Kosztolányi Dezső (1885-1936) versei
1. Boldog szomorú dal (1917) 2. Mostan színes tintákról álmodom (1910) 3. Esti Kornél éneke (1935) 4. Hajnali részegség (1933) 5. Üllői-úti fák 6. Könyörgés az ittmaradókhoz 7. Halotti beszéd
Kosztolányi költői – írói munkásságának stílusjegyei: Már a szegény kisgyermek panaszain érezhetők a szecesszió (nyelv), impresszionizmus (pillanatnyi benyomások), szimbolizmus (Anyuska régi képe), expresszionizmus (A napraforgó, mint az őrült).
1. Boldog, szomorú dal (1917) A címbeli műfajmegnevezés ebben az esetben a dallamos, csiszolt versformára utal. A közvetlenül megnyilatkozó lírai én (egyes sz. 1. szem.) a megelégedettség, a révbe érés szituációját írja le. Ebből a léthelyzetből tekint vissza eddigi életére, összegzi a megtett utat. Élesen válik két részre a szöveg. A szerkezeti egységek szembenállását a „de” kötőszó is nyomatékosítja. I. 1-28. sor: az elért, illetve a megteremtett egzisztencia tárgyi elemeinek leltárszerű számbavétele (az indító kép, mint Berzsenyinél: „Van kies szőlőm, van…”), leltározás:10 „van”. A beérkezettség öröme, elégedettsége, látszatnyugalma – egyúttal hiányérzete („de”). A rímelés szokatlan („borom is van”– „szomorítsam”), játékos, könnyed („jó takaróm” – „jót akaróm”)… II. 29-40. sor: az előző kijelentések visszavonása, nyíltan megfogalmazott panasz; – az elpazarolt lehetőségek miatti kétségbeesettség. Az I. részben a bőség megnyugvást keltő képei sorakoznak egymás után. Nyelvi szinten a „van” létige többszöri, nyomatékos ismétlése érzékelteti a birtoklás nyugalmát. A polgári jólét elemeit sorolja fel a szubjektív logika esetlegességét követve. A véletlenszerűen elmerülő képek között hangulati egység teremtődik. Elégedetten rögzíti a magánéleti révbe érés (van gyerekem és feleségem) és a társadalmi beérkezettség tényét is, („énekes, ifjú fiának vall engem a vén Magyarország”). Az elégedettségnek ez a harsány, túlzottan magabiztos megfogalmazása kételyeket ébreszt.
1
A ritmus zaklatottságára utal (anapesztus), a rímek keresettsége, a „van” monoton ismétlése ironikus hatást kelt. Előrevetítik azt, ami a II. részben konkrétan meg is fogalmazódik. A II. részben a tárgyi képsor megszakad, egyetlen metafora uralja az egységet: az elveszett kincs képe. A felnőtt ember rémülete szólal meg: miközben azért küzdött, hogy megtalálja a helyét a világban, elvesztette a határtalant, a lehetőségek végtelen, nyitott sorát. Az anyagi javak meglétével egyfajta lelki üresség, hiányérzet áll szemben. „Itthon vagyok, itt e világban / S már nem vagyok otthon az égben.” Versforma: páros rímű, ütemhangsúlyos verselésű mű.
2. Mostan színes tintákról álmodom (1910) A vers a Szegény kisgyermek panaszai c. ciklus darabja. A cím a szituációt jelöli meg. A vershelyzetet a „Mostan” határozó teremti meg. Itt és most nincs megszólított, a pillanat elmesélése, az érzések és a szavak egyszerre születnek. Ugyanilyen elválaszthatatlanul forr össze az álomban kép, szín és érzés. A vers szerkezetét látszólag az álom csapongó logikája építi fel. A lírai én a gyermek magabiztosságával választja ki az első színt, a sárgát („Legszebb a sárga”). A döntést azonban nem emlékekkel, képzettársítással indokolja, csupán a szándékkal, a pillanatban legnagyszerűbbnek, legfontosabbnak tűnő új világhoz vezető szín a sárga. Az írás szó többször is előfordul a versben, mindig a gyermeki pontatlan fogalomkezeléssel. Írás és rajzolás gesztusa, mint a japán betűknél, itt is egybeesik. Krikszkrakszok, japán betűk, kedves madár: jelölt és jelölő, jel és valóság viszonyát tekintve ikonikusak ezek az üzenetek, amelyek egyvalakihez szólnak, de mindenki számára érthetőek. A kacskaringós, kedves madár a szerelmes népköltészeti alkotásoknak is visszatérő motívuma. A következő kívánságban („És akarok még sok más színű tintát…”) a színeket sorolja telhetetlenül a gyermek a festmények, a képek itt már elmaradnak. Egy-egy jelzői metaforában jelenik meg a lila, a szürke, a borszínűnél pedig nem is talál megfelelő színnevet, a lendület- a keresés, a válogatás lendülete azonban továbbsodor, s maradnak csupán a jelzők. Többségük emberi minőségre utal (szemérmetes, szerelmes). A színekben való korlátlan tobzódás sodrását – korlátlan, merthogy a képzelet játéka – a kék szín váratlan pontosítása töri meg egy pillanatra. A lelassult ritmust a másodjára ismétlődő teremtő erejű teljes bizonyosságot sugalló „és akarok még” kezdetű felsorolás gyorsítja fel. A színek skáláját az alkonyat égő pirosa zárja. A vers ritmusa ismét lelassul. A zárórész mindegyik igéje feltételes módú (írnék, nem unnám, lennék, kiszínezném). Az eddigi kijelentő módú igék látomásos ereje megtört. A versnek teljes hangulati íve van. Az álom, a lehetséges teljes világ elől közeledés a valósághoz. Az utolsó sor ebből a valóságból tekint vissza fájdalmas lemondással erre a néhány perces lebegésre. A vers legfontosabb stilisztikai eszköze a halmozás.
3. Esti Kornél éneke (1935) Cím: Esti Kornél a Kosztolányi-életmű kulcsfigurája, költői alakmás, alteregó. történeteinek füzérében, az Esti Kornél novellákban (1936), amelyek önéletrajzi elemeket is tartalmaznak, egy sajátos viszonyt hozott létre az elbeszélő és alakja között, aki tökéletesen hasonló de hangsúlyozottan nem azonos a szerzővel. 2
Ebben szerepet játszhatott Kosztolányi nyelvszemléletének alakulása is (nyelv, mint létforma: nem törekedett a valóság kifejezésére, – Kosztolányi szóvicce szerint a valóság inkább trágya, mint tárgya az irodalomnak).
Műfaja: egyértelműen ars poetica. Az egész műre jellemző az eltávolítás és az azonosság, a vallomás és irónia játéka, amint Esti Kornél alakjára is. A beszéd lendületes, megszólító és felszólító, a megszólított maga a dal. A vers költői programja egy új, inkább élet- mint költészetfelfogást hirdet. Ugyanakkor azonosítja a dalt az élettel. A mindent a semmivel. Nem lehet tudni, melyik létezik, melyik nem, mert tulajdonképpen azonosak. Állításait a versforma egyszerre támasztja alá és kérdőjelezi meg. A szöveg zsúfolva van költői képekkel, soráthajlásokkal, grammatikai és tartalmi párhuzamokkal. Nincs két egyforma szakasza a versnek, viszont a ritmikai formák variációi egymásra utalnak. A legszembetűnőbbek a rímek. A legtöbbször legalább két szótagú tiszta rímeket használ – van négy szótagos is, de más-más rímképlettel. Gyakori a belső rím, előfordul asszonánc, de rímtelen sorok is vannak. A szavak hangulatával is játszik, a lelkesült kifejezések, súlyos szavak mellett köznapi, profán kifejezések állnak. Zászlót és szappanbuborékot hasonlít össze, a röpköd a köpködre rímel. A nyelvhasználatnak ez a bravúrja szinte paródia (Esti Kornél rímei). Mégis hitelessé teszi a verset a személyes elkötelezettség és a szemérmesen elbújtatott eskü: „mert-isten engem-én is, én is csak addig élek.”
4. Hajnali részegség (1933) (Egyes források szerint 1935.) A cím a versben ábrázolt állapot leírása és értelmezése. Egy melléknév és egy melléknévből képzett főnév, a hajnaliság és a metaforikus részegség egymást színező hangulatisága egységet teremt cím és versszöveg között. A helyzet vallomásos, első személyű, megnevezetlen baráthoz, olvasóhoz, valakihez szóló, a dialogikus kapcsolatot formális kiszólásokkal („Te ismered a házam”) is megerősítő beszéd. Az éjszakai álmatlanság, felriadás és töprengő magány jellemző lírai alaphelyzet. A vers tulajdonképpen elégikus létösszegzés, a halálra készülő ember meditációjának előbb epikus, majd a pillanat élményét patetikusan összegző lírai kifejezése. Az ég a Kosztolányi-líra egyik nagy alapmotívuma, akár a csillagos, akár a nyári égboltra gondolunk, az öröknek, az időnek, a létet észrevétlenül beborító messziségnek a láthatatlanul jelenlévő szakrálisnak a jele. A vers minden mozzanata ezzel az égbolttal szemben mutatkozik, az emberélet minden mozzanata alatta zajlik. A kivételesség, a ráismerés, a hétköznapi dimenziókból kizökkent állapot leírásán túl a vers megosztja, megkísérli elmondani a feloldhatatlanul magányos élményt. A kép, tárgyi motivika mellet lényeges ez a megszólításokkal mindig megerősített mondás, egy Te-hez fordulás, aki meghatározhatatlanságával még hangsúlyozza is ezt a magányt. Másik alapmotívuma e költészetnek a gyerekkor, a gyerekvilág (hagyományosan a romantika óta kiemelt életszakasz). A számvetésre késztető élmény ezt az időt hozza először vissza, megvilágosodás-szerűen tekintve a saját sorsra. Szerkezet: a vers első, mintegy háromnegyed része mondható epikusnak: egy álmatlan, kétségbeesett éjszaka története, melynek vívódásaira, elkeseredettségére a csodálatos pirkadat hoz tudaton túli, 3
részegítően szép feloldást. A vers könnyed megoldásokkal indul, a hang elbeszélő, szigorúan tárgyias, kicsit modoros, de köznapi hangvétel, egyszerű társalgási beszédmód jellemzi. A 10. sor fordulópont, kiemelve a konkrét helyzetből szimbolikusan is érthető. Követelő, egzisztenciális kérdés lappang benne (Mit csináltál, mire használtad az életedet?). Az ünnepélyesség mozzanatai már az első részben feltűnnek a hajnali ég leírásakor, s ez a hang válik azután uralkodóvá a záró részben, a transzcendens vigasz felismerése kapcsán. Az utolsó két szakasz elhagyja a kronologikus sorrendű beszámolót, s egyetlen pillanat élményét világítja meg patetikus hangon, érzelmekkel telítetten a halálon vet győzelem paradox örömével. Az első részben a részeg szó a keserű, fáradt, zavart férfi állapotát jelzi, a későbbiekben a gyönyörűségtől megrészegedett embert. A korábbi sötét hangulatot – egyben az éjszaka sötétjét – felváltja a csodálatos hajnal fényözöne, ezzel még a várható halál gondolata is elviselhetővé szelidül. Szemrehányás helyett a hála, a töredékes, hajszolt életben is számtalan szépség megélése vált lehetővé. Hogy kinek? Az ismeretlen vendéglátónak ebben az életben: „mégiscsak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam”. Versforma: Jambikus, szeszélyesen változó szótagszámú sorok, a szabálytalanság érzetét keltik. A vers írásképe nyugtalan, töredezett. Ritmusa azonban rendezett, zárt, erős zeneiségű egységek sorának mutatja. A ritmus az indulati íveket követi, a vers egészére nézve emelkedő, gyorsuló, helyenként megtorpanásokkal. A rímképlet összetett, bravúrosan bonyolult, zenei komponáltságú.
5. Üllői-úti fák Az egyik legszebb pesti vers. Egyetemista korában a Szabadkáról felkerült Kosztolányi az Üllői úton lakott. Elkápráztatta a főváros, az élő természet fővárosba szorult fái, növényei: „Ti voltatok az ifjúság” – írja a versben. Kétféle stíluseszmény keveredik ebben a fiatalkori remekműben: egy hagyományos, allegorikus ábrázolásmód a tavaszban az ifjúság, az őszben az elmúlás, öregedés jelképét látja – a másik frissebb, elevenebb, impresszionisztikus kifejezésmód, mely a múló hangulatot a maga tűnő, törékeny voltában is képes kifejezni. A költemény eredeti címe Búcsúzás volt. Talán Bécsbe utazott, vagy nagyobb vakációra ment Szabadkára, mikor a vers megszületett benne. A pesti környezettől való elválás szomorúsága a végső búcsúzást is felidézi. Gyakran visszatérő elmúlás hangulatának semmi köze a régi romantikusok halálvágyó lírájához (sem Ady halálfélelemmel vegyes halálvágyához). Kosztolányi erősen kötődik az élő, változó valósághoz, a nyomban múlttá váló jelenhez. Az Üllői-úti fák ihletét megindító pillanat még telve van az élet teljességének érzésével. A fiatalság mérhetetlen gazdagságában áldást osztva búcsúzik új élete, diadalmas magára találása néma tanúitól, az Üllői úti fáktól. A múltidő egy életszakasz elzárását jelzi, ifjúsága elmúló voltát. A virágzó fák látványélménye után a mulandóság elégikus szomorúsága veszi át a főszólamot. Tudatosítja az élet rövidségének érzését, azt, hogy a természet túlél bennünket, ifjúságunkat. Gazdag örökségként rátestálja másokra is a fák pompáját: „Másoknak is így nyíljatok” – ez a második versszak indítása. Neki, az elköszönőnek ebben már nem lesz része. Továbblép, a felnőttkor teendői sodorják, benne már felrémlik az elmúlás riadalma, a tavasz mámorában váratlanul, hirtelen jön az 4
elmúlás érzése. A verset lírai rokonság fűzi Ady Párisban járt az ősz c. költeményéhez. A pillanatnyi élmény bonyolult gazdagságát a zeneiség hatásával tudja eredeti frissességében felébreszteni. Mind a három versszak első sora új hangot üt meg, új rímet kezd, de a második és harmadik strófa utolsó sorai az első versszak zárósorainak rímeit ismétlik, mint egy harangjáték, amely mindig új dallamba kezd, de aztán mindig egyformán nyugszik el, ezzel is a megváltoztathatatlanság érzését és a belenyugvás szükségét szuggerálva. Azzal, hogy mindegyik versszak második és utolsó sorában újra meg újra nevén nevezi, mintegy megszólítja az Üllői úti fákat, a vers meghitt hangulatát, sejtelmességét fokozza. (Hatszor ismétlődik a sor: Üllői úti fák, mindannyiszor más hangulati árnyalattal, mint egy visszatérő zenei motívum). A költeményben egyetlen sor végződik kérdőjellel, az utolsó versszak kulcsértékű sora: „Hova repül az ifjúság?” A kérdésre nincs felelet, inkább vádló panaszként hangzik el, kitörve az egyéként szigorúan szerkesztett rendből, mely a verset jellemzi. Az elmúlással szembenéző fiatal költő fájdalmas és emberséges rezignációval gondol azokra, akik majd újra rabjaivá válnak a pesti fák virágzó látványának, megszédülve egy pillanatra az öröklét, a fiatalság érzésének szédületétől. A mai olvasó számára a vers már azt is jelenti, hogy Kosztolányi ifjúsága a század magyar irodalmában is egyfajta tavaszt, megújulást jelentett új életérzéseivel együtt.
6. Könyörgés az ittmaradókhoz 1907-ben a Négy fal közöttről írt, sok mindenben találó s egyben-másban téves, elismerőnek szánt és mégis bántóan lekicsinylő kritikájában két olyan megállapítása van Adynak a fiatal Kosztolányi lírájáról, amely később mind jobban igazolódik: Zarándoklás a sírok közül és temetőjárás – mondja e versekről, noha a halál – téma ekkor még csak csírájában jelentkezett Kosztolányinál. Az ifjú költő – dekadens módon – csupán „kacérkodott” a halállal, de nagyon sokszor bukkannak fel verseiben az erre utaló motívumok. Részben eltanult modor, nyelv-, forma- és stílusgyakorlat, a szecesszió fogékonysága a téma iránt, részben romantikus érzelmesség, másrészt már ott bujkál bennük a későbbi központi téma: az élet és halál viszonyának kínzó megnemértése. Minden affektálás és pózolás ellenére a korai versek szemlélete azonos az érett Kosztolányiéval: ő az életet értelmetlennek, a halált kudarcnak és megsemmisülésnek látja, az út fogyásával egyre inkább fél, újra és újra segítségért kiált. Kosztolányi életművében a halál szakadékát próbálja betölteni az élet részlet-szépségeivel. A folyton halni készülők forró szenvedélyével – és a depressziósok szélsőséges kedélyhullámzásával – merült el a köznapi csodákba, a parányi életdarabkákba. Az egész, a lét teljessége, a számára megoldhatatlan, átláthatatlan visszariasztotta. Lelkesen és ujjongva magasztalta az életet (és néha nagybetűvel írta ő is, holott mások verseiben lenézte a patetikus elvontságot). Költészete csupa kérdés, feleletet semmire sem ad. A lényegileg felszín-tükröztető, gondolatilag negatív szemléletmód egyre bátrabb, egyre mélyebb őszinteségével képes nagy és megindítóan humánus lírát létrehozni. Ennek egyik szép példája a vers. A Számadás c. kötetben szerepel, tehát 1935 táján keletkezhetett, egy évvel Kosztolányi halála előtt. A súlyos beteg, rákban szenvedő költő közvetlenül fenyegető realitásként érzékeli a testében napról napra 5
gyarapodó halált. Már rég nem játék a halál. Kosztolányi nem mitizálja a halált, mind Ady, csupán könyörtelen, döbbenetes biológiai ténynek tartja, az „egyedüli példány” ember teljes megsemmisülésének. A hét versszakból álló költemény gondolati középpontja, „vallomás-centruma” formailag is középre esik: „vétkeztem itt s vétkeztek ellenem”. Ebből a középpontból szövődik, szinte koncentrikus körökben a vers hálója. Általánosan, elvontan utal élete morális mérlegére: bűnös-bűntelennek mondja magát, hiszen adottságairól nem ő, hibáiról nem csak ő, hanem kora is tehet. Mentsége az előző versszakban van: az önvád, az önkínzás, a maga pusztítása, az, hogy kínlódott, hogy magányos volt. A centrum utáni versszak: „De a komor szemet el nem bírom” – mondja a vétek megvallása és a mentség mellett kérésként… Belülről kifelé haladva még két koncentrikus kör épül e három versszakos benső tömb köré: az egymásnak felelő második és utolsó előtti, s az első és utolsó versszak. A versnek strófáról strófára haladva szabályos a szerkezete: ha a központi versszak mondanivalóját D-vel jelöljük, a vers felépítése: A B C D C1 B1 A1. A szerkezet finom (és aligha tudatos) szövetébe érdekesen fonódnak be az idő-szálak is. Az első és utolsó versszak főideje a jövő idő, az elkövetkező halál ideje. A vers 28 sorából 15 vonatkozik erre a jövőre, hét sor a múltra, öt sor a jelenre. A félve várt jövő, a fájó jelen és a kínzó múlt gyöngéd átmenetekkel megoldott egymásba-játszása teszi lebegővé, könnyeddé a vers szilárd vázát. Ötös jambusokban, négyes rímmel írt strófák, változó ill. az értelemhez alkalmazkodó és sok helyütt tetszés szerinti hangsúlykiemeléssel változtatható sormetszete is hozzájárul a vers lebegéséhez. Képei egyszerűek, kifejezőek. Szép hasonlatok, „nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom”. Az elmúláson túl fél attól, hogy halála után gyarlóságait komor bírák fogják boncolgatni, ezzel új halálba taszítva… botlásainak megbocsátásáért könyörög.
7. Halotti beszéd Majd hétszáz év választja el a két alkotást. A magyar irodalom kezdetét köti össze a költő korával. Mindkettő az alapkérdést taglalja: mi az ember, mivé lesz a halál után… Csak az első két szó, a „Látjátok feleim” kell Kosztolányinak, hogy erőteljes legyen a felütés, mert ez minden magyar olvasóban idézi a régi szöveget, hangulatot. Nem is kell több, a továbbiakban nincs semmi papos szöveg, a modern ember gondolja végig személyes megrendüléssel az elmúlás kérdéseit, a laikus polgár. A központi gondolat: minden ember egyedi, unikum, soha nem pótolható különlegesség, érték. Az ember is műalkotás, és a végső isteni vonásokat a halál húzza ki az arcképen. Amíg van az ember, léte természetes. Mihelyt nincs, a helyén támadt ürességet csak az emlék illó anyagával lehet kipótolni. A költő megidézi a halottat. Nem X-et, nem Y vonásait, hanem az emberi faj egy példányát, mely mégis egyedi, az egyéniség titkának ékírását viseli, rákarcolva az elmúlásra ítélt anyagra. „Fény volt és hő volt”: olyasmi tehát, ami létünkben személytelenül közös, a szerves anyag, a puszta mechanizmus egyöntetűsége. A bomló anyag impresszionista s mintegy találomra kiválasztott képei után az egyetemes érvényű, halhatatlan matériát idézi meg: a fényt, a hőt, – az esetlegessel szemben a törvényszerűt, majd a testi formájában széthullásra ítélt személy immár egyedül élő maradványát: mozaikszerű tükörképét a gyászolók tudatában.
6
A halál által kiváltott „jaj”, az „összedőlt kincstár” képei: megszólaltatja a halottat: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”. Gyakorlati jellegű kívánság a legrealistább formában. Apró valóságdarabkák visszaidézésével festi újra az eltávozott portréját. A huszadik század egy alakja volt – a foglalkozása sem derül ki, nem fontos már, mi volt. Bárki volt, pótolhatatlan, vissza nem hozható. Hős volt, mint sok kisember, a homlokon feltündöklő jegy a beavatottak jele, erről ismerték fel egymást vagy a földön járó túlvilági lényeket. Az apró esetlegességek emlegetési is bizonyítja, hogy az elhunyt élete pozitív volt: „ki küzdve tört a jobbra” – mint egy fausti hős, vagy a madáchi emberalak… E hivatkozások ellenére is a Halotti beszéd mindennapian egyszerű. Akárcsak a mesék. Az adódó játéklehetőséget a költő ismét kihasználja a mesékre jellemző fordulat alkalmazásával: hol volt, hol nem volt… A frázis második fele nem szórakozott időhúzó fordulat, hanem a leszakadó mennybolt robaja… A vers egyetemes érvényűvé tágul, lét és nem lét „boldog-szomorú” (Kosztolányi jelzőpárja) filozofikus költői legendája lesz belőle.
7
