Philip J. Corso William J. Birnes A ROSWELLI TITOK

Philip J. Corso – William J. Birnes

A ROSWELLI TITOK

Fordította: Morvay Péter és Surányi Csaba

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: THE DAY AFTER ROSWELL Copyright © 1997 by Col. Philip J. Corso (Ret.) Rosewood Woods Productions, Inc. Pocket Books, a division of Simon St Schuster Inc. 1230 Avenue of the Americas, New York. NY 10020 First Pocket Books hardcover printing July 1997 Hungarian edition copyright © © FOCUS KIADÓ Felelős kiadó: a Kiadó ügyvezető igazgatója ISBN: 963 862-1 90 6 Nyomtatta is kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 220332 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

„Győződj meg róla, hogy jó úton jársz, aztán gyerünk!'' (Davy Crockett)

Előszó a magyar kiadáshoz 1997-ben, a titokzatos esemény ötvenedik évfordulóján jelent meg először Philip J. Corso ezredes könyve a roswelli ufókatasztrófáról. A beszámoló azonnal világszenzáció lett, hiszen először fordult elő, hogy egy magas rangú katonatiszt szemtanúként számolt be arról, hogy milyenek voltak a szerencsétlenül járt földönkívüliek, és miként zajlott az idegen, csészealj formájú jármű titokban lefolytatott vizsgálata. A leleplezésről szinte az összes jelentős amerikai és nemzetközi újság írt, a könyv pedig ezt követően hónapokon keresztül szerepelt a New York Times bestsellerlistáján. Corso ezredes a nagy hírtelevíziókban is megerősítette a könyvében leírtakat, és arra készült, hogy országos előadókörúton is beszámol tapasztalatairól. Ahogy ilyen esetben gyakori, voltak, akik a szerzőt szenzációkeltéssel, sőt hamisítással vádolták meg, A könyv megjelenése után néhány héttel Corso ezredes egészsége váratlanul megromlott. Az ezredes arra készült, hogy egy következő könyvében a rendelkezésére álló dokumentumok alapján megírja, hogy az amerikai kormány hogyan készül a legmodernebb eszközökkel egy – a Függetlenség Napja című filmben bemutatottnál súlyosabb – űrből érkező támadással szembeni védekezésre, Corso egy polgárjogi szervezet segítségével pert indított az amerikai hadügyminisztérium ellen, annak érdekében, hogy az ellene megfogalmazott vádakat cáfolja, valamint elérje újabb kulcsfontosságú dokumentumok kiadatását. E per keretében tette eskü alatt az alábbi vallomást, amelyben megerősíti: a könyvében leírtak igazak. A tanúvallomást az ezredes fia, ifjabb Philip Corso bocsátotta sajtóközlemény formában kiadónk rendelkezésére. Sajnos Corso ezredes nem érhette meg az eljárás végét. Tíz hónappal könyve megjelenése és két hónappal tanúvallomása megtétele után, 1998. július 16-án szívrohamban elhunyt.

Corso ezredes emlékére és az utolsó szó jogán hadd álljon itt a bíróság előtt tett vallomásának teljes szövege: „Peter A. Geraton ügyvéd a felperes részéről Arizonai Ügyvédi Kamara Kamarai tagság száma: #016926 Sodona, Arizona 80381

Az Amerikai Bíróságának

Egyesült

Államok

Arizonai

Kerületi

A Citizens Against UFO Secrecy, 7349 Via Paseo Del Sur #515-194 Scattdale, Arizona 85258 mint felperes nevében az Amerikai Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma, alperes ellen a CIV98-O538PHXROS szám alatt nyilvántartott perben az alábbi eskü alatt tett írásos tanúvallomást nyújtja be: Én, alulírott Philip J. Corso nyugalmazott ezredes eskü alatt, a hamis tanúzásra vonatkozó jogi következmények ismeretében kijelentem, hogy az alábbi nyilatkozatom minden alább felsorolt pontja igaz. Kijelentem, hogy – A nyilatkozatomban alább említett időpontok mindegyike során az alperes szervezetének tagja, és hivatásos tisztje voltam. – Az alperesnél töltött szolgálati időm alatt Eisenhower elnök Nemzetbiztonsági Tanácsának tagja, és az alperes Kutatási és Fejlesztési Főosztályán az Idegen Technológiák részlegének vezetője voltam.

– 1947. Július 6-án a Kansas állambeli Fort Riley támaszponton állomásozva személyes láttam egy négy láb hosszú nem-emberi lényt. A lénynek különös formájú négyujjú keze, vékony lába és lábfeje, valamint aránytalanul nagy méretű villanykörte formájú feje volt. A szemnyílásai a szokásosnál nagyobb, mandula formájúak voltak, és a kicsiny orrész felé hajlottak. A teremtmény koponyája olyan mértékben túlméretezett volt, hogy az arcvonásai egy síkba kerültek, és a fej alsó részén csupán egy kicsiny környi területet foglaltak el. Nem volt rajta nyoma szemöldöknek, vagy más arcszőrzetnek. A lény csupán kicsiny lapos szájnyílással rendelkezett, amely teljesen csukva volt, és így inkább az orr és az állnélküli koponya alja között képződött ráncnak vagy horpadásnak látszott, mintsem egy teljesen működőképes szájnyílásnak. – 1961-ben birtokomba került az a dokumentum, amelyre a »Roswelli Akta« néven utalok. Ez az akta helyszíni jelentéseket, orvosi boncolási jegyzőkönyveket, valamint anyagmaradványokat és technológiai információkat tartalmazott, amelyek az Új Mexico állambeli Roswellben 1947-ben lezuhant földönkívüli járműből származtak. – Személyesen, olvastam azt az orvosi jelentést, amely fent leírt és általam 1947-ben a Kansas állambeli Fort Riley-ben látott lény boncolására hivatkozott. – Ez a jelentés azt állította, hogy a boncolási jegyzőkönyv szerint a boncolásra a Walter Reed Kórházban került sor, amely a boncolás időpontjában az alperes fennhatósága alatt állt. – A jelentés továbbá azt állította, hogy a boncolási jegyzőkönyv a lényre »földönkívüli biológiai egyed« név alatt utalt. Philip J. Corso nyugállományú ezredes

Eskü alatt, ügyvéd jelenlétében 1998. május.‖

Köszönetnyilvánítások Szeretnék köszönetet mondani annak a tizennyolc amerikai katonai létesítménynek, amelyektől történeti és háttérinformációkat kértem azoknak a projekteknek és tanulmányoknak a részleteiről, amelyekben egykor én is részt vettem. A szokványos feladataikon túlmenően is segítettek abban, hogy biztosítsák az általam kért adatokat, amelyek felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak e könyv megírásában. A lista a következő: az Amerikai Hadsereg Hadtörténeti Intézetének Archívuma; a pennsylvaniai Charlsie laktanya; a washingtoni Katonai Műszaki Parancsnokság központja; a Pentagon; az alabamai Redstone rakétatámaszpont hadtörténeti parancsnoksága; a virginiai Fort Belvoir katonai kutatóközpont fejlesztési és műszaki központja; a huntsville-i Redstone támaszpont űrkutatási és stratégiai védelmi parancsnoksága; a virginiai Fort Belvoir éjszakai megfigyelési és elektronikus érzékelési központja; az Amerikai Hadsereg Központi Kutatólaboratóriuma; a marylandi Adephiaban működő Harry Diamond Laboratórium; a washingtoni Walter Reed Katonai Kutatóintézet; a washingtoni Hadtörténeti Központ; a virginiai Fort Belvoir Katonai Műszaki Központ Történeti Irodája; a New Jersev-beli Monmouthban működő Kutatási, Fejlesztési és Műszaki Központ Éjszakai Megfigyelési és Elektronikus Érzékelési Igazgatósága; az alabamai Huntsville Repülési és Rakétaparancsnokság; a virginiai Fort Lee Hadbiztossági Központ; a virginiai Alexandria Katonai Hadellátási Kutatási és Fejlesztési Központ; a Massachusetts állambeli Lexingtonban működő Lincoln Laboratóriumok; és a Colorado állambeli Westminsterben található Bell Laboratóriumok. Szeretnék továbbá köszönetet mondani a washingtoni Országos Levéltár Modern Katonai Részlegének, valamint a Szabadalmi és Védjegyhivatal vezetőjének.

Köszönöm barátaim, Neil Russel és Dennis Hackin, valamint egy különleges barát, Andrew Russel megértő segítségét, amellyel az amerikai történelem ezen érdekfeszítő fejezetét megközelítették. Továbbá köszönetemet és hálámat szeretném kifejezni Tris Coburn felé, aki szerkesztőként, és Emily Bestlernek, aki a Pocket Books kiadónál főszerkesztőként segítette ennek a könyvnek a megjelenését. Végül, de nem utolsósorban köszönöm Artbur G. Trudeau altábornagy emlékiratait. A nálam lévő példányt személyesen ajándékozta nekem azzal az útmutatással, hogy tartalmát belátásom szerint használjam fel.

Bevezetés Philip J. Corso vagyok. Két felejthetetlen évet töltöttem a Pentagonban, amikor a hatvanas évek elején alezredesként a hadsereg kutatási és fejlesztési osztálya idegen technológiákkal foglalkozó részlegének a vezetője voltam. Ez alatt a két év alatt azonban kettős életet éltem. A szokásos napi feladataim során kutatóként és a hadsereg fegyverrendszerek értékelésével foglalkozó alkalmazottjaként olyan dolgokat kellett vizsgálnom, mint a francia hadsereg által kifejlesztett helikopterflotta, a hadszíntéri rakétaelhárító rakéták taktikai állomásoztatásának összetett problémái, vagy a harcmezőn tartózkodó katonáink számára az élelmiszerek elkészítésének és tartósításának új technológiái. Műszaki jelentéseket olvastam át, és a hadsereg fejlesztési bázisain mérnökökkel találkoztam, hogy tájékoztassam őket a különböző költségvetési támogatással folyó fejlesztések előrehaladásáról. Jelentéseimet főnökömhöz, Arthur Trudeau altábornagyhoz nyújtottam be, aki a hadsereg kutatási és fejlesztési (k+f) osztályának az igazgatója, és egy több mint háromezer alkalmazottat foglalkoztató intézmény vezetője volt, ahol számos különböző fejlesztési szinten álló programot irányított. Kívülről nézve – különösen az adófizetők pénzének felhasználását felügyelő kongresszusi képviselők szemében – mindaz, amit csináltam, rutinfeladatnak számított. A k+f osztályon kötelességeimhez tartozott azonban, hogy mint hírszerző tiszt tanácsadóként működjek Trudeau tábornok mellett, aki maga is a katonai elhárítás egyik vezetője volt, mielőtt átjött volna a k+f-hez. Erre a feladatra kaptam kiképzést, és ezzel is foglalkoztam a második világháború és a koreai háború során. A Pentagonban a katonai elhárítás egyik legtitkosabb területén dolgoztam, ahol szigorúan bizalmas megjelöléssel ellátott iratokat kellett szemléznem Trudeau tábornok részére. Koreában MacArthur tábornok vezérkarához tartoztam. Tudtam, hogy még 1961-ben is – sőt talán még ma is – , miközben odahaza az emberek a háborús

filmsorozatokat nézik a tévén, a második világháborúban és a koreai háborúban fogságba esett amerikai katonák a Gulagra emlékeztető körülmények között élnek börtöntáborokban a Szovjetunió területén és Koreában. Közülük többeknek durva lelki kínzással felérő bánásmódot kellett elviselniük. Ezek a férfiak soha nem tértek vissza. Hírszerző tisztként ismertem azt a megrázó titkot, hogy a KGB behatolt még kormányzatunk legnagyobb megbecsülésnek örvendő intézményeibe is, valamint azt, hogy az amerikai külpolitika egyes fontos lépéseit a Kremlből diktálják. Minderről 1962 áprilisában az Illinois állambeli Everett Dirksen szenátor által vezetett szenátusi albizottság meghallgatásán beszéltem először, és egy hónappal később ugyanezt az információt továbbítottam Robert Kennedy főügyész felé, aki megígérte, hogy átadja az anyagot testvérének, az elnöknek. Minden okom megvan rá, hogy azt állítsam: ezt meg is tette. Kettős életem – amelyről senki nem tudott – középpontjában a minisztériumi munkám alatt mélyen eltemetve állt az az iratszekrény, amelyet hírszerzői múltam révén örököltem. Ezek az iratok a hadsereg legmélyebben és legszigorúbban őrzött titkát rejtették: a roswelli aktákat. A hadsereg 509. számú légi támaszpontjáról érkeztek ide a katonai felderítők által 1947 július elejének egyik hajnalán az új-mexikói Roswell városa mellett lezuhant repülő korong roncsaiból a félhomályban összegyűjtött darabok, és a fémláda, amely az ezzel kapcsolatos információkat tartalmazta. A Roswell-iratok a becsapódást követő órák és napok eseményeit örökítették meg, miközben a hivatalos kormányzat az ügy álcázására szolgáló akciót indított el. A hadsereg megpróbálta kideríteni, mi zuhant le valójában Roswell mellett, honnan érkeztek, és mi lehetett a jármű utasainak szándéka. Ezzel egy időben az elhárítás igazgatója, Roscoe Hillenkoetter tábornagy vezetésével titkos csoportot hívtak össze azzal a céllal, hogy vizsgálja ki a repülő korongok jellemzőit, és gyűjtsön be minden információt a hasonló jelenségekről és a velük történt találkozásukról, de nyilvánosan és hivatalosan cáfoljon minden teóriát, amely a repülő csészealjak létezéséről szól.

Különböző formákban, teljes titoktartás mellett ez a hadművelet már ötven éve zajlik. Személyesen nem voltam Roswellben 1947-ben, sőt akkor nem is hallottam részleteket a becsapódásról, mivel az ügyet még a hadseregen belül is szigorú hírzárlat övezte. Aki visszaemlékszik a Világok háborúja című rádiódráma bemutatójára, amelyet a Mercury Színház 1938-ban adott elő, könnyen megértheti, miért történt így. Az egész ország pánikba esett, a mikor az emberek meghallották a rádióban, hogy a New Jersey állambeli Grovers Millben a Marsról érkezett hódítók szálltak le, akik megkezdték támadásukat a helyi lakosság ellen. A lények mindenkit meggyilkolnak, aki csak az útjukba kerül, és harci járműveiken már megindultak New York felé – jelentette a hírt Orson Welles, a műsor narrátora a rádióstúdió mikrofonján keresztül. A rádiódráma – amelyet ráadásul a Halloween előestéjén sugároztak – különösen azért volt rémisztő, mert a történetben a katonaság képtelennek bizonyult a lakosság megvédésére. A rendőrséget elárasztották a hisztérikus telefonhívások. Úgy tűnt, mintha az egész ország megbolondult volna, s végül a hatóságnak kellett az eset okozta pánikot lecsillapítani. Roswellben 1947-ben a repülő csészealj leszállása azonban nem a fantázia műve volt csupán. Tényleg megtörtént, és a hadsereg valóban nem volt képes megelőzni az eset bekövetkeztét. Ezúttal a hatóságok nem akarták, hogy megismétlődjön a Világok háborúja kapcsán kitört pánik. Ezért érthető a történet kétségbeesett eltitkolására irányuló magatartás. Arról nem is beszélve, hogy a hadsereg első feltételezése szerint a jármű egy kísérleti szovjet fegyvernek látszott, hiszen hasonlított egyes német tervezésű repülőgépekre, amelyek a háború vége felé jelentek meg, így különösen a félhold formájú „Horton-repülőszárnyakra‖. Mi van akkor, ha a szovjetek ki tudták fejleszteni e járműnek egy saját változatát? A roswelli becsapódásról szóló történetek egyes részletei eltérnek egymástól. Mivel én nem voltam olt a helyszínen, ezért mások jelentéseire kelleti hagyatkoznom, amelyek részben a hadseregen belülről származtak. Hallottam a roswelli sztori olyan változatát,

amelyben kempingezők, de olyat is, amelyben egy régészcsapat, illetve egy Mac Brazel nevű farmer fedezte fel a roncsokat. Katonai jelentésekben is különböző helyeken történt különböző becsapódásokról olvashattam. Egyesek szerint az eset a roswelli katonai légi támaszpont közelében, San Augustin és Corona térségiben történt, míg más jelentésekben ettől eltérő, a városhoz közeli helyek szerepeltek. Valamennyi jelentést titkosították, ezért nem készíthettem ezekről másolatot, és miután leszereltem a hadseregből, az eredeti dokumentumokból sem tettem el egyet sem későbbi feljegyzéseim számára. Az is előfordult, hogy a becsapódás dátuma is megváltozott egyik jelentésről a másikra, így július 4-e mellett előfordult július 2-ai és 3-ai időpont is. Hallottam különböző emberek érveit, akik a dátumokról vitatkoztak pro és kontra. Bár egymástól részleteiben eltérő kronológiát állítottak fel az eseményekre, abban azonban valamennyien egyetértettek, hogy valami lezuhant a Roswell melletti sivatagban. Mivel a helyszín elég közel esett a legszigorúbban védett alamogordói és White Sands-i támaszpontokhoz, a történtek a hadsereget – miután tudomást szerzett róluk – gyors és alapos lépésekre késztették. Miután 1961-ben átvettem a hadsereg k+f osztálya külföldi haditechnológiákat vizsgáló részlegének vezetését, megkaptam a roswelli információkat tartalmazó szupertitkos dossziét, függetlenül a különböző helyekről származó beszámolók eltéréseitől. Felettesemtől, Trudeau tábornoktól azt a megbízást kaptam, hogy a roswelli technológiát hadi megrendelések formájában jutassuk be az ipari fejlesztések legfontosabb céljai közé. Mára az olyan dolgok, mint a lézertechnika, az integrált áramkörök, az üvegszálas optikát alkalmazó hálózatok, a gyorsított részecske-sugarakat alkalmazó berendezések, vagy akár a golyóálló mellényekben alkalmazott anyag, a kevlár, mind közismertnek számítanak. Mégis, ezek kifejlesztésében kivétel nélkül a Roswellnél lezuhant idegen űrjármű jelentette a kiindulópontot, a tizennégy évvel később dossziéimban összegyűjtött anyag alapján. De ez még nem minden. A hadsereg a lezuhant roswelli idegen repülőtárgy felfedezését követő zaklatott órákban arra a következtetésre jutott, hogy – mivel

más és ennek ellentmondó információ nem áll rendelkezésükre – a tárgy csak Földönkívüli eredetű lehet. Ráadásul ez a szerkezet, mint a további repülő csészealjak is, amelyek védelmi támaszpontjainkat vizsgálták, látszólag olyan technikát alkalmaztak, melyet a náciknál láttunk. Mindez a hadsereget arra feltételezésre indította, hogy a repülő csészealjak ellenséges szándékkal érkeztek, sőt még az is elképzelhető volt, hogy a második világháború katonai eseményeit is befolyásolhatták. Nem tudtuk, hogy a járművek személyzetének mik a szándékai, de a viselkedésükből – elsősorban az emberek életébe történt beavatkozásokról, és az állatok megcsonkításáról szóló jelentések alapján – azt feltételeztük, hogy ellenségeink lehetnek. Ez azt jelentette, hogy olyan ellenséggel állunk szemben, amely nálunk sokkal erősebb, és a megsemmisítésünkre alkalmas fegyverekkel rendelkezik. Eközben javában zajlott a hidegháború a kommunista Szovjetunió ás Kína ellen, és számolnunk kellett azzal az eshetőséggel, hogy a KGB még saját hírszerzésünk soraiba is bezárkózott. Hadseregünk hirtelen kétfrontos háborúban találta magát, egyrészt harcban a szövetségeseinket fenyegető és demokratikus intézményeinket aláásni próbáló kommunistákkal, másrészt – bármilyen hihetetlenül hangozzék is – háborúban a földönkívüliekkel, akik még a kommunistáknál is nagyobb veszélyt jelentettek. Ezért a földönkívüliek ellen saját technológiájukat használtuk fel, melyet először átadtunk a velünk szerződésben álló hadiipari cégeknek, majd átalakítva felhasználtuk az űrtechnológiát alkalmazó védelmi fegyvereink ki fejlesztésében. Ez eltartott egészen az 1980-as évekig, de végül a „csillagháborús'' jelzővel ismertté vált Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI) révén képessé váltunk arra, hogy – amennyiben ilyen fenyegetés érne bennünket – ellenséges műholdakat megsemmisítsünk, kioltsuk az ellenünk útnak indított rakéták robbanófejének elektronikus irányítási rendszerét, sőt akár ellenséges űrhajókat is le tudjunk lőni. Mindehhez az idegenek technológiáját használtuk fel: lézerberendezéseket, gyorsítottrészecske-sugárral működő fegyvereket és a „Lopakodó‖ felderítőgép mintájára készült repülőgépeket. Eljutottunk odáig, hogy sikerült nemcsak a szovjeteket túlélnünk, és a hidegháborút

lezárnunk, hanem patthelyzetet tudtunk teremteni még a földönkívüliekkel is – akikről kiderült, hogy egyáltalán nem is olyan sebezhetetlenek. Ami Roswell után történt, azaz, hogy vissza tudtuk fordítani a földönkívüliek technikáját, és megnyertük a hidegháborút – szinte hihetetlen. Amíg az események sűrűjében éltem, én magam sem döbbentem rá, hogy valóban szinte felfoghatatlan ez az egész. Egyszerűen tettem a dolgomat: elmentem dolgozni nap mint nap a Pentagonba, míg végül sikerült elegendő „idegen-technológiát" bejuttatnunk a katonai fejlesztésbe ahhoz, hogy az saját súlyánál fogva önműködően végigjárja a fejlesztés lépéseit, és késztermékként visszajusson a hadsereghez. A katonai k+f osztályon végzett munkám jelentőségét több éven keresztül föl sem fogtam igazán. Amint azt sem, amit Trudeau tábornok tett, miután átvette az irányítást, és a Fejlett Kutatási Programok Ügynökségének egyik szervezetlen csoportját átalakította a hadsereg k+f osztályává, amely hozzájárult a cirkálórakéták, a rakétaelhárító rakéták és a műholdak megsemmisítésére alkalmas, cirkálórakétákról kibocsátott gyorsított részecske-sugarakkal működő fegyverek kifejlesztéséhez. Csak jóval később értettem meg, hogy a történelem alakításában volt részünk. Mindig úgy tekintettem magam, mint egy nyugat-pennsylvaniai kisvárosból származó kisembert. Nem érzékeltem a hadsereg k+f osztályán végzett munkánk eredményeinek, különösen a roswelli becsapódásból származó technológia hasznosításának a súlyát, míg harmincöt évvel később neki nem fogtam, hogy az emlékirataimat egy egészen más könyv számára megírjam. Amikor a félretett újságkivágásokat átlapoztam, és visszaemlékeztem Trudeau tábornok részére készített feljegyzéseimre, megértettem, hogy a roswelli szerencsétlenséget követő napok története alighanem az elmúlt ötven esztendő legjelentősebb eseménye. Következzen tehát a Roswell utáni napokról szóló történet akár hiszik, akar nem – arról, hogy katonai hírszerzőtisztek egy kicsiny csoportja miként változtatta meg a történelem menetét.

1. fejezet

A roswelli sivatag Az éjszaka körülöleli és szinte felszippantja az autóst, aki Albuquerque-ből kiindulva a sivatag felé halad. Ahogy kelet felé igyekszik a 40-es számú főúton, majd rátér a 285-ösre, magára marad az univerzummal. A lámpák fénysugarán tál mindkét oldalon egyre csak bozót és homok van, ás sötétség, ami mögötte lezárul és továbbárad, mintha az utast egy nagy fekete óceán sodorná újabb néhány száz métert előbbre az úton. Ott kinn az ég is más, különbözik mindattól, amit az ember máshol lát. A fekete annyira tiszta, hogy úgy tűnik, mintha a csillagok kicsiny ablakokként ragyognának át rajta milliószámra, szinte az idők kezdete óta. Forró nyári estén néha hővillámok robbanása látható a távolban. Valahol felvillannak egy pillanatra, majd újra visszatér a sötétség. Az új-mexikói sivatagban a nyár az esős évszak, amikor egy szempillantás alatt a semmiből viharok kerekednek, esővel és villámokkal sújtva a földet, és mennydörgések robajával töltik be a sötétséget. A rázkódások ereje alatt szinte megreped a talaj, majd hirtelen eltűnik minden. A farmerek el tudják mesélni, hogy a porviharok ott kinn egész éjjel eltarthatnak, flippergolyókként pattogva a sziklákon, míg végül eltűnnek a horizont felelt. Ilyen lehetett az a bizonyos éjszaka is ötven évvel ezelőtt. Bár nem voltam jelen, több beszámolót is hallottam e napok eseményeiről. Legtöbbjük így szólt: 1947. július elsején a Roswell városa melletti 509. számú katonai légi támaszpont földi radarjainak a képernyőin egész éjjel különös villanásokat észleltek. Ugyanezt tapasztalták a közeli White Sands támaszponton, ahol a háború vége óta a német V2 rakéták kísérleti indításai folytak, valamint az alamogordói nukleáris kísérleti létesítményben is. A villanások a képernyő egyik sarkában kezdődtek, és repülőgéptől elképzelhetetlen sebességgel

nyílvesszőként száguldoztak tovább, míg végül egy másik sarokban eltűntek. Majd kezdődött újra az egész. Egy földi jármű sem képes ilyen sebességgel manőverezni, sem ilyen éles irányváltoztatásokat végrehajtani. Mindenki azt találgatta: vajon a villanások egyetlen légi járműtől származnak-e, avagy többtől, vagy esetleg az egész jelenség nagy erejű villámok és vihar okozta anomália lehet csupán? A kezelők ellenőrizték a radarberendezések beállítását, egymás után lekapcsolták az egységeket, hogy a tesztelő programok lefuttatásával kipróbálják a radarképernyők megvilágítását vezérlő áramkörök helyes működését. Miután önmaguk előtt is megnyugtatóan tisztázták, hogy nem lehet szó semmilyen technikai hibáról, a radarfigyelők kénytelenek voltak feltételezni, hogy a képernyőn feltűnő jelek valóban kinti forrásból származtak. Az észleléseket kontrolláltatták a White Sands-i radarfigyelőkkel is. Azonban ők sem jutottak többre annál, mint hogy rögzítsék a képernyőn, a néma vezérsugár nyomában át villanó jeleket. A villanások kényük-kedvük szerint sűrűsödtek össze a képernyőn hol itt, hol ott. Úgy tűnt, hogy teljesen szabadon mozognak az ég minden pontján, a hadsereg legtitkosabb rakéta- és nukleáris kísérleti bázisai felett. Egész éjjel és a következő napon a katonai felderítés első fokú riadókészültséget rendelt el a kinn zajló különös jelenségek miatt. Bár a felderítő repülések során semmilyen idegen tárgy jelenlétét nem észlelték sem a levegőben, sem a földön, mégis, az azonosítatlan légi járműnek a radar-képernyőn való puszta megjelenése elegendő volt, hogy a bázis parancsnokai ellenséges szándékot tételezzenek fel a „valami‖ részéről. Ezért a hadsereg felderítési osztálya Washingtonból erősítésként további kémelhárító szakembereket vezényelt Új-Mexikóba, elsősorban 500. bázis körzetébe, amely körül a tevékenység a jelek szerint összpontosult. A radaranomáliák a következő éjjel tovább folytatódtak, miközben Dan Wílmot, egy roswelli vaskereskedés tulajdonosa kirakta székét házának elülső tornácára, hogy szemügyre vegye a távolban az eget keresztülhasító villámok sokaságát. Nem sokkal este tíz óra előtt a villámlások egyre erősebbek lettek, és a föld megrendült, amint a nyári vihar mennydörgései végigmorajlottak a város északnyugati részén. Dan és felesége a fedett terasz száraz

biztonsága mögül nézték a látványosságot. Olyan volt, mintha minden egyes új villámsugár egy lándzsa volna, amely magát az eget hasítja ketté. „Jobb, mint a Függetlenség Napi tűzijáték" – valami ilyesmit jegyezhettek meg maguknak Wilmoték, miközben döbbenten vették észre, hogy egy fényes ovális tárgy suhant el a házuk felett északnyugati irányba, amely a horizont szélén egy domb mögött tűnt el a sötétségben. Az ég újra koromfeketévé vált. Mire a következő villám lesújtott, az a valami már eltűnt. Rendkívül szokatlan, gondolta Dan Wílmot, de amint szem elől vesztette, nem sokat foglalkozott vele többé – legalábbis a hét végéig. Bármi is volt az, ami Roswellben Wilmoték háza felett elsuhant, ugyanolyan jelent meg Steve Robinson tejszállító teherautója felett is. Robinson a város északi része felé vezető úton haladt, amikor egy tárgy – amely minden általa ismert repülőgépnél nagyobb sebességgel haladt – átsuhant az égen. A jelenség fényes volt, és mivel ellipszis alakú, tömör tárgy benyomását kellette, különbözött az 509-es légi támaszpontról felszálló katonai gépek látványától. Nyugat felé Albuquerque irányába repült tovább, majd eltűnt egy domb mögött, Steve pedig gyorsan kiverte a fejéből, amit látott, és továbbhajtott az úton. A roswelli polgárok nem észleltek semmi rendkívülit. A nyári viharok megszokottnak számítottak, a repülő csészealjakról az újságokban és a rádióban megjelent beszámolókat pedig egyszerű cirkuszi attrakciónak tartották. Az égen átsuhanó és Wilmoték figyelmét felkeltő tárgy számukra aligha volt több, mint egy közönséges hullócsillag, amit ha meglát valaki, épp annyi ideje van, hogy elmondjon egy szerencsekívánságot, mielőtt egy tűzcsóvában eltűnne a szeme elől. Ráadásul itt volt a nyakukon a július 4-i hétvége. Wilmoték és Steve Robinson a többezernyi roswelli lakossal együtt már a nyári vakációs időszak kezdetére készültek. Az 509-es bázison azonban nem ünnepeltek. A Roswellben és a While Sands-i támaszponton észlelt azonosítatlan radarvillanások száma a következő napokban egyre emelkedett, egészen addig, míg az már a légtér folyamatos megsértésére utalt. Egyre inkább úgy tűnt, a helyzet kezd komollyá

válni. Kétségtelennek látszott, hogy a radarképernyőkön az újmexikói sivatagban manőverező különös légi járművek repülési útvonala kezdett kibontakozni. A jelek szerint büntetlenül berepülhettek a hadsereg legtitkosabb támaszpontjai fölé, és miután egy ideig ott lebegtek, nyílként suhantak tovább megállíthatatlanul. Mire a légierő gépei felszálltak, a behatolók már nem voltak sehol. A bázis parancsnokai számára ez egyértelművé tette, hogy egy nyilvánvalóan ellenséges fél állandó megfigyelés alatt tartja a támaszpontokat. Először senki nem foglalkozott komolyan a földönkívüliek, vagy a repülő csészealjak lehetőségével, noha azon a tavaszon több héten át rendszeresen jelentek meg ezekről szóló tudósítások. A tisztek úgy vélték, hogy oroszok kémkednek a hadsereg első számú nukleáris fegyvereket tároló légi támaszpontja és a cirkáló-rakéták indítóállásai felett. Ekkorra már a katonai elhárításnál (CIC) – a hadsereg szigorúan titkos részlegénél, amely 1947 körül nemcsak a fegyveres erők keretén belül, hanem a polgári szektorban is aktívan működött – életbe lépett a legmagasabb riadókészültségi fokozat. A CIC legtapasztaltabb második világháborús ügynökeit kivétel nélkül Roswellbe telepítette. A tisztek már az első különös radarjelekről szóló jelentések után elindultak Washingtonból, és a következő 48 órában – miközben a jelentések egyre sürgetőbb hangvételűvé váltak – újabb és újabb erősítést indítottak útnak a fővárosból. A katonai szállító repülőgépekből tisztek és sorkatonák tucatjai szálltak ki, és öltöttek civil ruhát, hogy kivizsgálják a térségben folyó ellenséges tevékenységet. A támaszponton csatlakoztak az itt szolgálatot teljesítő kémelhárító tisztekhez, többek között Jesse Marcel és Steve Arnold őrnagyokhoz. Ők a második világháború során – 1945 augusztusában, amikor nem egészen két évvel korábban elindult innen Hirosima ellen az első atombombát hordozó repülőgép – már Roswellben dolgoztak, 1947. július 4-e este volt – bár a dátumok a történet forrásától függően ettől eltérhetnek. Az ország más részein a Függetlenség Napját ünnepelték. Az ünneplő amerikai polgárok nagy optimizmussal néztek a drága katonai áldozatok árán megszerzett békés jövő elé, miközben a Roswell környékén dolgozó

radarfigyelők újra és újra különös tárgyak feltűnését észlelték képernyőjükön. Úgy tűnt, hogy ezek a valamik mozgás közben az alakjukat is képesek megváltoztatni. Jobb szó híján azt lehet mondani, hogy lüktettek: hol fényesen csillogtak, hol – a sivatag felett dúló viharok és mennydörgések nyomán – elhalványodtak. A roswelli irányítótoronyban aznap este szolgálatot teljesítő Steve Arnold őrnagy még soha nem látott ilyen radarjeleket: több mint 1500 kilométeres óránkénti sebességgel suhantak át a képernyőn. Egyfolytában, szinte eszeveszetten villogott a jel. Miközben a mennydörgés és a villámok tombolása az égen szinte bibliai méreteket öltött, a fénypont a radarképernyő bal alsó sarkába ereszkedett, majd egy pillanatra úgy látszott, hogy eltűnik Arnold őrnagy szemei elől. A jel azonban ismét felbukkant, és egy ragyogó fehér villanás kíséretében felrobbant, hogy aztán végleg nyoma vesszen. A képernyő üres maradt. A villogó jelek eltűntek. Ahogy a radarirányítók és a szobában tartózkodó elhárítótisztek összenéztek, ugyanaz a gondolat villant fel valamennyiükben: egy repülő – vagy bármi is volt az – lezuhant. Másodperceken belül kezdetét vette a katonai intézkedéssorozat. Nem tétováztak: az ügy nemzetbiztonsági jelentőséggel bírt. Irány a sivatag, és begyűjteni mindent, mielőtt valaki más rábukkanna! Még mielőtt a radarfigyelő tiszt felhívta volna az 509-es bázis parancsnokát, William Blanchard ezredest, hogy bejelentse az azonosítatlan repülő tárgy lezuhanását Roswelltől északnyugati irányban, a kémelhárítás kihelyezett részlege már készültségbe állított egy felderítőcsapatot, hogy azonosítsa és biztosítsa a becsapódás helyszínét. Azt feltételezték, hogy egy ellenséges repülőgép átjutott a radarvédelmi rendszeren, és Dél-Amerika vagy Kanada irányából behatolva sikerült lefényképeznie a legtitkosabb katonai létesítményeket. Mint mondták, a civil lakosságot távol kell tartani a helyszíntől, felkészülve arra a lehetőségre, hogy a közel ötezer kilométeres óránkénti sebesség mellett hajtűkanyarokat bemutató repülőgép meghajtórendszeréből esetleg radioaktív sugárzás került ki a környezetbe. Senki nem tudta, milyen anyaggal működött a repülőgép motorja, és azt sem, hogy sikerült-e a

személyzetből valakinek időben katapultálnia, és a sivatagban esetleg elrejtőznie. Blanchard ezredes útnak indította a felderítőket, hogy mielőbb a helyszínre érkezzenek. Magukkal vitték a bázison fellelhető összes éjszakai járőrfelszerelést, valamennyi mozdítható két és fél tonnás teherautót, valamint a támaszpont nyújtott tengelytávú roncsszállító járműveit is. Amennyiben valóban egy lezuhant repülőről volt szó, akkor becsomagolva egy hangárba akarták szállítani, mielőtt bárki a polgári hatóságoktól beleüti az orrát, és kifecsegi az esetet az újságíróknak. Azonban nem egyedül az 509-es bázis tisztjei látták a repülőgépei lezuhanni. A város határában farmerek, a sivatagban kempingező családok és más helybeliek is észrevették, hogy egy légijármű ragyogó fényvillanás közepette felrobban, és a Roswell-lel határos Corona település irányában földre zuhan. A július ötödikére virradó éjszaka közvetlenül éjfél után George Wilcoxhoz, Chavez megye seriffjéhez egyre-másra futottak be a telefonhívások, amelyek arról számoltak be, hogy a sivatagban lezuhant egy repülő. A seriff értesítette a roswelli tűzoltókat, felszólítva őket, hogy álljanak készen az indulásra, mihelyst értesíteni tudja őket a szerencsétlenség megközelítőleg pontos helyszínéről. Nem látta értelmét kizavarni a tűzoltóautókat a sivatagba, anélkül, hogy tudták volna, mit és merre kell keresniük, Ezenkívül Wilcox seriff olyan helyzetbe sem szeretett volna kerülni, hogy miután valamennyi tűzoltóját felszereléssel együtt kiküldte, a város minden védelem nélkül maradjon, A becsapódás helyszínét azonban nem volt nehéz megtalálni. Indián műtárgyakra vadászó régészek egy csoportja, amely a Roswelltől északra elterülő bozótos területén táborozott, szintén látta a lüktető fénycsóvát az égen, és hallotta az égő tárgy sistergését, miután a távolban különös dübörgéssel a földbe csapódott úgy, hogy az egész környék belezengett. Követték a hang irányát az alacsony dombok felé, és még mielőtt alaposabban szemügyre vették volna a füstölgő roncsokat, rádión keresztül értesítették Wilcox seriff irodáját a szerencsétlenség helyszínéről. A seriff azonnal útnak indította a tűzoltókat a várostól mintegy ötven kilométerre északnyugati irányban fekvő helyszínre.

„Már úton vagyok" — mondta a tűzoltóság rádióügyeletesének, aki közben szintén a rendőrséget hívta segítségért, Reggel fél öt tájban egy vízfecskendővel felszerelt tűzoltókocsi és egy rendőrautó vágott neki a sivatagnak a Pine Lodge Roadon nyugati irányban a seriff útmutatásai alapján. Sem a seriff, sem a tűzoltóparancsnok nem tudta, hogy egy katonai felderítőkből álló egység szintén oda tart, akik parancsot kaptak a helyszín biztosítására – és szükség esetén bármilyen eszköz igénybevételére, hogy megakadályozzák a becsapódásról szóló információk kiszivárgását. Még sötét volt, amikor Steve Arnold őrnagy csőre töltött puskával a kezében elsőként elérte a szerencsétlenség helyszínét, az 509-es egység egyik parancsnoki kocsijában. Mielőtt a kocsik elfoglalták kijelölt helyüket, a katonai rendőrség első dzsipben utazó hadnagya felállította az őrszemeket, a műszaki tiszt pedig utasítást adott egységének, hogy reflektorokkal minden irányból világítsák meg a terepét. Ahogy Arnold kocsija közelebb gurult, megpillantotta a roncsot. Bár nem igazán roncs volt, legalábbis nem hasonlított a lezuhant háborús repülőgépek látványára. Amennyire a bíborszínűbe forduló félhomályban ki tudta venni, a sötét felületű jármű szinte teljesen ép maradt, egyetlen nagyobb rész sem hiányzott belőle. Törmelékek persze mindenfelé szétszóródtak a területen, azonban a jármű nem töri szét, mint mikor egy hagyományos repülőgép lezuhan. A terepet ekkor még sötétség borította. Ezután a teherautók és a dzsipek felsorakoztak a becsapódás helyével szemben, és fényszóróikkal a világítás beindításával küszködő műszakiak segítségére siettek. A reflektorok hirtelen fényáradatában Arnold meglátta, hogy a legömbölyített delta alakú, és tojásra emlékeztető jármű – bár orra mélyen belefúródott a talajba, míg farokrésze az égnek meredt – tényleg egy darabban maradt. Bár az 509-es bázis radarjai szerint a becsapódás 4-én éjfél előtt történt, a roncsból még mindig áradt a meleg. Ekkor Arnold meghallotta a dízel aggregátorok berregését. Egy másodperc múlva felgyulladtak a reflektorok, és hirtelen az egész helyszín az esti főmérkőzés előtt kivilágított baseball-stadionhoz vált hasonlatossá.

A katonai reflektorok éles fényében Arnold áttekinthette a becsapódás teljes környezetét. Az eléje táruló kép inkább kényszerleszállásra emlékeztette, hiszen a „repülőgép‖ – a törzsén végigfutó repedést, és a negyvenöt fokosnál is meredekebb szögben földbe fúródott pozícióját nem számítva – sérülésmentesnek látszott. Légi járműnek nézte, bár amit látott, nem hasonlított egyetlen korábban ismert repülőgéphez sem. Kis méretű volt, és inkább egy régi típusú Curtis-féle kísérleti repülő szárnynak nézett ki, mintsem elliptikus vagy csészealj formájúnak. A delta-szárny végén felül egymásra merőlegesen két uszonyszerű rész állt ki. Arnold közelebb húzódott a törzs oldalán lévő repedéshez, már amennyire a műszereikkel a radioaktivitás szintjét ellenőrző sugárvédelmi felszerelésben dolgozó szakemberektől tehette. Ekkor pillantotta meg őket a homályban. Kis szürke alakok – talán 130-140 cm magasak – hevertek szerte-széjjel a földön. „Ezek emberek?" – hallotta Arnold valakitől, miközben az egészségügyisek odaértek hordágyaikkal a késpengére emlékeztető hasadékhoz a jármű oldalán, ahonnan a testek kimásztak vagy kizuhantak. Arnold körülnézett, addig, ameddig a fény elért, és meglátott még egy – mozdulatlanságában is fenyegetően ható – alakot, aztán még egyet, amelyik az alacsony homokdűnének támaszkodott. Volt egy ötödik alak is, a jármű nyílása közelében. A sugárzásmérők jelezték, hogy tiszta a levegő, és a szanitécek hordáraikkal a testekhez rohantak. Arnold óvatosan bepillantott a repülő falán lévő résen a kabin belője felé. Te jó ég! Úgy tűnt, mintha felkelt volna a nap. Hogy biztos legyen a dolgában. Arnold újra kidugta a fejét, azonban kinn még túl sötét volt ahhoz, hogy azt napvilágnak lehessen nevezni. A jármű kabinjának tetején át, mégis, mintha lencséken keresztül jönne, hátborzongató fénysugár világított be, amely nem volt sem napfény, sem lámpafény, de mindenesetre fény volt. Soha nem látott ilyet azelőtt, és az ötlött fel benne, hogy ez az oroszok, vagy valaki más által kifejlesztett fegyver lehet. A becsapódás helyszíne kezdett az őskáosz miniatűr változatára emlékeztetni. A különböző feladatokkal megbízóit szakemberek, egészségügyisek, vegyianyag-szakértők, rádióoperátorok és

őrszemek olyan mechanikusan és gondolkodás nélkül végezték munkájukat, mintha a Flash Gordon-sorozat agymosásnak alávetett, baltaarcú zombijai lennének. Rajtuk kívül azonban mindenki más, beleértve a tiszteket is, egyszerűen lebénultak a döbbenettől. Soha nem láttak még ilyet, és úgy álltak ott, mint akiknek földbe gyökeredzett a lábuk az ámulattól. „Hé, az ott még él!‖ – hallotta Arnold a kiáltást, és hátrafordult. A földön az egyik kicsiny alak vergődni kezdett. A szanitécekkel együtt odarohant, és némán bámulta, amint a lény megremegett, majd kiáltásféle hangot bocsátott ki, amely azonban nem a levegőben, hanem egyenesen a saját agyában váltott ki visszhangot. Fülével nem észlelt semmit, mégis a szomorúság mindent átható érzése töltötte el, amint a pici lény a földön vonaglott, túlméretezett, tojás formájú fejét ide-oda billegtetve, mintha valami belélegezhető után kapkodna. Ekkor hallotta meg az őrszem kiáltását: „Hé, te!" Visszafordult a mélyedéssel szemben fekvő dűne irányába. – Állj! – kiáltotta az őr az alacsony lény felé, amely feltápászkodott, és kétségbeesetten igyekezett átjutni a domb túloldalára. – Állj! – üvöltötte újra az őrszem, miközben csőre töltötte Ml-es gépfegyverét. Más katonák is a domb irányába rohantak. A figura megcsúszott a homokban, lefelé gurult a dűne oldalán, majd lábra kapva újra mászni kezdett, A kora hajnali sivatagi sötétségben messzire elhallatszott, amint a katonák kibiztosították és csőre töltötték fegyvereiket. – Ne! – kiáltotta az egyik tiszt. Arnold nem tudta kivenni, ki volt az, de ekkor már késő volt. Az ideges katonák lövéseinek robaja betöltötte a környéket. A talpra állni próbáló apró termetű lényt, a testébe csapódó lövedékek, mint egy rongybabát, feldobták a levegőbe, majd a domb lábához vetették. Mire az első három katona odaért, mozdulatlanul feküdt a homokban. A test felett megállva újra csőre húzták, és a lény mellkasára irányozták fegyvereiket. – A francba! – káromkodott a tiszt. – Arnold! Steve Arnold vigyázzba vágta magát.

– Maga és az emberei odamennek, és nem engedik, hogy ezek a civilek megközelítsék a kordont. Kezével a keleti irányból érkező szirénázó autók irányába mutatott. Tudta, hogy azok a rendőrségtől vagy a megyei serifftől érkeztek. Majd újra elkiáltotta magát: – Egészségügyisek! Arnold azonnal nekiindult, és mire a szanitécek a kicsiny lényeket hordágyaikra pakolták, az elhárítókból és az őrszemélyzetből már fel is állította a kordont, hogy elzárja a helyszínt. Hallotta, amikor a tiszt parancsot adott a szanitéceknek, hogy a hordágyakon fekvő testeket tegyék az egyik sorból előgördülő két és fél tonnás CMC teherautó platójára, és azonnal szállítsák vissza a bázisra. – Őrmester! – hangzott a tiszt újabb kiáltása. – Azt akarom, hogy az embereivel együtt rakjanak fel mindent, ami ráfér ezekre az átkozott két és fél tonnásokra, és vigyék el azt a francos akármit is – mutatott a delta alakú tárgy irányába – az egyik repülőgép-szállító teherautónkon, hogy mielőbb eltűnjön innen! A többiektől pedig – üvöltötte – elvárom, hogy a helyszín nyom nélkül maradjon! Semmi nem történt itt, értik? Nincs itt semmi más, mint cserje és bozót, mint bárhol másutt a sivatagban. A katonák egymástól karnyújtásnyira kutatóláncot alkottak, és nekiláttak – néhányan négykézláb mászva –, hogy megtisztítsák a terepet az összes kisebb-nagyobb roncsdarabtól. A légibázisról idevezényelt speciális daru közben kiemelte a meglepően könnyűnek bizonyult repülőtárgyat a becsapódás során keletkezett kráterből, és a katonai dzsipeket kísérő süllyesztett karosszériájú szállítójárműre helyezte. A katonai rendőrök egy csoportját ezalatt az egyre gyorsabban közeledő civil járműkonvoj elé vezényelték, akik bajonettjeiket feltűzve fegyvereiket az előttük kavargó homokfelhő irányába szegezték, A csataláncba felsorakozott katonákkal átellenben az egyik roswelli híradós tűzoltó, a vörös szitui Ward La France fecskendős kocsin puskával a kezében közeledő Dan Dwyer először nem látott mást, csak egy fénytengert a sötétség közepén. Kis konvojuk villogó fényjelzéssel, de szirénák nélkül gördült ki a Roswell centrumában

fekvő tűzoltóság garázsából, majd a várostól északra összetalálkoztak a rendőrautóval, és innen együtt indultak a szerencsétlenül járt repülőgép felderítésére. Amikor a fényesen kivilágított és inkább vándorcirkusz táborhelyére, mintsem repülőkatasztrófa helyszínére emlékeztető vidékre érkeztek, Dwyer csak a nagyjából kör alakban felsorakozott katonákat látta egy darun függő tárgy körül. Amikor a tűzoltókocsi közelebb ért, már ki tudta venni a levegőben lógó különös delta formájú tárgy körvonalait, amely veszélyesen imbolygott a drótkötélen. A láthatóan igen tapasztalatlan darukezelő egyszer-kétszer szinte a földre ejtette a tárgyat. Még ebből a távolságból is hallani lehetett a homokdűnék felett messzire ható kiáltásokat és szitkozódásokat, amint a darut felemelték, majd leengedték, végül ismét felemelték, hogy a tárgyat a Ford süllyesztett platójára engedjék. A tűzoltókocsi előtt haladó rendőrautó hirtelen gázt adott, amint sofőrje meglátta a ragyogóan megvilágított terepen zajló nyüzsgést. Dwyer az előtte felkavarodó homokfelhő miatt csupán saját reflektorainak visszavert fényét láthatta. Amikor a homok leülepedett, már majdnem a helyszín feletti magaslaton jártak. A közben visszainduló katonai járművek elől le kelleti húzódniuk az út szélére. Dwyer kinyújtotta a nyakát, hogy körülnézzen, jön-e még újabb teherautó, de csak a hajnal első rózsaszín sugarai látszottak a horizonton. Reggeledett. Dwyer kocsijával a katonák által kijelölt helyre kanyarodott. A lezuhant tárgy ekkor már a szállítójármű platóján feküdt, még a daru kampójához erősítve. Három-négy katona dolgozott azon, hogy a szerkezetet láncok és drótkötelek segítségével a teherautóra erősítsék. Dwyer felfigyelt rá, hogy a rendőrség leírása szerint a magasból tűzlabdaként aláhulló tárgy szinte érintetlennek tűnt: a felszínén nem vett észre sérülést, és letört alkatrészek nyoma sem látszott sehol. Ekkor a katonák egy olajzöld ponyvával befedték a teherautó platóját, és a tárgy eltűnt alatta. Egy tiszt odament a tűzoltóautó előtt parkoló rendőrautók egyikéhez, maga mögött a feltűzött bajonettekkel sorakozó karszalagos katonai rendőrökkel. – Fiúk, visszafordulhatnak! – szólította meg a kapitány a rendőrtisztek egyikét. – Biztosítottuk a helyszínt,

– Mi van a sérültekkel? – kérdezte a rendőr, akit az áldozatok ellátásánál alighanem jobban foglalkoztatott a jelentés, amit majd az incidensről kell összeállítania. – Nincsenek sebesültek. Mindenről gondoskodtunk, mondta a kapitány. Míg a katonák heves karlengetések közepette igyekezik a civil konvojt visszafordulásra ösztökélni, Dwyernek mégis sikerült megpillantania a kis termetű lényeket, akiket hordágyon emeltek fel a földről, hogy katonai járműveken szállítsák el őket. Többségük már fekete hullazsákban volt, de az egyik még letakaratlanul feküdt a hordágyhoz kötözve. A rendőrtiszt is észrevette a jelenetet. Dwyer szinte biztos volt benne, hogy ez az utóbbi lény megmozdult, és úgy tűnt neki, hogy még életben van. Közelebb próbált jutni. – Na, és ezek? – kérdezte. – Hé, pakolják már fel gyorsan! – kiáltotta a kapitány a hordágyakkal küszködő sorkatonák felé. – Maga nem látott itt ma este semmit – mondta a rendőrségi sofőrnek. – Abszolút semmit. – De nekem… A kapitány közbevágott: – Biztos vagyok benne, hogy délután átmegy valaki a bázisról magukhoz, és beszél az ügyeletesekkel. Addig ne ártsák bele magukat. Szigorúan katonai ügy. Ekkorra Dwyernek úgy tűnt, hogy sikerült beazonosítania a katonai repülőtérről ismert embereket. Az egyik mintha Jesse Marcel, a laktanya elhárítótisztje lett volna, a többiek pedig onnan voltak ismerősek, hogy gyakran bejártak párosba. Látta a lezuhant valamiből szétszóródott, szerte-széjjel heverő darabkákat a földön. A szállítójármű, platóján a tárggyal, kikerülte a tűzoltóautót, és útnak indult a homokmezőn keresztül vissza a bázis irányába. Dwyer levette sisakját, lemászott a kocsijáról, és a félhomályban a felsorakozott katonák felé indult. Olyan nagy zűrzavar volt mindenfelé, hogy tudta: senkinek nem tűnik fel, ha egy kicsit körülnéz a terepen. Megkerülte a teherautó hátulját, átlépett a kordonon, és a katonai jármű másik oldaláról megközelítette a hordágyat. Egyenesen az ott fekvő lekötözött lény szemébe nézett, és csak bámult, bámult rá.

– Nem nagyobb egy gyereknél – gondolta. De nem gyerek volt. Egy gyereknek nincs ilyen túlméretezett, léggömb formájú feje. Nem is nézett ki embernek, bár emberszerű vonásokat hordozott. Távol ülő nagy sötét szemei enyhén ferdevágásúak voltak. Az orra és a szája különösen kicsinynek tűnt, alig résnyinek, és a füle is szinte a nagy fej szélét jelző vonalként hatott. A reflektorok fényében jól látszott, hogy a lény szürkésbarna színű és teljesen szőrtelen. Egyenesen őrá bámult, mint egy csapdába esett kétségbeesett vadállat. Nem adott ki hangot, mégis, Dwyer valahogy megértette: a lény tisztában van vele, hogy haldoklik. Csak nézett, álmélkodva a dolgon, mígnem egy csapat sisakos katona – akik gyorsan a teherautó hátuljába tolták a hordágyat – megkérdezte tőle, mit keres ott. Dwyer tisztában volt azzal, hogy sokkal többet látott, mint szeretett volna. Azonnal hátat fordított, és elvegyült az összegyűjtött roncsdarabok körül sürgölődő katonák csoportjában. Az. egész környék tele volt olyan tárgyakkal, amelyekről Dwyer feltételezte, hogy a becsapódáskor eshettek ki a járműből. Látta a talajon a zuhanáskor keletkezett nyomokat, és a szemeivel nyomon tudta követni a szétszóródott darabok elhelyezkedését a kis krátertől kiindulva egészen a reflektorfények határáig. A katonák egyik része négykézláb, kezében nyomkereső szerkezeteket és zsákokat cipelve mászott a földön, míg a többiek láncot alkotva fémdetektorokkal fésülték ál maguk előtt a terepet. Dwyernek úgy tűnt, a katonák igyekeznek tisztára söpörni a környéket, hogy a napközben idetévedő kíváncsiskodók semmi olyat ne találhassanak, ami a tárgy azonosságára utalhatna. Dwyer lehajolt, hogy felvegyen a földről egy sötétszürke, fémszálas szövethez hasonló anyagdarabot, amely felcsillant előtte a homokban. Öklébe szorítva gombóccá gyűrte, majd kiengedte, és a fémes anyag minden gyűrődési nyom nélkül visszaugrott eredeti formájára. Mivel úgy gondolta, senki sem látja, az anyagot a tűzoltódzsekije zsebébe dugta, hogy visszavigye az irodájába. Ezt az anyagot Dwyer később megmutatta kislányának, aki negyvenöt év múlva — jóval azután, hogy a fémes szövet a feledés homályába merült – milliók füle hallatára televíziós interjúkban számolt be arról, amit az apjától hallott és látott. 1947 júliusának

reggelén azonban Dwver tévedett, amikor úgy vélte, hogy láthatatlan maradt. – Hé, maga! – üvöltött egy őrmester – A pokolba is, mit csinál maga itt? – A tűzoltósághoz tartozom – válaszolta Dwyer olyan ártatlan hangon, ahogyan csak tudta. – Akkor tegye vissza azt a civil seggét oda a teherautóra, és húzzon el innen a francba! – parancsolta az őrmester. Elvett magának valamit? – Én ugyan nem, őrmester – mondta Dwyer. A katonák ekkor megragadták, mintha letartóztatásban lenne, és odalökdösték az egyik őrnagyhoz, aki a reflektorokat tápláló generátorok mellől parancsszavakat ordítozott. Dwyer megismerte, hogy a roswelli lakos, Jesse Marcel volt az. – Uram, ezt a tűzoltót elfogtuk, amint a roncsok között mászkált – jelentette az őrmester. Marcel láthatóan felismerte Dwyert, és bár nem voltak barátok – beérte azzal, hogy a fejével fáradtan intett: – Tűnjön el innen, – mondta, – És soha senkinek ne említse, hogy hol volt, vagy mit látott. Dwyer bólintott. – Úgy értem, hogy itt a legszigorúbb biztonsági fokozat van érvényben, ezért egy ilyen húzás könnyen az életébe kerülhet – folytatta Marcel őrnagy. – Bármi legyen is ez, ne mondjon róla senkinek semmit, amíg valaki meg nem mondja magának, hogy mit mondjon. Most vigye innen a kocsiját, mielőtt valaki észreveszi magukat, és lecsukatja az egész bagázst. Induljon! A sisakos katonára nézett. – Őrmester, vigye vissza ezt az embert a tűzoltókocsijához, és tüntesse el innen! Dwyernek nem kellett kétszer mondani. Hagyta, hogy az őrmester a kocsihoz tuszkolja, és fölrakja a tűzoltóautó hátuljába, megparancsolva a sofőrnek, hogy induljon vissza az állomásra. A katonai rendőr odalépett a vezetőfülke ablakához, és ránézett a kormány mögött ülő tűzoltóra.

– Hagyja el ezt helyet, ez parancs! – mondta a vezetőnek. – Most rögtön! A roswelli rendőrök már visszakanyarodtak a homokban, és intettek a tűzoltókocsinak, hogy zárkózzon fel mögöttük. A sofőr hátramenetbe kapcsolt, óvatosan gázt adott, és amint a kerekek beleásták magukat a homokba, U-alakban megfordult a roswelli telephely irányába. A Ford szállítóautó ekkorra már végiggördült az éjszaka és a reggel határán szendergő városka utcáin. Sem a mélyen dübörgő motor, sem a teherautó platóján vízhatlan ponyvával letakart tárgy nem okozott feltűnést a bíborszürke fénybe öltözött főutcán. Semmi rendkívüli nem történt. Mire Dwyer visszaért a tűzoltóállomásra, a nap már felkelt, és az első GMC teherautók is begördültek az 509-es bázis főkapuján. Roy Danzer vízvezetékszerelő, aki alvállalkozóként egész éjjel a támaszpont egyik csővezetékén dolgozott, látva a sötétből előbukkanó teherautókat, azonnal tudta, hogy valami történt. Éppen kilépett a laktanya kórházépületéből, hogy mielőtt visszamenne dolgozni, még elszívjon egy cigarettát. Ekkor figyelt fel a főbejáratnál zajló sürgés-forgásra. Danzer néhány nappal azelőtt egy cső vágása közben megsértette a kezét, ezért az ügyeletes ápolónő visszarendelte naponkénti ellenőrzésre, hogy meggyőződjön róla, nem fertőződött-e el a seb a kötés alatt. Danzer kihasználta ezt a lehetőséget, hogy néhány percre leléphessen a munkából. Úgy időzítette, hogy visszafelé beiktathasson egy kávé-szünetet, és közben egy soron kívüli cigarettára is jusson ideje. Ezen a reggelen azonban teljesen másképp alakultak a dolgok. A mozgás, amely a főkapu felöl hallatszott, most katonák és a támaszpont dolgozóinak örvénylő morajává vált, akiket katonai rendőrök egy csapata, saját testével próbált leszorítani az út szélére. Egy tisztet sem lehetett látni, aki parancsokat adott volna, csak a katonák tömegét. Különös. Ekkor a tömeg a katonai kórház felé vette az irányt, pontosan a főbejárat felé, ahol Roy álldogált. Senki nem tolta el az útból, nem is szóltak neki, hogy hagyja el a területet. Igazából rá se hederítettek. Roy csak nézte, ahogy a katonák sora elhalad előtte. És egyszerre csak ott volt – szorosan egy hordágyhoz kötve, amit ketten cipeltek be a kórház főbejáratán

keresztül az épületbe! Roy ránézett, az visszanézett, és amint a tekintetük összetalálkozott, Roy abban a pillanatban tudta: nem emberi lény fekszik előtte. Ez egy máshonnan érkezett lény volt. A görögdinnye nagyságú fej egy részét elfoglaló arc könyörögve nézett. A fájdalom és a szenvedés érzése Roy szemét megkerülve egyenesen az agyába hatolt, és amint lefelé pillantott, tudta, hogy a lény az utolsó pillanatait éli. Nem beszélt. Mozogni is alig tudott. De Roy látta – vagy legalábbis meg volt győződve arról, hogy látta – a kis kör alakú arcon átfutó érzést. Aztán, amint az utálkozó tekintetű katonák a hordágyat bevitték a kórház ajtaján, a lény eltűnt szemei elől. Roy még egyet szívott a kezében égő cigarettából. – Mi az ördög volt ez? – kérdezte, inkább csak úgy magától. Aztán úgy érezte, mintha a Notre Dame rögbicsapatának négy legerősebb játékosa egyszerre ugrott volna rá. A feje egészen a gerince csúcsáig hajlott bátra, miközben – félig a levegőben – katonai rendőrök egy csapatának a karjai közé repült, akik a szomszédos vaskapuhoz lökték. Így tartották szorosan, míg egy tiszt – Roy kapitánynak nézte – odajött, és ujjával egyenesen az arcába bökött. – Uraságod kicsoda? – bömbölte a kapitány Danzer fülébe. Mielőtt Danzer válaszolhatott volna, két másik tiszt érkezett oda, akik elkezdték faggatni, hogy milyen engedéllyel tartózkodik a bázison. – Ezek a fickók nem szórakoznak – gondolta magában Danzer –, már most is csúnyán néznek, és egyre jobban bepörgetik magukat. Roy Danzer néhány percig azt hitte, hogy soha nem fogja viszontlátni a családját, annyira megrémült. De aztán megérkezett egy őrnagy, és kiabálni kezdett. – Ismerem ezt a fickót – mondta az őrnagy. – Itt dolgozik a többi civil alvállalkozóval. Hagyják, ő rendben van, – Uram… – vágott volna közbe a kapitány, de az őrnagy -Danzer nem tudta a nevét – karonfogta és hallótávolságon kívülre vonta. Danzer látta, amint ketten beszélgettek, és a vörös képű kapitány lassan lenyugodott. Aztán mindketten visszajöttek Danzerhez, akit a katonák még mindig a falhoz tartva őriztek.

– Maga nem látott semmit, érti? – mondta a kapitány Danzernek, aki némán bólintott. – Nem beszél erről senkinek, sem a családjának, sem a barátainak – senkinek. Megértette? – Igen, uram. – válaszolta Danzer. Most már igazán meg volt rémülve. – Tudni fogunk arról, ha beszél. Tudni fogjuk azt is, hogy kinek fecsegett, és akkor szépen mindnyájan eltűnnek a színről. – Kapitány! – szólt figyelmeztetően az őrnagy. – Uram, ennek a fickónak nincs itt semmi keresnivalója, és én nem állok jót azért, ha elkezd fecsegni. A kapitány mentegetőzése úgy hangzott, mintha igyekezne a hátát bebiztosítani a nálánál kevesebbről tudó felettesével szemben. – Felejtsen el tehát mindent, amit látott – mondta az őrnagy egyenesen Danzernek. – És faroljon ki innen gyorsan, mielőtt bárki meglátja, és elintézi, hogy biztosan csendben maradjon. – Igen, uram! – kiáltotta Danzer, amint végre kiszabadult a két oldalán posztoló katonák markából, és a bázis túloldalán álló dobozos teherautója felé vette az irányt. Vissza se nézett, pedig akkor megláthatta volna a katonák újabb csoportját, akik a többi lény hullazsákját cipelték a kórház felé, ahol – mielőtt bármilyen eligazításra sor kerülhetett volna – már elő is készítették a lényeket, mint valami színházi bábfigurákat, a boncoláshoz. Annak a hétnek a további története már a történelem részévé vált. Először az 509-es támaszpont parancsnoka, Bull Blanchard engedélyt adott, hogy a „repülő csészealj" sztori megjelenjen, amit a hírügynökségek azonnal felkaptak, és teliszórták vele az országot. Majd a texasi 8-as számú légiparancsnokság tábornoka, Roger Ramey megparancsolta Jesse Marcel őrnagynak, hogy újra álljon az újságírók elé, és vonja vissza a csészsealj történetet. Marcell utasították, hogy azt állítsa: tévedett, és csak utólag vette észre, hogy valójában egy meteorológiai léggömbből származnak a megtalált roncsok. Jóllehet sohasem hitt benne, Jesse Marcel látszólag elfogadta az új változatot: lefényképeztette magát egy valódi léggömbből származó preparált maradványokkal, és bevallotta egy olyan hiba elkövetését, amilyet élete legrosszabb napján sem követett volna el soha. Ez a nyilatkozat egész életén keresztül üldözte, míg

évtizedekkel később, nem sokkal a halála előtt, visszavonta a nyilvános verziót, és újra kijelentette, hogy aznap éjjel a roswelli sivatagban egy idegen űrhajót fedezett fel. A becsapódást és a felderítést követő hetekben a katonai hírszerzés és a kémelhárítás tisztjei átfésülték Roswellt és a környező településeket, hogy lehetőség szerint minden kiszivárgott információt elfojtsanak. Leplezetlen fenyegetésekkel, valóságos fizikai megfélemlítéssel és – az elterjedt szóbeszéd szerint – legalább egy esetben gyilkossággal, a hadseregnek sikerült a közösséget hallgatásra bírni. Mac Brazelt, az egyik civil személyt, akinek a birtoka a becsapódás közelében volt, így az elsők között ért a helyszínre, állítólag megvesztegették, és meg is fenyegették. Hirtelen elnémult, bár előzőleg barátoknak és újságíróknak elmondta, hogy mit látott a sivatagban, és azt is, hogy a lezuhant űrhajóból származó darabok vannak nála. A Chavez megyei seriffirodát és más hivatalos polgári szerveket arra kényszerítettek, hogy a hadsereg rendeletének megfelelően a Roswell melletti incidenst nemzetbiztonsági ügyként kezeljék, amelyről nincs helye semmiféle találgatásnak. „Sohasem történt meg‖ – jelentette ki a hadsereg, és a civil hatóságok készségesen bólogattak rá. Még a roswelli rádióstúdió hírszerkesztőinek, John McBoyle-nak és id. Walt Whitmore-nak is, akik riportokat készítettek a roncsmezőn járt szemtanúkkal, a katonaság által kreált hivatalos változathoz kellett tartaniuk magukat, és soha nem adhatták le az elkészített adást. Néhány polgár, akiket állításuk szerint a Roswellt elárasztó katonatisztek megfélemlítettek, az emiatt keletkezett traumától egész életükben nem tudtak megszabadulni. Egyikük Dan Dwyer kislánya volt, akinek 1947 júliusában gyermekként el kellett viselnie, hogy egy napszemüveget viselő, hatalmas termetű, sisakos katonatiszt a mamája konyhapultja mellett föléje hajol, és azt mondja neki: ha nem felejti el azt, amit az apja mesélt, akkor ő és az egész családja a sivatagban fog nyom nélkül eltűnni. Sally, aki aznap reggel még az apja által hazavitt fémszálas darabokkal játszott, és hallotta a hordágyon elszállított kicsiny lényekről szóló beszámolót, remegni kezdett rémületében. A tiszt végül rávette őt arra, hogy elismerje: semmit nem látott, nem hallott, és nem is érintett semmit.

– Soha nem is történt meg – sziszegte a tiszt a kislány arcába. – És egész életedben soha nem is fogsz erről beszélni, mert akkor ott leszünk, és úgyis megtudjuk – ezt ismételte újra és újra, minden szónak külön nyomatéket adva a markában tartott gumibottal. Sallynek még ma is könnyek szöknek a szemébe, amikor elmeséli a történteket, és visszaemlékezik anyja arckifejezésére, akit a tiszt kiküldött a konyhából, amíg vele beszélt. Megrázó dolog egy gyermeknek azt látni, hogy a szüleit annyira rémületbe kergetik, hogy elnémulnak, és a szeme előtt tagadják meg az igazságot. Roy Danzer kislánya is megijedt apja ábrázatától, amikor 1947. július 5-én reggel hazaérkezett a támaszpontról. Természetesen nem beszélt semmiről, ami ott zajlott, annak ellenére, hogy az egész város tele volt vele, hogy a világűrből érkezett idegen lények szállták meg Roswellt. Vagy nem lett volna igaz, amiről minden gyerek tudott a városban, és az újságok is hetekig a repülőcsészealjakról írtak? Még a rádióban is erről volt szó. De Roy Danzer egy szót sem szólhatott az. egészről a kislánya előtt. De bezárt hálószobája ajtaján keresztül a lány hallotta, amint a szülei éjszakákon keresztül suttogtak, és elkapott néhány szófoszlányt a beszélgetésből az apró termetű idegen lényekről. És hallotta, amint apja azt mondta: „Mindnyájunkat meg fognak ölni". De eltemette ezeket az emlékeket magában, egészen addig, amíg apja – röviddel halála előtt – elmondta neki, hogy valójában mi is történt akkor júliusban a támaszponton, azon a napon, amikor a konvoj visszaérkezett a sivatagból. Steve Arnold Roswellben maradt, kitöltve tartalékos szolgálatát a hadseregben. Néhányan azt állítják, hogy még ma is a kormányzatnak dolgozik, és az új-mexikói derült égből rászakadt feladatát végzi: a hadsereg, a CIA, vagy ki tudja ki által fabrikált dezinformációkat kürtöli világgá. Az álcázásra kidolgozott történet ötven év múltán már önálló életet él, és egy Diekens-regény sztorijához hasonlóan, saját lendülete viszi tovább. Ma is lehet Stevevel találkozni, amint Roswell környékén járkál, meglátogatja a katonaságnál töltött napjaiból megmaradt barátait, interjúkat ad a Roswellben időnként megjelenő televíziós stáboknak, akik arra kíváncsiak: mi történt itt 1947 júliusának elején.

A sivatagból összegyűjtött roncsdarabok útja másfelé vezetett. A Texas állambeli Fort Blissbe, a 8. számú katonai légitámaszpontra szállították, ahol röviden megvizsgálták, mi lehet a roncsok eredete, és mit tartalmazhatnak, majd az egész rakományt átadták a hadsereg ellenőrzésébe. Amint átvették, a roncsok egy részét Ohióba vitték, ahol a későbbi nevén Wright-Patterson légibázisként ismert támaszponton szigorúan elzárva őrizték. Az 509-es támaszpont visszatért a rendes kerékvágásba, Jesse Marcel újra munkához látott, mintha soha nem tartotta volna azokat a különös járműről származó darabokat a kezében. A műszaki alvállalkozók pedig ismét nekifogtak a csövek és ajtók szerelésének a bázison, mintha soha nem is érkezett volna oda semmi a sivatagból. Mire 1947 júliusának első hete véget ért, a Roswell melletti becsapódás mintha meg sem történt volna. Ahogy a sivatagi sötétség körülfogja az éjszakai autóst Roswell környékén, a következő harminc évben úgy vette körül a roswelli történetet a hallgatás tengere. Nem voltam ott Roswellben aznap éjjel. Nem voltam szemtanúja az eseményeknek. Csupán évekkel később értesültem minderről, amikor azt a feladatot kaptam, hogy kihozzak valamit ebből az egészből. A villámcsapás – vagy mások szerint a radarsugaraink – által okozott szerencsétlenségből származó roncsok, amelyek akkor éjjel hullottak alá az égből, mindenesetre elindultak, hogy később frontálisan ütközzenek velem. Utunk hivatalosan csak az 1960-as években találkozott, bár már 1947-ben, a Fort Riley támaszponton szolgálatot teljesítő fiatal őrnagyként – még lelkesen az Európában aratott friss győzelem élményétől – megpillantottam valamit, amit azonnal emlékeim mélyére süllyesztettem, és őszintén reméltem, hogy életem hátralévő részében soha nem fogom viszontlátni.

2. fejezet

Konvoj Fort Riley-be Emlékszem, hogy volt idő az élelemben, amikor ifjúként legyőzhetetlennek éreztem magam, ezért nem féltem a világon semmitől. A félelemmel le kellett számolnom Észak-Afrikában, amikor Patton tábornok hadseregében szemtől szemben álltunk Rommel páncélos hadosztályainak ágyútüzével. Nagyobbat kaptak tőlünk, mint amit vissza tudtak volna adni. Olyan országból való fiatalok voltunk, amely nem kezdett háborút; mégis, mielőtt a Pearl Harbor elleni támadás vasárnap délelőttjén a templomból hazaértünk volna, már benne is voltunk a kellős közepében. Hitler hadat üzent ellenünk, mi pedig arra eszméltünk, hogy Európában harcolunk. Mégis, 1942-re kiszorítottuk a németeket Afrikából, majd a tengeren keresztül átdobtak bennünket Szicíliába. Aztán, míg Mussolini a csapásainktól szédelgett, elfoglaltuk Olaszországot, és a félszigeten felfelé harcolva elértük Rómát. A középkor óta mi voltunk az első külföldi hadsereg, amely meghódította Rómát, és természetesen mi voltunk a legelső sereg, amely az új világból érkezett a város elfoglalására. 1944 elejére tehát ott ültünk Rómában, miután Mussolini elmenekült, és a német front összeomlott körülöttünk. A katonai elhárítás zöldfülű kapitányaként azt a parancsot kaptam, hogy a szövetségesek katonai ellenőrzése alatt álló civil kormány felállítását felügyeljem őseim varázslatos városában, amelyről addig csak a történelemkönyvekben olvashattam. Maga Pius pápa is fogadott egy audencia erejéig, hogy megbeszéljük vele a város kormányzásával kapcsolatos terveinket. Az 1944-es normandiai partraszállást megelőző hónapoktól számítva – amikor a német frontvonalak még mindig néhány kilométerre Rómától délre voltak, és katonáink a Monte Casino-i hegyoldalakon igyekeztek felfelé – három évig maradtam Rómában.

Egészen 1947 elejéig. Miután hazahajóztak bennünket, feleségemmel mindenünket, amink volt, bedobtuk egy használt Chevy kabrió csomagtartójába, és végigautóztunk a békebeli Amerika vidéki útjain, Pennsylvaniától Kansasig. Öt évig távol voltam, de most újra itthon! Alig vártam, hogy jelentkezhessek arra az állásra, amely valamennyi szamárlétrán felfelé igyekvő fiatal tiszt számára igazi csemegének számított. A Hadsereg Hírszerzési Iskolája a stratégiai hírszerzéstől már csak egy lépésre van. Ez az iskola a leghíresebb amerikai egyetemek, a Yale, a Harvard és társaik katonai megfelelője volt. Szédületes felemelkedés. Hiszen ki voltam én? Csupán egy ifjú továbbszolgáló Pennsylvaniából, akit tiszti iskolába írattak, és most a szövetségesek által megszállt Európából visszaérkezve – ahol a hírszerzési parancsnokságon dolgozott – a katonai hírszerzés kötelékében igyekszik karriert csinálni. Miután annyi évet töltöttem Afrikában és Európában, alig vártam, hogy újra láthassam Amerikát. Az emberek már nem nyögtek a gazdasági válság terhei alatt, és a két óceánon túl zajló háború sem izzasztotta őket. Egy diadalittas Amerikába érkeztünk, és ezt lehetett is látni, amint a kisvárosokon végigautóztunk Dél-Ohióban és Illinoisban, egészen le a Mississippi mentén. Annyira izgatott voltam, hogy meg sem álltunk, míg be nem gördültünk a Fort Riley támaszpont kapuján. A közeli Junction Cityben béreltünk lakást, és ott laktunk addig, amíg elkészült a bázis területén épülő házunk. Az elkövetkező hetekben feleségemmel együtt igyekeztünk beilleszkedni egy békebeli amerikai haditámaszpont mindennapi életébe. A háború után Rómában éltünk, ahol egyszerre kellett a város nyugalmát biztosítani, és a hatalom átvételére irányuló kommunista kísérleteket elhárítani. Olyan volt ez, mintha még mindig háborúban álltunk volna, hiszen minden nap új kihívásokat hozott; hol a kommunisták, hol pedig a civil kormányzatba visszatérni igyekvő maffiadinasztiák részéről. A különböző célokért küzdő terroristabandák is folyamatos veszélyt jelentettek számunkra. Így aztán Rómához képest Fort Riley egy vakáció kezdetének ígérkezett. Visszakerültem az iskolapadba, igaz, hogy most a leendő tisztek oktatását tanultam. Azt már tudtam, hogyan lesz valakiből hírszerző,

mivel attól az angol MI19 fedőnevű titkosszolgálattól kaptam kiképzést, amely a háború idején a világ első számú hírszerző szervezetének számított. Alapos tréningben részesültem, és bár a város tele volt a szovjet NKVD titkos ügynökeivel, mégis képesek voltunk túljárni az eszükön, sőt a hálózatukat is föl tudtuk számolni. A háború előtt az Egyesült Államok nem rendelkezett hírszerző hálózattal, a háború kitörésekor ezért kellett hirtelen megalakítani az OSS elnevezésű titkosszolgálatot. Azonban a háború legnagyobb részében a katonai elhárítás és az OSS egységei nem működtek együtt, mivel hiányoztak a megfelelő kommunikációs csatornák, és mi magunk sem bíztunk meg igazán az OSS programjában. A háború végétért, és a hadseregen belüli elhárítás újra egyedül maradt. Én a hivatásos elhárító tisztek közé, abba az új részlegbe kerültem, amelynek a szovjet katonai tevékenység figyelemmel kísérése volt a feladata. A szovjetek lettek ismét a mi régi-új ellenségeink. A tiszti iskolában az első hónapok során nemcsak a sikeres hírszerzés alapelemeit – a hadifoglyok kihallgatásának módszereit, a nyers hírszerzési információk elemzését és ehhez hasonlókat – vettük végig, hanem azt is megtanultuk, hogyan lehet felállítani egy hírszerzési apparátust. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy milyen hamar szükség lesz frissen elsajátított ismereteinkre. Nyugalomban teltek a napjaink, miközben a fennsíkon az időjárás egyre melegebbre fordult, és a közelgő nyárral együtt a napok is mind hosszabbak lettek. A háború kitörése előtt odahaza Pennsylvaniában még gimnazistaként nagyon szerettem tekézni. Hazaérkezésem után szerettem volna visszatérni ehhez a sportághoz, így az egyik első dolgom az volt Fort Riley-ben, hogy fölkerestem a bázis tekepályáit, amelyeket a régi istállóépületek egyikében alakítottak ki. Fort Riley korábban lovassági laktanya volt – Custer híres 7. lovasezredének támaszpontja – és 1947-ben még megvolt a régi gyakorló- és versenypálya is. Nekifogtam újra a tekézésnek, és hamarosan úgy döntögettem a bábukat, hogy a sportolni szintén odajáró sorkatonák között híre ment a játékomnak. Nem telt bele sok idő, és Bill Brown főtörzsőrmester – akit a katonák maguk között egyszerűen

„Brownie‖ -ként emlegettek – megállított, miközben épp a tekecipőmet húztam fel. Azt mondta, hogy beszélni akar velem. – Őrnagy úr! – kezdte, igencsak zavarban amiatt, hogy a szokásos hivatalos formuláktól eltérően, egy egyenruha nélküli tisztet kell megszólítania. Aligha gondolta volna, hogy hozzá hasonlóan magam is továbbszolgáló egykori sorkatona vagyok, aki szolgálatom első hónapjait szintén az üvöltöző őrvezetők között töltöttem a kiképzőtáborban. – Őrmester? – kérdeztem. – A laktanyában a katonák szeretnének egy tekebajnokságot indítani, már jelentkeztek hozzá csapatok is, és talán mi is elindíthatnánk egy csapatot a támaszpont részéről – kezdte, – Láttuk önt vasárnaponként, amint itt tekézett, – Nos, mit csináltam rosszul? – kérdeztem. Azt gondoltam, hogy az őrmester egy-két jó tanácsot készül adni, hogy ezzel tekintélyesebbnek tűnjék. Rendben van: egy jó tippet bárkitől elfogadok. De nem ez volt a kérdés célja. – Semmit, uram. Az égvilágon semmit – dadogta. – Én egész másképp értettem. A fiúkkal azon gondolkoztunk, hogy az őrnagy úr esetleg beszállna-e a csapatba? Ahogy pontosította a kérését, úgy nyert az őrmester egyre több önbizalmat. – Be akarnak venni a csapatukba? – kérdeztem. Igencsak meglepődtem, hiszen a tisztektől abban az időben nem volt szokás, hogy sorkatonákkal barátkozzanak. Ma már egészen másképp mennek a dolgok, de akkor, ötven évvel ezelőtt más idők jártak, még továbbszolgálókként tiszti kiképzést kapott katonák között is. – Tudjuk, uram, hogy szokatlan, amit kérünk, de nem tiltja a szabályzat. Nagyon csodálkozó képet vágtam. – Ellenőriztük – mondta. Nyilván nem abban a pillanatban született ötletről volt szó. – Gondolja, hogy tudnám hozni a formám? – kérdeztem. – Sok idő eltelt azóta, hogy utoljára versenyszerűen játszottam.

– Uram, alaposan megfigyeltük. Úgy gondoljuk, hogy ön igazán hasznunkra válna. Ezenkívül – tette hozzá – szükségünk van egy tisztre is a csapatban. Talán szerénységből, vagy mert nem akart félrevezetni, egészen alulértékelte előttem ennek a bajnokságnak a jelentőségét. Ezek a fickók otthon városuk bajnokai voltak, és évekkel később is ott lehetett látni őket az országos tekebajnokságokon. Az egyetlen ok, amiért szerettek volna bevenni, csak az volt, hogy egy tiszttel emelni tudják a csapat presztízsét. Azt válaszoltam, hogy majd beszélünk még erről, mivel szerettem volna magam is utánanézni a szabályoknak. Kiderült, hogy tisztek és sorkatonák valóban versenyezhetnek együtt ugyanabban a csapatban, és így rövid időn belül csatlakoztam Dave Benderhez, John Millerhez, Browniehoz és Sal Fredericóhoz. Igazán figyelemre méltó csapat voltunk: a legtöbb mérkőzésünket megnyertük, és jó néhány trófeát elvittünk. Sok-sok emlékezetes pillanat maradt meg bennem, amikor szinte lehetetlennek látszó helyzetekből sikerült az országos bajnokság döntőjébe gurítanunk a csapatunkat. Végül a hadseregbajnokságot is megnyertük, ezt a serleget a mai napig az asztalomon őrzöm. Bámulatos módon, a tisztek és a sorkatonák közötti válaszfal leomlani látszott. És történetünk szempontjából ez nagyon fontos, A csapatban együtt töltött hónapok során Bender, Miller, Brown és Frederico jó barátaim lettek. A tekepályán kívül nem nagyon találkoztunk, de egymás között nem sokat adtunk a formaságokra, és ez éppen így volt kedvemre. Úgy találtam, hogy a hivatásos tisztek közül is sokan rokonszenvvel figyelték a merev korlátok leomlását, hiszen az emberek őszintébben beszélnek a feletteseikkel, ha a vállap csillagai nem villannak állandóan a szemükbe. Így aztán összebarátkoztam ezekkel a fiúkkal, és ennek köszönhettem, hogy, 1947-ben azon a július 6-i estén a régi állatorvosi rendelő épületében lehettem. Emlékszem, milyen forróság volt a Függetlenség Napján az ünnepségek és a tűzijáték alatt. Azokban az időkben még nem volt általános a légkondicionálás, így behúzódtunk az irodákba, és igyekeztünk a hot-dog-morzsákra, és saláta maradékokra vadászó

lusta, kövér legyeket elhessegetni. A vasárnapra túl sok sört betankolt katonákat barátaik a barakkokba vonszolták a katonai rendőrök elöl, és a támaszpont kezdett visszatérni a heti normális kerékvágásba. Senki sem szentelt túl sok figyelmet arra az öt két és fél tonnás teherautóra, és a melléjük beálló hosszított platójú szállítóautóra, amelyek azon a délutánon gördültek be színültig megrakva a Texas állambeli Fort Bliss támaszpontról, útban az ohiói Wright Field melletti Materiel légiparancsnokságra. Aki végignézte a sofőröknél lévő szállítóleveleket, a hosszú listán találhatott B29esekhez futómű csapágyakat, veterán B51-esekhez szárny alatti üzemanyagtartályokat, soros elrendezésű repülőgép-motorokhoz dugattyúgyűrűket és tíz láda Motorola URH adó-vevőt. Semmi különöset nem lehetett észrevenni a rakományon, azt az egyet kivéve, hogy rossz irányba halad, Ezeket az alkatrészeket ugyanis általában a Wright támaszpontról szállították az olyan bázisokra, mint amilyen a Fort Bliss is volt, nem pedig fordítva. Még évek teltek el, amíg kiderült: a teherautók rakománya egyenesen – mintha az égből pottyant volna – az én íróasztalomon fog landolni. Az alkony beköszöntével minden elcsendesedett a bázison. Úgy emlékszem, hogy a levegő nagyon párás volt, és a távolban villámok cikáztak. Azon tűnődtem, a vihar vajon még hajnal előtt elér-e bennünket? Ügyeletes tiszt voltam aznap este, így egyre buzgóbban reménykedtem benne, hogy a vihar megvárja a reggelt. Abban bíztam, hogy így megspórolhatom a sárdagasztást a nyári felhőszakadásban őrtoronytól őrtoronyig. Végignéztem az aznap estére szóló őrségbeosztást. Láttam, hogy Brownie a támaszpont közepén álló egykori állatorvosi rendelők egyikénél teljesít szolgálatot. A laktanya ügyeletese az éjszakát a parancsnoki részlegben tölti, ahol az esetlegesen beérkező telefonokat figyeli, és baleset vagy természeti csapás miatti riasztás esetén biztosítja az összeköttetést. Ez nem sok teendővel jár, hacsak nincs háború, vagy az eltávozáson lévő katonák egy csoportja szét nem veri a város valamelyik szórakozóhelyét. Késő estére a támaszpont beáll egy automatikus ritmusra. Az őrszemek végigjárják a kijelölt útvonalukat, a különféle irodák bezárnak, és az éppen szolgálatban lévő ügyeletes átveszi a

kommunikációs rendszert – utóbbi 1947-ben túlnyomórészt telefonés telex vonalakat jelentett. Nekem is le kellett rónom a kötelező köröket, hogy ellenőrizzem a laktanyaépületeket és az őrposztokat, bezárjam a kantinokat. Mintán végigjártam az előírt állomásokat, a legénységi és tiszti klubhelyiségekből zárás után hálóhelyükre kísértettem a részeg katonákat – rangidős tisztek esetén megkülönböztetett figyelmességgel –, lépéseimet a volt állatorvosi rendelő épülete félé vettem, ahol Brown volt szolgálatban. De mire odaértem, ahol állnia kellett volna, nem láttam sehol. Valami nem stimmelt. – Corso őrnagy! – egy hang szisszent a sötétből, amelybe rémület és izgalom egyaránt vegyült. – Mi az ördögöt csinálsz itt, Brownie? – kezdtem káromkodni az ajtó mögül feltűnő alakra. – Kikattant nálad valami? Előírás szerint az épületen kívül kellett volna posztolnia, és nem az ajtó mögött lapulnia, ez kötelességszegés. – Nem érti őrnagy… – suttogta újra. – Ezt látnia kell. – Maradj nyugton! – mondtam, amint odamentem, ahol Brownie volt, és az ajtón kívül megálltam. – Most gyere ki ide, ahol láthatlak! – parancsoltam. Brown kidugta a fejét az ajtó mögül. – Tudja, hogy mi van itt benn? – kérdezte. Bármi is volt, nem akartam esélyt adni semmiféle játékra. Az ügyeletes tiszt szolgálati leírásában akkor éjjel az állt, hogy a volt állatorvosi rendelőbe mindenki számára tilos a belépés. Még az őrszemek sem mehettek be. Mit keres akkor Brown odabenn? – Brownie, tudod, hogy nem szabadna bent lenned – mondtam. – Gyere ki ide, és mondd el, hogy mi folyik itt. Brownie kilépett az ajtónyílásból, és még az árnyékban is láthattam, hogy az arca holtsápadt, mintha kísértetet látott volna éppen. – Nem fogja elhinni – mondta. – Én sem hiszem el, pedig láttam. – Miről beszélsz? – kérdeztem, – Amit ezek a fickók lepakoltak a két és fél tonnásokról – mondta. – Azt mondták nekünk, hogy Fort Blissből hozták ezeket a ládákat,

amelyek valamilyen balesetből származnak, ami ott kinn történt ÚjMexikóban, nem? – Oké, és akkor mi van? – kezdtem türelmetlen lenni. – Nos, azt mondták nekünk, hogy az egész szállítmány szigorúan titkos, de azért csak belenéztek. Mindenki, aki kipakolta a teherautókat, pedig ott álltak a katonai zsaruk előhúzott kézifegyverekkel, és még a tisztek is őrt álltak mondta Brown. – De azok a fickók, akik lerámolták a kocsikat azt mondták, hogy belenéztek a ládákba, és nem hitték el, amit láttak. Magának, őrnagy, szabad bejárása van ide, bejöhet. Valóban, ügyeletes tisztként a szolgálat ideje alatt oda léphettem be, ahová csak akartam. Így besétáltam a régi állatorvosi rendelő épületébe, ahol annak idején az első világháború előtt a lovasság állatait kezelték, és megláttam, hova rámolták le a rakományt a konvojról. Senki nem volt az épületben Brownie-n és rajtam kívül. – Mi ez a holmi itt? – kérdeztem. – Pont ez az őrnagy, amit senki sem tud – mondta. – A sofőrök azt mondták, hogy egy repülőgép-balesetből származik, ami valahol az 509-es környékén történt. De amikor belenéztek, olyat látlak, amit azelőtt meg soha. Semmi ilyen nincs ezen a bolygón. A legostobább dolog volt, amit valaha is hallottam. Sorkatonák beugratós történetei, amelyek laktanyáról laktanyára keringenek, és minden fordulónál egyre nagyobbra dagadnak. Lehet, hogy nem vagyok a világ legokosabb koponyája, de rendelkeztem annyi mérnöki és hírszerzői ismerettel, hogy egy roncs darabjai között eligazodjak, és kitaláljam, mi is az. – Te nem szabad, hogy itt legyél – mondtam Brownie-nak. Jobban teszed, ha ki mész. – Kint várok magára, őrnagy. Már majdnem megmondtam neki, hogy mit csináljon ahelyett, hogy titkos anyagokba üti az orrát, de azt tettem, ami máskor is a legjobban bevált, és befogtam a számat. Megvártam, amíg elfoglalja kijelölt őrhelyét az épület ajtaja előtt, és addig nem vizsgáltam tovább a ládákat. Körülbelül harminc, vagy annál is több leszögelt tetejű faláda volt a terem távoli falánál egymásra pakolva. A világítás falikapcsolókkal

működött, és mivel nem tudtam, melyik kar melyik áramkört vezérli, így a zseblámpámat használtam, addig botladozva, amíg a szemem hozzá nem szokott a sötéthez és az árnyékhoz. Nem akartam fel feszegetni a ládákat, ezért a zseblámpát odatámasztottam az egyik láda oldalához, és nekiláttam, hogy egy könnyen nyíló fedelet keressek. Ekkor megláttam egy hosszúkás ládát, amelynek a fedele alatt széles rés húzódott, mintha valaki már korábban felnyitotta volna. A legfurcsább fegyverrekesz volt, amit valaha csak láttam, vagy pedig – a legkisebb hordozható koporsó. Talán ezt a ládát láthatta Brownie. Áthoztam a zseblámpát erre az oldalra, és olyan magasra helyeztem el, amennyire csak tudtam, hogy minél szélesebb fénykörrel világítson. Aztán hozzáfogtam a rekesz felnyitásának. A fedél egyik oldalon már laza volt. Igazam volt – ezt már előttem felnyitották. Föl-le próbáltam mozgatni, hogy a szögek – amelyeket előtte körömmel feszíthettek fel – tovább lazuljanak, míg megéreztem, hogy kiszabadulnak a fából. Ezután tovább dolgoztam a nagyjából 150 centiméteres fedél többi oldalán is, hogy mindenütt meglazítsam a szögeket. Mivel nem tudtam, hogy melyik a láda vége, és melyik az eleje, ezért egyszerre emeltem fel az egész tetőt, és a rekesz oldala mellé löktem. Majd lefelé fordítottam a zseblámpámat, és ahogy belepillantottam a ládába, rögtön a torkomban éreztem a gyomromat. Kis híján ott helyben rosszul lettem. A rekeszben tényleg koporsó volt, de nem hasonlított egyetlen általam korábban látott koporsóhoz sem. A tartalma egy vastag falú üvegtartályba volt zárva, és sűrű – a megkocsonyásodott dízelüzemanyaghoz hasonló sűrűségű – világoskék folyadékba merült. Az a valami úszott a folyadékban, mintha fel lett volna függesztve. Nem merült a tartály aljára, hogy a folyadék elborította volna, ezenkívül fényes és puha volt, mint ügy hal uszony alatti része. Először azt hittem, egy halott csecsemőt látok. De nem gyerek volt. Egy körülbelül 120-130 centiméteres, ember formájú lény volt előttem, karokkal, furcsa négyujjú kezekkel – hüvelykujjat nem láttam –, vékony lábszárakkal és túlméretezett, villanykörte formájú fejjel, amely úgy nézett ki, mint egy vízben úszó strandlabda. Emlékszem, először hátrahőköltem, de aztán úgy éreztem, hogy

mégis le kell húznom a folyadéktartály fedelét, és megérintenem a halványszürke bőrt. Azt azonban nem tudtam eldönteni, hogy valóban bőr volt-e, mert a lény testét tetőtől talpig beborító nagyon vékony szövethez is hasonlított. A szemgolyók valószínűleg hátracsúszhattak, mivel sem pupillát, sem íriszt nem láttam, amely emberi szemre emlékeztethetett volna. Maguk a szemnyílások óriásiak voltak a lény termetéhez képest, és mandula formájukkal a kicsiny orr felé hajlottak, amely nem is igazán állt ki a koponyából. Inkább egy csecsemő orrához hasonlított, amely megállt a fejlődésben, és szinte csak az orrnyílások képezték. A lény koponyája annyira túlfejlett volt, hogy az arc többi része – már amennyiben annak lehet nevezni – előrecsúszott, és a fej alsó részén kör alakban helyezkedett el. Az emberi fejen megszokott formájú kiálló fülek nem voltak láthatók, az arcvonások elmosódottak voltak, és sem szempilla, sem másmilyen szőrzet nem látszott a fejen. A lény száját csak egy vékony vonal jelezte, amely teljesen zárva volt, és inkább egy ráncnak, vagy az orr és áll nélküli arc alsó és felső része közötti elválasztásnak tűnt, mintsem egy ténylegesen működő testrésznek. Évekkel később megtudtam, miként kommunikáltak a lények, de abban a pillanatban csak döbbenten álltam a félig folyékony anyagban úszó, nyilvánvalóan nem emberi arc láttán. Nem láttam sebesülést, illetve balesetre utaló más nyomot a lény testén. Nem voltak vérnyomok, a lábak sértetlenek voltak, és a bőrön, vagy szürke külső szöveten sem láttam beavatkozásnak nyomát Átvizsgáltam a folyadéktartályt körbezáró ládát, hogy találok-e valamilyen okmányt vagy szállítási igazolást, amelyből kiderülhet a küldemény eredete. Sikerült egy érdekes dokumentumra bukkannom, amelyet a katonai elhárítás állított ki arról, hogy ez a lény a hét első felében az új-mexikói Roswellben lezuhant repülőtárgy utasa volt. Egy másik szállítólevél arról rendelkezett, hogy a Wright Field-i Materiel légiparancsnokság ügyeletes tisztje vegye át a ládát, és vitesse a Walter Reed katonai kórház kórboncnoki részlegének a hűtőházába, ahol minden bizonnyal a lény

boncolására és későbbi tárolására kerül majd sor. Ettől a papírtól nem lettem okosabb, ezért visszadugtam a borítékjába a láda oldalához. Azt hiszem, több időt töltöttem a lény vizsgálatával, mint szabad lett volna, mert aznap éjjel elmulasztottam az ellenőrzéseket a még hátralévő őrposztokon. Igazán jó indokot kellett kitalálnom másnapra ahhoz, hogy meg tudjam magyarázni a mulasztást. Azonban amit láthattam, megért minden nehézséget, amibe a következő nap kerülhettem. Ez a dolog egyszerre volt érdekfeszítő és ugyanakkor rettenetes. Minden korábbi felfogást megkérdőjelezett, amit érvényesnek gondoltam addig. Kevés reménnyel, de abban bíztam, hogy valójában egy atomkísérlet okozta mutációt látok. Tudtam, hogy erről nem kérdezhetek meg senkit, és mivel bíztam abban, hogy soha többé nem kell még egy ilyet látnom, egyik magyarázatot a másik után ötlöttem ki – dacára annak, amit a dokumentumokban olvastam – a lény eredetéről: Hirosimából szállították ide, vagy a nácik gén kísérleteinek egyik áldozatát látom, esetleg egy cirkuszi törpét –, bármit, csak ne kelljen elfogadnom az igazságot: azt, hogy a lény földönkívüli. Visszacsúsztattam a láda fedelét a lény fölé, és zseblámpám végével lazán beütögettem a szögeket eredeti helyükre. Miután eligazítottam mindent, kimentem az épületből, és őszintén reméltem, hogy örökre bezárult az ajtó amögött, amit láttam. Csak felejtsd el – mondtam magamnak nem volt szabad látnod, és talán sikerül úgy leélned az életedet, hogy még csak gondolnod sem kell még egyszer erre. Talán. Az épületen kívül odamentem az őrhelyén álló Brownie-hoz. – Tudod, hogy ezt sosem láttad – mondtam. – És nem is beszélsz erről senkinek. – Hogy mit láttam én, őrnagy úr? – válaszolta Brownie. Visszamentem a támaszpont parancsnoki épületébe, és a folyadékban úszó lény képe minden lépéssel egyre halványodott előttem. Mire az irodámba értem, és leültem az íróasztalomhoz, már csak egy álom maradt. Helyesebben: rémlátomás – amelynek vége volt, és reméltem, hogy soha nem tér vissza.

3. fejezet

A roswelli leletek A Fort Riley-ben látott lény okozta rémálom nem tűnt el soha az emlékeim közül, bár a rakétatámaszpont parancsnokaként Európában töltött évek során sikerült mélyen eltemetnem. Később soha nem láttam viszont a testeket, kivéve a boncolásról készült fotókat, és azokat az orvosi vázlatrajzokat, amelyek a roswelli esetről szóló többi beszámolóval együtt 1961-ben jutottak hozzám, azt követően, hogy visszakerültem Németországból a Pentagonba. Emlékszem, hogyan álltam ott az első nap a főnököm ajtaja előtt, bebocsátásra várva a belső szentélybe. Mondhatom, hogy olyan ideges még soha azelőtt nem voltam. Ehhez fogható érzés korábban csupán egyszer fogott el, amikor a Fehér Házban az Ovális Iroda kicsiny előszobájában azt vártam, hogy Eisenhower elnök letegye a telefont. Egy nagy kéréssel mentem hozzá, amelyet szerettem volna szemtől szembe elmondani, a titkárok és elnöki munkatársak közvetítése nélkül. Nem akartam, hogy C. D. Jacksont, az elnök személyi titkárát kelljen lesnem: vajon mikor jelzi már, hogy rendben van a dolog. Az idő tájt az ötvenes években napi látogató voltam az Ovális Irodában, ahová a Nemzetbiztonsági Tanács jelentéseit és javaslatait hordtam az elnök számára. Néha ott maradtam, és megvártam, hogy az elnök az iratok átolvasása után akar-e esetleg válaszüzenetet küldeni rajtam keresztül. Most azonban más volt a helyzet. Személyesen, négyszemközt kellett beszélnem az elnökkel. Ike – a legtöbb munkatársa így emlegette Eisenhowert – a szokásosnál jobban elnyújtotta a telefonbeszélgetést, ezért oldalt húzódtam, hogy egy pillantást vethessek a titkárnő, Mrs, Lehrer íróasztalán világító lámpákra. Még beszél, láttam meg a kapcsolótábla alján a lámpa fényéről.

Egy személyes szívességet készültem kérni Eisenhower elnöktől, nevezetesen, hogy öt év után engedjen el a Fehér Ház Nemzetbiztonsági Hivatalának stábjából, hogy az új-mexikói Red Canyonban most alakuló légelhárító rakétazászlóalj parancsnokságát átvehessem. Miután visszatértem Koreából, és a Fehér Házba kerültem, Ike egyszer már megígérte nekem, hogy valamikor lesz majd saját csapatom is. A lehetőség 1957-ben elérkezett: egy igazi álomajánlat a titkos bázisaink egyikén, ahol a hadsereg leginkább féltve őrzött föld-levegő rakétáinak a használatára kellett kiképeznem egy zászlóaljat, majd átvinnem Németországba, hogy a frontvonalon, az oroszok orra előtt élesben is kipróbáljuk őket. A harmadik világháború esetére szóló vezérkari haditerv szerint az orosz vadászrepülőgépek elsőként ezt a frontszakaszt árasztották volna el bombáikkal, és nyomukban a keletnémet tankok pont a mi barakkjainkat célozták volna meg az áttöréshez. Az utasításunk úgy szólt, hogy ki kell tartanunk, míg a rendelkezésünkre álló összes rakétát ki nem lőjük az orosz repülőgépekre, és csak ezután kezdhettük volna meg a visszavonulást. Szinte még ma is a gyomromban, érzem azt az izgalmat, amit akkor, 1957-ben, amikor azt vártam, hogy Ike letegye a telefont. Ezek az emlékek ötlöttek fel bennem, amint a Pentagon külső szárnyának a harmadik emeletén Trudeau tábornok irodájának hátsó ajtajánál toporogtam. Már 1961-et írtunk, négy év telt el azóta, hogy otthagytam a Fehér Házat. Újra felhúztam az egyenruhát, hogy a vasfüggönytől néhány kilométerre nyugatra a fényérzékelők és radarsugarak alkotta elektronikus senkiföldjén őrt álljak. Azóta már Ike visszavonult a pennsylvaniai farmjára, és Arthur Trudeau, a koreai háború egyik utolsó aktív szolgálatban álló tábornoka lett az új főnököm. Trudeau szememben azonnal a hősök közé került, amikor meghallottam, hogy emberei hogyan ásták be magukat az ellenséges aknavetők tüzében a Disznócomb-domb kráterekkel szabdalt oldalán. A robbanások özönében lehetetlen volt bárkit is paranccsal kirendelni, hogy a domboldalról lehozza a fiúkat. Trudeau azonban levette magáról csillagjelzéses egyenruháját, fejébe húzta egy őrmesternek a sisakját, és önkéntesek egy csapatával együtt felverekedte magát a meredeken, majd vissza is jutott. Ilyen dolgokat

művelt hát az a tábornok, akinek most a hadsereg kutatási és fejlesztési osztályán a közvetlen beosztottja lettem. Alezredesként érkeztem a Pentagonba. Semmi mást nem vittem magammal, mint a Fort Riley-ből származó trófeámat, és egy Németországból származó Nike rakéta farok részéből készített névtáblát, amelyet szerencsekívánatok kíséretében az embereimtől kaptam a búcsúzás alkalmából. Miután megérkeztem a Pentagonba – ez még néhány nappal a tényleges feladataim kijelölése előtt történt – , rá kellett jönnöm, hogy erre igencsak nagy szükségem lesz. Igazából attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitottam az ajtót, és beléptem a tábornok belső irodájába, kiderült számumra, hogy egy kis szerencse már aznap jól jönne. – Nos, mi az a nagy titok, tábornok úr? – kérdeztem az új főnökömtől. Furcsa volt így szólni egy tábornokhoz, de mi még akkor összebarátkoztunk, amikor Eisenhower stábjában szolgáltam. – Miért nem az elülső ajtó felől? – Mert már figyelik magát, Phil – mondta, pontosan tisztában lévén azzal, hogy ez milyen jeges borzongást vált ki bennem. – Ezért szerettem volna még a hivatalos munkakezdése előtt személyesen beszélni magával. Kisétált mellettem egy szekrénysor irányába. – A dolgok nem sokat változtak itt, amióta Németországba ment – mondta. – Most is tudjuk, hogy kik a barátaink, kik azok, akikben megbízhatunk. Megértettem a rejtett üzenetet. A hidegháború tetőpontján voltunk, minden irányból körülvéve ellenségekkel: a kormányzatban, a hírszerző szolgálatoknál, és még a Fehér Házon belül is. A katonai hírszerzésnél mi akik ismertük az igazságot, azt, hogy országunk mekkora veszélyben áll, nagyon óvatosak voltunk – még egymás között is a tekintetben, hogy mit mondunk és hol mondjuk azt. Most negyven év biztos távlatából visszatekintve nehéz elhinni, hogy miközben nyolchengeres limuzinok gördültek le a szerelőszalagokról, és az ország minden pontján a vadonatúj házak tetején televízióantennák nőttek ki sorra, valójában egy árulások sorozatával kísért idegháború kellős közepén álltunk.

A hírszerzés központjaiban és még az elnök legszűkebb környezetében is karrierista kormányhivatalnokok légiói dolgoztak, akik – némelyek tudatosan, mások naivitásból – a KGB által kidolgozott stratégiát valósították meg a Szovjetunió javára. Az ilyen irodákból kikerült jelentések némelyikét ugyanis nem lehetett semmi mással megmagyarázni. Tudtuk azt is, hogy a KGB titkos ügynökei behatoltak a CIA-be, mint ahogy azt is, hogy egyes felelős politikusaink sorra olyan ötletekkel álltak elő, amelyek kizárólag az Egyesült Államok gyengítését szolgálták, olyan útra vezetve bennünket, amely alapvetően az ellenségeink érdeke volt. Egy maroknyian voltunk csak, akik ismertük a rettenetes igazságot Koreával kapcsolatban is. Nem azért vesztettük el azt a háborút, mert a harctéren legyőztek bennünket, hanem azért, mert belülről árulás történt. Az észak-koreaiakkal együtt harcoló orosz tanácsadók már akkor megkapták a haditerveinket, mielőtt azok MacArthur tábornok stábjához elérkeztek volna. És amikor a legfejlettebb haditechnikánkat bevetettük a földön és a levegőben, akkor a szovjetek már kész tervekkel rendelkeztek arra, hogyan fogják el és szállítsák ezeket Oroszországba. Miután pedig a panmudzsoni béketárgyalások ideje elérkezett, tudtam, hogy a határtól húsz kilométerre, tőlünk északra olyan amerikai katonák vannak, akik soha nem fognak hazaérkezni. A mi kormányunkon belül voltak azok a személyek, akik úgy döntöttek, hogy otthagyják őket a börtöntáborokban, ahol talán még ma is élnek közülük egyesek. Így aztán Trudeau tábornok, szokott félmosolya kíséretében, miközben az irodája falánál álló sötétzöld zárt iratszekrényhez sétált, azt mondta: – Itt van magára szükségem, ezredes, hogy fedezze a hátamat. Szükségem van magára azért, hogy figyeljen, mert amivel most készülök foglalkozni, amellett nem vagyok képes magamat fedezni. Bármit is tervezett Trudeau, tudtam, hogy majd a maga idejében elmondja nekem. És akkor is annyit fog majd elmondani, amennyire és amikor szükségem lesz. Ebben a pillanatban a k+f osztály különleges munkatársa voltam már. Ez az osztály számított az egész Hadügyminisztérium biztonsági szempontból legérzékenyebb

részének, mivel a tudósok és fegyvertervezők legtitkosabb terveit itt alakították át valódi haditechnikai megrendelésekké. A k+f volt a híd a tudósok álmai és a hadsereg számára a gyárból kigördülő kész hadieszközök között. Az én feladatom az volt, hogy a titkokat a fejlesztés során végig megőrizzem. – Van még azonban valami, amit szeretnék, ha megtenne nekem, Phil – folytatta Trudeau tábornok, miközben kezét az iratszekrény tetejére helyezte. – Ezt a szekrényt le fogom szállíttatni egy emelettel lejjebb a maga irodájába. A tábornok levezetett a Pentagon külső szárnyának második emeletén, közvetlenül az ő irodája alatt fekvő szobába. Így – amint arra hamarosan magam is rájöttem – szükség esetén bármikor fel tudtam menni a tábornok irodájába a hátsó ajtón keresztül anélkül, hogy más megtudta volna, merre vagyok. – Van itt néhány különleges akta, olyan háborús anyagok, amelyeket korábban soha nem láthatott. Szeretném ezeket a maga felügyelete alá helyezni a külföldi haditechnológiákkal foglalkozó részlegnél – folytatta. A beosztásom egész pontosan a kutatási és fejlesztési osztály külföldi technológiák részlegéhez szólt. Úgy gondoltam, hogy itt olyan száraz dolgokkal kell majd foglalkoznom, mint a szövetségeseink által kifejlesztett fegyverek és haditechnikai kutatások. Hírszerzési jelentéseket kell majd olvasgatnom, fegyverkísérletekről készült filmeket nézhetek, egyetemeken dolgozó tudósokat és kutatókat kell majd tájékoztatnom arról, hogy mivel foglalkoznak tengerentúli kollégáik, és a hadsereg számára szükséges fegyverekről készíthetek elő javaslatokat. Mindezt fontosnak tartottam, és tudtam, hogy ezeknek is megvan a maguk célja. Mégis azok után, amiken korábban Rómában keresztülmentem – a hátramaradt SS-tisztek és nácik üldözése, az olasz kommunistáknak álcázott NKVD-egységek utáni hajtóvadászat —, most nagyon megörültem annak, hogy Trudeau tábornok oldalán dolgozhatok tovább, segítve őt abban, hogy némely fegyverzeti ötlettől távol tartsuk más országok katonai szakértőit. Akkor azonban nem tudtam még, hogy mit rejt az a szekrény magában.

A hadsereg általában két alapvető csoportba – hazai és külföldi – sorolta a fegyverzetkutatást. Az egyik ágazat az Egyesült Államokban végzett fejlesztéssel foglalkozott, míg a másik a tengerentúli kutatással. Tudtam, hogy foglalkoznom kell a franciák helikopter-fejlesztéseivel, és azzal is, hogy megtudjuk: vajon a briteknek sikerült-e megépíteniük azt a függőlegesen fel- és leszálló vadászrepülőgépet, amelynek mi a második világháború után abbahagytuk a kísérleteit. Ott volt aztán a német óriáságyú, a V3, amely annak a „Nagy Berta" nevű fegyvernek volt az unokája, amellyel a német hadsereg az első világháborúban Párizst fenyegette. A normandiai partraszállás után megtaláltuk Calais mellett ennek a fegyvernek a szerelőcsarnokait, és tudtunk arról is, hogy a nácik emellett más fejlesztési programokon is dolgoztak. Az olyan új fegyverek, mint a sugárhajtású vadászrepülőgép és a továbbfejlesztett Panzer tank, képesek lettek volna megváltoztatni a második világháború kimenetelét, ha a bulge-i csatában a németeknek sikerül még tovább feltartóztatniuk bennünket. Ilyen technológiák fejlesztésével bíztak meg tehát. Javaslatokat kellett készítenem, miként tudjuk a mások által felvetett gondolatokat beilleszteni a saját fegyverzetfejlesztésünkbe. De azt nem tudtam, hogy a tábornok miért dobol továbbra is annak az iratszekrénynek a tetején. – Ha gondolja, azonnal nekilátok ezeknek az aktáknak, tábornok úr – mondtam. – Megírok egy előzetes jelentést arról, amit találok. – Ez egy kicsit hosszabb időt fog igénybe venni, Phil – mondta Trudeau. Ekkorra már majdnem nevetett, ami nem fordult elő sűrűn vele. Tulajdonképpen az egyetlen eset, amelyre vissza tudtam emlékezni, hogy a tábornokot nevetni hallottam, az volt, amikor megtudta, hogy őt nevezték ki a Vietnamban harcoló csapatok parancsnokává. Ekkor tudta meg azt is, hogy engem jelöltek ugyanoda a különleges egységek hírszerzési vezetőjének. Mindketten tudtuk, hogy a vietnami katonai küldetés halálra van ítélve, hiszen ez egy főhadiszálláson kitalált háború volt. Az agyközpontban ülő emberek pedig sokkal inkább a hadsereg kímélésével voltak elfoglalva,

mintsem a vietkongok kiűzésével. Így Trudeaunak egyetlen terve maradt: – Vagy megnyerjük a háborút, vagy haditörvényszék elé állítanak bennünket – mondta. – De azok ott megtudják legalább, hogy itt jártunk. Ugyanúgy nevetett akkor, mint most, amikor türelemre intett az iratszekrény tartalmával kapcsolatban. – Egy kis gondolkodásra lesz szüksége, mielőtt hozzáfogna a jelentés megírásához – mondta. Nem tehettem róla, de felismertem az erőltetett nevetés mögött meghúzódó idegességet, amely már az első telefonbeszélgetésünk alkalmával is feltűnt. Biztos voltam benne, hogy van valami, amiről nem beszélt nekem. – Van még valami tábornok úr, amit tudnom kellene erről? – kérdeztem, igyekezve semmi jelét nem adni bizonytalanságnak a hangomban. Csak a szokásos feladatok, semmi rendkívüli, semmi olyan, amiről bárki is azt mondhatná, hogy nem tudok megbirkózni vele. – Az a helyzet, Phil, hogy az ebben a szekrényben lévő anyagok egy kicsit különböznek azoktól a szokásos külföldi holmiktól, amelyeket eddig láttunk – mondta. – Nem tudom, hogy látott-e valamit a Fehér Házban eltöltött ideje alatt azokból a hírszerzői jelentésekből, amelyeket itt gyűjtöttünk össze, de azt hiszem, jobb lenne, ha egy kis kutatást végezne a roswelli akták között, mielőtt bármilyen összefoglalóhoz hozzálátna. Nos, többet hallottam már Roswellről, mint amit akkor az első nap a Pentagonban kész voltam elismerni. El sem lehet képzelni, hogy a mai napig milyen vad történetek keringenek Roswellről, és arról, hogy mit csinálunk ott. De nem gondoltam semmi összefüggésre a roswelli akták és az iratszekrény között, amelyről Trudeau tábornok beszélt. Igazából abban bíztam Fort Riley után, hogy az egész szépen eltűnik előlem, én pedig békésen visszadughatom a fejem a homokba, és a lepecsételt koporsókban apró termetű kis idegenek helyett a washingtoni bürokratikus csatározásokkal foglalkozhatok tovább.

A tábornok nem várta meg, hogy válaszoljak neki. Otthagyott az irodájában állva, és kisétált az előtérbe, ahol hallottam, hogy zártláncú hangosbeszélőn keresztül parancsokat ad ki. Alig fejezte be az utasításokat, és tért vissza a szobájába, máris négy sorkatona lépett be egy kézikocsit tolva. Tisztelegtek és vigyázzba vágták magukat, miközben Trudeau egyre csak nézett rám. Nem mondott semmit. Odafordult a katonákhoz, és azt mondta: – Tegyék fel ezt a szekrényt a targoncára, és kövessék az ezredest az irodájáig a második emeleten. Ne álljanak meg senkinek. Ne beszéljenek senkivel. Ha bárki megállítaná magukat, mondják meg neki, hogy jöjjön hozzám. Ez parancs. Majd visszafordult hozzám. – Szánjon ezekre egy kis időt, Phil. Megállt egy pillanatra. – De ne sok időt. Őrmester! – fordult vissza a legrövidebbre nyírt hajú sorkatonához. – Kísérje le, kérem, az ezredest az irodájába. Úgy tették fel az iratszekrényt a targoncára, mintha üres lett volna, majd kihátráltak a hátsó ajtón keresztül, nézve rám, hogy követem-e őket. – Nincs sok idő, ezredes – szólt utánam Trudeau táborunk, amint kimentünk az ajtón a folyosó irányába. Emlékszem, hogy a szobámban egy jó ideig csak bámultam a kézitargoncáról lepakolt szekrényt. Volt valami baljóslatú az egyébként szimpla, hivatalos, katonás külsejű szekrény körül. Meg kell vallanom, hogy az énem egyik fele – a tábornok hangsúlyozottan visszafogott bevezetése után – szerette volna azonnal feltépni az ajtaját, mintha 't,v karácsonyi ajándékcsomagról lenne szó. Mégis, a másik énem, amely végül is győzedelmeskedett, érintetlenül és őrizet alatt hagyta volna, amíg végig tudom gondolni, hogy mit is mondott Trudeau tábornok Roswellről és a korábban a Nemzetbiztonsági Tanács stábjában töltött éveim alatt a Fehér Házban keringő feljegyzésekről. Nem, nem fogom átnézni a roswelli aktákat. Legalábbis nem most. Addig semmiképpen, míg nem vizsgálom át alaposan, hogy mi található ebben a szekrényben. De még ez is várhat addig, amíg

berendezkedek az irodámban. Bármi is volt az, aminek neki kellett látnom, megfelelően akartam elvégezni, Egy kis időt eltöltöttem még azzal, hogy körbejárkáltam az irodámban, miközben egyre csak azon gondolkoztam, amit a tábornok mondott, és azon, hogy miért vár rám ez a szekrény az irodámban, meg arról, hogy mi volt az előző beszélgetés célja. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy nyoma sem volt semmiféle papírnak, amellyel a tábornok az anyag szállítását vagy átadását igazolta volna. Úgy tűnt, hogy olyan ez a szekrény, mintha akár nem is létezne. Amennyire tudtam, csak a tábornok nézte át ezt az anyagot – és hamarosan én. Tehát bármi is volt ez, nagyon komolynak kellett lennie, és egyben szigorúan titkosnak is. Visszaemlékeztem arra a forró júliusi éjszakára, tizennégy évvel azelőtt Fort Riley-ben. Fiatal hírszerző tiszt voltam, aki éppen akkor érkezett vissza Rómából, és eszembe jutott, hogyan erőltetett be a Fort Riley-i tekecsapat egy őrségben lévő tagja az egyik raktárként szolgáló hangárba. Amit akkor ott az olajzöld takarólepel alatt mutatott, szigorúan titkos volt. Lélegzet-visszafojtva próbáltam újra reménykedni abban, hogy amit a szekrény őriz, annak semmi köze nincs a Kansasban azon az éjszakán, 1947. július 6-án látott dologhoz. Kinyitottam a szekrény ajtaját, és azonnal összeszorult a szívem. Ahogy az összekuszálódott zsinórok és a különös vászonszerű anyagok dobozait megláttam, mellettük a „nézőkéket", meg a kis törött szélű és sötétszürke színű lapkaszerűségeket, a többi ismeretlen formájú és méretű tárggyal együtt, azonnal tudtam, hogy az életem egy nagy változás küszöbéhez ért. Azon a bizonyos éjjelen Kansasban azt mondogattam magamnak, hogy amit láttam, mindaz csak látomás volt, amely – ha igazán akarom – nem is kell hogy létezzen a számomra. Majd amikor a Fehér Házba kerültem, és láttam az „incidensről" szóló nemzetbiztonsági jelentéseket, és hallottam a „csomagról" és a „holmikról‖ szóló beszélgetéseket, már azonnal tudtam, hogy az a különös alak, amelyet Fort Riley-ben egy ládába zárt üvegtartályban lebegve láttam, nem egy könnyen felejthető álom csupán. Nem tudtam elfeledkezni a Red Canyon-i rakétabázison tapasztalt radaranomáliákról és a nyugat-németországi

Ramstein légi támaszponton történt furcsa riasztásokról sem. Csak abban bíztam,, hogy ezzel az egésszel nem fogom újra szembetalálni magam, és a katonai pályafutásom hátralévő részét viszonylagos békében tölthetem el. De nem így lett. Itt voltak ezek a valaki által összegyűjtött holmik, melyekről tudtam, hogy bevezetnek egy olyan mélységű ügybe, amelyet nem kívántam magamnak. Bármi is volt, amit addig tennem kellett az életemben, ez a feladat mindent megváltoztatott. Nem tudom, hogy hányan emlékeznek arra a filmre, amelyben Bud Abbott kinyit egy szekrényajtót, meglátja az ott lógó holttestet, becsukja, majd újra kinyitja, és azt látja, hogy a holttest eltűnt. Pontosan ezt tettem én is az iratszekrénnyel. Senki nem látott – legalábbis én így gondoltam, így kinyitottam, becsuktam, újra kinyitottam és becsuktam a szekrényajtót. Ez azonban nem a mozi volt, és az iratok makacsul a helyükön maradtak. Így hát itt volt a Roswellből összegyűjtött anyagok egy része, amelyek mint egy rossz ólmozott pénzdarab, újra fejjel felfelé kerültek elém. Lépéseket hallottam az ajtóm előtt, és visszafogtam a lélegzetemet. A Pentagonban mindig lehetett hangokat hallani, még éjszaka is, mivel az épület soha nem volt üres. Valahol, az egyik kevesek által ismert szárny néhány irodájában szakértők egy olyan háború lépéseit tervezték, amelyről reméltük, hogy soha nem kell megvívnunk. A Fehér Ház mellett a hadügyminisztérium épülete volt az a hely, ahol a nap 24 órájában valahol valaki mindig dolgozott. Trudeau tábornok dugta be fejét az ajtón. – Belenézett? kérdezte. – Mibe vitt bele, tábornok úr? – mondtam. – Azt hittem, hogy barátok vagyunk. – Pont ezért adtam ezt magának, Phil – mondta, de nem nevetett, sőt nem is mosolygok ezen. – Tudja milyen értékes anyag ez? Tudja, hogy mit adna a többi titkosszolgálat azért, hogy megkaparinthassa ezeket? – Valószínűleg megölnének értük – mondtam. – Valószínűleg mindenképp meg akarják ölni, de ez még erőszakosabbá teheti őket. A légierő azért akarja ezt, mert a magukénak gondolják. A haditengerészet azért tart rá igényt, mert

nekik minden kell, ami a légierőnek megvan. A CIA pedig azért feni rá a fogát, hogy aztán odaadhassa az oroszoknak. – Mit akar tőlem, tábornok? – kérdeztem. Sejtelmem sem volt, mire gondolhat, és titokban azt reméltem, hogy szeretné eltemettetni velem az egész anyagot a süllyesztőbe. – Egy tervre van szükségem magától – mondta. – Nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy mi ez az anyag, hanem arról is, hogy mit tudunk ezzel kezdeni. Valami olyan tervre van szükségem, amely lehetőséget ad nekünk arra, hogy magunknál tarthassuk a leleteket mindaddig, míg meg nem tudjuk, mi is van a birtokunkban, és mit tudunk azzal kezdeni. Egyszerűen és világosan fogalmazva: egy összeesküvésről volt itt szó. – Maga szerint ki jelenti a legnagyobb problémát számunkra? – kérdeztem, bár ez csupán formális kérdés volt, hiszen előre tudtam rá a választ. – Ugyanazok, akik elvesztették számunkra a koreai háborút, és akikkel a Fehér Házban küzdenie kellett – mondta. – Tudja pontosan, hogy kikre gondolok. A kezünkben kell tartanunk minden értékes dolgot, mert olyan biztos, mint ahogy itt állunk a Pentagonban, hogy egyből eljutna a Kremlbe ez is. Washingtonban akkoriban is ott lézengtek azok az emberek, akik akár a lehető legjobb szándékuk mellett is átpasszolták volna a roswelli aktákat az oroszok kezébe, miközben a világbéke érdekében tett erőfeszítéseiért méltatják Kennedy elnököt. Mint ahogy voltak olyanok is, akik simán elvágták volna Trudeau tábornok torkát az enyémmel együtt, és hagytak volna minket elvérezni ott a szőnyegen, hogy az aktákat elrámolják. Akár így, akár úgy, Trudeau-nak nem kellett számba rágnia, hogy most a valaha tőle kapott legfontosabb megbízások egyikét veszem át. Egy vadonatúj világ kulcsait adta át, azonban sem neki, sem nekem nem volt fogalmunk arról, hogy mit kezdjünk ezzel a holmival – azt leszámítva, hogy az oroszokat távol tartsuk tőle. Kezdetnek persze ez is volt valami. – Először is azt kell tudnunk, hogy mink van – mondtam. – Pont ez a feladata most. Mi van a birtokunkban? Van ezek között valami használható? Szedjen össze olyan szakembereket a

keretünkből, akikben megbízik, és nézze át a hadiipari kapcsolataink listáját is. Ezenkívül van még több is ezekből lenn az alagsori irattárolóban, amiről a többi titkosszolgálat nem tud. Egyenesen ÚjMexikóból érkeztek ide, ahelyett, hogy Ohióba mentek volna. Ne kérdezze tőlem, hogy miért. Mindjárt felhozzák ide dobozokban. Rakjon mindent össze, szánjon rá egy kis időt, és értékelje ki nekem az egészet. – Tud valaki arról, hogy ezek nálam vannak? – kérdeztem. – Mindenki tudja, hogy ha maga elkezd valami körül matatni, akkor az biztosan fontos dolog – mondta. – Ezért ne viselkedjen úgy, mint az a macska, amelyik éppen megette a kanárit. Figyelik magát, mint ahogy figyelnek engem is. Odasétált az ajtóhoz, és végignézett a folyosó mindkét irányába. – De igyekezzen ezzel, mert egy éven belül könnyen kikerülhetünk ebből az irodából, és én nem akarok a végén amiatt aggódni, hogy kifuthatunk az időből. Egy szempillantás alatt eltűnt, mintha soha nem is beszélgettünk volna. Nem rámoltam szét aznap éjjel az iratszekrényt, bár még egy – zöldséges ládához hasonló – felirat nélküli faláda érkezett a szobámba, amit a ládához hasonlóan kifejezéstelen külsejű tizedes hozott. Még másnap este sem nyúltam hozzá. A következő hét folyamán azonban, valahányszor biztos lehettem abban, hogy nem lát senki, a láda tartalmát fokozatosan átpakoltam az iratszekrénybe. Miközben belepillantottam az anyagokba, olyan érzésem volt, mintha egy távcsövön keresztül valamilyen idegen világba csöppentem volna, amely olyan darabokból állt össze, amelyek csak halványan emlékeztettek a Fehér Házban olvasott jelentésekre. Nem csoda, hogy senki sem akart igazán hozzányúlni ehhez a kacathoz, amely magában hordozta egy olyan új világ ígéretét, amelyről 1947 előtt semmit sem tudtunk, és amelyet a kormányzat abszolút titkosnak nyilvánított. Egyik kormányzati karrier a másik után tört derékba e titkos művelet irányítójának a parancsára, ha valaki akár csak utalást tett erre a rejtelmes ügyre. Én azonban – bár sokkal többet tudtam, mintsem akár magamnak is beismertem volna – tudtam, hogyan kell

tartani a számat. Most viszont ez az anyag, amelyet végül is csak „diliaktaként‖ emlegettem Trudeau tábornoknak, a birtokomba került. Amint a gyorsan pergő hetek egy hónappá nyúltak, kezdtem fokozatosan megérteni, hogy az egyes darabok hogyan illenek össze, Először is ott voltak a kicsiny, egyszálas, rugalmas, üvegszerű drótok, amelyek sörény formába voltak egybefonva, mintha egy elosztóhoz csatlakozó vezetékek lennének. Aztán a hajszálnyi izzószálfélék, amelyek vékonyabbak voltak a rézhuzalnál. Amint a fonatot az asztalról a fény felé fordítottam, hátborzongató fényt láttam keresztülfutni rajta, mintha csak a halvány fényt vezetné különböző színekre bontva. Amikor a sivatagban a helyszínelést végzők kiemelték a delta formájú tárgyból, azt gondolták, hogy valami huzalféle lehet, vagy elektromos elosztó, esetleg relé. Bármit is gondoltak azonban, úgy vélték, hogy semmi ehhez hasonló nincs ezen a bolygón. Amint a tárgyat a kezemben forgattam és láttam az egyenként, törés nélkül, rugalmasan visszaható szálakat, és ahogy a fénysugarakat továbbította, azt gondoltam, valamiféle vezetékről lehet szó. De hogy milyen célt szolgálhatott, fogalmam sem volt. Aztán ott voltak az ötven milliméter átmérőjű, szürke, osztriga formájú lapkák, amelyek műanyagnak tűntek, azonban a felszínükön alig láthatóan vezetékek finom hálózata bontakozott ki. Ezek negyeddolláros méretűek voltak, és a felszínükön látható rézkarcok egy lelapított százlábú rajzára emlékeztettek. Egyesek inkább elliptikus formáinak voltak. Áramkörök lehettek – mint azt 1961-ben már bárki kitalálhatta, főleg ha nagyító alá helyezte őket –, de a lapocskák illesztésük szerint különböztek a többi ismert áramkörtől. Nem tudtam kitalálni, miként csatlakoztatták egymáshoz ezeket, sem azt, hogy miféle feszültséget vezettek rajtuk keresztül, de nyilvánvalónak tűnt, hogy olyan áramkörökről van szó, amelyek az űrhajón található egyik nagyobb táblából származnak. Soha nem remegtek még a kezeim úgy, mint amikor ezeket a kis darabokat tartottam: nem mintha olyan félelmetesek lettek volna, hanem mert – ha csak néhány pillanatra is, de – felrémlett előttem, hogy milyen elképzelhetetlen jelentősége van ennek a leletnek. Olyan volt ez, mintha egy régészeti kincsestárba botlottam volna, egy rég elfeledett

kultúra rosettakövébe, ami, bár lezuhant a sivatagi homokba, nagyon is elevenen körözött a legtitkosabb katonai és légibázisaink körül. Legnagyobb érdeklődéssel a két részből álló, leheletvékony, sötét színű és ellipszis alakú szemüveglencse mellett talált aktát tanulmányoztam. A Walter Reed-i bázis kórboncnokai azt mondták, hogy a lencsék a földönkívüliek látószervéhez tartoztak, és úgy tűnt, a szórt maradék fényt erősítették fel. Ezáltal a felerősített fény még a teljesen sötétnek látszó helyen is láthatóvá tette a tárgyak körvonalait a lencse viselője előtt. A jelentés azt állította, hogy az orvosok, akik a lények egyikének a boncolását végezték, megpróbáltak belenézni a lencsékbe, hogy a műtőhelyiségbe vezető folyosó sötétjében megfigyeljék az ott posztoló őrszemeket. Ezek az alakok zöldesnarancs fényben tűntek fel, amely aszerint változott, hogy merre mozogtak, de az orvosok csak a körvonalaikat láthatták. Amikor közel értek egymáshoz, a kontúrok egyetlen formává olvadtak össze. Ezenkívül látták a sötétben a bútorok, a falak és az íróasztalon lévő tárgyak körvonalait is. Talán ezek az eszközök, gondoltam a jelentést olvasva, alkalmasak lennének arra, hogy a katonák éjszakai tájékozódását segítsék a harcmezőn, azáltal, hogy összegyűjtik és felerősítik a halvány maradékfényt. A lencsék azonban nem változtatták az éjszakát nappallá, csupán felerősítették a tárgyak körvonalait Volt egy másik, tompa ezüstszürkés színű, fóliaszerű anyag is a leletek között, amelyet nem tehetett sem félbehajtani, sem eltépni, sem összegyűrni, mivel minden látható nyom nélkül ugyanabba a formába ugrott vissza. Fémes szövet volt, amelynek a fizikai tulajdonságait később „szupererős szakítószilárdságnak" nevezték el. Amikor megpróbáltam szikével kettévágni, az anyag szálai félrecsúsztak, anélkül, hogy akár egy karcolás maradt volna a szöveten. Ha megpróbáltam kinyújtani, visszapattant. Észrevettem, hogy minden szál láthatóan egy irányban halad. Amikor a hosszanti irány helyett széltében próbáltam meg nyújtani, úgy tűnt, a szálak abban az irányba rendeződnek át, amelyik irányba feszítettem az anyagot. Nem lehetett szövet, de nyilvánvalóan nem volt fém sem. Ezen a területen gyakorlatlan szemeim előtt egyfajta kombinációnak tűnt, fémszállal erősített szövetnek, amely egyesítette magában a

szövet hajlékonyságát és a fémek erejét, ellenállását. Bár a Pentagonban a legtitkosabb fegyverzeti fejlesztésekben vettem részt, még soha nem láttam ehhez hasonlót – a kívánság listákon sem. Egy leírás és néhány vázlatrajz további eszközt mutatott be. A rövid, tömzsi zseblámpa mintha egy beépített energiaforrással rendelkezett volna, amely azonban nem hasonlított semmilyen elemre. A tudósok, akik Wright Fieldben megvizsgálták, azt állították, hogy nem láttak fénysugarat kijönni a tárgyból, azonban amikor a ceruzavékony zseblámpát a fal felé irányítottak, egy kicsiny vörös fénypontot láttak feltűnni. A tárgy lencseszerű végéből mégsem látszott semmi olyan fény előtűnni, mint amely egy zseblámpából származik. Ha egy tárgyat helyeztünk a láthatatlan lény forrása elé, azon a fény megtört, és a sugárzás olyan erőssé vált, hogy a tárgy füstölni kezdett. Sokat játszadoztak ezzel az eszközzel, mire rájöttek, hogy valójában egy különös vágószerszámról van szó. Egyszer füstöt fújtak a lénysugár útjába, és hirtelen az egész füstgomoly sugárnyaláb formát öltött. Ami az előző pillanatban még láthatatlan volt, most egyszerre hajszálvékony alagútszerűvé formálódott. Miért vittek az űrhajón utazó idegenek ilyen vágószerszámot magukkal? Csak később, az állatcsonkításokról szóló katonai jelentéseket olvasva értettem meg, hogy a fénysugárral vágó „zseblámpa", amelyről a roswelli aktákban találtam leírást, valójában szikéhez hasonló sebészeti eszköz volt, amellyel az idegenek orvosi kísérleteket végeztek az állatainkon, egész testrészeket metszve ki belőlük, a környező szövetek legcsekélyebb károsítása nélkül. Ott volt aztán a legfurcsább eszköz az összes között: egy fejpánt, valamilyen elektromos érintkezőkkel a két oldalán. Semmi értelmes magyarázatot nem tudtam ezekre adni, csak azt, hogy valaki csinos fejdíszként használhatta. Rugalmas, „egy méret mindenkinek" fejpántnak látszott, amely semmiféle működést nem mutatott, legalábbis emberek esetében. Talán az EEG-berendezéshez hasonlóan az agyhullámokat tapogatta le, és továbbította egy vetítővászonra, ezt azonban semmiféle egyéni kísérlet nem erősítette meg. A tudósok azt sem tudták megállapítani, hogyan lehet

csatlakoztatni a pántot, vagy milyen energiaforrással működik, mivel sem elemek, sem használati utasítások nem álltak a rendelkezésükre. Voltak éjszakák, amikor kirámoltam magam köré ezeket az eszközöket, mintha karácsonyi ajándékok lennének. Más alkalommal egyesével vettem öltél elő. és addig forgattam a kezemben, amíg szinte minden irányból memorizálni tudtam a képüket. A napok egyre múltak, és – noha Trudeau nem mondta – tudtam, hogy kezd egyre nyugtalanabb lenni. Együtt ültünk olyan megbeszéléseken, ahol mások is jelen voltak, és bár nem mondhatott semmit, mégis szinte hallottam, ahogy fortyog belül. Máskor egymagunk voltunk, és Trudeau már-már szándékosan kerülte közös titkunk említését. A Pentagonon kívül a küzdelem újra kezdett felerősödni, csakúgy, mint Truman és Eisenhower elnök idejében. Kinek a hírszerzési információi voltak pontosak? Melyik hiteles? Ki próbálja meg manipulálni a Fehér Házat, és ki gondolja azt, hogy egyes tények átszínezésével vagy eltorzításával meg tudja változtatni a történelem menetét? John Kennedy egy olyan fiatal kormányzat élén állt, amely hatalmas hibák elkövetésére volt képes. És az adminisztrációban ott voltak azok az emberek, akiket a világ szerintük kívánatos működéséről vallott nézeteik arra ösztönöztek, hogy eltorzítsanak tényeket, félreértelmezzenek szándékokat, és figyelmen kívül hagyjanak nyilvánvaló realitásokat abban a reményben, hogy az ő nézeteik kerekednek felül. Ami ennél is rosszabb volt, hogy a kormányzat legbelső köreiben voltak olyanok is, akiket a Kreml titkosszolgálatának főnökei helyeztek oda. Ezektől a személyektől kellett leginkább tartanunk. Ebben a pillanatban a k+f osztály viselte gondját a roswelli technológia kisebb-nagyobb darabjainak. Hogy meddig lesznek ezek nálunk, nem tudtam. Így aztán, egy késő éjszakai csésze kávé mellett Trudeau tábornok úgy döntött, hogy kijuttatja az anyagot hadiipari partnereinknek, ahol tudósok fogják azokat megvizsgálni. Ezeken a helyeken a legnagyobb titoktartás mellett megkezdődhetnek a vizsgálatok, még mielőtt a CIA eldugná a leleteket egy olyan helyre, ahol senki más nem találhat rájuk, mint éppen azok, akik elöl legjobban szerettük volna elrejteni. – Ez egy ördögi terv, tábornok úr – mondtam Trudeaunak aznap éjjel. – Miből gondolja, hogy ezt megúszhatjuk?

– Nem arról van szó, hogy „mi’", hanem „maga" – mondta. – Maga az, aki meg fogja ezt csinálni. Az én feladatom az lesz, hogy a kellő ideig távoltartom őket a háta mögül. Nos, csak arra tudtam gondolni, amit akkor 1947-ben láttam, és arra, hogy most még rosszabb a helyzet. Mi a csudát fogok kezdeni ezekkel a holmikkal? Százszor is feltettem már magamnak a „miért pont én?" kérdést. Megkérdeztem azt is, hogy tizennégy évvel a Fort Riley-beli élményem után, miért én lettem az örököse a roswelli leleteknek? Nem tudtam sem akkor, sem azóta ezekre a kérdésekre válaszolni. Hogy ezt vajon Trudeau tábornok már előre eltervezte-e, amikor három évvel korábban átvette a k+f osztály irányítását, sohasem derült ki előttem. Soha nem kaptam tőle magyarázatot, csak parancsokat. De mivel a tábornok mester-stratéga is volt, néha felötlött bennem: sejthetett valamit abból, hogy milyen tapasztalataim vannak az idegenekkel kapcsolatban, és azt is joggal gondolhatta, hogy nem fogok pánikba esni, ha a Roswell-aktákban található technológiákkal kell majd foglalkoznom. Bármilyen furcsának is tűnjön, soha nem kérdeztem őt erről. Egy katona már csak ilyen: nem kérdezősködik. Egyszerűen csak cselekszik. Így sem akkor, sem most nem teszek fel kérdéseket. Csak arra tudok visszaemlékezni: attól az estétől kezdve nekiláttam, hogy amennyit csak lehet, átadjak a katonai fejlesztőknek a roswelli akták tartalmából. Úgy hiszem, hogy bármi is történt, helyesen cselekedtem.

4. fejezet

A külföldi technológiák részlegén a Pentagonban A Pentagon soha nem alszik. A k+f osztályon töltött első hetekben én sem sokat aludtam, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy főnököm számára előálljak egy használható stratégiával. A napi 24 órán keresztül mozgásban lévő hatalmas irodaépületben több időt töltöttem el, mint otthon. Esténként, hétvégeken, kora reggelenként, mielőtt a nap narancssárga-arany színekre lobbantotta volna a folyón túl elterülő Washington ablakait, ott ültem a négyfiókos iratszekrényem előtt, amely a szoba sarkában állt. Miközben a számzárat babráltam, néha annyira belemerültem az idegen leletek felhasználását célzó stratégia tervezgetésébe, hogy elfelejtettem a zár nyitásához szükséges számsorozatot. Ilyenkor meg kellett várnom, amíg a gondolataim visszatalálnak az irodába, a hétköznapi dolgokhoz. Közben az ajtómon kívül állandó harckészültségben várták a Pentagon munkatársai, hogy a feltételezett támadás bejelentésére szolgáló speciális telefonok megszólalnak valahol a sok kilométer hosszúságú folyosók egyikén. Az átlag amerikaiban az a kép él a Pentagonról, hogy ennek az amorf szervezetnek egy agyközpontja és egy célja van. Valahogy így gondolkoznak az emberek az amerikai hadsereg felépítéséről egy hadsereg, egy cél, mindenki együtt masírozik. Ez azonban tévedés. Az amerikai hadsereg – és központja, a Pentagon – pont olyan, mint bármelyik óriásvállalat, amelyen belül a különböző irodák százai közül sok közvetlen és nyílt versenyben áll egymással ugyanazon források megszerzéséért, hogy saját elképzeléseit valósíthassa meg. Ugyanígy a különböző fegyvernemek eltérő álláspontra helyezkedtek abban a kérdésben, hogy mit kell tenni Amerika megvédése és egy háború sikeres megvívása érdekében, sőt az sem számított

szokatlannak, hogy ugyanazon katonai ágazaton belül is nézetkülönbségek merültek fel. Már a fővárosban töltött első heteimben fejest ugrottam mindennek a kellős közepébe. A viták a második világháború óta – azaz 16 éve – tartottak, és ez képezte Roswell hátterét. Nagy küzdelem folyt a haditengerészetnél a repülőgép-anyahajók szószólói és a tengeralattjárók fő pártfogója, Hyman Rickover admirális között, aki a nagy úszó erődöket lassú és könnyen sebezhető elefántoknak tartotta. Ezzel szemben a szinte kimeríthetetlen nukleáris energiával hajtott tengeralattjárók mélyen a tengerszint alá tudlak merülni, és a fedélzetükön elhelyezett interkontinentális rakétákkal az ellenség partjaitól akár több ezer kilométerre képesek voltak megsemmisíteni azok legérzékenyebb célpontjait. Kinek van tehát szüksége újabb repülőgép-anyahajókra és a körülöttük felvonuló rombolók és más kísérőhajók seregére, amikor egyetlen tengeralattjáró végzetes csapást tud eljuttatni bármikor, bárhová, anélkül, hogy az ellenséges műholdak minden mozdulatát letapogathatnák? Elég csak megnézni, hogy mit műveltek tengeralattjáróink a Csendes-óceánon a japánokkal vagy milyen kárt okoztak nekünk a német U-Bootok az Atlanti-óceánon. A haditengerészet vaskalapos vezetőit azonban még a hatvanas években sem lehetett erről meggyőzni. A flottához hasonlóan a légierőnél is ott voltak a különböző célok mögött álló szószólók, és nem volt ez másként a szárazföldi erőknél sem. És miközben az egyetemekről, katonai főiskolákról kikerült kiváló képzettségű tisztek előálltak újszerű elképzeléseikkel, a döntés azoknak a keménygalléros bürokratáknak a kezében volt, akik a katonai költségvetés minél nagyobb hányadának megszerzéséért folyó játszmát vezényelték. Az egész centrumában, ahonnan a dollárok kigurultak, azok a fegyverzetfejlesztési szakemberek álltak, akik a saját fegyvernemüket képviselték. Itt kezdtem dolgozni én is 1961 elején, nem sokkal azután, hogy John F. Kennedy megérkezett a városba, hogy megkezdje munkáját az új kormányzat élén. Éppen visszaérkeztem egy olyan háború frontvonalából, amelyről senki nem hitte el, hogy igazi harc volt, kivéve minket, akik ott voltunk. Egy igazi harcmezőn, például Koreában könnyebb volt a dolgom. Ott a célok egyértelműek voltak:

szorítsd vissza az ellenfelet, amennyire csak tudod, ölj meg annyit közülük, amennyit csak bírsz és kényszerítsd őket megadásra. Nagyon pragmatikus stratégiával lehet dolgozni: megpróbálod, és ameddig működik, addig csinálod. De a németországi frontvonalon, ahol a csatákat radarsugarakkal, fenyegetésekkel és színlelt akciókkal vívtuk, csak feltételezéseink lehettek arról, hogy hány katonát lehetne megölni, vagy hány repülőgépet lehetne megsemmisíteni, ha a csata élesben megindulna. Az amerikaiak számára ez volt a hidegháború, amelyben az egymás kölcsönös megsemmisítésére képes két szuperhatalom várta a megfelelő pillanatot, hogy a másik fél katonai gyengeségét kihasználja. Így a világ különböző pontjain a katonai stratégák napról napra újra lejátszották ugyanazokat a sakkjátszmákat a legújabb forgatókönyv szerint, azt vizsgálva, hogy ki lehet az aktuális partiban a nyerő fél. Számok és stratégiák elegáns, precíz játéka volt ez, amellyel a haditervezők egymás után nyerték vagy veszítették el a csatákat a komputerek képernyőin. A kormányzaton kívül azonban nagyon kevesen tudták, hogy a hidegháború valójában nagyon is forró volt, amelyet élestöltényekkel és valódi áldozatokkal vívtak, jóllehet senki nem állhatott elő ennek beismerésével, hiszen a frontvonalak éppen az egymással szembenálló országok fővárosainak a közepén, kormányzati berkeken belül húzódtak. Saját szemeimmel győződhettem meg erről itt Washingtonban, ahol a háború már 1947 óta zajlott. A vonalakat már felrajzolták a Pentagon egyes irodái és szolgálati területei között, és a feszültségek is jól kitapinthatóak voltak, így nem tartott sokáig, már az első hetekben kitanultam az új munkaköröm politikai trükkjeit. Mivel a roswelli becsapódásból származó helyszíni jelentéseket, tudományos analíziseket, a boncorvosi vizsgálatok eredményéit és a technológiai jelentőségű maradványokat kellett szigorúan zár alatt tartanom, az első szabály számomra az volt, hogy amennyire lehet, legyek elővigyázatos, és ne vonjam magamra senkinek a figyelmét. Ezt a képességet tíz évvel azelőtt már Koreában elsajátítottam, amikor MacArthur tábornok stábjában szolgáltam: ott nekem kellett lennem annak a kisembernek,

aki igazából ott sincs. Ha az emberek azt érzik, hogy nem vagy ott, elkezdenek beszélni. És akkor meg lehet tudni egyet s mást. Ezekben az első hetekben sokat megláttam és megértettem abból, hogyan formálódott a Roswell-felfedezés körüli politika a becsapódás, majd az Eisenhower megválasztása utáni időszak intenzív Fehér Házbeli vitáit követő tizennégy év során. Minden egyes fegyvernem védelmezte a saját Roswell-lel kapcsolatos aktáit, és élénken azon igyekezett, hogy annyi új Roswell-anyagot gyűjtsön be, amennyit csak lehet. Nyilvánvalóan az összes ágazat rendelkezett a Walter Reedben és a Bethesdában lezajlott vizsgálati jelentésekkel az idegenekről. Az én anyagaim mellett a „diliaktákban‖ rajzok is voltak. Az is világos volt – mivel a légierő és a haditengerészet javában dolgozott a saját fegyverzet fejlesztési programjain –, hogy ezek a fegyvernemek is részesedtek az én irataimban megtalálható technológiák számos darabjából. Senki sem dicsekedett azonban ezekkel, mert mindenki meg akarta tudni, hogy mivel rendelkezhetnek a többiek. Ráadásul, miután Roswell hivatalosan soha nem történt meg, ezért nem is volt milyen technikát továbbfejleszteni. Másrészről a haditechnikusok és a hírszerzők körében a mániákus kíváncsiság szakmai ártalom. Senki nem akart a második helyen végezni a Pentagonban zajló csendes, a nyilvánosság előtt be nem ismert ufótechnológiai versenyben, ezért mindenki javában fejlesztette a saját titkos Roswell-fegyverét. Nem tudom, hogy a légierő vagy a haditengerészet mivel rendelkezett, vagy mit próbált meg a saját Roswell-anyagaiból előállítani, de azt feltételeztem, hogy mindegyiküknek volt valamije, és igyekeztek megszerezni azt, ami nálam volt. Ez igazi hírszerzői csemege lett volna. Akik ismerték, mit gyűjtöttek össze Roswellben, azok nyitva tartották a fülüket, hogy begyűjtsék a többi fegyvernemnél folyó kutatásokról szóló információmorzsákat arról, hogy mi kerül a költségvetési tételekről döntő bizottságok elé, és mely hadipari cégeknél folynak ilyen irányú fejlesztések. Aki pedig nem volt benne a Roswell-körben, az kapkodhatta a fejét a hadiipari fejlesztéssel foglalkozó és egymással is versengő szakemberek között terjengő különböző pletykákon,

amelyek porfelhőként tűntek fel, majd enyésztek el a folyosó túlsó végén. Mindenesetre voltak valódi történetek, amelyek tartották magukat, függetlenül attól, hogy hányszor próbálták meg őket hivatalos részről megcáfolni. Például nagyon gyorsan szembetaláltam magam azzal a pletykával, amely arról szólt, hogy a légierő az Edwards légi támaszponton, Kaliforniában őriz egy ufót, és az űrhajón található technológiát, különösen az elektromágneses meghajtási rendszert vizsgálja. Voltak híresztelések arról is, hogy a légierő a csupaszárny bombázók kifejlesztéséhez felhasználta a roswelli leletek első eredményeit, bár ez utóbbi hír hitelességére nem mernék fogadni. A hadsereg már az első világháború óta kísérletezik a csupaszárny modell terveivel, és a roswelli becsapódás után egy évvel Jack Northrop cége már meg is kezdte a kísérleti repüléseket az YB49 jelzésű felderítő-bombázó „repülőszárny" gépekkel. Az YB49-es négyszeres vertikális síkú farokszárny lemezei annyira leplezetlenül emlékeztettek a fejjel a földbe fúródott roswelli légi járműről a dossziémban található vázlatrajzokra, hogy önkéntelenül is adódott a kapcsolat az ufó és a bombázó között. A „repülőszárnyak" fejlesztése azonban jó tíz évvel azelőtt történt, hogy én a külföldi technológiák részlegéhez kerültem volna, így nem állt rendelkezésemre közvetlen bizonyíték arról, hogy a kettő kapcsolódott egymáshoz. Trudeau tábornoknak mindenesetre igaza volt akkor, amikor azt állította: a Pentagonban többen figyelik a k+f osztályt, feltételezve, hogy dolgozunk valamin. Ezek az emberek meg akarták tudni, hogy mi az. Főleg a birtokunkban lévő különleges leletek érdekelték őket, a jelentések szerint azért, hogy biztosítsák: a költségvetési források ne legyenek lekötve kétszer ugyanarra a célra. Sok rábeszélés és nyomás érkezett az Egyesült Vezérkari Főnökség stábjától a technológiák megosztása és a közös fegyverzetfejlesztés érdekében, azonban főnököm eltökélt szándéka volt, hogy megtartsuk mindazt, ami a birtokunkban van, főleg a kettőnk között tréfásan „ufótermésnek" elnevezett anyagokat. És ha a többi katonai szolgálat fürkésző tekintete nem lett volna nekünk elegendő, akkor ott voltak a nyakunkon a Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA elemzői. Az összehangolás és együttműködés

ürügyén a CIA annyi hatalmat igyekezett összpontosítani, amennyit csak tudott. Az információ hatalom, és minél többet igyekezett a CIA megtudni a fegyverzetfejlesztési programokról, annál nyugtalanabbak lettünk mi a k+f belső részlegénél. Ismerőseim a központi hírszerzőktől kezdtek célzásokat tenni arra, hogy amennyiben szükségem lenne valamilyen információra a külföldön folyó fejlesztésekről, tudnának ebben segíteni. De a kéz kezet mos elv alapján utalgattak arra is, hogy nagyon érdekelné őket, ha megosztanám velük, amit esetleg a „csomag‖ vagy „rakomány‖ ahogyan a roswelli leleteket a hadseregen belül nevezték – elszórtan lévő darabjairól tudok. Miután harmadszor is „belém botlottak" ismerőseim a CIA-tól, és fülembe suttogták ajánlataikat az információcseréről, elmondtam a tábornoknak, hogy szerintem az ügynökségnél a barátaink nagyon kíváncsiak arra, amink van. – Forró székre ültetett, tábornok – mondtam Trudeaunak az új állásomban eltöltött első hónap vége felé egy reggeli megbeszélés során. Még mindig a „diliaktákkal‖ kapcsolatos stratégián dolgoztam, és hálás voltam, amiért a főnököm nem erőltette, hogy kész tervekkel álljak elő. De ennek is el fog jönni az ideje. – Honnan tudja a CIA, hogy mi van a birtokunkban? – kérdeztem. – Szerintem tippelgetnek – mondta a tábornok. – És kizárásos alapon próbálják behatárolni a lehetőségeket. Nézze, mindenki sejti, hogy mi van a légierő kezében. Trudeau-nak igaza volt. A pletykák tőzsdepiacán, amelyen a Pentagon egyaránt számított befektetőnek és felvevőnek, úgy hírlett, hogy a légierő őrzi a szent grált: az ufót, és talán még egy életben lévő földönkívülit is. Senki nem tudta ezt biztosan. Nekünk annyi információnk volt, hogy miután 1948-ban a légierő önálló fegyvernemmé vált a hadseregen belül, a roswelli leletek egy részét az Ohio állambeli Dayton közelében fekvő Wright Field-i légi támaszponton őrizték, ahol a „rakomány‖ úton Fort Rileyből megállt. A légierő azonban elsősorban a repüléssel kapcsolatos dolgok iránt érdeklődik, így a náluk folyó kutatás-fejlesztés alighanem arra összpontosult, hogy a gépeik bármi áron – függetlenül attól, honnan

származik a felhasznált technológia – ki tudják kerülni a radarberendezéseket, és képesek legyenek kicselezni az oroszokat. – És biztos vagyok abban is – folytatta a tábornok –, hogy a srácok az ügynökségtől szeretnének belepillantani a haditengerészetnél lévő Roswelli iratokba is, hacsak máris meg nem tették. A fejlett technológiájú, nukleáris meghajtású, rakétákkal felszerelt tengeralattjárókkal rendelkező haditengerészet is küszködött saját területén azzal a problémával, hogy mit kezdhet az úgynevezett USO-kal vagy UUO-kal, vagyis az „Azonosítatlan Víz Alatti Tárgyakkal". Ezek aggodalmat keltettek tengerészeti körökben, különösen annak kapcsán, hogy a stratégák egy ellenséges első csapásból kiinduló állóháború esélyeit kezdték el számítgatni. Bármik röpködtek is sugárhajtású vadászgépeink körül az ötvenes években, vagy – amint arról én is a saját szememmel meggyőződhettem – a Red Canyonhoz hasonló titkos rakétatámaszpontjaink körül képesek voltak arra, hogy egyenest az óceánba merüljenek, és ott kedvük szerint navigálva a föld túlsó felén bukkanjanak fel, anélkül, hogy a vízben azonosítható nyomot hagytak volna maguk után. Vajon ezek az ufók az óceán mélyén készültek kiépíteni olyan bázisokat, amelyek jóval a legjobb tengeralattjáróink – sőt az ekkor még csak a tervezőasztalon létező Los Angeles-típusú behemótok merülési szintje alatt helyezkedtek el? A haditengerészet stratégiai központja ezt próbálta meg kideríteni, így a flotta is alaposan el volt foglalva az idegenek ellen vívott saját légi és tenger alatti háborújával ebben az időben. Maradt tehát a szárazföldi hadsereg. – Ők azonban nem biztosak abban, hogy mi van a kezünkben, Phil – folytatta Trudeau, aki egymaga beszélt egész idő alatt. – Viszont szörnyen igyekeznek valamit megtudni. – Tehát folytatnunk kell azt, amit csinálunk, anélkül, hogy megengednénk, hogy beleüssék az orrukat abba, ami nálunk van, tábornok? – kérdeztem. – És én ezen dolgozom éppen. Így is volt. Bár abban nem voltam biztos, hogyan fogjuk véghezvinni, azt tudtam: a k+f osztály szokásos ügymenete nem változhat meg attól, hogy a roswelli leletek a birtokunkban vannak.

Bárhogyan próbáltuk is meg álcázni a roswelli technológiát, ezt olyan hihető módon kellett megtennünk, hogy senki ne vegyen észre semmi feltűnőt a munkánkban. A hatvanas években az átlagos költségvetési tételek, amelyekkel gazdálkodtunk, dollármilliárdokra rúgtak, amelyből a legnagyobb részt az új fegyverzeti rendszerek kifejlesztésére fordították. A mi irodánk is az ország legnagyobb hadiipari cégeivel állt szerződésben, amelyekkel szinte napi kapcsolatot kellett tartanunk. Az általunk folytatott kutatás nagy része a létező fegyvertípusok minőségi fejlesztésére irányult, a hírszerzés által az ellenségeinktől beszerzett információk alapján. Gyorsabb tankokat, nagyobb tűzerejű ágyúkat és korszerűbb helikoptereket igyekeztünk előállítatni. A külföldi technológiák részlegénél azokon a fejlesztéseken tartottuk a szemünket, amelyeken más országokban, legyenek azok szövetségesek, vagy ellenséges nemzetek, dolgoztak, azzal céllal, hogy kiderítsük: miként tudnánk azokat a saját céljainkra felhasználni. A franciák, az olaszok és a nyugatnémetek mind rendelkeztek olyan saját fegyverrendszerekkel és fejlesztési programokkal, amelyek ugyan szokatlannak tűntek a mi mércénk szerint, mégis megvolt a maguk sajátos előnye. Az oroszok előttünk jártak a folyékony üzemanyaggal működő rakétarendszerek terén, és egyszerűbb, hatékonyabb tervekkel dolgoztak. Az én feladatom az volt, hogy értékeljem a külföldi technológiákban rejlő lehetőségeket, és honosítsam meg belőlük mindazt, ami érdekesnek látszik. Fogtam a nálam lévő fotókat, tervrajzokat és dokumentációkat – például a francia helikopter technológiával kapcsolatban —, és elvittem olyan amerikai óriáscégekhez, mint a Bell, a Sikorski vagy a Hughes, hogy vizsgálják meg: milyen részleteket tudunk ezekből a saját céljainkra felhasználni. Mindez tökéletes álcának látszott a roswelli technológia védelméhez, de még mindig hátravolt annak eldöntése, mihez is akarunk az egésszel kezdeni. Nem tarthattuk a leleteket a végtelenségig szekrényben. Valószínűleg a szárazföldi haderő legféltettebb titkának számítottak azok a leletek, amelyek a roswelli becsapódásból származtak, és amelyek most a mi birtokunkba kerültek. Mégis árvagyereknek számítottak. Egészen 1961-ig a hadsereg nem állt elő

semmilyen tervvel a technológia felhasználásával kapcsolatban, attól való félelemből, hogy a leletek eredete nyilvánosságra kerül, és így fény derül a kormányzat legnagyobb titkára. A szárazföldi csapatoknál nem volt egyetlen osztály sem megbízva – ellentétben például a légierővel – a Roswell-hagyaték kezelésével, így senki sem volt tisztában azzal, hogyan kerültek ezek a birtokunkba. Ennek következtében ezeknek az iratoknak és tárgyaknak a későbbi sorsa is ellenőrizhetetlenné vált. Minden teljesen esetleges volt, egészen 1961-ig. Most azonban a dolgoknak változniuk kellett. Trudeau tábornok egy nagyszabású végjátékra készült a fejlesztéssel. Első lépésként a teljes iratállomány eredetét és történetét vettük vizsgálat alá, kezdve a helyszíni jelentésektől, a boncolási jegyzőkönyveken és a roncsban talált darabok leírásán át egészen a roswelli tárgyakig bezárólag – vagyis mindazt tüzetesen átvizsgáltuk, ami pillanatnyilag a k+f birtokában volt. Nagy szerencsémre a teljes Roswell-sztori a hadsereg legfelsőbb körein kívül még ismeretlennek számított. Még tíz évnek kellett eltelnie, hogy Jesse Marcel nyugalmazott őrnagy – az a hírszerző tiszt az 509-es bázisról, aki 1947 júliusában az elsők között érkezett a becsapódás helyszínére, és az első jelentéseket elkészítette – elmondja a nyilvánosság előtt történetét. Az esettel kapcsolatban álló összes többi személy pedig vagy halott volt már, vagy eskü alatt kötelezte magát a hallgatásra. A légierő már idejekorán rámozdult, hogy a roswelli eset és a tovább folytatódó ufókontaktusok és észlelések vizsgálatát ellenőrzése alatt tartsa. Az összegyűjtött anyagot szigorúan titkosítva a légierő hírszerzési parancsnokságának a felügyelete alá helyezték, amely állandó kötélhúzást folytatott a CIA-val a földönkívüliekkel kapcsolatos minden információért. Eleinte ez nem okozott fejfájást nekem, ám hamarosan megváltozott a helyzet. Kutatásom nem magával a roswelli becsapódással foglalkozott, sem az állítólagos coronai vagy San Augustin melletti incidensekkel – ha ugyan ezek bekövetkeztek egyáltalán 1947 júliusának elején –, hanem a Roswell utáni nappal, azzal a nappal, amikor Bill Blanchard az 509-es támaszpontról összegyűjtötte, és Fort Blissbe szállíttatta az idegen jármű roncsait, ahol Roger Ramey tábornok stábja a lelet

végleges úticélját eldöntötte. Ezzel a nappal kezdődött a roswelli eset hivatalos kormányzati története. Miután a rakomány megérkezett Texasba, az első órákban akkora felfordulás kerekedett a lelet körül, hogy az incidens kivizsgálásával megbízott tisztek sürgősen nekiláttak egy fedőtörténet összeférceléséhez és egy olyan tervkidolgozásához, amellyel elhallgattathatják az eset felderítésében részt vevő katonai és civil szemtanúkat. A sztorit nem volt nehéz kitalálni. Ramey tábornok megparancsolta Jesse Marcel őrnagynak, hogy vonja vissza a „repülő csészealj történetét, és fényképeztesse le magát az újságok számára egy meteorológiai léggömbből származó ronccsal a kezében, amelyről azt kellett mondania, hogy a roswelli eset felderítése során találták. Marcel őrnagy követte a parancsot, és a repülő csészealj hivatalosan meteorológiai ballonná változott át. A katonai szemtanúk elhallgattatása viszonylag könnyen ment. Ramey tábornok az 509-es bázis és a Fort Riley-i támaszpont teljes személyzetének parancsba adta, hogy tagadják le bármilyen léggömbtől eltérő tárgy felderítésében való részvételüket. Miután pedig az anyagok elhagyták Ramey fennhatósági térségét, és megérkeztek Nathan P. Twining altábornagy ellenőrzése alá Wright Fieldbe, Ramey tábornoknak nem volt más dolga, mint hogy továbbra is letagadja azt, amit már eleve cáfolt. Így minden felelősséget tovább tudott hárítani magáról. Most Twining tábornokon volt a sor. Az ő íróasztalánál kezdődött a roswelli anyagok katonai felhasználásának új korszaka. Ramey tábornok nemzetbiztonsági fenyegetésnek tartotta az esetet, és minden rendelkezésére álló eszközt felhasznált, hogy a szállítmányt a vizsgálatoktól távoltartsa és a bozóttűzként terjedni kezdő híreszteléseket elfojtsa. Ezért Ramey az 509-es bázison már ott tartózkodó valamennyi hírszerzési tisztet bevetette, hogy a civil lakosság körében csakúgy, mint a katonák között bármilyen szükségesnek látszó eszköz igénybevételével elhallgattassák a becsapódásról és a felderítő akcióról szóló történeteket. Semmilyen hír nem szivároghatott ki, semmiféle találgatást nem volt szabad eltűrni, és a lezuhant ufóról már keringő híreszteléseket gyökerestől fel kellett számolni.

Másnap reggelre, azaz július 8-án a becsapódásra vonatkozó hírek elfojtása már teljes gőzzel működött. A hadsereg ekkorra készen állt az új fedőtörténettel a sajtó számára, miközben a kémelhárító tisztek – ha kellett fenyegetésekkel, ha kellett hallgatási pénz felajánlásával – elérték, hogy a szemtanúk visszavonják állításaikat arról, mit is láttak. Mac Brazel, az a farmer, aki elsőként érkezett a becsapódás helyszínére, és beszámolt az ott talált különös roncsokról, hirtelen két napra eltűnt, mígnem egy új teherautó volánja mögött bukkant fel újra a városban, ahol mindenki előtt cáfolta, hogy bármit is látott volna. A kémelhárítók bekopogtattak a házakba, és csendesen elmagyarázták a szülök számára, hogy mit mondjanak a gyermekeiknek. Bármit is gondolnak az emberek – mondták a tisztek semmi sem történt, és ez így kell, hogy maradjon a jövőre nézve is. Maguk nem láttak semmit – szólt a tisztek utasítása. Semmi nem történt itt. Hadd halljam, ismételjék utánam! Az elhallgattatás olyan jól működött, hogy az elkövetkező harminc évben úgy tűnt, a történetet elnyelte a sivatag mindent elemésztő csendes üressége. A Roswellre rátelepedő csenddel ellentétben ugyanakkor a városkától ezerötszáz kilométerre az amerikai hadsereg egy részét háborús készültségbe helyezték, amikor a járműről származó kisebb-nagyobb darabok elérték rendeltetési helyüket. Az egyik ilyen célállomás Nathan Twining altábornagy Wright Field-i irodája volt, ahonnan a roswelli leletek később a Pentagonba, a külföldi technológiák részlegéhez kerültek. A katonai vezérkar minden bizonnyal az elsők között értesíthette július elején Twining altábornagyot, aki a Wright Field-i légiparancsnokságot vezette, ahová a roswelli roncsokat szállították. Nathan Twining fontos személy volt az ufókutatást vezetők számára, mivel részt vett egy sor titkos megbeszélésen Eisenhower elnök idejében a Fehér Házban, amelyeken az ufók feltűnésével kapcsolatos nemzetbiztonsági kockázatokat tekintették át. Emellett közeli kapcsolatban állt Robert Cutler nemzetbiztonsági különmegbízottal, aki abban az időben dolgozott közvetítőként az elnök és a Nemzetbiztonsági Tanács között, amikor én a Fehér Házban szolgáltam az 1950-es években. Az ezüstös hajú Twining

tábornok kulcsszereplő volt a Roswell-lel kapcsolatos anyagok kezdeti vizsgálataiban és szétosztásában. Részben a Wright Field-i légibázis vezetésében felmutatott kiváló képességei miatt beválasztották a Truman elnök által összehívott ad hoc bizottságba. A legfelsőbb szintű katonai és civil vezetőkből álló testületnek azt volt a feladata, hogy az elnököt tájékoztassa a roswelli felfedezésről és annak nemzetbiztonsági hatásairól. Twining tábornoknak eredetileg a nyugati partra kellett volna utaznia 1947 júliusának elején, de lemondta ezt a programját, és inkább Új-Mexikóban maradt, az alamogordói légi támaszponton, egészen július 10-ig. Alamogordo nemcsak azért számított fontos helyszínnek, mert ez volt a negyvenes és ötvenes években az amerikai nukleáris kísérletek helyszíne, hanem mert itt volt a légierő főparancsnoksága is, ahol olyan rakétatudósok is dolgoztak, mint Wernher von Braun. Közel volt emellett a White Sands-i rakétabázishoz is, ahová a hadsereg legfejlettebb és még kísérleti állapotban lévő célpont-meghatározó radarberendezéseit telepítették. Mindezek biztonsági szempontból érzékeny létesítményeknek számítottak – különösen az azon a héten tapasztalt ufóaktivitás idején –, így teljesen érthető, hogy közvetlenül az ufó megtalálása után a tábornok teljes felhatalmazást kapott a helyszínen a kutatás irányítására, az ott tartózkodó legképzettebb tudósok bevonásával. Bár magam sohasem láttam a Truman elnök által Twining tábornok számára készített feljegyzéseket, hallottam azokról a titkos utasításokról, amelyekben Truman megbízta őt az Új-Mexikóban történt becsapódás kivizsgálásával, valamint azzal, hogy a vizsgálat eredményeit közvetlenül a Fehér Háznak jelentse. Úgy hiszem, Twining tábornok első jelentése az elnök számára megerősítette, hogy a hadsereg valóban a nyomára bukkant valaminek a sivatagban, és valószínűleg már akkor szorgalmazta azt is, hogy állítsanak fel egy tanácsadó testületet, amely kidolgozza – bármiről is legyen szó – az esettel kapcsolatban követendő politikát. Emlékeztetni szeretnék ismét arra, hogy az első negyvennyolc órában valójában senki sem tudta, hogy miről is van szó. Mire a roswelli leletek megérkeztek Fort Blissből a Wright Field-i bázisra, Twining tábornok már elutazott Új-Mexikóból, hogy a

Wright légi támaszponton személyesen felügyelje a roswelli kincsesláda elemzését és értékelését. Twining visszaérkezése után gyorsan cselekvéshez látott. Az idegenek maradványait a legteljesebb titoktartás közepette azonnal boncolásnak kellett alávetni, míg az űrhajót és a benne talált tárgyakat elemezni, kategorizálni és a hadiipari felhasználás szempontjából értékelni kellett. Mindamellett, hogy a becsapódással kapcsolatban minden mozzanat a legszigorúbb titkosítási jelzést kapta, elő kellett készíteni fedőtörténeteket azon alacsonyabb beosztású munkatársak számára, akiknek a bevonása a hihetőség szempontjából fontos volt. A hivatalos álcázás majdnem olyan fontos volt a hadsereg számára 1947-ben, mint 1961-ben, amikor a munkát én vettem át. Fontos volt amiatt, mert a hadsereg szempontjából 1947 még mindig háborús időszaknak számított, amely hidegháhorú volt ugyan, de mégis háború. Olyan értékes hadfelszerelésekről szóló híresztelések, mint amilyenek a roswelli leletek voltak, nem szivároghattak ki, mivel mindenki tartott attól, hogy az oroszok felhasználhatják ellenünk. Ezért a hadsereg a roncsok begyűjtését már az első naptól kezdve olyan hadműveletként kezelte, mintha arra éles háború idején a harcmezőn került volna sor. Roswell a katonai hírszerzés felügyelete alá került. Twining tábornok maga is látta a rakományt, s még mielőtt visszatért volna a Wright Field-i támaszpontra, már tanácskozott az alamogordói agytrösztnek számító rakétatudósokkal. A nyár hátralévő hónapjait azzal töltötte, hogy csendben összeállítson egy jelentést Truman elnök és a katonai, kormányzati és polgári személyekből álló ad hoc bizottság számára, amely végső soron meghatározta az elkövetkező ötven évre vonatkozóan a földönkívüliekkel kapcsolatos politikánkat. És miközben a roswelli becsapódás és az amerikai támaszpontok körüli más ufóészlelések történetei elkezdtek áramlani a katonai csatornákon, Twining tábornoknak fel kellett állítania egy párhuzamos információs csatornát is azok felé, akik nem rendelkezhetek teljes körű ismeretekkel az esetről. Twining tábornoknak továbbra is jelentéseket kellett tennie azon felettesei felé is, akik nem kaphattuk információt a földön

kívüliekkel való kapcsolattartásról, bár beosztásban és rangban felette álltak. Ebből következően Twining tábornoknak fenn kelleti tartania egyfajta fedőtörténetet még a hadseregen belül is. Az első jelentések, amelyeket Twining tábornok a légierő főparancsnokának küldött Washingtonba, az 1947. szeptember 23-i dátumot viselik. A George Schulgen dandár-tábornok részére készült feljegyzésben Twining a lehető legáltalánosabb megfogalmazást használva tájékoztatta a légierő hivatalos hírszerző parancsnokát a „repülő korongokról". Több figyelemre méltó következtetést is levont ebben, amelyek közül a legtöbb az altábornagy első kézből származó információin alapult, melyekhez a hadsereg birtokában lévő leletekből és az azokról összeállított eredeti feljegyzésekből jutott hozzá. A repülő csészealjak vagy ufók nem tekinthetők pusztán a képzelet termékeinek, állította Twining, utalva arra, hogy az égboltozaton észlelt különös tárgyak „valamilyen valóságos, és nem csupán látszat vagy kitalált (jelenségek)‖. Bár nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az észlelések egy része csupán meteorokra, vagy más természeti okokra vezethetők vissza, azt mondja, hogy a tényleges tárgyakról szóló valóságos beszámolók „körülbelül korong formájú, és az ember által készített repülőgépekhez hasonlóan tekintélyes méretű" tárgyakat írtak le. Feltételezve azt, hogy a jelentés – különösen 1947-ben – nem kerül nyilvánosságra, Twining csodálattal írt a légi járművek műszaki jellemzőiről, és jelentése további részében a rendelkezésére álló vagy korábban látott anyagok alapján több alapvető következtetési is levont. Azonban amikor Twining a járművek különleges manőverezési képességeiről és a baráti szándékkal közelítő repülőgépeinkkel történt „kontaktusok" során tapasztalt, illetve a radarbemérés észlelésekor tanúsított „kitérő" mozgásukról irt, mindez arra a feltételezésre vezette a tábornokot, hogy az ufók – akár „kézzel, automatikusan vagy távirányítással" vezették is azokat – nemcsak felderítő céllal hanem valószínűleg ellenséges szándékkal érkezhettek, és ezért igyekeznek a kapcsolatfelvételt elkerülni. Az ufók magatartásáról szóló jellemzés rámutat arra, hogy azok a tisztek, akik a földönkívüliekkel való kapcsolattartás – akkor még fedőnév nélküli – programját

irányították, a légi járműveket és az azokat irányító lényeket már a fizikai találkozást követő néhány hét során katonai fenyegetésként kezelték. A járművek leírásakor az altábornagy az észlelések nyomán készült jelentéseket vette alapul: „világos, fényvisszaverő vagy fémes felszín"; „kondenzcsík vagy egyéb nyomuk teljes hiánya, kivéve azt a néhány esetet, amikor a járművek az átlagosnál jóval nagyobb teljesítménnyel dolgoztak‖; „kör alakú vagy elliptikus formák, amelyek alulról laposak és a tetejükön magasítottak‖. A repülési formációkban „háromtól kilenc tárgy‖ mozgott együtt, a hanghatás hiányzott, kivéve azokat az eseteket, amikor „mély dübörgést" észleltek a megfigyelők. A tárgyak az akkori repülőgépekhez képest gyorsan, 300 csomónál (550 km/h) nagyobb repülési sebességgel mozogtak, állította a Schulgen tábornok részére készített feljegyzés. Amennyiben az Egyesült Államok ilyen légi járművet kívánna építeni, különösen ha azt szeretnék, hogy több mint tízezer kilométer megtételére is képes legyen, a hatalmas fejlesztési költségek és az ehhez kapcsolódó különleges irányítási, adminisztrációs igények szükségessé tennék, hogy ez a projekt a jelenlegi speciális fegyverzetfejlesztési programoktól teljesen függetlenül és elkülönítve folyjon. Más szavakkal, az én értelmezésemben ez azt jelentette, hogy Twining javaslata szerint amennyiben a légierő – amely az elkövetkező évtől kezdődően önálló fegyvernemmé készült válni – ki akarja használni a szó szerint szinte az ölébe hullott technológiai lehetőséget, akkor ezt valamennyi más rutinszerű fegyverzetfejlesztési programtól függetlenül kell megtennie. A Nellis légi támaszponton, vagy más néven az 51-es számú övezetben folyó szupertitkos projektekről szóló beszámolók megfelelnek a Twining tábornok által készített javaslat fő jellemzőinek, különösen, ami a Lockheed cég berkeiben a „szkunk * -művekben‖ megkezdődött Stealth lopakodó vadászgépek és a B2-es nehéz-bombázók fejlesztését illeti. Annak érdekében, hogy ne kelljen felettesei előtt a légierő főparancsnokságán feltárnia, hogy már a becsapódást követő órákban *

Amerikai bűzös borz - a ford. megj.

parancsot kapott az új-mexikói légibázisok felkeresésére, Twining tábornok azt javasolta, hogy a hadseregnek ki kellene vizsgálnia, vajon a repülő korongok hazai eredetűek-e. Esetleg egy „szupertitkos fejlesztési program‖ termékei, amelyet az ismert csatornákon kívül folytatnak valahol az Egyesült Államokban, vagy pedig egy külföldi hatalom fejlesztette ki a „valószínűleg az általunk ismertnél magasabb szintű, nukleáris energiaforrással meghajtott'" járműveket. Ugyanakkor a tábornok kidolgozta azt a fedőtörténetet is, amely mentesítette őt a továbbiakban attól, hogy a repülő korongokról szemtanúként kelljen beszámolnia. Így írt tehát: „A becsapódás alkalmával feltárt leletek esetében hiányzik a fizikai bizonyíték, amely kétséget kizáróan alátámasztaná ezen tárgyak létezését." Azonban, még ha Twining tábornok leírása szerint nem is állt rendelkezésre perdöntő bizonyíték, a feletteseinek ezt javasolta: „A vezérkari főnökség és a légierő adjon ki utasítást arra vonatkozólag, hogy állítsanak fel egy elsőbbséget élvező titkos, és fedőnévvel ellátott programot ezeknek az ügyeknek a részletes vizsgálatára, amely magában foglalja valamennyi rendelkezésre álló és megbízható adat összeállítását és továbbítását a hadsereg, a tengerészet, az Atomenergia Bizottság (JRDB), a Légierő Különleges Tanácsadó Testülete (NACA), valamint a RAND és a NEPA projektek számára, azzal a javaslattal, hogy azok az adatok átvételét követő 15 napon belül előzetes jelentést állítsanak össze, majd a kutatás további szakaszában 30 naponként részletes elemzést készítsenek. Lehetővé kell tenni az adatok teljeses szabad áramlását mindezen szervek között". A feljegyzés fontos része volt a fenti bekezdés, legalábbis számomra, mert beszámolt arról, hogyan történt meg a rakománynak és a hozzá mellékelt feljegyzéseknek a hadseregen belüli szétosztása a Wright Field-i bázisra történt megérkezését követő néhány hónapban. Amikor Twining tábornok parancsnokainak azt javasolta, hogy különböző fegyvernemek, valamint a fennálló kormányzati és civil szervezetek között osszák szét az információkat, ez a folyamat

már javában zajlott is. Így jutott a technológia a k+f osztály birtokába. Végezetül a tábornok ígéretet tett a légierő vezetőinek, hogy folytatni fogják a jelenség kivizsgálását, annak érdekében, hogy pontosabban meg tudják állapítani azok természetét, valamint azt is, hogy az így rendelkezésre álló információkat továbbítani fogja feléjük. A feljegyzés elkészülte után három nappal, 1947. szeptember 26-án Twining tábornok átadta a roswelli becsapódásról, és annak az Egyesült Államokat érintő következményeiről készült jelentését Truman elnöknek, valamint az általa kiválasztott tisztek kis csoportjának, hogy megkezdjék a szupertitkos kutatás, rendőrségi akciók és „speciális műveletek‖ keverékéből álló terv végrehajtásának irányítását. Ez a munkacsoport, amelyben Roscoe H. Hillenkoetter admirális, dr. Vannevar Bush, James Forrestal hadügyminiszter, Hoyt Vanderberg tábornok, dr. Detlev Bronk, dr. Jerome Hunsaker, Sidney W. Souers, Gordon Gray, dr. Donald Menzel, Robert M. Montague tábornok, dr. Lloyd V. Berkner és maga Nathan W. Twining tábornok vett részt, lett a magva az egyesek által „Majestic-12" néven emlegetett titkos akciósorozatnak, amely megszakítás nélkül folytatódott a következő ötven év során. Eisenhower elnök idején a Fehér Házban egyszerűen „a csoport" néven emlegették az akció résztvevőit, akik a Roswellt követő napokban olyan simán lendültek munkába, mint a legújabb Buick modell automata sebességváltója. Így aztán Twining tábornok gondosan megszervezte a Roswellben történtek teljes álcázását csakúgy, mint egy teljes körű, szupertitkos k+f akciót a jelenség természetének és az Egyesült Államok biztonságára gyakorolt hatásának a kivizsgálására. Ez a megoldás hatékony és elegáns is volt egyszerre. A terv azonban nem állt meg a munkacsoport felállításánál. Valójában az akció nagyon gyorsan átalakult egy sokkal kifinomultabb hadműveletté, mivel Twining tábornok „repülő korongjai" egyszerűen nem akartak eltűnni. Miközben az észlelésekről és találkozásokról szóló beszámolók egyre-másra érkeztek a legkülönbözőbb csatornákon keresztül – a megrémült polgárokat kikérdező rendőrtisztek beszámolóitól kezdve az

égboltozaton feltűnő különös tárgyakat észlelő repülőgép pilótákig –, a csoport felismerte, hogy megfelelő stratégiát kell kidolgozni az egyre inkább tömegmédia jelenséggé váló esetek kezelésére. Szükségük volt egy olyan mechanizmusra, amely lehetővé teszi az ezerszámra beözönlő, repülő csészealjakról szóló beszámolók átvizsgálását, mivel ezek között egyaránt lehettek valódi becsapódásokról, vagy közeli találkozásokról szóló jelentések, és olyan tréfás kedvű szélhámosok trükkjei is, akik Harriet nagynéni Brownie típusú Kodak kamerájával lefényképezték az udvaron feldobott acél palacsintasütőt. A csoport foglalkozott a Szovjetunió és a vasfüggöny mögötti országokból érkező fenyegetéssel is, felismerve azt, hogy a repülő csészealjak útvonala nem korlátozódott kizárólag Észak-Amerikára, valamint igyekeztek hozzáférni az ufókról a szövetségeseink által összegyűjtött információkhoz is. Ezenkívül ott volt a roswelli technológia vizsgálata és felhasználási lehetőségeinek feltérképezése is. Ennek köszönhetően az eredetileg egyetlen akciócsoport egymással laza kapcsolatban álló bizottságok és albizottságok sűrű szövevényévé alakult át. Ezek az utódszervezetek néha teljesen önálló kutatási és szervezeti egységet alkottak, mint például a légierő Kék Könyv elnevezésű programja. Azonban valamennyi esetében igyekeztek adminisztratív eszközökkel bebiztosítani, hogy az információkat ne lehessen kiszivárogtatni, és a folyamat irányítása továbbra is megmaradjon a legfelsőbb szinten. Miután sikerült a korai és a később felbukkanó történeteket is elfojtani és álcázni, megkezdődhetett a tervezés a roswelli technológia hosszú távú „fordított irányú" fejlesztésére. Ki legyen a kivitelező? Hol tárolják az anyagot? És hogyan lehel folyamatosan titokban tartani, hogy min dolgozik a hadsereg, miközben a Szovjetunióval folytatott fegyverkezési verseny miatt állandósult a sürgetés az új fegyverek kifejlesztésére, és javában zajlott a negyvenes évek végének az egész országot megmozgató repülőcsészealj-mániája is? Twining tábornoknak erre is volt egy terve. Alig több mint egy évvel azután, hogy lezajlottak a csoport első megbeszélései a Fehér Házban, az éppen akkor önálló fegyvernemmé

előlépő légierő hírszerzési részlege 1948 decemberében kiadott egy jelentést. A 100-203-79 számot viselő beszámoló, amely Az Egyesült Államokban bekövetkezett repülő tárgyakkal kapcsolatos incidensek vizsgálata címet viselte, egyetlenegy esetben sem azonosítja az ufókat földönkívüli eredetűekként, hanem a jelentés eredeti témájához kapcsolódóan a „külföldi technológiák" megfogalmazást használja. A jelentés ártalmatlannak tűnhetett a legtöbb ember számára, hiszen nem állította azt, hogy a repülő tárgyak a világűrből érkeztek volna a földre, és így az első világos mintát kínálja annak megértéséhez, hogyan igyekeztek a következő évek során az álcázási technikákat működtetni. A jelentés összeállítói a fennálló katonai struktúrán belül határozták meg azt a helyet, ahol a „repülő korong" jelenséggel kapcsolatos valamennyi kutatási és fejlesztési feladatul viszonylag könnyen lehetett álcázni. Ez a hely a külföldi technológiák részlege volt, ahol nem valószínű, hogy bárki is ufók után kíváncsiskodjon. Itt biztonságosan lehetett tárolni az anyagokat addig, amíg a hadsereg és a légierő főnökei eldöntik, hogy a rendelkezésünkre álló ipari és kutatási technológiák mellett mit tudunk azokkal kezdeni. Itt ellenőrzött keretek között lehetett tartani az új fegyverekkel kapcsolatos esetleges kísérleti kudarcokat és titkos fejlesztéseket, valamint állandósítani lehetett a konzultációt arról, hogyan tudná az Egyesült Államok legjobban kihasználni a birtokában lévő műszaki kincsesbányát. A lényeg az volt, hogy ne nevezzük ezt Földön kívülinek, hívjuk csak simán „külföldi technológiáknak‖ és keverjük be az osztályon összegyűjtött többi evilági információ közé. Így alakult, hogy tizenkét évvel később az általam ismert két legmagasabb rangú katonatiszt kezéből az én Pentagonbeli irodámba kerültek a roswelli technológiák, egy régimódi számkombinációs zárral ellátott iratszekrénybe.

5. fejezet

Álcázási technikák Miközben Twining tábornok oda-vissza repkedett Ohio és ÚjMexikó között, a föld túlsó oldalán Moszkvában Joszif Sztálin tombolt a méregtől. Kivörösödött arccal meg sem próbálta elrejteni dühét, amely vulkán módjára éppen kitörni készült, amint a Roswelli Napló 1947, július 8-i számát felemelte, majd az asztal közepére dobta, hogy a szobában tartózkodó tudósok – már aki tudott angolul – elolvashassák a főcímet. Sztálinnak nem volt újságra szüksége ahhoz, hogy megtudja azt a történetet, amelyet az NKVD Alamogordóban telepített ügynökei már hetekkel korábban jelentettek neki, tudniillik azt, hogy az amerikai hadsereg egy lezuhant Földön kívüli űrhajó nyomaira bukkant az új-mexikói sivatagban, és már meg is kezdték a felfedezett értékes technológia vizsgálatát. Kezdetben a szovjet hírszerzés vezetői nem kis mértékben szkeptikusak voltak az amerikai támaszpontokon dolgozó ügynökeik jelentéseivel kapcsolatban. Szándékos beetetésnek vélték a történeteket, olyan hamis információknak, amelyek segítségével az amerikaiak ki tudják rostálni a titkos bázisaikra feltételezéseik szerint beszivárgott szovjet ügynököket. Ha a szovjet kormányzat reagálna a dezinformáció nyomán, az amerikai kémelhárítás képes lenne nyomon követni a történet útvonalát, és azonosítani a kémeket. Amikor azonban az újságok beszámoltak a becsapódásról, majd előálltak a meteorológiai léggömbről szóló fedőtörténetekkel, a szovjetek megértették, hogy egy valóságos esetbe botlottak. „Ha ez igaz – mondta Sztálin az összegyűlteknek az amerikaiak szereztek maguknak egy repülő csészealjat. Vajon mihez kezdenek vele? – kérdezte Sztálin." A szovjet folyékony üzemanyag meghajtású rakétaprogram egyik fő konstruktőre is jelen volt a találkozón. Ő – sok más olyan szovjet

mérnökhöz hasonlóan, akik olvashatták a háború vége felé a titkos német fegyverzeti aktákat – pontosan tudta, hogy az amerikaiak hol tarthatnak a nagy hatótávolságú, irányított rakéta programjukban. Amire pedig ezenkívül Kreml-beli főnökei kíváncsiak voltak, azokat az információkat a helyszínen dolgozó ügynökök jelentéseiből megkapta a konstruktőr. Ennek ellenére semmi, sem a White Sands-i V2 rakétaindítások, sem az alamogordói új nyomkövető radarok nem utaltak a szovjet rakétaprogramban résztvevő tudósok szemében arra, hogy az amerikaiak akár egy arasszal is előttük járnának, egészen a roswelli becsapódásról szóló hírek megérkezéséig. Mind az amerikai, mind az orosz rakétaprogramok szinte kizárólag a háború végén a szövetségesek által egymás között hadizsákmányként felosztott német fegyverzet-kutatási eredményeken alapultak. Én személyes résztvevője voltam ennek a folyamatnak, amikor az „Iratkapocs" fedőnevű, 1944-ben megkezdett titkos hadművelet részeként Róma megszállása után német fegyverkutató szakembereket hallgattam ki Olaszországban. A V2 rakéták tervezőit, Wernher von Braunt, Willy Ley-t és másokat, akik a német rakétakísérletekben dolgoztak, az Egyesült Államokba szállítottuk, így a hadsereg sikeresen magáévá tudta tenni a német magas szintű kutatások legnagyobb részét. Ezek jelentették az újmexikóbeli kísérletek alapjait. A szovjeteknek szintén birtokukban volt a német technológia nagy része, amelyekhez a hírszerzőiken és a megszállt országokban működő kommunista pártokon keresztül jutottak hozzá. Nem akármilyen technológia volt ez! A németek kifejlesztettek egy félhold formájú, sugárhajtású repülőszárnyat, ezenkívül egy olyan sugárhajtású Messerschmitt vadászrepülőgépet is, amely úgy ott tudta hagyni a mi P51-eseinket, mintha azok egy helyben álltak volna a levegőben. Rendelkezésükre álltak a V1 és V2 rakéták UBootról indítható változatai is, amelyekkel – ha a németek képesek lettek volna akár egy kis létszámú tengeralattjáró-flottára felszerelni azokat – néhány órára lett volna szükségük ahhoz, hogy telepíteni tudják a fegyvereiket, és a tengeralattjárókat a megfelelő pozíciókba vezéreljék. Ez volt a haditervük 1944 vége felé, amikor hirtelen visszafordultak, és ellen-támadást indítottak Belgiumban a tél kellős

közepén, feltartóztatva bennünket a bulge-i csatában. A németek meg akarták állítani az előrenyomulásunkat a szárazföldön, hogy a levegőben az új sugárhajtású vadászgépeikkel fölényt tudjanak szerezni, majd az észak-amerikai városok bombázásával és NagyBritannia kikapcsolásával a háborúból, olyan patthelyzetet teremtsenek, amely révén jobb feltételeket érhetnek el a fegyverszüneti tárgyalásokon. Érthető, hogy az amerikaiak és a szovjetek is meg akarták kaparintani a német fegyvereket, különösen a V2 rakétákat. Sztálinnak nem kellett sokat aggódnia amiatt, hogy ki jutott előnyhöz a német fegyverek révén a második világháború után. Mind a két fél nagyjából egyenlő helyzetben volt. Most azonban ezzel a repülőcsészealj-becsapódással más volt a helyzet. Ez azt jelentette, hogy az Egyesült Államok egy szempillantás alatt hatalmas előnyhöz jutott a német összeomlás után szinte órákon belül megindult hidegháborús fegyverkezési versenyben. „Mi lehel ez az előny? – töprengtek az orosz rakétatudósok fennhangon. – Mit találhattak az amerikaiak a becsapódás helyszínén?‖ A szovjet ügynökök jelentették, hogy a roswelli lakosok a becsapódás után felfedezett kistermetű lényekről és egy félhold formájú repülő járműről beszéltek, amelyet a hadsereg teherjárművel elszállítottak. Ezek a híresztelések azonban a katonai elhárítás bekapcsolódásával gyorsan elültek. Így az esetleges amerikai fejlesztési tervekről csak a washingtoni kormányzatba mélyen beépült szovjet ügynököktől lehetett információra számítani. Sztálin kiadta az utasítást. És egyszerre – mintha csak egy láthatatlan kéz jelzésére történt volna – a világ egyik leghatékonyabb és legkönyörtelenebb hírszerző szolgálatának a kémei elkezdtek befészkelődni a roswelli lelettel kapcsolatos amerikai katonai támaszpontokra, valamint azoknak a kulcspozícióban lévő amerikai katonai és polgári személyeknek a környezetébe, akikről az oroszok tudták, hogy érintettek lehetnek az ügyben. Lehet, hogy az amerikaiak nem számítottak a leghatékonyabb kémvadászok közé 1947-ben, azonban a katonai kémelhárítást már azelőtt riadókészültségbe helyezték, hogy az oroszok tudomást

szerezhettek volna arról, hogy egy repülő csészealjat fedeztek fel. 1947 nyarán az elhárítótisztek a legérzékenyebb új-mexikói bázisoktól kiindulva szisztematikusan kikérdeztek mindenkit, aki bármilyen érdeklődést tanúsított a Roswellben történtekkel kapcsolatban. Aki túl sokat kérdezett, annak máris kopogtattak az ajtaján a civil ruhába öltözött nyomozók, akiknek nem volt szükségük házkutatási parancsra ahhoz, hogy a feje tetejére állítsák a házat. Lehet, hogy a hadsereg túlságosan is buzgó volt a kihallgatások során, ám augusztus elejére ez kezdte meghozni a gyümölcsét. Mire Twining tábornok megírta a légierő főparancsnokai számára a jelentését Washingtonba, a hírszerzés vezetői már tudták: a szovjetek magas szintű akciót indítottak el országszerte a katonai bázisaink körül. Szovjet ügynökük tevékenykednek mindenütt, tájékoztatta Truman elnököt a CIA vezetője, Roscoe Hillenkoetter admirális, aki az ufókkal kapcsolatos elnöki tanácsadó testületnek is tagja volt. Azonnal meg kell kezdeni egy átfogó kémelhárítási hadműveletet, javasolta, különben minden terv, amelyet a hadsereg a Roswellből begyűjtött anyaggal kapcsolatban kidolgozott, veszélybe kerül. Millió kérdés merült fel azonnal. Vajon ezek a repülő csészealjak valami nagyobb akciónak az előjátékai voltak csupán? Kommunikálnak-e az ufók a szovjetekkel? A bázisainkat egy bolygóközi invázió előkészítése céljából tanulmányozzák vajon? Azt már joggal feltételezhettük, hogy ezeknek az űrhajóknak a szándékai ellenségesek, de melyek voltak a konkrét terveik? Eközben egyremásra tűntek fel az újságokban és a helyi rendőrőrsökön a polgároktól származó beszámolók a repülő csészealjakról, és civil pilóták is láttak ilyeneket. Nem maradt sok idő a cselekvésre. Egy olyan nagyságrendű titok, mint az ufók létezése, biztos, hogy hamarosan kiszivárog, és példátlan pánikot okoz a lakosság körében, hacsak egy működőképes álcázási manőver nem veszi kezdetét. Ráadásul még a szovjeteket is távol kellett tartanunk attól, ami a birtokunkba került. Egy jó tervre volt szükségünk, de azonnal. Egyesek azt állítják, hogy az egész James Forrestal hadügyminiszter ötlete volt. Mások a CIA igazgatójának, Hillenkoetternek tulajdonítják a tervet. Nekem őszintén szólva

nincsen közvetlen információm a döntésről, mert amikor nyár végén az elhatározás megszületett, én még Fort Riley-ben izzadtam, és azzal voltam elfoglalva, hogy kiverjem valahogy az emlékeimből az üvegtartályban úszkáló kísérteties Földön kívüli lény képét. Bárki is mondta ki először, az elképzelés kézenfekvő volt, amint azt hat évvel később megtudtam kollégáimtól, akikkel Eisenhower elnök nemzetbiztonsági stábjában együtt dolgoztam. Talán mégis Forrestal volt az, hiszen az egész kabinetben ő volt az egyetlen, aki ilyen nyersen beszélhetett Truman elnökkel, aki két évvel azelőtt vette át a hivatalt E, D. Roosevelttől, és ekkorra már nagyon népszerűtlen vezetőnek számított. – Hát így áll a helyzet – hallottam vissza azt, ahogy az ügyet Truman elnöknek felvezették. – Igazi pácban vagyunk. Nate Twining azt mondja, hogy fogalma sincs, mi az ördög lehet ez az egész, kivéve azt az egyet, hogy amennyiben a szovjetek meg tudják szerezni tőlünk, az mindent alaposan felforgatna. – Fiúk, írnak valami feljegyzést nekem erről? – kérdezte az elnök. – Twining tábornok azt mondja, hogy inkább szóban adna egyelőre tájékoztatást – tolmácsolta Hillenkoetter tengernagy. – Csak négyszemközt. Ezután fel kell majd állítanunk egy munkacsoportot az egész ügy kezelésére. Esetleg majd a munkacsoport, vagy bármi is lesz a neve, képes lesz előállni egy jelentéssel, azután, hogy átvizsgálják: mit őriz Twining tábornok hét lakat alatt Wright Fieldben. Most azonban nem akart senki találgatásokba bocsátkozni arról, hogy mi lehet ott. – Talán Twining tábornokkal kellene először beszélnie. – javasolták egybehangzóan Forrestal és Hillenkoetter. Tudták, hogy Harry Truman első kézből szeret jelentéseket kapni, olyan emberektől, akik saját szemükkel látták a szituációt. F. D. Roosevelt testületi ember volt, aki tudta, hogyan kell a jelentéseket megemészteni: Bízott a beosztottjaiban. Truman azonban más volt. Ő azt tudta, hogyan kell egy szatócsboltot vezetni: ha egy kalap nem passzol, akkor vissza kell vinni a gyárba, hogy kiderítsék, mi a baj vele. Ez volt a helyzet Twining tábornokkal, aki személyesen járt a becsapódás helyszínén. Ha Trumannak válaszokra volt szüksége,

olyan ember szemén keresztül kellett megvizsgálnia a dolgot, aki ott járt a helyszínen. – Twining azt is tudja, hogy mit akarhatnak tenni ezek a kurafik? – kérdezte Truman, a lezuhant ufóban talált idegenekre utalva. – Ez az egyik kérdés, amit fel akarunk tenni nekik – válaszolták. – Hogyan tervezik a lebonyolítást? Forrestal és Hillenkoetter elmagyarázták, hogy azt szeretnék, ha az elnök meghallgatná Twining tábornok mondandóját, majd összehívna egy katonatisztekből, kormányzati szakemberekből és polgári személyekből álló csoportot, amelynek a tagjai már egyetemista korukból ismerik egymást, és vakon megbíznak a másikban. Ilyen módon bármilyen döntés születik, nincs szükség arra, hogy mindenfelé feljegyzéseket kelljen szétküldözgetni, ezáltal csökkenteni lehet a kiszivárogtatás és előzetes figyelmeztetés veszélyét a szovjetek felé. – Nem akarjuk, hogy az újságírók vagy a rádiósok közül valaki is beletenyereljen bármibe az ügyből – mondták az elnöknek. – Winchell kész keresztre feszíteni engem, ha rájön, hogy mivel foglalkozunk – válaszolta a beszámolók szerint Truman. A bennfentesek közül nem nagyon szerette Trumant senki sem, és ő meg is tudta ezt érteni. – Pont olyan ez, mint a Manhattan terv, elnök úr – emlékeztetett a második világháborús atomprogramra Hillenkoetter admirális. – Háborúban álltunk, és nem mondhattuk el senkinek sem. Ez is háború. Egy és ugyanaz. Majd elmagyarázták, hogy miután összehívták a munkacsoportot, a feladatuk az lesz, hogy folytassák a technológia kutatását, miközben elrejtik azt a kormányzaton belül már teljes gőzzel dolgozó szovjet kémgépezet elöl. – Magán a kormányzaton belül is titkolni fogjuk – magyarázta a miniszter, – Hozzunk létre egy teljesen különálló titkosítási kategóriát erre az ügyre – mondta a CIA-igazgató. Bármely információt, amelyről úgy döntünk, hogy kiengedjük, át kell szűrni annak érdekében, hogy a címzetteknek ne lehessen módjuk a forrás beazonosítására. Csak

úgy tudjuk az ügyet elrejteni az oroszok elől, ha előbb saját magunk elől is elrejtjük. Az elnök azonban még mindig azon tűnődött, hogyan lehet egy ilyen széles körű akciót eltitkolni a média elől, különösen, hogy a repülő csészealjak a legizgalmasabb friss témának számítottak a hírekben. Mit válaszoljon ő, ha megkérdezik a kormányzatot a repülőcsészealj történetekről – kérdezte, további részletek után tudakozódva. És hogyan tudják megvizsgálni ezeket a különös lényeket, anélkül, hogy a hírek kiszivárognának? Hogyan tudnák felbecsülni a Hillenkoetter által leírt anyag értékét, ha nem vonnak be külső szakértőket? Truman elnök egyszerűen nem értette, hogy miként lehetne ez a „kormány a kormányban" álcázási elképzelés működőképes anélkül, hogy az egész ügy ki ne kerülne az ellenőrzésük alól. Forrestal győzködése ellenére az elnök szkeptikus maradt. – És még egy utolsó dolog – mondta Truman a beszámolók alapján a CIA igazgatójának és a hadügyminiszternek. Olyan alapvető kérdés következett, amelynek látszólagos naivitása elrejtette a mögötte fölsejlő valóságos veszélyt. – Elmondjuk-e valaha is az amerikai nemzetnek, hogy mi történt? Csend következett. Ne kérdezzék tőlem, hogy honnan tudom. Régi ellenségem és jó barátom a KGB-től nem árulta el nekem az információ forrását, és én nem is erőltettem. De kérem, fogadják el úgy, ahogy én is elfogadtam, amikor először hallottam: sem a hírszerzési főnök, sem a hadügyminiszter még csak távoli lehetőségként sem számolt egy ilyen bejelentéssel. – Nos? – kérdezte Truman. – Elmondjuk? 1944. november 7-én, azon a napon, amikor F. D. Rooseveltet a negyedik és egyben utolsó elnöki terminusra megválasztották, főtanácsadója, Harry Hopkins úgy jellemezte új alelnökét, mint aki nem egy lángész, de azért nem is szabad alábecsülni. James Forrestal, aki most itt ült az immár elnökké előlépett Trumannal szemben, talán most értette meg, hogy mire gondolt a főtanácsadó. A kérdés alapvetően igen-nem formában hangzott el, és bár Forrestal, Hillenkoetterrel együtt csípőből rávágta volna a nemet,

mégis hamar belátták, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet Mint kipróbált háborús veteránoknak, az ő válaszuk természetesen az lett volna, hogy ne hozzanak nyilvánosságra semmit, betartva a jó öreg aranyszabályt, miszerint: amit az emberek nem tudnak, azt nem is szükséges megtudniuk. Truman elnök azonban – aki nem katonai körökből érkezett – meglátott valami olyat is, amit – sem Forrestal, sem Hillenkoetter nem ismert fel. Ha egyszer ezek az ufók kényükkedvük szerint képesek kikerülni a radarjainkat, és bárhol leszállni, mi tartaná őket vissza áltól, hogy a Fehér Ház előtt vagy éppen Moszkvában a Vörös téren landoljanak? Az amerikai légierő ugyan biztos, hogy nem. – Tehát mit mondunk akkor, hogyha leszállnak – kérdezte állítólag Truman és még nagyobb pánikot keltenek az utcákon, mintha most nyilvánosságra hoznánk azt, amit tudunk? – De igazából mi sem tudunk semmit – mondta a hírszerzési igazgató. – Semmit, ameddig nem elemeztük az összegyűjtött anyagot. Mindenesetre a hadügyminiszter és a hírszerzés főnöke is egyetértett Truman elnökkel abban, hogy jogos a szkepticizmusa, különösen, ami a beszélgetésük utolsó pontját illette. Miközben Roscoe Hillenkoetter admirális és James Forrestal a munkacsoport felállítására vonatkozó terveikről tájékoztatták Truman elnököt, Nathan P. Twining a Wright Fieldbe küldött anyag és a mellékelt jelentések alapján készített előzetes értékelésének befejezéséhez közeledett. Az idegenek maradványait szinte egyből továbbküldte a Bethesda haditengerészeti kórházba és a Walter Reed-i katonai kórházba további vizsgálatok céljából. Maga az űrhajó Wright Fieldben maradt, de – amint azt a légierő főparancsnokához írt feljegyzésében ígérte – Twining tábornok előkészítette a roncsokból származó anyagokat a különböző katonai és civil szervezetek között történő szétosztáshoz. Hillenkoetter tengernagy már értesítette őt arról, hogy a roswelli csomag számára egy új, különálló titkosítási kategóriát állítottak fel. A hadseregen belül senki sem ismerhette meg a teljes roswelli történetet tartalmazó jelentést, amelyet Twining az elnöknek és a munkacsoport többi

tagjának készített, kivéve azokat a személyeket, akiket Truman maga ruházott fel a hozzáférés jogával az új titkosítási kód segítségével. A roswelli események kivizsgálására Új-Mexikóba történt kirendelését követő három hónapon belül Twining tábornok személyesen találkozott Truman elnökkel, és Hillenkoetter, valamint Forrestal javaslatának megfelelően pontosan tájékoztatta őt arról, hogy szerinte mit is gyűjtött be a hadsereg a sivatagból. „Szinte felfoghatatlan ez – magyarázta az elnöknek. – Semmi olyan, amely erről a bolygóról származhatna.‖ Ha az oroszok dolgoznának valami ilyesmin, akkor az annyira titkos lehet, hogy még a saját vezérkaruk sem tud róla. Ebben az esetben az Egyesült Államoknak egy katasztrófa-elhárítási programot kellene kidolgoznia a védekezés előkészítésére. Twining összegzése a Roswell mellett talált leletről azonban saját megfogalmazása szerint így szólt: „Nem evilági." Most, hogy Truman hallotta a történetet – amint azt Forrestalnak Twining elutazását követően kijelentette: megbízható forrásból –, az elnök teljes meggyőződésre jutott. Ez az ügy jelentősebb volt, mint a Manhattan terv, és nagyobb szabású, valamint láthatóan hosszabb időre szóló „menedzselést" igényelt. A Forrestal és Hillenkoetter által javasolt csoport feladata lesz majd meghatározni, hogy mit kell tenni, és mennyi időn keresztül. Próbáljanak meg egyetlen titkot – azt, hogy egy ufó lezuhant Roswell közelében – megőrizni, vagy elrejtsék a hamarosan a történelem legnagyobb szabású kutatási és fejlesztési vállalkozásává váló amerikai-földönkívüli kapcsolatot is? Twining tábornok az előzetes jelentésében világossá tette, hogy szükséges a repülő korongokkal kapcsolatos teljes jelenségcsoport kivizsgálása, beleértve Roswellt és valamennyi esetleg ezután bekövetkező találkozást is. „Ellenséges lényekkel állunk szemben – magyarázta a tábornok. Olyan lényekkel, amelyek ha békés szándékkal érkeztek volna, nem kerülnék el a kapcsolatfelvételt éppen akkor, amikor légterünkbe lépve a legérzékenyebb katonai létesítményeinket vizsgálják. Messze fejlettebb technológiával rendelkeznek, mint mi, amelyet nekünk tanulmányoznunk kell annak érdekében, hogy ki tudjuk aknázni a lehetőségeket, ha a lények agresszívabbá válnának. Amennyiben arra kényszerülünk, hogy a világűrben vívjunk csatát, ahhoz jobban meg kell értenünk az

ellenség természetét, különösen ha arra kerül sor, hogy fel kell készítenünk az amerikai népet egy ilyen ellenséggel való szembenállásra. Tehát először folytassunk vizsgálatot – javasolta Twining, de készüljünk fel arra a napra is, amikor az egész akciót nyilvánosságra kell majd hoznunk.‖ Ezt Truman megértette. Attól a pillanattól kezdve, hogy Forrestal tájékoztatta őt a becsapódás megtörténtéről, megbízott Twiningben, hogy kezelni tudja majd a lehetséges krízist is. És a tábornok kiváló munkát végzett. Szorosan rajta tartotta a szemét a történeten, és amit csak lehetett, igyekezett mindent visszaterelni egy fedél alá. Az elnök Twining elmondása alapján megértette, mennyire különös is volt a megtalált űrhajó, amelynek nem látszott a hajtóműve, sem a felhasznált üzemanyagforrás, és amellyel a leggyorsabb vadászrepülőinket is le tudták hagyni. Leírta a különös, gyermekméretű lényeket, amelyeket az ufó belsejében találtak, és amelyek közül az egyikét puskagolyók terítették le, valamint azt, hogyan lehetett látni még napfelkelte előtt az űrhajó belsejéből áradó ragyogó világosságot, és azokat a fémes szövetdarabkákat, amelyeket nem lehetett sem félbehajtani, sem elégetni, továbbá a vékony fénysugarakat, amelyek láthatatlanok voltak mindaddig, míg egy tárgyba ütközve átégették azt, és így tovább. Több volt a kérdés, mint ahány válasszal rendelkeztünk, „Évekbe fog kerülni ezeknek a válaszoknak a megtalálása mondta Twining, és egyelőre meghaladja hadseregünk jelenlegi képességeit, hogy bármit is kezdeni tudjunk a lelettel. Sok szakemberre lesz szükség, és a munka legnagyobb részét titokban kell majd elvégeznünk.‖ Twining tábornok megmutatta az idegen lényekről készült fényképfelvételeket és a boncolási jegyzőkönyveket, amelyek arról tettek tanúságot, hogy a lények nagyon is emberszabásúak voltak, így valamilyen módon kapcsolatban kell, hogy álljanak fajunkkal. Nyilvánvalóan intelligens lények voltak, és a helyszíni beszámolók alapján képesek voltak kommunikálni valamilyen gondolatátvitellel, amely azonban különbözött a karneváli műsorokban látható telepatikus mutatványoktól. Nem tudtuk, hogy a naprendszerünkből érkeztek-e az egyik bolygóról, például a Marsról, vagy egy olyan csillagrendszerből, amelyet a legerősebb teleszkópjainkkal is alig

tudunk megfigyelni. Olyan katonai technológiát alkalmaztak, amelyet nagy vonalakban meg tudtunk érteni, és ezáltal kihasználni, ha másra nem, hát a szovjetek elleni védekezésünkben. De talán ha alaposan tanulmányozzuk azt, amivel a földönkívüliek rendelkeznek, velük szemben is képesek lehetünk egy védelmi rendszer kiépítésére. „Végül pedig – vetette fel Twining – a félhold formájú űrhajó annyira feltűnően emlékeztet a német Horten-féle repülőszárnyakra, amelyeket pilótáink a háború vége felé láttak, hogy nem zárható ki: a németek valami olyanba botolhattak bele, amiről nem volt tudomásunk.‖ A becsapódást követő napokban Alamogordóban Wernher von Braunnal és Willy Ley-vel folytatott beszélgetései megerősítették Twiningben ezt a feltételezést. Nem akarták, hogy bolondnak gondolják őket, de utaltak arra, hogy a német fejlesztések mögött meghúzódott egy mélyebb történet is. Nem, a Hortenszárnyak és a sivatagból előhozott ufó közötti hasonlóság nem volt véletlen. Mindig csodálkoztunk azon, hogyan voltak képesek a németek ilyen fejlett technológiát ennyire rövid idő alatt – ráadásul a nagy gazdasági válság idején – felvonultatni. Vajon kaptak valahonnan segítséget ehhez? Talán most nekünk is olyan szerencsénk van, mint a németeknek, és mi is részesedhetünk a technológiai torta egy szeletéből. Ilyen gyorsulási és manőverezési képességekkel, amilyeneket korábban soha nem láttunk, ez az űrhajó évekre elláthatta az amerikai repülőmérnököket munkával, amíg gyakorlati tervekké tudják alakítani a leleteket. A biztonsági kérdések minden mást megelőznek, emellett ott vannak a nyilvánosságra hozatal kérdései is, emlékeztette Twining tábornokot az elnök. Ez az ügy túlságosan nagyjelentőségű volt ahhoz, hogy el lehessen rejteni, és egyre csak dagadt azáltal, hogy a riporterek szaglászni kezdték a forró nyomokat. Pusztán egy magasabb szintű titkosítási kategória felállítása és a túl közel került személyek megfenyegetése nem elegendő egy ekkora titok esetén. Nem lehet megakadályozni a kiszivárogtatást, és végső soron elkerülhetetlen, hogy az egész napvilágra ne kerüljön. Az elnök azt javasolta Twining tábornoknak, hogy gondolja át a helyzetet alaposan, mielőtt a csoport bármilyen végső döntést hozna.

Mindezek szeptember közepére nyilvánvalóvá váltak a csoport valamennyi tagja előtt. Truman elnök speciális stábjához a következő személyek tartoztak:  Roscoe Hillenkoetter admirális, a CIA igazgatója,  Nathan Twining altábornagy a légierő főparancsnokságáról,  Vannevar Bush, az Egyesült Vezérkari Kutatási és Fejlesztési Testület igazgatója,  James Forrestal hadügyminiszter.  Donald Menzel professzor, csillagász a Harvard Egyetemről, a haditengerészeti hírszerzés kódokkal foglalkozó szakembere,  Detlev Bronk, a Nemzeti Kutatási Tanács elnöke, biológus, aki később a Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testület tagja lett,  Robert Montague tábornok, Twining altábornagy egykori évfolyamtársa a West Point-i Katonai Akadémián, 1948-ban a Fort Bliss-i támaszpont parancsnoka, aki egyben a White Sands-i bázis hadműveleti irányításáért is felelt,  Gordon Gray, Truman elnök főszárnysegédje, egyben a CIA Pszichológiai Tervező irodájának elnöke,  Sidney Souers, a Nemzetbiztonsági Tanács igazgatója,  Hoyt Vandenberg tábornok, a CIA korábbi igazgatója, 1948-ban a légierő vezérkari főnöke,  Jerome Hunsaker, repülőmérnök, a Nemzeti Repülésügyi Tanácsadó Testület elnöke,  Lloyd Berkner, az Egyesült Vezérkari Kutatási és Fejlesztési Testület tagja Hacsak ez a csoport nem áll elő egy hosszú távra szóló megoldással a roswelli projekt védelmére és továbbvitelére, a titok óhatatlanul kitudódik. Később megtudtam, hogy Twining tábornok volt az, aki a csoport tagjai előtt rámutatott, hogy a történet valójában már ki is tudódott. Mint elmondta, a hír órákkal a becsapódást követően kiszivárgott, és utólag kellett visszavonatni. De az emberek még most is beszéltek erről Új-Mexikóban, bár a hadsereg

meteorológiaiballon-sztorijának a megjelenését követően az országos lapok a repülő korongokról szóló beszámolókat olyan emberek képzelgéseinek tulajdonították, akik túl sok Buck Rogers-filmet néztek a moziban. A nemzeti média ekkor már a csoport elvárásai szerint dolgozott. Igazán szükség volt azonban – Twining szerint – egy olyan módszerre, amellyel össze lehetne gyűjteni a folytatódó ufóaktivitásról szóló beszámolókat, különösen a becsapódásokról, a katonai vadászpilóták nagy pontosságú észleléseiről és a polgári személyekkel történt fizikai kontaktusokról szóló jelentéseket. Ezekből titokban kell kiszűrni a lényegi információkat a csoport számára, miközben előállunk olyan gyakorlati magyarázatokkal a nyilvánosság számára, amelyek az azonosítatlan repülő korongok jelenségét tökéletesen azonosíthatóvá és megmagyarázhatóvá teszik. A repülő korongokkal kapcsolatos jelenségek mindenre kiterjedő praktikus magyarázatainak álcája alatt a különböző szervezetek, amelyeket a munkacsoport tagjai képviseltek, belátásuk szerint szabadon kutathatták a valódi ufójelenséget. Mindeközben azonban Twining hangsúlyozta, hogy fenn kell tartani a repülőkorong jelenséggel kapcsolatos teljes tagadás lehetőségét, párhuzamosan azzal, hogy a nagyközönséget fokozatosan felkészítjük az eset bejelentésére. Ehhez az szükséges, hogy a lakosság egyre érzéketlenebbé váljon egy idegen világból érkezett magasabb fejlettségi szintű és erősebb lényekkel való konfrontáció veszélyeire. Twining tábornok megfogalmazása szerint tehát a valaha létezett legkiterjedtebb álcázási technikát és a legnagyobb szabású közvélemény-formáló programot kellett egyszerre megvalósítani. A csoport egyetértett abban, hogy ezek a végrehajtandó feladat alapvető feltételei. Nem kevesebbet kell létrehozniuk, mint egy kormányon belüli kormányt, amely függetleníteni tudja magát az elnökválasztási ciklusról elnökválasztási ciklusra változó, politikai pártoktól függő washingtoni adminisztrációtól, és képes kíméletlenül megőrizni a titkot, miközben a repülő csészealjak minden egyes darabját kiértékeli a felhasználhatóság szempontjából. Ugyanakkor engedélyezik, hogy kiszivárogjanak a legvalószínűtlenebbnek látszó információk egyes részletei – akár igazak, akár nem-, létrehozva

ezáltal egy olyan közhangulatot, amely általános pánikérzés kialakulása nélkül felkészíti az embereket a Földön kívüli élet létezésének elfogadására. „Így aztán – mondta Twining tábornok – olyan helyzetet hozunk létre, amelyben a kiszivárogtatások az álcázást szolgálják, és az álcázási technikák egyben kiszivárogtatások is lesznek. Tagadjunk le mindent, de hagyjuk, hogy a közhangulat szabadon alakuljon. Hagyjuk, hogy a szkepticizmus elvégezze a mi munkánkat is, addig, amíg az igazság általánosan elfogadott közfelfogássá válik." Eközben a csoport elfogadta azt, hogy állítsanak fel egy információk gyűjtésével foglalkozó programot, amelyet végül Kék Könyv programnak neveztek el. Ezt kizárólag a légierő vezényelte, és azt a célt szolgálta, hogy lehetőséget teremtsen egyes személyek számára, hogy ufóészleléseikről részletes beszámolót nyújthassanak be. Míg a Kék Könyv projekt helyi tisztjei közhelyszerű magyarázatokkal álltak elő a bejelentett észlelésekkel kapcsolatban, a teljes stáb készenlétben állt, hogy begyűjtse az ufóaktivitásról készült fotókat, valamint filmanyagokat, és értékelje azokat. A legérdekesebb észleléseket, amelyek kapcsán a legnagyobb valószínűséggel valódi ufókról lehetett szó, haladéktalanul felterjesztették a munkacsoport számára, amely a kutatással felhatalmazott szolgálatokhoz továbbította az anyagokat. Az én esetemben, miután a Pentagonba kerültem, a repülőkorong jelenség kutatására és értékelésére használt általános megfogalmazás egyszerűen a „külföldi technológia‖ kategória volt.

6. fejezet

A stratégia Hallottam egyszer egy régi történetet a titoktartásról. Emberek egy csoportja elhatározta, hogy legféltettebb titkaikat elrejtik a többi ember elől. Fogták a titkaikat, és elrejtették egy kunyhóba, amelynek helyét szintén titokban tartották. A titkos helyet azonban hamarosan fölfedezték, és ezzel együtt a csoport titkait is. Mielőtt azonban az összes titok avatatlan kezekbe került volna, embereink egy újabb kunyhót építettek, és itt rejtették el a még megmaradt titkaikat. Persze hamarosan a második kunyhót is fölfedezték, ezért a csoport úgy döntött, néhány további titkot napvilágra hoznak azért, hogy a többit megmenthessék. Úgyhogy gyorsan fölépítettek egy harmadik kunyhót, és oda menekítették mindazt a titkot, amit csak tudtak. Az eset még jó néhányszor megismétlődött, míg végül az a helyzet állt elő, hogy ha valaki meg akarta tudni a titkaikat, csak annyit kellett tennie, hogy felkeresi az első kunyhót, majd kunyhóról kunyhóra járva végigkövetni az útjukat, amíg lassan elfogynak a titkok. Ötven év óta pontosan ezzel a módszerrel igyekszik rejtegetni a roswelli titkokat a kormányzat legkülönfélébb ágazataiból összeszerveződött szupertitkos munkacsoportok ad hoc konföderációja, illetve a helyét a későbbiekben elfoglaló egyéb csoportok. Ez a fajta titkolózás a mai napig is tart. Ha bárki venné a fáradságot, hogy végigböngéssze a számtalan kormánydokumentumot, az index alól feloldott roswelli titkokat, valamint az idegenekkel való kapcsolattartásunk bizonyítékait, akik már Roswell előtt is és azóta folyamatosan látogatnak minket, egyik fedőnévvel ellátott projekt után a másikra bukkanna, melynek mindnek megvan a maga dossziéja, biztonsági besorolása, katonai vagy kormányzati adminisztrációja, felügyeleti mechanizmusa, valamiféle költségvetése, és szigorúan titkos dokumentumokat is tartalmaz. Mindezeket a projekteket tulajdonképpen ugyanabból az

egy célból indították el: hogy menedzseljék a Roswellnél felfedezett idegen látogatóinkkal azóta folytonossá vált kapcsolatunkat. Minden egyes projekt esetében megfigyelhető azonban, hogy amint a titkosság bármely okból – olykor még szánt szándékkal is – megsérült, az információ egy részét feloldották a titkosítás alól, a maradékot pedig átvitték egy újabb titkos projektbe, vagy beépítették egy már meglévőbe, ami még nem keveredett gyanúba. Mindez teljesen érthető, különösen azok szemében, akik jól tudják, hogy a kormányzat nem egyfajta monolitikus gránittömb, amely rendíthetetlen, és semmire nem reagál Azok, akik belülről is megismerték ezt a katonai-kormányzati gépezetet, jól tudják, mennyire dinamikus, mennyire élénken reagáló, sőt produktív, különösen, ha arról van szó, hogyan kellene megvédelmeznie legféltettebben őrzött titkait. A roswelli esetet követő években ezért nem csak egy lépéssel jártunk azok előtt az emberek előtt, akik tudni szerették volna, mi történt, hanem talán inkább száz vagy ezer vagy még több lépéssel. Végül is az igazságot soha nem tagadtuk el senki elöl, csupán álcáztuk. A titok mindvégig látható volt, csak az emberek egyszerűen nem tudták, mit keressenek, és ha rá is bukkantak, nem jöttek rá, mi az. Mert újra és újra megesett, hogy rábukkantak. A Kék Könyv projekt abból a célból indult el, hogy a közvéleményt megnyugtassa: végre megszületett a megfelelő mechanizmus, amely dokumentálja a sokak által észlelt jelenséget. A „Morgó‖ és „Jel‖ elnevezésű projektek ezzel szemben már olyan, jóval titkosabb besorolású programok voltak, és azt a célt szolgálták, hogy a katonaság feldolgozhassa az olyan jelenségekről és találkozásokról szóló beszámolókat, melyeket nem lehetett csak úgy egyszerűen meteorológiai léggömbökkel, vadlibákkal vagy a Vénusz bolygóval kimagyarázni. A „Kék Légynek‖ és a „Csillámlásnak‖ megint más célja volt, mint ahogy még egy sor más álcázott projektnek, mint a „Horizont‖, a „HARF‖, a „Szivárvány‖ sőt még a „Világűrvédelmí Kezdeményezés‖ is, melyek mindegyikének volt valami köze az idegen technológiához. Persze erről a kívülállóknak fogalma sem volt. Mikor aztán az újságíróknak tényleg a kezükbe kerültek az idegenekkel való találkozásokról szóló hiteles

beszámolók, ezek vagy hanyatt dőltek a kacagástól, vagy a bul várlapoknak adták el a sztorit, amelyek persze le is hozták a nagy fejű, mandulaszemű, hatujjú idegenekről szóló rajzokat. Ezen is mindenki csak nevetett. Pedig ezek a lények pontosan így néznek ki, hiszen a saját szememmel is volt szerencsém látni egyet, amikor Wright Fieldbe szállították őket. Miközben egyre-másra hoztuk létre az újabb és újabb projekteket a megfelelő adminisztrációval együtt, és hullajtottuk el a morzsákat, hogy a titkok után szimatolókat lerázzuk magunkról, elkezdtük az információkat fokozatosan kiszivárogtatni olyanoknak is, akikről tudtuk, hogy kezdenek is valamit vele. 1952-ben Washington fölött tényleg átzúgtak a repülő csészealjak, és ezt számos fényképfelvétel és a radarok jelentései is alátámasztják. Persze hivatalosan ezt mindig tagadtuk, miközben a sci-fi-szerzőket arra bátorítottuk, készítsenek olyan filmeket, mint A férfi az X bolygóról, melyek jól levezették a repülő csészealjak körül felgyülemlett feszültséget. Ezt hívtuk korlátozott kiszivárogtatásos álcázási taktikának, és nagyon jól bevált. Ha az emberek az egészet élvezik, és jó szórakozásnak tekintik, ha sikerül kellőképpen megijesztgetnünk, és olyan nyomokra ráállítanunk őket, amelyeket maga a munkacsoport hintett el, és sehová nem vezetnek, akkor lényegesen lecsökken annak valószínűsége, hogy a kíváncsiskodók belebotlanak abba, amivel mi ténylegesen foglalkozunk. No, és ténylegesen mivel is foglalkoztunk? Twining tábornoknak a légierőhöz írt jelentésében megfogalmazott javaslata alapján a Roswellben talált tárgyakon elvégzendő kutatásokat a „külföldi technológia‖ kategóriába soroltuk. Ez olyan átfogó elnevezés volt, amelyben a francia légierő helikopterlapát-fejlesztéseitől gyakorlatilag minden belefért, egészen a Kubából berepült és hazai földön elfogott orosz MIG-eken végzett vizsgálatokig, melyeket olyan dörzsölt pilóták hoztak át, akik ügyesebben átjutottak a déli radarvonalunkon, mint a saját pilótáink. No és mi van akkor, ha egy furcsa, félköríves repülőszárnyról származó néhány technológiai kacat föltűnik valahol egy régi dossziéban a hadsereg külföldi technológiai iratai között? Ha senki nem kezd kérdezősködni felőle – és senki nem kezdett, mert a

külföldi technológia egyszerűn borzasztóan unalmas hely egy riporter számára ahhoz, hogy ott lődörögjön – akkor mondanom sem kell róla semmit. Ráadásul a legtöbb külfölditechnológiás micsoda egyébként is titkos volt, hiszen olyan fegyverfejlesztésekkel állt kapcsolatban, amit gondosan igyekeztünk eltitkolni a szovjetektől, és ezt a legtöbb újságíró jól tudta. A külföldi technológia tehát abszolút tökéletes álcázást nyújtott. Az egyetlen gondom most már az volt, hogy kiagyaljam, mihez is kezdjek a kezembe került anyaggal. Trudeau tábornok pedig nem volt abban a hangulatban, hogy tovább lehetett volna váratni. – Gyerünk, Phil, csináljuk! A tábornok hangja hirtelen betöltötte a szobát az íróasztalomon elhelyezett duplex hangszóróján keresztül. Letettem a kávémat, és elindultam a belső irodájába nyíló hátsó ajtóhoz vezető lépcső felé. Ez teljesen rutinszerű gyakorlattá vált már közöttünk, hiszen naponta legalább háromszor, de inkább négyszer megismétlődött. A tábornok mindig a személyes eligazítások híve volt, hiszen a Pentagonnak még a legtitkosabb részlegeiben is egyre inkább úgy érezte mindenki, még a falnak is füle van. Találkozóink mindig teljesen bizalmasak voltak, és ahogy a beszélgetés fonala ide-oda ugrált a legkülönfélébb témák között, egy külső szemlélő legfeljebb csak az egyenruhák és rangjelzések alapján mondhatta volna meg, hogy magas rangú tisztek beszélgetéséről van szó. A közöttünk lévő kapcsolat rendkívül szívélyes és barátságos volt, de persze azért a főnököm mindvégig a főnököm maradt, és a találkozásaink azután sem váltak soha informálissá, miután már mindketten nyugállományba vonultunk, mint két legelni kicsapott öreg csataló. – Nos, sikerült kisilabizálnia, hogyan érkezett meg a csomag? – fordult hozzám, miután helyet foglaltam. Sikerült, bár ennek az volt az ára, hogy végig kellett nyálaznom az összes hozzáférhető iratcsomót. A roswelli lelet először az 509-esbe, onnan Fort Blissbe, onnan pedig Wright Fieldbe került, ahonnét mindenfelé széthordták.

Hátradőltem a székemben. Még csak délelőtt fél tizenegy volt, úgyhogy biztosra vettem, aznap még legalább két eligazításra sor fog kerülni. – Annyi biztos, hogy nem a csomagkézbesítők hozták mondtam. – Nekik nincs akkora teherautójuk, – Sikerült ez alapján eldöntenie, hogy most mihez kezdjünk? – kérdezte. Valóban kulcsfontosságú volt tudnunk, hogyan került az anyag a „külföldi technológia‖ iratcsomóba, mert csak így tudhattuk meg, eredetileg is oda szánták-e. Annak ellenére, hogy az évek során senki nem foglalkozott vele, számomra mégis egyértelművé vált, hogy az eredeti terv szerint a k+f rendszer külföldi technológia íróasztala volt a kijelölt végcél. Egyenesen Twining tábornok saját dossziéjából származó dokumentumokkal tudtam ezt alátámasztani. Persze csak elméletben, hiszen eszem ágában sem volt ezeket nyilvánosságra hozni. Twining tábornok talán mindenki másnál jobban értette, a háború utáni években mennyire érzékenyen védelmezi a k+-f a saját költségvetését. Most, amikor a szemem előtt kezdett összeállni az egész álcázási taktika, azt is átláttam, mennyire zseniális a tábornok terve. A k+f annak dacára, hogy rendkívül fontos szerepet töltött be, és annyira beleásta magát a háború végén megszerzett náci fegyverfejlesztési dokumentumokba, hogy szinte ki sem látszott belőle, mégis olyan mostoha pozíciót foglalt el, mint egy isten háta mögötti vasúti csomópont. A legtöbb tisztnek a negyvenes évek vége felé nem nagyon volt más dolga, mint hogy feljegyzéseket készítgessen, és felfelé törekedjen a szamárlétrán, úgyhogy jószerivel rá sem hederítettek az ott lapuló dossziéra. A külföldi technológia iratszekrénye különösen akkor bizonyult tökéletes rejtekhelynek, amikor az ötvenes évek elején a CIA-bérencek rendszeresen itt szimatoltak a Pentagonban a Roswellnél összeszedett technológia nyomait kutatva. Aki nem volt már a kezdetektől a munkacsoport tagja, még akkor sem tudhatta, hogy a roswelli dosszié a k+f-nél van elfektetve, ha egyenesen az Eisenhower-kormányzat Nemzetbiztonsági Tanácsának a tagja volt. Én az voltam, úgyhogy erről első kézből tanúskodhatom. Nekem is csak akkor kezdett derengeni, hogy Twining tábornok és a

munkacsoport mekkora fegyvertényt hajtott végre, amikor kézbe vettem, és saját szememmel láttam a dossziét, és az ajtóm küszöbétől visszanyomoztam az útját. Az egész azonban már akkor ókori történelemnek számított, amikor én a Fehér Házban kezdtem dolgozni. Mindenkit sokkal jobban foglalkoztattak a Kék Könyv projekt által naponta szállított új információk, mint a csaknem feledésbe merült roswelli sztori. Közben szépen elkalandoztam, pedig a tábornok még mindig hozzám beszélt. Azt szerette volna tudni, meddig jutottam el eddigi kutatásaimmal, és hogy mennyit hallottam Roswellről a Fehér Házban eltöltött éveim során, valamint hogy meddig hatoltak el a csoport és a nekik dolgozó emberek koncentrikus körei. – A csomag tartalma egyikünket sem ért meglepetésként, Phil – szegezte nekem nyersen. Kitérő választ adtam, és ezt ő megértően tudomásul vette, hiszen ellenkező esetben azt a titoktartási eskümet kellett volna megszegnem, amelyre a Nemzetbiztonsági Tanács tagjaként a Fehér Házban köteleztek. – Hivatalosan semmit nem kell mondania – folytatta. – Ilyesmit én nem várok el. De le tudná írni azokat a benyomásait vagy tapasztalatait, hogyan beszéltek a csoportnak dolgozó emberek a csomagról? – Én nem a csoportnak dolgoztam, tábornok úr – feleltem. – És ha láttam vagy hallottam is bármit, ez csak azért történhetett, mert véletlenül arra jártam, nem pedig azért, mintha bármi közöm is lett volna az egészhez. Tovább faggatott azonban, hogy vajon a Nemzetbiztonsági Tanács tagjai álltak-e közvetlen kapcsolatban a csoporttal, és hogy a Fehér Házban a Központi Hírszerzés emberei mennyire szimatoltak a csoport tevékenysége után. Természetesen emlékeztem: rengeteg kérdés keringett aszal kapcsolatban, vajon mi történhetett Roswellnél, vagy hogy mi állhat valójában a Kék Könyv hátterében, illetve hogy mik lehettek azok a Washington-emlékmű fölött 1952ben elzúgó különös fények. A saját szerepemmel kapcsolatosan semmi lényegeset nem tudtam elmondani a főnökömnek, a kérdései azonban hozzásegítettek ahhoz, hogy egy jóval tágabb kép álljon

össze bennem, mint amire addig gondoltam. 1961-ből visszatekintve – különösen azután, hogy újra végiggondoltam a roswelli szerencsétlenség utáni néhány napban történteket – sokkal világosabban láttam mindazt, amit 1955-ben még nem értettem. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a CIA miért kutat olyan agresszíven a repülő csészealjakról szóló történetek után, és hogy miért hajszolja annyira kitartóan a roswelli technológiával kapcsolatos információkat. Persze annyi eszem nekem is volt, hogy senkinek ne mondjam el – különösen mivel senki nem kérdezte —, hogy saját szememmel is láttam „a rakomány" egy részét, amikor Fort Riley-ben rövid időre megpihent. Arra törekedtem, hogy maximálisan betöltsem a pozíciómat, és jól képviseljem a hadsereget a Nemzetbiztonsági Tanács katonai tagjaként, a fülemet azonban mindig nyitva tartottam, mint poloska a falon. Trudeau tábornok kérdései nyomán önmagamtól is meg kellett kérdeznem, milyen szélesebb képet láthatott ő. Arról faggatott, milyen lehetett a csoport felépítése, mit sikerült megtudnom a történeti áttekintésből, valamint az alacsonyabb biztonsági besorolású, periférián tevékenykedő alkalmazottaktól. Különösen arra volt kíváncsi, hogyan működik a bürokrácia, és hogy a Fehér Házban mennyit foglalkoztak a csoport tevékenységével, illetve merültek-e fel elvi kérdések a jelenlétemben, vagy kérték-e ki akár informális vagy bármilyen más módon a véleményemet a csoporttal kapcsolatos ügyekben. Tartott-e Hillenkoetter admirális sok olyan tájékoztatót Eisenhower elnök számára, ahol Twining, Smith, Montague és Vandenburg táhornokok is jelen voltak? W. B. Smith foglalta el a hadügyminiszteri posztot, miután Forrestal öngyilkosságot követett el a Truman-adminisztráció második évében. Vajon Menzel professzor és dr. Bush, illetve dr. Berkner rendszeres látogatói voltak-e a Fehér Háznak? Találkoztak-e a Fehér Házban Hillenkoetter admirálissal vagy a tábornokokkal? Milyen szinten volt jelen a CIA a Fehér Házban mindezek közepette? Valamint felfigyeltem-e arra, hogy részt vett-e bárki is az Atomenergia Bizottság Egyesült Kutatási és Fejlesztési Igazgatóságának részéről

azokon az eligazításokon, melyeken Hillenkoetter admirális elnökölt? Trudeau tábornok kérdéseiből ráébredtem: a tábornok nem csak azt látja majdnem ugyanolyan világosan, mint én, hogy a csoport hogyan jött létre, és hogyan működött, hanem abba is beleérzett, milyen probléma megoldása előtt áll a katonai k+f, és hogy mekkora lépéshátrányt kell ledolgoznia. Mint ahogy a kormány ad hoc kreálmányainál az általában lenni szokott, egy adott ponton bizonyára ez a csoport is éppoly öncélúvá vált, mint az összes többi közös bizottság az idők során, amint feladatai egyre növekedtek. Ahogy a repülő csészealjak körüli álcázási taktika kiterjedt, a csoport szerepe is egyre erősödött. Ez a csoport egyetlen dologban nem hasonlított csak a többi kormánybizottságra: nem volt meg az a lehetősége, hogy más kormányzati területekről csoportosítson át erőforrásokat. Ez a csoport szupertitkos fölötti besorolású volt, így tehát hivatalosan nem is létezett. Mivel az elvégzendő feladatok száma a következő tíz év során egyre gyarapodott, egyre több ufójelenés ügyében kellett eljárni, és mind több beszámolót kellett megvizsgálni az idegenek járműveivel, illetve magukkal a földönkívüliekkel való találkozásokról, a csoport erőforrásai annyira elvékonyodtak, hogy megfelelő indokokat kellett kiagyalniuk, hogyan férjenek hozzá mégis más kormányzati pénzforrásokhoz. Ennek megfelelően különböző részcélok megvalósítására alcsoportokat hoztak létre, amelyek jól körülhatárolható nyomozási, illetve kutatási területeken tevékenykedtek. Ezeknek nyilvánvalóan alacsonyabb biztonsági besorolásúaknak kellett lenniük, ha másért nem, azért, mert a munkába bevont alkalmazottak káderlapját nem lehetett olyan gyorsan megszerezni és átnézni, amilyen gyorsan a feladatok megkívánták. Bizonyára arra a pontra is eljutottak, hogy a csoport további tevékenysége megoldhatatlanná vált. Információfoszlányok innen is, onnan is kiszivárogtak, így a csoportnak el kellett döntenie, mi az, amit enged nyilvánosságra jutni, és mi az, amit minden áron meg akar védelmezni. Éppúgy, ahogy a kunyhókról szóló történetemben, a csoporttagok mindig újabb védelmi rendszert építettek ki a megőrzésre szánt adatok számára.

A hivatalos álcázás falai megroggyantak a csoport által kezelt információ súlya és a sürgető határidők nyomása alatt. A katonai képviselők hamar rádöbbentek – ahogy Koreában mi is –, hogy igazából nem lehet megbízni a karrierista hírszerzési ügynökökben, különösen a CIA embereiben, akik a jelek szerint egészen más programot követtek. Lehet, hogy a katonaság egy adott ponton megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó az általa önállóan összegyűjtött információt a központi csoportnak beszolgáltatni? Elképzelhető, hogy mivel semmiféle érvényes döntés nem született arra nézve, hogyan történjen a csoport munkájának finanszírozása, a katonaságnak végig kellett néznie, hogy értékes és anyagilag is kivitelezhető fegyverlehetőségek csúsznak ki a kezéből a CIA költségvetésébe? Vagy talán – és biztosan tudom, hogy pontosan ezt történt – hatalmi harc tört ki magán a csoporton belül is? Ezenkívül a negyvenes évek vége óta, amikor a munkacsoportot eredetileg létrehozták, menet közben megváltozott az egésznek a belső szerkezete. Az, ami régi középiskolai barátok zárt csoportjaként indult, az eltelt öt év alatt kezelhetetlen tömeggé nőtte ki magát. A tortának számos darabja úszott be a képbe, és a katonaság különféle ágazatai mind le akarták törni a maguk kis morzsáját a fekete költségvetésből, úgyhogy végül már egy külön adminisztrációs szervezet kellett ahhoz, hogy az álcázási taktika menedzsereit menedzselje. Így történhetett, hogy valamikor az Eisenhower-adminisztráció közepe táján olyan szakadások jelentek meg a nagy álcahálón, hogy egyik oldalán nem tudták, mit csinálnak a másikon. A nagy titkolózás miatt mindenki úgy érezte, nem is kell többet tudnia annál, mint amit tud, úgyhogy már végül senki nem tudott semmit. Akik továbbra is nagyon akarták az információkat és a fellelt tárgyakat, mind a CIA emberei voltak, a CIA-ben azonban senki nem bízott, még azok sem, akiknek csak nagyon halvány fogalmuk volt arról, valójában mi is történi tizennégy évvel azelőtt. És persze hivatalosan senki nem tudott semmiről, és semmi nem történt. Az ötvenes évek során aztán valóságos kaszkádeffektus indult meg. A valamikor egységes álcázási hadműveletként elindított akció lassan kisebb egységekre szakadozott fel. Az irányítási és ellenőrzési

funkciók egyre gyengébben működtek, míg végül ahhoz hasonlóan, mint amikor egy tengeralattjáró a nyomás hatására szétrobban az óceán fenekén, a roncsok információbuborékok formájában elkezdtek a felszínre törni. A katonai hírszerzés, amely valamikor elegendő hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy önmagában megakadályozza a roswelli sztori kiszivárgását, erőteljesen meggyöngült a CIA és az FBI közös túlkapásai következtében. Ekkoriban történt, hogy régi barátom, J. Edgar Hoover, aki sosem szerette, ha bármiből is kihagyják, belépett a képbe, és szép csendben nyomozgatni kezdett a roswelli incidens után. Ez megint felkavarta a dolgokat, és a nyomában több kormányügynökség is – méghozzá hivatalos jelentési kötelezettséggel – szimatolni kezdett. Minden szándék és célkitűzés ellenére az álcázási taktika kivitelezésére megalakult csoport eredeti formájában az ötvenes évek végére megszűnt létezni. Funkcióját több különböző csoport vette át a katonai és civil hírszerzési ügynökségeken belül, melyek csupán korlátozott információt közöltek egymással, mind egyénileg folytatták a kutatást és a nyomozást, és – ami a legmegdöbbentőbb – továbbra is mind úgy viselkedtek, mintha még mindig egy felsőbb hírszerzési csoport parancsnoksága alatt állnának, Azonban – csakúgy mint az Óz, a nagy varázslóban – ilyen felsőbb hírszerzési csoport nem létezett. Funkcióit teljes mértékben felszippantották a kisebb csoportok. Arra azonban már senki nem vette a fáradságot, hogy ezt a többiekkel közölje, hiszen ez a felsőbb csoport hivatalosan soha nem is létezett. Ami pedig hivatalosan nem is létezett, az hivatalosan meg sem szűnhet így aztán a következő negyven év során az egykori felsőbb csoport maradványai látszólag továbbra is fennmaradtak, a tényleges tevékenységet azonban olyan kisebb csoportok végezték, amelyek továbbra is vakon hittek abban, hogy feletteseik irányítják őket. Emlékszünk még azokra a kilométeres kígyózó autó-sorokra a benzinkutaknál az 1973-as olajválság idején, amikor egy sofőr abban a reményben, hogy a benzinkút előbb-utóbb csak kinyit, odaállt az egyik oszlophoz, és tizenöt percen belül többtucatnyi más autó sorakozott fel mögötte? Órák hosszat álltak ezek a hatalmas sorok olyan kutaknál, melyeknek eszük ágában sem volt kinyitni, hiszen nem volt üzemanyag. Valahogy így működött ez

a nagyszabású repülőcsészealj-álcázási rendszer akkoriban, amikor Kennedy elnököt beiktatták a hivatalába. – Senkire nem számíthatunk, Phil – fordult hozzám Trudeau tábornok, miközben feljegyzéseinket összehasonlítottuk aznap délelőtt. – Senkire, csak saját magunkra. Magunknak kell az eljárásunkat kialakítanunk. Én katona voltam, aki parancsokat követ, Trudeau azonban tábornok volt, egy politikai folyamat terméke a kongresszus jóváhagyásának pecsétjével, aki egy civil tisztviselőnek tartozik számadással. A tábornokokat a kormány és nem a hadsereg nevezi ki. Ők ülnek a kormány és a hatalmas hadigépezet között, és ők dolgozzák ki azokat a katonai irányelveket, amelyek alapján az egész hadsereg – a vezérkari főnöktől lefelé a világ bármely pontján kialakított bázis dandárparancsnokáig – köteles tevékenykedni. És ezen a reggelen – miközben egy csésze kávé mellett eligazítást tartott számomra a Pentagon harmadik emeletén található belső irodájában – Trudeau altábornagy elhatározta, hogy eljárást fog kidolgozni, és megteszi, amit a titkos munkacsoportok, bizottságok és kutatók több mint tíz éven át elmulasztottak; kiaknázni a roswelli technológiát. – Azt szeretném hallani öntől, hogy megtalálta a módját, hogyan lehet ebből a zagyvaságból valamit kihozni – mondta nekem a tábornok. – Kell hogy legyen a dossziéjában legalább egy olyan darab, amiből valamilyen fegyvert tudunk kihozni, amit, mondjuk, egy helikopteren használni tudunk. Meséljen, Phil, mije van? Majd így folytatta: – Az időzítés most rendkívül lényeges. Tennünk kell valamit, mert senki más nem hajlandó erre. Az ismeretlenség áthatolhatatlan felhőjében, amely a roswelli csomaggal kapcsolatosan a Pentagont elborította, talán öten vagy hatan lehettünk összesen a haditengerészetnél, a légierőnél, és a hadseregnél, akik ténylegesen tudtuk, mi van a kezünkben, és mind olyan emberek voltunk, akik a világért sem bíztuk volna a titkot senkire a saját ágazatunkon kívül, és persze különösen nem a CIA-re. Így eshetett meg – méghozzá oly módon, ahogy az kizárólag a katonai bürokrácia berkein belül lehetséges-, hogy az álcázást végül sikerült oly mértékig álcázni az álcázással szemben, hogy az a

néhány ember, aki valóban tudta, miről van szó, már szabadon tehette, amit csak akart. Azon a helyen, ahová a csomag eljutott, csak Trudeau tábornok és én tudtuk, valójában mi is az. Akik az eredeti csoportból még megmaradtak, egyszerűen nyomát vesztették az anyagnak, amikor azt tizennégy évvel korábban átszállítottá a külföldi technológia részleghez. És a tábornoknak teljes mértékben igaza volt, hogy senkire nem számíthatunk, hiszen a kormányzatba is beférkőzött ellenségeink nagyon igyekeztek a lehető legkisebb információból is tőkét kovácsolni. A roswelli csomag ilyen szempontból felbecsülhetetlen kincs volt, és ha mi nem kezdünk vele valamit – tudtuk –, az oroszok meg fogják tenni. Hiszen már a sarcunkban voltak. Saját katonai hírszerzésünktől tudtuk, hogy a szovjetek annyira ráutaztak a katonai titkainkra, hogy előbb tudtak dolgokat rólunk a Kremlben, mint az amerikai kongresszusban. Annyi legalább a javunkra szólt, hogy a hadsereg tisztában volt vele, a KGB mélyen beszivárgott a CIA-be. A CIA vezetősége az ötvenes évek eleje óta szerves részét képezte a repülő csészealjakkal foglalkozó munkacsoportnak, így bármilyen titkaik is voltak, egy biztos: a KGB előtt ebből semmi nem volt titok. Volt azonban valami, ami mégis megakadályozta, hogy a födém a fejünkre rogyjon. A KGB és a CIA valójában nem is voltak olyan kibékíthetetlen ellenfelek, mint ahogyan azt a legtöbben gondolták. Kémkedtek egymásra, de csupán gyakorlati okokból, és mivel mindkét ügynökség emberei mélyen beszivárogtak a másik sorai közé, végeredményben úgy működtek, mintha egy szervezet lennének. Gyakorlatilag egyetlen kiterjedt ügynökség foglalkoztatott tehát sok-sok professzionális kémet, akik mind ugyanazt a hírszerző játékot játszották, és az információkkal üzérkedtek. Az információ tudvalevőleg hatalom. Egy igazi kém nem szolgáltatja csak úgy ki a saját országa politikai vezetésének sem, legyenek bár republikánusok vagy toryk vagy éppen kommunisták, csak azért, mert ők azt szeretnék. A politikusokban nem lehet megbízni, annál inkább a kémkollégákban. Legalábbis a kémek így hiszik, ezért leginkább saját csoportjukhoz és a játékban szereplő többi csoporthoz lojálisak.

Mind a CIA, mind a KGB, mind a brit titkosszolgálat és az összes többi hírszerző ügynökség emberei elsősorban saját szervezetükhöz és szakmabelijeikhez voltak lojálisak, és csak ezután következhetett a nemzeti kormányzat. Mi ott a hadseregnél többek között innen is tudtuk, hogy a professzionális KGB-vezetőségnek – nem azoknak a kommunista párti tisztviselőknek, akik politikai okokból kerültek be a szervezetbe – éppannyi információja van a szovjet kormányzatról, mint amennyi a CIA-nek saját kormányunkról. Az olyan professzionális kémszervezetek, mint a CIA vagy a KGB már akkor is egyre öncélúbban kezdtek tevékenykedni, és ezért sem az amerikai, sem az orosz hadsereg nem bízott meg bennük. Ha az ember megvizsgálja, hogyan is zajlottak a hidegháború nagy kémtörténetei, könnyen meggyőződhet róla, hogy a KGB és a CIA voltaképpen egyetlen egységes szervezetként működöd: sok-sok szakmai előzékenység, rengeteg közös információ, ami biztosítja, hogy senkit nem rúgnak ki, és persze időnként néhány emberáldozat, csakhogy mindenki megőrizze a játék tisztaságát. Valahányszor azonban a lojalitás kérdése került előtérbe, a CIA a legmesszebbmenőkig lojális volt a KGB-hez, és fordítva. Úgy gondolom, volt abban ráció, amit ők csináltak. Nyilván úgy gondolkodtak, hogy rajtuk kívül mindenki más túlságosan ostoba ahhoz, hogy a világ biztonságát megőrizze, így aztán a hírszerző ügynökségek közötti információcserével kívánták megőrizni az emberiséget a nukleáris háborútól. Ezt az állításomat arra alapozom, hogy épp elég KGB ügynököt sikerült a szolgálati időm alatt megismernem, és épp elég információmorzsához sikerült menet közben hozzájutnom ahhoz, hogy teljesen más képem alakuljon ki az ötvenes és hatvanas évek Szovjetuniójáról, mint amit az ember a New York Times címoldalán olvashatott. Az ötvenes és hatvanas években tényként kellett elfogadnunk, hogy a KGB beférkőzött a CIA soraiba, és hogy ebből kifolyólag közösen kémkednek a katonaság ellen, annak ellenére, hogy mi, akik a Pentagonnál dolgoztunk, az összes létező kémelhárító fogást bedobtuk. Sokan közülünk, mint én is, a háború alatt hírszerzést is tanultunk, és tudtuk, milyen trükkökkel lehet a minket figyelő

embereket összezavarni. Rendszeresen más útvonalon mentünk munkába, mindig hamis információkat tartalmazó sztorikat dobtunk be csaliként, amikor olyan telefonról beszéltünk, ami felől nem voltunk biztosak, rendszeresen kitakarítottuk az irodáinkból a poloskákat, és ha kényes témákról beszélgettünk, mindig kódolt nyelvezetet használtunk, A washingtoni orosz konzulátus katonai attaséjának irodájában volt egy kémelhárító ügynökünk, akinek az orosz katonatiszt barátai még annyira sem bíztak a KGB-ben, mint én. Valahányszor csak az én nevem is felmerült, azonnal értesített. A CIA-nek viszont soha nem mondott semmit. Akár elhiszi valaki, akár nem, a saját hazám fővárosában nem egyszer az ilyen információk segítettek abban, hogy életben maradjak. Meglehetősen megdöbbentő volt számomra, hogy a CIA a Fehér Házban eltöltött négyéves időszak során egyfolytában figyeltetett. Nagyon dühített a dolog, de nemigen tehettem semmit ellene. Amikor aztán 1961-ben visszatértem Washingtonba, hogy Trudeau tábornoknak dolgozzam, újra rám állítottak valakit, akit aztán annyi elhagyatott sikátorba és annyi rossz környékre vittem el a városban, amennyibe csak tudtam. De nem rendült meg. Így aztán másnap, miután a főnökömmel bizalmasan közöltem, mit szándékozom tenni, elcsalogattam arc nélküli üldözőmet egészen a virginiai Langley-ig egy köpködve beszélő titkáron keresztül egyenesen a régi esküdt ellenségem irodájába, Frank Wiesnerhez, a titkos akciók igazgatójához, aki a KGB egyik legbizalmasabb barátja volt. Wiesner arcába vágtam, hogy tegnap volt az utolsó nap, amikor én Washingtonban revolver nélkül mászkáltam az utcán. Kiraktam a 45ös automata pisztolyomat az íróasztalára. Megmondtam neki, hogy ha még holnap is sarkamban látom az emberét, másnap a Potomacből fogják kihalászni a szeme helyén két véres lyukkal; mármint ha egyáltalán merészelik kerestetni. – Maga ezt úgysem teszi meg, ezredes – próbálta Wiesner elütni a dolog élét. Én azonban nagyon határozottan emlékeztettem rá, hogy tudom, hová temette el a hulláit, azokat az embereit, akiket saját ügyetlensége folytán megöletett, és azt is a szemébe vágtam: tudok

az oroszokkal való együttműködéséről. Megmondtam, hogy mindenkinek róla fogok beszélni a kongresszusban. Erre visszakozott. Nem sokkal ezután egy londoni utazása során Wiesner öngyilkosságot követett el: a hotelszobájában felakasztva találták. Pedig én soha senkinek nem beszéltem róla. Két évvel később, 1963ban Wiesner egyik ügynökségi barátja azzal jött oda hozzám, hogy „az egész jó kis móka volt, Phil‖. Kiderült, hogy már akkoriban elkezdtek azon fáradozni, hogy nyugállományba vonulásom után beszervezzenek a CIA-ba. Én azonban Strom Thurmond szenátor mellett vállaltam állást, a Külkapcsolatok Tanácsában, majd pedig Richard Russell szenátorral dolgoztam a Warren-bizottságban. Közös rossz tapasztalataink a CIA és a KGB fortélyaival kapcsolatban oda vezettek, hogy Trudeau tábornok a leghatározottabban ragaszkodott hozzá: teljes mértékben zárjuk ki a CIA-t a terveinkből. Tudtuk, hogy ha bármit elárulnánk nekik, a KGB legkésőbb huszonnégy órán belül arról tárgyalna, vagy még annál is hamarabb, amennyiben az ügy elég komolynak tűnne ahhoz, hogy a KGB szabotázsakcióra vegye rá CIA-s kollégáit. Hogy honnan veszem én mindezt? Ugyanonnan, ahonnan azt is tudtuk, hogy a KGB az egész koreai háború során egy lépéssel előttünk jár, és tippeket ad észak-koreai barátainak, hogyan tartsák vissza a fogolycsere során a fogságban lévő amerikai katonákat. Nekünk is megvoltak a magunk csatornái a Kremlben, ahogy nekik is a Fehér Házban. Amit Trudeau tábornok és én a hadsereg k+f osztályán biztosan tudtunk, a haditengerészetnél és a légierőnél tevékenykedő társaink is világosan látták. Az igazi ellenség a CIA volt. Senkiben nem szabad megbízni. Így aztán, amikor a tábornok szemében még 1961 előtt világossá vált, hogy a hadseregben már senki nem emlékszik arra, mi került a kezünkben Roswell-nél, tudta, hogy szabad előttünk a pálya, és a birtokunkban lévő anyagot a saját stratégiánk szerint fejleszthetjük. Az egészet azonban úgy kellett kiviteleznünk, hogy a CIA és rajta keresztül a kormányunk ellenségei nehogy rátegyék a kezüket. Így aztán, amikor Trudeau tábornok azt mondta, hogy a roswelli csomaggal kapcsolatban a lehető legnagyobb körültekintéssel kell eljárnunk, pontosan tudtam, miről beszél.

Az egyetlen lehetséges utat nem az én katonai zsenialitásom, hanem az egyszerű logika diktálta. Ha senki nem tudja mi van nálad, akkor ne kürtöld világgá! Viszont, ha úgy gondolod, hogy ki tudsz hozni valamit belőle, akkor csináld! Használj fel minden rendelkezésre álló erőforrást, arról viszont ne szólj senkinek egy szót sem, hogy miben fáradozol! Csak ketten voltunk ott a szobában, amikor az egész tervet kidolgoztuk, és a tábornok megígérte: – Én senkinek egy szót sem szólok, ha maga sem, Phil. – Rajtunk kívül nincs itt senki, tábornok úr – feleltem. Elkezdtünk tehát kidolgozni egy stratégiát. – Elméletileg megközelítve a dolgot, Phil – hozakodott elő a kérdéssel Trudeau hogyan lehet a legjobban kiaknázni valamit, ami a birtokunkban van, anélkül, hogy bárki észrevenné, hogy valami különösebbel foglalkozunk? – Nagyon egyszerűen, tábornok úr – válaszoltam. – Nem csinálunk semmi különöset. – Van valami terve? – kérdezte. – Inkább ötletnek nevezném, mint tervnek – kezdtem. – Valami ilyesmi. Az előbbi kérdésére tényleg az a válasz, hogy ha nem akarjuk, hogy bárki is azt gondolja, hogy valami rendkívülivel foglalkozunk, akkor ne foglalkozzunk semmi rendkívülivel. Amikor Twining tábornok benyújtotta eredeti javaslatát Truman elnökhöz és a hadsereghez, azt tanácsolta, semmi mást ne csináljanak ezzel a dossziéval, mint amit általában szoktak. Rutinügy. Így működött ez az egész titkos csoport. Senki nem csinált semmi különöset. Csupán szervezkedtek egy bizonyos működési terv alapján, bár a hadművelet maga minden addigitól különbözött. Ez tehát az álcázási technika: semmit ne változtass, hanem az eddigi procedúrák segítségével kezeld ezt az idegen technológiát. Tehát mit javasol, hogyan működjünk? – kérdezte. Azt hiszem, már rájött, hova akarok kilyukadni, de azt akarta, hogy mondjam is ki, hogy a dossziém minél előbb kikerüljön a Pentagonból, a CIA fenyegető árnyékából. Úgy kezdenénk, ahogy ez a részleg mindig is szokta: jelentésekkel – mondtam. – Olyan jelentéseket fogok írni az idegen technológiáról, mint egy közönséges hírszerzési jelentés bármilyen külföldi

technológiával kapcsolatban. Ahogy én látom, az egész kérdés ott dől el, hol fogjuk tudni az egészet kifejleszteni, melyik cég fogja felvállalni, és milyen szerződést tudunk megkötni. – Hol fogja kezdeni? – kérdezte a tábornok. – Először is sorba rendezek mindent a dossziéban – kezdtem. – Kezdve az értelmű dolgoktól végig, az olyanokkal bezárólag, amiknek számomra egyelőre se füle se farka. Aztán pedig kikérem néhány olyan tudós tanácsát, akikben teljesen megbízhatunk, mint például Oberth és von Braun. – Kezdem érteni – szólt Trudeau elismerőleg – Hát persze! Ezek mellé elkészítjük a velünk szerződésben álló hadiipari cégek listáját is. Aztán majd meglátjuk, melyek dolgoznak olyan fejlesztéseken, amelyekbe be lehet csöpögtetni a mi projektjeinket. – Pontosan! Így a már meglévő szállítóink biztosítják majd az álcázást a mi fejlesztéseinkhez – mondtam -. Semmi rendkívüli nem történik, hiszen soha nem fogtunk még bele olyasmibe, ami ne egy előző fejlesztési szerződés eredménye lett volna. – Olyan az egész, mint valami óriási kirakójáték – jellemezte Trudeau a hadműveletünket. – A különbség csak annyi, tábornok úr, hogy itt most az általunk fejlesztett technológiát illesztjük össze olyan technológiával, amely nem erről a Földről származik – mondtam. – És megengedjük a szerződéses cégeinknek, hogy ők szabadalmaztassák a végeredményt. – Naná – lelkesedett Trudeau. – Ha övék a szabadalom, akkor teljes mértékben felgöngyölítettük a technológiát. – Igen, uram, pontosan így van. Soha senki nem fog rájönni. Még a megbízott hadiipari cégeknek sem fogjuk megmondani, honnan származik ez a technológia. Amennyit ugyanis egy átlagember lát ebből: a szabadalmaztatás történelme azonos a feltalálás történelmével. – Ez maga a tökéletes álcázás, Phil! – mondta a tábornok. – Hol fogja elkezdeni? – Még ma éjjel összeírom az első elemzéseim eredményét és a javaslataimat – ígértem meg. – Nincs vesztegetni való időnk.

„A dossziémban található fényképeken – írtam aznap este a csatolt boncolási jegyzőkönyvek alapján készített jelentésemben – egy körülbelül százhúsz centiméter magas lény látható. A tetem meglehetősen rossz állapotban van, és maguk a fényképek sem jók sokkal többre, mint a kíváncsiság kielégítésére. Az orvosi jelentések azonban rendkívül figyelemre méltóak. A belső szervek, a csontok és a bőr összetétele is eltér a miénktől. A lény szíve és tüdeje nagyobb az emberénél. A csontok, bár vékonyabbak, de erősebbeknek látszanak, mintha egy más atomszerkezet nagyobb húzószilárdságot biztosítana nekik. A bőr ugyancsak eltérő atomszerkezetet mutat, és a jelek szerint képes megvédeni a létfontosságú szerveket a kozmikus sugárzástól, illetőleg a hullámhatástól vagy az olyan gravitációs erőktől, amelyeket még nem teljesen értünk. Az orvosi jelentés összefoglalása azonban azt sugallja, hogy a boncolást végző szakemberek inkább az űrhajóban talált lények (a Nemzetbiztonsági Tanács jelentései ezt a lényt Földönkívüli Biológiai Lényként – FBI. – emlegetik) és az emberek közötti hasonlóságon döbbentek meg, semmint a különbségeken. Különösen az agy láttán álmélkodtak el, amely ugyan erősen túlméretezett a miénkhez képest, de egyébként teljesen olyan." Abban az évben nem ez volt az utolsó éjszakám, amit végigdolgoztam. Először kézírással piszkozatokat készítettem, melyeket később hivatalos jelentések formájában legépeltem. Trudeau tábornok kivételével senki soha nem látta ezeket. Végkövetkeztetései közelebb álltak a tudományos fantasztikumhoz, mint a valósághoz. A legjobban nem annak örültem, hogy végre ezen az iratcsomón dolgozhatok, hanem – hangozzék bármily furcsán – azon, hogy már amikor nekiültem a munkának, biztosra vettem, hogy ezek a jelentések soha nem fognak nyilvánosságra kerülni. A minket körülvevő világ kőkemény realitásában az egész még most így visszaemlékezve is egészen fantasztikusnak hat. És – jól emlékszem – még ennél is fantasztikusabbnak hatottak azok a megdöbbentő végkövetkeztetések, amelyekre eljutottam. Vajon tényleg magamtól írtam ezeket? Honnan jöhettek ilyen a gondolataim?

„Végiggondolva az emberekre is befolyással lévő bizonyos biológiai tényezőket – mint például azt, hogy a hosszútávfutók szíve és tüdeje lényegesen megnagyobbodik az átlaghoz képest, a magas hegyekben élők tüdőkapacitása jelentősen nagyobb a tengerszinthez közelebb lakókénál, vagy azt, hogy az aktívan sportolók harántcsíkolt izomzata lényegesen különbözik azokétól, akik nem sportolnak – nem vonhatjuk-e le azt a következtetést, hogy azok az FBL-ek, akiknek tetemei a birtokunkba kerültek, valami olyan genetikai manipuláció eredményei, amely alkalmassá lelte őket az elektromágneses hullámok környezetében megtett űrutazásokra, ráadásul olyan sebesség mellett, ahol már számításba kell venni az Einsteinféle általános relativitáselmélet által felvázolt fizikai körülményeket? (Nagyon figyelemre méltó dr. Hermann Oberth felvetése: szerinte az új-mexikói sivatagban talált roswelli járművet ne is űrhajóként, hanem inkább időgépként kezeljük. A jármű meghajtásával kapcsolatos technikai jelentésével a későbbiekben még foglalkozunk.) ‖

7. fejezet

Az FBL „Így aztán elképzelhető, hogy az FBL-eket a kórboncnoki jelentés értelmében inkább humanoid robotoknak, semmint önálló fajnak kellene tekintenünk, akiket génmanipulációk segítségével hosszú távú utazásokra fejlesztettek ki a téren és az időn át." A forró washingtoni nyári reggel nedves törölközőként szétterült a Potomac fölött, mire befejeztem Trudeau táborunknak írt első jelentésemet. Meg voltam vele elégedve. Megadta az alaphangot mindazokhoz a további jelentésekhez és javaslatokhoz, amelyeket a tábornoknak az elkövetkező két év során benyújtottam. A birtokunkban lévő legnagyobb felfedezést tárgyalta először: magát a Földön kívüli lényt. Ha nem láttam volna a saját szememmel az idegen tetemének Walter Reed-i boncolásáról szóló orvosszakértői jelentést, valamint a hadsereg által 1947-ben készített fényképfelvételeket és vázlatokat, a lényről készült leírásokat egy kézlegyintéssel tudományos fantasztikumnak bélyegeztem volna. Illetve, ha nem a saját szememmel láttam volna ezt a lényt vagy az ikertestvérét tartósító folyadékkal telt üvegkoporsójában Fort Riley-ben. És most újra itt van, ezúttal sárguló iratköteg és néhány repedezett fényképmásolat formájában, melyek évek óta ott hevernek egy barna dossziéban mindenféle kacat, roncsdarab és furcsa eszköz között. Számomra azonban még az orvosszakértő jelentésénél is különösebb volt saját reakcióm: mit tudnánk hasznosítani ettől a lénytől? A tábornoknak azt írtam: „Az a kérdés, hogy valóban ’földönkívüli biológiai lényt’ találtunk avagy sem, a k+f szempontjából kevésbé lényeges, mint az, hogyan tudnánk a tőle ellesett dolgokat minél hamarabb kifejleszteni, hogy az ember

képessé váljon az űrutazásra". Hamarosan ez lett a legfőbb megközelítési módja az összes roswelli leletnek, és ebben az irányban tapogatódzott minden egyes jelentésem. Amint sikerült visszanyelnem a felfedezés szinte életet megváltoztató „Tyűha!‖ aspektusát – ehhez nem egyszer jó nagyot kellett nyelnem –, megint csak arra a feladatra koncentráltam, hogy szétválogassam a k+f szempontjából közeli eredménnyel kecsegtető dolgokat azoktól, amelyek realisztikus nézőpontból egyelőre elérhetetlennek tűntek. Az FBL-lel kezdtem. Az előttem lévő orvosi jelentés az azt kiegészítő fényképfelvételekkel együtt arra utalt, hogy a lény figyelemre méltóan jól alkalmazkodott a hosszú távú űrutazáshoz. Például a Walter Reed orvosszakértői felállították azt a hipotézist, miszerint a biológiai idő ennél a lénynél minden bizonnyal igen lassan telt, hiszen az anyagcseréje rendkívül lassú volt, amit a szakértők szerint a nagyméretű szív és tüdő hatalmas kapacitása is alátámaszt Az egész lény fiziológiája azt jelezte, hogy a testnek nem kellett különösebben komoly munkát kifejtenie önmaga fenntartására. A nagyobb szív az orvosszakértői jelentés szerint azt jelenti, hogy az átlag emberi szívnél kevesebbet kellett vernie, hogy fejletlen, meglehetősen primitívnek ható és nyilvánvalóan csökkent kapacitású keringési rendszerében áramoltassa azt a furcsa, híg, tejszerű, szinte nyirokfolyadéknak ható anyagot. Ennek következményeképpen a biológiai óra lassabban ketyegett, mint az ember esetén, ami talán lehetővé tette, hogy ez a lény nagy távolságokat rövidebb biológiai idő alatt utazzon be, mint az emberek. A szív meglehetősen lebomlott állapotban került a Walter Reed patológusainak a kezébe. Az orvosok úgy vélték, az atmoszféránk minden bizonnyal mérgező hatású lehet a lények szervei számára. Az űrjármű lezuhanása és a lényeknek a Walter Reedbe való megérkezése között eltelt időt alapul véve arra a következtetésre jutottak, hogy a földönkívüliek szervei az emberi szerveknél lényegesen gyorsabb bomlási folyamaton mentek keresztül. Ez a tény különösen megdöbbentett engem, hiszen az egyik ilyen lényt ha nem éppen a szóban forgót – a saját szememmel is volt szerencsém látni, amint egy zselészerű anyagban lebegett Fort Riley-ben. Úgyhogy

mindenképpen minimális környezeti hatásnak lehetett csak kitéve, legalábbis emberi léptékkel mérve, hiszen az 509-es Walker Field-i támaszpont orvosi személyzete nagyon gyorsan berakhatta ebbe a tartósító folyadékba. Ennek ellenére a patológusok képtelenek voltak bármi bizonyosat mondani a lény szívének felépítésével kapcsolatosan, kivéve azt a sejtelmet, hogy bizonyára másként működhetett, mint a négykamrás emberi szív, hiszen a jelek szerint nemcsak a keringési rendszer pumpájának a szerepét töltötte be, hanem passzív „vértároló" alkalmatosságként is szolgált. Vizsgálataik értelmében az idegen szívében rekeszizomszerű izmok helyezkedtek el, melyek az emberi szívizomnál lényegesen kisebb erőfeszítéssel dolgoztak, hiszen a jelek szerint a lénynek minden bizonnyal jóval gyengébb gravitációs mezőben kellett tartózkodnia hosszútávon. Ahhoz hasonlóan, ahogy a tevék a púpjukban tárolják a vizet, ez a lény is a hatalmas kapacitású tüdejében tárolta azt az atmoszférát, amit belélegzett. A tüdő abban is nagyon hasonlított a teve púpjához vagy a búvár légzőpalackjához, hogy atmoszférát csak nagyon lassan engedte beszivárogni a lény szervezetébe. Ehhez hozzávéve még a nagyméretű szívet és azt a tárolófunkciót, melyet minden bizonnyal betöltött, arra is gyanakodtunk, hogy ennek a lénynek talán lényegesen kevesebb belélegezhető atmoszférára volt szüksége, ezért nem kellett nagy tömegű levegőt magával szállítania útközben. Az is lehet, hogy magában az űrhajóban működött egyfajta atmoszférarecirkulációs rendszer, amely valamiképpen újra feldolgozta és visszajuttatta a használt levegőt az utastérbe. Ezenfelül mivel a lények mintegy százhúsz centiméter magasak lehettek csupán, az ehhez képest hatalmas tüdő a mellüreg jóval nagyobb részét betöltötte, mint az ember esetében, és ez további fejtörést okozott a lények földi maradványait megvizsgáló szakértőknek. Számunkra ez további bizonyítéknak tűnt arra nézve, hogy a lényt különleges módon, nagy távolságú utazásokra tervezték. Amennyiben a szív és a tüdő esetében arra a következtetésre jutunk, hogy valamiféle génmanipuláció eredményeképpen nagy távolságú utazásokra van kialakítva, még inkább elmondható ez a lény csontszövetéről. Annak ellenére, hogy a lény csontjai is

meglehetősen leromlott állapotban kerültek a vizsgálóasztalra, a hadsereg vizsgálóorvosai szálas szerkezetűnek és vékonyabbnak találták azokat a hasonló elhelyezkedésű emberi csontoknál, mint például a bordák, a szegycsont, a kulcscsont vagy a medencecsont. A kórboncnokok úgy vélték, hogy a csontok hajlékonyabbak lehettek az emberi csontoknál, és olyasféle rugalmasságot mutattak, ami talán egyfajta lengéscsillapító funkcióval magyarázható. A merevebb emberi csontok jóval könnyebben szétzúzódtak volna az olyan erőhatások következtében, amelyeknek ezek a lények rutinszerűen ki voltak téve. Rugalmas csontvázukkal viszont a jelek szerint kiválóan el tudták viselni a rázkódásokat és az extrém erők következtében fellépő egyéb fizikai traumákat, és csonttörés nélkül képesek voltak átvészelni olyan körülményeket, amelyek között emberi lények megnyomorodtak vagy elpusztultak volna. A roswelli helyszínt feltáró katonai felfedezőosztag arról számolt be, hogy a baleset után még életben maradt két lénynek a jelek szerint nagy nehézséget okozott a mi atmoszféránk belélegzése. Nem tudjuk, hogy ez vajon azért lehetett-e, mert hirtelen kipottyantak a járrnűvükből, és minden védőfelszerelés nélkül belekerültek a mi gravitációs mezőnkbe, vagy maga az atmoszféránk lehetett mérgező számukra. Azt sem tudjuk, hogy vajon az az egyik lény, aki nem sokkal a katasztrófa után pusztult el, vajon azért lélegzett-e nehezen, mert a katonák által kilőtt golyók halálos sebeket ejtettek rajta, vagy a problémának más okai voltak. Az osztagban lévő katonák különbözőképpen mesélték el a másik lény sorsát, amely életben maradt, és megpróbált elmenekülni. Egyesek szerint már akkor kapkodni kezdte a levegőt, amikor a katonaság lezárta a térséget; mások szerint csak akkor kezdett zihálni, amikor az egyik őr belelőtt. Én arra gyanakodtam, hogy a lényekben mindenek előtt a föld gravitációs tere keltett pánikot, mely lényegesen erősebb volt az általuk megszokottnál. Ez nagyban hozzájárulhatott a légzési nehézségekhez. Természetesen miután az idegen menekülni próbált, és meglőtték, már a sebei miatt is nehezebben lélegezhetett. Az orvosszakértői jelentés semmit nem szól mérgező gázokról, sem abban a kérdésben nem foglal állást, milyen atmoszférát lélegezhettek be ezek a lények.

Ha a Roswellnél lezuhant jármű valóban felderítő űrhajó volt, amely az előőrs szerepét töltötte be – ahogy a Wrightban dolgozó katonai elemzők hitték –, akkor több mint valószínű, hogy utasaik igazából nem is akarták elhagyni a kabinjukat. A jármű fel volt szerelve olyan eszközzel, amely az éjszakai látást is lehetővé tette – talán a különböző hőmérsékletű tárgyak állal kibocsátott hősugarak látható képpé transzformálása elvén –, és így a jármű utasai az éj sötétjében is navigálhattak. És mivel a gép képes volt elillanni elfogó vadászgépeink elől, és hol élőtűnt, hol eltűnt radarképernyőinken, úgy véltük, az utasok inkább a bentről való megfigyelés módszerét követték, és nemigen mászkáltak odakint. Elképzelhető, hogy ugyanezek a lények más típusú és más módon felszerelt járműkkel készítettek arra a célra, hogy földre szálljanak, és különböző küldetéseket töltsenek be, és ezek legénysége fel lehetett szerelve olyan légző és antigravitációs apparátussal, amely lehetővé tette, hogy a járművön kívül is káros következmények nélkül tartózkodhassanak. Az orvosszakértő azonban ilyen kérdésekkel nem foglalkozott. Ami talán leginkább zavarba hozta mindazokat, akik a járművet Wright Fieldbe szállítása után megvizsgálták, az volt, hogy semmiféle élelemkészítő berendezést nem találtak rajta. Ráadásul élelmiszerkészletnek sem volt semmi nyoma a fedélzeten. Akkoriban, amikor az űrutazás még csak a sci-fi-írók fantáziájában létezett, katonai elemzők már azon munkálkodtak, hogyan lehetne ennek a technológiának a különféle gyakorlati lépéseit megvalósítani. Akkor még nem is annyira a más bolygókra való utazásban gondolkodtak, hanem sokkal inkább a Föld körüli navigációban, hiszen a katonai tervezők véleménye szerint a németek pontosan ezt a technológiát igyekeztek kifejleszteni V2 rakétaprogramjuk kiterjesztéseként. Menet közben az a kérdés is felmerült, hogy ha pilótákat küldünk Föld körüli pályára, hogyan biztosítjuk számukra a kellő oxigént, mihez kezdünk az anyagcserevégtermékeikkel, és mivel tartjuk őket életben hosszú időn át? Világos, hogy’ ha már egyszer odáig eljutottunk, hogy elég kezdősebességgel tudunk egy légi járművet fellőni ahhoz, hogy Föld körüli pályára álljon, a következő megoldandó probléma az, hogyan

tartsuk ott elegendő ideig ahhoz, hogy a küldetését is be tudja tölteni. A roswelli űrhajó a jelek szerint valahogy megoldotta ezt a kérdést, hiszen valahonnan máshonnan érkezett ide. Annak azonban semmi nyomát nem találtuk, hogyan oldották meg az olyan háztartási problémákat, mint az élelmiszerkészítés, és a melléktermék eltávolítása. Nagyon sok teória merült fel arra nézve az orvosszakértők körében, hogy vajon milyen összetételű volt ezeknek a lényeknek a teste, és mi tartotta őket életben. Először is az orvosok sokkal inkább megdöbbentek azon, mennyire hasonlítanak ezek a lények miránk, mint amennyire a különbségek foglalkoztatták őket. Nem förtelmes kinézetű rovarok látogattak meg bennünket, sem nem olyan hüllőszerű emberzabálók, amilyenek a Világok háborújában lerohanták a Földet. Ezek a lények nagyon úgy néztek ki, mintha kicsi emberek lennének, de mégis valahogy mások voltak. Hátborzongató volt. Míg egyfelől az orvosok nem tudták megállapítani, pontosan hogyan is zajlott ezeknek a lényeknek az anyagcseréje, másrészről annyit sikerült leszögezniük, hogy testük nem tartalmaz semmiféle új vagy szokatlan elemet. Ugyanakkor a beszámoló jelezte, hogy az orvosok szervrendszerek olyan új kombinációira figyeltek fel, amelyekkel kapcsolatosan további vizsgálatokra van szükség, mielőtt szakavatott véleményt mondhatnának. Különösen érdekes volt az a test folyadék, amely részben vérként szolgált, másrészt viszont a jelek szerint olyan testi funkciókat szabályozott, mint ahogy az az emberi test mirigyváladékai esetében szokásos. Úgy tűnik, ezeknek a lényeknek az esetében a keringési és a nyirokrendszer egyetlen összetett rendszert képezett. És amennyiben egyáltalán történt tápanyagok ledolgozása és melléktermékek kiválasztása a szervezetükben, ez az anyagcsere kizárólag a bőrön keresztül játszód-hatott le – esetleg még a külső védőrétegen keresztül is –, hiszen belül nyoma sem volt sem emésztési, sem kiválasztási rendszernek. Ahogy az orvosi jelentés is rámutatott, a lények testét egyetlen darabból készült védőborítás fedte, mint valami buvárruha vagy külső bőr, amelynek atomszerkezete kiemelkedően magas

húzószilárdságot, ugyanakkor rugalmasságot biztosított. Az egyik megfigyelő elmondta, hogy leginkább pókhálóra emlékeztette, amely látszólag szintén ilyen lágy, de valójában rendkívül erős. A pókháló egyedülálló tulajdonságai abból a szálszerkezetből következnek, mely rend kívüli tartósságot biztosít, hiszen a szálak nagy erő hatására képesek megnyúlni, ugyanakkor megőrzik összehúzódási képességüket, így az erőhatás megszűnte után eredeti alakjukra ugranak vissza. Ehhez nagyon hasonlóan ezeknek a lényeknek az űrruhája vagy külső bőre annyira feszesen simult rájuk, mintha szó szerint rájuk lenne szőve, és szorosan testükhöz lenne erősítve, hogy így tökéletesen bőrként viselkedő védőbevonatot képezzen. Az orvosok elmondták, hogy ilyet még soha nem láttak. Azt hiszem, én is csak évek múltán fogtam ezt fel igazán, amikor már rég nem a Pentagonban dolgoztam, és az egyik télen éppen karácsonyfát vásároltam. Ahogy ott álltam a fagyos estében, megfigyeltem, hogy a fát szállításra előkészítő fiatalember fejjel lefelé belehelyezi azt egy zömök hordóra emlékeztető készülékbe, amely automatikusan olyan cérnahálót sző köré, ami biztonságban megőrzi az ágakat, amíg a fát hazaszállítják. Otthon aztán csak egyetlen vágással le kellett fejteni a hálót, és ki tudtam szabadítani az ágakat, Ez a karácsonyfa-csomagolási módszer eszembe juttatta a roswelli roncsban talált lényről készült orvosi jelentést, és arra gondoltam, hogy talán az idegenekre is valami ilyen módszerrel adják rájuk öltözetüket. Az űrruha szálainak hosszanti elrendezése azt a további gondolatot ültette el az orvosszakértők elméjében, hogy a ruha minden valószínűség szerint képes volt az olyan alacsony energiájú kozmikus sugaraktól is megvédeni a viselőjét, amilyenekkel egy űrutazás során feltétlenül számolni kell. A lény belső szervei ugyanis olyan sérülékenyek és túlméretezettek voltak, hogy a Walter Reed vizsgálóorvosai szerint védőruha nélkül rövid idő alatt súlyos károsodásokat szenvedtek volna a konstans energiájú részecskék bombázásának kumulatív hatása következtében. Az atomnál kisebb méretű részecskesugárzás olyan hatást gyakorol a megfelelő védőfelszerelés nélkül közlekedő űrutazóra, mintha elevenen megfőznék egy mikrohullámú sütőben. Amennyiben az űrhajó fala

eléggé ellenálló ahhoz, hogy egyáltalán kibírja az ilyen kozmikus záport, a belsejében tartózkodó lények testének atomszerkezete annyira felbolydul, hogy az ebből fakadó hőenergia a szó legszorosabb értelmében megfőzi az illetőt. A Walter Reed orvosait ugyancsak lenyűgözte az idegenek bőre. Bár ezek a jelentések semmiféle vegyi elemzésről nem számoltak be, a bőrről mégis az volt a megfigyelők benyomása, mintha vékony zsírszövet volna, amihez hasonlót még soha egyikük sem látott. Emellett teljes mértékben permeábilis volt, mintha folyamatosan vegyi anyagok áramolnának rajta keresztül ki és be a kombinált vérés keringési rendszerbe. Elképzelhető, hogy így táplálkoztak ezek a lények utazás közben, és így ürítettek? A rendkívül kisméretű száj, és az emberi emésztőrendszerhez hasonló szervek teljes hiánya eleinte sok fejtörést okozott az orvosoknak, mert nem bírtak rájönni, hogyan maradhattak ezek a lények életben. Az a hipotézis azonban, hogy a bőrükön keresztül vették magukhoz a szükséges vegyi anyagokat, sőt talán még a melléktermékeket is recirkulálták, teljes mértékben megmagyarázhatja, miért nem volt az űrhajóban semmiféle táplálékkészítő vagy végtermék-feldolgozó alkalmatosság. Én azonban azon is elgondolkoztam, hogy talán azért nem volt szükségük élelemre, sem pedig ürítési alkalmatosságra, mert nem is valóságos élőlények, hanem valamiféle robotok vagy androidok voltak. A Wright Field mérnökei természetesen egy másik lehetséges magyarázattal is előálltak, aminek értelmében azért nem volt ezeknek a lényeknek szükségük élelmiszerelkészítő berendezésekre, mert ez az űrhajó parányi felderítő jármű volt csupán, amely nem merészkedett túlságosan messzire az anyahajótól. A lények igen lassú anyagcseréje lehetővé tette, hogy viszonylag hosszú időn keresztül is távol maradjanak a főhajótól, és esetleg csak a katonaságnál szokásos előre gyártott élelmiszeri fogyasszák, amíg a bázisukra vissza nem térnek. Arra azonban sem a Wright Field mérnökei, sem a Walter Reed orvosszakértői nem tudtak kielégítő magyarázatot adni, miért nem volt az űrhajón melléktermék-tároló alkalmatosság, és azt sem tudták megfejteni, mihez kezdtek a lények az ilyen anyagokkal, Nem zárom ki annak lehetőségét, hogy amikor

a Trudeau tábornok számára írt jelentésemben a robotokról és androidokról spekuláltam, talán túl messzire mentem, de sehogy sem ment ki a fejemből, hogy az idegenek bőréről szóló elemzés, amit olvastam, sokkal inkább egy szoba növény külső burkára, semmint egy emberi lény bőrére emlékeztetett. Ez persze egy másik lehetséges magyarázata volna az élelmiszer-készítési, és ürítési alkalmatosságok hiányának. A lényeken elvégzett első és további boncolások során a legnagyobb figyelem az agyuk méretére, működésére és anatómiájára irányult. Meglehetősen nagy hitelt adtak a helyszíni szemtanúk első kézből származó beszámolóinak, akik elmondták, olyan benyomások érték őket a haldokló lény részéről, mintha óriási fájdalmak között vergődne. A tanúk egyhangúlag állították, hogy a lények nem adtak ki hangot, így aztán ezek az impressziók a katonai hírszerzés szakemberei szerint vagy valamiféle empatikus projekció formájában, vagy egyenesen mentális telepátia útján terjedhettek. A tanúk elmondták, hogy nem „szavakat" hallottak a lelkükben, hanem csupán egy megosztott vagy kivetített benyomás rezonanciáját, amely jóval primitívebb egy mondatnál, ugyanakkor sokkal komplexebb is, hiszen ezen keresztül a lény nemcsak a szenvedés érzését tudta közölni, hanem egy olyan mély szomorúságot is, mintha az űrhajóban elpusztult társait gyászolná. A szemtanúknak ezek a beszámolói sokkal több fejtörést okoztak nekem, mint a roncsból származó bármely más információ. Az orvosszakértők úgy gondolták, hogy az idegenek agya – amely alaposan túlméretezettnek tűnt az emberi agyhoz viszonyítva, különösen a lények törékeny termetéhez képest négy, egymástól jól elkülöníthető részre oszlott. A lények mint tudjuk – elpusztultak, és az agyuk már bomlásnak indult, mire a kórboncnokoknak sikerült kiemelniük a lágy, szivacsos koponyából, amely sokkal inkább az arcüreg porcos részeire, semmint egy emberi koponya kemény, csontos szerkezetére emlékeztette a szakembereket. Azonban ha sikerült is volna valamelyik lényt élve megvizsgálni, az 1947-es orvosi technológia még nem rendelkezett a mai ultrahangos szkennelés lehetőségével, sem pedig a radiológiai laborokban manapság használt magas rezonanciájú tomográffal. Így aztán semmi

olyan eszköz nem állt az orvosok rendelkezésére, amelynek segítségével az agyi lebenyeket vagy „szférákat‖, ahogy a jelentésben emlegették őket, tanulmányozhatták volna. Ezért aztán – bár rendkívül elterjedtek különféle spekulációk a lények agyával kapcsolatosan, úgymint gondolatkivetítés, pszichokinetikus energia és effélék – ezeket semmilyen meggyőző bizonyítókkal nem sikerült alátámasztani, és az ilyen jellegű beszámolók eléggé híjával voltak a tudományos szempontból értékelhető adatoknak. Az egyetlen lehetséges pont, ahol az idegenek agyának működésével kapcsolatban valamiféle fogódzót találhattunk, az az eszköz volt, amit én a jelentésemben „fejpántnak" neveztem el. A roncsok közül összeszedett tárgyak között találtunk ugyanis olyan eszközöket, amelyek kívülről fejpántra emlékeztettek, de semmiféle díszítés vagy dekoráció nem volt rajtuk. Valami rendkívül fejlett vulkanizáló eljárással rugalmas műanyagba ágyazva mai kifejezéssel elektromos érintkezőket vagy szenzorokat találtunk a belsejükben, hasonlókat az elektroencefalográf vagy poligráf érintkezőihez. Ez a fejpánt valahol a fül mögött lehetett az idegenek fejére illesztve, ahol a koponya elkezdett kidudorodni, hogy a hatalmas méretű agyat befogadhassa. A baleset helyszínéről származó jelentések, valamint a Wright Fieldben készült első elemzések arra utalnak, hogy a légiparancsnokságon tevékenykedő mérnökök kommunikációs berendezésekként értékelték ezeket az eszközöket, kicsit azokhoz a gégemikrofonokhoz hasonlóan, amilyeneket a mi pilótáink használtak a második világháború során. Miután azonban sikerült alaposabban kiértékelnem az eszközt, és feldolgozásra, illetve kifejlesztésre elküldtem a megfelelő szerződéses partnerhez, kiderült, hogy körülbelül annyira lehet a gégemikrofont ehhez az eszközhöz hasonlítani, amennyiben egy primitív palavessző egy színes lézerprinter előfutáraként tekinthető. IIlusztrációképpen csak annyit, hogy abban a néhány órában, amíg az anyag a roswelli Walker Field erődben tartózkodott, nem egy tiszt óvatosan a fejére illesztette az eszközt, megpróbálva kitalálni, mi lehet az. Először semmit nem tapasztaltak. Nem volt rajta sem gomb, sem kapcsoló, sem drót, semmi olyan üzemmód, ahogyan hagyományos értelemben vezérelni lehetett volna. Senkinek nem

sikerült rájönnie, hol kell be-, illetve kikapcsolni. Ráadásul nem is lehetett igazán jól a fejre illeszteni, bár volt némi rugalmassága, hogy az „egy méret mindenkinek" elve alapján passzoljon az idegenek túlméretezett koponyájára. A jelentés viszont a továbbiakban arról számol be, hogy az a néhány tiszt, akinek elég nagy feje volt ahhoz, hogy az összes érzékelő hozzáérjen a koponyájához, rendkívül sokkoló tapasztalatokat szerzett. Egyesek csak enyhe csiklandozást érzékeltek a fejükben, mások viszont szaggató fejfájást, sőt egy bizonyos ponton túl táncoló vagy vibráló színeket tapasztaltak szemhéjuk belső felületén, ahogy a fejpántot a fejükön tologatták, és a szenzorok a koponyájuk különböző részeivel kerültek kontaktusba. Ezekből a szemtanú – beszámolókból arra a következtetésre jutottam, hogy a szenzorok az agy különböző részeit stimulálták, s ugyanakkor információcserét is folytattak az aggyal. Megintcsak az EEG analógiáját használva, ezek az eszközök rendkívül fejlett mechanizmusként arra szolgáltak, hogy a lények agyának belső elektromos impulzusait külső parancsok formájában közvetítsék. Elképzelhető, hogy ez a fejpánt helyettesítette a pilóta számára a műszerfalat, aki ezen keresztül léphetett kapcsolatba az űrhajó navigációs és meghajtó rendszerével, ugyanakkor nagy hatótávolságú kommunikációs eszközként is szolgálhatott. Sokáig nem jöttünk rá, hogyan is működhetett, csak a Pentagonban eltöltött szolgálati időm vége felé indítottuk el azt az agyhullám-kutatással kapcsolatos projektet, aminek során kezdtünk rájönni, mi is lehet ez, és hogyan lehet kifejleszteni. Nagyon hosszú időbe telt ezt a technológiát megvalósítani, ma azonban, ötven évvel Roswell után az ebből kifejlesztett eszközök már szerves részét képezik a hadsereg legfejlettebb helikopterei navigációs rendszerének, és hamarosan az amerikai szórakoztató-elektronikai piacra is be fognak törni a számítógépeken futtatott játékok során használt munkaállomások helyére lépve. Mind az 509-es támaszponton, mind Wright Fieldben teljesen elbűvölte a légierő elemzőit és mérnökeit az a tény, hogy a lezuhant járműben semmiféle hagyományos értelemben vett irányító- vagy meghajtórendszert nem lehetett fölfedezni. Az ö jelentéseiket és az általuk kiértékelt tárgyakat 1961-es perspektívából szemlélve

azonban én úgy láttam, hogy a jármű meghajtásának és irányításának a meg értéséhez a kulcs nem csupán magában a járműben keresendő, hanem a pilóták és a jármű közötti kapcsolatban is. Amennyiben tényleg egy agyhullám irányította vezérlőrendszerben gondolkodhatunk, amelyben legalább akkora szerepet játszanak a pilóta agyának az elektromos jelei, mint maga az űrhajó, akkor itt voltaképpen az irányított repülésnek egy forradalmian új koncepciójával állunk szemben, amelyben maga a pilóta a rendszer. Képzeljünk csak el olyan közlekedési eszközöket, ahol az indítókulcs nem más, mint az emberi agy elektroencefalografikus jelének digitalizált kódja, amit automatikusan leolvas egy magunkra öltött szenzoros fejpánt! Arra az álláspontra helyezkedtem, hogy az űrhajót minden bizonnyal így navigálták, azaz közvetlen összeköttetés volt a pilóta agyában képződött elektronikus hullámok és a jármű vezérlőrendszere között. Az agy elektromos jeleit a fejpánt, mint ínterface kódolta és továbbította. Nem sikerült hozzájutnom azoknak a jegyzőkönyveknek a másolatához, amely annak az idegennek a Bethesdában elvégzett boncolásáról szól, amelynek holttestét Twining tábornok juttatta el a haditengerészethez. Csak a hadsereg jelentése állt rendelkezésemre. A további tetemeket átmenetileg Wright Fieldben tárolták. Később aztán a fegyveres testületek különféle ágazatai megosztoztak rajtuk. Amikor a légierő önálló ágazattá vált, a még Wrightban őrzött tetemeket az űrhajóval együtt a kaliforniai Norton légibázisra szállították, ahol a járműben lévő technológia lemásolását célzó kísérleteket kezdtek végezni. Volt benne ráció. A légierőt elsősorban az foglalkoztatta, milyen repülési képességekkel rendelkezett a jármű, és milyen védelmi rendszert lehet ezzel szemben kiépíteni. A Nortonon elkezdett kísérleteket végül a nevadai Nellis légibázison folytatták a híres Groom Lake térségében, ahol a Lopakodó-technológiát kifejlesztették. A hadsereget kizárólag a jármű fedélzetén talált fegyverrendszer foglalkoztatta, és hogy azokat hogyan lehet a saját céljainkra felhasználni. Az eredeti roswelli roncs a Nortonon maradt, ahol a légierő és a CIA egyfajta idegentechnológiai múzeumot rendezett be, mintegy a roswelli űrhajó végső nyugvó helyeként. Az idegen jármű utánzataival való

kísérletezés azonban az évek során tovább folytatódott, miközben a mérnökök mindent elkövettek, hogy annak meghajtó és navigációs rendszerét a mi technológiai szintünkön is meg tudják valósítani. Ezek a próbálkozások a mai napig is tartanak, gyakorlatilag mindazoknak a biztonsági minősítéssel rendelkező embereknek a szeme előtt, akik rendszeresen felkeresik a helyet, ahol a járműveket őrzik. Az évek során ezek az űrhajómásolatok valóságos legendává nőtték ki magukat a magas rangú katonatisztek belső köreiben és a kormánytagok között, különösen azoknak a kedvelt szenátoroknak és kongresszusi tagoknak az esetében, akik a katonaság érdekeinek figyelembevételével szoktak szavazni. Mindazokat, akiknek megmutatják a titkokat, azonnal titoktartásra kötelezi a nemzeti titoktartási törvény, ezért senki nem árulhatja el, amit látott. Ily módon a hivatalos álcázási taktika a mai napig is folytatódik, holott egyre növekszik azoknak az embereknek a száma, akik ismerik az igazságot. Be kell vallanom, nekem sosem volt szerencsém a saját szememmel látni a Nortonon kiállított űrhajót, de épp elég jelentés ment keresztül a kezemen a külföldi technológián eltöltött éveim során ahhoz, hogy biztosan tudjam, mik ezek a titkok, és hogyan kezelik őket. Mint említettem, semmilyen konvencionális módon nem lehetett megmagyarázni, hogyan működött a roswelli űrhajó meghajtórendszere. Nem találtak sem atommeghajtású motort, sem rakétát, sem lökhajtásos meghajtó-szerkezetet, sem propelleres erőátvitelt. Mindhárom fegyveres testület k+f osztálya megpróbálkozott azzal, hogy saját technológiánkat összekombináljuk az idegen űrhajó meghajtórendszerével, de a hatvanas és a hetvenes évek során minden ilyen kísérlettel kudarcot vallottunk. A jármű képes volt legyőzni a gravitációt az elektromágneses hullámok terjedése révén, melyeket a jármű elektromos pólusainak elmozdítása generált, s ily módon nem is igazán meghajtórendszerről volt szó, hanem az azonos töltések közötti taszítóerő irányításáról, illetve vektorálásáról. Amikor erre sikerült rájönnünk, első számú hadiipari szállítóink mérnökei egymással versenyezve próbáltak rájönni, hogyan tudta a jármű elektromos kapacitását fenntartani, és a benne utazó idegenek hogyan tudtak egy hullám energia mezejében élni.

Mindez nem csupán óriási felfedezést jelentett, hanem szinte észbontó lehetőséget arra, hogy sok milliárd dolláros szerződések köttessenek a légi és a tenger alatti hadászati járművek egy egészen új generációja vonatkozásában. Az űrhajó és pilótája közötti összeköttetés jellegével kapcsolatosan már nagyon korán, a Norton légibázison elkezdett tesztelések első néhány évében fontos megállapítások születtek. A légierőnek sikerült bebizonyítania, hogy az egész jármű voltaképpen óriási kondenzátorként működött. Más szavakkal, maga a jármű tárolta az elektromágneses hullám generálásához, szükséges energiát, és ez az elektromágneses lökéshullám tette lehetővé, hogy a jármű elérje a Föld gravitációs teréből való kilépéshez szükséges szökési sebességet, és az is így volt lehetséges, hogy vízszintes irányban 12 ezer kilométer/óra sebességgel száguldhasson. A pilótákra azért nem voltak végzetes hatással azok az elképesztő g erők, amelyek egy hagyományos repülőjármű ilyen arányú gyorsulása során az utasokra nehezedtek volna, mert a jármű belsejében tartózkodó idegenek számára az egész olyan volt, mintha a külső gravitációs tér elhajolna a járművet körülölelő hullám külső pereménél. A legjobban talán ahhoz lehetne hasonlítani, mintha valaki egy hurrikán belsejében utazna. A kérdés már csak az, hogyan tudtak a pilóták kapcsolatba lépni az általuk generált hullámmal? A tábornoknak irt jelentésemben azt állítottam, hogy a titok nyitja alighanem abban az egy darabból készült bőr-szerű űrruhában keresendő, amellyel a lények körül voltak szőve. A különös szövet hosszúkás alomszerkezete adta az ötletet nekem, hogy a pilóták valamiféleképpen az egész elektromos tárolási rendszer, sőt maga az űrhajó részeivé is válnak. Tehát nemcsak navigálták a járművet, hanem a jármű elektromos áramkörének részeivé váltak, ahhoz hasonlóan irányítva az egészet, mint ahogy az ember az izmait mozgatja. A jármű voltaképpen az idegenek testének meghosszabbításaként is tekinthető, hiszen közvetlen összeköttetésben állt idegrendszerükkel oly módon, ahogy azt ma már mi is kezdjük megvalósítani. Tehát a lények úgy voltak képesek hosszú távon egy magas energiájú hullám belsejében tartózkodni, hogy saját maguk voltak az

a primer áramkör, amely a hullámot irányította. Az őket tetőtől talpig beborító ruha tehát egyrészt megvédte, ugyanakkor a járművel is összekapcsolta és a szó szoros értelmében a hullám részévé tette őket. 1947-ben ez a technológia annyira újszerűen hatott, hogy egyrészt megijedtünk, másrészt meglehetősen fusztráltakká lettünk tőle. Azon ábrándoztunk, bárcsak nekünk is lenne olyan erőforrásunk, amellyel jól körülhatárolható elektromágneses hullámot tudnánk generálni egy jármű környezetében, és máris a kezünkben volna egy olyan technológia, amely minden addig ismert rakéta- és lökhajtásos meghajtórendszert messze felülmúl. Az ilyen irányú fejlesztések a mai napig, ötven évvel az idegen űrhajóra való rábukkanásunk után is zajlanak. Erőltetett menetben dolgoztam egész éjjel, hogy másnap a jelentésemet a tábornok elé tehessem. Nagyon szerettem volna, ha legalább annyit meglát, hogy stratégiánkban benne rejlik az a lehetőség, hogy a kezünkbe került anyagból legszerényebb becslések szerint is több később kifejleszthető konkrét termék magvait kiválogassuk. Az egész folyamatot azzal kívántam elindítani, hogy átnyújtom neki az idegen lények boncolási jegyzőkönyvei alapján készített háttérjelentésemet a földön kívüliek jellegzetességéiről, valamint arról, amit eddig sikerült megértenünk az űrhajójukban talált technológia első elemzései alapján. Mire végeztem, már pirkadt, én pedig rettenetesen néztem ki. Pedig ma van a nap, amikor a jelentésemet a tábornok íróasztalára teszem! Vigyázzba vágom magam előtte, és ezt mondom: „Elhoztam a jelentést, amit kért, tábornok úr!‖ – s közben tudom, hogy a dokumentum sokkal többet tartalmaz, mint amire ő számítani merhetett, hiszen az egész téma annyira új és bonyolult. Mindehhez azonban meg kellett fürödnöm, meg kellett borotválkoznom, és tiszta, ropogós zubbonyt kellett magamra öltenem. Csak erre vágytam. Egyáltalán nem hiányzott az alvás, hiszen a bennem feszülő optimizmus és bizakodás azokban a percekben sokkal hatalmasabb hajtóerőt jelentettek számomra, mint amit néhány óra alvás nyújtani tudott volna. Biztos voltam benne, hogy valami olyasmire bukkantam itt, ami meg fogja változtatni a világot. Ott lent, a Pentagon pincéjében több mint egy évtizeden át olyan titkok

lapultak, melyeket az elődeink épp csak megsejteni kezdtek, amikor leállították őket. Lehet, hogy a koreai háború volt az oka, vagy talán a CIA, vagy más hírszerzési ügynökségek borítottak leplet a k+f akciójára. Mindegy, ennek már úgyis vége! Engem neveztek ki a külföldi technológia részleg íróasztalához, és az anyag az én kezembe került, ahogy azt Twining tábornok már tizennégy évvel korábban is javasolta. Azokban a dossziékban a technológia egy teljesen új korszakának puzzle-darabkáit fedeztem fel. Mindazok a dolgok, amik korábban még csak néhány elszórt fényvillanásként mutatkoztak meg a legzseniálisabb mérnökök és tudósok elméjében, most egy fejlettebb civilizáció kézzel fogható késztermékeiként hevertek előttem. Elektromágneses energiahullám belsejében utazó, agyhullám segítségével navigált űrhajó, lények, akik titokzatos eszközeik segítségével úgy látnak éjjel, mint mi, emberek nappal, annyira élesen fókuszált fénysugarak, amelyek mindaddig láthatatlanok maradnak, míg vissza nem verődnek egy távoli tárgyról… A tudósok már hosszú évek óta arról ábrándoztak, milyen lehet a világűrben utazni, különösen mióta az oroszoknak sikerült fellőniük az első Szputnyikot. A hadsereg az ötvenes években katonai holdbázis létesítését tervezte Arthur Trudeau tábornok irányításával, a k+f terveit azonban végül elvetették, és az űrkutatást a NASA ( National Aeronautics and Space Agency – Nemzeti Repülési és Űrhajózási Ügynökség) kezébe adták át. Ezek a tervek olyan kérdéseket próbáltak megoldani, mint a hosszan tartó űrutazások által felvetett problémák, valamint a Hold csökkent gravitációs teréhez való alkalmazkodás. Jelen esetben azonban a kezünkben tartottuk annak bizonyítékait, hogy egy idegen civilizációnak sikerült alkalmazkodnia a hosszú távú űrutazáshoz, a különféle gravitációs körülményekhez, a világűrben az űrhajót bombázó energia részecskéknek és – hullámoknak való kitettséghez. Annyit kellett tenni csupán, hogy felsorakoztassuk a k+f rendelkezésére álló kiterjedt katonai és ipari erőforrásokat, és lemásoljuk ezt a technológiát. Az egész ott van a kezünkben, ha rájövünk, hogyan kell használni. Ez volt a kezdet, és én ott voltam az egésznek a kellős közepében!

A horizont szélén feltűnő első bizonytalan fények, az új nap ígérete már útban hazafelé talált, ahol lezuhanyoztam, megborotválkoztam. megittam egy kancsó kávét, és magamra öltöttem a legropogósabb új egyenruhámat, amit csak találtam. Majd kelet felé indultam egy teljesen új kor hajnalán, a jelentésem pedig ott lapult mellettem az első ülésen elhelyezett irattáskámban. Tudtam, hogy még rengeteg jelentést kell elkészítenem, és hosszú távú, bonyolult projektek részleteit kell kidolgoznom, ez volt azonban a legelső, az alap, a fénysugár az eltitkolt múlt és a bizonytalan jövő mezsgyéjén. Mindenesetre fény volt, és engem ez érdekelt. Ilyenkor nincs idő aludni. Túl sok a tennivaló.

8. fejezet

A projekt körvonalazódik Leesik az állam ettől a jelentéstől, Phil – mondta Trudeau tábornok feltekintve a géppel teleírt papírlapok kupacából, melyet aznap reggel nyomtam a kezébe, amint megérkezett. Nem sokkal reggel hat óra előtt értem vissza a Pentagonba, és azóta csak őrá vártam az íróasztalomnál, és öt percenként kinéztem, hogy jön-e már, miközben a felkelő nap harsogóan narancsszínű sugarai olyan vakítóan tükröződtek vissza egy távoli ablakról, mintha az épület lángokban állt volna. – Mit csinált, egész éjjel fent volt, és ezt írta? – Igen, egy kicsit túlóráztam – vallottam be. – Nem szeretném, ha túl sok idő menne el a papírmunkával. Nehogy az emberek ne tudjanak dolgozni! A tábornok nevetve újra belelapozott az iratcsomóba, de látni lehetett rajta, hogy nagy benyomást tesz rá az anyag. Megpróbáltam ugyan leszólni előtte a Roswell-dossziét, mondván, hogy az egész nem több egy jókora iratkötegnél, tele olyan dolgokkal, amiért a végén még bolondok házába fognak csukni; ugyanakkor mindketten tudtuk, hogy a dosszié tartalma a k+f jövőbeni tevékenységét és a mi munkánkat is alapvetően meghatározza. A kongresszus már egy idő óta egyre nagyobb nyomást gyakorolt a katonai kutatási és fejlesztési ügynökségekre, hogy hozzanak végre kézzel fogható eredményeket, vagy ismerjék el tehetetlenségüket, és adják át másnak a helyüket a rakétakutatásban. Miután a haditengerészet felsült a WAC Corporallel, a hadsereg pedig a Redstone-nal, lassan már az egész amerikai rakétaprogram kezdett a nevetség tárgyává válni, miközben a szovjetek úgy hozták az egyik sikert a másik után, mint ahogy a profi kosárlabda játékosok parádéznak a hárompontosaikkal. A hadsereg Horizont projekt elnevezésű holdbázis-programjának tervezete egy fiókban

porosodott. Ráadásul katonai körökben egyre többen kezdtek attól tartani, hogy kénytelenek leszünk átvállalni azt az elvetélt francia próbálkozást, mely azt próbálta megakadályozni, hogy a Vietkong, a Patet Lao és a Vörös Khmer elterjessze a kommunizmus fekélyét az egész indokínai térségben. Előre látszott, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni, és csak arra lesz jó, hogy elvonja az erőinket a kelet-európai igazi frontvonalról, Úgyhogy Trudeau tábornoknak még néhány látványos gólnál is nagyobb szüksége volt arra, hogy néhány működőképes projekt segítségével megakadályozzuk, hogy a civil ügynökségek visszametsszenek minket, és elszívják anyagi bázisunkat A főnököm tehát kezébe vette első jelentésemet, és hamar átlátta, hogy a stratégiánknak van racionális alapja. Ezért aztán a rövid távú taktika iránt kezdett érdeklődni. – Azt már tudjuk, hogy mit akarunk – mondta, – A kérdés az, hogyan lehet megcsinálni? – Ezt is átgondoltam, tábornok úr – válaszoltam. – A következőképpen szeretném elkezdeni. Kifejtettem, hogy szeretném összevonni a legjobb emberi erőforrásainkat, mint például az akkoriban Alamogordóban és White Sandsben dolgozó német rakétatudósokat. Jónéhány olyan szakemberrel találkoztam a Red Canyonban, a Nike zászlóalj élén eltöltött éveim során, akik a vezérelt rakétaprogram keretein belül a rakétameghajtásra és – vezérlésre specializálták magukat. Voltak emellett olyan elméleti tudósaink is, akik képesek voltak egy mérnök rideg precizitását egy szabadgondolkodó szárnyaló fantáziájával ötvözni. Ezeket az embereket akartam én egy agytrösztbe összegyűjteni, és nekik bemutatni azokat a furcsa tárgyakat és szerkezeteket, amelyek nem ebből a földi valóságból származnak. Ha valakik, akkor ezek a tudósok meg tudják majd mondani nekünk, mihez kezdhetünk az olyan tárgyakkal, mini a lapkaszerű furnérlemez vastagságú szilíciumdarabok, melyeken titokzatos ezüstszínű bemetszések láthatók. – Na, és ha összeáll ez az agytröszt – tette fel a kérdést Trudeau tábornok –, hogyan tovább?

– Rendelkezésükre kell bocsátani a megfelelő technológiát – válaszoltam. Be kellett vallanom, hogy a birtokunkba került anyag nagy részével kapcsolatban a sötétben tapogatóztunk. A tudósok és az akadémisták véleményét nem kérhettük ki, hiszen akkor bajosan maradt volna titokban ez az egész. Ráadásul az anyag jelentős részének a haditechnikához is köze volt, ezzel kapcsolatban pedig végképp nagyon szigorú szabályok voltak életben, hogy mit szabad és mit nem szabad a megfelelő engedélyek nélkül nyilvánosságra hozni. Ez a saját agytröszt már csak ezért is felbecsülhetetlen értékű lenne. Emellett a megfelelő útmutatások és biztonsági intézkedések alkalmazásával a titoktartás is garantálható lenne, hiszen ezek a szakemberek a második világháború vége óta folyamatosan titkos feladatokon dolgoztak. – Közelebbről mely tudósokra gondolt? – kérdezte Trudeau, belső zsebéből előhúzva fekete bőrborítású kis jegyzettömbjét. – Gondoltam Robert Sarbacherre – feleltem. – És persze Wernher von Braunra. Aztán Hans Kohlerre, Hermann Oberthre és John von Neumannra. – Mennyit tudnak ezek az emberek Roswellről? – tudakozta a tábornok. – Ha ugyanis még annak idején, 1947-ben tájékoztatták őket a roswelli anyagról – mint ahogy biztosan tudtam, hogy Wernher von Braunt Twming tábornok informálta akkor semmiféle titkot nem árulunk el. Ha viszont még sosem hallottak a roswelli légi katasztrófáról, akkor nem biztos, hogy meg szabad kockáztatnunk, hogy megosszunk velük a szupertitkosnál is titkosabb kategóriába sorolt információkat. Trudeau tábornok azt szerette volna átlátni, mekkora a kockázat, ha képbe hozzuk ezeket az embereket. Megnyugtattam, hogy mindannyinknak hallaniuk kellett Roswellről, hiszen régóta kapcsolatban állnak a kutatási és fejlesztési igazgatósággal. Az Eisenhower-kormányzat idején a földönkívüliekkel foglalkozó adatgyűjtést és titkos kutatást automatikusan átadták a Kutatási és Fejlesztést Hivatalnak, lévén, hogy a kutatási és fejlesztési igazgatóság akkori feje valamikor a csoport egyik alapító tagja volt.

– Abban az időben, amikor én a Fehér Házban dolgoztam, Sarbacher is igazgatósági tag volt – nyugtattam meg a főnökömet. – Úgyhogy egészen biztos vagyok benne, hogy tud valamit. Hermann Oberth pedig – vallottam be a tábornoknak nos, ő már korábban is mondogatta nekem, hogy azok a titokzatos tárgyak, amelyeket Red Canyonban láttunk felvillanni a radar képernyőjén, amelyek aztán úgy eltűntek, mintha soha ott sem lettek volna, szerinte minden bizonnyal ahhoz hasonló Földön kívüli légi járművek lehetnek, mint amilyet Roswellnél összeszedtünk. Úgyhogy ő is tud róla, bár azt nem tudom, honnan. – No, hát ez legalább jó hír — mondta Trudeau, – Örülök, hogy nem nekem kell a felhatalmazást megadnom, hogy olyanokat avassunk be a titkos információkba, akik addig semmit nem tudtak az egészről. És magát sem szeretném, Phil, olyan helyzetbe hozni, hogy később a feletteseinek arról kelljen számot adnia, miért döntött úgy, hogy szuper-titkos információkat engedély nélkül kiszolgáltatott avatatlan embereknek, még ha a nemzetbiztonság érdekében tette is. Ezt tudtam értékelni, ugyanakkor a terveink kivitelezéséhez semmiképpen nem nélkülözhettük volna az olyan tudósok technikai és tudományos szakértelmét, mint Braun, Oberth vagy Sarbacher, sem a mérnöki, sem a termékfejlesztési tevékenység területén. – Hogyan akarja megközelíteni őket? – kérdezte Trudeau. – Azzal kéne kezdeni, hogy készítünk egy leltárt a jelenleg általunk menedzselt védelmi kutatásokról, tábornok úr – válaszoltam. – Azután vessük össze az eddigi eredményeinket és a fejlesztés alatt lévő rendszereinket a dossziéban lévő anyaggal, hogy lássuk, mit hova lehet beilleszteni. Ezen a ponton kellene aztán a tudósokhoz fordulni, hogy meggyőződjünk róla, vajon helyesen látjuk-e, mink van, vagyis rá tudnak-e jönni, mit tartunk a kezünkben. – Jó, akkor nézzük át először a fejlesztés alatt álló termékek listáját – döntötte el a tábornok – Aztán majd meglátjuk, hogy a szállítóink hol tartanak, és hol tudnak a tudósok besegíteni. És azután tudja mi következik? – kérdezte Trudeau. Nem voltam benne biztos, hogy értem, mire céloz.

– Visszaöltöztetjük magát civil ruhába, és elküldjük egy kicsit utazni, hogy látogassa végig a barátainkat ott a védelmi fejlesztéseknél. – Tehát lefokoz, tábornok úr? – kérdeztem viccesen. – Nem szeretném, ha elterjedne a hír – magyarázta Trudeau tábornok, hogy az egyik alezredesünk, aki mellesleg a CIA körözöttek listáján is előkelő helyen szerepel, végiglátogatja a legnagyobb hadiipari szállítóinkat kezében egy titokzatos aktatáskával, ami tele van senki nem tudja mivel. Ezzel az erővel akár kürtöltethetne is maga előtt -nevetett. – Gyerünk, állítsuk össze azt a listát! Még aznap délután visszatértem az FBL-lel és légi járművével foglalkozó jelentésemre, és elkezdtem összeállítani a vele kapcsolatos talányok, valamint az új termékek kifejlesztése területén megnyílt rejtélyek listáját. Az egész eset egyébként olyan volt, mint egyetlen hatalmas rejtély, hiszen sem a katasztrófa színhelyén, sem a lezuhant járműben, de még a benne talált FBL-ekben sem találtak semmi olyat, ami egy hagyományos légi szerencsétlenség esetén elvárható lett volna. Az egyik legtitokzatosabb kérdés, hogy hol lehetett a jármű motorja és energiatárolója? Sem lökhajtásos motorja, sem propellerei nem voltak. Rakétameghajtásra sem utalt semmi nyom, mint például egy V2-esen, és semmiféle üzemanyagtartályt sem találtak. A Norton légi támaszpont – melynek hangárjában a járművet végül elhelyezték -mérnökei csak álmélkodni tudtak, és elmondták, sosem láttak még olyan finom rezet és olyan tiszta ezüstöt, mint amelyek amalgámjával az űrhajó kívülről be volt borítva. Ez a fémötvözet rendkívül jó elektromos vezetőképességgel rendelkezett, mintha csak az egész jármű egyetlen olyan áramkör volna, mely gyakorlatilag semmiféle ellenállást nem tanúsít az áram folyásával szemben. Ráadásul az egész valahogy úgy volt összehozva, hogy hadmérnökeink eddig képtelennek bizonyultak leutánozni, Az ötvenes években a Norton légi támaszponton az idegen űrhajónak legalább két utánzatát fabrikálták össze, azonban mindegyik elakadt azon a ponton, hogy vajon milyen erőforrás hajtotta meg a szerencsétlenül járt gépet. Próbáltak ugyan összebarkácsolni

maghasadás elvén működő generátorokat, ezek hatékonysága azonban messze elmaradt a kívánalmaktól, ráadásul veszélyesnek is bizonyultak. Egy ilyen méretű űrhajó meghajtásához még azok a hordozható nukleáris generátorok is elégtelennek bizonyultak, amelyek a hatvanas években az első szovjet és amerikai műholdakat látták el energiával. Úgyhogy a kérdés továbbra is megválaszolatlan maradt: mi hajtotta meg a roswelli űrhajót? A nyitott kérdések felvázolásával áttekintettem addigi eredményeimet: Ennek a félhold alakú űrjárműnek semmiféle általunk ismert hagyományos navigációs szerkezete sem volt. Nem találtak benne sem botkormányt, sem kormánykereket, sem szelepet, sem pedált, sem vezetékeket, sem fékszárnyat, sem kormánylapátot. Vajon hogyan irányították ezek a lények az űrhajójukat, és hogyan szabályozták a sebességet, ráadásul úgy, hogy az egyik pillanatban még helikopterhez hasonlóan gyakorlatilag egyhelyben lebegtek egy adott pont fölött, hogy aztán néhány másodperc alatt tíz-tizenkétezer kilométer/órás sebességre gyorsítsanak föl? Mi védte meg ezeket a lényeket az ilyen hihetetlen gyorsulás közben rájuk nehezedő hatalmas g-erőktől, amivel a tervezőknek minden hagyományos légi jármű esetén számolniuk kell? A második világháborús pilótáknak is speciális védőeszközöket kellett alkalmazniuk, amikor a zuhanórepülésekből kijöttek, hogy az oxigén ne préselődjön ki az agyukból, hiszen akkor elájultak volna. Ezeknek a lényeknek az űrruhájában azonban semmi olyat nem találtunk, ami arra utalt volna, hogy nekik is lennének ilyen problémáik. Ugyanakkor rájuk annak a g-erőnek legalább a tízszerese kellett hogy nehezedjen, mint a mi saját pilótáinkra, úgyhogy el sem tudtuk képzelni, hogyan oldották meg ezt a kérdést. Nincs kormánymű, nincs védőberendezés, nincs energiaforrás, nincs üzemanyag: ezeket a rejtélyes tényeket összegeztem. Megjegyeztem továbbá a következőket:

Maga az egész jármű egyetlen elektromos áramkörként szolgált. Az a repülőruha – talán találóbb volna „repülő – bőrnek" nevezni –, melyet ezek a lények viseltek, olyan anyagból készült, melynek hosszúkás, hosszában megerősített atomszerkezete volt, mintha csak valamiféle benne folyó áram terjedését próbálták volna ilyen módon megkönnyíteni. Azok a mérnökök, akik erre először rájöttek, teljesen elképedtek ezeknek a ruháknak vagy bőröknek a vezetőképessége láttán, melyek magának az űrhajónak a külső bevonatához hasonlóan a védelmi szerepen túlmenően azt a célt is szolgálták, hogy irányítsanak valamiféle elektromágneses teret. De hol lehetett az áramkörnek a pilóta és az űrhajó közötti fizikai összeköttetése? Lehet, hogy maga a pilóta kapcsolta ki és be egy olyan gomb segítségével, amelyet eddig nem sikerült megtalálnunk? A navigációs berendezés teljes hiányának rejtélye mellett felhívtam a figyelmet arra a szenzoros fejpántra is, amely annyi fejtörést okozott a roswelli Walker Field tisztjeinek, és engem is teljesen lenyűgözött. Amennyiben – ahogy mindnyájan gyanítottuk – ez az eszköz vette fel az űrlények túlméretezett agyából származó elektromos jeleket, hova közvetítette őket? Én azon az állásponton voltam – ahogy azt az ipari fejlesztési részlegünknek napjainkra, az agyhullámkontroll elvén működő sisakok szabadalmaztatásával végül sikerült bebizonyítania hogy ezek a fejpántok az agyból érkező elektronikus jeleket olyan rendszerparancsokká transzformálták, melyek szabályozták a sebességet, az irányt és a magasságot. Az már kérdés, hogy vajon ezeket a fejpántokat kellett-e kalibrálni vagy ráhangolni minden egyes pilótára, vagy pedig a pilótákat – hiszen véleményem szerint itt olyan, genetikailag manipulált lényekről van szó, akiket külön repülésre és hosszú felfedezőutakra fejlesztettek ki – kellett a fejpánthoz kalibrálni. Akárhogy is, a fejpánt jelentette az összeköttetést a pilóta és az űrhajó között. Ez azonban még mindig nem oldotta fel a kábelek, áttételek és drótok hiányának problémáját. A különféle hagyományos irányítószerkezetek hiánya talán azzal magyarázható, hogy ezt a funkciót esetleg az űrruhának, a fejpántnak, a lények agyának és az egész járműtestnek az érintkezése

töltötte be. Más szavakkal, ahogy végiggondoltam az egész rendszer lehetséges funkcióját, az agy és a fejpánt között feltételezett összeköttetést, a járműtest hihetetlen vezetőképességét és az űrruhák hosszúkás belső szerkezetét, mely szintén elektromos vezetőként működhetett, az a teória bontakozott ki bennem, hogy az agyból származó irányító instrukciókat a fejpánt valamikor elektromos jellé alakíthatta, amelyet a ruha közvetíthetett azokba a kimagasodó fedélzeti elemekbe, amelyeken bemélyedések voltak láthatók a lények keze számára. Ezeket a bemélyedéseket a roswelli helyszíni jelentések úgy írták le, mint a hollywoodi Grauman Kínai Színházának betonban megörökített kézlenyomatait. Elképzelhető ezek szerint, hogy az irányítóparancsok elektromos jelek formájában jutottak el a lények agyából a testükön át ezeken a fedélzeti elemeken keresztül magába az űrhajó testébe, mintha csak az űrhajó tulajdonképpen a lény testének kiterjesztése volna? Ha így állt is a helyzet, valami még mindig hiányzott. A motor. A szerkezettel szemben továbbra is a funkció oldaláról közelítettem meg a kérdési. Az űrhajó roncsai egyértelműen arra utaltak, hogy a motor nem pottyant ki a szerencsétlenség következtében a járműből. Hagyományos értelemben vett motor nem is lehetett benne. Arról sikerült meggyőződnünk, hogy az űrhajónak képesnek kellett lennie hatalmas mennyiségű elektromos áram vezetésére és tárolására. És mi van, ha maga az űrhajó teste volt a motor, amelyet egy másik forrás látott el árammal, és azt úgy tárolta, mintha egy óriás kondenzátor volna? Az egész teljesen ahhoz lehet hasonló, mint ahogy ma az elektromos autókat feltöltik, amelyek aztán addig futnak, ameddig az akkumulátor bírja. Túl merészen hangzik? Lényegében nem sok különbség van ahhoz képest, mint amikor az ember teletankolja az autóját, és nyugodtan autózik, míg a benzin ki nem fogy, vagy feltölti a repülőgép üzemanyag-tartályát, és csak arra kell figyelnie, hogy földet is érjen mielőtt a kerozin elfogyna. Egyre erősödött bennem az a gyanú, hogy a roswelli űrhajó hatalmas kondenzátorként működött, és a benne tárolt elektromos energiát a pilóta agya irányította, és nyilván valahol, valahogyan újra is lehetett tölteni vagy esetleg saját magát töltötte újra valamiféle beépített generátor segítségével.

Ily módon talán megmagyarázhatjuk az áramellátás problémáját, melyet a motor hiányának rejtélyével együtt megemlítettem. Hogyan történt azonban a meghajtás és az irányítás? Amennyiben a nyomóerő elvén működő meghajtásról van szó, nem világos, honnan származik, és hogyan irányítják. Azok a tudások, akik a Wright Field-i légiparancsnokságon megszemlélték a roncsokat, már 1947 szeptemberében azon spekuláltak, hogy a roswelli űrhajó elektromos potenciálja a húszas és harmincas években folyatott német és brit antigravítációs kísérletekre emlékezteti őket. Twining tábornok állítólag nem egyszer utalt rá, hogy Nikola Tesla szerb elektromérnöknek, a váltóáram feltalálójának a neve újra és újra felmerült a társalgás során, mivel a lezuhant gépet megvizsgáló tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a jármű az elektromágneses mezőt bizonyára antigravítációs mezővé konvertálta. És persze magának a gépnek a kinézete is erősen emlékeztetett azokra a német kísérleti vadászgépekre, amelyek csak a háború vége felé kezdtek feltünedezni, de kifejlesztésük már a harmincas években elkezdődött. Tesla több más európai tudóssal együtt úttörője volt azoknak a próbálkozásoknak, hogy elektromágneses mezőből körülhatárolt, kisméretű antigravítációs mezőket hozzanak létre. Igazi antigravitációs elven működő repülőgép azonban soha nem került kifejlesztésre, mert a propelleres, lökhajtásos és rakétamotorokat a konvencionális repülőgépgyártók tökéletesen kielégítő haditechológiának tartották. Az elektromágneses antigravitációs meghajtás teóriája azonban nem volt teljesen ismeretlen, még ha nem is értették minden részletében, és persze nem is volt működőképes olyan energiaforrás hiányában, mint például egy kisméretű hordozható nukleáris generátor. De mi van, ha a szóban forgó repülőgép rendelkezett elegendő elektromos potenciállal és tárolókapacitással ahhoz, hogy hosszú időn át működni tudjon egyfajta igen fejlett akkumulátorként? Ebben az esetben rendelkezésére állt az az energiaforrás, amelynek segítségével létrehozhatott és megfelelően irányíthatott is egy alkalmas lökéshullámot egyszerűen azáltal, hogy elmozdította mágneses pólusait. Ilyen jellegű mágneses mező elvén alapuló kísérletekkel

Raul Biefeld és Townsend Brown elektromérnökök már a húszas években foglalkoztak a Fejlett Kutatások Kaliforniai Intézetében. Ha hihetünk ezeknek a pioníroknak a tevékenységéről szóló beszámolóiknak – és ha feltételezzük, hogy a Hoover által frissen létrehozott nyomozóiroda hadi és tudományos krónikásai kellő figyelemben részesítették ezeknek a mérnököknek a tevékenységét –, akkor azt kell mondanunk, hogy az antigravitációs repülés technológiai elméletét már a második világháború előtt megalkották. Az tény, hogy a függőlegesen fel- és leszálló korong alakú légi járművek prototípusai már a háború előtt ott voltak a Kalifornia Intézet rajzasztalain. A helyzet azonban az volt, hogy az Egyesült Államokban mindez senkit nem érdekelt. A németek ellenben kifejlesztettek, sőt be is vetettek repülő korongokat – legalábbis a hírszerzők jelentéseiben ez áll –, bár ennek a háború végkimenetelére semmilyen befolyása nem volt, azt leszámítva, hogy, megindult a verseny az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, hogy ki tud többet megszerezni magának a német technológiából. Így aztán annak ellenére, hogy a mérnökök már korábban is sikerrel kísérelték meg a függőlegesen fel- és leszálló légijárművek megépítését, ez a roswelli űrhajó, egyszerűen azért, mert a szemünk láttára működött, és jobban repült, mint bármi, ami nekünk volt – és ráadásul a világűrben is képes volt közlekedni –, valóságos technológiai kihívást jelentett az azt szemlélő tudósoknak. Sikerült tehát rájönnünk, mit műveltek ezek az FBL-ek, csak azt nem tudtuk leutánozni, hogyan. A k+f számára elkészített jelentéseimben annak technológiai lehetőségeit elemeztem, hogyan tudnánk meghízható védelmi rendszerrel elhárítani egy ilyen légi jármű támadását, illetve hogyan tudnánk mi magunk is ilyet megépíteni. A Trudeau tábornok számára készített jegyzeteimben áttekintést adtam mindazokról a technológiai kérdésekről, amelyek véleményem szerint összefüggésben állhattak azzal a témával, hogy milyen hasznot tudnánk hajtani a roswelli roncsból. Ugyancsak összefoglaltam mindazt, amit sikerült megértenem a mágneses mező technológiából, és arról, hogyan készítettek ezek a nem konvencionális tervezők és mérnökök ilyen „antigravitációs" prototípusokat a század elején. Mindezt egy irányba igyekeztem

kihegyezni: rendelkezésünkre áll egy repülőgép, aminek alapján mi is elkezdhetjük gyártani azokat az alkatrészeket, melyek lehetővé teszik az elektromágneses antigravitációs meghajtást és az agyhullám irányította navigációt. Csak annyit kell tennünk, hogy minél kisebb, de azért még használható egységekre kell az egészet szétszednünk, és mindegyiket külön-külön kell megterveztetnünk és kiviteleztetnünk. Ehhez kell azoknak a tudósoknak a tanácsa, akik az agytrösztünket fogják alkotni. Ezek olyan megbízható személyek, akikkel őszintén beszélhetünk a roswelli roncsokról. Mivel már régóta együtt dolgoznak első számú partnereinkkel, abban is segítségünkre lehetnek, kikkel vegyük fel a kapcsolatot az ő k+f osztályaikról, akikkel biztonságos és bizalmas konzultációt folytathatunk. Azt reméltem, hogy miközben elkészítem mindazoknak a dolgoknak a kiértékelését, amiket az FBL-ekről és az űrhajójukról megtudhattunk, közelebb jutok bizonyos olyan fiziológiai problémák megoldásához is, amelyekkel a mi asztronautáinknak az űrrepülések közben szembe kellett nézniük. A hatvanas évek elején mind amerikai, mind szovjet űrhajósok elvégezték első Föld körüli repüléseiket, és a küldetésük során a súlytalanság állapotában eltöltött idő miatt jó néhány negatív fizikai tünet mutatkozott rajtuk. Bár hivatalosan azt hangsúlyoztuk, hogy az ember teljes biztonsággal tud utazni az űrben, az orvosok bizalmasan felhívták rá a figyelmet, hogy a súlytalanság állapotában eltöltött egészen rövid idő is rendkívüli zavarokat képes okozni egyes asztronautáknál, és minél tovább tart a repülés, a tünetek annál kellemetlenebbekké válhatnak. Nagyon aggasztott minket a testi erő leromlása, a szívizom és a rekeszizom csökkent teherbíró képessége, a tüdő kapacitásának és a csontok húzószilárdságának csökkenése. A Roswell környéki sivatag homokjában szétszóródott holttestek azonban arról tanúskodtak, hogy ezek a lények teljesen alkalmazkodtak az űrrepüléshez. Önmagában már ezeknek a lényeknek a beható vizsgálata is óriási lehetőséget nyújtott, de én szinte biztosra vettem, hogy konkrét előnyökre is szert tudunk tenni abból, amit az idegeneknél megfigyelünk. Úgyhogy ismét azt tettem, hogy az FBL-ekkel és űrhajójukkal kapcsolatos töprengéseim mellett lejegyeztem az arra vonatkozó ötleteimet is, hogyan tudnánk

olyasmit gyártani, ami hosszú ideig tartó űrutazásokra is képessé teszi az embert. Először nyilvánvalóan az oxigén- és élelmiszer-tartalékok irányába kellett tapogatóznunk, és a hatvanas években a NASA mérnökei már tervezgették is, hogyan lehetne a levegőt megfelelő tartályokba összesűríteni, és hogyan lehetne élelmiszert hosszan tárolni. Egy kicsit besegítetünk nekik. A mai napig is a mi terveink alapján kifejlesztett sugárkezeléses eljárással tartósítják az élelmiszert, amely így az űrhajókon hűtés nélkül is jól tárolható. Ezen túlmenően azonban ott voltak az egészség és a túlélés kérdései. Önmagában már az is komoly tervezőmunkát jelentett, hogyan tudunk emberi lényeket biztonságosan Föld körüli pályára, sőt később Hold körüli pályára küldeni, és vissza is hozni. Még ennél is jóval nagyobb problémát jelentett azonban, hogyan lehet az emberi testet a földi gravitációhoz visszaszoktatni a súlytalanság állapotában vagy csökkent gravitációs térben eltöltött hosszabb időszakot követően. Az FBL-ek fiziológiája a megoldás rendkívül fontos kulcsát adta a kezünkbe. Amellett, hogy kifejlesztettük a szupertartós szálakat, melyek megvédik az űrhajósokat, valamint az űrhajót magát, és kifejlesztettük azt a sugárkezeléses élelmiszer-tartósítási eljárást, amely a romlást okozó összes baktériumot elpusztítja, azt is felül kellett vizsgálnunk, milyen fizikai kiképzésben kell űrhajósainkat részesítenünk, hogy jobban ellent tudjanak állni a súlytalanság állapota és az űrben jelentkező diszorientáció következményeként felmerülő problémáknak. Ugyanakkor olyan élelmiszercsomagokat is ki kellett fejlesztenünk, melyek nem terhelik meg indokolatlan módon az emésztőrendszert, melynek a gravitáció hiányában bizonyos kompenzációra van szüksége. Lévén, hogy semmiféle élelmiszerelkészítő berendezést nem találtunk a roswelli űrhajó fedélzetén, nem tudtuk megállapítani, ezek a lények hogyan tárolták és készítették el az ételüket, sőt azt sem, hogy mit ettek, ha egyáltalán ettek valamit. Engem azonban magának az űrhajózásnak a tényéből fakadóan nagyon foglalkoztatott, hogyan lehet űrkörülmények között élelmiszert tárolni és elkészíteni. Ma ugyanis valóban az űrben kívánunk utazni – és abból, amit Roswellnél megtaláltunk, világossá vált, hogy

legalább egy kultúrának sikerült az ezt lehetővé tévő technológiát kifejlesztenie –, akkor a k+f-nek meg kell találnia a módját, hogyan tápláljuk a pilótáinkat az űrben. Ki kellett tehát fejlesztenünk a megfelelő eljárást, amely a rengeteg energiát fogyasztó hűtő- és főzőberendezések nélkül is képes eltarthatóvá tenni az élelmiszert az űrmissziók számára. A hosszú távú űrutazások problémáját még mindig nem sikerült megoldani, részben azért, mert továbbra is csak a konvencionális meghajtási módszerekre tudtunk támaszkodni, amelyek az űrhajósokat időnként rendkívüli fizikai stressznek teszik ki – különösen felszálláskor. Ezenfelül semmiféle mágikus módszer nem állt a rendelkezésünkre, hogy az olyan űrállomásokon hosszú időt eltöltő űrhajósokat, mint az orosz MIR vagy az általunk a következő század elejére tervezett űrbázis, valahogy visszaszoktassuk a földi gravitációs térhez. Az a tervünk, hogy a huszonegyedik század elején embert küldünk a Marsra, egyelőre ugyancsak megoldatlan problémákat vetett fel, hiszen egy ilyen utazás hónapokig tartana, és az űrhajósainkat óriási stressznek tenné ki. Trudeau tábornoknak azt javasoltam beszámolómban, hogy – bár ez nem kimondottan a hadsereg kutatási és fejlesztési osztályának a feladata —, talán a NASA-nak már iskoláskorban el kellene kezdenie az űrhajósjelöltek felkészítését. „Ha a leendő űrhajósainkat már gyermekkoruktól fogva ugyanúgy edzzük, mint a leendő sportolókat az edző-táborokban, és a legígéretesebb jelölteket megfelelő repülési képzésben, valamint katonai, illetve kormányösztöndíjakban részesítjük, hogy a tartalékostiszti főiskolákon tanulhassanak, hamarosan olyan fizikailag alkalmas és tudományosan képzett tisztjeink lesznek, akik az űrutazások új generációját jelentik majd‖ – írtam. Biztosra veszem, hogy Trudeau tábornok továbbadta ezt a javaslatomat, hiszen a NASA néhány évvel a szolgálatból való kilépésemet követően megnyitotta űr-edzőtáborát a jövő asztronautái számára. Az FBL-ek testének vizsgálata a hagyományos meghajtású űrhajók személyzetének képzési lehetőségein, valamint új, lehetséges meghajtási módszereken túlmenően más izgalmas kérdéseket is fölvetett. Tegyük fel, hogy amellett, hogy az FBL-eket genetikai

manipulációk által eleve csillagközi utazásra készítették föl, ugyanakkor valamilyen módon nincsenek is kitéve azoknak a fizikai erőhatásoknak, melyek az embereket oly nagy mértékben igénybe veszik! Ha az FBL-eknek valóban sikerült valamiféle hullámterjedéses technológiával az antigravitációs meghajtást és navigációt kifejleszteniük, akkor voltaképpen egy szabályozható elektromágneses hullám belsejében utaztak. Azt javasoltam Trudeau tábornoknak, hogy érdemes volna tanulmányozni, milyen fiziológiai hatást fejt ki az emberi testre, ha hosszú távon az elektromágneses mező terjedése által generált energiának van kitéve. Biológusoknak kellene megvizsgálniuk, hogyan volna az űrutazásnak ez a formája megvalósítható abból a szempontból, hogy az energiasugárzás mennyire befolyásolja az emberi test sejtjeinek tevékenységét. Elképzelhető, hogy az FBL-ek által viselt egy darabból készült bőrszerű ruha nyújtott számukra védelmet a mozgó mágneses mezőn belüli hosszú távú tartózkodás hatásaitól. Bár a hadsereg k+f osztálya nem végzett ilyen kutatásokat, lévén, hogy az űrutazással kapcsolatos orvosi és egészségügyi kérdések a szerződések értelmében a NASA fennhatósága alá tartoztak, évek múltán mégis történtek indirekt orvosi kutatások. A magas feszültségű elektromos vezetékek közelében élő, illetve a rádiótelefont rendszeresen használó embereken mutatkozó fiziológiai hatások vizsgálata nem hozott egyértelmű eredményt. Míg egyes szakemberek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az e két csoportba tartozó emberek között gyakoribbak a rákos megbetegedések, más kutatók épp az ellenkező eredményre jutottak, és más okokkal magyarázták a rákos megbetegedéseket. Véleményem szerint a jövőben nagyon is fontos volna elvégezni ilyen jellegű alapos kutatásokat az alacsony energiájú hullámoknak való kitettség hatásai terén, hiszen a mágnesestér-generáció az atomenergiájú vagy ionizációs meghajtásnál nagyobb szerepet fog betölteni a 2050-nel elkezdődő és a tervek szerint a huszonkettedik század elejéig folytatódó közeli bolygóközi utazásokban. Ezen túlmenően pedig ahhoz, hogy mi emberek a naprendszeren kívüli helyekre is eljuthassunk, olyan technológiára lesz szükség, amely

egy minden eddigit messze felülmúló meghajtórendszert alkalmaz, amellyel el lehet érni, sőt meg is lehet haladni a fénysebességet. Ezért is tértem ki második jelentésemben az FBL-ek boncolási jegyzőkönyveiből, valamint a lezuhant gépük vizsgálatából kiinduló kutatások lehetőségeire. Az én szememben mindezek annak a véleményemnek a megerősítését jelentették, hogy a húszas években elvégzett elektromágneses kutatások, és a csészealj, illetve félhold alakú repülő járművek kifejlesztése irányában tett kísérletek, melyeket mind a szövetségesek, mind a tengelyhatalmak folytattak, a légijárművek egy teljesen új nemzedékének kibontakozásához vezethettek volna. Biztosra veszem, hogy a jelentésemet elolvasták a katonai felső vezetés köreiben, hiszen ilyen jellegű szupertitkos kutatások a mai napig is folynak a megfelelő formák és meghajtórendszerek terén, melynek gyümölcsei között olyanok szerepelnek, mint a lopakodó vadászgépek, illetve bombázók, vagy annak az igen nagy magasságban szuborbitális pályán repülő elfogó vadászgépnek a prototípusai, melyet a Nellis and Edwards fejlesztett ki, és jelenleg már a tervezés utolsó fázisában tart, amely képes egy helyben lebegni, ugyanakkor képes közel 12 ezer kilométer/óra sebességgel is száguldani. Miután befejeztem arról szóló jelentésemet, hogy a távolabbi jövő szempontjából milyen lehetőségeket nyújthat az FBL-ek és légijárművük vizsgálata, figyelmemet arra koncentráltam, hogy összeállítsak egy rövid listát azokról a közvetlen lehetőségekről, melyeket a roncsból származó darabok feldolgozása által a hadsereg k+f osztályának külföldi technológia részlege véleményem szerint azonnal meg tud valósítani. Ezek egészen konkrét dolgok voltak, nem olyan elméleti kérdések, mint az FBL-ek fiziológiája vagy a járművük meghajtása. Lehet, hogy sokan ezekben semmiféle Földön kívülit nem találnak, tény azonban, hogy ezek a termékek, amelyek közvetlenül a hadsereg k-f osztályának beavatkozása által váltak közkinccsé, egy olyan teljes technológiai iparágat indítottak be, amelyből számos polgári és hadiipari vívmány származott. Első listámat azért készítettem el, hogy megszülethessen a döntés, vajon fejlesztésre kívánjuk beütemezni ezeket a tárgyakat, vagy egyszerűen csak a hadseregen belül tevékenykedő tudósok

rendelkezésére bocsátjuk őket. Ezen a listámon a következő tárgyak, illetve a roswelli ronccsal kapcsolatban felmerülő kérdések szerepeltek:  Maradékfény-fölerősítők, melyek végül is „éjszakai látókészülékekké" fejlődtek  Száloptika  Szupererős szakítószilárdságú szálak  Lézer  Speciális molekuláris elrendezésű fémötvözetek  Integrált áramkörök és miniatürizált logikai kapcsolások  HARP (High Altitude Research Projekt – Nagymagassági kutatási projekt)  Horizont projekt (holdbázis)  Hordozható atomgenerátorok (ionizációs meghajtórendszer}  Sugárkezelt élelmiszer  „Harmadik agy‖ irányítórendszer (az FBL-ek fejpántjai)  Részecskesugarak („Csillagok háborúja" rakétaelhárító energiafegyverek)  Elektromágneses meghajtórendszer  Lemerült uránium bevonatú lövedékek Trudeau tábornok listám minden egyes pontjához megadta azoknak a tudósoknak a neveit, akik a kormány védelmi projektjein tevékenykedtek, illetve az ezekhez kapcsolódó egyetemi kutatási projekteken dolgoztak, akikhez tanács, illetve konzultáció céljából fordulhattam. Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy Wernher von Braun nevét ott láttam minden rakétameghajtással kapcsolatos téma mellett. Von Braun 1959-ben került a képbe, amikor bejelentette, hogy az Egyesüli Államok hadserege olyan új technológiák birtokába jutott, melyek az azonosítatlan repülő tárgyakkal kapcsolatosan folytatott szupertitkos kutatásokból származnak. Azon sem csodálkoztam, hogy John von Neumann neve került a furcsa kinézetű ezüstös színű szilíciumlapkák címszava mellé, amelyek engem leginkább ellipszis formájú kekszre emlékeztetlek. „Ha ez az, amire én gondolok – mondta Trudeau

tábornok vagyis nyomtatott áramkör, akkor érdemben csak egyetlen személy jöhet számításba.‖ Dr. Robert Sarbacher különösen fontos kapcsolódási pontnak számított a listánkon, hiszen ő az Eisenhower-kormányzat idején a Kutatási és Fejlesztési Hivatal igazgatóságán dolgozott. Sarbacherhez nem csak Hillenkoetter admirális és Vandenberg tábornok – az ötvenes években az ufókon dolgozó – munkacsoportjainak tagjai fordultak tanácsért, hanem részben tőle is származott Twining tábornoknak az a döntése, hogy a roswelli roncsokat előzetes vizsgálat céljából Wright Fieldbe szállítsák vissza, mielőtt a katonai kutatócsoportok rendelkezésére bocsátanak. A roncsokról szólva Sarbacher már 1950-ben azt állította, hogy azok a kormánylaboratóriumok, amelyeknek a katasztrófát követően sikerült a roncsokra szert tenniük, most bizonyára annak elemzésével vannak elfoglalva. Mivel ezek után egyértelműnek tűnt, hogy tudomása van a roswelli eseményről, dr. Sarbacher nagy eséllyel jött jelöltként számításba a hadsereg k+f agytrösztjének tagságára. A listára felvettük annak a dr. Wilbert Smithnek a nevét is, aki 1950 novemberében a telekommunikáció irányítójának írt feljegyzésében arra sürgette a kanadai kormányt, hogy nyomozzon utána, milyen idegen technológiát sikerült az Egyesült Államoknak kihoznia a lezuhant földönkívüli járművekből. Ezzel a témával egyébként annak idején Vannevar Bush foglalkozott. Dr. Smith, aki Sarbachertől értesült az USA-ban zajló nyomozásokról, úgy nyilatkozott: „Függetlenül attól, hogy az ufók beleillenek-e hiedelemrendszerünkbe avagy sem, tény az, hogy ilyen tárgyak a birtokunkba kerültek, ezért most az a legfontosabb, hogy megpróbáljuk átvenni a bennük lévő technológiát." Valósággal kérlelte a kormányt, hogy tegyen meg mindent az idegen technológia kiaknázása érdekében. Trudeau tábornok azon kezdett el viccelődni, hogy bár dr. Smith annyit tud, hogy idegen technológia birtokába jutottunk Roswellnél, arról valójában fogalma sincs, mi lehet az. „Alig várom már, hogy lássam az arcát, amikor maga kinyitja előtte az aktatáskát, Phil‖ – mondta a tábornok, tudva, hogy régi barátja oldalát már hosszú ideje nagyon furdalta, mi lehet az, amit 1947 óta annyira titkosan kezelnek.

Mindezek a tudósok már az ötvenes években is tényleges munkakapcsolatban álltak több védelmi partnerünkkel is. Trudeau tábornoknak voltak kapcsolatai azok felé a hadseregen belüli partnerek felé is, akik a cég egyik felében új fegyverrendszereket igyekeztek kifejleszteni a hadügy számára, miközben a cég másik része ugyanazt a technológiát próbálta fogyasztható formában megvalósítani. Olyan cégek voltak ezek, mint a Bell Labs, az IBM, a Monsanto, a Dow, a General Electric, valamint a Hughes. Trudeau tábornok velük akarta átnézetni azoknak a technológiai termékeknek a listáját, amit a k+f roswelli aktacsomójából összegyűjtöttünk. – Kezdje felhívni ezeket a barátainkat – adta ki az utasítást a tábornok. – Beszéljen meg velük találkozókat. – Ön mit fog ezalatt csinálni, tábornok úr? – kérdeztem. – Én is utazgatom egy kicsit – válaszolta. – Először is a főnökhöz, hogy biztosítsa azt a korlátozás nélküli költségvetést, amire szükségünk lesz. Azután néhány olyan emberhez, akikkel szeretném, ha beszélne, miután már magunk mögött tudhatjuk a tudósok megfelelő körét. – Hová menjek először? – tettem fel a kérdést. – Hová szeretne? – dobta vissza a tábornok a labdát. – Egy időben dolgoztunk már maradékfény-erősítőkön – mondtam. – Még olyan eszközök is a kezünkbe kerültek, amiket a németek fejlesztettek ki a háború vége felé. – Nos, ebben az esetben talán az volna célszerű, ha az első útja a Fort Belvoirba vezetne – javasolta Trudeau tábornok. – Ők már tíz éve dolgoznak egy éjszakai látókészülék projekten, de semmivel nem jutottak messzebb annál, mint ami az ön dossziéjában szerepel. – Jó, akkor velük kezdem – egyeztem bele. – Rendben, Phil, de vegye le szépen azt az egyenruhát, és húzzon magára öltönyt, mint az ügyvédek – parancsolta a tábornok. – És ne a személyzeti autóján közlekedjen! Felhúzott szemöldököm láttán folytatta: – A maga dolga csak annyi, hogy újabb lökést adjon a projektnek, amely már a háború vége óta folyamatban van. Vannak már eredményeik, de maga egy óriási ugráshoz fogja hozzásegíteni őket.

Ahogy ez megvan, maga eltűnik, én pedig odaküldök egy éjszakai látókészülék projektmenedzsert, aki majd a fejlesztést felügyeli. Távozni készültem. – Senki nem fogja megtudni, Phil – mondta. – Pontosan úgy, ahogy maga is említette, a Roswellben talált éjszakai látókészülék elveti majd egy ötlet magvát valakinek az elméjében odaát Fort Belvoirban, és ily módon beépül egy igen hosszú távú projektbe, idővel éppúgy eltűnik majd a termékfejlesztés történelmében, mint maga. – Igenis, uram! – feleltem. Kezdtem megsejteni, mennyire magányos küldetés kezdetén állok. – Van még olyan öltönye, amelyik illik magára? – kérdezte a tábornok. – Azt hiszem, igen – válaszoltam. – Amit a Fehér Házban hordtam, egy kicsit már kiment a divatból, de egyébként jó lesz. – Sok szerencsét, Phil – köszönt el tőlem Trudeau tábornok. — Ügyeljen rá, hogy senki ne tudja meg, hova megy, nekem pedig gondom lesz rá, hogy a pénz ne legyen akadály. Így kezdődött hát. Búcsúzóul tisztelegtem, a tábornok azonban felém nyújtotta a kezét, én pedig jól megráztam. Abban a percben, amikor mindketten nekikezdtünk saját feladatainknak, valahogy átéreztük, milyen nagy jelentőségű dolog fog ebből az egészből kisülni. Egy altábornagy, aki pénzt szerez a költségvetésből a fejlesztések számára, és egy alezredes, aki megpróbálja megtalálni a megfelelő embert, aki kifejleszti majd azt a teljesen ártalmatlan kinézetű szemvédő lapot, amit egy ismeretlen közkatona szedett fel a homokból annak az ufónak a közelében, amelyik sziklának ütközött kint az elhagyatott sivatagban, Roswell közelében egy zivataros éjszakán, jó tizennégy évvel ezelőtt. Nem hétköznapi páros lehettünk!

9. fejezet

Ellenséges szándékok és a másik hidegháború A projekt tehát hivatalosan is kezdetét vette, Trudeau tábornok bevonult főnöke irodájába, hogy a külföldi technológia költségvetéséből megpróbálja megteremteni az anyagi alapokat a sikeresen beazonosított új tárgyak kifejlesztéséhez, én pedig – mivel már este volt – hazafelé indultam, és felpróbáltam hivatalos, Fehér Ház-beli háromrészes öltönyömet. Eisenhower elnök egyszer azt mondta nekem, hogy mindig megnyerték a bizalmát azok a férfiak, akik mellényt viseltek, és én ezt azóta mindig szem előtt tartottam. Bár időnként akkoriban is előfordult, hogy az elnök megkért rá, bizonyos különleges alkalmakra egyenruhában jelenjek meg, amikor a hadsereg jelenléte hangsúlyozott volt, mindennapi munkám során rendszerint öltönyt viseltem. A Red Canyon-i rakétatámaszponton eltöltött évek, valamint a németországi egyenruhás időszak után azonban már nem sok alkalmam nyílt arra, hogy civil ruhát viseljek. Mindazonáltal annyi év után most megint ott voltam öltönyben, mint Józsi az 5.10-es HÉV-en, ahogy a Fort Belvoir, az egész washingtoni hadászati övezet talán legfontosabb támaszpontja felé tartottam. Fort Belvoir azok közé a katonai létesítmények közé tartozott, ahol a kiképzéssel és a fegyverek tesztelésével járó tevékenység hatékonyan álcázta a titkos belső életet. A Pentagontól harminc perc alatt kényelmesen oda lehetett érni. Fort Belvoir részben arról vált híressé, hogy itt zajlottak a hadsereg legtitkosabb ufótechnológiai kutatásai., Emellett itt képezték a hadmérnököket, és az olyan tüzérségi és rakétaelhárítási tiszteket, amilyen magam is voltam, valamint itt kezelték a ballisztikus tesztelések és az új fegyverek fejlesztésének létfontosságú információs adatbázisát is. A lajstrom titkos feléhez tartozik ezenfelül, hogy Fort Belvoir adott otthont

annak a főiskolának (Signal School), ahol a Nemzetbiztonsági Tanács csúcsszupertitkos minősítésű tisztjeit képezték. Még jóval azután is, hogy visszavonultam az aktív szolgálattól, történetek keringtek arról, hogy a Fort Belvoirban ufókról szóló dokumentumokat tárolnak, többek között fotókat, sőt filmeket is a lezuhant Földön kívüli légi járművekkel kapcsolatos katonai beavatkozásokról. Azt azonban már csak nagyon kevesen tudták, hogy a légierő egy titkos egysége valóban működött – a közönséges hadsereg-támaszpontnak álcázott – Fort Belvoirban, és ez volt a felelős a lezuhant ufók begyűjtéséért. Így vált Fort Belvoir az ufókkal kapcsolatos titkos tárgyi bizonyítékok tárházává. Ezeket a titokzatos tárgyakat hosszú éveken át itt tárolták, és szigorúan őrizték, miközben az egész ügyet a titokzatosság leple övezte. Azok számára, akik mégis kiszimatolták, miféle információkat rejtegetnek a támaszponton, Fort Belvoir jelentette a kiindulópontot az ufótémával kapcsolatos hivatalos katonai álcázási taktikáról szóló legendákhoz. Én tehát az éjszakai látókészülék ügyében errefelé vettem utamat, hogy lássam, azok a német második világháborús dossziék, amelyek arról szóltak, hogyan próbáltak a nácik az éjszakai harcászat számára infrakeresőket kifejleszteni, tartalmaznak-e valami számunkra használhatót. Ezek rendkívül ormótlan és alkalmatlan szerkezetek voltak, amelyek nagyban akadályozták és megterhelték a gyalogságot. Harcászati körülményekre még nem sikerült alkalmassá tenni őket, bennük rejlett azonban az a nagy ígéret, hogy az ezzel felszerelt egységek éjszaka is tudnának manőverezni vak és teljesen tehetetlen ellenségük körül. Erre fájt nagyon a foga mind a szovjeteknek, mind az amerikai csapatoknak, ahogy a háború utolsó hónapjaiban egyre-másra sikerült rátennünk a kezünket a németek legtitkosabb fegyvereire. Végül is a mi kezünkbe kerültek a fegyverekre szerelhető, illetve fejre illeszthető éjszakai látókészülékekről szóló összes német feljegyzések, de csak akkor jöttünk rá, micsoda lehetőséget rejt magában az éjszakai látás, amikor bepillantottunk a lezuhant roswelli gépbe, és szemünkbe szökött a kémlelőnyílásokon beszűrődő, szinte nappalinak ható fény. Egy szempillantás alatt ráébredtünk, hogy mindaddig mi voltunk vakok és tehetetlenek az FBL-ek szemében.

Ezek a lények éjszaka teljes mértékben uralták az eget, és olyan játszi könnyedséggel tartottak szemmel minket, amire nekünk csak évek múltán sikerült eljutni, amikor végre kifejlesztettük saját éjszakai látókészülékeinket, és immár egyenlő esélyekkel indulhattunk mind őellenük, mind a minket fenyegető szovjetek és csatlóstársaik ellen. Az én nagyon is alkalomhoz illő mélykék Oldsmobile-om aligha szerepelt az amerikai arzenál titkos fegyvereinek listáján, mégis ez szállította az egyik leghatékonyabb későbbi hidegháborús fegyver apró, de annál fontosabb összetevőjének leírását. A gerillacsapatok kezében maga az éjszaka számított az egyik legalkalmasabb taktikai fegyvernek, hiszen a sötétség leple alatt saját, jól ismert, otthoni területeiken teljesen észrevétlenül lopózhattak az ellenséges állások közelébe. Ez a láthatatlanság alkalmasint igen jelentős előnyhöz juttatta őket. De szereljük csak fel őrszemeinket éjszakai látókészülékekkel, lássuk el ilyenekkel a tankokat és a megfigyelőjárműveket, köröztessünk látókészülékkel felszerelt helikoptereket éjszaka a csatatér fölött, s így az éjszaka máris nappallá változik, a magát láthatatlannak vélő ellenség pedig könnyű prédává válik a célzókészülékek számára! Az FBL-ek számára viszont – mint rájöttünk – épp mi voltunk ez a könnyű préda, hiszen ily módon könnyedén megfigyelhették védelmi rendszerünket, tanulmányozhatták az üldözésükre felkészített légierőt, és közelébe férkőzhettek az általunk kilőtt kísérleti műholdaknak. A radarjaink rendszeresen észlelték őket, ahogy azt saját szememmel is nem egyszer láttam, és abban is biztosak voltunk, hogy jelenlétük nem jó szándékú. Olyan fölénnyel rendelkeztek azonban velünk szemben, amit mindaddig képtelenek voltunk ledolgozni, míg meg nem találtuk a megfelelő technológiát, hogy olyan védelmi rendszert alakítsunk ki, ami elveszi a kedvüket egy nyílt összecsapástól. Az idegeneknek ez az előnye nemcsak arra kényszerített bennünket, hogy a velük való találkozásokkor megpróbáljuk a lehető legtöbb technológiájukat ellesni, hanem ahhoz is nagyban hozzájárult, hogy úgy döntöttünk, megpróbáljuk eltitkolni az idegenek jelenlétét. Ha ugyanis nincs közellenség, nincs nyomás sem a köz részéről, hogy csináljunk már valamit! Így aztán

egyszerűen letagadtunk mindenféle földönkívüli tevékenységet, hiszen ha nincsenek idegenek, a hadseregnek nem kell viszonoznia fenyegetésüket. Közben viszont egyfolytában tervezgettünk, és igyekeztünk bemérni ellenséges szándékaikat, mindent elkövetve, hogy kifejlesszük azt a fegyverzetet, amely a lehető legnagyobb mértékben csökkenti a velünk szembeni fölényüket. Aligha sikerülhetett volna megfelelő katonai ellenállást tanúsítanunk Földön kívüli ellenségeinkkel szemben, ha nem sietnek segítségünkre régi ellenfeleink, a szovjetek és a kínaiak. A szovjetek egyáltalán nem rejtették véka alá azon szándékaikat, hogy kommunista forradalmakon és puccsokon keresztül világuralomra törnek, és ez a kihívás már a második világháború vége előtt nyilvánvalóvá vált számunkra, 1948-ra a vasfüggöny teljesen elzárta Kelet-Európát, a szovjetek pedig a megbékélés pozíciójába szerettek volna visszaszorítani bennünket. 1949-ben Mao Ce-Tungnak sikerült Csang Kaj-sek-et a kínai szárazföldről Tajvan szigetére visszaszorítania, és ezzel az Egyesült Államoknak egy újabb jelentős kommunista ellenféllel kellett szembenéznie, aki minden ázsiai szomszédjára megkísérelte rákényszeríteni az akaratát. Először Koreában kóstoltunk bele a vérükbe, de hamar a torkunkon akadt, és kis híján megfulladtunk tőle Vietnamban, Laosziban, Thai-földön és Kambodzsában. Kemény idők voltak, és további nehézséget jelentett, hogy az amerikai hadsereg tisztában volt vele: a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság egyesített erőinél is jóval nagyobb hatalom jelent katonai fenyegetést nemcsak a szabad világ, hanem az egész világ számára. Azt még nem tudtuk, pontosan mit akarnak az FBL-ek, azzal azonban tisztában voltunk, hogy az állatokat megcsonkító, a titkos katonai létesítményeinket folyamatosan megfigyelés alatt tartó, embereket különös körülmények között elhurcoló és a műholdjainkat s más légi járműveinket szüntelenül zaklató FBL-ek nem egyszerű barátságos látogatók, akik csak egy percre beugrottak, hogy udvariasan bejelentsék: „Sziasztok, ne izguljatok, nem akarunk semmi rosszat!" Igenis fenyegetést jelentettek számunkra, és mi ezzel tisztában voltunk. A probléma az volt, hogy eleinte nem tudtunk mit kezdeni velük, és bármit is próbáltunk kezdeni, a legteljesebb

titoktartás mellett kellett megtennünk, hogy a véleményünk szerint várható világméretű pánikot elkerüljük. Ezen a ponton a hidegháború óriási lehetőséget nyitott meg számunkra, hiszen ily módon nyíltan fejleszthettük hadi készültségünket a kommunisták elleni harcra, miközben titokban dolgozhattunk azon az arzenálon és azon a stratégián, amely védelmet nyújt majd a földönkívüliekkel szemben is. Egyszóval tehát a hidegháború, amely épp eléggé valóságos és épp eléggé veszélyes volt, ugyanakkor jól leplezte, hogy olyan bolygóközi megfigyelési és védelmi rendszer kifejlesztésén fáradozunk, amely egyszerre irányul űrbeni célpontokra és a szovjetek hátsó udvarára. Közben pedig a szovjetek is pontosan ugyanezt tették, egyik szemükkel fölfelé, a másikkal lefelé figyelve. A szovjetek és az amerikaiak között tehát egy különös, bár csupán hallgatólagos együttműködés bontakozott ki. Miközben a hidegháborút mindkét fél kimondottan arra használta, hogy a másik fölé kerekedjen, igazából mindketten olyan haditechnikát igyekeztünk kifejleszteni, amellyel megvédhetjük magunkat a földönkívüliekkel szemben. Ennek a politikának finom megnyilvánulásait a két ország által kifejlesztett fegyvertípusokban is tetten lehetett érni, arról már nem is beszélve, hogyan viselkedtünk egymás iránt, valahányszor a másik fél közel került ahhoz, hogy megnyomja azt a bizonyos gombot. Több ilyen esetről első kézből is tudok tanúskodni, hiszen ott voltam azokban a pillanatokban, amikor csak egy hajszál választott el minket egy nukleáris háborútól. Mégis mindkét fél katonai vezetése képes volt visszakozni, midőn átpillantottak a háború kitörni készülő vulkánjának peremén. Ilyen háború 1945 és 1975 között legalább négy alkalommal fenyegetett bennünket: a berlini légifolyosó kapcsán; amikor a kínaiak bevonultak Koreába; a kubai rakétaválság idején; valamint a jóm kippuri háború alkalmával – de lehet, hogy jóval többször is. Nixon elnök Kínában beleegyezett, hogy átadjuk Vietnamot a kommunistáknak, és ezzel a húzással alaposan túljárt a szovjetek eszén a hidegháború szempontjából. A következő évtizedre a szovjetek két tűz közé szorultak; egyik oldalon a kínaiak, akikkel a múltban már nem egy szomszédháborút végigharcoltak, a másik

oldalon pedig az Egyesült Államok. Amikor Ronald Reagan elnök demonstrálta Mihail Gorbacsovnak, hogy az Egyesült Államoknak sikerült hatékony rakétaelhárító védelmi rendszert kiépítenie, és a szovjetek együttműködését kérte, hogy ezt az egészet a földön kívüliek felé fordíthassuk, a hidegháború ürügye megszűnt létezni, és a kelet-európai nagy szovjet monolit repedezni kezdett. A hidegháború azonban mindkét szuperhatalom számára valóságos csodaszerként szolgált, hiszen lehetővé tette számukra, hogy úgy készüljenek fel a földönkívüliek esetleges támadása elleni védekezésre, hogy egy pillanatig sem kell nyilvánosságra hozniuk, valójában mivel is foglalkoznak. Ha az ember közelebbről megvizsgálja, maguk a feljegyzések is arról árulkodnak, hogy a hidegháború mögött végig egy másik program is meghúzódott. Máskülönben érthetetlen volna ugyanis, miért halmozott fel mindkét fél legalább tízszer annyi nukleáris robbanótöltetet, mint amennyivel elpusztíthatja az ellenfél teljes nukleáris rakétaarzenálját, valamint legfőbb népességi központjait! Az állt tehát a jócskán túlméretezett rakéta-készletek, a hatalmas bombázóflották, valamint a mindkét fél által kifejlesztett interkontinentális ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárók hátterében, hogy igazából a földönkívülieket akartuk megfenyegetni: amennyiben megkísérelik elfoglalni bolygónk egy részét, megvan az a tűzerőnk, amivel meg tudjuk semmisíteni őket. Ha akár az Egyesült Államokat, akár a Szovjetuniót megtámadták volna, hogy az egyik arzenált hatástalanítsák, akkor is volt elég tartalékrakétánk, hogy olyan árat fizettessünk velük az agresszióért, amit aligha érte volna meg megkockáztatni. Az ötvenes és hatvanas évek nagyszabású fegyverkezési versenye mögött rejlő titkos program egyik taktikai eleme az volt, hogy áldozzuk fel a bolygó egy részét azért, hogy a többiek életben maradhassanak. Persze ezzel a rengeteg fegyverrel Amerika és a szovjetek egymást is épp eleget ijesztgethették, ugyanakkor a katonai hírszerző ügynökségek vezetőinek kezében arra is alkalmas fegyvernek bizonyult, hogy a földönkívülieket megfélemlítsék. Erről persze senki nem készített feljegyzéseket, hiszen a hideg-háborús fegyverkezési verseny jelentette a megfelelő álcázást a földönkívüliek elleni titkos program számára.

Természetesen óriási taktikázás is zajlott az 1948 és 1989 között eltelt jó negyven év során, míg végül a Berlini Fal leomlott. Mindkét fél megpróbálta beleugrasztani a másikat, hogy a kelleténél több pénzt költsön el a fegyverekre, és ezáltal meggyengüljön a gazdasága. A CIA következetesen túlbecsült adatokat szolgáltatott a kormánynak, hiszen információinak egy része a KGB-től származott, miközben – biztosan tudom a másik oldalon mi is megpróbáltuk ugyanezt eljátszani a szovjetekkel. Az is biztos, hogy ha a szovjeteknek nyílt volna lehetőségük vér nélkül megnyerni a hidegháborúi, ők is ezt a megoldást választották volna. Mindenki előtt világos volt, hogy a harmadik világháború megharcolhatatlan. Egymás kölcsönös, értelmetlen elpusztítása helyett tehát figyelmünk egyre inkább a közös ellenségre irányult: a földönkívüliekre, akiknek a jelek szerint eszük ágában sem volt békén hagyni bennünket. Az egész hidegháborút végigkísérték olyan ravasz és kevésbé ravasz célzások, amelyek arra utaltak, hogy egy titkos program húzódik meg a háttérben. Persze a legtöbb embernek fogalma sem volt, mire gondoljon. Voltak viszont és ma is vannak sokan, akik tudják, és az ő szemükben a kérdés egészen világos. Bár a legszigorúbb hallgatási tilalom volt elrendelve azonnali felfüggesztés terhe mellett, rengeteg katonai és civil forrás számolt be arról, hogy repülő csészealjakat láttak. Újabb és újabb esetek láttak napvilágot az idegenek általi elhurcolásokról – bár később legtöbbjükről kiderült, hogy vagy a fantázia termékei vagy lidércnyomások vagy az úgynevezett „elhurcoltak‖ gyermekkorából felmerülő rémes emlékek. Történtek azonban valós esetek, és ez óriási szörnyülködést váltott ki az ufómunkacsoportok tagjainak körében. Ha a kormány nem tudja megakadályozni, hogy az állampolgárokat az idegenek kényük-kedvük szerint elrabolhassák, ez vajon nem a kormányzati tekintély összeomlását jelzi-e? Ez mindenesetre jogos aggály volt, de szerencsére nem teljesedett be. Ehhez hasonlóan, ha már egyszerre túl sok ember túl sok repülő csészealjat lát, ez nem nyilvánvaló bizonyítéka-e annak, hogy a szuperhatalmak katonasága nem képes megvédeni saját lakosságát? Egy ideig sajnos így volt, de szerencsénkre a társadalom nem vette észre. Azután hamarosan sikerült úgy felfejlesztenünk haderőnket,

hogy már képesek voltunk megvédeni légterünket. Sikerült olyan mennyiségű elfogó vadászgépet összpontosítanunk az FBL-ek korlátozott erőforrásaival szemben, ami már valós fenyegetést jelentett számukra. Meg is hátrállak, és attól fogva már csak azokon a pontokon próbálgatták védelmi rendszerünket, ahol ezt biztonsággal tehették. Így hát annak a szuperhatalmak közötti, dollármilliárdokat felemésztő versenynek, hogy ki tudja kifejleszteni a gyorsabb és jobb vadászgépeket, voltaképpen kettős célja volt. Részben azért volt szükségünk ennyi gépre, mert rendkívül rugalmas válaszlehetőséget kínáltak a szuperhatalmak számára, ugyanakkor mindkét szuperhatalom valójában olyan légvédelmi rendszeren dolgozott, amelynek segítségével meg lehet védeni a bolygót a földönkívüliektől. Persze mindenki a legjobb és leggyorsabb gépeket szeretné, amelyik jobban repül és jobban lő az ismert ellenség gépeinél. A légterünket azonban olyan ellenségtől is meg kellett védenünk, akinek a létét nem ismerhettük el nyilvánosan. A háttérben mindig ott volt tehát ez a második program, amelynek költségvetési szükségleteit a hidegháború fedezte. Ennek a repülő csészealjak elleni légierőnek a kiépítésében igen figyelemre méltó sikereket értünk el. Mind az Egyesült Államokat, mind a Szovjetuniót nagyon érzékenyen érintette egy másik terület, ahol a földönkívüliek zaklatták a katonaság személyzetét: ez pedig az űrkutatás szférája volt. Amióta csak elkezdtünk olyan irányú erőfeszítéseket tenni, hogy műholdakat állítsunk Föld körüli pályára, a földönkívüliek megfigyelés alatt tartottak bennünket, egy időben pedig aktívan beavatkoztak nemcsak a kilövő állomásoknál, hanem egyes esetekben maguknál a műholdaknál és űrhajóknál is. Zaklatták őket, zavarták a rádióadásokat, problémákat idéztek elő az űrhajók elektronikus rendszerében, sőt mechanikus meghibásodásokat is okoztak. Az amerikai űrhajósok és a szovjet kozmonauták egymástól teljesen függetlenül olyan gyakorisággal jelentettek ufójelenségeket, hogy az már közhelynek kezdett számítani. A NASA és az űrkabinok közötti audio- és videoösszeköttetés olyan különlegesen biztosított jelekkel van megoldva, hogy az űrhajók körül ólálkodó ufókkal

kapcsolatos megjegyzéseket kívülálló személy semmiképpen nem hallgathatná ki. Ennek ellenére az asztronautákat külön utasítják, hogy csakis a Földre való visszatérésük utáni jelentésükben számoljanak be az ufókkal kapcsolatos tapasztalataikról. Gordon Cooper űrhajós például, aki az ötvenes években Németországban volt vadászpilóta, arról számolt be, hogy több más társával együtt Sabre Jet vadászgépeiken a bázisuk fölött átrepülő ufók egy kötelékével szálltak szembe, mikor azonban sikerült megközelíteniük őket, az ufók elszeleltek. Cooper arról is beszámol, hogy 1957-ben a kaliforniai Edwards légi támaszponton látott egy filmet, amely egy ufó földetérését örökítette meg. Állítása szerint elküldte a filmet Washingtonba is, és a Kék Könyv projekt tisztjeinél folyamatosan tudakozódott is felőle, választ azonban soha nem kapott. Ehhez hasonlóan az X-15-ös pilóta, Joe Walker elárulta, hogy amikor 1961-ben gépével új gyorsasági világrekordot állított fel, ez ugyancsak azt a célt szolgálta, hogy a nagy magasságú repülések során sikerüljön elcsípni az ufókat. Azt is elmondta, hogy egy évvel később, 1962-ben X-15-öséből sikerült lefilmeznie is az azonosítatlan repülő tárgyakat. Olyan híreket is lehetett hallani, hogy a Mercury 7 asztronautái körül folyamatosan ólálkodtak a földönkívüliek, Neil Armstrong pedig idegen bázist figyelt meg a Holdon, amikor az Apollo 11-gyel körberepülte a Holdat, illetve le is szállt. A NASA természetesen mindezt tagadja, és nagyon helyesen első számú nemzetbiztonsági kérdésként kezeli az ügyet. A földönkívülieknek a Holdon való jelenléte – akár igaz volt ez az ötvenes években, akár nem – olyan horderejű katonai kérdésnek tűnt, hogy már a Nemzetbiztonsági Tanács is csaknem a napirendjére tűzte, amikor aztán Hillenkoetter admirális, valamint Twining és Vandenberg tábornokok visszavették az ügyet saját, szigorúan titkos munkacsoportjuk hatáskörébe. A kérdés tehát hivatalosan soha nem jutott el a Nemzetbiztonsági Tanácshoz, annak ellenére, hogy 1958tól kezdődően, amikor Trudeau tábornok vette át a hadsereg k+f osztályának parancsnokságát, igen rövid idő alatt kidolgozták a Horizont holdbázis előzetes terveit. Ez a bázis az Egyesült Államok számára katonai megfigyelői státust biztosított volna a Holdon. A

projektet az ötvenes évek végén indították el, és a teljes kivitelezést 1965 és 67 közé tervezték. A Horizont bázis védelmi erődítményként szolgálhatott volna a Holdon, amelyet a szovjetek is szerettek volna katonai támaszpontként használni. Ugyanakkor az esetleges szovjet rakétatámadásokkal szemben korán jelző észlelési rendszert biztosított volna, de legfőképpen arra tervezték, hogy az ufók elleni megfigyelés és védekezés bázisául szolgálhasson. Nyersebben fogalmazva, az volt a terv, hogy egy, az űrben meghúzott csatárlánccal biztosítsuk magunkat a meglepetésszerű támadások ellen. A Horizont tervei azonban mellékvágányra futottak, amikor a nemzeti űrkutatási és repülésügyi törvény az űrkutatási programot a civil NASA fennhatósága alá rendelte, gyakorlatilag meghiúsítva ezzel, hogy a katonai ágazatok megvalósíthassák saját projektjeiket Ezek a törekvések csak jóval később, a hetvenes években folytatódhattak. Az ötvenes évek közepén mind a nemzetbiztonságiakban, mind a katonai vezetésben általánossá vált az a félelem, hogy a Földet a védelmi rendszerünket alaposan próbára tévő támadás érheti. Nyugállományba vonulása után még Douglas MacArthur tábornok is beszállt a ringbe, sürgetve a katonaságot, hogy készüljön fel erre a következő nagy háborúra. 1955-ben azt nyilatkozta a New York Timesnak: „A világ népeinek egyesülnie kell, mert a következő háború bolygóközi összecsapás lesz. Eljön a nap, hogy a Föld nemzeteinek közös frontot kell kialakítaniuk a más bolygókon lakó lények támadásaival szemben.‖ A közvélemény alig reagálta le ezt a megjegyzést, pedig az voltaképpen az ötvenes évek katonai-stratégiai gondolkodását hozta napvilágra, és részben megmagyarázza, miért kezelte a kormány szinte paranoiásan a repülő csészealjakkal és az azonosíthatatlan légi járművekkel kapcsolatos összes információt. A földönkívüliek fenyegetésként értékelt akcióira adott katonai válasz egyrészt abból állt, hogy először is megfigyeltük, hogyan zavarják meg az idegen űrhajók „passzív módon" a védelmi, valamint a nemzetközi kommunikációs rendszereinket az elektromos és mágneses mezők interferenciája által, és igyekeztünk ezeknek ellenálló rendszereket kifejleszteni. Másrészt Trudeau tábornok a Pentagon más ágazataiban stratégiai tervező beosztásban

tevékenykedő kollégáival együtt az FBL-ek agresszív beavatkozásait tanulmányozta. Ezek ugyanis nem elégedtek meg a Föld körüli pályára állított űrhajóink körüli szimatolással és megfigyeléssel: folyamatosan, aktívan zaklattak minket, és megpróbáltak olyan pusztításokat okozni a kommunikációs rendszerünkben, hogy a NASA-nak nem egyszer át kellett gondolnia a Mercury és Gemini programokban részt vevő űrhajósok biztonságát. Évekkel később olyan pletykák is elterjedtek a katonai hírszerzés elemzőinek körében, akik a NASA stratégiai körén kívül tevékenykedtek, hogy az Apolló holdraszállási programot végeredményben pontosan azért kellelt föladni, mert nem látszott biztosítottnak, hogyan lehet az űrhajósokat megvédeni az idegenek fenyegetéseivel szemben. Az idegen űrhajók igen rámenősen zaklatták a kelet-európai védelmi vonalainkat is: vagy lefedetlen, illetve gyenge pontokat keresve vagy – és én ez utóbbi véleményt osztom, mert egy időben én is ott tevékenykedtem, és sok mindent láttam a saját szememmel – a radarrendszerünket tesztelve, hogy lássák, mekkora reakcióidővel válaszolunk. Rendszeresen azonosíthatatlan jelek tűntek fel a képernyőinken, amelyek aztán igen gyorsan el is tűntek. Aztán kisvártatva újra feltűntek, ekkor azonban már közelebb a reptereinkhez vagy a rakétakilövőinkhez. Amikor rájöttünk, hogy nem szovjet és nem is keletnémet gépek kóstolgatnak bennünket, elhatároztuk, hogy egy ideig nem reagálunk a fenyegetésekre. Ilyenkor sokszor maguktól elmentek. Máskor azonban macska-egér játékot játszva velünk addig-addig közeledtek, hogy végül mégis kénytelenek voltunk válaszolni. Ők persze pontosan ezt akarták elérni, hogy lássák, milyen gyorsan vágunk vissza, azaz mennyi idő alatt vesszük őket célba a radarral, vagy milyen gyorsan csapunk le rájuk az elfogó vadászgépekkel. Valahányszor azonban látótávolságra kerültünk hozzájuk, 12 ezer km/óra sebességre kapcsolva pillanatok alatt elszáguldottak környezetünkből. Ha megpróbáltuk követni őket, addig csalogatták a gépeinket maguk után, míg azok kénytelenek voltak visszatérni. Akkoriban, az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején csak úgy tudtunk sikereket elérni az ellenük való védekezésben, ha a követőradarral sikerült biztos jeleket elfogni. Ha ezután rájuk

állítottuk a célzóradart, amelynek jeleit a rakétáknak követniük kellett, ez valahogy úgy interferált az ufók navigációs rendszerével, hogy a jármű repülése összezavarodott. Ha különösen jó napunk volt, és sikerült fölerősítenünk a jelet, mielőtt kiléptek volna a képből, még le is tudtuk szedni őket. Ritkán – ha nagyon nagy szerencse pártolt mellénk – még rakétával is sikerült eltalálnunk őket, mielőtt az ufó bármiféle kitérő manővert tehetett volna. 1974 májusában a németországi Ramstein légi támaszpont közelében az egyik légvédelmi zászlóaljnak sikerült ily módon egy légelhárító rakétával célba találnia. Az ufónak kényszerleszállást kellett végrehajtania egy völgyben. A gépet a nevadai Nellis légi támaszpontra szállították. A roswelli eset nem így történt. Minden bizonnyal a sivatagi vihar villámlásainak és az Alamogordóban, valamint az 509-esen működő követőradarjaink jelének együttes hatása okozta, hogy az idegen jármű 1947-ben lezuhant az új-mexikói sivatagban. Ott voltak azután az állítólagos állatcsonkítások, valamint az emberek elhurcolásáról szóló jelentések, melyek a közvetlen katonai támadást leszámítva a kultúránk elleni eddigi legnyíltabb beavatkozást jelentik. Persze nagyon sok a vita és nagyon sok a kétkedő hang. Sokan állítják, hogy részben szélhámosságokról, részben ragadozók támadásairól, részben – az állítólagos elhurcolások esetében – gyermekkori erőszakos visszaélések visszatérő emlékeiről van szó, melyekhez aztán apránként a média is hozzátette a saját koholmányait. Az ilyen események helyszíneit felmérő hatóságok azonban azt találták, hogy egyes állatcsonkítási eseteket egyszerűen nem lehet kimagyarázni, különösen ahol minden jel arra mutat, hogy a lézersebészet eszközeit alkalmazták. Másrészt több pszichológus is megdöbbentő hasonlóságokat talált olyan elrabolt személyek beszámolóiban, akik igazolhatóan nem ismerték egymás történeteit. A katonai hírszerzés a csonkítások és elhurcolások ezen utóbbi kategóriába tartozó történeteit rendkívül komolyan kezelte. A szóban forgó esetek forgatókönyveinek legalább három típusát különböztették meg, amelyekben:

1, az FBL-ek tudományos kísérleteket végeztek a földi élőlényeken és igyekeztek minél több mintapéldányt begyűjteni anélkül, hogy zavart vagy ijedelmet okoznának: 2. az FBL-ek aktívan gyűjtötték a mintapéldányokat és hajtották végre kísérleteiket, melyek során azt próbálták megállapítani, mennyire lakható a földi környezet számukra, és nem sokat törődtek vele, hogy tevékenységük milyen zavarokat okoz; 3. a kísérletezés és a mintagyűjtés a társadalmunkba való beszivárgásnak vagy a bolygónk lerohanásának előjátékaként tekintendő. Nem tudhattuk biztosan, mik a céljaik, ezért a legrosszabbat kellett feltételeznünk, és ebből fakadóan minden lehetséges eszközzel igyekeznünk kellett megvédeni magunkat. Bár ezt soha nem hozták nyilvánosságra, a katonai hírszerzés elemzői elképzelhetőnek tartották, hogy a Föld máris egy vagy több idegen kultúra valamiféle próbatámadása alatt áll, amellyel védelmi képességünket és harci kedvünket igyekeznek tesztelni. Fegyveres testületeink vezetői mindig tudatosan kikerülték azt a kérdést, hogy létrejött-e valamiféle megegyezés az idegenek és a földi kormányzatok közölt. A Hillenkoetter-munkacsoport feljegyzéseit és jegyzőkönyveit sem a katonai vezetéshez, sem a hírszerzés tisztjeihez nem juttatták el. A fegyveres erők vezetősége ezért közösen arra az álláspontra helyezkedett, hogy inkább felkészülnek a háborúra, minthogy meglepetések érjék őket. Közben a NASA nemzeti űrprogramjának civil vezetősége úgy látta, hogy a katonai hírszerzés túlreagálja a légierőnk körül ólálkodó és azt zaklató lények tevékenységét. A NASA, amely rendkívül bizalmasan kezelt minden olyan jelentést, amely az űrjárműveink körüli földön kívüli tevékenységről szólt, végül is egyfajta figyelő és kiváró álláspontra helyezkedett. Az volt a véleményük, hogy nem lehetséges egyszerre hatékony katonai-védelmi űrprogramot elindítani, és ugyanakkor saját civil tudományos céljaikat is előmozdítani. Így aztán a NASA titkos tevékenységbe kezdett. Ennek leplezésére 1961-ben együttműködési megállapodást kötött katonai tervezőinkkel egy belső „másodlagos‖ űrprogram elindítására, amelyet majd civil tudományos kutatásnak álcáznak. Létrehoztak egy bizalmas „hátsó" kommunikációs csatornát a katonai

hírszerzés felé, amelyen az FBL-ek légi járműveink elleni minden ellenséges tevékenységét jelentették, még a berendezéseink körüli legártalmatlanabbnak tűnő ólálkodásokat is. Én ezt onnan tudom, hogy jó kapcsolataim voltak a katonai hírszerzési körökkel. Azt persze a NASA már nem kötötte a katonai hírszerzés orrára, hogy korábban létrehoztak egy még titkosabb hátsó csatornát a Hillenkoetter-munkacsoporttal, amelynek tagjai minden egyes idegen űrhajó feltűnését napirenden tartották az asztronauták jelentései alapján, különösen az Apolló program kezdetén, amikor az FBLűrhajók rendszeresen és erőteljesen zaklatták a Hold-egységeket miután azok kiléptek a Föld körüli pályáról. Annak ellenére, hogy a katonai hírszerzés kívül rekedt a NASA és a munkacsoport működési körén, nekem és néhány más társamnak voltak olyan kapcsolataink a civil hírszerzési körökkel, melyeken keresztül rendszeresen információkhoz jutottunk. Ily módon a hadseregnek és a légierőnek sikerült legalább 122 olyan fénykép birtokába jutniuk, amelyeket űrhajósok készítettek a Holdon, és amelyeken felfedezhetők az idegen jelenlét bizonyítékai. Ez rendkívül megdöbbentő felfedezés volt, és a Reagan-adminisztráció többek között ezért erőltette annyira 1981-ben az űrvédelmi program elindítását. Végül 1960-ban – a munkacsoport titkos támogatásával és az U2 gép sebezhetősége miatt aggódó Nemzetbiztonsági Tanács közvetlen kérésére – a NASA beleegyezett, hogy egyes misszióinak fedezékében katonai megfigyelő műholdakat állítsunk pályára. Ezek a műholdak hivatalosan a szovjet interkontinentális ballisztikus rakéták tevékenységének megfigyelését látták el, ugyanakkor azt a célt is szolgálták, hogy kiszúrják a Föld távoli pontjain zajló idegen mozgásokat. Akkor a hatvanas években még nem volt meg az a technológiánk, ami ma már rendelkezésünkre áll, hogy elfogjuk az űrhajóikat. Az új műholdas megfigyelési technikától azonban legalább annyit reméltünk, hogy jobban megfigyelhetjük majd az idegen jelenlét bizonyítékait földünkön. A katonai hírszerzés tervezői azt remélték, hogy ha ily módon megnehezítjük számukra, hogy bázisokat építsenek ki a Földön, talán visszarettennek, és békén hagynak bennünket. Mindez újabb példája annak, hogyan használtuk a hidegháború stratégiáját kettős célokra, azaz, hogy a szovjet

tevékenység megfigyelésének leple alatt valójában a földönkívüliek aktivitását vizsgáltuk. Ugyanakkor a hatvanas években a külföldi technológia részleg kulcsfontosságú projekteket indított el a létfontosságú vezérlő- és irányítórendszerek érdekében. Az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy valahogyan le kellett árnyékolni a kommunikációs és védelmi számitógép-hálózat elektromágneses impulzusokra érzékeny komponenseit, hiszen mind a nukleáris robbanások, mind az idegen űrhajók ilyen jellegű energiát bocsátanak ki. Az elektromágneses impulzusok (EMP) hatása területén elvégzett kutatásaink olyan fontosnak bizonyultak, hogy az ötvenes évek végétől kezdődően a védelmi osztály szimulált impulzusokkal vizsgálja a repülők, tankok, rakéták és hajók áramköreinek ellenálló képességét. Országszerte több ponton is felállítottak ilyen EMP-generátorokat, többek között a marylandi Adelphia Harry Diamond Laboratóriumban, a hadsereg számára, valamint a Chesapeake-öböl közepén a Császárnő I. és II. EMP-szimulátorokat a haditengerészetnek, továbbá egy másikat a kaliforniai China Lake-ben. A légierő EMP-szimulátorokat létesített Új-Mexikóban a Kirkland légi támaszponton, a hadsereg pedig az ugyancsak új-mexikói White Sands-ben, valamint az alabamai Redstone fegyvergyárban. A roncsban talált eszközök alapján elkezdtük az éjszakai látókészülék kifejlesztését is, amely lehetővé tette, hogy csapataink a sötétben is úgy lássanak, mint az FBL-ek, ami oda vezetett, hogy az idegeneket megközelítő, ha nem elérő esélyekkel szállhattunk szembe velük, így a konfliktus egyfajta holtpontra jutott. Csak ezt követően kezdtünk igazán ráébredni, miféle szándékaik lehettek, és milyen titkok rejlenek a Földön való jelenlétük hátterében. Aznap még csak az éjszakai látókészülék járt az agyamban, miközben áthaladtam a főkapunál elhelyezett őrhely sorompója alatt, és késlekedés nélkül beléptem a Fort Belvoir fejlesztési laboratóriumainak helyet adó épületszárnyba. A részlegvezető specialista láthatólag meglepődött, hogy engem civil ruhában lát. – Corso ezredes! – kiáltott fel örömmel dr. Paul Fredericks, a Fort Belvoir éjszakai látókészülék részlegének technológiafejlesztési

konzultánsa, és kitárt karokkal hozzám lépve odavezetett láthatóan nagy becsben álló dohányszínű bőr karosszékéhez. Az aprócska irodájához képest alaposan túlméretezett ülőalkalmatosságról első látásra lerítt, hogy ez a kedvenc helye. Ennek megfelelően igen nagyra értékeltem azt a megtiszteltetést és figyelmességet, amivel kitüntetett. – Trudeau tábornok már informált róla, hogy igen figyelemre méltó információkat hoz nekünk egyik fejlesztés alatt álló projektünkkel kapcsolatban. – Remélem, hogy segíteni fog önöknek, dr. Fredericks kezdtem. – Én nem vagyok fizikus, de itt olyasvalami van a kezünkben, ami minden bizonnyal alaposan felgyorsítja majd a kutatásokat, és talán új lehetőségeket is megnyit, – Bármit, amit csak használni tudunk, ezredes – mondta, miközben én kinyitottam az irattartómat, és elkezdtem kiteregetni ami nálam volt. – Bármit… örömmel.

10. fejezet

Az U2-program és a Corona projekt: kémek az űrben – Természetesen Trudeau tábornok fölvette a kapcsolatot Donnal, és az itteni fejlesztési csoporttal – folytatta dr. Fredericks, miközben azt figyelte, hogyan veszem elő a táskámból, és nyitom ki az éjszakai látókészülék dossziéját. – Arról is van nagyjából fogalmam, milyen anyagot hozott. Olyasvalami, amiről nem szokás telefonon beszélgetni. – Nagyon értékelem, hogy ilyen diszkréten kezeli ezt az ügyet, dr. Fredericks – mondtam. – Ha úgy gondolja, hogy amit most megmutatok önnek, segítségére lehet az itt folyó fejlesztéseknek, máris az öné, és használják, ahogy csak tudják. Azonban úgy kell kinéznie az egésznek, hogy minden innen, a Fort Belvoirból indult ki. A k+f-nek hivatalosan csak annyi a szerepe, hogy biztosítsa a fejlesztésekhez szükséges anyagi keretet. Önöknek saját erőforrásaikat kell használniuk a termék előállításában, és önöké minden felelősség is. – No és ez a mostani beszélgetésünk? – kérdezte dr. Fredericks. – Amennyiben a válasza az lesz, hogy tudja használni, amit hoztam, és mi elkezdjük önöknek folyósítani a szükséges anyagiakat – kezdtem ez a párbeszéd soha meg nem történtnek minősül, és ön még a nevemet is kitörli az előjegyzési naplójából. – Na, most már tényleg felkeltette az érdeklődésemet mondta egy csipetnyi álmélkodó szarkazmussal a hangjában, mint aki már nem először kerül ilyen helyzetbe. – Mit hozott hát ebben a táskában, ami ennyire titkos? Ekkor kézbe vettem a hadsereg 1947-ben készített vázlatainak egyikét arról az éjszakai látókészülékről, amelyet a roswelli roncsból szedtünk össze. Átnyújtottam dr. Fredericksnek, aki úgy nézte, és olyan óvatosan tartotta a kezében, mintha legalábbis egy holt-tengeri tekercs lenne.

– Nem szükséges ennyire óvatosan bánni vele, dr. Fredericks – nyugtattam meg. – Több másolatot is készítettem róla. – Megvan maga az eszköz is? – kérdezte. – Igen, otthon a Pentagonban. – Ki viselte ezt? – kérdezősködött tovább. – Amikor megtaláltuk, éppen senki – mondtam neki. – A helyszíni jelentések értelmében az egyik holttest közelében, a földön bukkantak rá. – Holttest? A roswelli roncsnál? Ezúttal teljesen hitetlenkedő arcot vágott. – Trudeau tábornok nem beszélt nekem semmiféle holttestekről. – Pedig ez a helyzet – mondtam. – Persze ezt az információt nem szoktuk kiszolgáltatni. Trudeau tábornok arra hatalmazott fel, hogy válaszoljak a kérdéseire, de csak egy bizonyos titkossági szintig. – Még nem tartunk ott, ugye? – kérdezte és állította egyszerre dr. Fredericks. – De már nagyon megközelítettük – hangsúlyoztam. – Beszélhetek önnek az eszközről, beszélhetek önnek arról, hol találták meg, és itt körülbelül véget is ér a hatásköröm. Amennyiben Trudeau tábornok többet is akar önökkel közölni az események hátteréről, és felhatalmaz rá engem, akkor majd mélyebben is belemehetünk. – Furcsa – mondta dr. Fredericks –, de én mindig azt gondoltam, hogy az a Roswell valamiféle legenda. Tudja, hogy van: persze, találtak valamit, de honnan tudjam, hogy nem egy orosz gépet. Azután újra azt kezdte firtatni, hogy a roswelli roncs feltárásánál látta-e valaki, hogy a lények hordták az ábrán szereplő éjszakai látókészüléket. – Nem – válaszoltam. – Rengeteg apróság kipotyogott a gépből. A feltárásban részt vevő katonák egy csapata bepillantott a gép hossztengelye mentén szétnyíló egyik varraton, és azt látták, hogy a jármű testébe megfigyelőnyílások voltak beépítve. Nagyon megdöbbentek, amikor ezeken a kémlelőnyílásokon kinézve szinte nappali fényt, kissé zöldes és homályos diffúz fényt láttak, ami leginkább szürkületnek felelt meg, holott odakint koromsötét volt. Paul Fredericks figyelmét annyira felkeltették az elhangzottak, hogy előrehajolva széke legszélére húzódott.

– Ami a legérdekesebb, hogy a helyszínt feltáró katonák egyike sem tudott semmit a németek által a háború során fejlesztés alatt álló látókészülékekről – folytattam. – Így aztán még a feltáró csoport tisztjei is elámultak a látottakon. Amikor az 509-esen felboncolták az idegent, és megvizsgálták ezeket a „nézőkéket‖ – nem találok rájuk jobb szót- megállapították, hogy olyan bonyolult tükörrendszerről van szó, amely összegyűjti az összes hozzáférhető fényt, amit ily módon felerősítve a nappalit megközelítő látást biztosít. A Paul Fredericks kezében tartott vázlatra mutatva folytattam: – Az egyik katonaorvos kipróbálta, hogy mit lát vele a sötét folyosón, és azt tapasztalta, hogy nagyon jól kihozza a tárgyakat, de ennél többet nem foglalkoztak vele, és a többi tárggyal együtt elcsomagolták. – Alávetették-e valamiféle elemzésnek, miután visszaszállították? – kérdezte Fredericks. – Végeztek egy-két vizsgálatot – mondtam neki. – Ott az 509-esen azonban nem voltak ehhez megfelelő felszerelések, és meg kellett várni, míg az egész visszakerül a Wrightba. Később a légi hírszerzés kezébe került, és ők döbbentek rá először, hogy annak idején a németek is valami ilyesmit próbáltak kifejleszteni. – Ez azonban sokkal tökéletesebb – mondta dr. Fredericks. – A németek ennek a hatásfoknak még esak a közelébe sem jutottak. – Pontosan így van – mondtam. – Még csak a közelébe sem. Épp ezért keltette fel annyira a Wrightban dolgozó hírszerzők figyelmét. Vajon hová szerettek volna a németek eljutni, amikor a háború véget ért? Még mire sikerült a kezüket rátenniük? Kaptak-e vajon valamiféle segítséget? – Vagyis – bökte ki dr. Fredericks nagyon lassan –, talállak-e esetleg ők is egy olyan roncsot, amilyet mi? – Pontosan ez a nagy kérdés, dr. Fredericks – mondtam. – Vajon mit találtak? – No és ha valami ilyesmi a németek kezébe kerülhetett, hogy állunk a szovjetekkel? – kérdezte. Ez azonban nem igazi kérdés volt, inkább csak úgy magában beszélt, mint aki hangosan gondolkodik. – És a kínaiak vagy az európai szövetségeseink? Vajon hány ilyen készülék lehet forgalomban? – fordult végül hozzám.

– Egyelőre nem tudunk válaszolni ezekre a kérdésekre mondtam neki. – Legalábbis mi, ott a hadseregnél. És nyilvánvaló okokból senki nem jár-kel föl és alá ezekkel az információkkal a különféle osztályok és az egyéb ágazatok között. Megvan, amink van, s egyelőre maradjunk ennyinél. – És persze nem akarják, hogy én erről bárkinek is beszéljek, vagy megpróbáljak kiszimatolni valami többet mondta. – Ha a legkisebb esélyt is láttuk volna rá, hogy ön így fog eljárni, én most nem ülnék itt – mondtam. – Az volt a dolgom, hogy elhozzam önnek a készülékről készült jelentéseket és leírásokat. Itt is hagyom az egész anyagot. Ha úgy gondolják, hogy be tudják ezt illeszteni a már meglévő fejlesztési programjukba, magát az eszközt is átküldetem majd, és ezzel teljes mértékben kikerül a mi kezünkből. Adják ki a fejlesztési munkát valakinek, ahogy jónak látják. Ajánlják fel a szállítójuknak a szabadalmaztatás jogát. Azt azonban soha ne mondják meg, honnan szerezték, sem pedig azt, honnan származik. A mi részünkről, akivel önök szerződést kötnek, és aki le tudja gyártani a terméket, nyugodtan rábiggyesztheti a nevét. Minket csak az érdekel, hogy legyen használható éjszakai látókészülékünk. Ennyi. – Szabad? – kérdezte dr. Fredericks a jelentés további oldalaira mutatva, amelyeket szétteregettem a bőr karosszék karfáin. Az egész köteget a kezébe nyomtam, és ő úgy futotta át a lapokat, mint az én régi főiskolai professzorom a vizsgadolgozataimat – motyogva, mormolva és bólogatva minden egyes oldalhoz. – Az egészben több szó esik arról, hogyan kezelték az idegenek holttestét Wright Fieldben, mint magukról a nézőkékről – mondta. – Az a helyzet ugyanis, hogy nem sikerült rájönniük, mitől működik az egész, ezért nem akarták szétszedni. – Szóval egyszerűen csak berakták egy csomagba? – kérdezte. – Igen, lényegében csak ennyi történt – mondtam. – Eleinte nem jöttek rá, hogyan is kellene használni ezt a micsodát. De az is lehet, hogy attól féltek, káros lehet az emberi szemre, megvakulunk tőle vagy ilyesmi. Alighanem megijedtek. Végül úgy döntöttek, beteszik a raktárba, azt remélve, hogy majd csak jön valaki, és elviszi tőlük. – És ez a valaki maga lett – mondta dr. Fredericks. – Igazából maga lesz az a valaki, ha akarja.

– Először gondosan át kell tanulmányoznom ezt az egész anyagot, hogy megmondhassam, hogyan lehet ezt a készüléket úgy belesimítani a mi projektünkbe, hogy a felszínen ne keletkezzenek ráncok – magyarázta dr. Fredericks. – Könnyen fog menni? – kérdeztem. – Itt a Fort Belvoirban – felelte – a munkacsoportokat megtanítják arra, hogy mindenki a saját dolgával foglalkozzon. Ha az ember megmondja nekik, hogy ez az eszköz egy olyan külföldi technológia, amit a hírszerző fiúk szereztek egy másik országból, és az egészet feltűnés nélkül bele kell dolgoznunk a saját fejlesztésünkbe, akkor az így lesz és kész. – Senki nem tesz fel kérdéseket? – próbáltam egészen biztos lenni a dolgomban. – Senki, semmilyen körülmények között nem tesz fel kérdéseket – mondta. – Az egésszel gyorsabban haladhatunk előre, és hamarabb kialakul saját kis fejlesztési bürokráciája, ha lesz arra pénzünk, hogy „roncs" fejlesztési projektként hozzuk ki rendes részfejlesztési határidővel. – És aztán mi következik? – kérdeztem. – Olyan ez, mint a Mikulás műhelye december elején. A manók fel sem néznek a munkapadjukról, míg az egész teljesen el nem készül. Azután jön a következő projekt, és az előző feledésbe merül. Mire a csapataink ténylegesen, harci körülmények között hordani fogják a látókészüléket, és a Potomac Innben az ünnepélyes fogadás során kiosztják a plecsniket, az egész nem lesz több egy nagy, boldog emléknél, ahol a részleteket megfelelően kikozmetikázták, hogy a pillanatnyi igényeknek megfelelő történelemszemléletbe beleilleszkedjenek. Senki nem fog még csak gyanakodni sem, Corso ezredes – mondta. – Abban a pillanatban, ahogy önöktől a fiúk átadják nekünk az eszközt, belekerül a Fort Belvoir-i nagy fejlesztési préshengerbe, és a túlsó végén harci eszközként jön elő. Felálltam, becsuktam a táskámat, ő pedig az asztalt megkerülve hozzám lépett: – Tehát, mit fog javasolni, Trudeau tábornoknak? – kérdezte, és a szemembe nézett.

– Azt fogom javasolni, hogy küldjük át az eszközt, önök kapják meg a megfelelő költségvetést, a tábornok pedig találja ki, honnan szerez pénzt – mondtam. – És ön? – kérdezte. – Nagyon örülök, hogy nem találkoztunk, dr. Fredericks – mondtam neki. – Természetesen meg lesz a megfelelő összekötőjük odaát a katonai k+f-en, akit hivatalosan is kineveznek majd az éjszakai látókészülék fejlesztési felelősének. Ő rendszeresen jelentést ad Trudeau tábornoknak, én pedig a tábornoktól fogom megtudni, amit akarok. Alig várom már, hogy lássam a fejlesztési jelentéseket. Gratulálok az önök új fejlesztési sikeréhez. És gratulálok annak a cégnek is, aki elnyeri ezt a megbízást. – Hát, én is csak gratulálni tudok – mondta dr. Fredericks. Kezet ráztunk, és kikísért az irodájából a folyosóra. Olyan érzésem volt, mintha egy szürreális világból visszalépnék a valóságba. Sikeresen összevarrtuk tehát saját szövetünket a valóság fölött, és csináltunk egy kis történelmet. A Fort Belvoir kutatási és fejlesztési részlegén dolgozó technológiai felelősök egyik konzultánsunktól kezükbe kapnak majd egy eszközt, amelyhez azt a magyarázatot suttogják a fülükbe, hogy az egyik ellenségünktől sikerült megszereznünk. Ne tegyenek fel kérdéseket. A laboratóriumi részleg emberei egyébként pontosan erre vártak, hogy végre el tudják képzelni, hogyan is néz ki egy ilyen működőképes szerkezet. Most már azonnal elkezdődhet a vizsgálat és a tervezés. Van olyan cég, amellyel már eddig is próbáltak együttműködni valamilyen éjszakai látókészüléken? Néhány hónap múlva aztán valamelyik társaság, mindegy melyik – előáll egy működőképes tervvel, a háta mögött a megfelelő tervezési költséggel, és a Roswell-dossziémban szereplő furcsa nézőkék elnyerik új identitásukat. Beletelhet akár öt évbe is, de ha végül legördül majd a gépsorról valahol Pennsylvaniában, Marylandben, Ohióban vagy bárhol másutt, az lesz ráírva, hogy „Made in the USA", én pedig meglepve fogok olvasni róla az újságban vagy fogom látni a televízióban. Az éjszakai látókészülék volt az első projekt, amelyet a külföldi technológia berkeiben eltöltött szolgálati időm első évében sikerült beindítanunk. Ez tűnt az összes közül a legegyszerűbbnek, hiszen

sokan tudtak arról, hogy a németek a háború alatt hasonló fejlesztésekkel foglalkoztak, és az ötvenes években mi magunk is alaposan beleástuk magunkat a témába. Amikor a roswelli éjszakai látókészüléket „hiányzó láncszemként‖ elhoztam Fort Belvoirba, pontosan beleillett egy már működő fejlesztési programba, és senki nem okoskodott. A Fort Belvoirban ténylegesen zajló fegyverfejlesztési program olyan tökéletes álcaként szolgált a roswelli technológia elhintéséhez, hogy történelmi távlatból árulkodójelként csupán annyi maradt, hogy nem sokkal 1961-et követően a fejlesztési program hirtelen felgyorsult. Az éjszakai látókészülék megkapta a megfelelő anyagi bázist, és Trudeau tábornok új tisztet nevezett ki a projekt élére, a tábornok neve pedig attól fogva rendszeresen a program első számú támogatói között szerepelt. 1963-ra, amikor ő is, én is eljöttünk a Pentagonból, a projekt már a Martin Marietta Electronics – jelenleg a Lockheed Martin része – szakembereinél tartott, és rohamléptekkel közeledett afelé, hogy hamarosan ki is próbálják Európában és Vietnamban. Ezt persze én még nem tudhattam, amikor autóm kigördült a Fort Belvoir kapuján, és visszaindultam a Pentagonba, az irodámba. Egyszerűen csak örültem annak, hogy a jelek szerint sikeresen beillesztettük első külföldi technológia projektünket egy már régóta tartó fejlesztési programba, s így teljes mértékben sikerült elleplezni, hogy idegen technológia birtokába jutottunk. Úgy éreztem, ily módon sikeresen távol tartottuk tőle a szovjeteket, sőt úgy gondoltam, valószínűleg az idegenek sem tudják, mihez kezdtünk vele, mégha figyelnek is bennünket. Úgyhogy egy kis időhöz jutottunk. Észak felé autóztam a virginiai Fairfax megye zöld erdőségein át, vissza az íróasztalomhoz, melyen rémisztő gyorsasággal halmozódtak fel az elhelyezésre váró új projektek. Az egyik ilyen, amely párhuzamosan futott az éjszakai látókészülék programjával, a még embrióállapotban lévő „Corona‖ projekt volt, melynek ötletét váratlanul időszerűvé tette számunkra az a tény, hogy lelőtték az egyik nagy U2-es felderítőgépünket, és elfogták a pilótáját, Francis Gary Powerst.

A légierő és a CIA már jó ideje futtatta az U2 programot az Eisenhower-adminisztráció idején, és az erről szóló jelentések, illetve fényképfelvételek gyakran pihentek meg az én íróasztalomon is a Nemzetbiztonsági Tanácsnál. A hidegháború sok más eleméhez hasonlóan az U2-nek sem az volt a kizárólagos célja, hogy a Szovjetunió területén folyó rakétafejlesztési programot szemmel tartsa. Az U2 program mögött is hármas cél húzódott meg. Persze azt is szerettük volna pontosan tudni, miben mesterkednek a szovjetek, ugyanakkor szerettük volna védelmi kapacitásukat tesztelni. Arról szerettünk volna meggyőződni, milyen pontosan tudják radarjaik bemérni az U2-t, és hogy vannak-e olyan rakétáik, amelyekkel le tudják szedni. Így aztán tudatosan provokáltuk őket: megmutattuk magunkat nekik, és azt szerettük volna, ha ránk lőnek. El tudnak-e vajon találni? Az U2-re szerelt kamerák az ellenség föld—levegő rakétáinak kilövését és minden mozzanatát is rögzítették, miközben a pilóta olyan érzékenyen őrzött létesítmények fölött repült el, hogy a szovjeteknek két választásuk volt: vagy megtámadnak, vagy átengedik nekünk a legtitkosabb zónáik fölötti légtér uralmát. Még világosabban megfogalmazva egyfajta hazárdjátékot űztünk velük, hogy bemérhessük védelmi erejüket, és készek voltunk tudatosan feláldozni néhány pilótát, akik véleményünk szerint minden bizonnyal elpusztultak volna, ha a gépeiket lelövik. S közben az egész tevékenységet végig tagadtuk, még akkor is, amikor Hruscsov azt üvöltözte Eisenhowernek, hogy az U2 már az ő Kremlbeli pozícióját veszélyezteti. „Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni egymással – mondta a kommunista párt elnöke a mi elnökünknek. – De csak akkor, ha nem rúgatnak ki a hivatalomból!‖ Akárhogy is gyűlölte Eisenhower elnök az U2 programot, és azt a veszélyeztetettséget, amelyet pilótáink számára jelentett, nemcsak ezt a tényt, hanem a megfigyelés még egy további célját is tudomásul kellett vennie: a Földön kívüli űrhajók leszállásainak, illetve lezuhanásainak figyelemmel kísérését a hatalmas Szovjetunióban. Ezzel együtt arra is kíváncsiak voltunk, hogy a szovjeteknek vajon sikerül-e kiaknázniuk valamiféle idegen technológiát. Ez tette az U2 programot nélkülözhetetlenné és feladhatatlanná mindaddig, amíg nem volt megfelelő alternatívánk. Ez az alternatíva pedig – jóllehet

nem a hadsereg, hanem a légierő programjának részeként – a mi hírszerző szolgálatunk és a Nemzetbiztonsági Tanács – CIA apparátus közös kutatási és fejlesztési vállalkozásának gyümölcseként valósult meg. A kivitelezés a Lockheed berkein belül folyt, az úgynevezett „szkunk-művek" alosztályon. Mivel a szovjeteket provokáló U2-es berepüléseket nem nélkülözhettük, s ugyanakkor tisztában voltunk vele, hogy előbbutóbb pilótákat és gépeket fogunk elveszíteni, a nemzetbiztonságiak már 1957-ben igen erőteljesen azt kezdték kutatni, hogyan lehetne ugyanezt a megfigyelést jóval biztonságosabban megvalósítani. Én ekkoriban töltöttem az utolsó évemet a Fehér Házban. A hírszerzés azon az állásponton volt, hogy műholdról kellene felvételeket készíteni a szovjet létesítményekről, ennek azonban az volt a feltétele, hogy megbízható „madarat" kellett oda fölküldeni. Emellett azt sem szerettük volna, ha a szovjetek megtudják, hogy mi a műholdakat kémkedésre használjuk. Szerettük volna elkerülni, hogy kárt tegyenek a szatellitjeinkben. Az volt tehát a feladat, hogy fel kell küldeni ugyan egy szatellitet – de teljes titokban. De hogyan lehet erre képes az, akin az egész világ szeme rajta van? A hadsereg és a légierő előállt egy ötlettel. A Lockheed az U2-vel és később az SE71-gyel már bebizonyította, hogy képes a közfigyelem felkeltése nélkül felderítőgépeket kifejleszteni, és ezek a gépek képesek a szenátus házőrző bizottságai, illetve az újságírók vizsla tekintetét elkerülve közlekedni. Miért ne tudnánk ugyanezt megtenni egy szatellittel is? Már csak az volt a kérdés, hogy vajon ezek a műholdas felderítő fényképek lesznek-e olyan megbízhatóak, mint amilyeneket az U2-ről beszereztünk? Első ránézésre az ember azt gondolná, hogyha a hadsereg felküld egy műholdat, azzal gyakorlatilag azt csinál, amit akar, hiszen a hírszerzés megfelelő fedezéket biztosít számára. A helyzet ezzel szemben az volt, hogy az Eisenhower-adminisztráció vége felé a civil NASA mind a hadsereget, mind a légierőt eléggé hatékonyan kiszorította a műholdakkal kapcsolatos ügyletből. Egy közös pénzalapot is a rendelkezésükre bocsátottak, csakhogy végre mi is szatelliteket tudjunk kilőni az űrbe, és megmutassuk a világnak, hogy mi is vagyunk valakik. A szovjetek ugyanis első körben megvertek

bennünket a Szputnyikkal, és a helyzet csak még tovább rosszabbodott, amikor sem a hadseregnek, sem a haditengerészetnek nem sikerült műholdat fellőnie. Biztos forrásból tudom, hogy amikor a Corporal néhány centimétert fölemelkedett, majd hanyatt dőlve rázuhant a kilövőállásra, és apró szilánkokra robbant, s mindehhez a New York Daily News egész oldalas főcímében ezt a kommentárt fűzte: „Ó, jaj!, Nyikita Hruscsov harsányan hahotázott. Néhány ilyen sikertelen kísérlet után a Nemzetbiztonsági Tanács azt tanácsolta Eisenhower elnöknek, hogy dobja be a törölközőt, gyűjtsön össze minden elérhető nemzeti tudományos erőforrást, és az űrverseny amerikai oldalának irányítását adja át egy civil szervezet kezébe. A fegyveres testületek kemény leckét kaptak a technológiák versenyeztetése terén, és nem volt más választásuk, mint egy lépést hátra lépve figyelni, vajon a NASA-nak több szerencséje lesz-e. A NASA azonnal látványos sikereket mutatott fel, és mielőtt még Eisenhower elnök 1960-ban leköszönt volna, sikerült műholdakat Föld körüli pályára, állítanunk. Ezenkívül a Föld körüli repülés hatásainak vizsgálata céljából olyan fejlett állatkísérleteket végeztek, melyek messze meghaladták azt a szintet, amit a hadsereg kistermetű főemlősökön Alamogordóban végzett kísérletei képviseltek a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején. Ahogy a hadsereg és a légierő hírszerző szolgálata figyelemmel kísérte a NASA szatellitjeinek egyre gyarapodó sikereit, és az U2-berepülések egyre erősödő veszélyeztetettségét, mind inkább úgy érezték, rátaláltak a biztonságos felderítési program lehetséges megoldására. Amikor a NASA hozzálátott Discoverer programjához, amelynek keretén belül teherszállító műholdat állítottak alacsony Föld körüli pályára, majd visszahozták, a fegyveres testületeknek felcsillant a szemük. Ha ki tudnának fejleszteni egy működőképes fényképező-berendezést, amely elég kicsi ahhoz, hogy beférjen a Discoverer rakterébe, és amely a műhold Földre való visszatérése után kiszerelhető, ezzel sikerülne az egész katonai hírszerzési programot egy civil tudományos kutatási program mögé rejteni, amely egyébként nagymértékben leköti a média figyelmét, ugyanakkor föl sem merül a gyanú, hogy a háttérben titkos katonai tervek megvalósításáról lehet szó.

Azt persze tudtuk, hogy a szovjetek hamar rájönnek, miben mesterkedünk, de ettől nem nagyon tartottunk. Tudtuk, hogy mivel a KGB emberei olyan nagy mértékben beépültek a CIA-ba, elképzelhetetlen, hogy az egész program teljes mértékig titokban maradjon, de úgy kalkuláltunk, hogy ha rájönnek, hogy szatellitről figyeljük őket, az legalább majd őszinteségre indítja őket. Ráadásul Hruscsovnak nem kell többé aggódnia, amiért rendszeresen szánt szándékkal megsértjük a légterét, így aztán nyugodtan megtarthatja a pozícióját a Kremlben, és még hálás is lesz nekünk. Csak arra kellett figyelnünk, hogy az egész ne kerüljön a nyilvánosság elé, és máris úgy érezhettük, sínen vagyunk. Az egész program tehát azon múlt, hogy be tudjuk-e csúsztatni ezt a „Coronát‖ a már meglevő Discoverer programba anélkül, hogy a hír kimenjen. Onnantól kezdve már biztosra mehetünk: a szovjetek nem fognak nyíltan tiltakozni, nekünk pedig meglesznek a felderítő fotóink. Még egy további serkentőszert is bedobtunk a szovjeteknek, hogy eszükbe ne jusson a CIA berkeiben jelen lévő barátaikon keresztül kiszivárogtatni a történetet újságíró barátaiknak, és ily módon leleplezzék az egész hadműveletet. Nevezetesen ajánlatot tettünk nekik, hogy velünk közösen részt vehetnek a Corona rejtett célkitűzéseiben: a lezuhant idegen űrhajók felderítésében. Eisenhower elnök és az NBT kimondott jóváhagyásával a katonai hírszerzés a szovjet hadseregben tevékenykedő társszervezet tudomására hozta, hogy amennyiben a Corona feldolgozott adatai az idegenek szovjet területen való jelenlétéről árulkodnak, úgy ezeket az információkat a rendelkezésükre bocsátjuk. Azt is hozzátettük: nem szabunk kikötéseket, mihez kezdenek ezekkel az információkkal. A szovjet hadsereg ezért több mint hálás volt. A hivatásos állomány ugyanis semmivel nem bízott jobban a kommunista párt komisszárjaiban, mint mi, és utálta ezt az egész kollektivizmust. Így állhatott elő az a kifacsart helyzet, hogy bár mi súgtuk meg az orosz hadseregnek, hogy milyen idegen-tevékenység zajlik a területükön, az információt igazából mégsem a kommunistákhoz juttattuk el, tekintettel a szovjet kormányzaton belüli mély szakadékra a kommunista párt és a hadsereg között.

A serkentőtablettánk bevált, és a KGB sikerrel győzte meg a CIAt – magam is meglepődtem, mennyire hatékonyan képesek együttműködni hogy ne szivárogtassák ki a sztorit. Most már csak a légierőn és a Lockheed „szkunk-művekjén‖ múlott, hogy a nagyközönség figyelmét elkerülve megépítsék ezt a felderítő műholdat, és beszereljék a Discovererbe az amerikai sajtó orra előtt. Az egész hidegháború legtrükkösebb hadművelete volt ez, hiszen az oroszok pontosan tudták, miben mesterkedünk, ugyanakkor az egész projekt a NASA égisze alatt zajlott, ráadásul az űrhajózással kapcsolatos információknak a legapróbb morzsáira is éhesen lecsapó amerikai sajtót teljesen kívül kellett tartani az egészen. Ha kellett, készek voltunk hazudni is nekik, és ehhez megfelelő meséket dolgoztunk ki, míg végül sikerült beadagolnunk, hogy Amerika szeme most arra a Föld körüli pályára kilőtt szkafanderes kis csimpánzra irányul. Azt előre tudtuk, hogy nem lesz sok időnk, hiszen biztosak voltunk benne, hogy a szovjetek még visszavonulása előtt megpróbálnak rápirítani Eisenhower elnökre. Tudtuk, minden vágyuk, hogy egy U2-t úgy sikerüljön lelőniük, hogy a pilótáját élve elfogják. A szovjetekkel folyó verseny tétje tehát ezúttal az volt, hogy sikerül-e időben lecserélni az U2-t a Coronával, jóllehet közben a szovjetek minden lépésünkről értesültek, és mindent tudomásul vettek. Ez volt a hidegháború talán legironikusabb helyzete. A Lockheed mérnökeinek sikerült elkészíteniük azt a szatellitfényképezőgépet, amely pontosan beleillett a Discoverer rakterébe. Pedig egészen brutális határidőkkel kellett dolgozniuk, hiszen Eisenhower elnök egyre nagyobb nyomást gyakorolt a Nemzetbiztonsági Tanácsra, hogy teljesen hagyjanak fel az U2berepülésekkel. Az öreg tábornok tudta, már csak rövid idő kérdése, hogy a szovjetek elcsípjenek egy élő amerikai pilótát, akit aztán vallomásra bírnak, és a tévékamerák előtt fogják parádéztatni az Egyesült Államuk megszégyenítésére. Eisenhower elnök becsületes, szavahihető ember volt, aki nem szerette a politikusokat, mert azok mindig a legelőnyösebb megoldást keresték, nem pedig a legtisztességesebbet. Eisenhower sokkal gerincesebb volt ennél, és amikor csak lehetett, mindig az egyenes, őszinte utat választotta. Amikor azonban Hruscsov az U2-berepülések miatt panaszkodott, az

elnöknek mindig tagadnia kellett. Ez persze annyira átlátszó hazugság volt, hogy Hruscsov egyfolytában piszkálta is Eisenhowert, amiért ennyire kiszolgáltatja magát. „Majd meglátja, az egyiket előbb vagy utóbb lelőjük – mondogatta mindig Eisenhowernek. – Akkor aztán mit fog mondani?‖ Eisenhower elnök azonban kénytelen volt tagadni az U2 létét, és miután letette a telefont, mindig a stábján töltötte ki a haragját, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe hozták. „Fejezzék be a repüléseket!" – parancsolta. A CIA azonban egyfolytában erőltette, hogy „csak még egy berepülést". „Nagyon fontos célokat szolgál!‖ – érveltek. Sokat tudtak meg ezáltal az orosz védelmi, rendszerről, s ugyanakkor alkalmuk nyílt felderíteni az idegen űrhajók tevékenységi területeit. Kérdés, hogy az oroszok tudtával vagy tudta nélkül, de tény, hogy az U2 nagy felbontású kamerái teljesen megfosztották a földönkívülieket a láthatatlanság lehetőségétől. Arról nincs információnk, hogy az U2 berepülő felderítései alapján találtunk-e bármiféle bizonyítékot az idegenek szovjet területen való leszállására, a földönkívüliek viszont meggyőződhettek róla, hogy képesek vagyunk megfigyelés alatt tartani az egész Szovjetuniót, és bizonyára elrettentően hatott rájuk, hogy nem mászkálhatnak büntetlenül még a végtelennek tűnő szovjet területeken sem. A CIA kijelentette, hogy az U2 program annyira fontos számunkra nemzetbiztonsági szempontból, hogy készek saját pilótájukat is föláldozni az ügy érdekében. Ugyanakkor szerintem az is igaz, hogy a közöttük lévő KGB-téglák nagyon szerették volna Eisenhowert kellemetlen helyzetbe hozni az egész világ előtt. Amikor aztán Francis Gary Powers 1960 májusában bevetésre indult, kezükbe került a nagy lehetőség. A mai napig is rengeteg a kétely és a kérdés Powers U2-jének lelövésével kapcsolatosan, küldetése az volt, hogy repüljön a legféltettebben őrzött szovjet rakétabázisok fölé, és tegye magát célponttá. Biztosra vettük, hogy az orosz föld-levegő rakéták nem képesek elérni az ő magasságát. Talán már sosem fogjuk megtudni, hogy Powers oxigénhiány következtében ájult-e el a botkormánynál, vagy CIA-s feljebbvalói parancsára csökkentette a magasságot talán, hogy jobb fotókat csinálhasson, vagy hogy még provokatívabb

célpont lehessen. Én arra is gondolok, hogy Powers talán azért veszítette el rövid időre az eszméletét oxigénhiány következtében, mert egy rakéta a közvetlen közelében robbanhatott fel, aminek hatására elveszíthette uralmát a gép fölött. A gépet ugyanis egyetlenegy rakéta sem találta el. Az U2 egyébként olyan gép, amelyet rendkívül nehéz vezetni. Elképzelhető, hogy Powers zuhanórepülésbe kezdett, és nem bírt kijönni belőle. Ahogy a gépe a föld felé száguldott, talán annyira összezavarodott, hogy nem tudta visszanyerni az uralmát a gép fölött, és nem jutott jobb az eszébe, mint hogy megrántsa az ülése mellett levő kart, és katapultáljon. Powerst élve fogták el, a kamerák elé hurcolták, és arra kényszerítették, hogy a nyilvánosság előtt vallja be: kémkedett a Szovjetunióban. Hruscsovnak megvolt a jó ürügye, amiért lemondhatott egy csúcstalálkozót Eisenhowerrel, és a Legfelsőbb Tanács előtt karrierje egyik legnagyobb előadásával parádézhatott. Eisenhoweren pedig beteljesedett, amitől mindig is legjobban félt, hogy nyilvánosan megszégyenítik, és kénytelen lesz bevallani Hruscsovnak, hogy ő küldte át az U2-t a Szovjetunióba. Kényszeredetten megígérte Hruscsovnak, hogy nem lesz több U2berepülés, kiiktatva ezzel az egyetlen használható felderítési eszközünket, és gyakorlatilag megvakítva bennünket nemcsak a Szovjetunióval kapcsolatban, hanem annak kérdésében is, miben mesterkednek a földönkívüliek odaát Ázsiában. Mindez rendkívül megviselte az idős elnököt, aki úgy érezte, saját adminisztrációja árulta el, és hozta ilyen helyzetbe. Mindeközben a Gary Powers-féle U2-berepülésre való felkészülés utolsó hónapjaiban a NASA a Corona és a Discoverer fejlesztési munkálatainak végéhez közeledett. Ha minden jól megy, az első Corona fellövése mindazt biztosítja majd a Nemzetbiztonsági Tanács számára, amit korábban az U2 programból megkaptak. A Corona tehát az U2 helyére léphet. Ekkor azonban Gary Powerst lelőtték, és az U2 programnak Eisenhower elnök közvetlen parancsára végeszakadt. Ott álltunk vakon. Majd a Cape Canaveralról fellőtték a Discoverert, mi pedig lélegzet-visszafojtva figyeltük, vajon mi fog kisülni belőle. Ha beválik, újra lesz szemünk. Ha kudarcot vall, odavan az eddigi legjobb felderítési lehetőségünk.

Ezek után el lehet képzelni, micsoda örvendezés volt a Pentagonban, amikor a Corona épségben visszatért a Földre, és sikerült előhívnunk az első fotókat. Egyrészt lényegesen jobbak voltak, mint amiket az U2 készített, ráadásul a Corona a szovjetek szemében teljes mértékben láthatatlan volt. A Legfelsőbb Tanácstól maga Hruscsov rejtette el az információt, Eisenhowernek meg persze volt annyi magához való esze, hogy ne tegyen erről nyilvános bejelentést. Újra kezdődhettek hát a fotó-hírszerzés napjai, aminek a szovjet rakétafejlesztések megfigyelésén túl a legfőbb előnye az volt, hogy minden lehetséges FBL – próbálkozást figyelemmel tudtunk kísérni, ami bázisok létrehozására irányult volna, akár Ázsia, Afrika vagy Dél-Amerika legeldugottabb térségeiben is. Az erőviszonyok köztünk és az FBL-ek között kezdtek kiegyenlítődni – aprócska győzelem, de mindenesetre győzelem. Ami nekem a Corona projektben a legjobban tetszett, ahogy ezen magamban elmélkedtem, miközben a Fort Belvoirból hazatérőben már elértem Washington külvárosait – hogy az egész amilyen elegáns, éppolyan sikeres volt. Ugyanazzal a könnyedséggel, ahogy sikerült becsúsztatnunk a Roswellnél talált éjszakai látókészüléket a Fort Belvoirban folyó fejlesztésekbe, ugyanúgy sikerült beillesztenünk a Corona felderítő fotós műholdat a már folyamatban levő Discoverer programba. S közben senki semmit nem vett észre abból, amit sikerült megvalósítanunk: hogy a hadsereg milyen hatékonyan használ egy civil programot álcaként saját titkos fegyverfejlesztési rendszere számára. Ugyanakkor annak is nagyon örültünk, hogy kezdjük ledolgozni az idegenekkel szembeni hátrányunkat Minden egyes új projekt sikeres elindításával – melyek némelyike a Roswellben talált technológiára alapult, más részét pedig kimondottan azért indítottuk el, hogy ellensúlyozzuk az idegenek roswelli roncsban megfigyelt technológiai képességeit –, úgy láttuk, egyre közelebb vagyunk ahhoz, hogy a játékba méltó partnerként kapcsolódjunk bele. Kezdtük úgy érezni, hogy legyenek bár az idegenek szándékai még oly ellenségesek is, nincs már meg az a nyers erőfölényük, hogy globális háborút indítsanak ellenünk. Persze továbbra is tanulmányozhatnak bennünket, be is szivároghatnak közénk,

lefáraszthatnak bennünket annyira, hogy már beleununk az ellenállásba, de – úgy véltük – nem lehet meg sem az a szándékuk, sem az a képességük, hogy akár elpusztítsák, akár megszerezzék maguknak a bolygónkat. Ebben a tekintetben már erősebbeknek éreztük magunkat. A leginkább azonban arra lett volna szükség, hogy olyan helyen tudjunk előretolt helyőrséget létrehozni, amely jelentős stratégiai előnyhöz juttat bennünket. Egy olyan bázisra, amely elég távol van a Földtől ahhoz, hogy ne keltsen pánikot a lakosság körében. Egy holdbázisról álmodoztunk. Ez a vágy a hadseregben már az idegenekkel való roswelli találkozás első pillanatától kezdve ott égett – de azzal is tisztában voltunk, hogy mindezt a nyilvánosság bevonása nélkül kell megvalósítanunk. Rendkívül ambiciózus célkitűzés volt, amely több mint egy éven át tántorgott egyik szkeptikus elmétől a másikig a katonai vezetés berkein belül, míg végül az én íróasztalomon landolt. Amikor pedig én átvettem a külföldi technológia részleg vezetését, az egész projekt szinte karnyújtásnyi távolságba került.

11. fejezet

Holdbázis projekt „Az előterjesztés igen kedvező fogadtatására számítok, az Egyesült Államok hadseregének szempontjából ugyanis kulcsfontosságú, hogy előretolt helyőrséget hozzunk létre a Holdon. Ezt a várakozásomat nyilvánvalóan a vezérkari főnök is osztja, hiszen gyors jóváhagyásával és lelkes támogatásával ő is a vizsgálatok mielőbbi elkezdésére biztatott." – írta Trudeau tábornok az utánpótlás főnökének 1959 márciusában a Horizont projekttel kapcsolatos előterjesztésében. A hadseregnek ez a stratégiai terve arra irányult, hogy helyőrséget létesítsen a Hold felszínén. Ebben testesült meg a hadsereg legambiciózusabb válaszlépése a földön kívüliek fenyegetéseivel szemben. Amikor elfoglaltam a posztomat a Pentagonban, ez is azok között a projektek között volt, amelyeknek továbbfejlesztését Trudeau tábornok az én kezemre bízta, „Ezek a fiúk ott a NASA-nál lassan már az egész rakéta és űrkutatási témát átveszik, Phil – mondta. – A hadsereg már az asztalon hagyott morzsákat sem kapja meg.‖ A nemzeti repülési és űrkutatási törvényt 1958-ban akkoriban léptették hatályba, amikor én eljöttem a Fehér Házból, így tisztában voltam vele, hogy nem sok jót sejtet. Az űrkutatás felelősségét a fegyveres testületekről áthelyezte egy olyan civil ügynökségre, amely a remények szerint majd teljesíti az Egyesült Államoknak a világűr demilitarizálására más országok felé tett ígéreteit. Mi tagadás, a célkitűzés rendkívül dicséretre méltó volt: demilitarizáljuk a világűrt, hogy a különböző országok nyugodtan végezhessék kutatásaikat és kísérleteiket anélkül, hogy űrhajóik vagy szatellitjeik elvesztésétől kellene tartaniuk valamiféle ellenséges tevékenység következtében. Az Egyesült Államok és az oroszok vonatkozásában ez a megállapodás azt jelentette, hogy az űrbe fellőtt asztronautáink és kozmonautáink nem fognak odafönt egymásnak esni. Nagyszerű

ötlet! A baj csak az, hogy elfelejtenék az ügy számára megnyerni a földönkívülieket, akik évtizedek – ha nem évszázadok – óta szisztematikusan megsértik bolygónk légterét, és máris hadműveleti bázist létesítettek a Holdon. Trudeau tábornok és az amerikai katonai vezetés nagy része szemében rémisztő perspektívát jelentett az a viszonylagos könnyedség, amellyel a szovjetek teherszállító műholdakat, valamint kozmonautákat állítottak Föld körüli pályára. Ha az Egyesült Államoknak nem sikerül saját, folyamatban lévő rakétaprogramját rövid időn belül a szovjet technológiával egy szintre hoznia, és a szatellitek felderítését megvalósítania – a hadsereg úgy vélte – ezzel átenged egy létfontosságú stratégiai előnyt a Szovjetuniónak. 1960-ra rendkívül kritikus helyzetbe kerültünk. A fejlesztések meglehetősen hosszú átfutási ideje miatt azok a programok, amelyeket már a hatvanas években is túl késő volt elkezdeni, reménytelenül elavultnak fognak hatni 1970-ben, amikorra a szovjetek a tervek szerint megszilárdítják a jelenlétüket a világűrben. Éppúgy, ahogy az U2 programnál is, egy másik célkitűzés ugyancsak foglalkoztatott bennünket, sőt jobban is, mint a szovjetek esetleges nukleáris fenyegetése az űrből. Nagyon is tisztában voltunk vele, hogy számolnunk kell annak az eshetőségével: egy domináns földi katonai hatalom képes saját szájíze szerinti tárgyalásokba bocsátkozni a földönkívüliekkel. Nemrég lehettünk tanúi, hogyan alkudott ki Sztálin egy titkos megnemtámadást egyezményt Hitlerrel, ami lehetővé tette, hogy a németek keleti frontjukat stabilizálva lerohanják Nyugat-Európát. Nem szerettük volna, ha Hruscsovnak sikerül olyan erőfölényre szert tennie a világűrben, hogy a földönkívüliek majd készséggel lepaktáljanak velük, és olyan egyezményt kössenek, amely mindkét félnek bizonyos fokú szabadságot biztosít bolygónk politikai eseményeinek irányításában. Tudom, hogy most, a kilencvenes években mindez meglehetősen paranoiásan hat, az ötvenes évek végének hangulata és a katonai hírszerzés gondolkodásmódja azonban pontosan ez volt. Trudeau tábornok nem volt különösképpen aggályoskodó ember. A helyében bárki legalább ennyire aggódott volna, ha ismeri az igazságot, miszerint idegenek ólálkodnak körülöttünk, és képesek a

nagy semmiből egy pillanat alatt nyakunkon teremni, mint ahogy az Roswellben, majd 1952-ben Washingtonban és világszerte számos más helyen megtörtént. És persze azt sem tudhattuk előre, hogy ezek a mindeddig szórványos látogatások nem fognak-e egyik napról a másikra totális invázióvá erősödni, illetve hogy nem máris egy ilyen invázió előőrsei-e. Amennyiben a Szovjetuniót sikerült volna kliens államként megnyerni maguknak, amelynek hadseregére számíthatnak, senki nem állíthatta volna meg őket abban, hogy teljes mértékben gyarmatosítsák bolygónkat, megszerezzék természetes erőforrásainkat, sőt abban sem, hogy – amennyiben hihetünk az állatcsonkításokról és az emberek elhurcolásáról szóló történeteknek – teljesen büntetlenül folytathassak kutatási és tesztelő programjaikat a földi élőlényeken. Mivel a félelmeink eloszlatása irányába mutató információk nem álltak rendelkezésre, a hadseregnek az volt a kötelessége, hogy az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvre is megpróbáljon felkészülni. Ezért erőltettük a Horizont projektet. Szükségünk volt egy működőképes tervre. A projekt dokumentációja nagyon őszintén hangot ad bizonyos aggályoknak: elengedhetetlen, hogy nekünk sikerüljön elsőként egy teljesen felfegyverzett, előretolt katonai helyőrséget létesítenünk a Holdon, hiszen ha a szovjetek ebben megelőznének minket, rendkívül hátrányos helyzetbe és kiszolgáltatott katonai pozícióba kerülnénk. Sokkal inkább szerettünk volna egy erődített bázis védői, semmint a vár ostromlói lenni. Ennek a helyőrségnek elég erősnek kellett lennie ahhoz, hogy bármiféle támadást vissza tudjon verni, és elegendő számú személyzetnek kellett ott tartózkodnia ahhoz is, hogy tudományos kísérleteket végezzenek, és folyamatos megfigyelés alatt tartsák a Földet és légterét. Kezdetben – fejtegette Trudeau tábornok – arra kellene törekedni, hogy a helyőrség méretei lehetővé tegyék egy minimum tíz-húsz fős legénység fennmaradásához szükséges felszerelés és készletek elhelyezését, valamint szerény, de konstruktív tevékenységét. A továbbiakban aztán terjeszkedni kellene, és egyre több állandó létesítményt létrehozni, hogy tudjuk biztosítani a késztetek utántölthetőségét, és a személyzet ciklikus cserélésével a bázis maximális kihasználtságát hosszú távon. A tábornok ezt a

támaszpontot nemcsak holdi hídfőállásként képzelte el, hanem azt szerette volna, ha folyamatos ott-tartózkodásra rendezkedünk be, és a helyőrség képes hosszabb időn át önfenntartóan tevékenykedni földi támogatás nélkül is. Ezért kulcsfontosságú volt a megfelelő tervezés, mindenekelőtt a helyszín megválasztásával kapcsolatban. Ehhez a hadsereg szempontjából egy állomásra volt szükség, amely háromszögellési pont a Hold-Föld alapvonal űrfelderítési rendszerében. Ez a következőket biztosította volna: 1. a Föld optimális megfigyelése és a földiekkel való kommunikáció; 2. a Föld és a Hold közötti rutinszerű utazások; 3. a lehető legjobb lehetőség felderítő expedíciók számára nemcsak a bázis közvetlen környezetében, hanem jelentős távolságokra is; és ami a hadsereg szempontjából a legfontosabb: 4. a Holdon létesített előretolt helyőrség katonai védelme. A hadsereg elsődleges célja tehát nem kevesebb volt, mint fölállítani az első állandó, kezelőszemélyzettel ellátott létesítményt a Holdon. A Hold kimagasló katonai potenciállal bírt, ugyanakkor a helyőrségben rejlő gazdasági és tudományos lehetőségek is nagy súllyal estek latba. A hadsereg elképzelései szerint a Horizont program mindenképpen beleilleszkedett volna a nemzet űrkutatással kapcsolatos politikájába, még a világűr demilitarizációjának kérdésében is. Persze ez azért rázós volt, hiszen a fegyveres testületeken belül mindazok, akik így vagy úgy kapcsolatba kerültünk a roswelli dossziéval, biztosra vettük, hogy az űrből ellenünk indított támadás máris elkezdődött. A világűr demilitarizálása ebből a szempontból csak annak az idegen kultúrának a kezére játszott, amely már régóta ellenséges szándékokat mutat irányunkban. Ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy ha nyíltan katonai jelenlétet építünk ki a világűrben, ezzel csak arra provokáljuk a szovjeteket, hogy igyekezzenek a sarkunkban maradni, ami egy olyan fegyverkezési versenyhez vezethetett volna a világűrben, ami csak tovább mérgesítette volna a hidegháború miatt amúgy is feszült helyzetet. A világűrbe kivezényelt egységeket minden bizonnyal még nehezebb irányítani, és ez jelentősen megnövelte volna egy tévedésből kirobbantott katonai összecsapás esélyeit, ami viszont könnyen egy földi

válsághelyzet kirobbanásához vezethetett volna. Ily módon jó néhány kérdőjellel szembetaláltuk magunkat a világűrben megteremtendő katonai jelenléttel kapcsolatban. A Horizont programmal a hadsereg arra tett kísérletet, hogy katonai célkitűzéseit a kormány demilitarizációs politikájának leple alatt érje el. A hadsereg terveit ugyancsak keresztezték annak a roswelli munkacsoportnak a tagjai, akik „extraszupertitkos" tevékenységet folytattak. A munkacsoport teljesen jogosan attól tartott, hogy bármiféle, világűrben történő független katonai expedíció – különösen, ha az a célja, hogy előretolt helyőrséget létesítsen a Holdon – nagy valószínűséggel számíthat a földönkívüliekkel való találkozásra. Egy ilyen találkozás során viszont nem sok esély van arra, hogy nem kerül sor katonai összecsapásra, annyi azonban mindenképpen elkerülhetetlen, hogy katonai jelentések készüljenek. Ezen az sem segít sokat, ha ezek a jelentések szupertitkosak, hiszen ismerve a katonai bürokráciát és a törvényhozás erőteljes felügyeletét, meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy a sajtó ne szimatolna ki valamit a katonaságnak az idegenekkel való találkozásairól. Ily módon alapjaiban sérülne meg a munkacsoport létének és egész küldetésének legfőbb feltétele: annak titokban tartása, hogy idegen élőlények látogatták meg, és alighanem fenyegetik is a Földet. Így viszont ez a sokéves titkos tevékenység könnyen nemkívánatos véget érhetne. Nem, a munkacsoport érdekeinek sokkal inkább az felelt meg, ha az űrkutatás egy civil szervezet kezébe kerül, amelynek bürokráciáját sokkal könnyebb ellenőrzés alatt tartani, és amelynek személyzetét – legalábbis ami az elindulást illeti – a munkacsoport tagjai jelölhetik ki. Ezzel aztán gigantikus és bürokratikus küzdelem vette kezdetét olyan személyek között, akik ugyanazokhoz a szervezetekhez tartoztak, csakhogy más titkossági fokozatú, más politikai célkitűzésű, sőt még az elmúlt években történtekről is eltérő információkkal rendelkező pozíciókban. Mindezek mögött természetesen az az alapfeltételezés húzódott meg, hogy a világ civil lakossága még nem elég felkészült arra, hogy megtudja a teljes igazságot a Földönkívüli kultúrák létezésével kapcsolatban, valamint hogy az eddig megismert tények értelmében milyen fenyegetést

jelenthetnek ezek az idegenek a földi élet számára. Trudeau tábornok rettenthetetlen volt, mint mindig. Koreában olyan elkeseredett dühödt ellentámadást indított a Disznócomb-dombon az ellenség vonalaival szemben, hogy azok az önként jelentkezők, akik vállalták, hogy vele tartanak, teljesen fel voltak rá készülve, hogy kilehelik a lelküket. De mégsem hagyhatták, hogy egymaga rohamozza meg a dombot, pedig nyilvánvalóan látszott, hogy erre szánta el magát, amikor elhajította a saját sisakját, és felcsatolta az egyik sebesült őrmesterét. Gépfegyveréből kilőtte az első sorozatot, és felkiáltott: „Na, én megyek! Ki tart velem?" Akkor is valami ilyesféle kifejezés ülhetett az arcán, mint most, mikor a kezembe nyomta a Horizont projekt előterjesztését. „Megyünk, Phil‖ – mondta, és nekem csak ennyi kellett. Amikor a civil űrkutatási szervezet elképzelését támogatók azt fejtegették a katonai szakértőknek, hogy a civil missziók voltaképpen megvalósítják a katonaságnak minden arra vonatkozó tervét, hogy szeretné a jelenlétét elsőként megalapozni a világűrben, Trudeau tábornok azzal vágott vissza, hogy a civil tervek nem szólnak kimondottan egy holdbázis kialakításáról, csupán egy Föld körüli pályán keringő támaszpont létesítéséről, amely lehet, hogy képes lesz állomáshelyként szolgálni a Holdra és más bolygókra történő repülések számára, de az is lehet, hogy nem. Ráadásul a Földkörüli pályán keringő űrállomás megvalósítására kiszabott határidő azt sejtette, hogy az egész már a tervezőasztalon elavultnak fog számítani. A tábornok emellett arra hívta fel az Eisenhower-kabinet repülési és űrkutatási tanácsadó bizottságában ülő tudósok figyelmét az elnök szolgálati idejének vége felé, hogy egy civilek irányította szervezettől nem várható el egy katonai feladat tökéletes végrehajtása. Ilyenre a múltban soha nem volt példa, és minden bizonnyal a jövőben sem lesz. Ha katonai hadműveletet kívánunk végrehajtani, akkor a katonaságnak kell akcióba lépnie. Eisenhower elnök persze jól értette ezt a fajta logikát. Az ötvenes évek vége felé a Fehér Ház arról kezdte faggatni Trudeau tábornokot, miben is áll a hadsereg kutatási és fejlesztési politikája a Horizont projekttel kapcsolatosan, és ezen belül is arról, miért is tartjuk olyan fontosnak a Holdon való katonai jelenlétet, és

hogy a megemlített tudományos célkitűzések döntő többségét miért ne tudná egy civil misszió is végrehajtani. Mint tudjuk, a Fehér Ház akkoriban fogadta el a nemzeti repülési és űrkutatási törvényt, és erőteljesen támogatta a civil Nemzeti Repülési és Űrkutatási Igazgatóság (NASA) létrehozását. Trudeau tábornok minderre azzal válaszolt, hogy nem áll módjában felvázolni a terv mögött lévő katonai potenciál teljes egészét. „Mindazonáltal – írta a jelentésében nagyon valószínű, hogy a Föld és az űrben közlekedő járművek Holdról történő megfigyelése rendkívül előnyösnek bizonyul majd" A későbbiekben azt is kifejtette, hogy egy Hold – Föld alapvonal alkalmazása mellett a világűr háromszögellési módszerrel való felderítése – amelynek lényege, hogy egy földi, illetve egy Holdon elhelyezett referenciapont segítségével határozzák meg az ellenséges rakéták, műholdak vagy űrhajók pozícióját – a megfigyelés nagymértékű kiterjesztésével és lényegesen megnövekedett pontossággal kecsegtet. Az eddigi egyetlen megfigyelési pont helyett ugyanis a Holdon létesítendő bázis mint másik megfigyelési pont segítségével egy újabb szöget nyerhetnénk. Különösen megmutatkozott ennek a jelentősége a NASA által a hatvanas évek elején tervezés alatt álló Hold – Mars missziókra tervezett űrjárművek esetén. A tábornok hangsúlyozta, hogy ezek a tervezés fázisában lévő, földi követésben és irányításban gondolkodó hálózatok máris láthatóan alkalmatlanok a világűr távolabbi térségeinek felderítésére, ami pedig a civil szervezetek tervei között is szerepel. Így aztán nincs sok értelme pénzt költeni olyan kommunikációs- és irányítóhálózat kifejlesztésére, amely pontosan annak a célnak a betöltésére számít idejét múltnak, amire eltervezték. A katonai kommunikációs rendszer összehasonlíthatatlanul jobb lenne egy holdbázisú reléállomás beiktatásával, amely jóval nagyobb hatósugarat biztosítana, és nyilván jóval ellenállóbbnak bizonyulna bármiféle Földön zajló konvencionális vagy nukleáris háborúval szemben is. Trudeau tábornok azonban legnagyobb aduját még csak most játszotta ki. „Holdbázisú fegyverrendszerek földi vagy világűrbeni célpontok elleni bevetése minden bizonnyal kézenfekvőnek és kívánatosnak

bizonyul majd" – írta a hadsereg utánpótlási főnökének, először adva tanújelét annak, hogy Douglas MacArthur tábornokkal együtt hiszi: a hadseregnek egy napon nemcsak a Földön, hanem a világűrben is hadműveleteket kell majd végrehajtania. A tábornok előre átlátta annak lehetőségét, hogy egy holdbázisú kommunikációs hálózat segítségével nyomon lehet majd követni a Földről fellőtt vezérelt rakétákat, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ilyen rakétákat az űrből is ki lehet lőni, és erre nemcsak ellenséges földi kormányzatoktól, hanem a földönkívüliek részéről is számíthatunk. Úgy vélte, pontosan ennek a holdbázis projekteknek a segítségével lehet majd megvédeni a földi civil lakosságot és haderőt a Föld körüli pályáról vagy a világűrből elindított támadásokkal szemben. A holdbázisú védelmi kezdeményezésnek azonban mindezeken felül még egy előnye volt. „A Holdon állomásozó haderő erőteljes háborúellenes elrettentő tényezőként jön majd számításba, hiszen az ellenség szemszögéből elképzelhetetlenné válik, hogyan lehetne minket megfosztani az ellentámadásra való képességtől, fejtegette. – Az ellenség a Holdon zajló bármiféle katonai hadműveletre igen nehezen tud csak reagálni, hiszen a mi erőink már ott tartózkodnak, és lehetőségük van megakadályozni az ellenséges erők leszállását, illetve könnyedén megsemmisíthetik a már a Holdat ért ellenséget.‖ És ahogy a tábornok azt velem bizalmasan közölte – ez éppúgy érvényes abban az esetben, ha az ellenséges erők szovjetek vagy kínaiak, mintha földönkívüliek. Pontosan az ellenkező helyzet áll azonban elő, „amennyiben megengedjük, hogy az ellenség érjen oda először. Katonai erejükkel megakadályozhatják, hogy leszállást hajtsunk végre a bolygón, és politikai úton megkísérelhetik elvitatni azt a jogunkat, hogy az ő birtokukra betegyük a lábunkat.‖ A hadsereg egy ilyen holdbázis létesítését hasonló horderejű tettként értékelte, mint valamikor az atombomba megépítését: számos erőforrás összevonására van szükség ennek az egy célnak a megvalósításához, teljes titoktartás szükséges a célkitűzés természetét illetően, és gyorsított kivitelezési eljárás szükséges, hogy ez a terv még a következő évtized vége előtt megvalósuljon. A tábornok szerint az előretolt helyőrség létesítése olyan különleges

vállalkozás, amelynek hasonló hangsúlyt és prioritást kell élveznie, mint a második világháborús Manhattan projektnek. A már működőképes holdbázist, az az egyesített űrparancsnokság fogja irányítani, amely a jelenlegi katonai vezetés meghosszabbítása. A világűr és annak is különösen a Földet és a Holdat körülölelő szférája olyan hadszíntérként fog majd szerepelni, amelyre minden időben az aktuálisan erényes katonai játékszabályok lesznek érvényesek. Az ötvenes évek végétől kezdődően minden amerikai haderő egy egyesített parancsnokság alá volt rendelve. Így Trudeau tábornok ilyen irányú elképzelései egyáltalán nem tértek el a már érvényben levő gyakorlattól. A különbség annyi volt csupán, hogy a tábornok azt akarta: ez az egyesített parancsnokság ne csupán a holdbázis fölött gyakoroljon hatalmat, hanem terjessze ki ellenőrzését a katonai műholdakra, a katonai űrjárművekre, az űrfelderítő rendszerekre, és az ezeket a katonai célokat segítő teljes logisztikai hálózatra is. A tábornok úgy vélekedett, nemcsak a nemzet presztízse, de egész demokratikus rendszerünk szempontjából is „katasztrofális" lenne, ha a szovjeteknek előttünk sikerülne létrehozni és fenntartani egy állandó helyőrséget a Holdon. Arthur Trudeau becslései szerint a szovjetek a hatvanas évek közepére tervezték egy erődítmény kialakítását a Holdon, és ezzel egyidejűleg az egész bolygót szovjet felségterületnek kívánták nyilvánítani. Úgy vélekedett, hogy ha ezek után az Egyesült Államok Holdra szállást kísérelne meg – arról már nem is beszélve, ha hadműveleti bázist kívánna kialakítani a szovjet propagandagépezet hadüzenetként, szovjet területre való behatolásként értékelné az akciót, az Egyesült Államokat pedig agresszornak, illetve a jelenlétünket ellenséges beavatkozásnak minősítené. Amennyiben az oroszok gyarmati területként kezelnék a Holdat, vagy a földönkívüliek csatlós seregeként lépnének fel, akikkel esetleg katonai megállapodást írnának alá, az Egyesült Államok pozíciója rendkívül meggyengülne. Ezért aztán Trudeau tábornok arra a következtetésre jutott, és felettesének azt a tanácsot adta, hogy az Egyesült Államok hadseregének a lehető legsürgősebben működőképes tervet kell kidolgoznia arra nézve, hogyan juttathatnánk föl embereket a Holdra legkésőbb 1965 tavaszáig, és hogyan indulhatna meg egy Holdon létesített helyőrség

teljes tevékenysége 1966 második felében, úgy, hogy a több mint nyolc és fél éves időszakban felhasználható összeg ne haladja meg a hat milliárd dollárt. Az első két asztronautának – a felfedező osztag dárdahegyeinek – a tervek szerint 1965 áprilisában kellett volna a Holdra szállniuk, a Hold egyenlítője közelében, ahol a felmérések értelmében a talaj minden bizonnyal kibírja azt a terhelést, amit a gyakori le- és felszállások, valamint a henger alakú, randi-típusú építmény kivitelezése jelent majd, amelynek csőszerű falait a felszín alatt egy mélyedésben fogják kialakítani, és itt fogják elszállásolni a kezdetben tizenkét fős legénységet. A holdbázis kivitelezéséhez szükséges mintegy százötven tonnányi építőanyagot már az ezt megelőző három hónapban a helyszínre kell szállítani. A tervek értelmében 1965 áprilisa és 1966 novembere között további közel száztonnányi rakományt küldenek fel a Holdra. 1966 decembere és 1967 decembere között pedig újabb százharminc tonnányi rakomány és felszerelés érkezik majd az ekkor már működő holdbázisra. 1965 áprilisában egy hold komp kétfőnyi személyzetével leszáll a Hold felszínén. A jármű vészhelyzet esetén képes azonnal újra fölszállni, és visszaszállítani az asztronautákat a Földre; a Hold körüli pályáról elvégzett megfigyeléseik azonban arról biztosították őket, hogy a terület biztonságos, és sem a szovjetek, sem bármiféle földönkívüliek részéről nem fenyeget támadás. A rádió a csoport első instrukcióit sercegi. „Holdbázis, itt a Horizont vezérlőközpont. Kezdjetek neki az első huszonnégy óra tennivalóinak!" – hangzik az utasítás a floridai Cocoa Beachből, ahol a Horizont vezérlőközpont munkatársai figyelik az eseményeket a Cape Canaveral Űrkutatási Központban. Az asztronauták rögzítik a leszállóegységet, amely – amennyiben azt a parancsot kapják, hogy hosszabb távon is itt maradjanak – az elkövetkezendő két hónapban lakhelyükül is szolgál majd, amíg a Földről utánuk érkező építőbrigád össze nem szereli a holdbázis épületét. Mielőtt azonban még az első ember vezette teherszállító űrhajók megérkeznének, a kétfős előretolt ék meggyőződik róla, épségben

odaértek-e a korábban a helyszínre küldött szállítmányok. Elvégzik továbbá az utolsó simításokat azokon a környezeti tanulmányokon, amelyeket addig a robot-vezérlésű felderítőegységek folytattak, és meggyőződnek róla, megfelelnek-e a valóságnak a gépek által elvégzett mérések és következtetések a holdbázis helyének kiválasztásával kapcsolatban. 1965 júliusára a további kilencfős csoport is megérkezik, hogy elhelyezzék a henger alakú lakóépületeket a felszín alatti mélyedésben, és működésbe hozzák azt a két hordozható atomreaktort, amelyek az egész helyőrség energiaellátásáról gondoskodnak majd. Több tényező is amellett szólt, hogy a hadsereg úgy döntsön, a fő épületet a holdfelszín alá süllyesztve építik meg, Ezek közül a legfontosabbak: a felszín alatti kiegyenlített hőmérséklet, a holdfelszín anyagainak szigetelő hatása, a kisméretű meteorok és meteoritek esetleges becsapódásai elleni védelem, álcázás, biztonság, és végül védelem az olyan típusú részecskesugárzással szemben, amelyet a földi atmoszféra kiszűr, a Holdon azonban ezzel is számolni kell. A hadmérnökök a henger alakú épületegységeket a vákuumos termoszüvegek elve szerint és hasonlatosságára tervezték dupla fallal, és ezek között különleges szigeteléssel. Ez a termosztechnológia annyira meggátolja a hőveszteséget, és olyan jól szigeteli a lakóegységeket, hogy pusztán a belső mesterséges megvilágítást biztosító rendszer által termelt hő több mint elégséges a kellemes belső hőmérséklet biztosításához. A legénység számára szükséges atmoszférát szigetelt tartályukban tárolt folyékony oxigénből és nitrogénből biztosítják, míg az emberek által kilélegzett széndioxidot és párát különféle szilárd anyagok abszorbeálják egy párátlanító rendszer segítségével. Idővel aztán, amikor a bázis majd egészen véglegessé válik, és rotációs rendszerben újabb és újabb legénység érkezik, illetve távozik, egy jóval hatékonyabb recirkulációs rendszert fognak beüzemelni. Az első építőbrigád kilenc tagja átmeneti szálláshelyet készít magának a henger alakú épületben, s közben létszámuk további hat fővel növekszik, akikkel újabb rakomány is érkezik. Az állandó lakóépületekhez hasonlóan ez az ideiglenes felvonulási épület is a

holdfelszín alá lesz besüllyesztve, de kisebb lesz a végleges épületnél, és hiányzik belőle a laboratóriumrészleg. Az építőbrigád a leszállóhelyre már korábban odaszállított alkatrészekből összeszerel egy holdterepjárót, egy markoló- és árokásó gépet, valamint egy villás emelőtargoncát, mely utóbbit kisebb-daruként is lehet majd használni. A hadsereg szakembereinek véleménye szerint ezzel a három munkagéppel egy tizenöt fős munkabrigád képes előre gyártott elemekből végleges bázist összeszerelni. A Horizontnak azzal kapcsolatos tervei, hogyan lehet a súlytalanság állapotában, atmoszféra nélküli környezetben építési munkálatokat végezni, a későbbiek folyamán modellként szolgáltak mind az orosz Mir, mind az amerikai Freedom űrállomások megvalósításánál. Miközben a végleges felszín alatti létesítmény építési munkálatai zajlanak, a csoport néhány tagjának az lesz a feladata, hogy felállítson egy sokantennás kommunikációs rendszert, amely a geoszinkronikus Föld körüli pályán keringő műholdak közvetítésével a Föld és a holdbázis közötti összeköttetést biztosítja. A szintén felállításra kerülő holdbázisú követő és felderítő radarberendezés ugyancsak folytonos megfigyelés alatt tartja a Földet, és képes nyomon követni a Föld felszínéről felszálló bármiféle járművet csakúgy; mint a világűrből a bolygónk atmoszférájába belépő repülő objektumokat. A csoport tagjai egymással, valamint magával a holdbázissal az űrruhájukhoz tartozó sisakba szerelt rádió segítségével kommunikálnak. Amikor a hadsereg előhozakodott a Horizont projekt tervezetével, a hadmérnökök több alkalmasnak tűnő helyszínt is kijelöltek a kilövőállomás számára. A Cape Canaverallel szemben a hadsereg szakértői inkább egy egyenlítői helyszínt javasoltak, tekintettel arra, hogy a Föld forgási sebessége az Egyenlítő térségében a legnagyobb, ami megnövekedett lökőeröt biztosít a különlegesen nehéz rakománnyal megterhelt rakéták számára. Kijelölték egy titkos kilövőállomás helyét Brazíliában, ahol a tervek szerint egy nyolc indítósínes létesítmény épült volna, amely az egész projektet kiszolgálta volna. Az űrhajók megfigyelését és irányítását továbbra is a Cocoa Beach-i központból végezték volna, melyet a hadsereg és a haditengerészet már addig is használt a műholdak fellövésére.

A programot hat, egymástól jól elkülönülő fázisra osztottuk, ahol az első lépést 1959 júniusáig megvalósíthatónak láttuk. Ez lényegében Trudeau tábornok első beterjesztésére alapult, és ez lett az egész terv I. fázisa. A II. fázis, melyet 1960 első hónapjaira igyekeztünk megvalósítani, amikor nekem kellett átvennem a projekt irányítását. lényegében egy részletes fejlesztési és költségvetési tervből állt, illetve bizonyos alapvető fontosságú alkatrészekkel kapcsolatos kísérletek kezdőlépései is idetartoztak. Úgy terveztem, hogy e fázis során a megszokott k+f procedúráinkat fogjuk alkalmazni a kísérletek irányításában és ellenőrzésében. Már a kezdeti tanulmányterv során meg kellett győződnünk róla, hogy valóban meg tudjuk-e csinálni mindazt, amiről az előterjesztésünkben azt mondtuk, hogy igen. A III. fázisra a fémalkatrészek kifejlesztését és az egész projekt rendszerkoordinációját ütemeztük be. Ebbe beleértettük a rakétákat, az űrkabinokat, a Holdon használatos szállítójárműveket és építőberendezéseket, a tervezett brazíliai kilövőállomás felszerelését, valamint mind az ideiglenes, mind a végleges holdbázis épületelemeit. Ebben a fázisban kellett kifejlesztenünk ezenkívül az egész kommunikációs rendszert is, beleértve a reléállomásokat, a felderítőrendszereket, valamint az asztronauták által használandó személyi, védelmi és kommunikációs berendezést. Végezetül a harmadik fázisba tartozott még a Horizont programmal kapcsolatos összes mérnöki, tervezői munka, hogy a Föld körüli pályán sikerrel létrejöhessenek az űrrandevúk, a Holdra tartó szállítójárművek menet közben tankolni tudjanak, ugyanitt a rakomány átrakása is lehetséges legyen, illetve hogy minden akadály elháruljon a teherszállító rakéták fellövése és tesztelése elől. Az 1965-re beütemezett IV. fázisban az első Holdra szállásnak kellett volna megtörténnie. Ebben a fázisban került volna sor az első kétszemélyes holdi megfigyelőbázis kialakítására, valamint ezzel párhuzamosan a személyzet első osztaga számára az ideiglenes lakóés munkaépület kialakítására. A tervek azt irányozták elő, hogy e fázis befejezésével „egy személyzettel ellátott előretolt helyőrséget hoztunk létre a Holdon".

A projekt V. és VI. számú működési fázisait az 1966 decembere és 1968 januárja közé eső jó egyéves időszakra terveztük. E fázisok során a holdbázis eljutott volna az előkészítő építési szakaszból a teljesen elkészült végleges létesítményig. A létesítmény elkezdte volna a Föld megfigyelését, megerősített rendszerével megalapozta volna a Holdon való katonai jelenlétünket, és elkezdődhettek volna az első tudományos kísérletek és felderítő utak. Végül a VI. fázis során – amennyiben azt a végleges helyőrség kialakítása és a holdfelszín környezeti feltárása lehetővé tette volna – a hadsereg a helyőrség kiterjesztését tervezte. Több leszállóhelyet és kiegészítő létesítményt kívántunk kialakítani, és természetesen beszámolni az ezekben folyó biológiai és kémiai vizsgálatok eredményeiről, valamint a Hold gazdasági hasznosítása irányában tett első kísérletek tanulságairól. Mi, k+f-esek mindenképpen abban gondolkodtunk, hogy valahogyan meg kellene térülnie a fejlesztésre fordított óriási összegeknek. Hittünk abban, hogy ez valamiképpen a Hold gazdasági kiaknázásán keresztül válik majd lehetségessé, talán valami szövetségi föld-lízing-szerződésekhez hasonló formában, melyekkel a belügyminisztériumunk jelenleg is kezeli az olajkitermelési és bányászati tevékenységet. Valami hasonló rendszerrel – fantáziáltunk – könnyedén visszapörgethetnénk az elköltött dollármilliárdokat a szövetségi pénztárba. A Horizont projekt mellé egy mellékprojektet is kidolgoztunk, amelynek célkitűzése egy Föld körüli pályára állított űrállomás volt, melynek többek között a Holdra szállások támogatása lett volna a feladata. „Orbitális állomás" elnevezés alatt a hadsereg projekt fejlesztői egy olyan „alapfelszereltségű, igénytelen" orbitális rakfelület fellövését és összeszerelését javasolták, amely találkozási pontként szolgálhatna a Holdra tartó űrhajók legénysége számára, ahol feltölthetnék vagy kiegészíthetnék készleteiket, tankolhatnának, majd onnan újra felszállva továbbindulhatnának. Ez az állomás ugyancsak fontos szerepet töltene be a Horizont projekt kezdeti teherszállító fázisaiban is, az űrben uralkodó súlytalanság állapotában ugyanis sokkal könnyebben lehetne megvalósítani a szállítmányok rakodását, mint földi körülmények között. A különféle szállítmányokat egymástól függetlenül lehetne a Föld körül keringő

állomásra juttatni, ahol aztán egy olyan legénység, amely nem az űrállomáson, hanem űrhajója kabinjaiban lakna, a rakományt megfelelően átcsoportosíthatná, majd a tankolás és a berakodás elvégzése után visszatérhetnének a Földre. Amennyiben ez a kezdeti bázis űrállomás beválik, a hadsereg elképzelései között egy jóval igényesebben kivitelezett, fejlettebb létesítmény is szerepelt, amelynek szintén meg lett volna a maga tudományos és katonai küldetése, és egyben reléállomásként is szolgálhatott volna a holdbázis és a Föld között oda-vissza közlekedő legénység számára. Ez az állomás kiemelkedő katonai lehetőségekkel rendelkezett volna, és lehetővé tette volna, hogy az Egyesült Államok uralja az ellenséges országok fölötti légteret, megvakítsa az ellenséges műholdakat, és lelője az ellenséges rakétákat. A hadsereg azért is látott óriási lehetőséget az orbitális űrállomásban, mert újabb összetevőként szolgálhatott volna egy földönkívüliek elleni fejlett védelmi rendszerben, különösen, ha sikerül kifejlesztenünk olyan nagy energiájú lézereket és gyorsítottrészecske-fegyvereket, amilyeneket a roswelli űrhajó fedélzetén láthattunk. Ez az űrállomás a tervek értelmében hatékonyan szolgálhatná a Föld–világűr fegyverek tesztelésének ügyét is, melyeket – ahogy abban Trudeau tábornokkal teljesen egyetértettünk – elsősorban az ellenséges földönkívüliekkel szemben kellett kifejlesztenünk, hiszen ők jelentették az igazi fenyegetést bolygónk számára. A tervek szerint a hadsereg szerkezetén belül önálló adminisztrációval és igazgatási rendszerrel működő Horizont projekt a hadsereg történetének legnagyobb szabású kutatási, fejlesztési és stratégiai hadművelete lett volna. A még a Manhattan projekt méreteit is meghaladó Horizont könnyen egy teljesen önálló egységgé nőhette volna ki magát a hadseregen belül, így aztán a hadsereg többi ágazatai, de a civil űrkutató szervezetek is magukra nézve közvetlen fenyegetést véltek felfedezni a Horizontban. A haditengerészetnek is megvolt ugyan a maga dédelgetett terve, hogy olyan tenger alatti bázisokat hozzon létre, melyek az óceánok nyújtotta gazdasági és tudományos lehetőségeket igyekeznének kihasználni, miközben – ami ennél sokkal fontosabb –

tengeralattjáró-elhárító védelmi rendszert hoznának létre, amely képes lenne ellensúlyozni a szovjet nukleáris tengeralattjárók fenyegetését. Úgy ítéltük meg, hogy a mi holdbázissal kapcsolatos terveinkhez hasonlóan a haditengerészet elképzelései is megteremtenék számunkra azt a lehetőséget, hogy felderítsenek és nyomon kövessenek azonosítatlan tengeralatti tárgyakat, amennyiben az FBL-ek úgy döntenének, hogy ilyenekkel támadják meg a Földet. Annak ellenére, hogy a civil szervezetek erősen ellenezték a hadsereg terveit, Trudeau tábornok azt írta, hogy a holdbázisnak igazából nincs alternatívája. „Az Egyesült Államok hírszerzése egyhangúlag állítja, hogy a Szovjetuniónak az 1965-ös évet követően gyakorlatilag bármikor sikerülhet egy ember vezette űrhajó Holdra juttatása." Ez – mint állította – a szovjeteket arra indítaná, hogy a Holdat saját területüknek nyilvánítsák, és amennyiben az Egyesült Államok is szeretné ott a jelenlétét biztosítani, az könnyen a következő világháború kitöréséhez vezetne. Másodiknak lenni számunkra nem járható út. „Ahogy a kongresszus is rámutatott – folytatta Trudeau tábornok —, belekerültünk egy olyan sodrásba, ahol nincs más választásunk, mint előrehaladni.‖ Ennek ellenére a Horizont projekt anyagi bázisainak előteremtésére és a program végrehajtására irányuló próbálkozásainknak megálljt parancsoltak. A nemzeti űrprogram egy civil űrkutató szervezet kezébe került, és a NASA-nak megvoltak a maga elképzelései az űrkutatás ütemezésével kapcsolatban. Sikert értünk el tehát az olyan titkos projektekkel, mint a Corona, ezek azonban nem számoltak fel olyan problémákat, melyek megoldását a hadsereg a Horizont projekttől, a Holdon létesítendő előretolt támaszponttól várta. Trudeau tábornok engem szemelt ki arra, hogy a projekt ügyét Washingtonban próbáljam előmozdítani. Sokat lobbyztam ez ügyben, és a Horizont egyúttal hatékony fedőnévnek is bizonyult mindahhoz a technológiai fejlesztéshez, amit a Roswell-dosszié alapján indítottunk el. Senki nem tudhatta előre, hogy a roswelli technológiából végül mi kerül ténylegesen fejlesztésre, hiszen még a Horizont is csak burkoltan utalt az idegenek jelenlétére és ellenséges szándékaira. Hivatalba lépésének második évében Kennedy elnök is

felfigyelt a Horizont projekt jelentőségére, bár ő sem volt abban a helyzetben, hogy az űrkutatási programot elvegye a NASA-tól, vagy akár csak arra rábírja őket, hogy adják vissza a hadseregnek egy Holdon létesítendő bázis kifejlesztésének lehetőségét. Ennek ellenére úgy gondolom, sikerült meggyőznünk az elnököt, és sikerült megértetnünk vele a tervezett holdbázis fontos szerepét. Nem sokkal azután ugyanis, hogy a szenátus előtt egy zárt, szupertitkos ülésen arról tartottam előadást, milyen mértékben szőtte át a KGB a ClA-t, és előhozakodtam a koreai háborút megelőző időszaktól kezdődően a mi hírszerzési adatainkkal, Robert Kennedy igazságügy-miniszter, aki maga is olvasta titkos jelentésemet, megkért, hogy látogassam meg őt a minisztériumban. Igen elgondolkodtató volt az aznapi beszélgetésünk. Végül is sikerült meggyőznöm arról, hogy azok a hivatalos hírszerzési jelentések, amelyekkel az elnököt ellátják, nemcsak egyszerűen tévesek, hanem szándékosan el vannak torzítva. Robert Kennedy meggyőződhetett róla, hogy mi odaát a Pentagonban nem egy csapat unatkozó katona vagyunk csupán, akik háborúsdit szeretnének játszani. Meggyőztem őt, hogy reális veszélyekről beszélünk, és hogy az Egyesült Államok legtitkosabb ügynökségeibe már valóban kompromittáló mértékben beszivárogtak a szovjetek. Roswellről vagy az idegenekről nem esett szó közöttünk. Nem beszéltem neki földönkívüliekről, abban azonban sikerült megegyeznünk, hogy amennyiben a szovjetek előttünk érnek a Holdra, minden bizonnyal az egész hidegháborút is sikerül megnyerniük, még az évtized vége előtt. Robert Kennedy megsejtett valamit abból, hogy egy további program is meghúzódik a hadsereg az irányú terve mögött, hogy a Holdon katonai, valamint tudományos és gazdasági célokból előretolt helyőrséget hozzon létre. Bár arról fogalma sem volt, mi lehet ez a titkos program, megígérte, hogy elbeszélget az egészről az elnökkel. Ezek után elég jelentős személyes sikernek könyveltem el, amikor John Kennedy elnök nem sokkal azután, hogy tárgyaltam a testvérével az igazságügy-minisztériumban, nyilvánosan bejelentette: egyik legfontosabb célkitűzésének tekinti, hogy az Egyesült Államok még a hatvanas évek vége előtt embereket küldjön a Holdra. Hát, ezt

megkapta! Bizonyára arról lehetett szó, hogy nem volt lehetőség egy újabb Manhattan projektre. Ez már egy másik korszak volt és egy másik háború. Azt azonban hiszem, hogy Kennedy elnök megértette, mik lehetnek a hidegháború valódi következményei, és hogy mi származhat abból, ha az oroszoknak előttünk sikerülne a Holdra tenniük a lábukat. A történelem úgy hozta, hogy a hatvanas évek során az egyik holdexpedíció a másikat érte, és ez nemcsak ránk irányította az egész világ figyelmét, hanem félreérthetetlenül jelezte ellenségeinknek, hogy az Egyesült Államok világosan ki akarja jelölni saját területi határait, és meg akarja védeni a Holdat. Senki nem törekedett ebben az időszakban nyílt háborúra, különösen az FBL-ek nem, akik számtalan alkalommal próbáltak elijeszteni bennünket a Holdról, és saját ott létesített bázisuktól. És ez csak az, amit én személyesen tudok. Zaklatták az űrhajóinkat, megzavarták a kommunikációs rendszerünket, és fizikai jelenlétükkel is megpróbáltak megfélemlíteni bennünket. Mi azonban nem hátráltunk meg, és győztünk. Végül eljutottunk a Holdra, és épp elég expedíciót vezettünk különböző irányokba ahhoz, hogy hatékonyan meggyőzzük az FBL-eket: teljes mértékben uraljuk saját légterünket, sőt űrterünket, azt a szférát, amelyről Trudeau tábornok a Horizont projekt előterjesztésében szólt tíz évvel korábban. A Horizontelőterjesztésben az állt, hogy az első Holdra szállás 1967-ben lenne lehetséges. Persze ehhez az kellett volna, hogy a hadsereg már 1959ben elkezdje kialakítani a teljes erőfeszítést igénylő akciót irányító bürokráciát, és a gyakorlati munkálatoknak is nekilásson. Mivel azonban az űrkutatás a NASA civil ügyintézőinek kezébe került, az Egyesült Államoknak csak két évvel később sikerült elérnie a Holdat, mint ahogy mi eredetileg terveztük, és – mint közismert – nem sikerült megépítenie azt az állandó bázist sem, amit mi kezdetben a Horizont projektben elterveztünk. Jóllehet 1969-ben már nem dolgoztam a hadseregnél, tudtam, hogy a Hold meghódításában elért sikereink jól demonstrálják hatalmi pozíciónkat, így az FBL-ek is világosan láthatták, nem tevékenykedhetnek kényük-kedvük szerint a légterünkben. A Holdra szállásból az is egyértelművé vált, hogy amennyiben a

földönkívüliek tárgyalásokra és partneri viszonyra törekszenek, nem a szovjetekhez kell fordulniuk. A hetvenes évek elején az Apolló Holdra szállásainak folytatódása egyértelművé tette, hogy az erőviszonyok megváltoztak, és az ötvenes évekhez képest jelentős előrelépéseket értünk cl az FBL-ekkel szembeni lépéshátrányunk ledolgozásában. Ami pedig engem illet, 1961-ben, amikor az íróasztalomon heverő gigantikus Horizont projekt jelentése fölött elmerengve szembe kellett néznem azzal, hogy az egész civil tudóstársadalom megmozdult az ilyen irányú erőfeszítéseinkkel szemben, rájöttem, hogy a nagy győzelmek egyelőre még váratnak magukra, és addig is be kell érnünk a kisebbekkel. Ezért aztán kezembe vettem azokat a nyomtatott szilícium lapkákat, amelyeket a roswelli űrhajó roncsai között találtunk, és elhatároztam, ez lesz a következő projekt, aminek a fejlesztésébe belefogunk. Nem sok fogalmam volt róla, valójában mik is lehetnek ezek, de ha a White Sands-i tudósoknak tényleg igaza van, az ebből a projektből kibontakozandó győzelem ízét még jóval azután is élvezni fogjuk, hogy a Horizont körüli politikai csatározások elültek.

12. fejezet

A mikroprocesszor: a roswelli katasztrófa helyszínétől a Szilícium-völgyig Miközben Fort Belvoirban már dolgoztak a maradékfényfelerősítő éjszakai látókészülék fejlesztési projektjén, és a Horizont projekt csapata az USA űrprogramjának civil irányítóit győzködte, figyelmemet azok a félvezető lapkák kötötték le, amelyek a roswelli katasztrófa helyszínén egy nagyobb méretű műszerről töredeztek le. Egészen addig nem tulajdonítottam nekik nagyobb jelentőséget, amíg Trudeau tábornok egy napon megkért, hogy vizsgáltassam meg őket alaposabban. – Beszéljen az alamogordói rakétaszakértőkkel ezekről, Phil – mondta. – Azt hiszem, ők tudni fogják, mihez kezdjenek velük. Tudtam, hogy közvetlenül a légikatasztrófa után Twining tábornok már találkozott az alamogordói csapattal, és megmutatta nekik a törmelék egy részét. De azt nem tudtam, milyen mélységig foglalkoztak a dologgal, illetve tudtak-e egyáltalán a nálam lévő lapkákról. – Az itteni tudósok közül is beszélni akarok némelyekkel – mondtam. – Különösen a hadmérnökökkel Talán ők kiderítenek valamit. – A Bell laboratóriumot is keresse fel – ajánlotta Trudeau tábornok. – Ők fejlesztették ki a tranzisztort, és ezek az izék eléggé hasonlítanak a tranzisztoros áramkörökre. Hallottam róla, hogy a háború alatt, majd azt követően az alamogordói V2-rakétaindítási kísérletek során, és a roswelli katasztrófa után is Twining tábornok nagyon szorosan együttműködött mind a Bell laboratóriummal, mind a Motorola céggel. Hogy megmutatta-e nekik az apró szilíciumchipeket, azt nem tudhattam. Tény viszont, hogy a tranzisztor és az első szilárdtest-

áramkörök 1947-es feltalálását követően az áramkör-miniatürizálás terén gyors fejlődés kezdődött. Az ötvenes évek végére a tranzisztorok kiszorították a rádiók vákuumcsöveit, és a negyvenes évek hatalmas fadobozait felváltották a hordozható műanyag rádiók. Az elektronikai ipar tíz év alatt hatalmas technológiai ugrást vitt véghez, és el kellett gondolkodnom magamban azon, vajon nem került-e ki a tudtomon kívül valamilyen roswelli anyag, mielőtt 1961-ben átvettem a külföldi technológia részleget. Amikor először mutattam meg a szilíciumlapkákat Trudeau tábornoknak, még nem tudtam, hogy milyen gyorsan kapcsolatba kerülök az akkor még csak szárnyait bontogató számítógépiparral, és apró, láthatatlan fogaskerekévé válok annak a folyamatnak, amelynek eredményeképpen tizenöt évvel később elkészültek az első mikroszámítógépes rendszerek, és megkezdődött a személyi számítógép forradalma. A hadseregben eltöltött évek során megismertem az elektroncsöves berendezések – a második világháborús rádiók és radarok – fejlődésének állomásait. Az első katonai számítógépek szobányi méretű elektroncsöves monstrumok voltak, amelyek állandóan meghibásodtak, és a legegyszerűbb számításokat is – mai szemmel nézve – csigalassúsággal végezték el. Minket, akik addig soha nem láttunk számítógépet, mégis bámulatba ejtettek. A Red Canyonban és Németországban általunk használt követő és célzó radarokat már tranzisztoros számítógépek vezérelték, melyek mérete lehetővé tette a teherautón való szállítást. Úgyhogy amikor a nyomtatott vékony vonalakkal mintázott, pici szürke szilíciumlapkákat kezembe vettem (melyek később chip néven váltak ismertté), volt valami fogalmam arról, mire szolgálhatnak. Biztosra vettem, hogy rakétaszakértőink és a Bell, a Motorola és az IBM fejlesztő laboratóriumaival együttműködő egyetemi kutatók tudni fogják, mi a funkciója ezeknek az apró tárgyaknak, és megtalálják a módját, hogy mi is képesek legyünk előállításukra. Először is felhívtam Hermann Oberth professzort, hogy megtudjam, a roswelli katasztrófa óta egyáltalán történt-e valamilyen előrelépés ebben az ügyben. Dr. Oberth ismerte az alamogordói tudósokat, és valószínűleg tudott arról a beszélgetésről is, amelyet

Twining tábornok folytatott az alamogordói csoporttal, közvetlenül a jármű felderítése után. Vajon a szilíciumchipek is szóba kerültek? És ha igen, akkor vajon mihez kezdtek a tudósok azokkal a chipekkel akkoriban, amikor az ENIAC elnevezésű első működőképes komputert felkurblizták az aberdeeni Utánpótlás Kísérleti Telepen Marylandben? – Igen, a Walker Field hangárjában ezeket is bemutatták – mondta dr. Oberth. – Az alamogordóiak mindannyian Roswellbe repültek Twining tábornokkal, hogy ellenőrizzék a szállítmányt. Oberth elmesélte, mi történt a katasztrófa másnapján, amikor az AMC – rakétaszakértők átvizsgálták a roncsból összeszedett mindenféléket. Az összecsomagolt anyag egyik részét B29-es repülőgépekre rakták, a másik részét pedig teherautóval Fort Rileybe szállították. Von Braun később elmondta dr. Oberthnek, hogy azok a tudósok, akik szó szerint sorban álltak az aberdeeni kísérleti számítógépnél, melyek az egyenleteik kiszámítását végezték, mennyire el voltak ragadtatva az idegen gépből kihullott chipekbe égetett mikroszkopikus méretű áramköröktől. Von Braun annak idején megkérdezte Twining tábornokot, hogy a leletről tájékoztatni fognak-e a Bell cégnél valakit. Twining először csodálkozott, de amikor von Braun elmondta neki, milyen tapasztalatokat szerzett a félvezetőkkel – melyek elektronjai hevítés nélkül is képesek vezetni az áramot-, Twining nyugtalankodni kezdett. Mi van, ha ezek a chipek rendkívül fejlett félvezető áramkörök részei? – kérdezte tőle von Braun. Mi van, ha ezek a lapkák adják meg a magyarázatot arra, hogy az idegen járműben nem találtak elektromos kábeleket? Lehetséges, hogy a chipek jelentik az űrhajó idegrendszerét, továbbítják a jeleket, parancsokat, pont úgy, mint az emberi idegrendszer. Twining tábornoknak csak a második világháborús szigetelt elektroncsövekkel volt némi tapasztalata, amelyek esetében a sokerű kábeleket textilanyaggal szigetelték. Sosem látott azelőtt fémből készült nyomtatott áramkört. Hogyan működnek ezek? – kérdezte von Brauntól. A német tudós nem volt száz százalékig biztos a dolgában, de úgy vélte, hogy a talált chipek a már tömegtermelés küszöbén álló

tranzisztorok elvén alapulhatnak. Teljesen átalakíthatják, forradalmasíthatják az elektronikai ipart – magyarázta von Braun Twining tábornoknak. A németek mindenáron szerették volna kifejleszteni az ilyen típusú áramköröket a háború alatt, de Hitler, aki meg volt győződve róla, hogy a háború 1941-re véget ér, azt mondta a német tudósoknak: a Wehrmachtnak nincs szüksége olyan számítógépekre, amelyek kifejlesztéséhez egy évnél hosszabb időre van szükség. Az év végére már a győzelmet fogják ünnepelni. Mindazonáltal, a német félvezető-kutatás és a Bell cég kezdeti munkája közelébe sem jött annak a csodának, amelyet Twining mutatott von Braunnak és más új-mexikói rakétaszakértőknek. A nagyítóüveg alatt nem egyetlen félvezető kapcsolót láttak, hanem megszámlálhatatlanul sok kapcsolóból álló integrált áramkört vagy áramkörrendszert. Nem voltak biztosak a dolgukban, mert addig még csak hasonlót sem láttak, de bepillantást nyertek abba, milyen lehet az elektronika jövője, ha megtalálják annak a módját, hogy a Földön is előállítsanak ilyen áramköröket. Hirtelen felcsillant a lehetősége, hogy olyan mértékben miniatürizálódjon egy rakéta repülését irányító rendkívül bonyolult rendszer, hogy maga a rakéta hordozhassa azt. 1947-ben ez a földi technológiai adottságokat figyelembe véve lehetetlennek tűnt. Ha le tudnánk másolni ezt a kis alkatrészt, akkor mi is képessé válnánk az űr felfedezésére. Így aztán a félvezető integrált áramkörök fordított fejlesztése néhány héttel a katasztrófát követően megkezdődött, bár a Bell cégnél William Shockley már 1946-ban elkezdett dolgozni egy tranzisztortípus kifejlesztésén. 1947 nyarán az alamogordói tudósok csak a Bell és a Motorola félvezető áramköri kutatásait ismerték. Ezért Nathan Twining útján elkezdték kiszivárogtatni a roswelli lelet részleteit. A hadsereg vizsgálat céljára átadott a kutatómérnököknek bizonyos anyagokat – a legnagyobb titokban. Az ötvenes évek elejére feltalálták a tranzisztort, és a tranzisztoros áramkörök kezdtek elterjedni a fogyasztói iparban és a katonai célú elektronikai rendszerekben egyaránt. Az elektroncső korszaka – amely a kommunikációs eszközök, a televízió és a digitális számítógép generációit szolgálta

ki a feltalálása óta eltelt nyolcvan évben – lassan lezárult, és átadta helyét egy gyökeresen új technológiának. Az elektroncső a tizenkilencedik század elektromos árammal folytatott kísérleteinek eredménye volt. Mint sok más tudományos felfedezés, az elektroncső működési elvét is szinte véletlenül ismerték fel. Senki nem tudta és senkit nem is érdekelt igazából, mi is a lényege. Az elektroncső fénykora 1930 és 1950 között volt; addig tartott, amíg roswelli felfedezésünk elavulttá nem telte. Az elektroncsövet Edison találta fel, amikor az 1880-as években az izzólámpával kísérletezett. A találmány lényege, hogy az elektromos áram, amely egy vezetőben, például egy kábelben bármely irányban haladhat, vákuumon haladva keresztül csak egy irányban terjed. Az egy irányban folyó áram amelyet „Edison-effektusnak‖ is neveznek – okozza, hogy az izzólámpa vákuum terében az izzószál világít. Ez a technológia már több mint száz éve változatlanul kerül felhasználásra. Az Edison által az 1880-as években feltalált izzólámpatechnológiával a huszadik század elején további kísérleteket végeztek. Mivel az izzóban az elektronok áramlása egyirányú volt, az elektroncső egyfajta kapcsolóként működött. Gerjesztéskor az elektronok meghatározott irányban áramlottak. Nem volt szükség egy áramkör külön bekapcsolására, mert az elektroncső ezt automatikusan elvégezte. Edison tulajdonképpen az első automatikus kapcsolót is felfedezte, amelyet elektromos berendezések százaihoz lehetett felhasználni – a húszas években kifejlesztett rádiókészülékektől a második világháború kommunikációs hálózatain át az ötvenes évek televíziójáig. Tulajdonképpen egyedül az elektroncső tette lehetővé a huszadik század elején a nemzetközi kommunikációs hálózatok létrejöttét. Az elektroncsöveknek volt egy másik fontos alkalmazási területe is, amelyet azonban csak az első számítógépek megjelenésekor, a harmincas-negyvenes években fedeztek fel. Mivel az elektroncsövek kapcsolóként működnek, áramkörüket nyitnak és zárnak, megfelelő programozással alkalmasak egy számítógép irányítására. Maga a számítógép lényegében nem sokat változott azóta, mióta Charles Babbage az 1830-as években feltalálta fogaskerekek rendszeréből

álló szerkezetét, mellyel számításokat lehetett végezni. Babbage mechanikus kalkulátorát kézi erővel működtette egy technikus, aki kapcsolók segítségével bevitte a számokat, és a gép végrehajtotta a műveleteket, egy kis „memóriában" pedig a feldolgozásra váró számokat tárolta, Az első „számítógép", amelyet feltalálója „analitikusgépnek" nevezett, sokféle számítást volt képes elvégezni az egyszerű kapcsolómechanizmusok segítségével. A következő részegységekből állt: a számok és a feldolgozórendszernek szóló utasítások bevitelére szolgáló rész; maga a feldolgozórendszer (processzor), amely a számításokat végezte; egy központi vezérlőegység, amely szervezte és sorrendbe állította a gép által elvégzendő műveleteket; egy memóriaegység a számok tárolására; és végül egy kimeneti egység, amelyre valamiféle nyomtatót kellett csatlakoztatni, és amely megjelentette a számítások eredményét. Tulajdonképpen a mai számítógépeknek is ugyanezek az alapvető elemei. A gép tudott összeadni, kivonni, szorozni, osztani, és tárolta a műveletek részeredményeit, sőt magukat az utasításokat is. Babbage átvette Joseph Jacquard felfedezését, a szövőgépek programozására használatos lyukkártyát, így programjait ennek segítségével lehetett tárolni és a számítógépbe bevinni. Első hallásra talán szenzációs találmánynak tűnhet, igazából csak a tizennyolcadik század végén elkezdődött ipari forradalom technológiájáról volt szó, melyet a brit hadsereg számára próbáltak ily módon alkalmazhatóvá tenni merőben hasznossági szempontból: a nagy számokkal való műveletvégzés megkönnyítése céljából. Azonban az alkalmazás egészen új koncepció és gépészeti tervezési elv alapján történt, és ez szép csöndben elindította a digitális forradalmat. Babbage kézi működtetésű gépe azonban nehézkessége miatt nem terjedt el, és az 188o-as években már magát Babbage-et is elfeledték. A mechanikus gépek elektromossággal való összekapcsolása azonban, a vezetékes elektromos áram Edison általi feltalálása és Nikola Tesla általi továbbfejlesztése révén új lendületet adott a számítógépek fejlődésének is. Az automatikus számológépek gondolata inspirálta az amerikai feltalálókat elektromos árammal meghajtott gépek kifejlesztésére. Az 1890. évi népszámlálás

adatainak feldolgozására kiírt pályázatot Herman Hollerith nyerte meg hatalmas méretű elektromos meghajtású kalkulátorával. Olyan sikeres volt, hogy a nagy vasúttársaságoktól is kapott megrendeléseket különféle számítások elvégzésére. Társasága, a Computing Tabulating and Recording Company a századfordulóra a legnagyobb automatikus számológép-fejlesztő céggé vált. Hollerith halálától, 1929-től a vállalatkonglomerátum IBM néven működött tovább. Ebben az időben történt, hogy egy német mérnök, Konrad Zuse ugyanazokkal a problémákkal kezdett foglalkozni, mint száz évvel korábban Charles Babbage: univerzális számológépet akart konstruálni. Zuse ötlete volt, hogy a számításokat korlátozó tízes számrendszer helyett kettes számrendszert, vagyis nullákból és egyesekből álló bináris rendszert alkalmazzon. Így bármilyen típusú matematikai egyenletet meg tudott oldani elektromágneses relék nyitásával és zárásával. A relék egy szelep vagy kapu funkcióját ellátó kapcsolóként működtek, amelyek vagy átengedték az elektromos áramot, vagy elzárták annak útját. Zuse ugyanazokat a reléket használta, mint a nagy telefontársaságok, így például az amerikai Bell cég. Tulajdonképpen Babbage analitikus gépét összeházasította elektromos meghajtással és elektromos kapcsolókkal, és az egészet a tízes számrendszer helyett a bináris rendszerré alapozta. Így hozta létre az elektromos digitális számítógép első európai változatát, amely teljesen új típusú berendezés volt. Mindez három évvel Lengyelország német lerohanása és a második világháború kitörése előtt történt. Miközben Zuse első számítógépét szerelte össze szülei nappalijában, az Egyesült Államokban Howard Aiken, a Harvard Egyetem matematika-professzora megpróbálta Babbage számítógépét a bináris elv alapján rekonstruálni, oly módon, hogy kapcsolóként elektromágneses reléket alkalmazott. Aiken és Zuse között az volt a különbség, hogy a megalapozott elméleti ismeretekkel rendelkező Aiken lehetőségei kapott arra, hogy beszéljen Thomas Watsonnal, az IBM elnökével, és bemutassa neki az első amerikai digitális számítógép tervét. Watson látott benne fantáziát, és egymillió dolláros költségvetést biztosított a

megvalósításra. A projekt a Pearl Harbor-i támadás előtt indult a Massachusetts állambeli Cambridge-ben. Később a háború alatt az IBM New York-i központjában folytatódott. Az Egyesült Királyságban a digitális komputereket gyors műveleti sebességük miatt titkosírások kódjának megfejtésére próbálták alkalmazni. Amikor 1943-ban az IBM megépítette az Aiken-féle számítógép első csillogó, rozsdamentes acélból készült változatát, melyet sikerrel működésbe is hoztak a New York állambeli Endicottban, a britek már bevetették saját számítógépüket, a Colossust a németek Enigma elnevezésű kódelőállító gépe által készített titkos üzenetek megfejtésére. A németek sokáig abban a meggyőződésben éltek, hogy az Enigmával készült kódokat a szövetségesek sosem fogják megfejteni. A Harvardon működtetett IBM Aiken-féle számítógéptől és Konrad Zuse berlini kísérleti komputerétől eltérően, a brit Colossus elektroncsöveket használt relékapcsolóként, ezért több százszor gyorsabb volt, mint bármely elektromágneses reléket alkalmazó számítógép. A Colossus igazi áttörést jelentett, mert az elektroncső-technológia gyorsaságának az analitikus gép mechanikájával való összekapcsolása által létrehozta az első modern kori digitális komputert. A britek olyan hatékonynak találták a Colossust, hogy felmerült az igény több példány legyártására. Így vált lehetővé, hogy a szövetségeseknek sikerült megfejteniük a gyanútlan németek egyre terjedelmesebb kódolt adásait. Én máig állítom, hogy Hitler kezdeti sikerei és fegyvertechnológiai fölénye ellenére a szövetségeseknek azért sikerült megnyerniük a háborút, mert hírszerzési technológiájuk -különösen a kódfejtő komputereknek és a radarnak köszönhetően – fejlettebb volt. A digitális számítógép alkalmazása jól példázza, hogy a fejlettebb technológia az ellenség fegyvereitől és létszámától függetlenül eldöntheti egy háború kimenetelét. Az amerikaiak és a britek háború során szerzett számítógépes tapasztalatai és kormányunk eltökéltsége, hogy életképes digitális számítógépet fejlesszen ki, a háborút követő években elvezetett az elektronikus numerikus integrátor és kalkulátor (ENIAC) létrejöttéhez. Az ENIAC Howard Aiken, a kutatás-fejlesztési agytröszt egyik tanácsadója és John von Neumann matematikus

nevéhez fűződik. Bár a bináris rendszer helyett még a decimális rendszeren alapult, és nagyon kicsi volt a memóriája, már elektroncsöves kapcsolási technológiát alkalmazott. A mai személyi számítógépekhez képest az ENIAC monstrumnak nevezhető. Hangos volt, hamar felforrósodott, és annyi áramot fogyasztott, mint egy egész város, ráadásul nem tudott egyfolytában sokáig működni, mert az elektroncsövek még a legoptimálisabb körülmények között is néhány óra alatt felmondták a szolgálatot, és cserélni kellett őket. Viszont, ha nehézkesen is, de – működött, és kijelölte az irányt a következő modell megalkotásához, amelynek tervezője John von Neumann volt. Neumann alapgondolata az volt, hogy a számítógép által kezelt programokat nem kellene minden alkalommal külön bevinni a gépbe, hanem állandó jelleggel a gépben lehetne tárolni. Ha a programokat magában a gépben tároljuk, mintegy a hardware részeként, akkor a gép a problémák megoldásához maga tudja kiválasztani a programokat. A nagyobb programegységeket fel lehet osztani alprogramokra, azokat pedig sablonokra. Egy komplex alkalmazásban a programok képesek előhívni más programokat emberi beavatkozás nélkül, sőt még egyes alprogramok igény szerinti megváltoztatására is képesek. Neumann találta fel a blokkprogramozást, az ötvenes-hatvanas évek ipari és üzleti területen használatos bonyolult programeljárását, amelyet a jelen kori célirányos programozás dédnagymamájának nevezhetnénk. 1947-re már minden együtt volt: a gép terve, az elektromos meghajtás, az elektroncső-technológia, a logikai eljárás, Neumann matematikai rendszere és a számítógép gyakorlati alkalmazásai. És jóllehet már a huszadik század derekán jártunk, a számítógép mégiscsak a tizennyolc-tizenkilencedik századi gondolkodás és technológia terméke volt. Figyelembe véve az elektroncső hibáit: a hatalmas energiaszükségletei és a hűtési igényt, a számítógép fejlődése zsákutcába jutott. Bár az IBM és a Bull óriási összegekkel támogatta egy olyan számítógép kifejlesztését, amelynek üzemelési és karbantartási költségei alacsonyabbak, a digitális számítógép 1947- évi technológiája alapján, úgy tűnt, nincs kiút. Drága volt megépíteni, drága volt üzemeltetni – és ezzel bezárult a kör. De

ekkor a derült égből Roswellben lezuhant egy idegen repüld szerkezet, ami egy szempillantás alatt mindent megváltoztatott. 1948-ban William Shockley fizikus előállította az első rétegtranzisztort – egy mikroszkopikusan vékony „szilíciumszendvicset", amely két eltérő-tulajdonságú alkotórészből a normálisnál eggyel több elektront tartalmazó atomokból álló, úgynevezett n – típusú és az eggyel kevesebb elektronnal rendelkező p – típusú szilíciumból – állt. A találmányt a Bell cég hozta nyilvánosságra, és mintegy varázsütésre a zsákutca – amely megakadályozta a dinoszaurusz méretű ENIAC típusú számítógépgeneráció továbbfejlődését – megnyílt. Az áramkörök miniatürizálásának teljesen új korszaka kezdődött. Amíg az elektroncső felfűtése hatalmas energiát igényelt, mert a hő termelte az elektromosságot, a tranzisztor kis áramigényű volt, és egyáltalán nem volt szüksége hevítésre. Alacsony áramfogyasztása miatt akár elemmel is lehetett működtetni. Kis méretük miatt a tranzisztorokat sűríteni, miniatürizálni lehetett és – ami szintén nagy előny – a tranzisztor nem égett ki, mint az elektroncső, ezért sokkal megbízhatóbban működött. Pár hónappal a roswelli katasztrófa után, és azt követően, hogy a szilíciumtechnológiát bemutatták számítógépes kutató-fejlesztő cégeknek, a számítógép méretével és teljesítményével kapcsolatos korlátok ledőltek. Megkezdődött a számítógépek új generációjának kifejlesztése. A hadsereg kutatásfejlesztési osztályán, éppen abban az időben, amikor én is ott dolgoztam, mindez lehetőséget adott arra, hogy a fejlesztéseket olyan védelmi megrendelések révén bátorítsuk, amelyek megkívánták az integrált áramkörös berendezések alkalmazását a fegyverrendszerek elkövetkező generációiban. A mikrokomputer korszakának történetírói közül nem egy megírta, hogy 1947 előtt senki nem látta előre a tranzisztor feltalálását, és senki még csak nem is álmodott olyan félvezetős technológiákról, amelyek szilícium- és nem szénalapúak, mint Edison izzócsöve. A tranzisztor feltalálása olyan ugrás volt a technika történetében, amely nem hasonlítható a mechanikus számológép, az analitikus gép vagy a harmincas negyvenes évek számítógépeinek megalkotásához. Az elektroncső kifejlesztése –

kezdve Edison első izzólámpás kísérletétől az ENIAC elektroncsöves kapcsolórendszeréig – mintegy ötven évbe telt. Ezzel szemben a szilíciumos tranzisztoré néhány hónapba. Ha nem láttam volna saját szememmel a roswelli katasztrófából származó szilícium lapkákat, ha nem tartottam volna a kezemben, ha nem beszélgettem volna róluk Hermann Oberth-tel, Wernher von Braunnal vagy Hans Kohlerrel, és ha nem ismertem volna a tudósok jelentéseit a Nathan Twininggel, Vannevar Bush-sal és a Bell kutatóival való találkozókról, azt gondoltam volna, hogy a tranzisztor feltalálása csoda, így azonban tisztában vagyok vele, hogyan történt. Ma már tudjuk, hogy a tranzisztor feltalálása csak a kezdete volt az ötvenes években indult és máig tartó integrált áramkörű technológia fejlődésének. Amikor én 1961-ben bekapcsolódtam a folyamatba, az amerikai piacon már érzékelni lehetett Japán és Németország, majd Korea és Tajvan előretörését a gyártástechnológiában. Trudeau tábornok aggodalommal figyelte ezeket a fejleményeket, nem mintha gazdasági ellenfélként tekintett volna ezekre az országokra, hanem mert úgy vélte, hogy az amerikai ipar elkényelmesedik az alapkutatások terén. Számos alkalommal kifejtette nekem ezen véleményét, és a történelem bebizonyította, hogy igaza volt. Trudeau tábornok úgy látta, hogy az amerikai ipar hatalmas technológiai fellendülésen ment keresztül a második világháborút közvetlenül követő években, amelynek hatása a hatvanas években is érezhető, de ezután a fejlődés le fog lassulni, mert a k+f költséges dolog, amely nem jelentkezik azonnal a vállalatok profitjában. Márpedig a profittermelés jelentőségét nem szabad alábecsülni, mondta gyakran Trudeau tábornok, mert ha a részvényesek elégedetlenek, elmozdítják helyéről a vezetőséget. – A profitcentrikusság alá fogja ásni az amerikai ipart mondta Trudeau. – Akárcsak egy olyan család, amely feléli a tartalékait. Fontos, hogy az ember befektessen önmagába, Phil – szokta mondani a tábornok a Wall Street Journalból fölnézve reggeli találkozóink előtt, és megjegyzéseket téve arról, hogy a tőzsdeszakértők hajlamosak mindig a rossz lóra tenni. – Persze hogy profitot kell termelniük a vállalatoknak, de nézze csak meg a németeket meg a japánokat: ők tudják, hogy milyen fontos az alapkutatás mondta

nekem egy alkalommal a tábornok. – Az amerikai vállalatok elvárják az államtól, hogy fizesse a kutatásaikat. És meg kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy működőképesek maradjanak. De el fog jönni az az idő, amikor már nem engedhetjük meg magunknak, hogy mi finanszírozzuk a kutatásaikat. Akkor ki fogja kifizetni a számlát? Trudeau tábornok aggódott amiatt is, hogy a miniatürizált áramkörökön alapuló elektronikus termékek teljesen új piacokat hoztak létre, amelyekről az amerikaiak ki voltak zárva. Azt mondta, olcsóbb az amerikai vállalatoknak Ázsiában gyártatni a termékeiket, ahol a vállalatok a háború után teljesen átálltak a tranzisztoros alkatrészek előállítására, mint Amerikában, ahol annak idején ugyancsak keményen befektettek a tizenkilencedik század gyártástechnológiájába. A tábornok tudta, hogy az űr felfedezéséhez, az ellenséges FBL-ek ellen saját területükön való fellépéshez szükség van az integrált áramkörös technológia fejlesztésére, hogy az űrhajók elektronikus részegységeit megfelelő mértékben lehessen miniatürizálni. Az intelligensebb rakétalövedékek kifejlesztésére irányuló verseny olyan új típusú áramköröket igényelt, amelyeket egyre kisebb helyre lehet összezsúfolni. De a Trudeau által „új elektronikának‖ nevezett iparágban csak a németek és a japánok voltak ütőképesek. Ahhoz, hogy az amerikai ipar is labdába rúghasson, az alapkutatást a katonaságnak kellett finanszíroznia. E cél érdekében Trudeau tábornok kész volt mindent megtenni, mert tudta, hogy csak így tudjuk kifejleszteni azokat a fegyvereket, amelyekre szükségünk lesz az idegenek elleni háborúban. Erről azonban csak maroknyian tudtunk. Arthur Trudeau magányos küzdelmet folytatott, mert az állampolitika és a titoktartási törvények megtiltották, hogy beszéljen. És miközben az érdekellentét egyre csak növekedett a roswelli roncs és a háború utáni gazdasági fellendülés között, az évek múltával még a tábornokkal vállvetve harcolók is egymás után kidőltek a sorból. Az ipar segítségével vívhatjuk meg ezt a háborút, vélte Trudeau tábornok, ha a megfelelő ötletekkel folytonosan megtermékenyítjük, és a fejlesztést támogatjuk. 1961-től figyelmünket az integrált áramkörükre koncentráltuk.

A tranzisztoros áramkörök fejlesztését a fegyvergyártás és az űrkutatás finanszírozta. Az 1958-ban az új-mexikói Red Canyonban irányításom alatt álló radarok és rakétalövedékek már megbízhatóan működő miniatűr alkatrészeket tartalmaztak. De az 1960-ban rajzasztalokon lévő követőradarok új generációi már jóval bonyolultabbak és elektronikusan intelligensebbek voltak, mint azok a fegyverek, amelyeket Németországban a szovjet célpontokra irányítottunk. Az Egyesült Államokban már kaphatók voltak a tenyérnyi méretű japán és tajvani rádiók. Az ENIAC teljesítményét nyújtó számítógépek, amelyek egykor akkorák voltak, mint egy kisebb áruház, most már egy közepes méretű szekrényben elfértek, és megbízhatóan működtek. A minikomputerek – ha az üzletekben még nem is, de – a tervező asztalokon már léteztek – a kormány k+f finanszírozásával. Lassan megjelent a piacon a televízió, a sztereó lemezjátszó, és az olyan vállalatok, mint például az IBM, a SperryRand és az NCR megkezdték az elektronikus irodagépek gyártását. Az elektronika korának hajnala volt ez, az alapkutatás kormányzati támogatásának és az integrált áramkörök tömegtermelésének köszönhetően. A roswelli lelet alapján kifejlesztett mikroprocesszor megjelenésére azonban még néhány évet várni kellett. Akkor viszont forradalmasította a fegyvergyártást és az űrkutatást. A nyomtatott áramkör és a mikroprocesszor fejlődéstörténetének lényege, hogy egyre több áramkört sikerült egyre kisebb helyen összetömöríteni. Az integrált áramkört a hatvanas években fejlesztették ki. A hetvenes évek elejétől az integráltság mértéke egyre fokozódott, a hetvenes évek közepétől jelentősen felgyorsult, majd a nyolcvanas évek elején – nem sokkal az első igazi személyi számítógép megjelenése előtt – ugrásszerűvé vált, amelynek eredménye a mai 200 MHz-es, multigigabyte-os számítógép. A hatvanas évek tranzisztorizált nyomtatott áramköreinek nagymértékű integrálását a mikroprocesszor 1972-ben történt megalkotása tette lehetővé. A tranzisztor 1948-as feltalálása indította el az áramkörök fejlesztésének folyamatát, amelynek eredményeképpen egyre jobb, egyre gyorsabb és egyre kisebb számítógépek születtek. Az Intel mérnökei 1972-ben hozták létre az első mikroprocesszort, a 4004-

nek elkeresztelt négybites központi feldolgozóegységet. Ez az évszám jelzi egyben a mikrokomputer korszak kezdetét is, bár az első személyi számítógépek csak az Intel 8080A elnevezésű processzorának kifejlesztésével kerültek piacra. A 8080A chip volt az Altair számítógép lelke, melyet már a BASIC nevű magas szintű programozási nyelvre készítettek; a BASIC széles körben tette lehetővé programok írását. Nemsokára a Motorola és a Zilog cégek is kifejlesztették saját mikroprocesszoraikat. A Motorola már 1977-ben piacra dobta a 6502-es processzorú Apple II. számítógépet. Ezt követte később a 8080A processzorral ellátott Radio Shack, a Commodore PET, az Atari és a Heathkit. A készülékek lelke, a mikroprocesszor a bináris rendszer és a digitális kapcsolók elve alapján működik, amelyet már az ötvenes és hatvanas évek nagyszámítógépei és a hatvanas-hetvenes évek tranzisztoros minikomputerei esetében is alkalmaztak. A mikroprocesszor ugyanazokat a feladatokat látja el, mint Charles Babbage 1830-ban készített analitikus gépe: számokat olvas le, számokat tárol, logikai műveleteket végez és kijelzi az eredményt. A különbség mindössze annyi, hogy a mikroprocesszor sokkal kisebb helyet foglal és sokkal gyorsabb. Az Apple cég 1979-ben kezdte meg első floppy-lemezes személyi számítógépei árusítását. Ezzel a mikroszámítógépes forradalom magasabb sebességre kapcsolt. Lehetővé vált az adatok billentyűzetről való bevitele és viszonylag nagy mennyiségű adat – így dokumentumok vagy matematikai számítások – hordozható, letörölhető lemezen való tárolása. Ezek voltak az első Mylarlemezek. Ezzel a számítógép a hobbiszobából bevonult a munkahelyekre. Az év végére a MicroPro cég bemutatta Wordstar elnevezésű szövegszerkesztőjét, a Personal Software pedig az első táblázatszerkesztő programot, a VisiCalcot – és a számítógép a fiatal, feltörekvő menedzserek íróasztalának elengedhetetlen kelléke lett. A nyolcvanas évek elejére megszületett az Apple Macintosh, és vele az a számítógépes környezet, amellyel nemcsak a munkahelyek, de az egész világ más lelt, mint a hatvanas években volt. Mintha 1947 és 1980 között alapjaiban változott volna meg az emberiség információfeldolgozási lehetősége. Mintha a

számítógépek szilíciumalapú élőlényekké váltak volna, melyeket a Föld szénalapú biológiai formái hoznak létre, fejlesztenek tovább, sőt önmaguk reprodukálására késztetnek. A számítógép vezérelte programok, amelyeket ma már minden nagyobb iparágban alkalmaznak, a szoftvergyártó szoftverek, az idegrendszer mintájára felépülő szisztémák, amelyek képesek a valós világban szerzett tapasztalataik alapján tanulni, és a legújabb kísérletek, amelyek mikroszkopikusan vékony szilíciumalapú chipeket álltnak elő a súlytalanság állapotában – mind előfutárai annak a kornak, amikor az automatizált orbitális üzemek rutinszerűen állítják majd elő a mainál elképzelhetetlenül bonyolultabb szilíciumalapú mikroprocesszorokat. És ha ez mind igaz, nem lehet, hogy a Roswellben talált szilíciumlapkák voltak a valódi mesterek, azok az űrutazók, akiknek az FBL-ek csak befogadóik és kiszolgálóik voltak? A lapkák sikeres földi adaptálása nyomán a tranzisztor feltalálásától egyenes út vezetett a digitális komputerekig; elképzelhető, hogy elérünk egy olyan pontot, amikor az adatainkat tároló, kreativitásunkat és sikereinket meghatározó szilíciummal szimbiózisban fogunk élni? Lehetséges, hogy a roswelli katasztrófa – amely hozzásegített bennünket olyan fegyverrendszerek kifejlesztéséhez, amelyek megvédik bolygónkat az FBL-ektől – egyben azt célozta, hogy az embertől teljesen idegen létforma jelenjen meg a Földön, egyfajta digitális Ebola, amely a vírusokhoz hasonlóan gazdaszervezeteken élősködik, és amellyel mi, emberek egy napon meg fogunk fertőzni egy másik bolygót? És mi van akkor, ha az ellenség így akarta beültetni a tökéletes kémkedési, illetve szabotázsmechanizmust a civilizációnkba? Ebben az esetben zseniális megoldás, ha FBL-ek segítségével mikrochip alapú áramköröket csempésznek be világunkba. Vajon szabotázsról van szó vagy jótéteményről? Az 1947-es roswelli katasztrófa talán olyasmi volt, mint amikor egy mérgezett gyümölcs pottyan le a játszótérre. Ha valaki beleharap, a méreg hatni kezd. – Hátrébb az agarakkal! – mondogatta Trudeau tábornok, amikor túl messzire mentem el a spekulációimmal. – Egy csomó tudóssal kell beszélnie, és a Bellnél várják a jelentését, mintán konzultált az Alamogordo-teammel. 1961-et írtunk. A számítógépek

miniatürizálása és az elektronikus áramkörök fejlesztése már megkezdődött. Közben a jelentésemmel is haladnom kellett, és a tábornok is számos találkozót szervezett nekem Sperry-Randben, a Hughesnél, és a Bell céggel is tárgyalnom kellett, hogyan haladnak a miniatürizált áramkörök fegyverrendszerekben történő felhasználásával. A mikroáramkörök fejlesztési koncepciója szó szerint az égből pottyant alá Roswellben, és új lendületet adott a digitális számítógépeket előállító iparnak. Az én feladatom az volt, hogy a fegyverfejlesztés és különösen a ballisztikus rakétákat irányító rendszerek fejlesztése területén hasznosítsam a mikroáramköröket. Trudeau tábornokkal együtt úttörői voltunk annak a tudományterületnek, amely a nyolcvanas években elektronikus hadviselés néven került be a köztudatba. – Ne aggódjon, tábornok, tudom mi a dolgom – mondtam neki. Tisztában voltam azzal, hogy néha elrugaszkodom a valóságtól, de hírszerző tisztként az volt a feladatom, hogy megszerezzem a hiányzó ismereteket. – Egyébként azt hiszem, hogy a Bell cégnél már látták ezeket az izéket. És valóban látták – 1947-ben.

13. fejezet

A lézer Miközben sorra vettem a kutatási jegyzék tételeit és jelentéseket, ajánlásokat írtam Trudeau tábornoknak a bennük rejlő lehetőségekről, teljesen elveszítettem az időérzékemet. Gyakran végighajtottam a Potomac folyó mentén Fort Belvoir felé az éjszakai látókészülékkel kapcsolatos kutatások ellenőrzése ügyében, és láttam, hogy a nyár lassan végéhez közeledik, a levelek kezdenek sárgulni. Sötét volt, mikor hazaindultam a Pentagonból, és reggelente sötétben mentem munkába. Szokásommá vált, hogy mindig más útvonalat válasszak: ha netán figyelne a CIA, hadd legyen nehezebb dolguk! Trudeau tábornokkal belemerültünk a k+f munkába. Kora reggel tartottuk a Roswell-dossziéval kapcsolatos megbeszéléseinket – a tábornok előszeretettel nevezte a leleteket „szemétkupacnak‖, mert csupa törmelékből és nagyobb műszerekről letört darabkákból állt az egész. A Roswell-anyagokkal kapcsolatos kutatási projekteket oly módon osztottuk szét a k+f osztály egyéb feladatai között, hogy még azok a tisztek se tudják, mi folyik tulajdonképpen, akikkel napi munkakapcsolatban voltunk. Ha bármilyen megbeszélnivalónk volt Roswell-lel kapcsolatban, azt úgy időzítettük, hogy kettesben legyünk az irodában, és senki ne zavarhasson meg bennünket. A külföldi technológia részlegen feladatom az volt, hogy információkat gyűjtsék a k+f folyó projektjei számára a szokásos katonai csatornákon kívüli forrásokból. Ezek az információk aztán a Pentagonon keresztül jutottak el a védelmi iparban dolgozó üzemekhez, a katonai bázisok kísérleti fejlesztéseihez, valamint az egyetemek és független laboratóriumok velünk szerződésben álló tudósaihoz. Ha élelmiszer-tartósítási eljárásokat akartunk kidolgozni, és az olaszoknak vagy a németeknek volt erre hasznosítható módszerük, akkor nekem kellett utánajárnom a dolognak, és

továbbítani az információkat a fejlesztőrészlegek felé. Ha olyan dolog nyomára bukkantam, ami érdekes lehetett valamelyik fegyvernem számára, akár az egészségügyisek, a híradósok, a gépkocsipark vagy akár a hadtáposok és a hadbiztosság részére, az én feladatom volt, hogy megfelelő formában tájékoztassam őket, még akkor is, ha nem folytak hivatalos fejlesztések az adott témában. Mindez tökéletes fedőtevékenység volt számomra ahhoz, hogy megtaláljam a módját, hogyan csúsztassam olyan észrevétlenül be a fejlesztési folyamatba, hogy az információs autósztrádán soha senkinek ne tűnjön fel a roswelli felhajtó. A látszat kedvéért Trudeau tábornokkal rendszeresen áttekintettük a k+f folyamatban lévő projektjeit, az előző parancsnokságtól örökölt és az általunk kezdeményezett projekteket egyaránt. A mi áthelyezésünk előtt idekerült tiszteknek is voltak folyó projektjei, és a tábornok azt mondta, hogy ezeket a projekteket is lássam el információkkal és titkosszolgálati adatokkal, bárhonnan származzanak is azok. Nem volt könnyű, mert saját kollégáim előtt is titkolóznom kellett; komolytalanná váltak volna, ha elterjed róluk a hír, hogy „repülő csészealjakkal‖ foglalkoznak. Ugyanakkora Pentagon magas rangú tisztjeinek többsége tisztában volt vele, hogy az új projektek nagy része a roswelli technológián alapul. Arról is volt némi – ha nem egészen konkrét – fogalmuk, hogy mi történt Roswellben, és tudtak a Hillenkoetter-Bush-Twining munkacsoportról, akiknek a Pentagonban is volt összekötőjük, akinek az volt a feladata, hogy a katonaság tevékenységét szemmel tartsa. Fedőtevékenységem – a folyó projektek kutatási és fejlesztési támogatása – és a Roswell-dossziéval kapcsolatos titkos megbízatásom mellett Trudeau tábornok helyettese is voltam. Ebbéli minőségemben végrehajtottam a tábornok azon parancsait, amelyek nem valamelyik konkrét projektre, hanem az egész osztályra vonatkoztak. Ha Trudeau tábornoknak információkra volt szüksége a költségvetés módosításához, vagy kiegészítő költségvetést kellett készítenie, gyakran hozzám fordult segítségért vagy tanácsért. Továbbá a tábornok hírszerző tisztje is voltam, elláttam őt a megbeszéléseihez, előadásaihoz szükséges háttéranyagokkal,

segítséget nyújtottam neki, ha kongresszusi bizottságokat kellett tájékoztatnia, és próbáltam megvédeni őt és az osztályt azoktól a támadásoktól, amelyek szinte hetente értek bennünket más katonai vagy civil szervezetek, vagy éppen a hírszerző hivatalok részéről. Mindenki tudni akarta: mit tudunk, mennyit költünk, és mire költjük. Nem is tartottunk vissza információt, ha valaki tudni akarta, mit kap az amerikai nép a pénzéért cserébe – kivéve ha Roswell került volna szóba. Ilyenkor kihagyott az emlékezetünk, nem emlékeztünk rá, honnan is szereztük az információkat, mint ahogy az az éjszakai látókészülék technológiájának 1961-et követő hirtelen fejlődésével is történt. Még a saját munkatársaink előtt sem beszéltünk. Az egyik megbeszélésen Trudeau tábornok hozzám fordult, és megkérdezte: – Emlékszik még az éjszakai látókészülékkel kapcsolatos információkra, amiket nemrég elküldött Fort Belvoirba. Hol találta azt a dossziét, Phil? Én meg, ha nem tetethettem magam hülyének, és nem mondhattam, hogy „nem tudok róla, valaki más foglalkozhatott az üggyel‖, akkor egyszerűen vállat vontam, és így válaszoltam: – Nem tudom, tábornok úr, utána kéne néznem. Meg fogom keresni a dossziét. Megjátszottuk magunkat, és a tisztek közül többen is gyanították, hogy elleplezzük információforrásainkat. De ha profik voltak, akkor ismerték a Pentagon játékszabályait: titkolunk valamit, és azt titokban is tartjuk. Senki nem tudhatta meg a beleegyezésünk nélkül. A tábornok átpasszolta nekem a katonai hírszerzéssel kapcsolatos kérdéseket, én pedig megtaláltam a módját, hogyan blicceljem el a választ, sőt magát a kérdést is. Olyan gyakorlatunk volt már ebben, hogy egészen új találmányokat tudtunk kifejlesztetni különböző helyeken egy időben, anélkül, hogy bárki tudatában lett volna, honnan ered a technológia. Még a saját osztályunk projektmenedzsere sem tudott semmit. A CIA annyira belefáradt abba, hogy semmit nem tud kiszedni belőlünk, hogy inkább ráállt a KGB irányítása alatt dolgozó orosz követségi és konzulátusi attasékra. A CIA tisztában volt azzal, hogy az egyetemeket teljesen behálózza az orosz hírszerzés, és azt gondolták, hogy ha a washingtoni orosz nagykövetség

dokumentumairól fénymásolatokat szereznek, rólunk is megtudhatnak valamit. És a CIA valóban megtudott egyet-mást a tudósok között terjengő pletykákból. Mindenféleképpen megpróbáltak sarokba szorítani bennünket. Vigyáznom kellett, hogy Trudeau tábornok mindig felkészülten menjen a megbeszéléseire. Gondom volt rá, hogy folyamatosan a CIA értésére adjam: Trudeau tábornokhoz és a nála lévő információkhoz csak rajtam keresztül lehet eljutni, én pedig drágán adom a bőrömet. A CIA pontosan tudta azt, hogy belelátok a lapjaikba, tisztában vagyok vele, hová juttatják az anyagaikat, és azt is, hogy közeleg a leszámolás órája. A tábornokkal 1961 elején gyorsan kialakítottuk a munkamódszerünket, ami működött is. Fort Belvoirban folyt az éjszakai látókészülékek fejlesztése, és a velünk dolgozó tudósok gondoskodtak arról, hogy a szilíciumchipek elkerüljenek a Bell cégnél dolgozó kollégáikhoz. A tranzisztoros áramkörök új generációjának kifejlesztése sínre került. A szilíciumchip technológiáját így másodszor is átadták a Bell cég szakembereinek, hiszen a roswelli katasztrófából származó integrált áramkörű chipeket első alkalommal 1947-ben mutatták be a védelmi szakembereknek, néhány héttel azután, hogy az anyag Wright Fieldbe érkezett. Hasonló kettős technológiaátadás történt az indukált energiájú sugárzással, amelyről a roswelli katasztrófa első elemzői írtak először jelentést, Mivel az irányított energiájú sugárzást már a második világháborúban is alkalmazták, a Wright Field-i szakemberek úgy vélték, hogy amit látnak, az ugyanannak a technológiának egy szuper fejlett változata. Ezért aztán, amilyen gyorsan csak lehetett, átadták a rendelkezésre álló anyagokat a fejlesztőmérnököknek. Az ötvenes évek elejére az indukált energiájú sugárzás egyik változata ismertté vált a tudományos világban, és ezzel megkezdődött a mikrohullámú berendezések kifejlesztése. Sokan emlékszünk még arra az időre, amikor az ötvenes években reklámozni kezdték a mikrosütőt, mint a modern konyha nélkülözhetetlen kellékét. Ez a csodagép fele idő alatt készítette el az ételeket, mint a hagyományos sütő, még a teljesen fagyott élelmiszert

is. A különféle márkanevek, például Radar Range – alatt forgalmazott mikrosütő nem hőátadással melegített, mint a hagyományos sütő, hanem elektromágneses sugarakkal – általában egy centiméternyi hosszúságúakkal – bombázta az ételt. A mikrohullámok keresztülhatoltak az ételen, és az abban lévő vízmolekulákat erős rezgésre késztették, amely hőt termelt, és így az étel belülről kifelé sült át. Megfelelő párolgásmentes dobozban a gyors ételkészítés gyerekjáték volt. A mikrohullámú sütő alapötlete – amely elindította az indukált energiájú sugárzás kutatását – 1945-ben született meg, és az első készülékeket már 1947-től gyártották a Massachusetts állambeli Raytheonban, még mielőtt a roswelli lelet ismertté vált volna. Az alamogordói tudósok azonban azt jelentették, hogy a roswelli űrhajó utasai rendkívül fejlett hullámindukciós műszereket használtak, amelyek elemzésük szerint a mikrohullám-generátorral állnak rokonságban. A roncsot átvizsgáló team talált továbbá egy rövid csőhöz hasonló, belső energiával működő lámpát, ami ceruzavékony, éles fénysugarat bocsátott ki, amely annyira intenzív energiával rendelkezett, hogy a fémet is átvágta. Wright Fieldben úgy vélték, hogy ez a jelenség is hullámindukción alapul. A kérdés csak az volt, hogy az FBL-ek hogyan használták a hullámindukciót, és milyen katonai célokra lehet felhasználni ezt a technológiát? 1954-ben a Fehér Házban dolgoztam, ahol a Nemzetbiztonsági Tanács jelentéseket kapott Charles H. Townes elméletéről, mely azt írja le, hogyan lehet gázmolekulákat rendkívül magas energiaszintekre gerjeszteni. Ilyen esetben a gáz adott frekvenciájú mikrohullámokat bocsát ki, amelyek jól kontrollálhatók. Elvileg, gondoltuk, a sugárnyaláb felhasználható különböző jelek átvitelére, illetve erősítésére. Az első mézert, vagyis mikrohullámú erősítőt a Bell cégnél időzítésre használták, mert a hu ti ám frekvenciát nagyon pontosan lehetett kalibrálni. A mézer mindazonáltal csak előfutára volt annak a terméknek, a lézernek, amely forradalmasította a technika minden területét, ezenkívül olyan fegyvernek bizonyult, amely komoly fenyegetést jelentett az FBL-ek számára is, akik, úgy tűnt, atomháborút akartak kirobbantani a szuperhatalmak között. Amíg a mézer mikrohullám-

erősítő volt, addig a lézer fényerősítőként működött. A fegyverrendszer-fejlesztők körében már az első mézer gyártását megelőzően is számos teória született arról, hogyan volna lehetséges ezt megvalósítani. A Roswell-dossziéban olvastam az FBL-lézer leírását: álmélkodó hangvételben szóltak arról a hajszálvékony fénysugárról. amely mindaddig láthatatlan, míg valamilyen tárgy az útjába nem kerül. De vajon mire való ez a fénygenerátor, kérdezték Alamagordóban. Szinte korlátlan hatótávolságú célzó, esetleg hírközlő eszköznek tűnt. Mivel megfelelő erőforrással felerősítve a fénysugár még a fémekbe is behatol, ezért fúrásra, hegesztésre, sőt pusztító fegyverként is felhasználható. A katonai fejlesztőmérnökök nagy erőfeszítéseket tettek egy működőképes lézer kifejlesztése érdekében. Ahogy a gázatomok gerjesztésekor mikrohullámok keletkeznek, elvben egy bizonyos elem atomjainak gerjesztésekor fényenergia keletkezik. Az irányított energiájú sugárzás olyan rendkívül széles körű felhasználással kecsegtetett, hogy a remények szerint az összes fegyvernem univerzális eszközévé válhatott; még a hadbiztosság raktárainak leltározását is ezzel kívánták elvégezni. Végül is 1958-ban, egy évvel azután, hogy elkerültem a Fehér Házból, a kutatási tevékenység olyan mértékű megélénkülése volt tapasztalható, különösen a Columbia Egyetemen, hogy Theodor Maiman fizikusnak két év múlva sikerült megalkotnia a lézert. A lézer első gyakorlati bemutatójára 1960-ban került sor, és mire a Pentagonhoz kerültem, Trudeau tábornok egyik legfontosabb feladatunkként jelölte meg a lézer katonai célokra való felhasználásának kidolgozását. Mivel indukált energiájú sugárzási eszközök a roswelli leletben is szerepeltek, a lézer amerikai kifejlesztése különös hangsúlyt kapott az én missziómban is. Jelentést kellett írnom Trudeau tábornok részére arról, hogy az FBLek hogyan hasznosíthatják a lézertechnológiái, és mi hogyan tudnánk hasonló alkalmazásokat kifejleszteni a hagyományos fejlesztési program keretében. Más szavakkal: ha már tudjuk, hogy az idegenek hogyan használták, akkor ez lesz a mi alkalmazásaink fejlesztési modellje.

Úgy hittük, hogy az FBL-ek részben navigálásra használták a lézert, oly módon, hogy távoli pontokra irányítva ezekkel alakították ki a háromszögellési rendszert. Másrészt jelátvitel útján történő kommunikációra használhatták, ahol a lézersugár jel és jelhordozó is lehetett. Alkalmazhatták továbbá felderítési célokra, távoli tárgyak megjelölésére, valamint erőátvitelre, világításra, sőt adatok tárolására. A lézersugár energiája lehetővé tette, hogy az FBL-ek elsődleges, nagy távolságokat összekötő kommunikációs eszköze, sőt adattárolója legyen. Mindazonáltal az irányított energia FBL-ek általi orvosi és lehetséges katonai felhasználása okozott számunkra némi fejfájást, mert ez az idegenek ellenséges szándékait bizonyította. Akár elpusztítandó ellenségnek tekintettek minket, akár az egész földi életet kívánták kísérleti nyúlként felhasználni – erre utaltak bizonyos állattetemek, melyeket a katonaság nukleáris, biológiai, illetve vegyi feltáró csoportjai, valamint a civil hírszerző ügynökségek találtak –, a végeredmény ugyanaz. A Pentagonban 1961 és 1963 között tanulmányoztam helyi és állami rendőrségi jelentéseket olyan marhatetemekről, amelyeket szisztematikusan megcsonkítottak, valamint azon személyek beszámolóit, akiket – saját állításuk szerint – az idegenek elraboltak, és kísérleteket végeztek velük. Ezekben a történetekben az egyik ismétlődő elem az volt, hogy az elrabolt személyeket olyan vizsgálatnak vetették alá – de akár sebészeti beavatkozásnak is nevezhetnénk – amelyet ceruzavékony fénysugárral végeztek. A rendőrségi jelentésekben szerepel, hogy a marhatetemek vizsgálatához helyszínre érkező állatorvosok gyakran azt találták, hogy az állatok vérét kiszívták, és egész szerveket távolítottak el, olyan sebészi pontossággal, amely kizárja, hogy az elkövetők vadállatok vagy valamiféle vandál rítus hívei lettek volna. Ha valamilyen bűncselekmény történt, vagy valaki a bolondját jártatta a hatóságokkal, akkor az mindig nyilvánvalóvá vált a végrehajtás módjából. Az olyan esetek többségében pedig, amikor valamilyen ragadozó ejtette el az állatot, a fogak nyomai egyértelműen utaltak rá, hogy mi történt valójában. De voltak esetek, melyekre a nyomozók nem találtak magyarázatot: a vér és egyes szervek eltávolítása olyan fejlett technikával történt, hogy még a környező

szövetek sem sérültek. A hatvanas évek elején az is felmerült, hogy az FBL-ek által alkalmazott eszköz a környező szöveteket egyáltalán nem is érintette. Orvosi eszközeink még csak meg sem közelítették az idegenek által alkalmazott precíz sebészi technológiát. A Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsában és később a Pentagonban alaposan tanulmányoztam ezeket a jelentéseket. Arra is emlékszem, hogy mind a civil, mind a katonai hírszerzés, különösen a Hillenkoetter és Twining-féle ufómunkacsoporthoz tartozó kutatók aktívan foglalkoztak az új sebészeti módszerek kutatásával. Először úgy gondolták, hogy az oroszok keze van a dologban, A hidegháború éveiben nem tűnt paranoidnak az az elképzelés, hogy a szovjetek kísérleteket folytatnak amerikai szarvasmarhákon, és olyan méregvagy biológiai fegyver előállításán dolgoznak, amely elpusztíthatja az állatállományunkat. Talán ne menjünk most bele a részletekbe, de mi is gondolkoztunk ilyen típusú fegyverek kifejlesztésén, így hát nem csoda, hogy saját ítéletnapi stratégiai elképzeléseinket vetítettük ki az oroszokra. Persze nem a szovjeteket érdekelték a szarvasmarháink. Az FBLek kísérleteztek szervek begyűjtésével, valószínűleg más fajokba való átültetés vagy biológiai hibridek előállítása céljából. A munkacsoport legalábbis erre a következtetésre jutott az ötveneshatvanas években, és bár akkoriban nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték, feltételeztük, hogy senki nem operál ki egy szervet pusztán a semmiért. A szarvasmarha-csonkításokról szóló jelentéseket 1967 körül publikálták először Colorado államban, de a Fehér Házban mi már az ötvenes évek közepén olvastuk a sajtó előtt eltitkolt jelentéseket. Olyan elképzelés is felmerült, hogy a gyógyszergyártó vállalatok a tettesek, akik a szerveket és lágyszöveteket kísérletekben hasznosítják, de kiderült, hogy a gyógyszergyárak saját farmokkal rendelkeznek, ahol minden igényüket ki tudják elégíteni. Hírszerző szervezeteink és elsősorban a munkacsoport úgy vélte, hogy a szélhámosokkal, ragadozókkal vagy rituális mészárlással nem magyarázható szarvasmarha-csonkításokat földönkívüliek követik el szervek begyűjtése, illetve kísérletek végzése céljából. Úgy gondolkoztunk, hogy ha az FBL-eknek annyira fontosak a szarvasmarhák, hogy még ilyen kockázatot is

vállalnak érte, akkor fontos megtudnunk, miért. Az FBL-ek hideg fejjel és klinikai pontossággal dolgoztak – módszereik leginkább a nácikéra emlékeztetett. Ok nélkül nem vesztegetnék az idejüket a földön, ahol a legsebezhetőbbek, és még az elfogatásukat is kockára teszik. Az ötvenes-hatvanas években nem ismertük az indító okaikat, és most is csak találgatni tudunk, de abban az időben az a félelem vezetett bennünket, hogy ha nem találjuk meg az ellenük való védekezés módját, akkor hatalmukba kerítenek bennünket, és szövettenyészetet csinálnak belőlünk. 1997-ben mindez úgy hangzik, mint egy repülő-csészealjas horrorfilmből vett jelenet, de 1957-ben így gondolkoztunk a Fehér Házban is, a katonaságnál is. Bizonyítékaink voltak, hogy az FBL-ek farmokat fosztogatnak, állati szerveket gyűjtenek be, és otthagyják a tetemeket a puszta földön, mert tudják, hogy semmit sem tehetünk ellenük. A nemzetbiztonságiak érdeklődését felkeltő csonkolásokat, úgy tűnt, azonos forgatókönyv szerint végzik. Akárkik is voltak az elkövetők, leginkább az emlők, az emésztőszervek és a szaporítószervek – leginkább a méh – iránt érdeklődtek. Sok esetben a szemeket vagy a torkot is eltávolították egy olyan sebészeti eljárással, amely után csak parányi, mikroszkopikus vágások maradtak, mellettük a szövet felforrósodott, majd lehűlve megfeketedett. A bűnügyi helyszínelők és a törvényszéki orvosok megerősítették, hogy bármiféle seb esetében, akár állati harapás, akár emberi beavatkozás, sőt még operáció esetében is, a seb környezetében a szövet szükségszerűen megsérül, megdagad és valamiféle traumát szenved. Ezekben a csonkolásos esetekben azonban semmilyen traumának, még enyhe gyulladásnak sem volt nyoma. A vágásokat olyan gyorsan végezték el, és a keletkezett sebeket olyan gyorsan zárták le, hogy a környező szövetek nem károsodtak. Akárki is operálta ezeket az állatokat, percek alatt befejezte a munkát. Éppen ezért kétséges volt. hogy a rendőrök tetten tudják-e érni valaha is az elkövetőket. Ha tehát nem tudjuk megvédeni az állatállományunkat, és nem tudunk értelmes választ adni az elrabolt emberek történeteire – kivéve, hogy magukkal a szenvedő alanyokkal is elhitetjük, hogy csak képzelődtek, akkor meg

kell találnunk azokat a fegyvereket, amelyekkel egyenlő eséllyel szállhatunk szembe az FBL-ekkel. Az egyik ilyen rendkívül széleskörűen felhasználható fegyver pontosan a lézer volt: az indukált energiájú sugárzással történő fényerősítés. Ezt az eszközt találta meg a hadsereg a roswelli űrhajóban, és ennek alapján fejlesztette ki a Hughes Aircrafttal együttműködve a lézerfegyvert. Miután a Columbia Egyetemen bemutatták az első rubinpiros lézert, a katonai döntéshozók felismerték, milyen jelentős technológia került a kezükbe. Egy évvel később az íróasztalomon egymás mellett feküdt a lézeralapú termékek iránti igények elemzése és az indukált energiával kapcsolatos roswelli jelentés. Most jött el az én időm, hogy összeállítsam a lézertermékek fejlesztését segítő információkat, és egyeztessem azt a katonai költségvetéssel. Én irányítottam az információáramlást a háttérből, láthatatlanul. Azzal kezdtem, hogy sorra vettem a hadsereg azon igényeit, amelyeket lézer segítségével ki lehetett elégíteni. A roswelli űrhajóban látottakról szóló elemzések alapján nyilvánvaló volt számomra, hogy ha a lézer vágó- vagy sebészeti eszköz, akkor gyorstüzelő fegyverként is hasznosítani lehet. A precízen irányítható sugárnyaláb kiváló célzóeszköz lehet a tüzérség számára. Ha a sugárnyalábot számítógép segítségével alkalmassá lehet tenni az azonnali utánállásra, akkor tökéletes a harckocsik menet közbeni célzórendszerének kialakítására. A harckocsinak tüzelés előtt meg kell állnia, a toronylövésznek céloznia kell: el kell végezni a távolság és irány bemérését a módosító tényezők figyelembevételével. Lézer segítségével lehetségessé válik mindezt a harckocsi mozgása közben is elvégezni. És ha a lézersugár egy harckocsiból meg tud jelölni egy célpontot, és képes meghatározni a távolságot, spekuláltam, akkor ugyanezt meg tudja tenni helikopterből is, légi és földi célpont vonatkozásában egyaránt. Elmondtam Trudeau tábornoknak, hogy a helikopterekkel kapcsolatos eddigi kutatásaink – különösen a gyalogságnak nyújtott ágyú- és rakétatámogatás vonatkozásában – tökéletesen egybevágnak a lézerben rejlő távolságmeghatározó potenciállal. Képesek leszünk meghatározni a saját csapataink és az ellenség helyét, továbbá olyan fénnyel tudjuk megvilágítani a potenciális célpontokat, amelyet csak

a saját ágyúink képesek észlelni. Rakétáink vagy bombáink képesek lesznek megtalálni a lézerrel kijelölt célpontokat, akárcsak a termikus célkeresővel rendelkező rakéták. És az egyszer már bemért célpontok csak nagy nehézség árán képesek a lézerirányítású rakéták elöl eltűnni. Fix célpontok, például erődítmények esetén a lézerirányítású gránátok különösen nagy pusztítást végezhetnek, mert egy vagy két sorozat elegendő a megsemmisítéshez, nincs szükség a találatok ismételt ellenőrzésére. A lézersugár olyan intenzív és stabil, hogy szinte mindenfajta külső hatásnak ellenáll. Megírtam Trudeau tábornoknak, hogy az FRL-ek bizonyára lézer segítségével kommunikálnak, és ezt mi is megtehetjük. A sugárnyaláb intenzitása miatt a célzás abszolút precíz. A jel erősítése nem befolyásolja az irányzékot, emiatt a lézer az egyenes vonalú, nagy távolságú kommunikáció tökéletes eszköze. A lézer alkalmas többszörös jelek hordozására is. A lézerjel több átviteli sávot képes hordozni, mint a hagyományos jelvivők – írtam a tábornoknak. Ez azt jelenti, hogy lehetséges egy hadszínteret szó szerint elárasztani különböző kommunikációs csatornákkal, amelyek mindegyike más-más típusú jeleket közvetít. Az egyre bonyolultabbá váló elektronikus csatatér vezérlésében a lézerek kulcsszerepet fognak játszani. Trudeau tábornok elmondta, hogy egy katonai megfigyelő jelentést írt a lézer nagyképernyős vetítőkben való felhasználási lehetőségéről. A lézer olyan erős fényt produkál, hogy a szobát nem kell elsötétíteni ahhoz, hogy a képernyőre vetített kép látható legyen, így a hadműveleti teremben a számítógép-kezelők nyugodtan dolgozhatnak a billentyűzeten, miközben nagyméretű képernyőről nyomon követhetik a műholdról közvetített eligazítást. Jelentésemben kitértem arra is, hogy a katonai térképészet számára különösen érdekes lehet a lézeres méréseken alapuló térképek pontossága. Ugyanígy a gyalogságot támogató helikopterek és alacsonyan szálló repülőgépek számára is nagy jelentőségű lehet a pontos mérési technika. A földközelben maradó repülők az utolsó pillanatig rejtve maradhatnak az ellenséges radarok elől. De ez csak pontos topográfiai mérések alapján képzelhető el, különben könnyen előfordulhat, hogy a gép fákba vagy hegyoldalba ütközik. Ha

azonban lézer segítségével pontosan bevihetők a topográfiai adatok a repülőgép navigálását végző fedélzeti számítógépekbe, akkor a gép rejtve maradhat, mégis biztonságosan elkerüli a kiemelkedő tárgyakat. Az ufók hasonló manőverező képességére elemzők már korábban felhívták a figyelmemet. Ez tette lehetővé, hogy a fák magasságának szintjén ezer mérföldet is meghaladó sebességge1 közlekedjenek, és mégse ütközzenek neki semminek. Az ufó fedélzeti lézerei érzékelték a földfelszín görbületeit, és automatikusan alkalmazkodtak hozzá. 1961 végén Trudeau tábornok ismét megkért, hogy látogassak el a Fort Belvoirba, és ezáltal dr. Mark Johnstonnal, Hughes Aircraft repüléskutató mérnökével tárgyaljak. A Fort Belvoir egyike volt a k+f osztály által biztosnak ítélt helyszíneknek. Ottani tárgyalásaim teljesen rutinszerűek voltak, még a CIA megfigyelői számára is, akik néha rám tapadtak, amikor kocsim kigördült a Pentagonból. A naplónkba pedig fedőtevékenységként valamelyik folyamatban lévő projektet jegyeztem be. A Johnstonnal való tárgyalásom témája például hivatalosan a Hughes helikopterfejlesztési programja volt – valójában a roswelli űrhajóban talált lézeres mérőberendezésükről értekeztünk. Tájékoztattam Johnstont arról, hogy miket talált az alamogordói tudományos team az űrhajóban, megkértem, hogy mindezt tartsa titokban, és javasoltam, hogy a helikopterprojekt navigációs radarjaival foglalkozó Hughes-team alkalmazza az újonnan kifejlesztett lézertechnológiát a földfelszíni mérésekhez és célbefogáshoz. – Természetesen – biztosítottam – a k+f osztály fejlesztési keretet fog biztosítani a lézer projekthez, ha a Hughes kutatási és fejlesztési csapata megvalósíthatónak tartja az ötletünket. És így is lett. A Columbia Egyetem bíztató teszteredményei és az általunk kidolgozott távmérési, valamint célzó és követőfegyverspecifikáció alapján, továbbá a Pentagon által biztosított kutatási támogatás segítségével a Hughes a katonai lézerkutatás egyik beszállítója lelt. Mára a lézerből HEL lett (High Energy Laser – nagy energiájú lézersugár), amelyet a hadsereg űrvédelmi parancsnoksága is műhold és robbanófej-elhárító fegyverként alkalmaz.

A Hughes cégnél gyorsan és egyszerűen célt értem. Mint a Dow, az IBM vagy a Bell annyi más kutatója, Johnston is visszatért a számítógép képernyője elé, a laboratórium kémcsövei közé, és soha többé nem láttam. Amikor hónapokkal később Trudeau tábornok megkért, tájékozódjam, hogy áll a projekt, egy másik kutatóval kellett tárgyalnom. A projekt pedig úgy haladt, mint bármelyik másik katonai k+f inspirálta kutatási szerződés. Semmilyen nyom nem utalt Roswellre, minden ment a maga útján. A fejlesztések eredményeként megszületett terméknek semmi köze nem volt a roswelli lelethez. Az egész roswelli tragédia pletyka csupán, meg sem történt igazból. A termék alapötlete a külföldi technológia részlegről származik, az olaszok és a franciák dolgoztak hasonló terméken, amelyről a hírszerzés révén szereztünk tudomást. 1961 végére lézeres projektjeink olyan sikeresek lettek, hogy Trudeau tábornok arra biztatott: vonjak be annyi katonai bázist, amennyit csak tudok. Felkerestem például a kansas állambeli Fort Riley-i fegyverszakértőket, és tárgyaltam velük a lézer gyalogsági felhasználási lehetőségeiről. A kutatások nyomán kifejlesztett kézi távmérőt 1964-ben már országos méretekben tesztelték, mára pedig a rendőrségi fegyvereken is rendszeresítve van. A lézer a hadsereg egyik sikertörténetévé váll. A lézeres fegyverrendszerek kifejlesztésére tett erőfeszítéseink keretében sikerült támogatást szereznünk ellenséges rakéták lézeres célkövetésének kutatására. Ezért a projektért keményen meg kellett küzdenünk, sokan ellenezték mind politikai, mind katonai részről; utóbbiak javaslatunkat hagyományos rakétakövetési módszernek tekintették. Azzal érveltek, hogy a lézer túlságosan új, továbbá a légköri zavarok vagy a sűrű felhőzet nagy távolságban ronthatja a lézer teljesítményét. Azt is mondták még, hogy egyszerűen túl sok energiát igényel, ezért nem mobilis. Trudeau tábornokkal egészen más célunk is volt ezzel a projekttel, amit azonban nem árulhattunk el másoknak. Úgy véltük, hogy a lézer nem pusztán az ellenséges rakéták követésére alkalmazható. Úgy tekintettünk a lézerre, mint ami nemcsak hogy a legjobb eszköz az ufók földről, repülőről vagy műholdról történő követésére, de – feltéve, hogy az energiáját a szükséges szintre tudjuk növelni – le is lehet vele lőni azokat.

Néhányat lelövünk, gondoltuk, és kétszer is meg fogják gondolni, hogy megsértsék-e a légterünket. Ha a támadóvadászgépeinket vagy elfogó-vadászrepülőinket lézertüzelő fegyverekkel szereljük fel, akkor meglehetős fenyegetést fogunk jelenteni számukra. És ha a műholdjainkat is felszereljük ilyen lézerágyúkkal, akkor még a földközeli űrhajóinktól is távol tarthatjuk őket. 1961-ben persze mindez még puszta spekuláció volt. Még a k+f más osztályain is csak nagyon keveseknek volt fogalma arról, mi is a javaslatunk lényege. A NASA-nak megvolt a maga elképzelése a lézeres követőrendszerek kifejlesztéséről, és nem akarták megosztani fejlesztési keretüket a katonasággal. A légierőnek és a haditengerészetnek szintén saját költségvetése volt a lézeres fejlesztésekre, a civil hírszerzésben pedig semmiképpen nem bízhattunk meg. Így aztán Trudeau tábornokkal kidolgoztunk egy fedőtervet a lézeres célkövető és egyéb rendszerek kifejlesztése érdekében. Hamarosan meg is találtuk a támogatókat, és így a projekt valódi célkitűzése rejtve maradt. Mivel ufóelhárító rendszernek nem nevezhettük, rakétaelhárító rakétának kereszteltük el. Később a k+f osztály egyik legsikeresebb projektje lett. Alapötletét nagyrészt a roswelli roncsban talált lézer szolgáltatta.

14. fejezet

A rakétaelhárító rakéta projekt A Pentagonban eltöltött éveim során a Roswell-dossziét olvasva sokszor elgondolkoztam azon, hogy az abban foglaltak vajon mennyire voltak meghatározóak egész életemre nézve. A katonaságtól való leszerelésem után jöttem rá, hogy léteznek bizonyos közös szálak, amelyek mentén az események összefutnak. Egyik ilyen közös szál a rakétaelhárító rakéta kifejlesztése, amely összekötötte a Pentagon kutatás-fejlesztési osztályán eltöltött éveimet azzal az időszakkal, amikor Strom Thurmond szenátor katonai tanácsadója voltam, valamint a világháborús tevékenységemmel a Római Körzet Szövetségi Parancsnoksága hírszerzési (G2) részlegénél. Strom Thurmond 1963-ban, nem sokkal a Pentagonból való távozásomat követően keresett meg, és felkért, hogy legyek a katonai és nemzetbiztonsági tanácsadója. A Kongresszus akkor különített el 300 millió dollárt a kísérleti stádiumban lévő rakétaelhárító rakéta program teljes körű fejlesztési projektté való átalakítására. A terv azonban betonfalakba ütközött közvetlenül azután, ahogy a szenátus jóváhagyta. Robert McNamara hadügyminiszter kijelentette, hogy nem hajlandó hozzájárulni a pénz átutalásához. Véleménye szerint a projekt nemcsak fokozná a fegyverkezési versenyt, de kifejezetten provokálná a Kremlt, mert úgy éreznék, hogy az általunk hadrendbe állítani kívánt első csapást mérő rendszer semlegesítené az interkontinentális ballisztikus rakétáikat. Továbbá, tette hozzá kongresszusi beszédében, az Egyesült Államoknak egyszerűen nincs szüksége ilyen fegyverekre. Thurmond szenátor felbőszült a hallottakon, engem pedig mélységesen aggasztott a helyzet. McNamara egyszerűen nem értette, miről is van szó. Fogalma sem volt róla, hogy a szovjetek miként reagálnak arra, ha bármiféle fegyvert kifejlesztünk. Addig

sem együttműködési szándékból tárgyaltak velünk, hanem azért, mert belátták, hogy alapvető érdekük fűződik hozzá. Semmi sem kényszeríti jobban a tárgyalóasztalhoz őket, mint ha belátják, hogy képesek vagyunk hatástalanítani az, interkontinentális ballisztikus rakétáikat. Hát nem azért hátráltak meg Kuba esetében is, mert azt látták, hogy Kennedy komolyan blokád alá vette a szigetországot? De McNamarát a CIA olyan információval látta el, amely a Kreml dezinformációs ügynökeinek a malmára hajtotta a vizet: azt sugalmazták neki, hogy nem kell kifejleszteni a rakétaelhárító rakétát. Trudeau tábornokkal titkos tervet dolgoztunk ki egy évvel azelőtt a Pentagonban. A lézeres célzó és célkövető rendszerrel felszerelt rakétaelhárító rakéta tökéletes ürügy volt arra. hogy pénzt szerezzünk egy olyan lézerfegyver kifejlesztésére, amely végre alkalmazható lesz az ufók ellen. Legalábbis így terveztük. A tábornok a Pentagon bürokratikus rendszerén vitte keresztül az ügyet, én pedig a törvényhozásban igyekeztem hátulról fedezni: a fegyveres erők bizottságát győzködtem annak a fegyvernek a hatékonyságáról, amely képes védőernyőt borítani Amerika fölé. Ha bármely ország megtámadná az Egyesült Államokat – érveltem –, a rakétaelhárító rakéta nemcsak megfelelő védelmet nyújtana, de meg is tudná semmisíteni az ellenséges haderőt, sőt a támadó fél nagyvárosaira irányítva rengeteg „túszt" is ejthetnénk általa. Nem így van, mondták a hadügyminisztériumban. A rakétaelhárító rakéta arra bátorítaná az ellenséget, hogy legelőször a városainkat és a civil lakosságot pusztítsa el. Mit érünk azzal, ha egy ilyen esemény után válaszcsapást mérünk rájuk? A civil lakosságnak csak az nyújt biztonságot, ha mindkét fél sakkban tartja a másik nukleáris erejét. Ha kölcsönösen elpusztítjuk az ellenfél nukleáris haderejét, ez kijózanítólag hat, és időt nyerünk, hogy véget vessünk a háborúnak, még mielőtt a harc a civileket is érintené. A hadügyminiszter sajnos nem értette, mi a háború. Nem fogta föl, hogy a szovjetek mi mindenen mentek keresztül a második világháborúban, amikor városaik nagyrészt elpusztultak, és a népességet megtizedelte az éhínség. Olyannyira, hogy az életben maradottak nem egyszer kannibalizmusra fanyalodtak. Az ilyen

tapasztalatok kitörölhetetlen nyomot hagynak az emberekben. A szovjetek egyetlen esélye a hidegháború megnyerésére az volt, ha mi letesszük a fegyvert, és megadjuk magunkat nekik. A rakétaelhárító rakéta kifejlesztésének elvetésével a miniszter akaratlanul is olyan tanácsadók szócsövévé vált, akiknek a KGB által manipulált polgári hírszerzéstől származtak az érvei. Miután Bob McNamara elutasította a rakétaelhárító rakéta kifejlesztésére elkülönített összeg átutalását, Thurmond szenátor albizottsági kihallgatást kért. A hadügyminisztérium nem akarta közzétenni a tervezett fegyverrel és védelmi politikánkkal kapcsolatos titkos információkat a kongresszus nyilvános ülésén. Ezért Fred Buzhardt, aki évekkel később Nixon elnök tanácsadója lett, azt javasolta főnökömnek, hogy szenátori jogával élve kérjen zárt ülést, ahol a rakétaelhárító rakéta ügyéről érdemben lehet tárgyalni a teljes szenátus előtt. De előbb be kelleti kérnünk a minisztériumtól a konkrét információkat. Ez a feladat nekem jutott, mivel én voltam a szenátor katonai tanácsadója. Senki nem tudta, hogy előzőleg pontosan én készítettem elő a rakétaelhárító rakéta projektet, és valószínűleg többet tudtam róla, mint bármelyik kollégám. A hadügyminisztérium képviselőivel az új irodámban tartottuk az első megbeszélést, a Kapitólium alagsorában. McNamara elküldte saját tudományos tanácsadóját, Harold Brownt, aki később maga is hadügyminiszter lett, és egy ezredest, aki a rakétaelhárító rakéta fejlesztési projekt egyik irányítója volt. Brown nem ismert engem, segédje, az ezredes viszont annál inkább. A projektvezető tiszt minden további nélkül ezredesnek szólított, és erre Harold Brown azonnal felkapta a fejét. Fokozatosan, mint ahogy az ember egy gránittömböt kezd faragni, részletesen kikérdeztem az ezredest a rakétaelhárító rakéta tervezetről: mennyit költöttek eddig a Pentagon által biztosított költségvetésből, mi lenne a fejlesztési ütemterv, ha a jelenlegi támogatást továbbra is megkapnák. Ezután műszaki jellegű kérdéseket tettem fel a földi telepítésű és a műholdra telepített radarokról, a szovjetek lehetséges ellenlépéseiről, és az általuk kifejleszteni kívánt nagyobb és mobilisabb interkontinentális ballisztikus rakétákról, amelyek még

nyilvánvalóbb célpontjai lennének a rakétaelhárító rakétáknak, hiszen ezeket nem lehet egy megelőző csapással megsemmisíteni. A vasúti kocsikra vagy teherautókra szerelt szovjet rakéták mozgásának célkövetése szinte lehetetlen feladat, ha az üzemanyaggal való feltöltés során rövid időre álló helyzetben maradnak is. – Corso úr, a segédem következetesen ezredesnek szólítja – jegyezte meg Harold Brown. – És figyelemre méltó, milyen részletesen ismeri a témát. – Így van, uram – válaszoltam. – Csak néhány hónapja, hogy leszereltem a hadseregtől, és én voltam a Pentagonban a rakétaelhárító rakéta projekt tényleges vezetője. – Akkor nincs értelme taktikázni – mondta Harold Brown, és elmosolyodott. Elővett egy összehajtott borítékot. – Ez itt a másolata annak a részletes előterjesztésnek, amelyet átadtunk Kennedy elnöknek. Minden le van írva a rakétaelhárító rakéta tervről. Gondolom, erre volt szüksége, hivatalosan – mondta, és megnyomta a „hivatalosan‖ szót. Rájött, hogy tudom mi van a borítékban, de eddig nem hozhattam nyilvánosságra még a szenátus előtt sem, mert titkosított információról van szó, és megszegtem volna a nemzetbiztonsági törvényt. Azzal viszont, hogy átadta nekem az előterjesztést, amely nagyrészt az általam begyűjtött információkon alapult, és amelyekről Robert Kennedy főügyészt 1962-ben személyesen tájékoztattam, teljes felhatalmazást kaptam az anyag nyilvánosságra hozatalára. Brown valószínűleg tudott arról, hogy magánbeszélgetések keretében különböző személyeket tájékoztattam a rakétaelhárító rakétákról – ez belefér a szenátori előjogok körébe mindaddig, míg az információkkal nem történik visszaélés, de hivatalosan ezt nem tehettem meg – egészen mostanáig. Most viszont megkaptam a felhatalmazást, és nagyon hálás voltam ezért Harold Brownnak. Kezdődhet hát a költségvetési harc, gondoltam, de nem tudtam úgy áttekinteni a boríték tartalmát – többek között saját feljegyzéseimet hogy eszembe ne jusson az az eseménysorozat, amely elvezetett ehhez a megbeszéléshez, és ahhoz a projekthez, ami végül annak eredményeként indult el. 1962 elején kezdődött, amikor a tennivalók ütemezését végeztem a „diliaktámban‖, és kezembe

került egy orvosi jelentés azokról a bizonyos idegen lényekről. Ezt akkorra tartogattam, amikor már az összes használható roswelli tárgyat sikeresen beillesztettem egyik vagy másik fejlesztési programba. A jelentés az idegen agy lehetséges funkcióiról és felépítéséről szólt; meglepő hasonlatosságot állapított meg az FBL agya és az emberi agy között. Mindazonáltal egy valami szöget ütött a fejembe. A jelentés szerint az FBL agy-tevékenységének mérése során, legalábbis annak alapján, amit 1947-ben mérni tudtak az egyébként már halálán lévő FBL-en, úgynevezett hosszú, alacsony frekvenciájú hullámokhoz hasonló jeleket regisztráltak. Ahogy a roswelli katonai vizsgálóorvos megfogalmazta; a lény agylebenyei nemcsak fiziológiai és neurológiai, hanem elektromágneses működést is mutattak. Szerettem volna átsiklani efölött a megjegyzés fölött, és egy olyan orvos spekulációjának minősíteni, akinek nincs tapasztalata az ilyen típusú elemzésekben, pláne mivel itt idegen lényekről van szó. Értelmetlenség amit írt, nem is érdemes rá időt pazarolni. Tegyük vissza a jelentést szépen a dossziéba, és foglalkozzunk olyan kérdésekkel, amelyek alapján életképes projekteket lehet elindítani. De az orvosszakértői jelentés valahogy nem hagyott nyugodni. Eszembe jutott az az idő, amikor vezérkari tisztként Rómában összeismerkedtem néhány egyetemi oktatóval, és rajtuk keresztül rendszeresen bejártam a Római Egyetemre. Huszonötéves százados voltam, korábbi mérnökhallgató, szerettem volna megfelelni a munkám kihívásainak, ezért megpróbáltam elleplezni a főnököm elől, hogy valójában semmihez nem értek igazán. Egyik alkalommal, amikor az egyetemre látogattam, megismerkedtem dr. Gislero Flesch kriminológiai és antropológiai professzorral, aki elmagyarázta nekem eléggé vad és számomra transzcendensnek tűnő elméletét, amelyet „az élet alapjainak‖ nevezett. Eszerint minden sejtben van egyfajta idegszál, amelyet valamiféle kozmikus tevékenység, illetve a Földet az űrből állandó jelleggel bombázó elektromágneses sugárzás aktivizál, és ez kölcsönhatásban áll az agy elektromos tevékenységével.

„Capitano" – kezdte mindig a professzor, ha valami mélyebb fejtegetésbe fogott. Egyébként eléggé csodálkozott, hogy személyemben ilyen fiatal tisztet küldtek az Újvilágból Rómába, az ókori világ fővárosába, a közigazgatás rendjének biztosítására. Az idős tanár nagy súlyt helyezett arra, hogy a legtompább értelmű diákjait is nagy tisztelettel kezelje. – A test elektromágneses erőiről nagyon keveset tudunk – magyarázta nekem annyi azonban bizonyos, hogy jelentőségük nagyobb, mint azt bárki gondolná. Mérnöki ismereteim alapján nagyon szkeptikus voltam, hiszen mindig bizonyítható kísérletekben gondolkoztam. Hogyan is lehetne megmérni az agy elektromos tevékenységét? Hogyan és miért gerjesztenék láthatatlan energiahullámok az emberi sejtek bizonyos részeit? Flesch professzor bemutatott Casmiro Franck professzornak, azon tudósok egyikének, akiknek sikerült lefényképezni az agyhullámokat. Római tartózkodásom alatt folyamatosan harcolnunk kellett a Gestapo-ügynökök, a kommunista partizánok és a helyi bűnszövetkezetek ellen, de amikor időm engedte, kerestem azoknak a társaságát, akiktől tanulhatok. Szerettem ezt a várost, őseim városát, melynek védelmét kellett ellátnom, és sokakkal kötöttem itt barátságot, Franck professzor is közéjük tartozott. Franck első kísérletei során nyúlagyat vizsgált. Megmérte a hosszú, alacsony frekvenciájú hullámokat, amelyeket az állati agy bocsátott ki, és elmagyarázta nekem, hogyan lehet nyomon követni a hullámok útját az agytól az akaratot végrehajtó izmokig. Bizonyos izmok, magyarázta a professzor, csak meghatározott hosszúságú, illetve frekvenciájú agyhullámokra reagálnak. Izombénulás esetén nem föltétlenül maga az izom sérült meg, előfordul, hogy az a mechanizmus nem működik, amely a megfelelő frekvenciájú hullámokat észleli. Olyan, mint a rádió, mondta. Ha a rádió nem veszi a kívánt jelet, még nem biztos, hogy a készülék működésképtelen. Lehet, hogy csak az antennát kell megigazítani vagy az állomáskeresőt a megfelelő frekvenciára állítani, Casmiro Franck több alkalommal meghívott a laboratóriumába, ahol megmutatta az élő nyulakkal folytatott kísérleteit. Az agyba

beültetett elektródákkal befolyásolta az elektromágneses hullámok terjedését, és megvizsgálta, melyik izom hogyan reagál. Azt mondta, hogy a frekvencia változtatása váltja ki az izmok összehúzódását, illetve bénulását, mert amikor az állatokat eltávolítja a kísérleti asztalról, azok ismét normálisan mozognak és ugrálnak, mintha mi sem történt volna. A későbbiek során a professzor bemutatott egy kollégájának, dr. Castellaninak, aki igen elismert biológus és fizikus volt. Évekkel korábban ő izolálta és határozta meg az úgynevezett álomkórt, és az ő nevéhez fűződött az 1930-as és 40-es években „Castellanibalzsam‖ néven ismertté vált kenőcs, számos bőrbetegség gyógyszere. Amíg más orvosok a bőrön látható elváltozásokat külsőleg próbálták kezelni, Castellani gyakran a bőr elektromágneses rezonanciájának megváltoztatásával sikeresen gyógyította a bakteriális fertőzésnek látszó gyulladásokat, pikkelysömöröket és kiütéseket. A kenőcs nem a hagyományos kémiai hatóanyagok elvén kezeli a gyulladást – mondta hanem olyan vegyületeket tartalmaz, amelyek megváltoztatják a bőr elektrosztatikus állapotát, és emiatt válik lehetővé, hogy az agy hosszú, alacsony frekvenciájú hullámai elvégezzék a gyógyítást. Az említett három tudós tehát elektromágneses hullámokat alkalmazott tevékenysége során. Azt mondták, hogy az elektromágneses kezelés befolyásolja a sejtosztódásnak és a daganatok növekedésének a sebességét. Sőt, azt is állították, hogy az elektromágneses hullámok segítségével gyógyítani tudják a sejtfunkciós zavarokkal kapcsolatos szívbetegségeket, az ízületi gyulladást, a különféle bakteriális fertőzéseket, de még a rákot is. Ha mindez transzcendensként hat 1997-ben, akkor mennyivel inkább hihetetlennek tűnt 1944-ben egy fiatal, tapasztalatlan hírszerző tiszt számára, akit idősebb brit kollégái kigúnyoltak a kora miatt! De csak addig szórakoztak rajtam, amíg kiderült, hogy mi történt azokkal a Gestapo-ügynökökkel, akik szembetalálták magukat az embereimmel, amikor megpróbáltak a szövetségesek frontvonala mögött beszivárogni Rómába. Attól fogva nem nevettek. Sok időt töltöttem el Flesch, Franck és Castellani professzorokkal, és láttam, hogyan kísérleteznek különféle kisállatokkal. Kutatási

költségvetésük nem volt, és nem kaptak jóváhagyást az orvosi szövetségektől kísérleteik emberekre való ki terjesztésére. Így eredményeiket monográfiákban, elméleti folyóiratokban, egyetemi előadások keretében vagy tudományos szimpóziumokon publikálták. 1947 tavaszán elbúcsúztam a Római Egyetemen szerzett barátaimtól, és munkájukat végleg transzcendensnek minősítve – próbáltam az egészet elfelejteni, hogy teljes figyelmemet új feladataimnak szentelhessem. Előttem állt még Fort Riley, a Fehér Ház, Red Canyon, Németország és a Pentagon. De azon a napon, amikor kezembe került a roswelli idegen agy struktúrájáról szóló jelentés, eszembe villant mindaz, amit Flesch, Franck és Castellani professzoroktól hallottam. Csak bámultam a jelentést, és a több mint tíz évvel azelőtt hallottakon rágódtam, amelyek az agyműködést teljesen új megvilágításba helyezték. Itt volt tehát egyrészről a felboncolt idegen agyról szóló jelentés, benne annak a katonaorvosnak a megjegyzéseivel, aki alacsony frekvenciájú hullámokat mért, miután elektromos árammal ingerelte a szövetet. Ugyanakkor birtokomban volt egy másik jelentés is, amelyet a sztálingrádi konzulátusi iroda katonai összekötőtisztje írt azokról a szovjet kísérletekről, amelyek keretében bizonyos médiumok kinetikus agykontroll segítségével tárgyakat tudtak elmozdítani helyükről. Ezek az ötvenes évek végén készült jelentések sok fejfájást okoztak Trudeau tábornoknak, mert nem tudta eldönteni, miben sántikálnak a szovjetek. – Ezek a fickók nem pazarolják feleslegesen az idejüket, Phil – mondta nekem az egyik reggeli megbeszélésünkön, miután megmutattam neki a jelentést. – Ha foglalkoznak ezzel a témával, akkor okuk van rá. – Nem gondolja, hogy csupán eszmefuttatásról van szó? – kérdeztem. De láttam az arcán, hogy nem kellett volna megszólalnom. Ha komolyan azt gondolná, hogy merő eszmefuttatás az egész, ezredes, akkor nem mutatta volna meg nekem ezt a jelentést. Trudeau tábornok szemébe mondta az embernek, ha hülyeséget beszélt. És amit mondtam, hülyeség volt, legalábbis egy olyan képzettségű és olyan tapasztalatokkal rendelkező tiszt részéről,

amilyen én voltam. De a tábornok azt is tudta, hogy az aggodalom szól belőlem, különben nem akartam volna elködösíteni az ügyet. – Igaza van, hogy aggódik emiatt – mondta kissé enyhültebben. – Legjobb lenne ha leülne az irodájában, és végiggondolná az egészet. Tudja jól, mi az, ami mindkettőnket aggaszt. Vagy mondjam? Nem volt rá szükség. Nyilvánvaló volt. Ha a szovjetek rátették a kezüket az 1947 óta lezuhant idegen űrhajók egyikére is – és nem tudhattuk, hány ilyen lehet –, akkor mára kikövetkeztethették, hogy az idegenek egyfajta agyhullámvezérléssel végezték a navigációt. Hogyan irányították a gondolataikat vagy hogyan kapcsolták áramkörökhöz, azt nem tudtuk. Tudtuk viszont, hogy az űrhajóban nem volt sem kormány, sem hagyományos irányítóberendezés, ugyanakkor az FBL-eken talált elektronikus érzékelőket tartalmazó fejpántok alkalmasak voltak az agy által kibocsátott jelek vételére. A Wright Field-i elemzők úgy vélték, hogy a fejpántokon lévő érzékelők felépítése megegyezett az alacsony frekvenciájú hullámokat kibocsátó, sok-lebenyes agy felépítésével, így a fejpántok szerves részét képezték az áramkörnek. Ha mi erre a következtetésre jutottunk, akkor a szovjetek miért ne tehetnék ugyanezt? A tábornok nem említette, de tudtam, hogy benne is felmerül a kérdés: mi van akkor, ha a szovjetek valamiféle kapcsolatba kerültek az idegenekkel a hatvanas évek elején, amikor még egyedül ők repültek az űrben? Miért kellene az FBL-eknek feltétlenül antikommunistáknak lenniük? Trudeau tábornok átadott nekem néhány hírszerzési jelentést a szovjetek által rendkívül nagy teljesítményű célkövető radarral végzett rakétaelhárító rakéta tesztekről. Németországi gyakorlaton láttam a radarjaikat, amikor a keletnémet határon mindkét fél tesztelni próbálta a másik reagálását. A radarjaik éppen olyan jók voltak, mint a mieink. De a tábornok által átadott jelentésekben az állt, hogy a szovjetek elfogó rakétákat lőttek ki a támadó interkontinentális ballisztikus rakétákra, és felrobbantották az elfogó rakéták robbanófejeit, hogy a támadórakéta navigációs rendszerét használhatatlanná tegyék. Az egyik ilyen elfogó tesztet sikeresen hajtották végre atomfelhőn keresztül is, valahol Ázsiában. Ez azért volt nagyon nyugtalanító, mert az atomfelhő indukálta

elektromágneses impulzus tudvalevőleg azonnal használhatatlanná teszi az elektronikai berendezéseket. Ilyen „bűnjeleket" hagytak egyébként maguk után a repülőinket és bázisainkat rendszeresen zaklató ufók is. Az impulzus olyan mértékben kiütötte árnyékolatlan áramforrásainkat, hogy rögtön tudtuk: elektromágneses hullám talált el bennünket. Tehát ha a szovjetek az elektromágnesesen feltöltött atomfelhőn át is képesek leárnyékolni és hatékonyan működtetni a rakétaelhárító rakétájuk irányító rendszerét, akkor a miénknél sokkal fejlettebb technológiát használnak. – Amikor Németországban a Nike zászlóaljat vezette – kérdezte a tábornok, kezében a jelentéssel akkor a rádiótávvezérlésű célpontok kitérő manővereivel kísérleteztek? A tábornok jól emlékezett. Légvédelmi zászlóaljunk rendszeresítette a Nike légvédelmi rakétákat, amelyek a kor legfejlettebb technikáját képviselték. A Nike radarvezérlésű rakéta volt, a Hawk pedig termikus célkereső rakéta, amely a földről célkereső radar segítségével fogta be a célpontot, majd a kilövése után a céltárgy hőkibocsátása alapján pontosított. A pilóta hiába próbált kitérni, a gyors Hawk – robbanófejek utolérték, és felrobbantották a motorját. Ha farkmotoros vadászgép volt, akkor személyzete gyakorlatilag be is fejezhette a bevetést, és felkészülhetett a katapultáláshoz. Ha szárny motoros bombázó volt, akkor az egyik motorjának megsemmisülése után visszafordulhatott, mert arra már biztos nem volt elegendő ereje, hogy bombáit a célpontig eljuttassa. – A bombázórepülők alakzatait szimuláló célpontokat remekül le tudtuk szedni újra és újra, de amikor a pilóták különlegesen gyors kitérő manővereket végeztek, nem sikerült eltalálnunk őket – mondtam. – Magyarázza el kicsit részletesebben! – kérte. – A Nike légelhárító rakéta úgy mozog, mint egy csónak a vízen – kezdtem. – A pilóta korai kitérő műveleteit a rakéta kompenzálni tudja, és követi a termikus célpontot. De az utolsó pillanatban végzett hirtelen és gyors manőverek esetén a Nike már nem tudja módosítani a pályáját, így elrepül a célpont mellett. A bombázók alakzatban repülnek, ezért csak korlátozott mértékben tudnak kitérő

manővereket végezni. A vadászpilótáknak sokkal könnyebb a dolguk, ezért a MIG-ek – akárcsak a mi Phantomjaink – bármikor kicselezik a Nikét. – Ezek szerint ha a szovjeteknek van eszközük a rakétarobbanófejek atomfelhőn keresztüli követésére, ha olyan berendezéseket használnak, amelyeket idegen technológia alapján fejlesztettek ki, akkor van miért aggódnunk – vonta le a következtetést a tábornok. – Nagyon is – ismertem el. – Még csak hasonló berendezéseink sincsenek, a lézeres célkövető rendszertől eltekintve, de ahhoz évek kellenek, hogy ezt rendszeresíthessük, még ha – tegyük fel – az elnök felkéri is a kongresszust a kifejlesztéséhez szükséges költségvetés biztosítására. Trudeau tábornok akkorát csapott az íróasztalára, hogy az egész iroda beleremegett. Odakint a titkára bizonyára azt gondolta, valamivel nagyon felidegesíthettem, de hát a tábornok már csak így szokta megerősíteni, ha valamilyen fontos döntést hozott. – Phil, jelenleg maga a rakétaelhárító rakéta projekt vezetője. Nem érdekel, milyen más munkája van, nekiáll, és egy jelentésben megírja mindazt, ami most elhangzott, utána pedig javaslatot készít, amelynek alapján ki tudom járni, hogy pénzt adjanak erre a projektre – mondta. -Tudom, hogy jó úton járunk, még akkor is, ha időnként furcsa területekre tévedünk. Gondolatvezérlés, hm – töprengett el azon, hogy az emberi agy hogyan képes közvetlenül irányítani egy rakétát. – Nos, ha az oroszok komolyan veszik, akkor legjobb, ha mi is azt tesszük, még mielőtt megelőznek bennünket, mint a Szputnyikkal. – Miért pont én? – kérdeztem magamtól, amikor leültem az irodámban. Hogyan írjak bármit egy témáról, amelyről nem áll rendelkezésre olyan kutatási anyag, amire hivatkozni lehetne? Olyan navigációs rendszerről és rendszer-alkalmazásokról kellett írnom, amely önmagában se nem orvosi se nem biológiai, és ez külön megnehezítette a dolgomat. Eszembe jutott, hogy a fiam egyszer azt mondta: úgy tudott megjavítani lerobbant benzines és villanymotorokat, hogy közben elképzelte, amint a mozgó alkatrészek beszélnek hozzá. Akkor persze csak legyintettem rá, de

most, miközben visszafelé sétáltam az irodámba, és azon töprengtem, mivel játszadoznak ezek a szovjetek, arra gondoltam, hogy ez a gyerek talán nem is mondott olyan butaságot. Elhatároztam, hogy mindenképpen a végére járok a dolognak. Ha azoknak az információknak, amiket Flesch, Franck és Castellani professzoroktól hallottam Rómában – tizenöt évvel azelőtt – van valamennyi valóságtartalmuk, akkor talán a roswelli jelentésben szereplő halvány utalásoknak is lehet. Leültem az íróasztalomhoz, és írni kezdtem. „A roswelli orvosszakértői jelentésben az FBL- agyfunkciókra vonatkozó utalások — írtam a Trudeau tábornok számára készített nyitó feljegyzésemben – új kutatási távlatokat nyitnak meg előttünk a navigáció és a vezérlés kutatása területén.‖ „Az idegenek agylebenyének elektromágneses működése és az esetleges egyéb agyfunkciók jelenléte – így a nagy távolságú kinetikus képesség, vagyis a tárgyak nagy távolságból történő elmozdításának képessége megdöbbentő jelenség, és inkább a tudományos fantasztikus regények világába tartozónak tűnik. Ugyanakkor, ha sikerül korrelációt találnunk a hosszú, alacsony frekvenciájú hullámok és az elektromágneses működés között, mérhetővé válik egy olyan jelenség, amelyet ma még nem értünk. Javaslom, hogy először tanulmányozzuk magát a jelenséget, és próbáljunk összegyűjteni mennél több tényanyagot a hosszú, alacsony frekvenciájú hullámokról és az agy elektromágneses működéséről, hogy megkísérelhessük összeházasítani ezeket az ismereteket meglévő irányítórendszereinkkel annak érdekében, hogy új típusú célkövető rendszert tudjunk létrehozni rakétáinkhoz. FIGYELEM: a CIA elindított egy programot, amelynek keretében általuk 'látnokoknak’ nevezett parapszichológusok segítségével kívánják elérni ugyanazt, amit a KGB 'pszichotronikus technika' segítségével gyakorol. Mindkét hírszerző hivatal érdeklődik a katonai technika fejlesztése iránt, ezért vigyáznunk kell, hogy ne jussanak a kezükbe a kutatási eredményeink, mert ha kiderül, milyen témával foglalkozunk,

hitelünket veszítjük, és lehetséges, hogy le is kell állnunk kutatásainkkal. Ezért javaslom, hogy a hosszú, alacsony frekvenciájú agyhullámokkal kapcsolatos kísérleteink háttéranyagait, valamint a jelen elemzés alapját képező adatokra való utalásokat töröljük.‖ Az általunk javasolt rakétaelhárító rakéta alapötlete az volt, hogy a szovjetek sikereket értek el az interkontinentális ballisztikus rakétarobbanófej röppályájának vezérlésében és az ellenséges robbanófejek elleni rakétaelhárító rakéták kifejlesztésében. „Az utóbbi hónapokban – írtam – olyan értesüléseket kaptunk, hogy a szovjetek az indítást követően is képesek megváltoztatni az interkontinentális ballisztikus rakéta röppályáját. Továbbá két alkalommal végeztek kísérletet interkontinentális ballisztikus rakéta ellen atomfelhőn keresztül kilőtt rakétaelhárító rakétával. Ezért késedelem nélkül el kell készíteni egy műszaki javaslatot az alábbiak vonatkozásában: 1. Rakétaelhárító rakéta, amely képes befogni az ellenséges interkontinentális ballisztikus rakétát, és az esetleges kitérő manőverek ellenére képes azt megsemmisíteni a céltárgyba való becsapódás előtt. 2. Olyan áramköröket kell létrehozni, amelyek le vannak árnyékolva egy feltételezett 60 megatonnás orosz atombomba okozta sugárzással, légnyomással, hővel és elektromágneses impulzussal szemben. JAVASLAT: Jelenlegi légelhárító rakétáink, a Nike-Ajax, a NikeHercules és a Hawk nem eléggé hatékonyak az interkontinentális ballisztikus rakéták ellen, ezért az ilyen támadásokkal szemben gyakorlatilag védtelenek vagyunk. A jelenlegi rendszerek nem képesek befogni az interkontinentális ballisztikus rakétákat, ha azok megváltoztatják a röppályájukat, ugyanakkor a legújabb szovjet kísérletek arra utalnak, hogy az

ellenség egy évtizeden belül képes rendszeresíteni ilyen tulajdonsággal rendelkező fegyverrendszereket. Műholdjaink észlelni fogják a szovjet robbanófejek indítását, de a szovjetek olyan fegyverek kifejlesztésen is dolgoznak, amelyek képesek hatástalanítani megfigyelő műholdjainkat, ha máshogy nem, űrbeli atomrobbantás segítségével, amely ’megvakítja' a műholdjaink elektronikáját. Titkos hírszerzési jelentések igazolják, hogy a szovjetek már hatástalanítottak két amerikai és egy brit műholdat. Ezért kettős problémával kell szembenéznünk: nemcsak a rakéta-elhárító rakéta áramköreit kell működésbiztosabbá tennünk, hanem a műholdas áramköröket is árnyékolni kell a sugárzás, ionkibocsátás és az FBL-impulzusok ellen. Mivel azonban az atomcsendegyezmény miatt az Egyesült Államok nem végezhet tényleges nukleáris kísérleteket, a korábbi teszteredmények adatai alapján kell elvégezni számításainkat.‖ Amikor Trudeau tábornok végigolvasta a jelentésemet, megkért, hogy konzultáljak azokkal a tudósokkal, akik egyaránt ismerték a Roswell-dosszíét és a szovjet kísérletekkel kapcsolatos jelentéseket. A találkozó agytröszt jellegű legyen, és kerüljön sor technikai értekezésre, de hagyjam a barátaink fantáziáját szabadon szárnyalni. – Ne aggódjon, Phil – nyugtatott meg a tábornok csak néhány képviselőnek fogom megmutatni, és a szenátus katonai költségvetési bizottsága néhány tagjának. Megígérték, hogy bizalmasan kezelik. – Tudom, hogy nagyon sürgős a dolog, tábornok – mondtam. – De nem dolgozhatnák rajta még a mai nap folyamán? – Holnap reggelig – válaszolta. – Holnap ebéd után együtt megyünk a szenátus albizottságának ülésére, és azt szeretném, hogy ott olvassa fel a jelentést. Hazaszóltam a feleségemnek, hogy csak másnap reggel megyek haza, egyenruhát váltani. Aztán rendeltem néhány szendvicset, odatettem egy újabb kanna kávét, és munkához láttam. „Jelenlegi interkontinentális ballisztikus rakétáink felépítése megfelelő – írtam a jegyzettömbre –, mindazonáltal belső változtatások szükségesek, különösen a robbanófej tokján belül."

Meglehetősen radikális ajánlattal álltam elő. Teljesen új navigációs számítógépes rendszerre volt szükségünk, amely a legmodernebb tranzisztoros áramkörökön alapul. Javasoltam, hogy a rakéta fedélzeti számítógépét az agy két féltekéjének mintájára készítsük el, ahol is az egyik félteke vagy lebeny feladata a Föld körüli pályán keringő műholdról érkező globális pozícióadatok feldolgozása, a másik félteke pedig a rakétafunkciókat – a tolóerő- és pozícióváltoztatásokat, és az indítórakéta leválasztását – vezérli. A két lebeny alacsony frekvenciájú átvitellel cserél adatokat, így a vezérlő és a pozicionáló komputer egymással összhangban működnek. Ez a struktúra növeli a berendezés biztonságos működését. Ha a globális pozicionáló műholdunk ellenséges rakétaelhárító rakétát észlel, továbbítja az információt a robbanófejnek, amelynek vezérlő számítógépe megfelelő kitérő manővereken keresztül juttatja célba a rakétát. Ahogy hittem, hogy az FBL-ek alacsony frekvenciájú agyhullámok felerősítésének segítségével navigálták a Roswellben talált űrhajót, ugyanúgy hittem abban is, hogy az általam felvázolt technológiának a megvalósítása képessé tesz bennünket arra, hogy az agyunk segítségével vezéreljünk repülő tárgyakat. Az agyhullámvezérlési rendszert valamilyen formában felhasználhatjuk, ha az interkontinentális ballisztikus rakéta fedélzeti radarja rakétaelhárító rakétát észlel. És fordítva: az ellenséges robbanófejeket kitérő manőverek ellenére is meg tudjuk semmisíteni ilyen módszerrel. Végső röppályára állását követően az általam javasolt típusú rakéta minden eddiginél nagyobb valószínűséggel képes eltalálni az ellenséges célpontot. A detonáció ugyanis úgy lenne beállítva, hogy még ha valamilyen módszerrel letérítik is a pályáról, akkor is robbanna, s így is elég másodlagos rombolást tudna okozni ahhoz, hogy azt találatként könyvelhessük el. Így elegendő interkontinentális ballisztikus rakétánk tud keresztüljutni a szovjetek védelmi rendszerén ahhoz, hogy ne csak az irányított rakétáikat semmisítse meg, hanem reális veszélyt jelentsen a városok népességére is. Továbbá az interkontinentális ballisztikus rakétáknál alkalmazott technológiái felhasználhatjuk a rakétaelhárító rakétáinknál is, ezzel semlegesítve a szovjet rakéták fenyegetését.

Utolsó megjegyzésem a következő volt: „Az 1963-as pénzügyi évre 300 millió dollár elkülönítését kérjük a költségvetésből a sürgős fejlesztési tevékenység finanszírozására.‖ Elolvastam a saját jelentéseimet, amelyek a Harold Brown által átadott borítékban voltak, és rápillantottam. – Ezredes – szólalt meg Brown segédje, – Teljesen megértjük a tavalyi kérésének sürgősségét, és azokat az érveket is, amelyeket jelenleg felhozott. – De a hadügyminisztérium egyszerűen nem fogja engedni, hogy a hadsereg folytassa a rakétaelhárító rakéta projektet. Legalábbis 1963-ban nem – vette át a szót Brown. – Akkor hát mikor? – kérdeztem. – Amikor – válaszolt az ezredes – ennek a rendszernek a felállítása nagyobb hatást fog gyakorolni, mint most. Az oroszok jól tudják, hogy egy szempillantás alatt le tudjuk szedni a műholdjaikat, sokkal gyorsabban, mint ők a mieinket. Válaszolni akartam, de Harold Brown felállt, és távozni készült. Kezet ráztunk, és az ajtóhoz lépett. Az ezredes azonban az íróasztalomnál maradt. – Válthatnánk néhány szót négyszemközt, Corso ezredes? – kérdezte. A Thurmond szenátor bizottságában dolgozó saját segédem is elhagyta az irodát. – Mi a Pentagonban jól tudjuk, hogy azért támogatja a rakétaelhárító rakéta projektet, mert ön kezdett el foglalkozni ezzel a technológiával. De ne aggódjon, jó kezekben van a program – mondta, amikor kettesben maradtunk. Az igazi indokról, az FBL-ek elleni felhasználásról fogalma sem volt. Csak Trudeau tábornok ismerte a projekt mögött meghúzódó titkos célkitűzést. – Mit gondol, mikor kezdődik meg a fejlesztés? – kérdeztem. – Néhány éven belül űrhajót küldünk fel Hold körüli pályára – válaszolta, – Föld körüli pályán keringő műholdjaink a Szovjetunió minden négyzetcentiméternyi területét feltérképezik. Meglátjuk, milyen fegyverrel akarnak ellenünk támadni. Akkor sor kerülhet a rakétaelhárító rakéta kifejlesztésére, mivel már a kongresszus is indokoltnak fogja látni a projektet.

– De addig… – kezdtem, – Addig – vágott közbe az ezredes – nem tehetünk mást, mint hogy várunk. További húsz év kellett a rakétaelhárító rakéta rendszer beállításához. És kellett hozzá egy olyan elnök, aki kész volt tudomásul venni azt a fenyegetést, amit a földönkívüliek jelentettek számunkra, ezért a kongresszus ellenállása ellenére is keresztülvitte a rakétaelhárító fegyver kifejlesztését.

15. fejezet

Utolsó évem a k+f osztályon A Hoover-dosszié, a száloptika, a szupererős szálak és egyéb termékek 1961 téli hónapjaiban olyan sok munkám volt, hogy a műszaki javaslatok szinte elborították az íróasztalomat. Mén karácsonykor sem tudtam pihenni, amikor pedig egész Washington kiürül, és mindenki szabadságra megy. Sokat utaztam ebben az időszakban: meg kellett látogatnom a fegyverkísérletek helyszíneit, egyetemi kutatókkal kellett megbeszéléseket folytatnom a legkülönbözőbb témákban, mint például az élelmiszer-tartósítás vagy az atomreaktorok hulladékainak fegyverré való átalakítása, továbbá hírszerzési jelentéseket kellett írnom Trudeau tábornok részére a következő évtized meghatározó fegyverzettípusa-inak kifejlesztéséről. Mindeközben figyelemmel kísértem azokat a hadsereg hírszerzésének érdeklődésére is számot tartó jelentéseket, amelyeket a Légi Hírszerzési Parancsnokság (AIC) kapott ufók megfigyeléséről. A titkossági eljárásrendben a Kék Könyv csoport fölötti első szintet a AIC testesítette meg, melynek feladata egyrészt az volt, hogy továbbítsa a titkosított ufójelentéseket a felsőbb szintekre – ahol az információkat rendre eltüntették –, másrészt hogy különböző kategóriákba sorolja az adott eseményt. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy el kellett különíteni a tisztán katonai hírszerzési szempontból kivizsgálandó megfigyeléseket a részben valódi ufómegfigyelésektől, részben pedig olyan hibás megfigyelésektől, amelyeket leleplezés céljából vissza kellett küldeni a Kék Könyv csoporthoz. Az AIC nagyon szerette visszaküldeni a téves megfigyeléseket, ha bebizonyosodott, hogy csak egy meteoritet látott valaki, vagy a bolygók együttállása tévesztette meg a megfigyelőt,

vagy pláne ha néhány idétlenkedő ember Halloween-álarcban ijesztgette a helybélieket. Előfordult, hogy vicces fickók gabonaföldeket mászkáltak össze hócipőben vagy repülő palacsintasütők fényképét hozta le egy vidéki újság. Ilyen esetekben a Kék Könyvesek átadhatták a sztorit a sajtónak, és úgy érezhették, hogy jó munkát végeztek. A hatvanas évek elején vidám volt az élet, különösen azok számára, akik nem ismerték az igazságot. 1962-ben a hadsereg hírszerzése a legkülönbözőbb fenyegetésekről szóló pletykáktól volt hangos. A Castro ellenes kubaiak haragudtak, amiért az elnök nem volt hajlandó támogatni a Disznó-öbölbeli partraszállást, és bosszúért lihegtek; Castro haragudott a Disznó-öbölbéli partraszállás miatt, és vissza akart vágni; Hruscsov az U2 és a Disznó-öböl miatt egyaránt haragudott, és leste az alkalmat, hogy belekényszeríthesse Kennedyt valamilyen megalázó kompromisszumba. Az oroszok közel voltak ahhoz, hogy ember irányította űrhajót állítsanak megnövelt Föld körüli pályára, és robot szondát küldjenek a Vénuszra. Jóval le voltunk maradva az űrversenyben, és nem volt rá sem költségvetési keretünk, sem megfelelő eszközünk, hogy felvegyük a kesztyűt. A NASA úgy tájékoztatta az elnököt, hogy először a műszaki alapokat kell lefektetni, és majd csak az évtized közepe táján lesz rá lehetőségünk, hogy megmutassuk a világnak, hol tartunk. A hadsereg nagy csinnadrattát rendezett a délkelet-ázsiai események körül; de mennél inkább igyekezett szárazföldi csapatokat küldeni, Kennedy annál kevésbé akart belekeveredni az ügybe. Katonai részről figyelmeztették Kennedyt, hogy a végén belevisznek minket egy olyan háborúba, amelyet nem tudunk megnyerni, és az események magukkal fognak sodorni bennünket. Még ugyanebben az évben ajánlatot kaptam, hogy vállaljam el a Délkelet-Ázsiában működő Különleges Haderők hírszerzési igazgatójának posztját. Ezzel nagyjából egy időben a hadsereg vezetése bejelentette, hogy Trudeau tábornokot nevezi ki a DélVietnamban harcoló amerikai csapatok parancsnokává. A tábornok azonban bizalmasan közölte velem, hogy szerinte nem fogjuk megkapni a kinevezésünket. Még ha megkapnánk is, mondta,

kétséges, hogy ki járna rosszabbul, a vietkongok vagy az amerikai hadsereg. – Ha odaküldenek minket, Phil – mondta nekem az egyik reggeli eligazításon két dolog lehetséges. Vagy hadbíróság elé állítanak mindkettőnket, vagy megnyerjük azt a rohadt háborút. Akárhogyan is, a hadsereg nem lesz elégedett velünk. Mint mindig, Trudeaunak igaza volt. Még az 1962-es év vége előtt – pont, amikor fontolóra vette, hogy nyugdíjba vonuljon-e vagy maradjon – a tábornok kinevezését megvétózták, én pedig azt a parancsot kaptam, hogy maradjak a helyemen. Az írás ott volt a falon: Vietnamból politikai háborút csinálnak, amelyet a CIA dezinformációs szakemberei fognak megvívni. Sajnos a történelem mindezt igazolta. Mire Richard Nixon megadta magát a kínaiaknak, és néhány évvel később kimásztunk Délkelet-Ázsiából, megtanultuk – remélem véglegesen –, hogy milyen az, amikor valakit megszégyenítenek a hadszíntéren, majd pedig kizsigerelnek a tárgyalóasztalnál. Az új évben J. Edgar Hoover felvette a kapcsolatot a Pentagonnal. Az FBI igazgatóját nagyon foglalkoztatták azok a Roswell-sztorik, amelyek mélytengeri hideg áramlatokként keringtek a NASA és a civil hírszerző hivatalok köreiben. Valaki konspirált valamiért, következésképpen az FBI sem maradhatott tétlen. Különösen, ha felmerült a gyanú, hogy a CIA beleavatkozik a belügyekbe. Hoover nem szerette a CIA-t, és különösen ellenszenves volt neki a Kennedy elnök és a CIA közötti – általa meghittnek vélt – kapcsolat, mert úgy gondolta, hogy főnöke, az elnök testvére, korlátozza őt, amikor fel akar lépni a CIA túlkapásaival szemben. Hoover tudott róla, bár nem hitte el, hogy a Disznó-öböl után Kennedy a CIA-től származó információkat nagyon gyanakodva fogadta. 1962 végére az elnök saját testvérétől tudta meg – akit pedig én tájékoztattam, hogy a CIA által szolgáltatott hírek, adatok szándékosan hiányosak, torzítottak voltak. Én viszont 1964-ben döbbentem rá – amikor a Warrenbizottságban Russell szenátornak dolgoztam –, hogyan pecsételte ez meg a sorsát. Pályafutásának csúcsán, 1962-ben azonban J. Edgar Hoover éppúgy a saját hivatalának érdekeit nézte, mint bármelyik más

washingtoni bürokrata. És ha valaki a lábára lépett – vagy ha úgy gondolta, hogy valaki a lábára lépett-, akkor nem nyugodott, amíg ki nem csinálta az illetőt. Még a saját embereit sem kímélte. Eisenhower elnöksége alatt, a Fehér Házban eltöltött éveim során ismerkedtem meg vele. Ha tudni akart valamit a kormány körül szaglászó KGB-ügynökök valamelyikéről, segítettem neki. Ha nekem volt szükségem információra egy hivatalnokról, elmondta, mit tud az illetőről. Hivatalosan nem álltunk kapcsolatban egymással, de alkalmanként kölcsönösen tájékoztattuk egymást, kik a rossz fiúk. Az ötvenes években Hoover érdeklődni kezdett a Roswell-lel kapcsolatos pletykák iránt. Ha csak a katonaság akart volna eltussolni valamit, amiatt nem fájt volna a feje, de mivel azt gyanította, hogy a CIA is benne van a Roswell-ügyben, nem hagyta nyugodni a dolog. Fehér Házbeli működésem idején nem sokat tudtam neki mondani. Csak 1961-ben sikerült megtudnom, mi is történt Roswellben, de akkor már nem nekem kellett felhívnom őt. Ő hívott engem. Úgy találtuk, hogy együttműködésünk kölcsönös előnyökkel jár. J. Edgar Hoover fanatikusan gyűjtötte az információkat. Ma felröppent valamilyen hír, nem érdekelte, hogy igaz vagy nem, mindenképpen utána akart járni. Olyan fontos árucikket jelentett számára az információ, hogy a kormányzaton belüli bizalmasainak kész volt bármit megadni cserébe. Persze nekem is szükségem volt információkra. Munkám során sok tudóssal és egyetemi kutatóval találkoztam, akiknek a lojalitásáról nem állt módomban megbizonyosodni. Nagyon körültekintőnek kellett lennem a műszaki információk átadásával. Esetenként feltétlenül meg kellett győződnöm arról, hogy egy bizonyos fizikussal vagy vegyésszel kapcsolatban nem merült-e fel valaha is a kommunistákkal való együttműködés gyanúja, vagy ami még ennél is rosszabb – hogy nem a CIA fizetett alkalmazottja-e az illető. Visszatekintve ma már látom, hogy ez az egész Joe McCarthy szenátor gondolkodásmódját tükrözte. Jómagam a Fehér Házban dolgoztam, amikor a McCarthy-féle kihallgatások folytak a hadseregben, és kijelenthetem, hogy Joe McCarthy – a legjobb szándéka ellenére – a kommunisták legnagyobb jótevője volt! A

szenátor egyoldalúan segített tekintélyt szerezni olyan embereknek, akik nem érdemelték meg. Taktikája azt eredményezte, hogy hősies cselekedetnek számított, ha valaki keresztbe tett a kongresszusnak, és a kormányzatban lévő kommunisták röhöghettek a markukba. Nem volt más dolguk, mint nagy néha feláldozni valakit, egy teljesen jelentéktelen vagy akár ártatlan figurát, és McCarthy máris pellengérre állította az illetőt. Mikor aztán végül már az amerikai hadsereg ellen fordult, ezzel olyan területre lépett, hogy kénytelenek voltunk leállítani. A kommunisták arra használták fel McCarthyt, hogy megszerezzék a sajtó szimpátiáját, és szabad kezet kapjanak bizonyos területeken, miközben az antikommunisták teljesen idióta színben tűntek fel. Mindezt el is mondtam Robert Kennedynek, aki fiatal ügyvédként a McCarthy-albizottságnak dolgozó – Roy Cohn vezette – nyomozó testület tagja volt, és közvetlen tapasztalatokból tanulta meg, milyen az, amikor valakit megtévesztéssel belevisznek egy önpusztító magatartásba. Olyan hiba volt ez, vallotta be nekem, amelyet soha többé nem szabad elkövetnünk, Sajnos azonban fivére ellenségeivel ő is szembekerült. Azt hitte – nyilván félrevezették – hogy elnökként majd lehetősége nyílik az egyenlítésre. De 1962-ben csak az járt a fejemben, hogy haladnom kell a munkámmal, és közben ki kell szűrnöm azokat a tudósokat, akik esetleg veszélyesek lehelnek. A Hooverrel való kapcsolatom felelevenítése jó lehetőséggel kecsegtetett. A számomra fontos információkért volt mit adnom cserébe. Nemcsak a Hoovert izgató Roswell-sztori részleteit ismertem, hanem tudtam egyet-mást a CIA belföldi tevékenységéről is. Hoover készségesen beleegyezett az információcserébe, és 1962-ben folyamatoson egyeztetésekét tartottunk. Kapcsolatunk akkor sem szakadt meg, amikor a hadseregtől átkerültem Thurmond szenátorhoz. Majd 1964-ben ismét összetalálkoztunk. Én a Warren-bizottság szakértőjeként foglalkoztam az elnök meggyilkolásával. Hoover pedig független nyomozást végzett. De mindkettőnknek bele kellett nyugodnunk, hogy vannak csaták, amelyeket nem lehet megnyerni. Ilyenkor az erőket jobb későbbre tartogatni.

Nem vagyok benne biztos, hogy J. Edgar Hoover elhitte, hogy Roswell igaz történet. Lehet, hogy csupán sivatagi tömeghisztériának vagy olyan konspirációnak tartotta az esetet, amely elfedni szándékozik valamit. Olyan sok részlet volt elrejtve a katonai hírszerzők állal kitalált sztorik mögött, hogy nem tudhatta az igazat. De jó nyomozó lévén begyűjtötte az információkat, és megpróbálta értelmezni azokat. Ha a katonaság a társadalmat veszélyeztető jelenséget észlelt, akkor azt Hoover komolyan vette. Ha az FBI – ügynököknek sikerült egy észlelésről diszkrét módon jelentést készíteniük, akkor szívesen megosztotta velem az értesüléseit. Így jutottam hozzá a hatvanas évek elején néhány publikálatlan szarvasmarha-csonkítási eset leírásához. 1962 első hónapjaiban nagyon nagy szükségem volt J. Edgar Hoover segítségére, mert a kutatási projektekkel kapcsolatos események igencsak felgyorsultak. Bár nem lehetetett biztosat tudni, az a szóbeszéd járta, hogy Trudeau tábornokot a délkelet-ázsiai parancsnokságra helyezik, engem pedig kineveznek a délkelet-ázsiai zöldsapkások hírszerzési igazgatójának. Záros határidőn belül sínre kellett tennünk a projektjeinket, mert úgy számítottunk, hogy legfeljebb egy évünk van a k+f osztályon. Így aztán volt témám, amikor az FBI igazgatójával találkoztam. Beszélgetéseinkről soha nem készítettünk írásos jelentést, és a jegyzeteimet is mindig megsemmisítettem utólag. Arról nincs tudomásom, hogy Hoover készített volna feljegyzéseket a megbeszéléseink nyomán. Mivel megbíztunk egymásban, és féléves időközönként még a kormányzatból való távozásomat követően is rendszeresen megkerestük egymást, soha nem ellenőriztem a kapott információkat. Azt hiszem, Hoover értékelte ezt. 1962 februárjára összeállítottam a projektjeimet azzal, hogy az év végére le fogom zárni őket, és vagy Dél Vietnámba megyek vagy nyugdíjba vonulok. Az első dosszié címlapján ez állt: „Üvegszálak". Száloptika A felderítők, akik annak idején az 509-es körzetben először léptek be a lezuhant űrhajó belsejébe, beszámoltak Blanchard ezredesnek, mennyire megdöbbentek, amikor nyomát sem találták hagyományos

huzalozásnak. Hol vannak az elektromos csatlakozások? – kérdezték, mert az nyilvánvaló volt, hogy az űrhajó elektronikus berendezésekkel üzemelt. A talált nyomtatott lapkák funkcióját sem ismerték, mégis az űrhajó paneljeit behálózó üvegszálakat találták a legrejtélyesebbnek. Először arra gondoltak, hogy talán a szerencsétlenség során megsérült vezetékrendszer részei lehetnek. Mindenesetre nagyon titokzatosnak látszott a dolog. Úgy tűnt, a vezetékrendszer a műszerfalról letört panel része. Kristályos kvarcnak nézett ki. Ott, az 509-es körzet hangárjában figyelték meg, hogy ha a szálak egyik végét megvilágítják, akkor a szálak másik vége valamilyen szint bocsát ki. Mindegyik szál más színt, A rostszálak, amelyek valójában üvegkristály csövek voltak, egy vezérlőszekrényben a műszerfal különféle részei felé ágaztak el, ahol a különböző színnel pulzáló csövek valamilyen elektronikus funkciót láttak el. A roswelli anyagot értékelő mérnökök tudták, hogy minden szín egy bizonyos hullámhosszúságú fényt képvisel, ezért arra a következtetésre jutottak, hogy a fény frekvenciája aktivizálhatja az űrhajó műszerfalának berendezéseit. De sem a mérnökök, sem a tudósok ennél tovább nem jutottak. Még azt sem tudták megállapítani, hogy mi lehet az űrhajó áramforrása, nemhogy a fénycsövek energiájára magyarázatot találtak volna. A legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy a szálak rugalmasságuk és hajlékonyságuk ellenére fényt bocsátottak keresztül akkor is, ha akár 180 fokos szögben visszahajlították. Hogyan lehetséges a fénynyalábot meghajlítani? – csodálkoztak a mérnökök. Ez rejtély maradt egészen addig, amíg az ötvenes évek vége felé a Trudeau tábornokot rendszeresen tájékoztató híradós összekötő tisztek egyike be nem számolt a Bell cég optikai szálakkal folytatott kísérleteiről. Ez a technológia még nagyon gyerekcipőben jár, magyarázta nekem Hans Kohler 1962-ben, de az üvegszálak belsejében haladó fényjelhordozóként való felhasználása nagyon ígéretes terület. Elmondta, hogy az optikai szálakhoz felhasznált üvegnek olyan tisztának, szennyeződésmentesnek kell lennie, hogy a fény útját semmi ne akadályozhassa. Szükség van továbbá egy erőteljes jeladó fényforrásra a szál egyik végén, tette hozzá, és nekem azonnal a Columbia Egyetemen már tesztelés alatt álló rubin lézer jutott az

eszembe, Az FBL-ek nyilvánvalóan a két technológia összekapcsolásával valósították meg az űrhajójuk belsejében talált üvegkábeles átvitelt. – De hát hogyan hajlik meg a fény? – kérdeztem Kohler professzort, még mindig hitetlenkedve azon, hogy az idegenek látszólag a fizikai törvényeket is képesek áthágni. – Valamiféle illúzióról van szó? – Nincs ebben semmiféle trükk – magyarázta a tudós. – Azért tűnik varázslatnak, mert annyira finom rostokról van szó, hogy a különböző rétegek csak mikroszkóppal láthatók. Amikor megmutattam neki a birtokomban lévő száldarabokat, megvizsgálta, és elmagyarázta, hogy az apró csövecskét körülvevő szilárdnak tűnő anyag tulajdonképpen kétrétegű üveg. Dr. Kohler azt is kifejtette, hogy a fénysugarak a külső rétegről visszatükröződnek, és ezért nem tudnak kilépni a szálból. Az üvegrostokat nyugodtan lehet hajlítgatni, ahogy azt a roswelli űrhajó belsejében láttuk, a fény ugyanúgy halad benne, mint gumicsőben a víz. Soha azelőtt nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Kohler elmondta, hogy a fény a legkülönbözőbb jeleket, fényt, hangot, sőt még digitális információkat is képes hordozni. – Ráadásul a jeleket – akár egyszerre többet is – ellenállás nélkül lehet továbbítani – magyarázta. Megkérdeztem, hogy véleménye szerint az FBL-ek hogyan használhatták ezt a technológiát Azt mondta, hogy az üvegszálas kábelek alkalmasak mindenfajta kommunikációs jel, vizuális kép, távmérési adat, valamint a más űrhajókból vagy hold-, illetve földi bázisokról érkező felerősített jelek fogadására és továbbítására. – Úgy tűnik, hatalmas információátviteli kapacitással rendelkeztek – vélte. – És ha a lézer képes erősíteni ezeket a legfinomabb formájú jeleket, akkor ezek a kábelek egy időben képesek sokszoros jelek továbbítására. A hallottak nagy benyomást gyakoroltak rám. Míg mielőtt megkérdeztem volna, hogy a hadsereg hogyan tudna profitálni ezekből a lehetőségekből, már egyértelmű volt számomra, hogy a harctéri kommunikáció biztonságosabbá tehető, hiszen a jelek erősebbek és zavarásmentesek lesznek. Kohler professzor felhívta a

figyelmemet, hogy például a fegyvereken elhelyezett apró kamerákból érkező vizuális képek felhasználhatók a vezérlésnél. – Képzelje el, hogy kilövünk egy rakétát, és a rakéta „szemével" látjuk, hova megy! Lehetségessé válik, hogy egy célpontot vizuálisan befogjunk, így a kitérő manővereknek megfelelő módosítások könnyűszerrel elvégezhetők lesznek. Kohler azt is elmondta, hogy a száloptikán alapuló érzékelők segítségével a földi csapatmozgásokról a megfigyelő műholdak által készített, vizuális jeleket tartalmazó adattömeget sokcsatornás kommunikációs rendszerekkel össze lehetne tömöríteni. – Az egész űrprogram az adattovábbításon áll vagy bukik. Jelenleg az adattároláshoz szükséges relék és kapcsolók tömegének túl nagy a helyigénye és túl nagy a jel impedanciája. Ez a fő korlátozó tényező. Képzelje csak el, micsoda jelentősége lenne, ha ezt a technológiát adaptálni tudnánk! A professzor erősen a szemembe nézett, és kimondta azt, amire én is gondoltam: – Jól tudja, hogy ez az ő technológiájuk. Részben ez teszi lehetővé, hogy ide tudtak jönni. Ha nekünk is sikerülne kifejlesztenünk ezt a technológiát, talán fel tudnánk venni velük a versenyt. Aztán megkérdezte, hogy mit akar tenni a hadsereg. Elmondta, hogy a laboratóriumokban már folynak az üveg jelvezető tulajdonságaival kapcsolatos kutatások. Ez nagyon megnyugtató volt, mert így az illető társaságnál nyugodtan meg lehetett mutatni valakinek az új technológia részeredményeit, és annak alapján „fordított fejlesztéssel‖ adaptálni lehetett az eredményeket. Ha a cégnek nem volt pénze a kutatásra, fegyverzetfejlesztési kutatási szerződés keretében finanszírozni is tudtuk a projektet. Ezt kell tennünk az üvegszálas technológiával, gondoltam. – Hol folyik a legelőrehaladottabb kutatás az optikai szálakkal? – kérdeztem. – A Bell cégnél – válaszolta. – Jó harminc évre van szükség a kifejlesztéséhez, de akkorra a telefonforgalom zöme száloptikai kábelen fog zajlani.

A k+f osztálynak jó kapcsolatai voltak a Bell céggel. Írtam egy rövid feljegyzést és egy javaslatot Trudeau tábornoknak az optikai szálak potenciális előnyeiről, annak alapján, amit Kohler professzorral megbeszéltem. Leírtam a korábban kábelrendszernek nevezett panel tulajdonságait és felvázoltam, hogyan vezeti a lézerjeleket, és hogyan képesek ezek az üvegszálak meghajlítani a fényt. Az azonos frekvenciájú, nagy intenzitású fényt ugyanúgy lehet vezetni ezeknek a kábeleknek a segítségével, mint az elektromos áramot. Ennek a technológiának a segítségével lehetővé válna, hogy a katonaság teljes kommunikációs infrastruktúrája megújuljon, hogy a megfigyelő műholdak tárolják és közvetlenül a vezérlőberendezésekhez továbbítsák az információkat. A haditengerészet közvetlenül megfigyelhetné az ellenséges flotta mozgását, a légierő gépeinek fel sem kellene szállniuk ahhoz, hogy föntről figyelhessék meg a támadó ellenséget, és a hadseregnek is felmérhetetlen stratégiai előnyt jelentene a száloptika alkalmazása. Továbbá, jegyeztem még meg, lehetőség nyílna az elavult telefonhálózat megújítására. Nem kellett sokáig várnom a tábornok válaszára, – Csinálja meg – utasított. – Méghozzá gyorsan. Minden forrást biztosítok a fejlesztéshez. Egy hét sem telt bele, és találkozót beszéltem meg a Western Electric rendszerkutatójával a New Jersey állambeli Princetonban. Azt mondtam neki, hogy hírszerzőinknek sikerült megszereznie a keletnémet fegyverfejlesztőktől bizonyos anyagokat, amelyeket talán mi is fel tudnánk használni. – Ha tényleg olyan jelentős dologról van szó – mondta a telefonban és kijelöli a kutatásaink irányát, akkor szamárság lenne a részünkről, ha nem szakítanánk rá egy délutánt. – Ahhoz, hogy megmutassam, amit szereztünk, nem kell egy egész délután – mondtam. Összecsomagoltam a Roswell jelentés vonatkozó iratait, vásároltam egy repülőjegyet, és már indultam is.

Szupererős szakítószilárdságú szálak A hadsereg már 1960 előtt is, amikor még a nemzetbiztonságiaknál voltam, folytatott kísérleteket repeszbiztos kabátok, ruhák és ejtőernyők kifejlesztésére. Ejtőernyőkhöz mindig is selymet használtak, mert a selyem könnyű és mégis elég erős, rugalmas, nagy erőknek ellenálló. Nem tudom, hogy a „szupererős szál‖ ötletét egyszerűen csak a megfelelő védőruházat kialakításának a szükségessége adta, vagy a Roswellben talált leletek. Mindenesetre gyanítom, hogy a lezuhant űrhajóban talált anyagok indították el a hadsereg kutatási programját. Az általam ismert leletek között voltak olyan szálak, amelyeket pengével sem lehetett elvágni. Az igénytelen kinézetű matt, szürke szál hihetetlenül ellenállt mindenféle erőhatásnak. Valamennyit nyúlt, de az erő megszűntekor visszaugrott eredeti méretére, miközben mit sem vesztett rugalmasságából. A pókháló fonalára emlékeztetett minden szempontból. Nagyon érdekelt a dolog, és elkezdtük tanulmányozni a különböző anyagokat, többek között a pókfonalat is, mert a természetben csak ennek vannak ilyen különleges tulajdonságai. A pók potrohmirigye fehérjéből állítja elő a pókfonál anyagát, amelynek fehérjemolekulái azonos irányban rendeződnek el, így keletkezik ez a nagyon hosszú, kristályszerkezetű szál. A fehérjemolekulák ráadásul nemcsak egy irányba rendezettek, hanem rendkívül tömörítettek is: sokkal kisebb helyet foglalnak el, mint a hagyományos molekulák. Ez magyarázza a pókfonál különleges tulajdonságait, rendkívüli rugalmasságát, szakítószilárdságát és nyújthatóságát. Egyetlen szálat is akár 80 kilométerre ki lehet nyújtani anélkül, hogy elszakadna. Az egész földet körülérő fonál súlya mindössze fél kiló lenne. Amikor a tudósok Roswellben azt látták, hogy ez a szál nem szövet, nem selyem, inkább szinte kerámiaszerűség borította az űrhajót és az FBL-ek testét, úgy ítélték meg, hogy érdemes foglalkozni vele. Amikor szemügyre vettem, és megállapítottam, mennyire hasonlít a pókfonálhoz, arra gondoltam, hogy a pók potrohmirigyének működését utánozva, fehérjeszintetizálással lehetne előállítani. Trudeau tábornok arra biztatott, hogy járjak utána,

különösen a Monsanto és a Dow cégeknél, hol tartanak a szupererős szintetikus szálak kutatásával. Kutakodásom hamar sikerrel járt. Nemcsak az derült ki, hogy a Monsantónál már a pókselyem tömegtermelési eljárásával foglalkoznak, hanem azt is megtudtam, hogy együttműködést folytatnak a hadsereggel is. A hadsereg tudósai a pókfonál fehérjéjének szintetikus előállításával próbálkoztak. Évekkel később a Wyoming Egyetemen és a Dow Corningnál kísérleteket kezdtek a selyem-előállító gén klónozásával és a selyemszálak felhasználásának technológiájával. Az egészségügyi alakulatnál dolgozó kutatási és fejlesztési összekötőnk úgy tájékoztatott, hogy – akkor 1962-ben még hosszú évek választanak el minket a szupererős szál előállításának lehetőségétől, de ha a külföldi technológiai részleg bármilyen segítséggel szolgálhatna, összehoznának beszállítóikkal, és talán még külön k+f költségkeretre sem volna szükség. Az orvosi és biológiai kutatásokra elkülönített kormány-ösztöndíjakon keresztül ugyanis – tájékoztatott – bőségesen lehetne finanszírozni a kutatást, kivéve persze, ha vészhelyzetről és rohammunkáról van szó. Engem azonban továbbra is lelkesített az a gondolat, hogy ha sikerül előállítanunk a pókfonálhoz hasonló szuper erős szálból készült anyagot, akkor repülőgépeinknek a roswelli űrhajóhoz hasonló védelmet tudunk biztosítani. Az egészben ugyanis az volt a fantasztikus, hogy egy ilyen borítás a védelmi célok betöltése mellett igen csekély súlytöbbletet jelent. Csak később tudtam meg, hogy ilyen típusú anyag előállítására már folytat kutatásokat egy tudós, aki évekkel később Nobel-díjat is kapott. Három évvel a nevezetes esemény előtt, az Amerikai Fizikusok Társaságának egy összejövetelén dr. Richard Feynman elméleti fejtegetésekbe bocsátkozott egy olyan anyag előállításának a lehetőségéről, amelynek molekuláris szerkezetét oly mértékben tömörítik, hogy merőben megváltoznak az illető anyag fizikai tulajdonságai. Feynman abba az irányba próbált továbbhaladni, hogy a tömörítésen túl a hagyományostól eltérő molekulaszerkezeteket is ki kellene próbálni, mert ily módon speciális célokra rendkívüli fizikai tulajdonságokkal rendelkező anyagokat nyerhetnénk.

A jelek szerint a társaság egészen újszerűnek találta ezeket a gondolatokat. Valójában a tömörített molekuláris szerkezetű anyagokkal a roswelli katasztrófát követően nemcsak az alamogordói kutatók, hanem az anyagokat leszállító Wright Field-i légiparancsnokság emberei is foglalkoztak. Fiatal atomfizikusként Richard Feynmannak sok olyan kollégája volt, akik részt vettek a hadsereg, majd a légierő irányított rakéta programjában a háború után, emellett az ötvenes évek atomfegyver-programjában is. Bár erre vonatkozó írásos anyag nem került a kezembe, úgy tudom, hogy Feynman kapcsolatban állt az alamogordói csoporttal, és tudott a roswelli leletek némelyikéről. Hogy ezek adták-e az ötletet a tömörített molekulájú szerkezetek potenciális tulajdonságaira vonatkozóan, vagy pedig az elektronok kvantummechanikai viselkedésével kapcsolatos elméletét- amelyért megkapta a Nobeldíjat – fejlesztette tovább, nem tudom. Az biztos, hogy dr. Feynman elmélete összevágott a hadsereg szupererős szakítószilárdságú szálak kifejlesztésére tett erőfeszítéseivel. A hatvanas évek közepére már nemcsak az Egyesült Államok vegyipari vállalatai, hanem Európa, Ázsia és India kutatólaboratóriumai is intenzíven foglalkoztak az új anyag előállításával. Miután sikerült megtudnom, hogy ki és milyen mélységben foglalkozik a szupererős szálak kutatásával, figyelmemet az kötötte le, hogy a technológia alkalmazásával milyen termékeket lehet előállítani, illetve párhuzamos fejlesztésekkel fel lehet-e gyorsítani a hadsereg számára hasznos anyagok előállítását. Tudósaink azt mondták, hogy a szupererős szálakhoz hasonló tulajdonságú anyagokat lehet készíteni különböző rétegek egymáson haránt szálirányba helyezésével. Ez adta az ötletet olyan páncélszerű ruházat előállításának kutatásához, amely megvédi az emberi testei a repeszek vagy lövedékek okozta sérülésektől. – Zúzódások ellen nem ad védelmet – mondta Trudeau tábornok a Walter Reed-i egészségügyi alakulat kutatóival való találkozója után. – Azt szinte biztosan megakadályozza, hogy a repesz vagy lőszer behatoljon a testbe, de az ütés kiváltotta sebek még így is gyilkos hatásúak lehetnek.

Arra a rengeteg traumás lőtt sebre gondoltam, amelyből annyit lát az ember a csatatéren, és még elképzelni is szörnyű, hogy egy hosszú sorozat milyen nyomokat hagyhat, még ha nem is lyukasztja át a bőrt. A tábornok megjelölt néhány tudóst a Du Pont és a Monsanto cégnél, akikkel felvettem a kapcsolatot egy új típusú golyóálló mellény anyagának kifejlesztésére. Személyesen adtam át a Roswellben talált szövetről szóló jelentéseket, és a Washingtonba látogató kollégáknak a nálam lévő anyagmintát is megmutattam. Azt ugyanis nem kockáztathattuk, hogy körbehordozzuk az országban. A Du Pont 1965-ben bejelentette a kevlar nevű anyag előállítását, amely 1973-ban került piacra, és mára a golyóálló mellények elterjedt anyagának számít. Nem tudom, hány emberi életet mentett meg, de akárhányszor azt hallom, hogy egy rendőrt a kevlarmellény mentett meg az életveszélyes sebesüléstől, mindig eszembe jut az az idő, amikor még csak a képzeletünkben létezett a szupererős keresztrétegzett anyag. Mindig örömmel gondolok vissza arra a szerepre, amit az osztályunk játszott a termék kifejlesztésében. A szupererős szakítószilárdságú anyagokkal kapcsolatos kutatásaink vezettek el azoknak az összetett műanyagoknak és kerámiáknak a kifejlesztéséhez, amelyek ellenállnak a nagy sebességű manőverek okozta hő- és erőhatásoknak, ráadásul a radarok számára észrevehetetlenek. A roswelli űrhajó keresztszálas szupererős rostokból készült borítása úgyszintén lökést adott a támadó- és a stratégiai repülőgépek egészen új generációinak valamint a támadó-helikopterek összetett anyagainak kifejlesztéséhez. Miután Jesse Marcel, a légierő nyugalmazott századosa halála előtt nyilvánosságra hozta a Roswell-sztorit, pletykák terjedtek el, hogy a lopakodó repülőgép technológiája is Roswellből ered. Ebben van ugyan igazság, de nem közvetlen technológia-átvétel történt. A katonai elhárítás előtt ismert volt, hogy bizonyos körülmények között az FBL-űrhajó képes eltűnni a radar ernyőjéről, de nem lehetett tudni, hogy mi a dolog magyarázata. A roswelli űrhajó összetett szupererős rostokból készült borításának darabjai viszont a birtokunkban voltak. Úgy tudom, máig nem sikerült ennek az anyagnak a pontos leutánzása – ahogy a roswelli űrhajó

elektromágneses, meghajtó és navigációs rendszerét sem tudtuk még teljesen rekonstruálni, annak ellenére, hogy azt is, és még néhány hozzá hasonló űrhajót ott tárolják a Norton, az Edwards és a Nellis légi támaszpontokon. Azonban a fedőréteg szerkezetének és tulajdonságainak alapos tanulmányozása révén sikerült létrehozni hasonló tulajdonságú összetett anyagokat, és ezzel egy teljesen új repülőgép-generáció gördülhetett le a futószalagról. Az amerikai közvélemény 1976-ban, a Jimmy Carter és Gerard Ford között zajló elnökválasztási kampány során hallott először a lopakodó-technológia létezéséről. Ilyen technológiával készült repülőgépeket azonban csak az Öböl-háborúban, az irakiak elleni bevetések során lehetett látni először. A lopakodó vadászgépek – melyek tökéletesen láthatatlanok voltak az iraki radarok és a termikus célkereső rakéták számára, így büntetlenül tudtak csapást mérni az iraki légvédelemre – nagyon hasonlítottak a Roswellben lezuhant űrhajóra. A hasonlóság persze nemcsak formai volt. A lopakodó összetett anyagból készült borítását, amely a gépet szinte mindenfajta észlelő berendezés előtt láthatatlanná tette, közvetlenül a roswelli lelet inspirálta, és a k+f által országszerte szétterített leletek alapján fejlesztették ki a laboratóriumok. Lemerült urániummal borított láthatatlan tüzérségi gránátok A légierő számára a lopakodó-technológia azt jelentette, hogy a repülőgépek a radarok számára észrevehetetlenül tudják megközelíteni a célpontot. A hadsereg ilyen technológiával készült helikopterei hihetetlen előnyt biztosítanak a különleges alakulatok felderítői, illetve lázadásokat elhárító tevékenysége számára mélyen az ellenség területén. De a lopakodó tüzérségi gránát, amelynek ötletét 1962-ben vetettük fel a k+f osztályon, olyan lehetőséget jelentett, amelyről a tüzérség azóta álmodott, hogy V. Henrik Agincourtnál először vetett be tüzérséget a tizenötödik században. Jól jött volna Napóleonnak a Waterlooi csatában a britek ellen. Ugyancsak jól jött volna a németeknek az első világháborúban, amikor a szövetségesek lövészárkait ágyúzták, és jól jött volna nekünk is 1944-ben a bulge-i csatában, amikor mi, akik Rómában állomásoztunk, csak imádkozni tudtunk, hogy a bajtársaink

kitartsanak, amíg a felhők elvonulnak, és a bombázóink csapást mérhetnek a németekre. A tüzérségi csatákban, amikor egy gránátot kilőnek, meg lehet figyelni a lövedék pályáját, ki lehet számítani, honnan lőttek, és vissza lehet lőni. Ez ellen egy darabig lehetett védekezni a lőtávolság növelésével és különféle álcázási technikákkal, ma már azonban léteznek harctéri radarok, amelyek pontosan elvégzik ezeket a számításokat. De mi van, ha a lövedék olyan anyagból készül, ami láthatatlan a radar számára? Ezt a lehetőséget vetettem fel Trudeau tábornoknak egy reggel, amikor az összetolt anyagok kutatási és fejlesztési programjáról tárgyaltunk. A harctéren éjszaka olyan fegyvereket lehetne bevetni, amelyeket még a felettük elszálló, radarfigyelővel felszerelt repülők sem tudnak észlelni. A gránátok sorra becsapódnának, és az ellenség nem tudná megállapítani, hogy honnan lövik őket, amíg legalább öt vagy még több találatot be nem vittünk, így aztán a meglepetés erejével élhetnénk, és komoly károkat okozhatnánk az ellenségnek. Ha önjáró löveget használunk, egy tüzelőállást elfoglalva leadhatnánk egy párlövést, majd gyorsan odébbállva újabb tüzelőállást foglalhatnánk el, és újra lőhetnénk. A titok nyitja nemcsak a lopakodó repülőgép technológiájában van, hanem olyan, a lopakodó tulajdonságaival rendelkező kerámiaanyagok kifejlesztésében, amelyek képesek ellenállni a kilövéskor jelentkező hatalmas nyomásnak, és a teljes röppálya során megőrzik sértetlenségüket. Az ilyen összetett kerámia kifejlesztésének ötletét a roswelli űrhajóban talált összetett anyagok szolgáltatták. A hadsereg megszámlálhatatlan elemzést végzett annak meghatározása érdekében, hogy a földönkívüliek hogyan állították elő az űrhajó törzsét képező anyagot. A kutatások már az ötvenes években megkezdődtek, még az előtt, hogy Trudeau tábornok átvette volna a k+f irányítását, és a hatvanas években is folytatódtak, amikor a lopakodó-technológiával kapcsolatos kísérleteket megkezdték a Lockheed cégnél. Ennek eredményeként alkották meg az F 117-es lopakodó vadászbombázót, és az ilyen jellegű kutatómunka a mai napig is folytatódik. A tábornokot nagyon érdekelték azok a robbanófejek, amelyeket az ilyen gránátokhoz javasoltunk; gyártásuk 1961-ben kezdődött

meg, és az Öböl-háborúban sikeresen vetették be őket. Volt egy elképzelésünk, amely – úgy gondoltuk – eldöntheti a Varsói Szerződés erői elleni esetleges összecsapásunk kimenetelét: a lemerült urániumból készített robbanófej. Ezzel a technológiával egyúttal az atomerőművekből, az atommeghajtású tengeralattjárókból és a hadsereg hazai és tengerentúli atomreaktoraiból felszabaduló urániumot is hasznosítani tudtuk. A lemerült uránium tömör nehézfém. Annyira tömör, hogy az ilyen anyaggal borított nagy sebességgel becsapódó lövedék keresztülhatol a legerősebb tankok páncélzatán is, és biztosan odabent robban. Ez azt jelenti, hogy ilyen gránátokkal plusz lézeres célzókészülékkel felszerelt tank egyetlen lövéssel harcképtelenné lehet, de akár meg is semmisíthet egy ellenséges tankot. A lemerült uránium biztosította előny ellensúlyozná a Varsói Szerződés kétháromszoros túlerejét az európai harctereken vagy Kínában, ahol az ellenség látszat fölénye miatt egy komolyabb összecsapást csak nukleáris eszközökkel nyerhetnénk meg. Ezek a lövedékek viszont lehetővé tennék, hogy adott esetben nem kellene atomfegyvereket bevetnünk. Négyszemközt elmondtam Trudeau tábornoknak, hogy a lemerült uránium az ellenséges földönkívüliek elleni titkos arzenálunknak is része lehet. Ha a szegényített uránium képes behatolni a páncélba, akkor esetleg az űrhajó réteges szerkezetű borítását is szétroncsolhatja, különösen, ha a földön sikerül eltalálni. Javasoltam, hogy a közeli Aberdeen kísérleti telepen kezdjük meg a fejlesztéseket. És bár az összetett kerámia borítású lopakodó lövedék még ma is csak álom, a lemerült urániumos robbanófej már alkalmazásra került az Öböl-háborúban, ahol nemcsak harcképtelenné tette az iraki elit alakulat tankjait hanem apró darabokra robbantotta őket. Abrams tankok és a Hedgehog gyalogságot támogató repülőgépek lövedékeire, valamint a TOW rakétákra szerelt urániumborítású robbanófejek hatalmas pusztításokat vittek végbe a Perzsa-öbölben. A k+f roswelli technológiai fejlesztései közül ez a fegyver bizonyult az egyik legnagyobb sikernek.

HARP – A Nagymagassági Kutatási Projekt A HARP (High – Altitude Research Project) is olyan program volt, amelyet a repülő csészealjak kihívása inspirált. Gyorsabbak voltak a mi repülőgépeinknél, és elérhetetlenek voltak a rakétáink és ágyúink számára is. A HARP, más néven a „nagyágyú‖ alapgondolatát dr. Gerald Bull kanadai tudós és ágyúszakértő dolgozta ki. Bull tanulmányozta a németek első világháborús ..Nagy Bertáját" és a második világháború végén kifejlesztett V3 szuperágyút. Úgy találta, hogy a nagy hatótávolságú nehéztüzérség nemcsak rendkívül hatékony fegyvernemmé válhat, hanem a kezdeti kutatási és fejlesztési fázist leszámítva nagyon gazdaságos is. A tömegével gyártott nagy ágyúk és lőszereik óriási tűzerőt jelenthetnek messze a frontvonal mögött. Ugyanakkor stratégiai szempontból is felhasználható az ellenséges nagyvárosok, illetve katonai létesítmények ellen kilőtt atomtöltetek révén. Dr. Bull arra a következtetésre jutott, hogy az ágyú kilövő eszközként, vagyis nagyméretű lövedékek űrbe juttatására is felhasználható. A Föld körüli pályára állt lövedék aztán a rakéta indítófokozatához hasonlóan – leválik, aminek hatására a robbanófej beáll a megfelelő irányba. Ehhez minimális mennyiségű rakétahajtóanyagra van csak szükség, és nagyon rövid idő alatt nagyon sok műholdat lehet például fellőni ezzel a módszerrel, szinte zárótűzszerűen. Ez a megoldás ideális, ha a hadseregnek sebtében kell műholdakat felküldenie, vagy robbanó műholdak segítségével kell elijeszteni a közeledő földönkívülieket. A szuperágyúnak volt még egy harmadik potenciális felhasználási területe is, Trudeau tábornok szerint ezzel a fegyverrel végső soron Hold körüli pályára lehet állítani a lövedékeket. Amennyiben ellenségeskedés tör ki az Egyesüli Államok és a Szovjetunió között – esetleg a földi katonai erők és a földönkívüliek között-, akkor a Holdon lévő katonai bázisokra ilyen módszerrel egyszerűen eljuttathatók a szükséges eszközök. A bonyolult, nagyméretű és helyhez kötött rakétaindító berendezések ugyanis ilyen esetben rendkívüli módon ki vannak téve az ellenség támadásának, Az álcázott szuperágyú azonban a tüzérségi és légelhárító eszközök minden előnyével rendelkezik. Az elgondolás azért tetszett

különösen Trudeau tábornoknak, mert oly sokoldalú felhasználási lehetőséget biztosított. Az Egyesült Államok, Kanada és Nagy-Britannia közös erőfeszítéseket tett dr. Bull szuperágyújának kifejlesztésére, és Trudeau tábornok minden támogatást megadott a projekt sikerének érdekében. De amikor a költségvetési támogatás megszavazására került volna sor, mindhárom ország kormánya úgy döntött, hogy inkább az irányított rakéta és az űrrakéta fejlesztését finanszírozza, mint a szuperágyút. Bár tisztában voltak a fegyver potenciális előnyeivel, akkorra már annyi pénzt öltek bele saját rakétaprogramjaikba, hogy nem akartak egy teljesen új fegyver kifejlesztésébe belekezdeni. Végül úgy döntöttek, hogy teljesen leállítják a kísérleteket, de figyelemmel kísérték Bull erőfeszítéseit, aki megpróbálta eladni a technológiát, elsősorban a Közel-Keleten. A nyolcvanas években Gerald Bull, akivel személyesen is találkoztam egy fogadáson 1986-ban, tárgyalásokat folytatott az izraeliekkel, az irakiakkal és talán még az irániakkal is. A Szaddám Husszein és Irán között folyó tízéves háború jó lehetőségeket kínált a fegyverkereskedőknek, így Gerald Bullnak is, akit mindkét fél megkörnyékezett. Végül megkötötte üzletét az irániakkal, és elkezdte a kísérleteket a monstrum megépítésére, de a britek közbeléptek, és lefoglalták az ágyúcső – szállítmányokat, még mielőtt elhagyhatták volna az országot. Addigra dr. Bull tevékenysége kényelmetlenné vált az irakiak, az izraeliek és az amerikaiak számára egyaránt, és az Öböl-háború kitörését megelőzően belgiumi lakásának bejáratánál agyonlőtték. Jules Verne Utazás a Holdba című regényének hőséhez, Barbicane-hez hasonlóan Bull is a messzehordó ágyúban rejlő lehetőségekről álmodozott. Ő azonban szinte karnyújtásnyira került ahhoz, hogy sikerrel lőjön ki járműveket az űrbe ezzel a módszerrel. Gerald Bull meggyilkolásának ügyében a nyomozás mindmáig sikertelen, és ha tartogatott még titkokat „nagyágyújával‖ kapcsolatban, azok mindörökre sírba szálltak vele hét évvel ezelőtt.

Hiánylista Amint az íróasztalomon tornyosuló dokumentációt rendezgettem 1962 tavaszán, rájöttem, hogy egyre többet foglalkozom a Roswelldossziéval, és egyre kevesebbét a folyamatban lévő más projektekkel. Magam sem gondoltam volna, hogy a roswelli kincsesbánya ilyen sokrétűen fog hasznosulni. Nagyon sok olyan kutatási programon dolgoztunk, amelyeknek az adott lökést, hogy a roswelli roncsban valamilyen hasonló technikai berendezést találtunk. – Nyilvánvalóan ilyen az éjszakai látókészülék, a lézer, a száloptika – de biztos vagyok benne, hogy vannak még más területek, ahol nem is annyira a leletek, hanem a roncs felfedezéséből eredő sajátos problémafelvetés új kutatási területeket nyithat meg – mondtam a főnökömnek, – Beszéljen konkrétabban, Phil – kérte a tábornok. – Mire gondol? – Nézzük csak meg, mi az, amit nem találtunk meg a helyszínen – válaszoltam. – Hosszan lehetne sorolni a különbségeket az ő technikájuk és a miénk között. Ha tanulmányoznánk ezt a kérdést, kiderülne, milyen eszközöket kell még kifejlesztenünk ahhoz, hogy felkészüljünk a hosszú időtartamú űrutazásokra. – Készítene egy ilyen listát? – kérdezte a tábornok. Számos olyan kutatási szerződésünk van, amelyek szempontjából előnyös lenne azon témák listája, amelyekkel foglalkoznunk kell, ha a következő ötven évben űrutazásokat tervezünk. Beszélgetésünk végén Trudeau tábornok megkért, hogy ne csak egy ilyen „hiánylistát" állítsak össze a Roswell dosszié alapján, hanem írjak egy rövid jelentést arról is, milyen területeken van szükség fejlesztésekre. Így aztán átnéztem a Roswell-dosszié összes jelentését, és megpróbáltam összeszedni, melyek azok a felszerelési tárgyak és berendezések, amelyeket – várakozásunkkal ellentétben – nem találtunk meg a lezuhant űrhajó roncsai között. A jelentések nem tettek említést élelmiszerről vagy tápszerről, és nem találtak sem élelmiszerkészítő- sem hűtőberendezést az űrhajóban. Nem volt ivóvíz, sem mosóvíz, és nem volt hulladéktároló. Az egyik jelentés szerint talállak valamit, amit elsősegélycsomagnak véltek, mert olyan anyagokat tartalmazott,

amelyeket – egy orvos véleménye szerint – kötözési célra lehet használni, de gyógyszereknek, orvosi felszereléseknek nyoma sem volt. Végül megállapították azt is, hogy az űrhajón nem volt pihenőhelyiség, ágy vagy ehhez hasonló. Ezek alapján a katonaság arra a következtetésre jutod, hogy ez az ufó egy felderítőgép volt, amely képes rövid időn belül visszatérni egy anyaűrhajóra, ahol a hiányzó dolgok megtalálhatók. Dr. Herman Oberth-től származik az a másik magyarázat, amely szerint idődimenziós űrhajóról van szó, amely nem tesz meg nagy távolságokat az űrben, inkább „átugorja‖ a tér-idő görbületet, és képes azonnal visszatérni az indulási állomásra. Ez azonban csak spekuláció volt, amelyet dr. Oberth hajlamos volt visszavonni abban a pillanatban, amikor úgy gondolta: tényként kezdem kezelni az elméletét. A magam részéről úgy véltem, hogy az FBL-eknek azért nem volt szükségük élelemre vagy hulladék-feldolgozóra, mert mesterségesen előállított lények voltak, mint a robotok vagy androidok, amelyeket kifejezetten űrutazás céljára, valamint az általuk meglátogatott bolygókon való speciális feladatok ellátására hoztak létre. Ahogy a hetvenes évek holdjáró robotját, ezeket a lényeket is speciális feladatok végrehajtására programozták be. Elképzelhető, hogy a programjukat a távolból módosítani lehetett, mindenesetre folyamatos létfenntartásra nem volt szükségük, mert nem élőlények voltak. Hosszú űrutazásra, más bolygók meglátogatására tökéletesen megfeleltek. Az emberek viszont nem robotok, az embernek szüksége van élelemre és hulladékkezelésre a hosszú űrutazások alkalmával. A k+f osztály más tudósai azon a véleményen voltak, hogy a lezuhant ufó egy felderítőgép lehetett, amelyet az 509-es vagy az alamogordói támaszpont radarjai zavartak össze, esetleg egy villám csapott bele, hiszen azon az éjszakán heves zivatar tombolt. Ők úgy vélték, hogy az űrhajó elektromágneses hajtóművel rendelkezett. Mások szerint ilyen hajtómű előállításához előbb atommeghajtású ionhajtóművet kell kifejleszteni. Ami pedig az élelmiszer kérdését illeti, a tudósok szerint ez jelentős problémát vet fel a hosszú űrutazások kapcsán. Így aztán rövid jelentésemben két problémakört

vázoltam fel Trudeau tábornoknak: a teljesen tartósított, hűtést nem igénylő élelmiszer kérdését és a bolygóközi űrhajó atomenergiaellátását. Sugárkezelt élelmiszer Néhány nappal később a tábornok elolvasta jegyzeteimet, melyek nagy benyomást gyakoroltak rá. Előző este hagytam neki egy üzenetet, hogy a hiánylistával kapcsolatban beszélni akarok vele, de erről most nem szólt egy szót sem, csak felvette a kagylót, és felhívott valakit, akinek azt mondta, hogy mindjárt átmegy hozzá. Végül rám pillantott. – Vegye a kalapját! – mondta. – Találkozunk a helikopterfelszállóhelyen. Ebédmeghívásunk van. Tíz perc múlva már a tábornok helikopterében ültünk, tettünk egy kört a Pentagon fölött, majd átrepültünk a had-táp központjába. Egy tiszt várt ránk, akinek a neve maradjon titokban. Tisztelgett, és mosolyogva így szólt: – Köszönjük, hogy elfogadták a meghívást! Átkísért minket a földszinti raktárba, ahol hosszú polcokon sorakoztak a legkülönfélébb húsok, gyümölcsök és zöldségek. – Nézzék csak ezt a sertéshúst – mondta. – Hónapok óta áll itt hűtés nélkül, és mégsem támadta meg a borsóféreg. Aztán tojást és csirkemellet mutatott. – Tojás, hűtés nélkül és csirke. Szalmonellamentes. Akárcsak a hal. Végigvezetett bennünket a raktárban, és mint egy jó kereskedő, dicsérte az egyes élelmiszerek kedvező tulajdonságait. Az élelmiszer celofánba volt csomagolva, ami csak a por ellen védett, nyoma sem volt vákuumozásnak vagy más tartósítási eljárásnak. – Gomba – és spóramentes – mondta a zöldségekről. – A tej pedig már két éve itt áll, és nem savanyodott meg. Komoly eredményeket értünk el az élelmiszer-tartósítás területén sózás, füstölés, hűtés, fagyasztás vagy dobozolás nélkül is. – Ez választ ad a kérdéseire, ezredes? – kérdezte Trudeau tábornok, ahogy olt barangoltunk a polcok között. Később a hadtápközpont főparancsnoka is csatlakozott hozzánk.

– Válasszunk magunknak valamit ebédre, uraim – ajánlotta, és kézbe vett egy szelet beefsteaket. – Én emellett voksolok, és hadd vegyem a bátorságot, hogy ezt ajánljam önnek is tábornok, és önnek is ezredes. Hozzá egy kis burgonyát, és mit szólnának, ha desszertként epret ennénk? Friss, jó ízű, és nem fog megártani. Rövid szünetet tartott. – Olyan sugárdózissal pusztítottuk el a benne lévő baktériumokat és az élősdieket, amely egyesek fogalmai szerint halálos adagnak számít. Felmentünk a parancsnok ebédlőjébe, ahol más tisztekkel, valamint civil kutatókkal és élelmiszer-technológiai szakemberekkel találkoztunk, akik elmagyarázták, hogy az ionizáló sugárzás elpusztítja a káros baktériumokat, és tartósítja az élelmiszert. A sugárkezeléses eljárás eredményeképpen az élelmiszer, ha pormentes, antiszeptikus körülmények között tárolják, nem romlik meg. Ezt a környezetet biztosítja a raktárhelyiségben a celofán. Más élelmiszereket tiszta műanyagba csomagoltak, és az egészet úgy mutogatták a látogatóknak, mintha egy szupermarket polcai között járkáltunk volna. – Először is arról akartunk meggyőződni, hogy a besugárzási eljárás biztonságos-e – magyarázta az egyik mérnök. – Ezért a besugárzott élelmiszert lefagyasztottuk, majd patkányokkal etettük fel, de nem tapasztaltunk káros hatást. Utána megismételtük a kísérletet, de ezúttal a sugárzást 6 megaradig fokoztuk, és úgy fagyasztottuk le az élelmiszert. Ekkor sem tapasztaltunk semmilyen káros hatást. Miközben nekiláttunk az ebédnek, folytatta az előadását. Grafikonokat is mutatott, amelyek azt ábrázolták, hogy a sugárdózis fokozásával hogyan próbáltak káros hatást kimutatni a patkányokon, Azután önként jelentkező embereken próbálták ki a sugárkezelt., majd lefagyasztott élelmiszeri. – Várjunk csak! – vetettem közbe. – Nem értem, miért kellett lefagyasztani. A mérnök már várta a kérdést. Úgy tett, mint akitől már sokszor megkérdezték ugyanezt.

– Azért, mert csak a sugárzásból eredő káros hatásokat akartuk tesztelni, nem pedig a romlásból, zamatvesztésből eredő változásokat, bár a lefagyasztás előtt teljesen baktériummentes volt az élelmiszer. Azt akartuk bizonyítani, hogy a besugárzási eljárás teljesen veszélytelen emberre és állatra. Ezután rátért a sugárkezelés után szobahőmérsékleten tárolt élelmiszerekre. – Gyorsan romló ételeket választottnak – mondta. – Húst, csirkét és különösen halat. Továbbá készételt, például pörköltet. Az élelmiszert patkányoknak és kutyáknak adtuk. Az első minták 3 megarad sugárdózist kaptak, majd 6 megaradot, és az állatokat hat hónapon keresztül vizsgáltuk, hogy nem halmozódik-e fel a szerveikben vagy a csontjaikban a radioaktív anyag. Kis hatásszünetet tartott, míg mi a sugárkezelt steaket rágtuk. – Semmiféle toxikus hatást nem tudtunk mérni. Pedig nagyon alapos vizsgálatokat végeztünk, mielőtt embereken próbáltuk volna ki a besugárzott ételt. – És mi a következő lépés? – kérdeztem. – Íztesztelést végzünk a Virgina állambeli Fort Lee-ben, hogy a katonák hogyan fogadják a besugárzott ételt. Az évtized végére egy sor készételt fogunk a hadsereg rendelkezésére bocsátani, amelyeket elsősorban főzési és hűtési lehetőség nélküli helyzetekben lehet hasznosítani. Trudeau tábornok rám pillantott az asztal túlsó végéről, én pedig bólintottam. – Uraim – szólalt meg a tábornok, és felállt. Háromcsillagos tábornokként ő volt a teremben a rangidős, így mindenki elhallgatott. – Munkatársam véleménye szerint az önök munkája rendkívül fontos a hadsereg, a nemzet és az egész világ számára, és hozzá fog járulni az űrutazások sikeréhez is. Én is osztom ezt a véleményt. Nagyon elégedettek vagyunk a teszteredményeikkel, és szeretnénk segítséget nyújtani a tesztelési eljárás felgyorsításában. A hadseregnek szüksége van az önök eredményeire. Két héten belül nyújtsák be nekem a tevékenységük kibővítésére és felgyorsítására vonatkozó kiegészítő költségvetésüket.

A tábornok ismét rám pillantott, és bólintott. Megköszöntük vendéglátóinknak az ebédet, és kisétáltunk Trudeau helikopteréhez. – Mi a véleménye, Phil? – kérdezte. – Azt hiszem, a listájáról máris kipipálhatunk néhány dolgot. A pilóta segített a tábornoknak beszállni, és én is beültem a másik ülésre. – Szóval mit gondol? – kérdezte újra. – Azt gondolom, hogy ha ennél is gyorsabbak lennénk, akkor az FBL-ek jönnének hozzánk besugárzott élelmiszerért. Trudeau tábornok nevetett, miközben a helikopter felszállt, és a Pentagon felé vette az irányt. – Most pedig álljon neki, és próbáljon valamit kideríteni az atomhajtóművel kapcsolatban. Ha a NASA egyszer eltökéli, hogy nekilát az űrállomás felépítésének, akkor jó lenne, ha a katonaság elő tudna rukkolni valamilyen erőforrással, amely segítségével kicsit huzamosabb időt tölthetünk odafönt. A látogatóinkra való tekintettel minél hamarabb, annál jobb. Nem lelt bele egy hét, és én már a Fort Belvoirban voltam, hogy áttekintsem a hordozható nukleáris reaktorokkal kapcsolatos fejlesztéseket. Hordozható atomreaktor A roswelli űrhajó feltárása nyomán, illetve annak megállapítása után, hogy azt nem hagyományos hajtómű – propeller, sugárhajtómű vagy rakétahajtómű – mozgatta, tudomásul kellett vennünk azt a tényt, hogy a földönkívüli lényekkel csak akkor tudjuk felvenni a versenyt az űrben, ha rendelkezünk olyan hajtóművel, amely az övékéhez hasonlóan lehetővé teszi a nagy távolságú űrutazást. Ilyen berendezésünk azonban nem volt. Az egyetlen olyan ismert energiaforrás, amely nem igényel folyamatos üzemanyag ellátást, az atomenergia volt – és ennek technológiája is meglehetősen kezdetleges. A háborút követően az atomfegyverek fölött a katonaság rendelkezett, mert az atombombák kifejlesztését és rendszerbe állítását a hadsereg végezte Leslie Groves tábornok, a Manhattan projekt vezetőjének irányításával.

Így aztán a roswelli űrhajó meghajtását kutató katonai mérnököknek az atomenergia volt a legkézenfekvőbb kiindulási alap. Mindazonáltal 1947-ben csatározások törtek ki a Trumankormányzaton belül egy civil bizottság és a katonaság között, hogy kinek a kezében legyen az atomenergia. Ahogy az ország a háborús időszakból belépett a béke korszakába, Truman tanácsadóit megrémítette az a lehetőség, hogy Groves tábornok diktálja az atomenergia felhasználásának mikéntjét, így végül Truman elnök úgy döntőit, hogy a nemzeti atomprogram irányítását egy civil bizottságnak engedi át. És bár 1947-re már nem a hadsereg kontrollálta az atomenergiával kapcsolatos ügyeket, ez nem azt jelentette, hogy az atomerőművek katonai felhasználásának kutatása leállt volna. Szükségünk volt atomreaktorok kifejlesztésére, nemcsak az atom-tengeralattjárók és a helyi összeszerelésű erőművek céljára, hanem az űrben összeszerelhető hordozható energiaforrások létrehozására is. Enélkül nem képzelhetőek el hosszú ideig üzemelő űrbázisok és bolygóközi űrhajók, amelyek az ellenséges földönkívüli erők elleni védelem alappillérei. Ha ez ma is úgy hangzik, mint egy sci-fi-regény, akkor gondoljunk csak arra, hogy 1947-et írtunk, az ország alig lábalt ki a második világháborúból, és kezdetét vette a hidegháború. A roswelli roncs elemzését végző katonatisztek még inkább a háborún, nem pedig a békén törték a fejüket. Amint azt Fort Belvoirban a Katonai atomreaktorok című jelentésből megtudtam, a katonaság nemcsak előrehaladott stádiumban lévő hordozható reaktor programmal rendelkezett, de a légierővel folytatott együttműködés keretében már egy kísérleti reaktort fel is épített 1962 elején a Wyomíng állambeli Sundance-től tíz kilométerre lévő Sundance radarállomáson. Ez a reaktor egy nagyon bonyolult energiatermelő berendezés volt, amely forró gőzt és elektromos áramot termelt a radarállomás, illetve az egész katonai bázis részére, egyben egy nagyon precízen vezérelhető energiaforrást jelentett a finoman kalibrált radarberendezés számára. Mindazonáltal nem ez volt az első hordozható erőmű, mint azt a legtöbben gondolták. Az első hordozható nukleáris erőművet az Északi-sarktól ezerötszáz kilométerre lévő grönlandi kutatóállomáson helyezte

üzembe a Katonai Sarkkutató és Fejlesztő Központ a Camp Century projekt keretében. A kutatóállomás egyben fontos megfigyelőpont volt, amelynek feladata a szovjetek északi-sarki tevékenységének, valamint az ufójelenségeknek a regisztrálása volt. A Fehér Házban eltöltött éveim során az ufómunkacsoport állandó nyomást gyakorolt Eisenhower elnökre, hogy az ufótevékenység észlelésére elektronikus megfigyelőpontokat létesítsen a Föld legtávolabbi pontjain. Twining tábornok fő érve az volt, hogy ha az FBL-ek – akár ideiglenes jelleggel – földi bázisokat kívánnak létrehozni, akkor olyan helyet választanak, ahol nincs népesség és nincsenek katonai megfigyelőbázisok. Ilyen hely lehet a sarkvidék, esetleg az óceánfenék. A legkézenfekvőbbnek a sarkvidék tűnt, hiszen az ötvenes években még nem voltak megfigyelő műholdak, amelyek az űrből képesek észlelni az idegenek tevékenységét, és nem voltak állandó megfigyelőállomások sem az északi, sem a déli sarkvidéken. Bonyolult berendezéseket nem is lehetett üzemeltetni arrafelé, mert nem volt megfelelő energiatermelő berendezés. Az ötvenes években Fort Belvoirban azonban a katonaság nukleáris programja keretében sikerült kifejleszteni olyan technológiát, amelynek eredményeképpen atomenergiával lehet ellátni a Föld bármely pontján lévő bázist. A Camp Century erőmű építését 1958-ban kezdték meg Grönland jégpáncélja alatt, Thule közelében. Eredetileg szupertitkos akció volt, mert nem akartuk, hogy a szovjetek megtudják, mi a tervünk. Végül a szigorúan titkos minősítésből engedni kellett, mert túl sok külső beszállító vett részt a projektben, és merő ábránddá vált mindenki számára hihető fedőtörténetet kitalálni. Így aztán a hadsereg hírszerzése hatálytalanította a titkosítást, és a sarkkutató csoport tudományos expedíciójává minősítette át az egész ügyet. A Camp Century tökéletesen alkalmas volt annak tesztelésére, hogyan lehet az atomreaktort a legzordabb éghajlati viszonyok között előregyártott, előrecsomagolt részegységekből összeszerelni, üzemeltetni, karbantartani. Az erőmű egyedülálló volt a maga nemében. Teljesen különálló, moduláris részegységekből épült fel, hűtőkből, hőcserélőből, kapcsolóműből és a turbinagenerátorból. A termelt gőz segítségével történt a jég megolvasztása, ez szolgáltatta a

tábor vízellátását. Az egész építkezés hetvenhét napig tartott, és a reaktor 1960 októberétől 1963 augusztusáig üzemelt, amikor is a kutatók befejezték a munkájukat. A berendezést 1964-ben sikeresen szétszerelték, és raktárra helyezték, a Camp Century táborhelyén pedig visszaállították az eredeti, természetes állapotot. 1962 vége felé kaptam egy jelentést a telep működéséről, miután Trudeau megkért, készítsek számára összeállítást a katonaság hordozható atomerőmű programjának megvalósíthatóságáról, amely egyben előfutára volt a műholdas atomprogramnak is. Annyira felbuzdultam a hordozható atomberendezések kutatása terén elért sikereken, hogy arra biztattam a tábornokot, támogassa a Fort Belvoirban zajló nukleáris energiaprogramot, amelynek keretében mennél több hordozható, mobil erőművet kellene megépíteni és tesztelni. Minden egyes erőmű jó lehetőséget biztosít arra, hogy megfigyelőpontokat létesítsünk a világ legeldugottabb részein is, ahol az FBL-ek korábban azt gondolhatták, észrevétlen jelenlétet alakíthatnak ki. Ha aztán demonstrálni tudjuk, hogy a Föld legtávolabbi pontjain is képesek vagyunk megvédeni magunkat, jobb pozícióból kezdhetjük el az űr meghódítását. Az atomprogram, amely részben a roswelli leletek elemzéséből eredő kihívásra adott válasz volt, olyan hordozható nukleáris erőművek kifejlesztését eredményezte, amelyek a Föld körül keringő műholdak vagy az atom-tengeralattjárók energiaellátását biztosítják. Ez tette lehetővé, hogy megfigyelő állomások létesüljenek a legtávolabb eső helyeken is, és ennek alapján folynak a kutatások a bolygóközi űrhajók új generációinak kifejlesztésére. A hordozható atomberendezések nélkül elképzelhetetlenek lennének azok az űrexpedíciók, amelyek képessé tehetnek bennünket a Holdon, illetve a szomszédos bolygókon katonai bázisok létrehozására. Az atomkutatás terén elért sikereink nyomán figyelmünket a felderítő műholdakra telepíthető fegyverek kifejlesztésére irányítottuk. Ezeket a fegyvereket közvetlenül a roswelli repülő csészealjban talált berendezések alapján fejlesztettük ki.

16. fejezet

„Tesla halálsugara” és a gyorsított elemi részecskéket kibocsátó fegyver A hadsereg és a légierő vizsgálóbizottságai által készített jelentések között – amelyek a Roswellben lezuhant űrhajót vizsgálták – volt annak leírása is, hogy az űrjármű hogyan lehetett képes egy bizonyos fajta energia kibocsátására, melyet „irányított energiasugárként‖ ismerünk, amely gerjesztett elektronokból álló nagy energiájú részecskesugár, és bármilyen célra nagy pontossággal rá lehet irányítani. 1947-ben az irányított energiasugárról nem tudtunk sokat, helyesebben nem tudtuk, hogy mennyit tudunk róla, ugyanis az, ezzel kapcsolatos információk már 1930 óta az emberiség rendelkezésére álltak: a kutatási eredményeket egy nyilvános levéltárban a szövetségi kormány felügyelete alatt elkülönítve tárolták Manhattan keleti részében, egy titokzatos feltaláló, Nikola Tesla feljegyzései között, akinek kísérletei és felfedezései bizarr, de izgalmas legendák tárgyát képezték. A roswelli roncsban talált lézeres „szike" is egyfajta irányított energiasugárral működő készülék volt, melynek arra való képessége, hogy gyorsan és nagy precizitással bocsássa ki magából az energiát, egyértelművé tette számunkra, hogy a földönkívüliek fegyvertechnikája messze túlhaladja a miénket. Mindazonáltal ha villámcsapás – ami az általunk ismert legnagyobb energiájú irányított sugárzás – következtében zuhant le az űrjármű, ez arra enged következtetni, hogy az űrhajó sebezhető a nagy energiájú elektronsugarak által. Ez a tény a hadsereg tudósait és kutatóit arra inspirálta, hogy vizsgálódásaikat kiterjesszék egy irányított energiasugarat létrehozó fegyver kifejlesztése felé. Ma, ötven évvel a roswelli események után ezek az eszközök sokkal valóságosabbak, mint amivel a Flash Gordon sorozatban Ming császár megcélozta a

Földet; annyira valóságosak, hogy ki lehet lőni őket egy irányított rakétával, miközben az energiaforrás a Földön marad, saját belső, számítógép vezérelte célzóberendezése bármilyen mozgó tárgyra ráirányítható, legyen az több robbanófejes rakéta vagy űrjármű, és tűzereje megsemmisítő. Ez a fegyver a katonai k+f valóságos sikertörténetévé vált. „A hadsereg óriási előnyökre számíthat‖ – írtam Trudeau tábornoknak egy elemzésemben 1962-ben, mely az energiasugárzáson alapuló fegyverekről szólt. „Mint az megállapítható, még a legkezdetlegesebb irányított energiasugár elve alapján működő készülék is, mint a mikrohullámú sütő, messze behozta az alapkutatásba fektetett összegeket, mégis a hadsereg az, amely az irányított energiasugárzás felhasználásának legnagyobb haszonélvezője lesz, ami már látható is a lézer alkalmazásában, mely mindössze kétéves múltra tekinthet vissza.‖ Az irányított energiasugárzáson alapuló fegyver elve – függetlenül az energia természetétől – nem volt teljesen új a katonai tervezők számára, noha eredetét a titokzatosság fátyla fedte. Az első részecskesugárzáson alapuló fegyvert, egy Seesaw (Libikóka) kódnevű részecskegyorsítót, melyet irányított rakéták kilövésére szántak, először 1958-ban, a lézer sikeres bemutatása előtt két évvel próbálta ki az ARPA, a Fejlett Kutatási Projektek Ügynöksége. Noha a kísérletet akkor folytatták le, amikor én Red Canyonban, ÚjMexikóban voltam, tudomást szereztem róla, ugyanis a Nemzetbiztonsági Tanács alkalmazásában álltam a Fehér Házban, majd később is hallottam róla, amikor sikeres kísérleteket végeztek vele szimulált célok ellen. A részecskesugárzáson alapuló fegyver elméletileg működőképesnek és kifejleszthetőnek tűnt az elektromos generátorok, akkumulátorok és számítógépes szoftverek fejlődésének tükrében, amelyek segítségével a fegyverrel való tüzelés és célra tartás megoldható volt. A természet is szolgáltatott gyakorlati példát a részecskesugár-fegyverre, mégpedig a villámcsapás formájában, ami két ellentétes pólus között haladó tiszta, intenzív elektronsugár, és mindent elpusztít, ami csak az útjába kerül, ha az nincs leföldelve. Benjámin Franklintól Nikola Tesláig a tudósok azon fáradoztak,

hogy a villámcsapás erejét energiaforrásként hasznosíthassák. Most a Fejlett Kutatási Projektek Ügynöksége kísérletezett ezzel az elmélettel, hogy egy új és halálos fegyvert hozzon létre. Ha meg tudják építeni a szerkezetet, és képesek megírni a hozzá szükséges szoftvert, az ARPA kutatói hitték, hogy képesek lesznek egy elektronokból vagy semleges, hidrogénatomokból álló erős energiasugarat gerjeszteni, és azt közel fénysebességgel haladó impulzusokban kibocsátani a célba vett repülő tárgyra. Ily módon a céltárgy atomjait addig lehet gerjeszteni, amíg azok egymástól szétszakadva szó szerint fölrobbannak. Ami pedig nem robban szét, azt elektronikusan semmisítenék meg, és tennék használhatatlanná. Hivatalosan a terv addig maradt volna titokban, amíg rendelkezésre nem áll a fejlesztéshez szükséges pénz, és a különböző részegységek műszaki fejlesztése előre nem halad annyira, hogy összeállítsunk egy működő prototípust. Az ARPA fejlesztőinek nagy félelme az volt, hogy a szovjetek tudomást szereznek róla, mivel kísérletezünk, és megkettőzve fáradozásaikat még előttünk próbálják megépíteni a fegyvert, az indítóállásra kerülése előtt elavulttá téve ezzel újonnan kifejlesztett Atlas típusú interkontinentális ballisztikus rakétánkat. Az ARPA egy különösen titkos hálózat volt, melynek tagjai haditechnikai tudósok, hadiipari beszállítók, valamint egyetemi kutatók közül kerültek ki, akiket vagy kormány-szubvenció, vagy pedig a hadügyminisztérium hallgatólagos hozzájárulása biztosított afelől, hogy kutatótevékenységük kellő időben meg fogja kapni a kormány hivatalos elismerését. Az ARPA-t 1957-ben alapították, és hiszem, hogy részben azért, mert egészen addig a hadsereg kutatófejlesztő egysége egy szervezetlen osztály volt, amely alig volt képes arra, hogy az ellenségeink fölötti technológiai fölény kivívásához szükséges tevékenységet összefogja. Ezt a különleges ügynökséget pontosan a kutatótevékenységek közötti rés betöltésére szánták. Mivel védelemorientált alapkutatásokon dolgozott, az ARPA tevékenysége egy előőrséhez hasonlított. Eredményei jóval a konkrét fegyvertechnikai kutatási javaslatok előtt jártak, ilyen módon a később konkrétan felvetődő fejlesztési irányvonalakhoz szolgáltatta a hátteret. Mindemellett sokszor került konfliktusba a hadsereggel,

mert az ARPA-nak saját munkaterve volt, kiváltképpen azután, hogy Trudeau tábornok átszervezte az egész katonai k+f tevékenységet, minek következtében az precíziós gépként kezdett működni. A nagy telepített számítógépek korszakának közepén, 1969-ben egy, az egyetemeket, hadiipari beszállítókat és a hadsereget összekötő számítógép-hálózati rendszerre kötött szerződés eredményeként született meg az ARPANET. Az 1970-es években pedig, miután az ARPA-t átkeresztelték DARPA-ra (Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynöksége), egy olyan terv megvalósításába kezdtek, amely összeköti, vagyis „interneteli‖ a körébe tartozó összes számítógép-hálózatot. Egyben egy olyan kommunikációs protokoll bevezetését kezdeményezték, mely a különböző operációs rendszereken működő számítógép-hálózatoknak egy közös hálózaton való működtetését teszi lehetővé. Ez a kommunikációs nyelv 1974-re megszületett, és az ARPANET-ből Internet lett. Az 1980-as évek végén az Európai Részecskefizikai Laboratórium egy hypertext programnyelvet mutatott be, melyet eredetileg Vannevar Bush készített keresőprogramként az Internetre, 1990-re pedig ez a nyelv összeházasodott egy grafikus interface-szel, ami a hypertextet és grafikát kombinálta. Megszületett a world wide web (www). 1958-ban, amikor először dolgoztak a gyorsított részecske-fegyver megvalósításának alapelvein, az ARPA még csak egyéves volt – ekkor én még a Fehér Házban voltam. A Szovjetunió sikeresen bocsátotta fel a Szputnyik nevű mesterséges holdat. A kormány felismerte, hogy az Egyesült Államoknak szüksége van egy független kutatószervezetre, hogy összefogja az akadémiai, tudományos és ipari kutató tevékenységeket. Az ARPA-t alapkutatások végzésére hozták létre. Noha működése kívülről nem látszott katonai jellegűnek, mégis gyorsan kapcsolatba került a katonai tervekkel, mert ez volt az a terület, ahol a kormány legnagyobb szükségét látta a tudományos és technikai alapkutatásoknak. Az ARPA alapításának másik oka az volt, hogy legalábbis elméleti szinten foglalkozzon azokkal a feltételezett fenyegetésekkel, amelyek az Egyesült Államokat érhették, és először ötletek formájában javaslatokat tegyen a megoldásukra. Az ARPA – lévén olyan szervezet, amely a kormány, de különösen a

hadügyminisztérium kebelének mélyén működött – távol tudta magát tartani a különböző katonai szervezetek aktuális kutatási szükségleteitől, amely szervezetek kutatási és fejlesztési részlegei ugyanakkor katonai irányítási rendszerrészét képezték. Az ARPA nem tartozott ebbe a függőségi láncba. Noha feljebbvalói a hadügyminisztériumban és a Fehér Házban ültek, az ARPA nem volt része a vezetési rendszernek, és nem függött a különböző különleges katonai testületek vezetőitől és munkaterveitől. Az ARPA nem a semmiből keletkezett. Elődje, az NRC (Nemzeti Kutatási Tanács) Wilson elnök ideje alatt alakult azzal a céllal, hogy szervezze és irányítsa a védelmi célú tudományos kutatásokat a Tengerészeti Konzultációs Bizottság vetélytársaként, melyet Thomas Edison vezetett, aki egyébként azt állította, hogy ilyen szervezetre nincs szüksége az országnak. A tudósokat – akiket ő „pancserok bandájának" nevezett – gyakran meghívta New Yersey-beli laboratóriumába, hogy nézzenek körül „roncstelepén", mennyire valóságos körülmények között lehet csak a találmányokat megalkotni. Az egyetemek és kutatóintézetek vezetői általában elborzadva hallgatták, mi Edison véleménye a kormány által támogatott haditechnikai kutatásokról, és az NRC körül kezdtek gyülekezni. Ha arról volt szó, hogy a kormány bizonyos haditechnikai alapkutatások céljaira nagyobb összegeket kíván fordítani, a különböző szervezeteknél dolgozó tudósok, akiknek a kutatás tárgyától függetlenül szükségük volt tevékenységük anyagi támogatására, mindent elkövettek, hogy munkájukat kapcsolatba hozzák az új szervezettel. Az egyetemi kutatók ugyanakkor az akadémia közvetítésével úgy érveltek, hogy az NRC inkább „tudományos fegyvertár" legyen annak érdekében, hogy az Egyesült Államokat technológiai eszközökkel, a nemzet hatalmas tudományos és hadiipari kapacitásának felhasználásával megvédjék. Wilson elnök egyetértett velük, és így megszületett a Nemzeti Kutatási Tanács, az NRC. Első feladatainak egyike volt a tengeralattjárók elleni védelmi rendszer kifejlesztése. Az első világháború elején a légierő nem volt meghatározó tényező, a német tengeralattjárók viszont erőteljesen fenyegették az Atlanti-óceán hajóforgalmát. A flotta lázasan kutatott

a tengeralattjárók észlelésének legmegfelelőbb módszere után, és noha Nikola Tesla tervet nyújtott be egy energiasugárzást észlelő detektorra, mely alacsony frekvenciájú rádióhullámokat bocsátott volna ki a vízben, melyek minden tárgyról visszaverődnek, az NRC az ötletet túl ezoterikusnak tartotta, és inkább hagyományosabb megoldások irányában folytatta a kutatást. Tesla ötlete amúgy sem működött volna a vízben túlságosan hatékonyan, de évekkel később a találmány leírása alapját képezte a második világháború alatt kifejlesztett egyik legfontosabb szerkezetnek, a radarnak. Az NRC alakította ki azt a kormánytámogatási rendszert, amely minden olyan alapkutatást támogatott, melynek eredményeképpen katonai célú fejlesztések jöhettek létre. Ez volt az első eset, hogy magánkutatók, szervezetek, akadémikusok, bürokraták és a hadsereg közösen dolgozlak a mindenkit érintő problémák megoldásán. Így az ARPA, majd később a DARPA is ebből az alapötletből jött létre. Az ARPA fő problémáját az jelentette, hogy politikai szervezet is volt, és saját munkatervvel rendelkezett. Nem voltak szokatlanok a konfliktusok a hadsereg vezetési rendszerének keretében működő k+f osztály vezetője, Trudeau tábornok és az ARPA között, pénzügyekkel, illetve a politikai célkitűzésekkel kapcsolatban. Az ARPA és a Pentagon stábjai számos esetben vívtak párbajt, és az ARPA nem egy esetben próbálta saját kudarcait és hibáit a hadseregre hárítani. Például a vietnami háború kezdeti éveiben az ARPA megpróbálta Trudeau tábornokot felelőssé tenni az Agent Orange nevű vegyszer alkalmazásával kapcsolatban. Pedig az Agent Orange ügyében sem Trudeau tábornok, sem pedig a hadsereg kutató-fejlesztő részlege nem volt felelős. Az az ARPA gyermeke volt kezdettől fogva. Amikor elkezdtek szállingózni a harctéri jelentések arról, hogy a vegyszer milyen károkat okoz saját csapatainkban is, az ARPA azt állította, a kongresszus előtt is bizonyítani tudja, hogy Trudeau tábornok a felelős az egészért. Amikor ezt meghallottam, a plafonon voltam. Közöltem az ARPA embereivel – nyugodtan jegyzőkönyvbe vehetik – , hogy nem hagyom békén a kongresszusi bizottságokat, amelyek a hadsereg, illetve a háborús veteránok ügyeivel foglalkoznak, sőt ha kell, a Kapitóliumban is botrányt csinálok, amíg mindenki meg nem tudja,

hogy a rossz vegyszer alkalmazása miatt az ARPA megpróbálja a felelősséget áthárítani. Az ARPA meghátrált, de a köztünk való rossz kapcsolat megmaradt. Amikor a Fehér Házban az ARPA létesítésének lehetőségeit vitatták meg, ín is láttam az ügyben rejlő lehetőségeket és problémákat, de tudtam azt is, hogy az egész mögött az ufómunkacsoport programja a valódi hajtóerő. Az ARPA főnyeremény lett volna számukra, mert az egyetemi körökkel való együttműködésen keresztül beleláthattak volna, kinek vannak olyan információi az ufókról, amiről a hadsereget nem tájékoztatták, és milyen technológiák fejlesztése zajlik, aminek köze lehet az ufóproblémához, illetve az FBL-ekhez. Továbbá abba is betekintést nyerhettek, hogy az akadémiai vagy tudományos körökből előállt-e valaki használható teóriával a földönkívüliek létével, szándékaival kapcsolatban. Másként megfogalmazva: az ARPA azonkívül, hogy a kutatás, illetve a kutatási támogatások csatornája volt a kormány és a hadsereg céljait szolgálva, olyan hírszerző tevékenységet is folytatott, mely az akadémiai, illetve tudományos körökbe is behatolva gyűjtötte a kutatási adatokat, és ha talált valamit, finanszírozta a fejlesztést. Ezért, amikor 1957-ben a szovjet űrprogram technológiai kihívásához való felzárkózás vált szükségessé, azok számára, akik tudták, hogy elengedhetetlen bizonyos űrvédelmi eszközök kifejlesztése, nem volt meglepő, hogy a megfelelő katonai válasz kidolgozását egy olyan szervezetre bízták, mint az ARPA. És a szovjet műholdprogram kihívására való válaszul, csak egy részecskesugárzáson alapuló fegyver kifejlesztése lehetett a kézenfekvő válasz. Az Egyesült Államoknak ki kellett fejleszteni egy olyan fegyvert, amely képes kiütni, vagy megvakítani a szovjet műholdakat úgy, hogy lehetetlenné teszi számukra fényképfelvételek készítését. Elsősorban az akadémiai kutatók között kellett olyan csoportokat keresni, akik rendelkeznek kellő tehetséggel, hogy egy ilyen fegyvert kifejlesszenek. Ebben az időben a katonai kutatást nem akarták különleges fegyverek fejlesztése irányába fordítani, ugyanis a hadsereg időközben saját műholdjainak világűrbe juttatásán

dolgozott. Így ahelyett, hogy ezt az elképzelést közvetlenül a katonai k+f szervezetekre bízták volna, ugyanazt az utat járták be, amit az ufómunkacsoport tevékenységéről készült jegyzőkönyvek is leírtak, vagyis nem a hadsereget, hanem egy ad hoc kutatószervezetet bíztak meg a feladattal, amelyről senki sem feltételezte, hogy tevékenysége katonai jellegű. Amikor a Fehér Házban dolgoztam, láttam, hogy az egész ügy mögött a CIA keze van, amitől azonnal kigyulladt bennem a figyelmeztető lámpa, mert tudtam, hogy a kormány csak azért különít el erre a kutatásra egy költségkeretet, és alakítja ki a tudományos ösztöndíjak rendszerét, hogy végül az egész a CIA ellenőrzése alá kerüljön. Nem csoda tehát, hogy az első olyan fegyver, amelynek rendeltetése űrjárművek, illetve a Föld légkörét elhagyó és oda ismét visszatérő eszközök elleni hatékony fellépés volt, az irányított energiasugárzás elvén működött, mely gyorsított részecskesugarakat bocsátott ki magából. Noha sokaknak úgy tűnhet, mintha az ötletet valamilyen tudományos – fantasztikus filmből merítették volna, valójában a szerkezet működési elvének felfedezése a huszadik század korai éveire tehető. Eredeti feltalálója tehát Nikola Tesla volt, akinek feljegyzéseit a hivatali archívumban is megtaláltam, amikor 1961-ben átvettem a külföldi technológiákkal foglalkozó iroda vezetését. Tesla már a huszadik század fordulója előtt az irányított energiasugarak elméletével foglalkozott, így az irányított részecskesugárzás elve alapján működő fegyverek kérdéseivel is. Mára híressé vált „halálsugara‖ lényegét tekintve részecskesugarat kibocsátó fegyver volt, melyről ő úgy hitte, békét fog hozni az egész világra, mert egész városokat tud azonnal elpusztítani bárhol a világon, és repülőgép-kötelékeket, hadihajóflottákat, sőt egész hadseregeket képes harcképtelenné tenni. De még mielőtt ezt a találmányát bejelentette volna, Tesla sikert és hírnevet szerzett az elektromos áram vezeték nélkül való továbbításával kapcsolatos kísérleteivel, és azzal, hogy egy kívülről irányított elektronsugár segítségével egy gázzal töltött gömbben a sugár által eltalált elektronok pályáját módosítani tudta. Tesla 1890-ben kísérletezett ezzel a készülékkel, amelyből a huszadik századra a ciklotron

kialakult. Kísérleteket folytatott egy másik eszközzel is, melynek működési elve a későbbi televízió alapját jelentette, és elméleti munkásságával szintén ő alapozta meg a világszintű televíziózás és rádiózás megteremtését. Tesla személye és tevékenysége minden huszadik századi tudományos és fegyvertechnikai fejlesztés történelmi hátterét képezi, mert gondolkodása messze meghaladta kora minden tudósáét, Thomas Edisont is beleértve. Tesla felfedezéseinek politikai vetületei is szerepet kaptak a kormánynak abban a lázas törekvésében, hogy a roswelli események utáni napokban és hónapokban felderítse az ufókkal kapcsolatos titkokat és ismeretlen technológiákat! Nikola Tesla szerb ortodox családban született, és Párizsból költözött az Egyesült Államokba 1884-ben, hogy munkatársa legyen a kor legnagyobb elismert zsenijének, Thomas Edisonnak. Annak ellenére, hogy a két férfi titánként csapott össze a váltóáramnak az egyenárammal szemben nyújtott előnyeiről folytatott vitában Edison irodájában és laboratóriumában – ott, ahol ma New York-ban a nyugati Brodway húzódik, a West Houston Street-től délre, – Tesla meg tudta őrizni munkahelyét. A két férfi abban is nagyon különbözött, ahogyan a találmányokat megközelítették. Edison egy „kontár‖ volt, akinek, ha volt egy ötlete, azonnal munkához látott, majd újrakezdte, és addig-addig kísérletezett, míg a dolog végül működött. Sokszor, így például az izzólámpa esetében is, több ezer kísérletet hajtott végre, a sikertelen eredményeit mindig kidobva, egészen addig, amíg végül siker nem koronázta fáradozását. A kezdeti inspirációt, perspiráció, vagyis verejtékes munka követte mindaddig, amíg a végeredmény működőképessé nem vált, és feltalálója megnyugodhatott afelől, hogy mindent jól csinált, Tesla a másik véglet volt, aki először az egész tervet fejben készítette el. Addig gondolkodott rajta, amíg át nem látta részleteiben is, majd végül az elméjében lévő kép alapján megépítette a találmányt. Edisont ez elbátortalanította, és korábbi asszisztensének, Charles Batchelornak gyakran mondogatta, hogy Teslának az a képessége, hogy megalkosson valamit csupán az elméjében tárolt sok leírásból és kapcsolási rajzból, természetellenes. Tesla kifinomult,

magasan képzett igazi akadémikus volt, aki szeretett elméletekről vitatkozni, míg Edison autodidakta, munkapad melletti feltaláló, aki képes volt napokig ugyanabban a ruhában dolgozni és aludni. A dolog iróniája, hogy a két férfi – akiknek szabadalmaira haláluk után a modern technika nagy része felépült – két egymással versengő vállalatot is létrehozott: a General Electricet, és a Westinghouse-t, mely vállalatok mind a mai napig konkurenciaharcban állnak egymással. Az Edison és Tesla közötti rivalizálás segített az Egyesült Államok elektromosenergia-termelő iparát egységesíteni, melyből aztán az elektromos készülékeket és szórakoztatóelektronikát gyártó ipar is kifejlődött. A versengés 1890-től egészen 1930-ig, Edison haláláig tartott. Tesla New York-ban halt meg 1943-ban. Tesla elismerten zseni volt, egy olyan tehetség, akit jövőbe látása és találmányai korát messze megelőző emberré tettek. Mielőtt még a cseh drámaíró, Karel Capek a robot fogalmát bevitte volna köztudatba RUR című színdarabjában, és az amerikai tudományosfantasztikus író, Isaac Asimov kitalálta volna a „robotika" törvényeit, Én a robot című novelláskötetében, Nikola Tesla megalkotta az első „automatont‖, vagyis mechanikus katonát, továbbá egy önműködő, távirányítású modell hajót – még a századforduló előtt. Mégis Tesla egy magas, sötét hajú, tűnődő tekintetű, jól képzett és művelt szerb – gyakran sajátmaga legnagyobb ellenségévé vált. Alig volt 32 éves és már milliomos volt, de annak ellenére, hogy korának híres iparosai és bankárai, így George Westinghouse, J. Pierpont Morgan, Stanford White és John Jacob Astor támogatták tevékenységét – szegényen és szűkölködve halt meg egy New York-i szállodaszobában. Ez volt tehát az az ember, akinek az ötleteit az ARPA tudósai kiaknázták, nemcsak azért, mert megtudták, hogy az első szovjet szputnyik Föld körül kering, hanem mert belegondoltak az ebben rejlő még nagyobb veszélybe, hogy a földönkívüliek ezt látva, velük szövetségben próbálják majd meg gyarmatosítani a Földet. Mi volt tehát Tesla ötlete? Az 1890-es években Tesla következetesen foglalkozott az elektromos áram drót nélküli továbbításával, és írt is erről. Marconi vezeték nélküli rádiójához hasonlóan, ami forradalmasította a kommunikációt, Tesla ötlete alapján a vezeték nélküli elektromos

energiaátvitel egész városok növekedését és fejlődését forradalmasíthatta volna. Nem a vezeték nélküli elektromos átvitellel összefüggésben, hanem külön elméletként taglalva Tesla arról írt, hogy egy vezeték nélkül továbbított elektromos energiasugárral kísérletezett, amely az általa eltalált tárgy atomjait addig az állapotig gerjesztheti, amíg az anyag darabokra hullik, annak ellenére, hogy gerjesztés nélküli állapotban esetleg még az intenzív melegítésnek is ellenállt. Tesla azt állította, hogy egy ilyen sugárfegyver forradalmasítaná a hadviselést. Az a lézeres vágóeszköz, amit a hadsereg kutatói a roswelli roncsban találtak – legalábbis működési elveiben – nagyon hasonlított a Tesla állal megálmodott fegyverhez. Meglepő, de Nikola Tesla pályafutása során nemcsak elméletben foglalkozott ehhez hasonló tervekkel, hanem a gyakorlatban is sokszor sikerrel kísérletezett, majd a kísérleteiből levezetett találmányokat szabadalmaztatta is. Ötletei azonban abban az időben annyira újszerűek és radikálisak voltak, annyira elszakadtak kortársai gondolkodásmódjától, hogy figyelembe se vették – vagy azért, mert egy bolond tudós elmeszüleményének tartották csupán, vagy látszólagos hasznavehetetlenségük miatt nem értékelték semmire. Mégis, ha megvizsgáljuk a neve alatt bejegyzett szabadalmakat és az általa tervezett rendszerek leírását, valamint nyilvános kísérleteit, még a legholdkórosabbnak ható ötletek is – mint például a századfordulón napvilágot látott, függőlegesen fel- és leszálló bombázó tervei teljesen működőképesnek tűnnek. Néhány találmánya, így például az atommaghasító, jobban és hatékonyabban működött, mikor először bemutatta, mint modern megfelelői. Amikor tudomásomra jutott, hogy Tesla a századfordulón a gyakorlatban is bemutatott egy távvezérelt hajót, melyet rádióhullámokkal irányítottak, és alkalmas volt arra, hogy torpedókat juttasson el az ellenséges flotta közepébe, elképedtem azon, hogy a haditengerészet az első világháború előtt nem harapott rá az ötletre, és még inkább elképedtem akkor, amikor megtudtam, hogy a második világháború előtt sem kértük meg Teslát egy ilyen hajó megtervezésére, noha tudtuk, hogy a németek ugyanezzel kísérleteznek. Ma is dollárok százmillióit költjük arra, hogy kifejlesszünk egy távvezérelt járművet, amelynek működési elve szinte azonos Tesla majd száz

évvel ezelőtt lefektetett elképzeléseivel, ami megvalósítása esetén a jelenlegi költségeknek mintegy ezredrésze lett volna. 1915-ben Tesla azt írta a honvédelmi minisztériumnak távirányított hajójával kapcsolatban, hogy sürgős megfontolásra ajánlja a távirányított repülőgépeket is, melyek nem rendelkeznek szárnnyal, vezérsíkkal és propellerrel vagy ehhez hasonló külső alkatrészekkel, emellett hihetetlen sebességre képesek, és alkalmasak a béke fenntartása melletti érvelés nyomatékosítására a közeli jövőben. Egy ilyen gép, melyet a hatás-ellenhatás elve hajt (rakétamotor), mechanikus, vagy drót nélküli úton (rádióhullámok) vezérelhető‖. Teslának ez a leírása a távvezérelt hajtóművel ellátott irányított fegyvert, azaz rakétát takarta, ami a német V2-nél is fejlettebb volt, és a mai interkontinentális ballisztikus rakéták előfutárát képezte, melyekhez a cél adatait tartalmazó információk a kilövés után rádióhullámok útján jutnak el. Tesla leírta azt a taktikai fegyvert, ami több mint fél évszázaddal később távvezérelt TOW tankelhárító rakétaként került alkalmazásra a hadseregben, és ami hozzásegített az Öböl-háborúban Szaddám gépesített hadosztályainak szétveréséhez. Az 1890-es években Tesla részecskesugár-kísérletei jól haladtak, és ekkor felkérték, hogy építsen egy kísérleti állomást, amellyel igazolni lehet, hogy kábel helyett a Föld légkörét felhasználva, vezeték nélkül lehet elektromos áramot továbbítani. Tesla támogatóinak, így George Westinghouse gyáriparosnak és J. P. Morgan bankárnak az volt a véleményük, hogy ha az elektromos áramot valóban lehet ilyen formában továbbítani, ez forradalmasítaná a még gyerekcipőben járó elektromosenergia-ipart, és aki az áramtovábbítás e módszerének birtokosa, minden elképzelésen felül meggazdagodhat. Tesla hitte, hogy meg tudja oldani a feladatot, így a támogatóitól kapott hatvanezer dollárral a zsebében elutazott Colorado Springsbe – ahol ma nem véletlenül székel az Északamerikai Légvédelmi Parancsnokság (NORAD) és az Egyesült Államok Hadseregének Űrvédelmi Parancsnoksága – hogy megépítse, és bemutassa áramtovábbító állomását. Tesla kísérleteit egy cikkben közölte, melyet az Electrical World and Engineer című újság alapításának harmincadik évfordulójára

kiadott számba írt, 1940-ben. Ezt írta: „Régóta felismertem, hogy nemcsak az kézenfekvő, hogy vezeték nélkül továbbítunk táviratokat tetszés szerinti távolságra, hanem az egész földgolyót be tudjuk sugározni az emberi hang által keltett modulációval, sőt, ezen túlmenően, ugyanígy korlátlan mennyiségben továbbíthatjuk az elektromos energiát a Föld bármely pontjára, gyakorlatilag veszteség nélkül." Tesla látomásában az áramerősítő állomások behálózzák a Földet, tárolják és felerősítik az elektromos energiát állomásról állomásra, és úgy biztosítják a Föld áramellátását, hogy nem szükséges sem föld feletti, sem föld alatti vezetékes hálózat kiépítése. Azt is előre látta, hogy ismétlőállomások hálózata képes arra, hogy a világ legfrissebb híreit vegye és továbbítsa az egész földgolyón, mely adás kisméretű vevőkészülékkel fogható, „ami olcsó és egyszerű szerkezet, akkora, hogy bárkinek a zsebében elfér‖, és alkalmas szelektált, címzett üzenetek vételére is. Tesla a modern celluláris telefonhálózatot, illetve a személyihívó-rendszert írta le. Azt is mondta, hogy az ehhez hasonló reléállomásokkal „az egész földkerekség egy nagy aggyá válik, amelynek minden egyes sejtje rendelkezik az egész agy kapacitásával", más szavakkal ez egy Internet. Tesla a maga korában történelmet csinált azzal, hogy bebizonyította: az energiát sugár formájában, vezeték nélkül is lehet továbbítani. 1899-ben az a hír járta, hogy Tesla Colorado Springsben „halálsugárral‖ kísérletezik. Ő soha nem ismerte be ezt, és később sem nyilatkozott arról, hogy vezetett volna sugarakkal kapcsolatos kísérleteket, még akkor sem, amikor a húszas években angol, német, orosz és amerikai tudósok fordultak hozzá a találmánnyal kapcsolatos szabadalmakért. Mindazonáltal a harmincas években egyik monográfiájában Tesla arról írt, hogy egy olyan új felfedezést tett, mely a háborút idejétmúlttá teszi, mert minden nemzet rendelkezni fog azzal a rombolóerővel, amivel a másik hadieszközeit képes elpusztítani. Egy nagyméretű berendezésre van szükség, amely előállítja az energiát, és egy ilyen berendezés egész hadseregeket tud megállítani gépeikkel együtt, minden irányból, jó háromszáz kilométeres körzetben. „Egy energiafalat lehet előállítani – írta –, mely minden agresszióval szemben áthághatatlan akadályt képez.‖

De ez nem egy „halál" sugár lenne, írta, ugyanis – mint ahogy azt a tudóstársadalom is felismerte, igaz csak a hetvenes években – a sugarak nagyobb távolságban szétszóródnak, és fókuszban tartásuk egyszerű eszközökkel nem lehetséges. „Az én készülékem — írta Tesla — viszonylag nagy részecskéket bocsát ki, mely lehetővé teszi, hogy kis területre nagy távolságban sokmilliárdszor nagyobb energiát koncentráljunk, mint bármilyen sugárzás. Ilyen módon több ezer lóerőt tudunk egy hajszálénál kisebb átmérőre koncentrálni, aminek semmi nem állhat ellen." Noha Tesla azzal folytatta, hogy ez a sugár hogyan fogja a televíziós átvitelt, illetve képek kivetítését megvalósítani, tulajdonképpen egy irányított, gyorsított elemi részecskéket kibocsátó fegyver leírását adta, aminek a kifejlesztésével huszonöt évvel később az ARPA szakemberei küszködtek, tizenegy évvel azután, hogy egy ilyen energiafegyver elszenesedett maradványait megtalálták a roswelli roncsban. Ezt a Légügyi Műszaki Ellátási Parancsnokság mérnökei nyilvántartásba vették, és a vele kapcsolatos információ hosszú évekig rejtőzött az én „diliaktámban". Amikor 1962-ben a Pentagonban dolgoztam, még mindig azon kísérleteztünk, hogy egy használható sugárfegyvert kifejlesszünk, és a Reagan-adminisztrárió idejére is csak egy épphogy működő példányt sikerült az SDI program keretén összeállítani. De Tesla szemében a világ 1930-ban a háború felé rohant, és ezért írt J. P. Morgannek H. G. Wells-stílusú víziójáról, melyben a levegőből történő bombázás egész városokat tett a földdel egyenlővé. Tesla kijelentette, hogy gyorsítottrészecske-fegyvere a repülőgépeket a levegőben meg tudja semmisíteni, és így a városok védelme megoldható. Az oroszoknak is javasolta ilyen fegyverek kifejlesztését, mert Sztálin félt egy japán inváziótól. Írt az angol miniszterelnöknek is arról, hogy az ő sugara meg tudja védeni Londont a német támadásoktól, de senki nem tartotta megvalósíthatónak energiasugár-fegyverét, még a Westinghouse Co. sem, amely pedig lehetővé tehette volna Tesla számára, hogy a fegyvert még a második világháború előtt kifejlessze, ha átutalta volna neki a beígért pénzösszeget szabadalma megvalósításához.

A Tesla által elképzelt halálsugár kifejlesztésére élete végéig nem került sor. E találmány lényege, hogy egy energiamező által gerjesztett felgyorsított elemi részecskékből álló nyalábot irányítanak egy kiszemelt célpontra, amely abba a fény terjedését megközelítő sebességgel csapódik. Annak a veszélye, hogy Tesla elméletei utat találhatnak a németekhez vagy az oroszokhoz, annyira aggasztotta a szövetségi kormányt, de különösen az FBI-t, hogy amikor Tesla januárjában meghalt, az FBI azonnal összegyűjtötte minden anyagát, vázlatát, publikációját, terveit, és átadta a Külföldi Tulajdonokat Kezelő Hivatalnak (OAP), ahol azokat lepecsételték, majd később átadták a jugoszláv nagykövetnek, aki Tesla hagyatéki ügyeit képviselte. Az anyagokat az ötvenes évek elejéig Manhattanben tárolták, majd Jugoszláviába szállították. A jugoszláv kormány meg volt győződve róla, hogy az FBI átkutatta és lefényképezte vagy mikrofilmre vette Tesla papírjait. J. Edgar Hoover tagadta ezt, a fénymásolatok mégis ott voltak a hadsereg k+f osztályának külföldi technológia részlegén, amikor én annak vezetését 1961-ben átvettem. Vajon hogyan kerülhettek oda? Az amerikai kormány Tesla hagyatékát halála után két nappal hivatalosan lefoglalta. Noha az FBI tudta, hogy Tesla nyilvánosan bejelentette: tökéletesítette halálsugarát – bár független forrásból ezt nem erősítették meg –, a kormány, semmilyen lépést nem tett annak érdekében, hogy megakadályozza őt tervei külföldi kormányokhoz juttatásában. Henry Wallace alelnök közölte az FBI-jal, hogy a kormányt rendkívül érdekli Tesla hagyatéka, és utasította őket, hogy foglaljanak le mindent, amit csak tudnak. Ezért kérte fel az FBI a Külföldi Tulajdonokat Kezelő Hivatalt, hogy 1943. január 9-én kutassak át Tesla szállodai szobáját, és vegyenek magukhoz mindent, amit ott találnak. A Tesla hagyatékából származó egyéb papírokat, amelyek egy irattárban voltak, a hivatal szintén lefoglalta. 1943 januárjának következő néhány hetében, miután a diplomáciai tevékenység hullámai magasra csaptak a jugoszláv követség és J. Edgar Hoover irodája között, az FBI átadta az egész ügyet a Külföldi Tulajdonokat Kezelő Irodának, amely szintén kívül akart kerülni a külügyminisztérium és Belgrád között zajló diplomáciai kötélhúzáson. Az OAP – szem előtt tartva az alelnök

utasítását, mely szerint ellenséget segítő okmányok nem hagyhatták el az országot – megkereste dr. John Trumpot, aki a Tudományos Kutatási és Fejlesztési Irodának volt az elnöke, amelyből később a Nemzetvédelmi Kutató Bizottság, majd a Katonai Kutató és Fejlesztő Részleg kialakult. Dr. Trump megvizsgálta az okmányokat, és megállapította, hogy nem sok használható van közöttük, de úgy döntött, hogy fénymásolatokat készít több papírról, melyeket Tesla a halálát megelőző években írt. Trump kivonatokat is készített ezekből, melyek között egy dátum nélküli monográfia is volt Koncentrált, szóródásmentes energiaátvitel természetes közegen keresztül történő új megvalósítási módjai címmel, vagyis annak leírása, hogyan lehet egy elektronokból álló, nagy energiájú részecskesugarat célba juttatni. Noha Trump az ötletet megvalósíthatatlannak ítélte, az írás összefoglalta Tesla elképzeléseit a gyorsított elemi részecskéket tartalmazó sugárfegyverről. Miután az OAP fényképeket és kivonatokat készített Tesla írásairól, az egész hagyaték a kezelő hivatal felügyelete alatt maradt, amíg az 1950-es években el nem küldték Belgrádba. Ezzel az ügy véget kellett volna hogy érjen. Mindazonáltal 1945-ben, közvetlenül a háború vége után az ohiói Dayton városa melletti Wright Fieldben székelő Légügyi Műszaki Ellátási Parancsnokság Tesla papírjai után kutattatott az OAP washingtoni irodáiban, és katonai futárral küldte a fellelt iratokat a Wrightba. Noha, a két szervezet között ezt követő két évben levelezés folyt a papírok rendeltetéséről, a parancsnokság vezetőjének, Nathan Twiningnek egyik alkalmazottja 1947 novemberében felvette a közvetlen kapcsolatot az OAP-vel, majd közölte velük, hogy Tesla írásai a birtokukban vannak, és azokat legalább 1948. január i-ig maguknál is tartják. Ezek után a Tesla saját kezű monográfiáját is tartalmazó írásoknak, úgy tűnt, végképp nyomuk veszett, egészen addig, amíg a másolatok saját archívumomban 1961-ben elő nem kerültek. Ez azonban csupán egy volt a forgalomban lévő példányok közül. Tesla gyorsítottrészecske-fegyverről írt monográfiájának legalább egy másolata Twining tábornok munkacsoportjának birtokában maradhatott. Innen valamikor a következő tíz év során az ARPA-hoz került Washingtonba. Akkor vették újra elő, amikor a munkacsoport

az orosz Szputnyik felbocsátásakor rádöbbent, hogy az Egyesült Államok semmilyen védelmi eszközzel nem rendelkezik egy világűrből jövő orosz vagy földönkívüli támadás ellen. Az idegenek állal feltehetően használt elektromágneses mező leküzdésére egyetlen használható eszközt láttunk megvalósíthatónak, mégpedig az irányított részecskeenergia sugarat, ami az űrhajó körüli elektromágneses erőteret meg tudta szakítani, és tönkre tudta tenni az antigravitációs mezőt. Ezzel a módszerrel még csak a „mikrohullámú sütő‖ effektusra sem volt szükség, hogy az űrhajó anyagának molekuláit gerjessze. Mivel a részecskesugár nagy energiájú elektromágneses impulzusokat is hordoz, ami ugyanúgy hat az FBLek járműveire, mint bármely elektromos készülékre, alkalmas arra, hogy az űrjármű antigravitációs mezőjét megszakítsa az űrjármű elektromágneses köpenyének szétzúzásával. Ezen a módon a részecskesugár az űrjármű lezuhanását okozza – nem úgy, hogy felrobbantja, hanem úgy, hogy megszünteti a gravitációval szembeni ellenerőt. Az ellenséges robbanófejek vagy műholdak leküzdésének hagyományosabb feladatát a részecskesugár – amellett hogy a sugárimpulzusok tönkreteszik a fegyver elektronikáját is, úgy végzi el, hogy a céltárgy atomjait gerjesztve az atomszerkezet széthullik, és a tárgy fölrobban. Így a részecskesugár kétféle módon képes a rombolásra. Tesla rájött arra, hogy ennek a fegyvernek a hatása nagyon hasonlít a villámcsapáséhoz, és ugyanolyan – csak sokkal inkább ellenőrizhető – pusztítóerővel rendelkezik A villámcsapás nem más, mint egy erőteljes elektronsugár. A tudósok megállapították, hogy elméletileg ugyanezt a rombolóerőt protonsugárral is el lehet elérni. Mások azzal érvelték, hogy mivel az elektronoknak negatív a töltésük, a protonoknak viszont pozitív, a föld mágneses mezeje eltérítheti azokat pályájukról, mert az ellentétes töltés vagy vonzza, vagy taszítja a sugarat. Ezenkívül az azonos töltésű részekből álló sugár természeténél fogva széttart, mert az azonos töltésű részecskék taszítják egymást. A sértetlen hidrogénatomok viszont elektromosan semlegesek, így ezekből használható részecskesugarat lehet képezni olyan fegyverek számára, melyeket a földi atmoszférán kívüli alkalmazásra szántak, mert a semleges részecskékből álló sugarat

nagyon nagy távolságra lehet bevetni, és a világűrben éppen erre van szükség. Továbbá a semleges részecskékből álló sugár nem igényel pótlólagos energiát a széttartás megakadályozására, mert nincs szó taszításról. A részecskesugarakkal folytatott kísérletek 1980 után azt az eredményt hozták, hogy két alapvető fegyvertípusra van szükség. Az egyik fajtát kizárólag a világűrben, vagyis exoatmoszférikus körülmények között, a másikat pedig a Föld atmoszférájában vetnék be, például a vezetéken beérkező robbanófejek ellen. Ezeket endoatmoszférikus fegyvereknek nevezik. Amikor a gyorsítottrészecske-fegyverek alapkutatásának kiterjesztésén kezdtem el dolgozni, a hozzám beosztott tudósok kifejtették, hogy hat feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy a céltárgy megsemmisíthető legyen, Először a sugár nagy sebességgel kell hogy haladjon – majdnem fénysebességgel hogy a céltárgy ne tudjon előle kitérni. Még az ufók is lassabban haladnak a fénynél, így ha befogjuk őket, mindenképpen a részecskesugár nyeri a versenyt. Ezenkívül minél gyorsabban halad a sugár, annál rövidebb impulzusra van szükség, hogy a célpontot megsemmisítse. Másodszor a sugárnak elegendő ideig kell a céltárgyon tartózkodni ahhoz, hogy abban kárt okozhasson. Úgy becsültük, hogy ha egy ellenséges robbanófejet akarunk megsemmisíteni, egy kellő energiájú sugár szinte azonnal alkalmatlanná tenné a robbanásra, és néhány másodpercen belül teljesen megsemmisítené. A világűrben, ahol nagyobbak a távolságok, a sugárnak tovább kellene a célon tartózkodnia, de természetesen itt is szinte azonnal tönkretenné az űrjármű elektromos rendszereit. Még ha nem is semmisíti meg az űrhajót, képes annyira tönkretenni, hogy alkalmatlanná válik bármilyen támadásra. Harmadszor a sugárral azonnal kell tudni célozni, hogy hatékony legyen például az olyan több robbanófejes rakétákkal szemben is, melyekkel mind az oroszok, mind mi rendelkezünk. Ha a rakétát nem sikerül még a világűrben eltalálnunk, mielőtt a robbanófejeket kibocsátaná, akkor miután a robbanófejek már leváltak, és megkezdték saját külön belépő pályaívüket a Föld légkörébe, nagyon gyorsan kell célozni és tüzelni. Ekkor a célzás és tüzelés, újra célzás

és tüzelés folyamatának másodpercek alatt kell megtörténnie, és közben arról is meg kell bizonyosodni, hogy minden egyes céltárgy megsemmisült. New York belvárosa fölött egyetlen ötven kilótonnás robbanás az egész amerikai pénzvilágot tönkretenné, és a körzetben jelentős időre lehetetlenné tenné az életet. Egy több robbanófejes rakéta, amely négy darab ötven kilótonnás robbanófejet indít különkülön pályán például Boston, New York, Washington és Miami felé, képes lenne a robbanástól számított öt-hét évre megnyomorítani az Egyesült Államokat, és egy ilyen rakétát nemcsak az oroszok tudnának kilőni, hanem a kínaiak, az észak-koreaiak, sőt még olyan fanatikus terrorista közel-keleti államok is, mint Líbia, amelynek töméntelen olajbevételéből telik erre is. Egy olyan részecskesugárfegyver, amely gyorsan tud célozni és tüzelni, mind a négy robbanófejet meg tudná semmisíteni még a Föld légkörébe való újrabelépés előtt, vagy közvetlenül a belépés után, így hatékonyan megvédené az Egyesült Államokat, és elriasztana bármilyen ellenséges országot vagy terrorista-csoportot. Negyedszer a sugárnak át kell hatolnia a céltárgy burkolatán, hogy a robbanófejet belül megrongálja, ezért ha a sugár eléri a céltárgy felületét, és annak molekuláit, nemcsak a burkolatot, hanem a tárgy belsejét is gerjesztenie kell. Így ha nem is robban fel, nagyobb darabokra esik szét, vagy üzemképtelenné válva robbanás nélkül zuhan le a földre. A részecskesugár az általa hordozott elektromágneses impulzus állal is képes pusztítani, amikor a céltárgy elektronikáját teszi üzemképtelenné úgy, hogy navigációs rendszerét teszi tönkre, vagy pedig a fejet felrobbantó programot semmisíti meg, és hasznavehetetlenné teszi a bombát. Űrfegyverként alkalmazva az elektromágneses impulzus hasonló hatást fejt ki az ellenséges műholdakra: vezérlő programjuk megsemmisítésével vagy megrongálásával teljesen megvakítja őket. Ellenséges űrhajók ellen bevetve az impulzus védekezőfegyverként alkalmazható olyan módon, hogy a jármű rádiórendszereit tönkretéve visszavonulásra kényszeríti. Hatodszor a részecske sugár a lézertől eltérően bármilyen légköri és időjárási viszonyok között alkalmazható. A lézersugár

visszaverődik a felhőkről és a ködről, és minden olyan időjárási körülmény, amely nem biztosít tökéletes optikai átlátást, gyengíti a hatását. A részecskesugarak érzéketlenek ezekre a tényezőkre, és bármilyen időjárási viszonyok között alkalmazhatóak. Amikor az ötvenes években a tudósok felmérték a tennivalókat egy ilyen sugárfegyver kifejlesztésével kapcsolatban, felismerték, hogy szükség van egy nagy teljesítményű generátorra, amely a szükséges részecskéket előállítja, ezenkívül kell egy olyan célpontmegjelölő eszköz, ami nemcsak az egyszerű célzást, hanem a gyors újracélzást is lehetővé teszi arra az esetre, ha az első lövés nem találna. Miután elhagytam a Pentagont, az e fegyverrel kapcsolatos elméleti munka folytatódott, de a rendkívül költséges kiegészítő technológiák, így a részecskegyorsítók, célzókomputerek, nagyenergiájú lézerek és az egész berendezés hordozhatóvá tételére irányuló fejlesztés területén nem sok előrelépés történt. Mára ezeknek a gyorsított részecske-fegyvereknek kis teljesítményű változatai – amelyek részben a Tesla-féle sugár ükunokái, részben a Roswellben lezuhant űrhajóban talált eszköz leszármazottai – már forgalomban vannak. Például rendőrautókba építik be őket azzal a céllal, hogy egy másik járművet mozgásképtelenné tegyenek, még mielőtt megszökne. Az üldöző járműben ülő rendőrtiszt a menekülő járműre irányítja, és bekapcsolja a részecskesugár-fegyvert. Az elektromágneses impulzusok interferálnak a menekülő jármű gyújtásrendszere által keltett impulzusokkal, emiatt a hengerek nem kapnak megfelelő szikrát, és a jármű megállni kényszerül. Az éjjel tizenegy órás hírekben nem lesz többet szó száguldozó autós üldözésekről, hiszen a menekülő tettesek gépkocsijait sokkal hatékonyabban fogják tudni megállítani. Ezt a készüléket eredetileg a hadsereg fejlesztette ki, és a hadsereg űrparancsnoksága alkalmazta rakétákra szerelve, hogy az általuk kibocsátott energiasugár tönkretegye az ellenséges műholdakat, de miután onnét leselejtezték, átadták a bűnüldöző szerveknek. Ennek a találmánynak a gyökerei is Nikola Tesla látomásáig nyúlnak vissza, valamint ahhoz a tárgyhoz, amit a Roswellben lezuhant űrhajó roncsaiból szedtünk elő, amiről a tudósok úgy hitték,

hogy az energiasugárzás technológiáján alapuló fegyver része, és amiről a beszámolók az én „diliaktámban" is megtalálhatóak voltak. Számomra az volt ironikus, hogy milyen szoros kapcsolat van Nikola Tesla történelmi jelentőségű felfedezései és a földönkívüliek roswelli roncsban talált berendezésének általunk felfedezett működési elvei között. Tesla az energiának drót nélküli továbbításával kísérletezett, a földönkívüliek pedig a jelek szerint egyfajta vezeték nélküli energiatovábbítást alkalmaztak navigációs és védelmi célokra. Tesla írt azokról az elméleteiről is, hogyan lehet a gravitációs mezőt elektromágneses hullámok segítségével torzítani vagy manipulálni, és úgy tűnik, hogy a földönkívüliek pontosan ezt a technológiát alkalmazták űrhajójuk meghajtására. Ezenkívül a Tesla állítólag tökéletesített halálsugarának működési elvéről készült leírások képezték azoknak a védelmi fegyvereknek az alapját, melyek telepítését azért terveztük, hogy megfeleljünk annak a kihívásnak, amit a földönkívüliek légterünkbe történi rosszindulatú behatolása jelentett. A Roswellben felismert fenyegetés és a Tesla írásaiból leszűrt következtetések egybeesése eredményezte azt a két tudományos elméletegyüttest, ami végső soron a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense Initiative – SDI), egy ballisztikus rakéták és világűrből jövő támadások kivédésére szolgáló fegyverrendszer alapjait képezte. Míg a tudósok 1950-től a hetvenes évek végéig egy ilyen fegyver költségein vitatkoztak, meg azon, hogy egy rakétaelhárító fegyver destabilizálja-e a nukleáris elrettentés által képzett egyensúlyt vagy sem, azok, akik felismerték a világűrből fenyegető veszély valódi méreteit, azzal érvellek, hogy a Szovjetunió mellett vannak még más ellenségeink is, akik szert tehetnek olyan technológiára, amelynek segítségével nukleáris rakétákat lőhetnek ki az Egyesült Államokra. Senki nem merte azt mondani, hogy a repülő csészealjak ellen kell védekeznünk. Ez az állapot egészen Ronald Reagan 1980-as megválasztásáig tartott, amikor részecskesugár-fegyver fejlesztése újabb lökést kapott a sokat vitatott, de égetően szükséges SDIfegyverrendszer részeként, amit más néven csillagháborús terveknek mondtak. A politikusok gúnyolódása és a pénzt erre sajnáló körök kéztördelései között Reagan elnöknek sikerült kitartani az ötlet

mellett. A csillagháború stratégiája, illetve az annak részét képező egyes komponensek rendszerbe állítása és kipróbálása elégséges okot adott arra, hogy ezt a földönkívüliek az Egyesült Államok részéről háborús kihívásnak tekintsék, mi pedig bebizonyítsuk a szovjeteknek, hogy rendelkezünk nukleáris elrettentő erővel. Az SDI mögött meghúzódó események, melyek végeredményben megváltoztatták a hidegháború menetét, valamint a földönkívülieket rákényszerítették bolygónkkal kapcsolatos stratégiájuk módosítására, egy olyan történet, amit még soha nem mondtak el. Azonban bármennyire látványosnak és fantasztikusnak is tűnjön az SDI korlátozott rendszerbe állításának háttere, a történet voltaképpen arról szól, hogyan aratta az emberiség első győzelmét egy nála sokkal erősebb és technológiailag magasabb rendű ellenséggel szemben, amely rájött, hogy bármilyen sokkoló is számára, de valóságos konfliktusba keveredett az általa biztonságosnak vélt területen.

17. fejezet

A csillagok háborúja 1962 tavasza táján Trudeau tábornok beszámolt nekem arról a szándékáról, hogy nyugállományba kíván vonulni. Közölték vele, hogy nem fogják kinevezni a Vietnamban állomásozó amerikai haderők parancsnokává. Az idős férfi sok hegyet mászott meg fegyverrel a kezében, és sokszor keveredett tűzharcba az ellenséggel szemtől szembe. Bármit is érzett belül – Trudeau tábornok érző ember volt –, der félelmet soha nem mutatott. Parancsait mindig következetesen végrehajtatta, nem hátrált meg, amikor emberei ellene szegültek, és soha nem tért ki a harc elől. Akik ismerték, vagy féltek tőle vagy tisztelték, olyan ember azonban nem akadt, aki semmibe vette volna. A West Pointon végzett amerikai katonatisztek azon nemzedékéhez tartozott, akiknek semmi kétségük nem volt afelől, hogy mi helyes és mi helytelen. Két világháborút és parancsnoki posztok sorát tudta maga mögött, melyek közé az amerikai hadsereg felderítő szolgálatának parancsnoksága is tartozott, és mindig szilárdan tudatában volt annak, hogy a jó oldalon áll. Ezek az erények rendkívül kívánatosak voltak a háborúban egy parancsnok számára, de Trudeau tábornokkal együtt én is arra jöttem rá, hogy ugyanez a jellem sebezhetővé teszi az embert hidegháború idején, amikor a politikusok hadserege harcol a hatalomért egy olyan ellenség árnyékában, aki láthatatlan, akinek a jelenlétét csak közvetett módon lehet érzékelni. – Nincs több Disznócomb-domb, Phil – közölte velem Trudeau tábornok, miután tudomást szerzett róla, hogy Maxwell Taylor tábornok a hadsereg vezetésével egyetértésben mást bízott meg a délvietnami főparancsnoksággal. Ez a megállapítás azt jelentette, hogy ez volt utolsó megbízatása, és altábornagyként nyugállományba fog vonulni.

– Attól tartok, hogy ezt a háborút a hadsereg a politika síkján és nem a harcmezőn akarja megvívni. – Pedig megnyernénk, ha odamennénk, tábornok- mondtam küzködve a bennem feltörő haraggal. – Ön és én tudjuk, mit tanultunk Koreában. Lehet, hogy a tábornok látta, hogy az arcom elváltozik, mert így válaszolt: – Nem, minket valószínűleg rögtönítélő bíróság elé állítanának azért, amit Koreában megtanultunk. Jobb rá sem gondolni, mit tennének velünk, ha megnyernénk ezt a háborút. Majd felnevetett, úgy, hogy számomra világossá vált: már a nyugdíjazását látja maga előtt. – A kommunisták rossz szemmel néztek volna ránk, Phil. Maga is jól tudja, hogy nem mehetünk oda. Azon a nyár végi délutánon beszélgetésünkkel szinte egy időben újabb szovjet teherhajó horgonyzott le a havannai kikötőben, várva a kirakodásra szóló utasítást, miközben magasan a kikötő fölött köröző felderítő repülőgépünk fényképeket készített arról, ahogy lehúzzák a ponyvákat a rakományt képező közepes hatótávolságú ballisztikus rakétákról. Akkor még nem tudtam erről, de az ezután kibontakozó események sorozata életem egyik legnagyobb konfliktusa felé sodort engem is, mely ahhoz a felismeréshez hasonlóan megrázó volt, hogy bolygónkat gyarmatosítani akarják, és az emberi lények és az állatok kísérleti célokra való felhasználása egyre nyilvánvalóbbá válik. A kártyák felfedése következett. Az események még a láthatár mögött rejtőztek. Még senki nem tudhatta, mi következik, de egy maroknyian tudtuk, hogy a felszín alatt valami már felkavarta a vizet. Trudeau tábornok elbúcsúzott mindenkitől, és már számolta a napokat, amelyeket még egyenruhában tölt el, míg végül Pentagonbeli hivatalát az uniformissal együtt felcseréli civil ruhára, illetve egy olyan testület tagságára, ahol hasznosítani tudta néhány nagyon fontos katonai részleg parancsnoksága során szerzett tapasztalatait. Azután lett a katonai kutatások és fejlesztések vezetője hat éven keresztül, hogy három évig vezette a hadsereg hírszerző részlegét. Noha a tábornok ritkán fűzött konkrét megjegyzéseket azokhoz a hihetetlen tényekhez, amelyeket a roswelli jelentések

tartalmaztak, mert az egészet csak a munkája részének tekintette, időnként mégis megengedett magának ezzel kapcsolatos tréfákat, főleg ha régi barátjával, Strom Thurmond szenátorral töltötte az időt. Nem egyszer, amikor a hátsó ajtón léptem be irodájába ott találtam Thumond szenátort a tábornokkal, ahogy a kanapén ülve figyelték jövés-menésemet. – Art – húzta el a szót Thurmond szenátor, alig leplezve Cheshiremacskaszerű mosolyát-, milyen kísérteties dolgokkal foglalkozik ez a Phil? – A „szemét-akták‖ között kutatott, Phil? – kérdezte a tábornok. – Fogadni mernék, hogy meg tudja jósolni a jövőt, Phil – mondta Thurmond szenátor. – Abból amit olvas, bármit megjósolhat. – Csak azt teszem, amit egy jó hírszerző tiszt, szenátor úr – mondtam, igyekezve parancsnokom jelenlétében annyira diplomatikusnak maradni, amennyire csak lehet. – Az a feladatom, hogy elolvassam a hírszerzői jelentéseket és elemezzem azokat. – Semmi bizonyítékuk nincs maga ellen, Phil – mondta a szenátor és a szobában mindenki tudta, hogy kikre gondol, jóllehet róluk nem volt szokás nyíltan beszélni. És hogyan folytatódott az én történetem? Beech tábornok számára készítettem elő az irattáramat, aki a k+f osztály következő vezetője lett, tudva hogy 1962 végére a saját nyugdíjaztatásom is várható. Így arra készültem, hogy Roswellről továbbra is hallgatni fogok, miközben az előttem álló mintegy hat hónap tennivalóit átgondoltam. Arra törekedtem, hogy hátralevő időmben még a lehető legtöbb projektet keresztülvigyek, beleértve a „diliaktámban" lévőket is. Persze Trudeau tábornok távozása után ezt már nem „diliaktáknak" hívtam. Új főnökömmel hallgatólagosan megegyeztünk abban, hogy Roswellről és az ezzel kapcsolatos feljegyzésekről semmit nem adunk ki. 1962 nyarának végén egész Washingtont bejárták azok a híresztelések, miszerint szovjet teherhajók tartanak a kubai vizek felé. Nagyon élénk volt a hajóforgalom, de a hírszerzés embereitől semmilyen tájékoztatást nem kaptunk a történésekről. A CIA mélyen hallgatott, és a Pentagonban az a szóbeszéd járta, hogy a szovjetek arcul ütnek minket, mi pedig csendben tűrjük. Bármi is volt az ok, a

katonai hírszerzésnél lévő barátaim azt állították, hogy a CIA zongorázza le a dolgot, mert a Kennedy-kormányzat nem akar konfrontációt a Szovjetunióval. Mi történt? – kérdezgettem magamtól, de közben sejtettem, hogy a szovjetek valamit forralnak Kubában, azért van ott ennyi hajó. Esetleg csapatokat vonnak össze? Vagy hadgyakorlatot tartanak? A választ egy megdöbbentő fényképsorozat formájában kaptam meg, melyet felderítőgépek készítettek, és a katonai hírszerzésnél lévő barátaim csúsztatták a kezembe egy olyan Pentagonbeli részlegtől, ahová belépve az ember még jegyzeteket sem készíthetett. Tiszttársaim, akik közül még ma is sokan élnek, ezért nevük maradjon titokban, megkértek, hogy jól nézzem meg a felvételeket, amelyeket Kuba fölött készítettek kémrepülőink. Ezt mondták: „Vésse ezeket a képeket az eszébe, ezredes, mert senki nem készíthet róluk másolatokat.‖ Nem tudtam hinni a szememnek, amikor egy nagyítót a kezembe véve közelebbről megvizsgáltam a felvételeket. Nem kétséges, a legújabb tervezésű szovjet közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták voltak ott. Ezek a hengerecskék perceken belül elérhették Washingtont, és ott csücsültek hangárjaik előtt, mindössze néhány kilométernyire a Guantanamo – öbölben levő haditengerészeti támaszpontunktól. Azt kérdeztem magamtól: vajon Curtis LeMay tábornok látta-e ezeket a képeket? LeMay-nek, a koreai bombázó hadműveletek veteránjának igazság szerint most az íróasztala előtt kellett volna ülnie, hogy azt tervezgesse, hogyan bombázza a pokolba Castrót, amiért azt merte eszébe venni, hogy az Egyesült Államok légteréhez ilyen közel tároljon közepes hatótávolságú rakétákat. De Washington nem reagált. A hadseregnek nem volt semmi mondanivalója, a légierőnek szintén nem volt semmi mondanivalója, és a flottánál lévő barátaim egyszerűen nem válaszoltak. Valaki fedőt tett az egész ügyre, és én egyre inkább összezavarodtam. Így fölhívtam az egyik barátomat New Yorkban, Kenneth Keating szenátort, és megkérdeztem, mit tud a dologról. – Mit ért rakéták alatt, Corso ezredes? Milyen rakéták? Hol? 1962 októbere volt.

– Kubában, szenátor – válaszoltam. – Ott guggolnak Kubában arra várva, hogy indítóállványra helyezzék őket. Nem tud róla? A helyzet az volt, hogy Keating szenátor nem tudott róla, ráadásul Mike Feighan képviselő sem, akit szintén felhívtam. Mindkét politikus jobbnak látta, ha nem kérdezősködik a fényképek eredete felől, de mielőtt bármit mondtak vagy tettek volna, meg akartak bizonyosodni róla, hogy meg vagyok-e győződve állításom hitelessége felől. – Legjobb forrásainkból származik – válaszoltam nekik. Magam is ki tudtam venni rajtuk a rakétákat, tudom, hogy néznek ki, ezenkívül nemcsak egy fényképről van szó, hanem egy több hét alatt készült fényképsorozatról, melyen figyelemmel lehet kísérni, ahogy a rakéták szovjet teherhajók fedélzetén megérkeznek Kubába. Nem lehet őket semmivel összetéveszteni, hogy a fene essen beléjük! Keating szenátor azt firtatta, biztos vagyok-e abban, hogy Kennedy elnököt tájékoztatták a rakéták jelenlétéről, de csak azt tudtam válaszolni neki, hogy jelenleg ezt képtelenség megtudni. Magánvéleményem az volt, hogy rendkívül aggasztó lenne, ha a hírszerzés nem osztotta volna meg ezt az információt az elnökkel. Az elnöki Ovális Irodába ugyanis nagyon sok csatornán keresztül áramlott a hírszerzési információ, így ő rövid időn belül megtudta volna, ki vagy mely szervezet próbál meg bármit is eltitkolni. Számomra ezért eléggé egyértelmű volt, hogy a kormányzat az amerikai néptől akarja elzárni ezt az információt, nehogy annak nyilvánosságra hozatala következtében az oroszok és a kubaiak esetleg nyugtalanná váljanak, és kezüket kivegyék a zsebükből. Azt is tudtam, hogy az információnak e két politikussal történő megosztásával nagy kockázatot vállalok. Információkat szivárogtattam ki a hadseregből, a parancs-végrehajtási láncolatból a politikai szektorba. Ugyanez év áprilisában, még az események előtt Dirksen szenátor belső biztonsággal foglalkozó bizottsága előtt kijelentettem, hogy saját hírszerző szolgálatunk jó része, nevezetesen a kiértékelő testület, KGB-beszivárgás áldozata lett, melynek következtében egy olyan háborút veszítettünk el Koreában, amit meg kellett volna nyernünk. Tanúvallomásomat bizalmasnak sorolták be, és soha nem adták ki. De Robert Kennedy igazságügy-miniszteren

keresztül mégis megtalálta az útját kifelé, ugyanis ő az igazságügyminisztériumban egy magánbeszélgetés során biztosított engem arról, hogy az anyagot személyesen fogja átadni bátyjának, az elnöknek, hogy elolvashassa. Most, alig több mint hat hónappal később, bármilyen hírszerzési információt is kapott az elnök az Egyesült Államok biztonságát súlyosan fenyegető orosz veszélyről, teljesen egyértelmű volt, hogy – hacsak valaki le nem állítja őket – az oroszok folytatni fogják azt, amit elkezdtek. Én a magam részéről igyekeztem mindent megtenni ez ellen. Kennedy elnök elutazott Hyannis Portba, és Lyndon Johnson alelnök, aki Keating barátja volt még abból az időből, amikor ő vezette a szenátusi többséget, nem tartozott a Fehér Ház döntéshozó testületébe. Úgy hírlett azért, mert a Bobby Bakerrel való kapcsolata miatt vizsgálat folyt ellene, ugyanakkor ő képviselőjelöltként szeretett volna az 1964-es választásokon indulni. Ezért Keating szenátor nem ajánlotta, l.yndon Johnsont keressem meg ezzel az információval. Egyébként pedig tanácsos volt ezt az információt úgy nyilvánosságra hozni, hogy a Fehér Ház ne hagyhassa figyelmen kívül. Nehogy túl késő legyen a szovjetek elleni fellépéshez. Természetesen ez hazárdjáték volt, mert szinte az egész világ ellenünk fordulhatott, de tudtam, hogy az oroszokkal az egyetlen helyes bánásmód, ha beleverjük az orrukat abba, amit csináltak, és így tanítjuk móresre őket. Ha Koreában azt tettük volna, amit MacArthur tábornok akart, valószínűleg nem került volna sor a vietnami háborúra. Az egyik régi barátom a washingtoni újságíró-testületben Paul Scott, egy sajtóügynökségnél dolgozó politikai cikkíró volt, akinek a Boston Globe-ban és a Washington Postban jelentek meg a cikkei rendszeresen. Ha megkapja a sztorit, barátom minden bizonnyal megtalálja a módját, hogy ebben a két újságban egyidejűleg megjelenjen, ugyanis mindkettőt naponta odateszik az elnök orra elé, ennek következtében ő cselekvésre fog kényszerülni. Nem örültem neki, de nem volt más megoldás. Így Keating szenátor, Mike Feighan és én egyeztettük stratégiánkat. Én felhívtam Scottot, és közöltem vele, hogy láttam néhány fényképet, és értelmezni is tudom azokat. Találkoztunk, de nem a Pentagonban. Leírtam neki a fényképeket,

amiket láttam, és nagyon egyszerű mondatokkal – anélkül, hogy felfedném a felderítés technikai részleteit – elmagyaráztam neki, hogyan készítették, miért hitelesek, és mit jelentenek. – Megértheted, hogy amikor megláttam ezeket a hengereket – mondtam neki, miközben jegyzetfüzetembe felvázoltam a fényképeken látottakat – azonnal rájöttem, hogy azok közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták, amelyek felbocsátásuk után tizenöt percen belül elérik Washingtont, New Yorkot vagy Bostont. Addig észre sem vesszük ezeket a csomagocskákat, amíg nincsenek már közvetlenül a fejünk fölött, így talán öt percünk marad arra, hogy elbújjunk az asztal alá. De ha nukleáris robbanófej van rajtuk, senki nem menekülhet ott, ahol felrobbannak. – Minek ez az egész? – kérdezte. – Miért akarnának a kubaiak az Egyesült Államokkal háborúba keveredni, – Ezek nem a kubaiak – magyaráztam. – Ez a szovjetek zsarolása. Eszük ágában sincs egy halom rakétát átadni Castrónak, és a nukleáris háború kioldógombjához bárkit odaengedni. A szovjetek mindent ellenőrzésük alatt tartanak. Ott vannak a szigeten a saját csapataik, és ezeknek a rakétáknak a kilövésével fognak minket fenyegetni, ha mi, vagy bárki más megpróbálná Castrót megbuktatni. – Miért mondod el nekem mindezt? – kérdezte. – Azért – válaszoltam remélve, hogy kizökkenthetem közömbösségéből és cselekvésre késztethetem-, mert az elnök már tud róla, de semmit sem akar tenni. Jól sejtettem: az újságíró megmerevedett. Félig-meddig maga is feltételezte, hogy Kennedy el akar kerülni minden konfrontációt, amíg a következő elnökválasztási forduló véget nem ér, de ez számára is nyilvánvaló kapitulációnak tűnt. – Ezt nem engedheti meg magának – fakadt ki. – Dehogynem! – figyelmeztettem. – Ha nem hozzuk ki a sztorit, megteszi. Az elnök a homokba dugja a fejét, és azt reméli, hogy senki sem húzza ki onnét. Jelentsd ezt a Globe-ban, akkor, amikor ő Massachusettsben tartózkodik. Ezzel cselekvésre kényszeríted. Haza fog repülni Washingtonba, ahol pedig a Postban fogja ugyanezt olvasni. Ezek után a szovjetek is rájönnek, hogy tudomásunk van a dologról, és kész a kocsi.

– De mi van, ha emiatt kitör a háború – mondta Scott. – Kuba miatt? Figyelj, Hruscsov legközelebbi tanácsosai sem hajlandóak Moszkvát Havannáért feláldozni – válaszoltam neki. – Az oroszok az egészet gyalogáldozatnak szánták, mert a KGB úgy tájékoztatta Hruscsovot, hogy boldogulni fog az üggyel. Ők most az U2-öt és a Disznó öblöt akarják megbosszulni. Itt és most kell szembefordulnunk az oroszokkal, mert ha nem tesszük, vége a hidegháborúnak, és mi veszítettünk. Az egész érdekszférák kérdése, és ha nem védjük meg saját érdekterületeinket, elbuktunk. Ha viszont most visszaszorítjuk és megalázzuk őket, nyerünk. A történet néhány napon belül lejött a Boston Globe-ban és a Washington Postban, az elnök pedig rákényszerült, hogy visszajöjjön Washingtonba, és szembesüljön azzal a krízissel, a melyet később a történelem úgy jegyzett fel, mint a Kennedy – adminisztráció egyik legmeghatározóbb eseményét. Robert Kennedy tudta, hogy a Fehér Ház torz hírszerzői jelentéseket kapott a CIA-tól, és John Kennedy is tudta, hogy középutat kell találnia a CIA emberei – akik azzal áltatták, hogy minden rendben lesz, ha engedi, hogy Hruscsov azt tegye, amit akar – és a légierő parancsnoka között, aki Kuba lerohanására szólította föl. Kennedy elnök nagyon bölcsen nem vonult be Kubába, ugyanakkor nem is hátrált meg, legalábbis a nyilvánosság előtt. A Kubára általunk kivetett blokád visszafordította az orosz flottát, és arcul csapta Nyikita Hruscsovot, akinek nem sikerült a gyalogáldozat. Kennedy elnök megállapodott velük abban, hogy néhány elavult rakétát visszavon Törökországból, hogy Hruscsov a Kremlben mégse veszítse el teljesen a renoméját. De mindnyájan tudtuk, hogy ha a Földközi – és a Balti-tengeren bevetjük Polaris tengeralattjáróinkat, sokkal nagyobb tűzerő áll majd készenlétben, hogy lecsapjon a szovjetekre, mint amennyi valaha is volt Törökországban, sőt a szovjetek még csak nem is tudnák, mi van ott az orruk előtt. Ezenkívül tudtuk azt is, hogy a törökök soha nem hagynák, hogy mi az ő földjükről rakétákat indítsunk az oroszok ellen. Féltek ugyanis attól, hogy a Szovjetunió így feljogosítva érezné magát arra, hogy megtámadja Törökországot. Ezzel a Kremlben is tisztában voltak, mint ahogy azzal is, hogy nekünk

kapóra jön ez a konfliktus, mert így presztízsveszteség nélkül vonhatjuk ki a rakétákat Törökországból. Így működött az egész összefüggéseiben. Kennedy elnök vette a bátorságot ahhoz, hogy egy vonalat húzzon keresztbe az óceánon, amelyet az orosz flotta nem léphetett át úgy, hogy ágyúval az orruk elé ne lőjenek. Ezzel visszafordulásra és hazatérésre kényszerítette őket. Az oroszok az egész világ szeme előtt meghátráltak. Kennedyt pedig hősként ünnepelték. Közben én is szert tettem néhány nagyhatalmú ellenségre, és már láttam – mintha száznegyvennel száguldanék egy végtelen autópályán – hogy közeledik felém a hadseregbeli pályafutásom végét jelző tábla. Elszántam magam arra, hogy összegyűjtöm a Roswell-lel kapcsolatos feljegyzéseket, hogy elő legyenek készítve annak, aki utánam következik, és elkezdtem feljegyzéseket készíteni egy későbbi esetleges polgári állásom számára. Ki sejthette volna, hogy már néhány hónap elteltével egy Capitol Hill – beli irodában ülök, velem szemben az asztal túloldalán pedig az utódom, aki addig a hadügyminiszter tudományos tanácsadója volt. Sikerült Washington egyik legnagyobb hatalmú emberének a lábára lépnem, ennek ellenére küzdelmem igazságos volt, hiszen én elsősorban továbbra is a hidegháború katonája voltam. Emellett tovább folytattam a titkos harcot a földönkívüliek ellen, akiknek a tevékenysége egyre agresszívebbé vált a különböző védelmi berendezéseink és városaink fölött, és zavarták az emberi személyzettel vagy anélkül zajló űrkísérleteinket is. Még az orosz hírszerzés is elkezdett panaszkodni az űrkísérleteik közben tapasztalt rejtélyes esetek miatt. De nem mondhatták meg nyíltan, pontosan mi is a gondjuk. Magunknak kellett rájönnünk. Ha a hidegháború a hatvanas évek elején – amikor Kennedy, Truman és Eisenhower stratégiákkal zsonglőrködött, miközben felismerték, hogy saját hírszerzésükben sem bízhatnak- bonyolult és kaotikus képet mutatott, képzeljük el, milyen lehetett a „másik" hidegháború, vagy ahogyan egyesek nevezték, „az igazi" hidegháború, amit a földönkívüliek ellen vívtunk. Hasonlított ahhoz, mint amikor egy elefánt van a szobában, amit mindenki tud, de tagadja. Jelenléte ugyanakkor annyira valóságos, hogy képtelen vagy

kikerülni. Ormánya olyan erővel leng, hogy le kell hajolnod, amikor feléd lendül. Vigyáznod kell, hogy amikor lép, óriás lábai palacsintává ne lapítsák a te lábfejedet, és arra is ügyelned kell, hogy hátsó feléhez se lépj túl közel, mert ami abból kijön, betemethet téged. Más szavakkal a szovjetekkel való konfliktus olyan étkezéshez hasonlított, ahol a menüt mindenkinek meg kellett enni, méghozzá egy asztalnál ülve. Szovjetek és amerikaiak látszólag kenyértörésre viszik a dolgot, ugyanakkor gondosan ügyelnek rá, nehogy felrobbantsák a világot. Mindegyikünk figyelte a másik kezét, mikor tehet szert némi előnyre. Te figyeled az ellenséged kezét, ő figyeli a tiédet, miközben csak lábbal lehetséges bármit tenni. Ellenséged természetesen közben ugyanezt csinálja. A titkosság miatt a hadsereg keze meg volt kötve, a kormány pedig megtiltotta nekünk, hogy az idegenek fellépésével szemben minden forrásunkat latba vessük, így kerülgettük az igazságot, mint macska a forró kását. Ennek ellenére jó néhány kongresszusi képviselő is tudott e tényekről, sőt hozzánk hasonlóan, őket is aggasztották a földönkívüliek behatolásai, az emberek elrablása és az állatok megcsonkítása, ezért ők is támogatták, hogy a hadsereg felvegye tervei közé a világűrben alkalmazható sugárfegyverek kifejlesztését is. Arról meg voltunk győződve, hogy bárkik is legyek az ufók utasai, arcátlanul babráltak bolygónkkal, sőt titokban folyamatosan manipuláltak minket. Ehhez a titokzatossághoz azonban a mi engedékenységünk nagyban hozzájárult, mert nem akartunk szembenézni az igazsággal és megvívni a háborút. A hadseregben azok, akik tudtuk mi történik, szintén úgy éreztük, hogy már inkább invázióról, mint beszivárgásról van szó. A jelek szerint az volt a taktikájuk, hogy kiismerjék vezetési és védelmi rendszerünket, hogy mire a valódi konfliktusra sor kerül, kitárva, sebezhetően álljunk előttük. „Ha a földönkívüliek elég régóta vannak itt – tettem fel a kérdést Trudeau tábornoknak –, vajon elképzelhető, hogy azt is végignézték, amint a trójaiak városukba vonszolták azt a hatalmas falovat, melyet a görögök hagytak a város előtt?"

Trudeau tábornok a maga részéről nyugdíjba vonulása előtt többször is megjelent a Kongresszus előtt. Következetesen azzal érvelt, hogy a hadseregnek van mit keresnie a világűrben, és rendelkezünk azzal a rakétaelhárító rendszerrel, melyet ő személyesen próbált ki a Los Alamosban és az Alabama állambeli Hunstville városában lévő irányítottrakéta-parancsnokságon. Ezenkívül a hadsereg azzal is bizonyított, hogy az európai harcok befejezése után néhány hónappal már be tudta kapcsolni kutatómunkájába a hadifogoly német rakétatudósaikat. Trudeau tábornok úgy érvelt, hogy az ügy nem igazán költségvetési kérdés. A tudománnyal és űrkutatással foglalkozó kongresszusi bizottság előtti beszámolójában kijelentette, hogy ha a világűrrel kapcsolatos ügyeket elveszik a hadseregtől, akkor az egészet tokkal-vonóval át kell adni a légierőnek. Mindenekelőttt azért – mondta, mert a légierő is egy katonai testület, amely rendelkezik tisztekkel és olyan kiképzett legénységgel, mely tudja, hogyan kell harcolni. De – az első években legalábbis – a kongresszus és az elnök úgy döntöttek, hogy a NASA irányítsa az űrprogramot. Mindazonáltal a hatvanas évek végére rájöttek – hogy az űrkutatásnak komoly katonai vonatkozásai vannak, és módosították ezt a döntést. Trudeau tábornoknak megvoltak a maga szövetségesei a legnagyobb hadiipari beszállítók között is. Nemcsak tudósok, hanem igazgatótanácsi tagok is sejtették, hogy a hadseregnek sürgősen űrfegyverek kifejlesztésére van szüksége. Néhányan közülük arra is rájöttek, hogy titkos céljaink is kell hogy legyenek, mert az általunk szorgalmazott tervekben, például a Horizont programban és az energiasugárfegyverek területén is látszott, hogy ezeket a fegyvereket olyan ellenségek elleni hadviselésre tervezzük, akik sokkal hatalmasabbak és nehezebben legyőzhettek, mint a szovjetek. Amikor Trudeau tábornok az ipar képviselőivel a műszaki hírszerzés által szolgáltatott adatokról és az alkalmazandó konstrukciókról tárgyalt, sokszor tapasztalta részükről azt a bizonyos „tudom-tudom" bólogatást. Nyilvánosságra nem hozott emlékirataiban az egyik helyen arról írt, hogy amikor valamelyik hadiipari partnerünkhöz ment megrendelésekről tárgyalni, a cég részéről azok a képviselők fogadták, akik a döntéseket is hozták. Így írta le ezt:

„Ahányszor csak ezekhez a cégekhez mentem, mindig jelen volt az igazgatótanács elnöke, a cég elnöke, valamint a vezetőtestület legtekintélyesebb tagjai is. Kimondhatom például, hogy amikor a Sperry-Randhez mentem, nem kisebb személy tisztelt meg egy ebédmeghívással, mint maga MacArthur tábornok, akiről tudtam, hogy nem részesít a társaságában akárkit. ― Trudeau tábornok a ballisztikus rakéta atyja volt, és az a személy, aki az 1950-es és 60-as években keresztülvitte, hogy fegyveres erőink a rakétáinkat rendszerbe is állítsák. A Sperry-Randdel és MacArthurral, egykori koreai főnökével való kapcsolata minden másnál fontosabb volt, mert MacArthur tábornok ismerte az igazságot az ufókról, és megértette, hogy a hadsereg egy űrháborúnak készül nekigyűrkőzni, és ezalat ő sem az oroszok világűrből való leküzdését értette, hanem a földönkívülieket. De küzdelmünk a hivatalos tagadás alatt mélyen elásva folyt, annyira, hogy az igazság fantasztikuma, továbbá a polgári titkosszolgálatnak néhány ostoba rémhír előtti kapitulációja – melyek egy nemzetközi kormány irányítása alatt működő új világrendről szóltak – időnként bennünk is kétségeket ébresztettek saját józan eszünket illetően. Mindazonáltal ha tüzetesen megvizsgáljuk az Egyesült Államok 1947 utáni titkos történelmét, láthatjuk, ahogy a láthatatlan elefánt le-föl járkál a helyiségben. Még jobb analógia az egészre a feketelyuk esete. A feketelyuk az, ami egy csillag gravitációs összeomlása után annak helyén marad, ami magába szívja a fényt, a gravitációt, és mint egy galaktikus prés, összetömöríti olyasvalamivé, ami csak az atomnál kisebb részecskékkel foglalkozó fizika tud leírni, de szemmel nem látható. Mindössze hatásuk érzékelhető abból, ahogy a fény és a gravitáció körülötte úgy viselkedik, mint a víz a lefolyónál, amikor kihúzzák a dugót a fürdőkádból. A hidegháború stratégiája és a csúcstechnológiájú különleges fegyverek fejlesztése körül ehhez hasonlóan alakultak a dolgok. 1947-ben még lehetett értelme a tagadásnak, 1962-re azonban pontosan az a tény, hogy a kormány tagadta, milyen háborúba keveredett, akadályozta abban, hogy ezt a háborút sikeresen megvívhatja.

1947-ben, vagyis a munkacsoport megalakítása óta az ufóstratégia feketelyukában végzett különböző hírszerzői tevékenységek és bürokratikus döntések egyre több réteget képeztek, egyre jobban összekeverve a valóságot és valótlansággal. Vak katonák csapatához hasonlóan a sötétben folyton egymásba ütköztek, egymás terveit borították föl, a barátról azt gondolták, hogy ellenség és fordítva. Egy, az utódoknak továbbadható világos politika hiányában a földönkívüliekkel kapcsolatos stratégia saját hálójában akadt fenn. 1947 decemberét követően, amikor Hoyt Vandenberg tábornok, a légierő vezérkari főnöke utasítást adott, hogy értékeljék ki, és kísérjék figyelemmel az ufóészleléseket – ez a munkacsoportunk tevékenységének következménye volt, elindult a Jel program a Légierő Műszaki Hírszerzésének vezetésével. Ez a projekt annyira fontos volt, hogy az 1947-ben kiadott 59. számú utasításában még J, Edgar Hoover is elrendelte, hogy a jövőben minden ufókkal kapcsolatos beszámolót ne az FBI vizsgáljon, hanem adja át azokat a légierőnek. Noha hivatalosan nem ufókat keresett, a Jel projekt 243 észlelést vizsgált meg az 1949 februárjában készült jelentésében. Miközben a Jel végezte a vizsgálódásokat, a Légierő Műszaki Hírszerzési Központja is elkészítette a maga dokumentumát A helyzet elemzése címmel. Jóllehet kissé naivan közelítették meg az ügyet, de ők is azt a következtetést vonlak le, hogy földönkívüli betolakodókkal van dolgunk, akik megfigyelés alatt tartanak minket. Vandenberg tábornokot rendkívül kihozta a sodrából a jelentés, mint azt később egy tisztjétől megtudtam, akivel a Pentagonban futottam össze. – Ezredes – mesélte nekem a tiszt —, az öregember annyira dühös volt, hogy a fülén fújt ki a gőz. Örülhet, hogy nem volt ott! Ezek után rákérdeztem, miért is volt olyan dühös Vandenberg tábornok? Végül is ő volt az, aki a beszámoló elkészítését elrendelte. Miért nem egyezett meg Twining tábornokkal és Hillenkoetter tengernaggyal, hogy kérjék az elnök engedélyét az információ nyilvánosságra hozatalára? – Megbolondult? – háborodott fel a tiszt. 1956 volt, és engem a Fehér Házból éppen átküldték a Pentagonba egy tájékoztatóra, – Nem emlékszik, mi történt amikor Orson Welles darabja, a Világok

háborúja ment a rádióban? A városokban kis híján zavargások robbantak ki, mert mindenki azt hitte, hogy amit hall, az valóság. El tudja képzelni, mi lett volna, ha tényleg megtörténik? Ha a kormányunk bejelentette volna, hogy a rádiójátékhoz hasonlóan repülő csészealjak szálltak le, csakhogy mi most elfogtunk egyet, a többiek pedig azóta is visszajárnak! Képzelje el! Zavargások és fosztogatások tömének ki, emberek bolondulnának meg, mert azt hinnék, hogy az idegenek itt vannak, hogy elpusztítsák a bolygónkat. Igaza volt, de ami még ennél is rosszabb, úgy tűnt, hogy az idegenek – nem tudni mit, de – valami rosszat forralnak. Amikor Vandenberg tábornok elolvasta A helyzet elemzését, dührohamot kapott, és elrendelte, hogy az egész jelentést égessék el, mielőtt még bárki kezébe kerülhetne. Ez volt az utolsó eset, amikor egy az ufóhelyzetről a kormány által készített felmérés ennyire közel került a nyilvánosságra hozatalhoz, mielőtt az egész üggyel kapcsolatban elrendelték az álcázási taktika alkalmazását. Az ufójelentésekkel kapcsolatban ugyanakkor folytatódtak a kormány hiányzó állásfoglalása miatti zsémbelődések, ugyanis a beszámolók egyre csak özönlöttek. A „Mozgó" projekt keretén belül 244 ufóészlelést értékeltek ki és jegyeztek föl. 1949-ben azután a CIA tudományos kutatásokkal foglalkozó irodáján keresztül napvilágot látott egy aggódó hangvételű elemzés az ismeretlen repülőtárgyak észlelésével kapcsolatban. 1952-ben egy másik CIAfeljegyzést is kibocsátottak, amely a fenti iroda fegyverekkel és felszerelésekkel foglalkozó részlegének kutatásait summázta, és szintén arról panaszkodott, hogy az ufóészlelésekkel kapcsolatban hiányzik a megfelelő ismeret és irányvonal. Úgy tűnt, hogy maga a CIA is meghasonlott önmagával azzal kapcsolatban, mihez kezdjen az ufókkal. Twining és Vandenberg tábornokoknak is elegük lett. 1952-ben a légierő beindította a Kék Könyv projektet. Ha nyilvánosan nem is akartunk tudomást venni az ufókról, az embereknek az észleléseikkel kapcsolatos félelmeit kezelni kellett. A Kék Könyv ezt a célt szolgálta. Bármi is volt a munkacsoport terve, 1952-ben ez nem elégítette ki Nemzetbiztonsági Tanácsot, így megbízta a CIA-t, hogy állapítsa meg: az ufók léte jelent-e veszélyt az Egyesült Államok számára.

Természetesen a CIA tudta, mi a válasz, mert két hírszerzési igazgatója is tagja volt annak a munkacsoportnak, amely megállapította, hogy az ufók ellenséges szándékokat táplálnak nemcsak az Egyesüli Államok, de a szovjetek, az olaszok és a skandinávok felé is. Az egész NATO azzal volt elfoglalva, hogy az ufófenyegetésre megtegye a megfelelő válaszlépést anélkül, hogy a szovjetek bármiféle reakcióját kiváltaná. Ez volt egyik oka annak, hogy harminc évvel később Reagan és Gorbacsov egyetértettek abban, hogy az ufók számolták fel a hidegháborút. 1953. január 14-én, közvetlenül Eisenhower beiktatasa előtt, a Pentagon, a CIA és a légierő emberei összegyűltek, hogy megbeszéljék az ufóhelyzetet, és elemezzék mindazt, amit a munkacsoportunk addig rneg tudott állapítani. A házigazda eleinte dr. H. P Robertson, a CIA alkalmazottja és a hadügyminisztériumban működő Fegyverrendszer-kutató Csoport igazgatója volt. A további tagok dr. Lloyd Berkner fizikus és a Brookhaven Nemzeti Kutatólaboratórium egyik igazgatója voltak. A Robertson-bizottság a következő három napot az ufóészlelésekröl készült beszámolók vizsgálatával töltötte, melyeket a légierő hírszerzése szállított nekik, és megnézett olyan filmrészleteket, amelyeken repülő csészealjak voltak láthatóak. Megállapították, hogy az Egyesült Államokat nem fenyegeti veszély, és azt javasolták, hogy a kormány általában ne foglalkozzon az ufoészlelésekkel. A CIA 1988 -as beszámolója értelmében a kormánynak ez volt az egyetlen hivatalos állásfoglalása. Valamivel több mint egy évvel később a Fehér Ház is megértette, hogy szükség van valamilyen koncepcióra abban, hogyan adják ki az ufókkal kapcsolatos információkat a sajtónak. Annak érdekében, hogy az alacsonyabb rendfokozatú tiszteket távol tartsák a nem jóváhagyott információk kiadásától – és nem jóváhagyott alatt az elnök tájékoztatásáért is felelős Nemzetbiztonsági Tanács azt értette, amit a munkacsoport nem látott jónak továbbadni –, Nathan Twining tábornok, a légierő vezérkari főnöke kiadta a 200-2. számú utasítást, amely kimondta, hogy médiának csak akkor szabad beszámolókat átadni, ha az azokban leírt észlelések földi jelenségként azonosíthatóak, mint például mocsárgáz vagy meteoritbecsapódás.

Azt azonban csak a Légierő Műszaki Hírszerzési Központja állapíthatta meg, hogy mely tárgy miként azonosítható, más szóval csak ők engedélyezhették az ufókkal kapcsolatos információk kiadását, és ezt csak akkor tették meg, ha az észlelt dolgot ismert jelenségként, és nem repülő csészealjakkal lehetett értelmezni. Az 1950-es évek során tanúja voltam, amint a kormány egyre jobban titokzatoskodott az ufókkal kapcsolatban, noha magánemberként úgy gondoltam, hogy több információhoz jutnának, ha nem ezt tennék. De katonatiszt voltam, és megértettem, hogy egy információt mindaddig titokban kell tartani, amíg nem tudjuk, hogy valójában mivel is állunk szemben. Mellesleg a szovjetek közben hatalmas előrehaladást értek el a világűrbe való kijutás területén, és nem tudhattuk, hogy együtt működnek-e a földönkívüliekkel vagy sem. Valójában háború folyt, és én a Fehér Ház utasításainak engedelmeskedtem akkor is, amikor láttam, hogy az információk kiadásával foglalkozó hivatalnokok sokszor fennakadnak az ellentmondások hálójában. 1961-ben a légierő két titkos terv végrehajtásába kezdett, amelyek már tulajdonképpen 1947 óta léteztek, de eddig hivatalosan senki nem utasította őket. „Holdpor" néven futott az a művelet, amelynek keretében csoportok kutatták fel a lezuhant vagy kényszerleszállást végrehajtott „külföldi" űrjárműveket. A nyilvánosság előtt a légierő szovjet műholdakat keresett, melyek valamilyen okból a Földre zuhantak. A valóságban viszont egy ufókutató-mentő programról volt szó, ahhoz hasonlóan, ahogyan tizennégy évvel korábban a hadsereg az új-mexikói sivatagból kihozta a lezuhant űrjárművet. A másik a „Kék Légy" projekt volt, amelynek keretén belül a légierő megbízásából a lezuhant idegen űrjárműveket és a műszaki hírszerzést érdeklő egyéb tárgyakat összegyűjtötték, és további tanulmányozás végett beszállították a daytoni Wríght-Patterson légibázisra. Annak mintájára dolgoztak, ahogy 1947-ben Twining tábornok járt el a Roswellben lezuhant űrjárművel, amikor a roncsokat elhozatta az 509-es Wright Field-i bázisról. 1962-ben a hadügyminiszter egyik titkára, Arthur Sylvesler egy sajtótájékoztatón közölte, hogy ha a kormány a nemzet biztonsága szempontjából ezt fontosnak tartja, még a Kongresszussal sem fog

információkat közölni az ufókról, nem beszélve az amerikai nyilvánosságról. Ekkor én a Pentagonban dolgoztam, és teljes mértékben átláttam, hogy a légierő az ufókkal kapcsolatos ügyeket hogyan vonja egymás után a hatáskörébe. A NASA-nak arra volt az elnöktől megbízatása, hogy a világűr felderítésével foglalkozzon, de a hadseregnek továbbra is védekeznie kellett az ufófenyegetéssel szemben, noha szinte minden területen akadályoztak minket. A légierő „Szent‖ és „Kék Gemini‖ projektjei évekkel később az USAF7795 alapjait képezték. Ez az amerikai légierő első műholdelhárító programja volt, egy olyan támadó hadművelet, mely azt célozta, hogy megtaláljon, kövessen és megsemmisítsen ellenséges felderítő műholdakat vagy – és ez fontosabb – Föld körüli pályán mozgó ufókat. Azt a technológiát alkalmazta, amit mi a k+f osztályon kitaláltunk. Először a légierő, majd a hadsereg tette meg a kezdeti lépéseket annak érdekében, hogy az amerikai rakétarendszert megvédje a világűrből érkező szovjet támadásoktól bolygónkat pedig az ufók behatolásaitól. A Szent egy Föld körül keringő ufókutató műhold volt, egy szabványos, a CIA által is használt Agenda B típusú műhold módosított változata, mely rendelkezett fedélzeti videokamerával, továbbá célkövető és célratartó radarrendszerrel. Feladata a elderítés volt. A leselkedő műholdat vagy ufót radarral és tévékamerával követte. Ha ráragadt a céltárgyra, a Kék Gemini, a „gyilkos‖ műhold következett. A Kék Gemini a NASA kétszemélyes Gemini űrkabinjának katonai változata volt, melyet a Hughes Aircraft, a hadsereg egyik legnagyobb beszállítója fejlesztett ki. Feladata egyszerűen az volt, hogy egy magasabb körpályáról lecsapva megsemmisítse vagy üzemképtelenné tegye az ellenséges műholdat vagy ufót. Ha erre lehetőség adódott, a Kék Gemininek „el kellett fognia", azaz mozgásképtelenné kellett tennie az ufót a világűrben, majd ebben a helyzetben megvárnia egy személyzettel ellátott űrhajót, melynek utasai egy űrséta során begyűjtik a zsákmányt. Más programok fedezéke alatt mindkét fegyverrendszert telepítették, és ma a rakéták és ufók ellen létesült felderítőrendszer egyik védelmi vonalát képezik.

A Szent és a Kék Gemini bevetése az ufók ellen háborúnk egyik legfontosabb első lépése volt. A technológiát a hadsereg egyik kutató-fejlesztő részlege adta az 1960-as években, melyet közvetlenül az idegenektől szereztünk abban a kényszerhelyzetben, amikor a roswelli roncsokat tanulmányozva teljesen reménytelennek láttuk helyzetünket. A kutató-fejlesztő részlegből kikerült, és katonai célokra felhasznált találmányok hétköznapi hasznosításra is alkalmasak voltak. Ma, amikor a háztetőkön teljesen megszokott látványnak számítanak a műsorszóró műholdak bármely műszaki üzletben megvásárolható vevőkészülékeinek parabolaantennái, nem sokan tudják, hogy ez is a Hughes találmánya. Ez is példája annak, ahogyan egy eredetileg katonai alkalmazás teljesen hétköznapi fogyasztási cikké válik. 1969 december 17-én a légierő szóvivője bejelentette, hogy megszünteti a Kék Könyv programot. Kifejtette, hogy a Kék Könyv keretén belül több mint tizenháromezer esetet vizsgáltak meg, melyekben semmiféle utalást nem találtak arra, hogy bármilyen formáljan is veszély fenyegetné a nemzetbiztonságot, és mivel a program során regisztrált minden egyes észlelés esetében megállapítható volt, hogy annak nincs Földön kívüli vonatkozása, ezért tényszerűen kijelenthető, hogy nem léteznek azonosítatlan repülő tárgyak, vagyis ufók. A Kék Könyv megtette kötelességét, amennyiben megállapította, hogy légterünk biztonságos. Természetesen a Kék Könyv kezdettől fogva a nyilvánosságnak szólt, mert ugyanakkor a hadsereg ufókutatása zavartalanul folytatódott tovább. 1975-ben és 1976 elején a nukleáris fegyvereket is tároló, Maine állambeli Loring légibázist és a Minotban, Észak-Dakotában lévő stratégiai légierő-parancsnokságot, valamint egyéb létesítményeket Montanában, Michigan államban, sőt a Kanadai Királyi Légierő falconbridge-i – Ontario állambeli – légi támaszpontját is ufók közelítették meg agresszív módon. Ezek nem véletlenszerű megfigyelések voltak. Az ufók felderítő és megfigyelő tevékenységet végeztek, aminek következtében a támaszpontokon többször rendeltek el riadót, és küldtek titkosított jelentéseket a behatolásokról Washingtonba.

A NASA ennek folytán egy kutatási program megvalósításába kezdett, melynek keretében belül fejlett civilizáció által kibocsátott rádiójelek után kutatott. A műveletet Carl Sagan vezette, a neve pedig SETI (Földönkívüli Intelligencia Utáni Kutatás) lett. A programot azóta felfüggesztették. A SETI nemcsak a Föld különböző pontjain elhelyezett rádióvevőket jelentette, hanem olyan nemzetközi ajánlásokat is tartalmazott, melyek útmutatást adtak arra az esetre, ha Földön kívüli civilizációval kerülnénk kapcsolatba. Az ufók elleni háború idestova ötven éve folyik, és mi igyekszünk behatolásaik ellen megvédeni magunkat. Az 1970-es évek Hughesféle gyilkos műholdjai csak az első lépcsőjét jelentették annak a planetáris védelmi rendszernek, mely a földönkívüliek számára valóságos fenyegetést jelentett. Amikor a hetvenes évek vége felé rájöttünk, hogy a gyorsítottrészecske-fegyver és a nagy energiájú lézerfegyver sokkal hatékonyabb, mint ha felrobbantjuk a műholdakat, védelmi képességeink és esélyeink még továbbjavultak. Felismertük, hogy a roswelli roncsban talált és a Tesla víziójában szereplő részecskesugár-fegyver segítségével meg tudjuk valósítani az ilyen típusú védelem által megkövetelt gyorsan célzó és tüzelő, majd gyorsan újra célzó és tüzelő fegyvert. De még mindig játszottuk a kiszivárogtatósdit azután is, hogy az oroszok végül is rájöttek arra, hogy a közös fenyegetés ellen a szuperhatalmaknak együttesen kell fellépniük. A nyolcvanas években Reagan elnök és Gorbacsov főtitkár felismerték, hogy a közös ellenség ellen együtt kell működni. Jóllehet soha nem a földönkívüliek fenyegetésének tulajdonították, mindketten elismerték, hogy ha az Egyesült Államok és a Szovjetunió ellentéteiket félretéve, közös politikát folytatnak a Föld körüli térség védelme érdekében, abból mindkét szuperhatalom hasznot húz. A maga részéről Reagan elnök határozottan sürgette egy világűrtelepítésű védelmi rendszer kifejlesztését és alkalmazását bolygónk megóvása érdekében; e rendszer neve Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI) lett. A koncepciót a sajtó „A csillagok háborújának" keresztelte el. Reagan elnök saját szavaival így jellemezte;

„Ez egy védőpajzs, amely nem bántja az embereket, de minden felülről érkező nukleáris fegyvert kiüt, mielőtt még kárt okozhatna az emberiségnek." A hadsereg és a Fehér Ház röviden úgy definiálta az SDI-t, hogy az egy világűrbe telepített védelmi rendszer, amelynek feladata, hogy a Szovjetunió bármiféle nukleáris támadásától megvédje az Egyesült Államokat. A tervezett rendszer részét képezték olyan műholdak, melyek másodperceken belül képesek érzékelni interkontinentális rakéták felbocsátását, továbbá Föld körül keringő lézerágyúk, melyek a felbocsátott rakéták első hullámát elpusztítanák, valamint lézerfegyverekkel felszerelt tengeralattjárók a második hullám ellen, végül földi telepítésű rakétarendszerek, melyek a védelem utolsó vonalát képeznék. Ezen túlmenően az SDI tartalmazott valamit, amiről én meg voltam győződve, hogy a fegyverrendszer leghatékonyabb eleme, mégpedig egy rakétára telepített gyorsítottrészecske-fegyvert. Ez az érkező robbanófejek vagy a Földet megközelítő űrhajók elektronikáját bénította volna meg egy részecskesugár segítségével. E fegyver legjobb tulajdonsága, hogy nem lehet igazán védekezni ellene. A lézersugaraknak, sőt még a nagy energiájú lézersugaraknak is az a hátránya, hogy ha egyszer visszaverődtek egy felületről, az így felszabaduló energiaköpeny megvédi a céltárgyat az újabb impulzusoktól, más szóval, ha a céltárgyat az első impulzus nem semmisíti meg, a következő már hatástalan. De a részecskesugárfegyver, ha egyszer eléri a céltárgy felszínét – a mikrohullámú sütőbe helyezett húshoz hasonlóan először „megfőzi", azaz tönkreteszi az elektronikát, majd az egész tárgy darabokra esik szét, mintha belülről olvadt volna meg. A kételkedők kórusban figyelmeztettek minket, hogy az SDI nem fog működni. Ezzel egyidejűleg egy nem tudományos hazárdjáték és testületi kiszivárogtatási akció folyt, mely azt sugallta, hogy ha az oroszok a Johnson elnök által kialkudott ABM- (Ballisztikus Rakéták Alkalmazását Korlátozó) egyezményt nem rúgták volna fel, nem lenne szükség arra, hogy az adófizetők pénzén egy ilyen drága és bonyolult összefüggő védelmi pajzsot vonjunk magunk fölé a nukleáris rakéták ellen. A csel bevált!

Semmi szükség nem volt ugyanis arra, hogy ránk kilőtt orosz robbanófejek ezreit lelődözzük. A szovjetek nem kezelték ugyan első helyen az ABM-egyezmény betartását, de nekik sem volt – hozzánk hasonlóan – eszük ágában sem első csapást indítani az ellenfél ellen. Mindkét fél tudta, hogy nem egy kupac több robbanófejes rakéta az SDI valóságos célpontja. A leküzdendő ellenség az ufók voltak, a magukat sebezhetetlennek és láthatatlannak tartó idegenek, akik a földi atmoszféra peremén settenkedtek, elektromágneses impulzusok segítségével zavarva kommunikációs rendszereinket, hogy tönkretegyék azokat. Körülrajzották űrhajóinkat, gyarmatosítani akarták a Holdat, szörnyűséges biológiai kísérleteik okán megcsonkították a szarvasmarhákat, sőt orvosi és mutációs kísérleteikhez embereket is elraboltak. De ami még ennél is rosszabb volt, hagynunk kellett, hogy azt csinálják, amit akarnak, mert nem volt fegyverünk, amivel védekezhettünk volna ellenük. Az ufósok nem jóindulatú idegen bolygólakókként jöttek, hogy megvilágosítsák az emberi lényeket. Genetikailag manipulált humanoid automatonok voltak, olyan klónozott biológiai lények, akik saját kísérleteik számára élőlényeket gyűjtöttek a Földről Amíg képtelenek voltunk a védekezésre, hagynunk kellett, hogy azt csinálják, amit akarnak. Munkacsoportunknak részben ezzel is kellett foglalkoznia. Egyfajta fegyverszünetet kellett velük kötnünk, amíg nem találjuk meg leküzdésük módját. A feltételeket ők szabták meg, mert tudták, hogy mi legjobban a lelepleződéstől félünk. Rejtsd el az igazságot, és az igazság ellenségeddé válik! Hozd nyilvánosságra az igazságot, és az lesz a fegyvered! Mi elrejtettük az igazságot, és 1974-ig, amíg Németországban a ramsteini légitámaszpont fölött le nem lőttünk egy idegen űrhajót, a földönkívüliek az igazságot használták fel ellenünk. Éveken át megpróbálták űrprogramjainkat meghiúsítani. Zaklatták a Mercuryt, a Geminit, az Apollót, sőt az űrrepülőgép-programot is. Ott zümmögtek a világűrt átszelő űrszondáink körül, zavarták adásainkat, és elektromágneses impulzusokkal gyötörtek minket, ugyanúgy, ahogy mi bántunk el annak idején a szovjet hajókkal, amikor olyan erős radarimpulzusokkal bombáztuk őket, hogy a személyzet tagjai, akik a radar- és szonárberendezéseiket kezdték,

fejhallgatóikat fejükről letépték, és üvöltve vágták le a kezelőpultra. De amikor a földönkívüliek tették velünk ugyanezt, semmit nem tudtunk tenni ellenük. Ez így ment az SDI bevezetéséig. Miután kipróbáltuk és felbocsátottuk világűr-telepítésű nagy energiájú lézereinket, a HEL-leket, ugyanúgy működtek, mint a villámcsapás ereje azon a július 3-áról 4-ére virradó éjszakán 1947ben, amely annyira megbénította Roswell fölött repülő űrhajó elektromágneses hajtóműjét, hogy a pilóták elvesztették uralmukat a jármű fölött. Felfogtuk, hogy az, ami velük történt, a természetben is meglevő nagy energiájú „részecskesugár-fegyver" hatása volt, és az ufó ezért zuhant le, annak ellenére, hogy menekülni próbált. Amikor részecskesugár-fegyverünket rendszerbe állítottuk, és a világűrben mindenki szeme láttára kipróbáltuk, ezzel a földönkívüliek megtudták – és mi is tudtuk, hogy tudják –, hogy bolygónk védelmi rendszere működésbe lépett. Bármily furcsának is tűnhet, ennek Gorbacsov is örült, mert Reagan elnök garantálta neki, hogy az Egyesült Államok védőpajzsát a Szovjetunió fölé is kiterjeszti. A két vezető kezet rázott, és átölelte egymást a nyilvánosság előtt. Szinte már a csoda határát súrolja az, amit ők – az állítólagos egymás ellen harcoló ellenségek – együtt megvalósítottak. Az egymással való ellenségeskedés eltörpült annak a fenyegetésnek a tükrében, amely technológiailag nálunk magasabban fejlett lényektől jött, akik szemében mi olyan haszonállatok voltunk, akiket tetszésük és ízlésük szerint felhasználhatnak. De amikor a nyolcvanas évek elején az Egyesült Államok és a Szovjetunió megegyezett, hogy nem egymással fognak harcolni a különböző befolyási övezetekért, hanem együttműködnek, hogy a közös ellenséget leküzdjék, legyőzhetetlenné váltunk. Manapság, amikor az űrrepülőgép összekapcsolódik az űrállomással, és a közös legénység tagjai vodkával koccintanak, melyet műanyag tubusból fogyasztanak, és tekintetüket a világűr távoli mélységeire szegezik, tudják, hogy egy elektronikus pajzs veszi körül őket. Most hogy véget ért a háború, és megvédtük hídfőállásunkat, az igazság is kiderül. Az az igazság, amit elfedett egy ötven évig tartó titkos háború, mely az emberiség elkeseredett küzdelme volt olyan hidegháborús körülmények között, melyek a nukleáris

megsemmisüléssel fenyegettek bennünket. Ez az igazság ma már elmondható, mert életben maradtunk. Mindez azért volt lehetséges, mert 1947 júliusának első napjaiban a hadsereg – alig sejtve, hogy egy potenciális kataklizma előtt állunk – a sivatagban felkutatta, és begyűjtötte a lezuhant űrjárművet, melynek alkatrészeit mi ugyanúgy hasznosítottuk, ahogy a jármű utasai szerettek volna minket. Abban az időben, noha saját magunk képezhettük volna a legnagyobb akadályt, a következő ötven év sötétségében olyan folyamatokat hoztunk működésbe, amelyek végül a nálunk katonailag nagyságrendekkel magasabb szinten álló ellenség leküzdéséhez vezettek. Mindez természetesen az oroszokkal való konfrontációban is óriási előnyt jelentett, és ha nem veszítjük el a fonalat, az eljövendő fenyegetések ellen is hatékony lehet. Amikor egy napon az idegeneknek a bolygónkra történt behatolása és az idegen civilizációval való folytatólagos kapcsolat teljes mértékben a nyilvánosság elé kerül, az egész már nem lesz félelmetes, csak sokkoló hatású. Amikor az éjszaka leszáll, a sivatagban újra feltör az emberben a gyermekkor mumusaitól való félelem. A fekete ég alatt, kietlen tájon autózva jó, ha van ott valaki, akivel fecseghetünk, hogy minél távolabb tartsuk magunktól az éjszakát. Nekem ez a véleményem az ufókról, a hidegháborúról és minden ezekkel kapcsolatos dologról – mondtam mellettem ülő utitársamnak, miközben dél felé autóztunk az új-mexikói sivatagban, Roswell irányában. – Elmúltam már nyolcvan éves, de ez a véleményem. Az éjszaka szinte beszippantott minket, ahogy autónk a kanyargós úton haladt a meleg és nedves nyári éjszakában, és amint áthaladtunk az esőzónán, szinte már látni véltük uticélunk egyelőre még a látóhatár mögött pislákoló fényeit. A hidegháború, az 1962-es rakétaválság, az 1973-as globális készültség már mind történelem, ugye? – kérdeztem. Talán jó is volt, hogy az idegenek rákényszerítettek minket bolygónk megvédésére. Így megmaradt a „hideg" háború, annak ellenére, hogy a zsebeink tele voltak élestöltényekkel. – És miből gondolod, tovaris, hogy vége a hidegháborúnak? – kérdezte barátom, miközben óvatosan kihúzott dobozából egy szál

cigarettát, rágyújtott, és kifújta a füstöt az ablakon. – Amerikai cigaretta – mondta. – Talán én vagyok a legdekadensebb burzsoá, akivel valaha is találkoztál, vagy nem? De mit tehettek volna az amerikanszkik nélkülem? Én is felnevettem, és a megszámlálhatatlan csillagot bámultam, a melyek betöltötték a látóhatárt a sivatag fölött. A magányos országút mentén szarvasmarhák aludtak a bozótban, és a homokdombok között az autó fényszórói egy prérifarkast riasztottak föl, miközben hallottam ahogy barátom a cigarettafüstöt belefújja a sivatagi éjszakába. Az is ilyen éjszaka volt, mint ez, távoli villámfénnyel és a mennydörgés egész sivatagon végigmorajló hangjával. És egyszer csak egy éles fény villant fel, és hullócsillaghoz hasonlóan délről észak felé átívelt az égbolton, majd eltűnt egy domb mögött, miközben folytattuk utunkat Roswell felé, az új-mexikói sivatagban.

Utószó Emlékszem, hogy az ötvenes években láttam egy televíziósorozatot Három életem volt címmel, mely Herbert A. Philbrick hőstetteit mutatta be, és végigkísérte „fantasztikus, de igaz‖ életét a kommunista párt tagjaként, ahová az FBI ügynökeként lépett be. Évekkel később, amikor a hadsereg k+f osztályához kerültem, eszembe jutott saját „fantasztikus, de igaz‖ történetem, ahogy Trudeau tábornokkal együtt hozzájárultunk a történelem menetének megváltoztatásához. Kevesen tudták, hogy amit a külföldi technológiákkal foglalkozó részleg produkált a hatvanas évek elején, annak számos elemét egy hivatalosan soha meg nem történt ufókatasztrófából merítette. Életeket és karriereket tettek tönkre, gyermekeket kényszerítettek hallgatásra a hadsereg kémelhárító mumusai, roswelli üzletembereket fenyegettek meg pénzügyi csődbejuttatással, sőt rosszabbal is, ha bárki el merné mondani azt, ami történt. De mindegyikük lojális amerikai volt, és noha közülük többen kételkedhettek az igazság elrejtésének szükségességében, mindnyájan megtették azt, amit a hadsereg kívánt tőlük. Sokan kritizálták a hadsereget és a kormányzatot, mert a roswelli információkat nemcsak keletkezésükkor, hanem hosszú éveken keresztül eltitkolták. Hadd szóljak néhány szót ennek védelmében! Könnyű kritizálni annak, aki abban az időben még nem volt felnőtt, vagy nem érti azt a politikát, amit az amerikai történelemnek ebben a szakaszában gyakoroltak. Akkor még nem váltottunk át teljesen hadviselő államból békés állammá, és ott volt Harry Truman elnök, aki még mindig támolygott az elnöki székbe való hirtelen felemelkedéstől. Acéllá keményedve attól a döntésétől, hogy atombombát dob Japánra, szembesülnie kellett azokkal a hatalmas következményekkel, amit egy idegen űrhajónak Amerika földjén való kényszerleszállása jelenthetett. Vajon szovjet eredetű lehet? Vagy valamilyen idegen hatalomé? Ellenséges szándékkal jött-e? Semmit sem tudtunk, és nem is akartunk mondani semmit, amíg nem tudtuk meg, kivel állunk szemben.

Repülő csészealj volt? Amikor ezt megelőzően arról tájékoztatták a nyilvánosságot, hogy földönkívüliek szálltak le a Földre, óriási pánik tört ki, noha az csak egy rádiójáték volt. A háború utóhatásai közepette a kibontakozó hidegháború félelmében nem akartunk egy általános hisztériát megkockáztatni. Így a hadsereg javasolta, a Fehér Ház pedig elfogadta a hallgatás taktikáját. A Manhattan tervet körülvevő hallgatáshoz hasonlóan semmi nem szivárgott ki, és a következő ötven évben ez az irányvonal határozta meg az amerikai kormány és hadsereg megnyilatkozásait az ufók létezésével és a roswelli esettel kapcsolatban. Felmerülhet az a kérdés is, hogy a kormány, hogyan tudta ezt a titkot ilyen sokáig megtartani. Volt más hasonlóképpen titkos művelet is, ami éveken keresztül úgy folytatódott, hogy túlélte az egymást váltó elnököket egészen addig, amíg le nem állították? Volt ilyen, mégpedig a háború idején kezdődött Truman alatt, és 1947-ben politikai üggyé vált „Shamrock" terv néven. Forrestal hadügyminiszter, az ufómunkacsoport egyik későbbi alapító tagja 1947-ben meggyőzte főnőkét, Truman elnököt, hogy az ITT, a Western Union és az RCA távközlési cégek a tőlük külföldre irányuló telefonbeszélgetéseket tegyék lehallgathatóvá az amerikai katonai hírszerző szolgálat számára. Noha az eredeti cél az volt, hogy a katonai vonatkozású közléseket – mint például a katonai titkok továbbadása – figyeljék, igazából senki nem ellenőrizte, mit figyelnek, és mit nem. Ez a program az elkövetkező huszonnyolc évben folytatódott, és titok maradt a soron következő elnökök előtt is, amíg 1975-ben a Ford-adminisztráció le nem állíttatta. A Shamrock tehát azt jelenti, hogy léteznek ufók? Természetesen nem, de az amerikai kormányzati rendszer azon képességére mutat rá, hogy egy folyamatban lévő műveletet titokban tartson még az Egyesült Államok elnöke előtt is, mint például az ufómunkacsoport munkáját, melyet szintén James Forrestal indított el. Úgy gondolom, hogy katonai hírszerzőtisztként munkaköröm annyira belém ivódott, hogy munkaidőm után sem hagytam abba az ufókról, földönkívüliekről való gondolkodást, elemzést. Tudtam, hogy hidegháborút vívunk a szovjetek ellen, és csetepatéztunk a földönkívüliekkel. Meggyőződésem, hogy szándékaik gonoszok

voltak, és biztos vagyok benne, hogy fenyegetésük elhárítása érdekében a szükséges lépéseket tettük meg a megfelelő fegyverek kifejlesztésével. A valóságban az amerikai hadseregnek sokkal jobb, sokkal pontosabb és jóval nagyobb teljesítményű fegyverei vannak ufók megsemmisítésére, mint amelyeket a Függetlenség napja című filmben láthattunk. Ezeket a behatolókat olyan nagy energiájú lézerekkel és részecskesugár-fegyverekkel fogadhatjuk, mint amilyenek a Csillagok háborúja című filmben is láthatók. Ezek nem fikciók, hanem tények. A rakétatelepítésű, nagy energiájú lézerek bolygóvédelmi rendszerünk büszkeségei, és Reagan elnök bátorságát dicsérik, mert ő minden ellenszegülés dacára keresztülvitte az SDItervet. Hiszem azt is, hogy az SDI közvetlen leszármazottja a hadsereg k+f osztályán 1962-ben Trudeau tábornok által és énáltalam elkezdett munkának. Néha a dolgok nem rendeltetésük szerint működnek. Időnként, nagyon ritkán, egy ember lehetőséget kap arra, hogy megmentse a hazáját, a bolygóját, sőt az egész emberi fajt. És amikor eljön ez az idő, Davy Crockett szavaival élve: „Győződj meg róla, hogy jó úton jársz, aztán gyerünk” (Davy Crockett)

TARTALOM Előszó a magyar kiadáshoz .................................................................... 4 Köszönetnyilvánítások ........................................................................... 8 Bevezetés...............................................................................................10 A roswelli sivatag .................................................................................16 Konvoj Fort Riley-be............................................................................36 A roswelli leletek ..................................................................................47 A külföldi technológiák részlegén a Pentagonban..............................64 Álcázási technikák ................................................................................83 A stratégia .............................................................................................97 Az FBL ................................................................................................116 A projekt körvonalazódik ...................................................................133 Ellenséges szándékok és a másik hidegháború .................................152 Az U2-program és a Corona projekt: kémek az űrben .....................168 Holdbázis projekt................................................................................184 A mikroprocesszor: a roswelli katasztrófa helyszínétől a Szilícium-völgyig................................................................................203 A lézer .................................................................................................219 A rakétaelhárító rakéta projekt...........................................................233 Utolsó évem a k+f osztályon..............................................................250 A Hoover-dosszié, a száloptika, a szupererős szálak és egyéb termékek...................................................................................... 250 Száloptika .............................................................................. 255 Szupererős szakítószilárdságú szálak .................................. 260 Lemerült urániummal borított láthatatlan tüzérségi gránátok ..................................................................................................... 264 HARP – A Nagymagassági Kutatási Projekt ...................... 267 Hiánylista .............................................................................. 269 Sugárkezelt élelmiszer .......................................................... 271 Hordozható atomreaktor ...................................................... 274 „Tesla halálsugara‖ és a gyorsított elemi részecskéket kibocsátó fegyver .................................................................................................278 A csillagok háborúja ...........................................................................300 Utószó ..................................................................................................324