Prágai Tamás. Arcok. b u b o r é k b a n

A rcok P r á g a i Ta m á s

buborékban

A rcok P r á g a i Ta m á s

buborékban – elbeszélések –

Orpheusz Kiadó Budapest, 2014

A kötet a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg

© Prágai Tamás, 2014 © Orpheusz Kiadó, 2014

A FRESKÓ

Tiblényi akkoriban bukkant fel Süvöltényben, amikor a damilos halál. – A freskó annyit jelent, hogy friss festés – magyarázta Tiblényi, és nekidőlt a foltos pultnak. Vékony, madárcsontú ember volt ez a Tiblényi, jelentéktelen, szőke haja szorosan tapadt a koponyára, mintha valaki meg akarta volna kopasztani. Nem ismerték, de a süvöltényi Hortenzia presszó vendégei az első perctől fogva Tibinek, sőt Tibikémnek hívták, és tegezték. Senki sem tudta, honnan jött. Mindenki azt képzelte, ismeri; de igazából senki sem tudta megmondani, honnan. Behízelgő képe volt, de nem tenyérbe mászó. Amolyan tedd ide, tedd oda ember volt egészében; ha nem lettek volna azok a különös dolgok, másnapra mindenki megfeledkezett volna róla. – A festéket nedves falfelületre vitték fel, így az mélyen beivódott a vakolat rétegeibe. Ma már persze vannak más technikák is, értitek? – magyarázott min-

5

denki Tibikéje, mintha a televízióban beszélne. Vágta a témát, ez rá volt írva. Kérdezték, honnan tudja mindezeket. – Slusszmester vagyok – válaszolta Tiblényi. Már az újság, hogy új arc bukkan fel a Hortenziában. Hát még, hogy egy „slusszmester”. Ezt nem értették, de jól hangzott. Nem is kérdezett rá senki. – Festeni is tudsz? Böbe, a másfél mázsás bérlő, díjbirkózó volt, majd az aktív sportról leszállt, biztosítási ügynök lett az OTP-nél, elhízott és megvastagodott, mert a mozgást igen, de az evést nem hagyta abba. Hosszú távú tervei voltak a Hortenziával, ezért az ivóhelyiséget és a mellékhelyiséget kimeszeltette, és a légyszaros sön­tést fenyőmintás papírtapétával vonatta be. – Festeni? – Úgy értem, képet festeni, amolyan dekorációt. Lehetett sejteni, hova akar kilyukadni a bérlő. Süvöltény konkurens kocsmájában, a Hajnalban a kisebbik Csüpi olajkrétával kasírozta a falra a törzsvendégek képét. A kisebbik Csüpi művészeti szakközépiskolába járt. Az arcvonások nem sikerültek, de minden vendéget fel lehetett ismerni jellegzetes viselete, mondjuk egy piros bézbólsapka vagy egy láncfűrész alapján. Az első damilos fűkaszákat a bolond Facér hozta Bécsből. Ebben látta meg az üzletet? Vagy annyira megtetszettek neki? Ki tudja. Soha sem lehet az ilyesmit eldönteni Facér esetében. Egy biztos, hamar megszűnt Süvöltényben a fűnyíró-tologatás, a védő-

6

szemüveges süvöltényiek vállra akasztott motort berregtetve forgolódtak az árokparton. – Hogyne tudnék festeni – felelte Tiblényi. – De még hogy, de még hogy! Később senki sem tudta a festő keresztnevét. Böbe haverja, az a bolond Facér, aki a damilos halált a faluba hozta, aki évekig ajtónálló volt egy szexbárban Los Angelesben, állította, hogy Tibi volt a keresztneve. De ez badarság. Senki sem hallotta, hogy Tiblényi Tiborként mutatkozott volna be. Amúgy meg: kit érdekel most már, hogy mi a keresztneve? Van, akinek nincs is keresztneve egyáltalán, vagy legfeljebb csak papíron, és egész életében Csülöknek vagy Cocónak hívják; a keresztnévnek akkor aztán végképp nincs semmi jelentősége. – Hallod! Igazi falképet is tudsz? – Persze. – Ide a falra, mutatom. Például engem ide tudsz festeni? Életnagyságban? – Mondtam már! – csattant fel Tiblényi. – Fizetsz nyolc sört, egynegyed óra, és megvan a kép, ha akarod, a kutyát is idepingálom melléd. – Legyen hat, és megegyeztünk. – Akkor inkább kilenc. – Szórakozol velem? Tiblényi vállat vont, és visszasüppedt a sarokba, a söntéspult és a kisablak közé. A kutya – elhízott és nagytestű, fekete korcs – nehézkesen feltápászkodott, és odakushadt a lábai elé. – Szórakozol velem, Tiblényi?

7

Böbe hangjában – bolond, aki nem érti – vijjogott a lecsapni készülő ragadozó. Tiblényi nem szólt. Keresztülnézett a légyszaros ablaküvegen. A régi csordakutat nézte, mögötte a gépállomást. A gépállomás drótkerítésén túl kezdődött a puszta. – Kilenc sört fizetsz, és tíz perc alatt felrajzollak a falra életnagyságban, úgy, hogy anyád nem tud a rajztól megkülönböztetni. Ebből már látszott, hogy Tiblényi komolyan veszi a szavát. – Ne csapd össze. Rendesen legyen meg. A kutya nem kell. Tiblényi kikészítette az első sört és a hajléktalan­ szatyorból ecseteket, tégelyeket halászott elő, ezeket precízen sorba rendezte a kocsmaasztalon, vizet kért, és mire a második sör végére ért, Böbe, a bérlő élethűen vigyorgott a kocsmafalról a vendégekre. – Hű, a mi a csodáját neki, ez aztán odatette… – Tibikém, hallod? Te aztán fasza gyerek vagy, te aztán tudol! – A megszólalásig valódi… Nézz oda, még a szemölcsöt is idepingálta neki! – Anyajegy, Csöpikém, anyajegy. – Mindegy az, mert ott van. – Én a digóknál láttam ilyet, de ez még jobb, mint abban a híres kápolnában, ahol nyaralni voltunk az as�szonnyal. De ez még jobb, én mondom, mert ez Böbére hasonlít. Komolyan mondom, ennek jobb a kivitelezése. Ami mindenkinek feltűnt, az az volt, hogy festés közben nem lehet látni Tibike kezét. Én nem hiszem,

8

hogy a keze olyan gyors, hogy erről lett volna szó. Szerintem mindenki a falat bámulta, ahol a freskó megjelent, és nem Tibike kezét. – Akar még valaki gyorsfényképet? – Hát hogyne. Engem ide fessél szorosan Böbe mellé, de úgy, hogy a fejem ennek a lóbaszónak a fejével egy magasan legyen, hallod? – De nagyot akarsz mutatni, Feri! – Fel akar vágni a törpe! Feri, a százötven centiméter magas éjjeliőr, aki a fatelep kapusbódéjában elhelyezett vasággyal együtt negyvenöt kiló, és erős szélben a telep nagytestű kutyájának a pórázába kapaszkodik, hogy a szél el ne fújja, Böbével egy magasságban került a falra, „hajszálra pontosan” egy vonalban a bérlő busa kabakjával, életnagyságban és élethűségben, arcán azzal a sajátos fintorral, ami azt féloldalassá tette. – Egy kis zöldet teszek alád, ide a talpadhoz, hallod? – Hogy Ferike le ne essen abból a magasból… Tiblényi a kialkudott öt sört szép sorban elhelyezte a korábbi kilenc mellé – mire a második portré elkészült, öt üveg már üresen állt. Látszott, akkurátus ember. A tégelyek és sörösüvegek mértani rendben sorakoztak az asztalon, mint egy patikában. Böbe berzenkedett előbb, hogy a törpe miért öt sört fizet, ő meg kilencet, de Tiblényi logikusan megmagyarázta, hogy a festés felületre megy, Böbe jóval több festéket fogyaszt, mint az a cingár kis ember, és ebben már tényleg meg lehetett nyugodni. Amikor aztán sorban jelentkezni kezdtek a törzsvendégek, hogy mind megörökíttessenek Tiblé-

9

nyi ecsetje által, Böbe is meglátta a nagy lehetőséget. A freskó – mert Tiblényi munkája az volt, kétség nem fér, valódi freskó – nemcsak a helyiség falát dekorálja, hanem forgalmat is jelent, igencsak megdobja a tervezett napi bevételt. A sörök egyre nagyobb számban sorakoztak az asztalon, felnyitva – ehhez Tiblényi ragaszkodott, a söröket felnyitva kellett neki az asztalra tenni, hogy akár festés közben a palackhoz nyúlhasson. Az öreg Ruzsik, aki rabsic volt, és éjjel nappal terepszínű katonai málhazsákkal a hátán járta a határt, és a leventepuskát egy odvas fában rejtette el, szokása szerint variálni próbált. – Minek neked már az a hat sör, cimbora – így próbálkozott Ruzsik –, van neked elég az asztalon, hogy meg sem tudod inni záróráig, odaadom az árát kápéban, te pedig visszaadsz három sört ebből a sokból, rendben? De mintha a falnak beszélne. Sőt, még ki is jött a sodrából Tiblényi, pedig nem mondhatni, hogy inkorrekt ajánlatot kapott. – Amit megmondtam, megmondtam! – csattant fel. – Én, amit kérek, azt meg is követelem! Ezt véssétek jól az eszetekbe! – Jól van már, pihenjél, cimbora! – jópofáskodott az öreg Ruzsik, és hat sör fejében ő is odakerült kilencediknek Böbe, a törpe, a két Sajtos iker, Csöpi, a traktoros Lali, a bolond Facér és Rákh Géza, az „igric” mellé, aki nemzeti ünnepekre verseket írt, és ezek a megyei lapban is megjelentek alkalomadtán, amikor Géza ivócimborája, a lapszerkesztő nem kapott elég „kis színest”,

10

hogy a hasábokat feltöltse. Szóval, ahogy mondják, mindenki „fel volt mázolva”, aki egyáltalán számított a Hortenziában, csak az a megszállott Ördög nem. Ettől az Ördögtől mindenki tartott. Ha nem tetszett neki valami, akkor harapott, mint a veszett kutya. Még leütni sem lehet, mindjárt rajta van az emberen. – Te nem akarod? – kérdezte őt is Tiblényi, amikor már nem volt más jelentkező. – Én nem fizetek – válaszolta az Ördög, és vérben forogtak a szemei, mintha harapásra készülne. – Neked megcsinálom ingyen. – Akkor sem. Nem kell. – Biztos vagy benne? Ingyen sem? – Mondom, nem kell – mordult az Ördög. – Te tudod – enyhült meg Tiblényi, elcsomagolta a festőszerszámokat, és nekilátott a söröknek. Nem tudni, hol aludhatott, mert az egyetlen padon, az önkormányzat előtt nem; és a sörösüvegeket sem találták, amiket magával vitt, amikor a díjbirkózó végre lelakatolta a kocsmát. Tiblényi után nem maradt más, csak a freskó: ő maga másnap hajnalban felszívódott. Eltűnt. A freskónak viszont napokig csodájára jártak, mert sokkal jobban hasonlított, mint az, amit a Hajnalban festett a Csüpi gyerek, így Böbe számítása bevált. * – A Hajnalból jött át valaki, én mondom. – De hogyan jött be, Csöpikem, hát nem érted?

11

Semmi nem volt a lakattal, én észreveszem, ha a lakatot megbasszák. Ablak, hátsó rács: zárva. Hogy jött be, érted már, hogy jött be?! – Várjál, Böbikém, várjál… Gondoljuk át, mert ez nem akármi. – Nekem mondod, hogy nem akármi? Majd szétvet az ideg. Olyan ideges vagyok, hogy mindjárt robban a fejem. De ha megtudom, hogy ki szórakozott, szétverem a fejét a spajszerrel, annyi biztos. (Böbe, biztos, ami biztos, méteres spajszert tartott a pult mögött.) Halló! Gyere már ide, Igric! Ezt nézd meg! Ezt nézd meg, milyen szégyent csináltak velem! Hogy magyarázom ezt meg annak a fogyatékosnak? A freskón a traktoros Lali hűlt helye volt látható. Csöpi és a Törpe között, ahol a traktorosnak kellett volna lennie, kezében a kalapáccsal (érdekes, hogy ezt is honnan tudta Tiblényi, hogy Lali mindig tartott kalapácsot a keze ügyében), zöld, zsombékos gyep volt látható, víztócsákkal, a távolban facsoport bukkant fel a Csöpi és a Törpe közt megnyíló tájban. A háttér mintha mindig is arra várt volna, hogy Lali kilépjen a képmezőből. Fent, a facsoport felett szitált egy ködbe mosódó madár. De ha közelre mentél, még a fűszálakat is lehetett látni, ugyanaz a gyep folytatódott a freskón, ami a Törpe lába alól elindult. – Hát ilyen nincsen! Leesett az álla Igricnek is, és kifejtette, hogy nem a Hajnalból jöttek. Nincs ott olyan, aki ezt meg tudja így festeni, még a Csüpi gyerek se, pláne most, hogy

12

a jobb karja gipszben van, mert ráesett költözéskor a mosógép. Ilyen képet azok nem tudnak. Ez igaz volt. A táj szinte megszólalt. Legszívesebben belesétált volna az ember a falba. De még ez sem volt elég arra a napra. Jön a Béke utcán végig a két Sajtos iker, ez a két melák, az egyik a bal lábára biceg, ebből lehet tudni, hogy ő a kisebbik Sajtos, a másik meg ferdén tartja a vállát, jönnek végig a Béke utcán és nagyon igyekeznek, handabandáznak a kezükkel, valamit mutogatnak, még nem lehet kibogozni, hogy mit, pedig mondják nagyon, amint hallótávon belül kerülnek (és még akkor sincsenek valami közel, mert elég jó hangerejük van), mindenkinek leesik az álla és Böbe azt hiszi, hogy ez megint valami tréfa, és már készíti is keze ügyébe a spajszert, de meg kell értenie, hogy nem tréfa: Lali, a traktoros Lali az éjjel meghalt. – Várjál, kicsi, nem ezt mondta a doki, hogy meghalt, nem ezt mondta. – Most meghalt, vagy nem halt meg? – Nem úgy nem ezt mondta, hogy nem halt meg, mert meghalt. Már el is vitték, egy ilyen furgonban, mert trancsírozni fogják. – Talán boncolni? – Az, az, trancsírozni. A felesége akarta, hogy tudja, miben halt meg. – Nem mindegy már annak? Ha meghalt, meghalt. – Akkor sem ezt mondta a doki. – Nem mindegy már annak, hogy mit mondott a doki?

13

A két Sajtos a fal előtt áll, és a freskót bámulja. Az egyik azt mondja (a kisebbik, a féllábú): – Egy madár. – Eltávozott. – Mi van?! – nyúl a spajszerért a bérlő. – Ezt mondta a doki. Hogy Lali eltávozott. Este rengeteg sör fogyott, ahogy Igric találóan fogalmazott, Lali „emlékezetére”. * Az igazán kemény napok ez után következtek, és mondhatni, hetek alatt felőrölték a Hortenzia közönségét. De még a Hajnalban sem örültek ennek. Még a Hajnalban is híre ment, hogy a Hortenziában mi történik. Még néhányan át is jöttek, de nem handabandázott senki, pedig Böbe már a keze ügyébe készítette a szerszámát. Akik a Hajnalból jöttek, leültek egy félreeső asztal mellé, sört kértek, méregették a freskót. Arról akkor már három ember hiányzott. Az öreg Ruzsikot kedvenc tölgyfája tövében találták meg: a leventepuska valahogy eldurranhatott, a golyó az öreg álla alatt hatolt be a koponyába, és fölfelé az öreglyukba érve azonnali halált okozott. Az önkezűséget kizárta a helyszínelő, mert nem tartotta lehetségesnek, hogy a lövést célzottan adta volna le. (Ez csak egy bizonyos fejtartás esetén lehetséges.) A Törpét a padlásgerendáról vágta le a szomszéd, három nap után.

14

– Hát ilyen nincsen – hozta ki a söröket Böbe, és megtörölte a homlokát. Akkoriban állandóan izzadt, és azt mondogatta, hogy „hát ilyen nincsen”. Mert akkor már nem csak azt kellett megvitatni, hogy mi ez a szerencsétlenség, ez a nyilvánvaló csapás, ami Süvöltény férfilakosságát sújtja – hiszen ennyi haláleset egy évre sem jut más, általános időkben –, hanem az is talány, hogyan tűnnek el ezek a szerencsétlenek a képről, hogyan és mikor, mert magát az eltűnést sem látta senki, csak a végeredményt. – Jönnek az ikrek – jegyezte meg az Ördög. Az ikrek a gépállomás mellett haladtak el, a kisebbik iker szerzett valahonnan egy negyvennyolcas gumicsizmát, az orrát kitömte újságpapírral, és azzal büszkélkedett, kényelmesen vonszolta a félig nyomorék bal lábán. Szitált az eső, kedélytelen, szürke idő volt aznap. – Nézz oda, fordítva vette magára a dzsogingot ez az idióta. Valóban, a nagyobb iker kifordítva vette fel a dzso­ gingot, talán nem is vette észre, vagy szándékosan? Mert a belseje még tisztának látszik? Elképzelhető; Csöpi meg is jegyezte félhangosan, hogy ő erre majd rákérdez, de aztán tekintete a falra tévedt és a Sajtos ikrek már nem voltak ott. Már csak négyen voltak a képen, Böbe, Csöpi, a bolond Facér és Rákh Géza, az igric. Az Ördög szemöldöke vibrálni kezdett, és ez már nagyon rossz jel. – Hát ez meg mi az isten…! – bődült el a másfél mázsás bérlő, és félültőhelyéből felemelkedett.

15

Az ikrek kétszáz méterre lehettek a kocsmától. – Valahogy meg kell akadályozni, hogy… – dadogott Csöpi, de: késő! A nagyobbik iker, amelyik nem annyira fogyatékos, benyitott a helyiségbe. – Szevasztok! – jegyezte meg, ahogy máskor is szokta, sziszegősen. – Mi van? Mi az ábra? Ez volt a szavajárása, hogy „mi az ábra”. Aztán elhallgatott. Az ikrek helyén távlatot nyert a tó, acélos tükrén vízimadarak bóklásztak. – Böbi bácsi! Böbi bácsi! Hát ez…?! A Sajtos ikrek meredten nézték a freskót. Böbe a fiúk vállára tette a kezét. – Ne szarjatok be, gyerekek – mondta sápadtan. – Ez még nem jelenti azt, hogy… Menjetek nagyon óvatosan haza. Rendben? Ha hazaértetek, akkor minden rendben lesz. Akkor megtörik a jég. Értettétek? Indulás! Az ikrek bólintottak, és megindultak a félsötét Béke utcán. Az ablakból figyelték őket. Épp eltűntek a gépállomás palatetős épülete mögött, amikor fékcsikorgás és csattanás hallatszott. * – Én ezt nem várom meg – emelte föl a poharát Facér, aztán visszatette a pultra. – Én ezt nem várom meg, nincs az a pénz. – Mit csinálsz? – kérdezte Böbe. Aztán hozzátette, ok nélkül: – Hát ilyen nincsen.

16

– Elmegyek. Visszamegyek Amerikába. Böbe vállat vont, aztán kinézett az utcára: – Ott jön Csöpi. Csöpi hideg levegőt és friss nikotinszagot hozott a Hortenziába. – Megvan a recept, gyerekek! – dobta le a műbőr dzsekit. – Igric nincsen? Tudjátok, mit találtam ki? – Fogadjunk, hogy elmondod? – Kivakarom magam ebből a szar képből, érted? Kibaszok én vele! – Ez hülyeség, Csöpi. – Már miért lenne hülyeség? Kivakarom magam, aztán akkor nem vagyok rajta. Ennyi. Mint az Ördög. Igaz, te szemétláda? Az Ördög jóindulatúan vigyorgott a sarokban. Amióta ez a freskó dolog elkezdődött, nem volt vele baj. Nem kötött bele senkibe, nem harapott meg senkit. – Ha gondolod, Csöpi, felőlem… – jegyezte meg bizonytalanul a bérlő. Csöpi nekilátott, és egy spaknival másfél óra alatt eltávolította az alakját a képről. Különös, mert így is a tájkép jött elő. – Azt a nyárfát nem kaparod ki? Vagy mi a csoda az? – Nem érdekel engem. A táj maradhat, leszarom. – Miért hordod fenn az orrod, Csöpi? Szimatot kaptál? – Már miért hordanám fenn az orrom? – Fenn hordod az orrod, mindenki látja. – Nem hordom fenn az orrom! – De! – Mondom: nem!

17

* Csöpi tizenegy napig hordta fenn az orrát, aztán eltűnt. A nyomozó szerint önkezűségre utaló előzmény nem található fel, a keresett személyt derűsnek, kiegyensúlyozottnak látták az utolsó napokban, kétértelmű megjegyzést nem tett, családjától nem búcsúzott. Facér Csöpi eltűnését követően lelépett, felhívta a volt munkaadóját Los Angelesben, és kiváltotta a vízumot. Küldött egy képeslapot, de alighogy a lapot a Hortenzia megfogyatkozott közönségének kézbesítették, Facér eltűnt a falról – nyomozás nélkül halottnak nyilvánították, és törölték az anyakönyvből. – Akarok valamit mondani neked, Ördög! – nyöszörgött a bérlő, és leült a sötét ember asztalához. – Nincs már sok idő hátra, mert már csak ketten vagyunk. Én, meg ez itt. Igric akkoriban nem vett tudomást a világról, söröspoharába bámult és klasszikus ódákat írt. – De ez nem beszámítható, mert csak az ódáit bújja. Ide figyelj! Nem érzem jól magam. Rád hagyom a helyiséget. Térítésmentesen. A bérleti díj év végéig rendezve van. – Nem kell! – jelentette ki az Ördög. Nem nézett fel. – Ki mit főzött, egye meg. Én azt mondom. – Nem lehetsz ekkora szemétláda! – bődült el a bérlő, és jobb keze megindult a pult alatt tartott vasbot felé. – Nem lehetsz ilyen… rohadék! Az Ördög vállat vont, és a pohárra bámult. Tudták, ilyenkor nem lehet vele beszélni.

18

Böbe a falat nézte, és nem szólt. Attól fogva nem hallották beszélni. A helyiséget végül Igric vette át. Együtt fogyasztották a Hortenzia maradványkészletét. Böbe temetése után – érdekesség, hogy a kép csak napokkal a temetés után tűnt el a freskóról – a Hajnal vendégei kezdtek átjárni a Hortenziába, és figyelték a képet. Igric mindig izzadt. Kihozta a sört, lerakta, nem szólt. Úgy látszik, gondolták azok, akik a Hajnalból jöttek át, itt ez a szokás. De hideg sört kaptak, nem úgy, mint odaát. Erről ennyi elég. Záróra után – gyakran megesett – Igric és az Ördög ketten maradtak bent, megittak még egy „Szent Jánost”, ahogy mondják, többnyire Hubit. – Te Ördög – kérdezte láztól kábán Igric –, szerinted mennyi ideig… Mennyi idő… Ördög a falra pillantott és bökött a fejével: – Eltűntél. Igric felsóhajtott. Sóhajtott? Dehogy. Mint aki víz alól bukik fel, fulladozva vette a levegőt. De megkön�nyebbült, egész biztosan megkönnyebbült. – Mennyi… idő? Mit gondolsz, Ördög… Mennyi… idő? Rákh Géza, az Igric, a tájképet nézte, amelyet ekkor már nem csúfított el ember. Most látszott igazán, az ember mennyire felesleges a tájban. Idétlen, ostoba

19

elem, dzsekikabátban és gumicsizmában. Szépen látszott a tó, a zsombékos partszegély, a távolban a rét és a nyárfák. Köd ülte meg. Hajnal lehetett, egészen törékeny fénypászma szúrta keresztül az ezüstösen derengő határt. Üres, üres volt nagyon, és tökéletes, mint egy igazgyöngy. Nézték a képet, a költő és az Ördög. – Te rohadék! – mondta ekkor Rákh Géza, és az Ördög vigyorgott.

20

V I D É K I F E L O LVA S Á S

Belelépett a pedálba, mert este hét előtt kellett odaérnie. Korán sötétedett, talán a köd miatt – mióta szürkülni kezdett, egyre vastagabb a köd. A mellékúton szerencsére gyér volt a forgalom. Eszébe jut a „vidéki kultúr”, ahol majd felolvas. Amikor utoljára, évekkel ezelőtt ott járt, a földszintes betonépítményt még Petőfi Kultúrotthonnak hívták. A lány, akit hétvégén a „szülőknél látogatott meg”, a régi főtéren, a templom közelében lakott egy dohos, földszintes házban. (Íves kapubejáró vezetett az udvarra, és a régi csűrépületbe rakták le az akác méterfát.) Mégis az erotikus írást olvassa majd fel, lesz, ami lesz. És a kérdések? Biztosan lesznek kérdések. Mindegy, majd elmondja, hogy az alkotás életforma… és amit a motívumok kidolgozásáról szokott. Hogy a jó prózát fejleszteni kell, szinte hizlalni. (Megörült a szónak:

21

a „hizlalni”: Ülni fog „ebben a közegben”). Mint a kombucha gombát. Ezt mondja majd. A szöveget hizlalni kell, mint a kombucha gombát. Ez is be szokott jönni, mert senki sem tudja, mi az a kombucha. A sötét szélvédőn keresztül, egészen közelről rávillant egy szempár. Belelépett a fékbe, az autót sikerült egyenesben tartani. Tompa, sluttyanó hangot hallott. Bekapcsolva hagyta az elakadásjelzőt, amikor kiszállt a kocsiból. Érezte, hogy remeg a térde. Azt mondogatta: – Csak egy kutya. Egy kóbor kutya. A vizsla nagyságú keverék eb még élt. Vagy inkább rángott. A jobb kerék a derekán ment keresztül, szinte felkente az útra. Pépes és nyúlós vérmaszat kötötte ös�sze testének első és hátsó felét. „Azt hittem, így csak a macska szeme világít.” Levonszolta a testet az útról, miután végre megszűnt a rángatózás. Undorodva az egyik hátsó lábat fogta meg, szerencsére nem szakadt ketté, a tetem egyben lecsusszant az útról. Méteres vízelvezető árok húzódott hosszan az út mentén, a tetemet abba eresztette le. Attól fogva lassan és kényelmesen vezetett. Nem nézett az órára. Úgy érezte, így is túlságosan korán érkezik. A főtéren parkolt le, körülnézett, és néhány percet tűnődve ácsorgott a Szentháromság szobor előtt. Nézte a sötét, néptelen teret, ahogy a filmekben szoktak nézni a sztárszínészek. Megborzongott. Aztán határozottan indult a kultúrotthon felé.

22

– Végre! Csakhogy itt van! Már aggódtunk… Történt valami? Mindenki türelmetlen! Valóban ücsörgött a teremben néhány nyugdíjas, néhány nagykamasz és egy idősebb hölgy, a kontyában gigászi hajtű. (Alighanem a magyartanárnő.) A legelső sorban simára borotvált fejű, középkorú férfi. (Mindig akadnak kuriózumok.) A bal szélen egy tizenegy-tizenkét éves forma kislány. Sajnos a beszélgetéssel kellett kezdeni. Amikor az első kérdés elhangzott, egy ideig hallgatott. Aztán azt mondta: – Nos, igen, az alkotás valójában életforma… A próza szigorú napirendet követel… A motívumokat hizlalni, fejleszteni kell, mint a kombucha gombát… Aztán elhallgatott, és kezdett kínossá válni a csend. Egy szempár figyelte a régi, jobb időket látott tükörből.

23

TŐZEGBEN TŰNTEK EL

– Nehéz megmondani, hogy mi a tételes igazság. – Szuszogva megáll, és rátámaszkodik a polietiléncső-darabra, amit az imént vett fel arról a szemétkupacról; az arcát kétoldalt vastagon borító szőrrel teljes egészében rozmárra emlékeztet, úgy pásztázza a zöldet, mint aki mind reménytelenebbül kutat jégtáblák után a távolban. – Nehéz megmondani, hogy mi az igazság, mert az emberek minden marhaságot összebeszélnek. – Ki hordott ide ilyen töméntelen mennyiségű autógumit? – Hát az önkormányzat! Miután az a bizonyos eset történt, szükségessé vált, hogy megjelöljük a veszélyes terület határát. Az önkormányzat körberakta elhasznált gumiköpennyel a lápot, hogy az erre csatangolókat távol tartsuk a süppedékes területektől. Ez az intézkedés a kirándulók, az idegenek érdekében vált szükségessé. Megmondom én magának, hogy a helybeliekkel soha nem történnek ilyen esetek. Mindig a

24

kószálókkal, a turistákkal van a baj. Nézze csak meg: szabályosan kivehető a gumiköpenyek vonulata, egészen a fűzfáig, ott az árokpart miatt már, ugye, nem látunk bele a kanyarba. A Suttyán nevezetű tőzegláp Z. határától nyugat és északnyugat irányban mintegy tíz-tizenöt kilométer hosszúságban, egészen az Északi-középhegység előhegyeihez tartozó Halmos aljáig húzódik, keleten a Halastó-állás határolja, de a délebbi terület csatornázása, vízelvezetése a Suttyán dolgát nem oldotta meg. (Z.-től keletre halastavakat alakítottak ki, amikor az autóút épült; a felesleges vizet ezekbe a tavakba vezették.) – Megállunk. Tovább már nem biztonságos. – De azok az autógumik jóval beljebb vannak. – A gumikat azok a szemétláda kölykök beljebb hordják. Megfogják a gumiabroncsot, és fölgörgetik ide erre a kis dombra, ni. Onnan megeresztik, egyenesen a láp felé. Azzal szórakoznak, hogy melyik gurul tovább, bele a lápba. Nem mondom, mi is ilyesmivel szórakoztunk gyerekkorunkban. De akkor még turisták nem jöttek. Azokkal még nem volt baj. Igaz, ennyi gumiabroncs se volt. Örültünk, ha elvétve egy-egy teherautó-gumit tudtunk szerezni. Csepelről, vagy még inkább ruszki gumit. Ha traktorgumi akadt, az már valóságos ünnep volt. Hajaj. Sok minden van már itt a lápban, amire maga nem is gondol. – És a gumiköpeny nem süllyed el? – Jó kérdés. Látszik magán, hogy gondolkodik. Van úgy, hogy olyan helyre gurul, ahol azonnal elsüllyed. De nem mindenhol egyformán süppedős a láp. Ezért

25

van az, hogy néhol egészen messzire be lehet gyalogolni. Mindvégig szilárd talajt érez a talpa alatt az ember. De egyet fordul, menne kicsit tovább, és már benne is van nyakig. Olyankor aztán: nem mocorogni! Semmi kapálózás! Ha tud, feküdjön a hátára, hogy minél nagyobb felületen támaszkodjon. Kiabálni lehet. Sőt, kell is, ámbár erre nem nagyon jár senki, csak hétvégén a gyerekek. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy előbb-utóbb mind kiabálnak. De csak egy, vagy talán két napig. Aztán, a második nap után, hogy úgy mondjam, már mindenki kész filozófus. Hogy azt tanítani lehetne. Aki beleragad a lápba. Elhallgat, és valamiféle apátiába süllyed. Találtunk már meg embert egy hét után. Hát mit mondjak, hogy annak milyen volt a háta. A piócák egészen leszopták. Na, kapaszkodjunk még fel a dombra, ha már itt vagyunk. Nyúldomb, itt helyben így hívják. Még akár szép is lehetne, ha nem lenne annyira kietlen. A mélyebb zugokban még megáll a köd, de ahogy jön föl a nap, a nagyobb foltok lassan, a szemünk láttára elenyésznek. Kísérőm sokat sejtetően beleszippant a levegőbe. – Érzi ezt a szagot? Én mindennél jobban szeretem. Ilyen erős szag még a magashegységekben sincsen. Jobb ez, mint a hegyi levegő. Tudja, mit mondok? Ez helyi levegő. Szívja csak be. Mélyre. Tüdőbe. Heh. Heh. A buckányi „Nyúldomb” tetejéről tekintjük át a zöld foltokkal, csenevész bokrokkal benőtt lapályt, egészen a Halmosig, ami ide még jó tizenöt-húsz kilométer, de ebből az irányból a lapály miatt egyáltalán nem megkö-

26

zelíthető. Z. a Suttyánnak köszönheti teljes elzártságát, egy-két méterre emelkedik ki a lápból, a keskeny töltés útját csak a hetvenes években alakították szilárd burkolatú úttá, és kötötték össze a Duna irányába haladó autóúttal. Bár vízfoltokat most alig látni, a régi földút néha hetekig nem volt járható. Még azt sem mondanám, hogy a lápos felületeket másféle növényzet borítaná, mint a rétet, amelyet átszelve a Polgárőrség terepjárójával a tőzegláp határáig hatoltuk. A Nyúldomb körül nem látszik más, csak az egybefüggő zöld tenger, sárgára égett gizgazcímerekkel, az emberi vereség zászlói, és fentről, a domb tetejéről a talaj semmiképpen sem látszik szilárdabbnak a falu felé, mint a Halmos felé haladva. Olyan érzése lehet az embernek, hogy szigeten áll, a Nyúldomb egybefüggő növényi tóból emelkedik ki, és odébb maga a falu is ezen a növényi felszínen lebeg. – Tudja, mit gondolok? Ez a maguk faluja a tőzeg Velencéje. Kísérőm értetlenkedve néz rám. (Miért félszavakban beszélek? Végig kell mondani a gondolatmenetet, vagy nem kell szólni egyáltalán.) Nem volt szükséges megszólalnom, sőt inkább ő akart szólni, megakasztottam rosszul időzített mondatommal. – Hogy maga miket tud mondani! Nézzen inkább arra, arra a kiszáradt nyárfára! Amelyiknek úgy áll a két ága, mint az ökör szarva… Úgy is hívjuk azt a fát, hogy az Ökör. Ott már egy kicsit zöldebb is a pócsinfű, látja? Annál láttuk őket. Az már jócskán benne van a lápban. – Ki látta őket? Az az ember, akivel a kocsmában beszéltünk?

27

– Szivacs? – A fülbevalós. – Az, az. Szivacs. Hát nem. Nem ő látta. Illetve, persze, látta őket, nem azt mondom, hogy nem. Mert a kocsmánál álltak meg azok is először, mint maga. Beugrottak a kocsmába, inkább csak kérdezősködni, nem ittak semmit. De azzal az erővel már az egész falu látta őket, mert hát, ugye, vasárnap délelőtt volt. De nem ő kísérte ki őket a láphoz. – Mondja, miért nem termelik ki? A tőzeg, ha jól tudom, kiváló kerti talaj. És ha kiszárad, tüzelni lehet vele. – Nem érdemes. Higgye el, próbálkoztak elegen. Belesüpped a gép. Nem lehet megközelíteni. Próbálkoztak már akkor, amikor az utat építették. Amolyan szocialista erőlködés volt, tudja, a téesz. Tedd ide, tedd oda. Aztán volt egy helyi vállalkozó, amolyan helyi potentát, a Kovács, mindegy, ez magának nem mond semmit, a Kovács is fölmelegítette a vasat. Mostanában volt ez, már ebben a demokráciában… tíz vagy tizenkét éve. Belebukott a Kovács is, pedig az helybéli volt. A tőzeg nem szereti az ilyesmit. Egyik nap száraz lábbal be lehet sétálni addig a cserényig, látja… Én is többször voltam már benn… Másnap jóformán az egész víz alatt van, és ha belemegy, akkor tévéantennát köthet a fejére, az sem fog kilátszani magából. Mi látjuk a színén, hogy milyen a láp. De a turisták, azok csak mennek. Úgy kell kihúzkodni őket ponyvával, aztán még ők vannak megsértődve, hogy tönkrement a jó ruha, meg le van horzsolódva a térd vagy a hát. (A ponyvát a Niva vonóhorgára kötik, azzal húzzák ki a turistákat a lápból.)

28

Ami nem megy, nem kell erőltetni. De ezt még sok politikus sem tudja! Azért tart itt ez az ország. Láttam én már itt munkagépeket úgy elmerülve, hogy a traktor nem tudta kihúzni, hanem csak vágta maga alá a sarat az is. Heh. Tudja, mi volt itt negyvennégy telén? – ??? – Le volt fagyva a Suttyán. A ruszkik onnan jöttek, abból az irányból, a német páncélosok meg amott, a Halmos aljában ásták be magukat. Még fel tudták tartóztatni a ruszkikat négy vagy öt napra. Még annyi lőszerük, miegymás volt nekik. Páncélfaustok. Nagyapámék, no meg az egész falu a pincékben húzta meg magát, a borospincékben. Hallották a nagy lövöldözést, de kijönni, ugye, nem mertek a lövedékek miatt. Lent maradtak a pincében, itták a jó bort – mert azt meg sajnálták kiönteni, ahogy mások tanácsolták, a bort az oroszok miatt, de öregapámék inkább megitták a szomszéddal, hogy ne jusson a ruszkik kezére. Hát amikor jönnek ki a pincéből a szomszéddal négy vagy öt nap után, öregapám azt mondja: „Te Miska, az nem lehet, hogy ennyire be legyek rúgva.” A Suttyánon szanaszét kilőtt páncélosok hevertek. Volt olyan, hogy mellette volt az ember, de akkora volt csak, mint egy csecsemő. Annyira összeégett, amikor a páncélos kigyulladt a gránáttól. Kétszázhetvenhárom roncsot számolt meg öregapám, innen a falutól be egészen a Halmosig! Más meg több mint háromszázat számolt, igaz, a dzsipekkel együtt. Aztán meg az a sok halott. Bokorugróból is jó sokat kilődöztek a németek, mert azok persze a sík vidéken, onnan a Halmos felől, pontosan tudtak lődözni.

29

– Mi lett a roncsokkal? – Hát mit gondol? Volt olyan, hogy azok a kurva kölykök szalmával begyújtották, már amelyik nem volt teljesen szétégve magától, és nézték, hogyan csap ki belőlük a lövedékek lángja. Egy unokatestvéremet a fémrepesz teljesen kettévágta, felülről lefelé. Szegény anyám mesélte, hogy össze kellett madzagolni a két végén, mint a hurkát, nehogy szétnyíljon a ravatalon. Bizony, akkor még ilyen dolgok történtek, ez ma már nem esne meg. De akkor ez volt a szórakozás, ugye. Most már ott van helyette a foci, a kultúra, a tűzijáték. Amikor negyvenöt tavaszán kiengedett a Suttyán, a roncsok szépen aláereszkedtek a mélybe, mint egy-egy léghajó. Több száz páncélos van ám ennek a mélyén, hajaj! Meg az a sok lőszer, holttest, csont! Azt mondják, hogy a tőzeg konzerválja a halottakat. De én el is hiszem. Néha szinte hallani, hogy bomlanak, susog belőlük a gáz. Éjjel kellene kijönni ide magának, van úgy, hogy az egész láp foszforeszkál, csak úgy villognak a lángok meg a füvek, komolyan mondom magának, szebb, mint egy kivilágított repülőtér vagy a légi parádé. Mert láttam ám a légi parádét is! Három éve az unokámmal, bevittem Pestre, de nem tetszett. Az a sok huligán, a sok randalírozó, a tömeg. Inkább kijövök ide este vagy alkonyatkor, és nézem, hogy villódznak a Suttyán fölött a fények. Figyeli a buggyanásokat? – Ott a fűzfáknál? – Lélegzik. Mi csak úgy mondjuk, lélegzik. Amerikában vannak ilyenek, úgy hallottam. Meg még egyebek is, persze. A föld alól bugyog ki a víz.

30

– Arra lennék még kíváncsi, hogy mit akartak. Hogy mit mondtak maguknak, miért akarnak kimenni a lápra. – Az a kettő? Ebben igazán nincs semmi különleges. Maga is ki akart jönni, nem? Ha már itt van, csak megnézi magának ezt a nemzeti tájvédelmi területet! Most már országosan számon tartják a Suttyánt, és meggyőződésünk itt az önkormányzaton, hogy nem ok nélkül. Ha csak a színeket megnézi. A zöldnek ezt a skáláját! Már abban gondolkodunk az önkormányzaton, hogy parkolót építünk ide, a Nyúldomb alá, ahonnan majd a domb tetejére kikövezett sétaút vezet föl. Ez ösztökélné a turizmust, növelné a természetvédelmi tudatot, és a turisták sem kalamolnának összevissza a Suttyánon, és nem kellene minden hónapban menteni, kiváltképpen tavasszal és nyáron. – Mondja meg nekem őszintén, hogy mi igaz ebből az egészből! Nézze, én nem írhatok akármit, gondolja csak meg. Meztelenül gázoltak bele a mocsárba, rendben van. De hová tették a ruháikat? – Elmondom én magának pontosan, hogyan volt. Eleinte csak kérdezősködtek, ahogy a pestiek szoktak, hogy annak se füle, se farka. Hol van a mocsár… Milyen mély… Hogy lehet megkerülni… Egészen addig, amíg a Domolykó, a traktoros, azt mondja: „Ha fizetnek egy sört, akkor én kikísérem magukat.” Ezen csak nevettek. Nem csodálkoztunk, mert akkor már kiderült, ugye, hogy pestiek… És a sört tényleg kifizette a férfi, korrekt módon. És hát, ahogy hozza ki a sört, mármint a férfi, átadja a korsót és azt mondja: „Nekünk már úgy sincs szükségünk pénzre.” Hát, gondoltam, mert

31

én is hallottam fél füllel ezt a mondatot, de jó akkor neked. Hogy nincs szükséged pénzre. De szöget ütött mindez a Domi fejébe is, bár ő azért nem az a kiköpött észkombájn, valljuk be, mert az agya már egészen szétrázódott a traktoron és felpuhult a sok sörtől, úgyhogy abban egy ép gondolatot nem találni, de ez még neki is szemet szúrt, hogy az illetőnek nincs szüksége pénzre. Úgyhogy azt mondja, most figyeljen ide: „Hát ha nincs szüksége pénzre, akkor ideadhatja még a pénztárcáját is.” Mi persze röhögtünk, hogy mennyire a fején találta a szöget. De az a férfi… hogy is hívják, mit mondott? Kalapos? Kalamos? Már ha az volt egyáltalán, akit maga mond, elegánsan elővette a tárcáját a kis kabátjának a belső zsebéből, és egy úri mozdulattal… figyeljen ide… egy ilyen úri mozdulattal odatette a Domolykó elé! Hát mit szól hozzá! Ezek a pestiek aztán tudnak urizálni! Már ebből is látszik, hogy be volt kattanva. Miért annak a böszme traktorosnak adja azt a sok pénzt, kérdem én, amikor több mint negyvenezer forint volt abban a tárcában! Tudja maga, hogy azon hány üveg sört lehet meginni itt minálunk? Mindjárt kiszámolom én azt magának! – Tudták már akkor, hogy mire készülnek? – Honnan tudtuk volna! Most mondtam magának, hogy az egészet nem tudtuk mire vélni. Megegyeztek Domival, hogy kísérje ki őket a láphoz. Hát még csak nem is gyanakodtunk. Hanem, kis idő múlva, szalad befelé a kocsmába Domi, de már akkor az a kis cilinderes sapka nem volt rajta, és azt mondja: „Gyertek gyorsan! Ha meztelen rüfkét akartok látni!” Hát szaladunk

32

majdnem egészen idáig, ahol most állunk, már ki hogy bírta, mert azért ide nincs annyira közel a falu, de addigra azok ott álltak az Ökörnél, ahol az imént mutattam, anyaszült meztelenül! Tudja, minálunk nincsen mozi, és otthon nem tudjuk megnézni azokat a modern filmeket, amikben meztelen pipik vannak, mert akkor kitörne a haddelhadd, fel lenne dúlva a házasélet, de sajnos a távcsövem nem volt velem, amivel a lápot szoktam nézni esténként, ki gondolt volna erre, hogy ilyesmi történik, fényes nappal, vasárnap délelőtt. Ott álltunk vagy húszan, néztük ezt a jelenést, ezt a csodát, mert mindenki látta, hogy az Ökörnél el volt árasztva a láp, de már itt el volt árasztva, mutatom magának, ennél a kis ároknál, ezek pedig meztelenül megtették azt az ötven, vagy még inkább hatvan métert, mezítláb az Ökörig, de még a lábnyomuk sem süppedt bele a lápba, ezt én mondom magának, mert utána megvizsgáltuk a nyomokat, de való igaz: köd volt, és ez volt a mi keresztünk. Talaj menti köd, de beljebb, a láp fölött egészen besűrűsödött, és azon túl már nem lehetett látni semmit, de azok csak mentek bele a lápba, akiket maga keres, már ha ugyan azok voltak, a férfi és a nő, meztelenül, és énekeltek, Mint a szép, híves patakra a szarvas kívánkozik, egyáltalán nem csodálkozom, hogy nem kerültek elő, mert ott gyalogolni egyszerűen képtelenség, ahol azok mentek, ezt mi, helybeliek, pontosan tudjuk, nem csoda, hogy a rendőrség nem találta őket azokkal a kutyákkal, de legalább a kutyák óvatosak és tudnak úszni a lápban, nem kell őket kihúzkodni ponyvával, mint a legtöbb embert, tudja, mit mondok

33

magának? Én, amióta ez az eset történt, valahányszor kijövök ide a lápba, hogy figyeljem a buggyanásokat meg a fényeket a távcsövemmel, hát mindig ezt hallom, Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik, figyelem a helyet, ahol Koválek Imre és Szabó Irén nyomtalanul eltűnt a lápban, Tehozzád, én Istenem, szomjúhozik én lelkem, de hogy mi történt pontosan? Ezért mondom magának, hogy nem lehet tudni, mi az igazság, Vajon színed eleiben mikor jutok, Élő Isten, elvégre a levegőbe csak nem emelkedtek, mit gondol?

34

T E K E R É S R ÖV I D - É S H O S S Z Ú T Á VO N

Akire még sohasem szakadt rá a szokatlanul hűvös este, idő előtt, mielőtt elérte volna a jó előre kitűzött táborhelyet, és nagy cseppekben a hideg és kemény, mélyhűtött borsószemekhez hasonlítható tavaszi zápor, aki még nem jutott oda, hogy gondolni sem tud a széldzsekikre, melyek a vasútállomáson maradtak, aki nem markolta feltört tenyérrel, görcsösen a kormányt és darabos, fájó mozdulatokkal nem nyomta az ellenséges pedált, hasítva a hideg alkonyatot, ismeretlen úton és növekvő sötétben előre, az nem tudja, hogy mi az igazi tekerés. Az ilyen ember – legyünk őszinték – életismeretekben szerényebb. Nem állítanám, hogy csakis és kizárólag tekeréssel lehet életismeretre szert tenni, de az biztos, hogy a kerékpáros élet tárházát nyújtja a világról való tapasztalatoknak. A kerékpár – csak áhítattal tudom kimondani ezt a szót – életvitelt, életformát, életstílust testesít meg, és ezzel mindent elmondtam, hiszen a stílus maga az ember.

35

Jól tesszük, ha azon esetekben, amikor komoly tapasztalatokra óhajtunk szert tenni a tekerés terén, olyan hölgyismerősünkkel startolunk, aki lehetőleg akkor ül először kerékpáron, mert különben oda a meglepetés, az újság. Egy új kerékpáros előre nem sejthető módon színezi meg az élet szürkeségét, és minden mozdulata tág teret nyit a véletlennek. És mi más lenne a tekerés célja, mint esélyt adni a véletlennek, ami maga a játék, ami maga a sors, ahogy azt Dezső, a költő mondja? De azért elhamarkodottak se legyünk. Hallgassunk meg néhány aranyszabályt, mielőtt felülnénk a kerékpárra. Mint minden komoly élettevékenységnek, a tekerésnek is megvan a maga fizikája, sőt fiziognómiája, dinamikája, biológiája és esztétikája. (Talán egyedül teleológiája nincs.) De azért jól tesszük, ha átgondoljuk a tájhoz, az emberhez, a haladáshoz és még néhány ehhez hasonló jelentőségű fogalomhoz való viszonyunkat, mielőtt a gyakorlat rögös, vagy jó esetben kerékpárutakkal könnyített mezejére lépnénk. Nincs ugyanis királyi út a tekerésben; de abban biztosak lehetünk, hogy adódik számunkra is út, melyet királyinak tekinthetünk, és ha a kellő életismerettel és komolysággal ragadjuk meg a kormányrudat, egészen biztos, hogy a számunkra kijelölt utat tapasztalatokban gyarapodva járjuk be és elsőként robogunk a célegyenesbe; vagyis semmi sem ment meg attól, hogy az univerzum királya, a bolygó kapitánya legyünk. És mi más a célunk, ha nem ez? Nem, nem vagyunk hiúak (huh, ez most úgy hangzott, mint valami sziklás helyek közt élő macskaféle ragadózó nevének ragozott alakja), nem is arról van szó, hogy

36

nem adhatnánk alább, mint hogy a bolygó kapitánya legyünk – hiszen életismeretünkből adódóan már a szerénységet is megengedhetjük magunknak –, hanem arról, hogy kerékpárosként minden esetben az átgondolt életszeretet parancsát követjük. És az átgondolt életszeretet egyik kivetülése a kerékpár. Egy alkalommal kisebb társasággal közeli barátom tanyájára igyekeztünk, aki megunta a város zaját (hosszú időn át, hetekig, talán hónapokig vegetált informatikusként egy nemzetközi cégnél, kezelői profilokat analizált jó pénzért vagy valami ehhez hasonló áltevékenységgel ütötte el az időt), és egy kies, félreeső völgyben vásárolt házat a zalai dombok közt, ahol táj van, természet, cserebogarak és énekesmadarak, és a közeli csirkekeltetőben lett ketrecganajozó. Alapvetően elégedett volt új életével; ám egy idő után gyanús jelek mutatkoztak leveleiben. Érdekelni kezdte a halál utáni élet és a reinkarnáció, a szellemtestek és az ektoplazma. Tudtam, veszélyes útra tévedt, a rajtaütésszerű látogatással a hétköznapok melegágyából kívántam kirántani. Hos�szú hétvégét képzeltem el a birtokán. Bevontam régi barátom, a nagy költőt, Dezsőt. (Jól tesszük, ha újabb és újabb arcokat vonunk be a tekerésbe.) Dezső akkoriban csípett meg egy EU-állást, élelmiszerek normakontrolljával töltötte munkaidejét, így szerfölött ráért, és szomjúhozta a változatosságot. A kiruccanás iránt további két munkatársnője érdeklődését keltette fel. Az ivararány ily módon kedvező fordulatot vett. Márpedig, ha általánosságban igaz, hogy üdvös a jó tekerés minden részletét előre megterveznünk és minden moz-

37

zanatot átgondolnunk a túra megkezdése előtt, valóságos axióma ez az ivararány tekintetében. Keszthelyről startolunk – terveztem el –, délelőtt fürdés a selymes Balatonban; könnyű ebéd egy tóparti étterem teraszán, majd a nap koronája: maga a tekerés, vidám, levezető kerékpárút a „Szilva-völgybe”, ahogy barátom tanyáját nevezte el, a mozgás, a test, a pedál és a táj összhangzata, majd a harmóniák teljességével feltöltekezvén, még további töltekezések a helyi lehetőségek kiaknázásával (tábortűz, bogrács vagy barbikjú, testes vörösborok és szilvapálinka, szükség esetén sok). Nehogy azt gondoljuk egyébként, hogy a jó közérzet elérése érdekében elegendő egyszerűen leitatni a nőket – ellenkezőleg, de erre még később kitérünk. Tény viszont, hogy az est sikeréhez szinte elengedhetetlen a romantika. Ha az érzelmek vulkánja előtör, a sikert szinte semmi sem akadályozhatja meg. Ó, valóság, képzeletünk kerékkötője! A drót­sza­ ma­rakat a Déli pályaudvaron vagoníroztuk be. (Utazás előtt mindig ellenőrizzük, hogy a szerelvény vonszol-e kerékpáros kocsit. Így sok nem várt akadálytól menekü­ lünk meg.) A magam részéről mindössze né­hány per­cet késtem. Legyünk őszinték: Dezső sem többet. Gyűlö­ löm azokat az embereket, akik túl sokat késnek egy találkozóról; azokat pedig, akik pontosak, netán korábban érkeznek, megvetem – a kapkodás ugyanis a meg nem élt élet szignálja. Dezső tehát néhány percet késett, mint én, ám túlzottan életvidám volt, és ez gyanakvást keltett, mint nyári melegben a paprikával fűszerezett pörc. „Öreg havernak” szólított. Utálom, ha leöreghaveroznak.

38

Kedélyállapotom – tízes skálán – rögvest három pontot zuhant. Mindjárt láttam, honnan fúj a szél. Dezső az év kalandját a keszthelyi tekerésben látta meg. Így hat az emberre életének eseménytelensége! De nemcsak leöreghaverozott, hanem megölelt: nyakamba csimpaszkodott, mint egy imádkozó vámpír – már mindenre el voltam készülve, még arra is, hogy mindjárt érdes nyelvét érzem a nyakamon – amikor lanyhulni éreztem a szorítását. – Ugye, milyen édi? – lihegte a fülembe. A rózsaszín rövidnadrágban feszítő hölgyet tüzetesebben a vonaton vettem szemügyre. – Édi vagyok – sipogta. – Én meg Pimpa – mondtam váratlan ötlettől vezérelve. (Talán első felindulásomban nem akartam elárulni a nevem. Ennyi szertelenség talán megengedhető, nem?) Hengeres strandtáska volt átvetve a vállán, színben passzolt a nadrágkához. – Te így akarsz tekerni? – Haha! Jaj, de vicces vagy! Nem értettem, hogy miért lennék vicces, de inkább túltettem magam ezen a problémán, és csapatunk negyedik tagja iránt érdeklődtem, akit Dezső és Édi Szonjának szólított. Mint megtudtam, Szonja Kelenföldön száll majd fel, de megkért minket, hogy figyeljünk, és segítsünk a peronról fölrángatni a kerékpárját. A Déli pályaudvartól Kelenföldig folyamatosan emlékeztettük egymást, hogy el ne felejtsünk figyelni, és már jóval Kelenföld előtt úgy figyeltünk, mint az a dülledt szemű mentőosztag, melynek minden egyes

39

tagja szitakötőnek álcázta magát. Mondanom sem kell: Szonja nem volt a peronon. Általában ez szokott történni, ha túlságosan rámész az ivararányra. Így utólag csupán az vigasztal, hogy a túra amúgy is tökéletesen elhibázott volt, elmondom, miért. A vonat döglesztő melegben, fűcsomótól fűcsomóig araszolt Keszthely felé, végig a déli parton, ahol minden egyes nyaralóhoz tartozik saját stég és saját vasútállomás is; és ahol a szerelvényeket – biztos, ami biztos – a nyugdíjasokra való tekintettel átlagban másfél órán keresztül állomásoztatják. Félig megfőttünk, mire a vonat beért Keszthelyre, így jobb híján mindjárt megmártóztunk a tóban; fürdés után viszont Dezső jelezte, hogy tud egy kiskocsmát a közelben, ahol egészen kiváló a rizling és a fasírt. Nincs Európának olyan pontja, amelytől Dezső „kis távolságra” ne ismerne olyan kiskocsmát, ahol egészen kiváló valami. Hiába, ez az igazi művészet, így él egy igazi művész. Én is rámegyek a vendéglátó-ipari kuriózumokra, de nem olyan szerfelett jó a memóriám, mint Dezsőnek. Egyszer versenyeztünk, ki tud több Arany Ászok-emblémás helyet felsorolni az államhatáron belül, de száznyolcvanhétnél kénytelen voltam feladni. A kiskocsma azonban – várakozásunkkal ellentétben – nem volt kimondottan bizalomgerjesztő. Nekem annak a pesti hentesmesternek a szava is eszembe ötlött, aki Deák Ferencet figyelmeztette, hogy nyáron tormás virslit ne egyék. (Pedig micsoda virslik voltak azok! Amikor még a bikaborjút hajnal előtt levágták,

40

hogy a virsli kora reggel a boltokba kerüljön!) Korrekt módon jeleztem Dezsőnek és Édinek, hogy a tilalmat a racionalitást figyelembe véve a fasírtra is kiterjeszthetnénk. De lanyhult az éberségem; az éhség pedig nagy úr; mire észbe kaptam, Dezső nagy tál sötétbarnára égett húsgombócot rendelt, és úgy döntöttünk, az esti hangolódást is megalapozzuk némi csopakival. Elég az hozzá, hogy már esteledett, amikor sikerült elindulni, de még így is minden remény megvolt arra, hogy a néhány kilométeres túrát napszállta előtt tegyük meg. Régi törvényszerűség, hogy amint én kerékpárra ülök, föltámad a szél. Nem is szél, hanem Boreas, az északról fenyegető miniciklon. Édit eléggé megviselte az a gondolat, hogy dombnak fel és ellenszélben kell tekernie, de én bátorítottam. – Oda se ránts, Édi! – mosolyogtam derűsen. Kedvesen visszavicsorított. Ám a szél nem is lett volna gond, ha Dezső kerékpárján nem szakad el a lánc. Az a helyzet, hogy mindenre fel kell készülnöd, ha amatőrökkel indulsz tekerni, és én eleve jelentős szerszámkészlettel, tartalék belsőkkel és még néhány, nélkülözhetetlen tartalék-idommal indulok útnak. De a láncszakadás nem egy­könnyen javítható hiba! Ha nincs nálad tartalék szem (miért lenne), drótozással csak az idődet töltöd. Mivel tudtam ezt, szolidáris gyalogtúrát javasoltam, és az értelem hívó szavára figyelve javaslatomba Édi is nagy kelletlenül beleegyezett. Tíz óra felé, amikor még mindig dombnak fölfelé toltuk kivilágítatlan kerékpárjainkat, felmerült, miért is nem hoztunk hálózsákokat. Féltem, Édi vagy Dezső en-

41

gem fognak hibáztatni. De nem tört ki rajtuk vitakedv, arcuk merev volt és fásult, már amennyire ezt sötétben érzékelni tudtam. Fél kettő felé fölbukkant egy tanya, néhány, a futólánc kocsiján eszeveszetten száguldozó és veszélyesen ugató fekete szőrgombolyaggal. Némi óbégatás után előkerült egy fekete kendőbe kötözött férfi (az egész jelenség a tengeri kalózok negyedosztályú filmben való felbukkanását idézte), és miután kedélyesen közölte velünk, hogy egy: ránk ereszti a kutyákat, kettő: nem hajlandó éjnek idején tisztességgel meghallgatni kérésünket, három: ha módjában állna se engedne be minket a csirkék közé, ahol büdös, de legalább meleg van, mert ha a tulaj megtudja, hogy idegeneket engedett féltett állataihoz, akkor az emberinfluenza madárra is veszélyes változatától rettegő vállalkozó bepánikol, és ő repül; valamint négy: hagyjuk békében aludni. Érvei súlya alatt meghajoltunk. Az éjszakát így a csirkefarm mellett töltöttük, szabad ég alatt a domboldalon, hárman egyetlen hálózsákon, melyet magunk alá terítettünk és két végét – hogy valamicskét védjen – fölpöndörítettük, a fejünk fölött süvöltött a szél és körbe-körbe forgott az égbolt csillagos óraszerkezete, és én boldog voltam, mert Édi szuszogva rám tapadt a hideg szél miatt, de én így is éreztem a mellecskéit. Aznap éjjel én voltam a király, a bolygó kapitánya. Ne feledjük, hogy a világ térképe másképp fest kerékpáros szemmel, mint akár autóval, akár gyalog, hiszen a távolságot és az időt a kerékpáros a fáradtság arányában, a helyes erőbeosztás függvényében tapasztalja meg. A kerékpárosnak, ha a jóval gyorsabb és erőteljesebb

42

autóvezetői mentalitással szándékozik versenyre kelni, találékonynak kell lennie, képességei teljes birtokában. Ismerni kell a mellékutakat és gyalogátjárókat, melyek a nehézkes gépjárművek számára akadályt jelentenek. Fel kell ismerni a forgalom „gyenge pontjait” melyeken gépével keresztülhatolhat, elébe vághat az autósoknak, és a közlekedés légypapírjára tapadt autósokat kön�nyűszerrel előzheti meg. Egyszóval: a kerékpáros tudja azt, hogy mi a siker. A vidéki tekerés kátéjának élén is a megfelelő útvonal felismerésének parancsa áll, de ezt tovább színezi a váratlanul elénk toppanó akadályok kezelésének tudása. A forgalmas autóutakat kerüljük, az autópályáknak még közelsége is iszonytató. Igaz, hogy a kerékpáros könnyűszerrel hágja át a forgalomszabályozás csinált és felesleges törvénykönyvét, a KRESZ-t, ám vigyázzunk: lelkes rendőrök arrogáns viselkedésüket a kerékpárosokra is kiterjeszthetik, ámbár a kék kabátos veszély inkább tőlünk nyugatabbra lappang az utak mentén. Egy ismerősömet, aki kényelmesen, átlag hatvanöt kilométeres sebességgel ereszkedett alá egy osztrák hegyi úton, bemérte egy helyi orvvadász, és mivel a sebességhatár – azon a szakaszon – ötvennél tetőzött, negyven euró bírság helyi megfizetésére kötelezte. És még ő járt jól! Ilyenkor ugyanis sehová sem vezet a hepciáskodás. Az akadékoskodó kerékpáros gépén ugyanis mindig lehet találni gyenge pontot. Nem működik a hátsó lámpa, a fékek nem elég fogósak, a sárhányó hiányzik, a gépen nincs figyelmeztető csengő. Vigyázzunk! Egyegy ilyen hatósági fellépés összege akár százasokra is rúghat. De ez a veszély sem fenyeget annyira, ha

43

kijelölt utakon, vagy elhagyatott, vidéki mellékutakon barangolunk. Ám könnyen megeshet, hogy amit nyerünk a réven, elveszítjük a vámon. Néhány évvel ezelőtt hosszú hónapokon át Lea volt a név, mely a szívemet megdobogtatta. Erőteljes, energikus nő volt Lea, talán ezért véltem – mint utóbb kiderült, szilárd alapok nélkül – hogy tekerés tekintetében kitartó és megbízható lesz. Barna hajú, barna szemű leány volt, tömött és sötét szemöldökkel, épp ezért feltehetően erős szálak serkentek testén az intimebb helyeken. Ha magyarázott, gyönyörűen tartotta jobb kezét, és csuklója kicsit teltebb volt, mint arányos kézfejéhez mérten az ember remélte volna. Mivel a vidéki élet iránt érzett áhítatot saját elmondása szerint az anyatejjel szívta magába, azt gondoltam, hogy egyik vidéki utamra magammal viszem. Eső utáni napsütésben szálltunk le a kisvasút elhagyott állomásán, és hamarosan már a párolgó zselici dombok közt hajtottuk gépeinket, langyos melegben, arcunkat néha érte egy-egy lágyabb, hűvös, illatos fuvallat, mintha épp valamely óriási virág kelyhében rejtőzködő isten óhajtaná jelenlétét ily módon tudatni velünk, és mentaillata volt a levegőnek. Éreztem, hogy a lélek, amiről ma már a felvilágosultabb szkeptikusok is elismerik, hogy ha ilyen formában nem létezik is, azt a valamit jobb híján mégis a leghelyesebb léleknek nevezni, egye magasabban szárnyalt bennem, és hamarosan az ég felé röppent, kitört a fejemen keresztül és csapongva verdesett fölöttem, tapsikolt, és mintha vékony selyemszálakon vonta volna a kerékpárt is fel

44

magához, a magasba. Lea kipirult, ragyogott a tekintette és féllábszárig érő pézsmaszín nadrágocskájában úgy festett, mint valami amazon, akinek a szemébe villanyégőket csavartak. Mondtam is neki: Lea, olyan gyönyörű vagy, mint egy fényreklám. Hiába, az udvarlás művészetét is el kell sajátítani annak, aki tekerni akar. Én a magam részéről régtől fogva becsültem és tisztelettel tanulmányoztam az antik rétorokat, leginkább Senecát és Quintilianust, akik valóságos lexikonját alkották meg a szépen szólás művészetének, épp ezért művelt emberfő számára megkerülhetetlenek; de hadd tegyem sietve hozzá: saját sikerek és kudarcok – vagyis saját tapasztalat – híján annyira se mentem volna ezzel a merőben száraz és elméleti tudással, mint az az ember, aki téli tüzelőjét a Nyugati Végek Bevásárlóközpontban szándékozott beszerezni – hiába, ott sincs minden, hiába beszélünk szuperlatívuszokban a vásárlás e helyi paradicsomáról. Megvallom, akkor ismertem fel a megfelelő pillanatban kimondott és körültekintően megválasztott kifejezés hatalmát és kitüntetett szerepét a tekerés művészetében, amikor a Dobó utcai parkettázó esetén gondolkodtam. Az emberek ugyanis sokféle módon lehetnek rondák. Van, akinek a feje, pontosabban az arca ronda – mert torz, aránytalan és esetleg szőrös, mint egy rosszul retusált orángután. Van, akinek a teste ronda, lógnak a végtagjai és mozgása darabos, a lába nagy és csámpás, a nyaka rövid és tömpe. Van, akit egyszerűen üldöz a rondaság: nem lehet megmondani, miért, de: ronda, egyszerűen az a hivatása, hogy ronda legyen. Nos, Győri Dezső, a Dobó utcai parkettázó a

45

három alaptípus ismertetőjegyeit egyesítette magában. A törzse zömök volt, de ferde; végtagjai természetesen hosszúak; a karja mégis mintha a földet seperte volna, hiába volt vékony és hosszú a lába is; csámpás volt, és időnként bicegett, de ez nem tűnt volna fel, ha nem tartja járás közben kifacsarva a törzsét; nagy feje, elálló fülei és tagolatlan arcvonásai pedig egy fatuskóval alaposan elagyabugyált hegyi emberre emlékeztettek. Nem a legjobb alap, vélhetjük, ha az ember hódítani akar; és általában Don Juant sem ilyen külsővel ábrázolták. És, mit tesz isten, tudni kell parkettázónkról, hogy négyszer vált el, és most boldog, ötödik házasságban él. Hét gyereket nevel, és minden gyerekének anyja töretlenül imádja – hol egyikhez, hol a másikhoz tér be ebédre, uzsonnára, éppen a szerint, hogy aktuális munkahelyéhez melyik esik közelebb. Tény ugyanis, hogy állandóan nyüzsög. Egyik munkát a másik után vállalja és végzi el, kerülethatárokat, sőt Budapest közigazgatási határát sem tekintve szentnek, Sopronban ugyanúgy padlóz, mint Debrecenben, és utazásait a legnagyobb örömmel szervezi meg. Lehet, hogy egyszerűen szeret utazni…? De ha fele igaz azoknak a történeteknek, amelyek személyével kapcsolatban a mértékadó, Arany Ászok- és Dreher-emblémákkal fémjelzett helyeken keringenek, Dezső a bolygó kapitánya! Mert nem elég, hogy lételeme a mozgás; és köztudott, hogy az életükbe fásult feleségek, kismamák és hajadonok semmit sem óhajtanak inkább, mint egy kis változatosságot; de hogy ezt Győri Dezsőben találják meg, ez hihetetlen! Mintha az ördög akarta volna kárpótolni szemensze-

46

dett külseje miatt, vadásznak rá a nők. Kisugárzása van? Még az sem! Eszméletlenül tud szövegelni! A hatvanas vasszöget kibeszélné a deszkából, ha nincs a túlsó felén elkalapálva. Olyan közhelyes, szirupos, negédes és csöpögős mondatokat még senki szájából nem hallottam, mint az övéből. Mégis, pillanatok alatt kialakítja azt az intim, bizalmas tónust, amely a siker feltétele, és néhány perc alatt fonja karjait áldozatai köré, akik a legnagyobb boldogságban csivitelnek az idomtalan végtagok közt. Ennyit a retorikáról, ám nem hallgathatom el, hogy mire az útkereszteződést elértük, emelkedett szavaimmal sikerült Leát egészen megpuhítanom, és amikor egy nagyobb tócsa mellett megálltunk, hosszasan tartottam a kezét, hogy a kerékpárról lesegítsem, és rendkívül mélyen egymás szemébe néztünk. Hosszan, sokáig. Innen megváltozott útviszonyok közt, nehéz terepen haladtunk tovább. A térképpel egyeztetve helyzetünket úgy ítéltem meg, hogy ha földúton rövidítjük le az utat, kényelmesen juthatunk el éjjeli szálláshelyünkhöz. Ám ha térképpel konzultálunk, soha ne feledjük el, hogy a térkép bizonyos tereptárgyakat – emelkedőt és völgyet, erdőt, szomjat oltó forrást és patakot – ábrázol ugyan, más, a tekerés szempontjából szintén kiemelten fontos jelenséget viszont nem. Ilyen jelenség mindjárt: a sár. Kerékpárjaink hamarosan elakadtak, mert a kötött ám agyagos, fölázott talaj a gumiabroncsra tapadt és a fékeknél föltorlódott, és mint valami eleven, öntörvényű sárgumó az előrehaladást csaknem lehetetlenné tette. A térkép nem ábrázolja a szúnyogokat, de a böglyök éhes és falánk csillagharcosait sem. Ezek úgy

47

csapnak le a magasból, mint megannyi x-szárnyú vadászpilóta, és fullánk-torpedóikkal mélyen hasítják fel a legártatlanabb és legvédtelenebb bőrfelületet. Nehogy azt higgyük, hogy könnyű elbánni egy bögöllyel! Míg az amúgy is szerény kellemetlenséget okozó szúnyogot tenyerünk könnyed nehézkedésével szétmázolhatjuk, arcunkon és fehér, nyári ingünkön diadalmasan véres foltot hagyva, a bögöly – erősebb csapást követően is – megrázza magát, és újult erővel támad. Különösen, ha az izzadtság végigcsorog a hátunkon, átnedvesíti az inget – ez bizony olaj a tűzre! Lépésről lépésre törtünk előre, inkább vonszolva, mintsem tolva a kerékpárokat. Úgy döntöttem, a gyerekmondókából merítek erőt: „Dömötör Ödön ökörpörköltöt főzött – mondogattam magamban. – Ökörpörkölt fölött ötször öt bögöly körözött. Ötöt köldökön döfött, ötöt földhöz dögönyözött, ökörpörkölt fölött föl-föl röhögött, höhöhö…” Miután körülbelül negyvenszer elmondtam ezt a kis nyelvi remeket, és úgy találtam, a varázsmondóka mágikus ereje segít a helyzet kezelésében és átlendít a kétségbeesés peremén, gondoltam, megosztom Leával is átütő felfedezésemet. Ám akkor láttam, a kelleténél nagyobb a baj. Próbáltam tehát színesen, hangom emelgetésével, hajlításával fokozni a szónoki hatást, és a záró szavakat – a höhöhöt, ami az egészben a legjobb poén – fejhangon visítottam el. – Hagyjál békén, te fasz! Engem letaglóz, ha egy nő káromkodik. Mondhatnám, hogy a férfiasságomba gázol. Depressziós leszek a női káromkodástól, mint egy búvalbaszott túzok. Ki-

48

megy valami a fejemből, ami a lelket az agyvelőben tartotta, és azután már, őszinte leszek, nagyon nehezen tér vissza. Ezt az állapotot nevezzük világfájdalomnak, vagyis műveltebb szóval spleennek. Ilyen állapotban, vagyis spleenben értük el a kulcsosházat – lerobbant kis épület volt a tisztás szélén, körülötte vadvirágok és gombák, egyszóval minden meg lett volna, ami a hangolódáshoz kell, de én azonnal lefeküdtem és elaludtam. Lea egész éjjel énekelt, én pedig aludtam, rosszul és hánykolódva, másnap legurultunk a faluba, aztán: hopplá!, retorika ide vagy oda, többé nem találkoztunk. Hogy az efféle kudarcokat elkerüljük, tegyünk szert minél átfogóbb terepismeretre, és ne tegyük túl magunkat túlságosan hamar a felszerelés kérdéskörén. Ez ugyanis igénytelen jellemre és – ami még nagyobb baj – felelőtlen gondolkodásra vall. Példaképpen – nem sugallva, hogy mindez irányadó, mégis: talán elgondolkodásra késztet – felsorolom, én mit helyezek el a kerékpáros táskában, ha többnapos tekerés van kilátásban. Talán nem tűnik a legfontosabbnak: de mindig vigyünk magunkkal kombinált fogót. Egy alkalommal u-szöget téptem ki vele emberi végtagból. Azok a csirkefogó kölykök ugyanis verebekre csúzliztak a Duna-parton, és az egyik eltévedt lövedék az olimpia-esélyes Radó Orsolya combjába állt bele, közel a csípőhajlathoz. Legalább ennyire fontos a zsebkés, mely szintén életet menthet. Szalonnát, kolbászt nem harapunk csócsálva, mint az állat, hanem zsebkésünkkel ízléses hasábokra, illetve karikákra szeljük. Jegyezzük meg, hogy bár tekerés közben nagy a kísértés, hogy a vadon

49

hívó szavát követve állatokká legyünk, emberi mivoltunk végül is akadályozni fog abban, hogy a vágynak teljes mértékben átadjuk magunkat. Ilyenkor jó, ha van nálunk zsebkés és fogvájó. Én papírszalvétát magammal kerékpárútra nem viszek, de van nálam kétrétegű, első osztályú toalettpapír. Meghökkentő? Magára adó kerékpáros gondol a higiéniára, de nem lehet sznob. Fogkefe, neszesszer? Naná. Cipőtisztító készlet? Felesleges. Amikor ilyen igények jutnak eszünkbe, inkább felejtsünk. A kerékpártúra fontos szereplője a sátor és a vízálló felszerelés, és egy jó hálózsák, hogy a hideget és korai fagyhalált kiküszöböljük. Amire külön ki kell térnünk: az a bogrács. Az öblös főzőedény a tábori kellékek elidegeníthetetlen tartozéka, ez vitán felül áll, ahogy praktikussága is. Ebben főzünk, ebben melegítünk vizet a mosdáshoz, s ha teaforralónk nincs, teánkat, kávénkat is ebben állítjuk elő. Rögzítése azonban különös gondot igényel, mivel félgömb alakú, és gyakorlatilag minden kötözésből kicsúszik a rázkódás miatt; külső, kormos felülete pedig minden lehetséges ruhaneműt bemocskol. Véletlenül se tegyük pőrén, lefordítva a kerékpáros táskák tetejére. Kezdő koromban magam is így cselekedtem, amíg az első komolyabb zápor el nem kapott. Arra lettem figyelmes, hogy kerékpárom hátsó kerekén kormos, fekete lé csordogál, befolyik kerékpáros táskámba, eláztatja ruházatomat és az élelmiszeres rekeszt. Mint megtapasztaltam, a korom textíliából rendkívül nehezen távolítható el. A megoldás tehát a következő: ne töltsünk feleslegesen időt a bogrács külső felületének lecsutakolásával – bár

50

folyami homok segítségével ez is elvégezhető, ez a legjobb súrolószer –, hanem az egészet helyezzük hibátlan (nem lyukas) nejlonba, majd labdahálóba! Így nem fenyeget fekete csorgás, és a háló könnyedén rögzíthető. A vérbeli természetjáró ilyen praktikus megoldásokról, valamint tűzrakó tudományáról ismerszik föl. Az, akinek háromszor-négyszer kell alágyújtani a gúlába rakott fahasábnak, méltán vívja ki a tapasztaltabb táborozók megvetését. Eszemben sincs senkit kioktatni, de: ne legyünk annyira bénák, hogy nem teszünk gyufanagyságúra tört, száraz és vékony gallyacskákat, mégpedig kellő mennyiségben, a vastagabb ágak alá! Ha gyújtósunk megfelelő, a nedves fát is lángra lobbanthatjuk, és nincs szükség újságpapírral való szerencsétlenkedésre. Egy nagybátyám kellő eredményeket ért el fenyőkéreggel, vizes erdőben; de olyat is hallottam – ez most ellenpélda – aki ronggyal gyújtott alá, és a tűzrakóhely környékét néhány kilométeres körzetben füsttengerré változtatta, Dezső, a költő pedig több alkalommal kísérletezett száraz tornacipővel. Az, hogy én mit viszek magammal, talán nem is igazán mérvadó. Erre akkor jöttem rá, amikor néhány munkatársammal kerekeztünk Esztergom felé a Duna mentén, szúnyogviharban. Ők, hogy kedélyállapotukat némiképp javítsák, a híres Határ-csárda irányába tettek kitérőt, én viszont a táborban maradtam – főzni, mert a házi kosztot mindennél jobban becsülöm. A bogrács­ gulyás elkészítésében pedig egyenesen maximalista vagyok. Ám, mivel a kelleténél tovább maradtak, kényelembe helyeztem magam, és tisztálkodás után (némi

51

Duna-vizet kentem magamra, hogy a testszagomat elnyomja a Duna-víz jellegzetes kipárolgása) kék csíkos pizsamámat öltöttem fel, mert azt kellőképp melegnek és testhezállónak találtam. Gondoltam, kihasználom a helyzetet, amíg csapattársaim visszatérnek, és elvégzem szokásos légzőgyakorlataimat. Ez ugyanis méltatlan él­ celődés céltáblájává tett, hiszen az emberek nem sokat adnak az egészségre – idősebb korukban ezt bizony bánni fogják. A Duna felé fordultam tehát, hogy a víztükör idegnyugtató, tágas látványa befolyásolja szemléletemet, lassan és mélyeket kezdtem lélegezni, éreztem, hogy a friss, folyamszagú lég alágördül tüdőmben és meghempergeti a hörgők mélyén lapuló állott levegőt – vagyis éppen összhangban kezdtem lenni a természettel –, amikor gyanús neszezésre lettem figyelmes. Gyakorlat közben tettem egy félfordulatot, és egészen közel, néhány méternyire, mint egy kimerevített csoportképet, megpillantottam kollégáimat. A látvány leírhatatlan volt. Kimeredt szemmel, egymásba kapaszkodva álltak, mintha földönkívüli jelenséggel volna dolguk, készen arra, hogy bármelyik pillanatban menekülőre vegyék a figurát. Amint találkozott a tekintetünk, felriadtak dermedt állapotukból, és lassan hátrálni kezdtek, némán, szemüket le nem véve rólam, és hamarosan elnyelte őket a Duna-menti bozót… És megint én voltam a bolygó kapitánya, mert attól fogva legkülöncebb szokásaimról is az áhítat hangján, némi megrendüléssel beszéltek. A társaság visszatérésével egyébként mindig gond van. Vagy nem jönnek, mert leragadtak egy vasúti étte-

52

remben vagy csülökcsárdában, vagy, ha jönnek, rosszkor – amikor épp édeskettesben vagyunk, de az aktust még nem fejeztük be, és a vidám társaság lelebbenti rólad – a sátorajtót. Ennél csak egy dolog lehet kellemetlenebb: a sátorbontás esőben. A vizes sátorponyva ugyanis kisebb szélben is testünkhöz tapad – akárhogy ügyeskedünk, biztos, hogy a legváratlanabb pillanatban fordul meg a szél, és máris velőig ázva, lucskosan ugrálunk a sátorkötelekbe gabalyodva, mint egy lefóliázott denevér. Röhejes, de ez nem elég: a vizes sátorlap rendkívül kellemetlen tapintású, és kedélyromboló hatása van. Bakik kerékpárral? Megesik. Tartsuk be itt is az aranyszabályt: soha ne ismerkedjünk felelőtlenül, de azért a véletlennek is adjuk meg a neki járó esélyt. Kerékpárunkat ne támasszuk látatlanban idegen női kerékpár mellé, amikor söröző teraszához érünk. Egész biztos, hogy a járgány azé a molett háziasszonyé, aki egész este arról fog beszélni, hogyan teszi el a szilvakompótot. Egyáltalán, óvakodjunk az idegen kerékpároktól! Ha egy női kerékpár külleme vonzó, könnyen abba a tévhitbe esünk, hogy ez a vonás valamelyest jellemzi tulajdonosát is. Nincs így! Kerékpárt lehet vásárolni „készen”, sőt ajándék kerékpárról is hallottunk… Egy női kerékpár láttán semmiképpen se kezdjünk álmodozni a tulajdonosról, mert félő, hogy a helyiség legellenszenvesebb nősténye nyitja ki a számzárat, miután sörét kiszürcsölte. Ámbár a parkoló kerékpárok és a hozzájuk tartozó tulajdonok „párosítgatása” meglepően szórakoztató. „Vajon melyik járgány melyik tulajdonoshoz tartozik?” Tény, hogy

53

vannak hazardőrök, akiknek egyenesen szenvedélye ez a játék, és a kerékpárok külleme és a tulajdonosok külső és belső tulajdonságai között bonyolult összefüggéseket tételeznek fel. Bár magunk nem vagyunk ilyenek, hozzáállásukat kellőképpen nem tudjuk elítélni. Hiszen végül is a játék maga a sors, ahogy Dezső költő mondta, és ha mást nem, legalább a sorsot vegyük egészen komolyan! Valamirevaló társaság mindig hajlik a játékra. Hos�szabb tekerés után, elnehezedett végtagokkal estünk be egyszer Mihalik Péter szüleinek sajkódi házába – Péter állította, hogy szülőveszély nem áll fenn, nyugodtan re­ laxálhatunk a legszebb balatoni strandon – és talán mert bujkált bennünk valami megfoghatatlan, gyerekes érzés, bújócskázni támadt kedvünk. Lehet, hogy hülyeség: de miért éppen hülyeség ne? Emlékszem, épp én voltam a hunyó, kiszámoltam a rám miért hatvanat, már-már kimondtam, hogy „aki bújt, bújt, aki nem, nem, megyek” – amikor rám jött a székelési inger. Gondoltam, barátaim nyugodtan lappanghatnak rejtekhelyükön, amíg én elvégzem a dolgom – annál is inkább, mert előzőleg a vécéajtót, a konyhaasztalt megtoldandó, helyéről leakasztottuk. Még viccesnek is találtam a helyzetet. A többiek a rejtekhelyen kucorognak, én addig a vécén kucorgom. Siettem tettem megvalósulása felé. Lecsücsültem, és máris éreztem, hogy az idegen anyag viharos gyorsasággal hagyja el a testem, beleim erőlködnek, majd ellazulnak, elfog az a bizonyos könnyebbség, elégedettség. Ekkor nyílt a bejárati ajtó. A Mihalik-szülők teljesen váratlanul érkeztek haza. Nyaralniuk kellett volna még, de már nem nyaraltak.

54

Igyekeztem befejezni a művemet – de nem vagyok fakír, és nem tudom szabályozni vegetatív működésemet. Az előszoba irányából apró sikkantásokat, gyanús zörejeket hallottam, és megütötte fülemet az a mondat: – Hát maga kicsoda? Éreztem, gond lesz, de örültem, hogy időt nyerek, és mind közelebb került a megváltást jelentő kibontakozás… Mint utóbb megtudtam, a szülők először Dalik Ákost és barátnőjét fedezték fel a gardróbban, a kabátok között, meglehetősen intim állapotban (örültek, hogy végre együtt lehetnek egy kicsit, és egyáltalán nem hiányolták a hunyót). Mihalik papa elnézést kért, és rájuk csukta az ajtót, de Mihalik mama nem hagyta annyiban – ekkor hangzott el az a mondat, amelynek bántó élessége még az én fülemet is megütötte. A társaság tagjai az asztal alól, a szekrényekből kerültek elő – nem tudsz olyan helyet kitalálni, ahol ne lett volna egy-egy összezsugorodott, lappangó múmia. Nem lehet valami kellemes, ha jobban belegondolok, ha minden tárgy belsejében lappangó idegenekre kell számítanod a saját lakásodban, de hát bárkivel megeshet. A legnagyobb gond – utólag így értékelem – az volt, hogy egyedül Mihalik Peti nem került elő. Nagy nehezen meggyőzték a szülőket, hogy Peti hívott meg minket a nyaralóba, és amibe váratlanul csöppentek, baráti bújócska csupán – de akkor hol van ő? Mindez persze viharos gyorsasággal, jóformán időn kívül, valahol a fénysebességben játszódott le; ez az oka annak is, hogy még váratott magára az én lelepleződésem. Tény az is

55

– szerencsétlen konstelláció –, hogy talán túl sokat vacakoltam a papírral. De mit csináljunk? Alapos vagyok. Amikor lépteket hallottam, késő lett volna felállni, és a Mihalik szülők az ülőkén kuporogva találtak meg. Ha láttál már megrökönyödött szülőket, a Mihalik szülők azok voltak. Pedig nem nézek ki olyan rosszul. Akkoriban tömör favágószakállat és erőteljes bajszot viseltem, amely megjelenésemet markánsan férfiassá tette. Igaz, egy pillanatig magam sem tudtam, mit tegyek. De a lélekjelenlét nem hagyott el – a lélekjelenlét, mely a profit megkülönbözteti az amatőröktől – és gondoltam, itt már nincs mit veszíteni, így kezet nyújtottam és bemutatkoztam. Nem álltam föl, ez tény, de talán még mindig így vétettem kevésbé az udvariasság alapelvei ellen. Mihalik papa rezzenéstelen arccal viszonozta gesztusomat, és miután Mihalik mama újabb, apró sikkantás kíséretében elszaladt, a papa – talán hogy tapintatosan időt hagyjon arra, hogy a hátralévő műveleteket elvégezzem – határozott léptekkel a nagyszobába, a bárszekrényhez sietett, bátran, de körültekintően kinyitotta, nem lappang-e ott is valami elvetemült betolakodó; de a bárszekrény tiszta volt, így Mihalik papa gyorsan dupla konyakot töltött és egy mozdulattal felhajtotta; majd csak ezután nézett körül. – Most már hol a fiam?!

56

TRAPÉZ

Volt mellette egy nő. Ez azért javít a helyzeten. A nő azt mondta: – Várni foglak. A kultúrotthon széles betonfeljáróján hasonló sorsú és külsejű, megszeppent alakok billegtek felfelé. Nem mindegyik mellett volt nő. Ez tovább javított a helyzeten. „Nem lehet akkora vész – gondolta, minden alap nélkül. – Ki fogom bírni a tizenkét hónapot.” A nő sírt kicsit, aztán evett egy szalámis zsömlét. A zsömléből kilógott a szalámi, a paprika, és időnként kitüremkedett a vajkrém. A nő egy kis vajkrémet maszatolt a szemébe, szerencsére nem ment bele nagyon. – Mindenképpen írj! Hamarosan ő billegett a betonfeljárón föl. Kezdett hajnalodni. A nő integetett, aztán elment. „Nem fogunk többet találkozni…” (Nem bízott az emberekben, rend-

57

hagyóan nehéz kamaszkora volt, nem mintha ez felmentést adna bármi alól.) Harminchét nappal múlt tizennyolc, és felvételt nyert egy felsőfokú intézménybe. Ezért tizenkét hónapra be kellett vonulnia, az akkori jogszabályok szerint. Hajlott a romantikus túlzásokra, szeretett meztelenül napozni, és imádta a gombfocit. A nagyteremben civilek voltak és katonák. A civilek többnyire józanok voltak, a katonák többnyire nem. És vastag szalonnaszag, pedig nem is evett senki szalonnát. Egy kopasz váll-lap neveket olvasott különös akcentussal egy szalonnapapírról. Ha elhangzott egy név, akkor a civilek közül valaki azt mondta: „jelen”. Erre a váll-lap: nem „jelen”, hanem „parancs”. És: „ismételje”. Egy idő után a többség feladta, és már eleve azt mondta, hogy „parancs”. Ő is parancsot mondott, aztán felmászott egy teherautóra. Később megtudta, a teherautót ponyvás ZILnek hívják. A teherautó közepén egy kisebb váll-lap imbolygott, mint egy kanóc. Felső végéről két harcsabajusz lógott le. Nem dőlt el, mert az alkohol fölfelé száll. Köszöntőbeszédet mondott a teherautón. Frappáns, lényegre törő beszédet. – Katonák! Nem kerültek rossz helyre. Z. nem rossz hely, Z. jó hely! A harcsabajusz eltűnt. Lehuppant az ülésdeszkára vagy kiesett a teherautóból. Ők még jó darabig zötykölődtek, civilben, a ponyva alatt besüvöltött a menetszél. Aztán az autó megállt, és a sofőrkatona leállította a motort. Leszálltak.

58

Újabb kultúrotthon, persze nem annyira „reprezentatív” (kisebb, laposabb), és ezt már kerítés vette körül. Valami okból az alagsorba mentek, oda terelték őket. (Az elágazásoknál éber őrszemek vigyáztak, nehogy elbóklásszanak.) Egy hideg, fehér csempével borított folyosón le kellett vetkőznie. Teljesen. A ruháit cukorpapír-zsákba gyűrte, és ő maga ragasztotta le. – Ne gyűrje, hajtsa össze rendesen. Mit gondol majd otthon az anyja? Vállat vont. – Ne vonogassa a vállát! Fekete-fehér, kockás kőpadlón topogtak. Mezítláb. Az alagsorban az ezredfürdő a kulturált tisztálkodás lehetőségét teremtette meg. A kazánt bedurrantották az érkezésükre; de épp csak amennyire muszáj. „Nehogy jól érezze magát a kopasz.” Tizenöt-húsz zuhanytálca mindkét oldalon. Nem volt köztük válaszfal. Neki egy olyanba kellett betoppannia, aminek az alján eleve tíz centi habos víz állt. Végignézett a soron, és látta, hogy majdnem mindegyik tálcában áll a víz. Ez azért javított a helyzeten. A langyos víz paskolta a testét. Még nem tudta, hogy legközelebb egy hét múlva, szerdán lesz majd zuhanyzási lehetőség, az ő századának délután fél ötkor. Már akkor kaptak két sötétbarna törölközőt. Neki az egyik mindjárt „elkeveredett”. (Volt, akinek később három törölközője lett. „Honnan van magának három törölközője?” „Találtam.”)

59

A folyosón sorakoztak, vártak valamire. Ő a derekára tekerte a törölközőt. Mások lóbálták. – Pestiek vagytok? Majd megszokjátok a vidéki levegőt. A folyosó végén fölbukkant végre az eükatona egy nagy staneclivel. – A törölközőt mindenki emelje két kézzel a magasba. Tetűt irtunk. A stanecliben valami fehér por volt. Az eükatona mindenkinek fél marokkal szórt az ágyékszőrzetére. „Olyan, mint a hintőpor” – gondolta. A katona közben odaért, ő is kapott bőven a stanecliből. Aztán már hosszú, étkezőasztalokból összetolt pult előtt sorakoztak. „Ruhaosztás.” Sötétbarna alsónadrágot kaptak, trikót, zoknit, három-három darabot, zöld katonanadrágot és zubbonyt, inget. – Gyakorló. Ünnepi gyakorló. Ezt el ne csereberéljék, ebben aludjanak. A derékszíj, amit kapott, szakadt volt, le volt szakadva a vége, de azért átérte a derekát, be tudta csatolni. Később mondták, hogy nem kellett volna átvennie, rá fogják majd hátékázni. Amikor ezt mondták, már aggódott a hátékázás miatt. Aztán eljött az idő, amikor már egyáltalán nem aggódott. – Hanyas a lába? Fölpróbálta a bakancsot. Nem volt kicsi, de szoros volt, törte a bokáját.

60

– Elnézést! Szorít, kaphatok nagyobbat? – Tudja, hol van az elnézés? A tehén szarva közt a bika faszára. Minden kopasz rüszü lábát töri, azért bakancs. Öntsön bele vizet, aztán hordja úgy. Majd ha kitágul, nem töri. A ruhacsomagját olyan óvatosan vitte, mint egy csecsemőt. Kaptak egy málhazsákot, abba a holmi jó része belefért. Aztán egy íróasztal előtt állt. Egy kerek szemüveges, fiatal váll-lap azt kérdezte: – Egyéni szociális problémája van? Nem tudta hirtelenjében, mi minősül egyéni szociális problémának. Valami azt súgta, mondja azt, hogy nincs. Itt enni kap majd, mi baj lehet? Vállat vont: – Nincsen! Dacos volt a hangja. – Ne vonogassa a vállát! Álljon a többihez! Azok, akiknek volt egyéni szociális problémájuk, heteken keresztül a sóderdombot alakították kocka-alakúra. Nekik ez volt a történetük. Délután fél ötkor kezdték, akkor kezdődött a „szabad foglalkozás”. A sóder, ki tudja, miért, valahogy csak nem akart függőlegesen megállni. – Ez nem kocka. Tudják mi ez? Ez egy trapéz. Lapátoljanak tovább! Idegen, súlyos, mondhatni filozofikus mondat motoszkált benne, ahogy a lapátolókat nézte a körlet ablakából. (A körlet ablakából a sóderdombra látott.) Ez a mondat így szólt: csak az önálló embernek van története. (De azt még nem tette hozzá, hogy az önál-

61

ló embernek mindig csak egy története van, önállóvá válásának története.) Ezt még nem látta így, ennyire világosan, mert ez még a továbbiak előtt volt, valamiféle felfüggesztett jelen időben. Egyelőre a kultúr előtt áll, az alakulótéren, a sok kopasszal, és nézi a laktanya kapuját, immár belülről, és lassan sejteni véli, hogy azon a kapun túl kezdődik majd az igazi, szabad és felnőtt élet.

62

TA N É V K E Z D É S A K I S B É L Á B A N

Olajos az arca, és mintha meggyűrték volna, mint egy rongyot. Caesar, március tizenhatodikán. Merev, fennkölten hullamerev. Ragyák és szemölcsök, ragyák és szemölcsök. Most fölkel, odamegy az ablakhoz, félrehúzza az elszürkült, műszálas függönyt, a könyökével majdnem lesodor valami nyomtatványt a regiszterpolcról. Metál­ színű, egyes BMW Coupén legel a tekintete; egy gépen, amely hivatalosan nem is létezik, nincs is forgalomban, valami reklámújságból pöccent a parkolóba a Kisbéla elé. Megint lehuppan, hátradől, nyöszörögteti a széket. Pár centivel arrébb helyezi magát, a regiszterpolcra könyököl, éppen eléri a parafa órarendtáblát. Az igazgató hátrahanyatlik a műbőr forgószékben. Óhatatlanul eszébe jut, nehogy a látogató elbabrálja a zászlókat. Szerencsére nem. Épp csak belepiszkál a sűrűn teletűzködött órabeosztásba, a zászlócskák ez egyszer megússzák.

63

– Nekem azt mondta a Feri, hogy gondjaid vannak. Nekem a Feri jó barátom. Igen jó barátom, erről ennyit. Ha azt mondja, hogy segítsek neked, akkor én segíteni fogok neked. „Melyik Feri? Aki a faszát a seggedbe…?!” Inkább nem mondja. Zsemle méretű a gyomra. Ha a Feri azt mondta, hát azt mondta. De ki lehet az a Feri? És a rózsaszín öltöny? „Ezt honnan akasztotta le ez a majom?” Ahogy a majom megmoccan, az öltöny színe bordóba csap át. Színjátszó. Mint egy kaméleon. Most mondani kell valamit. Arról, hogy mi is a gond. – Lelépett… a nyelvtanárom. Most, tanévkezdéskor… Nyolc éve volt nálam… némettanár. Egy német srác volt. – Szóval, te vagy itt a főnök? A góré, mi?! Igen, ő a Nagybéla a Kisbélában. Időnként Nagybuci. Van persze még egy Nagybéla: a társintézmény. IV. Béla Általános Iskola és Gimnázium. Az általánost Kisbélázzák, a gimit Nagybélázzák. Rend van. Miért szeretik annyira a ragadványneveket? Bólint. Igen, ő itt a góré. Jelenleg. Nagy Béla, történelem és latin szakos tanár. Igazgató. – A nevét tudod? Vagy legalább, hogy hova jár, vagy valami ilyesmit? Mert lófüttyre nem lesz meg, annyit már most mondok, arra ne számíts! Már nem olyan világ van…! Mutatja ujjal, milyen világ van. Mit akar ez megfogni?!

64

– És azt is tudni kell, hogy mi legyen vele. Azt előre megbeszéljük. Annak alapján, hogy… milyen természetű a problémátok… Ha csak arról van szó, hogy rá kell morogni, hogy emlékeztetni kell, akkor teszem azt purhabot nyomunk a kipufogóba. Nem nagy ügy, de neki benne lesz két- vagy háromszázezerbe, az már a verdától függ. Ha csak erről van szó, te is olcsóbban megúszod. Értjük egymást? De ha már komolyabban rámegyünk… mi is bepöccenünk… Esetleg testi sértés, vagy nyolc napon túl gyógyuló… Mindent meg lehet beszélni, ha érted, hogy mire gondolok, de ezeknek a dolgoknak már megvan az ára. – Izé… nem is gondoltam… erre a megoldásra… Vészfék. Sínszag. Gondolkodjunk máris alternatíván. Ez a majom mindjárt elvágja a torkom. Menekülési reflex. – Fizetni tudsz? Torokszárazság. – Hogyne, természetesen megvan a keretem. – „Megvan a keretem…” Hát te aztán jól tolod. Mert azt mi nem szeretjük, ha az anyagiakban nincs meg az egyetértés. Korrekt üzlet, nincs átbaszás. Men�nyit szántál rá? – Százhatvanezer körül… ez persze bruttó… meg kell néznem pontosan a bértáblát… ebből a keretből tudom megoldani… Kik lehetnek a „mi”? – Látod, lehet veled tárgyalni. Ezt szeretem. Mi van ma? Kedd? Rendben van. Ideadod a százat zsebbe minden kedden, lepapírozni nem kell. A többi marad

65

nálad, mert azt akarom, hogy te is jól érezd magad. A Feri barátja vagy. Majd kapard össze, mit tudsz arról a fritzről, a nevét vagy ilyesmi, vagy hogy a haverjai hogyan szólítják, a többi az én gondom. – Ez havonta van… Havonta ennyi. Ennyit tudok garantálni. De még hozzá jön az osztályfőnöki pótlék… – Na várjál, álljunk meg egy pillanatra! Előrehajol, majdnem kiesik a székből. Víziló, a meden­ ce szélén. Rákapaszkodik az állatkerti rácsra. Fújtat, izzad. Kopasz fején lefolyik az izzadság. Érezni a szagát. Cigarettaszag. Cefreszag. Férfiillatszer. Főemlős? Mégis inkább majom. Az öltöny ujja beakad a szék karfájába. Összehúzott tekintet. Nem szeretnék én lenni a fritz. Az iskolában tilos a testi fenyítés. Nagyon tilos. Egészen kicsi Nagybuci vagyok. Feri segíteni akar?! Rosszul teszi. Feri, aki az ismeretlenben vagy, ne legyen meg a te akaratod…! – Szóval azt mondod, havonta adsz egy kilót, mi meg elhozzuk neked a fritz skalpját? – Nem, nem, nem! Valami félreértés… Feri rosszul mondta… Nem akarom, hogy elhozd nekem a fritz… khm… skalpját. Nekem az a problémám, hogy jelenleg nincs németesem. Indul az év, és itt állok németes nélkül. Na már most honnan akasszak én le valakit, aki tud is németül? Tanév elején? Ez a gond, egészen pontosan ez a gond! Az elsősök szüleinek beharangoztuk az anyanyelvű tanárt…! Állkapocs előre. Merev. Főemlős, felehetően, főemlős. Nem gondolkodni. Mondani neki valamit, megköszönni a segítségét. Kitessékelni. Udvariasan kitessékelni, üdvözölni Ferit.

66

– Hogy kerítsek én neked egy fritzet száz rugóért?! Kiránt a faliújságból egy rózsaszín zászlócskát, beledöfi az íróasztalba. „Nagybuci vagyok, nem rezzenek össze. Petrásné Toll Zsófia. Magyar nyelv és irodalom. Övé a rózsaszín. Az ötödik A osztály hiányolni fogja. Lyukasóra. Per momentán, ez egy lyukasóra. Sebaj, majd visszatűzöm a helyére. Hátradől, kifújja a levegőt. Ez az, hátradőlni. Vállvonogatás, ez már aztán nem az én problémám, haver. Sajnos, éppen az én problémám. Nincs is száz nettó. Nem jön ki annyi. Majd valahogy kipótlom, talán az osztályfőnöki pótlék. Szakkörpénz. Napközis befizetés. Osztálypénz. Az osztálykirándulás és a sportszakkör a szülőket terheli. Főemlős. Purhabbal kitöltöm a vastagbelét. Nem vigyorogni. Rózsaszín öltöny. Színjáték. A fritz majd ledolgozza a különbözetet. Ha nem tetszik neki, keresünk más megoldást, aminek ára van.” – Na, ide figyelj… Az állkapcsa előre mered. Rág, Szemében isteni szikra. – Megoldjuk neked, lesz fritz. De az árat még gyúrjuk egy kicsit, mert ebbe a keretbe, amit mondtál, ebbe nem fér bele. Én nem jövök ide neked a százasért, mert annyiért nem koptatom a talpamat. Majd ideküldök valami srácot, a százasból az ő pénze megvan, hogy ide kijön. Mert akkor már megtankol, iszik valamit, esetleg megkajál… de valami apró még marad is a zsebében. De még mindig ott van, hogy mi legyen a fritzcel. Koreai neked nem jó? Vagy kínai? Mert azt meg tudjuk oldani, talán még ennyiből is. Nem, látom a szemeden,

67

hogy nem jó. Ferdeszeművel nem leszel elégedett. Neked egy fritz kell, mi? Tudod, hogy az egy uniós állampolgár? Mi? Az uniós állampolgár, az rázós…! Úgyhogy a gyerek mégis kijön minden második kedden… Vagy tudod mit? Kijön minden kedden a gyerek, te meg kapsz egy tuti németet! Tőlem akár a radiátorhoz láncolhatod…! De meg kell mondanom neked, hogy nem szeretem az ilyet. Látom rajtad, hogy kulturált vagy, és mindig az ilyenekkel van a baj. Egy kulturált disznó, mi? Hogy minek neked az a német, én azt nem kérdezem. Az a te dolgod. De ha meg lelécel, akkor én leszek a rosszfiú. Ha meg telefújja a világot ilyen emberjogi dolgokkal, akkor megint bent vagyok a vízben. Ha koreait akarsz, egy kis ferdeszeműt, az rendben van. Egy kis tajvani nekem is volt, egy olyan kiscsaj. Én régi vágású vagyok, a csajokat szeretem. Nagyon jól szórakoztam vele. De, tudod, ezzel a némettel most feladod a labdát. Jó, ne is mondj semmit, az ízlésbe nem lehet beleszólni. Ha én a Ferinek megígértem, hogy segítek, akkor segítek. Mert én ilyen vagyok. Ezt majd domborítsd ki neki. Rakd össze a pénzt, hogy ha jövő kedden jön a gyerek, akkor előre oda tudd neki adni a két hónapot, az akkor nyolcszáz. A gyerek meg hozza neked a fritzet. Összefoglalom: a német ára hetente egy százas. Mire kell neked egyébként? Úgy értem, mire használjátok?! – Nyelvóra… Heti huszonhárom óra kötelező óraszám… Anyanyelvű tanárt hirdettünk… – Nyelvóra? Hát te aztán tudsz valamit, haver! Látszik, művelt koponya vagy! Az előbb „keret”, meg „garantálni”, most meg „nyelvóra”… Tudok tőled tanulni.

68

Ezt most teljesen komolyan mondom, örülök, hogy tanulok tőled. Szóval a kis krapekoknak fog nyelvórát tartani a fritz, mi?! Haha! Ezt már megnézném. Egyszer majd bejövök, és megnézem, mit tud a német. De ne izgulj, nem akarok beszállni, mondtam neked, hogy régi vágású vagyok. Egyenes, érted?! A hallgatás tornya. Csend van. Vár. „Nem tudom odaadni a százast hetente. Mit eszik egy radiátorhoz láncolt fritz? Majd etetni fogják, mint a macskát. Nagybuci vagyok, én vagyok itt a góré. Én mondom meg, hogy mi lesz.” – Ez így nem megy, nem tudom megoldani. – Mi van?! – Nem megy az, hogy egy kiló hetente. Mondd meg a Ferinek, hogy köszönöm a segítségét. Keresek más megoldást. Üvegcsend. Remeg az asztalba tűzött rózsaszín zászló. „Jobb lenne, ha mégis főemlős lenne. Jobb lenne, ha mégsem lenne főemlős. Nincs jó döntés. Leharapja a fejemet, megrágja, kiköpi. Pótlékot kér majd a takarító. Fejetlen Nagybuci. Fejetlenség. A tanári testület vérvesztesége. Előrehajol, rág. Alsó állkapcsának másfél tonna a nyomatéka. A nagyőrlő és a kisőrlő közt őrlődöm. Mondani valamit, mielőtt megszólal. Hallgatni arany. Silentium est aureum.” – Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény srác vagy. Megmondom őszintén. Komolyan beszélek, megizzasztottál. De nem baj. Nekem jó érzés, hogy tanulok. Tanulok valamit tőled. Az elején, ahogy itt ültem

69

a kispadon, nem értettem, hogy mit akar veled a Feri. De most már rendben. Fasza csávó vagy. Hogy ezt én mondtam, azt is mondd majd meg a Ferinek. Most elmondom neked, hogy mire gondolok. Elhozom neked a fritzet, csak úgy, üzleten kívül. Nem kell a zseton, megoldom barátilag. Csak annyit kérek, mondd el majd a Ferinek. Ennyi. Megegyeztünk? Magasba emelt mutatóujj. „Elhozza a fritzet, lefagyasztva. Mikróban kiolvasztható nyelvtanár. Elmondom Ferinek, ízlett a fritz. Nem kell a százas, nem jön a gyerek hetente. Csak a fritz jön, leláncolom a radiátorhoz. Túl száraz. Száraztáppal ne etessük a nyelvtanárt.” Föláll, a rózsaszín öltönyujjban dagadnak az izmok. Megmozgatja a vállát, nehogy szétpattanjon a zakó. Tényleg izzad. Nincsen semmi közte és az Isten közt. Teljesen kopasz. A fritzet lefóliázva vagy darabolva hozza el. Hála! Megáll az ajtókeretben. – Tudod, megmondom barátilag, nekem ilyen kemény megbeszélésem még nem volt. Kilép, a helyére beáramlik a szabad levegő. „Szellőztetni kell, hogy egészen kimenjen a szag. De visszajön majd, hóna alatt rugdalódzó, fekete fóliazsákkal. Nagybuci vagyok, odaláncolom magam a radiátorhoz, várom.”

70

A BÖLCS UTCAI KISMÉSZÁRSZÉK

Minden reggel ki kellene választani a hangok közül a fülnek kedveseket. A zörejek, zajok, villamos-csörömpölés, motorberregés és kellemetlen emberek krákogása közül azokat, amelyek engedik, hogy jól induljon a nap. Zajszűrőre lenne szükségem, fülbe építhető zajszűrőre. A hangokkal foglalkozom, de azért észlelem, hogy a Bölcs utca sarkán, a három éve felállványozott épületen kicserélték a táblát. Meg tudom osztani a figyelmemet, úgy ám! A pallóácsolaton sokáig ez díszelgett: „…ás” Minden reggel! Ezt kellett látnom, minden reggel, hogy „ás”! Csoda, hogy elássa magát itt az ember? Olyan ez a szemnek, mint valami repedés. Az ember szinte belezuhan. Ezt most a következőre cserélték: „A bolt … avartalanul üzemel.” A minap történhetett, mármint a csere; de valami majom már levakarta a bádogról a „zavartalanul” elől a „z”-t. Gondolom, éjjel dolgozott, és ma reggel már elégedetten szemléli a művét.

71

Mégiscsak be kellene néznem. Illik ismerni fejlődő városunkat annak, aki az ifjúságot nevelő szellemi elitcsapat oszlopa. Van még néhány percem, az ám! Az osztályozó értekezlet várhat. Ki kérheti számon rajtam ezt a kis kitérőt? Talán Marika néni? Abból már nem eszünk! Még jó is lesz dacolni szúrós-vénkisas�szonyos tekintetével! Nehogy azt higgye, hogy engem is megfélemlített és tanulás-módszertani trükkjeivel agyonmacerált „gyerekei” közé tuszkolhat az agyon­ karistolt és -firkált tanulópadokba! Függetlenségem és szabadságom a tét, tehát átszaladok az úttesten. Az a fehér Lada hadd fékezzen – tud lassítani, nem? És ha üzemmérnök vagy főosztályvezető, netán valami üzemigazgató a sofőr? Egy kis műanyag sportszatyor van nálam, lazán meglóbálom, hadd bosszankodjon a kockafejű. Hogy milyen lazán megyek. Tavasz van, istenemre, igazi tavasz! Szemüveges, kopaszodó alak, látom a letekert gépkocsiablakon keresztül, amikor elpöfög mellettem – de én már a bolt előtt vagyok, győzelemittasan lélegzem, iszom a tavaszi levegőben úszó városi illatokat, a friss levegőt, a szelet, a meleget; a levegőt, amelynek vér- és változásszaga van; a kora márciusi levegőt, és Petőfi 15-dik március, 1848 című versét mormolom magamban: „Ott áll majd a krónikákban / Neved, pesti ifjuság, / A hon a halálórában / Benned lelte orvosát”. Na, ja. Itt azért még nem tartunk. Nem kell ide orvos, nem gázolt el a kis sáskafejű. Nézzünk csak be, mi lappang itt az állványok alatt?

72

A tavaszi levegőt vér és hús illata tölti meg, mint töltelék a meleg pirogot. Szeretem a hasonlatokat. Hagyják, hogy egy pillanatra megfeledkezzem a valóságról. Négy éve szereltem le a katonaságtól. Az ám. Minket egy évre berántottak főiskola előtt, nem volt kecmec. Hogy jutott ez most eszembe? Biztos arról, hogy változik a világ, ahogy a költő mondja. Mert ez a bolt sem volt itt, aztán most egyszerre itt van, és hússzagot áraszt, mint egy nagy döggomba, vagy az imént említett pirog. És még milyen hússzagot! Az érett húsoknak mindennél áthatóbb szaga van. Jobb helyeken külön tőkén darabolják a sertést és marhát, igaz, ez a borsóka miatt van. A borsóka miatt, ami egy féreg petéje, ha kikelve az agyba kerül, epilepsziás rohamokat, a szemüregbe telepedve pedig vakságot okozhat. Nézzenek oda! Hát ez jó kis szósz. Ostobaság volt a kasszát a helyiség belsejében helyezni el, legbelül, ahol már végképp nem lehet közlekedni. Bizonyára nem számítottak ekkora látogatottságra – és a helyiség, valljuk be, a legkevésbé alkalmas ilyen forgalom akadálytalan bonyolítására! Bedobtak ezek mindent, ez tény, de még így is rettenetes ez a hússzag, ez az emberszag, ez a testszag. Mi lesz itt nyáron, egek ura? A húsokat futószalag szállítja a vásárlótérbe a benti darabolóból. Felettébb praktikus, modern megoldás, hogy úgy mondjam, haladó technikai eszköz a futószalag, és nemcsak a helyiség kihasználtságát javítja, de még munkaerőt is felszabadít. A legtöbb idő, valljuk be, a tötyögéssel, a

73

tétovázással megy el. Nem láttam hentesbolti eladót, akinek előbb vagy utóbb az idegeire ne mennének azok az aranyos mámikák, nénikék, akik percekig fontolgatják, hogy jönnek ki jobban a kosztpénzzel: ha csirke far-hátat vagy kacsanyakat vesznek a vasárnapi húslevesbe. Ó, azok az aranyos, ősz hajú mámimák a hentespultnál! Akik háromszor is felszorozzák fejben, men�nyit kell a nyakért vagy azért a kis zúzáért fizetniük, és néhány filléren perlekednek öt-tíz percekig a türelmes húsbolti eladóval! Annak persze mindegy, ugye, mert neki a munkaidő így is, úgy is lejár öt órakor; de nem mindegy nekem, aki munkaidő után rohanok bevásárolni, mielőtt a bolt zárna, aztán az orrom előtt eresztik le a rácsot ezek a trógerek. Nem, a kedvemért egy percet sem túlórázna senki; én bezzeg túlórázom a sok magyar dolgozattal; de rám van írva, hogy én nem adok baksist, nálam nem lesz borravaló, az ábrázatomra van írva, talán mert karikásak a szemeim az éjszakázástól, és a macskakaparásokkal való küzdelemben kápráznak, vagy a zakómra van írva, hogy velem ezt is meg lehet tenni, a zakóm kopott könyökére, a gyűrött ingnyakamra, amely a kopottságtól piszokfoltosnak, árnyéksávosnak tetszhet. Nekem nem tartogat marhaszeletet a pult alatt a vaskos hentesasszony, és nem ad levesbe való, vaskos marhacsontot! Istenkém, egy jó marhacsont! Lenyűgözve állok a szalag mellett. Ez a szalag a demokrácia megtestesülése. Ezzel a technikai csodával tört be hazánkba a demokrácia. A zúgása, a szalagra vetett húsok puffanása, a

74

csontok koccanása mennyei zene füleimnek! Ahogy a fekete gumiszőnyeg keresztülkígyózik a mély bolthelyiség hosszú fala mentén, egészen a pénztárig, hogy a pénztár mellett egy falba szerkesztett ajtócskán eltűnjön, majd itt, a bejáratnál bukkanjon elő megint, megrakva újabb adag, kiporciózott húsokkal, mint egy földalatti forrás, egy tiszta vizű húspatak, amelyből kedvére meríthet a szomjazó! És a tömeg fegyelmezetten igazodik a futószalag S-vonalához, nem tülekedik, senki sem nyomakodik előre, a pult felé, hanem várja a sorát, és levesz egyet-egyet az előre kiporciózott májak, hurkák, darabolt húsok közül, egy-egy kedvére való falatot, ezt nevezem én életigenlésnek, életszeretetnek! Ez aztán a valódi életminőség! Nem kapkodva, nagy kényelmesen választani, akár többször is megtekintve a kínálatot, hiszen bőségesen van idő mindenre, akár kétszer, háromszor elfuthat mellettem a futószalag ezekkel a húshegyekkel. Vagy éppen csak kiemel egy felsálat valaki, egy lapockát, de mire a pénztárhoz ér, már kétszer lecseréli egy még mutatósabb, még szaftosabbnak látszó darabra, és inkább azt cuppantja a zsírpapírral bélelt kosarába! Nem bírok magammal, beoldalazok a sorba, mintha nézelődnék, de amint megmelegszem a helyemen, két kendős vidéki asszonyság közt, leemelek egy darab marhacsontot a szalagról, egy nagy darab marhacsontot, mert mindennél többre értékelem a forró leveske előtt az ízletes marhavelőt, forró pirítóson, hogy a velő elomlik, megolvad azon a forró kenyérszeletkén, és az

75

asszonyságok respektálják a zakómat, nekik mindegy az, hogy a könyöke kopott és a bélés nem látható módon ki van szakadva, tőlük aztán vihetem a csontomat, ők a saját zsákmányukra koncentrálnak, kit érdekelne itt a csontocskám? A marhacsont, amihez még borravalóért sem lehet másutt hozzájutni – hiszen a különleges áru mind a tiszti étkezdékre, a pártházak konyháira megy. Olyan helyekre, ahová a közönséges halandót be sem engedik; legfeljebb elvétve, meghívóval, vagy valamely kiváltságos személy vendégeként léphet azokba a magasságokba, ahol erőleves marhacsonttal szerepel az étlapon! Micsoda előrelépés ez a futószalag; mintha a technikával az új szemlélet, a haladás, egy fejlettebb világ hatolt volna be a Bölcs utcába! Maszek! Ez egy maszek bolt! Hát ez az! Villámként ér a megvilágosodás, ahogy a Bölcs utcai kis mészárszék mannát szállító futószalagjára nézek. Ez már a magántulajdon üzenete, törés a szocializmuson – ez egy maszek hentes! Ha a csont nem lenne nálam, egész biztosan nem állnám végig a sort, mert az osztályozó értekezletről való késésem kivédhetetlenül torlódik fölém, mint egy jéghegy, mint egy hólavina, de ha a jókora csontdarab koccanását hallom, még igazgatónőnk, a suksükölő Piroska néni feddő ujjáról is megfeledkezem. Még szép! Micsoda darab marhacsont! Nem is emlékszem, vásároltam-e életemben ekkora csontot, magánemberként? Nem, egészen biztosan nem vásároltam; de ne igyunk a medve bőrére, mennyit számol majd fel a kasszában álló termetes asszonyság ezért a csontocskáért? Az ár-

76

tábla ki van akasztva ugyan, de az én szememnek az már messze van; és nincs nekem olyan rutinom, olyan gyakorlatom, a csontocska súlyát sem tudom én megbecsülni. Most azonban itt az igazság pillanata. Mérlegre dobom zsírpapírba burkolt csontomat, és a fehér köpenyes istennőre, erre a vaskos női alakra nézek. – Maga az általánosban az új tanerő? Az istennő fojtott torokhangon kérdez, de még a kezét is a szája elé teszi, mintha éppen találkára hívna, és szeretné, hogy illetéktelen fülek meg ne hallják félszeg javaslatát. Én bizony nem hallom ám meg ezt az indiszkrét kérdést! Mi köze hozzá, hogy tanerő vagyok-e? Ha akarnám, akkor se hallanám, kétszer szúrták fel a bal, egyszer a jobb fülemet, középfülgyulladás miatt! A nő most kicsit hangosabban megismétli; beadom a derekam; biccentek, elvégre ebből nem lehet baj; a tanárt, ezt tapasztalatból tudom, a tettek egyszerű embere respektálja; lenézi, mégis respektálja; mert úgy véli, önként hozza meg azt az áldozatot, hogy legfeljebb Trabantba, Polski Fiatba üljön a simán száguldó Lada személygépjármű helyett, amelyről a magamfajta legfeljebb ha álmodozhat; vagy talán becsüli a tudást, amelyet évek hosszú során töltöttek fejembe Kokovnék és Urbanovicsnék? Becsüli, mert nem ismeri; nem ismeri ennek a tudásnak a természetét; hogy mennyi táblázat és lózung képez torlaszt a teremtő gondolat előtt; távolról becsülni – annyi, mint csúzlival lődözni szúnyog után. Bólintok, én vagyok az új tanerő itt a szomszédban; akire első gyakorlóévben kisegítő osz-

77

tályt bíztak, nem tudom, megbecsülés vagy kiszúrás jeleként. – Nem akartuk megalázni nyilvánosan, tanár úr – dünnyög ez a démon, sorsomnak angyala. – Véletlenül sem szerettük volna nyilvánosan megalázni. De legközelebb papíron küldje be a konyhába a rendelését, mi pedig megnézzük, hogy mit tehetünk; amit lehet, kiküldünk magának a szalagon. Amit elvett, az Kotász doktor levescsontja. De most már tegye csak el, ez lesz magának a tanulópénz. Csak ne tartson semmitől, Kotász doktor urat most még kárpótolni tudjuk. És a vaskos angyal kacéran és tolakodón a sze­ membe kacsint. És mintha valami varázsszert fecskendezett volna a szemeimbe: ködösödni, párásodni kezd ez az eleven optika, és a lomha, elhízott, lompos proletár angyal elenyészik. A zsírpapírba csomagolt csontot a torna­ dresszem mellé teszem, délután foci lesz a partizánszövetség veteránjaival, de most még vár az osztályozó értekezlet Piroska és Marika nénikkel, akik röntgenszemeikkel keresztülnéznek rajtam és a sportszatyromon, és a csontjaim minden ízét látni fogják.

78

SIPOS ÚR

Száz százalékos bizonyossággal felismerem a hangját, mint egy rádiólokátor-állomás az ellenséges berepülő tevékenységet, már innen, a régi Maci eszpresszótól, mert olyan az a hang, mint egy vízszintesen elhajított ráspoly, ha valaki fogadást ajánlana, hogy nem ő az, akkor örömmel feltenném tétnek ezt a három üveg sört, amit itt cipelek a nájlonszatyorban; de hát nincsen ilyen őrült, és én már egészen közelről hallom azt a reszelő nyöszögését, „berosálunk, mielőtt berozsdálunk, he, he, he”, mint egy acélipari kisvállalkozó, szív egyet a mezétlábasból, és ráhajol a satupadra. – Jó napot, Sipos úr. A beton sakkasztal szélére szép sorban kirakom a három sört, a gyönyörű, kora-tavaszi fényben úgy állnak ott, mint a teljes szentháromság a maguk ragyogásában, én pedig elnézem a zölden tündöklő platánok alatt a sakkasztal fölé hajló pálcavékony testet, és nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy Sipos úr lé-

79

nyegét tekintve egyetlen túlméretezett kérdőjel, melyre a platánok árnyéka vetül, és egyetlen könyvben sem férne el, a sors kegyelméből szabadlábra helyezték és azóta a dél-budai parkok és asztalok körül imbolyog, mint egy mozgó talány. – Hogy szolgál az egészsége? Észre sem vesz, ellenben folyamatosan krákog, előtör belőle az a reszelő hang, mintha egy vaslemezt próbálna a rozsdától kétségbeesetten megszabadítani, mintha ezen múlna a heti normatíva, látom közben, hogy a sötét huszár megjelent cé ötön, ő pedig a világossal próbál kitörni a verhetetlen Feri bácsi szorításából, és időnként a mindig keze ügyében heverő műanyag prizmát a fény felé emeli, hogy a szivárvány színeiben gyönyörködjék, aztán mégis felém fordul: – Tudod, szerkesztő úr, a házasságot nagyon jól meg kell fontolni annak, akinek nincsenek kötélből az idegei. Itt a sakk-körben a Bertalan Lajos utcában lakó Sipos úr az alfa hím; van, aki szerint ez korántsem akkora eredmény, de én becsülöm, sőt tisztelem; nem eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy e körben egyáltalán nem mozog nőnemű egyed, leszámítva a mindig mosolygó, hetvenhárom éves Jolikát, aki ropik és egyéb sós és édes finomságok rágcsálásával köti le libidóját… Nekem már Sipos úr csak Sipos úr marad, mert aki ilyen reszelősen tud köhögni, az nem mindennapi… és tényleg nem, mert példának okáért Sipos úr egészen más árnyékot vet a platánok alatt, ahogy a szél a levelek lombsátrát hajtogatja és egy-egy szélroham után mindenféle ág- és kéregdarabok potyognak a fe-

80

jünkre, de rosszabb esetben még a sakkasztalra is, és amikor egy-egy nagyobb ágdarab fölborogatja a bábokat, az akkor komoly vitára ad okot – de én most csakis Sipos úr árnyékát figyelem, mintha az vékonyabb volna a testénél valamivel, de valahogy mélyebb, tisztára olyan, mint egy félkörbe megforgatott zsilettpenge, alighanem azért, mert Sipos úr már házas is volt. És akkor ott van még a prizma, melyet úgy hordoz állandóan magánál, mint egy söröskorsót, szó szerint a tenyerén hordozza azt a prizmát, valóságos jelképe ez az egyéniségének, olyannyira, hogy a kerületben nem is hívják máshogy, csak „Sipos, a prizmás” vagy egyszerűen „a prizmás”, és akkor mindenki tudja, hogy ez Sipos úrra vonatkozik, úgyhogy amikor a játszótéren őgyelgő nagyobbacska gyerekek közül elküld valakit sörért, az utána belenézhet abba a prizmába, ezért aztán nem is fordult még soha elő, hogy a gyerek eltűnt volna azzal a néhány száz forinttal. Sőt már arra is volt példa, hogy egy ilyen kis krapeknak odaadta ajándékba a prizmát, de ilyenkor a zsebéből nyomban újabbat vett elő, és elhelyezte az asztal szélén, mert, mint mondotta, a prizma nem csak gyönyörködtet, de neki az hozza meg a szerencsét; és miért ne osztogatná bőkezűen, amikor száz meg száz darab van neki a Bertalan Lajos utcai lakásban, mióta a felesége kiköltözött, az egyik szobát csak a prizmával teli papírládák töltik meg, melyeket Sipos úr még a cégtől hozott el, a kiváló minőségű polietilén-rekesz sarkaiból több ezret, több százezret vágott le a gép a hosszú, munkában eltöltött évek alatt, és Sipos úr azok véleményét osztja, akik sze-

81

rint igazán kár lett volna a szeméten elvesztegetni ezt a látványos ipari hulladékot. – Nézze, szerkesztő úr, amikor maga olyan idős lesz, mint én, majd még értékelni fogja, hogy üres lakásba mehet haza. A sakkasztaltól felém fordul, mivel végképp bemattolta a verhetetlen Feri bácsi, és időnként, mint egy ópiumszívó, a prizmán keresztül szippant egyet a kora tavaszi napfényből. – Én már, a magam részéről, megtanultam különbséget tenni a lakások üressége közt is, az üresség milyensége között… Mert éntőlem a maga lakása lehet az Ostrom utcában, lehet, hogy a maga lakása egy befelé terjeszkedő palota, engem az nem érdekel. Mit? Hogy az már elit övezet? Cöcö… akármelyik ingatlanoshoz bemegy, az elintézi, hogy a maga lakása elit övezet legyen. Ezek az ingatlanosok rafináltak, átszámozzák az övezeteket, hármasból csinálnak kettest, kettesből egyest, és így tovább… Volt az a magyartanár, az a bajszos, de arra maga már nem emlékszik, az Ó utcában vásárolt jó állapotú lakást, aztán az egész ház kidőlt az utcára neki, de az volt a szerencséje, hogy épp otthon tartózkodott, ezért aztán a ház szépen maga alá temette, így nem kellett mérgelődni neki és mégsem lett hajléktalan, de magának ez mindegy, mert a maguk házának a fala úgy szét van lőve, hogy azon egy négyzetméter ép vakolat nincsen, megnéztem, sőt egyszer össze is számoltam a lövedéknyomokat, már az egy kuriózum, az a ház, szinte csoda, hogy azzal a sok lyukkal még fönnáll, mivel azt egyformán lőtték

82

az oroszok az ostrom idején és ötvenhatban, és maga nyugodtan hazamegy abba az agyonlyuggatott házba, komolyan mondom, olyan a maga élete, mintha egy darab sajtban élne, aztán még panaszkodik, hogy magáról nem gondoskodnak… Hát elment a józan esze?! Mit jön nekem a gondoskodással?! Ámbár… amíg fiatalabb voltam, nekem is a vesszőparipám volt a gondoskodás. Megint a táblára hajol, rakosgatja a bábukat, rakosgat makacsul, mint egy váltókezelő vagy egy filatelista, és én becsülöm ezt a könnyedséget is, ezt az eleganciát, hogy véletlenül se mondja végig a történetet, úgy kell kihúzni belőle a folytatást, már amikor sikerül; „vegyük szerény példámat”, sugallja, de csak félhangon, nehogy meghallják azok, akik nem hajolnak egészen közel, „nem mintha különösebben említésre méltó lenne ez a példa”. De aztán nem tudja megállni, és kisvártatva megint reszeli tovább azt a fémlemezt, rhrhrrhrhrhr…, hogy az már valami kibírhatatlan, és amiről én a magam részéről messziről megismerem, hogy ez Sipos úr. – Kapott már maga, szerkesztő úr, névnapra gipszkolibrit rézkalitkában? És ahogy a platánok hűvös árnyát a nap fényfoltjai kergetik a sakkasztalon, feketén-fehéren kirajzolódik Sipos úr, az alfahím életének tragédiája, ez a gipszkolibrik, kínai legyezők, porcelán teáskészletek és sajtkések közé szorított élet. Amint éppen elégedetten behúzza a futót ef hétre. – Életem gyökeres fordulatot vett, amikor otthonunkat meglátogatta az 5016-os számú Aranyosi Pál úttö-

83

rőcsapat delegációja. Jól tudja, szerkesztő úr, mert már maga sem egy mai gyerek, bár hozzám képest mégis tejfelesszájú, de azért pontosan emlékszik arra, hogy mit jelentett az a fogalom, hogy papírgyűjtés – a helyi iskola tanulói próbálták elkunyerálni a Népszabit, a Sportot és a Nők Lapját a lakosságtól, hogy ezzel jó pontot szerezzenek az úttörőcsapatban, és esetleg néhány forintot a MÉH-telepen a biológia-szertár fejlesztésére. A sajtótermékek szocreál újrahasznosítása volt ez. Mit tesz isten, egyik reggel zörög a csengő, kelek fel, nyitok ajtót pizsamában, hát látom, ott szorong az Aranyosi Pál színe-java, azok az édes kis vörös nyakkendős pofák, nem tudom, de én megőrülök a gyerekekért, azoknak a kis cafkáknak pedig kimondottan jól állt a vörös nyakkendő, hogy tudták rágcsálni a nyakkendő sarkát, istenem, hát azonnal megszállt az ihlet – mit mondjak, dokikám, úgy, ahogy voltam, pizsamában, épp csak összehúztam a pizsamakabátot a hasamon, szélesre tártam az ajtót és azt mondtam: Tessék befáradni, úttörő pajtások! Jöttek is be nagy vihogva, szép sorban, aztán leesett az álluk, mert hogy az előszobában csak lapjával lehetett elférni a vitrinek, csetresek, fogasok, állóvázák és kredencek között, azért olyat nem mindenki látott, mondom is nekik: „Vigyázat, gyerekek, mert ez egy lakásmúzeum!”, aztán szabályos tárlatvezetést tartottam, egyedül a feketére mázolt gipsztehénnél volt egy kis baki, mert egy olyan tudósképű kis szemüveges élharcos megkérdezte, hogy „bácsi, az nem gnú?”, épp amikor a tejtermelés népgazdasági hasznosságát ecseteltem, de mindegy, gyorsan a kezébe nyomtam egy kö-

84

teg Népsportot, aztán, mint egy isten, mint egy Alain Delon, azt mondtam: mindenki választhat egy tárgyat emlékbe; látnod kellett volna azt az izgalmat, ahogy nyüzsögni kezdtek, mint a hangyák! Istenem! Micsoda szép pillanat volt! Még ma is elérzékenyülök, és szinte remegni kezd a gyomrom, amikor az ihletre gondolok, hogy mire képes az emberi teremtő erő, és eszembe jut az az ártatlan egérhangocska, amelyik megkérdezi: „A teniszütőt is lehet, bácsi?” Attól fogva aztán nem volt megállás, mint a termeszek, azok a kis csöppségek úgy takarították le a vitrint, a stelázsit, a kredencet, és vonultak lefelé hosszú sorban a lépcsőházban, komolyan mondom, éppen, mint a hangyák, vagy mint egy vándorkiállítás, mindegyiknek a zsebében lapult egy nikkel vadásztőr vagy porcelángomba, vitték haza a művészetnek ezeket az ellendarabjait, ezeket az esztétikai rombolókat, ezeket a kis pokolgépeket, hogy otthon elhelyezzék a családi polcokon, és majd csak évek, évtizedek múlva robbanjanak; mert egészen biztos, hogy minden ilyen elfuserált darab detonál, előbb vagy utóbb, mert a rossz ízlésre nincsen orvosság, ezt maga pontosan olyan jól tudja, doktor úr, mint én, ha az ízlés le van rombolva, az már föl nem épül, márpedig ezt a világot csak az ízlés diadala menthetné meg… De akkor hallottam ám, hogy az én életem párja is szuszog felfelé a cekkerekkel a lépcsőházban, még nem fogta fel, hogy mi történt, micsoda teremtő erejű csoda, micsoda katarzis, csak amikor a lakásba belépett, akkor kezdett derengeni neki, hogy ő most egy katarzis része – és én fogadtam, csíkos pizsamában a csupasz

85

előszoba közepén, és keblemre öleltem, és egyenesen neki szegeztem a kérdést: „Szívem, hát nem jobb így?” Attól fogva romlott meg végképp a kapcsolatunk. Sipos úr felmutatja a fénynek a prizmát, aztán odakiabál valamit a közelben focizó srácoknak – valami kedvességet, hogy „Mi van, falábú?”, vagy „Szúrd ki, mert pattog!” – és elégedetten nézi a táblát, mert sikerült igen nehéz helyzetbe hozni az ellenfél királyát. – Elromlott a kapcsolatunk, de én ezt nem is igazán bántam; és amikor azt mondja nekem: „Jenő, én kiábrándultam belőled”, akkor így válaszolok: „Igazad van, anyukám”, és mindjárt előérzetem lett, hogy a tavaszi szelek majd más vizekre sodorják a feleségemet, és tényleg: hamarosan elvitorlázott egy körszakállas üzemmérnök oldalán, aki az anyjával lakott három szobában, úgyhogy ott még elfértek a stelázsik és kamrapolcok is; és én álltam a csaknem üres lakás közepén, mint egy Wellington, a róla elnevezett lábbeliben a csatatéren, és farkasszemet néztem az én Napóleonommal, a sorssal; mert az még keveseknek sikerült, hogy életük párja csak úgy, különösebb jogvita nélkül kimenjen a közös lakásból. Sipos úr biccent, és rendezgetni kezdi a bábukat, mert a sötét király belátta, hogy dőreség volna folytatni a küzdelmet és revánsot követel, de közben egy szélroham megcincálja a platánokat és vastagon hullani kezd a fejünkre a gally, és én kibontom a harmadik sört, mert már kezdek kellemesen feloldódni, és azt akarom, hogy az örömöm még teljesebb legyen, és váratlan ötlettől sugallva elkérem Sipos úrtól a prizmát, és a fényfolto-

86

kat kezdem nézegetni a lombok közt, és Sipos úr elismerően bólint, miközben előre hozza a huszárt, és látom rajta, hogy ezzel végképp a szívébe záródtam, mert nem elég, hogy meghallgatom a történeteit, még a prizmát is értékelni tudom; pedig tényleg érdekes, ahogy a fény keresztülszúrja a lombok vékony lemezét, és van valami sejtelmes abban, hogy ezer nyalábra törik ez az aranyszín hurka, és a végén még itt van ez a szűrő, mint egy rosta, a sugarak közül kirostálja a kéket, a zöldet, a vöröset és a sárgát, ez az igazi művészet, mondom Sipos úrnak, és hallgatom, hogy ismét reszelni kezdi a levegőt a tavaszi platánok alatt. – De sajnos ezzel nem ért véget a történetem. Mintha vasreszelék torlódott volna össze a lemez peremén. – Elkezdett csomagokat küldözgetni nekem, valami nosztalgikus érzésből, vagy nem tudom, miért, az elsőt kibontottam, harminchárom fekete műanyag edény volt benne, macska-motívummal, a többit már nem vettem át, hanem: vissza a feladónak… De még ma sem vagyok nyugodt. – Mégis, mitől tart, Sipos úr? – Egyszer még saját magát feladja nekem… utánvéttel! Nevetek, és arra gondolok, milyen nehezen oldódnak ezek a régi beidegződések, és elképzelem Sipos urat, amint ott áll az előszobaajtóban az emberméretű csomag előtt, némán és mozdulatlanul, és a csomag beszél, beszél hozzá, ő pedig nézi egy prizmán keresztül.

87

RÉGI VERMEK

Fagyosan, mereven hullottak alá a madarak. Pihés, kemény, ökölnyi hógolyók. Nagy tél jött, számolni kellett a tűzifával. A búza jól termett, mégis attól kellett tartani, hogy kenyér nélkül maradnak. Kozma Györgyöt karácsony előtt való nap vitték el. Két autóval jöttek, az egyik beállt keresztbe a kapu elé, a másik valamivel mögötte, az utcában maradt. Az öreg kiköpött a földre, amikor szájon ütötték. A fekete báránybőr kucsma leesett a fejéről. – Ne az unokám előtt üssetek, pribékek! Még kettőt kapott. Másnap mindenki tudta a faluban, hogy és mi történt. Kozma már megbánta, hogy a birtokot nem osztotta meg az unokák között. Talán akkor valami megmaradt volna. Az unokák így hívták, miután a menye meghalt: „Kozmanagyapa”. De nem csak ők. Az egész falu így hívta az öreget. Hanem a földre nagyon ügyelt. Egybe kell tartani a földet, akármi lesz, azt mondta.

88

Miután elvitték, nagy lett a hallgatás. Megtört valami az emberekben, még a templom előtt, a kocsmában sem igen beszéltek. Most már miből, hogyan éljenek meg, a Kozmanagyapa nélkül? Meg kell hagyni, ugyanúgy dolgozott, mint a béresei, sőt még jobban. Példát mutatott az embereknek. Legkorábban ő kelt a faluban, még hajnal előtt, mindenki tudta. Ő ébresztette a falut, ahogyan mondták. Amikor érte jöttek, már cihelődött. De a jószágot már nem tudta megetetni. Két ruszki gép volt, azon jöttek, amolyan beszervezett katonafélék. Hamar megvolt, betuszkolták az autóba, amelyik a kapu előtt állt. Már el is mentek, mire az öregasszony kijött a házból. Lerohant a kert aljába. Azt ordította, hogy ő inkább meghal, szíven szúrja magát. Erre ébredt a falu. Az öregasszony attól fogva nem járt el a templomba. – Csúnya a vallás is, csakúgy, mint a politika, nem beszílünk róla. Amúgy is görög katolikus volt, az anyjáról keresztelték. Cinke, vörösbegy, veréb, barátcinege nyüzsög az etetőn. Bekészletezve a napraforgó, tíz kiló kell nekik egy télre. Ha elmegyek, a szomszédra bízom. „Engem kövess, én a géptől adtam be a gabonámat.” – A menyemnek ezzel a táblával kellett fényképezkedni, egy szekéren, szalaggal a hajában. Ezt a táblát melléje tették. Ez akkor volt, mielőtt az uramat elvitték. Mégsem az unokák, hanem az öregasszony maradt meg legtovább a házban. A portát nem volt miért elvenni, szűkösen éltek. Kozmanagyapa azt mondta,

89

megelégszenek vele. Aztán meg már minden úgy maradt, amikor a földeket elvették. Én a házat az öregas�szonytól vettem meg. Nem tudott mozogni, az egyik unoka magához vette. Nehézkesen tette-vette magát, de akkor már szeretett beszélni ezekről a régi dolgokról. Akkor már lehetett. * – A néném bőbeszédű volt. Azután megbánta. Beadták a tanácsházán a részt. Volt, hogy kétszer is kérték. Kimentek érte. A gyerekeket faggatták, hol van a búza. A kéményben. Megbüntették, megverték. A gyereket megdicsérték. Még cukorkát is adtak. Akkoriban! Mert cukor a boltban nem volt. – Holnap jönnek. Hozzák a vetőmagot. – A tanácsházán már nincsenek elegen hozzá? – Újságíró jön, meg fényképész. Feldíszített szekeret kell, hogy kiállítsunk. – Szüreti mulatság lesz decemberben? – Így tartják jónak. – Minden rendben lesz, mérnök úr. A szekér elé majd beakasztom az Ivánt. – Látom a bazsajgásán, hogy gondol valamire. Ne gondoljon semmire! – Rendben lesz, mérnök úr. – Elvtárs, miért hívja Rettegett Ivánnak ezt a kehes gebét ez a jóember?

90

– Iván a neve a lónak. – Hol tettél szert erre a göthös gebére, elvtárs? Miért ezt állítod ki? Jól tudod, hogy a Szabad Népnek fényképezünk! – Ezt a lovat egy szovjet katonától kaptam. Emlék nekem, ajándék ez a ló. Nem göthös ez, csak kistermetű, olyan a fajtája! Kozmanagyapa, amellett, hogy a magáén gazdálkodott, még Kéménypusztára is beakasztotta a szűrét. Még az öreg gróftól is bérelt. Nagyon ragaszkodott a magáéhoz, az övéinek se adta ki a részt. Ez még azelőtt volt, hogy elvitték. A mérnök magához intette az emberét, és kiszűrte a fogai között. – Bátyámuram, ennyi elég volt. Vigye haza, és hozza el azt a seregesszürkét az Imre bácsitól. Mindenki tudta, hogy a volt kocsisbéres fájlalja nagyon az elcserélt lovát. Hirtelenszájú is, nem úgy, mint a parasztok. Mert azok akkor már, bárki jött is a faluba, vagy ha csak sugdosni hallottak valamit, behúzódtak a házba. Akkoriban már az ajtót is magukra zárták mifelénk. Valami baj ne legyen. Az öregasszony így mondta: Baj ne legyen, fijam. Az öreg Kozma aznap se zárta be a kisajtót, amikor elvitték. Úgy tartotta, hogy ő a magáéban van. Minek zárkózzon. Így aztán könnyen be tudtak jönni, zajongás nélkül. Már az különösebb, hogy a kutya se fogott.

91

A mérnök elvtárs – de a helybelieknek még akkor is inkább csak intéző úr –, akkor már vagy három hónapja nem jól aludt. Forgolódott. Lefagyott a föld, de még nem vetettek el. Honnan vehettek volna vetőmagot? Megigényelték, megsürgették. Mit mondjon már az embereknek is? Amikor maga sem értette. Miért kellett mind beszolgáltatni, ha nem ér ide időben a vetőmag? Egy Hajrá-feliratú traktort fogtak a szekér elé, azon jött a vetőmag. A régi kastélyban volt az új gépállomás. A magot a földműves-szövetkezet boltjában vehették meg a parasztok, miután a magukét beadták. Csakhogy időközben lefagyott a föld. Benne jártak már a decemberben, az adventben, amikor megjött a tél. Most meg már rögvest itt a karácsony. Most már mit csináljanak? Hogy vessenek rá a jégre? A madaraknak? Mert már olyan is volt, hogy a fagyott földre kellett vetni azt a drága magot, amikor maguknak is kevés volt. Még inkább semmi nem volt. Aztán a madarak meg összeszedték. Csak legalább a szövetkezetében ne legyen hiány. De ha nem lesz hiány, sejtette, akkor is baj lesz. Keresgélni fognak, akadékoskodni. És akkor itt van még ez a Simon nevű újságíró is! Az még majd provokációt sejt abban a rossz gebében. És igaza is lesz. Pedig az aratás rendben lement. Jó termés volt, hála istennek. De a zsákok gyengék. Több kihasadt, gyülekeztek rá a madarak, amíg kínnal-keservesen összeszedegették. Zsákkal együtt kell beadni a búzát, de nem kapták vissza a sajátjukat. A zsákokat. Aztán ezt kapták vissza helyette, ezt a silányat.

92

– Elvtársam, hamarosan tehermentesítünk benneteket, már learatták az első rizstermést Tiszavárkonyban. De addig is, jobban kellene igyekezni. Nekem azt mondták, hogy terven felül nem ajánlottatok fel semmit az idén. – Két éve nincs jó termés, kimerült a föld, elvtárs. – Akkor a modern állattenyésztéssel járjatok elől! Nem kell a disznónak akkora hely, csináljatok ólat a karámból, több sertést tudtok beszolgáltatni! – Volna gusztusa az elvtársnak, ha az a szerencsétlen a saját ürülékében tapos? – Tovább a szövetkezeti gazdálkodás útján! Az intéző, szegről-végről az öreg Kozma rokona az is, maga is Kozma, korszerűtlen alak volt. Leüléskor combon megcsippentette a nadrágszárat, felhúzta, a szár lábszárközépig felcsúszott, de nem térdesedett ki. Pedig lett volna nadrágja elég. Megbecsülte a ruhát. Méltóságteljesen, egyenesen ült benne, szára a bokájánál. Hallgatagon. De ha mondott valamit, jól beszélt. Három nyelven is. Megtanulta a kastélyban. Az öreg gróf maga se tudta eldönteni, hova érez. A szíve a magyar feleségéhez húzta, a gyökerei Franciaországba tartottak, de a család az osztráknak szolgált. Két urat még talán-talán, de a harmadikat hogy lehetne szívvel szolgálni? Kozmanagyapának sem volt ura az Új Barázda Szövetkezet. Nem tekintette urának. De gyorsan tanult. A volt béreseitől is. Baj ne legyen. „Áru érkezik a szövetkezeti boltba.” Ez lett az egyik fénykép címe. Három-négy zsák, meg üres ládák, do-

93

bozok a szekéren. Sok láda. Azokat a fényképezés után visszavitték, de a magok maradtak. – Szípen kimérték. Az intéző odavágott a szemével. Jó, hogy pesti létére Simon elvtárs nem értette. A szépen azt jelenti errefelé, hogy szűkön, vagyis szűken. – Jövőre gyapotot vetünk, elvtárs! – Mi a szövetkezetben már túl vagyunk a vetésen. Az intéző követ érzett a gyomrában. Maga sem értette, hogy jött ez a szájára. – Majd beszántjátok, vagy mit tudom én, mit kell azzal csinálni. Még készítünk néhány képet a vetésről. – A vetésről? – Arról hát. Jól fest az a képen. Az, hogy ki volt valójában az a Simon, soha nem derült ki. Lehet, hogy csakugyan egy túlbuzgó újságíró, aki a maga szakállára sertepertélt. Később vagy áthelyezték valahová, vagy eltüntették. Nemigen hallottak azután róla. Aznap elhalasztották a fényképezést. Várták még Korsós Ilonát. A kéménypusztai gépállomás Komszo­ mol-traktorosbrigádjának élmunkásvezetőjét, aki majd a képen a traktor mellett pózol. A lóról kisütötték, hogy nem szolgálja a haladást. Se Iván, se a seregesszürke. Délutánra vártak még ifjúmunkásokat Pestről. Nem derült ki soha, hogy minek. – Addig is, ne lopjuk az időt, elvtárs, ha már idefáradt a fényképész elvtárs velünk. Reggel készítünk néhány felvételt az őszi vetésről. Azután fogjuk lefény-

94

képezni a traktorost. Kinn a tölgyfánál, ahol délelőtt elpróbáltuk. Szállingózott a hó, a seregélyek a magtár körül gyülekeztek csapatostól. Meg az öreg tölgynél. Az a régi tanyaközpont közelében állt. Ma úgy hívják, tanúfa, vasgyűrűvel fogták össze a törzsét. Meg az erdő fölött keringtek, leszálltak és fellibbentek. Zajos felhő. Simon elvtárs is odanézett párszor. Fagyosan, mereven köszönt el nagypapám este. Amikor az újságíró előkészíttette a fényképezéshez a traktort és a búzát, két zsák kiszakadt. Madarak öröme. De ráállíttatta a traktort. Ne legyen a földön gabona a fényképen. De az még a próba volt csak. Terepszemle, ahogy a fotós mondta. Akkor még nem szállingózott a hó. – Majd felszedegetik a madarak, had hízzanak. Varjúból tudnak jó levest főzni? Úgy érezte, eléggé megmelegedett az elvtársak kö­ zött a viccelődéshez. Kínálták is eleget. Ezt már az in­téző biztosította. Beosztotta órára, melyik asszony gondoskodjon a vendég italáról. A nők riadt arccal pálinkáztatták az egész bizottságot. Már szétfutott a híre, hogy jövőre gyapotot kell termelni. Másnap pedig meg kell mutatni a vetést. Ebből már az intéző úr is hogy bújik ki. Az intéző félrehívta az öreg Kozmát: – Kozmanagyapa. Maga most körbejár, és összegyűjti az összes lucabúzát az asszonyoktól, kiküldeti az egészet Imrével a tanyaközponthoz. Mindet, ami a faluban van, érti? Én meg majd ott várok tizenegy órakor. Mégse. Az asszonyokat is hozza az Imre, öt asszonyt.

95

Nagy pelyhekben esett már a hó. Gyapotpamacsok. Azok se lettek nagyobbak hópehelynél a következő évben. A seregélyek az öreg tölgyön gyülekeztek. Fölrebbentek, amikor az emberek odaértek. A lucabúzát kiemelték a cserépedényekből. A volt tanyaközpont közelében kerestek egy dombos helyet. Kis búzaszigeteket telepítettek a dombháton. A pelyhek aztán elsimították a vetést a fényképezéshez, meg se látszott, hogy ott friss volt a föld. Az intéző aznap éjjel sem aludt. Többször kinézett, esik-e még a hó, vagy nem esik-e túlságosan, hogy a „vetést” belepje. Simon elvtárs is ébren volt. Hiába ivott, mégsem aludt el. A másnapi beszédét gondolta át. Töprengett is. Nem értette, hogy maradhatott itt meg ez az intéző a földműves-szövetkezetben. Hogy lehetett ebből itt mérnök? A mérnökurazás szúrta a szemét. Miért nem mérnök elvtárs? És a tisztelet, ami a mérnököt övezte. Hamar kiderült, hogy kicsoda volt itt az elvtárs azelőtt. A parasztok elkotyogták. Hiába, az egész napot együtt töltötték, meg hát ittak is. Italosan olyasmit is elmond az ember, amit nem szeretne. Azt sem értette, hogyan hagyhatta a párt. De miért tisztelik annyira az emberek? Kíváncsi volt, de nem az volt a feladata, hogy a mérnök után nyomozzon. Hogy kiderítsen bármit is. Első mégiscsak az előmenetele. Még az is lehet, hogy belebonyolódik valamibe. Az már igazán nem hiányzik. De a maga szakállára szívesen kielégítette volna a kíváncsiságát.

96

Az a kis ital végül csak elaltatta. Mégis megébredt hajnalban. Épp, hogy világos volt az ég alja, amikor elindult arrafelé, amerre a madarakat látta keringeni. Lábnyom már nem volt a friss hóban a tanyaközpontnál. Ahogy világosodott, a madarak újra letelepedtek leshelyükre, aztán leereszkedtek a földre, ahol előző nap a búzászsákok kirepedtek. Simon elvtárs tapasztalatlan, hiszékeny, félrevezethető, megfélemlíthető, alázatos és hataloméhes, de nem buta ember volt. Az intéző nappal kelt, mint mindig, és első útja a hamis vetéshez vezetett. A friss hóban lábnyomokat talált a tanyaközpontnál, ettől újra kövek nőttek a gyomra helyén. Követte őket, de követnie sem kellett volna. Tudta, merre fognak kanyarodni. – Jó reggelt, újságíró elvtárs! A vetést jött szemügyre venni? A fényképezéshez, ugye? Eltévedt az erdőben. „Ennek is éppen itt kell fényképezkedni.” Az újságíró igazolni akarta a gyanúját, de nem talált semmit. Abban viszont, hogy a mérnök megjelent a helyszínen, bizonyítékot látott. – Láttam a lábnyomokat, gondoltam, hogy csak Simon elvtárs lehet az. Már ilyen korán a munka után néz. – Gyanúm támadt, Kozma elvtárs! Kíváncsi lennék, hogy itt a föld alatt nem tárolnak-e valamit a parasztjaid. Gabonára gondolok. Rejtett gabonára. – Erre, mióta a tanyaközpont bezárt, nem járnak a parasztok.

97

Igazat mondott. Saját maga tiltotta meg a parasztoknak, hogy erre járjanak. Kivéve kettőnek, akik a vermekre ügyeltek. Gyerekkoruktól fogva, még a gróf idejéből tudták a helyét. Már a gróf búzájából is itt „tettek el”, ahogyan mondták. Marad annak elég. A vermek az erdő szélén voltak, nem messze a tölgyfától. Azok ketten már jöttek is az erdő felől. Meg volt nekik mondva, hogy amint pirkadni kezd, ügyeljenek. A volt kocsisbéres jött elöl. Fokos volt nála. A háta mögött a másik, Imre bácsi. Imre bácsi még leeresztve tartotta a fokost. – Induljunk vissza, Simon elvtárs. Vár a munka! – mondta az intéző. – Maguk meg csak úgy erre jártak, ugye? – Igen. Erre jártunk. Hamar végeztek a lucabúzánál. „Friss vetés várja a tavaszt az Új Barázda Szövetkezetben.” Ez lett a kép címe. A traktoros kép volt még hátra, meg az a másik a beszolgáltatásról. A szövetkezettől, a bizottságból, de még a faluból is mindenkinek jelen kellett lenni. Hogy tömeget képezzenek. A falusiak akkor már megkön�nyebbültek, hogy a lucabúzából nem lett baj. Azután átvonultak a kultúrotthonba. Testületileg. Simon ünnepi beszédet mondott. Hagyták, hadd mondja. – A munka termelékenysége a mezőgazdaságban is érezteti hatását, köszönjük, elvtársak – építette Simon elvtárs népszónoki pályafutását. – Sok az éhes száj a vá-

98

rosban, a gyáripari munkáslétszám a háború előttinek közel másfélszeresére növekedett. „És mit eszik a mezőgazdasági munkáslétszám?”, gondolta Imre bácsi. Hátul állt, nagypapám kérésére. Talán, hogy baj ne legyen. – Ti itt vidéken, elvtárs, egész télen pihentek, nektek kevesebb is elég. De mi a gyárakban sosem állunk meg. Az őszi csúcsforgalom sikeres lebonyolítása kulcskérdése kongresszusunknak, a MÁV Járműjavító kazánműhelyének szegecsvágói a mozdonyok jó karbantartásával a te jólétedhez is hozzájárulnak, elvtárs. Eljut hozzád, amit a városi kultúra nyújtani tud. Honnan lenne itt neked traktorlóerő, ha nem etetnénk a traktorszereldét? „Bizonyára nehezükre esik a munka.” – Nálunk a munka nem kényszer, hanem becsület és dicsőség dolga – vett új lendületet Simon. – Apropó, elvtársak, vége a hosszú, unalmas téli estéknek, az ötéves terv végére minden lakott helyiségben lesz mozi. Ekkor azért már valaki közbeszólt: – Nem unatkoztunk mi eddig se, burzsoá népeknek való az. – Kozmanagyapa. Most kell megnyitni a vermet. Kivenni a télre valót. – Mostan? – Ennél jobb alkalom nem lesz. Az egész elöljáróság, mindenki itt van egyben. Látja, hogyan dajdajoznak. Imre a régi kútból húzza fel a zöldséget is. Induljon vele Bakonszegbe. Hamar járja meg. A zeitungokat hozza el, de elő ne vegye az este előtt.

99

– Igazad van, fiam. – Visszamegyek közéjük, nehogy keressenek. A mi Imrénk soha nem tudott megbékélni Magyarország Új Arcával. Néhány év múlva, amikor azt hallottuk, „valami forradalom van Pesten”, leveri az ötágú csillagot a tanácsházáról. Elviszik, nem hallunk többé róla. Kozmanagyapát még akkor, hajnalban elvitték, alighogy kimerték a rejtett búzát. De akkor az már jó helyen volt, szét volt osztva. Találgatták eleget a faluban, hogy a lucabúza miatt, amit a friss vetés helyére ástak, vagy a rejtett búza miatt vitték-e el Kozmanagyapát. De az nem derült ki. És az intézőért nem jöttek. Vagy nem a búzáról volt szó, vagy Kozmanagyapa nem vallott rá. Ő maga viszont soha nem került meg, még ötvenhatban sem, amikor egypáran megszabadultak a börtönökből.

100

AZ UTOLSÓ SZÜRET

Néhai István negyvenkét éves karosszérialakatos kinyitotta a kiskaput a rozsdás kulccsal, aztán nagy nehezen kifeszegette a megsüllyedt verandaajtót. Mindjárt megcsapta az a dohos szag. Hiába, a vert falú házat szellőztetni kell, különösen ősszel, amikor hirtelen lehűl a levegő. Amikor az összes ajtót és ablakot kinyitotta, leült a gerendából ácsolt bontószékre. Mióta nem tartottak hízót, ezen ücsörgött mindig az öreg. Néhai ezen egy kicsit elgondolkozott. Az októberi nap pontosan a verandára tűzött, és itt, a napon még egyáltalán nem volt hideg, de ha a falnak támaszkodott, azt már fagyosnak érezte. Hiába, hajnalonta hat-nyolc fok a levegő, és a fűtetlen ház lassan lehűl, nemcsak a meleget, a hűvöset is sokáig tartja. Aztán összeszedte a diót, még utoljára. Az új tulajdonos jól jár ezzel a házzal, már ha az üzletet sikerül nyélbe ütni – jó a telek fekvése, kicsit az oldalba is

101

felmegy, onnan lelátni az útra. De ezt a fát alighanem ki kell majd vágni. Ezt már az új tulajdonosra hagyja. A házhoz tartozik, gyerekkorába ő is, de még talán az öreg is az ágain mászott, verte ilyenkor a maradék diót, törte sarokkal, tégladarabbal. Lehet a fa olyan idős, mint a ház. Ezért sem vágja ki. Pedig az alsó ágai leszáradtak, a ház fölé nyúlnak, félő, hogy majd valamelyik rárogy a tetőre. Ez már az új tulaj gondja. De a vásárló csak nem jön. Körülnéz a sufniban, azt is ki kellene pakolni. Az öreg minden kacatot összeszedett, s neki nem volt kedve rendet rakni azóta, hogy tavaly meghalt. Nem is nagyon volt ideje lejárni, üresen maradt a ház, csak gond volt vele, lekaszálni a kertet, javítgatni ezt-azt (mert mindig van mit javítgatni a ház körül), aztán a vizet is el kellett zárni, mert a fürdőszoba elázott. Azt is az öreg buherálta még, ő vitte be a vizet a házba a kerti csaptól, tett be angol vécét, fürdőkádat is, de ő azokat nem használta. Lavórban mosdott este, reggel, és az ól mögötti árnyékszékre járt ki. Tudta persze, hogy neki csinálta a fürdőszobát is. Hogy ő menjen haza. De erre már végképp nem tudta volna rábeszélni az asszonyt. Mert az meg ragaszkodott Tarcsához, hogy onnan könnyebb bejárni a városba. Pedig egy időben gondolkodott ezen. Hátul nyithatott volna egy kis műhelyt, sajátot. Megélt volna abból úgy, mint Pesten. Mert ott nem is gondolhat saját garázsra, a bérlet magas, náluk, a telken pedig végképp nem lett volna hely. Mindig másnak kellett dolgoznia. S az is micsoda macera! Mert ő megmondja a magáét, ha valami nem tetszik, mint az öreg, az apja. Ő aztán

102

nem tartja a száját, aztán fel is út, le is út. Kereshet más melót, és most, hogy már nem olyan fiatal, az is egyre nehezebb. Egy időben ment is a dolog, a szakmája jó volt. De most már gyakran húz a dereka reggel, és néha sajog a térde. A pénz sem annyi, mint kellene (régebben jobban keresett, amikor még tudott maszekolni). Jól jönne most ez a kis pénz is, amit a házért kaphat. Legalább otthon felújítanának. Meg a nagyobb gyereknek kellene már az a külön szoba, hozzátoldanak hátul a házhoz. Csak hát már nem szabadna a házhelyet sem jobban beépíteni. De akkor mit csináljon? Körüljárja a házat, észreveszi, hátul megcsúszott két cserép. Egy traktorgumira áll rá, hogy megigazítsa. Nyújtózkodnia kell, hogy elérje. Mikor végez, már hangosan szuszog, leporolja a térdét, falas lett. Aztán megnézi az óráját (a hűvös és homályos konyha viaszosvászonnal letakart deszkaasztalára tette le), és megállapítja, hogy alighanem ez az érdeklődő sem jön. Igaz, megint sok az eladó ház a faluban. Vagy talált mást, vagy rájött, hogy nem is itt akar venni – ez sem idevalósi volt, úgyhogy neki mindegy. Lent, az újfalu felől már idehallatszik a zenekar hangpróbálgatása. Szüreti felvonulás készül, hagyományőrző felvonulás. A zenekar és a néptánccsoport fiataljai felszalagozott szekereken, a menetet lovasok kísérik hagyományos öltözetben. Végigvonulnak a főutcán, a falu alsó végétől a templomig, ott van felállítva a szüreti sátor. A mesterséges lugason szőlőfürtök lógnak és perec, kifli. Abból szakítanak a táncosok.

103

Ez most szomorúsággal tölti el. Pedig először még örült is, hogy most jön a házat megnézni a vevő. Véletlenül ajánlotta ezt az időpontot, amikor telefonon egyeztettek, csak aztán jutott eszébe a felvonulás. Arra gondolt: csak hadd lássa, hogy milyen itt a szüret. Hogy milyen mulatságok vannak. Nincs kedve hazaindulni. Fölsétál a hegyre, még egyszer, utoljára. Majd csak sikerül eladni a házat. Csupasz, kopár szikla van a falu fölött, úgy is hívják, Kő hegy. Zsidó-kő, mert Golgota van rajta, a térképeken is így szerepel. A betonúton még kényelmesen baktat Néhai, de ahogy a meredek földútra ér, hangosan zihál, érzi, hogy húz a tüdeje. Elszokott a kaptatótól, a gyaloglástól. Itt erősebb a levegő, mint a pesti oldalon. Mire kiér a tetőre, már szinte fújtat. De amint kitekint a Vértes és a Budai hegyek közt elterülő síkra, azt gondolja, megérte. Szemben a jezsuiták temploma, mögötte a ma iskolának használt rendház. Eszébe jut, milyen sokat járt itt, régen. Gyerekkorában. Leül egy kőre. Aztán észreveszi, hogy milyen idétlenül illik a három kereszt az alapzatba. A hegy tetején három hatalmas, faragott kőlábazat áll, bennük deszkapallóból ácsolt feszület. Régi Golgota. De az egész valahogy aránytalan. Nyilván kőkeresztek álltak itt, de erre már nem emlékszik. Valakik, valamikor ledöntötték… Vagy összetörtek? Elrepedtek? Közelebb megy, és látja, hogy még a kőkeresztek talpának nyomai is látszanak az alapzatokon, de már betonnal vannak kiöntve, az ideiglenesen pótolt deszkakereszt a betontalapzatban áll meg.

104

Lentről foszlányokban fölhallatszik a hagyományőrző csoport éneke. Azt éneklik, hogy „Ősszel érik, babám, a fekete szőlő.” Magában mondja a dal szövegét, amennyire eszébe jutnak a szavai, „…te voltál az igazi szerető”, de meg kell várnia, hogy a hagyományőrzők egy-egy sorba belekezdjenek. „Bocsásd meg, ha vala-valaha vétettem…”, hangzik fel az újabb sor, és azon tűnődik, hogy mi történt a régi kőkeresztekkel. Talán most is viszi őket valaki a hátán, valahol, kiszámíthatatlanul messze, és keresi a helyet, ahová újra felállíthatja. „…ellenedre, babám, rosszat cselekedtem”, és fátyolosan, legalább annyira fátyolosan, amennyire a szél által a hegyoldalban szétszórt hangok jutnak el hozzá, arra gondol, hogy azt a helyet neki kellene megkeresnie.

105

A SZABADULÓMŰVÉSZ

Megtámasztja nagy pókhasával a pultot, melynek szélére úgy vannak fölakasztva a féldecis, decis és kétdecis mérőedények, mint a spulnira fűzött apróhal sikeres keszeghorgászat után, biccent, és az orrát megtörli egy konyharuhában. – Ha tanúvallomásnak még hinni lehet, ha hinni lehet egyáltalán tanúvallomásnak, akkor Kövess Gyulát utoljára a Palace Hotel tetején, aztán még egyszer a kerületi Tüzép szénraktárában látták, a dorogi és a német brikett szomszédságában; a szabadulóművész ekkor sildes vászonsapkát viselt. Jobb karjával a bádogozott pultra támaszkodik, bal karjával a háromlyukú tartály egyik rekeszébe mártja a hosszú nyelű, decis mérőhengert, és a száraz fehéret balról jobbra, majd jobbról balra kevergetni kezdi a mérőhengerrel, vagyis „locspocsol”, és közben laza csuklómozdulattal a régi sportújságokat lapozza, mint egy artista, mint egy zsonglőr, bal kézzel kever, jobbal lapoz.

106

– A Palace Hotel tetején, melynek hatodik emeletét teljesen elsodorta az ágyúzás november negyedikén – az orosz tankok aznap acélbuborékokat fújtak Budapestre –, és az elegáns szállodai ajtók azóta úgy verdesnek a szélben, mint a lepkeszárnyak. Ezt nemcsak Aladár állítja, hanem mások is, mind a Rum Five-ban, mind a Velteliniben. Kövess a Pa­lace tetejéről nézte végig december hatodikán a pufajkás felvonulást. Lábát, mondják ezek, a semmibe mártotta, mint egy isten, az ötödik emeleten, a Rákóczi úton pedig vonultak hosszú sorban a vörös zászlókkal és kommunistákkal megrakott Csepel teherautók, nagy robajjal, hogy a lakosok becsukták az ablakokat a nagy por, benzingőz és büdösség miatt, de így is hallották a csasztuskákat. Kövess, az nem! A Palace Hotel tetejéről, egy kilőtt ablakkeretből köpködött lefelé, próbálta célba venni a csasztuskázókat, nem sok sikerrel, mert a teherautók az úttest közepén vonultak, és erős, metsző északi szél is fújt, és a köpéseket egészen a házfalnak csapta. – Nem én találtam ki. Kavargatja tovább a száraz fehéret, na hiszen! ráér!, nehogy „leüljön” az a bizonyos testes anyag, melyet a borok tisztelői phlegma vininek, egyesek (az alkoholisták) viszont csupán „bortakonynak” neveznek, és közben egy régi szabászollóval vagdossa ki a sportélet atlétáit, ezeket az acélsodrony-izmú fenegyerekeket a sportlapokból. A borozó tele van már a sportélet csillagaival, több rétegben borítják a zöldre mázolt falakat ezek a fekete-fehér újságkivágások, előliffennek a Borivók tíz-

107

parancsolata és Vörösmarty Fóti dala közül, és egészen beborítják a zöldre mázolt lambériát. Hihetetlen memóriájával, ami kiváltképp a sportélet terén mutatkozik meg, komoly hírnevet vívott ki magának Aladár, nemcsak a törzsvendégek, de a kerületi nagyságok körében is. Mert az, hogy valaki egyaránt ismerje a Ferencváros és az Újpest, illetve az MTK meccseit visszamenőleg, már önmagában figyelemfelkeltő, bár zavaros időkben a futballcsapatok névsorának ismerete állampolgári kötelesség, de ő nem csak a csatársort és a hátvédeket sorolja fel, ha sor kerül a 49-es vagy a 52-es rangadóra, tévedhetetlenül, hogy azt bárki megirigyelné, hanem a gólokról is megvan az egyéni véleménye, úgy értelmezi a helyzeteket, mint egy Szepesi; és az efféle véleményformáláshoz a kiváló memória már nem is elegendő. – Kövess Gyula. No igen. (Mélyet sóhajt, és a levegőt orron át ereszti ki, mi által olyan hangot hallat, mint egy oboa.) – Nem vagyok az a fecsegő típus; sőt, inkább kiváltképp óvatos, elővigyázatos személyiség vagyok. Kövess Gyula már az emlékezetes események előtt is jelentős elismerést vívott ki artisztikus képességeivel, és ennek, amit most mondok, nem kell kizárólagosan politikai tartalmat tulajdonítani. Az, hogy Kövess a szabadulás művészetét tökélyre fejlesztette, igazán nem köszönhető pusztán a munkás-paraszt kormány ideológiai térnyerésének. (Igaz. Hiszen ott volt Kövess felesége is, Kövess Gyuláné Szabó Klára, és ez a nő is bizonyára kézbe vette Kövesst. Kövess sosem volt túlságosan „határo-

108

zott személyiség”, női könnyeknek pedig nem tudott ellenállni.) – Pontosan érted, hogy miről beszélünk. Te sem vagy az a szürke átlag. Amelyik azt nézi, hogy este meglegyen az a három-négy pár virsli meg sör – mert manapság már ilyesminek kell örülni –, de az már nem is számít, hogy milyen márkájú az a virsli és az a sör (holott tény, hogy ég és föld a különbség virsli és virsli, illetve sör és sör közt), sőt le merem fogadni, hogy még a romantikára való hajlam is megvan benned, ami manapság kifejezetten ritkaság. Ha meg nem sértelek, te a józan, materialista gondolkodás valódi ellensége vagy; de most beszéljünk inkább Kövessről, aki korlátozó feleségét újabb és újabb trükkökkel lepte meg. Annak például, hogy telefonálgasson az asszony, semmi akadálya sem lenne, ma, a technika korában, amikor már a proletár kezébe van nőve a telefon; és meg sem lehetne parancsolni, hogy a modern távközlés vívmányát egy ilyen asszony akár egy percre kiejtse a kezéből; ahogy teljességgel elképzelhetetlen, hogy alkalomadtán föl ne csörögje a barátnőit, de még Kövess barátait is; kiváltképp olyankor, amikor Kövess arra hivatkozik, hogy ennél meg amannál a jó barátnál tölti el az estét. De ez, amiről most beszélek, nem ma történt. Akkoriban ritkaság volt a telefon a magánlakásban. – Kövess nem volt a szórakozás ellensége, ezt magától Klárikától tudom. – Tegyük hozzá hamar, hogy a kártya nem sport; de közel áll a sporthoz, hiszen példának okáért a futballban is szerepet játszik a véletlen – akárki akármit

109

mond, és a csapat akármilyen felkészült legyen is. A kár­tyában pedig a véletlen egyenesen meghatározó. A kártya éltet­te igazán Kövesst! Ahogy hetekig lelkesedett egy jól megvalósított pagát ultimó, netán egy bemondott huszon­egyfogás miatt! De ezt már meg is értem; mivel huszonegy fogást bemondani, ez hosszú tarokk mellett is valódi virtus, a férfibátorság választóvize, és nincs szebb, mint amikor a huszonegyes a skíz lábai előtt hever. – Hogy járt el Kövess a telefonálgató asszonnyal szemben? – Kövessnek, részben kedvese, Adrienn révén, aki valóságos csillag volt a Fővárosi Nagycirkusz, sőt az Országos Cirkusz Vállalat, pontosabban a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat egén, lehetősége adódott, hogy bejárjon az Állami Artistaképző Iskola padsoraiba, és saját szemével kövesse a fiatal artistageneráció kibontakozását – hiszen mindenki tudja, hogy ez a generáció szerzett világhírnevet a magyar cirkuszművészetnek; és még ebből a nagy nemzedékből is kitűnt Humánovics Dezső hasbeszélő számaival. Ez a Humánovics például úgy tudta hasból utánozni Rákosit, hogy már a rendőrséget kellett hívni miatta a Gerbaud cukrászdában; és gyenge jelleme miatt egyébként sem riadt vissza az efféle csínyektől. Jó kapcsolatot, mondhatni meghitt kapcsolatot ápolt tehát Humánoviccsal és tanítványaival Kövess! Volt kérem, Kövess ötletében valami trou­ vaille. De azt mondtuk neki, hogy az ötlet csak lepkefing, ha valóra váltani nem lehet; de ha megcsinálja… De ha megcsinálja! Mondtuk is neki, hogy akkor fölállhat a

110

pultra, mi pedig elhaladunk itt szépen a pult előtt, itt, ahol mutatom, és sorban megcsókoljuk a cipője orrát. Láthatja ebből, mennyit ért nekünk ez az ötlet. Mindezek után a következő történt. Hogy ezt az Aladárt mennyit, de mennyit ugratják a neve miatt! De mennyit! De ezeket a hangadókat a kétdecis mérőedénnyel intézi el, vagy – rosszabb esetben – kitessékeli a helyiségből az amúgy egyáltalán nem vérmes természetű memóriabajnok, aki jobb napokon ilyen és hasonló történetekkel kápráztatja el a Veltelini törzsvendégeit; de most kavargat csak azokkal a mérőedénnyel, amelyek máskor a nézeteltérések rendezése során is jó szolgálatot tesznek, és a másik kezével egy derékig meztelen atléta kontúrjait darabolja, ügyesen, hogy a fehér szegélyből semmi se maradjon a fénykép oldalán, míg könyékkel szorítja a régi sportújságot a pulthoz. – Egyik este Kövess bejelentette odahaza, hogy este Laciéknál alszik, és valóban, fel is kereste barátját. Attól fogva csak várni kellett a telefont, amely idejében meg is szólalt. Kövess vette fel, és bejelentkezett: – Igen, drágám, itt vagyok Jóskáék lakásán. – Mivel mind Laciék lakásán szorongtunk, mert senki sem akart lemaradni arról, hogy ennek az eseménynek szemtanúja legyen, rekonstruálni tudjuk az eseményeket. A telefon rövidesen csörgött Jóskánál (tudod, az a langaléta, aki a sörgyárnál van, annál az asztalnál szokott ülni), de itt már Humánovics egyik tanítványa vette fel, persze Kövess hangján: – Igen, drágám, Kovács Petinél vagyok. A hívást Jóska azonnal jelentette a főhadiszállásra. Nyomban

111

ezután a telefon ismét Laciéknál csörgött, az asszonyka már vartyogott, meg volt zavarodva, mint a vakegér, aztán néhány másodperc elteltével kicsöngött a süket Kovácsnál, aki akkora luftot rúgott most szombaton, hogy lerepült a lábáról a cipő, aztán megint Jóskáéknál… kímélj meg attól, hogy folytassam! A volt nej végigcsörögte Kövess összes barátját, és persze minden lakásban Kövess hangja vette fel. Hahaha! Hát nem egy jó történet?! Ilyen volt Kövess! Képzelheted, hogy mindezek után nem volt maradása otthon. Nem is csoda, hogy azon a napon, amikor a pufajkások végigvonultak a városon, és úgy vöröslöttek a teherautókon, mint egy-egy meredező hímtag, Kövess a Palace tetejéről egyenesen a széntelepre menekült, annál is inkább, mert utolsó mutatványának helyszínét előre meghatározta. Azt mondta, el fog tűnni; és ebben még a Humánovics-tanítványok sem kételkedtek. De hogy hogyan? A szénraktárban – mit mondjak, egy akkora vagy inkább még kisebb helyen, mint amit itt látsz, legalább negyvenen szorongtunk. Kövess azt kérte, hogy a szemünket csukjuk be, valaki számoljon hangosan húszig, addig ő és Kovács Peti – az, amelyik luftot rúgott – el fognak tűnni. Miután meggyőződünk majd róla, hogy nincsenek a szénraktárban, melynek egyetlen vasajtaját előzőleg bezárták, és a kulcs itt lapult az én jobb zsebemben, de még szorongattam is azt a kulcsot, nehogy észrevétlenül kilopja onnan Humánovics valamelyik tanítványa – akkor ismét hunyjuk be a szemünket, számoljunk ismét ugyanannyit, és lesz nagy meglepetés. Hát lett is nagy meglepetés, mert tényleg minden úgy

112

lett, ahogy Kövess megjósolta, azaz hogy majdnem. Mert az első számolás után mindketten eltűntek, pedig a szénraktárnak nincsen ablaka, és a szén között nem lehet elbújni, az képtelenség; aki ilyesmit állít – mert szégyenszemre már ilyet is hallottam! –, aki ilyet állít, az vagy rosszmájú, vagy huzatos. De a második számolás után csak az a süket Kovács került elő, Kövess nem! Hát ez az! Kovács állítja, hogy nem tudja, mi történt, először valami nagy hideget érzett, aztán mintha egy sötét, szénszagú alagútban száguldott volna előre, fejjel lefelé, mint egy bányában, már-már látott valami fényességet, de akkor meg kicsúszott félúton abból az alagútból, és megint a szénraktárban találta magát. Ezek után mindannyian alaposan berúgtunk, gondolhatod, milyen bevétel volt ez nekem. Kövess viszont, úgy hidd el, ahogy mondom, nem lett meg, és őszintén meg legyen mondva, azóta már többen eltűntek Humánovics tanítványai közül is, ha érted, hogy mire célzok, sőt Adriennt, Kövess régi szerelmét se láttuk többet; zavaros idők voltak, tudod, én pedig, ha időnként külföldre telefonálok, mert ez megesik, bár a telefonokat állítólag egytől-egyig lehallgatják, úgyhogy ez manapság már megint nem veszélytelen – de mindegy, én már ilyen vagyok! –, mindig Kövess hangját hallom a vonal túlsó végén, hát nem különös az élet?

113

A CSÓKEKSZPRESSZ

Ügyeskedő, minden hájjal megkent alak a görbe Pakots, olyan, akinek nem kell kétszer mondani, hogy juthat egy kis pénzhez, de már a mai világban az ilyeneké a jövő, nem azoké, akik lila ködökben kergetik álmaik madarát. Pakots Imre, a tények kedvéért, másként fogalmazva a görbe Pakots, mert bal vállát furcsán tartja valami születéskori rendellenesség vagy orvosi műhiba miatt, mindkettőre hallottam már verziót. Egy időben a Lehel tér környékén mozgott, de utóbb, amikor a piacot átépítették, nem találta helyét az újabb struktúrákban, és így egészen kikopott az átalakulásból. „Kipottyant a bárkából”, ahogy valakitől hallottam, akinek a neve nem is érdekes, mert annyira semmitmondó, hogy kár megemlíteni, ám azt azért tudni kell, hogy a Lehel téri piac a nagy budapesti közmunkálatok után egy vasbeton bárka formáját öltötte fel. Elég nagy csapás a Lehel térnek ez a bárka, mert sem a régi kuncsaftok, sem az árusok nem talál-

114

ják benne a helyüket, nem is csoda, hogy ma már csak Titaniknak nevezik a kerületben. Pakots viszont megint megtalálta a számítását! Eleinte tengelykapcsolókkal foglalkozott, de ez csak a fedőszerve volt neki, mert nem ez hozta a pénzt, hanem a kábel; ám utóbb ez veszélyes üzemmé vált, amikor a MÁV kitalálta a pályaszakasz-ellenőröket, akiknek az a rákfenéjük, hogy együttműködnek a rendőrséggel, és ily módon a biznisznek ezt a formáját felszámolták. Más se kellett a görbe Pakotsnak! Neki akkor lett meg a nagy biznisz, amikor más belerokkant a recesszióba. Mondhatni, a nagy ötlet szülőanyja a kényszer, de másfelől ez sem igaz. Mert van olyan, aki belegebedhet, és nem talál ki semmit, még akkor se, ha fél téglával ütögetik a fejét úgy, hogy a koponyája alá van támasztva vasbetonnal, másoknak viszont a szükség tényleg nagy úr, és Pakots éppen ilyen volt. Ebből kifolyólag ő lett a távküldés csillaga, egy Adonisszal keresztezett Ámor, aki felismerte az idők szavát. Eleinte mindenféle módon vállalt fuvarozást, még kézi hajtány közreműködésével is, de az igazán nagy biznisz akkor következett be, amikor feltalálta a csókküldő szolgálatot, vagyis a Csókekszpresszt (így írom, mert ez a név ment át a köztudatba), ami viszont egy csapásra forradalmasította az érzelmek közvetítésének igazán huszonegyedik századi módját. Eleinte nagyon sok ellenlábasa volt Pakotsnak, meg kell vallani, hogy sokkal több ellenlábasa volt, mint támogatója. Mit mondanak ezek? Elsősorban azt, hogy a csók egy bizalmas valami, nem lehet tehát megosz-

115

tani bárkivel, másfelől viszont formailag sem olyan, mint egy levél vagy egy üvegcsillár, amit bebugyolálunk sportújságba vagy színes magazinba és föladjuk postán törékeny áruként szeretteinknek. A csók, mondják ezek a rosszakarók, akik Pakots üzletét ferde szemmel nézték, egészen más; a csóknak ugyanis bukéja van. Ebben, mondjuk, van valami, de éppen itt következik Pakots zsenialitása. Üzletét ugyanis már a kezdet kezdetén nem olyanokra bízta, mint Lehoczki. (Azzal a lebbencs szájával Lehoczki egész biztosan elbaltázta volna az egészet.) Itt kapcsolódtam be a történetbe én, mert már az elején láttam az üzletben fantáziát, és olyanok, mint Gabesz, aki ugyan nem egy kimondott Adonisz, de jó magas, vagy Hufnáger, akinek kiköpött reklámarca van. Mi hárman voltunk a Csókekszpressz motorja hosszú ideig, amíg a fejlődés következtében egytől-egyig területi vezetővé nem nőttük ki magunkat. Nem mondom, hogy nem akadtak kezdeti nehézségek, de nehézségek minden üzletben akadnak. Arról már igazán nem a görbe Pakots tehet, hogy a vállalat nevét hibásan írta fel a táblára a nyomtatványkészítő, iksz nélkül, vagyis így: Csókekszpressz. Egy nyomtatványkészítőnek igazán illene tudni a helyesírást, mert ez a szakmája neki, és ez a görbe Pakotstól nem várható el. Ennyit a szakértelemről! Ám az ötlet zsenialitása mégis Pakotsé, és amilyen egyszerű, olyan kerek a történet, hogyha ökölszámokban összefoglalom. A mai rohanó világban ugyanis nem mindenkinek akad ideje érzelmeskedésre. Ez főként az elfoglalt üzletemberekre, a kor szürkeállományára, a menedzserekre jellemző.

116

Másfelől a szürkeállomány is szeret időnként kiadósan kefélni. A partner viszont igényli a kapcsolattartásnak meghitt, érzelemdús módját, és nem elégíti ki egy-egy alkalmi sms vagy ebédszünetben megcsörrentett telefon, hanem kuriózumot szeretne, vagy legalább a személyes érzelemkifejezés apró-cseprő jelét. A kuriózum beszerzése azonban többnyire indokolatlanul sokba kerül, a személyes találkozást pedig akadályozza egy-egy féltékenykedő feleség vagy a szeretőt tartó üzletember napirendjének feszes beosztása. Ilyenkor jön kapóra a Csókekszpressz! A megrendelő átadja a meghitt üzenetet egy arra alkalmas, titoktartó és minden szempontból kifogástalan csókfutárnak, aki a megfelelő helyen, esetleg eksztra szolgáltatással kibővítve kézbesíti azt a címzettnek. Nehogy azt gondoljuk, hogy a vállalkozás veszteséges lehet, kimatekolta ezt jól a görbe Pakots! Igaz, ami igaz, hogy a csókfutár feladata sem könnyű, hiszen rajta áll vagy bukik minden, úgy is mondhatnám, a csókfutár a Csókekszpressz arkhimédészi pontja. Éppen ezért a jó futár szarér’-húgyér’ nem vállalja el a feladatot, és bratyiból sem. Így a dilettánsok viselkednek. A közlekedés viszont csaknem ingyen van, mert havi bérlettel a világ végére is el lehet jutni, mondjuk Káposztásmegyerre. A futár ellenben szabott tarifával számol, ebben a vállalkozásban ez a biznisz, de az elszámoláson soha nem vitatkoztunk Pakotscsal, arra még nem volt példa. Amilyen csavaros észjárása van Pakotsnak, a kollégákkal ezt saját jól felfogott érdekében nem érvényesíti. Hosszú távon gondolkodik, tudja, hogy a csókfutáron

117

múlik a siker, mert a vérbeli csókfutár valóságos színész, egy hétköznapi csillag, egy Marlon Brando vagy Alain Delon. Mert egyfelől ott a megbízó, akiben a felsőbbrendűség tudata található – a csókfutár tehát nem nézhet ki jobban, mint a megbízó, mert akkor az féltékeny lesz, és fuccs a megrendelésnek. A címzettnél viszont már úgy kell fellépni, mint egy szívtiprónak, mert különben elmarad a kívánt hatás, a megelégedettség. Én például egy vékony ballonkabátot veszek magamra, amikor a meghitt üzenetet átveszem, de azt a karomra hajtva viselem már akkor, amikor a címzettnél kopogtatok. Fekete öltöny, fekete napszemüveg, a hajtókában egyetlen szál piros rózsa – ez az egyenruhánk, és a címzett beájul a nagy eleganciától. Nehogy azt higgyük, hogy a Csókekszpressz kizárólag csókküldésre korlátozza a szolgáltatását. Egy-egy simogatás, kedves cirógatás sokkal többet ér, mint egy csók. Vannak eksztra szolgáltatásaink is, csókküldés simogatással, ezt már említettem, de van csók egy szál virággal vagy beszélgetéssel, aminek az ideje huszonöt perc, a témát pedig a megrendelő határozza meg. Legtöbben mégis a Csak egy csók és más semmi szolgáltatást vásárolják. Pedig nem ez a legkedvezőbb a csókfutár szempontjából. Némelyik megrendelő ugyanis csaknem ragaszkodik ahhoz, hogy nyálas csókot adjon, és ilyen még a régi törzsvásárlók között is akad. Hiába mondom, hogy egy ennyire nyálas csóktól a hölgy beájul, de ezeknek beszélhetek, mert azt gondolják, hogy a hölgy ezt a csóktípust szokta meg. Nem mondom, a megrendelő által kért szolgáltatásról hajszálnyira el-

118

térhetünk, de ezt már igazán a futár megérzése szabja meg. A legtöbb megrendelő ugyanis pontosan kikérdezi utóbb a címzettől a szolgáltatás milyenségét, és nem lacafacára megy ez a játék: a következő megrendelés a címzett elégedettségén múlik! Szólnunk kell még néhány mondatot a szolgáltatás korlátairól és lehetőségeiről. Mert nehogy azt gondoljuk, hogy csókfutár feladata veszélytelen. Igen nagy higiéniát követel ez a munka, már a herpeszek miatt is, de olyan is megesett, hogy egy féltékenykedő báty lecsapta a csókfutárt egy biciklipumpával. Ez azonban ritkaság, és én, személy szerint, a jövőt a szolgáltatás bővülésében látom. Miért ne evezzünk az erotika vizeire, kérdem én? Hiszen csak alkalmas emberanyag kell, igény volna rá! Másfelől: miért ne vállaljuk a szolgáltatást azonos neműek között is? A futár, amikor a csókot átveszi, nem ódzkodhat a megrendelőtől, még ha az ragyás is; akkor meg már nem mindegy, hogy a címzett milyen nemű?! És a női futárszolgálatot még meg sem említettem, pedig a jövő tortáján ez lehet a hab! Ha mindezt sikerül felépíteni, ahogy tervezzük is a görbe Pakotscsal, a Csókekszpressz szárnyalni fog. Már meg is fogalmaztuk az új reklámmondatot: Szájból szájba. Föl kell majd vésni a cégtáblára, de tervezteti is már a görbe Pakots. A szárnyas Ámorok, ahogy magunkat mi, csókfutárok nevezzük, hamarosan ellephetik a fővárost, és a cég kirajzik a vidéki régiókba. Ez a város már most is olyan, mint egy nagy kaptár: nincs messze a jövő, hogy zümmögve megtöltik a Csókekszpressz dolgos heréi.

119

JÖSSZ-E VELEM, SZÍVEM?

A foltos, hegyes orrú kutya meg sem rezzen, még a fejét sem emeli fel, amikor Spam megkerüli a műhelyt. A mellső mancsaira hajtja a fejét, és csak a szemével követi, hogy Spam bejött az udvarra. Tisztára olyan, mint egy róka, csak ne lenne olyan csapzott. Igaz, róka is lehet csapzott. Spam megkerüli a házat, és bekocogtat a műhelyre néző hátsó ablakon. Bekocogtat, és azon a tompa, reszelős hangon már mondja is: – Laci! Laci! Az ablak szinte azonnal kicsapódik, és kiszólnak bentről: – Na mi van? Mit mondott? Az ablak mögött sötét van, nem látni az arcát. Spam a sötét tükörnek mondja: – Ide hallgass, hagyjad te békén ezt a csajt! – Mondjad már, mi van! Laci arca megjelenik a keskeny, félszárnyú ablaknyílásban. Kihajol, eléri egy fénypászma. A ház déli

120

oldalához sárga, áttetsző, műanyag féltetőt illesztettek. A nap a sárga műanyagon süt át, eléri a fiú homlokát. Vékony kecskefej, de a szakálla nem valami tekintélyes kecskeszakáll. Épp csak szakállacska. Dionüszosz karának sovány mellékszereplője. Ahogy kinéz – és milyen furcsán, féloldalra fordítva a fejét hajol előre –, éppen úgy fest, mint egy kecske, amikor furcsán tartja a fejét. – Várjál! Kimegyek. A kecske eltűnik. Spam magára marad a kutyával. Zsebre vágja a kezeit, és följebb cibálja magán a nadrágot. Aztán inkább előveszi a kezeket – darabos kamasz-kezek –, és betűri a bő nadrágba az inget. Az ing alatt több réteg pólót visel, a póló szövete kilátszik, mert az ing nincs is végig begombolva. Egy köpcös tönkön kerek gombafej ül, kiütközött rajta a kefehajszerű moha, a moha tövében kiütköztek a pattanások. – Na… mit mondott? Egyszerre ott van Spam mellett, a terasz sarkánál állnak. – Figyelj ide… ez a csaj átvágja az agyadat. – Mondd már el, hogy mit mondott…! Hosszú, vékony árnyék. Meghajlik, elnyújtott kérdőjel. Mind a ketten a hátsó udvaron imbolyognak a hideg fényben, az árnyékuk összetorlódik a gazzal benőtt téglakupacon. A szomszéd udvarról átnéz egy kakas, egy kopasznyakú, félrefordítja a fejét. Két árnyék, egy vékony és egy köpcös. Az alkonyi nap mintha hideget sütne. Nyakunkon az október, hamarosan törni kell a kukoricát.

121

– Azt üzeni, ő nem magyarázkodik. Ha nem akar menni a Dübörgőbe, hát nem akar. – Így mondta? – Ha nem akar, hát nem akar, így mondta. – Mikor megbeszéltük, hogy megyünk. Már a motrot is elkértem. – Én tudom, hogy elkérted a motrot. De ha nem akar menni…? Mindjárt megmondom, mit csinálhatsz a motroddal… Menj el hozzá, aztán mondd meg neki te, ha akarsz valamit tőle. Otthon van, mert most beszéltem vele. – Várj, felveszek egy dzsekikabátot. – Nem tudod, ki lesz a dídzséj? Nem is veszi észre, hogy hol marad le Spam. Az állát behúzza a felhajtott gallérba. Mindjárt ott van a háznál, ahol Anita lakik. Itt, a hátsó utcán keskenyek a telkek és hosszúak a házak. A házak benyúlnak egészen a telek végén a rossz drótkerítésekig. Sok helyen még az ólakat sem bontották el, inkább lomokat tárolnak bennük, tavaszig, lomtalanításig. Van, aki még akkor sem rakja ki a lomot, „hátha még jó lesz, addig meg elfér az a sufniban”. Az egyik telken fémhordókat tartanak. Mivel itt nincs drótkerítés, nem kerüli meg a kiszögellést, hanem körülnéz, és mivel nem lát senkit mocorogni, átvág a telken. Üres szürkület. Be van zárva a kerti kapu. Itt sincs csengő, ezért kiabálni kell, amíg kijönnek. De nem Anita jön ki, hanem a mama. – Csókolom, mama, kihívja Anitát?

122

– Hát nem veled van Topocskán a Dübörgőbe? – Már hogy lenne, mikor azt üzente, nem jön…?! – Az előbb ment el, nincsen fél órája, de úgy értettem, veled megy szórakozni. Motron. Hát mér’ nem csörögsz rá mobilon? – Hiszen a mobilt se veszi fel. Akkor köszönöm, viszlát. – Szervusz, Lackó. A fémhordók mögött egy pillanatra megáll, aztán továbbindul. Most hova menjen? Haza? Nem akar vis�szamenni az üres házba. Az apja meg az anyja elment a rokonokhoz, Szentesre, neki kell megetetni a disznót. A faluban már senki se tart disznót, csak ők. Miért pont ők nem tudják megvenni a mozgó hentesárunál a karajt vagy combot, ami kell a hétvégére? Az apjának mind ilyen dolgai vannak. Spam megint mellette van. Azt veszi észre, hogy szuszog valaki, tömzsi fújtató. – Laci! Hallod! Most találkoztam vele! – Hol? – A kisbótnál. Azt mondta, hogy Erzsikéhez megy. Hallod?! A kisbótnál ment kifelé, a pálya felé. Amikor Erzsikéék itt laknak az innenső szélen. – A pálya felé ment?! – Mondom. De olyan csinosan ki volt öltözve, na hallod…! Ilyen kis helyes top, rajta a dzsekikabát, de nem volt begombolva, cicanadrág, ilyen helyes kis tipegő… Na hallod, jó kis csaj ez azért…! – Miért ment az a pálya felé?

123

– Mondom én neked, hogy a Kockással van. Áltat téged ez a csaj, Lackó. Felültet téged. – Majd elnézek én oda. Kockáshoz. De ha ott lesz…! – Nincs az már ott. Nem azért ment oda, úgy kiöltözve. Elmentek azok szórakozni. Topocskára. Hallottam, hogy a Kockás elkérte az apjától az autót. A hogyhívják is vele akart menni, tudod, az a nagydarab srác, aki ott lakik a régi keltetőnél. De azt monda neki a Kockás, hogy már nincsen az autóban hely. Ezt rakd össze! Már miért ne lett volna hely? Kivel akar ez menni Topocskára?! Annyi haverja van itt a faluban? Egy frászt! A két bátyja van neki, aztán annyi, de azok meg tudom, hogy nem mennek! Nincs annak egy haverja se itt a faluban! A rókaorrú kutya odaszalad a kerítéshez, és amikor Lackó benyúl, hogy kinyissa a kallantyút, megnyalja Lackó kezét. – Eredj már innen, te! Átjössz Topocskára? Én odamegyek, hallod, de ha ott kapom… – Ne hőzöngj, Lackó. Rúgjad be a motrot. A motor vékony, benzinszagú szalagot húz végig a bekötőúton. A szalag a kipufogónál még erős, tömött, aztán hátrébb már kibomlik, elenyészik. Laci mereven ül a motoron, még a fejét sem mozgatja, de a bukósisak miatt nem látni az arcát. Spam egészen olyan a bukósisakban, a hosszú szárú dzsekijével, mint egy darázs. – Szevasztok. Anita itt van? – Anita? Az melyik? Az a nagyon vékony csaj? – Az. Kockással jött? – Na mi van, Lackó, a Kockással jár a csajod?

124

– Hagyjál. Adjál két belépőt, Spamnak is kifizetem. A Dübörgőben még csak kezdenek gyülekezni, egy sötét srác, aki mindig fekete dzsekiben van, most dugja össze a villanyokat, de a dídzséj még nem csavarta föl a zenét. Egy régi Nirvana-szám megy, az is jó hangolódni, de később bulizós zenék jönnek, hogy rázni lehessen. Csajok még egyáltalán nincsenek, mert azok mindig később jönnek, csak azok, akik a barátjukkal érkeztek, úgyhogy alig egy pár ember lézeng a csocsó meg a pult körül. A csajok kólákat isznak, mert nekik kell majd vezetni hazafelé, buli után. Anita persze nincsen. – Én nem tudom, miért mondta ez a szemétláda, hogy Anita itt van. – Hát hogy letegyük a beugrót – vigyorog Spam. – Gyere már, igyunk egy sört. Meghívlak egy sörre, amiért kifizetted a belépőt. A pultnál új csaj van. Hétköznap a Féreg egyedül szolgál ki, de pénteken, amikor buli van, mindig vesz maga mellé valakit. Az új csaj mélyen kivágott, fekete pólót visel, kint van az egész karja, a vállán van valami tetkó. Vékony kis nő, hosszú, fekete haja van, elől a frufruját egyenesre vágatta. Elég erősen ki van festve. Lackó nem látta még itt azelőtt. Biztosan nem iszik, Féreg egyébként sem hagyja, hogy a pultosai igyanak. Az is lehet, hogy a haverjával van, de ez még nem biztos. – Láttad, milyen helyes kis bige van a pultban? Tudod, hogy ez kicsoda lehet? – …?!

125

– Az a csaj, aki most jött az óvodába. Délelőtt tejet ad a kicsiknek, este meg a nagyoknak… – Na, én lelépek, Spam. – Ne legyél már köcsög. Ha már átjöttünk, legalább bulizzunk egyet. Lehet, hogy majd még Anita is idejön. – Kockással? – Tudod mit mondok? Hajts rá egy másik csajra, ha idejön, hadd egye meg a fene Anitát. – Milyen csajra? Látod, hogy minden csaj a pasijával van, kire hajtsak rá? Nem jön senki a Dübörgőbe a pasija nélkül. – Ide figyelj, mondok valamit! Hajts te rá a pultos csajra! Te, ez biztosan az óvó néni, itt lakik Topocskán szolgálatiban. Ide figyelj, ehhez most be lehetne járni esténként. Nincsen pasija, egyedül van, most be lehetne hozzá férkőzni. – Na, szevasz Spam, elmegyek én haza. – Várjál, Lackó, elmegyek veled akkor, lásd, milyen haverod vagyok. A hátsó utcán ődöng hazafelé, miután visszavitte a motort. Sötét van, mint egy Negróban. Egyetlen utcalámpa ég, az Ákos közért mellett, és van még egy, feljebb az utcán, amelyik hol felizzik, hol nem. A lámpa fénykörében feltűnik valaki, közvetlenül a kisbolt előtt. Lackó megismeri, hogy a Kockás az. Most is az a kockás dzsekikabát van rajta, amelyik mindig. Zsebre vágja a kezét, és a fejét egészen a gallérba húzza. Hideg idő van, október. Lehet, hogy reggel már fagyni is fog. Nem lája a másik fiút, mert az a sötétben van, megállt a lámpa

126

fénykörén kívül. Emez siet, de azért fütyörészik. Lackó elébe toppan, mintha egy sötét függöny mögül lépne ki. – Szevasz. Mi újság? – kérdezi a Kockás. – Még azt kérdezed, hogy mi újság? Lackó ökle bevágódik az arcába. A Kockás hátratántorodik, de nem esik el, aztán hátrálva futni kezd. – Mi az istent akarsz? Az alakja beleolvad a sötétbe. Futó lépések hallatszanak, sokáig. Lackó lihegve ér el a kerítésig. A rókaforma kutya megint megnyalja a kezét, amint benyúl a kertkapun. Ahogy belép, felugrik rá: még nem kapott aznap enni. – Maradjál már! Kinyitja a bejárati ajtót, és belép a konyhába. A bejáratnál mindjárt ott van a konyha, csak az ajtó mellé fúrtak fel egy falifogast, az az előszoba. A kutya vacsorája a hűtőben van, egy műanyag tálban. Lackó anyja minden reggel beáztatja a tápot. Lackó leveszi a kék műanyag fedőt, megcsapja az orrát a táp szaga. Kimegy a tállal a sötétbe. A kutya ugrál a tornácon, próbálja elérni a tálat. – Helyedre, Peti! A kutya hátraszalad a farakáshoz, ahol a kutyaház is van. Lackó a földre teszi a tálat, a kutya azonnal falni kezd. Lackó hátramegy az ólakhoz, mert a hízóknak is kell még adni. Két hízó van az ólban. A moslék meg egy vödörben, a szerszámos mellett. Nincsen már sok a vödörben, az egészet felönti a vályúba. Bentről már hallja is az elégedett csámcsogást, concogást. Lerakja a vödröt, és előremegy a házhoz.

127

– Na szevasz, Lackó. A bejáratnál a Kockás két bátyja támaszkodik. Persze, nem zárta be a kaput. De hogy értek ide ilyen hamar? A kutya előreszalad hátulról, farkát csóválva megszaglássza a két Kockást, aztán visszaszalad a táljához. Még nem fejezte be az evést. Az egyik Kockás máris elszakad a faltól. – Mit akartál te a Kockástól, Lackó? A legidősebb Kockás ökle becsapódik az arcába. Nem is kemény az ütés, mintha egy homokzsák puffant volna. Szerencsére nem a szemét találta el. Igaz, az pofacsont szintén nagyon tud fájni, ha nem is az első pillanatban. Lackó az arca elé emeli a két öklét. De a Kockások már megindulnak. Elég volt nekik en�nyi, ez az egy. Elindulnak, és kimennek a sötét utcára, a sötétbe. A fiatalabb Kockás után becsapódik a kertkapu, de az egyik szárny résnyire nyitva marad. Lackó a bal kezét az arcára szorítja, úgy megy be a kulcsért. Kijön, rácsattintja a lakatot. A kutya megint ott van, körülszaglássza, idegesen csóválja a farkát. – Na, veled aztán sokat érek. Amikor bemegy, csak hátul, a szobája előtt gyújt villanyokat. A fürdőszobában nézi az arcát a tükörben. Kinyitja a csapot, hideg vizet paskol az arcába. Nézi magát a tükörben, de szerencsére nem kékült be az ütés. „Még jó, hogy nincsenek itthon a faterék.” Spam egy hosszú ház előtt áll, kicsit toporog az utcán, a két meggyfa mellett, de aztán benyúl a kerítésen, ki-

128

nyitja a tolózárat és bemegy az udvarra. A kicsi fekete kutya nem is látszik a sötétben, csak azt hallani, hogy morog. Spam rászól, „Csak én vagyok, te!”, a kutya megnyugszik. Spam hátra megy, a hátsó ablakon bekocogtat. – Te vagy az, Spam? Megmondtad neki? – Szevasz Anita. Hazaértél Erzsikétől? Gyere már. Mondani akarok valamit. – Várjál. Az ajtón kisurran egy szorosan összefogott anorák. Éppen csak magára kaphatott valamit. A lábán szőrmepapucs van, de a lábszára meztelen. Az anorák csak combközépig takar. „Milyen jó kis lába van – gondolja Spam elégedetten. – Lehet, hogy nincs is rajta semmi az anorák alatt.” – Szóval? Elment a Dübörgőbe az a szemét? – Elment, hát persze, hogy elment. Mondtam neked, hogy elmegy. – És arra nem gondol, hogy úgyis visszahallom? – Ide figyelj, Anita, mondtam neked, hogy szállj le a Lackóról. Ha te azt láttad volna, hogy hogyan csorgott a nyála az után a kis csaj után. Az a tanító néni, akit mondtam. Bent volt a pultban, az a kis csaj, a Féreg felvette kiszolgálni. Na hallod? A Lackó végig csak a pultot támasztotta, aztán én el is jöttem. – Az a szemét… – Mondtam neki, hogy te itthon várod, hogy jöjjön át, de az oda se billentett. Ide figyelj, Anita, nem kell neked a Lackóval foglalkoznod. Van itt neked más, akivel jobb lesz neked, mint a Lackó.

129

A lány szipog, és összehúzza magán az anorákot. Spam a vállára teszi a kezét. Anita nem húzódik el, de nem is bújik közelebb. – Ne álljunk már itt. Itthon vannak a faterék? – Itthon. Bent alszanak a nagyszobában. – Menjünk be akkor hozzád a melegre. Egy pillanatig csend van, a lány nem mozdul, aztán mégis elindul a fiú előtt a keskeny konyhabejáraton keresztül.

130

OMLÁS

Úgy roppan be alatta a puha homokkő, mintha egy perec törne el; vékony, kisállatra emlékeztető, nyekkenésszerű hangot hall (csak ő adhatta ki azt a hangot), amikor a márgás kőzet odataszítja a horhó falának. Tompán, fájdalmasan ütötte meg a hátát. „Mintha egy bicskát becsattintottak volna…” Legalább négy méter magasról zuhant a partfal leszakadó darabjával együtt. Lakókonténernyi föld rántotta magával, szabályos, hasáb alakú földtömb. Puha, meleg, málladozó fehér föld. „Ez is megvan.” Ha a nyakát oldalra fordítja, láthatja a dombtető akácborostás ívét. Sőt, ha még jobban kifacsarodik, csigolyakifordulásig, a horhó fölött elébe villan egy törlőkendőnyi égbolt. Mintha a borostás fegyencfej a párás, izzadó tarkóját törölgetné. „Nem tört el semmim.”

131

Reméli, hogy nem szenvedett törést. Amikor a partfal megindult, hátralépett a meredély széléről, de a biztonságos sávot már nem érte el. Próbált lelépni a zuhanó tömbről. Ez volt az utolsó, reflexes mozdulata. De csak a zuhanó partfaldarab és a mély, víz által kimosott horhó fala közé, a szakadásba lépett. Még talán rúgkapálni is próbált, mintha repülne a váratlanul megnyílt, reménytelen tágasságban. Mellkasig a horhó fala és a lezúdult földtömeg közé szorul. Kétfelől nagy tömegű föld csapta össze. „Ki kell ásni magam. Még be akarok menni a Skulterhez.” Most már sietősen szabadulni akar. Mindkét keze mélyen, szorosan a teste mellett hever, az egyik tenyerét kifacsart pózban érzi a combján, a kéz nyomja a húst, az izmokat. A másikat meg hátrafeszíti a nyomás – de milyen nyomás! –, baljának ujjai sáskaszerű, kifacsart pózban torlódnak össze a dereka és derekát feszítő övtáska között. Talán ha az ujjaival kaparászni tudna! Nincs ereje a félszeg, semmivel sem kecsegtető mozdulathoz. Ha öntöttvas darutalpat kellene táncoltatni az ujjai hegyén, az sem lehetne reménytelenebb. Sőt, a földtömeg mintha arra törekedne, hogy szétfeszítse a végtagjait. Bal kezének ujjai már alig bírják a húzódást. Kisujja a tenyér belseje felé fordult, gyűrűsujja viszont éppen ellenkező irányba, hátra. Csípője féloldalt kifordult, nyomás nehezedik rá vesetájékon; bal lába pedig egészen hátramaradt, mintha a törzsről levált volna az a láb, és két darabban, szétszakadva heverne az omlás mélyén.

132

Csakugyan. Mi történt a bal lábával? Moccantani próbálja a nagyujját. Nehézkes homokzsák az alsóteste. Most először kiveri a víz. Lehet, hogy a bal lába mégis eltört vagy megbénult, az ingerület nem jut el a lábfejig. Az ujj nem jelez semmit. Nem érzékeli a lábfejét. Tompa zsibbadás van a helyén; zsibbadás, elvégre az is érzet. Van tehát lába. Igaz, fájdalmat sem érez, ez csökkenti a törés valószínűségét; ámbár bizonyos töréseknél, hallott ilyet, egészen lebénul a láb. És nyomás is nehezedik rá, sok mázsa homokkő. Lehet, hogy a ránehezedő tömeg miatt nem tudja mozdítani a lábát?! Mechanikusan és öntudatlanul kéttagú káromkodást kántál, a káromkodás ritmusára monoton ingatja a felsőtestét, de csak erre a vállból jövő, gyenge mozgásra képes, befáslizott kukac, egy szörnyeteg elcsípte az alsótestét, hiába mozog, csak a fájdalom növekszik, minden egyes mozdulat fáj. Abbahagyja a ficergést. „Na, elment most már az utolsó járat is.” Elenyészik a zúgás, de most már nem mer mozdulni. Végre érzi a bal lábát, mintha spárgában csúszna ki alóla, pedig egészen biztos, hogy az sem mozdulhat, rettenetesen feszül a combizom, talán ha sikerülne ellazítani a lábat, enyhülne a fájdalom is, de nem megy! Lehetetlen! Szét fog szakadni, ha a fájdalom nem enyhül! Figyelme megoszlik a hátrafacsart bal láb és szétfeszített kis- és

133

gyűrűsujj között, az előbbi tompa és erőteljes, testes fájdalom, utóbbi viszont mintha menten szétszaggatná az ujjperceit, ízenként végezne a kezével. „Nem tudom magam kiásni. Jóformán mozdulni se bírok, nem megy. Még szerencse, hogy ez a hegybe járó ruha van rajtam.” A mély traktorút, ahová a kiégett, meredeken emelkedő legelő pereméről zuhant, P. falu határából a szőlőhegyen túli dűlőbe vezet át, a löszös talajt eső után néhány órával már fölveri a por, az akácokkal, bodzával és csalánnal benőtt oldal repedezve ereszkedik a horhó aljára, ahonnan a leomlott törmeléket minden tavaszon, de évente többször ki kell lapátolni, vagy társadalmi munkában vállalja valaki az önkéntes lapátolást, vagy a gazdaság (a volt téesz, ma magángazdaság) küld egy vontatót két-három ráérő emberrel az égetőbb munkák szüneteiben. Lehet, hogy a gyökerek fogják meg igazából az oldalt, azok a gyökerek, melyek most hatalmas darabon csupaszon merednek a levegőbe. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy az omlás olyan külsőt mutat, mintha eres állati test szakadt volna fel. Erről persze ismét a saját testére kell koncentrálnia. Akár meg is nyugtathatná, hogy nem érzi a lábát. Sem a zsibbadást, sem az elviselhetetlen, feszítő fájdalmat nem érzi. Kisujja viszont mintha megroppant volna, amikor mozgolódni próbált. Most már nemcsak hogy feszül, de forrón lüktet is, és mintha dagadna. „Hogy nem jár erre senki? Épp most nem jár erre valaki a traktorral!”

134

Elképzeli, hogy traktorral próbálják kihúzatni, de szinte szétszakad, nem megy. Ezen mosolyogni lehet. Nem hibáztatja magát, hogy ez történt. Vigyázhatott volna, persze, jobban. De józan mértékkel erre nem lehetett számítani, az omlásra, hogy a hegyoldal meginduljon. Hányszor átvágott már a legelőn, míg azt a gaz túl magasan nem verte fel, hogy az út kanyarulatát levágva jusson a faluba, gyerekkora óta! Szó, ami szó, jobb is volt a gyepen, mint a poros földúton talpalni. Nem hibázott, amikor a rövidebb utat választotta. Elégedett lehet a döntésével. A borostás dombhát mögött a falu terül el, a fehér, egytornyú templom körül a főút sávja, utcák darás metéltje, pet�tyegetett házak, kerti fák, tetők, porták. Várja a falu haza, csak még a dombháton kellett volna átvágnia. Mintha távcsövön figyelné, minden részletet fel tud idézni. A falut. Éppen eleget látta. Még az is lehet, hogy a Skulter-kocsma teraszán a teakszínűre mázolt asztaloknál róla folyik éppen a szó. Hogy talált-e megint gombát. De azt se mondhatná, hogy a traktorút vezet rossz irányba, és emiatt fordult volna a mező felé. Igaz, gyalogszerrel rövidebb a dombháton keresztül, de már teherrel nehéz volna ott az emelkedőn! Még kerékpáron is, melegben az a kis bucka is éppen elég! „Milyen jó fekvésű, alkalmatos falu ez.” Itt lenn a horhóban azonban egyre sötétebb van. Amikor fent állt a tetőn, éppen alkonyodni kezdett. Lehet, hogy ezért is torpant meg. Az alkony miatt.

135

A domboldalból át lehetett látni balról a Bakonynak, amarról a Vértesnek, derült időben még a nagy hegyek, Liptó, Besztercebánya felé is. Milyen szép látvány az, valódi panoráma… Mikor látja megint a hegyeket…! Amit most lát, az a szemközti oldal, a napfény éles karimát von a dombhajlat felső peremére. A horhó alján most már tömörödni kezd a sötétség. Korhadásszagú, hűvös légáram csapja meg. Rég nem használt pincében van ilyen szag. Lehet, hogy földszag. Egyszerűen földszag. A frissen fölszakadt föld szaga. „Biztosan keresni fognak, ha nem jövök.” Ugyan már, ki keresné? Ezek aztán nem fogják keresni. Lehet, hogy valamelyik megemlíti: „Na, a kis Pető ma már át sem jön.” De hogy keressék…?! Miért is keresnék?! Kinek mi köze hozzá, mikor megy ő a Skulterhez, mikor nem?! „Na még csak az kéne, hogy már a Skulterhez is bejelentésre kelljen járni.” Egészen kimelegedett, a hűvös levegő ellenére. „De a kutya…! Ki ad enni az ebnek?” A macska elvan egy-két napot, keres az a szomszédban is, de a Fickónak enni kell. Olyan nincs, hogy a kutya ne egyen. Kiabálni akar, hátha túlfelől, a szőlő felől még meghallják. Hátha a szőlőben van még valaki, így későre. Hörgésszerű hang, vartyogás jön csak ki a tüdejéből. „Hát ez…?!”

136

Újra próbálja. Nem megy. Benne akad a hang, mintha csuklana. Most meg még nyelni sem tud, az ösztönös mozdulat fennakad az ádámcsutkáján. Valami megroppanhatott benne? Köhint egyet. Most már csak beletörődik. Kivárja, hogy erre jöjjenek. Majd jön még errefelé valaki. „Lehet, hogy nem is fér el az úton.” Ahol a partfal leomlott, félig el van torlaszolva az út. Motoros, kerékpáros könnyen elférne, talán még egy csettegő – motorkapával, egyéb háztáji alkalmatossággal vontatott kerti jármű – is. Autó, teherautó már nem. Ámbár a traktor meg mindenhol eljár, még a végén keresztülmegy a fején. A feje egy méterrel lehet magasabban az út színénél. Igaz, hogy nem középen van. A feje. Hanem az oldalban, az út szélén. „De még az is mennyi idő, ameddig kiásnak. Mindegy, csak orvoshoz ne kelljen menni.” Megpróbálja, tud-e még mozogni. A lába, az most már nem megy. Az már lezsibbadt egészen. De legalább nem fáj, meg most már a kézfeje sem. Valahogy elrendeződött a talajban a két ujj. Megmozgatja a nyakát, hátrafordul, amen�nyire tud, az oldal felé. A nyaka, hát az még elég jól forog. Igaz, hogy félig-meddig ki van csavarodva, amikor így hátranéz, de ellát még egészen a suvadás tetejéig. Az a repedés az imént nem volt ott. Egészen biztosan nem. „Hogy az a…!”

137

A rés nem látszik vastagodni, ámbár… Nem, az mégis inkább árnyék. Az árnyék esik rá úgy, attól mélyebb, attól szélesebb. Mélyebbnek, szélesebbnek látszik. De ez csak az alkonyat miatt van, az alkonyati fényektől. Ha nem tudná, hogy a súrlófény ferdén esik az oldalba, talán még megijedne. Ennyi minden múlik a tapasztalaton. De ő csak nem ijed meg. Olyat még az öregapja se látott. Mitől ijedne meg?! „Lehet, hogy mégiscsak szélesedik a hasadék.” Számítgatja, hogy ha fölötte az oldal megindul, hova zúdul az a sok föld. Úgy számítja, hogy éppen rá. Hova is esne máshová. A horhó legaljára került, amikor a partfal leomlott, vagy csaknem a legaljára. Ha a föld megindul, alighanem betemeti. Attól is függ persze, mekkora darabon indul meg az omlás. Amint látja, elég hosszú a repedés, elhúzódik fent a domb oldalában. „Ez is a sok eső miatt van. Ilyen hülye az idő.” Megint próbál hátralesni, de egészen kicsavarodik. Az imént sikerült, most meg nem tudja annyira hátrafordítani a fejét, hogy a repedést lássa. Ettől meg is nyugszik. Legalább nem kell törődni a repedéssel. Majd lesz valami így is, csak lenne már rajta túl. Hanem mintha nem lenne egyedül. Nem hallott jönni senkit, és a szagát se érzi semminek. Mégis azt gondolja, hogy a háta mögött valaki áll és figyel. Még egyszer nekigyürkőzik. Hátrafordul, vállból, egészen mélyre, hogy a repedést szemügyre tudja ven-

138

ni. Sikerül is annyira, hogy kényelmesen látja a jobb szeme sarkából. „Nem szélesebb az semennyivel se.” Ellenben egy fekete kutya liheg a dombháton. Hogy is nem vette eddig észre? Kölyökkutya lehet. Aligha napok óta nem evett, a horpasza beesett, a rövid, fekete szőr csomókban áll az oldalán, a hátán. A hasadás fölött ül, éppen a hasadás túloldalán. „Még rám túrja a földet az a szerencsétlen.” Zörgést hall, aztán talán másfelé fújja a szél a hangot, aztán talán mégsem. De, de mégis! Valaki kerékpárt tol végig a horhón, alulról, perceken belül ide kell érnie. „Itt van, ni! Akármilyen lassan jön, csak ideér.” Komótosan tolja a kerékpárt, jobb kézzel a kormányra támaszkodik, ballal könnyedén irányítja a gépet. A Turoki. A szomszédja az. Most már megismeri. Elönti a harag. Majd még ennek lehet hálás. Ennek! Majd még ez kiássa! Az közben odaér a kerékpárral a romláshoz. A földbarikádot látva megtorpan. „De a gombát meg a kosarat én meg fogom keresni, ha addig élek…! Tőlem aztán várhat!” Turoki fölnéz a partra, a tekintete végigpásztázza az oldalt, megáll árnyékba hanyatló akácon, gyökéren, araszolva tapogatja le a felszakadt föld tenyérnyi felületeit. Talán, hogy majd később még mesélni tudjon. Hogy mekkora volt a romlás, amikor először arra ment.

139

A szeme odaér a földbe temetett törzshöz, akkor egyet döccen. Megtorpan, aztán ugrik egyet. A szeme. Aztán már nyugodtan lesiklik a dombhátról, és tolni kezdi tovább a kerékpárt. „Hogy az a!” Megpróbál kiáltani. Ugyanaz a nyögdécselő, elnyelt csuklás. A másik arra már végképp nem nézne fel, na meg a kerékpár is zörög a kátyún. „Észrevett, vagy nem vett észre?!” A fény utolsó morzsái a kerékpárzörgéssel együtt enyésznek el a horhóban. „Édes Istenem, vegyél már ki innen, ne kelljen már itt, a horhóban éjszakáznom. Dobok én neked valamit a perselybe, csak vegyél már ki innen. Vagy tudod mit? Mondd most már meg, hogy mit szeretnél?” De nincsen válasz. Akármi lesz is, nincsen válasz. Csak a rés szélesebb, és a túloldalon a kis bikficforma, fekete kutya bizonytalanul csóválja a farkát.

140

KÉNY SZERŰ LÁTOGATÁS

„Ki ne vágyna arra, hogy a hullámok hátán lovagoljon!” Így gondolkozott Bodonyi, egy komoly informatikai vállalat gazdasági vezetője, de – furcsa, nem furcsa – nyomban elszégyellte magát, mint egy pályakezdő. Az Apacs nevű kirándulóhajó orrában állt, és azt figyelte, hogy az iromba kövektől zegzugos part – mint egy érzékeny vadállat – hogyan hátrál borzongva a felcsapódó tajték elől; a partnak csapódó hullámokat figyelte és rájött, hogy hiba volt hajóval érkezni Senjbe. Kénytelen magát a hajózási menetrendhez kötni, és ha a látogatás rosszul sikerül – ami valószínű –, még csak el sem menekülhet a tengerpart oldalába vágott, vörös-fehér sziklák és meredek szakadékok által kísért szerpentinen. Bodonyi nem észlelte sem a parti épületek tömbjét, sem a kikötő tagolt szabályosságát; nem figyelt fel a rakpart homorúra koptatott kockaköveire, amelyek kivehetővé váltak, ahogy a hajó a part felé közeledett; a köveket, amelyeket egy-egy sikeresebb hadjárat vagy

141

kereskedelmi vállalkozás után rakattak azok a nagy elődök, akiknek szomorú grimaszba fagyott arca bizonyára a főtéren tekinthető meg. De egy feliraton megakadt a tekintete: Pekarnica, hirdette a pékséget ez a felirat. A várost vad uszkókok: Boszniából menekült martalócok lakták, mikor a sok nyelven értő Szent Korona hatalma megingott; kozmás ízű, megkeseredett nincstelenek, akik a törökkel és Velencével egyaránt hadban álltak. Ám hiába ismerte valamennyire útikönyvekből a város múltját – útikönyvekből, melyek a történelmet az éppen esedékes hatalom tér–idő-rendszerében helyezik el –, hiába tudta, hogy a térség egyik legrégibb városa éppen Senj; hogy Seneca Senia néven, más történetírók később Zengg néven említik; Bodonyi nem várt sokat ettől a kirándulástól. A szokásos alaprajzú és hajdani fényűzésről árulkodó kikötő környékét és néhány, sikátorszerű mellékutcát már restauráltak, de alig néhány lépéssel távolabb málladozó vakolatú kőházak, sőt egy-egy romos épület fogadta Bodonyit, beomlott tetőszerkezettel, kívül-belül bolyhosan: ezek látványa felbolygatott hálószobára emlékeztette. Nem tudta, otthon találja-e, akit keres – egy régi, gimnáziumi osztálytársáról volt szó –, de előérzete azt súgta, igen. Bodolyn – így hívták ezt az osztálytársat – valószínűleg ki sem mozdul otthonából, úgy hírlik, mániáinak él, és senki sem tudja, mivel tartja fenn szerény életvitelét. Egyáltalán nem értette, hogy Bodolyn miért ragaszkodik annyira az ő látogatásához. Meghökkent, és Bodolyn kérését apjának is megemlítette.

142

– Bodolyn? Meglátogatod Bodolynt? A félhomályos hallban állt, szokása szerint frottírköntösben és hálópapucsban. – Nem gondolod, hogy ezzel kissé elkéstél? Elkésni? Mire célzott az apja? Szabadidejét áldozza fel, hogy megkeresse Bodolynt, holott nem is rendelkezik szabadidővel – teljes mértékben leköti a munka. Tolakodónak érezte barátja kérését. Mintha csekély szabadidejével Bodolyn rendelkezhetne! Mint régen, amikor mindenben Bodolyn döntött, a délutáni séták útvonalában és az esti kiruccanásokban, amelyek nyilvánvaló célja volt, hogy nőt szerezzenek… Nőt, akivel az „álmok tengerén” lehet „sétahajózni”. Istenem! A kamaszkor! Bodonyi évi egy-két alkalommal levélben tájékoztatta barátját élete eseményeiről, ám azt, hogy meglátogassa abban a tengerparti házban, ahová a férfi a legutóbbi háború után menekült, nem tartotta indokoltnak. Annál kevésbé, mert levelei, melyeket mintegy féléves gyakorisággal küldött, az utóbbi időben válasz nélkül maradtak. És apja még benne akar lelkiismeret-furdalást ébreszteni? Benne, aki minden idejét pénzkeresésre áldozza? Csak hogy a régi, válása óta jórészt üres villaépületet fenntartsa, amelyet a legendás nagyapa, a vasútrészvényes vállalkozó – akinek a család a felemelkedést köszönhette – az akkor még elhagyott Sváb-hegyi telken emelt, és amelyre nyolcvankilenc után – amikor az ötvenes években betelepített lakótársakat sikerült kiebrudalniuk – ő, Bodonyi, költötte minden megtakarítását?

143

Egy bizonyos utca után kérdezősködött. Nem csodálkozott, amikor közölték vele, hogy a város szélén találja; de mivel a város kicsiny – közölte ugyanez az informátor – nyugodtan elindulhat gyalog. Biztosan odajut, ha a kikötőn túl, mindvégig a tengerpart mentén halad. A tengerpart egyre elhagyottabbá, rongyosabbá vált, Bodonyi üres, sziklás térségen botladozott, mintha a Holdon járna, űrbéli szemét, konzervdoboz, ásványvizes flakonok közt. „Mit gondoltál? Talán hogy villában él?” Ha ilyen környezetbe kell alászállnunk, épp elég okunk van sajnálni magunkat. A tengerre nyíló tétova utca számozása véget ért a tízes számnál, holott a tizenkettes számot kellett keresnie; és sokáig tartott, amíg felismerte, hogy le kell ereszkednie az útról a tengerpartra, valósággal a tengerpartot szegő szikla alá; Bodonyi ekkor végképp elveszítette türelmét. Szilafalba épített ház volt a tizenkettes, alig néhány lépéssel a tenger szintje felett. Beleborzongott, hogy ebben a halszagú környezetben kell eltöltenie az estét. Mivel nem talált csengőt, öklével dörömbölni kezdett az ajtón. – Bodolyn? Az ajtóban kétségtelenül Bodolyn állt. Különös nevű barátja annak idején rendkívüli mértékben hasonlított rá, Bodonyira. Azok, akik távolról ismerték, gyakran őt vélték Bodolynnak és Bodolynt Bodonyinak. Tény, hogy rá is játszottak erre. Egymás közt cserélgették a ruháikat és egymás gesztusait utánozták, míg rájuk nem ragadt a név: a két Bodó. Most még

144

megdöbbentőbb volt a hasonlóság, szinte bántó. Fejlődésük – természetesen csak testükről, megjelenésükről beszélek – nem a különbségek, hanem a hasonlóságok irányába fordult. Bodonyinak az volt a benyomása, hogy ő áll a viskó ajtajában; és Bodolyn okkal vélhette volna, hogy ő áll Bodonyi helyében. Bodonyinak mindkét hasonlóságon el kellett tűnődnie: Bodolyn men�nyire hasonlít régi önmagára, és a mostani Bodonyira; és ettől a gondolattól megzavarodott. Hangosan ismét kimondta a másik nevét, Bodolyn biccentett, és eltűnt a helyiség mélyén. Ha tetszett, ha nem – de hiszen ezért jött! nem hátrálhatott meg! –, muszáj volt követnie. * – Az, hogy hosszú percek óta ülünk szótlanul, számomra természetesen bántó. Több órát utaztam, hogy fölkeresselek, mivel szokatlan leveledben kérted; an�nyit talán elvárhatok, hogy közöld velem azt a nagyon fontos hírt, amelyre leveledben utaltál. Részletesen beszámoltam életem főbb eseményeiről, holott ugyanezt leveleimben is megtettem. De leveleim válasz nélkül maradtak, így kénytelen voltam veled kapcsolatban mendemondánkra és ismerőseink híreszteléseire hagyatkozni, és ezek a hírek nem voltak a legbiztatóbbak. Bezárkóztál és jóformán nem tartasz kapcsolatot a világgal. Mire várjak? Elmegyek. Látom, nincs szükség erre a túlérett kapcsolatra. De Bodonyi mégsem kelt fel a vesszőből font, ósdi karosszékből. A belső szobából, ahová a nappaliból nem

145

lehetett belátni, állati vagy talán – és ez volt igazán riasztó – emberi hang hallatszott. Hahh! hahh! – hörgött ez a valami, vagy talán még inkább így hangzott: höhr! höhr! „Hát mégis igaz, hogy vadállatot tart?” Bodolyn úgy szólalt meg, mintha Bodonyi figyelmét ezekről a hangokról szeretné elterelni; és hangja kísértetiesen hasonlított Bodonyi hangjára. Valaki, aki nem a szobában ül, talán nem is tudta volna megmondani, hogy nem Bodonyi folytatja-e monológját. Pedig Bodolyn volt, aki beszélt, és szavait hörgés kísérte a belső, sötétbe merült szobából. – Nekem talán nem bántó, sőt: sértő, hogy így találkozunk? Hogy könyörögnöm kellett, hogy felkeress, és ne üres és semmitmondó leveleiddel keseríts el? Nehogy azt hidd, hogy nem értesültem az előmeneteledről! Az életedről! Jobban tudok mindent, mint te magad, hiszen én azt is tudom, hogy nem tudsz már színről színre látni. Bodonyiban ekkor megmoccant egy finom rugó. – Ne szólj közbe! Ez most az én monológom ideje, és nem a tiéd. Mondhatnám, hogy ez a hattyúdalom, úgyhogy hallgass. Apád… igen, ejtsünk egy szót apádról… az az áldott jó ember, akit abba az átkozott családi kriptába zártál el, miután anyád lelépett… Akinek egyetlen kapcsolata maradt a világgal, hogy velem levelezzen… apád mindenről beszámolt… Akarod látni? Minden lapot eltettem, itt van! Amikor a hatalmas, cukorspárgával átkötött paksamétákról fellebbent a por, amikor Bodolyn a lábai elé, a hajópadlóra hajította a papírköteget, Bodonyi moz-

146

dulni sem mert. A belső szobából folyamatos hörgés hallatszott. „Talán gepárd…” – De nem erről akarok most veled beszélni. Bodolyn hosszú hatásszünetet tartott. – Talán még emlékszel, mennyire izgatott minket Einstein felvetése: az általános relativitáselmélet hatókörét ki akarta terjeszteni oly módon, hogy az leírja ne csak a gravitáció, hanem az elektrodinamika jelenségeit is. Az összes fizikai jelenségeket egyetlen képletbe tömörítő, grandiózusnak tűnő vállalkozás azonban nem sikerült. Mi jelenthetne ennél nagyobb kihívást, véltük, amikor mindent akartunk, tizenhét évesen? A minden-relativitás elmélete, amely önmagába foglalja az összes jelenséget, az anyagot és az energiát, a teret és az időt, egyetlen képletben, amellyel minden változás leírható… Nálad volt a megoldás kulcsa, hiszen tehetségesebb voltál, mint én. – Te voltál tehetségesebb. Én csak szorgalmas voltam. – Tizenhat évet töltöttem a relativitás elméletével. Eleinte azt hittem, nincs megoldás, mivel az állandók megakadályoztak; hét év telt el, amikor megtaláltam az állandók relatív transzformációit. Aztán a képletet kerestem, amivel a relatív állandókat kifejezhetem. Ezzel három évet töltöttem el. És akkor, egy ilyen, a maihoz hasonló tavaszi napon elmémbe ötlött a képlet – a képlet, amivel minden ismert fizikai jelenség tér–idő-vonatkozása leírható. Szemem előtt felrémlett a történelem, amely nem más, mint lelkes és lelketlen testek, vagyis energianya-

147

lábok története. Láttam, hogy keresik ezek a nyalábok a formát – hogyan olvadnak egymásba, hogyan válnak egymás részeivé, és hogyan válnak szét megint, hogy alakot öltsenek valami egészen másban. Ráébredtem, hogy a mennyország a változások ismerete és belátása. Az utóbbi öt évben tizenhat levezetést készítettem. Mind helytálló, de egyetlen tudós sincs, aki a bizonyító erejüket elfogadná, hiszen a matematika, amelyben érvényesek, egy egészen ismeretlen matematika: a relativitás matematikája. Hiába mondanám el. Hiába vagy matematikus, egy porcikáját sem értenéd. Ezt a matematikát egyelőre senki sem ismeri; de eljött az idő, hogy az egész világ e képlet alapján gondolkozzék. Matematikust mondtam? Csaló vagy, Bodonyi. Az én energiáimat szívtad, de most ideje, hogy magadra vedd az életet, amit eddig csak tékozoltál. Én a világba lépek, téged pedig vár valaki a belső szobában. Magad is tudod, hogy ki az – mindvégig tudtad, mialatt itt a karszékben szorongtál. Azt mondom, vetkőzz. Vedd le a ruháid, vetkezz ki magadból. Tudod jól, hogy miért kérem. Ez az utolsó pillanat. Bodonyi vetkőzni kezdett, és felvette Bodolyn ruháit, aki Bodonyi ruháit vette fel. Bodonyi arra gondolt, hogy az iratait Bodolyn megtalálja-e a hátsó zsebben, de tudta, hogy meg fogja találni. Tudta, hogy másnap Bodolyn beszél majd a Saminpex vezérigazgatójával, aki nem fogja észrevenni a cserét; és amikor hazamegy, leül az apja mellé, és a konyhaasztalnál hideg húspástétomot esznek; őt pedig várja a pillanat, hogy belépjen a belső szobába, ahol évek óta vár rá valaki.

148

AZ ELMISMÁSOLT KÍNAI

Harmadik hónapja folyamatosan van munkája, ezért nyugodtan lélegzik, mint egy vízipálma télen, és még foszforeszkáló mandzsettagombot is sikerült szereznie – nem tudja, miért, egy ideje mindennél fontosabb számára a foszforeszkáló mandzsettagomb –, ledöntött volna egy jeges flipet vagy kettőt, egy flipet a Rum Five-ban, mert amióta van munkája, csak jeges flipet iszik. Gabricsek a Zömörkény Gálaautó értékesítési osztályán helyezkedett el, és a cég csaknem hetvenegy százalékos részesedést birtokol a gálaautó-piacon; ez a mai világban olyan, mint egy életbiztosítás. Benéz tehát a Rum Five-ba, határoz Gabricsek, a távfűtő művek lecsupaszított vezetékei alá – a Rum Five a Távfűtő Művektől lopja a meleget, Nevörinaf, a csapos, a deréknyi vastag vezetékeket lecsupaszította, így azok a hő nagy részét helyben leadják. (Itt most jöhetne egy rész, hogy eljut a Rum Five-ig, és közben

149

még valami történik, de sietünk, és ezt inkább átugorjuk.) Amint dugja a fejét be, Nevörinaf, ez a kigyúrt állat már kezdi is keverni a flipet, ez bizony szép!, akárki akármit mondjon is, rendelni sem kell, a csapos ismeri a gusztusát, így alakulnak ki a jó szokások. „Még csak meg sem kell túlságosan erőltetnem magam, hogy az elvárt normát hozni tudjam, mit mondjak, valóságos felüdülés a VYSY után…” Most is rossz érzés fogja el Gabricseket, holott rég Zörényinek dolgozik, amikor a VYSY-re gondol. Ott ugyanis az elektromos hajcsavaró termékcsoport értékesítését kellett felépítenie Kelet-Ugundu régióban (fogalma sem volt róla, hol található Kelet-Ugundu, azon túl, hogy nyilván Nyugat-Ugundu keleti szomszédságában), de földrajzi ismereteket nem is vártak el a VYSY-nél. A VYSY vezérkarát teljesen meggyőzte Gabricsek önéletrajza, sőt lehengerelte őket az életrajz, melyet az Önéletrajz felsőfokon című kiadvány segítségével állított össze magáról – hála a szerzőnek, Dr. Prof. Kanyecki Elemérnek. Az önéletrajz alapján a vezetőség bizalmát teljes mértékben belé helyezték. (Nem, nem is Ugundu volt a bökkenő; hanem az, hogy az eladást sehogy sem sikerült a megkövetelt norma alapján növelni, pedig igazán mindent kipróbált, amit csak lehet egy ilyen kaliberű üzlet esetében, és már hajcsavarókkal álmodott éjszakánként, kicsi, lila, erőszakos hajcsavarókkal, melyek úgy nyüzsögnek, mint a kukacok; de amikor kiderült, hogy Kelet-Ugundu lakosságának nyolcvanhárom százaléka fekete és göndör hajú, hát ez bizony derült égből villámcsapásként érte Gabricseket,

150

és azonnal tudta, hogy mit tegyen: habozás nélkül előkereste az Önéletrajz felsőfokon – Gyakorlati tanácsok Dr. Prof. Kanyecki Elemértől című kiadványt.) – Gondoltál arra valaha, hogy a jeges flip iránti vágy néha erőteljesebb a kötelességtudatnál? – faggatta a kigyúrt nyakú pultost Gabricsek. – Mi a rák...? – horkant fel Nevörinaf (a „kötelességtudat” szót nem is mondta ki). – Haza akartam menni, kiganalyozni azt a disznóólat. – Miért, disznót tartasz a kádban? – Én magam vagyok a disznó. Nevörinaf megmerít egy üvegpoharat a zavaros lében, amitől az felhabzik (nem a pohár, hanem a lé), majd a pohár pereméről a pultra csorgatja a habot. A csupasz lámpaizzó elé emelt pohár a finoman árnyalt tejüveg színét ölti fel. – Tudod, hol van Ugundu? – Nem, és nem is érdekel. – Ez összeköt minket. Gabricsek elsősorban Valér úr történetei miatt jár a Rum Five-ba, és persze a flip miatt. Nap mint nap Valér úr „szigorúan bizalmas jelentéseit” hallgatja – Valér úr még mindig izgalmasabb téma, mint a VYSY vagy akár a Zömörkény Gálaautó –, és a földközeli témák hatására óhatatlanul más képe formálódik a világról. Gabricsek, már ahogy jön lefelé a kopott téglaburkolatú lépcsőn, hallhatja Valér úr hangját, hogy Valér úr a helyén van, a hátsó fedélzeten, a pult és a játékszoba között, és éppen kijelenti, hogy a személyazonosság néha a legmegfoghatatlanabb valami, de a folytatást

151

már elnyomja a ventilátor. (Tegyük hozzá: Gabricsek nem marad le semmiről. Valér úr akkurátusan megvárja, hogy a ventilátor megforgassa azt a néhány, a lambériás álmennyezet alá szorult, életunt legyet, amely céltalanul kóvályog a Rum Five-ban, és Nevörinaf a fehér billenőkapcsolóra illesztve széles mutatóujját leállítsa a zörgő motort.) – Egy alkalommal névtelen bejelentés érkezett – várta meg Valér úr a csendet –, amelyben az állt, hogy valami Li Cio vagy Lu Cao nyomtalanul eltűnt, és ezek a legkellemetlenebb esetek. Holott úgy tudtuk, hogy az utóbbi hetekben nyugalom honolt a kínai kolóniában. (A nyitómondat Valér úr erőssége. Igazi író lehetne ez a Valér úr, ha nem rühellné az írást. Mindig csak a szöveg!) – Miért nem írod meg ezeket a történeteket? – Megőrültél? Akkor azonnal kicsinálnak! Valér úr télen-nyáron halszálkás zakóban császkál és széles, feltűnő mintázatú nyakkendőben, és még azt is megengedi magának, hogy ne törődjön a zakó gallérjának tisztaságával, pedig ez Kanyecki szerint egy súlyos testi sértéssel felér, és a tarkójára fésüli azt a néhány szál hosszú, ősz haját, hogy eltakarja a nyak két oldalán szépen fejlődő pihéket. Az igazság az, hogy Valér úr a kapitányságon eltöltött hosszú évek alatt az ügyiratok száraz és szikár nyelvétől megundorodott, és ezért nem ír, ellenben a különös eseteknek valóságos élő gyűjteménye. (Valér úr nyugalmazott rendőrségi fogalmazó, vagy valami efféle; Gabricsek viszont ebből is tőkét kovácsol, mert a tőle származó információt továbbad-

152

ja egy újságírónak, aki „Agyasmajom” néven publikál harmadvonalbeli bulvárlapokban. Ennek az újságírónak az az alapelve, hogy a „hablaty” világában élünk, ezért minden verbális inzultus igazolható erkölcsileg; és egyáltalán, a nyomdafesték semmire sem kötelez. Egy alkalommal kiderült, Kanyecki önéletrajzírásról szóló munkáját nagyra értékeli. „Agyasmajomnak” kapóra jönnek Valér úr történetei, és azok révén szép karriert fut be a bulvár világában.) – Hah. Majd ha befektetési tanácsra lesz szükségem, üzenni fogok érted. Gabricseket valami félreértés folytán brókernek vagy befektetési tanácsadónak tekintik. – A legnehezebb ugyanis az után nyomozni, ami nincs. Ha egy lefejezett hullát találnak valahol, akkor az attól még hulla, hogy nincs meg a feje; vagy ha talál valaki egy, megbocsátasz a kifejezésért, emberkupacot, mondjuk egy halom testrészt, vagy bárminemű szerves anyagot, amiről föltételezhető, hogy ember földi maradványa, akkor a tudomány jelen állása mellett senki és semmi sem akadályozhatja meg, hogy annak a kupacnak a személyazonosságát megállapítsák, a DNS-minta ugyanis csalhatatlan, ha pedig, teszem azt, fölrobbanna ez a gázpalack és ez az egész kóceráj leégne a söntéspulttal együtt, és belőled meg belőlem egy-egy összeégett hajcsomó vagy mondjuk egy köröm maradna, akkor az orvosszakértő megvizsgálná azt a hajcsomót vagy körömdarabot, és megmondaná, hogy ez te vagy vagy én vagyok, bár nekünk akkor már mi hasznunk lenne az azonosításból; vagy ha legalább egy ujjadat

153

megtalálnák, akkor aztán az ujjlenyomat alapján igazán könnyű dolga volna annak a szakértőnek. De amikor nincs holttest, akkor szinte lehetetlen elvégezni az azonosítást, nemde? Ezért mondom, hogy nem tudhatjuk, hogy mi az, ami nincs; és ez még inkább így van a bűnesetek világában. „Vajon honnan tudja ennyire biztosan Valér úr, hogy mi nincs?” De nem mondja ki, ehelyett így szól: – Mi volt a beosztásod a rendőrségen, Valér úr? Valér úr fintorog, egy pillanatra elhallgat, és csak az után folytatja a mondatot, hogy „átszelelte” az orrát. – A bejelentések határozottan abba az irányba mutattak, hogy… – Hagyd már a kínait, Valér úr. Azt meséld el, hogy kell megírni egy hangulatjelentést! – Márpedig a bejelentések határozottan abba az irányba mutattak, hogy a kínai eltűnt. A Fogyasztóvédelmi Felügyelőség adta át az ügyet, és mindannyian tudjuk, mennyire kell a Fogyasztóvédelmi Felügyelőség ügyeit komolyan venni. Panasz érkezett, hogy valami Li Tsi vagy Ho Tao – nem, mégis inkább Li Tsi, Ho Tao az a kínai volt, akit az artisták tévedésből elfűrészeltek –, szóval ez a Li Tsi valahogy gyanús. Nyelvtanári végzettséggel rendelkezik és angolórákat ad, de csakis az interneten keresztül, érti, szakértő úr, afféle távtanár, és a diákok nagyon elégedettek is vele, mármint az óráival. Semmi probléma, a tanulók tanulnak és vizsgáznak, ahogy ez az oktatás esetében lenni szokott. Csakhogy egy alkalommal Li Tsi helyett egy másik Li Tsi jelentke-

154

zett be, hogy ő tartja meg az órát, de ugyanolyan néven. Ez persze az interneten keresztül nem annyira feltűnő. Ismered a webkamerát, egy kicsi képet produkál a képernyőjén, kipróbáltam, hát annyira elmosódott a kép, hogy anya legyen a talpán, aki a saját egyszülött gyermekét felismeri. Tegyük még hozzá, hogy – az én szememben – egyik kínai olyan, mint a másik. Ezzel le is zárhattuk volna az ügyet. De a tanulók panaszkodtak, hogy ez a Li Tsi mégsem ugyanaz, és ez gondot adott a Fogyasztóvédelemnek. Egyik alkalommal rövid, platinaszőke frizurával, azután meg vállig érő göndör hajkoronával jelentkezett be, ami persze szintén Li Tsi magánügye, és ha akkora orrkarikákat fűz az orrlikába, hogy azon keresztül a szájába tudja szippantani a spagettit, akkor ahhoz sincs senkinek semmi köze. De egyre több nyelviskola hallgatói panaszkodtak, hogy elegük van Li Tsiből, aki mindig más. Valér úr kortyolt egyet a fröccsből, és folytatta: – Épp ezért át is adtuk az adóhatóságnak az ügyet. Hiszen ebből az aspektusból annak a gazdasági oldala domborodik ki, mint egy formás női mell, már ha ugyanarról beszélünk, megbocsáss, nem ismerem a szexuális beállítódásodat, de gyanakodni kellett, hogy ha Li Tsire panaszok érkeznek a Nyelvadu, a Nyelvász, a Prolilingva, az Excalibur, az Angolulfolyékonyan és a Top Hen English nyelviskola hallgatóitól is, akkor az a Li Tsi vagy valóban dzsolidzsóker, vagy valami nagy svindli van a dologban, és a svindli statisztikai valószínűsége lényegesen nagyobb, mint a csodáé, sőt sok esetről a statisztikán felül is kiderül, hogy svindli. Alig

155

telt el egy hónap, az adóhatóság nagy bosszúságunkra visszaadta az ügyet, mert rendben találta Li Tsi papírjait, aki tényleg órát vállal a Nyelvadu, a Nyelvász, a Prolilingva, az Excalibur, az Angolulfolyékonyan és a Top Hen English nyelviskolánál. Nem lehet megtiltani neki, hogy naponta negyvennyolc órát dolgozzon, és papíron, ahogy ez lenni szokott, minden olajozottan folyt. De már nagyon bántotta a csőrünket ez a Li Tsi, különösen amikor a Top Hentől az a panasz érkezett, hogy az oktató kakastaréjszerű punk frizurával jelent meg a számítógép kamerája előtt, és ezt a hallgató kifejezetten női diszkriminációnak érezte, mert ő, úgymond, nem véletlenül jelentkezett abba a nyelviskolába, amely magát a felső tízezerhez tartozó hölgyek szakértőjének tartja, és ezért joggal kéri ki magának a kakastaréjt – azért a pénzért, amit befizetett, erre joga van. Azt mondja nekem az ügyosztályvezető: „Szállj már rá erre az ügyre, Valér, tudjuk meg végre, kicsoda ez a Li Tsi.” Én persze nekiláttam, mert mondom, már engem is erőteljesen érdekelt az eset. Ami azt illeti, a történet nem is volt annyira egyszerű. Kíváncsi lennék, hogy te vagy Nevörinaf hogyan vágott volna bele. Te a tettek embere vagy, ha jól tudom, még szoftverbiztonsággal is foglalkozol… Gabricseknek nincs kedve reagálni erre a provokációra, mert Nevörinaf már rázza azt az édes flipet, és édes alkoholt inni érzelmi gyengeségre utal, de amióta állásban van, Gabricsek megengedi magának ezt az egy kis kilengést. Nevörinaf, tény, nagymestere a pikáns italoknak, nem is várná az ember, hogy egy ilyen ping-

156

pongasztal méretű vadállat ilyen flipet keverjen. A hatalmas fekete iskolatáblán, a pult mögött, ahol az itallap szerepel, csaknem nyolcvan koktél címsora olvasható. Gabricsek, mielőtt a Rum Five-ba kezdett járni, nem is gondolta volna, hogy ennyiféle koktél létezik, ismeretlen meghatározások, mintha régi kalózok és elsül�lyedt hajók neve volna valamennyi. Ugyan ki iszik itt koktélt? Jószerével senki, Nevörinaf jobb időket látott shaker-poharai a bárpult szélén porosodnak. Nehéz magyarázatot találni magára Nevörinafra is, állítólag az anyjával él egy másfél szobás szuterénban, és semmi egyéb ambíciója nincs, mint hogy az anyjával ebédeljen és megfürdesse esténként, mert az anyja ágyhoz van kötve. Ezt a luxust persze az úgynevezett „menő helyeken” nem tolerálják, épp ezért nem alkalmazzák Nevörinafot, aki kényszerből bérli a Rum Five nevű szuterént, ahol legalább ő lehet a főnök, és miközben Valér úr kijelenti, hogy békával álmodni: háborúság, és békát kuruttyolni hallani: megcsalatást jelez, kő alatt békát találni viszont: nagy bevétel, de hogy ő már nem emlékezik, hogy kő alatt volt az a béka vagy nem, ám ennek ellenére beiratkozott angol tanfolyamra, de nem egy nyelviskolába, hanem egyszerre hatba, beiratkozott a Nyelvadu, a Nyelvász, a Prolilingva, az Excalibur, az Angolulfolyékonyan és a Top Hen English nyelviskolába is, ámbár az utóbbiba csak azzal a feltétellel vették fel, ha megesküszik rá, hogy valóban transzvesztita. – Legalább megtanultál angolul, Valér úr? – Fenét. De rettenetesen megfájdult a fejem. Mindig nyaggattak az osztályon, hogy a fogalmazói státusz az

157

EU-ban nyelvvizsga-köteles, na de most mondd meg, brókerkém, szerinted mennyi a matematikai valószínűsége annak, hogy összefussak Li Tsivel egy tanfolyamon? Na ugye! Szinte semmi, vagy elenyészően csekély, de éppen ebben van a nagy számok végzete. Történt ugyanis, hogy a Nyelvadu, a Nyelvász, a Prolilingva, az Excalibur, az Angolulfolyékonyan és a Top Hen English nyelviskolában egyaránt Li Tsi jelentkezik be mint nyelvtanár, amint az első online angolórán a webkamerát bekapcsolom. Pedig a Prolilingvába speciális szaknyelvi képzésre jelentkeztem be, motorszerelőknek indított tanfolyamra, a Top Hen manikűr-angolt tudott ajánlani, az Excalibur őrzővédőnyelv-tanfolyamot. Engedélyezem a kamerát, villan a képernyő, ott áll velem szemben Li Tsi a Nyelvaduban, vékony, beesett arcú fiatalember, a korát nem tudom megítélni, mert nekem semmit sem mondanak ezek a keleti arcok, az Excaliburban viszont Li Tsi már szőkére dauerolt nő, másfél órával később pedig egy szumóbajnok tart nekem virágkötő szaknyelvi órát… Karistolod, szakértő úr, micsoda slamasztikába keveredtem? Minden egyes tanfolyamon Li Tsi tanított, pedig ennek a valószínűsége lényegében nulla! Hat nyelviskola, mindegyiknél dolgozhat húsz-harminc nyelvtanár, matematikussal is konzultáltam az ügyben, az mondott nekem valami ezreléket, hogy ennyi az esélye Li Tsinek, nem emlékszem pontosan, talán tizenhat ezrelék; de nekem már igazán beindult a fantáziám. Kimentem egy régi haverhoz, aki hamis dokumentumokkal kereskedik, tudod, forgalmi engedély, diploma, útlevél meg efféle, tőle szoktam

158

megtudakolni az árfolyamokat, amikor frissíteni kell az adatállományt és a statisztikákat, mondom neki, nyelvtanár diplomára lenne szükségem, gyanakodva rám néz, nem beugratás-e vagy hecc, de meggyőzöm, semmi beugratás, fizetőképes vevő vagyok, mikorra lenne meg a dokumentum, délután már jelentkezem is a Nyelvadu, a Nyelvász, a Prolilingva, az Excalibur, az Angolulfolyékonyan és a Top Hen nyelviskolába nyelvtanárnak, az utóbbi helyen persze parókában megyek az interjúra, mert ezeket a formalitásokat itt a mi térségünkben nagyon be kell tartani, ha valaki nő, akkor legyen nő tetőtől talpig. A hatból négy helyre fel is vesznek. Ez aztán az eredmény, nem? Hogy még megmukkanni sem tudok angolul, aztán máris nyelvtanár vagyok, egyszerre négy helyen? Ilyen világ van, ugye, a papír, az papír. Most jön a nagy leleplezés, ne csak kortyolgasd, fiam, a szörpödet, hanem figyeljél! – Figyelek, Valér bácsi. – És ne bácsizzál, mert agyonütlek. Az adminisztrátor közli velem a Prolilingvánál, hogy Li Tsi nevére van engedélyezve a nyelvoktató program, vagyis így van engedélyük nekik, ezért Li Tsi neve alatt fogok tanítani, ha nincs ellene kifogásom, a papírokat is így állítja ki, de ne aggódjak, nincs semmi átverés, hó végén rendesen megkapom a pénzem, és ugyanígy járok az Excaliburnál és a Nyelvásznál is, a Top Henhez nem sikerül bekerülnöm, mert tudod, nagyon ügyetlenül mozgok magas sarkúban, ezen buktam el, megbotlottam a küszöbben és csaknem feldöntöttem egy gipsztyúkot (a Top Hen marketingarca egy emberméretű gipszbaromfi), de a

159

virágvázából még ki is folyt valami szötymő a fénymásolóra, na, mondom, ezek se valami gyakran cserélik a vizet a virág alatt, a Nyelvadunál viszont ismét csak Li Tsi lettem, mert ők meg az Excalibur oktatási engedélyét engedélyeztették egyszerűsített eljárással, vagy hogy is megy ez, nem vagyok oktatásügyi szakértő, de azért utánanézettem ennek az ügyosztályon, és kiderült, hogy jelenleg száznyolc angol nyelvoktatási engedély fut kis térségünkben Li Tsi nevével hivatalosítva, és ezért én nyolc előmeneteli pontot kaptam a nyomozati irodában, mert nálunk meg valamelyik agyas bubu kitalálta, hogy előmeneteli pontokban számoljuk a nyomozati teljesítményt, és a nyelvoktatás engedélyezési folyamatát sürgősen megreformálták. Gondolod, hogy valami nyugodt lettem? Korántsem! Kezdett körvonalazódni a rejtély természete, ha érted, hogy mire gondolok. Eddigi kérdéseink a rejtély felszínét súrolták. Most ébredtem rá, hogy Li Tsit elmismásolták. Száznyolc kópia van a kezünkben, de hol van a valódi Li Tsi, akinek a nevét száznyolc esetben eladminisztrálták? Nem az engedélyezési eljárás során megsokszorozott Li Tsi, hanem az eredeti, a hús-vér ember érdekelt, és ezért folytattam a nyomozást a saját szakállra – csaknem eredmények nélkül. Néhány másodperc alatt kiderítettem, hogy Li Tsi 2003. június 11-én ideiglenes tartózkodási engedélyt kapott, majd szokatlanul hamar megszerezte az állampolgárságot, persze, fiktív lakcímen bejelentkezve – a Sörhajó utca 11. szám azóta régen lebukott mint fiktívlakcím- és cégszékhely-hotel. Pár napra rá átszólt egy kolléga, hogy Li Tsit 2005-ben megbírságol-

160

ták tilos parkolásért, de az autó bérelt volt, és ezzel el is veszett minden nyom. Eltelt négy év, és azóta semmi. Se bankkártya, se mobiltelefon… egy ember, akinek sem az eltűnése, sem a megléte nem bizonyítható. A sors pikantériája, hogy az angoltanári diploma, amit persze egy külföldi egyetemen adtak ki, természetesen hamis volt, úgyhogy ilyen értelemben az összes Li Tsire alapozott nyelviskolai engedély hamis… És most itt van akkor ez a Li Tsi nevű fantom, itt él vagy nem él a közvetlen környezetünkben, mint egy negatív forma, épp hogy nyomot hagyott az időben, de azóta nem jelentkezik, olyan, mint egy horpasz, nem hogy bűnt, de még csak kilengést sem követ el, egyszerűen nem ad életjelet… Érdekel ez egyáltalán benneteket?! – Khm. Még egy flipet kérek! – Bárkivel találkozom, titokban attól tartok, hogy lehúzza az arcáról a tökéletesen megtévesztő maszkot, és a maszk alól Li Tsi arca bukkan elő… Úgyhogy nagyon kérem, hogy amikor hozzád beszélek, ne kapkodj hirtelen a fejedhez és ne vakargasd az üstöködet, mert lekeverek egy hatalmas pofont, csak úgy, idegi alapon, hirtelen felindulásból… Gabricsek az asztalra teszi a kezét, mielőtt a pohárhoz nyúl, és miután az utolsó csepp flipet is kiszürcsöli, visszacsúsztatja a belső zsebbe a mandzsettagombokat.

161

ESTELENÜL

Egy raktárszagú helyen Gabricsek arra ébred, hogy a nevéből hiányzik az „s” betű. A gyűrött alom mellől eléri valahogy a földre dobott ruhakupacot. Kotorászni kezd a nadrágzsebében, hogy megkaparintsa az iratokat tartalmazó, kopott bőrtárcát. Rendszerezni próbálja a gondolatait. (Milyen ostoba kifejezés ez a „rendszerezni”! Ki gondolja komolyan, hogy bármilyen rendszernek lehet realitása!) Ez a „rendszerezés” egyetlen, kissé patetikus kérdésben összegződik: „Engem miért nem otthon ér a reggel?” („Otthon”! Három hónapig nem volt lakása, a Lipót elhagyott átjáró-folyosóján lakott egy Kereszt nevű alkoholistával, akin egyre jobban elhatalmasodtak a vallási fanatizmus jelei. Az volt a tétele, hogy az emberi civilizáció kialakulásával megfordult az evolúció, a világ hanyatlásnak indult, és ezt a hanyatlást apokalipszisnek aposztrofálta. Most egy négy és fél négyzet-

162

méteres szobát albérel egy panellakásban – a Kereszttel töltött hónapok után megváltás az a büdös kis lyuk.) „Lehet, hogy megint nővel vagyok?!” Akárhogy is, nem emlékszik semmiféle nőre. (Előző esete: akkor összejött. Egy nő felvitte a lakására, miután együtt megittak egy üveg cseresznyepálinkát. Mindketten részegek voltak, amikor fölmentek a lakásba, a Moszkva tér közelében; de amint a nő kijózanodott, hajnalban könyörtelenül kidobta Gabricseket. Mindezek után, ahogy megvilágosodásra várva ácsorgott a Moszkván, odament hozzá egy nagydarab, szőke smasszer, és azt mondta, hogy négyezret ad egy napra, este hatig. ) Gabricseknek szinte mindegy volt, hogy milyen munkát kell végezni az összegért. Szerencsére nem szart kellett hordania. (Egy alkalommal éppen így járt. Trágyázás ürügyén a szart hordta ki a budiból a kertbe, miközben a tulaj söröket bontogatott a teraszon. Néha neki is adott egy-egy dobozzal. Nem lehetett elviselni azt a szagot, a trágyázás szagát. A terasz tele volt sörösdobozokkal. A terasz pereméről madzagra fűzött sörösdobozok lógtak. „Légyfüggöny?”) Ez alkalommal munkásokra kellett felügyelni, akik derékig meztelenül, izzadtan hordták a téglát a meredek telken. Három méter magas kerítést építettek. A villa még nem állt, csak a földmunkák fejeződtek be, de a két hatalmas kőoroszlán farekeszekben, lefóliázva várta a sorsát a leendő bejáratnál. Ez történt tehát tegnap. A pénzt megkapta. De aztán: snitt, és – semmi. Kísérteties.

163

„Ha nem nővel vagyok, akkor mi ez az egész?” Gabricsek kezében szivárványszínű, arcképes plasztikkártya. Félreérthetetlenül az áll rajta, hogy Gabrićek. Nem, nem káprázik a szeme. Sőt, egy apró, idegen ékezet is szerepel a c fölött, egy apró vonás, így: ć. Éles csörömpölés a szomszéd szobában. Tányé­ rokat vagy edényeket ejtett valaki a földre. Gabricsek a ruháit kezdi kapkodni, de még az inggel sem végez – a függönnyel elválasztott átjáróban manószerű, vörös körszakállt viselő figura jelenik meg, kockás flanelingben. – Felébredtél, Gabricsek? Igyál egy kávét! – A kávé jó. Felpörgeti az eseményeket. – Igaz, ami igaz, szeretsz pörögni. Nem szereti, ha ivás közben nézik. A kávé félrecsúszik, köhent egyet, ettől meg valahogy az orrába megy a túlságosan édes fekete. A manó mindezt figyelmesen végignézi. Aztán elveszi a bögrét, és meg­ kérdezi: – Nem bántad meg, hogy aláírtad? Csak azt ne mondd, hogy nem emlékszel! (Kihúztam egy jelzőt: azt, hogy a bögre „kétes tisztaságú”. Zavart. Ha bögre, akkor az legg yakrabban vagy „kétes tisztaságú” vagy „valamilyen mintás”. Lehet „kétes tisztaságú”, vajon, egy arc, vagy egy történet?) Gabricsek mondani akar valamit a manónak, aztán inkább mégsem. „Csak menne már ki, hogy végre fölhúzzam a gatyámat.”

164

– Ide figyelj! Engem nem érdekel, hogy iszol. Az sem érdekel, hogy egy alkoholista állat vagy. De ha át akarsz dobni, akkor neked annyi. És még valami: ne próbálj lelépni, mert szétszed a pitbull! Valami csakugyan huppog kint az előszobában. – Zsarolsz? – Én? Én akarlak zsarolni? Egyébként… ki nem szarja le, hogy most már mit gondolsz. Gabricsek vállat von, és húzni kezdi magára a farmernadrágot, azzal sem törődik, hogy a bőszárú alsónadrágból kivillan-e a nemi szerve. A manó könyörtelenül végignézi, ahogy öltözik. Amikor végez a nadrággal, de egy perccel sem korábban, a manó kimegy, és hallani, hogy bekattan utána a bejárati ajtó. Gabricsek kicsit vár, aztán a támlánál fogva maga előtt tartva a széket (az ágyon kívül ez az egyetlen berendezési tárgy a lakásban) kilopakodik az előszobába. Az előszobában nincsen se pitbull, se semmi, és az ajtó sincs bezárva. Kiléphet a lépcsőházszagú szabadba. – Karesz? Halló? Halló Karesz, te vagy? – Szevasz Gabricsek! Minek ordibálsz? – Nincs térerő… idehallgass, az éjjel elveszett az s a nevemből. – Nem írta ki a számod… Honnan a csodából beszélsz? – Eh, elveszett a mobilom… Idehallgass, a szemé­ lyimben is az áll, hogy „Gabrićek”, ékezetes c-vel, érted? – Na és? Hol vagy most? – Fülkéből beszélek. Mi a túró legyen?

165

– Ez azért nem egészen tiszta, Gabricsek. Igyunk meg valamit, úgysem nagyon beszéltünk, amióta elköltöztél. Kerülöd a régi barátokat, mi? – Nem erről van szó. De mi a fenét csináljak? Még a személyimben is benne van ez a hülye név. – Ide figyelj, Gabricsek, agyadra ment a jólét. Mióta albérleted van, te vagy az isten, mi? Fölcsörgetsz hajnalok hajnalán, szinte csoda, hogy fölveszem, mert nem írja ki a számod, és fölbosszantasz ezzel a hülyeséggel. Na ide figyelj: van egy tippem. Igyunk meg valamit, oké? Van nálad pénz? – Nincs, egy vasam sincs. Mindjárt megszakad a hívás. Mi a fenét kell csinálni ilyenkor? – Mivel mit kell csinálni? – A nevemmel, te állat! – Hé, hé, hé! Álljunk csak meg! Most azért vagy bepöccenve, mert ráébredtél, hogy beszédhibás vagy? – ??? – Ami azt illeti, sose mondtad rendesen a csét. Mondjad csak: csücsörít. – Csücsörít. – Csótány. – Csótány. – Csülökpörkölt. – Csülökpörkölt. – Csirkebecsinált. – Csirkebecsinált. – Csók. – Csók. – Na látod, bazmeg. Logopédust hívogass, ne engem!

166

(A vonal megszakad, nem lehet tudni, Karesz szakította meg, vagy Gabricsek zsetonja járt le. Karesz, vagyis Kereszt persze nem fogja visszahívni, kártyás mobilja van, soha nincs rajta egy vas se, a készüléket egy havertól nyerte huszonegyen.) * – Szóval azt állítja, hogy hivatalosan Gabricsek, nem Gabrićek. De itt az áll, hogy Gabrićek. – Igen, éppen ez a probléma. Lehet, hogy elcserélték a személyi igazolványom. – Elcserélték? Hm. A fénykép, amennyire látom, egyezik. Állandó lakcíme van? Igen, hogyne. Itt az áll, hogy Nyíregyháza, Pamut utca 6. Hehe. Milyen hülye név, hehe, Pamut utca… Khm. A lakóhely szerint illetékes okmányirodában kérheti a névváltoztatást. Munkanélküli? – Nem, csak pillanatnyilag nincs munkahelyem. Nem névváltoztatást szeretnék, hanem a régi nevemet szeretném visszakapni. Ahogy hívnak. – Pillanatnyilag? Értem. Bejelentett? Alkalmi munkavállalóija van? – Nincsen alkalmi munkavállalóim. – Tudja, hogy a be nem jelentett alkalmi munka illegális? – Igen. Hogyne. Meg tudná mondani, hogy lehetne a hiányzó betűt visszatenni a nevembe? – Van olyan dokumentum, amivel tudja igazolni az állítását? Mármint azt, hogy maga Gabricsek, és nem

167

Gabrićek? Milyen hülye név, hehe. Khm. A legmegfelelőbb lenne az anyakönyvi kivonat. – Nincs anyakönyvi kivonatom. – Nézze, őszinte leszek magához: én a maga helyében inkább örülnék, hogy ettől a cs-től megszabadultam. Ez a Gabricsek azért eléggé… khm… gáz. Hallgassa meg ezt: Gabrisek… Gabrisek… Ugye, mennyivel elegánsabb? Őszinte leszek magával. A kettős betű nehézkes, és barbár jelleget kölcsönöz a névnek. Éppen ezért a Nyelvi Partnerség Program kifejezetten javasolja a névváltoztatást olyan esetben, amennyiben a tulajdonnévben kettős mássalhangzó vagy ékezetes betű szerepel. Ez persze kizárólag önkéntes alapon, személyes döntés alapján történhet. Maga már, hogy úgy mondjam, elébe ment ennek a folyamatnak! Ennek én a maga helyében örülnék. – És mondja, ez az egész, amiről beszél… Maga szerint ez összhangban áll a kulturális sokszínűség elvével? – Milyen elvvel? A kulturális sokféleség elvére gondol? Természetesen, hiszen a kulturális sokféleség érvényesülése emberi alapjog. Csak nem gondolja, hogy törvényerőre emelkedhet egy olyan javaslat, amely nincs összhangban az általános emberi jogokkal? Tudja, hogy mekkora koponyák dolgoznak azon, hogy jogharmonizáció legyen? Magánál, de még nálam is sokkal nagyobb koponyák! – Nem is azt mondom, hogy nincs összhangban, de… nekem fontos az a betű. – Semmi probléma. Be kell nyújtania a névváltoztatási kérelmet a lakóhely szerint illetékes okmányiro-

168

dában. Öt munkanapon belül elbírálják, és az állandó lakcímére postázzák az okiratot. – Várjon… Tegnap még megvolt az s betű. Hogy lehet, hogy ez az egész egy nap alatt átment? Egészen biztosan nem jártam tegnap Nyíregyházán. – Tekintsem úgy, hogy elégedetlen a hivatal munkájával? – Dehogy, de… most már végképp nem értem a dolgot. – Miért nem mondja mindjárt, hogy a kollégák elsinkófálták a maga betűjét! Hát ez szép. Lehet, hogy egy lágyszívű kolléga… Hogy maga kikönyörögte, de most már nem is emlékszik…. Tudja mit, éppen az ilyenek miatt, mint maga, én soha nem tennék kivételt! A jólelkűségnek hálátlanság a vége: tegyek kivételt, aztán másnap visszajön reklamálni? Itt a kérőlap, töltse ki, és adja be Nyíregyházán! Nem is értem, mit vesződöm itt magával huszonöt perce! (Alig csukódik be az ajtó, a szomszéd helyiségből, amely titok-üveggel van az irodából leválasztva – olyan üveg, amelyik az iroda felől sima falfelületnek látszik, de a másik irányból átlátszó –, tehát ebből a titkos szobából kilép a manó, a vörös szakáll, és Gabricsek meleg helyére huppan. – Ezzel megvagyunk. – Igen. Mindazonáltal nem értem, miért kell…? Nem halljuk a választ, ezért nem tudjuk meg, hogy szerencsétlen Gabricsekkel kik és miért kísérleteznek. Még egy darabig követhetjük Gabricseket, aki a szál-

169

lására rohan, de a tulajdonos elkéri az igazolványát, és nem akarja beengedni: ragaszkodik hozzá, hogy az ő albérlője Gabricsek, és nem Gabrićek. Még valami megjegyzést is tesz a névváltoztatással kapcsolatban, hogy Gabricsek „tévesen hiszi, hogy így menekülhet a sors elől”. Gabricsek akkor az utcára rohan, szerez egy festékszóró sprayt – maradék pénzén vesz egyet –, és fújni kezdi a falra: Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek Gabricsek, de körülbelül a száztizenhetedik után elrontja, és attól fogva azt írja: Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek GabrićekGabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek Gabrićek, és csak akkor kap észbe, amikor végre jön két rendőr, és miközben magyarázkodik, hogy ő valójában Gabricsek, nem Gabrićek, váratlanul elkezd zokogni, de ez már annyira szánalmas, hogy a fakabátok is faképnél hagyják.)

170

ÉG A RŐFGYÁR

Harmadik hónapja nem kaptam fizetést, ezért a világ üresnek tűnt, mint egy pléhdoboz. Szürke válltáskával jártam a várost. A táska egyébként korántsem volt an�nyira ágrólszakadt, mint én. Söralátéteket szereztem – ezeket aztán csekély ellenszolgáltatás (némi apró és déligyümölcs) fejében átadtam egy gyűjtőnek. A gyűjtőnek zöldségesstandja volt a Lehel téren, innen származott a déligyümölcs, az épp romlásnak induló – de még élvezhető – áru egy részétől rajtam keresztül szabadult meg. Söralátétet kocsmában lehet szerezni, hol máshol. Az ember bemegy, álkérdést intéz a csaposhoz. Én gyakran az iránt érdeklődtem, hogy ismer-e egy bizonyos Ferit vagy Robit. A név után a keresett személy rövid, semmitmondó leírása következik. A kérdést gesztusokkal kell kísérni, vakarjuk meg a fejünket, simogassuk gyér szakállunkat. Amíg a pultos töpreng, le lehet nyúlni egy-két alátétet. Ügyelni kell, hogy ne a jól ismert, gyakori típusokból szedjen össze az em-

171

ber egy raklapra valót. Néhány hét után már söralátét alapján osztályoztam a helyeket, nagyjából tudtam, hol lehet számítani kuriózumokra, a kommersz helyeket kerültem. Jártam tehát a várost (néha fogyasztottam is, kávét vagy konyakot, ritkábban sört), de célom ilyenkor sohasem az ivás volt, hanem a munka: az alátét megszerzése. Mindig egy hőmérő lapult a zsebemben. Egyszerű, higanyszálas orvosi hőmérő, a legolcsóbb, amilyet a gyógyszertárban kapni lehet. Hogy miért? Az a különös gondolat fészkelte magát a fejembe, hogy lázas vagyok; ezért a hőmérsékletemet napjában többször mértem. Egy gyógyszeripari cégnél dolgoztam irodavezetőként, és ez így nem hangzik rosszul – a hőmérőhöz ennek semmi köze –, de sajnos, azokat a betegségeket, amelyeket a cég termékei eredményesen gyógyítottak, még eredményesebben gyógyítottak más cégek termékei; néhány célcsoportunk pedig egyszerűen kihalt, mivel nem tudta kigazdálkodni az életmentő medikátum árát. Az iroda zsugorodni kezdett, pedig maga az épület rohamosan nőtt, egyre többet kellett várni a liftben, míg végre kiköpött a kívánt szinten. Reggel korán bementem. Az iroda nyolc előtt üres és kihalt, és a forró, száraz helyiségekben reszket a por. (Egyre ádázabb módon fűtötték az alagsori kazánt, a fűtő fejébe vette, hogy kifüstöl bennünket, utálta az irodakukacokat – mit mondjak, egyetértek vele.) Szerettem viszont a kihalt épület csendjét. A magányt sokkal könnyebb olyan helyen élvezni, mely máskor zsúfolt és hangos. Kihalt tengerparton az ember nem magányos, hanem egyedül

172

van, igazán magányosnak üres irodában érezheted magad… Kinéztem a reluxa mögül a szemközti iroda tetőteraszára, hogy meglessem a dohányzókat, akik épp akkor gyújtottak rá a reggeli kávéhoz járó cigarettára, és persze nem tudták, hogy figyelem őket. Azt gondoltam róluk, amit akartam. Voltak kedvenceim, akik később kegyvesztettek lettek; de az a vörös hajú lány, aki csaknem mindig zöld ruhákat vett magára, mindvégig kedvencem maradt. Mandulának hívtam, keskeny hasítékú szeme miatt, nem tudott róla. Egyik héten fölrobbant a kazán és a fűtő égett testrészeit hegesztőpisztollyal kellett kivágni az eldeformálódott vaslemezek közül. Attól a naptól kezdve az irodában éjjel jégvirágok nőttek, talán a magas páratartalom és persze a hideg miatt. Olyanok voltak, mint az ezüstcsipkék. Ha az íróasztalomhoz el akartam jutni, le kellett tördelnem őket, a letört ezüstvirágokat a mosdókagylóba dobtam. Egyszer megszólítottak a liftben. „Te miért jársz be olyan korán?” Nem tudtam eldönteni, leüssem-e az illetőt. Mire eldöntöttem volna, kiszállt. Egy textilügynök csuklóját viszont én kattintottam oda ezüstbilinccsel az acélfogódzóhoz, mielőtt kiszálltam. Ment föl-le, föl-le, órákig ingázott az emeletek közt. A harmadikon mindig megállította a liftet és beordított az irodába: „Megöllek, te állat!” Aztán valaki megunhatta a hőbörgést, levágta onnan – a liftben vérfoltok maradtak, nem törölte föl senki. A hőmérőt kiteszem az asztalra a belépőkártyám mellé, néztem, mindig 36.7 Celsiust mutat. Akkor is, amikor ellepik a jégvirágok. Ezért szeretem. Nem tud

173

lejjebb csúszni a higanyoszlop, csak ha lerázom. De sosem rázom le. Egy Rum Five nevű helyre járok melegedni, a bejárattal szemben fémlemezből kivágott felirat: Rum’s never enough. A Távfűtő Művek kontójára melegszünk. A hely tulajdonosát Nevörinafnak hívják, ügyes, kétkezi ember. A pincén keresztülindázó vezetékeket megfosztotta üveggyapot burkolatuktól – a forró csövek így sokkal jobban leadják a hőt, és nagyon kellemesen fölfűtik a pincét. Talán ez most a legmelegebb hely a városban, és én ezt régóta tudom. Néha kijöttek a Távfűtő Művek emberei, de Nevörinaf, ez a kigyúrt vállú, bőrkötényes állat, kihajigálta őket az utcára. „Engem akartok megszívatni? Miért nem a nagyhalakkal birkóztok?” – faggatja a kék munkaruhás hangyákat (mindenki így hívja a Művek embereit), és a fejüket odacsapdossa a forró vezetékhez. Ha időnként dobsz zsetont a rumautomatába, órákig ücsöröghetsz a csövek tőszomszédságában. A béke szigete a Rum Five, még ma is, pedig a hőenergiát nagyhalak rabolják, és lényegében megszűnt a főváros hőkeringése. (Amikor a Palotai fejlesztőmű leállt, a melósok egy csákányt fordítottak a bejáratnál fejjel lefelé – ez jelezte, hogy melegre legközelebb nyáron lehet számítani.) De minket ez nem érdekel, mert a mi csöveinken keresztül minisztériumi hő megy, és ezt befagyasztani sem lehet. Ha az egész város befagy, a Rum Five-ban akkor is meleg lesz. A Rum Five arról is nevezetes, hogy itt ismertem meg Kareszt, akinél rosszabb kipárolgású alkoholistával azóta sem találkoztam. Az volt az elmélete, hogy

174

küszöbön áll a harmadik világháború, és ennek kimenetelét (és a világ politikai átrendeződését, persze!) a hadban álló felek „termodinamikája” dönti el, vagyis az, hogy a rájuk bízott hőmennyiséggel hogyan tudnak gazdálkodni. Karesz (akit egyébként mindenki Keresztnek hívott) úgy tudott beszélni erről a termodinamikáról, mint kézzelfogható tárgyról, almáról vagy egy aranyhalról. Biztos ismered ezt a habókos beszédet, amelyben a szavak nem hozhatók összefüggésbe a világgal, egymásra vonatkoznak, de jelentésük nincsen. Kereszt angyali pofa volt, hosszú, ősz haja zsírosan tapadt hosszúkás koponyájára, a java részét hátul kontyba fogta, és bal arcát égésnyom csúfította el. Csak Wildwest farmerekben járt, és mivel ez a cég évekkel korábban megszűnt, egyre szakadtabb cuccokban mutatkozott. Egyedül a beszéd különböztette meg egy hajléktalantól. Egy bölcsességgel megvert hajléktalan? Ördögien tudott magyarázni, és ezért szerettük a Rum Five-ban. – Pazarlás! A rendszer kulcsszava a pazarlás… – magyarázott éppen Kereszt, amikor egy bőrszerkóba csomagolt, szőkített maca nyomult a pincébe, és megkérdezte: – Fiúk, ért valaki az autókhoz? Azonnal mindenki érteni kezdett az autókhoz. Őszintén szólva még én is azt állítottam, hogy értek az autókhoz – holott gyűlöltem mindent, ami gépjárművekkel áll kapcsolatban, a fémfestékekkel bezárólag. Romantikus alkat vagyok, gyűlölöm a technikát, kiváltképp a fémfestékeket. Kétüléses sportkocsi állt a Rum Five

175

előtt, a kipufogóból kénes füst párolgott. (Ki tudja, mit tankoltak bele, de ezt jobb nem is firtatni, manapság. Mi el nem ég egy négyhengeresben?!) Elég szánalmas csapat voltunk a Rum Five előtt, ahogy végignéztem magunkon, Kereszttel az élen – egyelőre egyikünk sem vett magához annyi bátorságot, hogy kinyissa a meggypiros motorháztetőt. – Figyelj csak! – bökött meg Kereszt. És tényleg: a túloldalon már startolt is egy Balkan. Egy Balkan? Az, az. Megnyerő mosolyú embertípus, férfiparfüm illattal, de homály fedi, hogy miből telik neki Elegantissime öltönyre. Ez is férfiparfüm szalagját vonszolta maga után, ahogy a meggyszín géphez vonult, és széles mosollyal felnyitotta a motorháztetőt. Nem ült be a bőrrel bevont versenyülésre, kintről fordította rá a kulcsot. A motor felbőgött. – Egy próbakör? – mosolygott a nőre. – Miért ne? Éreztem, hogy a hangulat kezd forrósodni. Eltűntek előlünk, mint az állami vagyon. Végigporzottak a Hüllői úton. A Balkan általában tüskefejű, de hogy miért tüskefejű egy tüskefejű, azt én nem tudom. Talán, mert nincs a fején taréj; de akkor miért nem taréjfejű? Rejtély. Egyszerűen tetszik neki? Sok tüskefej van, ezen belül is még több Balkan; egyesek azt mondják, hogy olaszok; de én ezt nem hiszem. Nem is beszélnek olaszul! Mindig azt a nyelvet beszélik, ahol éppen vannak. A fodrásznál hajvágásról, a csemegében élelmiszerekről, a bankban pénzről beszélnek. Mindig eggyel több szavuk van

176

mindenkinél, és ezt a szót mindig a beszélgetés végére tartogatják. Csövekben és albérletekben laknak, de a frizurájuk gondozott, és fekete öltönyükhöz a mályvaszín ing és bíbor nyakkendő jól áll. Mások azt mondják, a Balkánról jöttek. Emellett szól az, hogy a negyedet, ahol laknak, valóban úgy hívják, hogy a Kis Balkán (az már a Hüllői úton túl van). De akkor meg a Nagy Balkán hol van? Lehet, túlságosan közel ahhoz, hogy látni lehessen. – Észrevetted? – Mit? – Háromtized fokkal melegebb lett. Megnézem a hőmérőt: 37.1-et mutat. – Néggyel. – Ahol emelkedik a hőmérséklet, megjelennek. Én persze értettem, mire céloz: a harmadik világháborúra. – Most mit csináljunk? – Igyunk! – Igaz, ami igaz. Így aztán inni kezdtünk, keményen és szigorúan, először még a Rum Five-ban, aztán átmentünk a Rum Three-be, ahol két junittal olcsóbb a pia, mert az automatát megberhelték (igaz, itt hideg van, de az olcsóbb pia miatt mégis megéri, kiváltképp akkor, amikor az ember mennyiségben gondolkodik). Aztán innen is húz­tunk, mint két esőcsepp a szélben, vagy mint manapság mondják, az elcsöppent takony, lobogott mögöttünk Kereszt penetráns szaga és a harmadosztályú rumok bűze, de nem bántuk. Belül már lobogni kezdett a szesz, és a hőmérő kilengett: lázat jelzett, elérte a har-

177

mincnyolcat, mutattam Karesznak, bólintott, „megy még följebb is”. Rossz szagú és veszélyes helyeken ittunk, valahol belekötöttek Kareszba – vagy belém? már nem emlékszem – kezem a vasráspoly nyelén, valakinek lezúzom az orrát, futunk, elkerülünk egy őrjáratot, aztán Karesz azt mondja: – A rőfgyárba megyünk. Nézem a hőmérőt, ez már meleg lesz; „nem jutunk túl a portán”, mondom, „az lehetetlen, hogy a rőfgyárba így beengedjenek”, de Karesz csak megy, átmászunk a vágányzár alatt, aztán a Távfűtő Művek hidegvezetékein imbolygunk (a csövekről régen letépték a kőzetgyapotot, és ügyes vállalkozók eladták vattakabátnak), előttünk a rőfgyár, a portásfülkéből kirohan a biztonsági őr, ordít, „Ide így nem mehettek be! Nem mehettek be!”, de kezem ügyében a ráspoly, térdre esik, Karesz hátrarántja a hajánál fogva, akkor már könyörög, „Ne menjetek be! Ne menjetek be!”, a szeméből koromszürke lé folyik, de mi bemegyünk, végeláthatatlan sorokban lógnak kétoldalt a rőfök, az egész iparcsarnok csupa rőf, mintha irtózatos méretű állat beleiből készült kolbászokat akasztottak volna füstre, „Majd mi befüstölünk nekik!”, röhög Karesz, mintha kitalálta volna a gondolatomat, a hőmérő nem mér, mert negyvenkettő fölé menni nem tud, szaladunk a rőfök közt, élvezzük a tapintásukat – nincs szebb, mint amikor a rőf, ez a puha és selymes, gyúlékony anyag a hajadra, az arcodra simul! Karesz óbégatni kezd, „Ég a rőfgyár! Ég a rőfgyár!”, és tényleg belobban benne az alkohol, olyan, mint a

178

tűzokádó sárkány a mesében, egy vödör felmosóvízbe nyomom a fejét, hogy eloltsam, de már késő, belobbant egy teljes rőfállvány, állványról állványra terjed a lobbanás, futni kezdünk, a légnyomás keresztüldob egy üvegablakon, a gyárudvaron fekszem és vérzem, „Ég a rőfgyár! Ég a rőfgyár!”, ordít Karesz valahol a sötétben, rekedten és kilátástalanul, hallom, hogy alámerül az esőgyűjtő ciszternában, csobog az esővíz – a lángokon keresztül látom, hogy Balkanok gyülekeznek a zugokban, sziréna szól és hangosbeszélő, a rőfgyár kékes fénnyel lobog, mint a szesz, szinte megváltás már, hogy a tűzoltóparancsnok bemondja: „Csapataink partra szálltak a Holdon” – talán kitört a Harmadik Világháború.

179

ÖNÉLETRAJZ FELSŐFOKON Az élet azon múlik, hogy milyen önéletrajzot írtunk. (Dr. Prof. Kanyecki Elemér: Önéletrajz felsőfokon – az énteremtés mikéntjei)

1. Tisztelt Kiadó! Örömmel vettem kézhez Dr. Prof. Kanyecki Elemér Önéletrajz felsőfokon című könyvét. Már régtől fogva nagy szükségem volt erre a könyvre. Képzett műköröm-építő és manikűrös vagyok (pedikűrös munkákat csak kényszerűségből vállalok el), évek óta mégsem találom meg a boldogulásomat. Mi ennek az oka, kérdem nem is egyszer, kiváltképp olyankor, amikor élettársammal, akit személyes okból nem kívánok megnevezni, életünk alakulását tervezgetjük. Annak ugyanis, hogy engem mindenhol kihasználnak, alapvetően két helyen gyökerezhet a mikéntje: vagy bennem, vagy rajtam kívül. Mivel alapvető személyiségproblémáimat, melyeket szüleimtől örököltem meg, idejekorán feldolgoztam – nem úgy, mint azok, akik egész életünkben egy apa-imágót vagy egy anya-imágót hordoznak – kudarcaim okát a világgal való kapcsolatomban látom. Az Önök által kiadott könyv nélkül ezeken nem tudtam volna továbblépni, vagy csak nagyon sok küzdel-

180

mek árán, ezért a könyv megjelentetését személyesen köszönöm. (Aranyhalacska, Pf. 143.) 2. A másolat kópiája Felszínesnek hat Ön szerint a kritikus, amely ezzel a mondattal kezdi írását: „Dr. Prof. Kanyecki Elemér Önéletrajz felsőfokon című kiadványa nem egy a sok közül”? Ha Ön úgy találja, hogy igen, akkor pillantson mélyebben Önmagába: lehet, hogy nem kisszámú előítélettel fog találkozni, amelyek egyenként is gátolják az Ön továbblépését. Ha úgy találja, hogy nem: akkor lehet, hogy Ön felszínes ember, aki minden olvasott értelmet meggondolások nélkül átcsorgat az agyán, és saját eszméjének tekinti azt, amit mások találtak ki. Ne értsük félre egymást: magam is úgy gondolom, hogy Kanyecki új alapelveket fektetett le az önéletrajzírás iskolájában, de nem hiszem, hogy szükséges a tömjénezés, amely ezt a – jegyezzük meg, valóban tartalmas – szakmunkát lengi körül. Mert nézzük a tényeket: mit állít Kanyecki? Azt, hogy a benyomás, amelyet magunkról keltünk, meghatározza értékünket a munkaerőpiacon; és emellett eltörpül a valódi hozzáértés és a szakmai tapasztalat. Tudjuk, hogy ezek a megállapítások valódi tényeken alapulnak. És gondoljuk csak meg, mikor van ideje egy elfoglalt, idejét beosztó HR-vezetőnek utánanézni, hogy az önéletrajz és motivációs levél mellékleteként beadott oklevél másolata eredeti-e?

181

De még ha eredetinek látszik az az oklevél, manapság a legfelkészültebb szakértelmet is könnyen meg lehet téveszteni a színes fénymásolókkal. Színes fénymásolóval még az emberi tenyérről is olyan másolat készíthető, hogy abba az ember mindjárt belecsapna! De hát, kérdem én, mi ebben az új? Mármint a fénymásolás technológiai fejlődésén kívül, ami azért csak nem Kanyecki érdeme? Mi ebben a korszakalkotó, amely ezt a munkát például Rúd Alfonz hasonló téren végzett munkássága elé helyezi? Hiszen a vak is látja, hogy a munkaerőpiacon mi folyik, és akkor már inkább Rúd Alfonznak hiszek! Lehet, hogy elragadott kissé a hév, de azért Kanyecki könyvét mindenkinek ajánlom, aki első, botladozó lépéseit le akarja rövidíteni. (G. István, www.naprakesz.net) 3. Kérdéseim Kanyeckitől Elnézést kérek a Tisztelt Kiadótól, ha magára venné a célzásaimat, de mindez nem állt szándékomban. Egyébként is kerülöm a hátsó gondolatomat, hát még egy nyilvános levél esetében – mert ilyenkor szegény édesanyám, Tű Gézáné szül. Takács Etel szavaira emlékszem. Mindez nagy reménységet, és a további út lehetőségét táplálja bennem. Mert igaz, hogy az utóbbi időben nem kell kölcsönkérnem szegény édesanyámtól, Tű Gézánétól, aki egy igaz magyar anya, hó végén, amikor már liter tejre sincs pénz, és a napközis étkezést is

182

pont ilyenkor kell befizetni!!! És ezt egyedül Dr. Prof. könyvének köszönhetem. Mert magamtól – mit tesz Isten – nem lett volna bátorságom azt mondani Semiják osztályvezető úrnak, hogy Sebján könyvelő korai elhalálozása óta a teljes könyvelést egymagam látom el. De Dr. Prof. Kanyecki megmutatta nekem, hogy az embernek érdekei is vannak, és ez egyáltalán nem szégyen, mint azt sokan gondolják. Két kérdésem viszont lenne, amire nem találom a választ az Önéletrajzírás felsőfokon című nélkülözhetetlenben, amely szinte a mindennapi Bibliám, és amint azt említeni elmulasztottam, a helyes bértárgyalás mikéntjeire is kitér a kilencedik fejezetben. Egy: hogy tudnám elérni, hogy még étkezési utalványt is kaphassak, mint Rövid Dezső? Kettő: ha a bérmaximumot olyan összegben határozzák meg, ami számomra semmiképpen sem elfogadható, akkor hogyan lehetne elérni, hogy a rendkívüli fizetési osztályba soroljanak be (ugyanis nagyon sokak számára ez a kibúvó)? Előre is köszönöm szíves válaszát. (Egy névtelen) 4. A megtévesztés bajnoka Radó Dezső, most megjelent visszaemlékezésében, Kanyecki Elemér Önéletrajz felsőfokon című „művét” dicséri a Tarjáni Napok hasábjain. Az a Radó Dezső, aki a mondott orgánum utolsó (ez talán szimboliku-

183

san értendő?) oldalán Kanyecki Elemér tanszékvezető urat említ. Egy mondatban összefoglalva: én pontosan tudom, ki az a Kanyecki Elemér! Tanszékvezető úr, másképpen fogalmazva! Még inkább: bukott Tanszékvezető Úr! Mert tudni való, hogy Kanyecki már tavaly március óta nem tanszékvezető, habár magát még ma is szívesen annak tünteti föl! És akkor még nem is említettem, hogy milyen különös szóbeszédek terjengtek Kanyecki Elemér tanszékvezető úr idejéből az ebédjegyekkel kapcsolatban! Ennyi volna a hozzászólásom! (Buzogány Botond ny. főisk. tanár) 5. Négyszemközt – objektíven Talán naiv vagyok, de én azt gondolom, hogy létezik olyan, a hagyományt kulturális emlékezetként értelmező magatartás, amely nem konvencióikon, hanem belátáson, a személyiség józan felfogásán és ítéletén alapul. Dr. Prof. Kanyecky Elemér Önéletrajz felsőfokon – az énteremtés mítosza című könyve megerősített ebben a felfogásban. Kanyecky alapelvei nem az újdonság, hanem a belátott konvenciók erejével hatnak. Ha a Médeia-történetet (mely Kanyeczki könyévnek metaforája lehetne!) idézem: olyan tükröt tartok önmagam elé, amely saját, kővé dermedt énemet mutatja – nos, Kanyacki szerint, érthető módon, ez a sikertelen önéletrajzírás titka.

184

És mi a sikeres felfogásé? A szerző Önéletrajzírás felsőfokon című munkájának hátterében sajátos személyiség-felfogás áll, amely nélkül az önéletrajzírás stratégiája – ahogy a szerző saját tevékenységét meghatározza – megalapozatlan maradna. A személyiség értelmezése összhangban áll Freud, de még inkább Jacques Lacan francia pszichológus elméletével. Ezért azok, akik azt állítják, hogy Kanyeczik felfogása tudományosan megalapozatlan, tévednek. Teszem azt, talán el sem olvasták alaposan Az énteremtés mindennapjai című, mélyreható munkát, és talán még azt sem értik, mit is jelent pontosan ez a cím! (Rudner Gábor, Objekt Ív) 6. Jó napot kívánok! Szeretném megköszönni azt a segítséget, amit Öntől kaptam. Megint kiírták a Pivaxnál a targoncavezetői állást, és én nem csüggedve beadtam megint a jelentkezést. Sikerült! Most nem kérdezték meg, hogy honnan vagyok ismerős (a tények kedvéért: erre az állásra most jelentkezem tizenhetedszer), hanem azt mondták, hogy „kezdés hétfő nyolckor”. Ezeket a mindennél sokatmondóbb szavakat a Három Alapelvnek köszönhetem, és mind a hármat az Ön könyvében olvastam. Vagyis: 1. Én éppen az vagyok, akire Nekik szükségük van! 2. Ha nincs képesítésem, van rátermettségem! 3. Nálam biztosan nem találnak sehol alkalmasabbat!

185

És ez így is van! Mert igaz, hogy nincs targoncavezetői képesítésem (tizenhat korábbi jelentkezésem is ezért vált sikertelenné), de ha egy pótos kamiont elviszek Milánóba, akkor egy kurva targoncát is elviszek a raktártól a szerelőműhelyig, vagy nem?! Szeretném én látni azt a targoncást, aki átvisz egy pótos kamiont az Alpokon! Hóesésben, lefagyott úton! (Schreiberer István, sofőr) 7. T. Szerkesztőség! Mondják meg ennek a Kanyeckinek, hogy ha rám hallgat, akkor meg se írta volna ezt a könyvét. Persze tudom én, hogy mitől bűzlik a hal! Mert hogy lehet olyat állítani, hogy minden a motivációs levélen dől el?! Egy ilyen könyvben nem azt kell megírni – és én nem is ezt vártam volna, amikor megvásároltam Kanyecki munkáját –, hogy milyen legyen az, aki az önéletrajzot írja! Mert azon, ugye, már nem lehet segíteni, hogy az ember olyan, amilyen. Hiába kritizálom, attól még nem lesz se jobb, se rosszabb. És még csak azt sem mondom, hogy erről az anyja vagy az apja tehet! Hanem hogy az önéletrajz milyen legyen! Arra lettem volna én kíváncsi! Hogy mi álljon az önéletrajzban az első helyen, az első sorban, a másodikban, a harmadikban és így tovább! Hát én éppen ezt vártam egy kiadványtól, amely magát az Önéletrajzírás felső fokonnak titulálja, és nagyot csalódtam!

186

És ezt meg fogom írni a neten is, hogy legalább más ne dobja rá ki azt a nem is kevés pénzt! (Nagyon Tapló, De Őszinte) 8. Kedves dr. prof. Kanyecki! Nekem maga egy szent ember, egy Andrej Rubljov, egy zseni! De jó értelemben! Én a maga szavai alapján értettem meg, hogy ki vagyok, és ezen más nem tudott segíteni! Pedig már mindent megpróbáltam, több önismereti tréningen vettem részt, és drámaterápiára is jártam. De azt, hogy amit mondok, az vagyok én, vagyis ahogyan Maga fogalmaz, „az én-megnyilatkozások képzik a személyiség ön-referenciáit” – ezt magamtól igazán nem gondoltam volna! Ezért mától sokkal jobban fogok ügyelni arra, hogyan fogalmazok, és már egy Helyesírási Tanácsadó Szótárt is vettem! (Kisdió, [email protected]) 9. „Dr. Prof. Kanyecki Elemér második könyvét veheti kézbe az olvasó. A nagy sikerű Hogyan lettem analfabéta? után ebben a művében a szerző arra keresi a választ, hogy mi a sikeres önéletrajzírás titka. Könnyen belátható, hogy felgyorsult, a pillanat tűhegyén forgó világunkban az önérvényesítés titka a jól megfogalmazott önéletrajz és motivációs levél. Ezek, mint Dr.

187

Prof. Kanyecki Elemér megmutatja, verbális közlések hálójába illeszkednek – és mindezen közlések középpontjában az „Én” önmagáról tett kijelentései állnak. Dr. Prof. Kanyecki Elemér nemcsak az önéletrajz- és motivációslevél-írás csínját-bínját mutatja be, hanem széles látókörű kitekintést nyújt az önéletrajz elméleti felfogásait illetőleg is. Ha a legjobb ajánlót keresi a legmenőbb cégek munkaügyi vezetőihez – keresve sem talál jobbat.” (Kiadói fülszöveg)

188

P R E PA R Á T U M O K

Hogy lehet eldönteni egy, az aszfalton horizontálisan elhelyezkedő, vörösesbarna, pénztárcának látszó tárgyról, hogy valóban pénztárca-e? A kérdés költői. Mielőbb rá kell röpülni, feltűnés nélkül, akár a filmekben látott trükköt alkalmazva – megkötöm a cipőmet, emberek, szóra sem érdemes! – térdre kell ereszkedni előtte, mint egy kegyszobor előtt, és óvatosan zsebre kell gyűrni. A tartalmával ismerkedni ráérünk később, védett helyen. Lehet, hogy csibész­ trükk. Letérdelünk, madzagon rántják el az orrunk elől, és valahol, a kukák vagy egy gépjármű mögött felröhögnek. De az is lehet, hogy a tárca vastagon van bélelve pénzzel (ezresekkel, tízezresekkel, sőt esetleg lapul a kötegben húszas is). Gabricsek mindkét lehetőségre felkészült, és a tárcát tétovázás nélkül zsebébe csúsztatta. A tapintásán érezte, hogy valódi. Nem túl vaskos, de: valódi bőr. (A valódi bőrt meg lehet különböztetni

189

a műbőrtől, ehhez nem kell különös érzék; bár a műbőrök is fejlődnek, de Gabricsek a bőriparban is dolgozott.) A bőr jó – vélte, és ez jó jel, jó nyom. Egy valódi bőr pénztárca mégsem lehet teljesen üres. Még meg sem nézte a tárca tartalmát, máris eszébe jutott Karesz. Hogy néz majd, amikor előveszi a tárcát, és egy pár italt fizet. Gabricseknek akkor már hónapok óta nem volt munkája, és nem volt nője; az álláshirdetéseket bogarászta és az internetes fejvadászok honlapjait, és február végén már ott tartott, hogy egy fogkefére is rámászott volna. Felajánlottak neki valami albérletet – albérletet? Ugyan. Autómosásért cserébe lakhatott volna egy vizesblokk nélküli szuterénben. Nem fogadta el, inkább Karesszal lakott a Lipótmezőn, egy ablaktalan átjáró-folyosón, mely a diliház zárt osztályáról a magas téglafallal körülvett sétálóudvarra vezetett. Karesz másfél éve lakott ott, és a pecót lomtalanításkor egészen otthonossá tette: valami operettből kiselejtezett baldachin lógott a mindig enyhén nedves, földre fektetett matracok fölött. Karesznél rosszabb kipárolgású alkoholistával azóta sem találkozott Gabricsek, de ennek nem volt különösebb jelentősége a Lipótmezőn. Általában a Margit-híd alatti aluljáróban rontották az ifjúságot (ahogy „felvilágosító munkáját” Karesz nevezte), és potya piára vadásztak ugyanott, a Megálló nevű talponállóban. Ez a két tevékenység szigorúan egybemosódott. Gabricsek korábban egy internetes cég számára készített adatvédelmi rendszereket, de a technológia egyik napról a másikra elavult, és nem volt kedve „felvenni a tempót” és „váltani”. Kivette

190

a maradék készpénzt a bankszámlájáról, néhány nap alatt eldorbézolta, aztán beköltözött a Lipót hátsó udvarára. Karesznek az volt a rögeszméje, hogy az ember megjelenésével megfordult az evolúció. Az ember olyan állatfaj, mely arra predesztinált, hogy véget vessen a világ korábbi sokféleségének, és a természetet óraműként üzemelő termelési rendszerré alakítsa át. Nem akkora gondolat, de kellemesen lehet róla vitatkozni, és ez potyapiákat jelenthet. Ha a vitapartner extrovertált típus, győzni akar a vitában; ha győztesnek érzi magát, fizet. Az introvertáltak inkább vesztes pozícióban fizetnek. Mennyit iszik egy kérész? Egy kárász? Egy Karesz? Amennyit lehet. Ebből következik, hogy az emberiséget két csoportra osztotta (introvertáltak és extrovertáltak), és minden ügyfelet e besorolásnak megfelelően kezelt. Gabricsek eleinte csodálkozott, de aztán belátta: működik a szisztéma, és attól fogva nem nagyon akadékoskodott. Néha megpróbálta más irányba terelni a beszélgetést (nem igazán érdekelte az evolúció), de Karesz hamar leállította. Kiderült, ezen a terepen érzi magát igazán otthon, és nincs is nagyon kedve tovább „fejlődni” (az evolúcióval kapcsolatban olvasott némi szakirodalmat, hogy ügyfeleit adatokkal lephesse meg). Tudta például, hogy bojtosúszós hal átmeneti kategória a halak és a kétéltűek között, és ezt minden alkalommal bevetette; és ismert néhány elméletet a dinoszauruszok kihalásáról is.

191

Gabricsek unta a bojtosúszós halat és a szauruszokat. Ezt egy alkalommal megemlítette. – Ne handabandázz, legyél célirányos! – söpörte le az érveit Karesz, és gúnyos felsőbbrendűséggel szipákolta tovább a szilvapálinkát. A februári zegernyében vedlett rókagalléros bundát viselt, belvárosi kukázás során szedte össze. A bunda konszolidált nagypapáé lehetett, aki elaggott és összeaszott, mielőtt egy alkalommal belépett a ruhásszekrénybe és eltűnt az akasztók között. Karesz minden korty előtt a pohárba mártotta a preparált róka orrát, és minden alkalommal megismételte: „Igyál, hogy meg ne romolj!” Az ilyen ivászatok úgynevezett konszolidált helyeken kezdődtek, majd meredeken gravitáltak a mind kevésbé konszolidált helyek, talponállók és krimók felé. Amíg Gabricsek józan volt, kedvelte a magát művésznek tekintő társaságot (különösen azokat a műfaj nélküli, kreatív módon öltözködő példányokat, akik magukat az éjszakai életben találták meg), a Sirályban vagy a Bem moziban; de később, amikor a belső nyomás meghaladta a 2.2, 2.5 légkört, sisteregve és kielégítetlenül száguldozott az éjszakában. Tévelygései rendszerint a Keleti pályaudvar környékén, vagy még kinnebb, Újpest és Angyalföld határában értek véget, ismeretlen társaságban. Három sarokkal odébb merte csak kinyitni a tárcát. Kipattintotta a patentot, hosszú ujjaival babrálta a rekeszeket (jó sok zseb vagy mifene volt belül), de a bőralkotmány teljesen üres volt. Illetve, mikor már harmadszor vizsgálta át, az egyik rekeszben cédulát

192

talált, rajta az a szó, hogy “Mandula”, és egy telefonszám. „Rosseb. Ez az én formám.” Valami rosszul értelmezett kompenzáció miatt átfutott rajta a gondolat (igaz, nagyon halvány gondolat), hogy nem is lett volna jó, ha pénzt talál; bizonyára kizökkent volna megszokott életformájából. „De ki a csoda lehet az a Mandula? Bizonyára női név.” Érdekelni kezdte, hiszen a fantázia örömét leli abban, ha alakot varázsolhat egy-egy fogalom köré. Szellemidézés ez, de miért ne engedjük meg magunknak? Barna hajú, kreol nőt képzelt el, mandulavágású szemekkel (mi a csodáért hívnák különben Mandulának?), de a név idézte a kora tavasszal virágzó mandulafa illatát, fehérségét is. „Tiszta, mint a hó”, mormolta Gabricsek, de ettől valahogy rossz érzése támadt – elvégre miért hord valaki a pénztárcájában egy női telefonszámot? – Valami kurva – dörmögte, már dühösen, de mind nagyobb tehetetlenséggel sodródott egy utcai telefonfülke felé. Közben összeállt benne a történet: valaki elhagyta a tárcáját, esetleg kizsebelték, a tolvaj lenyúlta a pénzt és a dokumentumokat, és csak az érdektelen telefonszámot hagyta benne. (Esetleg észre se vette abban a kis hátsó rekeszben, ahogy ő, Gabricsek is nehezen találta meg.) Ettől a ténytől viszont – hogy egyedül maradt a tárcában – Mandula valahogy tudtán kívül másodrendűvé vált, mivel ő már a tolvajnak se kellett, és ezért Gabricsek szánni kezdte. Ez az érzés döntött. Most már mindenképpen felhívja a nőt. Szánni akart valakit, mert már annyiszor érezte, hogy szánják.

193

* Felveszi a kagylót és tárcsáz. A harmadik csöngésre felveszik. A vonal végén enervált, kissé érdes hang: – Ki a csoda vagy? Gabricsek szánalmas magyarázatba kezd a tárcáról, melyet megtalált, de amely – ehhez kétség sem fér – üres, illetve eredetileg nyilván nem volt üres, de amikor megtalálta, már igen, ez persze bizalom kérdése, de hát ő, Gabricsek miért telefonálna különben, ha nem a tárcát kívánná visszaadni, hanem… – Feljössz? „Prostituált!”, gondolja Gabricsek, és a lehető leghatározottabban azt mondja, hogy „Igen”. A nő unottan bediktálja a címet, egyébként nem is távoli címet, és leteszi a kagylót. Van mindebben valami esetleges, de Gabricsek vállat von – miért akadna fenn a nő viselkedésén? – és maga is meglepődik, amikor azon kapja magát, hogy párosával szedi a lépcsőfokokat egy mellékutcában lappangó bérház második emeletére, és a tekintete megakad egy-egy málladozó arcú, megtört nézésű gipszsellőn. A nő mintha várta volna az olajosbarnára festett ajtó mögött. – Ki vagy? Váratlanul éri a kérdés. Több dologról kezd beszélni, párhuzamosan, a tárcáról és arról, hogy az imént telefonált is – a nő közben kapcsolhatott –, de a szövegébe valami módon belekeveredik egy monológ a galambokról; a szürke, városi galambokról, ahogy a kémények között totyognak.

194

Akkor a nő lesajnálóan azt mondja: – Ja, te vagy az a Gavrilló. Szólíts csak Gesztenyének. – Hogy? Hát nem Mandulának hívnak? – Mandulának? Ne bosszants fel, engem csak egy őrült hívott Mandulának… A tengerész, az a szemétláda, aki idehozta a büdös preparátumait…. Teleszórta a várost a telefonszámommal… Te vagy a tizedik, aki ezzel felhív… Amennyire Gabricsek belát az előszobaajtón keresztül a lakásba, tényleg vannak odabent preparátumok, az ajtó mögül például egy lopakodó vörös bundás néz vele „rókaszemet”. Gesztenye festett vörös, és egyébként tényleg mandulavágású szemekkel, éppen úgy, ahogy Gabricsek elképzelte, csak hát nem Mandula; lénye hányavetiséget áraszt, talán mert laza, vállpántos trikót és könnyű szoknyát visel, és lába, miközben beszélt, csúszkál a vietnami papucsban. – Mit mondtál? Ki a csoda vagy te? Gavrilló? – Gabricsek vagyok. Valójában Gabricsek kettő. Mert apám is Gabricsek volt, ő volt Gabricsek egy. – Gabricsek kettő. Szép. Na gyere, Gabricsek kettő, segíts levinni a hűtőt. („Ezt a Gabricsek kettőt minek kellett elmondanom?”) Az ajtó mellé volt készítve a régi Lehel, mintha Gabricsekre várna, persze ő ezt nem láthatta a gangról – belép, gondolkodás nélkül megdönti a monstrumot és megragadja a hűtő alját, azt a peremet, amely vág és egyébként lábként szolgált. – Gyerünk. Fogd meg fölül!

195

A hűtő persze nem akar kiférni az ajtónyíláson, és ezért a másik szárnyat is ki kell szenvedni valahogy, látszik, évek óta nem volt nyitva, a két tolózár beragadt, úgyhogy Gabricsek kalapácsot kér, óvatosan kocogtatja a reteszeket. Az ajtó végre kinyílik. Gesztenye mindegyre sóhajtozik és szuszog, ahogy a hűtőt vonszolják a folyosón, majd lefelé a sellőfejes lépcsőn. Gabricsek csodálkozik, hogy fér el egy ilyen vékony nőben en�nyi levegő (mert vékony, ám erős csontú nő Gesztenye, szép vállizmokkal), és amennyire meg lehet ítélni, néhány éve valódi szépség lehetett. – Megvagyunk! Gabricsek betolja a hűtőt a lépcsőfeljáró alá, más lomok társaságába. – És most? – Bejössz egy kávéra? – Persze. A lakásban hűvös van, és áporodott vadgesztenyeszag. – A preparátumok. Attól van ilyen büdös. Azt mondta, elviszi. Ennek több hónapja. Áthajol Gabricsek válla fölött, hogy a fali polcról levegye a gyorsan oldódó kávét. Gabricsek megérzi, hogy a nő izzadt. Az imént még arra gondolt, hogy a maga részéről nem bánja, hogy a szakállas tengerész több hónapja nem jelentkezett; most viszont eszébe ötlenek a saját körülményei, a Lipót, Karesz, és az, hogy neki bizonyára még áthatóbb szaga van. Hálás, mert a nő nem érezteti vele a „körülményeit”. Pedig a nő hozzá képest még­iscsak

196

valaki – saját lakása van, ahová egy tengerész állatpreparátumokat helyezhet el. Nem is tudja, mióta, a Lipótról beszél és Kareszről, mindarról, amiről a legmélyebben kellene hallgatnia. Gesztenye csodálkozva nézi, és a tenyerébe temeti puha arcát. – Te egy… érzékeny pasi vagy. – Majd én elviszlek a tengerhez – mondja váratlanul Gabricsek. Régen, előző életében járt Horvátországban, sőt ifjúkorában megfordult a francia Riviérán is. Orrlyukaiban már nem a preparátumok áporodott kipárolgását érzi, hanem a sós szelet. De valaki megszólal: „Hogyan? Majd gyalog? Elindultok gyalog a Soroksári úton?” – Elviszlek a tengerhez, Gesztenye! – Zuhanyozzál előbb. A mosógépen találsz törölközőt. Gabricsek sértetten távozik a fürdőszobába, és a mosógépen megtalálja a törölközőt. – Mégis rendes ez a nő, hogy így gondoskodik. Mielőtt beállt a kádba, eszébe jutott, vajon hányadik „vendége” lehet aznap Gesztenyének. – Nem érdekel. Élvezni akarom a pillanatot. Gesztenye kiabál a konyhából: – A bojler csapját ne fordítsd el, mert kiesik! Egyébként ismerem Kareszt! – Hogyan? Ismered Kareszt? – Persze. Keresztet mindenki ismeri. Próbálkozott nálam is, de nyugi, nem ért célt.

197

Gabricsek meredten bámul a derekára csavart törülközővel, mint egy fejbe vágott tükörponty. – Nesze, vedd fel ezt a köpenyt! Milyen jól áll! Nem is gondoltam, hogy ilyen jó a felsőtested. A hajad meg a körmöd majd később levágom, de most tangózni fogunk. Tudsz te tangózni, Gavrilló? – Gabricsek vagyok. Elképzeli, hogy mindjárt tangózni fognak, pörögnek majd az állatpreparátumok között, mint egy fekete bakelitlemez, aztán tovább, végig a Soroksári úton, egészen a tengerig.

198

VÁRNOK RENDEZŐ

Fázó István tömör és sötét, pecsétnyomószerű gumidarabra talált a bal zsebében, pontosabban ott, ahol a zseb kihasadt, és a hasadékon keresztül a kabátja bélésébe nyúlhatott. A pecsét ottlétét nem tudta mire vélni; sem azt nem tudta megállapítani, hogy miféle pecsétnyomó, sem azt, hogy került a hasadékba. A zsebben kutatott, talán hogy papír zsebkendőt találjon – ebben a hideg, zimankós időben ez mindenképpen indokolt lett volna –, hiszen folyt az orra; de nem! nem érdekelte az orrfújás sem, hiszen a novemberi szürkület nem kötelez arra, hogy mások előtt kifogástalanul jelenjünk meg. Egyébként is: Fázó István egyedül állt a peronon, és még a közepes méretű, málló falú állomásépületből sem igen figyelhette senki. Inkább a hasadék érdekelte, ha már, ha már valami egyáltalán; idegesítette, mint pongyola szövegben egy indokolatlan gondolatjel. A zseb anyaga kifoszlott, így

199

fért a vatelinhez. Az anyag tapintása visszataszító volt, mint egy rágcsáló szőre. Nem az övé volt a kabát – úgy értem: eredetileg –, nem újonnan vette, valami költözködéskor maradt rá, de már erre az első tulajdonosra sem emlékezett. Kétségtelen, hogy a hidegben jól jött, hogy van, de a hasadék mégis zavarta. „Le vagyok rongyolódva.” Várnok állomáson nincs fedett peron, és a váróteremben orrfacsaró a falakból áradó ammónia. A főváros-peremkerületi vasút-restauráció még nem, de a hajléktalanok már ideértek. Ők vagy mások leverték és festékszóró flakonnal összefirkálták a falakat, tollal és ceruzával mindenféle feliratokat véstek fel, például, hogy „G. és I. itt recskázzon életfogytiglan” és hasonlókat. Otthonossá tették és beköltöztek abba a kis büdös vacokba, és ezzel a peronra, a zegernyébe szorították Fázót. Nem tehetett mást: fölhajtotta a mikádóra emlékeztető, drapp vattakabát gallérját és még szorosabban nyomta a fejébe a – szintén drapp – mű­ irha sapkát. Talán nem is pecsétnyomó volt. Az egyik villanyégő egy szál dróton lógott a foglalattal együtt, de az üvegszilánkokat már régen eltakarították vagy – és ez valószínűbb –, széthordták az utasok gumitalpú cipői, a másik összetört burából hiányzott mind az égő, mind a foglalat. Nem látta tehát, nem tudta megvizsgálni a gumidarabot. Nem látott rajta lenyomatot, tapintása finoman domború felületet jelzett. Visszaejtette a zsebbe, és abban a pillanatban kiesett figyelméből is, a talált tárgy tovább zuhant megállíthatatlanul, mint

200

Farkas Berci a súlytalanságban, és Fázó tekintetét ismét a szürke távolba függesztette, ahonnan a szerelvénynek érkeznie kell. A kettes vágányon ekkor egy V63-as villanymozdony (a 106-os pályaszámú) haladt át, és Fázó látni vélte a mozdonyvezető unalommal átitatott arcát, amint a hetvenes évek ipari formatervezését idéző műszerfalra hajol, és babrál valamit a kapcsolópulton. Ez a szerelvény annak idején – kísérleti okból – 160 km/h sebességre készült, igaz, Ganz Mávag UFC forgóvázzal, de a vasúttársaság a fejlesztés eredményeit semmilyen módon nem aknázhatta ki, hiszen a pályaszakasz el sem bírta volna ezt a sebességet; és egy állomáson átrobogó szerelvénynél amúgy is indokolatlan ez a sebesség. A csönd lebenyei, ezek a vízzel átitatott hullámpapír-lemezek szétröppentek, és csak lassan, jóval a szerelvény elhaladása után ülepedtek le a vasútpálya két oldalán; az egyre növekvő sötétet még áthatolhatatlanabbá tették. Mintha a szürkület nemcsak a tekintet elé bocsátotta volna seszínű vattafalat, hanem a hangok elé is. Pedig a nedves levegőben elvileg jobban terjed a hang – vélte volna, ha felidézi a középiskolai fizikát –, a köd mégis a távolodó szerelvény hangját nyelte el először, a V63-as némán tűnt el a szürkülettől szálkás látóhatáron. A járatnak, amelyre várt, régen meg kellett volna érkeznie. Jól emlékezett? Létezik egyáltalán az a járat? A működésképtelen kandeláber alatt topogott, óra híján következtetni próbált arra, mennyi ideje állhat ott,

201

értelmezni a sötétet, mely az év e szakaszában már viszonylag korán a munkanapra ereszkedik. De ezt csak nem bökte keresztül a várt szerelvény reflektora, és Fázó egyre kutyábbul érezte magát, már-már ugatni kezdett. „Még egy percet várok, aztán bezörgetek a forgalmi irodára.” Kereste a menetrendet; hiszen köztudott, hogy a vasúttársaságok sokat adnak a korrekt utastájékoztatásra; Várnok állomáson mégsem látott tájékoztató feliratokat. A hivatalos tájékoztatást kiszorította volna a falfirka? Ez is elképzelhető, hiszen – amikor legyőzve undorát, a váróterembe lépett – pontosan megfigyelhette, hogy a pikkelyenként málló vakolatot elborították a ceruzával, tollal és festékszóróval felírt, többnyire szexuális tartalmú, ritkábban rasszista vagy viccesnek szánt feliratok. A jegypénztár ablakára (melyre sűrű vasrácsot és fémhálót szereltek, és belülről sötétbarna függönyanyaggal torlaszolták el) lila filctollal hatalmas falloszt festettek. – Látja, mennyire összement? A lebernyeges alak, aki megszólította, mintha nem viselt volna arcot. A felületet, ahol az arcnak kellett volna lenni, sűrű, maszkszerű borosta fedte el. A sötétkék mellény alól – melyet valószínűleg vasutaskabátból készített úgy, hogy a kabát elrongyolódott ujjait levágta, és a kirojtosodott vágásnyomot nem is igen tüntette el – vastag és kopott, alighanem molyrágta gyapjúpulóver bukkant elő, a sötétkék nadrág kitérdesedett felülete tükörsíkos volt a zsírtól. A férfi a nedves és hideg időjárás ellenére szandált viselt, és a fején nem volt vasutassapka.

202

– Látja, mennyire összement? Sóskúti kőből épült, még annak idején – abból építették az Országházat is! – és azt mondják, hogy a sóskúti kő összehúzódik a nedvességtől. – Mi ment össze? Az állomásépület? – Igen. Amióta a személyforgalom gyakorlatilag megszűnt Várnok állomáson, egyre szűkösebben vagyunk. – Itt dolgozik? – Kicsoda? – Hát maga. – Persze hogy itt dolgozom! Ahogy mondja – én itt dolgozom, és csak én dolgozom itt; én, csakis én; jó ideje senki más nem dolgozik rajtam kívül ezen a telephelyen. Pedig nehogy azt higgye, hogy a lábamat lógatom… Ellenkezőleg! Még legalább egy pár, vagy rosszabb esetben két dolgos kéz számára volna munka Várnokon. Ne higgye, hogy ez, amit most mondtam, ellentétben áll előző kijelentésemmel… Várnok ugyanis Somkuti Béla főpályaőrtől főrendező főpályaudvari rangot nyert, és ezt a kitüntetést ma is elismeri a Főpályahatóság. – Hogyan? Annyi szerelvény járt erre? A férfi hunyorított a szemével: ha ő mesélhetne! Fázó képzeletében fogadótermek és utasellátók sorakoztak fel, első osztályú áruval: a kék kötőbe öltözött kisasszonyok lazacos szendvicset és hideg limonádét kínáltak az átszálló utasoknak. De hol van már Várnok aranykora! Leáldozott azon a napon, amikor Kövecses Pál – akit később kitüntettek, majd kitüntetését hatá-

203

lyon kívül helyezték – leállította az atomturbinás gyors­ mozdonyok fejlesztését, és központi nyomásra fölszámoltatta a Dunalappantyún található kísérleti üzemet. Az addig vad indák módjára percről percre növekedő és terjeszkedő acél nyomvonalak, ezek a vadul és erőszakosan nyújtózkodó ipari óriáskígyók, melyek mindennél jobban vágynak a tengeri levegőre, egyszeriben megtorpantak, sorvadásnak indultak és korábban telt, feszes bőrük száraz és aszott lett. Fázó összerezzent, mintha nehéz, hipnotikus álomból riadt volna. A vasutas mereven, kifejezéstelenül nézett, mintha ő is az álom foglya volna; de arckifejezése, a szem alól lefutó barázdák, a közönyös tekintet, a borostás arc grimaszai nem árulták el, hogy jó vagy rettentő álomról van-e szó. – Lepecsételt vagonok haladnak át Várnokon – közölte. – Lepecsételt vagonok, a mélyükről szörnyű, állati hangok, nyüszítés és vartyogás hallatszik. De már olyan is volt, hogy embereket vittek. Nem tudta, higgyen-e ennek a látomásnak, hiszen a vagonokba zsúfolt állatok és emberek képe elviselhetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt, sőt az is felmerült benne, hihet-e egyáltalán az érzékeinek: hiszen az is lehet, hogy álmodja csak a férfit, ebben a szörnyűséges és csúfságos vasutasegyenruhában; de azt sem tudta, hogy ellenőrizhetné látomása „igazságát”. Ha a férfi megszólal, megállapíthatja, hogy érti-e a szavait; de még ha értené is őket, akkor is meglehet, hogy az a nyelv, amelyen megszólal, álombeli nyelv, és így

204

magának az álomnak a része. Fázó hirtelen nem tudott elképzelni sem olyan egyértelmű viszonypontot, mint például sík mezőn egy távoli templomtorony, gémeskút vagy messzi hegyorom lehet, amelyhez képest helyzetét meghatározhatná. – Úgy tudom, hét huszonnégykor mégis jön majd erre egy szerelvény. – A Gyarmat felé tartó személyvonatra gondol? – Úgy van! Igen! Arra a személyvonatra gondolok! – Valóban akad néhány fanatikus, aki hisz a hét huszonnégyesben, de ezeknek is – ha elképzeléseiket a legcsekélyebb mértékben egyeztetni akarják a tényekkel – el kell ismerniük, hogy a hét huszonnégyes évek óta nem haladt át Várnokon, és semmiféle terv, hír vagy utasítás nem jutott el hozzánk arról, hogy indítását bárhol, bárki elhatározta volna. Nem mintha olyan gyakran jutna el hozzánk bármilyen híradás. – És a távíró? A férfi úgy nézett Fázóra, mint egy csecsemőre. – Csak nem azt akarja mondani, hogy a távíró sem működik? – Miért pont az működne? Tud nekem egyetlen, reálisnak tetsző érvet mondani erre vonatkozólag? – Talán elromlott? Hát nem javítják meg? – Ki javítaná meg? Több mint négy éve romlott el, de lehet, hogy már öt éve is megvan; és eddig senki sem érzett indíttatást, hogy a távírót megjavítsa. Maga talán töltené ezzel az idejét? – Egy technikailag felkészült szerelőcsapatnak ez nem jelenthet kihívást.

205

– Tudja, mit mondok? Ha magának annyira fontos a távíró, hogy a saját idejét erre pazarolja, akkor induljon el a pálya mentén, és keresse meg a hibát. Álljon ki a távíró fontossága mellett, és szánja rá az elkövetkező néhány napot, hetet vagy évet – hiszen ki tudhatja előre, mennyi ideig tart a hiba felderítése, sőt kijavítása –, és induljon el a hidegben – pedig igazán nem valami kellemes a hideg esőben a töltésen gyalogolni –, tűrje el az időjárás viszontagságait, nyugodjon bele, hogy a macskák és házi ebek tányérjából, vagy éppen ház körüli hulladékból szerzi táplálékát, ha éppen meg nem szánja valaki, és nem dob valami kis maradékot; szokja meg az éhséget; szokjon hozzá, hogy az emberhez méltó élet, a vetett ágy, tiszta ruha és esti tisztálkodás luxus, amely csak a kiváltságosoknak adatik meg… Szánja rá az életét, hogy a távírót megjavítsa! Nos? Ha így végiggondolja mindezt, van még kedve a távíróval foglalkozni? Válaszolni akart, de a pályatesten újabb V63-as dübörgött végig, lezárt és lepecsételt vagonokkal – Fázó jól látta a vagon vasreteszein a fémszálas plombát –, és az a rossz érzése támadt, hogy ez ugyanaz a V63-as, amely hosszú percekkel korábban már elhaladt előtte, de a pályaszámot ez alkalommal nem látta. „Lehet, hogy ugyanaz a szerelvény jár föl-le? De legalább néhány vagont rácsatoltak.” A vasutas előrehajolt, és oly módon nyújtotta előre a nyakát, mint valami apró testű rágcsáló, amikor megriad valamitől és most természetellenes pózba dermedten fülel, de még nem neszelte meg, honnan figyelik, és ily módon az, aki megfigyeli,

206

szemmel tarthatja groteszkké váló erőlködését. Percekkel később mozdult meg, kifújta a levegőt – az is elképzelhető, hogy addig még a lélegzetét is visszatartotta –, és megkérdezte: – Hallotta, hogyan nyöszörögtek? – Nem. Nem hallottam. Nem hallottam semmit. Ámbár… talán a sínhang… Most már biztos volt benne, hogy a vasutas őrült. Hiszen mereven és kifejezéstelenül nézett maga elé, nem lehetett tudni, meghallotta-e egyáltalán Fázót. „Hogy nem jöttem rá korábban?” De talán mégis meghallotta, ugyanis vállat vont, és a talpak élére nehezedő, kacsázó léptekkel az állomásépület felé indult el. – Várjon! Menetrend szerint mikor megy a következő szerelvény Gyarmat felé? A férfi olyan hirtelen torpant meg, mintha a lábát szögbelövő pisztollyal a töredezett betonhoz rögzítették volna. – Valami rosszat mondtam? – Mit akar tulajdonképpen Várnokon? Kérdezősködik, sőt: faggatódzik, beleköt mindenbe! Még a végén azt kell gondolnom, hogy maga az az ellenőr, akit az Igazgatóság részéről küldtek; de én mégsem gondolom ezt, mivel pontosan tudom, hogy az az ember a közigazgatási határt sohasem lépte át. Utoljára Érd-Parkvárosnál látták, de ez is már évekkel ezelőtt volt. És ha mégis közeledne, mi lett volna már azóta az Igazgatóság utasítását tartalmazó Pályaparanccsal? Ennyi idő alatt a papír akkor is szétfoszlik, ha netán nejlonfóliával védené; az írás pedig, amellyel a nyomtatott bárcát egé-

207

szítették ki, egészen bizonyosan elmázolódik. De tegyük fel, hogy a vasút mellett lebzselő léhűtőkön, akik csak a küldöncre várnak, mert táskájában pénzt remélnek találni, keresztülverekszi is magát, és a pálya mellett falkában kóborló ebeket elriasztja, mit ér azzal, ha a paranccsal megérkezik? Mit gondol: én talán átvenném tőle, ennyi idő után? – Nem hiszem, hogy átvenné. – Na látja. Hát akkor mit akar ezekkel az ostoba kérdésekkel? Mintha mégis megszánta volna Fázót. Biccentett – vagy talán intett a fejével, felismerhetetlen kis mozdulat volt –, és betegkacsa-lépteivel óvakodva húzódott a forgalmi épület felé, megtorpant, újból nekiiramodott, és Fázó már a jelenség iránt való érdeklődés miatt sem tehetett mást: követte. „Mégiscsak ad egy menetrendet.” – Mégiscsak adok magának egy menetrendet. De csak azért, nehogy azt higgye, hogy valamit elmulasztott. Mert egyesek sokszor azért lebzselnek hosszú hónapokig az állomás körül, hogy a menetrendet a saját szemükkel láthassák. Térdével lökte be a forgalmi épület ajtaját – Fázót tényleg kacsaól ajtajára emlékeztette ez az ajtó. A résen át a forgalmi irodába látott, de a félhomály miatt csak annyit észlelt, hogy a helyiség közepén álló íróasztal egyik lábát téglával helyettesítették, és a közepére bádog öntözőkannát helyeztek. A dohos paksamétát a férfi az íróasztal fiókjából húzta elő. – Látja? Ez az.

208

– De hiszen ez üres. Fázó átpergette a megsárgult és elázott, felpöndörödött, ragacsos papírköteget. – Üres, és a címfelirat sem stimmel. – Ne tévessze meg, hogy a fedőlapon a Kerti gépek háztáji alkalmazásban-feliratot látja, mert a menetrend eredeti címoldalát – ne részletezzük, miért – kénytelen voltam ezzel helyettesíteni. Ne maradjon a felszínen: ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan. Úgy tudom, magát a hét huszonnégyes gyarmati személy érdekli. – De… ez üres! Teljességében üres! – Hogy írjon bele, arra nem gondolt? Látja, micsoda ember maga! Én legszívesebben minden fehér papírlapot teleírnék, és ennek a vágynak alig tudok ellenállni, ha menetrendről van szó. De nem tehetem, én alkalmazott vagyok. Maga viszont tudja, hogy hat huszonnégykor indulni fog Gyarmat felé egy szerelvény, és mégis vonakodik bejegyezni ezt a tényt. – Honnan tudnám? Hiszen épp ezért akartam a menetrendbe tekinteni! – Én nem dönthetek maga helyett. Ha tudja, hogy ez az igazság, akkor tanúskodjon az igazságról. Vagy talán attól fél, hogy megkövezik vagy bolondnak nézik? Azt mondom, ez még nem is elegendő próbatétel annak, aki az igazságot hirdeti… Látja: már ezen az oldalon is van bejegyzés. Van, aki tudja, hogy mi a kötelessége. – Ugyan mi történik, ha beírok? – Pecsétje van. Ne is tagadja: az imént már megtalálta a pecsétet… Hát beírja az időpontot és lepecsételi. Ezzel megtett mindent, amit számon kérhetnének.

209

– Számon kérni? Miért, volt amit számon kérték? – Eddig még mindent számon kértek. Vagy így, vagy úgy. Maga is tudja, hogy ezek bolondok. – De hát mit kérnek számon a bolondok? – Ne kötekedjen! Lehetőséget kapott, hogy írjon. Minden száz évben egynek adatik meg. Hát lépjen oda a kandeláber alá, és írjon, az istenfáját! Vagy rám nem gondol? Az nem jut eszébe, hogy én kitartottam, ilyen sokáig, hogy a menetrendet átadhassam magának?

210

Tartalomjegyzék

A FR E SK Ó . ...... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ......... 5 VI D É K I FE L O LVA S Á S . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ...... 2 1 T Ő Z E G B E N T Ű N T E K E L . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ...... 2 4 T E K E R É S RÖVI D - É S H O S S Z Ú T Á VO N .. . . . . . ...... 35 T R APÉ Z ............ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ...... 5 7 TAN É VK E Z D É S A K I S B É LÁ BA N . . . . . . . . . . . . . . . ....... 63 A B Ö L CS U T CA I K I S M É S Z Á R S Z É K . . . . . . . . . . . ....... 7 1 SI PO S Ú R ......... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ....... 7 9 RÉGI VE R M E K . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ....... 88 AZ U T O L S Ó SZÜ R E T .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ...... 10 1 A S Z ABAD U L Ó M Ű V É S Z . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ..... 10 6 A CSÓ K E K S Z PR E S S Z . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ...... 114 JÖS SZ -E VE L E M, S Z Í V E M? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .... 12 0 O M L ÁS . ............ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ..... 131 KÉ N Y SZ E R Ű L Á T O G AT Á S .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ...... 141 A Z E L M I SM ÁSOLT K Í N A I . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .... 149 ES T E L E NÜ L .... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ..... 162 ÉG A R Ő FGY ÁR .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ...... 17 1 ÖN É L E T R AJ Z FE LS Ő FO KO N . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .... 180 PR E PAR ÁT U M OK .. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . ......189 V ÁR NO K R E ND E Z Ő . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .... 19 9

211

ORPHEUSZ KIADÓI KFT. 1062 Budapest, Bajza utca 18. E-mail: [email protected] A kiadásért felel Erős Kinga, az Orpheusz Kiadó ügyvezető igazgatója. Szerkesztette: Nagy Koppány Zsolt Tördelés, tipográfia, borító: Vincze Judit A szerző fényképét Szilágyi-Nagy Ildikó készítette. Garamond betűtípusból szedve. Nyomdai munkák:

ISBN: 978-963-9809-42-0