Agh István, Pilinszky János, Raffai Sarolta versei; tanulmány Páskándi Géza lírájáról; Veress Dániel írása Sütő Andrásról

Agh István, Pilinszky János, Raffai Sarolta versei; tanulmány Páskándi Géza lírájáról; Veress Dániel írása Sütő Andrásról

tiszatáj I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S

FOLYÓIRAT

A Magyar Írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportjának lapja Megjelenik havonként

,

Főszerkesztő: ILIA M I H Á L Y Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

K i a d j a a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: Szeged. Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest V., József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vágy postautalványon, valamint átutalással a K H I 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési 'díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916. 72-3749 — Szegedi Nyomda

Tartalom XXVI. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM 1972. OKTÓBER RAFFAI SAROLTA versei: Csak magamnak, Látón, elszántan ÁGH ISTVÁN: Utolsó földi szavak (vers) PILINSZKY JÁNOS versei: A mi napunk, Meditáció, Hol és mikor? Ki és kit? SZEPESI ATTILA versei: Kalendárium, Süli András: Vonat CSALOG ZSOLT: Temető, ősszel (elbeszélés) GULYÁS IMRE versei: Vályogvetők panasza, Remény, öszi délután, Mondjunk valamit a költőről is M AGY ARI LAJOS versei: Arcok, Monológ fagyban KALÁSZ LÁSZLÓ versei: Avarok hulltak, A fájdalmak BARÁTH LAJOS: Kutakban alvó csillagok (elbeszélés)

3 4 6 8 10 17 19 21 23

TANULMÁNY VERESS DÁNIEL: Szélfútta ágon fészek — Mozgóképek Sütő András műhelyéből 34 POMOGÁTS BÉLA: Páskándi Géza versei 49 TORNAI JÓZSEF: Régi vallomás Szabó Lőrincről 55

KRITIKA BATA IMRE: Kodolányi Jézus-regénye CSERES TIBOR: Elveszett holtak temetése (Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért) KOVÁTS ZOLTÁN: Népesedési gondjainkról (Fekete Gyula: Éljünk magunknak?) CSETRI LAJOS: Lukács György: Adalékok az esztétika történetéhez IMRE LÁSZLÓ: Pándi Pál: „Kísértetjárás" Magyarországon

60 64 67 73 78

K U L C S Á R P É T E R : Nemeskürty I s t v á n : K r ó n i k a Dózsa György tetteiről

80

F U N K M I K L Ö S : Cseres Tibor: H o l a kódex?

83

FÁBIÁN

84

GYULA:

Á c h i m L . András-Emlékkönyv

S I P K A S Á N D O R : B i b ó Lajos: A n y á m

86

MŰVÉSZET Szegedi

Szabadtéri

Játékok

— 1972

C S A P L Á R F E R E N C : Színjáték a téren (Rómeó és J ú l i a )

88

Zene NIKOLÉNYI LACZÓ

I S T V Á N : A téren, a d ó m b a n , az u d v a r o n

K A T A L I N : Kiállítási n a p l ó

Hírek Szerkesztői

90 93 96

üzenet

96

ILLUSZTRÁCIÓ Z o m b o r i László rajzai az 5., 7., 16., 22., 33., 48., 59. oldalon, v a l a m i n t : Műmelléklet I V . M ű m e l l é k l e t I — I I I . : Zoltánfy István, Végh A n d r á s , Végvári Gyula, Tóth Sándor m u n k á i ; fénykép a m ű gyűjtők tárlatáról és a Lechner-kíállításról (Fotó: H e r n á d i Oszkár)

Csak magamnak Sose rovom fel az égnek vak tüzei mért kísérnek soha a lefojtott szónak nagy időket porlasztónak hantot heggyé bűvölőnek egy veremben mért időztet.

Új szélfútta galamb hamvát rézalkonyon átbuggyant hát megmerülnék benne hogyha iszonyatom kisebb volna mert bizony bűn gond-aratni szép játékom veszni hagyni.

Soha nektek búcsúzóknak szép lányoknak jó fiúknak vállra vetett tarisznyátok, szökellőn lehagyott árkot még porát is hömpölygetve hagyom szállani fejemre.

Nem rovom fel én az égnek árnyékai mért kísérnek se a szélnek se felhőnek gyöngyét szíjjá érlelőnek hogy ki voltam az maradjak: nem rovom fel csak magamnak

Látón, elszántan Találkozhat-e mezsgyével a A lélek őrzi önnön birtokát amíg lehet. S ha nem lehet hát összekorcol, szétzilál az

mezsgye? tovább este,

az eszelősen eltobzódó rózsák, hogy bársonypuha fodron a fodor — szépen siratlak, mért panaszkodol — magam vagyok a sűrű nyomorúság. Mert felcsiholt-lecsiszolt szép szavakkal a fondorlat csúnyán kufárkodik. Találsz-e még hitedre valakit koronául — s ő majd jobbján marasztal?

összeolvad-e mezsgyével a mezsgye? Föloszthatja a lélek birtokát? A látók szelídségét legalább egy éjszakára hadd kérjem esengve. Mert eszelősen tobzódnak a rózsák, mert sokmarkú a mérleg s mit se mér, jó uram, meg nem állhatsz ennyinél: oroszlán-voltod képtelen valóság. Amint a férgek nyüzsgéseit mancsod kerülgeti: már profán irgalom. Cirpelő ellenkóruskák vakon vezéreltek, mert egy sárral tapasztott a test, a lélek, s el nem zárhatóbb már enyém bár, csak úgy, mint a levegő, az egyfolytában lélegezhető — hát így dőlt össze mindig, minden oltár? önmagától — ha végérvényesen, önmagától, mert képzelt birtok az. Oroszlán-sorsod lelket ha szakaszt: Karmaid én elszántan fényezem.

ÁGH

ISTVÁN

Utolsó földi szavak (KÉRVE) Anyám, ki fiút szültél ne feledd, fiadat melledről leválasztja az ország, ne kösd magadhoz, szeresd, hadd tölthesse be sorsát, szárnya nő, hadd legyen szárnyanőtt, újabb csillagok hódítója, szeresd, mikor az árva föld kifordul alóla. (MAGYARÁZVA) Engem csak megszültek, kibírtak, föltápláltak, mert jól szerettek, engem csak megbíztak, beírtak, kiválasztottak, hogy lehessek,

s én megcsinálom, megadom, legfensőbb csíkja az egeknek, kit a győztes forradalom irgalma sem evett meg. (FELÁLMODVA) Számok, dolgok, számtalan 48-ok, nullák, ház-sír-mennyboltok, hullák, máz-hír-évrongyok, mostra-való sosem-volták, másra-való úgysem-voltak, király előtt hódoltak. (ÁLMODVA) Fia fűnek, őse fának, fácántolla havas tájnak, királynője vén császárnak, nem ölének, álmának. (MAGYARÁZVA,

ÁLMODVA,

ELHAGYVA,

KÉRVE)

Nem tudták, mikor megszülettem, lesz-e belőlem valaki, sohase hittem, madarat akartam látni, nem akartam, beöltöztettek, ruha lettem, a lepkebábból lepke lettem, repülök, röpültök körülöttem, győzzetek, de el ne mocskolódjon édesanyánk szoknyája.

5

PILINSZKY

JÁNOS

A mi napunk Napunk, amit valóban annak nevezhetnénk, egynéhány kimerült csillagra vetve fuldokol, oly fényességgel, amivel itt, mifelénk, egyedül az mi elveszett, világolhat és találkozhat.

Meditáció Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Megtestesülés, amely nem királyi családból származtatja magát? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lomb ját-ágait? Mert van itt valamiféle szomjúság, amit még senki meg nem itatott. Nyomorúság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál. Övé lesz minden hatalom és dicsőség.

Hol és mikor? Wiener P á l n a k

Ahonnét jöttem, s ahová soha nem mertem visszatérni, az erdőbe, a nagy lombok alá, visszalépek a fehér-feketébe. A maszat akár az ugyanazt Mezítláb

és a tisztaság, óráketyegés, mondja, és ugyanazt állok, s mezítelenül.

írja.

Ki és kit? Léptek a fűben, a sötétben. Aztán egy székláb és egy ágy a törvénytelen ragyogásban. Akár egy kivilágított vesztőhely, leszorított tarkó, oly szép és idegen a látvány. Fények és árnyak, léptek, bútorok, hová kerültem? Ágy és székláb, ki is van itt, ki van jelen, és ki figyel, s kit is figyel? Léptek a fűben, a sötétben. Aztán egy székláb és egy ágy a törvénytelen ragyogásban.

SZEPESI

ATTILA

Kalendárium Gyermekeimnek: Anette-nek és Dánielnek

Dorottyának,

Zsendül ÉBREDÉS HAVA, rövidül az éjszaka, búbosbanka, halászcsér messzi délről hazatér, fehér fagyöngy kivirít, kökény bontja szirmait. *

Szeles UTÓNYÁR HAVA, hosszabb már az éjszaka, szőlőpásztor áll a hegyen, szárnyasnépet messze űz — Szarvas hangol völgyek ölén Puszták mélyén ég a tűz. *

Fakad VIRÁGOK HAVA, nyit a kányabangita, angélika, magnólia, zsálya, kosbor, sóskafa — Hát te fagyos, mit csinálsz, Szervác, Pongrác, Bonifác?

VÁNDORMADARAK HAVA, vénasszonyok évszaka — Itt egy bíbic, öreganyám, ott egy vadlúd, kövér ángyom fellegek közt eltűnik — Elfelejt-e tavaszig?

*

Szorgos NYÁRELŐ HAVA, mintha az ég szállana — Hoz-e Medárd hosszú esőt? Fellegei mikor tűnnek? Májusfákkal itt a pünkösd: dalos, zengő tavaszünnep. *

Énekes SZÜRET HAVA, döng a présház ajtaja — Márton napján nyúlsütés, lúdhús, disznópörzsölés, aztán újborkóstoló — Pillangózni kezd a hó.

Fénylő ARATÁS HAVA, virágos a rutafa, csalán, pipacs, gyöngyajak kelő szélben inganak — Máglya lobban Szent Ivánkor, patak habzik Péter-Pálkor.

Almos TÉLELÖ HAVA, zöldell a Borbála-fa — Zúzmarás erdei tájon sürög madárkarácsony — Padlásgerendák alatt denevérek alszanak.

HULLÓCSILLAGOK HAVA, feketül az áfonya, macskagyökér, kék iringó, barbolyára leng a dongó — Rókus napján pásztorok lesik fönn a csillagot.

FEHÉR ÖSVÉNYEK HAVA, víg regösök csapata bottal koppan házról házra, jószágodat mind megáldja — Leányoknak jövő őszre jövendölnek esküvőre.

*

—

Farsang, PIHENÉS HAVA, tavaszt ígér Dorottya — Júlia napján eresz csordul, hóban kígyókő csikordul Bálint verébsereget, Zsuzsánna hoz zöld füvet.

Mozdul TÉLUTÓ HAVA, rövidül az éjszaka, eltűnik a hóvilág, martilapu, hóvirág kelő zöldben kivirít, rezgő hérics bontogatja szirmait.

Süli András: Vonat ez dobog ez visz ez tutul akáclombok alatt a fekete vonat madarat nyilaz égre felleggel keveredik úgy festettem a füstöt sosem-szikrázó emlékem legyen máskor egy partot álmodtam zsiráfok sziesztáztak ott partot nem piac cigarettacsikkes sivatagját recsegő kosarakkal na jöjjön csak öreg 20 éve semmit fénylik a vásznon egyetlen ecsetvonás na jöjjön csak öreg szálljon föl a vonatra s ti is ki tudja hol elvérezettek föld alatt koponyakatedrálist építők éneket tudók elvisz a vonat Doberdóba Galíciába Szevasztopolba pokolba visz elvisz a vonat New Yorkba Ausztráliába Fokföldre Chilébe duhog az óceán alatt ott lesztek sehonnan-jöttek nincs-népűek senki kutyái egzotikus keleti kapufélfák na jöjjön csak öreg megnyakló kalapkarimájú ültél a parton szeretted ezt a kéttornyú várost folyók szögében zűrös teendői közt enned adott tegezett öregezett hogyvagyozott megpaskolt vásári lovat na jöjjön csak öreg egy garáboly kifli marék cigaretta szedje a lábát vén madárijesztő úgyis töltés kiégett füvén pöfög már a fekete vonat ennyi naccságát ennyi naccságost mesék meséltek macskám van csirkém verebek-temploma akácfám én nem bukom el itt vitézül fogam közt keserű virággal sorstalanul mint a meg-sem-születettek éltem udvarok lépcsők homályán mindig kapun kívül duhog a fekete vonat na jöjjön csak öreg

9

CSALOG

ZSOLT

Temető, ősszel Ez nekem második nősülésem most. Az első — annak vége lett. Azt szépen abbahattuk, nem az, hogy botránynyal, nem, csak szépen csendesen, én erre megyek, te amarra mész, fiam, nem kell hogy ebbül nagy szó legyen vagy valami, csak szépen belássuk, hogy hát nem sikerült, kisfiam, aszt jól van. fgy, tisztességgel, becsülettel. Hát egy kis nézeteltérések fölmerültek azért, azok fölmerültek ugye. Nem énnálam, mer harminchét évemet megértem, harmincnyócadikba vagyok, de — amit a szomszédokkal is tanúsíthatok — nem hogy nem iszok meg, ha akarok, egy-két korsó sört — mert megiszok! — telik a kis pénzembül is, hát nem mondom azt, hogy nem iszok, ha akarok, de még részegen engemet nem látott senki se, hogy óbégattam vóna, vagy megbecstelenítettem vóna szóval valakit, vagy ehhez hasonlók nem. Hanem az eltérések, azok a feleségembül lettek. Dolgoztam becsületesen, hazaadtam a pénzt mikor szombaton gyöttem, kopertástul-szalagostul adtam én le a pénzt meg egy kis húst, kolbászt, holmikat is mindig hoztam nekik Pestrül, és hát azt hiszem, hogy nem érdemlettem vóna meg én aztat, hogy itthon meg sose vót pénz, sose vót élelem. Másodmagával vót, a kislányommal. Hazahoztam az ezerhárom, ezernégyszáz forint elszámolásokat meg hét-, nyolcszáz előlegeket, rengeteg sok maszek munkát is végeztem fönn Pesten, ugye munka előtt meg munka után a kőművesek mindig vállaltak bepucolásokat, hát mentünk este kilenc, tíz óráig is, így az embernek mindig vót egy kis pénze. Sokat vót úgy, hogy itthoniul nem is vittem én el egy fillért se magammal, mind maradt kettőjükre. Ügy hogy mindig bűven elég lett vóna neki, arra a bizonyos két hétre, hát hogy ne lett vóna elég! De nem vót soha elég. Kérdem, azt mondja, nincsen pénze neki, meg minden. — Fiacskám '•— mondom neki —, hát én nem tudok mit csinálni, hát mit tudjak, hát én nem hozhatom teneked a banknak a pénzét, drága gyerekem! Ezernégy-, ezerötszáz forintot két hétig nem tudsz beosztani, fiam, hát akkor nem is tudom megérteni, fiam, hogy hová teszed azt a pénzt! — Hát ugye ezek szerint az ember már csak megmondja neki! Ezt a véleményt! Nem tudtam egyáltalán mire gondolni, mert erre nem bírtam gondolni, hogy hát pont az én feleségem, első feleségem megcsinálja aztat énvelem. Mivel meg nem sértettem, soha, de egyáltalán! No, majd egyik alkalommal, jön egy ösmerősöm. De jó ösmerősöm, egy barátom. Jön, hogy aszondja: — Mondanék én teneked valamit, Jancsi. De nem is tudom mondjam-e — aszondja —, nem is merem mondani, hogy mi van. Hát az embert ugye becstelenítette egy kissé ez a szó, hogy hát mi is lehet ez! Mondom neki: — Egész nyugodtan, mondjad csak meg! Ez egy olyan 10

dolog, hogy így már, ha visszamegy is az ember dolgozni, már nem nyugodt az ember, hogy hát mi is lehet ez! — De hát — aszondja ez az ösmerősöm — én nem akarom senki között megtenni a botrányt, családi elbomlásokat, satöbbi, ehhez hasonló dogokat! — Na mondjad csak tovább! Én nem hívtalak, nem kérdeztelek, de most már mondjad! Ne féljél, mer nálad nélkül is eldöntöm, ha valami probléma fölmerül a család között. És ugyancsak nem teszek őbenne se kárt, se magamba, se másba se nem teszek kárt! Simán elintézem! Csak hadd legyek tisztába a dologgal most már! No hát akkor elkezdi mesélni az ösmerősöm. Hogy gyönnek egy este a feleségivei a kilencórás mozibul, és akkor a feleségem, az én első feleségem egy másik emberrel ott vót. Meg még avval a másik illetővel nem hogy hazajött vóna, hanem még bement az étterembe is. És hát annak adogatta a kis pénzemet, annak a másik pasasnak. Elmagyarázta ezt az egészet ez az ösmerősöm, azt is, hogy kicsoda vót az — idevalósi —, meg hogy, hogymint. Ez húzódott körülbelül olyan nyóc-kilenc hónapig már. Mikorára én ezt így megtudtam. — Hát igen — mondom —, ez szép eredmény! Mert ű be szokott járni a moziba, az első feleségem, én aztat nem vettem figyelembe, nem tilalmaztam vagy valami. — Jól van, fiam, menjél el, ha moziba akarsz menni, na tessék, eridjél, hát azon már ne múljon! — Ugye a szüleimmel laktunk, én munkába egész héten, ü egyedül a kislányommal, hát mér ne menjen az az asszony moziba? Az ember ugye akkor még nem gondolta vóna azokat a komolyabb gondolatokat. Na akkor hazajöttem, még én akkor nem szóltam a feleségemnek. Éjfélkor szépen utaztam föl Pestre a munkással, munkásvonattal, de egy szó nékül. Pénteken elszámolás lett, szólok a munkavezetőmnek, hogy nekem föltétlenül kell egy kétnapi szabadság. — Jól van, Jancsi, menjél, fiam, menjél csak! — elengedett. Gyöttem haza, hoztam a pénzt, odaadom neki: — Fiacskám, menjél •el vásárolni, vegyél vasárnapra. — Jól van, megvásárolt, vasárnap meg is főzött rendesen meg minden, vasárnap este meg újra gyerünk, dolgozni, Pestre. El is mentem én! De nem Pestre mentem el. Hanem egyik ösmerősömhöz mentem el, ott vótam hajnalig, hétfün meg a hajnalival elmentem Apátira, a nénémhöz. Beállítok. — Hogy vagyunk, mint vagyunk? — Jól vagyunk, satöbbi — ők is jól vótak, gyerekek is, minden. — Hát tik hogy vagytok? — Köszönöm — mondom —, mink is jól. — Mikor mész? — Megyek vissza — mondom —, az estelivel megyek. — Gyüttem haza az estelivel. Öszi idő vót, hat órakor már sötét. Majd talán most megtudom a dolgokat. Gyüvök haza. Anyám van otthon. — Hazagyüttél, fiam? — Hazagyüttem. Az Eta? Az első feleségem? Hun van? — kérdezem anyámat. — Kisfiam, bement a moziba. — Jól van, anyám. — Mész utána? — Nem mék — mondom —, elmék, megiszok egy pohár sört. De nem oda mentem, hogy iszok, nem. Nem oda mentem, hogy iszok, hanem elmentem a mozihoz. Hát, kora még, mikor lesz még vége a mozinak! Be nem megyek, ugye, hátha most történetesen együtt van az illetővel, akkor is mit láthatok? Kivárom inkább a mozit, bemegyek az étterembe. Vettem két korsó sört magamnak, elülögettem mellette, eliszogattam. Nem is hogy annyira bántott már, hanem ugye az, hogy hát akárhányszor hazahoztam azt a kis pénzt — nincsen! Meg hát azér csak bosszancsa az embert, mégis azér két évem, meg gyermek is van, meg minden! Hát bosszantó, hogyne. Meg az, hogy én meg nem sértettem az első feleségemet, nem vót szokásom, mer 11

ha valaki jó szóbul nem ért, akkor nincsen értelme a vitatkozásnak, civakodásnak, verekedésnek, ilyesmiknek, nincsen értelme. No, eliszogattam ott kilencig. Kilenckor lett vége a mozinak. Nézem az órámat, kilenc óra lett vóna öt perc múlva, kigyöttem a kocsmábul. Félrébb álltam a sötétre egy kicsikét, úgy vártam. Hát ahogy számítottam, úgy is gyütt ki a gondolatom. Gyött ki a feleségem, első feleségem a mozibul. A sráccal vót. ösmertem a fiút is. Jól van, még nem szólok, menjetek. Nem indultak haza, hanem föl az étterembe. Akkor se szóltam! Most menjek rájuk? Már ugyan mindegy, mondom, de azér még mindig nem megyek oda! Mer hát ugye férfi meg asszony, most elmennek szórakozni kicsit, de még ugye azután számításuk van nekik! Ugye az életnek, a fiatalságnak már most történni kell, tovább, ma estére! Megvártam. Két óra hosszát vótak benn, addig beültem a cukrászdába. Ittam egy valamilyen konyakot, de úgy, hogy odalássak, szemközt. Iszom a konyakot, nézem az órát. Tizenegy óra, no, mondom, záróra. Megyek megin ki,. állok hátra a sötétbe. Látom, hogy kigyünnek, indulnak az úton. Neki a városnak, nem hazafele. Én meg utánuk. Ügy alkalmazkodtam a dologhoz, hogy semmiféle áron ne jussak elébük. Mennek — Petőfi utca, Ady Endre utca, József Attila utca, én végig mögöttük, olyan jó száz, százötven méterre hagytam őket elöl. Bartók Béla út, Kodály utca, no, úgy értünk ki a városi temetőhöz. Látom, átmennek a földes kocsiúton, megjegyzem azt a fát is, ahol bementek. Itten most már nem temetnek, de viszont tele van nyőve sűrűn fákkal, el van dudvásodva, nincsen elkerítve se, csak a bokor keríti körül-körül, kerítés helyett. Öszidő vót, bizony borultas idő, de akkor éppen nem vót eső, úgy hogy a számításukat ük nyugodtan kereshették. No mostan egy kicsikét vigyázzunk. Itt most megin meg kell állni, el kell húzódni, mer ugye ott villany is van. Nehogy majd ük a sötétbül idelátnak, hogy mi van — így nem jó. Akkor én ott visszamentem, olyan ötven-hatvan méterre vót egy másik utca, ami befordult. Ezen az utcán én bementem, aszt igy visszafele vót megin egy másik utca, azután meg ugyanígy egy következő, úgy húzódott vissza lefele. Azon vissza ki bírtam menni. Úgy hogy mikorra oda felértem, körbe, olyan ötven-hatvan méter távolság vót a másik utcának az egyik sarkátul emez. Így aszt be tudtam már menni utánuk. Vizes vót a bokor, rossz vót ott így csendbe keresgélni, kövek közt, minden, de nem nagyon sok időt vett az igénybe. Ott feküdtek a kő közt, a gazba. Ahogy ott megláttam üket, hát igencsak azt a véleményemet állapíthattam meg a feleségemről meg a másikrul is, hogy bizony már mint férj és feleség vannak ottan. Hát aszt odaköszöntem nekik most már. Már most ugye megvan az alkalom, szépen, már most sikerült. Ha most én nem szólok, azt mondhatja, nem igaz semmi, itt most már én egy választást tettem, hát most már intézzük végig a sorsainkat. — Jó estét kívánok! Megrettentek, fölugrottak. — Ne rettegjetek — mondom, öltözzetek föl szépen. De egyébként is nem zavarlak benneteket, hát látom — mondom —, férj és feleség vagytok! — De így, de úgy. — Nézzél ide, barátom 1— mondom a fiúnak. — Hibásnak én tégedet nem tartalak, hát férfi vagy. És haragunni rád én nem haragszok soha. Nincsen annak értelme, hogy a nőér mink most összevesszünk, verekedjünk, hogy te legyél az erősebb vagy én legyek az erősebb, ennek értelme nincsen. Férfi vagy kérlek szépen, hát jól tetted! — De így Jancsikám, de úgy Jancsikám, ne haragudjál! 12

— Nézzed, tudom, szeretnéd magadat ilyenkor kibeszélni, de nem bírod. Egyik részbe meg vagy lepődve, másik részbe meg félsz. De ne féljél, mer én terád nem haragszok. Mer jobbadán mindég az asszony a hibás, fiam! Fiacskám! — azt mondtam neki. — Ha az asszony nem adja az alkalmat, te hiába mész! Hát jól van, most kész vagyunk. Induljál az utadra kérlek szépen. Ha nem akarod ezt a dolgot kitudósítani, ezt senki nem tudja ki, habár neked nem szégyened ez. ' Ű, a feleségem, első feleségem nem tudott szólani. — Na öltözzél fel, fiacskám — mondom neki. — Ne féljél, nem bántalak tégedet se, gyere haza szépen, fiam, majd azután eldöntsük a sorsunkat, kisfiam. Szépen jössz velem haza, mer ha nem jössz, rosszabb lesz! Szépen gyüssz, fiam, így nem lesz semmi baj. Gyött aszt szépen hazafele. Tizenegy óra vót, ahogy a kocsmábul kigyöttek, no, azután még az a veszteség is, ahogy ugye űk a temetőbe elmentek, egymással, mint fiatalság, vagyis hát inkább mint férj meg feleség, ott vótak együtt a temetőbe, a dudva közt, kövek közt, ne részletezzük — egyszóval lehetett úgy fél egy, egy óra körül már az idő, ahogy hazavackolódtunk. Hát ugye egy kicsit ez olyan hoszszas vót, ez a temetődolog. No, hazagyüvünk, beköszönök a szüleimnek: — Jó estét! — Jó estét! Fiam, hun vótatok? — Bent vótam, anyám — mondom rá —, megittam egy pár pohár sört a feleségemmel, az első feleségemmel. — Moziba vótatok, fiam? — Nem vótam moziba — mondom —, hanem kihívattam az Etát, aztán megittam pár pohár sört. Jól érzettem magamat — mondom. Az első feleségem leült, hát bizon nagyon más színe vót, remegett, félt, meg minden. Ügy hogy hát anyám mingyárt észre is vette rajta. — Fiam, mi van veled? Beteg vagy? Vagy rosszul lettél? Ittál? Vagy mi van veled, fiam? El nem tudom képzelni — aszondja ;—, hát nagyon meg vagytok változva, kisfiam, veszekedtetek az úton, vagy hát micsoda? — Aa, hát ilyenre ne is gondolj, anyám, nem szoktam én az ilyesmiket soha! Mer akármilyen szegényesen él az ember, de becsületesen éljen, meg azután nem is úgy neveltetek engemet, szüleim, hogy én az úton verekedjek vagy ilyesmik! Hát akkor nem kell ilyent gondolni, anyám! — No jól van akkor, fiam. De hát mi van a feleségeddel, az első feleségeddel? — Nincsen semmi, anyám! — No jól van akkor. Eszel-e, fiam? — Nem eszek, majd később. De szedte ki az ételt. — Egyetek, fiam! — Ettem akkor. Ű nem ett, Eta nem ett. Na gyön elő akkor apám is. — Fiam! Mondjad, mi van, fiam! Mi baj van, fiam, mondjad! — Nincs baj! Nincs nagy baj. Üljél le, üljetek le. Igyál apám — mondom neki, mer hoztam apámnak egy üveg sört. Nem vót italos az öreg, úgy hogy egy üveg sörrel úgy vót: eliszogatta egy napig. Nem vót italos, akár én is, mer hát szóval megiszom, de nem szeretem azér túlzásba vinni vagy ehhez hasonló. — Igyál apám, hoztam neked egy üveg sört, hogy hadd igyál! — Jól van, iszok, de mondjad, fiam, hogy mi a baj, fiam? — Hát apám is, ugye ötven évet dolgozott a szakmájába, női és férfifodrász vót ugye, jártak a kezei alá férfiak, de sőt még nők is jártak ugye, meg katona is vót, ott meg még tisztes is vót, meg viszont iskolázott is vót ugye ű — hát egy ilyen ember már csak ismeri a dolgot, hát látta ű aztat egy látásbul is már, hogy csak valami eltérés látható mirajtunk. — Veszekedtetek, fiam? Vagy mi történt veletek, kisfiam? 13

— Áá, hát hogyan gondolsz ilyent, apám? Hát úgy neveltél te engemet, hogy az úton kint veszekedjek? Engemet te úgy neveltél, arra tanítottál, apám, hogy: — fiam, úton-útfelen ha mész, tisztelni-böcsülni mindenkit! — Énnekem ezt tanítottad, hát akkor meg minek kérdezed ezt, apám? — Jól van akkor, fiam. De hát akkor meg mi bajotok? — Nincsen semmi baj. Nincs baj, no. Hanem hát hallgassatok meg mostan, szüleim. Mer van most nekem egy olyan komoly gondolatom, hogy talán hirtelenjében nem is tudtok hozzászólni az életsorsomhoz, ahhoz hogy most mi fog történni! Hát mondok egy érdekeset most már. — Lehet, fiam, mondjad! — Már alig várták, hogy a szájambul ki bírják húzni azt a szót. No, belékezdtem. — Hát én most kétnapi szabadságomat kivettem, apám. Én nem vótam Pesten most, én ahogy az elszámolásomat hazahoztam, utána én nem Pesten vótam, hanem itt és itt aludtam, azután meg a hajnalival elmentem Apátira. Majd este, a hatórásival visszagyöttem, mer énnekem egy ösmerősöm, jó barátom a feleségivei a moziba vót, és alig akarták megmondani, hogy milyen látványuk vót ott a moziba. De viszont tudták azt is, hogy nem érdemli meg ez az ember aztat, hogy hát ez ne tudjon valamirül. Mivel ez nem részeges, nem kártyás, nem verekedős, nem korcs ez az ember, nem veri a feleségit, az első feleségit, a családjait, vagy az ehhez hasonlókat nem csinálja! Hát akkor csak megérdemelné ez az ember, hogy megmondjuk neki. És hogyha úgy akarja, akkor még bíróságilag is bizonyítsuk neki a tetteket! — Na, micsodákat, fiam? — Akkor én hazagyöttem — mondom — az esti hatossal, hazagyöttem, és kérdeztem, hogy hol a feleségem. Aszondta anyám: bement a moziba. Mondtam rá, hogy hadd járjon moziba, menjen! Az még nem jelenti aztat, ha a moziba bemegy, hogy az ember felmerítse vagy túlzásba vigye azokat a más gondolatokat! Mer hát eztet én nem is bírtam vóna elképzelni róla, hogy ha az ember felesége, az első felesége a moziba bemegyen, hogy abba valami feltételesség legyen! Nem is lehet úgy gondolkozni, mer akkor az ember nem élne meg. Ezt ki köll az embernek a fejibül dobni! — No, fiam, mondjad! Mondd tovább! — No, akkor én mondtam anyámnak: bemegyek, mondom, én is bemegyek a moziba. Hát aszt odamentem a mozihoz, de nem mentem én be a moziba, meg ki se hívattam a mozibul a feleségemet, végigvártam a mozit, megittam egy-két korsó sört, amíg eljött az a kilenc óra, hogy no, gyönnek már ki a mozibul. Kilenc órakor kimentem a kocsmábul, odamentem az étterem elejibe. Akkor aszt megláttam a feleségemet, akkor ért ki a mozibul egy illetővel. Ezzel és ezzel az illetővel gyött ki a mozibul, hát azt tik is ösmeritek. — Hogyne, fiam, ösmerjük. — No. Hát kigyött evvel és evvel az illetővel a mozibul. Én távol álltam, kivártam még, mer még ez nem jelenti aztat. Bementek akkor az étterembe. Az étterembe is töltöttek vagy két óra hosszát. Addig én bementem a cukrászdába. Megittam egy-két valamilyen konyakot, meg egy ösmerősömmel elbeszélgettünk, szórakoztunk, mondom, hadd teljen az idő. Megvártam így, hogy lezár az étterem, elgyön az a tizenegy óra, tizenegykor, tudjátok, vége van a nagyétteremnek, így hétköznapi időszakba tizenegykor csuk nálunk, vasárnaponként más ugye, akkor tizenkettő, habár én nem is igen járok be, csak ha a többiek, így ösmerősök mondják, hogy na, menjek. Megvártam, hogy lezár az étterem, akkor megin kiálltam. Akkor aszt megláttam, hogy az első feleségem lép ki evvel a fiatalemberrel, az étterembül. — No, mondom akkor magamba, hát ez még mindig nem az a dolog, hogy azt mondhassuk rája, hogy valami. Nem szóltam nekik még akkor se! Ennyit vártam, most már megvárom. Amíg kitöltik az elhatározásukat, meg14

várom! Hát ugyan más is így vóna már ilyen sorsba, hogy ugye ű is kivárja már ilyenkor, hogy na, mi van, hát ez mindenkinek érdeke ugye, hát a család, feleség, satöbbi, meg ugye hogy a pénzrül se tudott elszámolni, hát hogyne! Kivártam, elhúzódtam megint csak, elmentek előttem, úgy indultak arra lefele, ahogy az alsórészi kocsma van, én meg tágítottam űket jó százszázötven méterig. Petőfi utca, Ady Endre utca, József Attila utca, így mentek, lefele az amodai temetőnek, városi temetőnek. Akkor aztán, ahogy ott a Kodály Zoltán utcán leértek a sarki villanylámpához, nem eredtem mindjárt utánuk, hanem befordultam egy kis utcára, azután meg — Mondjad, fiam, tovább, a végit mondjad, hadd tudjuk meg már! — aszondja akkor apám. — Hát ugye türelmetlenek vótak már borzasztó, meg is értem űket, tökéletesen megértem! De viszont hát csak tudósítani köll énnekem űket a dologrul, csak nem hallgathatok el űelőttük semmit se! — Apám, anyám, szüleim, ide figyeljetek énrám! De jól figyeljetek, mer ez most az én életsorsom, hát meg kell tudnotok tinektek is, hogy mire megy! Nem lehet, hogy ezt vagy amazt tielőttetek én mostan elhallgassam vagy satöbbi ! Hát én meg is értelek benneteket, hogy szeretnétek tudni már a helyzetemet, de viszont sorja is van ennek, és nem lépheti át az ember, nem kerülheti meg azt, ami benne van! Hogyha úgy érzi, hogy az talán kicsikét kellemetlen vagy valami! No, aszt elmondtam mindent. Ük meg végighallgatták csendbe. — Odaérek, megtalálom űket a sírkő közt, hát úgy vannak ott, ruha nélkül, pont mint férj és feleség. Ügy, ott, a fűbe! így. Hát anyám, apám, én többet tinektek nem mondok. Nem is tudok, de nem is akarok. Egy kicsikét — mondom — a ruhám, az vizes lett ott a temetőbe, a bokroktul, majd megszárítod, anyám. Mer őszidő van ugye, esős idő, tik is tapasztalhattátok egész nap, habár most éppen nem is esik, de a lomb azér vizes, hát a ruhám, az ugye vizes lett egy kicsikét. Hát ennyi csak. Hallgattak mind. — Na — mondom az Etának •—, mondd csak apáméknak, hogy így van, vagy nem így van! Azt hiszem, én nem hazudtam! Nem tudott szólni, csak leült és sírt. — Én most ittas vótam — aszondja —, ittas vótam, aszt így történt ez. — Na és a keresetem — mondom —, az hogy vót ezidáig? Nektek odaatta tán, apám? Mer ha odaadta, váljon egészségetekre, semmi probléma, egy koszton vótatok, tinektek is úgy kerestem azt a kis pénzt, mint űneki! Ha tik engemet becsületesen fölneveltetek, akkor én azt úgy se tudom visszafizetni tinektek, amit adtatok! Mer az ember az életbe akármennyi kincset összekeres, akkor se tudja visszaszolgáltatni a szülőnek a jóságát! Hát mi vót, apám, nektek adta azt a pénzt? — Nem, fiam. Hát énnekem is van egy kis pénzem, fiam, hát nem szorultam arra, hogy hát űtüle kérjek. — Na van-e pénzed? — kérdezem az Etát. — Nincsen, egy fillér se — aszondja. Valóba, nem vót egy fillér se nála. — Hát akkor itt a bizonyíték! Ez is egy bizonyíték rá! No mondd el csak őszintén, kisfiam. Szépen megmondod, semmi hiba nem lesz. Tudod, hogy én nem verekedek, de azér mondd el őszintén, hogy mi a helyzet! — Hát — aszondja —, most ittam, és megártott az a kis ital, és odagyött hozzám ez az illető. Evvel én most ismerkedtem meg. — Igen? Ilyen hirtelenibe, fiam? Hát akkor a többi pénz? Ezidáig? Akkor te minden elszámolásomkor másik illetőt fogtál? — Áá, nem — aszondja. — Nem. No jól van. Kár a szóér. Kár a vita, hiába is beszélgetünk itten. Pénzed nincsen — mondom —, nesze egy százas, föl vagy öltözve, itt a személyigazolvány, meglátogatod a szüléidét, kisfiam. Nem kell mondjál otthon 15

semmit. Van, ahogy van. Megy a hajnali, ötórási, elmész, fiam. Maradói a szüleid közt. És a gyermekemet nem adom oda, fiam, teneked. Itt a néném, kicsije van, majd valamennyi ideig az elszoptassa, azután meg anyám orvosilag ráteteti tehéntejre a gyereket, fölneveljük nélküled, örüljél: szabad lettél, független vagy, csak úgy mint a lányok. Áldjon meg az úristen! Kinyitottam neki az ajtót, aszt azóta nem is láttam. Nem is láttam, nem is hallottam róla a kilenc év alatt. Csak azt az egy hírt hallottam róla, hogy vannak neki már családjai, hétéves fia van neki, meg kisebb is. És most egy éve, hogy kifolyt neki a szeme, az egyik szeme, állítólag. Hogy a gyermeke kiütötte neki, egy hétéves fia, csuzlival kiütötte neki a szemit. Aszt így most világtalan, egyik szemire. Hát, ez elég kár neki. Nyolcadik éve, hogy emez a feleségem, a mostani van velem. Szépen élünk, nem sértsük meg egymást, tiszteljük-böcsüljük a másikat. Meg vagyok elégedve, a keresetemmel is meg vagyok elégedve, meg a sorsaimmal, meg a feleségemmel is meg vagyok, az egész helyzetemmel meg vagyok elégedve. Hát nincsen panaszom a feleségemre, erre a másodikra, meg énrám se lehet panasza űneki, mer meg nem becstelenítem, én nyóc év alatt még egy fél órát se vótam külön a feleségemtül, de úgylehet, nem is leszek soha, ha így viselkedik, mint eddig. Ezidáig semmi panasz nincsen! Persze ha az életbe valami fölmerülne — mer sose tudhassa az ember! De nem akarnám, ugye az ember nem szereti, hogy családi botrány, ehhez hasonló valami legyen. Bizony az embernek a családja, felesége, otthona, az az első.

16

GULYÁS

IMRE

Vályogvetők panasza (Egy régi emlék)

Mindenek Szemei Nézz le csak egyszer a sárba Csak egyszer a mi vigasztalan életünkre Meztelen kimart lábainkra Reggelinkre ebédünkre vacsoránkra Jobbra váró víg voltunkra Ó tökéletesnek alkottad a sarat Terem itt kifogyhatatlan Sárgában barnában feketében De lábunk nem győzi örökké Járni a taposó táncot Elmaradoz az erőnk Jaj Uram elfogy a mi tüdőnk Elszárad mint az orgonabokor Levelenként hull a mi sárga Virágunk a szél vonogatja fagy Döglött verebeket álmodunk Erőnk sincs már a jajgatásra

bokrunk lepi

Csúnyák vagyunk Uram undokok Es irigyeljük a szépek kutyáját Irigyeljük az irigyelteket Köpjük a fajtánk és téged emlegetünk Hol élsz Isten felelj minekünk Tudsz-e még járni a sár tetején Van-e még a te nagy tudományodból Vén arcodon a fény süt-e még Mi már nem tudunk megszelídülni Sarat eszünk ettől harapunk Ments meg minket Mindenek Szemei S add meg a mi boldogabb nyarunk

Remény Ballagok párás mezőn, húsos gyümölccsel integetsz. Megrázni tested bokrát eressz magadhoz, eressz! Kő- és deszkakerítések haladva ide vetődtem, felkötött karú rózsák öklétől megilletődtem,

közt

s állok előtted komor remény és hunyorgok és hunyorgok, és szeretném kimondani már, hogy halld meg, ha nem vagyok

boldog

...

Az ember csak köhög és vár, s hiába ráng a térde ... Ember vagyok! Ű sivár éjszakáimnak kellenél te, ki úgy hullasz sebeimre — fáról utolsó levél — hogy leütött fejem hiába: züm-züm ... vallásod tetten

ér.

Oszi délután Lám az eső beborítja vasárnapunk Háborítatlan dongás ümmög a fák közt Ébredező lánykák hiába epednek Titkon jól ismert fütyülésre hiába Alszik a vastag mályva új heverőkkel Álmodik holdtálan éjre okos mesét Vágyakozó tenyerekben az asszony előtt Hólt tüzek éje a markos vágy elenyész Messziről idegen arccal térnek vissza Ifjak nem éneklik az apák dalait Szívre kebelre tetőt rak a meztelenség S merő lisztharmat és füst és magány szövi Az ünnepi szájharmonikák zsivaját

Mondjunk valamit a költőről is Nem is volt soha szeretője, csak szerette volna felhajtani a kurta szoknyát és suttogni: „Drága .. . fonj Sem

hű barátja

nem

majd csak beérik a vetés: „Lesz még a fiunkból úr." Ma már ijedten hallgatóznak, s a fű az ajtóig nyomul.

át!"

Ki szavazna

volt.

várt

a két összetört

úton,

amikor vékony kabátban pőre kertek közt lézeng? Előtte szállnak dalai... visszaverik a kerítések.

Szeretett volna szót fogadni, s lehetett volna részeg — bizony lehetett volna — amikor hazanézett. Várt,

rá az

szülő,

MAGYARI

LAJOS

Arcok BÖLÖNI F A R K A S SÁNDOR Ajtóm előtt, ablakomnál, testemből a mellkasomban, nappalomnál, éjszakámnál, a csendben és szavamban türelmesen állnak, várnak köpenyeges és arctalan, zajtalan mozgású árnyak. Hangtalanul nyissam föl

szuggerálják: a koponyámat.

..

VÁRADI, BARTALIS Az isten sem hitt a győzelemben — mért vállaltad, mért vállaltam ...? Ügy számolnak el most velünk, szakszerűen, csaknem untán. Az isten sem hitt a győzelemben, hasztalan elvetett mag voltunk, de ha mégis csak kikelnénk, tavasz-jelző lesz a sorsunk. 2'

19

GYÁRFÁS E sekély, szennyes patak partján lesem a dolgok égi mását, s hiszem: egyszer csak megtartják a Szellem Tetemrehívását.

Monológ fagyban Ezen az éjszakán — úgy tűnik egyedül maradok megint, ösz hegyek indulnak felém, de köztük fagyok kése ing.

—

Szólni sem kell, súlyos páncélok alatt a szó hona. Kint tündöklő pártában járkál a fagyok királyasszonya. Ujjamra fúvók, másra gondolva arcomra arcok hasztalan játék,

felmelegszik, dobolok — igazodnak, de csak Dolog.

Keresem, aki végül én volnék közöttük, s felkap az áradat, az örvény törvénye hű — akárhol is, de helyet ad. Nem gyújtok már kedvre-kényre, a magam tüzénél fűttözöm, a világ ideges áramában, fagyok a nekem szánt tűzön. Gyönyörű ez az éjszaka, trojkáin a fagy idevágtat. Ki óvott melegét a jégre fújja, egy pillanatra még kiláthat a tájra, szikrázó falvak búnak a föld meleg köldökéhez. Aki e fagyba lép és elindul, ha akarja, minden az övé lesz ...

KALÁSZ

LÁSZLÓ

Avarok hulltak hunok múltak víz- és tűzpróba: csak acél úgy nyúlunk mint kohászok nyúlnak (azbesztban) fémért múltunkért nem hiszünk mi alkímiákban s tudjuk: igaz s nem bölcs a kő a középkori aromákban sem szaglászik már az idő mégis: áramát mi viseljük s ha forradalmak ere sejlik büszkeségünk kannákkal merjük népenként s a közös őssejtig merülhetünk: fellök a fátum mint delfin: élj és fuldokolj! kapunk iszonyú uszonyába s mindegy: zsandárkodj vagy rabolj a part a cél mindenkit szédít s egymás-meghagyta maradék emberben fajban nemzetségben disztíngválatlan kotyvalék s legszebb zenénk fajdok fülében s torkunkban minden papagáj ölelnénk s a vadon nőtt éden liánja közt: csak a magány s nőnek köztünk bitang hiénák lobbot vet lelkük acsarog milliárd karmú baj mered ránk s várjuk: mentsenek angyalok szilárd hajók minden szigetről együvé komoly kontinensre hol szívnek észnek egybehőköl szív és ész minden kontingense hol az élet lesz minden elem vegyülete s a mozgás célja a mozdulás az emberi és nem a felrúgott rakéta és nem a gép amiért nyúltunk feltűrt karral bátran a tűzbe és emberként megmaradunk s nemzetenként bár egybefűzve kar karral láb lábbal: nem gáncs egymásnak más-más akarat s mezőnkön nem terem bogáncs s kohónkból nem hullong salak

A fájdalmak napok és holdak talptól talpig keringenek tedd ujjadat pulzusomra nézd meg az élet dobban-e csalás csalódás minden lüktetés: halál és a csend tán ugrásra készülő hiúz

itt

BARÁTH

LAJOS

Kutakban alvó csillagok i

Mint a mesében, hárman indultunk útnak egy augusztus végi vasárnapon. Palló Jancsi, az én testvéri jó barátom és Soltész Jóska, akit a faluban a nagyapja után Csortinak csúfoltak — meg jómagam. A készülődésen hamar túlestünk, kevés kenyér, szilvalekvár és darabka vaj szőlőlevél közé téve. A szalonna akkor már régen elfogyott, megette a kaszás idő azt is, ami még maradt abból a macskányi malacból, amit februárban vágtunk. Kenyér sem volt sok, bár aratás-cséplés után voltunk, de ami megmaradt a beszolgáltatás után, azt még hosszú-hosszú időre tartalékolni kellett a családnak. Valójában ez indokolta utazásunkat is; kevés kenyerét úgy szaporítja a szegény, ahogyan tudja: ha egy éhes szájjal kevesebb van, akkor nő a karéj vastagsága. S m i örökösen éhesek voltunk. Ügy tudom, Csortiék sem dicsekedhettek mással, mint a sok gyerekkél és az étvágyukkal, Jancsiék pedig még ennél is rosszabbul tengődtek. — Tanulónak kell adni őket! Itthon csak pusztítják a kenyeret! — javasolták többen is anyámnak. S mennyi példa volt arra, hogy akik elmentek szakmát tanulni, nem bánták meg. Tízet felsorolhatnék csak a mi kis falunkból, akik elindultak' szerencsét próbálni, és szombatonként tányérsapkában, fényes, aranygombos, fekete egyenruhában szállnak le a kertünk végében az esti vonatról. így indultunk hát útnak hárman azon a vasárnap estén. Míg vártunk a vonat érkezésére, és már túl voltunk a jegyvételen is, anyánk rábízott bennünket Pender Pistára, aki a városba járt dolgozni, és igencsak életrevaló ember hírében állott. — Csak bízza ide, Erzsi néném! — esküdözött Pista. — A szemem folyjon ki, ha nem úgy vigyázok erre a három süvölvényre, mintha a sajátjaim lennének! — mert Pender Pistának akkor már volt négy-öt gyereke, bár ennek ellenére mindenki tegezte a faluban. Amolyan kelekótya ember volt ez a Pender Pista. Mulatós, nagybeszédű, aki becsapta az ördögöt is, ha hagyta magát, de más pénzéhez nem nyúlt soha. Valahol az építőknél dolgozott Miskolcon, amolyan culágerféle munkán. Kicsiny, mondhatnám mokány termetű ember volt, hetyke kis bajusszal, és a combjára tapadó nadrágjánál már csak a kalapja volt feltűnőbb. Kezében fatáskát és egy háromliteres demizsont szorongatott. Örültünk a felügyeletének, csak éppen a süvölvény jelzőjével nem tudtunk kibékülni. Jancsi meg is jegyezte félhangosan: — Nem a nadrágja teszi az embert! — Mert szörnyen irigyeltük a szűk, tenyérnyi felhajtóval csináltatott nadrágját. 23

2

Még öt percig sem ültünk egy helyen, Pender Pista ránk parancsolt, hogy költözzünk valamilyen vidámabb vagonba. — Ezek i t t — és a bóbiskoló utasokra mutatott —, ezek itt csupa horkolós természetű emberek. Ki bírja azt idegekkel? így keveredtünk össze a ruszkai társasággal, akik közt két magunk korabeli legényke utazott, ugyanazzal a szándékkal, amivel mi magunk is: tanulónak elszegődni, lehetőleg a legjobb helyre. — Aztán mi akarsz lenni? — nézett ránk egy gyulladt szemű férfi. — Én autószerelő! — mondta az egyik ruszkai fiú; a többiek Jóskának hívták. — Az szép! De nem való vagy annak — és már bennünket faggatott. — Hát te? i— Ami jön — feleltem társaim nevében is. — Ez az okos beszéd — veregette meg a vállam. — Mert mi van akkor, ha nem kell autószerelő? No? Semmi! De valami mindig van. És akkor nem csalódik az emberfia. Egy termetes, bátyus asszonyka felsóhajtott: — Viszik őket, viszik. Oszt mi lesz belőlük? Régen elég volt egy faluban egy ács meg egy asztalos. De ha már kovács is volt, akkor az még a szuvas fogat is kihúzta. Most meg ott tartunk, hogy csak a mi falunkból hat kőművesgyerek jár el. Mit csinálnak majd, ha segédek lesznek? Kinek kell annyi ház... ? — Kinek? Nekünk! Magának meg mindenkinek. És gyárak kellenek. Az asszonyka felcsattant: — Gyárak! Elbüdösíteni a levegőt? — Ez aztán a maradi gondolkodás! — horkant fel a gyulladt szemű. — Ne is hallgassatok az ilyen asszonynépre. Hová jutnánk, ha meghallgatnánk őket? No? Sehová! Ügy bizony, sehová se jutnánk — s míg lassan csörgedezett a vita, beállított hozzánk egy magas, kalapos férfi. Jó ruha volt rajta; két üveg sört állított a lába elé, és iszogatni kezdett. Pender Pistának majd kiesett a szeme, úgy nézte a söröző idegent. Ádámcsutkája le s fel szaladgált, amikor nyelt egy kortyot az üvegből. — Az üvegre vigyázzon, édesapám! — mosolygott savanykásan, de mégis jókedvvel Pista. A kalaposnak hideg kék szeme volt: még a nézése sem volt jó. Valahogyan gonosz hidegség áradt abból a szempárból. — Megfizettem az üveget is. Ha akarom, akkor lenyelem! — Csak meg ne feküdje a gyomrát! A kalapos már felönthetett a garatra, mert nem tetszett neki az efféle szójáték. Húzott még egy istenest az üvegből, és csak azután szólalt meg: — Ez a gyomor mindent elbír... ! Az asszonyka nyögdécselve elégedetlenkedett: — A férfinépek mind ilyenek. Csak isznak, isznak. — Egészségére van az embernek. Azért iszunk. Ha van mit! — s Pender egy jókorát kacsintott a kalaposra: nagy családja volt ennek a vidám természetű embernek. Bizony, meg kellett számolni a pénzüket többször is, ha azt akarták, hogy fizetéstől fizetésig legyen mihez nyúlni. A kalapos böffentett. — Arra, amit megkíván az ember, csak még akad. — Ha meg! — tromfolt Pender. Beszédes természetét olyan könnyű volt megnyitni, mint ahogyan nehéz volt elzárni. — Mert az embernek, ha sok a pénze, még több kell. Ha meg kevés van, azt is beoszthatja. Igazam van? 24

Tíz üveg sört hozatott a kalapos, és azt mondta: mindenki ihat belőle, aki az ő kedve szerint nyitja ki az üveget. Pender Pistát akkor már a nyavalyatörés kerülgette, annyira kívánta a sört, de pénze meg nemigen lehetett rá. — Aztán hogyan képzeli? — kérdezte a kalapost. — így, la! — s a szájába kapta az üveget. Fogaival jó erősen megmarkolta a tepsit, s egy rántással lefeszítette róla. Csak úgy habzott a sör a szájában. Pista is nekifeszült egynek. Belevörösödött, szeme apróra összeszűkült, és az erek is kidagadtak a nyakán. Még a kezével is segített volna szívesen, ha teheti. De hát hiába szorította ökölbe, nem ért vele semmit. — Nem úgy teszik azt, elvtársam! — mondta a kalapos, amikor Pender restelkedve letette az üveget: a száját föl is sértette egy helyen, vérzett. Űjra megmutatta; a kalaposnak megint sikerült. — Valahol csal. Biztosan tudom, hogy csal! — méltatlankodott szégyenkezve Pender. — Csak tudnám, hogy hol. — Erő meg ügyesség kell hozzá. Meg persze jó fogak — mondta a kalapos, aki szörnyen élvezte a helyzetet. Azt is, hogy Pista újólag sem bírt az üveggel, meg azt is, hogy a szomjúságtól már majd kitikkadt a torka. Csak a saját vérét nyalogatta, és dühösen leste, amint a kalapos torkába belezúdul a jó hideg sör. Ment és vett magának egy üveggel. Megitta a folyosón, bánatosan. Én éppen odaláttam, ahol egy férfi sört, cigarettát meg hasonlókat árult. — Hallja, maga aztán nem lehet rendes ember! A kalapos lapos tekintettel vizsgálgatta a gyulladt szeműt. — Aztán mért? — kérdezte. — Mit vétettem én most a törvény ellen? — A törvény ellen semmit. De mégsem becsületes! — Nekem nem árt! — Másnak árthat még. A kalapos szörnyen fölényes ember volt, mert erre már semmit nem válaszolt. Figyelmünket különben is más kötötte le. Jártak ott a vonaton előre, hátra mindenféle emberek. Például olyanok, akik pálinkát mértek kosárból. Csak éppen hogy kilátszott az üveg szája, kis pohárkát is hoztak magukkal, megdöntötték, és két forintért árulták. „Kisüsti!" — mondták, s akik vettek belőle, hosszan krákogtak tőle. A pálinkások után kártyások jöttek, menetben osztották egymásnak a lapokat, hogy kedvet csináljanak a játékhoz: a vasárnap esti és hétfő reggeli üzlet általában rossznak ígérkezik számukra — mesélte a gyulladt szemű —, mert ilyen alkalmakkor a fizetést otthon hagyják a munkások. Mit nyerhetnek hát? Az a hatvan-nyolcvan forint, ami cigarettára meg más apró-cseprő kiadásra náluk maradhatott, azzal ugyan nem sokra mentek. Annál nagyobb üzletet csinálhattak az alkalmi zenészek. Egy prímás és egy kontrás már egész zenekarnak számított, s a nótás kedvű vonatozók örömmel fogadták ezeket a cigányokat. Két ilyen cigánnyal akadt össze Pender Pista Szerencsen, ahol át kellett szállni egy másik vonatra. 3

Szerencs kis állomás, de annyi vonat indul innen, s annyiféle irányba, hogy számolni is nehéz. Itt nyírségi napszámosok, zempléni borkereskedők, Hernád-völgyi parasztok, bihari kupecok, miskolci jampik adnak egymásnak találkozót. S akkora a forgatag és a lárma, mint egy igazi nagyvárosban. Északnak a hegyek, délnek a síkság: olyan ez a hely, mint egy kapu. Az Alföld és a Hegyvidék kapuja. 25

— Akartok inni? — kérdezte Pender Pista a két cigánytól, s felmutatta a demizsont. Elhasznált, beteges arcú emberek voltak, bár meleg idő járta, fázósfélszegen összehúzták magukat sötét kabátjukban, és nagy alázattal álltak meg a gyámolítónk előtt. — Amit parancsol az elvtárs, mi aztat játsszuk! — No, akkor húzzátok! Azt húzzátok, hogy... — és énekelni kezdett: Megy a hadihajó porzik az út utána. Egy szép barna kislány ül a hajó farába ...

Este volt már, s nekünk éjfélkor indult a vonatunk. Időnk bőven volt. Jancsival és Csortival oldalt húzódva álmélkodtunk a mulatozó Penderen. Nemrég töltötte meg friss vízzel a korsót, melyből időnként jókorákat ivott. A cigányoknak persze nem adott, egy kortyot sem. Pista csak amolyan színészkedő jókedvvel fújta a nótákat egymás után. Nem hinném, hogy nagy kedve volt a mutatáshoz, de mióta a kalapos előtt szégyent vallott, és a maga pénzén volt kénytelen sört inni, azóta forrt benne a düh. S az a két-három cent pálinka is, amit megihatott a gazdag kalapos számlájára, csak a keservét növelte. A két árva cigány és Pender Pista jókedve mögött bennünk az a kérdés motoszkált: milyen útra tereljük életünket? Kicsit felnőttek voltunk már, kicsit még esetlen és védtelen gyerekek, akik még dönteni sem tudnak. Különösen Szerencsen, az egész állomás tele volt plakátokkal: lakatos, marós, esztergályos, ács, kőműves, vasbetonszerelő, s annyi más tanulónakvalót keresnek, hogy beleszédültünk már a lehetőségekbe is. Talán éppen ezért esett nehezünkre a választás. — Pista bácsit eltángálják ma este a cigányok — súgta Jancsi. Éppen azt énekelte Pender hatalmas kíváncsiskodó sereg közepén, hogy: Nem loptam én Csak egy csikót

életembe' Debrecenbe'...

Amikor látta, hogy a cigányok türelme fogytán, intett nekünk, és azt mondta: — Most pössentünk egyet. Gyerekekkel vagyok — és eltolta maga elől a prímást. — Várjatok! Kerültünk egyet, és az állomás másik sarkában telepedtünk meg. — Még megártana nekik az a bor — mondta Csorti, és hunyorgott. — Ügy bizony — nevetett Pender. Hanem alig pihenhettünk magunknak, amikor feltűntek a mi zenészeink. Egyenest felénk tartottak; már késő volt ahhoz, hogy meglépjünk. — Hát ez a becsület? Megígéritek, hogy ott maradtok, aztán sehol se találunk . . . Bennetek meg hiába kerestünk! — támadt a zenészekre Pista. — A szemünk fusson ki, ha egy lépést is elmozdultunk valahová — esküdözött a prímás. — Azért is jöttünk az elvtárs után — és nagy alázattal rásandított a demizsonra. — Vanni van — és nagy komótosan nyelt egy kortyot az italból. — Van kedvetek még játszani? — Van, tisztelettel. Már mért ne lenne? — s ugyancsak nézegette a korsót. — Akkor játsszatok valamit! De ne mindig olyan ócskaságokat. Valami újat, modernet. A cigányok rájöttek, hogy a korsóban víz van, nem pedig hegyaljai bor: Pista kezdetben tagadta, hogy ő valaha is állította volna: bort iszik a demizsonból és nem vizet. 26

— Disznócsülköt vacsoráztam! — mentegetőzött nagy hangon, és intett, hogy kotródjunk vele együtt. Követtük mi, mint kotlóst a csibék. Mert az örömünkkel, hogy megkezdődik felnőtt életünk, vele együtt fogyott a bátorságunk is. A két cigány igencsak szívósan követelte Pender Pistától a muzsika árát. — Ilyent a mai világban egy igazi elvtárs nem tehet! — hajtogatta az egyik. így aztán Pista kénytelen volt a vagonok közt menedéket keresni. — Fel kéne metszeni a hasát! — javasolta a kontrás, aki éppen azért tűnt veszedelmesnek, mert igen szótlanul viselkedett ez ideig. Előbb felültünk a nyíregyházi vonatra. Jöttek utánunk a cigányok is. S persze, azt is észrevették, hogy az ellenkező oldalon leszállunk. Innen a hegyaljaira váltottunk át, mely kint állt a pályaudvar elején, egy csöndes indóház mellett. Itt végre nyomunkat vesztették. — Jobb, ha elhúzódunk — javasolta Csorti Pendernek. — Hallottuk, hogy az egyik azt mondta, felmetszi a hasadat, ha a kezükbe kerülsz. — Nem eszik olyan forrón a kását — nevetett Pista. — Csak óvatosan! Maradjatok a nyomomban. Ha minden kötél szakad, akkor elbírok én velük egyedül is. Olyan bokszfogásokat tanul az ember a városban, hogy azzal egy medvét le lehet csapni, nemhogy egy szál cigányt... — Nem árt az óvatosság — javasoltam magam is. 4

Ezen a vonaton még nagyobb volt a zsúfoltság, és még furcsábbak az emberek. A gyulladt szeművel és a sápadt martinásszal újra egy kupéba kerültünk. — Olyan emberekkel szóba se állj! Én azt mondom, hogy az nem lehet becsületes személy. Mit hetvenkedik a pénzével? — a kalaposról beszélgettek, és a gyulladt szemű nem is tagadta, hogy az ilyen kulák kinézésű fickók a nép ellenségei. .— De azért ügyesen csinálta! — csettintgetett a nyelvével Pender Pista. — Azt látta-e az elvtárs, hogy a cigányok hogy húzták a talpalávalót? — és nevetett. — Nincs már ilyen, hogy cigány. Zenészek azok. Becsületes zenészemberek. — Zenész vagy cigány, az mindegy. Ha ők is megfogják majd a talicska nyelét, vagy belekapaszkodnak a japáner fülébe, akkor leveszem előttük a kalapom. A sápadt martinász akkor szólalt meg először. — Nálunk nem is egy cigány dolgozik. Méghozzá tisztességesen. Még sztahanovista is akad köztük. Ehhez mit szól az elvtárs? Pender gondolkodott egy ideig, de nem volt ellenére. — Azok előtt leveszem a kalapom! — s mert másról szeretett volna beszélni, a gyulladt szeműhöz fordult. — Magának, kedves bátyám, mi a munkája? — Nekem? Én ács vagyok. Most egy postát építünk a városban. — Magára bíznám ezt a három süvölvényt. Keríthetne nekik valami jó helyet. Inasnak adnám őket... — s mert látta, hogy méltatlankodva feszengünk a helyünkön, gyorsan hozzátette még. — Az anyjuk bízta rám ezeket a legényeket. Erős fiúk, szorgalmasak, persze professzor egyikből sem lesz, az igaz. De hát mindenkiből az sem lehet. No? — Hisz' azt sem tudják, hogy mit akarnak — jegyezte meg a gyulladt szemű. 27

A martinász megnézett bennünket. — Én tudnék egy jó helyet. A kohászatban van felvétel. De ott aztán meg kell markolni a lapát nyelét. Meg aztán a meleg sem kicsi. Néha perzseli az embert. Pender tiltakozott. — Oda nem eresztem őket. A bányába meg a kohóhoz nem! Az egyiken nincs ablak, a másikon pedig túl nagy az ablak, és nem tudni, mikor csap ki rajta a feneketlen tűz. Jólesett Pender Pista féltése. — Ha meggondolnák a dolgot, akkor én is segíthetek. Az egyik kőművescimborám ennek a felelőse a vállalatunknál. No, elszegődnétek hozzánk ácsnak. Értetlenül vigyorognak. Méghogy mi ácsnak? — Az már igaz, hogy a fa kezesebb, mint a vas. Vagy mint a tégla... — jegyezte meg Pender. Mi csak hümmögtünk rá. — Igaz! A fa kezesebb . . . — Gondoljátok meg! — hagyta ránk az ács. Később még egy férfi ült le mellénk, és váltig esküdözött, hogy ő szerez nekünk egy jó helyet. Overallja új volt, mellényzsebéből három fényes töltőtoll csillogott elő; jól volt fésülve, ez még a siltes sapkája alól is kitetszett. Csak a szúrós szeme nem tetszett ennek az embernek. Ügy nézett ránk, mintha át akarna világítani bennünket a tekintetével. De beszélni igen jól tudott. Néha nem is értettük, hogy miről beszél. Már-már hajlottunk arra, hogy felcsapunk vasbetonszerelőnek, de akkor az ács azt mondta: — A fa mégiscsak kezesebb mint a v a s . . . Magatok mondtátok. Vagy nem mondtátok? — Mondtuk, mondtuk. D e . . . a vasbetonszerelő, az más! Üjra tanácstalanok lettünk. Mert valójában nem tudtuk, mi is az, hogy vasbetonszerelő. Csak a vas íze tetszett jobban. — Most már lesz valami — könyökölt az oldalamba Csorti, és hunyorgott hozzá. — Hülye vagy! — mondta erre Palló Jancsi. — Hülye vagy te! — Maga kíséri a gyerekeket? — kérdezte a töltőtollas. — Én, persze hogy én! — Szívesen meghívom egy italra — s már állt is íel. — H á t . . . ha mindenképpen akarja, elfogadom. Tudja, mifelénk szörnyen barátkozó természetűek az emberek. Mert mi, abaújiak úgy tartjuk, ha az ember a másik embertársával szíves viszonyba lehet, akkor mért lenne másként? Mire való dolog két embernek békétlenkedni... ? — s már láttuk, Pender Pistát a vasbetonszerelős férfi le nem rázza magáról, amíg pénze "meg türelme van. — Abba azért ne egyezzetek bele, hogy eladjon benneteket ennek a rozsdamesternek — mondta bizalmasan a gyulladt szemű ács. — Én mondom nektek, hogy belőletek jó ács lehet. És a nóta is azt mondja, hogy az ácsokat még a lányok is jobban szeretik . . . Kamaszosan röhögtünk ezen is. Bár mi még alig-alig gondoltunk a lányokra, de a nótát mi is ismertük. Egyszeriben ez a gyulladt szemű ács lett a legszívesebb ember a mi szemünkben. Később Pender Pista visszajött a vasbetonszerelővel. Igencsak jókedvük volt. — No, fiúk, nagy szerencsét alkudtam ki néktek! — harsogta. — Mifélét? — kérdeztem. 28

— Olyan szakmát tanulhattok majd, hogy anyátok belehal a gyönyörűségbe. — Bizony, gyerekek! — kacsingatott a vasbetonszerelő is. — Majd én a kezembe veszem a sorsotokat! Leültek mellénk, elterpeszkedtek. Hallgattunk. Össze-összenéztünk az áccsal, hogy értse: nem hagyjuk mi. S szerettük volna tudni, miféle megegyezést kötött Pender Pista ezzel az ellenszenves pofával. Mi köze neki a mi sorsunkhoz? És ha már ezt kérdeztem magamtól, akkor nyugodtan hozzátehetem: „Hát Pender Pista milyen jogon dönt a mi sorsunk felett?" Őt csak annyival bízták meg szüleink, hogy kísérjen bennünket a városba, és hogy ügyeljen ránk. az átszállásoknál meg a nagy forgalomban. A választásról nem esett szó, azt anyám rám bízta. Nem vagyunk mi már gyerekek, akikkel csak úgy elbánjanak. Tudom én, hogy a sör beszélte rá valami aljasságra ezt a Pender Pistát. — Velünk is úgy akarsz elbánni, mint a cigányokkal? — kérdezte Palló Jancsi, akivel egy szemvillanással megértettük egymást. Egyet gondoltunk. — Hallgass, süvölvény! — mordult fel Pender. — Ilyenek ezek a fiatalok — fordult a többiekhez. — Az ember a lelkét kiteszi, hogy segítsen rajtuk, és akkor ez a hála érte. Pedig hát mi hasznom nekem abból, hogy törődöm velük? Semmi! És mért teszem én ezt? Miért? Mert kötelességemnek érzem! Földiek vagyunk, sőt szegről-végről rokonok is. És mert félárvák! Csorti, neked csak a nagyapád él. De mire mégy azzal a kelekótya öregemberrel? A bolondos kolhozt akar csinálni a mi falunkban is. Hallottak már ilyet? Ez meg? — és rám bökött — ez még szerencsétlenebb. Soha rendes dolgon nem járt az esze. Könyveket olvas, meg ilyeneket csinál. Lehet az ilyen rendes ember? — Olyan nagy hangon és gonoszul beszélt Pista, hogy ezt az ács sem tűrte már szó nélkül. — Nem olyan önzetlen a maga segítsége! Meg aztán butaságokat fecseg összevissza! Rendes fiúk ezek, ezt a viselkedésükből látni. — Mert vidékiek. Falusi suttyók. Nyikkanni se mernek. Betojnak a nadrágba! Csorti idegesen megrándult. Megfogtam a kezét. — Nyughass! — Ejnye, ejnye, elvtársak! Csak nem veszünk össze — mézesmázoskodott a vasbetonszerelő; szúrós gombszemével erősen ránézett Pender Pistára. — Áz áldóját, eddig olyan jól megvoltunk. Itt vannak ezek a gyerekek... szóval, itt vannak, segítünk nekik jó szívvel, hogy tisztességes pályát válasszanak maguknak. A társadalom hasznára, meg a maguk boldogulására. Ez a fontos most. Pender felpattant a helyéről, és kiabált. — De a hála! Hát ezt érdemli az ember tőlük? Segítek nekik, és akkor... A vasbetonszerelő lenyomta az ülésre. — Ne ugráljon, hallja! A fiúk velem jönnek, ebben megegyeztünk már egyszer. Igaz? — és ellentmondást nem tűrve, ránk nézett. ;— Az áldóját a világnak. Ilyen derék legényeket csak nem eresztek ki a kezem közül! — Aztán mennyi toborzási pénzt adnak magának... ? — kacagott fel az ács, a gyulladt szemű. Huncutkásan kitárta a tenyerét. ' — Miket nem beszél — zavarodott meg a másik. — Nem pénzért teszi ezt az ember. Nem bizony. Kötelességének érzi, ennyi az egész. — Beszélhet nekem, amennyit akar. Ismerem én a dörgést. — Miről.beszél maga? — csodálkozott a gyulladt szeműre Pender Pista. — Tudja azt a maga elvtársa — bökött a vasbetonszerelőre. Pender kérdően ránézett: kikerekedett a szeme, és tele volt mohósággal. — Miféle toborzási pénzről beszél emez? He? No! 29

— Butaságokat beszél! Menjünk gyorsan, amíg kapni abból a sörből. .. Vitte magával Pender Pistát. — Maga aztán jól elbánt ezzel a szerencsétlennel. Így is alig keresnek valamit. Mert mennek már ezek a gyerekek maguktól is. Nem kell őket csalogatni — mondta a martinász a gyulladt szeműnek. — Meg aztán kifizeti ő a tisztességes részt a másiknak... sörben. — Hiszen éppen ez a baj. Járom a vonatot, az emberek vedelnek. Rumot, sört, cukorpálinkát meg mit tudom én. Az egyiket államilag árusítják, a másikat zugkereskedők... Nem sok időnk volt álmélkodni azon, hogy a felnőttek a mi bőrünkre alkusznak és velünk kereskednek. Előbb muzsikaszó, aztán meg a lárma ütötte meg a fülünket. — Itt vannak a cigányok! — lökött oldalba Palló Jancsi. — Abból pedig nagy kalamajka származhat. Menjünk Penderhez! — javasolta Csorti Jóska. — Menjünk — hagytam jóvá. Mert akárhogyan is történt, akármit vétett ellenünk és a sorsunk ellen ez a Pender Pista, mégiscsak földiek vagyunk. És mert egy faluban nőtt fel minden ágazatunk-gyökerünk, valószínű, hogy rokonok is vagyunk. Ádámról és Éváról mindenképpen. A bajában csak segítünk valamit! — Jobban tennétek, ha maradnátok — figyelmeztetett bennünket jóindulattal a gyulladt szemű ács. — Bajba keveredtek. — Menni kell! — mondtuk majdnem egyszerre. — Pender Pistát megberetválják a cigányok. Csorti elővette a szép, fényes nyelű bicskáját. — Csak riasztásnak szánom — mondta mentegetőzve. De én a szeméből láttam, hogy használni is képes, ha baj adódna. Tekintetemmel csillapítottam. — ö volt a bolondos... azzal a vízzel. Minek húzatja a nótáját, ha nincs pénze. — Csak nem a cigányok pártján vagy? — ütődött meg a beszédemen Palló Jancsi. — Fenét vagyok én a pártjukon. De bicskázni nem szabad! Így érkezzünk a városba? Egyenest a rendőrségre? — Mert bizony pár perc múlva megérkezünk! — mondta a martinász. — Jobb, ha készülődtök a kiszállásra — javasolta a gyulladt szemű. így is tettünk. De persze nem volt nehéz felkészülni. Miközben nyakunkba kanyarítottuk vászontarisznyánkat, melyben a kenyér, a vaj, a szilvalekvár púposodott, hallottuk, hogy a lárma erősödik és egyre közeledik. — Megöli! Megöli! — visította valaki, talán egy hozzánk hasonló kamasz, de az is lehet, hogy egy asszony lehetett. — Már ölnek valakit! — mondta Csorti, és a hangok irányába rohant. — Ebből baj lesz! Gyere, Jancsi. Utána vettük magunkat. Pender Pistát akkor már igencsak szorongatta a két cigány. A vagon ajtaját akarták kinyitni, és kidobni a robogó vonatból, Pista kapálódzott, hadonászott az öklével, de bizony kevés sikerrel. A sörivó cimborája a kíváncsiskodók gyűrűjét próbálta áttörni, és veszettül kiabált. — Tartsd magad, cimbora! Már megyek! — de közben egy lépést nem jutott előbbre. Lehet, hogy nem is akart hozzájuk férkőzni. — Majd én cipóra verem a füstös képűeket! — rikoltotta Pista, és amint tehette, felvette a bokszolok pózát. A támadói ezzel nem sokat törődtek. Löktek rajta egyet, és akkor már oda volt a póz. És egyre közelebb került az ajtóhoz. A füstös, gyér fényű kupé30

ban jószerével alig tudták megkülönböztetni egymást az emberek. Egy hatalmas, ide-oda imbolygó élőmassza kiabált és veszekedett. — Gyere! Gyere! Itt vagyok, Jóska öcsém! — kiabálta Pender Pista, aki egyre kevesebbszer tudta felvenni a bokszállását, és már a söröző cimboráját is elsodorta közeléből a tömeg. — Megyek Pista bátyám! A szentségit!... Ez a Csorti úgy tudott káromkodni, mint egy kocsis. Talán még annál is jobban. Szidott mindenkit, mindent, és ha a bicskája nem is, de a nagy hangja igencsak félelmetessé tette. Hátulról belekapaszkodott a kontrás kabátjába. Nem hiába láttam én elnyűtt szövetűnek a szegény, kopott zakót, az első rántásra lerepedt az egyik szára. — A drága ruhám! — kiabálta a kontrás, és megpróbált visszafordulni. De ezt már nem nézték jó szemmel az utasok. — Gyerekre támad! — Fogd le a gazembert! Megfogták és beszorították a vécébe. Utánatuszkolták a prímást is, aki még egyre markolászta Pender Pista torkát. Mikor végre visszakeveredtünk a magunk fülkéjébe, Penderről szakadt a verejték. — Ha ki nem szedik a kezem közül, agyonverem. Én mondom, hogy agyonverem azt a két varjút. — Majdnem nagy ára lett a mulatságnak! — jegyezte meg szerényen Jancsi. — Te csak hallgass! Ezt már nem tűrhettem szó nélkül. — Minek muzsikáltat magának az olyan ember, aki pénztelen . . . ? Pender elszomorodva nézett rám. Erre nem volt szava. De a tekintetéből láttam, valami rág a lelkében, és szeretne szólni is. De mit lehetett mondani a pénztelenségről, a sok gyerekről? Bántam, hogy megszóltam. 5

Megérkeztünk a városba, melynek pályaudvarán ugyanolyan sárgás fény fogadott, mint amilyen elkísért bennünket utunkon is. Csakhogy ez a fény tengernyinek tűnt a mi szemünkben. Álmélkodva lestünk. — Halljátok! Több cirkuszt nem akarok. Kinn az állomás előtt várjatok rám! — mondta Pender, és már ott sem volt. A bejáratnál Pender Pista sörös haverja várt. — Megvagytok, fiúk! — kiáltotta lelkesen. — Csakhogy megvagytok! — s már lódult is felénk. Kitérni nem lehetett. — Viszlek benneteket a szállóra. , — Van nekünk szállásunk! — mordult fel Csorti. — Tudom, hogy nincs. Ne is vitatkozzatok. Gyorsan, gyorsan, indul a villamos. — A mi villamosunk nem indul. — Mért makacskodtok, fiaim... ? — veregette meg a vállunkat. Jót akarok néktek. — Nekünk nem indul a villamosunk — mondta még egyszer Csorti. Az a harag szólt belőle, amelyik Pender Pistát védte a vonatbéli verekedéskor. — A barátommal, az elvtársammal mindent megbeszéltem. Mindent elintéztem. Várnak bennünket, csak menjünk. — És olyan mézesmázas szavakkal csalogatott bennünket, hogy nem is tudtuk mire vélni a kedvességét. ígért szép ruhát, jó szállást, becsületes tanoncfizetést, kosztot. 31

— Ezt mindenhol megkapjuk! — Pista ott várja magát valahol a restiben — mondtam. — A restiben? Hát nem lógott meg a cigányok elől? — Fél is ő két szál cigánytól! Maga félt! — Neked nagy a szád, fiam! A tehetséged legyen ilyen, akkor még kétezer-ötszáz, sőt háromezer forintot is megkereshetsz a vasbetonszerelő szakmában — intette le Csortit. Csorti Jóskával semmire sem ment, hozzám fordult. — Te vagy a legeszesebb mindközt. Mondd csak, hogy hol van a ti pártfogótok? Az a Pender, vagy hogy hívják. — A restiben. Egyszer már mondtam. — De kurták vagytok — paprikázódott fel a kerítőnk. — Mifelénk így beszélnek. — Várjatok meg, míg visszajövök! — intett bennünket. — Itt eltévedtek, hogy többet haza se találtok. — Csak nyugodtan. Ha nem magát, akkor Pista bátyánkat megvárjuk. Amint eltűnt, már kereket is oldottunk. — Éjszakára hová menjünk? — néztünk egymásra: villamossíneken mentünk keresztül, majd egy keskeny patak partján, amelynek bűzös vize kátrányosan csillogó volt, és egy hatalmas vashídon álltunk meg. Alattunk rengeteg mozdony; vagon vagont ért. — Aludni kellene valahol. — A pályaudvar is megteszi — javasolta Palló Jancsi. — Azt mondják, hogy ott nem szabad, csak ha érvényes a jegyed. Közben letelepedtünk a híd lábánál, egy füves árokpartra. És amint letelepedtünk, már éreztük: éhesek vagyunk. Valaki ránk köszöntött. Egy rendőr állott fönn a parton. — Falatozunk? Falatozunk? — kérdezte, és lebotorkált hozzánk. — Eszegetünk. Megéheztünk — feleltem tisztelettudóan társaim nevében is. — Jó étvágyat. — Köszönjük! •— Hová, hová? — kérdezte, miután elhárította kínálásunkat. Mert jó szívvel megkínáltuk a rendőrt is. — Csak tessék! Hazai! — biztatta Palló Jancsi is, akinek a bátorsága meglepett. — Ide jöttünk szerencsét próbálni. Tanulónak szeretnénk elszegődni. — Mi szeretnétek lenni? — kérdezte ravasz fogással a rendőr. — Na? — nézett rám kutató tekintettel. — Mi? — gondolkodtam egy pillanatig. Sokáig nem várhattam a válaszszal, mert akkor gyanút fog. Gyorsan válaszoltam hát. — Ácsok! — Aztán hová iparkodtok? Melyik építkezéshez? Mert annyi van itt, hogy na! — A postai építkezéshez. Tetszik ismerni bizonyára, ott épül az új posta. — Ismerni ismerem — mondta, s láttam rajta, hogy több kifogása és kérdése a szakmaválasztásunkat illetően nem lehet. — Papírotok van-e? Mutattuk neki a bizonyítványunkat, születési anyakönyvi kivonatunkat, meg mindent, ami nálunk volt. — Hát ez tényleg rendben lenne — mondta elmenőben. ... .Éjszakára ott vackoltunk le a híd melletti sáncban. A.békés városi emberek, akik későn tértek meg dolgukból, megcsodáltak bennünket. Mert mi hárman úgy festettünk, mint a mesebeli vándorok, akik elindultak szerencsét próbálni, hazai étellel és hazai bizodalommal feltarisznyázva. És én különben 32

is, világutazó akartam lenni... Lefekvés után sokat ábrándoztam. A csillagokból próbáltam kikutatni, merre vannak anyámék, a testvéreim. Mintha más, egy idegen égboltozat nézett volna itt ránk. Az otthonit már ismertem és megbarátkoztam vele. Az otthoni csillagok külön világokba vezettek, s tudtam, hogy nappal hol tartózkodnak. Kutakba bújnak be, és ott alszanak. Akik jártak már igen-igen mély kútban, azok a víz tükrén nappal is láthatják a csillagokat. Tudtam, merre indul a Göncöl szekere, mikor kotlósodik a Fiastyúk, és a Hajnalcsillag megjelenése nekünk annyit jelent, mint a városi embernek a gyári sziréna hangja. Fáztam. Közelebb húzódtam cimboráimhoz. Csorti és Jancsi már mély, egyenletes szusszanásokkal aludt. Palló Jancsi, az én testvéri jó cimborám néha mocorgott, makogott álmában. Vajon merre jár? Ahogyan néztem őket, és megpróbáltam álmaikat kikutatni, megnyugodtam. Már abban is bizonyos voltam, hogy reggel minden gond nélkül megtaláljuk a gyulladt szemű útitársat, akinek kőművescimborája majd elintézi felvételünket.

3 Tiszatáj

33

VERESS DÁNIEL

Szélfútta ágon fészek MOZGÓKÉPEK S Ü T Ő ANDRÁS

MŰHELYÉRŐL

H a j o l j u n k egy kicsit közelebb e g y m á s h o z Közelségben n y í l i k a távlat is. Egy Sütő-interjúból. 1969.

KÖZELEBB A PROVINCIÁHOZ „Sütő András azon írók közé tartozik, akiknek tehetsége m á r a népi demokrácia talaján fejlődött ki." Ezt az agronómiai leckék szóhasználatát társító mondatot egy 1965-ben keletkezett pályakép legelejéről írtam ki. Üjraolvasható a romániai magyar irodalom történetéről összeállított és 1969-ben kiadott egyetemi tankönyvben.. A következő, hasonlóképpen pontatlan, laza, nyelvileg égbekiáltóan m a g y a r t a l a n szólánc egy 1970-ben közölt Sütő-arckép első sora: „Jellegzetesen szocialista írókarriert mondhat a magáénak." Ez — a tartalmában is recsegő-ropogó — megállapítás, mindössze egyetlen kötőjellel bővülve, finomodva — „író-karrier" — belekerült a r o m á n i a i magyar irodalomról 1971-ben kiadott áttekintésbe is, melyben a szerzők így „határozzák m e g " Sütő András irodalomtörténeti helyét: „ . . . e m b e r i - m ű v é s z i alakulása pontosan, szakaszról szakaszra jelzi a felszabadulás utáni huszonöt év történelmét." Tanácstalan vagyok. Nem értem, miért „jellegzetes" Sütő karrierje? A karrier szótól meg egyenest irtózom: a közhasználatban enyhe tisztátalanság lengi körül. És egyáltalán m i — és mihez viszonyítva — jellegzetes? A z esztétikai p á l y a k é p vagy a közéleti pályafutás az? És egy írói pályán létezhet egyáltalán ily m ó d o n objektiválható „jellegzetesség" — m i n t történelem és írásművészet közvetlen korrelációja? Mintha az idézett besorolás Sütőnek egy l á m p á t lóbáló vasúti bakter szerepét tulajdonítaná: vigyázat, itt a pálya emelkedik, amott süllyed, emitt k a n y a r van, dőlünk, kapaszkodjunk, emberek . . . Nem vállalkozom az egybemosott, illetve összemosott vagy gubancolt szövevény szétszálazására. Egyetlen kérdésem van: a zavaros, irodalmiatlan megfogalmazás — tartalmilag — megrovás vagy dicséret? Talán a megfogalmazók szándéka ellenére dicséretnek vélem. Az elkötelezett realista író dicséretének; annak, aki ismeri az írásos gondolatközlés szabályait: azt, hogy hol, kinek és főleg miért írunk. Sütő András negyedszázadon át a történelmet csináló, ugyanakkor elviselő tömeg szívdobbanásának, életének h ű krónikása volt. Vállalhat-e író — hűségben, helytállásban — többet, nagyobbat? J e l l e m z ő módon, m i n a p a Brassói Lapok írói albumában nem is műveit, h a n e m pályája, m u n kássága állomásait sorolta föl: „Közösségi munkám közepette írtam elbeszéléseimet, kisregényeimet, színdarabjaimat, esszéimet, cikkeimet. Ezekről nincs mit beszélnem: ha van hangjuk még, beszélnek maguk helyett." A tömeg krónikása? A használt fogalom túlságosan művek világa marokba fogható. Első írásos eszmélődése derekától számítva — tulajdonképpen egyetlen elhatározó föld életének bugyrát bontja, bontogatja: „Hol vagyunk 34

tág, pontatlan is. A Sütőóta — a negyvenes évek erejű alapélmény, a szülőhát? A Mezőségnek hívott

erdélyi dombvidék kellős közepében, Kolozsvártól negyven, Marosvásárhelytől hatvan kilométernyire, távol a vasúti és szellemi közlekedés ütőereitől, hajdani lápok, tavak, nádasok kiszikkadt völgyében. Makkai Sándor püspök úr néhány évtizede regényt írt rólunk vagy inkább segélykiáltást, az volt a címe: Holt-tenger. Hasonlatos hozzá valóban a vidék domborzata. Valamikor tenger volt itt, aztán elment valamerre, mi itt maradtunk, hasonlóképpen a vízi világból a természet sanyarú változásaiban az élelmes kétéltű békák is." Ez h á t az az erdélyi tájegység, melynek tárgyi és emberi v i l á g á b a n S ü t ő András otthonos. „Engem innen üres tarsollyal soha el nem engednek" — vallotta, többértelműen, szülőfalujáról, Pusztakamarásról. És n e feledjük létezésünk m á s i k meghatározóját — vagy k a l o d á j á t kellett volna írnom? —, az időt sem. Egyik, évekkel ezelőtt írt versében Sütő így komorodik el: Harmincnyolc év a sebkötés rajtam, s gyógyíthatatlan sajgással lüktetsz alatta szegény, szép gyermekkor! Csomóra r á n t v a : a mezőségi t á j valósága, lakóinak sorsa, élete — a középpontban elhelyezkedő faluval, nagycsaláddal —, v a l a m i n t a gyermekkori világ mélyforrásként felbuzgó élményanyaga t á p l á l j á k a sütői művet, biztosítják lényegi — tehát tartalmi, szemléleti — egységét. A z otthoni dolgok „kibeszélésére" célzó faggatózásra ezt válaszolta egy interjúkészítőnek: „Nem róluk, nem hozzájuk, hanem velük szóltam. Mintegy a kórus örökös tagjaként... Azt is hozzátehetném, hogy a »kibeszélt« dolgaik közismertek. Szándékom is ez volt: nyápic titkok feszegetése helyett vaskosan közismert dolgokról írni. Ehhez kell ma a lélegzet. Még akkor is, ha közismert dolgokról nehezebb írni, mint közismeretlenekről." A kérdés és válasz az Anyám könnyű álmot ígér felől és felé vágott, de érvényesnek tekinthetjük a megelőző két évtized írásaira is. A magatartásmintát nem nehéz felfedeznünk: az író, az erősebb szélverésben is, kiállott a tornác küszöbére. Hiteles t a n ú n a k , résztvevőnek, számot adónak, elszenvedőnek. Ebben, példásan a nemzetiségi író népszolgálati misszióját teljesítette. A z íróét, aki irodalmon k í v ü l i ügyeket is hivatott szolgálni, akinek személye, munkálkodása m i n t közügyi magatartás is mérték és erkölcs, s példamutatásával is m ű v é t alkotja. Fölösleges azon t ű n ő d n ü n k — vagy keseregnünk —, jó-e, ha a közvetlen társadalmi tett éppoly fontossá v á l i k az írástudó életében, m i n t az írás. S h a a tollat nemcsak lantként, de lapátként s parittyaként is kezelni kényszerül. E n n e k az ikresültségnek hagyományai századosak, anélkül, hogy jelenkorunkra időszerűtlenné vált volna. A z írói pálya Kelet-Európában éppen ezzel a közügyiséggel v á l i k teljessé, ez hitelesíti a z írást is, hiszen az sem m á s m i n t : szolgálat. Befele — m o n d j u k ki önm a g u n k ! — üdvösségügy; kifele — misszió. Értelmét — de értékét is! — az utóbbiban nyeri el; a válaszban arra a szüntelenül időszerű kérdésre, hogy „mifajia gondok ülnek egy közösség homlokráncaiban". A nemzetiség í r ó j á n a k lánggal kell lobognia, m i n t Mózes nevezetes csipkebokrának, megvilágítva népe számára az ösvényt. Éppen ezért csalárd dolog lenne csak gyönyörködve b á m u l n i az ö n m a g á t eleven szövétnekként használó írót, a széplelkek és közömbösök semmire n e m kötelező blazírtságával, különállásával. Sütő A n d r á s — a Hajnali győzelemtől kezdve — nem csillapuló hűséggel vállalta népével — íróként a „természeti emberrel" — való együvé tartozást. Vállalta értük, m i a t t u k és helyettük a szó k i m o n d á s á t a társadalmi hatékonyság mindenkori reményében. A kérdező írótársnak, az Anyám könnyű álmot ígér szegélyére, arra, hogy „milyen irányban moccan benne a toll" — ilyetén felelt: „...az igazság felé. Vagyis ia megtalált — és- nem kitalált — gondok irányába. Egyebek között a tényszerű közlések felé. Ne gondolj persze monográfiára, nem vagyok a műfajnak tudósa. A megszámolt újszülöttek, a temetőbe kísért halottak számából általánosabb érvényű tanulságokat próbáltam levonni. Néhol derűset, másutt komorabbat... Mozgásirá-

3*

35

nyokat próbáltam kitapintani. Beleszőve — hai jól emlékszem — így fogalmazott

a magam életérzését meg: a szabadságból

is; az óhajt, amit föl, szabadnak."

Ady

A cél magas, á m a kikanyarított, műbe emelt életsáv — vethetné k ö z b e az aggodalmaskodó — s z ű k . A z európai irodalmi p a r f ü m ö k t ő l elkényesített szaglású orr a k á r bűzt is szimatolhatna: a vidék poézise, h ó n a l j á b a n a vidékiességgel. Ne tagadjuk, lappang — az egykori, áldatlan urbánus-népi szétválasztás m a r a d i hagyományaként — ilyesféle vélekedés Sütő A n d r á s i r á n y á b a n is. M á r m i n t irályát tekintve. A szétválasztás felelőtlen, ködösítő volt egykor, zavart támaszt m a is, álproblém á k a t kreál. Á m nem a bajkeverők, hanem a z alkotások döntötték s d ö n t i k el a kérdést. P é l d á n k a t közelebbről véve szemügyre: a Sütő-mű alakzataiban, hőseiben kétségkívül regionálisan sajátságos. Egy fehér foltot töltött fel — lehetséges változatként — színné, i r o d a l m u n k képzeletbeli szellemi térképén. A z erdélyi, r o m á n és magyar népélet artézi mélységeit fedezte, tárta fel a történelmi t e k t o n i k á k meghatározott övében. A z igazi irodalom persze mindig felfedezés is, á m a közlés m ű v é s z i minőségét és súlyát a dolgok n e m puszta egyedi valóságosságukban n y e r i k el; hanem a m ű b e transzponált esztétikumban, a művészi feleletekben és válaszokban, az üzenetben felszikrázó eszmében. Ezek szentjánosbogár-fényei a k á r Párizsig is elcsilloghatnak. De az, aki Pusztakamaráson úgy viselkedik — viselkedés alatt az írást értem — , m i n t h a Párizsban tikácsolna a benzinbűztől, s a j n á l n i v a l ó a n vidékies. Hamis, rögeszmés, fantomkergető — és felelőtlen — m i n d e n olyan értékrend, m e l y Sütő A n d r á s szemlélődéssel átszőtt, felcsillogó, de i n k á b b árnyékos f a l u k é p é n párizsi b u l v á r o k fényorgiáit kéri számon. Íróember s z á m á r a egyetlen erkölcsös lehetőség adódik: Pusztakamaráson Pusztakamarást kifejezni. A kort és embert saját t a l a j á n , a szivárvány íve alatt á t b ú j n i igyekvőt, gondjaival és reményeivel, őszintén és keményen. És hűséggel, a művészet szeplőtelen eszközeivel. H a ez v a l ó b a n sikerül, az író egy kicsit kifejezi Párizst is. A dolgok a pincében, a földszinten zárt élménytérhez, anyaghoz, időhöz kötöttek. Így van ez — puszta a n a l ó g i a k é n t m o n d o m — Faulknernél, K a f k á n á l , K a v a b a t a Jaszunárinál is. D e a művészi-gondolati megformálás toronyházemeletein, a h u m á n u m mennyezetvilágítása alatt a m o n d a n d ó nemcsak közérdekűvé, de egyetemessé is válhat, a m a g a m ó d j á n . E m e l j e m m e g a hangom: világirodalmivá, ha a fogalom helyes értelmezése szerint v i l á g i r o d a l m i helye a n n a k az írónak van, akinek neve említése é l m é n y t idéz föl, tehát elolvasott m ű v e t . Természetesen igen jól tudom, hogy a „hely" még nem „ r a n g " : a v i l á g i r o d a l m i rangot az időnek s még j ó n é h á n y tényezőnek kell hitelesítenie. Á m hozzak egy példát a „hely"-re, másként a „besorolás"-ra. R. M . Albérés, a modern regény történetéről írt összefoglalásában a Puszták népét a k u b a i , bolíviai, dél-afrikai, dél-amerikai indián, szardíniai és a l a p p élet — d o k u m e n t á r i s értékű, tudatébresztő — ábrázolásai közé sorolja. Illyés G y u l a klasszikus értékűvé nemesedett helyzetképe — az idegen, a távol élő — olvasó szemében megdöbbenést keltő felfedezés. Reflektorfény-vetítés a tengerfenék t i t k a i közé, híradás egy egzotikus világról. Meggyőződésem, hogy a német, francia és a n g o l kiadások u t á n , a z Anyám könnyű álmot ígér is ebbe a kapitólusba kerül, jellegének s vitathatatlan művészi értékének kitüntető .elismeréseként. Nos, ez lenne a m a bizonyos világirodalmi „hely". Sok vagy kevés? — ne feszegessük. M i többet értünk, érzünk és t u d u n k — a m ű v e k e t olvasván. P é l d á u l testközelből azt, hogy S ü t ő A n d r á s n e m kívülről nézi, h a n e m belülről éli — és így t á r j a föl — a rostjait á t j á r ó világot. Ügy él benne, hogy elszakíthatatlan közösséget tartva fölé is emelkedik, vállalva ö n n ö n m ú l t j á n a k — a m i egyben jelenkora is! — lelkét. A megidézés, megörökítés — minden szakszerűsége és tárgyilagossága .ellenére — nem tudomány, h a n e m költészet. A tények, történések gazdag sokasága a sors, a történelem, a nemzetiség valóságáról beszél — az ember és az emberiesség nyelvén. Egyetemesérvényűen, tényszerűen és szabatosan. Beszél, tehát üzen. A h a l l ó f ü l ű 36

nagyvilágnak is, hiszen „az igazságnak nem kritériuma, hogy hol hirdetik". A z igazság ismérve az, hogy igaz. A megpendített paradoxonnal m a j d m i n d e n kelet-európai író — ki-ki a maga m ó d j á n — küszködik. Vidék és nagyvilág? Konkrétebben: valós eredményeinkkel hogyan kapcsolódhatnánk fokozottabban a világ szellemi vércseréjébe? Sütő A n d r á s — nemcsak saját munkássága, h a n e m ö n m a g u n k fölött is t ű n ő d v é n — m á r másfél évtizeddel ezelőtt így s u m m á z t a — s egyben fel is oldotta — a kérdést, ezt a sznobéria által felfújt, hólyaggá duzzasztott d i l e m m á t : „A provincializmus egyebek között az arányérzék hiányát jelenti. Másrészt magának a provinciának, a provincia — a falu, a város, a Székelyföld, Kalotaszeg, Mezőség, Bánság, Duna mente — ezernyi és milliónyi nagy kérdésének, a magasba ívelő vagy visszahulló, megrázó és ámulatba ejtő emberi sorsok merész megragadásának hiányát jelenti. Harmadrészt pedig: a menekülést a mi valóságunktól, hagyományainktól, történelmi emlékeinktől, nemzetiségi problémáinktól — a világtávlat felé. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy vannak itt olyan irodalmárok is, akik Thomas Mann hőseinek útirányát betéve tudják, de ha magukra hagyod őket, nem találnak el Nyárádszeredáig. Szándékuk nemes, ebben én nem kételkedem. De ahogyan az olvasmányélmény bódültságában, az életünktől elszakadottan keringenek a világirodalom csillagrendszerében, s ahogyan irodalmunk kicsinyességei, földhözragadottságának árulkodói jelei ellen lázadoznak, ez maga a provincializmus. Mivel biztassuk hát magukat? Anélkül, hogy bárkit is ki akarnék oktatni, ezt a biztatást így fogalmaznám meg: a nagy irodalom szította nagy igényekkel, vissza a provinciához, önmagunkhoz, valóságos élményeinkhez. Ennek az életnek tápláló nedvei növeszthetik csak naggyá a mi kicsiny irodalmunkat." Ezt a félreérthetetlen, magyarázgatásra nem szoruló ars poeticát még 1958 legelején fogalmazta meg Sütő András. Időszerűsége, érvényessége nem sokat változott: az intés m a is elhangozhatna, noha m á r van olyan m ű is, mely nagy igényekkel nyúlt valóságos élményeinkhez. Másoké mellett éppen a Sütőé, aki az igét — j ó p a p m ó d j á r a — ö n m a g á r a érezte elsősorban érvényesnek, illetve kötelezőnek, és sorsát, mint erkölccsé nemesedett kényszert, vállalta. Szava mögött egy közösség életigénye lüktet. A z igazságot n e m a toronyablakból szertepillantva s a világ csodáin ámuldozva, a magasság védettségében tűnődve kell keresni, hanem lenn, a torony tövében, néha csupasz kézzel n y ú l k á l v a a csalán közt. Sütő m i n d e n sorát a közösség képviseletének öntudata j á r j a á t : a leírt szó az élet m i n d e n vitás pillanatában állásfoglalás, melyet idő, tapasztalatok, körülmények és elvárások forrasztanak hivatástudattá. A z általa képviselt irodalmi irányzat szociális és nemzetiségi, aktív és elkötelezett, s a vezér n e m seregtelen. A z eszmék felől fordítsuk a szót — a l c í m ü n k szerint a mozgóképet felvevő lencsét — a z Anyám könnyű álmot ígér néhány — a m ű f a j körébe vágó — kérdése felé. A z értékelők n a g y j á b a n egyetértettek azzal, hogy a szerző által használt m ű f a j i besorolás — „naplójegyzetek" — n e m a legpontosabb. Volt, k i irodalmi szociográfiaként emlegette a művet, egy másik kritikus egyszerűen dokumentumként, egy harm a d i k egyenest regénynek nevezte parttalanként tételezve a m ű f o r m a határait. Folyóiratközlésben megjelent részeit egyesek riportként dicsérték. A besorolásokban, m i n d a h á n y b a n v a n valamelyes igazság. Á m ugyanennyi okkal nevezhetnénk elbeszélés füzérnek, esszéizált tablónak, önéletrajzi vallomásnak, Pusztakamarás ürügyén írt emlékiratnak is. A m ű megint kifogott a m ű f a j i címkegyártókon. Érthető, hiszen a merev kategóriákat az elmélet — gyakran a steril íróasztal — teremti, s mindenkor maga a m ű d ú l j a szét, hasonlatosan ahhoz, m i k é n t a m ű v e t az élet- és élményanyag növeszti-keleszti ki a zárt és tiszta f o r m á k teknőjéből. A z o n b a n n e m is a görcsösen pontos, h i b á t l a n m ű f a j i besorolás itt a lényeges. Sokkalta i n k á b b az az elméletileg adódó következtetés, hogy az emberileg gyakran roppanásos társadalmi változások feszültségei, egyenetlenségei, ellentmondásai a z okai — némileg magyarázatai is — a kristályokra emlékeztető sokhasadásos formá37

nak, mely elég gazdag és sokszögű ahhoz, hogy ki-ki ízlése szerint a m a g a kedvelt m ű f a j á t lássa bele az egészbe. M i n d e b b ő l következik, hogy S ü t ő András k ö n y v e — egy m á s i k fekvésben vizsgálva — irodalomszociológiai tünet is. Objektív a l t a l a j á v a l identikus s z u b j e k t í v alapszövete egy d r á m a i hangsúlyokkal terhes, földrengésérzetet keltő másfél évtized. A z író, a választott időszak — m i n t életszelet — feltárására törő igyekezetében, egyidőben t ö b b feladatot is betölteni kényszerül: adatot gyűjt, csoportosít, leltároz, emlékezik, térképezi és fényképezi a mozgó világot, szembesíti a m ú l t a t a jelennel, a félmúltat a régmúlttal és szakadatlanul átvilágítja a szüntelen szélfúvásban l á b á n maradni igyekvő embert. Ebben a sokat vállalásban a m ű f a j i határok kitolódnak, egymásra csúsznak, öntörvényűén módosulnak. A m ű központi pillérrendszere n e m jellemezhető közvetlen módon az epikai cselekménnyel, történéssel, tipizálódott személyiségmintákkal, mivel uralkodóvá — a m ű egészén belül — az esszéizáló betétekkel összekötött állapotrajz válik. Továbbá az élet- és élményanyag — m i n t írói nyersanyag, valam i n t a létrehozott műegész — tehát irodalmivá kristályosított létezés — ugyancsak azonossá lett. A m ű átfedések hálózatát mutatja, a z o n b a n n e m k í n á l „szabályos" epikamodellként egyértelműen összegezhető ismérveket, h a csak azt n e m , hogy a valóságot nem áttételezi, h a n e m csoportélrnényként jelentkező alakzatait — vitathatatlan történetiséggel, természethűen — jeleníti meg, megőrizve a klasszikus epika emberközpontúságát, valóságát költő m ó d j á n mimetizálva. Fel kell arra is figyelnünk, hogy a szerző kilép a lineáris-kronologikus időkezelésből. Illetve vegyíti azt a jelenre is érvényes hatással levő k o r á b b i — az emlékezetben feltáruló — eseményekkel, helyzetekkel, direkt d o k u m e n t u m o k k a l , melyek elhelyezését montázstechnikával oldja meg. A dolgok lényegmeghatározó okozatisága azonban így sem esetleges vagy véletlenszerű: az időrétegek v á l t á s a i n a k célja, hogy megszilárdítsa az emberi kapcsolatok rendszerében jelentkező eseménytelítettséget, elmélyítse a jelképessé tágítható elemek hitelét, s u g y a n a k k o r ezeket önmaga tényanyagának eszmei hordozójává is konkretizálja. Töredékes lenne a S ü t ő A n d r á s műhelyéről készülő képsor, h a n e m t e n n é n k egy kurtácska kitérőt az anekdota felé is. Ezt a démont saját maga szabadította magára. Egyik, tizenöt évvel ezelőtt írt jegyzetében — Eső elől tóba — olvasható ez a vélekedés: „Hogy irodalmunk sokszínű és sokfelé rugdalózó tehetségeinek mi húzza le szárnyát, nehéz lenne röviden és egyértelműen megfogalmazni. De közös bajunk... megállapítható. Életünknek mily nehéz és nagy kérdései oldódnak föl évtizedek óta az anekdota aranyvizében." Egy tünetet villantott fel Sütő András, s m á r i s továbblépett „az olvasóra kacsintó teremtés"-től, a z élet nagy összefüggéseinek ábrázolását követelve. Nem így a kritikusok! K a p t a k a szón, és Sütőre olvasták — visszaolvasták, fejére olvasták — a v á d a t : anekdotizál. Még az irodalomtörténetekbe is belekerült homlokráncoló megrovásként, s m i n d e n közíró megismételte — ejnye, ejnye fejcsóválgatással — az „anekdota aranyvizé"-t. O l y a n kulcsszó lett ez S ü t ő m ű v é h e z , m i n t tipológiailag — mellőzve az értelmezéseket — „háromnegyedes eszű"-nek emlegetni elbeszélései, kisregényei hősei. A férfiakat, mert az asszonyokat egészen m á s bordában szőtték. Ezúttal ne tapogassuk végig, hogy ebben vagy .abban a z elbeszélésben, vagy éppenséggel az Anyám könnyű álmot ígérben centiméterre, g r a m m r a m e n n y i az anekdotikus elemek aránya, súlya. Fogalmazzuk meg i n k á b b a sütői a l k a t és az anekdota kapcsolatának — v é l e m é n y ü n k szerinti — megítélését. Sütő A n d r á s kétségkívül kedveli a rövid, tömör, csattanós, igen g y a k r a n tréfás történetkéket. Kedveli és felhasználja a z anekdotát akárcsak Mikes, J ó k a i , M i k s z á t h s a maiak- is. Igen á m , de a kérdés az, hogy okkal, i n d o k k a l teszi-e vagy c s u p á n az éle, a móka, a kedves bolondozás kedvéért. A dolog ugyanis ezen dől el. A z anekdotizálás Sütőnél n e m a gyengeség, h a n e m az erősség jele. N e m a dolgok megkerülését, h a n e m a t ö m ö r lényegfelidézést szolgálja. Élénkítő, serkentő a 38

m i k r o m ű f a j : kor-, helyzet- és emberjellemző. Mert nem az író, hanem hősei szájtartását jellemzi. H o z z á j u k tartozik, gondolkodásmódjukhoz; őket emeli meg vagy leplezi le. És azt se feledjük, hogy m a g a a m ú l t is anekdotásul, az emlékezet maga is anekdotásít. Ezáltal v á l i k a tegnap elviselhetővé, a megtörtént megmagyarázhat ó v á és megbocsáthatóvá, ahol erre szükség van. A z anekdota e néplélek közérzetéhez tartozik. Sütő egyszerűen hűséges a valósághoz, hőseihez, anélkül, hogy a valób a n nagy problémákat elúsztatná a m a hírhedetté v á l t arany vízben! F u t ó pillantást kell v e t n ü n k a m ű n e k olyan erénye felé is, melyet m i n d e n olvasója rögtön észrevesz: az Anyám könnyű álmot ígér szépen, szép nyelven írt könyv.A sütői nyelv és stílus a l a p j á b a n véve egyszerű, világos, tiszta. Kicsit kimódolt, de nem feltűnően, és n e m hivalkodó, nem álcicomázott. Méltóságteljesen folydogál — n é m i játékos fölénnyel — , meseként. F á j d a l o m r ó l szólván is higgadt, szép egyenletes redőzetű és lélegzetvételű, tele emberismerettel s melegséggel. És az olvasóval összekacsintó humorral. Igen á m , de „minden nevetésünk után egy kicsit öregebbek leszünk". Tehát bölcs is ez a nyelv, ez a szivárványos próza, csináltság, rafináltság nélkül. A pallérozottságot — figyelemre méltó m ó d o n — társadalmi gond s igény táplálja. A Mezőség — l á t j a ezt, ki gépkocsin Kolozsvárról Marosvásárhelyre utazik — csupa kopárság, felgyűrődött laposság, por vagy sár. Egyszóval szomorú és elkedvetlenítő, kopasz dombvidék. Sivár s meglehetősen szegényes is. Sütőtől t u d j u k , hogy ilyen az ottélők nyelve is. Ezt örökölte a Mezőség író fia, de milyen m á s értelmet nyer itt az örökség szó. Három, egymástól jókora távolságban levő részt idézek az Anyám könnyű álmot ígérből: „A falut háromnegyedrészben románok, negyedrészt magyarok lakják. A z E G É S Z T Ő L k a p t a m útravalóul a gyermekkor élményvilágát, a negyedrésztől a küszk ö d ő nyelvet, e színes b ó j á t a vizek hullámzásában. Küszködőt m o n d t a m a cseppre gondolva, melynek bizonyára nincs k ö n n y ű dolga, mikor a közhely szerint a tengert kell visszatükröznie. A k á r m i l y e n bőven is számolom, alig százötven főnyi közösségtől t a n u l t a m magyarul. Olyantól, melynek Balassija, Csokonaija, A r a n y Jánosa, nyelvú j í t ó j a és nyelvcsősze a mindenkori tiszteletes ú r volt, régi f egy ver társai val: K á r o l i Gáspárral és Luther M á r t o n n a l , kinek zsoltárklapanciáit f ú j t u k m i n d e n vasárnapon a templomban. így énekelgetve, ha nem is nyertük el a feltámadást, a hozzá vezető legrövidebb utat: a kihalást elkerültük." így szólt az író a Nyugtalan vizek fejezetben. A folytatás — szűkülő körökben — a Jön az erdő c í m ű fejezetből való: „ A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint n e m erdőben, h a n e m bokorban születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, a m i b ő l a legkisebb költőnek is föl kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken A r a n y Toldija tartott ébren, azzal a döbbenettel, m i n t mikor a szilvafáról a h á t a m r a esve, szavamat vesztettem. N e m ismerjük a nyelvünket! — kezdett sajogni bennem a f e l i s m e r é s . . . " H a r a p j u k el a mondatot, illetve folytassuk száz oldallal hátrébb. Néhány sor a Fecskemadár, mikor lesz nyár? fejezetből: „ . . . n e m a költészetről van szó, hanem az önkifejezés egyszerűbb öröméről. A nyelvi bőség káprázatáról a Mezőség szókincsének évszázados leromlásában. Vagy megrekedtségében? Egyre megy. Nem tudom, hol hullattuk el szavainkat, most nem is kutatom. Elemi iskolai dolgozatíráshoz a madarak és f á k nevét — a legközönségesebbeken k í v ü l — az otthonról kapott batyuban m á r nem t a l á l t a m . . . " Sütő A n d r á s nyelvi műveltségére gondolva — az idézetek felől nézve — a dolog magától értetődő: nem a gazdagság termékenyített, a szegénység vált hajtóerővé. A nyelvi sivárság, koldusság, elszürkültség legyőzésének daca. És az a korai tudatos felismerés, hogy egy nemzetiség talán legfontosabb tartozéka „a nyelv tartós közössége" — hogy Leninnel szóljunk. Védelme, a nyelv táplálta közösségi tudaté, az emberi haladás védelmével társulva, nem pusztán írói feladat: közügyi kötelesség, 39

az emberi moralitás fokmérője. A nyelvvédelem, illetve nyelvápolás — m i n t eszme s m i n t tisztogató gyakorlat — ezúttal kiárad megszokott f o l y a m m e d r é b ő l : a z anyanyelviség használata a demokratikus jogok egész s k á l á j á n a k kifejezőjévé is v á l i k . A n n a k elismerésévé, hogy a szocializmusban a nemzetiség, m i n t é l e t m ó d n a k és kult ú r á n a k bizonyos jellegzetességeit hordozó, sajátos lelki alkattal és h a g y o m á n y o k k a l rendelkező közösség, etnikailag is érvényesíti ö n m a g á t , s fejlődik, a politikai nemzettest szerves részeként. S ü t ő A n d r á s lírai és epikai kommentárokkal átindázott családi k r ó n i k á j a t ö b b kivételes irodalmi teljesítménynél: a tényeket tényként t u d o m á s u l vevő, e l ő r e m u t a t ó erkölcsi helytállás, mely segít tovább lépni, változni és változtatni, m e g ő r z ő d n i és megörökítődni.

KÁLVIN JÁNOS PALÁSTJA N e h a g y j el pisztrángtermészet! Velem születtél a k á r a sírás, h o g y á r ellen úszva juttass föl ú j r a meg ú j r a forrásomig, hol érintetlen és r o m l a t l a n a szándék s a vállalt eszmény reggeli fényében ragyog. Sütő András Patak vizében cimű verséből

G y a k r a n apró dolgok jelzik a tehetség természetét és az írói érdeklődés irányát, növekedéstörvényét. Egy-egy odavetett sor, gondolatvillanás magnéziumlobbanás élességű jellemzés. Kétszeresen árulkodók, h a a z íróember i n k á b b h a l l g a t m i n t beszél arról, a m i fejében-fiókjában van, tervként, készülődőben. A z olvasóra végül is csak a végeredmény, a kész m ű tartozik. Mégis á l l a n d ó érdeklődés mutatkozik a m u n k a f o l y a m a t iránt is: fogódzót ad a megértéshez. S h a m á r v á l l a l t u k a m ű h e l y r ő l készülő mozgókép összeállítását a szerszámokról, a nyersanyagról. az író jelenkori ö n m a g á n túlmutató szándékairól, terveiről is s z ó l a n u n k kell. így teljesedik k i a kép. És ne feledjük, hogy a m i t közhasználatban „írás"-nak nevezünk, az nemcsak a kinyomtatott m ű . A z írás életforma is, s az í r ó m i k o r éppen n e m közöl, akkor is dolgozik: érlel, gyűjt, tájékozódik, t a n u l , kihord. A megfogalmazás, papíron rögzítés rendszerint a dolog k ö n n y e b b i k fele. A h o l m á r a beidegzettség, a gyakorlat is sokat segít a megformálásban. S ü t ő A n d r á s gyorsan ír, de lassan — m o n d h a t n á m úgy is, hogy megfontoltan — asszimilál. Nyűvődve hordja ki, néha éppenséggel ráérősen — az úgynevezett „tém á t " , s m i n t sok víz görgette patakkavicsot, g ö m b ö l y ű r e csiszoltán teszi asztalunkra. „Bethlen Gábor-portrémat — az enyedi évforduló alkalmából — hónapok óta hordozgatom, mint cigány a hegedűjét. Éjszaka, ha véletlenül nem búgnak ablakom alatt a Dieselek, megpengetem a húrt; még nincs felhangolva. Még nincs sehol a hang, amit keresek, csupán a nyersanyag, a hajnali olvasmányok adattömkelege." így panaszkodott egyik zúzmarás hangulatú téli levelében. Azért idéztem személyes közlésből, m e r t ezúttal az eredmény is kezünk ügyében van. Egyik legmívesebb esszéje a Nagyenyedi fügevirág, melyben az emlékőrző alkat a gyógyíthatatlan szép sajgással lüktető gyerekkor poétikus felidézésétől — p o m p á s történeti f o n a t b a n — emberalázó évek gondjaiig, m a i tépelődéseinkig ívelt, emelkedett, lassú, gondos rákészülés és kivárás után. Vallomását alkotó módszerére á l t a l á b a n is érvényesnek nézem. És olvasható-e másként, m i n t „hazabeszélő" számvetésként C S I G A c í m ű verse? Nézd! hogy cipeli házát fáradatlanul — s hol elhalad: csillámló csík, fényes út jelzi küzdelmét a létért. Szeme a jövőre nyilvai tapogat lehetőséget s akadályt; az Ismeretlen veszedelmeit. 40

Mennyi megállj-t, más irányt, le- és visszatérést sziszegő fűszál, mennyi kő és faág, tüske, tönk, és temetőt suhogó patak! S az útirány: ösvénytelen-úttalan, csiga-nem-járta rengeteg: embernek bokáig érő, — neki fejére boruló sötét makrokozmosz. Mégis halad biztonságosan. Iránytűje: a hibaérzékelés, csalhatatlan és romolhatatlan. Az elhullott hajszál is kielemzett, fölmért akadály, akár a mohás fatörzs s a száraz füvek dárdaerdeje. Félórája nézem küzdelmes haladását. Iszonyú távolságra van már — jó félméternyire. Iránytűje biztosan vezeti egyenest előre s mindig csak föl — sohasem oldalt, vagy levél s gaz alá. Ami elébe kerül, annak menten fölébe kerülve mondja: menni akarok. Ag nyúl elébe; nem alatta: fölötte halad el s már-már emberként fölmagasodva, távolt-jövőt kémlelve, semminek alá nem bújva, mindennek magasán űzi nesztelen, titkos-egyszerű csigacélját. De mi lesz most? Fenyőfa törzse komorlik elébe. Elkerüli? Magasát fölmérve, habozás nélkül indul rajt fölfele. Háza már napfényben ragyog — házépítő s házlakó embernek is szép tanulságul. Ily konoksággal — hívják bár csigának — égbe is feljut. Nemegyszer faggatták, a türelmetlenebbek dorgálták is „lassúságáért", p á l y á j a „szaggatottságáért", „kihagyásos munkastílusáért". „Mentséget inkább a sietségre kellene találni" — válaszolta az egyik kérdezőnek. „Szembe kellett néznünk részint az objektív viszonyokkal, részint önmagunkkal." A z állandó önszembesülés, m a g u n k vizsgálata Sütő A n d r á s szemlélődő, töprengő természetére, moralista h a j l a m a i r a is utal. S közhely, hogy m i n d e n valamirevaló m ű — a körülmények j ó i n d u l a t ú gyámkodása vagy nyírgúzs szorítása mellett — az idő és a türelem alkotása is. És nagyot tévedhetünk, h a a megítélésnél mindezt nem vesszük számba. L á m , akadtak h a m á r i . ítéletűek, akik m á r a negyvenéves Sütőt a tovább lépni nem képesek, a megtorpantak közé süllyesztették, szinte „leírták" irodalmunkból. Persze éppen a z áljósok hallelujáztak a leghangosabban, amikor „nem várt meglepetésként" az Anyám könnyű álmot ígér megjelent. Éppen ennek ürügyén jegyezte meg egyik — kortársi irodalomtörténetírásban buzgolkodó kritikus —, hogy „Sütő A n d r á s á l m a i n é p s z í n m ű korszakának lezárásával visszanyerte bizalmunkat". Nofene! — h á t elvesztette. Miért és k i n é l ? A Sütő-írásokat figyelmesebben olvasóknál aligha, hiszen látnivaló, hogy a műegész belső egységéről v a n szó. A z 1953-as Egy pakli dohány, Virágot megette a kanyar, v a l a m i n t az Új bocskor, a két évvel utóbb datált Egy csupor zsír, az ötvenes évek legvégén írt Misi, a csillagoshomlokú, v a l a m i n t az 1960-ban keletkezett 41

'

Zászlós Demeter ajándék élete a gyermekkori élményforrások hőjéből t á p l á l k o z v a együvé tartoznak. Természetes előzményei és kiegészítői az „ i n d u l ó emberek"-ről szóló novelláknak. A kanavász m i n d e n ü t t ugyanaz, csak éppen rajt a h í m z é s más. Joggal lehetett következtetni — ha nem szándékosan kicsinyhitű az ember a tehetség iránt —, hogy a b b ó l az iszákból m é g kikerül egy s más. És hogy a S a l a m o n Andrást (Félrejáró Salamon), v a l a m i n t a Lukács D a n i t (A nyugalom bajnoka) felt á p l á l ó élményanyag alkalmas p i l l a n a t b a n — a p i l l a n a t a l k a l m a fontos k r i t é r i u m — késztetni fogja az írót nagyobb számvetésre is. N e m kellett jósnak lenni, csak egészséges érzékű ítésznek s egybelátni az egész sütői m ű v e t , egységként felfogni e m ű v e k világát. És nem szétdarabolni, ahogyan egyik kritikus tette, amikor úgynevezett tematika szerint a termést két fő csoportra osztotta: „ m ú l t a t idéző" és „ m a i t á r g y ú " elbeszélésekre. M i több, még tovább is buzgólkodott, s így p l á n t á l t a a S ü t ő b ő l vizsgázók tudatába m ű v e i lényegét: „földkérdés, a földesurak leleplezése a f o r r a d a l o m első szakaszában", „a földeknek gépekkel való m e g m u n k á l á s a " , „a k u l t ú r f o r r a d a l o m problémái", „a női egyenjogúság a m u n k á b a n , közéletben", „a közös g a z d á l k o d á s felsőbbrendűsége", „a paraszti önzés és kapzsiság legyőzése", „az ú j tudat k i a l a k u l á s a a termelőszövetkezeteken belül", „a bürokrácia elleni küzdelem". M i n d e n „ t e m a t i k a i csoport" mögé, zárójelben, néhány Sütő-írás címe került. A cédulázgató mentségére m o n d j u k , hogy maga is észrevette, hogy „az ilyen osztályozás m i n d i g többé-kevésbé erőltetett". Valóban az, hiszen az olvasó joggal azt hihette, hogy S ü t ő A n d r á s n e m elbeszéléseket, kisregényeket, esszéket írt, h a n e m s z e m i n á r i u m i előadásokat tartott, alapfokon, a napi politika soron következő feladatairól. M i t ártott az olvasónak — közvetetten az í r ó n a k is — az ilyesféle kritikusi, irodalomtörténészi vaskalaposság, merevség, csoportosítgatás — utólag nehéz l e n n e felmérnünk. Hogy nem szolgálta a művet, bizonyos. Ezek u t á n viszont m e n n y i t ér a korai elparentálok vállveregető biztatása: „ . . . az á l m a persze ezután (az Anyám... megírásáról van szó) sem lehet k ö n n y ű — egyetlen valódi művésznek sem az — , mert az adósságok le sosem tudhatók." Szó szerint így — le sosem t u d h a t ó k — egy rangos folyóiratban! De hadd idézzük ú j r a Sütő Andrást, kinek n e m egy m u n k á r a ajzott ó r á j á t bénították meg a borúlátó jósok, akik a kritika elemi kötelességét — a segítségnyújtást — összetévesztették a hitetlen Tamások fejcsóválgatásaival. „Az írónak kötelessége annyiszor föltámadni, ahányszor eltemetik, de lehetőleg eggyel többször, hogy végül ő maga is könnyet hullasson sírásóinak temetésén" — ez volt a válasza. És természetesen a m ű folytatása. A z Anyám könnyű álmot ígér u t á n jelent meg kötetkiadásban — Rigó és apostol — tíz pompás esszéje, melyek m á r első megjelenésükkor (Előre, 1969. november—december) újra az író felé rántották a szakma figyelmét. A z olvasókét nem kellett: a némább időszakban sem pártoltak el í r ó j u k t ó l . Bíztak és vártak. (Az esszéistáról és közíróról k ö r k é p ü n k h a r m a d i k részében lesz szó.) Pályája, m u n k á j a folytatását — és itt kanyarodok vissza e rész elején mondottakhoz — több m i n d e n jelzi: leginkább írásaiba beletört mondatok. Érdemes bepill a n t a n u n k a műhely rejtettebb zugaiba is. K á l v i n személye például — talán a legkorábban — az Anyám könnyű álmot ígérben t ű n i k fel. A b b a n a passzusban, ahol Szervét M i h á l y lassú tűzön v a l ó megégetése említtetik. Később egy interjúban b u k k a n föl a zord istenű reformátor, a n n a k p é l d á j a k é n t , „akivel nem lehet bratyizni, akinek nevében Genf asszonyainak szoknyahossza megméretett". Szigora egy másik beszélgetésben is említést nyert, megint a genfi időszakra utalva, „amikor is megszámláltattak a szoknyák, bűnök, erények, szándékok és gondolatok". Nemrég Velencéről írt úti tűnődésében — Tévelygés Adria lányával — merült föl századok mélyéből a szigorú arc, „aki tömjénfüstös külsőségekről \az eleve elrendeltetés belső kínharangjai felé hajszolta figyelmünket". 42

A figyelmesebb olvasó erre a konok ismétlődésre gyanakodva k a p j a fel fejét: i t t v a l a m i f o r m á l ó d i k az íróban az idejétmúlt s mégis oly keserves időszerűséggel felidézhető, négyszáz évvel ezelőtti genfi rendről és a papról, akinek jelenkori lelki alteregóit szinte futószalagon gyártotta e század. Sütő A n d r á s p á l y á j á n a k — az eddigieknél értőbb, gondosabb és érzékenyebb — felmérői m a j d ki fogják mutatni, hogy a m i n d e n n a p i jelen fürkészése mellett hol és m i k é n t nyomult fel egyre erőteljesebben a történelmi érdeklődés írásaiban. Á m a m ú l t a t a rásuvadt tév- és előítéletek alól csak értő és óvatos kézzel lehet kilapátolni, tudván, hogy az egykorira vonatkozó igazság kimondása nemcsak a voltat tisztázza, h a n e m könnyít a m a i ember helyzetfelismerésén, a m a i napok gondj á t is j o b b a n megérteti — a tegnap szekeréhez kötvén. Ez a szempont ösztökéli Sütő Andrást is a történelmi megismerés és megismertetés felé: írásai egyre j o b b a n telítődnek történelmi példákkal, analógiákkal, s készül nagyobb terjedelmű Bethlen Gábor-esszéje is. De m a g a m is odaállhatok a vallomástevők közé. D a j k á l t a m i n d h á r o m bemutatott történelmi d r á m á m a t , amikor igazán rámfért a biztatás, a j ó szó. A z a l a k u l ó Kemény Zsigmondnak meg egyenest a szellemi apja. A Mikes u t á n i kritikusi pergőtűzben t a l á n m á r második színművemet sem lett volna kedvem megírni csillapítgatása s főleg bölcs tanácsai nélkül. Üzenetét a gondolkodás és az emberiesség péld á j a k é n t idézem: „Eleinte volt egy kis kritikai lelkesedés, még nagyobb közönségsiker, aztán kritikusi fanyalgás, a gyökértelenség óbégatása, és a darab áll mint a kő, nemigen lehet megkerülni. Behoztál a házba egy távoli idődarabkát, ami részünk, aminek helye üresen volt bennünk. így leszünk rendre önmagunk. Pokoli, micsoda veszteségeink vannak, s mi minden üres még bennünk. Ezért örülök ennek a szép könyvecskének" — írta a Mikes-dráma kötetben való megjelenésekor. A Wesselényire m e g levélről levélre noszogatott: „Úgy sejtem: hatalmas lehetőség. Jó irányba fúrtad magad; már látom a székelyföldi tapsban leomló falakat. Micsoda dráma üldögél itt a küszöböd előtt, bebocsátást kérve." A Báthory Zsigmond-dráma első fogalmazványának szegélyére éppenséggel egész elemző dolgozatot írt. Szava közérdekű, nemcsak nékem szóló: „Vigyázzon, uram, a Mikesnél nagyobb fába vágta a fejszét. Mikes köztudott legenda, nosztalgia, hűség, példa, meg egy kis búslakodás is az örök tengerek partján. Báthory nem él a köztudatban semminő formában. Anyagod mögött nem áll készen a néző előlegezett együttérzése, nosztalgiája. Sokkal inkább a saját lábára van tehát a darab szorulva. A színházterem pedig hatalmas, be kell tölteni hanggal, gondolattal, történéssel. Ezt persze tudod, de úgy vettem észre, nem érvényesíted eléggé. Mert még mindég el-elsodor a KÖZLÉS vágya, a történelmi lecke, a tények tárgyszerű közlése, az a törekvés, hogy minden dokumentált legyen, hogy semmi kitalált ne legyen a műben, holott egy „kitalált" jelenet adott esetben konkrétebben hordozhatja a történelmi igazat, mint a levéltári adat..." A z őszinte segíteni akarás, az igazi szeretet nem fárad bele a vonás ez is az arcképen.

szigorúságba:

Á m a Sütőre ü t ő jellemzésen t ú l e levélrészeket m á s okból is idéztem: a kiállás nemcsak a személynek, a szándéknak — az ügynek is szólt. A történelmi ismeretre és önismeretre nevelés írói kötelezettségének. Egyik nyilatkozatában a magánlevélben felbukkanó gondolat így kapott tágabb érvényességet: „Ami hiányzik akármelyik történelmi drámánk tökéletes megértésének feltételei közül: az a marxista alapvetésű tájékozódás, ia kifogástalan iskolai előképzés; a hangszekrény, amelyben az eszmei tisztázottság földeli le múltbéli nosztalgiák, ostoba előítéletek kisüléseit. A téves történelmi nézetek elleni küzdelem csakis azok pontos, tudományos cáfolatával képzelhető el. Semmiképpen sem a nevelés kihagyott lépcsőfokaival... Ami az egyénre: a közösségre is vonatkozik. Aki nem ismeri önmagát, másokat sem képes megismerni... Ezért csak örülni lehet annak, hogy csörgedeznek már a hazai magyar történelmi dráma forrásai. A példa és tanulság erejét hozzák napjainkba." 43

Ilyesféle gondolatoknak szorítása préselgeti lassacskán kifelé a t a l á n m á r magzatvizét is vesztett Kálvin-drámát, mely alighanem S ü t ő színműírói p á l y á j á n a k ú j szakaszát jelzi. Először, évekkel ezelőtt, Szovátára menet pedzegette, hogy m i foglalkoztatja. Később, j ó két évvel ezelőtt, egy hosszabb közös autóúton v á l t b e s z é d t é m á n k k á K á l vin. Emlékezetből idézem föl akkori fejtegetéseinek lényegét. K á l v i n esete és p é l d á j a a hatalom dilemmáit hordozza. Kérdése az egyén és hatalom viszonya; az egyéni hatalom és a közösség viszonya; a prófétikus, m i n d e n áron reformálni akaró idealizmus intoleránciájából fakadó, e m b e r és lélekzúzó diktatorikusság problémája. A m a X V I . századbeli francia jogász és h u m a n i s t a , l e l k e szerint idegenkedett az erőszaktól, elítélte az inkvizíciót, a r ó m a i hierarchiaelmélettel szemben a demokratikus, alulról é p ü l ő egyház — t u l a j d o n k é p p e n a h í v e k önkéntes közössége, amelyben m i n d e n tag egyenjogú, de n e m feltétlenül e g y e n r a n g ú — elvét vallotta. Igen, az elvét. Mégis, nyomasztó tekintélye, roppant energiája, missziós kérlelhetetlensége és merevsége az intézményesített terror területévé változtatták a palástja a l á vett Genfet, egy későbbi m o d e l l ősformáját. K á l v i n — fejtegette S ü t ő A n d r á s — a könyörtelen tisztaságérzetben embertelenné torzult hatalom d r á m á j a . A fonákjára fordult világmegváltó, életsöprögető jószándéké. A z önmagát, kíméletlenül és feltételek elfogadása n é l k ü l a v i l á g r a erőszakolt megváltásigényé. A lelki görccsé vált küldetéshité. A kezdeti jó s z á n d é k — következményeiben — így lett embert, életörömet, gondolkodást hamvasztó-fagyasztó erkölcsi kíméletlenséggé. Micsoda másokat elemésztő volt a genfi prédikátor tévedése, m á r m i n t az, hogy Niniveként vész el a világ, h a nem követi az ő szavát, h a nem akar megjavulni, olyan gyorsan, ahogyan ő akarja, tehát a z o n n a l . . . Később a d r á m á n a k dossziényi jegyzetét l á t t a m S ü t ő A n d r á s m u n k a a s z t a l á n , s a polcokon ölnyi, a kérdéskörbe vágó könyvet. A z idő h i á n y z i k a megíráshoz, néhány teljesen zavartalan hét — mondotta kérdésemre. Azonban nem hallgathatom el meggyőződésemet, hogy a K á l v i n - d r á m a lassú elkészültéhez hozzájárult az előző Sütő-színművek n e m éppen m u n k á r a kedvet csiholó sorsa. Ez volt írói törekvéseinek „eddig leginkább kudarcos frontszakasza" — írta valahol. Pedig a színpaddal való ismerkedést korán kezdte. M é g írói p ó l y á j a elején. A több m i n t húsz esztendővel ezelőtt bemutatott — H a j d ú Z o l t á n n a l közösen írt — darabjára, A mezítlábas menyasszonyra mint ú t t ö r ő színműkísérletre — a minősítés a Sütőé — emlékezünk. Tíz évvel később írt egyfelvonásosait — Fecskeszárnyú szemöldök, Szerelem, ne siess — m a j d a belőlük kikerekedett háromfelvonásos v i d á m játékot — Tékozló szerelem — több társulat országos sikerrel játszotta. Szokás szerint csak a k r i t i k a óvatoskodott, fanyalgott, a darabot műfajilag a „szocialista n é p s z í n m ű v e k é h e z sorolva, a vállalkozást utóbb „írói megtorpanásként" minősítve. A Pompás Gedeon — nem tudom pontosan m i okból, tapsözönben ezúttal sem volt h i á n y — a h a t o d i k előadás u t á n levonult a marosvásárhelyi színpadról. Hogy megszületett, élt, egy k i s kék füzetke őrzi, a négy évvel ezelőtti szövegkiadás. I n n e n másolom k i a szerző vallomását: „Az embernek önmagához való viszonyulását még meg lehet bocsátani ilyen vagy amolyan formában; a közösség iránti magatartás fölött azonban szemet hunyni nem lehet. Kiváltképpen nem lehet akkor: ha akármifajta — szerény vagy sorsot formáló — beleszólási lehetősége van a mások életébe. Indokolt hát a gond, s a szüntelen éber válogató szándék, amikor a Hivatal számára Férfiú kerestetik.

Az igazságot, miszerint: az ember tört egység, amelynek értéke az Egészhez való viszonyától függ: a szocializmus emelte törvényerőre. Ennek a törvénynek parancsa szerint vettük vizsgálat alá Pompás Gedeont, tragikomikus történetünk hősét, aki változatos sorsának fordulataiban épp annyira önmaga alá kerül, amennyire annak előtte, önmaga fölé volt emelve. Hősünk éppoly érzékeny, amennyire érzéketlen. Érzékeny, ha képessége mérlegre vettetik, s érzéketlen, ha őneki kell másokat mérlegelnie. Nyilván maga sem tudja, 44

hogy az effajta érzéketlenség nem olyan, mint a himlő, többé nem esik bele az ember. Hanem inkább olyan amikor is az ember nem érzi: mi van körülötte.

amiből egyszer kigyógyulva, betegség ez, mint a nátha,

Szubjektíve tragikus ez: objektíve pedig mulatságos. Mulatságos, mert úgy nézzük öt, előhaladásunk sebességének tavaszi sodrában. S végezetül, hadd tegyen a szerző személyes vallomást is történetének ihletforrásairól. Bármily különösnek tűnjék: a darab számos jelenete — közöttük a leginkább groteszk-arcúak is — valóságosan megtörtént események írói jegyzőkönyvelései. Amiből ezúttal is kiderül, hogy valóság és képzelet versengésében a képzelet mindig alulmarad." Sajnos, a darab kaposvári előadása sem hozott lendítőerőként ható sikert. Viszont reméljük, hogy a soron következő temesvári bemutató végre segít feltörni a gyümölcs h é j á t s behatolni a magig. Ugyanis az előadás egyik értékelője éles szemm e l észrevette, hogy m i n á l l — és bicsaklik meg — rendezőileg a dolog: „Sütő színp a d i j á t é k a lazábban kapcsolódó képi asszociációkból épül, s a dramaturgia igazságával a z író nemegyszer szembeszegezi a költészet igazságát, s így végül is az dönt a d r á m a színpadi életképességéről, hogy az egyes felvonások, jelenetek, v í z i ó k egymásra hangolódnak-e. A rendezőnek azt a rejtett asszociációs szálat kell meglelni, amely aligha bogozható k i a cselekményből, a költői képzelet működésének törvényét, mely egyedül képes kulcsot adni Gedeon, az » ú r h a t n á m elvtárs« furcsa karrierjéhez." Viszont v a n a kérdésnek egy másik, a nézőtér felé irányuló vetülete is. Pályi A n d r á s megfogalmazásában: „ . . . bár a r o m á n i a i magyar drámairodalom alkotásai magyar nyélven íródnak, egy m á s i k ország k u l t ú r á j á n a k termékei, sok szál fűzi olyan kulturális-történelmi adottságokhoz, előzményekhez, melyek a m i közönségünk számára kevésbé érthetőek. Ez persze korántsem jelenti, hogy — m i n t sokáig tett ü k — m o n d j u n k le e színpadi m ű v e k bemutatásáról, de fokozottabb figyelmet és felkészülést, a d r á m a esetleges átértelmezését, vagy a nézőtér bizonyos »felkészítését« igényli. Ez utóbbi esetben természetesen nem valamiféle ismeretterjesztő bevezető előadásra gondolunk, h a n e m a darab árnyalt rendezői értelmezésére, olyan kidolgozására, mely egyúttal kalauzol is. Különösen érvényes ez az erdélyi magyar drámákra, s azokra a népi játékokra, melyek közé Sütő A n d r á s darabjait is sorolhatjuk, hisz ezek a m ű v e k nemcsak a r o m á n i a i kultúrához kapcsolódnak, hanem egy még m a is erősen ható erdélyi magyar, pontosabban székely népköltészeti hagyományhoz, melyben a m i közönségünk n e m m i n d i g m u t a t jártasságot." Fölösleges leírnom, hogy az utolsó — szeget fején találó — mondattal Tamási játékainak h o l d u d v a r á b a n j á r u n k . Sütő, éppúgy m i n t egyik mestere, a tréfa, a humor, a játékos groteszk, sőt a burleszk lebegésében a költészetet lopta (vissza) a színpadra. Kritikusainak, m i k ö z b e n A d a m o v b ó l és Beckettből vizsgáztatták, erre a legsajátosabb dallamra b o t f ü l ü k volt. N e m a m ű sajátos struktúrája, h a n e m elméleteik — gyakran előítéleteik — felől vizsgálták, a szerkesztés és ábrázolás besulykolt jegyeit kérték számon. N e m csoda, ha a játékos délibábolásból j ó f o r m á n semmit fel n e m fogtak. Vakságuk is hozzájárult, hogy Sütő elkedvetlenedett a színpadtól, s •azért í r t a m ilyen bőven Kálvin-témájáról, hogy kedvet teremtsek az ú j vállalkozáshoz.

ÁBEL KACAGÁSA ÉS SZOMORÜSÁGA Esszé, t a n u l m á n y , napló, jegyzet, glossza, irodalmi miniatűr. Vannak, a k i k eltanácsolják ezektől az írásfajtáktól S ü t ő Andrást. M a r a d j o n h ű az erős tehetség és rövid lélegzet klasszikus m ű f a j á h o z , a novellához. í r j o n novellát, a b b a n mester ő. A többi úgyis csak „melléktermék". Melléktermék? Valamirevaló író kezéből nem kerülhet ki melléktermék, illetve ami melléktermékként készült, az sem m a r a d az. „A j ó író nem k a p h a t kezébe olyan picinyke, olyan véletlen anyagot, amelyből ne tudná kigyúrni a z igazság szobrát, a 45

maga igazáért." Illyés G y u l á t idéztem, S ü t ő Andrásra g o n d o l t a m : b á r m i is legyen a tárgy, erejét az írótól kapja, és úgy él, ahogyan alkotója szelleme élteti. És n i n c s csip-csup remekmű, miként nincs grandiózus r e m e k m ű sem. Egy k á m e a éppoly tökéletes lehet, a k á r egy palota vagy éppenséggel városrész. Nemcsak az a r a n y t ö m b arany, a z aranyforgács is az. A mesterjegy, az a r a n y m ű v e s értékjelző billoga é p p ú g y rajta lehet a húszsoros szesszeneten, akár a húszoldalas elbeszélésen, százhúsz oldalas kisregényen. A tehetség nem terjedelem, h a n e m minőség, mely n e m ismer m ű faji határokat, sorompókat, sem m ű f a j i alárendeltséget. S ü t ő A n d r á s esszéinek, portréinak, publicisztikájának, m i n i a t ű r j e i n e k , ú t i n a p l ó i n a k ott a helyük az Anyám könnyű álmot ígér és a novellák, kisregények mellett. Nemcsak filológiailag részei az összműnek; szellemükben és esztétikai minőségükben is. S mesterei e m ű f a j b a n is a legjobbak v o l t a k : Illyés, Németh, Tamási, Cs. Szabó és — vonakodva írom le a n e v e t — K e m é n y Zsigmond. Vonakodva, mert ezúttal v a l a m i többről v a n szó, m i n t az írásművészet járól. H a d d kezdjem h á t ezzel.

példá-

A hivatásos kritikus, t a n u l m á n y í r ó — m i n t m o n d a n i szokás — h i v a t a l b ó l ír. Művek, jelenségek, szerzők esetlegesen, szinte véletlenszerűen k e r ü l n e k górcsöve elé, tolla alá. Ideje és lehetősége r i t k á n van arra, hogy személyesebb v o n z a l m a i k ö r é b ő l válassza tárgyát. M á s a helyzet a szépírónál. H a időnként t a n u l m á n y r a , portréra, esszére f o r d í t j a tehetségét, akkor az érdeklődéséhez, ízléséhez, legszemélyesebb h a j l a m a i h o z közel állót válassza. Azt, akit — valamiben, valahogyan — rokon g o n d o l k o d á s ú n a k érez. Éppen ezért a szépírónak az értekező m ű f a j o k b a n tett kirajzása m i n d i g v a l l o m á s . Szív szerinti aláhajlás a példákhoz, mesterekhez. A b e n n ü k fölparázsló gondokhoz. Sütő A n d r á s megírta m á r néhányszor, hogy k i k t ő l k a p t a az első személyes ösztönzést p á l y á j á n . Balogh Edgártól, G a á l Gábortól, Nagy Istvántól, Asztalos I s t v á n t ó l , a korai Falvak Népe és U t u n k íróitól. Nem k ö n n y ű az összes neveket gondosan sorba szedni. „Kós Károly ölelt át első novellazsengém megjelenésekor; Kacsó Sándor és Balogh Edgár biztatásait melengettem erőgyűjtésként a terveimhez... Még ennek előtte Benedek Marcell és Jékely Zoltán tömögette a zsebemet jó tanácsokkal; két ragyogó stiliszta fésülgette mondataimból a mezőségi bogáncsokat..." Felidézéseiben — pár sorban — maradandó jellemzések kerültek ki S ü t ő A n d r á s tolla alól. M i n d a n n y i a n , a k i k Szabédi László egyetemi t a n í t v á n y a i v o l t u n k , igazolni t u d j u k az arcvázlat pontossságát: „Nagy néha Szabédi László jött föl a Falvak Népéhez. A szarvasiramú logika, a babitsi kultúra jött vele, s fiatal arcán, szomorkás szemében a Sérültség. Szabédi az eszme és az eszményi közötti szakadékokban valahol mindig sebet kapott... Mint minden sérültség: az övé is a magányt — nyomasztó magányát — növesztette. Bátor, kutató elme volt; a marxizmust, amely nem egy kortársát alig bőrvastagságnyira érintette — csak épp a hangoskodás erejéig —, sohasem tekintette dogmának, afféle figyelmeztető lámpásnak, mit a mesebeli vak hordozott volt, nem azért, hogy ő lásson, hanem, hogy mások lássák őt, és le ne verjék a lábáról. Az elemzés, a gondolat fölhajtó erejét, az eligazító világosságot találta meg Szabédi a marxizmusban. Merész föltevéseivel, terveivel mindig meghökkentett: néha meggyötörtnek láttam. Az írógép mellől kelt föl, önnön mélységeiből felbukkanva — mint a gyöngyhalász — villogtatta elibénk a gondolatnak valamely ritka remekét." Mások a nagy irodalmak felé vakoskodó ablakokon nyitogatták — S ü t ő A n d r á s előtt — a zsalugátereket. H a d d említsek érdeklődése természetére — a z o k b ó l a z igen korai évekből — közvetlen „tárgyi bizonyítékot" is. Évtizeddel ezelőtti összemeséléseink idejéből őrzöm Sütő András két a j á n d é k könyvét. A z egyik N é m e t h László A z értelmiség hivatása című, negyvennégyben megjelent cikk- és t a n u l m á n y gyűjteménye. A másik egy esszékötet, Cs. Szabó László H a z a és nagyvilág-a. A bejegyzés szerint: „Sütő A n d r á s fg. VI. o. Kolozsvár, 1945. szept. 25." E k k o r t á j t rántotta m a g a mellé riporternek a diákot Balogh Edgár, a Világossághoz. Érdeklődés46

irányát — összevetve az időponttal — figyelmet érdemlőnek vélem. Ez a nyitottság, sokféle érzékenység dajkálta föl müveit, míves közügyi publicisztikáját is. M i n d e n íróembernek v a n n a k egészen személyessé vált irodalmi gondjai is. Szenvedéllyé nemesedettek, feladattá izmosodottak. A Sütő Andrásé leginkább K e m é n y Zsigmond. A dúlt, magányos, társtalan, örvényes, nagyokat botló lángészt a szülőfalu és a nagyenyedi Bethlen kollégium örökítette a kései utódra. Kemény élete utolsó éveit, i m m á r ö n m a g a romjaként, Pusztakamaráson töltötte. Ott halt meg, két nappal karácsony előtt, 1875-ben. Ott is temették el. Sírja a hegyoldalban „a cigánysor végén, marhalegelőn, ahol az egy hajdani szegényes kúria kertcsücskével találkozik" — anyja, a r o m á n származék Csóka (Tsóka) Rozália s a Kemény Jánosé mellett. K ö v é n a felirat: A fáklya m á s n a k szolgál, magát emészti meg. Ez a ledőlt sírkő, a kökénybokrok és vadrózsák közt, Sütő A n d r á s m ű v é b e n mintegy mementóvá vált. Nemcsak fellobbanó esszére — Sírkövek, Pusztakamarás — serkentette a K e m é n y Zsigmond ébresztésére vállalkozót; szokatlan filológusi robotra hajszolta a szépírót is. Irodalomtörténészekre mért feladatot vállalt magára, hogy előharsonázza földijét, Zsigó bárót. Hatvannégy szeptemberében az U T U N K ban élesztgette a Végzet és a Cselekvés útvesztőin gyötrődve kóválygót. A z Elet és ábránd c í m ű t a n u l m á n y írója m á r a K e m é n y Zsigmond-rehabilitálás — kellett egyáltalán rehabilitálni vagy ideológiai beidegződéseink felől olvastuk rosszul m ű v e i t ? — szándékával n y ú l t a kérdéshez. Ugyanannak az esztendőnek nyarán elképedve néztem S ü t ő A n d r á s íróasztalán a G y u l a i P á l által szerkesztett életműsorozat tizenkét kötetét, P a p p Ferenc nagy életrajzát, Péterfy, Németh, Sőtér s mások tanulmányait, Pállfy J á n o s emlékezéseit. Mihez fogott itt össze ennyi energia, szellem, tudás, szándék? A képletesen és a valóságosan ledőlt sírkő felállításához, visszaállításához. Az Anyám könnyű álmot ígér Visszapillantás c í m ű fejezetében, zárójelek közt bukkan f ö l a K e m é n y Zsigmond-i örökség gondja: „Ö az egyetlen, akitől nem elvenni, hanem átvenni kellett valamit. A terhes mivoltában is kovásztermészetű örökséget. A könyveit ugyan itt senki sem olvasta, de tébolyba hulló szenvedéseinek, nemzetféltő gondjának legendája máig föl-föllobban a sírja környékén. Konok sírköve fektében is mondja a tanulságot a másnak világító s önmagát elemésztő fáklyáról. Vele, mint minden költővel, egy csipetnyi eszményi emberiség költözött a világba..." A sírtól a szülőházhoz is elvitte a gond az írót. N e m vigasztalóbb a kép, melyet a Péntek asszony kastélyában című, az alvinci látogatást ironikusan dramatizáló esszében k a p u n k . D e ne keserű felhorkanásain tapogassuk K e m é n y ébresztését. M i n a p , Perjés Géza t a n u l m á n y á n a k m a r g ó j á r a ezt jegyezte meg: „Ez az ember elég nagy bottal veri széjjel az évszázados magyar illúziókat. S mindinkább Kemény és Széchenyi felé taszítják az embert az efféle tűnődések. Vajon nincs itt jelen valamifajta végzetes tévedés a dolgok megítélésében? Vajon ez az egész egekig lángoló hősiesség és kardkirántás: nem a túlzásba vitt erény tragédiája? Aminek még a legjózanabbak is (Petőfi, Ady, Illyés) néhanapján áldozatául estek? Néhanapján — mondom —, mert hisz a tökéletes életösztön épp ezt súgná: a néhanapiságot. Az ugrást, amikor lehet, a Bethlen Gábor-i ravaszságot, amikor nem lehet. S mivel a NEM LEHET gyakrabban meredt elibénk: nem kellene-e többnek lennie a Kemény—Bethlen-fajtából s kevesebb a magukat felgyújtókból." S ü t ő A n d r á s K e m é n y Zsigmond iránti fokozott rokonszenvét Kemény történelmi, Öntudatépítő realizmusa táplálja. M i n d e n f a j t a romantikától, politikaitól és irodalmitól való határozott különállása. Műveiben a szenvedélyeiktől elragadtakat, a könnyelműeket, a tettről elkésőket írta meg, az ő tragikumukat. Regényhőseinek bukása óvó, tanító feladatot tölt be. Németh László Keményt egyenesen „nemzetnevelőnek" címzi. Ilyennek látja Sütő is. Saját tapasztalatai alapján, de ezt tanulta 47

Gyulaitól, Péterfytől, Móricztól is. Esszé irály a — fő vonulatában — ebben a realitás iránti vonzódásban, a realitásérzék gyakorlásában fogant. Élethűség, problémalátás, valószerűség és hatásosság jellemzik esszéit. A negyedik műfajban is a társadalmi-közügyi felelősséggel viaskodó szépíró bujkál. A téma, ebben a vetületben, csak ürügy. A Rigó és apostol címet viselő „úti tűnődéseiben" olvasható: „ . . . e könyvecske szerzője Marosvécsen és Teheránban ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött — más szóval: a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is. Nem a gondok fitogtatásaképpen, hanem abból a kényszerűségből, amellyel ki-ki a maga szemölcsét, ráncát viseli. Itthoni fonnivaló nélkül — úgy gondolom — nem is érdemes utazni; az embert megöli a világ végtelen közönye." Sütő András nem tud és nem akar közönyös lenni. Egész írói műve tevékeny elkötelezettségét igazolja. Számára az utak Európába és Európából egyaránt Pusztakamaráson keresztül vezetnek. Gondjai így nyernek jelképes értelmet is.

48

POMOGÁTS BÉLA

Páskándi Géza versei

M i ó t a a Vendégség két színházban: Budapesten és Békéscsabán sikert aratott, Páskándi Géza neve gyakran jelenik meg a sajtóban, s jól cseng a közönség fülében. Á m nem m i n d e n k i tudja, hogy a népszerű és modern drámaíró, aki a romániai magyar d r á m á t Kós Károly és B á n f f y Miklós után ismét sikerre vezette a magyarországi színpadokon, először és eredendően költő, akinek megérdemelt helye van az egyetemes magyar költészetben. K o r á n i n d u l t ; 1933-ban született Szatmár egyik külvárosában, Szatmárhegyen, és az ötvenes évek elején m á r a z irodalmi sajtó közli verseit. Szülővárosából h a m a r elkerült: Bukarestbe áz I f j ú m u n k á s c í m ű lap szerkesztőjének, Kolozsvárra egyetemi hallgatónak, a külváros, a munkásközösség és az „ipari t á j " élményeit azonban itt szerezte meg. Később szeretettel, nosztalgiával, egyszersmind enyhe k r i t i k á v a l emlékezik meg a városról: „Ez h á t a város: stílusteremtő stílustalanság. / Lapos, de rangos alföldi porból hordta a hantját. / Temetőjében nyögtek a gótok: barokk a kripta, / S csak Biedermeier mosolyog, tudva, hogy m i a titka. / Céhes legények nyeltek pofont, szót s majszoltak kolbászt. / L a t i n tanárság civisek ellen hegyezett plajbászt. / Szűrösök csíptek farba s becsíptek nyakalva óbort, / Tiszteletes jött, templomba m e n t e k : tisztulni j ó volt." A lapos vidékről, a kisváros „biedermeier" hangulatából került országos dol'gok közé: mozgalmi szervezőnek, újságírónak, ígéretes fiatal költőnek. Első versei, melyeket 1957-ben Piros madár c í m ű kötetében gyűjtött össze, az emelkedés élményéről, a megnövekedett felelősségről, a kitágult horizontról szóltak tehát. József Attila munkásverseitől és Majakovszkij lendületes költészetétől tanult. Egy egész nemzedék bizalmát, derűjét kívánta kifejezni, a forradalmi h i t ó d á i t fogalmazta meg.

Álomlátón mindent megtevők! Krisztusi küldetésű korosztály, ne hullajtsd le fejed! Hajdani vak cselekvő, pisszt se tűrő, forrongó agyvelő, ifjúságom, próbálj álmodni még! — írta első kötetének címadó versében. A z t á n sorsa v á r a t l a n u l és tragikus módon éles fordulót csinált: m i d ő n Szabédi László vonat elé vetette magát, a r o m á n i a i magyar művélődés történetének egy drámai pillanatában, P á s k á n d i Géza (több társával: fiatal írókkal és tudósokkal együtt) börtönbe került. N e m hiszem, hogy szemérmesen hallgatnunk kellene erről a sorsfordulatról, hiszen Páskándi költészetének átalakulása érthetetlen lenne nélküle. (És az életút alakulása hatott drámáira, dramaturgiájára is!) Igaz, erről a megpróbáltatásról a költő nem beszél. A versek szövetében, hasonlat- és képanyagában azonban ott v a n n a k n y o m a i : „helyettetek á l m o d t a m fülledt fabulát priccsen" — írja Mert helyettetek c í m ű versében. Hunyorgó rémülettel c í m ű művében pedig — Van Gogh fényeinek csodálata n y o m á n — a szabadulás fájdalmas-boldog, felemelő-szorongató emlékéről tesz vallomást: „hunyorgó rémülettel, m i n t pincebogár járdái fényre / hunyorgó rémülettel nézek a képre / mert j a j gyanús ez a fény ez a szín m i n t a rabnak / ki körüllesvén szorongva érzi magát szabadnak / m i d ő n mö4

Tiszatáj

49

götte maradtak a c e l l á k . . . " A sérüléseket n e m lehet elfelejteni, e m l é k ü k visszatér a költői szemléletben, az asszociációk rendjében, a versek k é p a n y a g á b a n , fordulataiban. A hatvanas években aztán, ismét szabadon, ú j r a kellett kezdenie a k ö l t ő i p á l y á t , az eszmélkedést. Mindenekelőtt ú j r a m e g kellett fogalmaznia közéleti h i t v a l l á s á t , világnézetét. Ez történt meg Újra Leninről és öreg munkások c í m ű verseiben: a z elsőben a szocializmus és a m a r x i z m u s m e g ú j u l á s á t (vagyis eredeti forrásaihoz tört é n ő visszatérését) üdvözölte, a másodikban hűségét, eredeti és természetes elkötelezettségét vallotta meg. P á s k á n d i a sérelmek ellenére is szocialista m a r a d t , legfeljebb azt ismerte fel, hogy n e m személyekhez, n e m a tévedés k o c k á z a t á v a l készült politikai döntésekhez, hanem az ügyhöz, az eszméhez kell h ű n e k m a r a d n i a . „Fároszod nem személy szeszélye, h a n e m a törvény. / M a g a a míves e m b e r i s é g . . . " — í r j a a Törvényben, a szocialista gondolat eredeti h u m a n i s z t i k u s lényegét és küldetését látva meg. Ezért üdvözölte azokat a történelmi fejleményeket, amelyek a szocialista társadalom demokratizmusát és emberségét bontakoztatták ki. „Együttélés: édesvizű tenger: ragyogjanak h a l a k s virágok" — jelenti k i Szaporodnak a jó fogalmak című versében, igent m o n d v a az együttélés (a békés együttélés és a nemzetiségi együttélés) elveire és eredményeire. E versekből is kitetszik, hogy P á s k á n d i közéleti gondolkodása elmélyült, hogy az indulás vakmerő b i z a l m á t , felhőtlen derűjét meggondoltabb bizalom és etikus elkötelezettség váltotta fel. A z etikai komolyság, a tartalmasabb közéletiség nonkonformista meggyőződést hozott; ennek a n o n k o n f o r m i z m u s n a k a jegyében idézi fel P á s k á n d i a tüzes trón gyötrelmében és fenségében megdicsőülő Dózsa György a l a k j á t (Tűzevő Dózsa), azt a Dózsát, akit az ú j r o m á n i a i magyar költészet (Páskándin k í v ü l például Székely János) nemcsak a f o r r a d a l o m , hanem a következetes erkölcs, a helytállás hősévé is avat. Páskándi szociális kötelékei és világnézeti meggyőződése sértetlenül á l l t á k k i tehát a megpróbáltatásokat. Közérzete mégis elborult, kortársainál k o r á b b a n és hevesebben élte át a m o d e r n ember, az elmúlással szembekerülő költő személyes konfliktusait. A z elmúlás m e l a n k ó l i á j a és a m a g á n y szomorúsága vett r a j t a erőt. Ifjúságától búcsúzott Az utolsó bölény soraival: „elcsörtet m é l a i f j ú s á g o m / orgonásban, borókák között / elcsörtetnek illataim / cserjésen akác alatt / elcsörtetnek s z í n e i m . . . " , Ének c í m ű versében pedig a magányról panaszkodott: „ M a g á n y b a öltöztem. / Egyszeriség sólyomtollát / Ékemül feltűztem." És a z elégikus közérzetet ábrázolja a Holdbumeráng, a m á s o d i k és m i n d ez ideig l e g ú j a b b verseskötet (1966) címadó költeménye is. Páskándi sorra átéli a modern költő bölcseleti d i l e m m á i t : azt, hogy a létezésre v a l ó j á b a n nincs magyarázat, hogy a pusztulás, b á r m i l y e n felháborító is, elkerülhetetlen, hogy a személyes ember k i van szolgáltatva a m i n d e n s é g teremtő és rontó mozgásainak. Hogy az anyag végtelen, s hogy a z ember e l t ö r p ü l e végtelenség méretei előtt. Ezeket a szorongató felismeréseket növeszti költői mítosszá P á s k á n d i ú j a b b költészetének hangsúlyos és nagyszabású verse: Az Örömrontó Angyal (1969). E z a vers a kozmikus világ és a személyes ember kapcsolatának mítoszát alkotja m e g : a r r ó l a szorongásról és bizonytalanságról beszél, amely a megismerés, a t u d á s nyomárt keletkezik. A z ember a mindenség törvényeit fürkészi, titkait lesi, s k ö z b e n rádöbben arra, hogy tudása nem boldog elégedettséget, i n k á b b szorongást okoz. Megismerése n y o m á n csak szaporodnak a kérdőjelek, eszméletének régi (klasszikus) biztonsága és h a r m ó n i á j a tovatűnt, s egy „örömrontó angyallal" kell szembenéznie: a valságba került tudás, a vergődő eszmélkedés ősokával, a mindenségben tapasztalható diszharmónia, a modern filozófusokat kísértő s e m m i „angyalával", a k i kételkedést és kétségbeesést hoz, nyugtalanságot és belső bizonytalanságot okoz.

Rólam emlékeznek meg gyásszal a Történelmi Közérzet örömünnepein Szavak társítása, villanásai visznek tova, lebegő univerzum, hinta libbent el Trambulin lök örömtől örömig; látom Héraklész karja még remeg Mint két kupola alám s fölém terül, de már tudja: nem ölt meg engemet 50

Nem számolhat fel sem a föld, sem az ég, sem az Isten Nem gyilkolhat meg soha engem semmi cöveklő, kiszámíthatatlan a létem Minden hatalomból kileng, ellebeg némán s két teremtés között a résen Isten közérzetébe furakszom, bebúvok én, beszököm én Isten létébe is önnön Szünetében! Én, Örömrontó Angyal élet s halál forrásából itatom lebegésem Én senkit meg nem ölök, tettem csak ennyi: az öröm szárnyában két toll Beengedek egy kis szomorkás, tar eget, beszabadítom a síró levegőt Minden lénynek Örömrontó Mint ahogy te önmagadnak

Angyala vagyok én Örömrontó Angyala

vagy

közé

ember

— hangzik a vers n é h á n y hangsúlyos sora. A mítosz, amelyben a válságba került gondolkodó ember nyugtalanságát sikerült P á s k á n d i n a k megfogalmaznia. A gondolkodás egyensúlya elveszett tehát, a küzdelem etikája mégis eleven és folyamatos lehet. P á s k á n d i nem nyugszik bele a válságba, a mindenséggel szembe kerülő magányos ember helyzetébe, s legfőként nem nyugszik bele a pusztulásba, az élet tűnékenységébe, korlátozottságába. Ű j verseiben v a n v a l a m i „metafizikai" nyugtalanság, v a l a m i bölcseleti lázadás. „Gyere pajtás, tegyünk a halál ellen valamit'.' —. m o n d j a önéletírásaban, mintegy költői program gyanánt. És lehetőségek u t á n kutat, hogy v a j o n m i t is tehetne, m i l y e n fegyverekkel vértezhetné fel magát. Egyik lehetősége a szerelem. P á s k á n d i szerelmi költészetének bölcseleti súlya v a n : n e m pusztán egy érzés megfogalmazása, h a n e m kihívás és tiltakozás, amely a m ú l ó időn próbál győzelmet aratni (pl. Simogass c í m ű versében). E győzelemnek egyetlen esélye v a n : nem az, hogy meghosszabbítja az életet, hanem, hogy megnöveli intenzitását, tartalmasságát, a z t a személyes időt, amelynek fogalmát a m o d e r n líra \ (pl. Apollinaire) Bergson filozófiájától tanulta .meg. A z intenzitást (a bergsoni „tartamot") azonban nemcsak a szerelem páros érzésével lehet megnövelni, h a n e m azzal is, h a valaki átéli egy tágasabb közösség sorsát és hagyományait. Páskándi az emberiség hatezer éves fejlődésére, k u l t ú r á j á r a gondol. Hatezer harminc év c í m ű verse először az újrakezdés lendületét idézi, amellyel fiatal költő korában indult, egy „ ú j történelem" h a j n a l á n . D e csak azért, hogy végül a folytonosság, a kulturális örökség, a h u m á n u s hagyomány mellett tegyen hitet: „Hatezer h a r m i n c . . . életem toldom / ős hevülethez". É s végül a pusztulás ellen viselt harc fegyvere maga a mesterség: a költészet is. Páskándi cselekvésnek t u d j a a költészetet, cselekvésnek, amely valamit, b á r m i keveset is, de a l a k í t a világ arcán, s amely éppen ezért értelmet ad a költő korlátozott és eltűnő létezésének. „ U t á n a m : / özönvízként — / a z ének" — fejezi k i ezt a hitét az Utókor. S Brancufi halála c í m ű versében is arról szól, hogy a m ű v é s z életének értelme az, ha v a l a m i m a r a d a n d ó nyomot hagy a léten, az anyagon. Hiszen a költő m á r azzal is megváltoztatja a világ képét, hogy megnevezve meghódítja a dolgokat, -a tárgyakat. „ A névadás a tárgyak és dolgok emberi meghódítása" — í r j a mottó gyanánt Anonymus c í m ű verse fölé. A világ megváltoztatása az etikát érinti (legalábbis Páskándi tisztultabb, felnőtt meggyőződése szerint). A költészet így lesz egyszerre esztétikai és etikai vállalkozás. „Egyetlen elkötelezettség a művészetben — m o n d j a Páskándi Gondolatok líráról, művészetről c í m ű írásában — : az esztétikai értékhez való ragaszkodás. Persze az esztétikai érték fogalmában az etikai mozzanat is jelen van. A z etikai mozzanatban pedig a szociális is jelen való." A költészet ezért igazságkeresés lesz, egyszersmind küzdelem, amely az igazságot és az emberséget akarja győzelemre segíteni; m é g akkor is, ha tudja, hogy az írott szó, a vers csak korlátozott győzelmi esélyekkel rendelkezik. „Hétfejű sárkányt ölök én is / Ceruzával" — v a l l j a P á s k á n d i : azzal a hittel, a m i t a küzdelem megkíván és azzal az öniróniával, amit a költő helyzete szükségessé tesz (Képzelet). Ismeri tehát a hivatás lehetőségeit és korlátait, mégis vál4*

51

lalja kemény fegyelmét, konok erkölcsét, kényszerítő feladatait. És erről a belső parancsról, morális kényszerről tesz vallomást Prédikáció halaknak, A rekedt Armstrong és Hogy a fogalom ki ne vesszen c í m ű verseiben. „ Ó énekelj, / rekedten is, / ha m á r dalolni idelöktek" — fordul Armstronghoz, a z énekeshez, egyszersmind önmagához. Biztatást fogalmazva és ars poeticát.

2 A költészet olyan ügy, olyan esztétikai-etikai-szociális feladat, amelyre P á s k á n d i életét teszi, élet és költészet ezért a legszorosabban összefügg. A természet vagy a tárgyi világ leírása személyes tartalmat nyer, a dolgok képe és a személyiség állandóan asszociatív kapcsolatba kerül. Ez a kapcsolat j ö n létre p é l d á u l a Szitakötő, a Galvani békája vagy a Temetőbogarak című versekben. Sőt m a g a az élet is költészetté válik, nemcsak a költészet anyagává, h a n e m lírai tevékenységgé lényegül. „Páskándi l í r á j á n a k alapigénye ugyanis — írja L á n g Gusztáv, a kolozsvári egyetem fiatal tanára — a költészet és a költészet tárgya közötti válaszfalak lerombolása; egy olyan költői szemlélet kialakítása, amely nem éri be a valóság érzéssé és intellektuális tanulsággá szublimált képmásával, hanem a valóságnak a k ö z n a p i lehetőségeknél teljesebb meghódítását jelenti. A lét n e m a k ö l t e m é n y fölényesen kezelhető nyersanyaga a számára, h a n e m olyan eleven folyamat, mellyel költő és verse á l l a n d ó küzdelemben h u l l á m z i k , sodródik és formálódik együtt." L á n g G u s z t á v az Ó d a c í m ű verset idézi ennek a költészettannak az igazolására; idézzük m i is:

Nincs időm főztöd dicsérni, hozsannát zúgni: eszem éppen — Nincs időm tested vonni babérba: simogatlak — Nincs időm, Anyag, müvedet koronázni, hiszen élem! Élet és költészet egységéből következik, hogy P á s k á n d i mintegy „átpoetizálja" a valóságot, a z életet. Ez az „átpoetizálás" n e m ismeretlen a r o m á n i a i m a g y a r líra hagyományai között, más-más alakban és m ó d o n Dsida J e n ő és S a l a m o n E r n ő hirdette meg és gyakorolta ezt a poétikát. Páskándi is költészetté avatja a valóságot, költői összefüggésbe á l l í t j a a dolgokat, s ezt főként a játék, a játékosság eszközeivel éri el. Játék és vers egymást kiegészítő fogalmak, a költészet születése óta rokonok. És a játék ebben az összefüggésben nem komolytalanság, n e m mulatság és n e m szórakozás. Ellenkezőleg, a gyermeki játék komolyságára, k u t a t ó és felfedező igényére utal. „ A »poiesis« — olvassuk Huizinga H o m o ludens c í m ű híres k ö n y v é b e n — játékfunkció. A szellem játszóterén zajlik le, saját k ü l ö n világban, amelyet a szellem alkot magának. Ott a dolgoknak más az arcuk, m i n t a közönséges életben, és nem logikai, h a n e m más kötelékek révén függnek össze egymással. H a a komolyságot úgy értelmezzük, ahogyan az élet józan pillanataiban, akkor a költészet sohasem teljesen komoly. A komolyságon innen áll, ott ahol a gyermek, az állat, a vadember és a l á t n ó k állanak, az álom, az elvontság, a mámorosság és nevetés birod a l m á b a n . " H a eltekintünk a fogalmazás szellemtörténeti jegyeitől, H u i z i n g a a költészet egyik igen fontos tulajdonságára h í v j a fel figyelmünket: a vers játékosszakrális lehetőségeire. Ez a játékosság érvényesült Kosztolányi Dezső, József A t t i l a és Weöres Sándor költészetében, és ez hatja át P á s k á n d i eredményeit. Maga a kolozsvári költő is a j á t é k komolyságára figyelmeztet a b b a n a nyilatkozatában, amelyet Huszár Sándornak adott (Az író asztalánál. Bukarest, 1969.). M i n t m o n d j a : , , . . . a játék is lehet véresen komoly. A j á t é k szó eredeti értelmében sem más, m i n t az élet gyermekes utánzása. A legártatlanabb gyerekjátékban is pokoli létanalógiákat fedezünk fel. És ugyanúgy, m i n t a gyerekjátékban, a k ö l t ő i vagy 52

színpadi j á t é k b a n is olykor tragikus létviszonylatok v a n n a k . " Ezek a „tragikus létviszonylatok" öltenek f o r m á t P á s k á n d i játékos és ötletes verseiben, költői aforizmáiban. „ A n y ú l m i a t y á n k ja rövid: / az á m e n előtt lelövik" — hangzik a Nyulak miatyánkja: aforizma a pusztulás témájáról. „Sírkő legyek? hej, u n a l m a s ! / Hegyek o r m a ? hej, hatalmas, / Utcakő? hisz r á m t a p o s n a k . . . / Vesekő? az orvosoknak? / Szobor legyek? ledöntenek, / azzal tán, hogy k i ö n t e n e k . . . / Parittyakő? olykor csábít, — / ha t u d n á m , hogy j ó sokáig, / öröklétig egy-egy D á v i d / röpítene Góliá t i g ! " — szól a Kő-dilemmák: ötletes f u t a m a nonkonformista magatartás t é m á j a körül. A játék számos t é m á b a n és hangnemben ölt alakot. A Hagyakozás az irodalmi életet fricskázza meg: „Szép a j á n d é k : egy rím-készlet: / a nagyon rossz költőké lesz. / Életszegény novellisták / k a p n a k m a j d egy téma-listát." A Gyermekvers és a Szoknya-virágok az erotikát szólaltatják meg játékosan: „Emeli szoknyája kelyhét, / láttatja dombocskák pelyhét. / Élces szellők h a r a p j á k / h á t u l r i n g ó barackját". A Mennyi szép lány... Propertius egy sorának („Sunt apud infernos tot m i l i a form o s a r u m . . . " ) játékos parafrázisát adja. A z Ujjasjáték pedig egy elterjedt gyermekjátékot ír körül, igazolva, hogy a gyermekvers és a komoly költészet természetes módon egészíti ki egymást Páskándinál. ( Tündérek szakácskönyve, Szebb a páva, mint a pulyka és Zápfog király nem mosolyog c í m ű könyveinek gyermekversei, történetei éppúgy hozzátartoznak költői művéhez, m i n t például Weöres Sándoréhoz a Bóbita, ötletességük, játékosságuk és ritmikai kísérleteik révén készítik elő vagy egészítik ki a lírai verseket.) De a j á t é k a l k a l m a és eredménye a groteszk is, amely gyakran ad ironikus-önironikus hangulatot P á s k á n d i epigrammaszerű f u t a m a i n a k (pl. Képzelet c í m ű versében). És végül a j á t é k ösztöne és kedve hozza létre a költészet formai játékait, a versalak változatosságát, az ütemezés bravúros kísérleteit és főként a rímjátékokat, amelyek a nyelvben meglevő ötletes lehetőségeket, zenei hangzásokat aknázzák ki. „Tűzbirodalomban / őz-riadalom van", „Sziklán a z őzbak / áll, m i n t az ősz pap", „Naspolya, naspolya, / borjúnyelv ráspolya", „Most igazán csurdé / a purdé. / Most igazán facér / a pucér" — hangzanak ezek a játékos nyelvi ötletek, Kosztolányira vagy még i n k á b b a népköltészet megoldásaira emlékeztetve az olvasót. Mert a népköltészet örökségének, nyelvi és ritmikai formáinak, jelképességének igen nagy szerepe van Páskándi Géza verseiben. Ügy tetszik, a régi szatmári népdalkincset, az alföldi b a l l a d á k formaképző anyagát és mitológiáját, h a b á r gyermekként találkozhatott vele, m á i g sem felejtette el. Csak egyetlen példát említenék: a Táncos liánok ugyanazt a b a l l a d á k k a l rokon népi liturgiát idézi fel, amelyet korábban Sinka I s t v á n (az ugyancsak alföldi peremvidékről: Nagyszalonta környékéről származó költő) szólaltatott meg híres versében: az Anyám balladát táncol soraiban.

Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt.,. A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csudálja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát. — h a n g z i k Sinka István balladája. És Páskándié, ugyanazt az élményt és szertartást m o n d v a el:

Nagyanyám tánca jaj, de rég volt! Kontya alá illesztett kéz volt! Táncos népség, illegő ország, hajfonattal koszorús orcák, mezőn nyugovó szilaj-pásztorság, kerek igazság, tojásdad orvság. 53

. A népköltészet leleményeinek hatását m u t a t j á k azok a versek is, a m e l y e k a m o n d ó k a (Sirató-asszony éneke) és a z altatódal (Altatódal, altatások) stíluseszközeit kamatoztatják, amelyek a népi Biblia-élmény n y o m á n nyernek megfogalmazást (A költő asszonya, Hó jászla), illetve amelyek a dal a l a k z a t á t v á l a s z t j á k kifejező f o r m a gyanánt (pl. Nyírfalomb, Pillangószárny, Rózsaszín holdak, Gólyahír). A népköltészet dallamos nyelvére emlékeztet igen g y a k r a n P á s k á n d i verseinek zeneisége is (Csodakék álmot). Á l t a l á b a n ő is azzal a tudatos érdeklődéssel fordul a népköltészet „tiszta forrása" felé, m i n t nemzedéktársai: a r o m á n i a i K á n y á d i S á n d o r és Szilágyi Domokos, a hazai J u h á s z Ferenc, Nagy László és Csoóri Sándor. E n n e k a z orientációnak természetesen Bartók a mestere; P á s k á n d i s z á m á r a is felszabadító élményt, .művészi példát jelent a bartóki zene. Erről írta félig vallomásos, félig játékos versét: a Bartók-félfüllel c í m ű költeményt. A z i m é n t körvonalazott poétika, vagyis a z élet és a költészet összetartozásának hite, a j á t é k és a vers egységének tudata alakította k i P á s k á n d i asszociatív versképző elvét, amelyet ő „transzcendens g r a m m a t i k á n a k " nevez. Ezt az elvet a m á r idézett Gondolatok líráról, művészetről című esszéjében pendítette meg. A gondolat lírájáról beszél, a z „ideák poéziséről". „Ebben a költészetben — m o n d j a — a k ü l s ő világ csakis a lírai idea megvilágítójaként érdekes a lírikus s z á m á r a [...] E n n e k a költészetnek kis túlzással ilyen meghatározását is a d h a t j u k : v a l a m i f a j t a transzcendens grammatikát próbál teremteni, egy meglevő világot asszociatív t á m a s z p o n t u l használ, amelyről kibocsátja ú j és ú j asszociációit, amelyek eddig csupán a lehetőségben szunnyadtak." A képtársítások felszabadításáról v a n szó tehát, a m e t a f o r á k szabad röptéről, a m e l y bizonyos módon és mértékig a szürrealizmussal rokon. „Ághegyről ághegyre / a m a d á r / nem r ö p ü l / nem sétál / n e m j á r — / szabadon asszociál" — hirdeti Páskándi tréfás költészettana (Tanversezet). A szürrealizmussal v a l ó összevetés azonban csak bizonyos mértékig jogosult: P á s k á n d i verseit ugyanis a gondolat fegyelmezi, a költemény egy eszme kifejezésének szolgálatában áll, s ezért legfeljebb technikailag használja fel a szürrealizmus v í v m á n y a i t . Ez a technika két m ó d o n érvényesül: egyrészt azokban a versekben, amelyek ö n m a g u k n a k teremtenek formát, s parttalanul áradva, k é p h a l m a z o k a t görgetve érzékeltetnek valamely elvontabb gondolatot. Ilyen volt P á s k á n d i összefoglaló nagy verse: Az örömrontó Angyal. A m á s i k technika ennek éppen ellentéte: a z o k b a n a versekben jelentkezik, amelyek aforisztikus m ó d o n , m i n d e n szóban súlyos jelentést rejtve, sőt a szünetek, a csend szemantikai lehetőségét is kihasználva a d n a k alakot a költő eszméinek, érzéseinek. Ezt a versépítő eljárást használja a Hó jászla c í m ű költemény, amely bibliai asszociációkkal idézi fel a születés csodáját, a n y a és gyermek természetes kapcsolatát: „És a tejből tollú lett p i h e / És. h ó jászla és őzike / És ablakon fehér darázs zörög / É s a tejből tollú lett pihe / Fehér cérnácska csordogál / H ó lesz a tejből / H ó / A n y á m " . A szabadság és a fegyelem, az asszociatív líra kötetlensége és a gondolkodás konok szigora a z u t á n együttesen é p í t i m e g a Páskándi-verseket. Amelyek g r a m m a t i k á j a lehet „transzcendens", a b e n n e testet öltő gondolat azonban nagyon is „antropologikus". A z embert állítja a költészet fókuszába, az ember öröméről és szorongásáról, emlékeiről és hivatásáról beszél.

54

TORNAI JÓZSEF

Régi vallomás Szabó Lőrincről* Szabó Lőrinc kegyetlen költő. A m i k o r először olvastam, a költészetben számomra szentségtelen sorai ütöttek meg. De bármilyen idegen is volt, tetszett a nyelvkezelése; megéreztem, hogy így mennyire megragadja a valóságot. Nagy költőknek egészen k ü l ö n , sajátos világuk van, amelyet senkiével sem lehet összetéveszteni. Szabó Lőrinc m a g a teremtette világa m a i b b és borzalmasabb, sötétebb és tragikusabb, m i n t sok kortársáé. Eleve elvesztett harcok dulakodása, szörn y ű zűrzavara hangzik ki verseiből. K é t apokaliptikus sereg éjszakai küzdelme, öldöklése és zuhanásai. Erő és kétségbeesés. A magyar költészetben csak Vörösm a r t y , V a j d a és A d y az elődei. Főleg Vajda. K í v ü l e csak V a j d a írt keményebb sorokat a kiábrándultság megdicsőítésére. És csak V a j d a olvasztotta olyan erővel költeményekké megfigyeléseit, m i n t ő. Szabó Lőrincre semmi sem olyan jellemző, mint az anyaföld és az anyag imádata, mégis szellemi költő. Versei a n n a k a léleknek történetéről szólnak, aki m i n d e n eddigi gondolatot megismert és a m a g a módján m i n d e n t végiggondolt. Éppen úgy megkereste az emberi ész határait a költészetben, m i n t K a n t a filozófiában, összes verseinek ezt a címet lehetne a d n i : A tiszta anyag kritikája, vagy: A tiszta természet kritikája. Költeményein, kötetein m i n t bűvös fonál h ú z ó d i k végig a kutatás. M i n d i g az élet távlatait kutatta az érdektelen szemlélő elfogulatlanságával. Verseinek t ú l n y o m ó többségét a z ö n m a g á v a l folytatott, késhegyig m e n ő viták alkotják. Olvasmányai és szinte kórosan érzékeny természete segítik ebben. M i n d e n r e fölüti a fejét. Olyan gondolat, l á t v á n y vagy élmény, a m i másban — m é g művészben is — csak percnyi, villanásnyi gondolatot v á l t ki, benne hosszú elmélkedések, következtetések és látomások sorát. Szomjas, álmodozó agya előtt évről évre jobban lelepleződik a világ, az élet: a szörnyeteg. A „Föld, erdő, isten" klasszikusan pogány és higgadt vándorát felváltja az ingerült, átkozódó és reményét vesztett rab. Szabó Lőrinc rájön, hogy „az igazság csak idegállapot", a törvények bilincsek, amelyek a gyávákat z á r j á k el az élet elől, és nincs túlvilág, és őt csúnyán becsapták. A világon n e m lehet segíteni, mert a világon n e m is segíthet senki, semmi. A nagy felmérés után, amellyel a tárgyilagosság fényénél megvizsgálja, m i is a valóság m i n d a b b ó l , a m i t az emberek tisztelnek és őriznek, ahhoz a tengerészhez hasonlít, a k i a h a j ó m i n d e n vitorláját és műszerét a tengerbe dobta. Tudatosan és az igazság i n d u l a t á b a n elvet m i n d e n emberi hagyományt, erkölcsöt és eszményt. Pőre és tagadó. Soha még sötétebb reménytelenséget! Pedig hogy r i m á n k o d i k : -•

De szeretném, ha volna Isten, ha volna s úgy volria, ahogy a fák vannak, s ha itt közöttünk röpködnének az angyalok...

Valamikor felháborított a hazugság, valamikor, nevettem és azt magyaráztam, hogy csak a féreg van s a por,

valamikor hit volt csatázni a hit ábrándképeivel... Győztem, s most a győztes igazság kietlensége rémít el! * Ez az írásom 1952-ben készült.

55

Van-e értelme ennek a sátáni tagadásnak, a n n a k a tudásnak, amely a z életről csak gonoszat, k i á b r á n d í t ó t tanít? Szabó Lőrinc olyan, m i n t a túlérzékeny műszer, amely egyoldalú adatokat szolgáltat a világról. A v i l á g nemcsak rossz €s n e m c s a k kétségbeejtő. Igaz viszont, hogy ha rámondjuk, a k k o r olyan lesz! Szabó L ő r i n c kényszeríti a valóságot, hogy olyan kegyetlen, vak és véres legyen, a m i l y e n n e k ő l á t j a : „lepratábor és harctér". Pedig Szabó Lőrinc szeret élni. M á r korai verseiben ott v a n az átható erejű szeretet a föld, a m i n d n y á j u n k n a k testet és táplálékot adó földanya iránt. Tanításának összegezése n e m későbbi verseiben és nem a n n y i r a az ú j nyelvezetű Tücsökzenében, utolsó előtti versciklusában születik meg, h a n e m m á r m á s o d i k kötetében, a Kalibánban. Sokkal többet, egész filozófiájára vonatkozóan sokkal többet — m i n t a Misztikus hódolatban — később sem mondott. Legföljebb ennek vonta le vagy látta m e g összes következtetését. A d y hatalmas életlátását — Egyiptom irtózatos keménységű hitét érezni ebben a h i m nuszban : És mintha ma teremtett volna Isten új vagyok s mégis régi, mint a föld, mert sorsomat véred táplálja, minden bölcsesség őse, áldott Anyaföld! Szabó Lőrinc legfőbb erőssége a szerkesztőkészség. A négystrófás k ö l t e m é n y b e n , amely négysorú és fél keresztrímű, a második és a z utolsó sor r í m e m i n d v é g i g a föld — a föld. A m i m a g á b a n tulajdonképpen el is jelentékteleníthetné a z egész verset, de a végén az ember szívéig csendül a fölemelő befejező r í m : A n y a f ö l d . Ez az, ami véges-végig megmaradt a k ö l t ő n e k ; a m i b e m i n d v é g i g belekapaszkodik, akárhogy h u l l n a k le róla az eszmények és hitek. M e r t n e m a f ö l d b ő l lettünk-e és n e m a föld tanít-e, és nem a föld az élet, a h a l á l : egyszóval az itteni és a túlvilág? Shelley is azt m o n d j a a „Mont B l a n c " - b a n :

... A föld e meztelen teteje, ahova felpillantok, e hegyek nevelik a szellemet. Különbség is v a n a két szemlélet között, mert Shelley a M o n t B l a n c b a n , a föld e fenséges p o n t j á b a n i n k á b b , sőt azt hiszem, teljesen, jelképet, megtestesülést l á t , m í g Szabó Lőrinc m a g á t a földet, minden értelmezés n é l k ü l az anyagi természetet tartja istenének, testvérének és eszményének. A régiek, az ó- és középkoriak tudatlanságuknál fogva voltak pogányok, ő a tudás pogánya. Hogy ezt a pogányságot, ezt a kultúralevetkőzöttséget jellemezhessem, idéznem kellene az egész Istár c í m ű költeményt. E harsogó, tiszta, állati érzékiséget! E b b e n a versben teljes hevével csap meg Szabó L ő r i n c második igenlő mondanivalója; a m á s o d i k gyökér, a m i m é g megmaradt az egész Fa kidöntése u t á n : a szerelem. De m i l y e n szerelem ez:

Szerelem, állat, földünk sötét érzékisége, vad ösztöneink tündér Kálibánja!...

minden virágot összetiporsz, te vihar, zápor, förtelem te föld, te asszony, alkotó érzékiség: Istár, gyönyörű, virágtestű barom! 56

N e m is csak a szerelemről, azaz nemcsak a mi emberi szerelmünkről van itt szó, h a n e m az egész világ: „föld, tenger, ég" szeretkezéséről: romlásáról és újraszületéséről. Milyen sűrített a kifejezés az egész versvonulaton végig, és mekkorát csattan, m i n t az üstdob, az utolsó szólam: „Istár, gyönyörű, virágtestű b a r o m ! " Rettegésbe roskadó m o n d a t : bár, n e m hiszünk m á r Istárban, a babilóniaiak rémes termékenység istenében. A szerelem és az iszony, a gyönyör és a természettel való egybeolvadás később is ugyanaz m a r a d Szabó Lőrincben, a m i m á r ekkor: „érzékiség, vezényszó, tűzvész, irgalmas kábítószer". A z egyetlen magafeledés, a valóságos önk í v ü l e t : a lélek kiégetése. Ö éppen ellenkező irányban halad, m i n t a keresztények: a z átszellemiesítés helyett az anyag legérintetlenebb, legsötétebb b u r k a i b a ! Fekete égboltú és kegyetlen ez a szerelem. Nincs a végletes önszeretetnek pokol i b b példája, m i n t a Semmiért egészen! Mégis, alig van nagyobb, Szabó Lőrinc-ibb vers; olyan tömény és a n n y i r a az ő sziklaomlás r o b a j ú lelkét eláruló. A z ember az indulat lefegyverző hatására el is veszti a fejét, habzsolja az istenkísértő féktelenséget, önbálványozást: elhiszi, hogy a költőnek igaza van. Hogy egyik ember áldozati bárányává, akarattalan gépévé teheti a másikat, mert k ü l ö n b e n „két önzés kettős p á r b a j a " a szerelem is. (Hát legyen i n k á b b egyé?) A vers egyik kortársköltemény ellenpontja. Egyik hasonlóképpen megkínzott, modern és t ú l f i n o m u l t agy termékének a szakasztott ellentéte! Olyan lélek ellentéte, a k i nemhogy zsarnok, h a n e m egyenrangú társ sem tud lenni a világ szétdaraboltsága miatt. A k i nem attól fél, hogyha ad, rabbá válik, h a n e m az f á j neki, hogy m i n d e n törekvésünk ellenére sem t u d u n k egymásnak testvérei lenni! Szabó Lőrinc a m a g á é n a k követeli azt, akit szeret; Tóth Á r p á d f ö l a j á n l j a a szívét, csakhogy h i á b a ; és ez a f á j d a l o m , az árvaság, az ember világűrméretű m a g á n y á n a k keserűsége szerénnyé tesz önhittség és magunkbafeledkezés helyett.

Ch jaj, barátság, és jaj, szerelem! Öh, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát s köztünk a roppant jeges űr lakik! így, ilyen távolról, még elfogadhatatlanabb Szabó Lőrinc „sicut cadaver" szerelme. Ezek u t á n nem is csodálható, hogy egy másik versében bevallja titkos követelését: „ H a l j meg, h a meghalok!" H i á b a , látja, hogy ez irtóztató, nem t u d j a elviselni a gondolatot, hogy még másnak is ö r ü l j ö n , akit ő szeret! M i n t szó volt róla: ő ellenkező irányba halad, amikor szeret: a lelki beteljesülés helyett a testi felé, és tulajdonképpen a szerelemről ez a kendőzetlen mondanivalója. Az, hogy a nő és férfi kapcsolatának nincs különösebb együtthatója. A két nem közti szeretet semmi m á s : csak szeretkezés! Az, a m i t a z érzékek a d n a k : a hús gyönyöre! A többi képzelet! Igaz, hogyha a föld, a matéria az anyánk, teremtőnk, akkor a szerelem is csak testi lehet. Megnyugszik ebben a gondolatban, de a m a g a különös m ó d j á n légiessé csavarja ezt is, mert úgy érzi, hogy a n e m i egyesülés által azonosulhatunk leginkább az egész világgal: így ismerhetjük m e g az élet és anyag titkait. Vagyis Szabó Lőrinc a testi szerelemben menedéket talál az egész élet mocskossága ellen; a „piszka" ellen (kedvenc szava), és ezzel mégis nagy eszményi, szellemi magasságba emeli. Ugyanígy tesz a költészettel is, a végső és örök életforrással: az anyagról beszél benne, és egyszer csak feldereng szavai mögött a Túlsó part. Költészetének legfőbb értéke, hogy olykor sikerül hangot adnia a kimondhatatlannak. M i k o r olvasom, úgy érzem, n e m ismertem soha m á s költőt. Sötét és súlyos ez a költészet, m i n t a föld, amelyről mindvégig • szól. H a Ady „kipányvázott csikónak" érezte a lelkét, az övét fekete bivalyhoz lehetne hasonlítani. Irtózatos eredendő nehézkessége és konok szenvedélyessége miatt. A z élet nyers, szinte durva valósága érdekli m i n d i g és m i n d e n b e n , majdhogynem naturalista mó57

don. (Ezt megfigyelhetjük a b b a n is, miket fordított „ A romlás v i r á g a i b ó l " ; pl. A dögöt). M á r a „Föld, erdő, istenben" ilyen képet t a l á l u n k : . . . É p ott mennek a jámbor tehenek, meg a vén bika — nézd csak: időnkint hogy megrázza ringó nehéz szarvát és nagy, sötét heréit. „A föld csírái", melyekről A barbár tanítványban beszél, a Tücsökzenében m á r pompázó, szinte légiesen k ö n n y ű virágok: de az a n y a g és az anyatermészet m e z t e l e n valósága t á p l á l j a még m i n d i g őket s legfeljebb a szavak r ö p ü l n e k fölfelé, a „fényszárnyú szavak". Ebben van művészetének csodája: a k i a „roncsok, iszonyatok" delejes i m á d ó j a ; a m i n t m a g á r ó l m o n d j a : ez a „Torzonborz, fekete, á l l a t " — a n g y a l i szárnyalásává igézi a nyelvet. És a nyelvvel együtt a gondolatot, az érzéseket, az egész mindenséges életet. A legnyersebb valóság i r á n t i v o n z a l m a n e m jelenti a szellem tagadását. Csak éppen az ellenkező i r á n y b a n a k a r j a megtalálni. J ó p é l d á j a ennek a magatartásnak a Materializmus. A szokott tétel után, mely szerint, m i n dent az anyagtól kapunk, a vers hirtelen ezzel a megválaszolhatatlan kérdéssel lobban ki:

mért dolgozik, miért dolgozik

mondjátok meg, miért: a test a lélekért?

Nyelve a leghétköznapibb nyelv, amelyen v a l a h a is a lélekről és v i l á g r ó l beszéltek. A z t m o n d h a t n á m , Petőfi f i n n y á s volt hozzá képest. H a a h a z a i viszonyok engednék, Villonig m e n n e el a legvaskosabb nyelvhasználatban. Nagy ú j d o n s á g a , hogy n e m undorodik semmiféle úgynevezett prózai szótól. Igaza van. ö n e m Babits. Neki n e m kell a nyelvvel is a lélek magasztosságát vigyázni. N e m szereti a szavak elegyéniesítését sem, m i n t Arany, Ady, Tóth Á r p á d . Csak a legelfogadottabb szóa l a k o k k a l él. Éppen a törvényen k í v ü l helyezett prózai kifejezésekkel csinál költészetet. Ebben csak József Attila forradalmibb nála. Így a z t á n nyelve h i g g a d t és világos, m i n t v a l a m i természetrajz. Ez a z újdonság: a költői szavak valóságos kikerülése szürkévé tehetné verseit. Pedig színesebbek, ízesebbek — m e r t a valósággal terhesek — , m i n t a megszokás torzította ész elsőre gondolná. E n n e k a stílusnak csúcsa — a z egyik talán legszebb Szabó Lőrinc-vers — a Különbéke. H o l itt az Elefántcsonttorony? És micsoda ú j — pedig hétköznapi szavakból kovácsolt — rímtechnika! Az, a m i a Tücsökzenében éri el „csúcspontját" :

... egyre jobban birom az évek förtelmeit és az idő és a közöny már fertőtlenít... A Tücsökzene beláthatatlan fejlődés még a legjobb régi versekhez képest is. A valóság itt még i n k á b b érezhetővé, érinthetővé válik, és a szürke h a m u n y e l v is fölparázslik. A rímtechnika pedig eléri a már e l ő b b kitűzött célt: az asszonánc legvégső lehetőségeit. Szabó Lőrinc szakít a z eddigi nyelvkezeléssel is: m e r ő válogatás mellett és helyett ú j szavakat ötvöz. Ezek és m o n d a t a i n a k a sorokon átkígyózó frissesége első olvasásra azt a z illúziót ébresztik, hogy először olvasunk m a g y a r u l . A z o k b a n a költeményekben a legvonzóbb, ahol az élő természetről: f á k r ó l , kórókról, m a d a r a k r ó l beszél. B e n n ü k t u d legjobban megnyugodni. S a költészet is, lelkének ez a túlsó partról illatot szóró virága, az az állapot:

ami álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete, 58

ezekben a legteljesebb Szabó Lőrinc itt csöppet sem kétségbeesett. Inkább erőteljes, akár Goethe. A természetben még pesszimizmusa is cserbenhagyja. Egy telek lekaszált kóróit és vadvirágait így biztatja: ... barátaim, lesz feltámadás, s helyettetek új harcba, kezdenek a csonkok, magvak s néma gyökerek. Két arca van: költészetében ott zsúfolódnak nemcsak A sátán műremekei, hanem a Harc az ünnepért is. Szabó Lőrinc nem adta föl az emberi szellem uralmáért folyó háborút. Csak éppen borzalmasabban látja az ellenfelet másoknál. A jövőben azonban éppen úgy hisz, mint Shelley („Ó, te szél, késhet a tavasz, ha már itt a tél?" — Óda a nyugati szélhez): Fák, költök, emeljétek égbe a sarat, a fekete éjt, szűrjétek virággá, gyümölccsé a földi szennyet és ganéjt, pompázzatok májusi fák, hős testvéreim, s biztassatok, hogy bármilyen hosszú a tél, a tavasz mégiscsak fölragyog.

m

h

.

59

Kodolányi Jézus-regénye* Kodolányi mitológiai világképe evvel a posztumusz regénnyel végleges é r v é n y r e emelkedett. M e r t összetartoznak, egymásra sugárzanak a mitológia v i l á g á b ó l építkező Kodolányi-regények, a Vízöntő, az Ü j ég, új föld, A z égő csipkebokor és ezen utolsó, az É n vagyok. A J e h u d a bar S i m o n e regény része, kiadását csak a z indokolta egykor, hogy n e m jelenhetett meg a teljes regény. A J e h u d a b a r S i m o n n e m k ü l ö n m ű , s különvoltában csak történeti jelentősége van. A z É n vagyok történetére vonatkozik, hogy v a n J e h u d a bar S i m o n vagy más c í m é n : J e h u d a bar S i m o n e m l é k i r a t a i . A könyveknek sorsuk van, s a remekművek a sírból is kitörnek, ezeket t a n ú s í t j a a J e h u d a bar Simon, de a Kodolányi-mű mítoszi regénykörét a Jézus-regény, az É n vagyok zárja, s a n n a k szerves része a Jehuda-Judásról szóló én-regény. Jézus regényét a címből k i i n d u l v a fejthetni meg. M e r t megfejtendő, m i é r t ír Kodolányi Jézus-regényt, m i é r t éppen a Jézus-mítosz z á r j a az özönvízmítosz, a világszületés-mítosz, a nemzetteremtés-mítosz sort, azaz, m i n e k is m i n ő s í t e n d ő ebben a sorban a Jézus-mítosz. É n vagyok. S ennek a z állításnak három értelmezése lehetséges: 1. Én vagyok. 2. É n vagyok. 3. É n vagyok (a szabadító). Én vagyok. — Ez a személyiség megjelenésének a mítosza. Én vagyok. Vagyok, a k i vagyok, jelenti k i egy helyt a b i b l i a i isten. A z a z az egyetlen igazán, teljesen létező a z isten. V é g ü l „Én vagyok a szabadító", akit vártatok. Szűkebb értelemben ez utóbbiról v a n szó. A szabadítóról, akire a zsidók v á r t a k , aki eljött, de népe n e m ösmerte fel. A mítosz folytonosságában viszont az Én-re kívánkozik a hangsúly. Kodolányi ugyanis pontosan érzi a mítosz a m a pszichológiai aspektusát, hogy a mítoszi személyiségfelfogás más, m i n t a mítosz utáni. A mítoszb a n a szerep a fontos. A h a r o n é és Mószéé. A k i jön, hogy f ő p a p legyen, A h a r o n n á lészen, s aki vezetni készül népét, Jósua, ő pedig Mószévá lészen. Jesuah az első, aki bár prófétának látszik, kijelenti, hogy ő n e m egyik és n e m m á s i k p r ó f é t á n a k a z inkarnációja, hanem, aki sose volt. Én vagyok. T a l á n ezzel h í v j a k i l e g i n k á b b az emberek — népe — haragját, ezzel a z alázatosságból föltörő büszkeséggel, a mítoszi gondolkodásból való kilépéssel. A mítosz az ószövetség volt. Jézus az újszövetség más, ú j gondolkodási rendjét hozza. Jehuda bar S i m o n az ószövetségi m í t o s z b ó l tekint k i Jesuahra, s ez a belső — pszichés — magyarázata, hitelesítése — árulásának. Jesuah azonban éppen azáltal lesz szabadítóvá, m e r t m e g ú j í t j a a mítoszt. Megújíthatja, hiszen lényege éppen abban van, hogy É n vagyok. Létezik, m e r t teljességében ö n t u d a t á r a talál. Kilépvén a mítoszból, k í v ü l r ő l szemléli azt. A z én teljes vállalása, az öntudatra ébredés isteni — vagyok, a k i vagyok — állapota e m b e r i közegbe ért, a m i így viszont azt is jelenti, hogy rész. A z emberi ö n t u d a t r a ébredés elkülönülés is. * K o d o l á n y i J á n o s : É n vagyok. (Magvető,

60

1972.)

H a én vagyok, akkor v a n más is. A z én kiválása szükségképpen maga u t á n v o n j a ellentétének megmutatkozását. Jesuah puszta megjelenése a földön, emberi alakban, föltételezi Jehudát. E m b e r i közegben a tökélyes én kiválása m u t a t j a a maradékot. A k i v á l ó ellenképét. A z isteni, mely eredetileg — az ószövetségi állapotban — elkeveredik az emberi világgal, m a g á t k ü l ö n koncentrációban m u t a t j a , mutatkozik általa a z isteni n é l k ü l való is. B á r korántsem ily szimplifikáció a JesuahJ e h u d a binaritás. A kettő egymástól el nem válik, s ez Kodolányi regényének a mélységes egysége, homogeneitása! — mert a kettő szoros relációban, m i n t ugyana z o n komplexusnak a két, diametrális arca — Janus-arc! —, ez teszi a Jézus-regényt mítosszá, ezért sorolhatjuk a többivel egy sorba, s nem tekinthetjük se történeti, se vallástörténeti tárgyú regénynek, de pontosan olyan mítoszi formának, m i k é n t a többit, s jelentését se horizontálisan, a történet linearitásában keressük, h a n e m vertikálisan, a mítosznak, m i n t léthelyzetnek, s az írónak, .mint e léthelyzetre merőleges t u d a t n a k a feszültségében! Jesuah-Jehuda egy létezésállapot két pólusa. M a g a a kettőre hasadt modern emberi tudat. E b b e n a polarizáltságban J e h u d a bar Simon képviseli az intellektust, Jesuah pedig a m a teljességet, mely csak virtualitás, a horizonton lebegő remény. így a z t á n J e h u d á t Jesuahból, Jesuaht pedig J e h u d á b ó l lehet és kell értelmezni. Ö k principiális fontosságúak a mítoszi regényben, a többiek — tanítványok, papok, farizeusok, léviták és a nép, az anyag, a keret, a motiváció. Az Én vagyok-ban JehudaJesuah vagy Jesuah-Jehuda bináris a lényeg. M i n d k e t t ő önnön teljességét akarja, s a végben ugyanazon képletre mutat. Jesuah a Golgotára indul, s ez az utolsó kép róla, ezt is J e h u d a látja, J e h u d a pedig, m i u t á n elismételte a Judit-szituációt, fölakasztja magát. Erőszakos h a l á l l a l h a l .mindkét principiális hőse a regénynek. Jeh u d a n e m tud élni Jesuah nélkül, de Jesuah élete sem folytatható ellenképe h í j á n . Jesuah a legtermészetesebben veszi, hogy J e h u d a a tanítványai közé kerül. Megszabadulhatna tőle, árulását előre sejti, azonnal fölismeri. De nem k ü l d i el, mert szüksége van rá. M i n t árnyék a fénnyel, é j a nappal, oly szerves kapcsolatot tart Jehudával. M i k é n t a júdási csóknak is itt van a mély értelme. Jesuaht senki meg nem csókolja, csak Jehuda. ö v é k a legmélyebb közösség. K ö z t ü k v a n a titok. S amikor a csók elcsattan, ez ellenállhatatlan gesztusa Jehudának, Jesuah akkor súgja meg ellenképének: t u d t a m , tudok rólad. A z egymásra törő, egymást megsemmisíteni is képes energiák örökös vonzalma, a nagy és titokzatos törvény mutatkozik itt meg: Csak az létezik, a m i nem létezik, mert a létezés önmagában hordja a nemlétezést; a semmi ott fészkel a v a l a m i centrumában. Ennél többet emberi gondolat és képzelet nem tud teremteni a mindenségre nézve. Ez a végső szintézis. Á m Jesuah éppen azáltal lett én, olyan, a m i nem volt addig, hogy a semmit magából kitaszította. S ez a semmi — Jehuda. Tehát — kizökkent az idő! Kodolányi Jesuahja engem Hamletre emlékeztet. Passzivitásból gyúrt alak. Éppen csak Jesuah-Hamletnek n e m kell passzivitása ellen fölkelnie. Ö vállalja m a g á t a n n a k , ami. A kész világrendbe általa került valami, a passzivitás homogén koncentrációja, mely kizökkentette az időt. Jesuahnak egyetlen akciója, hogy a semmit m a g á b ó l kitaszította, elegendő egy egész létezésre.. N e m kell többé aktivitásba menekülnie. Mert elegendő egyetlen lényeges cselekedet, hogy m i n d e n t el t u d j u n k viselni. Ezzel szemben a semmit hordozó J e h u d a örökös aktivitás. Oidiposzra emlékeztet. N e m a vérfertőzés vonatkozásában, noha a nagybátyja feleségével való viszonya a vérfertőzés fogalmát kimeríti, de éppen e lényeges vétket illető kitérése, a z igazi cselekvés előli menekvése taszítja őt örökös aktivitásba, idézi elő látszatcselekvései folytonos sorát. A z intellektuális doktriner, lázas aktivitása közepette, nem veszi észre, m i k é n teljesül be a sorsa. Oidiposz tehát, mert m i n d e n akciójának a z a szándéka, hogy megfordítsa a vétket, az eredeti bűnt, s mégis csak ahhoz ér vissza. Árulása után, e vétekre döbbenés állapotában, m é g egyszer találkozik a nővel és a szeretkezéssel. A szajha és a vele való ölelkezés az eredeti b ű n megismétlése; J e h u d a vezeklése, magakeresése csak arra volt jó, hogy aminek eredetileg nívója és hitele volt, most értéktelen, és 61

h a m i s szituációban ismétlődik el. Ez a jehudai fölismerés, m i r e csak az öngyilkosság következhetik. Oidiposz vakon vezekel, J e h u d a megsemmisíti magát, azzá lesz, a m i valójában. Pedig Oidiposz ő, hiszen lába hibássága is Oidiposzra m u t a t . Viszont jellemző, hogy Jesuah feltámadását m á r nem í r j a m e g Kodolányi. S a regényben csak a z számít, az van, a m i megíródott. A föltámadást, m i n t L á z á r föltámasztását, í r j a m e g Kodolányi. S ez az alakítás az eredeti mítoszon éppen olyan fontos, m i n t a mítoszkörök szándékos konvergáltatása, m i n t a z Oidiposzra utalás. Jesuah csak a k k o r t u d j a énjét teljesnek, m i d ő n J e h u d a megjelenik t a n í t v á n y a i körében. J e h u d a a tizenegyedik tanítvány, utána m á r csak Jesuah egyik vértestvére jő, hogy teljesüljék a belső kör, a tizenkettő köre. A testvér a tizenkettedik m á r csak akkor jelentkezik, m i d ő n nyilvánvaló, hogy Jesuah az, a k i n e k á l l í t j a m a g á t : É n ; mert ott van m á r a tagadás is a belső körben; J e h u d a , a k i nem-én. S ő, J e h u d a , m i n d i g jelen van, ha valamely lényeges történik. M i d ő n a testvérek a családi körbe a k a r j á k visszavonni Jesuaht, s aki m a g á t kiszabadítja erőszakos körükből, s elfut, kicsoda a k a d á l y o z z a az erőszakoskodókat? J e h u d a hadonászik botjával .előttük, mígnem elvesztik harci kedvüket, s h a g y j á k vesztére a testvért. J e h u d a e cselekvése arra utal, hogy a Jesuah-sors a l a k í t á s á b a nem akkor szól bele, m i d ő n ténylegesen elárulja mesterét. A Gecsemáné nagyjelenetében, a Szabadító elfogatásakor azt gondolja m a g á b a n : „ M i n d e d d i g m i n d e n ú g y zajlott le, ahogy előre tudta. Ahogy valamikor, ismeretlen időben vagy időtlenségben m á r megélte." J e h u d a tehát nemcsak azáltal igazi partnere J e s u a h n a k , hogy személyiségének antiképe, de azáltal is, hogy benne a rnítoszi folytonosság i d ő n k é n t földereng. Igen, ő az ószövetség szempontjából részese a történetnek. Először úgy véli, Szabadító-váróhoz csapódott. De hol v a n a pillanat, m i d ő n megrendül, kételkedni k e z d ? „Én pedig azt m o n d o m : szeresd ellenségeidet! Tégy jót azokkal, a k i k rosszat cselek e d n e k veled, imádkozz azokért, a k i k átkoznak" — jelenti k i Jesuah, m i r e J e h u d a fölszisszen. K ü l ö n ö s szöveg, s éppen P u r i m k o r ! N y i l v á n v a l ó szakítás a h a g y o m á n y nyal. Most zökken ki az idő. Ettől a pillanattól fogva figyeli gyanakvással J e h u d a a Mestert. Mostantól mozgósul világképe, egész műveltsége; külsőként nézi Jesuaht. J e h u d a fölszisszenésétől azonban hosszú, meditatív ú t visz a fölismeréshez. E fölismerés nem a meditáció következménye, n e m is Jesuah megnyilatkozása. A szóbeszéd, miszerint Jesuah — fattyú. Tehát n e m népének gyermeke. S ekkorra m á r oly kész, annyira m e g m u n k á l t a lélek a neki kedvező, az őt igazoló m o t í v u m befogadására, hogy feled m i n d e n óvatosságot. J e h u d á n a k megvilágosodást hoz a szóbeszéd. Kételyét egyszerre oldja és nyugtatja. A részleteket, amelyek oly igen kínozt á k eddig, most egyszerre egybeállni látja. H a Jesuah fattyú, akkor n e m lehet más, m i n t beavatott. S oly igen rögeszméje rabja m á r Jehuda, hogy a saját mitológiáját is felejti. Elfeledte, hogy Mósze is beavatott volt, és Mósze is fattyú volt. A m i t be kellene l á t n i a éppen most, hogy a mítosz ismétlődik, dehogy l á t j a be, hiszen ő m á r n e m a tényleges valóságra kíváncsi, h a n e m rögeszméjét k í v á n j a igazolódni. Aki egykor népét megváltotta, kivezette a pusztába, a pusztán át az ú j haza határáig, Mósze, a k i r á l y l á n y és a zsidó rabszolga titkos szerelmének gyümölcse volt, tudhatná J e h u d a ! S ez a Mósze, a n y j a jóvoltából, királyi nevelésben részesült, s beavatottja lett az egyiptomiak t u d o m á n y á n a k ! Így tehát az ú j megváltónak is — a mítosz d i k t a n d ó j a szerint! — f a t t y ú n a k és beavatottnak kell lennie. És J e h u d a n e m ismeri föl az azonosságot, a rnítoszi ismétlődést! Részint ő t u d j a a legjobban a mítoszt, részint pedig n e m j u t eszébe a d ö n t ő pillanatban. Mert másképp gondolkodik immár. Igaz, Jesuah n e m úgy és a b b a n a z értelemben fattyú és beavatott, m i n t Mósze. F a t t y ú m i v o l t a és beavatottsága — s e z t . a regényíró ábrázolni .mind gondosan kerüli! — i n k á b b csak a b b a n sejlik, a m i t Jesuah hirdet. S a m i t hirdet, egyetemesebb, m i n t Mósze nagy tette. J e s u a h n e m népét, az embert akarja megváltani, n e m népének, h a n e m az egész emberi n e m n e k akar hazát, boldogságot adni. S m i a tartalma e megváltásnak, e h a z á r a t a l á l á s n a k ? M á r ahogy Kodolányi sugalmazza! A z Én vagyok kijelentése. A z önismeret, a z én62

v á l l a l á s szókratészi bölcselme, hogy ismét egy konvergenciára utaljunk. S bár Jeh u d a is a n n y i r a az újszövetségben él m á r , hogy d ö n t ő p i l l a n a t b a n felejti a régi mítoszt, az ószövetség rendjét, nem akarja, n e m képes v á l l a l n i az ú j törvényt. N e m a k a r j a ö n m a g á t vállalni. Egész élete futás személyisége alapvető természete elől. N e m a k a r j a vállalni testi hibás mivoltát, a m i azt is teszi, hogy n e m t u d j a éberen kísérni lelke alattomos mozgalmait. N e m v á l l a l j a a szerelmet sem, mert az a törvényt látszik sérteni. S az önismeretnek ez a negációja szerzi m i n d e n tévedését, lesz fölidézője nagy bűnének. Jesuah merőben ú j a t kreál, s ez puszta létében illeszkedik a régihez, J e h u d a igen aktívan tiszteli a régit, az ősit, de szakít a tradícióval. Jeh u d a a mítosz szerint akar élni, bár m á r nem t u d j a v á l l a l n i a n n a k rendjét, Jésuah fölismervén a helyzetet, ú j törvényt tesz, mítoszt alkot, s visszajut a mítosz eredeti körére. J e h u d a ö n t u d a t a az i m m a n e n s mítosz. A m i k o r a mítosz elszakad az eleven gyakorlattól, de eléggé gazdag hozzá, hogy a jehudai értelem benne megnyugodjék. Mind i g elégséges okra leljen e zárt mítoszban öntevékenységéhez. H a pedig valamely gyakorlati tény n e m illeszkedik, fölborítani látszik az immanenciát, akkor nem szám í t a tény. D e a mítosz ily i m m a n e n s értelmezése a mítosz halála is. A zárt mítosz n e m mítosz. J e h u d a végül — öntudatra eszmélése pillanatában — az abszolút magányt ismeri föl. A m i k o r fölösleges a mítosz, hiszen nincsen m á s i k ember. A hiány pedig n e m szükségeli a rendet, a szintézist. Elég, h a ö n m a g á t tudja, a rész szerint valót, az analízist. Kodolányit m á r megrótták érte, hogy részint példázatos, részint pedig a belső monológ jegyében gombolyítja regényének fonalát. Heterogén könyv, m o n d j á k . N e m h i n n é m . A regény előadásmódjának e heterogenitása — i n k á b b kettőssége — szükségszerű. A h o l a mítosz eleven — a jézusi létkörben —, ott a naiv epika cselekményes v i l á g á b a n v a g y u n k ; ahol a mítosznak hitele van, a példázatosság, a bibliai él. J e h u d a körén, az immanencia körén, az analízis körén viszont a belső monológ szükségeltetik. N e m téveszthet meg bennünket a Jehuda-létkör homogeneitása, mert az csak az előadásmód egyneműsége. Sokkal egyneműbb világ a Jesuahé, m i n t a Jehudáé. Jesuah példázatai gyakran ellentmondani látszanak egymásnak. J e h u d a különösen érzékeny ezen antinómiákra. Pedig az élet éppen J e h u d a i m m a n e n s okoskodásait töri össze. Csábító volna Kodolányit hőseivel szembesítve, dönteni benne, vajon melyikkel azonosítsuk a szerzőt, Jesuahval-e, Jehudaval-e? Ahogy a h a j d a n i p á r h u z a m lehetősége is emlékezetünkbe üt, Ozorai I m r e és Benczédi Székely István zsidó—magyar történetpárhuzamosítása. N e m érdemes ilyes vonatkozásokkal törődnünk. Kodolányi Jézus-regénye mitológiai regényeinek relációjában szólal meg híven. M i k é n t egybokorban tartja őket genezisük, egy összefüggésre tarthat számot értelmezésük is. Föltűnő, hogy a mítoszregények m i n d i g az átmenet, a válság problematikáját kutatják. Még föltűnőbb, hogy m i l y tág horizonton tartják az emberi problematikát. A legnagyobb távlatból vizsgálódnak, ezért választja e távlathoz K o d o l á n y i a mítosz dimenzióját. A civilizáció és a természet kapcsolatában t a n u l m á n y o z z á k a k ü z d ő embert. Eredetileg az istenek uralkodnak. Ez a Vízöntő periódusa. Tehát a természet uralmáról van szó ekkor. A z Ü j ég, ú j föld világában a félig isten, félig ember dominál. Ez a természet és a civilizáció viszonylagos egyensúlya. A m i azonban csak átmeneti maradhat. A civilizáció fejlődése mögött a társadalom, a társadalmi, közösségi ember kibontakozása a fedezet. A z égő csipkebokor a társadalomalkotás periódusát idézi. A m i k o r a törzsi fejlődés öntudatra eszmélteti a z embert, a törzsből nagyobb közösség lesz. A társadalmiság kibontakozása nagy előnyök és nagy hátrányok halmaza. Mindenesetre, a társadalom fejlődése teszi lehetővé a személyiséget. Az É n vagyok előtt hatalmas fejlődés ígérkezik. A Jézus-regény értelme, hogy a civilizációs és társadalmi fejlődés megteremtette a személyiség kibontakozásának m i n d e n feltételét és m i n d e n akadályát. A z ember ugyanis — fejlődése során — m i n d i g nyer valamit, s m i n d i g veszít is valamit. 63

A z t kell tudni, m i t nyer, de azt is, hogy ehhez képest m i t v é s z i t A jézusi személyiség jelentősége az, hogy benne és általa az az én mutatkozik, a k i b e n n e m c s a k a feltételeknek való megfelelés energiái, de az a k a d á l y o k ellensúlyai is tudatosak. Vele szemben á l l Jehuda, aki megfelel ugyan a föltételeknek, de semmi ellensúlytudata nincsen. A z akadályokkal szemben képtelen védekezni. Jesuah és J e h u d a egy értékskála két végpontjának is fölfogható. K ö z t ü k terjed a tipológia, k ö z t ü k bizonytalankodik vagy dönt a z ember. Avagy m i n d e n személyiségnek megvan a m a g a jézusi és júdási h a j l a m a és lehetősége. Döntés kérdése is, hogy melyik pólus kerekedik fölül. — í m e , az É n vagyok minősítése. A m i pedig a mítoszregények és a z életmű viszonyát illeti, K o d o l á n y i m e g a l k o t t a a maga társadalmi regényét, a m a g a önéletrajzát és történeti regénytípusát. I n n e n lépett tovább, a mítosz körére, mikor igen elmagányosult, s kísérletet tett a z antropológiai regény megvalósítására. Természetes ez, hiszen határhelyzetbe került, amikor csak kettőt tehetett. Vagy eldobta volna az írást, s t a l á n az életet is a v v a l , de h a m á r az életet választotta, n e m tehetett egyebet, m i n t a legnagyobb t á v l a t b a n és a legradikálisabban föltette a kérdést: M i végre v a g y u n k ? M a m á r megítélhető, ezt a kérdést feltennie n e m volt hiábavalóság. A z É n vagyok, ha n e m is volt K o d o l á n y i végső műve, végső szónak, síron túli üzenetnek bizony méltó egy kivételes írói szellemhez. BATA

IMRE

Elveszett holtak temetése Mesében és á l o m b a n , h a l á l b a n és életben — nem j ó vesztett h á b o r ú vesztes, megvert seregéhez tartozni. Se dicsőség, se érem, se d í j a m e g m a r a d o t t a k n a k , a z eleveneknek — s földre és földbe z u h a n t holtak számára pedig legfeljebb a z ismeretlen katona dicsősége, de sírhant és kárpótlás nélkül. Esetleg egy közös kőobeliszk a falu vagy városka főterén, négy oldalára vésve ábécérendben a „ h ő s ö k " neve, névsora. De h á t hősök-e m i n d , akiket halál, halálos találat ért? Bizonyára n e m , csak a holtak iránt elnéző gyöngédség engedélyezi ezt a nyilvánosan túlzó pontatlanságot a szóhasználatban. A z efféle, á m ellenkező i r á n y ú túlzások következménye lenne talán, hogy az utolsó, a második világháborúban halt százezreink m á r n e m k a p t á k meg nevük kőbe vésődő vigaszát, vagyis: m é g a főtéren olvasható elégtételt sem érték el életük egyáltalán n e m önkéntes feláldozása fejében? B á r m i n t is van, e százezrek emlékét csak a családokban őrzik, m í g lesz emlékező maradék, cselekedeteiket és elhatározásaikat, hiszen ilyesmi — t e h á t : h í r végső tetteikről — csak sóhaj vagy vakmerő és cenzúrázatlan tábori l a p á l t a l j u t h a t o t t volna haza, így h á t m é g a családokban sem őrizhetik meg sorsuk tanulságát. Voltak-e cselekedeteik h a l á l u k órájában? Kellett hogy legyenek; a l e g g y á v á b b és legbékésebb szándékú katona is tesz valamit hősi h a l á l a p i l l a n a t á b a n . Ezekről a h a l á l előtti elhatározásokról és cselekedetekről azért h a n e m is t u d u n k mindent, valószínű következtetésekkel sok m i n d e n t csaknem teljes bizonyossággal mégis megállapíthatunk. Megállapíthatnánk, de n e m tesszük, nemigen tesszük, m i n t h a röstellenénk m i n den személyes következtetést, a m i t a második v i l á g h á b o r ú b ó l és m i n d a z o k r ó l , a k i k benne részt kaptak, legtöbbször kényszerű részt. Nemzeti önérzetünk zavarát jelzi, hogy a m á s o d i k v i l á g h á b o r ú m i n k e t illető vonatkozásairól nincsen méltó és bátor összefoglalásunk, tehát észbe rögzíthető tanulságunk sem. O k a vagy következménye ez a félelem n é p l e l k ü n k elmezavart 64

súroló állapotának, ne kutassuk. A z t sem érdemes firtatnunk, v a j o n a r o m á n o k vagy a csehek, a m a g u k más-más i n d í t é k ú s eredményű m ó d j á n mennyire j á r t a k végére a m a g u k szerepének. Legtöbbet t a l á n , s ha nem is véglegeset, a lengyelek lelkiismereti vívódásairól sejtünk. De a m i f á j d a l m u n k r a m á s népek gyötrelmei, penitenciái és feloldozásai n e m érvényesek úgysem. M i n t h a az volna a m i b a j u n k , hogy a háborúval, s benne a m a g y a r politikai vezetés szerepével, n e m t u d u n k m i t kezdeni — azon túl, hogy sommásan megtagadj u k és elítéljük m i n d e n gesztusát, átmeneti eredményét és tragikusan végzetes kudarcait. Csakhogy ezzel az elítélő mozdulattal — érezhetjük-e másként — egy kissé m i n d m a g u n k a t az ítélet rossz serpenyőjében érezzük, ahol aztán illendőbb hallgatni, m i n t szájat tátogatni. Eszerint h á t m i v e l nem merünk, azért n e m is nagyon a k a r u n k beszélni róla, nem a k a r u n k semmit kezdeni a h á b o r ú b a n volt részvételünk m i n d e n t felkavaró mély vizsgálatával és tisztázásával — s emiatt m i n d a z o k a t a férfiakat, a k i k a harcokban részt vettek, szenvedtek, véreztek és meghaltak — elfelejtjük, j ó v a l h a m a r a b b , m i n t ahogy a felejtés biológiai folyamatában úgyis sorsuk lehetne, és semmisnek t e k i n t j ü k pusztulásuk történelmileg h i á b a való hozzájárulását (mert mihez?), de semmisnek v a l l j u k egyúttal az özvegyek és á r v á k szenvedéseit és áldozatát, és m i n d e n asszonyi és gyermeki nélkülözést, amely a családfő örökös távozása által, vagy évtizedes, esetleg csupán egy-két esztendős távolléte folytán keletkezett az emlékezet nehezen kifürkészhető bugyraiban. Kevés a remény, s egyre h a l v á n y u l ó m á r az óhaj, hogy az írásbeli, a történelmi számbavétel, a nemzet történelmi emlékezetébe való méltó beiktatás mégis-mégis bekövetkezik. M i n d e n gondolat akkor v á l i k időszerűvé igazán, amikor közlésének, megvalósulásának ideje elérkezik. A v i l á g h á b o r ú magyar áldozatainak szomorúságáról m a m á r úgy beszélhetünk, m i n t h a nem egy őrült érdek bűnös szándékainak segítésében esett volna gyászunk. És mégis, a Requiem egy hadseregért, Nemeskürty István karcsú könyve* a doni katasztrófáról — a m a g a lelkeket, holtakat idéző szándékával első a m a g a nemében. N é h á n y íróilag megragadott, szubjektív élményrészietet és eseményt felmutató emlékiratszerű m u n k á n t ú l (ezek szerepelnek N. I. forrásjegyzékében) mindössze egy számba vehető dokumentumgyűjtemény jelent meg nyilvánosan, egy levéltári válogatás. A Requiem... több tízezer p é l d á n y b a n napok alatt elfogyott, s a hírlapi méltatások sem m a r a d t a k el, de m i n t h a v a l a m e n n y i b ő l hiányoznék a h á r o m évtizedes hallgatás, tehát elhallgatás szégyene. M i n t h a természetes lenne, hogy százezernyi halottunkról n e m beszélünk. Csakhogy n e m százezerről, h a n e m százezrekről szoktuk meg a hallgatást. A z egész második h á b o r ú m a g y a r áldozatainak nyughelye egyetlen hatalmas névtelen sír. A doniak kihantolását és csendes elsiratását vállalta Nemeskürty most, és az egykori harccselekmények mozaikszerű, krónikás felidézésével sokoldalú és teljesnek érzékelhető képsort ad, noha teljességre törekednie, az adott könyvterjedelem keretei között még hadosztályaspektusban is lehetetlen tájékozódnunk, nemhogy a zászlóaljak, századok vagy a z emberközel szakaszkötelékek gyakran sorsfordító részleteiben eligazodnunk. Egy könnycseppet végre a hadseregért? Szabad-e kétségbe vonnunk, hogy azokban a z években s a következő, azóta eltelt huszonkilenc esztendő alatt patakokat tápláltak könnyeikkel az itthon maradott milliók. A néphagyomány énekeiben ilyenkor árvízről és tengerről szoktak zengeni az elsirató emlékezők, de m i t u d j u k , a patak is m i l y e n valóságosan sok záport tud hömpölygetni. Nem a k ö n n y h i á n y z i k tehát, h a n e m a nyilvános elsiratás, a hivatalos tisztességadás. De m i é r t ? N e m a hőskultusz ébren tartásáért, nem a harci kedv táplálása végett, h a n e m a hátramaradottak szíve nyugalmáért. M é g élnek a megmaradottak is sokan és m é g többen a z odapusztultak özvegyei, utódai, s ők még most is (és valószínűleg halálukig) v á r j á k és várni fogják, m i k o r igazolja szenvedéseiket, nélkülözéseiket és halálos * Magvető, 1972. 5 Tiszatáj

65

áldozatuk nyomorúságát a történelem. Vagy legalább m i k o r veszi számba, jegyzi nyilvános listára a jelenkor az égbekiáltó tényt, n e m a dicsőség fényébe b u r k o l v a , h a n e m a tragédia vasfeketéjébe kovácsolva nevüket, a z egykor esendő, de most m á r egyre fénylő neveket. Ezek a nevek azonban m a m á r csak a z ötven-, hatvan-, hetvenéves öregasszonyok lelkében csiszolódnak és m a r a d n a k meg, s csupán a z özvegyi fejfákon olvashatók néhol, mégis belopva m a g u k a t egy-egy f a l u temetőkertjének korlátozott örökkévalóságába. És a gyermekek, a h a d i á r v á k h a l v á n y u l ó emlékezetében sínylődnek. B á r — s ez is furcsa — még h a d i á r v á k r ó l sem szívesen beszélünk, beszéltünk eddig, ha az ő utódaikról kellett volna szólnunk. Nemeskürty R e q u i e m j e olyan nyitott és áttekinthető, m i n t egy t u d o m á n y o s monográfia — a szerző m i n d j á r t kezdetben kitűzi a célt: ezt és ezt f o g o m nektek bebizonyítani, higgyetek nekem. S az ez és ez n e m más, m i n t a hadseregnyi e m b e r ártatlansága s egyúttal az is, hogy a z áldozatsereg g y á v a azért n e m volt, t e h á t k a t o n a m o r á l szerint n e m erkölcstelen. Mert a k ö n n y e k h e z és a bizonyításhoz ez i s hozzátartozik, h a a civil, különösen a mai civil m á r n e m is nagyon érzékeny a z effélére, hogy a fegyver alá hajtott kényszerű k a t o n á k azért férfiak v o l t a k és — m á s t n e m tehettek. M a g á b a n töprengve, tűnődve, Nemeskürty m é g a n n a k a lehetőségnek mérlegelését is megkísérli, azáltal, hogy a felsőbb tisztikar, a legfelsőbb hadseregvezetés tisztességét is, elsősorban persze szakmai tisztességét is, feltételezi. Efféléről kevés szó esik ugyan a könyvecskében, de nagy eredmény, hogy h a csak n é h á n y jelzővel is, különbség tétetik a hangoskodó, vagdalkozóan ostoba, olykor gyáva p a r a n c s n o k o k és a (katonailag) becsületes törzstisztek, tábornokok között. Nagyon is a kapott, a talált dokumentumokhoz ragaszkodik a szerzőnk, s m i k o r ellentmondásokra b u k k a n , vívódva közli egyiket a m á s i k u t á n , s a m a g a (egyébként igaz s jogos) tétele igazolására törekszik. S mellesleg arra is, a n n a k bizonyítására is, hogy a 2. hadsereg életben maradottjai a d t á k .a későbbi ellenállási m o z g a l o m törzsét, de m ó d j á v a l a korai ellenállás szellemét is jelentették. A I I I . hadtest, a k k o r i utolsó parancsnokának esete és magatartása eléggé közismert. A R e q u i e m sem feledkezik meg róla, de megfeledkezik, hogy kövesse az életben m a r a d o t t S t o m m altábornagy sorsát, nemrég bekövetkezett halálig. I d e tartozik ez? Igen. S m é g az is: v a j o n m i történt a hadtest előbbi parancsnokával, D ö m ö t ö r altábornaggyal, a k i a D o n n á l folyt nyári harcok után, mert n e m értett egyet az elrendelt harceljárással, a németek vezetési módszerével s az egész magyar hadsereg o d a k i n t kapott h á b o r ú s célj a i v a l — lemondott, n e m vállalta a felelősséget. M o n d h a t n ó k erre, utólagos g ú n y t m u t a t v a — volt rá lehetősége. De bezzeg a szombathelyi Vas megyei b a k á n a k m e g a nyírséginek n e m volt ilyesmire m ó d j a . Csakhogy ez a tábornok, a k i n e k t o v á b b i életéről t a l á n érdemes v o l n a többet t u d n u n k — ezzel a z elhatározásával egész katonai p á l y á j á t vetette oda, olyannyira, hogy a t o v á b b i a k b a n a Horthy-hierarchiáb a n nevével többé nem is találkozunk. Tehát — becsületből — az „erkölcsi" h a l á l t választotta. Elolvastam m i n d e n kezem ügyébe kerülő bírálatot, ismertetést a R e q u i e m r ő l . Egy-két komolytalan kifogástól eltekintve v a l a m e n n y i elismerő. H a ellenvetést k e l l tennem, éppen abban ellenkezem Nemeskürtyvel, a m i b e n legjobban egyetértek v e l e : a második hadsereg áldozatvoltában. M i n d e n hadsereg (vagy akármekkora katonai egység), amelyet a h a z á b ó l kiemelve a l k a l m a z n a k (s n e m önkéntesen), m a g á t a z o t t h o n m a r a d o t t a k k a l szemben m i n d i g áldozatnak tartja. Így volt ez már 1941-ben a gyorshadtest k ö r é b e n is — vissza is kellett hozni őket a zászlóaljakban és a parancsnokságokon elhatalmasodott — pesszimizmus és tragikus sorslátás miatt. A magyar hadsereg n e m készült fel ( m i n d e n kardcsörtető kijelentések ellenére sem) a Szovjetunió ellen háborút viselni! S e m m i l y e n értelmes háborús célt n e m tudt a k ezért m á r kezdettől fogva az egyszerű, értelmes, a tényeket megértő embereknek mondani. De a blöffökkel szemben érzéketlen tisztek is tudták, hogy a hadicél 66

olyannyira áttételes, hogy áldozatnak, mégpedig fölösleges véradónak bizonyul m a j d m i n d e n veszteség. Nem tudom, az olasz doni hadsereg (a magyarokkal szomszédos, a magyaroknak menekülésben példát adó) áldozatnak érezte-e magát, de hogy a mieinktől délre bevetett m i n d h á r o m román hadsereget m á r a háború alatt, de közvetlenül a háború u t á n áldozatnak (mégpedig szükséges áldozatnak) tekintették a r o m á n hadtörténések, azt bizonyosan tudom. Ez a miénkhez képest háromszoros áldozat volt, melyben bőven történt magyar vérnek hullása is. A magyar hadsereg áldozatát persze (s most m á r nagyon jól tudjuk) ez a példakép, mely m á r a gyorshadtest harcba vetése előtt Horthyék szeme előtt állt, s kezdettől fogva s mindvégig az említett három teljes hadseregnyi kiméretben — ez a példa persze nem kellett volna serkentse a magyar hadvezetést! B á r kudarcokra ítélt buzgóságát némileg indokolhatja. Szokták sereg volt.

mondani

és írni,

hogy

a

második

magyar

hadsereg

fasiszta

had-

Nemeskürty elkerüli ezt a megjelölést. Helyeslem szóhasználatát. Ez a hadsereg az ország legszegényebb rétegeiből gyűlt össze, csupa olyan emberből, akik, innenső szóval antifasiszta-jelöltek voltak inkább. Sőt jó néhány ezer valóságos antifasiszta is került közéjük. De — a büntető- és munkaszolgálatos századoktól eltekintve — nem válogatták össze őket. Sőt az egész ország-területre szétszórták, szétosztották az „áldozatot". A gépezet azonban, a félfeudális, félkapitalista, félkeresztényi, s talán félfasiszta válogató szervezet, szerkezet, minden körülmények között úgy dolgozott, hogy a véradót mindig a legszegényebbekre rótta, vagyis a legvédtelenebbekre. CSERES

TIBOR

Népesedési gondjainkról FEKETE G Y U L A KÖNYVÉNEK OLVASÁSA

KÖZBEN

A „Magyarország felfedezése" sorozat minden eddig megjelent kötete könyvkiadásunk jelentős eseménye volt. E sorozat méltó tagja Fekete Gyula Éljünk magunknak? című összeállítása. A 400 oldalas könyv anyagának többségét a Nők Lapjában 1970-ben megindult vita során beérkezett levelekből válogatott részletek teszik. A mintegy 2000 levélből 736 ember, család sorsát, gondolatvilágát, törekvéseit ismerjük meg az ország népesedési helyzetéről, a gyermekekkel összefüggő kérdésekről. A vita megindulásától kezdve vezetőnk, társunk az olvasásban az író, a jól csoportosított levelek glé ír néhány nagyon humánus, megértő gondolatot, mindig ügyelve arra, hogy a levelek mondanivalója táruljon fel minél teljesebben. A levélrészletek közlése u t á n Fekete Gy. György tudományos igényű statisztikai feldolgozása következik, amely pontosan igyekszik meghatározni azt a társadalmi kört, ahonnan a levelek érkeztek. A munkát Fekete G y u l a vitazárója fogja egységes keretbe. Érzelmi hatást elsősorban a levelek váltanak ki. A z író igyekszik mindenféle állásfoglalást, a legszélsőségesebbeket is bemutatni, bízik a többségében felnőtten és éretten gondolkodó társadálom tagjaiban, a döntés, az ítéletalkotás felelősségét az olvasóra hagyja. Minden egyes levél állásfoglalásra késztet, általa a társadalom mé5*

67

lyében kavargó indulatok, feszültségek nyernek kifejezést. M á r t a l á n a z is e n y h í t a gondokon, hogy így ki lehetett m o n d a n i , így együtt, a m a g a sokrétűségében lehetett láttatni azokat a problémákat, amelyek szocializmusunkban az alapvető t á r s a d a l m i igazságtalanságok megszüntetése u t á n is fennállnak. T á r s a d a l m u n k , m i k ö z b e n érvényt igyekezett szerezni a n n a k az elvnek, hogy a nemzeti jövedelemből m i n d e n k i a végzett m u n k á j a a l a p j á n részesedjék, nem volt kellő tekintettel arra, hogy a z utódok felnevelése milyen anyagi terheket ró a családokra. A z enyhítés eszközei eltörpültek a tényleges szükségletek mellett. Fekete G y u l a szavaival élve: „ A m í g a z arányos tehermegosztás meg n e m valósul, a feszültség is ú j r a t e r m e l ő d i k a t á r s a d a l m i közérzetben." A feszültség újratermelődése még a kisebbik b a j , a súlyosabb az, hogy a gazdasági kényszerítő erő összekapcsolva a születéskorlátozás teljes szabadságával odavezetett, hogy népességünk p á r év m ú l v a eljut a tényleges fogyás á l l a p o t á b a , hiszen az e l m ú l t 15 évben a termékenységi időszakban levő korosztályok m á r kevesebb gyermeknek adtak életet, m i n t amennyire az azonos szinten történő fennmaradáshoz szükség lenne. Ahhoz, hogy n é p ü n k lassú, m a j d egyre gyorsuló fogyása ne következzék be, a népesedési tudatban kellene gyökeres változásnak bekövetkeznie. A j ö v ő b e n bizakodva, a könyv két i r á n y b a n is pozitív hatást v á l t ki. A z egyént döntésre készteti: vállalja-e a közösség erkölcsi elmarasztalását, h a kedvezőbbé v á l ó k ö r ü l m é n y e i ellenére elveti m a g á t ó l a gyermeket. A felelős vezetők s z á m á r a pedig m e g a d j a a cselekvéshez szükséges társadalmi igazolást. Ma m á r n e m lehet kétséges, hogy a családok érdeke szerint a nemzeti jövedelem ú j elosztási rendjének megvalósítása elodázhatatlan. K ü l ö n b e n a gyermekek, az eltartottak számától f ü g g ő életszínvonalbeli különbségek továbbra is a gyermek ellen fognak hatni, s n e m v á r h a t ó a népesedési tudatban kedvező fordulat. M a m á r a közösség erkölcsi elmarasztalása kevés. Ideológiával, propagandával ebben a kérdésben eredményt elérni alig lehet. A levélrészletek igazolták azt, amit a felelős szakemberek k ö z ü l egyesek m á r k o r á b b a n is tudtak, de a m i most társadalmi a r á n y ú felismeréssé súlyosodott. Elöljáróban, sok félreértés elkerülése érdekében, n e m árt hangsúlyozni, hogy a Fekete G y u l a könyvében feltáruló népesedéscsökkenési f o l y a m a t és a n n a k t u d a t i velejárói n e m a szocializmus viszonyaiból következnek, gyökerei messzire, m é g a f e u d á l i s viszonyok b o m l á s á n a k idejére n y ú l n a k vissza. A születéskorlátozás, a z egyke az országnak azokon a területein i n d u l t meg még a X I X . sz. első felében, a h o l a közösségek zártak voltak (Szászok földje, Ormánság, Tolna és Somogy megye), a h o l a már meglevő életszínvonal fenntartásának vagy növelésének egyetlen útja látszott: a kevés gyermek. Ekkor még az egyház hatalma, befolyása teljében volt, mégsem volt képes a tudatra hatni, ha a gazdasági tényezők a gyermekáldás ellen szóltak. A születéskorlátozás i r á n y á b a m e g i n d u l t tendenciát a k a p i t a l i z m u s viszonyai csak erősítették, a természetes szaporodásra gyakorolt hatása azért érvényesült csak fokozatosan és lassan, mert közben a halandósági viszonyok javultak. A megváltozott szocialista k ö r ü l m é n y e k között is, még n e m egy pozitív jelenség is (a gyors iparosítás, a nagymértékű társadalmi átrétegződés, a n ő i emancipációval e g y ü t t j á r ó munkavállalás, a fokozott városiasodás, a kulturális színvonal emelkedése, a gyorsan növekvő igények stb.) az „egyke"- és „egyse"-tudatot erősítette, az egészséges életösztön érvényesülése ellen hatott. M a m á r n é h á n y megye kivételével az egész ország egykézővé, egy nagy O r m á n s á g g á vált, élén Budapesttel. A szóban forgó könyvben olvasható megnyilatkozások többségéből a gyermek iránti szeretet, az ország jövője i r á n t i aggódás árad, a k ö r ü l m é n y e k a z o n b a n a család ellen szólnak. A k á r a panaszokat nézzük, a k á r a javaslatok sorát t e k i n t j ü k , ezek zöme gazdasági természetű, az eszmei és etikai p r o b l é m á k ezek függvényei. F ő vonásaiban a megoldás ú t j a i is kirajzolódnak. M a g a Fekete G y u l a is h a t á r o z o t t a n az arányos tehermegosztás mellett foglal állást v i t a z á r ó j á b a n , így kicsit érthetetlen, hogy a levelek kisebb h á n y a d á b a n megmutatkozó zavaros nézetek l á t t á n m é g i s a következő összegző megállapítást teszi: „Végtére ahhoz a következtetéshez k e l l elj u t n u n k : a v i t á b a n dokumentált morális, szemléleti, fogalmi, eszmei zavarok erősebb 68

gátjai a szocialista szellemű családpolitika, népesedési politika további fejlesztésének-kibontakozásának — végső soron: a szocializmus fejlődésének-kibontakozásának — a m á r igen kívánatos intézkedéseknek, m i n t bármiféle anyagi, költségvetési feltétel." Vitatható konzekvencia. A z jó, hogy m i n d a levelek közzétételével, m i n d értelmezésükkel a tudati zavarok eloszlatásán dolgozik, m u n k á j á n a k egyik alapvető értéke ez. Lehet, hogy még a b b a n is igaza van, hogy a gyermekellenes tudat kezd önálló, immanens erővé válni, de a hibás tudatra legeredményesebben mégiscsak anyagiakkal lehetne hatni. A z anyagi, „költségvetési feltétel" nélkülözhetetlen, h a tényleg meg a k a r j u k oldani ezt a súlyos, az alapokat veszélyeztető gondot. A különböző álláspontok egyeztetése a vitazáróban a lényeges mondanivalóról kissé eltereli a figyelmet. A m ű , amellett, hogy izgalmas olvasmány, tudományos életünk hiányosságát is pótolni igyekszik, de ezt végső fokon nem tudja és nem is t u d h a t j a megoldani. M e r t felmerül a kérdés, hogy a m a j d 2000 levélíró állásfoglalása mennyiben fejezi ki a társadalom egészére jellemző gondolkodást, szaknyelven szólva: m e n n y i b e n reprezentatív a felmérés, a válogatás. A szépírói természetű, az „emberi dokument u m o k k a l " operáló társadalomrajzokkal szemben m á r a harmincas években felmerült a kétség: érvényesek-e a társadalom egészére, fölfedik-e a jelenség egész szövevényét? A marxista kritikusok legjobbjai, például G a á l Gábor, B á l i n t György azonban m á r akkor felismerték, hogy az ilyen művekben nem a tudományos érvényesség, hanem a lényegre koncentráló, láttató, lelkiismeret-felverő érzékletesség a fontos. A z ilyen ,mű nem hézagtalan diagnózis, nem pontos terápia, de „hasonlat az egészről", mely a diagnoszták, a gyógyítás felelősei számára is eszméitető indításokat, igazolásokat adhat. Fekete G y u l a könyvére a n n á l i n k á b b áll ez, mert a d o k u m e n t u m o k objektív logikája, összhatása egybehangzik a szocialista szociológián és etikán iskolázott író felismerésével. M i t is tud a hazai demográfia t u d o m á n y a egzaktan, objektíven m o n d a n i a népesedési tudatban végbemenő változásokról? Hogyan is segítette a szociológia tudománya a n n a k megismerését, hogy a gyermek, a család milyen szerepet játszik az egyes társadalmi rétegek törekvéseiben, életében? Ahhoz, hogy a tudatban lejátszódó folyamatokat egy bizonyos kérdéskörben vizsgálni tudjuk, megfelelő vizsgálati módszerek kikísérletezése, a tapasztalatok a l a p j á n ezek tökéletesítése szükséges. Egy 10 milliós népesség népesedési tudatának reprezentatív vizsgálata n e m az irodalom, nem a szociográfia, még nem is egy tudós, h a n e m egy megfelelő anyagi dotációval rendelkező kutatóintézet feladata volna. P é l d á u l a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi K u t a t ó Intézete eddigi m a j d másfél évtizedes fennállása során egy a l k a l o m m a l tett kísérletet arra, hogy a tudati tényezők tendenciájának, hatásának megismerése érdekében lépéseket tegyen. Ezt a felmérést 1966-ban készítették. Főként a születéskorlátozás módszereit vizsgálták, ezen belül volt egy kérdés, amelyikből következtetni lehetett a „fejlődés" mértékére, irányára. „Az 1966. évi termékenységi és családtervezési vizsgálat (TCS—66") m u n k á l a t a i b ó l 6 angol nyelvű és 4 magyar nyelvű t a n u l m á n y o n k í v ü l egy összegezés is készült: Acsádi György— Klinger András—Szabady Egon: Családtervezés Magyarországon (Bp. 1970.) E z a rendkívüli gondossággal, hozzáértéssel, az ország egész területére, az ország legkülönbözőbb társadalmi rétegeire és női korcsoportjaira arányosan kiterjedő, tehát a reprezentációs feltételeket m a x i m á l i s a n betartó felvétel egy hatalmas apparátus igénybevételével 8800 termékenységi időszakban levő házas nőt, az összes 15— 49 éves korúak 0,5 százalékát kérdezte meg. A különböző ellenőrzések a l a p j á n 5 százalékos hibahatárral az egész országra érvényesnek tekinthető a felvétel, két kérdésben ennél jóval nagyobb volt a h i b a h a t á r ; a m ű v i abortuszok és a jövedelmek bevallása terén. A gazdasági viszonyokkal való összefüggés kérdésének alig szentel figyelmet a vizsgálat. A z a kérdés, amelyből következtetni lehetett a népesedési tudatban bekövetkező gyermekellenes, negatív tendenciára, az volt, amikor azt tudakolták, hogy a házasságkötés előtt h á n y gyermeket terveztek. A házasság előtti ter69

vezésről a megkérdezetteknek csak a fele számolt be, így is igen ennek korcsoportok szerinti megoszlása.

elgondolkoztató

Korcsoport

Tervező nők aránya

Tervezett g y e r m e k s z á m (átlag)

15—19 20—24 25—29 30—34 35—39 40—44 45—49

68,2 58.0 53.5 45,7 45.6 39,9 39.1

2,02 2,11 2,18

47,1

2,14

Összesen

1,96 1,98

2,25 2.49

A népesség igen kismérvű növekedéséhez 2,2—2,3 szülési átlag lenne szükséges. L á t h a t j u k a felmérésből, hogy t á r s a d a l m u n k egyedeire nagy általánosságban az jellemző, hogy az elfogyást betervezték. Több franciaországi felmérésből u g y a n a k k o r t u d j u k , hogy k ü l ö n b ö z ő okok folytán a tervezettnél ténylegesen kevesebb gyermek születik. Ehhez még azt kell figyelembe venni, hogy ebben az országban hivatalosan n e m engedélyezett a m ű v i terhességmegszakítás. Népesedési helyzetünk súlyosságát m é g az is növeli, hogy a fiatalabb korosztályoknál egyre j o b b a n csökken a gyermek iránti igény. A TCS—66 vizsgálat megállapítása szerint „ . . . a fiatal házasok családtervei oly kevés gyermeket irányoznak elő, hogy az a népesség reprodukcióját veszélyezteti." (22. 1.) Ez volt a helyzet 1966-ban. K ö z b e n emelték a családi pótlékot. 1967-től bevezették a gyermekgondozási segélyt. A z államháztartás költségvetésében, csak az utóbbi,, évenként 1 m i l l i á r d forint kiadást jelent. Ugyanakkor hosszabb-rövidebb időre gyakorlott m u n k a e r ő k estek k i a termelésből. P é l d á u l a textiliparban évenként az összes dolgozók 11 százaléka, a nődolgozók 15 százaléka á l l a n d ó a n gyermekgondozási szabadságon van. J a v u l t a népesedési t u d a t ? Nem. Tovább r o m l o t t ! Csak 2000 születéssel volt több az egész országban 1971-ben, m i n t 1967-ben, holott 1967-hez képest 60 ezerrel több volt a termékenységi időszakban levő n ő k száma. A szigorú abortusztilalom éveiben született viszonylag magasabb l é t s z á m ú korosztályoktól a születések számának emelését v á r h a t t u k volna, ha a népesedési t u d a t b a n n e m is következik be kedvező fordulat. N e m t u d j u k , hogyan gondolkodik a fiatal generáció a gyermekről, a családról, házasságra lépve m i t tart m a j d fontosnak. N e m t u d j u k , hogy m i lesz, a m i k o r az 1960-as évek alacsony létszámú korosztályai lépnek a termékenységi időszakba. Hogyan lehet m a j d kényszer nélkül elérni, hogy a 130—140 ezer főt s z á m l á l ó é v j á r a t o k több gyermeknek a d j a n a k m a j d életet, mint a m a élő 180—200 ezer. N e m t u d j u k , hogy jövőre, öt év múlva, vagy tíz év m ú l v a indul-e e l népességünk fogyása. Mivel alig ismerjük t á r s a d a l m u n k egyedeinek szándékát, törekvését, tudatát, így a népesedési kérdésekben előre tervezni sem lehet. A Népességtudom á n y i Intézet m i n d e n eddigi előrebecslése sikertelen volt, a legutolsó, 1968-ban elkészült távlati előrebecslést m á r két a l k a l o m m a l kellett módosítani. N e m t u d j u k , hogy az 1957 óta napjainkig a z abortuszbizottságok előtt bejelentett, hivatalosan nyilvántartott és végrehajtott kétmillió-nyolcszázezer m ű v i terhességmegszakítás milyen károsodást okozott a termékenységi időszakban levő n ő k b e n . A koraszülések számának emelkedése, a csökkent értékű csecsemők világrahozása, a magas csecsemőhalandóság és az abortuszok közötti egyenes összefüggést h á r o m pécsi orvos a Demográfia c í m ű folyóirat l e g ú j a b b s z á m á b a n (1972. 1. sz.) egyértelm ű e n bebizonyította. M i lesz ennek a távolabbi következménye? N e m t u d j u k , hogy a nagy áldozatokkal megvalósuló lakásépítési p r o g r a m b ó l valóban a sokgyermekes családok részesülnek-e. A megépült összes l a k á s o k n a k és a tanácsi lakásoknak h á n y százalékát kapták 1971-ben és h á n y százalékát f o g j á k 1972-ben azok a fiatalok kapni, a k i k vállalták, hogy h a t éven belül két gyermeknek a d n a k életet? Hogyan tud a sokgyermekes család, vagy az albérletben l a k ó f i a t a l házaspár lakáshoz jutni, ha nincs örökség vagy szülői támogatás? 70-

Sorolhatnánk még a fontosabb és kevésbé fontos kérdéseket. Ebben a helyzetben v a n különleges jelentősége Fekete G y u l a könyvének. A m i k o r a t u d o m á n y lem a r a d a valóság megismerése mögött, amikor a t u d o m á n y nem t u d j a az emberi szándékokat, törekvéseket az élet konkrét összefüggéseinek eleven f o l y a m a t á b a n feltárni, a m i k o r a fő tendenciák konkrét emberi t a r t a l m á n a k felfejtésére nem f u t j a erejéből, a m i k o r a cselekvő felelősségre és egy nemzet felrázására v a n szükség,, akkor a z ilyen m ű nem ellenlábasa, h a n e m elsőrendű szövetségese a j ó tudománynak. H a a tudományos feltárás és láttatás előbbre járna, akkor is nélkülözhetetlen lenne a z ilyen érzelmekre ható, mozgósító erejű írás. A k ö n y v á l t a l felvetett p r o b l é m á k gazdagságát nehéz lenne érzékeltetni. A javaslatok felsorolása is több oldalt tenne ki. Egy kérdést a sok k ö z ü l a továbblépés érdekében m é g i s szeretnék egy kicsit j o b b a n kifejteni. K ö z v é l e m é n y ü n k meglepően tájékozatlan h a z á n k népesedési helyzetének megítélésében. Igaz, van n é h á n y (10—15) olyan levélrészlet, amelyet közép- és felsőfokú intézményekben is tanítani lehetne. K ö z v é l e m é n y ü n k tájékozatlanságára Fekete G y u l a is felfigyel úgy is, hogy könyvében a legfontosabb összefüggéseket igyekszik bemutatni, de a kérdésen elgondolkozva úgy is, hogy a „Vastagon fog a ceruza" c í m ű kis írásában (Élet és Irodalom, 1972. j a n . 22.) ezért publicisztikánkat, újságíróinkat teszi felelőssé. Ahogyan rossz pincérek m i n d i g felfelé tévednek a számlában, ahogy a rossz eladók m i n d i g lefelé tévednek a mérésnél a súlyban, publicisztikánk á l t a l á b a n a valóságosnál kedvezőbb adatokat közöl. A pincér és az eladó esetében ez büntetendő, az utóbbi esetben „bocsánatos b ű n " . M i ennek a magyarázata? V a l ó b a n a z újságírókban van a h i b a ? Először is annyi könyv, t a n u l m á n y , publicisztikai írás jelent meg az ázsiai, az afrikai, a közép-amerikai és általában a világ túlnépesedéséről, erről a valóságosan létező problémáról, hogy a népesedési v i t á b a n részt vevők jelentős része is arról van meggyőződve, hogy csak jó, h a n á l u n k nincs ilyen gond. Pedig m i m á r nagymértékben h o z z á j á r u l t u n k a világ túlnépesedésének fékezéséhez. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy régebben azt, aki a népesedés ügyében emelt szót, nacionalistának bélyegezték. Még m a is, m é g az ideológiailag -jobban képzettek körében is „gyanús" ez a téma, pedig a X . pártkongresszus határozataira, K á d á r János szavaira oda kell figyelni! Továbblépve azt hihetné az ember, hogy népesedési helyzetünknek a valóságosnál kedvezőbb színben v a l ó láttatása csak néhány ambiciózus publicista törekvése. De hiszen ők is v a l a h o n n a n tájékozódnak, elsősorban n y i l v á n a leghivatottabb tudományos intézetektől. S itt van egy sajátságos kettősség. A Központi Statisztikai Hivatal és a Népességtudományi Intézet kiadványai rendkívül pontos, adatszerű és hiteles képet a d n a k a kialakult helyzetről. Viszont h a az intézmények vezetőinek nyilatkozatait olvassuk, állásfoglalásaikat nézzük — ezek nem igazolhatók m i n d e n esetben a saját k i a d v á n y a i k meglevő adataival. Így például a Magyar H í r l a p március 5-i s z á m á b a n cikk jelent meg a gyermekgondozási segéllyel kapcsolatban. A cikket dr. Szabady Egon, a Központi Statisztikai H i v a t a l elnökhelyettese, a Népességtudományi Intézet igazgatója, a Demográfia c í m ű folyóirat főszerkesztője írta. Ezt olvashatjuk többek közt: „Néhány éven keresztül 13 ezrelék körüli szinten stagnált a születési arányszám, m a j d 1966-ban emelkedni kezdett és ez a felfelé ívelő tendencia folytatódott az 1960-as évek végén is." A Központi Statisztikai Hivatal k i a d v á n y a i n a k adatai viszont így rajzolják meg a valóságos tendenciát:

Év 1967 1968 1969 1970 1971

A

népesség ezer 10 236 10 275 10 316 10 347 10 376

száma

Születés Halálozás száma 148 388 154 419 154 318 151 819 150 458

109 115 116 120 122

130 354 659 197 842

Term. szap. 39 39 37 31 27

258 065 659 622 616

Születés Halálozás ezer lélekre 14,6 15,1 15,0 14,7 14,5

10,7 11,2 11,4 11,7 11,9

Term. szap. 3,9 3,9 3,6 3,0 2,6

A z adatok értékeléséhez annyit, hogy a kismérvű népességnövekedés biztosításához évenként 180 ezer születésre lenne szükség. H a azt is figyelembe vesszük, hogy 71

az ötvenes évek első felének 200 ezres évjáratai is kezdenek a termékenységi korba lépni, akkor megállapíthatjuk, hogy „felfelé ívelő tendenciáról" aligha beszélhetünk. „Vastagon fog a ceruza." M á s i k p é l d á m a t egy kerekasztal-konferencián elhangzott tudósításból veszem. (Népszabadság, 1972. június 18.) E tanácskozáson dr. S z a b a d y Egon, m i n t a kérdés k i v á l ó és nemzetközileg is elismert szakértője reálisan értékelte a népesedési helyzet súlyosságát: „ . . . a mostani gyermekszám n e m elegendő a népesség megtartására. Ilyen arányok mellett, a m e n n y i b e n n e m lenne közös akar a t a n n a k megváltoztatására, m á r p e d i g v a n — népességünk r ö v i d i d ő u t á n erőteljes csökkenésnek indulna." Egy m á s i k megállapítása a z o n b a n szerintem m á r túlságosan megnyugtató és vitatható: „ . . . soha n e m volt ilyen m a g a s a gyermekes szülők aránya, m i n t manapság. 1970-ben a termékenységi k o r b a n levő házas n ő k n e k csak 6—10 százaléka volt gyermektelen. Vagyis a m e d d ő k vagy egészségügyi o k o k b ó l kizártak kivételével gyakorlatilag megszűnt a gyermektelenség." Megfelel ez a tájékoztatás a valóságnak? Tessék elolvasni Fekete G y u l a könyvét, ahol n e m c s a k az egészséges lelkületű, a gyermeket szerető és igénylő édesanyák és édesapák, fiatalok és nagyszülők nyilatkoznak meg, h a n e m szép s z á m m a l a „ n e m gyerekpártiak", az „antianyák", a „banánevők", az „irodai tündérek" is. (Az é l ő m a g y a r nyelv ú j fordulataiból, kifejezéseiből is ízelítőt ad ez a könyv!) D e nemcsak a szubjektív és nyílt megnyilatkozások figyelmeztetnek, hanem a statisztikai k i a d v á n y o k nyers szám a i is azt bizonyítják, hogy az egyke mellett m a m á r terjed az egyse is. A fentebbi idézetben szereplő megállapításokhoz először is a természetes meddőségről k e l l n é h á n y szót szólni. Valóban, a francia történeti demográfiai kutatás és egy-két h a z a i mikrostruktúra elemzése is igazolta azt, hogy a születéskorlátozás t ö m e g m é r e t ű jelentkezése előtt — a X V I I — X V I I I . században — is volt terméketlen házasság, az összes házasságok 7—9 százaléka. E z azonban az orvostudomány m a i á l l á s a szerint minimálisra, 2—3 százalékra csökkenthető, hiszen a m a házasságban é l ő 35—39 éves n ő k k ö z ü l csak 5,9 százaléknak n e m volt gyermeke. (Volt u g y a n közben egy ötéves periódus, a m ű v i abortuszok teljes tilalmának ideje. B á r t u d j u k , h a j ó p é n z é r t is, de akkor is megcsinálták egyes orvosok és kuruzslók a terhességmegszakítást.) Abból, hogy a m a élő 15—49 éves n ő k 13,6 százalékának nincs gyermeke (1970. é v i népszámlálás, 2. részletes adatok. 98. 1.), bizony n e m következik az, hogy „gyakorlatilag megszűnt a gyermektelenség". Ugyanebből a k i a d v á n y b ó l idézve: a m a élő 20—25 évesek 31,6 százalékának nincs gyermeke. Igaz, nekik m é g lehet, de a z m á r szinte bizonyos, hogy amikor ez a korcsoport eléri a 35—39 évet, a gyermektelenség a m a i 5,9 százaléknál sokkal nagyobb arányú lesz. Hiszen a 2 800 000 abortusz megfelelő hányadát r a j t u k is végrehajtották és végrehajtják, s ezáltal lehet, hogy a 17—18. századi természetes meddőségnél is nagyobb a r á n y ú sterilitás á l l elő. M é g egy adatsor a n n a k érzékeltetésére, hogy „gyakorlatilag megszűnt a gyermektelenség" gondolattal n e m vigasztalhatjuk m a g u n k a t : a gyermek n é l k ü l élő családok aránya 1949-ben 26,8 százalék; 1960-ban 30,8 százalék és 1970-ben 33,7 százalék volt. Fekete G y u l a könyvéből is az derül ki, hogy a közvélemény tájékozatlan a h a z a i népesedési helyzet megítélésében. De lehet-e ezen csodálkozni? O k u n k v a n feltételezni: abban, hogy a helyzet i d á i g fejlődhetett, az elégtelen elemzésnek, a h i á n y o s tájékoztatásnak is szerepe lehet. Joggal m e r ü l t fel több levélíróban és Fekete G y u l á b a n is az a javaslat, hogy egy szélesebb k ö r ű Családvédelmi Tanácsot kellene létrehozni. A szélesebb társad a l m i kontroll ebben a kérdésben is gyorsabban h o z h a t n a megoldást. T u d j u k , hogy különböző kormányszervek m á r hosszabb idő óta b e h a t ó a n t a n u l m á n y o z z á k e fontos, a nemzet jövőjét érintő p r o b l é m á t és teendőket. Remélhetően — ahogy dr. Szabady Egon m o n d t a — meglesz a közös akarat a megfelelő h a t á s ú intézkedések megtételére. Ezek égető szükségességére az igényt Fekete G y u l a könyvének egésze, a 736 levélíró közvetlenül vagy közvetve — m o n d h a t j u k így — bejelentette. (Szépirodalmi, 1972.) KOVÁTS 72

ZOLTÁN

Lukács György: Adalékok az esztétika történetéhez A Magvető K i a d ó nagy vállalkozásának — Lukács György válogatott művei sorozatának — egyik legutóbbi eredménye ez a kétkötetes válogatás, mely a több m i n t 1100 oldalas összterjedelmét meghazudtoló m ó d o n szerény címet viseli. Annyib a n ugyan jogosult ez a cím, hogy mégsem n y ú j t a k ö n y v összefüggő esztétikatörténetet. Ügy t ű n i k mégis, hogy a z európai esztétika fejlődésének legfontosabb kérdései ilyen magas elméleti színvonalú bemutatást és megvitatást m é g eddig nem nyertek a magyar szakirodalomban. A kötet válogatása a legfontosabb és m á r korábban azonos c í m ű könyvben összegyűjtött t a n u l m á n y o k o n k í v ü l olyanokat is közöl, melyeket eddig a magyar közönség nem ismerhetett. Érdekességét növeli, hogy Lukács utolsó két évtizedének elméleti főműveiből, Az ész trónfosztásából, A különösség b ő i és Az esztétikum sajátosságából olyan breviáriumszerű részleteket választ ki, melyek az egyes esztétikai rendszerekre, illetve problémákra vonatkoznak. Fehér Ferenc válogató m u n k á j á t m á r Lukács bevezetése is elismeréssel említi, hiszen, m i n t írja: „ A z ő m u n k á j a tette igazán világossá, m i l y e n mélyen és d ö n t ő m ó d o n tette n á l a m az esztétika történetének beható tanulmányozása lehetővé azt, hogy megkíséreljem egy marxista esztétika legáltalánosabb körvonalainak legalább felvázolását." (I. 12.) Meg kell jegyezni azonban, hogy ez az i m p o n á l ó terjedelmű és problémagazdagságú könyv sem tartalmazza L u k á c s életművének teljes esztétikatörténeti anyagát. Mindenekelőtt h i á n y z i k belőle L u k á c s polgári korszakának teljes anyaga, A modern dráma történetének m a is r e n d k í v ü l jelentősnek m o n d h a t ó elméleti bevezetője, az első tanulmányköteteknek, v a l a m i n t A regény elméletének ilyen tárgyú részei, s a polgári korszakában tervezett szisztematikus esztétikájának megjelent fejezete, Az alany és a tárgy viszonya az esztétikában. A válogató tehát, Lukács elképzelésének nyilvánvaló végrehajtásával, a szerző marxista korszakának műveiből állította össze a k ö n y v anyagát. Legkorábbi részlete a Történelem és osztálytudat (1923) egyik t a n u l m á n y á n a k kis részlete, m í g a két kötet anyagának túlnyomó többségét a 30-as években írta, szovjetunióbeli tartózkodása idején. M i n t több életrajzi t a n u l m á n y á b ó l , különösen az Utam Marxhoz című, 1957-es Folytatásából kitűnik, a tudományos problémák felé fordulás közvetlen oka a z volt, hogy a politikai elmélet terén folytatott egy évtizedes, rendkívül termékeny működését (1919—29-ig), különösen a Történelem és osztálytudat c í m ű tanulmánykötetét és a magyar p á r t stratégiájára és taktikájára vonatkozó, a népfrontkoncepciót előlegező Blum-téziseit olyan masszív hivatalos pártbírálat érte, mely önkritika gyakorlására s az irodalom és esztétika problémáihoz való visszatérésre kényszerítette. Ezek a 30-as évekbeli esztétikatörténeti t a n u l m á n y o k körülbelül másfél évszázad európai esztétikai fejlődésének legfontosabb állomásait dolgozzák fel azzal a céllal, hogy a felvilágosodás korától fogva legjelentősebbnek tekinthető francia, német és orosz, részben polgári, részben m á r a munkásmozgalomban tevékenykedő és a marxizmus klasszikusainak hatása által is érintett esztétikai rendszereit a marxista esztétika mércéjén lemérje, termékeny problémafelvetéseiket és kategóriáikat a szükséges marxista bírálattal, idealista jellegüktől megtisztítva beépítse a Szovjetunió akkori tudományos vitáiban k i a l a k u l ó marxista esztétika rendszerébe. Ehhez természetesen a legfontosabb előfeltétel m a g á n a k a m a r x i z m u s klasszikusainak a hagyatékában található elméleti alapnak szisztematikus feldolgozása, s ehhez d ö n t ő mértékben hozzájárult M a r x és Engels fiatalkori filozófiai kéziratainak, v a l a m i n t L e n i n ismeretelméleti alapművének, a Materializmus és empiriokriticizmusnak, és filozófiai füzeteinek alapos tanulmányozása. 73

Ennek az évtizednek az esztétikatörténeti t a n u l m á n y a i bekerültek a válogatásba, viszont az ugyanilyen elméleti alapról folytatott a k t u á l i s polémiái, melyeket a z avantgarde irányzatok elméleti képviselőivel folytatott, s melyek m a g y a r u l elsősorban A realizmus problémái c í m ű tanulmánykötetében jelentek meg, c s a k n e m teljesen k i m a r a d t a k a válogatásból. E korszak t a n u l m á n y a i v a l kapcsolatban L u k á c s a könyv bevezetőjében azt írja, hogy „legtöbbször közvetlen, olykor közvetett polemikus célokkal, m i n t egyes fontos esztétikatörténeti p r o b l é m á k feldolgozását" tette őket közzé. S így folytatja: „Mivel itt ily módon m á r a t e m a t i k a megválasztása is messzemenően n a p i problémákhoz kapcsolódott, természetszerűleg n e m fejezhette k i e tárgykör teljes, extenzív és intenzív gazdagságát, sokrétűségét, sőt nélkülözhetetlenségét egy igazi marxista esztétika felépítése és konkrét kidolgozása s z á m á r a . " (I. 11—12.) A 30-as évek elejének esztétikaelméleti fejlődésében döntő szerepet játszott a m a r x i z m u s klasszikusai filozófiai kéziratainak ismertté válása. Ezekből v á l t világossá az a tény, hogy a m a r x i z m u s n e m csupán „szociológia" vagy gazdaságtani doktrína, m i n t a m i n e k elsősorban tartották a I I . Internacionálé teljes k o r s z a k á b a n még a m u n k á s m o z g a l o m legkiválóbb elméleti vezetői is, a k i k (Lassalle Hegellel, M e h r i n g és különösen a német és osztrák revizionisták K a n t t a l ) a polgári filozófia éppen a k k o r divatos klasszikusával egészítették k i a tudományos szocializmus elméletét, „alapozták meg" ismeretelméletileg, hanem m a g a a m a r x i z m u s , m i n t dialektikus és történelmi materializmus ontológiával, ismeretelmélettel, történetfilozófiával és esztétikával is rendelkező tudományos világnézet. Lukács, a k i Hegel f e l ő l közelítette meg Marxot, a Történelem és osztálytudat t a n u l m á n y a i b a n , M a r x és Engels fiatalkori kéziratainak ismerete nélkül, a m a r x i z m u s n a k ezt a jellegét domborította ki, éles p o l é m i á b a n a II. Internacionálé teoretikusaival, sőt még az öregkori Engels „pozitivizmusával" is. ö n k r i t i k á j a után, dialektikája idealista vonásait levetkőzve a 20-as évek eleje t a n u l m á n y a i n a k aktivista, praxis-filozófiai t ú l z á s á v a l szemben ebben az évtizedben nagyobb súlyt fektet az ismeretelmélet visszatükrözés-oldalára, a n n a k megfelelően, ahogy ez L e n i n ismeretelméleti f ő m ű v é b e n is megtörtént az empirizmus gnoszeológiájávai folytatott élesen sarkított polémiában. E z a z o n b a n sohasem vezet n á l a olyan mechanikus tükrözéselméleti felfogáshoz, m i n t a m i l y e n a sztálini korszakban divatossá v á l t a dogmatizmus előrenyomulásával s a l e n i n i ismeretelmélet elvulgarizálásával. Mechanikus ismeretelmélet és vulgáris szociológia párosodásának időszakában ő változatlanul s híven M a r x és Engels 40-es évekbeli működéséhez a dialektikus materializmusból elsősorban a dialektikát, a történelmi materializmusból pedig a történelmi jelzőt hangsúlyozza, s ily m ó d o n filozófiatörténeti megalapozottságú esztétikatörténeti t a n u l m á n y a i b a n a n é m e t idealizmus filozófiáját, mely idealista módon bár, de az emberi aktivitást emelte k i s a d i a l e k t i k á t a tudatosság szintjére emelte, Lenin felfogásához hasonlóan magasabb r e n d ű n e k tartotta a felvilágosodás mechanikus materializmusánál, s noha Diderot f i l o z ó f i á j á n a k s különösen a R a m e a u unokaöccse c í m ű dialógusának zseniális dialektikus elemeit m i n d i g nagyrabecsülte, Goethének Diderot esztétikai n a t u r a l i z m u s á v a l folytatott vitáját ebben a korszakában is teljesen jogosultnak tartotta. L u k á c s n a k ezeket a t a n u l m á n y a i t igazán értékelni csak a Szovjetunió ekkori esztétikai v i t á i n a k teljes kontextusában lehet. A k k o r kiderülne, hogy a z u r a l k o d ó a n elfogadott és alkalmazott ismeretelméleti kategóriákon b e l ü l (pl. szubjektív és objektív idealizmus, racionalizmus és irracionalizmus stb.) m i l y e n árnyalt elemzésekre, valóságos értékek kiemelésére és megőrzésére volt képes. P é l d á u l sorolhatjuk fel a német idealizmus esztétikájára, s különösen K a n t r a és Schillerre vonatkozó megjegyzéseit. A z ebben a z időben valóságos becsületsértésnek számító „szubjektív idealizmus" jelző pl. K a n t n á l , Schillernél, de n é h a m é g Fichténél is r e n d k í v ü l i értékű esztétikai és történelmi felismeréseket hordozhatott. Egyébként is ú g y t ű n i k , hogy az ebben a korszakban született t a n u l m á n y a i k ö z ü l a legértékesebb, legidőtállóbb elemzéseket Schiller-tanulmányai (Schiller szerepe az esztétika történetében, Schiller elmélete a modern irodalomról, valamint Schiller és Goethe levelezése) tar74

talmazzák. B á r esztétikai f ő m ű v e Kant-részleteiből kitűnik, Jiogy rendszere kifejtésének időszakában Lukács is j o b b a n megértette K a n t érdemeit az esztétikum önállóságának elvi megalapozásában, m i n t e korábbi tanulmányaiban, mégsem lehet a Schiller-tanulmányaiban kifejtett Kant-portrét sem leegyszerűsítőnek tekinteni. A német idealizmus esztétikai rendszereinek fejtegetése ebben az időben is objektív, elsősorban a z értékeket hangsúlyozó s ezért néha ellentmondásba is j u t e korszak olyan t a n u l m á n y a i v a l , melyek aktuálisabb problémákat s elsősorban a munkásmozgalmon belüli vitákat is érintenek F e l t ű n ő például a Schiller-tanulmányok Kant-értelmezésének objektivitása Mehring-tanulmányának Kant-portréjával szemben. A Mehring elleni polémia igazságtalan szenvedélyességét részben saját, meghaladott balos korszakának szenvedélyes elítélése, részben a kor munkásmozgalmáb a n a trockizmus és a német szélsőbaloldali m u n k á s m o z g a l m i irányzatok elleni polémia szükségessége magyarázhatja ugyan, mégis úgy érezzük, hogy M e h r i n g kantiánizmusa ürügyén a neokantiánizmus bűneit t ú l egyértelműen varrja m a g á n a k a königsbergi mesternek a nyakába. S ezek az aktuális, n a p i harcokhoz kapcsolódó viták nemcsak az esztétika klasszikusainak valamilyen m ó d o n beléjük keveredett portréját teszik pejoratívabbá, hanem a m u n k á s m o z g a l m o n belül folyó v i t á k vitapartnereit is kevésbé objektív színben tüntetik fel. Mehring t a n u l m á n y a ebből a szempontból kedvenc esztétikai elméletei egyikének, „a realizmus diadala"-elméletnek (melynek az esztétikában vitatható bár, de mégis reális lehetősége van) a politikára való olyan alkalmazását tételezi fel, amelyet m á r aligha lehet vita nélkül elfogadni: t a n u l m á n y a több helyén is feltételezi, hogy Mehring csupa helytelen elméleti premisszából k i i n d u l v a lendült fel a csaknem teljesen helyes munkásmozgalmi gyakorlat szintjére. Hogy a 30-as évek t a n u l m á n y a i keletkezésének idejétől m i n é l távolabb eső jelenségek egyre objektívebb megvilágítást nyerhetnek, erre vonatkozóan jellemzőek Lassalle-lal kapcsolatos fejtegetései, különösen M a r x és Engels Lassalle-lal folytatott v i t á j á r ó l írott, igen színvonalas tanulmánya. E n n e k a t a n u l m á n y n a k nagy szerepe volt a b b a n a tisztázási folyamatban, melyet M a r x és Engels esztétikai hagyatéka kapcsán a szovjet esztéták folytattak a 30-as években. Lukács nagyrealizmus elméletében az engelsi realizmusmeghatározásnak és M a r x Sickingen-levelében kifejtett shakespeareizálás-elméletének egyaránt nagy szerepe volt, de hogy a Shakespeare—Schiller ellentétet L u k á c s • sokkal árnyaltabban fogta fel, és a schillerizálás lehetőségeit sokkal magasabbra értékelte, m i n t későbbi vulgarizátorai (Almási Miklós kivételével, aki a lukácsi értelmezés eredeti árnyaltságát helyreállítja), azt nemcsak t a n u l m á n y á n a k szövege, de a Schiller értékeit részletesen tárgyaló nagy t a n u l m á n y a i is igazolják^ A 30-as évek legaktuálisabb vitáiból csak a német expresszionizmussal és Neue Sachlichkeittel, v a l a m i n t a nemzetközi, de elsősorban a német munkásmozgalom irodalmában gyakorolt hatásukkal folytatott p o l é m i á j á b ó l kerül be néhány részlet a kötetekbe. A válogatás nagyon helyesen csak azt a részletet emeli ki O t t w a l t t a l és Brechttel való vitájából, mely Lukács kibontakozott öregkori esztétikai rendszerének szempontjából is megőrizte aktualitását, és mely a sok vonatkozásban a proletkultnak a kulturális hagyományokkal szemben mutatott szélsőséges értetlenségéhez hasonlóan, szélsőbalosan, gyökeresen ú j művészet megteremtésére, a régi, „arisztoteliánus" művészeti kategóriák elvetésére irányuló tendenciákkal szemben vette fel a harcot. De hogy ebben a p o l é m i á b a n s á l t a l á b a n az ezekkel az irányzatokkal folytatott éles h a n g ú vitáiban az aktuális esztétikai és politikai indokokon kívül a saját korábbi, aktivista korszakával való önkritikus leszámolás belső — s talán k ü l s ő — kényszere is hajthatta, arról érdekesen árulkodik az a lábjegyzet, mely Ottwalt h i b á i t összefüggésbe hozza saját korábbi, a Történelem és osztálytudat című könyvében kifejtett filozófiai nézeteivel. (II. 449.) H a r m a d i k befolyásoló körülmény, mely esztétikatörténeti t a n u l m á n y a i n a k egyébként időtálló értékét némileg kedvezőtlenül befolyásolta, a 30-as évek munkásmozgalmának, de egész emberiségének élethalálharca a német fasizmus ellen. Ez természetesen nem az olyan polemikus t a n u l m á n y o k értékét csökkenti, m i n t az Alfréd 75

Rosenberg esztétikai nézetei ellen írt, teljesen jogosultan megsemmisítő jellegű írás. D e kétségtelen, hogy a német fasizmus szörnyűségei a z egész n é m e t k u l t ú r a fejlődésével szemben szükségszerűen tették gyanakvóbbá az egész emberiséget. H a csak utalok arra, hogy Lunacsarszkij a Hitler uralomra jutása előtti egyik utolsó nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti kongresszuson m é g a német szellemtörténet (Cysarz, Ermatinger stb.) értékeit emelte ki, m i n t a m a r x i z m u s szociológiai nézőp o n t j á v a l és történelmi általánosításra törő felfogásával r o k o n a b b irányzatot a pozitivizmussal szemben, s ha ezzel szembeállítjuk azt a felfogást, a m e l y a l e g t ö b b vezető német szellemtörténésznek a Hitler-rendszerhez v a l ó opportunista a l k a l m a z kodása m i a t t m a g á t az egész szellemtörténetet, sőt az azt előkészítő n é m e t irracionális filozófiai fejlődést is a prefasizmus jegyében fogja fel, a k k o r világossá válik, hogy ez a történelmi katasztrófa, a német m u n k á s m o z g a l o m b u k á s a és a Hitler-fasizmus kispolgári csőcselékének hatalomra jutása m i l y pejoratív é r t e l e m b e n befolyásolta a német k u l t ú r a utolsó évszázadának fejlődéséről kialakított t u d o m á nyos felfogást. Ez még m a g á n a k Hegelnek az értékelésére is visszahatott, n e m c s a k a b b a n az értelemben, hogy L u k á c s például a h á b o r ú évei alatt n e m jelentethette meg a Szovjetunióban — m i n t ahogy egyik önéletrajzi t a n u l m á n y á b a n m e g í r j a — az i f j ú Hegelről írt nagy m ű v é t , h a n e m még a Hegel esztétikájának m a g y a r fordítása elé írott t a n u l m á n y á b a n (1951) is nagyobb hangsúlyt k a p n a k a hegeli esztétika hibái, a M a r x által végrehajtott „fejről talpraállítás" elméleti szükségességének igazolása, némileg megint ellentmondásba kerülve korábbi, elsősorban Schiller-tanulm á n y a i b a n kifejtett Hegel-képével. A könyv a n y a g á n a k t ú l n y o m ó részét alkotó, a sztálini korszakban született t a n u l m á n y o k mellett a könyv legértékesebb anyagát kétségtelenül a n n a k a korszaknak az összefoglaló m ű v e i b ő l közölt részletek a d j á k , melyek során az 1945-ös hazatérése u t á n megkísérelt kulturális politikai tevékenységeiből — részben igazságtalan és dogmatikus, részben indokolt, de a m a i napig megnyugtatóan n e m tisztázott bírálatok a l a p j á n — ismételten kiszorult Lukácsnak a l k a l m a nyílott az aktuális politikai küzdelmek által nem befolyásolt, egyetemesebb érvényű és i d ő t á l l ó b b m a r x i s t a esztétikai rendszer a l a p j a i n m u n k á l n i . Ezen a perióduson b e l ü l is két korszakot lehet m e g k ü l ö n b ö z t e t n i : a z egyik m é g lényegében az előző ismeretelméleti érdeklődésű korszak eredményeinek m a g a s a b b szintre emelése, a másik pedig Lukács ontológiai irányultságú érdeklődését m u t a t j a , az esztétikum lételméleti a l a p j a i t dolgozza ki. A z előbbi A különösség című, rendszeres esztétikáját előkészítő t a n u l m á n y á b a n nyert kifejtést, illetve Az esztétikum sajátossága m á s o d i k félkötetének n é h á n y fejezetében, melyben a különösség kategóriájának történeti előzményeit elhagyva, e fogalom rendszeres megalapozását, elméleti kifejtését és az etikai különösségtől v a l ó elhatárolását fejti ki. A z 1957-ben megjelent t a n u l m á n y történeti része az engelsi realizmusfogalom típuskategóriáját emeli magasabb fokra és az egyedi és á l t a l á n o s dialektikus egységét megvalósító különösségfogalom filozófiai és művészetfilozófiai sajátosságait alapozza meg. A marxista különösségfogalom történelmi előzményeként azonban részletesen foglalkozik a polgári filozófia és esztétika ilyen i r á n y ú törekvéseivel. K ö n y v ü n k legobjektívebb és a történelmi előzményeket legteljesebb összefüggésükben tárgyaló fejezetei azok a fejezetek, melyekben L u k á c s Diderot és a felvilágosodás, K a n t , Goethe különösségértelmezését ismerteti. Igaz, hogy ez a f o g a l o m csak az esztétikum ismeretelméleti leírásának központi kategóriája, de m á r ennek történelmi előzményeit vizsgálva is világossá teszi Lukács, hogy a német i d e a l i z m u s esztétikai nézetei fejlődésének milyen termékeny kérdésfeltevéseket k ö s z ö n h e t ü n k . Rendszeres esztétikájának, Az esztétikum sajátosságának, (németül 1963-ban, magyarul 1965-ben jelent meg) első félkötete n y ú j t j a a rendszer ontológiai megalapozását. Ebben a korszakában még a 30-as évek elejének é l m é n y é n é l is n a g y o b b jelentőségűnek bizonyult fejlődése számára a fiatal M a r x filozófiai k é z i r a t a i n a k és t a n u l m á n y a i n a k vizsgálata. Ezek a művek a sztálini dogmatizmus i d e j é n többékevésbé háttérbe szorított, részben premarxista m ű v e k n e k számítottak, elsősorban 76

azért, m e r t a hegeli dialektika kategóriáinak idealista kereteit töltik meg dialektikus és történelmi materialista tartalommal, a hegeli terminológiát nagyjából megtartva. De e kéziratok nyugati, m a r x i z á l ó divatja is kényszerítette Lukácsot arra, hogy igazi értelmüket és a belőlük kifejthető, m a r x i értelemben autentikus ontológiai alapzatot kifejtse. E z csábította el őt az esztétika ígért további köteteinek megírása helyett a marxista ontológia rendszeres kifejtésére, mely élete utolsó éveit teljesen igénybe vevő s eddig csak néhány részletében p u b l i k á l t m u n k á j a volt. De a hétköznapi élet vizsgálatától a z egész ember és az ember egésze kategóriáinak kifejtéséig, a z emberi nembeliség kategóriájának s az ezzel szoros összefüggésbe hozott, kitágított értelmű katarzisfogalomnak esztétikai jelentőségét megalapozó fejtegetéseiig, allegória és szimbólum, dezantropomorfizálás és antropomorfizálás fogalm a i n a k értelmezéséig olyan ontológiai alapvetést igyekezett biztosítani a második félkötetben kifejtésre kerülő speciálisabb esztétikai és művészetelméleti kategóriáknak, melyek marxista ontológiai felfogásáról is sok tekintetben árulkodnak. Ahogy ezt a rendszeres esztétikát az életmű csúcsának tekinthetjük (egyelőre nem ismervén ontológiáját), éppúgy magától értetődően e két kötet gyűjteményének is azok az elméletileg legmagasabb szintű fejtegetései, melyek e k ö n y v b ő l származnak. Ugyanakkor azonban ezzel kapcsolatban jelentkezik m a g á n a k az egész válogatásnak legproblematikusabb oldala is. Ezek a részletek t u d n i i l l i k egy olyan m ű egészéből lettek kiragadva, mely a kategóriák egymásutánját a legszorosabb dialektikus logikai láncolatban tárgyalja, a h o l az előzőek a későbbieket, s a későbbiek az előzőeket egyre magasabb és magasabb összefüggésben kölcsönösen v i l á g í t j á k meg s ezért csak összességükben, az egész m ű v e t ismerő ember számára b í r n a k n e m félremagyarázható jelentőséggel. Ily m ó d o n a kötet eme breviáriumszerű része részletes magyarázó jegyzetek h í j á n csak azok számára nyújthat hasznos, kézikönyvszerű segítséget a z esztétikatörténeti p r o b l é m á k legmodernebb lukácsi értelmezéséhez, akik már előtte a rendszeres esztétika két félkötetét alaposan áttanulmányozták. D e ez a válogatás egyúttal inspirálólag hathat azokra a Lukács-tanítványokra, vagy az életművével foglalkozó tudósokra, a k i k a lukácsi esztétika legfontosabb kategóriáinak történeti előzményeit n á l a is alaposabban ki a k a r j á k fejteni. Hisz Lukács elsősorban a saját rendszeres marxista esztétikáját írta meg, nem pedig az esztétika vagy akár csak saját esztétikai kategóriáinak történetét, illetve előtörténetét. Hogy ontológiai korszakában melyek voltak esztétikai gondolkodásának legfontosabb kategóriái, azt a válogatás elé írt saját bevezetése bizonyítja legjobban, mely terjedelme nagy részét az emberi n e m kategóriájának esztétikai jelentőségére fordítja. Ugyanakkor épp e kategória előtörténetére nézve úgyszólván nem t a l á l u n k jelentős anyagot válogatásunkban. Igaz, hogy A z esztétikum sajátossága erre vonatkozó legfontosabb fejtegetéseit a Magvető egy korábbi válogatása, az U t a m Marxhoz című könyv I I . kötete közölte, de L u k á c s e fogalom történetében n e m megy vissza Hegelnél és Feuerbachnál korábbi értelmezésekre, pedig hogy e kategória a német idealizmus filozófiáját a maga speciális esztétikai értelmében m á r k o r á b b a n is foglalkoztatta, arra j ó bizonyíték az a Lukács által egy korábbi Schiller-tanulmányában idézett szövegrész, mely így szól: „Egy szubjektum jellegében azonban semmi más nem igazán szükségszerű, csak a nembeli karakter; a költő tehát csak a n n y i b a n képes érzékelésünket és érzelmeinket meghatározni, amennyiben azokat a b e n n ü n k levő általános nembeliből, n e m pedig a m i sajátosan egyéni-különös l é n y ü n k b ő l hívja elő. A h h o z azonban, hogy bizonyos lehessen abban, miszerint valóban az egyénben rejlő tiszta nembelihez fordul-e, először ö n m a g á b a n kell kioltania az individuum jelleget." (I. 306.) A z emberi n e m kategóriájának esztétikai értelmű története is megérdemelne tehát egy olyan részletes kifejtést, m i n t amilyet a különösség kategóriájának előtörténetével kapcsolatban m a g a Lukács írt meg. S itt talán a n e m speciálisan esztétikai, de olyan történetfilozófiai jellegű viták is érdekesek volnának, melyeket a saját kriticizmusának többé-kevésbé ténylegesen létező szubjektív idealista korlátain túllépő K a n t folytatott történetfilozófiai írásaiban a vele sok tekintetben ha77

sonló nézeteket valló, de az Ideen zur Philosophie der Geschichte der M e n s c h h e i t megírásának korszakában az i n d i v i d u u m jelentőségét többre becsülő H e r d e r ellen a Gattung-problémával és az emberi történelem lényegével, illetve értelmével, célj á v a l kapcsolatban. Egészében véve a válogatást nagyon jónak, a t a r t a l m i és módszertani fenntartások ellenére is az esztétika történetének legfontosabb rendszereire v o n a t k o z ó lukácsi nézetek igen j ó összefoglalójának tartom, m e l y ugyanakkor, a m i k o r a z esztétika történetébe való elmélyülés igen színvonalas bevezetőjének is megfelel, h a n e m is kronológiai egymásutánjában, de a lukácsi esztétikai rendszer fejlődésének egyes etapjait is jól érzékelteti, s Az esztétikum sajátosságából válogatott részletekkel, az itt tárgyalásra k e r ü l ő kategóriákkal részben kedvet csinál m a g á n a k a l u k á c s i rendszernek alaposabb tanulmányozására, másrészt hasznos segédkönyvül szolgál a z esztétika kutatói számára is. Ezért megjelenését csak ö r ö m m e l ü d v ö z ö l h e t j ü k . (Magvető, 1972.) CSETRI L A J O S

Pándi Pál: „Kísértetjárás" Magyarországon H a z á n k és Európa viszonyát illetően az eszmék, az irodalom v o n a t k o z á s á b a n köztudott az a tény, hogy a magyarság többet kapott, m i n t adott. Igaz a z o n b a n másfelől az is, hogy a magyar költők, írók, gondolkodók m é g így is többet a d t a k a várhatónál. B á r szinte á l l a n d ó a n fenyegetett a nemzethalál, a pusztulás veszedelme, mégis futotta erejükből a r r a is, hogy az emberiségre figyeljenek, a n e m z e t i fennmaradásért vívott küzdelem legnehezebb pillanataiban sem feledkeztek m e g a v i l á g népeit összekötő szolidaritás és h u m a n i z m u s parancsairól. Ahogy A d y í r t a : „Petőfi több volt, m i n t amennyit a világ várhatott a D u n a — T i s z a t á j é k á r ó l . " P á n d i P á l kétkötetes monográfiáját, a „Kísértetjárás" Magyarországont, m i n t h a A d y e gondolata ihlette v o l n a : megmutatni, hogy reformkori i r o d a l m u n k , csúcsán Petőfi é l e t m ű v é v e l , szociális érzékenységben, az ú j eszmék iránti fogékonyságban többet n y ú j t o t t , m i n t amit tőle a korviszonyok ismeretében elvárni lehetne. A szerző így f o g a l m a z z a ,meg m ű v é n e k célját: „ . . . nem pusztán egy adattárat szeretnék hozzácsatolni a m á r meglevőkhöz, h a n e m néhány vonást, motívumot t á r s a d a l m u n k reális önismeretéhez. Mivel pedig az önismeret akarva-akaratlanul is része az ö n t u d a t n a k , e t a n u l m á n y o k akkor érik el igazán céljukat, h a érintkezésbe k e r ü l n e k olvasóik ö n t u d a t á v a l is." A tudományos eredményeken, adatfeltáráson t ú l P á n d i t u d a t f o r m á l ó , közéleti f u n k ciót is szán könyvének: a magyarság és a szocializmus alkati a n t a g o n i z m u s á n a k tételét cáfolja. A cáfolatot a reformkori m a g y a r irodalom szocializmussal rokonszenvező művei, nyilatkozatai alkotják. A X I X . század első felének elhatározó irodalmi, politikai, közgondolkodásbeli jelentőségére és gazdagságára m u t a t , hogy az utópista szocializmus nyomait kereső kutató itt t a l á l d ö n t ő fontosságú d o k u m e n t u mokat. (Szekfű, Németh László és mások is ebben a korszakban n y o m o z t a k a későbbi kibontakozás okai után.) A „Kísértetjárás" Magyarországon feladata tehát „egy eszmeáramlat h a z a i jelentkezésének, illetve az Európa-szerte terjedő eszmék hazai rokonjelenségeinek bemutatása". A reformkori útleírások, újságcikkek, j o g t u d o m á n y i , pedagógiai és filozófiai értekezések gyakran hivatkoznak Cabet, O w e n , L a m e n n a i s , Saint-Simon, S i s m o n d i , Fourier és a többiek tanaira. A korai szocialisztikus eszmék szerepet j á t s z a n a k Széchenyi és Kossuth vitájában, a centralisták á l l á s p o n t j á n a k k i a l a k í t á s á b a n , Kemény Zsigmond társadalombölcseletében. A konzervatív k ö r ö k a m a g u k retrográd antikapitalizmusának rendelik a l á az utópista szocializmus elvetését, a k o r b a l o l d a l i 78

eszmélkedői (Táncsics, Horárik, Vasvári) pedig egy igazságos, kizsákmányolásmentes társadalom körvonalazásához használják fel a nyugat-európai k o m m u n i s z t i k u s tanításokat. A z új-szociális eszmék h a m a r visszhangra találnak az európai irodalom legnagyobbjainál (Dickens, Byron, Shelley, Heine, Balzac, Baudelaire, G. Sand), s n á l u n k is: Fáy Andrástól K u t h y Lajosig, Jósikától Greguss Ágostig, V a j d a Péternél, Vörösmartynál, Czakó Zsigmondnál, T o m p á n á l , Eötvös A karthauzijában és K e m é n y Gyulai P á l j á b a n . E fejlődési folyamat végső pontja Petőfi költészete, melyről a monográfia csaknem felét kitevő X I . fejezet szól (Petőfi és az új-szociális eszmék). Nincs ugyan közvetlen adat arra, hogy Petőfi behatóan t a n u l m á n y o z t a volna valamelyik szocialista elméletírót, de ilyesfajta gondolatok feltétlenül eljutottak hozzá a német (Heine) és a francia (Sue, Béranger) szépirodalom, v a l a m i n t a hazai sajtó közvetítésével. „A világméretű felszabadulás, amelynek értelme a z anyagi és szellemi bőség megteremtése, az igazi egyenlőség kivívása, Petőfinél is félreismerhetetlenül társul a kizsákmányolás meg- és elvetésével, mindenféle elnyomás támadásával, a pénz bírálatával, a k i á l t ó társadalmi ellentétek költői proskribálásával, a technikai fejlődés mélyen optimista megítélésével . . . a z emberiségfejlődésnek, a világtörténelemnek azzal az előrehaladást konstatáló, de m i n d e n könnyed optimizmustól mentes felfogásával, amellyel az utópistáknál is találkozunk." A megelőző fejtegetések is végső soron a Petőfi-fejezetben nyerik el igazi értelmüket, ( ö n m a g á b a n is izgalmas Sasku Károly pályája, széles k ö r ű munkássága, gondolatai, a leglényegesebb azonban mégiscsak az, hogy az ő, utópista szocialisták hatását t ü k r ö z ő Boldogságtudomány a Petőfi olvasmánya volt.) A z utópista szocialista és k o m m u n i s t a eszmék reformkori megjelenésének kimutatása azzal a veszéllyel jár, hogy optikai torzulást okoz, „a valóságosnál jelentősebbnek, centrálisnak láttatja azt, a m i az adott történelmi szakasz kezdetén legfeljebb perifériálisan jelentkezett". P á n d i azonban n e m túlozza el ezen eszmék hatását, s így tárgyilagos, körültekintő előadása meggyőz arról, hogy a kor legkiemelkedőbb gondolkodóit (Szalay, Kossuth, Eötvös, Széchenyi, Trefort, K e m é n y stb.) valób a n izgatták, nyugtalanították vagy vonzották. Petőfi tárgyalásánál is tisztázza, hogy nem ez az életművére jellemző egyetlen eszmei áramlat, csupán a monográfia fő szempontja szorítja háttérbe Petőfi gondolatvilágának többi összetevőjét. K ü l ö n ö s e n finom disztinkciókat kell alkalmaznia az eszmetörténeti és politikai szempontok kereszteződésénél. A z új-szociális ismeretek, a z elméleti tájékozottság n e m jelenti egyúttal a radikális, plebejus politikai törekvésekkel való azonosulást. Bolyai János Üdvtana a kollektív tulajdont á l l í t j a a m a g á n t u l a j d o n helyére, viszont 48-ban Bolyai elítélően nyilatkozott Petőfi és a márciusi i f j a k „hebehurgyaság"-áról. Másfelől: igaz ugyan, hogy legkövetkezetesebben a forradalmi demokraták táborában vallottak szocialisztikus-kcvmmunisztikus eszméket (Táncsics, Vasvári), mégis a márciusi fiatalok közül n e m egy szembefordult az ú j tanokkal. Tehát nemcsak a nemesi liberalizmus, hanem a polgári radikalizmus képviselői is k o m m u n i s t a veszélyt l á t t a k a t ő l ü k balra jelentkező társadalmi követelésekben. Figyelemre méltó, ahogy politika és irodalom dialektikus kölcsönhatásának árnyalt megfogalmazását k a p j u k . A forradalom és szabadságharc idején megnőtt a szépirodalom politikai súlya, ezért nemcsak felszabadító, h a n e m speciális fékező hatások is érvényesültek. Ezzel magyarázható, hogy a m í g csak ábrándos tervekről volt szó, addig legtöbben rokonszenveztek az utópistákkal, 48—49-ben viszont sokan megriadtak: Eötvös elhallgatott, J ó k a i kigúnyolta a k o m m u n i z m u s t , Jósika, aki korábban lelkes híve volt a „munkatelep"eknek, a magántulajdon szükséges voltáról írt cikket. A nagyszabású feladatot csak komplex módszerrel, az eljárások variálásával sikerülhetett megoldani. A z a l a p j á b a n véve filológiai jellegű m u n k a n e m m a r a d pusztán hatáskutatás, hiszen P á n d i t elsősorban az érdekli, a m i a hatásokból műalkotássá válik. N e m m i n d i g az eszme, a hatás felől i n d u l tehát, van a m i k o r a művet fogja vallatóra. Ily m ó d o n az eredmények jelentős része nem is eszmetörténeti, hanem olykor esztétikai, leginkább pedig irodalomtörténeti hozadékú. A z összehasonlító irodalomtörténet módszerei közül nemcsak a hatáskutatást alkalmazza, h a n e m a 79

tipológiás a n a l ó g i á t is, egymástól függetlenül m e g k é p z ő d ő gondolati-művészi formációk összevetését. (Különösen Petőfi esetében, a k i n é l r i t k á n lehet forrásismeretet bizonyítani, gondolati párhuzamosságot a n n á l inkább.) A z előadásmód elevensége, világossága, vitára kész mozgékonysága (egy-egy tételének kifejtése u t á n m e g v á l a s z o l a z elképzelhető, esetleg felmerülő ellenvetésekre) eredményezi, hogy a t é m a megk í v á n t a hatalmas adathalmaz, a felsorolásszerű részek sem v á l n a k fárasztóvá. A módszer és előadásmód sikerültségét igazolják a m o n o g r á f i a eredményei. Hiszen K e m é n y 48 előtti hovatartozását éppen a szocializmushoz v a l ó viszony a l a p j á n t u d j a meghatározni. A tömegtől való félelem, az utópisták elvetése közelíti Széchenyihez, s távolítja a feudalizmus elleni harcot szorgalmazó Szalaytól, Eötvöstől, Treforttól, holott m á s vonatkozásban a centralisták köréhez tartozott. A szocialisztikus eszmék szempontjából való vizsgálódás teszi világossá, hogy a Felhők n e m csupán egy byronizáló, pesszimisztikus hangulati átmenet terméke, h a n e m lépcsőfok az „emberiségi" költészet szintje felé. A z új-szociális gondolatok fényében sikerül á r n y a l t a n meghatározni Petőfi forradalmiságát. P á n d i a z aszkétikus f o r r a d a l m á r r a l szembeállítja a humanista forradalmárt, Petőfit, a forradalmi h a r m ó n i a képviselőjét, a k i a z életörömöt, a z életvágyat, az élet teljessége i r á n t i igényt szólaltatja meg 49-es verseiben is („Bizony m o n d o m , hogy győz most a m a g y a r . . . " , „Pacsirtaszót h a l l o k megint..."). P á n d i t ö b b helyen is u t a l könyve vázlatosságára. E z legfeljebb a „Kísértetjárás" az európai irodalomban c í m ű fejezetre áll, az első kötet többi fejezetében, h a lehetne is szaporítani a példákat, az alapvető gondolatmeneten, tanulságon a l i g h a változtatna sokat. I n k á b b időben volna tágítható a téma. Szó esik arról, hogy a f r a n c i a felvilágosodás előzménye az utópista szocializmusnak. K é r d é s mármost, v a j o n a m i X V I I I . századi filozófusainkhoz, literátorainkhoz fűzik-e szálak a X I X . századi újszociális eszmék befogadóit. Ű j a b b k ö n y v témáját jelentené a Világos u t á n i korszak vizsgálata a szocialisztikus gondolatok szempontjából. K e m é n y Ködképek a kedély láthatárán c í m ű regénye m á r csak azért is figyelmet érdemel, mert az itt részletesen tárgyalt Jósika-művel, Az Isten ujjával meglepő hasonlóságot m u t a t . (Vadromantikus cselekmény öleli k ö r ü l a népboldogító „ m i n t a t e l e p " eszméjét.) S o k szó esik az első kötetben az Athenaeum szerepéről. E n n e k volt buzgó olvasója a z i f j ú M a d á c h , s Az ember tragédiája X I I . színében m a j d t ü k r ö z ő d i k is Fourier rendszerének hatása. A forrásvidék a z o n b a n kétségtelenül a reformkor, m e l y n e k kiemelkedő szellemei európai látókör b i r t o k á b a n viaskodtak a kor d i l e m m á i v a l . „Magyarország helyzetét nemcsak az jellemzi, hogy évszázaddal m a r a d t el fejlődésben a polgárosult nyugattól, h a n e m az is, hogy része a szocializmussal — ö r ö m m e l , k e l l e t l e n ü l vagy ellenségesen — ismerkedő Európának." A „Kísértetjárás" Magyarországon egyik f ő érdeke és érdeme éppen ez: értéket t á r fel, olyan szellemi fogékonyságot, tájékozottságot és erkölcsi érzékenységet mutat k i a reformkori magyar i r o d a l o m b a n , mely lehetővé tette a nemzet és haladás ügyének r i t k á n beteljesedő szintézisét. (Magvető, 1972.) IMRE

LÁSZLÓ

Nemeskürty István: Krónika Dózsa György tetteiről Alcíme — „Híradás a Mohács előtti időkről" — a szerző k o r á b b a n m e g j e l e n t s a Mohács u t á n i helyzetet f ö l m é r ő írására utal, de ez a mostani könyve egészen m á s , hangvételében, fölfogásában alig emlékeztet arra. Kevésbé szórakoztató, hiszen forrásai sem azok, elmaradtak az eleven párbeszédek, feszült jelenetek, m e g r i t k u l t az egy-egy személy jellemzésére, helyzet érzékeltetésére a l k a l m a s anekdoták, á l t a l á b a n 80

a k u r i ó z u m o k száma, lassúbbodott a mozgalmasság, csökkent az a d r á m a i erő, mely a m á s i k kötetet oly izgalmassá tette. A könyv a Dózsa-évforduló a l k a l m á b ó l jelent meg, ebből a tényből következnek erényei, h i b á i egyaránt. Mindenekelőtt a legnagyobb erény, az, hogy egyedül áll, s a legnagyobb fogyatékosság, hogy érlelésére nem jutott idő. A z emlékezés országszerte meglehetősen nagy apparátussal történt, számos ünnepi megnyilatkozás hangzott el, számtalan apróbb-nagyobb cikk, vers, reflexió látott napvilágot, egyik-másik folyóirat (mint a Tiszatáj is) egész számot szentelt a témának. Ennek ellenére az eddig megvolt p r o b l é m á k egyike sem tisztázódott, sőt, még zavarodott is, hiszen az ünnepi pillanat természetéből következőleg nagyobb tér jutott a közhelyeknek, az egészen sosem igaz általánosításoknak, m i n t az elemzésnek, adatfeltárásnak. Hozzátesszük: a j ó szándékú hozzászólók fölmelegítettek, széles nyilvánosság elé tálaltak egy sereg, a t u d o m á n y részéről rég megcáfolt vagy soha komolyan nem vett hiedelmet, a m i n e k a köztudatból való kiirtására eztán m é g kevesebb lesz a remény, m i n t eddig volt. (Hogy mást ne m o n d j u n k , ilyen — éppen — a sosemvolt szegedi Dózsa-hagyomány legendája.) A könyvkiadás viszont alig-alig reagált a z alkalomra, a szakfolyóiratok pedig még kevésbé. Tudós felelősséggel ez ideig senki sem szólalt föl. Nemeskürty eleve azzal a szándékkal n y ú l t a témához, hogy a tényekre támaszkodva, m i n d e n belemagyarázástól és idealizálástól mentes képet állítson elénk a b b a n a ki n e m mondott tudatban, hogy ha Dózsa megérdemelte a félezer éves öröklétet, akkor erre való jussát az adatok puszta felsorolása is igazolja. A m i k o r kéziratát n y o m d á b a adta, nem tudhatta, m i l y e n nagy szükség lesz erre a vezérfonalra é p p azokban a napokban, amikor megjelenik. A tényekhez való szigorú ragaszkodásból következik a m ű m á s i k nagy érdeme, az tudniillik, hogy a l k a l m a s erre az eligazító szerepre, m e r t a m i ebben a könyvben nincs benne, az nem tekinthető m a i tudásunk szerint igazoltnak, hitelesnek. Ugyanez a jellemvonása azonban el is mélyíti a m á r szóvá tett fogyatékosságot, a kidolgozatlanságot. A felhasznált irodalom jegyzékében 40—50 tétel sorakozik időrendben 1514-től 1971-ig; körülbelül ennyi is a kérdés egész nyomtatott irodalma, benne azonban egyetlen említésre méltó monográfia van, M á r k i Sándoré (1913). A m i akkor már hozzáférhető volt, azt M á r k i is földolgozta, a m i azóta keletkezett, az vagy nem tudományos igényű, vagy csak érintőlegesen foglalkozik az üggyel, vagy csak részletproblémákra figyel, á l t a l á b a n és a l a p j á b a n pedig M á r k i eredményeit ismétli és variálja a saját fölfogása szerint. Ebből következik, hogy éppen a tényekben Nemeskürty sem tudhat többet M á r k i n á l , hiszen a z évforduló semmiképpen sem ad lehetőséget p u b l i k á l a t l a n források földolgozására, lappangó adatok fölkutatására. Ilyesmit csak attól v á r h a t n á n k el, aki életének egy részét szánná erre. Marad tehát a tények rendszerbe foglalása s a köztük levő hézagok kitöltése a rendszer belső logik á j á n a k segítségével. Egy ilyen rendszer kialakításához hosszabb idő, mélyebb elmerülés kellett volna. Nemeskürty írás közben próbálja kialakítani azokat az alapfogalmakat, sarkpontokat, melyeknek m á r induláskor tisztán kellene állniuk. Ilyen például a mozgalom jellegének, szubjektív céljának s a bukás ebből következő okának megállapítása. A szerző állásfoglalása ebben a kérdésben szinte lapról lapra változik. A z 53. l a p feudalizmus elleni támadásról, plebejusi forradalomról beszél, a 101. szerint azonban „ m a g u k a jobbágyok sem vágytak másra, m i n t hogy m a g u k is birtokosok lehessenek", á m d e a következő lapon megint forradalomról van szó, s ugyanígy a 111.-en, mely szerint „Dózsa nyílt antifeudális felkelést hirdet"; a z t á n mégis „olyan feudális világot akarnak, ahol a feudumot m i n d e n k i a maga kedvére és hasznára művelheti m e g " (133. l a p — milyen feudális világ volna ez?). M á s u t t : „közvetlen célja a földbirtokos nemesség előjogainak megszüntetése" (138.), illetve: „Végül is lényegében arról volt szó, hogy . . . a kéttucatnyi bárói családtól a kisnémességnek és a parasztságnak n é m i jólétet jélentő földet szerezzen, s kedvezőbb megművelési és bérleti lehetőségeket biztosítson számukra" (144.); a 178. l a p azt mondja, hogy a jobbágyi szolgáltatások enyhítését akarták kicsikarni, de m á r a 181. l a p szerint elvük: „a föld azé, aki megműveli", s most m á r ez m a r a d az állásg Tiszatáj

81

pont a 207. lapig, a h o l a f e u d a l i z m u s n a k más társadalmi renddel v a l ó f ö l v á l t á s á r ó l esik szó. Ezért természetesen a bukás o k a sem á l l a p í t h a t ó m e g egyértelműen; hiszen h a forradalomról, gyökeres rendszerváltozásról v a n szó, igaz az, a m i t a szerző t ö b b helyt is leszögez: a feudalimus m é g életképes, a forradalom gazdasági és t á r s a d a l m i feltételei nem értek meg; á m d e ha csak az a kérdés került szőnyegre, biztosítható-e n é m i engedmény az adott társadalmi rendszer keretein belül, akkor a z e l ő b b i magyarázat n e m igaz, akkor azt kell m o n d a n u n k , a m i t a szerző m á s helyen szögez le: megoldható lett volna a probléma, ha a z ellentábor kissé j ó z a n a b b á l l á s p o n t r a helyezkedik. Ugyanez a bizonytalanság kisebb dolgokban is érezhető, s gyakran e l l e n t m o n d á sokban j u t kifejezésre. M i a keresztes sereg? — teszi fel a kérdést, s így válaszol r á a 17. lapon: a k o r m á n y z a t n a k központi karhatalmi alakulatra v a n szüksége, m e l l y e l a frakciók megzabolázhatok, s mely háború esetén gyorsan és k ö n n y e n m o z g a t h a t ó erőként bárhol bevethető, erre (mondja) egy j ó l szervezett keresztes h a d k i v á l ó a n alkalmas lehet — vagy lehetne, h a négy lappal lejjebb n e m o l v a s n á n k : a keresztes hadsereg alkalmilag összeverődött népség, a m i r e hivatásos k a t o n a n e m sokat ad. Azért érezzük súlyos fogyatékosságnak a szilárd váz h i á n y á t , m e r t — s ez semmiképp sem róható föl a szerzőnek — nagyon-nagyon kevés adat á l l rendelkezésünkre, ennek egy része is egymásnak ellentmondónak látszik, s az ellentmondások össz•hangba hozása, a rések áthidalása jelenleg csak a logika segítségével történhet. Nemeskürty rendszere nem h o r d j a m a g á b a n ezt a logikát, s ezért a m i n d u n t a l a n feltátongó űröket kérdésekkel, tűnődéssel tölti ki. Csakhogy itt többnyire ténykérdésről van szó, s ezért az elmélkedések rendre eredmény n é l k ü l fejeződnek be. P é l d a k é n t idézünk egy ilyen „tűnődést" a 184—185. lapról: „Elgondolkoztató, hogy D ó z s a mégsem számolt Zápolya támadásával. Vagy nem o n n a n várta, a h o n n a n érkezett? (Zápolya a Déli-Kárpátok hágóin átkelve, déli irányból, tehát a h a t á r felől t á m a d t Dózsára.) Mégis i n k á b b az a benyomásunk, m i n t h a Dózsa nem. v á r t a v o l n a Z á p o l y á t . M i n t h a bizonyosra vette volna, hogy a z erdélyi v a j d a semleges marad. A z t ugyanis, hogy az erdélyi v a j d á n a k Gyulafehérvár környékén erős és korszerű serege v a n : feltétlenül t u d n i a kellett. H a viszont tudta, valamilyen o k n á l fogva, remélhette, hogy az mégsem fog ellene fordulni. Miért remélte ezt, csak t a l á l g a t h a t j u k . " Stb. Eltekintve a tárgyi tévedéstől, attól tudniillik, hogy Zápolya, a k á r m e r r e i n d u l t is el Gyulafehérvárról, Temesvárra egyetlen irányból érkezhetett, Lúgos felől (minthogy a dobra—facseti és a karánsebesi vonal L ú g o s n á l összefut), ettől eltekintve ez az elmélkedés példaszerűen sűríti m a g á b a az efféle szakaszok gyengéit. Ezek szerint ugyanis lehet, hogy Dózsa várta Zápolyát, lehet, hogy nem, lehet, hogy m á s h o n n a n . A szerző a középső lehetőséget megteszi ténynek, s a t o v á b b i a k b a n erre a tényre keres okot: miért n e m v á r t a ? Mert remélhette. Ez is feltételezés, de egyetlen sorral a l á b b ez is ténnyé válik, s most m á r erre keresi a magyarázatot: m i é r t r e m é l t e ? — teszi fel a kérdést. S végül a válasz: ezt csak találgathatjuk. .Sovány eredmény. Dózsa tehát nem várta — ha n e m várta — Z á p o l y a t á m a d á s á t , .mert reménykedett — h a reménykedett —, hogy Zápolya nem fogja, m e g t á m a d n i . M i é r t r e m é n y k e d e t t (ha reménykedett)? N e m t u d j u k . Úgy gondoljuk azonban, hogy az ilyen részletek bírálata a szakkritikára tartozik, s a m a g u n k részéről csak összefoglalóan figyelmeztetünk a k ö n y v n e k erre a fogyatékosságára. Adataiban többnyire megbízható, koncepciója azonban k i f o r r a t l a n , s ezért kérdésfeltevései is rendszerint meddők. E n n e k ellenére, vagy ettől függetlenül j ó k ö n y v ez, sokkal jobb, m i n t az említett másik. K i t ű n ő e n sikerült ráillesztenie az eseményeket a kor m a g y a r t á r s a d a l m a által megszabott vágányra, s az egészet — szinte csak n é h á n y m o n d a t t a l — elhelyezni E u r ó p á b a n s a magyar történelem folyamatában. Főleg pedig sikerült megvalósítani a könyv célkitűzését, még többet is a n n á l , m i n t a m e n n y i t a szerző v á l l a l t : „Nem ismerjük (Dózsa) élete folyását, külsejét, erényeit és gyengéit, n e m t u d j u k , kinek m i k o r m i t mondott; emberi alakját tehát a k r ó n i k á s n e m r a j z o l h a t j a meg, ez a költők f e l a d a t a . . . De ismerjük t e t t e i t . . . " Ezekből a tettekből igenis m e g i s m e r j ü k 82

Dózsát, legalábbis azt, a m i számunkra, a z elmúlt és következő századok számára fontos belőle. A többit elvégezhetik a költők: ha azt a Dózsát elevenítik meg a m a g u k eszközeivel, akit Nemeskürty állít elénk az adatok segítségével, hitelesebb lesz a művész és költőibb a tudós Dózsája, a k i pedig nem művész és n e m tudós, a szimbólum mögött megtalálja a z embert. (Kossuth, 1972.) KULCSÁR

PÉTER

Cseres Tibor: Hol a kódex? Cseres Tibor ú j k ö n y v e igazolni látszik azt a paradoxont, hogy az írók k ö z ü l kerülnek ki a legjobb olvasók. Persze úgy a legjobb, „leghasznosabb" olvasók a z írástudók, hogy n e m egyszerűen saját írói világukat, mesterségüket gyarapítják olvasmányaikkal, hiszen ez természetes dolguk, h a n e m úgy, hogy olvasmányaik ú j r a olvasmányainkká v á l n a k k o m m e n t á r j a i k k a l , megjegyzéseikkel. Cseres Tibor olvasmányai izgalmasak, érdekesek, s még j o b b a n azokká teszi őket Cseres, hiszen e könyve n e m egyszerű olvasónapló, kritikagyűjtemény, h a n e m jól válogatott tanulmánykötet. Pedig Cseres Tibor nem afféle „filosz-író". D e nem is m i n d e n t összeolvasó polihisztor. Érdeklődésének rugói vannak, mondanivalója, felfedezése célirányos, ezekben a t a n u l m á n y o k b a n , útirajzokban, visszaemlékezésekben is ugyanazt az írói világot építi, teljesíti ki, amelyet m á s könyveivel eddig is tett. Kötete egy néhány éve felszínre került vádaskodást is cáfol. Ez pedig az volt, hogy irodalmunk nem eléggé gondolati, jobbára csak az érzelmi buzgásnál kezdi s fejezi be mondandóját, s legfeljebb csak a naturalista ábrázolásban jeleskedünk igazán. M i n t m i n d e n sommás megfogalmazás, ez a vélekedés is m á r . születésekor cáfolható volt, gondoljunk csak Veres Péter „sültrealista" felfogására — s olvasónaplóinak, t a n u l m á n y a i n a k gondolatgazdagságára, hogy csak a legkézenfekvőbb ellenpéldát emlegessük. I r o d a l m u n k intellektuális élményhordozó és előidéző áramlatába illik bele Cseres Tibor ú j könyve is. M i m i n d e n r e figyelt — tudott figyelni Cseres — az elmúlt évek szellemi mozgásaiból, erre ad választ a könyv. E gyűjteménye nem irodalomközpontú, de ha az ornitológiáról, a stresselméletről, a sámánlegendákról ír is, esszéje tiszta, j ó irodalom. Mert továbbgondol, kérdez, vitatkozik, cáfol, bizonyít, s mindezzel ú j gondolatokat is teremt. Érdeklődése követi a X X . századi ember széles látómezejét. M ú l t és j ö v ő egyaránt érdekli. A z őstörténetről, a Kelet-kutatásról, az Árpád-kori sámánperekről csakúgy van érvényes mondandója, m i n t az ipari formatervezésről, az agy sebészet új elméleteiről, a családtervezésről s a vietnami akupunktúrás gyógyításról. Fellapozza a ritkán olvasott tudományos folyóiratokat, megfigyeli a madarakat, megszólítja az embereket, vallatja a régi újságokat, esszét ír a belső monológról (némi rejtett humorral), pontos és fontos megfigyeléseket rögzít k ü l f ö l d i utazásai során — egyszóval a j ó olvasó élményeit közvetíti a jó író. Írásainak igazi ereje a k o m m e n t á r b a n van, ezzel több az egyszerűbb újságriportnál, a hagyományos könyvismertetésnél, a tárcanovellánál m i n d e n itt egybegyűjtött írása. Noha nem irodalmi t a n u l m á n y o k gyűjteménye ez a kötet, természetes, hogy a legtöbb értő szava itt is az irodalomról, az írókról van. Tisztán kirajzolódik Cseres vonzódása az elődökhöz, kortársakhoz. Legemlékezetesebben Tersánszkyról, Móricz6'

83

ról, Kodolányiról, Tamási Á r o n r ó l ír, személyes emlékek a l a p j á n . A portrék, kisesszék értékét a személyes találkozásokat felidéző írói-emberi hitel adja. A kortársak közül Sarkadi Imréről, Szeberényi Lehelről, Berda Józsefről, N é m e t h L á s z l ó r ó l van a legtöbb szép szava, szinte filmképekben megelevenedő találkozása. Szelíd humora, góbés i r ó n i á j a kemény gúnnyá v á l i k , a m i n t személyében is érintett — a derékhadvitához írott röpiratára és egy nyelvészpolémiára g o n d o l u n k itt. Irigyelhetjük Cserest sokoldalú olvasói kedvéért. K é z b e veszi a régi térképeket, m ú l t századbeli mezőgazdasági, szakkönyveket lapoz fel. A régiséghez k ü l ö n ö s vonzódása van, r á m u t a t régi dolgok korszerűségére ott, ahol megleli, de megcsipkedi a modernkedés álarcába b ú j ó ósdit is, s ezt is j ó érzékkel t á l a l j a fel. Irigyelhetjük, s egyben h á l á s a k lehetünk Cseresnek, hogy általa t u d u n k m e g egy eddig ismeretlen erdélyi legendát, egy dél-amerikai könyvérdekességet, n é h á n y külföldi utazás apró, de fontos részletét. A z irodalom mellett érdeklődése leginkább a m á s o d i k v i l á g h á b o r ú i r á n y á b a fordul. T u d j u k Cseresről, hogy a Hideg napok írásakor is hadtörténészi alapossággal igyekezett a regény történelmi, tárgyi hitelét megteremteni. Most is n y o m o n követhetjük a hadtörténelmi szakirodalom i r á n t i hozzáértő, n e m l a n k a d ó érdeklődését. Számon tartja e tárgyban a z ú j a b b műveket, a m a g y a r vonatkozásokról sok kiegészítő megjegyzése van, hiszen az írónak is — m i n t sok ezer k o r t á r s á n a k — közvetlen, f á j ó élménye volt a második világháború. S m é g egy dologért veheti jó szívvel kezébe a z olvasó ezt a gondosan szerkesztett gyűjteményes kötetet (az írások legtöbbje k o r á b b a n folyóiratokban, l a p o k b a n megjelent); ez pedig mindenkihez szóló képgazdag, fordulatos, leleményes nyelve, stílusa. (Magvető, 1971.) FUNK MIKLÓS

Áchim L. András-Emlékkönyv Teljes évszázad történelmét egy forradalmár életén, m u n k á j á n át kísérli m e g elénk idézni az Emlékkönyv, amelynek oldalait, sorait k i v á l ó történészek, írók, gondos szerkesztők válogatták egybe. Emlékkönyv, a századelő m a g y a r paraszti népvezéréről, aki osztályát tagadta meg elnyomott testvéreiért, a magyar, szlovák, rom á n , német cselédekért, robotosokért, akiknek m i l l i ó i r ó l elfelejtett gondoskodni az osztrák zsoldban, német m ó d i b a n alázatoskodó u r a l k o d ó osztály. N e m Bécs felől, n e m is a végeláthatatlan birtokok csodaligetéből, de a tbc-t termő .alföldi porból emelkedett ki, s a módosabb paraszti sorból sorakozott a legelhagyottabbak közé Á c h i m , hogy teljes életével, p é l d á j á v a l szolgálja a h a l a d á s ügyét. Á c h i m megjelenése valóban robbanás volt. A „Tisztelt H a u s " nemigen ért m e g akkora csodát, hogy valaki csizmásan, de csiszolt emberésszel egyszerre ott teremjen, és nem Nagyatádi Szabó módon kezesüljön szolgává, h a n e m embersége tudatában, küldetése fontosságában egyértelműen a z elnyomott paraszti tömegek, mezőgazdasági m u n k á s o k ügyét képviselje. Parasztpárt, Parasztújság, Szabad Föld jellemzői életútja szakaszainak, hiszen a tudatos szervezés, a tömegek mozgósítása a választási harcokban, a tiszta érvek elősorakoztatása abból az egyszerűségből, becsületes emberségből táplálkozott, a m e l y rövid és tragikus pályafutását egyértelműen végigkísérte. „ N e m leszek ú r ! " -y fordult szembe dacosan apjával, a nagygazda fiú. „Elvtársak, édes m u n k á s t e s t v é r e i m ! A húsotokból való hús, a véretekből v a l ó vér v a g y o k ! " — v a l l j a a csirkepiaci beszédekben, a vele egyet k í v á n ó tömegnek. Az elvtárs megszólítás, a munkástestvéreim 84

felhívó szavainak tartalma nem véletlen, nem póz, nem népvezéri fogás, h a n e m a saját élete, életvállalása feszül benne, igaz tartalommal. 1910-ben, az utolsó nagy választási harcában — amelyben ismét győztes maradt minden jogtiprás, hatósági üldözés ellenében — az egykori lapok leírták azt a végzetes m o n d a t o t : „ Á c h i m L. Andrást nem lehet legyőzni, csak megölni lehet" — és 1911 m á j u s á b a n m á r halott volt. „Földet a parasztnak, a föld a paraszt termelőeszköze, a n é l k ü l csak félember! Száz holdon felüli bérlet m á r spekuláció lehet, márpedig spekuláns árendások nem kellenek, h a n e m olcsó földet, termelési eszközt, kenyeret a d n i a nincstelen szegény p a r a s z t n a k . . . Ennek az intézkedésnek tervszerű következménye lesz, hogy jórészben enyhül a népmilliók véghetetlen nyomora, megszűnik a kivándorlás, és a nép nyomorára spekuláló lelketlen földuzsora és kizsákmányolás e l t ű n i k . " A t ö m ö r , kitűnően értékelő történésztanulmányok soraiból idézem Á c h i m követeléseit, élete egységes, tiszta állásfoglalását, amely m i n d i g tudatosan és pontosan a népért, a tömegekért hangzott és íródott azoknak nevében, a k i k a szót is keresik, hogy önigazságukat el t u d j á k rebegni. 1906-ban alakult meg a Parasztpárt, kifejezetten azoknak érdekében, akiknek sem joguk, sem erejük, de még megszólalásnyí merészségük sincs az önvédelemre. A pártért, a népért áldozatokat kell hozni! Anyagiakat is, és Á c h i m vállalja, nem a beláthatatlan dicsőségért. A z igazságért az életveszély ellenére is ki kell állni, vagy a törvény szentesített jogtiprása közepett' is, és a z életveszélyt, a meghurcoltatást ugyanolyanképpen m a g á r a veszi, s megint csak nem önmagát l á t j a a m a j d beérő történelmi igazságszolgáltatás m é l t ó helyén. Különben is, m e n n y i t váratott m a g á r a a méltó megméretés és elismerés. Pedig ha csupán néhány idézetet ide írok, világos lesz, hogy mennyire egybehangzón ítéli haladónak életét, m u n k á j á t a tegnap és a ma. Ady távirata: „Siratom vértanú barátomat. Értékelése: . . . Ö egy n e m teljesen sikerült Dózsa G y ö r g y . . . de a Dózsa Györgyök termései a földnek, s n e m lehet annyi hamis tanút állítani a sírjukra, m i n t ahány igaz tanú kerül k ö z ü l ü n k . " Féja Géza emlékező szavaiból: „Békéscsaba hűséges fia és néptribunja eleitől fogva országban gondolkodott." O r b á n Sándor összegezése: „ Á c h i m L. A n d r á s kiemelkedő történelmi személyisége nemcsak egyszerűen a hazai progresszió valamiféle szoborba merevíthető hatalmas alakja, de a m i n t századunknak, m a g u n k n a k is leckét adó, egyszersmind megoldani segítő nagyszerű mestere, valamint bátorítója az agrárprobléma és nemzeti haladás megannyi kérdésének kimunkálásában." Pölöskei Ferenc s u m m á z a t a : „ Á c h i m nagyívű demokratizmusa — elsősorban a paraszti osztályharc terén — mintegy összeköti az agrárszocialista mozgalmat az 1918-as polgári demokratikus forradalommal." N e m valamiféle értékrend szerint válogattam a megmérő véleményeket. A z Emlékkönyv j o b b n á l jobb t a n u l m á n y o k a t gyűjt egybe, mégis az eltelt évszázad összefoglalását rendeztem csak egy szűk csoportba, s e rendezhető ízelítő mutatja, hogy Áchim L. A n d r á s sokszor m é l t a t l a n u l temetett életműve — amely elsősorban tettekben nyilatkozott meg — m é g világosabbá v á l i k ezáltal. A z agrárszocialista mozgalom nagyjai rosszul értelmezetten, nem is olyan régen nem nyerték egyenrangú ítéletet a haladás más ú t j a i n járókkal, szenvedőkkel, pedig a magyar paraszti osztály legnépesebb táborában terjengett a legirtóztatóbb nyomorúság, amely ellen felvették a harcot. A z „aki szegény, az a legszegényebb", vagy aki „még á l m á b a n sem tudja mi a jó", riasztó költői megfogalmazások veretes és klasszikus igazságai között igen is szükség volt a csabai csirkepiac szónokára, aki a gerendási tanyavilág élő nyelvi hasonlataival példázta a szegénység kilátástalanságát. Többen használják a néptribun jelzőt Á c h i m megítélése közepett', pontos és találó értékelés, hiszen földosztó Gracchusokra volt a legnagyobb szükség a kiegyezés, a m i l l e n n i u m h a m i s csillogása, hazug ámítása u t á n szétszóródásra, kivándorlásra kárhoztatott hazánkban. Valóban a paraszt néptribun szólalhatott ígyen: „Hallja-e H a a n ú r ! Nem volt szép ö n t ő l , amiért kérdést intézett beszédében arra nézve, hogy átok-e, vagy áldás lesz-e képviselőségem. Lássa, én az ö n éles kérdésére egyenesen felelhetek: igenis a népcsaló és embernyúzó u r a k r a átok lesz, és az 85

én nyomorban szenvedő népemre m é g életem üdvössége á r á n is áldást fogok igyekezni szerezni." K e m é n y szavak, súlyos visszaütések. Félbetört, derékbaroppant a nagyszerű pálya, amely élete értelmét kiszabta, de születésének 100. évfordulóján a művészet és t u d o m á n y m é l t á n y l ó emlékezetét a d j a tudtul az Emlékkönyv, k i t ű n ő hozzáértéssel válogatott tanulmanysorozatban. F é j a Géza, O r b á n Sándor, Becsei József, Király István, Tibori János, D o m o k o s József, Erényi Tibor, Pölöskei Ferenc t a n u l m á n y a i k k a l , az emlékbizottság egész tagsága az ünnepségek előkészítésével és megrendezésével, Békés megye és a szülőváros az ünnepségsorozat megtartásával m é l t ó tisztelettel j á r u l t hozzá, hogy a századforduló egyik legnagyobb agrárforradalmának emlékét tisztán őrizze t o v á b b az utókor. (Békéscsaba, 1972.) FÁBIÁN GYULA

Bibó Lajos: Anyám B i b ó Lajos regénye először 1928-ban az A t h e n a e u m n á l , másodszor 1943-ban a Révai K ö n y v k i a d ó n á l látott napvilágot. A z utóbbi kiadás b o r í t ó l a p j á n a szerző a d d i g megjelent 34 kötetének címe is olvasható. A közben eltelt csaknem 30 év alatt viszont csupán 1968-ban jelent meg egy novellás kötet Subások címen. E n n e k nyom á n erősödött meg szélesebb körökben is a meggyőződés, hogy a húszas-harmincas évek népszerű szerzőjének v a n n a k megőrzésre és számontartásra érdemes d a r a b j a i . M i az oka, hogy az egykor igen termékeny és elismert író úgyszólván teljesen elnémult? N e m tulajdonítunk az a l k a t t a n n a k és a sorsanalízisnek kelleténél n a g y o b b jelentőséget, de úgy véljük, hogy ez az önéletrajzi regény erre a n e m érdektelen probl é m á r a is n é m i fényt derít. Világos ugyanis, hogy a szerző regénye hősében ö n m a g á t testesíti meg, saját életének eseményeiből, emlékeiből épít köréje regényt. A m ű ben kibontakozó jellem oly élesen polarizált, szélsőséges alaptulajdonságokat m u t a t , amelyek rendkívül megnehezítik, szinte lehetetlenné teszik s z á m á r a a természetes életstílus kialakítását és a közösségbe illeszkedés zavartalanságát. Keresztes György író, a regény főhőse, élete delén alkotóereje teljében sorsdöntő lelkiválságban tölti napjait a fővárosban. Ügy érzi, az egész világ a r r a rendezkedett be, hogy megcsalja és kirabolja. Ezért a gazságért elsősorban saját m a g á t okolja: jellemének azt a tulajdonságát, hogy semmiféle helyzetben nem t u d természetesen viselkedni. Lelki válságából hosszabb k ü l f ö l d i utazással p r ó b á l n a menekülni. Tervét azonban egy szerelmi élmény meghiúsítja. Szerelemre lobban egy arisztokrata származású, nagyvilági életet élő fiatalasszony iránt. Kapcsolatuk kialakulása, szerelmük boldog jelenetei, szenvedélyes civódásai, az á l l a n d ó lelki gyötrelmek közt élő Keresztes önelemző belső monológjai, elmélkedései és filozofikus reflexiói alkotják a cselekmény egyik szálát átszőve egy másik szerelem történetével és egy szegény öregasszony i r á n t érzett lelki adósság törlesztésének bonyodalmaival. Ez utóbbit belső kényszerből v á l l a l j a az ö n m a gával viaskodó, eszményi tökéletességre törekvő művész, mert így akar j ó v á t e n n i valamit abból a sok keserűségből és bánatból, a m i t ifjúéveiben makacsságával és ridegségével édesanyjának okozott. A hirtelen keletkezett bonyodalmak-meghiúsítják utazási tervét. Nehéz helyzetében szembe akar nézni az igazsággal. L á t n i akarja, hogy k i volt a m ú l t b a n , k i a jelenben, és k i marad a jövőben. Ilyen lelki m o t í v u m o k a l a p j á n idézi föl képzeletében élete főbb mozzanatait gyermekkorától kezdve a főcselekmény i n d u l á s á n a k időpontjáig. 86

Ezzel a késleltetett kezdéssel i n d u l a cselekmény m á s i k szála, kezdődik a m ú l t regénye, amely tartalmilag sokkal gazdagabb és művészileg is kidolgozottabb a jelen regényénél. Változatos képek idézik Keresztes György gyermek- és ifjúéveinek k ü l ö n b ö z ő jeleneteit: erőszakosságát és ellágyulását egyszerre m u t a t ó játékait, k o r á n jelentkező szerelmi élményeit, pályakezdése nehézségeit, a vidéki kisvárosban helyét nem lelő értelmiségi ifjúság útkereső, tétova bizonytalankodásait, a gyakori tivornyákat, kártyacsatákat, különféle férfivirtusokat, az első világháború k á l v á r i á j á t és az események forgatagában az érzékeny l e l k ű i f j ú sorsának alakulását, jellemének próbáit, különféle vizsgáit. I t t t ű n i k ki, hogy m á r a gyermekkorban megmutatkoztak Keresztes egyéniségének ellentétes vonásai: a legnemesebb emberi eszmények keresése, védelme, s ugyanakkor a sértődöttségből, dacból táplálkozó, legtöbbször önkínzó lelki gyötrelmekkel j á r ó nyerseség, erőszakosság és vadság. A nagy szerelem, sok gyötrődés és aránylag kevés boldog óra d r á m a i váltakozása u t á n szakítással végződik. A szegény öregasszony ügye viszont kedvezően oldódik meg. Ez a regény szerzője írói kvalitásainak néhány ú j vonását mutatja. A köztudat szerint B i b ó az alföldi népélet, pontosabban a vásárhelyi paraszti világ ábrázolásának, főként a látszólag nyugodt felszín alatt feszülő indulatok és a b e n n ü k gyökerező d r á m a i kitörések megjelenítésének művésze. Ebbeli kiválóságára h í v t a fel a figyelmet a n n a k idején Móricz, ezt méltányolták legjobban novelláinak és drámáinak bírálói is. I t t viszont nemcsak a r r a az ú j világra kell felfigyelnünk, amely a cselekmény n y o m á n kibontakozik, h a n e m a mondanivalót megszólaltató, széles skálán játszó ú j hangra is. E z a lényegében pszichoanalitikus regény a lélekelemzés segítségével hozza felszínre a múltat, így tárja fel azt a belső harcot és vívódást, amely a társadalomban helyét nem lelő hőst életútján végigkíséri, a m í g örökösnek vélt félelme és nyugtalansága feloldódik, a m í g leszámol m ú l t j á v a l és lelkileg meggyógyul. A gyakran alkalmazott belső monológok, d r á m a i dialógusok, szemléletes leírások, világnézetet és erkölcsi felfogást s u m m á z ó reflexiók m i n d az ö n m a g á v a l viaskodó lélek sajátos világába segítenek betekinteni. A z előző kiadásokban a főhős lelki válságának analízise túlságosan részletező, olykor fárasztóan egyhangú volt. A gyakran ismétlődő önmarcangoló, szentimentálisan érzelgős elmélkedések, magyarázatok nem m i n d i g hatottak meggyőzően. A z ú j kiadás n é m i szerkezeti átrendezése, egyes részek összevonása, megrövidítése, stiláris egyszerűsítése jórészt megszüntette az egyhangúságot, tompította a főhős vergődésének néha m á r igazságtalannak érzett túlzásait. A művészi kifejező erő legmeggyőzőbben a háború kitörésének hatását és a frontélményeket idéző részletekben j u t kifejezésre. Különösen hiteles e jelenetekben az atmoszféra érzékeltetése. N é h á n y tömör m o n d a t tájakat, alakokat, helyzeteket úgy jelenít meg, hogy az olvasó m a g a is a helyszínen az adott szituáció részesének érzi magát. A művészi ábrázolás azonban az értelem és felelősségtudat tiltakozása is az ellen a korlátolt felső és alsó katonai vezetés ellen, amely a magyarságot a néppusztító barbárságba kényszerítette. A célt tévesztett esztelen kavargásban különösen megragadó egyik jelenetben a természet csodálatos n y u g a l m á n a k megmutatása, amely végtelensége és örök törvényszerűsége folytán megmásíthatatlan következetességgel teszi helyére az ölési m á m o r t ó l megrészegült ember erőlködésének szánalmas megnyilvánulásait, érzékelteti törpeségét és gyámoltalanságát. Lélektanilag meggyőző, hogy az életnek e jellemtisztító és emberséget érlelő pillanataiban Keresztes György lelkéből is az anyjával szemben elkövetett hálátlanságok emlékei törnek föl, és keresi h i b á i jóvátételének talán utolsó lehetőségét. A társadalom életéről, a választási korrupcióról, a tehetség érvényesülését elfojtó kontraszelekcióról is n y ú j t a regény néhány szórványos adatot, de széles körű, egészséges társadalombírálata nincs. Ennek ellenére jelenlegi f o r m á j á b a n értékes darabja irodalmunknak. (Magvető, 1972.) • SIPKA SÁNDOR 87

SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOK — 1972

Színjáték a téren Közösségi gondolat, szellemi izgalom nélkül nincs igazi tömegszínház. E z azonban ö n m a g á b a n m é g nem elegendő. A gondolatnak, a z üzenetnek meg kell t a l á l n i a a konkrét körülményeknek, kornak, színpadi környezetnek és lehetőségeknek legi n k á b b megfelelő megjelenési formát. A m o n u m e n t á l i s szabadtéri környezetben a z előadott m ű természetének megfelelő látványosság teret, sugárzást a d h a t a gondolatnak. A látványosság tehát csupán csak eszköz. Soha n e m lehet a z o n b a n pótszer. A költői szónak, az igazi d r á m a i fordulatnak nagyobb a nézőtéri tüze, l á r m á j a , - m i n t p é l d á u l színpad m ö g ü l feleregetett tarkabarka fényű, hangosan p u k k a n ó r a k é t á k n a k , a színpadra bemasíroztatott rezesbandának és m i n d e n f a j t a cifra lovas j á r m ű v e k nek. Egy „csendesebb", „sötétebb", de gondolatot hordozó produkciónak a nézőtéren nagyobb a visszhangja, fénye, m i n t valamely „szórakoztató zenés d a r a b " bemutatása ürügyén megkonstruált szabadtéri revünek. Ez az idei D ó m téri bemutatók legfontosabb és sokak számára meglepetésszerű, a játékok jövőjét tekintve azonban m i n d e n k é p p elgondolkodtató tanulsága. A z a bizonyos „csendes", külsőségeit tekintve visszafogott, a nézőtéren és a sajtóban azonban a n n á l élénkebb reagálást k i v á l t ó produkció Shakespeare R ó m e ó és J ú l i a c í m ű d r á m á j á n a k előadása volt. Pedig Székely László és V á m o s L á s z l ó díszlettervében, V á m o s rendezői produkciójában, a színészegyüttes j á t é k á b a n a k a d t a k megoldatlan részletek, gyengébb pontok. Most, az idei szegedi n y á r befejeződése u t á n , a bemutatóról a játékok egészével kapcsolatos tanulságok s z e m p o n t j á b ó l célszerű szót ejteni. A Nemzetközi Szakszervezeti Néptánc Fesztivál Hegyen-völgyön l a k o d a l o m c í m ű gálaestjén k í v ü l a R ó m e ó és J ú l i a bemutatója volt a z idén Szegeden az egyetlen saját és eredeti produkció. A bolognai opera társulata és a Slask lengyel á l l a m i népi ének- és táncegyüttes m á r Szeged előtt a Margitszigeten bemutatkozott, a Hunyadi László és Cigánybáró előadás pedig i n k á b b felújításként említhető. A Szegedre látogató k ü l f ö l d i vendégegyüttesek előzetes pesti fellépése az u t ó b b i években sajnos gyakorlattá vált, s ez bizony egyáltalán n e m használ a szegedi fesztivál rangjának, tekintélyének. Erre a problémára mielőbb megoldást kellene találni. A szegedi fesztivál műsortervének összeállításakor a kiválasztott d a r a b o k n a k és a szereposztásnak a közönségszervezés előtt á l l ó bonyolult feladatok m i a t t m á r ö n m a g u k b a n is vonzó, nézőcsalogató erővel kell rendelkezniök. H i b a és i l l ú z i ó l e n n e erről megfeledkezni. Egy-egy bemutató élettartama a szegedi nyarak idején olykor alig több egy hétnél, sőt az Otelló esetében mindössze h á r o m n a p volt. E n n y i i d ő alatt m é g a legjobb produkció sem t u d pusztán a megszületése n y o m á n t á m a d t h í r és érdeklődés segítségével tízezres nagyságrendű ideutazó közönségre szert tenni. N y i l v á n ilyen ésszerű meggondolásokból esett az i d é n a választás a R ó m e ó és J ú liára, á m a játékok m ú l t j a , kialakulóban levő közönségbázisa — úgy érezzük — lehetővé tenne valamivel merészebb, eredetibb műsorpolitikát is. 88

V á m o s László a „türelmetlen" szerelmesek d r á m á j á t látta és láttatta bele a veronai szerelmesek történetébe, s az előadással .a fiatalságnak az egészséges érzelmekhez és ösztönökhöz, a természetes élethez, a felnőtté váláshoz való jogát akarta kifejezni. Ez m a tömegszínházhoz elég jelentős és aktuális közösségi gondolat. Á m ugyanakkor a két veronai fiatal elé tornyosuló a k a d á l y o k természetének tisztázására és felmutatására kevesebb figyelmet szentelt. A fiatalok vágyainak intenzitása mellett elvontnak, h a l v á n y a b b n a k tűnnek a v e l ü k szemben álló erők. Társadalmi vagy nemzedéki jellegűek ezek az utóbbiak? Erre a kérdésre a rendezés m á r , úgy látszik,, n e m akart vagy n e m tudott egyértelmű választ adni. Bizonyos jelek — többek között Mercutio és Tybalt p á r v i a d a l á b a n Mercutio kezdeményező szerepének felerősítése, a J ú l i a és a p j a közötti konfliktus exponálása, kettőjük összecsapásának beállítása — arra engednek következtetni, hogy a rendező a fiatalok vágyai elé tornyosuló akadályoknak m i n t nemzedéki p r o b l é m á n a k az értelmezése felé hajlik. E z viszont ellentmond a darab belső logikájának. A Vámos által összeállított szereposztás egészében figyelemre méltó művészi és szervezői bátorságról tanúskodik. Erről azért érdemes k ü l ö n szólni, mert a szegedi játékok legutóbbi éveinek története során ilyesmivel csak nagyon ritkán találkozhattunk. Pedig a szegedinél rangosabb, nagyobb m ú l t ú külföldi fesztiválokon is szinte m i n d i g akad legalább egy bemutató, ha nem több, ahol az egyik főszerepet ismeretlen, fiatal művész kapja. És többnyire ők, a még sehol nem jegyzett nevűek, vagy épp a hirtelen beugrók a d j á k a produkció vagy épp az egész fesztivál legnagyobb szenzációját. Persze mindez csak ritkán a véletlen műve, sokkal i n k á b b a , fesztivált vezetők hozzáértésének, széles k ö r ű hazai és nemzetközi tájékozottságának, felfedező kedvének és bátorságának eredménye. Ezzel szemben .az utóbbi évek j ó néhány D ó m téri zenés produkciója olykor már-már a p á l y á j u k alkonyán á l l ó vagy épp a város és a helyi színtársulat mellett kitartó művészek j u t a l o m j á t é k á v á vált. A szabadtéri színpad még a legtökéletesebb hangerősítés mellett is az átlagosnál sokkalta nagyobb követelményeket támaszt a prózai színésszel és énekessel szemben: jól karban tartott, illetve nagy vivőerejű, m i n d e n regiszterben telten és fényesen szóló hangot, tökéletes beszéd-, illetve énektechnikát, nagyfokú művészi tudatosságot és önfegyelmet, bőséges fizikai és szellemi erőtartalékot, légkört teremtő személyiséget s a szerepre való abszolút rátermettséget kíván. Ezek nélkül kopott, fénytelen hanggal, technikai fogyatékosságokkal, személyes varázs nélkül vagy éppen egy rosszul kiosztott, de a gázsi vagy a fellépés kedvéért mégis elvállalt szereppel birkózva a prózai színész vagy énekes felsült erőmutatványossá v á l i k a hatalmas színpadon, szenved ő is és a közönség is. Hogy egy nagyon közeli példát idézzünk, megemlítjük, hogy a H u n y a d i László idei bemutatója szinte azt a benyomást keltette, mintha nem a szerepekre keresték volna meg a legalkalmasabb énekeseket, hanem mintha egy kicsiny, de hűséges énekescsapat között „ j u t a l m u l " szétosztották volna az operában található különféle szerepeket, s a dolog természete szerint nem mindenkinek jutott olyan, a m i neki való. A R ó m e ó és J ú l i a két címszerepét nem kell mindenáron tízen- vagy alig huszonéves színészekkel játszatni. A z esztendők számát tekintve ugyanaz az életkor mást jelentett m o n d j u k a X I V — X V . században, és mást jelent ma. A 14 éves életkor például — m i n t Shakespeare tragédiájából kiderül — akkortájt egy lány életében m á r az anyaság állapotát jelentette, egy harmincéves férfi vagy nő pedig túl volt élete delén. J ú l i a apja például komolyan aggódik amiatt, hogy eddig még nem sikerült férjhez a d n i a i m m á r tizennégy esztendős lányát. M a az öt-hatszáz évvel ezelőtti emberi életkoroknak jóval magasabb évszámú életkorok felelnek meg. Vámos László választása nyilván azért esett két fiatal színművészeti főiskolásra, hogy a régi kort idéző jelmezekben minél nagyobb hűséggel szólaltassa meg azt a mai generációt, melyhez a fiatal művészek maguk is tartoznak. Kalocsai Miklós és Kútvölgyi Erzsébet ráéreztek szerepüknek a rendező szándéka szerinti jelentésére, a dráma szövegének tökéletes birtokba vétele azonban jelenlegi erejüket meghaladó feladatnak bizonyult. M a g u k k a l a rendelkezésükre álló eszközökkel sem éltek kellő 89

céltudatossággal. A „nagy" pillanatokban olykor megfeledkeztek a nézőtérről, az érthető szövegmondás alapvető követelményéről, arról, hogy ötezer ember s z á m á r a kell beszélniök és játszaniok. Nemcsak szerepük szerint voltak „türelmetlenek", hanem szerepükkel szemben is. A z eredmény: az első részben n é h á n y igazán poétikus, nagyszerű jelenet, a m á s o d i k b a n pedig elegendő belső fedezet n é l k ü l i indulatok, egy kissé harsányra sikerült s lényegében keveset változó R ó m e ó és J ú l i a . V e l ü k ellentétben Darvas I v á n és Mensáros László a z értő és ihletett szövegmondásra támaszkodva építette fel a herceg, illetve Lőrinc barát szerepét. Mensáros L ő r i n c b a r á t j a azonban túl racionális volt, s amellett nehezen h i h e t t ü k el róla, hogy „ n a p j a i m e g v a n n a k számlálva". Szemes M a r i (Júlia dajkája) és különösen Harsányi Gábor (Mercutio) találták meg igazán, mit, hogyan és m e n n y i t kell az adott rendezői koncepciónak megfelelően a D ó m téri színpadon tenni. H a r s á n y i k i t ű n ő e n „érezte és bejátszotta" a m o n u m e n t á l i s színpadot és a hatalmas nézőteret, m a g á h o z kapcsolta színésztársait és a közönséget, egyszerre reneszánsz és m a i figura tudott lenni. Sajnos, Horesnyi László Capuletja és Kátay Endre Montague-ja n e m rendelkezett azzal a d r á m a i erővel, a m i r e egymás ellenfeleként a m ű egésze s z e m p o n t j á b ó l szükség lett volna. Janka Béla Tybaltjából is „levett" v a l a m i t a nagy p á r v i a d a l rendezői beállítása. A népes szereplőgárda V á m o s m u n k á j a n y o m á n csak a színpadi beállítások erejéig vált igazi együttessé. Sokkal többre — a m a g y a r színházi k u l t ú r a probl é m á i t ismerve — egy fesztiválprodukció keretében, sajnos, nemigen v a n lehetőség. Székely és Vámos ötletes, de n é h á n y képben n e m egészen tökéletes, a d r á m a i szituációknak ellenálló színpadi konstrukciójának keretei között az előadás t ö b b m i n t négy óra hosszáig tartott. Szép első rész volt, színtelenebb, vontatottabb második. A közönség azonban győzte figyelemmel, és n e m volt hálátlan. N e m „ b u k o t t " a nevekre, h a n e m a teljesítményeket értékelte. A z ismeretlen nevűeket „befogadta". Nem szabad tehát lenézni, elfogult gyermekként kezelni őt. B á t r a n lehet és kell tehát a jövőben — ú j r a megismételjük a tanulságot — szellemi igényeire és nemesebb ösztöneire építve tervezni színházat a D ó m téren és a Tisza-parti színházi épületben egyaránt. CSAPLÁR FERENC

ZENE

A téren, a dómban, az udvaron A z idei műsor hagyományosan merített a szórakoztató, k ö n n y ű n é p s z í n h á z és a veretesebb operai, d r á m a i irodalom tárházából. Verdi Otellója — a bolognai Teatro Comunale előadásában — ú j a b b remekművel bővítette a játékok repertoárját. Nemcsak maga a darab számít újdonságnak ebben az igen nagy méretű t e á t r u m b a n , de először nyílott alkalom egy teljes külföldi társulat fogadására is. A hosszú és fárasztó turné végállomására n e m a legszerencsésebb előjelek u t á n érkeztek olasz vendégeink: m ö g ö t t ü k egy hűvösen fogadott margitszigeti Trubadúrral, a m i r ő l előzetes találkozásainkkor ha n e m is ejtettek szót, szemükkel beszélték el, m é g m i n d i g n y o m j a őket. És a m i r e az olasz társulatoknál számítani lehet: m á s produkció, m á s világ. A szólistákat m ű v e k r e és nem időre szerződtetik, így lényegében r a j t u k á l l vagy b u k i k egy-egy darab sikere. R a j t u k , hiszen a kórus, mely természetesen valamennyi előadáson ugyanaz, szenzációs, különösebb összehasonlítási alapok n é l k ü l sem túlzás, ha világszínvonalúnak mondjuk, de n e m lehet panasz a l é t s z á m b a n is tekintélyes, „szabadtéri m é r e t ű " zenekarra sem. Pazar muzsikusokból áll, a felületességnek, a szabadtéri környezet kísértésében gyakran tapasztalható elnagyolásnak, „kenésnek" n y o m a sincs, precízen, tisztán játszanak ki m i n d e n t , a szó legnemesebb értelmében muzsikálnak, rugalmasan alkalmazkodnak a színpadhoz, oly természe90

tességgel érzik és értik meg a karmestert, m i n t h a nának.

állandóan csak együtt dolgoz-

Shakespeare és Verdi a téren „háziszerzőink", együtt pedig kivételes színházi ünnepet varázsolnak. Divatos a shakespeare-i m ű szemléletes esztétikája, miszerint a jeles d r á m a í r ó Otellóját az ember tökéletes szobrának szánta — csak egyetlen repedést mutatva rajta, a m i n t elhatalmasodik, fokozatosan szétmállasztja. Verdi zenéje ennek a lassan széthulló emberi szobornak pszichológiája. Nagy emberek, nagy érzelmek d r á m á j a az Otelló, Shakespeare életművében az egyetlen, ahol férfi asszonyt gyilkol. Verdinél a kései csúcs, ahol az áriaszerkezetű kompozíciókat ökon o m i k u s zenei folyamat v á l t j a fel. Ehhez a szegedi szabadtéri adottságai egyenesen kijelölik a monumentalitás igényét, s Enrico Frigerio rendezése alig vállalkozik többre, m i n t utat engedni az érzelmek látványának, a látvány érzelmi tablójának. Fregni-Koki keleties hangvételű, izgalmas ornamentikával színezett, tömbszerű, de levegős díszletei merészen nyitva hiagyják a hátteret, a templomkapu bekerül a színpadra, a k é p mégsem zavaró. A z előadás -tervezése lényegében ezen a ponton lezárul, a cselekvések d r a m a t u r g i á j á t rábízza a rendező az énekesekre, a k i k vérmérsékletük, t e m p e r a m e n t u m u k és a hagyományos — bár számunkra m á r kissé idegen ü l patetikus — teatralitás receptje szerint, gyakran csak ö n m a g u k k a l elfoglalva, élik meg szerepüket. A l k a l m a m volt látni az idei margitszigeti premiert, tanulságait most csupán az Attila szintén olasz vendégrendezője, Giancarlo del Monaco „stílusa" n y o m á n említeném. Ügy látszik, hozzá kell szoknunk, a z olaszoknál még m i n d i g erősen ragaszkodnak az opera színpadi d r a m a t u r g i á j á t alábecsülő rendezői szemlélethez (szabadtéren legalábbis), mely a feltétlenül szükséges beállításoknál megrekedve egy dekoratív, kétségtelenül dús színű, látványos díszletapparátusban menti föl m a g á t az elemzőbb színpad alól. Lényegében ez jellemezte a bolognaiak szegedi Otellóját is. Az előadás legfőbb ereje az ansamble: ha akadnak is h a l v á n y a b b teljesítmények, általában m i n d e n a helyén van, m i n d e n hangkarakter a helyén szól, a produkció egységes, a zenei élmény felemelő. Tito del Bianco baritonális zengésű, érces tenorja a magasabb regiszterekbe átlendülve nemes fénnyel süt át a rivaldán, alkatilag is ideális Otelló, hangtípusának védjegyével keresett, bárhol szívesen látott a világon. Alig m a r a d mögötte Gianluigi Colmagro Jagója, szerepénél némileg világosabb színezetű baritonját színészi j á t é k k a l ellensúlyozza. Maria Chiaraban törékeny Desdemonát ismertünk meg, olyan asszonyt, akiről Verdi jellemzően írta: n e m is asszony, típus, a jóság, a lemondás, az önfeláldozás típusa. Paridé Venturi sápadtabb, némi indiszpozíciót sejtető tenorja Cassio súlyát veszélyezteti, hasonlóképpen a velencei követként Feruccio Mazzoli. aki pedig a hatalom Otellónál erősebb tekintélyét hozh a t n á a színpadra — kárpótlásul viszont Rina Pallini elsőrangú Emília, Heroldként Tiziano Tomassom néhány varázsos hangot „fúj meg", s felnő az együtteshez Bruno Bulgarelli (Roderigo), Guido Pasella (Montano) is. I no Savini jókezű, tapasztalt dirigens, akitől idegen a zavaró szentimentalizmus, s aki talán éppen ©miatt a Verdi-muzsika hiteles légkörét teremtheti meg. Fulvio Fogliazza karigazgatót az a kórus dicséri, amelyhez foghatót még nem hallottunk a téren. A z első felvonás némely pillanatában oly érzése volt a hallgatónak, orgona szól a t e m p l o m b ó l — képzettségük, muzikalitásuk, tömörségük, a hangzás cizelláltsága, ereje egyenesen lenyűgöző. A második szereposztás szólistagárdája mérsékeltebb. Timo Callio Otellója nemcsiak h a l v á n y a b b fényű-erejű, m i n t Tito del Biancoé, de a jelmeztervező Attilio C.olonnello is elkövette azt a hibát, hogy környezetéhez hasonlóan sötét r u h á b a öltöztette — a m i egy szerecsennek kiváltképp előnytelen. Magas hangjai szépen szólnak ugyan, a középfekvésű szólamokban azonban el-eltünedezik, nincs szárnyalása, bennragad :a színpadon. Seta del Grandé Desdemonájából az a cizelláltság, a dallamok ékítményei hiányoznak, amit M a r i a Chiaranál megcsodáltunk, Walther Alberti Jagója pedig teljesen nélkülözi az ellenszenves, ördögi színeket. * 91

/

A bolognaiak vendégjátékán túl a szabadtéri m á s i k operapremierjét Erkel Hunyadi Lászlója jelentette — s a premier előkelő r a n g j a akkor is k i j á r a produkciónak, h a a játékok egyik leggyakoribb repertoárdarabjáról v a n szó. Kevés v o n z ó b b m ű v e t ismer a szegedi dómszínpad Erkel H u n y a d i j á n á l . Történelmi levegője, cselekményessége, vártermei és bástyái, tömegszerűsége, m u z s i k á j á n a k verbunkos lobogása oly sajátos színképben á l l össze a téren, hogy a néző-hallgató joggal hiheti, ideszánták. Látszólag az a veszély sem fenyegeti, hogy kőszínházból k i n a g y í t v a a megnövelt méretek elmossák f i n o m a b b vonalait — l í r á j a érdekes m ó d o n csak fölerősödik a térhatásokban. Valószínűleg ennek t i t k á t lelte m e g Szinetár Miklós rendező, aki nagy tapasztalata és tervezőpartnere, Fülöp Zoltán ideális díszleteinek birtokában először próbált egyéni, jellegzetes töltést a d n i a H u n y a d i szabadtéri előadásának. Szinetár Miklós megrendezte, hogy Erkel o p e r á j á n a k g y ú j t ó p o n t j a a harc, harc a királyi trónért — s ennek konzekvenciáit akkor is vállalta, h a a szokásoknál görcsösebben elmarkolt kardok, izzóbb szenvedélyek fénye némileg átfestette az opera színpadi dramaturgiáját. H u n y a d i László címszerepe veszített súlyából, hiszen a direkt cselekvések színpadán még szembeötlőbb, h a helyette cselekszenek; a tragédia nehéz páncélingét n e m a „naiv katona", h a n e m az anya, Szilágyi Erzsébet viselte. Persze az opera igazán nagy drámai szerepe is Szilágyi Erzsébeté, csak ő tudja, m i a vesztenivalója: a nagy H u n y a d i özvegyének úgy is, m i n t a h a t a l m i harcban érdekeltnek, úgy is, m i n t anyának. Ezen a ponton ismét szakít egy hagyom á n n y a l a szabadtéri előadás. A két szoprán k ö z ü l Erzsébetét, a d r á m a i t , a természetében lírai a l k a t ú Ágay Karola — a lírait, G a r a M á r i á é t , d r á m a i h a n g , Horváth Eszter kapta. Látszólag Horváth Eszter dolga könnyebb, csak a k o l o r a t ú r á k o n k e l l t ú l j u t n i a , hogy hajlékony szerepét egyéniségéhez f o r m á l j a . Ágay K a r o l a viszont szuggesztíven, lebilincselő zenei k u l t ú r á v a l teremt varázslatos atmoszférát, bármilyen furcsán hangzik, a „merész szereposztásban" is ő viszi a színpadot. Simándy József izgalmas tenorja a címszerepben még m i n d i g erőteljes, Palcsó Sándor V. László jelmezében elsősorban színészileg keresi szerepe kulcsát. Miller Lajos Czilleije szép b a r i t o n j á n a k dacára sápadtabb erő a kelleténél, Szalma Ferenc G a r a nádora rusztikus, Gyimesi Kálmán Rozgonyija gondos alakítás. Kevesebb egyértelműséggel dicsérhetjük a premierelőadás zenei menetét, b á r valószínűleg Vaszy Viktor tehet legkevésbé róla, ha a színpad és az Orchester i d ő n k é n t n e m h a l l j a egymást. A z ilyenfajta h i b á k , sajnos, tipikusan szabadtéri természetűek, a technika b a k i j a a l a p j a i b a n kezdheti k i a művészi produkciókat. * A szegedi nyár m á s f o r m á b a n is gondoskodott a m u z s i k a szerelmeseiről: a szabadtéri operaelőadásait a d ó m orgonakoncertjei és a M u z s i k á l ó U d v a r egészítették ki. A d á m b a n két német orgonaművész, az NSZK-beli Helmut Schick és az N D K beli Christian Collum mellett Lehotka Gábor adott nagy sikerű hangversenyt — ez utóbbi program érdekessége volt, hogy szokatlanul nagy apparátus v o n u l t a karzatra. A Szalatsy István vezette szegedi szimfonikusok vonósai Händel két versenyművében kísérték az orgonistát, s elhangzott még Bach h-moll szvit je Román Zoltán — v a l a m i n t az 51. kantáta Berdál Valéria, Kovács Kálmán és Csala Benedek közreműködésével. A városi tanács M u z s i k á l ó U d v a r á n a k vendége, a Rajnai Kamarazenekar elsősorban magyar koncertmestere, Kocsis Albert révén aratott sikert, szinte a teljes műsort rászabták. Maga a z együttes m é g elég fiatal, h a n g z á s u k kiegyenlített ugyan, vonósaiból viszont h i á n y z i k a felszabadult j á t é k öröme, szárnyaló ereje, a m i a közönséget is elragadná. NIKOLÉNYI ISTVÁN

92

Kiállítási napló XIII. SZEGEDI NYÁRI T Á R L A T

Minden kiállítás olyan, mint egy verseskötet. Kitárulkozás és vallomás. A Szegedi Nyári Tárlat — országos jellegénél fogva — vallomás egész magyar képzőművészetünkről. A képeket nézve eszembe jut, hogy a Képcsarnok egyik szegedi kiállításán Szalay Ferenc így kezdte a megnyitót: „Olyan ez a kiállítás, m i n t valami nemes hangzású zene." A nyári tárlatra elmondhatjuk: olyan, m i n t egy nemes hangzású zenekar. Sokféle hangszerből összeálló, egymást kiegészítő. A festmények — melyek a kiállítás nagy részét (119) alkotják — mellett állnak a szobrok (78), grafikai alkotások (81), kerámia és intarzia művek (12), érmek (50). A Horváth Mihály utcai Képtár előterében kerámia, lemezdomborítás, fafaragás és tűzzománc fogadja a látogatót. Legelöl Fekete János Hegedűse — m i n t a Jancsófilmek zenésze — áll az előtérben, szinte bevezeti a látogatót a tárlatra. Méltán állhatna akármelyik zeneiskolában. Lírájával és színeivel vonz magához Lőrincz Vitus két középkori ihletésű tűzzománc képe (Zene, Anya gyermekével). Szinte árasztja a napfényt — formájával és színével — az előtérben Dinnyés Éva két kompozíciója (Nap I—II). Szabó Iván figurái egyre megtörtebben haladnak az Ösz felé. Úgy érezzük, igaza volt Nagy Lászlónak, amikor azt írta: „A fának lelke van . . . Szabó I v á n susogásra vagy kiáltásra bírja a hazai f á k a t . . . Mert hangja is van a fának, i m m á r emberien tiszta." Sok a szobor és a grafika. Mindjárt az első szinten K ő P á l erőteljes vonású Nagy Balogh Jánosa, K a l m á r Márton Olvasó fiúja és kisplasztikái (Kistestvérek, Katika, K i s álmos), Tóth Valéria Fiatal lánya, Pátzay mester ismert Kenyérszegője, Incze J u d i t Házaspárja m á r mutatják, hogy az idén jó szoboranyag jött össze. Egymás mellett sorakoznak a jó grafikai alkotások. Bálványos H u b a sokfigurás Családfája életek örömét és f á j d a l m á t meséli el. Rádóczy Gábor grafikái elvontabbak (Szellem icarusa, Pásztordal pentatónia), Papp György két színes linómetszete a népművészet világába vezet. Révész Napsugár finom lírával megteremtett virágai (Növények IV., V., VI.) szépek, de a Protest song tartalmilag többet mond: Gazdag éremanyag egészíti ki az első szintet (Tóth Sándor, Mladonyiczky Béla, Szabó Gábor, Sz. Egyed E m m a , Renner K á l m á n ) . A nyári tárlat díjazottainak műveit a középső szinten helyezték el. Végvári Gyula két kerámiája (Ablak, Nyár) főleg színeivel bűvöl, de a jó kompozíció és a kitűnően megoldott zománcozás miatt is méltán érdemelte ki a tárlat egyik díját. Zoltánfy István az idén m á r a második díjat vitte el. A VII. Délalföldi Tárlaton ő kapta a Koszta-plakettet, most pedig a Szakszervezetek Megyei Tanácsának díját. Kiállított képei közül (Nemzedékek II., Beszélgetők, Kislány) főleg a Nemzedékek című triptichonja fog meg h u m á n u s tartalmával, elgondolkodtató — a z élet örök körforgását ábrázoló — mondanivalójával. S mindez a tőle megszokott technikai tudással megoldott. A nyári tárlat harmadik díját Vecsési Sándor kapta magas művészi szinten megoldott műveiért, anyagának h u m á n u s tartalmáért (Ketten, O Ház, Vadvizek). Tóth Sándor tőle megszokott jó portrékat állított ki (Kalapos fej, Krisztike), s méltán kapott m u n k a j u t a l m a t a kiállításon. Nagy Sándor (Nemzedékek, L á n y az anyjával, Békevágy) m u n k á i szintén m u n k a j u t a l o m m a l kitüntetettek. A harmadik munkajutalmat Végh András festőművész kapta Nyitott térben című képéért. Szabó Iván a realista vonalat képviseli szobraival, melyek közül a Dráma egyik kritikus szerint méltán állhatna Szeged valamelyik terén is. Megdöbbentő K ő Pál Gyűrűfűje, hiszen ismerjük az elnéptelenedett település tragédiáját, öregember figurája magához ölelve védi az utolsó gyűrűfűi házikót. Fontos Sándor Lakodalom és Cs. Pataj Mihály Menyasszony című képe nemsokára egy-egy házasságkötő terem 93

falára kerül. „Közös nyelven beszélnek", a realizmus nyelvén: Szalay Ferenc (Szobabelső), Kurucz D. István (MÁVAUT megálló, Hóolvadás), Csikós A n d r á s ( A n y á m , Üres tanya), Almási Gyula Béla (Faluvége), F ü l ö p Erzsébet merőlegesekre alapozó képei (Szék tállal, Kerítés előtt), Hézső Ferenc (Tanyaudvar), Fodor József (öregek), Nóvák András képei közül kettő (Torony éjjel, Anya), a h a r m a d i k elvontabb. Zombori László most is — m i n t mindig — képei szerkezetével és főleg színeivel állítja meg a nézőt (Barokk torony, Madár cseresznyefák). Pataki Ferenc képei m á r a szürrealizmus felé vezetnek (Életünk, Hazatérő, J u h á s z G y u l a emlékére). A harmadik szintet Dorogi Imre Ladikos c í m ű képe nyitja. (A középsőn m á r láthattuk a fényekben elomló, színekben tobzódó Fények a Tiszán című m u n k á j á t ) . Schéner Mihály (Toborzó, Pusztai mulatság) és Záborszky Viola (Viharos október) képei népmesei hangulatúak. A neoprimitív alkotások — Galambos T a m á s : B á b o k lázadása és Vágó J o l á n : Cirkusz — gyermekkorunk álomvilágába vezetnek. Ugyancsak álomvilág, de szürrealista álomvilág Végvári Ikonos pásztora. A nyári tárlat kritikusai mindig a tárlat karakterét keresik. A sokféleséget, a sokarcúságot hibáztatják a szegedi tárlatban. Somogyi József a katalógus bevezetőjében szinte perdöntően foglal állást a nyári tárlat mellett: „Az elmúlt esztendők példája arra enged következtetni, hogy ezeknek a tárlatoknak m i n d egyértelműbb karaktere alakul, s anélkül, hogy ezt a karaktert valamiféle m ű f a j i »lehatároltság« vagy egyéb feltétel erőszakolná. Megjelenik benne valami sajátos és ettől más, m i n t a többi kiállítás. Ügy érzem, hogy a magyar művészet realista hagyományai emberségének ősi paraszti motívumai urbánus színekkel gazdagodnak itt, önkéntelenül igazodva a város, a táj, a társadalom atmoszférikus s u g á r z á s á h o z . . . G o n d o l n i is rossz lenne arra, hogy egy népnek csak egyetlen képi, irodalmi, vagy zenei stílusa legyen . . . " Természetesen nem egységes színvonalú ez a tárlat sem, hiszen soha n e m talál u n k olyan kiállítást, amelyen minden m ű egyformán színvonalas lenne. Tény, hogy a nyári tárlat alakul, fejlődik, gazdagodik. A z idén különösen sok m ű került bemutatásra, kicsit zsúfolt is volt a kiállítás. Azt m o n d j á k , hogy a nyári tárlat j ó „nevelő iskola" a fiataloknak. Valóban sok fiatal alkotó szerepel, s ők m a j d évről évre visszatérő vendégei lesznek a szegedi kiállításnak. Jó, hogy a rendező szervek úgy tervezték a kiállítást, hogy még szeptemberben is látható volt. Így az egyetemi és a főiskolai hallgatók is nyitva találták.

MŰGYŰJTŐK

KIÁLLÍTÁSA

A Szegedi műgyűjtő K l u b július 16—30-ig rendezte meg h a r m a d i k kiállítását „házigazdája", a Bartók Béla Művelődési Központ nagytermében. Míg a nyári tárlat évente keresztmetszetet ad m a alkotó művészeinkről, addig ez a m ű g y ű j t ő kiállítás nagyobbrészt a m ú l t művészei előtti tiszteletadás. (Néhány m a alkotó művész szerepelt csupán.) A tiszteletadás mellett a kiállítás másik föladata, melyet m á r M ó r a is hangsúlyozott, hogy a nagyközönség elé tárja az „elzárt családi szobák kincseit". Pogány ö . Gábor, a kiállítás megnyitója a gyűjtés általánosabb funkcióját is megfogalmazta, amikor a műgyűjtés társadalmi szerepéről beszélt, arról, hogy a magángyűjtő egyben az egész nemzet számára is gyűjt. A klub, a kiállítás szerepe ennek a közös ügynek a vállalása is. Eredményesen. A z idén 48 kép és 13 szobor került bemutatásra. A házigazda most nagytermét bocsátotta a gyűjtők rendelkezésére, s még az is kicsinek bizonyult. Úgy gondolom, jó lenne egyszer — m i n t a Fotószalonnál is — mindkét termet megnyitni a műgyűjtő kiállítás előtt. Kiemelten szerepelt két elhalt szegedi művész: Károlyi Lajos és Erdélyi M i h á l y . Károlyi születésének kilencvenötödik, halálának negyvenötödik évfordulójára emlékezett a kiállítás. Csendéletek és két — egy fiatal és egy öregkori — arckép került bemutatásra. Érdemes lenne egyszer csak önarcképekből megrendezni kiállítását, 94

végigkísérni a „filozófus festő" változását a fiatalkori portréktól a megtört szemű utolsóig. Az öt Károlyi-képpel — a Sajtóház kiállítása mellett — méltán adóztak a „Tisza-parti Rembrandt" emlékének a műbarátok. Erdélyi Mihálynak négy, még a húszas években Olaszországban készült képe szerepelt. Ezekkel a képekkel — melyeket még nem láthatott kiállításon a város lakossága — emlékeztünk a közülünk tavasszal eltávozott kedves Miska bácsinkra. A régi szegedi művészek szép számmal szerepeltek. Heller Ödönt nagyméretű Lányok a Tisza-parton című képe képviselte. M á r 1911-ben is szerepelt kiállításon. Süli Andrást egy kedves kis virágcsokor, Szőri Józsefet a Vasalónők, Nyilasyt két korai képe, egy nagybányai akt és egy kamaráserdői részlet. A „fiatalabbak" között Dorogi I m r e Tehenek és Vinkler László Napraforgók című képével találkozhattunk. A Szegeden túli alföldiek közül Endre Bélának két képét (Szobabelső, Rőzsevivők), egy Tornyait (Táj fával), egy korai Kosztát (Pihenők), Nagy Istvántól egy szép pasztellt (a kiállítás egyik legszebb képe volt), Kohántól a tőle megszokott nagyvonalúsággal felhordott Ziniacsokrot, Kurucz D. Istvántól a nagy térben megbúvó kis tanyát láthattuk. Szűkebb pátriánkból kilépve elsősorban Réti István Kenyérszelőjét kell megemlíteni (Aradi Nóra Réti István című monográfiájának címlapján). Csók sokszínű Sokác lányokkal, Derkovits Hazafelé című művével (1921) szerepelt. A Nyolcakat Márffy két képe — a nagyvonalúan megfestett Csinszka és a franciás könnyedségű, szinte szálló Fehér lovas, meg Czóbel Virágcsendélete képviselte. Meg kellett állni a színeivel szívhez férkőző Szőnyi István Domboldal tehenekkel című képe és a két Aba Novák-kép (Nyár, Vendégség) előtt is. A kiállítás szoboranyaga sokkal gazdagabb, m i n t korábban volt. Több Medgyessy-szobor (Szoptató anya, Táncosnő, Súroló asszony) mellett Kucs Béla, Pátzay Pál és Andrássy K u r t a János m u n k á i t láthattuk. Ö r ö m látni, hogy harmadik születésnapján gazdagabban, színvonalasabban került megrendezésre ez a kiállítás. A következő években jó lenne a m a alkotó szegedi művészek régebben magántulajdonban levő alkotásait is bemutatni.

LECHNER

LAJOS-EMLÉKKIÁLLÍTÁS

Lechner Lajos halála 75. évfordulójára emlékezett a nyáron a Somogyi-könyvtár kiállítása. A város története iránt érdeklődőknek sok értékes dokumentumot sorakoztatott fel. A Víz előtti Szeged bemutatásával, egy 1799-ben készült metszettel kezdődött az anyag. A következő dokumentumok m á r a „rettegés éjszakájáról" szóltak. 1879. március 12-én, éjfél után 2 órakor érkezett meg a nagy víz városunkba. „Kongj városháza öreg harangja! Hirdetsd Szeged népének, hogy szülővárosa végórája elérkezett" — írta a Szegedi Napló aznapi száma. Láthattuk Pálffy polgármester segítségkérő táviratát, megrázó jeleneteket a gátakról, Plohn mester fotóit az összedőlt városról, a vízbefulladtakról. Érdekes dokumentum Kossuth levele, melyet Bakay Nándor országgyűlési képviselőnek küldött (1879. március 22). „Szegednek élni kell! Szegednek nem szabad elveszni" — írta lelkesítő hangú levelében. A következő tablókon a sajtó m á r arról tájékoztat, hogy Szeged újjáépítését úgy tervezik, hogy „egyszer s mindenkorra" biztosítsák Szegedet az ár ellen. „Nem elég a töltések felmagasítása, szabályozni kell a Tiszát." Az újjáépítés vezetője Lechner Lajos magyar királyi miniszteri tanácsos, Budapest főváros főmérnök-középítési igazgatója, a Magyar Mérnök és Építési Egyesület alelnöke lett. Sokoldalú érdeklődésű ember, az építészet mellett érdekelte a képzőművészet is. Lechner volt az, a k i gyakorlati kivitelben testet adott Tisza Lajos eszméinek. M i n t írták róla, „éjt nappallá téve dolgozott" hivatalában. Gazdag ismereteiről és szakképzettségéről tanúskodik a város újjáépítésének generális terve és a 95

középületek egész sora. A középületek mellett szakított időt kis m a g á n h á z a k tervezésére, melyek olyan j ó l sikerültek, hogy m á s városok is elkérték a terveket. A város újjáépítését a z egész ország ö r ö m m e l köszöntötte. A Szegedi N a p l ó közli, hogy A r a n y János — m i k o r megtudta, hogy utcát szeretnének elnevezni róla — megírta jókívánságait: „ m i n t a p h ö n i x m a d á r a tűzből, úgy Szeged városa a vízből m i n é l előbb megifjodva, megépülve, megszépülve k e l j e n elő". A következő tablókon l á t h a t t u k az ú j j á é p ü l ő városházát, a Tisza-hidat, a város lassan kiépülő m a i képét. Gazdagította a kiállítást n é h á n y fotó a korabeli kenyérpiacról, az Otthon kávéházról, a város kisiparosairól. A városi tanács építési osztálya elkészíttette Szeged város mostani makettjét is, mely a jelenlegi á l l a p o t o t és a városrendezési terveket tükrözi. E z a kupolacsarnok közepén fogadta a z érdeklődőket. A n n a k idején Szeged városa díszpolgárrá fogadta Lechner Lajost szeretete és h á l á j a jeléül, és beleegyezésével m á i g is meglevő teret nevezett el róla. A m o s t a n i kiállítás —. melyet Tóth Béla rendezett — méltó emléket állít h a l á l a 75. évfordulój á n Lechner Lajosnak. A kiállítás rendezője írta a katalógusban: „ H a l á l á n a k 75. évfordulója alkalom hírnevének fényesítésére, a r r a is lehetőség, hogy a v á r o s u n k a t szerető érdeklődőknek egy darab történelmet m u t a s s u n k m ú l t j á b ó l . . . Szerény kiá l l í t á s u n k a várostörténeti monográfiához akar h o z z á j á r u l n i . " LACZÖ

Szerkesztőségünk vendége volt a kö.zelmúltban dr. Czigány Lóránt, a berkeleyi egyetem (Kalifornia) magyar professzora, Hajdú Győző, az Igaz Szó (Marosvásárhely) főszerkesztője, Gyékény esi György költő (Cleveland), Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője és László Gyula professzor. Csinos kis kötetet kaptunk Ungvárról ezzel a dedikációval: „A szegedi ~Tiszatáj szerkesztőségének baráti szeretettel a János vitéz első ukrán nyelvű fordítója Skrobinec Jurij. UzshorodUngvár, 1972. augusztus 21-én." Irodalmunk kitűnő ukrán népszerűsítője szép munkával készült a közelgő Petőfi-jubileumra. A János vitéz ukrán nyelvű kiadása 28 ezer példányban jelent meg. .96

KATALIN

Lapunk főszerkesztő-helyettese, Annus József szeptember 4-e és 15-e között egy íróküldöttség tagjaként a Szovjetunióban járt. Eljutott Tallinnba is. ahol részt vehetett az észt fordítói konferencia záróülésén. örömünkre szolgál, hogy ott több jelenlevő emlegette dicsérőleg a Tiszatáj februári finnugor összeállítását.

SZERKESZTŐI

ÜZENET

N e m közölhető írást k ü l d t e k : Sz. L . Budapest, K . M . Budapest, B. F. J . Győr, D. Gy. Budapest, R. I. Budapest, E. L. Budapest, V. I. Szeged, L . J . Győr, Z. T. Budapest, P. L. Budapest!

VÉGH A N D R Á S : NYITOTT TÉRBEN

VÉGVÁRI GYULA:

ABLAK

TÓTH SÁNDOR: KRISZTIKE

RÉSZLET A MŰGYŰJTŐK T A R L A T Á B Ö L

A LECHNER-KIÁLLlTAS