PLACEBO ÉS SZEMÉLYISÉG A PRIMITÍVTÕL A MEGKÜZDÕIG I. A PLACEBO-RESZPONDER SZEMÉLYISÉG 1

Pszichológia (2008) 28, 3, 267–285 DOI: 10.1556/Pszicho.28.2008.3.3

KÖTELES FERENC*, BÁRDOS GYÖRGY**

PLACEBO ÉS SZEMÉLYISÉG – A PRIMITÍVTÕL A MEGKÜZDÕIG I. A PLACEBO-RESZPONDER SZEMÉLYISÉG1 Beérkezett: 2007. november

Elfogadva: 2008. január

Kétrészes narratív összefoglalónk elsõ részében áttekintjük a placebo-reaktor („reszponder”) személyiség kutatásának korai és modern mozgatórugóit, visszásságait és problémáit. Összefoglaljuk a legfontosabb és legismertebb kutatási eredményeket, és részletesen foglalkozunk néhány különösen ígéretes és sokat vizsgált személyiségvonással (szuggesztibilitás, szociabilitás, konformitás-tradicionalizmus és optimizmus). A szuggesztibilitás kapcsán javasoljuk a fogalom eredeti jelentésének és a placebo-irodalomban használt értelmezésének szétválasztását, mivel érzésünk szerint az utóbbi esetben sokkal inkább informálásról, mint hagyományos értelemben vett szuggesztiókról van szó. A Bass-féle társas konformitás (social acquiescence) és az ebbõl levezetett tradicionalizmus kapcsán áttekintünk minden korábbi vizsgálatot és a konstruktum fejlõdését, a nyárspolgártól a társas megküzdést preferáló személyiségig. Az optimizmus és a placebo-reakció kapcsolatának vizsgálati eredményeit áttekintve eljutunk a diszpozicionális és a szituációs megközelítések integrációjáig. A placebo-reakciót felerõsítõ személyiségvonások korai kutatása nagyon sok módszertani hibával terhelt és korántsem teljes, így a korábban levont következtetések nem tekinthetõk sem érvényesnek, sem véglegesnek. Elsõsorban a friss eredmények tükrében egyértelmûen kijelenthetõ az, hogy e területen a közeli jövõben még számos meglepetés várható. Kulcsszavak: placebo-reszponder, személyiségvonás, szuggesztibilitás, konformitás, optimizmus

BEVEZETÉS A pszichológia egyik nagy mítosza és egyben kérdése a placebo-reaktor (vagy nem túl magyarosan: reszponder) személyiség léte avagy nemléte. Létezik-e olyan típusú ember, akinél az átlagosnál nagyobb gyakorisággal figyelhetõ meg placebo-válasz, elõrejelezhetõ-e a placebóra adott reakció? Általában milyen kap-

* ELTE Személyiség- és Egészségpszichológiai Tanszék, [email protected] ** ELTE Élettani és Neurobiológia Tanszék, [email protected] 1 A szerzõk köszönetüket fejezik ki Ádám György professzornak, Fodor Dánielnek és a lektoroknak a kézirattal kapcsolatos észrevételeikért.

0230-0508/$20.00 © 2008 Akadémiai Kiadó, Budapest

268

Köteles Ferenc, Bárdos György

csolat van a személyiség és a placebo-válaszkészség között? Kétrészes narratív áttekintésünkben ezt a problémakört járjuk körül: az elsõ részben áttekintjük a placebo-válaszkészség vonás alapú megközelítésének problémáit és kutatási eredményeit, a második részben pedig áttérünk a szituációs és motivációs jellemzõkre, s végül megpróbáljuk egy új szempont (énvédelem) perspektívájából szintetizálni az eredményeket. Mint látni fogjuk, egy közel 60 éve kutatott témáról van szó, így jogos lehet a kérdés: miért érdemes ezzel foglalkozni? A 70-es évek közepétõl néhány ellenvéleménnyel (pl. Fisher és Greenberg, 1997; Brody, 2000) ugyan, de lényegében elfogadottnak tûnt a szakmán belül az az álláspont, miszerint (1) placebo-reaktor személyiség nem létezik, és (2) a placebóra adott reakció személyiségvonás alapon nem bejósolható (Shapiro és mtsai, 1973; Bush, 1974). Egyre inkább úgy tûnik, hogy e sommás vélemény, legalábbis a második pontban, revízióra szorul. Valójában a korai kutatások metodikai hiányosságai miatt a terület mai szemmel nézve meglehetõsen szegényesen kutatottnak tûnik, bizonyítékokkal alig, ám bíztató támpontokkal és ötletekkel szép számmal szolgálhat. Az új évezredben a kutatásnak új lökést adtak a Geers-féle munkacsoport friss eredményei (Geers és mtsai, 2005, 2007) is. Mind többen adnak hangot annak a véleménynek, hogy a placebo terápiás alkalmazása bizonyos keretek között igenis hasznos és támogatandó lehet (összefoglaló: Köteles és mtsai, 2007), s az etikai problémák ellenére is születnek ígéretes eredmények (pl. Vase és mtsai, 2003). Ha a placebóra adott egyéni reakciót legalább korlátozott biztonsággal elõre tudnánk jelezni, akkor ez a felhasználást is célzottabbá, biztosabbá (és egyben etikailag is elfogadhatóbbá) tenné (Honigfeld, 1964a; Jospe, 1978). A kérdéskör egy másik aspektusa a következõ: lehetnek olyan esetek, amikor indokolt egy veszélyes szert megtagadni a betegtõl abban az esetben, amikor lehet tudni, hogy placebóval is hasonló hatást lehet elérni (Joyce, 1959). S végül nem hagyhatjuk szó nélkül az alapkutatás fontosságát sem. Ha jobban értjük a placebo és a személyiség összefüggéseit, akkor talán több esélyünk lehet újfajta, a szervezet öngyógyító mechanizmusait használó alternatív terápiák kidolgozására is (Köteles és mtsai, 2007). A placebo-kutatás egyik sarkalatos problémája a definíció kérdése. Mivel az áttekintett irodalom nagyon heterogén (laboratóriumi és klinikai vizsgálatok, egészséges önkéntesek és betegek részvételével, gyógyító hatások és káros mellékhatások felmérése stb.), jelen munkában meghatározásunkat nem szûkíthetjük a szokásos módon a gyógyító kontextusra. Ehelyett Ross és Olson 1981-es meghatározását vesszük át és alakítjuk tovább: placebónak nevezünk minden olyan anyagot vagy eljárást, ami az érintett tudomása szerint változtatni képes bizonyos tüneteket vagy külsõ-belsõ testi észleleteket, ám valójában nem bír az e változásokhoz szükséges farmakológiai vagy specifikus hatással. Shapiro és munkatársai nyomán (1980) placebo-reaktornak (vagy placebo-reszpondernek) fogjuk nevezni azokat, aki egy vizsgálatban placebo-választ mutatnak, míg a többiek a nem reaktorok vagy semleges reaktorok. A válasz iránya alapján elkülöníthetõk pozitív (várt irányú választ mutatnak) és negatív reak-

269

Placebo és személyiség

torok (a várttal ellentétes irányú választ, pl. terápiás szituációban a tünetek romlását produkálók). Emellett érdemes egy negyedik csoportot is definiálni (lásd 1. táblázat): õk azok, akik placebo-mellékhatásokat produkálnak (e csoport többváltozós vizsgálatok alapján jól elkülöníthetõ a pozitív és negatív reaktoroktól; ld. Shapiro és mtsai, 1980). Reaktor személyiség alatt a placebo-reakciót konzisztensen vagy legalább a véletlenszerûnél nagyobb valószínûséggel mutató reszpondert értjük (mint az alábbiakban látni fogjuk, a teljesen konzisztens reaktor csak elméletben létezõ fogalom). Munkánkban a nocebo-hatás fogalmát a manapság szokásosnál tágabban használjuk: beleértjük a placebo „okozta” káros hatást, az eleve negatívnak szánt hatást és a placebók klinikai vizsgálatok során okozott mellékhatásait is. Jeleznénk azt is, hogy a nocebo- és a placebo-jelenség nem feltétlenül tekinthetõ egymás tükörképének (részletesebben lásd Köteles és Bárdos, 2008). Számos korai vizsgálatban egyébként ezek a kategóriák összemosódtak és nem választhatók szét egyértelmûen (pontosabban a nocebo-reakciók rendszerint jól elkülöníthetõk, viszont a placebo-reakciókba számos szerzõ mindenfajta változást beleértett), ebbõl adódóan (és a korábbi tanulmányok példáját követve) mi sem próbáltunk különbséget tenni. 1. táblázat A betegek felosztása a placebo-kezelésre adott válaszok alapján (Shapiro és mtsai, 1980) pozitív reaktorok/reszponderek negatív reaktorok/reszponderek nem-reaktorok/non-reszponderek mellékhatásokat produkálók

a panaszok javulnak a panaszok romlanak nincs változás újfajta panaszok jelentkeznek

Elsõ kérdésünk tehát, immár pontosabban megfogalmazva, a következõ: létezik-e reaktor személyiség, és ha igen, akkor milyen tulajdonságokkal jellemezhetõ?

ANALITIKUS MEGKÖZELÍTÉSEK Forrer szerint (1960) a gyógyszer (és ebbõl fakadóan a placebo is) nem más, mint a csecsemõkorban minden panaszt mágikusan gyógyító anyatej és általában az oralitás kiterjesztése. Ezt a levezetést sokan meglehetõsen erõltetettnek érzik (lásd Jospe, 1978), szerencsére létezik egy olyan megközelítés is, ami sokkal inkább egybevág mindennapi intuíciónkkal. Eszerint a gyógyszer nem más, mint az orvos szimbóluma (Wolff és mtsai, 1946; Withers, 2001), emiatt a placebo hatásosságát az orvos és a beteg közötti kapcsolat milyensége határozza meg (Fisher és Dlin, 1956; Hankoff és mtsai, 1960). Mivel pedig a beteg állapot egyben regressziót is jelent (Helman, 2003, 160. o.; Kulcsár, 2002, 111. o.), e kapcsolat a személyes tudattalan szintjén a szülõ-gyermek kapcsolat késõi analógja (Byerly, 1976; Süle, 1994; Kradin, 2004). Az orvos a kollektív tudattalan szintjén pedig nem más, mint

270


az archaikus varázsló vagy pap modern, ám hasonlóan nagy hatalommal bíró formája (Süle, 1994). Mindebbõl következõen, ha az orvos (vagy tágabb értelemben a gyógyító) kompetens apafiguraként képes föllépni, akkor ez eleve placebo-hatásként értelmezhetõ („az orvos mint gyógyszer”; Bálint, 1990; Benson és Epstein, 1975; Brody, 2000), ami áttevõdik magára a tablettára is. Ebbõl a szempontból tehát a reaktor személyiség kulcsjellemzõje a kötõdési képesség lehet (Kradin, 2004). Gyerekkorunkban azt tanuljuk meg, hogy (legalább) egy személy szükséges ahhoz, hogy testileg-lelkileg optimális állapotban legyünk: a korai kötõdés azzal a személlyel kapcsolatban alakul ki, aki a csecsemõ számára képes a pozitív affektust maximalizálni és a negatívot minimalizálni (Kradin, 2004). Kradin felhívja a figyelmet arra is, hogy a placebo-válasz jungi komplexusként is értelmezhetõ, amennyiben affektus-jellegû (zsigeri változások kiváltására is képes) és automatikusan (nem tudatosan) is lefuthat. Sajnos, e témában konkrét kutatásokról nem tudunk (kézenfekvõ volna pl. a korai kötõdés és a placebóra adott válasz közötti kapcsolat vizsgálata), ám úgy gondoljuk, hogy az analitikus megközelítés fontos intuitív kapaszkodókat adhat a további kérdésfeltevéshez. Annak ellenére, hogy az orvos (gyógyító) és a beteg viszonya a modern nyugati világban (de csak ott) kevésbé tekintélyelvûvé, sokkal inkább fogyasztó szemléletûvé vált, érzésünk szerint ez a megközelítés továbbra is megállja a helyét. Ráadásul e gondolatmenet evolúciós keretben is értelmezhetõ (Adler és Hammett, 1973) és jól kapcsolható a stressz- és fájdalomrendszerhez (összefoglalást ld. Köteles és Bárdos, 2007). A pszichoanalitikus megközelítés által hangsúlyozott tényezõ, vagyis az orvos és az orvossal való kapcsolat fontossága a mai napig fontosnak tartott tényezõje a placebóra adott válasznak, ám rendszerint helyzeti faktorként (az orvos és a beteg összeillése, pl. Benson és Epstein, 1975) kezelik, és nem kérdeznek rá a mögöttes személyiségtényezõkre.

PROBLÉMÁK ÉS FÉLREÉRTÉSEK A placebo-reaktor személyiség szisztematikus kutatása az 50-es években kezdõdött, mai szemmel nézve meglehetõsen kétes és tudománytalan motivációval (Brody, 2000). Ez az idõszak a gyógyszer-hatásvizsgálatok terén a placebo-kontroll elterjedésének szakasza volt, s a kutatók gyakran szembesültek azzal, hogy a vizsgált hatóanyag hatásossága lényegesen nem különbözik a placebóétól. Mivel kemény gazdasági érdekekrõl volt szó (és van szó napjainkig), kézenfekvõnek látszott a megoldás: ha „legális módon” sikerülne csökkenteni a placebo-csoportban mért hatásosságot, akkor nagyobb volna a szignifikáns különbség kimutatásának esélye. Ennek pedig egyszerû és (látszólag) jól indokolható módja lehetne a reaktorok elõzetes kiszûrése (Jellinek, 1946; Mosteller, 1952; Beecher és mtsai, 1953; Lasagna és mtsai, 1954). Ha e szûrés ráadásul kérdõíves módszerrel sikerülne, az további idõ- és pénzmegtakarítást jelentene. Miért beszélünk itt tudománytalanságról? Egyrészt a módszer hivatalos ideológiája (a biokémiai vagy specifikus és a pszichológiai vagy nem-specifikus hatá-


271

sok tökéletes elválasztása) meglehetõsen avíttas (Fisher és Greenberg, 1997): évtizedek óta empirikus eredmények teszik nyilvánvalóvá azt, hogy test és lélek, „specifikus” és „nem-specifikus” reakció nem választható el egymástól. Aaronson már 1970-ben felvetette azt a lehetõséget, hogy nemcsak a személyiség lehet képes módosítani egy-egy szer hatását, hanem a szerek is a személyiséget. Másrészt, mint látni fogjuk, a placebóra adott reakció nem feltétlenül függvénye az elõzõ alkalommal mutatott válasznak, vagyis a placebo-elõteszteléssel kiszûrtek jelentõs hányada nem reaktor személyiség, csupán „alkalmi” reszponder (Lasagna és mtsai, 1954; Batterman, 1957; Trouton, 1957). Mindezt nagyszerûen illusztrálja Straus és munkatársai 1955-ös vizsgálata, amelyben a reaktorok kiszûrését követõen ismét a résztvevõk 30%-ánál tapasztaltak placebo-választ. Ha pedig esetleg „valódi” reaktorokat is sikerül kiszûrni, akkor rögtön felmerül a kérdés: nem okozza-e az eredmények jelentõs torzítását az, hogy a népesség egy hányada egyszerûen nem reprezentált a hatásvizsgálatokban? Sok korai kutató (Lasagna és mtsai, 1954; Anonymous, 1955) érvelése szerint a reaktorok bevonásával invalid dózis-hatás görbét kapunk, de jobban meggondolva ez korántsem egyértelmû. Mi a helyzet akkor, ha a válaszkészség bizonyos farmakodinamikai tulajdonságokhoz (is) kapcsolódik? Harmadrészt (a sors egyfajta fintoraként), mint azt összefoglalónk második részében látni fogjuk, a placebóra adott kedvezõ reakció bizonyos fokig képes elõrejelezni a beteg farmakoterápiára adott válaszát – vagyis a placebo-reaktorok elõszûrésével nemcsak a kontroll, hanem a kísérleti csoport eredményeit is gyengítjük. Egy további problémát jelent egyébként az, hogy a placebo-válasz fogalma is definíciófüggõ, és emiatt nagyon széles határok között tetszés szerint változtatható, pl. a mérõeszköz skálázásával vagy a küszöbérték tologatásával (Parkhouse, 1963; Rihmer, 1994). Ráadásul magát a reaktor személyiséget sem sikerült egyértelmûen definiálni. Mint láttuk, a konzisztensen reagálókat nevezték el így, ám a konzisztencia értelmezésében már komoly különbségek voltak: egyes szerzõk a megegyezõ helyzetben (pl. fájdalomcsillapító placebóra, lásd Jellinek, 1946) konzisztensen reagálókat, mások a helyzetek között is konzisztensen reagálókat értették alatta, sõt volt olyan is, aki az egyszer kapott placebóra adott reakciót mérte több idõpontban (Linton és Langs, 1962). Az igazi konzisztencia (vagyis az interakcionista értelemben vett koherencia) leginkább az egyéni jelentés alapján lenne definiálható (Fisher és Greenberg, 1997), ez viszont (mint arra majd a második részben visszatérünk), nagyon nehezen vizsgálható.

KORAI KUTATÁSOK Jellinek (1946) krónikus fejfájással küzdõ betegeket vizsgált, és feltûnt neki, hogy a placebót kapó betegek egy része többszöri (akár öt) placebo-adagra is jól reagált. Grafikonon ábrázolva a különbözõ számú placebóra konzisztensen reagá-

272


ló személyek gyakoriságát, U-alakú görbét kapott, vagyis az összes placebóra reagálók és az egyáltalán nem reagálók többen voltak, mint a csak néhány esetben reagálók. Bár az eredményt a késõbbiekben nem sikerült megismételni (Liberman, 1964), mégis ez indította el a reaktor személyiség keresésének mozgalmát. A kutatókat erõsen inspirálta Beecher sokat idézett adatsora (1955) is, mely szerint a placebo-vizsgálatokban a reaktorok aránya átlagosan 35,2%. Maga Beecher egyébként eltérõ populációkon végzett különbözõ vizsgálatok összesített eredményeit átlagolta, és nem vizsgált egyéni konzisztenciát. Könnyen belátható, hogy ha minden egyes vizsgálatban a résztvevõk egy adott hányada mutat placebo-reakciót, akkor ezek között bizonyos (egyre csökkenõ) valószínûséggel lesznek olyanok is, akik két, három vagy több egymást követõ esetben is válaszolnak, vagyis konzisztens reaktornak tûnnek. Kombinatorikai alapon egyszerûen kiszámítható az is, hogy ilyen sorozatok milyen valószínûséggel várhatók. Ha tehát négy egymást követõ placebo-vizsgálatot végzünk és találunk olyan résztvevõket, akik mind a négy esetben reakciót mutatnak, ez még mindig csak akkor bizonyítja a konzisztens reaktorok létét, ha arányuk a véletlenszerûen várhatónál szignifikánsan nagyobb (Hagans és mtsai, 1957; Wolf és mtsai, 1957). Ekkor viszont még mindig nem tudjuk megmondani azt, hogy ezek közül ki a „valódi” reaktor személyiség és ki az, aki a véletlen játéka folytán négyszer egymás után placebo-reakciót mutatott (Honigfeld, 1964a). Mivel azonban az ilyesfajta vizsgálatokban a reaktorok eloszlása nem tért el lényegesen a kombinatorikai alapon várhatótól, hamar kiderült az, hogy 100%-osan konzisztens reakciót senki nem mutat, vagyis tökéletesen konzisztens placebo-reaktorok nem léteznek (Liberman, 1962, 1964).

SZEMÉLYISÉGVONÁSOK KAVALKÁDJA Miután nyilvánvalóvá vált, hogy tökéletes konzisztencia nem létezik, a kutatás következõ célja azoknak a személyiségjellemzõknek a megtalálása lett, amelyek legalább hajlamosítanak a placebo-válaszra, s így lehetõvé tehetik annak valamilyen fokú elõrejelzését. Egész sor bíztató vizsgálati eredmény látott napvilágot számos személyiségjellemzõ kapcsán. Vizsgáltak projektív és önbeszámolós tesztekkel, klinikai (betegek) vagy laboratóriumi (egészséges önkéntesek) körülmények között, pozitív és negatív hatásokat egyaránt. A korai kutatásokra a legritkább esetben volt jellemzõ a placebót nem kapó kontrollcsoport használata, így rendszerint nem az ún. valódi, csupán az észlelt placebo-hatást vizsgálták, ami számos zavaró tényezõvel (spontán javulás, fluktuáció stb.; lásd Ernst és Reschl, 1995) terhelt. Emellett sokan pszichometriai szempontból kevéssé hitelesített, ad hoc mérõeszközöket kreáltak, így az eredmények sem matematikailag, sem elméletileg nem összevethetõk, inkább csak a nagyobb trendeket lehet érezni és kiemelni (Shapiro és Shapiro, 1997a). Elsõsorban illusztratív célzattal és semmiképpen nem a teljesség igényével nézzük át röviden a legátfogóbb és egyben leghíresebb kutatásokat! A részletek iránt érdeklõdõ olvasónak a témában megjelent


273

kítûnõ áttekintõ munkákat (pl. Sherman, 1959; Honigfeld, 1964; McNair és mtsai, 1979; Buckalew és mtsai, 1981; Fisher és Greenberg, 1997; Geers és mtsai, 2005) ajánljuk. Az elsõ célzott vizsgálatot Lasagna és munkatársai végezték el 1954-ben. Posztoperatív fájdalom kezelése kapcsán választották ki azokat, akik placebóra következetesen jól vagy rosszul reagáltak, majd e személyeket sok szempontú pszichológiai vizsgálatnak (TAT, Rorschach, IQ-teszt, interjúk, kérdõívek) vetették alá. Az eredmények szerint a pozitív reaktorok kevésbé találták súlyosnak a fájdalmat, sokkal jobbnak ítélték a kórházi ellátást, általában barátságosabbak voltak, gyakoribbak voltak náluk a stressz okozta testi tünetek (hasmenés, fejfájás, gyomorpanaszok), a többieknél sûrûbben szedtek hashajtókat és kissé gyakrabban aszpirint, valamint beszédesebbek voltak és jóval több volt köztük a rendszeres templomlátogató. A Rorschach-teszt alapján erõsebb szorongással, kisebb hosztilitással, emellett énközpontúsággal, emocionális labilitással, dependenciával, kifelé orientáltsággal voltak jellemezhetõk, s általában többet foglalkoznak testi folyamataikkal. A következetesen nem reagálók jóval hasonlóbbak az „átlagemberhez”, bár némileg rigidek és emocionálisan (túl)kontrolláltak. Von Felsinger és munkatársai (1955) laboratóriumi vizsgálatának eredményei szerint általában a kihívásokra, stresszre rosszabbul reagáló, kiegyensúlyozatlan személyiségek mutattak nem tipikus gyógyszerreakciót és egyben placebo-reakciót is. A kutatók eredményei szerint e személyek legfontosabb jellemzõi az éretlenség (impulzivitás, elégtelen érzelmi kontroll, énközpontúság), a vágy az irreálisan nagy teljesítményekre és elismertségre, valamint a depresszióra, a szorongásra és a hosztilitásra való hajlam. A következõ átfogó vizsgálat Joyce nevéhez fûzõdik (1959), aki egészséges önkéntesek placebo-reakcióját tanulmányozta, majd az így kiszûrt különbségek alapján megpróbálta egy másik csoport hasonló reakcióit bejósolni. A predikció elég jól sikerült, a fõ tényezõk pedig meglehetõsen hasonlítottak a Lasagna-féle vizsgálat eredményeire: a jól reagálók a Bernreuter-féle skála alapján extravertáltabbnak és szociábilisabbnak, valamint kevesebb önbizalommal bírónak és kevésbé dominánsnak bizonyultak. Thorn (1962) egyetemi hallgatókkal végzett vizsgálata szerint a placebo-reakció a szorongási szinttel és az introverzióval mutatott alacsony (0,35, ill. 0,3), de szignifikáns korrelációt. Linton és Langs (1962) a reaktorokat nem kommunikatív, passzív, ellenálló, szuggesztióra fogékony, függõ, nem kezdeményezõ, stresszre nem adaptívan reagáló, magukat gyakran elveszettnek érzõ személyiségnek találta, míg a nonreaktorokat jó érzelemszabályozással és problémamegoldási készséggel bíró, a frusztrációt serkentésként feldolgozó személyiségként írta le. Sharp saját fejlesztésû mérõeszközével (GAVI) sikeresen, ám nem túl nagy pontossággal (0,25–0,33 körüli korrelációk) tudta megjósolni a placebo-reakciót (1965). A leginkább diszkrimináló tulajdonságok a következõk voltak: az én csökkent megfelelõségének érzése, kisebb dominanciaigény, valamint (helyzeti faktorként) a nagyobb szorongási szint.

274


Muller (1965) MMPI alapján kapott eredményei szerint a pozitív reaktorok kifelé orientált, lelkes, verbálisan és szociálisan egyaránt fejlett viselkedéssel és jó alkalmazkodóképességgel jellemezhetõk, míg a nem reagálók agresszív, harcos, a tekintéllyel szembehelyezkedõ személyiségek. Shapiro és munkatársai projektív és önbeszámolós tesztekkel végzett eredményei alapján (1968) a negatív reaktorok rendszerint több fantáziával bírnak, ignorálják a környezeti elvárásokat (kevésbé mezõfüggõk), inkább magukra támaszkodnak, míg a pozitív reaktorok erõsebben függenek a környezetüktõl, és jobban is reagálnak a külsõ ingerekre. A pozitív reaktorokat a többi csoporttól (ezek egyes vizsgálatokban negatív reaktorok, máshol semleges reaktorok voltak vagy a kettõ együtt) jól elkülönítõ tulajdonságokat a 2. táblázat foglalja össze. 2. táblázat A pozitív reaktorokat a többi csoporttól (negatív reaktorok, semleges reaktorok stb.) elkülönítõ tulajdonságok a fontosabb korai vizsgálatok eredményei szerint Vizsgálat

A pozitív placebo-reaktorokat elkülönítõ tulajdonságok

Lasagna és mtsai, 1954

barátságosság; beszédesség; vallásosság; kisebb fájdalomérzet; elégedettség a kórházi ellátással; több stressz-tünet; gyakoribb gyógyszerszedés; fokozott szorongás, csökkent ellenségesség (hosztilitás); énközpontúság, emocionális labilitás, dependenciaigény; testi folyamatokra irányuló fokozott figyelem

von Felsinger és mtsai, 1955

éretlenség (impulzivitás, elégtelen érzelmi kontroll, énközpontúság); vágy az irreálisan nagy teljesítményekre és elismertségre; depresszióra, szorongásra és hosztilitásra való hajlam

Joyce, 1959

extraverzió, szociabilitás; kisebb önbizalom és kisebb dominanciaigény

Thorn, 1962

magasabb szorongási szint és introverzió

Linton és Langs, 1962

nem kommunikatív, passzív, ellenálló személyiség; szuggesztióra való fogékonyság, függõség; kezdeményezõkészség hiánya, stresszre adott nem adaptív reakciók; magát gyakran elveszettnek érzõ

Sharp, 1965

az én csökkent megfelelõségének érzése; kisebb dominanciaigény; magasabb állapotszorongás

Muller, 1965

kifelé orientáltság, lelkesedés; verbálisan és szociálisan egyaránt fejlett viselkedés; jó alkalmazkodóképesség

Shapiro és mtsai, 1968

a környezettõl való erõsebb függõség; külsõ ingerekre való fokozott reakciókészség

Összességében elmondható, hogy alig néhány vizsgálatban használtak egészséges személyekre vonatkozó, átfogó személyiségvizsgáló kérdõíveket (pl. CPI-t). E vizsgálatokban (pl. Gelfand és mtsai, 1963) rendszerint nem találtak szig-


275

nifikáns összefüggést, ugyanakkor tipikusan kis létszámú és egyetemistákon végzett kutatásokról volt szó. A klinikai körülmények között született eredmények közül a pozitívakat rendszerint nem sikerült megismételni. Többnyire jogos az a gyanú, miszerint a nem eléggé konkrét kérdésfeltevésébõl adódóan nagyszámú párhuzamos korrelációs vizsgálatot végeztek el, és egyszerûen a statisztikai hibák halmozódása miatt is születhettek hamis pozitív eredmények. Célzottabb vizsgálatok esetén gyakori volt a negatív eredmény (pl.: a tapasztalatokra való nyitottság tekintetében; Nash és Zimring, 1969) is. Egészséges személyeken gyakran a spontán jelentkezõ tüneteket vizsgálták, abból a manapság is sûrûn hangoztatott (ám nem feltétlenül jogos, lásd Köteles és Bárdos, 2008) elõfeltevésbõl kiindulva, miszerint a placebo- és a nocebo-reakció lényegében azonosnak vagy egymás fordítottjának tekinthetõk. Ami végsõ soron mégiscsak kiderült, az az, hogy milyen tulajdonságok nem kapcsolódnak a placebo-reakcióhoz. Ezek szerint a nem, az életkor, az IQ (legalábbis attól a szinttõl, ami már lehetõvé teszi a kutatásban való részvételt), vagy a szocioökonómiai státusz alapján nem lehet jól elõrejelezni a placebóra adott választ (Shapiro és mtsai, 1968, 1997b; Casper és mtsai, 2001). Megdõlt a korai kutatók által elõszeretettel hangoztatott elmélet is, miszerint a placebo-reakció patológiás jellegû volna, ami pl. a hisztérikus vagy a hipochonder betegekre jellemzõ. Néhány vizsgálatból éppen ellenkezõ következtetést vontak le: a több patológiás vonással bíró résztvevõk korábban léptek ki a vizsgálatokból és rosszabbul is reagáltak a placebo-kezelésre (pl. Reich, 1990).

SZUGGESZTIBILITÁS Van a placebo-vizsgálatoknak egy olyan vonulata, ahol megfelelõ instrukcióval akár egy hatóanyag farmakológiai hatását is sikerült megfordítani (pl. hánytató/hányinger-csillapító hatás; Wolf, 1950). Más esetekben a placebo váltott ki instrukciótól függõen hörgõszûkítõ/tágító hatást (asztmás rohamok kiváltása/oldása, Luparello és mtsai, 1968; McFadden és mtsai, 1969; Butler és Steptoe, 1986), így hamar felmerült az, hogy a szuggesztibilitás állhat e jelenségek hátterében. McFadden és munkatársai atropinnal gátolni tudták a szuggesztió hatásának simaizomzatra irányuló (vagális efferens kolinerg) komponensét, miközben a többi hatás megmaradt, vagyis maga a szuggesztió mûködött (1969). A felsorolt vizsgálatok során a résztvevõk szuggesztibilitását (mint személyiségvonást) nem mérték, így az eredmények alapján nem vonható le témánk szempontjából fontos következtetés. A kevés empirikus eredmény ellenére talán a szuggesztibilitással kapcsolatban voltak a leginkább biztosak a kutatók abban, hogy alkalmas lehet a placebo-reakció bejóslására. Az 50-es és 60-as években általános volt az a meggyõzõdés, miszerint a placebo-hatás nem más, mint a szuggesztió speciális formája (Gliedman és mtsai, 1957; Roberts és Hamilton, 1958; Parkhouse, 1963). Ennek megfelelõen szinte minden korai kutatás megpróbált kapcsolatot találni a különbözõ

276


módszerekkel mért szuggesztivitás és a placebo-reakció között – rendszerint meglehetõsen kevés sikerrel (lásd Steinbook és mtsai, 1965; Shapiro és mtsai, 1980). A kudarc egyik oka az lehetett, hogy a különféle szuggesztibilitási mérõeszközök közötti korrelációk igen gyengék voltak, vagyis korántsem egységes konstruktumról volt/van szó (Evans, 1967; Shapiro és mtsai, 1968; Lipkin, 1984; Varga, 2006). Ennek áthidalásaképpen megpróbálták a szuggesztibilitás különbözõ formáit megkülönböztetni, pl. az elsõdleges (vagy ideomotoros) mellett az ún. másodlagos vagy indirekt szuggesztibilitást (szenzációk vagy percepciók szuggesztiója; Tibbets és Hawkins, 1956; Knowles és Lucas, 1960), ám mindez nem változtatta meg lényegesen azt a tényt, hogy nem sikerült megbízhatóan elõrejelezni a placebóra adott választ (Shapiro, 1964). Jospe elképzelése szerint a placebo-irodalomban használt szuggesztibilitás fogalom valójában egy másik vonás megjelenési formája, „fenotípusa” lehet (1978). A manapság általánosan elfogadott álláspont szerint a placebo és a szuggesztió hatásmechanizmusa alapvetõen nem közös (Varga, 2006). Nem világos az sem, hogy maga a szuggesztibilitás mennyire vonás jellegû és mennyire szituációs meghatározottságú, bár az egyéni különbségek megléte általánosan elfogadott (Varga, 2006). Tény az is, hogy a különbözõ személyiségszerkezettel bíró személyek eltérõen reagálnak a különféle szuggesztiókra. Egyetlen olyan placebo-vizsgálatot ismerünk, amelyben a szuggesztió és a személyiség ilyesfajta interakciójára sikerült fényt deríteni: Shipman és munkatársai eredményei szerint (1974) a hangsúlyozottan erõs szuggesztió a szupernormális (rigid személyiségszerkezet, a problémák elrejtése) és a pszichoneurotikus típusú személyeknél, míg a normális szuggesztió (egyszerû tájékoztatás, lásd még a következõ bekezdéseket) leginkább a normális (relaxálni képes, jó humorérzékkel bíró) személyeknél volt hatásos. Miután a szuggesztibilitás kikerült a placebo-kutatások középpontjából, néhány szerzõ felvetette azt, hogy a placebo esetében nem szuggesztiós, hanem meggyõzési helyzetrõl van szó (pl. Frank, 1961; Liberman, 1962; Gelfand és mtsai, 1963; Sharp, 1965; újabban Geers és mtsai, 2003), amit inkább az attitûdváltozás szociálpszichológiai elméleteivel (pl. Petty és Caccioppo vagy Chaiken megközelítésével) lehetne jól leírni. Sajnos, e modellek jóval komplexebbek annál, semhogy a placebo kontextusában vizsgálhatók legyenek és elsõsorban szituációs faktorokra építenek (Liberman, 1962). Ezen túlmenõen van egy koncepcionális probléma is a meggyõzéssel: nevezetesen az, hogy (a szuggesztióval ellentétben) tudatos attitûdváltozás következtében bekövetkezõ viselkedésváltozást ír le, miközben a placebo-reakció nem feltétlenül tudatos és akaratlagosan sem irányítható (Kirsch, 1985; 1997). A modern irodalomban is általánosan elterjedt a szuggesztió kifejezés (pl. Ross és Olson, 1981; Vase és mtsai, 2003), ám a legtöbb szerzõ a fogalmat egyszerûen a verbális közlés vagy az expektanciák kiváltására képes információátadás szinonimájaként használja. Tipikus meggyõzési helyzetrõl annyiban semmiképpen nincs szó, hogy amikor valaki orvoshoz fordul, majd annak tanácsát követve gyógyszert szed, akkor egyben eleve elfogadja azt a tényt is, hogy a felírt gyógyszer képes lesz betegsége gyógyítására vagy panaszai enyhítésére. Meggyõzésre


277

tehát nincs szükség, amire viszont szükség van, az annak a tudata, hogy megkapta a betegsége gyógyításához vagy tünetei enyhítéséhez szükséges gyógyszert. Érzésünk szerint a történéseket egy harmadik fogalom írja le, amit jobb híján talán „informálásnak” nevezhetnénk el. Mire gondolunk? Természetesen minden gyógyszer legfontosabb tulajdonsága a hatása, így e hatás közlése elengedhetetlenül hozzátartozik az informáláshoz, fõképpen a modern nyugati társadalmakban, ahol a gyógyító rituálé fontos részét képezi a felírt szer farmakológiai hatásmechanizmusának leírása is (Frank, 1961). Valójában tehát a betegnek arról kell tudnia, hogy megkapta a betegségének, panaszainak megfelelõ kezelést, esetleg arról is, hogy hatásosnak vagy kevésbé hatásosnak tartott kezelésrõl van szó, és milyen változásokat fog tapasztalni, ám e leírás nem tekinthetõ szuggesztiónak abban az értelemben, hogy feltétlenül valamiféle cselekvési utat jelölne ki a beteg számára (pl. az endogén-opiát-receptorokról való tudás közvetlenül nem segíti az analgéziát). Számos olyan vizsgálati eredmény ismert, mely szerint a beteg és/vagy az orvos tudomása nélkül adott placebo hatástalan (Levine és mtsai, 1979), sõt a hasonló körülmények között adagolt fájdalomcsillapítók hatása is jelentõsen csökken. McCann és munkatársai vizsgálatában (1992) nem volt különbség a külön instrukció nélkül és a hatást megerõsítõ instrukcióval adott placebo hatásossága között. Mindezek alapján a placebo vonatkozásában talán a leghelyesebb volna „implicit szuggesztióról” vagy „irányított informálásról” beszélni, mivel ebben az esetben csak el kell indítani a folyamatot, annak irányát a közös kulturális háttér és a kontextus fogja megszabni. Egy példával élve: ha egy nyugati embernek fáj a feje, és kap egy tablettát, akkor elég azt mondani, hogy „Bayer aszpirin” (sõt, egy kerek fehér tabletta esetében ez sem feltétlenül szükséges), míg egy afrikai bennszülöttnek esetleg részletesen el kell magyarázni, hogy (a) itt egy gyógyszerrõl van szó, ami (b) hatásosan csillapítja a fájdalmat.

SZOCIABILITÁS Fisher és Greenberg 1997-es összefoglalójában a szociabilitást veti fel olyan vonásként, aminek a placebo-reakcióval való kapcsolatát számos korai vizsgálati eredmény (bár messze nem mindegyik) támogatja. Kulcsár és munkatársai 1986-os eredményei alapján a fájdalomcsillapító placebóra jól reagálók magasabb pontszámokat értek el a szenzoros élménykeresés és a vonásszorongás skálákon, ám a szenzoros élménykeresés-eredményeket a szerzõk részben a szociabilitás bevonásával magyarázzák. A szociabilitás nagyon sokrétûen definiált és sokféleképpen vizsgált konstruktum, ami ráadásul nagyon sok pszichológiai mutatóval kapcsolatban áll. Érzésünk szerint emiatt túlságosan általános, nehezen specifikálható megközelítésrõl van szó. Mint a késõbbiekben látni fogjuk, a konformitás-tradicionalizmus skála ennél jóval konkrétabb, ezért a további kutatás szempontjából sokkal ígéretesebb is.

278


VALLÁSOSSÁG A vallásosság, mint a placebóra jól reagálók tulajdonsága, elsõként Lasagna és munkatársai 1954-es vizsgálatában került elõtérbe, s három évvel késõbb (Gliedman és mtsai, 1957) a kapcsolat megerõsítést nyert – nem kevés fejtörést okozva ezzel a kutatóknak. Liberman 1962-es összefoglalója szerint a vallásosság talán egyfajta konformitásigény kifejezõdése lehet. A teljesség kedvéért érdemes megjegyezni azt is, hogy ismert olyan vizsgálati eredmény (Sharp, 1965) is, amelyben nem sikerült a (másféle skálán mért) vallásosság és a placebo-reakció kapcsolatát kimutatni. Gelfand és munkatársai indukált fájdalomra adott placebo-reakció és egyes személyiségvonások kapcsolatát vizsgálták (1965). Eredményeik szerint a fájdalomküszöbbel egyetlen vizsgált vonás sem állt kapcsolatban, míg a fájdalomtolerancia mind a vallásossággal (0,54), mind a Marlowe-Crowne-féle társas kívánatosság skálával (0,45) szignifikáns korrelációt mutatott. A két skála egymással is hasonló mértékben korrelált (0,56), ezért kézenfekvõnek tûnt egy közös háttérváltozó feltételezése. A kutatók egy másik társas kívánatosság skálát (Ford-féle) is használtak, ám ez nem állt kapcsolatban sem a placebo-reakcióval, sem a Marlowe-Crowne skálával. A két skála között volt egy alapvetõ különbség: a Ford-féle skála kontrollálta a konformitást (acquiescence). Mindebbõl (fõleg a következõ évtizedek eredményeinek ismeretében) meglehetõsen kézenfekvõnek tûnik az a következtetés, miszerint a konformitás lehet az a tulajdonság, ami valójában szoros kapcsolatban áll a placebo-válasszal, s a vallásosság nem más, mint e konformitás egyik kifejezõdése – valahogyan úgy, ahogyan azt Liberman 1962-ben intuitív alapon feltételezte.

TÁRSAS KONFORMITÁS Bernard M. Bass 1956-ban egy sajátos mérõeszközt alkotott meg, aminek nevét (social acquiescense) elsõ körben talán társas konformitásnak lehetne fordítani. Háromszáz közismert mondást és népi igazságot értékeltetett egyetemistákkal (egyetért/nem ért egyet/nem tudja), majd a kitöltõk legkisebb és legnagyobb pontszámot kapott negyedét összehasonlítva kiszûrte azt az 56 tételt, amelyben a leginkább eltért egymástól a két csoport. A skála közepes mértékû korrelációt mutatott más mérõeszközök szociabilitási és kooperativitási mutatóival és közepes negatív korrelációt az individualizmust vagy az introverziót mérõ skálákkal. Bass szerint a konstruktum nem más, mint „az emberek viselkedésével vagy elvárt viselkedésével kapcsolatos generalizációk széles spektruma”. Az eredeti koncepció szerint tehát a skála a társas megfelelési igényt vagy kritikátlan konformitást (yea-saying) mérte, a magas pontszámot elérõk pedig nem mások lettek volna, mint a tipikus nyárspolgárok (Babbittry). A skálát elõször Fisher és Fisher használta (1963) placebo-vizsgálatban, méghozzá abból a meggondolásból, hogy a nagyobb társas megfelelési igény egyben a


279

placebo-reszponderségre és a szuggesztiók iránti fogékonyságra is hajlamosíthat. A vizsgálatban résztvevõk magasabb Bass-pontszámmal jellemezhetõ része valóban mind spontán, mind tünetlistás felsorolás alapján szignifikánsan több placebo kiváltotta tünetrõl számolt be. McNair és munkatársai (1967) a diazepam és a placebo hatásosságát vetették össze szorongásos betegek kezelésében. Érdekes módon a diazepam hatása az alacsony, míg a placebóé a magas Bass-pontszámmal jellemezhetõ betegek esetében volt nagyobb, utóbbi csoport tagjai a placebóra sokszor jobban reagáltak, mint a diazepamra, méghozzá minden mért paraméter (céltünetek, tenzió-szorongás és globális javulás) tekintetében. A kutatókban elkezdett megerõsödni az a gyanú, hogy a Bass-féle skála nem azt méri, amire eredetileg tervezték, ráadásul kiderült az is, hogy csak közepes korrelációt mutat más konformitási skálákkal. Mint azt McNair és munkatársai kifejtik (1968), a magas Bass-pontszámmal bírók semmiképpen nem nevezhetõk vakon engedelmeskedõ konformistáknak: pl. a vizsgálat során mutatott együttmûködésük nem volt jobb a másik csoporténál, sõt a tesztek kitöltése során kifejezetten gondatlanabbul jártak el azoknál (McNair és mtsai, 1979). A korábbi ígéretes eredmények igazolására egy további, nagyon korrektül felépített vizsgálat is született (McNair és mtsai, 1970), és ezúttal egy másik szorongáscsökkentõ gyógyszer és a placebo vonatkozásában sikerült hasonló interakciót kimutatni. McNair és munkatársai (1979) ezután két különbözõ mintán (941 pszichiátriai beteg, illetve 1873 egyetemi hallgató) végeztek faktorelemzést, ami a rövidített Bass-féle skálát két fõ komponensre bontotta. Mindkét faktor mindkét mintán jól elkülönült, de az elsõ („tradicionalizmus”: konvencionális, gyakran egyszerûsített értékek vallása, autoritás elfogadása) inkább a betegekre, míg a második („dacos individualizmus”: öntörvényûség, önérvényesítés) inkább az egyetemistákra volt jellemzõ. A két faktor közül az elsõ bizonyult alkalmasnak a placebo-válasz elõrejelzésére (McNair és Barrett, 1979). A McNair-munkacsoport két évtizedes eredményei alapján a legtöbb szerzõ (Brody, 2000; Fisher és Greenberg, 1997), sõt még a témában meglehetõsen kritikus álláspontot valló Shapiro-házaspár (lásd Shapiro és Shapiro, 1997b) is elismerte a tradicionalizmus skála potenciális használhatóságát a placebo-válasz predikciójában. Ugyanakkor a mai napig nem sikerült pontosan tisztázni azt, hogy pontosan miféle konstruktum állhat a háttérben. Végignézve a szuggesztibilitással, a szociabilitással, a vallásossággal és a konformitással-tradicionalizmussal kapcsolatos eredményeket és fejtegetéseket, az ember nem tud szabadulni attól az érzéstõl, hogy egyetlen közös vonás húzódhat meg a háttérben. E tulajdonságot talán a tradicionalizmus konstruktuma írja le a legpontosabban. Fisher és Greenberg szerint (1997) leginkább társas problémamegoldási készségrõl van szó: a tradicionalizmus skálán magas pontszámot mutatók hajlamosak baj esetén a segítségkérésre (Jospe, 1978), a másokkal való együttmûködésre, méghozzá a társadalom részeként, a szabályokat és konvenciókat betartva, akár követõ szerepben is, míg az alacsony pontszámúak inkább a függetlenségüket és egyéniségüket hangsúlyozzák. Ha jobban belegondolunk, e

280


„társas problémamegoldási stílusba” minden más, korábban gyanúba keveredett vonás és tulajdonság, sõt az analitikus megközelítésmód (kötõdés, függõség) is kitûnõen beleférhet. Érdekes kérdés a Bass-féle konformitás és más válaszkészséget mérõ skálák összevetése. Egyes kutatási eredmények szerint (lásd Jospe, 1978; Fisher és Greenberg, 1997) sikerült kimutatni az MMPI-ból készített, válaszkészséget mérõ skálák és a placebo-reakció közötti összefüggést, másoknak (Shapiro és Shapiro, 1997a) ez nem sikerült. Geers és munkatársai (2007) egy további konformitás skála (MCSDS) és a placebo-reakció összefüggését vizsgálták, és nem találtak szignifikáns kapcsolatot. Mivel a különbözõ skálák közötti kapcsolat korántsem tisztázott, így ezek az eredmények nem igazán értelmezhetõk.

DISZPOZICIONÁLIS OPTIMIZMUS Az optimizmus és az egészség kapcsolata az utóbbi 10 év egészségpszichológiai kutatásának divatos témája, valóban sok ígéretes eredménnyel (összefoglaló: Szondi, 2006). Geers és munkacsoportja 2003-as vizsgálatukban azt találták, hogy a nagyobb diszpozicionális optimizmussal jellemezhetõ személyek az õket személyükben érintõ témák tekintetében inkább pozitív, míg a kevésbé optimisták inkább negatív dolgokra beszélhetõk rá. Gondolatmenetük szerint a placebo a meggyõzés egyik alesetének tekinthetõ, s így elvi alapon feltételezhetõ, hogy a fenti mechanizmus a placebo-hatás vonatkozásában is mûködik. Elméletüket két vizsgálatban tesztelték. Az elsõ vizsgálatban (2005) optimista és pesszimista (a LOT-R skálán magas, illetve alacsony pontszámú) résztvevõk enyhe mellékhatásokat okozó szernek beállított placebo-tablettát (vagyis nocebót) kaptak. A vizsgált idõszakban tapasztalt kellemetlen tünetek száma a pesszimisták körében valóban szignifikánsan nagyobb volt, mint az optimistáknál. A második vizsgálatban (2007) lényegében megfordították a helyzetet, a kapott tablettát kedvezõ (altató) hatásúnak állították be, és erre valóban az optimisták reagáltak kedvezõbben. Összefoglalva az eredményeket, a vizsgált személyiségvonás (optimizmus) és a szituáció (pozitív vagy negatív elvárások) interakcióban állt egymással. A felvázolt elrendezés egyben kitûnõen rávilágít a korábbi kutatások egyik gyenge (bár a személyiségpszichológiai irodalomban az 1960-as évek vége óta ismert és tárgyalt) pontjára: nevezetesen arra, hogy egy mégoly stabil személyiségvonás esetében sem feltétlenül várható konzisztens viselkedés (placebo-reakció), mivel a helyzeti tényezõk behatárolják a vonás által diktált viselkedés(ek) kifejezõdésének lehetõségeit.

ÖSSZEGZÉS ÉS KITEKINTÉS Mint láttuk, a 70-es évek közepére nagyjából általánossá vált az a vélekedés, hogy a placebo-választ elõsegítõ személyiségvonás(ok) utáni lelkes kutatás nem


281

járt sikerrel: a legtöbb eredményt nem lehetett megismételni és a felhasznált módszerek sokfélesége miatt amúgy is nehéz volt áttekinteni és rendszerezni. Ha viszont alaposabban megvizsgáljuk e korai kutatások felépítését és módszertanát, az az érzésünk támad, hogy a pesszimista végkövetkeztetésre nincs túl sok ok: a kutatások jelentõs része több szempontból is megalapozatlan (Geers és mtsai, 2005), s már-már úgy tûnik, hogy alig-alig vizsgáltak valamit a ma elvárható alapossággal és körültekintéssel. Az, hogy a placebo egyetlen személyiségvonással sem függ össze, nyilvánvalóan nem bizonyítható állítás, és emiatt tudományosan fel sem tehetõ. Mindez nem egyszerû szófacsarás: a tradicionalizmus és újabban az optimizmus vonatkozásában bíztató vizsgálati eredmények születtek, így nincs okunk kételkedni abban, hogy más vonások kapcsán is kiderülhet a placebo-reakcióval való kapcsolat. A kutatási irány megváltozásának elsõsorban más oka volt: részben a kudarcok, részben a pszichológia általános irányváltása következtében elõtérbe került a helyzeti tényezõk és a motivációk hatásának vizsgálata (Harrington, 1997), valamint az attribúcióelmélet, így a személyiségvonások kérdése jó harminc évre parkolópályára került. Mindezt részleteiben azonban összefoglalónk második részében tekintjük át.

IRODALOM Aaronson, B. S. (1970): Drugs, personality, personality, drugs. Psychological Reports, 26, 811–818. Adler, H. M., Hammett, V. O. (1973). The doctor-patient relationship revisited: an analysis of the placebo effect. Annals of Internal Medicine, 78, 595–598. Anonymous (1955): Placebos. JAMA, 159, 780. Bálint Mihály (1990): Az orvos, a betege és a betegség. Budapest, MPT. Bass, B. M. (1956): Development and evaluation of a scale for measuring social acquiescence. Journal of Abnormal and Social Psychology, 53, 296–299. Batterman, R. C. (1957): Placebo and non-reactors to analgesics. Federation Proceedings, 16, 280. Beecher, H. K. (1955): The powerful placebo. JAMA, 159, 1602–1606. Beecher, H. K., Keats, A. S., Mosteller, F., Lasagna, L. (1953): The effectiveness of oral analgesics (morphine, codeine, acetylsalicylic acid) and the problem of placebo „reactors” and „non-reactors”. The Journal of Pharmacology and Experimental Therapeutics, 109, 393–400. Benson, H., Epstein, M. D. (1975): The placebo effect: a neglected asset in the care of patients. JAMA, 232, 1225–1227. Brody, H. (2000): The placebo response. New York, Harper Collins. Buckalew, lásd W., Ross, S., Starr, B. J. (1981): Nonspecific factors in drug effects: Placebo personality. Psychological Reports, 48, 3-8. Bush, P. J. (1974): The placebo effect. Journal of the American Pharmaceutical Association, 14, 671–674. Butler, C., Steptoe, A. (1986): Placebo responses: an experimental study of psychophysiological processes in asthmatic volunteers. British Journal of Clinical Psycholog, 25, 173–183. Byerly, H. (1976): Explaining and exploiting placebo effects. Perspectives in Biology and Medicine, 19, 423–436. Casper, R. C., Tollefson, G. D., Nilsson, M. E. (2001): No Gender Differences in Placebo Responses of Patients with Major Depressive Disorder. Biological Psychiatry, 49, 158–160. Cziboly Ádám, Bárdos György (2003): A placebo fogalma, története, alkalmazása, valamint számos magyarázó elméletének áttekintése. Magyar Pszichológiai Szemle, LVIII(3), 381–416. Ernst, E., Reschl, K. L. (1995): The concept of the perceived and true placebo effect. BMJ, 311, 551–553.

282


Evans, F. S. (1967): Suggestibility in the normal waking state. Psychological Bulletin, 67, 114–129. Fisher, H. K., Dlin, B. M. (1956): The dynamics of placebo therapy: A clinical study. American Journal of the Medical Science, 232, 504–512. Fisher, S., Fisher, R. L. (1963): Placebo response and acquiescence. Psychopharmacologia, 4, 298–301. Fisher, S., Greenberg, R. P. (1997): The curse of the placebo: fanciful pursuit of a pure biological therapy. In: Fisher, S., Greenberg, R. P. (eds.): From Placebo to Panacea – Putting Psychiatric Drugs to the test. New York, John Wiley & Sons, Inc., 3–56. Forrer, G. R. (1960): Psychoanalytic theory of placebo. Diseases of the Nervous System, 25, 655–661. Frank, J. D. (1961): Persuasion and healing: a comparative study of psychoterapy. Baltimore, John Hopkins University Press. Geers, A. L., Handley, I. M., McLarney, A. R. (2003): Discerning the role of optimism in persuasion: the valence-enhancement hypothesis. Journal of Personality and Social Psychology, 85, 554–565. Geers, A. L., Helfer, S. G., Kosbab, K., Weiland, P., Landry, S. J. (2005): Reconsidering the role of personality in placebo effects: Dispositional optimism, situational expectations, and the placebo response. Journal of Psychosomatic Research, 58, 121–127. Geers, A. L., Kosbab, K., Helfer, S. G., Weiland, P., Wellman, J. A. (2007): Further evidence for individual differences in placebo responding: An interactionist perspective. Journal of Psychosomatic Research, 62, 563–570. Gelfand, D. M., Gelfand, S., Rardin, M. W. (1965): Some personality factors associated with placebo responsivity. Psychological Reports, 17, 555–562. Gelfand, S., Ullmann, L. P. Krasner, L. I. (1963): The placebo response: an experimental approach. The Journal of Nervous and Mental Disease, 136, 379–387. Gliedman, L. H., Gantt, H. W., Teitelbaum, H. A. (1957): Some implications of conditional reflex studies for placebo research. American Journal of Psychiatry, 113, 1103–1107. Hagans, J. A., Doering, C. R., Ashley, F., Clark, M. L., Wolf, D. (1957): The therapeutic experiment: observations on the meaning of controls and on biologic variation resulting from the treatment situation. The Journal of Laboratory and Clinical Medicine, 49, 282–285. Hankoff, L. D., Freedman, N., Engelhardt, D. M. (1960): Placebo responses in schizophrenic outpatients. Archives of General Psychiatry, 2, 33–42. Harrington, A. (1997): Introduction. In: Harrington, A. (ed.): The placebo effect. An interdisciplinary exploration. Cambridge, Harvard University Press, 1–12. Helman, C. G. (2003): Kultúra, egészség és betegség. Budapest, Medicina. Honigfeld, G. (1964): Non-specific factors in treatment. I. Review of placebo reactions and placebo reactors. Diseases of the Nervous System, 25, 145–155. Jellinek, E. M. (1946): Clinical tests on comparative effectiveness of analgesic drugs. Biometrics Bulletin, 2, 87–91. Jospe, M. (1978): The placebo effect in healing. Lexington, MA, D. C. Heath. Joyce, C. R. B. (1959): Consistent differences in individual reactions to drugs and dummies. British Journal of Pharmacology and Chemotherapy, 14, 512–521. Kirsch, I. (1985): Response expectancy as a determinant of experience and behavior. American Psychologist, 40, 1189–1202. Kirsch, I. (1997): Specifying Nonspecifics: Psychological Mechanisms of Placebo Effects. In: Harrington, A. (ed.): The placebo effect. An interdisciplinary exploration. Cambridge, Harvard University Press, 166–186. Knowles, J. B., Lucas, C. J. (1960): Experimental studies of the placebo response. Journal of Mental Science, 106, 231–240. Köteles Ferenc, Bárdos György (2007): A placebo – evolúciós szemmel. Magyar Pszichológiai Szemle, 62(2), 239–252. Köteles, F., Bárdos, Gy. (2008): Nil nocere? A nocebo jelenség. Kézirat, közlésre benyújtva. Köteles Ferenc, Fodor Dániel, Cziboly Ádám, Bárdos György (2007): A placebo terápiás felhasználásának etikai kérdései. Magyar Pszichológiai Szemle, 62(4), 429–448. Kradin, R. (2004): The placebo response complex. Journal of Analytical Psychology, 49, 617–634.


283

Kulcsár, Zs., Frecska, E., Simon, M., Szabo, L. Z. (1986): Placebo reactivity and the sensation seeking trait. (Meeting abstract). International Journal of Neuroscience, 31(1–4), 197. Kulcsár Zsuzsanna (2002): Egészségpszichológia. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó. Lasagna, L., Mosteller, F., Von Felsinger, J. M., Beecher, H. K. (1954): A study of the placebo response. American Journal of Medicine, 16, 770–779. Levine, J. D., Gordon, N. C., Bornstein, J. C., Fields, H. I. (1979): Role of pain in placebo analgesia. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America, 76(7), 3528–3531. Liberman, R. (1962): An analysis of the placebo phenomenon. Journal of Chronic Diseases, 15, 761–783. Liberman, R. (1964): An experimental study of the placebo response under three different situations of pain. Journal of Psychiatric Research, 2, 233–246. Linton, H. B., Langs, R. J. (1962): Placebo reactions in a study of lysergic acid diethylamide. Archives of General Psychiatry, 6, 369-383. Lipkin, M. (1984): Suggestion and healing. Perspectives on Biology and Medicine, 28, 121–126. Luparello, T., Lyons, H.A., Bleecker, E. R., McFadden, M. D. (1968): Influences of suggestion on airway reactivity in asthmatic subjects. Psychosomatic Medicine, 30, 819–825. McCann, C. C., Goldfarb, B., Frisk, M., Quera-Salva, M. A., Meyer, P. (1992): The role of personality factors and suggestion in placebo effect during mental stress test. British Journal Of Clinical Pharmacology, 33(1), 107–110. McFadden, E. R., Luparello, T., Lyons, H. A., et al. (1969): The mechanism of action of suggestion in the induction of acute asthma attacks. Psychosomatic Medicine, 31, 134–143. McNair, D., Kahn, R., Droppleman, L., Fisher, S. (1968): Patients acquiescence and drug effects. In: Rickels (ed.): Nonspecific factors in drug therapy. Springfield, IL, Thomas. McNair, D. M., Barrett, J. E. (1979): Two Bass scale factors and response to placebo and anxiolytic drugs. Psychopharmacology, 65, 165–170. McNair, D. M., Fisher, S., Kahn, R. J., Droppleman, L. F. (1970): Drug-personality interaction in intensive outpatient treatment. Archives of General Psychiatry, 22, 128–135. McNair, D. M., Gardos, G., Haskell, D. S., Fisher, S. (1979): Placebo response, placebo effect, and two attributes. Psychopharmacology, 63, 245–250. McNair, D. M., Kahn, R. J., Droppleman, L., Fisher, S. (1967): Compatibility, acquiescence and drug effects. Neuropsychopharmacology, 5, 536–542. Mosteller, F. (1952): Some statistical problems in measuring the subjective response to drugs. Biometrics, 8, 220–226. Muller, B. P. (1965): Personality of placebo reactors and nonreactors. Diseases of the Nervous System, 26, 58–61. Nash, M. M., Zimring, F. M. (1969): Prediction of reaction to placebo. Journal of Abnormal Psychology, 74, 568–563. Parkhouse, J. (1963): Placebo reactor. Nature, 199, 308. Reich, J. (1990): The effect of personality on placebo response in panic patients. The Journal of Nervous and Mental Disease, 178, 699–702. Rihmer Zoltán (1994): A placebo reszponderség problémája primér szuggesztióban. Psychiatria Hungarica, 9(3), 283–284. Roberts, J. M., Hamilton, M. (1958): Treatment of anxiety states. 1. The effects of suggestion on the symptoms of anxiety states. Journal of Mental Science, 104, 1052–1055. Ross, M., Olson, J. M. (1981): An expectancy-attribution model of the effects of placebos. Psychological Review, 88, 408–437. Shapiro, A. K. (1964): Etiological factors in the placebo effect. Journal of the American Medical Association, 187, 712–714. Shapiro, A. K., Mike, V., Barten, H., Shapiro, E. (1973): Study of the placebo effect with a self-administered placebo test. Comprehensive Psychiatry, 14, 535–548. Shapiro, A. K., Shapiro, E. (1997a): Predicting the placebo response. In: Shapiro, A. K., Shapiro, E.: The Powerful Placebo. Baltimore and London, The John Hopkins University Press, 217–227. Shapiro, A. K., Shapiro, E. (1997b): Summary and conclusions. In: Shapiro, A. K., Shapiro, E.: The Powerful Placebo. Baltimore and London, The John Hopkins University Press, 228–237.

284


Shapiro, A. K., Struening, E. L., Shapiro, E. (1980): The reliability and validity of a placebo test. Journal of Psychiatric Research, 15, 253–290. Shapiro, A. K., Wilensky, H., Struening, E. L. (1968): Study of the placebo effect with a placebo test. Comprehensive Psychiatry, 9, 118–137. Sharp, H. C. (1965): Identifying placebo-reactors. Journal of Psychology, 60, 205–212. Sherman, L. J. (1959): The significant variables in psychopharmaceutic research. American Journal of Psychiatry, 116, 208–214. Shipman, W. G., Green, C. S., Laskin, D. M. (1974): Correlation of placebo responses and personality characteristics of myofacial pain-dysfunction (MPD) patients. Journal of Psychosomatic Research, 18, 475–483. Steinbook, R. M:, Marshall, B. J., Ainslie, J. D. (1965): Suggestibility and the placebo response. The Journal of Nervous and Mental Disease, 140, 87–91. Straus, B., Eisenberg, J., Gennis, J. (1955): Hypnotic effects of an antihistamine-methapyrilene HCI. Annals of Internal Medicine, 42, 574–582. Süle Ferenc (1994): A placebo hatás a mélylélektan oldaláról. Psychiatria Hungarica, 9(3), 285–287. Szondi Máté (2006): Optimizmus és egészség. Magyar Pszichológiai Szemle, 61, 617–636. Thorn, W. F. (1962): The placebo reactor. Australasian Journal of Pharmacy, 43, 1035–1037. Tibbetts, R.W., Hawkins, J. R. (1956): „The placebo response”. Journal of Mental Science, 102, 60–66. Trouton, D. S. (1957): Placebos and their psychological effects. Journal of Mental Science, 103, 344–354. Varga Katalin (2006): Placebó és szuggesztió – a gyógyítás szolgálatában. Magyar Pszichológiai Szemle, 61, 597–616. Vase, L., Robinson, M. E., Vernec, G. N., Price, D. D. (2003): The contributions of suggestion, desire, and expectation to placebo effects in irritable bowel syndrome patients. An empirical investigation. Pain, 105, 17–25. Von Felsinger, J. M., Lasagna, L., Beecher, H. K. (1955): Drug-induced mood changes in man. II. Personality and reactions to drugs. Journal of the American Medical Association, 157, 1113–1119. Withers, R. (2001): Psychoanalysis, complementary medicine and the placebo. Peters, D. (ed.): Understanding the Placebo Effect in Complementary Medicine. Edinburgh, Churchill Livingstone, 111–130. Wolff, H. G., Dubois, E. F., Cattel, M., Lipkin, M., Gold, H., Diethelm, O., Wheeler, C. H., Richardson, H. (1946): The use of placebos in therapy. New York State Journal of Medicine, 46, 1718–1727. Wolf, S. (1950): Effects of suggestion and conditioning on the action of chemical agents in human subjects – the pharmacology of placebos. Journal of Clinical Investigation, 29, 100–109. Wolf, S., Doering, C. R., Clark, M. D., Hagans, J.A. (1957): Chance distribution and the placebo reactor. The Journal of Laboratory and Clinical Medicine, 49, 837–841.

Ferenc Köteles, György Bárdos PLACEBO AND PERSONALITY – FROM THE PRIMITIVE RESPONDER TO THE ADAPTIVE COPER. I. THE PLACEBO RESPONDER PERSONALITY In the first part of our two-parted narrative review the early and the modern causes and motivation of the research for the placebo-reactor (responder) personality has been discussed, as well as the problems and pitfalls of this research. The most important and most famous results are reviewed, and some exceptionally well-seeming and carefully investigated personality traits (suggestibility, sociability, acquiescence-traditionalism, optimism) are discussed in detail. Regarding suggestibility, the differentiation of the original meaning from the special approach used in the placebo literature has been proposed, as in our opinion the latter is much more connected to getting informed than to receiving a suggestion in the classical sense.


285

All previous results on Bass’ social acquiescence research and on traditionalism (as derived from the former construct), also the evolution of the term from Babbittry to the preference of social forms of coping were discussed. Reviewing the research results on the connection of optimism and the placebo-reaction, an integration of the dispositional and the situational approaches is advocated. The early research of personality traits connected to placebo responsibility is rather incomplete and full of methodical flaws, therefore its conclusions seem nor valid neither finished. Considering the current results many surprises can be anticipated in the near future. Keywords: placebo-responder, personality trait, suggestibility, acquiescence, optimism

PLACEBO ÉS SZEMÉLYISÉG A PRIMITÍVTÕL A MEGKÜZDÕIG I. A PLACEBO-RESZPONDER SZEMÉLYISÉG 1

Recommend Documents