Philippe Pozzo di Borgo
ÉLETREVALÓK Második nekifutás
© Philippe Pozzo di Borgo 2011 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: Le second souffle © Bayard éditions First printing – for the present version 2011
Fordította: Miklós Lívia Szerkesztette: Erdélyi Z. Ágnes
Borítóterv: Kerényi Attila ISBN 978-963-341-022-6
Megjelent a Sanoma Media Budapest Zrt. gondozásában 1037, Budapest, Monteviedo u. 9., tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Könyvkiadási vezetőszerkesztő: Szemere Gabriella
A könyvet megrendelheti a www. polc.hu online könyváruházban
„Gyermekeimnek, hogy a mű folytatódjék…”
RÉSZLET A KÖNYVBŐL: A rosszfiú
1 méter 70 magas, természetes erő árad belőle; Cassius Clay... csak kisebb kiadásban. „Mohamed Ali!”, javít ki Abdel. A keze akár egy kalapács, a koponyát is betöri. Nem beszélve a számos állkapocs- és egyéb törésről. Az ellenfél már az előtt összeesik, még mielőtt elindulna az ütés. Abdel épp csak sápadtabb lesz egy kicsit. De nem tart sokáig, hamarosan újra kiül arcára a mosoly. Kifejezetten szögletes fej, tekintélyes állkapocs: a húst egyetlen harapással tépi szét, három kiló birkahúst elnyel; valóságos zabálógép. Akaratos áll, apró, élénk, folyton kutakodó, mosolygós szemek. Kopaszra nyírt kobak, simára borotvált arc, ápolt, trendi, márkás cuccok. Abdel keveset mesél rosszfiúi múltjáról. Az évek során kiderül viharos ifjúkorának egy része. Észrevettem, hogy a 100 métert villámsebességgel képes lenyomni. „Folytatnia kellett volna a sportot. – Már nincs rá szükségem. – És miért nincs? – A 100 méter akkor hasznos igazán, ha a zsaruk az ember seggében vannak. –... – Na ja! 100 méteren belül mindig akad egy metrólejáró, onnan kezdve nyugi van. – Mégsem tudta elkerülni, hogy elkapják.” Néhány évvel az után, hogy alkalmaztam, bevallotta, hogy volt már rács mögött. „Csak pár hónapra”, pontosítja. – Milyen ostobaság miatt? – Óh! Csak egy kis ékszerüzlet. Az egész bandát lekapcsolták. Meg kellett ismernem a „bandát”, amikor Abdel összetrombitálta őket az autókölcsönző-vállalkozásunk miatt. Abban legalább biztosak lehettünk, hogy a rendőröket jól ismerik.
Mivel szereti provokálni az embereket, gondolkodás nélkül előadja az anekdotát előkelő barátaimnak: „Tudják, a börtönt télen fűtik, kényelmes, tévé is van.” Barátaim társaságában a francia szociális rendszer a kedvenc témája: „Minek kéne nekem melóznom, megvan a munkanélküli segélyem, a lakhatási támogatásom, az ingyenes orvosi ellátásom... Jó ez a Franciaország, mondja. Nem kell ezen változtatni.” Belelátok a vendégeim agyába, akiket most nyert meg a francia Nemzeti Front számára. Kifejezetten dicsekszik vele, mekkora szélhámos és csaló. Néhány barátom titokban aggódik amiatt, hogy egy ilyen alak van mellettem: „A nagy specialitásom a teherautó lenyúlás. Arról van szó, magyarázza, hogy visszaszerzünk egy ellopott teherautót, szétosztjuk az árut a banda tagjai között, és pénzzé tesszük, fissa 1. Csekket nem fogadunk el!” Az a gyanúm, hogy nem hagyott fel ezzel a tevékenységével. Nekem is ajánlgatott nem egyszer márkás parfümöket, telefonokat, laptopokat, Hi-Fi tornyokat, és ki tudja, mit még. „Abdel, tudja jól, hogy én nem fogadom el az efféle dolgokat. – De nem, higgye el, ez minőségi áru!” A születésnapomra megajándékozott egy Fnac zacskóba csomagolt fantasztikus juke-box-szal, amely kétszáz CD-t tartalmaz. Ezzel négy napon át tudok klasszikus zenét hallgatni. Átnyújtja a nyugtát és kajánul így szól: „Ha valami garanciális probléma akadna”; ez aztán az ajándék! „Abdel, nem unja még, hogy mindig törvényen kívüli életet él? Stricikkel, orgazdákkal, dílerekkel tart kapcsolatot...” Félbeszakít: „Álljon meg a menet, nem utazom se lányokban, se drogban. Ez ellenkezik vallási elveimmel.” Nem iszik, nem dohányzik, minden mást bizonyos toleranciával kezel. Bevallja Mathieu Vadepied-nek, az Életrevalók című film művészeti vezetőjének, aki a főszereplőkről – a színészekről és a 1
Gyorsan (arab, a ford.)
valóságosokról – forgat dokumentumfilmet, hogy tizennyolc hónapot volt börtönben rablás miatt; kicsit komolyabb, mint egy ékszerüzlet. Napok óta nyomom az ágyat; Laurence-nak, az asszisztensemnek diktálok levelet. Két rendőr jelenik meg a szobámban: „Néhány kérdést szeretnénk feltenni önnek egy illetővel kapcsolatban, akit az éjjel bemértünk trafipax-szal; a nyilvántartás szerint a gépjármű az ön nevén van. – Minden bizonnyal, parancsnok úr. Átnyújt egy fényképet Abdelről az egyik csinos kis autómban. „Áh, igen, ez az én kocsim. Laurence, volna szíves megnézni az udvaron, hogy ott van-e a kék Jaguár?” Laurence, aki megértette a játékot: „Nem, uram, nincs ott az autója. – Na de az lehetetlen, ellopták volna? – Nem tudom, mit mondhatnék. – Ismeri ezt az egyént? – Nem. Van sejtésük a nevét illetően? És magának, Laurence?" Laurence felém hajol, ártatlanul: „Nem uram, biztosíthatom róla.” A csendőrök nem balekok, de látván a tetra állapotát, aki ott szenved fújtatva, látván a miniszoknyás, kirittyentett titkárnőt ebben a környezetben, megadják magukat: „Nézze, ha netán van valami híre az autójáról vagy erről a személyről, azonnal hívjon! – Úgy lesz, uraim; köszönöm a látogatást.” Abdel sír a nevetéstől, amikor elmondom neki a történteket. „A rakparton kaptak le, több mint 150-nel. – Gratulálok, Abdel... És az autó? – Ennyi maradt belőle, nekiment egy falnak”, mondja, miközben átnyújtja a kulcsot. A fájdalomtól eltorzul az arca; eltört a medencéje és csípőmerevítőt kell majd hordania, de állja a sarat. Mireille Dumas Magánélet, közélet 2 című műsorában Abdel elmeséli az autós történetet. Madame Dumas elképedve így szól: „Mondja, hogy ez nem igaz!” Szégyenkezem, de bólintok. Abdel még rátesz egy lapáttal: „Sok ilyen volt még!” 2
Vie privé, vie publique, Mireille Dumas műsora, 2002. január
Ez a hencegés nem volt éppen helyénvaló nyomorúságot minden nap elszenvedő fogyatékosokkal szemben. De hát Abdel és a nüanszok! Abdel és az autók, ez önmagában egy regény: mindig túllépi a megengedett sebességet, szembemegy a forgalommal, rátapad az előtte lévő kocsira, nem áll meg a pirosban, szeme lehunyva, megfeledkezve mindenről. Úgy hívja magát „Ayrton Abdel”. Egy nap Danguba indulunk, hogy megnézzük egy XVIII. századból származó hajótest renoválási munkálatait. Abdel a hajóépítő telep „irányítója”. A Rolls-Royce majd 200 km/óra sebességgel száguld az autóúton. „Tud ez többet is, még nem megyek padlógázzal. – Abdel, ne tapadjon rá az előttünk lévő autóra és tartsa nyitva a szemét, kérem! – A francba, zsaruk vannak a fizetőkapunál, jegyzi meg, eljátsszuk a mentős számot?” mondja, megbillentve elektromos székemet. A rendőr arra kéri Abdelt, hogy húzódjon le a bal útpadkára. Szememet lehunyva előadom a műsorszámomat. „205-tel hajtott. – Sürgős eset, az úrnak magas vérnyomásos rohama van.” Reszketek az ülésemben. Abdel felemeli, majd elejti a kezemet, mutatja, hogy béna. „Ha egy percen belül nem tisztítják ki a csőrendszert, szétrobban a feje”, mondja, és a rokkantkártyámra mutat. A kollégák haboznak, konzultálnak. Visszajönnek a motorjukkal, minden villogó felkapcsolva, és teljes gázzal biztosítják előttünk az utat a Vernon kórház felé. „Ez ám a buli!”, ujjong Abdel. A kórházban az egyik motoros értesíti az ügyeletest. Abdel ráteszi a felfekvés elleni matracot a hordágyra, engem kivesz a kocsiból a rendőrök döbbent tekintetétől kísérve. „Nincs egy párnája, amivel megtarthatnánk a fejét?” kérdi az egyik betegszállító. A fehér köpenyesnek: „subrapubicus katétert kell felhelyezni, húgycsőelzáródása van.” Fölöttébb sok pofonnal sorozza meg az arcomat, hogy
beindítsa a vérkeringést. A rendőrök tisztelegnek és elvonulnak. Abdel nem válaszol, csak siet: „Abdel, ne éljen vissza a helyzettel”, mormogom, majd hangosabban: „Mi történt, Abdel, talán fáj a fejem?” – Óh! Magához tért, Pozzo úr? Nincs semmi baj, biztos kidugult, ahogy megmozgattam.” Az ápoló felé fordul: „Kinyitná a kocsiajtót?” És visszatesz az autóba. A kis sztori örömére később meglátogatjuk az Abdel „csapata” által működtetett ménest a birtokunkon lévő XVIII. századi csodálatos istállóban. A korabeli padlózatot felfűrészeltük, és abból raktunk tüzet a nyárson sült birka alá, melyet a szintén korabeli kandallóban helyeztünk el. Az újonnan beépített ablakok nem tudtak ellenállni az időjárás viszontagságainak, és már megvetemedtek; egy egészséges ember nem tudott úgy felmenni az első emeletre, hogy csúnyán be ne verte volna a fejét a lépcsőbe. „Ez magának meg a többieknek nem gond, mindig akad még egy tolókocsi.” A konyhát nem lehetett megközelíteni az ebédlőből, odakint kellett tenni egy kitérőt, ami pedig az én zuhanyozómat illeti, az ajtót fordítva állították be, így a tolókocsival nem fértem be, de sebaj! Azonnal leállítottam a munkálatokat. Visszafelé a változatosság kedvéért: „Abdel, maga alszik, túl közel megy az előttünk lévő autóhoz. – Ne izguljon!” És mint már ikszedszer ugyanezen az úton, Abdel beleszaladt az előttünk lévő autóba, aki lassított. Megértem Mireille Dumas hitetlenkedő arckifejezését. (…)
Tartalom Előszó az új kiadáshoz Első könyv Második nekifutás
9
15
Felszabadított emlékek Érzékeim 22 Az angyal fara 29
17
Első rész Arany gyermekkor
33
Aranykanállal a számban… 35 … születtem 43 „Ezermosolyú anya” 54 Második rész Béatrice 59 Újjászületés 61 Kiss Machine 65 Béatrice 71 Cherubino! 78 Szívműtét 80 A tanyán 87 Harmadik rész Az angyal ugrása 91 Törött szárnyak 93 Tébolyult repülések 100 Kerpape 117 Abdel csatlakozik 125 Negyedik rész Második nekifutás
133
Tanúk 135 Béatrice ciprusai 145 Korzikai lélek 158 Vérvörös szigetek 168
Sabrya 176 Asztaltúra 181 Látóhatár 191 A jószerencse dalai 196 Második könyv Ördögi őrizőm 201 Pater noster 203 A rosszfiú 209 A Rivière-du-Loup kapucinus apácái A kis remény-lány 226 A vigasztaló nők 230 Akkulturációs frontok 235 Tegyék meg tétjeiket! 240 Vajúdó világ 248 Szerepjátékok 252 A nagylelkű keresztapa 255 Beszédkényszer tör rám 259 Forró ez a Marokkó 263 Rózsás város 270 Lalla Khadija 275 Odüsszeia 278
218
