Pünkösdi várakozás. Pünkösd DSIDA JENŐ REVICZKY GYULA

DSIDA JENŐ

Pünkösdi várakozás Kész a világ, Feszült ünnepi várás Tereng felette. Halotti csend. Csak néha-néha Sóhajt az Isten Lelke. Kimérve minden pálya Megtöltve minden lélek-lámpa, Ahol csak úr a lét... De jaj, sötét van, Mélységes, iszonyú sötét! A zordon tömeg-árnyék Némán zokogva kering útjain, S csak egyet tud és egyet érez... Most váratlanul vágyón megvonaglik És felzúg Istenéhez: Betelt az idő! Sugarat, fényt, színt adj nekünk, Mert epedünk! Fényesség nélkül oly sivár az élet! Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet Legyen világosság!... És ismétlik mindig erősebben A felviharzott étheren keresztül És felharsan az egek harsonája S a végtelennek zsolozsmája zendül Zsibongva, zsongva... És nagy szavát az Úr – kimondja.

REVICZKY GYULA

Pünkösd Piros pünkösd öltözik sugárba, Mosolyogva száll le a világra. Nyomában kél édes rózsa-illat, Fényözön hull, a szívek megnyílnak. Hogy először tünt fel a világnak: Tüzes nyelvek alakjába' támadt. Megoldotta apostolok nyelvét, Hirdeté a győzedelmes eszmét. Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed' Ma is minden bánkodó szivének, Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba': Világitó sugaradat áldja. Habozóknak oldjad meg a nyelvét, Világositsd hittel föl az elmét. Hogy az eszme szívből szívbe szálljon, Diadallal az egész világon! Piros pünkösd, szállj le a világra, Tanits meg uj nyelvre, uj imára. Oszlasd széjjel mindenütt az éjet, Szeretetnek sugara, Szentlélek!

2

Bibliaolvasásom közben a következő igével találkoztam az elmúlt hónapban: „István pedig – kegyelemmel és erővel telve – nagy csodákat tett a nép között.” (Ap. Csel. 6:8.) Azt olvassuk, hogy kegyelemmel telve végezte a munkáját István. Első olvasatra nekem furcsának tűnt, hiszen a kegyelmet általában Isten tulajdonságai között tudjuk. Úgy hisszük, hogy kegyelem az, ahogy Isten lehajolt hozzánk, amikor még bűnben éltünk, megbocsátott nekünk és kiemelt minket a bűnös állapotból. Itt viszont a kegyelmet István jellemvonásának tulajdonítja az Ige, ráadásul úgy olvassuk, hogy telve volt vele. István életében nem volt kérdés, hogy megbocsát-e azoknak, akik megbántották. Sőt, amikor halálra kövezték, úgy imádkozott, hogy „Uram, ne ródd fel neki ezt a bűnt”. Jézus is tanított erről a hozzáállásról akkor, amikor Péter megkérdezte tőle, hogy hányszor kell megbocsátanunk a testvérünknek. Talán hétszer? Jézus válaszolt, még hetvenszer hétszer is. Majd egy példázatot mondott egy szolgáról, akinek tízezer talentum tartozása volt a király felé. Mivel könyörgött a királyhoz, ő megszánta és elengedte a tartozását. De ennek a szolgának is tartozott valaki száz dénárral. Amikor ez az adós kérlelte a szolgát, hogy legyen türelemmel, az nem engedett, hanem börtönbe vettette. A király megtudva ezt, kivégeztette a gonosz szolgát. A példázat végén azt mondta Jézus: „Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyafiának.” (Máté 18:35.) Hogyan lehetséges az, hogy abban a hitben élünk, hogy Isten miután megbocsátotta nekünk bűneinket, a tenger mélyére vetette azokat, mi pedig szemünk előtt tartjuk testvéreink ellenünk elkövetett vétkét? Szívesen vissza-

visszatérünk hozzá, szörnyülködünk felette, sőt testvérünket egy képzeletbeli börtönbe zárjuk, távol magunktól. Néhány hete az egyik testvéremmel nem értettünk valamiben egyet. A beszélgetés során bántó dolgokat mondtunk egymásnak. Úgy éreztem, nekem van igazam – gondolom ő is hasonlóan érzett –, de ugyanakkor bántott is, hogy kerüljük egymást. Mi a teendő ilyenkor? A legegyszerűbb, ha nem veszünk róla tudomást, mindent úgy folytatunk, mintha semmi nem történt volna. De egy kézbe ment szálkát nem célszerű bennhagyni, mert jó kis gyulladás vagy akár vérmérgezés is lehet belőle. Így én is a megbeszélés mellett döntöttem. A beszélgetésre készülve nem csak a magam, hanem a gyülekezet vonatkozásában is kérdések merültek fel bennem: Lehet, hogy nekünk is szükségünk van arra, hogy megteljen az életünk kegyelemmel? Lehet, hogy túl sok meg nem bocsátott bűnt, sérelmet, bántást hordozunk magunkban, ami bennünket ért akár itt a gyülekezeten belül? Lehet, hogy képesek vagyunk testvéreinket börtönben tartani, elszigetelve magunktól? Lehet, hogy a meg nem bocsátott bűnök, mint egy bennünk élő parazita elszívja energiáinkat a szolgálattól? Lehet, hogy a csodák és jelek megtapasztalásai azért maradnak el az életünkből, mert az elrendezetlen dolgok nem tetszenek Istennek? Felszabadító érzés volt, ahogy a testvéremmel egymástól bocsánatot tudtunk kérni, és bocsánatot tudtunk adni. Kívánom, hogy ha valakiben elrendezetlen, meg nem bocsátott sérelmek vannak – mint ami bennem is volt –, ne söpörje a szőnyeg alá, hanem keresse az elrendezés útját! Gálmiklós Ádám

Egy vasárnapi iskolai tanító éppen arról beszélt, hogy az Úr Jézus kijelentette: „Az én igám boldogító…” A tanító megkérdezte: „Ki mondja meg, hogy mi az iga?” Egy kisfiú jelentkezett és ezt mondta magyarázatul: „Az iga valamilyen eszköz, amit az állatok nyakára tesznek.” Aztán a tanító tovább kérdezett: „Milyen igát tesz ránk Isten?” Egy kislány így válaszolt: „Isten az Ő karjával átöleli a nyakunkat.”

Mennyi mindent mondtak és írtak már erről az ünnepről? Van, aki azt hangsúlyozza, hogy ez a gyülekezet születésének pillanata, mások inkább a folytonosságra irányítják a figyelmet: tudniillik, hogy ezen a napon ünnepelte Izrael népe a Sinai hegyen Isten által átadott törvényt, s a Szentlélek kiáradása mintegy megismétlése ennek a törvényadásnak. Csakhogy most már nem kőtáblákra rögzítette Isten az élet igéjét, hanem Lelke által a szívekbe írta. Megint mások a rendkívüli eseményekre – sebesen zúgó szél, kettős tüzes nyelvek – irányítják a figyelmet. Nem beszélve azokról, akik a nyelveken szólásra, mint a Szentlélek kiáradásának első és megfellebbezhetetlen jelére teszik a hangsúlyt. Természetes, hogy minden ünnep magán viseli azoknak a „kézjegyeit”, akik ünneplik, vagy akik segítenek az ünnep értelmezésében. Be kell vallanom, mindegyik megközelítés lehet nagyon izgalmas, vagy legalábbis érdekes vita tárgya. A hangsúlyok változhatnak. Ám egy kérdés nem megkerülhető: Ha minden kérdésre tudok választ adni ennek az ünnepnek a kapcsán, vagy ha a legizgalmasabb, legérdekesebb megközelítésben tudom mások elé tárni az eseményeket, vajon mennyit változtat ez a saját életemen? A tudás szükséges, de nem elégséges feltétel. Ha helyes az interpretáció, azaz az események megfelelő értelmezése és okos magyarázata, ez még nem jelenti azt, hogy az érvelő maga mélyen átéli saját lelkében is az ünnep lényegét. Amikor az embert próbák látogatják meg, amikor számot kell vetni a testi gyengeséggel, akkor egyszeriben szertefoszlik mindaz, ami csak csillogó külcsín. Mennyi az enyém a pünkösdből? Mit jelent nekem a Szentlélekkel való közösség? Vajon osztozni kell a

nagy költő, Reményik Sándor önmarcangoló soraiban? Soha annyira nem éltem át, mint ennek az évnek az első felében annak a húsbavágó fontosságát, amit Pál apostol így ír a Római levélben: „Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptuk hitben a szabad utat ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk az Isten dicsőségében. De nem csak ezzel dicsekszünk, hanem a megpróbáltatásokkal is, mivel

REMÉNYIK SÁNDOR

Pünkösdi szomorúság A Lélek ünnepén A Lelket lesem én. A Lelket, amely több, mint költemény. A Lelket, amely sosem volt enyém. A Lelket, amely sosem lesz enyém. A Lélek ünnepén Szomorún zendül egyetlen igém: „Hogy születhetik újjá, aki vén?”… tudjuk, hogy a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus értünk, istentelenekért.” (Róma 5:1–6.) Igen! Szívembe áradt az Isten szeretete, s ez nem szentimentális érzelgővé, vagy vak megalkuvóvá tett a bűnnel szemben, hanem megváltoztatta a térérzékelésemet! Nem csupán a földi di-

Egység Biztonsági okokból a hegymászók összekötik magukat egymással, amikor hegyet másznak. Ily módon, ha valamelyikük megcsúszik és leesik, nem zuhan a mélybe, mert a többiek tartják mindaddig, amíg újból talajt nem ér a lába. A gyülekezetnek ehhez kellene hasonlítania. Amikor egyik tagja elesik, a többieknek kellene fenntartaniuk, amíg újból lábra tud állni. Minket a Szentlélek kapcsolt össze.

menziókban gondolkozom! Van egy halálon, síron, földi léten túlmutató kapcsolatom, s ennek a reménységemnek éppen a Szentlélek a záloga! Ő van jelen a szívemben, így a Szentírás bizonyságtétele felerősödik, tartalommal telik meg, amely ha kell, erőt ad arra, hogy a mindennapi élet terheit hordozzam. Vagy, ha kell, erőt ad szembefordulni a trendekkel, amelyek az ige helyett külsőségekre, Jézus személye helyett az élményeket teszik a középpontba. Mert a Pünkösd az ige ünnepe volt. Bár valóban voltak különös jelek, amelyek elválaszthatatlanok ettől az ünneptől, a Pünkösd a beteljesedett, a szívbemarkoló, a megszégyenítő, leleplező, de mégis felemelő igéről lett nevezetes. A háromezer nem azt kiáltotta a prédikáció végén: még egyszer! De még csak nem is halleluját zengtek felemelt kezekkel! Összetört szívek, halálosan megdöbbent és bűnbánatban gyötrődő lelkek kiáltották: „Mit tegyünk?!” Ez az a lelki állapot, amely megnyitja a szíveket azelőtt az áradás előtt, amely a Szentlélek áldott jelenlétét hozza. Ebben az állapotban értheti meg az ember, hogy Isten haza fogadja, mint tékozló fiút. „Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: ’Abbá, Atya!’"– írta Pál apostol a Galatáknak. (Galata 4:6.) S a Szentlélek jelenléte segít másként látni életünk nehéz fordulatait. Békességgel telhet meg a szívünk kórházi ágyon, gyászban, nehéz megpróbáltatásokban. Van Atyánk! Adoptált! Jézusért Fiává fogadott! S az Ő jelenlétét hordozzuk – Lelke által – önmagunkban. Kulcsár Tibor

3

Kedves Testvérek! Április végén, egy szolgálati úton, evangelizációs alkalmon volt lehetőségünk részt venni feleségemmel, a budafoki fúvósok egy részével, és a Vox Nova férfikórussal együtt. Erdélybe, Érkörtvélyesre utaztunk, amely a határtól 15-20 km-re található, többnyire cigány lakta település. A főútról lekanyarodva nagyjából 2 km hosszú, eső által kimosott földúton tudtuk a települést megközelíteni. Így mivel a busz nem tudott gyorsan haladni, volt lehetőség az utak mentén található ingatlanokra is belátni, ahol nem egy omladozó, repedező vályogépületet láthattunk. Mind ez idáig több evangelizációs alkalmon is részt vehettem, de ilyenen még soha! Amikor megérkeztünk a sátoros evangelizáció helyszínére a zömében 3-10 éves gyerekek, nagyjából 50-60-an a busz köré rohantak, szüleik, nagyszüleik a

háttérben kísérték őket, így várva bennünket. Ahogy vittük a kottatartókat, kottákat és a sátor felé haladtunk, sok kisgyerek arcáról leírhatatlan öröm sugárzott, mindannak ellenére, hogy sokukon még cipő sem volt. Ahogy azt már említettem, evangelizációs alkalom volt, a végén döntésre hívással, és hála az Úrnak, voltak, akik engedtek a „hívásnak”. Nagyon megható esemény volt ez, ahogy ott ültünk a gyülekezettel, meghívottakkal szemben (nagyjából 250 fő), nekem is a könnyeimmel kellett küzdenem. Amikor az

AZ ÚR TERVE Nehéz két év áll mögöttem, történések, amiket nehezen fogadtam el, és nem tudtam, hogy miért nekem kell ezeket átélnem. A munkahelyemen több mint 8 éve dolgozom, 2011 nyarán közölték velem, hogy a helyemre egy új kolléganő jön, és nekem egy másik munkahelyre kell mennem. El is fogadtam elsőre, gondolván arra, hogy nem árt egy kis változatosság. Amikor az új helyemre kerültem, akkor tudatosodott bennem, hogy hát messziről nem az a munka, és nem azok a feladatok vártak, mint ahogy elgondoltam. Imádságok sorozatába kezdtem, azzal az érvvel, hogy ez nem az, mint amit hittem, és egy másik munkahelyet kell keresnem. Imádság mellett persze kerestem a lehetőséget és látszólag lett is volna, de egy félreértés miatt nem sikerült. Időközben, az említett új kolléganő, aki a régi helyemen dolgozott, kilépett, de vissza se tudtam menni, az sem sikerült. Elkeseredésemben, folyamatosan az járt a fejemben, hogy miért, esetleg kiért kell, hogy azon a helyen legyek. Egyszer amikor imádkoztam, egyik kolléganő nevét hallottam tisztán, érdekes tapasztalás volt. Másnap együtt ebédeltem vele, és elkezdtem a hitről beszélni, hát igencsak meglepődtem, és megörültem, mikor azt mondta nekem, hogy ő már régen gondolkodott erről, de még nem tudja, merre induljon el. Igen, megkaptam a választ és minden nehézséget és megalázottságot letettem, és nagyon boldoggá tett az, hogy az Úr engem használt, hogy a kolléganő hitre jusson. Többször beszélgettem a kolléganővel, elfogadta Megváltójának az Úr Jézust és ez év februárjában bemerítkezett. A munkámmal kapcsolatosan, ma már visszakaptam az eredeti munkakörömet, és ezért is nagyon hálás vagyok. Olykor nehéz elfogadni a tényeket, nekem személy szerint igen, de annyira jó, hogy az Úr tudja pontosan, hogy hol a helyem és mi a feladatom, az hogy az Ő terve része lehetek, ez számomra felbecsülhetetlen értékkel bír. T. K.

4

alkalom véget ért, és volt lehetőségem 1-2 emberrel beszélni, olyan megszégyenítő hittel és örömmel beszéltek, ami komoly elgondolkodásra késztetett! Az Úr Jézusnak legyen hála, hogy Ő az, Aki összeköt bennünket egymással. Ezeknek az embereknek nem azon kell gondolkozniuk, hogy a felesleges pénzüket mire költsék… Láttunk olyan gyerekeket, akik például zöld növényi részeket ettek. Tisztában vagyok azzal, hogy az Úr Jézus, mint ahogy bennünket, ezeket az embereket és az ő életkörülményeiket is nagyon jól ismeri. Bizonyos vagyok abban is, hogy nem véletlen az sem, hogy a mi gyülekezetünk ilyen jó létben élhet. Úgy gondolom, hogy várja tőlünk Isten, hogy szolgáljunk neki ilyen jellegű alkalmakon való részvétellel is. Máté evangéliuma 25:35–40-ben ezt találjuk: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok… Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is, a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” Nagyon építőnek tartom az ilyen jellegű szolgálati utakat, egy részről, mert jó az Urat szolgálni, emberekkel megismerkedni, más részről ilyen élethelyzetekbe bepillantást nyerni. Egyegy ilyen út után, valahogy átértékeli az ember a maga „gondjait”. Többen fejezték ki hálájukat, amikor eljöttünk, és örültek nekünk. Meggyőződésem, hogy ezzel az úttal sokkal többel gazdagodtam, mint amit adni voltam képes. Tudjuk, hogy az utolsó napokban, mielőtt az Úr Jézus visszajön, hatalmas méreteket fog ölteni a szegénység, nyomor (is) a Földön. Nem kell ahhoz afrikai országokba, vagy Indiába menni, hogy ezeket lássuk, országunkon belül is számos ilyen település lehet! Biztatom a testvéreket, hogy imáinkban hordozzuk ezeket az embereket is, és hogy a Mennyországban gyűjtsük a kincseket, ahol a moly-rozsda nem emészti meg! A 2Kor 15:58-ban ezt olvashatjuk: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” Hálás vagyok, hogy az Úr megengedte, hogy eljussunk erre a helyszínre, és ismét tanított Bennünket.

Szeretettel, Hochbaum Tamás és Barbi

BÉKESSÉGET HAGYOK NEKTEK… Nem tudom, olvasóim hogy látják, de én döbbenten tapasztalom, milyen békétlenség, feszültség vesz minket körül. Minden szinten: a családokban, az iskolákban, a buszon, villamoson, a munkahelyen, de sokszor még a gyülekezetekben is. Mindenki ingerült, pattanásig feszült. Támadóállásba helyezkedett, mert ha én ugrok először, akkor nem engem bántanak, hanem én vagyok nyerő helyzetben, ugyanis egy régi mondás szerint a legjobb védekezés a támadás. Hányszor vagyunk úgy, hogy az ember mond egy ártatlannak tűnő mondatot, s olyan szóáradat zúdul felé, hogy azt se tudja, hogy mit kezdjen vele?! Miről is beszél a másik?! Miért nekem mondja?! A válasz a legtöbb esetben nagyon egyszerű, hiszen valószínűleg azért nekem mondja, mert pont én voltam ott, s rám borult a felgyülemlett feszültség. Természetesen az se helyes, ha én öntöm nyakon a másikat problémáimmal, frusztráltságommal, megoldhatatlannak látszó élethelyzeteimmel. Ezzel ugyanis se magamon nem segítek, se a környezetemen. Ennek ellenére, ha őszinték vagyunk, terjed ez a magatartásforma, mégpedig azért, mert nem találjuk a megnyugvást. Még magyarázatunk is akadhat viselkedésünkre, hiszen feszült a világpolitikai helyzet (ki szeret ugyanis háborús készülődésekről hallani), aztán gazdasági gondokkal küszködünk, politikai, etnikai feszültségek között élünk, a munkanélküliség réme fenyeget. Úgy érezzük, hogy mindenki ellenünk fordult, sőt talán sok esetben a mindennapi megélhetésünket is kérdésessé teszik. S nehogy azt gondoljuk, hogy ezek a mindennapi gondok csak minket, felnőtteket érintenek. Mondok rá egy példát: a közelmúltban bevezették a buszunkon, hogy csak az első ajtón, a bérletet vagy a jegyet felmutatva lehet felszállni a járműre. Egyik lányom érdekes beszélgetés fültanúja volt, mégpedig a változások előtti napon. Egy rendezett külsejű, iskoláskorú ikerpár ugyanis arról tárgyalt, hogy ezt most hogyan fogják megmondani az anyukájuknak, hiszen már eddig is alig-alig tudták kifizetni a rezsit. De hát valahogy mégis csak el kell jutni az iskoláig! Ami, megjegyzem valóban nincs közel, ugyanis azon a településen, ahol élnek, nincs általános iskola. Micsoda megoldhatatlannak látszó helyzet! Milyen óriási probléma, ami nemcsak a szülők vállát nyomja, hanem már a gyerekekét is! Zárójelben jegyzem meg, hogy valahogy eddig is eljutottak az iskolába, s ha most nincs pénz a bérletre, akkor félek, hogy eddig se volt… Nem szeretnék ítélkezni, nem tudom a hátterüket, lehet, hogy valóban nagyon nagy a szükség. Isten tudja, de

azt tudom, hogy nem éppen helyes az, amire rá voltak kényszerítve. Kár, hogy olyan dolgokat tanítunk meg nekik, ami nem szolgálja a lelki épülésüket. Nem kellene ezen, amilyen gyorsan csak lehet változtatni! Milyen generációt nevelünk így fel kedves felnőtt társaim! Természetesen ahhoz, hogy a gyerekeinknek a feszült, a lázadó, az aggodalmaskodó, a kiskapukat kereső életvitelt adjuk át, először nekünk magunknak kell helyreállnunk. Isten igéje az utat is megmutatja: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Fil. 4:6–7. Semmiért nem aggódni! Milyen jó is lenne így élni! Gondtalanul, mint a gyermek, nevetve, ugrándozva, játszadozva! Micsoda hiány van ebből a felszabadult lelkületből mostanság országunkban. Anynyira le vagyunk terhelve, le vagyunk nyomva, majd beleroppanunk! Pedig a recept adott: „imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt!” Miért nem fogadjuk el? Talán azért, mert még mindig nem látjuk rászorultságunkat. Vagy nem merjük látni, félünk bevallani… Pedig, ha hajlandóak lennénk megfogadni a tanácsot, akkor megtapasztalhatnánk az engedelmesség következményét is, hiszen Isten csodálatos ígéretet adott a számunkra: a minden értelmet meghaladó békességet. Na, ebből is nagyon nagy a hiány! Hol van, egyáltalán van-e valahol békesség manapság? Mi a helyzet az örömmel? Hiszen az idézett igeszakasz előtt ezt a felszólítást olvassuk: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!” Ezt se igazán tapasztaljuk, meg a szelídséget se. Pedig ennek gyakorlására is határozottan felszólít minket Urunk: „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt!” Miért van ez így? Miért nem működnek ezek a látszólag egyszerű dolgok, annak ellenére sem, hogy Isten határozottan elvárja tőlünk? Félek, hogy a válasz nagyon egyszerű: nem teljesülnek az előfeltételek: „imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt!” S, ha nincs bemenet, akkor nincs következmény se. Nincs szelídség, nincs békesség, nincs öröm. De jó volna ezen változtatni! Van a Bibliában egy házaspár, Akvilla és Priszcilla, akiknek az élete számomra több szempontból is példa. Egyrészt azért, mert annyira egyek lehettek, hogy mindig mindkettőjüket említi az ige, külön-külön

soha nem szerepel a nevük, másrészt azért, mert életük mintha a gyakorlati megvalósulását mutatná Jézus szavainak: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.” Jn. 14:27. Pedig, ha őszinték vagyunk, lett volna miért aggódniuk, nyugtalankodniuk, sőt még háborogniuk is. Ki szeret ugyanis menekülni. Ráadásul méltánytalanul, hiszen az volt az összes bűnük, hogy zsidónak születtek. Ezért kellett elhagyniuk otthonukat, jól megszokott életterüket. Mit ártottak ők ezzel Klaudiusznak, és Rómának? Semmit. Milyen megalázó, ha az embert származása miatt érik háborúságok. Tehet ő arról, hogy kinek született? Nem. Semmiképpen sem. Ennek ellenére, úgy tűnik, nem keményedtek meg, nem fordultak Isten ellen, sőt szívük és otthonuk nyitva állt Pál apostol és az örömüzenet számára. Nem lázadtak a Mindenható Isten ellen, hanem engedelmeskedtek neki. Hittek Pál apostol tanításának, és elfogadták a felkínált kegyelmet. Igazzá vált az életükben, hogy nem maradtak árván, hanem megkapták a megígért Pártfogót, az Igazság lelkét, épp úgy, ahogy Jézus azt búcsúbeszédében megígérte. Vagy a szőlőtő példázatával élve: beoltattak a szőlőtőkébe, s most már Jézusból táplálkozva folytatták életüket, néztek szembe a problémákkal, a menekült lét ezernyi kérdésével. S mi lett az eredmény? A gyümölcstermés. Apollósról név szerint is tudunk, és arról is, hogy akárhol is éltek, az otthonukban mindig gyülekezet működött. Hogy voltak erre képesek? Ilyen rendkívüli emberek voltak? Bizonyára nagyszerű emberek voltak, ezt nem szeretném megkérdőjelezni, de a legnagyszerűbb ember is csak ember, akinek elfogynak a tartalékai, hacsak nem rendelkezik egy kifogyhatatlan bázissal. S ez a bázis maga Isten, aki Lelke által bennünk él. Így tanított erről Jézus: „Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Jn. 7:38. Azt gondolom, mindnyájan vágynánk boldog, győzelmes életre, erőre a nehézségek között, s arra, hogy életünk mások számára is áldás legyen. Hogyan valósíthatjuk ezt meg? Magunktól azt hiszem sehogy, hiszen előbb-utóbb kimerülünk a harcok közt, elfogynak a tartalékaink, s csődöt mondunk. De Istennel minden lehetséges. Gondoljunk Akvilla és Priszcilla életére. Mi, legalábbis minden valószínűség szerint jóval jobb helyzetben vagyunk, mint ők voltak, hiszen minket nem üldöznek a származásunk, a hitünk miatt, s nem kell menekülnünk. Maradjunk hát Istenben, merítsünk erőt belőle, s a többit bízzuk rá. Ne feledjük, a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy mi sem, ha nem maradunk Istenben. Kulcsár Anikó

5

Vendégünk volt! Kulcsár Tibor: Jó ideje gyakoroljuk, ha vendég igehirdető jön, meghallgatjuk az igehirdetést, utána felteszünk néhány kérdést, de nem az igehirdetéssel kapcsolatban. Sámuel lelkipásztor családból származik Erdély szép országából, én ismertem édesapját, s nagyon jól tudom, hogy olyan lelkipásztornak a családjából származott, akire általában felnéztek a többiek is, amíg élt, s kikérték a tanácsát. Ez nem azt jelentette, hogy a Mike fiúknak a megtérés a vérükben volt, vagy igen? Mike Sámuel: Egyáltalán nem volt a vérünkben. Kisgyerekkoromban nagyon komolyan vettem, amit hallottam az imaházban, a szüleim bibliai tanításait, ami a családban volt. Emlékszem kiskoromban nagyon komolyan imádkoztam mások megtéréséért. Volt egy gyermeki hitem. Aztán kamasz koromban egyre több kérdésem lett a hitemmel kapcsolatban. Általános iskolás koromban kezdtem egyre távolabb kerülni Istentől. Alapvetően gyáva ember voltam, nem mertem nyíltan lázadni Isten ellen. Mentem az imaházba, sőt, még vállaltam zenei szolgálatot azzal együtt, hogy nem voltam megtérve. Belesüllyedtem egy nagyon kétszínű életbe. Volt egy arcom az iskolában, amit ott ismertek, s volt egy másik arcom a gyülekezetben és a családban. Ezerarcú életet kezdtem élni. Mélyen megmaradt bennem az, hogy „papfióka”. Az osztálytársam apukája elnevezett „papfiókának”. A legrosszabb az volt, amikor az osztálytársaim figyelmeztettek, hogy Samu, te azért mégis csak hívő vagy, vagy hívő szülők gyereke, s ezt tőled nem várnánk. Ez nagyon-nagyon fájt, rosszul esett. Volt egy nagyon meghatározó élményem, ami bennem maradt. Édesapám mindig nagyon korán kelt, mint mi, és én tudtam, hogy imádkozik, és beszélget Istennel. Egyszer én is felkeltem, hogy kihallgassam. Kíváncsi voltam, mit tud annyit beszélgetni a jó Istennel. Megálltam a szoba ajtaja előtt, lehúzódtam és füleltem. Sok mindenért imádkozott, nem akarom sorolni, a gyülekezetért. Az nagyon megdöbbentett, amikor a családért imádkozott, és hallottam, hogy az én apám rólam beszélget az Istennel. Tizenöt éves voltam, amikor nagyon megcsömörlöttem a kétszínű, ezerarcú élettől. Az édesapám első generációs hívő, s engem is az az ember vezetett Jézushoz, aki őt is fiatalkorában. Édesapám, hitét annyira nem gyakorló református családban nőtt fel, szabóinasként dolgozott Kolozsvárott, s ott volt

6

egy munkatársa, aki bizonyságot tett neki. Mind a ketten lelkipásztorok lettek később, ő is meg Nagy Mihály is. Később Mihály bácsi szolgált Nagybányán, semmire nem emlékszem a prédikációjából. Azt mondtam, unalmasan beszél, nagyon sok kritika volt bennem. Vacsora után ott maradtunk ketten, s megkérdezte, hogy vagyok? S mondtam, tele vagyok képmutatással, bizonytalan vagyok abban, hogy megbocsáttattak-e a bűneim. Sok gyermekmegtérésem volt, s már nem tudtam melyik az igazi. Már nem tudom, hányszor befogadtam Jézust a szívembe, de nincs életváltozásom. Ő azt mondta, szeretnék veled és érted imádkozni. Ott történt egy fordulat az életemben, ami akkor vált teljesebbé, amikor megtért egy barátom a gyülekezetben. Én akkor már be voltam merítkezve, s jött hozzám tanácsokért. El kell mondanom, hogy ő azt gondolta én egy érett hívő vagyok, s tudok rajta segíteni. Arra jöttem rá, hogy előrébb van hitben, mint én. Ebben a barátságban, a mindennapos imaközösségben, bibliaolvasásban – mondhatom azt – hogy újjá szült az Isten Lelke engem bemerítkezésem után. Ebben a baráti kapcsolatban éltem meg az újjászületést. Érdekes volt, hogy rövid időn belül körülbelül nyolc fiú tért meg. Így lett egy tízfős fiúkörünk. Túl bőbeszédű válasz volt, remélem, kielégítő. Tibor: A második kérdésem az lenne – belülről ismerve a szolgáló életet – szembe kellett azzal nézni, hogyan kopogtat nálad az Isten, és szolgálatra hív. Hogy adja egy fiatalember arra a fejét, aki minden nehézséggel és támadási felülettel tisztában van, és mégis elindul erre az útra? Sámuel: Nagyon jó kérdés. Nem akartam erre az útra lépni, látva édesapámnak az életútját. El kell mondanom, nekem az

első gyülekezeti tanácskozás kisebb trauma volt. Nem tudtam, hogy a gyülekezeti tanácskozás miért van. Kedves, aranyos emberek olyanokat tesznek, amik számomra nagyon idegenek. Valamikor jártam népművészeti iskolába tanulni énekelni, s a tanárnő mondta, hogy nekem jó lenne énekszakon tovább menni. El is kezdett velem komolyabban foglalkozni. A szüleim féltettek attól, hogy ilyen irányba menjek. Más területen nem tanultam becsületesen, be kell vallanom töredelemmel. Amikor leérettségiztem, megtorpantam a felvételitől, én magam léptem vissza, nem mentem énekszakra, Kolozsvárra, a konzervatóriumba. Egy pártrendelet miatt, az osztályunk 75 %-át leküldték a Zsil völgyébe. Olyan iskolában érettségiztem, ahol szakmát is adtak. Ez egy kommunista hagyomány volt, adunk érettségit és adunk szakmát. Autószerelő, autóvillany-szerelő és sofőr szakmát adtak az érettségi mellé. Azt mondták, majd a Zsil völgyében ezekben a szakmákban dolgozhatunk. A barátaim egy része lement, leküldték őket a szénbányába, mi néhányan nem akartunk menni. Ennek volt egy hátulütője, sehová nem vehettek fel. Ha nem engedelmeskedsz a pártnak, akkor sehová nem vesznek fel. Érettségi után végigzörgettem az egész nyarat, kerestem a munkát, de nem akartak adni sehol. Nagy nehezen egy valamikori hívő – sajnos, hogy később párttitkárrá vált – közbenjárására felvettek, mint szakképzetlen munkást egy zöldség-gyümölcs vállalatnál. Egyik rossz ládát készítettük a másik után. Különleges iskola volt nekem. Hat hónapot dolgoztam ott. Öten voltunk egy vas barakkban. Szögeztük a ládát. A főnöknőmnek nem volt érettségije, pártkáderek között végzett szolgálatok miatt lett főnök. Volt egy elmebeteg, egy alkoholista, egy nagyon csúnya szájú cigányaszszony munkatársam. Feltettem a kérdést, hogy: Uram, tudtam, hogy szeretsz, de hogy ennyire? Hat hónap után jött a forradalom. Azután sikerült elhelyezkednem a szakmámban Nagybányán egy kőszállítási vállalatnál. Érdekes, hogy amikor kezdtem megnyugodni: van szakmám, állásom, akkor kezdett Isten szólítgatni, testvérek által egyrészt. A gyülekezetben rám bíztak feladatokat meglepően hamar. Az egyik bácsi, aki nyomon kísérte a mozgolódásomat a fiatalok között, mondta nekem: Nem gondolod, hogy Isten neked elhívást adott a szolgálatra, s neked más irányban kellene gondolkodnod. Akkor ezt elhessegettem. Többen megkerestek a gyülekezetből, de nem foglalkoztam ezzel. Később az igei csendességeim során kezdett Isten szólítgatni. Péter és Mózes elhívás története

PÜNKÖSDI GONDOLATOK Itt van Pünkösd, a Szentlélek kiáradásának az ünnepe, és az első Gyülekezet megalakulása. Engedjétek meg, hogy egy olyan Ige alapján bátorítsalak benneteket, mellyel Isten nagyon sokszor szólt hozzám az elmúlt év során. Ez az Ez 37:1– 14-ben olvasható látomás. Ez a prófécia akkor hirdette meg, hogy Izraelt Isten újra életre kelti, amikor mind az É-i, mind a D-i királyság megszűnt, és Isten népe a legnagyobb szellemi depresszióban volt. Azt gondolták, hogy nincs tovább, nincs jövő, sírba tették a népek Izraelt örökre. Velünk is megeshet, hogy az életünket, vagy annak egy-egy területét hasonló módon ítéljük meg. De ez a látomás Isten csodálatos helyreállító munkájáról három fontos dolgot tanít. Hogyan állítja helyre Isten a mi életünk száraz csontjait? Először is hitet és reményt ébreszt, hogy megváltozhatnak a dolgok. Ezt láthatjuk az első

három versben. Amikor az Úr kérdi meg: „Mit gondolsz életre kelnek még ezek a száraz csontok az életedben?” Akkor minden okom meg van arra, hogy ne azt mondjam: „nem, ez nem lehetséges”, hanem feltegyem magamnak a kérdést: „Miért kérdi ezt Isten? Talán nem éppen azért, hogy ne csak a csontokat lássam, hanem Őt is?” Ezen a ponton már reménységgel azt tudjuk mondani: „Te tudod ‚Uram!” Ezek után Isten rendet tesz az Igéjével. Amikor Ezékiel elkezd prédikálni a száraz csontoknak, azok nagy robajjal elkezdenek a helyükre vándorolni, ezek után kerül rájuk ín, hús és bőr. Mi idézte elő? Az Ige, amit hirdetni kellett a prófétának. Így van ez velünk is. Amikor Isten helyre akarja állítani azt, amit mi hagytunk tönkremenni, életre akarja kelteni azt, amit mi hagytunk elpusztulni, akkor miután hitet ébreszt bennünk szavával, utána elkezdi rendbe tenni az éle-

által. Így történt, hogy egy évig dolgoztam autóbusz szerelőként. Azután felvételiztem először Bukarestbe, mivel nagyon hiányosak voltak a román nyelvű bibliaismereteim – nekem is románul kellett felvételiznem – ez eléggé mulatságos volt. Képzeljétek, román bibliát nem olvastam, miközben beszélem a román nyelvet. Románul írjam le a boldog mondásokat. Például, ti írjátok le angolul, miközben csak beszéltek, de soha nem olvastatok. Beadtam egy eléggé saláta dolgozatot Bukarestbe. Akkor csak ott volt teológia román nyelven.

Nem vettek fel. Ez nem esett jól, de otthon voltam. Abban az időszakban járt Győri Kornél Erdélyben, édesapámmal találkozott, s kérdezte, hogy van, mint van. Ő mondta, pótfelvételi van a budapesti teológiára. Így kerültem olyan erdélyi gyerekként, aki soha nem járt külföldön, a nagy Budapestre, félelmekkel, gátlásokkal. Itt tanultam, s tanulmányaim után Nagyváradon lettem először lelkipásztor, majd Kolozsváron, most pedig Kecskeméten. Tibor: Ha az elhívásodat nézed, és a

tünk dolgait, megint csak az Igéjén keresztül. Végül Isten a rendet betölti Lelkével, és ezt megint csak az Igéjét használva teszi meg. De nagyon fontos, hogy észre vegyük, elsőször a hit helyreállítása, másodszor a rend helyreállítása és harmadszor a rendet betölti az Úr az Ő Lelkével. Rendetlenséget nem tölt be a Szentlélek, viszont a rend, a, Szentlélek nélkül még csak halott forma. Általában a második fázissal nem törődünk. Ha Isten hitet ébreszt valamivel kapcsolatban, akkor azonnal azt szeretnénk, hogy a Szentlélek erejével hatalmas dolgokat vigyünk végbe az Úrért, és hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy Isten az Ő akaratához méltó rendet akar az életünkben létrehozni. Ezért van az, hogy többen vannak a keresztyén világban, akik a Lélek erejéről beszélnek, és kevesebben vannak, akik a Lélek ereje által élnek Isten dicsőségére. Nem tudom, Ti hogy vagytok ezzel? Gyaraki Péter

szolgálatodat, mi a veleje, a központja, ami miatt elhívott az Isten? Sámuel: Most per pillanat, Kecskeméten csütörtökön, és pénteken három barátkozók csoportját tartok. Van egy óvodai szülők, abba járnak tízen, egy csütörtök este, abba járnak 12-13-an, van egy péntek esti, abba 6-7-en. Életemnek a legszebb időszaka, amit velük töltök. A gyülekezeti pásztorláson túl, ez az, ami éltet, hogy Jézus Krisztus evangéliumát megoszthatom másokkal úgy, hogy az életük megváltozik. Ennél szebb nincs. Ha hívnak máshová szolgálni, tudják, hogy a hetem második fele, az szent. Nem nagyon szívesen szeretek otthonról hiányozni, mert ez fontos része a szolgálatomnak. Ez az, ami most legjobban meghatároz engem. Még annyit elmondhatok, ötévi pásztorlás után volt egy komoly elbizonytalanodásom. Nagyon kudarcosnak éreztem az életem, s abba akartam hagyni. Azt mondtam öt év után, ha ezt én találtam ki, akkor leteszem, akármekkora szégyen, így éreztem akkor. Borzási István abban az időben állított be hozzám egy meghívólevéllel Kolozsvárra. Azt mondtam Istvánnak, ha te tudnád, hogy én most hogy vagyok, oda sem adnád azt a levelet. Azt felelte: Annyit mondok neked, aki nem megy át ezen, nem is alkalmas lelkipásztornak, úgyhogy nyugodj meg. – Imádkoztunk, böjtöltünk, és Isten tovább segített.

7

A múlt vasárnapi igehirdetés témájához készülve, kíváncsi voltam, hogy milyen írások vannak a bibliaolvasási szokásokról, és figyelmembe került az alábbi írás, amivel sajnos egyet kell értenem, lelki erőtlenségünknek a hiányos bibliaolvasás az oka, az élő Istennel töltött kevés idő. Isten gondolkodó lényeknek teremtett, felelős döntéseket hozunk – ha tudatában vagyunk, ha nem – , amely kihatással van ránk és környezetünkre. Isten ránk bízta időnk beosztását, döntéseink alakítják a saját, és környezetünk (családunk, ránk bízottak) gondolkozását és életét. Ezért nem mindegy, hogy mivel „tömjük” agyunkat, honnan vesszük a lelki táplálékot, „min jár az agyunk”, milyen gondolatokat engedünk magunkban megtelepedni. Imádkozom, hogy Isten Igéje legyen számomra egyre kedvesebb, és kívánatos, hogy Isten általa továbbra is végezhesse értelmem átalakító munkáját. A Bibliaolvasás nemes szokása! Henry H. Halley írása nyomán Forrás: The Word in Focus (http://igerenezek.wordpress.com/2012 /10/03/a-biblia-olvasas-nemesszokasa-the-habit-of-bible-reading-byhenry-h-halley/) Mindenkinek szeretnie kellene a Bibliát! Mindenkinek olvasnia kellene a Bibliát! Mindenkinek! Ez Isten Igéje. Ebben van a megoldás az életre. Ez a könyv számol be az emberiség valaha is élt legnagyobb Barátjáról, a legnemesebb, legkedvesebb, legőszintébb emberről, aki valaha is csak élt ezen a földön. Ez a leggyönyörűbb történet, amelyet valaha is csak mondtak. Az emberi viselkedést illetően ez a legjobb útmutató, amelyet valaha is ismertek. Ez a könyv az, amely az életnek olyan valódi jelentőséget, ragyogást, örömöt, győzelmet, isteni elrendelést, célokat és dicsőséget ad, amelyek máshol mindmind teljességgel ismeretlenek! Sem a történelemben, sem az irodalomban nem találunk semmit, amely akár csak a legcsekélyebb mértékben is összemérhető lenne azon egyszerűen megfogalmazott beszámolókkal, amelyek a Galileai Férfiról szólnak. – Arról az Emberről, aki napjait, és éjszakáit azzal töltötte, hogy szolgált a szenvedők felé; aki megtanította, mi is az igazi emberi szeretet és kedvesség; majd

8

pedig meghalt az emberek bűneiért, és feltámadt egy olyan életre, amely soha véget nem ér; és örök biztonságot és boldogságot ígér mindazoknak, akik Őhozzá jönnek. A legtöbb ember, amikor magába mélyed, kell, hogy komolyan elgondolkodjon arról, mi is lesz a dolgok végső kimenetele akkor, amikor eljön a vég. Félre lehet ezt nevetve hessegetni, ha úgy akarjuk, de az a nap akkor is eljön! És akkor vajon mi vár ránk? Nos, a válasz a Bibliában található! És ez a válasz egyértelmű. Igenis, van Isten. Létezik a menny. És létezik a pokol is. Igen, van egy Megváltó. És eljön az ítélet napja. És boldog az az ember, aki a földi életének napjaiban békességre jut a Biblia Krisztusával, és még idejében felkészül a végső, nagy Utazásra! Hogyan tudná bárki is, aki komolyan végiggondolja ezeket, megállni azt, hogy a szíve ne kezdjen el lángolni Krisztusért, és hogy ne szeresse azt a Könyvet, amely Őróla szól? Mindenkinek szeretnie kellene a Bibliát. Mindenkinek. MINDENKINEK! És mégis: az, hogy a gyülekezetek és a gyülekezetbe járó emberek ilyen nagy mértékben elhanyagolják a Bibliát – egyszerűen lesújtó! Ó igen, beszélünk a Bibliáról, megvédjük a Bibliát, dicsérjük és nagyra tartjuk azt. Az ám, tényleg! Igen ám, csakhogy nagyon sok gyülekezeti tag valójában alig néz bele a Bibliába – sőt, még azt is szégyellné, ha valaki őt bibliaolvasáson kapná. És általánosságban véve sajnos elmondható, hogy a gyülekezetek vezetőségeinek ijesztően nagy százaléka, úgy tűnik, semmilyen komoly erőfeszítést nem tesz az irányba, hogy az emberek valóban odaszánt bibliaolvasók legyenek. A világon minden más egyéb dologgal kapcsolatosan intelligensek vagyunk. Miért ne lennénk hát intelligensek a hitéletünket illetően is? Újságokat, magazinokat, regényeket, és mindenféle könyveket olvasunk, rádiót hallgatunk, és tv-t nézünk, szinte folyamatosan. És mégis: többségünk még csak a Biblia könyveit sem tudja felsorolni! Szégyelljük magunkat! S ami még rosszabb: a szószék mögött álló szolgálattevők, akik pedig könnyen orvosolni tudnák ezt a helyzetet, gyakran egyáltalán nem törődnek ezzel, és általánosságban véve sajnos elmondható, hogy nem hangsúlyozzák a személyes bibliaolvasást.

Az Isten Igéjével való egyéni, közvetlen kapcsolatunk a keresztény növekedésünk legfontosabb eszköze. A keresztény történelem összes kiemelkedő egyénisége, akik valódi szellemi erővel rendelkeztek, a Bibliának mind odaszánt olvasói voltak! A Biblia az a könyv, amely szerint élünk. A bibliaolvasás az az eszköz, amely által megismerjük és az elménkben frissen tartjuk azokat a fogalmakat, amelyek az életünket formálják. Az életünk nem más, mint a gondolataink terméke. Ahhoz, hogy helyesen éljünk, helyesen kell gondolkoznunk. Gyakran és rendszeresen kell, hogy olvassuk a Bibliát, hogy Isten gondolatai gyakran és rendszeresen legyenek az elménkben; és így az Ő gondolatai lesznek a mi gondolataink; az elgondolásaink pedig hozzáidomulnak Isten elgondolásaihoz; és át tudunk változni Isten saját képére, és így alkalmasak leszünk arra, hogy a mi Teremtőnkkel egy örökké tartó bensőséges kapcsolatban tudjunk majd lenni. Igaz, valamelyes mértékben valóban magunkba tudunk szívni egyes keresztény igazságokat azáltal, hogy egyházi alkalmakra járunk, igehirdetéseket hallgatunk. bibliaórákra járunk, bizonyságokat hallgatunk, és keresztény irodalmat olvasunk. Ám akármennyire jók és hasznosak is ezek a dolgok, Isten igazságát mégis csak másodkézből közvetítik, és így az emberi csatornákon átszűrődve felhígul. Az emberi elgondolások és hagyományok sokszor nagymértékben el is homályosítják. Így tehát nem szabad, hogy e dolgok átvegyék a saját személyes Biblia-olvasásunk, és annak helyét, hogy a hitünket, reményünket és életünket közvetlenül Isten Igéjére alapozzuk, nem pedig arra, hogy mások mit mondanak Isten Igéjéről! Isten Igéje nem más, mint Isten Szellemének fegyvere az emberi lelkek megváltására, és tökéletessé tételére. Nem elég, ha pusztán csak másokat hallgatunk, ahogy beszélnek és prédikálnak a Bibliáról, vagy éppen tanítják azt. Szükséges, hogy mindannyian, egyen-egyenként, közvetlen és rendszeres kapcsolatban legyünk Isten Igéjével. Ez ugyanis Isten ereje a szívünkben! *** A bibliaolvasás egy alapvető keresztény szokás. Ám ezalatt nem azt kell érteni, hogy a Bibliát mintegy fétisként kellene kezelnünk. De igenis imádjuk azt az Istent és azt a Megváltót, akikről a Biblia számol be nekünk. Mert szeretjük a mi

Istenünket és a mi Megváltónkat, odaszántan és szívből szeretjük azt a könyvet is, amely Tőle van, s Róla szól. S természetesen azt sem értjük ezalatt, hogy a bibliaolvasás puszta szokása már önmagában is egy erény, mert hiszen lehet úgy is olvasni a Bibliát, hogy mégsem alkalmazzuk annak tanításait az életünkre. Vannak olyanok is, aki bár olvassák a Bibliát, mégis hitvány és tisztességtelenek emberek, és egyáltalán nem keresztényi magatartásúak. De ők a kivételek! Általánosságban véve tehát elmondható, hogy a bibliaolvasás, ha megfelelő szellemben végezzük, egy olyan szokás, amelyből minden más egyéb keresztény erény táplálkozik – tehát a leghatékonyabb jellemformáló erő, amelyet csak ismer az emberiség!

ennyire könnyelműen! Dicsőséges dolog kereszténynek lenni. A legnagyobb kiváltság, amellyel egy halandó valaha is csak rendelkezhet az, hogy úgy megy át ezen az életen, hogy Krisztusnak, mint Megváltójának és Vezetőjének a kezét fogja! Vagy, hogy még helyesebben fogalmazzunk: az, hogy az Ő oldalán botorkálunk végig, sokszor megmeg-botolva, ám az Ő szent kezét soha el nem engedve.

A bibliaolvasás az istenfélő áhítatosság illő cselekedete. A Biblia iránti magatartásunk biztos jelzője annak, milyen a Krisztushoz való hozzáállásunk. Ha szeretünk valakit, akkor szeretünk róla olvasni, ugye? Ha rá tudnánk venni magunkat arra, hogy a saját személyes Biblia-olvasásunkat úgy tekintsük, mint egy olyan tevékenységet, amellyel a Krisztusnak való odaszánásunkat fejezzük ki, akkor jobban hajlanánk arra, hogy ne vegyük ezt

A Krisztussal való személyes kapcsolat mindannyiunk számára életünk egyik legbensőségesebb dolga, és erről sokszor nem is beszélünk sokat, valószínűleg azért, mert gyakran úgy véljük, hogy olyan nagyon méltatlanok vagyunk arra, hogy az Ő Nevét hordozzuk. Mert hát miért is törődne Mindenek Teremtője és Alkotója pont velem? De mélyen a szívünkben, amikor komolyan elgondolkodunk, igenis tudjuk azt, hogy a gyengeségeink, világiassá-

Örök életet! Nyertél!? Megérkezett a tavasz, így a kerti munkák ideje is. Egy fát, ami a szomszédok számára és számunkra is túl nagyra nőtt, már csak fűrésszel, láncfűrésszel tudtunk kívánt méretűre vágni. Miközben a műveletet botcsinálta kertész módjára ágról-ágra végrehajtottam, reménykedtem, hogy a fa túléli, sőt javára válik a metszés. Mindeközben hálát adtam, hogy a mi Istenünk, még ha kemény eszközöket kell is, hogy használjon a kívánt növekedésünk érdekében, Ő pontosan tudja, hogy mikor mire van szükségünk. Ha kell, akkor fájdalmas tanulási úton vezet. Az eset eszembe juttatta a terméketlen fügefa példázatát. Lukács evangéliuma 13:6–9: „Egy embernek volt egy fügefája a szőlőjében, és kiment, hogy gyümölcsöt keressen rajta, de nem talált. Azt mondta erre a vincellérnek: Íme három éve, hogy idejárok gyümölcsöt keresni ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki, miért foglalja a földet hiába? De az így válaszolt neki: Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki.” A gyümölcstelen fát kivágják. Megnyugtató lehet

gunk, léhaságunk, önzőségünk és egyéb bűneink miatt nagyobb szükségünk van Őreá, mint bármely más dologra, amelyet birtokolunk, s szeretünk e világon. Ő a mi mennyei Atyánk. Komolyabb pillanatainkban tudjuk, hogy a világon semmiért sem bántanánk, vagy sértenénk meg Őt szándékosan. Mert ugyan miért is bántanánk meg készakarva azt, Aki szeret bennünket, és Akit mi viszontszeretünk? De sokszor mégis meggondolatlanok vagyunk. Nos, a Biblia tehát az a könyv, amely beszámol Krisztusról és az Ő értünk való, mérhetetlen szeretetéről. Lehetséges-e vajon szeretni Krisztust, és ugyanakkor pedig önelégülten közönyösnek lenni az Ő Igéje iránt? Mindnyájunknak minden nap döntést kell hoznunk: azt, hogy igenis Őt szolgáljuk, és nem a világot. S ezt pedig a Biblia tanítja meg nekünk! A Biblia a legjobb áhítatos könyv is egyben. A különböző kiadványoknak és napi áhítatoknak, amelyeket olyan nagy számban jelentetnek meg, megvan a maguk helye. De a Bibliát soha nem helyettesíthetik! A Biblia magának Istennek az Igéje, és semmilyen más könyv sem foglalhatja el a helyét. Minden keresztény – fiatal és idős hívő is – kell, hogy a Biblia hűséges olvasója legyen! Nagy Lajos

számunkra, hogy nekünk ígéretünk van az üdvösségre. Márk evangéliuma 16:16: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül...” Még ha a megkeresztelkedik szót eredeti értelmében olvassuk, és a bemerítkezést vesszük a hit mellett az üdvözülés szükséges feltételének, akkor is sok baptista testvérem dőlhet kényelemesen hátra: „ez is megvolna” sóhajtással. De vajon tényleg biztonságban vagyunk-e? Van egy Túró Rudi papírom, aminek a belsejében ez áll: TERMÉKET NYERT. Tényleg megnyertem? Ígéretem van rá a csomagolás belsejében. Mivel az akció lejárt, én, pedig nem olvastam el rendesen a feltételeket, nem váltottam ki, így nem maradt más nálam, mint egy üres csomagolópapír. Illetve, ha vettem is a fáradságot, hogy utánajárjak az akció feltételeinek, a tőlem elvárt lépéseket nem tettem meg. Így hiába tudom, hogy melyik boltba lehetett volna elvinni, már lejárt az akció. Nekem csak egy üres csomagolásom maradt. De jó lenne szem előtt tartani, hogy a Bibliában olvasott: ÖRÖKÉLETET NYERTÉL üzenet sokkal nagyobb érték, minthogy lustaságunk vagy a pillanatnyi jó közérzetünk miatt ne járjunk utána, hogyan is válthatjuk be. Amikor az idő lejár nehogy csak ígéretünk legyen... Kiss Árpi

9

Az alábbi bizonyságtétel egy rádiós konferencián hangzott el. Elmondója egy énekművész, akinek neve azonban az adott ország erőszakos muzulmán kontrollja miatt titokban kell, hogy maradjon. A bizonyságtétele így is nagyon tanulságos… Nagyon hálás vagyok Istenek, hogy elmondhatom a bizonyságtételemet. Tádzsikisztánból származom. Ennek a területnek a nagy részét hegyek borítják. 60 évvel ezelőtt születtem. Már a születésem is csodálatos volt. Az apám egy olyan férfi volt, aki elvált az első felségétől. Úgy vette el az édesanyámat, mint elhagyott három gyermekes asszonyt, abban a tudatban, hogy neki nem lehet gyermeke, és majd adoptálni fogja anyám három lányát. Amikor édesanyám bejelentette, hogy gyermeket vár, igencsak nagy volt a megdöbbenés és mindenki róla beszélt a faluban. Édesanyám rendkívül szép volt és senki nem akarta elhinni, hogy nem követett el házasságtörést. Úgyhogy édesanyám az öngyilkosság gondolatával kezdett foglalkozni. A szovjet időkben egyáltalán nem beszéltek nekünk Istenről. Édesanyám soha nem hallott Róla, de rádöbbent, hogy ha megöli magát, nem lesz, aki törődjön a gyermekeivel. Úgyhogy minden előzetes tudás nélkül elkezdett imádkozni magáért, értem, hogy engedje Isten – ha egyáltalán létezik – hogy a születendő gyermeke félreérthetetlenül hasonlítson az édesapjára. És Isten megtette. Persze ezután mindenki azt mondta: burokban születtem. Én magam is elhittem ezt, és törekedtem kihasználni a képességeimet és adottságaimat. Amikor felnőttem, elhatároztam: Leninnek fogok énekelni… Bármennyire is hihetetlen, mi annak idején ilyen nevelést kaptunk. Úgyhogy énekeltem és művészettel foglalkoztam. Ám 13 sikeres év után a férjem a két gyermekemmel elhagyott. Később bábművész lettem. A színház bejáratánál játszottunk, meg sokszor az utcán. Mondhatom, abban az időben nem voltak anyagi gondjaim. A pénz volt a mindenem. Abban az időben lett egyre hangsúlyosabbá a muzulmán törekvés. Sokszor próbáltak muzulmánná tenni. Sokáig nem törődtem ezzel, de a társadalmi változások egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül mi zajlik a Szovjetunió felbomlása után. Végül még a házamba is meghívtam őket, hogy tanítsák a fiamat, de a gyermekem azt mondta, hogy ezt nem neki találták ki és kitette a szűrüket négy nap után. Láttam a felnövő gyermekeimet, hogy elsivárosodik az életük. Diszkó, ivászat, semmittevés és abszolút érdektelenség. Sokszor beszélgettem velük, de minden eredmény nélkül. Aztán egy nap hazajött az egyik gyermekem ragyogó arccal, és arról beszélt, hogy találkozott krisnás fiatalokkal és milyen boldogok, és csak annyit kell mondani: hare Krisna, hare hare… Nem hittem semmiben és senkiben. Istentelen voltam és annyit válaszoltam neki: Ez nem lehet az életed célja. 19 éves vagy, meg kell találnod az életed értelmét. Újra és újra beszéltünk erről, míg egy nap ezt mondta: Megtaláltam az élet értelmét. – Igen és mi az? – kérdeztem tőle. – Jézus, ő az életem értelme. – Jézus? – kérdeztem tőle. De hiszen Ő egy orosz Istenség! Mit akarsz te egy orosz Istenségtől. Ám azt válaszolta: Őt nem érdekli orosz, vagy nem orosz, mert neki személyes Istene lett. Egyébként is egy koreai gyülekezetbe jár. Aztán figyeltem őt. Hova megy esténként. Diszkóba, vagy nők után jár, vagy kocsmázik? De mindig kiderült, hogy istentiszteletre megy és az élete nagyon megváltozott. Három évig imádkozott értem. Újra és újra elhívott a gyülekezetbe. Nem akartam menni. De aztán egyszer azt mondta: Ha tudnád, milyen gyönyörű énekeink vannak. Ez megtette a hatását. Mindig nagyon szerettem énekelni. Bár azt gondoltam, hogy a hangom a saját tulajdonom és minden rosszra használtam abban az időben is. Vedeltem a vodkát, dohányoztam, a szótáram tele volt a legválogatottabb káromkodásokkal, de szerettem a szép énekeket. Isten ezen a különös módon hívott el a gyüleke-

10

zetbe. Nagyon ismert és híres voltam abban az időben. Úgyhogy azt gondoltam, elmegyek és megmutatom nekik, hogy kell énekelni. Azt nem gondoltam, hogy a koreai gyülekezet tagjainak fogalma sincs, ki lehetek? Kifestettem magam és próbáltam olyan feltűnő lenni, amilyen csak lehetett. Szeretettel fogadtak, de mindenki csak a fiam anyjaként fogadott, de nem az ismert művészként. Amikor a gyülekezetben megpróbáltam énekelni, csak zokogás tört ki belőlem. Az emberek csak néztek – ettől még jobban sírtam. A pásztor elkezdett beszélni, és ez megdöbbentett engem. Rólam beszélt, pedig nem tudhatta, ki vagyok. Az egész szívem lázongott. Minek is kellett idejönnöm? S amikor azt kérte, valaki el akarja-e fogadni Jézust, álljon fel, mire észrevettem, én már álltam, minden bizonnyal azért, hogy kimenjek a teremből. De a körülöttem levők elkezdték mondani: a legjobb döntést hoztad! Ha akartam volna, se tudtam volna leülni. Aztán a pásztor imádkozott értem és nem tudtam mit tenni, áment mondtam. Ám amikor a templomból kiléptünk, azt mondtam a fiamnak: na, ide se jövök többet… A fiam nem értette a dolgot. Kérlelt, hogy menjek tovább ezen az úton. De betartottam a szavam. Arra azonban nem számítottam, hogy a gyülekezetből egyre-másra jönnek majd hozzám olyanok, akik az új hívők látogatását tartották a szolgálatuknak. Ráadásul nagyon szeretek vendéget látni. Jöttek huszonöten–harmincan is és beszélgettünk, együtt énekeltem velük. Muszáj volt velük énekelni… De nem engedtem, hogy imádkozzanak. Ez így ment egy évig, amikor született egy unokám, aki néhány hónap után olyan beteg lett, hogy az orvos a kórházból haza küldte meghalni. Meg voltam rendülve. Ő volt az első unokám és a fiam is és a menyem is össze volt törve. Hallottam a fiamat imádkozni: Uram, ő az első fiam. Te adtad. Kérlek, mentsd meg. Aztán elrohant. Azt gondoltam csak azért, ne lássuk mennyire sír, de a gyülekezetből hozott magával valakit. A férfi azt mondta: mindenki menjen ki. Rájöttem, hogy azért, mert nem akarták, hogy én jelen legyek. Visszamentem. Azt mondtam, láthatják, hogy a gyermek már egészen hideg és igyanak inkább egy teát… Ők azonban folytatták az imát. Kb. nyolc órányi imádkozás után, a gyermek kinyitotta a szemét. Nem csak életben maradt, de teljesen egészséges lett. Ennek már tizennyolc esztendeje. Ez az eset összetörte a szívemet és döntöttem Jézus mellett. Szemtől szembe láttam az ima hatalmát. Azóta a hangomat és a művészetemet is Jézus Krisztus szolgálatába állítottam.

REVICZKY GYULA

Pünkösd Piros pünkösd öltözik sugárba, Mosolyogva száll le a világra. Nyomában kél édes rózsa-illat, Fényözön hull, a szívek megnyílnak. Hogy először tünt fel a világnak: Tüzes nyelvek alakjába' támadt. Megoldotta apostolok nyelvét, Hirdeté a győzedelmes eszmét. Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed' Ma is minden bánkodó szivének, Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba': Világitó sugaradat áldja. Habozóknak oldjad meg a nyelvét, Világositsd hittel föl az elmét. Hogy az eszme szívből szívbe szálljon, Diadallal az egész világon! Piros pünkösd, szállj le a világra, Tanits meg uj nyelvre, uj imára. Oszlasd széjjel mindenütt az éjet, Szeretetnek sugara, Szentlélek!

2Kor 3:3. Ti Krisztusnak. . . levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira. Dicsérd az Urat én lelkem, / Dicsérjed Őt hálatelten, / Minden helyen és mindenütt, / Az Alkotót, Üdvözítőt / Dicsérjed reggel, jó korán, / Nap felkeltén és alkonyán, / Hajnalban, délben, éjjelen, / Dicsérjed, áldjad szüntelen. Még alig pirkadt, amikor ércesen felzendült a dicsőítő ének a „fiú barakk” levegőjében, amit a friss szalmaillat tett egészen különlegessé. Egy-két álmos „kisfiú” arc kiemelkedett a zizegő sárga szalmatömegből, hogy aztán még öt percre visszasüppedjen az otthagyott puha álomvilágba. Mert hat és fél évtizeddel ezelőtt a „Tahi Táborban” még nem voltak emeletes ágyak, matracok, de még szalmazsák sem – legalább is a fiú barakkban – csak le volt szórva a friss illatos szalma fél méteres vastagságban. Így legalább nem volt behatárolva, hogy mennyien férnek be? Annyi fiú, meg férfi fért el, amennyi éppen volt. Ez a korai ébresztő egy kicsit bosszantónak tűnt az első nap, de a második nap már kezdtük megszokni, a harmadik naptól pedig már szinte vártuk. Ha elmaradna, már hiányozna. Nem tudom, faluhelyen, a kakasok mikor szokták kezdeni a reggeli ébresztőt, mert mifelénk nem tartottak baromfit a ház körül, de az az idős fehér inges bácsi, aki a bejárat közelében szokott aludni, valószínűleg azt gondolta, hogy a kakasokhoz képest már így is késésben van. Soha nem tudtam meg, hogy ki volt ez a kedves, idős testvér? (Mert végül megszerettem. Azt hiszem, más is!) Sokszor láttam őt napközben a tábor területén fehér ing-fekete nadrágban, fekete karimás kalappal a fején. Akkor is hosszú ujjú ing volt rajta, meg a karimás fekete kalapja, amikor mi egy szál glottgatyában is izzadtunk, focizás közben a sudár jegenyefák sorának árnyékában. Azóta tudom – jól belém vésődött – hogy így néz ki a „magyar parasztember”, akinek a puszta látása, szavak nélkül is tiszteletet parancsol. Olyan tiszteletet, mint a kenyeret ígérő érett búzamező, vagy a gyermekét karján szoptató kismama. Mi volt a neve, honnan jött ez a bácsi? Nem tudom. Egy árva szót soha nem beszéltem vele. Hogy is beszéltem volna? Ő egy tisztes, felnőtt ember volt, én meg egy tíz év körüli kisfiú. A megjelenése azonban mindig tiszteletet parancsolt. Nem „parancsolt”, igényelt. Megkövetelt. Én legalábbis úgy éreztem, hogy az ilyen bácsira csak tisztelettel szabad még ránézni is. Kicsit, mintha az Úr Jézus nézett volna ki a szeméből. Lehet, hogy Kalkó, vagy Cserepka bácsitól megkérdezhettem volna, hogy ki is lehetett ez a Jézus szemű parasztember, de ők már nincsenek itt. Talán majd megkérdezem tőlük – ha el nem felejtem – amikor én is ott leszek fent velük. (Persze, ott akkor már egyszerűbb lesz a fehér inges bácsit megkeresni.) Itt a „Tahi Táborban” – akkor is – nagyon sokféle gazdag program volt. Esténként voltak emlékezetes, hatalmas tábortüzek. Azt hiszem akkor is voltak híres meghívott vendég előadók. Nagy erejű igehirdetések. Voltak nagy döntésre hívó evangelizációk, amelyek után ki lehetett menni megtérésre, ami után boldogságtól ragyogó arccal, könnyben úszó szemekkel szoktak visszajönni helyükre az emberek. Voltak mély lelki gondozások, és megszabadulások. Volt sok játék, meg sok szép ének. Kisebb csoportokban, meg hatalmas összevont énekkarral. Úgy sejlik – igen halványan –, hogy ezek mind voltak akkor is. Abban biztos vagyok egy-egy ilyen nyári „Tahi Tábor” sokaknak, legfőképp a fiataloknak, emlékezetes esemény volt. Gyakran „életre szóló” meghatározó esemény. Mert ugye, ha valaki itt jut döntésre, itt fogadja el Jézus Krisztus megváltó áldozatát, annak számára nagyon kedvessé válik ennek a helynek még az emléke is. Hiszen a döntése nemcsak „életre szóló” volt, hanem „örök életre szóló” is lett. Ennél fontosabb dolog pedig

nincs egy ember életében. Hát én akkor még kiskamaszként csak ízlelgettem, szagolgattam ezeket a dolgokat, s csendben szívtam magamba az információkat, bár nem is volt ez tudatos bennem. Ilyen környezetben éltem, mert a szüleim hívők voltak, s természetesen olyan helyekre vittek, küldtek, ahol nekem is megvan az esélyem, hogy a Megváltóval személyesen találkozhassak. Köszönöm Nekik! Hogy mi ragadt rám – a focizás közben szerzett koszon kívül – azt nem is tudom, mert az ilyesmit nem lehet rögtön észrevenni, hiszen annyira kicsinek tűnik. Azt bevallom – bár ez nem nagyon dicséretes dolog –, hogy a magas színvonalú prédikációkból semmi. Szégyen ide, szégyen oda, semmi! Két „m”-mel, és felkiáltó jellel: Semmi! A „nagynevű” külföldi evangélista szárnyaló érveléseiből? Semmi. (Ha akkor egyáltalán lehetett külföldi evangélistákat hívni, ezt nem tudom biztosan.) De! Mégis volt valami – kellett lenni valaminek, mert Isten figyelme erre is kiterjedt –, ami olyan mély nyomot hagyott egy kiskölyök emlékezetében, hogy még hat és fél évtized múlva is úgy emlékszik rá, mintha tegnap történt volna. Nem szeretném senkiben azt a gondolatot ébreszteni, hogy a nagy evangelizációs prédikációra nem volt szükség. Vagy a mélyen szántó elmélkedésekre, vagy a hangulatos tábortüzekre és a könnyes bűnvallásokra. Nem! Igenis szükség volt rájuk! De a „kiskölyök” emlékezetében az az ember maradt meg hat és fél évtizedig – az az egy(!) – akit „egyszerű parasztemberként” látott. Akiben meglátta, hogy amint kinyitja a szemét, az Urat kezdi dicsőíteni, s akit napközben meglátva azt tapasztalja, hogy a szeméből az Úr Jézus néz ki a lukon. Tudom, ezt sokkal „pallérozottabban” szokták elmondani. (Ha elmondta már valaki.) Mit tehetek, ha ott Tahiban a sok-sok csodálatos „szolgálatból” bennem ennyi maradt meg? De ez megmaradt! Pedig én ezen nem mesterkedtem semmit. Ez „csak úgy” megmaradt. Talán azért, mert tiszta volt, és őszinte. Négy kilences (99,99%), mint a kohászatban, vegyészetben stb. mondják. Azt gondolom, valami ilyesmire gondolhatott Pál apostol, amikor a Korinthusiakhoz írt második levelében azt írta, hogy „Krisztus jó illata vagyunk, Isten dicsőségére, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között. Ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. (2Kor. 2:15–16.) Ez a „fehéringes” bácsi az élet illatát illatozta, s ez vált számomra emlékezetessé. Meg „levél” is volt, akiből még egy „kiskölyök” is valami különlegesen szépet, valami nagyon jót tudott kiolvasni. A „kiskölyök” is! Akit még nem tudtak megragadni a „magasröptű” jól előkészített prédikációk. Csak a jó illat! De az nagyon! A „kiskölyökből” lassan „bácsi” lett, aki elgondolkozik néha, hogy tetteme valami jót az Apukámnak, az én Uramnak a kedvére? Ugyan, tettem-e valamit? Tudom, hogy belőlem is olvasnak, amikor az emberek látnak az utcán, villamoson. Mit olvasnak vajon? Egy elégedetlenkedő, ingerlékeny idős nyugdíjast látnak, akiből az elégedetlenség árad, vagy egy megbékélt Isten-gyermekét? A „jogos” bosszúság ül az arcomon – a városi zsúfoltság, az emberek figyelmetlensége, vagy a „sárga csekkek” miatt –, vagy az elnéző, megbocsátó szeretet, a reménytelenséggel küszködő, fáradt, meggyötört nyomorultak iránt? És az illat. Nem tudom, az ibolya, vagy az estike mennyire „töri magát”, hogy produkálni tudja azt a kedves illatot, amire Teremtője megalkotta? Azt hiszem, csak éli az Istentől rendelt életét szép csendben, s engedi, hogy amit Isten belekódolt, az működjék. Egész biztosan ő nem is tudja, hogy az ő lényéből származó „illat” valakinek örömére lehet. Arra vágyom, hogy a levél írása ne mosódjon el rajtam. Jól olvasható legyen. Aki figyeli, hogy mi van a levélben, az a jót találja meg benne, a Jó Isten – emberi, „élet-nyelvre” – lefordított üzenetét. Mint abban a „fehéringes” bácsiban sok-sok évvel ezelőtt. Nagy Rezső

11

TÚRMEZEI ERZSÉBET

AZ ENYÉM Hogyha vesztes a harc, az enyém. Ha nem megy a munka, ha nincs eredmény, ha hiába küzdök, ha még sincs remény: munka és kudarc az enyém. Ha sötét az út, homályos, tekergő, elfödi a célt ősrengeteg erdő, hogyha egyre lejt, alább meg alább, felfele akar, s lejjebb jut a láb: tudom, az az út az enyém. Ha terhek terhelnek, bilincsek kötöznek, ha jártomban titkos kötelék kötöz meg… érzem a nyomását, viselem az átkát,… nem mások kötözték! Ismerem szövőjét, ismerem kovácsát! Teher és bilincs az enyém. De ha bajok múlnak, sebek begyógyulnak, terhek semmisülnek, bilincsek lehullnak… ha könnyű a lelkem: boldog, szabad szárnnyal mindig magasabbra ha dalolva szárnyal: szabadulás, ének az Övé. Ha cél felé tart az út egyre előre… hogyha mindenre rajt’, sebző gyöngyre, kőre, már a cél fénye hull, el nem takarja semmi… megállni sem enged, ernyedten pihenni: bizony az az út az Övé. (Folytatás a 13. oldalon)

12

ISTENNEL MEGOLDANI A MEGOLDHATATLANT! Egy olyan lelkipásztorral beszélgettem az országos közgyűlés ebédszünetében, akinek az élete az elmúlt időszakban, messze az átlagon felül nehézre sikeredett. Egy olyan haláleset történt a családjában, ami mindenkit megrázott. Nem csak őt magát, és családját, hanem környezetét, a gyülekezeteket is. Veress Imre a beszélgetőtársam, akinek unokáját elsodorta egy folyó. Amikor egy hatéves kisfiút elveszít a család, az több mint szívszorító. Veress Imre: Nagyon nehéz visszaidézni azokat a napokat, amelyeket igen nagy örömmel éltünk meg a kezdetén, hiszen egy családi menyegzős istentiszteleti alkalom keretében összegyűlt az egész család. Mind a gyermekeinkkel, unokáinkkal együtt lehettünk kedves kis családi fészkünkben. Az esküvő elmúltával visszamentünk szolgálati helyünkre, Tuzsérra, ahol már korábban többször nyaraltak velünk ezek az unokák is, Írországban élő fiúgyermekünk három gyermeke. Természetes, hogy azonnal azzal kezdték, hogy „Tata, menjünk le a Tiszára fürdeni!” Különböző dolgainkat elintézve, délutánra oda jutottunk, hogy menjünk a Tiszára fürdeni. Többen biztattak, bátorítottak, menjünk ide-oda, milyen jó hely. Én magam is így gondoltam – hiszen korábban is többször voltunk már a Tiszán – hogy a három gyermekkel magam is elboldogulok. Nem igazán a részletek a fontosok, hanem a szituáció. Gyakorlatilag talán egy fél órát voltunk ott egy olyan helyen, ahol a hatéves gyermeknek is csak a derékig ért a folyó. Ám a szokásos ugra-bugrálás, játszadozás közben az egyik unokám elvesztette az egyensúlyát. Gyorsan szóltam a legnagyobbnak, hogy vigyázzon a kicsire, mert én a másikra figyelek, neki segítek kijönni a vízből. Csak akkor vettük észre, hogy a Tisza medre éppen ott hirtelen és kiszámíthatatlanul mélyül. Amikor hozom ki ezt a gyermeket, szalad velem szembe egy ismerős szomszéd kiabálva: „gyorsan adjad a gyermeket és menjél a másikért!” Akkorra a másik gyermek már bent sodródott a Tiszának a közepén, minden mozdulat nélkül, azután elmerült a szemünk elől. Az a helyzet, hogy azóta sem találták meg sem a holttestét, sem a nyomait. Ezt a helyzetet úgy éltük meg, hogy ő elragadtatott előlünk, és nehezen mondjuk ki, hogy ő meghalt, hiszen Jézus szava így mondja, hogy ilyeneké a Mennyeknek országa. Hiszünk abban, hogy Isten őt elragadta, és övé az örök élet. Tibor: Talán még nehezebbé teszi az eset feldolgozását, hogy az elsodort unokát azóta sem találták meg. Viszont attól még végig kellett mennie a családnak ezen a borzalmas fájdalmon, szembe kellett nézni egymással. Imre: Ennek az egésznek sok oldala van. Nagyon nehéz, hogy a gyermek eltűnt, rámutat arra, mekkora is a felelőssége egy felnőttnek, ha gyermekekkel nyílt vízre megy. De mindemellett óriási teher, hogy a gyermekemnek, a menyemnek nem tudom visszaadni a saját gyermekét. A fájdalomban, amit hordozniuk kell, nem tudok mellettük lenni, nem tudok nekik segíteni, hisz én – akaratlanul is – részese voltam annak, hogy életükben ilyen tragédia történt. Ezzel a teherrel küszködve 10 napon keresztül kerestük a gyermeket mentőcsapatokkal, szeretet szolgálat segítségével, de a gyermek teste nem került elő az óta sem. Ebben az időben más körülmények is közre játszottak, de én magam is, mint Illés azt mondtam, hogy elég, vedd el az életemet. Leültem egy cserfa tövébe, és ott vártam, hogy valaminek történnie kell, mert én ezt így tovább nem bírom. Amikor feleségemék érzékelték, hogy nem vagyok tudható helyen, azonnal kértek imatámogatásokat ismerősöktől, testvérektől. Ennek az összefogásnak a nyomán kb. 7 óra távollét után rám találtak egy erdős részben, ott a fa tövében szinte önkívületi állapotban, nem őrjöngve, de nagyon belekeseredve ebbe a helyzetbe. Ekkor a szeretetszolgálat segítségével kórházba kerültem, egy budapesti kórházban kaptam kezelést. 3 hétig nem tértem vissza a faluba, Tuzsérra. Ezek után kerestük a megoldást, keresték a közösség vezetői is. Nagyon sokan bátorítottak. Különösképpen egy gondolat, egy költemény, amit én nagyon sokszor idéztem másoknak, így hangzik: „Az nem igaz, hogy minden elveszett, és a vigasztalás kútfejét ne vesd meg!” Ilyen körülmények között tapasztaltam meg szolgatársaktól, egyházunk vezetőitől, természetesen szeretteimtől a családon belül, hogy bátorítottak, erősítettek, hogy nem adhatjuk fel, tovább kell mennünk ezzel a tehertétellel is, ezen változtatni nem tudunk.

Tibor: Nagyon sokan hordoznak hatalmas terheket, s ezek a terhek csak nőnek akkor, amikor a környezetből jönnek olyanok, akik az ember mellének szegezik a kérdést: miért engedi meg ezt az Isten? Imre: A tragédia egy keddi napon történt, s egy belső késztetésre már a következő vasárnapra szerveztünk egy alkalmat, amelyre az egész települést meghívtuk. Indíttatást éreztünk – hisz a településen is nagyon sokan együtt éreztek velünk –, hogy álljunk a falu elé, s aki akar jöjjön el, és legyen egy olyan lehetőség, amikor az Isten igéje mellett kereshetjük a miértre a választ. Egy régi barát, ismerős igehirdető testvér szolgált, s az igehirdetés lényege ez volt: „ne magadat, ne embertársaidat, ne Istent ostorozd a miértjeiddel, hanem kérdezd meg Istent, hogy a mi a célja vele. Nagyon sokakat megragadott ez a gondolat, minket is. Célt mutatott Isten. Már korábban foglalkoztatott bennünket az a kérdés, hogy biztos, hogy a helyünkön vagyunk-e még? Isten ilyen körülmények között mutatott utat a mi számunkra, hogy egy új szolgálati területen számít a mi szolgálatunkra, munkánkra. Tibor: Minden hívő ember jól ismeri azt az igeverset a Római levélből, hogy „akik az Urat szeretik, azoknak minden a javukra van”. Az idő, ami a tragédia óta eltelt vajon mutatta-e nektek, hogy Istennek terve volt ezzel az egésszel? Imre: Nagyon nehéz ebben a helyzetben kimondani, amit sokan említenek, hogy Istennek terve volt, Isten megengedte ezt így megélni. Ilyekor én úgy érzem, hogy nem szabad arra hivatkozni, amit nem értettünk meg igazán. Tényleg fontos az, hogy amikor elköszöntünk Tuzsér településtől december 12.-én, vége volt az alkalomnak és kijöttünk az esti sötétségbe, az volt bennem, hogy nem tudom mi lesz tovább. Csörgött a telefon és egy régi ismerős kérdezett rá, hogy a következő vasárnapra nem tudnék-e elmenni, mert nincs szolgálattevőjük a következő alkalomra. Nem tudták, hogy milyen helyzetben vagyunk. Én ezt egyértelműen jelként fogtam fel, hogy Isten nem mondott le a szolgálatunkról, még ha át is kellett értékelni szolgálatunk során némely dolgot, de Isten nem mondott le. Ami külön kegyelem, hogy fiúgyermekünk, akinek a gyermeke elmerült a Tiszában 36 éves, és ott volt vajúdásában. Ott élt közöttünk, de nem tudott igazán döntést hozni. Február 23-án Dublinban volt a bemerítése. Ez egy olyan kegyelem számunkra, hogy nem elfordult Istentől, hanem rábízta életüket Istenre, és jó volt látni az ő örömüket, amikor a fiunk bemerítésére sor került. Ráadásként április 13.-án kisebbik lányunknak gyermeke született, 9 év házasság után az első. Eddig nem adatott meg az ő számukra, most Isten megadta ezt az örömöt nekik és a családnak nem pótolva a veszteséget, de talán kitöltve azt az űrt, amit ebben az elmerült kisgyermekben elveszítettünk. Tibor: Ha valaki éppen a napokban élt át tragédiát, veszteséget, talán te hitelesebben tudod elmondani, mint bárki más a számára, hogy lehet ebből folytatás? Mi lehet ilyenkor erőforrás, vigasztalás? Imre: Csak egyetlen megoldás van. Nem a miértekre kell magamnak vagy másnak választ adni, hanem naponként keresni, hogy Isten mit akar velem cselekedni. Azt hiszem ebben a helyzetben támpont, hogy életünk során ebben éltünk. Egy lelkipásztor életében akár egy elhívás a szolgálatra, akár szolgálati helyek, bizonyos körülmények, események, mindig rá vagyunk szorulva arra, hogy próbáljuk megérteni, Isten hogyan próbál vezetni bennünket. Nagyon jó, ha nem egy eseményben próbálom megérteni, hogy mit akar velem cselekedni az Isten, hanem egy folyamatot nézek. Így életünk súlyos fordulópontjainál ott tudhatom magam mellett Istent. Nyilván, aki ezt nem érezte, hanem egy adott helyzetben kényszerül arra, hogy Istennel próbálja megoldani a megoldhatatlant, akkor fogja megtalálni, ha nem egy egyedi megoldást keres, hanem életét odabízza Istenre. KuT

GYERMEK BEMUTATÁS IFJ. H KOVÁCS GÁBOR, ÉS FELESÉGE KRISZTINA, VALAMINT A GYEREKEK:

GÁBOR, ÁBEL ÉS ADÉL.

(Folytatás a 12. oldalról) Ha áldott a munka, ha élet kíséri, ha lelkem a lelkek mélységét eléri, szemek felragyognak, bús, szomorú arcok… ha diadalmasak, dicsőek a harcok: az áldott munka s a diadalmas harc az Övé. Az enyém gyáva, gyönge, az Ő lelke hatalmas. Az enyém vesztes, terhes, az Övé diadalmas. Az enyém bűnös, átkos, az Övé szent és áldott. Bizony az Isten lelke győzi meg a világot! Legyen az Övé minden, soha semmi az enyém: a munka, út és élet! Legyek én üres edény és áradjon belém és töltsön be az Övé, az erős, győztes Lélek!

FÜLE LAJOS

PÜNKÖSD FÉNYÉBEN Pünkösd... Fényedben élek, teremtő égi LÉLEK, erőd gerjeszti lelkem. Felfogni szent csodádat nem tudhatom, de áldlak megújult életemmel. Az Ige, mint zsarátnok, hűlt szívemben lángot lobbantott, hála érte! Követségében járok, ahogy a tanítványok, rajtam a KRISZTUS vére. Dicsőítsd ŐT ma bennem, KI nem vetett el engem, illesse hála, hála, KI – érte mit se várván – megváltott vére árán ISTENNEK, az ATYÁNAK.

13

Nagyon foglalkoztat az iskolai relaxáció bevezetése. Érintett is vagyok, hiszen a középső lányunk elsős lesz az elemi iskolában, ami állami kézben van. Egy a körzetünkből elszármazott testvérnő is kérdezgetett minket, illetve az érintettség (6 gyermek anyukája) és a megtérése előtti élmények stb. arra késztette, hogy nyakába vegye ezt az egész ügyet. Minden olyan infót, ami megosztható, vagy érdemes megosztani igyekszem átadni nektek is, közös gondolkodásra. Véleményem szerint, amennyiben veszélyt érzékelünk, akkor az imádságon túl (ami a legfontosabb), és a szülők tájékoztatásán túl, hangot is kellene adni (hiszen ma más rendszerben élünk, mint az „átkos” időkben). Keresni az egyeztetést a keresztyén vezetőkkel és közösen fellépni (vagy legalábbis minél nagyobb támogatottsággal lépni). Amennyiben tényleg társadalmi vitára bocsátják az ügyet, ez apropót is adhat nekünk a lépésre. Szerintem a só (romlástól való visszatartás) szerepünket tágabban kell értelmeznünk, olyan keretek között, amilyen szabadságunk van. Ha van lehetőségünk, akkor felelősségünk nagyobb hatást gyakorolni. Ha elmulasztjuk, akkor az mulasztás... A legkisebb az a cél, hogy szabadon választható legyen, és akkor megvédtük a gyermekeinket (legalább). De ha ennél több lenne (hogy ne legyenek a népünk gyermekei szellemileg fertőzöttek), az még jobb lenne. A legrosszabb, hogy bizonytalanságban vagyunk az infók tekintetében (hivatalos tájékoztatás vonatkozásában), és így nehéz valami ellen küzdeni... Az idő telik... Ha bevezették, akkor már késő lépéseket tenni. Az alábbi infókat adom át, amiből úgy hiszem, érzékelhetjük a veszélyt. Elküldte a NAT tervezetét, és az abban lévő ezzel kapcsolatos infókat: Ez a NAT tervezet szövege, mely most van társadalmi vitára bocsátva (ha jól értelmezem). Szeptember 1től lép életbe, 1, 5 és 9. évfolyamokon, majd felmenő rendszerben bevezetésre kerül minden évfolyamon. (http://dokumentumtar.ofi.hu/index_NAT_2012.html) A testnevelés és sport tantárgynál kell keresni, a 212. oldalon relaxációs alapgyakorlatok, majd relaxációs alapismeretek, stressz-kezelés, feszültségek feloldása. 214. o. relaxációs gyakorlatok, relaxáció különböző formái a 217. oldalon már maga a relaxáció van. Itt tehát, csak relaxációról van szó. De nincs kifejtve, hogy milyen technikákat (többes szám), akarnak megtanítani. Ebben azonban segít nekünk az e témában induló átképzés. Kérlek, ne csak a videót nézzétek meg (ami nagyon ártalmatlannak tűnik), hanem azt is, hogy mire tanítják a tanárokat (autogén tréning), és a tanított anyag leírását. Érdemes a honlapon olvasgatni, hiszen Dr. Bagdy Emőke az egyesület elnöke, akinek a nevéhez kötődik az iskolai relaxáció is. Nézzétek meg az alapképzések fajtáit és leírását (nem biztos, hogy mindet tanulják), de a szellemiségről árulkodik. (http://www.relaxacio.hu/pedagogusok-at-kepzese) Itt ki van emelve a tanárok első tan blokkja: autogén tréning. Ha erre képzik ki a tanárokat, és lesznek élményeik („tudományosan”), akkor vajon félthetem-e a gyermekemet attól, hogy át is adják? Diákrelax nagyobb térképen való megjelenítése I. szakasz: 30 óra. Autogén tréning (relaxáció.) Alapítási-indítási engedély száma: OKM-1/55/2010 Érvényesség: 2015. 5. 1. Kreditpont: 30. Célja: az autogén tréning saját élményű elsajátítása a személyiség harmonizálását, testi-lelki egészségvédelmét szol-

14

gálja, növelve a pedagógus teherbírását, tűrőképességét, kreativitását, mely eredményeket beépítheti saját tanítási-nevelési gyakorlatába. Tandíj: 54 000 Ft. Nézzük Dr. Bagdy Emőke és Dr. Kovács Péter nyilatkozatát az Origónak (részletek): „Ez egy 12 évfolyamon átívelő, szinte minden napra gyakorlatot kínáló program” – mondta az [origo]-nak Bagdy Emőke pszichológus, egyetemi tanár, a Magyar Relaxációs és Szimbólumterápiás Egyesület elnöke. A relaxáció éppen Bagdy professzor javaslatára került be a Nemzeti alaptantervbe (NAT), miután a pszichológus 2011ben a kormány által felkért NAT-bizottság tagja lett. Most azt szeretné elérni, hogy a kerettantervekbe az is kerüljön be, hogy a mindennapos testnevelés időkeretében hetente legalább harminc percet kelljen relaxációra fordítani, és szerinte elég lenne, ha mindennap öt-tíz percet szánnának erre a tanárok... A NAT-ban és a kerettantervekben jelenleg nem szerepel sok konkrétum arról, hogy pontosan mit is kellene oktatniuk a tanároknak. A dokumentumok szerint alsó tagozatban a relaxációs alapgyakorlatokat kell megtanulniuk a gyerekeknek (ellazulás, belső figyelem, önkontroll), felsőben a relaxáció különböző formáit (autogén tréning, a feszültség szabályozása), középiskolásoknak pedig már relaxációs és stressz oldó gyakorlatokat kell elsajátítaniuk. A középiskolásoknak emellett előírás „a relaxációs módszerek tudatos alkalmazása a pályaorientációt és jövőképet építő lelki munkában”. A NAT szerint ez azért szükséges, mert a gyerekek így „jobban elviselik a stresszt, a fizikai, lelki és szellemi terheléseket, illetve stabilan képesek követni a szabályokat, elfogadni a normákat és mintákat”. „Bagdy Emőke mondott néhány példát arról, hogy az általuk kidolgozott módszertan szerint mit kellene csinálni az iskolában. Eszerint alsóban különböző játékos mozgásokat végeznek a diákok, illetve különböző meséket hallgatva ismerkednek a relaxációval. „De itt nem a Piroska és a farkasról van szó, hanem előre gondosan kitalált és letesztelt történetekről” – mondta Bagdy. A felsősöknél pedig már ki kell alakítani a képességet, hogy „akár egyetlen szó hatására is elinduljon a lazulás, és a kívánt vegetatív folyamat, például a szívdobogás lassítása” – mondta a pszichológus. Nagyot is hibázhat a tanár. Mielőtt azonban a gyerekeket megtanítanák relaxálni, a testnevelő tanárokat is ki kell képezni. Bagdy Emőke és Kovács Péter relaxációtanár is azt mondta, hogy ezeket a foglalkozásokat csak olyan tanár tudja megtartani, akinek saját tapasztalata is van erről. Kovács szerint „egy tanár nem tudja elmondani, hogy ellazulnak az izmok, ha ő még sohasem relaxált”… Bagdy Emőke éppen ezért szeretné, ha a relaxáció az egyetemi, főiskolai tantervekbe is bekerülne a jövőben. Emellett most folyamatosan továbbképzéseket tartanak tanároknak, amelyek alapján taníthatják a relaxációt a diákoknak. A hatvanórás továbbképzést az országban eddig közel kétszáz tanár végezte el. A tanárok harminc óra alatt saját élményeket szereznek a témában, a további harmincban pedig megismerkednek azzal, hogyan kell továbbadni – mondta a továbbképzéseket szervező Bagdy. Azért fontos a továbbképzés, mert Kovács Péter relaxációtanár szerint „nagyot lehet hibázni” egy ilyen foglalkozáson, ha a tanár nem figyel a diákok egyéni problémáira, élettörténetére. Ha például a tanár egy téli erdős történettel akarja ellazítani a gyerekeket, de az egyik diák családjában történt már fagyhalál, éppen az ellenkező hatást éri el a relaxációs óra: a gyerek nem ellazultabb, hanem még feszültebb lesz, és később is nehezebben tud ráhangolódni a történetekre.” Az alábbiakban a Biblia Szövetségtől egy infó a hipnózis-

ról és az abból kifejlesztett autogén tréningről és annak veszélyeiről: „(Biblia Szövetség (Sípos Ete Zoltán ref. lelkipásztor – kitekintés): A pszichotechnikákkal, így a hipnózissal kapcsolatosan prof. Dr. R. Franzke, aki Németországban pedagógia professzor – évek óta harcol a pszichotechnikák iskolai alkalmazása ellen. Az általa idézett irodalomban bukkantam rá pl. L. M. LeCron nevére, aki a modern hipnózis és önhipnózis egyik legnagyobb szakértőjének számít. Több tankönyvet, számos szakfolyóiratban megjelent cikk szerzője – természetesen a hipnózis pártján álló, ugyanakkor azonban rámutat: „Kétségtelen, hogy a hipnózis felhasználása veszélyekkel jár.” (LeCron, Fremdhypnose – Selbsthypnose, München, 1996. 85. oldal). Egy másik – ugyancsak nem keresztyén – pszichológus, aki szintén „nagy névnek” tűnik a szakmában: Werner Eberwein. Ő rámutat arra (Abenteuer Hypnose. München, 1996. 124. old.), hogy a hipnózis után fejfájás, rosszullét, szédülés, kábultság, sokkos élmények, rémálmok fordulhatnak elő. Egyes esetekben a hipnózis nem, vagy nem teljesen oldható fel. Többször regisztráltak érzelmi, érzékelési, gondolkodási zavarokat (ugyanerre rámutat: Bongartz/Bongartz, Hypnose, Reinbeck b. Hamburg 1996. 188. oldal). Az előbb idézett Eberwein mutat rá arra is (i. m. 141. oldal), hogy hosszú lejáratú pszichikai, sőt pszichotikus zavarok léphetnek fel, „depressziók, mániás és antiszociális cselekedetek, pánikszerű kényszerek és félelmek kapcsolódhatnak hipnotikus ülésekhez.” A gyermekkorban történő „visszautaztatás” során „...fennáll a veszélye, hogy a kliens megszakítja a kezelést, önmagának vagy másoknak kárt okoz, megbolondul (verrückt wird) vagy öngyilkosságot kísérel meg.”. (Eberwein, i. m. 141. oldal, de ugyanerre utal LeCron is, i. m. 87. oldal.) Ismét egy másik és óriási név a szakmában L. Chertok, aki rámutat: „a hipnózis katasztrofális következményekkel járhat, amik öngyilkossági reakciókig terjedhetnek bizonyos pácienseknél.” (Chertok L. Hypnose, Franfurt am Main, 1993. 104. oldal.) Egészen rémisztő számomra, amire Eberwein/Schütz szerzőpáros rámutat, ti. hogy a hipnózis során szellemekkel való találkozásokra, velük való kommunikációra kerülhet sor, egyenesen arról beszélnek, hogy dialógus alakult ki a kliens és a „sátán” (Teufel), vagy „kis sátán” (Teufelchen) közt, egy gonosz személyiség (bösen Gestalt), a koncentrált gonosz (konzentrierten Bösen), egy dzsinn és a kliens közt. (Eberwein/Schütz: Die Kunst der Hypnose, Paderborn, 1997. 18. 23. 32–33. 99. 159. 166.167. 173. 177. oldalak.) Ezek a szakemberek – őszintén – kimondják, aminek hazánkban nyoma sincs a felvetésekben, hogy a hipnózisönhipnózis terápiák, amelyek során mélyebb vagy felszínesebb transzba (módosult tudatállapotba) viszik a gyerekeket vagy felnőtteket, különös veszélyekkel járhatnak, különösen akkor, amikor nem szakemberek irányítják ezeket a gyakorlatokat. (Chertok, 104. old. / Bongartz 89. oldal.) Márpedig a „gyorstalpalót” – a Diákrelax program egyesületnél – megfelelő összegekért elvégzett pedagógusok nem nevezhetők szakembereknek. S akkor nem beszéltem arról, hogy mi történik, ha a gyerekek elkezdik – teljesen gyanútlanul csinálni, amit az iskolában valaki begyakoroltatott velük? Ott aztán végképp nem beszélhetünk szakember által vezetett pszichotechnikáról. A veszélyek pedig ennek megfelelően hatványozódhatnak! Megjegyzem, hogy az iskolákban bevezetni szándékozott relaxáció, tulajdonképp autogén tréning, amit bizonyos H. J. Schultz éppen a hipnózisból fejlesztett ki. Vagyis a hipnózis

egyik formája az autogén tréning. (Az említett egyesület honlapja szerint az autogén tréning vezetésére képeznek ki pedagógusokat.) Szabadjon utalnom arra, hogy az autogén tréning megtanulása egészen ártalmatlannak tűnő gyakorlatokkal kezdődik, s éppen ezért tűnik ártalmatlannak. Ugyanakkor – több nyilatkozatban elhangzott – hogy a szakemberek nem kívánnak „leragadni” az ártalmatlannak tűnő alapelemeknél, hanem tovább akarják segíteni a diákokat egészen odáig, hogy már egy szókifejezés is kiválthassa náluk a módosult tudatállapotot. Lehetséges, hogy az önhipnózis legalsó szintjén még nem jelentkeznek a fentebb említett és egyéb jelenségek, de elindítják a fiatalokat egy olyan úton, amin aztán bármikor bekövetkezhetnek a legsúlyosabb és valóban pszichológiai vagy pszichiátriai kezelést igénylő tünetek.” (http://atv.hu/belfold/20130507_a_goring_intezet_pszichi atere_dolgozta_ki_az_iskolai_relaxacio_al apjat.) Fontos lenne, ha elmondanák olyanok is a véleményüket, akik autogén tréninget, relaxációt, szimbólumtérapát stb. használtak megtérésük előtt, és most hogyan tekintenek ezekre a dolgokra. Vannak ilyenek köztünk? Engem például hipnotizáltak gyermekkoromban, megkíséreltem az agykontrollt (nem sok sikerrel), UFÓ témákkal foglalkoztam és megtérésem után szellemi nyomás nehezedett rám (többször álmomban), amit csak Jézus nevének segítségül hívása tört meg. Hasonló élményeket élt meg a fenti információkat gyűjtő testvérnő is. Igaz a jóga kapcsán: „Én megtérésem előtt jógáztam néhány hónapon keresztül. Van némi sejtésem, hogyan is folyik a relax. A felsőfokú gyógypedagógia asszisztensi képzésen szintén volt feszültségoldás címszó alatt relaxos foglalkozásunk. Kicsit tehát ismerem, de nagyon rafinált tud lenni, s a kicsiknél mesés formában, vizualizációs technikákkal vezetik be, ami nagyon veszélyes szintén. Idegen világba vezeti a gyereket, „mesehősökkel” találkozik, aki(k) a segítői lesznek. Melyik az az 5, 6, 7 éves gyerek, amelyik tiltakozik ez ellen???? Az órákon meg hogyan ellenőrizzük a tanárt, hogy mit is művel???” Az alábbi linken nyilatkoznak az illetékesek arról, hogy nem lesz kötelező tantárgy a relaxáció: Http://index.hu/belfold/2013/04/18/nem_lesz_kotelezo_a _relaxacio_es_a_meditacio/ Véleményem szerint ez azt jelenti, hogy külön órán nem lesz kötelező oktatni a relaxot, de fakultatív módon oktatható lehet. Azonban kötelezően be lesz vezetve a testnevelés órák bizonyos részében a feszültség oldására való gyakorlatok alkalmazása. Ez pedig fokozatosan egyre mélyebb, komolyabb relaxációs gyakorlatokat jelent. Véleményem szerint, az egész mögötti szellemiség, gondolkodásmód Isten akaratával ellentétes, hiszen magamban megtalálom azokat az erőket, amik megoldást adnak. Nem mondjuk, hogy találd meg magadban az istent, de a módszer, az odavezető út és a kapcsolatos szellemi élmények hasonlók. Még akkor is, ha a hozzám szegődött kísérőt egy angyalnak, vagy Szentléleknek nevezem. Önmegváltás. Ehhez azonban megváltozott tudatállapotba kell kerülnöm, ahol megnyitom magam ellenőrizetlenül a szellemvilág felé... A veszély abban van, hogy sok ártalmatlan tevékenységgel együtt van vegyítve az ártalmas. Vajon elégséges a szülőkre bízni ezt a harcot? Ők látják a veszélyt? Jó az erkölcstan és a választható hit- és erkölcstan, de ha kötelező relax lesz, akkor nem a Sátán nyer nagyobb teret? Ha van lehetőségünk keresztyéneknek, akkor tétlenül nézhetjük ezt? Ha nem lesz lehetőségünk, akkor is hihetjük, hogy Isten megtart a mi „Babilonunkban”? Nem akarok hitetlen lenni, de mulasztani sem lenne jó...

15

Mi a véleményetek? Ha valaki többet akar tudni a keleti gondolkodásmód és gyakorlat keresztyénségbe való beszüremkedéséről, itt olvashat: http://ujszeged.ref.hu/bongeszo/meditacio/. A katolikus egyház tudjuk, hogy egyfajta „gyűjtőtégely”: ez is, az is van. A tiszta is meg a hamis is. Ezért nehéz néha eligazodni rajtuk, pl. a pápák ezen nyilatkozatain, ami a BSz által lett közölve: II. János Pál nyilatkozata, Új Ember, 1993. .júl. 4. 12: „Sokan közületek pásztorlevelekben foglalkoztatok az álvallási jelenségek, és szekták okozta problémákkal, ide sorolva a New Age mozgalmat is. Ezek az eszmék prédikációk, lelkigyakorlatok, különböző rendezvények formáiban is megjelentek s így hatnak még a hívő katolikusokra is, akik talán még nincsenek tisztában azzal, hogy ezek a tanok mennyire összeférhetetlenek az egyház hitével. Ezek az álvallási mozgalmak különböző vallási elemeket immanens módon ötvöznek össze s így gyakorlatilag semmi közük a kinyilatkoztatáshoz. Ehelyett a keleti lelkiségből s különböző pszichológiai technikákból merített élmények és ismeretek segítségével próbálnak közeledni Istenhez. Relativizálják a hitigazságokat, egy bizonytalan világnézet érdekében, amely nem egyéb, mint vallási nyelvezetbe öltöztetett mítoszok és szimbólumok rendszere. Igen gyakran panteisztikus nézeteket vallanak Istenről. Ezek pedig szöges ellentétben állnak a Szentírással és a keresztyén hagyománynyal. A tetteinkért Isten előtt vállalt személyes felelősséget a kozmosz iránti kötelességérzettel próbálják helyettesíteni, ezáltal pedig eltorzítják a bűn igazi jelentését, és elhomályosítják Krisztus megváltásának szükségességét.

HOGYAN KÖVETJÜK JÉZUST? A napokban került a kezembe egy írás, mely nagyon elgondolkoztatott: „Egy muzulmán imámnak volt egy látomása: Egy férfi fehér köntösben hozzálépett és felszólította, ’Jézus, Isten lelkének’ a követésére. A Koránból tudott Jézusról, és ezért tanulmányozta Jézus életét, amennyire csak a szent könyvében lehetséges volt. Húsz évvel később egy másik látomást kapott. Ugyanaz a személy jelent meg, emlékeztette ismét Jézusra, és hozzátette: ’Menj a keresztényekhez, és kérdezd őket a teljes igazságról!’ Mélyen megérintve elment a sejk egy szomszéd városba, végül talált egy kicsi keresztény gyülekezetet, és megkérte a lelkipásztort, hogy látogassa meg a faluját. Nagy félelemben kelt a lelkipásztor útra, hirdette ott nekik a Jézusról szóló Jó Hírt és hátrahagyott nekik egy Bibliát. Azóta szorgalmasan olvassák ezt a könyvet, és keresztények segítenek nekik Isten igazságát megérteni. Ezen a környéken egyre több ember tér a ’Jézus-útra’ – akkor is, ha továbbra is hagyományos öltözetet hordanak, magukat, mint muszlimok értelmezik – most, mint ’Jézus-

16

E szellemi zűrzavar közepette az egyház pásztorainak az Isten utáni valódi szomjúságot, a Vele való bensőséges, személyes kapcsolat igényét kell fölkelteniük a rájuk bízottakban.” (Idézi Gál Péter, A New Age – keresztény szemmel; 270–271 old.) *** XVI. Benedek nyilatkozata: XVI. Benedek – még pápasága idején – németországi püspököknek adott részletes eligazítást a gyakorlati lelki gondozás vonatkozásában. Kijelentette, hogy „csoportdinamikai szerepjátékoknak, önismereti csoportoknak s más, emberekkel folytatott pszichológiai kísérleteknek” A) nincs helye a katolikus lelki gondozásban, mivel ezek a módszerek és technikák „inkább eltévelyedést és bizonytalanságot”, mint „hitbizonyosságot” B) alakítanak ki a vezetőkben és vezetettekben, és mivel nem nyugszanak „megbízható és intellektuálisan tisztességes alapokon.” C) Jó oka volt erre az állásfoglalásra, mert a német iskolai vallásoktatásban már 1980 óta, de szerzetesi rendházakban, gyülekezetekben, egyéb katolikus közösségekben is számtalan helyen használnak efféle pszichotechnikákat – gyakran ezek „játékokként” kerülnek bemutatásra és alkalmazásra, azzal, hogy segítenek legyőzni a stresszt, lámpalázat, a hétköznapi élet nehézségeit, avagy „új tanítási módszerként”, mint pl. bibliodráma, vagy szerepjátékok. Ezekben mindig csoportdinamikáról van szó, ill. csoportdinamikai vezetők (trénerek vagy szupervízorok) által alkalmazott pszichotechnikákról. Az összeállítást készítette Komáromi Tibor baptista lelkipásztor, Hajagosné Orosz Erika anyaggyűjtése nyomán

muszlimok’. Egy felmérésnél majdnem 93 %‑a, azt vallotta ezeknek a Jézus-követő muzulmánoknak, hogy megváltást a bűneikre csak Jézuson keresztül kapnak, és csak Ő egyedül védi meg őket a gonosz szellemektől. 96 %‑a a 420 megkérdezettnek csak Jézust hívja segítségül, többé már nem Mohamedet. Csaknem mindegyikük tartozik (legtöbbször kicsi) gyülekezethez, 83 %‑uk látogatja hetente az istentiszteletet, és ugyanekkora lélekszám olvassa, vagy hallgatja naponta a Biblia szavait. 92 % megvallja nyíltan a hitét, habár magukat ’muszlimoknak, akik Jézust, a Messiást követik’ nevezik, nem keresztényeknek.” (Dr. Deftel Blöcher: Keine unnötige Last. In: DMG informiert Nr. 2/2013 p. 2.) A szerző ez után folytatta az elmélkedését arról, hogy kiket nevezhetünk bibliai alapon keresztényeknek? Mikor lehet valakit valóban Jézus tanítványának nevezni? Amikor Istenhez hívjuk az embereket csupán más kulturális szokásokat szeretnénk nekik átadni, vagy annál valami tartósabb dolgot? Mi a szükséges változás, mi az, amely már a szükségtelen teher kategóriájába esik? (ApCsel. 15.) De vajon, ha közöttünk készülne ilyen felmérés, akik magunkat keresztényeknek nevezzük, egy keresztény országban, milyen eredményt mutatna? Lehet-e minket valóban Jézus tanítványainak nevezni? Megvalljuk-e Őt nyíltan? És meglátszik-e a szükséges változás az életünkön? Kulcsár Dóra

Levél Szombathelyről Május utolsó vasárnapján délelőtt vendégünk lesz a Szombathelyi Baptista Gyülekezet lelkipásztora Varga László Ottó. A gyülekezet új imaházat vásárolt az elmúlt években. Ezen a délelőttön célgyűjtést is rendezünk az imaház árának soros törlesztő részletére. Az alábbiakban közöljük a szombathelyi testvérek levelét. Szeretettel köszöntünk benneteket az Úr Jézus nevében! Múlt év januárjában küldtünk már nektek egy levelet az imaházvásárlással kapcsolatban. Azóta nagy előrelépés történt, ezért fontosnak látjuk, hogy megosszuk veletek a jelenlegi helyzetünket. Ez a levelünk is egy körlevél, melyet személyes testvéri kapcsolatainkon keresztül több gyülekezetnek eljuttatunk. Kérünk benneteket, hogy ha indít benneteket a Lélek, segítsetek lehetőségeitekhez mérten. Szombathelyi közösségünk előtt egy nagy lehetőség nyílt meg: 15 év után saját imaházhoz juthatunk. Úgy látjuk, hogy ezt a helyzetet Istenünk hozta elénk. Egy imaháznak teljesen megfelelő épület megvásárlására nyílt lehetőségünk, városunk központjában. Az épület végleges ára 55 millió forint. 2012. július 12-én egyházunk vezetőivel aláírtuk az adásvételi szerződést! A szerződés aláírásakor kifizettünk 28 millió forintot, és a szerződésbe foglaltuk, hogy a hiányzó 27 millió forintot két részletben kell kifizetnünk 2013. és 2014. június 30-ig. Ahhoz tehát, hogy az épület a tulajdonunkba kerüljön, ki kell fizetnünk még 27 millió forintot. A szerződés aláírása egy nagy hitlépés a részünkről, amit azért tettünk meg, mert Isten előtt elcsendesedve egységesen arra jutottunk, hogy az Úr bátorít bennünket erre a lépésre. Korábbi levelünkben leírtuk az utóbbi év eseményeit részletesebben. Most ezekre csak rövidebben utalunk. Részletesen csak az azóta történteket írjuk le. Közösségünk 1997-ben alakult. Az elmúlt 15 évben bérelt helyen jöttünk össze. A városi képtár két termét béreltük, ami megfelelő hely volt alakuló közösségünk alkalmainak. 2011. januárjában el kellett hagynunk az addig jól megszokott helyet, mert az épület nagyobb átalakításához fogott hozzá a városvezetés. Az új hely keresésére azért is szükség volt, mert már létszámban annyira megnövekedett a közösségünk, hogy egyre szűkösebben fértünk el alkalmainkon. Egy-két hónap keresés után Istenünk egy a korábbinál sokkal alkalmasabb helyre vezetett minket. Minden tekintetben megfelelt imaház céljaira, és a piaci árnál lényegesen olcsóbban tudtuk bérelni. A 2011-es év elején elkezdtünk imádkozni azért, hogy ha Isten akaratában benne van ez az épület, akkor valamilyen módon lehessen a közösségünk otthona hosszabb távon (mert egyre jobban otthon éreztük benne magunkat). A 2011-es év végén váratlanul az osztrák tulajdonos úgy döntött, hogy eladja az épületet, és felajánlotta a számunkra megvételre. 2011 októbere óta kerestük Istenünk akaratát imádságban arra nézve, hogy elinduljunk-e az épület megvásárlása irányában. Minden szempont arra mutatott, hogy ez az épület megfelelő. Az ára rendkívül kedvező. Egyetlen nehézség volt: saját erőből nem tudjuk előteremteni a megvételhez szükséges összeget, mert az messze meghaladja jelenlegi lehetőségeinket. 2011 decemberére, több tanácskozás és imádság után közösségünk úgy értékelte a fenti történéseket és tényeket, hogy azok határozottan abba az irányba mutatnak, hogy tegyünk egy hitlépést, és próbáljuk meg összegyűjteni a hiányzó pénzösszeget. 2012. április 15-én, az istentisztelet utáni gyülekezeti tanácskozásunkon – látva az eddig beérkezett gyülekezeti, illetve külső adományokat – megerősödtünk abban, hogy az Úr támogat minket az épület megvásárlásában, és ki fogja rendelni a hiányzó pénzösszeget is. Ezért ezen a tanácskozáson úgy döntöttünk, hogy elindulunk az épület megvásárlása irányában. Megkezdtük a tárgyalásokat az eladóval és egyházunk vezetőivel a megvételről. Az adásvételi szerződés aláírására 2012. július 12-én került sor. Közösségünk számára az épület megvétele egy nagy hitlépés, mivel hiányzik még 27 millió forint (azóta ebből már 3 millió forintot sikerült összegyűjteni). Jelentkeztünk egyházunk 2013-as húsvéti célgyűjtésére, amit meg is kaptunk egyházunk vezetőitől. Nagyon hálásak vagyunk Istennek, hogy 15 év után végre egy saját otthonunk lehet. 2012. november 25-én tartottuk az imaházmegnyitó ünnepséget, hogy örömünket megosszuk városunkkal, testvéreinkkel. Ha további információra van szükségetek, örömmel vesszük, ha megkerestek bennünket. Ha van olyan közösség, testvér, vagy szervezet, akinek jó szívvel továbbadjátok levelünket, akkor ezt nagy örömmel vesszük. Varga László Ottó lelkipásztor

SZERETETTEL HÍVUNK MINDEN KEDVES ÉRDEKLŐDŐT A

Baptista Központi Énekkar egy igazán érdekes és különleges egyházzenei hangversenyére, amely két egymást követő napon, két helyszínen is hallható: 2013. MÁJUS 2 5-ÉN SZOMBATON 18 ÓRAKOR A BUDAFOKI BAPTISTA IMAHÁZBAN (1221 Bp. Péter-Pál u . 17-19.) és

2013. MÁJUS 26-ÁN VASÁRNAP 18 ÓRAKOR A PESTERZSÉBETI BAPTI STA IMAHÁZBAN (1203 Bp. Ady E. u. 58.)

Műsor: Leonard Bernstein:

Chichester Psalms Healey Willan:

Gloria Deo per immensa saecula John Rutter:

Gloria Közreműködnek:

Mező Éva, Kiss Rózsa – szoprán Meláth Andrea (Liszt-díjas) – alt Gavodi Zoltán – kontratenor Szerekován János – tenor Oláh Zsolt – basszus Szilvásy Júlia – hárfa, Varga Zoltán, Kérdő Gábor – Ütőhangszerek, Tóka Szabolcs – orgona, Rézfúvós együttes. Vezényel:

Lee Willingham

17

SOMOGYI IMRE

JÖJJ EL, SZENTLÉLEK! Fájó emberszívbe, mint gyógyító balzsam, lázongó lélekbe, mint hódító dallam, zokogó sírásra, mint öröm harangja, életnek, tavasznak hívogató hangja: Jöjj el, Szentlélek! Gyenge női szívbe, mint az erő lángja, kereső lélekbe, mint lobogó fáklya, kedvesség és jóság langyos fuvalmával, a szelíd Megváltó gyöngéd uralmával: Jöjj el, Szentlélek! Kis gyermeki szívbe, mint a csengő ének, ártatlan lélekbe, mint a vidám élet, ezüstkacagással, angyalseregekkel, atyai mosollyal, igaz szeretettel Jöjj el, Szentlélek! Családi tűzhelyre, mint a hit szikrája, – békesség, boldogság borulván így rája – magas palotáknak fényes nagytermébe, kicsi házikóknak virágos csendjébe Jöjj el, Szentlélek! Szomorú özvegyhez, mint a remény napja, éhező árvákhoz, mint az árvák atyja, könnyek törlésére, orvosság-adásra, testvéri szent csókra és vigasztalásra Jöjj el, Szentlélek! Bűnnek tengerében hánykodó habokra, minden nemzetekre, kicsikre-nagyokra, hitnek sugarával, Jézus szerelmével, az örök Atyának örök kegyelmével Jöjj el, Szentlélek!

18

Maradunk, akik voltunk Néhány héttel ezelőtt Nyúl Zoltán testvéréknek a háza szinte néhány pillanat alatt megsemmisült. Amikor ez történik Szerbiában egy közismert baptista vezető családjával, akkor a legtöbben döbbenten állnak, hogy mi történt? A tűzeset előtt egy csodálatos hónapunk volt, egy rendkívül jó sáfárság konferencia. Régóta terveztük ezt megszervezni, mert az emberek megtérnek ugyan, de az adósságaikat hozzák magukkal. Szerettük volna megtanítani őket, hogy nem lehet azt mondani, hogy nincs semmink, hanem valami változást lehet az életstílusba is bevinni. Ez a konferencia telt házat hozott, rengetegen jöttek. Azóta maradtak is ott. Azután egy 10 napos evangélizáció volt, a Pro Christ. Akkor még a pótszék sem volt elegendő az imaházunkban. Ezt betetőzte egy nagy konferencia, ahol kihívás előtt állt mindenki, mert minden hívőnek két hölgy barátot, ismerőst kellett hoznia a női konferenciára. Nagyon felemelő alkalom volt ez a hétvége. Ez valakinek túl sok volt. Lelkipásztor testvérem, Nagy Péter pénteken lecsúszott az útról, és 5 méter zuhanás után az autója totálkáros lett, ő sértetlenül jött ki az autóból. A gyönyörű alkalmak utáni hétfőn épp az ő kocsijára próbáltam segítséget keresni, vártam a fényképet, hogy az internetről küldje át e-mailben. Közben lefutottam gázpalackot cserélni. Lehet, hogy fáradt voltam, de valószínű, hogy a palack nem volt szabályos, nem volt zárható. Lényeg az, hogy szikrát kapott, és belobbant, annyira, hogy már az első pillanattól menthetetlen volt a helyzet. A házunk nagyrészt fából készült, minden lángra lobbant, addig jutottunk, hogy a gyerekeket sikerült kimenteni. Én még felszaladtam a tetőtérbe egy poroltóhoz, de már akkor térdig ért a gáz, a méreg, a füst, és menekülni kellett az ablakon keresztül. Ez villámgyorsan történt. 4-en voltak otthon a gyerekek, 3, 8, 12, 16 évesek, és mi ketten szülők. Kit, hol ért a hirtelen láng, füst, tűz, onnan menekítettük ki az ablakon keresztül. Pluszban még attól is tartani kellett, hogy felrobban a gázpalack, akkor még nagyobb a kár. Végül is rajtam kívül senki nem sérült meg. Nekem égési és fulladásos tüneteim lettek. De ez semmi ahhoz képest, ami lehetett volna. Nem kérdés, hogy amikor valaki szembesül egy ilyen helyzettel, akkor ambivalens érzések vannak benne. Emberileg, ami volt, az odalett. Tulajdonképpen, amikor kiértünk a házból, nekem világos volt, hogy annak

vége, ott minden el fog égni, minden, ami ott volt az a tűz martaléka lesz. Ennek ellenére az első pillanattól kezdve, nekem és feleségemnek egy nagy békességünk volt. Nem próbáltunk teológiát fabrikálni belőle, de mi ezt a házat nagyon szerettünk, egy igazi nagy fészek volt. (Nyúléknak nagy fészek dukál. Szerk.) Otthonos volt a kilencvenes évek délszláv válságai idejében, amikor rengetegen menekültek az országból, mi azt mondtuk, hogy nekünk ide van elhívásunk, itt van a szolgálati területünk, akkor is, mikor szinte teljesen üres volt a gyülekezet. Úgy éreztük, hogy legyökereztünk ott Bácskában, ez az érzés megerősödött bennünk a tűz után, annak ellenére, hogy mindenünk elment. Nagyon megküzdöttünk a házért, de még is csak egy ház volt, és nem az életünk értelme. Tudtuk, hogy Isten mindent vissza fog pótolni nekünk. Ezt nehéz volt a gyerekeknek elmagyarázni, és nem értették sokáig, esténként, altatáskor mondták, hogy menjünk vissza, mi csak a régi házunkban tudunk élni, oda építsünk stb. De azt tudtuk, hogy nem akarunk elmenni sehova, helyben akarunk maradni. Most kezd kibontakozni a missziónk gyümölcse, tízen évek kemény munkája után. Most törtünk át olyan falakat, illetve az Úr tört át olyan falakat, amikor kezdték elismerni a munkánkat, és tudtuk, hogy maradni, fogunk. Ez így is alakult. Nagyon friss még ez az élmény, és kavarog az emberben sok minden. De látjátok-e két hónap távlatából, hogy mit akart tanítani ezzel az Isten, lenne olyan pont, amiről azt mondanád, hogy azt tanította, vagy azt tanítja most is az Úr? Nagyon sok tapasztalatot, tanítást kaptunk az Úrtól. Egy nap se telt el, és már mindenfelől hallottak rólunk, rengeteg bátorítás, erősítés érkezett hozzánk, imában, üzenetekben, e-mailekben. Az a hatalmas dolog jött vissza, hogy sokszor úgy éreztük magunkat, száműzöttek vagyunk, el vagyunk hagyva, elkülönülve a baptista közösségtől. Ez a tűzeset elsöpörte mindezt. Éreztük, hogy egy erős család tagjai vagyunk. Ez elképesztő, nagyszerű élmény. Az összefogás, ami a tragédia nyomán kialakult, megmutatta az igazi arcát azoknak, akik egymáshoz tartozónak vallják magukat. Mi megbeszéltük, imádkoztunk, eldöntöttük, hogy nem változunk. Nem vagyunk karrierhívők, akik ennek a hátszelét kihasználva, átköltöznek egy jobb lokációba. Egy új országba és kezdjük elölről, a missziót meg csinálja az, aki gondolja. Megerősödött bennünk, hogy igen, ott van szükség, ahol ilyen esetben is a leggyengébb odaáll mel-

lénk és segít minket. Olyan mértékű összefogást éreztünk a gyülekezet, a gyülekezeteink részéről, azok részéről, akiket a húsz év alatt valamikor is segélyeztünk, vagy akár hallottak rólunk, hogy azt nehéz elmondani. Azt látjuk, hogy nem veszett ki az emberség a körülöttünk levőkben, hanem jobban felértékelődött minden. Gyülekezeteink az óta állandóan tele vannak, jönnek az emberek és várják, hogy megmondjuk, hogy miért történhetett mindez, és elméleteket gyártanak. Mi tudjuk, hogy a sajátunkból, amiért megküzdöttünk, az Úr tenyerébe hullottunk, teljes kiszolgáltatott állapotba, de ez nem hontalanságot jelent, hanem az Úrtól való függőséget. Ez nagyjából a gyülekezeti oldal. Már sok éve vetitek a magot és ez nem csak a hívő, vagy a hithez vonzódók körében nyilvánvaló, ami történt, a teljesen világiak közt is? Bennük ez mit okozott? Segíti ez a történés a munkátokat, vagy lezárt kapukat? Legjobban érzékelhettük azt, milyen hatalmas dolog, hogy Isten kegyelméből mi is milyen sok mindenben részt vehettünk. 20 év karitatív munkája során folyamatosan a médiával dolgoztunk. Amiről csak lehet,

tudósítást adtunk. Jöttek ki velünk a menekültek közé, afgán, pakisztáni menekültek közé, a mélyszegénység rétegei közé, jöttek a segélyekkel az újságírók is. Amikor megtörtént ez a tűzeset, másnap már ott sorakoztak az újságírók is, és kérdezték: „hogy segíthetünk?”. Mi nem akartunk kérni, így kifejezetten, de ők azt mondták, hogy „mi pedig fogunk kérni a nevetekben”. Tévében, rádióban, újságban, mindenféle helyen hírt adtak arról, hogy mi történt velünk és maximálisan kiálltak mellénk. Azt láttuk emberileg is, ők egyénileg is érintve voltak. Úgy érezték, hogy tenniük kell valamit és a média hatalmát is megmutatták. Végül is a hírek és ilyen fajta közvélemény olyanokat is megmozgatott, akik amúgy nem reagáltak volna egy baptista vezetőnek a megsegítésére. Azt látjuk, ezt feleségem fogalmazta így, hogy amit vetettünk 20 éven keresztül kőkemény munkával, rengeteg lemondással, annak az aratása jött most be. Kisújszállási önkormányzat, a baptista gyülekezettel, református egyházzal és másokkal összefogva egy megyei lapban cikket írtak rólunk, gyűjtést szerveztek. Az volt a cím, hogy „Ezreken segített már, most segítsünk mi!”. Olyan szép dol-

gokat írtak le, nem is ismertem magamra, de az biztos, hogy ebben a helyzetben is érvényes az, hogy amit vetett az ember, azt aratja. Azt hiszem, hogy sokan vagyunk, akik imában kísérnek tovább benneteket, és kívánjuk, hogy Isten áldjon meg benneteket a szolgálatban, és adjon kitartást. Én azt hiszem, attól függetlenül, hogy milyen békességünk volt, mi összeomlottunk volna, ha nem tudjuk azt a hátteret, ami tartott minket, és még tart ma is. A szeretet különböző megnyilvánulásai, a jelentkezések, az imádságok, azok erőt adnak nekünk. Még odáig jutottunk, hogy biztonságban vagyunk, de nem indult el az új. Folytatjuk a munkánkat, a szolgálatunkat. A családi gondok mellett, amikor bontottuk a házat, 8 családnak osztottuk szét a megmaradt épületanyagot, fát. Mondtam mindenkinek, „fiúk ennek örülni kell, ezek termikusan előre kezelt, jól kiszárított fák”, a kiégett gerendák maradványai. Mi úgy éreztük, hogy ebben a helyzetben is maradunk, akik voltunk, továbbra is az Úrnak szentelünk minden időt, energiát, de nagyon kell hozzá az imádkozó háttér.

Megérkeztünk! Katkó Anna 3250 g, 55 cm. 2013. május 8-án született.

Joó Hanna Abigél, 2013. május 13-án született, 3500 g, 54 cm.

2013. április 6-án született Kui László Vid. 3700 grammal és 52 cm-vel. Testvérei is nagyon örültek Neki.

19

Nincs két szerelem, amelynek története egyforma lenne, de kétlem, hogy létezett valahol szokatlanabb udvarlás, mint szüleim esetében. Apám, Harry, tizenöt éves korában részt vett egy istentiszteleten, amelyen Swain testvér is jelen volt hároméves göndör hajú lányával. Amikor Swain testvér szólásra emelkedett, Ella leesett a székről, s emiatt nagy lármát csapott. Enyhén szólva zavarta apja igehirdetését, és Harry, aki ismerte a családot, felajánlotta, hogy hazaviszi a kislányt. Útközben valami közbejöhetett, úgyhogy kis védencét az édesanyja gondjaira bízta, de többé nem felejtette el. Akkor és ott úgy határozott, hogy Ella Swain a hozzá illő leány, és várni fog reá. Sokáig várt. Apja hirtelen halála után Harrynak ki kellett maradnia az iskolából, hátat fordítva reménye csúcsának, az akadémiai karriernek, és elindult munkát keresni. A Westminster Bank fiatal tisztviselője lett jó kilátással az előléptetésre. Húsz évig maradt ezen a helyen, támogatva özvegy édesanyját. De aztán, tizenkilenc éves korában ismét történt valami. A részletek nem világosak, mert sohasem beszélt arról az éjszakáról, csak annyit mondott el, hogy találkozott Istennel, de ez a találkozás a lázadó fiút, aki teljesen kiábrándult az életből, olyan emberré faragta, akinek egyetlen szenvedélyes célja lett: Krisztust megismerni, Bibliáját olvasni, és másokkal is megosztani felfedezéseit. Attól kezdve minden szabad percét tanulással, a Szentírás olvasásával vagy bizonyságtevéssel töltötte. Élete fő törekvése egyre inkább az lett, hogy hirdesse az evangéliumot olyan helyen, ahol még sohasem hallották. Különösen Dél-Amerika nehezedett a szívére. Időközben a kis Ella Swain is növekedett. Harry gyakran látta, mivel egy ideig a nővére lett a kislány nevelőnője. Ella egészséges, mesterkéletlen lénye, gyors észjárása és óriási életöröme megnyugtató, üdítő hatást tett a férfire. A leány más volt, mint ő, egyáltalán nem aszkétikus természetű. A tengerparton szerelmi dalokat éneklő színes bőrű úriembertől kezdve az iskolában tanult versekig mindent elragadónak és nagyszerűnek talált. Apja, Swain úr, a tanfelügyelő híve volt a lányok széles körű, gondos nevelésének. Tudós ember lévén élvezettel avatta be kislányát a világegyetem csodáiba és szépségeibe, s a gyermek lelkes érdeklődéssel fogadta – ám nemcsak a természettudományos ismereteket. A történelem és a költészet valósággal lenyűgözte, és míg leendő férje az úrvacsorában nyert áldásokat, Ella átszellemülve ismételgette magának Tennyson költeményeit. Swain munkája állandó költözéssel járt, ezért megkérte St. John asszonyt, hogy néhány hónapra fogadja be Ellát kosztra, kvártélyra, nem utolsó sorban azért is, hogy lánya az iskolaévet Londonban fejezhesse be. A tizenkét éves Ella legnagyobb gyönyörűségét abban lelte, ha a St. John fiúkkal és barátaikkal focizhatott a téren. Harry akkoriban huszonnégy éves volt, és élvezettel ugratta a kislányt. Meghúzta a copfját, és malackának nevezte. Négy évvel később Ella iskolai problémák miatt visszajött Londonba, és újra a St. John családnál szállt meg. A tizenhat éves diáklány ekkor került el olyan bibliaórákra, amelyeket elsősorban fiatal férfiaknak tartottak, és ahol Harry Ámós könyvéről beszélt. Ezek az előadások felnyitották a szemét. Addig is becsülte a Bibliát, elismerte és tiszteletben tartotta szülei oktatását, de a botanikához és a költészethez képest a Szentírás igen fakó

20

benyomást tett rá, Pál missziói útjait és Izrael királyait meg halálosan unalmasnak találta. Viszont ahogy Harry magyarázta a kis prófétákat, a Könyv hirtelen megelevenedett előtte. Ebben a mélyreható, mégis gyakorlati tanításban megtalálta azt a kenyeret, amire szomjas, növekvő lelke sóvárgott – irodalmi szépséget és erőt, tudományos igazságot, izzó bátorságot és odaadást. Teljes lelkével válaszolt rá; estéről estére gondolataiba merülve ült a fiatalemberek között, és amikor csak tehette, elkísérte Harryt mindenhova, ahol Igét hirdetett. Megrázta és lebilincselte az Ige, tanulmányozni kezdte a Bibliát, mert megtalálta benne a választ ifjú kora problémáira; felfedezte az Élet Könyvét. A következő két évben Harry sok hétvégén vállalt szolgálatot Goldalmingben, és mindig náluk szállt meg, viszont bár jó barátok voltak, kapcsolatukban nem játszott szerepet a romantika. A lány számára a férfi a tizenkét évvel idősebb tanár volt, akire felnézett, és úgy tűnt, hogy minden beszélgetésükben szigorúan a lényegre szorítkoztak. Harry sosem felejtette el naplójában feljegyezni: „Malackával utaztam vonaton. Útközben nagyon élveztük Józsué 4. és 5. részét.” „Hosszú levelet írtam Malackának Máté 13-ról. Drága gyermek, Isten áldjon meg és őrizzen meg az élet hiúságai között.” De szívében Ella belső fejlődését figyelő, atyai érdeklődésével párhuzamosan növekedett a csendes, állhatatos szerelem. 1906 szeptemberében egy másik testvérrel együtt beszélt vele abból az alkalomból, hogy a leány szeretett volna részt venni az úrvacsorában. Ismét a régi napló számol be gondolatairól: „Láttam M.-t az Úr asztalához járulni. Gyengéd virágszál. Vajon ki fogja gondját viselni az életben? Sohasem találkoztam még hozzá hasonlóval. Isten nagy jövőt ad neki.” Majd kissé később: „Sokat gondolkoztam a jövőn; vonzódom Malackához. Ha Isten akarata, azt hiszem, igazán boldog élet lenne.” De nem szólt neki, mert a lány még egyáltalán nem gondolt ilyesmire. Ella ösztöndíjat kapott, hogy a Westfield College-ban történelmi tanulmányokat folytasson, és szokása szerint szívvel-lélekkel belevetette magát a tervezgetésbe és tanulásba. Harry tudta, hogy ez a tanulmány legalább háromévi késedelmet jelent, de mindig a legjobbat akarta a leánynak, ezért meg sem kísérelte visszatartani. 31 éves volt, és már nagyon vágyott otthonra, családra. „Elborít a honvágy és a saját otthon utáni sóvárgás hulláma – írta. – Fokozódik a magányosság, mert lelkileg egyre jobban elszakadok a körülöttem levőktől. Nem értenek meg, és én sem őket. De hála Istennek, amíg én vagyok, lesznek gyerekek is, van kit szeretnem. A férfi egymagában nem valami sokat ér. Házastársra vágyom, aki egyedül Krisztusért akar élni.” Türelmesen várt, miközben Ella minden ízében élvezte az iskolai életet. Az intézet legjobb tanulója, a vitakör elnöke lett, és Maynard kisasszony, az igazgatónő ragyogó pályafutást helyezett kilátásba diákjának, akinek a harmadik évben Hollowayben tanársegédi állást kínáltak. A jövő fényesnek ígérkezett, ekkor azonban Harold St. John hirtelen megkérte a kezét, mialatt éppen egy brightoni úttesten haladtak át, feltartóztatva az egész forgalmat. Ellát a házassági ajánlat teljesen meglepte, de mert Harry évek óta „a legjobb és legszentebb ember volt, akit ismert”, rögtön igent mondott, és még aznap este a vacsoránál bejelentették eljegyzésüket. Az ifjú menyasszony úgy gondolta, hogy háziasszony és feleség lesz Bayswaterben férje oldalán, akinek anyagi helyzete majd egyre jobban megszilárdul, de erről is le kellett mondania. Néhány hónap múlva Harry azzal lepte meg isme-

rőseit, hogy feladta a bankban betöltött állását, és külmissziói munkára jelentkezett. Nem hirtelen ötletből döntött így. Évekkel korábban kapta az elhívást, de akkor családi okok miatt nem követhette. Szomorúan beletörődött hát a londoni életbe. Gondolatai ellenben Mexikóba kalandoztak, ahol édesapja meghalt. „Mexikó lebeg szemem előtt – írta öt évvel korábban. – 'Menjetek el', mondta Krisztus, és én megtehetném az Ő nevében... de mi lesz anyával? ...Könnyű lenne félretenni Mexikót, és kényelmesen megtelepedni, de én azt sóvárgom, hogy ne legyen válaszfal köztem és Krisztus között..., addig nem merek mozdulni, amíg nem látom világosabban indítékaimat.” Majd később: „Mexikót el kell engednem, meg kell elégednem a londoni élettel. Keserű, keserű kilátás.” A vágy szikrája azonban éveken át ott szunnyadt a szívében, aztán harminchat éves korában felszabadult, mehetett, ha nem is Mexikóba, de Dél-Amerikába. A közvetlen megvilágosodás éjszaka tudatosult benne, és reggelre teljesen biztos volt elhívásában. Egyedül az ének szavaival tudott választ adni erre a felismerésre: Jézus Krisztus vitt oda, hol nem volt semmi fény, sebzett kézből vett megbízás örökre enyém. Munkaadói sajnálatára és megdöbbenésére lemondott ragyogó kilátásairól, és készülni kezdett a missziói munkára. Egy évig tanult gyógyászatot és elsősegélynyújtást, míg Ella intenzív betegápolói képzésen vett részt a Mildmay Missziói Kórházban. Harryval most egyszerre voltak Londonban, és bár az ápolónők szabad ideje alig néhány órára korlátozódott, vőlegényének sikerült kéthetente elvinni őt valahova. Cattell kisasszony, a szent életű, idős főápolónő helytelení-

Minden gyermek iskolában volt már, csak a nyolcéves Beppo állt magányosan egy domb tetején, és mereven bámulta az ég egy pontját. Egy aprócska piros pont volt ott látható, a miatt lógott Beppo az iskolából. Egy piros luftballon. 20 lírájába került, és ez rengeteg pénz volt Beppo számára. Mégis megvette a lufit, és a domb tetejéről a levegőbe eresztette. Senkinek nem beszélt arról, amit tervezett. Titokban írta meg azt a levelet is, amelyet a lufi zsinórjára kötött. Aztán, amikor már minden gyermek az iskolában volt, kilopakodott, és felsietett a dombra, hogy a lufit szélnek eressze. „Kedves Isten” – állt nagy betűkkel a papíron. – „Néhány hét múlva kistestvérkém születik. Már most is hatan vagyunk testvérek, és szüleimnek kevés pénze van. A picinek majd Pedróval és velem kell aludnia, mert nincs elég ágy. Kérlek, kedves Isten, küldj nekünk egy szalmazsákot, lehet használt is! Arcoléban lakom, Olaszországban. Beppo Sala.” Ezt írta Beppo, és abban reménykedett, hogy akinek a levelet szánta, el fogja olvasni, és amikor a kis piros pontocska eltűnt a magasban, nagy nyugalommal hazaballagott: Isten segíteni fog! A következő napokat nehezen viselte Beppo. Tele volt várakozással és feszültséggel. Semmi sem történt. Mintha soha nem is létezett volna a piros lufi. Az egyetlen, ami mégis történt az az, hogy büntetést kellett letöltenie a lógás miatt. Aztán mégiscsak történt valami. Négy nap telt el a levél elküldése óta. Hazafelé menet már messziről meglátta házuk előtt a postáskocsit. Izgatottan rontott be a lakásba. Az egész család a konyhában gyűlt össze. Az asztal közepén ott feküdt egy csomag. Sala papa a postással vitatkozott. Beppo a nagy hangzavarban is tisztán hallotta édesapja basszushangját.

tette magatartásukat. Szabados viselkedésnek bélyegezte, és ragaszkodott volna ahhoz, hogy egy másik ápolónő gardírozza őket. Ella kijelentette, hogy megbeszéli a vőlegényével, így is történt, de Harry a sarkára állt: „Mondd meg Cattel kisaszszonynak, hogy egyikükre sincs szükségem!” – szögezte le, és kísérő nélkül indultak a parkba sétálni. Boldog napok voltak. Az udvarlás néhány epizódját Ella szüleinek írott, régi, megfakult levelei őrizték meg: „Most az ambulancián dolgozom. Néhány hétig St. Johnéknál lakom, és Harry rettenetesen boldog a jövetelem miatt. Szerda este elbújtam a szék mögé, amikor hazaérkezett, és onnan hallgattam, mit mond. Végre felfedezett, s azt hitte, hogy csak esti látogatást teszek náluk. Ezért inkább megmondtam, hogy maradok, mire ő felkiáltott: 'Malacka, hozzám jössz-e feleségül ma este?’ Olyan bolondos! Egyetlen étkezést sem tud rendesen végigenni, hanem körültáncol és csókolgat. Csodálatos, hogy ennyire szeret! Mostanában egyre csak kis mennyországának nevez, és nagyon remélem, hogy mindig az leszek a számára. De annyival jobb nálam, és egyáltalán nem törődik a hideggel, az éhséggel és pihenéssel!" Ella mindig Harry „kis mennyországa” maradt. 1914-ben házasodtak össze Londonban, és utólag külön fogadást kellett tartani a pácienseknek, valamint azoknak az anyáknak és bébiknek, akik szülésznői tanfolyama idején a keze alatt megfordultak. Harrynak tizenkét évi türelmes várakozás után így teljesült a szíve vágya: feleséget kapott, aki minden tekintetben tökéletesen kiegészítette. Patrícia St John (Részlet önéletrajzi írásából – Evangéliumi Kiadó)

– Postás létedre, Antonió, nem érted meg, hogy lehetetlen, hogy ez a csomag nekünk jött? A postás az égre emelte a szemét. – Jaj, de buta vagy! – kiáltotta – Nem tudsz olvasni? Sala. A Sala család részére. Itt áll, ni! – Tényleg ez a nevünk. De senkit nem ismerünk Rovigóban. Ajándékot pedig nem fogadok el, ezt nagyon jól tudod. Fogd ezt a pakkot, és vidd vissza! Azzal akkorát csapott a csomagra, hogy a földön üldögélő kisebb gyerekek az asztal alá menekültek. Beppo nem bírta tovább. – Hát nyissátok már ki a csomagot! – kiáltotta izgatottan. – Akkor majd kiderül, nekünk szól, vagy sem. A zaj elhalkult. Vastag szemöldöke mögül szigorúan nézett az apa a fiára, és gondolkodott. – Nos – fordult a postáshoz – hallottad, nyisd ki! Sietve bontotta a férfi a zsinórokat. Amikor a doboz tetejét leemelte, néma csönd lett a konyhában. Mindenki látta, annak hófehér tartalmát: pelenkák, ágynemű és apró gyermekruhácskák! Nem volt ugyan minden vadonatúj, de tiszta és vasalt. Valóságos kincs a Sala család számára! A mama szeme nedvesen csillogott. Nem csoda, hogy Isten éppen Rovigóban, Arcolétól majdnem 100 km-re távol adott postára egy csomagot a Sala család részére? – Szerencse, hogy nincs feladó, – gondolta Beppo – így legalább a papa nem tudja visszaküldeni a csomagot! Mialatt a csomag tartalma kézről kézre járt, Beppo észrevétlenül kilopakodott az ajtón. Telve volt a szíve. Lélekszakadva rohant a dombra, ahol négy nappal azelőtt a piros lufit útjára bocsátotta, és megköszönte az ajándékot a jóságos adakozónak. Barbara Irmgrund

21

Vidám esetek Valaki megkérdezett egy professzort, hogy elhiszi-e, hogy Isten tud olyan nagy halat teremteni, ami képes elnyelni egy embert. A professzor olyan világban élt, ahol már megtanultuk az atombontást, a holdra szállást, és azt, hogy űrszondát küldjünk a Neptunusra. Ezért Istenbe vetett egyszerű hitében és bizalmában ezt válaszolta a kérdezőnek: „Hadd mondjam meg, hogy nem csupán azt hiszem, hogy Isten tud teremteni egy ilyen nagy halat, hanem az az Isten, aki megteremtette a Napot, a Holdat és a csillagokat, ha akarná, akkor a halat fölszerelhetné léghűtéssel és be is tudná szőnyegezni.” New York városban az Atlantic Mutual Insurance Co. vállalati könyvtárában van a tengeri katasztrófákról szóló legteljesebb följegyzés Anglián kívül. A munka annyira teljes, hogy valóban legendássá vált. Valaki egyszer megkérdezte a biztosító vállalatot, hogy van-e följegyzésük Nóé bárkájáról. Megfelelő időben az érdeklődő a következő választ kapta: TERMÉK: Kr. e. 2448-ban épült gófer fából. MÉRET: hosszúsága 300 könyök; szélessége 50 könyök; magassága 30 könyök. RAKTÁROZÁS: három fedélzet, állatokat is szállít. TULAJDONOS: Nóé és fiai. ELHELYEZÉS: a legutóbbi följegyzés szerint megfeneklett az Ararát-hegyen. Mire megtanuljuk, hogy vigyázzunk lépéseinkre, túl öregek vagyunk ahhoz, hogy bárhova menjünk. Egy ezredes felesége Amerikából Európába repült kilenc gyermekével együtt (akik tizenegy éven aluliak voltak), hogy találkozzék férjével Németországban a Rhein-Main légi bázison. Összegyűjtve bőröndjeiket a kilenc gyermek már besorolta magát a zsúfolt vámterületre. Egy fiatal vámtiszt hitetlenül figyelte őket és ezt mondta:„Asszonyom, ezek a gyermekek és csomagok mind az önéi?” „Igen, uram, ezek mind az enyéim.” A vámtiszt kezdte kikérdezni: „Aszszonyom, van-e valamilyen fegyver, elvámolni való vagy illegális kábítószer a birtokában?” Az asszony csöndesen ezt válaszolta: „Uram, ha ezek közül bármim lett volna, ekkorra már mind fölhasználtam volna.” A vámtiszt megengedte, hogy továbbhaladjon, és egyik bőröndjét sem nyittatta fel.

22

Családmesék MOLNÁR ILLÉS Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki meg akarta nézni, hogy megfőtt-e már az étel. A bátyja mellette állt. A kisfiú még alacsony volt, és pipiskednie kellett, hogy elérje a sütőt. E közben megbotlott és fellökte a lábast, amiben forrt a víz. Az edény tartalma a bátyja lábán landolt és összeégette azt. A kisfiú anyukája szomorú volt, de nem sok ideje maradt a sajnálkozásra, mert a leforrázott lábat ápolni kellett. A kisfiút bántotta a dolog, de már nem tudott változtatni a helyzeten. Hála Istennek a sérülés előbb-utóbb begyógyult, de a hegek megmaradtak, figyelmeztető jelként, hogyha nem vagyunk elég óvatosak, akkor akaratlanul is fájdalmat okozhatunk másoknak.

BARBARICS ÁGNES Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család. Egyik nap az anyuka megbetegedett. A gyerekek elhatározták, hogy készítenek neki reggelit. Miközben az édesanya fent pihent az ágyban, közben a gyerekek csendben próbálták megcsinálni a reggelit, hogy nehogy meghallja. Miután elkészítették, az egészet tálcára tették és felvitték az édesanyjuknak. Az anyuka nagyon megörült a reggelinek és megdicsérte őket, hogy ilyen ügyesen elkészítették az ételt.

AMBRUSZ HENRIK Egyszer volt, hol nem volt, valahol Budafokon élt egy kisfiú. Ennek a gyermeknek közeledett a születésnapja. A szülei kérdezték is, hogy milyen tortát szeretne a születésnapjára. A kisfiú régóta vágyott egy szép, nagy, emeletes tortára, de mivel nem tudta a pontos nevét az ilyen tortának, ezért méteres tortának nevezte el, és ilyet kért. Anyukája azt gondolta, hogy méteres süteményre vágyik csemetéje, ezért el is készítette azt. Másnap, a születésnapján mikor behozták a tortát a kisfiú nagyon csalódott volt, egészen addig, amíg meg nem kóstolta a süteményt. Ekkor a kisfiú már nem bánta, hogy ilyen tortát kapott, mert az íze kárpótolta mindenért.

SZTASÁK SÁMUEL Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tapasztalatlan kisfiú. Éppen karácsony napja volt, de a hónak semmi nyoma sehol, viszont a levelek nagy kupacban hevertek a sziklakert előtt. Ez a hatalmas kupac levél nagyon csábítónak tűnt, s így a kisfiú húgával együtt ugrált le a sziklakertről a levél kupacba. Amikor a kisfiú beleugrott a levelekbe, szörnyű fájdalom hasított a lábába. Kiderült, hogy a szellőztető gereblye ott lapult a levelek alatt eldugva, és a kisfiú pont ebbe a gereblyébe ugrott bele. Annyira kétségbe esett, hogy amikor anyukája bevitte a házba, ezeket kiáltotta: „Anya nem akarok meghalni! Anya ígérem, jó leszek, csak ne haljak meg!” Végül a szülei bevitték az ügyeletre, ahol szépen bekötözték a lábát és hazaengedték, így boldogan töltötte a szentestét. Lassan a lába is meggyógyult, és egy szörnyű, de mégis humoros történettel gazdagodott. Valaki meglátogatott egy pszichiátert. Így magyarázta helyzetét: „Rosszat tettem, doktor úr, és most vádol a lelkiismeretem.” A pszichiáter megkérdezte tőle: „Ugye, azt kívánja, hogy adjak valamit, ami erősíti az akaratát?” Az ember ezt válaszolta: „Egyáltalán nem. Inkább olyat kérek, ami gyengíti a lelkiismeretemet.”

Görbe tükör

A mennybe megyek A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az „útipoggyászával”, egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülőhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úti csomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tőle, hogy szabad-e itt aludni. Ő barátságosan igennel felelt, de utána látni akarta a jegyet. A kislány így felelt: – Nincs jegyem. Erre a következő beszélgetés alakult ki: – Hova utazol hát? – A mennybe megyek – hangzott a válasz. A kalauz körülnézett, és csodálkozva válaszolt: – Igen? És ki fizeti a vonatjegyet? – Az Úr Jézus – felelte a kislány, és hozzáfűzte: – Ez a vonat nem a mennybe megy, és az Úr Jézus nem utazik rajta? – Azt hiszem nem – válaszolta a kalauz, akit zavart a gyermek nyíltszívűsége. – De miből gondolod? – Mert édesanyám gyakran énekelt egy éneket a vonatról, amely a mennybe megy, és az Úr Jézus kifizette az útiköltséget mindenkiért, aki azon uta-

zik. De most már nem tudja többé énekelni. Nemrég meghalt. Ezért elhatároztam, hogy utána utazom, hogy ismét együtt legyek vele. Nem ismeri a dalt a vonatról, amely a mennybe megy? Nem énekli a kislányának, hogy el tudjon aludni? Vagy nincs kislánya? – kérdezte a kicsi, miután a kalauz csendben végighallgatta. Megindult hangon válaszolt: – Volt egy kislányom, körülbelül olyan idős, mint te, de már meghalt. Talán ő is a mennybe van. – És most a bácsi odautazik, hogy viszontlássa? – kérdezte a kislány nagy együttérzéssel. Néhány utas érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Egyesek mélyen meghatódtak a kislány furcsa kérdéseitől. Valaki ezt mondta: – Ez egy angyal! – Nem, Kati vagyok. Az angyalok az Úr Jézusnál vannak a mennyben. – Ezután nagy bizalommal megkérdezte az utasokat: – Mindannyian a mennybe utaznak? Annak nagyon örülnék! Biztosan mind szeretik az Úr Jézust, és imádkoznak Hozzá, ahogyan anyukám is mindig tette velem. Anyukám azt mondta, hogy mindenki, aki valóban hisz az Úr Jézusban, minden nehézség nélkül a mennybe kerül. – Édesanyád biztosan jó asszony volt – szakította félbe az egyik utas a kislányt. – Az én anyukám azonban sosem akarta, hogy valaki azt mondja neki, jó ember. Mindig azt mondta, hogy senki sem jó, csak egyedül Isten; és hogy nem azok az emberek jutnak a mennybe, akik azt hiszik, hogy jók, hanem csak azok, akiknek az Úr Jézus megbocsátotta bűneiket. A kislány kék szemét a kalauzra emelte: – De még mindig nem mondta meg, hogy a mennybe utazik-e. Nem akarja viszontlátni a lányát a mennyben? Vagy nem is hisz az Úr Jézus-

ban? A kalauz csöndben állt, és nem tudta, mit kezdjen a kislánnyal. Az egyik utas értésére adta, hogy kifizeti a kislány jegyét. A kalauz azonban így felelt: – Meddig vigyük magunkkal a kislányt? Nem hagyhatjuk, hogy valahol csak úgy kiszálljon. Mi lesz ebből a gyermekből? – Komolyan aggódott miatta. Nyugodtan kérdezett tovább a gyermek: – Mit mondjak a kislányának, ha találkozom vele a mennyben? Mondjam neki azt, hogy az apukája most nem tud a mennybe jönni, de később eljön őt meglátogatni? Az az utas, aki tanúja volt ennek a beszélgetésnek, és tovább mesélte az esetet, sajnálta, hogy a vonat éppen ekkor ért lakóhelye vasútállomásához, és le kellett szállnia. Később azonban megtudta, hogy Kati dolga jól végződött. Valaki oltalmába vette a kislányt, és hazavitte, ahol a hozzátartozói már aggódtak a gyermek miatt. Előzőleg semmit sem mondott nekik tervezett „mennyei útjáról”. Talán kicsit megmosolyogjuk a kislányt. De talán el kellene tűnődnünk ezen: Mi a megfelelő vonatot választottuk-e, és ismerjük-e a célállomást? Hova vezet életünk útja? Eldöntöttük-e már, hogy mi az úti célunk? forrás: http://havannacsoport.hu Egy nyolcéves fiú egy kitömött madárral tért haza az iskolából, amit az iskolában nyert egy sorsoláson. Megkérdezték tőle odahaza: „Hát ez meg hogy történt?” A magyarázat ez volt: „A tanító minden tanuló nevét felírta egy-egy cédulára, és aztán kihúzott egyet.” Ekkor bűnösnek érezve magát, így folytatta: „De én csaltam, mert közben imádkoztam, hogy az én nevemet húzzák ki.” A BUDAFOKI BAPTISTA GYÜLEKEZET LAPJA Felelős: Kulcsár Tibor lelkipásztor Tördelés: Hödl Mária. Borító: Szabó-Molnár Tünde Címünk: 1221 Bp. Péter-Pál u. 17. e-mail: [email protected] www.istenhaza.hu Nyomta: Kreatív Fókusz Kft. Felelős vezető: Sztasák Árpád. Telefon: 06-70-312-6633

Isten Háza Imaházunk megközelíthető: a 47-es villamossal, vagy a 33-as, 233E, 214-es, 114-es, 58-as, 250-es, 141-es, 213-as autóbusszal a Savoyai Jenő térig, onnan 5 perc séta.

23