Pierre Lemaitre Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010

qwertyuiopasdf ghjklzxcvbnmqw ertyuiopasdfghj klzxcvbnmqwert yuiopasdfghjklzx cvbnmqwertyuio pasdfghjklzxcvb nmqwertyuiopas dfghjklzxcvbnmq wertyuiopasdfgh jklzxcvbnmqwert yuiopasdfghjklzx cvbnmqwertyuio

Pierre Lemaitre

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2010

Írta: Pierre Lemaitre A mű eredeti címe: Robe de marié Fordította: Burján Mónika A művet eredetileg kiadta: © Editions Calmann-Lévy, 2009 A borítót tervezte: Balogh József © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2010-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Balogh József Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Pascaline-nak, természetesen, aki nélkül az egészből nem lett volna semmi…

Sophie

A padlón ül, hátát a falnak vetve, kinyújtott lábbal, zihálva. Léo ott van szorosan mellette, mozdulatlanul, feje a lány combján nyugszik. Sophie egyik kezével a gyerek haját simogatja, a másikkal megpróbálja megtörölni a szemét, de mozdulatai rendezetlenek. Sír. Zokogása néha kiáltásba csap át, felüvölt, a hang a gyomrából tör elő. Fejét ide-oda ingatja. Néha olyan erősen belemarkol a kín, hogy tarkóját a falhoz veri. A fájdalomtól kicsit megnyugszik, de hamarosan minden újra összeomlik benne. Léo nagyon jól viselkedik, meg se moccan. Sophie lefelé fordítja a tekintetét, nézi a gyereket, a fejét a hasához szorítja, és sír. Senki nem tudja elképzelni, mennyire szerencsétlen. 1 Ma reggel is, mint sok más reggelen, könnyben úszó arccal és gombóccal a torkában ébredt, bár nincs különösebb oka a nyugtalanságra. Az ő életében a könnyek nem rendkívüliek: minden éjjel sír, amióta megőrült. Ha reggelente nem érezné, hogy nedves az

arca, akár azt is hihetné, hogy az éjszakái békések, az álma mély. Reggel a könnyáztatta arc, az elszorult torok már csak puszta információ. Mióta is van így? Vincent balesete óta? Azóta, hogy meghalt? Vagy jóval korábban kezdődött, még az első haláleset után? Feltámaszkodik az egyik könyökére. A lepedővel megtörli a szemét, közben a cigarettája után tapogatózik, s mivel nem találja, hirtelen ráébred, hol van. Minden eszébe jut, az előző nap, a tegnap esti események... Most már emlékszik: mennie kell, itt kell hagynia ezt a házat. Fel kell kelnie, indulnia kell – mégis ott marad, az ágyhoz szögezve: a legapróbb mozdulatra is képtelen. Halálosan kimerült. Amikor végre sikerül elszakadnia az ágytól, és elvánszorog a nappaliig, Madame Gervais a kanapén ül, s nyugodtan hajol a számítógép billentyűzete fölé. – Jó reggelt! Kipihente magát? – Jó reggelt! Igen. – Kicsit gyűröttnek látszik. – Reggel mindig ilyen vagyok. Madame Gervais elmenti a fájlt, és összecsukja a laptopot. – Léo még alszik – mondja, s közben határozott léptekkel megindul a fogas felé. – Nem mertem bemenni hozzá, féltem, hogy felébresztem. Mivel ma úgysincs iskola, gondoltam, jobb, ha alszik, s magát is kicsit nyugton hagyja... Ma nincs iskola. Sophie-nak homályosan dereng valami. Tantestületi értekezlet, vagy mi. Madame Gervais az ajtóban áll, már a kabát is rajta van. – Most mennem kell... Sophie érzi, hogy nem lesz bátorsága bejelenteni a döntését. Egyébként, még ha volna is mersze, ideje

akkor sem lenne rá. Madame Gervais mögött már be is csukódott az ajtó. Majd este... Sophie hallja, ahogy kopognak a léptei a lépcsőházban. Christine Gervais soha nem használja a liftet. A lakásra csönd telepszik. A nappali kellős közepén cigarettára gyújt, most először, amióta itt dolgozik. Föl-alá járkál. Olyan, mint egy katasztrófa túlélője, minden, amit csak lát, hiábavalónak tűnik neki. El kell mennie. Most, hogy egyedül van, áll, és cigaretta van a kezében, kevésbé érzi sürgetőnek. De tudja, hogy Léo miatt fel kell rá készülnie, hogy elmegy. Hogy ideje legyen összeszedni a gondolatait, kimegy a konyhába, és bekapcsolja a vízforralót. Léo. Hatéves. Már amikor legelőször meglátta, szépnek találta. Ez négy hónappal ezelőtt volt, ugyanebben a Moliére utcai nappaliban. Beszaladt a szobába, megállt előtte, kissé oldalra billentett fejjel nézett a lányra, ami nála az erős gondolkodás jele volt. Anyja egyszerűen csak annyit mondott: – Léo, ez itt Sophie, akiről már beszéltem neked. Egy kis ideig még vizsgálgatta. Utána mindössze azt mondta: „Rendben”, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja. Léo kedves, kicsit szeszélyes, intelligens és szörnyen eleven kisfiú. Sophie-nak az a dolga, hogy reggelente elkísérje az iskolába, délben és késő délután érte menjen, este pedig addig az előre sosem látható ideig vigyázzon rá, amíg Madame Gervais vagy a férje haza nem ér. Ezért aztán változó, mikor ér véget a munkaideje: valamikor délután öt és hajnal

kettő között. Az, hogy ő bármikor ráér, döntő súllyal esett latba az állás elnyerésekor: már az első beszélgetéskor kiderült, hogy nincs magánélete. Madame Gervais kezdetben ugyan megpróbált nem visszaélni ezzel, a hétköznapok kényszere azonban erősebb volt az elveknél, és két hónapba sem telt, hogy Sophie nélkülözhetetlen fogaskerékké váljék a család életében. Mert ő mindig kéznél van, mindig készen áll, mindig ráér. Léo apja, egy langaléta, száraz és nyers modorú negyvenes, osztályvezető a Külügyminisztériumban. Felesége magas, elegáns nő, hihetetlenül elbűvölő mosollyal, aki megpróbálja összeegyeztetni egy könyvvizsgáló cégnél betöltött statisztikusi állásának kötelezettségeit azokkal, amelyek egy anyára és egy leendő államtitkár nejére nehezednek. Mindketten remekül keresnek. Sophie mértéktartó volt, és nem használta ezt ki, amikor a munkabéréről tárgyaltak. Valójában eszébe sem jutott, mivel bőven elég volt neki az, amit felajánlottak. Madame Gervais a második hónap végén felemelte a fizetését. Ami Léót illeti, valósággal isteníti Sophie-t. Látszólag ő az egyetlen, aki minden erőfeszítés nélkül eléri nála azt, ami az anyjának órákba telne. Léo nem egy zsarnoki igényű elkényeztetetett kölyök, mint ahogy attól kezdetben tartott, hanem egy nyugodt, szófogadó kisfiú. Persze neki is megvannak a maga kedvencei, de Sophie nagyon jó helyen áll a rangsorban. Igen-igen előkelő helyen. Minden este, hat óra tájban, Christine Gervais telefonál, hogy mégkérdezze, mi újság, és hogy zavartan közölje, mikor fog aznap hazaérni. Először néhány percig a fiával beszélget, utána Sophie-val,

akihez mindig megpróbál néhány személyesebb szót is szólni. Ezek a kísérletek vajmi kevés sikerrel járnak: Sophie minden különösebb szándékoltság nélkül megmarad a szokásos általánosságoknál, amelyekben a napi programról való beszámoló játssza a főszerepet. Léót minden este pontban 8 órakor lefekteti. Ez fontos. Sophie-nak nincs gyereke, elvei viszont vannak. Olvas neki egy mesét, majd az est hátralévő részére betelepszik a hatalmas, extralapos, minden lehetséges műholdas csatornát fogni képes televízió elé: Madame Gervais részéről ez egyfajta burkolt ajándék volt a második hónap végén, miután Sophiet, bármikor ért is haza, mindig a képernyő előtt találta. Madame Gervais többször elcsodálkozott azon, hogy egy harmincéves, szemlátomást művelt nő, miért éri be egy ilyen szerény állással, és hogy töltheti minden estéjét a képernyő előtt, akármilyen óriási is az. Az első találkozásukkor Sophie elmondta, hogy kommunikációt tanult. Amikor Madame Gervais többet is szeretett volna erről hallani, Sophie megemlítette neki a felsőfokú szakképzésben szerzett diplomáját, elmagyarázta, hogy egy angol tulajdonban álló cégnél dolgozott, azt azonban nem pontosította, milyen munkakörben. Elmondta, hogy volt férje, de már nincs. Christine Gervais beérte ezekkel a válaszokkal. Sophie-t egy gyermekkori barátnője ajánlotta neki, aki egy alkalmi munkák közvetítésével foglalkozó irodát vezetett, és aki – valami rejtélyes oknál fogva – már az első találkozáskor rokonszenvesnek találta a lányt. Aztán meg sürgős is volt a dolog: Léo korábbi bébiszittere

hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül távozott. Sophie nyugodt, komoly arca benne is bizalmat ébresztett. Az első hetekben Madame Gervais megpróbált óvatosan tapogatózni, hogy többet is megtudjon az életéről, de aztán tapintatosan felhagyott a kérdezősködéssel, a válaszokból ugyanis azt érezte, hogy „egy eltitkolt, szörnyű tragédia” dúlta fel Sophie életét – egy csipetnyi romantika mindenkiben fellelhető, még a nagypolgárság tagjaiban is. Mire a vízforraló kikapcsol, Sophie, ahogy az gyakran megesik, teljesen bele van veszve a gondolataiba. Nála ez az állapot sokáig is eltarthat. Amolyan tudatkihagyás. Az agya mintha megdermedne egy gondolat, egy kép körül, a tudata, akár egy kígyó, nagyon lassan rátekeredik, elveszíti az időérzékét. Aztán, mintha csak a gravitáció visszarántaná, visszazuhan a jelenbe. S akkor ott folytatódik a rendes élete, ahol abbamaradt. Mindig így van. Ezúttal, különös módon, Brevet doktor arca jelenik meg előtte. Pedig már jó ideje nem jutott eszébe. Nem ilyennek képzelte. Amikor telefonon beszéltek, magas, tekintélyt parancsoló férfinak gondolta, ezzel szemben egy aprócska pasas várta a rendelőben: olyan volt, akár egy közjegyzői írnok, aki megtiszteltetésnek veszi, hogy fogadhatja a másodvonalbeli ügyfeleket. Mellette könyvespolc állt, tele csecsebecsékkel. Sophie ülve akart maradni. Azonnal mondta is, ahogy belépett, hogy ő nem akar elnyúlni a díványon. Brevet doktor a kezével intett, olyasformán, hogy ennek semmi akadálya. „Itt nem

kell lefeküdni” – tette hozzá. Sophie úgy-ahogy elmagyarázta neki a problémáját. „Vegyen egy noteszt!” – rendelkezett a doktor. Sophie-nak fel kellett jegyeznie mindent, amit csinált. Mert lehet, hogy csak „felfújja” az emlékezetkieséseit. Igyekezni kell tárgyilagosan nézni a dolgokat, mondta Brevet doktor, így „pontosan felmérheti, mit felejt el, mit veszít el.” Sophie nekiállt tehát, hogy mindent felírjon. Úgy... három hétig csinálta. A következő kezelésig. De még ez idő alatt is veszített el dolgokat, ez idő alatt is megfeledkezett találkozókról, s két órával azelőtt, hogy elindult volna Brevet doktorhoz, rádöbbent, hogy a noteszét is elhagyta. Képtelen volt előkeríteni. Pedig mindent fölforgatott érte. Aznap volt, hogy megtalálta Vincent születésnapi ajándékát? Azt, amiért hiába tett tűvé mindent akkor, amikor meg kellett volna lepnie vele. Minden összezavarodik, az élete merő zűrzavar... Vizet önt a bögrébe, és végigszívja a cigarettáját. Péntek van. Nincs iskola. Általában csak szerdán vigyáz egész nap Léóra, meg néha hétvégén. Elviszi ide-oda, a kedvüktől és az alkalomtól függően. Eddig, bár gyakran összezördültek, nagyon jól elvoltak ők ketten. Vagyis minden rendben. Legalábbis rendben volt addig, amíg valami zavaros, majd egyre nyugtalanítóbb érzés nem kezdett motoszkálni benne. Nem akart jelentőséget tulajdonítani neki, megpróbálta elhessegetni, mint valami szemtelen legyet, ám csökönyösen visszatért. A gyerekkel való viselkedésére is rányomta a bélyegét. Eleinte még semmi riasztó nem történt. Csak lappangott valami, csöndesen. Valami titok, ami mindkettőjüket érinti.

Addig, amíg hirtelen ki nem derült számára az igazság, tegnap, a Dantremont téren. Ez a május vége gyönyörű volt Párizsban. Léo fagylaltot kért. Sophie leült egy padra, nem érezte jól magát. Először annak tulajdonította a rosszullétet, hogy a téren voltak, amit kifejezetten utált, mivel azzal ment el az ideje, hogy elkerülje a családanyákkal való társalgást. A rendszeresen idejáró anyukák meg-megújuló kísérleteit sikerült visszavernie, ők mostanában már messziről elkerülik, de továbbra is meggyűlik a baja az alkalomszerűen idetévedőkkel, az újakkal, az éppen csak erre sétálókkal, a nyugdíjasokról nem is beszélve. Ki nem állhatja a teret. Egy magazint lapozgat szórakozottan, amikor Léo eléáll. Minden különösebb szándék nélkül néz rá, a fagyiját nyalogatva. Sophie viszonozza a pillantását. És ekkor, pontosan ebben a pillanatban megérti, hogy többé nem titkolhatja el önmaga előtt azt, ami immár bizonyossággá vált: megmagyarázhatatlan módon gyűlölni kezdte a gyereket. Léo még mindig mereven bámul rá, és Sophie rémülten veszi tudomásul, hogy mindaz, ami hozzá tartozik – angyalarca, mohó szája, bárgyú mosolya, nevetséges öltözéke –, mennyire elviselhetetlenné vált számára. „Elmegyünk” – mondta neki, mintha csak azt mondta volna: „Elmegyek.” A fejében újra beindult a gépezet. Kihagyásaival, hézagaival, üresjárataival, abszurditásaival... Amíg sietős léptekkel halad Léóék háza felé (a gyerek panaszkodik, hogy túl gyorsan megy), mindenféle képek rohanják meg, teljes összevisszaságban: Vincent fának csapódott kocsija

és a rendőrautók kéken villogó lámpái a sötétben, a karórája egy ékszeres doboz mélyén, Madame Duguet lépcsőről lezuhanó teste, a ház riasztója, amint az éjszaka kellős közepén felvijjog... A képek föl-alá vonulnak előtte, újabbak is, meg régiek. A szédítő gépezet újrakezdte örökös munkáját. Sophie nem tartja számon, mióta tart az őrülete. Olyan régen kezdődött... Bizonyára a sok szenvedés miatt van, de úgy érzi, mintha már kétszer annyi ideje tartana, mint valójában. Eleinte csak enyhe lejtő volt, aztán ahogy teltek a hónapok, egyre inkább az lett az érzése, mintha teljes sebességgel száguldana lefelé egy csúszdán. Sophie akkoriban férjnél volt. Az még az előtt volt, hogy... szóval előtte. Vincent nagyon türelmes férfi volt. Valahányszor Sophie visszagondol rá, egymásba mosódó képek sorában jelenik meg előtte: a fiatal, mosolygós, örökké nyugodt Vincent összeolvad az utolsó hónapok elgyötört vonású, fakó arcú, üveges szemű Vincent-jával. A házasságuk kezdetén (pontosan maga előtt látja a lakásukat: elgondolkodtató, hogyan tud ugyanabban a fejben együtt élni annyi apró részlet és oly sok hiány) Sophie még csak szórakozott volt. Vincent többször mondta is: „Sophie szórakozott”, de a lányt ez nem zavarta, mivel világéletében az volt. Később viszont a szórakozottsága furcsasággá változott, s néhány hónap alatt minden durván szétesett. Elfelejtett dolgokat, embereket, találkozókat, elkezdte elveszíteni a holmijait, a kulcsait, a papírjait, hogy hetekkel később a leglehetetlenebb helyeken találja meg őket. Nyugodt természete ellenére lassan Vincent is egyre feszültebbé vált. Amit meg is lehet érteni. Ez már neki is túl sok volt... Sophie elfelejtette

bevenni a fogamzásgátlóját, nem tudta, hová pakolta el a születésnapi ajándékokat, a karácsonyfadíszeket... Az ilyesmi még az erősebb jelleműeket is kiborítja. Sophie erre mindent elkezdett felírni, egy elvonókúrán lévő drogos aggályos gondosságával. Elvesztette a noteszeit. Elvesztette az autóját, a barátait, lopásért letartóztatták, zavarai apránként életének minden területét megfertőzték, és akár egy alkoholista, elkezdte eltitkolni a kihagyásait, elkezdett csalni, színlelni, hogy se Vincent, se más ne vegyen észre semmit. Egy szakember kórházi kezelést javasolt. Nem egyezett bele. Aztán a halál is betolakodott az őrületébe. Sophie csak megy, megy, közben kinyitja a táskáját, belenyúl, remegő kézzel cigarettára gyújt, mélyen beszívja a füstöt. Lehunyja a szemét. A fejét betöltő zsongás és a kínzó rosszullét ellenére észreveszi, hogy Léo nincs mellette. Hátrafordul, és látja, hogy messze lemaradt, összefont karral, dacos arccal, konokul áll a járdán. A duzzogó gyerek láttán, ahogy ott áll lecövekelve a járda közepén, rettenetes düh fogja el. Visszamegy, megáll előtte, és lekever neki egy csattanós pofont. A pofon hangjára riad fel. Elszégyelli magát, körülnéz, látta-e valaki. Sehol senki, az utca kihalt, csak egy motor halad el lassan mellettük. Ránéz az arcát dörzsölgető gyerekre. A kisfiú állja a pillantását, nem sír, mintha homályosan érezné, hogy ez nem is igazán neki szólt. – Hazamegyünk – vetette oda neki ellentmondást nem tűrő hangon. Ennyi volt.

Egész este egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Mindkettőjüknek megvolt rá az oka. Sophie-ban ködösen felrémlett, vajon a pofon miatt nem leszneke problémái Madame Gervais-vel, miközben tudta, hogy neki ez valójában teljesen mindegy. Most már el kell mennie, minden olyan, mintha már el is ment volna. Mintha csak szándékosan tette volna, aznap este Christine Gervais későn ért haza. Sophie a kanapén aludt, a tévében kosármeccs ment, ordítozással és ovációáradattal kísérve. A csendre ébredt fel, amikor Madame Gervais elzárta a készüléket. – Későn jöttem... – mentegetőzött a nő. Sophie rámeredt a kabátban előtte álló alakra. Egy kásás „nem”-et préselt ki magából. – Itt marad éjszakára? Amikor későn ér haza, Madame Gervais mindig felajánlja neki, hogy aludjon ott, ő nem fogadja el, Madame Gervais erre kifizeti a taxit. Sophie előtt egy pillanat alatt lepergett a nap végének filmje, az esti hallgatás, az egymást kerülő tekintetek, Léo komoly arca, ahogy türelmesen hallgatja a mesét, de szemlátomást másutt jár az esze. Látszott rajta, mennyire kelletlenül fogadja az utolsó puszit, úgyhogy Sophie-nak ki is szaladt a száján: – Semmi baj, kis bogaram, semmi baj. Ne haragudj... Léo biccentett a fejével. A felnőtt élet durván betört az ő kis világába, s úgy tűnt, ez kimerítette. Azonnal el is aludt. Ez egyszer Sophie beleegyezett, hogy ott aludjon, annyira úrrá lett rajta a levertség.

Sophie két keze közé fogja a kihűlt teásbögrét. Nem lepődik meg a könnyein, melyek súlyosan gördülnek le a parkettára. A másodperc töredékéig felvillan benne egy kép, egy faajtóra szögezett macska teste. Egy fekete-fehér macskáé. Aztán más képek jönnek. Csupa halott. Sok a halott az ő történetében. Itt az idő. Rápillant a konyhai faliórára: 9 óra 20. Észre sem vette, hogy még egy cigarettát meggyújtott. Idegesen elnyomja. – Léo! Megriad a saját hangjától. Szorongást hall benne, bár nem tudja, miért. – Léo? Besiet a gyerek szobájába. Az ágyon felpúposodik a takaró, olyan, mint egy hullámvasút. Megkönnyebbülten fellélegzik, halvány mosoly fut át az arcán. A félelme eloszlott, s ez akaratlanul is valami gyengéd hálafélét vált ki belőle. Közelebb lép az ágyhoz: – Nahát, hol lehet ez a kisfiú? Megfordul. – Talán itt van. Könnyedén becsapja a fenyőszekrény ajtaját, fél szemmel az ágyat figyelve. – Nem, a szekrényben nincs. Akkor talán a fiókban... Kihúzza és visszatolja a fiókot, egyszer, kétszer, háromszor: – Ebben nincs... Ebben sincs... Semelyikben sincs... Hová bújhatott? Az ajtóhoz megy, és valamivel hangosabban azt mondja:

– Hát, mivel itt nincs, akkor én megyek is... Zajosan becsukja az ajtót, de benn marad a szobában, és az ágyat lesi, a takaró formáját. Egy mozdulatra vár. Rossz érzés fogja el, összeszorul a gyomra. Lehetetlen formája van a takarónak. Sophie ott marad, mozdulatlanná dermedve, a szeméből újra könnyek törnek elő, de ezek nem ugyanazok a könnyek, ezek a régi könnyek, azok, amelyek a volánjára bukott vérző férfitestre csorogtak, azok, amelyek a kezére hulltak, amikor a lépcsőn lezuhant idős asszony hátát simogatta. Gépies léptekkel az ágyhoz megy, és egyetlen mozdulattal felrántja a takarót. Léo tényleg ott van alatta, de nem alszik. Meztelenül gubbaszt, bokához kötözött csuklóval, feje a térdei közé hajlik. Az arca profilból látszik, borzalmas színe van. A pizsamáját használták arra, hogy erősen megkötözzék. A nyakán egy cipőfűző, olyan szorosan meghúzták, hogy mélyen belevág a húsba. Sophie az öklébe harap, de a hányást nem tudja visszatartani. Előrehajol, éppen csak sikerül elkerülnie, hogy ne hányja le a gyerek testét, de közben kénytelen rátámaszkodni az ágyra. A kis test feléje dől, Léo feje a térdének koccan. Olyan szorosan öleli magához, hogy mindketten lezuhannak az ágyról. És most ott ül a földön, hátát a falnak döntve, s mellette Léo élettelen, jéghideg teste... Saját üvöltése úgy feldúlja, mintha csak másvalakiből törne elő. Lenéz a gyerekre. A szemét elhomályosító könnyfüggöny ellenére látja, mennyire tönkretette a halál. Gépies mozdulattal simogatja a kisfiú haját.

Sápadt, foltos arca felé fordul, szeme mereven bámul a semmibe. 2 Mennyi idő telt el? Fogalma sincs. Kinyitja a szemét. Az első dolog, ami eljut a tudatáig, a pólójából áradó hányásszag. Még mindig a földön ül, hátát a szoba falának támasztva, a padlót nézi makacsul, mintha csak azt akarná, hogy többé semmi ne mozduljon meg, se a feje, se a keze, se a gondolatai. Ott maradni, mozdulatlanul, beleolvadni a falba. Amikor megállunk, mindennek le kell állnia, nem? A szag azonban felkavarja a gyomrát. Megmozdítja a fejét. Minimális mozdulat jobbra, az ajtó irányába. Hány óra van? Ellentétes irányú minimális mozdulat balra. A látóterében egy ágyláb. Olyan ez, mint a kirakós: egyetlen darabka elég, hogy az agyában összeálljon az egész. Anélkül, hogy a fejét megmoccantaná, leheletnyit megmozdítja az ujjait, hajat tapint, mint az úszó, úgy tör a felszínre, ahol a borzalom várja, de azonnal meg is torpan, mintha csak áram csapott volna belé: a telefon visítani kezdett. A feje ezúttal nem tétovázik, rögtön az ajtó felé fordul. Onnan jön a csöngés, a legközelebbi készülékből, ami a folyosón van, a cseresznyefa asztalkán. Egy pillanatra lenéz, a gyerek látványa mellbe vágja: az oldalán fekszik, feje a térdén, olyan mozdulatlan, akár egy festmény. Itt van rajta félig elnyúlva egy halott gyerek, szűnni nem akaróan csöng a telefon, és Sophie, aki erre a

gyerekre vigyáz, és aki rendszerint felveszi a telefont, a földön ül, a fejét ide-oda ingatja, és a saját hányadéka szagát szívja be. Elfordítja a fejét, újra rosszullét fogja el, mindjárt elájul. Az agya mintha feloldódna, keze, akár egy fuldoklóé, kétségbeesetten megfeszül. A rémület teszi, de az a benyomása, mintha a telefon egy fokkal élesebben visítana. Már csak ezt hallja, a hang belefúródik az agyába, szétárad benne, megbénítja. Előre, majd oldalra nyúl, vakon tapogatózik, támaszt keres, végre a jobboldalon talál valami keményet, amibe belekapaszkodhat, hogy ne süllyedjen el teljesen. A telefon csak csöng, csöng, megállás nélkül. Annak a kis asztalkának a sarkát markolta meg, amelyen Léo éjjeli lámpája áll. Teljes erőből megszorítja, izmainak megfeszítése egy pillanatra elnyomja a rosszullétet. A csöngés abbamarad. Hosszú másodpercek telnek el. Visszatartja a lélegzetét. Agya lassan számol... négy, öt, hat... a csöngés elhallgatott. Egyik karjával Léo teste alá nyúl. Semmi súlya. Leteszi a fejét a padlóra, és hatalmas erőfeszítéssel feltérdel. A csend most szinte tapintható. Pihegve lélegzik, mint egy vajúdó nő. A szája sarkából hosszú fonálban csorog a nyál. Anélkül, hogy a fejét elfordítaná, a semmibe mered: egy jelenlét után kutat. Arra gondol: van itt valaki, ebben a lakásban, valaki, aki megölte Léót, valaki, aki engem is meg fog ölni. Ebben a pillanatban újra megszólal a telefon. Megint úgy érzi, mintha áram cikázna végig a testén. Keresgélni kezd maga körül. Valamit találni kell, gyorsan... Az éjjeli lámpa. Megragadja, erősen megrántja. A zsinór enged, és ő lassan megindul a

helyiségben, a csöngés irányában, lépésről lépésre halad, a lámpát úgy tartja maga előtt, mint egy fáklyát, vagy valami fegyvert, nem veszi észre, mennyire nevetséges a helyzet. De lehetetlen bármit is meghallani, amikor a telefon üvölt, vijjog, egyforma hangon, a csöngés keresztülhasítja a teret, gépiesen, őrjítően. Amikor a szoba ajtajához ér, hirtelen csönd lesz. Megy tovább, és egyszeriben, maga sem tudja miért, de biztos benne, hogy senki nincs a lakásban, egyedül van. Nem mérlegel, nem habozik, nyomul tovább a folyosó végéig, hogy a többi helyiséget is megnézze, a lámpát ferdén előrenyújtva tartja, a zsinórt húzza maga után. Visszamegy a nappaliba, bemegy a konyhába, onnan is kijön, kinyitogatja az ajtókat, az összes ajtót. Senki. Leroskad a kanapéra, és végre elengedi a lámpát. A pólóján a hányás frissnek tűnik. Megint elkapja az undor. Letépi magáról a pólót, a földre hajítja, felkel, és a gyerekszobához siet. Nekitámaszkodik az ajtófélfának, s az oldalán fekvő halott kis testet nézi, karját összefonja csupasz mellén, csendesen sír... Telefonálni kell. Már nem használ ugyan semmit, de ki kell hívni valakit. A rendőrséget, a mentőket, a tűzoltókat. Kit szoktak felhívni ilyenkor? Madame Gervais-t? A gyomrába mar a félelem. Mozdulni akar, de képtelen. Istenem, Sophie, te meg milyen szarba keveredtél? Mintha még nem lett volna elég... Azonnal el kell menned innen, most rögtön, mielőtt még újra megszólal a telefon, mielőtt még az aggódó anya taxiba vágja magát, és

megjelenik ordítozva, zokogva, amíg még nem jön a rendőrség, a kérdések, a kihallgatás. Sophie nem tudja, mitévő legyen. Telefonáljon? Menjen el? Két rossz közül választhat. Ennyi az élete. Végül felegyenesedik. Valami, ott benne, elhatározásra jutott. Rohangálni kezd a lakásban, egyik helyiségből ki, a másikba be, sír, mozdulatai ziláltak, céltalanul szaladgál ide-oda, hallja a saját hangját, nyöszörög, akár egy kisgyerek. Azt ismételgeti: „Szedd össze magad, Sophie! Lélegezz, és próbálj meg gondolkozni! Öltözz fel, mosd meg az arcod, és fogd a cuccaidat! Gyorsan! Indulj! Azonnal! Kapkodd össze a holmijaidat, pakolj be a táskádba, siess!” Annyit rohangászott össze-vissza a lakásban, hogy szinte azt sem tudja, hol van. Amikor Léo szobája mellett megy el, nem tudja megállni, hogy ne nézzen be még egyszer. Ami először a szemébe tűnik, az nem a gyerek merev, viasszerű arca, hanem a nyaka, rajta a barna cipőfűző, amelynek a vége a padlón kígyózik. Ráismer. Az ő bakancsából való. 3 Vannak dolgok, melyekre nem emlékszik abból a napból. Amit újra maga előtt lát, az a Szent Erzsébettemplom órája. 11 óra 15 percet mutat. A nap teljes erővel tűz, a halántéka iszonyúan lüktet. És fáradt, rettenetesen fáradt. Újra megrohanja a kép, Léo testének látványa. Mintha másodszor is magához térne. Megpróbál megkapaszkodni... Mi ez? Üveget érez a tenyere alatt.

Egy üzlet kirakata. Hideg. Érzi, hogy a hóna alól veríték csurog. Jéghideg. Mit keres itt? És először is, hol van? Meg akarja nézni, hány óra, de nincs meg a karórája. Pedig biztos volt benne, hogy feltette... Nem, talán mégsem. Nem emlékszik. Temple utca. Te jó isten, csak nem tartott másfél óráig, hogy ideérjen? Mit csinált ennyi ideig? Merre járt? És legfőképpen, hová mész, Sophie? A Moliére utcától gyalog jöttél idáig? Vagy metróval? Fekete lyuk. Tudja, hogy őrült. Nem, nem, csak időre van szüksége, ez minden, egy kis idő kell neki, hogy összeszedje magát. Igen, persze, biztosan metróval jött. Nem érzi a testét, csak a karja belső oldalán végigcsorgó verejtéket, a patakokban folyó, szúró cseppeket. Könyökét testéhez szorítva próbálja őket felitatni. Milyen ruhát visel? Vajon látszik rajta, hogy őrült? A feje túlságosan tele van, zsong, képek gomolyognak benne. Gondolkodni, és tenni valamit. De mit? Egy kirakatban meglátja a tükörképét, de nem ismeri fel magát. Először arra gondol, hogy ez nem is ő. De igen, mégis ő, csak van benne valami más... Valami más, de mi? Egy pillantást vet a sugárútra. Menni, és megpróbálni gondolkodni. Csakhogy nem viszi a lába. Csak a feje működik még valamennyire, szavak és képek kavarognak benne, lélegzetét visszatartva próbálja lecsendesíteni őket. Mellkasát mintha abroncs szorítaná. Fél kézzel a kirakatnak támaszkodik, megpróbálja összeszedni a gondolatait. Elmenekültél. Igen, így van, megijedtél és elmenekültél. Amikor majd felfedezik Léo testét, keresni fognak. Vádolni fognak... Hogy is mondják,

mivel? Valami „mulasztás” is van benne... Szedd össze magad! Valójában egyszerű a dolog. Te vigyáztál Léóra, valaki jött, és megölte. Léo... Felnéz. Ismeri ezt a helyet. Egészen közel van oda, ahol lakik. Igen, erről van szó, elmenekültél, és most hazamész. Őrültség volt idejönni. Ha teljesen ura lenne önmagának, soha nem jött volna vissza ide. Keresni fogják. Már biztosan keresik is. Újabb fáradtsághullám tör rá. Ott egy kávézó, jobbra. Bemegy. A helyiség végében ül le. Óriási erőfeszítéssel megpróbál gondolkodni. Először is el kell helyeznie magát a térben. A helyiség végében ül, s lázasan mered a közeledő pincér arcára, tekintete gyorsan végigpásztázza a helyet, hogy felmérje, milyen útvonalon rohanhat a kijárathoz, amennyiben... de nem történik semmi. A pincér nem kérdezi, mit kér, csak unott arccal bámul rá. Egy kávét rendel. A pincér fáradt léptekkel indul vissza a pulthoz. Igen, először is be kell tájolni, hol van. Temple utca. Akkor... lássuk csak, három, nem, négy metrómegállóra van a lakásától. Igen, négy megálló: Temple, République, aztán át kell szállni, és... Te jó ég, melyik a negyedik megálló? Minden áldott nap itt száll le, ezerszer utazott már ezen a vonalon. Tisztán látja a lejáratot, a vaskorlátos lépcsőt, a sarkon az újságosbódét, a pasassal, aki mindig azt mondja: „A kurva életbe, micsoda idő!”... A francba! A pincér hozza a kávéját, a blokkot is leteszi mellé: egy euró tíz. Egyáltalán van pénzem? Maga elé rakja

a táskáját, fel az asztalra. Még azt sem vette észre, hogy nála van. Öntudatlanul, gépiesen cselekszik, üres aggyal, semmiről nem vesz tudomást. Eddig is így történt minden. Ezért menekült el. Koncentrálni. Hogy hívják azt a kurva megállót? Táska, karóra, az, hogy idáig eljutott... Valami cselekszik benne, mintha csak két személy lenne. Kettő vagyok. Az egyik, aki remeg a kihűlő kávé előtt, és a másik, aki gyalogolt, aki görcsösen markolta a táskáját, aki elfelejtette felvenni a karóráját, és aki most hazamegy, mintha mi sem történt volna. Két keze közé fogja a fejét, és érzi, hogy folynak a könnyei. A pincér nézi, közben látszólag közönyös arccal törölgeti tovább a poharakat. Őrült vagyok, és ez látszik rajtam... El kell menni innen. Felkelni és elmenni. Hirtelen felszökik benne az adrenalin: ha őrült vagyok, lehet, hogy ezek a képek nem is igazak. Talán csak lidérces képzelgés az egész. Ami csak a fejében létezik. Igen, csak képzelődés, semmi más. Csak álmodta, hogy megölte azt a gyereket. Hogy ma reggel megijedt, és elmenekült. Csak a saját álmától ijedt meg, ez minden. Bonne-Nouvelle! Ez az, a metróállomást BonneNouvelle-nek hívják! De előtte van még egy. Most viszont már magától eszébe jut a név: StrasbourgSaint-Denis. Igen, az ő megállója a Bonne-Nouvelle. Most már egészen bizonyos benne, tisztán látja maga előtt. A pincér furcsán néz rá. Sophie az imént hangosan felkacagott. Néhány perce még sírt, most meg, tessék, nevetésben tör ki.

Valóság volna? Meg kell tudni. Meg kell róla bizonyosodni. Telefonálni kell. Milyen nap is van? Péntek... Léo nincs iskolában. Otthon van. Léo otthon kell, hogy legyen. Egyedül. Elmenekültem, a gyerek meg egyedül maradt. Fel kell hívni. Lekapja az asztalról a táskáját, és szinte feltépi. Kotorászik. Gervais-ék száma benne van a telefonjában. Megtörli a szemét, hogy lássa a kijelzőn megjelenő számjegyeket. Kicsöng. Egyszer, kétszer, háromszor... Kicsöng, és senki nem veszi fel. Léónak ma nincs iskola, egyedül van a lakásban, a telefon kicsöng, és senki nem veszi fel... Újra csorogni kezd rajta az izzadság, ezúttal a hátán. „A francba, vedd már fel!” Gépiesen tovább számolja a csöngéseket, négy, öt, hat. Kattanás, majd csönd, aztán megszólal egy hang, amelyre egyáltalán nem számított. Léót várta, és az anyját hallja: „Halló, Ön Christine és Alain Gervais-t hívta...” A nyugodt, határozott hangtól megdermed. Mire vár, miért nem teszi le? Minden egyes szó még jobban a székhez préseli. „Jelenleg nem vagyunk itthon...” Sophie lenyomja a telefont. Őrület, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy egymás mellé rakjon két egyszerű gondolatot... Elemezni. Megérteni. Léo tökéletesen tudja, hogy kell felvenni a telefont, sőt imádja megelőzni az embert, felkapni a kagylót, beleköszönni, és megkérdezni, ki az. Ha Léo ott van, fel kell vennie, ha nem veszi fel, akkor nincs ott, ez egyértelmű. A francba, hol lehet az a kis szaros, ha otthon nincs? Egyedül nem tudja kinyitni az ajtót. Az anyja még akkor felszereltetett egy zárrendszert, amikor a

gyerek elkezdte a dolgokat babrálni, és Christine félt, hogy valami baj történik. Nem veszi fel, viszont ki sem mehetett: a kör négyszögesítése. Hol a fenében van az a kis idióta? Gondolkodni. Mennyi is az idő? 11 óra 30. Az asztalon szanaszét hevernek a táskájából kiszóródott holmik. Köztük egy tampon. Mit gondolhatnak ezek róla? A pultnál a pincér két pasassal beszélget. Bizonyára törzsvendégek. Kétségkívül róla beszélnek. Rá-rápillantanak, majd elkapják a tekintetüket. Itt nem maradhat. El kell mennie. Fölkapkod mindent az asztalról, a táskájába tömi, és az ajtó felé rohan. – Egy tíz! Visszafordul. A három férfi furcsán bámul rá. Beletúr a táskájába, kínkeservesen előkotor két pénzérmét, a pultra teszi, és kimegy. Még mindig szép idő van. Öntudatlanul érzékeli az utca nyüzsgését, a járókelők jövés-menését, az elrobogó autókat, a gázt adó motorokat. Menni. Menni és gondolkodni. Léo képe most tisztán rajzolódik ki előtte. A legkisebb részletet is látja. Ez nem álom. A gyerek meghalt, ő pedig elmenekült. A takarítónő csak délre megy hozzájuk! Nincs rá semmi ok, hogy bárki délnél korábban bemenjen a lakásba. Akkor viszont megtalálják a kisfiút. Tehát el kell menni. Óvatosnak kell lenni. A veszély bárhonnan jöhet, bármikor. Nem szabad egy helyben maradni, menni kell, mozogni. Össze kell szedni a holmijait, menekülni, gyorsan, mielőtt még megtalálják. Épp csak annyi időre megy el, míg átgondolja a dolgokat. Amíg megérti. Ha majd nyugodt helyen lesz, kielemezheti, mi történt. Akkor

majd visszajön, és mindent megmagyaráz, igen. Most viszont el kell menni. De hová? Megtorpan. A mögötte haladó járókelő nekiütközik. Hebegve elnézést kér. A járda kellős közepén áll, körülnéz. Nagy a forgalom a körúton. A nap iszonyúan tűz. Az élet kicsit veszít az őrületéből. Már a virágosnál jár, aztán jön a bútorbolt. Gyerünk, gyorsan! A tekintete megakad a bútorüzlet falióráján: 11 óra 35. Bemegy a ház előcsarnokába, a táskájába túr, előhúzza kulcsát. A levélszekrényben van valami. Nem vesztegeti rá az időt. Harmadik emelet. Újra elő a kulcsot, előbb a reteszét, aztán a zárét. Remeg a keze, a táskáját leteszi a földre, először bele sem talál a kulcslyukba, próbál mélyeket lélegezni, végre a második kulcs is elfordul, az ajtó kinyílik. A szélesre tárt ajtóban a küszöbön visszahőköl: eddig egy pillanatra sem merült fel benne, hogy akár rosszul is kalkulálhatott. Hogy esetleg már várják... A lépcsőházban csend honol. Otthona ismerős fénye a lábára vetül. Ott áll, dermedten, de csak a saját szívverését hallja. Hirtelen összerezzen: az egyik ajtóban kulcs csörren. A lépcsőházban, jobbra. A szomszédban lakó nő. Gondolkodás nélkül beugrik a lakásba. Az ajtó becsapódik utána, nincs ideje elkapni. Mozdulatlanná merevedik, fülel. Az üresség, mely máskor oly kétségbeejtő, most megnyugtatja. Lassan tovább megy az üres helyiségben. Fél szemmel az ébresztőórára pillant: 11 óra 40. Körülbelül. Ez az óra soha nem járt pontosan. Mi is volt vele a baj? Úgy rémlik, sietett. De nem biztos. Kapkodva nekilendül. Kihúzgálja a komód fiókjait, a szekrényből előkapja a bőröndöt, és válogatás nélkül

belegyűri a ruháit, berohan a fürdőszobába, a polc tartalmát egy táskába söpri. Körbepillant. A papírok! Útlevél, pénz az íróasztalban. Mennyije van? Kétszáz euró. A csekkfüzet! Hol lehet az a kurva csekkfüzet? A táskámban. Ellenőrzi. Még egyszer körülnéz. A dzsekim. A táskám. A fényképek! Visszamegy a komódhoz, kirántja a legfelső fiókot, kikapja belőle az albumot. A tekintete megakad a komódon álló bekeretezett esküvői fotón. Azt is leveszi, az albummal együtt a ruhák tetejére hajítja, és lezárja a bőröndöt. Feszülten figyel, fülét az ajtóhoz tapasztja. De a teret most is csak a szívdobogása tölti be. Két tenyerét az ajtóra támasztja. Koncentrál. Semmi nesz. Felmarkolja a bőröndöt, feltépi az ajtót: a lépcsőházban nincs senki, behúzza maga mögött az ajtót, még azzal sem törődik, hogy kulcsra zárja. Lerohan a lépcsőn. Egy taxi megy el a ház előtt. Leinti. A pasas be akarja tenni a bőröndöt a csomagtartóba. Erre nincs idő! Betuszkolja a hátsó ülésre, és ő is beszáll. – Hova lesz? – kérdi a pasas. Fogalma sincs. Egy pillanatig tétovázik. – A Lyoni pályaudvarra. Amikor a taxi elindul, kinéz a hátsó ablakon. Semmi különös, néhány jármű, járókelők. Fellélegzik. Biztosan őrültnek látszik. A sofőr gyanakvóan méregeti a visszapillantó tükörben. 4

Különös, hogy sürgős helyzetben hogyan tör elő egyik gondolat a másik után, szinte akaratlanul. Sophie rákiált a sofőrre: – Álljon meg! Az utasítástól meghökkent taxis fékez. Még száz métert sem tettek meg. Mire a sofőr hátrafordul, Sophie már kiszállt. – Mindjárt visszajövök. Várjon meg! – Hát, nem mondom, hogy szívesen... – tétovázik a sofőr. A bőröndre pillant, amit Sophie a hátsó ülésre dobott. Sem a bőrönd, sem az utas nem ébreszt benne mérhetetlen bizalmat. Sophie habozik. Szüksége van a taxira, s most minden olyan bonyolult... Kinyitja a táskáját, elővesz egy ötven eurós bankjegyet, és a sofőr felé nyújtja. – Így már rendben? A sofőr ránéz a pénzre, de nem veszi el. – Jó, jó, menjen, de igyekezzen... Átsiet a másik oldalra, és bemegy a bankfiókba. Szinte teljesen üres. A pult mögött ismeretlen arc, egy nő – de hát olyan ritkán jön ide... Előveszi a csekkfüzetét, és leteszi a nő elé a pultra. – Számlaegyenleget szeretnék kérni. Az alkalmazott tüntetően ránéz a faliórára, elveszi a csekkfüzetet, bepötyög valamit a számítógépbe, és míg a nyomtató kattog, elmélyülten vizsgálgatja a körmeit. A körmeit és a karóráját. Mintha a nyomtatónak rendkívül nehéz feladattal kellene megküzdenie, több mint egy percbe telik, míg kiköpi a tízsornyi számot és szöveget. Az egyetlen szám, amely Sophie-t érdekli, a végösszeg. – A takarékkönyvemét is...

A nő felsóhajt. – Tudja a számát? – Sajnálom, nem emlékszem rá... Határozottan úgy tűnik, hogy a nő is sajnálja. Az óra 11:56-ot mutat. Sophie maradt az egyetlen ügyfél. A másik alkalmazott, egy nagyon magas férfi, felkel, keresztülvág a helyiségen, és elkezdi leengedni a rolókat. Fokozatosan mesterséges, kórházi fény váltja fel a nappali fényt. Ettől a szűrt, tapadós fénytől remegő, kásás csend telepszik a bankra. Sophie nem érzi jól magát. Nagyon nem. A nyomtató újra brummog. Ránéz a számokra. – A folyószámlámról hatszázat veszek ki... a takarékkönyvből pedig... mondjuk... ötezret? A mondatot úgy fejezte be, mintha kérdés lenne, mintha csak engedélyt kérne. Erre vigyázni kell. Több magabiztosságot. A pult túloldaláról riadt kis sóhaj hallatszik. – Meg szeretné szüntetni a számláit? – kérdi az alkalmazott. – Nem, dehogy... (Vigyázz, te vagy az ügyfél, te diktálsz.) Csak éppen készpénzre van szükségem. (Ez az, a „készpénz” komolyan, felnőttesen hangzik.) – Hát szóval... A nő Sophie-ra néz, majd a kezében tartott csekkfüzetre, a faliórára, ami mindjárt a tizenkettesre ér, a kollégára, aki az üvegezett ajtó mellett guggol, hogy bezárjon, s aki nehezen leplezett türelmetlenséggel most húzza le az utolsó rolót. Nem tudja, mitévő legyen. A dolog most még a vártnál is bonyodalmasabbnak látszik. A bank bezárt, dél van, a taxis bizonyára látta, hogy lehúzzák a redőnyöket.

Halvány mosollyal azt mondja: – Az a helyzet, hogy én is sietek... – Pillanat, utánanézek. Nincs idő visszatartani, már ki is lökte a lengőajtót, és bekopog a pulttal szemben lévő iroda ajtaján. Sophie a hátában érzi a bejáratnál álló kolléga tekintetét, aki nyilvánvalóan szívesebben ülne már az ebédje mellett. Kellemetlen valakit így a hátunkban tudni. De ebben a helyzetben minden kellemetlen, különösen az alkalmazott kíséretében megjelenő fickó. Ismeri ezt a férfit, a neve ugyan most nem jut az eszébe, de ő foglalkozott vele aznap, amikor megnyitotta a számláját. Testes harmincas, kissé durva arcvonásokkal, az a fajta, aki a családjával nyaral, pétanque-ozik, s közben marhaságokat szövegel, szandálhoz is zoknit vesz, az elkövetkező öt évben húsz kilót szed magára, szeretőket tart az ebédszünetre, és ezt el is locsogja a kollégáknak, a nők körül nyálasan sündörgő, a „kisasszony”-t jól kihangsúlyozó, sárgainges bankárfazon. Egy seggfej. A seggfej ott áll előtte. Mellette az alkalmazott mintha összement volna. A tekintély hatása. Sophie nagyon jól tudja, miféle lehet ez a pasas. Érzi, hogy szinte mindenütt csorogni kezd rajta a veríték. Jó kis egérfogóba került... – Azt mondják, hogy ki szeretné venni... (a pasas a számítógép monitorja fölé hajol, mintha csak most szerezne tudomást erről az adatról) ...hogy szinte az összes pénzét ki szeretné venni. – Tilos?

Abban a minutumban rájött, hogy rossz utat választott. Az efféle barmokat nem szabad frontálisan támadni, abból háború lesz. – Nem, tilosnak éppen nem tilos, de... A fickó a fogas mellett álldogáló alkalmazotthoz fordul, és atyai pillantást vet rá: – Elmehet, Juliette, majd én bezárok, ne aggódjék! Nevezett Juliette nem kérette magát. – Talán nincs megelégedve a fiókunk szolgáltatásával, Madame Duguet? Valahol hátul ajtók csapódnak, a csend még nyomasztóbb, mint az előbb. Igyekszik minél gyorsabban reagálni. – Szó sincs róla. Csupán az a helyzet... hogy elutazom. Igen. És készpénzre van szükségem. A „készpénz” szó ezúttal nem csengett olyan jól, mint az imént, most valahogy olyan sietős, olyan elhamarkodott íze volt, valami sandaság, hamisság érződött benne. – Készpénzre van szüksége – ismételte meg a pasas. – Általában Ilyen jelentős összegnél jobban szeretjük megbeszélt időpontban fogadni az ügyfelet. Nyitvatartási időben... Biztonsági okokból, érti ugyebár. A burkolt célzás olyan nyilvánvaló, s annyira jellemző a fickóra, hogy Sophie legszívesebben lekeverne neki egy pofont. Csak az a gondolat lebeg előtte, hogy neki szüksége van, feltétlenül szüksége van erre a pénzre, a taxi nem fog rá várni egész nap, ki kell jutnia innen, ki kell keverednie ebből a helyzetből.

– Váratlanul derült ki, hogy el kell utaznom. Teljesen váratlanul. Mindenképpen el kell mennem. És feltétlenül rendelkezni akarok ezzel az összeggel. Ránéz a pasasra, valami belül enged benne, egy kis méltóság, felsóhajt, azt fogja tenni, amit kell. Kicsit, épp csak haloványan, undorodik magától. – Teljesen megértem a problémáját, Musain úr. (Egyszerre beugrott a fickó neve: aprócska jel, hogy kezdi visszanyerni az önbizalmát.) Ha lett volna rá időm, felhívtam volna, előre szóltam volna. Ha én dönthettem volna el, mikor indulok, nem jöttem volna közvetlenül zárás előtt. Ha nem lenne szükségem pénzre, nem zavarnám önt. De szükségem van. És pont ennyire van szükségem. Azonnal. Musain öntelten rávigyorog. Sophie érzi, hogy kezdenek javulni az esélyei. – Kérdés, van-e egyáltalán ennyi készpénzünk... Sophie érzi, hogy kiveri a hideg veríték. – De máris megnézem – folytatja Musain. Ahogy ezt kimondta, el is tűnt. Az irodájában. Telefonálni akar? Miért kell ahhoz bemennie az irodába, hogy megnézze, mi van a széfben? Sophie tehetetlenül bámul a bankfiók lehúzott redőnyű bejáratára, aztán a hátsó ajtóra, ami fémes hangon csukódott be, amikor a két alkalmazott ebédelni ment – nyilván páncélozott. Újra beáll a csend, még az előzőnél is nyúlósabb, fenyegetőbb. A fickó telefonál, ez holtbiztos. Vajon kinek? De már jön is. Megnyerő mosollyal közeledik felé, de most nem a pult felőli oldalon, mint az imént, hanem azon, ahol Sophie áll. Nagyon közel jön hozzá, egészen közel. – Azt hiszem, megoldható a dolog, Madame Duguet – leheli.

Sophie ajka torz mosolyra húzódik. A pasas nem mozdul. Az arcába bámul, és mosolyog. Sophie sem mozdul, ő is mosolyog. Ez kellett neki. A mosoly. Visszamosolyogni rá. A fickó megfordul, és elmegy. Megint egyedül van. 12 óra 06. Sophie a redőnyhöz siet, felhúzza néhány lamelláját. A taxi még mindig ott áll. A sofőrt nem látja rendesen. Mindenesetre ott van, állapítja meg. De sietni kell. Nagyon kell sietni. Mire a fickó ismét előbújik a barlangjából, Sophie már visszahelyezkedett a pultra könyöklő ügyfél pozíciójába. Musain most a pult felőli oldalon marad, és leszámol ötezer-hatszáz eurót. Beül az alkalmazott helyére, a számítógép klaviatúráján pötyög. A nyomtató újra nekiveselkedik. Amíg kattog, Musain Sophie-t nézi, és vigyorog. Sophie úgy érzi, mintha meztelen lenne. Végre aláírja az átvételi elismervényt. Musain egy csomó jó tanácsot zúdít rá. Aztán a pénzt egy vastag papírból készült borítékba teszi, és elégedett arccal átnyújtja. – Egy olyan karcsú, fiatal nő, mint maga, ennyi pénzzel az utcán… Nem lenne szabad kiengednem... Nagy meggondolatlanság. „Karcsú, mint maga!” Álmodom! Sophie elveszi a borítékot. Nagyon vaskos. Nem tudja, mihez kezdjen vele, a dzsekije belső zsebébe gyömöszöli. Musain kétkedő arccal figyeli. – Sietnem kell – dadogja Sophie. – A taxis kinn vár, már biztosan türelmetlenkedik. Majd később rendesen elrakom... – Hát persze – mondja Musain. Sophie elindul. – Várjon!

Megfordul, mindenre készen, akár arra is, hogy megüsse, de látja, hogy a pasas mosolyog. – Zárás után erre kell kimenni – mutat hátul egy ajtóra. Sophie követi a nagyon szűk folyosón, amelynek a végén ott a kijárat. A pasas a zárat babrálja, a páncélozott ajtó arrébb csúszik, de nem nyílik ki teljesen. A fickó ott terpeszkedik előtte. Szinte az egész teret kitölti. – Hát akkor... – szólal meg. – Köszönöm. Nem tudja, mit tegyen. A pasas még mindig ott áll, és vigyorog. – Voltaképpen hová utazik? Ha nem vagyok indiszkrét... Gyorsan ki kell találnia valamit, bármit. Érzi, hogy túl sokáig gondolkodik, hogy azonnal vágnia kellene a választ, de nem jut az eszébe semmi. – Délre megyek. A dzsekije nincs teljesen becipzározva. Amikor eltette a pénzt, csak félig húzta fel. Musain a nyakát bámulja, még mindig vigyorog. – Délre... Pompás... Sophie felé nyúl, finoman lejjebb tolja a pénzes borítékot, amelynek a sarka eddig kilátszott a dzseki kivágásában. Keze egy röpke pillanatra súrolja a mellét. Egy szót sem szól, de a kezét nem húzza vissza azonnal. Sophie úgy érzi, most már fel kell, tényleg fel kell pofoznia, de valami végső, valami rettenetes visszatartja. A félelem. Még az is átfut az agyán, hogy a fickó akár össze-vissza fogdoshatná, ő akkor sem szólna semmit, csak állna bénultan. Kell neki az a pénz. Ennyire látszik rajta?

– Eeegen – folytatja Musain –, délre, az bizony nem rossz... Keze lassan végigsimít a dzseki hajtókáján. – Sietek... – mondja Sophie, és megpróbál jobbról elcsusszanni mellette, az ajtó felé. – Értem – feleli Musain, s kicsit arrébb húzódik. Sophie az ajtóhoz nyomakszik. – Hát akkor, jó utat, Madame Duguet. Viszontlátásra... hamarosan? Hosszan szorongatja a kezét. – Még egyszer köszönöm – mondja Sophie, és kisiet az utcára. Az átélt félelem miatt, hogy bennrekedt a bankban, hogy ki volt szolgáltatva ennek az idióta bankárnak, elönti a gyűlölet. Most, hogy már kinn van, hogy mindennek vége, legszívesebben a falhoz verné a fickó fejét. Ahogy a taxi felé fut, még érzi az ujjait a mellén, és szinte fizikailag megkönnyebbül, amint elképzeli, hogy a két fülénél fogva megragadja a pasast, és a falhoz csapja a koponyáját. Mert ennek a baromnak a feje a legelviselhetetlenebb! Hatalmas düh támad fel benne... Igen, már el is kapja a fülét, és nekivágja a fejét a falnak. Szörnyű, tompa és mély puffanással pattan vissza, a pasas úgy mered rá, mintha a világ összes képtelensége zúdult volna rá, de ezt az arckifejezést a fájdalom görcsös grimasza váltja fel. Újra a falhoz veri a fejét, háromszor, négyszer, ötször, tízszer, és a fájdalmas vicsorgás fokozatosan mozdulatlanná dermed, a férfi üveges szemei a semmibe merednek. Most már abbahagyja, elégedetten, keze csupa lucsok a füléből folyó vértől. A pasas szeme olyan, mint a hulláké a filmekben, mereven néz.

Ekkor Léo arca jelenik meg előtte, de igazi halott szemekkel. Ami egyáltalán nem olyan, mint a filmeken. Megszédül. 5 – No, mi lesz, indulunk végre? Felnéz. A taxi mellett áll, dermedten. – Rosszul van? Csak nem fog itt nekem elájulni? Nem, minden rendben, te most beszállsz a taxiba, Sophie, és elhúzol innen. Nyugodj meg, semmi baj. Csak a fáradtságtól van, nehéz dolgokon mentél keresztül, ennyi az egész, de minden rendben lesz, szedd össze magad! Útközben a taxis egyfolytában a visszapillantó tükörből fürkészi. Sophie az ismerős környéket nézi, és megpróbál lecsillapodni: République tér, Szajnapart, amott, lejjebb, meg az Austerlitz híd. Kezd fellélegezni. A szíve már nem kalapál olyan hevesen. Először is meg kell nyugodni, távolabbról kell nézni az eseményeket, aztán gondolkozni. A taxi a Lyoni pályaudvarhoz ér. Amíg Sophie az autó ajtaja mellett állva rendezi a számlát, a sofőr megint vizsgálgatni kezdi, nyugtalanul, izgatottan, talán kissé riadtan is, ez mind benne van a tekintetében, meg a megkönnyebbülés is. Zsebre vágja a pénzt, és elhajt. Sophie felveszi a bőröndjét, és elindul a vonatok indulását jelző tábla felé. Rá akar gyújtani. Lázasan kutat a zsebeiben. Nagyon kell most egy cigaretta, nincs idő keresgélni. A trafikban hárman vannak előtte. Végre rá kerül a

sor, egy csomaggal kér, nem, kettővel, a lány megfordul, levesz két paklit, és a pultra teszi. – Inkább hármat kérek... – Most akkor egy legyen, kettő vagy három? – Egy egész kartonnal. – Biztos? – Szálljon már le rólam! Meg egy öngyújtót is. – Milyet? – Mit tudom én, tökmindegy! Idegesen felkapja a kartont, a zsebébe túr, kimarkol valamennyi pénzt, a keze annyira remeg, hogy az egész a pult előtt kirakott újságokra szóródik. Körbenéz, ki látja, majd összekapkodja az ötven eurósait, az összes zsebébe gyömöszöl belőlük, hát ez így nem lesz jó, Sophie, ez bizony nagyon nem lesz így jó. Egy pár figyeli, mit csinál. Közvetlenül mellette egy nagydarab fickó, látszik rajta, hogy feszélyezve érzi magát, úgy tesz, mintha másfele nézne. Sophie kimegy a trafikból, hóna alatt a karton cigarettával. Pillantása egy piros betűs falragaszra esik, amely arra figyelmezteti az utasokat, hogy ügyeljenek a zsebtolvajokra. Hát most mitévő legyen? Legszívesebben ordítana, bár furcsamód egyszer csak valami érzés járja át – ez majd később is gyakran előfordul vele –, valami nagyon különös, szinte megnyugtató érzés, olyasmi, mint a nagy gyermekkori félelmeknél, mikor a szorongás mélyéről felmerül egy leheletnyi, ám feltétlen bizonyosság, hogy mindaz, amit megélünk, nem is igazán valóság, hogy a félelmen túl, valahol van valami oltalmazónk, egy ismeretlen megvéd bennünket... Egy röpke pillanatra az apja képe is megjelenik előtte, majd szertefoszlik. Varázslatos reflex.

Sophie a lelke mélyén tökéletesen tudja, hogy ez csupán önmaga megnyugtatásának nagyon gyermeteg eszköze. Mosdót keresni, megfésülködni, összeszedni magát, rendesen elrakni a pénzt, kitalálni egy úti célt, egy tervet – ezek most a teendői. És rágyújtani, most rögtön. Feltépi a karton csomagolását, három doboz cigaretta kiesik belőle. Fölszedi őket a földről, a dzsekijét és a kartont a bőröndre rakja, az egyik paklit felbontja. Kivesz egy szálat, meggyújtja. A hasában jóleső érzés árad szét. Az első boldog másodperc egy örökkévalóság óta. Az érzés szinte azonnal a fejébe is felkúszik. Lehunyja a szemét, hogy erőt gyűjtsön, és néhány pillanattal később már jobban is érzi magát. Tessék: két-három perc bagózás, és az ember már vissza is nyeri a lelki békéjét. Csukott szemmel dohányzik. Végül elnyomja a cigarettát, a kartont a bőröndbe gyömöszöli, és elindul az indulási oldallal szemben lévő kávézóba. Fölötte, a galérián a Kék Vonat étterem, a hozzá vezető széles lépcsőkkel, a hatalmas üvegablakokkal, amelyek mögött a lélegzetelállító mennyezetű, dagályos freskókkal díszített szalonok sorakoznak, bennük fehér terítős, ezüst evőeszközös asztalok. Egyszer régen egy este Vincent elhozta ide. Milyen távoli már mindez. Észrevesz egy szabad asztalt a fedett teraszon. Rendel egy kávét, megkérdezi, merre van a mosdó. A bőröndjét nem akarja csak úgy itt hagyni. De a mosdóba sincs kedve magával cibálni... Körülnéz. Jobbra egy nő ül, balra egy másik. A nők alkalmasabbak az ilyesmire. A jobb oldali körülbelül

vele egykorú lehet, cigarettázik, közben egy magazint lapozgat. Sophie inkább a bal oldalit választja, az idősebb, testesebb, magabiztosabb; odaint neki, a bőröndre mutatva, de nem biztos benne, hogy megértette, mit akar. Ugyanakkor az asszony szeme mintha azt mondaná: „Menjen csak, én itt vagyok.” Sophie halványan elmosolyodik, évezredek óta most először. A nőkkel a mosoly is jobban megy. Nem nyúl a kávéjához. Lemegy a lépcsőn, vigyáz, hogy ne nézzen bele a tükörbe, egyenesen bemegy az egyik fülkébe, magára zárja az ajtót, letolja a farmerját, leül, a térdére könyököl, és sírni kezd. A fülkéből kijövet meglátja az arcát a tükörben. Elkínzott. Őrület, milyen öregnek és megviseltnek érzi magát. Megmossa a kezét, a homlokát is benedvesíti. Annyira fáradt... Gyerünk, menj föl, idd meg a kávédat, szívj el egy cigarettát, és gondolkozz! Nem szabad pánikba esni, óvatosan kell cselekedni, átgondoltan. Könnyű azt mondani. Fölmegy a lépcsőn. Ahogy kiér a teraszra, azonnal látja, milyen katasztrófa érte: a nő eltűnt, s vele a bőröndje is. Felordít: „A szentségit!”, és ököllel dühösen az asztalra csap. A kávéscsésze felborul, összetörik, mindenki odanéz. Odafordul a másik nőhöz, ahhoz, aki a jobb oldali asztalnál ül. És azon nyomban, szinte a semmiből, egy pillarezzenésből, Sophie rájön, hogy ez a lány mindent látott, de nem lépett közbe, meg se mukkant, meg se moccant, az égvilágon semmit nem tett. – Maga persze nem látott semmit?! A nő úgy harminc év körüli, tetőtől talpig szürkében, az arca szomorú. Sophie közelebb lép hozzá. A dzsekije ujjával letörli a könnyeit.

– Semmit sem láttál, mi, te kurva? Pofon vágja. Kiáltozás, a pincér előrohan, a lány fogja az arcát, egy árva szót sem szól. Mindenki odasereglik, mi történik itt, Sophie ott áll a vihar közepén, körülötte egy csomó ember, a pincér két karjánál fogva megragadja, és azt üvölti: „Lehiggad, vagy hívom a zsarukat!” Egy vállrándítással kiszabadul, és futásnak ered, a pincér üvölt, rohan utána, a tömeg is nyomul, tíz méter, húsz méter, Sophie nem tud tovább menni, a pincér elkapja a vállát. – Fizesse ki a kávét! – ordítja. Sophie megfordul. A fickó lázas arccal néz rá. Tekintetük összekapcsolódik, két akarat feszül egymásnak. A pincér – férfi, és Sophie érzi, hogy nem fogja hagyni magát, ő akar győzni mindenáron, már egészen belevörösödött. Ekkor előhúzza a borítékot, amelyben csupa nagy címlet van, a cigaretták a földre potyognak, mindent felmarkol, most már rengetegen állnak körülöttük, mélyeket lélegzik, szipog, a keze fejével megint letörli a könnyeit, fog egy ötven euróst, a pincér kezébe nyomja. A pályaudvar kellős közepén állnak, a csetepatéra összecsődült bámészkodók és utasok gyűrűjében. A pincér a hasán lévő zsebbe süllyeszti a kezét, hogy előhalássza a visszajárót, és Sophie mozdulatainak elnyújtott lassúságából érzi, hogy ki akarja élvezni a diadal perceit. Végtelen hosszú ideig matat, föl sem néz, koncentrál, mintha a közönség nem is létezne, és mintha csak a legtermészetesebb szerepét játszaná: a nyugodt hatóságét. Sophie érzi, hogy megfeszülnek az idegei. A tenyere viszket. Már az egész pályaudvar köréjük sereglett. A pincér akkurátusan számolja le a pénzt,

két eurótól ötvenig, egymás után rakja a bankjegyeket és pénzérméket Sophie nyitott, remegő tenyerébe. Sophie csak gyér, őszes hajjal borított feje búbját látja, a hajszálak tövében izzadságcseppek csillognak. Hányinger kerülgeti. Sophie fogja a pénzt, megfordul, és keresztülvág a kíváncsiskodók tömegén. Teljesen össze van zavarodva. Megy tovább. Úgy érzi, mintha tántorogna, de nem, egyenesen megy, egyszerűen csak nagyon-nagyon fáradt. Valaki megszólítja: – Segíthetek? A hang rekedt, tompa. Sophie megfordul. Istenem, de nyomasztó. A piás csövesben mintha a világ összes nyomorúsága egyesülne: ő a nagybetűs hajléktalan. – Köszönöm, minden rendben – veti oda, s már indul is tovább. – Hé, nem kell ám szégyellni magunkat! Mindannyian ugyanabban a szar... – Húzz innen, hagyj engem békén! A fickó visszahúzódik, közben valamit dörmög az orra alatt, Sophie úgy tesz, mintha nem hallaná. Talán tévedsz, Sophie. Lehet, hogy neki van igaza, lehet, hogy te is hamarosan ide jutsz, hiába hordod úgy fenn az orrodat. Csövezni fogsz. „Amúgy meg mi volt a bőröndödben? Göncök, kacatok. A pénz a legfontosabb.” Lázasan végigkutatja a zsebeit, és megkönnyebbülten felsóhajt: a papírjai megvannak, a pénze is. A lényeg megmaradt. Még egyszer végig kell gondolnia mindent. A pályaudvarról kilép a szikrázó napsütésbe. Egymás után sorakoznak a

presszók, a sörözők, mindenütt utasok, taxik, autók, buszok. A járda mellett alacsony betonfal, mögötte taxik állnak sorban. Néhányan csak üldögélnek, mások olvasnak, egy férfi gondolataiba merülve telefonál, térdén ott a határidőnaplója. Sophie közelebb megy, ő is leül, elővesz egy doboz cigarettát, rágyújt, és lehunyja a szemét. Koncentrálni kell. Hirtelen eszébe jut a mobilja. Le fogják hallgatni. Látni fogják, hogy megpróbált Gervais-ékhez telefonálni. Felnyitja a készüléket, idegesen kikapja belőle a SIM kártyát, és a csatornába dobja. A telefont is el kell dobni. Reflexszerűen jött a Lyoni pályaudvarra. De vajon miért? Hová akart menni? Rejtély... Keresi az okot. Egyszer csak beugrik: Marseille, igen, ez az, Marseille, ahol valamikor réges-régen Vincent-nal már járt. Nagy kacagások közepette vettek ki egy szobát egy rémes szállodában, a Régi Kikötő mellett: semmi mást nem találtak, és már szörnyen vágytak arra, hogy összebújjanak. Amikor a pasas a recepción a nevüket kérdezte, Vincent azt mondta „Stefan Zweig”, mert akkoriban ő volt a kedvenc írójuk. Betűznie kellett. A fickó megkérdezte, hogy lengyelek-e. „Osztrákok. Osztrák származásúak” – felelte Vincent. Álnéven töltöttek ott egy éjszakát, inkognitóban, bizonyára ezért jutott eszébe... Megdöbbenti a felismerés: önkéntelenül oda akart menni, ahol már járt, Marseille-be vagy máshová, mindegy hová, csak olyan helyre, amit ismer, még ha csak kevéssé is, mert az megnyugtató – és pontosan ez az, amit várnak tőle. Ott fogják keresni, ahová elképzelhető, hogy megy, és pontosan ez az, amit nem szabad

tennie. Mostantól minden vonatkozási pontodat el kell felejtened, Sophie, ez életbevágó. A képzeletedre kell hagyatkoznod. Olyan dolgokat kell tenned, amit korábban soha nem tettél, oda kell menned, ahol nem várnak rád. Arra a gondolatra, hogy többé nem mehet az apjához, belehasít a rémület. Már csaknem fél éve nem találkoztak, és most lehetetlenné vált, hogy viszontlássa. A házát bizonyára figyelik, a telefonját lehallgatják. Maga előtt látja az idős férfi sosem változó alakját: még mindig nyurga és erős, mintha tölgyből faragták volna, nem öregszik, nem gyengül. Sophie erre a mintára választotta Vincent-t: magas, nyugodt, derűs. Igen, az apja nagyon fog neki hiányozni. Amikor Vincent halálával minden összeomlott, amikor az élete romokban hevert, az apja volt az egyetlen, aki megmaradt neki. Most pedig nem mehet többé hozzá, nem beszélhet vele. Teljesen egyedül van a világon, mintha az apja is meghalt volna. Nem tudja elképzelni, milyen lehet az a világ, amelyben valahol él ugyan az apja, de ő nem keresheti fel, nem hallhatja a hangját. Mintha ő maga is halott lenne. Beleszédül ebbe a perspektívába, mintha csak a visszatérés reménye nélkül lépne be egy ellenséges másik világba, egy olyan világba, amelyben minden ismeretlen, amelyben minden kockázatos, amelyben nincs helye a spontaneitásnak. Ahol mindig valami újat kell kitalálni. Soha többé sehol nem lesz biztonságban, egyetlen olyan hely sem lesz, ahol megadhatja a nevét, Sophie többé senki, csupán egy szökevény, valaki, aki halálosan retteg, aki túlélésre szorítkozó állati létet él, amely ellentéte az életnek.

Csüggedés fogja el: tényleg megéri? Mert hát mi most neki az élet? Mozogni, sosem maradni egy helyben... Ez már eleve kudarcra ítéltetett, ő nem az a fajta, aki képes küzdeni. Az ő lelke nem egy szökevényé, ő csak egy bűnös. Nem lesz képes sokáig csinálni. Egy-kettőre meg fogják találni... Hosszú lemondó sóhaj tör fel belőle: megadja magát, elmegy a rendőrségre, elmondja az igazságot, azt, hogy semmire nem emlékszik... hogy ennek egy nap be kellett következnie, hogy mekkora neheztelés, mekkora harag van benne a világgal szemben... Jobb, ha most itt feladja. Nem akar olyan életet, ami rá vár. Amúgy meg, a korábbi élete is mit ért? Már nagyon régóta semmit. Most két értelmetlen lét között kellene választania... Annyira fáradt... Arra gondol: „Abba kell hagyni!” Most először érzi kézzelfoghatónak ezt a megoldást. „Feladom magam”, gondolja, és még csak meg sincs lepődve azon, hogy olyan kifejezést használt, amit a bűnözők szoktak. Nem kellett hozzá két év, hogy megőrüljön, egyetlen éjszaka elég volt, hogy újra bűnözővé váljék, alig két óra alatt pedig üldözött nő lett belőle, félelmek, gyanakvások, ravaszkodások, szorongások egész sorával, önszervezési, sőt előregondolkodási kísérletekkel, s most tessék, még a szóhasználata is erről tanúskodik. Életében másodszor szembesül azzal, hogy a normális élet miként fordulhat át egyetlen másodperc alatt őrületbe, halálba. Vége. Itt mindennek be kell fejeződnie. Nyugalom árad szét benne. Még az attól való rettegés, hogy bolondokházába zárják, ami eddig menekülésre késztette, még az is elhalványul. Az elmegyógyintézetet most nem pokolként, hanem valamiféle szelíd megoldásként látja. Elnyomja a

cigarettáját, rágyújt egy másikra. Ha ezt elszívtam, megyek. Még egy utolsó cigaretta, s utána, igen, ez már biztos, telefonál, felhívja a 17-et. Ugye azt kell? A 17-et? Ez most lényegtelen, majdcsak sikerül valahogy megértetnie magát, elmagyaráznia a dolgot. Minden csak jobb lehet az elmúlt óráknál. Bármi, csak ez a téboly ne. Nagyon mélyen kilélegezve messzire fújja a füstöt, és pontosan ebben a pillanatban meghallja a nő hangját. 6 – Sajnálom... A talpig szürkébe öltözött lány áll előtte, idegesen szorongatja kis retiküljét. Valami halvány mosolyfélére húzódik a szája. Sophie még csak meg sincs lepődve. Egy pillanatig nézi, majd azt mondja: – Semmi baj, ne is törődjék vele! Vannak ilyen napok. – Sajnálom – mondja még egyszer a lány. – Nem tehet róla, hagyja! De a lány nem mozdul, esetlenül álldogál tovább. Sophie most először nézi meg igazán. Nem csúnya, inkább szomorú. Úgy harminc éves lehet, hosszúkás arca van, finom vonásai, élénk tekintete. – Mit tehetek önért? Hozza vissza a bőröndömet! Igen, ez tényleg jó ötlet lenne, visszahozni a bőröndömet! Sophie föláll, és megfogja a lány karját.

– Már túltettem magam rajta. Ne aggódjék! Most viszont mennem kell. – Értékes holmik voltak? Sophie visszafordul. – Azt akarom kérdezni, hogy... értékes holmik voltak a bőröndben? – Ahhoz eléggé, hogy valakinek kedve támadjon meglépni vele. – Most mit fog tenni? Jó kérdés. Mindenki más azt felelné: hazamegyek. De Sophie hallgat, nem tud mit mondani, neki nincs hová mennie. – Meghívhatom egy kávéra? A fiatal nő állhatatosan néz rá. Nem is meghívás ez, inkább kérdés. Sophie maga sem tudja, miért, de annyit mond csupán: – Végül is, már oly mindegy... A pályaudvarral szemben egy söröző. A lány – bizonyára a napsütés miatt – rögtön a terasz felé indul, Sophie azonban benn akar leülni. „Ne a kirakatba” – mondja. A lány rámosolyog. Nem tudnak egymásnak mit mondani, várják a kávét. – Most érkezett, vagy most indul? – Hogy? Ja, most érkeztem. Lille-ből. – A Lyoni pályaudvarra? Na, ez rosszul kezdődik. Sophie hirtelen úgy érzi, legjobb lenne, ha most azonnal faképnél hagyná ezt a kivert kutya kinézetű lányt a megkésett aggályaival együtt. – Átjöttem erre a pályaudvarra... Improvizál. Rögtön vissza is kérdez: – Hát maga?

– Én nem utazom. A lány habozik, hogy is folytassa, majd másra tereli a szót. – Errefelé lakom. Véronique vagyok. – Én is – feleli Sophie. – Magát is Véronique-nak hívják? Sophie ráébred, hogy minden sokkal nehezebb lesz, mint ahogy azt előre gondolta, hogy nem volt ideje felkészülni az efféle kérdésekre, mindent most kell megoldania. Bele kell helyezkednie egy másik lelkiállapotba. Határozatlanul igent int, ami bármit is jelenthet. – Különös – tűnődik a lány. – Előfordul... Sophie rágyújt, odanyújtja a lánynak a dobozt. A lány mozdulataiban, ahogy meggyújtja a cigarettáját, van valami kecsesség. Hihetetlen, hogy ez a szürke uniformisba bújt teremtés mennyire más közelről. – Mivel foglalkozik? – kérdi Sophie. – Fordító vagyok. És maga? Néhány perc leforgása alatt, ahogy a társalgás haladt előre, Sophie kitalált magának egy új életet. Eleinte kicsit még meg volt ijedve, de végső soron olyan az egész, mint egy játék, csak a szabályokat kell észben tartani. Egyszeriben végtelen sok lehetőség kínálkozott számára. Sophie azonban úgy viselkedett, mint azok a lottónyertesek, akik gyökeresen új életet teremthetnének maguknak, ehelyett ugyanolyan típusházat vesznek, mint amilyen a többségnek van. Így lett belőle Véronique, rajztanár egy lille-i gimnáziumban, aki egyedül él, és néhány napra elugrott meglátogatni a Párizs környékén élő szüleit.

– A maguk iskolájában most szünet van? – érdeklődik Véronique. Igen, ez itt a gond: a kérdések lánca túl messzire vezethet. – Szabadságot vettem ki. Az apám megbetegedett. Vagyis hát... (elmosolyodik), magának megsúgom, valójában kutya baja. Egyszerűen csak kedvem támadt néhány napot Párizsban tölteni. Nem valami szép dolog, tudom... – Merre laknak? Van kocsim, elvihetem. – Ó, nem, köszönöm, ne fáradjon! – Nekem ez nem fáradság. – Nagyon kedves magától, de igazán nem kell. Ezt olyan éles hangon mondta, hogy egyszeriben újra rájuk telepszik a csend. – Várják magát? Nem kellene felhívnia őket? – Á, nem! Túl gyorsan rávágta. Nyugalom, Sophie, hidegvér, előbb gondolkozz, ne beszélj összevissza! – Úgy volt, hogy csak holnap reggel érkezem... – Értem – mondja Véronique, és elnyomja a cigarettáját. – Ebédelt már? Az evés tényleg a legutolsó dolog, ami most eszébe jut. – Még nem. A falon lévő órára pillant: 13:40. – Akkor meghívhatom ebédre? Engesztelésképpen... a bőrönd miatt... Egy ugrásra lakom innen. Nem gondolok semmi nagyszabásúra, de biztosan akad valami ehető a hűtőben. Sophie, ne felejtsd el, semmit sem szabad úgy csinálnod, mint azelőtt. Oda menj, ahol senki sem vár. – Miért ne? – feleli.

Egymásra mosolyognak. Véronique rendezi a számlát. Kifelé menet Sophie vesz két doboz cigarettát, és elindul a lány után. Diderot körút. Polgári bérház. Egymás mellett baktatnak, a szokásos banalitásokról beszélgetnek. Alighogy odaérnek Véronique háza elé, Sophie már sajnálja, hogy eljött. Nemet kellett volna mondani, el kellett volna köszönni tőle. Már Párizstól messze kéne járnia, valami valószínűtlen irányban. Gyengeségből, fáradtságból fogadta el a meghívást. Gépiesen megy Véronique után, belépnek a ház előcsarnokába, Sophie hagyja, hogy vezessék, mint valami alkalmi vendéget. A lifthez mennek. Véronique megnyomja a negyedik emelet gombját, a lift zötyög, csikorog, rázkódik, de azért kapaszkodik felfelé, majd hirtelen nagyot döccenve megáll. Véronique mosolyog. – Ne számítson nagy kényelemre! – mentegetőzik, és kinyitja a táskáját, hogy előkeresse a kulcsát. Nem számít nagy kényelemre, de ahogy belép, azonnal megcsapja a jómód szaga. A lakás tágas, igen tágas. A nappalit két egybenyitott helyiség alkotja, két ablak van rajta. Jobbra vörösesbarna bőr ülőgarnitúra, balra zongora, hátul könyvespolc... – Jöjjön be, kérem... Sophie úgy lép be, mintha múzeumban lenne. A berendezés kicsiben azonnal a Moliére utcai lakásra emlékezteti, ahol most... Ösztönösen körbenéz, mennyi lehet az idő: a sarokban lévő kandallón aranyozott kis óra áll, 13:50et mutat. Amint megérkeztek, Véronique felélénkülve, szinte sietősen azonnal a konyhába ment. Sophie hallja, ahogy hozzá beszél, szórakozottan válaszolgat,

közben körülnéz a lakásban. Tekintete ismét az órára tapad. Mintha szemernyit sem haladnának a mutatók. Mély levegőt vesz. Oda kell figyelnie, mit válaszol. „Igen, persze” – dünnyögi időnként, és megpróbálja összeszedni magát. Olyan, mintha egy túlságosan mozgalmas éjszaka után felébredne, és ismeretlen helyen találná magát. Véronique sürög-forog, hadar, nyitogatja a konyhaszekrényajtókat, beindítja a mikrót, becsapja a hűtőt, terít. – Segítsek? – kérdi Sophie. – Ugyan, dehogy – mondja Véronique. Tökéletes kis háziasszony. Néhány perc alatt saláta, bor, kenyér kerül az asztalra, ez utóbbi csaknem friss („Tegnapi”, „Teljesen megfelel...”), egy nagyon profi késsel szeleteli fel. – Tehát fordító... Sophie társalgási témát keres. Most már nem nehéz. Ahogy Véronique belépett az otthonába, megeredt a nyelve. – Igen, angolból és oroszból fordítok. Az anyám orosz, ez nagy segítség. – És mit fordít? Regényeket? – Szívesen tenném, de többnyire szakszövegekkel dolgozom: hivatalos levelek, brosúrák, ilyesmi. A társalgás ide-oda kanyarog, munkáról, családról beszélgetnek. Sophie kapcsolatokat, kollégákat, családot rögtönöz magának, egy szép új életet, gondosan ügyelve arra, hogy minél messzebbre távolodjék a valóságtól. – Hol is laknak a szülei? – kérdi Véronique. – Chilly-Mazarinben. Ez csak úgy spontán beugrott, maga sem tudja, honnan szedte.

– És mivel foglalkoznak? – Rábeszéltem őket, hogy menjenek nyugdíjba. Véronique felnyitja a bort, és párolt zöldségeket tálal szalonnakockákkal. – Mélyhűtött készétel, megmondom előre... Sophie csak most jött rá, hogy éhes. Ráveti magát az ételre. A bor kellemesen ellazítja. Szerencsére, Véronique meglehetősen bőbeszédű. Megmarad ugyan az általánosságoknál, de igazán jó érzéke van a társalgáshoz, buta kis semmiségeket vegyít anekdotákkal. Sophie rendületlenül eszik, közben elcsíp egy-egy információtöredéket a lány szüleiről, tanulmányairól, öccséről, skóciai utazásáról... A szóáradat egy idő után elapad. – Férjnél van? – kérdi Véronique Sophie kezére mutatva. Sophie-t rosszullét környékezi. – Már nem. – És mégis viseli a gyűrűt? Le kell vennie, nehogy elfelejtse! Rögtönöz. – Azt hiszem, megszokásból. És maga? – Szívesen hozzászoktam volna... Ezt zavart mosollyal mondta, a nők közötti cinkosságra apellálva. Más körülmények között talán, gondolja Sophie, de nem most... – És...? – Attól tartok, máskorra marad. Sajtot hoz. Ahhoz képest, hogy azt sem tudta, mi van a hűtőjében... – Tehát egyedül él? Véronique tétovázik. – Igen...

Lehajtja a fejét, a tányérjába bámul, majd újra felemeli a fejét, és Sophie szemébe néz, szinte kihívóan. – Hétfő óta... Még friss a dolog. – Ó... Sophie csak annyit tud, hogy ő nem akar erről tudni. Nem akar belekeveredni. Be akarja fejezni az ebédjét, és elmenni innen. Nem érzi jól magát. Menni akar. – Előfordul az ilyesmi... – mondja sután. – Igen – feleli Véronique. Kicsit még beszélgetnek, de mintha megszakadt volna valami. A személyes gond közéjük telepedett. Megszólal a telefon. Véronique az előszoba felé fordítja a fejét, mintha csak azt várná, hogy a hívó mindjárt belép a helyiségbe. Felsóhajt. Két csöngés, három. Véronique elnézést kér, feláll, elindul kifelé az előszobába. Felveszi a kagylót. Sophie kiissza a poharát, újra tölt magának, kinéz az ablakon. Bár Véronique behajtotta az ajtót, fojtott hangja behallatszik a nappaliba. Kínos helyzet. Ha nem az előszobában telefonálna, Sophie kapná a dzsekijét, és elhúzna innen, szó nélkül, akár egy tolvaj. Néhány elcsípett szóból önkéntelenül is megpróbálja rekonstruálni a beszélgetést. Véronique hangja komoly, rideg. Sophie feláll, kicsit odébb megy, hogy messzebbre kerüljön az ajtótól, de ez mit sem ér, Véronique most már fátyolossá vált hangja úgy hallatszik, mintha csak benn lenne a szobában. Egy közönséges szakítás szörnyű szavai. Sophie-t nem érdekli ennek a lánynak az élete („Vége, megmondtam neked, hogy vége”),

fütyül Véronique elrontott szerelmi életére. Az ablakhoz lép („Már százszor megbeszéltük, ne kezdd nekem újra...!”). Balra egy kis szekreter. Agyán átvillan egy gondolat. Előrehajol, hogy felmérje, hol tart a beszélgetés. „Megmondtam, hogy hagyj békén!” – hallatszik éppen. Akkor még van egy kis ideje. Óvatosan lenyitja a szekreter középső ajtaját, mögötte két sor fiók rejtőzik. „Ezzel nem tudsz rám hatni, értsd már meg végre...” A második fiókban néhány kétszáz eurós bankjegy. Négyet számol meg. A zsebébe gyűri őket, és tovább kutat. Ujjai („Azt hiszed, ettől talán megijedek?”) egy útlevél kemény fedelét tapintják. Kinyitja, de a tanulmányozását későbbre halasztja. Ezt is zsebre vágja. Kimarkol egy megkezdett csekkfüzetet. Annyi ideje van, hogy a kanapéhoz ugorjon, mindent a dzsekije belső zsebébe gyömöszöl, amikor azt hallja: „Szánalmas alak vagy!”, majd „Te szerencsétlen hülye!”, végül „Te szerencsétlen barom!” Vadul lecsapják a kagylót. Csönd. Véronique még mindig az előszobában van. Sophie, egyik kezét a dzsekijén tartva, megpróbálja vonásait a helyzethez illőre igazítani. Véronique végre visszajön. Ügyetlenül mentegetőzik, mosolyogni próbál: – Nagyon sajnálom, maga most biztosan... Igazán sajnálom... – Semmi baj... – mondja Sophie, és máris hozzáteszi: – Most elköszönök. – Nem, ne menjen még! – könyörög Véronique. – Főzök egy kávét. – Jobb, ha most megyek...

– Csak egy perc, higgye el! Véronique a keze fejével megtörli a szemét. – Milyen ostoba helyzet... Sophie negyedórát ad magának, utána történjék bármi, ő megy. Véronique a konyhából magyarázkodik: – Három napja egyfolytában hívogat. Mindent megpróbáltam, még a telefont is kihúztam, de ez a munkám miatt nem túl ésszerű. Ha hagyom csörögni, az meg az idegeimre megy. Ezért időnként lemegyek, és iszom egy kávét... Előbb-utóbb majdcsak megunja, de fura egy pasas ez. Az a fajta, aki nem tágít... A kávéscsészéket leteszi a dohányzóasztalra. Sophie érzi, hogy túl sok bort ivott. A berendezés lassan forogni kezd körülötte, minden összemosódik, a polgári lakás, Véronique, aztán Léo arca bukkan fel előtte, a kandallón álló óra, az üres borosüveg az asztalon, a gyerekszoba, a felpúposodó takaró az ágyon, fülébe cseng a visszatolt fiókok zaja, aztán a rémült csend. A tárgyak táncolnak a szeme előtt, felrémlik előtte, ahogy az útlevelet a dzsekije zsebébe süllyeszti. Egy hullám árasztja el, fokozatosan minden kialszik, elhomályosul. Nagyon messziről érzékeli Véronique hangját, azt kérdezi: „Rosszul van?”, de ez a hang egy kút mélyéről jön, visszhangzik, Sophie érzi, ahogy teste elernyed, kiszáll belőle minden erő, majd hirtelen minden elsötétül. Igen, ezt a jelenetet is kristálytisztán látja maga előtt. Még ma is le tudna rajzolni minden egyes bútort, minden kis részletet, még a nappali tapétájának mintáját is. A kanapén fekszik, egyik lába a földre lóg, az öntudat szikrája után keresgélve dörzsöli a szemét,

időnként kinyitja, az az érzése, hogy valami ellenáll benne, valami azt akarja, hogy tovább aludjék, messze mindentől. Reggel óta annyira kimerült, annyi minden történt... Végül felkönyököl, a nappali felé fordul, és lassan kinyitja a szemét. Véronique teste az asztal lábánál hever, vértócsában fürdik. Az első mozdulata, hogy elengedi a kezében tartott konyhakést, amely baljósan koppan a parkettán. Mintha álmodna. Felkel, támolyog. Gépiesen megpróbálja a jobb kezét beletörölni a nadrágjába, de a vér már rászáradt. Lába megcsúszik a parkettán lassan szétterülő tócsán, éppen hogy csak sikerül megkapaszkodnia az asztalban. Egy pillanatra megtántorodik. Részeg. Öntudatlanul felkapja a dzsekijét, s ahogy elindul, a padlón vonszolja maga után, mint egy pórázt. Vagy mint egy lámpazsinórt. A fal mentén tapogatózva jut ki az előszobába. Ott a táskája. A szemét megint elönti a könny, szipog. Fenékre esik. Arcát a karjára tekert dzsekibe temeti. Valami furcsát érez, felemeli a fejét. A dzsekije belelógott a vérbe, abba törölte az arcát... Mosd meg az arcod, Sophie, mielőtt kimennél innen. Állj fel! De nincs hozzá ereje. Ez már túl sok. Elnyúlik a padlón, fejjel a bejárati ajtónak, készen arra, hogy visszasüppedjen az álomba, bármire készen, csak ezzel a valósággal ne kelljen szembesülnie. Lehunyja a szemét. S akkor hirtelen, mintha csak láthatatlan kezek emelnék föl a vállánál fogva... Még ma is képtelen megmondani, mi történt, de már újra ül. Aztán ismét áll. Tántorog, de áll. Érzi, hogy valami vad elhatározás növekszik benne, valami nagyon állatias dolog. Elindul vissza a nappaliba. Onnan, ahol van,

Véronique-nak csak a lábát látja, félig az asztal alá csúszva. Közelebb megy. A test az oldalán fekszik, az arc eltűnik a váll mögött. Sophie még közelebb lép, lehajol: az egész blúz feketéllik a vértől. A has közepén nagy seb, ott hatolt be a kés. A lakásban csend van. A hálószobához megy. Ez a tíz lépés minden maradék erejét felemészti, leroskad az ágy szélére. A szoba egyik falán beépített szekrények sorakoznak. Két kezét a térdére támasztva odavánszorog az elsőhöz, és kinyitja. Egy egész árvaházat fel lehetne innen öltöztetni. Nagyjából egyforma a méretük. Sophie kinyitja a második ajtót, majd a harmadikat is, végre talál egy bőröndöt, kinyitja, és az ágyra hajítja. Egyberuhákat választ, nincs ideje arra, hogy a szoknyákhoz illő fölsőket keresgéljen. Kivesz három kopott farmert is. A mozgástól lassan visszatér belé az élet. Gondolkodás nélkül csupa olyan holmit választ, ami a legkevésbé az ő stílusa. A következő ajtó mögött fehérneművel teli fiókokat talál. Egy marékkal abból is bedob a bőröndbe. A cipőknél egy szempillantás alatt felméri, hogy a választék a rondától a rémesig terjed. Végül két pár meghatározhatatlan valamit és egy pár edzőcipőt választ. Ráül a bőröndre, hogy lezárja, aztán kivonszolja az előszobába, és otthagyja a táskája mellett. A fürdőszobában meg sem nézi magát, úgy mossa meg az arcát. Aztán a tükörben meglátja dzsekije vértől sötétlő ujját, azonnal lekapja magáról, mintha égetné. Vissza a hálószobába, újra kinyitja a szekrényt, pár másodpercig válogat, végül egy teljesen jellegtelen dzseki mellett dönt. A sajátja

zsebeiből gyorsan átpakol mindent, s máris az ajtónál terem, rátapasztja a fülét. Tisztán emlékszik mindenre. Óvatosan kinyitja az ajtót, egyik kezével fogja a bőröndöt, a másikkal a táskát, és lassan, feldúlt lélekkel, elindul lefelé a lépcsőn. Az arcán már felszáradtak a könnyek, de alig kap levegőt. Istenem, milyen nehéz ez a bőrönd! Talán azért, mert annyira elcsigázott. Még néhány lépés, aztán kilöki a nagy kapuszárnyat, kilép a Diderot körútra, és azonnal elindul balra, a pályaudvarral ellentétes irányba. 7 Az útlevelet a fényképnél kinyitva letette a mosdókagylóra, és az arcát nézi a tükörben. Tekintete többször ide-oda vándorol az útlevélfénykép és a tükörképe között. Ismét kézbe veszi az útlevelet, megnézi a kiállítás dátumát: 1993. Elég régi, ezért elmegy. Véronique Fabre, született 1970. február 11én. A korkülönbség elenyésző. Chevreaux-ban. Halvány fogalma sincs arról, hol lehet Chevreaux. Valahol Franciaország középső részén? Sejtelme sincs. Ennek utána kell nézni. Fordító. Véronique azt mondta, angolból és oroszból fordít. Sophie meg a nyelvek... Némi angol, nagyon kevés spanyol, az is olyan távoli már. Ha igazolni lesz kénytelen a foglalkozását, akkor kész, vége, de most nem tudja elképzelni, hogy következhetne be ilyen katasztrófa. Esetleg ha ritkább nyelveket mondana? Mondjuk litvánt? Vagy észtet?

A személytelen fotó egy teljesen átlagos nőt mutat, rövid hajjal, hétköznapi vonásokkal. Sophie a tükörbe néz. Az ő homloka magasabb, az orra szélesebb, a tekintete is annyira más... Valamit tenni kell. Lehajol, és kinyitja a nejlonszatyrot, amelybe a körúti Monoprix-ben vásárolt holmikat pakolta: olló, sminkkészlet, napszemüveg, hajfesték. Még egyszer a tükörbe pillant. Aztán munkához lát. 8 Megpróbálja kiolvasni a sorsát. A menetrend alatt áll, mellette a földön a bőröndje, sorra nézi a célállomásokat, az időpontokat, a vágányszámokat. Azzal, hogy ezt az úti célt választja, és nem azt, minden felborulhat. Először is el kell kerülnie a TGVket, azokban be van zárva az ember. Olyan várost kell keresnie, ahol sokan laknak, ott könnyen beolvadhat a tömegbe. A végállomásig kér jegyet, de előbb leszáll, hátha a pénztáros emlékezne rá, hová vett jegyet. Felmarkol egy csomó prospektust, és egy gyorsétterem kerek asztalánál kidolgoz magának egy szövevényes útvonalat, amelyen hat átszállással Párizsból Grenoble-ba jut. Az utazás hosszú lesz, legalább lesz ideje pihenni. A jegyautomatákat valósággal megostromolták az utasok. Elsétál a pult előtt. Ki akarja választani a megfelelő embert. Nő nem lehet, a nők jó megfigyelő hírében állnak. Túl fiatal férfi sem, akinek esetleg megtetszhet, és ezért később emlékezne rá. Választása a pult legszélén ülő alkalmazottra esik. Beáll a sorba. A rendszer az, hogy mindenkinek ahhoz

a pénztárablakhoz kell mennie, amelyik éppen felszabadul. Rafinált manőverezésre lesz szükség, hogy oda kerüljön, ahová szeretne. Leveszi a napszemüvegét. Már előbb meg kellett volna tennie, nehogy felfigyeljenek rá. Ezután erre is gondolnia kell. Bár sokan vannak előtte, úgy érzi, kicsit még túl hamar is sorra fog kerülni, szerényen araszol előre, úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy egy nő eléfurakodott, így aztán sikerül pontosan ahhoz az ablakhoz jutni, amelyikhez szeretett volna. Van istenük a bűnözőknek. Igyekszik a hangját megkeményíteni, hogy ne kelljen felnézni, a táskájában kotorászik, míg jegyet kér Grenoble-ba, a 18:30-as vonatra. – Megnézem, van-e még hely – mondja a pénztáros, és máris zongorázni kezd a számítógép klaviatúráján. Hát ez fel sem merült benne. Már nem változtathat úti célt, nem mondhatja, hogy nem kér jegyet, ez az apró momentum megmaradhat az alkalmazott fejében, aki a képernyőre meredve várja a központ válaszát. Nem tudja, mitévő legyen, átsuhan az agyán, hogy sarkon fordul, elmegy egy másik pályaudvarra, és keres egy másik célállomást. – Sajnálom – néz rá most először a pénztáros –, a 18:30-as tele van. Újra pötyögni kezd. – A 20:45-ösön még van néhány hely. – Arra nem kérek, köszönöm... Túl hamar mondta. Mosolyogni próbál. – Még gondolkodom... Érzi, hogy ez rosszul sült el. Amit mondott, az nem hiteles, egy normális utas ilyen helyzetben nem ezt mondja, neki azonban semmi más nem jutott eszébe.

El kell innen tűnnie. Megfogja a táskáját. A következő utas már mögötte áll, az ő helyére vár, nem ácsoroghat itt tovább. Megfordul, és elmegy. Most aztán kereshet egy másik pénztárt, egy másik úti célt, de egy másik stratégiát is: úgy kell kérdeznie, hogy habozás nélkül tudjon választani. Hiába válogatott olyan gondosan, megdermed a gondolattól, hogy a pénztáros mégis emlékezni fog rá. Ekkor veszi észre a Hertz lógót a pályaudvar előcsarnokában. Az ő neve ismert, köztudott, őt keresik, Véronique Fabre-ot viszont nem. Fizethet készpénzzel, csekkel. És egy autó azonnali önállóságot, mozgásszabadságot jelent. Ez a gondolat minden mást elsöpör, már be is nyitott az ügynökség üvegajtaján. Huszonöt perccel később egy bizalmatlan alkalmazott körbemutogat neki egy tengerkék Ford Fiestát, hogy ő maga is meggyőződhessen róla, milyen kiváló állapotban van. Sophie magabiztos mosollyal felel neki. Volt ideje gondolkozni, és órák óta most először érzi erősnek magát. Minden bizonnyal arra számítanak, hogy gyorsan elhagyja Párizst. A stratégiája egyelőre két döntésre támaszkodik: ma estére kivesz egy hotelszobát Párizs valamelyik külvárosában, holnap pedig vesz egy új rendszámtáblát és szerszámokat, hogy a mostanit lecserélhesse. Ahogy megindul a külváros felé, kicsit felszabadultabban érzi magát. „Élek” – gondolja. Szemét elfutják a könnyek. 9

De hová tűnt Sophie Duguet? LEMATIN | 2003. február 13\14 óra 08 perc A szakértők kezdetben magabiztosak voltak, a különböző források legfeljebb néhány órás eltéréssel jelölték meg Sophie Duguet letartóztatásának idejét: még a legborúlátóbb jóslatok is azt állították, hogy a nő két héten belül rács mögé kerül. Most pedig már több mint nyolc hónapja annak, hogy Franciaország legkeresettebb személyének nyoma veszett. A bűnügyi rendőrség és a Belügyminisztérium az egymást érő kommünikékben, valamint a sajtótájékoztatókon és nyilatkozatokban kölcsönösen egymásra hárítja a felelősséget. Idézzük fel az eseményeket. Múlt év május 28-án, kevéssel déli tizenkét óra előtt, a Gervais család takarítónője holtan találta a hatéves kis Léót. A gyermeket az ágyában fojtották meg egy túrabakancsból származó cipőfűzővel. A rendőrség azonnal körözést adott ki. A gyanú igen gyorsan a bébiszitterre, Sophie Duguet-re (lánykori nevén Auverney) terelődött, aki a gyermek felügyeletével volt megbízva, és akinek nyoma veszett. Az első vizsgálatok terhelő adatokat szolgáltattak a fiatal nőre nézve: a lakás ajtaját nem törték fel, az édesanya, Madame Gervais reggel kilenc óra tájban a lakásban hagyta Sophie Duguet-t, abban a hiszemben, hogy kisfia még alszik... A boncolás a későbbiekben megállapította, hogy a

gyermek ekkor már hosszú ideje halott volt: minden bizonnyal még az éjszaka folyamán, álmában fojtották meg. A bűnügyi rendőrség annál is inkább bízott a mielőbbi letartóztatásban, mert a bűncselekmény a rákövetkező napokban hatalmas felháborodási hullámot keltett. Az, hogy a média kiemelten foglalkozott az üggyel, annak is betudható, hogy a kis áldozat a külügyminiszter egyik közeli munkatársának a fia volt. Talán arra is emlékeznek, hogy a szélsőjobb, Pascal Mariani személyében, valamint néhány szervezet, amelyről már úgy tudtuk, feloszlatták, arra használta ki az esetet, hogy a halálbüntetés visszaállítását követelje a „különösen gyalázatos bűncselekmények” esetében, amihez a későbbiekben Bemard Strauss jobboldali képviselő is zajosan csatlakozott. A Belügyminisztérium úgy vélte, Sophie Duguetnek nem sok esélye van arra, hogy tartósan szökésben maradjon. A rendőrség olyan gyorsan intézkedett, hogy a nőnek feltehetőleg nem volt módja elhagyni Franciaország területét. A repülőtereket és a pályaudvarokat riadókészültség alá helyezték. „A néhány ritka sikeres szökés a tapasztalatnak és az alapos előkészítésnek köszönhető” – jelentette ki Bertrand felügyelő, a bűnügyi rendőrség munkatársa. A fiatal nőnek viszont csak igen korlátozott anyagi eszközök álltak a rendelkezésére, és olyan kapcsolatai sem voltak, amelyekről feltételezhető, hogy eredményes

segítséget nyújthattak neki, leszámítva apját, Patrick Auvernay nyugdíjas építészt, akit azonban a rendőrség azonnal megfigyelés alá helyezett. Az Igazságügyi Minisztérium azt nyilatkozta, Sophie Duguet letartóztatása csak napok kérdése. A Belügy még egy maximum nyolc-tíz napos határidőt is megkockáztatott. A valamivel már óvatosabban nyilatkozó rendőrség „legfeljebb néhány hetet” jósolt. Ennek már több mint nyolc hónapja. Hogy valójában mi is történt, azt pontosan senki sem tudja. Az viszont tény, hogy Sophie Duguet a szó szoros értelmében köddé vált. A fiatal nő, miután távozott a lakásból, ahol a kis Léo holtteste hevert, döbbenetes hidegvérrel a saját lakásába ment, hogy összeszedje az iratait és a ruháit. Ezt követően megjelent a bankjában, és csaknem teljes egészében kivette a számláin lévő pénzt. Bizonyítottan megfordulta Lyoni pályaudvaron, utána azonban teljes mértékben nyoma veszett. A nyomozók meg vannak győződve arról, hogy nem a gyermek meggyilkolása, sem a szökés nem volt előre kitervelve. Ez a feltételezés ugyanakkor aggodalomra ad okot Sophie Duguet improvizációs készségét illetően. Szinte még mindent homály fed ebben az ügyben. Így például nem ismertek a fiatal nő valós indítékai. A nyomozók mindössze annyit említettek, hogy Sophie Duguet-t valószínűleg erősen megviselte két egymást követő haláleset. Édesanyja, dr. Catherine Auvernay,

akihez nagyon erősen kötődött, 2000 februárjában hunyt el egy áttétes rák következtében. Férje, Vincent Duguet, harmincegy éves vegyészmérnök, aki egy közúti baleset során mozgásképtelenné vált, a következő évben lett öngyilkos. A fiatal nő édesapja – és látszólag egyetlen támasza – kételkedik ebben a feltételezésben, a sajtónak azonban nem hajlandó nyilatkozni. Az ügy a hatóságok szamára igen gyorsan valóságos enigmává dagadt. Május 30-án, azaz két nappal a kis Léo meggyilkolása után, párizsi lakásán barátja, Jacques Brusset, holtan találta Véronique Fabre, harminckét éves fordítót. A fiatal nőt többször hasba szúrták. A boncolás megállapította, hogy ezt a bűncselekményt Sophie Duguet szökésének napján, nagy valószínűséggel kora délután követték el. A helyszínen rögzített DNS-minták vizsgálata minden kétséget kizáróan kimutatta, hogy Sophie Duguet az áldozat lakásán járt. Amit még tudni lehet, hogy a Véronique Fabre lakásából ellopott iratok birtokában egy fiatal nő autót bérelt. Természetesen minden figyelem a szökevény felé fordult. Ideiglenes mérleg: szökése után két nappal Sophie Duguet-t már két gyilkossággal vádolják. Az ellene indított hajtóvadászatot kiterjesztik, ám az nem vezet eredményre... Tanúk kihallgatása, azoknak a helyeknek a megfigyelése, ahol menedéket kereshetett, számos „informátor” riadóztatása – semmi sem hozott eredményt, így aztán felmerül a kérdés,

vajon Sophie Duguet-nek nem sikerült-e mégis elhagynia Franciaországot... A bűnügyi és rendőri szervek finoman, de minden meggyőződés nélkül egymásra hárítják a felelősséget: nem valószínű, hogy ez (az egyelőre sikeres) szökés az egyik vagy másik fél által elkövetett technikai hibának tudható be, sokkal inkább a fiatal nő ádáz elszántságának, (a rendőrség feltételezésével ellentétben) egy alaposan átgondolt tervnek, valamint egy kivételes rögtönzési képességnek köszönhető. A főkapitányság cáfolja, hogy válságszakértőhöz fordult volna segítségért... A háló ki van feszítve – bizonygatják minden oldalról. Csak várni kell. A bűnügyi rendőrségen pedig szurkolnak és reménykednek, hogy Sophie Duguet-ről nem egy újabb gyilkosság kapcsán hallunk hírt... Az arra vonatkozó prognózisok pedig, hogy végül is mikor akadhat fenn a hálón, természetesen igen óvatosak. A holnap, a holnapután és a soha között ingadoznak. 10 Sophie robotszerűen lépked, a csípője meg sem mozdul. Úgy megy egyenesen előre, mint egy felhúzható játékbaba. Ha már túl sokáig gyalogolt, a tempója fokozatosan lelassul. Ilyenkor megáll, bárhol van is, majd ismét elindul, ugyanazzal a szaggatott mozgással. Az utóbbi időben jelentősen lefogyott. Keveset eszik, az is hitvány táplálék. Sokat dohányzik, rosszul

alszik. Reggelente hirtelen felriad, mereven felül, nem gondol semmire, letörli az arcáról a könnyeket, és rágyújt az első cigarettájára. Már régóta így mennek a dolgok. Ezen a március 11-i reggelen is így mentek, ahogy az összes többi napon. Sophie egy bútorozott lakásban lakik, messze a városközponttól. Semmi személyeset nem hozott ide, ugyanaz a fakó tapéta, kopott padlószőnyeg, rozoga kanapé van, mint amikor beköltözött. Amint felkel, bekapcsolja a televíziót, egy vízözön előtti készüléket, melyen minden csatorna szemcsésen jön be. Akár nézi, akár nem (valójában tekintélyes időt tölt a készülék előtt), a tévé mindig be van kapcsolva. Sőt még az a szokása is kialakult, hogy csak a hangot veszi le, amikor elmegy otthonról. Mivel gyakran későn ér haza, már az utcáról látja a vibráló kék fénnyel megvilágított ablakot. A lakásba lépve első dolga, hogy felhangosítsa a készüléket. Jó néhány éjszaka bekapcsolva hagyta, abban a reményben, hogy álmában a tudata nem szakad el az adások hangjától, és így elkerülheti a rémálmokat. Hiábavaló próbálkozás volt. De legalább, amikor néhány óra múlva az álom kimegy a szeméből, valami bizonytalan jelenlétre eszmél: a kora reggeli időjáráselőrejelzésre. Képes egész órákat elücsörögni a teleshop előtt, vagy szántszándékkal untatni magát a déli híradóval. Délután két óra tájban Sophie leveszi a hangot, és kimegy a lakásból. Lemegy a lépcsőn, és mielőtt kilépne a kapun, cigarettára gyújt, majd szokásához híven a zsebébe süllyeszti a kezét, hogy elrejtse önkéntelen remegését. – Megmozdítod a segged, vagy kérsz egy indító löketet?

Csúcsidő. A gyorsétterem zsong, mint a méhkas, egész családok állnak sorba a pultnál, az ételszag betölti a termet, a személyzet föl-alá rohangászik, a vendégek a tálcáikat az asztalokon hagyják, a dohányzó részben a műanyag dobozok tele vannak elnyomott csikkekkel, ide-oda gurulnak a felborított üdítőspoharak, az asztalok alá is jut belőlük. Sophie nekiveselkedik a felmosásnak. A tálcájukkal egyensúlyozó vendégek keresztüllépkednek rajta, a háta mögött egy csapat gimnazista pokoli lármát csap. – Ne is törődj vele – veti oda neki arra jártában Jeanne –, ez egy faszkalap. Jeanne, egy sovány, kissé kubista arcú lány volt az egyetlen, akivel Sophie rokonszenvezett. Ami a faszkalapot illeti, úgy harminc év körüli, magas, nagyon sötét hajú pasas, amatőr testépítő, aki mindig nyakkendőt visel, akár egy nagyáruház részlegvezetője, és három dologra különösen érzékeny: a munkaidőre, a fizetésekre és a női alkalmazottak seggére. A csúcsforgalom óráiban egy légiós kíméletlenségével „igazgatja a nyáját”, délután pedig a legtürelmesebb lányok fenekét simogatja: a többiek egy-kettőre az utcán találták magukat. Arany élete van. Mindenki tudja róla, hogy mocskos kis ügyleteket bonyolít a cégtulajdonosok háta mögött, a higiénia számára csupán jól csengő fogalom, ahogy az is köztudomású, miért rajong olyan szenvedélyesen a munkájáért: éves átlagban húszezer eurót vág zsebre feketén, és megdug legalább tizenöt nőt, akik mindenre készek, hogy megszerezzenek vagy megtartsanak egy felettébb alantas állást. Sophie, ahogy a felmosórongyot tologatja a kövön, érzi, hogy

a pasas őt bámulja. Igazából nem is bámulja: méregeti, méghozzá olyan ábrázattal, mint aki úgyis akkor veszi használatba, amikor kedve szottyan. A tekintete hűen tükrözi az érzelmeit. A „lányait” a tulajdonának tekinti. Sophie folytatja a felmosást, és arra gondol, hamarosan más munka után kell néznie. Hat hete dolgozik itt. A főnök, amikor fogadta, nem kertelt, rögtön olyan ajánlattal rukkolt elő, amely praktikus megoldást kínált Sophie problémájára. – Bérjegyzéket akarsz, vagy lóvét? – Lóvét – válaszolta Sophie. – Hogy hívnak? – Juliette-nek. – Akkor maradjunk ennyiben. Másnap délután már be is állhatott, szerződés sehol, fizetés készpénzben. A munkaidő-beosztásba semmi beleszólása nincs, lehetetlen időtartamú szüneteket kap, melyek alatt még hazamenni sincs ideje, jóval gyakrabban sóznak rá esti műszakot, mint a többiekre, késő éjszaka ér haza. Eljátssza, hogy szenved ettől, holott kapóra jön neki. Egy külvárosi negyedben talált lakást, nem messze attól a körúttól, melyet sötétedéskor ellepnek a prostituáltak. A környéken nem ismeri senki, többnyire már korán reggel elmegy otthonról, és csak olyankor tér haza, amikor a szomszédok a tévére guvadnak, vagy már le is feküdtek. Azokon az estéken, amikor túl későn végez, és nem éri el az utolsó buszt, taxit hív. A szüneteket arra használja, hogy feltérképezze a várost, másik lakást keressen, és másik munkát, ahol semmit nem kérdeznek tőle. Kezdettől fogva ez a technikája: elhelyezkedik valahol, de azonnal keresni kezd egy másik menedéket, másik melót, másik

szobát... Soha nem szabad egy helyben maradni. Állandóan mozgásban kell lenni. Kezdetben viszonylag könnyűnek, bár elég kimerítőnek találta, hogy iratok nélkül kell mászkálnia. Mindig rettentő keveset aludt, legalább hetente kétszer igyekezett útvonalat változtatni, bármerre járt is. A haja újra megnőtt, más frizurát készíthetett magának. Vett magának egy szemüveget sima üveggel. Mindenre odafigyelt. Arra is, hogy rendszeresen máshova költözzék. Már négy városban lakott. Ez a mostani még csak nem is a legnyomasztóbb. A munka az, ami nyomasztó. A hétfő a legbonyolultabb nap: több mint tizenhat órás műszak, három egyenlőtlen hosszúságú szünettel. Tizenegy óra körül az egyik sugárúton járt éppen, amikor elhatározta, hogy néhány percre („Többre nem szabad, Sophie, tíz perc a maximum”) leül egy teraszra, és iszik egy kávét. A bejáratnál felmarkolt egy harsogó hirdetésekkel teli ingyenes újságot, és cigarettára gyújtott. Az ég kezdett beborulni. Amíg a kávéját iszogatta, a következő heteken töprengett („Mindig előre kell gondolkozni, mindig, mindig”). Szórakozottan lapozgatta az újságot. Oldalakon keresztül mobiltelefon-reklámok, számtalan használtautó-hirdetés... egyszer csak megállt a keze a levegőben, letette a csészét, elnyomta a cigarettáját, majd rögtön idegesen egy másikra gyújtott. Lehunyta a szemét. „Ez túl szép lenne, Sophie, nem, nem, gondolkozz csak!” De hiába gondolkozik... Igen, a dolog komplikált, de itt van az orra előtt a lehetőség, a végső megoldás, kétségkívül drága, de páratlanul biztonságos.

Még egy utolsó akadály, igaz, az jókora, de aztán minden megváltozhat. Sophie hosszú percekre a gondolataiba merül. Mármár azon a ponton van, hogy feljegyzéseket készít, annyira nyüzsögnek az agyában a gondolatok, de aztán letesz róla. Néhány nap gondolkodási időt ad magának, és utána, ha még mindig jónak találja az ötletet, megteszi a szükséges lépéseket. Most először szegi meg a szabályt: több mint negyedóráig marad ugyanazon a helyen. Sophie-nak nem jön álom a szemére. A lakásába húzódva most már megkockáztathatja a feljegyzéseket, hogy tisztábban lásson. Minden részletet összegyűjtött. Öt sorban foglalta őket össze. Újabb cigarettára gyújt, még egyszer átolvassa a jegyzeteit, majd a szemétledobóban elégeti őket. Két feltételnek kell teljesülnie, ezen múlik minden: meg kell találnia a megfelelő személyt, és elég pénzzel kell rendelkeznie. Ha valahová megérkezett, a legelső óvintézkedése mindig az volt, hogy a pályaudvar csomagmegőrzőjében elhelyezett egy bőröndöt, amelyben minden benne volt, ami a meneküléshez nélkülözhetetlen. A ruhákon és a külseje megváltoztatásához szükséges dolgokon túl (hajfesték, szemüveg, sminkkészlet stb.) a csomagja tizenegyezer eurót is tartalmazott. De amit most kitalált, arról fogalma sincs, hogy mennyibe kerülhet. Mi van, ha nem is elég rá a pénze? Hogyan állhat meg ez a kártyavár? Őrültség, túl sok mindennek kellene sikerülnie. Ahogy újra végiggondolja az egészet, rájön, hogy eddig minden egyes technikai akadályra rávágta: „Megoldható”,

csakhogy annyi ilyen másodlagosnak tekintett feltétel van, hogy attól teljesen valószerűtlenné válik a terv. Megtanulta, hogy önmagában se bízzék. Talán ez megy neki a legjobban. Mély levegőt vesz, cigaretta után kutat, rádöbben, hogy már csak egyetlen szál van a dobozban. A vekker 7:30-at mutat. Ma csak tizenegykor kezd. Este tizenegy körül jön el az étteremből. Délután esett, az este azonban szép, a levegő friss. Tudja, hogy ilyentájt, ha szerencséje van... Végigsétál a körúton, levegőzik, s még egyszer utoljára felteszi magának a kérdést, hogy nincs-e más lehetősége, jóllehet tudja, hogy már ezerszer végiggondolta a néhány kínálkozó megoldást. És hogy ennél jobbat nem talált. Minden az intuícióján múlik majd. Intuíció, na persze... A kocsik lépésben gördülnek, lehúzott ablakkal meg-megállnak, hogy felmérjék a kínálatot, és megkérdezzék a tarifát. Egyesek a körút végén megfordulnak, és visszafelé is végighajtanak. Eleinte, amikor későn ment haza, Sophie nem szívesen jött erre, a kerülő azonban hosszú volt, meg aztán rájött, hogy alapjában véve az egész nem is olyan borzasztó: annyira a minimumra korlátozta a külvilággal való kapcsolatát, hogy valamiképpen megnyugtatónak találta, hogy ismerőssé vált utcabeliként viszonozza ezeknek a nőknek a félig-meddig bizalmas köszönését, akik, akárcsak ő, talán éppúgy azon töprengenek, hogy egy napon sikerül-e vajon kimászniuk a bajból. A körút csak helyenként van kivilágítva. Az első szakasz, az AIDS-körút. Nagyon fiatal lányok, szinte vibrálnak, úgy tűnik, mintha állandóan a következő

adag kábítószerre várnának. Elég csinosak ahhoz, hogy a fényben stricheljenek. Távolabb mások már inkább a félhomályba húzódnak. És még messzebb, szinte teljes sötétségben, a transzvesztiták álldogálnak, a smink alól átkéklő borotvált arcuk úgy bukkan elő az éjszakából, mint karneváli maszk. Sophie túlmegy a házon, ahol lakik, egy nyugodtabb és még homályosabb részre. A nő, akire gondolt, ott áll. Úgy ötven év körüli lehet, Sophie-nál magasabb, hidrogénezett szőke haja és dús keblei vannak, melyek bizonyára igen vonzóak lehetnek egy bizonyos ügyfélkör számára. Egymásra néznek, Sophie megáll előtte. – Elnézést... Egy információra lenne szükségem... Sophie hallja, hogy tisztán, élesen cseng a hangja. Meg is lepődik a magabiztosságán. És még mielőtt a nőnek ideje lenne válaszolni, hozzáteszi: – Megfizetem – és megmutatja neki a markában szorongatott ötveneuróst. A nő egy pillanatra megnézi magának Sophie-t, majd körbepillant, halványan elmosolyodik, és cigarettától reszelős hangon azt mondja: – Az attól függ, milyen információról lenne szó... – Egy irat kellene. – Miféle irat? – Születési anyakönyvi kivonat. Mindegy, milyen névre szól, a dátum a lényeg. Vagyis hát a születési év... Maga talán tudja, kihez fordulhatnék... Az ideális forgatókönyv szerint Sophie némi együttérzésre, sőt cinkosságra számított, de ez csupán romantikus képzelgés volt a részéről. Itt csak és kizárólag színtiszta üzletről lehet szó.

– Persze csak akkor... ha elfogadhatóak a feltételek... csupán egy nevet, egy címet kérek magától... – Ez nem így működik. A nő már sarkon is fordult, mielőtt még Sophie megmozdulhatna. Ott marad lecövekelve, a bizonytalanságban. Aztán a nő mégis visszafordul, és odaveti: – Gyere vissza a jövő héten, addigra utánanézek... Kinyújtja a kezét, és merőn Sophie szemébe néz. Sophie tétovázik, majd belekotor a táskájába, előhúz még egy bankót, amely azon nyomban el is tűnik a nő markában. Most, hogy kidolgozta a stratégiát, és mert egyetlen jobb megoldást sem lát, Sophie nem várja meg az első intézkedés eredményét ahhoz, hogy belekezdjen a másodikba. Kétségkívül titkos vágy munkál benne, hogy irányítása alá vonja a sorsot. Két nappal később, mivel úgyis szünete van, a délután kellős közepén felderítésre indul. Gondosan ügyel arra, hogy olyan célt válasszon, amely a munkahelyétől ugyanolyan távol esik, mint a lakásától, a város túlsó végén. A Faidherbe körúton leszáll a buszról, és gyalog megy tovább, egy térkép segítségével tájékozódva, hogy senkit ne kelljen megszólítania. Szándékosan elsétál az iroda mellett, ráérősen ballag, hogy beleshessen, de csupán egy üres helyiséget lát, irattartókkal és néhány plakáttal a falon. Ekkor átmegy a másik oldalra, elindul visszafelé, és betér egy kávézóba, ahonnan megfigyelheti az iroda portálját, anélkül, hogy őt láthatnák. Ez a vizsgálódás sem hoz több eredményt: az iroda tipikusan az a hely,

ahol nincs semmi látnivaló, az a fajta ügynökség, amely vigyáz, hogy kellőképpen személytelen maradjon, nehogy elriassza a kuncsaftokat. Néhány perccel később Sophie kifizeti a kávéját, határozott léptekkel keresztülvág az úton, és benyit az ügynökség ajtaján. A helyiségben most sincs senki, de a bejárati ajtó csengőjének hangjára kisvártatva előbukkan egy ékszerekkel teleaggatott negyvenes nő, vörösre festett haja kissé faramuci árnyalatúra sikeredett. Úgy nyújt kezet, mintha már gyermekkoruk óta ismernék egymást. – Myriam Desclées – mutatkozik be. A neve cseppet sem tűnik valódibbnak a haja színénél. Sophie benyög egy „Catherine Guéral”-t, ami furcsamód sokkal valószerűbben cseng. A főnökasszony szemmel láthatólag pszichológiai tudását kívánja megcsillogtatni. Az íróasztalra könyököl, állát két tenyerébe támasztja, s mereven néz Sophie-ra, félig megértő, félig fájdalmas mosollyal, amely azt hivatott tanúsítani, hogy ő bizony avatott ismerője az emberi fájdalomnak. A tiszteletdíjról nem is beszélve. – Egyedül érezzük magunkat, ugye? – duruzsolja lágyan. – Kicsit – hebegi Sophie. – Beszéljen magáról... Sophie gondolatban még egyszer gyorsan átfutja a gondosan előkészített, betanult szöveget, melynek minden egyes elemét alaposan átgondolta, meghányta-vetette. – Catherine vagyok, harminckét éves... – kezdi.

A beszélgetés akár két órán át is tarthatott volna. Sophie érezte, hogy a főnökasszony minden lehetséges szakmai fogást bevet, a legdurvábbaktól sem riad vissza, hogy meggyőzze, őt itt megértik, itt végre olyan figyelmes és szakavatott fülekre talált, amelyekre szüksége volt, röviden, hogy biztosítsa róla, jó kezekben van, egy érzékeny lelkű, egyetemes anyuka jó kezeiben, aki félszavakból is ért, s aki ezt az arcjátékéval kifejezésre is juttatja: „Szükségtelen folytatnia, mindent értek” vagy „Tökéletesen átérzem a problémáját”. Sophie ideje azonban ki van számítva. Amilyen sután csak tudja, megkérdezi, „hogy zajlik majd a dolog”, aztán bejelenti, hogy neki hamarosan vissza kell mennie a munkahelyére. Az effajta helyzetekben mindig van valami versengésszerű. Az egyik fél menni akar, a másik vissza akarja tartani. Mindketten latba vetik befolyásukat, és a heves küzdelem során gyorsított tempóban valóságos háború játszódik le: támadások, kitérések, ismételt csatasorba rendeződés, megfélemlítés, színlelt visszavonulás, stratégiaváltás... A végén Sophie-nak már nagyon elege van az egészből. Amit meg akart tudni, azt tudja: ár, ügyfélkör, találkozások lebonyolítása, garancia. Beéri annyival, hogy eldadog egy zavart, de meggyőzően hangzó „végiggondolom”-ot, és már megy is kifelé. Minden tőle telhetőt megtett, hogy ne keltse fel túlságosan a főnökasszony figyelmét. A hamis névhez habozás nélkül megadott egy hamis címet meg egy hamis telefonszámot. Ahogy a buszmegálló felé baktat, Sophie tudja, hogy ide soha az életben nem

jön többé vissza, de a reménye megerősítést nyert: ha minden jól megy, hamarosan szert tehet egy teljesen új és abszolút kifogástalan személyazonosságra. Sophie tisztára mosódik, akár a mocskos pénz. Egy hamis névre kiállított, de amúgy teljesen szabályszerű születési anyakönyvi kivonat segítségével. Már csak egy férjet kell szereznie, aki új, feddhetetlen, minden gyanú felett álló névvel ajándékozza meg... És akkor senki nem fogja többé megtalálni. A tolvaj, a gyilkos Sophie semmivé foszlik, ég veled Bolond Sophie. Kimászik a sötét lyukból. Itt a Makulátlan Sophie. 11 Sophie nem túl sok krimit olvasott, de el tudja képzelni, milyen környezetben játszódhatnak: egy bisztró hátsó terme egy kétes hírű negyedben, tele sötét fickókkal, akik a füstös helyiségben verik a blattot. Ehelyett egy teljes egészében fehérre festett tágas lakásban találja magát, melynek hatalmas üvegablakából szinte az egész várost látni lehet. Vele szemben egy férfi, aki úgy negyven körül járhat, nem túl mosolygós, igaz, de szemlátomást civilizált. A hely karikatúrája mindannak, amit ki nem állhat: csupaüveg iroda, designbútorokkal, absztrakt faliszőnyeggel... egy teljesen közönséges ízlésű lakberendező munkája.

A férfi az íróasztala mögött ül. Sophie állva maradt. A postaládájába dobott rövid üzenet hívta ide, számára lehetetlen időben. A cetlin mindössze egy cím és egy időpont szerepelt, semmi más. Úgy kellett ellógnia a gyorsétteremből, nagyon szorítja az idő. – Tehát egy születési anyakönyvi kivonatra van szüksége – tér rögtön a lényegre a férfi. – Nem nekem lesz... egy... – Ne fáradjon, ennek semmi jelentősége. Sophie alaposabban szemügyre veszi a férfit, megpróbálja megjegyezni a vonásait. Inkább ötven körül lehet, de ezen kívül nincs rajta semmi említésre méltó. Akárki úr. – Kikezdhetetlen hírünk van a piacon. Minőségi termékeket állítunk elő, ebben rejlik a titkunk. Simogatóan lágy, mégis határozott hang. Azt az érzést kelti az emberben, hogy biztos kezekben van. – Kifogástalan és megbízható személyazonosságot bocsátunk a rendelkezésére. Természetesen nem használhatja örökké, de mondjuk úgy, hogy ésszerű határidőn belül igen. A mi termékeink tökéletes minőségűek. – Mennyibe kerül? – kérdi Sophie. – Tizenötezer euró. – Annyim nincs! Sophie ezt már kiáltotta. A férfi vérbeli üzletember. Egy pillanatig töpreng, aztán ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti: – Tizenkétezernél nem adjuk olcsóbban. Még ez is több, mint amennyi Sophie rendelkezésére áll. És még ki sikerül is összekaparnia azt, ami hiányzik, egy vasa sem marad. Úgy érzi, mintha lángokban álló emeletes házban állna a nyitott

ablak előtt. Ugorjon? Ne ugorjon? Nem lesz még egy lehetőség. Beszélgetőpartnere tekintetéből próbálja kifürkészni az esélyeit. A férfi meg sem moccan. – Hogy működik a dolog? – kérdezi végül. – Nagyon egyszerűen... – kezdi a férfi. A gyorsétterem zsúfolásig telve van, amikor Sophie húszperces késéssel befut. Ahogy beesik az ajtón, Jeanne sokatmondó képet vágva mutogat a pult túlsó vége felé. Sophie-nak még arra sincs ideje, hogy eljusson az öltözőszekrényig. – Hülyének nézel, kisanyám? A főnök már le is csapott rá. Hogy a vendégek figyelmét ne hívja fel, egészen közel lép hozzá, mintha csak meg akarná ütni. A lehelete sörtől bűzlik. Összeszorított állkapoccsal sziszegi: – Ha ezt még egyszer eljátszod velem, páros lábbal rúglak seggbe, és röpülsz innen! Ezután a szokásos pokol következett, felmosás, tálcapakolás, csorgó ketchup, olajszag, megállás nélküli jövés-menés a kiborult kólától ragacsos kövön, túlcsorduló kukák, s közel hét órával később, Sophie arra ocsúdik, hogy észre sem vette, hogy már több mint húsz perce lejárt a munkaideje. Nem sajnálja ezt a véletlen túlórát, inkább azon töpreng, vajon hogy lesz majd ezután. Mert még a tumultus közepette sem ment ki a fejéből egy pillanatra se a délutáni találkozója, és az összeg, amit a férfi mondott. Most vagy soha. A terv, amit kidolgozott, működőképes. A többi már csak az ügyességen és a pénzen múlik. Ami az ügyességet illeti, azóta, amióta az irodában járt, tudja, hogy képes lesz végigcsinálni. A pénznek meg

nem sok a híja. Nem olyan sok. Valamivel kevesebb, mit ezer. Bemegy az öltözőbe, a köpenyét felakasztja a vállfára, átcseréli a cipőjét, és belenéz a tükörbe. A vonásai nyúzottak, mint azoknak általában, akik feketén dolgoznak. Zsíros tincsek lógnak az arcába. Amikor gyerek volt, néha azt játszotta, hogy mélyen a saját szemébe nézett a tükörben, és ilyenkor egy idő után egyfajta hipnotikus szédülés ragadta el, meg kellett kapaszkodnia a kagyló szélében, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Kicsit olyan volt, mintha belemerülne a bennünk megbúvó ismeretlenbe. Egy pillanatig most is mereven bámulja a pupilláit, már nem is lát mást, mielőtt azonban elnyelné a saját tekintete, az ügyvezető hangja reccsen mögötte. – Nem is olyan rossz... Sophie megfordul. A pasas a bejáratnál áll, vállával az ajtófélfának támaszkodik. Sophie kisimít egy tincset az arcából, és szembefordul vele. Gondolkodás nélkül megszólal. A szavak szinte maguktól törnek elő belőle: – Előlegre van szükségem. A pasas elvigyorodik. Leírhatatlan vigyorral, benne van a férfiak minden diadala, a legmocskosabbak is. – Nocsak, nocsak... Sophie nekidől a kagylónak, és keresztbe fonja a karját. – Egy ezresre. – Nézzenek oda, csak egy ezres kell neki... – Körülbelül ennyi jár nekem. – Ennyi jár majd a hónap végén. Nem tudsz addig várni? – Nem.

– Ó, ó, ó... Egy darabig ott állnak egymással szemben, és most ennek a férfinak a szemében találja meg azt, amit az előbb a tükörben keresett, azt a szédülésfélét, ennek azonban már koránt sincs bensőséges jellege. Egyszerűen csak szédítő, de rossz, még a gyomra is megfájdul belé. – Nos? – kérdi, hogy végre túl legyen rajta. – Majd meglátjuk... majd meglátjuk... A fickó testével eltorlaszolja a kijáratot, és Sophie hirtelen látja magát a bankban, néhány hónappal korábban. Kellemetlen déjá vu érzése van. De ez most mégis más... Előrelép, hogy kimenjen, de a férfi elkapja a csuklóját. – Lehet róla szó – mondja, tagoltan ejtve minden egyes szótagot. – Holnap gyere be hozzám, ha végeztél! Sophie kezét az ágyékához szorítja, és hozzáteszi: – Meglátjuk, mit tehetünk. Igen, ez a különbség. Ez a fickó nyílt lapokkal játszik, nem elcsábítani próbál, hanem kinyilvánítja az erőfölényét. Konkrét egyezség két ember között: mindketten meg tudják adni, amit a másik kér. Pofonegyszerű. Sophie-t azért mégis meglepi. Húsz órája talpon van, kilenc napja megállás nélkül dolgozik, alig alszik, hogy elkerülje a rémálmokat, kimerült, kifacsart, véget akar ennek vetni, az utolsó, a legvégső energiatartalékát használja fel a tervre, ki kell ebből keveredni, most, bármi áron is, mindent megér, hogy megszabaduljon ettől az élettől, ami létezése gyökeréig felemészti.

Habozás nélkül kinyitja a kezét, és a nadrág szövetén át megmarkolja a férfi merev péniszét. Merőn a szemébe néz, de nem is látja. Egyszerűen csak a markában tartja a farkát. Megegyeztek. Ahogy felszáll a buszra, magában konstatálja, ha ott helyben le kellett volna szopnia, megtette volna. Tétovázás nélkül. Erre gondol, és közben nem érez semmit. Ez csupán egy tényszerű megállapítás, semmi több. Sophie egész éjjel az ablaknál ül, és egyik cigarettát a másik után szívja. Ott messzebb, a körút felől látszanak az utcai lámpák fénykörei, és elképzeli a prostituáltakat, amint a sötétben, a fák tövében, férfiak előtt térdelnek, akik az ég felé néznek, miközben a hajukba kapaszkodnak. A gondolatok milyen összekapcsolódása révén jutott eszébe az a jelenet a szupermarketben? A biztonsági őrök egy vasasztalra pakolják ki azokat az árukat, melyeket a táskájából húznak elő, de amiket ő nem vásárolt meg. Megpróbál válaszolni a kérdésekre. Mindössze annyit akar, hogy Vincent ne tudja meg. Ha Vincent megtudja, hogy őrült, bezáratja. Egyszer régen egy baráti beszélgetésen mondta, ha ilyen felesége lenne, bezáratná, és nevetett, persze, csak tréfált, de Sophie soha többé nem tudta kitörölni a fejéből ezt a gondolatot. Akkor ott megrémült. Talán már túl őrült volt ahhoz, hogy valós értékükön vegye a dolgokat, hogy ezt az egyszerű kis mondatot csupán viccnek tekintse. Hónapokon keresztül újra és újra eszébe jutott: ha Vincent megtudja, hogy őrült vagyok, bezárat...

Reggel hat óra tájban feláll a székéről, letusol, és egy órára elnyúlik, mielőtt elindulna a munkába. A plafonra mered, csendesen folynak a könnyei. Olyan ez, mint az érzéstelenítés. Valami mozgatja, az az érzése, hogy valahol ott kuporog testének burkában, mintha csak egy trójai faló belsejében lenne. A ló nélküle cselekszik, tudja, mi a dolga. Neki csak várnia kell, két kezét erősen a fülére szorítva. 12 Jeanne ma reggel igencsak morcos hangulatban van, de amikor meglátja Sophie-t, riadtan mered rá: – Veled meg mi van? – kérdi. – Semmi, miért? – Látnád, hogy nézel ki! – Tudom – feleli Sophie, miközben bemegy az öltözőbe, hogy kivegye a köpenyét –, nem aludtam valami jól. Különös módon nem álmos, és fáradtságot sem érez. Lehet, hogy majd később tör rá. Rögtön nekilát a belső terem padlójának. Akár egy gép. Kiveszed a rongyot a vödörből, nem gondolkozol. Kicsavarod, a padlóra teríted. Amikor kihűlt, megint belemártod a vödörbe, és kezded elölről az egészet. Nem gondolkozol. Kiüríted a hamutartókat, gyorsan áttörlöd, és visszarakod őket a helyükre. Mindjárt idejön hozzád Jeanne, és azt mondja: „Tényleg rémesen nézel ki!” De te nem válaszolsz. Meg sem hallod igazán. Bizonytalanul intesz a kezeddel. Nem beszélsz. Feszülten várod a menekülést, a szükségszerű

menekülést, érzed, hogy ott vibrál már benned. Képek merülnek fel előtted, újabb és újabb képek és arcok, elhessegeted őket, akár a legyeket, hátrahátrasimítva azt a hajfürtöt, amely minduntalan az arcodba hullik, amikor lehajolsz. Akár egy robot. Aztán a konyhán folytatod tovább, a nehéz olajszagban. Valaki ott ténfereg körülötted. Felnézel, a főnök az. Csinálod tovább. Lélektelenül. Tudod, hogy mit akarsz: elmenni. Minél előbb. Tehát dolgozol. Azt teszed, amit tenned kell. Mindent meg fogsz tenni, amit meg kell tenned. Reflex. Alvajárás. Jössz-mész, várakozol. El fogsz innen menni. Mindenképpen el kell menned innen. A csúcsidő úgy este tizenegy tájban ér véget. Addigra már mindenki hullafáradt, és a főnök vért izzad, hogy cselekvésre ösztökélje a társaságot, hogy a másnapi nyitásra minden rendben legyen. Föl-alá loholászik a konyhában meg a termekben, és noszogatja az embereket: „Csipkedd magad, nem akarunk itt éjszakázni...” vagy „Mozdítsd már meg azt a hájas segged!” Ennek köszönhetően aztán fél tizenkettő körül mindennel végeznek. Hiába, főnöknek születni kell. Utána mindenki szélsebesen elhúz. Azért mindig akadnak néhányan, akik elszívnak egy cigarettát az ajtó előtt, közben semmiségekről csevegnek. A főnök még egyszer körbejár mindent, bezárja az ajtókat, és bekapcsolja a riasztót. Mindenki elment. Sophie bemegy az öltözőbe, elrakja a köpenyét, becsukja a szekrényajtót, keresztülvág a konyhán. Abból nyílik egy folyosó, ahonnan az étterem mögötti utcára lehet jutni, jobbra egy ajtó, az irodáé. Kopog, majd azonnal benyit.

Cementes padlójú kis helyiség, egyszerűen fehérre mázolt téglafallal, szedett-vedett bútorzattal, a fém íróasztalon papírok, számlák tornyosulnak a telefon és egy elektromos számológép mellett. Az íróasztal mögött fémpolc, fölötte koszos kis ablak nyílik az étterem hátsó frontjánál lévő udvarra. Az ügyvezető az asztalnál ül, telefonál. Amikor Sophie belép, elvigyorodik, és a beszélgetést folytatva int, hogy üljön le. Sophie állva marad, hátát az ajtónak veti. – Visszhall! – mondja a főnök, és leteszi a kagylót. Feláll, és odamegy Sophie-hoz. – Jöttél az előlegedért? – a hangja rekedten szól. – Mennyit is akarsz? – Ezret. – Valószínűleg megoldható... – mondja, miközben megragadja Sophie jobb kezét, és megint a sliccéhez nyomja. És megoldják. Hogyan? Sophie már nemigen emlékszik rá. A fickó valami ilyesmit kérdezett, hogy „Értjük egymást?”, Sophie bizonyára bólintott, hogy igen, értik egymást. Valójában nem is figyelt igazán, valami kavargott benne, valami a lelke mélyéből jött, de a fejét teljesen üresen hagyta. Akár el is eshetett volna télies súlyával, és eltűnhetett, beleolvadhatott, beleveszhetett volna a padlóba. Úgy rémlik, a pasas a vállára tette a kezét, erősen lefelé nyomta, és Sophie érezte, amint térdre ereszkedik előtte, de ezt sem tudja már igazán. Aztán látta, hogy előremeredő pénisze a szájába nyomul. Szorította az ajkait, hogy a kezével mit csinált, arra már nem emlékszik. Nem, a keze nem mozgott, pusztán a szája volt, ami egyszerűen összezárult a pasas farka körül. Hogy mit csinált? Semmit, nem csinált semmit, hagyta, hogy a

férfi ide-oda mozogjon a szájában egy jó ideig. Jó ideig? Lehet, hogy nem is. Az időt nehéz megbecsülni... Mindig eltelik valahogy. De valamire mégis emlékszik: a pasas felhúzta magát. Minden bizonnyal azért, mert Sophie nem volt elég aktív. Hirtelen a torkáig nyomta a farkát, Sophie hátrakapta a fejét, és beverte az ajtóba. Úgy rémlik, két kézzel megfogta a fejét, igen, ez biztosan így volt, mert csípőmozdulatai gyorsabbá, lázasabbá váltak. Ja, igen, még valami, azt mondta: „Szorítsd jobban, a kurva életbe!” Dühös volt. És Sophie szorította, azt tette, amit tennie kellett. Igen, erősebben összeszorította az ajkait. Lehunyta a szemét, nem emlékszik igazán. Aztán...? Aztán semmi, vagy majdnem. A farok egy pillanatra megállt, a fickóból rekedt nyögés tört fel, érezte az ondót a szájában, nagyon sűrű volt, kesernyés, erősen klórízű, hagyta, hogy az egész a szájába fröcsköljön, aztán a kezével megtörölte a szemét. Ennyi. Várt, s amikor a fickó hátrébb lépett, a földre köpött, egyszer, aztán még egyszer. A pasas erre azt mondta: „Te szemét ribanc!”, igen, ezt mondta, és Sophie még egyszer köpött, fél kézzel a cementpadlóra támaszkodva. És aztán, hogy is... megint ott állt előtte a pasas, dühös ábrázattal. Sophie még mindig ugyanabban a helyzetben volt, már fájt is a térde, ezért felemelkedett, de nagyon nehezére esett talpra állni. Amikor felállt, akkor jött rá, hogy a fickó nem is olyan magas, mint gondolta. Nehezen tudta visszagyömöszölni a farkát a nadrágjába, úgy tűnt, nem tudja, hogy kezdjen hozzá, ide-oda tekergette a csípőjét. Végül megfordult, odament az íróasztalához, aztán Sophie kezébe nyomta a bankjegyeket. A

padlóra nézett, arra, amit Sophie odaköpött, és azt mondta: „Na, gyerünk, húzz el innen!” Sophie megfordult, úgy rémlik, kinyitotta az ajtót, és végigment a folyosón, valószínűleg az öltözőbe mehetett, nem, a mosdóba ment, ki akarta öblíteni a száját, de nem volt rá ideje, gyorsan megfordult, tett három lépést, a vécécsésze fölé hajolt, és hányt. Ebben teljesen biztos. Mindent kihányt. Annyira fájt a hasa, olyan mélyről jött a hányinger, hogy le kellett térdelnie, és két kézzel a fehér fajanszra támaszkodott. Kezében teljesen összegyűrve ott szorongatta a pénzt. A nyál hosszú fonálban lógott az ajkáról, a keze fejével letörölte. Még ahhoz sem volt ereje, hogy felálljon, és lehúzza a vécét, elviselhetetlen hányásszag terjengett körülötte. A homlokát a hűvös fajanszra támasztotta, hogy összeszedje magát. Látta magát, amint feláll, de hogy valóban felállt-e, azt már nem tudja, nem, előbb elnyúlt az öltözőben a padon, amin a cipőjüket szokták átcserélni. A kezét a homlokára tette, mintha meg akarná akadályozni, hogy megrohanják a gondolatok. Egyik kezével fogta a fejét, a másikat a tarkója mögé tette. Megkapaszkodott a szekrényben, és felállt. Ez az egyszerű mozdulat hihetetlen erőfeszíítésébe került. Kóválygott a feje, egy kis időre be kellett csuknia a szemét, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Már nem szédült. Szép lassan összeszedte magát. Kinyitotta az öltözőszekrényt, kivette a blézerét, de nem bújt bele, csak a vállára vetette. A táskájában keresgélt. Fél kézzel nem volt könnyű. Letette hát a táskát a földre, és tovább kotorászott. Egy gyűrött fecni akadt a kezébe, mi a fene ez, egy blokk, egy

régi blokk. Még tovább turkált, talált egy tollat. Vadul firkált a papíron, míg a toll fogni nem kezdett. Néhány szót körmölt rá, majd beszorította a papírt a beépített szekrény ajtaja és kerete közé. Aztán hogy is volt? Balra fordult, nem, jobbra, zárás után a hátsó ajtón lehet kimenni. Akárcsak a bankokban. A folyosón még égett a lámpa. A főnök fog bezárni. Sophie végigment a folyosón, elhaladt az iroda ajtaja előtt, keze már a kilincsen, kezdte kifele nyomni az ajtót. Friss fuvallat, éjszakai levegő csapta meg az arcát, de nem ment tovább. Ellenkezőleg, visszafordult, és a folyosót nézte. Nem akarta, hogy ez így érjen véget. Visszament, blézere még mindig a vállán lógott. Az iroda ajtaja előtt megállt. Nyugodtnak érezte magát. A blézert egyik kezébe fogta, és csöndesen kinyitotta az ajtót. Másnap reggel Jeanne egy levélkét talált az öltözőszekrény ajtajába csúsztatva. „Egy másik életben majd találkozunk. Ölellek.” Nem volt aláírva. Jeanne a zsebébe gyűrte. A személyzet azon tagjait, akik aznap bementek dolgozni, az egyik terembe terelték, a fémrolót nem húzták fel. A bűnügyi nyilvántartó hivatal szorgosan dolgozott a folyosó végén. A rendőrség mindenkit igazoltatott, és azonnal meg is kezdte az első kihallgatásokat. 13 Pokoli a hőség. Este tizenegy óra van. Sophie majd összeroskad a fáradtságtól, mégis képtelen elaludni. Nem túl messziről egy utcabál ricsaja hallatszik. Vibráló zene. Vibráló éjszaka. Agya akaratlanul is

keresgélni kezdi egyik-másik szám címét. A hetvenes évek zenéi. Sophie sosem szeretett táncolni. Túlságosan sutának érezte magát. Néha egy kis rocky, de akkor is mindig ugyanazok a lépések. Egy nagy dörrenés – összerázkódik. Megkezdődött a tűzijáték. Felkel. A papírokra gondol, amiket meg fog vásárolni. Ez a megoldás. Nem lehet másképp. Sophie szélesre tárja az ablakot, cigarettára gyújt, és a tűzkévéket nézi az égen. Nyugodtan dohányzik. Nem sír. Istenem, milyen útnak vágott neki... 14 A hely most is ugyanolyan személytelen. A férfi nézi, ahogy belép. Mindketten állva maradnak. Sophie vastag borítékot húz elő a táskájából, kivesz belőle egy bankjegyköteget, és készül, hogy megszámolja. – Nem lesz rá szükség... Felnéz. Azonnal megérti, hogy valami nincs rendjén. – Tudja, kisasszony, a mi munkánk a piac törvényeinek engedelmeskedik. A férfi nyugodtan beszél, nem gesztikulál. A kereslet-kínálat törvénye ősrégi. Az áraink nem a termékeink valós értékéhez igazodnak, hanem ahhoz, hogy azok mennyire fontosak az ügyfeleinknek. Sophie gombócot érez a torkában. Nyel egyet. – Márpedig az első találkozásunk óta – folytatja a férfi – a dolgokban némi változás következett be... Madame Duguet.

Sophie érzi, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, forogni kezd vele a helyiség, egy pillanatra megtámaszkodik az íróasztal sarkán. – Talán foglaljon helyet... Sophie inkább leroskad, mintsem leül. – Ön... – kezdi, de elakad a hangja. – Nyugodjon meg, nem fenyegeti veszély. Nekünk azonban tudnunk kell, kivel van dolgunk. Mindig lenyomozzuk az ügyfeleket. A maga esetében ez bizony nem volt könnyű. Ön igen szervezett nő, Madame Duguet, erről egyébként a rendőrségnek is van némi fogalma. Mi viszont ismerjük a szakmánkat. És bár tudjuk, hogy ki maga, biztosíthatom róla, hogy a személyazonosságát teljes mértékben bizalmasan kezeljük. A hírnevünkkel a legcsekélyebb tapintatlanság sem fér össze. Sophie valamelyest magához tért, de a szavak csak nagyon lassan jutnak el a tudatához, mintha vastag ködrétegen kellene átfurakodniuk. Nagy nehezen kiprésel magából néhány szót. – Ami azt jelenti, hogy... ? Ettől többre nem képes. – Ami azt jelenti, hogy az ár már nem ugyanaz. – Mennyi? – A duplája. Sophie arcán pánik tükröződik. – Igazán sajnálom – mondja a férfi. – Kér egy pohár vizet? Sophie nem felel. Minden összeomlott. – Ennyit nem tudok... – motyogja, mintha csak magának beszélne. – Én pedig biztos vagyok benne, hogy igen. Ön több ízben tanúbizonyságát adta, hogy bámulatos

képessége van arra, hogy újra és újra talpra álljon. Máskülönben nem is lenne itt. Adjunk magunknak egy hetet, ha gondolja. Azon túl... – De mi a garancia rá, hogy... – Sajnos semmi, asszonyom. A szavamon kívül semmi. De higgye el, az minden biztosítékkal felér. Auverney úr magas férfi, az a fajta, akire azt mondják, „fiatalos külsejű”, ami azt jelenti, hogy öregszik ugyan, de jól tartja magát. Télen-nyáron mindig ugyanazt a nyersszínű vászonkalapot viseli. Mivel a postahivatalban kissé meleg van, a kezében tartja. Amikor az alkalmazott int neki, Auverney úr előrelép, kalapját a pult szélére helyezi, és odanyújtja az értesítőt. A személyigazolványát már előkészítette. Amióta Sophie szökésben van, megtanulta, hogy soha ne forduljon hátra, mert tudja, hogy úgyis figyelik. Lehet, hogy most is így van. Kétségek között hagyja el a postát, és azonnal bemegy a szomszédos bisztróba, rendel egy kávét, és megkérdezi, merre van a mosdó. Az üzenet rövid: „zöld_egé[email protected]”. Auverney úr, aki már közel húsz éve nem dohányzik, elővesz egy öngyújtót, amit elővigyázatosságból hozott magával. A vécécsésze fölött elégeti az üzenetet. Utána nyugodtan elszürcsölgeti a kávéját. A pult szélére könyököl, állát összekulcsolt kezeire támasztja, olyan pózban, mint aki nagyon ráér. Valójában azért, mert remeg a keze. Két nappal később Auverney úr Bordeaux-ban van. Bemegy egy meg bérházba, a kapuja olyan súlyos, akár egy börtöné. Jól ismeri ezt a helyet, néhány évvel ezelőtt ő irányította itt a felújítási munkálatokat. Kifejezetten azért utazott ide, hogy bemenjen és

kijöjjön. Mintha csak bújócskázna. Azért jött ide, mert ha az ember bemegy az Estienne-d'Orves utca 28-ba, a pincéken keresztül való hosszú bolyongás után a Maliveau köz 76-ban lyukad ki. Amikor kiér, az utcácska néptelen. Egy zöldre festett kapu egy udvarra nyílik, az udvarból be lehet jutni a Balto mosdójába, a Balto pedig a Mariani körútra nyílik. Auverney úr komótosan elsétál a körúton a taxiállomásig, és kiviteti magát a pályaudvarra. Sophie elnyomja a cigarettáját, ez volt az utolsó a dobozban. Reggel óta borús az ég. Vattaszerű felhők borítják. És fúj a szél. A pincér, akinek ilyentájt nem sok dolga akad, az ajtónál ténfereg, közel ahhoz az asztalhoz, ahová Sophie a kávéját kérte. – Nyugati szél... Nem fog esni. Sophie csak bágyadt mosollyal felel. Nem szabad beszélgetni, de másképp sem szabad felhívnia magára a figyelmet. A pincér még egy utolsó pillantást vet az égboltra, és prognózisa helytállóságáról meggyőződve visszaballag a pulthoz. Sophie a karórájára pillant. Az elmúlt hónapok során, amióta szökésben van, tökélyre emelte az önfegyelmet. 14 óra 25 perckor fog felállni. Egy másodperccel sem előbb. Az út pontosan öt perc gyalog. Egy női magazint lapozgat szórakozottan, de a betűk összefolynak a szeme előtt. Mi vár a Skorpiókra ezen a héten? Mennyire trendi Ön? Britney legsikeresebb számai. Hogyan bolondítsuk őt magunkba? Öt kilótól megszabadulni azonnal? – Igen, lehetséges! Végre 14:25 van. Sophie felkel, a pénzt otthagyja az asztalon.

Lehet, hogy ez nyugati szél, de átkozottul hideg. Felhajtja a dzsekije gallérját, és átmegy a körúton. Ebben az órában a buszpályaudvar szinte kihalt. Sophie-t egyetlen dolog aggasztja: hogy az apja esetleg nem tanúsít olyan önfegyelmet, mint ő. Hogy még mindig ott lesz. Hogy látni akarja. Némi csalódottsággal vegyes megkönnyebbüléssel konstatálja, hogy szóról szóra betartotta az utasításait. Nincs ismerős arc a büfében lötyögő néhány vendég között. Keresztülvág a helyiségen, leszalad a lépcsőn, és megkönnyebbült sóhajjal húzza ki a barna borítékot a vécé víztartálya mögül. Az első esőcseppek akkor placcsannak a járdán, amikor kilép az utcára. Nyugati szél... A taxisofőr türelmes. – Az óra forog, én ráérek... – mondja. Már csaknem negyedórája állnak itt, az utasa szórakozottan nézelődik kifelé. „Várok valakit” – mondta. Épp most törölte le a kézfejével a párás üveget. A férfi már benne jár a korban, de egyenesen tartja magát. Egy fiatal nő, aki eddig a piros lámpánál várakozott, sietős léptekkel vág át az úton, közben feltűri a dzsekije gallérját, mert eleredt az eső. Egy pillanatra a taxi felé fordítja a fejét, de aztán megy tovább, már el is tűnt a szemük elől. – No, mindegy – sóhajt az utas. – Nem fogunk egész délután itt ácsorogni. Vigyen vissza a szállodába! A hangja furcsán csengett. 15

Marianne Leblanc. Nem kis erőfeszítésébe került, míg sikerült hozzászoknia. Sophie mindig is utálta ezt a keresztnevet, maga sem tudja, miért. Talán egyik osztálytársnője miatt, aki rossz emlékeket hagyott benne. De Sophie nem válogathatott. Marianne Leblanc, ezt a nevet adták neki, és egy születési dátumot, amely másfél évvel korábbi, mint az övé. Egyébként ennek semmi jelentősége, Sophie igazán kortalan. Éppúgy tarthatják harmincévesnek, mint harmincnyolcnak. A születési anyakönyvi kivonatot október 23-án állították ki. „Csak három hónapig érvényes. Ennyi idő elég lesz ahhoz, hogy elrendezze az ügyeit” – mondta az ügynök. Sophie maga előtt látja a férfit, ahogy aznap éjszaka leteszi elé az anyakönyvi kivonatot, aztán lassan átszámolja a pénzt. Még csak a jó üzletet kötő kereskedők elégedettsége sem tükröződött rajta. Hideg technikus. Sophie alighanem egy szót sem szólt. Nem emlékszik rá. Csak arra emlékszik, hogy újra a lakásán van, a szekrényajtók nyitva, a bőröndje is, és ő válogatás nélkül tömköd bele mindent, kisöpör az arcából egy kóbor tincset, rosszullét fogja el, a konyhaajtónak dől. Gyorsan beáll a hideg, szinte jeges zuhany alá, felöltözik, kábán, kimerültségtől roskadozva végigjárja még egyszer a lakást, ellenőrzi, hogy valami fontosat nem felejtett-e ott, de nem talál semmit. Már a lépcsőházban van. Az éjszaka tiszta, csendes. 16

Az elmúlt tizenöt hónapban Sophie megtanulta kiszimatolni az legális garzonokat, a kétes albérleteket, a feketemunkákat, röviden minden rohadt trükköt, ami lehetővé teszi számára, hogy eltűnjön egy újabb város sűrűjében. Most is alaposan áttanulmányozta az álláshirdetéseket, szisztematikusan a leggyanúsabb ajánlatokat keresve, ahol semmiféle referenciát nem kérnek. Két nappal később egy afrikai és arab nőkből álló irodatakarító brigádhoz csatlakozott, melyet vasmarokkal irányít egy szadista-anyáskodó elzászi nő. Fizetés kéthetente, készpénzben. A Hipp-Hopp Tisztánál úgy vélekednek, hogy a bejelentett dolgozók kvótája ki van merítve, ha egy brigád fele kap bérjegyzéket. Sophie abba a hányadba tartozik, amelyik nem kap. A forma kedvéért morgott miatta egy sort, de közben fohászkodott, nehogy véletlenül igazat adjanak neki. Este tízkor Sophie lemegy az utcára, hogy megvárja a cég kisbuszát, amely felváltva szállítja a brigádokat biztosítótársaságtól informatikai cégig. A „nap” reggel hat óra tájban ér véget. Uzsonna az éjszaka közepén, két irodaház között, a buszban. Rohamléptekkel közeledik október elseje. Már csak két és fél hónapja van, hogy véghezvigye a tervét. Életbevágó, hogy sikerüljön. A hónap elejétől sort kerített az első találkozókra. Mindössze egyetlen társkereső irodánál regisztrált. Majd később kiderül, hogy kell-e több is, de már egy ügynökséget is épp elég megfizetni. Az ügyvezető irodájában magához vett 1400 eurót, az épp hogy csak futja az első próbálkozások finanszírozását.

Marianne Leblanc személyazonosságát csak „ésszerű határideig” garantálták neki, vagyis nem túl sokáig. Egyetlen jelmondatot tűzött maga elé: hozzámenni a legelsőhöz. Sophie azonban gyorsan megértette, hogy hiába van kutyaszorítóban, hiába reszket folyton minden ízében, hiába fogy, mint a hold, és alszik napi három órát, az, hogy „első”, nem sokat jelent. Felállított magának egy fontossági sorrendet: 1. gyermektelen férfi legyen, 2. átlátható élete legyen – a többit majdcsak megoldja. Az irodában igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy nincs igazán határozott elképzelése. Olyasféle ostobaságokat mondott, hogy ő csupán egy „egyszerű férfit”, „nyugodt életet” szeretne. 17 René Bahorel negyvennégy éves, egyszerű, nyugodt férfi. Egy sörözőben találkoztak. Sophie azonnal ráismert: testes földművelő, aki rettenetes izzadságszagot áraszt. Pont olyan volt, mint a hangja a telefonban. Joviális. – Lembach-i vagyok – mondta jelentőségteljes arccal. Sophie-nak húsz percébe telt, míg rájött, hogy ezzel arra utal, hogy szőlőtermelő valami isten háta mögötti porfészekben. Sophie rágyújtott. A férfi az ujját a dobozra tette. – Most rögtön megmondom magácskának, hogy mellettem erről majd le kell szoknia...

Szélesen elvigyorodik, szemmel láthatólag büszke rá, hogy ilyen szerinte finom módon – sikerült kinyilvánítania a tekintélyét, bőbeszédű, mint minden egyedül élő ember. Sophie-nak nem nagyon van dolga, csak hallgatnia kell, közben nyugodtan nézi. A gondolatai másfelé járnak. Nem bírja hallgatni ezt a locsogást. Elképzeli, ahogy ez a férfi megpróbál testileg közeledni hozzá; ettől muszáj azonnal újra rágyújtania. A pasas magáról beszél, a gazdaságáról – ennek az ujján még sosem volt karikagyűrű, vagy az már igen régen lehetett. Talán a söröző meleg levegője okozta, vagy az asztaloktól feléjük szűrődő sűrű zsongás – a vendégek elkezdtek meleg ételeket rendelni –, de Sophie egyszer csak érezte, hogy bizonytalan rosszullét fogja el, lassan kúszik egyre feljebb és feljebb a hasából. – ... tudja, bár kapunk állami támogatást, de azért... És maga? A kérdés váratlanul érte. – Hogyan? Én? – Igen, maga mit gondol erről? Érdekli? – Hát, igazán nem is tudom... Sophie azért felelt így, mert ez a válasz minden kérdésre jó. René csak annyit mondott: „Ja.” De ez a fickó egy keljfeljancsi, mindig talpra áll. Az ember nem is érti, hogyan végezhetik az ilyenek a traktorjuk alatt. A szókincse meglehetősen korlátozott, azonban bizonyos szavak nyugtalanító gyakorisággal térnek vissza. Sophie megpróbálja megfejteni, mit is hall. – Tehát az édesanyja magával lakik... René bólogat, mintha azt gondolná, ez megnyugtatólag hat Sophie-ra. Nyolcvannyolc éves a mama. De még mindig „eleven, mint a csík”.

Félelmetes. Sophie elképzeli magát a férfi ránehezedő teste alatt, a folyosón kísértetszerűen bolyong az öregasszony, mamusza csosszan a padlón, mindenütt konyhaszag terjeng... Egy másodperc törtrészéig Vincent anyját látja, ahogy vele szemben áll, háttal a lépcsőnek, Sophie a vállára teszi a kezét, és olyan erővel taszítja meg, hogy az idős nő mintha felrepülne, a lábai alig érintik a felső lépcsőfokokat, mintha csak golyót kapott volna a mellkasába... – Sok randevúja volt már, René? – hajol közelebb Sophie. – Ez az első – jelenti ki a férfi diadalmas arckifejezéssel. – Akkor, ne siesse el a dolgot... Az anyakönyvi kivonatot egy átlátszó irattartó tasakba tette. Fél, hogy elhagyja, mint annyi más fontos dolgot, retteg, hogy elveszik. Minden este, mielőtt dolgozni indulna, megfogja a tasakot, és fennhangon azt mondja: – Kinyitom a szekrényajtót... Lehunyja a szemét, maga elé képzeli a mozdulatot, a kezét, a szekrényt, majd megismétli: „Kinyitottam a szekrényajtót...” – Kihúzom a jobb oldali fiókot... Kihúztam a jobb oldali fiókot. Minden egyes mozdulatot többször is elismétel, iszonyú összpontosítással próbálja egymáshoz forrasztani a szavakat és a mozdulatokat. Amint hazaér, még le sem vetkőzik, máris rohan a szekrényhez, hogy ellenőrizze, az átlátszó tasak még mindig a helyén van-e. S amíg újra el nem zárja, egy mágnessel a hűtőszekrény ajtajához fogatja.

Egy napon vajon képes lenne-e megölni azt az ismeretlen férjet, akit most annyira keres? Nem. Ha majd egyszer végre menedéket talál, elmegy, és újra felkeres egy bizonyos Brevet doktort. S két noteszt is vesz magának, ha kell, akár hármat is, és újra elkezd feljegyezni mindent, s ezúttal semmi nem térítheti el. Olyan ez, mint egy gyermeki elhatározás: ha kivergődik ebből a helyzetből, soha többé nem hagyja, hogy hatalmába kerítse az őrület. 18 Öt találkozóval később Sophie tapodtat sem jutott előrébb. Elvileg az irodának csak azokat a jelentkezőket kellene neki bemutatnia, akik megfelelnek az adatlapján szereplő szempontoknak, csakhogy az Odüsszeia Társkereső főnökasszonya, mivel szűkében van a férfiaknak, minden pasast rázúdít, aki csak regisztrált nála, hasonlóan azokhoz az ingatlanügynökökhöz, akik azokat a házakat is végigmutogatják, amelyek semmiben nem felelnek meg az elvárásainknak. A legelején volt egy teljesen idióta törzsőrmester, azután egy depressziós műszaki rajzoló, akitől háromórás akadozó társalgás után megtudta, hogy elvált, két gyereke van, és a felesége által kialkudott gyerektartás a jövedelme háromnegyed részét elviszi. Egy teázóból teljesen elcsigázva jött ki, miután jó két órán keresztül kénytelen volt elviselni egy kiugrott pap locsogását, akinek az ujján még látszott a karikagyűrű nyoma, amit feltehetőleg a randevú előtt két órával húzott le, s aki minden bizonnyal némi

derűs színt akart csempészni meglehetősen egyhangú házaséletébe. S aztán ott volt még az a nagydarab, magabiztos, rámenős fickó, aki hatezer euróért kerekperec névházasságot ajánlott. Az idő egyre gyorsabban telt. Hiába mondogatta magának Sophie, hogy ő nem férjet keres (hanem jelöltet toboroz), azért mégiscsak össze kell vele házasodni, le kell vele feküdni, együtt kell vele élni. Néhány hét, néhány nap múlva már választási lehetősége sem lesz, azzal kell beérnie, aki marad. Az idő múlik, az esélye lassan elúszik – mégis képtelen volt rászánni magát bármire. 19 Sophie a buszon ül. Rá kell kapcsolnia. Szeme a semmibe mered. Hogyan lehetne rákapcsolni? Ránéz az órájára: épp csak annyi ideje van, hogy hazamenjen, és két-három órát aludjon. Hullafáradt. Zsebre dugja a kezét. Furcsa ez a remegés, csak időnként tör rá. Kibámul az ablakon. Madagaszkár. Hátrafordítja a fejét, és egy pillanatra még látja a plakátot, amely az előbb a szemébe tűnt. Egy utazási iroda. De nem biztos benne. Feláll, megnyomja a leszállásjelző gombot, lesi, mikor jön már a következő megálló. Az az érzése, hogy kilométereket gurul még a busz, mielőtt végre megáll. Elindul visszafelé a körúton, felhúzható játékbabáéra emlékeztető járásával. Nem is volt annyira messze. A plakáton fiatal néger nő, naiv, bájos mosollyal, a fején valami turbánszerűséget visel, olyan izét, aminek a nevét a

keresztrejtvényekben szokták kérdezni. Mögötte képeslap-tengerpart. Sophie átmegy a túloldalra, de még egyszer visszafordul, hogy messzebbről is megnézze a plakátot. Megfontolandó. – A válasz: igen – mondta a törzsőrmester. – Én a magam részéről nem igazán vagyok oda érte, tudja, nem nagyon szeretek utazni, de végső soron, igen, azért van rá lehetőség. Van egy haverom, ő is törzsőrmester, mint én, ő példának okáért Madagaszkárra megy. Tudja, ez érthető is: a felesége odavalósi. Különben meg az ember nem is hinné, de nem valami sokan akarnak elmenni az anyaországból! Bizony, nincsenek túl sokan! Nincsenek túl sokan... Egész úton ez járt a fejében. Mielőtt a lakásához ért volna, gondolt egyet, bement egy telefonfülkébe, és keresgélni kezdett a táskájában. – Jó, tudom – mondta bátortalanul a kis törzsőrmester –, lehet, hogy ez nem kelt jó benyomást, vagyis hát azt akarom mondani, az ember nem is tudja, hogyan viselkedjen... A maga telefonszámát csak nem kérhetem el, ezért odaadom inkább az enyémet. Ez a személyes számom. Ha esetleg... A beszélgetés végére a katona már nem viselkedett olyan pöffeszkedően, mint az elején. Már nem igyekezett annyira hódítónak látszani. – Tudom, hogy nem vagyok az esete... Magának egy intellektuálisabb valaki kell. És félszegen elmosolyodott. – Halló?

– Jó estét! – mondta Sophie. – Marianne Leblanc vagyok. Nem zavarom? Valójában a kis törzsőrmester nem is olyan kicsi. Jó fél fejjel magasabb Sophie-nál, ám az egész viselkedését úgy átitatja a félénkség, hogy ettől kisebbnek tűnik. Amikor Sophie belép a presszóba, esetlenül feláll. Valahogy másként néz rá, mint korábban, de akár így néz, akár úgy: ez a férfi bizony csúf. Sophie megpróbálja győzködni magát: „Inkább csak semmilyen.” Belül egy hang azonban azt súgja: „Nem: csúf.” – Mit kér? – Nem is tudom. Talán egy kávét. És maga? – Ugyanazt... én is kávét. Egy darabig egyikük sem szól, csak zavartan mosolyognak egymásra. – Örülök, hogy felhívott... Mindig így remeg? – Ideges vagyok. – Hát ez kicsit természetes is. Én is, szóval... magam is így vagyok ezzel... Nem igazán tudjuk, mit mondjunk, ugye? – Talán, mert nincs is mit mondanunk! Ahogy kimondta, már meg is bánta. – Ne haragudjon... – A válasz: nem! Én... – Könyörgöm, ne mondja már lépten-nyomon azt, hogy „A válasz: igen!”, „A válasz: nem!”... Higgye el, gyötrelmes hallgatni – mondta nyersen Sophie. – Az az érzésem, mintha egy számítógéppel beszélgetnék – tette hozzá bocsánatkérőleg.

– Igaza van. Szakmai ártalom. De bizonyára magának is kialakultak mindenféle szokásai a foglalkozásából kifolyólag, nem? – Én takarítok, a szokásaim tehát olyanok, mint bárki másé. Legalábbis olyanok, mint mindazoké, akik maguk végzik a takarítást... – Különös, amikor először találkoztunk, nem mondtam ugyan, de az ember nem gondolná magáról, hogy takarítónő. Sokkal tanultabbnak tűnik annál... – Az a helyzet... Szóval tanultam, igen, de ennek ma már nincs jelentősége. Nem baj, ha erről majd inkább máskor beszélgetünk? – Hogy lenne baj? Tudja, velem könnyen ki lehet jönni... Ettől az egyetlen mondattól, amit lefegyverző őszinteséggel ejtett ki, az jutott Sophie eszébe, hogy az életben talán nincs is keservesebb, mint azok az emberek, akikkel könnyen ki lehet jönni. – Rendben, akkor mondjuk, hogy mindent nulláról kezdünk, jó? – De hát most is nullán vagyunk! Lehet, hogy alapjában véve mégsem olyan ostoba ez a fickó. Sophie agyába egy picurka „Miért ne ő?” kezdi befészkelni magát. De előbb valamit biztosan meg kell tudnia: ennek az alaknak a legnagyobb erénye, hogy az anyaországon kívülre helyezhetik szolgálatba. Ennek nagyon gyorsan a végére kell járni. Azt, hogy késő délután találkozzanak, Sophie javasolta. Már egy órája itt vannak. A törzsőrmester minden egyes szót megfontol, nehogy valami olyat találjon mondani, ami visszavonhatatlanul

elsüllyesztené azt az ingatag tutajt, amelyre felkapaszkodott. – Mi lenne, ha elmennénk, és ennénk valamit? – veti fel Sophie. – Ahogy akarja... Az első perctől fogva így mentek a dolgok: ez egy gyenge férfi, nem domináns alkat, mindazt akarja majd, amit Sophie akar. Sophie kicsit szégyelli is magát, hogy mire készül ellene. Ugyanakkor azzal is tisztában van, mit kell majd adnia cserébe. Sophie szerint a férfi nem veszít semmit. Nőt keres. Bármilyen nő jó neki. Lényeg, hogy nő legyen. Még Sophie is megteszi. Amikor kiléptek a presszóból, Sophie jobbra indult. A férfi nem kérdezett semmit, ment mellette, kedvesen fecsegett tovább. Ártalmatlan. Oda megy, ahová Sophie vezeti. Az embernek valahogy keserű szájíze lesz tőle. – Hová akar menni? – kérdi Sophie. – Nem is tudom... Talán a Relais-be?. Sophie meg van róla győződve, hogy ezt már tegnap este kitalálta. – Az mi? – Egy étterem. Söröző... Az az igazság, hogy csak egyszer jártam ott. De nem rossz hely... Bár... nem vagyok benne biztos, hogy tetszene magának... Sophie elmosolyodik. – Majd meglátjuk... Tényleg nem olyan rossz. Sophie attól tartott, hogy valami katonáknak fenntartott étterembe mennek, de nem merte megkérdezni. – Ez igazán remek – mondta.

– Bevallom őszintén, már előre kigondoltam. Sőt ma reggel még el is sétáltam erre, hogy pontosan betájoljam, hol van... Már nem emlékeztem rá pontosan, ugye érti... – Igazából még sosem járt itt, ugye így van? – A vál... Érzem, hogy magának nem lesz könnyű hazudni – mosolyodott el a törzsőrmester. Miközben nézi, ahogy az étlapot böngészi (azt figyeli, hogy a tekintete mennyit időzik az árakon), Sophie azon tűnődik, vajon egy effajta pasas hogyan tudja majd túltenni magát egy ilyen histórián. De hát ki-ki vigyázzon a saját bőrére. És mivel ez a fickó egy nő bőrét akarja, bele kell törődnie, hogy esetleg közben az övét is éri valami. Végtére is ez egy igazi házasság. – Szokott hazudni a nőknek? – veszi fel Sophie újra a társalgás fonalát. – Ahogy minden férfi, gondolom. De nem többet. Inkább kevesebbet, azt hiszem. Úgy a nagy átlagban lehetek. – Az első találkozásunkkor miről nem mondott igazat? Sophie cigarettára gyújtott. Eszébe jutott, hogy a férfi nem dohányzik. Fütyül rá. A lényeg, hogy őt hagyja bagózni. – Nem tudom... Nem beszéltünk túl sokat. – Egyes férfiaknak nincs szükségük időre ahhoz, hogy hazudjanak. A katona merőn ránéz. – Nem tudom felvenni a versenyt... – Tessék? – A maga szavaival én nem tudom felvenni a versenyt. Én nem vagyok jó társalgó, nem vagyok egy nagy szám pasas, ezt maga is tudja. Hát persze hogy

tudja. Talán éppen ezért esett rám a választása. Igen, ezért, tudom, mit beszélek. – Hogyan? – Tudom, amit tudok. – Ha mindketten tudnánk, az talán megkönnyítené a beszélgetést. A pincér odalépett az asztalukhoz. Sophie magában fogadott, mi fog történni. – Mit eszik? – fordul hozzá a férfi. – Rostélyost és salátát. És maga? – Nos... – még egy utolsó pillantást vet az étlapra. – Ugyanazt kérem én is: rostélyost és salátát. „Fogadás megnyerve” gondolja magában Sophie. – Milyenre kérik? – érdeklődik a pincér. – Véresre. Mind a kettőt véresre – feleli Sophie, és elnyomja a cigarettáját. Istenem, micsoda marhaság! – Mit is mondott? – fordul a férfihoz. – Én? Semmit. Miért? – Éppen ezért esett magára a választásom... ? Ezzel meg mit akar mondani? – Ó, ne is tötődjön vele! Született balfék vagyok. Nem tehetek róla. Anyám mindig azt mondta: ha a fűben valahol tehénlepény lapul (elnézést a kifejezésért), abba biztosan te fogsz belelépni. – Kicsit nehezen tudom követni. – Pedig nem vagyok egy bonyolult fickó... – Nem, nem úgy tűnik... Vagyishogy, azt akarom mondani... – Ne mentegetőzzék mindig, soha nem érünk a végére. A pincér hozza a két egyforma ételt. Csendben enni kezdenek. Sophie úgy érzi, meg kellene dicsérnie a rostélyost, de képtelen egyetlen szót is kinyögni. A

hatalmas űr, amely elválasztja őket, alattomosan még jobban szétterül, akár a tócsa, ami terjed, egyre csak terjed... – Egész jó... – Igen, finom. Kifejezetten finom. De nincs mit tenni, tényleg, Sophie nem érez magában lelkierőt, hogy újrakezdje a beszélgetést, nem, az túl nagy erőfeszítés lenne. Edd a rostélyosodat, és tarts ki! Muszáj. Most először nézi meg alaposabban a férfit. Egy méter hetvenhat lehet, talán egy nyolcvan is megvan. Véznának éppen nem vézna, a vállai szélesek, a seregben fontos a sport, a keze széles, a körmei ápoltak. Ami pedig az arcát illeti: amolyan jóravaló kutyafeje van. A haja alighanem sima lenne, ha nem volna ennyire rövidre nyírva, az orra kicsit tömpe, a tekintete nem túl kifejező. Igen, az alakja legalább jó. Furcsa, hogy először olyan kicsinek találta. Bizonyára a viselkedése miatt, van benne valami le nem vetkőzött gyerekesség. Valami naivitás. Sophie egyszeriben irigyelni kezdi. Az egyszerűségét irigyli, és most először nem érez megvetést. Rájön, hogy eddig csupán egy tárgyat látott benne, és úgy nézte le, hogy nem is tudott róla semmit. A férfiak szoktak így viselkedni. – Elakadtunk, ugye? – szólal meg végül. – Tessék? – Úgy értem, a társalgás mintha kicsit kimerült volna... – Hát, szó ami szó, nem könnyű... Amikor az ember talál egy társalgási témát, akkor megy a dolog, visz a lejtő, de ha nincs semmi téma... Az elején pedig olyan jól indult, kár, hogy éppen akkor jött a pincér.

Sophie akaratlanul is elmosolyodik. Már nem érez fáradtságot. Megvetést sem. Hanem akkor mi ez? Valami hiábavalóság-érzés. Valami üresség. Lehet, hogy valójában a férfi árasztja magából ezt az ürességet. – Nos, mit is csinál a seregben? – A híradósoknál vagyok. – Tessék, máris témánál vagyunk. – Hogyan? – Mi az, hogy híradós? Magyarázza el! A törzsőrmester nekilendül. Végre elemében van, elered a nyelve. Sophie oda sem figyel. Diszkréten a falon lévő órára pillant. De hát lehetett volna másképp? Mit remélt? Egy új Vincent-t? Látja magát a házukban, még az elején. Azon a napon, amikor elkezdte kifesteni a nappalit. Vincent egyszerűen csak odaállt mögé. Csak rátette a kezét a tarkójára, így ni, és Sophie-ban olyan erő áradt szét... – Egy szikrát nem érdeklik magát a híradósok, ugye? – Dehogynem! Ellenkezőleg! – Ellenkezőleg? Szenvedélyesen érdeklik? – Nem, azt azért nem mondanám. – Tudja, tisztában vagyok vele, hogy mire gondol... – Azt hiszi? – Igen. Azt mondja magában: „Kedves ez a fiú a híradós történeteivel, de kurvára unalmas” – már elnézést a kifejezésért. Az órát nézi, máshol jár az esze. Máshol szeretne lenni. És jobb, ha megmondom: én is. Tudja, kényelmetlenül érzem magam maga mellett. Megpróbál kedves lenni, mert így illik, együtt vagyunk... hát beszélgetünk. Nem nagyon van mit mondanunk egymásnak. Azon gondolkozom...

– Bocsánatot kérek, tényleg elkalandoztam, igaz... De annyira távoli nekem a maga szakmája, nehezen tudom követni... – Nehezen tud követni. De legfőképpen arról van szó, hogy nem tetszem magának. Azon gondolkozom... – Igen? – Azon gondolkodom, miért hívott föl? Hm? Alapjában véve mit akar? Mi a maga története? – Hát, az beletelhet egy évbe, de lehet, hogy kettőbe, háromba is. Vannak, akik sosem kapják meg. A haveromnak ebből a szempontból szerencséje volt. Egyszer még nevetnek is. A vacsora végén, Sophie már nem emlékszik rá, hogy min. A folyó mentén sétálnak. Csípős hideg van. Néhány perc gyaloglás után Sophie belékarol. Valami kis cinkosság közelebb hozta őket. A férfi végeredményben elég tűrhető taktikát választott: lemondott arról, hogy villogjon. Egyszerű dolgokat mondott: „Mindenesetre, jobb, ha önmagunk maradunk. Előbb-utóbb úgyis kiderül, kik vagyunk. Akkor már szerencsésebb, ha rögtön tudjuk, nem?” – A tengerentúli területekről beszél? – Nem csak! Külföldre is helyezhetnek bennünket. Igaz, az ritkább. Sophie spekulál. Találkozás, házasság, elutazás, munka, válás. Talán csak illúzió, hogy azt képzeli, nagyobb biztonságban lesz Franciaországtól több ezer kilométerre. De ösztönösen úgy érzi, ott jobban elrejtőzhet. Amíg ezen gondolkozik, a törzsőrmester felsorolja, mely barátait helyezték át, kik kérvényezték az áthelyezésüket, kik reménykednek

még. Istenem, milyen unalmas, mennyire kiszámítható ez a pasas. Félek. Az összes halott újra előjön. Éjszaka. Egyenként megszámolhatom őket. Éjjelente egymás mellett ülnek egy asztalnál. Az asztal végén Léo, cipőfűzővel a nyakán. Szemrehányó arccal néz rám, mintha csak azt kérdezné: „Őrült vagy, Sophie? Miért fojtottál meg? Őrült vagy, igaz?”, a tekintete fürkészőn, áthatóan mered rám. Ismerem ezt a kétkedő arckifejezését, kicsit oldalra billenti a fejét, látszik, hogy töpreng. „Igen, de ez nem újdonság, mindig is őrült volt” – mondja Vincent anyja ellentmondást nem tűrően. Újra előttem van gonosz arca, hiénatekintete, éles hangja. „Már akkor bolond volt, mielőtt elkezdett mindenkit legyilkolni, mindent lerombolni maga körül. Mondtam is Vincent-nak, ez a lány bolond...” Mindezt igaza biztos tudatában jelenti ki, beszéd közben hosszan lehunyja a szemét, az ember azon tűnődik, vajon kinyitja-e még egyáltalán, a fele időt zárt szemhéjakkal tölti, befelé néz, önmagába. „Te gyűlölsz engem, Sophie, mindig is gyűlöltél, de most, hogy megöltél...” Vincent nem szól egy szót sem. Csak lesoványodott fejét ingatja, mintha irgalomért könyörögne. És valamennyien mereven bámulnak rám. Nem szólnak többet. Felriadok. Ilyenkor nem akarok újra elaludni. Az ablakhoz megyek, és órákon át sírok, egyik cigarettát a másik után szívom. A kisbabámat is megöltem. 21

Valamivel több mint két hete találkozgatnak. Sophie néhány óra alatt rájött, hogyan kell bánni a törzsőrmesterrel. Egyelőre beéri annyival, hogy irányítsa a szerzeményét, de azért éber marad. A férfi lelkesedést színlelve hagyta, hogy Sophie elvonszolja a moziba, a Huszonnégy óra egy asszony életéből-re. – A könyvben csak két generáció jelenik meg – mondja Sophie cigarettára gyújtva. – Én nem olvastam, de nem lehet rossz. – Nem – feleli Sophie –, nem rossz könyv... A születési anyakönyvi kivonatból kiindulva egy teljes életrajzot kellett kiagyalnia szülőkkel, tanulmányokkal. Éreztette, hogy a történetében titkok lappanganak, azért, hogy ne kelljen túl sokat mondania. A katona diszkrétnek mutatkozott. Őt ellenben Sophie elővigyázatosságból sokat beszéltette. Este, amikor hazaért, jegyzetelt, egy noteszbe gyűjtötte mindazt, amit megtudott róla. Semmi bonyolult nem volt az életében. Amúgy semmi érdekes sem. Aubervilliers-ben született, 1973. október 13-án. Az általános iskolát közepes eredménnyel végezte, elektromechanikából szerzett szakmunkás-bizonyítványt, belépett a katonasághoz, a híradósokhoz osztották be, technikusi szakvizsgát tett távközlésből, jelenleg törzsőrmester, de lehet belőle még zászlós is. – Ööö, a kalamájó, az... – Tintahalnak is mondják... A férfi elmosolyodik. – Maradok inkább a rostélyosnál. Sophie is mosolyog. – Milyen mulatságos maga...

– Ha ezt mondják a nők, az általában nem jó jel... A katonáknak az az előnyük, hogy kiszámíthatóak. A férfi döbbenetesen megfelel annak a képnek, melyet Sophie a legelső találkozásukkor alakított ki róla. Azért felfedezett benne nem sejtett finomságokat is. Nem hülye a fiú, csak egyszerű. Feleséget akar, gyerekeket, kedves figura. Sophie-nak pedig nincs vesztegetni való ideje. Nem volt nehéz meghódítania: már eleve meg volt hódítva, Sophie csak azt tette, amit minden más lány is tett volna a helyében. Sőt egy kicsit még jobban is csinálta, mivel Sophie viszonylag csinos. Amióta vele jár, újra vásárolt néhány kozmetikai szert, kicsit megint jobban odafigyel arra, mit vesz föl, persze azért nem viszi túlzásba. A törzsőrmesternek szemmel láthatólag időnként megfordulnak a fejében bizonyos gondolatok. Sophie már évek óta nem érezte magán egy férfi vágyakozó tekintetét. Furcsa érzés. – Megkérdezhetem, mi a célunk? – Az Alienre megyünk, nem... ? – Nem úgy értem: a kettőnk kapcsolata hová tart? Sophie pontosan tudja, hová. És már két hónapja sincs, hogy mindennel végezzen. Mielőbb be kell jelentkezni az anyakönyvvezetőhöz. Nem keresgélhet tovább. Nincs rá idő. Egy másik férfival mindent nulláról kellene kezdeni. Nincs már idő. A törzsőrmesterre néz. Hozzászokott ehhez az archoz. Vagy tényleg szüksége van rá. Egyre megy. – És maga tudja, hányadán áll? – kérdi a férfitól.

– Igen, én azt hiszem, igen. És ezt maga is jól tudja. Tényleg nem értem, mi az oka, hogy meggondolta magát. Tudja, amikor felhívott... – Nem gondoltam meg magam, csak időre volt szükségem. – De igen, meggondolta magát. Az első találkozásunkkor maga döntött. Mégpedig „nem”-mel. Szeretném tudni, vajon valóban meggondolta-e magát. És ha igen, miért? Sophie újabb cigarettára gyújt. Egy sörözőben ülnek. Az este nem is volt olyan unalmas. Ahogy ránéz, biztos benne, hogy ez a férfi szerelmes belé. Vajon elég jól taktikázott ahhoz, hogy hiteles legyen? – Igen. Az első találkozásunk után tényleg nem voltam feldobva... Aztán... – Aztán találkozott másokkal is. És ők még rosszabbak voltak, erre azt mondta magában... Sophie a szemébe néz. – Maga nem? – Marianne, úgy gondolom, maga egészen jól hazudik. Szóval... jól hazudik, de túl sokat. – Miről nem mondok igazat? – Fogalmam sincs. Lehet, hogy semmiről. Néha olyan nyugtalanságot vél felfedezni ebben az arcban, hogy nehéz lesz tőle a szíve. – Feltételezem, hogy megvan rá az oka – folytatta a férfi. – Gondolom is, hogy mi, de nem akarom bolygatni. – Miért? – Majd ha beszélni akar róla, beszél. – És maga mire gondol? – Vannak olyan dolgok a múltjában, amiket nem akar elmondani. Ez azonban engem nem zavar.

Ránéz, habozik. Kifizeti a számlát. Azután kiböki. – Nem tudom... lehet, hogy... börtönben volt, vagy valami ilyesmi. Újra ránéz, de most a szeme sarkából. Sophie agya sebesen kattog. – Mondjuk, hogy valami ilyesmi. Tudja, nem súlyos ügy, de nincs kedvem beszélni róla. A férfi megértően bólint. – Mégis, pontosan mit akar? – Normális nő akarok lenni, férjjel, gyerekekkel. Semmi több. – Pedig ez nem igazán a maga stílusának tűnik. Sophie hátán végigfut a hideg. Mosolyogni próbál. Az étterem ajtajában állnak, koromsötét van, a hideg csípi az arcukat. Sophie belekarol, ahogy ez az utóbbi időben szokásává vált. Felé fordul. – Melletted megállapodnék. De lehet, hogy ez nem a te stílusod... A férfi nyel egyet. Igyekszik. Mindenre figyel. Amikor Sophie sírva fakad, azt mondja: „Nem muszáj...” De Sophie azt válaszolja: „Segíts nekem.” A férfi letörli a könnyeit. „Tudod, hogy nem miattad sírok” – mondja Sophie. „Tudom” – feleli a férfi. Sophie arra gondol, ez az ember mindent meg tudna érteni. Nyugodt, lassú, pontos, Sophie nem gondolta volna, hogy ilyen lesz. Már olyan régóta nem fogadott be férfit a testébe. Egy pillanatra lehunyja a szemét, mintha elragadná a mámor, s azt akarná, hogy minden megszűnjék forogni körülötte. Vezeti a férfit. Kíséri. Érzi testének a szagát, amit távolról már ismert. Egy vágytól fűtött férfi jellegtelen szaga. Sikerül visszafojtania a

könnyeit. Nem nehezedik rá, látszik, hogy kivár, rámosolyog. Sophie megszólal: „Gyere...” A férfi arca olyan, mint egy tétovázó gyereké. Sophie magához szorítja. A férfinak nincsenek illúziói. Nyugodtan fekszenek egymás mellett. Sophie az órára néz. Mindketten tudják, mit nem szabad egymásnak mondani. Talán majd egyszer... Két szerencsétlen ember. Sophie most először tűnődik el azon, vajon a férfit mi érhette az életben. – És a te történeted, a te igazi történeted hogy hangzik? – kérdezi, ujjával a szőrt tekergetve a férfi mellkasán. – Én csak egy egyszerű, hétköznapi fickó vagyok... És Sophie arra gondol, vajon tényleg így van-e. Amikor az ember éjszaka dolgozik, minden visszájára fordul. Amikor a férfi elalszik, Sophie fölkel, és elmegy otthonról, várja a takarítós busz. Mindig együtt vannak: Véronique és a gyorsétterem vezetője. Ugyanúgy végzett velük. Sophie már nem is tudja, hogyan. Egymás mellett fekszenek a hullaház inox asztalán. Akár férj és feleség. Fehér lepedő borítja őket. Sophie elmegy az asztal mellett, s bár mindketten halottak, a szemük nyitva, mohó tekintettel követik. Csak a szemük mozdul. Amikor Sophie az asztal mögé kerül, a tarkójukból lassan szivárogni kezd a vér. Elmosolyodnak. – Hát igen! Sophie hirtelen megfordul. – Ez kicsit az ön márkajelzése. Néhány jól irányzott ütés a tarkóra.

Az ügynökség igazgatója halványsárga inget visel zöld nyakkendővel. A nadrágjából kitüremkedik a hasa, a slicce le van húzva. Úgy lép közelebb, mint egy patológiaprofesszor, fontoskodva, magabiztosan, pedánsan, sebészszerűn. És mosolyog. Kissé csúfondárosan. – Vagy egyetlenegy. Az asztal mögött áll, és a hullák koponyáját nézi. A vér a földre csorog, a cseppek a festett cementpadlóra hullnak, és összespriccelik a nadrágja szárát. – Nézzük csak ezt itt (Lehajol, elolvassa a címkét)... Véronique. Igen, Véronique. Öt késszúrás a hasba. A hasba, Sophie, hallja, a hasba! Na jó, menjünk tovább! Ez pedig (elolvassa a címkét)... David. Jó, ehhez csak ki kellett nyújtania a kezét. Egy baseballütő, melynek David pusztán csak dekorációs funkciót tulajdonított – és tessék, már be is van törve a koponyája, rajta a bostoni Vörös Zoknisok emblémája. Milyen ostobán végződnek egyes életek, nem? Es Sophie látja, amint sárga ingén egyre terjed a tarkójából szivárgó vér. A férfi mosolyog. – Pontosan így, Sophie. Egészen közel van, Sophie-t megcsapja nehéz lehelete. – Maga nagyon veszélyes, Sophie. Ugyanakkor a férfiak szeretik magát. Nem? Sokat megöl közülük. Mindegyiket meg akarja ölni, amelyik szereti magát, Sophie? Mindegyiket, amelyik közeledik magához? 22

Ezek a szagok, ezek a mozdulatok, ezek a pillanatok... Sophie tekintetében minden azt vetíti előre, ami vár rá. Majd tudnia kell elmenni. A megfelelő pillanatban. De az majd csak később érkezik el, egyelőre tudni kell játszani. Finoman játszani. Semmi látható szenvedély, ezt a kötődést egy felületes, ám sokat ígérő cinkosság tette lehetővé. Négy éjszakát töltöttek együtt. Ez az ötödik. Kettőt közvetlenül egymás után. Mert gyorsítani kell a tempón. Egy másik brigádba tartozó lánnyal sikerült néhány napra műszakot cserélnie. A férfi eléjött. Sophie belékarolt, elmesélte a napját. Másodszorra ez már szinte szokássá vált. Amúgy a férfi aggályosan figyelmes. Olyan, mintha az élete múlna minden egyes gesztuson. Sophie nyugtatgatja. Megpróbálja a kibontakozó intimitásukat kevésbé mesterkéltté, oldottabbá tenni. Lakásában a gáztűzhelyen összeüt egy-két dolgot. A férfi feszültsége apránként felenged. Az ágyban nem nyúl Sophie-hoz, csak akkor, ha a lány teszi meg az első lépést. Mindig meg is teszi. És mindig fél. Úgy tesz, mintha élvezné. Néha, egy-egy futó pillanatig úgy érzi, boldog is tudna lenni. Ettől mindig sírva fakad. A férfi ezt nem látja, mert Sophie mindig csak a végén sír, amikor a férfi már elaludt, és ő az ágyon ülve mered az éjszakai homályba. Még szerencse, hogy nem horkol. Sophie hosszú órákon keresztül gubbaszt így, hagyja, hogy elvonuljanak előtte élete képei. A könnyek, mint mindig, maguktól folynak, nélküle, kívüle. Olyan álmok felé csúszik, melyektől retteg. Keze olykor hozzáér a férfi kezéhez, és belekapaszkodik.

23 Kopogós hideg van. Egy vaskorláton könyökölnek, most kezdődött el a tűzijáték. A gyerkőcök a sétányon rohangálnak, a szüleik tátott szájjal bámulják az eget. Háborús zajok. A robbanásokat néha vészjósló süvítés előzi meg. Az égbolt narancsos fényben úszik. Sophie a férfihoz simul. Most először érzi úgy, hogy szüksége van, igazán szüksége van arra, hogy hozzábújjon. A férfi átkarolja a vállát. Egy másik is lehetne. De ő az. Rosszabb is lehetne. Sophie megsimogatja az arcát, kényszeríti, hogy ránézzen. Megcsókolja. Az ég zöld és kék. A férfi mond valamit, de Sophie nem hallja, mert épp akkor robban fel egy rakéta. Az arcáról ítélve valami kedveset mondott. Sophie igent int a fejével. A szülők összeterelik a rajcsúrozó gyereksereget, az ilyenkor szokásos viccek röpködnek itt is, ott is. Az emberek elindulnak hazafelé. A párok egymásba karolnak. Ők nehezen találnak rá egy olyan ritmusra, amely mindkettőjüknek megfelel. A férfi hosszú lépteit igyekszik rövidebbre fogni, ettől olyan, mintha topogna, Sophie mosolyog, meglöki, a férfi felnevet. Megállnak. Nincs köztük szerelem, de mégis jó valahogy, valami olyasmi, mint egy végtelen fáradtság. A férfi csókjában most először van valami erőteljes. Néhány másodperc múlva megkezdődik az új év, vannak, akik már most elkezdenek dudálni, mert mindenképpen az elsők között akarnak lenni. Egyszerre minden kirobban, kiáltozás, szirénázás, kacagás, fények. Egy pillanatig valami bizonytalan társadalmi boldogság lebeg a nép fölött, igaz, az

alkalom is kötelez, az öröm mégis őszinte. Sophie azt kérdezi: „Összeházasodunk?” „Részemről, szívesen...” – feleli a férfi olyan arccal, mintha bocsánatot kérne. Sophie megszorítja a karját. Tessék. Megtörtént. Sophie néhány hét múlva férjhez megy. Isten veled Bolond Sophie. Új élet kezdődik. Néhány másodpercig felszabadultan lélegzik. A férfi mosolyogva nézi az embereket.

Frantz

2000. május 3. Ma láttam először. Sophie-nak hívják. A házukból lépett ki. Épp csak a körvonalait tudtam kivenni. Szemmel láthatólag sietett. Beszállt a kocsiba, és már el is húzott, alig tudtam a motorral utolérni. Szerencsére nehezen talált parkolóhelyet a Marais negyedben, ez megkönnyítette a dolgomat. Távolról követtem. Először azt hittem, vásárolni indul, akkor nem tudtam volna utána menni, az túlságosan kockázatos lett volna. De hála az égnek, találkozója volt. Egy teázóba igyekezett, a des Rosiers utcába. Ahogy belépett, rögtön elindult egy vele körülbelül egykorú nő felé, közben feltűnően az órájára nézett, mintha csak azt akarta volna jelezni, hogy egy csomó dolog közbejött. Én viszont tudtam, hogy késve indult el. Hazugságon kaptam. Úgy tíz percet vártam kinn, utána én is bementem, és leültem a másik teremben, ahonnan diszkréten, de tökéletesen szemmel tarthattam. Mintás ruhát viselt, lapos sarkú cipőt és szürke dzsekit. Profilból láttam. Kellemes teremtés, az a fajta, aki tetszik a férfiaknak. A barátnőjét viszont közönségesnek találtam. Túl sok smink, arrogancia: túlságosan nőstény. Sophie legalább természetes. Egy halom süteményt tömtek magukba az iskolás lányok torkosságával. Az arcjátékukból és a nevetgélésükből ítélve azon tréfálkozhattak, hogy most aztán adnak a fogyókúrájuknak. A nők folyton diétáznak, melynek során előszeretettel követnek el kilengéseket. A nők

ugyanis könnyelműek. Sophie karcsú. Karcsúbb, mint a barátnője. Hamar megbántam, hogy bementem. Ostobán veszélybe sodortam magam: mi van, ha esetleg rám pillant, és valami miatt megjegyzi az arcomat? Miért teszem ki magam ilyen felesleges kockázatnak? Megfogadtam, hogy ez többé nem fog előfordulni. Szó, ami szó, ez a lány tetszik nekem. Élettelinek találom. Nagyon különös lelkiállapotban vagyok. Minden érzékem ki van élesedve. Ennek köszönhetően mégiscsak eredményessé tudtam tenni ezt a haszontalannak induló epizódot. Körülbelül húsz perccel azután, hogy a két nő elment, én is elindultam kifelé a teázóból, s amikor le akartam venni a dzsekimet a fogasról, észrevettem, hogy egy férfi az enyém mellé akasztotta a kabátját. Gyorsan benyúltam a belső zsebébe, és egy csinos kis levéltárcával távoztam. A tulajdonosát Lionel Chalvinnek hívják, 1969-ben született, tehát mindössze öt évvel idősebb nálam; Créteilben lakik. A személyi igazolványa még régi típusú. Mivel nem akarom ezt használni, ha az irataimat kérik, kicsit megbütyköltem: beleragasztottam a saját fényképemet; mi tagadás, egészen jól sikerült. Vannak napok, amikor kifejezetten örülök annak, hogy nem vagyok kétbalkezes. Ha kicsit távolabbról nézzük, a hatás több mint kielégítő. Június 15. Két hétig érleltem a döntést. Rettenetes csalódást éltem meg, sokévnyi reményem dőlt romba néhány

perc alatt... Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan kiheverem, de most különös módon az az érzésem, hogy túl vagyok rajta. Azért kissé meglep a dolog. Követtem Sophie Duguet-t, ahogy a városban jöttment, figyeltem, s közben gondolkodtam... Tegnap este jutottam elhatározásra, miközben a lakásuk ablakait bámultam. Az ablakhoz lépett, és széles, határozott mozdulattal – akár egy magvető – összehúzta a függönyöket. Valami elindult bennem. Megértettem, hogy bele fogok vágni. Egyébként is szükségem volt egy alternatív tervre, nem törődhettem bele csak úgy, hogy lemondok mindarról, amiről álmodoztam, mindarról, amire már oly régóta vágyom. Rájöttem, hogy végső soron Sophie is megteszi. Nyitottam egy füzetet a feljegyzéseimnek. Már most rengeteg mindent elő kell készítenem, és azt hiszem, így könnyebben átlátom majd a dolgokat. Merthogy ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt eleinte képzeltem. Sophie férje magas, intelligens arcú pasas, aki nagyon magabiztosnak látszik. Tetszik nekem. Jólöltözött, mi több, elegáns, bár viszonylag laza stílust képvisel. Ma reggel már korán lesben álltam, hogy kifigyeljem, mikor indul el otthonról, és hogy kövessem. Az anyagi helyzetük jó. Mindkettőjüknek saját autója van, és egy luxusbérházban laknak. Csinos pár – akár szép jövő is állhatna előttük. Június 20. Vincent Duguet a Lanzer Gesellschaftnál, egy petrolkémiai vállalatnál dolgozik, amelyről tekintélyes

dokumentációt sikerült begyűjtenem: a részleteket nem igazán értem, de az a lényeg, hogy ez egy német alaptőkéjű társaság, amelynek a világon szinte mindenütt vannak kirendeltségei, és piacvezető az oldószerek és a rugalmas műanyagok gyártásában. A Lanzer Gesellschaftnak Münchenben van a székhelye, de van egy központja Párizsban is, a Défense negyedben (ott dolgozik Vincent), valamint három vidéki kutatócentruma, Talence-ban, Grenoble-ban és Senlisban. A vállalat szervezeti organogramján Vincent elég magasan szerepel, ő a Kutatási és Fejlesztési Osztály igazgatóhelyettese. Doktorátusa van. A Jussieu Egyetemen szerezte. Remek fotót találtam róla a cég prospektusában. Nem olyan régen készülhetett. Kivágtam, és feltűztem a parafa táblámra. Sophie a Percy's-nél, egy árverési cégnél dolgozik (régi könyvek, műtárgyak eladásával foglalkoznak). Még nem tudom, mi is pontosan a feladata. Vincent-ról könnyebb információkat gyűjteni, ezért kezdtem vele. Sophie esetében bonyolultabbnak tűnnek a dolgok. A cég nagyon kevés felvilágosítást ad. Az efféle helyeken mindig csak a kirakatot mutogatják. A Percy's voltaképpen elég ismert, de csupán általánosságokat lehet róla tudni. Az viszont nekem kevés. Semmi értelme, hogy a Saint-Philippedu-Roule környékén lődörögjek, ahol az irodáik vannak, a végén még feltűnök valakinek. Július 11. Pontosabb információkra van szükségem Sophieról. Megfigyeltem, hogy az utóbbi időben gyakrabban

használja a kocsiját: július van, és Párizs ilyenkor kevésbé forgalmas. Nem kellett hozzá nagy fejtörés, hogy kitaláljak valamit. A motoromra új rendszámtáblát csináltattam, amit én magam szereltem fel, és tegnap távolról követni kezdtem az autóját. Valahányszor megálltunk, fejben lefuttattam a jelenetet. Amikor végre egy pirosnál Sophie került legelőre, már tökéletesen készen álltam, így minden zökkenőmentesen zajlott. Higgadt voltam. Jobbról mellé soroltam, ügyelve arra, hogy elég helyem maradjon az akadálytalan manőverezésre. Mihelyt a lámpa sárgára váltott, kinyújtottam a kezem, kinyitottam az utasoldali ajtót, kirántottam a táskáját, gázt adtam, és már le is fordultam az első utcán jobbra. Néhány másodperc alatt több száz métert tettem meg, háromszor vagy négyszer lekanyarodtam, és öt perccel később már békésen gurultam a körgyűrűn. Ha minden ilyen könnyen menne, az már nem is lenne élvezetes... Milyen káprázatos egy női táska! Telis-tele bájos, bensőséges és gyerekes csodákkal! Sophie-éban egy halom olyan holmit is találtam, ami sehová sem sorolható. Nézzük csak, sorjában. Először mindazt, ami számomra érdektelen: tömegközlekedési bérlet (azért a fényképet megtartottam), körömreszelő, bevásárlólista (gondolom estére), egy fekete zselés toll, pár csomag papír zsebkendő, rágógumi. A többi holmi viszont már jó néhány dolgot elárul róla. Az ízléséről: egy Cebelia márkájú „multiaktív” kézkrém, egy Agnès b. rúzs („Perfect”, rózsás fűszerek árnyalat), egy notesz, benne vegyes feljegyzések, egyébként nem túl sok, és ami van, az is nehezen olvasható, viszont van közöttük egy lista az

elolvasandó könyvekről (Vaszilij Groszman: Élet és sors, Musset: A század gyermekének vallomása, Tolsztoj: Feltámadás, Pietro Citati: Női portrék, Ikonnyikov: Tajga blues...). Úgy látszik, szereti az orosz szerzőket. Most éppen a Pétervár urát olvassa, Coetzétól. A 63. oldalon tartott, nem tudom, megveszi-e majd újra a könyvet. Újra és újra átolvastam a feljegyzéseit. Nagyon tetszik az írása, határozott, energikus. Akarat, intelligencia érződik rajta. Ami az intimebb dolgokat illeti: egy megkezdett doboz minitampon meg egy doboz Nurofen. (Fájdalmas menstruációi lennének?) Addig is, míg meg nem bizonyosodom róla, a falinaptáromra rajzoltam egy vörös keresztet. A szokásairól: a vállalati kártyájáról látom, hogy csak hébe-hóba eszik a Percy's étkezdéjében, szeret moziba járni (bérlete van a Balzac moziba), nem tart magánál sok pénzt (alig harminc euró volt a pénztárcájában), beiratkozott egy előadás-sorozatra a kognitív tudományokról, a Villette-be. És végül a legfontosabb: a lakás, az autó és a levélszekrény kulcsai, a mobilja (azonnal kimásoltam a telefonkönyvében szereplő számokat), egy címjegyzék, ami már jó régi lehet, mert számtalan írás és tintaszín előfordul benne, a személyi igazolványa, ez viszont egészen friss (1974. november 5-én született Párizsban), egy születésnapi üdvözlőlap, Valérie Jourdainnek címezve, Lyonba, a Courfeyrac utca 36-ba: Édesem!

El sem tudom hinni, hogy egy nálam fiatalabb lány is már ilyen öreg lehet! Megígérted, hogy feljössz Párizsba: vár az ajándékod. Vincent csókol. Én nem érem be ennyivel: én szeretlek. De azért én is csókollak. Boldog szülinapot, drágám! Merj őrült lenni! És egy határidőnapló, amely sok-sok értékes adatot tartalmaz az elmúlt és az elkövetkezendő hetekre vonatkozóan. Mindent lefénymásoltam, és kitűztem a parafa táblámra, az összes kulcsról készíttettem másolatot (vannak köztük olyanok is, amelyekről nem tudom, mit nyitnak), és gyorsan leadtam az egész táskát – a pénztárca kivételével – a szomszédos kerület rendőrőrsén. Sophie-nak nagy kő eshetett le a szívéről, amikor másnap reggel átvette. Szép termés. És remek húzás. Kellemes érzés akcióba lendülni. Annyi időt (hosszú éveket) töltöttem azzal, hogy csak töprengtem, egy helyben topogtam, hagytam, hogy az agyamat mindenféle képek árasszák el, családi fotókat néztem át újra és újra, az apám katonakönyvét, az esküvői képet, melyen olyan csinos volt az anyám... Július 15. Múlt vasárnap Sophie és Vincent családi ebéden vett részt. Nagyon messziről követtem őket, és Sophie címjegyzékének köszönhetően igen gyorsan rájöttem, hogy Vincent szüleihez igyekeznek, Montgeronba. Én egy másik utat választottam, és amikor

megérkeztem, láttam, hogy ezen a gyönyörű nyári vasárnapon (miért nem mennek ezek nyaralni?) a kertben fognak ebédelni. A délután jó részét minden bizonnyal itt fogják tölteni. Rögtön vissza is mentem hát Párizsba, hogy addig körülnézzek a lakásukban. Eleinte vegyes érzelmeket váltott ki belőlem ez a látogatás. Természetesen örültem a helyzetben rejlő hatalmas lehetőségnek (bepillanthatok életük legbensőbb titkaiba), ugyanakkor valahogy el is szomorodtam tőle, magam sem tudom, miért. Időbe telt, míg megértettem. Arról van szó, hogy én valójában nem kedvelem ezt a Vincent-t. Csak most eszmélek rá, hogy már a legelején sem tetszett. Nem akarok nyavalyogni, de van ebben a fickóban valami, amit ösztönösen ellenszenvesnek találtam. A lakásban két szoba van, az egyiket dolgozónak rendezték be, egy elég modern munkaállomással. Viszonylag jól ismerem ezt a berendezést, de azért le fogom tölteni a műszaki leírását. Takaros kis konyhájuk van, elég nagy ahhoz, hogy ketten kényelmesen megreggelizzenek benne, egy szép fürdőszoba két mosdókagylóval és egy-egy kisszekrénnyel. Majd pontosan utánanézek, de úgy sejtem, igen sokat érhet egy ilyen lakás. Igaz, mindketten nagyon jól keresnek (a fizetési papírjaikat az íróasztalban tartják). Elegendő fény volt, így egy csomó felvételt készítettem, különböző nézőpontokból, hogy rekonstruálni tudjam majd az egész lakást. Lefotóztam a kihúzott fiókokat, a kinyitott szekrényeket, néhány dokumentumot (mint például Vincent útlevelét, Sophie családi képeit, a róla és Vincent-ról évekkel ezelőtt készült fényképeket stb.).

Megnéztem a lepedőket is, a szexuális aktivitásuk normálisnak tűnik. Semmit nem mozdítottam el, semmit nem vittem magammal. A látogatásomnak semmi nyoma nem maradt. Elhatároztam, hogy nemsokára visszajövök, és összegyűjtöm az összes kódjukat (e-mail fiókok, bank, MSN, vállalati intranet stb.). Mivel ez két-három órámba biztosan beletelik majd – de egyszer végre igazán jó szolgálatot tehet az informatikusi diplomám –, minden szükséges óvintézkedést meg kell tennem. Később már csak akkor jövök, ha igazán komoly okom lesz rá. Július 17. Nem kell kapkodnom: elutaztak nyaralni. Sophie email fiókjának köszönhetően tudom, hogy Görögországban vannak, és augusztus 15-e vagy 16-a előtt nem jönnek haza. Így bőven van rá időm, hogy visszamenjek a lakásba. Szinte egy teljes hónap. Szükségem lenne valami közeli kapcsolatra, egy szomszédra vagy egy kollégára, aki hasznos információkkal tudna nekem szolgálni az életükről. Augusztus 1. Szép komótosan készítem elő a dolgokat. Napóleonról azt mesélik, egy tábornok legfőbb erényének azt tekintette, ha szerencsés. Hiába vagyunk türelmesek, eltökéltek, előbb-utóbb a szerencsefaktor is közbeszól. Egyelőre még szerencsés tábornok vagyok. Még akkor is, ha a

mamára gondolva gyakran nehéz lesz a szívem. Sokat gondolok rá. Sokat gondolok a szeretetére, ami úgy hiányzik. Nagyon-nagyon hiányzik. Még szerencse, hogy van Sophie. Augusztus 11. Több ingatlanügynökségen is jártam, sajnos eredménytelenül. Végig kellett néznem egy sor olyan lakást, amelyről eleve tudtam, hogy nem érdekel, de muszáj volt, nehogy magamra vonjam a figyelmet. Szó, ami szó, nehéz volt körvonalazni az elvárásaimat... A harmadik ügynökség után feladtam. Bevallom, ekkor el is bizonytalanodtam. De később, amikor Sophie-ék utcájában sétálgattam, eszembe ötlött valami. Hiszek a jelekben. Bementem abba a házba, amelyik pont szemben van az övékével. Bekopogtam a házmesterhez, egy kövér, püffedt arcú asszonysághoz. Nem készültem fel előre, lehet, hogy éppen ezért alakultak ilyen szerencsésen a dolgok. Megkérdeztem, van-e kiadó lakás. Nem, nincs semmi. Vagyis semmi „említésre méltó”. Erre persze azonnal felfigyeltem. Megmutatott egy lakást a legfölső emeleten. A tulajdonos vidéken él, diákoknak adja ki minden évben. „Lakást” mondtam, jóllehet csupán egyetlen szobáról van szó, konyhasarokkal, vécé a folyosón. Az idén is egy egyetemista lakott benne, de nemrégiben visszamondta, és a tulajnak még nem volt ideje új bérlőt keresni. A hatodik emeleten van. A lift csak az ötödikig visz. Ahogy baktattunk fölfelé, megpróbáltam betájolni magam, és a folyosóra érve rájöttem, hogy nem lehetünk messze Sophie-ék lakásától. Szemben lesz!

Pontosan szemben! Amikor beléptünk, vissza kellett fognom magam, hogy ne rohanjak rögtön az ablakhoz. Miután körülnéztem (egy pillantással fel lehetett mérni az egészet, hiszen gyakorlatilag semmi látnivaló nincs benne), és a házmester a bérlőkre vonatkozó „házirenddel” kezdett traktálni (egy rakás lehangoló kötelezettség és tilalom), közelebb léptem az ablakhoz. Sophie-é valóban pont szemben van. Ez már nem is szerencse, ez kész csoda! Eljátszottam, persze csak módjával, a tétovázó bérlőjelölt szerepét. A helyiség berendezése szedett-vedett, az ágy olyan hepehupás, mint az őszi szántás, de mit számít. Miközben úgy tettem, mintha a vízcsapot ellenőrizném és a mennyezetet vizsgálgatnám, amely nemzedékek óta nem látott festéket, rákérdeztem az árra. Majd elmagyaráztattam magamnak – mert hát igen, végül is megfelel –, mi a teendőm a formaságokkal. Az asszonyság alaposan végigmért, mintha csak azon morfondírozna, hogy egy szemmel láthatólag már nem diákkorú férfi valón miért akar egy ilyen lyukban élni. Rámosolyogtam. Ehhez elég jól értek, és a nő, akiről sejteni lehetett, hogy már jó ideje nincs normális kapcsolata férfiakkal, máris le volt fegyverezve. Előadtam neki, hogy vidéken lakom, a munkám gyakorta Párizsba szólít, nem kedvelem a szállodákat, és hetente néhány napra egy ilyen hely nekem tökéletesen megfelel. Még elbűvölőbben mosolyogtam a banyára. Azt mondta, tőle felhívhatjuk a tulajt, erre leballagtunk. A lakása, éppúgy, mint az egész ház, múlt századi. Úgy tűnik, belül is minden évszázados. A levegőben padlóviasz és zöldségleves

szaga terjengett, amitől fölkeveredett a gyomrom. Nagyon érzékeny az orrom. A tulajdonos engem is a telefonhoz kért. Tőle is végighallgathattam a litániát a házban betartandó „illemszabályokról” (sic!). A vén marha. Eljátszottam a kötelességtudó bérlőt. Amikor a házmesterné újra átvette a kagylót, látszott rajta, hogy a pasas arról faggatja, neki mi a benyomása rólam. Úgy tettem, mintha a zsebemben keresgélnék, a kredencen sorakozó fotókat nézegetném, meg azt az ocsmány akvarellt, a sapkás, pisilő kissrácról. Tényleg azt hittem, hogy ilyen vackok már nem léteznek. A vizsgán viszont átmentem. Az asszonyság olyasmiket sutyorgott a telefonba, hogy „Igen, azt hiszem...”. A lényeg, hogy délután öt órakor Lionel Chalvin kivette a szobát, készpénzben leperkált egy tetemes összegű, háromhavi lakbérnek megfelelő kauciót, engedélyt kapott arra, hogy mielőtt elmegy, még egyszer megnézze a szobát, hogy úgymond lemérhessen egy-két dolgot. A nőszemély kölcsönadta a szabócentijét. Ezúttal hagyta, hogy egyedül menjek fel. Első utam az ablakhoz vezetett. Még annál is jobb a helyzet, mint reméltem. A két ház szintjei nem esnek teljesen egybe, így egy kicsit fölülről látok rá Sophie-ék lakására. Az előbb nem is vettem észre, hogy valójában két ablak is látszik, a nappalié és a hálószobáé. Mindkét ablakon muszlinfüggönyök vannak. Azonnal előkaptam egy tollat, és a noteszemben összeállítottam egy listát arról, mit kell beszereznem. Tekintélyes borravalót hagyva távoztam.

Augusztus 13. Nagyon elégedett vagyok ezzel a távcsővel. A csillagászati szaküzletben az volt az érzésem, mintha az eladó tökéletesen tudná, mire kell. Ez a bolt az amatőr csillagászok találkozóhelye, de valószínűleg a valamelyest szervezettebb és némi anyagi háttérrel rendelkező kukkolók is ide járnak. Azért gondolom ezt, mert egy infravörös készüléket is ajánlott, amely a távcsőre szerelhető, így sötétben is látni lehet vele, és ha úgy adódik, még digitális képeket is készít. Több mint tökéletes. A szobám felszerelése egyre jobban alakul. A házmester meglehetősen csalódottan vette tudomásul, hogy nem adok neki pótkulcsot, mint a többi bérlő, de nagyon nem szeretném, ha a főhadiszállásomon szaglászna. Egyébként nem ringattam magam illúziókba a szándékait illetően. Éppen ezért felszereltem egy cseles kis szerkezetet, amely nem engedi rendesen kinyitni az ajtót, és ügyeltem arra, hogy abban a sarokban, amelyre rá lehet látni, ne legyen semmi érdekes. Szerintem ezt elég jól kifundáltam. A szipirtyónak igen nehéz lesz ürügyet találnia arra, hogy előhozakodhasson nekem ezzel a számára nyilvánvalóan újszerű problémával. A falra felakasztottam egy parafa táblát meg egy jó nagy fehér táblát, amelyre filctollal lehet írni, és van egy asztalkám is. Mindent idehoztam, amit eddig összegyűjtöttem. Vettem egy új számítógépet – egy laptopot –, hozzá egy kis színes nyomtatót. Az az egyetlen gond, hogy nem jöhetek olyan gyakran, mint szeretnék, legalábbis eleinte, nehogy gyanút ébresszek, és a végén még hiteltelenné váljon az a kis

sztori, amit a szoba kibérlése érdekében rögtönöztem. Hamarosan majd előrukkolok azzal, hogy változott a munkám, ami megfelelő indok lesz arra, hogy miért jövök gyakrabban. Augusztus 16. Amióta Sophie-val találkoztam, nem volt szorongásrohamom. Időnként előfordul, hogy valamiféle merevség van bennem, amikor elalszom. Korábban ez az éjszakai szorongás előjele volt, s csaknem mindig úgy végződött, hogy verítékben úszva ébredtem fel és szakadtam ki az álmomból. A szorongás elmaradása jó jel. Azt hiszem, Sophie segít majd meggyógyulni. Paradox módon minél nyugodtabb vagyok, mama annál inkább jelen van. Tegnap éjszaka kiterítettem a ruháját az ágyra, hogy nézegessem. Kicsit megkopott, a kelméje már nem olyan bársonyos tapintású, mint régen, és a többszöri mosás ellenére, kissé távolabbról nézve, tisztán látszanak a sötétebb foltok. Sok volt a vér. Ezek a foltok hosszú időn át zavartak. Azt szerettem volna, hogy a ruha ugyanolyan makulátlan legyen, mint amilyen az esküvője napján volt. De most már nem bánom, hogy ott vannak, még ha halványan is, mivel biztatásnak érzem őket. Az egész életem bennük van. Ők jelentik a létemet, ők testesítik meg az akaratomat. A ruhán fekve aludtam el. Augusztus 17.

Tegnap éjjel megérkezett Sophie és Vincent. Nem számítottam rájuk. Szerettem volna ébren lenni a fogadásukra. De ma reggel, amikor felkeltem, már tárva-nyitva voltak az ablakaik. Semmi baj, már minden tökéletesen készen áll. Holnap Vincent korán reggel elutazik, Sophie viszi ki a reptérre. Nem fogok felkelni, hogy megnézzem őket, amikor elindulnak. Beérem a puszta információval, amihez Sophie e-mail fiókjából jutottam. Augusztus 23. Rettenetesen meleg van, néha kénytelen vagyok pólóra és sortra vetkőzni. Mivel nem akarom kinyitni az ablakot, amikor megfigyeléseket végzek, a szobában hamar elviselhetetlenné válik a hőség. Hoztam egy ventilátort, de idegesít a hangja. Marad tehát a verejtékezés. A strázsálásom eredményei amúgy bőségesen kárpótolnak a szenvedésért. Sophie-ék nem tartanak attól, hogy bárki is láthatja őket. Először is, mert egészen magasan laknak, aztán meg a szemben lévő háznak, az enyémnek, csak négy olyan ablaka van, ahonnan esetleg be lehetne látni hozzájuk. Ebből kettő belülről be van deszkázva. Mivel az enyém mindig csukva van, bizonyára azt gondolják, hogy itt senki nem lakik. A bal oldali szomszédom pedig egy elég fura fazon, zenész vagy valami ilyesmi, aki éjszaka él, és lehetetlen időpontokban megy el hazulról, igaz, a házirendet tiszteletben tartja. Hetente kétszer-háromszor hallom, ahogy lábujjhegyen oson vissza a lakásába.

Bármikor érnek is haza Sophie-ék, én mindig a megfigyelőposztomon vagyok. Legfőképpen a szokásaikat tanulmányozom. A szokások változnak legkevésbé, azokra támaszkodunk, azok jelentik a szilárd alapot. A szokásokban meg lehet bízni. Ezért kell annyit dolgoznom rajtuk. Egyelőre csak az apróbb dolgokkal foglalkozom. Pontosan lemérem, hogy meddig tartanak bizonyos ténykedések. Így például Sophie nem kevesebb, mint 20 percet tölt a fürdőszobában zuhanyozással és testápolással. Én ezt rengetegnek tartom, de hát jó, Sophie nő. S még akkor is köntösben jön ki, és aztán visszamegy az arcát kenegetni, sőt gyakran még egyszer, hogy igazítson a sminkjén. Miután ezt alaposan kifigyeltem, és mivel Vincent nincs itthon, kihasználtam az alkalmat. Mihelyt Sophie bement a fürdőszobába, átszaladtam hozzájuk, felkaptam a karóráját, amit az ágya melletti éjjeliszekrényre tett le, és már loholtam is vissza. Szép kis óra. A hátlapjába vésett felirat szerint az apjától kapta a diplomaosztójára, 1993-ban. Augusztus 25. Most már Sophie apját is ismerem. Vitathatatlanul hasonlítanak egymásra. Tegnap érkezett. A bőröndjéről ítélve nem marad sokáig. Magas, hatvanas férfi, vékony és elegáns. Sophie imádja. Olyan andalogva mentek az étterembe, akár egy szerelmespár. Ahogy elnéztem őket, óhatatlanul is eszembe jutott az az idő, amikor Madame Auverney, Sophie anyja még élt. Gondolom, róla is beszélgettek.

De sohasem gondolhatnak rá annyit, mint én. Ha még élne, most nem itt tartanánk... Micsoda pech. Augusztus 27. Patrick Auverney, született 1941. augusztus 2-án. – 1969: építészmérnöki diploma (Párizs) – 1969. november 8.: házasság Catherine Lefebvre-rel. – 1971: Samuel Génaud-val és Jean-François Bernardral (üzlettársak) megalapítja a R'Ville ügynökséget, székhelye: Rambuteau utca 17., majd Tour-Maubourg utca 63. (Párizs). – 1974: megszületik egyetlen leánya, Sophie. – 1975: az Auverney család az Italie sugárút 47-be költözik. – 1979. szeptember 24.: kimondják a házaspár válását. – 1980: Patrick Auverney házat vásárol Neuville-Sainte-Marie-ban (Seine-et-Marne megye), és odaköltözik. – 1983. május 13.: házasságot köt Françoise Barret-Pruvostval. – 1987. október 17.: Françoise autóbalesetben meghal. – Ugyanebben az évben Auverney eladja a vállalati részvényeit. – Egyedül él. – A régiójában néhány önkormányzatnál építészeti és urbanisztikai tanácsadói tisztséget tölt be. Augusztus 28. Auverney úr csak három napig maradt. Sophie kikísérte az állomásra. A munkája miatt nem tudta megvárni a vonat indulását. Én maradtam. Alaposan megfigyeltem a jóembert. Kihasználtam az alkalmat, és róla is készítettem pár fotót.

Augusztus 29. Az utcában nehéz parkolni, még most, augusztusban is. Nemegyszer látom, hogy Sophie ideoda tekereg, míg végre talál egy helyet, sokszor elég messze a házuktól. Sophie és a férje általában metróval járnak. Sophie csak akkor használja a kocsiját, ha a munkája valamelyik külvárosba szólítja, vagy ha sok a csomagja. Két olyan utca van, ahol a városvezetés még nem szereltetett fel parkolóórát. Ezt persze az egész környék tudja, és valóságos csatát vívnak azért a pár helyért. Sophie néha a legközelebbi nyilvános parkolóban hagyja az autót. Ma este hét óra körül ért haza, és ahogy az ilyentájt gyakran megesik, egyetlen szabad helyet sem talált. A mozgássérülteknek fenntartott helyen állt meg (ez nem helyes, Sophie, ez nem méltó egy kötelességtudó állampolgárhoz!) addig, amíg felszaladt, hogy letegye a három nagy szatyrot. Fénysebességgel ért vissza. Azonnal észrevettem, hogy a táskája nincs nála. Azt fennhagyta a lakásban. Egy másodpercet sem vártam. Alig szállt vissza az autóba, én már rohantam fel a lépcsőjükön, be a lakásba. Izgatott voltam, de ezeket a mozdulatokat gondolatban már százszor elismételtem. Sophie a táskáját az ajtó mellett lévő asztalkára tette. Megkerestem benne az új tárcáját, és az új személyi igazolványát kicseréltem a régire, arra, amit még júliusban loptam el tőle. Nyilván nem fogja mindjárt észrevenni a cserét. Mikor nézegeti az ember a személyi igazolványát? Szép lassan kezdem csepegtetni a mérget.

Szeptember 1. Megnéztem a nyaraláson készült fotóikat. Vincent benne hagyta őket a digitális fényképezőgépben. Istenem, milyen ostoba képek! Sophie az Akropoliszon, Vincent egy hajón, a Kikládoknál... Micsoda unalom! De azért találtam valami izgalmasat is. Harmincévesek. A szex jelentős szerepet játszik az életükben. Disznó képeket is csináltak. Ó, semmi igazán látványos! Sophie-val kezdődik, aki átszellemült arccal masszírozza a melleit (kinn a napon), aztán néhány elrontott felvétel jön, amelyen megpróbálták lefényképezni, amint Vincent hátulról hatol be Sophie-ba. Azért csak megtaláltam a boldogságomat (ha szabad ezt mondanom): négy-öt képet, melyen Sophie éppen a férje farkán oboázik. Nagyon jól felismerhető rajtuk. Készítettem digitális másolatokat, és ki is nyomtattam őket színesben. Szeptember 5. Ez az a fajta figyelmetlenség, melyet egy nő nem követhet el túl gyakran. Ma este Sophie rádöbbent, hogy valami gubanc van a fogamzásgátlója körül. Holott megvan a kialakult szedésrendje, de nem fér hozzá kétség: a ma esti szem hiányzik a levélről. Nem cserélte össze a napokat, egész egyszerűen hiányzik egy tabletta. Szeptember 19. Az egész csupán ügyesség, gyorsaság kérdése. Finoman kell csinálni, érzéssel. Távolról és nagyon

rövid ideig, de sokszor megfigyeltem például, hogy Sophie hogyan végzi a bevásárlást. Itt, a sarki Monoprix-ben. Az ember észre sem veszi, hogy mennyire a szokás rabjává válik, még az élet legapróbb dolgaiban is. Sophie is szinte mindig ugyanazt az útvonalat járja be az üzletben, szinte mindig ugyanazokat a termékeket emeli le a polcról, szinte ugyanazokkal a mozdulatokkal. Így például, miután fizetett a pénztárnál, arra az időre, amíg sorban áll a friss pékáruknál, a nejlonszatyrokat lerakja a bevásárlókocsik melletti pultra. Tegnap este a vaját kicseréltem egy másikra, és a kávéja helyett is egy másik márkát csempésztem be. Finom, alig észrevehető, de fokozatos kis lépések. Ostobán hangzik, de a fokozatosság kulcsfontosságú. Szeptember 15. Tegnap Sophie két jegyet rendelt Interneten a Vaugirard Színházba, október 22-ére. A Cseresznyéskertet akarja megnézni (már megint ez a vonzódás az oroszokhoz), amelyben valami filmszínész is játszik, a nevét folyton elfelejtem. Jó korán akcióba lépett, a darab ugyanis minden bizonnyal telt házzal fog menni, és később lehetetlen lesz jegyhez jutni. Másnap küldtem egy e-mailt a címéről, és áttetettem a foglalást a következő hétre. Szerencsém volt, akadt még pár hely. Biztos vagyok benne, hogy jól választottam, mivel Sophie határidőnaplója szerint aznap a Lanzer vállalati estjére hivatalosak. Mivel kétszer is alá volt húzva, gondolom, valami miatt fontos lehet. A módosítást

kérő e-mailt és a színház válaszát persze gondosan kitöröltem. Szeptember 19. Nem tudom, Sophie-nak volt-e ma reggelre megbeszélt találkozója, de hogy nem ért oda időben, az biztos. Ellopták a kocsiját! Lemegy – most az egyszer sikerült helyet találnia a parkolóóra nélküli utcában –, és az autó sehol. Irány a rendőrség, hogy bejelentse a lopást – ráment egy csomó ideje... Mondhatnak bármit a rendőrségről, azért az embert időnként csak megnyugtatja, amikor közelről látja, hogy teszik a dolgukat. Sophie viszont szívesen meglett volna nélküle. Ezt Valérie barátnőjének írta, akivel minden titkát megosztja. A zsaruknak egyetlen napba sem telt, hogy megtalálják a kocsit... a szomszéd utcában. Sophie bejelentette, hogy ellopták a kocsiját, holott egyszerűen csak elfelejtette, hol parkolt le vele. A zsernyákok kedvesek voltak, de azért mégiscsak kellemetlen: egy csomó papírmunka. Legközelebb nem szabad ilyen szórakozottnak lenni... Ha tehetném, azt tanácsolnám Sophie-nak, hogy nézesse meg a gyújtást, mert nincs túl jó állapotban. Szeptember 21. Amióta hazajöttek a nyaralásból, többször előfordul, hogy a szerelmeseim nincsenek itthon hétvégén, sőt olykor hét közben is eltűnnek egy-egy teljes napra. Nem tudom, hová mehetnek ilyenkor. Nem hiszem, hogy egyszerűen csak kirándulgatnak. Ezért tegnap elhatároztam, hogy utánuk megyek.

Reggel nagyon koránra állítottam be az ébresztőórát. Borzasztó nehezemre esett felkelni, mert mostanában alig tudok elaludni, rosszakat álmodom, kimerülten ébredek. Teletankoltam a motort. Amint láttam, hogy Sophie behúzza a függönyöket, máris lementem az utcára, és készenlétben álltam a sarkon. Pontban nyolckor léptek ki a házból. Iszonyúan kellett ügyeskednem, nehogy kiszúrjanak. Még így is kockáztattam. A semmiért... Közvetlenül az autópálya előtt Vincent becsusszant két kocsi közé, hogy még megpróbáljon átjutni a sárgán. Ösztönösen utánahajtottam, ami hiba volt, mert épp csak le tudtam fékezni, hogy ne ütközzem nekik, kisodródtam, a motor irányíthatatlanná vált, eldőlt, és jó tíz métert csúsztam az aszfalton. Képtelen voltam megmondani, hogy megsérültem-e, vagy csak fáj mindenem... Hallottam, hogy leáll a forgalom, olyan volt, mintha egy filmet néztem volna, és valaki hirtelen levette volna a hangot... Lehettem volna kába, letaglózhatott volna a sokk, de nem, épp ellenkezőleg, rendkívül tiszta volt a tudatom. Láttam, ahogy Sophie és Vincent kiszállnak a kocsiból, más kíváncsi autósokkal együtt felém rohannak: egész tömeg verődött össze körülöttem, mielőtt még föltápászkodhattam volna. Úgy éreztem, őrült energia munkál bennem. Miközben az elsőként odaérők fölém hajoltak, sikerült arrébb csúsznom, és kiszabadítanom magam a motor alól. Felálltam, és ekkor Vincent-nal találtam magam szemközt. A bukósisak még mindig rajtam volt, a plexije le volt hajtva, szemtől szemben láttam. „Jobban tenné, ha nem mozogna” – ezt mondta. Mellette ott állt Sophie, aggódó tekintettel, félig

elnyílt szájjal. Soha nem láttam még ilyen közelről. Mindenki tanácsokat osztogatott és összevissza beszélt, hogy mindjárt itt lesz a rendőrség, hogy jobb lenne, ha levenném a sisakomat, és leülnék, hogy a motor megcsúszott... gyorsan ment... nem, az autó vágott ki elé... Vincent a vállamra tette a kezét. Megfordultam, ránéztem a motorra. Átfutott az agyamon, hogy még mindig jár. Úgy tűnt, sehol nem szivárog a benzin, így léptem egyet felé – és ekkor másodszor is elment a hang. Hirtelen mindenki elhallgatott, azon töprengve, vajon miért tolom félre azt a fickót a koszos pólóban és hajolok le a motoromhoz. Aztán egyszeriben mindenkinek leesett a tantusz, hogy fel akarom állítani. Erre még a korábbinál is nagyobb hangzavar tört ki. Egyesek még arra is készek lettek volna, hogy visszatartsanak, de addigra már felállítottam a motort. A testem jéghideg volt, úgy éreztem, megállt bennem a vér. Néhány másodperc leforgása alatt indulásra kész voltam. Nem tudtam megállni, hogy ne forduljak még egyszer Sophie és Vincent felé, akik döbbenten meredtek rám. Valószínűleg ijesztő lehetett az elszántságom. A járókelők kiáltozása közepette elhajtottam. Most már ismerik a motoromat, a ruhámat, mindent le kell cserélnem. Megint egy csomó kiadás. A Valérienek írt e-mailjében Sophie azt feltételezi, hogy a motoros azért menekült el, mert a motor lopott volt. Nagyon remélem, hogy sikerül a háttérben maradnom. Ez a kis esemény nyomot hagy bennük egy időre, figyelni fognak a motoros fazonokra, másképp néznek rájuk ezután. Szeptember 22.

Verítékben úszva ébredtem fel az éjszaka kellős közepén, a mellkasomban szorítást éreztem, minden tagom remegett. A tegnapi ijedtség miatt nincs is mit csodálkozni ezen. Álmomban Vincent elcsapta a motoromat. Az aszfalt felett repültem, a ruhám színe megváltozott, teljesen fehér lett. Nem kell hozzá nagy tudomány, hogy megfejtsem a nyilvánvaló szimbolikát: holnap lesz mama halálának az évfordulója. Néhány napja levert vagyok, nehéz a lelkem. Nem lett volna szabad rászánnom magam arra a motorozásra ilyen gyenge és ideges állapotban. A mama halála óta annyi mindent összeálmodtam már, ezek sokszor valóságos jelenetek, amelyeket az agyam valamikor régen rögzített. Mindig megdöbbent ezeknek az emlékeknek a szinte fényképszerű pontossága. Valahol az agyamban egy őrült mozigépész rejtőzik. Néha olyasmiket vetít, hogy a mama az ágyamnál ül, és mesét mond nekem. Ezek a közhelyszerű képek fájdalmasak lennének, ha nem társulna hozzá a hangja. Különleges rezgése a fülembe cseng, minden ízemben beleremegek. Este soha nem ment el hazulról anélkül, hogy rövid időre be ne nézett volna hozzám. Emlékszem az egyik bébiszitterre, egy új-zélandi diáklányra... Vajon miért látom őt gyakrabban álmomban, mint a többieket? A mozigépészt kellene megkérdeznem. Mama tökéletes kiejtéssel beszélt angolul. Órákat töltött azzal, hogy angolul olvasott nekem meséket... Nekem ugyan nem sok érzékem volt hozzá, de a mama nagyon türelmesen bánt velem... Nem olyan régen pedig a nyaralásokról álmodtam. Kétévente elutaztunk a

normandiai házba (papa csak hétvégenként csatlakozott hozzánk). A vonatúton hatalmasakat kacagtunk. Az emlékek egész évben kísértenek. Az évnek ebben a szakaszában azonban a mozigépész mindig ugyanazokat a tekercseket veszi elő: a mama, tiszta fehérben, amint kirepül az ablakon. Ebben az álomban pont olyan az arca, mint amilyennek az utolsó napon láttam. Gyönyörű délután volt. Mama sokáig álldogált az ablaknál. Azt mondta, szereti nézni a fákat. Én a szobájában ültem, beszélgetni próbáltam vele, de nehezen jöttek a számra a szavak. Annyira fáradtnak látszott. Mintha az összes energiája arra összpontosult volna, hogy a fákat nézi. Időnként felém fordította a fejét, és kedvesen rám mosolygott. Hogy is gondolhattam volna, hogy ez a kép lesz róla az utolsó? Egy csöndes, de igen boldog pillanat emlékét őrzöm róla. Egyek voltunk, ő meg én. Tudom. Amikor kimentem a szobából, lázasan megcsókolta a homlokomat, azzal a csókkal, amelyben aztán soha többé nem volt részem. Azt mondta: „Szeretlek, Frantz.” A mama mindig ezt mondta, amikor elmentem. Pereg a film, látom, amint elhagyom a szobát, lemegyek a lépcsőn, és néhány másodperccel később a mama egyetlen lendülettel kiveti magát az ablakon, mint akit semmi sem tudott volna megingatni. Mintha én nem is léteztem volna. Ezért gyűlölöm őket ennyire.

Szeptember 25. Most már tudom. Sophie megírta Valérie barátnőjének, hogy házat keresnek Párizstól északra. Mindenesetre nagy titokzatoskodással kezeli ezt az ügyet. Ezt elég gyerekesnek találom. Ma van Vincent születésnapja. Kora délután felmentem a lakásba. Gond nélkül megtaláltam az ajándékot, egy könyvméretű, csinos kis csomagot, méghozzá a Lancel divatház emblémájával, kérem szépen. Egész egyszerűen a fehérneműs fiókjába dugta. Magammal vittem. El tudom képzelni, hogy pánikol majd este, amikor át kellene adnia az ajándékot... A lakás minden szegletét fel fogja túrni. Két-három nap múlva majd visszaviszem a csomagot. Úgy döntöttem, hogy a fürdőszobai szekrénybe rakom, a papírzsebkendő-csomagok és a szépségápolási szerek mögé... Az én kis szomszédaim nyitott ablaknál élvezhetik az életet. Így aztán két nappal ezelőtt, amikor Sophie és a férje hazaértek, láttam őket szeretkezni. Sajnos nem tudtam mindent tisztán kivenni, de ennek ellenére meglehetősen izgató volt a látvány. Az én kis gerlicéim nem nagyon ismernek tabukat: nyalják, szopogatják egymást, ilyen póz, olyan helyzet – élettől lüktető, szép ifjúság. Csináltam fényképeket. A digitális gép, amit vettem, igazán kitűnő. A laptopomon kicsit megszerkesztettem a felvételeket, a legjobbakat kinyomtattam, és feltűztem a parafa táblámra. Amúgy a tábla igen gyorsan betelt, és a szoba nagy része is a madárkáim fotóival van kitapétázva.

Tegnap este, amikor Sophie és a férje lekapcsolták a villanyt, elnyúltam az ágyamon, és ezeket – az egyébként korántsem tökéletes – képeket nézegettem. Valami vágyféleség tört rám. Ezért inkább gyorsan elaludtam. Sophie nagyon bájos, s ahogy meg tudom ítélni, igen jó az ágyban, de nem szabad összekeverni a dolgokat. Tisztában vagyok vele, hogy a lehető legkevesebb érzelmet kell vinnem kettőnk kapcsolatába, az is épp elég már, hogy akaratom ellenére ellenszenvesnek találom a férjét. Október 1. Ingyenes szervereken létrehoztam magamnak felhasználói fiókokat, és több szimulációt is végrehajtottam. A tervem, ahogy mondani szokták, megérett, és kezdetét veheti az „e-mailek összezavarása” hadművelet. Egy kis időbe beletelik majd, mire Sophie észreveszi, hogy néhány elektronikus levelén előző vagy következő napi dátum szerepel, ahhoz képest, ahogy ő a feladásukra emlékszik. Hiába, az agyunk néha csúnya tréfákat űz velünk... Október 6. Időbe telt, míg eladtam a motoromat, vettem egy másikat, és egy új ruhát is beszereztem. Jó, persze nem ez tartott sokáig, hanem úgy éreztem, megrendült az önbizalmam. Mint amikor valaki leesik a lóról, összetöri a képét, és utána fél újra nyeregbe szállni. Nekem is úrrá kellett lennem a félelmeimen. Ennek köszönhetően, még ha most nem is vagyok

olyan felszabadult, mint azelőtt, ezúttal minden remekül ment. Az északi autópályán indultak el, Lille irányába. Általában, ha elmennek itthonról, estére mindig visszaérnek, ezért bíztam benne, hogy most sem mennek túl messzire, és igazam is lett. Tulajdonképpen egyszerű a helyzet: Sophie és a férje vidéki házat keresnek. Egy senlisi ingatlanügynökhöz igyekeztek. Alig tértek be az irodába, már jöttek is kifelé egy pasassal, akiről egyetlen szokásos kellék sem hiányzott: tipikus öltöny, cipő és frizura, hóna alatt dosszié, hozzá a jól ismert „szakértő, egyben jó haver” arckifejezés, ami annyira jellemző ennek a szakmának a képviselőire. Követtem őket, de az alsóbbrendű utakon a dolog nem volt túl egyszerű. A második ház után ezért inkább úgy döntöttem, visszafordulok. Ahogy megérkeznek egy házhoz, körülnéznek, építészeti jellegű megjegyzéseket tesznek, több-kevesebb időt belül is eltöltenek, kijönnek, töprengő arccal körbejárják a portát, még egy ideig kérdezősködnek, majd továbbindulnak a következő címre. Nagy házat keresnek. Nyilvánvalóan megvan rá a pénzük. Azok, amiket eddig megnéztek, lakott területen kívül vagy szomorkás falvak szélén állnak, de mindig nagy kert tartozik hozzájuk. Azt hiszem, nem fogok különösebben foglalkozni azzal a vágyukkal, hogy vidéken víkendezzenek. Pillanatnyilag ez egyáltalán nem fér bele a már olyan szépen körvonalazódó tervembe. Október 12.

A tesztfájlokból, amiket Sophie magának küldözget, látom, hogy komolyan aggódik a memóriáját illetően. Vettem a bátorságot, és a második tesztjét kicsit megkavartam azzal, hogy módosítottam a pontos időpontját. Általában beérem annyival, hogy hébehóba meghamisítom a dátumokat, az sokkal alattomosabb, mert látszólag nincs benne semmi logika. Sophie még nem tudja, de a logikája szép lassan én leszek. Október 22. Ma este az ablaknál állva vártam, hogy a gerlicéim hazaérjenek a színházból. Már jó korán itthon voltak... Sophie egyszerre tűnt gondterheltnek és önmagára dühösnek. Vincent megnyúlt képpel baktatott, mint aki alaposan felbosszantotta magát, hogy egy ilyen tökkelütött nőt vett feleségül. Lefogadom, hogy csinos kis jelenetet vághatott le a színház pénztáránál. Még két-három ilyen eset, és mindent meg fog kérdőjelezni. Azon tűnődöm, Sophie vajon megtalálta-e már a régi személyijét, és mit érzett akkor, amikor rábukkant Vincent születésnapi ajándékára a fürdőszobában... Október 39. Sophie nincs valami jól. A Valérie-nek írt emailjének hangvétele sokat elárul a hangulatáról. Persze csupa apróságról van szó, de épp ez az: egy nagyobb eseményt meg lehet próbálni körülhatárolni, megkísérelhetünk magyarázatot találni rá, de ami

vele történik, az olyan jelentéktelen, annyira megfoghatatlan... A halmozódás az, ami nyugtalanító. Feledékenység... nem, nem erről van szó... Elveszíteni egy szem tablettát? Kétszer bevenni, anélkül, hogy észrevenné? Következetlenül vásárolgatni, elfelejteni, hol parkolt le a kocsijával, nem tudni, hová rejtette a férje születésnapi ajándékát... Mindennek akár nem is kellene jelentőséget tulajdonítani. Igen ám, de az ajándékot olyan eszement helyen megtalálni, mint a fürdőszoba, és nem emlékezni, hogy oda tette volna, az viszont már... Egy e-mail, amit emlékezete szerint hétfőn küldött el, de végül is kedden ment el, bizonyítékkal rendelkezni arról, hogy módosított egy színházi jegyfoglalást, és nem emlékezni rá... Sophie minderről beszámolt Valérie-nek. És egyre többször fordulnak elő vele ilyen dolgok. Vincent-nak még nem szólt róla. De ha ez így megy tovább, kénytelen lesz. Rosszul alszik. A fürdőszobájukban találtam egy „növényi alapú” gyógyszert, amolyan nőknek való kutyulékot. A szirupváltozatát vette meg, egy kávéskanállal kell belőle bevenni elalvás előtt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eljutunk idáig. November 8. Tegnap elmentem a Percy's központjába. Sophie nem dolgozott. Vincent-nal már viszonylag korán reggel elmentek hazulról. Azzal az ürüggyel, hogy egy közeljövőben esedékes árverésről érdeklődöm, összehaverkodtam a recepciós lánnyal.

A stratégiám roppant egyszerű: számszerűen több nő van, mint férfi. Technikai szempontból az ideális áldozat egy harmincöt-negyven közötti egyedülálló nő, akinek még nincs gyereke. A nő kövér, pufók képű, rettenetes illatfelhő lengi körül, nem visel karikagyűrűt, és nem maradt érzéketlen a mosolyomra (sem arra a néhány ostoba és olcsó tréfára, amit megeresztettem a következő árverés katalógusában látható kortárs műalkotásokról). Nem lesz könnyű játszma, ezzel tisztában vagyok, de ez a lány talán a megfelelő jelölt lehet számomra. Amennyiben elég jól ismeri Sophie-t. Ha nem, talán akaratlanul is elvezet egy másik, hozzá közelebb álló személyhez. November 12. A net egy gyilkosok által fenntartott hatalmas szupermarket. Minden föllelhető rajta: fegyverek, drog, lányok, gyerekek, tényleg minden. Az egész csupán türelem és pénz kérdése. Nekem van mindkettő. Így aztán meg is találtam, amit kerestem. Kisebb vagyonba került, ami még nem is lenne baj, de két hónapot kellett rá várni, ez viszont már majd' megőrjített. No mindegy, végre megjött a csomag az USA-ból, száz rózsaszín kis kapszulával. Egyet megkóstoltam, abszolút semmi íze, tökéletes. Eredetileg ez egy forradalminak kikiáltott fogyókúrás gyógyszer. A 2000-es évek elején a laboratórium több ezret eladott belőle, főként nőknek. Nem véletlenül: ehhez fogható hatású fogyasztószer addig nem létezett. Csakhogy a termékről kiderült, hogy serkenti a monoaminoxidáz-termelést, vagyis egy olyan

enzimet szabadít fel, amely elpusztítja az ingerületátvivő anyagokat: a fogyasztó hatású molekula egyfajta „prodepresszáns” volt. Erre az elkövetett öngyilkosságok számából jöttek rá. A világ legnagyobb demokráciájában a laboratóriumnak semminemű nehézséget nem okozott eltussolni az ügyet. A pert a leghatékonyabb igazságérzet-gátlóval kerülték el: csekk-könyvvel. A recept egyszerű: a határozott ellenállást egy nulla hozzáadásával fegyverzik le. Annak senki nem tud ellenállni. A terméket kivonták ugyan a piacról, de természetesen képtelenség volt begyűjteni azt a több ezer kapszulát, amit addigra már eladtak, s ami az internet révén azonnal az egész világra kiterjedő üzérkedés tárgya lett. Ez a szarság igazi emberiségellenes bomba, de mégis veszik, mint a cukrot, hihetetlen. Lányok ezrei inkább meghalnak, de kövérek nem akarnak lenni. Egy füst alatt flunitrazepámot is beszereztem, amit erőszakdrognak is szokás nevezni. A molekula előbb passzivitást, majd zavarodott tudatállapotot idéz elő, amnéziás tünetekkel. Nem hiszem, hogy a közeljövőben bevetném, de nem árt, ha készenlétben tartom. S hogy teljes legyen az arzenál, találtam egy szuperhatékony bódítót: egy érzéstelenítő hatású altatószert. Az ismertető szerint pár másodperc alatt hat. Mégiscsak rászántam magam. Már vagy két hete töröm rajta a fejem, mérlegelem az előnyöket és a kockázatot, tanulmányozom a műszaki megoldásokat. Szerencsére az utóbbi években a technika rengeteget fejlődött, végül is ez volt a döntő érv. Mindössze három mikrofont vettem. Kettőt a nappaliban helyeztem el, egyet pedig természetesen a hálóban.

Nagyon diszkrétek, a kerületük csupán három milliméter, a hangra kapcsolnak be, amit aztán nagy befogadóképességű minikazettákra rögzítenek. A nehézséget inkább majd az okozza, hogyan fogom őket visszaszerezni. A felvevőegységet a vízóraszekrényben rejtettem el. Majd figyelnem kell, mikor jön a leolvasó. A közös képviselő néhány nappal korábban általában ki szokott tenni egy értesítőt a levélszekrények mellé. November 16. Az eredmény kitűnő: a felvételek tökéletesek. Mintha én is a lakásban lennék. Egyébként, ott is vagyok... Nagy öröm hallani a hangjukat. Mintha a sors meg akart volna jutalmazni azért, hogy ilyen vállalkozó szellemű voltam: már az első este élőben hallgathattam a szerelmi játszadozásukat. Elég különös volt. Egyre több igazán intim dolgot tudok meg Sophie-ról... November 20. Sophie nem érti, mi történik az e-mailjeivel. Létrehozott egy új fiókot. Mivel fél, hogy elfelejti a jelszavát, most is – ahogy mindig – elmentette a gépén a teljes belépést. Elég csak megnyitni, már benn is van az ember. A bizalmának köszönhetően mindenhová könnyűszerrel bejuthatok. Egyébként, ha netalántán úgy döntene, hogy ezután másképp csinálja, akkor sem telne sokkal több időbe, hogy megszerezzem a jelszót. Valérie barátnőjének írt üzeneteiben a „fáradtságát” emlegeti. Azt mondja,

nem akarja Vincent-t ilyesmivel terhelni, de az a benyomása, hogy sokszor van emlékezetkiesése, és előfordul, hogy „irracionális dolgokat” művel. Valérie azt tanácsolja, forduljon orvoshoz. Nekem is ez a véleményem. Annál is inkább, mivel igen nyugtalanul alszik. Gyógyszert váltott, ezúttal kék kapszulákat szed. Nekem ez sokkal praktikusabb, mivel könnyen szétnyitható és visszazárható, a készítmény soha nem érintkezik közvetlenül a nyelvvel, ami pont kapóra jön, mivel az altatóm enyhén sós ízű. Megtanultam, hogyan kell az adagolással az alvási idejét befolyásolnom (a mikrofon tanúsága szerint kicsit horkol tőle). Valóságos gyógyszerszakértővé, molekuláris művésszé válok mellette. Meg kell, hogy mondjam, tökéletesen kézben tartom a dolgokat. Sophie megosztja Valérie-vel a gondjait, kataleptikus álmokról panaszkodik, ami után napközben csak kóvályog. A gyógyszerész orvoshoz akarja küldeni, de Sophie hallani sem akar róla. Ragaszkodik a kék kapszuláihoz. Nekem semmi kifogásom ellenük. November 23. Sophie csapdát állított nekem! Nyomoz. Egy ideje tudom, hogy megpróbálja ellenőrizni, nem követik-e. Azért attól még messze jár, hogy rájöjjön: le is hallgatják. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a legutóbbi húzása megijesztett. Arra gondolok, azért gyanakszik, mert valahol hibát követtem el. De nem tudom, hol. És mikor. Amikor ma reggel eljöttem tőlük, óriási szerencsém volt, a lábtörlőn ugyanis észrevettem egy barna

papírfecnit, a színe ugyanolyan volt, mint az ajtóé. Sophie minden bizonnyal elinduláskor csempészte az ajtó és a keret közé, és amikor kinyitottam az ajtót, kiesett. Képtelenség kitalálni, hol lehetett pontosan. Nem ácsoroghattam sokáig a lépcsőházban. Visszamentem a lakásba, hogy gondolkodjam, de nem igazán tudtam, mitévő legyek. Ha eltüntetem a papírdarabkát, azzal Sophie gyanúját igazolom. Ha máshová teszem, akkor is az ő föltevését erősítem meg. Vajon hány ilyen csapdát állíthatott, amelyekbe észrevétlenül belesétáltam? Fogalmam sem volt, mit lépjek. Végül egy radikális megoldás mellett döntöttem: a csapda helyébe ellencsapdát állítok. Vettem egy kisméretű feszítővasat, és visszamentem a lépcsőházba. Néhány helyre becsúsztattam, sőt ki is nyitottam az ajtót, hogy a feszegetési kísérletek még hatékonyabbnak tűnjenek. Tempósan kellett dolgoznom, mivel bármennyire is igyekeztem, a művelet mégiscsak zajjal járt, és napközben a házban mindig van itthon valaki. Gyotsan szemügyre vettem az eredményt: viszonylag jól sikerült egy elvetélt betörési kísérletet szimulálnom, a feszítővas ütötte rések miatt keletkező huzat pedig magyarázatot ad majd arra, miért hullott a földre a papírdarab. Azért továbbra is aggódom. Fokoznom kell az éberségemet. Ugyanazokat a cikkeket vásárolom a Monoprix-ben, mint ő. Pontosan ugyanazokat. De mielőtt még a pénztárhoz érnék, beteszek a kosárba egy méregdrága whiskyt. Ügyelek arra, hogy olyan márkát vegyek, ami náluk is megtalálható a bárszekrényben, Vincent kedvencét... Miközben Sophie sorban áll a pékárunál, kicserélem a szatyrokat, és kifelé menet

odasúgok néhány szót a biztonsági őrnek a szürkekabátos hölgyre vonatkozóan. Az utca túloldalán odaállok a bankjegykiadó automatához, mintha pénzt vennék ki: ideális megfigyelőhely. Látom, hogy Sophie meglepődik, amikor odalép hozzá a biztonsági őr. Nevet. Nem sokáig. Követnie kell az őrt, hogy ellenőrizzék... Sophie több mint egy órát maradt az üzletben. Két egyenruhás rendőr is befutott. Nem tudom, mi történhetett. Magába roskadva jött ki a Monoprix-ből. Most már tényleg nem ártana orvoshoz mennie. Nem szabad tovább halogatnia. December 5. Szeptember óta rendszeresek az árverések a Percy's-nél, de nem tudok rájönni, mitől függ, hogy Sophie részt vesz-e rajtuk vagy sem. Teljesen átláthatatlan, nem állnak rendelkezésemre olyan információk, hogy ez min múlik. Tegnap este kilenckor is volt egy aukció. Negyed tízig vártam, s mivel látszott, hogy Sophie nem szándékozik elmozdulni a tévé elől, odamentem. Rengetegen voltak. A recepciós lány mosolyogva fogadta az érkezőket a terem bejáratánál, és mindenkinek átnyújtott egy fényes papírra nyomott, mutatós katalógust. Azonnal rámismert, és különleges, bátorító mosolyt küldött felém, amit viszonoztam, de azért nem vittem túlzásba. Az árverés sokáig elhúzódott. Egy jó órát benn maradtam, majd néhány pillanatra kijöttem az előcsarnokba. A lány a megmaradt brosúrákat számolgatta, időnként a kezébe nyomott egyet a

hébe-hóba még betoppanó, megkésett érdeklődőknek. Beszédbe elegyedtünk. Sikerült jó irányba terelnem a társalgást. Andrée-nak hívják – világéletemben utáltam ezt a keresztnevet. Állva még dagadtabbnak tűnik, mint a pult mögött. A parfümje továbbra is borzalmas, jóllehet a múltkor, közvetlen közelről még undorítóbbnak tűnt. Meséltem neki néhány sztorit, amit viszonylag jól ismerek. Megnevettettem. Eljátszottam, hogy vissza kell mennem az árverésre, de az utolsó pillanatban, miután tettem néhány lépést a terem irányában, úgy döntöttem, megpróbálok mindent egyetlen lapra feltenni. Megfordultam, és megkérdeztem, meghívhatom-e egy pohár italra, miután végzett. Idétlenül affektált, éreztem, hogy nagyon hízeleg neki a kérdésem. A forma kedvéért akadékoskodott egy kicsit, hogy az aukció után még egy csomó dolga lesz, de arra azért ügyelt, nehogy véletlenül túl elutasítónak mutatkozzék. Végül alig negyedórát kellett várnom rá. Hívtam egy taxit, és elvittem egy bárba, a körúton, az Olympiával szemben. Emlékeztem rá, hogy itt szűrtek a fények, meg hogy koktélokat és angol sört szolgálnak fel, és enni is bármikor lehet. Álmosítóan unalmas este volt, de biztos vagyok benne, hogy a jövő szempontjából igenis termékeny. Annyira szánalmas ez a lány. Tegnap este végignéztem a szerelmeseim hancúrozását. Sophie szemmel láthatólag nem túl nagy odaadással vett részt benne. Bizonyára máshol jártak a gondolatai. Szinte beroskadtam az ágyba, és azonnal el is aludtam.

December 8. Sophie-nak megfordult a fejében, hogy nem a számítógépével van-e baj. Hogy valaki esetleg nem fér-e hozzá távolról – ám nem tudja, hogyan deríthetné ki. Létrehozott egy új fiókot, és ezúttal nem mentette el a gépére a jelszót. Több mint hat órámba telt, míg végre bejutottam. A fiók üres volt. Megváltoztattam a jelszót. Ezután majd ő nem tud belépni. Vincent nyíltan hangot adott az aggodalmának. Alapjában véve ez egy érzékeny fickó. Egyszerűen megkérdezte Sophie-tól, hogy minden rendben van-e, de csupán tapintatból fogalmazott így. Amikor az anyjával beszélt telefonon, felvetette, hogy Sophie esetleg „depressziós”. Úgy tűnt, az anyja sajnálkozott, ebből is látszik, mennyire képmutató. A két nő ki nem állhatja egymást. December 9. Megboldogult édesanyja egyik barátja révén, akivel felületesen tartja a kapcsolatot, Sophie-nak sikerült gyorsan időpontot kapnia egy specialistához. Nem tudom, mit forgat a fejében, de én marhaságnak tartom, hogy pont egy „viselkedésterapeutát” választott. Miért nem egy jó pszichiáterhez fordult? Az aztán sokkal biztosabban be tud hülyíteni, mint bárki más... Úgy tűnik, semmit nem tanult az anyjától. Szóval pszichiáter helyett elzarándokolt Brevet doktorhoz, egy sarlatánhoz, aki – a Valérie-nak írt levél tanúsága szerint – azt tanácsolta neki, hogy győződjön meg róla, vajon „tényleg jogosak-e a

félelmei, van-e valós alapjuk”. Listát kell vezetnie mindenről, a tevékenységeiről, a dátumokról, mindent, de mindent fel kell jegyeznie. Hát ez kimerítő lesz. Azt is elmondta, hogy mindezt suttyomban csinálja, a férje háta mögött, ami nagyon jó jel. Nekem. S ami nekem jó, az Sophie-nak is jó. December 19. Nagyon nyugtalanít, amit tegnap este hallottam: Vincent felvetette a gyerekvállalás kérdését. A szavaikból kitűnt, hogy ez a téma nem most merül fel először. Sophie tiltakozott. A hangján azonban érezni lehetett, szeretné, ha meggyőznék. Nem hiszem, hogy tényleg gyerekre vágyik, inkább csak arra, hogy végre valami normális történjék vele. Az igazat megvallva, nehéz eldönteni, hogy Vincent mennyire őszinte ebben a kérdésben. Az is megfordult a fejemben, nem gondolja-e esetleg azt, hogy Sophie depressziós megnyilvánulásait a gyermek utáni beteljesületlen vágy okozza. No, persze ez elég sommás pszichológiai következtetés lenne. Tanulhatna tőlem egyet s mást a feleségéről... December 11. Néhány nappal ezelőtt megtudtam, hogy Sophie ma reggel Neuilly-sur-Seine-be megy, egy kommunikációs kampány miatt, amelynek ő a felelőse. Az én kis Sophie-m körözött összevissza, hogy helyet találjon magának, végül csak sikerült leparkolnia. Egy órával később volt kocsi, nincs kocsi.

Most nem rohant a rendőrségre, hanem ezúttal gyalogosan kezdett körözni, és meg is találta az autót: néhány utcával odébb várakozott illedelmesen. Hiába, itt nem olyan, mint a saját környékén, ahol megvannak a megszokott támpontjai. De legalább lesz mivel megnyitnia a kis noteszét! December 12. Szinte irtózom tőle, hogy e napló lapjain beszámoljak róla, milyen gyötrelmeket kell kiállnom ezzel a dagadék Andrée-val. Bizonyos téren végre kezd hasznomra válni, ám a vele való találkozás olykor az elviselhetetlenség határát súrolja. Mindamellett lássuk, mit tudtam meg tőle. Sajtóattaséként Sophie irányítja a kommunikációs kampányokat, például a kiemelt aukciók esetében. Az ő feladata továbbá a vállalat imázsának az ápolása, neki kell ügyelnie arra, hogy jól működjék a kifelé irányuló kommunikáció. Sophie tíz éve dolgozik a cégnél. Ketten látják el ezt a munkakört, egy fickó meg ő. „Papíron” a pasas – egy bizonyos Penchenat – a főnök, dixit Andrée. A fazon amúgy alkoholista. Andrée meglehetősen komikus grimaszokkal parodizálta. A cefreszagát is szóba hozta. Mondjuk, ez egy olyan valakitől, aki förtelmes parfümöket locsol magára, kissé viccesen hangzik, de hagyjuk... Sophie-nak közgazdasági diplomája van. Egy ismerősének köszönhetően került a Percy's-hez, aki azóta már nincs a cégnél. Vincent-nal 1999-ben házasodtak össze, a XIV. kerületi polgármesteri hivatalban. Egész pontosan

május 13-án. Andrée is hivatalos volt az aperitifre. Részletesen meg kellett hallgatnom, milyen volt a svédasztal, amitől szívesen eltekintettem volna, annál is inkább, mert a vendégekről viszont nem tudtam meg semmit. Az összes használható információ, hogy „a férje családjának van pénze dögivel”. Na bumm! Ja, és hogy Sophie utálja az anyósát, „kártékonynak” tartja. Sophie-t kedvelik a Percy's-nél. A felettesei megbíznak benne. Habár egy ideje szárnyra kapott a pletyka, hogy nem végzi kellő komolysággal a munkáját: megfeledkezik a találkozóiról, elveszítette a cég egyik csekkfüzetét, az utóbbi hetekben két céges autót is összetört Párizsban, elhagyta az előjegyzési naptárát, és véletlenül kitörölt egy ügyfélfájlt, ami úgy hírlik, rendkívül fontos volt. Hát, igen, meg tudom érteni, ha pusmognak a kollégák. Andrée úgy festette le, mint rokonszenves, nagyon nyitott, elég vidám és erős jellemű lányt. Remek szakembernek tartják. Sajnos, mostanában nincs valami jól (nekem mondod...). Rosszul alszik, időnként rátör a búskomorság. Azt mondja, orvoshoz is jár. Szóval, elég lehangoltnak tűnik. És nagyon magányosnak. A szó szoros értelmében véve nem barátnők Andrée-val, de mivel kevés nő dolgozik a cégnél, időnként együtt ebédelnek. Azt hiszem, mégiscsak hasznos lesz nekem ez az informátor. December 13. Közeledik a karácsony, mindenki rohangászik, mint a mérgezett egér. Ez alól Sophie sem kivétel. Ma este

vásárlás a Fnacban. Azt az irtózatos tömeget! Tolongunk a pénztáraknál, a nylonszatyrot letesszük, hogy fizessünk, hajba kapunk a mögöttünk állóval, hol itt botlunk meg, hol ott... Mikor meg hazamegyünk, ahelyett hogy Tom Waitstől a Blue Valentine-t találnánk a szatyorban, Tom Waitset találjuk ugyan, de a Swordfishtrombones-t, ami ugyebár teljes képtelenség. Ráadásul, megdöbbenve látjuk, hogy megvettük S. Rushdie-tól Az éjfél gyermekeit, csak tudnánk, hogy kinek, és mivel a blokkot elveszítettük, még csak nem is reklamálhatunk... Be kell érnünk annyival, hogy feljegyezzük az esetet a noteszunkba. Sophie és Andrée csupán általánosságokról szoktak beszélgetni, nem állnak egymáshoz igazán közel. Vajon az a néhány információ, amit megtudtam, megérte-e a kínszenvedést, amit ennek a húsos hurkának a társasága okozott? Mert sajnos igen keveset tudtam meg. Úgy tűnik, Vincent valami „nagy változásnak” néz elébe a munkahelyén, s ez a kilátás a pár teljes energiáját mozgósítja. Sophie unatkozik a Percy's-nél. Nagyon hiányzik neki a Seine-et-Marne megyében élő apja, különösen amióta meghalt az édesanyja. Szeretne gyereket, de nem most. Vincent nem kedveli a barátnőjét, Valérie-t... Azt hiszem, véget kell vetnem a kapcsolatomnak ezzel a tehénnel. Nem igazán visz előre. Más informátort kell keresnem. December 14. Sophie mindent feljegyez, vagy majdnem mindent. Még az is felötlik benne, hogy esetleg nem felejt-e el néha felírni valamit. Aztán rájön, hogy kétszer is felírta ugyanazt. A múltkori eset a szupermarketben

nagyon feldúlta. A biztonsági őrök egy ablaktalan helyiségbe vezették, és felváltva próbálták rábírni, hogy írja alá a lopást beismerő nyilatkozatot. Erről azt írta Valérie-nek, hogy az őrök igazi seggfejek voltak, de látszott, hogy van gyakorlatuk. Mármint a módszeres gyötrésben. Sophie nem is értette világosan, mit akarnak voltaképpen. Aztán megjöttek a rendőrök is. Látszott, hogy sietős a dolguk. Nem bántak vele túl finoman. Két dolog közül választhatott: vagy beviszik a rendőrségre, és gyorsított eljárással elítélik, vagy beismeri a lopást, és aláírja a vallomást. Aláírta. Ezt tényleg nem lehet elmondani Vincent-nak, képtelenség... Csak az a gond, hogy megismétlődött az eset. És azt már sokkal nehezebb volt eltussolni. Akkor egy parfümöt és egy kis manikűrkészletet találtak a táskájában. Annyi bizonyos, hogy Sophie-nak szerencséje van. Bevitték a rendőrségre – csődület az utcán –, de két óra múlva kiengedték. Ki kellett agyalnia valami mesét a férjének, aki már türelmetlenül várta. Másnap újra elhagyta a kocsiját, és még sorolhatnánk... Lehet, hogy jó megoldás lesz neki, ha mindent feljegyez, de egyelőre ezt írja: „Kezdek aggályoskodó és paranoiás lenni. Ellenségként figyelem önmagam.” December 15. Az Andrée-val való kapcsolatom kritikus szakaszba lépett, amikor már illene kezdeményeznem, hogy feküdjünk le. Mivel erről szó sem lehet, zavarban vagyok. Már ötször találkoztunk, egy csomó dögunalmas dolgot csináltunk együtt, de kitartottam

a tervem mellett: nem említem Sophie-t, a lehető legkevésbé érintem azt a témát, ami pedig a leginkább érdekelne, vagyis a munkáját. Szerencsére Andrée igen bőbeszédű, közlékeny teremtés. Egy rakás sztorit mesélt a Percy's-ről, úgy tettem, mintha érdekelne. Nevetgéltünk. Nem tudtam megakadályozni, hogy megfogja a kezemet. Idegesítő módon dörgölőzik hozzám. Tegnap elmentünk moziba, utána pedig beültünk az ő egyik kedvenc helyére, a Montparnasse közelében. Több ismerősét is üdvözölte, és én kicsit szégyelltem magam, hogy egy ilyen lánnyal mutatkozom. Be nem állt a szája, és amikor bemutatott, csak úgy ragyogott a képe az örömtől. Rájöttem, hogy szándékosan hurcolt el ide, hogy mutogasson, büszke volt rá, hogy előrukkolhat egy olyan hódítással, amely számára nyilvánvalóan igen becses – tekintettel a testalkatára. Némi tartózkodással belementem a játékba. Mi mást tehettem volna? Andrée a hetedik mennyországban érezte magát. Kettesben ültünk le egy asztalhoz, s még sohasem mutatkozott ennyire figyelmesnek az irányomban. Egész este szorongatta a kezem. Mikor úgy éreztem, most már kellő idő eltelt, fáradtságra hivatkoztam. Azt mondta, „imádta” ezt az estét. Fogtunk egy taxit, és akkor ott azonnal megéreztem, hogy a dolgok rossz irányba fognak fordulni. Amint beültünk a kocsiba, szemérmetlenül hozzám simult. Nyilvánvalóan kicsit sokat ivott. Épp eleget ahhoz, hogy engem kényelmetlen helyzetbe hozzon. Ahogy megérkeztünk a házuk elé, kénytelen voltam engedni a meghívásának, hogy „igyunk még egy utolsó pohárkával”. Az volt az érzésem, csapdába kerültem. Úgy mosolygott rám, mintha egy gyámolításra szoruló

balfácánnal lenne dolga, s természetesen, mihelyt átléptük a küszöböt, szájon csókolt. Nem tudom szavakba önteni, milyen undort éreztem. Minden erőmmel Sophie-ra gondoltam, az kicsit segített. Állhatatosan bámult rám (voltaképpen számíthattam volna erre, de valahogy sohasem sikerült igazán beleképzelni magam ebbe a helyzetbe), erre azt hebegtem, hogy még „nem vagyok rá kész”. Ezeket a szavakat használtam, ez bukott ki belőlem, amúgy ez volt ez első őszinte megnyilvánulásom ezzel a lánnyal szemben. Különös arckifejezéssel nézett rám, én sután elvigyorodtam, majd hozzátettem: „Nem könnyű ez nekem... Beszélnünk kell róla...” Azt hitte, valamiféle szexuális gyónásnak lett a részese, és rögtön megnyugodott. Egy ilyenfajta lány bizonyára imád ápolónősdit játszani a férfiakkal. Erősen megszorította a kezemet, mintha csak azt akarná sugallni: „Ne aggódj!” Kihasználtam az általános zavart, hogy leléceljek, mégpedig úgy, hogy világosan kitűnjön: menekülök. Gyalog mentem végig a rakparton, hogy kifújjam a dühömet. December 21. Tegnapelőtt Sophie nagyon fontos munkát hozott haza, amit az igazgatótanács számára kellett volna elkészítenie. Két egymást követő este éjszakába nyúlóan dolgozott, hogy befejezze. Én is sokáig fennmaradtam, hogy a számítógépemről nyomon követhessem, hogyan halad a munkával. Láttam, ahogy neki-nekirugaszkodik, ír, javít, átolvas, megint ír, és megint javít. Két teljes estén át. Szerintem megvolt vagy kilenc munkaóra. Sophie szorgos

teremtés, ehhez nem fér kétség. Ma reggel viszont, mit ad ég, képtelen volt előkeríteni a CD-t, pedig határozottan emlékezett rá, hogy mielőtt aludni ment, betette a táskájába. A számítógéphez rohant. Viharos sebességgel bekapcsolta – már így is késésben volt –, hát az eredeti mappa is eltűnt! Több mint egy óráig próbálkozott mindenfélével, keresett, kutatott, legszívesebben sírva fakadt volna. Végül kénytelen volt úgy elmenni az igazgatótanácsi értekezletre, hogy nem vitte magával azt, amivel megbízták. El tudom képzelni, hogy odabenn nem repestek az örömtől. A tetejébe az egész a legrosszabbkor jött: ma van Vincent anyjának a születésnapja. Amikor láttam, mennyire dühös Vincent – ez a fiú imádja az anyját –, rájöttem, hogy Sophie nem hajlandó elmenni hozzájuk. Vincent ordítozva járkált föl és alá a lakásban. Már alig várom, hogy lehallgassam a szalagot. Sophie végül mégis beadta a derekát. Persze, amikor indulni akartak, egyszerűen képtelen volt előkeríteni a születésnapi ajándékot (tegnap magamhoz vettem, majd pár nap múlva visszaviszem): Vincent ettől újabb dührohamot kapott. Eszméletlen késéssel hagyták el a lakást. Hangulat megalapozva. Rögtön utána felmentem hozzájuk, hogy finomítsak a prodepresszáns adagolásán. December 23. Rendkívül aggódom Sophie miatt. Ezúttal tényleg bekattant. Ráadásul hogy!

Csütörtök este, amikor hazaértek a születésnapi vacsoráról, kiderült, hogy nagyon rosszul sültek el a dolgok. (Sophie kezdettől fogva utálja az anyósát, és a viszonyuk mostanában valószínűleg nem is igen fog rendeződni...) Keményen összevitatkoztak. Gyanítom, Sophie azt követelte Vincent-tól, jöjjenek el tőlük előbb. Egy születésnapi vacsoráról! Amikor az ember elhány egy születésnapi ajándékot, igazán nem lenne ildomos ilyen botrányt rendeznie! Nem tudom pontosan, mit vághattak egymás fejéhez, a lényeg Sophie és Vincent között hangzott el hazafelé az autóban. Amikor megérkeztek, egymás sértegetésénél tartottak. Nem igazán sikerült összeraknom a dolgot, de meg vagyok győződve róla, hogy a vénasszony erőszakos volt és gúnyolódó. Egyetértek Sophie-val: kiállhatatlan egy némber. Alattomos célzásokat ereszt meg, áskálódó, képmutató. Legalábbis ezt tudta még odaüvölteni Sophie Vincent-nak, mielőtt az végképp besokallt, egyenként bevágta a lakás összes ajtaját, és dühtől fortyogva elnyúlt a kanapén... Számomra kissé bulvárízűnek tűnt a jelenet, de hát istenem, ízlés dolga. Sophie haragja nem csillapodott. Talán ekkor indult be nála valami... Az altatóktól szinte kómaszerű álomba zuhant, reggel azonban talpon volt. Támolyogva, de talpon. Vincent-nal egy szót sem szóltak egymáshoz. Külön is reggeliztek. Mielőtt még hagyta volna, hogy újra legyűrje az álom, Sophie elszürcsölt egy teát, közben megnézte az e-mailjeit. Vincent bevágta maga mögött az ajtót és elviharzott. Valérie fenn volt MSN-en, és Sophie elmesélte neki, mit álmodott az éjjel: letaszította az anyósát a házuk lépcsőjéről, az öregasszony kicsavarodott testtel

zuhant lefelé, nekicsapódott a falnak és a korlátnak, végül törött csigolyákkal terült el a földön. Azon nyomban kiszenvedett. Sophie felriadt, annyira valószerű volt a kép. „Hiperrealisztikus. El sem tudod képzelni, mennyire az...” Sophie nem indult el rögtön dolgozni. Pocsék hangulatban volt. Valérie megértő barátnőként egy jó óráig vele maradt a neten, majd Sophie elhatározta, hogy lemegy és vesz néhány dolgot, hogy Vincent-t este ne üres asztal várja... Ezzel köszönt tehát el Valérie-től: leszalad bevásárolni, iszik egy jó erős teát, letusol, és még akkor sem lesz késő, hogy benézzen az irodába és megmutassa, hogy még létezik. A 2-es pontnál léptem be én a képbe: felmentem, és kezelésbe vettem a teát. Sophie aznap nem ment be dolgozni. Szunyókált, és nem emlékezett rá, mit csinált egész nap. Estefelé Vincent-t felhívta az apja: az idősebbik Madame Duguet leesett a lépcsőn, egy egész emeletet zuhant. Sophie szemlátomást teljesen kibukott a hírtől. Ma reggel volt a temetés: tegnap este láttam a párocskámat bőröndökkel és feldúlt arccal elmenni otthonról. Nyilván a megözvegyült apának mentek lelki támaszt nyújtani. Sophie teljesen megváltozott. Kimerült, a vonásai nyúzottak, gépiesen jár, olyan benyomást kelt, mint aki bármelyik pillanatban összerogyhat. 2001. január 6. Sophie szörnyen levert. Amióta meghalt az anyósa, rettenetesen szorong a jövő miatt. Amikor megtudtam, hogy nyomozás is folyt az ügyben,

nagyon megijedtem. Szerencsére csak formalitás volt. Szinte azonnal balesetként zárták le az ügyet. De mi ketten Sophie-val tudjuk, amit tudunk. Mostantól szorosabbra kell vonnom körülötte a védelmemet. Semmi nem kerülheti el a figyelmemet, különben a végén még kicsúszik a kezemből. Érzem, hogy olyan éles az éberségem, akár a borotva. Néha magam is beleremegek. Az utóbbi napok eseményei után Sophie nem fordulhat többé a problémáival Vincent-hoz. Magányra van kárhoztatva. Január 15. Ma reggel újra vidékre indultak. Már jó ideje nem jártak Oise megyében. Fél óra múlva utánuk eredtem. Az északi autópályán megelőztem őket, és nyugodtan várakoztam a senlisi kijáratnál. Ezúttal egyáltalán nem volt nehéz követnem őket. Először bementek egy ingatlanközvetítőhöz, de az ügynök nem jött ki velük. Emlékeztem, hogy korábban megnéztek egy házat egy Crépy-en-Valois környéki porfészekben, úgy tűnt, most is oda igyekeznek. De nem voltak ott. Már azt hittem, szem elől tévesztettem őket, ám néhány kilométerrel arrébb rábukkantam a kocsijukra, egy kerítés előtt állt. A ház nagy és elég különös. Semmiben sem hasonlít az errefelé megszokottakra: kőépület faerkélyekkel, építészetileg meglehetősen bonyolultnak látszik, egy csomó ki- és beszögelléssel. Van egy régi pajta is, amit bizonyára garázsként fognak használni, meg egy fészer, ahol a mintaférj majd barkácsolhat... A ház egy kert közepén áll,

melyet fal vesz körül, kivéve az északi részen, mert ott leomlottak a kövek. Itt jutottam be, miután a motoromat leállítottam a birtok mögött elterülő kiserdő szélén. Indiánhoz méltó cselekhez folyamodtam, hogy közelebb jussak a házhoz. Távcsővel figyeltem őket. Húsz perccel később láttam, amint egymás derekát átfogva sétálgatnak a kertben. Nagyon halkan beszélgettek. Micsoda hülyeség! Mintha bárki is meghallhatta volna őket ebben a kihalt kertben, ebben a nagy, üres házban, egy olyan falu szélén, amely az idők kezdete óta szenderegni látszik... Hiába, a szerelem! Vincent kissé zavart arckifejezése ellenére úgy tűnt, mindketten jól érzik magukat, mi több, boldogok. Főleg Sophie. Néha erősen magához szorította Vincent karját, mintha csak biztosítani akarná a jelenlétéről, a támogatásáról. De ahogy ott andalogtak ebben a nagy téli kertben, édes kettesben, egymást átölelve, azért az kicsit szomorú volt. Amikor bementek a házba, nem igazán tudtam, mitévő legyek. Ezt a helyet még nem térképeztem fel, s tartottam tőle, hogy esetleg valaki felbukkan a közelben. Az ilyen porfészkekben sosem lehet igazán nyugodt az ember. Úgy tűnik, mintha egy teremtett lélek sem lakna erre, de mihelyt egyedül akarunk maradni, megjelenik egy tahó paraszt a traktorjával, egy vadász, aki alaposan megnéz magának, egy szaros kölyök, aki kunyhót jött építeni az erdőbe. Bizonyos idő elteltével, mivel nem láttam őket kijönni a házból, a motort a fal mögött hagytam, és közelebb lopakodtam. Egyszer csak megérzésem támadt. A ház hátsó frontjához futottam. Teljesen kifulladva értem oda, egy-két percet vártam is, hogy elcsituljon a

szívdobogásom, és körbefülelhessek. Semmi nesz. Végigosontam a ház mellett, alaposan a lábam elé nézve, majd megálltam az egyik ablaknál, amelynek a zsalugátere el volt törve, alulról hiányzott néhány lamella. Ráléptem egy kőpárkányra, és felkapaszkodtam az ablakhoz. A konyhába láttam. Igen régimódi, lesz vele munka bőven. Csakhogy az én gerlicéimnek most nem éppen ezen járt az eszük! Sophie a mosogató kőmedencéjénél állt, szoknyája felhúzva a csípőjén, és Vincent, bokájára csúszott nadrágban, szorgosan kefélte. Úgy tűnik, az anyja miatti gyász azért nem döntötte le teljesen a lábáról ezt a fiút. Onnan, ahol álltam, csak a hátát és a fenekét láttam, ami megfeszült, amikor belehatolt. Irtó nevetségesen hatott. Ami viszont szép volt, az Sophie arca. Átkulcsolta a férje nyakát, mintha egy kosarat vinne a kezében, lábujjhegyre ágaskodott, lehunyta a szemét, arca átszellemült a forró élvezettől. Egy szép női arc, nagyon halvány és feszült, egészen befelé forduló, akár egy alvóé... Volt valami kétségbeesett abban, ahogy odaadta magát. Sikerült néhány elég tűrhető felvételt készítenem. A tökfej festői döfölése felgyorsult, fehér fenékpofái egyre gyorsabban és erőteljesebben feszültek meg. Sophie arcát nézve tudtam, hogy mindjárt el fog élvezni. Száját kitátotta, szeme kikerekedett, és hangos kiáltás szakadt fel belőle. Csodálatos, pontosan ezt szeretném látni majd azon a napon is, amikor megölöm. Feje egy görcsös rándulásban hátrabillent, majd hirtelen Vincent vállára hanyatlott. Reszketve harapdálta a zakóját. Élvezz csak, angyalom, használd ki, gyerünk, használd csak ki...

Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy egy ideje már nem látom a fogamzásgátlóját a fürdőszobában. Akkor tehát végképp eldöntötték, hogy gyereket akarnak. Nem esem tőle kétségbe. Ellenkezőleg, máris új ötleteim támadtak... Hagytam, hogy szép nyugisan visszamenjenek Párizsba, én pedig megvártam a delet, akkor zárt ugyanis az ingatlanközvetítő. A kirakatban a ház fényképe mellé ki volt téve a cédula: „Elkelt”. Jó. Tehát vidéken fogjuk tölteni a hétvégéket. Miért ne? Január 17. Különös, miként támadnak a gondolatok. Valószínűleg egy bizonyos szellemi ráhangoltság ébreszti fel őket. Így például tegnapelőtt minden különösebb cél nélkül ténferegtem a lakásban, és egyszer csak, isten tudja miért, felfigyeltem a Sophie íróasztala mellett felhalmozott könyvekre. Közöttük, szinte a kupac legalján, két könyv, melyek a Sajtódokumentációs Központból származnak: egy monográfia Albert Londres-ról, valamint A kommunikáció és a sajtónyelv francia-angol szakszótára. Mindkettőt ugyanazon a napon kölcsönözték ki. Visszavittem őket. Az időhiánnyal küzdő olvasók számára van egy pult, ahová le lehet pakolni a könyveket. Ezzel el lehet kerülni a fölösleges sorbaállást. Igen praktikus ötletnek tartom. Sophie-nak ezt is fel kell jegyeznie a noteszébe: nem vette észre a be nem fizetett telefonszámláról küldött két felszólítást. Következmény: a vonalat kikapcsolták. Vincent nincs feldobva. Sophie sír. Mostanában elég rossz a hangulat, sokat

veszekednek. Pedig Sophie megpróbál odafigyelni saját magára, Vincent-ra, mindenre, talán még nem álmodni is megpróbál. Mindenesetre felhívta a terapeutát, hogy nem tudná-e a megbeszélt időpontnál korábban fogadni... Az alvása már teljesen kaotikussá vált, hol alszik, hol nem, hol szinte kómás álomba zuhan, utána pedig teljes éjszakákon át álmatlanul hánykolódik. Hosszú, hosszú órákig dohányzik az ablaknál... Attól félek, a végén még megfázik. Január 19. A ribanc! Nem tudom, mit tervel, még azt sem tudom, egyáltalán szándékosan tette-e, amit tett, de iszonyú dühös lettem rá, és magamra is! Azon töprengek, vajon tényleg észrevett-e valamit, és csapdát akart-e állítani nekem... Mivel tudtam, hogy az orvoshoz készül, felmentem, hogy az íróasztala fiókjából eltüntessem a noteszt, amelybe mindent feljegyez, amit otthon csinál vagy csinálnia kell, egy fekete műbőr noteszt. Jól ismerem, gyakran beleolvasok. Most csak akkor nyitottam ki, mikor hazaértem. Üres volt! Pontosan ugyanolyan notesz, csakhogy ennek minden lapja üres! Vagyis két notesze van, és azon töröm a fejem, vajon ezzel nem engem akart-e lépre csalni... Ma este észre kellett vennie, hogy az üres notesz eltűnt... Végül is arra jutottam, hogy nem valószínű, hogy felfedezte volna, hogy valaki bejár a lakásba. Persze lehet, hogy ezzel csak vigasztalni akarom magam, de ha így lenne, azt más jelekből is észrevettem volna, de minden más rendben van, normálisan működik.

Nem tudom, mit higgyek. Mindenesetre ez a noteszügy komolyan aggaszt. Január 20. Van istene az igaz ügyeknek! Azt hiszem, kimásztam a bajból. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy csakugyan megijedtem: alig mertem felmenni Sophie-ékhoz, az a bizonytalan érzés motoszkált bennem, hogy veszélyes, hogy ott valami les rám, hogy el akarnak kapni, és igazam is volt. Amikor bementem a lakásba, először visszatettem az üres fekete noteszt az íróasztal fiókjába, aztán az egész lakást tűvé tettem a másikért. Meg voltam róla győződve, hogy Sophie, amiért állandóan retteg, hogy esetleg elveszíti a holmijait, nem hordja magánál. Jó hosszú ideig keresgéltem, holott amikor felmegyek hozzájuk, nem szeretek sokáig maradni, tudom, hogy az nem lenne bölcs dolog, a lehető legkisebbre kell csökkentenem a kockázatot. Több mint egy órámba telt, míg végre rábukkantam! A kezem izzadt a gumikesztyűben, folyton megálltam fülelni, hogy nem hallok-e valami zajt a házban, úrrá lett rajtam az idegesség, és nem tudtam, hogyan küzdjem le. Pánikszerűség kerített hatalmába. És akkor hirtelen megtaláltam: a vécé vízöblítő tartálya mögött volt. Ez egyáltalán nem jó hír, azt jelzi, hogy gyanakszik. Persze nyilván nem pont rám... Még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg magára Vincent-ra, ami viszont jó jel volna. Szóval épp ráakadtam a noteszra, amikor hallom, hogy fordul a kulcs a zárban. A vécében álltam, a félig nyitott ajtó mögött. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy nem nyúltam ki, hogy magamra

csukjam: a vécé a folyosó végén van, pontosan szemben a bejárati ajtóval! Ha Sophie jött volna meg, az maga lett volna a vég: a lányok először mindig a klotyóra rohannak, ha hazaérnek. De Vincent volt, felismertem a lépteiről. A szívem olyan hevesen zakatolt, hogy nem hallottam semmit, még arra is képtelen voltam, hogy gondolkozzam. Végképp pánikba estem. Vincent elment a vécé előtt, és rám csukta az ajtót, a csattanás valósággal megbénított. Majdnem elájultam, a falnak támaszkodtam. Hányinger tört rám. Vincent bement a dolgozószobába, bekapcsolta a hifi-tornyot, és különös módon épp a pánikom mentett meg. Azon nyomban kinyitottam az ajtót, lábujjhegyen kirohantam, szinte önkívületi állapotban végigszáguldottam az előszobán, feltéptem a bejárati ajtót, és azzal sem törődve, hogy becsukjam magam mögött, szélsebesen vágtattam lefelé a lépcsőn. Abban a pillanatban azt hittem, minden kiderült, fel kell adnom. Szörnyű kétségbeesés tört rám. Kérlelhetetlenül megjelent előttem a mama képe, és sírva fakadtam. Mintha még egyszer meghalt volna. Önkéntelenül Sophie noteszét szorongattam a zsebemben. Csak mentem, és folytak a könnyeim. Január 21. Amikor meghallgattam a felvételt, újra átéltem a jelenetet. Még így utólag is micsoda borzalom! Hallottam, ahogy bekapcsol a hifi-torony (szerintem valami Bach volt), még a cipőtalpam surrogását is hallani véltem a folyosóról, de azt csak elmosódottan. Aztán jól kivehetően Vincent határozott lépteit, amint

a bejárati ajtó felé tart, majd egy viszonylag hosszú csöndet, utána pedig azt, hogy becsukódik az ajtó. Feltételezem, hogy Vincent azon kezdett morfondírozni, vajon bejött-e valaki a lakásba. Lehet, hogy még a lépcsőházba is kikukucskált, sőt néhány lépcsőfokot le- vagy fölment, átnézett a korláton, vagy valami ilyesmi. Hallatszik, milyen gondosan csukja be az ajtót. Bizonyára azt gondolta, hogy rosszul csukta be, amikor hazajött, ez minden. Este még csak meg sem említette az esetet Sophie-nak, ami számomra katasztrófa lett volna. Mennyire rettegtem! Január 23. Kétségbeesett e-mail Valérie-nak. A terapeutával való találkozója reggelén Sophie képtelen volt előkeríteni a noteszét... A vécébe rejtette, ebben bizonyos, és ma reggel csak a hűlt helyét találta. Legszívesebben bőgne. Ideges, ingerlékeny, kimerült. És csüggedt. Január 24. Elment a terapeutához. Amikor elmondta neki, hogy elveszítette a noteszét, a doki megértőnek mutatkozott. Azt mondta, megesik az ilyesmi, különösen, ha túl görcsösen figyelnek valamire. Összességében a fazon nagyon kiegyensúlyozottnak találta Sophie-t, egyáltalán nem tűnt neki zaklatottnak. Sophie zokogásban tört ki, amikor szóba hozta az anyósával kapcsolatos álmát. Nem bírta megállni, hogy ne meséljen a balesetről, amely pontosan ugyanolyan körülmények között következett

be, mint az álmában. S arról, hogy egyáltalán nem emlékszik rá, mit csinált aznap. A férfi nyugodtan hallgatta: nem hisz a jósló álmokban. Valami elméletet magyarázott neki, amit Sophie nem igazán értett, nem is igazán tudta követni, mivel az agya túlságosan lelassult. A doki „apró szerencsétlenségnek” nevezi az ilyesfajta dolgokat. Azért a beszélgetés végén felvetette, mit szólna hozzá, ha kicsit elmenne „pihenni”. No, ettől aztán Sophie végképp megrémült. Azt hiszem, úgy értelmezte, mintha a fickó idegszanatóriumba akarná küldeni. Tudom, hogy annak még a gondolatától is iszonyodik. Valérie nagyon gyorsan válaszol az e-mailjeire. Meg akarja mutatni, mennyire mellette áll. Azonban érzi – én pedig tudom –, hogy Sophie nem mond el mindent. Ez talán egyfajta mágia. Amiről nem beszél, az nem létezik, vagy arra nem terjedhet ki a baj... Január 39. Már kezdtem elkeseredni ettől az óraügytől. Csaknem öt hónapja, hogy Sophie elvesztette azt a csinos kis karórát, amit az apjától kapott. Akkor mindent fölforgatott a lakásban, amit csak föl lehet forgatni – a Jóisten a tudója, mennyit kutakodott –, abban bízva, hogy valahonnan majdcsak előkerül. De hiába. Az órát elnyelte a föld. Micsoda veszteség! Most meg, tessék! Egyszer csak ott volt Sophie orra előtt! És találják ki, hol! Az anyja ékszeres dobozában! A legalján. Igaz, ezt a ládikát nem nyitogatja minden áldott nap, a benne lévő dolgokat nem szokta viselni. De akkor is: augusztus vége óta legalább ötször-

hatszor biztosan kinyitotta. Meg is próbálta pontosan felidézni, hányszor, azóta, hogy hazajöttek a nyaralásból, és elküldte Valérie-nek az összesítést, mintha csak bizonyítani próbálna valamit, ami persze hülyeség. Hogy márpedig ő sosem látta az órát a dobozban. Jó, nem a tetején volt, de a ládika nem mély, és különben sincs benne sok holmi... S egyébként is, miért rakta volna ide az óráját? Esztelenség. Sophie még csak nem is örül, hogy megtalálta. Hát ez már mindennek a teteje! Február 8. Az még csak-csak előfordul, hogy az ember elveszíti a pénzét, de hogy több van neki annál, mint amennyiről tud, az már meglehetősen ritka. S főként: megmagyarázhatatlan. Kis barátaimnak, Sophie-nak és Vincent-nak terveik vannak. Sophie igen diszkréten célozgat erre a Valérie-nek írt e-mailekben. Azt mondja, hogy „még nem teljesen biztos”, hogy hamarosan visszatér a témára, hogy „ő lesz az első”, akinek beszámol a fejleményekről. Mindenesetre Sophie úgy döntött, megválik egy kis festménytől, amit úgy öt-hat éve vásárolt. Megszellőztette a szándékát az ismeretségi körében, és tegnapelőtt el is adta a képet. Háromezer eurót kért érte. Ez igen méltányos árnak tűnik. Először egy úr jött, hogy megnézze. Aztán egy hölgy. Végül Sophie leengedte az árat kétezer-hétszázra, azzal a feltétellel, hogy készpénzben fizetnek. Sophie elégedetten rakta be a pénzt egy borítékba, azt pedig a kis szekreterbe. Mivel nem szeret túl sok pénzt

tartani itthon, ma reggel Vincent vállalkozott rá, hogy elviszi a bankba. No, és itt jön a bökkenő. Vincent-t szemlátomást nagyon felkavarta az ügy. Azóta véget nem érő viták zajlanak közöttük. A borítékban ugyanis háromezer euró volt. Sophie határozottan állította, hogy kétezerhétszáz. Vincent pedig, hogy nem, háromezer. Fenemód kategorikus házaspárral van dolgom. De azért az eset bizarr. Vincent különös tekintettel méregeti Sophie-t. Még azt is mondta neki, hogy egy ideje „furcsán viselkedik”. Sophie nem gondolta, hogy Vincent bármit is észrevett. Sírva fakadt. Beszélgetni kezdtek. Vincent azt mondta, orvoshoz kellene fordulnia. Eljött az ideje. Február 15. Tegnapelőtt Sophie megint feltúrta az egész lakást. Az olvasójegyéről egyértelműen látszik, hogy kikölcsönzött két könyvet, és hát tisztán emlékszik is rájuk, mivel átlapozta őket. Nem olvasta, éppen csak végigpörgette. Pontosan fel tudja őket idézni. És most köddé váltak. Albert Londtes meg egy szakszótár. Sophie most már mindenen kiborul. Bármilyen apróság képes felzaklatni. Telefonált a dokumentációs központba, hogy meghosszabbítsa a kölcsönzést. Kiderült, hogy már rég visszavitte a könyveket. A könyvtáros még azt is megmondta, mikor: január 8án. Sophie megnézte a naptárját, aznap egy ügyfélhez ment a külvárosba. Akár a könyvtárat is útba ejthette... Csakhogy semmi emlékképe nincs arról, hogy visszavitte volna a könyveket. Vincent-t is megkérdezte, de nem mert túl mélyen belemenni a

témába: mostanában elég morózus, ahogy Valérienek írta. A könyvek most is elérhetők a dokumentációs központban, azóta nem kölcsönözte ki őket senki. Teljesen mellbe vágta ez az eset, elment a könyvtárba, hogy személyesen is megnézze, mikor adta vissza a könyveket. Tényleg aznap. Láttam, amikor kijött. Meglehetősen gondterheltnek tűnt. Február 18. Egy héttel ezelőtt Sophie sajtókonferenciát rendezett egy nagyszabású régikönyv-aukció alkalmából. Az utána következő fogadáson egy rakás digitális képet készített az újságírókról, a vezetőségi tagokról, a svédasztalról, egyrészt a vállalati újság számára, másrészt, hogy a sajtónak ne kelljen fotósokat delegálni. Egy teljes napon át dolgozott, sőt részben még hétvégén is, otthon a számítógépén, hogy átméretezze, megszerkessze a felvételeket, amelyeket el kell juttatnia az igazgatóságnak és valamennyi megjelent és távolmaradt újságírónak. Az összes képet egy „Sajtó_02_11” mappába mentette el, amit aztán egy e-mailhez csatolt. Nagy lehetett a tét, mivel rengeteget morfondírozott, ellenőrzött, korrigált, újra ellenőrzött. Éreztem rajta a feszültséget. Tényleg fontos lehetett neki szakmailag. Aztán végre úgy döntött, kész. Mielőtt elküldte volna az e-mailt, készített egy mentést. Soha nem élek vissza azzal, hogy ellenőrzöm a gépét a neten keresztül. Mindig tartok tőle, hogy esetleg észreveszi. De ez egyszer nem bírtam ellenállni. A mentés alatt két képet hozzáadtam a mappához. Ugyanaz a méret,

ugyanaz a minőség, garantáltan „kézi munka”. De nem ám holmi svédasztal, újságíró vagy VIP vendég van rajtuk. Csupán a sajtóattasé, szájában a férje farkával, a görög napfényben. Igaz, a férj kevésbé felismerhető, mint a sajtóattasé. Szó, ami szó, nem túl rózsás a helyzet Sophie irodájában. A sajtódossziés sztori futótűzként terjedt el. Sophie teljesen padlóra került. Hétfő reggel még otthon volt, amikor felhívta az igazgatótanács egyik tagja. Délelőtt több újságíró is telefonált neki. Nem tud magához térni a döbbenettől. Természetesen senkinek nem beszélt róla, főként nem Vincent-nak. Rettenetes szégyent érezhet. Én magam egy újságíró „barát” e-mailjéből értesültem a dologról: a szerencsétlen Sophie, akit a hír teljesen letaglózott, arra kérte, küldje át neki a képeket. Nem akart hinni a szemének! Meg kell hagyni, a választásom igazán remek volt: teli szájjal, megjátszott bujasággal néz fel Vincent arcára. Ezek a kis burzsuj nőcik, ha édes kettesben kurvát játszanak, jobban megy nekik, mint az igaziaknak. A második kép valamivel még kompromittálóbb, ha szabad ezt mondanunk. Ez már a végén készült, látszik rajta, hogy Sophie-nk érti a dolgát, és hát a fiatalember is igen jól funkcionál... Szóval igazi csapás. Sophie nem ment be dolgozni, egész nap magába roskadtan gubbasztott Vincent legnagyobb rémületére, akinek persze semmit nem volt hajlandó elárulni. Még Valérie-nek is csak annyit mondott, hogy „valami iszonyatos” történt vele. A szégyen az bizony szörnyű, megbénítja az embert.

Február 29. Sophie egész álló nap sírt. Jó ideig az ablak mögött ült, és megszámlálhatatlan mennyiségű cigarettát szívott el. Sokszor lefényképeztem. Ma sem tette be a lábát az irodába; el tudom képzelni, hogy az most úgy fel van bolydulva, mint a méhkas. Lefogadom, hogy a hírek szélsebesen terjednek, és a kávéautomata körül kézről kézre adják a Sophie képeiről készült fénymásolatokat. Alighanem Sophie-nak is ez jár a fejében. Nem hiszem, hogy képes lenne valaha is visszamenni oda. Valószínűleg ezért fogadta olyan közömbösen a felfüggesztésének a hírét. Egy hetet kapott. Látszólag ezzel enyhíteni lehet a károkat, szerintem viszont a baj már így is, úgy is megvan... Egy karrier során az ilyesmi mindenhová elkíséri az embert. Mindenesetre Sophie úgy néz ki, mint egy ektoplazma. Február 23. Már eleve úgy indult az este, hogy kelepcébe kerültem: érte kellett mennem, hogy vacsorázni vigyem. Foglaltam egy asztalt Juliennél, de az én levakarhatatlan szerelmesemnek más tervei voltak. Amikor megérkeztem hozzá, két személyre meg volt terítve. A hülye tyúk, aki – ahogy azt a pacsulija is mutatja – sosem hátrál meg a rossz ízlés elől, még egy gyertyatartót is odabiggyesztett az asztalra, egy ocsmány vackot, olyasmit, amit modern művészetként szokás emlegetni. Fel voltam háborodva, de most, hogy már beléptem, és sülő étel illata csapta meg az orrom, nehéz, mi több, lehetetlen

lett volna visszautasítanom a meghívást. A forma kedvéért tiltakoztam egy kicsit, magamban pedig eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok találkozni ezzel a némberrel. Ezt végképp eltökéltem. Ez a gondolat erőt adott, s mivel a kerek asztal miatt Andrée nem tudott úgy tapogatni, mint máskor, mihelyt alkalma nyílt rá, valamelyest biztonságban éreztem magam. Egy nagyon szűk kis lakásban él, egy meglehetősen csúf régi bérház negyedik emeletén. A nappaliétkezőnek mindössze egyetlen ablaka van, igaz, az a padlótól a mennyezetig ér, mégsem jön be rajta túl sok fény, mivel az udvarra nyílik. Az a fajta hely, ahol nappal is égetni kell a villanyt, ha az ember nem akar depresszióba esni. Ahogy az este, úgy a társalgás is vontatottan haladt. Andrée-nak én Lionel Chalvin vagyok, és egy ingatlanfejlesztési cégnél dolgozom. A szüleim nem élnek, ami a téma érintésekor egy fájdalmas pillantás kíséretében felment mindennemű gyermekkori emlék előcibálása alól. Egyedül élek, és – ahogy ez a dagadt tehén hiszi – impotens vagyok. Vagy legalábbis néha impotenciától szenvedek. Sikerült elkerülnöm a témát, illetve csak a kézzelfogható következményeit érinteni. Improvizálok. A szabadságra terelődött a szó. Andrée a múlt hónapban néhány napot a szüleinél töltött, Pau-ban, így aztán abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy meghallgathattam néhány történetet az apja természetéről, az anyja félelmeiről és a kutyája hülyeségeiről. Vigyorogtam. Többre igazán nem voltam képes.

Az ilyet hívhatják „príma vacsorának”. Vagyis ő ezt nyilván annak tartja. Amúgy csak a bor érdemelhette volna ki ezt a jelzőt, de azt biztosan a kereskedő ajánlotta neki. Ő nem ért hozzá. Készített egy „házi koktélt”, amely kísértetiesen emlékeztetett a parfümjére. Vacsora után, amint attól előre tartottam, Andrée a kanapé előtti dohányzóasztalon szolgálta fel a kávét. Amikor mellém telepedett, némi csönd után, amit mélynek és kifejezőnek szánt, mélabús arccal kijelentette, hogy „ő megérti a problémáimat”. Ájtatos hangon beszélt. Lefogadom, hogy odavan a boldogságtól, hogy ilyen váratlan szerencse érte. Nyilvánvalóan ég a vágytól, hogy végre megdugja valaki, ami nem fordulhat elő vele túl sűrűn, de hogy egy félig-meddig impotens szeretőre akadt, attól még hasznosnak is érezheti magát. Úgy tettem, mintha zavarban lennék. Csönd telepedett ránk. Ilyenkor, hogy elterelje a figyelmet, mindig a munkájáról kezd beszélni, mint mindenki, akinek nincs igazán mondanivalója. Sztorik, mindig ugyanazok. De most a Kommunikációs Osztályt is szóba hozta. Erre azonnal felfigyeltem. Néhány pillanattal később sikerült a beszélgetést Sophie-ra terelnem, jó messziről indulva, mondván, hogy a nagyszabású aukció miatt bizonyára rengeteg munka hárul most mindenkire. Miután sorra vette a fél vállalatot, végre Sophie-hoz ért. Alig várta, hogy elpletykálhassa a fotós affért. Idétlenül vihorászott. Szép kis barátnő... – Sajnálni fogom, hogy elmegy – mondta. – Bár így is, úgy is elment volna... Hegyezni kezdtem a fülem. Ekkor tudtam meg mindent. Sophie otthagyja a Percy's-t, de nem csak

azt. Párizst is itt hagyja. Nem vidéki házat kerestek, hanem házat vidéken. A férjét egy új kutatatási egység igazgatójává nevezték ki Senlisba, oda fognak költözni. – De hát mit fog ott csinálni? – kérdeztem Andrée-t. – Hogyhogy mit? Nagyon meglepettnek tűnt, hogy engem ilyesmi érdekel. – Azt mondtad, nagyon agilis valaki, ezért azon tűnődöm... vajon mihez fog kezdeni vidéken... Andrée sokat sejtető arcot vágott, mintha valami pajkos összeesküvésre készülne, aztán kibökte, hogy „Sophie gyereket vár”. Ez nekem nem volt újdonság, de valahogy mégis furcsán hatott rám. Amilyen állapotban van, nagy meggondolatlanságnak tartom. – És találtak már valamit? Andrée szerint „vettek egy szép házat Oise-ban”, nem messze az autópályától. Gyereket vár. És egyszerre hagyja ott a munkahelyét meg Párizst... A sajtódossziés dobással azt reméltem, hogy Sophie-t egy időre kivonom a munkából, de ez a terhesség, és hozzá, hogy Párizsból is elmegy... Ezt az új leosztást végig kellett gondolnom. Azonnal fel is pattantam. Néhány szót makogtam. Mennem kell, későre jár. – De hát még meg sem ittad a kávédat! – nyafogott a tyúkeszű. Persze, majd még azzal töltöm az időm... Felvettem a zakómat, és a kijárat felé indultam. Hogyan történt, magam sem tudom már igazán. Andrée utánam jött az ajtóig. Ő teljesen másképp képzelte ezt az estét. Azt mondta, sajnálja, és hogy nincs is még annyira késő, különösen, hogy péntek

van. Azt hebegtem, hogy én másnap dolgozom. Andrée-nak a továbbiakban már semmi hasznát nem vehetem, de azért, hogy ne blamáljam magam túlságosan, mondtam néhány megnyugtatónak szánt szót. Ekkor indult be. Magához szorított, a nyakamba csókolt. Valószínűleg érezte rajtam az ellenállást. Nem is tudom, mit duruzsolt, valami olyasmit, hogy „majd ő foglalkozik velem”, türelmes lesz, nincs mitől félnem, szóval efféle dolgokat... Nem is történt volna semmi, ha nem tette volna a kezét a hasamra. Nagyon alulra. Már nem voltam abban az állapotban, hogy uralkodni tudjak magamon. Ez az este, és hozzá még mindaz, amit megtudtam, túl sok volt ez egyszerre. A hátam szinte az ajtónak szorult; hevesen ellöktem magamtól. Bár a reakcióm meglepte, nem adta fel. Elmosolyodott, és ennek a kövér nőnek a mosolya olyan visszataszító volt, olyan szemérmetlen... a szexuális vágy annyira paráznának hat a csúnya lányoknál... nem bírtam tovább. Pofon vágtam. Nagyon erősen. Az arcához kapta a kezét. Tekintetében a legteljesebb döbbenet tükröződött. Rájöttem, milyen képtelen, mennyire hiábavaló ez a helyzet. S mindaz, amit meg kellett volna tennem vele. Ekkor még egyszer arcul ütöttem, most a másik oldalon, s aztán újra meg újra, míg kiáltozni nem kezdett. Már nem féltem. Körülnéztem, láttam a szobát, a megterített asztalt az ételmaradékokkal, a kanapét a kávéscsészékkel, melyekhez hozzá sem nyúltunk. Mélyen undorodtam az egésztől. Ekkor megfogtam a vállát, és magamhoz vontam, mintha csak meg akarnám nyugtatni. Hagyta, bizonyára azt remélte, hogy mindez csupán egy fájdalmas közjáték volt, de már vége. Aztán az ablakhoz léptem, szélesre

tártam, mintha levegőzni szeretnék, és vártam. Tudtam, hogy jönni fog. Alig telt bele két perc, már ott is volt. Röhejesen szipogott a hátam mögött. Hallottam, hogy közelebb lép, a parfümje még egyszer, utoljára megcsapott. Visszatartottam a lélegzetemet, megfordultam, a vállánál fogva megragadtam, és amikor ott volt, hozzám tapadva, és picsogott, mint egy kutyakölyök, szép lassan megfordultam, mintha csak meg akarnám csókolni, és egy hirtelen mozdulattal megtaszítottam. Csupán rémült tekintetét láttam, amint eltűnt az ablakban. Még csak fel sem kiáltott. Pár pillanattal később ocsmány zajt hallottam. Elsírtam magam. Minden ízemben reszkettem, nem akartam, hogy a mama képe elborítson. De annyira még tiszta volt a fejem, hogy néhány másodperc elteltével felkapjam a zakómat és lerohanjak a lépcsőn. Február 24. Andrée kizuhanása az ablakon nyilvánvalóan megviselt. Mondanom sem kell, hogy nem annyira ennek az ostoba tehénnek a halála, mintsem a mód, ahogyan meghalt. Utólag visszagondolva, csodálkozom is, hogy Vincent anyjának a halála után nem éreztem semmit. Persze egy lépcső nem ugyanaz, mint egy ablak. Tegnap este természetesen nem Andrée repült kifelé, hanem a mama. Ugyanakkor mégsem volt olyan gyötrelmes, mint az utóbbi évek során látott oly sok álomban. Mintha valami megbékélt volna bennem. Azt hiszem, ezt Sophie-nak köszönhetem. Transzferhatás lehet, vagy valami ilyesmi.

Február 26. Ma reggel Sophie elment a kedves kollegina temetésére. Feketét viselt. Ahogy kijött a házból, talpig feketében, túl csinosnak találtam egy jövendő halotthoz. Két temetés ilyen rövid időn belül bizony megrázó lehet. Nem titkolom, én magam is meg vagyok rendülve. Andrée, s főként az, ahogyan meghalt...! Kegyeletsértőnek találom. Bántó az anyámra nézve. Nagyon fájdalmas képek merültek fel a gyerekkoromból, melyek ellen foggal-körömmel hadakoztam. Talán minden nőnek, aki engem szeret, az a sorsa, hogy az ablakon át távozzék ebből a világból... Alaposan átgondoltam a helyzetet. Jó, nem éppen ragyogó, de azért katasztrofálisnak sem mondhatnám. Ezután kétszer olyan óvatosnak kell lennem. Hacsak nem követek el valami végzetes baklövést, azt hiszem, minden rendben lesz. A Percy's-nél senki nem látott. A tehénnel való találkozásom után nem mutatkoztam ott többet. Igaz, hogy a lakásán egy csomó ujjlenyomatot hagytam, mivel azonban nem vagyok nyilvántartva a rendőrségen, meglehetősen kevés az esély rá – egy esetleges véletlent leszámítva –, hogy kiderüljön, azok az én ujjlenyomataim. Ennek ellenére a lehető legkörültekintőbbnek kell lennem, és soha többé nem követhetek el ilyen hibát, különben az egész tervemet veszélybe sodrom. Február 28.

Ami Sophie-t illeti, nem olyan tragikus a helyzet. Elköltözik Párizsból, ezt tudomásul kell venni, és kész. Egyedül az nyomaszt, hogy az egész technikai apparátusom feleslegessé válik. Mindegy, ez már csak így van. Bizonyára nem lesz akkora szerencsém, hogy egy ehhez fogható megfigyelőhelyre bukkanjak, de majdcsak találok valamit. A babának nyáron kellene megszületnie. Kezdem beépíteni őt is a következő hónapok haditervébe. Március 5. Hadiállapot: ma reggel egy költöztető kamion jelent meg az utca végén. Még hét óra sem volt. Hajnali öt óra óta égett a villany a lakásban, és láttam Sophie és a férje körvonalait, amint sürgölődnek. Fél kilenc körül Vincent elment dolgozni, az irányítást az asszonykára hagyva. Tényleg utálatos ez a pasas. Nem látom értelmét, hogy továbbra is itt maradjak ebben a szobában: állandóan azokra a csodálatos pillanatokra emlékeztetne, amelyeket Sophie közelében töltöttem, amikor bármikor nézhettem az ablakait, láthattam, fényképezhettem őt... Több mint száz felvételem van róla. Sophie az utcán, a metróban, az autója volánjánál, Sophie, amint meztelenül elsétál az ablak előtt, Sophie, amint a férje előtt térdel, Sophie, amint a lábkörmeit reszeli a nappali ablakában... Egy napon Sophie végleg hiányozni fog nekem. De ott még nem tartunk.

Március 7. Apró technikai gond: a három mikrofonból csak kettőt tudtam visszaszerezni. A harmadik valószínűleg a költözködés során tűnt el: annyira kicsik ezek a kütyük. Március 18. Rettenetes hideg van itt vidéken. És uramisten, mennyire nyomasztó! Minek is jött ide Sophie... Férjeurát követte, a nagy embert. Kedves kicsi asszony. Nem adok neki három hónapot, és halálosan unni fogja magát. A hasa lesz a társasága, ám annyi, de annyi gondja adódik majd... Az igaz, hogy Vincent előnyös kinevezést kapott, de én azért szörnyen önzőnek tartom ezt az alakot. Sophie Oise-ba való költözése miatt sok-sok kilométert lennék kénytelen megtenni, ráadásul ebben a zimankóban... így aztán kerestem egy kis szállodát Compiégne-ben. Írónak adtam ki magam. Ahhoz azonban, hogy megfelelő leshelyet találják, már több idő kellett. De megvan. A leomlott kerítésszakaszon megyek be, a ház mögött. A motoromat egy romos fészerben állítom le, a megmaradt tető elég védelmet nyújt neki. A fészer jó távol esik a háztól, és a motor még az útról sem látszik, bár azon amúgy sem igen jár senki. A hideget leszámítva tehát számomra minden jól alakul. Ugyanezt nem mondhatom el Sophie-ról. Alig költöztek be, máris csőstül jönnek a bajok. Először is, még ha tevékeny is az ember, ebben a hatalmas házban bizony lassan telnek az órák. Az első napokat

a mesterek jelenléte tette némileg mozgalmassá, csakhogy váratlanul visszatért a fagy, ezért leálltak a munkálatokkal, és isten tudja, mikor jöhetnek vissza megint. A ház előtt a kamionok által felszántott udvar tiszta jég, és Sophie folyamatosan csetlik-botlik, ha ki kell jönnie. Nem beszélve arról, hogy így még lehangolóbb az egész. A kandallóba való fa úgy tűnt, karnyújtásnyira van, amikor nem volt rá szükség, de most... No meg, egyedül is van az ember lánya. Időnként kiáll a lépcsőfeljáró tetejére egy bögre teával. Hiába a nagy lelkesedés, ha egész nap egymagunkban gürcölünk, a férjecskénk meg minden áldott este későn esik haza... Ma reggel nyílt az ajtó, és egy macska sétált ki rajta. Jó ötlet a macska, oldja a magányt. Egy darabig a küszöbön üldögélt, a kertet figyelte. A bundája fekete-fehér, szép jószág. Kicsivel később elindult, hogy elvégezze a szükségét, de nem távolodott messzire a háztól. Valószínűleg eddig még nemigen engedték ki, Sophie most is a konyhaablakból leste. Tettem egy nagy kört, hogy én is a ház mögé kerüljek. Szinte egymásnak ütközünk, a macska meg én. Rögtön megálltam. Szelíd állat. Aranyos cicus. Lehajoltam, és hívogatni kezdtem. Picit várt, majd közelebb jött, felpúposította a hátát, aztán felemelte a fenekét, ahogy azt a macskák szokták. A karomba vettem. Dorombolni kezdett. Éreztem, hogy megkeményedik bennem valami, lázas izgalom fog el... A macska hagyta, hogy vigyem, tovább dorombolt. A fészerbe vittem, ahol Vincent a szerszámait tartja. Március 25.

Néhány napig nem jöttem, egészen pontosan akkor jártam itt utoljára, amikor Sophie egyik este megtalálta kedves macskáját a férje fészerének ajtajára szögezve. El tudom képzelni, mekkora megrázkódtatás lehetett neki! Ma reggel kilenc óra tájban értem ide, Sophie éppen indulóban volt. Csak annyit láttam, hogy berakja az utazótáskáját a kocsija csomagtartójába. Elővigyázatosságból félórát vártam, utána hátul kifeszítettem az egyik zsalugátert, és bemásztam, hogy bent is körülnézzek. Sophie nem tétlenkedett. A földszint nagy részét már kifestette: a konyhát, a nappalit és egy másik helyiséget, amit nem tudom, mire akarnak majd használni. A falak szép halványsárgák, élénksárga dekorcsíkkal, a nappali gerendái pisztáciazöldek (már amennyire én meg tudom ítélni), lényeg, hogy nagyon ízléses. Mennyit gürizhetett vele! Több tucat munkaóra. A mesterek itthagyták egy félig kész fürdőszobával, de meleg víz legalább van. A konyhában is óriási még a kupleráj. A munkások a szekrényeket a földre állították, feltételezem, hogy előbb a vízvezetékszerelőnek kell elkészülnie, majd utána rögzítik őket a falra. Készítettem magamnak egy teát, és törni kezdtem a fejem. Körbesétáltam a helyiségekben, magamhoz vettem egy-két mütyürt, olyan apróságokat, amelyek eltűnését sosem szoktuk észrevenni, de az meglep, ha valahol véletlenül rájuk akadunk. Ezután támadt egy ötletem, megkerestem a festékes bödönöket meg a hengereket, és jóval rövidebb idő alatt, mint Sophie, de a padlótól a mennyezetig újrafestettem mindent, igaz, valamivel „spontánabb” stílusban. A konyhabútort felaprítottam

gyújtósnak a kandallóhoz, a festékmegfolyásokat az asztalterítővel töröltem le, és egyben kihasználtam az alkalmat, hogy kissé vadabb árnyalattal dobjam fel a berendezést, a fürdőszobai vízvezetékcsöveket bevágdostam egészen a konyháig, és elmenőben kinyitottam a csapot. Egy ideig nem szükséges visszajönnöm. Március 26. Rögtön a költözés után Sophie megismerkedett Laure Dufresne-nel, a helyi tanítónővel. Körülbelül egykorúak, kölcsönösen rokonszenvesnek találták egymást. A tanítási időt használtam ki arra, hogy körbenézzek nála: nem szeretném, ha rajtakapnának. Semmi említésre méltó. Nyugodt kis élet. Nyugodt kis fiatal nő. Elég gyakran találkoznak: Laure szívesen beugrik egy kávéra késő délután. Sophie segített neki elrendezni az új bútorokat az osztályteremben. Távcsővel figyeltem, milyen jól szórakoznak. Az az érzésem, hogy ez a találkozás pozitív hatással van Sophie-ra. Merész terveket kezdtem szövögetni. Csak az a kérdés, hogyan tudom majd mindezt a hasznomra fordítani. Bár azt hiszem, már ki is találtam. Március 27. Hiába próbálja Laure vigasztalni, Sophie ki van borulva. Előbb a macskáját nyírták ki, aztán meg a távollétében feldúlták a házat: óriási trauma ez neki. Szerinte minden bizonnyal a szomszédok rosszindulatáról van szó. Laure azt állítja, hogy ez

képtelenség: őt nagyon jól fogadták, az itteni emberek kedvesek, bizonygatja. Sophie-nak erős kételyei vannak ezzel kapcsolatban. És a tények látszólag őt igazolják. Aztán meg kihívni a szakértőket, panaszt tenni, mestereket keríteni, ismét megrendelni a bútorokat, hát ez bizony nincs meg egy nap alatt. Hetekbe is beletelhet (sőt talán még hónapokba is, a jó ég tudja). És mindent újrafesteni... az ember esze megáll. Ráadásul Vincent ezen az új poszton mindennap későn végez, és még azt mondja, hogy ez természetes, az elején mindig így van (nahát ez a fickó...). Érzi, hogy ezzel a házzal valahogy rosszul kezdődött minden. Nem akarja, hogy túl negatív reflexek alakuljanak ki benne (igazad van, Sophie: maradj csak racionális). Vincent, hogy megnyugtassa, felszereltetett egy riasztót, de még ezzel sem érzi magát biztonságban. Az oise-i mézeshetek nem tartottak túl sokáig. A terhessége? Szépen halad. Három és fél hónapos. De Sophie tényleg nincs valami jó színben. Április 2. Már csak ez hiányzott! Patkányok vannak a házban! Eleinte egy sem volt, aztán hirtelen tele lett velük minden. Ha valahol egyet észrevesz az ember, akkor ott valószínűleg tíz másik is van. Egyetlen párral kezdődik az egész, s aztán szédületes tempóban szaporodnak! Ott nyüzsögnek mindenütt, föl-alá cikáznak, eltűnnek a sarkokban, félelmetes. Éjszaka hallani, ahogy kaparásznak. Az ember csapdákat állít, mindenféle perverz alkalmatosságot rak ki, ami odacsalja és megöli őket. Valóban elgondolkodtató,

mennyien lehetnek. Többször fordulok, hordom a patkánypárokat, melyek őrülten vergődnek a motorom táskájában. Ez benne a legkellemetlenebb. Április 4. Sophie Laure mellett talál leginkább vigaszt. Még egyszer elmentem a kis tanítónőhöz, hogy ellenőrizzek pár apróságot. Még az is megfordult a fejemben, nem leszbi-e egy kicsit a csaj, de azt hiszem, nem. Jóllehet éppen ezt állítják azok a névtelen levelek, melyek a faluban és a környéken kezdenek feltünedezni. Először a polgármesteri hivatalban kaptak egyet, majd a szociális irodán, utána a tankerületi főfelügyelőségen. Mindenféle rémségek állnak bennük Laure-ral kapcsolatban: tisztességtelennek festik le (az egyik szerint meghamisítja az iskolaszövetkezet számláit), kegyetlennek (egy másik levél bántalmazott kislányokról beszél), erkölcstelennek (azt állítják, hogy bűnös viszonyt folytat... Sophie Duguet-vel). Nehéz elviselni ezt a falusi légkört. Egy faluban, ahol soha nem történik semmi, szükségképpen nagyobb zajt csap az ilyesmi, mint másutt. Az e-mailjeiben Sophie „nagyon bátor lányként” jellemzi Laure-t. Ez az ügy alkalmat ad neki arra, hogy kicsit segítségére lehessen másnak, s ettől hasznosnak érzi magát. Április 15. No, végre megérkezett a híres Valérie! Az a benyomásom, hogy hasonlítanak egymásra, ezek ketten. A gimnáziumban ismerkedtek meg. Valérie

egy nemzetközi szállítmányozási vállalatnál dolgozik, Lyonban. Az interneten nincs semmi „Valérie Jourdain”-ről, de ha csak annyit írunk be: „Jourdain”, egész szócikkeket találunk a családról, a családi vagyont megalapozó nagypapától kezdve az Henri nevű unokáig, aki nem más, mint Valérie bátyja. A család már a XIX. század végén elég jelentős vagyont halmozott fel a szövőiparban, amikor a nagyapának, Alphonse Jourdain-nek volt egy ritka zseniális lépése: szabadalmaztatott egy műszálat, ezzel biztosította, hogy a családnak két nemzedéken át legyen mit a tejbe aprítania. Több se kellett Alphonse fiának – Valérie apjának –, ő még tovább lépett, és egy sor sikeres spekulációval (főként ingatlanok felvásárlásával) két generációról nyolcra tolta ki a gondtalanság idejét. Abból, amit a személyes vagyonáról összeolvastam, kiderül, ha csak egyedül a lakását adná el, már abból is százharminc évig nyugodtan eléldegélhetne. Láttam őket a kertben sétálni. Sophie elkeseredett arccal mutogatta végig az összes pusztulásnak indult növényt. Még fák is vannak közöttük. Nem lehet tudni, mi történt velük. Jobb is, ha nem tudják. Valérie teli van jó szándékkal (kicsit segít Sophienak a festésben, de egy idő múlva letelepszik egy sámlira, cigarettára gyújt, és fecsegni kezd, mindaddig, amíg észbe nem kap, hogy Sophie már vagy egy órája egyedül dolgozik). Az a baj, hogy fél a patkányoktól, hogy a riasztó, ami az éjszaka kellős közepén akár négyszer is bekapcsol magától, a szívbajt hozza rá (nem mondom, nekem ez nem kevés munkába kerül, de legalább megvan az eredménye).

Valérie-nak az a véleménye, hogy ez a ház az isten háta mögött van. Ebben csak igazat adhatok neki. Sophie bemutatta Valérie-nek Laure-t. Kívülről úgy tűnik, remekül elvannak együtt. Persze a hónapok óta krónikus levertségben szenvedő Sophie és a falut egyre jobban elárasztó névtelen levelektől szorongó Laure mellett nem lehet mondani, hogy Valérie átadhatja magát a felhőtlen kikapcsolódásnak... Április 30. Ha ez így megy tovább, a végén még Valérie is megharagszik Sophie-ra. Vincent egy valóságos szfinx, az embernek fogalma sincs, mit gondol ez a fickó... Valérie azonban egész más. Valérie a megtestesült spontaneitás, szemernyi alakoskodás nincs benne. Sophie már napok óta mondogatta neki, hogy maradjon még egy kicsit. Legalább néhány napot. Valérie hiába magyarázta, hogy nem lehet, Sophie csak erősködött. „Édesem”-nek nevezte, de Valérie, akinek talán módjában állt volna meghosszabbítani az ittlétét, nem érezte jól magát náluk. Azt hiszem a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó tovább maradni. Csakhogy, amikor indulni kellett volna az állomásra, a vonatjegye szőrén-szálán eltűnt. Érthető módon az is megfordult a fejében, hogy ezt Sophie intézte így, hogy késleltesse az elutazását. Sophie égre-földre esküdözött, hogy nem, Valérie úgy tett, mintha az egésznek nem tulajdonítana jelentőséget, Vincent pedig látszólag csip-csup dolognak tekintette az ügyet. Valérie új jegyet rendelt az interneten. Csöndesebbnek tűnt, mint általában. A

vasútállomáson megölelték egymást. Valérie megpaskolta Sophie hátát, aki a fejét ingatva sírdogált. Azt hiszem, Valérie örült, hogy elmenekülhet innen. Május 10. Amikor láttam, hogy Laure autója lerobbant, azonnal átcikázott az agyamon, hogy mi fog majd történni, és megtettem a szükséges előkészületeket. És úgy is lett! Másnap Laure megkérte Sophie-t, hogy adja kölcsön a kocsiját a heti nagybevásárláshoz. Sophie mindig boldog, ha szívességet tehet. Ekkor már minden készen állt. Ügyesen intéztem a dolgokat, de azt is el kell ismerni, hogy szerencsém is volt egy kicsit. Az is megeshetett volna, hogy Laure nem vesz észre semmit. De észrevett. Amikor felnyitotta a csomagtartót, hogy bepakolja a bevásárlókocsi tartalmát, a sarokban meglátott egy nejlonszatyrot, amelyből néhány magazin kandikált elő. Egy olyan időszakban, amikor az életét minduntalan névtelen levelek kavarják fel, nem maradhatott közömbös. Különösen, hogy olyan magazinokat talált, amelynek lapjairól egy rakás betűt kivágtak. Azonnal párhuzamot vont. Én, a magam részéről, arra számítottam, hogy azonnal robbanni fog. De nem. Laure kiegyensúlyozott, nyugodt lány, Sophie éppen ezt szereti benne. Laure hazament az utóbbi hetekben begyűjtött névtelen levelekért, és a halom magazinnal együtt egyenesen a szomszéd város rendőrőrsére sietett, ahol feljelentést tett. Sophie már kezdett nyugtalankodni, hogy a barátnője még mindig nem tért vissza a bevásárlásból. Aztán

végre megnyugodhatott. Laure gyakorlatilag egy szót sem szólt. A távcsővel láttam, ahogy egymással szemben állnak. Sophie szeme kikerekedett. Laure után kisvártatva a rendőrség furgonja is befutott a házkutatásra. Nem telt bele sok idő, és újabb magazinokra bukkantak. Szinte mindenhová tettem belőlük a házban. A becsületsértési ügyön néhány hétig elcsámcsoghat a nép. Már csak ez hiányzott! El kell mondania Vincent-nak. Néha az az érzésem, Sophie szeretne meghalni. És hozzá még terhes is! Május 13. Teljes letargia. Napokon keresztül csak vonszolta magát, a szó szoros értelmében. A házban dolgozgatott, de csak keveset és szórakozottan. Úgy tűnik, mintha nem lenne hajlandó elmenni otthonról. Nem tudom, mi van a mesterekkel, de nem látni őket. Tartok tőle, hogy a biztosító esetleg akadékoskodik. Lehet, hogy már előbb fel kellett volna szereltetni azt a riasztót, nem tudom, ezek az emberek olyan szőrszálhasogatók. Röviden, minden munka áll. Sophie arca gondterhelt, csüggedt. Órákat cigarettázik a ház előtt, ami az ő állapotában nem igazán ajánlatos... Május 23. Késő délutántól fekete felhők gomolyogtak az égen. Hét óra körül eleredt az eső. Amikor Vincent Duguet 21 óra 15 perckor elhajtott előttem, javában tombolt a vihar.

Vincent óvatos, megfontolt ember. Ésszerű sebességgel vezet, gondosan indexel jobbra, balra. Amikor kiért a főútra, gyorsított. Az út jó néhány kilométeren át egyenes, utána váratlanul, sőt azt is mondhatnám, hogy brutális hirtelenséggel balra fordul. A jelzőtábla ellenére számos autós lépre mehetett már itt, annál is inkább, mivel ezen a helyen az utat meglehetősen nagy fák szegélyezik, amelyek eltakarják a kanyart: elég gyorsan belefut az ember. Persze nem Vincent, aki már hetek óta jár ezen az útvonalon, és aki csak kivételes esetben pörgeti fel a motort. Ugyanakkor, ha jól ismerünk valamit, mindig biztonságban érezzük magunkat, és nem is gondolunk a veszélyre. Vincent is a jó helyismerettel rendelkezők magabiztosságával vette be a kanyart. Az eső csak úgy ömlött. Közvetlenül mögötte mentem. Épp a megfelelő pillanatban előztem meg, és hirtelen elébe vágtam, de olyan hirtelen, hogy a motorom hátulja súrolta az első lökhárítóját. Az előzés legvégén jól kontrollált csúszásba mentem át, majd nagyot fékeztem, hogy felegyenesedjem. A meglepetés, az eső, a hirtelen felbukkanó motor, ami úgy vágott elé, hogy horzsolta a karosszériát, aztán meg hirtelen csúszni kezdett előtte... Vincent Duguet elvesztette a fejét. Erősen a fékre taposott. Megpróbálta egyenesbe hozni a kocsit, én szinte felágaskodtam a motorral, és szemben találtam magam vele. Látta, hogy neki fogok csapódni, félrerántotta a kormányt és... Nem volt visszaút. A kocsi megpördült a tengelye körül, a kerék megcsúszott az útpadkán, ez már a vég kezdete volt. Az autó jobbra csúszott, majd balra, a motor bőgött, rettenetes volt a fémes csattanás, amikor nekicsapódott a fának: a fa mélyen benyomódott a

kocsiba, ami a hátsó kerekein állt meg, az eleje ötven centire felemelkedett a talajtól. Leszálltam a motorról, és az autóhoz rohantam. Az eső ellenére attól tartottam, hogy kigyullad, gyorsan kellett cselekednem. A baloldali ajtóhoz hajoltam. Vincent mellkasa a műszerfalhoz nyomódott, azt hiszem, kipukkadt a légzsák, nem is tudtam, hogy ilyesmi előfordulhat. Magam sem értem, miért tettem, amit ezután tettem, minden bizonnyal meg akartam győződni róla, hogy valóban meghalt-e. Felemeltem a bukósisakom ellenzőjét, megragadtam a haját, és magam felé fordítottam a fejét. Az arcán patakokban csorgott a vér, hihetetlen módon a szeme mégis nyitva volt, és merőn nézett rám! Megbénított ez a tekintet... A zuhogó eső becsorgott az autó belsejébe, Vincent arca vérben ázott, és a szeme olyan áthatóan meredt rám, hogy valósággal földbe gyökerezett tőle a lábam. Egy hosszú pillanatig néztük egymást. Aztán elengedtem a fejét, az súlyosan oldalra billent, és esküszöm: a szeme még ekkor is nyitva volt! De most másfajta merevség volt benne. Mintha végre meghalt volna. A motorhoz rohantam, és lélekszakadva elhajtottam. Néhány másodperccel később szembejött velem egy autó, és a visszapillantó tükörből láttam, ahogy kigyúlnak a féklámpái... Vincent belém fúródó tekintete nem hagyott elaludni. Meghalt-e végül? És ha nem, fog-e emlékezni rám? Összefüggésbe hoz-e azzal a motorossal, akit nem olyan régen elütött? Május 25.

Sophie apjának írt e-mailjeiből tájékozódom. Ő mindenáron el akart jönni, de Sophie nem egyezett bele. Azt mondta, szüksége van egy kis magányra... Amilyen fordulatot vett az élete, ez a vágya jócskán teljesül... Vincent-t igen hamar átszállították a garches-i kórházba. Alig várom, hogy újabb hírekhez jussak. Fogalmam sincs, hogyan alakulnak majd a dolgok, egyvalami azonban megnyugtat: Vincent-nek rosszul áll a szénája. Azt is mondhatnám, nagyon rosszul. Május 30. Intézkednem kellett, különben fennállt a veszély, hogy szem elől tévesztem. Most már mindig tudom, merre jár Sophie. Így biztosabb. Elnézegetem: nem mondaná meg az ember, hogy terhes. Vannak ilyen nők, akiken gyakorlatilag csak a legvégén látszik. Június 5. Nyilvánvaló, hogy ennek be kellett következnie. Bizonyára az utóbbi hónapokban felhalmozódott feszültség és a sok megpróbáltatás az oka, az elmúlt hetek felgyorsult eseményei, az, hogy Laure feljelentette rágalmazás miatt, aztán Vincent balesete... Tegnap az éjszaka kellős közepén Sophie elment otthonról, ami nem éppen gyakori dolog. Úti cél: Senlis. Azon töprengtem, mi köze lehet ennek Vincent-hoz. Semmi. Sophie elvetélt. Kétségkívül a sok izgalomtól.

Június 7. Tegnap éjjel nagyon rosszul éreztem magam. Megmagyarázhatatlan szorongás ragadott ki az álomból. Azonnal ráismertem a tünetekre. Amikor valamiképpen felmerül az anyaság, mindig ez történik. Vagyis nem mindig, csak gyakran. Amikor a saját születésemről álmodom, és elképzelem a mama boldogságban úszó arcát, rettenetesen fáj a hiánya. Június 8. Vincent-t átvitték a Sainte-Hilaire klinikára, rehabilitációra. A hírek még annál is riasztóbbak, mint amire számítottam. Valószínűleg körülbelül egy hónap múlva fogják kiengedni. Július 22. Már egy ideje nem láttam Sophie-t. Kicsit elutazott az apjához. Mindössze négy napig maradt. Onnan rögtön Garches-ba ment, hogy meglátogassa Vincentt. Őszintén szólva, nem túl rózsásak a hírek... Gyorsan utána kell néznem a dolgoknak. Szeptember 13. Istenem! Még mindig nem tudok magamhoz térni. Erre azért én sem számítottam... Sophie-nak az apjához küldött e-mailjéből értesültem róla, hogy Vincent-t ma reggel fogják kiengedni a kórházból. Kora délelőtt elhelyezkedtem a klinika parkjában, az északi oldalon, ahonnan az egész épületet szemmel tudtam tartani. Úgy húsz perce üldögélhettem ott,

amikor megjelentek a főépület lépcsőfeljárójának a tetején. Sophie a mozgássérülteknek kialakított rámpán tolta lefelé a férje kerekes székét. Nem láttam őket igazán jól. Felálltam, és elindultam egy párhuzamos sétányon, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. Micsoda döbbenet! A tolószékben ülő férfi csak árnyéka önmagának. A csigolyái ripityára mehettek, de nem csak ez a baj. Könnyebb lenne azt számba venni, mije működik még egyáltalán. Negyvenöt kilónál nem nyomhat többet. Görnyedten ül, a fejét, amely bizonyára ide-oda himbálózna egyébként, egy nyakrögzítő tartja némileg egyenesen, a tekintete – már amennyire láttam – üveges, a bőre viaszsárga. Az ember beleborzong, ha arra gondol, hogy ez a férfi még harmincéves sincs. Sophie bámulatra méltó áldozatkészséggel tolja a széket. Nyugodt, a tekintete őszinte. A járása nekem kissé gépiesnek tűnik ugyan, de hát ez érthető, annyi mindenen ment keresztül ez a lány. Azt szeretem benne, hogy még ebben a helyzetben sem válik közönségessé, nyoma sincs nála a mártíromságnak vagy a kedvesnővér-attitűdnek. Egyszerűen csak tolja a széket. Azért biztosan sokat gondolkodik, és azon is eltöpreng, mit fog vajon kezdeni ezzel a zöldséggel. Én is ezen morfondírozom. Október 18. Nagyon szomorú itt. Ez a vidék önmagában sem volt soha túlságosan szívderítő – és akkor még keveset is mondtam –, de ami most van, az már túlmegy mindenen. Ez a hatalmas ház, benne a magányos fiatal nő, aki a legbágyadtabb napsugárra

is kihúzza a lépcső tetejére a minden idejét, minden erejét felemésztő rokkant férje tolószékét... patetikus látvány. Vállkendőkbe bugyolálja, aztán leül mellé egy székre, beszél hozzá, közben tömérdek cigarettát elszív. Nehéz eldönteni, érti-e Vincent, amit mond neki. A fejét állandóan ingatja, akár beszél Sophie, akár nem. A távcsővel látom, hogy folyton nyáladzik, ami elég kellemetlen. Megpróbálja kifejezni magát, de beszélni nem tud. Akarom mondani, artikulált nyelvvel már nem rendelkezik. Rikoltozik, morog, vinnyog; mindketten megpróbálnak a maguk módján kommunikálni. Sophie-nak birkatürelme van... Én nem bírnám. Ami a többit illeti, nagyon visszafogott vagyok. Nem szabad túlzásba esni. Éjszakánként, valamikor hajnali egy és négy között visszajövök, jó erősen bevágok egy zsalugátert, majd fél órával később elpukkantom a kinti villanykörtét. Megvárom, hogy Sophie szobájában, majd a lépcsőre nyíló ablakban felgyulladjon a fény, és akkor szép komótosan hazamegyek. A lényeg, hogy fenntartsuk a feszültséget. Október 26. A tél kicsit előbb érkezett a kelleténél. Megtudtam, hogy Laure visszavonta a Sophie ellen tett feljelentését. Még meg is látogatta. A kapcsolat már sosem lesz köztük olyan, mint régen, de a kis Laure-nak jó szíve van, és szemlátomást nem haragtartó. Sophie olyan vékony, hogy szinte keresztül lehet látni rajta.

Általában úgy hetente kétszer megyek el hozzá (kiadagolom az orvosságokat, az előző napokban érkezett, és általam már elolvasott leveleket visszateszem a postaládába), a fennmaradó időben az e-mailjein keresztül informálódom. Nem igazán tetszik, ahogy alakulnak a dolgok. Fennáll a veszély, hogy belesüppedünk ebbe a depressziós kábultságba, és aztán hónapokra, évekre megrekedünk benne. Ezen változtatni kell. Sophie megpróbálja megszervezni az életét, háztartási kisegítőt keres, de ezen a környéken nem könnyű találni, nem beszélve róla, hogy én sem lelkesedem az ötletért. Visszatartottam a leveleket. A megjósolható reakciókra alapozok. Arra számítok, hogy az ő korában, bármily sok is benne a szeretet, előbb-utóbb bele fog ebbe fáradni, s azon kezd majd töprengeni, mit keres ő itt, meddig fogja ezt bírni. Látom, hogy megoldásokat keresgél: másik ház után nézett, s az is megfordult a fejében, hogy visszaköltözik Párizsba. Nekem bármelyik megfelel. Azt viszont nem akarom, hogy ez a zöldség túl sokáig legyen láb alatt. Sophie-nak egy perc nyugta sincs. Kezdetben Vincent békésen megmaradt a tolószékében, amíg Sophie másutt tett-vett, elég volt időnként ránéznie... Egy ideje azonban egyre nehezebb vele. Sőt mostanában igen nehéz. Ha kinn hagyja a lépcsőfeljáró tetején, néhány perccel később a széke már előrébb gördült, s közel áll ahhoz, hogy lebucskázzon a mélybe. Hívott egy mestert, aki rámpát készített, és mindenhová, ahová csak elkalandozhat, védőkorlátot szerelt. Nem tudja, hogyan csinálja, de egészen a konyháig sikerül eljutnia. Néha olyan tárgyakat is megkaparint, melyek

nagyon veszélyesek lehetnek, máskor meg üvölteni kezd. Sophie előrohan, de képtelen megérteni, mi jött rá ilyen hirtelen. Vincent már jól ismer engem. Valahányszor meglát, kikerekedik a szeme, és nyöszörögni kezd. Alighanem fél, nagyon sebezhetőnek érzi magát. Sophie minden keservéről beszámol Valérie-nek (aki mindig ígérgeti, hogy meglátogatja, de – micsoda véletlen – végül sohasem szánja rá magát). Nehezen uralja a szorongásait, gyógyszerrel tömi magát, nem tudja, mitévő legyen, tanácsot kér az apjától, Valérietől, órákat tölt az interneten, házakat, lakásokat néz, tényleg nem tudja, hogyan tovább... Valérie, az apja, mindenki azt tanácsolja neki, hogy helyezze el Vincent-t egy szakintézményben, de hiába. December 19. A második háztartási kisegítő nem akart maradni. Megindokolni sem akarta, hogy miért nem. Sophie azon töpreng, hogy fog ezután boldogulni: az egyesület azt írta, nehéz lesz másik embert találni. Sejtelmem sem volt, hogy Vincent-nak vannak-e még szexuális késztetései, hogy ezen a téren normálisan működik-e, s ha igen, Sophie mit fog vele kezdeni. Valójában pofonegyszerű. No, jó, Vincent már nem az az erőtől duzzadó, hódító hím, aki tavaly, azon az elhíresült görögországi nyaraláson volt. Sophie egyszerűen csak szívességet tesz neki. Iparkodik ugyan, de lehet érezni, hogy nincs igazán jelen. Mindenesetre közben nem sír. Csak utána. December 23.

Karácsonyhoz képest elég szomorú a hangulat, annál is inkább, mert ma van egy éve, hogy meghalt Vincent anyja. December 25. Tűz a nappaliban! Karácsony napján! Pedig Vincent nyugodtnak tűnt, bóbiskolt. A fenyőfa néhány perc alatt tüzet fogott: impozáns lángok csaptak fel belőle. Sophie éppen csak arrébb tudta rántani Vincent tolószékét (aki úgy üvöltött, akár egy kárhozott), vizet locsolt a fára, közben hívta a tűzoltókat. Nagyobb volt az ijedség, mint a baj. Sophie tényleg nagyon megrémült. Még az önkéntes tűzoltók is, akiket kávéval kínált a nappali átnedvesedett romjain, még ők is azt tanácsolták neki kedvesen, hogy vigye intézetbe Vincent-t. 2002. január 9. Csak el kellett szánnia magát. A hivatalos leveleket nem tartom vissza. Sophie talált egy intézetet Párizs egyik külvárosában. Vincent megfelelő ellátásban részesül majd, jó magánnyugdíjpénztára volt. Sophie elvitte, megmutatta neki a helyet. Itthon letérdelt a tolószéke mellé, megfogta a kezét, halkan beszélt hozzá, ecsetelte az intézmény előnyeit. A férfiból csak érthetetlen morgások törnek elő. Sophie sír, mihelyt magára marad.

Február 2. Valamivel szabadabbra engedtem Sophie-t addig, amíg megszervezi az életét. Beérem annyival, hogy itt-ott elveszít egy-egy tárgyat, kicsit megkavarom a naptárját, de ő ezt már annyira megszokta, hogy még csak nem is nyugtalankodik miatta. Együtt él vele. Ezért aztán némileg sikerült is összeszednie magát. Eleinte persze minden áldott nap meglátogatta Vincent-t, de az effajta elhatározások nem tartanak sokáig. Erre meg rettenetes lelkiismeret-furdalása támadt. Mindez az apjának írt beszámolójából derül ki: még csak meg sem meri említeni neki. Most, hogy Vincent intézetbe került, árulni kezdte a házat. És kiárusítást rendez a holmijaikból. Mindenféle fura népséget csődített ide: ócskásokat, régiségkereskedőket, szeretetszolgálatosokat, egymást érik az autók, Sophie meg csak áll egyenes derékkal a lépcsőfeljárón, nézi, ahogy jönnek, de sosincs már ott, amikor elmennek. És csak pakolják, pakolják fel az autókra a dobozokat meg a bútorokat, elképesztő a felfordulás. Furcsa, amikor valamelyik éjjel láttam ezeket a bútorokat benn a házban, szépnek találtam őket, de most, ahogy pakolásszák, hurcolásszák, elszállítják őket, hirtelen minden olyan csúf, olyan lehangoló lett. Ilyen az élet. Február 9. Tegnapelőtt este kilenckor Sophie taxiba vágta magát. Vincent szobája a második emeleten van. Sikerült belöknie a régi, monumentális lépcsőhöz vezető ajtót,

és tolószékestül levetette magát a mélybe. Az ápolók nem értik, hogyan volt képes rá; ebben a fickóban még mindig átkozott nagy energia lakott. A vacsora utáni zavaros időszakot használta ki, amikor a gondozottak csoportokba verődnek a társasjátékokhoz, a többiek pedig a tévé előtt tömörülnek. Azonnal meghalt. Különös: ugyanúgy halt meg, mint az anyja. Mondja valaki, hogy nem a sors keze... Február 12. Sophie a hamvasztás mellett döntött. Kevesen vettek részt a szertartáson: Sophie apja, Vincent apja, régi kollégák, a két család néhány tagja, akikkel csak hébe-hóba találkozik. Ilyenkor látszik igazán, hogy milyen légüres teret hozott létre maga körül. Valérie viszont eljött. Február 17. Abban bíztam, hogy Vincent halála valamelyest megkönnyebbülést hoz Sophie-nek. Hiszen már hetek óta láthatta, mi vár rá: hosszú-hosszú éveken át jár majd látogatni... Csakhogy nem úgy reagált, ahogy reméltem: lelkiismeret-furdalás mardossa. Ha nem „helyezte” volna el, ha lett volna lelkiereje, hogy végig ő viselje gondját, akkor még mindig élne. Valérie hiába vigasztalja, hogy az nem lett volna élet, Sophie-t rettenetes bánat gyötri. Azt gondolom, azért a józan ész majdcsak felülkerekedik. Előbb vagy utóbb.

Február 19. Sophie néhány napra elutazott az apjához. Nem tartottam szükségesnek, hogy elkísérjem. Mindenesetre az orvosságait magával vitte. Február 25. Szó, ami szó, kellemes ez az új környék. Na jó, én nem ezt választottam volna, de megjárja. Sophie egy harmadik emeleti lakásba költözött. Meg kell majd találnom a módját, hogy körülnézzek benn. Természetesen olyan kényelmes megfigyelőállást, mint amilyet azelőtt találtam, amikor még Sophie sugárzó fiatal nő volt, olyat nem remélhetek... De rajta vagyok. Szinte semmit nem hozott ide magával. Persze bizonyára nem is maradt sok holmija a nagy kiárusítás után. A most bérelt kamion mérete messze elmaradt azétól, amit az első költözködéskor vettek igénybe. Én, aki oly kevéssé adok a jelekre, ezt mégis szimbolikusnak tartom, méghozzá meglehetősen biztató értelműnek. Néhány hónappal ezelőtt Sophie egy férjjel, több tonna bútorral, könyvvel és festménnyel, babával a hasában hagyta el Párizst. És most egy szál magában tér vissza, egy kicsi teherautóval. Ez már nem a hajdani, szerelemtől és energiától szikrázó fiatal nő. Messze nem az. Néha elnézegetem az akkoriban készült fotókat, a vakációs fényképeket.

Március 7. Sophie elhatározta, hogy munkát keres. Nem a szakmájában: a sajtóban nem maradt semmi kapcsolata, és hát nincs is már benne kellő lendület az effajta dolgokhoz. Nem beszélve arról, hogyan távozott az előző munkahelyéről... Csak távolról követem az eseményeket. Nekem bármilyen munka megfelel. Irodákba járkál, időpontokat kap állásmegbeszélésekre. Szemlátomást bármit elfogadna. Mintha csak azért keresne valamit, hogy elfoglalja magát. Az e-mailjeiben szinte nem is beszél róla. A puszta célszerűség vezérli. Március 13. Erre nem számítottam: szárazdajka! Illetve a hirdetésben azt írták: „nörsz”. Sophie tetszett az alkalmi munkák közvetítésével foglalkozó ügynökség főnökasszonyának. Nem is húzódott sokáig a dolog: még aznap este alkalmazták Gervais-ék. Majd informálódom, kik ezek. Láttam Sophie-t egy öt-hat év körüli fiúcskával. Hónapok óta most mosolygott először. A munkaidő-beosztását még nem látom át igazán. Március 24. A takarítónő délre jön. Legtöbbször Sophie nyit neki ajtót. Mivel azonban olyan napokon is jön, amikor Sophie nincs ott, azt a következtetést vontam le, hogy saját kulcsa van a lakáshoz. Egy kortalan, kövér asszonyság, aki folyton egy barna műanyag

bevásárlószatyrot cipel magával. Hétvégén nem dolgozik Gervais-éknél. Több napig figyeltem, megtanultam az útvonalát, a szokásait, szakértőjévé váltam. Mielőtt megkezdené az aznapi műszakot, tesz egy kitérőt a Triangle-ba., a sarki presszóba, hogy elszívjon még egy szál cigarettát. Valószínűleg Gervais-éknél nem gyújthat rá. Szenvedélye a lóversenyfogadás. Leültem a mellette lévő asztalhoz, s mialatt sorba állt a szelvényért, belenyúltam a szatyrába. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtaláljam a kulcscsomóját. Szombat reggel elmentem egészen Villeparisisig (őrület, mennyit jönmegy ez a némber), és mialatt piacozott, visszacsempésztem a kulcscsomót a szatyorba. Az ijedségen kívül egyéb baja nem esett... Ezentúl szabad bejárásom van Gervais-ékhez. Április 2. Igazán semmi sem változott. Sophie-nak még két hét sem kellett, hogy elveszítse a papírjait, hogy az ébresztőórája összevissza kezdjen járni (így rögtön az első héten elkésett)... Ismét erősebben kézben tartom, és várom a jó alkalmat. Eddig türelmesnek mutatkoztam, de most már szeretnék áttérni a Btervre. Május 3. Két hónapja, annak dacára, hogy kedveli az új munkáját, Sophie ugyanazokkal a lelki problémákkal küszködik, mint egy évvel ezelőtt. Pontosan ugyanazokkal. Van azonban valami, ami teljesen új,

mégpedig a dührohamok. Néha még nekem is kicsit nehéz követnem. Valószínűleg a tudatalattija lázad fel és kezd őrjöngeni. Korábban ilyen nem fordult elő. Sophie beletörődött az őrültségébe. Azóta a dolgok felgyülemlettek benne, és most talán túlcsordulnak, nem tudom. Látom rajta, hogy ha felidegesedik, nehezen tudja türtőztetni magát. Gorombán beszél az emberekkel, mintha mindig mindenkire neheztelne, mintha nem szeretne senkit. Holott mások nem tehetnek arról, hogy ő ilyen! Agresszívnak találom. A környéken igen hamar rossz híre kerekedett... Nincs benne egy szemernyi türelem sem. Pedig ha valakinél, akkor egy nörsznél az nélkülözhetetlen. És a személyes gondjai (jó, aláírom, akad neki mostanában bőven...) a környezetén csapódnak le. Olykor az a benyomása az embernek, hogy gyilkos indulat keríti hatalmába. A szülők helyében én bizony nem bíznék egy hatéves kisgyereket egy olyan lányra, mint Sophie. Május 28. Ezt borítékolni lehetett... Láttam Sophie-t és a gyereket a Dantremont téren, minden nyugodtnak tűnt. Sophie gondolataiba merülve ült egy padon. Fogalmam sincs, mi történhetett: néhány perccel később már dühös arccal baktatott a járdán. A kis taknyos, messze lemaradva, duzzogott. Amikor Sophie megfordult, és rárontott, tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Lekevert neki egy pofont. Egy gyűlölettel teli pofont, amilyet a fenyíteni, büntetni akarók adnak. A kölyök megdöbbent. Sophie is. Mintha rémálomból ocsúdna. Egy pillanatig egymásra

meredtek, egyetlen szó nélkül. A lámpa zöldre váltott, én szép nyugisan indítottam. Sophie körülnézett, mintha attól tartana, meglátta valaki, és felelősségre vonja, hogy mit tett. Azt hiszem, gyűlöli ezt a gyereket. Tegnap este Gervais-éknél maradt éjszakára. Ez igen ritkán fordul elő. Rendszerint inkább hazamegy, akármilyen késő van is. Ismerem Gervais-ék lakását. Amikor Sophie ott alszik, két lehetőség jöhet számításba, ugyanis két vendégszoba van. Kifigyeltem, melyik ablakból szűrődik ki fény. Sophie olvasott egy mesét a kölyöknek, aztán láttam, hogy az ablaknál állva elszív egy cigarettát, lekapcsolja a villanyt a fürdőszobában, majd az egész lakásban sötét lett. A szoba tehát megvan. Ahhoz, hogy a szülők bejussanak a gyerek szobájába, keresztül kell menniük azon, amelyikben Sophie alszik. Biztos vagyok benne, hogy azokon az estéken, amikor Sophie náluk alszik, a szülők nem mennek be megnézni a fiukat, nehogy felébresszék Sophie-t. A szülők hajnali negyed kettő körül értek haza. Még elidőztek a fürdőszobában: a hálószobájuk ablakai úgy két óra körül sötétültek el. Én négykor mentem fel a lakásba. A másik folyosó felé kerültem, hogy megkeressem Sophie bakancsát, kihúztam belőle a fűzőt, majd visszamentem a szobájához. Sokáig hallgattam, ahogy szuszog, majd nagyon lassan, csöndben átlopakodtam a szobán. A fiúcska mélyen aludt, kissé sípolva lélegzett. Azt hiszem, nem szenvedett sokáig. A cipőfűzőt a nyaka köré tekertem, a fejét a vállammal beszorítottam a párna alá, aztán már minden nagyon gyorsan történt. De iszonyú volt. A gyerek dühösen kapálózni kezdett. Hányinger

környékezett, könnyek szöktek a szemembe. Hirtelen rám tört a bizonyosság, hogy ezek alatt a másodpercek alatt valaki mássá lettem. Abból, amit eddig tenni kényszerültem, ez volt a leginkább embert próbáló. Sikerült megtennem, de soha többé nem lennék rá képes. Ezzel a gyerekkel belőlem is meghalt valami. Valami gyermeki, amiről nem is tudtam, hogy még létezik. Reggel aggódtam, hogy nem látom Sophie-t kijönni a házból. Ez nem vallott rá. Nem tudhattam, mi történik a lakásban. Telefonáltam, kétszer is. És néhány perccel, néhány végtelennek tűnő perccel később végre láttam, hogy fejvesztve elhagyja a házat. Metróra szállt. Hazarohant, hogy összeszedje a ruháit, majd – közvetlenül zárás előtt – bement a bankba. Sophie szökésben volt. Másnap reggel a Le Matin ezzel a címmel jelent meg: „Álmában megfojtottak egy hatéves gyereket. A nörszét keresi a rendőrség.” 2004. január Tavaly februárban azt olvashattuk a Le Matinben: „De hová tűnt Sophie Duguet?” Akkoriban épp csak annyit tudtak, hogy a kis Léo Gervais után Sophie egy Véronique Fabre nevű nőt is megölt, és az ő személyijével sikerült elmenekülnie. Azt senki nem tudhatta előre, hogy a következő év júniusában egy gyorsétterem főnökére kerül majd a sor, aki Sophie-t feketén alkalmazta. Ebben a lányban olyan erő lakik, amit senki nem sejtett. Még én magam sem, noha én ismerem őt a

legjobban. A „fennmaradási ösztön” nála nem csupán egy üres kifejezés. Hogy Sophie kikeveredjen ebből a helyzetből, persze arra is szükség volt, hogy távolról egy kicsit segítsek neki, de hajlamos vagyok azt hinni, hogy talán nélkülem is boldogult volna. Az mindenesetre tény, hogy Sophie még mindig szabadon van. Többször változtatott várost, frizurát, külsőt, szokásokat, kapcsolatokat. Annak ellenére, hogy a szökése, a személyazonosság nélkül való élete, az állandó mozgásban levésé nem kevés nehézséget okozott, hatékony módszereimnek köszönhetően sikerült mindvégig ellenőrzésem és irányításom alatt tartanom. Ezekben a hónapokban ő és én olyanok voltunk, mint ugyanannak a tragédiának két vak szereplője: arra vagyunk tetemtve, hogy találkozzunk, és a pillanat közeleg. Azt szokták mondani, hogy a napóleoni háborúk sikere annak tudható be, hogy minduntalan változott a stratégia. Sophie is ezért járt sikerrel. Százszor változtatott útirányt. Éppen most változtatott tervet. És most arra készül, hogy ismét nevet változtasson... Ez az ötlet meglehetősen új keletű. Egy prostituálton keresztül sikerült neki igazi hamis iratokhoz jutni. Nagyon hamis papírokhoz, amelyekhez azonban igazi, szinte leigazolható név tartozik, mindenesetre egy feddhetetlen név, amelyhez semmi jelentős nem kapcsolódik. Ezután azonnal másik városba költözött. Be kell, hogy valljam, nem fogtam fel azonnal, mire jó neki, hogy ilyen irtózatos áron megvegyen egy születési anyakönyvi kivonatot, amely mindössze három hónapig érvényes. De azonnal megértettem,

mihelyt megláttam belépni egy házasságközvetítő irodába. Felettébb ötletes megoldás. Bár Sophie-nak rettenetes rémálmai vannak, reggeltől estig reszket, mint a nyárfalevél, kényszeres megszállottsággal ellenőrzi minden tettét és lépését, el kell ismerni, hogy kivételes reakciókészséggel rendelkezik. Ami engem is gyors alkalmazkodásra kényszerített. Hazudnék, ha azt mondanám, nehéz volt. Hiszen olyan jól ismerem... Pontosan tudtam, mire hogy fog reagálni, mi fogja érdekelni. Merthogy tudtam, mit keres, és azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki ezt igazán tökéletesen meg tudja testesíteni. A teljes hitelesség kedvéért nem volt szabad a tökéletes jelöltnek tűnnöm, finoman kellett adagolni. Sophie először elutasított. Aztán az idő megtette a magáét. Gondolkodóba esett, visszajött. Akkor sikerült elég ügyetlennek mutatkoznom ahhoz, hogy hiteles legyek, és elég ravasznak lenni ahhoz, hogy ne bátortalanítsam el. Törzsőrmester a híradósoknál: elviselhető balfácánnak tart. Mivel már csak három szűk hónap állt a rendelkezésére, Sophie elhatározta, hogy gyorsít a tempón. Néhány éjszakát együtt töltöttünk. Azt hiszem az ágyban is sikerült a szükséges finomsággal játszani a szerepemet. Aminek az lett az eredménye, hogy tegnapelőtt Sophie megkérte a kezemet. Igent mondtam.

Frantz és Sophie

A lakás nem nagy, de praktikus kialakítású. Egy házaspárnak pont megfelel. Ezt mondta Frantz, amikor beköltöztek, és Sophie teljesen egyetértőnek mutatkozott. Három szoba van, ebből kettő franciaerkélyes, és a ház előtti parkocskára néz. A legfölső emeleten laknak. A környék nyugodt. Nem sokkal a beköltözésük után Frantz elvitte Sophie-t, hogy megmutassa neki a katonai bázist, amely csupán tizenkét kilométerre van, de nem mentek be. Beérte annyival, hogy odaintett az őrnek, aki kissé mintha szórakozottan válaszolt volna. Mivel a munkaideje nem hosszú, ráadásul rugalmas, rendszerint elég későn megy el otthonról, és viszonylag korán hazaér. Az esküvőre a Chàteau-Luc-i polgármesteri hivatalban került sor. Frantz magára vállalta, hogy kerít két tanút. Sophie arra számított, hogy majd két kollégát kér fel a támaszpontról, de Frantz azt mondta, hogy nem szeretné nagydobra verni az eseményt (ugyanakkor ügyesen intézte a dolgot, mert a házasságkötésre járó 8 nap szabadságot mégis megkapta...) Két ötven év körüli férfi várta őket a városháza lépcsőjén, úgy tűnt, ők ismerik egymást. Sophie-val sután kezet fogtak, de Frantz-ot csupán egy fejbiccentéssel üdvözölték. Az anyakönyvvezető bevezette őket a házasságkötő terembe, és amikor konstatálta, hogy mindössze négyen vannak, megkérdezte: „Ennyi?”, és az ajkába harapott. Aztán gyorsan lezavarta a ceremóniát.

– Lényeg, hogy elvégezte a munkát – jegyezte meg Frantz. Katonáéknál nyilván ez számít. Frantz egyenruhában is esküdhetett volna, de inkább civilben akart, így aztán Sophie soha, még csak fényképen sem látta katonaöltözetben. Ő egyébként egy kis mintás ruhát vásárolt az alkalomra, amely szépen kiemelte a csípőjét. Néhány nappal korábban Frantz irulva-pirulva megmutatta neki az anyja esküvői ruháját, amely bár kissé kopott volt, így is lenyűgözte Sophie-t: egy habkönnyű muszlinnal fedett gyönyörűség. Mindamellett látszott rajta, hogy viszontagságokon mehetett át. A kelme egyes helyeken sötétebb árnyalatú, mintha valamikor foltok szennyezték volna. Frantz részéről nyilvánvaló volt a burkolt célzás, ám amikor látta, milyen állapotban van a ruha, nem hozakodott elő semmivel. Sophie-t meglepte, hogy megőrizte ezt az ereklyét. „Hát, igen... – hebegte Frantz. – Magam sem tudom, miért... Ki kellene már dobni ezt a régi vackot.” De azért gondosan berakta az egyik előszobai faliszekrénybe, amin Sophie jót mosolygott. A városházáról kijövet Frantz az egyik tanú kezébe nyomta a digitális fényképezőgépét, és röviden elmagyarázta, hogyan kell beállítani. „Aztán csak meg kell nyomni ezt a gombot...” Sophie kelletlenül pózolt mellette a lépcsőn. Utána Frantz kissé távolabb húzódott a két tanúval. Sophie elfordult, nem akarta látni, hogyan cserélnek gazdát a bankjegyek. „Mégiscsak egy esküvő...” – mondta magában, kissé naivan. Frantz férjként nem felelt meg teljes mértékben annak a képnek, amit Sophie „vőlegény” korában

kialakított róla. Beszéde kifinomultabb, kevésbé faragatlan. Ahogy az a kissé rusztikus jellemeknél gyakran előfordul, Frantz olykor a lényegre tapintó megállapításokat tesz. Csendesebb is azóta, amióta nincs abban a kényszerhelyzetben, hogy mindenáron fenn kelljen tartania a társalgást. Sophie-ra azonban továbbra is úgy néz, mint a világ egyik csodájára, mint egy megvalósult álomra. Oly sok kedvességgel mondja, hogy „Marianne”, hogy Sophie végül megbékélt a névvel. Az ilyen férfira szokás azt mondani, hogy a feleségének még a gondolatát is lesi. Sophie szinte csodálkozva fedezte fel, hogy jó tulajdonságai is vannak. Az első, amire sosem gondolt volna, hogy Frantz erős. Őt, akit sosem hozott lázba a férfiak izomzata, örömmel töltötte el, amikor először együtt aludtak, hogy erős karok ölelik, kemény hasizom, fejlett mellizom simul hozzá. Őszintén elámult azon, amikor Frantz egyik este mosolyogva felkapta, és felültette az autó tetejére úgy, hogy még a térdét sem hajlította be. Feltámadt benne a vágy, hogy óvják, dédelgessék. A lelke mélyén valami nagynagy fáradtság kezdett lassanként oldódni. Élete eseményei megfosztották az igazi boldogság minden reményétől, és most egyfajta jó érzés járja át, s ezt már-már elegendőnek is találja. Vannak párok, akik évtizedeken át élnek együtt ilyen érzelmi alapokon. Amikor kiválasztotta Frantzot, kicsit lenézte, mivel egyszerűnek tartotta. Most megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy némi megbecsülést is érez iránta. Az ágyban öntudatlanul odakucorodott hozzá, hagyta, hogy a karjaiba vegye, hogy megcsókolja, hogy belé hatoljon; így folytak az első hetek, a fény és az árnyék új arányban volt jelen. Ami az árnyékot illeti: a

halottak képe nem homályosult el ugyan, ám ritkábban bukkantak fel – mintha távolabb húzódtak volna. Ami pedig a fényt: jobban aludt, azt ugyan nem érezte, hogy újra él, de legalább ismét szívesen tett bizonyos dolgokat: gyermeki örömmel takarított, főzőcskézett – mint gyermekkorában a babakonyhában –, keresett munkát, ez utóbbit egyelőre nem túl nagy lendülettel, mivel Frantz zsoldja, ahogy azt ő maga többször is mondta, elegendő volt ahhoz, hogy mostanában ne fenyegesse őket veszély. Kezdetben Frantz háromnegyed kilenc tájban ment el a támaszpontra, és négy-öt óra között jött haza. Esténként moziba mentek, vagy vacsorázni a Templier sörözőbe, ami csak néhány percre volt a házuktól. Ők pontosan az ellenkező utat járták be, mint amit általában az emberek szoktak: előbb összeházasodtak, s csak most kezdtek ismerkedni. Ennek ellenére keveset beszélgettek. Sophie képtelen lenne megmondani, miért tűnt mégis úgy, hogy természetes légkörben folynak az estéik. De, mégis. Volt egy téma, ami sokszor előkerült. Ahogy az a kapcsolatuk elején tartó pároknál sűrűn megesik, Frantzot is rendkívüli módon érdekelte Sophie élete, mármint a korábbi élete, a szülei, a gyermekkora, az iskolásévei. Hogy sok szeretője volt-e? Meg hogy hány éves korában veszítette el a szüzességét? Csupa olyan dolog, amiről a férfiak azt állítják, semmi jelentősége, ugyanakkor szüntelenül erről faggatóznak. Így hát Sophie kitalált hitelesnek tűnő szülőket, beszélt a válásukról, amihez bőven merített a valóságból, kreált egy új anyát, akinek viszont vajmi kevés köze volt az igazihoz, és persze mélyen

hallgatott a Vincent-nal való házasságáról. A szeretőkkel és a szüzességgel kapcsolatban a szokásos közhelyekre támaszkodott, és Frantz meg is elégedett ennyivel. Számára Marianne élete öt-hat évvel ezelőtt megszakad, és a házasságukkal folytatódik. A kettő között egyelőre még hatalmas szakadék tátong. Sophie tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb ki kell agyalnia egy hihető történetet, amely lefedi ezt az időszakot. De még van rá idő. Frantz kíváncsi szerelmes, nem szaglászó nyomozó. Ebben az új nyugalomban Sophie újra elkezdett olvasni. Frantz rendszeresen szállítja neki az újságostól az olcsó kiadásban megjelent könyveket. Mivel már régóta nem kísérte figyelemmel, miket adtak ki, a véletlenre, azaz Frantzra bízza magát, aki – meg kell hagyni – igen szerencsés kézzel választ. Hozott persze néhány ócskaságot is, de megvette Citatitól a Női portrékat és – mintha csak érezte volna, hogy kedveli az orosz szerzőket – Vaszilij Groszmantól az Élet és sorsot, Ikonnyikovtól pedig a Tojga bluest. A tévében is néztek filmeket, és Frantz a videoklubból is kölcsönzött néha. Ilyenkor is előfordult, hogy ráérzett, minek örülne Sophie: így megnézhette Michel Piccolival a Cseresznyéskertet, amiről néhány évvel ezelőtt Párizsban lecsúszott. Ahogy teltek a hetek Sophie úgy érezte, valamiféle – szinte kéjes – zsibbadtság lesz úrrá rajta, hasonló ahhoz a csodás házastársi tespedtséghez, amely az állástalan feleségeket keríti olykor hatalmába. Megtévesztette ez az ernyedtség. Az újra meglelt lelki béke jelének tekintette, holott a depresszió egy újabb szakaszának az előfutára volt.

Egyik éjjel dobálni kezdte magát az ágyban, összevissza hánykolódott. És hirtelen Vincent arcát látta maga előtt. Álmában Vincent nem is volt más, csupán egyetlen óriási, eltorzult arc, mintha nagy látószögű lencsén keresztül vagy konkáv tükörben látszana. Nem is igazán az ő Vincent-jának az arca volt, azé a Vincenté, akit szeretett. Hanem a baleset utáni, könnyező szemű, mindig oldalra billent fejű Vincent-é, akinek a szája hiányzó szavakra nyílt. Álmában Vincent azonban nem morog artikulálatlanul. Beszél. Míg Sophie ide-oda forgolódik, hogy megszabaduljon tőle, Vincent merőn nézi, és nyugodt, kimért hangon beszél hozzá. Ez nem igazán az ő hangja, ahogyan az arca sem igazán az övé, de mégis ő az, mert olyan dolgokat mond Sophie-nak, amiket csak ő tud, egyedül. Az arca meg sem mozdul, pupillái olyan szélesre tágulnak, hogy végül két nagy, sötét, hipnotikus korong lesz belőlük. Itt vagyok, Sophie, szerelmem, a halálból szólok hozzád, ahová te küldtél. Azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire szerettelek, és megmutassam neked, még mindig mennyire szeretlek. Sophie vergődik, de Vincent tekintete az ágyhoz szegezi, hasztalan csapkod a karjával. Miért küldtél a halálba, szerelmem? Kétszer is, emlékszel? Álmában éjszaka van. Először csak szimplán a sors volt. Vincent óvatosan hajt az esőáztatta úton. Sophie a szélvédőn keresztül látja, ahogy egyre jobban hatalmába keríti az álmosság, a feje előrebiccen, lassan felemeli, látja, ahogy pislog, hunyorít, hogy küzdjön az elalvás ellen, közben az eső még jobban rákezd, már elárasztja az utat, a kavargó szél súlyos platánleveleket sodor az ablaktörlőre.

Csak fáradt voltam, Sophie, én szép álmom, akkor még nem haltam meg. Miért akartad a halálomat? Sophie küszködik, hogy feleljen neki, de a nyelve nehéz, meg sem mozdul, tésztaszerűen terül szét a szájában. Nem mondasz semmit, ugye? Sophie szólni szeretne... azt akarja mondani, hogy szerelmem, annyira hiányzol, annyira hiányzik nekem az élet, amióta meghaltál, én is meghaltam, amióta nem vagy itt. De egy hang sem jön ki a torkán. Emlékszel, milyen voltam? Tudom, hogy emlékszel. Amióta meghaltam, nem beszélek, nem mozgok, a szavak bennem rekednek, csak nyáladzom, emlékszel, mennyire nyáladzom, nehéz a fejem, lelkem, nehéz a lelkem, és milyen nehéz a szívem, hogy így nézel rám ma éjjel! Én is pontosan látlak magam előtt. Azon a napon, amikor másodszor is meghaltam. Az a kék ruha van rajtad, amit soha nem szerettem. A karácsonyfa mellett állsz, Sophie, én ajándékom, keresztbefont karral, annyira csöndes vagy (mozdulj meg Sophie, ébredj fel, ne hagyd, hogy foglyul ejtsen egy emlék, szenvedni fogsz... ne engedd!), engem nézel, én csak nyáladzom, semmit nem tudok mondani, ahogy máskor sem, de szerelemmel nézem az én Sophie-mat, te viszont rettenetes keménységgel szegezed rám a tekintetedet, neheztelés és undor van benne, érzem, hogy a szerelmem többé mit sem ér: gyűlölni kezdtél, én lettem az életed holtsúlya az idők végezetéig (ne engedd ezt, Sophie, fordulj meg az ágyadban, ne hagyd, hogy hatalmába kerítsen a rémálom, a hazugság meg fog ölni, ez nem te vagy, ébredj, bármi áron, de ébredj fel, gyerünk, erőlködj!), és te nyugodtan megfordulsz, megfogod a fenyő egyik

ágát, rám nézel, a szemedben közöny tükröződik, amint a gyufát végighúzod a dobozon, és meggyújtod az egyik kis gyertyát (ne hagyd, Sophie, hogy ezt mondja, Vincent téved, te erre soha nem lettél volna képes. Kínlódik, iszonyúan gyötrődik attól, hogy meghalt, de Sophie, te maradj eleven! Ébredj fel!), a karácsonyfa egyetlen falánk lobbanással lángra kap, és én a helyiség másik végéből látom, amint eltűnsz a lángfal mögött, a tűz belekap a függönyökbe, és én a tolószékemhez szögezve rémült borzalommal feszítem meg az összes izmomat, de mindhiába, te már el is mentél, Sophie, én lángom (ha nem tudsz mozdulni, Sophie, üvölts!), Sophie, én káprázatom, már ott állsz a lépcső tetején, a széles lépcsőházban, ahová letaszítottad a székemet. Jöttél, hogy bevégezd a művedet, igen... Milyen konok és elszánt az arcod (védekezz, Sophie, ne hagyd, hogy elborítson Vincent halála!). Előttem a kőlépcső-szakadék, széles, mint egy temetői allé, mély, akár egy kút, és Sophie, én halálom, szelíden végigsimítasz az arcomon, ez a te utolsó istenhozzádod, a kezed az arcomon, ajkadat összeszorítod, állkapcsod megfeszül, és kezed a hátam mögött megragadja a tolószék fogantyúját (védekezz, Sophie, küzdj, üvölts hangosabban!), és a tolószékem egy hirtelen taszítástól már repül is lefelé, és én is repülök, Sophie, én gyilkosom, és az égben vagyok, miattad, és ott várok rád, Sophie, mert azt akarom, hogy itt légy mellettem, és hamarosan mellettem is leszel (üvölts, üvölts!), üvölthetsz, szerelmem, tudom, hogy már úton vagy felém. Ma még ellenállsz, de holnap megkönnyebbülve jössz majd hozzám. És együtt leszünk, az idők végezetéig...

Sophie zihálva, verítékben úszva pattan fel az ágyán. Rémült sikolya még ott visszhangzik a szobában... Frantz mellette ül, megrettenve mered rá. Megfogja a két kezét. – Mi történt? Sophie magába fojtja a kiáltást, fuldoklik, kezét ökölbe szorítja, körmei mélyen a tenyerébe vájnak. Frantz egyenként kinyitogatja az ujjait, közben halkan beszél hozzá, de Sophie-nak ebben a pillanatban minden hang egyforma, még Frantz hangja is Vincentéra emlékezteti. Az álmában hallott hangra. A Hangra. Ettől a naptól kezdve vége szakad a kislányos örömöknek. Sophie minden erejét megfeszíti, akár a legrémesebb időszakokban, hogy bele ne süppedjen a tébolyba. Napközben megpróbál nem aludni. Retteg az álmoktól. De néha semmi nem használ, az álom jön, és elborítja. A halottak éjjel-nappal felkeresik. Olykor Véronique Fabre bukkan föl, véres arccal, mosolyogva, halálos sebbel, mégis elevenen. Ő is beszél, a halálát meséli el. De ez nem az ő hangja, ez a Hang, amely máskor is szól hozzá, mindig ugyanaz a határozott Hang, s ez a Hang mindent tud, minden részletet ismer, ismeri az egész életét. Várom magát, Sophie – mondja Véronique Fabre –, amióta megölt, tudom, hogy majd utánam fog jönni. Istenem, milyen fájdalmat okozott... El sem tudja képzelni. Majd mindent elmesélek, amikor maga is itt lesz. Tudom, hogy jönni fog... Hamarosan kedve támad majd, hogy csatlakozzon hozzám, hogy csatlakozzon mindnyájunkhoz. Vincent-hoz, Léóhoz, hozzám... Mindannyian jelen leszünk majd a fogadásán... Napközben Sophie nem mozog, magába roskadtan ül. Frantz kétségbe van esve, orvost akar hívni,

Sophie azonban hevesen tiltakozik. Összeszedi magát, megpróbálja megnyugtatni. De jól látja az arcán, hogy Frantz nem érti, hogy felfoghatatlan számára, miért nem hívnak orvost egy ilyen helyzetben. Egyre korábban jön haza. Túlságosan aggódik. Nem sokkal később bejelenti: – Kértem egy kis szabadságot. Maradt még néhány napom... Most már egész nap vele van. A televíziót nézi, amikor Sophie-t legyűri az álmosság. Fényes nappal. Látja, ahogy Frantz borotvált tarkója kirajzolódik a képernyő előtt, és már le is teperte az álom. Mindig ugyanazok a szavak, ugyanazok a halottak. Álmaiban a kis Léo férfihangon beszél, amilyen neki már soha nem lehet. Léo azon a Hangon beszél. Elmeséli neki, ezernyi részlettel, mennyire szorította a nyakát a cipőfűző, mennyire kimerítette, ahogy levegő után kapkodott, hogy vergődött, hogy próbált kiabálni... És az összes halott visszatér, napról napra, éjről éjre. Frantz gyógyteákat, leveseket főz neki, és újra meg újra megpróbálja rávenni, hogy hívjanak orvost. De Sophie senkivel nem akar találkozni, végre sikerült eltűnnie, nem akar egy nyomozást kockáztatni, nem akar bolond lenni, nem akarja, hogy őrültekházába zárják, esküdözik, hogy rendbe fog jönni. Amikor rátör a roham, jéghideg lesz a keze, a szívritmusa aggasztóan ingadozik. A teste fagyos, a ruhája mégis verejtéktől tocsog. Éjjel-nappal alszik. „Pánikrohamok. Ahogy jöttek, úgy el is múlnak” – próbál valami megnyugtatót mondani. Frantz mosolyog, de látszik, hogy szkeptikus.

Egyszer Sophie elmegy otthonról. Alig néhány órára. – Négy óra! – kiált fel Frantz, mintha valami sportrekordot jelentene be. – Teljesen megrémítettél. Hol voltál? Megfogja a kezét. Tényleg aggódik. – Visszajöttem – mondja Sophie, mintha azt gondolná, Frantz ezt a választ várja tőle. Frantz meg akarja érteni; ideges lett ettől az eltűnéstől. Egyszerű elme, de racionális. Amit nem ért, attól megőrül. – Mihez kezdek majd, ha elkezdesz nekem így eltünedezni! Akarom mondani... hogy foglak megtalálni? Sophie azt mondja, nem emlékszik rá, hol volt. Frantz noszogatja: – De hát négy óra! Lehetetlen, hogy ne emlékezz! Sophie különös, áttetsző tekintettel mered maga elé. – Egy kávézóban – suttogja, mintha csak magának beszélne. – Egy kávézóban... Egy kávézóban voltál? De melyikben? – faggatja Frantz. Sophie ránéz, elbizonytalanodik. – Nem tudom biztosan. Sírva fakad. Frantz magához szorítja, Sophie odabújik hozzá. Ez áprilisban volt. Mit akart? Talán véget vetni mindennek. Mégis visszajött. Emlékszik-e rá vajon, mit csinált az alatt a négy óra alatt? Mit lehet négy óra alatt csinálni... ? Egy hónappal később, május elején, kimerültebben, mint valaha, Sophie tényleg megszökött.

Frantz néhány percre leugrott: „Mindjárt visszajövök, nagyon fogok sietni, ne aggódj!” Sophie megvárta, hogy a léptei elhalkuljanak a lépcsőházban, magára kapott egy blézert, gépiesen összeszedett néhány holmit, fogta a pénztárcáját, és elmenekült. A kukatárolón át surrant ki az épületből, ami a másik utcára nyílik. Rohan. A feje éppúgy zakatol, mint a szíve. Mintha kalapáccsal vernék belülről, a hasától a halántékáig. Rohan. Nagyon melege van, leveszi a blézerét, a járdára hajítja, rohan tovább, hátrahátranéz. Attól tart, hogy a halottak a sarkában vannak? 6.7.5.3. Ezt muszáj észben tartani. 6.7.5.3. Alig kap levegőt, a tüdeje majd kiszakad, rohan, itt a busz, inkább felugrik rá, mintsem felszáll. Nem hozott magával pénzt. A zsebeiben keresgél, de hiába. A buszvezető annak nézi, ami: bolondnak. Végre a farmerja zsebéből előkotor egy ottfelejtett kéteuróst. A sofőr kérdez valamit, amit nem értett ugyan, mégis válaszol: „Minden rendben.” Ez a mondat mindig kapóra jön, ha meg kell nyugtatni a környezetünket. Minden rendben. 6.7.5.3. Nem szabad elfelejteni. A közelében csupán három-négy utas van, akik lopva fürkészik. Megigazgatja a ruháját. Leül a busz hátuljában, és a hátsó ablakon át a forgalmat figyeli. Szeretne rágyújtani, de a buszon tilos, és amúgy is mindent otthon felejtett. A busz az állomásra tart. Hosszan álldogál a piros lámpáknál, aztán nehézkesen indul el újra. Sophie valamelyest visszanyeri a lélekjelenlétét, de ahogy közelednek az állomáshoz, ismét hatalmába keríti a félelem. Fél a világtól, fél az emberektől, fél a vonatoktól. Fél mindentől. Arra gondol, lehetetlen, hogy meg tudjon szökni, ennyire könnyen. Folyton hátrafordul. A mögötte lévő arcok

nem a közelgő halál álarcát viselik-e? Egyre jobban reszket, annyi kimerítő nap és éjszaka után ez a kis erőfeszítés, hogy futott a busz után, és most keresztülvág az állomáson, teljesen elcsigázza. „Melunba” – mondja. 6.7.5.3. Nem, nincs kedvezménye. Igen, Párizson keresztül, és már sürgetően nyújtja is a bankkártyáját, azt szeretné, hogy a pénztáros mielőbb lehúzza, szeretne már megszabadulni a számsortól, mielőtt még elfelejti: 6.7.5.3., azt szeretné, ha a pénztáros már adná is a jegyet, szeretne már fenn ülni a vonaton, és nézni, ahogy egymás után suhannak el az állomások, szeretne már leszállni... Igen, az átszállásnál sajnos majd sokat kell várnia. A pénztáros végre pötyögni kezd a klaviatúrán, kattog a nyomtató, a jegy ott van előtte, a pénztáros azt mondja: „Üsse be, kérem, a kódját.” 6.7.5.3. Győzelem. Kivel szemben? Sophie megfordul és elindul. A kártyáját a készülékben hagyta. Egy nő öntelt vigyorral mutatja. Sophie kirántja. Az egésznek valahogy déjà-vu íze van, Sophie újra és újra ugyanazokat a jeleneteket, ugyanazokat a szökéseket, ugyanazokat a haláleseteket éli át... mióta is? Ennek véget kell vetni. Cigarettát keresgélve rácsap a zsebére, keze az imént becsúsztatott bankkártyával találkozik, és amikor felemeli a fejét, Frantz áll előtte, és kétségbeesetten kérdi: „Te meg hová indultál?” Kezében ott a blézer, amit Sophie a járdára dobott. Csóválja a fejét. „Haza kell mennünk. Most már tényleg muszáj orvost hívnunk... Neked is be kell látnod...” Egy pillanatig habozik, majdnem rábólint. De csak egy röpke pillanatig. Aztán összeszedi magát. „Nem kell orvos...

Hazamegyek.” Frantz rámosolyog, és karon fogja. Sophie-t hányinger kerülgeti, kicsit összegörnyed. Frantz a karjánál fogva tartja. „Hazamegyünk” – mondja. – „A kocsi itt áll, nem messze.” Sophie előtt összemosódik az állomás, lehunyja a szemét, mintha egy döntést készülne meghozni. Aztán Frantz felé fordul, átkulcsolja a nyakát. Magához szorítja. „Ó, Frantz...” Folynak a könnyei, miközben a férfi támogatja, nem, inkább viszi a kijárat felé, az autó felé, haza... a galacsinná gyűrt vonatjegyet a földre ejti, arcát a válla mélyedésébe fúrja, és zokog. Frantz mindig mellette van. Sophie, mihelyt magához tér, bocsánatot kér tőle, hogy ilyen életet kénytelen élni miatta. Frantz bátortalanul magyarázatot kér. Sophie megígéri, hogy elmesél neki mindent. De előbb pihennie kell. A „pihenni” a bűvös szó, ami néhány órára becsuk minden ajtót, ami hagy neki némi időt, hogy kifújja magát, annyi időt, hogy összeszedje az erejét, hogy felkészüljön az előtte álló harcokra, álmokra, halottakra, telhetetlen látogatókra. Frantz bevásárolni indul. „Nem akarok az egész városon át futni utánad”, mondja mosolyogva, amikor rázárja az ajtót. Sophie hálásan visszamosolyog rá. Frantz takarít, porszívóz, főz, sült csirkét, indiai vagy kínai kaját hoz, filmeket kölcsönöz a videoklubból, melyeket cinkos összetartozást kereső pillantással vesz elő. Sophie elismeri, hogy a lakás tiszta, az ételek finomak, és bizonygatja, hogy a filmek is nagyon jók, ám néhány perccel a stáblista után már alszik is a tévé előtt. Nehéz feje hamarosan visszasüpped a halálba, s Frantz a karjaiban tartja, amikor felébred, a földön elnyúlva, hang nélkül, levegő nélkül, szinte élet nélkül.

És aminek be kellett következnie, bekövetkezett. Egy vasárnap történt. Sophie már két napja nem aludt. Annyit üvöltött, hogy már egy hang sem jön ki a torkán. Frantz mindig vele van, dédelgeti, eteti, mivel semmit nem akar magához venni. Döbbenetes, hogy ez a férfi mennyire elfogadta ennek a nőnek az őrültségét, akit pedig csak most vett feleségül. Akár egy szent. Odaadóan gondozza, minden áldozatra kész. „Azt várom, hogy végre rászánd magad, és hívjunk egy orvost... Hidd el, jobb lenne” – magyarázza. Sophie erre azt feleli, hogy „hamarosan minden jobb lesz”. A férfi kardoskodik. Magyarázatot próbál keresni rá, milyen logikának felel meg ez az elutasítás. Attól fél, a lány életének kulisszái mögé látna, ahová eddig még nem volt szabad bejárása. Mit forgat vajon a fejében? Sophie meg akarja nyugtatni, érzi, hogy valami normálisat kell tennie, hogy elcsitítsa a nyugtalanságát. Ezért néha ráfekszik, addig izeg-mozog rajta, míg érzi, hogy feléled benne a vágy, kitárulkozik előtte, irányítja, igyekszik a kedvében járni, nyög néhányat, lehunyja a szemét, és várja, hogy a férfi elélvezzen. Szóval egy vasárnap történt. Egy unalomig békés vasárnapon. Reggel a ház a piacról visszatérő vagy a parkolóban az autójukat mosó lakóktól volt hangos. Sophie egész délelőtt az ablaknál állt, és nézett kifelé, egyik cigarettát a másik után szívta, kezét behúzta a pulóvere ujjába, annyira vacogott. A fáradtságtól. „Fázom” – mondta. Előző éjjel arra ébredt, hogy hány. Még mindig fáj tőle a gyomra. Piszkosnak érzi magát. Nem volt elég a zuhany, fürödni akar. Frantz vizet enged neki, túl meleget, mint általában, fürdősót is szór bele, amit ő szeret, Sophie viszont titkon utálja,

érződik rajta, hogy mesterséges, az illata meg kicsit émelyítő... de nem akarja megbántani. Ez vagy más, oly mindegy... Amit igazán akar, az a jó forró víz, ami fel tudná melegíteni átfagyott csontjait. Frantz segít neki levetkőzni. A tükörben Sophie meglátja a testét, csontos vállait, kiálló csípőjét, egész girhességét. Siralmasnak is mondhatnánk, de inkább félelmetes... Hány kiló lehet? Hirtelen hangosan kicsúszik a száján a nyilvánvaló igazság: „Azt hiszem, haldoklom.” Maga is megdöbben ettől a megállapítástól. Úgy mondta ki, mint néhány héttel korábban azt, hogy „Jól vagyok”. És igaz. Sophie-ban lassanként kihuny az élet. Napról napra, rémálomról rémálomra, Sophie sorvad és fonnyad. Elolvad. Hamarosan átlátszóvá válik. A tükörben még egyszer ránéz beesett arcára, karikás szemére. Frantz azonnal magához szorítja. Kedves, ostoba szavakat duruzsol neki. Úgy tesz, mintha kinevetné, hogy milyen bődületes baromságot mondott az imént. Kicsit túl is játssza a szerepét. Erőteljesen megpaskolja a hátát, mint amikor valakitől hosszú időre búcsút veszünk. Azt mondja, a víz túl meleg. Sophie vacogva beledugja az ujját. Minden ízében reszket. Frantz hideg vizet enged, Sophie lehajol, most már jó lesz, mondja, a férfi kimegy. Ahogy távolabb ér, bizalmat sugárzóan rámosolyog, de az ajtókat azért nyitva hagyja. Amikor Sophie meghallja a televízió hangját, elnyúlik a vízben, kinyújtja a kezét a kis asztalka felé, megragadja az ollót, figyelmesen megvizsgálja a csuklóját, melyen alig sejlik az erek kékje. Ráhelyezi az olló pengéjét, megigazítja, ferdébb szöget választ, egy pillantást vet Frantz tarkójára, s abból mintha végső bizonyosságot merítene. Mély levegőt vesz, és

határozott mozdulattal belevág. Aztán ellazítja valamennyi izmát, és szép lassan lecsúszik a fürdőkádban. Frantzot látja meg először, ahogy ott ül az ágya mellett. Majd a teste mentén a vastagon bekötözött bal karját. Végül a szobát. Az ablakon bizonytalan fény szűrődik be, lehet akár kora reggeli, akár késő délutáni. Frantz elnézően mosolyog rá. Kedvesen fogja az ujjai hegyét, csak annyi lóg ki a kötés alól. Megsimogatja őket, de egy szót sem szól. Sophie rettenetesen nehéznek érzi a fejét. Mellettük kerekes asztalka ételes tálcával. – Hoztak neked ennivalót – mondja. Ezek az első szavai. Nincs egy kérdése, egy szemrehányása, még csak ijedtség sem látszik rajta. Nem, Sophie nem kér enni. Frantz úgy csóválja a fejét, mintha ezzel személyesen őt bosszantaná. Sophie lehunyja a szemét. Nagyon jól emlékszik mindenre. A vasárnapra, az ablaknál elszívott cigarettákra, a csontjaiban is érzett hidegre, a halottra emlékeztető arcára a fürdőszobatükörben. Az elhatározására. Hogy el kell menni. Hogy mindenképpen el kell menni. A nyíló ajtó nyikordulására felnyitja a szemét. Egy ápolónő. Kedvesen mosolyog, megkerüli az ágyat, ellenőrzi az infúziót, amit Sophie eddig észre sem vett. Hüvelykujját szakértelemmel az állkapcsa alá helyezi, néhány másodperc elég neki, már újra mosolyog. – Pihenjen – mondja, amint elindul kifelé –, nemsokára benéz az orvos. Frantz ott marad, az ablakon néz kifelé, igyekszik leplezni a felindultságát. „Sajnálom...” – mondja

Sophie, és a férfi nem tud mit válaszolni. Csak néz kifelé az ablakon, és gyúrogatja Sophie ujjait. Döbbenetes tehetetlenségi erő van benne. Sophie érzi, hogy Frantz mindörökre itt van. Az orvos meglepően fürge, gömbölyded kis ember. Magabiztos ötvenes, megnyugtató kopaszsággal. Elég neki egy pillantás meg egy kurta mosoly, és Frantz máris érzi, jobb, ha most kimegy. Az orvos a helyére telepszik. – Nem kérdezem, hogy van. Sejtem. A lényeg, hogy valakivel beszélnie kell. Mindezt egy szuszra mondta: az a fajta orvos, aki nem kertel. – Remek szakorvosaink vannak. Lesz kihez fordulnia. Sophie rámered. A férfi érezheti, hogy a gondolatai másutt járnak, ezért kíméletlenebbül folytatja. – Ami pedig a többit illeti, látványos volt ugyan, de... Azonnal helyesbít. – Persze, ha a férje nem lett volna a közelben, akkor ön most halott lenne. A legnyersebb, a legerőszakosabb szót választotta, hogy tesztelje a reakciókészségét. Sophie úgy dönt, segít neki, mivel teljesen tisztában van vele, hol tart. – Menni fog. Összesen ennyit tud kinyögni. De ez igaz. Tényleg úgy gondolja, hogy menni fog. Az orvos a térdére csap, és feltápászkodik. Mielőtt kimenne, az ajtóra mutat, és azt kérdezi: – Akarja, hogy beszéljek vele? Sophie int, hogy nem szükséges, de attól tartva, hogy nem volt elég világos, hozzáteszi:

– Nem, majd én. – Megijedtem, ugye tudod... Frantz sután mosolyog. Elérkezett a magyarázat órája. Csakhogy Sophie-nak nincs magyarázata. Mit is mondhatna? Ő is mosolyt erőltet az arcára: – Ha majd hazamegyek, mindent elmagyarázok. De nem itt... Frantz úgy tesz, mintha megértené. – Az életemnek arról a részéről van szó, amelyről soha nem beszéltem neked. Mindent el fogok mondani. – Sok minden van? – Vannak dolgok, igen. Utána, majd eldöntöd, hogy... Frantz nehezen értelmezhető mozdulatot tesz a fejével. Sophie becsukja a szemét. Nem fáradt, csak szeretne egyedül lenni. De néhány dolgot tudnia kell. – Sokáig aludtam? – Majdnem harminchat órát. – Hol vagyunk? – A Régi Orsolyitáknál. Ez a legjobb klinika a környéken. – Hány óra van? Most van a látogatási idő? – Mindjárt dél. Valójában a látogatási idő csak kettőkor kezdődik, de nekem megengedték, hogy maradjak. Normál esetben hozzátett volna valami olyasmit, hogy a „körülményekre való tekintettel”, de ezúttal megelégszik a rövid mondatokkal. Sophie érzi, hogy Frantz nekilendül. Hagyja.

– Ez az egész... (A csuklóját borító kötésre mutat bizonytalanul.) Miattunk történt...? Azért, mert valami nincs rendben, igaz? Ha tudna, Sophie mosolyogna. De nem tud, és nem akar. Nem szabad letérnie az útról. Három ujját a férfi ujjai alá görbíti. – Semmi köze hozzánk, hidd el! Te nagyon kedves vagy. Nem örült ennek a szónak, de hát ez van. Ő egy kedves férj. Mi más is lehetne? Sophie szeretné tőle megkérdezni, hol vannak a holmijai, de aztán beéri azzal, hogy lehunyja a szemét. Már semmire nincs szüksége. A folyosói óra 19:44-et mutat. A látogatási időnek már több mint fél órája vége, de az intézmény nem veszi túl szigorúan a szabályzatot, és egyik-másik szobából még látogatók hangja szűrődik ki. A levegőben híg leves és káposzta szaga terjeng, a tálcákra porciózott vacsora után rekedt itt. Hogy létezik az, hogy a kórházakban mindenütt pontosan ugyanolyan szag van? A folyosó végén egy nagy ablakon át szürkés fény hatol be. Néhány perccel korábban Sophie eltévedt az épületben. Egy földszinti nővér segített megkeresni a szobáját. Most már ismeri a helyet. Látta, melyik ajtó nyílik a parkolóra. Ha sikerül észrevétlenül elmennie a saját szintjén lévő nővérszoba előtt, már kinn is van. A beépített szekrényben talált ruhákat, nyilván Frantz hozta be arra az esetre, ha kiengednék. Egymáshoz nem illő holmik. Vár, szemét a folyosó felé ujjnyira kinyitott ajtó résére szegezi. Az ápolónőt Jennynek hívják. Karcsú, ringó járású nő, a haja szőkével melírozott.

Kámforillata van. Nyugodt, határozott léptekkel jönmegy. Most lépett ki a nővérszobából, köpenye zsebébe süllyesztett kézzel. Akkor tesz így, amikor dohányozni megy a bejárati ajtóhoz. Az ápolónő kilöki a liftekhez vezető lengőajtót. Sophie elszámol ötig, kinyitja a szobája ajtaját, és ő is elindul a folyosón, elmegy Jenny irodája előtt, a lengőajtó előtt azonban jobbra fordul, a lépcső felé. Néhány perc, és lenn lesz a parkolóban. Magához szorítja a táskáját. „6.7.5.3.” – kezdi ismételgetni. Jondrette rendőr: sárga arc, szürke bajusz. Egy társa is vele van, aki kettőt se szól, a cipője orrát bámulja gondterhelt, töprengő arccal. Frantz megkérdezte tőlük, kérnek-e kávét. Igen, egy kávé az jöhet, mondták, de állva maradtak. Jondrette együtt érző ember. Sophie-t úgy emlegeti, hogy a „kedves neje”, és semmi olyat nem mond, amit Frantz ne tudna. Nézi a két rendőrt, és játssza a szerepét. A szerepe szerint nyugtalannak kell lennie, amit nem nehéz eljátszani, mivel nyugtalan. Látja magát, ahogy ott ül a tévé előtt. Szereti az általános műveltségi vetélkedőket, mivel viszonylag könnyen nyer, jóllehet csal egy kicsit. Taps, a műsorvezető lelkendező szavai, csapnivaló viccek, bejátszott nevetések, az eredményeket kísérő ujjongás; a tévé olykor igen zajos. Sophie viszont igencsak csöndben tette, amit tett. Még akkor is, ha ő közben mással volt elfoglalva... Sportkérdések... Ő, meg a sport... De azért megpróbálta. A feladványok az olimpiákra vonatkoztak, olyasfajta kérdések, amelyekre néhány elvakult megszállotton kívül senki sem tudja a választ. Megfordult, Sophie hátrahajtotta a fejét, és

nekitámasztotta a kád szélének, szemét becsukta, a hab az álláig ért. Szép profilja van. Bármennyire is lesoványodott, Sophie még mindig szép. Tényleg nagyon szép. Ezen már többször elgondolkozott. Ahogy visszafordult a tévéhez, megfordult a fejében, hogy azért oda kell rá figyelnie: amikor legutóbb elaludt a kádban, teljesen áthűlve húzta ki belőle, hosszú perceken át kellett kölnivízzel dörzsölgetnie, míg visszanyerte a színét. Így nem lehet meghalni. Csodával határos módon tudta a választ, egy bolgár rúdugró nevét, és... ekkor megszólalt a belső vészjelzője. Hátrafordult. Sophie feje eltűnt. A kádhoz rohant. A hab vörös volt, és Sophie teste a kád aljára süllyedt. Felordított: „Sophie!” Benyúlt a vízbe, és vállánál fogva kiemelte a lányt. Nem köhögött, de lélegzett. Az egész teste kísértetiesen fehér volt, a csuklójából továbbra is folyt a vér. Nem nagyon. Apró hullámokban tört elő a szívdobbanások ritmusában, a seb a vízben való ázkolódástól felpuffadt. Ekkor egy pillanatra elfogta a pánik. Nem akarta, hogy meghaljon. Arra gondolt: „Ne így...” Nem akarta, hogy Sophie kicsússzon a kezéből. Ezt a halált tőle lopta el. A lány választotta ki, hol, mikor, hogyan. És ez a szabad akarat olybá tűnt előtte, mint mindannak a teljes megtagadása, amit eddig tett, ez az öngyilkosság az ő intelligenciájának az arculcsapása. Ha Sophie most meghalna, soha többé nem tudná megbosszulni az anyja halálát. Kihúzta tehát a kádból, a földre fektette, a csuklóját törölközőkkel szorosan körbetekerte, megállás nélkül beszélt hozzá, a telefonhoz rohant, és kihívta a mentőket. Még három perc sem telt bele, már meg is érkeztek, a mentőállomás ott van a közelben. Sok

dolog aggasztotta, amíg a segítséget várta. Vajon mennyit áskálódnak majd a kukacoskodó hivatalnokok, nem jönnek-e rá Sophie személyazonosságára, vagy ami még rosszabb: nem fedik-e fel Sophie előtt, ki valójában Berg törzsőrmester, aki életében egy percig nem volt katona... Amikor viszontlátta a kórházban, addigra teljesen visszanyerte a magabiztosságát, újra tökéletesen játszotta a szerepét. Pontosan tudta, mit mondjon, mit csináljon, mit feleljen, milyennek mutatkozzék. Mostanra már a haragja is visszatért. Sophie megszökött a kórházból, és több mint hat óra kellett hozzá, hogy a személyzet észrevegye! A nővér, aki felhívta, nem igazán tudta, hogy is kezdjen hozzá. „Berg úr, a felesége hazament?” Frantz válaszára azon nyomban visszavonulót fújt, és már adta is az orvost. Amióta közölték vele a szökést, volt ideje gondolkozni. A rendőrök csak iszogassák nyugodtan a kávéjukat. Frantznál jobban senki nem tudja megtalálni Sophie-t. Három éven át követte a többszörös gyilkost, akit az összes rendőr együttvéve sem volt képes megtalálni. Ezt a nőt ő a saját kezével formálta teljes egészében újjá, Sophie életéből őelőtte semmi sem titok, és még ő is képtelen megmondani, hol van ebben az órában, hát akkor a rendőrök... Frantz sietne, legszívesebben azt mondaná nekik, hogy húzzanak el a francba. Feszült hangon azonban csak annyit mond: – Gondolják, hogy hamarosan megtalálják?

Ezt kérdezné egy férj, nem? Jondrette felhúzza a szemöldökét. Mégsem annyira seggfej, mint amilyennek látszik. – Meg fogjuk találni, uram – mondja –, természetesen meg fogjuk találni. Aprókat kortyol a forró kávéból, és a csésze fölött Frantzot vizsgálgatja fürkésző tekintettel. – Elment valakihez – teszi le a csészét –, fel fogja magát hívni még ma este vagy holnap. A legjobb, ha türelmesen vár, ugye érti... És a választ meg sem várva: – Máskor is csinált már ilyet? Hogy elszökött? Frantz azt feleli, hogy nem, de hogy félig-meddig depressziós. – Félig-meddig... – ismétli tűnődve Jondrette. – És van családja, uram? Akarom mondani, a kedves nejének van családja? Felhívta már őket? Frantznak ezt nem volt ideje végiggondolni, a dolgok hirtelen felgyorsultak. Marianne Bergnek, lánykori nevén Marianne Leblanc-nak milyen családja van? Az elmúlt hónapokban, amikor az életéről faggatta, Sophie kitalált magának egy családot, de azt a rendőrség bajosan tudná előkeríteni... Ingoványos terület. Frantz még egyszer tölt nekik a kávéból. Elhatározza, hogy stratégiát vált. Elégedetlen arcot vág. – Valójában ez azt jelenti, hogy maguk nem tesznek semmit? Ugye erről van szó? – szögezi nekik idegesen a kérdést. Jondrette nem válaszol. Az üres csészét nézi. – Ha nem jön vissza, mondjuk úgy három-négy nap múlva, akkor elindítjuk a nyomozást. Tudja uram, az ilyen esetekben az emberek néhány nap múlva

maguktól is hazajönnek. Közben pedig rendszerint a családban vagy barátoknál húzódnak meg. Olykor elég néhány telefonhívás. Frantz azt mondja, érti. Ha valamit megtud, azonnal... Igen, az lesz a legjobb, feleli Jondrette. Megköszöni a kávét. A „bajtárs” a lábtörlőt bámulva helyeslőn bólogat. Frantz háromórás határidőt adott magának, ennyi tűnt számára ésszerűnek. Ez idő alatt még egyszer utoljára megnézi a laptopja monitorján a környék térképét, amelyen egy rózsaszín négyzet villog. A négyzet Sophie mobiltelefonjának a helyét jelzi. A térkép szerint ez a hely a házuk. Amikor keresni kezdte a telefont, egész egyszerűen a szekreter fiókjában találta meg. Négy év óta most először fordul elő, hogy nem tudja másodpercnyi pontossággal megmondani, hol van éppen Sophie. Gyorsan kell cselekednie. Mielőbb meg kell találnia. Pár pillanatig az orvosságok kérdésén töpreng, de megnyugtatja magát: olyan depressziós állapotot idézett elő nála, amely biztosan nem múlik el túl hamar. Ennek ellenére vissza kell hoznia. Muszáj. Be kell végezni. Lezárni. Egyre jobban növekszik benne a harag, légzőgyakorlatokkal lesz úrrá rajta. Újra és újra átgondolja a kérdést. Először irány Lyon. Ránéz az órájára, majd kézbe veszi a telefont. Jondrette-et kéri. – A feleségem az egyik barátnőjénél van – jelenti be Frantz sietősen, mintha egyszerre lenne elégedett és megkönnyebbült. –Besancon mellett.

A reakcióját lesi. Dupla vagy semmi. Ha a rendőr megkérdezi, hogy hívják a barátnőjét... – Rendben – mondja elégedett hangon Jondrette. – Jól van? – Igen... Vagyis hát, úgy tűnik. Azt hiszem, kicsit el van bizonytalanodva. – Rendben – mondja újra Jondrette. – És haza akar jönni? Mondta magának, hogy hazajön? – Igen, mondta. Haza akar jönni. Rövid csend a vonal túlsó végén. – És mikor? Frantz agya maximális sebességre kapcsol. – Azt hiszem, jobb, ha most pihen egy kicsit. Majd pár nap múlva érte megyek, azt hiszem, úgy lesz a legjobb. – Rendben. Amikor majd itthon lesz, el kell jönnie a rendőrségre. Hogy aláírja a papírokat. De mondja meg neki, hogy nem sürgős! Előbb pihenje ki magát... És mielőtt letenné, még hozzáteszi: – Azért egy dolgot mondjon meg nekem... Maguk nem túl régóta házasok... – Nem egészen hat hónapja. Jondrette elhallgat. Bizonyára a fürkésző tekintetével néz a kagyló fölött. – És... gondolja, hogy... hogy, amit tett, annak köze van a házasságukhoz? Frantz az intuíciójára hagyatkozik. – Már az előtt is kicsit depressziós volt, hogy összeházasodtunk... De igen, természetesen elképzelhető. Majd beszélek vele erről. – Igen, az lesz a legjobb, Berg úr. Higgye el, az lesz a legjobb. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan értesített

minket. Beszéljen a kedves nejével erről, amikor majd érte megy... A Courfeyrac utca közel esik a Bellecout térhez. Az előkelő negyed. Frantz még egyszer körbenézett az interneten, de most sem tudott meg sokkal többet, mint két évvel ezelőtt. Nehezen talált megfelelő leshelyet. Tegnap kénytelen volt kávéházról kávéházra vándorolni. Ma reggel bérelt egy autót, abból könnyebben szemmel tarthatja a házat, és követheti is Valérie-t, ha kell. Abban az időben, amikor jóban volt Sophie-val, egy szállítmányozási vállalatnál dolgozott. Most egy hozzá hasonlóan gazdag és haszontalan fickó cégénél szorgoskodik, aki a fejébe vette, hogy őt az isten is stylistnak teremtette. Az a fajta vállalkozás, ahol két éven át látástól vakulásig dolgozik az ember, és akkor rádöbben, hogy egy fityinget sem jövedelmez. Ami egyébként sem Valérie-t, sem a barátját nem zavarja különösebben. Reggelente friss és határozott léptekkel hagyja el otthonát, fog egy taxit a Bellecour téren, azzal megy dolgozni. Amint meglátta feltűnni az utcán, rögtön tudta, hogy Sophie nincs nála. Valérie afféle „közvetlen kapcsolású” lány, azonnal meglátszik rajta minden élmény. A tartásáról, járásáról Frantz látta, hogy nincs gondja, nincs miért aggódnia: egész lényéből biztonság, teljes nyugalom áradt. Szinte biztos, hogy Sophie nem nála keresett menedéket. Valérie Jourdain amúgy is túl önző teremtés ahhoz, hogy befogadja Sophie Duguet-t, a visszaeső bűnözőt, akit az egész rendőrség keres, még akkor is, ha

gyermekkori barátnője. Ennek a lánynak megvannak a maga korlátai. És azok igen szűkek. És ha mégis nála lenne? Amikor Valérie beült a taxiba, Frantz felment arra a szintre, ahol lakik. Fém biztonsági ajtó, hárompontos zárral. Fülét az ajtóhoz tapasztotta, és hosszú ideig hallgatózott. Valahányszor megjelent egy-egy lakó, úgy tett, mintha éppen akkor menne felfelé vagy lefelé a lépcsőn, aztán visszatért a leshelyére. Semmi nesz. A nap folyamán négyszer tért vissza, hogy füleljen. Összességében több mint három órát töltött ajtóra szorított füllel. Hat órától kezdve a lakásokból kiszűrődő zajok, a televízió, a rádió, a beszélgetések hangja miatt – még ha csak tompán hallatszott is – már nem tudta eldönteni, hogy a titokzatos kis neszek valaki jelenlétéről árulkodnak-e Valérie elvileg üresen álló lakásában. Amikor nyolc óra tájban a fiatal nő hazajött, Frantz ott lapult a lépcsőházban, pár lépcsőfokkal feljebb. Valérie egy szót sem szólt, amikor bement a lakásba. Frantz azonnal az ajtóra tapasztotta a fülét. Néhány percig az ilyenkor szokásos zajok hallatszottak (konyha, vécé, fiókok...), aztán zene, végül Valérie telefonon beszélt valakivel, az előszobától nem messze... A hangja tisztán csengett. Tréfálkozott, de azt mondta, nem, ma este nem megy sehová, el van maradva a munkájával. Lerakta a kagylót, konyhai csörömpölés, rádió... Van persze némi bizonytalanság a döntésében, de Frantz úgy határozott, bízik a megérzésében. Sietős léptekkel elhagyta a házat. Seine-et-Marne megye legalább négyórányi autóútra van ide.

Neuville-Sainte-Marie. Meluntól harminckét kilométerre. Frantz először többször megkerülte a házat, hogy lássa, nem figyeli-e a rendőrség. Eleinte bizonyára így volt, de hát nincs elég emberük. S addig, amíg a közvélemény nem hördül fel egy újabb gyilkosság miatt... A bérelt autót egy szupermarket parkolójában hagyta, a város szélén. Negyven perc alatt gyalog eljutott egy kis erdőbe, onnan pedig, a kerítést benyomva, egy elhagyott homokbányába, amely kissé magasabban feküdt, így remek rálátása volt a házra. Nem sokan járnak erre. Éjjel talán néhány párocska. De bizonyára autóval jönnek. Nem áll fenn a veszély, hogy meglepik: a fényszórók úgyis elárulják, ha jönnek. Auverney úr mindössze háromszor jött ki a házból. Először azért, hogy leszedje a kimosott ruhákat: a mosókonyhát egy olyan épületszárnyban rendezték be, amelybe úgy tűnik, közvetlenül a házból nem lehet bemenni. Másodszor a postáért: a levélszekrény úgy ötven méterre van attól a helytől, ahol Frantz meghúzódott, kissé az út alatt. Harmadszor, amikor elment valahová autóval. Frantz egy pillanatig habozott: menjen utána? Maradjon? Maradt. Amúgy sem tudta volna gyalog követni. Patrick Auverney egy óra huszonhét percig maradt távol, és ez idő alatt Frantz távcsővel végig szemmel tartotta a házat. Amennyire biztos volt benne, ahogy meglátta Valérie Jourdaint az utcán, hogy Sophie nincs nála, annyira bizonytalan most. Talán a rohanó idő, az aggasztó gyorsasággal pergő órák miatt reménykedik gyors megoldásban. Emellett másvalami is maradásra készteti: ha Sophie nincs itt, akkor

fogalma sincs, hol keresse. Sophie mélyen depressziós, megpróbált öngyilkosságot elkövetni. Rettenetesen sebezhető. Frantz azóta dühöng, amióta megtudta, hogy eltűnt a kórházból. Vissza akarja szerezni. „Be kell végezni ezt a dolgot” – mondogatja szüntelen. Szemrehányást tesz magának, amiért ilyen sokáig várt. Miért nem volt képes már korábban határozni? Hát nem ért már el mindent, amit akart? Visszaszerezni, és véget vetni ennek. Frantz azon töpreng, mi járhat ebben a pillanatban Sophie fejében. És mi van, ha megint meg akar halni? Nem, akkor nem szökött volna meg. A klinikán egy csomó lehetősége lett volna rá, hogy megtegye: egy kórház kétségkívül az a hely, ahol a legkönnyebb meghalni. Ismét felvághatta volna az ereit, a nővérek nem néznek rájuk ötpercenként... De miért szökött meg? – morfondírozik tovább. Sophie teljesen szét van esve. Amikor először elment, majdnem három órát maradt egy kávézóban, s utána úgy jött vissza, hogy nem is emlékezett rá, mit csinált. Tehát nem lát más okot: Sophie minden különösebb szándék nélkül lógott meg a klinikáról, fogalma sem volt, hová indul. Nem elment, megszökött. A tébolya elől menekül. Előbb-utóbb menedéket kell, hogy keressen. És Frantz akárhonnan is nézi a dolgot: hol kereshetne vigaszt egy olyan, mindenki által üldözött gyilkos, mint amilyen Sophie Duguet, ha nem az apjánál? Sophie feltehetőleg minden kapcsolatát megszakította, hogy Marianne Leblanc lehessen: hacsak nem vágott neki céltalanul a világnak (ebben az esetben viszont hamarosan haza kell térnie), úgy kizárólag itt, az apjánál húzhatja meg magát. Az egész csupán türelem kérdése.

Frantz beállítja a távcsövet, és figyeli, ahogy Auverney úr leállítja az autót a ház pajtájában. Még lenne ugyan munkája, de nagyon hosszú volt a nap, siet haza. Máskor, mivel elég későn kezd, fél kilenc, sőt néha kilenc óra előtt soha nem jön el. Amikor elindul, azt mondja, holnap majd korábban jön, de persze tudja, hogy abból úgysem lesz semmi. A taxiban egyfolytában azt ismételgeti, mit szabad és mit nem szabad, mit kell és mit tilos tennie. És ez bizony rettenetesen nehéz egy olyan valakinek, akire soha nem volt jellemző a fegyelmezettség. Egy magazint lapozgat közömbös arccal. Az utcán nem néz körbe. Beüti a kódját, és nagy lendülettel belöki a kaput. Soha nem használja a liftet, úgy tesz tehát, mint máskor. Az ajtaja elé érve előveszi a kulcsot, kinyitja, majd belülről bezárja az ajtót, megfordul. Sophie ott áll előtte, ugyanaz a ruha van rajta, mint tegnap este, amikor megérkezett. Olyan türelmetlenül int neki, mint egy forgalmat irányító ideges közlekedési rendőr. Továbbra is pontosan ugyanúgy kell élnie, mint máskor! Valérie okét mutat a kezével, előrébb lép, és megpróbálja elképzelni, mit is csinál ilyenkor, normális helyzetben. Csakhogy teljesen leblokkol. Egyszeriben nem jut eszébe semmi. Pedig Sophie többször elismételtette vele, mikor mit csinál, ennek ellenére... teljes csőd. Viaszfehéren mered Sophie-ra. Mozdulni is képtelen. Sophie a vállára teszi a kezét, és erőteljesen lenyomja az ajtó közelében álló székre, ahová a táskáját szokta lerakni, amikor bejön a lakásba. A következő másodpercben Sophie négykézlábra ereszkedik, lehúzza a cipőjét, fölveszi a saját lábára, és elkezd a lakásban jönni-menni.

Bemegy a konyhába, kinyitja majd becsukja a hűtőt, elmegy vécére, és nyitva hagyja az ajtaját, lehúzza, átmegy a hálószobába... Közben Valérie is összeszedi magát. Dühös önmagára. Nem állt a helyzet magaslatán. Sophie ismét megjelenik az ajtóban. Idegesen mosolyog rá. Valérie lehunyja a szemét, mintha megkönnyebbült volna. Amikor újra kinyitja, Sophie éppen a telefont nyújtja felé, kérdő, egyben aggodalmas tekintettel. Valérie-nek ez olyan, mintha egy második lehetőséget kapna. Beüti a számot, majd elkezd föl-alá járkálni. Vigyázz, mondta neki Sophie, nehogy túljátszd, az a legrosszabb, így aztán visszafogott élénkséggel mondja, hogy nem, ma este nem megy sehová, még dolgoznia kell, kicsit kacarászik, a szokásosnál hosszabb ideig hallgatja a beszélgetőpartnerét, végül puszit küld, igen, igen én is csókollak, no szia, puszikállak, aztán bemegy a fürdőszobába, megmossa a kezét, kiveszi a kontaktlencséjét. Amikor visszamegy az előszobába, Sophie a bejárati ajtónál áll, és lesütött szemmel, feszült arccal hallgatózik, mintha imádkozna. Ahogy azt Sophie kérte, egyetlen szót sem szólnak egymáshoz. Amikor Valérie belépett a lakásba, mintha vizeletszag csapta volna meg az orrát. Most még határozottabban érzi. Ahogy elrakja a lencséit, észreveszi, hogy Sophie belepisilt a fürdőkádba. Kérdő arccal mutat a fürdőkádra. Sophie egy pillanatra kizökken a testtartásából, keserűen elmosolyodik, és tehetetlenül tárja szét a karját. A legkisebb zajt sem üthette egész nap, és valószínűleg semmi más megoldást nem talált. Valérie is elmosolyodik, és eljátssza, hogy letusol...

A tökéletes csöndben elköltött vacsora alatt Valérie elolvassa azt a hosszú dokumentumot, amit Sophie napközben kézzel írt neki. Olvasás közben időnként habozó arccal nyújt felé egy-egy oldalt. Sophie ilyenkor újra kézbe veszi a tollat, és néhány szót nagy műgonddal átír. Valérie nagyon lassan olvas, közben megállás nélkül csóválja a fejét, csak úgy magának, annyira őrületesnek tűnik az egész. Sophie bekapcsolja a televíziót. Így nagyon halkan beszélgetni kezdhetnek. Valérie-nek ez a túlzott elővigyázatosság kicsit nevetségesnek tűnik. Sophie csendben megszorítja a karját, és a szemébe néz. Valérie nyel egyet. Sophie suttogva kérdezi: „Tudnál venni nekem egy laptopot, egy egészen kicsit?” Valérie forgatja a szemét: micsoda kérdés! Minden szükségest odakészített Sophie-nak, hogy átköthesse a sebét. Sophie tűnődő arccal cseréli ki a kötést. Egyszer csak felemeli a fejét, és azt kérdezi: – Még mindig a kis patikuslánnyal jársz? Valérie bólint. Sophie elmosolyodik: – Továbbra sem tud tőled semmit megtagadni? Nem sokkal később Sophie ásít egyet, szeméből csorogni kezd a könny a fáradtságtól. Mosolyogva kér bocsánatot. Nem akar egyedül aludni. Mielőtt elaludna, magához szorítja Valérie-t. Valamit mondani akar, de nem jönnek szavak a szájára. Valérie is hallgat. Egyszerűen csak ő is megöleli Sophie-t. Sophie álomba ájult. Valérie átölelve tartja. Valahányszor a kötésre téved a tekintete, irtózat fogja el, egész testén borzongás fut végig. Tíz év óta mit meg nem adott volna érte, hogy Sophie-t így maga mellett tudja, az ágyában. „Hogy ennek most kellett

bekövetkeznie. És így...” – gondolja. Legszívesebben sírna. Tisztában van vele, mennyire sokat nyomott ez a vágy abban a mozdulatában, hogy karjába zárja Sophie-t, amikor megjelent. Majdnem hajnali kettő volt, amikor Valérie-t felébresztette a bejárati ajtó csengője: Sophie csaknem két órát töltött azzal, hogy megbizonyosodjék róla, nem figyelik a házat... Amikor Valérie kinyitotta az ajtót, azonnal felismerte a hajdani Sophie-t a fiatal nőben, aki lógó karral, szűk, fekete vinildzsekiben állt a küszöbön. Egy drogos arca: ez volt az első, ami átvillant Valérie agyán. Tíz évvel idősebbnek tűnt a koránál, a válla előreesett, szeme alatt sötét karikák. A tekintetéből reménytelenség áradt. Valérie legszívesebben ott rögtön elsírta volna magát. Átölelte a barátnőjét. Most lassú lélegzését hallgatja. Anélkül, hogy megmozdulna, megpróbálja megnézni az arcát, de csak a homlokát látja. Szeretné megfordítani, megcsókolni. Érzi, hogy könnyek szöknek a szemébe. Nagyra nyitja a szemét, hogy ne engedjen ennek a túl könnyű kísértésnek. A nap nagy részét azzal töltötte, hogy újra és újra végiggondolta azokat a magyarázatokat, értelmezéseket, feltevéseket, jeleket, amelyeket előző éjjel, a találkozásuk után Sophie rázúdított. Gondolatban megint átélte a számtalan aggódó telefonhívást és e-mailt, amivel Sophie hónapokon keresztül bombázta. Azokat a hónapokat, amikor azt hitte, Sophie megőrült. Az ágy másik oldalán, az éjjeliszekrényen érzi, hogy ott van az a kis igazolványkép, ami Sophie legértékesebb kincse, hadizsákmánya. Pedig nem nagy valami: az a fajta

automatában készült esetlen kép, amely a szürke háttér miatt már újonnan is piszkosnak tűnik, amely már akkor lehervasztja az embert, ahogy kijön a készülékből, de végül legyintünk rá, mondván, hogy a bérletbe azért jó lesz, aztán persze egész évben bosszankodunk, hogy milyen rondák vagyunk rajta. Ezen a felvételen, amit gondosan körbetekert több réteg átlátszó ragasztószalaggal, Sophie kicsit bugyuta képet vág, hozzá kényszeredetten mosolyog. Az automata túl kemény fényű vakuja hullaszerű fehérséget sütött az arcára. Összes hibája ellenére ez az aprócska holmi minden kétséget kizárólag Sophie legbecsesebb tulajdona. Ezért a fotóért akár az életét adná... ha már nem adta volna. Valérie elképzeli Sophie-t, ahogy rábukkan, átérzi a döbbenetét. Látja maga előtt, ahogy elképedve forgatja ide-oda az ujjai között. Abban a pillanatban Sophie túlságosan zavart ahhoz, hogy felfogja: vagy tíz órát aludt egyfolytában, kábábban ébredt, mint valaha, a feje majd' szétrobban. Ám ez a felfedezés olyan hatást tesz rá, hogy elvánszorog a fürdőszobába, levetkőzik, beleáll a kádba, a zuhanyrózsát a feje fölé állítja, egy pillanatig habozik, majd hirtelen teljes sugárban megnyitja a hideg vizet. A sokk olyan erős, hogy még a kiáltás is a torkában reked. Majdnem elájul, megtámaszkodik a csempében, a pupillái kitágulnak, de nem lép ki a rázubogó víz alól, tágra nyitott szemmel áll. Néhány perccel később Frantz fürdőköpenyébe burkolózva leül a konyhaasztalhoz, kezében egy bögre forró teával, és a fényképet vizsgálja, ami ott hever előtte az asztalon. Hiába rakosgatja jobbra-balra a részleteket, hiába lüktet a halántéka a migréntől, itt

valami képtelenség van. Hányinger tör rá. Egy papírlapon dátumokat gyűjtött, eseményeket rekonstruált, összefüggéseket bogozott. A kép minden egyes részletét alaposan szemügyre vette, kielemezte, milyen volt a frizurája, milyen ruhát viselt aznap... És mindig ugyanarra a következtetésre jutott: ez a fénykép a 2000-es tömegközlekedési bérletén volt, a bérlet pedig abban a táskában, amit egy motoros ellopott tőle, amikor a Commerce utcánál egy piros lámpánál feltépte az autó ajtaját. Az a kérdés, hogyan kerülhet elő ez a kép Frantz egyik utazótáskájának a béléséből? Frantz nem találhatta Marianne Leblanc holmijai között, mivel ennek a fotónak már több mint három éve nyoma veszett! Sophie éppen egy pár edzőcipőt keresett az előszobai beépített szekrényben, amikor a keze véletlenül Frantz egy régi táskájának a bélése mögé tévedt, és ezt a háromszor hármas kis képet húzta elő onnan... A konyhai órára pillant. Túl késő van, hogy most elkezdje. Majd holnap. Holnap. Másnaptól kezdve Sophie módszeresen és tökéletesen észrevétlenül végigkutatja az egész lakást. Állandóan szörnyű émelygés kínozza: attól a naptól kezdve kényszeríti magát, hogy kihányja a gyógyszereket, amit Frantz ad neki (ez a migrénre van, azzal könnyebben elalszol, amaz a szorongás ellen, semmi durva, csak növényi alapú...), így előfordul, hogy éppen hogy csak odaér a fürdőszobába vagy a vécére, annyira erősen tör rá a hányinger. A gyomra teljesen tönkrement. Ennek ellenére keres, kutat, nyomoz, a lakás minden zegét-

zugát átvizsgálja. De semmi. Semmi, a képen kívül, de az már önmagában is épp elég... Más kérdések is felmerülnek benne, jóval régebbiek. Sophie óráról órára, napról napra lohol olyan válaszok után, amelyekre csak nem sikerül rátalálnia. Olykor a szó szoros értelmében felhevül ettől, mintha az igazság valami hőforrás lenne, amelyen állandóan megégeti a kezét, bár meglátnia nem sikerül. És egyszer csak rájön. Nem megvilágosodás ez, inkább intuíció, ami magától jött, akár a villámcsapás. A nappali asztalán heverő mobiltelefonjára mered. Nyugodtan felemeli, kinyitja, kiveszi belőle az akkumulátort. Egy konyhakés hegyével lecsavaroz még egy lemezt, és egy mindkét oldalán ragadós celluxcsíkkal rögzített, parányi, narancsszínű elektronikus chipre bukkan, amelyet egy szemöldökcsipesz segítségével türelmesen kioperál. Amikor nagyítóval megvizsgálja, egy kódot, egy szót és számokat fedez fel rajta: SERV.0879, valamivel távolabb: AH68- (REV2.4). Néhány perccel később a Google-on keresztül egy elektronikai felszerelésekkel foglalkozó amerikai cég katalógusába jut, amelyen az AH68 referenciaszám mellett az áll: „GPS jeladó”. – Hol voltál? – kérdezte Frantz kétségbeesetten. – Négy órán keresztül, fel tudod fogni? – ismételgette, mintha ő maga sem hinné el, hogy ennyi volt. Négy óra... Ez két nappal később volt. Pont annyi idő, hogy Sophie elmenjen otthonról, felszálljon a buszra, hogy megtegyen tizennyolc kilométert Villefranche-ig, ott egy kávézóban rendeljen egy italt, a telefont elrejtse

a vécében, aztán kimenjen a kávézóból, felmenjen a villiers-i piac panorámaéttermébe, ahonnan gyönyörűen látszik az egész város, benne az utca és a kávézó, amely előtt alig egy órával később a láthatóan óvatos, de nyugtalan Frantz kétszer egymás után is elhajt motorral, hátha meglátja Sophie-t... Valérie-ban mindabból, amit Sophie az előző éjjel mesélt neki, egyetlen dolog maradt meg élesen: a férfi, akihez hozzáment, hogy megmeneküljön, az a kínzója. Az a férfi, aki mellett, aki alatt fekszik éjszakánként... Most már semmi nem tud gátat vetni Valérie könnyeinek, csöndesen csorognak Sophie hajára. Auverney úr, kék kezeslábasba öltözve, kezén munkakesztyűvel, éppen a kapujáról maratja le a régi festéket. Frantz két napja feljegyzi, mikor, mit csinál, mikor megy el otthonról, mivel azonban semmi összehasonlítási alapja nincs, nem tudhatja, hogy történt-e valami változás a szokásaihoz képest. Amikor Patrick Auverney nincs otthon, Frantz akkor sem veszi le a szemét a házról, azt lesi, nem lát-e valami életjelet. De semmi mozgás. Elvileg a férfi egyedül van. Frantz néha követte. Egy tágas és viszonylag új, metál-szürke Volkswagenje van. Tegnap bevásárolt a szupermarketben, aztán elment a benzinkútra. Ma reggel előbb a postára ment, majd csaknem egy órát töltött a prefektúrán, majd hazafelé menet beugrott a kertészetbe virágföldért, amit egyébként még mindig nem pakolt ki a kocsiból. Az autó a garázsként is szolgáló pajta előtt áll, amelynek két nagy ajtajából az egyiket is elég kinyitni, hogy beférjen rajta az autó. Frantznak egyre inkább

küzdenie kell a rátörő kétségekkel: két nap elteltével egyre inkább hiábavalónak látja, hogy itt várakozik, és egyre többször elfogja a kísértés, hogy stratégiát változtasson. De hiába töri a fejét, mindig ugyanoda lyukad ki: itt és nem másutt kell várnia Sophie-t. Hat óra tájban Auverney visszatette a kupakot az oldószeres flakonra, és megmosta a kezét a kerti csapnál. Felnyitotta a csomagtartót, hogy kivegye belőle a virágföldes zsákokat, de aztán meggondolta magát, mivel túl nehéznek bizonyultak. Úgy döntött, inkább beáll a pajtába, és ott pakolja ki őket. Frantz az eget kémleli. Egyelőre tiszta, a leshelyét nem fenyegeti veszély. Amikor Patrick Auverney beállt a kocsival a pajtába, és másodszor is felnyitotta a csomagtartót, egy hajszálon múlt, hogy nem szólalt meg hangosan, ahogy ránézett a lányára, aki már több mint öt órája feküdt ott magzati pózban. De Sophie figyelmeztető arccal már nyújtotta is felé a kezét: elhallgatott. Amikor kikászálódott a csomagtartóból, kicsit megnyújtóztatta elgémberedett tagjait, aztán rögtön a pajtát kezdte fürkészni. Az apja felé fordult. Még mindig szépnek látta. Auverney viszont be sem merte volna vallani neki: Sophie a felismerhetetlenségig megváltozott. Sovány lett, nyúzott. A szeme alatt, mely olyan fényesen csillog, mintha lázas lenne, kék karikák éktelenkednek. A bőre fakó. Megrémíti a látvány, és Sophie tudja ezt. Hozzásimul, lehunyja a szemét, és csöndesen sírni kezd. Egy-két percig így maradnak, összefonódva. Aztán Sophie kibontakozik az ölelésből, és a könnyein át mosolyogva papír zsebkendő után kotorászik. Az apja a sajátját nyújtja

neki. Sophie mindig is erősnek találta az apját. A farmernadrágja hátsó zsebéből előhúz egy papírlapot. Apja az ingje zsebéből kiveszi a szemüvegét, és figyelmesen olvasni kezdi. Időnként felpillant, tekintetében iszonyat tükröződik. A pillantása olykor a lánya csuklóján lévő kötésre siklik: szinte belebetegszik a látványba. A fejét csóválja, mintha azt akarná mondani: „Ez képtelenség.” Amikor befejezi az olvasást, a hüvelykujjával okét mutat, ahogy azt az írás kérte. Egymásra mosolyognak. Elteszi a szemüvegét, megigazgatja a ruháját, mély levegőt vesz, és kimegy a pajtából, hogy letelepedjék kinn a kertben. Amikor Patrick Auverney kijött a pajtából, a kerti asztalt néhány méterrel arrébb cipelte, egy árnyékosabb részre, majd bement a házba. Frantz a távcsövön keresztül látta, ahogy keresztülmegy a konyhán, majd a nappalin. Néhány perccel később újra megjelent egy laptoppal, két papírdossziéval, és leült dolgozni a kerti asztalhoz. Csak néha pillant bele a jegyzeteibe, gyorsan gépel a klaviatúrán. A leshelyéről Frantz majdnem teljesen hátulról látja. Időnként Auverney elővesz egy-egy tervet, kihajtogatja, ellenőriz valamilyen adatot, a dosszié borítóján gyors számításokat végez kézzel. Patrick Auverney komoly ember. A jelenet rettenetesen statikus. Bárki más ébersége már rég lelohadt volna, de nem így Frantzé. Akármilyen későre jár is majd, ő csak jóval azután fogja elhagyni a megfigyelőhelyét, miután az összes fény kialudt a házban.

[email protected] – Ön elérhető. – Ott vagy??? Sophie-nak közel húsz percbe telt, hogy a lehető legnagyobb csendben kialakítson magának egy megfelelő munkaállomást. Egyik sarokban, ahová az ajtóból nem lehet belátni, dobozokat halmozott egymásra. Egy barkácsasztalra régi plédet terített. Aztán kinyitotta a laptopját, és rácsatlakozott az apja házában lévő vezeték nélküli hálózatra. Zöld_egé[email protected] – Ön elérhető. – Apa! Itt vagyok. – Uff! – Kérlek, ne felejtsd el variálni a mozdulataidat, időnként tégy úgy, mintha belenéznél a jegyzeteidbe, viselkedj „profi” módon... – Profi vagyok! – Profi papa vagy! – Az egészséged rendben van??? – Aggodalomra semmi ok. – Viccelsz? – Akarom mondani: ezentúl nem lesz rá semmi ok. Helyre fogok jönni. – Megijeszt, ahogy kinézel. – Engem is. De hagyd abba az aggódást, most már minden rendben lesz. Elolvastad az e-mailemet? – Éppen most olvasom. Egy másik ablakban nyitottam meg. De először is: szeretlek. Nagyon hiányzol. NAGYON. Szeretlek. – Én is szeretlek. Annyira jó volt viszontlátni téged, de MOST NE RÍKASS MEG, KÉRLEK!

– OK. Megtartom későbbre. Amikor majd túl leszünk rajta... Mondd, biztos vagy benne, hogy amit most teszünk, az jó valamire, mert különben elég hülyének nézünk ki mind a ketten... – Olvasd végig az e-mailemet: esküszöm neked, ha itt van, akkor ÉPPEN téged figyel. – Az az érzésem, mintha üres nézőtér előtt játszanék. – Hidd el: VAN néződ! Méghozzá NAGYON figyelmes! – Már ha itt van... – TUDOM, hogy itt van. – És azt gondolod, hogy SEMMI nem kerüli el a figyelmét? – Én vagyok rá az élő bizonyíték, hogy semmi. – Ez elgondolkodtató... – Micsoda? – Semmi... – Huhu! … – Apa, ott vagy még? – Igen. – Befejezted a gondolkodást? – Még nem teljesen. – Mit csinálsz? – Teszek-veszek az asztalon. Újra elolvasom az emailedet. – OK. – Tiszta őrület az egész, mégis van benne valami rettentő jó is...! – Micsoda? – Minden. Látni téged, tudni, hogy itt vagy. És élsz. – ... és hogy nem csináltam semmit, valld be!

– Igen, az is. – Voltak kétségeid, hm? … – Huhu! – Igen, mi tagadás. – Nem haragszom miatta, tudod, még én magam is elhittem. Hát akkor te... … – Hahó! – Most érek az e-mailed végére... … – Befejeztem. Szóhoz sem jutok. – Kérdések? – Több tonna. – Kétségek? – Figyelj, nehéz ezt így... – KÉTSÉGEK??? – Vannak, a francba! – Ilyennek szeretlek. Kezdd a kérdésekkel! – A kulcsok... – Igazad van: minden ott kezdődött. Kétezer júliusának elején egy motoros fickó kirántotta a táskámat a kocsimból. A táskát két nappal később visszakaptam a rendőrségen: ez az idő bőségesen elég volt neki ahhoz, hogy az összes kulcsot lemásoltassa. A lakásunkét, a kocsiét... Bejöhetett hozzánk, elvihetett és áthelyezhetett dolgokat, elolvashatta az e-mailjeinket, röviden: MINDENT, abszolút MINDENT megtehetett! – A... zavaraid akkoriban kezdődtek? – Igen, minden egybevág. Abban az időben növényi alapú altatót szedtem. Nem tudom, mit tehetett bele, de azt hiszem, azóta is ugyanazt adja. Vincent halála

után Gervais-éknél dolgoztam. A takarítónő néhány nappal azután, hogy én munkába álltam, elveszítette a kulcscsomóját. Mindenütt kereste, teljesen pánikba esett miatta, és nem merte megmondani a háziaknak. Csodával határos módon hétvégén megtalálta. Ugyanaz a séma... Azt gondolom, hogy ezt a kulcscsomót használta, hogy bejöjjön, és megfojtsa a kicsit. – Lehetséges... És a motoros fickó? – Motoros fickók, ugyanis van belőlük egy csomó, de tudom, hogy mind egy és ugyanaz! Az, aki ellopta a kulcsaimat, aki ellopta a takarítónő kulcsait, aki követett bennünket, Vincent-t és engem, akit Vincent elütött, és aki elmenekült, az, akinek csapdát állítottam, a mobilomat egy villefranche-i kávézó vécéjébe rejtve... – Jó, rendben, így már tényleg összeáll a kép. Mire vársz még, miért nem értesíted a rendőrséget? … – Eleget tudsz már, nem? – Nem áll szándékomban szólni a rendőrségnek. – ??? Hogyhogy nem? – Az nem elég... – ??? – Mondjuk, hogy nekem annyi nem elég. – De hát ez marhaság! – Ez az én életem. – Akkor majd én fogom értesíteni őket. – Apa! Sophie Duguet vagyok! MINIMUM három gyilkosság miatt köröznek! Ha most rám talál a rendőrség, diliházba dugnak. Életem végéig. Vagy azt hiszed, hogy a rendőrök majd komolyan veszik, amit

összezagyválok nekik, ha nincsenek kétségbevonhatatlan bizonyítékaim? – De hiszen... vannak! – Nincsenek. Ami van, az mindössze egy halom körülmény, az egész csupán egy parányi alaphipotézisen nyugszik, ami nem sokat fog nyomni a latban három gyilkossággal szemben, melyek közül egyet egy gyerek ellen követtek el! – OK. Legalábbis egyelőre... Más: honnan vagy benne biztos, hogy ez a pasas a TE Frantzod? – Frantz egy házasságközvetítő irodán keresztül ismert meg, ahová Marianne Leblanc néven regisztráltam (ez a név szerepel azon az anyakönyvi kivonaton, amit vásároltam). Csak ezen a néven ismerhet. – Na és? – Akkor mivel magyarázod, hogy amikor felvágtam az ereimet, és ő rám talált, azt üvöltötte: „Sophie”? – Valóban... De... MIÉRT vágtad fel az ereidet??????? – Apa! Egyetlenegyszer sikerült elszöknöm, akkor is elkapott az állomáson. Attól a naptól kezdve állandóan velem maradt. Amikor elment, rám zárta az ajtót. Napokon keresztül sikerült semmit sem bevennem abból, amit adott: a migrénem, a szorongásom enyhült... Egyébként, nem volt más megoldás. Kiutat kellett találnom: egy kórházban mégsem vigyázhat rám huszonnégy órából huszonnégyen keresztül... – Rosszul is végződhetett volna... – Szó sincs róla! Amit tettem, az látványos volt, de komolytalan, így nem lehet meghalni... Aztán meg,

soha nem is hagyott volna meghalni. Ő maga akar engem megölni. Igen, ezt akarja. – Ott vagy? – Igen, igen, itt vagyok... Tulajdonképpen megpróbálok gondolkodni, de legfőképpen csak haragot érzek, szívem! Érzem, ahogy egyre jobban növekszik bennem a harag. Szörnyű. – Bennem is, de vele szemben a haraggal semmire sem megyünk. Vele szemben egészen másra van szükség. – Mire? … – !!! Mondd már! – Rendkívül intelligens, ezért ravaszságra van szükség... – ??? Mit akarsz tenni? – Még nem tudom pontosan, de egy biztos: vissza kell mennem. – Várj, hiszen ez ŐRÜLTSÉG! Nem engedlek vissza, SZÓ SEM LEHET RÓLA! – Tudtam, hogy ezt fogod mondani... – Nem hagyom, hogy visszamenj hozzá, punktum. – Megint magamra maradok? – Tessék? – Azt kérdeztem, hogy megint magamra maradoke? Hogy világosabban fogalmazzak: ennyiből áll a segítséged? Mindössze a szánalmadat és a haragodat tudod nekem felkínálni? TUDOD TE, HOGY MIN MENTEM KERESZTÜL??? Fel tudod fogni??? Vincent meghalt, apa! Megölte Vincent-t! Megölte az életemet, megölt... mindent!!! És most újra magamra maradok? – Hallgass ide, zöld egér...

– Hagyd a francba ezt a zöld egerezést! ITT VAGYOK! A szentségit, segítesz vagy nem?! – Szeretlek. Segítek neked. – Jaj, apa, annyira fáradt vagyok! – Maradj itt egy kicsit, pihend ki magad! – Vissza kell mennem. Ebben kell segítened. OK? – Természetesen... de azért van még itt egy istenverte nagy kérdés... _? – Miért csinálta az egészet? Ismered? Ismerted? – Nem. – Van ideje, pénze, és hozzá egy láthatóan beteges megszállottsága... De... miért éppen TE? – Ezért vagyok itt, apa. Ugye nálad vannak anya dossziéi? – ??? – Azt hiszem, oda vezetnek vissza a szálak. Lehet, hogy anya betege volt? Ő vagy valamelyik hozzátartozója? Ezt kellene megtudni. – Azt hiszem, van nálam egy-két dolog. Egy dobozban... Soha nem néztem még bele. – Akkor itt az ideje. Frantz a bérelt autóban aludt. Az első éjjel négy órát a szupermarket parkolójában, a másodikon négyet a buszpályaudvaréban. Ezerszer megbánta, hogy ezt a stratégiát választotta, ezerszer elhatározta, hogy szedi a sátorfáját, de végül mindig maradt. Hidegvérre van szükség, semmi egyébre. Sophie nem mehet máshová. Ide fog jönni. Szükségszerű, hogy ide jöjjön. Körözött bűnöző, nem fog a rendőrségre menni: vagy hazamegy, vagy ide jön, nincs más választása. De azért... Hosszú-hosszú

órákon át távcsővel bámulni egy házat, ahol az égegyadta világon semmi nem történik, az bizony kikezdi az ember türelmét, a kétség egyre jobban utat tör magának, és négy év munkája és meggyőződése kell hozzá, hogy gátat vessünk neki. A harmadik napon hazaugrik. Letusol, átöltözik, alszik négy órát. Összeszedi azt, amire még szüksége van (termosz, fényképezőgép, polárdzseki, bicska stb.). A hajnal első sugarai már az őrhelyén találják. Az Auverney-ház az a fajta hosszú egyszintes épület, amilyenből rengeteg van a környéken. A jobb szélen van a mosókonyha meg egy fészer, valószínűleg ott tárolják télen a kerti bútort. A bal szélen, Frantzcal pont szemben, a pajta, ahol Patrick Auverney az autóját meg tekintélyes mennyiségű barkácsfelszerelését tartja. Az építmény akkora, hogy két másik autó is kényelmesen elférne benne. Amikor a mérnök otthon van, és úgy gondolja, később ki fog állni a kocsival, a jobb oldali ajtót nyitva hagyja. Ma reggel öltönyben ment el hazulról. Bizonyára találkozója van. Nagyra nyitotta a pajta ajtaját, és levette a zakóját, hogy kihozzon a kertbe egy kis fűnyíró traktort, olyat, amivel a golfpályákon szokták nyírni a gyepet. A gép valószínűleg bedöglött, mivel húznia-vonnia kellett, és egy ilyen vacak több mázsát is nyomhat. Beletűzött egy borítékot. Valószínűleg valaki majd érte jön a nap folyamán. Frantz kihasználta az alkalmat, hogy a pajta mindkét ajtaja nyitva van: benézett, és pár felvételt is készített. A helyiség egyik fele kartondobozokkal, virágföldes zsákokkal és ragasztószalaggal lezárt bőröndökkel van tele. Auverney 9 óra tájban hagyta el a házat.

Azóta nem jött vissza. Mindjárt 14 óra van. Semmi mozgás. Klinikai adatlap Sarah Berg, lánykori nevén Sarah Weiss, született 1944. július 22-én. A szüleit Dachauba deportálták, ott haltak meg, haláluk időpontja ismeretlen. 1964. december 4-én férjhez megy Jonas Berghez. 1974. augusztus 13-án megszületik fiuk, Frantz. 1982: mániás depressziót diagnosztizálnak nála (3. típus: szorongásos melankólia) – Louis Pasteur Kórház 1985: a Park Klinikán kezelik (Dr. Jean-Paul Roudier) 1987-1988: a Rosiers Klinikán kezelik (Dr. Catherine Auverney) 1989: Armand-Brussières Klinika (Dr. Catherine Auverney) 1989. június 4.: egy Catherine Auverney doktornővel folytatott beszélgetés után Sarah Berg felvette a menyasszonyi ruháját, és kiugrott az 5. emeleti ablakon. Azonnal életét vesztette. Még ha sziklából faragták is ki az embert, ez a várakozás mindenkit kimerítene. Már három napja, hogy Sophie-nak nyoma veszett... Auverney fél öt tájban jött haza. Egy pillantást vetett a fűnyíróra, és fatalista mozdulattal kivette belőle az elindulása előtt odatűzött borítékot. Pontosan ebben a pillanatban szólalt meg Frantz telefonja. Először néma csend. Frantz beleszól: „Marianne, te vagy az?” Mintha zokogást hallana. Megismétli:

– Marianne, te vagy az? Ezúttal semmi kétség. – Frantz... hol vagy? – hallja a zokogáson át. Majd: – Gyere gyorsan! Aztán már csak azt ismételgeti egyfolytában, hogy „Hol vagy? Hol vagy?”, mintha nem is várna rá választ. – Itt vagyok – próbálkozik Frantz. – Hazajöttem – mondja rekedt, elcsigázott hangon Sophie. –Itthon vagyok. – Ne mozdulj... És ne aggódj, itt vagyok, mindjárt hazaérek. – Frantz... Könyörgöm, gyere gyorsan! – Úgy... kicsivel több mint két óra múlva otthon leszek. Bekapcsolva hagyom a telefonomat. Itt vagyok, Marianne, nem kell félned. Ha félnél, felhívsz, rendben? Aztán, mivel nem felel: – Rendben? Még mindig csend, majd újra megszólal: – Gyere gyorsan... És sírni kezd. Frantz összecsukja a telefonját. Hatalmas megkönnyebbülést érez. Három napja nem vett be a gyógyszerekből, de a hangján hallatszik, hogy gyenge, zavart. Szerencsére ettől a szökéstől nem nyerte vissza az erejét, az eddigi eredmény nem veszett kárba. De azért figyelni kell. Meg kell tudni, merre járt. Frantz már a kerítésnél van. Átmászik rajta, és futásnak ered. Nagyon gyorsan haza kell érnie. Semmiben sem lehet biztos. És ha újra elmegy? Negyedóránként fel fogja hívni. A nyugtalansága még

nem oszlott el teljesen, de a megkönnyebbülés már erősebb benne. Frantz a kocsihoz rohan, és ekkor minden felszakad benne. Indít, közben zokog, akár egy gyerek.

Sophie és Franz

Amikor kinyitja az ajtót, Sophie a konyhaasztalnál ül. Olyan benyomást kelt, mint aki már évszázadok óta ül ott, és többé nem is képes onnan elmozdulni. Az asztal üres, leszámítva a túlcsorduló hamutartót. Összekulcsolt keze a viaszosvászon terítőn nyugszik. Ismeretlen, gyűrött, egymáshoz nem illő ruhadarabokat visel, mintha ócskásnál vette volna őket. A haja piszkos, a szeme vörös. Rettenetesen sovány. Lassan fordul felé, mintha a mozdulat hatalmas erőfeszítésébe kerülne. Frantz közelebb lép. Sophie fel akar kelni, de nem sikerül neki. Oldalra hajtja a fejét, és csak annyit mond: „Frantz.” Frantz magához szorítja. Nagyon erős dohányszag árad belőle. – Legalább ettél valamit? – kérdi. Ott marad, a mellkasához tapadva, és megcsóválja a fejét. Frantz megfogadta, hogy egyelőre semmit nem fog kérdezni tőle, de nem bírja megállni: – Hol voltál? Sophie ingatja a fejét, majd zavaros tekintettel elhúzódik tőle. – Nem tudom – mondja vontatottan. – Stoppoltam... – Ugye nem történt veled semmi? Nemet int a fejével. Frantz egy hosszú pillanatig így marad, magához vonva tartja a lányt. Sophie már nem sír, úgy bújik a karjába, mint riadt kis állat. Bár teljesen elhagyja magát, hihetetlenül könnyű. Annyira, de annyira sovány... Frantzot természetesen

továbbra is foglalkoztatja a kérdés, vajon merre járhatott, mit csinálhatott ez idő alatt. Előbb-utóbb úgyis el fogja mondani, Sophie életében számára nem léteznek többé titkok. De a viszontlátásnak ezekben a néma perceiben tudatosul benne igazán, hogy mennyire megijedt. Miután megkapta apai örökségét, Frantz meg volt győződve arról, hogy ezentúl teljes egészében Catherine Auverney doktornőnek szentelheti magát, ezért aztán a hír, hogy néhány hónappal korábban meghalt, olyan hatással volt rá, mintha árulást követtek volna el ellene. Az élet tisztességtelennek mutatkozott vele szemben. De ma mintha minden zsigerét friss nedvek járnák át: ugyanazt a megkönnyebbülést érzi, mint azon a napon, amikor felfedezte Sophie létezését, és ráébredt, hogy ő fogja majd Catherine Auverney-t helyettesíteni. Hogy ő fog helyette meghalni. Ezt a kincset veszítette el majdnem. Magához szorítja, és mérhetetlen jóérzés árad szét benne. Kicsit lejjebb hajtja a fejét, beszívja a haja szagát. Sophie picit hátrébb húzódik, ránéz. A szemhéja duzzadt, az arca maszatos. Mégis szép. Tagadhatatlanul szép. Frantz lehajol, és hirtelen a maga meztelen valójában jelenik meg előtte az igazság: szereti. Igazából nem is ezen döbben meg, már régóta szereti. Nem, ami rettenetesen megindító, az az, hogy addig gondoskodott róla, addig dolgozott rajta, irányította, vezette, gyúrta, hogy Sophie arca most teljesen olyan, mint Sarah-é. Élete végén Sarah szeme épp ilyen üres, orcái épp ilyen beesettek, ajkai ilyen szürkék, vállai ilyen csontosak voltak, épp ilyen éterien sovány volt. Sarah ugyanilyen szeretettel nézett rá, ahogy ma Sophie, mintha Frantz lett volna

az egyetlen menedék a világ összes baja elől, az egyetlen ígéret, hogy egy nap valamiféle nyugalomra lelhet. A két nő közötti hasonlóság felkavarja. Sophie tökéletes. Sophie az ördögűző, csodálatos halála lesz. Frantz sokat fog sírni. Nagyon fog neki hiányozni. Rettenetesen. S nagyon boldogtalan lesz, hogy gyógyultan nélküle kell élnie... Sophie még a vékony könnyfátylon át tudja nézni Frantzot, de tudja, hogy a könnyfolyadék hatása nem sokáig hat. Nehéz megérteni, mi megy végbe benne. Ezért így kell maradni, nem mozdulni, hagyni magát... Várni. Frantz két kezével a vállát fogja. Magához szorítja, és Sophie ebben a pillanatban érzi, hogy valami elgyengül benne, elmélyül és feloldódik, nem tudja, mi. Magához szorítja, és Sophie félni kezd, mert a tekintete furcsán merev. Látszik, hogy a fejében cikáznak a gondolatok. Sophie le sem veszi róla a szemét, mintha mozdulatlanná akarná tenni. Nyel egyet, és megszólal: „Frantz...” Az ajkát nyújtja, amit a férfi azonnal elfogad. Visszafogott, feszült, kissé tűnődő csók ez, ugyanakkor valami mohó is van ebben a szájban. Valami parancsoló. És valami kemény az ágyékánál. Sophie koncentrál. Át akarja gondolni a dolgokat úgy, hogy ne vegyüljön bele a félelem, de ez lehetetlen. Úgy érzi, elkapták, foglyul ejtették. Frantz erős. Sophie fél, hogy meg kell halnia. Ezért a férfihoz simul, medencéjét az ágyékához szorítja, érzi, ahogy megkeményedik, és ez megnyugtatja. Arcát a mellkasára fekteti, és a padló felé néz. Fellélegzik. Tetőtől talpig az összes izmát egyenként ellazítja, és teste lassan elernyed Frantz karjaiban. A férfi felemeli. A szobába viszi, az ágyra fekteti. Sophie el tudna így aludni. Hallja, hogy

eltávolodik, bemegy a konyhába, Sophie résnyire kinyitja a szemét, majd visszacsukja. A jól ismert hangot hallja, kiskanál koccan a pohár oldalán. Már újra ott magasodik fölötte. Azt mondja: „Most egy kicsit aludni fogsz, hogy kipihend magad. Igen, az a legfontosabb, hogy kipihend magad.” Megtámasztja a fejét, és Sophie lassan lenyeli a folyadékot. Hogy az ízét elnyomja, mindig jól megcukrozza. Visszamegy a konyhába. Sophie egyetlen lendülettel oldalra fordul, félrehúzza a lepedőt, két ujját lenyomja a torkán. Öklendezni kezd, és a folyadékot olyan erővel okádja vissza, hogy az egész gyomra felfordul tőle, visszahúzza a lepedőt, újra elnyúlik. Frantz már ott is van. Kezét a homlokára teszi. „Aludj nyugodtan” – suttogja. Száját száraz ajkaihoz érinti. Csodálja ezt a szép arcot. Szereti. Ez az arc az ő tulajdona. Már előre fél attól a pillanattól, amikor nem lesz mellette... – Itt jártak a rendőrök... Sophie erre nem gondolt. A rendőrök. Tekintete rögtön elárulja nyugtalanságát. Frantz tisztában van vele, hogy az igazi Sophie mennyire tart a rendőröktől. Ügyesen kell játszania. – Hivatalból – teszi hozzá. – A klinika kénytelen volt értesíteni őket, amikor eltűntél. Azért jöttek... Egy pillanatra kiélvezi Sophie rémületét, majd a karjába szorítja. – Mindent elintéztem, ne aggódj! Nem akartam, hogy keressenek. Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. Sophie-nak az elmúlt hosszú hónapok alatt sikerült elérnie, hogy soha ne kerüljön kapcsolatba a rendőrséggel. És tessék, most kerül csávába. Mélyeket lélegzik, megpróbálja összeszedni a

gondolatait. Frantznak ki kell húznia a bajból. Egybeesnek az érdekeik. Ügyesen kell játszania. – El kell menned, hogy aláírd a papírokat. Tudniillik, hogy visszajöttél... Azt mondtam nekik, hogy Besanconban vagy. Egy barátnődnél. Jobb, ha minél előbb túlesel rajta. Sophie ingatja a fejét. „Nem.” Frantz kicsit még erősebben szorítja magához. A rendőrség előcsarnokának falát kifakult plakátok borítják, kinagyított személyi igazolványokkal, elővigyázatosságra intő figyelmeztetésekkel, különböző esetekben tárcsázható segélyhívó számokkal. Jondrette kedélyes derűvel nézi Sophie-t. Szeretne egy ilyen feleséget. Ilyen erőtlent. A hasznosság érzését adhatja egy férfinak. Tekintete Sophie-ról Frantzra siklik. Keze az asztalon dobol. Majd vaskos ujjai egy nyomtatványon állapodnak meg. – Szóval csak úgy megszökünk a klinikáról... Tessék, így tud ő diplomatikus lenni. Itt van előtte egy nő, aki megpróbált meghalni, és neki semmi más nem jut az eszébe. Sophie ösztönösen megérzi, mit gondol ez a rendőr a hímek erejéről, s ahhoz kell idomulnia. Lesüti a szemét. Frantz átkarolja a vállát. Szép pár. – Tehát rokonoknál volt, mégpedig... – Besanconban – rebegi Sophie. – Igen, igen, Besanconban. A férje is ezt mondta. Rokonoknál... Sophie stratégiát változtat. Felemeli a tekintetét, és Jondrette szemébe néz. Hiába rusztikus fickó ez a

rendőr, ráérez a dolgokra. És azt érzi, hogy ez a Bergné, ez egy karakter. – Jó is az a rokonság... – dörmögi. – Úgy értem, jól jön ilyenkor... – Ha jól tudom, alá kell írni valamit... – meglehetősen ködös párbeszédükbe Frantz hangja hoz némi realitást. Jondrette megrázkódik. – Igen. Itt... A nyomtatványt feléjük fordítja. Sophie tollat keresgél. Jondrette odanyújt neki egy golyóstollat, rajta egy szerviz lógója. Sophie aláírja a nevét. Berg. – Most már minden rendben lesz – mondja Jondrette. Nehéz eldönteni, hogy ezt kérdésnek vagy kijelentésnek szánta. – Persze – feleli Frantz. Jó férj. Jondrette nézi, ahogy az egymást átkaroló fiatal pár kisétál a rendőrség épületéből. Nem lehet rossz egy ilyen asszony, de bizony fene sok bajjal is járhat. Az alvó lélegzése: Sophie nagy türelemmel gyakorolta ki. Folyamatos koncentrációt és odafigyelést kíván, de most már igazán jól megy neki. Olyannyira, hogy amikor húsz perccel később Frantz belép a szobába, hogy megnézze, alszik-e, tökéletesen biztos benne, hogy igen. A ruháin keresztül simogatja, ráfekszik, fejét a párnába fúrja. Sophie elernyedt testtel kinyitja a szemét, látja a vállát, érzi, ahogy belehatol. Kevésen múlott, hogy el ne mosolyogja magát...

Sophie most aludt el, így kicsit fellélegezhet. A viszontlátás felett érzett örömében, a pillanat eufóriájában a szokásosnál valamivel bővebben adagolta az altatót: a lány mélyen alszik a hálószobában. Frantz egy ideig még ott ül mellette, hallgatja a lélegzését, figyeli az arcán átfutó ideges kis rángásokat, aztán feláll, bezárja a lakást, és lemegy a pincébe. Mérlegeli a helyzetet, és úgy dönt, törli a Sophie apja házáról készült felvételeket, mivel semmire sem tudja használni őket. Gyorsan végignézi, közben folyamatosan törli is őket. A ház, az összes ablak, a kocsi, majd Auverney, amint kilép az épületből, amint rátűzi a fűnyíróra a borítékot, amint a kerti asztalnál dolgozik, amint kipakolja az autóból a virágföldes zsákokat, amint a kerítésről maratja le a festéket. Hajnali két óra van. Előveszi az átjátszó kábelt, és mielőtt még mindent kitörölne, néhány képet áttolt a számítógépbe, hogy a monitoron is megnézhesse őket. Mindössze négyet választ ki. Az elsőn Auverney látszik, amint keresztülvág a kerten. Azért tartotta meg ezt, mert kitűnően látszik szemből az arca. Ahhoz képest, hogy már hatvanéves is elmúlt, igen energikus. Szögletes arc, határozott vonások, élénk tekintet. Frantz 80%-osra nagyítja a képet. Intelligens. 100%-osra. Agyafúrt. 150%-osra: ez a férfi akár félelmetes is lehet. Ennek a – valószínűleg öröklődő – jellemvonásnak köszönheti Sophie, hogy még mindig életben van. A második képen Auverney a kertasztalnál dolgozik. Félig háttal ül, és Frantz 100%osra felnagyítja a képnek azt a kicsiny részletét, ahol a számítógép monitorja látszik. Elég homályos. Átküldi egy képszerkesztő szoftverre, és egy erősítő

szűrőt alkalmaz, hogy kiélesítse. Úgy tűnik, mintha egy szövegszerkesztő eszköztára sejlene, de az egész életlen. A lomtárba rakja a képet. A harmadik felvételt az utolsó napon készítette. Auverney öltönyben van rajta. Éppen a fűnyíró felé tart, hogy rátegye a borítékot, amit alighanem a szerelőnek szánt. A borítékon lévő írást lehetetlen elolvasni, de ennek amúgy sincs jelentősége. Az utolsó fotó az őrködés legvégén készült. Auverney szélesen nyitva hagyta a bejárati ajtót. Frantz megvizsgálja a ház belsejéből látható részletet, amit már távcsővel is alaposan szemügyre vett: egy nagy kerek asztal egy mélyen belógó biliárdlámpával, hátul egy hi-fi-tároló bútor, egy tekintélyes mennyiségű CD-t tartalmazó könyvespolcba illesztve. Frantz ezt is átteszi a lomtárba. Abban a pillanatban, amikor kilép a képszerkesztőből, felébred benne a kíváncsiság. A lomtárból előássa az egyik képet, amin a pajta is látszik, és néhány kattintással kinagyítja azt, ami hátul felsejlik a homályban: dobozok, földes zsákok, kerti szerszámok, szerszámosláda, bőröndök. A feltornyozott dobozokat beárnyékolja az ajtó. A legalsókra még valamennyi fény vetül, de a felsők sötétségbe vesznek. 120%. 140%. Frantz megkísérli elolvasni az egyik doboz oldalára fekete filctollal írt feliratot. Élesítő szűrőket használ, módosítja a kontrasztarányt, még tovább nagyít. Néhány betűt sikerül kisilabizálnia. Az első sorban ki tud venni egy A-t, egy V-t, és a végén egy S. A következő sorban egy D-vel kezdődő szó látszik, majd egy C és egy U, utána egy másikból annyi, hogy „AUV...”, ez nyilván „Auverney” lesz. Az utolsó sorban tisztán kivehetően „H-L”. Ez a doboz van legalul. A felette lévőre fénycsík

vetül: az alsó része fényben van, a felső láthatatlan. De attól a kevéstől, amit lát, hátrahőköl. Frantz egy ideig dermedten mered a képre. Már tudja, mi az. A dobozok Auverney doktornő dossziéit tartalmazzák. Az egyikben ott van az anyjáé is. Megfordul a kulcs a zárban. Sophie egyedül maradt. Azonnal felkel, a beépített szekrényhez szalad, felpipiskedik, előhalássza a kulcsát és már nyitja is az ajtót, minden izma megfeszül. Hallja, ahogy, Frantz léptei visszhangoznak a lépcsőházban. Az ablakhoz fut, de nem látja kimenni a házból. Hacsak nem ment ki a kukatárolón keresztül – ami elég valószínűtlen, mivel egy szál ingben van –, valahol az épületben kell lennie. Gyorsan magára kapja a lapos sarkú cipőjét, halkan bezárja maga mögött az ajtót, és lemegy a lépcsőn. A háznak ebben a részében már egyetlen lakásból sem szűrődik ki a televízió hangja. Sophie megpróbál nyugodtabban lélegezni, megáll a földszinten, tovább megy... Csak ez az egy kijárat van. Óvatosan kinyitja az ajtót, azért fohászkodva, nehogy megcsikorduljon. Nincs koromsötét, és az előtte nyíló lépcső alján távoli fényt pillant meg. Hallgatózik, de csak a saját szívverését és a halántéka lüktetését hallja. Lassan megindul lefelé. Ahogy leér, jobbra fordul, a fényt követve. A pincében jár. Leghátul, balra az egyik ajtó résnyire nyitva. Nem szükséges továbbmennie, veszélyes is lenne. Frantz a motorja kulcscsomóján három kulcsot tart. Most már tudja, mit nyit a harmadik. Sophie csöndben feloson. Ki kell várnia a megfelelő alkalmat.

A szokásosnál jóval keserűbb ízéből ítélve ez most igen erős adag lehetett. Szerencsére, Sophie-nak már bejáratott módszere van. Az ágy mellett egy galacsint tart összegyűrt papír zsebkendőkből, ebbe köpi vissza a folyadékot. Valahányszor kimegy a vécére, kicseréli. Persze nem mindig sikerül a trükk. Tegnapelőtt Frantz túl sokáig maradt mellette. Egy másodpercre sem távolodott el. Sophie érezte, ahogy a folyadék tekervényes utat vág magának a torkában. Mielőtt rátört volna a köhögés, ami még soha nem fordult elő, és ezért magára vonta volna Frantz figyelmét, úgy döntött, zaklatott álmot mímelve, inkább lenyeli. Néhány perccel később már érezte is, hogy a teste elnehezül, izmai elernyednek. A műtét előtti utolsó másodpercekre emlékeztető érzés volt, amikor az altatóorvos arra kérte, számoljon el ötig. Akkor nem járt sikerrel, de a technikája jól ki van dolgozva, és ha a feltételek teljesülnek, minden rendben megy. Képes arra, hogy a folyadékot a szájában tartsa, de a nyálát lenyelje. Ha Frantz a következő percekben arrébb megy, gyorsan az oldalára fordul, felkapja a papírzsebkendő-gombócot, és visszaköpi az altatót. De ha túl sokáig tartogatja a szájában, a nyálkahártyán keresztül elkezd felszívódni, és a nyállal is összekeveredik... Ha kénytelen lenyelni, akkor is marad még egy kis remény, hogy hányingert színleljen, de erre csak a legelső másodpercekben van lehetőség. Ezúttal minden jól ment. Néhány perccel azután, hogy visszaköpte az orvosságot, az igazak álmát alvók lélegzését szimulálja, és amikor Frantz fölé hajol, simogatni kezdi, és beszél hozzá, jobbra-balra dobálja a fejét, mintha csak el akarna menekülni a szavai elől.

A menetrend mindig ugyanaz: először csak forgolódik, aztán gesztikulálni, hánykolódni, vonaglani kezd, sőt még ide-oda vetődik is, amikor azt akarja mímelni, hogy rémálma a tetőpontjára ért. Frantz maga is egyfajta rituálét követ. Előbb Sophie fölé hajol, nyugodt hangon beszélni kezd hozzá, az ujja hegyével kicsit megsimogatja a haját, az ajkait, a nyakát, de aztán minden energiája a szavakra összpontosul. Frantz beszél, közben figyeli Sophie-t. Annak megfelelően igazítja a szót, hogy felkavarni, vagy éppen ellenkezőleg, megnyugtatni akarja. A halottakat sosem hagyja ki a programból. Ma este Véronique Fabre van soron. Sophie jól emlékszik: a kanapéra, amelyen sikerült felkönyökölnie, a lány vértócsában fürdő testére. A konyhakésre, amit nyilván Frantz tett a kezébe. – Mi történt, Sophie? – kérdi Frantz. – Feldühödtél? Így van, ugye... dühös lettél rá... Sophie megpróbál megfordulni, hogy meneküljön előle. – Ugye látod magad előtt azt a lányt? Emlékezz csak! Szürke, elég lehangoló kétrészes ruha van rajta. Épp csak a kerek gallér fehér rajta... a nyaka tövében. Most már jól látod, ugye? Lapos cipőt visel... Frantz hangja mély, beszédtempója lassú. – Tudod, Sophie, aggódtam. Már két órája nála voltál... nem láttalak lejönni... Sophie nyögdécsel, idegesen forgatja a fejét. Keze meg-megrezzen a lepedőn. – ...aztán egyszer csak meglátom a lányt az utcán, amint berohan a patikába. Azt magyarázza, hogy rosszul lettél... El tudod képzelni, angyalom, mennyire aggódtam?

Sophie dühösen megfordul, próbálja magát kivonni a hang hatása alól. Frantz felkel, megkerüli az ágyat, és a füléhez egészen közel hajolva folytatja. – Nem hagytam neki időt arra, hogy ápoljon téged. Amint bement a lakásba, csöngettem. Amikor kinyitotta az ajtót, a gyógyszertári zacskó még a kezében volt. A háta mögött láttalak téged, angyalom, ahogy ott fekszel a kanapén, és olyan mélyen alszol, mint ma, kis bogaram... Ahogy megláttalak, azon nyomban elszállt a nyugtalanságom. Tudod, nagyon szép voltál. Nagyon szép. Frantz végighúzza a mutatóujját Sophie ajkain, a lány nem tudja megállni, hogy akaratlanul vissza ne kapja a fejét. Hogy megtévessze, haragosan hunyorít, ajkát görcsösen meg-megrándítja... – Pontosan azt tettem, amit te is tettél volna, én Sophie-m... De előbb leütöttem. Semmi komoly, éppen csak térdre esett, épp csak annyi időre, amíg én a konyhaasztalhoz értem, és felkaptam egy kést. Aztán megvártam, hogy feltápászkodjék. A szemében döbbenet ült, s rémület is, természetesen, túl sok volt ez neki egyszerre, meg kell érteni. Ne hánykolódj ennyire, angyalom. Itt vagyok, tudod, hogy semmi baj nem érhet. Sophie megint feldobja magát, megfordul, kezével a nyaka felé tapogat, mintha csak be akarná tapasztani a fülét, de nem tudná, hogy kell, a mozdulatai rendezetlenek és hiábavalóak. – Ugyanazt tettem, amit te is tettél volna. Te is közelebb léptél volna hozzá, igaz? A szemébe néztél volna. Emlékszel még a tekintetére? Nagyon kifejező tekintete volt. Nem hagytál volna neki időt, egy

erőteljes mozdulattal a hasába döfted volna a kést. Figyelj csak, milyen érzés az a karnak, amikor kést mélyesztesz egy lány hasába. Mindjárt megmutatom. Frantz finoman megfogja a csuklóját. Sophie megpróbál ellenállni, de Frantz már erősen tartja, és abban a pillanatban, amikor elismétli ezeket a szavakat, Sophie karját a levegőben mozgatva eljátssza vele a mozdulatot: a lány keze a levegőbe fúródik, s mintha valami rugalmas ellenállásba ütközne... – Tessék, kicsim, ilyen érzés, így döföd belé egyetlen lendülettel a kést, és jó mélyen megforgatod benne... Sophie kiáltozni kezd. – Nézd Véronique arcát! Nézd, milyen fájdalmat okozol neki, nézd, hogy szenved! A hasa tűzben ég, a szeme kimered, a szája a fájdalomtól kinyílik, és te még mindig nem húztad ki a kést a hasából. Kegyetlen vagy, Sophie. Üvölteni kezd. Hogy elhallgattasd, kihúzod belőle a kést: már csupa vér, érzed, milyen nehéz, és másodszor is lesújtasz. Sophie, hagyd abba! Miközben azonban ezt mondja, Frantz tovább döfködi a levegőt, Sophie csuklóját szorosan a kezében tartva. Sophie a másik kezével megfogja a csuklóját, de Frantz túl erős, Sophie egyre jobban kiabál, hánykolódik, megpróbálja felhúzni a térdét, de hiába, mintha csak egy gyerek akarna birokra kelni egy felnőttel... – Hát semmi sem tud téged megállítani? – folytatja Frantz. –Egyszer, kétszer, aztán újra és újra a hasába döföd a kést, nem bírod abbahagyni... Mindjárt felébredsz, késsel a kezedben, és ott van melletted

Véronique vérbe fagyott teste. Hogy tehet valaki ilyet? Sophie! Hogy élhet tovább valaki, ha képes volt ilyet tenni? Néhány napja Sophie-nak egy C-vitaminból, koffeinből és Glucuronamide-ból álló keverékkel sikerül elérnie, hogy mindössze néhány órát aludjon éjjel. Frantz viszont mélyen alszik. Sophie nézi. Akaratos arca van, és még álmában is energia és erős akarat árad belőle. Lélegzése, amely eddig nagyon lassú volt, most rendszertelenebbé válik. Felhorkan, mintha nem kapna rendesen levegőt. Sophie meztelen, kicsit fázik is. Karjait keresztbe fonja, és tovább nézi a férfit. Higgadt gyűlöletet érez iránta. Kimegy a konyhába. Onnan egy ajtó nyílik egy parányi helyiségbe, amit a házban „szárítónak” hívnak, a jó ég tudja, miért. Még két négyzetméter sincs, a falán egy szabadba vezető kis nyílás, amitől télen-nyáron hideg van benne. Ide pakolnak be mindent, aminek másutt nincs helye, a közepén pedig ott trónol a szemétledobó. Sophie óvatosan kinyitja a fiókját, benyúl, elég messzire, felfelé. Egy átlátszó műanyag szatyrot húz elő, és gyorsan kinyitja. Egy rövid fecskendőt és egy üvegcsét tesz ki az asztalra. A szatyrot a benne lévő többi holmival visszarakja a szemétledobó fiókjába, és elővigyázatosságból hallgatózik egy kicsit a hálószoba ajtajánál. Frantz még mindig mélyen alszik, halkan horkol is. Sophie kinyitja a hűtőszekrényt, kiveszi belőle a négyesével összecsomagolt ivójoghurtot, amit csak Frantz szokott fogyasztani. A fecskendő tűje átdöfi a lezáró fóliát, csupán egy pici lyuk marad utána, amit elrejt a fedél. Miután mind a négy flakonba fecskendezett az

anyagból, egyenként felrázza őket, hogy gyorsabban elkeveredjék, majd visszateszi őket a hűtőbe. Néhány perccel később a nejlonszatyor ismét a helyén van, és Sophie visszabújik az ágyba. Frantz testének már puszta érintése leírhatatlan undorral tölti el. Szívesen végezne vele álmában. Például egy konyhakéssel. Frantz szerint Sophie-nak legalább tíz órát kell aludnia. És annyi bőven elég lesz, ha minden jól megy. Ellenkező esetben, később újra meg kell próbálnia, de a perspektíva annyira izgatottá teszi, hogy erre az eshetőségre még csak gondolni sem akar. Éjjel még két óra sem kell neki, hogy eljusson Neuville-Sainte-Marie-ba. Az éjszaka esőt ígér. Az bizony ideális lenne. A motort a kis erdő szélén hagyja, onnan már nagyon közel van a ház. Két perccel később kétszeres örömben van része: Patrick Auverney háza teljes sötétségbe burkolózik, és az eső is cseperegni kezd. Sporttáskáját lerakja a lábához, gyorsan leveszi magáról a motoros kezeslábast, ami alatt könnyű sportruhát visel. Edzőcipőbe bújik, visszacipzározza a táskáját, és már ereszkedik is lefelé az Auverney házát az erdőtől elválasztó kis dombon. Egyetlen lendülettel átugrik a kerítésen. Kutya nincs, ezt tudja. Abban a pillanatban, ahogy a pajta ajtajához ér, az egyik emeleti ablakban világosság gyúl. Auverney hálószobája az. Frantz az ajtóhoz lapul. Hacsak nem jön ki a kertbe, Auverney nem veheti észre. Frantz az órájára néz. Mindjárt egy óra. Bőven van ugyan ideje, de őrülten türelmetlen: az effajta lelkiállapotban gyakran követ el hibát az ember. Mélyeket lélegzik. A hálószoba ablakából téglalap alakú fényfolt vetül a

finom esőfüggönyön át a pázsitra. Látszik, amint egy árnyék áthalad rajta, majd eltűnik. Azokon az éjszakákon, amikor Frantz figyelte a házat, Auverney nem adta tanújelét annak, hogy álmatlanságtól szenvedne, de hát sose lehet tudni... Frantz összevonja a karját a mellén, a sötétséget csíkozó esőt nézi: hosszú várakozásra készül. Amikot Sophie gyerek volt, a mostanihoz hasonló viharos éjszakákon szinte vibrált. Szélesre tárja az ablakokat, és olyan mélyen beszívja a friss levegőt, hogy szinte szúrja a tüdejét. Szüksége van rá. Frantz orvosságát nem sikerült teljes egészében visszaöklendeznie, a feje nehéz, kicsit támolyog. Az altató hatása valószínűleg nem tart majd sokáig, de pillanatnyilag még erősen érzi, ráadásul Frantz ma többet is adott neki, mint általában. Ha így döntött, feltehetőleg jó ideig távol lesz. Este tizenegy körül indult el. Sophie úgy gondolja, hajnali három-négy óra előtt nem fog hazaérni. De biztos, ami biztos, legyen inkább fél három. A bútorokba kapaszkodik, hogy el ne essen, és kinyitja a fürdőszoba ajtaját. Most már hozzá van szokva. Lehúzza a pólóját, belép a fürdőkádba, nagy levegőt vesz, és teljesen megnyitja a hidegvizes csapot. Torkából rekedt kiáltás tör elő, zihálva kényszeríti magát, hogy ne lépjen ki a víz alól. Néhány másodperc alatt szinte jéggé fagy. Vadul dörzsölni kezdi magát egy törülközővel, amit azonnal a tetőablak előtt lógó fregolira terít. Nagyon erős teát készít magának (a tea – a kávéval ellentétben – nem érződik az ember leheletén), s míg várja, hogy a filter kioldódjék, néhány kar- és lábhajlítást meg fekvőtámaszt végez, hogy felélénkítse a

vérkeringését. Érzi, hogy fokozatosan visszatér belé az erő. Elszürcsöli a forró teát, majd elmossa és eltörölgeti a csészét. Kicsit hátrébb lép, hogy megszemlélje, nem árulkodik-e valami a konyhában arról, hogy itt járt. Feláll egy székre, az álmennyezet egyik lapját elmozdítja, és kivesz mögüle egy lapos kis kulcsot. Mielőtt elindulna a pincébe, gumikesztyűt húz, és másik cipőt vesz fel. Nagyon halkan bezárja a lakást, és elindul lefelé. Az eső egy pillanatra sem állt el. Messze, a főútról, nagyon tompán idehallatszik az elhaladó kamionok moraja. Ha az ember egy talpalatnyi helyen ácsorog az esőben, bizony hamar fázni kezd. Abban a pillanatban, amikor Frantz először tüsszenti el magát, a szobában kialszik a fény. Egész pontosan 1 óra 44 van. Frantz még húsz percet ad magának. Ismét várakozó állásba helyezkedik, és azon tűnődik, vajon megússza-e egy kiadós megfázás nélkül. A távolban megdördül az ég, az égbolton villám cikázik keresztül, egy röpke pillanatra bevilágítva az egész birtokot. Pontosan 2 óra 5 perckor Frantz elhagyja az állását, nyugodtan végigsétál az épület mentén, és kitapogatja egy embermagasságban vágott kis ablak keretét, amelyen át a zseblámpa fényénél világosan látszik a pajta belseje. Az ablak fája igen régi, a telek már kárt tettek benne. Frantz előveszi a szerszámkészletét, egyik kezét az ablak közepére helyezi, hogy lássa, mennyire erősen tart, de alig nyom rajta egy kicsit, az ablak hevesen kivágódik, és nagy zajjal a falnak csapódik. Ebben a viharban igen kevés rá az esély, hogy a zaj elhatolt volna az épület túloldalán lévő emeleti hálóig. Visszacsukja a

szerszámos táskát, gondosan a párkányra helyezi, megkapaszkodik az ablakban, és óvatosan átlendül a másik oldalra. A talaj cementes. A cipőjét leveszi, hogy ne hagyjon nyomokat. Néhány másodperccel később, zseblámpával a kezében, elindul az Auverney doktornő kartotékjait tartalmazó dobozok felé. Öt perc sem telik bele, és már ki is húzza a halomból azt, amelyen az A-G betűk láthatók. Olyan izgalom keríti hatalmába, hogy elveszíti a hidegvérét, erőszakkal kényszeríti magát arra, hogy mélyeket lélegezzen, és a teste mellett ernyedten lelógassa a karját... A dobozok igen súlyosak. Mindössze egy széles celluxcsík zárja le őket. Frantz megfordítja azt, amelyik őt érdekli. Az alja egyszerűen csak össze van ragasztva. Elég végighúzni rajta egy sniccer pengéjét, a hullámkarton négy füle máris kihajtható. Egy tekintélyes rakás dossziéval találja magát szemben. Egyet találomra kiemel: „Gravetier”. A nevet kék filccel, nyomtatott nagybetűvel írták rá a borítóra. Több dossziét is kihúz egyszerre, érzi, hogy közel jár már a céljához. Baland, Baruk, Benard, Belais, Berg! Narancssárga dosszié, a név ugyanazzal a kézírással, szintén csupa nagybetűvel szerepel rajta. Nagyon vékony. Frantz idegesen kinyitja. Mindössze három dokumentum van benne. Az elsőnek az a címe, hogy „Klinikai mérleg”, és Sarah Berg nevére van kiállítva. A második egy egyszerű feljegyzés a személyi adatokkal, az utolsó lapon pedig gyógyszerek adagolására vonatkozó, kézzel írt és többnyire olvashatatlan utasítások álltak. Frantz kivette a Klinikai mérleg címűt, négyrét hajtotta, és a melegítőfölsője alá csúsztatta. A dossziét a helyére teszi, a dobozt megfordítja, néhány csepp szupererős

ragasztót a fülek alá pöttyint, és az imigyen visszazárt dobozt visszarakja a többi közé. Néhány másodperccel később ismét átlép az ablakon, és kiugrik a kertbe. Negyedóra sem telik bele, és már az autópályán robog, nehezen türtőztetve magát, hogy át ne lépje a megengedett sebességet. Amint átlépett a küszöbön, Sophie-t rögtön hatalmába kerítette a félelem. Pedig tudja, kicsoda Frantz. De a pincehelyiségben elé táruló látvány... mintha csak a tudatalattijába lépett volna be. A falakat mindenütt fényképek borítják. Azonnal könnyek szöknek a szemébe. Szörnyű kétségbeesés lesz úrrá rajta, amikor tekintete a Vincent szép, szomorú arcáról készült, felnagyított közelképekre siklik. Négy év van itt az életéből. Ő, amint gyalogol (hol lehet ez?), a Görögországban készült nagy színes felvételek, amelyek miatt olyan szégyenletes körülmények között veszítette el az állását a Percy'snél... Aztán megint ő egy szupermarketből kijövet, 2001-ben, amott az oise-i ház... Sophie az öklébe harap. Üvölteni szeretne, felrobbantani ezt a pincét, ezt a házat, az egész földet. Mintha újra megerőszakolták volna. Egy másik fotón egy bolti biztonsági őr fogja a karját. Amazon éppen egy rendőrőrsre megy be. Aztán több közelkép életének abból az időszakából, amikor még csinos volt. Ott azon már iszonyú csúnya, az oise-i ház kertjében készült, Valérie-vel sétálnak, kart karba öltve. Az arca már nagyon szomorú. És azon... a kis Léo kezét fogja. Sophie sírva fakad, képtelen visszatartani a könnyeit, nem tud már gondolkozni, semmit nem tud már csinálni, csak sírni, jobbra-balra ingatja a fejét e

jóvátehetetlen szerencsétlenség láttán, ami az ő élete, és most itt van előtte, kiplakátolva. Felnyög, zokogás fojtogatja, a könnyek elárasztják a képeket és a pincét és az életét, Sophie térdre zuhan, szemét a falakra emeli, tekintete Vincent-ba ütközik, aki meztelenül fekszik rajta, a fotót a lakásuk ablakán keresztül készítették, ez meg hogy lehet, közelképek a személyes holmijairól, pénztárca, táska, fogamzásgátló, ezen Laure Dufresne-nel van, ott meg... Sophie vinnyog, homlokát a padlóhoz szorítja, Frantz akár meg is jöhet, már nincs jelentősége, kész meghalni. De Sophie nem hal meg. Felemeli a fejét. A kétségbeesést apránként vad düh váltja fel. Felegyenesedik, arcáról letörli a könnyeket, haragja sértetlen. Frantz akár meg is jöhet, már nincs jelentősége, kész megölni. Mindenütt Sophie van a falakon, a jobb oldali válaszfal kivételével, amelyen csak három felvétel látható. Ugyanaz a három felvétel tízszer, hússzor, talán harmincszor is kinagyítva, átméretezve, átszínezve, fekete-fehérben, szépiában, átszerkesztve, három kép ugyanarról a nőről. Sarah Bergről. Sophie most látja őt először. Döbbenetesen hasonlít Frantzra, ugyanaz a száj, ugyanazok a szemek... Két képen fiatal, úgy harminc körül lehet. Csinos. Sőt, nagyon csinos. A harmadik kép valószínűleg már nem sokkal a halála előtt készülhetett. Egy padon ül, réveteg tekintettel, mögötte szomorúfűz ágai hajlanak a pázsitra. Arca merev. Sophie kifújja az orrát, leül az asztalhoz, felhajtja a laptop fedelét, és megnyomja az indítógombot.

Néhány másodperccel később a jelszót kérő ablak villog. Sophie az órájára néz, negyvenöt percet ad magának, és a legkézenfekvőbbekkel kezdi: sophie, sarah, mama, jonas, auverney, catherine... Negyvenöt perccel később kénytelen feladni. Óvatosan lecsukja a fedelet, és nekilát, hogy átkutassa a fiókokat. Megtalálja egy csomó saját holmiját, sokszor ugyanazokat, amelyek a falra tűzött fényképeken láthatók. Már csak néhány perce maradt abból az időből, amit engedélyezett magának. Mielőtt elindulna, még kinyit egy kockás füzetet. Olvasni kezdi: 2000. május 3. Ma láttam először. Sophie-nak hívják. A házukból lépett ki. Épp csak a körvonalait tudtam kivenni. Szemmel láthatólag sietett. Beszállt a kocsiba, és már el is húzott, alig tudtam a motorral utolérni. BIZALMAS Dr. Catherine Auverney, Armand-Brussières Klinika, részéről Dr. Sylvain Lesgle, az Armand-Brussières Klinika igazgatója figyelmébe. 1989. november 16. Klinikai mérleg

Páciens neve: Sarah Berg, született Sarah Weiss Lakcíme: (lásd az személyi adatlapon) Születési helye és ideje: Párizs (XI. ker), 1944. július 22. Foglalkozása: foglalkozás nélküli Elhalálozott: Meudon (Haus-de-Seine megye), 1989. június 4. Sarah Berg először 1982-ben szorult kórházi kezelésre (Pasteur Kórház). Az erre vonatkozó dosszié nem került át hozzánk. A rendelkezésünkre álló adatokból tudjuk, hogy erre a kezelésre háziorvosa javaslatára és házastársa, Jonas Berg nyomatékos kérésére került sor, a páciens beleegyezésével. A kórházi tartózkodás időtartama csupán a feltétlenül szükséges kezelésre korlátozódott. Sarah Berget második alkalommal dr. Roudier kezelte 1985-ben (Park Klinika). A páciens akkoriban nagyfokú krónikus depresszió tüneteitől szenvedett, melynek első megnyilvánulásai már igen régen, az 1960-as évek közepe táján jelentkeztek. A kórházi kezelést, amelyre március 11-e és október 26-a között került sor, barbituráttal elkövetett öngyilkossági kísérlet tette szükségessé. Jómagam 1987 júniusában lettem Sarah Berg kezelőorvosa, amikor harmadszor is kórházba utalták (1988. február 24-ig tartózkodott az intézményben). Csak a későbbiek folyamán értesültem róla, hogy ezt a harmadik kórházi kezelést kiváltó újabb öngyilkossági kísérletet 1985 és 1987 között legalább két másik is megelőzte. Ezen öngyilkossági kísérletek modus operandija, amely alapvetően gyógyszer-

túladagolásra épül, ebben a periódusban állandónak tekinthető. A paciens állapota komplex kezelést tett szükségessé, csak ily módon lehetett eredményesen küzdeni az ellen, hogy a beteg ismételten önmaga ellen forduljon. A kezelés mellett is csak 1987 júliusának végén tudtunk tényleges kapcsolatot teremteni a pácienssel. Amikor ezt sikerült elérnünk, Sarah Berg, aki akkor negyvenhárom éves volt, élénk és reaktív intelligenciájú asszonynak bizonyult, gazdag, mi több, sokrétű szókinccsel és vitathatatlan elaborációs képességgel rendelkezett. Életére kétségkívül mélyen rányomta bélyegét szüleinek nem sokkal születése után bekövetkező deportálása és a dachaui koncentrációs táborban való elhalálozása. Az első – minden bizonnyal igen korai – fantáziáló jellegű depresszív megnyilvánulásaiban erős bűntudat társul – ahogy az az effajta konfigurációknál gyakorta előfordul – jelentős nárcisztikus hemorrágiával. Beszélgetéseink során Sarah minduntalan felidézte szüleit, és gyakran tette fel a történelmi igazolás kérdését („miért éppen ők?” megközelítésben). Ez a kérdés természetesen egy pszichikailag archaikusabb dimenziót takar, amely a másik szeretetének valamint önbecsülésünk elveszítéséhez kapcsolódik. Hangsúlyoznunk kell, hogy Sarah rendkívül megindító, sőt olykor lefegyverző volt a maga szertelen őszinteségével, amellyel elfogadta – a végsőkig túlozva – önmaga megkérdőjelezését. Megható volt, ahogy a szülei letartóztatásáról beszélt, a gyász visszautasítása, melyet alig késleltetett a túlélők iránti éppoly szertelen, mint amilyen titkos kutatás. Sarah fájdalmasan érzékeny, naiv, de

egyszersmind tisztán látó teremtés volt. Az a neurotikus alap, amelybe gyermekkora illeszkedik, a túlélő bűntudatát a méltatlanság érzetével párosítja, mellyel számos esetben találkozunk az árváknál, akik a szüleik „távozását” öntudatlanul annak bizonyítékának tekintik, hogy ők nem voltak érdekes gyermekek. Jelen elemzésünkhöz hozzátehetjük, hogy esetleg genetikai tényezők is hozzájárulhattak Sarah Berg betegségének kialakulásához, amelyek természetesen túlmutatnak vizsgálatunk keretein. Ugyanakkor javasolnánk a páciens egyenes ági leszármazottainak szoros megfigyelését, akiknél esetleg ugyancsak előfordulhatnak morbidfixációkat tanúsító depresszív tünetek, valamint rögeszmés megnyilvánulások. [...] Frantz az éjszaka kellős közepén ért haza. Sophie felébredt az ajtónyitásra, de azonnal ismét alvást színlelt: a műalvásban már hatalmas gyakorlatra tett szert. Ahogy lépkedett, ahogy becsukta a hűtőszekrény ajtaját, Sophie megérezte, hogy rendkívül izgatott. Ő, aki általában oly nyugodt... A hálószobaajtóban kirajzolódott a sziluettje. Odament az ágyhoz, letérdelt. Megsimogatta Sophie haját. Érezni lehetett rajta, hogy tűnődik. Ahelyett, hogy lefeküdt volna, a kései óra ellenére, a nappalin át visszasietett a konyhába. Sophie mintha papír zizegését hallotta volna, mintha egy borítékot nyitott volna ki. Aztán semmi. Egész éjszaka nem feküdt le. Sophie reggel a konyhában találta, az egyik hokedlin gubbasztott, révült tekintettel. Most ismét szörnyen hasonlított Sarah fényképére, jóllehet még nála is

csüggedtebbnek tűnt. Mintha egy csapásra tíz évet öregedett volna. Éppen csak ráemelte a tekintetét, de mintha nem is látná. – Beteg vagy? – kérdezte tőle Sophie, összébb húzva magán a köntösét. Frantz nem felelt. Egy hosszú pillanatig így maradtak szótlanul. Különös módon Sophie-nak az az érzése támadt, hogy ez az új, szokatlan csönd az első igazi kommunikáció kettejük között, amióta csak ismerik egymást. Maga sem tudta volna megmondani, miért. A nap besütött a konyhaablakon, és fényes foltot vetett Frantz lábára. – Elmentél itthonról? – kérdezte Sophie. Frantz úgy nézett le sárral összefröcskölt cipőjére, mintha nem is hozzá tartozna. – Igen... Vagyis hát, nem... Itt valami csakugyan nincs rendjén. Sophie közelebb lépett, erőt vett magán, és megsimogatta Frantz tarkóját. Az érintés feldúlta, de tartotta magát. Vizet melegített. – Kérsz teát? – Nem... Vagyis igen... Furcsa légkör. Mintha Sophie kilépett volna az éjszakájából, Frantz pedig belépett volna. Az arca halottsápadt. Mindössze annyit mond: „Pocsékul érzem magam.” Két napja alig eszik valamit. Sophie arra biztatja, legalább valami tejterméket egyen. Elfogyaszt három joghurtot, amit Sophie gondosan előkészít neki, teát iszik hozzá. Aztán ott kuksol tovább a konyhaasztalnál, a viaszosvászon abroszt bámulja mereven. Rágódik valamin. Sötét arckifejezése félelmet ébreszt Sophie-

ban. Sokáig marad így gondolataiba süppedve. Aztán sírva fakad. Csak úgy, minden átmenet nélkül. Az arcán semmiféle fájdalom nem tükröződik, könnyei a viaszosvászonra csorognak. Két napja így megy. Ügyetlenül megtörli a szemét, majd így szól: „Beteg vagyok.” Hangja halk, reszkető. – Talán influenzás vagy – veti fel Sophie. Idétlen egy mondat: hogy lehet a könnyeket az influenzának tulajdonítani. De hát nála annyira szokatlan a sírás. – Feküdj le! – javasolja neki Sophie. – Készítek neked valami meleg italt. Valami olyasmit dünnyög, hogy „Igen, az jó lesz...”, de Sophie nem biztos benne. Furcsa ez a légkör. Feltápászkodik, megfordul, bevánszorog a hálószobába, és ruhástul elnyúlik az ágyon. Sophie teát főz. Ideális alkalom. Ellenőrzi, hogy még mindig ugyanúgy fekszik-e, és kinyitja a szemétledobót... Nem mosolyog, de kimondhatatlan megkönnyebbülést érez. Fordult a kocka. A sors megsegítette, ez a legkevesebb, amit kérhetett tőle. Frantz első elgyengülésekor elhatározta, hogy kézbe veszi a dolgokat. Mostantól kezdve, fogadkozik magában, többé nem ereszti el. Csak halva. Amikor belép a szobába, Frantz furcsán néz rá, mintha valaki olyat látna, akit nem várt, vagy mintha valami súlyos dolgot szeretne neki mondani. De semmi. Egy szót sem szól. Feltámaszkodik a könyökére. – Le kellene vetkőznöd – mondja Sophie, és sürgölődni kezd. Felrázza a párnákat, kisimítja az ágyneműt. Frantz felkel, lassan levetkőzik. Rettentően levertnek látszik.

Sophie rámosolyog: „Mindjárt elalszol állva...” És mielőtt még ismét lefeküdne, odanyújtja neki a bögrét. „Ettől majd jobban fogsz aludni...” Frantz kortyolgatni kezdi a teát: „Tudom...” [...] Sarah Weiss 1964-ben nőül megy az 1933-as születésű Jonas Berghez, aki, mint látjuk, 11 évvel idősebb nála. Ez a választás megerősíti, hogy Sarah egy szimbolikus szülőt keresett, aki – már amennyire ez lehetséges – betöltheti az igazi szülő halála miatt támadt űrt. Jonas Berg igen aktív, hatalmas képzelőerővel megáldott, rendkívüli munkabírású és kiváló üzleti érzékkel rendelkező férfi. A harminc dicsőséges évként emlegetett időszak gazdasági lehetőségeit megragadva 1959ben megalapította Franciaországban az első élelmiszer-kereskedelmi üzletláncot. Tizenöt esztendővel később a vállalat, amely akkorra franchise joggal rendelkező hálózattá nőtte ki magát, és nem kevesebb mint négyszázharminc üzlettel rendelkezett, biztosította a Berg család jólétét, mely az alapító körültekintő irányításának köszönhetően még a hetvenes évek gazdasági válsága idején sem hanyatlott, mi több, erősödött, többek között bérházak felvásárlása révén. Jonas Berg 1999-ben hunyt el. Jonas Berg szilárd jelleme és a felesége iránt táplált őszinte érzelmei folytán Sarah számára mindvégig biztos támaszt jelentett. Úgy tűnik, a házaspár együttélésének első éveire Sarah depresszív tüneteinek fokozódása nyomta rá a bélyegét, melyek eleinte kevésbé voltak egyértelműek, majd idővel egyre

nyilvánvalóbbakká váltak, mígnem fokozatosan kifejezett búskomorságba fordultak. Sarah először 1973-ban esik teherbe. A fiatal pár ujjongva fogadja a hírt. Míg Jonas Berg titkon valószínűleg fiúgyermekről álmodozik, felesége lányt vár (természetesen ő lenne az „ideális jóvátételi tárgy” és segítség abban, hogy meggátolja az eredendő nárcisztikus gyengeséget). Ezt a hipotézist alátámasztja, hogy a házaspár rendkívül boldogan élte meg a terhesség első hónapjait, és Sarah depresszív tünetei csaknem teljes mértékben megszűntek. Sarah életének második meghatározó eseménye (a szülők elhunyta után) 1973 júniusában következik be, amikor a szülés idő előtt beindul, és kislánya halva születik. A seb újra kinyílt, s ez olyan károkat idézett elő, amelyek aztán a második terhesség során helyrehozhatatlanná fokozódnak [...] Amikor Sophie megbizonyosodik róla, hogy Frantz elaludt, lemegy a pincébe, és felhozza a naplóját tartalmazó füzetet. Cigarettára gyújt, a füzetet a konyhaasztalra teszi, és olvasni kezd. Az első szavaktól ott van előtte minden, fehéren-feketén, körülbelül úgy, ahogy azt elképzelte. A gyűlölete oldalról oldalra erősödik, gombóccá áll össze a gyomrában. A Frantz füzetében lévő szavak egybecsengenek a pince falát tapétázó képekkel. A portrék után most a nevek is elvonulnak előtte: előbb Vincent és Valérie... Időről időre Sophie az ablakra emeli tekintetét, elnyomja a cigarettáját, másikra gyújt. Ha Frantz most felkelne, rezzenéstelen arccal

lenne képes a hasába döfni a kést, annyira gyűlöli. Akár álmában is leszúrhatná, milyen egyszerű lenne. De éppen azért, mert annyira gyűlöli, nem tesz semmit. Több lehetősége is van. Még nem választott. Sophie kivett egy plédet a beépített szekrényből, és a nappaliban alszik, a kanapén. Frantz jó tizenkét órányi alvás után bújik elő, de mintha még mindig aludna. Mozgása lassú, arca krétafehér. A kanapét bámulja, amelyen Sophie otthagyta a takarót. Nem szól semmit. Aztán Sophie-ra néz. – Nem vagy éhes? – kérdezi tőle Sophie. – Akarod, hogy orvost hívjunk? Megrázza a fejét, és Sophie nem tudja, hogy ez most az éhségre vagy az orvosra vonatkozik. Talán mindkettőre. – Ha ez influenza, gyorsan el fog múlni – mondja fakó hangon. Inkább leroskad, mintsem leül. A kezeit úgy teszi maga elé, mintha tárgyak lennének. – Enned kell valamit – mondja Sophie. Frantz int, hogy ahogy akarja. És hozzá is teszi: „Ahogy akarod...” Sophie feláll, kimegy a konyhába, berak a mikróba egy mélyhűtött készételt, és míg várja, hogy a készülék csengessen, újabb cigarettára gyújt. Frantz nem dohányzik, és rendszerint zavarni szokta a füst, de most olyan gyenge, hogy mintha észre sem venné, hogy Sophie rágyújtott, és a csikket a csészében nyomja el. Ő, aki egyébként kínosan pedáns. Frantz a konyhának háttal ül. Amikor az étel megmelegedett, Sophie tányérra szedi a felét. Egy

pillantással ellenőrzi, hogy Frantz továbbra is a helyén van-e, és az altatót a paradicsomszószba keveri. Frantz megkóstolja, majd felnéz a lányra. A csendtől Sophie kezdi kényelmetlenül érezni magát. – Finom – böki ki végül. Megkóstolja a lasagnét, néhány másodpercet vár, a mártást is megkóstolja. – Kenyér van? – kérdezi. Sophie megint feláll, és egy zacskó szeletelt kenyérrel tér vissza. Frantz a kenyeret a szószba mártogatja. Étvágytalanul, gépiesen, lelkiismeretesen eszik, amíg el nem fogy az étel. – Pontosan mit érzel? – érdeklődik Sophie. – Fáj valamid? Tétován a mellkasára mutat. A szeme dagadt. – Egy meleg ital jót fog tenni... Sophie felkel, teát főz. Amikor visszatér, látja, hogy Frantz szeme megint könnyben úszik. Nagyon lassan kortyolgatja a teát, de hamarosan feladja, leteszi a bögrét az asztalra, nehézkesen felegyenesedik. Kimegy a vécére, aztán újra elnyúlik az ágyon. Sophie az ajtófélfának támaszkodva figyeli. Három óra felé járhat az idő. – Lemegyek, veszek egy-két dolgot... – kockáztatja meg. Frantz soha nem engedi elmenni otthonról. Ezúttal azonban kinyitja a szemét, rámered, és mintha egész testén kábulat lenne úrrá. Mire Sophie felöltözik, már mélyen alszik. [...] Sarah ugyanis 1974 februárjában ismét teherbe esik. Abban a mélyen depresszív állapotban, amely ebben az időszakban jellemzi,

ezt a terhességet magától értetődően erős szimbolikus tartalommal ruházza fel, annál is inkább, mivel az új fogantatás szinte napra pontosan egy évvel az előző után következik be. Sarah-t mágikus jellegű félelmek („ez a gyerek »megölte« az elsőt, hogy világra jöhessen”), önvádló szorongások (megölte a lányát, ahogy az anyját is megölte), valamint az alkalmatlanság érzése keríti hatalmába (úgy tekint önmagára, mint valakire, aki képtelen életet adni, anyának lenni). Ezt a terhességet, amely a házaspár számára valóságos kálvária, Sarah számára pedig mártírium lesz, számtalan zavaró mozzanat kíséri végig, amelynek a terápia kétségkívül csak néhány aspektusát tárta fel. Sarah több ízben megpróbál vetélést előidézni, természetesen a férje tudta nélkül. A vetélés parancsoló szükséglete azon módszerek erőszakos voltából is kiviláglik, melyekhez Sarah akkoriban folyamodott... Ugyanebben az időszakban két öngyilkossági kísérlet is előfordul, amelyek ugyancsak a terhesség elutasításának megnyilvánulásai a fiatal nő részéről, aki a világra készülődő gyermekben – akiről szinte kezdettől fogva sejtette, hogy fiú lesz – egyre inkább betolakodót lát, egy „idegent”, és fokozatosan nyíltan ártó, kegyetlen, sőt ördögi jelleggel ruházza fel. Csodával határos módon mégis kihordja a terhességét, és 1974. augusztus 13-án egy Frantz nevű fiúgyermeknek ad életet. A gyermek, szimbolikus helyettesítési tárgyként a szülők után viselt gyászt gyorsan háttérbe szorítja, és teljes mértékben magára vonja Sarah agresszivitását, melynek gyűlölettel teli

megnyilvánulásai gyakoriak és nyilvánvalóak. Az első ilyen manifesztálódás egy mauzóleum létrehozása, melyet Sarah fia életének első hónapjaiban emel lánya emlékére. Bevallotta, hogy „fekete miséket” rendezett, melyeknek okkult és mágikus jellege is világosan igazolja, amennyiben még bárminemű igazolásra lenne szükség, tudattalan kívánságának metaforikus aspektusát: saját bevallása szerint „égbe szállt lányát” arra kérte, hogy élő fiát taszítsa „a pokol lángjai közé”. [...] Sophie hetek óta most megy le először vásárolni. Mielőtt kilépett volna a lakásból, belenézett a tükörbe, és nagyon csúnyának találta magát, mégis örül, hogy az utcán járhat. Szabadnak érzi magát. Akár el is mehetne. Ezt is fogja tenni, amikor majd mindent elintézett, mondja magában. Egy szatyor élelmiszerrel tér haza. Ez több napig is kitart. De egy belső hang azt súgja, nem lesz rá szükség. Frantz alszik. Sophie leül egy székre az ágy mellé. Nézi. Nem olvas, nem beszél, nem mozog. Fordított helyzet. Sophie el sem hiszi. Hát ilyen egyszerű lenne? De miért éppen most? Hogy került Frantz egy csapásra padlóra? Összetörtnek tűnik. Álmodik. Hánykolódik; Sophie úgy néz rá, mint valami rovarra. Sír álmában. Sophie annyira gyűlöli, hogy néha már semmit nem érez. Frantz mintha ideává változna. Fogalommá. Meg fogja ölni. Már folyamatban van a megölése. Pontosan abban a pillanatban, amikor arra gondol „Már folyamatban van a megölése”, Frantz szeme

megmagyarázhatatlan módon hirtelen felpattan. Mintha villanykapcsoló kattintotta volna fel. Sophie-ra mered. Hogyan ébredhet fel ekkora mennyiségű altató ellenére? Talán rosszul adagolta neki... Kinyújtja a kezét, és erősen megragadja Sophie csuklóját. Sophie hátrahőköl. Frantz mereven nézi, markolja a csuklóját, egy szót sem szól. Aztán csak annyit: „Itt vagy?” Sophie nyel egyet, és azt suttogja: „Igen.” Mintha egyszerűen csak egy zárójelet iktatott volna az álmába, Frantz már újra be is csukta szemét. De nem alszik. Sír. A szemhéja zárva, de a könnyek lassan szivárognak alóla, a nyakába csorognak. Sophie vár még egy percet. Frantz dühösen a fal felé fordul. Vállát zokogás rázza. Néhány perccel később a légzése lassul. Enyhén horkolni kezd. Sophie felkel, visszaül a nappali asztalához, és újra kinyitja a füzetet. Minden titok szörnyű nyitja. Frantz részletesen leírja a szobát, amely szemben volt a lakással, ahol Vincent-nal éltek. Minden lap erőszak, minden lap megalázás, minden lap rettenet. Mindaz, amit elveszített, ott van előtte, mindaz, amit elraboltak tőle, az egész élete, szerelme, fiatalsága... Felkel, és odamegy az alvó Frantzhoz. Fölötte dohányzik. Életében csak egyetlenegyszer ölt, egy gyorsétterem főnökét, félelem és lelkiismeret-furdalás nélkül emlékszik vissza rá. És az még semmi. Ha majd ezt az embert fogja megölni, aki itt alszik az ágyban… Frantz naplójában megjelenik Andrée erős sziluettje. Néhány oldallal később Vincent anyja lezuhan a házuk lépcsőjén, miközben Sophie komatikus álomba merült. Azonnal meghalt. Andrée

kirepül az ablakon... Eddig Sophie az életét féltette. Fogalma sem volt arról, hogy életének sötét kulisszái mögött milyen borzalmak rejtőznek még. Sophie-nak elakad tőle a lélegzete. Becsukja a füzetet. [...] Minden bizonnyal férje, Jonas hidegvérének, lelki és fizikai ellenállásának, valamint a felesége életében betöltött, mindvégig vitathatatlanul pozitív szerepének köszönhető, hogy Sarah fiára irányuló gyűlöletének soha nem lett törvényszéki orvostani következménye. Mindamellett nem hallgathatjuk el, hogy a gyerek akkoriban gyakran esett áldozatául az anya alattomos kegyetlenkedéseinek. Sarah felidézte, milyen kínzásokat alkalmazott: csipkedte, a fejét ütötte, kicsavarta a tagjait, megégette stb., de mindig gondosan ügyelt arra, hogy ezek ne látszódjanak. Sarah azt is elmondta, hogy határtalan erőfeszítésébe került, hogy úrrá legyen magán, és ne ölje meg ezt a gyereket, akire az élettel szemben érzett minden haragja összpontosult. Amint azt említettük, az apa jelenléte nyújtja az egyetlen védelmet, amely lehetővé teszi, hogy a gyermek életben maradjon a gyermekgyilkos késztetésekkel küzdő anya mellett. Az apa tekintete skizoid viselkedés kialakítására készteti Sarah-t: hatalmas lelki energia mozgósításával sikerül kettős játékot játszania: a szerető és figyelmes anya képét nyújtania egy olyan gyermeknek, akinek titkon a halálát kívánja. Ez a titkos vágy számos álomban is megmutatkozik, melyekben a gyermek arra ítéltetett, hogy megtalálja és felváltsa a dachaui táborban

nagyszüleit. Más onirikus képsorokban a kisfiút kiherélve, kibelezve, sőt keresztre feszítve látja, vagy úgy, hogy vízbe fúlt, megégett, agyonnyomta valami; többnyire iszonyatos szenvedések közepette halt meg, melyek az anyára megnyugtató, mi több, felszabadító hatással bírtak. A környezet, illetve maga a gyermek megtévesztése Sarah Berg részéről minden pillanatban feszített figyelmet követelt. Úgy véljük, hogy pontosan a fiával szemben érzett gyűlöletének álcázására, elrejtésére, elfojtására irányuló erőfeszítés pusztítja el pszichikai energiáját, és idézi elő az 1980-as évek határozottan depresszív fázisait. Paradox módon saját fia az, aki a (mit sem sejtő) áldozat stádiumából (akaratlanul) a hóhéréba megy át, létezése ugyanis az a tényező, amely – viselkedésétől függetlenül – alapvetően előidézi anyja halálát. [...] Frantz húsz órával később kel fel. A szeme duzzadt. Álmában sokat sírt. Sophie éppen az ablaknál áll, és az eget nézve cigarettázik, amikor megjelenik az ajtóban. Amennyi altatót benyelt, eljutni idáig a tiszta akarat műve. Sophie most már végleg felülkerekedett. Az elmúlt huszonnégy órában megnyerte a molekuláris versenyt, amelyet egymás ellen vívtak. „Igazán hősies vagy”, mondja hidegen Sophie, míg Frantz a vécé felé támolyog. Minden ízében reszket, testén hirtelen borzongások futnak végig. Ha most azonnal leszúrná, az csak puszta formaság lenne... Sophie a vécéhez megy, és nézi, ahogy ott vacog az ülőkén. Annyira gyenge, hogy

gyerekjáték lenne bármivel bezúzni a koponyáját... Cigarettázik, és komolyan néz rá. Frantz felnéz. – Te sírsz – mondja, nagyot szippantva a cigarettájából. Suta mosollyal válaszol, majd a falba kapaszkodva feláll. Áttántorog a nappalin, a hálószobába tart. A háló ajtajában ismét találkoznak. Lehajtja a fejét, mintha habozna, az ajtófélfába kapaszkodik. Nézi ezt a jeges tekintetű nőt, és habozik. Aztán ismét lehajtja a fejét, és egyetlen szó nélkül végignyúlik az ágyon, a karját szélesre tárva. Lehunyja a szemét. Sophie visszamegy a konyhába, újra előveszi Frantz naplóját, amit a felső fiókba rejtett. Folytatja az olvasást. Átéli Vincent balesetét, halálát... Most már tudja, hogyan jutott be Frantz a klinikára, hogyan kereste meg Vincent-t vacsora után, hogyan kerülte meg a kerekes székét tolva az ápolók szobáját, hogyan nyitotta ki a monumentális lépcsősorhoz vezető biztonsági ajtót. Sophie a másodperc törtrészéig maga előtt látja Vincent elborzadt arcát, húsába vágóan átérzi tehetetlenségét. És ezen a ponton elhatározza, hogy a napló többi részét nem fogja elolvasni. Becsukja a füzetet, feláll, szélesre tárja az ablakot: életben van. És készen áll. Frantz vagy hat órája alszik megint. Ez már több mint harminc óra étlen-szomjan, kómaszerű álomba süppedve. Sophie-nak az is megfordult a fejében, hogy a végén még így fog elpatkolni. Túladagolástól. Olyan mennyiségű altatót adott neki, amitől a kevésbé erős szervezetűek már feldobták volna a

talpukat. Rossz álmok gyötrik, Sophie többször hallotta, hogy sír álmában. Ő a kanapén aludt. Egy üveg bort is kinyitott. Lement cigarettáért, és vásárolt is néhány dolgot. Amikor visszaért, Frantz az ágyon ücsörgött, testének túl nehéz feje ide-oda himbálózott. Sophie vigyorogva nézi. – No, te kész vagy... – mondja. Bugyuta mosollyal válaszol, de a szemét nem sikerül kinyitnia. Sophie odalép hozzá, kicsit meglöki a tenyerével. Mintha hatalmasat taszított volna rajta: megkapaszkodik az ágy szélében, sikerül ülve maradnia, de teste ingatag egyensúlyát keresve dülöngél. – Te aztán totál kész vagy. Sophie egyik kezét a mellkasára teszi, és minden nehézség nélkül lenyomja az ágyra. Frantz elnyúlik. Sophie egy nagy zöld szemeteszsákkal felszerelkezve megy ki a lakásból. Itt a vége. Mozdulatai nyugodtak, egyszerűek, határozottak. Életének egy szakasza a végéhez ér. Még egyszer utoljára megnézi a fényképeket a falon, aztán egyenként leszedegeti, és a zsákba hajítja őket. Csaknem egy órába telik, míg végez. Olykor egy-egy pillanatra megáll egyik-másik felvétel előtt, de már nem érzi azt a fájdalmat, mint először. Mintha csak egy közönséges fotóalbum lenne, amelyben rábukkanna – anélkül, hogy keresné – élete néhány elfeledett képére. Itt van Laure Dufresne, éppen kacag valamin. Sophie maga előtt látja kemény, zárkózott arcát, ahogy kirakja elé a Frantz által gyártott névtelen leveleket. Tisztázni kellene mindent, feltárni az igazságot, helyrehozni, amit lehet... de az

az élet már olyan messze van Sophie-tól. Belefáradt. Ugyanakkor megkönnyebbült, és eltávolodott. Ott van Valérie, Sophie-ba karol, és pajzán mosollyal súg valamit a fülébe. Andrée arcát már el is felejtette. Eddig nem sokat számított neki ez a lány. A fényképen egyszerűnek és őszintének találja. Megpróbálja elhessegetni magától a képet, amint kizuhan lakása ablakán. Sophie most már megállás nélkül kapkodja le a falról a fotókat. Egy másik szemeteszsákba a tárgyakat dobálja. Ezeket viszontlátni talán még a fényképeknél is felkavaróbb: az órája, a táskája, a kulcsai, a notesze, a határidőnaplója... És amikor mindent összecsomagolt, fogja a laptopot, és beleteszi egy harmadik zsákba. A számítógépet a nagy zöld konténerbe dobja, a tetejére nyomja a tárgyakkal teli zsákot. Aztán visszamegy még a pincébe, az ajtót kulcsra zárja, és felmegy a lakásba a papírokat tartalmazó zsákkal. Frantz még mindig bóbiskol, de látszik rajta, hogy az álom és az ébrenlét határán lebeg. Sophie fogja a nagy öntöttvas lábast, kicipeli az erkélyre, és elkezdi benne elégetni a naplót, amelyből marokszámra tépi ki a lapokat. Aztán a fotókon a sor. Néha olyan magasra csap a láng, hogy hátrébb kell húzódnia, és várnia egy kicsit, míg folytathatja. Ilyenkor elszív egy cigarettát, és tűnődve nézi a tűzben összecsavarodó fényképeket. A végén megtisztogatja a lábast, és a helyére rakja. Letusol, és elkezdi összecsomagolni az utazótáskáját. Nem sok holmit visz magával. Csak a legszükségesebbeket. Mindent maga mögött akar hagyni.

[...] Testi-lelki kimerültség, merev tekintet, szomorúságot, félelmet, sőt néha rettegést tükröző arc, nehézkes elaboráció, a halállal szembeni fatalizmus, bűntudat, mágikus gondolatok, büntetéskérés önmaga ellen – többek között ezek a tünetek jellemezték Sarah kórképét 1989-es újabb kórházba kerülésekor. Az a bizalmas viszony, amelyet Sarah előző gyógykezelése során sikerült megteremtenem, most elősegítette, hogy ismét pozitív légkör alakulhasson ki közöttünk. Ezt kihasználva elsődleges célkitűzésünk az volt, hogy lecsillapítsuk a fiával szemben táplált gyűlöletének, undorának, iszonyának megnyilvánulásait, melyek annál is inkább kimerítőek voltak számára, mivel mindig sikeresen meg tudta téveszteni ezzel kapcsolatban a környezetét, legalábbis az újabb öngyilkossági kísérletig, melynek következtében ismételten orvosi kezelés alá került. Akkor már több mint tizenöt éve fojtotta el egy szerető anya álarca mögé bújva a fia iránt érzett zsigeri gyűlöletet és gyilkolási vágyat. […] Sophie a bejárati ajtó mellé teszi a táskáját. Mint amikor valaki egy hotelszobából készül eljönni, körbejárja a lakást, ezt-azt elpakol, megigazgat, elrendezi a kanapé díszpárnáit, még egyszer áttörli a konyhaasztal borzalmas viaszosvászon abroszát, helyére rakja az edényeket. Aztán kinyitja az előszobai szekrényt, kivesz egy dobozt, és az asztalra helyezi. Az utazótáskájából előkeres egy világoskék kapszulákkal teli üvegcsét. A dobozból kiemeli Sarah menyasszonyi ruháját, odamegy a még mindig alvó

Frantzhoz, és elkezdi levetkőztetni. Nem könnyű feladat, a teste úgy elnehezült, szinte mintha halott lenne. Többször kénytelen ide-oda görgetni az ágyon. Amikor végre sikerül mindent leráncigálnia róla, és ott fekszik anyaszült meztelen, egymás után belebújtatja a lábait a ruhába, megint fordít rajta egyet és fölhúzza a csípőjére. Innentől kezdve nehezebbé válik a dolog, mivel Frantz vaskosabb, a felsőteste nem fér bele a ruhába. – Semmi baj – somolyog Sophie. – Ne aggódj! Majdnem húsz percébe telik, amíg kielégítő eredményre jut. Az oldalvarrásokat fel kellett fejtenie. – Látod – suttogja –, kár volt úgy aggódnod. Hátrébb lép, hogy megszemlélje az összhatást. Frantz a ráaggatott, kifakult menyasszonyi ruhában a falnak dőlve gubbaszt az ágyon, feje aléltan oldalra billen. Mellkasszőrzete előtüremkedik a kerek kivágásból. A látvány megkapó, és igazán patetikus. Sophie egy utolsó cigarettára gyújt, hátát nekiveti az ajtófélfának. – Nagyon szép vagy így – vigyorog. – Legszívesebben lefényképeznélek... De ideje végezni. Ásványvizet és poharat hoz, előveszi a barbituráttablettákat, és kettesével, néha hármasával, Frantz szájába teszi őket, aztán megitatja. – Ettől majd lecsúszik... Frantz köhög, néha vissza is öklendezi a gyógyszert, de végül mindig sikerül lenyeletnie vele. A halálos dózis tizenkétszeresét adja be neki. Időbe telik, de megéri a fáradságot.

A végén az ágy tocsog a víztől, de Frantz az összes tablettát bevette. Sophie ismét hátralép. A kép kifejezetten fellinis. – Egy apróság még hiányzik... A táskájából előkeresi a rúzsát, és visszajön. – Talán nem ez a legmegfelelőbb szín, de most elmegy... Nagy műgonddal rúzsozza ki Frantz száját. Minden irányban jócskán túlfest az ajkai vonalán. Még egyszer szemügyre veszi az összhatást: egy menyasszonyi ruhában alvó bohóc. – Tökéletes. Frantz nyögdécsel, megpróbálja kinyitni a szemét, kínkeservesen sikerül neki. Valamit mondani akar, de gyorsan feladja. Idegesen hadonászik, majd összeroskad. Sophie, pillantást sem vetve rá, felkapja a táskáját, és kinyitja a lakás ajtaját. […] A terápia során legfőképpen fia személye került előtérbe Sarah szavaiban: a fiú külseje, szelleme, modora, szókincse, ízlése... vele kapcsolatban minden ellenérzéssel tölti el. Éppen ezért a fiúnak az intézményben tett látogatásai hosszas előkészítést igényelnek, melyet a megértő apa segítségével tudunk lebonyolítani, akin az utolsó évek eseményei mély nyomokat hagytak. Egyébként pontosan a fia látogatása az 1989. június 4-én bekövetkező öngyilkosság kiváltó oka. Az előző napokban több ízben adott hangot azon óhajának, miszerint „ne hozzák olyan helyzetbe, hogy találkoznia kelljen vele”. Kijelenti, hogy fizikailag képtelen tovább játszani ezt a rettenetes

színjátékot. Azt is kifejti, hogy csak egy végleges elszakadás az, ami talán lehetővé tenné számára, hogy folytassa az életét. Az intézmény akaratlan nyomásgyakorlása, a bűntudat, valamint Jonas Berg rábeszélése hatására Sarah végül is beleegyezik a látogatásba, azonban az önmaga ellen irányuló agresszivitás hirtelen feléled benne, és miután a fia elhagyta a szobáját, magára ölti menyasszonyi ruháját (szimbolikus tisztelgés a mindvégig mellette álló férj előtt), és kiveti magát az ötödik emeleti ablakból. A rendőri jelentést, melyet a meudoni rendőrőrs kötelékébe tartozó J. Bellerive őrmester készített 1989. június 4-én 14 óra 53 perckor, JB-GM1807 nyilvántartási számon csatoltuk Sarah Berg adminisztratív dossziéjához. Dr. Catherine Auverney Sophie csak most veszi észre, milyen régóta nem foglalkozott már azzal, milyen az idő. Szép. Kilép a ház üvegezett kapuján, és egy pillanatra megáll a lépcsőfeljáró tetején. Öt lépcsőfok választja el attól, hogy belépjen új életébe. Az utolsóba. A táskát leteszi a földre, a lábai közé, rágyújt, de rögtön el is nyomja. Előtte harminc méternyi aszfalt, és valamivel messzebb a parkoló. Az égre pillant, felveszi a táskáját, lemegy a lépcsőn, és maga mögött hagyja az épületet. A szíve hevesen dobog. Kapkodja a levegőt, mintha éppen csak megúszott volna egy balesetet. Úgy tíz métert tett meg, amikor hirtelen a nevét hallja a feje fölött.

– Sophie! Megfordul és felnéz. Fölötte, az ötödik emeleti erkélyen ott áll Frantz a menyasszonyi ruhában. Átlépett a korláton, a semmi fölött lóg, csak a bal kezével kapaszkodik még. Bizonytalanul himbálózik. Sophie-ra néz. Aztán, valamivel halkabban, még egyszer megszólal: – Sophie... És vad elszántsággal leveti magát, akár egy toronyugró. Karját szélesre tárja, egyetlen kiáltás nélkül zuhan Sophie lába elé. Teste rettenetes, gyászos csattanással ér földet. KISHÍREK Egy harmincegy éves férfi, Frantz Berg, tegnapelőtt kivetette magát a Petits-Champs lakónegyedbeli, ötödik emeleti lakása ablakán. Azonnal életét vesztette. Az öngyilkosságot édesanyja menyasszonyi ruháját magára öltve követte el: különös módon az asszony azonos körülmények között halt meg 1989ben. A krónikus depresszióban szenvedő férfi felesége szeme láttára ugrott ki az ablakon, aki éppen édesapjához készült a hétvégére. A boncolás megállapította, hogy altatót, valamint igen jelentős mennyiségű, ismeretlen eredetű barbiturátot szedett be. Neje, a harmincesztendős Marianne Berg, született Marianne Leblanc, örökli a Berg család vagyonát. Férje ugyanis nem más, mint Jonas Bergnek, a Fixpont élelmiszer-üzletlánc

alapítójának a fia. A fiatalember néhány évvel korábban adta el a vállalatot egy multinacionális cégnek. S.T. Zöld_egé[email protected] – Ön elérhető. [email protected] – Ön elérhető. – Apa? – Én kicsi zöld egerem... Tehát döntöttél... – Igen, gyorsan kellett határoznom, de nem sajnálom: Marianne Berg maradok. Így elkerülöm az összes procedúrát, a magyarázkodást, a bizonyítást, a sajtót. A pénzt megtartom. Teljesen új életet kezdek. – Jó... Te tudod... – Igen... – Mikor láthatlak? – Még egy-két nap, és végzek a formaságokkal. Akkor találkozunk Normandiában, ahogy megbeszéltük? – Igen. Majd Bordeaux-n keresztül megyek, ahogy mondtam, úgy biztosabb. Ha az embernek hivatalosan eltűntnek nyilvánított lánya van, az mindenféle akrobatamutatványokat tesz szükségessé, ami ugyebár az én koromban... – A te korodban, a te korodban... Úgy beszélsz, mintha tényleg öreg lennél. – Ne próbálj levenni a lábamról... – Ez már nagyjából megtörtént. – Igaz... – Ja, apa, még valami! – Tessék.

– Anya irattára... Csak annyi volt benne, amit odaadtál nekem? – Igen, annyi. De... ezt már egyszer elmondtam, nem? – De. Szóval... ? – Szóval... csak az a feljegyzés volt, az a „klinikai adatlap”, semmi más. Az az egyetlen lap, amit odaadtam... Amúgy nem is tudtam, hogy itt van... – Biztos vagy benne? … – Apa! – Igen, biztos. Ez az adatlap normál esetben nem lehetett volna itt: anyád néhány nappal az előtt, hogy utoljára kórházba került, idejött dolgozni, és itt hagyta azt a kis kartotékdobozát, amit mindenhová magával hurcolt. Át kellett volna adnom az egészet a munkatársainak, de akkor megfeledkeztem róla, aztán meg már soha többé nem jutott eszembe. Egészen addig, amíg te nem említetted... – De... az IGAZI irattára, a kezelésekről írt jelentések, minden ilyesmi hová tűnt? … – Hová tűnt, apa? – Nos... Feltételezem, hogy anyád halála után mindez a munkatársainál maradt... Én azt sem tudom pontosan, hogy néz ki az ilyesmi... De miért? – Azért, mert Frantz holmijai között valami furcsa dologra bukkantam. Anya egy iratára... – ...mivel kapcsolatos? – A Sarah Berg-esetet írja le. Részletesen. Elég különös. Nem feljegyzések, ez egy jelentés. Amit Sylvain Lesgle-nek címzett, a jó ég tudja, miért. A keltezés szerint 1989 végén írta. Fogalmam sincs,

Frantz hogyan juthatott hozzá, de igen gyötrelmes olvasmány lehetett neki, sőt...! – Neked ez tényleg nem mond semmit, apa? – Semmit az égvilágon. – Meg sem kérdezed, mi állt benne? – Az előbb mondtad, nem, hogy Sarah Berg esetével foglalkozik? – Igen. Csakhogy anya részéről igencsak szokatlan ez az írás. – ...? – NAGYON figyelmesen olvastam, és biztosíthatlak, hogy ez minden, csak nem szakmai. Az a címe, hogy „Klinikai mérleg” (láttál te már ilyet?). Első látásra valóban nagyon profinak tűnik, de ha jobban megnézzük... mindenféle zagyvaság van benne. – ...? – Állítólag a Sarah Berg-esetről ad számot, de igen furcsa álpszichiátriai halandzsanyelven, olyan szavakkal, kifejezésekkel, amelyeket szemmel láthatólag enciklopédiákból, népszerűsítő könyvekből kölcsönöztek. Ami a páciens életrajzára vonatkozó részt illeti, leszámítva azt, ami a férjéről a neten olvasható, annyira elemi, hogy akár az is írhatta volna, aki soha nem találkozott az asszonnyal: elég lenne két-három adatot ismerni róla, aztán nyakon önteni ezzel a pszicho-izé szósszal... – Oh... – TOTÁLISAN irreális az egész, de amikor valaki nem ért hozzá, hihetőnek tűnik... –… – Szerintem (persze lehet, hogy tévedek!), Sarah Berg életrajza teljes mértékben kitaláció. …

– És szerinted, apukám? … – Semmit nem mondasz? – No, jó, figyelj... Tudod... tudod, hogy a pszichiáterek nyelve sosem volt az én világom... Én építész vagyok, ahhoz értek... – Na és...? … – Huhu! – Nos... Idehallgass, zöld egér... Én megtettem minden tőlem telhetőt... – Jaj, apa! – Jó, elismerem: kissé kezdetlegesre sikerült... – Magyarázd meg! – Abból a kevésből, amit a klinikai adatlapon találtunk, megtudtuk a lényeget: Frantz már régóta ábrándozhatott arról, hogy anyád megölésével bosszulja meg az anyja halálát. S mivel ettől megfosztatott, rád vitte át a gyűlöletét. – Világos. – Úgy gondoltam, hogy ezt kihasználhatnánk. Innen jött az ötlet a jelentésre. Hogy legyen mivel megingatni ezt a fickót... Szükséged volt segítségre. – De Frantz hogy találta meg? – Te magad mondtad, hogy biztosan szemmel tart engem is. A pajtába beraktam néhány dobozt, ami anyád irattárának látszott. Aztán nyitva hagytam az ajtót, kellőképpen szélesre tárva... Elég sokat vacakoltam azzal, hogy a dossziék régebbinek tűnjenek. A „B” betűhöz beraktam a neki szánt dokumentumot. Elismerem, hogy a fogalmazás meglehetősen... tökéletlenre sikerült.

– Tökéletlen ugyan... de rendkívül hatásos! Egy ilyen dokumentum bármelyik fiút tönkretenné, különösen egy olyat, aki ennyire kötődött az anyjához! És te tudtad ezt! – Mondjuk, hogy ez logikus volt. – Alig hiszem el... Tényleg te csináltad? – Tudom, hogy pocsék... – Apa... – És... mit csináltál ezzel a vacakkal? Átadtad a rendőrségnek? – Nem, apa. Nem tartottam meg. Nem vagyok őrült.