POKORNI ZOLTÁN
SZİNYI SZILÁRD DIALÓG CAMPUS KIADÓ 2004
BEVEZETÉS 2002 nyarán a Fidesz – Magyar Polgári Párt elnöke lemond tisztségérıl. A távozásra pártbeli megfontolások, hatalomtechnikai okok nem késztetik. Pokorni Zoltán azon politikusok egyike, akik a közéletben személyiségük egészével vesznek részt, s ha önazonosságukat veszélyben érzik, készek akár vissza is vonulni. Pokorni Zoltán ilyen, a politikus mint erkölcsi lény elleni támadásként éli meg a 2002 nyarán keltezett híradást: a Fidesz egyik vezetıjének édesapja évtizedeken keresztül együttmőködött a kádári diktatúra állambiztonsági szerveivel. Nincs erkölcsi paragrafus, mely ma a fiút bármire is kötelezné. İ azonban, miután a célzásban édesapjára ismer, a lemondás mellett dönt, s huszonnégy órán belül sajtótájékoztatón jelenti be távozását. “Nem kívánom senkinek, hogy negyvenéves korában azon kelljen töprengenie, mit akar kezdeni az életével. Hetekig gondolkodtam azon, hogy a családomon kívül mi fontos számomra: tanítani, kertészkedni, az iskola, oktatáspolitika helyett faiskolát alapítani. Furcsán hangzik, de voltak ilyen pillanataim” – emlékezik vissza egy 2003-as interjúban az embert próbáló napokra. Amikor azon töpreng, mit kezdjen az életével, van mit végiggondolnia. 2002ben, negyvenévesen, férj, négy fiúgyermek édesapja. A megelızı kilenc esztendıben politikus – 36 évesen már miniszter –, korábban öt évig pedagógusszakszervezeti vezetı. Annak elıtte gimnáziumi tanár. Most, amikor visszatekint addigi éveire, felnıtt életének még több mint a fele elıtte áll. Politikai portrénk Pokorni Zoltán útitársául szegıdik: vele együtt idézzük fel családi hátterét, tanulmányait, a rendszerváltozás körülményeit. Bemutatjuk, hogyan került jószerivel a katedráról a parlamentbe, miként lett elıbb frakcióvezetı, azután oktatási miniszter és pártelnök. Az életrajzot alelnökké választásával zárjuk, hiszen a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség második embereként új feladata megkezdett, ám még be nem végzett folyamat. A következı lapokon tényekkel adunk számot róla: mikor, hol, mi történt. Jobb szeretnénk azonban, ha az adatok arról mesélnének, mindez hogyan, és fıként miért történt. Hogy a pártpolitikus, a közéleti személyiség képe mögött megmutatkozzon a jóra törekvı, s olykor persze tévedı: ember.
AZ ELİKÉSZÜLET ÉVEI Az oktatás a tudás újraelosztásának intézményrendszere. Megszabja, hogy kik és milyen nehézségek árán juthatnak versenyképes ismeretekhez, s kiknek kell megelégedniük gyengébb képzéssel. Örök kérdés ezért, hogy a taníttatás újrateremti-e a szülık szociológiai helyzetét. Ezáltal ugyanis azok, akik rossz anyagi, földrajzi körülmények között élnek, a hátrányokat gyerekeikben is elszenvedik. És fordítva: vajon az iskolarendszer újraörökíti-e a mai elit gyermekei számára a szülık most élvezett elınyeit? E mondatokkal Pokorni Zoltán 1999-ben miniszterként fogalmazza majd meg a felelıs oktatáspolitika alapkérdését. S valóban: a statisztika híven tükrözi, hogy milyen szakmákat választanak az elsıgenerációs értelmiségiek, nagy valószínőséggel hol tanulnak tovább a gyerekek ott, ahol a családfı középfokú végzettségő. És hogy milyen lépcsıfokot merhetnek megugrani azok, akiknek szülei mőszaki értelmiségiek, pedagógusok – avagy közgazdászok, orvosok, jogászok. Pokorni Zoltán családja szemléletesen példázza azokat a szociológiai igazságokat, melyeket az oktatáspolitikus késıbb munkája során is szem elıtt tart. A szülık elsıgenerációs, székesfehérvári háttérrel rendelkezı fıvárosi értelmiségiek. Édesanyja, Vincz Klára, pedagógus – óvónı –, édesapja, Pokorni János, mérnök. (E ritka, szlovák eredető vezetéknév jelentése: istenes, jámbor.) Jellemzı módon ez az a két terület, melyre egy család a társadalmi elımenetelben elsıként bemerészkedik. Az ı gyermekeik aztán, bár óvatosan, de tovább lépnek. Bátyja, Pokorni Péter rajz-földrajz szakos tanár, utóbb festımővész, Zoltán magyar-történelem szakos tanár – immár nem fıiskolai, hanem egyetemi végzettséggel. A gyerekek egyik legérzékenyebb életkorában aztán – a fiúk tizenhat, illetve tizenkét évesek ekkor – fájdalmas törés szakítja szét a családot: a szülık 1974ben elválnak. Édesanyjuk sohasem beszélt nekik az okokról, de ma már tudják, ebben bizonnyal szerepet játszhatott Pokorni János (évtizedek múltán a nyilvánosságra kényszerített) keserő titka is. Attól fogva egy csapásra a két fiú lesz otthon a férfi. Péter elég sokkal, négy évvel idısebb ahhoz, hogy fiatalabb testvére szellemi iránytőnek tekintse (s bizonyos értelemben tegye ezt évtizedek múltán is), ám a korkülönbség még nem akkora, hogy elszakadjanak egymástól. Zoltán így az öccsök kiváltságát élvezve sok mindent hamarabb kezd kortársainál. Salinger Zabhegyezıjét például Péter és barátai 17 évesen olvasták, az ı kezében viszont már 13 évesen ott találjuk. Pokorni Jánost a szocialista diktatúra politikai elítéltként 1953 és 1956 között fogva tartotta. Fiai így annak a nehéz tehernek a tudatával élik gyermekkorukat és járnak iskolába, hogy édesapjuk börtönviselt ember. A család ezért az édesanya mondását – akit a kígyó megcsípett, az a gyíktól is fél – szem elıtt tartva a politikát igyekszik az otthon falain kívül tartani. A gyerekek nem
szégyellik apjukat. Ám mivel akkor nem érthetik, mirıl van szó, különösebb büszkeséget sem éreznek a börtönévek miatt. Azt olyan dolognak tudják, amelyrıl legfeljebb suttogva szabad beszélni, s ami miatt jobb a politikát messzire elkerülni. Utólag Zoltán úgy gondolja: talán ez a korábbi elfojtottság is szerepet játszhatott abban, hogy a nyolcvanas évek végén oly nagy lendülettel vetette magát a szakmai, majd a közügyekbe. A középiskolában – a budapesti II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban – kiváltképp a biológia, az orvostudomány érdekli. A kamaszkor élményei aztán a humán ismeretek, a filozófia, az irodalom, a történelem felé fordítják figyelmét. Ekkor még nem készül tanárnak. “Arra gondoltam, kutató, esztéta, irodalomtörténész, vagyis valami lila pulóveres bölcsész leszek” – vallja utólag. A gimnázium elsı évében Gyepes Judit az osztályfınöke és magyartanára. Amikor szeptemberben mindenkinek be kell számolnia nyári olvasmányélményeirıl, ı bemondja a Zabhegyezıt, sıt egy bekezdésnyit idéz is belıle. Ekkor derül ki számára: a tanárnı fordította magyarra a mővet. Gyepes Judit “attól kezdve úgy tekintett rám, mintha értenék az irodalomhoz”, így nagy szerepe van abban, hogy a fiatalember megszereti az írott szót. Zoltán ekkor elsısorban az orosz klasszikusokhoz vonzódik, de Kosztolányit, Szép Ernıt, a kortársak közül pedig Esterházy Pétert és Kalász Mártont is kedvvel olvassa. 1980-ban érettségizik, majd második kísérletre felveszik a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem szakára. Mielıtt azonban tanulmányait elkezdené, túl kell esnie a katonaságon. A budapesti fiatalember a szombathelyi Balassi Bálint laktanyába vonul be. Itt a gépesített lövész zászlóaljba kerül – hadiállapot esetén ezt a fegyvernemet vetik be, hogy egy nagy távolságra lévı objektumot minél gyorsabban elfoglaljon. Például egy várost megszálljon. 1981-et írunk: ekkor hirdetik ki Lengyelországban a rendkívüli állapot, a magyar kiskatonák pedig azon tanakodnak, vajon a szocializmus ellen fellázadó lengyelek leverésére vezénylik-e ıket. “Egyik nagybátyám 1968-ban volt katona, s ı mesélte ugyanezt a dilemmát: viszik-e ıket Csehszlovákiába vagy sem. Annak esélyeit latolgattuk, hogy ugyanaz ismétlıdik-e meg most is – s ha igen, mi a teendınk. Mikor kell megtagadni a parancsot? Ha a laktanyában tesszük, akkor lecsuknak mondjuk egy évre. Vagy inkább a határon? Esetleg már odakint, éles helyzetben? Vagy azt a megoldást választjuk, hogy kimegyünk, ám amikor a tüntetıkkel szemben felállunk, föléjük lövünk?” – idézi fel utólag az akkori erkölcsi dilemmát. Pokorni honvéd és társai úgy döntenek, még a laktanyában mondanak nemet. Erre végül nincs szükség, a magyarokat nem vetik be Lengyelországban. Húszéves fiatalemberként még nem tudhatja: amikor a menni vagy nem menni kérdésén töpreng, voltaképpen késıbbi politikusi pályájának legfıbb erkölcsi dilemmájához fogalmazza meg az alapokat. “A kérdés ugyanis sohasem úgy merül fel, hogy akarsz-e megszálló hadsereg tagjaként lengyeleket öldösni. Hanem úgy, hogy katonai esküdet megszegve vállalod-e a börtönt, mert nem
szállsz fel a teherautóra mindenféle nyápic, pacifista jelszavakat hangoztató katona mellé” – mondja utólag. Márpedig a politikában becsület és erény dolga hasonló szempontok mérlegelésekor dıl el. Mert – idézi Füst Milánt – “az élet napokból áll, és egy napot bármilyen körülmények között ki lehet bírni. Ez biztató, de egy politikus számára egyben figyelmeztetı gondolat” – tartja. Hiszen így van ez a közéletben is, ahol az ember nem feltétlenül egyetlen nagy becstelenséggel, hanem általában kis alkuk, engedmények sorozatán keresztül veszítheti el a tisztességét. Látni fogjuk: e megfontolások politikusi pályája során is élénken foglalkoztatják. Az egyetemi évek idején – kortársaihoz hasonlóan – kinyílik elıtte a világ. Van, amikor a szó szoros értelmében is. Emlékezetes élménye moszkvai kalandja, melynek alkalmával elsı kézbıl tapasztalja meg a magyarországi rendszerváltozáshoz elıszelét. A XIX. századi orosz regényíró, Goncsarov életét kutatja, amikor több társával együtt sikeres pályázatot nyújt be egy moszkvai ösztöndíjra. Az orosz kommunista párt elsı titkára, Csernyenko halála után, 1985-ben járunk, a magyar diákok pedig döbbenten, ám kellı tisztelet nélkül szembesülnek a szovjet fıváros mindennapjaival. Moszkva épp parlamenti választásokra készül, az utcákon a jelöltek plakátokon kelletik magukat. Ezek némelyikére aztán az egyik reggelre virradóan valakik, gyaníthatóan egy mámorosan jókedvő társaság tagjai, illetlen szakállat, bajuszt pingálnak. A hatóságok pillanatokon belül kézre kerítik az elkövetıket: Pokorni Zoltánt és diáktársait. A moszkvai magyar nagykövetséget dobtáras gépfegyverrel ırzı, lódenkabátos emberek fenyegetik ıket, hogy tettük a Szovjetunióban három és öt év közötti börtönbüntetést érdemel. De legalábbis arra számítsanak, hogy ki lesznek tiltva Magyarország összes egyetemérıl. Nos, ott megússzák kitoloncolással, Budapesten pedig kiderül, hogy itthon már jó ideje nem eszik ilyen forrón a kását. Az egyetemi fegyelmi bizottság – Kun Miklós történész, Koczkás Sándor irodalomtörténész és Návay Márta nyelvész – tárgyalja az ügyüket, mely végül felmentéssel zárul. Ekkor már új szelek fújnak a bölcsészkaron: Komoróczy Géza történész hangosan ironizál a marxista tanokon, s olyan, szabad szellemő tanárok elıadásait hallgatják, mint Kenyeres Zoltán, Eisemann György, Alexa Károly és Szörényi László. “Mi még a saját bırünkön tapasztaltuk a régi rendszer utolsó erılködéseit, de már nem tudták megtörni a gerincünket” – mondja utóbb Pokorni. S valóban: az ı nemzedéke még látta – ha nem is Lenint, de – Kádárt. Így érti is az akkori világot, ám a rendszerváltozás még elég fiatalon érte ıket ahhoz, hogy könnyedén beleilleszkedjenek ebbe az új világba. Mit beleilleszkedjenek: ık maguk alakítsák – de errıl majd késıbb. Pokorni Zoltán egyelıre irodalomtörténésznek készül. Ám hamarosan rájön, hogy a tudósi pálya nem neki való. İ az elvégzett munkájáról hamarabb akar visszaigazolást kapni. Pályaválasztásához a Radnóti Miklós Gimnáziumban
végzett gyakorlótanítás nyújt segítséget. Itt érez rá annak örömére, mekkora élmény tanítani – vagyis tudását másoknak átadni. Ahogy ı fogalmaz, a világ legszebb hivatása lebeg a szeme elıtt. A fiatal tanár budai elitiskolában, a magyar politikatörténetben jelképes intézménnyé vált Toldy Ferenc Gimnáziumban kezdi pályáját 1987-ben. Ugyanott, ahol az ötvenes években Antall József késıbbi miniszterelnök állt a katedrán. Itt is, miként máshol, a történelemórák egyike-másika napi politikai állásfoglalással ér fel. Az ilyen alkalmak a nyolcvanas évek vége felé már a könnyő kézzel learatható dicsıség lehetıségét jelentik. A diákok ugyanis eleve igénylik, hogy egy tanár – fıként ha csak néhány évvel idısebb náluk – merészebb szellemben tárgyaljon egyes eseményeket. És nem csak a huszadik század magyar történéseit. A hivatalos tanmenetekben az osztályharcos történelemszemlélet éppúgy megjelent az ókori Egyiptom vagy Mezopotámia, mint a középkor témájánál. Pokorni Zoltán pedig népszerő tanár. (Diákjait magázza – ık hamar ráéreznek, hogy ezt nem holmi távolságtartás okán teszi. Így akarja éreztetni, hogy felnıttként bánik velük.) Az akkori szamizdatokból és más forrásokból is tájékozódva kellı lábjegyzeteléssel látja el a hatályos tankönyveket. “Egyetlen egy ordibálásba fajuló vitám volt Bíró Ilonával, a fıváros második kerületének történelem szakfelügyelıjével 1956 miatt; akkoriban azonban már nem érte retorzió a hivatalostól eltérı szellemben oktató tanárokat” – mondja késıbb. Olyan nagy lendülettel vág bele a tanításba, hogy hamarosan szőkösnek érzi a tanterem falait. Szakmai munkája jócskán túlmutat iskolai tevékenységén: 1988ban kollégáival létrehozzák a Fiatal Pedagógusok Egyesületét. Ezután a pártállami figurák által irányított pedagógus-szakszervezet vetélytársaként barátaival (köztük a késıbb a Szabad Demokraták Szövetségébe távozó Horn Gáborral) megalakítják a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét. Rájönnek ugyanis, hogy a munkajogi szabályok miatt utóbbinak sokkal nagyobb hatásköre van, mint egy egyesületnek. A fiatalember ezután öt évig lesz a PDSZ ügyvivıje és az országos választmány szóvivıje. Szervezete a nyolcvanas évek végén tüntetéseket kezdeményez – ı a minisztérium épületébe elıször tüntetı pedagógusként teszi be a lábát –, az elsık között kezdeményezi a kötelezı orosz nyelvtanulás eltörlését. Kapcsolatot tartanak a lengyel Szolidaritás szakszervezettel, ennek során Pokorni Zoltán egy alkalommal Lech Walesával is tárgyal. “Ekkoriban életem meglehetısen zőrzavaros volt, s állandó idızavarban voltam. Éjszakánként dolgozatot javítottam, délutánonként pedig valamilyen minisztériumi tárgyalásra kellett szaladnom” – eleveníti fel a hıskort. Glatz Ferenc a mővelıdési és közoktatási miniszter, amikor 1988-ban a fıvárosi Eötvös-szobornál tartott megmozduláson merész célt akarnak elérni: a kormány emelje kétszeresére az oktatásra szánt pénzeket. Küzdelmük nem is teljesen eredménytelen. Glatz rászánja magát a tárgyalásra, majd programot fogad el, melynek értelmében a pedagógusbéreket három év alatt fel kell zárkóztatni a
versenyszférában dolgozó, hasonló végzettségő keresık bérátlagához. Ma már tudjuk: 1991-re ez nem valósult meg (miként késıbb sem). Kezdeti lépések mégis történtek, amelyek kikényszerítésében a PDSZ-nek is szerepe volt. A rendszerváltozás hónapjai Pokornit a Liga szakszervezeti szövetségben érik. E szervezet színeiben vesz részt Fonyódi Ilonával, Horn Gáborral, Zsinkó Ferenccel a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon. A demokratikus szakszervezetek jelenléte a háromoldalú asztal ellenzéki térfelén voltaképpen demonstráció. Annak kinyilvánítása, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt és az új pártok között nem hagyják magukat besorolni a társadalmi szervezetekhez. Felismerték ugyanis, hogy a “civilek” bevonása a tárgyalásokba csupán azt a célt szolgálja, hogy az állampárti elit megkettızze önnön erejét. Az üléseken lenyőgözve figyeli a nagyok szereplését. Elsısorban Tölgyessy Péter és Sólyom László tudása, nyugalma, kompromisszumkészsége hagy benne maradandó emléket. A fiatal szakszervezetis nem szólal fel, viszont figyel és tanul. Ám hogy jelenlétével azért nyomot is hagyjon maga után, egy gondolattal hozzájárul Kónya Imrének, a Független Jogászfórum képviselıjének egyik beszédéhez. A kerekasztalra késıbb úgy emlékszik vissza, mint arra a fórumra, ahol kialakultak és tudatosultak a rendszerváltozás utáni politikai együttmőködés, illetve vetélkedés alapját jelentetı rokonszenvek és különbségek. Utóbb úgy értékeli: a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Magyar Demokrata Fórum és a Kereszténydemokrata Néppárt kapcsolatában a rendszerváltó hónapok harctéri barátsága komoly bizalmi tıkét halmozott fel. Ennek köszönhetıen a beszélı viszony akkor is megmaradt közöttük, amikor az 1990-es választások a parlamenti térfél két oldalára sodorták ıket. Pokorni Zoltán az elsı szabad választásokon listás szavazatát a Fideszre adja, az egyéni jelöltek közül pedig – mert körzetében nem indult fiatal demokrata politikus – az SZDSZ emberére voksol. Ám ez már egy új szakasz. Az ország és az ı életében is. “Ha úgy tetszik, antikommunista vagyok, de nem az utcán, hanem a dolgozószobában.” Talán nem túlzott vakmerıség, ha feltételezzük: ezt akár Antall József is mondhatta volna. A kijelentés azonban nem az elsı szabadon választott miniszterelnöktıl származik, hanem Pokorni Zoltántól. Sok minden van e szavak mögött. És persze az sem mindegy, mikor, milyen körülmények között hangzanak el. Egész más a zöngéjük, ha valaki 1990-ben beszél így, és megint más, ha e mondatba beleérezzük a rendszerváltozás óta eltelt majd’ másfél évtized összes tapasztalatát. Pokorni Zoltán 2003. május 16-án nyilatkozza ezt – és éppen a Népszabadságnak. Nem ez az elsı alkalom, hogy a politikus mérlegre teszi az 1990 elıtti évtizedeket. Hasonló módon cselekszik, miután Hiller István kulturális miniszter, az MSZP alelnöke 2002. október 23-án “a magyar demokratikus
baloldal új nemzedékének tagjaként ıszintén és illı fıhajtással” megköveti mindazokat, akik életüket és szabadságukat áldozták az 56-os forradalomért. A baloldali politikus azonban így folytatja: “Illesse kegyelet mindazokat, akik életüket vesztették egyenruhában vagy civilként, akármelyik oldalon álltak.” Pokorni Zoltán e “szocialista pardonnal” kapcsolatban másnap a Magyar Televízió reggeli mősorában úgy vélekedik: a miniszternek a bocsánatkérı szavak után nem kellett volna folytatnia a gondolatot. Hiszen nem lehet egyenlıségjelet tenni a barikád két oldalán állók közé. “Bonyolult az élet, én ezt elfogadom, el tudom képzelni azt a szerencsétlen ávóst, akit besoroztak parasztgyerekként, odalökték, kezébe fegyvert adtak, s fogalma sincs, hol van – de attól még rossz helyen állt. És tudniillik nem tett különbséget a miniszter úr a kormány nevében azok között, akik a kezébe adták a fegyvert, és belıle is áldozatot csináltak” – mondja a Fidesz alelnöke 2002-ben. A rendszerváltozáskor a múlttal való elszámolás igényét Pokorni Zoltán és társai a nyilvánosság elıtt elıször szakmai köntösben jelenítik meg. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete például 1990/1991-ben azt szorgalmazza: az önkormányzatok a tantestületek véleménye alapján vizsgálják felül az általános és középiskolák igazgatóinak szerzıdését. Amelyik vezetı pedig nem nyeri el a tanárok többségének szavazatát – talán éppen az elızı rendszerben betöltött szerepe miatt –, attól a fenntartók váljanak meg. Az ötlet végül nem valósul meg. Pedig a PDSZ e kezdeményezésével (az akkor még a Magyar Demokrata Fórumban politizáló) Csurka István elismerését is kivívja. Az MDF alelnöke nem gyızi dicsérni a demokratikus pedagógusszakszervezetet. Az nem csoda – véli –, hogy a pártállami gyökerő, Szöllösi Istvánné késıbbi szocialista parlamenti képviselı vezette pedagógus szakszervezet nem áll az ügy mellé. De hogy kormánypárti társai se merjék magukra venni a múlttal való elszámoltatás terhét, az szerinte botrány. Bezzeg ez a karakán társaság a kommunista igazgatók leváltását követeli! – mondja a politikus. A javaslat persze nem minden részletében volt olyan, amilyennek Csurka szerette volna látni. A Magyar Igazság és Élet Pártjának késıbbi elnökével ellentétben ugyanis a szakszervezet nem az elızı rendszerben kinevezett összes igazgató számőzését követelte. Ezzel szemben mindössze esélyt akartak adni a tantestületeknek és az újonnan megválasztott önkormányzatoknak, hogy mérlegre tegyék, akarnak-e a régi vezetıkkel együtt dolgozni. Pokorni késıbbi eszével úgy vélekedik: kezdeményezésük jogállami logikával is elfogadható kompromisszum lett volna. Arany középút a válogatás nélküli “lefejezés” és az igazgatók bebetonozása között – hiszen a tantestületek vezetıinek munkáját az iskolafenntartó azóta is négyévente mérlegre teszi. A javaslat annyiban rendhagyó, hogy szerintük a rendszerváltozás volt olyan kivételes idıszak, ami indokolttá tette volna ezt a rendkívüli tisztújítást. A PDSZ nem csak az igazgatók ügyében képvisel markánsan rendszerváltoztató álláspontot. A szocialista tanácsrendszerrel szembeni bizalmatlanságuk miatt
például eleinte programjukban azt fogalmazzák meg: az állam ne az iskolafenntartókon, vagyis a rossz emlékezető tanácsok örökébe lépı önkormányzatokon keresztül, hanem közvetlenül az intézményeknek adja az oktatásra szánt pénzeket. E javaslaton a gyakorlattal szembesülve kisvártatva módosítanak. Kompromisszumként vegyes rendszert szorgalmaznak: a pedagógusbérek közvetlen normatív támogatásként érkezzenek az iskolákhoz, az ezen felüli költségeket pedig az állam az önkormányzatokon keresztül folyósítsa. Végül ez az ötletük sem valósul meg, s az oktatás központi pénzeinek java része azóta is a fenntartókon keresztül jut az intézményekbe. Pokorniék azonban nem érzik nagy vereségnek javaslatuk elvetését. Hiszen – miként a politikus késıbb nyilatkozza – “a szakszervezet sohasem gyız, de igazán nem is veszít. Kis gyızelmekkel jönnek a sikerek: béremelés, a közalkalmazotti bértarifa bevezetése”. A fenti példák alapján utólag azt gondolhatnánk, hogy a PDSZ javaslataival jobbról elızte a konzervatív kormánykoalíciót. Ez azonban nem volt így. 1991. október 25-én például a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kongresszusáról szóló híradások után a szakszervezet nyílt levelet tesz közzé. A Pokorni Zoltán által jegyzett dokumentum azt tudakolja Andrásfalvy Bertalan mővelıdési és közoktatási minisztertıl: “Igaz-e, hogy a tanácskozáson az Ön jelenlétében elhangzott az, hogy a »magyar pedagógusok két nemzedék erkölcsiszellemi tönkretételének végrehajtói voltak«? Igaz-e, hogy ezt a kijelentést Ön szó nélkül hagyta? Igaz-e, hogy az Ön által vezetett minisztérium államtitkára az oktatási rendszer megújításával kapcsolatban a »vörös ateisták és a fehér ateisták« kifejezéseket használta?” Néhány nap múlva, 1991. november 5-én ugyancsak Pokorni aláírásával lát napvilágot a PDSZ állásfoglalása. Ez – az egykor elkobzott egyházi iskolák visszajuttatásával kapcsolatos vitára utalva – leszögezi: “Nem tudjuk, hogy a törvénytelen államosítást végrehajtók vörös ateisták voltak-e, de azt tudjuk, hogy akik ma az önkormányzati iskoláknak egyházi fenntartásba kerülésével kapcsolatban közösen végiggondolandó problémákat fogalmaznak meg, azok semmiben sem azonosak velük. Nem azzal az állásponttal kívánunk most vitatkozni, mely egyházi iskolák tervezett arányáról szólt, hanem azzal a módszerrel, mely e szavakban rejlik, s hit vagy hitetlenség kérdésére szőkíti azok véleményét, akik ebben az oktatáspolitikai kérdésben eltérı álláspontot vallanak.” Ezután a készülı közoktatási törvényt bírálva 1992. március 5-én Pokorni Zoltán sajtótájékoztatón jelenti be: a PDSZ kifogásolja a jogszabály újabb változatát. Abból ugyanis kimaradt az állami és önkormányzati iskolák világnézeti semlegességét szavatoló pont. Ezzel szemben ık azt javasolják, hogy azokon a településeken, ahol csak egy iskola mőködik, azt addig ne lehessen visszaadni az egyháznak, amíg az önkormányzat nem gondoskodik világnézetileg semleges intézményrıl.
A kilencvenes évek elejének oktatáspolitikai vitái a nyilvánosság elıtt nem véletlenül csúcsosodtak ki az egyházi iskolák, a hittan kérdésében. A konzervatív kormánykoalíció a liberális ellenzék szerint túlzott mértékben, ütemben és az idıközben létrejött jogviszonyokra való tekintet nélkül akarta rendezni a felekezeti oktatás szétzilált sorait. Ezzel – érveltek – jól mőködı állami intézmények sorát teszik tönkre, s világnézeti elkötelezettséget, de legalábbis egy központi ideológiához való igazodást várnak el az iskoláktól. A kormánypártiak viszont úgy érezték: egykori rendszerváltoztató társaik fittyet hánynak a társadalom, az egyházak jogos elvárásaira, a vallásos oktatást igénylı tömegekre, s a világnézeti semlegesség örve alatt voltaképpen ateista iskolákat akarnak létrehozni. Ma már tisztábban látni: az akkori hiszterizált körhangulatban sokszor mindkét fél elvetette a sulykot. Ez pedig majdnem lehetetlenné tette, hogy azokban a kérdésekben is szót értsenek, amelyekben egyébként nem lett volna köztük különbség. A PDSZ, illetve a hozzá hasonló álláspontot képviselı Fidesz akkori szempontjainak jobb megértéséhez segíthet hozzá Orbán Viktor késıbbi – meglehet, sokak számára csupán magyarázkodásnak tőnı – nyilatkozata. “A 90es évek elején még volt bennem bizonytalanság az egyházak állapotát és szándékait illetıen. Kétségeim voltak afelıl, hogyan képzelik el a maguk helyét és szerepét a szabad Magyarországban. Azt sem tudhattuk pontosan, hogy milyen lelki, erkölcsi tartalékokkal élték túl a számukra különösen nehéz szocializmust” – mondja a Fidesz vezetıje 2002-ben a Magyar Nemzetben. Pokorni a PDSZ és a Fidesz akkori kemény fellépésének másik mozgatórugóját utólag abban látja: ha az 1990 elıtti években a pártállam ellenzékének egyik fegyvere az volt, hogy úgy tett, mintha szabad országban élne, ez a hozzáállás még inkább jellemezte az MDF-kabinet ellenfeleit. “Úgy kellett viselkednünk, miként egy normális, valóban demokratikus ország parlamentjének ellenzékétıl elvárható. Vagyis ha valamivel nem értünk egyet, azt szóvá kell tennünk, még akkor is, ha ezzel a barátainkat bíráljuk. Hiszen a rendszerváltozáskor épp azért küzdöttünk, hogy a fekete fekete, a fehér pedig fehér legyen, s ne mögöttes politikai megfontolások mossák el a különbségeket” – tartja utólag. Miként azonban 2002-ben az index nevő internetes lapban önkritikusan nyilatkozza, a vita hangneme több esetben kívánnivalót hagyott maga után: “90 és 94 között az MDF kormánypárt volt, a Fidesz ellenzéki, de abban egyetértettünk, hogy egy tudatos társadalomalakító politikával, esélyteremtéssel szélesíteni kell azoknak a körét, akik a középosztályhoz sorolhatják magukat. A választott eszközök megítélésében éles viták voltak közöttünk. Tíz év elteltével ıszintén el kell mondanom, hogy talán túl élesek. És meg kell követnem néhai Antall Józsefet, és kormányának néhány tagját. Ám valami igazunk nekünk is volt, mert elég sok olyan esetet láttunk, hogy a kárpótlási jegyeket felvásárolva, a privatizációban megforgatva, azok ültek »az új tulajdonosi székbe«, akik korábban a szocialista tulajdon magasabbrendőségét hirdették évtizedeken át.”
Ekkoriban születnek az oktatás helyzetét alapvetıen meghatározó jogszabályok. A közoktatási, a felsıoktatási, az akadémiai törvény körüli polémiákban sokat tanul a majdani politikus. Ekkor, az elızı rendszer oktatásának kritikájával, az Antall-kabinet kultuszminisztereivel: Andrásfalvy Bertalannal, majd Mádl Ferenccel, illetve oktatási államtitkáraival, Dobos Krisztinával, Beke Katával vitázva szerez jártasságot abban, hogyan kell megtervezni nagy oktatási rendszereket. Szerinte egyébként már-már politikai naivitással felérı hiba volt, hogy Antallék hagyták az ellenzéknek és a szakszervezeteknek, hogy az oktatáspolitikai harcokat folyton kivigyék a nyilvánosság elé. Ma már azonban úgy látja, ez egyben az MDF politikusainak szakmai lelkiismeretességét is jelzi. “Ráadásul ezek kivételesen olyan viták voltak, melyek nem csupán a nyilvánosságnak szóltak. Nem a színfalak mögött már eldöntött álláspontokat játszottuk le pusztán a közvélemény meggyızésére, hanem nagyon is élesben ütköztünk meg” – mondja. Az ekkoriban megalkotott törvények aztán, bár utóbb számos módosításon estek át, lehetıvé tették, hogy az egymást követı kormányoknak egyre kevesebb területen kelljen ismét elıvenni és újragondolni egyszer már eldöntött oktatáspolitikai kérdéseket. Ez az elmúlt évek kétségtelen, ám kevéssé látványos eredménye; inkább afféle hallgatólagos megegyezés. Nem arra kell gondolni, mintha a politikai ellenfelek egymás tenyerébe csapva egyeztek volna meg egyegy szakkérdésben. Csak éppen kormányváltáskor egyre kevesebb területen bolygatják meg az elıdök által kialakított rendszereket. Amikor például az Antall-kormány tankerületi oktatási központokat hozott létre, ezt a kezdeményezést az akkori ellenzék – mert az újkori centralizáció intézményét, az átkos emlékezető szakfelügyelet feléledését látta benne – vehemensen támadta. A Horn-kormány rögvest meg is szüntette a hálózatot. Az Orbán-kabinet azonban visszaállította ezt a középszintő közigazgatási szintet, immár nem tankerületekként, hanem az újonnan létrehozott Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont irodáiként. Ezt a rendszert aztán a Medgyessy-kormány sem számolta fel. Ne feledjük azonban: míg utólag kétségtelenül leljük nyomait a rendszerváltoztató erık közötti véleményegyezésnek, akkoriban legfeljebb a színfalak mögött járatos politikacsinálók érezhették, hogy a nagy hangzavar ellenére itt közel egyívású emberek küzdelme zajlik. Erre hívta fel a figyelmet Mádl Ferenc, az Antall-kormány második kultuszminisztere 2000 májusában egy interjúban. “A parlamentben a hátam mögött ültek azok a fideszesek, akikkel már akkor is nagyon jó viszonyban voltam, amikor hallgatóim voltak az egyetemen. Igaz, a szocialisták között is volt jó néhány ilyen képviselı. A fideszesek akkori radikalizmusát én az ifjúi hévvel magyaráztam és örültem, hogy ilyen határozottak. Azóta a fideszesek jelentıs változáson mentek át: fejlıdtek a nézeteik, a politikai kultúrájuk. Ebben az érlelıdési folyamatban eljutottak ahhoz az értékrendhez, amit nemzeti liberalizmusnak szokás nevezni,
amikor már a kereszténydemokrácia értékeit is magukénak tudták tekinteni. Nagyon fontos volt számomra ez például a tudományban, a kultúrában, az oktatásban: ekkor már elismerték, hogy az oktatás nemcsak ismeretek közvetítésére szolgál – korábban ugyanis kultuszminiszterként még velük szemben is védtem az oktatási törvényt –, hanem nevelésre, sıt morális nevelésre is. Pokorni Zoltán ki is mondta, hogy korábban tévedtek” – nyilatkozta a politikus a HVG-ben. Pokorni pedig több parlamenti ciklus távlatából azt mondja: az akkori, sokszor késhegyre menı viták ellenére mindvégig tudatában volt annak, hogy évtizedekkel idısebb ellenfelében jó embert tisztelhet. Ez szépen hangzik, de vajon mi bizonyíthatná, hogy e szavak hitelére mérget lehet venni? Nos, talán az, amit a politikus utóbb mesél el: 1998-ban, az Orbán-kormány megalakulásakor éppen ı veti majd fel, hogy az oktatási minisztérium élére egykori politikai ellenfele, Mádl Ferenc kerüljön. Errıl azonban késıbb szólunk részletesen. Most még csak 1993. decemberében járunk. Karácsony elıtt két nappal a Magyar Távirati Iroda tudósításában azt olvassuk: Pokorni Zoltán és Horn Gábor vezetésével a két liberális párt aznap egyeztette oktatási programját. “A Fidesz is, az SZDSZ is hitet tesz az önkormányzati és állami iskolák világnézeti semlegessége mellett, és a hittant nem kívánják szerepeltetni ezen intézmények pedagógiai programjában. Ha a szülık kívánják, akkor az iskolák feladata lenne helyet biztosítani az iskola épületében a hittanoktatásnak” – adja hírül 1993-ban az MTI. De egy kicsit elıreszaladtunk, hiszen Pokorni Zoltán csak most, 1993 ıszén csatlakozik a Fideszhez.
CSATLAKOZÁS A FIDESZHEZ A nyolcvanas évek végén vagyunk. Pokorni Zoltán még a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanít, amikor az intézmény MSZMP-tag igazgatója – látva a fiatal pedagógus szakmai elkötelezettségét, közéleti érdeklıdését – egy alkalommal így szól hozzá: “Zolikám, olyan jó meglátásaid vannak; nem akarsz belépni a pártba?” İ így felel: “Jó ötlet. De az majd egy másik párt lesz.” Ez a párt néhány év múlva a Fiatal Demokraták Szövetsége lett. Hogyan érik a szakszervezeti vezetı politikussá? Errıl az érintett maga beszél majd immár oktatási miniszterként az 1999/2000-es tanév megnyitóján. Miként felidézi, érdekvédıként még azt tartotta jó megoldásnak, ha a kormány sok pénzt tesz az oktatási rendszerbe, javítja a munkakörülményeket, emeli a béreket. Így talán meg tudja fordítani azt a folyamatot, hogy a legjobbak felhagynak a tanítással. Hamar be kellett azonban látnia, hogy megmosolyogni való illúzió volt ezt gondolni. A világ egyik országában sincs soha annyi pénz, amennyi ehhez kellene. Nagyobb összeget kell ugyan szánni az oktatásra, ám emellett ki kell dolgozni a minıség garantálásának, javításának feltételeit – ébred rá. “S ez már nem szakszervezeti, érdekvédelmi logika. Amikor ezt a magam módján fölismertem – sok idı kellett hozzá –, akkor jöttem rá, hogy én nem szakszervezeti vezetı vagyok, vagy nem annak való vagyok, hanem oktatáspolitikus. Mert nem akarom becsapni a bennem bízó munkavállalókat azzal, hogy több bért fogok követelni, hanem a másik oldalon a munka feltételeinek a kontrollját, a minıség garanciáit is mellérendelem” – vallja 1999ben. Ez, az 1993-ban meghozott döntés élete talán elsı tudatos és jól végiggondolt elhatározása, hogy valamit abba akar hagyni és egy új dolgot elkezdeni. A váltás nem könnyő. Fél évtized után voltaképpen saját “gyermekét”, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét kell maga mögött hagynia. Azt a szervezetet – vagy mondjunk inkább közösséget? –, melyben minden tagnak ismeri a nevét, elıéletét, szokásait. Érzi azonban: sorsa egyre inkább a Fidesszel fonódik egybe, s mégoly nehéz is az új közegben eligazodni, bármennyire újra kell sok mindent tanulni, neki ott a helye. Harmincegy éves ekkor. A fiatal demokraták személyisége, habitusa persze nem idegen tıle, hiszen többük az ı, vagy pszichológus felesége, Beck Andrea egyetemi csoporttársa volt. Nagyjából egy korosztály tagjai. Ugyanazokon a filmeken, zenéken nıttek fel, s látásból ismerték egymást a budapesti bölcsészkar, a jogi kar vagy éppen a Közgáz határolta fıvárosi háromszögbıl. A párt mellett hivatalosan 1993 októberében kötelezi el magát, majd novemberben lemond az PDSZ ügyvivıi posztjáról. “Számomra a Fidesz új politikai nyelv, új politikai kultúra meghonosodását jelentette. A »politika csinálóinak« nem kell elveszíteniük jókedvüket, nem kell beolvadni az államvagy pártapparátus által megkívánt nyakkendıs fegyelembe, hanem mindenki
vállalhatja önmaga személyiségét. Egy pragmatikus cél érdekében együtt tud dolgozni falusi fiú és városi értelmiségi, hívı és ateista, mert nem ezek a paraméterek a döntıek a pártban, így ezeket nem is kell megtagadnia senkinek. Az én személyiségem megırzését sem veszélyezteti tehát egy nem létezı pártfegyelem. Ezt eddig leginkább a Fideszen belül érzékeltem, a többi párt számomra sokkal inkább uniformizált” – nyilatkozza 1994. januárjában a Magyar Narancsnak. A Fideszben azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy a PDSZ színeiben elsısorban ı jeleskedik a közoktatási törvény vitájában. Fodor Gábor, a párt oktatáspolitikai kabinetjének irányítója és Orbán Viktor, a fiatal demokraták elnökének 1993-ban megválasztott politikus ezért nem egy alkalommal hívja fel és kéri ki tanácsait. A pártba végül Orbán tudomásával/hívására, ám Fodor közvetítésével kerül, s itt az oktatáspolitikai kabinet tagjaként kap feladatot. “Zoltán akkor a Fidesznek afféle háttértanácsadója volt. Véleményét több oktatáspolitikai kérdésben is kikértem. Higgadt, józanul gondolkodó embert ismertem meg benne” – emlékezik vissza Fodor Gábor. A politikus akkoriban a parlament emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának elnöke is volt, és emellett az általános politizálás is vonzotta. Azzal számolt hát, hogy számos feladata egyikét hamarosan le kell adnia. “Úgy gondoltam, az oktatáspolitikai kabinet irányítása lehet az. Ezért is örültem Zoltán felbukkanásának, mert ı volt a Fideszben az elsı ember, akirıl el tudtam képzelni, hogy e posztot átvegye tılem. Amikor pedig már kifelé állt a rudam a Fideszbıl, azt reméltem, hogy ı lesz az, aki ellensúlyozhatja majd Orbán Viktor és Kövér László számomra egyre vállalhatatlanabb politikáját. Úgy látom, Zoltán próbálkozott is ezzel, de nem járt sikerrel” – vélekedik Fodor. A politikus e nyilatkozata is jelzi, hogy azokban a napokban a Fidesz épp korai történetének legnagyobb válságát éli. Hosszú hónapok belsı vitáinak végére tesz pontot, hogy Fodor Gábor vezetésével – itt hosszabban nem részletezendı okokból – a párt több tagja szakít a fiatal demokratákkal, és átigazol a Szabad Demokraták Szövetségébe. A Fidesz vezetése ezért eleinte nem fogadja feltétlen lelkesedéssel a hamarosan az oktatáspolitikai kabinet élére álló Pokornit. Egyrészt Fodor emberének hiszik, akivel ilyen kusza helyzetben jobb csínján bánni – egyúttal viszont konkurenciát is látnak benne. Vele alkalomadtán sakkban lehet tartani a pártból kifelé kacsintgató politikust – gondolják. Pokorni beilleszkedése azután sem könnyebb, hogy a párttal szakítók végleg elhagyják a Fideszt. Nem kevesen ugyanis azt gondolják, hogy Fodor távozásával az oktatáspolitikában övék a marsallbot. “Erre jövök én, s azt mondom, nem: az enyém” – idézi fel utóbb 1993-94 kellemetlen napjait. Ekkor szembesül azzal, mekkora erıvel is tud mőködni egy pártban a szakmai köntösbe bújtatott, ám személyes vetélkedéseket rejtı politikai intrika. Nem csoda, ha azonnal átlátja: helyzetét leginkább szakmai eredmények felmutatásával biztosíthatja.
Ennek jeleként az 1994-es parlamenti voksolásra készülı Fideszben a Fodortól átvett kabinet elsıként fog írott választási program elkészítésébe. Ezzel egy idı után Pokorninak sikerül is kivívnia párttársai elismerését. Olyannyira, hogy az 1994-es kampányban – gondolatmenetét, szerkezetét, de jószerivel formátumát és betőtípusát is tekintve – ez a dolgozat ad majd mintát a többi szakterület programját megfogalmazók számára. (Látni fogjuk: a majdani Orbán-kormány programjában a legnagyobb teret ugyancsak az oktatáspolitikai elképzelések kapják. Nemhiába, a Fideszben évek múltán is ez az egyik legkiegyensúlyozottabban kezelt, személyi vetélkedésektıl és változásoktól csak módjával terhelt szakterület.) A szakmai erények felmutatása mellett persze valamiképpen folyamatosan viszonyulnia kell a Fodorék kiválásával elıálló helyzethez. Kérdés – például 1993 ıszén a HVG által készített portérinterjúban –, hogy belép-e a pártban akkoriban alakult, a késıbbi távozók, Hegedős István és Szelényi Zsuzsa fémjelezte Párbeszéd-platformba. A helyzetet bonyolítja, hogy a Fidesszel viharos körülmények között szakítók majd mindegyikével jóban van. Személyes ellentét nincs köztük, sıt Szelényirıl mint legszőkebb baráti társaságának tagjáról beszél, akivel rendszeresen együtt járnak például kenuzni. (E helyt kell megemlíteni azt a – Fideszben való szocializáció szempontjából talán nem mellékes – tényt, hogy Pokorni Zoltán nem szokott focizni. Az evezés mellett kedvenc sportja a síelés.) “A platform hasznos és jó, hiszen egyik lehetséges formája ez annak, hogy a Fidesz a választási kampány kívánta feszített munkamenetben vagy az esetleges kormányzati munka mellett is megırizze azt a stílust és azokat az értékeket, amelyeket ellenzéki mozgalomként, pártként hordoz. Ha ezt csak egy platformban lehetne képviselni, akkor csatlakoznék” – hangzik a profi politikussá érı Pokorni diplomatikus, ám egyértelmő válasza. Utóbb aztán, amikor már nem kell tekintettel lennie a párt akkori érzékeny belsı viszonyaira, hozzáteszi: bármennyire kedvelte a platform kitalálóit, látni kellett, hogy az ilyen kezdeményezések sohasem születnek véletlenül. “A platform csupa pozitívumot tőzött zászlajára, de hát minden platform ezt teszi. Márpedig általában egy ilyen alakulatnak nem a deklarált célja, hanem a mögöttes értelme fontos. Hiszen ha csak egy platformban lehetne párbeszédet folytatni, akkor ez azt jelentené, hogy a párt egészében erre nincs mód” – értékel. Az sem megy minden komplikáció nélkül, hogy helyet szorítsanak neki az 1994es választásokon induló képviselı-jelöltek között. Pokorni ugyebár 1988-ban nem volt jelen a Bibó István Szakkollégiumban a Fidesz megalakításakor. A rá következı éveket sem a pártban töltötte, így nem dukál neki a parlamenti megmérettetés joga. A fiatal demokrata vezérkar azonban egyebek mellett abban látja a siker zálogát, ha az ısfideszeseken kívül néhány ismertebb személyiséget is csatasorba állít. Így kerül Eperjes Károly színmővész vagy a sikeres székesfehérvári polgármester, Balsay István mellett az újdonsült politikus az indulók közé – Csepelen.
A feladat kétszeresen is nehéz. A helyi alapszervezet – nem minden ok nélkül – úgy érzi: gyorsan helyet kellett keríteni az új fiúnak, akit afféle ejtıernyısként jobb híján hozzájuk pottyantottak le. A budai értelmiségi fiatalember pedig – inkább okkal, mint ok nélkül – azon tőnıdik, vajon mennyi babér is terem majd neki e budapesti munkáskerületben. Különösebb elkeseredésre azonban nincs oka. Ha nem hozza körzetét, az országos listán számára fenntartott tizedik hely akkor is a biztos bejutás lehetıségével kecsegteti. Így is történik. Pokorni Zoltán 32 évesen – akkori fideszes léptékkel mérve nem éppen fiatalon, ám nemzedéktársai tempójánál gyorsabb elımenetellel – a Magyar Köztársaság Országgyőlésének képviselıje lesz. Utólag úgy értékel: hasznos tapasztalatokra, késıbb is tartó barátságokra tett szert a csepeli hónapok alatt. Belátható azonban, nem ez az igazi terepe, így 1994-ben átigazol természetes közegébe, a fıvárosi Fidesz XII. kerületi csoportjába. Fiatalemberként évekig itt lakott családjával, s csak azután költöztek a II. kerületbe, hogy gyermekei számának gyarapodásával kinıtték korábbi lakásukat. Édesapja, nagymamája azonban továbbra is ott él, s mindennapjainak ı is nagy részét tölti a XII. kerületben. Ha a Fidesz nyeri az 1994-es választásokat, talán szóba került volna a lehetıség: ı legyen a kultusz-, illetve oktatási miniszter. Ehhez persze egy esetleges koalíciós partnernek – az akkori állás szerint a fiatal demokratákkal 1993-ban választási szövetségre lépı SZDSZ-nek – is lett volna egy-két szava. És nem is akármilyen egyeztetés kezdıdött volna. Azzal az SZDSZ-szel kellett volna megállapodni a tárca vezetésérıl és szerkezetérıl, melyben Horn Gábor – korábban évekig Pokorni harcostársa a PDSZ-ben –, a fiatal demokratáktól frissen távozó Fodor Gábor és Magyar Bálint egyaránt élénk érdeklıdést tanúsított az oktatásügy iránt. Ezt a feltételezést azonban végérvényesen a “Mi lett volna, ha…” kezdető, soha el nem dönthetı kérdések körébe utalhatjuk. A Fidesz ugyanis 1994-ben nemhogy nem alakíthat kormány, de történetének legsúlyosabb választási vereségét szenvedi el. A korábban negyven százalékos népszerőségnek is örvendı párt a szavazatok mindössze hét százalékát szerzi meg. Mielıtt az ifjú politikus további pályáját felidéznénk, érdemes elidızni a FideszSZDSZ-megállapodás létrejöttének körülményeinél és következményeinél. A két liberális párt választási szövetségének elızménye a rendszerváltozásig nyúlik vissza. Az 1989-90 óta a szabad demokraták természetes szövetségesének, fiókszervezetének tartott párt és a hozzájuk kötıdı értelmiségiek az 1990-es taxisblokád, majd a Demokratikus Charta megalakulása után egyre inkább úgy érzik, hogy színt kell vallaniuk a múlt erıivel való együttmőködéssel kapcsolatban. Az Antall-kormány ellenében kiálló szabad demokrata értelmiségiek ugyanis éppen e mozgalom ernyıje alatt sorakoznak fel szocialista vezetıkkel, s járulnak hozzá, hogy az MSZP fokozatosan kikerüljön az 1990-ben köréje húzott politikai karanténból.
A Fidesz és környezete ekkor teszi fel magának a kérdést: ellentéte a konzervatív koalícióval van-e akkora, hogy a kormány leváltására nemhogy az ördöggel, de még a szocialistákkal is szövetkezni lehet-e. A fiatal demokraták sok szempontot mérlegelnek, sıt közülük többen alá is írják a Demokratikus Chartát. Ám végsı válaszuk az, hogy: nem. A Fidesz ezért hamarosan megkísérli, hogy az SZDSZ-t leválassza a szocialistákról, így próbálva gátat vetni annak, hogy 1994 után a két párt együtt találjon kormányozni. Ennek megfelelıen már 1993 februárjában megegyezésre jutnak, hogy a másik tudta nélkül harmadik párttal nem kötnek választási megállapodást. Júliusban aztán kapcsolatukat szorosabbá teszik azzal, hogy szerzıdést írnak alá jelöltjeik kölcsönös visszaléptetésérıl azokban a választókerületekben, amelyekben az elsı forduló után a másik párt áll jobban. “Nem volt más eszközünk arra, hogy megakadályozzuk az SZDSZ MSZP irányába történı sodródását, hogy elejét vegyük egy körvonalazódó MSZPSZDSZ baloldali blokk kialakulásának” – magyarázza ekkor az okokat már-már mentegetızve a párt belsı tájékoztatója, a Fidesz Press. Pokorni Zoltán visszaemlékezése szerint pedig Orbán Viktor azzal a felkiáltással jött vissza a szabad demokraták vezetıivel kötött megállapodás aláírásáról, hogy “Na, ma nemcsak az SZDSZ-t mentettük meg az ördög karmából, hanem az országot is!” A Fidesz tehát ekkor abban a hitben – hamarosan belátják: illúzióban – él, hogy a politikai paletta közepén sikerül egy harmadik pólust kialakítani a fiatal és szabad demokraták, a Vállalkozók Pártja és az Agrárszövetség összefogásával. E törekvés pedig nem éppen elızmény nélküli. Az Antall-kormány idején már korábban is felmerült, hogy az MDF, a KDNP, a Fidesz és az SZDSZ hozzon létre egy olyan polgári erıt, mely részben a szocialistákkal, részben a Csurka István fémjelezte jobboldali szélsıséges erıkkel szemben be tudja fejezni a rendszerváltozást. A párt ezzel tehát nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a rendszerváltozáskor jobbra kilendült politikai ingát megfogja középen, hogy ne lendüljön át balra, s 1994-ben ne emelje vissza a hatalomba azokat, akiket 1990-ben végre-valahára sikerült eltávolítani. A fiatal demokratáknak pedig ekkor még minden okuk meglehet arra, hogy bízzanak kezdeményezésük sikerében. Ne feledjük: 1993 februárjában a Fidesz 40, de még júliusban is harminc százalék fölött áll, s népszerőségük csak a választások közeledtével csökken vészesen. Ugyanebben az idıszakban az SZDSZ tíz százalék körül, az MSZP pedig 14-17 százalék között tanyázik. E fél szívvel kötött megállapodás megkötését más szempontok is magyarázták. Az egyik értelmezés szerint a Fidesz a balközép szövetséges SZDSZ felmutatásával kívánta a liberális közvélemény elıtt ellensúlyozni a tényt, hogy 1993 elején politikai félfordulatot hajtott végre, s óvatosan az MDF felé közeledett. Miként pedig Kövér László 2001 májusában a Beszélıben nyilatkozta, “az SZDSZ és az MSZP között hallgatólagos, nem írásos és nem nyilvános paktum létezett a Fidesz politikai ellehetetlenítésére. Ez csak azért
nem következett be, mert az MSZP számára a Fidesz fontos eszköz volt az SZDSZ hátában. Horn így tudott játszani az SZDSZ vezetıivel: ne feltétlenül gondolják azt magukról, hogy pótolhatatlan partnerei a szocialistáknak. 1994ben a politikai megsemmisülés szélén álltunk. Ha nekünk akkor nem lettek volna alapvetı erkölcsi és politikai kifogásaink az MSZP-vel szemben, akkor a hét százalékunkkal alaposan megfontolhattuk volna, nem veszünk-e részt ebben a koalícióban.” Valóban: a Fidesz legendáriumának meghatározó fejezete a párt magatartása az 1994-es választások utáni koalíciókötéskor. Ha ugyanis hinni lehet Horn Gyula, a hamarosan létrejövı MSZP-SZDSZ-kabinet miniszterelnöke késıbbi szavainak, ı mindenképp be akarta vonni a fiatal demokratákat a kormányba. Ezért komolyan felmerült benne: Orbán Viktornak felajánlja az európai ügyekért felelıs miniszteri széket. A Fidesz ennek ellenére, feltehetıleg megérezve, hogy döntése addigi politikájának hitelét mérlegre teszi, és meghatározza jövıjét, végül nemet mondott a felkérésre. A párt ezzel nemcsak komoly erkölcsi tıkét halmozott fel, de további, 1998-ban végül sikert gyümölcsözı politikájának alapját is megteremtette. Így az olyan vélemények, mint Lakatos Pál jobbszélsı újságíróé, aki egykor azzal riogatta a polgári szavazókat, hogy lesz még Pokorni Zoltán a Fidesz-MSZP-kormány miniszterelnöke, kevesekben keltettek valódi félelmet. Sıt – már amennyiben a Fidesz politikája Kövér László korabeli nyilatkozata szerint alakul a belátható jövıben is – ezzel a szabad demokratákkal való megegyezés lehetısége is egyszer s mindenkorra lekerült a napirendrıl. “Nagyobb a valószínősége annak, hogy a Fiatal Demokraták Szövetsége mint párt eltőnik…, mint hogy ezzel az SZDSZ-szel még egyszer … szövetségi viszonyba keveredjen” – mondta a párt alelnöke 1995-ben az Új Demokratának. De vissza Pokorni Zoltán személyes pályafutásához! A politikus portréját ott szakítottuk meg, hogy a választási vereség után nem lesz belıle miniszter. 1994 tavaszán a Parlament kulturális, oktatási, tudományos, sport, televízió és sajtó állandó bizottsága alelnökének, valamint a Fidesz frakcióvezetı-helyettesének, egyben a képviselıcsoport humánpolitikai kabinetjének vezetıjének nevezik ki. Az Országgyőlésben aztán – sok társával ellentétben, akiknek tettvágyát az 1994-es vereség feletti elkeseredés nem kis mértékben visszavetette – beleveti magát a munkába; miként ı mondja, csak úgy “szaggatja az istrángot”. Ugyanez a lendület jellemzi a pártban végzett tevékenységét – olyannyira, hogy 1994-ben elhatározza: a választási vereség után júniusban tartott rendkívüli tisztújító kongresszuson megpályázza a Fidesz egyik alelnöki székét. Bár képességeit, szakmai erényeit társai elismerik, többen megpróbálják lebeszélni errıl a vállalkozásról. Köztük van Orbán Viktor is, aki azzal érvel, hogy a választási vereség után nehéz évekre kell felkészülni, amikor az ellenfél megpróbál majd mindenkit lejáratni. Márpedig – így a Fidesz vezetıje – “rád nagy szükség lesz az 1998-as választások idején, nem kellene idı elıtt kinyíratnod magad”.
Az Orbánt ismerık azonban akkor úgy okoskodtak: a Fidesz elnöke nem csak ezért igyekszik lebeszélni társát vállalkozásáról. Szerintük gondolatai között az a megfontolás is szerepet kaphatott, hogy friss még a Fodor Gáborék kiválása ütötte seb a pártban. Veszélyes dolog lehet egy, a Fodoréhoz hasonló értelmiségi habitussal rendelkezı, szintén az oktatás területérıl érkezı politikust ilyen magas székbe emelni. “Nem tartom kizártnak, hogy Viktor – felelıs pártelnökként – ezt a tényezıt is figyelembe vette. Valóban: akkor még nem ismertük eléggé egymást ahhoz, hogy ilyesmi ne juthatott volna az eszébe. De nincs okom azt gondolni, hogy ez volt a meghatározó szempontja” – mondja utólag Pokorni. Az intés ellenére aztán elindul a posztért. Ezúttal nem a Fidesz vezérkarának jóvoltából jut elıre a pártban, hanem belsı demokratikus szavazáson, saját elhatározásából méretteti meg magát egy választott párttisztségért. Be is jut az elnökségbe. Méghozzá a legtöbb szavazattal. A Horn-kormány idıszaka a Fidesz majdani politikája szempontjából meghatározó jelentıségő. Az 1994-es választási vereség után felgyorsul a polgári pártok együttmőködése. Igaz, ezután még hosszú hónapokig az lesz az egyik fı kérdés, hogy ez a szövetség a Kereszténydemokrata Néppárttal együtt vagy sem, a kisgazdákkal vagy nélkülük jöjjön létre. A pártok egymásra találását 1994 ıszén a balliberális koalíció közvetve maga is sietteti. A Horn-kormány ugyanis kétharmados parlamenti többségét kihasználva puccsszerően, az önkormányzati választások elıtt nem sokkal módosítja az önkormányzati törvényt. Ennek megfelelıen az addigi kétfordulós helyhatósági választásokat egyfordulóssá alakítják át. Ez praktikusan annyit tesz, hogy az egyívású pártok nem tudnak a két forduló között a már ismert eredmények alapján, az egyes jelöltek visszaléptetésével szövetséget kötni. A közös fellépésrıl így elıre meg kell egyezni. Ez a jobboldalon meg is történik, s nem is eredmény nélkül. Míg ugyanis 1994 tavaszán az önállóan induló polgári erık együttesen több szavazatot szereztek, mint a szocialista párt, ám nem kapták meg a kormányzás jogát, most számos településen a konkrét eredményekben is mérhetı az összefogás sikere. Pokorni Zoltán ebben az idıszakban személyesen is részt vesz a polgári szövetség formálásában. Számos emléket ıriz arról, milyen nehéz feladat az eltérı háttérrel rendelkezı polgári pártokat közös nevezıre hozni. “Egy alkalommal Giczy Györggyel, a KDNP késıbbi elnökével kampányoltam Székesfehérváron. İ ekkor idézte Thomas Hobbes mondását: ha az emberek nem tudnak megállapodni a közös jóban, akkor állapodjanak meg a közös rosszban. Ez utóbbi lett volna, ugye, az MSZP. Nagyon nem tetszett a gondolat, hogy pusztán az ellenfél iránti ellenszenv kössön össze bennünket. A hallgatóság ugyanakkor jól fogadta Giczy szavait, sıt az akkori valósághoz az a felfogás állt közelebb. Hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a közös
társadalomkép, a jóban való közösség felismerése kapcsolja össze ezeket a pártokat” – mondja a politikus. E közeledés jegyében alakítja meg például 1995 januárjában a Fidesz több parlamenti képviselıje – köztük Kövér László, Németh Zsolt, Pokorni Zoltán és Rockenbauer Zoltán – a párt polgári liberális körét. Az alakulatnak egyik törekvése éppen az, hogy a keresztény, konzervatív értékvilág egyes elemeit beemelje a Fidesz programjába. S hogy az egyes ideológiai címkék mily viszonylagosak, s megítélésük mennyiben az aktuális politikai környezethez kötıdik, arra e csoportosulás elnevezése mutat példát. Az addig liberális pártban ugyanis a polgári kifejezés használata kifejezett elırelépést sugallt a jobbközép politizálást irányába. Ezzel szemben nem telik el néhány év, és ugyane szóösszetételben a liberális jelzı már az átalakuló Fidesz számos hívében szitokszóként ragad meg. Itt kell idézni a párt elnökének, Orbán Viktornak késıbbi magyarázatát a Fidesz sokak által kárhoztatott irányváltásáról. “Az az út, amelyet végigjártam, nem a liberalizmustól vezet a konzervativizmusig. A liberalizmus meg a szocializmus ideológia, a konzervativizmus pedig nem az. Gondolkodásmód, észjárás, habitus, talán jellem is. Úgy vélem, hogy ráéreztem az ideológiák viszonylagosságára, jelentıségük korlátaira. Elérkeztem abba az életkorba, amikor megérett bennem a gondolat: nincs szükségem arra, hogy a világról alkotott nézeteimet, gondolataimat, még ha a politika világát érintik is, beleerıszakoljam bármifajta ideológia egy könyvben összefoglalható ketrecébe. Nem fontos számomra, hogy gondolatomnak mi köze van a liberalizmushoz vagy a szocializmushoz” – nyilatkozta a politikus 2002-ben a polgári napilapban. Orbán egyházügyi fıtanácsadója, Balog Zoltán pedig még 1998-ban ugyancsak a Magyar Nemzetben, ám – nem politikusként, hanem református lelkészként – félig-meddig a külsı, elfogulatlan szemlélı nézıpontjából beszélt ugyanerrıl a folyamatról. Értékelése szerint a rendszerváltozáskor egy történelmi terheket nem hordozó nemzedék jelent meg a magyar politikában. “Ezek az emberek tudatosan keresni kezdték a helyüket a politikai mezınyben. Érték- és politikai filozófia-választásuk végül 1992-93-ben elemzı, racionális módon történt. Rájöttek, hogy a magyar közéletben akkor jelenhet meg hatékonyan a Fidesz, ha a szocialista párttal szemben, a konzervatív oldalon foglal helyet. Ezt a szerepet tehát a kényszer osztotta ki – azzal az illúzióval szemben, hogy a kettı közé is lehet állni. Izgalmas azon fiatalemberek sorsát szemlélni, akik ehhez a választáshoz – eltérı hátterekkel és indíttatásból – megpróbálják személyes életüket is hozzárendelni” – mondta. Pokorni Zoltán korábban maga is osztotta a már említett illúziót, mellyel a Fidesz a szocialista és a konzervatív politikai felfogás között harmadik utat akart vágni magának. Hamarosan azonban szembesülniük kellett azzal, miként zúzza szét ezt az elképzelést a politikai realitás, s hogy 1992-1994-ben, két malomkı
közé szorulva hogyan morzsolódott szét a Fidesz, s 42 százalékos támogatottsága miként zuhant hét százalékra. “Ebben e helyzetben pedig valahová állni kellett. Nem volt könnyő döntés – ebbıl a szempontból úgy éreztük magunkat, mint az elvált szülık gyereke. A Fidesz pedig nem tétovázott, és választott” – mondja. Szerinte ugyanakkor pont fordítva van, mint ahogy azt a pártot köpönyegforgatással vádolók gondolják. Úgy tartja: valójában inkább a politikai középen való útkeresés volt teoretikus okoskodás, melynek esélyét a gyakorlat hamarosan szétverte. Onnantól fogva pedig a politikai értékválasztást nagymértékben határozták meg a szereplık érzelmei, ösztöne, neveltetése és egyéb, nem feltétlenül tudatos szempontok. Ide kívánkozik Horn Gábor véleménye, mellyel – egykor barátként, utóbb politikai ellenfélként – más témáról beszélve ugyan, de mintha közvetve ezt a véleményt akarná megerısíteni. A szabad demokrata politikus 1988-ban a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetében ismerte meg Pokornit. Akkori élményei alapján úgy véli, hogy társa korántsem az Antall-kormány harcos ellenzékeként mutatta igazi arcát. “Én már 1990 elıtt tapasztaltam, hogy Zoltán iskolaképe – talán neveltetése, családi háttere okán is – jóval konzervatívabb, mint az én liberális felfogásom. Úgy látom, az 1990 és 1993-94 közötti idıszak lehetett a kitérı. Ezután fokozatosan, majd számomra egyre aggasztóbb módon kezdett visszatérni – az általam elítélt politikai lépésekkel együtt járó – konzervatív iskolafelfogásához” – tartja Horn Gábor. Pokorni pedig saját pályafutásáról mint szerves fejlıdésrıl beszél, s nem azt tartja értéknek, ha valaki személyes életét egy felismert igazsághoz hozzárendeli. “Persze jó dolog egy fölismert igazság szerint élni, ám még helyesebb, ha elmélet és gyakorlat között nincs éles különbség. Nem azért van négy gyermekem, mintha egy konzervatív párt egyik vezetıjeként meg akarnék felelni az e posztból rám háruló bármiféle elvárásnak. A feleségemmel döntöttünk így, s ez a mi értékvilágunkból egyenesen következik” – vallja. A Horn-kormány idıszaka az ı politikai pályája szempontjából is kulcsfontosságú. Korábban láttuk már, miként vált érdekvédıbıl szakmapolitikussá – most annak vagyunk tanúi, hogyan lesz belıle általános politikus. Szerepe már az 1994-es voksolás elıtt túlnı pártja oktatási szakértıjének feladatkörén. A választási felkészülés során öten-hatan – leggyakrabban Orbán Viktor, Szájer József, Deutsch Tamás, Urbán László, Pokorni – a nyakukba veszik az országot, s településrıl-településre járva több tucat kampányrendezvényt tartanak. Ezeken az alkalmakon szerez jártasságot, hogyan kell egy másik szakterület legfontosabb kérdéseirıl annak mélyebb ismerete nélkül beszélni. Persze, mint mondja, fontos, hogy valaki legalább egy szakma minden ágát-bogát ismerje. Ha viszont a többi szakkérdésekben rájön, akkor és ott mi a legfontosabb szempont, aminek alapján meg tudja különböztetni a lényegest a lényegtelentıl, s különbséget tud tenni kisebb és nagyobb rossz között, akkor nyert ügye van. “Amikor az ember bekerül a kormányba, eleinte úgy gondolja, azt kell
bizonyítania, hogy mindenhez ért. Miniszterként aztán rájöttem, hogy nem az a dolgom, hogy mindent tudjak, hanem hogy megértsem, amit mások, az államtitkárok, osztályvezetık tudnak. Ha ezt szem elıtt tartjuk, akkor jó úton járunk anélkül is, hogy az út szélén minden főszálat pontosan lajstromba vennénk és megszámoznánk” – véli. Pokorni Zoltán politikai pályafutásának következı fontos állomásához 1997. augusztus 29-én érkezik. A pártvezetés – Szájer József utódjaként – ekkor, 35 évesen nevezi ki a Fidesz országgyőlési képviselıcsoportjának vezetıjévé. Elıdje hivatalosan a Fidesz választási programjának kidolgozásából adódó elfoglaltságai miatt mond le. A váltás mögött azonban bizonyára az a szempont is megfogalmazódik, hogy az 1998-as választási felkészülésben hasznos lehet elıtérbe tolni a párt akkor már egyik legnépszerőbb politikusát. Ez az elsı alkalom, hogy a Fidesz vezérkara Pokornit széles körő, nem csak a jobboldali törzsszavazók körében tapasztalt elfogadottságára építve bízza meg egy tisztséggel. De – hamarosan látni fogjuk – nem az utolsó. A politikus mély vízbe kerül. Kampányidıszakban vagyunk – ha valamikor, hát ilyenkor csillogtathatja valaki általános politikusi erényeit. Egyaránt hozzá kell tudni szólnia az olyan napirenden lévı témákhoz, mint Bıs-Nagymaros, a földtörvénnyel kapcsolatos aláírásgyőjtés vagy a NATO-csatlakozás. Nem is beszélve arról, hogy a feladat munkaszervezési részében is jártasságot kell felmutatni. A Fidesz-frakcióhoz ugyanis ebben az idıszakban, a KDNP képviselıcsoportjának kettészakadása következtében csatlakoznak az Isépy Tamás vezetésével érkezı kereszténydemokrata politikusok. Egy csapásra az édesapja korabeli emberek érkezésével közel megkétszerezıdı, 34 fısre bıvülı frakció munkáját kell összefognia, irányítania, mely feladatot végül sikeresen megoldja.
OKTATÁS ÉS KÖZÉLET Nyolc évvel vagyunk a rendszerváltozás után. Az 1994-es parlamenti választásokon a fiatal demokraták szempontjából az volt a tét, hogy a múlt erıi ne vehessék ismét kézbe az ország irányítását. A kísérlet megalázó kudarccal végzıdött. A szocialista veterán, Horn Gyula alakíthatott kormányt az 1990-ben még harcos antikommunista szabad demokraták segédletével. A Fidesz és jobboldali szövetségesei most, a harmadik szabad választásokon azt a célt tőzik zászlajukra, hogy a Magyar Szocialista Munkáspártban gyökerezı baloldalt végre kiakolbólítsák a hatalomból. Ha az MSZP évtizedes társadalmi beágyazottságára, kiterjedt szervezeti hátterére, elsöprı sajtófölényére gondolunk, reménytelennek tetszı vállalkozás. És mégis. Sikerül. Magyarország jobboldali, magára – a Fidesz leleményes önmeghatározásával – egyre-másra polgárként tekintı választóközönsége ismét úgy érezheti: elérkezett az ı ideje. Pokorni Zoltán ezúttal nem pártlistáról, hanem Budapest XII. kerületének egyéni képviselıjeként jut be a parlamentbe. Magától értetıdik, hogy a Fidesz oktatási felelıseként ı a szaktárca várományosa. Erre készül hónapok óta, s része annak a csapatnak, mely a választások elıtt Stumpf István vezetésével és az Antallkormány több tagjának segítségével a majdani Orbán-kormány feladatait körvonalazza. Ám a politikus, meglepetésre, eleinte mást fontolgat. A miniszteri széket átengedné másnak – javaslata szerint korábbi politikai ellenfelének, az évtizedekkel idısebb Mádl Ferencnek –, ı pedig azt tervezi, hogy megmarad a Fidesz-frakció élén. Nehéz a döntés. Közel egy éve frakcióvezetı. Most szorítkozzon egyetlen, ráadásul meglehetıs konfliktusokkal terhelt, így kevés babérral kecsegtetı szakterületre, amikor olyan szépen belejött az általános politikusi létbe? A másik oldalról viszont: most ne ragadja meg a lehetıséget, hogy az oktatáspolitika elsıszámú irányítója legyen, amikor tálcán kínálkozik a miniszteri poszt? Kezdetben – a korábbi rossz példákra is gondolva – a képviselıcsoportot választaná. Az elızı parlamenti ciklusokban ugyanis látta, mennyire megbosszulja magát, ha a vezetı kormánypárt valamennyi meghatározó politikusa szerepet vállal a kabinetben. Márpedig, tartja, arra van szükség, hogy az ellenzék támadásaival szemben a kormány–párt–frakció erıs hármasa sorakozhasson fel. Ám ha most nem vállalná a tárca vezetését, azt az oktatásban dolgozók cserbenhagyásnak tekintenék, ezt pedig nem szabad megengedni – mondja Orbán Viktor miniszterelnök. Súlyos érv. Olyannyira, hogy Pokorni meg is hajol elıtte. Harminchat évesen, 1998. július 8-án nevezik ki miniszternek. Ezzel sajátos, nehezen szervezhetı szakterület élére kerül. Az addigi néhány évtizedben ugyanis az egymást követı kormányok hat-nyolc évenként hol
szétválasztották, hol összevonták a kultusztárca két ágát, a közoktatás és a mővelıdés ügyét. A rendszerváltozás óta a kettı egy minisztérium alá tartozott, az Orbán-kormány azonban a megosztás mellett dönt. “A szétválasztást a két terület jelentısége indokolta. Akkor olyan ügyek álltak elıttünk – a millennium, a Nemzeti Színház felépítése, a filmtörvény és más kulturális projektek –, melyek egyértelmővé tették: ez nem egy egyszerő államtitkárság feladata. Magam pedig az oktatásra akartam összpontosítani, ráadásul úgy éreztem, nincs is meg az a jártasságom, amely egy másik szakterületet biztonságos irányításához szükséges” – eleveníti fel Pokorni a mögöttes szempontokat. Hamarosan rájön, hogy jól döntött. Egyes minisztertársainál ugyanis látja, hogy léteznek mőködésképtelenül nagy struktúrák, melyeket lehetetlen jól irányítani. Ilyen a gazdasági tárca; annak elsı vezetıjére a politikus csak úgy emlékszik, mint aki állandóan két hatalmas pilótatáskával járt-kelt. “Chikán Attila mondta is nekem: elindul az ügyek egyik végén, és fél év, mire eljut a másikig; aztán kezdheti elölrıl” – idézi fel, hogy még kollégája legendás munkabírásával is milyen nehéz volt átlátni ezt a hatalmas a területet. Pokorni saját minisztériumára ugyanakkor a Chikánéval rokon intézményként tekint, hiszen szerinte az egyik leghatékonyabb gazdaságpolitikai területrıl van szó. “Az oktatás azokat az erıforrásainkat sokszorozza meg, amelyek felett rendelkezni tudunk. Magyarországnak nem lesznek gyarmatai, nem lesz tengere, területe alá nem kerül hirtelen kiaknázatlan ásványkészlet; a tudásunk, szakértelmünk azonban igenis fejleszthetı” – hangzik “ars politikája”. A tárca szerkezetét is e rendszerszemlélet jegyében alakítja ki. A szakképzés területe a munkaügyi minisztériumtól visszakerül az oktatásirányítás alá, s itt marad a felsıoktatás, a tudománypolitika, a kutatás, az innováció ügye. Ügyel a politikai irányzatok lefedettségére is: politikai államtitkárának a Magyar Demokrata Néppártból érkezı Pálinkás Józsefet, közigazgatási államtitkárnak pedig a kereszténydemokrata Szemkeı Juditot kéri fel. Övéi közül utólag többen a szemére hányják, hogy túl sok embert hagyott a helyén a korábbi, szabad demokrata garnitúrából. Kétségtelen: a helyettes államtitkári posztok alatti szinteken kevés helyen cserél. Ennek megvan az oka. Egy-másfél évbe is beletelik, míg a kulcspozíciókra megtalálják vagy kinevelik azokat az embereket, akikkel üzembiztosan együtt tudnak mőködni. İket aztán sorban kinevezik az egyes szakterületek élére, így a 2002-es kormányváltás idejére a legfontosabb helyeken olyan embereket tudhatnak, akiknek munkájára bizton számíthatnak. Az egyes szakmai alegységek összefogására pedig a Sió László vezette miniszteri kabinet szolgál. Itt a Miniszterelnök Hivatal tükörreferatúráihoz hasonló rendszerben, a helyettes államtitkárok közremőködésével felügyelik a tárca osztályait, fıosztályait. A terület súlyát jelzi, hogy az 1998-as kormányprogram tekintélyes része, 13 százaléka szól az oktatásról. “Az iskola nem pusztán szellemi szolgáltatóház és a munkaerı újratermelésének üzeme. A közoktatás államilag elismert és
támogatott feladata a nevelés; az erkölcsi értékek, kulturális tradíciók közvetítése az iskolai élet valamennyi intézményes színterén, a kollégiumtól a diáktáborokig” – olvassuk a vaskos dokumentumban a legfıbb alapelvet. Az elképzelések pedig az ellenzékben is kedvezı fogadtatásra találnak. “Amennyire ellenséges volt a Fidesz kampánya, annyira barátságosnak érzem a kormányprogram oktatási részét. Összességében viszik tovább, amit mi csináltunk… Egyébként pedig volt idı, amikor Pokorni Zoltánnal több idıt töltöttem, mint a családommal, ez pedig talán megfelelı alap lesz azokban az ügyekben, amelyekben a továbbiakban is hangos és kritikus leszek” – elılegezi meg a bizalmat a szabad demokrata Horn Gábor 1998 nyarán a HVG-ben. A rendszerváltozás után az oktatásügy legnagyobb vitái az iskolaszerkezet, illetve a tartalmi szabályozás kérdésében dúlnak. Az elıbbi területen a kormányprogram a korábbi kabinetek szabad iskolaválasztást és tanügyi sokféleséget szorgalmazó jelszavai után rendteremtést ígér. Ennek jegyében pedig meg kívánják erısíteni a nyolcosztályos általános iskolára épülı hagyományos iskolaszerkezetet. Pokorni Zoltán ugyanis azt tartja: az elsısorban a szabad demokraták által szorgalmazott 6+6, illetve 6+4+2-es rendszer a Hornkormány alatt végérvényesen megbukott. “A rendszerváltozás után sokak voltak kénytelen elfogadni, hogy nekik be kell érniük alacsonyabb iskolai végzettséggel, illetve amit ık egykor megtanultak, az ma már nem korszerő tudás. Ezt, fogcsikorgatva bár, de az ember még elfogadja. Ám abba már sokkal nehezebb beletörıdni, hogy a gyerekén keresztül se emelhesse magasabbra a tekintetét, s legalább neki ne biztosíthasson színvonalasabb oktatást” – mondja. Márpedig szerinte a hatosztályos általános iskola, ha egyeduralkodóvá válik, túl korai pályaválasztásra kényszerítheti a fiatalokat. Hiszen a diákoknak így nem 14, hanem már 12 évesen dönteniük kell, melyik középiskolában tanulnak tovább. Kétségtelen azonban, hogy a társadalmi kiválogatódás igénye miatt van érdeklıdés a hatosztályos iskolák iránt. Sokan mielıbbi kiugrási lehetıséget akarnak biztosítani gyereküknek, így már 12 évesen kiveszik ıt az általános iskolából, hogy a számára megfelelı színvonalú középiskolába írassák be. A kormány ezért az új rendszer elterjedésének nem tud a tervezett mértékben gátat vetni. Annyit azonban sikerül elérni, hogy az iskolafenntartóknak minden településen biztosítaniuk kell a nyolcosztályos alapképzés lehetıségét. Hasonló viták folynak az oktatás tartalmának kérdésében. “Ha valaki az 1960-as években tanulta az esztergályos- vagy a marósszakmát, az ugyanazt tanulta, mint apja a két világháború között. Ha egy lány 1920-ban elvégzett egy gyors- és gépíró iskolát, akkor 1980-ban nyugdíjas besegítıként még ugyanolyan írógépen dolgozhatott (legfeljebb a billentyőket lehetett könnyebben ütni a villanyírógépen). Ha egy fiú a hatvanas években autószerelı lett, húsz év múlva még ugyanúgy állította a gyújtást a Ladán, mint ahogy a Zsigulin tanulta. Ma már biztosan tudható, hogyha valaki ugyanabban a szakmában tölti is el egész életét, mire nyugdíjba megy, foglalkozásának legfeljebb a neve lesz ugyanaz,
eszközeire, tevékenységeire, a munka tárgyára egykori önaga sem ismerne rá” – írja Pokorni elıdje, egyben utódja, a szabad demokrata Magyar Bálint Magyarország 2003-as politikai évkönyvében. Élethosszig tartó tanulás, tudásalapú társadalom – vonja le a felgyorsult világ kihívásaiból adódó következtetést valamennyi politikai oldal. A különbség a megoldás módozataiban mutatkozik; abban viszont késhegyre menı viták tanúi vagyunk. Milyen tanterv szerint tanítsanak például a pedagógusok? A Fideszkormány az 1995-ben elfogadott Nemzeti Alaptanterv felülvizsgálatára készül. A Horn-kabinet az iskolákra bízta a döntést, hogy melyik tárgyat tartják fontosnak; ennek következtében aztán ahány iskola, annyi tanterv jött létre – mondja Pokorni Zoltán. A rendszer kezelhetısége érdekében ezért az Orbánkormány úgynevezett kerettantervet hoz létre, nem is titkoltan a központosítás szándékával. Nem a centralizáció ténye hát a vita tárgya – hanem annak hasznos vagy bőnös volta. Horn Gábor úgy tartja, hogy a kerettanterv a hetvenes évek tanterv- és utasításmodelljét eleveníti fel központilag meghatározott, a helyi sajátosságokat kiiktató óraszámokkal, tantárgyakkal; görcsös igyekezet a kézi vezérléső, ideológiailag is befolyásolható közoktatási rendszer kiépítésére. S hogyha ez így van, akkor azt miként lehet lenyomni a tanárok torkán? Nos, azért, mert szerinte nem kell lenyomni a torkukon. “A tanár szereti a kerettantervet. A konzervatív politikai oldal a paternalizmusra épít; arra, hogy sokan azt szeretik, ha nem kell önállóan gondolkodni, hanem ha megmondják nekik, mit kell csinálni” – érvel. Ezen a ponton a liberális és konzervatív oktatáspolitika közötti különbség lényegéhez érkeztünk. S hogy ennél az ellentétnél idızünk, annak oka: 1990 után nemigen derült még ki, milyen is volna a gyakorlatban az MSZP oktatáspolitikája. (A Horn-kormány kultusztárcájának korábbi szocialista államtitkára, Jánosi György 1998-ban mindhiába ígérte, hogy pártja többé nem követi el a hibát, hogy a szabad demokraták kezére juttatja az oktatásügyet. Négy év múlva mégis Magyar Bálint állhatott a minisztérium élére.) A vita megértéséhez azonban messzebbrıl, a képesség vagy ismeret (ál)problémájától kell indulnunk. Azzal valamennyi párt egyetért, hogy a magyar oktatásügy ismerettúlsúlyossá vált. Számos új tantárgy jelent meg a rendszerben, ám szinte semmi sem esett ki belıle. Olyan háttérbe szorított területek követeltek maguknak jogot a tantervben, mint a médiaismeret, a filmesztétika, a néptánc vagy akár a sakk. A tankönyvekben számos olyan elem ragadt meg az évtizedek alatt, melyek jelenlétét ma nehezen lehetne indokolni. “Aprólékos részletességgel oktatjuk a XIX. századi politikatörténetet. Ez az 1930-40-es években érthetı volt, hiszen akkor megmagyarázta azt az Európát, amelyben nagyszüleink éltek: a porosz-osztrák háború, az olasz, a német egység következményeit. Ma viszont arról, hogyan omlott össze a Szovjetunió, miként jött létre a német egység – nem a XIX., hanem a XX. században –, s mit is jelent az Európai Unió, nem sok szót szólnak a tanárok” – érvel Pokorni.
A politikai ellenfelek hol szakmai érvek alapján, hol politikai indíttatásból történı támadásai mellett számolni kell egy további nehezítı tényezıvel: az egyes szakmák ellenállásával. “Nyilván minden hagyományos tudományterületnek van három-négy akadémikusa, aki a Magyar Nemzet vagy a Népszabadság hasábjain kulturáltan, megfelelıen felháborodott cikket fog írni, hogy miért omlik kicsiny hazánk a nemzeti sírgödörbe azért, mert húsz oldalt kihúztunk a fizika tantárgyból, vagy ötöt a matematika tantárgyból. És nagyon komolyan, ıszinte hittel fogják ezt elmondani. Mégsem tehetünk mást, mint a tananyag mennyiségét csökkentjük. Mert lényegtelen tényeket, információkat akarunk a fejükbe sulykolni, s így a gyerekektıl azt az idıt vesszük el, ami alatt a fontos dolgokat tudnák megtanulni” – mondja a miniszter az 1999/2000-es tanévnyitón. A liberális és a konzervatív felfogás között különbség központi eleme pedig: az anyag csökkentésével párhuzamosan elı kell-e írni a tételes tudás minimálisan – és egységesen – elsajátítandó szintjét. A Fidesz igennel válaszol, és meg is teszi a kerettantervben, kisebb-nagyobb sikerrel. A szabad demokraták ezzel szemben úgy vélik, elegendı megmondani, milyen készségeket kell egy diáknak elsajátítani, és a tanárokra kell bízni, a gyerekeket milyen úton juttatják el ugyanoda. “Lehet, hogy az egyik tanár a Toldin keresztül, a másik pedig a János vitéz vagy a Harry Potter által tudja elsajátíttatni az irodalom szeretetét. S ugyan miért ne választhatná meg az eszközöket?” – kérdezi Horn Gábor. Pokorni szerint az irodalom szeretetének elsajátítása mellett másra is szükség van. “Ma ritkán használjuk azt a szóösszetételt, hogy a »kopár szik sarja«. Mégis minden magyar ember ismeri ezt a verssort, mert az iskolában megtanulta a Toldi elsı versszakát, jobb esetben az elsı éneket. És valamennyien tudjuk, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, hogy mi történt a csitári hegyek alatt, és azzal biztatjuk magunkat, hogy nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért. Ha a nyelvnek ezt a mélyebb, kulturális közegét is értjük, csak akkor érezhetjük meg, mit érez a másik. Ez tart össze bennünket, ez teremti meg a nemzeti közösség számára szükséges bizalom alapját” – tartja. Ha jól figyelünk, észrevesszük: a politikus ezzel a polgári, konzervatív társadalomképen nyugvó oktatáspolitikai egyik alapelvét vázolja fel. Elmélet és gyakorlat különbségére a Fidesz-kormány oktatáspolitikájában is találunk példát. “A Köznevelési Tanács és a Közoktatás-politikai Tanács a közoktatás szakembereinek és az oktatásügyben érintett társadalmi csoportoknak demokratikusan megválasztott testületei, elfogadhatatlan ezen testületek lefokozása, jogkörük és szerepük csökkentése” – olvassuk a Fidesz 1995. februári nyilatkozatát. Most viszont annak vagyunk tanúi, hogy az Orbánkormány a Köznevelési Tanácsot megfosztja a szakmai ügyekben való vétójogtól, s a testületet a szőkebb lehetıséget nyújtó véleményezési jogkörrel ruházza fel. Miként a grémium alelnöke – a 2002 után a Fideszhez csatlakozó –, Hoffmann Rózsa akkor nyilatkozza, “a tanács nem örömmel, de tudomásul
vette, nincs módja megakadályozni, hogy az egyetértési jog véleményezési joggá alakuljon”. Kérdés: a Fidesz mikor volt következetes? Akkor, amikor ellenzékben, politikai érdektıl vezérelve, kiállt a Köznevelési Tanács jogainak védelme mellett, vagy amikor kormányra kerülvén – szakmapolitikai érvekre hivatkozva – korlátozta a testület mozgásterét? A párt oktatáspolitikusai úgy érvelnek: míg egy minisztérium jogszabályi felelısséggel tartozik az általa felügyelt területért, addig egy szakmai tanácsnak, mely nem szankcionálható, nem lehet hasonló felhatalmazást adni. Pokorniék döntése mögött persze az is ott munkálhatott, hogy e szervezetek nagy része hasonló, a szabad demokratákhoz köthetı körbıl kerül ki, így számos kérdésben szőkítették volna a Fidesz mozgásterét. Ha sorra vesszük a közoktatásban a miniszter nevéhez főzıdı intézkedéseket, akkor az elsık között kell említeni a Comenius minıségmérési és -fejlesztési programot. Akkoriban még sokan vitatják, hogy a nevelés eredményét lehet-e mérni és értékelni. Pokorni e vélekedéssel szemben azt vallja, hogy “ha nem mérünk, akkor nem tudjuk egymástól megkülönböztetni egy pedagógiai kísérlet vagy módszer sikerét vagy kudarcát. … Ha nem tudjuk a sikereinket ténylegesen igazolni, és a szülık, a politikusok által látható kóklerkedésektıl, hályogkovács pedagógiai fejlesztésektıl elkülöníteni, akkor ezzel a valódi fejlesztések erkölcsi és pénzügyi alapjait is csökkentjük” – mondja az 1999/2000-es tanévnyitón. Többen aztán félreértik szándékait. Nem egy gratulációt kap, mondván: ez az, miniszter úr, csak így tovább, keményen a központi szakfelügyelet újrateremtése útján! “Meg kellett állítanom a gratulálót, ki kellett ábrándítanom, hogy nem errıl van szó, nem teremtjük újra a hetvenes-nyolcvanas években egy pártállami pedagógia mőködtetésének garantálása érdekében létrehozott központi szakfelügyeletet” – mondja egyik parlamenti beszédében. Ehelyett olyan minıségfejlesztési rendszerben gondolkodik, mely alapját jelentheti az általa elindított, ám végül utódja idején zátonyra futott – a tanárok kiszámítható szakmai és anyagi elımenetelét biztosító – pedagógus életpálya-modellnek is. E ponton talán már nem kell külön indokolni, miért van szimbolikus jelentısége a polgári közvélemény szemében az egyházi oktatás, valamint az iskolai hittan-, illetve etikaoktatás szabályozásának. Pokorni Zoltán idején megszőnik az egyházi oktatási intézmények korábbi hátrányos megkülönböztetése, s a felekezeti iskolák állami, önkormányzati társaikéval azonos összegő támogatást kapnak. A miniszter emellett írásban kéri az iskolafenntartókat, intézményvezetıket, hogy a hittanóráknak – hasonlóan a többi szabadon választható tárgyhoz – reggel nyolc és délután három óra között biztosítsanak lehetıséget. A hitoktatók az ı idejében megkapják törvényes bérüket. Ebben az idıben lesz kötelezı a hetedik évfolyamon az etika oktatása. Elkötelezettsége jeleként a miniszter maga ír elıszót az egyik tankönyvbe: “A rendszerváltás után igen élesen vetıdött fel az iskolák világnézeti elkötelezettségének kérdése. Akkor az a szemlélet vált meghatározóvá, hogy a világnézeti szabadság tiszteletben tartása mellett ezzel a kérdéssel ne
foglalkozzunk. Ez tévút. Azt kell eldöntenünk, hogy az iskolát világnézeti szempontból az üresség vagy a telítettség jellemezze-e, s ez független attól, hogy az önkormányzati iskola nem kötelezheti el magát egyetlen világnézet mellett sem. A telítettségbe beletartozik azon világnézetileg elkötelezett gondolkodásformák ismerete, amelyek az emberi kultúra fejlıdésében meghatározó szerepet játszottak”. A maradandó intézkedések sorát gyarapítják a Pokorni idejében bevezetett iskolai emléknapok. Az aradi vértanúk tiszteletére szentelt október 6. mellett 2000-ben a kormány külön alkalmat jelöl ki a holokauszt, illetve – Horváth Béla kisgazda képviselı javaslatára – a kommunizmus áldozatainak emlékére. Alapos elıkészítés elızi meg, hogy együtt vagy külön emlékezzen-e az ország a kommunizmus és a vészkorszak áldozataira. Végül a kormány úgy dönt, hogy a két diktatúra kárvallottjainak emlékére külön napot szentel február 25-én, illetve április 16-án. Ellenkezı esetben kezdetét venné a méricskélés: melyik rendszer volt gonoszabb, melyiknek van több áldozata? – mérlegelnek Pokorniék. Miként utódaik idején bebizonyosodik, a kezdeményezés kiállja az idı próbáját, s a Medgyessy-kormány is magáénak érzi elıdje intézkedését. A felsıoktatásban a Horn-kormány által bevezetett egyetemi tandíj eltörlése az elsı látványos tett. A politikus ezzel teljesíti a Fidesz választási ígéretét, mely szerint ingyenes lesz az állami képzés keretében megszerezhetı elsı diploma. A tandíj kérdése ugyanakkor továbbra sem kerül le a napirendrıl. Az SZDSZ például nyíltan vállalja, hogy a maga részérıl e népszerőtlen intézkedés híve. “A tandíjak eltörlése csak látszólag szolgálja a diákság érdekeit, valójában az egyenlıtlenséget növeli, hiszen így az adófizetık pénzébıl kapnak támogatást a jobbmódú és/vagy gyöngén tanuló hallgatók is. Ehelyett az állam – diákhitellel és ösztöndíjjal is – támogassa a felsıoktatási képzésben való részvételt. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a hallgató közvetlenül is hozzájáruljon képzése költségeihez” – tartalmazza a párt még 2000-ben elkészített programja. A Fidesz is úgy véli, hogy a tandíj egy szolgáltatás megvásárlásának igazságos eszköze. Mármint egy olyan országban, ahol a társadalmi csoportok között egészséges mobilitás tapasztalható, s nem a tudás jelenti az egyetlen kiemelkedési esélyt. Magyarországon ezzel szemben számos társadalmi csoport a rendszerváltozás vesztese lett, s a tandíj csak tovább fokozná a kasztosodást – mondják. Ha viszont úgy vesszük, az Orbán-kormány által bevezetett diákhitel bizonyos értelemben hasonló szerepe tölt be, mint a felsıoktatási tandíj. A hallgató ugyanis a kamatok törlesztésén keresztül utólag bár, de hozzájárul taníttatása költségeihez – azzal a különbséggel, hogy most akkor is módja van egyetemre, fıiskolára beiratkozni, ha körülményei ezt nem engednék meg. Az oktatásfinanszírozás eme új elemének lényege: a diákok tanulmányaik alatt havonta legfeljebb 21 ezer forint erejéig kölcsönt vehetnek fel, melyet a diploma megszerzése után, akár évtizedeken keresztül a fizetésükbıl fizethetnek vissza. A diákhitel törlesztése jövedelemarányos, vagyis a részleteket a hallgatók majdani bérének azonos százalékában állapítják meg. A minisztérium piaci
kamatozással tervezi kialakítani a rendszert – hogy a juttatás ne függhessen a mindenkori kormányok szándékaitól. Mivel azonban közelednek a 2002-es választások, kormányzati ösztönzésre végül a kamatokat az üzleti kölcsönnél kedvezıbb mértékben, tíz százalék alatt állapítják meg. A rendszer hamar sikeres lesz – 2002 januári adatok szerint több mint hetvenezren élnek e lehetıséggel –, így a diákhitel azon intézkedések közé tartozik, melyeket a Medgyessy-kormány nem töröl majd el. (Csak a feltételeit próbálja idırıl-idıre szigorítani.) Ugyancsak maradandó nyomot hagy maga után a Fidesz oktatási kormányzata az egyetemek összevonásával. Elsısorban a nagy egyetemi városokban támogatják a városi intézmények létrejöttét. Azokat az egyetemeket tervezik egyesíteni, amelyek profiljában átfedés van, avagy tudományos határterületekrıl van szó. A tárca elképzelései szerint a mővészeti intézményeken kívül tucatnyi egyetem, és ugyanennyi fıiskola alkotja majd a minisztérium felügyelete alá tartozó állami felsıoktatási intézmények csoportját. A fıvárosi intézményeknél – a kialakítani tervezett, ám végül létre nem jövı Budapesti Tudományegyetem kivételével – a szakmai közelség a fı szempont. Vidéken pedig az egy város, egy intézmény elv a döntı. A terv nem kis szakmai és politikai vitát vált ki, még kormányon belül is. 1999. februárjában például a koalíciós társ kisgazdapárt leszavazza az egyetemi integráció ügyében feltett parlamenti interpellációra válaszoló Pokorni Zoltánt. A kormányalakítás óta nem volt ilyesmire példa. Torgyán József pártja azért dacol a fideszes politikussal, mert szeretné elérni, hogy az agráregyetemeket ne az oktatási tárca, hanem az általa vezetett Földmővelési és Vidékfejlesztési Minisztérium kapja meg. Pokorniék kitartanak elképzeléseik mellett, majd 1999 májusában kompromisszum születik: az agrár-felsıoktatási intézmények továbbra is hozzájuk tartoznak, a tangazdaságokat, kutatóintézeteket viszont megkapják Torgyánék. A fentiekbıl is látszik: az oktatásügy nehézkes, lassan mozdítható rendszer, ahol alaposan meg kell dolgozni minden kis eredményért. Ezt a tehetetlenséget jelzi végezetül Pokorni azon rendelete is, melyet kezdetben felháborodás fogad a szülık, a tanárok körében. A miniszter 2000-ben bejelenti, hogy az iskolai szüneteket arányosabban kellene elosztani, hogy a tanárok, diákok ısszel is egy hét pihenıt kapjanak. Ennek érdekében a tanévet meg kell hosszabbítani. Az elejét vagy a végét toldjuk meg? – vetıdik fel a kérdés. A tapasztalat szerint a júniusi hosszabbítás a nyári meleg miatt aggályos – maradna hát az a megoldás, hogy már augusztus végén elkezdıdik a tanítás. Az ötlet önmagában logikus, csak éppen számolni kell a közvélemény ellenállásával. A magyar ember fejében ugyanis a tanév kezdete idıtlen idık óta szeptember 1-ével kapcsolódik össze. A miniszter végül válaszhatóvá teszi, hogy az iskolák júniusban vagy augusztusban hosszabbítjáke meg az iskolaévet – s a felmérések szerint a legtöbb helyen az utóbbira
szavaznak. (Medgyessyék aztán módosítsák a jogszabályt, és visszaállítják a kötelezı szeptemberi kezdést.) Pokorni Zoltán hároméves minisztersége arra elég, hogy bizonyos irányokat kijelöljön. Az elindított folyamatok továbbviteléhez legalább még egy kormányzati ciklusra szükség volna. A politikus tudja ezt, így azt fontolgatja, hogyha 2002-ben ismét pártja jut hatalomra, visszaveszi a tárca irányítását. Mert hogy idıközben, 2001 májusában távozik a minisztérium élérıl, hogy elvállalja a Fidesz elnöki tisztét. A búcsúzáskor két feltétele van: ı tehessen javaslatot utódja személyére, illetve jobbkeze, Sió László politikai államtitkárként felügyelhesse a beindított ügyeket. Mindkettı teljesül. Pokorni örökébe Pálinkás József lép, Sió pedig megkapja az ı államtitkári pozícióját.
A PÁRT ELNÖKE A Fidesz-kormányzás harmadik évében, 2000-ben a politikai széljárás, a párt romló népszerőségi mutatói arra késztetik a pártvezetést, hogy válassza ketté a kormányfıi és a pártelnöki posztot. Az 1990 óta példátlan munkamegosztás célja: Orbán Viktor miniszterelnök szabaduljon meg a politikai küzdelmek terhétıl, s csak a kormányzati munkával foglalkozva az ország egészéért felelıs államférfiú képét mutathassa fel. A Fidesz pedig egyre markánsabb, önálló arculattal jelenjen meg a közéletben, s vezetıje vegye át Orbántól a politikai bajvívás feladatát, illetve erısítse a párt akkor meglehetısen elhanyagolt szervezetét. A Fidesz elnökségének tagjai közül Pokorni Zoltán az egyetlen, aki Orbán javaslatára nem igennel voksol. Tartózkodó szavazatával megkérdıjelezi a szétválasztás sikerét. Maga is elfogadja a kezdeményezés melletti érveket, ám akkor még több benne az aggály. Bár nagyra becsüli a pártelnökségre kiszemelt Kövér László “markáns, néha már-már kíméletlenül ıszinte személyiségét”, attól tart, hogy emiatt társa mindig alkalmas lesz rá, hogy az ellenfél démonizálja, s a Fideszre konfrontatívabb politizálást kényszerítsen. Szerinte ez azért is veszélyes, mert ugyan a választásokon meghatározó a kormány megítélése, az emberek mégiscsak pártokra szavaznak. Utólag már úgy látja: a döntés több haszonnal járt, mint gondolta volna – ám szerinte ennek meg is kellett fizetni az árát. Tapasztalata ugyanis azt mutatja, hogy a polgári köröket, a szövetséges politikai erıket, melyek elfogadják Orbán Viktort, s kedvezıen ítélik meg a polgári kormány négy évét, a Fidesszel szemben gyakran tartózkodás jellemzi. “Ez a fenntartás talán kisebb lenne, ha nem választjuk szét a tisztségeket. Akkor most egyértelmőbbé tudnánk tenni, hogy az a négy év a Fidesz négy éve volt, s ritkábban lehetne hallani olyan vélekedést, hogy Orbán igen, a Fidesz nem” – mondja. Ez a szempont már akkor is megjelenhetett a Fidesz-vezetık fejében, amikor Kövér László 2000 januárjában Orbán Viktor örökébe lépett. “Bárkit választanátok meg a párt elnökévé, a Fidesz akkor is ugyanaz maradna” – ígéri például pajzsra emelésekor Kövér a Fidesz XII. kongresszusán. Székfoglalójával nem is okoz csalódást a szigorúbb hangvételő politizálást kedvelıknek – és persze a pont erre váró ellenfeleinek. “Mi nem az a liberális párt vagyunk, ahol azért nem választanak meg valakit elnöknek, mert a szülei kommunista zsidók” – adja meg beszédében az alaphangot. A továbbiakban pedig hosszasan, szemléletes példákon keresztül fejti ki, szerinte miért csak a Fidesznek van érvényes mondanivalója a nemzet számára. Ezzel a párt ha kétfejővé nem is, de tagadhatatlanul kétszólamúvá válik. Azon politikustársainak pedig, akik elégedetlenek volnának az eredménnyel, Kövér azt üzeni: egy év múlva, a következı tisztújító kongresszuson mindenki felülbírálhatja “elhamarkodott döntését”.
És így is történik. A küldöttek – nyilván nem függetlenül Orbán Viktor szándékaitól – 2001-ben kinyilvánítják, hogy a párt élére barátságosabb arcot kérnek. De miért is kell megint váltani? Hiszen Kövér László elnöksége idején valóban sikerül tehermentesíteni a miniszterelnököt. Ez idı alatt a párt népszerősége ha lassan is, de 16-18 százalékról 23 százalékra nı, s – Pokorni Zoltán értékelése szerint – nagy részben az is a leköszönı politikus érdeme, hogy sikerült megszilárdítani a Fidesz pozícióit a jobboldali szavazók körében. Ennek, az idestova hét éve tartó folyamatnak a jelképes lezárásaként igazol át 2000-ben az addig a Liberális Internacionáléban tevékenykedı párt a kereszténydemokrata, konzervatív pártokat tömörítı Európai Néppártba. Egy év alatt azonban a közéleti helyzet is megváltozik, s a 2002-es választások közeledtével a Fidesz vezérkara idejét látja megcélozni a politikai középen lévı választókat. Úgy vélik ugyanis: a – honi közbeszéd egyszerősítı szóhasználatával élve – radikális hangvétel több jobboldali szavazót már nem hoz. Eltaszíthat viszont meglévı vagy lehetséges “másként gondolkodó” támogatókat. Új mősorhoz pedig, tudjuk, új férfi kell. Esetünkben Pokorni Zoltán oktatási miniszter, akit 2001. május 5-én, a párt XIII., szegedi kongresszusán 39 évesen választanak meg a Fidesz – Magyar Polgári Párt harmadik elnökévé. Ezzel a cserével a Fidesznek a közvélemény szemében legnépszerőtlenebb politikusát a párt – Orbán Viktort nem számítva – legelfogadottabb embere váltja fel. És nem csak a Fidesz támogatói szimpatizálnak vele. Népszerősége a baloldali, bizonytalan szavazók körében is magas. Kövérhez képest különösen nagy elınyt élvez az SZDSZ hívei között. Náluk a Medián szerint rokonszenvindexe hétszer magasabb, mint hét százalékos elıdjéé. (A helyzet kettısségét jelzi, hogy a leköszönı elnök a pártban továbbra is nagy népszerőségnek örvend. Olyannyira, hogy a XIII. kongresszuson Kövér Lászlót 15-tel több küldött szavazza be a párt alelnöki testületébe, mint ahányan Pokorni Zoltán elnökségét támogatják.) “Az Oktatási Minisztérium túlnyomórészt elvégezte a kormányprogramban megfogalmazott feladatainak jelentıs részét. Megalapoztuk a hatékony munka feltételeit. Az elfogadott törvények, a kétéves költségvetés pontosan kijelöli a még hátralévı tennivalókat. … hogy mi történik a következı esztendıben az oktatás területén, azt pontosan látjuk. … Azonban hogy a következı négy esztendıben mi történik az oktatásügyben, nem az Oktatási Minisztérium falai között dıl el, hanem a választásokon” – adja meg a magyarázatot elnökké választásakor Pokorni, miért is hagyja oda az oktatáspolitika irányítását. A folytatásban aztán – azok számára, akik még mindig kételkednének a Fidesz elvi szilárdságában – kizárja a szocialistákkal való nagykoalíciót. Ezután pedig mintha elıdjének is üzenni akarna; bár tudjuk, hogy a következı szavakkal a Magyar Igazság és Élet Pártjára céloz. Szerinte a Fidesz politikája “nem egyeztethetı össze semmiféle radikalizmussal, amely feldúlja a politikai intézményeket, szétzilálja azok mőködését, kizökkenti a társadalom életét a
természetes medrébıl. Minden olyan politika, amely úgy próbál támogatókat toborozni, hogy felkorbácsolja az érzelmeket, szembefordítja egymással az embereket, konfliktusokat gerjeszt nemzetközi színtereken, az lesodorja hazánkat a kiszámítható reformok útjáról, lehetetlenné teszi nemzeti érdekeink fokozatos érvényesítését” – igyekszik megnyugtatni mindazokat, akik attól tartanak, hogy a Fidesz 2002-es gyızelme esetén nem vetné meg a MIÉP koalíciós ajánlkozását. A Fidesz elnökévé emelkedı Pokorni Zoltán mozgásterével, pártbeli súlyával kapcsolatban többféle értékelés látott már napvilágot. Az egyik értelmezés szerint ı az egyetlen, aki bár nem tartozik a fiatal demokraták alapítói közé, be tudta küzdeni magát a hol hatosfogatnak, hol kemény magnak nevezett legfıbb döntéshozói körbe. Mások azonban úgy látják, a politikus sosem tudott teljesen integrálódni a Fidesz-vezérkarba. Miként például az egykor szabad demokrata párttársa, Tölgyessy Péter a 168 órában nyilatkozza 2001. áprilisában, Pokorni “nem részese az elsı esztendık fiatal demokrata mítoszainak, a kollégiumi csapatszellemnek. Visszafogottsága mindig is kicsit elıkelı idegenné tette a pártban. Valami aprócska bizalmatlanság kezdettıl körüllengte személyét.” Az érintett maga sem így, sem úgy nem szereti láttatni saját helyzetét. Szerinte az ı példája nem kivétel, hanem az elsı lépés volt, aminek nyomán többen – így Martonyi János, Mikola István, Matolcsy György – a párt meghatározó politikusaivá nıtték ki magukat. “Megértem én, hogy ellenfeleink igyekeznek azt az ellenszenves képet sugallni rólunk, hogy a Fidesz zárt klub, s hogy »a fiúk« önmagukon kívül nem hallgatnak senkire. Ebbe a képbe valóban nemigen fér bele, hogy mit keresnék az úgynevezett hatosfogatban. A valóságban azonban a párt vezetıinek együttmőködése egyszerőbb képlet szerint alakul. Egyes munkákat el kell végezni; aki erre képes, arra támaszkodunk, aki pedig nem, az magától kikopik a körbıl” – tartja. Hogy azonban ennél valamivel közelebbi fogalmat alkothassunk a Fidesz elsı emberéhez való viszonyáról, ahhoz szintén saját szavait hívhatjuk segítségül. Míg Orbán Viktor és Kövér László pártbeli együttmőködése a két politikus közti régi és mély barátságon nyugszik, addig az Orbán és közte kialakult kapcsolat alapja “a hosszan tartó, közös munkából fakadó együttmőködés, ami talán elıbb-utóbb lassan barátsággá is érik” – vallja. Debreczeni József Orbán Viktorról írt könyvében így vélekedik Pokorni fideszbeli pályafutásáról: “Sikerének titkai: a speciális szaktudás, a kiváló kommunikációs képességek, a politikusi tehetség és a töretlen lojalitás. Orbánék számára idınként nélkülözhetetlenné válik a Pokorni által megtestesített mérsékelt, rokonszenves politikusi karakter, így csinálnak belıle az 1998-as választás elıtt frakcióvezetıt, a 2002-es elıtt pedig pártelnököt.” Hamarosan pedig, tehetjük hozzá, alelnököt. A szerzı így folytatja: “A legbelsı döntéshozói körbe való bekerülése végsı soron jól szolgálja Orbán uralmi érdekeit is, hisz az utóbbi így rendre középen maradhat, és egyensúlyozhat a radikális Kövér és a mérsékelt Pokorni között.”
A politikus szerint a Fideszben való elımenetele valóban megalapozhatja azt az értelmezést, mely szerint a pártvezetés idırıl-idıre taktikai megfontolásokból állítja bizonyos posztokra. Pártbeli szerepének ehhez az olvasatához a maga részérıl annyit tud hozzátenni, hogy eddig mindig alkalmasnak tartotta magát az egyes feladatokra. “Ha viszont nem látnám a szereposztás értelmét, akkor azt nélkülem nem lehetne megvalósítani. Eddigi tisztségeimben mindig megtaláltam a magam helyét, ezért szívesen veszek részt ebben a csapatmunkában. Mert hogy feladatomat elsı helyre állított vezetıként is mindig abban láttam, hogy egy csapatot vigyek sikerre” – vallja. Idıbe telik, míg elsı számú vezetıként elfogadtatja magát. Nem mintha pártelnökként társai nem kedvelnék, tisztelnék – de nemigen félik a nyugodt, kiegyensúlyozott természető politikust. Nem akar ı különösebb harcias magatartást magára erıltetni. A különbözı szempontok meghallgatása utáni határozott fellépés, az akár részérdekeket sértı elnöki iránymutatás készsége viszont még három év miniszterség után is tanulandó feladat. A pártvezetıi erények elsajátítása hellyel-közzel sikerül is. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a késıbbiekben egy-egy fontos döntése ne a Fidesz három-négy másik irányítójával – jellemzıen Orbán Viktorral, Kövér Lászlóval, Áder Jánossal – való egyeztetés után születne meg. Amikor elvállalja az elnökséget, többen attól tartanak, hogy az ellenfél a 2002es választásokra ıt is maga alá győri, s a kampányt a Fidesz egyetlen politikusa sem vészeli át “ép bırrel”. Jóakarói azt javasolják, maradjon meg a szélárnyékot jelentı Oktatási Minisztérium élén, hogy a választások után legalább egyvalaki legyen, akire majd építeni lehet. “Erre én azt mondtam: minek tartogassam magam? Nem akarok arra játszani, hogy ha veszítenénk, akkor én leszek a legrokonszenvesebb fideszes. Jobb szeretném, ha gyıznénk – s akkor legfeljebb egy kicsit ellenszenvesebb fideszes leszek, ám egy nyertes csapatban” – emlékezik vissza. Ehhez a remélt gyızelemhez azonban a Fidesz önmagában nem elég. Választási szövetségeket kell kötni. Ne ismétlıdjék meg az 1994-es helyzet, amikor a jobboldali pártok együttesen több szavazatot szereztek, mint a szocialisták, széttagoltságuk miatt mégis Horn Gyula alakíthatott kormány. Utólag már tudjuk, sikert a hosszas kínlódások árán megszületı közös lista sem hoz 2002-ben. Akkor viszont az Orbán-kabinet – hiszen a közvélemény-kutatási adatok 2001ben számukra biztatóan alakulnak – egyre inkább a folytatásban reménykedhet. S hogy egyetlen szavazat se vesszen kárba, a Fidesz választási szövetségeket köt a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséggel, a Fidelitassal, a Lungo Drom cigányszervezettel. Már csak a koalíciós társ Magyar Demokrata Fórummal való megegyezés hiányzik. A tárgyalásokat Pokorni Zoltán vezeti. Pontosabban: folytatja. Elıdje, Kövér László idején ugyanis a Fidesz már tett ajánlatot az MDF-nek. Eszerint a közös
választási megmérettetés során a demokrata fórum harminc körzetben kapott volna lehetıséget a Fidesztıl, hogy saját jelöltet indítson. Dávid Ibolya pártelnök akkor nemet mondott a javaslatra. “Nem képviselıi helyekben gondolkodunk”; “Az MDF csak programok alapján köt választási szövetséget” – nyilatkozta 2000-ben. A valóságban persze taktikázott. Azt remélte, hogy az egyre inkább a koalíció belsı ellenzékeként tevékenykedı kisgazdák botrányai miatt az FKGP szavazói az MDF mögé állnak. Ha pedig így történik, jobb alkupozícióba kerül, s harmincnál több helyet csikarhat ki a Fideszbıl. Azzal számolt például, hogy szert tud tenni a kisgazdák szétmorzsolódásával felszabaduló közel kilencven körzet egyike-másikára is. Nem így lett. Aztán addig-addig taktikázott, hogy hiába srófolta pártja igényét 44 képviselıi helyre, a Fidesz ennek immár csak a felét ajánlotta. Hiába, hogy a szigorúbb Kövér után a tárgyalásokat az udvarias Pokornival folytatják, a megegyezés csak nem akar megszületni. Az MDF országos választmánya elunja a hónapok óta húzódó tárgyalássorozatot, s 2001. augusztus 31-án éjfélig ad haladékot a pártvezetésnek a megállapodásra. Ha addig nem jutnak dőlıre, önállóan indulnak a 2002-es választásokon. Az egyezség a határidı elıtt egy órával, éjjel 11 órakor születik meg. Magyarországon a rendszerváltozás óta elıször fordul elı, hogy két párt közös listával vág neki a parlamenti választásoknak. Az MDF végül 27 egyéni választókörzetben nevezheti meg jelöltjét, az országos listán pedig Dávid Ibolya a második helyet kapja Orbán Viktor mögött. Ez kevesebb, mint a Kövér László által kezdetben felajánlott harminc hely, és alig több mint fele a demokrata fórum által igényelt 44-nek. Az MDF-nek azonban még ez is nyereség. A közvélemény-kutatások ekkor három százalék körülire becsülik a párt támogatottságát, így ha önállóan indulnak, talán át sem lépik a parlamentbe kerüléshez szükséges öt százalékot. Ezzel szemben a Fidesz most azt vállalja, hogy majd úgy osztják-szorozzák a két párt közös listájára adott szavazatokat, hogy az MDF-nek öt százaléknál mindenképpen több jusson. A Fidesz elnökségében idınként komoly viták támadnak az MDF-fel való megállapodásról. Pokorni gyakran hallja társaitól: a demokrata fórum politikai súlya köszönıviszonyban sincs az általa igényelt képviselıi helyek számával. Ezt persze az elnök is jól tudja. Van viszont egy komoly érve, hogy szerinte a Fidesznek miért kell többet tennie a közösbe. “Lehet, hogy az MDF szövetségesnek gyenge. Ellenfélnek viszont erıs” – érvel. És most ugorjunk egyet. 2002 februárjában, a Fidesz – Magyar Polgári Párt XIV. kongresszusán vagyunk. A küldöttek a tavaszi megméretetés elıtti utolsó találkozóra győlnek össze. Számba venni a polgári kormány munkáját,
választási ígéreteket fogalmazni az újrázás reményében, és felmutatni, milyen szövetségesekkel vágnak neki a kampánynak. A teremben a kék és a narancssárga szín dominál. Zöldet alig látni. Sıt az éles szemőek azt is észreveszik, hogy a nagy sietségben a Fidesz-MDF közös jelölteinek – a korlátokra függesztett – plakátjaira is utólag matricázták rá a Magyar Demokrata Fórum logóját. A választási megállapodás megköttetett, az együttmőködés mégsem zökkenımentes. Ám ez most nem az az alkalom, ahol ezt kellene szóvá tenni. A jelképek önmagukért beszélnek. Pokorni Zoltán pártelnök a Fidesz ígéreteit sorolja. Négy új Duna-híd, a ciklus végére valamennyi autópálya eléri az országhatárt. A következı négy évben 236 ezer új munkahely, 2006-ig teljes foglalkoztatottság, az átlagbérek megduplázódnak. Az egygyermekesek családi adókedvezménye 400 ezerrıl egymillió forintra emelkedik. Két gyerek után kétmillió, három vagy több gyerek után hárommillió forintig nem kell majd személyi jövedelemadót fizetni. A kiegészítı családi pótlék összege 4200 forintról a kétszeresére nı. A rászorulók bölcsıdében, óvodában, általános és középiskolában ingyen étkezhetnek. A lakástámogatások körében a szociálpolitikai kedvezmény addig egy gyerek után 200 ezer forint volt. Eztán egymillió lesz – két gyerek után kétmillió, három gyerek után hárommillió. A diákok ingyenesen nyelvvizsgázhatnak és szerezhetnek számítógépes ismereteket. Míg 1988-89-ben a korosztály nyolc százaléka mehetett egyetemre, ez a szám 2002-re 40 százalékra nıtt. Az Európai Unió átlaga 42. A Fidesz viszont azt akarja elérni, hogy minden második fiatal felsıfokú képzést kaphasson. A következı négy évben tízezer kollégiumi helyet hoznak létre, és 12 ezerrıl 245 ezerre növelik a cigánygyerekek felsıfokú ösztöndíjának számát. A mezıgazdaság négy év alatt 800 milliárd, az egészségügy 600 milliárd forintot kap. Az ígéretek koronájaként pedig: olimpia 2012-ben. Ez utóbbit leszámítva a szocialisták hasonló programmal állnak elı. Szavahihetıségi verseny kezdıdik hát: a választó kinek hiszi el inkább ugyanazt az ígéretet? Ma már tudjuk, hogy a verseny szó merı eufemizmus: a 2002-es kampány minden idık legdurvább választási megmérettetése volt. Emlékszünk, hogy voltak, akik 2001-ben, a Fidesz elnökévé választásakor attól féltették Pokorni Zoltánt, hogy ez az idıszak ıt is ledarálja majd. Igazuk lett. Persze ı sem tudta kivonni magát a felhevült közhangulat hatása alól. “Ha valakinek nagyon rúgják a bokáját, az nem nézhet maga elé bárgyú mosollyal” – magyarázza utólag. Meg aztán, politikai szereposztás is van a világon: minél kedvesebbre, megértıbbre hangszereljük a kormányfı alakját, a pártelnöknek annál szókimondóbbnak, határozottabbnak kell lennie.
Csoda-e, ha olykor Pokorni is hibát vét, s a személyiségérıl kialakult képnek ellene mondva egyre harciasabban lép fel? A saját tábor persze örül, amikor – Medgyessy Péterékre utalva – olyanokat hall tıle, hogy “Nehogy már a nyúl vigye a puskát!”, vagy amikor, némi áthallással, orosz krémtortát eszegetı szocialistákról beszél. İ viszont úgy érzi, elragadtatta magát, s csak alkalmat nyújtott, hogy az ellenfél ne az állítás tartalmával, hanem a stílussal foglalkozzon. Nem is beszélve arról, hogy ezzel részben felhatalmazást adott saját tábora keményebben fogalmazó, és az ellenfél még durvábban beszélı politikusainak. Sokan viszont azt követelik, hogy a Fidesz még jobban vágjon vissza a 23 millió román munkavállalóval való riogatásért, Kende Péter gyalázatos Orbánkönyvéért, a Kövér László “köteles” beszéde utáni győlöletkampányért. A stratégia szerint azonban nem szabad felvenni a kesztyőt. Porogi András, Pokorni kampánystábjának tagja arra is felhívja a figyelmet: a kereskedelmi tévék híradójába ekkor Fidesz-politikus jó, ha napi egy megszólalással bekerülhetett. Nagy kérdés hát, hogy mi legyen ez az üzenet: hogy nem loptam, vagy hogy átadtunk egy hidat? Miért kellett Pokornit annyiszor a legnagyobb kartácstőzbe vezényelni? “A feladatot sokszor nem lehetett lejjebb nyomni. Nem mindig mondhattuk, hogy ebben vagy abban az ügyben a Répássy vagy a Rogán szólal meg. Az esetek többségében csak az jött át a médián, amivel a pártelnök állt a nyilvánosság elé. Néha még az sem” – tartja Porogi. Az ekkor vívott párbajok között emlékezetes Pokorni Zoltán és Kovács László pártelnöki megmérkızése a Közgázon április 3-án. A dörzsölt, több évtizedes rutinnal rendelkezı veterán szocialista, és a pályafutásának talán legfontosabb vitáján kiváló teljesítményt nyújtó fiatal politikus. Kovács támad, Pokorni ügyesen védi a mundér becsületét, sıt ellentámadásokra is futja. Nem mindig lehet ilyen helyzetben egyértelmő gyıztest hirdetni – sokszor már az is siker, ha valaki nem veszít. (Erre majd az április 5-i Medgyessy-Orbán-vita mutat példát, melyen a szocialisták kormányfı-jelöltje a várakozások ellenére nem szenved megalázó vereséget. S ez neki felér egy gyızelemmel.) A fideszes politikus azonban minden kétséget kizáróan jól állja a sarat. Az is nehéz ügy, mi ilyenkor a jó stratégia. Hiszen a pártok tábora már kialakult, ıket nem kell tovább gyızködni, az ellenféltıl pedig már nemigen lehet senkit elhódítani. Most a középen tanyázó néhány százezer szavazóhoz kell szólni. Azokhoz, akik a tévére talán csak fél szemmel figyelnek, s akiknek nem a harcias, hanem a kiegyensúlyozott, jövıbe tekintı Fidesz képét kell felmutatni. Pokorni azért minden eshetıségre felkészül. Nem is ok nélkül. A vita végén – mindjárt látjuk, nem is annyira – váratlan fordulattal Kovács László elıvesz egy kokárdát, és a mellére tőzi. Immár mindkettıjükön ott a nemzeti színek. “Lám, nem csak a jobboldali politikusok és szavazók kiváltsága ez” – sugallja a gesztus.
A fideszes politikus számított erre a húzásra. Az ı zsebében is ott lapul egy trikolór; eleinte arra gondol, ha ellenfele ha nem elızi meg, odaadja neki: tőzze ki ı is, nem olyan nagy dolog ez. Aztán tervétıl eláll, mert úgy véli, ez agresszív, kioktató lépésnek tőnne. Most pedig, hogy Kovács élen járt a gesztussal, Pokorninak nem marad más hátra, mint menteni a menthetıt. Ügyesen kifogja a szelet a vitorlából, mondván: látja, elnök úr, milyen egyszerő ez; a jó dolgokban érdemes részt venni, s nem kell mindig, csak azért is a szembenállást hangsúlyozni. A választások elsı, április 7-i fordulóját aztán a jobboldal – minden valamirevaló közvélemény-kutatási eredményre rácáfolva – elveszíti. A polgári tábor és vezetıi sokkos állapotban. A Fidesz vezetıinek azonnal rendezniük kell soraikat. Negyvennyolc órán belül Orbán Viktor választási nagygyőlést hív össze Budapesten a Testnevelési Egyetemre, néhány nap múlva pedig a Kossuth téren összegyőlt milliós tömeg elıtt adja ki a jelszót: a második fordulóban mindenki hozzon magával még egy embert! Fergeteges két hét következik. Öntevékeny közösségek százai, ezrei tesznek éjt nappallá, készítenek, sokszorosítanak, osztanak szórólapokat, plakátokat, csak hogy megfordítsák az eredményt. Pokorni a két forduló között a Heti Válaszban nyilatkozza: “A 131 egyéni választókörzetben 62-ben jó esélye van a polgári oldalnak a gyızelemre. Hatvankilenc körzetben a szocialista jelölt vezet. Az a feladatunk, hogy ebben a 23-ban, ott, ahol a legkisebb a különbség, megfordítsuk a helyzetet.” Míg a fıvárosban 78 százalékos volt a részvételi arány, vidéken csak 65. Vannak tehát még tartalékok. Sok helyen sikerül is csatát nyerni – ám a háború április 21-én végérvényesen elveszik. Igaz, a többség megszerzése csak hajszálon múlt: a polgári összefogás 41,7 százalékos eredményt ér el, mely összesen 188 parlamenti mandátumot jelent. Ezért vetik fel utólag mind többen: hibás volt a korábbi stratégia. Ha a két forduló közötti sikeres kampányt már elıbb elkezdik – vagyis már április 7. elıtt jól odacsapnak –, talán nem veszik el az elsı félidı. Pokorni azonban utólag így értékel: a kampány intenzitása az elsı forduló elıtt is megfelelı volt; valódi változás – a kudarc hatására – a kampány sikerét meghatározó tömeglélektani elıfeltételekben történt. Magyarul: a Fidesz a vesztes elsı forduló után ostromlottakból – a szó szoros értelmében – egy csapásra ostromlókká vált. Az az eszköz pedig, mely korábban nem feltétlenül vált volna a javára, most lett igazán mőködképes fegyver. Mindhiába. A polgári tábor minden idık “legfényesebb választási vereségét” szenvedte el. A második forduló éjszakáján megrendült politikusok és híveik a budapesti Millenáris Parkban. Orbán Viktor elismeri a vereséget, és gratulál Medgyessy Péternek. Pokorni Zoltán – óh, örök munkamegosztás – más húrokat penget. Még nem tudhatjuk pontosan, mi is lett a választás végeredménye – mondja; lehet még remény – sugallja. És nem beszél a levegıbe. Ne feledjük, akkor már
tudni, hogy az elsı fordulóban történtek visszaélések. Nem egy helyen elég kicsi a különbség ahhoz, hogy – a bírósági eljárások után – ebbıl bármi lehessen. Ez idı szerint a közös listán induló Fidesz-MDF adhatja a parlament legnagyobb frakcióját, így az államfı még azt is megteheti, hogy elsıként Orbán Viktort kéri fel kormányalakításra. Pokorni mindezen szempontokat mérlegeli, amikor nem azzal int búcsút pártja híveinek, hogy “menjetek haza, majd találkozunk négy év múlva!”. Aztán a maradék remény is szertefoszlik, s Medgyessy Péter alakít kormányt. A Fidesz vereséget szenvedett. Hasonló helyzetben, 1994-ben a párt akkori elnöke, Orbán Viktor lemondott tisztségérıl; igaz, újraválasztották. Most Pokorni Zoltán jár ugyanebben a cipıben. Egyes vélekedések szerint fontolgatta is távozását, ám a pártvezetés marasztalta: ha ı megy, nekik is fel kell állniuk, hiszen az nem lehet, hogy csak az elnök felelıs a kudarcért. Ezzel szemben Pokorni azt mondja: most annyira kicsi volt a két párt közti különbség, s mindenki annyira méltánytalannak érezte a vereséget, hogy a párt vezetıit nem szorította ilyen politikai kényszer. Ráadásul a Fideszben nem mutatkozott alternatív politikai irányzat, így ebben a helyzetben a lemondást menekülésnek érezte volna. Egyvalamihez viszont ragaszkodik, s ezt a sajtóban jó elıre meg is üzeni társainak. Amikor a küldöttek a Fidesz következı kongresszusán az elnöki beszámoló elfogadásáról voksolnak, azt egyben tekintsék az elnök személyérıl szóló bizalmi szavazásnak – mondja. “A baloldali blokk pártjaival szemben továbbra is fenn kellene tartani a polgári kormányzás alternatíváját. Az elkövetkezı idıszaknak szerintem az a feladata, hogy ezt az irányvonalat az új feltételekhez igazítsuk, az eddiginél eredményesebben képviseljük” – ezt Orbán Viktor mondta a Fidesz VI. kongresszusán, miután a párt sikertelenül szerepelt az 1994-es választásokon. Most hasonló a helyzet – leszámítva, hogy a Horn-kormány megalakulásakor a pártnak hét százalékról, szinte a padlóról kellett felállnia, ezúttal viszont meghétszerezték akkori támogatóik számát. “Valamikor a tatárjárásidején két vándor az erdei úton megy. Kiérnek a tisztásra. Üszkös, füstölgı romok között temetetlen, megcsonkított testek, s látják, hogy a bokor alján egy ember még ott nyög. Odamennek, föltámogatják, megkérdezik, hogy mi történt itt? Hát, rajtunk ütöttek, a házat fölgyújtották, gyerekeimet elhurcolták, feleségemet megerıszakolták, megölték. De hát, ember! Magának egy hatalmas, rozsdás kés áll ki a nyakából! Nem fáj? Á, nem, csak ha nagyon nevetek” – ezzel a viccel már Pokorni Zoltán vázolja pártja helyzetét 2002 június közepén, a Fidesz XVI. kongresszusán. A tanácskozás felszólalói egyetértenek: a vereség fı oka, hogy bár a polgári erık a politikai küzdelmet megnyerték, a szervezettség és mozgósítás terén hátrányban voltak. “Ha le is vontuk volna idıben a megfelelı következtetéseket, kérdéses, hogy vajon mit tudtunk volna kezdeni azzal a politikai-szociológiai ténnyel, hogy jelen körülmények között az MSZMP vagyonát, infrastruktúráját,
tagnyilvántartását, kapcsolati hálóját, begyakorolt káderállományát megörökölt MSZP – nyomasztó médiafölénye mellett – még mindig sokkal jobban szervezett párt maradt” – fogalmaz az elnökségi beszámoló. A dokumentum szerzıi felteszik a kérdést: “Vajon nem ez volt-e az a maximum, amely az adott körülmények között, a polgári tábor szervezettségének adott szintje mellett a jelenlegi politikai struktúrából teljesítményként kihozható?” Budapesti, illetve nagyvárosi, ötven év feletti, alacsony iskolai végzettségő, átlag alatti jövedelembıl élı, alacsony státuszú. Pokorni ezekkel a jelzıkkel írja körül azt a tipikus választót, akit a szocialisták a kampány utolsó két hetében mozgósítani tudtak. S – egyes feltételezések szerint – tették ezt a kampánycsendet megsértve, a választás napján is a kontaktmarketing, az ajtótól ajtóig való kampány fegyverével. İk azok, a nem életkoruk okán “elsı választó”-nak nevezett tömegek, akiknek részvételét a közvélemény-kutatók nem tudták elıre jelezni. A felmérések tévedése pedig abban foglalható össze, hogy míg a Fidesz bázisának nagyságát megjósoló adatok nagyjából a hibahatáron belülre estek, addig a kutatók alulbecsülték a részvételi arányt és az MSZP szavazóinak számát. Ez utóbbi a szocialisták szempontjából legoptimistább becsléseket is több mint 250 ezerrel meghaladta. A Fidesz még ki sem heveri a tavaszi vereséget, amikor elindul az ıszi önkormányzati választás kampánya. Az egyik nagy dilemma: ki próbálja meg kicsavarni a szabad demokrata Demszky Gábor fıpolgármester kezébıl Budapest kulcsát? Ha a jobboldal nyeri a választásokat, ez nem kérdés: Pokorni Zoltán. A politikus neve a pártban már 1994-ben is felmerült a tisztségre – akkor még elhárította a lehetıséget. Most azonban, 2001-2002-ben a választási kampány mellett majd egy éven át készül a feladatra. A kihívás pedig nem akármekkora. Szép, önálló, komplett feladatkörrıl van szó. Már-már “kis miniszterelnökséggel” ér fel egy ilyen városállam szerteágazó ügyeit felügyelni – hát hogyne érdekelné az egyre inkább általános politikussá váló Pokornit! Ám, mint fentebb láttuk, a Fidesznek nehéz terep a fıváros. Ráadásul abban a tudatban kell elindulni, hogy ha megszerzik is a fıpolgármesteri széket, az öt pártot – MSZP, SZDSZ, Fidesz, MDF, MIÉP – tömörítı közgyőlési testületben bajos többséget elérni. Végül mégsem Pokorni Zoltán áll ki Demszky ellen. És ennek nem az az oka, hogy – miként a következıkben látni fogjuk – a politikus, miután nyilvánosságra kerül édesapja ügynökmúltja, július 3-án lemond a Fidesz elnöki posztjáról. Már korábban, a tavaszi vereség után így határoz. Szerinte ugyanis egy vesztes párt elnöke nem indulhat el az ıszi választásokon. Hiszen az addigi példák azt mutatják, hogy az elsı évben az alulmaradt párt csak tovább veszít népszerőségébıl. Ha valamikor, hát most nem szabad a Fidesz egy meghatározó személyiségét a biztos kudarcnak kitenni. A párt így hivatalosan nem állít jelöltet, hanem a függetlenként induló Schmitt Pált támogatja, például azokkal a munkaanyagokkal, amelyekbıl ugyanerre a posztra Pokorni készült. Az egykori
olimpikon végül Demszkynél kevesebb, az MSZP színeiben szerencsét próbáló Gy. Németh Erzsébetnél viszont több szavazatot szerez. “Nehéz, de még mindig nem lehetetlen feladat bevenni a fıvárost. Keskeny a palló, de amikor erre készültem, láttam, hol lehet rajta elmenni. És továbbra is látom” – mondja Pokorni Zoltán sokat sejtetıen. A politikusnak azonban, mint a követezıkben kiderül, jó darabig mással kell foglalkoznia.
KÉNYSZERŐ LEMONDÁS A Magyar Nemzet 2002. június 18-án címoldalon közli, hogy Medgyessy Péter miniszterelnök az elızı rendszerben a kémelhárítás D-209 fedınevő szigorúan titkos tisztje volt. Pokorni Zoltán, a Fidesz – Magyar Polgári Párt elnöke és frakcióvezetıje a parlamentben napirend elıtt vonja kérdıre a vádat kezdetben tagadó kormányfıt: “Egyenes kérdésre egyenes válasz: igaz-e, amit itt olvastunk, ez a parancs? Nem azt kérdeztük öntıl, miniszterelnök úr, és nem arra kíváncsiak a politika, a közügyek iránt érdeklıdı magyar emberek, hogy ön ügynök volt-e, mert ez a parancs nem errıl szól. Szigorúan titkos tisztje volt-e a Belügyminisztériumnak vagy sem? Erre kell válaszolni!” Ezután a szemlélık érdekes közjáték tanúi lehetnek. Amikor a politikus beszéde végére ér, Medgyessy Péter egyértelmő kézmozdulattal és széles mosollyal mutatja a Fidesz elnökének: “Ülj le!” A kormányfı az akkor csupán otrombának látszó gesztussal csak nem azt jelezte elıre, néhány nap múlva mi következik Pokorni Zoltán életében? Július 2-án ugyanis a Népszabadság kis hírben számol be róla, hogy a Fidesz egyik vezetı politikusának édesapja 1990 elıtt az állambiztonsági szervek ügynöke volt. A közlés forrásaként a lap a Budapest Televízió elızı napi adását nevezi meg. Ebben Meruk József – korábban az MSZP kampányfınöke – hírül adja: a Pákozdi János fedınevő illetıt kilencévi börtönbüntetésének letöltésével fenyegetve vették rá, hogy jelentéseket írjon. Pokorni Zoltán július 2-án a képviselıi irodaházban/a parlamentben kezdi munkanapját. Reggel átfutja a lapokat, s észre is veszi a híradást, de nem fog gyanút. Ekkor még azt gondolja, pártja valamelyik kerületi, netán parlamenti képviselıjét hozzák ezzel hírbe. Már elıre sajnálja az illetıt, hogy a szocialisták egy vélhetıen idıs ember megalázásán keresztül próbálják elterelni a Medgyessy-ügyrıl a figyelmet. Délelıtt elintéz még pár telefont, és lebonyolít néhány tárgyalást. Eztán nekifog, hogy immár alaposabban olvassa el az aznapi újságokat. És ekkor rájön. “Nem kívánom senkinek, hogy negyvenéves korában tudja meg azt, amit én” – mondja késıbb. A Pákozdi János álnév mögött ráismer édesapja, Pokorni János nevére – még az is bevillan neki, hogy szülei székesfehérváriak; onnan pedig csak egy ugrás Pákozd… Az 1952-es dátum is stimmel. Apját ekkor – államellenes összeesküvés, illegális klerikális csoport vezetésének vádjával – tartóztatták le, majd 1953-ban ítélték tizenkét évnyi börtönbüntetésre. Három évet le is töltött, majd az 1956-os forradalmárok szabadították ki. A fiú kiszalad az irodaház elé/a parlament elıtti parkba, felhívja édesapját, hogy megkérdezze, róla van-e szó. Minden porcikájával azt szeretné, hogy az nemmel feleljen. De érzi, szinte tudja: igen lesz a válasz.
“Az életben vannak olyan pillanatok, amikor roppant rövid idı alatt nagyon sok minden lezajlik az emberben. Egy óriási megkönnyebbülés volt az a tizedmásodperc, amíg válaszoltam neki, igennel” – mondja késıbb Pokorni János a Magyar Nemzetben. A fiú kocsiba ül, és fél óra múlva apjánál van. Megérkezik bátyja, Péter is, és a három férfi hosszú, régóta esedékes beszélgetésbe kezd. A testvérek évtizedek múltán tudják meg, hogy mi volt az ára a hátralévı kilencévnyi börtönbüntetés elengedésének. A kiszabadult rabokat a hatóságok 1956 decemberében a rádión keresztül szólították fel, jelentkezzenek a rendırségen. Pokorni János ezt meg is tette. A rendırök megnyugtatták, menjen haza, majd ık jelentkeznek. Nem mulasztották el. Néhány év múlva keresték is a villamosmérnököt, majd 1961-ban rávették, idırıl-idıre készítsen hangulatjelentéseket munkájáról, számoljon be baráti körérıl. A fiatal férj, édesapa – Péter fia ekkor hároméves, Zoltán egy évre rá, 1962-ben születik meg – elvállalja. Másik lehetısége, hogy leüli a hátralévı kilenc évet. “Egy magas rangú rendırtiszt négy-öt órán keresztül gyúrt, majd a végén lényegében azt mondta: vagy kitörjük a nyakát, vagy a rendelkezésünkre áll” – emlékezik vissza az apa. Tettes? Áldozat? Ember legyen a talpán, aki helyesen tud ítélni. Elmondása szerint a helyzethez képest igyekezett tisztességesen eljárni. Miatta senki sem került börtönbe vagy lehetetlen helyzetbe. S hogy ne ártson társainak, a Vigília és az Új Ember régi példányait szedte elı a fáskamrából, jelentéseit az onnan ollózott cikkekre alapozta. Titkát csak gyóntatójának fedte fel. De miért nem szólt, amikor már lehetett, talán kellett volna? Amikor fia politizálni kezdett, pártelnök lett? “Megfordult a fejemben, hogy beszélek a fiammal, de mindig kérdésként merült fel, vajon jót teszek-e. A dilemmát végül megosztottam a gyóntatómmal, s abban maradtunk, hogy egyszerőbb hallgatni” – mondja az apa. “Végül is jól tette, hogy nem szólt. Mert vajon mit ér el vele? Talán éppen olyan tudással terhel meg feleslegesen, melynek birtokában állandóan e titokra sandítva kellett volna élnem; politikusként mit mondhatok, meddig mehetek el anélkül, hogy ellenfeleim esetleg a fejemre olvasnák?” – így a fiú. Pokorni Zoltánra most roskad e mázsás teher. “Isten látja lelkemet, eddig nem volt bennem indulat vagy érzelem az egykori titkos ügynökökkel, szigorúan titkos tisztekkel szemben, akik az apámhoz hasonló embereket zsarolták, kényszerítették, nem volt bennem győlölet. Most viszont igen komoly indulat van bennem” – mondja ekkor. Nem elég, hogy apját börtönbe zárták, de ez az aljasság évtizedek múltán még gyermekei, unokái életét is megmérgezi. A
politikus felnıtt fejjel visszanézve, kisgyermekeket nevelve úgy érzi, valamit elvettek tıle. S hogy mi lesz a legrosszabb? Az, amikor “tíz év múlva odalép hozzám egy fiatalember, hogy ugye a te apád volt az az ávós? És én majd próbálom elmagyarázni, hogy nem, ıt csak beszervezték, kényszerítették, jelentéseket kellett írnia. Mire ı: Ja, persze, persze. Ez lesz a kibírhatatlan, ez a »persze«, amely szétmállasztja a különbséget zsaroló és megzsarolt, bőnös és áldozat között” – idézi Esterházy Péter Javított kiadás címő mővét, melyben az író saját édesapjának ügynökmúltját tárja fel. Visszafelé jövet az autóban eldönti, s másnap sajtótájékoztatón jelenti be: noha erkölcsi, politikai okok erre nem kényszerítik, lemond a Fidesz elnökségérıl és a párt képviselıcsoportjának vezetésérıl. Indulatvezérelten ugyanis nem lehet egy pártot irányítani – mondja. Meg aztán úgy érzi: sem magát, sem édesapját nem akarja kitenni annak, hogy a Medgyessy-ügyben állandó hivatkozási alap legyenek. A párt ügyvezetı elnöki teendıit a következı tisztújításig Áder Jánosnak adja át, frakcióvezetınek pedig Deutsch Tamást javasolja. (Miért ıt? Ismerıi szerint Pokornira jellemzı a gesztus: látta, hogy a pártban meggyengült a politikus helyzete, s talán éppen így akart neki közvetve segítséget nyújtani.) Áder végül e minıségében 2003. májusáig, Orbán Viktor elnökké választásáig áll a párt élén, és – Pokorni javaslata ellenére – a képviselıcsoport irányítása is az ı feladata lesz. Orbán ekkor külföldön tartózkodik. A leköszönı politikus telefonon vele is beszél, ám mint kiderül, ı nem látja ennyire sürgetınek a lemondást. Azt javasolja, várjanak még, mérjék fel az ellenfél reakciót, és csak utána döntsenek. “Viktornak más szempontjai is voltak. İ elvégzendı feladatokat látott, és egy pártot, mely egyik pillanatról a másikra elnök nélkül maradt. Én viszont nem akartam várni. Pontosan tudtam, hogy a feladat milyen szellemi, lelki kondíciót követel meg, s láttam, hogy én nem vagyok olyan állapotban” – mondja. Nem sokkal késıbb Orbán így értékeli Pokorni lemondását a Magyar Nemzetnek adott interjújában: “Sem politikai, sem erkölcsi kényszer nem volt Zoltán lemondására. A vele való beszélgetésbıl kitőnt, hogy mély érzelmi megrendülésbıl született döntése. Ebbıl fakadóan nem kérdıjelezhetı meg, és nem is tudjuk érezni, hogy mit jelent egy ilyen helyzettel való szembesülés. Mindenesetre szimbolikus értékőnek tekinthetı, hogy éppen Pokorni Zoltán döntött így, nem pedig azok, akik az ı édesapjának és sok ezer más embernek tették tönkre az életét.” A politikai ellenfelek közül a távozást még aznap Mécs Imre siet kommentálni. A szabad demokrata parlamenti képviselı azt mondja: együtt érez Pokornival, ám lemondását nem találják ıszintének és indokoltnak; más helyütt pedig arról értekezett, hogy a politikus “túlreagálta a dolgot”. “A Szabad Demokraták Szövetsége együtt érez Pokorni Zoltánnal, meggyızıdésünk ugyanakkor, hogy
nem felelıs édesapja cselekedeteiért. Lemondását ezért indokoltatlannak tartjuk” – főzi hozzá Kuncze Gábor pártelnök. Ám a fideszes politikus egyetlen szóval sem állította, hogy azért mond le, mintha ezzel felelısséget akarna vállalni édesapja egykori cselekedetéért. A baloldal viszont Pokorni drámájában meglátta a lehetıséget, hogy az egykor “apák és fiúk” munkacímmel elhíresült politikai vitát a visszájára fordítsa. “Az elmúlt idıszakban éppen a jobboldali pártok hangoztattak a parlamentben többször is az egyes képviselık szüleivel kapcsolatos vádakat, ám apja bőneiért senki sem tehetı felelıssé” – jelentette ki Mécs Imre. A szabad demokrata politikus és a többi baloldali megszólaló ugyanakkor nem vett figyelembe egy lényeges különbséget. Alighanem szándékosan egy kalap alá vonták azokat az apákat, akik a rendszer önkéntes fenntartói voltak, és azokat a szülıket, akiket az elıbbiek kényszerítettek társaik elárulására. “Tragikus az, hogy ti a túloldalon nem értitek meg, a jó vezetı tiszta szívvel és felelısséggel akarja végezni a munkáját, s ha ebben bármi akadályozza, szükségképpen visszalép” – fogalmazza meg Surján László, mit gondol Mécs Imre felfogásáról. “Fájdalmas számomra, hogy nem veszitek észre, ebben irántatok is érzett felelısség nyilvánul meg” – folytatja levelét a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség társelnöke. Szerinte “nehéz elviselni, hogy parlamenti mandátumot kaphat olyan ember, aki nem érti meg és nem néz tisztelettel Pokorni pokoljárására.” “A múltat le kell zárni, hogy a jövıre figyelhessünk. Remélem, ez immár közös felismerésünk” – ezen, áthallásra is alkalmat adó szavakkal kommentálja Medgyessy Péter Pokorni lemondását. “A ma politikusai mindannyiunk jelenéért és a jövıjéért tartoznak felelısséggel. Az ország, a gyermekeink jövıjéért. Én ebben hiszek. Tudom, hogy elıbb-utóbb a szemben álló politikai oldal is eljut ehhez a felismeréshez. Nekem van türelmem. Kivárom. Az évekkel ezelıtt megismert Pokorni Zoltánnak helye van a magyar politikai életben” – folytatja a szocialista miniszterelnök a kétértelmő beszédet. Alighanem a D-209-es botránnyal ekkor még igencsak terhelt miniszterelnök szavainak visszásságát veszi észre Pokorni Zoltán is, amikor a Magyar Rádió Krónika címő adásában lemondása estéjén, július 3-án azt mondja: Medgyessy Péter akkor járt volna el helyesen és etikusan, “ha mélyen csendben marad, és nem szól egy árva szót sem, az én dolgomban pedig kiváltképpen nem”. Hamarosan aztán különféle találgatások kapnak lábra. Eörsi Mátyás szabad demokrata politikus szerint Pokorni nem lemondott, hanem pártja távozásra kényszerítette, hogy a Fidesz erkölcsi dobogót ácsoljon magának, és onnan támadja tovább Medgyessy Pétert. (E vélekedés szépséghibája, hogy a lemondás a jelek szerint részben éppen Orbán Viktor ellenében történt.) Miként pedig a 168 óra sejtetni engedte, Pokorni tudhatta: “a háttérben valójában Kövér László hatalmi manipulációja volt, és fıként ez tette ingerültté, majd késztette távozásra a pártelnököt.” A lap szerint a hajdani titokminiszter láthatta Pokorni édesapjának dossziéját. Mivel pedig “gyanúval szemlélte Pokorni Zoltánt,
például azért, mert intellektuális pesti fiúként kilógott a vidéki srácok Fékoninges csapatából”, a 168 órások szerint elérkezettnek látta az idıt a leszámolásra. Pokorni ezzel szemben meg van gyızıdve róla, hogy nem párttársa áll az ügy mögött, s a feltételezést a balliberális lap megosztó törekvésének tudja be. Utóbb egyébként kiderül, hogy Kövér Lászlónak lehettek ismeretei a dologról. Amikor Pokorni az ügy kipattanásakor arról érdeklıdik tıle, tudott-e édesapja múltjáról, társa azt feleli: voltak erre vonatkozó információi. “Keserően kérdeztem: miért nem mondtad el?” “Mert a törvények szerint nem lehetett, meg egyébként is, rosszat tettem volna vele” – hangzik a válasz. A Népszava viszont azt a gyanúját lebegteti meg, hogy a fiú maga is ismerhette édesapja múltját. A Fidesz elnök-frakcióvezetıjeként ugyanis a hír vételének napján, kedden 13 és 14 óra között adott interjút a lapnak, s az “egyórás beszélgetés ideje alatt a politikus jókedvő volt, viccelıdött. Szerdán, amikor bejelentette lemondását, láthatóan a könnyeivel küszködött. Azt mondta, kedden 12-kor beszélt édesapjával, akkor tudta meg, hogy ügynök volt. A Népszavának tehát már ennek tudatában nyilatkozott” – írta sokat sejtetıen az újság. Pokorni úgy reagál: a politikus egy idı után megtanulja uralni viselkedését, s mivel az ügy akkor még nem tartozott az újságírókra, nyugalmat erıltetett magára. Mások pedig úgy vélekednek: ha tudott volna a múltról, biztosan nem követi el azt a hibát, hogy ennyire exponálja magát Medgyessy Péter ügyében; a feladatot minden további nélkül átengedhette volna a Fidesz más vezetıjének. Mivel pedig szülei korán elváltak, s édesapjával tizenkét éves kora óta nem élt egy háztartásban, egyáltalán nem életszerőtlen, hogy három évtized alatt nem jött rá a titokra. Pokorni Zoltán ezután hónapokra eltőnik a politikából. Idejét családja, barátai körében tölti, s azon elmélkedik, negyvenévesen mihez kezdjen az életével. Hagyjon fel a politikával? Tanítson? Fogjon vállalkozásba? Faiskolát alapítson? A következı fél év alatt alig lép nyilvánosság elé. Elıször 2002. augusztus 30án a budapesti Szabadság téren lehet vele találkozni. Nyár vége van, a jobboldal mint vert sereg, Medgyessy Péter nemhogy veszített volna a D-209-es ügyön, de jobban elemében van, mint annak elıtte. Kezdıdik az ıszi szezon, lelket kell verni a polgári körökbe – ezért a tüntetés a sajtószabadság érdekében. Az önkéntes számőzetését töltı politikust Orbán hívja fel, hogy ı is menjen el; ne az legyen, hogy a párt vezérkara eltőnt. Fehér ingben, nyakkendı nélkül áll a színpadra. “Azért jöttem el ide ma este, mert itt a helyem. Azért jöttem el ide ma este, mert egy ideje nem voltam semmilyen politikai rendezvényen, s talán még egy ideig nem is leszek, de fontosnak tartottam, hogy ezt a mai alkalmat megragadjam, hogy megköszönjem mindenkinek, aki figyelemmel volt irántam, megköszönjem mindenkinek, aki felhívott, levelet írt, megköszönjem a saját és a családom nevében” – szól az egybegyőltekhez. Majd az egykori tanárember politikai szónoklat helyett a rímes beszédet választja. Azzal a verssel – Szép Ernı Ne hidd! címő mővével –
köszöni meg a biztatásokat, amellyel annak idején végzıs tanítványaitól szokott búcsúzni. Ezután csak egy-egy oktatási kérdésben – például az iskolai kábítószer-terjesztés ügyében – halljuk a hangját, majd november végén az antiszemitizmus vádja készteti megszólalásra. Miután Juhász Ferenc honvédelmi miniszter visszamenıleg zsidóellenességgel illeti Orbán Viktort, Pokorni a Heti Válaszban kel az egykori miniszterelnök – és közvetve a polgári kormány egészének – védelmére: “Ha a költı azt mondja, azért szereti jobban az Alföldet a Kárpátoknál, mert az sík, akkor azt is állítja, hogy a Kárpátok hegyes. Ha a honvédelmi miniszter azt mondja, hogy az amerikai elnök azért fogadja a jelenlegi miniszterelnököt, mert az nem antiszemita, akkor azt is állítja, hogy az elızıt azért nem fogadta, mert az antiszemita volt. … Nevezzük nevén a dolgokat; nevezzük antiszemitának az antiszemitákat, mérjük fel reálisan, mekkora politikai-társadalmi veszélye van ennek a mai Magyarországon – én azt hiszem, csekélyebb, mint azt sokan hangsúlyozzák –, és tegyünk ellene ott, ahol kell. De nevezzük nevén az antiszemitizmus vádjával hadonászó felelıtlen politikust is. S próbáljuk számőzni ezt a diskurzust, ezt a nyelvet a politikai vitákból.” A 2002-es önkormányzati választások után vagyunk. “Mi abban a szörnyő, ha a ZTE tartalékos focicsapata kiáll a fél brazil válogatottat leszerzıdtetı MTK ellen, és 5-3-ra kikap?” – fakad ki egy fideszes vezetı a voksoláson elszenvedett súlyos vereség emlegetése hallatán. A polgári párt sok személyisége kétségtelenül kudarcként éli meg október 20-át. A számok azonban nem feltétlenül igazolják azokat, akik szerint mindent elölrıl kell kezdeni. Vörös ugyan az ország politikai térképe, ám a látszat csalóka. “Attól kellene kétségbe esni, hogy a megyei listákon, illetve a fıvárosi listán 25, illetve 30 ezerrel többen szavaztak a Fideszre és szövetségeseire, s hogy megnégyszereztük polgármestereink számát?” – folytatja a Fidesz prominense. Sokan vannak tehát – de még mindig nem elegen. Ahhoz pedig, hogy elegen legyenek, ki kell tárni a Fidesz ajtaját. Néppárttá kell válni, szövetséggé. “Sok tízezer, sok százezer ember érzi azt, hogy van közös ügyük, ami az övéké, a személyes életük része. Hogy a közügy, a politika nem egy televíziómősor, aminek ık nézıi, hanem életük része, de ennek nem pusztán nézıi akarnak lenni, hanem alakítói, fıszereplıi. Ez az az erı, ami ma lehetıvé teszi számunkra, hogy ezt a szövetséget megkössük” – mondja 2003. május 23-án a szövetséggé alakuló Fidesz újonnan megválasztott alelnöke a szervezet XVII. kongresszusán. Pokorni Zoltán, alig egy év önkéntes számőzetés után, ismét a politika élvonalában. Orbán Viktor elnök, Áder János frakcióvezetı és – korábbi függetlenségét a pártnak felajánló – Schmitt Pál alelnök mellett a jövıben ı jeleníti meg a Fidesz fı politikai irányvonalát.
Arról beszél, hogy pártjának adatik meg a lehetıség, hogy azonos súlycsoportban lévı kihívója legyen a szocialistáknak. “Sokan vagyunk, nagyon sokfélék, különbözı a szakmánk, különbözı életkorúak vagyunk, különbözı helyrıl jöttünk, fideszesek, kereszténydemokraták, kisgazdák, fiatal demokraták, Lungo Drom-osok, szökött SZDSZ-esek, van itt mindenféle ember” – veszi számba, kikbıl is áll a csapat. Sokan azonban úgy érzik, visszatérése túl korai. De hát Orbán Viktor sem akart volna még a párt élére állni – kényszerhelyzetben kell cselekedni mindkettıjüknek. Alelnökként felmerül még Kósa Lajos, Martonyi János, Varga Mihály neve – aztán maradnak Pokorninál. Miért tennének másként: ez mindig bejött. Egyes párttisztségeiben eddig sosem okozott csalódást. Mostani kinevezésekor 41 éves. Mindössze tízesztendıs politikai pályafutása alatt volt már frakcióvezetı, miniszter, pártelnök. Mi jöhet még? “A miniszterelnök legkézenfekvıbb pártbeli alternatívája épp Pokorni Zoltán” – veti fel Tölgyessy Péter 2001. áprilisában a 168 órában. A politikus szerint “amennyiben ennek [pártelnöki kinevezésének] és a többi középre tartó lépésnek köszönhetıen a Fidesz ismét nyer, akkor továbbra is Orbán Viktor a miniszterelnök. Ha pedig veszít, akkor Pokorni – pártelnökként osztozván a felelısségben – kevésbé lehet jövıbeli kihívó, mint ha megmaradna egy félreesı tárca élén.” A két politikus kapcsolatának ez csak az egyik lehetséges értelmezése. Ha ugyanezt a kérdést nem a feltételezett rivalizálás, hanem az együttmőködés oldaláról közelítjük, más következtetésekre jutunk. Tény: a jobboldal fı problémája, hogy Orbán Viktor nélkül nem tud gyızni, ám – mivel a baloldal sikeresen démonizálta ıt – vele is nagyon nehéz. “Jól haladunk e megosztó arculat feledtetésében, ám amit egyik nap leépítünk, azt a másik oldal másnapra újra összehordja. Ezért valamikor, még a 2006-os választások elıtt kellı idıben meg kell vizsgálnunk a helyzetet, hányadán állunk. Annyi bizonyos: Viktornak van esélye arra, hogy a polgári tábort gyızelemre vezesse. Meg lehetne kísérelni mást is felépíteni erre a szerepre, ám ez rettenetesen nehéz feladat” – mondja Pokorni. A maga részérıl biztos benne, hogy ilyesmiben nem akar részt venni. “Csináltam már kétszer ilyet; voltam Viktor mellett, mögött valójában második, látszatra elsı ember. Frakcióvezetıként, pártelnökként még mőködött ez a munkamegosztás. Nagyobb, szélesebb felelısséggel járó feladatot – például miniszterelnökséget elvállalni – így nem lehet lenni. A kormányt nem lehet közösen irányítani; erre a posztra olyan ember kell, aki a maga feje után megy. Láttam közelrıl, mit jelent ez a feladat. Én pedig nem érzek még magamban annyi kitartást, hitet, amennyi ehhez szükséges. Ez már akkora szellemi és fizikai terhelés, amely megmutatja az ember igazi képességeit. S ha gyengének bizonyul, belereccsen” – vallja.
De ez már a bizonytalan jövıre tartozik. Portrénkat a biztos ténynél hagyjuk abba: Pokorni Zoltán 2003 májusától a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség második embere. Feladata megkezdett, ám még be nem végzett folyamat. Felnıtt életének több mint a fele elıtte áll. Pályafutásának ekkor kezdıdı szakasza késıbbi bemutatásra és értékelésre vár.
ARS POLITIKA Az évek számáról “Negyvenkét évesen egyre inkább érzem annak meghatározó erejét, amit – a családon, iskolán, kultúrán átszőrve – a múltból hozunk, és mindinkább tudatában vagyok a felelısségnek, hogy ezt a hagyományt nekünk is át kell örökítenünk. Az ember kamaszkorában pontosan ezzel az erıvel szemben veszi fel a harcot. Megpróbálja kialakítani a maga szabadságát, mert a hagyományt korlátként éli meg. Ezt nem lehet, nem is kell megspórolni. A tradíció ugyanis ebben a küzdelemben válik észrevétlenül sajátunkká. Egy gyerek is a szüleivel való konfliktusain keresztül érez rá az életében majd biztonságot jelentı – akkor azonban számára áthágandó – határok jelentıségére. Próbára teszi hát a család által közvetített igazságokat; nekifeszíti vállát az oszlopoknak, hogy azok bírjáke. Nem mintha ki akarná dönteni ıket – csak éppen tudnia kell, mennyire erısek. Nincs ez másként a szellemi szabályok tartósságával sem. Az embernek azokat is meg kell próbálnia. Egyre inkább érzem, hogy ennek mekkora jellemformáló ereje van. Egy olyan erkölcsi, kulturális hagyomány részesei és hordozói vagyunk, amely túlél bennünket. A mi felelısségünk pedig az, hogy mit teszünk hozzá vagy pusztítunk el belıle.” A világ rendjérıl “Édesanyám példáján keresztül is látom, hogy mekkora erıt és tartást tud adni a személyes, akár megszenvedett istenhit – ıt ez tartotta életben. De azt is tudom, hogy ez az adomány nem óhaj kérdése. Az ember itt nem tudja magát becsapni; a személyes hit vagy van, vagy nincs. Nekem nem adatott meg. Rendületlenül hiszek viszont a bennünk élı hagyomány által közvetített erkölcsi igazságban, mely fölötte áll minden emberi tudásnak, ám – bonyolultabban és összetettebben, mint azt gondolnánk – abból gyökerezik.” A konzervativizmusról “A kommunisztikus gondolkodásmód azt a kérdést teszi fel, hogy milyen a tökéletes világ »in abstracto«, s ezen elvont célnak megfelelıen kell a politikai cselekvést megszervezni. S e ponton már mőködik az önfelmentés. E rendszer bármilyen radikális, a hétköznapi erkölccsel össze nem egyeztethetı lépést megenged magának, hogy megvalósítsa hol a kommunizmust, hol Isten földi királyságát, hol a tökéletes üzletmenetet. E politikai filozófia nyomán születtek a XX. században a legembertelenebb rendszerek, a kommunizmus is. Ezzel szemben én a konzervatív politikai megközelítésben hiszek. Ez nem azt firtatja, hogy milyen volna a tökéletes univerzum, hanem azt, hogy miként lehetne boldogabban, teljesebben élni ebben, az Isten vagy a sors által ide vetett világban. Ez szép lehetıség, s ne azzal a félelemben gyökerezı hiúsággal próbáljuk megközelíteni, hogy a világ borzalmas, elviselhetetlen hely, ezért a
magunk képére és hasonlatosságára kell formálnunk. Ekkor ugyanis állandóan boldogtalanok, frusztráltak leszünk – hiszen célunkat sosem tudjuk elérni. Egy konzervatív nem azért ragaszkodik a hagyományokhoz, mert múltba forduló, koros vagy ósdi, hanem mert megtanulta, hogy a világ a maga gazdagságában tökéletes, de sokszínő, rendetlen is, bizonyos pontokon változtatni kell. Ez más hozzáállást jelent, nem jobboldalt vagy baloldalt. Ma ezt politikai felfogásom pontosabb leírásának tartom, mint bármely más jelzıt. A világot sarkaiból kiforgatni akaró, utópisztikus magatartás ugyanis a politikai térfél mindegyik oldalán jelen van. A saját pártomban épp úgy, mint ellenfeleink táborában.” Egy paradoxonról “Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy ezeket az elméleteket tértıl és idıtıl függetlenül éljük meg. Nem tehetünk úgy, mintha nem a rendszerváltozás utáni Magyarországon lennénk. Szem elıtt kell hát tartanunk, amit Lánczi András ír a konzervatív paradoxonról. »Ebben a történelmi helyzetben egyedül a kommunizmus vagy szocializmus tekinthetı konzervatívnak, egyedül a régi rendszerhez kötıdı embereknek van mit konzerválniuk. Ezt meg is tették 1989 után, mert a helyzeti – intézményes, politikai szervezettségi, anyagi, társadalmi – elınyeiket megtarthatták, s most mutatkozhatnak nyugodtnak, indulatmentesnek, irtózhatnak minden olyan stílustól és kezdeményezéstıl, amely újat akar. Ezzel szemben azok, akik a rendszerváltás eszméjébe az erkölcsi megújulást is beleértették, nem lehetnek mások, mint radikálisok, mert a posztkommunista erık – politikusok, újságírók, a szellem legkülönfélébb emberei – politikai és anyagi túlélésük érdekében az erények és értékek relativizálásában érdekeltek« – fogalmaz a szerzı Konzervatív Kiáltvány címő mővében.” A politikai erkölcsrıl “Mi marad az elvekbıl a napi politikában? Minden párt használ nemes és kevésbé nemes trükköket, von be ideig-óráig olyan partnereket, akik nem válnak a dicsıségére, s bonyolódik olyan ügyekbe, melyekben mindenki bepiszkolódik. Az ember pedig ilyenkor csak abban bízhat, hogy rá kevesebb sár freccsen. Mindig fenyeget a veszély, hogy valaki teljes joggal felteszi a kérdést: mi különböztet meg titeket a másik oldaltól, akikrıl pedig azt gondoljuk, hogy céljaik és eszközeik egyaránt vállalhatatlanok? Hogyne volna igazsága azoknak, akik szerint a politikát a hatalom iráni vágy, az érdek mőködteti! Én viszont azt mondom, hogy a célt, jó esetben, nemes társadalmi feladatok jelölik ki, s ehhez – mint motorban a benzin – az impulzust az olyan tényezık adják, mint erı, érdek, hatalom. Az erkölcs pedig nem más, mint a fék az autón: mi az, amit már nem teszek meg, noha érdekemben állna? Az ember persze általában jó cél érdekében adja el a lelkét. Azt gondolja, hogy ezért és ezért a nemes ügyért megengedhetı egy kis nemtelenség; most csak
kicsit ravaszkodok, de aztán megint jó leszek. Ha ebbe belegabalyodunk, nincs visszaút. Ugyanakkor ezeket a kérdéseket sem lehet feketén-fehéren látni. Mértékrıl és arányokról van szó. Mindig kell tudni, hogy fıszabályként mire törekszünk, s hogy a ravaszkodás a kivétel, amivel csak nagyon indokolt és alaposan végiggondolt esetben szabad élni. És közben tudni kell, hogy amit éppen csinálunk, az nincs rendjén. Persze hogy minden politikus él bizonyos stiklikkel – de legalább érezze magát közben rosszul! Ha már valaki a rossz lelkiismeret alól is feldolgozza magát, akkor van baj. Ezek a kérdések nem a mindennapokban vetıdnek fel. Kevés az olyan alkalom, amikor e szempontokat tudatosan mérlegelve hozunk meg egy-egy döntést. A többi napon folyik a rutinszerő menet, jár az autóban a motor – ám mindig tudni, érezni kell, mikor érkezünk egy fontos útelágazáshoz, mely szellemi, erkölcsi fordulópontot jelenthet.” A választói elvárásokról “A választók hogyne mondanák igen gyakran: keményebben csapjatok oda, ne kíméljétek ıket, ezekkel nem lehet kesztyős kézzel bánni! Olykor bizony éles szemrehányás van a szavaikban, hogy 2002-ben elszúrtuk, elúriembereskedtük a kampányt, s most sem vagyunk elég határozottak. Mármost a kérdés az, hogy az ember miért is foglalkozik politikával. Azért, hogy jól essen neki, s az érzelmeinek utat engedjen? Belátom, ennek a hozzáállásnak is van politikai piaca. Léteznek klubpártok, melyekben hasonló vérmérséklető emberek győlnek össze, hogy azt hallják egymástól, amit ık szeretnének. A másik irányzat képviselıjének nem az a fı kérdése, hogy neki mi esik jól, hanem azzal a felelısséggel igyekszik tevékenykedni, hogy az országnak mi az érdeke. Nagy kérdés, hogy az érzelemvezérelt, a maguk jogos elégedetlenségét rajtunk számon kérı emberek elfogadják-e, hogy nem elég bátornak lenni, hanem eredményt is fel kell mutatni. A választásokat ugyanis nem az nyeri meg, akit nagyon szeretnek, hanem az, akit mondjuk csak kicsit szeretnek – de nagyon sokan. Egy kétszáz százalékos Fidesz-rajongó szavazata pedig ugyanannyit ér, mint egy húszszázalékos MSZP-hívıé, aki csak azért voksol a szocialistákra, mert számára ık a Fidesznél valamivel kevésbé ellenszenvesek. Feladatomnak tekintem, hogy ezen érzelemvezérelt felfogásokat árnyaljam, hogy az emberek belássák: az ellenfél lépéseinek nem feltétlenül az a céljuk, hogy romlásba taszajtsák a nemzetet. Nem biztos például, hogy a baloldal azért próbálta bevezetni a tanárok kötelezı iskolai titoktartását, mert szét akarja rombolni a családokat. Ez az ı társadalom-felfogásukból egyenesen következı elképzelés volt, hiszen számukra az egyén jogainak védelme a meghatározó, és nem számolnak a családdal mint a társadalom természetes szereplıjével. A döntés következményei persze ártalmasak, ám a mozgatórugónál nem mindig az ördögi ártás szándékát kell sejteni, hanem mondjuk csak egy más világképet.
Könnyebb persze azt mondani, hogy azért teszik ezt, mert gonoszak. A helyzet, sajnos, nem ilyen egyszerő. Ha pedig mi hajlandók vagyunk érdemben megfontolni az ı érveiket, akkor várhatjuk el, hogy odaát ugyanezt tegyék velünk.” Winston Churchillrıl “Churchillben van valami lenyőgözı. Hosszú politikusi pályája, kitartása, s bátorsága, hogy amikor úgy gondolta, ı látja jól a helyzetet, korábbi barátaival is szembe tudott fordulni. Egyéniségébıl erıs autonómia és valami, számomra igen szimpatikus civil hozzáállás sugárzik. Ennek jelképe, hogy a második világháborúban még az angliai csata idején sem mulasztott el délután fél órácskát szunyókálni a bunkerben. Méghozzá pizsamában! Rokonszenves személyiség az övé. Én sosem leszek ilyen, ám a vágy önállóságra, arra, hogy az ember politikusként ne váljon semmilyen helyzet rabjává, elérendı célom lett.”
KRONOLÓGIA 1962 Pokorni Zoltán születési éve 1981–1982 Katonaság 1982–1987 Egyetemi hallgató az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1989 A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon a Liga szakszervezeti szövetség képviseletében vesz részt 1987-1994 Tanár Budapesten a Toldy Ferenc Gimnáziumban 1988 Megalapítja a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét 1993 Csatlakozik a Fiatal Demokraták Szövetségéhez 1994 Pártja parlamenti képviselıje, a Fidesz alelnöke 1997–1998 A Fidesz országgyőlési képviselıcsoportjának vezetıje 1998–2001 Oktatási miniszter 2001–2001 A Fidesz – Magyar Polgári Párt elnöke 2002 Lemond a párt vezetésérıl 2003– A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség alelnöke
TARTALOM Bevezetés
x
Az elıkészület évei
x
Csatlakozás a Fideszhez
x
Oktatás és közélet
x
A párt elnöke
x
Kényszerő lemondás
x
Ars politika
x
Kronológia
x
