Pilinszky János összegyűjtött versei

Pilinszky János összegyűjtött versei Kráter Trapéz és korlát (1940-1946) Halak a hálóban Te győzz le Éjféli fürdés Halak a hálóban Könyörgés Távozó sereg Magamhoz Trapéz és korlát Őszi vázlat Stigma Tilos csillagon Gyász Trapéz és korlát Téli ég alatt Miféle földalatti harc Késő kegyelem Mert áztatok és fáztatok Kánikula Mondom neked Ne félj Miféle földalatti harc

Harmadnapon (1946-1958) Senkiföldjén Parafrázis A tengerpartra Sírvers Egy szenvedély margójára Bűn Tanuk nélkül Két szeretőre In memoriam N. N. Kihűlt világ

Piéta Panasz Örökkön-örökké Mire megjössz Senkiföldjén Ama kései Egy KZ-láger falára Harbach 1944 Francia fogoly Egy KZ láger falára Ravensbrücki passió Harmadnapon Frankfurt Aranykori töredék Impromptu A szerelem sivataga Dél Jelenések VIII. 7. Apokrif Négysoros Egy arckép alá Agonia christiana A harmadik Hideg szél Félmúlt Novemberi elízium

Nagyvárosi ikonok (1959-1970) Introitusz Utószó Introitusz KZ-oratórium Nagyvárosi ikonok A tenger Nagyvárosi ikonok Van Gogh Kis éjizene Fehér piéta Önarckép 1944-ből Különitélet Egy sírkőre Passió Akár a föld A hóhér naplójából Merre, hogyan? Szent lator A "teremtő képzelet" sorsa korunkban

Ars poetica helyett

Szálkák (1971-1972) Monstrancia Amiként kezdtem Juttának Azt hiszem Mielőtt Egy szép napon Monstrancia Háromszínű lobogó A mélypont ünnepélye Majd elnézem A hóhér szobája Példabeszéd Vesztőhely télen Kőfal és ünnepély Halálod és halálom Bűn és bűnhődés Örökmozgó Metronóm Vacsora Intelem Vesztőhely télen Egy titok margójára Egy titok margójára Hasonlat Van Gogh imája Minden lélekzetvétel A többi kegyelem De ez se Rongyaidban és kitakarva Nincs több Minden időben Találkozások A pokol hetedik köre Címerem Egy életen keresztűl Most Vonzások közt Kiért, miért Én gyenge voltam A tékozló fiú keresése Marhabélyeg Fokról fokra

Az ember itt Omega Baleset Bár színem fekete Fokról fokra Felelet Felelet Kétéltű szörny Kérdés Milyen felemás Ahogyan csak Mégis nehéz Ez lesz Kezed, kezem József Attila Igen, a lomb Én nem számítok Telehold Bölcső és nem koporsó Elég Egyenes labirintus Egyetlen olvasmányom

Végkifejlet (1973-1974) Tabernákulum Visszavonom Két arckép Nyitás Játszma Sírkövemre A mi napunk Ki és kit? Meghatározás Tapasztalat Tabernákulum Így teltek napjaink Így teltek napjaink Meditáció Bársonycsomó Végkifejlet Fohász Rossz fölvétel Kárhozat Szép és még szebb A tett után

Merénylet Fölriadva In memoriam F. M. Dosztojevszkij Végkifejlet Kétsoros Alkohol S. W.-hez Betűk, sorok Napló Sztavrogin elköszön Zsolozsma Mégis Titok Ékszer Gyónás után Infinitívusz Költemény Trónfosztás Infernó Sztavrogin visszatér

Kráter (1974-1975) Kráter Hommage à Isaac Newton Pedig Önarckép 1974 Pascal Auschwitz Terek Jóhír Kórkép és hattyudal álom Kettő Depresszió Különbség Zűrzavar Egy fénykép hátlapjára Posztumusz passió Keringő Öröklét Verés Hölderlin Zöld Kőedény Akvárium Kapcsolat Gótika Visszafele Kráter Pupilla

Gérard de Nerval Pupilla Zsinórpadlás Villanyolló Summa Kisértés Hommage à Sheryl Sutton I. Hommage à Sheryl Sutton II. Vonzásod definíciója Mi és ők átváltozások 1970. október 14. 1970. december 22. Fátyol Életfogytiglan Szakitás Itt és most Kar és nyak Tékozlók Kopogtatás Van ilyen B. I. kisasszony Vázlat Szabadulás

Kötetből kimaradt versek Anyám Kikötőben Csönd Üzenet az üvegvárból Két szonett Vers a halotthoz Megdicsőülésünk Bordal Őszi cirkusz Kétféle A fényességes angyal is Szeptember Zárójelben Summa Mi és a virágok Újra József Attila Szabadulás Ismerem Műtárgy Augusztus Király és királynő Mind a ketten Zsoltár Parancsoló mód Hommage à Paul Verlaine Átváltozás

Pont és haza A lator sóhaja Pilátus Kegyelem Gizgaz Sellők A széken és az ágyon Valaki Levél Mégse Tűz és víz Kenyér

Mesék A naphajú királyleány A madár és a leány Aranymadár Ének a kőszívű királyról A nap születése Kalandozás a tükörben Ég és föld gyermeke

Műfordítások Hugo Von Hofmannsthal Elektra Heinrich Heine Hogy alhatol nyugodtan... (Wie kannst du ruhig schlafen) Robert Burns A szent vásár (The Holy Fair) Az ördög címére (Address to the Devil) Mary Morison Pierre Emmanuel Novemberi száműzetés

Trapéz és korlát (1940-1946)

Halak a hálóban

Te győzz le Te győzz le engem, éjszaka! Sötéten úszó és laza hullámaidba lépek. Tünődve benned görgetik fakó szivüknek terheit a hallgatag szegények A foszladó világ felett te változó és mégis egy, szelíd, örök vigasz vagy; elomlik minden kívüled, mit lágy erőszakod kivet, elomlik és kihamvad. De élsz te, s égve hirdetik hatalmad csillagképeid, ez ősi, néma ábrák: akár az első angyalok, belőled jöttem és vagyok, ragadj magadba, járj át! Feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád; folyam légy, s rajta én a hab, fogadd be tékozló fiad, komor, sötét mennyország.

Éjféli fürdés A tó ma tiszta, éber és oly éles fényü, mint a kés, lobogva lélekző tükör, mit lassu harcban összetör karom csapása. Nyugtalan heves fogakkal visszamar a mélyen megzavart elem. Legyőzve, lustán fekszem el és hallgatózom. Csillagok rebbennek csak, mint elhagyott egek vizébe zárt halak, tünődve úszó madarak. Elnézem őket, röptüket az irgalmatlan és süket egek között, én árva szörny, kit páncél nyom, heges közöny, ki mit se kér, és mit se vár,

csak bámul hosszan és puhán; sikamló, sűrü pikkelyek lepik be sűrün szívemet, a mélyén édes-jó iszony, kitéphetetlen orv szigony, mit észrevétlen vert belém a víz, a víz, s a lassu mély. Mert lenn hináros rét lobog, alant a kagylók boldogok, szivük remegve tölti meg a fénnyel érő sűrü csend. És mintha hívást hallana, zuhanni kezd az éjszaka, moszat sodor vagy csillagok, nem is tudom már, hol vagyok? Talán egy ősi ünnepen, hol ég is, víz is egy velem, s mindent elöntve valami időtlen sírást hallani!

Halak a hálóban Csillaghálóban hányódunk partravont halak, szánk a semmiségbe tátog, száraz űrt harap. Suttogón hiába hív az elveszett elem, szúró kövek, kavicsok közt fuldokolva kell egymás ellen élnünk-halnunk! Szívünk megremeg. Vergődésünk testvérünket sebzi, fojtja meg. Egymást túlkiáltó szónkra visszhang sem felel; öldökölnünk és csatáznunk nincs miért, de kell. Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés, nem válthat ki poklainkból semmi szenvedés. Roppant hálóban hányódunk s éjfélkor talán étek leszünk egy hatalmas halász asztalán.

Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel, mint néma tó a néma csillagot, nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis ha megölném is, hinné: jó vagyok. Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni! az övé lenni, ha nem is egészen; megváltanám egy futó, tiszta csókkal, hisz egyek voltunk rég a drága mélyben. Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom, éreznem újra félszeg, gyenge vállát, irgalmazz meg szegénynek és nekem, szivemben nincs már más, mint durva dárdák. Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben, kis békezászló, oltalmat keres, oldj fel maró, magányos bánatomból, ha senkiért, az anyámért szeress.

Távozó sereg Takáts Vilmosnak Hiába kutatsz, nem látsz zászlót sötét kezemben, hűs sisak se nyomja fürtöm. Nem fogadta a készülő sereg fiad. Te hittél bennem, és én benned, s most nem felejtem már soha, hogy fegyverkeztem és hiába, fülembe tép a mostoha, a drága kürtök búcsuzója, belém hasít és meggyötör. Kibomlok, gyenge ág a szélben, a szív utólszor tündököl. Utolsót lobban ifjúságom, s kiolt a vak önkívület. A többiek nyeregbe szállnak. Hideg a hajnal és süket. Mi lesz velem most? Nézz szemembe. Ha nem te, hát ki szánna meg? Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb, te jobb vagy, mint a többiek! Ha megszültél, most nézz szemembe, ha szeretsz, most meghallanád, mit én már mindörökre hallok:

a távozó sereg zaját.

Magamhoz Bátran viseld magányodat, én számon tartlak téged, ne hagyd a sorsod csillagokra, benned érjen a végzet. Vállad két éber sarka közt ha sisteregve átcsap, tudom, több vagy mindannyiunknál, benned vakít a bánat. Légy hát, akár az állatok, oly nyersen szép és tiszta, bátran figyelj, mint ők figyelnek kegyetlen titkaikra. S egy éjjel, magad sem tudod, mint égig érő ének, feljönnek benned napjaid, a halhatatlan évek: az este nem lel senki rád, az este sírva, késve hiába járják pitvarod: csak én látlak. Vagy én se.

Trapéz és korlát

Őszi vázlat A hallgatózó kert alól a fa az űrbe szimatol, a csend törékeny és üres, a rét határokat keres. Riadtan elszorul szived, az út lapulva elsiet, a rózsatő is ideges mosollyal önmagába les: távoli, kétes tájakon

készülődik a fájdalom.

Stigma Testvértelen szád meztelen remegni kezd és tiszta fénnyel ragyog fel melleden az ismeretlen stigma, bordáid közt a drága jel, mely örök sebet éget és többé sose tűnik el, csak mélyebb lesz a mély seb. Csak mélyül és be nem heged, örök halállal árnyal, s te fölállsz: növő szél vezet a megnyílt éjszakában. Átlépve házad küszöbét útnak eredsz a csöndbe, nem tudva merre és miért, hogy áldni fogsz vagy ölsz-e? Csak mész. Köröskörűl hegyek roppant magánya, itt-ott kivert tanyák és félszerek gazdátlan foltja villog, és küldenek, hogy vándorolj, bár buknál végre holtan a puszta földre, ajkadon kibékülő mosollyal. De ekkor szűk ösvényre érsz és hirtelen megállasz, mögötted hosszú csönd van és némán előtted áll az, kiért elhagytad mindened, száműzetésbe mentél, mert sorsodat ki fejtse meg, ki az, ha ő se testvér? Megállsz előtte, meztelen sebed kitárva, melyet a messzeségből melleden nehéz hatalma ejtett. És vársz, mint fáradt katonák, hisz nincs már senkid itten. Ő visszanéz az esten át, csak néz, és meg sem ismer.

Tilos csillagon Én tiltott csillagon születtem, a partra űzve ballagok, az égi semmi habja elkap,

játszik velem és visszadob. Nem is tudom, miért vezeklek? Itt minden szisszenő talány, ne fusson el, ki lenn a parton, e süppedt parton rámtalál. S ne félj te sem, ne fuss előlem, inkább csittítsd a szenvedést, csukott szemmel szoríts magadhoz, szoríts merészen, mint a kést. Légy vakmerő, itélj tiédnek, mint holtak lenn az éjszakát, vállad segítse gyenge vállam, magam már nem birom tovább! Én nem kivántam megszületni, a semmi szült és szoptatott, szeress sötéten és kegyetlen, mint halottját az itthagyott.

Gyász Fogad között fakó panasz, magányosság vacog, lakatlan partokat kutatsz, üres minden tagod, lezárt vagy, mint a kárhozat, a homlokod mögött csak pőre sikoltás maradt vigasznak, semmi több! Nem óv a hűtlen értelem, nem fogja szűk szegély, csillagcsoportokat terel a partalan szeszély elámuló szivedre: állsz tünődve és hagyod, belepjenek, mint sűrű gyász, a foszló csillagok.

Trapéz és korlát Sötéten hátat forditasz, kisikló homlokodra a csillagöves éjszakát kezem hiába fonja. Nyakad köré ezüst pihék szelíd pilléi gyűlnek,

bizalmasan belém tapadsz, nevetsz, - vadúl megütlek! Sugárzó párkányon futunk, elgáncsolom a lábad, fölugrasz és szemembe kapsz, sebezhetetlen állat! Elszűkül arcod, hátra buksz, vadul zuhanni kezdesz, az éjszaka trapézain röpűlsz tovább, emelkedsz a rebbenő való fölé! Kegyetlen, néma torna, mégcsak nem is kiálthatok, követlek szívdobogva, merészen ellököm magam, megkaplak és ledoblak, elterülünk hálóiban a rengő csillagoknak! Most kényszerítlek, válaszolj, mióta tart e hajsza? Megalvadt szememben az éj. Ki kezdte és akarta? Mi lesz velem, s mi lesz veled? Vigasztalan szeretlek! Ülünk az ég korlátain, mint elitélt fegyencek.

Téli ég alatt Cholnoky Tamásnak Fejem fölé a csillagok jeges tüzet kavarnak, az irgalmatlan ég alatt hanyattdölök a falnak. A szomorúság tétován kicsordul árva számon. Mivé is lett az anyatej? Beszennyezem kabátom. Akár a kő, olyan vagyok, mindegy mi jön, csak jöjjön. Oly engedelmes, jó leszek, végig esem a földön. Tovább nem ámitom magam, nincsen ki megsegítsen, nem vált meg semmi szenvedés,

nem véd meg semmi isten. Ennél már semmi nem lehet se egyszerűbb, se szörnyebb: lassan megindulnak felém a bibliai szörnyek.

Miféle földalatti harc

Késő kegyelem Mit kezdjen, akit elitélt, de fölmentett később az ég, megvonva tőle a halált, mikor már megadta magát? Kit mindenétől üresen talált a szörnyű kegyelem, megsemmisülten, mielőtt a semmi habjaiba dőlt! Mit kezdjen itt! Közületek talányait ki fejti meg? Szorongva anyját kémleli: ha elzokoghatná neki! Fogódzanék akárkibe, de nem lesz soha senkije; szeméből, mint gazdátlan ág, kicsüng a pusztuló világ.

Mert áztatok és fáztatok Rónay Györgynek Forduljatok hát ellenem ti meglapuló szörnyek, az omló folyosókon át hatolva egyre följebb, nyomuljatok be szabadon, futótüzet kiáltva lassan fölétek rakodó hatalmas éjszakámba!

Csupaszra vetkőztessetek, semmit se hagyva rajtam, vegyétek el a homlokom, a szemem és az ajkam, mert áztatok és fáztatok, mert éheztetek bennem, bár én is áztam-fáztam és nekem se volt mit ennem. Legyűrhetetlen fölkelés, dadogó, győztes lárma! mint életfogytig elitélt fegyencek lázadása. Egyetlen boldog pillanat, a végső és az első: csak állok majd és reszketek, akár egy égő erdő.

Kánikula A kardvirágok hegye véres, gyors pengéjük szemembe vág. Miféle forrón ömlő vér ez? Véres lesz tőlem a világ. Mi közöm e vad ütközethez? Sötéten izzó alkohol, elömlik, máglyát, tüzet tervez az ég, a légies pokol. A fák között, a fű tövében árnyékok mérges füstje száll. Konok kegyetlen szenvedéllyel gyilkol és gyujtogat a nyár.

Mondom neked Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve arcátlan elhagyod magad, alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne, a lámpa fénye majd beléd tapad. A levegő meg hosszu-hosszu szálon a fogaid közt ki-beszáll. Messze sodor és kicserél az álom. Tükröd előtt fésülködöl tunyán. Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz, vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz; parázna vagy, kétség se fér e hithez,

parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz. Tulajdon árnyékoddal összefekszel, mindegy neked, kivel-mivel; de annyi karból hogy merülsz fel egyszer, végűl minő medúzafő leszel? A pusztulás a lábadnál dorombol, miért nem űzöd már odább? A pillantását keresgéled folyton, és ujjaidon próbálod fogát. Lekuporodol, s alólad a párna, a halom párna fölmered, mint néma hasábokból rakott máglya. E pillanatban szinte értelek. Parázna vagy, mondom neked, parázna, - hallgass, míg végére jutok! de szíved alján embertelen árva, s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

Ne félj Én megtehetném és mégsem teszem, csak tervezem, csak épphogy fölvetem, játszom magammal, ennyi az egész, siratni való inkább, mint merész. Bár néha félek, hátha eltemet a torkomig felömlő élvezet, mi most csak fölkérődző förtelem, mi lesz, ha egyszer mégis megteszem? A házatok egy alvó éjszakán, mi lenne, hogyha rátok gyújtanám? hogy pusztulj ott és vesszenek veled, kiket szerettél! Együtt vesszetek. Előbb örökre megnézném szobád, elüldögélnék benn egy délutánt, agyamba venném, ágyad merre van, a képeket a fal mintáival, a lépcsőt, mely az ajtódig vezet, hogy tudjam, mi lesz veled s ellened, a tűzvész honnan támad és hova szorít be majd a lázadó szoba? Mert égni fogsz. Alant az udvaron a tátott szájjal síró fájdalom megnyílik érted, nyeldeklő torok.

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot. A túlsó járdán állok és falom: gyapjat növeszt a füst a tűzfalon, gyulladt csomóba gyűl és fölfakad, vérző gubanc a szűk tető alatt! Mi engem ölt, a forró gyötrelem, most végig ömlik rajtad, mint a genny, sötét leszel, behorpadt néma seb, akár az éj, s az arcom odalent. Így kellene. De nem lesz semmi sem. A poklokban is meglazult hitem. Vigasztalást a játék sem szerez, az éjszakának legmélyebbje ez. Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. Nem érdekelsz, nem is szerettelek. Aludj nyugodtan, igyál és egyél, s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Miféle földalatti harc Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet, hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel. Különben olyan egyremegy, a gyilkos nem latolgat, akárhogy is történhetett, te mindenkép halott vagy, heversz, akár a föld alatt, elárvult szürke hajjal, kihamvadt sejtjeim között az alvadó iszapban. Így hittem akkor, ostobán tünődve, míg ma éjjel gyanútlan melléd nem sodort egy hirtelen jött kényszer, az oldaladra fektetett, eggyévetett az álom, mint összebújt szegényeket a szűkös szalmazsákon. Mint légtornász, az űr fölött

ha megzavarja párja, együtt merűltem el veled alá az alvilágba, vesztemre is követtelek, remegve önfeledten mit elrabolt az öntudat most újra visszavettem! Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsu mását, zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogycsak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat! Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihúnytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész? Miféle földalatti harc, s vajjon miféle vér ez, mitől szememnek szöglete ma hajnal óta véres? A zűrzavar csak egyre nő. A szenvedély kegyetlen. Hittem, hogy eltemettelek, s talán te ölsz meg engem? Én félek, nem tudom mi lesz, ha álmom újra fölvet? Kivánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet. A számban érzem mocskait egy leskelő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?

Harmadnapon (1946-1958)

Senkiföldjén

Parafrázis Mindenki táplálékaként, ahogy már írva van, adom, mint élő eledelt, a világnak magam. Mert minden élő egyedűl az elevenre éhes, lehet a legjobb szeretőd, végül is összevérez. Csak hányódom hát ágyamon és beléreszketek, hogy kikkel is zabáltatom a szívverésemet! Miféle vályu ez az ágy, ugyan miféle vályú? S mi odalök, micsoda vágy, tündöklő tisztaságú! Szünetlen érkező szivem hogy falja föl a horda! Eleven táplálék vagyok dadogva és dobogva. Eleven étketek vagyok szünetlen és egészen; emésszétek föl lényegem, hogy éhségtek megértsem. Mert aki végkép senkié, az mindenki falatja. Pusztíts hát szörnyű szerelem. Ölj meg. Ne hagyj magamra.

A tengerpartra A tengerpartra kifekszik a tenger, a világ végén pihen a szerelmem, mint távoli nap vakít a szivem, árnyéka vagyunk valamennyien.

Sírvers Nem görbülhet egyetlen hajukszála, őrzöm legkisebb ráncaik a kőzeteknél konokabban az ítéletnapig. Könnyeik szivárgó erekben szemérmesen bujdosnak bennem, és feneketlen tavat ásnak a mindentudó hallgatásnak. Hajnalig síró szeretőkben némul el így a szerelem, s már nem is ők karolják egymást, a halhatatlanság ölel! Egy egész örökkévalóság őrzi mindannyiuknak sorsát; rendíthetetlen, mint a kőzet, már nem is én ölelem őket.

Egy szenvedély margójára A tengerpartot járó kisgyerek mindíg talál a kavicsok közt egyre, mely mindöröktől fogva az övé, és soha senki másé nem is lenne. Az elveszíthetetlent markolássza! Egész szive a tenyerében lüktet, oly egyetlen egy kezében a kő, és vele ő is olyan egyedűl lett. Nem szabadúl már soha többé tőle. A víznek fordul, s messze elhajítja. Hangot sem ad a néma szakitás, egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Bűn Gyerek vagy még, a tagjaid mégis már szinte készen vakítanak a hajlatok derengő rendszerében, s akár egy bujkáló mosoly, ha csípőd nem, hát vállad elárul és magadra hagy. Tetőtől-talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább, egyetlen moccanásra puhán megindul életem, mint omló homokbánya. Gyenge vagy még, hát menekűlj mielőtt utolérne! Előre biccen a fejed. Az első ütés érte. Mohón tülekszenek feléd a leroskadó évek; mint kiéheztetett botok, a rengeteg megéled. Éjszakáim! az éjszakák didergő csőcseléke! testestül veti rád magát, egy falatka kenyérre. Fiatal csuklód eltörik és bezúzzák a hátad; az üdvösségük keresik, mit nálam nem találtak. Az elveszített gyermeket, vakító ifjuságot! S kifosztva elhajítanak, mint talpig tépett zsákot. Ez marad belőled nekem? Ájult közönnyel nézlek. Hová a váll, mely tündökölt, nyoma a tündöklésnek? Zavartan tesz-vesz a kezem az üres levegőben. Te volnál, kit megöltek és én lennék, ki megöltem?

Tanuk nélkül Kirajzolódom végleg a világból, mint csupasz falnak állitott fogoly, külön kezel, kivételes magányban a tanuk nélkül dolgozó pokol. Egy porcikám se bízná senki másra, ha únja már, magam kezére ad, s én folytatom, hol éppen abbahagyta, a két kezemmel, úgy és ugyanazt. Ki itt találna rám e szörnyüségben, és végignézné, mit is művelek, nem hinné el tulajdon két szemének,

s egy szót se merne szólni senkinek. Íly nyomorúság ugyan mire várna? Mi hátra van, bevégzi egymaga, hogy holta után is beléremeg, meg-megrándul a hóhér kosara.

Két szeretőre Mint alvilági házasok a forró sodronyon, hevertek, mint a balfelem, balom a jobbomon, s bár oktalan szerelmetek már annyit sem jelent, mint illemhely sivár falán az ábrák és jelek: a tűrhetetlen megszokás megannyi változat és változás között vakon mégiscsak összetart! Akár a kettészelt kukac valahogy mégis egy, szived szivével esztelen vesződve hempereg! Bizony: a büntetés elől kár is lesz futnotok, egy óriási csecsemő állja el utatok, és hanyatt-homlok menekül a torkotokon át, véres csomóban kiszakad, megszökik a világ.

In memoriam N. N. Te férfiaknál férfiabb, te bátraknál is bátrabb, legalább szégyelted magad megadni a halálnak? Az esztelenűl gyönyörű és kőszivüre égett, hogy roppant meg a súly alatt gyönyörű szüzességed? Valamikor, te nyomorúlt, még hitted a szerelmet! Most élősdiek seregét etetheti a tested. Kit nem vigasztalt senki se,

most betömi a szádat, a magányosan zokogót a tömeges gyalázat. Elterülve a többiek földes-agyagos ágyán, közösködőn és mocskosan, velőtrázón paráznán soha se lettél volna több, mint férgek között féreg? S nem csupán itt, a föld alatt veszett el vad szemérmed? Te életfogytig lázadó, valóban ennyi volnál, nem több a csontig élvező, levetkező halottnál? Saját végeddel kérdelek: a gőggel égő évek, az olthatatlan büszkeség, ha végül úgy se véd meg, az egész életünk mit ér? Szólj, rovarok arája, ha öröklétre születünk, mért halunk meg hiába?

Kihűlt világ E világ nem az én világom, csupán a testem kényszere, hogy egyre beljebb, mint a féreg furakodom beleibe. Így táplálkozom a halállal, és így lakik jól ő velem; az életem rég nem enyém már, vadhúsként nő a szivemen. Minden teremtett elevenből kijózanodva a szemét így ütközik ki, leplezetlen föladva hiú szégyenét. A mindörökre ismeretlen végül is így lesz otthonos. Mint hervadás az őszi lombot, a pusztulás bebalzsamoz. Kihűlt világ ez, senki földje! S mint tetejébe hajitott ócskavasak, holtan merednek reményeink, a csillagok.

Piéta Ferenczy Béninek Cserbenhagyott tulajdon tested, a rádzúduló tetemet már nem bírták és szakadozva elengedték az idegek. Mint ágaskodó riadt csorda, ha pusztulásba kergetik, fenyegetőn utadat állták visszahőkőlt érzékeid. Már csak az eszeveszett csókok vak folyosóin vágta át egy-egy menekvő szívverésed a halott szívéig magát. Nem érdemelhetett kegyelmet, mint elvaduló idegent, le kellett csontjaidról marjad lázadozó elevened, hogy méltó lehess a halálhoz, ki öledben fészket rakott. Időtlen gyásszá csupaszodtál. S ő harmadnap föltámadott.

Panasz Elevenen a csillagok alá, az éjszakák sarában eltemetve, hallod a némaságomat? Mintha egy égbolt madár közeledne. Így hívogatlak szótalan: az örök hallgatásból, idegen egeid alól valaha is kiásol? Eljut hozzád a panaszom? Hiába ostromollak? Köröskörűl a félelem zátonyai ragyognak. Számíthatok rád istenem? Úgy vágyom közeledre, dideregve csak hevesebb a szerelmek szerelme! Temess a karjaid közé,

ne adj oda a fagynak, ha elfogy is a levegőm, hivásom sose lankad. Légy reszketésem öröme, mint lombjai a fának: adj nevet, gyönyörű nevet, párnát a pusztulásnak.

Örökkön-örökké Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, maradék szemérmem némasága ez, úgyse hallanád meg, hangot ha adok, sűrü panaszommal jobb ha hallgatok. Tűrök és törődöm engedékenyen: mint Izsák az atyját, én se kérdezem, mivégre sanyargatsz, teszem szótalan, szófogadó szolga, ami hátra van. Keserüségemre úgy sincs felelet: minek adtál ennem, ha nem eleget? miért vakitottál annyi nappalon, ha már ragyogásod nem lehet napom? Halálom után majd örök öleden, fölpanaszlom akkor, mit tettél velem, karjaid közt végre kisírom magam, csillapíthatatlan sírok hangosan! Sohase szerettél, nem volt pillanat, ennem is ha adtál, soha magadat, örökkön-örökké sírok amiért annyit dideregtem érted, magamért! Végeérhetetlen zokogok veled, ahogy szoritásod egyre hevesebb, ahogy ölelésem egyre szorosabb, egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Mire megjössz Egyedül vagyok, mire megjössz, az egyetlen élő leszek, csak tollpihék az üres ólban, csak csillagok az ég helyett. A temetetlen árvaságban, mint téli szeméttelepen,

a hulladék közt kapirgálva szemelgetem az életem. Az lesz a tökéletes béke. Még szívemet se hallani, mindenfelől a némaságnak extatikus torlaszai. A pőre örökkévalóság. S a tiéd, egyedűl tiéd, kezdettől fogva neked készűlt e nagyszerű egyszerüség. Mint tagolatlan kosárember, csak űl az idő szótalan, nincs karja-lába már a vágynak, csupán ziháló törzse van. Mindenem veszve, mire megjössz, se házam nincs, se puha ágyam, zavartalan heverhetünk majd a puszta elragadtatásban. Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj! Ha gyenge vagy, végem van akkor. Ágyban, párnák közt, uccazajban iszonyu lenne fölriadnom.

Senkiföldjén 1 Senkiföldje egy csecsemő szeme! E puszta és lakatlan égitesten, e csillagpuszták roppant és kietlen fönnsíkjain kallódva egyedűl, hogy vissza többé soha ne találjak, úgy eltünök, örökre felelőtlen! Gyönyörűek az első hajnalok a sivatagos kopár levegőben! És gyönyörűek ők, a reggelek, s az emlék nélkül rámmerengő alkony. Mint kisfiúk szive a tengerparton, szökött szivem megáll és megdobog! 2 Ki tudja hány nap-éj, amíg fölérek a lüktető pupilla kráterére, s szállva alá a feneketlen mélybe, a megszállott sötétre érkezem, hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak,

csak egyetlen kis idegen is át ezer tolong, időtlen búcsuzóban, mióta világ a világ, tenger tolong, örökös visszatérők, forró reményben és reménytelen, örök didergők benn az elevenben, ezer halott egyetlen idegen! Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat, egy tű hegyén hány angyal férhet el? Itt tenger sors egyetlen egy helyen, és ezer év egyetlen idegen, s ezer szive egyetlen dobbanásnak! 3 Élő itt hosszan bizony nem időzhet, elárulják halandó zajai. E rettenetes csönd se elegendő egyetlen élőt elnémítani. Már távozóban, épp hogy odavésem a meleg űr falára a nevem. Ha netalán egyszer közébük állnék, megkeresem majd és emlékezem. 4 Künn már az éj. Csecsemők éjszakája. Megismételhetetlen nyugalom. Álom, mely lassan engem is elaltat. A kicsinyek nagy álmát alhatom. Ha valahol, itt mindent elfelejtek, míg ide is majd megjön a világ, a zűrzavaros expedíció, hozva házanépét és vagyonát, a szutykos és a vad szomoruságot, a szeretőit és a szenvedélyt, mindazt, mi eddig is nyomoruság volt, a semmiséget hozza mindenért! Hoz kismadarat ketrecben és majmot, csodálkozhatsz a zajos meneten, majd szétszednek és megismered őket, én gyűlölöm őket, mert ismerem. 5 Elhagylak akkor szép sivatagom, nem várhatom be üldözőimet! Kezdődhetik előlről bujdosásom, keserűségem kapkodva siet. Az első csillag! - ezt is ismerem, hányódtatásunk zord íródeákja, Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.

6 Először nézel a mi éjszakánkba.

Ama kései Németh Lászlónak Ama kései, tékozló remény; az utolsó, már nem a földet lakja, mint viharokra emelt nyárderű, felköltözik a halálos magasba.

Egy KZ-láger falára

Harbach 1944 Thurzó Gábornak Újra és újra őket látom, a hold süt és egy rúd mered, s a rúd elé emberek fogva húznak egy roppant szekeret. Vonják a növő éjszakával növekvő óriás kocsit, a testükön a por, az éhség és reszketésük osztozik. Viszik az utat és a tájat, a fázó krumpliföldeket, de mindennek csak súlyát érzik, a tájakból a terheket. Csak szomszédjuk esendő testét, mely szinte beléjük tapad, amint eleven rétegekben egymás nyomában inganak. A falvak kitérnek előlük és félre állnak a kapuk, elébük jött a messzeség és megtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozva facipőiknek alacsony, sötéten zörrenő zajában, mint láthatatlan avaron. De törzsük már a némaságé. Magasba mártják arcukat, feszülten mintha szimatolnák a messze égi vályukat. Mert fogadásukra már készen, akár egy megnyiló karám, kapuit vadul széttaszítva sarkig kitárult a halál.

Francia fogoly Csak azt feledném, azt a franciát, kit hajnalfele a szállásunk előtt a hátsó udvar sűrüjében láttam lopódzani, hogy szinte földbe nőtt. Körülkutatva éppen visszanézett, s hogy végre biztos rejteket talált: övé lehet a zsákmánya egészen! Akármi lesz is, nem mozdul odább. S már ette is, már falta is a répát, mit úgy lophatott rongyai alatt. Nyers marharépát evett, de a torkán még alig ért le, jött is a falat; és undorral és gyönyörrel a nyelvén az édes étel úgy találkozott, mint telhetetlen testi mámorukban a boldogok és boldogtalanok! Csak azt a testet, reszkető lapockát, a csupa bőr és csupa csont kezet, a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra és úgy adott, hogy maga is evett! Az egymás ellen keserülő szervek reménytelen és dühödt szégyenét, amint a végső összetartozást is önönmaguktól kell, hogy elvegyék! Az állatian makogó örömről a suta lábát ahogy lemaradt, és semmisülten kuporgott a testnek vad gyönyöre és gyötrelme alatt! A pillantását, - azt feledném egyszer! Ha fuldokolva is, de falt tovább, és egyre még, és mindegy már akármit,

csak enni bármit, ezt-azt, önmagát! Minek folytassam? - Őrök jöttek érte; a szomszéd fogolytáborból szökött. S én bolyongok, mint akkor is a kertben az itthoni kert árnyai között. A jegyzetembe nézek és idézem: "Csak azt feledném, azt a franciát..." S a fülemből, a szememből, a számból a heves emlék forrón rámkiált: "Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem a halhatatlan éhséget, amit a nyomorult már réges-rég nem érez, se földi táplálék nem csillapít. Belőlem él! És egyre éhesebben! És egyre kevesebb vagyok neki! Ki el lett volna bármi eleségen: most már a szívemet követeli.

Egy KZ láger falára Ahova estél, ott maradsz. A mindenségből ezt az egyet, ezt az egyetlen egy helyet, de ezt azután megszerezted. Menekül előled a táj. Lehet az ház, malom vagy nyárfa, minden csak küszködik veled, mintha a semmiben mutálna. De most már te nem is tágitasz. Megvakitottunk? Szemmel tartasz. Kifosztottunk? Meggazdagodtál. Némán, némán is reánkvallasz.

Ravensbrücki passió Kilép a többiek közűl, megáll a kockacsendben, mint vetitett kép hunyorog rabruha és fegyencfej. Félelmetesen maga van, a pórusait látni, mindene olyan óriás, mindene oly parányi. És nincs tovább. A többi már,

a többi annyi volt csak, elfelejtett kiáltani mielőtt földre roskadt.

Harmadnapon És fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák. És megérzik a fényt a gyökerek És szél támad. És fölzeng a világ. Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszünhetett dobogni szive Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die.

Frankfurt A folyóparton üres homokbánya, oda hordtuk nyáron a szemetet. Villák között és kertek közt suhantunk, egy híd, egy lejtős út következett, a lóversenytér deszkakeritése, pár zökkenő, az autó lassitott, de mielőtt még fékezhetett volna, az első éhség máris támadott! A tömött zsákok és kidöntött vödrök, a helyezkedő hátak terrora, a föltaszított ládák közt megindult az előzetes, gyilkos cenzura; osztozkodás a hulladék kövérjén, hogy alig állta saját rohamát a négykézlábra ereszkedett éhség, és föllázadt, és megadta magát. Belevesztek a porba és piszokba; az egész kocsi bőgve reszketett, a szivüket a moslék elkeverte és összemosta eszméletüket. A tele kannák mélyire kotorva, hogy szemük-szájuk elborult vele, belehaltak az eleven lucsokba, és föltámadtak fejjel lefele. És visszavették, falatról-falatra, mi velük együtt végképp elveszett, mámorosan az elgyötört mocsokból kikényszerített üdvösségüket! De gyönyörük csak el se élvezett még,

hogy megfogamzott bennük a gyanú: először csak a szájuk keserűlt el, majd szívük lett iszonyú szomorú. A tolongásból hirtelen kiálltak, és úgy figyelték, szinte józanúl, a nyomorukat eláruló mámor mint járja őket keresztűl-kasúl. És eleresztve magukat egészen, csak arra vártak már, hogy szerveik beteljesítsék, elvégezve rajtuk a gyönyör végső tévedéseit. Akárhová, csak szabadulni innét! Csak menekülni, szökni mielébb! Kiüldözött, hogy még felénk se villant, hozzánk se ért az izzó csőcselék. Köröskörűl a mozdulatlan bánya. Csak haza már! Alant a folyamon egy hajó úszhatott el a közelben, hogy csupa füst lett és csupa korom a fölfutó kijárat. Át a réten! A dombokat mohón szökellve át a lángoló betonra. Majd a villák! A zölden visszaáradó világ. A lóversenytér deszkakeritése, s a deszkaközök sortüze után a kertek alól kiájuló hőség, s a hirtelenül ránkszakadt magány. A lombok színe egyszerre kiégett, és elborult a tüzük az uton. Az arcunk és a kezünk is sötét lett, és velünk együtt a paradicsom. Hátunk megett a kocogató kannák, s a szakadozó, poros fák között már fölmerült az alkonyati város: Frankfurt -1945.

Aranykori töredék U. E.-nek Öröm előzi, hirtelen öröm, ama szemérmes, szép anarchia! Nyitott a táj, zavartan is sima, a szélsikálta torlaszos tetőkre, a tenger kőre, háztetőre látni: az alkonyati rengeteg ragyog. Kimondhatatlan jól van, ami van. Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul, a házakon s a házak tűzfalán, a világvégi üres kutyaólban aranykori és ugyanaz a nyár! És ugyanaz a lüktető öröm; dobog, dobog a forró semmiben, ellök magától, eltaszít szivem és esztelen szorít, szorít magához! Mi készül itt e tenger ragyogásból? Ha lehunyom is, süti a szemem; mi kívül izzott, belül a pupillán, itt izzít csak igazán, idebenn! A világ is csak vele fényesűl, az örömtől, aminek neve sincsen. Mint vesztőhelyen, olyan vakitó és olyan édes. Úgy igazi minden.

Impromptu Össze-vissza csatangolok hónapok óta szakadatlan, öldöklő, édes napszurás kínoz, kápráztat éjjel-nappal. Honnét e sok-sok látomás? A víz felől kifordul éppen, tündökletesen fiatal, lebeg a hirtelen sötétben, a part fele csap mosolya. Tüzet fog messze pár vitorla. Merőleges déli meleg zuhog a szétszórt kabinokra. S a részletek, a kicsiségek! Egyszál virág a puha szélben, akár egy néma csecsemő forgatná ámuló kezében. A dallamok! Szobák során ugyanaz a locsogó dallam, mintha a mezitlábas tenger bolyongana a falaikban! De legszebbek a szeretők, sörényük kisüt a homályba, szemérmük szép, utolsó sátra. A szeretők, s az alkonyat, a házsorok ahogy kihúnynak,

s a házak közt, a homokon, a roppant tömegű torony. Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?

A szerelem sivataga Egy híd, egy forró betonút, üríti zsebeit a nappal, rendre kirakja mindenét. Magad vagy a kataton alkonyatban. Mint gyűrött gödör feneke a táj; izzó hegek a káprázó homályban. Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás, vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van. Nyár van és villámló meleg. Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben, a szárnyasok, mint égő kerubok a bedeszkázott, szálkás ketrecekben. Emlékszel még? Először volt a szél; aztán a föld; aztán a ketrec. Tűz és ganaj. És néhanap pár szárnycsapás, pár üres reflex. És szomjuság. Én akkor inni kértem. Hallom ma is a lázas kortyokat, és tehetetlen tűröm, mint a kő, és kioltom a káprázatokat. Esztendők múlnak, évek, s a remény mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Dél Örökkétartó pillanat! Vad szívverésem alig győzi csöndjét, csak nagysokára, akkor is alig rebben egyet a meglepett öröklét. Majd újra vár, latolva mozdulatlan, vadállati figyelme ezt meg azt, majd az egészet egyből átkutatja, nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. Egy házat próbál végre messze-messze, méternyire a semmiség előtt megvillogtatja. Eltökélten aztán, hirtelen rá egy egész sor tetőt! Közeledik, jön, jön a ragyogás

egy óriási közérzet egében Céltalanul fölvesz egy kavicsot, és félrenéz a hajdani szemérem. Mi látnivaló akad is azon, hogy megérkezik valahol a nap, és ellep, mint a vér, a melege, hogy odatartott nyakszirtemre csap Emelkedik az elragadtatás! Várakozom. Növekvő fényességben köztem, s egy távol nádas rajza közt mutál vékonyka földi jelenlétem.

Jelenések VIII. 7. és lát az isten égő mennyeket s a menny szinén madarak szárnya-röptét és látja mint merűlnek mind alább a tűzkorongon átkerűlni gyöngék és véges-végig mint a rézveres olyan szinűt dirib-darabra törtet hol nem találni mától egy kapást a földet látja mégegyszer a földet a pusztaságot és a zűrzavart lovaskocsit keresve hol kigázol de látja isten nincsen arra mód kitörni út remény e látomásból!

Apokrif 1 Mert elhagyatnak akkor mindenek. Külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad. És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt. De virrasztván a számkivettetésben, mert nem alhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a mulandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem? És tudjátok nevét az árvaságnak? És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon? Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályukat, a mélyvilági kínt ismeritek? Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében. Így indulok Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van. 2 Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért. S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat, Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáit! Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában. Irtóztató árnyam az udvaron. Törődött csönd, öreg szülők a házban. S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend. Kikönyöklök a szeles csillagokra Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem. Év az évre, de nem lankadtam mondani, mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfuló reményt, hogy megjövök és megtalállak. Torkomban lüktet közeled. Riadt vagyok, mint egy vadállat. Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak,

kik szívszakadva menekülnek mostan az ég alatt, a tüzes ég alatt. Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek. Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál! Nincs is szavam. Iszonyu terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste. Sehol se vagy. Mily üres a világ. Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből. 3 Látja Isten, hogy állok a napon. Látja árnyam kövön és keritésen. Lélekzet nélkül látja állani árnyékomat a levegőtlen présben. Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.

Négysoros Alvó szegek a jéghideg homokban. Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.

Egy arckép alá Kihűl a nap az alkonyi grafitban. Tágasságával, mélységeivel a néma tenger arcomba világít. Öreg vagyok Nem hiszek semmiben. Öreg vagyok, lerombolt arcomon csupán a víz ijesztő pusztasága. A szürkület gránitpora. Csupán

a pórusok brutális csipkefátyla! Hullámverés. Aztán a puha éj boldogtalan zajai. Vak rovar, magam vagyok a rámsötétedő, a világárva papundekliban. És egyedűl a feneketlen ágyban. És egyedül a párnáim között. Magam vagyok az örökös magányban. Akár a víz. Akár az anyaföld.

Agonia christiana Szellőivel, folyóival oly messze még a virradat! Felöltöm ingem és ruhám. Begombolom halálomat.

A harmadik Hármunk közűl legmaradandóbb, örökké fénylő ikonod, örökké omló homokbuckád, a legveszendőbb én vagyok

Hideg szél lakatlan kő, hever a hátam, emlékek nélkül, nélkülem, az évmilliók halott hamujában. Hideg szél fújdogál.

Félmúlt Ted Hughesnak Megérkezik és megmered, kiűl a hamunéma falra: egyetlen óriás ütés a hold. Halálos csönd a magja. Összetöri az utakat, összetöri a hold sütése. És ketté tépi a falat. Fehér zuhog a feketére.

Villámlik és villámlik és villámlik a fekete nappal. Fehér zuhog és fekete. Fésülködöl a mágneses viharban. Fésülködöl a fényes csendben, a félmultnál is éberebb tükörben. Fésülködöl tükrödben szótlan, akár egy üvegkoporsóban.

Novemberi elízium A lábadozás ideje. Megtorpansz a kert előtt. Nyugalmas sárga fal kolostorcsendje háttered. Kezes szellőcske indul a füvek közűl, s mintha szentelt olajjal kenegetnék, érzékeid öt meggyötört sebe enyhületet érez és gyógyulást. Bátortalan vagy s ujjongó! Igen, gyermekien áttetsző tagjaiddal a nagyranőtt kendőben és kabátban, mint Karamazov Aljosa, olyan vagy. És olyan is, mint ama szelidek, kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy, oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már csak ragyogni a novemberi napban, és illatozni toboz-könnyüen. Csak melegedni, mint az üdvözültek. Szigliget, 1958. november

Nagyvárosi ikonok (1959-1970)

Introitusz

Utószó Pierre Emmanuelnek Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A napon állok. A Paris Journalt olvasod. Tél van azóta, téli éjjel. Megteritesz a közelemben, megágyazol a holdsütésben. Lélekzet nélkül vetkezel éjszakáján a puszta háznak. Inged, ruhád leengeded. Mezítelen sírkő a hátad. Boldogtalan erejü kép. Van itt valaki? Éber álom: felelet nélkül átkelek a tükrök mélyén heverő szobákon. Ez hát az arcom, ez az arc? A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl ahogy az arcom, ez a kő röpűl felém a hófehér tükörből! S a lovasok! A lovasok! Bánt a homály és sért a lámpa. Vékony sugárka víz csorog a mozdulatlan porcelánra. Csukott ajtókon zörgetek. Sötét szobád, akár az akna A falakon hideg lobog. Sírásom mázolom a falra. Segítsetek hófödte háztetők! Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva, a semmi napja mielőtt megjelenne. Ragyogjatok hiába! Falnak támasztom fejemet. Mindenfelől az irgalomnak marék havát nyujtja felém egy halott város a halottnak. Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, egy menekülő felhő elfutóban. S a lovasok zuhogó, sűrü trappban

megjönnek a csatakos virradatban.

Introitusz Ki nyitja meg a betett könyvet? Ki szegi meg a töretlen időt? Lapozza fel hajnaltól-hajnalig emelve és ledöntve lapjait? Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni ki merészel közülünk? S ki merészel a csukott könyv leveles sürüjében, ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel? És ki nem fél közülünk? Ki ne félne, midőn szemét az Isten is lehúnyja, és leborúlnak minden angyalok, és elsötétűl minden kreatúra? A bárány az, ki nem fél közülünk, egyedül ő, a bárány, kit megöltek. Végigkocog az üvegtengeren és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

KZ-oratórium Szín: üres színpad vagy koncertdobogó. A kórus félkör alakban a színpad két oldalán foglal helyet, középütt keskeny utat hagyva. Fölül vízszintesen kifeszített hangversenylámpák. Szereplők: KISFIÚ; ÖREGASSZONY; R. M., fiatal lány. Mindhárman KZ-lakók. A zenekar hangolása közben először R. M. jelenik meg, majd a KISFIÚ, utoljára az ÖREGASSZONY. R. M. csíkos rabruhát visel, haja rövidre nyírva; az öregasszony feketében van; a Kisfiún szürke porköpeny. Égő gyertyával kezükben mindhárman a színpad elejére, középre állnak. Előttük kottaállványon a szövegkönyv, melyet előadás közben szabad kezükkel ők maguk lapoznak. A kisfiú áll középen, jobbra tőle a lány, balra az öregasszony. A zenekar elcsendesedik. Szünet. R. M. Én Varsóból való vagyok. ÖREGASSZONY Én Prágából. KISFIÚ Én nem tudom, honnan. ÖREGASSZONY (Fejét fölütve.) Mintha szegeket ráztak volna.

R. M. Mintha szegeket ráztam volna! KISFIÚ Akkor láttam először éjszakát! ÖREGASSZONY Nem ébredtek fel a szegek. R. M. Én ordítoztam a dobozban! ÖREGASSZONY Nem ébredtem fel soha többé. R. M. Én Varsóból való vagyok. ÖREGASSZONY Én Prágából. KISFIÚ Én nem tudom, honnan. ÖREGASSZONY Éjszaka volt, amikor elhagytuk a várost. R. M. Kivilágítva, elfeledve. ÖREGASSZONY Kopogtak a jégüres csillagok. R. M. Kopogtak a jégüres villanykörték. ÖREGASSZONY Mintha szegeket ráztak volna. R. M. Arcok, kezek. Kimerült törmelék. Zuhogott a nyíltszini massza. ÖREGASSZONY Fények egy elfelejtett arcon. R. M. Ráncok egy soselátott arcban. ÖREGASSZONY Prága, csak ennyi voltál? R. M.

Kivilágítva, elfeledve. KISFIÚ Ezentúl ne szóljatok hozzám. R. M. Életemben nem láttam házat! Fenyők közt állt egy fasor végén. Ragyogtak az ablakai. Nem érintettem a kezemmel. Nagyon vigyázva megérintem. Felejts el, felejts el, szerelmem! Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat? ÖREGASSZONY A holdsütésben írnokok. R. M. Templomok és temetőkertek. ÖREGASSZONY Diófák, porkolábparasztok. R. M. Félálomakták; tű és cérna. ÖREGASSZONY Halálos csend. R. M. Gótbetűk. ÖREGASSZONY Németország. KISFIÚ Nagyon messze és egészen közel a kőasztalon feküdt valaki. ÖREGASSZONY Olyan volt, mintha virágház lett volna, de nem voltak benne virágok. Egyetlen hosszú folyosó; vályogfalak, de a föld melegével. A folyosó kiszélesült a végén, s világitott, mint egy monstrancia. R. M. (Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.) Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba, és beleszeretett az első házba, amit meglátott. Már a falát is megszerette, a kőmüvesek simogatását, de az ablak megállította. A szobában emberek ültek. Istenen kívül soha senki olyan szépnek nem látta őket, mint ez a tisztaszivü állat. Éjszaka aztán be is ment a házba, megállt a szoba közepén, s nem mozdult onnan soha többé. Nyitott szemmel állt egész éjszaka, s reggel is, mikor agyonverték. KISFIÚ Ugye, mi halottak vagyunk? R. M. Olyan volt, mintha virágház lett volna, de nem voltak benne virágok. Egyetlen sötét folyosó; vályogfalak, de a föld melegével. Délután volt, úgy három óra. A folyosó kiszélesült a végén, s világitott, mint egy monstrancia A teteje üvegből lehetett, mert megrekedt benne a napsugár. Mezítlenűl és végérvényesen a kőasztalon feküdt valaki. ÖREGASSZONY A holdsütésben irnokok. R. M. Templomok és temetőkertek. ÖREGASSZONY Diófák; porkolábparasztok. R. M. Félálomakták, tű és cérna. ÖREGASSZONY Egyetlen óriás ütés! R. M. Halottak magnéziumlángban.

ÖREGASSZONY Halálos csend. R. M. Gótbetűk. ÖREGASSZONY Németország. R. M. Későre jár. Márcsak a rabruha kifoszló cérnaszála van velem. Letépem és számba veszem a cérnát. Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén. ÖREGASSZONY Drágáim, ne ítéljetek! KISFIÚ Hét kocka van. Az elsőt nem tudom. A második: utak és messzeség. A harmadikban katonák. A negyedik kockában mi vagyunk. Az ötödikben: éhség és kenyér! A hatodik kockában csönd van. A hetedik kockát nem ismerem. R. M. Azt álmodom, fölébredek. ÖREGASSZONY Próbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha! R. M. Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.) Átsietek a kihalt udvaron. ÖREGASSZONY Elvesztél! Nincs mit elveszítened! R. M. Úgy érzem, itt van, egész közel. ÖREGASSZONY Közel, ahogy csak mi tudunk szeretni. R. M. Itt van. Eláll a szívverésem. ÖREGASSZONY Törd rá az ajtót! Nekünk már szabad.

R. M. Sírok. Itt van az arcomon. Itt van minden, mi enyém s nem enyém. ÖREGASSZONY Igen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogy végül is megtörhetjük-e, nem a magunkét, a másik magányát; az áldozatét, aki fél, a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt! azét, ki már nem is mer tudni rólunk. R. M. Itt patakzik minden az arcomon. KISFIÚ Az első kockát nem tudom. A második: utak és messzeség! Sötét utak és üres messzeség. ÖREGASSZONY (Kezét a levegőnek támasztva.) Havazni kezd. Prágában tél van. Üvegtető alatt kis asztal áll. Billeg az egyik lába. Forog belűl az óraszerkezet. Valamikor azt hittem, itt vagyok. KISFIÚ A negyedik kockában mi vagyunk. R. M. Kivilágítva, elfelejtve. ÖREGASSZONY Átsietek a Szent Vencel téren. (Szünet.) (Mintegy magában beszélve.) Emberek, irgalmazzatok! R. M. Végkép magam. Márcsak a rabruhából kifoszló cérnaszál maradt velem, felöltve egy vonal iratlan sorsát. Nincs semmi, csak a hely meg az idő, hol utoljára számontartanak. Csak én vagyok és ők (Szünet.) Kik még alusznak. ÖREGASSZONY Drágáim, ne itéljetek!

Úgy éltünk itten, mint a barmok. Akár a disznók, térdeltünk a porban, mégis mire nyelvünkre ért az étel, szelíd volt az, akár az Isten teste. KISFIÚ A hatodik kockában csend van. R. M. Azt álmodom, felébredek. Hihetetlenűl mély az éjszaka. Alig vagyok. Egyetlen egy szoba, egy ablak világít csak: az övé. S az is üres. Mint összetört tükör hull a szobája, s nem bír földet érni! Levelenként kell félrehajtanom a puha erdőt. Mind megannyi seb. Elalélok, hogy szép fejét kifejtem az agyonázott levelek közűl. Szebb, mint a legszebb fiatal lány Nincs többé erdő. Mit akarsz még tőlünk? A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk. Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk. KISFIÚ A hetedik kockát nem ismerem. (Lassan induló omlás zaja, mintha üregek szakadtak volna le, s az üregekben kövek záporoznának. Aztán az egész omlás egyszerre véget ér. A kórusból jobbról is, balról is előlépnek ketten-hárman, tüzet vesznek, s elfújják az Öregasszony, a Kisfiú s a Fiatal lány gyertyáját. Majd helyükre visszaállva továbbadják a lángot az egész kórusnak.) R. M. Milyen puha a levegő. Csorgó eresz, barakfal, messzeség. Boldogságig lelassult pusztulás. KISFIÚ A hatodik kockában csönd van. R. M. Valószinűtlenűl gyenge pulzusok igyekeznek; próbálnak megmaradni.

KISFIÚ A hatodik kockában némaság van. R. M. Minden megáll. Varsóban este van. Fehér pokróc borította az ágyam! ÖREGASSZONY Édeseim! Édeseim! R. M. Én sötét mennyországom. (A függőlámpák is kialszanak.) ÖREGASSZONY Olyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér. Ragyogtak az ablakai. Világitott a fasor végén. A szobában emberek ültek. Vonultunk az országuton. A házat elfedik a fák. R. M. Későre jár. Márcsak a rabruha kifoszló cérnaszála van velem. Letépem és számba veszem a cérnát. Itt patakzik minden az arcomon. KISFIÚ A hetedik kockát nem ismerem. R. M. Csak én vagyok és ők, kik még alusznak. ÖREGASSZONY A holdsütésben írnokok. R. M. Templomok és temetőkertek. ÖREGASSZONY Diófák; porkolábparasztok. R. M. Félálomakták, tű és cérna. ÖREGASSZONY Egyetlen óriás ütés! R. M. Halottak magnéziumfényben.

ÖREGASSZONY Fények egy elfelejtett arcon. R. M. Ráncok egy soselátott arcban. ÖREGASSZONY Mintha szegeket ráztak volna. R. M. Mintha szegeket ráztam volna. KISFIÚ Először látok éjszakát! R. M. Én ordítoztam a dobozban! ÖREGASSZONY Nem ébredek fel soha többé. KISFIÚ (Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve, s két kezét fürkészőn maga elé emelve.) Boldogtalan a pillanat, mikor fölfedezi az árva önmagát, s arra gondol, hogy másnak is fontos lehet e kéz, e görbeség, s azontúl arra vágyik, hogy szeressék. R. M. Én Varsóból való vagyok. ÖREGASSZONY Én Prágából. KISFIÚ Én nem tudom, honnan. (A függőlámpák kigyulladnak.)

Nagyvárosi ikonok

A tenger A tenger, mondtad haldokolva,

s azóta ez az egy szavad jelenti számomra a tengert, s azt is talán, hogy te ki vagy. S azt is talán, ki vagyok én? Hullámvölgyek, hullámhegyek. Agóniád, akár a tenger, megszabadít és eltemet. Anya, anya. Hétköznapok. Halálod hallom s hívlak én. Irtóztató hétköznapok. Szegény, szegény, szegény, szegény.

Nagyvárosi ikonok Déli 12 óra Lakhatatlan, kiáltják, lakhatatlan! Hajnali három Megindulunk egy kőrakás felé, és fölröpül mögüle egy madár. Múzeum A gyémántüres múzeum közepében egy melltű lángol, Lerombol és megörökít Hová jutunk e lángolásból? A mozdulatlan karzatok? Magányos kézelőd talán? Lerombol és megörökít a júniusi délután. Szeptemberi sugárutak! Szerelmem, szerelmem, szerelmem! Megállnak a sugárutak. Egyetemes sebek a kertben. Te megpróbáltad azt, amit senki se merészelt, te árva! fényeskedjék neked az éj öröküres monstranciája. Kórus A Kreatúra könyörög, leroskad, megadja magát. A Kreatúra, Az-Ami könyörög, mutatja magát.

Van Gogh 1 Ők levetkőztek a sötétben, ölelkeztek és elaludtak, miközben te a ragyogásban sírtál és mérlegeltél. 2 Alkonyodott. A rozoga melegben papírközelbe ért a nap. Minden megállt. Állt ott egy vasgolyó is. 3 "Világ báránya, lupus in fabula, a jelenidő vitrinében égek!"

Kis éjizene Virágcsokor Óh, vesztőhelyek illata! Párbeszéd Eresszetek be, itt vagyok, nyissatok ajtót, megérkeztem. Nincs ajtó, mit megnyithatunk Nincs retesz, ami kirekesszen. Éjfél Elgurulnak az ismeretlen csöndben, mélyen a csillagok alatt elgurulnak s megállanak a mozdulatlan billiárdgolyók. Mozart Egy ház, egy udvar. Álmom és halálom. Délszaki csönd, emlékezet. Reflektorfény a falakon, üresség és márványerek. "Dans cette maison habita Mozart" Mozart lakott itt valaha. Egy vázában virágcsokor. Óh, vesztőhelyek illata!

Párizs, 1963

Fehér piéta A fényérzékeny levegőben csukott szemhéjak. Anya és fia. Fehér kezek és még fehérebb ráncok. Piéta és laterna mágika.

Önarckép 1944-ből Sírása hideg tengelyében áll a fiú.

Különitélet Különitélet minden éjjel. Magányos exhumáció. Kiemelek egy ismeretlen embert a semmiből és eleresztem őt.

Egy sírkőre Túlhevitett virágcsokor.

Passió Csak a vágóhíd melege, muskátliszaga, puha máza, csak a nap van. Üvegmögötti csöndben lemosdanak a mészároslegények, de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.

Akár a föld Akár a föld, hol mozdulatlan szárnyalok majd és porladok; akár a víz, olyan közel van a sírás ünnepélye.

A hóhér naplójából

Thomas Transtrőmernek Egyszer történt, hogy meginogtam, s elvesztve egyensúlyomat a feneketlen és királyi csöndben meg is történt, hogy meginogtam. Különben csak az órák kettyegnek egyre pontosabban, egyre hangosabban. Nem tudok meghalni többé, mióta a gyémántokat visszahelyeztem a koronába.

Merre, hogyan? Mit tudom én. Amerre a katonák. Ahogyan a tenger. Amerre a katonák a vereségben. Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.

Szent lator Törőcsik Marinak Akkorra már belepték a legyek túl az agónián túl a tetanuszon, és messze túl szögeken, sebeken se tárgy, se test nyilvánosan között se ácsorgás (behorpadt szentségtartó), se röpülés barát, barátság mindörökre.

A "teremtő képzelet" sorsa korunkban A föladat, amit előadásom címében kaptam, meghaladja erőmet. Nem vállalkozhatom egyébre,

mint reflexiók sorozatára, a mélyebb összefüggések ismerete nélkül. Ha jól értem, Baudelaire élesen különválasztja a fantáziát a képzelettől. A fantázia a felület hígabb közegében, az álmodozás szabados kombinációiban raboskodik és tévelyeg. Ezzel szemben a "teremtő képzelet", amennyiben kombinatív, kombinációinak analízis a neve, s az analízisben nyert fölismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza. Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta. Röviden: az, amit mi "teremtő képzeletnek" nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. (Mellette a fantázia a képzelet bocsánatos bűne, örök gyermekbetegsége.) Amint azt szóhasználatom máris elárulja, számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet - remekművet is - bizonyos értelemben parafrázisnak érzek. (Közelebbről: ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, vallásos művészet igazában nem is létezik, s legfőképp vallásos irodalom nem, a szent szövegek közelségében.) De mi az akkor, ami a művészetnek kikerülhetetlenül vallásos természete, sajátja? Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva. Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. "Et incarnatus est" - azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne. Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba. Előszeretettel választja a múltat, s abból is a tragikusat, a jóvátehetetlent, a botrányt, a "megoldhatatlant". Halottaiért úgy imádkozik, hogy inkarnálja őket. Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében. Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja. Ha mármost korunkat nézzük: képzeletünk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Nem mondanám azt, hogy végleg föladta verítékes hivatását, de kétségtelenül eretnek utakra, mellékösvényre tévedt. Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, a m i t egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül "szemlesütve" szabadna megvalósítania. A tudományos gondolkodás - különös módon - a művészetben, akarva-akaratlanul a narcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg. Azóta beszélünk jó stilisztákról. Beköszöntött egy egész korszak: amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának. A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk, és jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők - háttal a tükörnek.

Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat. A világ súlyának mindig teremtő vállalásával szemben fölülkerekedik a világiasság, a testiesség, egyszóval az anyagiasság szelleme, inkarnációnknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított - és súlyosbított - hiú uralma. Paradox módon azonban mégis csak megvakultunk, sőt, mi vakultunk meg egyedül és igazán, ahogy a féltékenység bizonyosságszomja a másik emberből, a testiesség a testből, egyszóval a világiasság a világból végül is semmit se lát. Nemcsak a realitást, utoljára még legfőbb ambíciónkat, jelenlétünk élményét is szem elől vesztettük. Ékes példa rá a modern színház. Egy szép napon arra ébredünk, hogy az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen. Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. Többé hiába volt minden mimikri: jelző, főnév és igenév ha egyszer eltűnt az, ami a történést a hic et nunc erejével vertikálisan is megvalósítsa, leszögezze. Ebből a merőben horizontálissá vált színházból keresett kiutat az abszurd dráma. De kudarca nyilvánvaló. Ha egy deszakralizált és deinkarnált világban a verbum vertikálisát választom, ez a történés azonos lesz az öngyilkosság és a merénylet pillanatával, kiterjedés nélküli meredekével. Innét, hogy amennyiben a mimikriszinház igéit, az abszurd-színház kínos-keservesen jelzőit kényszerül összelopkodni, hogy valamiféle életet nyerjen. Mindkettő ugyanattól a léghiánytól fuldokol. Az egyik jelzőinek lapályán bolyong anélkül, hogy megtörténne, a másiknak azon kívül, hogy megtörténik, valójában nincs is egyéb lehetősége. Kettejük közt a különbség csupán annyi, hogy az egyik "vertikálisan", a másik "horizontálisan" próbál csalni. Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg. Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk. Van azonban a tükörnek egy nagy és kárhozatos előnye. Az, hogy végletesen manipulálható. Amikor napjainkban a művészet a különböző manipulációk ellen tiltakozik, nem veszi észre, hogy ő maga már jóval előbb bűnbeesett, s hogy tüköréletéből adódik áldatlan rugalmassága, boldogtalan labilitása, készsége minden látszólagos megújulásra. Marad tehát a kérdés: összetörhetjük-e a tükröt saját erőnkből? Nem tudom. Aligha. Amit tudok, egyedül annyi, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, s a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik. Auschwitz ma múzeum. Mégis a vitrinekben fölhalmozott tárgyakon föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi. Örök tanulság. Akik itt e jeleket "leírták", sose jutottak el talán mondataik megfogalmazásáig. Újabb bizonyíték amellett, hogy a valódi dolgok mennyire kívül esnek a személyes teljesítmény belátható határán. A valódi érték (túl a publikációk zűrzavarán, a kommunikáció örök békéjében és csöndjében) terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat, anélkül hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra. Hangosan gondolkodom. Ahogy nincs egyéni megváltás, kollektív megváltás sincsen. Mégis a jótett interperszonális, közvetlenségében univerzális jellege: a "másikban" mindig mindenki jelenlétének konkretizálása. Hasonlóképpen: nincs kiút a képzelet drámájában a legvégletesebb eltévelyedések átvállalása nélkül. Ha a "vallásos művész" mai rendeltetési helye egyáltalán megjelölhető: az egyedül a végletes türelem és testvéri megosztozás posztja lehet. S talán épp ezzel, hogy valamennyien, kivétel nélkül a lehető legtávolabbra kerültünk - jutottunk legközelebb egy "evangéliumi esztétika" megvalósításához. Napjainkban lehetetlen Isten időbeli inkarnációját összetévesztenünk Isten utolsó eljövetelével. Hitünk semmiképp se lehet idegen azzal a halálos gyöngeséggel szemben, amire egyedül a vereség Istene nyújthat orvoslást, az a nyilvános emberi

vereség, amibe mintegy eleve bennfoglaltatott a föltámadás fokozhatatlan intimitású, isteni megfelelője. Nekünk nem nehéz belátnunk, hogy végső soron mindig és mindenki ugyanazon az aratáson dolgozik, még a deinkarnáció és a manipulánsok irodalma is, ha mással nem, tévelygésével siettetve a drámát - képzeletünk drámáját, megtestesülésünk drámáját - a kifejlet felé. * 1967-ben véletlenül összefutottam André Frenaud-val a Saint Germain des Prés-n s leültünk egy feketére. Úgy ültünk ott a kávéházi asztal mellett szürkén és jól fésülten, mint két malomellenőr, miközben kint félmeztelenül és fantasztikus kosztümökben hullámzott a fésületlen, ágyból kelt tömeg. Mindennél ékesszólóbban akkor értettem meg igazán, hogy a tükör irodalma - hogy hűek legyünk az üveghez, mint hasonlatunk nyersanyagához - végül is és szükségszerűen lombikirodalommá vált, amikor a pillanat merénylő intenzitását választotta, s menthetetlenül lemaradt az utca aránytalanul monstruózusabb lehetőségeivel szemben. Köztudott, hogy Rilke halálos ágyán egyetlen türelmetlen kézlegyintéssel elutasította mindazt, amit tolla teremtett: műveit és levelezését. Köztudott az is, hogy életében (mintegy halálos előérzettel és igazságtevéssel) különös vonzalommal viseltetett az egyszerű, írástudatlan emberek iránt, s a parasztlánynak, kit egyedül tűrt meg betegágya mellett, sejtelme se volt arról, kit is gondoz agóniájában. A szép és tragikus dokumentum számomra két dolgot bizonyít. Először, hogy képzeletünk szerepe messze túlnő a művészet határán, s másodszor, hogy nem elég szeretnünk és dicsérnünk az egyszerűséget, hanem nekünk magunknak kell önfeledtségébe visszatalálnunk. De a megrendítő dokumentum, mely Rilkében az öntudat, s az egyszerű parasztlányban az öntudatlanság örökösen visszatérő próbáját és találkozóját példázza, számomra valami módon a két Európa képe is. Miközben földrészünk egyik fele századokon át az egyén, a szabadság és bonyolultság drámáját írta, másik fele a közösség, az elnyomatás és az egyszerű emberi sors nehézségeiről vallott időtlen időkön keresztül. Egyetlen példát említenék. A nyugat festészete a XIII. és XIV. század körül a mozdulatlanság potenciális univerzumából kilépve a reneszánszon át a barokk mozgásviharáig a szabadság problematikájának vásznait festette, miközben keleten az ikonok mozdulatlanok maradtak, s egyedül intenzitásuk hullámzása vallott örök evidenciával mindarról, amit az időben lehetetlen volt kimondaniok. Ebből az egyetlen példából is könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy hosszú időn keresztül a nyugat a szabadság és egyéniség, a kelet az elnyomatás és kollektivitás problematikájának információcseréjében élt. De ez se igaz, se a múltra, se a jelenre vonatkozólag. A múlt században egy Dosztojevszkij épp keleten írta meg az egyén, s jelen századunkban egy Simone Weil az emberi massza leghitelesebb passzusait. A valódi "engedelmesek" mindenkor mindenről tudtak s tájékoztattak. Csak a fölszínen létezik két Európa (pontosabban három: harmadiknak Közép-Európát jelölném meg, mint a két fél drámai szembesítésének helyét). Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen - az üdvösség elodázásával - a tévedések és tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak a tükör és a hétköznapok kölcsönhatásában, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága. Igaz, ennek az egységnek és folyamatosságnak csak időnként művészet, csak időnként irodalom a neve. Mit számít? A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál. És itt - utoljára - arra a kép nélküli képzeletre, a képzeletnek arra a végső és kifogyhatatlan forrására, testvéri csöndjére gondolok, amit semmiféle zajjal nem lehet elnémítani. Elhangzott Poigny-ban, a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián. A téma másik előadója Pierre Emmanuel volt.

Ars poetica helyett Néhány rövid bekezdésben arra az egyetlen kérdésre kísérelnék meg némi választ találni, hogy személy szerint miért tartom aktuálisnak a keresztény ihletésű költészet szerepét, s miben is látom annak föladatát a mai világban. Egyéni elkötelezettségemhez a döntő érvet minden bizonnyal nemzedékemnek épp legáltalánosabb élménye, az elmúlt világháború szolgáltatta. Igaz, a frontok azóta elnémultak, a háború végetért, a koncentrációs táborok bezárták kapuikat. Hitem szerint azonban épp e végérvényesen beállott csönd jelenti ma a legfőbb realitást közöttünk. * A múló idő a történet relativitásából a "tiszta történés" totalitásába, minden igaz cselekedet eleve mozdulatlan tengelyébe vezet. Ez a "tiszta történés" azonban már teljes egészében "mozdulatlan", sajátos módon függetlenült és egyetemes érvényű valóság, vagyis szöges ellentéte a merényletnek, mely mindig üres, viszonylagos és irreális. Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt - és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja - azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze - az utolsó elhányt bádogkanálig - soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben. Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént. Mindez igaz. Mégis gyötrelmesen ellentmondásos, s ha valahol, hát itt kap súlyt a Karamazovok párbeszéde. Aljósa hite és Iván közönybe burkolózó lázadása. A humánum egymaga tehetetlen azzal szemben, ami egyszer lezárult, s legfeljebb az emlékezés illúziójával képes behatolni a múltba. Viszont a legtündöklőbb jövő is mit ér? - amorális sivatag, üres elvontság a jóvátehetetlen konkrétumokkal hátában. Marad tehát a lázadás, az "egész" elvetése, de még ez se érintheti legkisebb részletét se annak, aminek nevében mindent meg kellene tagadnunk. Nem így a legkisebbik Karamazov. Aljósában föl se merül a lázadás kísértése. A mozdulatlan és totális elkötelezettség, amiben eleve él, egyszerűen nem érzékeli e kihívást. A múlt - amiben Iván szükségszerűen az ártatlan szenvedések övezetét látja - Aljósa állandó lelkiállapota, a konkrétumokba való előbbrejutás, a vigasztalás és megvigasztalódás tulajdonképpeni kezdete. Engagement immobile-nak, mozdulatlan elkötelezettségnek nevezném a vallásos léleknek ezt a sajátját, mely annyira hasonló a múlt mozdulatlan realitásához. És rokon értelemben, a művészet

is mi egyéb, mint engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, totális odaadás? Nem tudom elképzelni, hogy a múlt felé - s elsőként annak tragikusan lezárt eseményei felé, mi vonzaná a művészi alkotóerőt, ha túl az emlékezet lehangoló illúzióján - nem épp a múltban érezné meg először a konkrétumok ízét, a konkrét cselekvés lehetőségét, a mozdulatlanságban először a konkrét tett lázát, először a részvét hatékonyságát - anélkül hogy bármit is megváltoztatna, bármit is meg akarna változtatni. A múlt megközelíthetetlen nyitottságába bizonyos értelemben a művészet az első részvevő, totalitásába az első totális, mozdulatlanságába az első mozdulatlan, konkrétságába az első szeretetteljes, tragikumába az első bizakodó, és szakrálitásába az első vallásos lépés. Az, ami 1939 és 1944 között megtörténhetett és megtörtént, erre kötelez, vagy arra ítél, hogy mindinkább irreálisnak érezzük azt, amit magunk mögött hagytunk, és fokozottan mindazt, ami utána következett és következik még. A halottaknak senki élőre nincs szükségük többé, mégis külön-külön, és mindenkinél makacsabbul hívnak minket. Ez a meghívás azonban túl van a közöny, túl a részvét és lázadás, sőt valamivel még a mozdulatlan kétségbeesés, egyszóval a katasztrófa még mindig világosan kivehető határán, és egyenest a szeretet sötétjébe kalauzol. Mivel először itt, és egyedül itt részesülhetünk mindenükből kifosztott és kiforgatott meghívóink romolhatatlan kincséből, királyi adományából, ami nem egyéb, mint a mindenségben az egység bátortalanul boldog és először biztos megtapasztalása. Szakasztott úgy, ahogy a keresztlevételt követően a tanítványok is mozdulatlanul maradtak, mielőtt a föltámadás hasonlíthatatlan intimitását hírül vitték. Ifjúságomban hosszú időn keresztül az álomban véltem megtalálni ez áhított megoldást. Itt minden együtt és egyben van még. Kint és bent, ember és táj, anyag és forma, érzék és szellem. Az, hogy én, alig más, vagy éppenséggel ugyanaz, mint te, vagy ő. És mégis nyomasztó e boldogság. Fölégetett földjével, maradék pázsitfoltjaival maga a tiltott paradicsom helye, ahonnét végleg kiűzettünk. De e kiűzetés azóta megmenekülésünket jelenti már. Itt kell, az ébrenlét nehéz ellenállásában megtalálnunk először a rendet, majd azon is túl az egységet. És itt mindjárt megkísérelném valamivel kiszélesíteni a már idáig is sajátos értelemben használt "mozdulatlan elkötelezettség" fogalmát. Albert Camus a "Sziszifusz mítosza" ("Le mythe de Sisyphe") című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl - és épp a menekvés irányában - van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy "Dosztojevszkij válasza az alázat" (La réponse de Dostojevski est l'humiliation), csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe - minden, csak nem meghátrálás. Névtelenül és íratlanul, a maga szakadatlan folyamatosságában, úgy, ahogy azt az evangélium kodifikálta, mi lenne más a szegények története közöttünk, ha nem ez? Ők, a szegények azok, akik mintegy incarnálták, valósággal a vérükben és a húsukban, közvetlenül a tagjaikban hordozzák időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét. Ettől olyan nyugodtak szívükben, s érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét. Szemben velük a gazdagok igyekszenek szabadulni a képtelen tehertől, a gazdátlan abszurditás gazdátlan terhét zúdítva a világra. Ha a szegények tehervállalása az isteni megtestesülés időtlen előképe, a gazdagok a deincarnatio kezdetét jelentik. S amikor a szellem e lerakott, és szinte láthatóvá és tapinthatóvá lett gazdátlan terhet maga se hajlandó többé magára venni már - beérve annak puszta és kétségbeesésig menő, vagy akár hasonlóképpen frivol szemléletével -,

lényegében csak súlyosbítja azt, amit a gazdagok már régen megkezdtek és eleitől elkövettek. Ezután már színre léphetnek a közönséges bűnözők - a végkifejlet szereplői -, kik az abszurditást, a botrányt most már közvetlenül követik el, direkt merényletük pervertáltságától várva valamiféle visszafele ható meggazdagodás, hatalom és szabadság soha nem volt beköszöntét. Az ártatlanok szenvedése ettől fogva már nem következmény többé, hanem a könyörtelen események elengedhetetlen energia-forrása. Az így fejünkre idézett katasztrófának volt azonban egy másik tanulsága is. Az írott történelem romjai alatt szinte kivétel nélkül mindannyian érintkezésbe jutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegével. Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak - mint éhség, szomjúság és hazátlanság - elemi jelentését, úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták. Számunkra eleddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai mögött láttuk enni a jóllakottat, s a moslékot anyagtalan szubsztanciaként magához venni az éhezőt. Ideig-óráig mindannyian szegények lehettünk, részesei a szegénység pozicionális szakralitásának, képtelen terhének és passzívan teremtő bizonyosságának. Személy szerint ekkor ismertem meg először a békét. Nehéz helyzetemből mégis szabadulni kívántam, amikor pedig ez be is következett, nem véletlen, hogy úgy ért a szabadulás, mint az első gyerekkori bűnbeesés. A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses, valaha is föl tudunk érni hozzá? Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni e hívásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán is.

Szálkák (1971-1972)

Monstrancia

Amiként kezdtem Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. Mint a fegyenc, ki visszatérve falujába, továbbra is csak hallgat, szótlanul űl pohár bora előtt.

Juttának LEVÉL Veled együtt és velem együtt az idő minden ütése-kopása és erőssége hó alá kerűl abban a végső feledésben, amit az Atya küld majd a világra. JANUÁR A tél növekszik Egy magányos farkas jött le a faluba. Reszket előtted. Mise ez. Utolsó áldozás. NAPLÓRÉSZLET Milyen nap is van ma? Úgy élek, hogy össze-összezavarom az idő menetrendjét. "Latrokként - Simone Weil gyönyörű szavával - tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek." Elalélok, és a szálkák fölriasztanak Ilyenkor metsző élességgel látom a világot, és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.

Azt hiszem Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl. Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.

Mielőtt

A jövőről nem sokat tudok, de a végítéletet magam előtt látom. Az a nap, az az óra mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. A sokaságban senki se keresi egymást. Az Atya, mint egy szálkát visszaveszi a keresztet, s az angyalok, a mennyek állatai fölütik a világ utolsó lapját. Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk: nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Egy szép napon Mindíg az elhányt bádogkanalat, a nyomorúság lim-lom tájait kerestem, remélve, hogy egy szép napon elönt a sírás, visszafogad szeliden a régi udvar, otthonunk borostyán csöndje, susogása. Mindíg, mindíg is hazavágytam.

Monstrancia Elsüppedek a hóesésben, eltűntem, eltünök a fiatal intézeti lányok, ligetek, fák, első játszótársaim, a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékek áhítatos szemléletében.

Háromszínű lobogó Első szine? Akár a rab ítélethirdetéskor. A második? Mint katonák, kik eltévedve, most nagy és puha csomókban hullanak alá. S a harmadik? A harmadik szine te vagy.

Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm!

A mélypont ünnepélye Az ólak véres melegében ki mer olvasni? És ki mer a lemenő nap szálkamezejében, az ég dagálya és a föld apálya idején útrakelni, akárhová? Ki mer csukott szemmel megállani ama mélyponton, ott, ahol mindíg akad egy utolsó legyintés, háztető, gyönyörü arc, vagy akár egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat? Ki tud nyugodt szívvel belesimúlni az álomba, mely túlcsap a gyerekkor keservein s a tengert marék vízként arcához emeli?

Majd elnézem Majd elnézem ahogy a víz csorog, a tétova és gyöngéd utakat, a fájdalom és véletlen közös betűvetését, hosszú-hosszú rajzait halott köveken, élő arcokon elnézem őket, mielőtt a feledést kiérdemelném.

A hóhér szobája Szalonnaszag. Muskátliszag. Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából. A tenger Istené, s az ablak csukva van. Milyen más a vesztőhely illata, és a bárány, amikor értejönnek.

Példabeszéd A szúró meleg kocka alján, hol ég és föld beroskad, megszünik, s akár a moslék egybehuppan tér és idő, ott, ebben a tűző ganajban, egyedűl itt lelhetjük meg, egyesegyedűl, amit anyánk örökre elveszített.

Vesztőhely télen

Kőfal és ünnepély Hommage à Robert Wilson A késszurás mozdulata, s a kéz boldogtalan stációi után? A félbeszakadt dallamok, a csapzott ünnepélyek és az összekuszált csillár fényein túl? A fal előtt? A fal után? Mi történik, mi is történik minden tettünk boldogtalan és irtóztató ideje alatt?

Halálod és halálom Majd elaltat a dudolás, a korasötét éjszaka anyatejnél is szelidebb figyelme és odaadása. Mert ő a kifosztott kebel. A dajka, aki kivüláll. Az idegen, ki hazatévedt. Majd elaltat az örök dudolás.

Bűn és bűnhődés Sheryl Suttonnak A befalazott képzelet még egyre ismételgeti A pillanat villanyszék trónusán még ott az arc, sziklába mártott nyakszirt, gyönyörü kéz pórusos jelenléted. Még tart a nyár. Ereszd le jogarod, királynő.

Örökmozgó A világbank elektromos szivében az örökmozgó föl-lejár, mint egy tükör, mint egy koporsó, mozgókép, vitrin, üveghintó, akár egy óriási mécses, holtfáradt, óriás kisértet.

Metronóm Mérd az időt, de ne a mi időnket, a szálkák mozdulatlan jelenét, a fölvonóhíd fokait, a téli vesztőhely havát, ösvények és tisztások csöndjét, a töredék foglalatában az Atyaisten igéretét.

Vacsora Ismeritek a megteritett asztalt, "a kihűlt tálak közeit", jól tudjátok mindannyian a leckét, mire gyűltetek össze hát?

Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást. Ne a nászasztalt. A lehulló maradékot, hideget, árnyakat. Ne a mozdulatot. A kapkodást. A kampó csöndjét, azt jegyezd. Arra figyelj, amire városod, az örök város máig is figyel: tornyaival, tetőivel, élő és halott polgáraival. Akkor talán még napjaidban hírül adhatod azt, miről hírt adnod itt egyedűl érdemes. Írnok, akkor talán nem jártál itt hiába.

Vesztőhely télen Kit fölvezetnek? Kik fölvezetik? Vágóhíd vagy vesztőhely? Ki és kit öl? Ember öl állatot vagy állat embert? S a zuhanás, a félreérthetetlen, s a csönd utána? S a hó, a téli hó? Talán számüzött tenger, Isten hallgatása.

Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom.

Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.

Egy titok margójára

Egy titok margójára Takard le jól, mit elkövettél, és élj utána szabadon, akár egy sikeres merénylő. Tetted kendő alatt, nélküled is megél, majd túlnő rajtad, meghalad, alig először, később azután gyereksirásként, mint a végitélet, mikor a bárány elkiáltja magát.

Hasonlat Kulcs elkallódni, zár bezárúlni, cipő megállni, amennyire csak számok tudnak valakit kézreadni és idegenné tenni, olyan mély a mi elhagyatottságunk.

Van Gogh imája Csatavesztés a földeken. Honfoglalás a levegőben. Madarak, nap és megint madarak. Estére mi marad belőlem? Estére csak a lámpasor, a sárga vályogfal ragyog, s a kert alól, a fákon át, mint gyertyasor, az ablakok; hol én is laktam, s nem lakom, a ház, hol éltem, és nem élek, a tető, amely betakart. Istenem, betakartál régen.

Minden lélekzetvétel Minden lélekzetvétel megsebez, és leterít valahány szívverés. Különös, hogy a tenger halhatatlan, holott minden hulláma végitélet. Hogyan is igazítja sorsát, az öröklétet, Isten, a teremtés mindörökre veszendő mezejében? Mint a füvek lemondó élete, mint a halandók egy-egy szívütése, olyan lehet végülis a dicsőség, Isten nyugalmas boldogsága.

A többi kegyelem A félelem s az álom volt apám és anyám. A folyosó meg a

kitáruló vidék. Így éltem. Hogy halok meg? Milyen lesz pusztulásom? A föld elárúl. Magához ölel. A többi kegyelem.

De ez se Téren-időn túl, utóljára a tiszta akadály. A matatás, veszkődés egy zsinórral, korttyal, falattal, mely lezúdul, végigzúdul arcodon-arcomon. Aztán az égi nap kerek gyönyörűsége melegen, váratlanul, megkésve, mozdulatlanúl. De ez se végleges.

Rongyaidban és kitakarva Nővéremnek Akár egy gyönyörű egészet, mint egy siralmas töredéket, nézlek, elnézlek, oldalvást, föntről-lefele, rongyaidban és kitakarva.

Nincs több Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme, az a bizonyos merev tekintet, mely szigorú, akár a nap, és berajzolja komoran és ugyanakkor fényesen a vágóhidak és a földi királyok színehagyott, szomorú méltóságát. Ezek a szemek, egyedűl eme pillantások méltóak észrevenni a halált és a virágok átöltözködését.

Egyedűl ők tudják elkiáltani a világ minden bánatát, és egyedűl ők tudják elhallgatni Isten titkát szemközt a lincselő tömeggel.

Minden időben

Találkozások Szilágyi Júliának Hányféle találkozás, Istenem, együttlét, különválás, búcsuzás! Hullám hullámmal, virág a virágtól szélcsendben, szélben mozdúlva, mozdulatlanúl hány és hányféle színeváltozás, a múlandó s a múlhatatlan hányféle helycseréje!

A pokol hetedik köre A pokol első, második, harmadik, negyedik köre, majd az ötödik, hatodik és végül is a legutolsó. Itthon vagyok. Engedd, hogy lepihenjek és meggörbűlve elaludjak végre, hiszen itt is jelen vagy.

Címerem A kegyelem és öröm együtt ért azzal, amit nyomoruságnak neveznek általában. Szög és olaj lehetne címerem, mit írhatnék azonban szövegéül? Talán azt, hogy mindent megértek,

felhők futását és disznók fejét rálapúlva a préskemény palánkra. De ez is mit jelent? Nekünk magunknak muszáj végül is a présbe kényszerűlnünk Befejeznünk a mondatot.

Egy életen keresztűl Sógorom emlékezetére 1 Mi törjük el, repesztjük ketté, mi egyedűl és mi magunk azt, ami egy és oszthatatlan. 2 Utána azután egy hosszú-hosszú életen keresztűl próbáljuk vakon, süketen, hiába összefércelni a világ makulátlan és eredendő szövetét. 3 Gyerekkorunkban meg kellene halnunk, tudásunk csúcsán, alázatunk magasán, de tovább élünk, foltozgatva és tóldozgatva a jóvátehetetlent. 4 Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe és utóljára.

Most Az újszülöttek lucskos és a haldoklók tűznehéz ingét viseltem. Most fölvezetnek. Ez is beletartozik ámulatomba és döbbenetembe. Engedelmesen utóljára még megkapaszkodom,

rátok testálva koppanásomat.

Vonzások közt Vonzások közt, de hivás nélkűl, elég lehet az égboltnak talán, de nem annak a nyomorúltnak, ki lát és hall, vagy éppen megvakúlva hideggel, hővel, méterekkel küszködik. Mert hogyan is lehetnék élőbb a teljes égboltnál, ha nem a hidegért, a hőért, és a megalázó méterekért.

Kiért, miért Kiért, miért, világok, közöljétek! Az eltaposott fűben olvasok és rongycsomók közt keresgélek. Világok, csupa félelem és csupa alázat vagyok.

Én gyenge voltam Én gyenge voltam, kevés voltam, nekem egyedűl az maradt, hogy üdvödet szemmel kövessem.

A tékozló fiú keresése Itt lakott kétségtelenűl. Látod? Látom, A mi fiúnk. Űlj az ablakba, nézd a házakat, aztán a szobát, falakat, a jégveremnél hidegebb éléskamrát, mosdóhelyet. Most pedig indúljunk haza.

Marhabélyeg 1 Nincs az a marhabélyeg,

mit meg ne érdemelnék. Jó lesz átlépnem a halál fehérre meszelt küszöbét. Minden jó, amit megérdemeltünk. 2 A világ tenyerébe kalapált szeg, holtsápadt, csurom vér vagyok.

Fokról fokra

Az ember itt Az ember itt kevés a szeretetre. Elég, ha hálás legbelűl ezért-azért; egyszóval mindenért. Valójában két szó, mit ismerek, bűn és imádság két szavát. Az egyik hozzámtartozik. A másik elhelyezhetetlen.

Omega Összeomlásunk mindent befalaz egy pillanatra és örökre. A vánkos keményebb lesz, mint a szikla és testünk szemétdombnál súlyosabb. Ezért élünk. Valamiképpen ezért születünk a világra.

Baleset Madarak vérzik be a mennyet, cigányok és gyerekek léptei lyuggatják át a szerenádnál szűzibb kemény havat. De ez a szép, ez a gyönyörűségen ejtett

örökös baleset.

Bár színem fekete Végűl mindíg Isten útját követtem, bár színem fekete. Ezért, ha egyszer elfogadtatom, úgy leszek az üdvözültek sorában, mint leeresztett sötét zászló, becsavart lobogó, szótlanúl és jelentés nélkűl, és mindeneknél boldogabban.

Fokról fokra Ahogy a semmi kisimítja az agónia árkait, miként a vidék hófuvás után lecsillapúl, hazatalál, valahogy úgy alakúl, rendeződik fokról-fokra ember és Isten, pusztulás és születés párbeszéde.

Felelet

Felelet Hommage à I. B. Ellátogatsz a legbelső szobába, hallgatsz és hallgatod a szürke falak lobogását, mintás csöndjét, susogását, parancsát. Letérdelsz egy szigorú szózatra és beleolvadsz a figyelembe, mely mindenünnen az ünnepély egyetlen csukott ajtajára irányúl. Holott veled vagyunk továbbra, változatlanúl.

Kétéltű szörny Szorítsd magadhoz. Nem számít kit, nem számít mit, utána úgyis eltaszítod magadtól. Eltaszítod úgyis, hogy azután magadhoz ölelj bárkit-bármit, kétéltű szörny, beteljesítve bukásod fokozatait.

Kérdés Hol járunk már az éden fáitól! Világunk büszke madarának csőrében porladunk. Hullám befagy, lüktetés, csobogás eláll, meghasadnak az evidenciák. Akárhonnan, érkezhet mondat akárhonnan?

Milyen felemás Milyen felemás érzések közt élünk, milyen sokféle vonzások között, pedig zuhanunk, mint a kő egyenesen és egyértelmüen. Hányféle szégyen és képzelt dicsőség hálójában evickélünk, pedig napra kellene teregetnünk mindazt, mi rejteni való. Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél, és milyen későn látjuk meg a világ örökös térdreroskadását.

Ahogyan csak

Esti mise, téli vecsernye, éjféli Úrfölmutatás, miként a hó hallgat a meglepett fák alján, ahogyan csupán téli égbolt erős, szilárd, úgy vérzenek jók, rosszak együtt, bárányok, füvek, farkasok halálunk monstranciájában.

Mégis nehéz Anya, anya ebben a sivatagban, mért hagytál itt, ebben a sivatagban? Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen, és mindent mégis oly kiváncsian szemlélgetek? Tudod, hogy hány kisértés, a semmi és üresség késdobáló hány és hány pokla leskel itt reám? Persze, a ruhák fodrát leeresztik, a kelme megfakúl, s a fű beteríti az utakat. Persze, persze, a feledés, az elmulás de hol is hagytam abba? mégis élek, mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Ez lesz Oszlás-foszlás, vánkosok csendje, békéje annak, ami kihűlt, hideg lett, mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.

Kezed, kezem Hová rejtsem kezeimet? Anya, a te kezedet örököltem. de királyságom, tudom, nem kivánod. Lemondok hát, leköszönök a trónról, odahagyom a kéretlen hatalmat. Itt a kezed. Ki vagyok fosztva. Újra semmim sincs, édesanyám.

József Attila Katonája a mindenségnek, bakája a nyomoruságnak, teszünk azzal valamit is, hogy a füvek zöldellő erejébe visszahelyezzük a halottat?

Igen, a lomb Igen, a lomb ragyog, a lomb tovább ragyog, és te úgy függsz e televény előterében, akár egy gyümölcs. Holott ember vagy, holott ember voltál, útszéli Isten.

Én nem számítok Hogy elkárhoztam, nem számítok többé, azóta végre könnyü lett visszatalálnom, mint a porszem, a szentély fönntartott s az asztal kivételes gyertyatüzébe. Ettől kezdve a menyasszony vállára űlhetek és a vőfély vállára telepűlve ragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogok vagy egy redő előterében árnyékká változom.

Telehold Fölszáll a hold olyanféle ütéssel és olyanféle lágysággal ahogy csak a viszontlátás zokogó öröme ráz egybe és mos egybe olykor-olykor két összeérő arcot, fölnagyúlt, boldogságtól ödémás kézfejet.

Bölcső és nem koporsó Elnézlek, mint egy gyermek és te megijedsz e pillantástól.

Fenyegetők egy gyermek szemei, kivált lámpaoltáskor, amikor Isten esendő fényeit kioltják Ilyenkor csönd van, éjszaka, neked azonban nem kellene félned, gyerekkorom teneked bölcső és nem koporsó.

Elég A teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb. Innét odáig. Kő, fa, ház. Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem. És mégis olykor belép valaki és ami van, hirtelenűl kitárúl. Elég egy arc látványa, egy jelenlét, s a tapéták vérezni kezdenek. Elég, igen, egy kéz elég amint megkeveri a kávét, vagy ahogy "visszavonúl a bemutatkozásból", elég, hogy elfeledjük a helyet, a levegőtlen ablaksort, igen, hogy visszatérve éjszaka szobánkba elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Egyenes labirintus Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? - nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Egyetlen olvasmányom Az istenek színevesztett szalónját, a fakó űlőkékre és a törtkarú székekre helyezett gesztusokat, a lombok meg a zápor és a szél együttesét, az istenek és köztünk ernyedő fonal irányát olvasom, a megoldás becsvágya és kényszere nélkűl, mint legelső és legutolsó, egyetlen olvasmányomat.

Végkifejlet (1973-1974)

Tabernákulum

Visszavonom "Rátok testálom koppanásomat", írtam nemrég. Most visszavonom. Nem érdemlem meg ezt az utolsó mozdulatot. Hogy homorítva kiegyenesedjem a levegőégben, s lekoppanjak a deszkává alakított anyaföldre.

Két arckép Marinak és Gyuszinak BRONTË A kocsisok beüzennek: jövünk. És a vendégek: érkezünk. És a lámpások átszelik

röpködve a teret, az udvart, fénybe vonva az éjszakát, a diófák törzsét, a szőlők alsószoknyáját s a kőasztal esőbe-szélbe mártott peremét. Hát itt vagyunk. Nyissatok ajtót. Ez az utolsó éjszakánk. Ez az utolsó vendégségünk. Terítsetek. Ágyazzatok. Rakjátok meg a kályhát. Eresszétek szabadon a kutyákat. REMBRANDT Atyai ház: hamuból és ecetből. Csók és kézcsók: hamuból és ecetből. Csukott szemek a sírban és az ágyban, halálon túli fegyelemben.

Nyitás A gyerekkor alkímiája beteljesűl, sikerűl végre. Az érintetlen kapukat, az álom zsiliprendszerét kinyitják. Mindenből csönd lesz és közelség.

Játszma A zöldposztós asztalra hajlik halott apám. De mi fölé hajol? És mit akar, mit is akar, és mit is mond e kivilágított, besüppedt sír, magányos játszma, férfihát? Ne zavarjuk, ne zavarjátok előretartott jobb és hátravont bal kézfejét, s a dákó három golyó közt fölfüggesztett figyelmét, részarányosát. Hiszen, a golyó és a dákó elsötétűl,

nélkületek, nélkülem is megáll, és velük együtt én is, akiért e játszma zajlik egyszer s mindenkorra.

Sírkövemre Rajzolj, rajzolj szegény fiú. Rajzolj, rajzolj szegény leány. Te szegény, szegény nemtelen lény töröld le Isten hátáról, töröld le szégyenletes emlékemet.

A mi napunk Napunk, amit valóban annak nevezhetnénk, egynéhány kimerűlt csillagra vetve fuldokol, oly fényességgel, amivel itt, mifelénk, egyedül az mi elveszett, világolhat és találkozhat.

Ki és kit? Léptek a fűben, a sötétben, aztán egy székláb és egy ágy a törvénytelen ragyogásban. Akár egy kivilágitott vesztőhely, leszoritott tarkó, oly szép és idegen a látvány. Fények és árnyak, léptek, bútorok, hová kerűltem? Ágy és székláb, ki is van itt, ki van jelen, és ki figyel, s kit is figyel? Léptek a fűben, a sötétben, aztán egy székláb és egy ágy a törvénytelen ragyogásban.

Meghatározás

Féregnek lenni mit jelent? Vágyakozni egy tekintetre, egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre, ahogy csak Isten nézi önmagát, erre vágyni, egyedül erre, és ugyanakkor üveges szemekkel belefuródni abba, ami nincs, beszorúlva a semmi és valamiféle utánzat közé.

Tapasztalat A tapasztalat, mint Kronosz fölfalja fiait. A valódi tudás tapasztalatlan, mit se tud, nem ismer, nem ismerhet semmit. Így érez, így érezhet egyedűl örök békét, nyugalmat, amikor a hóhér szalonnázik, s ő maga gyanútlanul megérkezik, belép, majd megfeszül, hátrahanyatlik, s vérezni kezd egy nem létező térben, amihez csak a mennyország hasonló.

Tabernákulum Ki kellene, hogy szabadítsak valamit valami alól, keresztbe vetve csapkod szárnyam, körmöm-lábam, tollam-karom. Nem jutok el a szentségházig, örökre hó alatt marad az a bizonyos tabernákulum, ami miatt, ami miatt.

Így teltek napjaink

Így teltek napjaink Országh Lilinek

1 Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát. Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még. A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában. Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta. 2 Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz. Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra. 3 Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről. 4 Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után. A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot. Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.

Meditáció Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait? Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál. Övé lesz minden hatalom és dicsőség.

Bársonycsomó Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág. Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem. Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.

Végkifejlet

Fohász Égő szoba, tükör, kemence, fölmutatott gyönyörü vasgolyó, szeplős tökély, világszép sántikáló lányok, ragyogjatok, ragyogjatok!

Rossz fölvétel Rossz fölvétel. Szabadban készűlt.

Rotációs papírra nyomták. A férfi arca, mint egy bünözőé, s ez igaz is, volt vétke épp elég. De most, hogy a sürü és idegen erdőben megállítják, igazában csak egy marad: nadrágja ráncai.

Kárhozat Holott a semmi van jelen, a világ azért tovább lüktet, az erek szállítják a vért, a kéz csomót köt, kulcsra zár, gyufát gyújt és megágyaz éjszakára.

Szép és még szebb Kisujjadon az ezüstgyűrű, és talpadon a bőrkeményedés, az, hogy lázas vagy, az, hogy este nagykabátban mosakodol, mindez oly szép, és még szebb attól, hogy feleúton megtorpantam.

A tett után Wiener Pálnak A szemle és a tett között mintha nem is váltott volna ruhát. Itt állt a szék, és ott az ágy. A tükrön száradt vízcsikok, s a fésüben megtapadt hajcsomó: miért hogy a helyszín a legerősebb?

Merénylet Megtörtént, holott nem követtem el, és nem történt meg, holott elkövettem.

Fölriadva Meszesgödör a ház az éjszakában, préselt levél a kert, s a bútorok egymásbaérő villanyakadályok.

De most, hogy fölriadtunk, hirtelen kockagödörré alakúl a ház, drótsövénnyé a bútorok, s a lámpafényben a poklokig látunk.

In memoriam F. M. Dosztojevszkij Hajoljon le. (Földig hajol.) Álljon föl. (Fölemelkedik.) Vegye le az ingét, gatyáját. (Mindkettőt leveszi.) Nézzen szembe. (Elfordúl. Szembenéz.) Öltözzön föl. (Fölöltözik.)

Végkifejlet Magam talán középre állok Talán este van. Talán alkonyat. Egy bizonyos: későre jár.

Kétsoros Emeld fel, ahogy akkor fölemelted, és üss vele, ahogy akkor ütöttél.

Alkohol Előhivom a lehetetlent, egy ház áll rajta s egy bokor, egy néma, néma állat és egy nadrágszár a szürkületben.

S. W.-hez Megkaptad végűl a kegyelmet? Vagy olyan egyedűl maradtál, mint az a férfi, aki tegnap vagy az a fiú, aki ma egyszóval, mint azok a lények, akik számára a világ már semmi más, mint tárgyi bizonyíték?

Betűk, sorok Megérdemelné a békés halált minden írnok, aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol.

Napló N. N. ismét gyönyörü volt. K elfelejtett üdvözölni. P. nem vett észre. Kinn, a toalettben egymás mellett álltunk egy öreg úrral. Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben, ott másról volt szó, ott mintha egy bárány tört-zúzott volna, ott valami nagy szelídség azt mondta: megítéllek téged.

Sztavrogin elköszön "Unatkozom. Kérem a köpenyem. Mielőtt bármit elkövetnek, gondoljanak a rózsakertre, vagy még inkább egyetlen rózsatőre, egyetlen egy rózsára, uraim."

Zsolozsma Rovarok és gyerekek, most és mindíg, kövek, füvek és állatok figyelik, figyeljük ahogy a nap alászáll. Mint Isten halálát amint a vér kivonúl a világból és végre alhatunk. Igen, ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük és jónak tartjuk ahogyan végülis megpihenhetünk.

Mégis Látják a bejárati fényben a szőlőlugast? A meszelt padot? A levelek nyomasztó, viaszos zöld távollétét? És mégis itt állt.

Titok Csak a búcsu pillanatában áll helyre az aranyegyensúly. Sőt, mint a tűzvész, most olyan túlzott és elnagyolt az asztal bősége, s az orgona bizalmas fürtje. Mi jött közbe? Meg kell beszélnünk elalvás előtt.

Ékszer Remekbe készűlt, ovális tükörben nézi magát az antilop. Nyakában drágakő. Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg. Azt mondjuk neki, te csak nézd magad, mi majd szülünk, születünk, meghalunk. Ilyesféléket susogunk neki, az őrületben élő antilopnak.

Gyónás után Bevallottam: a naplementét Svájcban. Nem lett volna szabad. Gonosz féreg az önvád. Az erősek hajnalban kelnek, fát aprítanak, isznak egy korty pálinkát, s így tovább. Mivel csak ők, az erős gyilkosok ismerik a füvek, fák, madarak, a nők és a csecsemők nyelvét.

Infinitívusz Még ki lehet nyitni. És be lehet zárni. Még föl lehet kötni. És le lehet vágni. Még meg lehet szülni. És el lehet ásni.

Költemény

Nem föld a föld. Nem szám a szám. Nem betű a betű. Nem mondat a mondat. Isten az Isten. Virág a virág. Daganat a daganat. Tél a tél. Gyűjtőtábor a körülhatárolt bizonytalan formájú terület.

Trónfosztás Táblára írva nyakadba akasztjuk történeted.

Infernó Ház. Kutya. Gépkocsi. Pázsit és fogadások. De csakugyan szebb attól a mennyország, hogy a poklokra lecementelt, gyermeküket, nemüket, fajukat és mindenüket megtagadó lények póklábakon egyensulyozva nyáladzanak senkiért, semmiért?

Sztavrogin visszatér "Nem gondoltak a rózsakertre, és elkövették, amit nem szabad. Ezentúl üldözöttek lesznek és magányosak, mint egy lepkegyűjtő. Üveg alá kerűlnek valahányan. Üveg alatt, tűhegyre szúrva ragyog, ragyog a lepketábor. Önök ragyognak, uraim. Félek. Kérem a köpenyem."

Kráter (1974-1975)

Kráter

Hommage à Isaac Newton Megtesszük, amit nem teszünk meg, és nem tesszük meg, amit megteszünk. Valahol rettenetes csönd van. Effele gravitálunk.

Pedig A bűnben, közelebbről, a pokolban mi az a csönd, megnyugtató elem, kiűlt karosszék, mitől az arany ciráda valóság lehet? Pedig ki kellene hogy jussak a szabadba, a szabadságba.

Önarckép 1974 Illés Endrének Ingem, akár egy tömeggyilkosé fehér és jólvasalt, de a fejem, akár egy kisfiúé ezeréves és hallgatag.

Pascal A leghitványabb féreg kimulása ugyanaz, mint a napfölkelte.

Auschwitz Schaár Erzsébetnek Négy-öt esztendős lehetek, s az én koromban a világ,

vagy - ha úgy tetszik - a valóság, egyszóval mindaz, ami van, két esztendő vagy nyolcvan év, mázsás cipő, több tonnás kiskabát, és főként, ami hátra van még, pontosan öt-hat éves.

Terek A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér. A mennyország szabad, a másikra lefele látunk, mint egy alagsori szobába, föntről lefele látunk, mintha egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) alagsori szobának ajtaján át. Ott az történik, ami épp nekem kibírhatatlan. Talán nem egyéb, kibontanak egy rongyosládát, lemérik, hány kiló egy hattyú, vagy ezerszeres ismétlésben olyasmiről beszélnek azzal az egyetlen lénnyel, kit szeretek, miről se írni, se beszélni nem lehet, nem szabad.

Jóhír Most süllyedek oda, hol nincsen élet. Aztán elalszom meggörbűlve, akár egy disznó embriója, vagy egy záptojás eleven, gyönyörű, angyalnál megszenteltebb ürüléke. Majd azt mondják: elkárhozott. Majd azt mondják: mennyekbe szállt. Csak én tudom: semmi se történt, s minden megtörtént, mint Isten ölén, mint Isten ölén vagy egy záptojásban.

Kórkép és hattyudal Egy fehér kar a hófehér tükörről, egy vézna szép kar kitartó erővel, hideg spongyával a hideg üvegről öröktől fogva próbál valakit, valakit vagy valamit eltüntetni.

Álom A nemtelen lény lehajol, lehajol, s fölemelkedik. Szépsége feleslegesebb és fontosabb egy elnökválasztásnál. Sárga haját megérinti a szél, szövetséget kötök vele, a gyönyörű fej elgondolkodik, s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.

Kettő Két fehér súly figyeli egymást, két hófehér és vaksötét súly. Vagyok, mert nem vagyok.

Depresszió Anyám fényképét nézem a falon, s még az ő egykor szeretett pillantása is oly merev most, merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb, épp oly közönyös, mint az én tekintetem, mely szembenéz vele.

Különbség Egy százlábú s egy flamingó között, villanyszék és nászágy között, egy pórus krátere meg egy tündöklő homlok ragyogása közt: semmi különbség. Különbség csak egy van, ha azt mondják: "én jó vagyok", vagy - ami ritka - azt mondják: "te jó vagy", de ez is olyan különbség csupán, amire Isten azt mondja magában: mindkettő ugyanaz.

Zűrzavar Egy nemlétező résen át nézi a szörny, de nem látja a mennyet. A megsemmisült pillanat kulcslukán át hiába leskelődik.

Ettől lesz egyre súlyosabb és egyre könnyebb. Az, hogy semmit sem lát, sziven üti, holott a szörny valójában nem létezik. Csak én vagyok Én, te meg ő. Istenem, irgalom!

Egy fénykép hátlapjára Görbülten megyek, bizonytalanúl. A másik kéz mindössze három éves. Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves. Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.

Posztumusz passió Végezetűl mindenkit csak zavartál. Elnehezűlt bakkancsod ütemes, szöges zaja, mindíg éjfél körűl, hogy hazatértél, ez a bosszuság, utóljára csak ez maradt belőled. Pedig akkorra te már csak rug-kapáltál, akár egy kisérleti állat menetel, menetel a levegőben.

Keringő A zongorát befutja a borostyán, s a gyerekkori ház falát szétmállasztja a naplemente. És mégis, mégis szakadatlanúl szemközt a leáldozó nappal mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

Öröklét A fésű meghalt a hajadban, simogatásom is megállt. Kiveszem a fésűt kezedből. Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Verés

Most elviselhető. Most másra gondolok. Most semmi sincs. Most én vagyok. Most minden van. Most tűrhetetlen. Most pedig, most és egyedűl, itt és most, végképp egyedűl csak te meg én.

Hölderlin Kurtág Györgynek December hője, nyarak jégverése, drótvégre csomózott madár, mi nem voltam én? Boldogan halok.

Zöld Elmerűl szemem, arcom, lelkem, minden élőlény megmerűl abban a feneketlen zöldben, ami egy fa kívűl-belűl.

Kőedény Ember, állat egyként pulzál szivemben. Mint kőedényen a piros máz, úgy ég rajtam a csorgó, foltos és közös veriték.

Akvárium Nővérem az akváriumban behuzódik a moszatok közé. Éjjel-nappal keressük, hol van, nénéi, gyerekei, unokája keressük a nyálkás és idegen lomb-levél sírban-temetőben. Ágyán kuporog. Törmelék. Remeg. Fölébred. Fölriad. Rágyújt. Beszél. Hozzánk szól. Senkihez. Ahogy egy halmadár uszonyait verdesi, tördeli:

remeg és lüktet. Halmadár szeme nem a szemünket keresgéli, csak lukakat fúr. Nem számít, hogy hova, csak luk legyen, bárkiben, bármiben, ellenünk, ellenem, maga ellen, luk, bármi áron.

Kapcsolat Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda pokoli csönd. Ülsz és ülök. Vesztesz és veszitek.

Gótika A csúszó-mászó, belefeledkezve vállra omló hajadba, figyeli romolhatatlan, veszendő tökélyed. A senki néz. A semmi néz. Az ízeltlábú nézi a napot. A tört, a gyűrt, a szaggatott a kereket, lángolót, mozdulatlant. Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad. A mindenség modellje, áll a templom.

Visszafele Juttának Visszafele, visszafele: a nyírfaerdő lángban áll, s a kerti ünnep hó alatt. Visszafele, visszafele: közeledünk, távolodunk, mint a cirádák közelítenek és távolodnak. Valahol gyönyörű lányok siklóröpülésben azt állítják, hogy jól van, ami van. Visszafele, visszafele: a legszebb minden teremtmény között oldalra dőlve készül földet érni.

Kráter Találkoztunk. Találkozunk. Egy trafikban. Egy árverésen. Keresgéltél valamit. Elmozdítasz valamit. Menekülnék. Maradok. Cigarettára gyújtok. Távozol. Leszállsz és fölszállsz. Fölszállok és leszállok. Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek. Egyhelyben járunk; mint a gyilkos a járásodban gázolok. Madárcsicsergés ahogyan szememre veted születésem. Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz holtágában a motyogásom gurulni kezd, legördűl óriás tagjaidról és ama diadalmas és vakító valamiről, ami már nem te vagy. Úgy érint elutasításod, ez a parázna, kőbeírott suhintás, hogy tekintetem - két kavics azóta is csak gurul és gurul egy hófehér kráterben. Két szemem, két szem pattog: az üdvösségem.

Pupilla

Gérard de Nerval Kocsis Zoltánnak Folyópart, amely nem folyópart, Emlék, mely sose volt napkelte. Aztán valami vizesárok, s egy tüzes gombostű a fejben.

Pupilla

A távcsőben lovasroham. Porzók, bibék a nagyitó alatt, De a szememben sárga arc és zuhanás a fölpolcozott ágyon, mivel embernek lenni annyi, mint poklokra csavart pupillával nézni.

Zsinórpadlás Az asztal, mitől megdermedtem, most itt van, földet ért. Üres a lapja. Annál rosszabb. Hogy tegyem rá, és hogy vegyem le róla azt, azt, azt, azt, jaj azt, mit elkövettem, levettem róla, s ráhelyeztem? Hogy rakjam rá, hogy levehessem?

Villanyolló Ezentúl oda tartozom hol prémek, bundák tapsikolnak és áznak és iszonyu súlyokat cipelnek, cipekednek. Agóniámban - én, a kivülálló nem kivánok emberként halni, jó lesz nekem a villanyolló, s az egybevarrt paták között a puszta súly a kihülő kupacban.

Summa Tíz ujjam van. Hajam. Fejem. Egyhelyben állok. De csurom vér és forog a korong, és nincs világ, és nincs megállás.

Kisértés Zuhanás, miben szállni kell sebesség és égtájak nélkül.

Hommage à Sheryl Sutton I. A lehető legszükebb térben

végrehajtottad, amit nem szabad. Csodálkoztál a szertartáson, mely vágóhíd, bár nincs kiterjedése, könyökig ér, bár nincsen ideje. Csak később hallottad, amit letakartál. Majd belépve a kertbe elámultál a telehold varázsán.

Hommage à Sheryl Sutton II. Először ahogy leleményed átcsuszott az isteni cenzurán. Aztán könyökig, mint a kesztyű, aztán egészen, mint a zsák, aztán egy delfin szép uszása a tengeren.

Vonzásod definíciója Egy végkép betört állat hátán egy végkép betört állat lovagol.

Mi és ők Hogy elkárhozunk, rendbe van, de hogy a mezitlábas állatok, még inkább rendjén. Mivel ők szülik, szoptatják, nevelik a magatehetetlen Istent, s a keresztfáról leszedett Fiút még Mária elől is rejtegetve mindenüvé magukkal cipelik.

Átváltozások Távolodol. De hiszen lány vagy, hát közelítesz. Ahogyan a hold fölkönyököl. Fénylünk ilyenkor, mint egy katonatemető.

1970. október 14. Sírtam. Utána nedves volt a hátam, gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.

Prémet kivántam tagjaimra, hogy amit ölelsz, az legyen, mit minden igaz ölelés keres: egy vadállat odaadása.

1970. december 22. Rühes ebek, vérzünk a párnán. Gyönyörüek vagyunk. Azután csak ügyetlenek és halhatatlanok.

Fátyol Nincs nap. Nincs hold. És nincs gyerekkor. És főként föld nincs, anyaföld. Nincs koporsó és nincs haza. Nincs bölcső és nincs megvetett ágy, fejünk alá igazitott halál. Tűhegyen forog, aki él, s a mi békénk, az se egyéb, mint egy lekonyult szárny, mely ráalél, mint egy levetett, vagy le se vetett menyasszonyfátyol ájul rá a szögre. Fityeg. Fityegünk Temetőnk sincs.

Életfogytiglan Az ágy közös. A párna nem.

Szakitás Több tonnás egy csecsemő szoritása. Háboru volt. Lovaskocsik és tankok zörögtek, majd megálltak. Több tonnás volt a szoritásom.

Majd pár kilós. Majd semmi sem. Valaki mégis, nem tudom ki, valaki mégis színarany.

Itt és most A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerüen az, hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot.

Kar és nyak Megszültél és megöltél. Vaskarokkal ölellek és kapaszkodom, de nincs erő, mely egybeforraszthatná a karomat és nyakadat. Édesanyám, egy olyan alakzatról fognak leszedni téged-engem, hogy botrány leszünk Én a kar, és te a nyak.

Tékozlók Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg, mely szürke, mint a gyurma, majd fehér, és végül semmilyen. A mosdófülkében a csap éjjel-nappal nem enged elaludni. Huzat van. Apád elfelejtett. A fiúk hazatérnek. A lányok soha.

Kopogtatás Aludtunk. Álmomban fa voltam, majd semmi, majd egy olyan kisgyerek, ki kopogtat egy felnőtt ajtaján. Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya. Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás. Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom,

hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos: ilyen lehet egy kerub verdesése.

Van ilyen Cseléd akartam lenni. Van ilyen. Teríteni és leszedni az asztalt. Ahogy az áldozat föllépked és a hóhér lejön a dobogóról. Most az emelvény fokai között betűz a nap, és ugyanaz a nap, mintha senkit se vittek volna fel, ki nem jött vissza. Csönd akartam lenni és dobogó. Lépcső közé szorult világ. Senki és semmi. Hétvégi remény.

B. I. kisasszony Küldj fésüt és konzervet. A régi fésü, szóval, eltörött. Küldj cipőt. Meleg alsót. Képzeld, úgy hivnak, Vasgolyó. Még három év. A kert vacak. Vigyázz, hogy ne kerülj ide. Bár a karácsony szebb, mint otthon. De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan. Az is mi? Nincsen folytatása. Holnap vagyok itt utoljára. Kezet csókoltam mindenkinek. Más okból voltam én itt. Fedő bűnnel sikerül eltakarnom azt az igazit, azt, amit nem, nem, nem lehet se elviselni, se kimondani. Bűn az, minek nyomát is sikerült eltüntetnünk. Holnaptól ellenállás nélkül, egyenletesen gurulok.

Vázlat Üss le. A bajuszod tovább nő, nekem viszont van egy-két oly emlékem, hogy pontosan tudom a különbséget

a természetes testmeleg és a szerelem melege között. Pedig én csak öt éves voltam, s a lány tizenhat. A legcsodásabb az, hogy két meleg tudhat egymásról; mai szóval, milliárd közlés lehetséges két test között, anélkül, hogy találkoznának. Micsicsák rabruhát viselt, én habos gallért és bársony ruhácskát. Ő elpusztult, én pusztulok.

Szabadulás Először, mi a szekrényben volt. Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon. Benézett még az ágy alá is, majd falhoz állt az összegöngyölt utipoggyászt maga elé helyezve. Volt elég idő számbavenni, mi kimaradt. Néhány pofon. Kihűlt ebéd. Mosókonyha. Vaskarikára kötözött kéz. Egy édes, édes ölelésre gondolt, és össze-vissza kaszabolta az utipoggyász.

Kötetből kimaradt versek

Anyám Az életed kihült üveg, csiszolt és készre alkotott, hogy rajta át a szép halált szabad szemeddel láthatod,

amint a lelked ablakát elállja minden földi fény elől, mely megbonthatná bensőd alkonyát. Magadba vagy, s csupán a fák, az áldott, ázott, őszi fák, csupán a fák a híveid. A híveid, s te szólsz nekik, beszélsz nekik, s a lelkeik, a földben álló lelkeik megremegnek: - rossz ez itt! A fák s a tó, az esti tó, A csenden át halálhajó dudája sír a víz alól, a holt öböl felé, hol állsz. S a gázos, lepke-könnyű lég: az ég, - e jelre meghasad. Fejed fölé bohó csapat fehér galamb ereszkedik. Te máshol élsz! Csodára kész tenálad minden pillanat!

Kikötőben Most minden festék, látszat, porladó, szívemre porzó csendes hó, halál, csak egy való van, síró, görbe szám és ködbe néző két ködös szemem. Hajóra szálltál: voltál, nem leszel, az ellenséges tengeren lebeg ma már az arcod, most meleg szavad merült a víz alá le épp. Szemeddel eltűnt minden drága kék, kecses fejeddel minden szép vonal, s most nincs a test, mely felhőn túl loval a napba szállni szédült szárnyakon. Most minden festék, látszat, porladó, szívemre porzó tiszta hó, halál, csak egy való van, síró, görbe szám és ködbe néző két ködös szemem.

Csönd Zárt az ablak.

Csöndre int a titkok titka: két szemed, míg az ingaóra bongva, ó rugóra jár, ketyeg hallgató szívünk felett.

Üzenet az üvegvárból Körülöttem hűvös, kék üvegfalat kemény lapokból vont a végzetem, magamba zárni minden élesen kiszállni-készült, izzó nyílhegyet, mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt, való világba ütni ércfejét. Anyagtalan lehetsz csupán enyém, a zárt üvegfal gátlón visszatart - mint víztartó az úszkáló halat, hogy hozzád érjek és te testtel érj, maradsz te nekem puszta forma, fény, a képzeletnek engedő anyag. E lágy elemből gyúrom győztesen veled-csatázó, karcsú szobrodat, ki átkarol, ha itt az alkonyat, velem dalol, ha vérem énekel az álom oldó, híg esőiben, s velem virrad meg minden hajnalon, hogy nappalomnak számos gondja közt kinyíló számos, rejtett résen át belémeressze súlyos áramát, s a pattanásig töltve véremet ölelni űzzön, míg a dúlt ideg szederjes szájjal egyre ordítoz. De bűvös váram tűzálló üveg! falát hiába vívja vérsugár, olvasztja száz szikrás idegfonál, nem olvad, pattan szét, - de szívtelen, szűkös terébe azt, mit szív terem: bezárja sűrű, fojtó lázaim. Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam! hogy játszanám ki rendelt végzetem! hogy lennék egyszer én is meztelen! csak érezhetném pőre bőrömön mint borzad át (a) végső, nyilt öröm, - de mégis, így is mondom: jól van ez. - Mert néha látlak, késő délután, amint a tóra mész, te szép modell,

s ilyenkor álom-másod nesztelen utadba áll: mint kíntól kergetett, egymáshoz űzött, megtévedt kezek imádkoztok veszendő lelkemért.

Két szonett I Csak fussatok hát, mint veszett ebek, vonítsatok, ha gyilkos éjszaka körülkerít a farkasok hada, hogy fölkoncolja hitvány testetek. Hát sírjatok csak csípős könnyeket, a végítélet nektek: harsona örök pokolra ébresztő szava, - az ördög fújja, lelketek felett! Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni, és eltaszítva tudni: el nem éri a bűvös szférát az, ki kárhozott. És bár lehettél volna, mint az angyal, időtlen malmot nyomni lesz sorod, mert földre buktál zúzott, sáros arccal. II De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél! S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg a csábító, - te megcsalt, árva testvér! Kitárt karokkal várunk, sok keresztény, a nagy hajóra, melyet egy cél kerget, és egy szél hajt: a végtelen Lehellet, ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén: Ne sírjatok, kiket kivert az élet, ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek, de tartsatok ki, átölelve tartva a koldusabbat, azt, ki összetépte az életét, - mert ez segít a partra, és ez tanít a drága szóra: béke.

Vers a halotthoz A perc a percnek tükre csak

és tartalmuk csakis te vagy, magadra hagyva meztelen, lehullt a nyugtalan lepel: a megmásító mozdulat. Itt vállalnod kell önmagad, itt nem lóbálhat rongyokat örök valód fölött a szél. Maradsz örökre kőkemény s lezárt, akár a kárhozat.

Megdicsőülésünk Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel. Örök kutakba mélyült multunk vissza, s jövőnkben is csak tünt időknek titka fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük. A testünkön sok méltatlan csapásnak nyomán kinyíló tűzpiros virágok örök csodáknak ködlik illatát ott, hová a durva kéznek ökle pattant. Ha zendülünk és hátat fordítunk is az angyaloknak, bús imádkozás csak e lázadás, - hisz hátunk íve fáradt lejtésű, mint a múló hullám habja. Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míg a lábunkon lefut szivárgó szirma a tűzvirágnak. Egyre fogy, beissza a vért a por! Vacogni kezd a térdünk; védő kezünk is lassankint lecsusszan s egy messzi menny sebünkön átviláglik, most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt: mert láttatok már minket s ezt a percet!

Bordal A nyár elé, a kert fölé kikötve áll a rózsa, és ráhanyatlik szótalan a rabtartó karóra. A fűzfaág is, levele még egy se hullt a porba, s tenger szemét örökre már szeszélyesen lehunyta.

Tünődve én is hallgatok, sötéten egymagamba, mind eltökéltebb bánatot löttyintve poharamba! Kimondhatatlan egyedül, apátlan és anyátlan, megannyi tompa áldozat hervadozunk a nyárban.

Őszi cirkusz Muzsikaszó az esti réten, falu alól, a fák alatt szapora dobszó s édes, árva trombitahang, trombitahang! A cirkuszos nép muzsikál, pereg a dobszó és ütemre forog-forog és körbe jár a lomha bölcs, a barna medve. Elől a roppant medve és a táncoló bohóc utána, bohóc után a kisfia, aztán a hold, a hold parázsa. Arcába tűz a telehold, s a kisfiú az égre bámul. Elől a roppant medve és a bohóc kisfia leghátul. Röpülnek a kicsi lovak, a szénfeketék, hófehérek! Táncolnak a puha füvön, szelíd, szép füvein a rétnek. Röpülnek a kicsi lovak! De két eperfa közt a légben, még náluknál is szebb talán, libegő tündér a kötélen, megemeli az esti szél, az a kis táncoslány a legszebb! Már ott jár a fák sudarán, és feljebb, és mindegyre feljebb, a fák csucsára ér, s nevet, a fák csucsára lép, és onnan többé már vissza se talál, csak eltünik a teleholdban.

Kétféle Kétféle nap kétféleképpen ragyog, elárvulok, sötétedem a fényben, köztem s egy távol nádas rajza közt mutál vékonyka földi jelenlétem.

A fényességes angyal is Emlékezés egy világháborús karácsonyra Az égbolt elsötétedett. S akár a végitélet zord fellege tört volna ránk, a föld is oly sötét lett. Gyermekszívünk is oly nehéz! A házak és a kertek, az egész törékeny világ, éreztük, velünk reszket. Aztán a roppant csöndön át puhán és észrevétlen, a hangtalan meginduló és puha hóesésben, akár a fényes pelyhek is vigyázva földet értek, a fényességes angyal is, ő is a földre lépett.

Szeptember Úgy ülünk itt a koraőszi este levegő-vitrinébe zárva, mint egy szikla, mint egy papírlap, oly súlytalanúl és oly súlyosan, ahogyan csak szék támlája vagy dákó fölött kézelő fehérlik.

Zárójelben Apa, meghaltál. Anya, halott vagy. Tanítsatok meghalni engem is, ahogy beszélni, járni megtanultam valamikor. (Azt hiszem, tőletek.)

Summa Ki üdvözűlten porladok a földben, Isten előtt kevésnek bizonyultam.

Mi és a virágok Mert hűségesek mindhalálig, isteniek egyedül a virágok, egyszóval a növényi lét, velünk szemben, kik jövünk és megyünk. Világunk száraz keresztjére gyönyörű dísznek elhelyezve, tépett füzérként fölszegezve, mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

Újra József Attila Te: bakája a mindenségnek. Én: kadettja valami másnak. Odaadnám tiszti kesztyűmet cserébe a bakaruhának.

Szabadulás Nadrágos kutyák, azok voltunk, a pipere, a maszk alatt verítékező állatok, szoknyás medvék, rabmadarak. Azok voltunk. De most, egy percre, a halott kéz s az öntudatlan ziháló törzs úgy tündököl, és úgy kopár, ahogy egy angyal.

Ismerem Ismerem Jézus éjszakáit, és a bal lator istentelen magányát. A jótett szelíd mezejét, s a merénylő elhagyatott, üszkös kezét a tett után. És ismerem a bárány vesztét, úgy is, mint aki veszkődve topog

halálos esése előtt, és úgy is, mint aki hitével a meleg belsőt keresi.

Műtárgy Olykor veszünk egy régi cserepet és elhelyezzük a falon. Pedig csak egyedül vagyunk, vagy egyszerűen a szemünk, mint két üres luk, kihűlt és kiégett.

Augusztus Miközben mint a porcelán dereng a szüzek arca, mi keringőzünk, levegőzünk a fátyolos időben.

Király és királynő Birodalmunkban sok-sok ember él, de mi, akár a szarvasok, keressük egymást éjszakánként.

Mind a ketten Pereg alá a mennyezet, a körülducolt falak és a teljes palota. Mindig is idevágytunk, ebbe a homokágyba.

Zsoltár Aki több napos éhezés után kenyérre gondol: valódi kenyérre gondol. Aki egy kínzókamra mélyén gyengédségre áhítozik: valódi gyengédségre vágyik. S aki egy vánkosra borulva nem érzi magát egyedül:

valóban nincsen egyedül.

Parancsoló mód Enni kell. Inni, enni és hányni kell. Ülni és állni kell. Beszélni és hallgatni kell. Beszélni, sétálni, vizelni, hallgatni, hányni, állni, ülni kell.

Hommage à Paul Verlaine "Egyetlen óriás ütés a hold. Halálos csönd a magja", s a csöndességben valaki a hamunémát nagyon lassan fölmutatja. Igenis, fölmutatja. A zongoránál Mozart, hátradőlve. Csend, csend, csend, csend, s a zongora alatt egy fűszálon lefut egy könnycsepp, nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

Átváltozás Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. Csúf, de te gyönyörűnek találtál. Végig hallgattad mindig, amit mondtam. Halandóból így lettem halhatatlan.

Pont és haza Az ördög limonádét hörpöl. Akik bort, csupán szerencsétlenek. A nyomorultak arca elmosódik, az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb. Övé a pont és minden egyenes, mindaz, ami áttekinthető. Az igazak homályban kóborolnak, de épp ezért egyedül ők, az elveszettek találnak haza.

A lator sóhaja Együtt leszünk, együtt ma még, ahogy együtt lógunk a kínban, együtt a megígért hazában, halálunkban, a paradicsomban.

Pilátus Kemény vagy, hivatalból. Elitélsz, hivatalból. Rámnézel, hivatalból. Rádnézek mindörökre rádnézek mindhiába. Itt állok mindörökre itt állok mindhiába. Fölmentelek mindörökre.

Kegyelem Bogarak szántják a sötétet és csillagok az éjszakát. Van időnk hosszan üldögélni az asztalon pihenő lámpafényben. Megadatott a kegyelem: miközben minden áll és hallgat, egyedül az öröklét működik.

Gizgaz Fű van. Nappal meg éjszaka. Tegnap valaki azt mondta: "gyere, gyere ide", s én odamentem, haladva a gizgazos talajon. Éjszaka félek. De a reggel még akkor is melenget és lebegtet, ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem. Ruhám puha és ismerős. De ruha nélkül fázom és parányi vagyok. Ha vezetnek, biztosan járok.

Egyedül bizonytalanul. Mégis ilyenkor szinte röpülök, ha félek is, hogy elveszek a fűben.

Sellők A szép lányok tenger alá merűlnek. Víz alá bukom, mint a rák. Belefúlok a sárba és iszapba. Ez is jobb aranyostoruknál.

A széken és az ágyon Nincs többé szó, nincsenek lények, aggasztanak a szavak és a lények. Lények nélkül és szavak nélkül tisztább a félelem. Ez meg olyan, mint egy szoba, köd van benne, meg tán egy ágy. Az ágyon én fekszem talán. Széken ülök. Üres az ágy.

Valaki Egy tökéletes körön, vagy még inkább egy tökéletlen oválison át nézi Isten a szörnyet. Millió arc, kéz, köröm egyvelegét. A háttérben hosszú és néma ágy; közönséges párna és paplan. A szörny patája átüti a padlót, mire valaki elsírja magát.

Levél Szállást adtál, egy éjszakára megosztva párnád. Evangélium. Gyönyörű vagy. Semmit se értek. Csak jóság van, és nincsenek nemek. Újra és újra sírok. Nem miattad. Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak. Szállást adtál egy éjszakára; megszálltál mindörökre.

Mégse Hogy a faágak a télidőben sokáig őrzik még a hóesést, hogy végül, mint egy passióban minden együtt van, ház meg erdő. "A lemenő nap szálkamezejében" hogy egyremegy, ki sétál, egy baka vagy egy világszép félkegyelmű lány, mindezt tudtam, és mégse volt elég.

Tűz és víz Sírásunk mindent egybemos, tűzvésszé mázol minden lángot, mint a hétágú gyertyatartón a hét szál gyertya, életünk ettől a víztől fuldokol, ebben a vízben éget - lángol.

Kenyér A fedő bünről, ahogyan a bünt bün mögé rejtik. Erről kell beszélnem. Ismertem egy fiut. Szürke volt, mint a tészta. Teste, mozgása mégis száraz, ideges. Ma se tudom, hogyan. Csupán titkának természetét sejtem. Ma már gyanitom, ez az egyetlen rossz. Lehetek gyilkos, homoszexuális, de mindhalálig táplálni a pépet, a kezdetben oly semminek tünő kenyérbelet, amit idővel rátapasztok arra, ami a legtöbb, attól fogva mindennek vége van. Bár ha éppen őt, azt a fiut nézem, tán forditva és jogosan azt mondhatnám: volt benne valami szikár és iszonyu. De a testét átitatta a szürkeség, mitől piszkos lett, mint a kihült kenyértészta, mely végitéletében se más. És mégis minden kenyér ízét elfeledve, először eszem végre kenyeret.

Mesék

A naphajú királyleány A hóba-fagyba dermedt ország négy éve nem látott napot, a koromsetét éjszakában fáznak az árva csillagok. Didergő tájak csontkeményen derengenek a holdsütésben, s az éjszakai ég alatt sötéten világít a fagy. Ember csak néha-néha mozdul, gyereknép csúszkál a havon, kóbor kutyák árnyéka surran, kering, megáll, továbboson. Meggyújtják odabenn a gyertyát, remeg a gyenge világosság, nagyokat pislogat a láng, sehogy se látja a szobát. Öreg király a palotában, ezernyi ránc a homloka, mécse mellett ül egymagában, hideg verem a trónszoba. Csak rá se érez illatára, belefagy kanala a tálba, befagy a zsíros-fűszeres aranyszegélyű tyúkleves. Pedig valaha dőlt a napfény, rég volt, igaz se volt talán, hogy itthon élt a palotában a szépséges királyleány. A várfalat szapora repkény, melegen lepte be a napfény, király leánya amikor végigsétált az udvaron. Gyönyörű volt a király lánya. Hosszú a haja, lobogó, amerre ment, úszott utána örökös aranyfolyosó. Akadt is kérője temérdek, elébe mind oda se fértek, távol hazából érkezett, poros cipőjű hercegek.

Aztán egy forró délutánon az árnyas kerti fák alatt pihentek épp a fáradt kérők, mikor heves zajt hallanak. Beront, a kertkaput kitárván, bezúg egy óriási sárkány, s kérői közt a zöld gyepen a királylány előtt terem. Vasveretű markába kapja, és máris száguld el vele. Sokáig zúg villámló szárnya, mint távozó vihar szele. Éjfél borult akkor a földre, veszve a királylány örökre, elszállt vele, eltűnt a nap, hó fedi az országutat. S tán még ma is éjszaka volna, örökös tél, hó és sötét, ha erre nem veti a sorsa Áront, a vándorló legényt. Ez, mikor hallja a királynak búbánatát, okát bajának: percig se búsoljon tovább, visszaszerzi ő a leányt! Azzal megy is a tengerpartra, nézi Áron a nagy vizet, holmi kis palló, azt kutatja, hajlik-e át a mély felett. S íme, nem messze a homokban egy alvó óriásra bukkan; mint mozdulatlan kőhalom hever a puha homokon. "E fiú éppen arra termett, hogy átvigyen a tengeren" - s már rázza is, nógatja Áron, hogy kelne, hogy támadna fel. Akár a városháza tornya, oly árnyékot dob a habokra, midőn haraggal homlokán az álmos órjás talpra áll. És odaüt!... Azaz csak ütne, ahol a legény állt elébb; akkorra már elkapja Áron, a földre is teremti rég. Majd szolgálatába fogadja, vinné által a túlsó partra, a mérhetetlen vízen át, mint paripája a huszárt.

Fölzúg a víz, fölcsap a tenger, az órjás térdeit veri, mély álmából hogy fölzavarják a roppant szolga léptei. Ámulva a sok furcsaságon, így ér a túlsó partra Áron; álmodja csak, nincs is talán, olyan különös az a táj. Feneketlen gödörre lelnek; fon az órjás egy kosarat, sodor hozzá embernyi nádból, kötöz rá erős fonalat. Beleül nyakig a kosárba, indul Áron az alvilágba, s hogy épp kifogyna a fonál, földet ér, íme, a kosár. Ballaghat most már egymagában, mérföldes itt a némaság, magányosan suhog a lépte a szótalan mezőkön át. Majd meg egy aranyerdőn által, rézszínű lombok árnyékában vezet az útja, amikor feltűnik egy aranytorony. Aranytornya az aranyvárnak, hol a királylány fogva van. Mindenik szeglete a várnak, minden téglája színarany. Arany a pincéje-padlása, ablakain az ablakráma, arany a rács az ablakon, hol a királyleány fogoly. Belül is csupa aranytermek, aranyfolyosók és szobák Siet Áron a folyosókon, a lángarany szobákon át. Arany csigalépcsőn kopogva szalad fölfele a toronyba: négy éve idezárva már rabként a szép királyleány. Rányit Áron a bús fogolyra, ágyán ül az és sírdogál. Megáll a legény szeme rajta, percre a szava is eláll. Aztán előadja sietve, miért is jött, vetődött erre, s már szöktetné is a leányt,

mikor zajt hall a kerten át. Féltékenyen a szárnyas sárkány sétájáról most ér haza. Vágtat a torony tetejébe, remeg bele a palota. De föl se érkezhet lihegve, föl se az első emeletre: állván a lépcső tetején, derékon kapja a legény. Megdönti, mint hatalmas sziklát, mintha fatörzset döntene: inog a roppant sárkány törzse, a torony is inog vele. Reszketnek a picinyke hangok, torony hegyében a harangok, midőn a sárkány súlyosan a lenti mélységbe zuhan. Szabad az út! Szabad hazáig! A dermedt alvilágon át sietve menti, hozza Áron karján a szép királyleányt. S már szállnának is a kosárba, de szűkös nagyon a kosárka, annyi annak a belseje, elébb a lány fér csak bele. Vigyázva húzza föl az órjás a kis kosárban, és midőn megpillantja a szép királylányt, Áront dehogy segíti föl. Akár a nap, haja a lánynak, gondolja, megtartja magának, pusztuljon oda a legény Gödör-ország legfenekén! S bizony hiába topog Áron, szabadulást hiába vár; tüzes egével rásötétül lassan az alvilági táj. Haragos felhők magasából meredeken csap le a zápor, mérkőzik a nehéz vihar zúgó erdő lombjaival. Lombok között fedetlen fészek, hányódva rínak, inganak, áznak benne a kis fiókák, a pelyhedző griffmadarak. Áron, hogy szél, eső ne érje, köpenyét borítja fölébe,

fészek fölébe köpenyét, ne ázzanak a csemeték. De nem is marad el a hála, hogy megjön a nagy griffmadár, készséggel tüstént fölajánlja, segít ő a fiú baján. Csak üljön hátára nyugodtan, hazaviszi ő akárhonnan, s már indul is, röpül vele a Sárkány-gödrön fölfele. Villámként szeli át a tengert, a mélység fölött biztosan röpül a kékszínű magasban a szárnyas griff a fiúval. S már látni is a túlsó partot, karéjban a hazai halmok, föltűnik az otthoni táj; földre lép akkor a madár. Mindenfelé jószagú nyár van: itthon a szép királyleány, meghozta a napot magával, megérkezett vele a nyár. Könnyeit mégis egyre ontja, ma is fogoly, az órjás foglya, ma is csak szótlan rabmadár a naphajú királyleány. De mikor híre fut, hogy Áron a város fele közeleg, szökik az óriás, szepegve pucol, akár egy kisgyerek. Szalad mezítláb, szívszakadva, tolvaj, zsivány, midőn a gazda hazatalál, fut így a házból. Fut az órjás a palotából. Király leánya akkor sírva a legény vállára omol; szól a madár, azt mondja, nyár van, nyár a fákon, a pázsiton, hogy süt a nap, süt földön-égen, minden és mindenki szivében, s nem is válnak el soha már Áron s a szép királyleány.

A madár és a leány Jártatok már a világ partján? Miként a tengernek van partja,

úgy van a világnak határa: tenger égbolt zúdul a partra. Innét indulnak a szelek, innét a kelő reggelek, és ide tér meg éjszakára a fűzfa árnya, nyírfa árnya. Olyan az ég itt, mint a tenger. Hol tiszta kék és mozdulatlan, mint óriás kerek tükörben fénylik benne a kora hajnal; hol meg szelektől viharos, villámló felhőkkel habos haragja a földekre árad, porba döntve a földi tájat. Élt itt valaha egy leány, elhagyatva a világ partján; akár a kelő nap, oly árva, akár a hunyó nap, oly halvány. Világ határán egymaga élt itt egy leány valaha, szomorú, szép és halavány magányos csillag, egy leány. Maga volt, hogy a nap felfénylett, és éjszaka, hogy szállt a hold, szobácskájában egyedül, álmában is csak maga volt. Hideg esőben át a réten árván futott, árván a szélben, s mert nem volt senki élő társa, örökös csönd volt házatája. Asztalkáján a gyertyaláng, az ablakán az éj maga, vele búsult a tányérkája, kése, kanala, pohara; s hogy vele együtt árva volt a kenyér, mibe harapott: mintha csak könnyeket törölne, mikor a morzsákat törölte... Járt erre aztán egy madár, idejött a világ partjára, és megpillantotta a lányt, meglátta és szépnek találta. Háza előtt, az alkonyatban, kint ült a leány mozdulatlan, szótlan a világ peremén, magányos háza küszöbén. Levél se rezdült, ág se rebbent,

a tükörsíma alkonyat, mint elhagyatott aranytócsa terűlt a síma ég alatt; minden kis porszem és füszál, darabka rög, parány bogár, az egész világ hallgatott. Nézte a lemenő napot. "Zöld levelekből, lágy mohából, puha füvekből fészket raktam, kibéleltem könnyű szelekkel, körülvettem kéklő magassal! Gyönyörű árvám, föl a magasba!" - hívta a lánykát, hogy vele lakna, hívta az árvát a madár. Szép volt, nagyon szép a leány. Szép volt a lány és szomorú, s a nyári égbolt, ha lehet, a levelek az ágakon, rög és bogár még csöndesebb, még csendesebb, hogy válaszolt, válasza olyan árva volt, oly árva volt szava a lánynak: "Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!" S azontúl minden alkonyattal megjött és hívta a madár: "Gyere velem, föl a magasba, siess, siess, telik a nyár! Elmúlnak napok és egek, megjönnek a vizes szelek; elfogy aranya a világnak!" "Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!" "Siess, siess, közeledik már eső és szél, fagy és hideg, magad leszel, ha itt a tél, s ha szólanál is, nincs kinek! Akkorra én már messze szállok, fehér hó lepi a világot, befagynak mind a tengerek, világ végén a reggelek. Akkorra én már messze járok, sötét szobád bezárhatod. Meggyújtod majd kicsinyke lámpád, meggyújtod, aztán elfujod. Téli széllel, havas setéttel üzennél már, küldenél értem.

Elsápaszt majd, tudom, a bánat." "Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!" "Ma messze jártam, messze szálltam, porfelhőben sor szekeret, láttam vidám falusi népet ünnepi vásárra menet; tükrös huszárt, festett pojácát, ezerszínű szalagból sárkányt, bőgő dudát, hatalmas táncot, akácfa lombjaiból sátort; ha elmondhatnám, se hihetnéd, sikongató lányokat párban, tenger zsivajban lacikonyhát el se hinnéd, mi mindent láttam! Mi mindent láttam! Közeledben sorra mégis mindet felejtem, mind a zajos, zöldlombos sátrat." "Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!" "Fényes, magas toronyra leltem, egekig emelt a torony! Tengernyi földeket beláttam, túlláttam a világokon; csúcsáról el se képzeled, erdőket láttam, réteket. Hihettél volna óriásnak!..." "Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!" "Ma láttam árnyékom a porban, maroknyi volt és reszketett, csak annyi volt a hideg porban, csak annyi, szinte elveszett! Csak annyi volt, kicsiny faág, ha karcolja az út porát: csak annyi volt félénk nyomom. Nem mozdult léptemre a por. Csak a szívem vert hevesen, csak a szívem szomoruan, az vert, csupán az lüktetett, csak a szívem vert súlyosan. Tengernyi porban vézna folt, árnyékom olyan néma volt oly árva, mint a kis füszálnak..."

"... Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!" "Csupasz a föld, hideg az égbolt, a föld halott, az ég halott. Nagy csendesség szállt a világra, hosszú éjek és rövid nappalok Fáradtak a falevelek, hullanak a falevelek, sötéten vándorol a szél, közel van, itt van már a tél! A madarak is messze szálltak, üres az erdő, fekete, zörög az erdő, el kell mennem, elmegyek én is messzire! Didergő szélvészek, fagyok elűznek engem is örökre, elűznek tőled mindörökre: mennem kell, nem maradhatok! Mennem kell, nem maradhatok!" Betette háza ajtaját, maga maradt a lány a házban, maga maradt, s hogy elaludt, árván aludt az éjszakában. Hallott távoli hangokat álmában, akkor felriadt, felébredt és ajtót nyitott. Künn hó és csönd és csillagok. "Puha füvekből fészket raktam, lebontottam puha kis fészkem, lerontottam puha kis házam, puha házamat elcseréltem! Immáron minden csillagával egész égbolt én fészkem, házam!" - szólott szava az ég alól. De a madár nem volt sehol. Hangját szép nyári alkonyatban halljuk mi is a kert alatt; hívja a lányt, hívja az árvát, hívja a csöpp madárkahang. És hallja fű, hallgatja fa, s mintha gyönyörűt hallana: hogy "élt egyszer egy szép leány, világ végén egy árva lány".

Aranymadár Alszik a ház, az udvaron

elnyújtózva a kocsinyom, kocsinyomban a gizgazok, szelíd halomban a homok. Szál jegenyék ezüstöskéken derengenek a holdsütésben. Csupán Mihály, feje a karján, nem alhatik nyomoru vackán, szólogatja egyre susogva, mintha tulajdon szíve volna, tulajdon szíve, szívverése, egy öreg diófa beszéde: "Ébredj, Mihály, a juhok mellől, emelkedj hitvány fekhelyedről, hol annyi esztendőn gyaláztak, hagyd el, Mihály, a gazdaházat. Éjszakádon tengernyi csillag, a nyári égbolt világít majd, fogadnak tiszta reggelek, vezetnek békés ösvenyek, oltani heves szomjadat megitat bővizű patak, s ha elfáradsz, ledőlve csendes, puha füvek közt szendereghetsz." Így susog az öreg diófa, s mintha tulajdon szíve szólna, enged Mihály az unszolásnak, a csöndes, konok lombzugásnak Ragyog a hold. Nem is néz hátra, pillantást sem vetve a házra, oda se les, ahol a gazda gyanútlan, mély álmát alussza; úgy megy szegény, szaporán lépdel, suhan Mihály a csillagfényben, végig az alvó kis falucskán, egymagában a füves utcán. Aztán hirtelen a sötét, feje fölött megnő az ég. Amerre lép, mélységes csend lesz, hasonlatos a végtelenhez, hogy lélegzete is eláll. Nagyot sóhajt akkor Mihály. Mert ki annak megmondhatója, milyen sors vár a bujdosóra? Megindulva a nagyvilágba, mifele is lépked az árva? Előtte, mint hatalmas tenger, széles mező az ismeretlen, s mint kisfiú a nagy víz mellett, meghallja, hogy a szíve reszket.

Meg is torpan, azután bátran halad tovább az éjszakában. Sötét erdőbe ér, ahol százesztendős éjfél honol. Óriás, öles törzsü fák tartják az örökös homályt. Se holdja, se egy csillaga: időtlen itt az éjszaka. Lélegzetét is visszatartja, úgy vág neki, a bő avarba úgy gázol a legény, vigyázva minden kis neszre, mozdulásra. S íme, az erdő sűrüjén át egyszer csak fényes ragyogást lát. Nem káprázat és nem is álom, aranymadár röpdös a fákon. Akkorka, vagy alig nagyobb csak, akár egy közönséges csillag, de mint a napnak, színarany sugárból való tolla van. S már célba is veszi Mihály, mikor megszólal a madár: "Árva legény, az életem miért vennéd? Hagyd meg nekem. Cserébe, szívesen fogadd, neked adom a tollamat. Ha bármi bajod támad, csak forgass rajta hármat!" Azzal Mihály előtt lebegve utat mutat a rengetegbe. Rengetegből a fényes napra, kivezeti a kék szabadba, hol a fiú tünődve áll most, meglátva egy különös várost. S még mikor a városba ér, csodálkozik csak a legény! Szélesen ásít kapuja; sehol egy őr, nehány liba tépi a füvet egyedül, gágog a városfal körül. Az utcák árvák, üresek, kopog a poros kövezet, s amerre csak tekint Mihály, minden ház talpig gyászban áll. Oly szomorú a város csendje, mint a halál temetőkertje. Fekete posztó, gyászszalag fedi sűrűn a házakat,

a piactéren kis csoport susogó asszonynép szorong. Mindenki csendes; anyja mellett szoknyájába tapad a gyermek; míg a toronyóra zavartan tizenkettőt üt a magasban. Vasrácsos kerítésen át látni lehet a palotát; az öreg, ősz király, szegény, épp rózsái közt üldögél; keserű könnyei peregve hullnak a hervadt levelekre. S hogy baját kérdezi Mihály, szavakat is alig talál, alig kerül egy-két szava, oly nagy a király bánata. A föld alatt hatalmas márvány odújában fészkel egy sárkány, ki minden évben, szívtelen egy hajadon lányt követel. Sír az öreg: "Mai napon egyetlen lánykámon a sor." S máris indul a gyászmenet; elöl a király lépeget. Vállairól esett palástja beleseper az út porába; maga se látja, amikor ruhája szegélyén tipor. Szemét lehunyva, oldalán ott megy a szép királyleány nagy-csendesen. Mögötte meg Ezüst-lovag s a hercegek, azok mögött a nép tolong, férfiak, kendős asszonyok, majd pár gyerek, erőtlen agg zárja a riadt sorokat. De mikor zúgni kezd a sárkány, magára marad a királylány, egyedül a szép hajadon a tükörsima piacon. Ki merre lát, a hercegek, nemesek és nem nemesek, parasztok, piperkőc urak, ki merre tud, arra szalad; de maga az öreg király köztük a legfürgébb talán, ezüstösen habzik utána a levegőben bő szakálla, s még a fák is, ha lábuk volna,

mind-mind a házakba tolulna. Egyedül csak Ezüst-lovag, ki a lányka mellett kitart, ámbár egykönnyen meglehet, hogy lépni sem tud, úgy remeg, s ha nincs a páncél, ami tartsa, menten összeroskad alatta. Mert hallani már, közeleg a föld alatt a szörnyeteg, a föld alól az ég fele kicsap a kútból kénköve, majd bodor füstben megjelen a kútkáván egy szörnyü fej. Aztán követi mind a hét. Már látni törzsét, termetét. Ágaskodik, pokoli látvány, rázkódik a temérdek sárkány, s mint láncra-vert komondorok, hét feje hétfele forog. Akkorra már Ezüst-lovag bölcsen lapul egy fa alatt, de rejtekhelyéről Mihály a szörnyeteg elébe áll. Megforgatja, ahogy tanulta, az aranytollat. S lám, ragyogva, akár a nap fényes sugára, ott terem az aranymadárka. Megjön Mihály hívó jelére, aranykardot ejtve elébe. Megindul hát a küzdelem. Előbb a sárkány kezdi el. Zöld pikkelyes, csontos keze kinyújtva már a lány fele. De bőgve tüstént visszakapja: körmére csap a fiú kardja. Vonít a szörny, minthogyha nyúznák, úgy szopogatja vérző ujját, dülledt szeme sós könnybe lábad, belekékül a roppant állat. Aztán nehézkesen, szuszogva kénes tüzet liheg a torka, villámokat lövell Mihályra haragos szeme pillantása. De nem ijed meg a legény. Minden csapás elől kitér, hiába sújt a szörnyeteg,

kavar hatalmas felleget, zúgnak roppant ütései: a fiút csak nem érheti. Ott viaskodik ügyesen a sárkány szívéhez közel. S mikor szívébe fut a kardja, megáll a szörny egy pillanatra, mint ingatag, nehéz torony mielőtt végképp leomol. Lépne, de nem viszi a lába, rettentő törzse rogy utána, majd hét feje zuhan le, holtan nyúlva el a szállongó porban. Akkor Mihály bátran belépve leszáll a sárkány belsejébe. Hegyes, kanyargós fogsorát mint léckerítést lépi át, s mert hétfejű a szörnyeteg, átkutatja mind a hetet. Mind a hétben egy aranyalma, mind a hetet zsebébe rakja, s mint ki a poklokat megjárta, siet vissza a napvilágra. Ragyog az égbolt odakint, ragyog a város tornyain, lobog a napfény; gyönyörű kéken a tiszta nyárderű. Sima vizében az egeknek nyoma sincs, tovatűnt a felleg. Mihályra várva, egyedül király leánya maga ül, mosolyog rá a szép leány, helyet mutatva oldalán. Mellé települ a legény, nagyon-nagyon fáradt szegény, boldog fejét lehajtva szépen, már alszik is a lány ölében. Ezüst-lovag csak erre vár, s hogy látja, elaludt Mihály, hol meglapult, a fa mögül nagy-sebesen előkerül, s kirántva álnok fegyverét, átszúrja a fiú szivét. Majd ráparancsol a leányra, menjen vele a palotába, s hogy őt is menten megöli, ha bünös tettét fölfedi.

Virágos díszben, odabenn az egész város ünnepel, zsúfolódva a hosszú utcán ujjong a nép a szörny kimúltán; könnyei között a király nevetve tapsol a csodán; sürög-forog, mint kisgyerek, dicséri Ezüst-herceget, s mert legyőzte a rontó sárkányt, neki adja a szép királylányt. Nosza tüstént asztalhoz ülnek, hozzák a lakodalmas sültet, hetykén vigad Ezüst-lovag, csak a királylány hallgatag. S ahogy szívéhez kap, keze mintha tüzet érintene: ruhája alatt a fodorban gyönyörű aranytollra bukkan. Mikor kardot fogott a szörnyre, akkor hullatta Mihály földre, hajolt le a királylány érte, tűzte a tollat kebelébe. Előveszi most és vigyázva, ahogy azt a legénytől látta, hangtalanul számolva hármat, jelet ad titkon a madárnak. Akkorra már, akár a tinta, sötétség borult a piacra, ahol a sárkány teteme meredezik az ég fele, s nem messzire holtan, szegény, ő is ott hever, a legény, ő is ott fekszik mozdulatlan, elterülve a nedves gazban. De a királyleány jelére, akár a hajnali nap fénye, feltűnik az aranymadárka, ott terem a hívogatásra. Szép fényes csíkot ír, ahogy általszeli a piacot, majd mint delelő kicsi nap, szíve fölött a fiunak addig ragyog, addig lebeg, áraszt rá puha meleget, míg életre nem kel Mihály, akár egy mély álom után. Első útja a palotába!

Szélsebesen viszi a lába, majd szétveti az indulat, a bosszuló, nemes harag. S ahogy az ajtóban megáll, kukta kezéből le a tál; a néma csöndben ott csörömpöl, ott sivít cserepe a földön. Körül a pástétom felett elsápad a vendégsereg, torkukon akad a falat: mi lesz veled, Ezüst-lovag? Ha nem remegne a kezed, tán el is bírnád fegyvered, de így magad szaladsz halálba, Mihály kitartott kardvasába! Akkor, hogy azok igazolják, szótlan a hét szép aranyalmát kirakja Mihály rendre, sorba király elé a díszabroszra. Ő ölte meg, Mihály, a sárkányt! Ő érdemli király leányát! Csaptak is olyan lakodalmat, soha szebbet, soha vigabbat, három nap, három éjen át ünnepelték az ifju párt, de egymást látták csak azok, nem is sejtve, mily boldogok! S hogy a mese kerek legyen, harmadnap ő is megjelen, a palota kertjébe száll harmadnap az aranymadár; ott csattog egy rózsabokorban, soha többé nem száll el onnan.

Ének a kőszívű királyról Sötét volt még az ég, aludtak még a fák, az ifjú, szép király midőn nyeregbe szállt. Még félig éjszaka terült a föld felett, az ifjú, szép király lován hogy útra kelt. Az álmos udvaron igyekvő szolganép, sietve futkosott,

sürgött a sok cseléd, zajos vadászkutyák, mohó ebek csaholtak, űzték a vak homályt, a halványuló holdat. Kürtszó és fáklyaláng! A vén kapus kitárta: megnyílt a várkapu hatalmas tölgyfa szárnya. Mint jégverés futott alá a kis csapat, a vágtató király nyomán a szolgahad. Szép volt és fiatal, gyönyörű a király, de soha-soha szebb, se ékesebb talán, és soha szilajabb, mint akkor korahajnal, midőn vadászni ment a fegyveres hadakkal. A boltíves kapun, a függő hídon át, az éjszín lovasok, a villámló paták, zúgott a kis sereg alá a városon, király és szolgahad a szűk sikátoron. Mint jégverés elől, riadtan félreálltak a fák és kétfelől az udvarok, a házak és porba hullt a nép, a város árva népe, a föld porába dőlt, az út porába, térdre. Elébe hullt a nép, de meg se látta őket, a könnyeket a porban, az arcokon a könnyet. Sötéten ült lován a király, s hallgatott. Nyomában éjszinű lovak és lovasok. Nem élt uralkodó a földön gazdagabb,

nálánál vakmerőbb soha, se zsarnokabb. Övé a föld, az ég, övé volt, senki másé, a roppant tengerek egyedül a királyé! Már túl a városon lankás mezőre értek, a nap korongja hogy a füves földre lépett; föltündökölt az ég, s a reggel langy sugára aranyból szőtt ruhát terített a világra. Zöldellő réten és fölszántott földeken lágy szellő fújdogált puhán és csöndesen; roppant erdőhöz ért, s megállt a kis csapat, a nyugtalan kutyák, megálltak a lovak. A tiszta csöndön át vadászkürt hangja harsant, hogy megrendült belé a lég, és fölriadtak az erdő vadjai; zúgott és reszketett a fölzavart vadon, a szűzi rengeteg. Gyilkolt a szörnyű had. A levelek, a lombok, a rémült fák felett madársereg sikoltott. Jajongva fölcsapott és hullt alá a mélybe, az üldözők nyila amelyet szíven érte. Röpült a gyilkos érc, és ölt a véres kardvas, futott a gyenge őz, tépetten fútt a szarvas. Összetört ágbogas gyönyörűszép agancsa, vérzőn bukott a rőt, rogyott a holt avarra. És harsogott a kürt,

és egész napon át a gyilkos fegyverek, szálltak a vad paták. A nap is véresen merült alá a mélybe. Hatalmas éj terült akkor a föld szinére. Hatalmas éj borult a rengeteg vadonra; az eltévedt király szolgáit szólitotta. De sürgető szavára csupán a rengeteg, a sűrű, néma éj, a síri csend felelt. Hét nap s hét éjszaka, hét hosszú éjszakán bolyongott egymaga az eltévedt király, rengeteg mélyiről míg végre kitalált, és étlen, szomjasan meglelte városát. Sötéten állt a vár. Az íves ablakok halovány üvegén izzott a telehold. Palota kapuján ugyan ki zörgetett? Nézte a vén kapus a késő idegent. Álmából kelve a hunyorgó szolganép, a sok-sok álmos arc, bámulta a cseléd, ily késő éjidőn a holdsütésen át a néma udvaron ki az, kit jönni lát? S halotta szólni őt, a sápadt idegent tulajdon kisfia és nem ismerte meg. És nem ismerte meg tulajdon ifju nője, kicsinyke kis fia sikoltva bújt előle.

És gyúltak mécsek és lobogva éji gyertyák, meglátta a király, meglátta akkor arcát, szörnyű vonásait! Öregen, összetörten egy rémült idegent látott meg a tükörben. Akkor a szolgahad levetve őt a földre, karon ragadta és a kapukon kilökte. Az út porába dőlt, hogy arca csupa könny lett, oly végképp maga volt, mire a porból fölkelt. Fázott és éhezett, nem volt, ki megetesse, ily késő éjidőn ki házába eressze. Könnyek közt zörgetett, könnyek közt és hiába, a koldus idegent nem volt, ki bebocsássa. Kunyhóknak ajtaján, holdfényes ablakon, hiába esdekelt a bezárt kapukon. Dühödt kóbor kutyák csaholtak a nyomába. Jaj a földönfutó királyok éjszakája! Elhagyta városát, hajdani palotáját. A fagyos ég alatt egekbe nyúló szálfák: föltűnt a mély vadon. A rengetegbe ment. De nem fogadta be a zordon rengeteg. És nem fogadta be egyetlen árva éjre az űzött szarvasok meghajszolt, büszke népe. Irgalmat esdekelt, elébük hullt az árva. De nem fogadta be a szarvasok családja.

És nem fogadta be az erdők madara, a menny lakói, a fészeklakók hada, a büszke szarvasok, a tépett rengeteg a hajdani királyt, hazátlan öreget! Hét álló éven át bolyongott számkivetve, hét álló éven át nem lelve kegyelemre. Pusztába ment, de a sziklák is kitagadták, tengerre szállt, de a hullámok partra dobták. Kívánta a halált, de még annak se kellett. Akkor a hajdani király vad jajba kezdett. Fölsírt boldogtalan tenyerére borúlva, mintha önnön szive jajához folyamodna. "Szegények közt szegény lehetnék, csak lehetnék - kesergett a király szolgák szolgája lennék! Magányos gyertyaláng szegények asztalán, szegények éjjelén vigyázó gyertyaszál! Madarak fészkeit ölelő semmi szél, lennék a holt avar szarvasok fekhelyén. Darabka néma rög, lennék a föld sara, maga a puszta föld, lennék a föld maga." Akkor az ég alól, miként az esti szellő, a messze rengeteg, eljött a távol erdő; lombos karjaival vigyázva betakarta, mint tékozló fiát

tulajdon édesanyja. És jött az ég alól madarak csapata, a távol, messzi menny megannyi vándora. Hűvös forrásvizet és hozva édes termést, csőrükből megitatták, csőrükből megetették. És jött a szarvasok agancsos árva népe, a büszke szarvasok, eljöttek ők is érte, s az elveszett király törődött, gyönge testét, a megtalált királyt erős hátukra vették. S ahogy mind közelebb s közelebb ért vele ős városához a szarvasok menete, törődött tagjai megteltek friss erővel, miként a tavalyi faág, ha újra zöldell. Megnyílott városa, megnyíltak hajdani hatalmas városa ujjongó kapui. S miként a hazatért bűnbánók sírni szoktak, sírt, csak sírt a király hátán a szarvasoknak. Ünnepi lobogók lengtek az ég szinén, fújta a vásznakat, fújta a déli szél. És édes ünnepek szagos virágesője hullt, hullt az utakon a könnyes érkezőre. Megállt a kis csapat, megállt egy percre akkor, s az ujjongók közül egy csendes öregasszony, ősi szokás szerint, mit úgy kapott örökbe,

a király lábait megmosta, megtörölte. Fényes zászlók alatt magas várába érve, kicsinyke kis fia futott, szaladt elébe. Kicsinyke kis fiát erős keblére vette, erős keblére, s ott zokogva átölelte. Szép, ifjú asszonya karján arany ruhával, fehér inggel kezében fogadta fenn a várban: aranyló új ruhát, új inget adva rája, szép, ifjú asszonya a könnyező királyra. Leomló fürtjei fénylőn körülragyogták. Meglátta a király, meglátta akkor arcát, ifjú vonásait: szemében sűrü könnyel megszépült önmagát találta a tükörben. Élt és uralkodott még sok-sok évig aztán országa népein, hatalmas birodalmán. Élt és uralkodott még sok-sok éven át, szeretve népeit, szolgálva városát. S hogy meghalt a király, s könnyek közt eltemették, századokon keresztül őrizte még az emlék; legendás életét megőrizte a nép, idézte, emlegette a késő ivadék: Volt egyszer egy király, szép volt és fiatal, de kőből volt szive, gőgös volt és szilaj. Sötétlő hajnalon

elment vadászni egyszer szolgák hadával és vérszomjas, gyors ebekkel. Álló nap öldökölt, de eltévedt a hajszán, és ősz lett és öreg, földönfutó aggastyán. Elűzte őt a nép, tulajdon ifju nője, kicsinyke kis fia sikoltva bújt előle. De szörnyű vétkeit megbánta s megtagadta. Eljött a rengeteg akkor és betakarta. Az ég madarai megitatták, etették. Erdei szarvasok erős hátukra vették. Kicsinyke kis fia sírva futott elébe, kicsinyke kis fia apjának kebelére. Fiatal asszonya arany ruhával várta, aranyló szép ruhát, lágy gyolcsot adott rája, aranyló szép ruhát, lágy gyolcsot adott rája.

A nap születése Sokáig csupán csillagok lakták az égbolt magasát. Pislákoló fényükben a világ sokáig élt örök árnyékban, ezüstszín gyászruhában. A sötétségben ezidőtájt nagyon egyedül vándorolt a föld. Csupán kik egymás közelében laktak, társalogtak egymással, közbe-közbe félálomba merülve, vagy akár az egész telet átaludva, mély álomban és szomorú magányban. A különféle állatok alig ismerték egymást, és az ember hallgatagon ült kunyhója előtt.

A felhők vaktában bolyongtak, mint elszabadult bárkák a vizen, s a madarak semmit se tudtak a szárazföldek többi állatáról, se a tengerben fürdőző halakról. Hasonlóképpen a virágok se látták egymás színét, egymás ruháját, köznapi és ünnepi öltözékét. A tavaszi és nyári záporok nem tudták, hova hullanak, és hasonlóan a hópelyhek, a tél fehér gyönyörüsége hamuesőként érkezett a földre, és ott is szürke és sötét maradt. Ekkor történt, hogy számos csillag elhatározta, összefog, hogy apró fényeik közös nagy fényességet varázsoljanak. El is indult vagy ezer csillag egymásfele. Ezer irányból, ezer úton ezernyi csillag elindult a sötétség pereméről, hogy az égbolt tátongó közepén közös ragyogást alapítsanak. Hosszú utat tettek az égbolt elhagyatott fekete féltekén, de végül is nagy boldogan egymásba olvadt mind az ezer csillag, gyönyörű és egyetlen fényességben. Ezer csillagnak közös fészke: így született meg a kerek nap, az ég csodája, s vette kezdetét a világosság első ünnepélye. Ünnep volt ez, valódi ünnep! A tenger hullámai most először láthatták meg a tengerpartot, e hosszú-hosszú kikötőt, hová a tenger szakadatlanul befut - akár egy végtelen hajóraj gyönggyel megrakott hullámaival. Megkezdődött tehát az ünnepély, az első nappal ünnepélye, a világosság kerek, óriási és eddig szem-nem-látta asztalánál. Rendre érkeztek a vendégek. Legelsőnek a levegő szellős, fényes, földig érő palástban,

együtt az öreg égbolttal, aki - ha lehet - még hatalmasabb palástot hordott roppant vállán, lába körül gondosan igazgatva azúrszínű, méltóságos redőit. A harmadik felséges vendég a tenger volt. Ezer hulláma, akár egy sortűz, úgy dördült meg, mikor mezítláb földre lépett, ahogy a víz mindig is mezítláb jár, legyen folyó vagy hóesés, eső vagy akár tenger a neve. Ki következett ezután? Az erdő. A nagy erdők és kecses ligetek. A fák, zöldellő levélöltözékben, rokon nyelven susogva a szelekkel, az égbolttal s mindenfajta vizekkel. Az ötödik vendég kisebb csoport. De annál szebb. A virágok családja. Merengő szemmel foglaltak helyet a napvilág ünnepi asztalánál. Valamennyien hallgatagok voltak, de színük annál ékesebb. Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek, fejükkel sűrűn bólogatva hozzá. A füveknek az asztalvég jutott, de semmivel se kevesebb a fényből, az általános vigasságból. Aztán jöttek az állatok, nagy rajokban a madarak, a fürge ló, a hűséges kutya, erős oroszlán, sárga tigris, törékeny őz, darazsak fellege. Ki tudná valamennyit fölsorolni! Közben a nap, az ünnep ragyogása a tetőpontra hágott. S ebben a fényességben, bár utolsónak érkezett, egy sudár ifjú és egy szép leány - az ünnepély királyi párjaként az asztalfőn foglalt helyet, örömére a többi meghívottnak, az asztalvégre húzódott füveknek, a kékpalástú égnek és a mezítlábas tengernek meg a virágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian: a delelő nap gyermekei ők. Kedveltjei a fényes ég most született birodalmának. Ámde hirtelen, a világosság kristálylépcsején, a ragyogás bejáratában, magányos árnyék tűnt fel, s éhesen az ünnepség asztalához osont, a vendégek lábához kuporodva. Senki se törődött vele. "Egyék, lakjék jól - gondolták magukban -, ha másból nem, a fény lehulló, asztal alá gurult morzsáiból." De aztán, ahogy telt-múlt az idő: újabb árnyékok lopakodtak, bújtak az aranyszín abrosz alá. "A sötétség gazdátlan ebei" szólalt meg a nagylelkű tenger. "Ma mindenki kedvére ehetik, részesülhet a boldogságból. Ki irigyelné tőlük a lehulló morzsát, mely után más úgyse hajol le?" Igaz. De később egyre többen s többen jelentek meg a bejáratban, s végül elállták már a nappal kapuját. Hívatlanul mind számosabban vegyültek el a vendégek között, s amire azok észbekaptak, több volt az árnyék, mint a fény. Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek, sőt kavicsnál is alighogy nagyobb. A másik viszont, mint égi lajtorja, olyan magas. Mezítelen az egyik, a másik földig érő, állig gombolt posztókabátba burkolózott. Az újszülött nap pislákolni kezdett, mintha füst lepte volna erejét, s az elébb még oly víg vendégsereglet most megriadt és szinte menekült. A székek ledőltek, az asztal földre borult, s a nagy tolongásban az aranyabrosz is porba merült.

Először a füvek hagyták el a vendégséget, s utoljára a tenger és a méltóságos égbolt. Az ifjú emberpár maga maradt az egyre hatalmasabb éjszakában. De a fiú nem rettent meg szivében. Szelíden átölelve kedvesét, ily szavakat intézett a világhoz: "Ne féljetek, tengerek és virágok, ne féljetek, állatok és füvek, az újszülött nap nem halott, csak megpihen, hogy holnap újra keljen, új erővel, megújult ragyogással." Ezen az első éjszakán azonban senki se hunyta le szemét, se fű, se fa, se szél, se tenger. Mindenki várt, mindenki várta, vajon igaz, hogy visszatér a nap, amint ifjú királyuk megigérte? S amikor reggel palotája kristálytermében fölébredt a fény, s hosszan nyújtózva éledezni és emelkedni kezdett - hirtelen olyan ujjongás fogadta a földön, nagyobb, mint az első nap öröme. Mert akkor már tudhatták mindenek, hogy azután az éjszaka csak álom, amit a fénylő valóság követ.

Kalandozás a tükörben Szárnyas tükör volt, földig ért. Üvegből készült, mint az ablak. De nem kertekre, háztetőkre nyílt. Engedelmesen azt tükrözte, mi elébe került, mintha semmi nem lett volna mögötte. A Kisfiú, ha fölemelte ujját, a tükörben is fölemelkedett; mindent apróra megismételt, minden lépést, minden mosolyt, a legkisebb mozdulatot. A Kisfiú egy este, mielőtt elaludt volna, arra gondolt,

mi lenne, ha belépne a tükörbe, ahogyan kilépünk egy ajtón, kihajolunk reggel az ablakon. Erre gondolt és elaludt. De mégse. Kikelt ágyából, s átosont az üres szobába, a tükörhöz. Szíve a tenyerében lüktetett. Rátapasztotta kezét a tükörre. Érezte az üveglap hidegét, s ime, akár egy szárnyas üvegajtó, lassan megnyílt előtte a tükör. A kisfiú belépett a tükörbe. Megérkezett Tükörországba. A határmezsgyét puha fű takarta, de csillagok helyett színes lámpák függtek alá a fekete magasból; kékek, sárgák, lilák, mindenfajta színűek, selymes fényt, ezerszínű félhomályt vetve alá a mozdulatlan pázsit füvekből szőtt hatalmas szőnyegére. Mint az álomban, úgy indult el, oly súlytalan, lebegő léptekkel a Kisfiú Tükörországnak belseje felé. Elsőnek egy faluba érkezett. A határban lovak legeltek, és ők is, mint az álomban, miként a papírsárkány a magasban, oly lassan-hosszan úsztak, kergetőztek, súlytalanul fordulva meg a zöld határ s a fenti lámpaerdő gyöngyházfényű, félálom mezejében. A helység aludt még. Az utcák üresen álltak, és a házak, mint elgurult építőkockák, élettelenül szenderegtek a néma kertek, bokrok alján, a tintasötét diófák alatt. Csupán egy faluszéli kunyhó aprócska kertjében kapálgatott egy öregasszony. Oly törődött, hogy alig látszott ki a veteményes indái és levelei közül.

A Kisfiú illően köszöntötte, belépve a kertecske kapuján. Az öregasszony fölemelkedett. Haja hófehér keretében arca, mint egy ezüstrámába foglalt, finomra szabott tükör ragyogott. "Jókor jössz, Kisfiú - mosolygott -, látom, messziről érkezel, Tükörország határán túlról, onnét, hol nap világít, csillagok ragyognak. Talán tudnál segíteni nekem, fölvágni a télre való hasábfát." Azzal baltát nyomott kezébe, s a ház mögé vezette. A hasábok, mint a papír, oly könnyedén váltak ketté a Kisfiú baltacsapásai alatt. Mivel kis hősünk földi ereje, akár egy óriásé, akkorának bizonyult Tükörország elvarázsolt, visszfénynél is súlytalanabb félálom birodalmában. "Köszönöm segítséged, Kisfiú - hálálkodott az öregasszony. Jókor jöttél Tükörországba. Királyunk leánykája nagybeteg. Erőd talán megmentheti." És megmutatva a helyes utat, ily szavakkal zárta beszédét: "Ha jól kilépsz, hamarosan megérkezel a palotába. Sok-sok sikert és jó utat kivánok." A királyi vár minden földi álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál, mit színes ceruzával vagy akár színes krétával megrajzolhatunk papirosra, palatáblára. Gyönyörű, olyan gyönyörű volt, és mégis olyan szomorú, mint egy hervadó őszi liget, mely csupa szín, és mégis csupa hervadás, csordultig színekkel és mégis színültig halállal tele. Az udvaron lovak és katonák,

nehéz páncélban és nehézkes mozgással, szinte mozdulatlanul. "Tükörországon túlról jöttél, idegen" - kezdte az egyik katona. "Ide, a palotába, csak akkor léphetsz be, ha sikerül áthajítanod ezt a dárdát a vártető legmagasán." Marokra is ragadta az óriási szerszámot középen, s nekifutva a Kisfiú elhajította, fölfele, az épület magasa irányába. Mint kitárt szárnyú madár emelkedett az óriási forma és nehéz acélból készült fegyver, mintha mágnes vonzotta, egyengette volna meredek útján. Hajítása sikerült. A Kisfiú beléphetett a várba. Kihalt termek és üres folyosók. Levegőtlen ablaksor. Gyertyák. Temetőkertre emlékeztető cserépnövények. Törtkarú székek, ülőkék. Foszladó selymek, tapéták. Minden csupa árnyék. Márvány lépcsősor. Szárnyasajtó. És végül egy aranykilincs. Kis hősünk benyitott a trónterembe. Földig eresztett függönyök, s a trónuson, mely kidőlt fához volt hasonló, Tükörország királya. Oly fehéren, mintha nem is eleven ember, de alácsorgó, megmerevedett gyertya viasza trónolt volna ott. "Gyermekem" - nyílt meg a viasz-száj, fordult a gyertyaforma arc, nyúlt ki a hófehér eres kéz az elámuló Kisfiú felé. "Első vagy, aki hozzánk érkezett.

Jókor jöttél. Nagy a mi gondunk. De előbb talán elmondom neked Tükörország történetét." "Valamikor mi is a földön éltünk, a nap s a csillagok alatt. De ellenség tört országunkra, és mi - bár volt fegyverünk, volt katonaságunk a békét választottuk. Ellenségünk mégis teljes megadást követelt. Megadtuk hát magunkat. Ámde a győzteseknek ez se volt elég. Föltétlen engedelmességet követeltek. Azt, hogy apróra, vonásról vonásra azt tegyük, amit mondanak nekünk. S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk, úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk, ahogyan ők léptek és mosolyogtak. Ekkor született a tükör. Így született meg Tükörország. Ettől fogva élünk tükörben, álom és valóság között, engedelmesen ismételve mindazt, mit diktálnak nekünk. Azóta nincs valóságos napunk, azóta lett életünk, mint a visszfény, látszatra élet, valójában halál." "De hagyjuk, ami orvosolhatatlan. Szóljunk arról, mi orvosolható. Kislányom nagybeteg. Csak a tengeri levegő menthetné meg. A tengerig azonban Tükörország erejétvesztett lakói soha el nem érnek. Kislányomat karodban kéne elvinned a tenger tükörpartjára. Oda, hol Tükörországban egyedül kristálytiszta és mint a só, gyógyító erejű a levegő. Ha igen, tied kislányom keze." Ezek után a király sírni kezdett. Miként csak zápor a kidőlt fatörzsön, viasz fut le a gyertyacsonkon, úgy csorogtak alá a könnyei sok évéből megmaradt arcán. Folyosók, lépcsők. Lépcsők, folyosók. A Kisfiú sietett föl a toronyszobába.

Sietett föl a nagybeteg királykisasszony szobájába. Soha még ilyet, ilyen szépet! A szoba selymes fészekhez volt hasonló. A Kisfiú érezte, hogy toronyba, igen nagy magasságba érkezett. És különös módon érezte azt is, hogy kisfiú, és azt, hogy ottan a kereveten, sötét hajának dús foglalatában egy kislány az, ki aléltan piheg. Lehajolt érte, karjába emelte, karjában tartva indult el vele Tükörország tengerpartja felé. Az égi lámpák elmaradtak, a selyemernyők fényes erdeje sorjában megszökött, amint Tükörországnak távoli senki földjére értek és közeledtek a tengerhez: a Kisfiú, karjában a kis Királylánnyal. Fölujjongott a tenger. Víz és levegő úgy jött elébük hófehér hullámaival a feketeségből, mint egy hirtelen fölütött hatalmas könyv betűi, sorai. Megérkeztek. Kéz a kézben futottak és futottak. Itt egy szikla. Ott egy bokor. Mindenütt kavicsok, csigák, puha föveny, hullámverés. De ami végképp elbűvölte őket: váratlanul egy gyönyörű házacskára akadtak, afféle nyári lakra, melynek kulcs nélkül nyílt meg ajtaja, s ahol - akárcsak a mesében - mindent megleltek. Ágyat, asztalt, olajlámpást, gyümölcsöt, kenyeret, kutat kertjében, pincéjében almát, és jócskán hasított fát, fűteni valót. Ezentúl röpült az idő. A kis Királylány napról napra vidámabb lett és még szebb, ha lehet. A tenger, mint hatalmas dajka, táplálta őket, vizet-levegőt

rakva elébük homokasztalára. Kivirult a kert, az olajlámpás ragyogott, és puha volt az ágy, a párna. A nyitott tűzhely mint olvadt arany, s a gyümölcsös kifogyhatatlan. Mégis: a Kisfiú egy napon hazavágyott. Megköszönve nagylelkű adományát, először a tengertől vettek búcsút. Aztán a háztól. Elfújták a lámpást, kioltották a tűzhelyet. Most már gyógyultan, kéz a kézben keltek útra, visszafele, Tükörországból a földi világba. "Magammal viszlek" - így a Kisfiú, s a Királylány boldogan engedett. Óvatosan megkerülték hát Tükörország királyi székhelyét, nehogy a kislányt fogva tartsák. Meddig mentek a senki földjén, majd meg a lámpák erdeje alatt? Ki tudja? Nap nem mérte idejüket. Boldogságuknak sem volt ideje. De bármennyi idő is telt el, jókedvűen és jó erőben érkeztek Tükörország peremére, arra a bizonyos határra, mit egyetlen keskeny üveglap választ el a földi világtól. "Itthon vagyunk" - mondta a Kisfiú, és azzal átléptek az üveglapon. Azazhogy csak átléptek volna, mivel valóban csak a Kisfiú jutott keresztül, mig a Kislány az üveg túlsó oldalán rekedt. Hiába volt ezután minden. Hiába fordult vissza a fiú, tapadtak sírva kétfelől a papírnál is vékonyabb, a semminél is láthatatlanabb üveglapra: a két hazát ezentúl áthághatatlan határ vágta ketté, a tükör és a valóság határa.

Sokáig sírtak még, és nézték egymást, aztán a Kislány arca szertefoszlott, s a tükör lassan megint csak tükör lett. Azt mutatta, mi elébe került. Egyedül azt, és semmi mást. A Kisfiú elébe állva, ezentúl csak önmagát látta benne. Soha többé nem juthatott el Tükörországba.

Ég és föld gyermeke A vadászat végére ért, hazafelé indultak éppen, némán vonult a kis csapat az alkonyati erdőszélen; előbb a lovak, lovasok, aztán az árnyékuk gyalog, keveredve a patazajjal fáradt árnyak a holt avarban. S ahogy így mentek csendesen az alkonyati ragyogásban, egyszer csak lekapja nyilát, megtorpan a király lovával; megáll ámulva, s mint aki álmában nem tud szólani, csak bámul, föl-föl egy sudár fa magányos és magas csúcsára. Oly gyönyörűség, amit lát ott: szemközt a leáldozó nappal fényes tollú, karcsú madár hintáz az ágbogas magasban; ezer, s ezer madár közül egyedül és egyetlenül, a legszebb és legkedvesebb, égi madár, egyetlenegy! Akár a puha szellő, hangja, akár szelid búvó patak, kristályosan csobog az erdőn, bűvöl a csöpp madárkahang; s mintha varázsos álom szállna, édes varázslat a királyra, hallva a madár énekét ölébe ejti fegyverét. S azontúl minden alkonyatkor

megáll a szálas tölgy alatt, s a fűbe ülve, úgy vigyázza, lesi az édes hangokat; eljár az idő, ősz a nyárra, szelek érkeznek a világra, madarak, felhők útra kelnek országútján a zord egeknek. Sír a madár: "Jaj, el kell mennem!" Sír a király is: "Jaj, ne menj! Ne hagyj magamra!" - ifjú arcán szalad a könny. - "Maradj velem! Kovácsolok aranyból zárat, csinálok neked aranyházat, aranykalitkát ácsolok, ütök rá gyémántlakatot." De ki se mondja, s a madárka kezére száll, és ott megül. Bámul a király a madárra, nézi kezét hitetlenül. Eláll bele a szívverése, oly félve zárja tenyerébe, úgy siet, úgy szalad vele szívrepesve hazafele. Csukja igazi aranyházba, üttet rá gyémántlakatot. Ül a madár az aranyházban, színarany fények közt ragyog. Szomszéd királyok, hercegek, csodálják diszes fövegek, arany királyi koronák ámulják szépséges dalát. De amint telnek a hetek, amint elmulik napra nap, éneke egyre csendesebb, hangja mindinkább elapad. Szótlan gubbaszt a kalitkában, néma madár a némaságban, királya bárhogy kérleli, étel, ital se kell neki. "Mi búsit, én szép madaram, én örömöm, mi kellene, drágakő kalit, drágakő, tükör, gyémánttükör bele? Felelj, én mindenem, felelj, tiéd, a tiéd mindenem! Aranylakásod szűk talán? Tiéd királyi palotám!"

"Nem kell nekem a palotád, kegyes uram, nemes királyom, csak eressz vissza, jó uram, a fák közé, szabadba vágyom! Fogoly vagyok én, emberek, fogoly vagyok én köztetek, mire is juttok egy madárral, erdei bújával, bajával?" Vette szótlan a madarat, s még akkor éjjel lóra szállt, és vitte őt a bús király, a kedveset, az éjen át. Fehéren tündökölt a hold, fehér a rét és néma volt, sötét az erdő és hideg, mint frissen ásott sírüreg. És megnyitotta tenyerét! És mégegyszer szivére zárta! Egyetlen kedves madarát csak még az egyszer, utoljára! Zokogva búcsuzott elébb s hogy széjjeltárta köpenyét: karjai közt a holdsütésben, gyönyörű lányt tartott ölében! Micsoda lázas vágta volt az, micsoda út hazafele! Futott a király a leánnyal, élő vihar, rohant vele! Micsoda csillagok ragyogtak! Minden csillagok ott lobogtak hollófürtjein a leánynak, ifjú szivében a királynak. Ültek is olyan lakodalmat, milyet nem látott földi szem; jöttek a nagyhirü királyok, jöttek szárazon és vizen; hét nap, hét álló éjszaka visszhangzott a palota, égett királyi gyertyasor a fejedelmi abroszon. Szivbéli igaz boldogságban élte nyarát az ifjú pár; csak olykor búsult a királynő, állt meg egy percre tétován; vagy pillanatra félreült, vagy erkélyére menekült, vagy tűnődve az udvaron eltünt a kanyargó uton.

"Felelj, felelj, én kedvesem, vásárba menni volna jó?" s már vitte őket gyors fogat, repült velük a fürge ló. Körül a nép vidám kacajjal, vásári nép a forgatagban, s a nevetésre, vig zsivajra földerült a királyné arca. Aztán megint derűs napok, s az édes boldogság után megint bánat a királynén, valami titkon újra fáj; megint csak búsul, kóborol, bolyong a sétáló-úton, el-eltűnődve, egyedül megint a fák közé vegyül. Ott lel rá éjjel a király, ott talál rá egy éjszaka, fölötte ég és csillagok, s egy óriási lombú fa; a tárva-nyitva menny alatt, mint földre hullott madarak. ott kuporog, ott sír szegény a kert szeles, vizes füvén. Hozatja legszebb lovait, elő a báli díszfogat! Nehéz gondok közt a király még akkor éjjel befogat. A maszkabálok gyertyafénye, az éji ünnepek kedélye, az álarcos bújocska-játék, majd fölvidítja a királynét! S jönnek haza a díszfogattal, az erdőn át hazafele, akár egy üvegkoporsóban, a király s néma hitvese; árva szive a királynőnek - a némaságban hallani! majd megszakad szive a nőnek, madárszive, a hajdani! Megbujva a toronyszobában, együtt sírnak odahaza, csak a cselédség meg ne tudja, együtt zokognak éjszaka; kedves ura keblére bujva, minden szerelme odahúzza, s ragadná mégis messzire

hajdani vadmadár-szive! Nagy a királyné bánata, de még nagyobb a király gondja; lépéseit a palota álló éjszaka visszhangozza. Könnytől s harmattól nedvesek az átvirrasztott éjjelek, azontúl minden éjszaka könnyek és sóhajok sora. Ekkor fut fel a lobogó, hirdeti kürtjel, messze zengő, röpiti hírét szerteszét, hogy gyermeket szült a királynő. Hallhatják földek és egek: királyi gyermek született, utóda a királyi trónnak! Trombita szól, dobok dobolnak. Lobognak fejedelmi gyertyák, kigyúl a fényes gyertyasor; ezernyi gyertya lepke-lángja lobog a díszes asztalon. Jobb oldalán király-urának, sátorában a ragyogásnak, sír a halovány kismama. Könnyein átsüt mosolya. Soha ily csöndes örömöt! Soha ily édes boldogságot! De lélegzete is eláll, maga körül a vigasságot, már nem látja a fényes termet, kioltja egy roppant lehellet: feje fölött, a tág magasban, lágyan suhogó zajokat hall. Madarak őszi vonulása! Megindult szárnyas áradat! Hivják igyekvő szárnycsapások, hallja a hivó hangokat! Vándor egek és kóbor felhők hivják magukkal a királynőt; s ő kel helyéről: engedelmet, ugy hallotta, fölsírt a gyermek Remegve fut a termen át, végig az üres folyosókon; szalad a lépcsőn fölfele, csak el a zajos mulatóktól, mind távolabb és mind messzebbre! Fölér a néma emeletre.

Végre beléphet a szobába. Fölsír, s az ajtót kulcsra zárja. Gyertyát gyujt és a gyertya fénye feltündököl a kis szobán, ragyog az árva csöndben, árván tündököl alvó kisfián. Gyertyát gyújt, s tükre üvegében nézi magát a gyertyafényben, látja magát, de mintegy holtan, akár egy üvegkoporsóban. Előtünik halavány válla, még egyszer holló fürtjei; lerakja aranykoronáját, fehér fátylát is leveti; utoljára a fényes csöndbe, hajol a szomorú tükörbe, mint aki többé sose látja, mered a hófehér szobára. S mintha álomban, úgy zokog fel, húnyja le síró két szemét, hullatja könnyét kisfiára, siratja alvó kicsinyét. Szegény szive, egy pillanat, úgy érzi, menten megszakad, oly örvényes, viharos éjjel kavarog vadmadár-szivében. Azután ablakába áll, és ablakát szélesre tárva a szeles csillagokra néz, kinéz a holdas éjszakába. Felhők vonulnak, égi tömjén vonul a mennybolt sik ezüstjén, tenger madár, igyekvő árnyék hívja, kiáltja a királynét. Egy pillanatra meginog. Fájdalmas örvény ereje, kavargó sodrás emeli a szeles csillagok fele! S már ott röpül az éjszakában! Vándormadarak csapatával ott röpítik őt hajdani, repesve szálló szárnyai! Hiába lesi a király, hiába lesi: hitvese ilyen sokáig hol marad? Keresteti mindenfele. Többé már sehol sem leli,

hiába is keresteti! Elment a szép királyné, elment! Nem is jön vissza soha többet. Nem is jött vissza soha már. Örökös gyász borult a házra, örök búbánat a szivekre, fekete szín a palotára. Teltek és múlottak az évek, eljárt a tél, és megint tél lett, s a királyné csöpp fiacskája, szelid gyermekké nőtt az árva. Volt egy sípja; azon ha játszott, oly szépen játszott hangszerén, még a szellők is elcsitultak, még a szivek is e zenén. A madarak köréje szálltak, és megálltak az emberek. Olyan különös volt e sipszó: ég és föld között lebegett. Oly különös volt muzsikája, és olyan különös e gyermek; naphosszat szótlan kóborolt, vagy árva tornyokon merengett, Vagy épp egy hidra könyökölt. Így élt az emberek között, kik el is felejtették régen. Pedig egy madár lakozott, pedig egy madár élt szivében.

Műfordítások

Hugo Von Hofmannsthal

Elektra (Részlet) ELEKTRA:

Ki vagy te hát? Én reszketek.

ORESTES: ELEKTRA: ORESTES: ELEKTRA:

ORESTES:

ELEKTRA: ORESTES: ELEKTRA:

A kutyák rámismertek odakünn, s te nővérem, te nem? Orestes! Ha meghallott a házban valaki, kezében tartja életem. Orestes! Nem zavar senki. Ó engedj szemedbe pillantanom! Nem, nem szabad, hogy érints! Eredj odébb, szégyenkezem. Ki tudja, hogy is tekintsz rám. Én már csak árnya vagyok nővérednek, szegény fiú. Borzadsz tőlem, tudom. Hisz mégis egy király leánya voltam! Szép lehettem, úgy gondolom: kioltva tükröm előtt a lámpám, szűzies borzongással éreztem meztelen testem, amint a tikkadt éjen át, mintegy megistenülten fölragyog. Éreztem, keskeny sugára a holdnak, mint halastóban fürdőzött fehér mezítelenségemben, és hajam, a férfi beléreszketett, olyan volt; e haj, e zilált, züllött, szennyezett, ez! Megérted, testvér! ezt a szűz szemérmet kellett apámnak áldoznom. Gyanítod, ha testemen merengtem, nem hatolt fel a sóhajtása, nem nyomult jaja az ágyamig? Mind féltékenykedők a holtak: ő a gyűlölséget küldte üresszemgödrű vőlegényemül. E viperamód légző szörnyűséget kellett magam fölé eresztenem álmatlan fekhelyemre, kényszerül, hogy megtanuljam nő és férfi közt mi csak lehet! Az éjek, ó, az éjek, mik rávezettek! Testem jéghideg és mégis szénné égett volt, belül izzottam el. De végül mindent tudtam, bölcs lettem akkor, és a gyilkosok - anyámra célzok, s rá, ki vele él, nem állták egy pillantásom se ki! Mit nézel aggódón körül? felelj! szólj hát! Te egész testedben remegsz! Hadd reszkessen a test. Vagy gondolod tán, hogy nem reszketne másként, hogyha tudná, miféle útra szándékszom vezetni? Hát megteszed? Magad? Te szegény gyermek Segítségedre nem hoztál barátot? Erről ne szólj. Agg nevelőm velem van. De cselekedni én fogok, csak én. Az isteneket nem láttam soha, de egy igaz, itt lesznek és segítnek.

ORESTES:

ELEKTRA: ORESTES: ELEKTRA: ORESTES: ELEKTRA:

ORESTES: ELEKTRA:

ORESTES: ELEKTRA: ORESTES: ELEKTRA:

Az istenekről nem tudok. Csak ennyit: e tettet végzetül bízták reám, s elejtenek, ha borzadozom tőle. Te megteszed! Igen. Csupán ne kéne anyám szemébe néznem még előbb. Tekints reám, mit művelt énbelőlem. (szomorúan végigméri). Én gyermekem! eljöttél, lopakodva érkeztél meg, s magadról úgy beszélsz, akárcsak egy halottról, pedig élsz! Vigyázz! Ki is vagyok, hogy rám ilyen szerető pillantást vetsz? Nézd, mivé lettem. Mi egykor voltam, mind oda kellett hogy adjam. Veszve szűz szemérmem, a legdrágább, mely mint a hold fehér ezüstpárája minden nőt övez, és tőlük és szívüktől messze űzi a szörnyűséget! Szűz szemérmemet áldoztam én fel, mintha rablókézre jutottam volna, utolsó ruhám is leszaggatták testemről! nem került el, mint szűzleányt, a nászi éj, keservét a szülőnek fölötte ismerem, és mégse szültem semmit a világra, prófétanővé lettem mindörökre s magamból és testemből semmi mást nem hoztam föl csak kétséget és átkot. Nem aludhattam éjszaka, tanyámat a toronyban ütöttem föl, kiáltva az udvaron s a kutyákkal vonyítva. Gyülöltté lettem és megláttam mindent, és mindent meg is kelletett hogy lássak, mint tornyában az őrszem, és a nap éj lett, s az éj ismét nappalra fordult, s a napsütésen és a csillagon nem találhattam örömöm, mert mindez semmit sem ért miatta, mindez nékem csak emlékjel volt, s minden nap csupán egy emlékkő az utamon! Nővérem. Mi érdekel? Nővérem, mondd, anyánk hasonló hozzád? (vadul): Hozzám? Nem. De úgysem eresztelek megnézni. Majd ha meghalt, akkor akarjuk majd együttesen figyelni arcát. Testvérem, atyánkra egy fehér inget dobott, úgy ütött rá, mi állt csak ott, mi védtelen volt, arra

ORESTES: ELEKTRA: ORESTES: ELEKTRA:

ELEKTRA: A NEVELŐ:

ELEKTRA: ORESTES: ELEKTRA:

A NEVELŐ: ELEKTRA:

A NEVELŐ:

mi szemét veszitette és fejét nem fordíthatta feléje, mi karját nem szabadíthatta ki - érted-e? emelt baltával arra mért csapást fentről alá. Elektra! Tettei formálták arcát. Meg kell hogy tegyem, sietnem kell a tettel. Az a boldog, ki tenni mer! a tett akár egy ágy, megnyugszik rajt a lélek, mint egy ágy, egy balzsamágy, a lélek rajt pihenhet, mely egy seb, egy tűz, egyetlen fekély és egyetlen lángolás! (Orestes nevelője jelenik meg az ajtóban, egy hatalmas, villogó szemű aggastyán.) Testvérem, ez ki? Nem tudtok szátokra vigyázni ott, hol épp elég egy hang, egy szó, egy semmi s művünkkel együtt pusztulunk Ki ez hát? Nem ismered? Ha szeretsz, köszönd néki. Köszönd meg, hogy vagyok. Ez ő, Elektra. Te, te, most már minden világos! minden hogy összejátszik! Engedd megcsókolnom a kezeid! Én semmit sem tudok az istenekről, inkább hát tenéked jusson a kézcsók. Csönd, Elektra, csönd! Nem; ünnepelni akarlak, mivel őt idehoztad. Amikor gyűlöltem, dúsan hallgattam. Fal a gyűlölet, önmagát eszi fel, a szerelem még nálánál is kevesebb, kinyúlna minden után és semmit sem ragad, a keze láng, semmit se markol, minden gondolkodás is semmi, üres pára mi szánkból előtör, csak az a boldog, ki tettét elkövetni jött! és boldog, ki illeti őt, ki a földből a baltát kiássa, ki a fáklyát tartja, aki az ajtót tárja neki, boldog, aki az ajtóban figyelhet. Hallgass! (Oresteshez) Bent vár ő. Szolgái keresnek téged. A házban nincs egy férfi sem. Orestes!

Heinrich Heine

Hogy alhatol nyugodtan... (Wie kannst du ruhig schlafen) Hogy alhatol nyugodtan, amíg szivem dobog? Tűnt haragom feléled, és ismét föllázadok Emlékezz csak a dalra, egy halott ifju rég mint vitte le a föld alá éjféltájt kedvesét. És hidd meg, drága gyermek, hatalmasabb vagyok, erősebb, én, az élő, mint valahány halott.

Robert Burns

A szent vásár (The Holy Fair) Derűs vasárnap hajnalán, de szép is volt az ég, a zöld vetés, az enyhe táj, a szellős frisseség: tenger pacsirta énekelt, cikáztak víg nyulak, a galstoni mocsár felett ragyogva kelt a nap, a nyári nap. Merengtem épp a sok csodán, a keskeny ösvenyen hogy három furcsa grácia lepett meg hirtelen;

az egyik gyászos fodrokat, a másik szürke selymet, a harmadik, soha olyat, szeles szoknyát emelget, a csintalan. Kettőjük arca, termete ikernővérre vall, lehullván lombja-levele, ilyen a téli gally. De csupa csíny, mosoly, amint játszin elémbe szökken; bókkal köszönt a harmadik, fürge bari a zöldben, a harmadik. Levett kalappal: "Kedvesem, bár neved sem tudom, ez arcot, - szóltam kedvesen, már láttam valahol." S ő vígan nyujtva kis kezét: "Ó hányszor megtagadtad tilalmait a kedvemért, a tízparancsolatnak; hány víg napon... Örökös Jókedv vagyok én, huncut kalandra kész, ez meg a Babona, szegény, s húga, a Színlelés. A Szent Vásárra sietek, jöjj el te is, ajánlom, lehet mulatni eleget e ráncos képű páron", és rámkacag. Én meg: "Szaladok boldogan, csak ünneplőt veszek; találkozunk a búcsuban az akácos felett." Azzal hazáig loholok, s hogy otthonról kilépek, az utakon kocsin-gyalog már gyűlnek is a népek, a búcsusok. A módosabbja gőgösen roppant lovakon baktat; zajos legénycsapat szökell, szalad az árokpartnak. Színes leányhad kavarog mezítláb, víg kacajjal, foszlós kaláccsal megrakott

illatos kosarakkal a karjukon. S hogy megérkezünk, Gyászkalap, teli tányéra mellől, a pennyt, addig pislogat, míg kinézi zsebünkből; zajong a népség odabenn, ez székcsomót, az zsámolyt, ki végtelen padot cipel, csoportba gyűlnek mások nagyhangosan. Emitt hatalmas félszer áll, az uraknak, ha esne; három lotyó a kapunál, meg Kósza Juli les be. Kacér menyecskék ülnek ott emelkedő kebellel; takács legények, kis csoport, ácsorog velük szemben, e víg napon. Vétkük bogozzák egyesek, más csak pompázni óhajt, ez szitkozódik, az fecseg, valaki mélyet sóhajt. Itt egy maszatos, hosszú arc a felhőket lesi; amott néhány komisz suhanc tülekszik, kémleli a lányokat. Ó boldog ifjú, akihez kedvese, szíve üdve, oda lopózik, drága perc, melléje települve. Elébb a széktámlára száll a legény keze; onnan a lányka vállára talál, majd kebelére surran, s ott megpihen. Soká és messze gyűrüzik a zaj, mig elcsitul, a szószéken hogy feltünik a tiszteletes ur; csak lenne itt a nép között, Moodienak puszta képe kiüldözné az ördögöt, hogy kotródna helyére a vén Patás!

Halljátok, miként magyaráz, dobog, dübörög, érvel, fenyeget, kér, pöröl, vitáz lábával és kezével. Magasztos képit fölveti, orrát a légbe fúrja; hány szív marad adós neki, térül az igaz útra egy ily napon. De csitt, hivatlan rémület kavarja meg a rendet; az istenesek széküket eltolván kisietnek A gúnyoros Smith szónokol valami múlt morálról. Jobban csuszik a sör, a bor az íly szavaktól távol, e szent napon. Mire való kimért szava, érvei fénye, súlya? Kimívelt angol stílusa régen divatját múlta. Mint hajdanában Szókratesz, az erkölcsről papol, miközben említést se tesz a hit titkairól, s tán jól teszi... De hála, itt van s szót emel Peebles; az Ur igéit rezegteti, s oly öblösen, hogy egy szavát sem értik; még jókoron hat jámbor és szelíd ellenszere, hogy megriad a Józan Ész, s a Csorda-köz fele fut-fut szegény. Majd a kis Miller széditi a vénasszonyokat: bizony, maga se hiszi el a poros tanokat; de oly rég fűti már a vágy egy jó parókiára, ennél mohóbban csak a láng, a testiség parázsa perzselgeti. Közben a kocsmai szalon szép lassan teli lett; munkálkodik az alkohol:

süteményt, féllitert, egy harmadik pincért kiált; beharsogják a termet, a logikára Bibliát citálók ölre mennek még mai nap... Italt minékünk! Többet ér mint holmi egyetem, a szellem lángra kap tüzén, kigyúl az értelem: kellő fogadtatást talál, s való gyönyört szerez, legyen az bor, sör vagy akár valami füszeres nehéz ital. Vidám leány-legénysereg ömli körül az asztalt; ez ám a földi élvezet: tüzes puncsot kavarnak Csepülve mások küllemét, kötődve csipkelődnek; sarokba bujva hőn remélt találkozók szövődnek, e szép napon. De ím, maga az Ur rivall, hogy hegy-völgy felriad, a komor Russel nem fukar, ha egyszer hangot ad. Csontig hatolnak szavai, mint élesre fent kések; magát a poklot hallani mögötte íly igéknek, átkot s panaszt. Föltárul a roppant Gödör, kicsap kénköves lángja, lehet bazalt, bármi tömör, megolvasztja e láva. A szunyókáló felijed, megrémül íly morajra, pedig csak szomszédja rekedt, mély hortyogását hallja, zord fortyogást. S így folytathatnám hosszasan a történtek sorát, miként tolongott szomjasan sörért a társaság, hogy gyöngyözött fel mindenütt kancsók szinén a hab,

s a nők öléből mint került édes karéjka sajt meg friss kenyér. Kötődve, kedvesen kinál a tűzhely mellől vigan egy menyecske, nem így a lány, az nem merné ily nyíltan. Alkudoznak az öregek, ki mondja fel az áldást, majd egy közülük belekezd, és nyújtja, mint a pányvát, a szent fohászt. Csak szánni lehet a leányt, ki társtalan, s hiába rebeg az asztalnál imát, s öltözött új ruhába. Fontoljátok meg, asszonyok, darabka sajtot nyújtva: hány szép legényt kináltatok, s kivántok ma is újra, e vig napon. Megkondul lassan a harang, s ürülni kezd az asztal, ki búcsuzik, ki még marad szemközt a poharakkal. Az út előtt, mig leveti lánykája a cipőjét, vár a legény, lebegteti kedvét a nyári hőség, a déli nap. Zord kérgit hány szív veti le, enyhül meg e napon, hány bűnös, hány leány szive dobog fel szabadon! Kit földöntúli szerelem, kit meg a szesz gyujt lángra, s a huncutság is megterem a mai pajkosságra egy szép napon.

Az ördög címére (Address to the Devil) Roppant Trónok vezérlő Fejedelme, te vitted harcba a Szeráfokat. MILTON Sátán, Plutó, patás fene,

pokol cudar bakója, te, füstös szakács, fülelj ide a lávalángból, elég a tűzvésszel-tele szakácskodásból! Öreg Pecér, mi az neked, miféle csip-csup élvezet, ha rí, ha mégúgy hentereg a magamfajta? Elkéne már egy csöpp szünet, hallgass szavamra! Nagy a te híred, messze hat roppant hatalmad és szavad; elúnva bűzös bugyrodat, ügetsz vidáman, vidít a szöktető kaland a tág világban! Templomtetőre éhes orkán, te prédát kergető oroszlán, te jársz a késő-éji portyán, s ki ott matat a legtitkoltabb titkok fodrán, az is te vagy! Mesélte hajdan nagyanyám, az ördög, úgymond, lesben áll, romok közt, holdas éjszakán: a néma tájban, ki ily időben arra jár, gonosz hivást hall. Aztán, hogy jött a szürkület, hallott bizony, szegény öreg, szorult nyögést, kövér röhejt, a kerten át, a ház körül bozót-zörejt: nehéz patád. S egy szélgyötörte téli nap, a csillaghányó menny alatt, vacogva én is láttalak a tó vizén; sosem felejtem hangodat: fütyült a szél. Kezem közül kihullt a bot, szivem megállt, vadul dobolt, midőn süvítve, hopsza-hop, a légen át, már kósza lelked itt se volt,

röpült odább! Tiéd az éjvilág, tied a szél, a seprünyél-sereg, bübáj-boszorka-mesterek, halom banya, dögökre szálló némberek esküdt-hada! Ezért temérdek zűrzavar, ti jártok erre, héjjaraj, ha volt, de nincs a vaj, a tej, a jó tehén, ti művetek, ha nem tejel, csak teng szegény! Az ifjú férj önérzetét: a legjavább kis eszközét, ti hűtitek le, éji nép, és oly időtt, midőn a férfi-büszkeség legégetőbb! S hogy tünni kezd a téli hó, ropog-reped a zord folyó, alattvalód, ahány manó, a rév előtt, a jég alá taszítja, ó, az átkelőt! No meg parázna fényeid, amint a lápot ellepik, viháncoló lidérceid mocsárhada! Késő ivó, ki hisz nekik, halál fia. Szabadköműves bűvszavak, ha földre vonzzák bosszudat, hogy meg ne leld, habos harag, fülön ne csípd: közel kakasszó menti csak testvéreink! Szerelmünk első hajnalán, az Éden-kertben hajdanán, hogy egybekelt az ifjú pár a friss gyepen, a föld virágos vánkosán heverve el: csalárdul rejtve rangodat, besurrantál a fák alatt,

hogy rászedvén a földi fajt, - kisérjen átok! örök romok közé taszajtsd a szűz világot. Teremtő isten, hogy zihált, rémüldözött a társaság, a nyílt szinen korompofád hogy megjelent! De mind között a legfurább a Jób-eset. Szemétre vetve élt szegény, rüh ette és lobos fekély, hogy azt se tudva, hal vagy él, a néma Jób, szitokra kelt a hű erény; rossz tréfa volt! De felsorolni nem lehet megannyi léha ötleted, ki győzi azt, miféle nyelv, se rím, se próza, nem állja cifra versenyed poéta tolla! Te persze jót mulatsz; beszélj, no csak fecsegj, locsogj szegény, kerülsz te még, kerülsz elém, számítgatod; de száz pokol tüzéből én kilábalok. És ezzel végzem is; koma, javulj, javulj meg cimbora, ki tudja, eshetik csoda, van tán remény? De míg tanyád ily mostoha, csak szánlak én!

Mary Morison Ó Mary, tárd ki ablakod, eljött a perc, a várva-várt! Ki téged egyszer láthatott, fösvény aranyra mit sem ád. Vihar szelét, dühét, fagyát kiállom én, akármi zord, csak elnyerhetném őt magát, a drága Mary Morisont. Ragyoghatott a bálterem,

szökellhetett a tánc minap, én rádgondoltam szüntelen, el-eltünődve, mint a vak Mert volt ott büszke, álmatag, meg szép is, meg kell vallanom, de egy leány se mint te vagy, oly édes, Mary Morison. Ó Mary, szánd meg hívedet, halálba menne kedvedért, egyetlen bűne, hogy szeret, ne vesd meg őt e vétkeért. A zaklatott kebel sebét csitítsa gyengéd szánalom: az nem lehet, hogy mint a jég, a szíved, Mary Morison.

Pierre Emmanuel

Novemberi száműzetés Megyek. Omló hajad zápora elkisér még, s te máris elveszítesz örökre, kedvesem! Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán! Egy lomb szédülete! - De soha a fasor, soha a tél fele igyekvő szerelem. Magányos zongora kesereg a vidéken, s én loholok vakon, kalapomat letűrve, mig ellep tétován s alámerül november, könnyeim télvizében mig arcod elmerűl. És visszatér oda, honnét nincs visszatérés, örökre eltemetve és temetetlenűl a kezdet és a vég ködtenger-fenekére, hogy harminc év után is kisértsen odalent.