézett.

– Nem én tehetek róla – motyogta Ove, és bement a fészerbe. A hólapáttal a kezében tért vissza. Kiment a házak közötti kis ösvényre. Aztán csak állt, mellkasán emelkedett és süllyedt a kék kabát. Elnézett Anita és Rune háza felé, és úgy összeszorította a fogát, hogy megcsikordult. – Nem én tehetek róla, hogy az ipse fogta magát, és megöregedett – mondta némiképp határozottabban.

A macska nem tűnt túl elégedettnek. Ove rámutatott a hólapáttal. – Azt hiszed, ez az első találkozásom a hatóságokkal, mi? Azt a döntést Runéről, szerinted azt már meghozták, mi? SOSE fogják meghozni! Vagy ha valamiről döntenek, elég egy fellebbezés. Akkor azt ki kell elemezniük, meg iktatni, meg feldolgozni a bürokratikus marhaságaik miatt, aztán pihentetik kicsit. Érted? Az ember azt hinné, gyorsan megy, de hónapokig tart! Évekig! A macska nem felelt. – Nem érted, mi? Vagy igen? – dühöngött Ove, és sarkon fordult. Végig ott érezte a macska pillantását a hátában, amíg lapátolt. Nos. Őszintén szólva, ennek nincs köze ahhoz, hogy Ove és a macska most a Saabban ülnek a kórház előtt. De annak már van, hogy Ove ott lapátolt, mikor az az újságírónő a túlméretezett zöld dzsekijében feltűnt a háza előtt. – Ove? – kérdezte a férfi háta mögül, mintha aggódna, hogy Ove személyazonosságot váltott, mióta legutóbb idejött zavarogni. Ove tovább lapátolt, egy mozdulattal sem nyugtázta a nő jelenlétét. – Csak feltennék néhány kérdést… – próbálkozott a nő. – Tegye őket máshova. Mert ide aztán ne – válaszolt Ove, és úgy dobálta maga körül a havat, hogy nehéz volt eldönteni, lapátol-e, vagy esetleg ás. – De én… – kezdte, ám csak eddig jutott, mert Ove és a macska bementek a házba, és a képébe vágták az ajtót. Aztán lekuporodtak az előszobában, és várták, hogy a nő távozzon. De nem távozott. Elkezdte verni az ajtót, és azt ordította, hogy „De hát maga egy hős!!!” – Teljesen dilis a nőszemély – mondta Ove a macskának.

A macska nem tiltakozott. Mivel az újságírónő továbbra is az ajtót verte, és egyre hangosabban ordítozott, Ove elvesztette a türelmét, feltépte az ajtót, a szája elé tette a mutatóujját és lepisszegte, mintha valami könyvtárban volnának. A nő rávigyorgott, és meglengetett valamit, amiről Ove úgy vélte, hogy valamiféle kamera. Vagy valami más. Ebben a nyavalyás társadalomban már nem olyan egyszerű megállapítani, hogy mi kamera, és mi nem. Aztán a nő megpróbált benyomulni az előszobába. Ezt talán nem kellett volna. Ove felemelte nagy kezét, és úgy kitolta a küszöbön, hogy a nő majdnem hátrazuhant

hóba. – Nem veszek semmit – mondta Ove. A nő visszanyerte az egyensúlyát, és újra kiabálni kezdett, meg lengette a kamerát. Ove nem figyelt rá, mit mond, csak a kamerát leste, mintha az valami fegyver volna, aztán pedig menekülőre fogta a dolgot. Ezt a némbert nyilvánvalóan nem lehet jobb belátásra bírni. Így a macska és Ove kivonultak az ajtón, bezárták maguk mögött, és amilyen gyorsan csak tudtak, elindultak a parkoló felé. Az újságírónő ott lihegett a nyomukban.

Persze, ami azt illeti, még ennek sincs közvetlen köze ahhoz, hogy miért ül Ove a kórház parkolójában. De ahhoz igen, hogy mikor Parvaneh a háromévest kézen fogva egy jó negyedóra múlva kopogtatott Ove házának ajtaján, senki sem nyitott ajtót. Aztán Parvaneh meghallotta a hangokat a parkolóból. És ennek már igenis sok köze van ahhoz, hogy miért ül Ove a kórház előtt. Parvaneh és a hároméves arrafelé vették az irányt, és meglátták Ovét a zárt garázsajtó előtt, zsebre tett kézzel. A macska a lábánál bűntudatos pofát vágott. – Mit csinál? – kérdezte Parvaneh. – Semmit – jelentette ki Ove, és ő is, meg a macska is az aszfaltra meredtek. Ekkor kopogtak a garázsból.

– Ez meg mi volt? – érdeklődött Parvaneh meglepetten. Ovét hirtelen nagyon érdekelni kezdte az aszfalt a talpa alatt. A macska kicsit úgy nézett ki, mintha szeretne fütyörészve eloldalogni. Ismét kopogtak a garázsból. – Hahó?! – mondta Parvaneh hangosan a garázsajtónak. – Hahó! – válaszolt a garázsajtó. Parvaneh szeme elkerekedett.

– Jézusom… csak nem zárt be valakit a garázsba? – kiabálta, és megragadta Ove karját. Ove nem felelt. Parvaneh úgy cibálta, mintha kókuszdiókat próbált volna lerázni róla. – OVE! – Jójójó! Nem kifejezetten ez volt a szándékom – motyogta, és kiszabadult a nő markából. Parvaneh a fejét rázta. – Nem kifejezetten? – Nem, nem kifejezetten – mondta Ove, mintha ezzel lezárhatná a megbeszélést.

Mikor látta, hogy Parvaneh nyilvánvalóan valamiféle magyarázatra vár a dologgal kapcsolatban, megvakarta a fejét, és sóhajtott. – A nő. Nos. Az egy olyan újságíróféle. De tényleg rohadtul nem akartam bezárni. Magamat és a macskát akartam bezárni. De utánunk jött, és akkor. Igen. Szóval, így alakult végül. Parvaneh a halántékát kezdte masszírozni. – Nem bírom… – Ejnyebejnye – mondta a hároméves, és mutatóujjával megfenyegette Ovét.

– Hahó! – szólt a garázsajtó. – Senki sincs itt! – sziszegte Ove. – De én hallom önöket! – mondta a garázsajtó. Ove mélyet sóhajtott, és lemondóan nézett Parvaneh-re, mintha azt panaszolná: „Tudja, hogy manapság beszélnek hozzám a garázsajtók?” Parvaneh elhessegette, egészen közel hajolt az ajtóhoz, és óvatosan kopogott. Az ajtó visszakopogott. Mintha innentől morzézva akarna kommunikálni. Parvaneh megköszörülte a torkát. – Miért akar Ovéval beszélni? – kérdezte. – Ő egy hős! – Egy… mi? – Igen, elnézést. Tehát: a nevem Lena, a helyi újságnak dolgozom, és szeretnék egy inter… Parvaneh döbbenten nézett Ovéra. – Hogyhogy hős? – Összevissza locsog! – tiltakozott Ove. – Megmentette egy ember életét, aki leesett a sínekre! – kiáltotta a garázsajtó.

– Biztos benne, hogy a megfelelő Ovét találta meg? – kérdezte Parvaneh. Ove sértetten nézett. – Vagy úgy. Szóval az teljesen kizárt, hogy az ember akár hős is lehet! – motyogta.

Parvaneh gyanakodva sandított rá. A hároméves közben egy lelkes „cica!” felkiáltással megpróbálta megkaparintani azt a kicsit, ami a macska farkából még megmaradt. A cica nem volt elragadtatva, és megpróbált Ove mögé menekülni. – Hogy mit csinált, Ove? – kérdezte Parvaneh lehalkítva a hangját, és két lépést hátrált a garázsajtótól. A hároméves Ove lába körül kergette a macskát. Ove megpróbálta kitalálni, mihez kezdjen a kezeivel. – Áh, csak kihalásztam egy nyakkendőst a sínekről, igazán rohadtul szót sem érdemel

– motyogta. Parvaneh megpróbálta megállni nevetés nélkül. – De azért vihogni se kell rajta – mondta Ove megbántva. – Bocsánat… A garázsajtó valami olyasmit kiabált, hogy „Hahó! Ott vannak még?” – Nem! – vakkantotta vissza Ove. – Miért ilyen dühös? – érdeklődött a garázsajtó. Ove habozva Parvaneh-hez hajolt.

– Én… én nem tudom, hogy szabaduljak meg tőle – mondta, és ha Parvaneh nem ismerte volna jobban, már-már azt hitte volna, hogy könyörgően néz.

– Nem akarom, hogy ott legyen a Saabbal kettesben! – suttogta komolyan. Parvaneh együttérzően bólintott. Ove közben odatette a kezét a hároméves és a macska közé, mielőtt a helyzet elfajult volna. A hároméves úgy nézett ki, mint aki a macskát próbálja megölelni. A macska úgy nézett ki, mint aki most akarja kiválasztani a háromévest egy rendőrségi szembesítésen. Ove elkapta a háromévest, aki erre kacagni kezdett. – Egyébként mit keresnek itt? – érdeklődött Ove Parvaneh-től, miközben átadta neki a nevető kis csomagot, mintha egy zsák krumpli lenne.

– A kórházba készülünk busszal, hogy elhozzuk Patrickot és Jimmyt – válaszolta. Látta, hogy Ove arca gondterhelt lett, mikor kimondta a busz szót.

– Mi… – kezdte Parvaneh, mintha eszébe jutott volna valami. A garázsajtóra nézett. Aztán Ovéra. – Nem hallom, miről beszélnek! Lehetne kicsit hangosabban? – kiabálta a garázsajtó.

Ove azonnal hátralépett kettőt. Parvaneh magabiztosan mosolygott rá. Mintha épp most jött volna rá egy rejtvény megfejtésére. – Hallja-e, Ove! Amondó vagyok: ha elvisz minket a kórházba, segítek megszabadulni az újságírótól! Mit szól? Ove felnézett. Nem volt meggyőzve. Igazából nem szerepelt a tervei között, hogy újra a kórház közelébe menjen. Parvaneh kitárta a karját. – Vagy különben megmondom ennek az újságírónak, hogy van egynéhány jó kis történetem magáról, Ove! – mondta, és felvonta a szemöldökét. – Történetek? Miféle történetek? – kiabálta a garázsajtó, és izgatott dörömbölésbe kezdett. Ove rosszkedvűen nézte az ajtót. – Ez zsarolás – jelentette ki Parvaneh-nek. Parvaneh boldogan bólintott. – Ove megverte a bojócot! – mondta a hároméves, és sokatmondóan bólintott a macska felé, minden bizonnyal azért, mert úgy érezte, hogy Ove ellenérzése a kórházzal szemben talán magyarázatra szorul olyasvalaki számára, aki legutóbb nem volt ott velük.

– Nem engedek zsarolásnak! – jelentette ki Ove határozottan, és Parvanehre mutatott, hogy egyértelművé tegye: a megbeszélésnek ezennel vége. És hát ezért ül most Ove a kórház előtt. A macska úgy néz ki, mint aki meg van

sértődve, amiért Ove egész végig a háromévessel utaztatta a hátsó ülésen. Ove megigazítja az újságpapírt az üléseken. Becsapva érzi magát. Mikor Parvaneh azt mondta, megszabadul attól az újságírótól, akkor Ove nem igazán tudta elképzelni, hogyan fog ez megtörténni. Nyilván nem várta el Parvaneh-től, hogy elvarázsolja egy füstfelhőbe, vagy leüsse egy lapáttal, aztán pedig eltemesse a sivatagban vagy ilyesmi. De ennél azért többet várt. Mert Parvaneh mindössze annyit tett, hogy kinyitotta a garázsajtót, odaadta a névjegyét az újságírónak, és azt mondta: „Hívjon fel, és majd beszélgetünk Ovéról!” És ez mégis miféle módja annak, hogy megszabaduljunk valakitől? Ove szerint ez minden, csak nem megszabadulás. De most már persze késő. Most már itt ül és vár a kórház előtt immár harmadszor egy héten belül. Hogy a rohadt életbe! Zsarolás, nem más. Ezenfelül még a macska vádló pillantásait is el kell tűrnie. Van valami a nézésében, ami Sonjára emlékezteti. – Nem fogják elvinni Runét. Azt mondják, elviszik, de évekig fog tartani a hercehurca – magyarázza Ove a macskának. Talán Sonjának is mondja. Talán magának is. Nem is tudja. – Legalább ne sajnáld már magad ennyire. Ha én nem lennék, most lakhatnál azzal a kölyökkel, és akkor annyi sem lenne már a farkadból, mint amennyi most van. Gondolj bele! – fejtegeti a macskának, megpróbálva témát váltani. A macska az oldalára hemperedik, elfordul Ovétól, és tiltakozásképpen elalszik. Ove ismét kibámul az ablakon. Tudja ám, hogy a hároméves nem allergiás. Tudja, hogy Parvaneh csak hazudott, hogy ő vigyázzon a rozzant macskára.

A fenébe is, Ove nem egy szenilis vénember.

23

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a busz, ami sosem ért oda

„Minden embernek tudnia kell, miért küzd.” Egyértelműen így mondták. Vagy legalábbis ezt olvasta fel Sonja egyszer Ovénak az egyik könyvéből. Ove nem emlékezett, melyikből, Sonja körül mindig annyi könyv volt. Spanyolországban is vett egy egész táskányit, bár nem értett spanyolul. „Majd megtanulok olvasás közben” – mondta egyszerűen. Mintha az csak így menne. Ove azt mondta neki, ő inkább gondolkozik maga, semmint hogy elolvassa, hogy a sok másik tökkelütöttnek mi jár a fejében. Sonja mosolygott, és megpaskolta Ove arcát. És ez ellen Ovénak már nem volt kifogása.

Így hát feltette Sonja dagadozó táskáit a buszra. Mikor elment a sofőr mellett, érezte, hogy annak borszaga van, de úgy döntött, biztos ez a spanyol módi, így annyiban hagyta. Ült Sonja mellett a buszon, és amikor a nő a hasára húzta a kezét, érezte a gyereket rúgni. Először és utoljára. Aztán felállt, hogy vécére menjen. Félúton járt, mikor a busz felborult, végigkaristolta az autópálya elválasztó korlátját, aztán egy pillanatnyi csönd állt be. Mintha maga az idő vett volna egy mély levegőt. Aztán pedig: üvegszilánkok robbanása. A fém könyörtelen nyikorgása, ahogy meghajlik. Erőszakos csattanások, ahogy a mögöttük levő autók belecsúsznak a buszba.

És a sikolyok. Ove sosem fogja őket elfelejteni. Ove is repült, és csak arra emlékezett, hogy a hasán landolt. Ijedten járt a szeme, hogy megtalálja Sonját az emberi testek sokaságában, de nem látta sehol. Előrevetette magát, a tetőről zuhogó szilánkeső megsebezte, és olyan volt, mintha maga az ördög nyomta volna le fojtogató szorítással, kényszerítette volna a padlóra, alázta volna meg . És ez kísértette élete egész hátralevő részében: a teljes tehetetlenség érzése.

Az első héten éjjel-nappal ott ült Sonja ágya mellett, míg az ápolók határozottan ki nem terelték zuhanyozni és ruhát váltani. Általában együtt érzően néztek rá, és kifejezték „részvétüket”. Bejött egy orvos és közömbös, hivatalos hangon közölte, hogy készüljön fel, hogy a felesége talán nem fog felébredni. Ove kihajította az orvost az ajtón. A csukott ajtón. – Nem halt meg! Ne viselkedjenek úgy, mintha meghalt volna! – ordította Ove a

folyosón. És ezután senki nem mert a kórházban úgy viselkedni. A tizedik napon, amikor épp eső verte az ablakokat, és a rádió az elmúlt évtizedek legvadabb viharáról beszélt, Sonja elkínzott kis rezzenéssel kinyitotta a szemét. Meglátta Ovét, és a kezébe tette a kezét. Ujját pedig belehajtotta a tenyerébe.

Aztán álomba merült, és végigaludta az éjszakát. Mikor felébredt, az ápolók felajánlották, hogy majd beszámolnak neki arról, mi történt, de Ove konokul ragaszkodott hozzá, hogy ez az ő feladata. Így mindent elmesélt neki, uralkodva a hangján, és végig tenyerében tartotta Sonja kezét, és simogatta, mintha az nagyon, nagyon hideg lett volna. Elmesélte, hogy a sofőrnek borszaga volt, hogy a busz felborult a korlátnál, meg az ütközést. Az égett gumi szagát. A fülsiketítő csattanást. A gyereket, aki sose fog megérkezni. Sonja sírt. Ősi, vigasztalhatatlan, néhol kiáltozásba forduló sírás volt ez, és soksok órán át tartott. Az idő, a bánat és a düh egyetlen hosszú sötétséggé olvadt össze. És Ove tudta, hogy sose fogja tudni megbocsátani magának, hogy nem ült ott az ülésen és védte meg őket. Tudta, hogy ez a fájdalom örökké fog tartani.

De Sonja nem lett volna Sonja, ha hagyja a sötétséget győzedelmeskedni. Így egy reggel, Ove nem is tudta, a baleset utáni hányadikon, röviden közölte, hogy el akarja kezdeni a gyógytornát. És mikor Ove ránézett, mintha az ő gerince nyüszített volna, mint egy megkínzott állat minden egyes mozdulatra. Aztán Sonja Ove mellkasára fektette kis fejét, és azt suttogta: „Vagy az élettel foglalkozunk, Ove, vagy a halállal. Tovább kell lépnünk.” És így lett. Az elkövetkezendő hónapokban Ove megszámlálhatatlanul sok fehér inges emberrel találkozott. Világos fából készült íróasztalok mögött ültek a hivatalokban, és láthatóan végtelen mennyiségű idejük volt arra, hogy utasítgassák Ovét, mihez melyik papírt töltse ki, de arra nem volt egy percük sem, hogy elmondják: milyen intézkedéseket kell tenni annak érdekében, hogy Sonja jobban érezze magát. Kiküldtek egy kapkodós nőt valamelyik hatóságtól a kórházba, aki azt javasolta, hogy Sonját be lehetne tenni egy otthonba, ahol „mások is hasonló helyzetben vannak”. Meg valami olyasmit is mondott, hogy a mindennapi megerőltetés esetleg, és teljesen érthetően elhatalmasodhat Ovén. Nem mondta ki nyíltan, de egyértelmű volt, mire gondol.

Nem hitte, hogy Ove így is a felesége mellett akar maradni. „A jelen körülmények között”, mondogatta egyfolytában, és diszkréten az ágy felé pislogott. Úgy beszélt Ovéval, mintha Sonja nem is lenne jelen. Ove ezúttal kinyitotta ugyan az ajtót, de a nő azért repült. – Az egyetlen otthon, ahová menni fogunk, az a sajátunk! Ahol LAKUNK! – ordította Ove a folyosón, és dühében a nő után hajította Sonja egyik cipőjét. Aztán ki kellett mennie és végigkérdezni az ápolókat – akiket majdnem eltalált vele –, hogy nem látták-e esetleg, hová pottyant a cipő. Amitől aztán még dühösebb lett. Ez volt az első alkalom a baleset óta, hogy Sonját nevetni hallotta. Úgy tört ki belőle, hogy nem is lehetett volna megállítani. Mintha legyűrte volna a saját kacagása. Egyre csak nevetett, és nevetett, a hangok körbejártak a falakon és a padlón, mintha eltörölték volna a fizika törvényeit. És Ove érezte, hogy a mellkasa megkönnyebbül, és már nem egy földrengés után maradt házrom. A szíve újra verni kezdett. Hazament, és átépítette az egész konyhát, kiszedte a régi mosogatót, és betett egy újabbat, alacsonyabbat. Még egy speciális tűzhelyet is sikerült találnia. Átépítette a bejáratot, és minden küszöb fölé rámpát épített. Sonja a hazajövetelét követő napon folytatta tanári tanulmányait. Tavasszal levizsgázott. Az újságban hirdettek egy állást a város legrosszabb hírű iskolájában, egy olyan osztályhoz, akik elé egy tanár sem állt volna ki szabad akaratából, akinek nem hiányzik egy kereke. „Ezek a gyerekek reménytelenek – mondta maga az igazgató is elcsigázottan. – Ez nem is tanítás, hanem inkább felügyelet.” Sonja talán megértette, milyen érzés, ha az embert így leírják. Megkapta az állást, más pályázó nem is volt. És Sonja rávette ezeket a fiúkat és lányokat, hogy

Shakespeare-t olvassanak. Ove még mindig annyira tele volt dühvel, hogy Sonja időről időre megkérte, menjen ki egy kicsit, hogy ne verje szét a berendezést. Végtelenül fájt látnia, ahogy Ovéban tombol a vágy: megsemmisíteni a buszsofőrt. Az utazási irodát. Az autópálya korlátját. A bor előállítóját. Mindent és mindenkit. Küzdeni és küzdeni, amíg minden rohadékot meg nem semmisített. Csak ezt akarta. Megpróbálta levezetni a dühét a fészerben. A garázsban. A napi ellenőrző körútjain. De nem volt elég . Végül levelekben kezdte kiélni. Írt a spanyol kormánynak. A svédnek. A rendőrségnek. A bíróságnak. De senki sem vállalt felelősséget. Senkit sem érdekelt, hogy mi történt velük. Csak paragrafusokra hivatkoztak a válaszaikban, meg más hatóságokra mutogattak. Mikor az önkormányzat nem volt hajlandó átépíteni Sonja iskolájának a lépcsőjét, Ove hónapokon át leveleket és fellebbezéseket írt. Sőt olvasói levelet az újságba. Az apaságától megfosztott ember bosszúvágyától fűtve valósággal elárasztotta őket az irományaival. De általában előbb vagy utóbb megállította egy szigorú, önelégült arcú fehér inges.

És ezek ellen nem lehetett hadakozni. Nemcsak hogy az ő oldalukon állt az állam, ők voltak az állam. Az utolsó fellebbezését is visszapöckölték. Már nem volt kinek panaszkodni. A harc véget ért, mert a fehér ingesek úgy döntöttek. És Ove ezt sosem bocsátotta meg nekik. Sonja látta, mit meg nem tesz Ove. Értette, mi fáj neki. Ezért hát engedte küzdeni, engedte, hogy dühös legyen, engedte, hogy kiélje a bosszúvágyát valahol, valahogy. De egy májusi estén, amiben már benne volt a nyár ígérete, odagurult Ovéhoz, a tolókocsija halvány nyomokat hagyott a parkettán. Ove a konyhaasztalnál ült és levelet írt. Sonja elvette tőle a tollat, a kezébe tette a kezét, durva tenyerébe hajtotta az ujját és lágyan a mellkasához döntötte a homlokát.

– Most már elég, Ove. Nincs több levél. Az életnek nem marad helye a sok leveled mellett. Aztán felnézett, végigsimított Ove arcán, és mosolygott. – Most már elég, drága Ove. És így lett. Másnap Ove hajnalban kelt, elment a Saabbal Sonja iskolájához, és a saját kezével megépítette a rámpát, amit az önkormányzat nem akart. És ezután Sonja minden este, miután hazajött, lobogó lelkesedéssel mesélt neki a fiairól és lányairól. Azokról, akik rendőri kísérettel jöttek be órára, és úgy mentek ki, hogy négyszáz éves versekből tudtak idézni. Akik miatt Sonja úgy sírt, nevetett és énekelt, hogy esténként visszhangzott tőle a ház. Ove sosem értette meg igazán a helytelenül író kis mihasznákat. De azt meg kell hagyni, kedvelte őket azért, amit Sonjával tettek.

Minden embernek tudnia kell, miért küzd. Így mondták. És Sonja a jóért küzdött. A gyerekekért, akiket sose kaphatott meg . Ove pedig érte küzdött. Mert ez volt az egyetlen a világon, amiről tudta, hogyan kell.

24

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy nyavalyás kölyök, aki színez

A Saab annyira tele van, mikor Ove elhajt a kórháztól, hogy folyton az üzemanyagszintet ellenőrzi, mintha attól félne, hogy a mutató esetleg gúnyos táncba kezd majd. A visszapillantóban látja, hogy Parvaneh a legkisebb aggodalom nélkül papírt és színes krétát ad a háromévesnek. – Muszáj ezt a kocsiban csinálni? – érdeklődik Ove. – Inkább azt szeretné, ha elunná magát, és azon kezdene spekulálni, hogyan lehet kitépni a tömést az ülésekből? – kérdez vissza Parvaneh nyugodtan. Ove nem válaszol. A visszapillantóban a háromévest nézi, aki egy nagy, lila krétát lenget a Parvaneh ölében ülő macska felé, és azt kiabálja: „SZÍNEZNI!” A macska éberen nézi a gyereket, nyilvánvalóan azt akarja elkerülni, hogy előlépjen festővászonná.

Patrick mellettük ül, és azon igyekszik, hogy egy kényelmes pozíciót találjon begipszelt lábának, amit most épp az első ülések karfájára polcolt fel. Elég bajos a dolog, s közben még azon is aggodalmaskodik, hogy le találja söpörni az újságokat, amiket Ove az ülésére helyezett. A hároméves leejt egy színes krétát a padlóra, ami aztán az anyósülés alá gurul, amin Jimmy ül. A testi adottságait tekintetbe véve akrobatikusnak minősíthető mozdulatokkal Jimmynek sikerül előrehajolni és kihalászni a krétát maga alól. Egy pillanatig méregeti, vigyorog, aztán Patrick felpolcolt lába felé fordul, és egy nagy, mosolygó fickót rajzol a gipszre. A hároméves annyira nevet, mikor meglátja, hogy a végén már sikongat.

– Most már te is maszatolni kezdesz? – kérdi Ove. – Csini, nem? – vigyorog Jimmy, és felemeli a kezét, mintha pacsit akarna adni Ovénak.

Ove olyan pillantást vet rá, hogy Jimmy rögvest leereszti a kezét. – Sorry, öregem, nem tudtam kihagyni – mondja Jimmy, és kissé szégyenkezve nyújtja vissza a krétát Parvaneh-nek. Aztán Jimmy zsebe csipogni kezd. Előszed egy mobiltelefont, ami akkora, mint egy felnőtt ember keze, és sebesen nyomkodni kezdi a kijelzőt. – Kié a macska? – kérdi Patrick a hátsó ülésről. – Ove cicája! – jelenti ki a hároméves teljes bizonyossággal. – Nem az enyém – javítja ki Ove azonnal. Ove látja, hogy Parvaneh játékosan mosolyog rá a visszapillantóban. – Dehogynem – mondja a nő. – De NEM! – felel Ove. Parvaneh nevet. Patrick kérdőn néz rájuk. – Ne foglalkozz vele, mit mond Ove. Persze, hogy az ő macskája – veregeti meg férje térdét biztatóan Parvaneh. – Ez csak egy átkozott csavargó, semmi több! – javítja ki Ove. A macska felemeli a fejét, hogy megtudja, mire ez a nagy zsivaj, de aztán úgy határoz, hogy inkább nem érdekli, és visszahelyezkedik Parvaneh térdére. Vagyis inkább a hasára, ha szőrszálhasogatóak akarunk lenni. – Nem kéne betenni valahová akkor? – kérdezi Patrick, és a felesége ölében levő macskát méregeti. A macska kissé megemeli a fejét, és válaszként röviden ráfúj.

– Hogyhogy betenni? – szól bele Ove. – Nos… egy macskaotthonba vagy vala… – kezdi Patrick, de nem jut tovább, mert Ove már robban is: – Itt senkit sem teszünk be semmiféle rohadt otthonba! És ezzel a téma túltárgyalva. Patrick megpróbálja elrejteni ijedelmét. Parvaneh a nevetését próbálja visszafogni. Egyiküknek sem megy valami jól. – Megállhatnánk valahol enni? Átkozottul éhes vagyok – veti közbe Jimmy, és odébb teszi magát az ülésen úgy, hogy az egész Saab hintázni kezd. Ove úgy néz végig a körülötte levő kis csoporton, mintha azok elrabolták és elvitték volna egy párhuzamos univerzumba. Néhány pillanatig azt fontolgatja, hogy egyszerűen lehajt az útról, de aztán meggondolja magát, nehogy megkapja őket társaságnak a túlvilágon. Miután ezen túl van, lassít, és megfelelőre növeli a távolságot az előtte levő autóhoz képest. – Pisilni kell! – kiabálja a hároméves. – Megállhatnánk, Ove? Nasaninnak pisilni kell – kiáltja Parvaneh úgy, mintha azt gondolná, hogy egy Saab hátsó ülése kétszáz méterre van a vezetőüléstől. – Igen! És akkor ehetnénk is egyúttal – bólint Jimmy reménykedve. – Jó, legyen így, nekem is pisilni kell – így Parvaneh. – A McDonald’sban van vécé – segíti ki őket Jimmy. – A McDonald’s jó lesz, álljunk meg ott – bólint Parvaneh. – Nem állunk meg – jelenti ki Ove. Parvaneh ránéz a visszapillantóban. Ove visszanéz. Tíz perccel később ott ül a Saabban a McDonald’s előtt és várja őket. Még a macska is velük ment. Az áruló.

Parvaneh kijön, és bekopog Ove ablakán. – Biztos, hogy nem kér semmit? – kérdezi gyengéden. Ove bólint. Parvaneh kicsit tehetetlennek érzi magát. Ove visszatekeri az ablakot. A nő megkerüli az autót, és beül az anyósülésre. – Köszönöm, hogy megállt – mosolyog . – Perszepersze – mondja Ove. Parvaneh sült krumplit eszik. Ove előrehajol, és még több újságpapírt rak elé a padlóra. A nő nevetni kezd. Ove nem érti, min. – Szükségem van a segítségére, Ove – mondja aztán hirtelen. Ove nem tűnik valami hű, de lelkesnek. – Azon gondolkodtam, segíthetne, hogy jogosítványt szerezzek – folytatja. – Hogy mit mond? – kérdezi Ove, mintha rosszul hallotta volna. A nő a vállát vonogatja. – Patrickon hónapokon át gipsz lesz. Muszáj jogosítványt szereznem, hogy tudjam hozni-vinni a lányokat. Arra gondoltam, gyakorolhatna velem. Ove döbbenetében még a mérgéről is megfeledkezik. – Tehát tényleg nincs jogosítványa? – Nincs. – Tehát nem csak viccelt? – Nem. – Elhagyta valahol?

– Nem. Sosem volt. Úgy fest, Ove agyának elég sok időre van szüksége, hogy feldolgozza ezt a számára teljesen valószerűtlen információt. – Mivel foglalkozik? – kérdezi meg végül. – Ennek mi köze a dologhoz? – kérdez vissza a nő. – Nagyon is sok köze van a dologhoz. – Ingatlanügynök vagyok. Ove bólint. – És nincs jogosítványa. – Nincs. Ove úgy rázza a fejét, mintha ez végképp betette volna nála a kaput. Parvaneh megint azzal a játékos kis mosolyával figyeli; összegyűri a sült krumplis zacskót, és kinyitja az ajtót. – Nézze így a dolgot, Ove: Tényleg azt akarja, hogy valaki más tanítson engem a lakónegyedben? Kiszáll az autóból, és elindul a szemetes felé. Ove nem válaszol. Csak liheg . Jimmy tűnik fel az ajtóban, egy darab csirke lóg a szájából. – Ehetek az autóban? – kérdezi. Ove először nemet akar mondani, de aztán rájön, hogy akkor sose fognak elindulni. Ehelyett annyi újságot tereget ki az anyósülésre és a padlóra, amennyi elég lenne akkor is, ha a nappalit akarná kifesteni. – Csak szállj már be, hogy egyszer végre hazaérjünk – nyögi. Jimmy boldogan bólint.

A telefonja pedig csipog . – És az az izé ne csipogjon. Ez itt nem egy játékterem – mondja Ove, és indít.

– Sorry, öregem, a munkahelyem küldi a leveleket egyfolytában – mondja Jimmy, és egyik kezében az ennivalót egyensúlyozza, a másikkal pedig a telefonját ügyeskedi elő a zsebéből. – Tehát legalább van valami munkád – mondja Ove. Jimmy lelkesen bólint. – iPhone-appokat programozok! Ovénak nincs több kérdése. A következő tíz perc csöndben telik, amíg meg nem állnak a parkolóban, Ove garázsa előtt. – Perszepersze, Ove, semmi gond, Patrick innen már elmegy a mankóval, ne nyugtalankodjon – mondja Parvaneh nyilvánvaló iróniával a hangjában. Ove teátrálisan a táblára mutat, ami kissé ferde mostanában. – A lakónegyedben a járműforgalom tilos! – Semmi gond, Ove, köszönjük a fuvart! – szúrja közbe Patrick sietve. Kikászálódik a hátsó ülésről a begipszelt lábával, miközben Jimmy is kikászálódik az elsőről, hamburgerfoltos pólóban. Parvaneh kiemeli a háromévest a gyerekülésből, és leteszi a földre. A kislány valamivel integet, és összefüggéstelenül kiabál. Parvaneh megértően bólint, visszamegy a kocsihoz, és egy papírlapot nyújt Ove felé. – Ez meg mi? – érdeklődik Ove anélkül, hogy megpróbálná elvenni tőle. – Nasanin rajza.

– Mit csináljak vele? – Magát rajzolta le – válaszolja Parvaneh, és Ove ölébe teszi a papírt. Ove kelletlenül néz le rá. Tele van vonalakkal és krikszkrakszokkal. – Ez itt Jimmy, ez pedig a macska, az pedig Patrick és én. Az pedig maga – magyarázza Parvaneh. Az utolsó mondatnál egy alakra mutat a rajz közepén. Minden más a papíron feketével van rajzolva, de a középen levő alak egy valóságos színrobbanás. Sárga, piros, kék, zöld, narancssárga és lila színek kavalkádja. – Maga a legviccesebb, akit ismer. Ezért rajzolja mindig színesen – mondja Parvaneh.

Aztán becsukja az ajtót és elmegy. Több másodpercbe telik, hogy Ove magához térjen, de mire utána kiáltja, hogy: „Hogyhogy mindig? Mi a fenét ért az alatt, hogy mindig így rajzol engem?!” már mind elindultak a házuk felé. Ove kissé sértődötten igazgatja a papírt az anyósülésen. A macska előremászik a hátsó ülésről, és elhelyezkedik rajta. Ove betolat a Saabbal a garázsba. Bezárja az ajtót. Üresbe teszi a kocsit anélkül, hogy leállítaná a motort. Érzi, hogy a kipufogógázok lassan megtöltik a helyiséget, és egy elgondolkodó pillantást vet a műanyag csőre, ami a falon lóg . Néhány percig csak a macska szuszogása és a motor ütemes köhécselése hallatszik. Annyira egyszerű lenne itt maradni ülve, és várni az elkerülhetetlent. Ez lenne az egyetlen logikus tett, véli Ove. Annyi ideje vágyik már rá. A végre. Annyira hiányzik neki Sonja, hogy néha alig bírja ki, hogy megmaradjon a saját bőrében. Ez lenne az egyetlen értelmes tett, ülni, míg a gázok álomba nem ringatják őt és a macskát, és el nem jön a vég .

De aztán a macskára néz. És leállítja a motort. Másnap reggel háromnegyed hatkor kelnek. Kávéznak és tonhalat esznek. Mikor végeznek az ellenőrző körúttal, Ove szépen ellapátolja a havat a háza elől. Amikor elkészül, megáll a fészere előtt, a hólapátra támaszkodva, és a sorházakat szemléli.

Aztán átsétál az úton, és elkezd a többi ház előtt is lapátolni.

25

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy darab bádog

Ove reggeli utánig vár, amikor is a macska kikéredzkedik elintézni a dolgát. Akkor levesz egy műanyag fiolát a fürdőszobaszekrény legfelső polcáról. Méregeti a kezében, mintha el akarná hajítani valahova. Fel-le gurigatja a tenyerében, mintha ezzel meg tudná állapítani a benne lévő tabletták pontos számát vagy minőségét. A vége felé az orvosok már annyi fájdalomcsillapítót írtak fel Sonjának, hogy a fürdőszobájuk még most is úgy néz ki, mintha a kolumbiai maffia raktáraként üzemelne. Ove persze nem szereti a gyógyszereket, nem bízik bennük, mindig is az volt az érzése, hogy pusztán lelki hatással bírnak, és így csak a gyengeelméjű emberekre hatnak. De tudvalevő, hogy a gyógyszerek használata megszokott módja az öngyilkosságnak. És a ház, mint megállapította, tele van gyógyszerekkel. Mint minden rákbeteg otthona.

Ez csak most jutott először eszébe. Valamit hall a bejárati ajtó felől. A macska korán visszajött. Áll és nyávog . Mikor nem engedi be, elkezdi a küszöböt kaparni a mancsával. Olyan hangokat ad ki, mintha odacsípte volna egy medvecsapda. Mintha érezne valamit. Ove rájön, hogy a macska csalódott benne. De nem várja el tőle, hogy megértse. Azon gondolkodik, milyen érzés lehet túladagolni a fájdalomcsillapítót. Sosem élt drogokkal. Még részeg sem igen volt. Nem szerette azt az érzést, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás. Az évek során rájött, hogy a hétköznapi emberek viszont pont ezt az érzést keresik. De Ove szerint csak egy nyamvadt anyámasszony katonája gondolhatja azt, hogy az irányítás elvesztése kívánatos élmény. Azon gondolkodik, vajon rosszul fogja-e érezni magát, hogy érezni fogja-e, amint valamelyik szerve felmondja a szolgálatot. Vagy csak elalszik, amikor a teste már feleslegessé vált. A macska kint vinnyog a hóban. Ove becsukja a szemét, és Sonjára gondol. Nem mintha az a fajta ember lenne, aki csak úgy feladja és meghal. Nem, nem akarja, hogy Sonja ezt higgye. De igazából minden az ő hibája. Ő ment hozzá Ovéhoz. És Ove most

már nem is tudja, hogyan lehet aludni anélkül, hogy a nő orra hegye ott ne pihenne a nyaka és a válla közötti mélyedésben. Ez minden. Lecsavarja a doboz tetejét, kiönti a tablettákat a mosdó szélére. Úgy nézi őket, mintha azt várná, hogy átváltoznak apró gyilkológépekké. Ove nincs lenyűgözve. Nem tetszik ez neki. És képtelen felfogni, hogy ez a sok apró fehér pötty árthat neki, akármennyit vesz is be belőlük. A macska most már olyan hangokat ad ki, mintha havat köpködne Ove bejárati ajtajára. De akkor egyszer csak félbeszakítja egy teljesen más hang

. Kutyaugatás. Ove felnéz. Egy pillanatig csönd van, aztán a macska felnyávog fájdalmában. Újabb kutyaugatás. És a szőke liba hangja, amint ordibál valamit. Ove áll, és a mosdó peremébe kapaszkodik. Becsukja a szemét, mintha kipisloghatná a hangokat a fejéből. Nem megy. Végül sóhajt, és kihúzza magát. Kinyitja a dobozt, és visszasöpri bele a tablettákat. Lemegy a lépcsőn. Útban a nappali felé az ablakpárkányra teszi a fiolát. Az ablakon át látja, hogy a szőke liba nekiiramodik a házak közti ösvényen, és a macska felé rohan. Ove abban a másodpercben nyitja ki az ajtót, amikor a nő épp teljes erőből fejbe akarja rúgni az állatot. A macska elég gyors ahhoz, hogy kitérjen a nő tűhegyes sarka elől, és a fészer felé hátráljon. A szőrcsizma hisztérikusan morog, a nyála szerteszét fröcsög, mint egy veszett kis bestiának. Szőr lóg a szájából. Ove rájön, hogy ez az első alkalom, hogy a libát napszemüveg nélkül látja. Zöld szemében düh csillog. Újra nekilendül, és rúgni próbál, de meglátja Ovét, és megáll a mozdulat közepén. Az alsó ajka haragtól remeg . – Lelövetem ezt itt! – visítja, és a macskára mutat. Ove nagyon lassan megcsóválja a fejét anélkül, hogy megszakítaná a nővel a szemkontaktust. A nő nyel egyet. Valamitől, amit Ove sziklaszilárd arcán lát, alábbhagy az önbizalma. – Ez egy roh… rohadt kóbor macska, és… meg kell döglenie! Megkarmolta Prince-t!

– dadogja. Ove nem mond semmit, de a tekintete elsötétül. Végül még a kutya is hátrálásba kezd.

– Gyere, Prince! – mondja a liba halkan, és megrángatja a pórázt. A kutya azonnal megfordul. A liba még egyszer utoljára Ovéra sandít a szeme sarkából, majd eltűnik az utcasarkon, mintha Ove a tekintetével lökdösné hátulról.

Ove áll, és mélyeket lélegzik. Öklét a mellkasához szorítja. Érzi, hogy a szíve összevissza ver. Aprót nyög. Aztán a macskára néz. A macska visszanéz. Újabb seb éktelenkedik az oldalán. Ismét véres a bundája. – Kilenc élet sem elég neked, mi? – kérdi Ove. A macska a mancsát nyalogatja, és nem úgy fest, mint aki túl nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy számon tartsa, mennyinél is jár. Ove bólint, és oldalra lép.

– Befelé! A macska átüget a küszöbön. Ove becsukja az ajtót. A nappali közepén ácsorog . Mindenhonnan Sonja néz vissza rá. Most jön csak rá, hogy úgy tette ki a képeit, hogy azok végigkövethessék őt a házon, akárhol legyen is. Van egy a konyhaasztalon, aztán egy az előszobafalon, meg a lépcsőfordulóban. No meg a nappali ablakpárkányán is, pont ott, ahova most ugrott fel a macska. Az állat barátságtalanul mered Ovéra, és a mancsával lesodorja a gyógyszeres dobozt a földre. Ove felszedi a fiolát, a macska pedig úgy néz, mintha bármelyik pillanatban elkiálthatná magát: „Vádolom!” Ove a padlót rugdalja, megfordul, kimegy a konyhába, és beteszi a gyógyszeres dobozt az egyik szekrénybe. Aztán kávét főz, a macskának pedig vizet önt egy tálba.

Csendben isznak. – Átkozottul makacs egy macska vagy – mondja végül. A macska nem válaszol. Ove felemeli az üres tálat, és beteszi a mosogatóba a kávésbögréje mellé. Egy jó darabig csípőre tett kézzel, elmélázva áll ott. Aztán megindul az előszoba felé. – Gyere már! – buzdítja a macskát anélkül, hogy ránézne. – Majd jól megleckéztetjük

azt a korcsot. Ove felveszi kék télikabátját, belelép a facipőbe, és előreengedi a macskát. Ránéz Sonja képére az előszobafalon. Sonja visszanevet. Tán csak nem olyan fontos az a halál, még egy órácskát várhat, gondolja Ove, és megindul a macska után. Több percbe beletelik, mire kinyílik az ajtó. Hosszú, csoszogó hang előzi meg a kilincs mozdulását, mintha egy kísértet kóvályogna végig a házon, nehéz láncokat húzva maga után. Aztán végre kinyílik az ajtó, és ott áll Rune. Üres pillantással mered Ovéra és a macskára. – Van itthon hullámbádogod? – érdeklődik Ove, elejét véve az udvarias társalgásnak.

Rune erősen koncentrál pár másodpercig, mintha az agya idegen erőkkel vívna ádáz harcot, hogy előrángathasson egy emlékképet. – Bádog? – kérdezi hangosan magától, mintha ízlelgetné a szót, hasonlóan valakihez, aki épp most kelt, és buzgón igyekszik felidézni az álmát. – Bádog, igen, bádog – bólint Ove. Rune úgy néz rá, mintha igazából átnézne rajta. A szeme úgy csillog, mint egy frissen fényezett motorháztető. Lesoványodott, a háta görbe, szakálla őszes. Régebben erős és tiszteletet parancsoló fickó volt, de most rongyként lógnak rajta a ruhák. Megöregedett. Nagyon, nagyon öreg lett, jön rá Ove, és ez olyan erővel hasít belé, amire nem is számított. Rune tekintete pislákol pár pillanatig . Aztán kissé megrándul a szája sarka.

– Ove? – kiált fel. – Nem is a pápa – válaszol Ove. A lógó bőr Rune arcán hirtelen lelkes vigyorba rándul. A két férfi, akik régen olyan közeli barátok voltak, amilyenek csak a magukfajták lenni tudnak, egymásra néz. Egy, aki vonakodik elfelejteni a múltat, s egy, aki meg nem tehet ellene semmit.

– Öregnek tűnsz – mondja Ove. Rune vigyorog .

Anita nyugtalan hangja hallatszik, s apró, ideges léptek közelednek az ajtóhoz. – Jött valaki, Rune? Mit csinálsz ott? – kiáltja ijedten, és felbukkan az ajtóban.

– Ó… szia, Ove – mondja, és lefékez. Ove zsebre dugott kézzel áll. A macska mellette úgy néz ki, mintha legszívesebben ugyanígy tenne, ha lenne zsebe. Vagy keze. Anita kicsi és szürke, szürke nadrágban van, szürke kötött pulóverben, és szürke a haja meg a bőre is. De Ove látja, hogy a szeme vörös, az arca pedig puffadt. A nő sietve megtörli a szemét, és megpróbálja elűzni a fájdalmat. Sok korabeli nő él úgy, mintha minden reggel ott állnának az ajtóban, és lankadatlanul próbálnák távol tartani a bánatot egy seprűvel. A nő gyengéden Rune vállára teszi a kezét, és visszavezeti őt a nappali ablaka előtt álló kerekes székhez.

– Szia, Ove – ismétli meg barátságosan, de meglepetten, mikor visszatér az ajtóhoz. – Mit tehetek érted? – Van itthon hullámbádogotok? – kérdez vissza. Anita zavartnak tűnik. – Villámbádog – motyogja. Ove mélyet sóhajt. – Istenem, hul-lám-bádog . Anita csak áll tétován. – Kéne, hogy legyen? – Runének biztos van a fészerben – mondja Ove, és kinyújtja a kezét. Anita bólint. Leemeli a fészerkulcsot a falról, és Ove kezébe nyomja. – Hullám. Bádog? – kérdezi újra. – Igen – mondja Ove. – De hát nem is bádogból van a tetőnk! – És ennek mi köze a dologhoz? Anita pislog .

– Hát… gondolom, talán semmi. – Az embernek attól még van bádogja – mondja Ove, mintha ez magától értetődne.

Anita bólint. Mintha elfogadná a tényt, hogy hullámbádogja minden tisztességes embernek van a fészerben elfekvőben, arra az esetre, ha. – De hát akkor neked miért nincs bádogod? – érdeklődik, csak hogy folytassa a beszélgetést. – Az enyém elfogyott – felel Ove. Anita megértően bólint. Mintha azt is elfogadná, hogy egyáltalán nem furcsa, hogy egy hétköznapi ember, akinek nincs is bádogtetője, olyan mennyiségben használ mégis bádogot, hogy az elfogy. Egy perccel később Ove diadalmasan tűnik fel a fészerajtóban, maga után húzva egy hatalmas darab hullámbádogot, akkorát, mint egy nappaliszőnyeg . Anitának ötlete sincs, hogy hogyan lehetett a fészerben egy ekkora darab bádog anélkül, hogy ő tudott volna róla. – Megmondtam! – bólint Ove, és visszaadja a kulcsot. – Igen… igen, meg – ismeri el Anita kényszeredetten. Ove az ablak felé néz. Rune odabentről őt figyeli. És pont mikor Anita megfordul, hogy visszamenjen a házba, Rune ismét vigyorogni kezd, felemeli a kezét, és rövidet int. Mintha akkor, csak egy pillanatra, pontosan tudná, kicsoda Ove és miért jött. Ove olyan hangot ad ki magából, mint amikor egy nehéz zongorát végigtolnak a parkettán.

Anita habozva megáll. Visszafordul. – Megint itt voltak a hatóságtól, el akarják venni tőlem Runét – mondja anélkül, hogy felpillantana. Hangja megtörik, mint egy darab száraz újságpapír, mikor kimondja a férje nevét. Ove a bádogot piszkálja.

– Azt mondják, nem tudok gondoskodni róla. A betegség miatt, meg minden. Azt mondják, otthonba kell vinni – mondja. Ove továbbra is a bádogot piszkálja. – Meg fog halni, ha otthonba teszem, Ove! Te is tudod – suttogja. Ove bólint, és egy cigarettacsikket néz, ami odafagyott két járólap közé. A szeme sarkából látja, hogy Anita kissé görnyedten áll. Sonja néhány évvel ezelőtt magyarázott valamit egy csípőműtétről, jut eszébe. Anitának a keze is remeg . „Kezdődő szklerózis multiplex”, ezt mondta Sonja. És néhány évvel később Rune meg alzheimeres lett.

– A fiú csak ide tud jönni segíteni – motyogja halkan. Anita felnéz. Találkozik a tekintetük, a nő elnézően mosolyog . – Johan? Ugyan… Hiszen tudod, Amerikában él. Van elég dolga. Tudod, hogy van ez a fiataloknál! Ove nem válaszol. Anita úgy mondja azt, hogy Amerika, mintha maga lenne a mennyország, ahova az az egoista fiuk költözött. Ove egyetlenegyszer sem látta a fiút az utcában, mióta Rune megbetegedett. Felnőtt ember, de a szüleivel törődni nincs ideje. Anita a vállát vonogatja, mintha valami illetlen dolgot csinált volna, és bocsánatkérően mosolyog . – Ne haragudj, Ove, hogy a locsogásommal húzom az idődet. Visszamegy a házba. Ove ott áll, kezében a bádog, mellette a macska, és mintha félig -meddig magának mondaná, motyog valamit, mielőtt az ajtó becsukódna. Anita meglepetten fordul meg, kikukucskál a résen. – Tessék? Ovénak nem akaródzik a nő szemébe nézni. Megfordul, elindul, s szavait rábízza a szélre.

– Azt mondtam, hogy ha bajod lenne a rohadt radiátorral, csak csöngess be. A macska és én otthon vagyunk. Anita ráncos arca meglepett mosolyra húzódik. Félig kilép az ajtón, úgy fest, mintha még akarna mondani valamit. Talán Sonjáról, hogy mennyire hiányzik neki a legjobb barátnője. Vagy hogy mennyire hiányzik az, amik ők négyen voltak, mikor beköltöztek ide a lakónegyedbe majd negyven évvel ezelőtt. Vagy hogy mennyire hiányolja még Rune és Ove vitáit is. De Ove már eltűnt a sarkon. Mikor Ove és a macska visszaérnek a fészerhez, Ove bemegy, és kihozza a Saab pótakkumulátorát, és két nagy fémcsipeszt. Aztán ráfekteti a nagy bádoglemezt a járólapokra a ház és a fészer közé, és gondosan betemeti hóval. A macska mellette áll, Ove pedig pár pillanatig elnézegeti a művét. Tökéletes kutyacsapda, elrejtve a hó alatt, feltöltve árammal. Jól kiszámított bosszú. Legközelebb, mikor a liba hagyja, hogy az az átkozott kutya Ove járólapjaira pisiljen, akkor a korcsot egy árammal teli fémlemez fogadja majd. Akkor majd meglátjuk, mennyire tartják szórakoztatónak a dolgot, gondolja Ove. – Átkozottul nagy sokkot fog kapni! – magyarázza elégedetten a macskának. A macska oldalra billenti a fejét, és a bádogot nézi. – Villámcsapás a húgycsőbe! – mondja Ove. A macska hosszan néz rá, mintha azt kérdezné: „Nem gondolod komolyan, ugye?” Ove zsebre dugja a kezét, és a fejét rázza. – Nemnemnem – sóhajt végül. Csöndben állnak. – Nemnem, persze, hogy nem – teszi hozzá Ove, és az állát vakargatja. Aztán összerámolja az akkumulátort, a csipeszeket és a bádogot, és visszaviszi őket a garázsba. Nem mintha a liba meg a korcs ne érdemelnék meg, hogy kiadósan megrázza őket az áram. Mert megérdemelnék, ezt most is így gondolja. De eszébe jut, hogy valaki egyszer azt mondta neki: nem mindegy, hogy az ember azért gonosz, mert muszáj, vagy csak azért, mert megteheti. – De azért rohadt jó ötlet volt! – jelenti ki a macskának, mikor visszamennek a házba.

A macska nem annyira biztos ebben. – Most biztos azt hiszed, hogy ez az áram-dolog nem működött volna. Pedig bizony, hogy igen! Működött volna! Ezt jobb, ha tudod! – kiáltja utána Ove. A macska bemegy a nappaliba, olyan határozott léptekkel, mintha azt mormogná: „Perszepersze, nanááá, hogy működött volna…” Aztán megebédelnek.

26

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy társadalom, ahol már biciklit se tudnak javítani

Nem mintha Sonja sose bátorította volna Ovét, hogy barátkozzon. Néhanapján megtette. De Ove tartotta magát a tényhez, hogy Sonja sosem erőltette őt, sosem rágta e miatt a fülét, és ez volt az egyik legnagyobb bizonyítéka a szerelmének. Sok embernek nehezére esik olyasvalakivel élni, aki kedveli a magányt. Akiknek ez nem megy, kényelmetlenül érzik magukat tőle. De Sonja sosem morgott vele többet mint szükséges. „A meglévő állapotodban fogadtalak el” – mondta mindig . És ehhez tartotta is magát.

Ez persze nem gátolta meg abban, hogy örüljön az éveknek, amikor Ove és Rune csak-csak fenntartottak valami barátsághoz hasonlót. Nem mintha olyan sokat beszélgettek volna. Rune keveset szólt, Ove pedig szinte semmit. De Sonja azért tudta, hogy még az Ove-fajta emberek is értékelik, ha van valaki mellettük, akivel lehet nem beszélgetni. És most már régóta nincs senki. Így alakult.

– Nyertem – közli Ove, mikor meghallja a postaláda zörgését. A macska leugrik a nappali ablakpárkányáról, és kimegy a konyhába. Nem tud veszíteni, gondolja Ove, és megindul a bejárati ajtó felé. Évek óta nem volt kivel fogadnia, mikor érkezik majd a posta. Régebben Runével játszották ezt, mikor szabadságon voltak nyáron, és annyiszor, hogy végül kifejlesztettek egy bonyolult rendszert zónákkal és fél percekkel, hogy el tudják dönteni, ki járt közelebb a helyes időponthoz. Ez akkoriban történt, amikor a posta még délben jött, és ezért pontos határokat kellett szabni, hogy kiderüljön, ki találta el jobban. Mostanában már nem így megy. Mostanában a posta valamikor a délután közepén érkezik, ahogy épp alakul. Ahogyan a rohadt posta úri kedve diktálja. Mintha azt gondolnák, hogy legyen hálás minden címzett, aki egyáltalán megkapja a küldeményét. Ove megpróbált Sonjával is fogadni, miután Rune és ő már nem beszéltek. De Sonja nem értette a szabályokat. Így Ove feladta.

A kint álló ifjonc fürgén elhajol, hogy ne találja el az ajtó, mikor Ove kivágja. Ove meglepetten néz rá. A fiú postásegyenruhában van.

– Igen? – kérdi Ove. Az ifjonc még nem tért magához, hogy válaszolni tudjon. Egy újságot és egy levelet tart a kezében. És Ove ekkor veszi észre, hogy ez ugyanaz az ifjonc, akivel a tároló mellett vitatkozott a bicikliről néhány nappal ezelőtt. Arról a bicikliről, amit az ifjonc „meg akart javítani”. De Ove ezt már ismeri. Megjavítani ezeknél a csirkefogóknál annyit tesz, hogy ellopni és eladni az Interneten. Úgy bizony.

Az ifjonc, ha lehet, még kevésbé örül, mikor szintén felismeri Ovét. Kicsit úgy néz ki, mint egy pincér, aki nem tudja, hogy átnyújtsa-e az ételt, vagy inkább menjen ki a konyhába, és köpjön rá, mielőtt újra kihozza. Bizalmatlanul néz előbb Ovéra, aztán a küldeményekre. Végül egy morcos „itt van” kíséretében átadja őket. Ove átveszi anélkül, hogy levenné a szemét a csirkefogóról. – A postaláda totálkáros, szóval gondoltam, inkább odaadom – mondja az ifjonc. A meghajlott ócskavas felé biccent, ami egykor Ove postaládája volt, mielőtt a mamlasz, aki nem tud utánfutóval tolatni, beletolatott volna. Ove lenéz a küldeményekre. Az újság egy helyi lap, amit ingyen dobálnak be, akkor is, ha az ember kitesz egy táblát, ami egyértelműen közli, hogy hagyják békén, köszöni, ő nem kéri. És a levél is nyilván reklám, véli Ove. Persze a címzés kézzel írott rajta, de ez is csak egy tipikus reklámfogás. Hogy az ember azt higgye, valós személytől kapott levelet, aztán kinyitja, és huss, elárasztja a marketing . De Ove nem dől be egy ilyen trükknek, dönti el.

Az ifjonc a sarkán egyensúlyoz, és a földet nézi. Mintha mondani akarna valamit, de nehezére esne belekezdeni. – Akarsz még valamit? – kérdezi Ove. Az ifjonc végighúzza a kezét zsíros, későkamaszkori üstökén. – Áh, basszus… csak azon gondolkodtam, hogy nem Sonja-e a felesége? – motyogja a hónak. Ove gyanakodva néz. Az ifjonc a borítékra mutat. – Láttam a vezetéknevet. Volt egy ilyen nevű tanárom. Csak azon gondolkodtam… áh, basszus. Az ifjonc, mintha átkozná magát, hogy egyáltalán kinyitotta a száját, megperdül és már menne is. Ove a torkát köszörüli, és a küszöböt rugdossa.

– Igen… igen, meglehet. Mi van Sonjával? Az ifjonc megáll néhány méterrel távolabb. – Áh… basszus. Csak kedveltem. Ennyit akartam. Én… tudja… nem vagyok valami jó az írásban, olvasásban és effélékben. Ove már-már azt válaszolja, hogy ki hitte volna, de inkább annyiban hagyja. Az ifjonc forgolódik. Végighúzza a kezét a haján, mintha abban reménykedne, hogy ott a helyes megfogalmazás. – Ő volt az egyetlen tanárom, aki nem hitte, hogy teljesen hülye vagyok – motyogja gombóccal a torkában. – Rávett, hogy olvassam azt a… Shakespeare-t, tudja. Azt se tudtam kábé, hogy tudok olvasni. Rávett, hogy tök vastag könyveket olvassak meg ilyesmi. Tökre rossz volt, mikor hallottam, hogy meghalt, tudja.

Ove nem válaszol. Az ifjonc a földet nézi, és a vállát vonogatja. – Csak ennyi lett volna… Elcsöndesedik. Aztán az ötvenkilenc éves férfi is, meg a tinédzser is, csak állnak, és a havat rugdossák. Mintha egy olyan nő emlékképét passzolgatnák ide-oda, aki többet látott bizonyos férfiakban, mint amennyit azok a férfiak saját magukban. Egyikük sem tudja, mihez kezdjen ezzel a közös tapasztalattal. – Mire kell a bicikli? – kérdi Ove végül. – Megígértem a barátnőmnek, hogy megjavítom. Ott lakik – válaszol az ifjonc, és az utca végén lévő ház felé bök állával, ami Anita és Rune házával szemben áll.

Ahol azok a szelektív gyűjtősök laknak, mikor épp nem Thaiföldön vagy hol a fenében vannak. – Vagyis, izé. Még nem a barátnőm. De úgy gondoltam, lehetne. Kábé. Ove úgy nézi az ifjoncot, ahogy középkorú férfiak szokták a fiatalabbakat, akik mintha valamilyen idegen nyelven beszélnének. – Van szerszámod? – kérdezi. Az ifjonc a fejét rázza. – Hogy akarsz megjavítani egy biciklit szerszám nélkül? – tör ki Ove, inkább

meglepetten, mint felháborodva. Az ifjonc a vállát vonogatja. – Nemtom. – Akkor miért ígérted meg neki, hogy megjavítod? Az ifjonc a havat rugdalja. Szégyenkezve dörzsöli az arcát a tenyerével. – Mert szerelmes vagyok belé. Ove nem igazán tudja eldönteni, mit válaszoljon erre. Így hát összetekeri az újságot meg a levelet, és csapkodni kezdi a hengerrel a tenyerét, mintha az gumibot lenne. Egy hosszú pillanatig így áll, a monoton mozdulatba feledkezve. – Lépnem kéne – motyogja az ifjonc alig hallhatóan, és ismét megpróbál elindulni.

– Gyere ide munka után, akkor kiveszem neked a biciklit. Ove szavai a semmiből tűnnek elő. Mintha inkább hangosan gondolkodna, semmint beszélne. – De hozzál saját szerszámot – teszi hozzá. Az ifjonc ragyog . – Eskü, öregem? Ove továbbra is szórakozottan csapkodja a tenyerét. Az ifjonc nyel. – Öhm, izé, úgy értem, komolyan? Én… tudja… basszus már… nem tudok érte jönni ma! El kell menjek a másik munkahelyemre. De holnap! Holnap el tudnám hozni!

Ove oldalra billenti a fejét, és úgy néz, mintha épp most szólította volna meg egy rajzfilmfigura. Az ifjonc mély levegőt vesz, és összeszedi magát. – Holnap? Jó a holnap akkor? – próbálkozik.

– Miféle másik munka? – kérdezi Ove, mintha egy nem kifejezetten kielégítő választ kapott volna egy kvízműsor döntőjében. – Esténként és hétvégén egy kávézóban dolgozom – mondja az ifjonc, szemében a visszanyert reménységgel, hogy talán meg tudja menteni a képzeletbeli kapcsolatát egy lánnyal, aki nem is tudja, hogy az ő barátnője. – Van szerszám a kávézóban! Odavihetném a biciklit! – folytatja lelkesen. – Másik munka? Nem elég egy? – kérdi Ove, és a papírtekerccsel a posta logójára bök az ifjonc egyenzubbonyán. – Pénzt gyűjtök – válaszol az ifjonc. – Mire? – Egy autóra. Ove nem tudja nem észrevenni, hogy a fiú egy kicsit kihúzza magát, mikor azt mondja, autó. Ove egy pár pillanatig kétkedve néz. Aztán lassan, várakozva ismét lecsap a tenyerébe az újsággal. – Miféle autóra? – Egy Renault-t néztem meg! – lelkendezik az ifjonc, és még jobban kihúzza magát.

A levegő egy tized másodpercre megfagy a két férfi között. Úgy tűnik, a levegő hajlamos az ilyesmire efféle esetekben. Ha ez egy filmjelenet lenne, a kamera valószínűleg háromszázhatvan fokos fordulatot tett volna körülöttük, mielőtt Ove elveszíti a józan eszét. – Renault? De hát az rohadtul FRANCIA! Az ég szerelmére, nem lehet csak úgy egy FRANCIA autót venni!!! Az ifjonc mintha válaszolni akarna, de esélye sincs. Ove megrázza magát, mintha egy makacs darazsat akarna elkergetni.

– Úristen, idétlen kölyke! Semmit sem tudsz az autókról! Az ifjonc a fejét rázza. Ove mélyet sóhajt, és a homlokát fogja, mintha hirtelen rátört volna a migrén. – És hogy akarod elvinni a biciklit a kávézóba, ha nincs autód? – kérdezi végül, egy kicsit higgadtabb hangon. – Erre… nem gondoltam – mondja az ifjonc. Ove a fejét rázza. – Renault? Komolyan? – ismétli meg . Az ifjonc bólint. Ove csalódottan dörzsöli meg a szemét. – Mit is mondtál, hogy hívják azt a nyamvadt kávézót, ahol dolgozol? – motyogja.

Húsz perccel később Parvaneh meglepetten nyit ajtót. Ove áll odakint, és mereven csapkodja a tenyerét papírbotjával. – Van egy olyan táblája? – Mi? – Egy olyan tanulóvezető táblára szükség van. Van vagy nincs? A nő bólint. – Igen… van, de mi… – Két óra múlva jövök. Az én autómmal megyünk.[5] Ove megfordul, és eldübörög a kis úton anélkül, hogy megvárná a választ.

[5] Svédországban oktató nélkül, tapasztalt sofőrrel is lehet gyakorolni az autóvezetést.

27

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy tanulóvezető

Néhanapján megtörtént az alatt a majd negyven év alatt, amit a negyedben töltöttek, hogy egy-egy meggondolatlan új szomszéd bátorkodott megkérdezni Sonját, mi az oka a mély ellenségeskedésnek Ove és Rune között. Hogy lehet, hogy két ember, akik egykor barátok voltak, hirtelen ilyen intenzitással kezdjék utálni egymást. Sonja nyugodtan azt válaszolta, hogy ez teljesen egyszerű. Arról van szó, hogy mikor ki-ki beköltözött a saját házába a feleségével, Ove egy Saab 96-ost vezetett, Rune pedig egy Volvo 244-est. Néhány évvel később Ove vett egy Saab 95-öst, Rune pedig egy Volvo 245-öst. Három évvel később Ove vett egy Saab 900-ast, Rune pedig egy Volvo 265-öst. Az elkövetkezendő évtizedek alatt Ove vett még két Saab 900-ast, aztán egy Saab 9000est. Rune vásárolt még egy Volvo 265-öst, aztán egy Volvo 745-öst, de néhány évvel később visszatért a szedán modellhez, és beszerzett egy Volvo 740-est. Amire aztán Ove vett egy újabb Saab 9000-est, Rune pedig áttért a Volvo 760-asra, erre persze Ove vett egy újabb Saab 9000-est, Rune pedig lecserélte az autóját egy Volvo 760 Turbóra.

És aztán eljött az a nap, mikor Ove elment az autókereskedőhöz, hogy megnézze az újonnan kijött Saab 9-3-ast, és mire este hazaért, Runének már BMW-je volt. „Egy B-M-W! – kiabálta Sonjának. Hogy lehet értelmesen beszélni ilyesvalakivel? Mi?”

Persze lehet, hogy nem csak ez az oka, hogy a két férfi megutálta egymást, tette hozzá Sonja. De ezt az ember vagy megérti, vagy nem. És ha nem érti meg, nincs is értelme tovább magyarázni. A legtöbben persze nem értették meg, állapította meg Ove. De hát mit tudnak az emberek manapság a hűségről? Az autó már csak egy közlekedési eszköz, az út pedig csak egy zavaró tényező két pont között. Ove meg van győződve róla, hogy ezért olyan a forgalom, amilyen. Ha az emberek kicsit jobban féltenék az autójukat, nem vezetnének úgy, mint az elmebetegek, gondolja, miközben fásultan szemléli, hogyan söpri le Parvaneh az újságokat, amiket ő az ülésre teregetett. Teljesen hátra kell tolnia a vezetőülést, hogy be tudjon mászni a terhes hasával, aztán teljesen előre kell húznia, hogy elérje a kormányt.

A vezetésoktatás nem kezdődik valami jól. Vagyis, a pontosság kedvéért, úgy

kezdődik, hogy Parvaneh megpróbál beülni a Saabba egy üdítővel a kezében. Ezt talán nem kellett volna. Azután megpróbálja áttekerni Ove rádióját „valami vidámabb csatornára”. Talán ezt sem kellett volna. Ove összeszedi az újságokat a földről, összetekeri őket, és idegesen püfölni kezdi a hengerrel a tenyerét. Parvaneh megragadja a kormányt, és kíváncsi gyerek módjára szemléli a műszerfalat. – Mivel kezdünk? – kiabálja lelkesen, miután végül nagy nehezen eltette az üdítőt.

Ove sóhajt. A macska a hátsó ülésen ül, és olyan képet vág, mintha hirtelen az lenne a leghőbb kívánsága, hogy be tudja kötni a biztonsági övet. – Nyomja le a kuplungot – mondja Ove lemondóan. Parvaneh körbenéz, mintha keresne valamit. Aztán hízelgően Ovéra mosolyog.

– Melyik a kuplung? Ove arcán teljes hitetlenkedés ömlik el. – A roha… azt talán csak… szent egek…! A nő ismét körbenéz, megszemléli a háttámlán levő biztonságiöv-tartót, hátha ott majd megtalálja a kuplungot. Ove a homlokát fogja. Parvaneh arca sértődöttre vált.

– Én megmondtam, hogy automata váltós autóra akarok jogosítványt! Miért kényszerít arra, hogy a maga autójával menjünk? – Mert akkor már legyen rendes jogosítványa! – vág vissza Ove, és úgy hangsúlyozza a rendes szót, amiből egyértelmű, hogy az ő fogalmai szerint egy automata váltós autóra szóló jogosítvány pont annyira rendes jogosítvány, mint amennyire egy automata váltós autó rendes autó. – Ne üvöltsön velem! – üvölti Parvaneh.

– Nem üvöltök! – üvölti vissza Ove. A macska összekuporodik a hátsó ülésen, nyilvánvalóan nem akar belekeveredni ebbe. Parvaneh karba tett kézzel ül, és mérgesen néz ki az ablakon. Ove ütemesen csapkodja az összetekert újsággal tenyerét. – A bal oldali pedál a kuplung – morogja végül. Majd egy mélységesen mély lélegzetvétel után folytatja: – Középen a fék van. Jobboldalt pedig a gáz. Felengedi a kuplungot lassan, míg azt nem érzi, hogy húz a motor, akkor gázt ad, elengedi a kuplungot, és indul.

Parvaneh ezt nyilvánvalóan bocsánatkérésként fogja fel. Bólint és lehiggad. Megragadja a kormányt, beindítja az autót, és azt csinálja, amit Ove mondott. A Saab egy nagy ugrással előreveti magát, tétovázik kicsit, majd hangos mordulással nekiindul a vendégparkolónak, és majdnem nekimegy egy másik autónak. Ove berántja a kéziféket. Parvaneh elengedi a kormányt, kezét a szeme elé kapja, és teljes pánikban visít, míg a Saab végül egy hördüléssel le nem áll. Ove úgy fújtat, mintha egy katonai akadálypályán át jutott volna el a kézifékig . Arcizmai rángatóznak, mintha valaki citromlevet spriccelt volna a szemébe. – Most mitévő legyek?! – kiabálja Parvaneh, mikor észreveszi, hogy a Saab orra mindössze két centire van az előtte levő autó hátsó lámpáitól. – Tolasson. Tegye rükvercbe – szűri Ove a fogai közül. – Majdnem nekimentem ennek az autónak! – zihálja Parvaneh. Ove átkandikál a motorháztetőn. Aztán kisimul az arca, és nyugodtan bólint. – Nem tesz semmit. Volvo. Jó negyedórájukba kerül kijutni a parkolóból a főútra. Ott aztán Parvaneh olyan erősen nyomja egyesben, hogy az egész Saab remeg, mintha fel akarna robbanni. Ove rászól, hogy váltson, a nő pedig azt válaszolja, nem tudja, hogyan kell. A macska

mindeközben a hátsó ajtót próbálja kinyitni. Mikor az első piros lámpához érkeznek, egy nagy, fekete városi terepjáró, benne két borotvált fejű fiatalemberrel, áll be mögéjük, olyan közel, hogy Ove biztos benne, hogy ott fog maradni a rendszámuk lenyomata a kocsi hátulján. Parvaneh ideges pillantást vet a visszapillantóba. A terepjáró a motort túráztatja, csak a miheztartás végett. Ove megfordul, és kinéz a hátsó ablakon. Mindkét férfi nyaka tele van tetoválással. Mintha a városi terepjáró nem lenne elég jel a világ számára, hogy teljesen idióták. A lámpa zöldre vált. Parvaneh felengedi a kuplungot, a Saab köhög, aztán minden elsötétül a műszerfalon. Parvaneh kétségbeesetten forgatja a kulcsot a gyújtásban, amitől a motor szívet tépő hangok közepette elindul, majd hörög, köhög, és ismét leáll. A borotvált fejű, tetovált nyakú férfiak dudálnak. Egyikük még mutogat is.

– Nyomja le a kuplungot, és adjon még gázt – mondja Ove. – Azt csinálom! – válaszol a nő. – Egyáltalán nem azt csinálja. – Dehogynem azt csinálom! – Most például maga üvölt. – ROHADTUL NEM ÜVÖLTÖK! – üvölti a nő. A városi terepjáró dudál. Parvaneh lenyomja a kuplungot. A Saab visszagurul néhány centimétert, és nekimegy a terepjáró elejének. A tetovált nyakúak most már úgy ráfekszenek a dudára, hogy a hang egy légvédelmi szirénát is megszégyenítene.

Parvaneh megviselten forgatja a kulcsot, de a motor ismét kérlelhetetlenül lefullad. Aztán a nő hirtelen mindent elenged, és a kezébe temeti az arcát. – De az ég szere… most meg sír? – tör ki Ove. – ROHADTUL NEM SÍROK! – ordítja úgy, hogy a könnycseppek beterítik a műszerfalat. Ove visszahőköl, és a térdét nézi. A papírtekercsen dobol.

– Minden olyan nagyon rémes, érti? – hüppögi a nő, és megadón a kormányra hajtja a fejét, mintha arra számítana, hogy az puha lesz és bolyhos. – TERHES vagyok! – kiabálja, felkapja a fejét, és Ovéra néz, mintha az ő hibája lenne. – És egy kicsit STRESSZES is vagyok, a nyavalyába, senki sem tud megérteni egy rohadt terhes nőt, aki egy kicsit STRESSZES???!!! Ove kényelmetlenül fészkelődik az anyósülésen. Parvaneh öklével veri a kormányt. Valami olyasmit motyog, hogy csak egy nyamvadt üdítőre vágyik. Aztán ráfonja a karját a kormányra, a pulóvere ujjába temeti az arcát, és újra sírni kezd. A mögöttük álló városi terepjáró olyan hangosan dudál, mint egy komp. És akkor, ahogy a szakkifejezés mondja, Ovénál elszakad a cérna. Kivágja az ajtót, kiszáll a kocsiból, néhány hosszú lépéssel megkerüli a terepjárót, és feltépi az ajtaját. – Sose voltál kezdő semmiben? A sofőrnek nincs ideje válaszolni.

– Te rohadt, elmebeteg, mihaszna idióta! – ordítja Ove a kopasz, tetovált nyakú fiatalember arcába, hogy a nyála szerteszét freccsen. A tetovált nyakú nem jut szóhoz, de Ove nem is akarja engedni neki. Helyette megragadja a gallérjánál fogva, és úgy megrántja, hogy esetlenül kizuhan a kocsiból. Elég izmos ember, simán száz kiló fölött, de Ove vasmarokkal tartja. A fickó szemmel láthatólag úgy megdöbbent az idős ember erejétől, hogy ellenállni sincs érkezése. Ove szemében düh lángol, mikor a nála vagy harmincöt évvel fiatalabb embert odanyomja a terepjáró oldalához, úgy, hogy az egész karosszéria megreccsen. Mutatóujját a borotvált fej közepéhez nyomja, és olyan közelről néz a tetovált nyakú szemébe, hogy még egymás leheletét is érzik. – Ha még egyet dudálsz, az lesz az UTOLSÓ, amit ezen a földön tettél. Világos?

A tetovált nyakú sietve izmos társa felé pillant, aztán pedig a terepjáró mögötti kocsisor felé. De senki nem teszi a legkisebb erőfeszítést sem, hogy a segítségére siessen. Senki sem

dudál. Senki sem mozdul. Mintha mindenki ugyanazt gondolná: ha egy Ove korabeli, nem tetovált nyakú férfi gondolkodás nélkül odalép egy fiatal, tetovált nyakú férfihoz, és ekképpen nyomja neki az autónak, akkor talán nem a tetovált nyakú az, akivel kerülni kell a nézeteltérést. Ove tekintete fekete a haragtól. A nyaktetovált némi fontolgatás után úgy dönt, hogy mindez elegendő érv ahhoz, hogy elhiggye, az öregember komolyan beszél. Az orra szinte észrevehetetlenül remeg . Ove megerősítésként bólint egyet, és ledobja a férfit a földre. Sarkon fordul, megkerüli a terepjárót, és visszaül a Saabba. Parvaneh tátott szájjal bámul rá. – Most pedig idehallgasson – mondja Ove nyugodtan, s közben óvatosan becsukja az ajtót. – Szült két gyereket, és mindjárt kipottyant egy harmadikat. Idejött külföldről, nyilván háború, üldöztetés meg más borzalmak elől menekülve. Megtanult egy új nyelvet, képesítést szerzett, eltartja magát, összetart egy nyilvánvalóan használhatatlan emberekből álló családot. És így görbüljek meg, ha valaha láttam volna bármi marhaságtól is félni ezen a világon. És Ove ráhunyorít. Parvaneh csak tátog . Ove sürgetően a pedálokra mutat. – Nem agysebészetet kérek. Arra kérem, vezessen autót. Ott a gáz, a fék és a kuplung

. A világtörténelem legnagyobb idiótáiból is jó párnak sikerült rájönnie, hogyan megy ez. És maga is rá fog . Aztán kimondja azt a hat szót, amire Parvaneh mindig úgy fog emlékezni, mint az Ovétól kapott legnagyobb bókra. – Mert maga nem egy komplett idióta. Parvaneh kisimít egy könnyektől ragacsos hajfürtöt az arcából. Ügyetlenül, mindkét kezével megfogja a kormányt. Ove bólint, beköti a biztonsági övet, és kihúzza magát. – Most lenyomja a kuplungot, aztán azt csinálja, amit mondok.

És aznap délután Parvaneh megtanul vezetni.

28

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy másik, akit Runének

Sonja mindig azt mondogatta, hogy Ove haragtartó. Példának okáért nyolc éven át nem vásárolt a helyi pékségben, csak mert egyszer rosszul adtak neki vissza, mikor süteményt vett a kilencvenes évek végén. Ove ezt „elvi kérdésnek” nevezte.

Ove tudta, hogy Sonja csalódott, hogy ő és Rune nem tudnak mindig jól kijönni. Tudta azt is, hogy az ő ellenségeskedésük részben ellehetetlenítette, hogy Sonja és Anita olyan barátok legyenek, amilyenek lehettek volna. De ha egy konfliktus már elég sok ideje tart, lehetetlen megoldani, azon egyszerű oknál fogva, hogy senki sem tudja, mi is váltotta ki. Ove sem tudta, valójában hogy is kezdődött.

Csak azt tudta, hogyan végződött. Egy BMW-vel. Voltak, akik megértették ezt, és voltak, akik nem. Utóbbiak számára elképzelhetetlen, hogy az érzelmeknek és az autóknak köze legyen egymáshoz. Nem sokkal a baleset után, mikor Ove és Sonja hazajöttek Spanyolországból, Ove új járólapokat tett le a kertjében. Erre Rune új kerítést húzott fel a sajátja köré. Amire aztán Ove egy még magasabbat épített magának, Rune pedig elment a barkácsboltba, és néhány nappal később úton-útfélen azzal dicsekedett a lakónegyedben, hogy „medencét épített”. Francokat medence, morogta Ove Sonjának. Egy kis pancsoló Rune és Anita újszülött fiának, semmi több. Amikor Ove már azt tervezgette, hogy feljelenti Runét, hogy engedély nélkül építkezett, akkor Sonja azt mondta, hogy most aztán már elég, és kiküldte Ovét, hogy nyírja le a füvet, és nyugodjon meg kicsit. Ove így tett, még ha nem is lett tőle sokkal nyugodtabb. A gyep hosszúkás volt, körülbelül öt méter széles, és kettejük meg a köztük álló ház mögött helyezkedett el. A mögött a ház mögött, amit Sonja és Anita rögtön el is kereszteltek semleges területnek. Senki sem tudta igazán, mit keres ott az a gyep, vagy milyen szerepet szántak neki. Amikor a sorházakat építették, bizonyára volt egy építész, aki a fejébe vette, hogy el kéne helyezni ide-oda egy kis pázsitot, mert az borzasztó jól néz ki a tervrajzon. Mikor Ove és Rune megalapították a lakóbizottságot, és még barátok voltak, úgy döntöttek, hogy Ove lesz a „pázsitfőnök”, és ezáltal a felelős a fűnyírásért. Így

ez Ove dolga volt éveken át. Egyszer a többi szomszéd javasolta, hogy helyezzenek ki asztalokat meg padokat a gyepre, és legyen ez amolyan közösségi tér a lakóknak, de Ove és Rune ezt rögtön megvétózta. Csak cirkusz lenne belőle, meg lárma.

Sokáig minden békés volt és boldog . Már amennyire valami békés és boldog lehet, ha Ovénak és Runének is köze van a dologhoz. Nem sokkal azután, hogy Rune megépítette a „medencéjét”, átrohant egy patkány Ove kertjén, keresztül a frissen nyírt gyepen, és be az erdőbe a túloldalon. Ove azonnal haditanácsot hívott össze, és mindenkitől azt követelte, hogy tegyen ki patkánymérget a háza körül. A többi szomszéd persze tiltakozott, mivel sünök is járkáltak arrafelé hébe-hóba, és féltek, hogy azok is belekóstolnának a méregbe. Rune is tiltakozott, mivel attól tartott, hogy a patkányok majd beviszik magukkal a mérget a medencéjébe. Ove akkor azt javasolta Runének, hogy menjen el egy pszichológushoz, hátha gyógyírt talál arra a tévképzetére, hogy a francia riviérán lakik. Rune erre megeresztett egy ízetlen viccet Ove rovására, aminek az volt a veleje, hogy Ove csak képzelte azt a patkányt. Mindenki nevetett. És Ove sosem bocsátotta ezt meg Runének. Másnap reggelre valaki madáreleséget szórt szét Rune kertjében, és Runének az ezt követő két hétben vagy egy tucat, porszívó méretű patkányt kellett lapáttal kikergetnie a telkéről. Ezután Ove megkapta az engedélyt, hogy mérget helyezzen ki, bár Rune azt mormogta, hogy ezért még számolnak.

Két évvel később Rune megnyerte a nagy fa-perpatvart, és engedélyt kapott az éves közgyűlésen, hogy kivágjon egy fát, ami eltakarta a délutáni napfényt Anita és Rune elől, cserébe viszont megakadályozta, hogy Ove és Sonja hálószobáját vakító napfény árassza el reggelenként. Ráadásul Rune keresztbe tett annak is, hogy Ove kifizettesse a lakóbizottsággal a napellenzőjét. Ove cserébe a következő télen megnyerte a hó-viszályt, amelynek során Rune meg akarta koronáztatni magát „hóeltakarítási felelősnek”, és a bizottságra testálni a hatalmas hómaró árát. Ove nem gondolta, hogy hagyni kéne Runét a lakóközösség költségére egy „vasszörnnyel” rohangálni, ami Ove ablakába köpi a havat, és ezt világosan el is magyarázta a gyűlésen. Runét ettől még kinevezték hóeltakarítási felelősnek, így azonban – nagy bosszúságára – egész télen kézzel kellett lapátolnia a házak között a havat. Ove és Sonja házát persze mindig kifelejtette, de Ove nem törődött vele. És csak hogy Runét bosszantsa, január közepén bérelt egy hómarót, és azzal takarította a háza előtti tíz négyzetmétert. Rune ettől dührohamot kapott, emlékszik vissza Ove még ma is elégedetten. A következő nyáron Rune rájött, hogyan fizethet meg ezért, és vett egy otromba fűnyíró traktort. Aztán hazugságokkal és cselszövéssel rávette a bizottságot, hogy adják át

neki Ove fűnyírói feladatát a házuk mögött. Most, hogy neki „sokkal megfelelőbb” felszerelése van, mint a korábbi felelősnek, mondta, és Ove felé vigyorgott. Ove persze nem tudta bebizonyítani, hogy hazugság és cselszövés áll a mögött, hogy a gyűlés beiktatta Runét az új pozíciójába, de feltételezte, hogy így történt. „Rohadt nagyképű robogó” – dühöngött Ove minden egyes alkalommal, amikor Rune elpöfögött a fűnyíróval az ablak alatt, önelégülten ülve a gépen, mint egy bikát meglovagoló cowboy.

Némi elégtételt jelentett, hogy négy évvel később megakadályozta Runét, hogy az lecserélje az ablakokat a házán, mivel a harmincharmadik levél és a sokadik idegtépő telefonhívás után az építési osztály feladta, és Ove szavaival élt, miszerint az ablakcsere „tönkretenné a környék egységes építészeti megjelenését”. A következő három évben Rune kizárólag „aljas paragrafuslovag” néven emlegette Ovét. Ove ezt bóknak vette. A rákövetkező évben pedig ő maga cserélte le az ablakait.

Mikor beköszöntött a következő tél, a lakóbizottság úgy döntött, hogy a negyednek szüksége van egy közös fűtésrendszerre. Rune és Ove – persze teljesen véletlenül – tökéletesen ellentétes álláspontot képviseltek azzal kapcsolatban, melyik fűtési rendszer volna megfelelő, és az eset, ami a szomszédok között „vihar a biliben” néven futott, örökké tartó csatává nőtte ki magát a két férfi

között. És folytatódott… De ahogy Sonja szokta mondani, voltak másféle pillanatok is. Nem olyan sok, de Sonja és Anita kihozták belőlük a legtöbbet. Mert nem mindig állt a bál a két férfi között. Például a nyolcvanas évek egyik nyarán Ove vett egy Saab 9000-est, Rune pedig egy Volvo 760-ast. És mindketten annyira elégedettek voltak a vétellel, hogy heteken át békében megfértek. Sonja és Anita még néhány közös vacsorára is rávette őket. Rune és Anita fia, aki időközben tinédzser lett, a báj és a jó modor totális hiányával, ott ült velük az asztalnál mint egy morcos kiegészítő. Ez a fiú mérgesnek született, mondogatta Sonja bánatos hangon, de Ove és Rune ettől még nyugodtan viszkizgettek a vacsorát követően.

Egyik utolsó nyári vacsorájuk alkalmával sajnos az az ötletük támadt, hogy grillezni kéne. Persze rögtön kitört a vita, hogy melyik a leghatékonyabb módszer, amivel Ove grilljét be lehet gyújtani. Egy negyedórával később már olyan hangerővel folyt az eszmecsere, hogy Sonja és Anita végül úgy döntöttek, hogy mégiscsak jobb lesz külön vacsorázni. Mindkét férfi vett és eladott egy autót, mielőtt újra beszélni kezdtek volna egymással. Eközben a szomszédok jöttek-mentek körülöttük. Végül már annyi új arc volt az ajtók mögött, hogy egy nagy szürke masszává álltak össze. Ahol régebben erdő állt, ott daruk emelkedtek. Ove és Rune a házuk előtt álltak, kezüket makacsul zsebre vágva, mint

régiségek egy új korszakban, miközben egy rakás fontoskodó ingatlanügynök császkált a házak közötti kis ösvényen, propeller méretű csokornyakkendőkben, és úgy néztek rájuk, ahogy a keselyűk nézik az idősödő vízibivalyokat. Ezek nem nyugszanak, amíg be nem költöztetnek ide néhány átkozott informatikuscsaládot, ezt Ove és Rune is jól tudta. Rune és Anita fia a 90-es évek elején költözött el otthonról, amikor betöltötte a huszadik életévét. El is tűnt Amerikába, tudta meg Ove Sonjától. Alig látták eztán. Néhanéha felhívta a szüleit karácsony táján. Anita megpróbált vidámnak tűnni, ha ez szóba került, és azt mondta: „De hát annyi dolga van mostanság!” Ám Sonja látta, hogy nyeli a könnyeit. Néhány fiú csak otthagy mindent, és sosem néz vissza. Ez már csak így van.

Rune közömbösnek mutatkozott. De aki régóta ismerte, észrevehette, hogy pár centiméterrel összébb ment az évek során. Mintha összeesett volna egy mély kilégzés után, és többet nem vett volna rendesen levegőt. Néhány évvel később, amikor Rune és Ove százakárhányadik alkalommal került nézeteltérésbe a közös fűtési rendszer kapcsán, Ove tajtékozva kirohant az egyik gyűlésről, és sose tért vissza. Az utolsó csatára a két férfi között akkor került sor, amikor Rune a 2000-es évek elején rendelt egy kis automata fűnyíró robotot Ázsiából, ami körbe-körbe keringett a ház mögötti gyepen, és magától nyírta a füvet. Rune a távirányítóval azt is be tudja állítani, mesélte Sonja lenyűgözve egyik este, mikor hazajött Anitától, hogy különféle mintákat nyírjon a fűbe. Ove nemsokára rájött, hogy ez azzal jár, hogy a különféle minták ürügyén a rohadék kis robot egész éjjel lelkesen zümmög körbe-körbe Ove és Sonja hálószobaablaka alatt. Egyik este Sonja azt vette észre, hogy Ove, kezében egy csavarhúzóval, távozik a teraszajtón. Másnap reggel a kis robot érthetetlen módon egyenesen belecsalinkázott Rune medencéjébe.

A következő hónapban került Rune először kórházba. Soha többé nem vett új fűnyírót. Ove, bár már maga se tudta, hogyan kezdődött az ellenségeskedésük, azt tudta, hogy akkor és ott befejeződött. Ezek után Ovénak már csak az emlékek maradtak, Runének pedig a hiányuk. És bizonyára vannak olyanok, akik szerint az érzelmeket nem lehet az éppen általuk vezetett autón át közvetíteni. De mikor beköltöztek a sorházi negyedbe, Ove egy Saab 96-ost vezetett, Rune pedig egy Volvo 244-est. A baleset után Ove vett egy Saab 95-öst, hogy legyen helye Sonja tolószékének. Ugyanebben az évben Rune vett egy Volvo 245-öst, hogy legyen helye a babakocsinak. Három évvel később Sonja kapott egy modernebb, összecsukható tolószéket, Ove pedig vett egy félkombit, egy Saab 900-ast. Rune pedig egy Volvo 265-öst, mivel Anita egy újabb gyerekről kezdett beszélni. Ezek után Ove vett még két Saab 900-ast, és utána az első Saab 9000-est. Rune egy

Volvo 265-öst, és nemsokára egy Volvo 745-öst. De nem lett több gyerek. Egyik este Sonja hazajött, és elmesélte, hogy Anita járt az orvosnál. Egy héttel később egy Volvo 740-es állt Rune garázsában. Egy szedán. Ove akkor vette észre, mikor a Saabját mosta. Aznap este Rune egy fél üveg whiskyt talált az ajtaja előtt. Sosem beszéltek róla. Talán a meg nem született gyerek felett érzett bánat közelebb hozhatta volna a két férfit. De a bánat megbízhatatlan ebből a szempontból, ha nem osztoznak rajta, meg tudja osztani az embereket. Talán Ove nem bocsátotta meg Runének, hogy neki lett egy fia, akivel aztán ki se jöttek. Talán Rune nem bocsátotta meg Ovénak, hogy nem tud ezért megbocsátani neki. Talán egyikük sem bocsátotta meg saját magának, hogy nem tudták megadni a legjobban szeretett nőnek, amire az a leginkább vágyott. Aztán Rune és Anita fia felnőtt, és az első adandó alkalommal eltűnt otthonról. Rune pedig elment és vett egy sport BMW-t, amibe csak két ember fért bele, meg egy kézitáska. Mert most már csak Anita volt és ő, ahogy Sonjának mesélte, mikor találkoztak a parkolóban. „És nem is lehet egész életünkben Volvónk” – próbálkozott egy bátortalan mosollyal. És Sonja látta, hogy Rune a könnyeivel küszködik. És ez volt az a pillanat, amikor Ove rájött, hogy Rune örökre feladta. És ezért se Ove, se maga Rune nem bocsátott meg Runének.

Tehát biztos vannak olyanok, akik szerint az autók nem közvetítik az érzelmeket. De nincs igazuk.

29

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy illető, aki meleg

– De komolyan! Hová megyünk? – érdeklődik Parvaneh kifulladva. – Elintézni valamit – válaszol Ove röviden. Három lépéssel a nő előtt jár, a macska pedig mellette kocog. – Micsodát? – Valamit! Parvaneh megáll, és levegő után kapkod. – Íme! – kiált fel Ove, és megtorpan egy kis kávézó előtt. Az üvegajtón át frissen sült croissant illata száll kifelé. Parvaneh átnéz az utca túloldalán található parkolóra, ahol a Saab várakozik. Így utólag egyértelmű, hogy csupán egyenesen át kellett volna vágniuk az úton. Csakhogy ők nem egyenesen jöttek, ugyanis Ove meg volt győződve arról, hogy a kávézó a negyed túloldalán fekszik. Parvaneh javasolta, hogy akkor talán parkoljanak oda, de ott óránként egy koronával drágább a parkolás, így az ötletéről nem esett több szó. Szóval oda parkoltak, és végigjárták az egész negyedet, hogy megtalálják a kávézót. Ove az a fajta ember, állapította meg Parvaneh, aki ha nem tudja, pontosan merre tart, csak megy tovább abban a meggyőződésben, hogy az út előbb-utóbb majd igazodik az igényeihez. És amikor felfedezték, hogy a kávézó pont szemben van azzal a hellyel, ahová parkoltak, Ove úgy tett, mint aki az egészet pont így tervezte. Parvaneh az izzadságot törölgeti az arcáról. Az utca közepén, egy ház falához támaszkodva egy koszos szakállú férfi ül. Előtte a földön egy papírpohár. A kávézó előtt Ove, Parvaneh és a macska összetalálkoznak egy húszas éveiben járó, cingár fiúval, akinek a szeme körül mintha fekete korom lenne.

Belekerül egy kis időbe, míg Ove rájön, hogy ez ugyanaz a fiú, aki a biciklis ifjonc mögött állt, mikor először találkoztak a tárolónál. Ugyanolyan óvatosnak tűnik, mint akkor. Egy kis papírtányéron két szendvicset visz, és Ovéra mosolyog . Ovétól egy visszabólintásra telik. – Miért nem engedett a piros autó mellé állni? – kérdezi Parvaneh, miközben belépnek az üvegajtón. Ove nem válaszol. – Meg tudtam volna csinálni! – jelenti ki magabiztosan. Ove fáradtan csóválja a fejét. Két órával ezelőtt azt sem tudta, melyik a kuplung, most meg haragszik, mert Ove nem engedte párhuzamosan parkolni. Már bent vannak a kávézóban, mikor Ove a szeme sarkából meglátja az ablakon át, hogy a kormos szemű, cingár fiú lehajol, és odaadja a szendvicseket a koszos szakállú férfinak. – Üdv, Ove! – kiáltja valaki olyan lelkesen, hogy még a hangja is belebicsaklik. Ove megfordul, és meglátja az ifjoncot, akivel a bicikli miatt veszekedett. Egy hosszú, fényesre polírozott pult mögött áll. Sapkában van, konstatálja Ove. Idebent. A macska és Parvaneh kényelembe helyezik magukat egy-egy bárszéken a pult előtt. Parvaneh még mindig a homlokát törölgeti, bár jéghideg van odabent. Tulajdonképp hidegebb, mint az utcán. A nő vizet tölt magának egy, a pulton álló kancsóból. A macska teljes nyugalommal belelefetyel Parvaneh poharába, amikor az nem néz oda.

– Ismerik egymást? – kérdezi Parvaneh meglepetten, és az ifjoncra néz. – Ove és én kábé haverok vagyunk! – bólint az ifjonc. – Tényleg? Kábé én is Ovéval! – mosolyog Parvaneh kedvesen utánozva a fiú kissé túlzott lelkesedését. Ove tartja a megfelelő távolságot a bárpulttól. Mintha attól félne, hogy valaki megpróbálná megölelni, ha közelebb menne.

– Adrian vagyok – mutatkozik be az ifjonc. – Parvaneh! – így Parvaneh. – Kérnek valamit inni? – kérdezi Adrian, és Ove felé fordul. – Ó! Egy lattét! – mondja Parvaneh olyan hangon, mintha valaki hirtelen masszírozni kezdte volna a vállát, majd egy szalvétával ismét megtörli a homlokát.

– Egy jeges lattét, ha van! Ove egyik lábáról a másikra áll, és körbenéz a kávézóban. Sose szerette a kávézókat. Sonja persze imádta őket. Akár egész vasárnap el tudott üldögélni egy ilyen helyen, és „csak nézni az embereket”, ahogy mondta. Mert minden vasárnap ezt csinálták. Ove mellette ült, és megpróbált újságot olvasni. Sonja halála óta Ove nem járt kávézóban. Felnéz, és rájön, hogy Adrian, Parvaneh és a macska az ő válaszára várnak.

– Kávét. Feketét. Adrian a fejét vakargatja a sapkája alatt. – Izé… eszpresszót? – Nem. Kávét. Adrian immáron az állát vakargatja. – Izé… olyan feketekávét? – Azt. – Tejjel? – Ha van benne tej, akkor már nem feketekávé. Adrian arrébb taszigál néhány cukortartót a pulton. Talán azért, hogy csináljon

valamit, és ne tűnjön teljesen hülyének. Késő bánat, vélekedik Ove. – Főzött kávét. Nyamvadt, rendes, főzött kávét – ismétli meg . Adrian bólint. – Értem most már, de… de sajnos nem tudom, hogy kell olyat csinálni. Ove úgy mered rá, ahogy az Ovéhoz hasonló emberek szoktak, mikor valaki közli velük, hogy fogalma sincs, hogyan kell vizet tölteni egy kannába, kávét mérni egy filterbe és aztán megnyomni egy gombot. Ove a kávéfőzőre mutat, ami egy sarokba van besuvasztva az ifjonc mögött. Félig eltakarja egy óriási, ezüst, űrhajószerű gép, amiről Ove megállapítja, hogy az csinálja azt az eszpresszót. – Ó, ja, hogy az! – bólint Adrian a kávéfőző felé, mintha most kezdene neki derengeni. Aztán ismét Ove felé fordul. – Nos, izé, nemtom, hogy működik. – De most aztán már a… – motyogja Ove, és megkerüli a pultot. Elhessegeti az ifjoncot az útból, és megragadja a kannát. Parvaneh hangosan köszörüli a torkát. Ove rábámul. – Igen? – kérdezi Ove. – Igen? – ismétli a nő. Ove megemeli a szemöldökét. Parvaneh a vállát vonogatja. – Esetleg felvilágosítana valaki, mit keresünk itt? Ove vizet tölt a kannába. – A srácnak van egy javítani való biciklije. Parvaneh arca felragyog . – A bicikli, amit a kocsi hátuljára akasztottunk? – Elhozta? – kiált fel Adrian boldogan.

– Hát mivel neked nincs autód – válaszol Ove, és kávéfilter után kutat. – Köszönöm, Ove! – mondja Adrian, és egy lépést tesz felé, de aztán magához tér, és megáll, mielőtt valami hülyeséget csinálna. – Tehát az a te biciklid? – mosolyog Parvaneh. Adrian bólint. Aztán rögtön meg is rázza a fejét. – Szóval… Nem az enyém. A barátnőmé. Vagyis, csak szeretném, hogy a barátnőm legyen… Kábé… Parvaneh vigyorog . – Szóval Ove csak azért jött el idáig, hogy odaadjon neked egy biciklit, amit aztán itt meg tudsz javítani? Egy lánynak? Adrian bólint. Parvaneh áthajol a pulton, és megveregeti Ove karját. – Tudja, Ove, néha az ember már-már azt hiszi, hogy van szíve! Ovénak nem tetszik a mondat hangvétele. – Akkor most van itt szerszám, vagy sem? – kérdezi Adriantól, és elhúzza a karját Parvaneh közeléből. Adrian bólint. – Na, akkor menj, és hozd ide a biciklit. A parkolóban van, a Saabon. Adrian gyorsan bólint, és eltűnik a konyhában. Néhány perc múlva egy hatalmas szerszámosládával kerül elő, és az ajtó felé siet.

– Maga pedig meg ne szólaljon – mondja Ove Parvanehnek. Parvaneh úgy vigyorog, amiből nyilvánvaló, hogy ellentétes tervei vannak. – Csak azért hoztam ide a biciklit, hogy ne otthon maszatoljon vele a fészerben… – motyogja. – Perszepersze – bólogat Parvaneh, és nevet. Ove ismét a kávéfilter felkutatásának szenteli a figyelmét. Az ajtónál Adrian szó szerint nekifut a kormos szemű fiúnak. – Csak elmegyek valamiért – mondja Adrian úgy, mintha átesett volna a szavakon, akár egy halom ládán. – Ez itt a főnököm! – kiáltja oda Ovénak és Parvanehnek, és a kormos szemű felé mutat. Parvaneh rögtön udvariasan feláll, és kezet nyújt. Ovét lefoglalja, hogy a pult mögötti fiókokban kutakodik. – Mit csinálnak? – érdeklődik a kormos szemű fiú, és kíváncsian nézi az idősödő idegen férfit, aki elbarikádozta magát a kávézója pultja mögé. – A srác biciklit akar javítani – válaszol Ove, mintha így már kristálytiszta lenne az ügy. – Hol tartja a rendes kávéhoz való filtereket? A kormos szemű megmutatja. Ove ránéz, és hunyorít. – Az smink? Parvaneh csitítgatni kezdi. Ove szemrehányóan néz rá. – Mi az? Kérdezni csak szabad! A kormos szemű fiú egy kissé idegesen mosolyog . – Igen, smink – bólint, és elkezdi ledörzsölni. – Tegnap bulizni voltam – mondja, és

amikor Parvaneh egy bűnrészes gyors mozdulatával kihalász egy törlőkendőt a táskájából, és átnyújtja neki, hálásan mosolyog . Ove bólint, és visszatér a kávéfőzéshez. – Neked is vannak problémáid biciklikkel, szerelemmel és nőkkel? – kérdezi elterelőleg . – Nem, nem, biciklikkel legalábbis nem. Szerintem a szerelemmel sem. Legalábbis… legalábbis nem nőkkel – válaszol a kormos fiú. Kissé megrándul a szája sarka. Mikor már több mint tizenöt másodperce csönd van, elkezdi a pulóvere ujját húzogatni. Ove benyomja a kávéfőző gombját, megvárja, míg elkezd kotyogni, aztán megfordul, és nekitámaszkodik a pult belső oldalának, mintha ez egyáltalán nem lenne furcsa dolog egy olyan kávézóban, ahol az ember nem is dolgozik.

– Tehát buzi vagy? – biccent a kormos fiú felé. – OVE! – kiáltja Parvaneh, és rásóz Ove karjára. Ove elhúzza a kezét, és sértődötten néz.

– Kérdezni csak szabad! – Nem szabad azt mondani, hogy… ezt – ripakodik rá Parvaneh. – Buzi? – ismétli meg Ove. Parvaneh keze ismét megindul a karja felé, Ove azonban résen van. – Nem mondjuk ezt! – utasítja rendre Ovét. Ove őszinte értetlenséggel fordul a kormos fiú felé. – Nem lehet azt mondani, hogy buzi? Mit mondanak manapság?

– Homoszexuális. Vagy… LMBT-ember – vágja rá Parvaneh. Ove először Parvaneh-re néz, aztán a kormos fiúra. – Ó, mondjon, amit csak akar, semmi gond – mosolyog a kormos fiú, megkerüli a pultot, és felvesz egy kötényt. Parvaneh felnyög, és a fejét csóválja. Ove ugyanezt teszi. – Persze, persze… – kezdi, és kissé elmélázva köröz a kezével a levegőben, mintha a megfelelő kifejezést keresné valami latin-amerikai tánc közepette.

– De akkor te egy olyan… „meleg” vagy, vagy nem? Parvaneh úgy néz a kormos fiúra, mintha azt próbálná neki hangtalanul elmagyarázni, hogy Ove egy elmegyógyintézet zárt osztályáról szabadult, ezért nem szabad haragudni rá. De a kormos egyáltalán nem tűnik haragosnak. – Igen. Igen, az vagyok. Egy „olyan”. – Nahát akkor – bólint Ove, megfordul, és kávét tölt a csészéjébe, miközben a készülék még rotyog . Aztán fogja a csészét, és szó nélkül kimegy a parkolóba. A kormos nem tesz megjegyzést rá, hogy kiviszi magával a csészét. Úgyis eléggé hiábavaló volna, mikor ez az ember ötperces ismeretségük ideje alatt eddig már kinevezte magát a fiú kávézójában baristának, aztán pedig kikérdezte őt a szexuális preferenciáiról.

A Saabnál ott áll Adrian, mint aki eltévedt egy erdőben. – Minden rendben? – teszi fel Ove a költői kérdést, belekortyol a kávéba, és a biciklire néz, amit Adrian még le se akasztott az autóról. – Nos… tudja. Kábé. Izé… – kezdi Adrian, és kissé kényszeredetten vakargatja a mellkasát. Ove vagy egy fél percig nézi. Iszik még egy korty kávét. Aztán bólint, olyan arccal, mint aki most jött rá, hogy egy túlérett avokádót nyomkodott meg . Átadja a kávéscsészét a fiúnak, előrelép, és leszedi a biciklit. Aztán kerékkel felfelé a földre állítja, és kinyitja a szerszámosládát, amit az ifjonc cipelt ide.

– Apád nem tanította meg, hogyan kell biciklit javítani? – kérdezi rá se nézve Adrianra, miközben lehajol a defektes kerékhez. – Apám a sitten van – válaszolja Adrian alig hallhatóan, és a vállát vakargatja.

Úgy néz ki, mint aki egy nagy, fekete lyukat keres, amiben azonmód elsüllyedhet. Ove megáll a mozdulat közepén, felnéz, és fürkészve méregeti. A fiú a földet nézi. Ove krákog. – Nem olyan rohadt nehéz – motyogja végül, és int Adriannak, hogy üljön le a földre.

Tíz percükbe kerül megjavítani a kereket. Ove monoton hangon adja az utasításokat, Adrian pedig meg sem szólal. De figyel, és még csak nem is rontja el. Ove hajlik arra, hogy azt gondolja, ügyes. A kezével ezek szerint jobban bánik, mint a szavakkal. Letörölgetik magukról a koszt egy ronggyal, ami a Saab csomagtartójából került elő, és nem néznek egymás szemébe. – Remélem, megérdemli a hölgy – mondja Ove, és lecsukja a csomagtartót. Adrian mintha nem tudná, mit kéne erre válaszolni. Mikor visszatérnek a kávézóba, egy alacsony, szögletes, foltos inges férfit találnak ott, aki egy létra tetején áll, és valamit csavaroz. Ove hősugárzónak tippeli. A kormos fiú a létra aljában áll, és fél kezével egy csomó csavarhúzót tart a levegőben. A másik kezével azóta is a sminkmaradékokat törölgeti a szeméről, és a kövér embert bámulja a létra tetején. Mintha kissé ideges lenne. Mintha attól félne, hogy lelepleződik. Parvaneh lelkesen fordul Ove felé. – Ez itt Amel! Övé a kávézó! – mondja könnyedén, és a létrán álló szögletes férfira mutat. Amel nem fordul meg, de hosszú, kemény mássalhangzósort présel ki magából, amit Ove ugyan nem ért, de gyanítja, hogy szitokszavak keveréke lehet.

– Mit mond? – érdeklődik Adrian. A kormos fiú kényelmetlenül forgolódik. – Eh… azt mondja… hogy a hősugárzó olyan… Adrianra pillant, de aztán azonnal

lesüti a szemét. – Azt mondja, pont annyira haszontalan, mint egy homo – motyogja olyan halkan, hogy Ove az egyetlen, aki hallja, mert véletlenül ő áll a legközelebb. Parvaneh-t lefoglalja, hogy Amelt bámulja lenyűgözve. – Az ember nem érti, mit mond, de azt azért hallani, hogy szinte az egész káromkodás! Olyan, mintha Ove szinkronizált verziója lenne! Ove nincs elragadtatva. Amel sem. Abbahagyja a hősugárzó bütykölését, és Ovéra mutat a csavarhúzóval. – A macska. A magáé? – Nem – feleli Ove. Nem is azt akarja mondani, hogy nem az ő macskája, hanem azt, hogy igazából senki macskája. – Macska kifelé! Semmi állat a kávézóban! – vagdalkozik Amel; mássalhangzói úgy ugrálnak, akár a szófogadatlan gyerekek. Ove érdeklődve néz a hősugárzóra Amel feje fölött. Aztán a macskára a bárszéken. Aztán a szerszámosládára, ami még mindig Adrian kezében van. – Ha megjavítom azt ott magának, akkor a macska marad – mondja Amelnek. Kijelenti, nem is kérdezi. Amel egy pillanatra mintha elveszítené a fonalat, s mire újra rátalál, addigra, maga sem tudja hogyan, a létrán álló férfi helyett a létrát tartó férfi lesz belőle. Ove matat fent néhány percig, majd lemászik, a nadrágjába törli a kezét, és átadja a csavarhúzót meg a csavarkulcsot a kormos fiúnak.

– Megjavította! – lelkendezik a szögletes kisember a foltos ingben, mikor a hősugárzó fáradtan felköhög, aztán beindul a plafonon.

Amel megperdül és lelkesen megragadja Ove vállát durva kezével. – Whisky? Akar? A konyhában van whiskym! Ove az órára néz. Délután negyed három van. A fejét rázza, és feszeng . Kicsit a whisky miatt, kicsit mert Amel fogdossa. A kormos fiú eltűnik a konyhában, még mindig lázasan törölgeti a szemét. Fél órával később a macska és Ove már a Saab felé tartanak, amikor Adrian beéri őket, és óvatosan megrángatja Ove kabátujját. – Öregem, ugye nem mond semmit arról, hogy Mirsad… – Kicsoda? – szakítja félbe Ove értetlenül. – A főnököm – válaszol Adrian. De mivel Ovénak még mindig nem egyértelmű, hozzáteszi: – A sminkes. – A meleg? – kérdezi Ove. Adrian bólint. – Szóval az apja… azaz Amel… nem tudja, hogy Mirsad… Adrian a megfelelő szó után kutat. – Meleg? – szúrja közbe Ove. Adrian bólint. Ove a vállát vonogatja. Parvaneh érkezik döcögve, teljesen kifulladva.

– Maga meg hol járt? – fordul hozzá Ove. – Odaadtam neki az aprómat – mondja Parvaneh, és a falnál ülő koszos szakállú férfi felé biccent.

– Ugye tudja, hogy csak pálinkát fog rajta vásárolni? – kérdi Ove. Parvaneh hunyorít. – Mi? Komolyan? Pedig én annnyira reméltem, hogy a diákhitelét fogja törleszteni belőle, amit a részecskefizikai tanulmányaira vett fel! Ove horkant, és kinyitja a Saabot. Adrian még mindig ott áll a kocsi túloldalán.

– Igen? – kérdi Ove. – Ugye nem mond semmit Mirsadról? De tényleg! Ove felháborodva bök rá. – Nem kéne mások miatt izgatnod magad, megvan neked a magad baja! Francia autót akarsz venni!

30

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy társadalom nélküle

Ove lesöpri a havat a sírkőről. Energikusan feltöri a fagyott földet, hogy legyen hová beszúrni a friss virágokat. Aztán feláll és leveri magáról a ráragadt pelyheket. Ott áll, és kissé szégyenkezve nézi Sonja nevét. Ő, aki mindig arról papolt a nőnek, hogy ne késsen már el folyton, most itt áll elkésve. Nyilvánvalóan képtelen betartani az ígéretét, hogy követi Sonját. – Csak mert elképesztő, mi folyik mostanában – motyogja a kőnek. Aztán újra elhallgat. Nem tudja pontosan, mikor történt. Mikor lett ennyire csöndes. A napok és a hetek Sonja temetése után úgy egybeolvadtak, hogy nem igazán tudna elszámolni vele, mit csinált ez alatt az idő alatt. Talán nem is szólt senkihez Sonja halálától kezdve addig, amíg Parvaneh és Patrick bele nem tolattak a postaládájába. Néhány este enni is elfelejtett. Ilyen se történt még soha vele. Legalábbis azóta, hogy leült azon a vonaton a nő mellé majdnem negyven évvel ezelőtt. Amíg volt Sonja, megvoltak a rutinok. Ove háromnegyed hatkor felkelt, kávét főzött, és elment az ellenőrző körútra. Fél hétkor Sonja lezuhanyozott, aztán megreggeliztek és kávéztak. Sonja tojást evett, Ove pedig szendvicset. Hét óra öt perckor Ove beemelte a nőt a Saab anyósülésére, betette a tolókocsit a csomagtartóba, és elvitte Sonját az iskolába. Aztán elment dolgozni. Háromnegyed tízkor mindketten kávészünetet tartottak a saját munkahelyükön. Sonja tejjel itta a kávét, Ove feketén. Délben ebédeltek. Háromnegyed háromkor újabb kávészünet. Negyed hatkor felvette Sonját az iskolaudvaron, beemelte az anyósülésre, a tolókocsit betette a csomagtartóba. Hatkor a konyhaasztalnál vacsoráztak. Leggyakrabban húst, krumplit és mártást. Ove kedvenc ételét. Aztán Sonja rejtvényt fejtett, mozgásképtelen lábait maga alá húzta a fotelba, Ove pedig ezalatt a fészerben matatott, vagy a híradót nézte. Fél tízkor Ove felvitte Sonját az emeleti hálószobába. A nő több éven át rágta a fülét, hogy költöztessék le a hálószobát a földszinti, üres vendégszobába. De Ove ezt vonakodott megtenni. Egy évtized után Sonja rájött, hogy Ove így akarta megmutatni neki, hogy nem adta fel. Hogy Isten és az univerzum és minden más nem nyerhetnek. Hogy minden átkozott eltakarodhat a pokolba. Így Sonja nem hozta elő többet a témát.

Péntek esténként fent voltak fél tizenegyig, és tévét néztek. Szombaton későn reggeliztek, volt, hogy csak nyolckor. Aztán elmentek ügyeket intézni. Barkácsbolt, bútorbolt, kertészet. Sonja virágföldet vásárolt, Ove a szerszámokat nézegette. Bár a kertjük nem volt nagy, mindig volt mit ültetgetni és építgetni benne. Hazafelé megálltak fagylaltozni. Sonja csokoládésat evett. Ove mogyorósat. Évente egyszer egy koronával felvitték a fagylalt árát, és ilyenkor, ahogy Sonja

mondta mindig, „Ove kapott egy gumicsontot”. Mikor hazaértek, Ove kitolta Sonját a konyhai teraszajtón át a kertbe, kivette a székből, és leültette a földre. Sonjának azért volt különösen kedves elfoglaltsága a kertészkedés, mert semmi hátránya nem származott abból, hogy nem tud felállni. Ezalatt Ove fogott egy csavarhúzót, és bement a házba. Az volt a legjobb ebben a házban, hogy sose lett kész. Mindig volt egy csavar Ove számára, amit meg lehetett húzni. Vasárnaponként kávézóba jártak. Ove újságot olvasott, Sonja beszélgetett. Aztán hétfő lett. És egy hétfőn már nem volt Sonja. És Ove nem tudta, mikor lett ilyen csöndes. Magában kezdett beszélni. Talán kezdett megőrülni. Néha még ezt a lehetőséget is felvetette. Mintha nem akarta volna a többi embert beszélni hagyni, attól való félelmében, hogy a karattyolásuk lármája elnyomja Sonja hangjának emlékét. Ove gyengéden végigfuttatja ujjait a sírkövön, mintha egy nagyon vastag szőnyeget simogatna. Sosem értette meg a fiatalokat, akik arról hablatyoltak, hogy meg kell találni önmagukat. A harmincasok a munkahelyén egyfolytában erről beszéltek. És mindig szóba került, hogy több szabadidőt akarnak, mintha ez lenne a munka egyetlen célja: elérni addig a pontig, hogy ne kelljen csinálni. Sonja kinevette Ovét, és azt mondta, ő „a világ legrugalmatlanabb embere”. Ove ezt nem vette sértésnek. Úgy gondolta, rendnek kell lennie, ez minden. Hogy vannak rutinszerű dolgok, és az ember megbízhat ebben-abban. Nem értette, hogy ez miért rossz tulajdonság. Sonja gyakran elmesélte azt az esetet, mikor Ove a nyolcvanas évek közepén, valószínűleg pillanatnyi elmezavarnak köszönhetően, Sonja unszolására belement abba, hogy vegyen egy piros Saabot, habár addig mindig csak kéket vett. „A legrosszabb három év volt Ove életében” – kuncogott Sonja. Aztán persze Ove visszatért a kék Saabhoz, és többé nem váltott. „Más feleségek megsértődnek, ha a férjük nem veszi észre, hogy fodrásznál voltak. Mikor én megyek fodrászhoz, nálunk a férjem sértődik meg napokra, mert nem úgy nézek ki, mint szoktam” – mondogatta Sonja.

Ove ezt hiányolja leginkább. A megszokottat. Az embernek kell, hogy legyen valami rendeltetése, vallja Ove. És neki mindig volt rendeltetése, ezt senki nem veheti el tőle. Mindent megtett, amit a társadalom elvárt.

Dolgozott, sosem volt beteg, megházasodott, törlesztett, adót fizetett, eleget tett a kötelezettségeinek, rendes autója volt. És hogy köszönte meg a társadalom? Bejöttek az irodájába, és azt mondták, menjen haza. Ezt tették… És egy hétfőn már nem volt többé rendeltetése. Tizenhárom évvel ezelőtt vette meg Ove a kék Saab 9-5-ös kombiját. Nem sokkal ezután az a sok marha a General Motorsnál felvásárolta az utolsó svéd részvényeket a cégnél. Ove aznap reggel olyan hosszú káromkodás közepette vágta oda az újságot, hogy az még a délutánba is jócskán belenyúlt. Többé nem vett autót. Egy amerikai autóba ő be nem teszi a lábát, kivéve, ha a lábát és vele a többi testrészét is koporsóba teszik előtte, ezzel legyen mindenki tisztában. Sonja persze némileg alaposabban olvasta el a cikket, és kifogással élt Ovénak a cég nemzetiségéről alkotott történelmi felfogására nézve, de ez már nem számított. Ove döntött. Ezt az autót addig fogja vezetni, míg vagy ő, vagy az autó össze nem roskad. Úgysem gyártanak már rendes autókat. Ma már az egész csak egy csomó elektronika és egyéb ökörségek. Mintha számítógépet vezetne az ember. Már szét sem lehet szedni őket anélkül, hogy a gyártók érvénytelen garanciáról ne

kezdenének pampogni. De így is jó. Sonja egyszer azt mondta, hogy az autó motorja le fog állni a szomorúságtól aznap, amikor Ovét eltemetik. És hát ki tudja. „De mindennek megvan a maga ideje” – mondogatta Sonja gyakorta. Például mikor az orvosok eléje álltak a diagnózissal négy évvel ezelőtt. Ő könnyebben bocsátott meg, mint Ove. Megbocsátott Istennek, az univerzumnak és mindennek. Ove viszont dühös lett. Talán mert valakinek dühösnek is kellett lennie Sonja érdekében.

Ove hadba lépett az egész világgal. Veszekedett a kórházi személyzettel, veszekedett a specialistákkal, és veszekedett a főorvossal. Veszekedett a fehér ingesekkel a hatóságoktól, akik végül már annyian voltak, hogy a nevükre sem emlékezett. Egyik az ilyen biztosítással foglalkozott, a másik az olyannal, volt egy kapcsolattartó Sonja betegségével kapcsolatban, egy másik pedig az egykori balesettel kapcsolatban. A harmadik azt intézte, hogy Sonjának ne kelljen dolgoznia, egy negyedik pedig pont hogy arról győzködte a rohadt hatóságokat, hogy de, igen, Sonja mást sem akar, csak dolgozni. Bejárni a munkahelyére. És a fehér ingesek ellen nem lehetett hadakozni. Meg a diagnózis ellen sem. Sonja rákos volt. „El kell fogadnunk, ami jön” – mondta Sonja. És úgy lett. Folytatta szeretett rosszaságai tanítását, ameddig csak tudta, míg végül már Ovénak kellett betolnia a terembe minden reggel, mert egyedül nem ment. Egy évvel később már csak hetvenöt százalékos munkaidőben dolgozott. Két évvel később ötvenben. Három évvel később huszonötben. Mikor aztán végleg otthon kellett maradnia, hosszú, személyre szóló

leveleket írt minden egyes diákjának, és bátorította őket, hogy hívják csak fel, ha szükségük lenne rá, hogy valakivel beszélgessenek. Majdnem mindegyik telefonált. Hosszú karavánokban érkeztek. Egyik hétvégén annyian voltak náluk, hogy Ove kiment, és hat órán át ült a fészerben. Mikor az utolsó látogató is elment, Ove körbejárt a házban, és alaposan körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem lopott el semmit. Csak akkor hagyta abba, amikor Sonja kikiabált neki, hogy el ne felejtse megszámolni a tojásokat a hűtőben. Akkor megadta magát. Felvitte Sonját a lépcsőn, az pedig nevetett rajta, aztán befektette az ágyba, és mielőtt elaludtak volna, Sonja odafordult felé, és Ove tenyerébe rejtette az ujját. Az orrát pedig a kulcscsontjához dugta.

„Isten elvett tőlem egy gyereket, drága Ove. De helyette adott ezer másikat.” A negyedik évben meghalt. És Ove most itt áll, és a sírkövét simogatja. Újra meg újra. Mintha megpróbálná életre ringatni. – Lehozom apád fegyverét a padlásról. Tudom, hogy nem szereted. Én sem – mondja halkan. Vesz egy mély levegőt. Mintha meg kéne acéloznia magát, nehogy Sonja meggyőzze, hogy hagyja már ezt. – A mielőbbi viszontlátásig! – mondja határozottan, és a havat nyomkodja a cipőjével, mintha esélyt se akarna adni a tiltakozásra. Aztán a kis ösvényen visszamegy a parkolóhoz, a macska mellette üget. Kimegy a fekete kapun, megkerüli a Saabot, aminek a hátsó szélvédőjén még mindig rajta van a tanulóvezető jelzés, és kinyitja az ajtót. Parvaneh ránéz a hatalmas, barna szemével, ami tele van együttérzéssel. – Van egy ötletem – mondja óvatosan, mikor sebességbe teszi a Saabot, és kikanyarodik. – Ne legyen. De a nőt nem lehet megállítani. – Arra gondoltam, segíthetnék kitakarítani a házát. Talán bedobozolni Sonja dolgait,

és…

De alighogy a szájára veszi Sonja nevét, Ove arca elsötétül, mintha a düh álarcként borulna rá. – EGY SZÓT SE TÖBBET! – ordítja, hogy az egész kocsi visszhangzik. – De én csak arra gondol… – EGY rohadt szót se többet! Értve vagyok?! Parvaneh bólint és csöndben marad. Ove dühtől remegve néz ki az ablakon egész úton hazafelé.

31

Az ember, akit Ovénak hívnak, utánfutóval tolat. Már megint.

Ez lett volna az a nap, amikor Ove meghal. Rohadtul ez lett volna a nap, amikor végre megteszi. Kiengedte a macskát, a levelet a papírokkal a lábtörlőre tette, és lehozta a fegyvert a padlásról. Nem mintha tetszett volna neki ez így, de a fegyverek iránti utálata nem volt nagyobb, mint az üresség, amit Sonja maga után hagyott. Itt az idő. Tehát ez lett volna a nap, mikor Ove meghal. De valaki valahol nyilván belátta, hogy egyetlen módon lehet megállítani őt: az útjába kell küldeni valakit, aki kellőképpen felidegesíti. Így most kint áll a házak közötti kis ösvényen, konokul, karba tett kézzel, a fehér ingesre néz, és azt mondja: – Nem volt semmi jó a tévében. A fehér inges az érzelmek legkisebb jele nélkül nézte Ovét a beszélgetés teljes ideje alatt. Akárhányszor találkozott vele, Ove szemében inkább tűnt gépnek, mint embernek. Pont, mint az összes fehér inges, akivel Ove élete során találkozott. Akik azt mondták, Sonja meg fog halni a buszbaleset után, akik nem akartak felelősséget vállalni, és akik nem akartak másokat felelősségre vonni. Akik nem akartak rámpát építeni az iskolában. Akik nem akarták Sonját dolgozni hagyni. Akik megpróbálták azokból a rohadt dokumentumokból előhalászni a szépen fogalmazott paragrafusokat, hogy valakinek valahol ne kelljen biztosítási pénzt fizetnie. Akik be akarták tenni Sonját egy otthonba.

Mindegyiknek ugyanolyan kifejezéstelen volt a tekintete. Mintha csak üres vázak lettek volna, akik körbejárnak, és darabokra szaggatják a hétköznapi emberek életét. De mikor Ove kimondja, hogy nem volt semmi jó a tévében, végre először láthatja, ahogy a fehér inges halántékán valami megrándul. Talán a tehetetlenség jeleként. Esetleg a dühtől. Vagy puszta lenézésből. De akkor is, ez az első alkalom, hogy Ovénak sikerült az

álarc alá kerülnie a fehér ingesnél. A férfi összeszorítja a száját, megfordul, és elindul. De nem azokkal a jól kiszámított, hideg léptekkel, ami egy mindent kézben tartó, hivatali személy sajátja, hanem valahogy máshogy. Dühödten. Türelmetlenül. Bosszúra vágyva. Hosszú, hosszú idő telt el azóta, hogy Ove utoljára ennyire jól érezte magát valamitől. Persze ma meg kellett volna halnia. Úgy tervezte, békésen főbe lövi magát reggeli után. Kitakarította a konyhát, kiengedte a macskát, lehozta a fegyvert a padlásról, és egyenes derékkal leült a foteljába. Azért tervezte így, mert a macska ilyenkor kéredzkedett ki elvégezni a dolgát. Ez egyike volt annak a kevés tulajdonságnak, amit Ove nagyra becsült a macskában. Hogy nem szívesen végezte a dolgát másoknál. Ove is ilyesfajta ember volt. De akkor persze megjelent Parvaneh, és az ajtót verte, mintha ez lenne a civilizált világ utolsó működő vécéje. Mintha otthon nem lenne hol pisilnie ennek a nőnek. Ove eldugta a fegyvert a radiátor mögé, nehogy a nő meglássa és közbeavatkozzon. Ajtót nyitott, mire Parvaneh rögtön erőszakosan a kezébe nyomta a mobilját.

– Mi ez már meg …? – érdeklődött Ove, mutató- és hüvelykujja között tartva a telefont, mintha bűzlene. – Magát keresik – nyögte Parvaneh, egyik kezével a hasát fogva, a másikkal pedig a homlokát törölgetve, bár kint repkedtek a mínuszok. – Az az újságíró. – Mit csináljak a telefonjával? – Istenem! Nem az ő telefonja. Az én telefonom. Felhívott! – mondta Parvaneh türelmetlenül. Aztán átnyomakodott Ove mellett, és megindult a mellékhelyiség irányába, mielőtt Ove tiltakozhatott volna. – Igen? – kérdezte Ove, és bizonytalanul a füle közelébe emelte a telefont. – Jó napot! – kiáltotta az újságírónő olyan hangon, hogy Ove okosabbnak találta még

néhány centivel arrébb vinni a telefont a fülétől. – Lena vagyok. Tehát, készen áll az interjúra? – kiabálta boldogan. – Nem – válaszolta Ove, és maga elé emelte a telefont, hogy kisakkozza, hogy kell letenni. – Elolvasta a levelet, amit küldtem? – visította az újságírónő. – Vagy az újságot? Olvasta az újságot? Gondoltam, megnézhetné, milyen is, és akkor képet alkothatna az írásainkról! – folytatta, mikor Ove nem válaszolt rögtön. Ove kiment a konyhába. Felemelte az újságot és a levelet, amit az az Adrian hozott a postásegyenruhájában. – Megkapta? – lármázott tovább az újságíró. – Nyugodjon már meg. Olvasok! – mondta Ove hangosan a telefonnak, és a konyhaasztal fölé hajolt. – Csak azt akarom tudni, hogy… – folytatta kitartóan. – De most aztán már NYUGODJON le, ember! – ordította Ove. A nő elhallgatott. Újságlapozás hangját hallotta a telefonjában. Ove pedig egy golyóstoll ideges kattogását az övében. – Nem járnak utána manapság semminek! – dörmögte Ove végül, és úgy nézett a telefonra, mintha az tehetne róla. – Micsoda? – „Az Atmosphere étterem a dubai Burj Kalifa felhőkarcolón a maga 442 méterével a világ legmagasabban fekvő étterme”, itt ez áll – olvasta fel Ove. – Igen? Nem én írtam azt a cikket, szóval nem tud…

– De attól még vállalhat érte felelősséget! – Micsoda? – Ez egy tévedés! – Na de… most komolyan, Ove, az összes cikk közül azon az egyen akad fenn, ami az újság legvégén van és… – Az Alpokban is vannak éttermek! Beáll némi elmélázó csönd. Az újságírónő mély levegőt vesz. – Rendben, Ove. Nyilván tévedés. És mint mondtam, nem én írtam. De gyanítom, hogy a cikk írója a földtől mért magasságra gondol. Nem a tengerszint felettire.

– De hát az rohadt nagy különbség! – Igen. Nos. Az. Újabb nagy levegőt vesz. Bizonyára azt tervezte, hogy végre rátér, miért is telefonált. Nevezetesen azért, hogy megkérje Ovét, gondolja át még egyszer ezt az interjú-dolgot. De persze elfelejtheti az ötletét. Mert ekkorra Ove már kiment a nappaliba, és meglátott egy fehér inges embert egy fehér Skodában, ahogy végiggurult a háza előtt. És tulajdonképpen ennek volt köszönhető, hogy ez sem lett az a nap, amikor Ove meghal.

– Halló! – kiabálta az újságírónő közvetlenül azelőtt, hogy Ove kirohant volna a bejárati ajtón. – Ajjajaj – motyogta Parvaneh nyugtalanul, mikor a vécéből kilépve látta Ovét elrohanni a házak között. A fehér inges kiszállt a Skodából Rune és Anita háza előtt. – Most aztán már elég! Hallja? NEM jön be ide kocsival! Egy MÉTERT sem! Érti? – ordította Ove már jóval azelőtt, hogy odaért volna az emberhez. A fehér inges kis ember előkelően megigazította a cigarettás dobozát az ingzsebében,

és nyugodtan állta Ove tekintetét. – Engedélyem van. – Rohadtul nincs! A fehér inges a vállát vonogatta. Mintha csak egy idegesítő bogarat akarna elkergetni.

– És pontosan mit fog tenni az ügy érdekében, Ove? Ovét meglepte a kérdés. Már megint. Kihúzta magát, keze remegett a dühtől. De legnagyobb bosszúságára nem tudott elég gyorsan magához térni ahhoz, hogy az ilyen esetekre tartalékolt szidalmai egyikével válaszoljon. – Tudom, ki maga, Ove. Tudok az összes levélről, amit a felesége balesetéről és betegségéről írt. Maga egy legenda az irodánkban, tudja – folytatta a fehér inges színtelen hangon. Ove eltátotta a száját. A fehér inges pedig felé biccentett. – Tudom, ki maga. Én pedig a munkámat végzem. A döntés, az döntés. Nem tud mit tenni ellene, mostanra már megtanulhatta volna. Ove egy lépést tett a fehér inges felé, rátette a kezét a mellkasára, és hátratolta. Nem erőszakosan. Nem agresszívan. Hanem lágyan, de határozottan, mintha nem is ő irányítaná a kezét, hanem egy robot valami állami hatóság számítógépes központjában. Mire a férfi így szólt: – Menjen haza, és nézzen inkább tévét. Mielőtt még több baja lesz a szívével.

A Skoda anyósüléséről kiszállt a fehér blúzos, határozott nő, ölében egy kupac papírral. A fehér inges férfi egy hangos csippantással bezárta az autót. Aztán hátat fordított Ovénak, mintha az ott sem volna. Ove pedig ott maradt ökölbe szorított kezekkel, felvetett állal, mint egy sértett jávorszarvasbika, a fehér ingesek meg eltűntek Anita és Rune házában. Beletelt pár percbe, míg összeszedte magát és megfordult. Aztán mindenre elszánt arccal megindult Parvaneh háza felé. Parvaneh félúton állt a kis ösvényen.

– Otthon van az az életképtelen férje? – kiáltott rá Ove, és elment mellette válaszra sem várva. Parvaneh-nek csak bólintani volt ideje, mielőtt Ove négy óriási lépéssel ott termett az ajtajuk előtt. Patrick mankójára támaszkodva nyitott ajtót. A gipsz mintha a fél testét beborította volna. – Üdv, Ove! – köszönt boldogan, és megpróbált integetni a mankóval, de azonmód elvesztette az egyensúlyát, és nekitántorodott a falnak. – Az az utánfutó, ami nálad volt, mikor beköltöztetek. Azt honnan szedted? – tudakolta Ove. Patrick egészséges karjával a falnak támaszkodott, hogy ne inogjon.

– Mi? Ó… azt az utánfutót. Egyik kollégám adta kölcsön. – Hívd fel. Újra kölcsön fogod kérni! – mondta Ove, és nem várva invitálásra, belépett a házba. És így esett, hogy Ove ma sem halt meg. Mivel valaki annyira feldühítette, hogy kénytelen volt odafigyelni rá. Mikor a fehér ingesek kijönnek Anita és Rune házából körülbelül egy óra múlva, kis, fehér autójuk, rajta az önkormányzat logójával, beszorítva áll a fordulóban egy hatalmas utánfutó mögött. Valaki mögéjük parkolt vele, míg bent jártak, de pont úgy, hogy az egész utat elállja. Az ember már-már azt hinné, hogy szándékosság van a dologban. A nő őszintén meg van lepve. De a fehér inges férfi azonnal odamasírozik Ovéhoz.

– Maga csinálta ezt? Ove karba teszi a kezét, és hidegen bámul rá. – Nem. A fehér inges férfi elnézően mosolyog . Mint azok a fehér ingesek, akik hozzá vannak szokva, hogy akkor is keresztülviszik az akaratukat, ha valaki ellentmond nekik.

– Azonnal vigye innen!

– Nem hinném, hogy erre sor kerülhet – felel Ove. A fehér inges sóhajt, mintha egy gyereket készülne megfenyíteni. – Elviszi innen az utánfutót, Ove. Vagy hívom a rendőrséget. Ove nyugodtan csóválja a fejét, és a táblára mutat, kicsit arrébb. – A lakónegyedben a járműforgalom tilos. Egyértelműen ott áll a táblán. – Nincs jobb dolga, mint itt ácsorogni, és rendőröset játszani? – nyögi a fehér inges

férfi. – Nem volt semmi jó a tévében – mondja Ove. És ekkor rándul meg a fehér inges halántéka. Mintha az álarc egy icipicit meghasadna. Végignéz az utánfutón, a beragadt Skodán, a táblán, az előtte álló, karba tett kezű Ovén. Egy pillanatig úgy fest, mint aki azt mérlegeli, kényszerítse-e Ovét erőszakkal, de aztán mintha gyorsan belátná, hogy az nem lenne valami jó ötlet.

– Ezt kár volt, Ove. Nagyon, nagyon nagy kár – sziszegi végül. És a kék szemek először telnek meg dühvel. Ovének arcizma se rezzen. A fehér inges elindul ki, a főút felé, azzal a járással, ami azt üzeni, hogy itt nem ért véget a történet. A nő a papírokkal utánasiet. Az ember azt várná, hogy Ove diadalmasan néz majd utánuk. Ő maga is ezt várja tulajdonképpen. De most csak szomorúnak és fáradtnak látszik. Mintha már több hónapja nem aludt volna. Mintha már a karját se bírná felemelni. Zsebre dugja a kezét, és hazamegy. De alig csukja be az ajtót, máris dörömbölnek rajta. – El akarják venni Runét Anitától! – kiabálja Parvaneh rémült tekintettel, és feltépi az ajtót, mielőtt Ove odaért volna, hogy kinyissa. – Áh – horkant Ove fáradtan. A hangjából érződő megadás meglepi Parvaneh-t és a mögötte álló Anitát is. Talán még Ovét magát is. Gyorsan szedi a levegőt. Anitára néz. Szürkébb és aszottabb, mint valaha.

– Azt mondják, már a héten elviszik. Hogy én nem tudom a gondját viselni – mondja olyan reszketegen, hogy alig hallani. A szeme vörös. – Muszáj tennie valamit ellene! – jelenti ki Parvaneh, és megragadja Ovét. Ove elhúzza a karját, és kerüli a nő pillantását. – Ó, még évekig nem fognak érte jönni. Elég egy fellebbezés, aztán mire azt feldolgozzák a bürokratikus marhaságaikban… – válaszol Ove. Ezt meggyőzőbbnek szánta, mint ahogy hangzott. De már az se érdekli, hogy hangzik. Csak el akar menni innen. – Nem tudja, miről beszél! – kiabálja Parvaneh. – Maga nem tudja, miről beszél, sose volt köze a hatóságokhoz, semmit sem tud arról, milyen hadakozni velük – válaszolja színtelen hangon, leeresztett vállakkal.

– De muszáj beszél… – kezdi Parvaneh felháborodva, ám mintha minden erő kifutna Ove testéből, ahogy ott áll vele szemben. Talán Anita holtfáradt arcának a látványa tehet róla. Talán a belátás, hogy egyetlen győztes ütközet semmit sem számít az egészben. Egy beszorított Skoda sem számít. Úgyis visszajönnek. Ahogy tették Sonjával. Ahogy mindig teszik. A paragrafusaikkal és a dokumentumaikkal. A fehér inges férfiak mindig győznek. És az olyanok, mint Ove, mindig olyan embereket vesztenek el, mint Sonja. És semmi sem tudja visszaadni őt. A végén csak egy csomó hosszú hétköznap marad, ahol egy beolajozott pult a legnagyobb történés. És Ove már nem bírja. Ebben a pillanatban ezt jobban érzi, mint valaha. Nem bír már harcolni. Nem akar hadakozni. Csak meg akar halni.

Parvaneh továbbra is erősködik, de Ove egyszerűen becsukja az ajtót. Parvaneh dörömböl, de Ove nem hallja. Leereszkedik a hokedlire az előszobában, és érzi, hogy remeg a keze. A szíve úgy dübörög, hogy attól tart, mindjárt a fülén jön ki. A mellkasára nyomás nehezedik, mintha valami hatalmas sötétség lépett volna a torkára, és nem eresztené. Legalább húsz perc telik el így.

És akkor Ove sírni kezd.

32

Az ember, akit Ovénak hívnak, nem nyit egy rohadt szállodát

Sonja egyszer azt mondta, hogy ahhoz, hogy az ember megértse az olyan férfiakat, mint Ove és Rune, először azt kell megértenie, hogy ők rossz korba születtek. Csak néhány egyszerű dolgot várnak az élettől, magyarázta. Tetőt a fejük fölé, egy csöndes utcát, egy megfelelő autómárkát és egy nőt, akihez hűek lehetnek. Egy munkát, ahol van szerepük. Egy házat, ahol a dolgok szabályos időközönként tönkremennek, és ezért mindig van valami javítanivaló. „Minden ember méltóságteljes életet akar élni, ám a méltóság mást jelent minden ember számára” – mondogatta Sonja. Az olyanoknak, mint Ove és Rune a méltóság talán abban rejlett, hogy mivel mindig sikerült valahogyan maguknak megoldaniuk a dolgokat, függetlennek tekinthették magukat másoktól. Az embert büszkeséggel tölti el, ha a kezében van az irányítás. Ha igaza van. Ha tudja, melyik utat kell választani, és el tudja dönteni, hogy lazítani kell egy csavaron, vagy húzni. Ove és Rune egy olyan generációból valók, ahol az emberek cselekednek, nem pedig fecsegnek róla, mondogatta Sonja.

Sonja persze tudta, hogy nem a fehér ingesek tehetnek arról, hogy ő tolókocsiba került. Vagy hogy elvesztette a gyereket. Vagy hogy rákos lett. De azt is tudta, hogy Ove nem tudja elviselni a megnevezetlen ellenséget. Muszáj volt mindent felcímkéznie. Kategorizálnia. Így mikor a hivatalok fehér ingesei, akiknek a nevét normális ember nem tudta már számon tartani, olyasmikre próbálták rávenni Sonját, amit ő nem akart – arra, hogy adja fel a munkáját, költözzön el otthonról, fogadja el, hogy nem ér annyit, mint egy egészséges, mozgásképes ember, fogadja el, hogy haldoklik –, akkor Ove hadakozott velük. Beadványokkal, levelekkel, olvasói levelekkel, panaszokkal, egészen olyan dolgokig, mint az a rámpa az iskolában. Annyit hadakozott Sonja igazáért a fehér ingesekkel, és annyira kitartóan, hogy végül már személyesen őket tartotta felelősnek mindenért, ami Sonjával és a gyerekkel történt. A halálért. Aztán Sonja egyedül hagyta őt egy olyan világban, ahol ő már a nyelvet sem értette. Mikor a macska visszatér, Ove még mindig az előszobában ül. A macska az ajtót kapargatja, Ove kinyitja neki. Egymásra néznek. Ove oldalra lép, és beengedi a macskát. Aztán megvacsoráznak, és tévét néznek. Fél tizenegykor Ove lekapcsolja a lámpát a nappaliban, és felmegy az emeletre. A macska éberen követi, mintha azt gyanítaná, hogy

Ove valami olyasmire készül, amiről ő nem tud. Olyasmire, ami nem tetszene neki. A hálószoba padlóján ül, míg Ove levetkőzik, és olyan képet vág, mint aki le akar leplezni egy bűvésztrükköt. Ove lefekszik, és csöndben van, vár, míg a macska el nem alszik Sonja oldalán. Több mint egy órába telik. Ove nem azért teszi ezt, mert úgy gondolja, hogy köteles figyelembe venni a rozzant macska érzelmeit. De nincs ereje veszekedni vele. Nem hiszi, hogy meg kéne magyarázni az élet és a halál fogalmát egy olyan állatnak, aki még a farkára sem tud vigyázni, és elhagyja a felét. Ez minden. Mikor a macska végül a hátára gurul, keresztbe Sonja párnáján, és tátott szájjal horkolni kezd, Ove amilyen halkan csak tud, kioson. Lemegy a nappaliba, előszedi a fegyvert a radiátor mögötti rejtekhelyről. Elővesz négy védőfóliát, amit a fészerből hozott be korábban, és a takarítószekrényben rejtegetett, nehogy a macska meglássa. Elkezdi felragasztani őket az előszobafalra. Merthogy úgy döntött, hogy ez lesz a legmegfelelőbb helyiség a dologra, mert ez a legkisebb. Gyanítja, hogy minden szanaszét fröcsköl, ha az ember főbe lövi magát, és nem akar több rendetlenséget hátrahagyni, mint amennyit muszáj. Sonja mindig utálta, ha rájött a takaríthatnék.

Ismét felveszi a szép cipőt meg az öltönyt. Utóbbi még mindig piszkos, és kipufogógáz-szagú, de azért megteszi. Két kezében méregeti a fegyvert, mintha a súlyelosztását latolgatná. Mintha ettől függene a vállalkozás sikere. Forgatja és tekergeti, erőlteti a fémcsövet, mintha össze akarná hajtani a fegyvert középen. Nem mintha Ove sokat értene a fegyverekhez, de az ember azért tudni akarja, hogy megfelelő tárggyal hozta-e össze a sors. És mivel Ove gyanítja, hogy az ember nem rugdoshatja meg a fegyvert, hogy tesztelje a minőségét, így arra jut, úgy kell tesztelni, hogy meghajlítgatja, megrángatja, és megnézi, mi történik. Míg ezzel foglalatoskodik, hirtelen rájön, hogy rossz ötlet, hogy ennyire fel van öltözve. Csupa vér lesz az öltöny, el lehet gondolni. Kár lenne érte. Így leteszi a fegyvert, bemegy a nappaliba, levetkőzik, gondosan összehajtja az öltönyt, és leteszi a földre a szép cipő mellé. Aztán előveszi a levelet, amelyikben a Parvaneh-nek szóló utasítások vannak, és a Temetési tennivalók alá odaírja: „Öltönyben temetni”, aztán a levelet a ruhakupacra helyezi. A levélben az is ott áll egyértelműen, hogy egyébként meg semmi felhajtás. Semmiféle túlzott ceremónia meg más badarság . Csak be a földbe Sonja mellé. A hely már ki van fizetve, és készen áll, Ove még készpénzt is tett a borítékba az elszállításra.

Így hát, zokniban és alsógatyában Ove visszamegy az előszobába, és újra felveszi a fegyvert. Meglátja a saját testét a falitükörben. Már vagy harmincöt éve nem nézte meg így magát. Még mindig elég izmos és nagydarab. Nyilván jobb formában van, mint sok férfi az ő korában. De valami történt a bőrével, amitől úgy néz ki, mintha olvadna, veszi

észre. Nem néz ki normálisan. Eléggé csöndes a ház. Az egész környék, ha már itt tartunk. Mindenki alszik. És Ovénak akkor eszébe jut, hogy a macska valószínűleg fel fog kelni a lövésre. Szegény pára halálra fog rémülni. Egy ideig töpreng ezen, majd eltökélten leteszi a fegyvert, kimegy a konyhába, és bekapcsolja a rádiót. Nem mintha zene kéne ahhoz, hogy öngyilkos legyen, és az ötlet sem tetszik neki, hogy a rádió majd itt fogyasztja az áramot, mikor ő már nincs. De arra gondol, hogy ha a macska felébred a lövésre, aztán meghallja a rádiót, akkor talán azt fogja hinni, hogy csak valami modern popsláger dübörgött, amit a rádiók egyfolytában játszanak manapság. Aztán meg visszaalszik. Így gondolkodik Ove.

Persze épp semmiféle popsláger nem szól a rádióban, konstatálja Ove, mikor visszatér az előszobába, és újra felveszi a fegyvert. A késői helyi híradó megy. Megáll egy kicsit, és hallgatja. Nem mintha olyan fontosak lennének a helyi hírek, ha az ember úgyis főbe akarja lőni magát, de Ove úgy véli, azért nem árt képben lenni. Az időjárásról beszélnek. És a gazdaságról. És a forgalomról. És hogy a helyi villaés sorházi lakosok legyenek különösen óvatosak a hétvégén,

mert több betörés is történt a városban. „Rohadt csirkefogók” – motyogja Ove, és kissé erősebben markolja meg a fegyverét. Ha két másik csirkefogó, Adrian és Mirsad, akik épp gyanútlanul baktatnak Ove ajtaja felé, is hallották volna ezt a hírt, az kétségkívül hasznukra vált volna. Akkor tudták volna, hogy Ove, amikor meghallja nyikorgó lépteiket a hóban, nem azt fogja elsőre gondolni, hogy „Látogatók, de jó!”, hanem inkább azt, hogy „Na most a pokolba is már!” Bár azt akkor sem tudták volna megjósolni, hogy Ovén csak zokni meg alsógatya lesz, és egy háromnegyed évszázados vadászfegyvert fog a kezében tartani, mikor kirúgja az ajtót, mint egy idősödő, félmeztelen sorházi Rambo. Mindenesetre, ha tájékozottabbak, Adrian talán nem üvöltött volna akkorát és olyan magas hangon, hogy az egész negyedben megremegtek az ablaktáblák, és nem rohant volna neki teljes pánikban a fészer falának menekültében, amitől majdnem elájult.

Némi kiáltozás és zűrzavar után Mirsad tisztázza a személyazonosságát, vagyis hogy ő egy teljesen átlagos csirkefogó, nem pedig egy betörő csirkefogó, és Ove is megérti végre, mi folyik itt. Abbahagyja a fegyverlengetést, amitől az imént Adrian úgy ordított, mint egy légvédelmi sziréna. – Pszt! Felébreszted a macskát! – csitítgatja Ove dühösen, Adrian pedig hátratántorodik, és beleesik egy hókupacba, homlokán akkora púppal, mint egy vakondtúrás. Mirsad a fegyvert nézi, és hirtelen mintha kezdené megkérdőjelezni, hogy jó ötlet volt-e meglátogatni Ovét az éjszaka közepén, előzetes bejelentkezés nélkül. Adrian

remegő lábakkal feláll, nekitámaszkodik a fészer falának, olyan a testtartása, hogy kinézné belőle az ember, amint mindjárt elkurjantja magát: „Nemvaokrszeg!”

Ove vádlón néz rá. – Mégis mi a fenét képzeltek ti magatokról? – int feléjük a fegyverrel. Mirsad kezében egy nagy táska van, amit óvatosan letesz a hóba. Adrian hirtelen felteszi a kezét a levegőbe, mintha épp kirabolnák, aztán elveszti az egyensúlyát, és ismét a hókupac alján köt ki. – Adrian ötlete volt – kezdi Mirsad, és a havat nézi. Ove észreveszi, hogy ma nincs kisminkelve. – Mirsad ma rukkolt elő vele, tudja! – bólint Adrian lelkesen, egyik kezével a homlokán. – Micsoda? – kérdezi Ove, és gyanakodva megemeli a fegyvert. – Ő… előrukkolt vele, tudja. Elmondta, hogy ő… – próbálkozik Adrian, de mintha elvesztené a fonalat, részben attól, hogy egy alsógatyás, ötvenkilenc éves férfi fenyegeti fegyverrel, részben pedig mert az a gyanúja támad, hogy agyrázkódása van.

Mirsad kihúzza magát, és határozottan Ove felé bólint. – Elmondtam apámnak, hogy homoszexuális vagyok. Ove tekintete már nem annyira fenyegető. De a fegyvert nem ereszti le. – Apám utálja a homoszexuálisokat. Mindig azt mondogatta, hogy megölné magát, ha megtudná, hogy valamelyik gyereke az – folytatja Mirsad. Egy pillanatnyi csend után hozzáteszi. – Szóval nem fogadta valami jól. Mondhatni. – Kidobta őtet otthonról! – szól közbe Adrian.

– Őt – javítja ki Ove. Mirsad felveszi a táskáját, és ismét Ove felé bólint. – Hülye ötlet volt. Nem kellett volna zavarjuk. – Mivel zavarnotok? Ha már itt áll a mínuszokban egy szál alsógatyában, legalább hadd tudja meg, miért, ez a véleménye. Mirsad vesz egy mély levegőt. Mintha szó szerint lenyelné a büszkeségét.

– Apám azt mondta, beteg vagyok, és nem maradhatok a házában az én… tudja… ferdeségemmel – mondja, és nagyot nyel, mielőtt az utolsó szót kimondaná. – Merthogy meleg vagy? – kérdezi Ove. Mirsad bólint. – Nincs más rokonom a városban. Adriannál akartam aludni, de az anyja új pasija épp náluk van… Elhallgat. A fejét rázza. Látványosan hülyén érzi magát. – Idióta ötlet volt – jegyzi meg halkan, és már fordulna is meg . Adrian ezzel szemben mintha magára talált volna, lelkesen dülöngél Ove felé.

– Azördögbeis, Ove! Annyi rohadt sok helye van! Szóval gondoltuk, talán Mirsad itt éjszakázhatna. – Itt? Ez nem egy rohadt szálloda! – tájékoztatja Ove, és felemeli a fegyvert, hogy Adrian a mellkasával egyenesen nekimegy a csőnek. Mirsad két gyors lépéssel átugrik a havon, és a fegyverre teszi a kezét. – Nem volt hová mennünk, elnézést – mondja halkan, és egyenesen Ove szemébe

néz, miközben elfordítja a fegyver csövét Adrianról. Ove leereszti a puskát. Hátrál egy fél lépést befelé, mintha most jutott volna el a tudatáig a hideg, ami körbeöleli a – diplomatikusan szólva – nem éppen túlöltözött testét, és akkor a szeme sarkából meglátja Sonja képét a falon. A piros ruha. A buszút Spanyolországba, mikor várandós volt. Annyiszor kérte Sonját, hogy vegye le azt a rohadt képet, de nem akarta. Azt mondta, hogy „ez az emlék is éppen annyit ér, mint az összes többi”. A makacs nőszemély… Szóval ez kellett volna hogy legyen az a nap, mikor Ove végre meghalhat. Ehelyett az az este lett, ami az előtt a reggel előtt van, amikor nemcsak egy macskával, hanem egy meleg személlyel is egy fedél alatt ébred. Sonjának persze biztos tetszett volna a dolog . Szerette a szállodákat.

33

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy ellenőrző körút, ami más, mint a többi

Néha nehéz elmagyarázni, miért tesznek meg hirtelen az emberek bizonyos dolgokat. Néha talán arról van szó, hogy előbb-utóbb úgyis megtennék, és akkor akár lehet most is. És néha épp ellenkezőleg, rájönnek, hogy már régen meg kellett volna tenniük. Ove már rég tudta, mit kéne csinálnia, de mi, emberek alapvetően optimisták vagyunk az idővel kapcsolatban. Mindig azt hisszük, hogy lesz még elég idő ezt-azt csinálni a többi emberrel. Elég idő, hogy elmondjunk nekik dolgokat. Aztán történik valami, és hirtelen ott állunk, és olyan szavakra gondolunk, mint a ha.

Ove meglepetten áll meg a lefelé vezető lépcsőn félúton. Nem volt ilyen illat a házban, mióta Sonja meghalt. Óvatosan ereszkedik le a maradék lépcsőfokokon, lelép a parkettára, és megáll a konyhába vezető ajtónál, mint aki éppen most leplezett le egy tolvajt. – Te kenyeret pirítottál? Mirsad nyugtalanul bólint. – Igen… remélem, nem baj. Elnézést. Baj? Ove észreveszi, hogy a fiú kávét is főzött. A macska a padlón ül, és tonhalat eszik. Ove bólint, de nem válaszol a kérdésre. – A macska és én teszünk egy kört a negyedben – közli vele inkább. – Mehetek én is? – kérdi Mirsad gyorsan. Ove kicsit úgy néz rá, mintha Mirsad kalóznak öltözve megállította volna egy sétálóutca közepén, és megkérte volna, ugyan találja már el, a három teáscsésze közül melyik alatt van az ezüstérme.

– Esetleg segíthetnék? – kérdezi Mirsad fontoskodva. Ove kimegy az előszobába, és belelép a facipőbe. – Ez egy szabad ország – motyogja, mikor kinyitja az ajtót, és kiengedi a macskát.

Mirsad ezt úgy értelmezi, hogy nanáhogy!!!, és gyorsan felveszi a kabátját meg a cipőjét, és utánuk ered. És ha Ove azt hitte volna, hogy ő lesz az egyetlen váratlan útitárs a mai nap során, akkor nagyon tévedett volna. – Helló, srácok! – kiáltja Jimmy zihálva, mikor kibukkan a házak közül. Egy émelyítően zöld melegítőben van, amely úgy feszül a testén, hogy Ove először azon gondolkodik, ruha-e vagy testfestés. – Csá… – mondja Mirsad szégyellősen. – Jimmy! – mondja Jimmy, és lihegve kezet nyújt. A macska mintha oda akarna dörgölőzni Jimmy lábához, de meggondolja magát, talán mert Jimmy legutóbb allergiás rohamot kapott, amikor hozzábújt, így végül arra jut, hogy az lesz a legjobb, ha meghempereg a hóban. Jimmy lelkesen mosolyog Ovéra. – Szoktam látni, hogy ilyenkor errefelé sétál, öregem, szóval gondoltam, megkérdezem, csatlakozhatok-e. Eldöntöttem ugyanis, hogy mozogni fogok! Elégedetten bólint, amitől a tokája úgy leng, mint vitorla a szélben. Ove kétkedve néz

rá. – Ilyenkor szoktál kelni? Jimmy hangos hahotában tör ki.

– Jézusom, öregem, dehogy! Még le se feküdtem! És így történik, hogy egy macska, egy túlsúlyos allergiás, egy meleg személy és egy

ember, akinek a neve Ove, együtt indulnak ellenőrző körútra aznap reggel. Ove rájuk néz, miközben a parkoló felé mennek, és úgy véli, hogy valószínűleg épp most állította fel a világtörténelem legkevésbé tiszteletet parancsoló állampolgáraiból álló gárdát.

– Mit keresel itt? – kérdezi Jimmy, és Mirsad vállába bokszol, mikor odaérnek a garázshoz. Mirsad elmagyarázza, hogy az apja és ő nem jönnek ki mostanság valami jól, és ezért átmenetileg Ovénél lakik. – Miért vagy fasírtban az öregeddel? – kérdezi Jimmy. – Semmi közöd hozzá! – válaszolja Ove azonnal a háta mögül. Jimmy némiképp meg van lepve, de aztán megvonja a vállát, és a következő pillanatban mintha a kérdést is elfelejtette volna. Mirsad hálásan néz Ovéra, aki épp a tábláját rugdossa. – De komolyan, öregem. Minden reggel ezt csinálod? – kérdezi Jimmy vidáman.

– Igen – válaszol Ove, kevésbé vidáman. – Hogyhogy? – Ellenőrzöm, történt-e betörés. – Komolyan? Szokott? – Nem. Jimmy mintha nem kifejezetten értené a dolgot. Ove háromszor megrángatja a garázsajtaját. – Nincs betörés egészen az első alkalomig, míg be nem törnek – motyogja, és elindul a vendégparkoló felé. A macska úgy néz Jimmyre, mintha csalódott volna annak képességeiben. Jimmy

lebiggyeszti a száját, és a hasát fogja. Mintha ellenőrizné, hogy nem fogyott-e le túl sok belőle ebben a hirtelen jött mozgási rohamban. – Hallott Runéről? – kiáltja, és kocogni kezd Ove után. Ove nem válaszol. – A hatóságok el fogják vinni meg ilyesmi, tudja… – magyarázza Jimmy, mikor beéri. Ove előveszi a jegyzettömbjét, és elkezdi felírni az autók rendszámát. Jimmy egyértelműen a folytatásra való buzdításnak fogja fel Ove hallgatását. – Tudja, az a szitu, hogy Anita házi ellátást kért. Rune teljesen kész van, és Anita már nem bírja. És a hatóságok kivizsgálták az ügyet, és eldöntötték, hogy Anita ezt még úgy sem fogja bírni. Így Runét elviszik egy olyan intézetbe. És akkor Anita azt mondta, hogy felejtsék el, nem akar házi ellátást. De akkor a csávó kissé bedurvult, és tökre nem volt cool vele. Arról pampogott, hogy most már nem lehet a kivizsgálást visszacsinálni, hiszen ő kérte. És ha a kivizsgálásnak ez az eredménye, akkor ez van, tudja. Nem számít, Anita mit mond, mert a hatósági csávó attól még lejátssza. Vágesz?

Jimmy elhallgat, és Mirsad felé néz, valamiféle választ vár a történetére. – Tökre nem cool… – állapítja meg Mirsad habozva. – BAROMIRA nem cool! – bólint Jimmy. Ove elteszi a tollát és a jegyzettömbjét a kabátja belső zsebébe, és elindul a szeméttároló felé. – Áh, egy örökkévalóság lesz, mire meghozzák a döntést. Azt mondják, elviszik most, de még egy vagy két évig úgyse csinálnak semmit – horkant Ove. Ove rohadtul tisztában van vele, hogyan működik a bürokrácia. – De… a döntést már meghozták, öregem – szól Jimmy, és a fejét vakargatja.

– Az ég szerelmére, hát csak be kell adni a fellebbezést! Évekbe telik! – mondja Ove morcosan, mikor ellép mellette.

Jimmy utánanéz, mintha azt próbálná megállapítani, hogy megéri-e a fáradságot, hogy utána menjen. – De Anita már megtette! Leveleket és ilyesmiket írt, két éven át! Ove nem áll meg, mikor ezt meghallja. De lassít. Hallja Jimmy nehéz lépteit maga mögött a havon. – Két év? – kérdezi anélkül, hogy megfordulna. – Kábé – mondja Jimmy. Ove mintha fejben számolna. – Hazugság . Akkor Sonja tudott volna róla – utasítja el az egészet. – Nem mondhattam semmit magának meg Sonjának. Anita nem akarta. Tudja… Jimmy elhallgat. A havat nézi. Ove megfordul. Felhúzza a szemöldökét.

– Mit tudok? Jimmy mély levegőt vesz. – Anita úgy gondolta… hogy megvan a maguk baja – mondja halkan. Az ezt követő csöndet szinte baltával lehetne hasogatni. Jimmy nem néz fel. Ove nem mond semmit. Bemegy a szeméttárolóba. Kijön. Bemegy a biciklitárolóba. Kijön. De valami történik vele. „Leesett a tantusz” – mondta Sonja mindig . Jimmy utolsó szavai mintha vörös posztóként lengenének Ove előtt, és úgy ébred fel benne a makacs düh, mintha egyre gyorsabban és gyorsabban dobolnának a mellkasában. Egyre erősebben és erősebben rángatja az ajtókat. Rugdossa a küszöböket. És mikor Jimmy végül valami olyasmit motyog, hogy „szóval ennek már annyi, öregem, Rune otthonba megy”, akkor Ove úgy bevág egy ajtót, hogy az egész szeméttároló beleremeg . Csöndben áll, háttal a többieknek, és egyre mélyebbeket lélegzik.

– Minden… rendben? – kérdezi Mirsad.

Ove megfordul, és fojtott haraggal mutat Jimmyre. – Ezt mondta? Hogy nem akar Sonjától segítséget kérni, mert megvan a magunk baja? Jimmy ijedten bólint. Ove a havat nézi, mellkasa hullámzik a kabát alatt. Arra gondol, hogyan reagált volna Sonja, ha ezt megtudja. Ha megtudta volna, hogy a legjobb barátja nem kérte a segítségét, mert Sonjának „megvolt a maga baja”. Megszakadt volna a szíve. Néha nehéz elmagyarázni, miért tesznek meg hirtelen az emberek bizonyos dolgokat. És Ove persze mindvégig tudta, mit kell tennie, hogy segítenie kell, mielőtt Rune meghal. De mi, emberek alapvetően optimisták vagyunk az idővel kapcsolatban. Mindig azt hisszük, hogy lesz még elég idő ezt-azt csinálni a többi emberrel. Elég idő, hogy elmondjunk nekik dolgokat. Elég idő, hogy fellebbezzünk. Ove elkeseredetten néz Jimmyre. – Két éve? Jimmy bólint. Ove krákog . Most látszik először bizonytalannak. – Azt hittem, csak most kezdte. Azt hittem… van még időm… – motyogja. Jimmy mintha arra próbálna rájönni, hogy Ove hozzá beszél-e, vagy esetleg magában. Ove felnéz. – És most elviszik Runét? Komolyan? Semmi bürokratikus marhaság és fellebbezés és ilyen hülyeségek? BIZTOS vagy te ebben? Jimmy ismét bólint. Kinyitja a száját, hogy mondjon még valamit, de Ove már el is indult. Egy olyan ember lépteivel tűnik el a házak között, mint akit borzasztó igazságtalanság ért egy fekete-fehér westernfilmben. Befordul a legutolsó háznál, ahol még mindig ott parkol az utánfutó meg a fehér Skoda, és úgy kezdi verni az ajtót, mintha forgácsot akarna belőle csinálni még mielőtt kinyitják. Anita rémülten nyit ajtót. Ove azonnal belép az előszobába.

– Itt vannak a papírok a hatóságtól? – Igen, de azt hitt… – Ide vele! Később Anita azt meséli a szomszédoknak, hogy nem látta Ovét ilyen dühösnek 1977 óta, mikor a tévében arról volt szó, hogy a Saab és a Volvo egyesül.

34

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy fiú a szomszéd házból

Ove magával vitt egy kék műanyagból készült, összecsukható széket, hogy le tudja tenni a hóba, és arra ülni. Eltarthat egy ideig, ezt tudta. Mindig sok idő, míg elmeséli Sonjának, hogy valami olyasmit fog csinálni, aminek ő nem örülne. Gondosan lesöpri a havat az egész sírkőről, hogy rendesen láthassák egymást. Sokféle ember jön-megy egy sorházi negyedben röpke negyven év alatt. Az Ove és Rune közti házban laktak csendesek, hangosak, figyelemre méltóak, kiállhatatlanok és alig észrevehetőek is. Laktak ott családok tinédzser gyerekekkel, akik részegen lepisilték a kerítést, családok, akik nem szabályosan ültettek bokrokat a kertbe, és családok, akik fejükbe vették, hogy átfestik a homlokzatot rózsaszínre. És ha volt valami, amiben Ove és Rune az évek során mindig egyetértett, akármennyire is rosszban voltak épp, az az volt, hogy akárki is lakott a szomszéd házban, az biztos, hogy tök hülye volt.

A nyolcvanas évek végén valamiféle bankigazgató vette meg a házat „befektetésképpen”. Ove hallotta, amikor ezt mondta az ingatlanügynöknek. Aztán pedig kiadta bérbe. Egyik nyáron három fiatalember vette ki, akik megkísérelték egy sor valódi drogos, prostituált és bűnöző tanyájává tenni a házat. Egész nap tartottak a bulik, a házak közötti kis ösvényt úgy beborította a sörösüvegektől származó üvegszilánk, mint a konfetti, a zene pedig úgy dübörgött, hogy Sonja és Ove nappalijának faláról leestek a képek. Ove átment, hogy leállítsa a rendbontást, de a fiatalemberek kiröhögték. Mikor ennek ellenére sem mozdult, az egyikük megfenyegette egy késsel. Amikor másnap Sonja próbálta meg jobb belátásra bírni őket, „béna boszorkány”-nak titulálták. Másnap este hangosabban szólt a zene, mint valaha, és mikor Anita kétségbeesésében rájuk kiabált a teraszról, bedobtak egy üveget a nappalijuk ablakán.

Ez persze nagyon rossz ötlet volt. Ove bosszút forralt. Utánanézett a főbérlőjük gazdasági tevékenységének. Ügyvédeket hívott fel, meg az adóhatóságot, hogy leállítsa a ház kiadását, még ha ehhez az kell is, hogy „elmenjen a rohadt üggyel egészen a közigazgatási bíróságig”, ahogy

Sonjának mondta. Még csak az ajtóig sem jutott az ötletével. Egyik este aztán látta, hogy Rune a parkoló felé tart, kocsikulccsal a kezében. Mikor visszajött, egy műanyag zacskó volt nála, de Ove nem tudta megállapítani, mi lehet benne. Másnap megérkezett a rendőrség, és letartóztatta a három fiatalembert kábítószer birtoklásáért. Bilincsben vezették el őket. Az anyagot egy névtelen bejelentőnek köszönhetően a fészerükben találták meg . Ove és Rune mindketten kint álltak az utcán, mikor ez történt. Találkozott a tekintetük. Ove megvakarta az állát. – Az ember nem is tudja, hol lehet drogot szerezni ebben a városban – mondta Ove elmerengve. – A vasútállomás mögötti utca végén – válaszolta Rune, zsebre dugott kézzel.

– Legalábbis azt mondják… – tette hozzá vigyorogva. Ove bólintott. Sokáig álltak csendben és mosolyogtak. – Hogy megy az autó? – kérdezte Ove végül. – Suhan, mint a szél – felelt Rune. Ez után két hónapig békében megvoltak. Aztán megint összevesztek a fűtési rendszer miatt. De amíg tartott, jó volt, ezt mondta Anita. A szomszéd házban egyre csak jöttek és mentek a bérlők az elkövetkezendő években, a legtöbbjüket Ove és Rune meglepő elnézéssel fogadta. Az összehasonlítási alap sokat változtat az emberek nézőpontján. Egyik nyáron, a kilencvenes évek közepén, egy fiatalasszony költözött oda egy pufók, kilencéves kisfiúval, akit Sonja és Anita azonmód a szívébe zárt. A fiú apja elhagyta őket, mikor a gyerek megszületett, tudták meg . A negyvenes, vastag nyakú férfi, aki velük lakott, és akinek a szájszagáról egyik nő sem akart tudomást venni, ő volt az új szerelem. Ritkán volt otthon, és Anita meg Sonja

nem is akartak kérdezősködni róla. Gondolták, a lány nyilván olyasmit is lát a férfiban, amit ők nem. „Gondoskodott rólunk, és tudjátok milyen ez, nem könnyű egyedülálló anyának lenni” – mondta egyszer a fiatal nő bátor mosollyal, és az asszonyok ennyiben hagyták a dolgot. Mikor először hallották a falakon át a vastag nyakú férfit ordítani, úgy döntöttek, hogy az, ami otthon történik, mindenkinek a magánügye. Másodszorra azt gondolták, hogy minden család veszekszik néha, és talán ez sem annyira komoly. Amikor a vastag nyakú nem volt otthon, Sonja áthívta a nőt a kisfiúval egy kávéra. A nő erőltetett nevetéssel mesélte, hogy a kék foltok csak attól vannak, hogy túlságosan is óvatlanul nyitotta ki a konyhaszekrényt. Aznap este Rune és a vastag nyakú találkoztak a parkolóban. A férfi nyilvánvalóan részegen szállt ki a kocsiból.

Az ezt követő két éjszakán mindkét szomszéd hallotta, hogyan ordít a férfi odabent, s hogyan vagdos valaki dolgokat a padlóhoz. Hallották, hogy a nő felkiált fájdalmában. Aztán amikor felhangzott a kilencéves könyörgő sírása, hogy ne bánts, ne bánts!, Ove kiállt a kertjébe. Rune már ott állt a sajátjában. Épp valamelyik viszály kellős közepén voltak. Nem beszéltek egymással már vagy egy éve. Most összenéztek egy pillanatra, aztán mindketten visszamentek a házukba. Két perccel később felöltözve találkoztak a ház előtt. A vastag nyakú megpróbált rájuk rontani rögtön, ahogy kinyitotta az ajtót, de Ove ökle pont az orrának a tövét találta el. A férfi megingott, aztán talpra állt, megragadott egy konyhakést, és Ove felé rohant vele. Nem ért oda. Rune erős ökle úgy sújtott le rá, mint egy kalapács. Fénykorában Rune daliás férfi volt. Nem érte meg kikezdeni vele.

Másnap a férfi elhagyta a negyedet, és sosem tért vissza. A fiatalasszony két hétig aludt Anitánál és Runénél, míg végre haza mert menni a fiúval. Akkor Rune és Ove bementek a városi bankba, és aznap este Sonja és Anita elmagyarázták a fiatalasszonynak, hogy ez egy ajándék, vagy kölcsön, ahogy tetszik. De semmiképpen sem vita tárgya. És így esett, hogy a fiatalasszony ott maradt a házban a fiával. Egy pufók, számítógép-rajongó sráccal, akit Jimmynek hívtak.

Ove most komolyan a sírkő fölé hajol. – Csak azt hittem, van még időm. Még … sok mindenre. Sonja nem válaszol.

– Tudom, mit gondolsz a veszekedésről, Sonja. De most meg kell értsed. Ezekkel az emberekkel nem lehet józanul érvelni.

A tenyerét piszkálja a hüvelykujja körmével. A sírkő egy szó nélkül áll ott, de Ovénak nincs szüksége szavakra, hogy tudja, mit gondolt volna Sonja. A csöndterápia volt a kedvenc fegyvere az Ovéval való vitáiban. Akár élő volt, akár holt. Délelőtt Ove felhívta a hatóságot. Parvaneh-től telefonált, mert neki már nem volt előfizetése. Parvaneh azt javasolta, hogy legyen kedves és előzékeny. Nem kezdődött valami jól, mivel Ovét elég gyorsan továbbkapcsolták az „ügy felelőséhez”. Aki a dohányzó fehér inges férfi volt. Az rögtön hangot adott felháborodásának, hogy a kis, fehér Skoda még mindig be van szorítva az utca végére Rune és Anita háza elé. És persze, bizonyára sokkal kellemesebben zajlik a tárgyalás, ha Ove elnézést kér ezért, vagy ha esetleg beismeri, hogy szükségtelen dolog volt a részéről a fehér ingest ebbe a járműtlen állapotba helyezni. De annál garantáltan jobb lett volna, mint azt sziszegni: „Akkor talán tanuljon meg olvasni! Rohadt analfabéta!” De hát ez is egy módja a társalgásnak.

Ove ezek után megkísérelte meggyőzni a férfit, hogy Runét nem kell otthonba helyezni. A férfi tájékoztatta Ovét, hogy a „rohadt analfabéta” nem a legszerencsésebb szóválasztás, ha az ember egy új napirendi pontra szeretne áttérni. Ezek után jelentős mennyiségű szitokszó következett a telefonvonal mindkét végéről, majd Ove egyértelműen kijelentette, hogy ez így nem mehet tovább. Nem lehet csak úgy embereket elvinni otthonról és intézetbe tenni, csak mert már kicsit rossz a memóriájuk. A férfi a vonal túlsó felén közölte, hogy semmi jelentősége sincs annak, hová teszik a kérdéses személyt, azaz Runét, mert abban az állapotban, amiben ő van, ez valószínűleg már úgysem számít. Ove egy sor káromkodást ordított vissza. És akkor a fehér inges valami nagyon nagy hülyeséget csinált.

– A döntést meghoztuk. A kivizsgálás már két éve tart. Semmit nem tehet, Ove. Semmit. Egyáltalán. Aztán letette a telefont. Ove Parvaneh-re nézett. Majd Patrickra. Aztán odavágta a nő mobiltelefonját a konyhaasztalhoz, és azt ordította, hogy szüksége van egy új tervre, de azonnal! Parvaneh nagyon boldogtalannak látszott, de Patrick rögtön bólintott, felvette a cipőjét gipszeletlen lábára, és eltűnt. Mintha csak arra várt volna, hogy Ove ezt mondja. Öt perccel később, Ove megrökönyödésére, azzal a sznob Anderssel tért vissza a szomszéd házból. Szorosan mögöttük ott volt Jimmy. – Mit keres ez itt? – kérdezte Ove, és a sznobra mutatott. – Tervre van szüksége, nem? – kérdezte Patrick, a sznob felé biccentett, és nagyon elégedettnek látszott.

– Anders a tervünk! – szólt közbe Jimmy. Anders félszegen nézett körül az előszobában, mintha megijesztette volna Ove látványa. De Patrick és Jimmy rendíthetetlenül taszigálták a nappali felé. – Beszélj! – bátorította Patrick. – Miről? – kérdezte Ove. – Öö, izé… hallottam, hogy problémája van annak a Skodának a tulajával – mondta Anders. Aztán idegesen nézett Patrickra. Ove türelmetlenül bólintott felé, hogy folytatásra bírja. – Igen, nos, talán még sosem meséltem, milyen cégem is van, ugye? – folytatta Anders óvatosan. Ove zsebre dugta a kezét. Megpróbált felvenni egy kevésbé feszült

testtartást. Aztán Anders mesélni kezdett. És még Ove is elismerte, hogy szó, ami szó, eléggé ígéretesnek és megvalósíthatónak hangzik a dolog . – Hol hagytad azt a szőke li… – kezdte Ove, miután Anders a beszámoló végére ért, de félbehagyta a mondatot mert Parvaneh bokán rúgta. – A barátnődet – javította ki magát. – Ó… Már nem vagyunk együtt. Elköltözött… – válaszolta Anders, és a cipőjét nézte. Aztán elmondta, hogy a nő egy kissé feldúlt lett attól, hogy Ove annyit veszekedett vele és a kutyával. De ez semmi nem volt ahhoz a földinduláshoz képest, ami akkor következett be, amikor Anders röhögőgörcsöt kapott annak hallatán, hogy Ove szőrcsizmának nevezi a kutyát. – Az új pasija már járt itt, és elvitte a cuccait. Nyilvánvalóan már hónapok óta tartott a viszonyuk a hátam mögött. – Jaj! – tört ki Parvaneh, Jimmy és Patrick egyszerre.

– Lexusa van – tette hozzá Anders. – JAJ! – tört ki Ove. És így esett, hogy amikor a láncdohányos, fehér inges férfi aznap délután feltűnt a kis utcában egy rendőr társaságában, hogy kikövetelje Ovétól a fehér Skoda szabadon bocsátását, se az utánfutó, se a Skoda nem voltak már ott. Ove a háza előtt állt, kezét nyugodtan a zsebébe mélyesztve, mialatt a megzavarodott fehér inges összefüggéstelenül ordibált vele. Ove tartotta magát hozzá, hogy fogalma sincs, mi történt, de kedvesen rámutatott, hogy mindez valószínűleg nem esett volna meg, ha a fehér inges tiszteletben tartja a táblát a járműforgalom tilalmáról a lakónegyedben. Arról persze nem tett említést, hogy Anders, mint kiderült, egy gépjármű-elszállító céget vezetett, és hogy az egyik vontatója vitte el a Skodát ebédidőben, és letette egy nagy kavicsbányában negyven kilométerre a várostól. És mikor a rendőr szerényen érdeklődött, hogy tényleg nem látott-e semmit, Ove egyenesen a fehér inges szemébe nézett, és azt válaszolta: – Nem tudom. Talán elfelejtettem. Az én koromban már rossz az ember memóriája.

Mikor a rendőr körülnézett, és aziránt érdeklődött, miért áll kint Ove az utcán a nap közepén, ha nincs köze a Skoda eltűnéséhez, akkor Ove ártatlanul megvonta a vállát, és a fehér ingesre sandított. – Még mindig nincs semmi jó a tévében. A düh kiszívta a férfi arcából az összes színt, majdhogynem fehérebb lett, mint az inge. Elviharzott, de megesküdött, hogy ez még egyáltalán nem a vége. És nem is volt. Néhány órával később Anita levelet kapott a hatóságtól, egy expressz futár hozta, és maga a fehér inges írta alá. Pontos időpont-megjelölést tartalmazott a gondozásba vételről.

És most Ove itt áll Sonja sírköve mellett, és valami olyasmit motyog, hogy sajnálja.

– Mindig olyan borzasztóan ideges leszel, ha veszekszem az emberekkel, ezt tudom. De most ez van. Ezt még meg kell oldanom. Egyszerűen várnod kell még rám egy kicsit ott fent… Aztán kiássa a régi, agyonfagyott rózsaszín virágokat a kőkemény földből, leszúrja az újakat, feláll, összecsukja a műanyag széket, elindul a parkoló felé, és valami olyasmit motyog, ami nagyon úgy hangzik, hogy: „Most aztán rohadtul háború van!”.

35

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a társadalmi hozzá nem értés

Amikor Parvaneh egyenesen berúgtat Ove előszobájába, aztán tovább a vécére, anélkül hogy egyáltalán köszönne, Ove felteszi magának a kérdést, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy az emberre ilyen hirtelen jöjjön rá a pisilhetnék abban a rohadt húsz másodpercben, amíg ideér a szomszédból, hogy még köszönni se legyen ideje, mint a tisztességes embereknek. De Ove felesége egyszer úgy informálta őt, hogy „a pokol sem ismer olyan haragot, mint egy szükségét érző terhes nő”. Így Ove tartja a száját.

A szomszédok az elmúlt pár napban folyton azt mondogatták, hogy Ove ki van cserélve. Azt állították, még sosem látták ennyire elfoglaltnak ezelőtt, de Ove felvilágosította őket, hogy ez rohadtul csak annak tudható be, hogy eddig nem az ő ügyük foglalta le. Mindig is sok dolga volt. Patrick egy dühös, bosszúálló, jövőbeli robothoz hasonlította Ovét, ahogy jár házról házra és az ajtókat csapkodja. Ove nem is értette, mire céloz. De akárhogy is, hosszú órákon át ült Parvaneh-nél, Patricknál és a lányoknál esténként, s Patrick rendületlenül próbálta meggyőzni őt, hogy ne hagyja ott folyton az ujjlenyomatát a monitoron, amikor meg akar mutatni valamit. Jimmy, Mirsad, Adrian és Anders is ott ültek. Jimmy mindenkit megpróbált rávenni arra, hogy kezdjék Parvaneh és Patrick konyháját Halálcsillagnak nevezni, Ovét pedig Darth Ovénak. Ove nem értette, mit jelent ez, de gyanította, hogy valami totális hülyeséget.

Először Ove azt javasolta, ismételjék meg Rune cselét, és tegyenek a fehér inges fészerébe marihuánát. De Parvaneh-nek nem tetszett annyira az ötlet, így nekiálltak egy „B terven” dolgozni. Ám előző este Patrick megállapította, hogy ez a terv nem fog egyedül sikerülni. Elérték az út végét. És akkor Ove keserűen bólintott, elkérte Parvaneh mobilját, és átment a másik szobába telefonálni egyet. Nem mintha tetszett volna neki az ötlet. De ha háború van, akkor háború van.

Parvaneh kijön a vécéről.

– Kész van? – kérdezi Ove, mintha azt gondolná, hogy ez most csak a félidő.

Parvaneh bólint, és már kifelé tartanak, mikor meglát valamit Ove nappalijában, és megáll. Ove nagyon jól tudja, mit néz. – Az ott. Áh. Az ördögbe is. Semmi különös – motyogja, és megpróbálja kiterelni a nőt az ajtón. Amikor nem mozdul, Ove megrugdossa az ajtófélfát. – Úgyis csak porfogó volt. Lecsiszoltam és átfestettem, meg újralakkoztam. Semmi különös – motyogja idegesen. – Ó, Ove…! – suttogja Parvaneh. Ove elszántan rugdalja a küszöböt. – Le lehet csiszolni és átfesteni rózsaszínre, ha esetleg kislány lesz – motyogja. Megköszörüli a torkát. – Vagy ha fiú lesz. Manapság már a fiúknak is jó a rózsaszín. Parvaneh kezét a szája elé kapva nézi a világoskék babaágyat. – Ha most elkezd sírni, akkor nem kapja meg! – figyelmezteti Ove. És mikor mégis elkezd sírni, Ove azt sóhajtja, Istenem, nők…, aztán megfordul, és kimegy az utcára. A fehér inges eltapossa a cigarettát, aztán bedörömböl Anitához és Runéhez egy bő fél órával később. Ő is úgy fest, mint aki háborúba indul. Három ápolóruhás fiatalember van vele, mintha erőszakos ellenállásra számítana. Mikor az apró nő ajtót nyit, a három fiatalember mintha kissé szégyenkezne, de a fehér inges úgy lengeti a papírját, mintha legalábbis balta lenne a kezében. – Itt az idő! – jelenti ki türelmetlenül, és megpróbál bemenni az előszobába. De Anita útját állja. Már amennyire egy ekkora asszony útját tudja állni bárkinek is. – Nem! – mondja, és meg se moccan.

A fehér inges kihúzza magát és fürkészően nézi. Fáradtan megrázza a fejét, és az orrnyergét masszírozza. – Két éve volt változtatni a helyzeten, Anita. Most már minden eldőlt. Ez van. Megint megpróbál elmenni mellette, de Anita továbbra is csak áll a küszöbön rendíthetetlenül, mint egy ősi rúnakő egy zord sziklafalon. Vesz egy mély levegőt, és pillantását a férfiébe fúrja. – Miféle szeretet hagyja magára a másikat, ha már nem olyan könnyű vele? Milyen az, aki lemond a másikról a rosszban? Magyarázza meg, miféle szeretet az!

A hangja remeg a szomorúságtól, látszik, hogy az összeomlás szélén áll. A fehér inges összeszorítja a száját. Az arca rángatózik. – Rune az idő nagy részében azt se tudja, hol van, a vizsgálat kimutatta… – De ÉN tudom! – szakítja félbe Anita, és a három ápolóra mutat. – ÉN TUDOM! – ordítja feléjük. A fehér inges ismét sóhajt. – És ki fog róla gondoskodni, Anita? – teszi fel a költői kérdést, és a fejét rázza. Aztán előrelép egyet, és int a három ápolónak, hogy kövessék a házba. – Én fogok! – válaszolja Anita, tekintete sötét, mint egy mélytengeri árok. A fehér inges továbbra is csak a fejét csóválja, és átnyomakodik mellette. És akkor látja meg először az árnyékot, ami Anita fölé tornyosul. – És én – mondja Ove. – És én – mondja Parvaneh. – És én! – mondja Patrick, Jimmy, Anders, Adrian és Mirsad egyszerre, és úgy

indulnak meg az ajtó felé, hogy majd egymás sarkára hágnak. A fehér inges megáll. Hunyorít. Egy negyvenöt év körüli nő jelenik meg mellette, haja laza lófarokban, szakadt farmer és egy kissé túl méretes zöld széldzseki van rajta. – A helyi újságtól jöttem, és szeretnék feltenni néhány kérdést – kezdi, és felemel egy diktafont. A fehér inges hosszan néz rá. Aztán Ovéra. Farkasszemet néznek. Mivel a fehér inges semmit sem mond, az újságírónő előhúz egy halom papírt a táskájából. Átadja őket a férfinak.

– Ez itt mindazon páciensek anyaga, akiknek az ügyét ön vagy az ön által vezetett osztály kezelte az elmúlt években. Az összes olyan ember, mint Rune, akiket gondozásba vettek és otthonba tettek az ő és a hozzátartozóik akarata ellenére. Megtalálható benne minden rendellenesség, ami előfordult az idősek otthonában, amelynek működéséért önök felelnek. Minden olyan eset, ahol nem követték a szabályokat, és ahol eltértek a megszokott ügymenettől – közli a nő. Olyan hangon mondja mindezt, mintha épp most nyújtaná át a fehér ingesnek egy nyereményautó kulcsait. Aztán mosolyogva hozzáteszi: – Praktikus, hogy az ember újságíróként betekinthet a bürökrácia útvesztőjébe, és a legszebb, amikor kiderül, hogy a legelső, aki a törvények ellen vét, az maga a bürokrata, ha érti, mire célzok. A fehér inges egyetlen pillantásra sem méltatja. Még mindig Ovét nézi. Egyikük se szólal meg . A fehér inges lassan összeszorítja a fogait. Patrick megköszörüli a torkát, kifurakszik a házból a mankóin, és a férfi kezében levő papírkötegre mutat. – Ja, és ha érdekelné, mi az ott a tetején: az összes bankszámlakivonata az elmúlt hét évből. Valamint minden vonat- és repülőjegy, amit kártyával fizetett, meg az összes szálloda, ahol megszállt. És a böngészési előzményei a munkahelyi gépéről. Meg az egész levelezése, munkahelyi és magán egyaránt… A fehér inges pillantása egyikről a másikra vándorol. Úgy megfeszülnek a vonásai, hogy az arca szinte már fehér.

– Nem mintha azt állítanánk, hogy van valami, amit titokban akar tartani – folytatja kedvesen az újságírónő. – Egyáltalán nem! – szúrja közbe Patrick, komolyan rázva a fejét. – De tudja… – kezdi az újságírónő, és szórakozottan vakargatja az állát. – Ha az ember beleássa magát valakinek a múltjába… – bólint Patrick. – Akkor mindig lehet valami olyasmit találni, amit az illető szíve szerint titokban tartana – mondja az újságírónő elnézően mosolyogva. – Amit szíve szerint… elfelejtene – fűzi hozzá Patrick, és a nappali ablaka felé bök, ahol az üldögélő Rune alakja látszik. Bent megy a tévé. Frissen főtt kávé illata árad ki az ajtón. Patrick előrenyújtja egyik mankóját, és a papírkupacra mutat vele a férfi kezében, közben némi havat szórva a fehér ingre. – Különösen a böngészési előzményekre fordítanék nagy figyelmet, ha a maga helyében lennék. Aztán mind csak állnak ott. Anita, Parvaneh, az újságírónő, Patrick, Ove, Jimmy, Anders és a fehér inges férfi meg a három ápoló, olyan csöndben, mint mikor a pókerasztal körül mindenki teríteni készül. Végül, mikor már minden résztvevő úgy érzi, mindjárt belefúl a némaságba, a fehér inges elkezdi lapozgatni a papírokat. – Honnan szedték ezt a sok szart? – sziszegi, vállait egészen felhúzva. – Az INTERNETRŐL! – ordítja Ove hirtelen, és kezét ökölbe szorítva kilép Anita és Rune házából. A fehér inges újra felnéz. Az újságírónő a torkát köszörüli, és segítőkészen a paksamétára mutat. – Lehet, hogy semmi törvényellenes nincs egyik ügyében sem, de a szerkesztőm biztos benne, hogy a média érdeklődése közepette akkor is hónapokba kerül majd az

osztályának, hogy lefolytassa a jogi procedúrákat. Évekbe, talán… Gyengéden a férfi vállára teszi a kezét. – Szóval úgy gondolom, mindenkinek az lesz a legegyszerűbb, ha most szépen elmegy innen – suttogja. És akkor, Ove őszinte meglepetésére, a kis ember úgy is tesz. Megfordul és elmegy, nyomában a három ápolóval. Befordul a sarkon, és eltűnik, mint az árnyék, mikor a nap delelőre ér. Mint ahogy a rosszak teszik a mese végén. Az újságírónő önelégülten Ove felé bólint. – Én megmondtam! Senki nem áll le újságírókkal vitatkozni! Ove zsebre dugja a kezét. – Aztán ne felejtse el, mit ígért! – vigyorog a nő. Ove olyan hangot ad ki magából, mint mikor egy víztől bedagadt, recsegő faajtót megpróbálnak benyomni. – Elolvasta a levelet, amit küldtem? – kérdezi a nő. Ove a fejét rázza. – Tegye meg! – kéri. Ove mintha azt válaszolná, naná, de az is lehet, hogy csak kicsit erősebben fújta ki az orrán a levegőt. Nehéz megállapítani. Anders ott áll mellettük a ház előtt, és nem tud mit kezdeni a kezével, végül némiképp esetlenül összekulcsolja őket a hasa előtt.

– Helló – mondja, mintha a szó csak úgy kiesett volna a száján torokköszörülés közben. – Helló – mosolyog az újságírónő. – Én… Ove haverja vagyok – mondja Anders, a szótagjai mintha körbeugrálnának és egymásnak fejelnének egy sötét szobában. – Én is – mosolyog az újságírónő.

És akkor úgy lesz, ahogy ilyenkor lenni szokott. Ove egy órán át ült Runével a nappaliban, mielőtt elment, és sokáig beszélgettek halkan, nagyon halkan. Merthogy neki és Runének háborítatlanul kell tárgyalniuk, közölte Ove eltökélten, miközben kitolta a konyhába Parvaneh-t, Anitát és Patrickot.

És Anita, ha hajlandó lett volna hinni a fülének, megesküdött volna, hogy az elkövetkező percekben többször is hallotta Runét hangosan nevetni.

36

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy whisky

Nehéz beismerni, ha az embernek nincs igaza. Különösen, ha elég sokáig igaza volt.

Sonja szerint Ove egyetlenegy alkalommal ismerte csak el házasságuk évei alatt, hogy nincs igaza. A korai nyolcvanas években történt, mikor Ove egyetértett valamivel kapcsolatban Sonjával, amiről aztán kiderült, hogy nem is úgy van. De Ove szerint ebből a történetből egy szó sem igaz, mert ő igazából csak azt ismerte el, hogy Sonjának nincs igaza. Azt, hogy neki sincs, azt nem. „Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba” –mondta mindig Sonja. „Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegétzugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.” Ove persze gyanította, hogy a példázatban ő a szekrényajtó. És néha hallotta is, hogy Sonja, mikor ideges miatta, azt motyogja: „Néha azon gondolkodik az ember, hogy lehet-e tenni bármit, ha már a kezdetektől ferdén áll a ház alapja.” Ove tudta jól, mire céloz ezzel

felesége. – Csak azt mondom, hogy ez nyilván attól függ, mennyibe is kerül az a dízeles autó. És mennyit fogyaszt, meg ilyesmi – mondja Parvaneh közönyösen, és megáll a Saabbal egy piros lámpánál. Kissé zihálva próbálja magát kihúzni ültében. Ove mélységes csalódottsággal néz rá, mintha a nő oda se figyelt volna arra, amit mondott. Megpróbálta beavatni a terhes nőszemélyt az autóbirtoklás csínjába-bínjába. Elmagyarázta neki, hogy háromévente autót kell cserélni, hogy ne veszítsen pénzt.

Módszeresen végigvezette, hogy az embernek legalább húszezer kilométert kell vezetnie ahhoz évente, hogy nyeresége legyen abból, hogy dízeles autója van benzines helyett. És mit csinál erre a nő? Csak jártatja a száját, és ellenkezik, mint mindig . Azt csacsogja, hogy az ember csak nem spórol azon, ha valami újat vesz, és hogy minden attól függ, mennyibe kerül az autó. Aztán még megkérdezi, hogy miért is fontos ez.

– Mert csak! – felel Ove. – Perszeperszepersze – válaszol Parvaneh, és úgy forgatja a szemét, hogy Ove azt gyanítja, a nő egyáltalán nem fogadta el, hogy ebben a kérdésben ő a szaktekintély, pedig ez igazán elvárható lenne. – Tankolni kell hazafelé – mondja Parvaneh, mikor zöldre vált a lámpa. – És ezúttal én fizetek, nincs apelláta! Ove karba teszi a kezét, és kihívóan néz. – Mit tankolnak azzal a mamlasszal? – Hogyhogy? Nem benzinnel megy? – tör ki a nő értetlenül. Ove úgy néz rá, mintha Parvaneh azt mondta volna, hogy gumicukorral óhajtja feltankolni a Saabot. – Rohadtul nem a benzinfajtára gondolok. Melyik ben-zin-kút üzemanyagát veszik?

A nő lazán balra fordul egy kereszteződésben, hogy Ove már-már azt várja, mikor kezd fütyörészni. – Nem teljesen mindegy, melyik benzinkút? – De melyik benzinkúthoz van törzsvásárlói kártyájuk? Ove az utolsó két szót olyan nyomatékkal mondja, hogy kissé bele is rázkódik. Mert amennyire szkeptikusan állt mindig is a bankkártyához meg a hitelkártyához, annyira magától értetődőnek tartotta, hogy legyen törzsvásárlói kártyája egy benzinkúthoz. Mert ennek ez a módja. Az ember jogosítványt szerez, megveszi az első autóját, aztán választ

egy benzinkútláncot, és hű marad hozzá. Az ember nem szórakozik olyan fontos dolgokkal, mint az autómárka és a benzinkút. – Nincs kártyánk – mondja Parvaneh békésen, mintha ez így volna helyénvaló.

Ove keserű csöndben ül öt percig, míg végül Parvaneh bizonytalanul meg nem kockáztatja: – Statoil? – Mennyibe kerül ott most literje? – vizsgáztatja Ove. – Fogalmam sincs – válaszol Parvaneh őszintén. És ezen Ove annyira felháborodik, hogy arra se tudja rávenni magát, hogy válaszoljon. Tíz perccel később Parvaneh lelassít, majd leállítja a Saabot a parkolóban az utca túloldalán. – Itt várok – mondja. – Hozzá ne nyúljon a rádiómhoz! – rendelkezik Ove. – Deeehogy – bégeti a nő azzal a mosollyal, amit Ove az elmúlt hetekben megtanult nagyon nem kedvelni. – Örülök, hogy eljött tegnap – teszi hozzá. Ove mindössze egy krákogással válaszol. Parvaneh megveregeti a térdét. – A lányok mindig örülnek, mikor átjön. Szeretik magát! Ove némán száll ki a kocsiból. Nem volt semmi gond a tegnapi vacsorával, ezt elismeri. Bár egyértelmű, hogy Ove nem csinál akkora cirkuszt a főzésből, mint Parvaneh. Teljesen elegendő a hús, a krumpli és a mártás. De ha már tényleg akkora feneket kell keríteni a dolgoknak, mint a nő teszi, akkor azért el kell ismerni, hogy a sáfrányos rizse

egészen ehető. Tényleg az. Annyira, hogy két adagot is betermelt belőle. A macska másfelet. Vacsora után, míg Patrick mosogatott, a hároméves megkérte Ovét, hogy olvasson neki esti mesét. Ovénak nehezére esett a kis vacakkal vitázni, mivel arra nem hatottak a józan észérvek, így kelletlenül követte őt a szobájába, leült az ágya szélére, és olvasott. A szokásos Ove-átéléssel, ahogy Parvaneh hívta. Ove nem értette, mi a francról beszél. Mikor a hároméves elaludt, fejével félig Ove karján, félig pedig a nyitott könyvön, akkor Ove őt is, és a macskát is betette az ágyba, és lekapcsolta a lámpát.

Visszafelé elment a hétéves szobája előtt. Az persze ott ült a számítógépe előtt, és nyomkodta. Manapság már csak ezt csinálják a kölykök, csóválta a fejét Ove. Patrick mesélte, hogy megpróbálta a kislányt új játékokra rávenni, de ő egyre csak ezt a régit nyúzza. És ettől Ove rögtön barátságosabban állt a hétéveshez és a számítógépes játékhoz. Szerette azokat, akik nem azt tették, amit Patrick mondott. A kislány szobájának a falát grafitrajzok borították. Nem is olyan rosszak, ahhoz képest, hogy egy hétéves csinálta őket, akinél még nem fejlődött ki sem a finommozgás, sem a logikus érvelés képessége, ezt még Ove is elismerte. Egyiken sem emberek voltak. Csak házak mindenütt. Ovénak ez nagyon kedvére való volt.

Belépett a szobába, és megállt a lány mellett. A gyerek mogorva arckifejezéssel nézett fel a képernyőről, nem volt elragadtatva a jelenlététől. De mert Ove csak nem ment ki, végül rámutatott egy felfordított műanyag dobozra a földön. Ove ráült. És akkor a kislány halkan magyarázni kezdte neki, hogy a játék célja, hogy házakat építsünk, aztán azokból városokat. – Szeretem a házakat – motyogta a lány. Egymásra néztek. Ove a képernyőhöz nyomta a mutatóujját, és ujjlenyomatát otthagyva rámutatott egy üres telekre a városban. Megkérdezte, mi történik, ha oda kattint. A lány odavitte a kurzort, kattintott, és hopp, a számítógép felépített egy házat. Ove gyanakodva nézte. Aztán kihúzta magát a dobozon, és rámutatott egy másik üres telekre. Két és fél órával később Parvaneh dühösen trappolt be, és megfenyegette őket, hogy kihúzza a gépet a konnektorból, ha nem mennek azonnal aludni.

Mikor Ove már az ajtóban állt, a hétéves óvatosan megrángatta az inge ujját, és rámutatott egy képre a falon. – Az ott a te házad – suttogta, mintha közös titkuk volna.

Ove bólintott. Elképzelhető, hogy a két gyerek végeredményben nem teljesen mihaszna. Kint hagyja Parvaneh-t a parkolóban, átmegy az utcán, kinyitja az üvegajtót és belép. A kávézó üres. A hősugárzó a plafonon úgy köhög, mint aki félrenyelte a dohányfüstöt. Amel a pult mögött áll foltos ingében, és poharakat törölget egy fehér konyharuhával. Szögletes teste kissé görnyedt, mintha egy nagyon hosszú kilégzés végén lenne épp. Az arcán mélységes szomorúság és ingerültség keveréke tükröződik, ami annyira jellemző az ő generációjába tartozó férfiakra. Ove megáll a helyiség közepén. A két ember egy pillanatig méregeti egymást. Az egyik, aki nem tudta rávenni magát, hogy kihajítson egy homoszexuális ifjoncot a házából, és a másik, aki nyilvánvalóan nem tehetett mást. Ove végül leül az egyik bárszékre. Összekulcsolja a kezét a pulton, és szenvtelenül néz Amelra. – Most el tudnám képzelni azt a whiskyt, ha még mindig áll az ajánlat. Amel mellkasa hullámzik a foltos ing alatt. Először valami cifrát akar mondani, de aztán moderálja magát. Csöndben befejezi a pohár fényesítését, összehajtja a konyharuhát, és leteszi az eszpresszógép mellé. Aztán szó nélkül eltűnik a konyhában. Egy üveggel jön vissza, aminek a címkéjét Ove nem tudja elolvasni, meg két pohárral. Leteszi őket a pultra maguk közé. Nehéz beismerni, ha az embernek nincs igaza. Különösen, ha már nagyon régóta nincs.

37

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy csomó marha, aki mindenbe beleavatkozik

– Sajnálom – mormogja Ove. Lesöpri a havat a sírról. – De tudod, hogy van ez. Az emberek már nem tisztelik a privát szférát. Berontanak a házba kopogás nélkül, minden nélkül, már a budin sem lehet békességben ülni – magyarázza, miközben kiássa a fagyott virágokat és újakat nyomkod a helyükre.

Úgy néz, mintha azt várná, hogy Sonja majd egyetértően bólint. Persze nem teszi. A macska viszont, aki Ove mellett ül a hóban, láthatólag teljes mértékben egyetért. Főleg azzal, hogy már békében vécézni sem lehet. Az az újságírónő, Lena, reggel átjött, és adott neki egy példányt az újságból. A borítón az igen morcosnak tűnő Ove képe díszelgett. Merthogy betartotta az ígéretét, belement az interjúba, válaszolt a nő kérdéseire. De vigyorogni azért nem fog a fényképezőgépbe, mint valami szamár, e mellett határozottan kitartott. – Fantasztikus interjú! – büszkélkedett az újságírónő. Ove nem válaszolt, mire a nő az órájára nézett, mintha sietne valahová. – Nehogy feltartsam ám! – motyogta Ove. A nő egy tinihez illő fojtott kuncogással válaszolt. – Anders és én korcsolyázni megyünk a tóra! Ove bólintott, úgy vette, hogy ezzel a beszélgetésnek vége, és becsukta az ajtót. Az újságot az előszobai lábtörlő alá tette. Pont jó lesz arra, hogy felszívja a havat és a

latyakot, amit a macska és Mirsad hurcoltak be nap mint nap. A konyhában kidobta a szórólapokat és az ingyenes újságokat, amiket Adrian hozott a napi postával, habár Ove hatalmas betűkkel, feketén-fehéren kiírta a postaládájára, hogy Nem kérek reklámot, köszönöm! Úgy látszik, Sonjának nem sikerült megtanítania a gazfickónak, hogy ilyesmit is elolvasson, ne csak azt a Shakespeare-t. Úgy döntött, hogy ha már úgyis benne van, most minden papírtól megszabadul, ami szanaszét hever a házban. A konyhaasztalon álló régi szórólapkupac alján megtalálta azt a levelet, amit régebben az újságírónő küldött neki. Amit Adrian hozott az első alkalommal, mikor becsöngetett, és amit Ove azóta se nyitott ki. „Akkor még legalább csöngetett a csirkefogó, mostanában meg csak rohangál ki-be, mintha itt lakna” – gondolta Ove bosszúsan, és a konyhai lámpa felé tartotta a levelet, mintha egy papírpénz lenne, aminek meg kell vizsgálni az eredetiségét. Aztán elővett egy kést a konyhafiókból. Bár Sonja mindig bosszankodott, mikor ilyennel nyitotta ki a leveleket, ahelyett hogy elment volta a levélbontóért. Jó napot, Ove! Remélem megbocsátja, hogy így lépek kapcsolatba önnel. Lena az újságtól azt mondta, hogy ön nem akar nagy ügyet csinálni a történtekből, de azért volt olyan kedves megadni a címét. Mert nekem igenis nagy ügy volt, és nem akarok olyan ember lenni, aki ezt nem mondja el önnek, Ove. Tiszteletben tartom, hogy nem akarja, hogy személyesen köszönjem meg önnek, amit tett, de akkor legalább szeretnék bemutatni néhány embert, akik örökre hálásak lesznek a bátorságáért és önzetlenségéért. Manapság már nincsenek olyan emberek, mint ön. A köszönöm itt túl kevés.

A fekete öltönyös, szürke kabátos férfi írta alá, akit Ove összeszedett a vasúti sínről, mikor az elájult. Lena később elmesélte Ovénak, hogy az orvosok utólag megállapították, hogy az ájulásnak valami bonyolult agybetegséghez volt köze. Ha nem fedezték volna fel, és kezdték volna el időben kezelni, a férfi pár éven belül belehalt volna. „Így hát tulajdonképpen kétszer mentette meg az életét!” – lelkendezett azon a hangon, aminek hallatán Ove kicsit mindig megbánta, hogy nem hagyta a nőt a garázsban, mikor lehetősége volt rá. Összehajtotta a levelet, visszatette a borítékba. Felemelte a fényképet. Három gyerek

volt rajta, a legidősebb tizenéves, a többi valahol Parvaneh idősebbik gyerekének kora körül járhatott. Mind ott fetrengtek a fénykép alján, mindegyiknél vízipisztoly volt, és visongva nevettek. Mögöttük egy negyvenöt év körüli szőke nő állt, széles mosollyal, karjait kitárva, mint egy nagy ragadozó madár, mindkét kezében vízzel teli műanyag vödör. A kupac alján pedig a fekete öltönyös feküdt, csak épp itt átázott, kék piképulóver volt rajta, és sikertelenül próbálta megvédeni magát a rázúduló özönvíztől.

Ove kidobta a levelet a szórólapokkal együtt, összekötötte a zacskót, és kitette az ajtó elé. Majd visszament a konyhába, elővett egy mágnest az alsó fiókból, és feltette a képet a hűtőre. Pontosan a szivárványszínű rajz mellé, amit a hároméves készített róla, a kórházból hazafelé. Ove a tökéletesen hómentes sírkövet söprögeti. – Persze, mondtam nekik, hogy jár neked egy kis pihenés, az ördögbe is, mint minden normális embernek. De nem hallgatnak rám – duzzogja, és tehetetlenül a kőre csap. – Szia, Sonja! – mondja Parvaneh mögötte, és annyira integet, hogy nagy kesztyűi lecsúsznak a kezéről. – Szíja! – kiáltja a hároméves boldogan. – Úgy kell mondani, szia – javítja ki a hétéves. – Szia, Sonja! – bólint sorban Patrick, Jimmy, Adrian és Mirsad. Ove a havat tapodja, és egy morgással a macska felé biccent. – Igen. A macskát meg már ismered. Parvaneh hasa már akkora, hogy úgy néz ki, mint egy óriásteknős, mikor egyik kezével a sírkőre, a másikkal Patrick karjára támaszkodva leguggol. Nem mintha Ove el merné mesélni neki az óriásteknős-hasonlatot. Van kellemesebb módja is az öngyilkosságnak, gondolja. És már ki is próbált néhányat. – Ez a virág Patricktól, a gyerekektől és tőlem van – mosolyog barátságosan a kő felé. Aztán felemel egy másikat és hozzáteszi:

– Ez pedig Anitától és Runétől. Sokszor üdvözölnek! Amikor a tarka társaság megfordul, és a parkoló felé indul, Parvaneh még álldogál kicsit a kőnél. Mikor Ove érdeklődik, hogy miért, csak annyit mond: „Nem mindegy?” És az a mosoly ül az arcán, amitől Ove dolgokat akar hozzávagdosni. Persze semmi nehezet. Inkább csak valami jelzésszerűt. Egy mély hangú fújtatással elindul a Saab felé. – Női csevej – adja meg a rövid felvilágosítást Parvaneh mégis, mikor visszaér a parkolóhoz, és bemászik a vezetőülésre. Ove ezt nem tudja mire vélni, de ráhagyja. A hétéves segít a háromévesnek a biztonsági övvel a hátsó ülésen. Jimmy, Mirsad és Patrick eközben beszállnak Adrian előttük álló kocsijába. Egy Toyotába. Nem a legjobb választás, mondogatta Ove folyton az autókereskedőnél. De legalább nem francia. És Ove majdnem nyolcezer koronával lealkudta az árat, és kizsarolta, hogy a fiú téli gumit is kapjon ráadásképp. Így végül egész elfogadható üzlet lett. Pedig mikor Ove odaért a kereskedőhöz, az idióta kölyke épp egy Hyundait nézegetett. Szóval lehetett volna rosszabb is. Megállnak a McDonald’snál hazafelé, Jimmy és a lányok legnagyobb örömére. Meg mert Parvaneh-nek pisilnie kell. Legfőképp ezért. Mikor hazaérnek, ki-ki megindul a saját háza felé. Ove, Mirsad és a macska elköszönnek Parvaneh-től, Patricktól, Jimmytől és a gyerekektől, és befordulnak a sarkon Ove fészere mellett.

Nehéz megállapítani, vajon a szögletes ember mióta áll a ház előtt. Talán egész délelőtt ott várt. Arckifejezése eltökélt, akár egy katonának az őrhelyen. Mintha egy darabból volna kifaragva, és nem ártanának neki a mínuszok. De amikor Mirsad befordul a sarkon, és a szögletes ember meglátja, megmozdul. – Szia – mondja, és kihúzza magát. – Szia, apa – motyogja Mirsad, aki szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a végtagjaival, és megáll három méterre tőle. Aznap este Ove Parvaneh és Patrick konyhájában vacsorázik, mert az övében az apa meg a fia beszélgetnek csalódásokról, reményekről és férfiasságról, még ha két különböző nyelven is. De talán leginkább a bátorságról beszélnek. Sonja örült volna ennek, ezt Ove

jól tudja. De inkább nem mosolyog, nehogy Parvaneh meglássa. Mielőtt a hétéves elmenne lefeküdni, egy papírt nyom Ove kezébe, amin az áll: Meghívó születésnapi zsúrra. Ove úgy olvassa el, mintha egy lakás adásvételi szerződése volna. – Vagy úgy! És akkor persze ajándékot is szeretnél – mormogja végül. A hétéves lesüti a szemét, és a fejét rázza. – Nem kell semmit se venni. Amúgy is csak egyvalamit szeretnék. Ove összehajtja a meghívót, és beteszi a farzsebébe, majd tiszteletet parancsolóan csípőre teszi a kezét. – Tényleg? – Anya azt mondja, túl drága, szóval nem számít – mondja a hétéves, és továbbra is a padlót nézve megrázza a fejét. Ove lassan bólint, mint egy bűnöző, aki épp most jelzett egy másik bűnözőnek, hogy a telefont, amin beszélnek, lehallgatják. Mindketten körülnéznek, hogy lássák, nem hallgatózik-e kíváncsian egy sarok mögül a kislány anyja vagy apja. Aztán Ove lehajol, a gyerek tölcsért formál a kezéből, és Ove fülébe suttogja. – Egy iPadet. Ove olyan képet vág, mintha a kislány azt mondta volna, hogy egy rwyttsczyckdront!

– Az egy számítógépfajta. Különböző rajzolóprogramok vannak rajta. Gyerekek számára! – suttogja kicsit hangosabban. És valami csillog a szemében. Valami, ami Ovénak ismerős.

38

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a történet vége

Nagyjából kétféle ember létezik. Akik megértik, mi olyan nagyon jó a fehér kábelekben, és akik nem. Jimmy az első kategóriába tartozik. Imádja a fehér kábeleket. És a fehér telefonokat. És a fehér monitorokat, gyümölccsel a hátoldalukon. Körülbelül ennyit sikerült Ovénak összecsipegetnie mindabból, amiről Jimmy olyan lelkesen jártatta a száját úton a városba menet, és ami minden normális ember számára annyira borzasztóan érdektelen volt, hogy Ove végül szinte meditatív állapotba került, s a túlsúlyos fiatalember fecsegése lágy susogássá vált. Ove persze abban a másodpercben megbánta, hogy Jimmyt hívta segítségül, ahogy az egy hatalmas mustáros szendviccsel a kezében ült be a Saabba. És az sem enyhít a megbánásán, hogy most meg Jimmy folyton elkóborol. Amint belépnek az üzletbe, máris eltűnik, hogy megnézzen néhány kábelt. Ha az ember akar valamit, legjobb, ha maga csinálja, állapítja meg Ove szokás szerint, és egyedül indul meg a pult felé. És Jimmy egész addig fel sem bukkan újra, míg Ove azt nem ordítja a fiatalembernek, aki a hordozható számítógépeket akarja neki megmutatni, hogy „De maga agybeteg, vagy mi?!” És akkor sem Ove segítségére siet, hanem az eladóéra.

– Együtt vagyunk – bólint Jimmy az eladónak egy titkos kézfogással felérő pillantással, ami azt üzeni: „Ne nyugtalankodj, egy vagyok közületek!” Az eladó idegesen vesz egy mély lélegzetet, és Ovéra mutat. – Csak segíteni akartam neki, de kom… – Rám sózni egy halom SZEMETET, azt akarta! – ordítja Ove, anélkül hogy engedné neki befejezni a mondatot, és fenyegetően hadonászik valamivel, amit azon melegében rántott le a legközelebbi polcról. Ove nem is tudja, mi az, úgy néz ki, mint valamiféle fehér falicsatlakozó, de mindenesetre úgy érzi, hogy elég jól hozzá tudná vágni az eladóhoz, ha éppen úgy adódik. Az eladónak ráng a szeme. Ezt Ove olyan gyakorta idézi elő a környezetében, hogy lassan

már egy szindrómát lehetne elnevezni róla. – Nem akart ő semmi rosszat, ember! – próbálkozik Jimmy vidáman. – Megpróbáltam megmutatni neki egy MacBookot, és erre olyanokat kezdett kérdezgetni, hogy milyen autóm van – tör ki az eladó, és úgy néz, mint aki őszintén meg van bántva. – Releváns kérdés! – motyogja Ove és Jimmyre sandít. – Nincs autóm! Mert úgy gondolom, hogy szükségtelen, és mert én környezetbarát módon akarok utazni! – vágja ki az eladó, már-már a sírás határán.

Ove Jimmyre néz és széttárja a karját, mintha ez mindent megmagyarázna. – Ezzel az emberrel nem lehet egyről a kettőre jutni! – teszi hozzá, és nyilvánvalóan egyetértést vár. Jimmy vigasztalóan ráteszi a kezét az eladó vállára, és hűvösen megkéri Ovét, hogy nyugodjon le. Ove idegesen jelenti ki, hogy ő márpedig nyugodt, mint egy tál aludttej!

– Amúgy meg hol a fenében voltál? – ripakodik rá Jimmyre. – Mi? Én? Csekkoltam néhány újfajta monitort arrafelé – magyarázza Jimmy. – Monitort akarsz venni? – érdeklődik Ove. – Nem – válaszolja Jimmy, és úgy néz Ovéra, mintha valami nagyon furcsát kérdezett volna. Úgy, ahogy Sonja nézett mindig, mikor Ove arról érdeklődött, hogy tényleg szüksége van-e még egy pár cipőre. Mintha azt mondaná: „És mi köze van ennek a dologhoz?” Az eladó megpróbál eloldalogni, de Ove kiteszi elé az egyik lábát, hogy megállítsa.

– Hová-hová? Még nem fejeztük be!

Az eladó nagyon boldogtalannak tűnik. Jimmy bátorítólag hátba veregeti. – Ove egy iPadet szeretne tulképp, le tudjuk zsírozni? Az eladó elkeseredetten néz Ovéra. Aztán Jimmyre. Aztán a másik pult felé, ahol Ove nem sokkal ezelőtt azt ordibálta, hogy nem akar „egy rohadt számítógépet billentyűzet nélkül”. Aztán sóhajt és összeszedi magát. – Reeendben… akkor menjünk vissza a másik pulthoz. Melyik modellt szeretné? A 16, a 32 vagy a 64 gigásat? Ove úgy néz az eladóra, mintha annak az lenne a hobbija, hogy tisztességes emberekhez véletlenszerű szógombolyagokat vagdos. – Eltérő verziók eltérő mennyiségű memóriával – fordítja Jimmy Ovénak, mintha tolmács lenne a bevándorlási hivatalban. – És persze rohadt sok pluszt kell a nagyobbért fizetni – horkantja Ove. Jimmy megértően bólint, és az eladó felé fordul. – Szerintem Ove szeretne többet megtudni a modellek közti különbségről. Az eladó felnyög . – Legalább azt tudja, hogy az általános vagy a 3G modellt szeretné-e? Jimmy Ove felé fordul. – Otthon fogja használni leginkább, vagy néha máshol is? Ove válaszként felemeli zseblámpaujját, és egyenesen az eladóra irányítja. – A lánynak a LEGJOBB kell! Világos? Az eladó tesz egy lépést hátra. Jimmy boldogan rávigyorog, és kitárja hatalmas karját, mintha egy óriási ölelésre készülne. – Ember! Ove egész egyszerűen a legjobbat akarja!

Néhány perccel később Ove lerántja az ipades dobozt tartalmazó szatyrot a pultról, és olyanokat motyog, hogy „7995 korona! És még csak egy nyamvadt billentyűzet sem jár hozzá!”, meg hogy „bűnözők és rablók”, s közben az ajtó felé cammog . Jimmy merengve áll, és a polcot szemléli az eladó mögött. – Ha már úgyis itt vagyok, tudja… akkor megnéznék egy kábelt. – Vagy úgy. Milyen kábelt? – sóhajtja az eladó és teljesen kimerültnek tűnik. Jimmy előrehajol, és kíváncsian dörzsölgeti a kezét. – Milyen van? És így esik, hogy a hétéves aznap este kap egy iPadet Ovétól. És egy kábelt Jimmytől. – Nekem is pont ilyenem van. Tökre elégedett vagyok vele! – magyarázza Jimmy lelkesen, és a csomagra mutat. A hétéves az előszoba közepén áll, és úgy tűnik, nem teljesen tudja, mihez kezdjen az információval, így csak bólint, és azt mondja: „Nagyon szép… köszönöm!” Jimmy boldogan bólint. – Akad valami rágcsálnivaló? A hétéves a nappali felé mutat, ami tele van emberekkel. A szoba közepén áll egy torta, nyolc gyertyával, amit a jó felépítésű fiatalember azonnal megcéloz. Az újdonsült nyolcéves továbbra is az előszobában álldogál, és megbabonázva simogatja az ipades dobozot. Mintha nem hinné el, hogy tényleg az övé. Ove odahajol hozzá. – Én is pont így éreztem magam mindig, mikor vettem egy új autót – mondja halkan.

A kislány körülnéz az előszobában, hogy ellenőrizze, senki sem látja-e, aztán elmosolyodik és átöleli Ovét. – Köszönöm, nagypapa! – suttogja, és beszalad a szobájába. Ove csöndben áll az előszobában, és a lakáskulcsát forgatja a kezében. Patrick bicegve érkezik a mankójával, és a nyolcéves után ered. Nyilvánvaló, hogy az este

leghálátlanabb feladatát kapta: meggyőzni a lányát, hogy sokkal jobb móka csinos ruhában tortát enni egy csomó unalmas felnőtt között, mint a szobájában ülni, popzenét hallgatni, és alkalmazásokat tölteni le az új iPadjére. Ove továbbra is az előszobában áll, kezében a kabátjával, és percekig üres tekintettel bámulja a padlót.

– Minden rendben? Parvaneh hangja lassan jut el a tudatáig, mintha nagyon mély álomból ébredne. A nő a nappali ajtajában áll, mindkét kezét a hasa köré kulcsolja, mintha egy hatalmas lavórt egyensúlyozna maga előtt. Ove ködös tekintettel néz fel rá.

– Igenigenigen, persze. – Nem jön be tortázni? – Nem… nem. Nem szeretem a tortát. Járok egyet a macskával. Parvaneh – mint mostanában annyiszor – áthatóan nézi nagy, barna szemével, s ettől Ove mindig rosszkedvű lesz. Mintha a nő gyanúsítgatná valamivel.

– Rendben – mondja Parvaneh végül, bár nem úgy tűnik, mint akit meggyőztek. – Vezessünk holnap? Nyolcra átmegyek – ajánlja fel aztán. Ove bólint. A macska tortával a bajszán érkezik az előszobába. – Végeztél? – horkant rá Ove, majd futó pillantást vet Parvanehre, játszik még egy kicsit a kulcsával, aztán megismétli: – Rendben. Akkor holnap reggel nyolckor. Az áthatolhatatlan téli sötétség már leereszkedett a lakónegyedre, mikor Ove és a macska kilépnek a házak közötti kis ösvényre. A házból kiszűrődő nevetés és a zene úgy borul rá a környékre, mint egy nagy, meleg takaró. Sonja örülne, gondolja Ove. Nagyon tetszene neki, ami felé ez a lakónegyed tart, mióta ez a lökött terhes külföldi nő és a mihaszna családja ideköltözött. Sonja sokat nevetett. Istenem, mennyire hiányolja Ove ezt a nevetést! A macskával az oldalán indul meg a parkoló felé. Megrugdossa a táblákat.

Megrángatja a garázsajtókat. Elsétál a vendégparkolóig és vissza. Benéz a szeméttárolóba. Mikor már visszafelé tart, Ove mintha valamit mozgást vélne látni az utolsó háznál, az utca Parvaneh és Patrick felőli oldalán. Először azt hiszi, hogy talán az egyik vendég a zsúrról, de hamarosan észreveszi, hogy a figura a szelektív gyűjtős család sötétben álló háza felé veszi az irányt. Akik, ha Ove nem téved, még mindig Thaiföldön vannak. Összehúzza a szemét, hogy biztos legyen benne, nem csak a havon levő árnyékok csalják-e meg . Semmi mozgás. De mikor már éppen elismerné, hogy talán már nem olyan a látása, mint egykor, az alak ismét felbukkan. Mögötte pedig két másik. Aztán az az összetéveszthetetlen hang hallatszik, mikor valaki egy ragasztószalaggal befedett ablaküvegen kopácsol. Hogy ne legyen akkora csörömpölés, mikor kitörik az ablak. Ove pontosan tudja, hogy hangzik ez, megtanulta a vasútnál, mikor rossz ablaküvegeket kellett kiverniük anélkül, hogy megvágnák magukat. – Hahó! Mit csináltok ti ott? – ordítja az éjszakába. Az alakok a háznál megtorpannak. Ove hangokat hall. – Halljátok-e! – üvölti, és futni kezd feléjük. Látja, hogy egyikük pár lépést tesz felé, egy másik meg kiált valamit. Ove gyorsít, egyenesen tör előre, mint egy élő faltörő kos. Még eszébe jut, hogy hoznia kellett volna valamit a fészerből, amivel odasózhat nekik, de már késő. A szeme sarkából észreveszi, hogy az egyik alak valami hosszú, vékony dolgot lenget a kezében, ezért Ove úgy dönt, először azzal a barommal kell elbánnia. Mikor szúrást érez a mellkasában, először azt hiszi, hogy közben egy másik alak megkerülte, és jól a hátába öklözött. De akkor újabb szúrást érez, rémesebbet, mint valaha, mintha valaki felnyársalná a fejét egy karddal, aztán módszeresen végigtolná a fegyvert az egész testén, és végül ki a talpán. Ove levegő után kapkod, de hiába. Elzuhan mentében, teljes testsúlyával beledől a hóba. Félig eszméletlen, de még érzi a tompa fájdalmat, ahogy a jégkristályok az arcába szúrnak, és érzi azt is, hogy valaki könyörtelenül összeszorítja a mellkasát belülről. Ahogy az ember egy alumíniumdobozt nyom össze.

Ove hallja a betörők gyorsan távolodó lépéseit a hóban, és rájön, hogy elmenekültek. Nem tudja, mennyi idő telik el, de a fájdalom a fejében, ami olyan, mintha egy csomó neoncső robbant volna fel benne szikrázva, szilánkeső közepette, elviselhetetlen. Kiabálni akar, de nincs oxigén a tüdejében. Távolról hallja Parvaneh hangját, a fülében a vér hangosan dobol. Észleli a botladozó lépéseket, ahogy a nő meg -megcsúszva közeledik felé a havon át, aránytalan testét nehezen egyensúlyozva apró lábain. Az utolsó, ami Ove eszébe jut, mielőtt minden elsötétülne, hogy muszáj megígértetnie a nővel, hogy nem engedi be a mentőt a házak közé.

A lakónegyedben a járműforgalom tilos.

39

Az ember, akit Ovénak hívnak, és a halál

A halál figyelemre méltó dolog . Az emberek úgy élik az életüket, mintha nem létezne, és mégis, talán a halál az egyik legfőbb ok az életre. Néhányunknak annyira erősen benne van a tudatában, hogy dühössé és makaccsá válunk tőle. Néhányunknak szüksége van az állandó jelenlétére, hogy láthassuk, mi az ellentéte. Megint másokat annyira lefoglal, hogy már jóval azelőtt ott ülnek a váróteremben, mint hogy bejelentette volna érkezését. Félünk tőle, és mégis, a legtöbben leginkább attól félünk, hogy valaki mást ragad el, nem minket. Mert a halállal kapcsolatos legnagyobb félelmünk az, hogy elmegy mellettünk. És ott hagy minket magányosan. Sokan mondták az évek során, hogy Ove megkeseredett ember. De a francokat is, dehogy volt megkeseredett. Csak nem járt egyfolytában széles vigyorral az arcán. Ezért már bűnözőként kell kezelni az embert? Ove nem így gondolta. De az biztos, hogy az emberben valami tönkremegy, mikor eltemeti az egyetlent, aki valaha is megértette. Nincs az az idő, ami begyógyíthat egy ilyen sebet. És az idő figyelemre méltó dolog. A legtöbben csak azért élünk, ami előttünk áll. Néhány napért, néhány hétért, néhány évért. Az egyik leggyötrelmesebb pillanat minden ember életében valószínűleg az, mikor belátja, hogy elérte azt a kort, amikor már több dolgot hagyott maga mögött, mint amennyi még vár rá. És mikor már nincs előttünk sok idő, más dolgokat kell keresni, amiért érdemes élni. Emlékeket, talán. Délutánokat a napsütésben, valakivel kézenfogva. A frissen kiterített virágföld illatát. A vasárnapokat a kávézóban. Talán unokákat. Az ember megtalálja a módját, hogy valaki más jövőjéért éljen. És Ove nem meghalt, mikor Sonja magára hagyta. Csak nem élt többé.

Amikor a kórházban nem akarták megengedni Parvaneh-nek, hogy Ove hordágyát kísérve bemenjen a műtőbe, Patrick, Jimmy, Anders, Adrian, Mirsad, valamint négy ápoló kellett hozzá, hogy nagy harcok árán lefogják és megállítsák. Mikor egy orvos azt mondta neki, hogy gondoljon a saját állapotára, üljön le és nyugodjon meg, Parvaneh ráborította az egyik várószobai fapadot az illető lábára. És mikor egy másik orvos semleges arckifejezéssel, röviden azt mondta, hogy készüljenek fel a legrosszabbra, akkor Parvaneh felsikoltott, és úgy roskadt a padlóra, arcát a kezébe temetve, mint egy darabokra tört porcelánváza.

Hajnali fél négy van, mikor az egyik ápoló kijön érte. Nem volt hajlandó elhagyni a várószobát, bár mindenki körülötte arról győzködte, hogy ennek nincs semmi értelme. Jó, Patrick persze nem, volt annyi esze. A többiek azonban győzködték, mert ők még nem látták a nőt elégszer dühösnek ahhoz, hogy rájöjjenek, ez itt nem az a fajta asszony, akinek az ember parancsolgathat, akár terhes,

akár nem. A haja szanaszét áll, szeme véreres, arcán rászáradt könny és lefolyt szempillafesték. Mikor belép a kis szobába a folyosó végén, annyira gyengének tűnik, hogy az egyik ápolónő odasiet hozzá, hogy támogassa. Parvaneh nekitámaszkodik az ajtófélfának, vesz egy mély levegőt, és egy gyenge mosolyt küld az ápolónő felé, hogy mutassa, rendben van. Belép a szobába, megáll pár másodpercre, mintha próbálná felmérni a helyzet súlyát. Aztán odalép az ágyhoz, könnyes szemmel megáll, és hirtelen elkezdi Ove karját csépelni a tenyerével. – Maga BAROM! – ordítja szakadatlanul, és egyre erősebben üti Ovét. – Nem fog nekem csak úgy meghalni, érti?! – visítja. Ove ujjai fáradtan megmozdulnak, Parvaneh pedig megragadja őket mindkét kezével, homlokát Ove tenyerébe hajtja, és újra sírni kezd. – Na most aztán térjen magához, nőszemély – suttogja Ove fátyolos hangon. És akkor Parvaneh ismét verekedni kezd. Ove pedig jobbnak látja hallgatni egy kicsit. Aztán amikor a nő, továbbra is Ove kezét fogva, összecsuklik a székben, elgyengülve az együttérzéstől meg a rettegéstől, akkor Ove felemeli a kezét, és megveregeti a fejét. Ove orrából csövek állnak ki, és a mellkasa nehézkesen mozog a takaró alatt. Mintha minden levegővétel nagy fájdalommal járna. Sípolva jönnek ki száján

szavak. – Remélem, nem engedte be azokat a mentős marhákat kocsival a negyedbe! Legalább negyven perc telik el, mire az egyik ápolónő be meri dugni a fejét a szobába. Egy pillanattal később egy karót nyelt, szemüveges, fiatal orvos is megjelenik. Műanyag papucsot hord, amitől Ove szerint totál hülyén néz ki. Rásandít egy papírlapra.

– Parr…man? – motyogja, és szórakozottan Parvaneh-re pillant.

– Parvaneh – javítja ki a nő. Az orvost annyira nem izgatja a dolog . – Maga van feltüntetve mint legközelebbi hozzátartozó – mondja, és röviden a harmincéves iráni nőre pillant, majd az ágyban fekvő, ötvenkilenc éves, láthatólag egyáltalán nem iráni férfira. Az orvos vár, de egyikük sem fejti ki a dolgot. Parvaneh azért megbökdösi Ovét, és vigyorogva azt mondja: „Óóó! Legközelebbi hozzátartozó!” Mire Ove azt motyogja: „Pofabe!” Az orvos felsóhajt, és folytatja. – Ovénak szívelégtelensége van… – kezdi monoton hangon, és egy sor olyan kifejezéssel folytatja, amikről nem elvárható, hogy bárki is megértse őket, kivéve, ha az illető legkevesebb tíz évet töltött az orvosi egyetemen, vagy irreálisan sok kórházas sorozatot néz.

Parvaneh az orvosra néz, az arca csupa kérdő- meg felkiáltójel. Az orvos ismét sóhajt, úgy, ahogy csak fiatal, szemüveges, műanyag papucsos, karót nyelt orvosok tudnak, mikor olyan emberekkel kényszerülnek beszélni, akik még arra sem vették a fáradságot, hogy valami rohadt orvosi képesítést szerezzenek, mielőtt idejönnek.

– Túl nagy a szíve – butítja le az orvos az előbbieket. És akkor Parvaneh nagyon sokáig néz rá. Aztán kutató pillantást vet az ágyban fekvő Ovéra. Aztán visszanéz az orvosra, mintha azt várná, hogy az csettintgetni kezdjen, és azt kurjantsa: „Csak vicceltem!” És mikor ez elmarad, Parvaneh nevetésben tör ki. Először mintha csak köhögne, vagy próbálna visszatartani egy tüsszentést, de aztán mindent elsöpör a végtelen, fel-felhorkanó kacaj. Az ágy szélébe kapaszkodik, másik kezével legyezi magát, mintha azzal legyűrhetné a nevetést, de ez nem segít. Csak röhög és röhög, zeng az egész szoba, az ápolónők a folyosóról bedugják a fejüket, hogy megtudják, mi folyik itt. – Látja, mivel be nem fektetik ide az embert? Mi? – sziszegi Ove fáradtan az orvos felé, aztán a szemét forgatja, miközben Parvaneh az egyik párnába temeti az arcát megállíthatatlan nevetőgörcsében.

Az orvos úgy néz, mint aki hiányolja az ilyen esetekre felkészítő szemináriumot a képzéséből, végül aztán hangosan megköszörüli a torkát, és toppant egyet, hogy emlékeztesse őket a tekintélyére. Persze semmit sem ér el vele, de végül Parvaneh néhány csuklás után összeszedi magát, legalább annyi időre, hogy levegőt vegyen, és azt lihegje: „Ovénak túl nagy a szíve, meg kell halniii!”

– A francokat, én halok meg! – veti közbe Ove. Parvaneh a fejét csóválja, és melegen az orvosra mosolyog . – Ez minden? Az orvos lemondóan rakja össze a papírjait. – Ha rendesen szedi a gyógyszereit, kordában tarthatjuk. De semmi se biztos ilyen esetekben. Lehet néhány hónap, vagy néhány év. Parvaneh legyint. – Akkor aggodalomra semmi ok. Ove ugyanis RÉMESEN nem ért a meghaláshoz.

Ove ezen mintha megsértődne. Négy nappal később Ove a háza felé biceg a havas úton, egyik karjával Parvaneh-re, a másikkal Patrickra támaszkodva. Egyikük mankón jár, a másik pedig terhes, jó kis támaszok, gondolja. De nem mondja ki hangosan, mert Parvaneh már attól is kiborult az imént, hogy Ove nem engedte neki, hogy betolasson a házak közé a Saabbal. „TUDOM, Ove! Oké?! TUDOM! Ha még egyszer kimondja, Isten engem úgy segéljen, elégetem az összes rohadt tábláját!” – ordította. Ami Ove szerint finoman fogalmazva is túl drámai reakció volt.

A cipője alatt ropog a hó. Fény van az ablakban. A macska az ajtó előtt ül és vár. Rajzok fekszenek konyhaaszalon. – A lányok rajzolták őket– mondja Parvaneh, és beteszi a pótkulcsát a telefon melletti kosárba. Mikor meglátja, hogy Ove tekintete az egyik rajz alsó sarkában levő betűkre

vándorol, hirtelen mintha elszégyellné magát. – Nos… ne haragudjon, Ove, nem kell azzal foglalkozni, amit írtak. Tudja, milyenek a gyerekek. Az én édesapám meghalt Iránban. Sosem volt egy… tudja… Ove nem szól semmit, csak felveszi a rajzokat, és megindul a fiókok irányába.

– Úgy hívnak, ahogy akarnak. Maga csak ne foglalkozzon vele. Aztán egymás után felteszi a rajzokat a hűtőre a fiókból előszedett mágnesekkel. Amelyiken az áll, hogy „Nagypapának”, azt teszi legfölülre. Parvaneh megpróbál nem mosolyogni. – Ne vigyorogjon, hanem tegyen oda egy kávét. Felmegyek a padlásra, és lehozom a dobozokat – motyogja Ove, és a lépcső felé biceg . Így aznap este Parvaneh és a lányok segítenek neki kitakarítani a házat. Egyenként becsomagolják Sonja minden holmiját újságpapírba, a ruháit pedig óvatosan dobozokba teszik. Egyszerre egy emlék. És fél tíz tájban, amikor már minden elkészült, a lányok pedig tintától maszatos ujjal és csokifagyival a szájuk sarkán elaludtak Ove kanapéján, akkor Parvaneh keze, mint egy érzéketlen fémkarom, hirtelen megragadja Ove karját. És mikor Ove azt sziszegi, AÚ!, Parvaneh azt sziszegi vissza, hogy CSÖND! Aztán elindulnak vissza a kórházba. Fiú lett. Epilógus

Az ember, akit Ovénak hívnak, és egy epilógus

Az élet figyelemre méltó dolog . A télből tavasz lesz, Parvaneh leteszi a forgalmi vizsgát. Ove megtanítja Adriannak, hogyan kell kereket cserélni. Igaz, hogy a csirkefogónak Toyotája van, de attól még megtanulhatja, ha vinni akarja valamire az életben, magyarázza Ove Sonjának, mikor meglátogatja egy áprilisi vasárnapon. Aztán képeket mutat neki Parvaneh kisfiáról. Négy hónapos, és olyan kövér, mint egy kölyökfóka. Patrick megpróbálta rábeszélni Ovét egy olyan kamerás-telefonos dologra, amivel fényképeket is lehet mutogatni, de ő nem hagyta magát. Így inkább egy köteg összegumizott színes fényképmásolattal a tárcájában jár. Mindenkinek mutogatja őket, akivel csak találkozik. Még a virágbolti eladóknak is.

A tavaszból nyár lesz, és mikor eljön az ősz, az az újságírónő, Lena, akin mindig túl nagy kabát van, beköltözik a sznob, audis Andershez. Ove vezeti a költöztetőautót. Nem bízik a sok kontárban, akik képtelenek lennének kitolatni a házak közül anélkül, hogy össze ne törnék a postaládáját, szóval jobb ez így. Az a Lena persze nem hisz a „házasság intézményében”, meséli Ove Sonjának egy horkantással, amiből kiderül, hogy azért beszélgetnek erről-arról a negyedben, de a következő tavasszal mégis egy esküvői meghívót lobogtatva érkezik a sírhoz. Mirsadon fekete öltöny van, és reszket az idegességtől, ezért Parvaneh belediktál egy tequilát, mielőtt beengedné az anyakönyvvezetőhöz. Jimmy már bent várja. Ove a tanúja. Még új öltönyt is vásárolt az esemény tiszteletére. A fogadás Amel kávézójában van, a szögletes ember háromszor próbál beszédet mondani, de nemigen sikerül neki, gombóc van a torkában. De elnevez egy szendvicset az étlapon Jimmyről, és Jimmy azt mondja, ez a legszebb ajándék, amit valaha is kapott. Az anyja házában lakik Mirsaddal. A következő évben örökbe fogadnak egy kislányt. Jimmy kivétel nélkül minden délután háromkor kávézni viszi a kislányt Anitához és Runéhez.

Rune nem lesz jobban. Vannak olyan napok, mikor szinte semmire nem reagál. De akárhányszor a kislány átlépi a házuk küszöbét, és Anita felé rohan kitárt karokkal, akkor eufórikus mosoly ömlik el Rune arcán. Mindig . Egyre több ház emelkedik a kis sorházak körül. Néhány év, és a negyed többé már nem lesz a város egy csöndes zuga. Patrick semmit nem fejlődik az ablaknyitás és az IKEA-bútorok összerakása terén, és egyik reggel két hozzá hasonló korú férfi kíséretében bukkan fel Ovénál, akikről kiderül, hogy szintén nem mennek nekik az efféle dolgok. Mindketten a szomszéd negyedben laknak, magyarázzák. Éppen egy felújítás közepén vannak, és problémájuk akadt egy elválasztófallal. Nem tudják, hogyan kell pontosan megtámasztani. Ove persze tudja. Így motyog valami olyasmit, hogy „pancserek”, aztán átmegy és megmutatja. Másnap egy újabb szomszéd bukkan fel. Aztán még egy. És még egy. Néhány hónappal később Ove már majdnem minden környékbeli házban megjavított ezt vagy azt. S továbbra is minden

alkalommal ugyanúgy káromkodik az emberek teljes alkalmatlanságán, ahogy szokott. De mikor egyedül van Sonja sírjánál, néha megjegyez valami olyasmit, hogy „egészen kellemes dolog, hogy megint van dolga, de tényleg”. Parvaneh lányai sorra ünneplik a születésnapokat, és mire észbe kapnak, a háromévesből hatéves lesz. Micsoda szemtelenség! Ove elkíséri őt az iskolába az első tanítási napon. A kislány megtanítja neki, hogyan kell smiley-t írni SMS-ben, Ove pedig megígérteti vele, hogy sosem mondja el Patricknak, hogy vett neki egy mobiltelefont. A nyolcéves, aki közben felháborító módon tízéves lett, megtartja az első pizsipartiját. A kisöccsük szanaszét szórja a játékait Ove konyhájában. Ove épít neki egy pancsolót a kertbe, de ha valaki lepancsolózza, Ove visszasziszegi, hogy „márpedig ez egy rohadt medence!” Anderst megválasztják a lakóbizottság elnökének. Parvaneh vásárol egy új fűnyírót a ház mögötti gyephez.

A nyarakból sorra ősz lesz, majd tél, és egy jéghideg novemberi vasárnap reggel, majdnem napra pontosan négy évvel azután, hogy Parvaneh és Patrick először tolatott bele Ove postaládájába, Parvaneh arra ébred, mintha valaki rátette volna a fagyos kezét a homlokára. Felkel, kinéz a hálószobaablakon, aztán az órára pillant. Negyed kilenc. Ove háza előtt nincs ellapátolva a hó. Köntösben és papucsban rohan át a kis ösvényen, és Ovét szólongatja. Kinyitja az ajtót a pótkulccsal, amit Ovétól kapott, átrohan a nappalin, felcsúszkál a lépcsőn nedves papucsában, és a levegőt visszatartva tapogatózik Ove hálószobája felé. Ove úgy néz ki, mint aki csak mélyen alszik. Parvaneh még sose látta az arcát ilyen békésnek. A macska mellette fekszik, kis fejét óvatosan Ove tenyerébe hajtva. Mikor meglátja Parvaneh-t, lassan, nagyon lassan feláll, mintha csak akkor fogadná el, hogy mi is történt. A nő leül az ágy szélére, a macska pedig odakuporodik az ölébe. Aztán csak ülnek ott együtt. Parvaneh egészen addig simogatja Ove vékony hajszálait, míg a mentősök gyengéden el nem magyarázzák neki, hogy el kell vinniük a testet. Akkor odahajol, és azt suttogja a fülébe: „Üdvözlöm Sonját, és köszönöm a kölcsönt!” Aztán elveszi az éjjeliszekrényről a nagy borítékot, amin kézírással az áll: „Parvaneh részére”, és lemegy a lépcsőn. Tele van dokumentumokkal, igazolásokkal, benne van a ház eredeti alaprajza, a használati utasítás a videolejátszóhoz, a Saab szervizkönyve, bankszámlaszám, biztosítási papírok és az ügyvéd telefonszáma, aki Ove „minden anyagi ügyét intézi”. Egy egész élet összegyűjtve és takarosan mappába rendezve. A létezés könyvelése. A tetején egy levél Parvaneh-nek. Leül a konyhaasztalhoz, és elolvassa. Nem hosszú. Mintha Ove tudta volna, hogy úgyis csak össze fogja maszatolni a könnyeivel. Adriané legyen a Saab. Az összes többiről intézkedjél te. Lakáskulcsod már van. A

macska naponta kétszer eszik tonhalat, és nem szereti másoknál végezni a dolgát. Ezt tessék tiszteletben tartani! Van egy ügyvéd a városban, nála van az összes banki papír meg ilyesmi. Van egy számlám 11 563 013 koronával és 67 örével. Még Sonja apjától. A pasasnak részvényei voltak. Ő persze rohadt szűkmarkú volt. Sonja és én nem tudtuk, mit kezdjünk a pénzzel. A gyerekeid kapjanak egy-egy milliót, mikor betöltik a tizennyolcat, Jimmy és Mirsad leánykája szintén. A többi a tiéd. Csak nehogy Patrick kezébe jusson. Sonja kedvelt volna téged. Ne engedd, hogy a nyamvadt új szomszédok behajtsanak a negyedbe. Ove

A papír aljára még odaírta hatalmas betűkkel: „NEM VAGY EGY KOMPLETT IDIÓTA!” Aztán rajzolt egy smiley-t, amit Nasanintól tanult. Egyértelműen az volt az utasítás, hogy a temetésből ne legyen valami „istentelenül nagy felhajtás”. Ove nem akart semmiféle ceremóniát, csak hajítsák be a földbe Sonja mellé, ez épp elég . „Nem kellenek emberek. Nem kell semmi cécó!” – jelentette ki egyértelműen Parvaneh-nek. Több mint háromszáz ember jön a temetésre. Mikor Patrick, Parvaneh és a lányok megérkeznek, minden fal mellett és minden folyosón emberek állnak. Mindegyikük kezében égő gyertya, „Sonja alapítványa” felirattal. Így határozott Parvaneh Ove pénzéről. Létrehozott belőle egy jótékonysági alapítványt árva gyermekek számára. Parvaneh szeme könnyben úszik, a torka annyira ki van száradva, mintha már napok óta levegő után kapkodna. De a gyertyákat látva némi könnyebbséget érez a mellkasában. És amikor Patrick meglátja a rengeteg embert, akik eljöttek elbúcsúzni Ovétól, gyengéden oldalba böki a feleségét, és elégedetten vigyorog .

– A mindenségit! Ove hogy utálta volna, mi? És akkor Parvaneh felnevet. Mert tényleg így lett volna. Este megmutatja Ove és Sonja házát egy fiatal párnak. Most esküdtek, s a lány gyereket vár. A szeme ragyog, mikor átsétál a szobákon, mint ahogy azoknak a szeme szokott ragyogni, akik a saját gyermekük eljövendő gyerekkori emlékeit látják maguk körül. A férje persze nincs ennyire elragadtatva. Munkásnadrágban van, és miközben körbejár, gyanakodva megrugdossa a parkettát, és mérgesen néz. Parvaneh persze tudja, hogy ez nem számít, látja a lány szemében, hogy a döntés már megszületett. Aztán amikor a fiatalember morcosan az iránt a garázs iránt érdeklődik, amiről a hirdetésben szó volt, akkor Parvaneh tetőtől talpig végigméri, szenvtelenül bólint, és megkérdezi, milyen autója van. A fiatalember most először kihúzza magát, halványan elmosolyodik, és Parvaneh szemébe néz azzal az olthatatlan büszkeséggel, amit csak egy szó tud előidézni:

– Saab.

Az író köszönetet nyilvánít

Jonas Cramby. Fantasztikus író és valódi úriember. Mert felfedezted Ovét, nevet adtál neki akkor legelőször, és mert olyan nagylelkűen megengedted, hogy megpróbáljam elmesélni, hogyan folytatódik a története. John Häggblom. Tehetséges és alapos szerkesztőm. Mert elláttál tanácsokkal a kéziratomban fellelhető minden nyelvi hibával kapcsolatban, és mert türelemmel és alázattal elfogadtad, hogy néha juszt is megtartottam őket. Rolf Backman. Az édesapám. Mert remélem, hogy csak a lehető legkisebb mértékben különbözöm tőled.

Table of Contents 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31

32 33 34 35 36 37 38 39