1 Pintért László Az öregedés korral jár... Annak idején, minket ide, Belgiumba, Spa városába hozott a vonat. Az egyik, a várost ismertető lapból megtudtuk, hogy Spa valamikor királyok, és az európai arisztokrácia, a főnemesség találkozóhelye volt. A római kor óta ismert pezsgővíz gyógyító hatása vonzotta ide, a méregdrága szállodák lakóit. Minket nem luxusszállodában, egy laktanyában helyeztek el. Hatszázan voltunk. Katonát, csak a vaskapunál lehetett látni, másokat csak akkor, amikor a magyarok valamiért összekaptak, összeverekedtek egymás közt. Mosolyogva választották szét őket. Volt a laktanyában egy mozi terem, ahol mindig ugyanazt a filmet vetítették: ahogy egy csatornán, a menekültek átsegítik egymást a törött pallón. Torkomban dobogó szívvel néztem a jelenetet. Én is azon a pallón mentem át, az osztrák határ felé. Egy hét múltán, ki lehetett menni a városba. A kapunál volt egy őrszoba, ott felírták a nevünket, és kaptunk húsz frankot. Ez sok pénz volt, mert a közeli fűszerüzletben, egy frank hetven fillérbe került egy piros dobozos Cocagne olajos szardínia, és három ötvenbe, egy doboz Bastos. Húsz cigaretta volt benne. Egyszer egyedül ténferegtem a városka kihalt utcáin, amikor egy csinos nő leszólított. Egy szót se értettem abból, amit magyarázott, de azt hittem, hogy prostituált, mert a szája, meg a szeme is ki volt festve, meg a hosszú szempillája is. Amennyire tudtam, elmondtam neki, hogy nincsen pénzem, és folytattam az utamat. A nő nem tágított: utánam jött, megfogta a kezemet, és bíztatott, hogy kövessem. A közeli mozi melletti háznál megállt, az ajtaját kulccsal kinyitotta. Azt akarta, hogy menjek be vele a házba. Szabadkoztam! Ekkor arra kért, hogy ne menjek el, várjak, mindjárt visszajön. Nyitva hagyta az ajtót, és eltűnt a folyosó végében. Nem tudtam mit tegyek. El akartam futni, amikor ismét megjelent a hölgy, egy idős asszony társaságában. Kartondoboz volt a kezében. A kezembe nyomta a dobozt, és intett, hogy nyissam ki. Letettem a dobozt a lépcsőre, és kinyitottam. Egy pár kesztyű, meleg sál, pulóver, zsebkendők, és a doboz legalján, egy pár nagyon szép, vadonatúj félcipő volt. Kérdőn néztem az asszonyra. Mutogatott, hogy az enyém, elvihetem. Visszamutogattam, hogy nincsen pénzem, nem tudom kifizetni a drága holmikat. Az idős asszony a hajamat simogatta, közben angolul magyarázta, hogy nem kell fizetni, vigyem csak el, az enyém a doboz tartalma. Nem tudtam mitévő legyek. Csak amikor mindketten dúdolni, halkan énekelni kezdték a „Csendes éj, szentséges éj” dallamát, akkor értettem meg, hogy ajándékba kaptam a holmikat. Csak álltam ott, bámultam a két énekelő asszonyt, közben azért fohászkodtam magamban, hogy jaj, csak nehogy kifolyjon könny a szememből, jaj, csak nehogy elbőgjem magamat. Egyszer, egy luxusautó állt be a laktanya udvarára. Magas rangú, lilakalapos főpap szállt ki belőle. Megtudtuk, hogy ő volt a Malini érsek. Civil ruhás, szemüveges fiatalember követte. Több százan vártuk őket az udvaron. Sunnen érsek beszédét, Margit néni, a belgiumi Vörös Kereszt képviselője fordította magyarra. A beszéd után, az érsek megáldott bennünket, amitől nagyon elérzékenyültünk. A kísérője, a szemüveges fiatalember, akit az érsek titkárának néztünk, az első sorban állókkal kezet fogott. Én is odatolakodtam, én is kezet fogtam vele. Nagyon kedves férfi lehetett, mert a másik kezével, mindenkinek a kezét, és néhány asszonynak, idős férfinak az arcát is megsimogatta. Közel hajolt némelyikhez, halkan mondott néhány szót nekik. Csak másnap mondta meg Margit néni, hogy az illető, őfelsége Baudoin, a belgák királya volt. Az egyik fiú azt mondta, hogy van lent a városban, (mert a laktanya egy domb tetején volt), egy kocsma, aminek „Trois Caballeros” a neve. Menjünk le, igyunk meg egy pohár sört. Nem bántam meg, hogy velük tartottam, mert nagyon jól éreztem magamat. A helyiség zsúfolva volt fiatalokkal. Az asztaloknál lányok ültek, a fiúk a pultot, vagy a zenegépet, a jukeboxot
2 állták körül. Amikor megszólalt a zene, a fiúk futottak felkérni a lányokat: féktelen hancúrozás kezdődött, a táncparkettán. Ez volt a rock and rollt tánc. Forogtak, rángatóztak, röpködtek a lányok a levegőben. Tátott szájjal bámultuk őket. Amikor megnyugodtak a kedélyek, és végre lassú szám következett, egy csinos lány állt meg előttem. Rám mosolygott, és felkért táncolni. Még csúnyának se mondtam volna nemet, hát még egy ilyennek. Mintha évek óta ismertük volna egymást, szorosan hozzám simult, az arcát, az arcomhoz szorította. Így táncoltunk. Ahányszor a tangó zenéje felhangzott, a lány már messziről, mosolyogva intett, és én mentem táncolni. Tánc után a lány nem engedte el a kezemet, ott várakoztunk némán, a táncparketta közepén, amíg a következő lassú szám be nem indult. A lányt Ginettenek hívták. Ennek megörültem, mert a zsilettről meg tudtam jegyezni a nevét. Ha nem lassú, hanem gyors szám következett, elengedte a kezemet. Ez jel volt, hogy leülhetek a helyemre. Minden este lementünk a Trois Caballerosba. Ahányszor felhangzott a trombitaszólós tangó, Ginette már mosolyogva jött felém. Némán, egymást szorosan átölelve táncoltunk. Az egyik szám után, kézjelekkel megkértem őt, hogy írja le a trombitás, és a zenekar nevét. Egy sörlapra leírta: Trumpet Tangó, és azt is odaírta, hogy Eddie Calvert játssza a szólót. Ő pedig arra kért, hogy én a nevemet írjam le. Leírtam. Másnap délelőtt, egy Chevrolet autót engedtek be a kapuőrök, a laktanya udvarára. Engem kerestek. Lementem az udvarra. Ginette futott felém, átölelt, bemutatott a szüleinek. A mama is magához ölelt. Néhány kartondobozban, ajándékokat hoztak. Segítettek fölvinni őket a szobámba. A sörlap, amire Ginette leírta a zenekar nevét, a belső zsebemben maradt. Később se dobtam el. Évtizedek múltán, régi holmiijaim között találtam rá megint. Bekereteztettem, és felakasztottam a falra. Interneten megtaláltam a Trumpet Tangót. Eddie Calvert zenekara játssza a számot. Hogy ne veszítsen varázslatos erejéből, csak néha hallgatom meg. Ilyenkor a sörlapra téved a tekintetem, a lélegzetem elakad: látom Ginette-et, ahogy a táncosok között utat vág magának, tekintetével megkeres, és mosolyogva nyújtja a kezét felém. Gondolatban magamhoz ölelem, ő a nyakam köré fonja a karját, így táncoljuk a tangót némán, szerelmesen. Széplány volt. Amikor mosolygott, hullámos vonalú, érzéki ajkaiból, hófehér fogsor csillant elő. Egy délután, minden előzetes bejelentés nélkül kisbuszra raktak fel, egy Pista nevű fiúval együtt. Liege-be vittek bennünket. Az Espérence-Longdoz fénymásoló irodájában kaptunk munkát. Itt ismertem meg, Bánk Laci bácsit, akit nagyon megszerettünk. Ő 1936-ban, unokatestvére, Kosztolányi Dezső temetése után hagyta el a magyar hazát. Egyszer mutatott egy fényképet, amin a költővel együtt volt lefényképezve. Azt hittük, ikertestvérek. Laci bácsitól sokat tanultunk. Tőle tudtuk meg, hogy a nyár, itt Belgiumban, augusztus hetedikén délután két órákkor kezdődik, és van úgy, hogy eltart, fél hétig is. Különben, hűvös az idő, és mindig esik az eső. Egyszer büszkén mutattam neki nemrég vásárolt, tűhegyes orrú, citromsárga, olasz cipőmet. Azt mondta, hogy te fiam, nem vagy milliomos, hogy ilyen drága cipőkben járjál. Azonnal rávágtam, hogy ez volt a város legolcsóbb cipője, alig fizettem érte, 70 frankot. Na, ez az! – válaszolta. - Ez a cipő, két hét múlva le fog foszlani a lábadról, és vásárolhatsz egy másik ilyet. Neked 1200 frankos, Bally cipőt kell venned. Azt, tíz évig fogod hordani! Pista az irodában, egész nap egy széken ült, és cigarettázva mesélgetett, otthoni emlékekről. Érthetetlen ózdi tájszólással beszélt, és rengeteget hazudott. Mesélte, hogy otthon, mozdonyvezető volt. A magyar gyártmányú, Buffalónak becézett, 424-es hatalmas mozdonyt ő vezette Ózd, és Budapest között. Kételkedtem ebben. Pont őt tették volna vezérnek egy ilyen mozdonyra, 22 éves korában. Főleg a családjáról beszélt, a szigorú, alkoholista apjáról, aki ütötte, verte a bátyával, Bélával együtt. Nagyon szegények voltak. Konyhában, ami egyben hálószoba is volt, laktak mind a négyen. Fekhelyük nem volt. Esténként, a fregolin ágyaztak meg nekik. A szülők húzták föl őket a plafonig. Ébresztőre az apja elvágta a kötelet. Egy szavát se hittem el. Fürdőszobát csak képen látott. Mosakodni, havonta egyszer, a polgári
3 fürdőbe mentek, illetve szöktek be, ahol a kabinos állandóan rájuk kiabált, hogy zokniban tilos a vízbe bemenni. Ők visszakiabáltak, hogy az nem zokni, hanem kosz. Ja? – mondta a kabinos – az más. Béla, iskola helyett, a Marx térre járt le, cowboyregényeket olvasni. Az apjuk egyszer követte őt, és hátulról egy akkora pofont adott neki, hogy a fiú kiharapta a „Helló Silvert” a regényből. Egy szép reggelen, hátizsákkal felszerelve, Béla megindult az ajtó felé. Az anyja megkérdezte: - Hova mész azzal a hátizsákkal, édes fiam? – Leugrok sóért - válaszolta a fiú. Az idegen légióból írt egy levelet, hogy szerencsésen megérkezett, és jó egészségnek örvend. Aztán soha többet nem hallottak róla. Se róla, se a sóról. Ilyeneket mesélt, aminek a fele se volt igaz. December közepe táján, Laci bácsi széles mosollyal lépett be, a fénymásoló irodába. Fiúk – mondta lelkendezve – nagy megtiszteltetés ért benneteket. Tegnap este, a vezérigazgató, monsieur Dieu bejelentette, hogy a forradalomra való megemlékezés keretén belül, emlékünnepet rendez a tiszteletekre, karácsony másnapján. A kastélyába, rajtatok kívül, meghívja Liege város polgármesterét, a rendőrparancsnokot, és a város többi, magas rangú személyiségét is. Pista számolni kezdte a napokat, reggelenként bejelentette: még tíz, még hét, még négy nap van hátra, az ünnepélyig. A karácsonyestét Laci bácsiéknál töltöttük el. Szép ajándékokat kaptunk tőlük. Ajándékokat, meg egy papírlapot, amire fonetikusan le volt gépelve az a francia szöveg, amit majd madame Dieu-nek, a vezérigazgató feleségének kell elmondanunk, a virágcsokor átadásakor. A kastélyhoz vezető autóút alatt felmondtuk Sárika néninek, a francia szöveget. Sárika néni meg volt elégedve a kiejtésünkkel, főleg a Pistáéval, mert ő ózdiasan, á betűvel beszélt. Szép volt az út. Az Ardennek dombos vidékein át, sűrűn behavazott erdőkön keresztül utaztunk a kastély felé. Hatalmas tisztáson pillantottuk meg a kacsalábon forgó kastélyt. A bejárat előtt szökőkút, hosszú, behavazott virágágyak, köztük sétányok, és rengeteg, csodaszép autó látványa fogadott bennünket. A lakájruhás ajtónálló besietett az épületbe, és rövidesen, estélyi ruhás hölggyel, a kastély úrnőjével jött ki az ajtó elé. Mi ketten Pistával, ott álltunk Laci bácsiék mögött, és vártuk, hogy mikor kell elmondanunk a bemagolt mondatokat. Erre nem került sor, mert madame Dieu, néhány mosolygós mondat után, amit Laci bácsiékhoz intézett, fázósan megdörzsölte a karját, és utat mutatott Laci bácsiéknak, hogy kerüljenek beljebb. Ránk is vetett egy pillantást, közben intett az ajtónállónak, hogy vegye el tőlünk a virágokat. Pista, az inasnak is elmondta a szöveget, amikor átadta a csokrot. Emez rámosolygott, rákacsintott Pistára. Hatalmas előszobába léptünk be. Kétoldalt, márványlépcsősor vezetett az emeletre. Az előszoba végében, a kétszárnyas, széttárt ajtón keresztül asztaloknál ülő, szmokingos férfiakat, estélyi ruhás hölgyeket láttunk. Nagy lárma közepette ebédelt a vendégsereg. Pincérek futkostak az asztalok között, ételeket raktak az asztalra, pezsgősüvegeket nyitottak. Valahonnan messziről, hegedőszót hallottunk. Laci bácsiék, követve madame Dieu-t, oda, abba a terembe mentek be. Minket, a karunkat fogva, egy inasféle, keskeny folyosón át, egy fehér ajtó felé vezetett. Itt le kellett mennünk néhány lépcsőn, és egy tágas konyhában találtuk magunkat. Tucatnyi szakács, konyhalány, inas, pincér rohangált a helyiségben. Itt csend volt, csak egy idős szakács kiabált mindenfélét, szigorú hangon. A konyha végében megterített asztalhoz ültettek bennünket. Az egyik pincér, ez katonatiszt lehetett, mert váll-lap volt a zakóján, étlapot nyújtott felénk, és intett, hogy válasszunk az ételek közül. Az árak nem voltak feltűntetve. Én a legrövidebb sort választottam. Pista is azt az ételt kérte. Rövidesen, néhány hosszúkásra vágott sült krumplit tettek le elénk. Egy érdekes formájú bögrében, valami krém volt. Majonéz – mondta a pincér, majd bort töltött a poharakba. Megkérdezte, hogy mit kérünk még, a krumpli mellé? Mutattam neki, hogy ez untig elég lesz, semmi mást nem kérek.
4 Pista se kért más ételt. Amikor elment a pincér, megkóstoltam a majonézt. Nagyon finom volt. Pistának is nagyon ízlett. Amikor elfogyott, kértem egy másik bögrével a pincértől. Azonnal kihozta a kis bögréket. Megettük a krumplikat, az ujjunkkal kitöröltük a bögrét. Iszogattunk a pezsgő borból, amitől kissé megszédültünk. Otthon – jegyezte meg Pista -, egy óra hosszát kellett volna várni a majonézre. Itt, mégiscsak jobb. Meg aztán, mikor rendeztek volna a számunkra, ilyen nagy ünnepet otthon? Meg a majonéz se folyik úgy, mint otthon. Ebben igazat adtam neki, mert a Keleti előtt, a Gombában, ahol majonézes tojást vettem egyszer, a majonézzel leöntöttem a zakómat. Jó anyám megszidott érte. Ózdon volt majonéz? – kérdeztem Pistától. Aha – válaszolta. – Az állomás mellett volt egy Gomba. Ott volt. De folyt. Ez itt kemény. Ez jobb. Minden Gombában lehetett kapni majonézes tojást - mondtam. - Mi volt annak a tojásnak a neve? Emlékszel rá? Kaszinótojás – válaszolta Pista. - Lötty volt rajta a majonéz. Meg aztán, lehetett kapni Imbiszt is. Az kocsonya volt. De jó volt. Ez itt, sokkal jobb – mondtam, és ittam a borból. Ebéd után finom süteményt, aztán kávét kaptunk, meg külön egy bögrében, tejet is. Minden nagyon finom volt, örültünk az ünnepi ebédnek, meg annak is, hogy ilyen sokan eljöttek a tiszteletünkre. És hogy mindenki szmokingban volt. Mindennel meg voltunk elégedve, csak azt sajnáltuk, hogy az estélyi ruhás nő elvitte tőlünk, Laci bácsiékat. Milyen jó lett volna itt, négyesben ebédelni. A konyha ablakai, a kastélykörüli járdával voltak egy szinten. Késő lehetett már, mert láttuk, hogy besötétedett. A kávé után, cigarettát, meg szivarokat tett le a pincér az asztalra. Szivarra gyújtottunk. Hátradőltünk a széken, szívtuk a méreg erős szivart. Fújtuk a füstöt, nagyokat nevettünk. - Itt azért mégiscsak jobb – mondta Pista. - Mikor szivarozhattam volna én, a 424-esen, vagy otthon a konyhában? A pincérek megállás nélkül futkostak. Amikor az ajtó hosszabb ideig nyitva maradt, tánczene foszlányait lehetett hallani a távolból. Mondtam a pincérnek, hogy muzsika, muzsika. Erre hívogató mozdulatot tett a kezével, hogy menjünk, kövessük őt. Csendben, lábújhegyen, egy termen mentünk keresztül, egy ajtóig. Itt már, egészen közelről lehetett hallani a zenét, a nevetéseket, a bruhahát. A kissé félrehúzott függöny mellett belestünk a bálterembe. Ilyet még sose láttam. Gyönyörű, estélyi ruhás nők, szmokingos férfiak táncoltak a fényes parkettán. A nők kezéből fehér csipkekendő lógott alá. Volt a táncolók között néger, meg szerecsen, meg Isten tudja miféle szerzet. Pista később pontosított. - Még latinok is voltak köztük. A nyolctagú zenekart, emelvényen helyezték el. Keringőt játszottak. Sajnáltuk, hogy nem láttuk Laci bácsiékat. Kopogtunk, integettünk volna nekik, az ablakon keresztül. Este ugyanazt kértük vacsorára, amit délután ettünk. Éjszaka volt, amikor Laci bácsi megjelent a konyhában. Rossz kedve volt. - Vacsoráztatok? – kérdezte. - Igen – mondtuk egyszerre Pistával. - És jó volt? - Igen. - Gyertek, madame Dieu szeretne elbúcsúzni tőletek. Madame Dieu az ajtónál beszélgetett, Sárika nénivel. Amikor odaértünk, megcsókolták egymást. Laci bácsi megcsókolta madame Dieu kezét, aki szabadkozott a kézcsóktól. Mi Pistával meghajoltunk. Madame Dieu ránk pillantott, és visszasietett a vendégek közé.
5 Hazafelé, nagyon jó, igazi ünnepi hangulat volt az autóban. Pista elmesélte, meg mutatta is, hogyan szivarozott a kávézás után. Mindannyian nagyokat nevettünk. Később, sokkal később, a nagy nevetések közben, Laci bácsi halkan mondta Sárika néninek: - Ide többet nem jövünk. Sárika néni bólogatott. Évtizedeken keresztül gondoltam arra, hogy vissza kellene menni Spa-ba. Megnézni a mozit, a mellette lévő házat, a Trois Caballerost. Mindig más dolgom akadt, meg egy kicsit tartottam is a távoli emlékek felébresztésétől. Nemrég, egy vasárnap reggelen azon vettem észre magamat, hogy Spa felé autózom. A központba érve, nem tudtam, hova kerültem, hol vagyok. Itt, annak idején egy tér volt, bódékkal benépesítve. Itt volt a mozi is. Kiszálltam a kocsiból. Megszólítottam egy idős férfit. Vizenyős szemekkel nézett rám. - A mozit keresi? A mozi nagyon messzi van ide. - Elnézést kérek – szóltam közbe. – itt a téren, régen volt egy mozi. - Óh, kedves uram, maga arról a moziról beszél, amelyik leégett? Az tényleg itt volt. Mon Dieu! Az egész házsor leégett vele. Remegett a feje, sétabot volt a kezében. - Elnézést kérek a kérdezősködésért. Tetszik emlékezni a Trois Caballerosra? Az egy söröző volt, közel a mozihoz. Az hol van? - Hogyne emlékeznék rá! Mon Dieu! Sokat jártunk oda, mi fiatalok, táncolni. Óh, régi szép idők. – Megfordult, a botot felemelte, mutatta az irányt. - Menjen csak tovább a Kursaal felé. Ott megtalálja majd az új mozit. De a Caballeros már rég nem létezik. Sokáig gondolkoztam, hogy mit csináljak ebben az újjászületett, idegen városban. Végül is, onnan ahol álltam, tudtam, hogyan kell felmenni a laktanyához. Áthajtottam a vasúti híd alatt, meglepetten néztem a hajdani kavicsos utacskát, aminek a városfelőli oldalán sűrű erdő zöldellett. Most kibetonozott, kétsávos út futott a laktanya felé. Ahol akkor erdő volt, most villaszerű házsor húzódott az út két oldalán. Már messziről láttam, hogy a laktanya zöld, rácsos vaskapuja nem változott. Megállítottam az autót, odasétáltam a kapu elé. Odaláttam az egyik épület első emeletére, ahol a szobám volt. Csak álltam mozdulatlanul, bámultam az épületet. Az ablakok mögött egyszerre megjelentek a barátaim: ahogy régen, ott ácsorogtak vagy futkároztak a széles folyosón. Benépesedett az udvar. Százával kergette öreg és fiatal az egyetlen teniszlabdát, amit Margit nénitől kaptunk ajándékba. Láttam az emelvényt, a malini érseket, ahogy a megható beszédét mondja a magyaroknak. Végül a Chevrolet is megjelent előttem. Ginette futott felém. Átölelte a nyakamat, így maradtunk néhány pillanatig összeforrva, egymást szerelmesen átkarolva. A kapuőr észrevett. Intett a kezével, hogy menjek el onnan. Nem mozdultam. Odajött, szigorúan rám szólt, hogy menjek el, tilos ott ácsorogni. Mivel nem mozdultam, beszólt az őrszobába, ahonnan ridegtekintetű, nagydarab őrmester lépkedett felém. Szemöldökét mérgesen összehúzta, fenyegetően kiáltotta: - Tessék elmenni! Itt nem lehet ácsorogni. Hallja? Közel jött hozzám, hosszan, mérgesen nézett a szemembe. A harcias vonalak lassan megenyhültek, eltűntek az arcáról. Halkan kérdezte: - Minden rendben van, uram? Nem kér vizet? Hozzak egy pohár vizet? Intettem, hogy nem kérek. Még egyszer végignéztem az udvaron. Eltűntek a fiúk, eltűnt az emelvény, örökre eltűnt a Chevrolet. A mankómra támaszkodva, odacsoszogtam a kocsihoz. Bosszankodtam. Nem kellett volna idejönnöm. Itt éreztem igazán, hogy mennyire megöregedtem.
***
6
