1
Pintér László EGYMILLIÓ EURÓ William Van Mael, a nemzeti válogatott kapuvédője, befejezte a reggelijét. Megtörölte szalvétájával a száját, odahajolt a feleségéhez, és a fülébe súgta: Ne felejtsd el drágám, hogy délután négy órára vár a mamád, teára. Vegyél neki egy tejszínhabos tortát. És ne felejtsd el átadni neki, hogy csókoltatom. Ramóna mosolyogva vette tudomásul a figyelmeztetést. William még egyszer rámosolygott az asszonyra, megcsókolta az arcát, és lesietett a garázsba. Lendületből, mint minden reggel, átugrotta a Ferrari zárt ajtaját, és elhelyezkedett a kocsi kormánya mögött. Elfordította az indítókulcsot. A sportkocsi, hatalmas robbanással indult útnak, a futballstadion felé. Ramóna az ablaknál állt, elgondolkozva nézett férje kocsija után. Amikor az autó eltűnt a park vaskapuja mögött, s a kapu becsukódott, alig észrevehetően, nem tetszően, megingatta a fejét. Elgondolkozva sétált át a hálószobába. Egy sötétszürke Chanel kosztümöt vett ki a szekrényből, azt öltötte magára. Fekete, harang alakú szalmakalapot választott ki, a többi közül. Nézegette magát az állótükörben, ahonnan vonzóküllemű, szép nő nézett vissza rá. Törte a fejét. Nem tudta kitalálni, miért akar Clara - gyerekkori barátnője -, találkozni vele, mielőtt az ügyvédhez menne, hogy beadja a válókeresetet. Mit akar elmondani? Mi az a fontos dolog, amiről okvetlen tudnia kell? Clara kioktató szavait hallotta: „ha azt mondod el, amit az egész ország tud, vagyis hogy William imád téged, és valóságos földi paradicsomot teremtett a számodra, soha, egyetlen bíróság se fogja kimondani a válást. Beszéljük meg azokat a dolgokat, amikről te nem tudsz, de a jogtanácsosodnak, okvetlenül tudnia kell”. Mik lehetnek azok a részletek? Az, hogy William betegesen kártyafüggő? Hogy nem tud lemondani a barátokról, meg a póker partikról? De hiszen, már megismerkedésük első napjaiban bevallotta ezt a betegségét. Őszintén, becsületesen, mindent elmondott magáról. Ő, tizenhét évesen, halálosan szerelmes volt belé, s a kártya miatt, nem tudott volna lemondani a világhírű, százezrek által bálványozott férfiról. Még akkor sem, amikor azt a könnyelmű kijelentést tette, hogy 250.000 euró havi fizetésével azt csinál, amit akar. Nem számít, ha ekkora pénzből néha, nagyobb összegeket veszít. Jövőre, az új szerződésében, úgyis megduplázzák ezt az összeget. Tudott ezekről a hibáiról, és mégis, beleegyezett a heti három, négy kártyapartiba. Arra gondolt, hogy a házasélet más szórakozási lehetőségeket tartogat majd férje számára, mint a kártya. Igaz, ő maga is hibás volt abban, hogy nem tudta eltéríteni William érdeklődési körét a színház, az opera, vagy például, az irodalom felé. Clara már a cukrászda teraszán, a megszokott asztaluknál várt rá. Összecsókolóztak, megdicsérték egymás Chanel, vagy Dior kosztümét. Teát rendeltek. Némán iszogattak, ropogtatták a szárazsüteményt. Roppant kínos dolgot tudok Williamról – mondta váratlanul, Clara. – Nem akartam eddig beszélni róla, nem akartam értelmi szerzője lenni a válásotoknak. Most, hogy te határoztad el ezt a lépést, el kell mondanom, mi történt az egyik parti után. Ramóna elhelyezkedett a karosszékben. Tudta, hogy a kártya partikat, legtöbbször, Clara férje, Karl rendezte a villájukban. Azt is tudta, hogy a partnerek, a város leggazdagabb, legismertebb polgárai, a futballcsapat szponzorai közül kerültek ki. Legtöbbször a feleségek is összegyűltek a nappaliban. Traccsoltak, amíg a férjeik, tízezrekben játszották a pókert. Csak ritkán vett részt ezeken az estéken. Ilyenkor, inkább otthon maradt. Olvasott, tévézett, vagy mesterműveket hallgatott. Clarával délutánonként, William edzése ideje alatt találkozott. Ölébe vette táskáját, cigarettás dobozt vett elő. Rágyújtottak. Clara nem tudta, hogyan kezdje el a történetet. Szerette barátnőjét, előre félt a könnyeitől, amiket a történet esetleg fakasztani fog a szeméből. Nagyot szívott a cigarettából.
1
2 Ez az egész abban az időben kezdődött, amikor megjelent a társaságban William két, gyerekkori barátja. Ő mutatta be a fiúkat. Te is ismered őket: Pablóról, és Jacháról van szó. A két csinos, jólöltözött, kifinomult nyelvet beszélő fiatalembert azonnal befogadta a társaság. Udvariasak voltak, kedvesek. Mindig egy tortával, vagy süteményekkel kedveskedtek az összeült hölgyeknek. Sajnálkoztunk Jacha autóbalesetén, s azon, hogy a szerencsétlenség következtében, lebénult a balkarja, meg a ball keze. Mivel nem ismerték a póker szabályait, William mögé ültek: kibiceltek, meg tanulták a játékot. Iszogattak a többiekkel, de nem akartak játszani. Túl magas volt nekik a kezdő, betett összeg. William kérte a többieket, hogy legyen kevesebb a ’chip’, így a barátai is el tudnak kezdeni játszani. A két kezdő játékos, sokat veszített. Többször volt úgy, hogy nem tudtak fizetni, de becsületszavukat mindig tiszteletben tartották, határidőre, mindig kifizették a tartozásukat. Aztán, ahogy a kiskutya az ugatásba, ők is belejöttek a játékba. Volt úgy, hogy nyereséggel, sőt, egyre nagyobb összeggel távoztak az asztaltól. Egyik nap, Karl figyelmeztette Williamot: - Vigyázz! Ha a barátaid nyernek, mindig te veszítesz! Méghozzá, sokat, nagyon sokat! Ezek a pénzedre utaznak. Ajánlom, hogy ne hívjuk meg őket többet. Beleszívott a cigarettába, leütögette a hamut a hamutálba. William vérig volt sértve. Rákiáltott Karlra: mit merészelsz feltételezni a barátaimról? Pici gyerekkorom óta ismerjük egymást. Egy osztályba jártunk, együtt voltunk cserkészek, együtt ministráltunk! Ramónára pillantott. Csakhogy Karl nem hagyta annyiban a dolgot. Ő már korábban gyanakodott a két, jólfésült fiúra. Egyik ismerőse, az Interpolnál dolgozik. Tőle tudott meg néhány részletet róluk. Azt például, hogy Pablót, és Jachát, a kanadai rendőrség évek óta keresi. Meg azt is, hogy tulajdonképpen két, elvetemedett hamiskártyásról van szó. Mindketten a híres, madridi Carampa cirkusziskolában tanulták meg, a kártyaforgatás művészetét. Azok közé tartoznak, akiknek összekeverheted a paklit, ahogy akarod, ők akkor is leosztják maguknak a három, vagy négy ászt, amikor kell. Karl azt is megtudta, hogy Jachának sose volt autóbalesete. Miután csaláson kapták rajta, kalapáccsal szétverték a kezét. Így bénult le örökre a balkarja is. De még a béna balkeze segítségével is, azt csinál a paklival, amit akar. Amikor Karl mindezt elmondta Williamnak, a férjed elismételte barátainak, a hallottakat. Mindketten tagadták, hogy róluk lenne szó: esküdöztek, hogy soha életükben nem voltak Kanadában. Ennyiben maradt a dolog. Clara ivott néhány kortyot a teából. Egy alkalommal – folytatta -, amikor már mindenki elment, William, és két barátja hosszabb ideig maradt a kártyaszobában. Én italt vittem be nekik, de kifelé jőve, nem csuktam be az ajtót. Hallgatóztam. Pablo vitatkozott a férjeddel. Az előző héten, William hétszázötvenezer eurót veszített. Háromhavi fizetését tette fel egy ász-király fullra, míg Pablo, négy kettest terített ki az asztalra. Pablo követelte a nyereségét. Azt mondta, ha William nem fizet huszonnégy órán belül, baseball ütővel darabokra töri mindkét lábát. Williamot ekkor már, a két jó barát, teljesen kifosztotta. Egy fillérje nem volt. Egy hónap haladékot kért. Tovább vitatkoztak, mire egyszer csak Jacha, nyugalomra intette Pablót, és azt mondta, hogy üljenek le, beszéljék meg nyugodtan a dolgot, ahogy ez barátok között szokás. Azzal folytatta, hogy lenne egy üzlet, amibe be kellene venni Williamot. Azonnal kereshetne egymillió eurót. Csak annyit kellene tennie, hogy egy ház előtt kellene sétálni, mintha várna valakit. William kérdésére azt válaszolták, hogy annak a háznak a földszintjén, egy bankfiók van, de neki, ezzel nem kell törődnie. Ha ezt a csekélységet, a hét végén, péntek délután megteszi, kap egymillió eurót, és elengedik az adóságát is. Ramóna megindult hangon kérdezte. Mikor történt ez?
2
3 Két hónapja, március második hetének a keddjén. És négy nap múlva, azon a péntek délutánon rabolta ki két fegyveres, álarcos férfi, a Kredietbank fiókját. Az ismeretlen tettesek, közel négymillió euróval távoztak. Azóta tűnt el, ez a két csavargó. Ramóna nem ment el az ügyvédjéhez beadni a válókeresetet, hanem hazasietett. Belelapozott férje naplójába, amiben pontosan be voltak írva az edzések időpontjai, az orvosi vizsgálatok eredményei, és sok más fontos adat is. Azon a péntek délutánon, mivel a csapat szombaton játszott, Williamnak nem volt edzése. Ramóna nem szólt férjének, a márciusi történtekről. Még gondolkozott mindazon, amit Clarától hallott. Nem hitte el, hogy férje segédkezett volna a bankrablásban. Soha nem ment volna bele, egy ilyen cselekedetbe. Hogy kifizesse adóságát, a klub vezetősége, egyetlen szavára előlegezett volna, hétszázötvenezer eurót. Hibái mellett, William legfőbb erénye, a becsületesség volt. Néhány nappal a történtek után, Ramóna összeütközött egy teherautóval, és összetörte Mercédeszének a lámpáját. Mivel a karosszéria is megsérült, a garázs, négyezer euróra becsülte a javítás összegét. Ramóna pénzért ment be a bankba, ahol a pénztáros, sajnálattal közölte, hogy nincs elég pénz, Van Mael úr számláján. Azonnal hozzátette: - Asszonyom! Legyen türelemmel, azonnal megoldjuk a problémát. Bement az osztályvezető irodájába, ahonnan az igazgatóval jött vissza, az ablakhoz. Közölték Ramónával, hogy Van Mael úrnak van egy másik számlája, amiről a kért összeget le tudják hívni. Ramóna nem tudott erről a számláról, de úgy tett, mintha az övé lenne, a rajta lévő összeg. Mosolyogva kérdezte. Mekkora összeg van most, ezen a számlán? Kerek egymillió euró – válaszolta a pénztáros, és már számolta is, a kért, négyezer eurót. A taxiban, Ramóna úgy érezte, hogy a férjéről alkotott eddigi jó véleményét, mint egy tarajos hullám, elsöpörte a második bankszámla létezése, eltitkolása. Azonnal kitalálta, honnan származik a hatalmas összeg. A becsületes sportemberből, egyik pillanatról a másikra alávaló gazember, elvetemült bankrabló lett. Belerázkódott e szörnyű felfedezésébe. Ezen a hétfői napon, a váláskereset beadását, tulajdonképpen az állandó egyedüllét miatt határozta el. Egyedül volt reggel, egyedül volt egész nap, egyedül volt este is. A férjével, csak ritkán találkozott. Edzések után taktikai megbeszélések voltak, az öltöző ajtajában újságírók várták, utána a tévében szerepelt, majd reklámfilmeket forgatott, este pedig jöttek a póker partik. Otthon, a meseszép villában, mindig fáradtan ült le a kanapé sarkába. Ha mellé ült, és simogatni kezdte dús, fekete haját, William a kezét csókolgatta, és elnézést kért, merthogy frissnek kell lennie, a másnapi edzésen. Remeteéletet élt. Kétségbeesetten döbbent rá, hogy a férje mindenkié, de sohasem az övé. Az egyedülléthez, a társtalansághoz ment feleségül. Amikor William a kártyaparti után késő este hazatért, Ramóna közömbös hangon tette fel a kérdést. Mit tudsz Pablóról, és Jacháról? Azt hallottam Clarától, hogy március óta nem lehet hallani róluk. William sűrűn bólogatva nézett a feleségére. Igen, igen, eltűntek. Nincsen hírem felőlük. Azt mondta Karl, hogy a kanadai rendőrség keres utánuk. Estebéd alatt csak néhány szót szóltak egymáshoz. Vacsora után, Ramóna szokatlan, szigorú hangon szólt rá a férjére: William! Nem tudtam, hogy van egy eltitkolt bankszámlád, amin egymillió euró van. Honnan van ez a hatalmas összeg? A férfi elképedve nézett a feleségére. Megdöbbenten kérdezte:
3
4 Honnan tudsz erről az összegről? Csak nem a bankigazgató árulta el a titkos számla létezését? De igen ő – válaszolta Ramóna. - Mond William! Van valami összefüggés a pénz, és a márciusi bankrablás között? William letette a vízzel teli poharat. Megütközve kérdezte. Megőrültél, Ramóna? Azt tételezed fel rólam, hogy huszonhét éves koromban bűnözővé váltam? Hogy gondolhatsz ilyesmire? És honnan veszed azt, hogy tudtam volna, arról a bankrablásról? Carol mondta! – kiabálta most már vicsorogva a nő. - Kihallgatta a beszélgetéseteket! Hallotta, hogy ekkora összeget ajánlottak föl a barátaid, ha őrködsz a bank előtt! A naplódból tudom, hogy nem volt edzésed, azon a délutánon! Neked is emlékezetes lehet az a nap! A szüleimhez szerettem volna menni veled, mire azt válaszoltad, hogy fontos dolgod van. El kell menned! Összeszólalkoztunk! Kiabálva veszekedtünk! Bőgtem! Akkor sírtam először az esküvőnk óta. Emlékszel rá? Emlékszem, drágám. Persze hogy emlékszem. Ha nem mondod meg, hogy hol voltál azon a délutánon, kötelességem lesz feljelentést tenni a terhedre, a rendőrségen. William arca is megkeményedett. Éles hangon szólt a feleségére. Elment az eszed? Feljelentenél? Tönkretennéd a férjedet, a férjed karrierjét? Aki mindig csak arra törekedett, hogy királynői életet biztosítson a számodra? Tudod, hogy ki vagyok én? Százezrek bálványa! Értem jönnek ki tízezrek a stadionba, hogy skandálják a nevemet, kilencven percen keresztül. Fiatalok százezreinek vagyok az eszményképe! A grundokon is, az én nevemet kiabálják a srácok! És te be akarsz engem piszkítani? Bele akarsz taposni a kisgyerekek álmába azért, mert Clara hallott néhány szót, egy veszekedésből? Ramóna csípőre tette a kezét. Honnan van az egymillió euró? Nem mondhatom meg! Válaszolj, William! Honnan van? Ha becsületes úton jutottál hozzá, miért nem tudhatok róla? Nem mondhatom meg! Semmi köze a pénznek a márciusi rabláshoz. Egy szavadat se hiszem el! – kiáltotta Ramóna. - Elválok tőled! Nem akarok tovább élni, egy ilyen kétes múltú alakkal. Az utolsó szavak hallatán, William elsápadt. Kétes múltú alak? Ilyet még sose mondtak neki. Csitítani akarta a feleségét. Halkan szólt hozzá. Szeretsz te engem, Ramóna? Igen, szeretlek. De bizonyítsd be, hogy nem a bankrablásból van az a pénz? Ha megesküszöl rá, hogy soha, senkinek nem beszélsz arról, amit most elmondok neked, akkor elmesélek egy régi, nagyon régi történetet. Ramóna értetlenül nézett a férjére. Ha nem büntetendő cselekményről van szó, akkor megígérem a némaságot. De tudnom kell, honnan van ez az összeg? Ki fizette ezt be? William helyet foglalt a felesége mellett, és bizonytalan mozdulattal széttárta a karját. Nem tudom! Olvashatatlan az aláírása. De hogy megértsed ezt az egész történetet, tudnod kell, hogy ehhez a befizetéshez, hozzátartozik egy különös eset. Ez akkor történt, amikor négy évvel ezelőtt, bekerültünk a Bajnokok Ligája döntőjébe. Egyik este, edzés után, egy férfi elém állt a kocsimnál, és autógrammot kért a lánya részére. Amíg a tollamat keresgéltem, azt mondta az illető, hogy tulajdonképpen egy életbevágóan fontos dologról szeretne beszélni velem. Lenne e néhány percem a számára. Ismersz, Ramóna, azonnal azt mondtam, hogy igen, meghallgatom, miről lenne szó. Beültünk a kocsimba. Azt mondta a férfi, hogy egyetlen mondatot szeretne csak mondani. Azt, hogy ha a döntő mérkőzést az
4
5 ellenfél nyeri meg, akkor egymillió eurót fizet be a bankszámlámra. Ennyit mondott. Mielőtt szájon vágtam volna, kiszállt a kocsiból, és az autójával elrobogott. Készülődtünk a nagy összecsapásra, teljesen elfelejtettem ezt a férfit. Elérkezett a döntő napja. Majd látni fogod a mérkőzés felvételén: egész meccs alatt engem tapsolt a százezres közönség. Azon az estén, nem lehetett gólt rúgni nekem. A mérkőzés hőse voltam, és ma is az vagyok, ha szóba kerül az a döntő meccs. Ramóna kételkedve hallgatta férje szavait. Hallott már néhány történetet, kapusok megvesztegetéséről. Mindig néhány tízezer euróról szóltak a felajánlott összegek, vagy még kevesebbről. Ki ad egymillió eurót egy kapusnak, egy győztes gólért? William egyre idegesebb lett. Évek óta nem dohányzott, most kihúzott egy cigarettát, Ramóna dobozából. Rágyújtott. Hosszan fújta ki a füstöt. - Három perccel a mérkőzés vége előtt, az ellenfél középcsatára kiugrott a védőink közül, és egyedül tört a kapunkra. Kirohantam a kapuból, hogy rávetődjek a labdára. A csatár elhúzta a labdát előlem, és tovább futott az üres kapu felé. Ekkor a bíró belefújt a sípba, és a tizenegyes pontra mutatott. Elbuktattad a csatárt? Nem! A földön feküdtem, nem láthattam, mi történik mögöttem. Hatalmas botrány tört ki a stadionban. Százezer ember fütyült, ordított, szidta a bírót. Tíz percig állt a játék. Egy ideig néma maradt. Messze elnézett a park, kivilágított fáinak a lombjai közé. Kereste a szavakat, nem tudta, hogyan folytassa a történteket. Nagyot sóhajtott. Jól ismertem a tizenegyest rúgó játékosukat! Biztos voltam benne, hogy kivédem a tizenegyest. Mindig a jobb sarokba bombázta a büntetőt. A rúgás pillanatában, jobbra vetődtem, mire ő begurította a labdát, a balsarokba. Minden újság kiállt mellettem! Bizonygatták, hogy jogtalan volt a tizenegyes. És te? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, Ramóna. - Te mit gondolsz, arról a tizenegyesről? Én? Tudnod kell, hogy ilyenkor, minden a másodperc ezreléke alatt történik. Amikor végső kétségbeesésemben kinyújtottam a karomat magam mögé, éreztem, hogy akaratlanul, megérintettem a csatár cipőjét. Úgy emlékszem rá, hogy tényleg megérintettem. De lehet, hogy nem. Elhallgatott. Bólogatva nézett maga elé. Megfogta Ramóna kezét. Soha, egy pillanatra nem gondoltam arra, hogy enyémé az a pénz. Négy év óta, nem nyúltam hozzá. Többször gondoltam arra, hogy berakom az egészet egy táskába, és leteszem egy templom ajtajába, vagy átutalom egy kórháznak. Egyik ötletet se találtam jónak. Meglátnának, vagy rájönnének, hogy én vagyok a pénz átutalója. Aztán titkos számlát nyittattam, oda utaltam át a pénzt. A kamatokat egy, a drogos fiatalokat segítő szervezetnek utalom át. Ramóna előtt nem volt tiszta ez a tizenegyes mese, ahogy a bankrablás ügye sem. Vagy az egyik, vagy a másik történet, nem igaz. Tamáskodva kérdezte. - Mond! Hogy létezik az, hogy ekkora összeggel vesztegessenek meg egy kapust? Mennyit kap egy csapat, egy ilyen győzelemért? William felállt, vizet töltött ki magának, egy ólomkristály kancsóból. Kiitta a vizet. Egy vagyont! – válaszolta. - Csak az UEFA fizet közel tízmillió eurót a bajnokcsapatnak. Ugyanennyit tehet a klub a kasszába, a meccsek prémiumából. Ennek a csapatnak nyernie kellett! Tudott dolog volt, hogy ez a klub, a tönk szélén állt. Már a villanyszámlákat se tudták kifizetni. Ezért ígértek, ekkora összeget. Egymás kezét fogva tévéztek egész este. Ramóna közben, a pénzre gondolt. Nem tudta elfogadni, nem hitte el a megvesztegetés, és a névtelen befizetés meséjét. Ki az az őrült, aki, miután megnyerték a meccset, még kifizet egymillió eurót egy kapuvédőnek? Ráadásul, William nem is ismerte a megvesztegetőt. William már régen kitalálhatta ezt a mesét arra az
5
6 esetre, ha valaki rákérdezne, hogy honnan van a pénz? És a pénz, ott nyugszik a számláján. Semmit se tett, hogy megváljon tőle. Minek nézi őt William? A hálószobában, végre megszólalt. Azt mondtad, hogy soha nem érezted, hogy tiéd lenne, az a pénz. Így van ez, ma is, négy év után? Igen! – válaszolta William. Ha kérnélek rá, könnyű szívvel megválnál tőle? William nem tudta kitalálni, mit forgat a felesége, a fejében. Kutatón nézett rá. Mire gondolsz? Ramóna elmosolyogta magát. Nekem van egy ötletem, hogyan szabadulhatsz meg örökre, ettől a lelkiismeretedre nehezedő ügytől. Megértettem, hogy mivel nem tudod, hogy ki fizette be, így senkinek se fizetheted vissza a pénzt. Az én ötletem szerint, soha, senki nem tudná meg, hogy mi történt a pénzzel. Hogyan? Megmondom. Holnap betelefonálsz a bankba, hogy egy hét múlva, szükséged lesz erre az összegre. Bankjegyekben! A pénzt berakjuk egy sporttáskába, és leutazunk vele a kikötőbe. A vitorlás hajóddal kimegyünk a nyílt vizekre, és amikor már nem látjuk majd a parti házakat, bedobod a táskát a tengerbe. Ennyi az egész. William elgondolkozott. Nem találta jónak az ötletet. Egymillió euró, az mégiscsak egymillió euró! Őrültség lenne bedobni a tengerbe. Onnan kell kiindulnod – folytatta Ramóna -, hogy akárhonnan jött, jogtalanul birtoklod ezt az összeget. Ez a pénz, te mondtad, nem a tiéd. Halálunk után, a gyerekeink fogják örökölni, ők is jogtalanul. Az én ötletem az egyetlen, becsületes megoldás. Gyönyörű időre ébredtek vasárnap reggel. Melegen sütött a nap, felhőtlen volt az ég, vidáman csiripeltek a madarak a park fáinak lombjai árnyékában. Ramóna szendvicseket, gyümölcsöt készített az útra. A bankjegyekkel megtömött Adidas táskát betették a Mercédesz csomagtartójába, és jókedvűen, énekelve vágtak neki a száz kilométeres útnak. A kikötőbe érve, végigsiettek a hosszú mólón, William hajójáig. A degeszre tömött táskát, William a cockpit közepére dobta. Miután elfogyasztották a szendvicseket, William begyújtotta a motort. Kiérve a kikötőből, felhúzta a vitorlákat. A szél megdagasztotta őket, megdőlve indult a hajó, a nyílt tenger felé. William a kormánykerék mögött állt, szemét nem vette le a vitorlákról: apró mozdulatokkal irányította a hajó futását. Ramóna a táskát nézte. Ő, a táskáról nem tudta levenni a szemét. Azon gondolkozott, hogyha övé lenne a pénz, biztos nem kártyázná el! Megjelent előtte a Cartier ékszerüzlet aranytól csillogó, gyémántoktól villogó kirakata. Arra a gyémánt nyakékre gondolt, amit hónapokkal azelőtt látott Párizsban. Nem tudott megszabadulni, ettől az emléktől. Állandóan a nyakékek, brossok, gyönyörű aranyórák jártak az eszében. Nézte a táskát. Biztos volt benne, hogy William becstelen úton jutott a pénzhez. Már régen eltűntek a parti házak a szemük elől. William bevonta a vitorlákat, a hajó megállt, lustán himbálózott az oldalához verődő hullámokon. A táskára nézett, majd pedig Ramónára. Na, mi legyen? – kérdezte. – Bedobjam? Várj! – mondta Ramóna. – Várj! Képzeljük el azt, hogy itt megy el mellettünk egy vitorlás, és az utasok látják, hogy bedobtad a táskát a vízbe. Tegyük föl, hogy valaki beugrik a vízbe és visszaúszik a táskával a hajójához. Te ebben az esetben, mit tennél? Semmit – válaszolta William. – Ebben az esetben övé a táska, és a tartalma is. Tehát igaz, amit eddig állítottál: elismered, hogy nem a tiéd a pénz. Igen, igaz. Ramóna megsimogatta William arcát.
6
7 Most már végleg megnyugodtam, drágám. A szememben, újra becsületes ember lettél. Bedobhatod a táskát a vízbe. William megragadta a bőrfüleket, meglóbálta, és jó messzire, bedobta a táskát a hullámok közé. A táska nagyot csobbanva esett egy hullám tetejére. Mindketten, mereven bámulták a bukdácsoló táskát, ami a benne lévő levegő miatt, csak nagyon lassan kezdett süllyedni. Ekkor Ramóna fellépett a hajó szélére, és beugrott a vízbe. Hatalmas karcsapásokkal úszott a táska felé. A táska már a víz alatt volt, amikor az utolsó pillanatban, elkapta a fogantyúját. Maga mögött rángatva a táskát, mellúszással, nehezen evickélt vissza a hajóhoz. William ijedten nyújtotta a mentő rudat Ramóna felé. A táska fülét, Ramóna a kampóra akasztotta, és visszamászott a hajóra. Rákiáltott Williamra. Ne nyúlj a táskához! Ez a táska az enyém! Micsoda? – kérdezte William. - Hogyhogy a tiéd? Az enyém, mert én úsztam be érte, én hoztam ki a vízből. Ha eldobsz egy csikket az utcán, és én felveszem azt, a csikk az enyémé, azt én szívhatom tovább. Így van? Nem! – válaszolta William -, mert én is utána akartam ugrani. Csakhogy te megelőztél. Te is utána ugrottál volna? Persze hogy utána! Azt gondoltad, hogy veszni hagyok, egymillió eurót? Bolondnak nézel? Ramóna rákiáltott a férjére. - Kérem a lakat kulcsát! Ha nem adod ide azonnal a kulcsot, itt, a kikötőben, feljelentelek a rendőrségen. Szeretném hallani, hogy mit fogsz válaszolni, amikor megkérdezik: honnan van a pénz! Felezzük meg az egymilliót! – ajánlotta William. - Ötszáz neked, ötszáz nekem. Semmit se felezünk meg! – vicsorgott Ramóna. - Kérem a kulcsot! William megadta magát. Kényszeredetten nyúlt a zsebébe, és húzott ki egy kulcsot. Átnyújtotta Ramónának. Tessék! Légy boldog a pénzemmel, amit megfélemlítéssel, zsarolással csikarsz ki tőlem. Ramóna boldogan tette fel a padra, és nyitotta ki a táskát. Leült, kimeredt szemekkel bámulta a tartalmát. A táska tele volt régi újságlapokkal. Hatalmasat sikoltott a meglepetéstől. - Mi van, drágám? – kérdezte aggódva William. – Mi történt? Mi ez? Hol van a pénz? – kiabálta Ramóna. A pénz? Az egymillióra gondolsz? A számlámon van, drágám – válaszolta nyugodtan William. Mosolyogva folytatta. – Ajánlottam az előbb, hogy felezzük meg a milliót. Nem egyeztél bele. Most ott vannak az újságok, olvashatsz egy ideig, hátha találsz néhány jó tanácsot, a felezés fogalmáról. Gyűlölet ült ki Ramóna arcára. Mérgében lelökte a táskát a padról, az újságok kiborultak a műanyag padlózatra. Már a kikötőben feljelentelek a rendőrségen! William mosolyogva kérdezte. És mit fogsz mondani nekik? Az az én dolgom. William helyet foglalt a padon. Mutatóujját az ég felé meresztette. Hogy ne nevettessed ki magad ország-világ előtt – mondta magyarázó hangon -, elmondom neked, az egymillió euró igazi történetét. Mert eddig csak gyerekmeséket hallottál róla. Legelőször is, pontosítani szeretném, hogy hol voltam azon a péntek délutánon, amikor a bankrablás történt. Bent voltam a klubházban, ahol egy pszihiaterrel találkoztam. A kártyaszenvedélyemből szeretnék kigyógyulni, erről beszélgettünk. Tehát bizonyítható, hogy semmiképpen nem sétálhattam a bankfiók előtt, a város túlsó oldalán. Mivel Pablóék eltűntek,
7
8 nem kellett kifizetnem az adósságomat. Ami pedig az edzés utáni találkozót illeti, valóban várt rám egy ismeretlen férfi, a kocsimnál. Valóban autogramot kért a lánya részére. Megköszönte az aláírásomat, és hazament. A szóban forgó egymillió euróról már többször akartam beszélni neked, de mindig elálltam e szándékomtól. Majd mindjárt megmondom, hogy miért. Mindig arra gondoltam, hogy miután kiöregszem, és abba kell hagynom a hivatásos sportolást, belekezdünk egy családi vállalkozásba. Nyitunk egy éttermet, egy divat, vagy egy sportüzletet. William magabiztossága, nyugalma, átragadt Ramónára. De még mindig nem ismerte, a pénz eredetét. Széttárta a karját, kíváncsian kérdezte. Honnan van a pénz? Nagyot nevetett a férfi. - A profi szerződésemből. Csakhogy erről a pénzről, a klub elnökségének a tanácsára, senkinek se volt szabad beszélnem. Azért, mert ez ’fekete pénz’ volt, amire nem kellett adót fizetnem. És jól tettem, hogy sose beszéltem róla, mert már a válás járt az eszedben, drága Ramóna. Ha mindezt elmondtm volna neked, el tudod képzelni, mekkora kárt okoztál volna, a becsületes férjednek? Ramóna megsimogatta William arcát. Most már, hogy mindent tisztáztunk, sose válnék el tőled! – mondta, és szájon csókolta a férjét. Az autópályán nagy volt a forgalom. Tömegével igyekeztek a kocsik a főváros felé. A hosszú út alatt, Williamnak, a gyerekkora jutott az eszébe. Hét éves korában, ő olvasta föl a meséket, a kishúgának. Ha már ismerte őket, újakat kellett kitalálnia. Margó ezeket szerette a legjobban hallgatni. Ezeket elhitte. William régóta tudta, hogy ahogy a gyerekek, a felnőttek is elhiszik, ha igaznak tűnő meséket hallanak. A torlódások miatt, csak késő estére értek haza, a meseszép villájukba. ***
8
