Prológus S hogy – ha ideje jõ – miféle vad Cammog majd Betlehembe, megszületni William Butler Yeats: A második eljövetel (Fordította Ferencz Gyõzõ)
Amikor Nova végre érzékelte Cliff Nadaner gondolatait, keserûen elmosolyodott. Ettõl a pillanattól fogva, egyetlen telekinetikus csapással, bármikor megsemmisíthette a családja gyilkosának agyát. Napok óta bolyongott a Tyrador VIII legkisebb kontinensének párás õserdejében. Hiába küzdöttem ellene, mégis itt kötöttem ki – kesergett magában, mialatt a leszállókapszula letette õt az erdõ legsûrûbb részén. Maga a leszállás rendkívül gyorsan ment végbe. A lázadóknak esélyük sem volt arra, hogy megpillantsák az apró egységet, legalábbis Nova felettesei szerint, akik az orbitális pályán keringõ anyahajón maradtak. A Tyrador nyolcadik és kilencedik bolygóját mindörökre egymáshoz kötötte a gravitáció eltéphetetlen lánca, hasonlóan ahhoz, ahogyan egy átlagos bolygót és a holdját, és mindkét világ elég nagy volt ahhoz, hogy kialakulhasson és fennmaradhasson rajta az élet. Viszont éppen az egymáshoz való közelségüknek köszönhetõen, az ikerbolygókon szélsõséges éghajlati viszonyok uralkodtak. A Tyrador VIII forró és párás egyen-
13
lítõi vidékétõl alig néhány tucat kilométerre délre vagy északra már vagy húsz fokkal hûvösebb idõjárás fogadta volna Novát. Most viszont állandó hûtésre kellett állítania a védõöltözetét, amellyel Bick igazgató ajándékozta meg a Szellem Akadémián, a kiképzés utolsó napján. Egyelõre nem kaphatott teljes körûen felszerelt szellempáncélt, mert az csak azoknak járt, akik eredményes záróvizsgát tettek. A testhez álló öltözetbõl hiányzott például az álcázórendszer, amely eltüntette volna valamennyi szempár, és a szenzorok java része elõl. Az álcázó üzemmód többé-kevésbé felesleges is lett volna ebben a környezetben. A talajt olyan áthatolhatatlan növénytakaró borította, továbbá a levegõben olyan sûrû pára terjengett, hogy még a csuklóján viselt felderítõmûszerrel is legfeljebb néhány méterre látott. A Hírszerzés azt állította, hogy Cliff Nadaner valahol ennek az õserdõnek a mélyén állította fel a fõhadiszállását. Persze, korántsem voltak biztosak az információ hitelességében – amin Nova egyáltalán nem lepõdött meg. A feltételezésüket arra alapozták, hogy elfogtak néhány, errõl a környékrõl származó rádióadást, és a kódfejtõk azt állították, hogy azokat a Nadaner által használt kóddal titkosították. A Konföderáció hanyatlásának éveiben Nadaner egyike lett a számos lázító elemnek, akik vérforraló szónoklatokkal támadták a Régi Családokat, a Tanácsot, és általában a Konföderációt. Korántsem õ volt az egyetlen, aki ilyesmire adta a fejét. A legeredményesebb lázadónak természetesen a Korhal Fiainak vezére, Arcturus Mengsk számított. Õ idõvel olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy megdöntötte az Emberi Konföderációt, a Terrán Domíniumot állította a helyére, majd annak császárává koronáztatta magát. Nadaner nem könyvelhetett el ilyen politikai sikereket, de alapos jártasságra tett szert a bajkeverés és a gyilkolás területén. Az õserdõben való küszködéssel töltött napok egyelõre nem hoztak eredményt. Sem Nova, sem a mûszerei nem érzékeltek mást, csak némi háttérsugárzást, a bolygó körül keringõ mû-
14
holdak adásait, tudósok által vizsgált állatok rádiós nyakörveinek jelzéseit, valamint gyenge elektromágneses jeleket, amelyek a kontinensek sûrûbben lakott területeirõl származtak. Mindez egybevágott a bolygón már jóval korábban rögzített felvételekkel, így Nova nyugodtan elvethette valamennyit, egyik sem eredhetett a lázadóktól. Most viszont egy tökéletesen néma zónára bukkant, amelynek határa tõle nagyjából egy kilométerre húzódott. Egyre jobban eluralkodott rajta a csüggedés. Majdnem teljesen elveszítette az idõérzékét. Hány napja van itt? Öt? Nem tudta megítélni, mert õ a Tarsonis huszonhét órás napjaihoz szokott hozzá, márpedig a Tyrador VIII gyorsabban forgott a tengelye körül, mint a szülõbolygója, így a napok itt rövidebbek voltak mint odahaza. Persze ellenõrizhette volna az eltelt idõt az öltözetébe épített számítógépen is, de valamiért úgy érezte, hogy az csalás volna. Lássuk csak, rendszeresen ettem, nagyjából háromszor egy nap. Tizennégy élelemadag fogyott el, ami annyit tesz, hogy… És ekkor, hirtelen észbe kapott. A néma zóna. Passzív letapogatásról aktív figyelésre állította a szenzorait. Hamarosan megbizonyosodott arról, hogy a kérdéses terület felõl a mûszerek nem érzékelnek semmit – sem a mûholdakat, sem az állatok jeladóit, sem a messze délen fekvõ városokat. Az égvilágon semmit. Nova elmosolyodott. Óvatosan kiterjesztette különleges érzékeit – gyengéden, feltûnés nélkül, ahogyan annak idején a Csatornában szokta –, és keresni kezdte annak az embernek az elméjét, aki három és fél évvel korábban elrendelte a családja lemészárlását. Nadaner nem saját maga követte el a gyilkosságokat. Nova szüleinek vére egy Gustavo McBain nevû terrorista kezéhez tapadt. A férfi hegesztõként dolgozott egy építkezésen, a Mar Sarán, amikor a Konföderáció elpusztította a Korhal IV-et. A brutális támadásban életét vesztette McBain egész családja – Daniella nevû, éppen állapotos felesége, és a lánya, Natasha.
15
McBain akkor megesküdött, hogy a Konföderáció drágán megfizet a szörnyû gaztettért. Ám ahelyett, hogy csatlakozott volna Arcturus Mengskhez – aki maga is elvesztette szeretteit a Korhal IV-et felperzselõ nukleáris támadás során –, Cliff Nadaner lázadó bandájánál kötött ki. Nova akkor szerzett tudomást minderrõl, amikor végzett McBainnel. Telepatikus képességeinek köszönhetõen akaratlanul, de bepillantást nyert még az áldozatainak legrejtettebb titkaiba is. McBain utolsó gondolata a feleségérõl, a leányáról, és meg sem született fiáról szólt. Három évvel a szomorú események után Nova kiképzése véget ért, és különleges vizsgafeladatot kapott magától Mengsk császártól. Ledobták a Tyrador VIII õserdejének mélyére, hogy kutassa fel és semmisítse meg Nadaner csoportját. Mengsk még kevesebb türelemmel volt a zendülõk iránt, mint amennyit annak idején az általa megbuktatott kormányzat tanúsított az õ saját lázadó csoportjával szemben. Nova – a néma zónát letapogatva – néhány perc alatt megtalálta a terroristák gondolatait. Nem esett nehezére, mert nagyjából sejtette, hogy hol keresgéljen, és azért sem, mert ezek voltak az elsõ magasabb rendû gondolatok azóta, hogy elhagyta a leszállóegységet. (A kapszula néhány pillanattal késõbb megsemmisítette önmagát. A Domínium nem kockáztatta meg, hogy a legfejlettebb készülékei az ellenségei kezébe kerüljenek. Novával közölték az eligazításon, hogy ha sikeresen teljesíti a küldetését, leküldenek érte egy kompot, ami akkor már biztonságosan leszállhat, mivel Nadaner és bandája halott lesz. Ha viszont kudarcot vall és életét veszti az akció során, a páncélzata megsemmisíti a testét, mert a Domínium azt sem hagyhatja, hogy a telepatái az ellenség kezébe kerüljenek, akár elevenen, akár holtan.) A gondolatok Nadanertõl és vagy tucatnyi emberétõl származtak. Valamennyien a vezérükre figyeltek, már persze azok, akik egyáltalán képesek voltak figyelni. Maga Nadaner éppen fejhangon kántált valamit. Nem is, énekelt. Egy dalt zümmö-
16
gött, míg a pribékjeinek fele részegen fetrengett. Kétségkívül biztonságban érezték magukat itt, az õserdõ mélyén. Bizonyára úgy vélték, hogy senki sem találhat rájuk, és valószínûleg a telepatáktól sem tartottak, mert azt hitték, hogy a sûrû párafelhõk leblokkolják az agyhullámaikat. A túlzottan magabiztos célpontok könnyû prédák – idézte magában a lány a kiképzõjétõl, Hartley õrmestertõl hallott, rémesebbnél rémesebb aforizmák egyikét. Megölhette volna õket messzirõl is, telepatikus úton. Igen, a kiképzése véget ért, és minimális erõfeszítéssel is végezhetett volna Nadanerrel és bandájával, de Nova bele akart nézni annak az embernek a szemébe, aki egyetlen könyörtelen döntésével mindörökre megváltoztatta az életét. Két órán keresztül törtetett a sûrûben – hogy közelebb kerüljön a célpontjaihoz –, mire elérte a néma zónát. Éppoly tisztán hallotta Nadaner gondolatait, mintha a férfi a fülébe suttogta volna azokat. A terrorista vezér idõközben befejezte az éneklést, és éppen nagy hangon mesélt az egyik hõstettérõl, amelyet még a Konföderáció Tengerészgyalogságának kötelékében hajtott végre. Nova jól tudta, hogy a történet kilencven százaléka nem más, mint Nadaner színes fantáziájának terméke. Igen, valóban szolgált a Tengerészgyalogságnál, és egy alkalommal tényleg járt az Antiga Prime-on, de itt véget is ért a mese valóságtartalma. Igen, egyedül a gondolatával megölhette volna a gyûlölt ellenséget. Szempillantás alatt bosszút állhatott volna a családjáért, mégis heves érzelmi vihar dúlt a lelkében. Nem kell látnod az arcát, ha egyszer letapogathatod az elméjét! Ugyanúgy tudni fogod, hogy meghalt, mintha látnád, hogy mialatt elzuhan, a szemgolyói befordulnak a koponyájába, és a gyilkos agyvérzés miatt vér csordul ki a szemébõl, az orrából meg a fülébõl. Nem elõször csinálod… Öld meg most, azonnal!
17
Hirtelen rájött, hogy hány napja vadászik a prédájára. Ha tizennégy élelemadag fogyott el, akkor több mint három napja vagyok itt. Ami annyit tesz, hogy ma van a születésnapom. Három év telt el azóta, hogy apu el akart küldeni, pontosan ebbe a csillagrendszerbe. Nadaner befejezte a történetet, és belekezdett egy újba, amely köszönõviszonyban sem volt a valósággal. A lány arcán legördült egy hatalmas, magányos könnycsepp. Pedig milyen csodálatos bál volt…
18
Első rész Széthull minden, már nem tart a közép A földet anarchia dúlja szét William Butler Yeats: A második eljövetel (Fordította Ferencz Gyõzõ)
19
20
1 Constantino Terra rég lemondott arról, hogy meglepetéspartikat szervezzen a lányának. Nova minden egyes alkalommal elõre tudta, hogy mire készül az apja, így mindig elmaradt a meglepetés, vagyis maga a lényeg. A férfi visszatekintve már látta, hogy azok voltak az elsõ jelek. Aztán a különös események egyre szaporodtak, és Constantino idõvel rádöbbent, hogy imádott Novája telepatikus képességekkel rendelkezik. Hasonló esetben a Konföderáció átlagos polgárai kénytelenek voltak lemondani különleges adottságokkal megáldott – vagy éppen megvert – gyermekeikrõl, és átadni õket a katonaságnak, hogy megfelelõ képzésben részesüljenek. De a Terra család a Régi Családok közé tartozott. A Régi Családokat az egykori parancsnokok alapították, akik azokat a hatalmas gyarmatosító hajókat irányították, amelyek elhozták az emberiséget az ûrnek ebbe a szegletébe. És a Régi Családok, ezek a rettentõ hatalmú dinasztiák nem mondtak le a gyermekeikrõl senki kedvéért. A lány anyja is egyetértett a döntéssel. Amúgy ritkán fordult elõ, hogy Constantino és Annabella Terra egyetértettek volna valamiben, leszámítva azt az alapelvet, hogy a házasságukat mindenáron fenn kell tartani. A Régi Családok tagjai között kötött házasságokhoz hasonlóan az övék is pénzügyi megfontoláson alapult, hogy tudniil-
21
lik két vagyon sokkal hatékonyabban mûködik egyesítve, mint külön-külön. A házasságuk másik fontos feladata a magasan képzett utódok nemzése és felnevelése volt, akik egykor majd átvehetik a vállalatbirodalmak irányítását. Maga a nemzés mesterséges úton történt. Constantino magját orvosok juttatták Bella testébe, akik így megkímélték õket attól, hogy együtt kelljen hálniuk a házastársukkal, akivel éppen csak elviselték egymást. A testi-lelki örömök céljára – a magas körökben elfogadott módon – mindketten szeretõt tartottak. Constantino újabban hallott néhány pletykát arról, hogy Bella kezd ráunni a hivatalos szeretõjére, és a háztartási alkalmazottak között keresi a szexuális kielégülés lehetõségét. De nem sokat adott ezekre a híresztelésekre, mert a fülébe jutottak olyanok is, melyek szerint ugyanez a helyzet állt elõ a saját szerelmi kapcsolatában is. Márpedig Constantino sosem tett volna semmi olyant, amivel elveszíthette volna rajongásig szeretett Eleftheriájának bizalmát. Úgy a férj-szeretõ, mint a feleség-szeretõ viszony túlontúl fontos volt a ház békéjének és a vállalatbirodalom mûködõképességének szempontjából, így egyiküknek sem jutott eszébe, hogy valaha is felbontsa azt. Constantino elégedetten hordozta körül a tekintetét. Ahelyett, hogy a lánya valami ronda kormányzati kiképzõbázison töltötte volna a születésnapját, megkapta ezt a bált, amely a legkáprázatosabb volt azóta, hogy… nos, legalábbis a legutóbbi születésnapi ünnepség óta, amelyet a Régi Családok egyike rendezett valamelyik sarjának. Mint megannyi más, ez is versengéssé fajult. A családok egyre különlegesebb és furcsább ünnepségeket szerveztek, hogy bebizonyítsák, õk szeretik legjobban a gyermekeiket. Így aztán a Terra család felhõkarcolójának legfelsõ szintjén elterülõ, fényûzõ csarnokot úgy feldíszítették, mint korábban soha. A bálterem fölé boruló hatalmas kupolát úgy polarizálták, hogy optimális kilátást biztosítson Tarsonisra, viszont a napfény ne bántsa a magas rangú vendégek szemét. (A Terra-to-
22
rony azon kevés építmény közé tartozott, amelyekbõl gyakorlatilag zavartalan kilátás nyílt minden irányba. Legfeljebb a Kusinis-torony, és természetesen az Univerzum Hírhálózat központja érhetett fel vele.) A kupola csúcsa alatt hatalmas, legalább hat méter átmérõjû csillár lebegett. Apró, csúcsminõségû antigravitációs hajtómûvek tartották a levegõben, amelyek garantáltan megakadályozták, hogy lezuhanjon. (A garanciát az jelentette, hogy Constantino csõdbe juttatta volna a hajtómûvek gyártóját, ha a gépezetek valahogyan mégis leejtik a csillárt.) Az elvárásoknak megfelelõen, a hosszú asztalokon halmokban állt valamennyi ínyencség, amivel a Konföderáció fennhatósága alá tartozó bolygók szolgálhattak. Miután a vendégsereg elszánt rohamot indított a pompás teríték ellen, Constantinónak éppen csak sikerült megkaparintania három szelet antigai bölényhúst, és néhány csipet sarani borsot. Ez utóbbi két árucikk többe került, mint amenynyit a Terra-vállalatok bármelyik tíz alkalmazottja egy hónapban összesen keresett, de a férfi úgy érezte, hogy a lánya igazán megérdemel ennyit. Mindenki eljött, aki számított. A Tarsonis valamennyi Régi Családja legalább három fõvel képviseltette magát, de még távoli bolygókról is érkeztek vendégek. Az Univerzum Hírhálózat kötelességtudóan elküldte az összes riporterét, akik a társasági rovatokat szerkesztették, de még az egyik híradós tudósítóját is, egy Mara Greskin nevezetû, feltûnõen durcás hölgyet. Constantino elmosolyodott, amikor megpillantotta õt a tömegben. Élt a gyanúperrel, hogy a nõ összerúgta a port valakivel, és büntetésbõl zavarták el egy születésnapi bálra. Az efféle események általában csak a pletykarovatokban szerepeltek, és a híradós riporterek méltóságukon alulinak tartották ezeket a megbízatásokat. Constantino ebbõl sejtette, hogy Greskin kisasszony keményen összeveszhetett valamelyik fõnökével, talán éppen magával a híresen ingerlékeny Handy Andersonnal.
23
Viszont amíg a lányom születésnapjáról tudósítanak, legalább nem hordanak össze hetet-havat az emberiség létét fenyegetõ idegen lényekrõl – bölcselkedett magában. Constantino úgy érezte, hogy az utóbbi idõben az UHH-n nem is beszélnek másról, csak a Sara-rendszerben történt borzalmakról, és a nemrégiben felbukkant, idegen fajról. Õ persze többet tudott, mint a Hírhálózat – például, hogy nem egy, hanem két idegen faj bukkant fel, és hogy ezek öldöklõ háborút vívnak egymás ellen, így az emberiség gyakorlatilag két tûz közé szorult. De a jólértesültsége miatt csak még jobban aggódott, fõleg azért, mert Arcturus Mengsk és gyilkos banditái propagandaeszközként használták fel az idegenek elõrenyomulását, hogy elégedetlenséget szítsanak a Tarsonistól az Antiga Prime-ig. Constantino mindezek dacára hatalmas bált rendezett. Hiszen a lánya születésnapját ünnepelték, és úgy döntött, legyen átkozott, ha hagyja, hogy Mengsk vagy az idegenek elrontsák akár az õ, akár a lánya örömét. Nova immár nõvé érett. A dajkája szerint beindult nála az, amit a szemérmetes asszonyság „havi esemény”-nek nevezett – mintha maga Constantino nem lett volna tisztában a nõi test mûködésével –, és a keble is növekedésnek indult. Számítani lehetett arra, hogy az ellenkezõ nemmel szembeni, kora kamaszkori utálkozás helyére hamarosan a hormonok parancsai lépnek. Ami annyit tesz, hogy kérõk serege fog tolongani az ajtóm elõtt – morgolódott magában Constantino, de közben elmosolyodott. Igazság szerint már alig várta ezt a pillanatot. Kevés dolgot talált szórakoztatóbbnak annál, mint amikor egy esetlen, dadogó ifjú kétségbeesetten próbált jó benyomást tenni õrá, vagyis a Konföderáció egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberére. Általában valamennyien felsültek, megbénította õket a tudat, hogy a Terra név micsoda követelményeket állít eléjük. Constantino egyszer már átesett mindezen Nova nõvérével, aki immár eljegyezte magát az ifjú Milo
24
Kusinisszel, és apai szíve repesve várta, hogy kisebbik lányával is végigcsinálhassa ugyanezt. Nova a bálterem kellõs közepén ácsorgott. Rózsaszín, fodros nyakú ruhakölteményt viselt. A fehér fodrok úgy nyíltak szét az álla alatt, mint valami ritka, gyönyörû virág kelyhe, így pompás keretet adtak az arcának, és remekül hangsúlyozták annak szépségét. A ruha felsõ része szorosan a testéhez tapadt, míg a hatalmas abroncsszoknya alja a bokája fölött harangozott. Mivel a ruha elrejtette a lábát, és mert hihetetlenül kecses, könnyed léptekkel járt, úgy tûnt, mintha nem is a padlón lépkedne, hanem a levegõben siklana. Nagyon kevés sminket viselt, éppen csak annyit, hogy hangsúlyozza szikrázóan zöld szemét. Hamvas arcbõrének nem volt szüksége kozmetikumokra, és szerencsére kamaszkori pattanások sem csúfították el. Egyenes szálú, szõke haját most csigákba bodorították, és elegánsan feltornyozták a feje tetejére. Constantino gondolatban bocsánatot kért Rebekától, a család hajszobrászától. Reggel összevitatkozott a nõvel, amikor az azt állította, hogy Nova káprázatosan fog festeni göndör hajtincsekkel. Constantino most már belátta, hogy okosabb is lehetett volna. Elvégre jó néhányszor megesett már, hogy a fodrászuk csodákat mûvelt mind a lányaival, mind a feleségével. A bálozók illedelmesen, de mohón fosztogatták az asztalokon tornyosuló ételkülönlegességeket. Az inasok folyamatosan, szélsebesen újratöltötték a gyorsan ürülõ tálcákat és tányérokat. A hatalmas puncsostál folyton a háromnegyedéig tele volt itallal, függetlenül attól, hogy mennyi fogyott belõle. Az elõvigyázatosság indokoltnak tûnt, mivel az öreg Garth Duke szemlátomást elszánta magát, hogy ha kell, egyedül is eltünteti a tál tartalmát. Constantino elõrelátóan utasította Borist, az egyik legmegbízhatóbb inasát, hogy tartsa szemmel az idõs férfiút, arra az esetre, ha újra megpróbálná bemutatni híres-hírhedt, nyilvános vetkõzõszámát.
25
Minden a legnagyobb rendben folyt. A személyzet pillanatok alatt eltüntette a kiürült poharakat, tányérokat, és újakat hoztak a helyükbe. Constantino Terra ezúttal is a legügyesebb, legfürgébb inasokat állította hadrendbe. A társaság tagjai között akadtak olyanok, akik értetlenül szemlélték az eleven inasokat. Túlnyomó többségük a „bakancsosok” gúnynéven emlegetett újgazdagok közé tartozott, akik az egy évtizeddel korábbi gazdasági fellendülés idején szedték meg magukat. Õk úgy tartották, hogy a háztartási robotok jóval hatékonyabbak az embereknél, és olcsóbbak is, mert csupán egyszer kell megvásárolni õket, és sosem kérnek fizetést. Az efféle érvek hallatán Constantino általában csak mosolygott, és úgy nyilatkozott, hogy õ már csak ilyen maradi szemléletû. Valójában az õ tulajdonába tartozott a Robotinas, a Konföderáció legnagyobb robotgyára, így pontosan tudta, hogy a vásárló nem csupán egyszer fizet a mechanikus alkalmazottért. A gondosan megtervezett hanyagság és kellõen átgondolt szakszerûtlenség jóvoltából a gépezetek idõrõl idõre meghibásodtak, folyton új alkatrészekre volt szükségük, így az üzletág állandó mozgásban maradt. Ráadásul Constantino Terra szívesebben alkalmazott embereket. Úgy tartotta, hogy minél több embert foglalkoztat, annál kevesebben végzik a Csatornában, ahol a biztos lezüllés és pusztulás vár rájuk. Mialatt derûsen szemlélte az ünneplõ sokadalmat, Nova odasiklott hozzá, és halkan megszólította: – Apu, te sokszor foglalkozol azzal, hogy mennyi mindent köszönhetünk a szolgálóinknak. Viszont sosem hagyod, hogy egyenek egy jót! – Parancsolsz, édesem? – kérdezett vissza a férfi. Elõször meglepõdött, de rögtön észbe kapott. Hiszen valóban gyakran rágódott a személyzet és az átlagemberek sorsán, és Nova természetesen érzékelte ezeket a gondolatait, ha nem is tudatosan. – Õk is emberek, apu, és valóban nagyon keményen dolgoznak. Nem gondolod, hogy jobban megérdemlik ezt a fantasz-
26
tikus antigai bölényt, mint például õ? – vetette fel Nova, és diszkréten rámutatott Garth Duke-ra. Az idõs férfi szemlátomást úszómedencének nézte a puncsostálat, és máris lerúgta a cipõit, hogy megmártózzon benne. Constantino gyorsan körülnézett és elégedetten nyugtázta, hogy Boris odasiet az öreghez és intézkedik, hogy ne kerüljön sor semmiféle kínos jelenetre. Pontosabban, egy újabb kínos jelenetre. – Szóval, apu? Constantino visszafordult a lányához, és azon kapta magát, hogy ezúttal is képtelen ellenállni a zöld szempárból sugárzó, könyörgõ tekintetnek. Nem ez volt az elsõ eset, hogy Nova kért valamit a háztartás személyzetének, és rendszerint meg is kapta azt, amit kért. Ám szerencsére korántsem használta ki annyiszor apjának ezt a gyengeségét, ahányszor megtehette volna. Eleftheria úgy sejtette, hogy Nova – telepatikus képességeinek köszönhetõen – elsõsorban embernek tartja a személyzet tagjait, és csak másodsorban szolgálóknak, mivel jól tudta, hogy pontosan úgy gondolkodnak és éreznek, ahogyan akár a Konföderáció leggazdagabb elõkelõségei. Maga Nova természetesen nem volt tudatában mindennek. Õ egyszerûen csak egy rendkívül érzékeny, és jó ítélõképességû leánynak tartotta magát. Constantino gyengéden megsimogatta lánya arcát. – Édesem, jól tudod, hogy képtelen lennék bármit is megtagadni tõled! – mondta végül mosolyogva. Azzal a tömeg felé fordult, és aktiválta a zakójának legfelsõ gomblyukába telepített apró mikrofont. Amikor megszólalt, a terem falaiba rejtett hangszórók felerõsítve adták vissza a hangját: – Hölgyeim és uraim, egy kis figyelmet kérnék! – Mialatt a vendégsereg lassan elcsendesedett, Constantino levett két borral teli poharat a közelében elhaladó inas tálcájáról. Az egyiket odanyújtotta a lányának, és folytatta: – Ma van a tizenötödik
27
születésnapja az én gyönyörû lányomnak, November Annabella Terrának. Õ a harmadik gyermekünk, nekem, és gyönyörû feleségemnek, Bellának – megemelte poharát a felesége felé, aki a karját a szeretõje karjába öltve álldogált. Az asszony szerencsére volt olyan kedves, hogy viszonozza a gesztust, sõt még egy szinte õszintének tûnõ mosolyt is sikerült az arcára erõltetnie. – Bevallom önöknek, hogy amikor megszületett, az volt életem idõrendi sorrendben negyedik legboldogabb napja. Az elsõ kettõ az volt, amikor a testvérei, Clara és Zebediah születtek, a harmadik pedig az, amikor a Continental végre csõdbe ment, és onnantól kezdve a vállalatom monopolhelyzetbe került a holokamerák gyártásának területén. Diszkrét kacagások és elnézõ mosolyok fogadták a meglehetõsen középszerû viccet. Nova változatlanul széles mosolylyal meredt az apjára. – Mindenesetre – folytatta Constantino –, mert az a bizonyos nap oly boldoggá tett, boldogabbá, hogysem el tudnám mondani, meghívtam ide önöket, hogy közösen ünnepeljük annak a napnak az évfordulóját. Így aztán most azt kérem önöktõl, hogy emeljék magasra poharaikat, és kívánjunk boldog születésnapot az én imádott Novámnak! A teremben mindenki megtette, amire kérték, és némi hangzavar keletkezett, mialatt ki-ki a vérmérséklete szerint elsuttogta, vagy éppen elharsogta jókívánságait. Nova szégyenlõsen lesütötte szemét, és fülig pirult. Miután mindenki ivott az ünnepelt egészségére, Nova kérdõ pillantást vetett az apjára, és türelmetlenül odaszólt neki: – Na, mi lesz? – Hát, persze, édesem! – válaszolta Constantino, azzal megköszörülte a torkát, és ismét megszólalt: – Most pedig arra kérném önöket, kedves vendégeinket, hogy egy idõre távolodjanak el az asztaloktól. A háztartásom személyzete heteken át keményen dolgozott azért, hogy elõkészítsék ezt a bált, és most, miután kezdetét vette, még keményebben dolgoznak, hogy minden simán, zökkenõmentesen történjen. Így aztán ju-
28
talomképpen, és hogy kimutassam az irántuk érzett megbecsülésemet, meghívom valamennyi inasunkat egy jó vacsorára. Kérem, lépjenek oda az asztalokhoz, és vegyenek mindenbõl, amit csak megkívánnak! A vendégek közül néhányan felkuncogtak, sõt akadt, aki bátortalanul tapsolni kezdett. Constantino észrevette, hogy a legelõkelõbbek kevésbé örülnek a váratlan fordulatnak. Különösen Bella vágott olyan képet, mintha valaki a szeme láttára mérget csöpögtetett volna az italába. Jó néhány gazdag és befolyásos ember szemlátomást vonakodva adta át a helyét az inasoknak. Nova viszont káprázatos mosollyal, valósággal ragyogva szemlélte a szokatlan látványt. Constantino megfordult és látta, hogy Eleftheria az arcán szívmelengetõ mosollyal nézi õt, és helyeslõen bólogat. Márpedig Constantino Terra fütyült rá, hogy mit gondolnak mások, csakis ennek a két embernek a véleménye érdekelte. Néhány pillanattal késõbb Zeb is odaoldalazott az apjához. – Apu, muszáj volt kimondanod a teljes nevemet? – kérdezte panaszos hangon. Nova utálkozó képet vágott, és kifakadt: – Olyan gyerekes vagy, Zeb! – Hát ez érdekes! – vágott vissza nyomban a fiú. – Ha jól tudom, te is sipítozni szoktál, ha valaki „November”-nek szólít, ugye, kishúgom? – Éppen ma lettem tizenöt éves, és magasabb vagyok nálad! – csattant fel nyomban a lány. Constantino kuncogni kezdett, és halkan megjegyezte: – Hát, ezt megkaptad, fiam! Nova valóban magasabbra nõtt mindkét testvérénél, már majdnem utolérte az apját is, és valószínûnek tûnt, hogy még nem állt meg a növésben. – Csak a ruha miatt látszik úgy! – dühösködött Zeb. – Csak áltatod magad, kedves bátyám! – diadalmaskodott tovább Nova. – Terra úr, kérem!
29
A férfi megfordult, és Lia Emmanuelt pillantotta meg. Constantino személyesen elnökölt valamennyi vállalkozása felett, de a napi üzletmenet és a gondok-bajok intézését ügyvezetõ igazgatókra bízta. Lia volt az elsõ számú helyettese, és mint ilyen, az ügyvezetõ igazgatók közvetlen fõnöke; az õ kezében futott össze a vállalatbirodalom megannyi szála. A nõ ezúttal is ugyanúgy öltözött, mint bármely más napon. Lia valaha tizenkét, pontosan ugyanolyan kosztümöt varratott magának, és ezeket naponta váltotta. Constantino esküdni mert volna, hogy másik ruhája nincs is, amit most igazán sajnált, mert a helyettese volt az egyetlen a teremben, aki üzleti öltözetet viselt – mindenki más ünnepi ruhát öltött magára az alkalom tiszteletére. Lia ráadásul hátrafésülve, szorosan a fejére tapasztva hordta rövidre nyírt haját, ami roppant szigorú külsõt kölcsönzött neki, és ez szintén nem illett az estély hangulatához. Constantino maga mögött hagyta egyre hangosabban civakodó gyermekeit, és a nõ felé vette az irányt. – Lia, egész este nem láttam – köszöntötte, miután odaért hozzá –, merre járt? – Uram, szívbõl sajnálom, de beszélnünk kell. Négyszemközt! – válaszolta a nõ, és átható, erõs nyugtalanságról tanúskodó pillantást vetett a férfire. – Miért nem hívott fel? – kérdezte sóhajtva Constantino. Lia kissé dacosan válaszolt: – Azért uram, mert ön kikapcsolta, és gondosan a hálószobájában felejtette a telefonját! – Nyilván nem véletlenül – jegyezte meg epésen Constantino. – Képzelje, éppen bál van nálunk, és nagyon nem szeretném, ha üzleti ügyekkel zargatnának ezen az estén. Lia arcán ezúttal ideges rángás futott végig. – Igazán sajnálom, uram – válaszolta –, higgye el, nem zavarnám meg, ha… Constantino ismét felsóhajtott. Maga is jól tudta, hogy a helyettese jóval tapintatosabb annál, hogy üzleti ügyekkel hábor-
30
gatná, ha nem volna halaszthatatlanul sürgõs, így aztán intett a nõnek, hogy feleslegesen szabadkozik. – Rendben, Lia, hallgatom. Mi történt? – Lázadók, uram. Megtámadták és megsemmisítették a Palombo-völgyben mûködõ gyárunkat. – Megsemmisítették? – Constantino értetlenkedve pislogott. – Úgy érti, az egész telepet? – Majdnem az egészet, uram. Úgy tudom, hogy néhány épület sértetlen maradt, viszont annyi bizonyos, hogy a gépsorok jelenleg mûködésképtelenek. Ami azzal jár, hogy jelentõsen visszaesik a 878-as és a 901-es sorozatú lebegõrobogók gyártása, de fõleg a 428-as masináké… Constantino leintette a nõt, és megkérdezte: – Ez most nem érdekel, Lia, azt mondja meg nekem, hogy hány ember…? – Az egész éjszakai mûszak, uram – suttogta Lia elhaló hangon. – Átvizsgálták a romokat, és a személyi azonosítók alapján úgy tûnik, hogy három fõ kivételével mindenki meghalt. A háromból ketten beteget jelentettek, míg a harmadik éppen a szabadságát tölti. A DNS-vizsgálatok eredményei körülbelül egy óra múlva készülnek el, de csaknem biztosra vehetjük… – Hallgassák ki azt a három embert! – vágott közbe Constantino. – Derítsék ki, hogy együttmûködtek-e a támadókkal! Szorosan összepréselte fogait. Össze kellett kaparnia minden akaraterejét, hogy megõrizze a hidegvérét. Nem hagyhatta, hogy meglátszódjon rajta a megrázkódtatás, különösen nem itt és most, a versenytársai jelenlétében. – A rendõrség máris keresi a hiányzó alkalmazottakat, uram – válaszolta Lia. – Bizonyos jelek alapján egyértelmûnek tûnik, hogy valaki belülrõl segített a terroristáknak. A bombákat különös gonddal helyezték el, elsõsorban azokon a területeken, ahol a legtöbben tartózkodtak az éjszakai mûszak folyamán, illetve ott, ahol a robbanások a legdrágább, legnehezebben pótolható gépeket tették tönkre.
31
Constantino maga is tudta, hogy a kérdése ostoba és felesleges – végsõ soron ki más vetemedett volna ilyesmire –, de azért feltette: – Biztosra vehetjük, hogy a lázadók csinálták? – Százszázalékosan, uram. – Lia aprókat bólogatott. – A támadással egy idõben Mengsk a kalózrádióján keresztül kiáltványt intézett a Konföderáció polgáraihoz. Általában a Régi Családokat, de fõleg önt tette felelõssé a romlásért, ami szerinte… Constantinót már rég nem érdekelte az ezerszer elátkozott Mengsk propagandája, így ismét félbeszakította a nõt: – Köszönöm, Lia, minden rendben lesz. Kérem, foglalkozzon az üggyel, és készítsen róla teljes jelentést. El fogom olvasni, ha véget ér a bál. – Felsóhajtott, és keserûen hozzátette: – A rohadékok, pedig milyen szép este volt… – Uram, attól tartok, van még néhány rossz hírem – közölte halkan Lia. – Futólag belepillantottam a könyvelésünkbe. Nos, azt kell mondjam, hogy ön sajátos és sajnálatos helyzetbe került. Vagy helyreállíttatja a gyárat, vagy kártérítést fizet az áldozatok hozzátartozóinak. A kettõ együtt nem megy. – Akkor elhalasztjuk az újjáépítést – vágta rá Constantino habozás nélkül –, majd… – Uram, szabadjon emlékeztetnem, hogy az a gyár fontos szerepet játszik a pénzügyi terveinkben. Úgy számítottuk, hogy az ott készült jármûvek, elsõsorban a 428-asok értékesítésébõl fogjuk ellensúlyozni az elõzõ évi veszteségeket. A Terra-termékek eladásai jelentõsen lecsökkentek az utóbbi idõben, részben az általános gazdasági visszaesésnek köszönhetõen, részben, mert a lázadók, illetve az idegenek támadásai miatt a vásárlók inkább tartalékolták, nem pedig költötték a pénzüket. Az egyetlen kivételt a 428-as típusú lebegõrobogó jelentette, amely rendkívüli népszerûségnek örvendett a kamaszok, illetve a húszas éveik elején járó felnõttek körében. Lia mélyet lélegzett – az események szemlátomást õt is megrázták –, és folytatta:
32
