Peter S. Beagle TÜKÖRBIRODALMAK

Peter S. Beagle TÜKÖRBIRODALMAK sóbor és más titkok Fordító: Kleinheincz Csilla

Delta Vision Kiadó 2007

I. rész

Sóbor és más titkok

2

Tánc Emiliának Nancynek, Peternek és Jessának, valamint Joe-nak Örülök, hogy az először különálló ajándékkönyvként megjelentetett „Tánc Emiliának” végre szélesebb körű forgalomba kerül. Ez a történet jelenti számomra a legtöbbet. Természetesen fikció, és természetéből adódóan nagyon is fantasy; de sokkal inkább önéletrajzi, mint bármi, amit valaha is írtam. Legközelebbi barátom meggyászolásából született, aki 1994-ben halt meg. Joe Mazónak hívták, és egy középiskolai színjátszásórán találkoztunk, ahogyan Jake, a narrátor és barátja, Sam. Joe azonban csalódott színész volt, nem táncos (mint ahogy én író vagyok, aki, mint sok másik író, előadó szeretne lenni), és aki jól ismert tánckritikus lett és három rendkívül nagyra tartott és befolyásos könyvet írt a modern táncról. Jake és Sam mindennapi élete, amennyire lehet, különbözik Joe-étól és az enyémtől; a köztük lévő kapcsolat azonban annyira közel áll ahhoz, ahogy a dolgok velünk is álltak, amennyire csak képes voltam megírni. Ami Emilia eredetijét illeti, nem igazán tudtam tenni érte és Joe iránt érzett szeretetéért, de megpróbáltam segíteni, amennyire tőlem tellett. *** A macska. Hogy mit csinál a macska? Hidd el, nincs értelme elmondanom. Ezt látnod kell. Emilia, már öreg. Az idős macskák néha szörnyen furcsán bírnak viselkedni. De nem így. Csak azt akarom mondani, hogy ezt látnod kell. Te tényleg komolyan beszélsz. Képes vagy dobozba, ládába zárni Millamantot, és egészen Kaliforniáig elhurcolni, csak hogy én… Mikor is jössz? Azt hiszem, kedden. Van tíz nap betegszabadságom… Nem. Nem ez a módja. Az ember nem beszél így Samről, Emiliáról és önmagáról. És Millamantról. Már megint a rossz végéről közelíted meg a dolgot. Kezdd az elején! A saját érdekedben, csak mondd el, írd le úgy, ahogy legjobb tudomásod szerint megtörtént. Kezdd az üzenetrögzítővel! Abban legalább biztos vagy Amikor hazaértem a Pacific Rep társulat utolsó előtti előadásáról, a Ha eljő a jegesről, az üzenetrögzítő rám villogott. Nem foglalkoztam vele. Az ember együtt élhet a számítógépekkel, üzenetrögzítőkkel, faxgépekkel, még az e-maillel is, de ezeknek a holmiknak tudniuk kell, hol a helyük. Fölakasztottam a kabátomat, ellenőriztem a postát, töltöttem magamnak egy italt, aztán az egyetlen kényelmes székemhez vittem az újsággal együtt, és belesüppedtem. Szokásos módon köszöntőt ittam a vezető színészünkre – aki ma alighanem Hickeyt játszik Alaszkában, és rossz végszavakat ad fel egy jegesmedvékből álló társulatnak –, majd végül megnyomtam a lejátszást. – Jacob, Marianne vagyok. New Yorkból. – Mostanság csak karácsonykor hallok Marianne Hooper felől, de régről ismerjük egymást, a színházi emberek különös, nemtörődöm módján, és azt a fátyolos, hihetetlenül világfáradt hangot eltéveszteni sem lehet – az elmúlt húsz évben egy vagyont keresett szinkronizálással. Szünet következett. Marianne többet ki tud hozni egy jól elhelyezett szünetből, mint Jack Benny. Poharamat emeltem az üzenetrögzítő felé. – Jacob, sajnálom, utálom, hogy nekem kell elmondanom. Samet múlt éjjel holtan találták a lakásában. Nagyon sajnálom. Nem jelentett semmit. Lepattant rólam – nem jelentett semmit. Marianne folytatta: – A magazinnál aggódni kezdtek, amiért nem ment be dolgozni, és két napig nem válaszolt a telefonokra. Végül betörtek a lakásába. – A híres anonim hang most már remegett. – Jacob,

3

olyan szörnyen… Jacob, képtelen vagyok egy gépen elmondani. Kérlek, hívj fel! – Megadta a számát, aztán letette. Csak ültem ott. Letettem az italomat, de máskülönben nem moccantam. Mozdulatlanul maradtam, ahol voltam, és arra gondoltam: tévedés történt. Szombaton ő a soros, hogy felhívjon, én múlt héten telefonáltam neki. Marianne tévedett. Azt gondoltam: Ó, Krisztusom, a macska, Millamant – ki eteti Millamantot? Ez a két gondolat ismétlődött újra meg újra, előre-hátra. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire végre felkeltem és fölhívtam Marianne-t, de azt biztosan tudom, hogy felébresztettem. Azt mondta: – Téged hívtalak utoljára. Előbb föltelefonáltam a szüleit, és csak aztán bírtam rávenni magam, hogy veled is beszéljek. – Most volt itt – mondtam. – Júliusban, az ég szerelmére! Jól volt. – Egyenként kellett megbirkóznom a szavakkal, mintha köveket feszegettem volna ki egy falból. – Sokat sétáltunk. – A szíve. – Marianne hangja olyan színtelen és hangsúlytalan volt, hogy valaki másnak hangzott. – A fürdőszobában volt… biztosan a Lincoln Centerből ért haza… – A Schönbergből. Kritikát akart írni arról a koncertről, a Mózes és Áron… – Még a gengszteröltönyét viselte, amit a megnyitókra szokott mindig… Vele voltam, amikor megvette azt a buta, irigylésre méltó öltönyt. Azt mondtam: – Az olasz selyemvacak. Emlékszem. Marianne azt mondta: – Amennyire tudják… mármint a rendőrség… amennyire tudják, hazament, megetette a macskát, lerúgta a cipőjét, a fürdőszobába ment, és… és meghalt. – Most már sírt, csuklásokkal megszakított, amatőr módon. – Jacob, azt hiszik, azonnal bekövetkezett. Úgy értem, azt gondolják, egyáltalán nem szenvedett. Hallottam magamat: – Nem is tudtam, hogy baj van a szívével. Titokzatoskodó hülye, egyszer sem mondta. Marianne kipréselt egy nevetést. – Nem hiszem, hogy bárkinek is elmondta volna. Még az apja és az anyja sem tudták. – A cigaretták – mondtam. – A rohadt cigik! Múlt nyáron itt volt, megpróbált leszokni… azt mondta, az orvosa pokolian ráijesztett. Én arra gondoltam, tüdőrák, biztos a ráktól fél. Soha nem gondoltam volna, hogy a szívéről van szó. Olyan idióta vagyok. Ó, istenem, fel kell hívnom Mike-ot és Saraht. – Ne ma éjjel, ma éjjel ne hívd fel őket! – Kezdte visszanyerni uralmát a hangja fölött, de most ismét elvesztette. – Sokkot kaptak; én okoztam; te ne tetézd! Várj reggelig! Hívd fel őket reggel! A szám és a torkom úgy kiszáradt, hogy már fájt, de képtelen voltam megint felvenni az italomat. Azt kérdeztem: – Mit intéztetek? Értesíteni kell az embereket, a rendőrséget. Még azt sem tudom, volt-e végrendelete. Hol van a… hol van most? – A teste a rendőrségnél van, és a lakást lezárták. Lepecsételték… ezt csinálják, ha valaki szemtanú nélkül hal meg. Nem tudom, mi következik, Jacob, el tudnál jönni? –Csütörtökön – mondtam. – Holnapután. Az utolsó előadás után elcsípem az éjszakai járatot. – Gyere a lakásomra! Elköltöztem, van egy vendégszobám. – Sikerült megadnia egy keleti Nyolcvanadik utcai címet, mielőtt ismét könnyekben tört ki. – Sajnálom, sajnálom, egész nap megvoltam. Azt hiszem, most jutott el igazán a tudatomig. – Nem tudom, miért – mondtam. Hallottam, hogy Marianne mély levegőt vesz, és folytattam: – Marianne, sajnálom, tudom, milyen szívtelenül hangzik, de te és Sam mennyi ideje is nem voltatok együtt… tizenkét éve? Tizenöt? Úgy értem, Marianne, velem beszélsz. Nem lehetsz gyászoló özvegy, nem illik hozzád a szerep.

4

Mindig olyasmiket mondok Marianne-nek, amiket senki másnak – ez az egyetlen módja, hogy a figyelmét megragadjam. Különben felbosszantotta, ami rögvest véget is vetett a siránkozásnak. Azt mondta: – Mindig barátok maradtunk, ezt te is tudod. Eljártunk vacsorázni, elvitt színházba… biztosan említette neked. Mindig barátok voltunk, Jacob. Sam sírt miatta. Az volt az egyetlen alkalom, hogy Samet sírni láttam. – Akkor csütörtök reggel. Jó lesz látni téged. – Szavak, köszönetek, szipogások. Letettük. Képtelen voltam ülve maradni. Fölkeltem és körbejártam a szobát. – Ó, te átokfajzat! - mondtam fennhangon. – Kagan, te nyomorult, szerencsétlen balfácán, ki mondta, hogy csak úgy távozhatsz? Terveink voltak, együtt akartunk megöregedni, ezt elfelejtetted? – Kiabáltam, beleütköztem a tárgyakba. – Szörnyű, teljesen felelőtlen vénemberek akartunk lenni, olyan elegánsak és kimértek, hogy senki el ne higgye, hogy épp most pisiltünk a pálma cserepébe. Karatét akartunk tanulni, nevezni a póker világbajnokságra, lézengeni az ötvenedik középiskolai évfolyam-találkozón, ülni a napon a tavaszi baseball táborokban… mindenféle dolgunk volt még! Mi a pokolra gondoltál, amikor a film közepén kisétáltál a moziból? Azt hiszed, hogy majd egyedül végigcsinálom az egész hóbelevancot? Nem tudom, meddig folytattam, de azt igen, hogy miközben csomagoltam, tovább kiabáltam. A Jeges… után nem volt más előadásom egészen addig, amíg Rep Karácsonyi énekét próbálni nem kezdjük két hónap múlva, amikor ismét Bob Crachit fizeti majd az albérletem. Nem volt háziállatom, amit etetni kellett volna, nem sírtak utánam csecseműk, senkinél nem kellett kimentenem magam… van előnye annak, ha valaki ötvenkét éves, kétszer elvált és egyre jobban belecsontosodott a szokásaiba. Jó színész vagyok, meglehetősen széles repertoárral olyasvalakihez képest, aki nem kicsit hasonlít Mister Edhez, a beszélő lóhoz, de ambícióm éppúgy nincs, mint ahogy sztárjellegem sem. Nagyrészt ennek is köszönhető, hogy Sam Kagan és én olyan sokáig közel álltunk egymáshoz. A középiskolában találkoztunk drámaórán. Én már tudtam, hogy színész leszek – persze akkoriban inkább Olivier voltam, mint Mister Ed. A tanár véletlenszerűen jelölt ki diákokat, hogy különféle jeleneteket olvassanak fel, minket pedig, akik szomszédos asztaloknál ültünk, kiválasztottak egy dialóghoz a Barbara őrnagyból. Én Adolphus Cusins voltam, Barbara Üdvhadseregben szolgáló vőlegénye; Sam pedig Undershaftet játszotta, a fegyvergyártót. Nem látta a darabot, de én igen, méghozzá Rex Harrisonnal, aki Cusinst játszotta a filmben, és akinek minden hanglejtését kottára tudtam. Mégis, amikor vitába szálltunk Barbara hűségét illetően, és Sam felháborítóan ízes brit akcentussal elmondta Undershaft hittételét: „pénz és puskapor; szabadság és hatalom; hogy legyünk uraivá életnek, halálnak”, az osztályban nem volt szempár, amely ne rá szegeződött volna. Én jobban ismertem a darabot, de ő tudta róla, hogy színdarab. Ez volt az első igazi lecke a színészetről, amiben részem volt. Az óra után a folyosón meg is mondtam ezt neki. Őszintén meglepettnek tűnt. – Ó, istenkém, hiszen Undershaft könnyű, ő teljesen egyféle… legalábbis abban a jelenetben. – A lenyűgöző akcentus még érettebb volt, mint korábban. – Cusins azonban pokolian fogós, Cusinsot nehezebb játszani. – Rám vigyorgott – Istenem, vajon akkor már megszínezték a fogait a cigaretták? –, és hozzátette: – Te azonban nagyon jó korai Harrisont viszel. Láttad Az utca bolondját? Egész jövő héten megy a Thaliában. Ő volt az első ember életemben, aki úgy beszélt, mint én. Ez alatt azt értem, hogy mindketten inkább a színpadi dialógust részesítettük előnyben a brooklyni társalgással, a színházi szerkezetet és cselekményt a nekünk kijelölt élettel szemben. Ez kínos gyerekkort jelent – biztos vagyok benne, hogy ez volt az egyik oka, hogy olyan fiatalon színészettel kezdtem foglalkozni –, és a hozzánk hasonlók a többieknél hamarabb megtanulják a mimikrit. Ugyanakkor egymást hajlamosak vagyunk felismerni. Sam. Alacsony volt – jóval alacsonyabb, pedig én sem vagyok magas –, sötét szemmel és hullámos hajjal, egy gyerek áttetsző bőrével és puha szájával, és állandóan úgy festett, mint

5

aki éppen nevetni készül. Ám még azokban a korai időkben is megőrizte a mélységeit: amikor kacagott vagy mosolygott, az mindig gyors volt, csintalan és már el is illant. A szeme melegen sütött, de a gyerekszáj makacs volt – hogy mit őrzött, azt hiszem, soha nem tudtam meg. Sokkal jobb diák volt, mint én – ha nem segített volna a tantárgyak felében, még mindig középiskolába járnék. Hozzám hasonlóan semmi nem érdekelte az irodalmon és a drámán kívül; de tőlem nagyon is eltérően elfogadta a geometria, a kémia és a fekvőtámaszok létét, amikor én egy percig sem hittem valódiságukban. – Gondolj rá úgy, mint egy szerepre – mondogatta. – Most éppen diákot játszol, úgy tanulod meg a periódusos táblát, akár egy dialógust. Egy napon, istenkém, majd matematikatanárt, edzőt, űrült tudóst kell játszanod. Egy színész számára előbb-utóbb minden hasznos lesz. Jake-nek hívott, ahogyan senki más. Jó vesztes volt kártyában és társasjátékokban, azonban szörnyű nyertes, és képes volt két napig egyfolytában kárörvendezni egy römigyőzelem fölött. Ő volt az egyetlen, akinek meséltem halva született bátyámról, akit Eliasnak hívtak. Tudtam, hová temették - bár nem mondták el nekem -, és egyszer elvittem oda Samet. Kikelt magából, amikor megtudta, hogy otthon soha nem beszéltünk Eliasról, és megígértette velem: minden évben megünneplem bátyám születésnapját. Sam miatt több mint negyven éve már csendes születésnapi ünnepséget rendezek neki. Csak kétszer hagytam ki. Samnek meglepően nagy keze volt, de olyan apró lábfeje, hogy ugrattam is vele, „lábujjas bokának” neveztem. Ez mindig biztos módja volt a felbosszantásának, ennyire semmi más nem volt képes rá. Azok a kicsi lábak borzasztóan sokat jelentettek Sam számára. Tánctanuló volt, az utolsó matematikaóráról rendszerint a belvárosba ment leckékre. Akkoriban a tánc utáni vágy nem olyasmi volt, amiről a fiúk szívesen beszéltek – főleg nem a mi brooklyni gimnáziumunkban, ahol már akkor melegnek neveztek, ha bármi más iránt érdeklődtél a focin, verekedésen és a nagy csöcsökön kívül. Én voltam az egyetlen, aki tudtam az órákról; és már végzősök voltunk, számos operával, Dodgers meccsel és régi Universal horrorfilmmel a hátunk mögött, amikor végre táncolni láttam. A műsorra a lerobbant East Village stúdióban került sor, ahova már heti háromszor járt órákra. Két zongora volt, összecsukható székek, és több bemutató a diákok részéről, akik szólót vagy klasszikus balettek pas de deux táncbetétjeit táncolták. Sam szülei is ott voltak, csendesen üldögéltek a legutolsó sorban. Természetesen ismertem őket, amennyire egy gyerek ismerheti a háttérben lebegő felnőtteket, amikor egy-egy délután átmegy a barátjához látogatóba. Mike ügyvéd volt, a törékeny külsejű Sarah pedig általános iskolai tanár; ezen kívül csak annyit mondhattam el róluk – és ennyit tudok most is –, hogy olyan nyilvánvalóan úgy gondolták, egy szem gyermekük az evolúció csúcsa, hogy az még az én kemény, kamaszszívemet is megérintette. Még mindig látom őket azokon a szálkás, rozoga székeken: fogják egymás kezét, kivéve, amikor elnézően megtapsolják a Hattyúk tava és a Giselle részleteit, és türelmesen várják, hogy Sam a színpadra lépjen. Ő volt a műsorban az utolsó előtti – a varieték hagyományos sztárhelyén –, és saját koreográfiát adott elő Borogyin Közép-Ázsia sztyeppéin című művének zenéjére. Hogy a tánca milyen volt, azt sem akkor, sem most nem mondhattam volna el, annyira bután lenyűgözött, hogy menzai barátom olyan robbanékony vadsággal dobálja magát a színpadon, amilyet még soha nem láttam vagy képzeltem volna róla. Vannak táncosok, akik a levegőbe vágják az alakjukat; mások beleégnek; Sam azonban foggal-körömmel tépte ki a maga formáját, és a levegő szó szerint vérezni látszott mögötte. Még csak azt sem tudom megmondani, jó volt-e vagy sem, a szó hagyományos értelmében – bár kétségtelenül a legjobb volt: abban az iskolában nem csak a szülei tapsoltak állva, mire befejezte. Amit elkápráztatva és vakon is megértettem valamiképp: hogy az életéért táncolt. Amikor a színfalak mögé mentem, egyedül ült a padon verejtéktől fekete balett-trikójában, fejét tenyerébe ejtve. Nem nézett fel, míg azt nem mondtam:

6

– Haver, ez nem volt semmi! Te sem vagy semmi. – A kifejezés viszonylag új volt még akkoriban, legalábbis a mi köreinkben. Amikor fölemelte a fejét, öregnek tűnt. Nem úgy értem, hogy öregebbnek; hanem igazán öregnek. Az üvegtiszta bőr szürke volt, borosta pettyezte – nem gondoltam, hogy borotválkozik –, és sötét szeme túl súlyosnak látszott az arcához képest. Lassan azt mondta: – Néha jó vagyok, Jake. Néha valóban azt hiszem, megcsinálom. Valami olyasmit mondtam, amire egyáltalán nem is gondoltam. – Meg kell csinálnod. Nem hiszem, hogy van még egy átkozott dolog, amire alkalmasabb lennél. Sam nevetett. Szívből, így aztán egy kevés szín visszatért az arcába és a szeme ismét a saját korát tükrözte. – Istenkém, reméljük, hogy soha nem kell kiderítenem! – Felöltözött, és kiment Mike és Sarah elé. Még egy darabig nem kellett kiderítenie. Érettségiztünk, aztán én Pittsburghbe mentem a Carnegie Techbe egy valódi színházi ösztöndíjjal, Sam pedig otthon maradt, a New York-i City College-ben, hogy örömet szerezzen a szüleinek, és gyakorlatilag minden idejét a Garrett-Kliemanban töltötte, egy tánciskolában, amelynek legjobb diákjai egyenesen a New York-i városi balett-társulatba kerültek. Ünnepeken és nyáron találkoztunk, és mindenfélét csináltunk, amit azelőtt is együtt szoktunk: színielőadásokra és baseballjátékokra jártunk, látogattuk a Negyedik sugárút antikváriumait, sört ittunk és azon vitatkoztunk, vajon a belső rímek a dalokban, amelyeket mindig írni próbáltunk, vannak-e olyan szellemesek és sistergőek, mint Noël Cowardé. Péntek esténként általában pókert játszottunk egy színészpalántákból és táncosokból álló szedett-vedett társasággal. Amennyire hajlandóak voltunk elismerni, semmi nem változott. Míg azonban én a darabokról meséltem, amelyekben szerepeltem, Artaudról, Brechtről, az élőszínházról, a Sztaniszlavszkij-módszerről, az improvizációs műhelyekről és az érzékemlékekről. Sam szinte teljesen kerülte saját karrierje említését. Ha táncolt is bármelyik GarrettKlieman táncbemutatóban, egyszer sem említette – még azt is nehezen harcoltam ki, hogy engedjen bent ülni néhány koreográfiaóráján. Akárcsak korábban, egy pillanatra sem bírtam elszakítani róla a tekintetemet; de már kezdtem megtanulni, hogy egyes táncosokban, színészekben és zenészekben egyszerűen megvan ez az erő. Ennek semmi köze a tehetséghez vagy a mesterséghez – ez csak van, akár a kék szem vagy a képesség, hogy valaki a nyelvével meg tudja érinteni az orra hegyét. Nekem nincs meg. Egy nap az Automatban ebédeltünk a Negyvenkettedik és a Hatodik utca sarkán, amikor váratlanul azt mondta: – Nem javasoltak tovább. Sem a városi balettbe, sem máshová. Vége. Tátott szájjal rámeredtem ropogósra sült babom tálja fölött. Azt mondtam: – Hogyhogy vége? Ez őrület! Te vagy a legjobb táncos, akit csak ismerek. – Nem is ismersz táncosokat – mondta Sam. Ez igaz volt – még mindig alig ismerek néhányat; csak kevés musicalben szerepelek –, de akkor bosszantott. Sam folytatta: – Nem mondták nekem, hogy vége. Tudtam. Nem vagyok elég jó. Teljesen felháborodtam, nem csak a Garrett-Kliemanon, hanem rajta is, amiért ilyen jámborul alávetette magát a döntésüknek. Azt mondtam: – Nohát, a pokolba velük! Mi a francot tudnak ők? Sam megrázta a fejét. – Jake, nem vagyok elég jó. Ez ilyen egyszerű. – Semmi nem ilyen egyszerű. Egész életedben táncoltál, te voltál a legjobb, bárhová mentél… – Soha nem voltam a legjobb! – A Noël Coward-akcentus emlékezetem szerint először tört meg, és Sam hangja ízig-vérig fájóan brooklyni lett. – Emlékszel arra a történetre, amit te

7

meséltél nekem Erzsébet királynőről… az igaziról… hogy mit mondott, amikor megöregedett? „Nem, soha nem voltam gyönyörű, de megvolt a nevem hozzá.” Így volt ez velem is. Káprázatos bírok lenni; dolgoztam rajta, szinte belepusztultam, hogy megtanuljak elkápráztatni… de nincs egyetlen mozdulatom, amit ne utánoztam volna le d’Amboise-ról vagy Bruhnról vagy Eddie Villelláról vagy valakiről. És ezek az emberek nem bolondok, Jake. Tudják, mi a különbség a szemkápráztatás és a tánc között. Mint ahogy én is. Nem tudtam, hogyan feleljek neki; nem amiatt, amit mondott, hanem a hangja teljes meztelensége miatt. Sokáig nézett rám némán, aztán váratlanul elkapta a tekintetét, olyan élesen, hogy az már fizikai fájdalomnak érződött. Azt mondta: – Különben is túl alacsony vagyok. Nevettem. Erre emlékszem. – Miről beszélsz? Még én is tudom, hogy a balett-táncosok nem lehetnek magasak. Villella gyakorlatilag egy törpe, az isten szerelmére… – Nem, nem az. És erős, mint egy ló; egész nap képes emelgetni a partnereit, és mégsem izzad meg. Én erre képtelen vagyok. – Annyi év telt el, és még mindig látom az arcán a tökéletes, vitathatatlan szégyent. – A felsőtestem sosem lesz elég erős, hogy megtegye, amit kell. És rosszul festek a színpadon, Jake. A lábam túl rövid, tönkreteszi a vonalat. Ez ilyen rohadt egyszerű, és nagyon örülök, hogy végre valaki rávilágított. Most már csak azt kell kitalálnom, mivel töltsem hátralévő életem. Fölállt, és kisétált az Automatból. Mire kiértem, már elment. Ezen a nyáron már nem láttuk egymást, bár néhányszor beszéltünk telefonon. Addigra, hála a kilencvennégy kiküldött önéletrajznak már várt egy munka, ha elvégzem az iskolát: díszleteket kellett építenem és statisztálnom egy seattle-i társulatnál. A következő öt év során ledolgoztam magam a San Francisco-i öbölig Eugene-ben és Portlandban működő színházakon és észak-kaliforniai alkalmi munkákon keresztül. Azóta itt vagyok Avicennában. De Sam és én tovább tartottuk a kapcsolatot. Én törtem meg a jeget, képeslapokat küldtem a nyári turnékról, aztán egy igazi levelet is az első valódi címemről – South Parnell utca. Két szoba és egy szobafikusz. Egy darabig nem válaszolt, elég sokáig, hogy azt higgyem, már soha nem is fog. Amikor azonban a levele végül megérkezett, a szokásos módon in medias res kezdte, és megkérdezte, vajon emlékszem-e A hullarablókra, egy régi Val Lewton filmre, amit szerettünk és vagy féltucatszor megnéztünk. Emlékszel arra a csodálatos, vérfagyasztó pillanatra, amikor Karloff a fogai között szűrve azt mondja: „És tettem néhány dolgot, amit nem akartam…”? Ilyen voltam én is az elmúlt években. Elmondom azonnal a legrosszabbat, a többit a képzeletedre bízom. Nem, nem az az év, amikor néptáncot tanítottam a 80-dik középiskolában – még ennél is rosszabb. Krokodil lettem! Imádkozz értem… Gully Jimson kifejezését a kritikusra azóta használtuk, hogy a középiskolában elolvastuk A ló száját. Sam levele folytatódott, és elmondta, hogy rendszeresen ír egy vadonatúj manhattani művészeti magazinba, időnként egy-két északi állambeli lapba is, újabban pedig Japánba küld hébe-hóba cikkeket: Leginkább zenéről írok, néha színházról, időnként filmekről, ha a rovatvezető a Sundanceen vagy Cannes-ban van. Nem, Jake, még csak írni sem írok a táncról. Nem merek írni róla, mert nem lehetnék igazságos azokkal, akik ott fönt azt csinálják, amit én a világon mindennél jobban szeretnék. A zene más. A zenével megbirkózom…

8

Három évig leveleztünk és időnként telefonáltunk, mielőtt ismét találkoztunk. Remélem, a leveleim nem voltak annyira beképzeltek, mint amennyire annak tűntek: kizárólag arról szóltak, milyen darabokra jelentkeztem, milyen szerepeket kellett volna megkapnom, milyen színészeket utálok vagy csodálok; melyik ünnepelt rendezőre voltam hatással, hogy aztán soha ne hívjon vissza. Sam azonban a Ceilidh, az új magazin bámulatos sikeréről számolt be, leírt minden egyes szerkesztőt és fotóst, akivel együtt dolgozott; komoly vidámsággal részletezte, milyen előadásokra küldik leggyakrabban. „A legtöbb annyira avantgarde, hogy tarolnak és derriere-garde lesz belőlük. Képzelj el egy rakás benyugtatózott komédiást!” De a saját érzéseiről és álmairól, a munkán kívüli világáról, arról, hogyan élt tánc nélkül – semmit nem mondott, egyszer sem. Annyiban hagytam a dolgot, amíg New Yorkba nem mentem, hogy eljátsszak egy kisebb szerepet egy jó darabban, amely alig egy hónapot élt meg. Annak kellett volna a kiugrási lehetőségemnek lennie a Broadwayn – ahhoz, hogy benne lehessek, lemondtam egy tévéfilmet, amely később sorozattá nőtte ki magát, és talán még mindig fut valahol. Csalhatatlan ösztönnel választom ki a vesztes oldalt. Soha nem bántam meg, hogy kockáztattam, mert a rövid idő alatt, míg a darab futott, Sammel maradtam. Talált egy műteremlakást a Nyugati Hetvenedik utcán, fél háztömbre a Columbustól: egy hatalmas, magas szobával, csökevényes konyhasarokkal, fürdőszobával, és egy mély és gonosz gardróbbal, amit Sam „sötét földrésznek” nevezett, egy szilárd könyvfallal, a két legnagyobb sztereó hangszóróval, amit valaha láttam, és egy matraccal a túlsó sarokban. Abban a hónapban a sztereó mellett aludtam brooklyni hálószobájából származó takarók összevisszaságában. Ez volt az első alkalom, hogy felnőttként töltöttünk együtt időt, és órák helyett munkába jártunk. Teljesen eltérő időbeosztásban éltünk, én hetente hat éjjel és két délután a színházban voltam, míg Sam öt napot végigdolgozott a magazinnál, és esténként többnyire elment, hogy megnézzen egy előadást. Mégis olyan kényelmesen elbotladoztunk egymás mellett, hogy nem tudok felidézni egy elhangzott rossz szót sem közöttünk – kivéve egyetlen estét, amikor minden megváltozott. Akkoriban éppen az első házasságomba siklottam bele a darabot világító nővel, mintegy frontális ütközésként, amely kölcsönös félreértésből született. A szeles, esős estén, amikor a bezárásról szóló nyilatkozatot kitették, összevesztünk valami semmiségen, én pedig duzzogva visszamentem Sam lakására, ahol éppen egy Bach-sarabande-ot gyakorolt klasszikus gitárján. Nem volt különösebben jó, és nem is lett az, mindegy, milyen kötelességtudóan gyakorolt, és szégyellem magam, de aznap éjjel megmondtam neki. – Add fel, Sam! Amióta itt vagyok, egyszer sem sikerült elkapnod szegény Bachot. A gitár egyszerűen nem a te hangszered… ez olyan, mint én és a rendezés. Én még egy fotózáshoz is képtelen vagyok három embert összeterelni. Ez nem a világ vége. Sam oda sem figyelt rám. Amikor a sarabande végre fináléhoz ért, azt mondta: – Jake, nincsenek illúzióim azt illetően, hogyan játszom. De nem hiszem, hogy bárki írhat a zenéről, akinek nincsen legalább elképzelése arról, mibe kerül, hogy az ujjai egy tiszta hangot kicsaljanak a hangszerből. Vagy önmagából. – A gitárt állandóan kínozod. Amit pedig tudtál, azt abbahagytad. Ragyogó! – Még mindig hallom a hangomban a vegytiszta rosszindulatot. Sam félretette a gitárt, és sör után kezdett turkálni a hűtőszekrényben. Háttal nekem azt mondta: – Igen, valóban, a táncolásommal kapcsolatban voltak illúzióim. – Vendégségem ideje alatt egyáltalán nem használta a szót. – De azok voltak, Jake, illúziók, és örülök, hogy ezt megértettem végre. Nem okoztak nekem álmatlan éjszakákat… mióta is? Évek óta. – Jó voltál – mondtam. – Csuda klassz! – Sam nem fordult meg és nem válaszolt. Teljesen eszemet és önuralmamat vesztve ütöttem tovább a vasat. – Nem kívántad, bárcsak ne adtad volna fel?

9

– Még mindig táncolok. – A réges-régi ebéd óta az Automatban most először vált a hangja ismét nyersen brooklynivá, de sokkal halkabb volt, durva suttogás. – Órákra járok, tartom a formám. – Akkor szembefordult velem, és a szemében harag csillant. – És Jake, rohadtul nem kívánok semmit. Csak hálás vagyok, hogy volt eszem, hogy felismerjem, mire ne vágyakozzak. Nem adtam fel, hanem elengedtem. Van különbség. – Van? Mi ütött belém? Miért provokáltam, miért támadtam úgy rá? A darab bukása miatt, vagy mert előérzetem támadt a Reflektorok Hölgyével kapcsolatban? Most sincs több fogalmam róla, mint akkor volt. Azt mondtam: – Fél életemben téged irigyeltelek, tudtad? Táncosnak születtél… erre születtél… én pedig megszakadtam a munkában, csak hogy olyan segéd legyek, mint vagyok. – A szavak kirágták magukat belőlem. – Sam, mostanra már tudom, hogy soha nem leszek több egész jónál. Ha profinak mondanak, már azzal megelégszem. De te… te elsétáltál a tehetséged elől. Rettenetesen dühös voltam rád miatta. Azt hiszem, még mindig az vagyok. Tényleg még mindig. – Az a te dolgod – mondta Sam. A hangja nagyon elhalkult. – Az én veszteségem az enyém, és neked nincs közöd hozzá. Sajnálom. – Körültekintően beszélt, szavanként, mindegyiket megnyomta, akár a billogot. – Épp elég bajom van a saját álmaimmal anélkül is, hogy a tieidet élném. – Milyen álmok? – kérdeztem. Meg kellett volna ütnie – nem ezért a két szóért, hanem ahogy kiejtettem őket. Még ma is hallom, ahogy ezt írom, és még mindig szégyellem magam. Sam rám mosolygott. Bármi másról feledkeztem is meg aznap éjjeli viselkedésemmel kapcsolatban, arra mindig emlékezni fogok, hogy elmosolyodott. Azt mondta: – Különben is, piszok jó színész vagy. Sokkal jobb vagy egy segédnél. – Azzal egy üveg sört nyújtott át nekem, és egyszeriben rólam, a karrieremről kezdtünk el megint beszélni. Nagyon hosszú ideig nem akadt még egy ilyen intenzív, bizalmas pillanatunk. Az évek során többször utaztam én keletre, mint ı nyugatra, hacsak nem kellett a Seattle-i Opera Nibelungok gyűrűje előadásáról írnia vagy riportot készítenie egy Los Angeles-i szimfonikus zenekar karmesterével. Három könyvet adott ki: az egyiket egy évéről, amit a Lincoln Center zenekar zenészeivel töltött, egyet Lou Harrisonról, és egyet – a kedvencemet – Verdi utolsó négy operájáról. Jó kritikát kaptak, de nem keltek el, és nem is maradtak forgalomban. A műteremlakás bérleti díját azonban ki tudta fizetni, és a Ceilidh magazin a legnagyobb meglepetésére virágzott. Időnként még külföldre is el tudták küldeni Samet, hogy írjon az angol vagy olasz zenei fesztiválokról. Évente négyszer meglátogatta a szüleit – akik rég nyugdíjba vonultak Fort Lauderdale-ben –, beszereltetett még egy plafonig érő könyvespolcot és szerzett egy macskát. A macskáról. Egy abesszin nőstény volt, majdnem gesztenyebarna, és már kiscica korában is egy topmodell lomha mozdulataival páváskodott. Sam Millamantnak nevezte el, Congreve romlott hősnője után. Mivel mindkét nı, akit elvettem, macskaszerető volt, Sam szakértőnek nevezett ki, és Millamant odaköltözésének első heteiben szinte mindennap felhívott. „Csak ül az almosládájában és bámul; ez normális?” „Molyokra vadászik a sötét földrészen… leállítsam?” „Jake, elvittem, hogy megkapja az injekcióit, és most dühös rám. Mennyi ideig tartanak haragot a macskák?” „Nem baj, ha pizzát eszik?” Millamant miniatűr pumává nőtt fel, a műterem uralkodó odaliszkjává, és valahányszor a padlón aludtam, megtisztelt kegyeivel. Általában hajnali háromkor. Ami engem illet, hamar elértem pályám csúcsát. Akár igazam volt Sam tehetségével kapcsolatban, akár nem, az enyémre hiába tettem fel a pénzem. Soha többet nem dolgoztam New Yorkban, leszámítva a nyári beugrásokat Uticában, és voltak időszakok, amikor egy szinkron, egy tévés karakterszerep, vagy egy szappanopera vendégszerepléséből származó maradékbevétel tartotta egyedül a fejem felett a tetűt. A számláimat főleg a színház, mostanában elsősorban a Pacific Rep fizeti; de az egyetlen hosszú távú színpadi szerep, amit játszot-

10

tam, egy 1890-es melodráma gazembere volt, amely megmagyarázhatatlan módon öt évig futott egy kis San Francisco-i színházban. Szinte pontosan egybevágott a második házasságommal; ugyanazon a héten lett vége mindkettőnek. Az a nejem rendező volt, méghozzá jó. Azt hiszem, most Az ifjúság édes madarát viszi színpadra Kínában. Mindenesetre jól-rosszul még mindig azt csinálom, amire alkalmas vagyok, és úgy élek, ahogy mindig is szerettem volna – csak épp nem annyira jól, mint elképzeltem –, Sam pedig nem. Ez nagyobb szakadék volt, mint a kontinens távolsága, amely elválasztott, de soha többet nem beszéltünk róla. Minden másról viszont igen, hétvégenként, amikor a percdíj lement – mindenről, a politikától kezdve az irodalmon és a világegyetem természetén át az áramszünetekig, és addig, vajon Oscar Alemán tényleg olyan jó gitáros lehetett-e, mint Django. Egészen Marianne-ig így voltunk. Nem, egészen Marianne utánig így folytattuk. Addig, míg összeköltöztek és Marianne két hónappal és öt nappal később elhagyta egy darabíróért, aki monodrámát írt neki Eleanor Duséről. Kölcsönkértem egy New York-i repülőjegyre, mert olyan furcsán csengett a hangja a telefonban. A kellemes, csemegeboltban elköltött vacsora során egész jól volt, mint ahogy a szokásos séta alatt is a Columbuson, huszonvalahány háztömbnyire el, majd vissza. Csak akkor csúszott szét, amikor már a lakásban voltunk, és megtaláltam Marianne egy hajkeféjét, és félvállról megkérdeztem, hová tegyem. Esetlenül átöleltem, míg sírt, Millamant pedig lejött a könyvespolcról, ahol általában lakott, hogy megszaglássza a könnyeit, és kemény, kerek kobakját az arcához dörgölje. Nagyon hosszú éjszaka volt, és nem tudom, hogy mondtam-e neki bármi jót vagy rosszat. Csak vele voltam, ez minden. Azután gyakrabban jött el Avicennába, mindig legalább egy hétvégét nálam töltött, egy futonon aludt, és ha próbán voltam, megelégedett a könyveimmel és a hanglemezeimmel; enyhe estéken kész volt sétára indulni – soha nem vesztette el teljesen a balett-táncosok összetéveszthetetlen kacsázó járását –, és ugyanúgy kedvelte a kényelmessé növekedett csendeket, mint a lusta, önmagukba visszatérő vitákat, amelyek addig tartottak, míg valamelyikünk el nem aludt. Emlékszem, hogy az utolsó látogatása idején az egyik nap éjfelén megkérdeztem: – Emlékszel, mit szokott mondani az apád, valahányszor meghallotta, hogy valamin vitatkozunk? Sam fölnevetett a sötétben. – „Azok ketten, már most olyanok, mint két alté kocker! Vénemberek, akik a parkban ülnek és Tennessee Williamsről és Mickey Mantle-ről veszekednek.” Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, és már sikerült minket beazonosítania. Mindenre emlékszem abból a látogatásából amikor egy egész hétre bevette magát a házamba, és eltökélten próbált leszokni a dohányzásról. A séták egyre hosszabbra nyúltak, hogy eltereljék a gondolatait a cigarettákról; nappal egész jól bírta, de az éjszakák nehezek voltak, ahogy a legtöbb reggelen a mosdóban terjengő szagból meg tudtam állapítani. Még így is szépen visszaszorította a dohányadagját, mígnem néhány nappal a hazautazása előtt már két félig elszívott cigaretta is elég volt neki, és akkor kimentünk a kedvenc karibi éttermembe, hogy megünnepeljük. Ő fűszerekkel töltött csirkét, én pedig ropa vieját rendeltem. Nem messze a házamtól van egy jeltelen sikátor, amely egy felüljáróhoz vezet, onnan pedig egy játszótérre, amely olyan nett és apró, mintha csak egy aranyozott viktoriánus tojásban található életkép volna. Vacsora után odasétáltunk, hosszú idő óta először beszéltünk burkoltan Marianne-ről, valamint az exnejeimről. Amikor megálltunk egy gyerekméretű ivókútnál, hogy igyunk, Sam azt mondta: – Tudod, ha jobban belegondolunk, hihetetlen, mennyi lehetetlen nővel akadtunk össze. Úgy értem, ahhoz képest, hogy csak ketten vagyunk. – Múzeumot alapíthatnánk – javasoltam. – Az Igazán Furcsa Kapcsolatok Múzeumát. – Ez beindított bennünket. Órákig körbe-körbe sétáltunk, felnyitottuk életünknek azt az egy részét, amelyet teljesen elzárva tartottunk barátságunk évei során. A védőügyvéd, a könyvesboltos, a

11

költő, a díszlettervező, a teherautószerelő – nem számít, melyikünk kivel gabalyodott össze; csak az, hogy románcaink szinte kivétel nélkül tévedések vígjátékaival végződtek, mi pedig ott maradtunk, hogy nyalogassuk a sebeinket és vállat vonjunk, sérüléseinket kényszeredett trófeák gyanánt mutogatva egymásnak. Nevettünk, prüszköltünk, és azt kérdeztük: „Micsoda?” meg „Ó, biztos csak viccelsz” és „Erről egy szót sem szóltál soha – ez önmagában egy egész szárny a múzeumból”, amíg a gyerekek és a szüleik mind haza nem mentek, és a mi hangunk maradt csak a kis parkban. Sam csak akkor mesélt nekem Emiliáról. – Túl fiatal – mondta. – Huszonhat és fél évvel fiatalabb nálam, Metuchenből, New Jerseyből származik, és nem zsidó, és ha a szádon kiszalad, Jake, hogy cafka vagy nyuszibogár, beverem a képed. Különben sem kellett volna megemlítenem. Egyáltalán nem hiszem, hogy ő a múzeumhoz tartozna. – Húha – mondtam. Rám nézett, mire azt mondtam: – Bocs, bocs, a húhát visszaszívom… csak még soha nem hallottalak így beszélni. Tehát. Talán őt elvennéd feleségül? – Te vagy az a fickó, aki nősülni szokott. Ha én házasodó fajta lennék, akkor mostanra már házas lennék. – Elhallgatott, és addig sétáltunk, míg el nem értünk a hintákhoz, a csúszdához és a mászókához. Leültünk a hintára, szórakozottan köröztünk vele kicsit, hagytuk, hogy cipőnk a földet súrolja. Sam azt mondta: – Emilia egy bergeni lapnak tudósít New Yorkból; így találkoztam vele egy évvel ezelőtt. Hétvégenként busszal bejön. – Még egy újságíró. Nem krokodil? – Istenkém, nem, egy igazi író! Ha lennének még igazi újságok, igazi karrier állna előtte. Állandóan mondom neki, hogy menjen a tévébe, de utálja… még a híreket sem hajlandó megnézni. - Hevesebben lökte magát előre, megragadta a hinta láncát és hátradűlt. – Jake, űrült dolog az egész, de nem furcsa. Csak őrült. – Válla fölött rám nézett, és váratlanul elvigyorodott. – De Millamant is kedveli őt. – Féltékeny vagyok – mondtam, és egy kicsit valóban az is voltam. Millamant nem sok embert kedvelt. – Hétvégékre marad? És működik? Mély alvó volt, és az embernek nagyon óvatosan kellett fölkeltenie, mert mindig csapkodva ébredt. Soha nem tudtam, miért. Sam ekkor felnevetett, – Mindennek a tetejében álmatlanságban szenved. Ő az egyetlen, akinek engedélyt adtam arra, hogy bármikor felébresszen. Működik. – Hűha! Tehát beköltözik? Sam sokáig nem válaszolt. Együtt hintáztunk a sötétségben, és egy hang sem hallatszott, csak a láncok lassú nyikorgása. Végül azt mondta: – Nem hiszem. Úgy gondolom, talán Marianne-nál elvesztettem a bátorságom. – Elkezdtem volna valamit mondani, de aztán nem tettem. Láncok, baglyok, néhány szentjánosbogár, az autópálya távoli moraja. Sam azt mondta: – Nem tudnám még egyszer végigcsinálni. És megint meg fog történni, Jake. Nem ugyanazon okokból, de megtörténik. – Ezt nem tudhatod – mondtam. – Néha működik az együttélés. Nálam nem… úgy értem, mindkét házasságom igazi vonatszerencsétlenség volt… de még úgy is megéltünk jó időszakokat, és tényleg működhettek is volna. Ha másmilyen a természetem, vagy Ellyé és Suzette-é más… Mindenesetre megérte. Azt hiszem, kár lett volna kihagyni. – Ez – mondta Sam, közben olyan pontos szünetet tartva, ahogyan régi hősünk, Noel Coward – a leglelkesítőbb vallomás a házasság intézményéről, amit valaha hallottam. Faliszőnyegre kéne horgolnod. – Könnyedén kiszökkent a hintából, és továbbsétáltunk, visszakanyarodva arra, amerről jöttünk. Egyikünk sem szólalt meg, mígnem a felüljáróra értünk, és lenéztünk az öböl keleti felén emelkedő dombok felé száguldó fényekre. Sam azt mondta: – Nem költözik be. Millamant annyira azért nem szereti. De szeretném, ha legközelebb, amikor New Yorkba jössz, találkoznál vele. Vele szeretném, ha találkoznál. Azt mondtam, nagyon szívesen, és hazasétáltunk. Két nappal később, a repülőtéren összeölelkeztünk és azt mondtam: – Viszlát legközelebb, Jake! – Nem emlékszem, mikor kezdtünk el búcsúzáskor nevet cserélni. – Legközelebb, Sam. Hívlak, ha hazaértem. – Fölvette a táskáját

12

és elindult a kapu felé, aztán megfordult, hogy még egyszer rám villantson egy gyerekkori vigyort. – Egy piedesztált tarts üresen a múzeumban! Sosem lehet tudni. – Azzal elment. *** Mint kiderült, ahogy a Kennedy reptérről Marianne East Side-i háza felé tartottam, Millamant nála volt. Az abesszin macska elém jött az ajtóhoz, és azonnal a vállamra ugrott, mint mindig, ha megérkeztem. Amióta legutóbb találkoztunk, jobb hátsó lábába belemélyesztette fogait a csúz, és háromszor kellett próbálkoznia, ami mindkettőnk számára egyformán fájdalmas volt. Megpróbáltam levenni, de Millamant nem engedte. Még jobban belém mélyesztette a karmait, és különös, éles hangot hallatott, amit még soha nem hallottam tőle, miközben állandóan az arcomhoz dörgölte a fejét. A szeme tágra nyílt és eszelős volt. – Nincs velem – mondtam. – Sajnálom, cica. Nem tudom, hová ment. Marianne – aki még mindig csupa szálldosó, vörös hajkorona és premierest volt, egészen aranyozott lábkörméig – közölte, hogy Sam nem hagyott hátra végrendeletet, és ez meglepett. Mindig sokkal rendszerezettebb volt, mint én, nem csak a lakását és a ruháit illetően, de úgy általában az életében is. A levelekre azonnal válaszolt; az iratszekrényben ábécérendben voltak az akták; mindig tudta, hol vannak a könyv- és magazinszerződései; és állandó orvosa és ügyvédje is volt, az utóbbi irodalmi ügynökként is működött. De az iratszekrényben nem volt végrendelet, és máshol sem. – Beszéltünk róla – mondta az ügyvéd szabadkozva. – Be akart jönni. Mindenesetre beszéltem a szülőkkel, és azt akarják, hogy ön legyen a végrehajtó. Az ügyvéd irodájából felhívtam Mike-ot és Sarah-t. törékeny rovarhangok voltak, amelyeket a kor, a távolság, a bánat és az űr statikus zörejei elfelhőztek. Igen, szerették volna, ha Sam végrehajtója leszek – igen, hálásak lennének, ha kitakarítanám a lakását, kibogoznám az ügyeit, és elintézném, hogy a rendőrség átengedje a testét, amint a halottkém jelentése megérkezik. Sarah anyám és apám után érdeklődött. A jelentés olyasmiket írt, mint: myocardialis infarctus és ventricularis fibrillatio; a halál szinte biztosan azonnal beállt. Samet a queensi Astroturf temetőben temettük el, hallótávolságban a Van Wyck autópályától. Mike-nak és Sarah-nak sikerült Fort Lauderdale-ből elintézniük a temetés előkészületeit, ami azt bizonyította, hogy elég jól emlékeztek rám ahhoz, hogy tudják: ha rám bízzák, a fiuk egy kukában vagy újrahasznosítóban köt ki. A temetésre a halottasház limuzinjával mentek: pislogva szálltak ki a bántó őszi napfénybe, sápadtan és aprón, hiába éltek annyi évet Floridában. Odamentem hozzájuk, hogy megöleljem őket, és volt egy percünk, hogy összefüggéstelenül motyoghassunk, aztán két sötét öltönyös férfi vezetésével elindultak a sírhoz. Én Marianne-nel mentem utánuk, mert nem volt senki más, akit ismertem volna. Nem lepett meg. Már régen megtanultam, hogy Sam szerette tökéletesen különválasztani a világokat, amelyekben mozgott – a zenét, a színházat, az újságírást, a balettórákat. Néhány barátja és kollégája nevét évek óta ismertem, de egyikkel sem találkoztam soha. Ugyanígy tudtam, hogy én testesítem meg az egész rejtélyes, homályosan csillogó nyugati parti világot, amelyben időnként eltűnt. Mostanáig mindez megfelelt nekem és szórakoztatott. Egy régi péntek esti pókerismerős tűnt fel a balomon, ahogy a koporsó mellett álltam Mike, Sarah és a sötét öltönyösök mögött. Kezet ráztunk, és ő azt suttogta: – Igen, tudom, elhíztam – , miközben én próbáltam felidézni a nevét. Sosem sikerült. A rabbi úgy nézett ki, akár egy kosárjátékos, és nem ismerte Samet. Általános halotti beszédet mondott, amely nem volt rosszabb, mint sok másik, amelyet végigültem, egészen addig, amíg csillogó kék szemét Mike-ra és Sarah-ra nem szegezte, és el nem kezdett arról beszélni, mekkora tovább élni, azután, hogy az embernek el kell temetnie az egyetlen fiát. Elfordultam és menekülési útvonalat kerestem. A fenébe, Sam, ha nem az első sorban kellene

13

ülnünk, most azonnal kilopózhatnánk, és mire bárki észrevenné, hogy eltűntünk, már a második sörnél tartanánk. De neki maradnia kellett, így aztán én is maradtam. Akkor pillantottam meg a magányosan álldogáló alacsony, sötét hajú nőt. Nem mintha fizikailag elkülönülve állt volna – abban a tömegben ezt lehetetlen úgy megtenni, hogy az ember a sírt és a rabbit is lássa –, de a magánya, a különállósága olyan szembeszökő volt, mintha bevásárlókocsit toló hajléktalan őrült lenne, aki egyedül van Istennel. A rabbit nézte, de nem látta és nem hallotta. Megveregettem Marianne karját, és elhúzódtam. Rendben, Sam. Látom. Közelről soványnak tűnt, és sápadtabbnak sötét haja és szeme miatt. Idősebbnek is láttam – nem vagyok jó az életkor meghatározásában, és egy iskoláslányra készültem bőr miniszoknyában, de ez a nı biztosan legalább huszonnyolc vagy huszonkilenc éves volt. Halkan azt mondta: – Ön Emilia. Soha nem árulta el a vezetéknevét. Amikor felém fordult, láttam, hogy az orra legalább egyszer eltört, és utána nem forrt össze rendesen. A hatás furcsamód vonzó volt, a dudoros orrnyereg erőt és érettséget kölcsönzött az arcnak, amelynek csontszerkezete még nem alakult ki teljesen. Csak a szeme volt felnőtt nőé, most éppen egy vénasszonyé. Egy intelligens, hétköznapi arc, amelyet a bánat megdöbbentően széppé varázsolt. – Rossi – mondta. – Emily Rossi. – A hangja halk volt, fojtottan színtelen, mint amikor az ember sírással küzd. – Kérem, lehetséges, hogy ön Jacob Holtz? – Sam Jake-nek hívott – válaszoltam. – Most már mehetünk. Ahogy elkezdtünk távolodni, megállt és visszanézett a rabbira, aki elmondta Mike-nak és Sarah-nak, mit éreznek a veszteségükkel kapcsolatban. A nyers föld illata körüllengett minket. Emilia csendesen azt mondta: – Elképzeltem, hogy odamegyek hozzájuk, beszélek velük, elmondom nekik, hogy én is szerettem Samet, hogy nem halt meg magányosan. De egyedül halt meg, és különben sem lett volna bátorságom. – Tarkója olyan védtelennek látszott, akár egy kisgyereké. Azt mondta: – Mindig Emiliának szólított. *** Végrehajtónak lenni lényegében azt jelenti, hogy ki kell takarítani. Jogi értelemben nem sok munkám akadt, miután a rendőrség végre feloldotta a pecsétet a lakáson, és átengedte Sam testét a temetéshez. Számlák kifizetése, bankszámla megszüntetése, bankkártyák érvénytelenítése, a neve átíratása Mike-éra és Sarah-éra, ki tudja hány számítógépben – milyen kevésre is van szükség ahhoz, hogy kitöröljenek minket a Nagy Adatbázisból. Elég egy mennyei billentyűnyomás, más nem is kell. Valakinek azonban ki kellett takarítania, és a háziúr szerette volna mielőbb üresen látni Sam lakását, hogy ismét kiadhassa negyedannyiért, mint amennyit Sam fizetett. Több mint három hétig minden napot a lakásban töltöttem, és egyre értelmetlenebb halmokba rendeztem a barátom ingóságait, aztán újrakezdtem az egészet egy új rendszer szerint meghatározva, mi menjen és mi maradjon. Mivel a telefon és az áram már rég ki volt kapcsolva, a hely hideg maradt, hiába tűzött be a nap az ablakon, és a nyüzsgő Columbus sétány olyan távolinak és elérhetetlennek látszott, hogy úgy éreztem magam, akár egy holdon rekedt űrhajós. Emily Rossi – Sam Emiliája – szinte mindennap eljött New Jerseyből, részleges alibiként elintéznivalókat fabrikálva magának. Általában dél körül érkezett a lakásba; bár néha hozott magával egy hálózsákot és egy magnót – valamint Millamantot, akit Marianne boldogan átengedett –, és ott aludt, majd munkába ment, mielőtt odaértem volna. Ez zavart, de Emilia szerette. – Mindig boldog voltam itt – mondta. – Ez volt a menedékem, Sammel. Olyan sokáig szeretnék itt maradni, amíg csak lehet.

14

Hálás volta a jelenlétéért, részben mert jóval kevésbé volt érzelgős nálam Sam tulajdonaival kapcsolatban. Nem mindegyiknél: egyszer ruhákat hajtogatott össze és tett félre adományozásra (a gengszteröltönyt leszámítva a ruhatárát egy átlagos brit miniszterelnök is hordhatta volna), és amikor visszaértem egy a sötét földrészre tett újabb kiruccanásomból, száraz szemmel előre-hátra inogva, szorosan arcához ölelt egy szürke selyeminget. – Amikor először átölelt – suttogta. – Nézd! – és úgy fordította az inget, hogy lássam az ujján a fakó barna foltok pettyeit. – A vérem – mondta Emilia. – Teljesen összevéreztem, de észre sem vette. Rámeredtem. Azt mondta: – Volt egy férfi. Szakítottam vele, mielőtt Sammel találkoztam volna. Követett. Egyik nap elkapott az utcán… a belvárosban, Port Authority közelében. – Gyorsan megérintette az orrát, aztán a bal szeme körüli területet. – Nem tudom, hogyan menekültem el előle. Ismertem valakit a Ceilidhnél, de nem emlékszem, hogy mentem oda. Csak az világos emlék mind a mai napig, hogy valaki átölel, megmossa az arcom, szelíden beszél hozzám. Sam volt az. Tovább forgatta a kezében az inget, és újabb vérfoltokat tárt elém. – Felhívta a rendőrséget, a mentőt, elkísért a kórházba. Amikor pedig nem voltak hajlandóak bent tartani, még egy éjszakára sem, hazavitt, enni adott, és átengedte az ágyát. Három napig maradtam. – Az etetés része ejt ámulatba – mondtam. – A többit előre láttam, de Sam nem főzött senkire. Még kávét sem csinált. – Kínai kaja. Mexikói kaja. Különleges csemegeként szusi. – Emilia ekkor elmosolyodott, és csak kicsit szipogott. – Gondoskodott rólam, Jake. Nem voltam hozzászokva, egy ideig igazán nyugtalanított. – Élesen elfordult tőlem, és a sarok felé nézett, ahol az ágy állt korábban. – De kezdtem hozzászokni. Mesélj még arról, milyen volt a középiskolában! Így aztán napról napra többet meséltem neki, miközben dolgoztunk és a lakás egyre üresebb, hidegebb és valahogy kisebb is lett. Beszéltem arról, hogy dalokat írtunk, együtt írtunk leckét, késő éjjel ostoba társasjátékokat játszottunk, és amikor a törvény szerint túl fiatalok voltunk még a belépéshez, megpróbáltunk beosonni a jazzklubokba. Mindent elmondtam neki arról, amit csak tudtam, milyen volt tizenhét évesen táncolni látni. Emilia cserében mesélt a Kalandokról. – A telefon késő éjjel megszólalt, én pedig meghallottam ezt a sziszegő, gonosz bolgár titkosrendőr-hangot, amely utasított, hogy másnap reggel kilenckor legyek a Penn állomáson vagy Grand Centralon egy rózsával a fogaim között, és keressek egy esernyőt, gumikacsát és egy összetekert Der Spiegelt tartó, napszemüveges férfit. Aztán mindketten az állomáson tébláboltunk, amíg össze nem találkoztunk, az emberek pedig megbámultak. Utána felszálltunk a vonatra valahová… Tarrytownba vagy Rhinecliffbe vagy Annandalebe… és mindvégig kémek voltunk az Orient expesszen. Ott töltöttük az éjszakát, folyón hajókáztunk, meglátogattuk a régi udvarházakat és múzeumokat, rettentően béna szuveníreket vettünk, és egyszer sem estünk ki a szerepünkből, amíg ki nem sétáltunk az állomásról… vissza a városba, a valódi életbe. És ez Kaland volt. Amikor a kirándulásaikról mesélt nekem, szeme egyszer sem lábadt könnybe, de nem látott többé sem engem, sem Millamantot, aki lekuporodva, lépésenként járta be régi otthonát, kísérteteket kergetve. Emilia tekintete ugyanezt tette. – Váltottuk egymást; egyszer autót béreltem, és elvittem Schoharie megyébe, Cobleskill közelébe a barlangokhoz. Ügynökök voltunk, akik nem beszélték egymás nyelvét, ezért más módszereket kellett kitalálni a kommunikációra. – Millamant az ölébe mászott, megpaskolta az arcát, és mancsait Emilia vállára tette. A lány félretolta, de a macska minduntalan visszajött és hevesen nyávogott.

15

Majdnem másfél évig tartott, egy-egy hét vakációval: az egyiket nemzetközi kémekként töltötték Saratoga Springsben, a másikat bérgyilkosokként, akik egy hírhedten romlott kingstoni színházkritikus nyomába eredtek. – Mindig idegenek voltunk valamilyen értelemben, mindig külföldiek, kívülállók, marslakók. Ez volt a Kalandok lényege: csak mi voltunk egymásnak, és a titkos küldetésünk. Az utolsó napon, amikor Sam minden holmiját összecsomagoltuk, eladtuk, elajándékoztuk, eladományoztuk vagy kidobtuk, és a lakás már a lélegzetvételünktől is visszhangzott, még utoljára bemerészkedtünk a sötét földrészre Sam gitárja után kutatva. Nem találtuk meg. Váratlan időpontokban még mindig rám tör az aggodalom, és azon töröm a fejem, vajon feladtae a gitározást amiatt, amit azon a régi, rossz estén mondtam neki. Felsöpörtem a padlót, miközben Emilia összeszedte a saját szemetét és cipőjével benoszogatta a szokatlanul viselkedő Millamantot az utazóládájába. Utána búcsúzóul összeölelkeztünk, majd feszengve és boldogtalanul hátraléptünk abban a hideg, üres lakásban. – Írj! – mondta. – Kérlek! – Bólintottam, és Emily azt mondta: – Most már csak veled tudok beszélgetni róla. Megint megöleltem. Millamant a ládában olyan hangot adott ki, mint egy beragadt szemétledobó, és Emilia felnevetett, lehajolt, hogy megszidja a rácshálón keresztül. Sötét haja szürke volt a portól, de abban a pillanatban még a szeme is nagyon fiatalnak tűnt. *** A következő évben – talán kettőben – több levelet váltottam vele, mint Samen kívül bárkivel, és ide tartoznak azok is, akiket levettem felségül. Elképzelni sem tudom, hogyan egyeztette össze ezt a teljesítményt az újságnál végzett munkájával; még nekem is nehéz volt megoldanom – különösen, amikor elkezdődtek a Karácsonyi ének próbái –, hogy Bob Crachit elviselhetetlenül jóindulatú tudatából saját durcás gyászomba süppedjek vissza. A nyomorult Crachit után pedig Dr. Chasuble jött, Mr. Peachum, Vanderhof nagyapó, a Szent Johanna Warwickja… jobban belegondolva nem is volt rossz szerepsorozat. Bár legalább egy olvasópróbán felolvashattam volna Macheathet. Így is hetente kétszer-háromszor írtam Emiliának, az ő és a magam kedvéért előástam olyan rég elfeledett emlékeket, mint Sam ifjonti félelme, hogy ismét eljönnek az FBIügynökök, hogy megint kikérdezzék az apját tízperces tagságáról a Kommunista Pártban. Szakadozott, koszos kartondobozokat túrtam fel, hogy megtaláljam az együtt írt dalok töredékeit. Egyszer éjjel fel is ébresztettem, amikor felhívtam, hogy elmondjam neki egy emlékemet próbálkozásunkról a horgászattal, kint Sheepshead-öbölben, ami nem várhatott reggelig. Nem volt racionális, de váratlanul megijedtem, hogy újabb negyven évre elfelejtem. Emilia arról írt, hogy milyen Kalandok nélkül élni. Mesélte, hogy a munkában vagy otthon úgy veszi fel a telefont, hogy tudja, a világon bármilyen hangot hallhat, kivéve az őrült bolgár kém suttogását, aki nevetséges csínyekre csábítja a Catskills-hegység sötét erdőségeibe. De nem hiszem el ezt sem. Nem hiszem, hogy ő lesz a telefon másik végén, ugyanakkor azt sem bírom felfogni, hogy soha többet nem hallom a hangját. Semminek sincs értelme. Végzem a dolgomat, hazamegyek, megfőzöm az ételt, megeszem, felveszem a telefont, amikor csörög, de valójában mindig a következő hívásra várok… Egyszer ezt írta: „Köszönöm, hogy mindig Emiliának hívtál. Nagyon szerettem – szenvedélyes és kalandszerető volt, teljesen más, mint Emily. Biztos voltam benne, hogy Emilia meghalt Sammel együtt, de most már nem tudom. Talán mégsem.” Ami engem illet, mivel jórészt éjszaka írtam, gyakran az elhúzódó próbák után, és eléggé elfáradtam ahhoz, hogy az emlékezet és a nyelv elkeveredjen az álmokkal, a történetek, ame-

16

lyeket Samről és magamról meséltem, igazzá lettek, akár a főnixek, képzeletbeliek, akár a számítógépek. A dolgok, amiket megtettünk, együtt úsztak azokkal, amelyeket mindig is meg akartunk tenni, amelyekről úgy éreztem, meg is tettük volna őket, ha Emilia elhiszi. Felidéztem neki azt az alkalmat, amikor Sam megsemmisített egy iskolai zsarnokot egy olyan maró feleseléssel, hogy ha valóban kimondta volna, mindketten meghalunk. Még egy saját Kalandot is előástam, amelyben ünnepelt orosz költőt (akit természetesen Sam ismert fel, amikor átment a Kilencedik sugárúton) követtünk vissza a hoteljéhez, és aztán – Sam unszolására – másnap kora reggel visszatértünk, hogy a lift körül őgyelegjünk, míg le nem jött a reggeliért, amit aztán vele együtt költöttünk el. „Néhány nap múlva disszidált, és egy egyetemi állást kapott San Diegóban. Sam mindig úgy érezte, hogy a gyümölcsös müzli miatt történt.” Sam tényleg észrevette a költőt az utcán, és valóban követtük, amíg nyomát vesztettük a Macy’snél. Az orosz költők pedig tényleg disszidáltak, és talán az egész éppen így esett. Miért ne történhetett volna meg? Amit Emilia keresett Samről szóló emlékeimben, amire szüksége volt, hogy éljen, nem sokban különbözött attól, amire én vágytam még mindig: nem tényekre, hanem a tények alatti, körötti és azokon túli bizonyosságra. Nem az események felmondására – még őszinteségre sem –, csak igazságra. Az önéletrajzoknak is megvan a maguk helye, de nem táplálnak. *** Emilia fáradtan érkezett meg az oaklandi reptérre, olyan aprónak és szélfúttának látszott, mint Sam temetésén. A szeme azonban ragyogott, és amikor elmosolyodott, amint felismert, láttam, ahogy a barátommal, a szerelmével, találkozik Penn állomáson, hogy újabb Kalandra induljanak. Az a mosoly nem teljesen nekem szólt. Millamant a jelek szerint jámborul tűrte a repülést New Yorkból – nem zaklatta fel még az összevissza verődés sem a poggyászok futószalagján. Amikor a házamban kiengedtem a ketrecből, nem mutatta az idegen környezetbe helyezett macskák szokásos idegességének jeleit: itt kinyújtózott, ott végigsétált, lustán megvizsgált ezt meg azt, mintha újra megismerkedne mindennel, végül összegömbölyödött az egyetlen jó székben, és szemmel láthatólag arra várt, hogy elkezdődjön a műsor. Emiliára néztem, aki vállat vont, és azt mondta: – Mint a mosógép, amikor megérkezik a szerelő. Várj! Látni fogod. – Mit? Mi a baptista pokolra várunk? – Vacsorára – jelentette ki Emilia határozottan. – Vigyél el abba a karibi étterembe… nem tudom a nevét. Ahová Samet vitted el. Nem jártam ott, amióta megünnepeltük, hogy napi két cigarettára leszokott. Ismét ropa vieját rendeltem. Nem emlékszem, Emilia mit evett. Samről beszélgettünk, és a lány munkájáról a Bergen megyei újságnál – nemrégiben állami újságírói kitűntetést kapott egy gyerekmegőrzőkről írt cikksorozatért –, én pedig részletesen beszámoltam a Pacific Rap új művészeti vezetőjének szakmai és társasági hiányosságairól. Millamantról egyáltalán nem beszéltünk. Az este meleg volt, és csillogó, tökéletes félhold lógott az égen, amely túlságosan ragyogott a méretéhez képest. A hosszabbik úton sétáltunk haza, hogy megmutassam Emiliának a kis parkot, ahol Sam mesélt róla. Beleültünk a hintákba, akárcsak Sammel, és a lány elmondta: – Tudod, letagadta a korát. Nem jöttem rá, amíg nem árultad el. Hogy két hónappal fiatalabb vagy. Hét évet elhallgatott, mindvégig, amíg ismertem. Mintha bizony számított volna. Vacsorához ittam egy második margaritát. Azt mondtam: – Két hónappal és tizenegy nappal volt idősebb nálam. Mindketten közvetlenül hajnali három után születtünk, mesélte? Én másfél unciával nehezebb voltam. – És azzal, huss, már sírtam is. Nem elkezdtem, hanem már sírtam, és úgy éreztem, mindörökké sírni is fogok. Emilia szó nélkül átölelt, ahogyan én karoltam át Samet, amikor ő zokogott ugyanilyen reménytele-

17

nül és végeérhetetlenül. Fogalmam sincs, mennyi ideig tartott. Miután véget ért, a hátralevő utat már csendben tettük meg, de Emilia belém karolt. Otthon leültünk a konyhába (amely nagyobb és kényelmesebb, mint a nappalim) két capuccinóval. A rendező exfeleségem elvitte a zongorát, de a presszófőzőhöz ragaszkodtam. Emilia azt mondta: – A repülőgépen gondolkodtam… te meg én már régebb óta ismerjük egymást, mint ahogy Samet ismertem. Olyan kevés időnk volt. – Olyan dolgokat tudtál meg róla, amelyek kiderítésére negyven év alatt sem kerítettem idıt. Azt hittem, miénk az örökkévalóság. Emilia egy darabig hallgatott és a kávéját szürcsölte. Aztán nagyon halkan, rám sem nézve azt mondta: – Látod erre nem gondoltam. Bizonyos szempontból mindig megértettem, hogy számunkra nincs boldog végkifejlet. Soha nem vallottam be magamnak, de tudtam. – Akkor egyenesen rám nézett, a tekintete tiszta és felhőtlen volt, de a szája túl egyenes, túl eltökélten uralt. – Azt hiszem, ő is tudta. Erre nem tudtam válaszolni. Még egy keveset beszélgettünk, aztán Emilia lefeküdt. Én későig fent maradtam, és meg egyszer elolvastam a Megtört szívek házát – nem mintha bárki is felkért volna Shotover kapitány szerepére, de a készenlét fontos –, megint hiábavalóan körülnéztem Millamant után, aztán én is eltettem magam éjszakára. Mélyen és elégedetten aludtam, érzésem szerint talán tizenöt percig, amikor Emilia felrázott ritka álmaim egyikéből, amelyben tudtam a szövegemet, és sürgetően suttogta: – Jake, Jake, gyere, nézd meg, siess, ezt látnod kell! Jake, siess, ez ő! A félhold olyan fényesen verődött vissza a konyhaasztalról, hogy láttam a ragacsos köröket, ahol a kávéscsészék álltak. Emlékszem erre, mint ahogy a hűtő remegő zümmögésére és a csepegő csap pergésére is, és a halk, kaparászó zörejre, amelyet nem tudtam azonnal elhelyezni. És emlékszem Millamant táncára. Az asztal nagy, öregebb, mint én, és már attól megdől, ha az ember rátámaszkodik, nem beszélve a táncról. Azt sem tudom, hogy mászott fel Millamant a reumás hátsó lábával, mégis ott lebegett, pörgött, erre bukfencezve, arra vitorlázva, egyik pillanatban kismacskaként, a másikban papírsárkányként; olyan könnyedén és pontosan mozgott, hogy az asztal egyszer sem ingott meg, hanem inkább hihetetlenül gyorsan mozgónak tűnt, miközben Millamant kedve szerint, lassan libegett fölötte, pontosan annyi ideig függve a levegőben, ameddig akart. Olyan öreg volt, hogy hátsó karmai nem húzódtak vissza teljesen – ez volt a kaparászó hang – , de úgy táncolt, amilyennek az emberek mindig is megálmodták a táncot, de soha nem sikerült megvalósítaniuk, még a legjobbaknak sem. Senki nem táncolt még úgy, mint Millamant. Egyikünk sem bírta elszakítani a tekintetét, de Emilia közel hajolt és azt suttogta: – Háromszor láttam. Képtelen voltam beszélni róla a telefonban. – Az arca teljesen színtelen volt. Millamant olyan váratlanul torpant meg, hogy Emilia meg én mindketten az asztal felé hajoltunk, mintha csak a bolygó állt volna meg. Millamant négylábra ereszkedett, az asztal széléhez sétált, és ránk nézett kortól majdnem teabarnává sötétedett, egykor aranyszín szemével. Lihegve kapkodta a levegőt, és egész testében remegett. Azt mondta: – Emilia. Jake. Hogy mondjam el, milyen volt? Beszélni hallani egy macskát – hallani, ahogy egy macska a nevünket mondja –, hallani , ahogy eltéveszthetetlenül Sam hangján, ami mégsem Samé, még csak nem is igazi hang, kimondja őket? A szája enyhén nyitva maradt, de az állkapcsa nem mozgott: a szavak átáramlottak rajta, nem pedig belőle törtek elő. Hajlítás és hanglejtés nélkül érkeztek, házi angol akcentusnak még a nyoma sem érződött. Millamant azt mondta: – Jake! Töröld meg a szemüveged!

18

Szemüveget hordok, kivéve a színpadon, és a lencse mindig koszos, és észre sem veszem. Samet mindig az őrületbe kergette. Levettem a szemüvegemet. Millamant – vagy, ami Millamantot használta – azt mondta: – Szeretlek, Emilia. Emilia lélegzetvétele mellettem elhallgatott. Nem mertem ránézni. Csak arra voltam képes, hogy ostobán azt hebegjem: – Sam? Sam? Hol voltál? Sam, tényleg ott vagy? Millamant ekkor szinte felvonta szemöldökét, ami lehetetlennek tűnt, mivel a macskáknak nincs szemöldökük. A macska – Sam – tökéletesen tisztán azt kérdezte: – Szeretnéd, ha integetnék? – Azzal felemelte mellső mancsát, hogy felém intsen. Füle furcsán forgott és gyűrődött, mintha olyan valaki próbálná hátrasimítani, aki mit sem tud a macskák fülének működéséről. – Ami pedig azt illeti, hogy hol voltam… – a szótagok színtelen fonala kicsit megakadt – jön-megy. Beszéljetek hozzám! Emilia arca még mindig annyira sápadt volt, hogy arccsontján a szín törzsi hegként különült el. Nem tudom, én hogyan festettem, de képtelen voltam hangot kiadni. Emilia kinyújtott kézzel egy lépést tett előre, de Millamant azonnal elhátrált. – Beszéljetek hozzám! Kérlek benneteket, beszéljetek! Mondjátok el, miért vagyunk mindannyian itt, mondjatok el mindent! Kérlek! Így aztán Emilia és én a konyhában ülve beszéltünk egy öreg macskához, ahogyan drága, elveszett barátunkhoz beszéltünk volna, és komolyan elmeséltük neki hétköznapi híreinket a munkáról és a családról, a kis utazásokról és tépelődésekről, a szüleiről Fort Lauderdale-ben, hogy mi történt velünk az elmúlt két évben. Hangunk egymásba botlott, gyakran még mindig hitetlen örömkönnyekbe fúlt, aztán azonnal szaggatott kuncogásba váltott, amikor meghallottuk magunkat, ahogy azzal nyugtatjuk Millamantot: – Pocsék két színházi évad volt… abszolúte semmi nem volt, ami tetszett volna neked. – Millamant egyikünkről a másikunkra nézett, a szeme vad figyelemmel villogott, és néha marionettbábuként bólintott. Emilia fájdalmasan szorongatta a kezemet, de mosolygott. Soha többet nem láttam még egy olyan mosolyt, mint Emiliáé. Azt mondta: – Jake és én egyfolytában irogattunk egymásnak, telefonáltunk, mindent elmondtunk, amire csak emlékeztünk… olyasmiket, amikről nem is tudtuk, hogy emlékezünk rájuk. Olyasmiket, amikre talán még te sem emlékeznél. Sam, annyira hiányoztál nekünk! Hiányoztál. – Amikor ismét kinyúlt, Millamant egy pillanatra kikerülte az érintését; aztán megadta magát, és elpihent Emilia kezei között. A száraz, reszelős hang azt mondta: – A fülem mögött. Végre egy test, amelyben táncolhatok, de a vakarózást még nem fejtettem meg. Egy darabig senki sem szólt semmit. Emilia teljesen belefeledkezett Millamant simogatásába, én pedig egyre inkább botrányos kukkolónak éreztem magam. Nem kellett Emilia arcára néznem, sem hallgatnom Millamant dorombolását; elég volt látnom a vágyódó kezeket, ahogy a ritkás, foltos bundát simogatták, és máris úgy éreztem magam, mint egy kém, aki éppen teljesen bizalmas jelenetet les meg. Amikor ideges vagyok, tréfálkozom. Azt mondtam Emiliának: – Vigyázz… lehet, hogy dibbúk. Annyira rá vallana! Emilia, aki nem ismerte a jiddis szót, meglepetten nézett; Millamant azonban kurtán, megvetően nyávogott, Sam régi istenkém! pihájának macskamegfelelőjeként. – Hát persze, hogy nem vagyok átkozott dibbúk! Nem olvasol Singert? A dibbúk kóbor lélek, démonok kergetik át a világegyetemen… testre van szüksége, ahol elrejtőzhet. Ez rám nem áll – engem senki nem kerget. – A hang másodszor is tétovázott kissé. – Talán csak ti ketten.

19

Emiliára néztem, vártam, hogy megszólaljon. Amikor nem tette, végül azt motyogtam – éppolyan sután, mint ahogy itt olvasni: – Szükségünk volt arra, hogy rólad beszélhessünk. Nem volt senki más, akivel lehetett volna. – Ha Jake nincs… – mondta Emilia. – Sam, ha Jake nincs, ha nem ismer föl a temetéseden… – csak egy pillanatra akadt el a lélegzete a szónál –, Sam, akkor én eltűntem volna. Továbbmentem volna, mint mindenki más, de eltűntem volna. Millamant látszólag alig figyelt rá. Elgondolkozva azt mondta: – Megáll az eszem! Éhes lettem. – Készítek egy quesadillát – mondtam, örültem, hogy valami gyakorlatiasat tehetek. – Sajt és hagyma felkockázott Ortega csilipaprika… még mindig van egy dobozzal a legutóbbi ittjártad óta. Tíz perc alatt meglesz. A tekintet, amit Millamant és Emilia rám vetettek, színtisztán macskás volt. Azt mondtam: – Ó! Rendben. Nedves- vagy száraztáp legyen? Az életben semmi – még Shakespeare sem – készíti fel az embert kellőképpen arra az élményre, amikor kinyit két éve halott, legjobb barátjának egy konzerv marhahúsos Whiskast. Millamant a viharvert kőtálkához sompolygott, amelyet Emilia hozott magával New Yorkból, egyszer megszimatolta az ételt, aztán olyan falánksággal vetette bele magát, amilyet sem Samnél, sem nála nem tapasztaltam soha. Hókotróként vágta magát keresztül a vörösesbarna masszán, majd körülnézett, van-e még. A táljába kapartam a maradékot, és nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: – Különben is, hogyhogy éhes vagy? Te ízleled meg ezt a cuccot, vagy csak Millamant? – Érdekes kérdés. – Az abesszin macskának Whiskas volt az orrán. – Millamantnak van szüksége ételre… Millamant kapja a táplálékot… de kezdem érteni, miért szereti. Nagyon furcsa. Mint egy íz emlékének kísértete. Egy csipetnyi szerecsendió jót tenne neki. Belefeledkezve visszabukott a falatozásba, mi pedig Emiliával olyan egyforma zavarral néztünk össze, hogy nem volt szükségünk szavakra, úgy éreztük, soha többet nem is lesz. Emilia végül kibökte: – Most mit tegyünk? – Én pedig azt feleltem: – Mint egy válás. Kitaláljuk, kié a gyámság, és kié a látogatási jog. Emilia azt mondta: – Nem hozzánk tartozik. Millamant Sam macskája, és ő… visszatért. – Megszállta, mondhatni. Jól van. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy macska-e egyáltalán, most, hogy Sam az albérlője. – Rájöttem, hogy hajszál választ el a hisztériától, és az is egyre vékonyodik. – Emilia, jobb ha te viszed őt… őket… magaddal. Én színész vagyok, abból élek, hogy színlelek, és nekem ez túl sok a valóságból. Vidd haza Millamantot… én pedig azt csinálom, hogy hétvégenként jelentkezem, ahogy Sam és én szoktuk. – Nem tudom, mit mondott volna Emilia – a tekintete arra szavazott, hogy abban a pillanatban felkapja Millamantot és meginduljon a reptér felé –, ám a macska éppen akkor fölnézett a táljából, hogy azon a gépies hangon, amelyet Samének kezdtem elfogadni, megjegyezze: – Nyugalom, Jake! Már megint túljátszol. Színészi erősségeim egyike, hogy soha nem játszom túl a szerepet. Ő középiskola óta pontosan háromszor látott színpadon, erre azt hiszi, a stílusom szakértője. Még mindig hebegtem felháborodásomban, amikor Millamant leült a konyha küszöbére, farkát hátsó lába köré tekerte. – Nos – mondta a hang. – Visszatértem. Az, hogy honnan tértem vissza… – és egy pillanatra megtört a hangja, Millamant vén szemének írisze és bogara között pedig minden átmenet eltűnt – hogy honnan tértem vissza, az nem önthető szavakba. Nem tudom, valójában mi vagy hol van… vagy éppen mikor. Nem tudom, hogy kísértet vagyok-e vagy zombi, vagy valami súlyosan zavart lélek. Ha dibbúk volnék, legalább tudnám magamról, hogy az vagyok, az is valami. – Millamant lenyalta az orráról a Whiskaspöttyöt. – Mindenesetre itt vagyok,

20

akár tetszik, akár nem. Tudok beszélni, táncolni… ó, Istenem, tudok táncolni… és ismét együtt vagyok azzal a két emberrel, akik ezen a világon megidézhettek. Vagy akármi is volt az, amit tettetek. Hirtelen mosakodni kezdett, és olyan nyomatékosan csinálta, hogy már-már mondtam valami célzatosat a hosszúra nyújtott drámai szünetekről, ám ekkor Sam ismét megszólalt. – De meddig? Bármelyik pillanatban eltűnhetek, vagy élhetek addig, ameddig Millamant… és ő is bármelyik percben meghalhat. Akkor mi történik? Megyek vele a cicamennyországba… vagy Jake turmixgépében találom magam? Vagy Emilia egyik vitorláshalában? Mi történik akkor? Senki nem válaszolt. Millamant fölegyenesedett a hátsóján ülve, míg végül úgy nézett ki, mint egy klasszikus egyiptomi szobor Básztetről, a macskaistennőről. Sam nagyon halkan azt mondta az állat szájával: – Nem tudjuk. Nincs elképzelésünk sem. Bárcsak valaki elolvasta volna a használati utasítást! – Nem volt használati utasítás - mondtam. – Nem tudtuk, hogy megidézünk… nem tudtuk, hogy teszünk bármit is azon kívül, hogy hiányolunk és megpróbáljuk tőlünk telhetően megvigasztalni magunkat. - Kezdtem lecsillapodni, és furcsamód bosszús lettem tőle. – Nem mindenkinek jutnak olyanok, akik annyira erősen vágynak utána, hogy visszahozzák a halálból. Sajnálom, ha felébresztettünk. – Ó, ébren voltam. – A hideg hang még mindig halk és távoli volt. – Vagy talán nem igazán ébren, de az ember nem is képes teljesen elaludni. Jake… Emilia… Nem tudom leírni, milyen. Még abban sem vagyok biztos, hogy a halál-e… vagy talán ez az, talán tényleg ilyen a halál. Nem tudom megmondani. – Ne is – suttogta Emilia. Megint fölvette Millamantot, és a mellkasához szorította, de nem simogatta meg. Sam azt mondta: – Olyan, mint a mák a tévében, amikor a kábelt kihúzzák. Az emberek csak ülnek, nézik a képernyőt, és várják, hogy visszajöjjön a kép… egy órát is ücsörögnek, többet is akár, várják, hogy az örvénylő, sistergő szemcsék ismét arccá, kocsivá, müzlisdobozzá álljanak össze… bármivé. Gondoljatok bele, milyen érzés lehet egy olyan szemcsének lenni! – Egy darabig nem szólt többet, majd hozzátette: - nem olyan, de azért próbáljátok meg elképzelni! Ezután Millamant elaludt Emilia karjában, és a vendégszobába vittük az ágyba. Másnap negédes elégedettséggel sompolygott ki, megosztozott Emiliával a joghurton, megtetézte egy konzervnyi csirkefalattal, ismét elaludt egy illatozó frissen szárított ruhahalmon, majd felébredt, megkeresett a nappaliban, fürgén az ölembe ugrott, és kiadta a parancsait. Az ember legjobb barátjának hasát simogatni és vibráló torkát vakargatni egy teljes órán át talán még furább, mint válaszolni arra, ha még több macskakaját követel. Még mindig nem vagyok biztos benne. Aztán azon a hangon, amely nem az övé volt, és nem is emberi, mégis valamiképp Sam volt, azt mondta: – Abban az esetben, ha nem mondtam volna, nagyon örülök, hogy látlak, Jake. – Én is örülök, hogy látlak. – Amikor beszélgetni kezdtünk, abbahagytam a simogatását; helytelennek éreztem. – Csak azt kívánom, bárcsak… láthatnálak. Sam nem nevetett – nem hiszem, hogy egyáltalán képes lett volna rá –, de valami különös, morgó hullám végigfutott Millamant testén. – Meglepsz. Tehát nem úgy tervezted, hogy bolhásan és szőrgombócokkal együtt hozol vissza? – Mint a régi szép időkben – mondtam, és Millamant ismét hullázott. – Igazság szerint könnyebb így elfogadnom téged, mintha valamilyen más személy testében bukkantál volna föl. Mindig sok közös vonásotok volt Millamanttal.

21

– Ugye? – Egy pillanatra a hangja szinte elveszett Millamant mély dorombolásában. – Mindketten imádjuk a barackjughortot, és szeretjük a magunk feltételei szerint megkapni a dolgokat. De a legjobb napon sem tudtam úgy táncolni, mint Millamant. Jake, te nem tudod… amikor kiscica volt és a lakásban ugrált és szökdécselt körbe-körbe, órákig bámultam, és azon gondolkoztam, nincs-e túl késő, meg tudok-e tanítani még a testemnek valamit tőle, amit mástól sosem tudnék ellesni. Még most is, hogy öreg, el sem tudod képzelni, milyen érzés… – Olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem Millamant ismét elszundikált; de aztán váratlanul megszólalt: – Jake! Lehet, hogy vissza kéne küldenetek. Emilia a vendégszobában volt, telefonon beszélt a szerkesztőjével New Jerseyben, ezért csak az én állam esett le. Amikor ismét visszanyertem a szavakat, azt kérdeztem: – Visszaküldeni? Még azt sem tudjuk, hogyan idéztünk meg, és neked fogalmad sincs arról, hol az a vissza. Nem tudnánk visszaküldeni sehová, ahová nem visz vonat. – Millamant felől nem érkezett szőrös hullám. – Miért akarnád? Elhagynál bennünket? – Soha többet nem akarok elmenni. – Millamant tompa karmai erősebben vájtak lábamba, mint amennyire képesnek kellett volna lennie rá. – Ha egy patkány, ha egy csótány testében élnék, akkor is itt akarnék maradni veled és Emiliával. De furcsa érzés itt lenni. Nem rossz, de… nem helyes. Nem arra értem, hogy egy macskában élek… hanem arra gondolok, hogy még mindig én vagyok, Sam Kagan, és még mindig tudatában vagyok annak, hogy Sam Kagan vagyok. Akárhogy nézzük is, ez egy átkozott túlvilági élet, Jake, márpedig én nem hiszek a túlvilágban. Élve vagy halva, de akkor sem hiszem. – És ha része vagy a máknak a tévéképernyőn, az előrelépés? Az helyes? Sam egy ideig nem válaszolt. Millamant álmosan dorombolt a kezem között, a Betty Boop órám tiktakolt (a nap bizonyos időszakaiban szinte elképzeli az ember, ahogy charlestont táncol), és a hálószobában Emilia nevetett valamin. Végül Sam azt mondta: – Tudod, nem hiszem, hogy mindig is tévémáknak kellett volna lennem. Több várt rám. Nem tudom megmondani, honnan tudtam. Csak tudtam. Hátsó lába egyik karmát kiakasztottam a combomból. – A purgatórium, mint a kábelrendszer egyik funkciója. Hülye módon bár, de van értelme. Sam azt mondta: – Volt ott több is. Nem tudom, hogy vesztettem-e bármit, de még több minden várható volt. Ha pedig ez a túlvilág, akkor a szó valami olyasmit fed le, amiről soha nem beszéltek nekünk. Nem hiszem, hogy illene rá szó… arra, amire vártam. De az nem ez volt. Emilia akkor letette a telefont és átjött hozzánk, Millamant pedig elhallgatott. Leugrott az ölemből, egy tíz évvel ifjabb macska tökéletes nyegleségével érve földet, és táncolni kezdett. Előző éjjel önmagának táncolt – legalábbis, míg fel nem bukkantunk –, ezúttal teljesen nekünk: Sam örömtől repesve vágott fel előttünk, az egész szobát színpadként használta, ahogy Millamant széktől könyvespolcig úszott a levegőben, majd szitakötőként villant meg a szekrény és a sztereó körött, ahogy egy sor kazetta kasztanyettaként vibrálni kezdett. A bútoraimat használva táncpartnerként megpördült három láb magas joruba fétisem körül, Gene Kellyt utánozva az Ének az esőbenből; majd pörgő ugrásokkal körbeforgott a szobában, túl lassan egy folyékony, érzéki macskához képest – ki-be keringőzött redőnyeim csíkos árnyékaiból. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam így táncolni Samet: annyira magabiztos volt, hogy szabadjára engedhette a testét. Millamant helyből induló piruettek váratlan, lenyűgöző sorozatával fejezte be táncát, majd egy jetével Emilia ölében termett, ahol dorombolt, lihegett, és nem szólt semmit. Emilia megsimogatta, és rám nézett, és mi sem szólaltunk meg. Utána egyikünk sem beszélt arról, hogy Emilia hazavigye-e magával Samet. Mind a tíz nap szabadságát úgy töltötte a házamban, mintha örökölt volna. A szomszédaim sunyi mosolyai, groteszkül forgatott szemei és sietős „minden oké” jelzései nyilvánvalóvá tették, mi a véleményük a friss husiról. Nem igazán kárhoztatom őket: szinte sosem mentünk ki, csak egy-egy étkezés vagy kurta séta erejéig, és amikor egyáltalán láttak bennünket, úgy tűnhetett, hogy

22

teljesen egymásba feledkeztünk. De mit gondoltak volna az együtt töltött órákról, nappalokról és éjjelekről, amikor figyeltük, hogyan táncolja körbe a házamat egy öreg abesszin macska, nem beszélve arról, vitatkoztunk is a cicával a túlvilágról és az utolsó világbajnokságról… nem, ha elárultam volna nekik, a szívük szakadt volna meg. Roppant unalmas környék az enyém. Soha nem volt esély arra, hogy bármi is történjen Emilia és köztem. Túl szorossá vált a kapcsolatunk ahhoz, hogy szeretők legyünk: szinte testvérek voltunk Samben, ha van ennek így értelme. Egyszer, a látogatása félidején, éppen a ruháit vasalta a konyhában, amikor bementem, hogy megtöltsem a macska tálját és vizestálkáját. Némán nézett, amíg nem végeztem, aztán váratlanul, félig fojtott hevességgel kitört: – Utálom ezt! Nem bírom nézni, ahogy ezt csinálod, hogy lerakod neki az ennivalót. Ez nem… – és mintha küzdelmet vívott volna tulajdon torkával a szóért – nem becsületes! Egymásra meredtünk a vasalódeszka fölött. Lassan azt mondtam: – Nem becsületes? Hogyan jön ide a becsület? – Ezt mondtam volna? – Szórakozottan megdörzsölte homlokát kézfejével. – Nem tudom, nem tudom, mit gondoltam. Ha ő Sam, akkor nem kéne a földről ennie, és ha Millamant, akkor Samnek nem lenne szabad állandóan táncoltatnia. Öreg már, Jake, és reumás, Sam pedig úgy táncol vele, mint ahogy egy gyerek repteti és ütközteti össze a játékait. És olyan gyönyörű, ő pedig annyira boldog… és én sosem láttam még táncolni, úgy nem, mint te, és nem tudom elhinni, milyen szép… Nem kezdett el sírni. Emilia nem sír. Az történik, hogy elveszti a beszédképességét – amikor Sam meghalt, három napig nem bírt megszólalni –, és az a néhány hang, ami kiszökik belőle, az sem rád, sem rám nem tartozik. Odaléptem hozzá, ő pedig beletemette arcát a foszlott, szürke kardigánba, amit a ház körül viselek, és csak álltunk ott, beszéd nélkül. És igen, volt egy pillanat, amikor szorosan átölelt, és hátrahajtotta a fejét, hogy egymásra nézhessünk. Nagyon fáztam, és az ajkam fájdalmasan bizseregni kezdett. De egyikünk sem mozdult. Ott álltunk, és hagytuk, hogy elmúljon a pillanat, éreztük is, ahogy eltelik, és a hangtalan választól még jobban összetartoztunk, mint bárhogyan máshogy lehetséges lett volna. Emilia folytatta a vasalást, én pedig kivittem a szemetet és kifizettem néhány számlát. Aztán valamennyi időt Millamant tanulmányozásával töltöttem. A macskán nem látszott, hogy szenvedne, és nem tiltakozott láthatólag az ellen sem, hogy éjjel-nappal a házamban ugráltassák, röptessék és lebegtessék. A rossz hátsó lába azonban észrevehetően sántább volt, mint valaha; szemét véraláfutás csúfította, karmai töredezettek és hasadozottak voltak. Sam vendéglátójának – vagyis inkább zenéjének, színpadának, jelmezének, sminkjének és tükrének – lenni szó szerint elemésztette. Nem tudhattam, hogy ezt érti-e vagy sem. Nem számított. Ez volt a szörnyű, és csak annyit mondhatok a védelmemben, hogy legalább tudtam, hogy szörnyű. A következő este meleg volt, kellemesen markolt a szívbe a szomszéd jázminjainak és a távoli esőnek illata. Sam-Millamant aznap egyáltalán nem táncolt, hanem Emiliával puszilkodott és nyalakodott, együtt szundikáltak, és suttogva mondogatták: emlékszel-e? Együtt ültünk a bejárati lépcsőmön: teljesen hétköznapi pár egy álmos, öreg macskával a hosszú, kaliforniai alkonyatban. Csevegtem, rágcsálni valót készítettem, éreztem, hogy a torkom egyre szűkül, végül kiböktem: – Igazad volt. Nem tudom megmondani, hogy becsületes-e vagy sem, de nem jó. Mit tegyünk? Emilia megsimogatta Millamantot, és kerülte a tekintetemet. Három középiskolás fiú baktatott el előttünk, felváltva lökték egymás mellkasának a kosárlabdát, beszélgetésük pedig éppolyan érthetetlen volt, mint a cseh vagy tamil, és furcsamód idegenebb. Megint azt mondtam:

23

– Sam, ez nem jó. Nem Millamantnak… úgy értem, neked sem, a kádnak vagy karmádnak, vagy amihez éppen beszélek. Ez nem lehet az, amit… csinálnod kell, azt hiszem, Emilia felnyitotta a szemem. Emilia nagyon halkan, még mindig kerülve a pillantásomat, azt mondta: – Meggondoltam magam. – Mind a mai napig emlékszem rá, milyen szomorúan csengett a hangja, és hogy mennyire nem figyeltünk rá, sem Sam, sem én. Egy kósza ír szetter, aki megelőzte kocogó gazdáját, odasomfordált hozzánk, hogy mindegyikünk ölének köszönjön, de Millamant ádázul ráfújt, és megkarmolta az orrát, miközben Sam azt mondta: – Mondtam nektek, hogy vissza kéne küldenetek. Megmondtam, Jake. Válaszoltam volna, de Emilia félbeszakított. – Nem – mondta, immár hangosabban. – Nem, nem érdekel, képtelen vagyok rá, ne törődj azzal, mit mondtam! Nem érdekel Millamant. Nem érdekel senki, csak Sam, csupán szeretném Samet visszakapni, bárhogyan, ahogyan csak lehet. Bárhogyan. Szégyenletes, tudom, hogy az, de nem érdekel. Millamant fölé hajolt, aki elhúzódott tőle, miközben egy szőke, Grateful Dead pólót és bermudát viselő fiatalember elsétált előttünk, sífutóként mozgatva karjait, teljesen elmerülve a nevető, barátságos társalgásba a walkmanjével. Legtöbbször még most is látom – azóta már évek teltek el. Néha meglehetősen dühös a walkmanre, de általában nevet. Sam nagyon halkan, mintha egy rossz karban lévő hangosbemondóból érkezne hangja, azt mondta: – Igaza van, Emilia. És neked is igazad volt először. Mennem kell. – Hová? – kiáltotta Emilia. – Még csak azt sem tudod, hová, te magad mondtad. Valami rosszabb helyen is kiköthetsz, mint az átkozott tévéképernyőd… végleg elveszhetsz, nem lesz többé Sam a világegyetemben, egy kis Sam sem, soha, soha sehol. – Szinte hallható zökkenéssel vetett féket magának – hallani lehetett a mellkasában. Az újságíróknak valószínűleg nem szabad hisztériázniuk. A színészeknél ez az alapcsomag része. – Talán ez a lényeg. – Millamant leült és vakarózott – roppant szakszerűen, ahogy láttam. – Talán épp ez az: egy kis részedként sem lenne szabad visszatérned, hanem teljesen szét kéne szóródnod, foszlanod, valaki teljesen másként újrakezdened. Ez már-már tetszik. – A gépies hang abban a pillanatban sokkal jobban hasonlított az én Samemre – elgondolkozó, vidám, kételyt ízlelgető –, mint valaha. Emilia átölelte magát, kicsit ringatózott. Azt mondta: – Nem tudnám elviselni, hogy másodszor is elveszítselek. Most mondom, nem szégyellem magam és nem érdekel. Nem érdekel, ha… ha elektromos konzervnyitóként térsz is vissza. Ne hagyj el megint, Sam! Csak néhány elhaladó autó kapcsolta fel a fényszóróját, de most már minden lámpa égett a verandán, és a gyep öntözőfejei életre kelve sziszegtek, és éreztem két házzal arrébb a vietnami étel, és az utca túlfeléről az olasz vacsora illatát. Két, egyforma futószerelésbe öltözött nő sétált el, mindketten egy pizzásdobozt és egy karton innivalót cipelve. Millamant lassan Emiliához ment, felmászott az ölébe és felállt – meglepően szilárdan tartva magát sánta hátsó lábán –, hogy mancsait a lány nyakának két oldalához érinthesse. – Anyagot nem lehet sem teremteni, sem elpusztítani – mondta Sam. – Nem tanították ezt meg neked a gimnáziumban, Metuchen peremvidékén? Figyelj! – Mert Emilia elfordította a fejét, és nem volt hajlandó megérinteni sem Millamantot. – Figyelj… amikor egy szemcse, pötty, villódzás voltam a tévé mákjában, akkor is ismertelek. Érted? Mire te és Jake visszahoztatok, már a tulajdon nevemet is elfelejtettem, azt is, hogy létezett valaha olyan fogalom, hogy Sam Kagan. De olyan szemcse voltam, aki emlékezett Emilia Rossi születésnapjára, emlékezett rá, hogy Emilia Rossi szereti a sárgadinnyét, a sült krumplit és az étcsokoládét, de ki nem állhatja a focit, Teddy unokatestvérét vagy Wagnert. A világon nincs mód, hogy annyira mikroszkopikussá, olyan névtelenné zsugorodjam, hogy ne ismerjem Emilia Rossit. Ha az

24

atomjaimat jól összerázzák és egy másik bolygóra öntik a nagyját, akkor is marad egy vagy két atom, amelyik őrült eltökéltséggel kíván majd valami olyasmivé fejlődni, amely bele tudja vésni Emilia Rossi nevét egy fába. Vagy akármibe, ami azon a bolygón nő. Ígérem, ez az igazság. Hallgatsz rám, Emilia? – Hallgatok – válaszolta tompán. Még mindig nem volt hajlandó Millamantra pillantani. – Soha nem fogsz elfelejteni, akárhol vagy… vagy akármi vagy. Csodálatos. De akkor is elmész. Millamant erősen Emilia állához dörzsölte a fejét, és kényszerítette, hogy elfordítsa az arcát. Sam azt mondta: – Nem tartozom ide. Te hamarabb tudtad, mint Jake… talán még azelőtt, hogy én tudtam volna. A világon mit sem szeretnék jobban, de nem helyes. Engedj el, Emilia! – Engedjelek el? – Emilia annyira felháborodott, hogy felpattant, lelökve öléből Millamantot. – Miféle fogásom volt valaha is rajtad, akár életedben, akár halálodban? Mi van Jake-kel? Miért nem kérdezed meg Jake-et, hogy vajon lenne-e olyan kedves, hogy… – Azzal elvesztette a hangját. Tökéletesen. Említettem már, hogy Emiliával ez megesik. Átöleltem. Egy közelben elhaladó idős pár jóindulatúan biccentett felénk az alkonyatban. A barátomra néztem a macska vénséges szemében, és azt mondtam: – Nem fogja megérteni. Ha mész, akkor menj! – Elmagyarázod neki? – A robothang nem csenghetett kétségbeesetten, mint ahogy haragot vagy szeretetet is képtelen lett volna közvetíteni, de így is éreztem testemben Sam bánatát. – Megérteted vele? – Nem fogok vele csinálni semmit sem. – Sajgott a szívem Samért, de Emiliát öleltem. – Megteszem, ami tőlem telik. Menj már! Millamant nem közeledett ismét Emiliához, ezért a lány nem látta az utolsó pillantást, amit Sam rá vetett. Én azonban láttam, és később meséltem neki róla. Majd Millamant felmászott a lépcsőn, könnyedén, akár egy kismacska, és táncolni kezdett. A verandámat leginkább korláttal ellátott gyalogjáróként lehetne jellemezni. Még csak hintázni sem lehet rajta kényelmesen – az embernek minduntalan beleütközik a lába mindenfélébe –, és ez az utolsó hely, amit táncparkettként el lehetne képzelni, akár még egy kis háziállat számára is. Sam azonban mindig azt mondogatta, amikor fiatalok voltunk és engem lenyűgözött egy-egy előadó stílusának pompája: – istenkém, Jake, bárki körbeugrándozhatja a Lincoln Centert… csak helyre és némi energiára van hozzá szükség. Az igaziak egy gardróbban is képesek táncolni; akár sorba is állhatnak a pénztárnál, és ott is táncolhatnak. Az igaziak mármint. – Millamant pedig valódi táncos volt, az utolsó alkalommal, ott, pénztársor hosszúságú verandámon. Nem lehetek biztos benne, mit láttam a sűrűsödő sötéten és az azóta összegyűlt éveken át. Millamant szinte egy helyben mozgott, ha ez egy macskánál egyáltalán elképzelhető, de olyan lelkes visszafogottsággal, hogy minden mozdulatlansága toroknak ugrást jelzett, és a merevség árnyékában erőszak reszketett. Időnként úgy tűnt, teljesen moccanatlanul áll, hagyja, hadd táncolja körbe az alkonyat, mely úgy udvarol neki, mint egy igazi táncpartner. Holdnak kellett volna világítania, de nem sütött: csak rozsdaszín rovarlámpám fénye csillant meg szemében és bundájának hullámain. Így aztán az egyetlen, amiben biztos vagyok, még ebből a homályos távolságból is, hogy a tánc teljes egészében Emiliának szólt. Nem nekem, nem nekem és Emiliának együtt, mint az első alkalommal. Csak Emiliának. Először nem nézett fel. Teljesen elfordította a fejét, vakon meredt az utcára, fél kezével pulóverem egyik ráncát markolta. Ezért a másik, amit nem tudok megmondani, hogy mikor kerítette hatalmába a tánc, mikor vonta vissza szelíden ahhoz, amit Sam és Millamant – a macska is – mondtak el neki mindörökre. Csak azt tudom, hogy mellettem kuporgott, és úgy figyelt, figyelt a pillanatra, ahogy én a feleségeimre, a rendezőimre, még Samre sem soha, mígnem valakinek a fényszórói elsuhantak felettünk, és már csak Millamant volt ott, lesántikált a lép-

25

csőn, hogy nehézkesen Emilia ölébe másszon, és dorombolás nélkül elheverjen. Csak a vén, abesszin Millamant, fáradtan és sántán, és kiüresedve. Arra sem emlékszem, mikor mondtam: – Rávett, hogy elengedjük. Táncolt nekünk, hogy ne gondoljunk rá, ne tartsuk vissza. Csak egy kis ideig, de ennyire volt szüksége. – Emilia nem válaszolt. Az utcám mentén a fénybe borult konyhák már rég elsötétedtek, amikor végre bevittem Emiliát a házba, és ágyba dugtam. *** Ez régen történt. Emilia visszament New Jerseybe Millamanttal, és néhány évvel később hozzáment egy kedves, Philip nevű gyógypedagógushoz. Hazatérése után egy ideig nem írt nekem, de felhívott, amikor Millamant meghalt. Fokozatosan ismét levelezni kezdtünk, bár Sam feltűnően hiányzott leveleinkből, mint ahogy korábban a fő mozgatóerő volt. Amikor a fiuk megszületett, küldtem ajándékot: egy Shakespeare összest és egy baseball enciklopédiát. Ha ezek nem fedik le egy cseperedő gyermek legfőbb érzelmi szükségleteit, akkor boldoguljon egyedül. Engem ugyan még nem hívtak meg, hogy játsszam el Shotover kapitányt – vagy Leart –, de újabban bejöttek a Falstaffok és a James Tyronok, és Ashlandben az egyik nyáron piszok jó Ványa bácsit alakítottam. Aztán évtizedek óta először eljutottam New Yorkba is, egy korai halál szerepre egy nagy költségvetésű filmben, amelynek a tetőpontján felrobbantották a Holland-alagutat. Az meglehetősen tetszett. Miután az én részem a forgatásban véget ért, egy hétvégét Emiliánál és Philipnél töltöttem. Egy öreg kétcsaládos házban laknak egy munkásnegyedben Secaucus környékén. Secaucusban még vannak munkások. A házuknak elkelne egy új tető, és a konyhában huzat van, aminek forrását Philipnek még nem sikerült beazonosítania. Jó ház, egy Rita nevű fekete cicával, Rita Hayworth után. Az elutazásom napján Emilia és én a konyhában üldögéltünk, míg megebédeltette Alexet. Alex akkoriban tíz és fél hónapos volt, elragadó mosollyal és olyan viselkedéssel az asztalnál, amit egy torzonborz motoros is megirigyelhetett volna. Aznap azonban álmos, elgondolkozó kedve volt, és nem csapott hűhót a barna pép miatt, amit rendes körülmények között utált, sem a zöld massza miatt, amivel játszani szeretett. Egy napfényfoltban ültem, és néztem kettejüket. Emilia felszedett magára pár kilót, de neki jól állt, és sápadt bőre alatt melegség játszott. Jót tett neki a házasság. Secaucus is. Azt hiszem, félig elszundítottam, amikor váratlanul felém fordult, és azt mondta: – Azt hiszed, nem gondolok rá. – Valójában remélem, hogy nem – mondtam meglehetősen erőtlenül. – Én is próbálok. – Nincs nap – mondta Emilia. – Egyetlenegy sem. – Megtörölte Alex száját, és kihasználta merengését, hogy valamennyi sárga pépet tömjön belé. – Philip mindig tudja, de nem bánja. Jó ember. – Ismeri a teljes történetet? Hogy mi történik, ha túl sokat gondolsz valakire? Válasz nélkül megrázta a fejét. Amikor Alex pukkadásig lakott, és úgy nézett ki, mint Sydney Greenstreet Casablanca déli verőfényében, a bölcsőjéhez vitte, és miközben letette a máris alvó csecsemőt, halkan a „This Time the Dream’s on Me” című dalt énekelte. Ez Sam egyik kedvenc dala volt, és Emilia tudta, hogy ezt én is tudom. Lenéztem Alexre és azt mondtam: – Szép lábak. Gondolod, hogy egy táncoshoz tartoznak? Emilia gyorsan megrázta a fejét. – Egyáltalán nem. Nagyon hasonlít Philipre. Valószínűleg focizik, majd felnőve ügyvéd lesz, nem is baj. Nem fogom Samről szőtt álmaimmá változtatni. – Lábujjhegyen kisétáltunk a szobából, és Emilia adott egy erős barna sört, amilyet Philip és én – és ha már itt tartunk, Sam

26

is – szerettünk. Tisztán és határozottan azt mondta: – Alex valódi. Philip valódi. Sam halott. Az álmaim az enyémek. Együtt tudok élni velük. – És soha nem gondolkozol el azon… Azonnal félbeszakított, szemét rám szegezte, de az ajka megfeszült. – Nem gondolkozom el, Jake. Nem engedhetem meg magamnak. Úgy tűnt, mondana még valami mást is, de a csengő megzavarta. Amikor kinyitotta az ajtót, a küszöbön egy apró, barna bőrű lány állt, nem lehetett több öt- vagy hatévesnél, és mielőtt az ajtó teljesen kitárult volna, mohón megkérdezte: – Miz Larsen, most már játszhatok Alexszel? – Fülöp-szigetekinek nézett ki, és nem pólót és farmert viselt, mint amibe manapság szinte beleszületni látszanak a gyerek, hanem fehér blúzt és sötét gyapjúszoknyát, mintha templomba vagy a nagyszülei meglátogatására készülne. Kiejtése azonban tőről metszett New Jersey-i volt. Emilia rámosolygott. – Éppen alszik, Luz. Gyere vissza egy óra múlva! Tudod, milyen hosszú egy óra? – A bátyám ismeri az órákat – mondta Luz büszkén. – Oké. Viszlát! – Elfordult, és Emilia még mindig mosolyogva becsukta az ajtót. – Luz egy háztömbnyire lakik tőlünk – mondta halkan. – Attól a naptól fogva, hogy Alex megszületett, megőrül érte, és Alex is imádja. Szinte minden nap átjön iskola után, beszél hozzá, cipeli, játékokat talál ki, hogy megnevettesse. Biztos vagyok benne, hogy az első szó, amit a fiam kimond, Luz lesz. Gyorsan, szinte fecsegve beszélt, ami nem jellemző Emiliára. Úgy néztünk egymásra, ahogyan azóta sem, hogy megérkeztem. Elfordult, aztán mozdulatlanná dermedt, és kibámult az utcára néző ablakon. Hátra sem fordulva intett nekem, és csatlakoztam hozzá. A ház előtt a járdán a kis Luz táncolt. Nem balettet persze; nem is olyan tudatossággal, ami bármiféle képzést sejtetett volna. Mozdulatai alig különböztek az ugróiskola szökdécselésétől, pörgésétől, és voltak pillanatok, amikor mintha kötelet ugrott volna kötél nélkül. De tánc volt, igazi és intim, és zene is tartozott hozzá – csak rá kellett nézni az erősen összpontosító, barna arcra, hogy lássam: Luz hallja, és ahogy az ember figyelte őt egy darabig, maga is hallani kezdte. – Mindennap – mondta Emilia. – A szülei nem tudják… megkérdeztem. Megvárja, hogy Alex felébredjen, és amíg várakozik, táncol. Sehol máshol, csakis itt. Reméltem, hogy látod. Luz egyszer sem nézett a ház felé, felénk. Azt mondtam: – Nem úgy táncol, mint Millamant. – Emilia meg sem próbált ilyen butaságra válaszolni. Még egy darabig néztük, aztán azt mondtam: – Megmondta, akármi is lesz vele… a lelkével, a szellemével, a molekuláival… mindig felismer majd téged. De azt nem mondta, hogy te is felismered-e majd őt. – Nem számít – mondta Emilia. Megragadta a karomat, szorosan átölelte, és az arca olyan fényes és fiatal volt, mint a gyereké. – Jake, Jake, nem számít, felismerem-e vagy sem. Nem számít. Amikor a taxi megérkezett, hogy elvigyen a vasútállomásra, Luz még mindig táncolt. Ahogy elsétáltam mellette, integettem neki, próbálva nem megbámulni őt. A lány azonban táncolva elkísért a taxi ajtajáig. Ahogy beszálltam és elhajtottunk, a szemébe néztem. És amiről úgy hiszem, hogy tudom, azt igenis úgy gondolom, hogy tudom, de egyáltalán nem számít.

27

SlGERSON Nagyon büszke vagyok erre a novellámra, mert ez az első krimitörténetem, és eleddig az egyetlen is. Mindenféle krimit imádok olvasni, és legalább annyira irigylem a szerzőiket, mint a zenészeket. Nagyon sokat adnék egy olyan elméért, amely képes jó krimicselekményt létrehozni, majd olyan karakterekkel benépesíteni, akikről az olvasó érzi, hogy nem csupán a történetből merítik létüket. Nem vagyok Sherlock Holmes-szakértő (bár gyerekkoromtól fogva ismerem a történeteit, és a gyerekeimnek is hangosan felolvastam őket); de úgy éreztem, eléggé ismerem őt ahhoz, hogy egy olyan narrátor szemén keresztül mutassam be, aki nemcsak hogy nem isteníti intelligenciáját, hanem ráadásul még nem is különösebben kedveli. Nagyon élveztem, hogy az a rögeszmés, gunyoros koncertmester lehetek, aki csupán zenei tehetségéért csodálja Holmest, és az előadása többi része fikarcnyit sem érdekli. *** A nevem Floresh Takesti. A Nagy-Bornitz Városi Zenekar koncertmestere vagyok Szt. Ragyomir városában, Bornitz hercegségében, Selmira országában. Ezt először is azért szögezem le, mert több évszázados vita dúl hercegi családunk és a szomszédos Gradja fejedelemség közt a határok, megvesztegetett vámtisztviselők és afölött, hogy pontosan kinek gondolják magukat egyesek; másodszor, mert Bornitz – a Nagy- és a Kis- egyaránt – meglehetősen kicsi birtok, és nagyon kevés dolog van, amit őszintén magáénak vallhat. Nemzetünk nyelve valamiféle kevert német, amelyet román rendhagyó igék zsúfolnak tovább; történelmünk nagyrészt véletlenekből áll, irodalmunkat pedig elsősorban kocsmanóták teszik ki (egyik-másik meglehetősen energikus). Földműveseink árpát és marharépát termesztenek, és egy különösen utálatos zöld holmit, amiről az idegeneknek azt mondjuk, kelkáposzta. Pénznemünk bármi, ami nem porlik szét, ha ráharapunk; kosztunk lehangolóan szlovákos, és nemzeti viseletünk a legteljesebb elfogulatlansággal haloványan svájci pásztorokéra emlékeztet, akiket kárörvendően eszelős törökök öltöztettek föl. Népzenénk azonban, mint azt másoknál jobban tanúsíthatom, teljesen eredeti, mert egyetlen másik nemzet sem vallaná magáénak. Az Osztrák– Magyar Monarchiához tartozunk, vagy az ottománokhoz; a vélemények megoszlanak, és egyik oldalon sem érdekel senkit a kérdés különösebben. Mint említettem, mindezt csak azért mondom el, hogy nehogy félreértés adódjon jelentőségünkkel kapcsolatban Európa nagy zűrzavarában. Mert abból semmifélénk nincs. Még a rangom, mint koncertmester is sajátos, ám jogos kérdést vet fel. Hagyományosan, mint ahogy máshol is, a zenekar első hegedűsét nevezik koncertmesternek, és a karmester segédjeként és tanácsadójaként szolgál, szükség esetén pedig közvetítőként jár el közte és a többi zenész között. Sok éve valóban volt karmesterünk, de egy különösen felkavaró incidens után – amelyben egy rendőr meg egy kecske is szerepelt – távozott, és a városi tanács azóta sem volt képes alkalmas utódot keríteni. Ezért aztán, akár tetszett, akár nem, vagy egy tucat évig én voltam a tényleges karmester is, és a zenekarunk összességében véve nem sínylette meg. Elismerem, mindig hiányzott a megfelelő – mondjam úgy: elevenség? –, amit a barokk zeneszerzők megérdemeltek volna, és általában okosabbak vagyunk annál, minthogy egyáltalán megpróbálkozzunk Beethovennel; de kijelentem, hogy tűrhetően adunk elő Lisztet, SaintSaënst, és egy-két Mendelssohnt, nem beszélve a válogatott Straussok és Rossinik könnyedebb darabjairól. Gilbert és Sullivan záró egyvelege pedig sosem mulasztja el kiváltani az álló ovációt, már ha a közönségünk elég józan ahhoz, hogy felálljon. Talán nem mi vagyunk a bécsi Schauspielhaus, de kiteszünk magunkért. Van büszkeségünk. Ezernyolcszázkilencvennégy egyik tavaszi estéjén bukkant fel a küszöbömön a magas, bosszantó férfi, akit mi Herr Sigerson, a norvég néven ismertünk. Mondják, más nevei is vol-

28

tak, amit készséggel el is hiszek – cserében én azt mondhatom, mindig is sejtettem, hogy nem norvég. A norvégoknak, ha konyhaművészetük nincs is, udvariasságuk van; nincs távolról sem olyan pökhendi, felsőbbrendű és kiállhatatlan norvég, mint ez a Sigerson. És még mielőtt megkérdenék, közlöm, hogy nem, nem tudom, mitől tűnt olyan kiállhatatlannak. A hangjától? A tartásától? A tekintetétől, ahogy úgy tanulmányozta a többieket, mintha azok Marscsatornák volnának, vagy egy emberiség által még nem ismert baktérium? Akármi volt is az oka, első perctől fogva utáltam; és ha ma megtudnám öntől, hogy valójában Anglia trónörököse, akkor sem változna a véleményem jottányit sem. Sőt, jobban belegondolva, még meg is erősítene benne. Ámde. Ennek ellenére vita és gáncs nélkül jobb hegedűművész volt nálam. A hangzása gazdagabb, a játéka egyszerre simább és elevenebb; a kifejezésmódja nagyra törőbb, mint amire nekem merszem lett volna – vagy amit képes lettem volna kivitelezni, – ha elég merszet összegyűjtők. Én is vagyok olyan irigy, sőt rosszindulatú, mint bárki más, de nem vagyok bolond. Megérdemelte, hogy az első hegedűs székébe üljön – amely tizenkilenc évig az enyém volt. Így volt igazságos, semmi több. Amikor először a házamhoz érkezett – ha jól emlékszem, szó szerint akkor szállt le a postakocsiról, amely időnként egy-két utast is felvesz a hetente érkező bukaresti vonatról –, megkérdezte a nevemet, megmondta az övét, majd átadott egy ajánlólevelet, amelyet egy régi osztálytársam írt, aki régen jobb dolgok felé fordult. A levél tájékoztatott, hogy a kézbesítője „elsőrangú, tanult és értelmes muzsikus, aki személyes okokból úgy döntött, hogy egy kis, tartományi zenekarnál keres állást, amely lehetőleg minél távolabb esik a megszokott kereskedelmi és közlekedési útvonalaktól. Természetesen rád gondoltam drága barátom…” Természetesen. Sigerson – akkor nem adott meg más nevet – némán figyelt sötét, enyhén ívelt szemöldöke alól, amíg a levelet böngésztem. Mint említettem, magas termetű volt, negyvenes éveinek derekán, merész, horgas orral – egy tenor orrával – ösztövér arcában. Tisztán emlékszem egy vékony hegre, amely meglehetősen frissnek tűnt, és élesen húzódott a kiálló bal arccsonton. A száj a sebhely ikertestvérének tűnt, éppolyan feszült és sápadt volt, és nem láttam benne több vidámságot sem. Szeme egyszínű szürke volt, kéknek még a nyoma sem volt benne, mint más szürke szemekben, és szokása volt behunyni őket és jobb és bal kezének ujjbegyeit összeérinteni, amikor leginkább figyelt. Ezt különösen bosszantónak találtam, mint ahogy hangját is, amely enyhén magas és metsző volt, legalábbis az én fülemnek. Másnak talán fel sem tűnik. Az őszinteség megkívánja, hogy elismerjem: ha az utálat első találkozásunk alkalmával azonnali volt is, teljes egészében az én részemről támadt fel. Nem hiszem, hogy Herr Sigersont a legcsekélyebb mértékben is érdekelte volna jó véleményem, és hogy egy pillanatra is sértve érezte volna magát, amiért nem kapta meg. Éppolyan közönyösen fogadta el a sértően alacsony bért, amit Szt. Ragyomir fel tudott neki ajánlani, mint a csodálatomat – igen, ezt is bevallom –, amikor meghallgatás címén előadta Chevalier StGeorges borzasztóan nehéz A-dúr etűdjét a konyhaasztalom mellett, egy hasonlóan ördögi Paganinivel a nyomában. Mondtam neki, hogy Ridnak özvegynél szinte ingyen akad egy padlásszoba, mire meglehetősen udvariasan köszönetet mondott, és további szó nélkül felkelt, hogy távozzon; csak az ajtóban fordult meg, amikor kiejtettem a nevét. – Herr Sigerson? Gondolja, hogy egy napon talán felfedi előttem személyes okait, amiért ezen az isten háta mögötti helyen temeti el jelentős tehetségét? Nem alpári kíváncsiságból kérdem, hanem mint egyik zenész a másiktól. Ekkor elmosolyodott – két kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam ilyesmit tőle. A mosolya roppant különös jelenség volt: nem vidámság nélküli (volt a férfiban szellem és irónia, még ha nem is nevezném humornak), de ajkának lusta mulatása alatt nem is annyira láttam, mint inkább megéreztem egy kis, bosszús fintort, mely szinte megvető grimasszá torzult. Az ön Herr Sigersonja nem igazán kedveli az embereket, nem igaz? A zenét viszont igen.

29

– Herr Takesti – válaszolta udvariasan –, kérem, értse meg, hogy bármilyen okok vezettek is ide, Szt. Ragyomirnak nincs oka aggodalomra. Nincs feladatom, sem ártó szándékom… voltaképpen semmiféle cél nem vezérel, hacsak nem a nyugalom utáni mélységes vágy, kiegészülve egy meglehetősen szentimentális kíváncsisággal a zene legtisztább forrásai iránt, amelyek nem Bécsben vagy Párizsban találhatók, hanem ilyen távoli holtágakban és ilyen alulképzett zenekarokban, mint az öné. – Éppen elhatároztam, hogy sértetten városom védelmére kelek, noha savas értékelése tökéletesen helytálló volt, amikor folytatta, és mosolya valamivel melegebbé vált: – És, ha megengedi, bár átvettem az első hegedűs helyét – mivel már tájékoztattam erről; miért halogatnám az elkerülhetetlent? –, a karmester hűségesnek és lelkiismeretesnek fog találni, amíg Szt. Ragyomirban maradok. – Azzal távozott, én pedig a küszöbön állva figyeltem, ahogy az ösvényen a Ridnak özvegy tanyájához vezető földút felé tartva magas alakja sovány árnyékot vet maga elé. Egyik kezében bőröndöt cipelt, hegedűtokot a másikban, és egy dallamot fütyült, ami Sarasaténak hangzott. Igen, azt hiszem, Sarasate volt. Említettem, hogy aznap este lesz egy próbánk, de nem kértem és nem is vártam el, hogy megjelenjen, hiszen csak néhány órája szállt le a vonatról. Még arra sem emlékszem, hogy elmagyaráztam volna, hogyan találja meg a helyi sörözőt, ahol mindig próbáltunk; mégis ott volt, közömbös-udvariasán, mint mindig, együtt hangolva a többi vonóssal. Rövid, feszengő beszédet tartottam, bemutattam a zenekarnak az első hegedűst (unszolásomra az átlátszóan hamis Oscar keresztnevet adta meg), hozzátéve, hogy az alapján, amit a konyhaasztalomnál hallottam, csak nyerhetünk azzal, hogy korábbi székembe ült. A többségük elégedetlen volt a bejelentésemmel – egy fuvolás és egy harsonás röviden még zokogott is –, amit, őszintén bevallom, hízelgőnek éreztem. Megnyugtattam őket azonban, hogy minden vágyam, hogy továbbra is elkötelezett irányítójukként és vezetőjükként szolgáljak, és ebből a fogadalomból úgy tűnt, megnyugvást nyernek. Egy zenekar sem nagy, boldog család, de mi mind régi bajtársak voltunk, ami határozottan jobb a zenének. Gyorsan hozzászoknak majd a megváltozott helyzethez. Valójában az én ízlésemnek túlságosan is gyorsan hozzászoktak. Egy órán belül kiáltozva méltatták Sigerson hangját és ritmusérzékét, dicsérték dinamikáját, ahogyan az enyémet soha – nem, ez nem féltékenység, pusztán tény –, és máris fecsegni kezdtek arról, hogy bővítenünk kéne egyre áporodottabb repertoárunkat, és hogy egyetlen friss és újító hang meg tudja változtatni a zenekar egész arculatát. Sigerson szerényen, szinte közömbösen fogadta csodálatukat, elhessegette a tapsot; jómagam egyáltalán nem szóltam, csak annyira, hogy szükség esetén ismét rendet teremtsek a próbán. Látomásokkal telve oszlottunk fel – legalábbis őket ez fűtötte. Emlékszem, hogy két fafúvós Mozart hegedűversenyét javasolta, ami legalább elképzelhető volt; ugyanaz a harsonás pedig távoztában azt mormolta: „Fantasztikus szimfónia”, ami egyszerűen ostobaság volt. Egyetlen próba alatt, erőfeszítés nélkül elérte, hogy így gondolkozzanak. És változtattunk is. Persze, hogy változtattunk. Az ember kihasználja a rendelkezésére álló tehetséget, és Sigerson jelenléte lehetővé tette, hogy jóval nehezebb darabokkal is megpróbálkozzunk, mint amilyeneket a Nagy-Bornitz Városi Zenekar egész pályafutása alatt előadott. Nem, „fennállást” kellett volna mondanom. Más zenekaroknak van pályafutása. Mi örülünk, hogy még mindig itt vagyunk. Berliozról szó sem lehet. Amit komponált, azt Párizsban, Londonban, Bécsben is képtelenek eljátszani – hogyan lenne hát lehetséges Szt. Ragyomirban? Beethoven sem, még egy teljes, Sigersonokból álló vonósrészleggel sem. De Händel… Haydn… Mozart… Telemann… igen, igen, minél többet gondolkoztam róla, annál inkább úgy láttam, nincs ok, amiért ne tudnánk tisztességesen megbirkózni efféle darabokkal; csak az én ostoba aggodalmam állt az útban – és hogy igazságos legyek önmagammal, a nemzeti kisebbségi érzésünk, már ha egyáltalán nemzetnek számítunk. Kik vagyunk mi itt, a legsötétebb Selmirában, az operett-

30

Selmirában, a vicc-Selmirában, a nevetségesen elmaradott Selmirában, a siváran fejletlen Kelet-Európa nevetségének tartott Selmirában – vagy legalábbis azok lennénk, ha bárki biztosra tudná, hol vagyunk –, hogy arról ábrándozzunk, hogy akár csak megközelítőleg képesek vagyunk valódi zenét előadni? Nos, Isten a tanúnk, hogy elábrándoztunk róla, és ha bolondot csinálunk magunkból közben, mi abban az újdonság? Legalább másmilyen bolondok leszünk, mint voltunk. Szt. Ragyomir, Bornitz, Selmira… ők sosem lettek volna ilyen bolondok. Az ön Sigersonja ilyen hatással volt ránk, és akármit is gondolok róla egyébként, ezért mindig hálás leszek neki. Tartotta a szavát, semmiféle kísérletet nem tett arra, hogy zenei ízlésemet az övével helyettesítse, vagy hogy bármi módon elorozza vezetőségemet. Voltak persze, akik mindenben a tanácsát keresték az értelmezéstől kezdve a fogásokon át a modern vonótechnikáig, de a tisztán szakmai kérdések kivételével mindig hozzám irányította őket. Azt hiszem, ennek nem annyira a lojalitás volt az oka, mint inkább a tökéletes érdektelenség a hatalom vagy a befolyás iránt – amennyire én ismertem, ezek egyszerűen hiányoztak belőle. Úgy tűnt, elsősorban zenélni kíván, és azt, hogy békén hagyják. Hogy melyik vágya élvezett elsőbbséget, azt akkor sem, most sem tudnám megmondani. Nos hát. Kérdeztek az incidensről, amelyre, kétségtelenül torz humorérzékemtől indíttatva, úgy emlékezem, mint a papucsférj csellista ügyére. A valószínűtlen ügyben Sigerson és én szövetségesek voltunk – kétségtelenül nem illettünk össze, mégis azok voltunk –, és ha nem lettünk volna azok, ki mondhatná meg, mi sült volna ki belőle? Ugyanakkor, ha egyáltalán nem ütjük bele az orrunkat… nos, döntsék el maguk. Döntsék el maguk. A Nagy-Bornitz Városi Zenekar mélyvonósai valamilyen oknál fogva mindig gyengébben muzsikáltak – ez szinte hagyomány nálunk. Abban az esztendőben, bámulatos módon négy csellistával büszkélkedhettünk, ketten közülük légies, fiatal nők, akik aggodalmasan és bátortalanul kukucskáltak ki hangszereik mögül. A harmadik azonban egy tagbaszakadt oroszbolgár férfi volt, bizonyos Vologya Andricsev: kék szemű, kék állú, torzonborz üstökű, akkora, mint egy templomajtó (és itt ortodox templomra gondolok), olyan szenvedélytől űzve – vagy épp ő űzte –, amelynek lángra kellett volna lobbantania kottáját. Falta az zenét, ha értik, mire gondolok; minden kompozícióhoz fogyasztóként közeledett Liszttől és Rossinitől kezdve, amelyben ragyogó volt, egész Schumannig, akit minden esetbe darabokra cincált, bármennyire igyekeztem is tompítani vagy egyenesen elrejteni szerepét. Mindenesetre tiszteletben tartottam szenvedélyét és élénkségét; különben is kedveltem őt. A fekete medvék szuszogó, csoszogó bájával rendelkezett, amelyek még mindig kitévednek néha a tölgyerdeinkből, mintha nem lennének biztosak benne, mit is keresnek itt, mégis elégedettek. Nagyon hiányzik, bármennyi idő telt is el azóta. A felesége, Ljudmilla Plaska a jobb fafúvósaink közé tartozott, de az esküvőjük napján visszavonult, mivel akkoriban ez számított férjes asszonyok között megfelelő viselkedésnek. Cseh származású volt, azt hiszem: gömbölyded, szőke kis nő, enyhén vonzó egy bizonyos ízlés szerint. Emlékszem, ahogy a templom kórusában énekelt (alt volt), szemét lehunyta, kezét összekulcsolta keble előtt – az ártatlan elragadtatás szent képeként. Időnként, egy Bachkantáta vagy egy gyászmise közepén mégis azt láttam, hogy azok a nagy, kék szemek rövid időre felnyílnak, és halvány, pogány csillogással sarkukban végigmérik a tenorok részlegét. A basszusokat is, de elsősorban a tenorokat. Különös, milyen részletességgel térnek vissza az efféle emlékek. Az a nagydarab, esetlen, mogorva Andricsev imádta a feleségét, még kiváló Fabregas csellójánál is jobban, érzésem szerint hasonlóképpen, mert mindkettő túl jó volt a számára. Teljes imádat – nem sok ilyennel találkoztam életemben, valódival legalábbis, mert a szív sosem szolgált arra, hogy megmutassa, ami magától is megnyilvánul. Megindító volt látni, ugyanakkor időnként bosszantó is: próbák vagy akár előadások során. Mindig meg tudtam mondani, mikor kódorogtak haza a gondolatai pihés, aranyló istennőjéhez. Mondhatom, minden alkalommal tönkretette a vibratóját.

31

Ljudmilla javára legyen mondva – bár csak vonakodva –, volt benne annyi tisztesség vagy józan ész, hogy elkerülte az afférokat a férje kollégáival. Mint ahogy említettem, különben is előnyben részesítette az énekeseket a hangszeren játszókkal szemben; és mivel Andricsev képtelen volt elviselni bármiféle dalestet („Inkább a macskák a kerítésen – bömbölte –, inkább egy tüzelő szamarakkal teli mező”), kettejük hajlamai ritkán kerültek összeütközésbe. Ezért, ha mondjuk, Krasznogorban léptünk fel, amelynek távolsága ottani szállást követelt meg, Ljudmilla vidáman muzsikált Vladdal, a bolondos basszussal, vagy Ruszkával, az orrhangú, hamis lírai tenorral (aztán olyan vibrato volt, amint egy drozskit keresztül lehetett hajtani)… nos, akármit is tudtunk vagy gondoltunk mi, többiek, befogtuk a szánkat. Eljátszottuk Smetana és Gilbert és Sullivan egyvelegünket, és befogtuk a szánkat. Nem tudom, Andricsev mikor jött rá, sem azt, hogyan. Még azt sem tudom megmondani, honnan tudtuk rögtön mindannyian, hogy kitalálta, mert félénk, morgó, ám alapjában véve kedves természete látszólag mit sem változott a felfedezés hatására. Azt hiszem, a zenéje árulta el nekünk – még vadabb, még szenvedélyesebb lett, röviden: haragosabb, még ott is, ahol dallamos legato passzusoknak kellett volna lennie. Még most sem vagyok hajlandó elhinni, hogy a Nagy-Bornitz Városi Zenekar valamely tagja tájékoztatta volna. Mindannyian szerettük a magunk különböző módján; és a világnak ezen a szegletén nem tekintjük az igazságot az abszolút, végső jóságnak, sokkal inkább olyasminek, amit megfontoltan, apránként kell adagolni. Meglehet, a felesége egyik barátja árulta el Ljudmillát – talán épp az egyik játékszere, aki túl sokat ivott. Nem hiszem, hogy ez bármit is számít. Nem vagyok biztos benne, hogy most tudni akarom. Mindenesetre a világnak ebben a zugában hagyományos lehetőségek állnak rendelkezésre ilyen esetekre. A felszarvazott férjnek megkérdőjelezhetetlen joga – isteni joga, ha úgy tetszik – olyan brutálisan eltángálni hűtlen feleségét, ahogy azt büszkesége megköveteli, de nem vághatja le az orrát vagy fülét, talán csak abban az egy barbár déli tartományban, ahol szinte soha nem lépünk fel. Visszaküldheti a családjához – akik törvényszerűen egyáltalán nem boldogok, amiért láthatják a lányukat – vagy, mint ahogy egy hegedűs ismerősöm tette, megengedheti, hogy a nő továbbra is az otthonában maradjon, ám bizonyos feltételek mellett… Hagyjuk. Talán a nyugatiak zenéjét játsszuk, de nem vagyunk olyanok, mint ők. Andricsev azonban ezek egyikét sem tette. Komolyan kétlem, hogy valaha is szembesítette volna Ljudmillát a hűtlenségével, és tudom, hogy soha nem kereste fel egyik szeretőjét sem, akiket mind kiporolhatott volna, akár a szőnyeget a szárítókötélen. Mindinkább magába omlott, annyit ivott, mint korábban soha, és ideje legnagyobb részét gyakorlással és próbákkal töltötte, menedéket keresve Brahmsnál, Csajkovszkijnál és Griegnél, és egyre inkább vonakodott hazamenni. Több alkalommal is Grigori Progornijnál – a negyedik csellistánál, aki elég jó szakember volt, és a legközelebb állt egy baráthoz – vagy nálam töltötte az éjszakát, vagy a hideg, üres sörözőben három összetolt széken elterülve, mindig szorosan ölelve csellóját, ahogyan a feleségét ölelhette rég. Soha egyikünk sem mutatta akár a legcsekélyebb együttérzést vagy bajtársiasságot a nyomorúságával szemben. Nem tetszett volna neki. Sigerson tökéletesen tisztában volt a helyzettel – hiába keltette azt a látszatot, hogy egyedül a hangnem, a tempó és a szólam pontossága érdekli, rájöttem, hogy nagyon kevés dolog kerülte el a figyelmét a körülötte folyó események közül –, de egyszer sem tett rá megjegyzést; egészen egy Iljagi közeli városában bemutatott fellépésig. Fokozatosan bővülő repertoárunk ovációt és új szerződéseket nyert nekünk, de még így is aggódtam. Andricsev játéka azon az estén noha tagadhatatlanul eleven volt, teljesen egyensúlyát vesztette, és semmiben nem felelt meg a Schubert és Szkrjabin által támasztott követelményeknek, így még a legkevésbé kritikus tagjainknak is szemet szúrt. Hazafelé, amikor tehéncsapákon és erdei ösvényeken zötykölődtünk és rázkódtunk a két kocsin, amelyeken mindig utazni szoktunk, Sigerson halkan azt mondta: – Azt hiszem, talán beszélnie kéne Andricsev úrral.

32

A többség már aludt, és szükségem volt rá, hogy a bizalmamba avassak valakit, még ha az a fagyos Sigerson is. Azt mondtam: – Szenved. Nincs más csatornája a szenvedésének, csak a zene. Nem tudom, mit tegyek, vagy mit mondjak neki. És nem fogom leváltani. Sigerson meglepetésemre rám mosolygott a kocsi sötétjében. Homályos és merev volt ugyan, de mosoly. – Soha nem feltételeztem, hogy megtenné, Herr Takesti. Csupán azt mondom… – és itt egy pillanatra habozott – azt mondom, hogy ha nem beszél vele, valami történni fog, talán tragikus is. Amit ön mondhat, közel sem olyan fontos, mint a tény, hogy ő is tudja, hogy ön aggódik érte. Ön rendkívül vészjósló személyiség, koncertmester. – Én? – kérdeztem. Teljesen megdöbbentem. – Én vészjósló volnék? Ebben a zenekarban nincs senki, senki, aki ne fordulhatna hozzám… aki ne fordult volna hozzám… bármilyen körülmények között, hogy bármikor, bármit megbeszéljen velem. Ezt ön is tudhatja, Herr Sigerson. – Ó, milyen élesen emlékszem rá, mennyire dühös voltam! Még hogy vészjósló – ezt kapom tőle! A mosoly kiszélesedett; még valamivel melegebbé is vált. – Herr Takesti, ez tökéletesen igaz, és soha nem is tagadnám. Bárki önhöz fordulhat, és ön szívesen is fogadja… de ön nem megy elébük. Érti a különbséget? – Újabb pillanatnyi szünet után, amíg én még emésztettem, amit mondott, hozzátette: – Több vonásban hasonlítunk egymásra, mint gondolná, Herr Takesti. A rémítő gondolat, hogy valami igazság lehet abban, amit mond, egy időre belém fojtotta a szót. Végül azt motyogtam: – Beszélek vele. De nem fog segíteni. Higgye el nekem, én tudom. – Hiszek önnek. – Sigerson hangja szinte gyengéd volt, teljesen elütött reszkető rekedtségétől. – Máshol találkoztam már olyan férfiakkal, mint amilyen Andricsev, és félek, hogy a zene nem mindig lesz elég csatornának, hogy feldolgozza, ami vele történik. Csak ennyit akartam mondani. És valóban. Dallamtalanul dúdolni kezdett maga elé, ami egy másik idegesítő szokás volt, és mire lovaink csattogva megálltak istállójuk előtt, már horkolt, akár a többiek. Álmosan és morgolódva mindenki szétszéledt, kivéve Andricsevet, aki ragaszkodott hozzá, hogy a kocsiban aludjon, és eléggé felzaklatta magát. Persze halálra fagyott volna, ami, meglehet, épp az volt, amire vágyott, és talán jótétemény is lett volna számára, de nem engedhettem. Végül Progornij rávette, hogy menjen vele haza, ahol az éjszaka hátralevő részét átvedelte és egész másnap a földön aludt. De aznap este megvárt a próbán. Mire számít? Ezen a ponton meg kell kérdeznem ezt öntől. Arra vár, hogy szegény Herr Andricsev megölje a feleségét – leszúrja, lelője, vagy megfojtsa az ugyanolyan szánandó Ljudmilla Plaskát –, vagy hogy az asszony valamelyik szeretőjével leüttesse a férjét és megszökjön azzal a másik szerencsétlennel Prágába vagy Szófiába? Bocsánat, de ezek egyike sem történt meg. Ami történt, az ez. A csellóval kezdődik: Andricsev Fabregasával, amelyet ezernyolcszázkettőben készítettek Lisszabonban. Nem Joao, az öreg, hanem a második fia, Antnonio, aki túlszárnyalta. Az embernek először hegedű vagy gitár jut eszébe a Fabregas nevet hallva, de néhány csellót is készítettek, és nincsen náluk jobb, párjuk is alig; a gazdag, büszke, szelíd hang semmihez nem fogható ezen a világon. Hogy mit csinált Vologya Andricsev egy eredeti Fabregasszal, azt mind a mai napig nem tudom megmondani. Azt sem, miért nem kérdeztem rá soha, hogyan jutott hozzá – talán attól féltem, hogy még elmondja. Mindenesetre az övé volt, és mint említettem, csak Ljudmilla Plaskát szerette nála jobban. Az a cselló pedig valóban viszonozta a szerelmét. Hallaniuk kellett volna Andricsevet, akár skálázás közben is kicsi házában egy téli reggelen, hogy megértsék.

33

Tehát a cselló. Szóval kora ősszel Ljudmilla megbetegedett. Váratlanul, súlyosan és reménytelenül beteg lett, Progornij szerint; maga Andricsev szinte semmit nem mondott nekünk, többieknek, csak azt, hogy valami légzőszervi bántalomról van szó. Vagy az, vagy bénító, gyötrelmes bélbetegség; ilyen távolból az efféle részletekét nehéz felidézni, bár biztos vagyok benne, ha jobban kedvelem Ljudmillát, képes lennék előadni őket. Így azonban csak aggódtam – bocsássák meg egy öregember kellemetlen őszinteségét –, amiért Andricsev aggódik érte, mert valószínűnek tetszett, hogy ez tönkreteszi a karrierjét. Próbákon képtelen volt koncentrálni; a ritmus, a lüktetés iránti ösztönös érzék, ami nagy erénye volt, elromlott; vonókezelése pokolivá vált, és a zenei tagoltsága – mely mindig olyan ösztönös volt, akár egy tizenöt éves suhancé júniusban – teljesen rendszertelen lett, és azt hiszem, ez a legfinomabb szó, amivel jellemezhetem. Ennek tetejében azonnal otthagyta a próbát – sőt egyszer az előadást is! –, amikor hírt kapott róla, hogy Ljudmilla betegsége szörnyű fordulatot vett. Lelkifurdalás nélkül meg tudtam volna ölni, Andricsevet és utána békésen alszom; el tudják hát képzelni, miket gondoltam Ljudmilla Plaskáról. Gyilkos gondolatok ide vagy oda, persze, hogy Andricsevet kedveltem jobban. Nem azért, mert többet szenvedett, mint az asszony – ki tudhatja azt? –, hanem mert egy volt közülünk. Ennyi – olyan volt, mint mi. Végül is ez számít. Eladta a csellót Progornijnak, a barátjának. Nem volt hűhó, sem érzelgős önsajnálat – a feleségének széles körű (és drága) orvosi ellátásra volt szüksége, és ezzel el is dőlt a dolog. Bármelyikünk ugyanezt tette volna; miért a nagy felbolydulás? Legalább a Fabregas a családban marad, minden éjjel a balján lesz, míg neki egy Gradjában talált antikvitásból származó DeLucával kellett vigasztalódnia. Vannak rosszabb csellók is a DeLucáknál. Nem mondom, hogy nincsenek. De az az átkozott hangszer teljesen felborította a vonósok egyensúlyát. Hogyan magyarázzam ezt el önnek, aki magát nem vallja zenésznek? Mint korábban bevallottam, mindig gyengébbek voltunk a mélyregiszterben: Andricsev és a hangszere valóban a megmentőink voltak, mélységet, szilárdságot, gyökeret adtak nekünk, egy otthont, ahová visszatérhettünk. Karmesterként és koncertmesterként elmondhatom, hogy a Nagy-Bornitz Városi Zenekarból senki – és még Herr Sigerson is ide tartozik – nem tőlem várta az időzítést. Ó, kötelességtudóan engem néztek, de szemük sarkából mindig a csellókra sandítottak. Jól is tették. A ritmusérzék sosem tartozott az erősségeim közé, és nem vagyok bolond sem – ezt is említettem már. De vannak ilyen meg amolyan csellók, és a Fabregas hiánya óriási változást jelentett számunkra. A szerencsétlen régiségkereskedésből származó DeLuca próbálkozott, tartotta és olyan pontosan szolgáltatta a kért hangokat, hogy bárki megelégedett volna vele. Bárki, aki nem szokott – nem, hangolódott – hozzá a Fabregas halk morajához, mint ahogy a mi teljes zenekarunk. Nem volt igazságos, de hogy is lehetett volna az? A hangzás nem volt ugyanaz; és végtére is a hangzás minden. Minden. A többivel – az egyensúllyal, a tempóval, az értelmezéssel – lehet tenni valamit, ha úgy dönt az ember; de a hangzás vagy ott van, vagy nincs, és az az átkozott, vénséges Fabregas volt a mi hangunk és a lelkünk. Igen, tudom, hogy abszurdnak tetszhet. Remélem is. Progornij kitette a lelkét – ebben senki nem kételkedett. Bizonyos értelemben megindító és megrendítő volt: olyan őszintén hitt benne, hogy a páratlan hangszer puszta birtoklásától olyan zenésszé válik – vagy vált máris, aki felér a felelősséghez. Az én fülemnek valóban úgy tűnt, hogy a hangszíne jelentősen javult, ritmusa határozottabb lett, dallamvitele egyszerre formásabb és érzékenyebb volt. De mi végre? Akármilyen elnézően fülelt is az ember, egyszerűen nem az a hangzás volt. A cselló nem érezte iránta azt, amit Andricsev iránt, és ezt mindenki tudta, és kész. A hangszerekben nem él szánalom, sem igazságérzet; okom van ezt hinni. Különösen a húrosokban nem él. Akármennyit fizetett is Progornij neki a csellóért, még csak meg sem közelíthette a valódi értékét. Ljudmilla pedig egyre sorvadt. Nem mintha egyszer is meglátogattam volna a beteg-

34

ágyánál, érti, de elhiheti, hogy napi – óránkénti – jelentéseket és közlönyöket kaptam Andricsevtől. Majdnem beleszakadt ingerlékeny, cinikus öreg szívem, amiért ilyen kétségbeesettnek, ilyen őrülten szétszórtnak látom, állandóan ide-oda rohangálva a próbaterem, az orvos rendelője és a saját háza között, megkísérelve megtenni minden tőle telhetőt, hogy egyszerre foglalkozzon felesége egészségével és a zenéjével is. Egy művész számára ez természetesen lehetetlen. Munka vagy szerettek, szenvedélyek vagy kötelezettségek… ha ezek között kell választani, valaki mindig a rövidebbet húzza. Jó-e vagy rossz, így mennek a dolgok. Ilyenek vagyunk. Igen, persze, most, hogy visszagondolok, hanyagság volt részemről, hogy nem kerestem fel Ljudmillát, amint először hírét vettem a betegségének. De nem kedveltem őt, érti, ugye? – milyen savanyú vénembernek tűnhetek az ön számára, amiért ilyen készségesen utálom mind az asszonyt, mind az ön Sigersonját –, és akkoriban még nem voltam annyira képmutató, hogy belenézzek abba a szende kék szempárba és azt mondjam, imádkozom, hogy az egészség fénye hamar visszatérjen belé. Igen, azt akartam, hogy felépüljön, legalább annyira, mint ahogy arra vágytam, hagyjon nyugtot a férjének, hadd tegye, amit kell – jól van hát, ami miatt nekem volt szükségem rá. Hadd legyenek övéi a szeretők; énekeljen velük duettet, amíg meg nem hasad bögyös galambkeble; de én hadd kapjam vissza a legjobb csellistámat a vonósok közé – és ő hadd fogja ismét gyönyörű Fabregasát vaskos, zsíros parasztkezei közé. Ahová való. Tudnia kell, hogy fogalmam sem volt, hogyan váltom vissza, és hogyan fizetem ki Progorninak (szomorú bitorló, akit megcsalt tulajdon hangszere) a pénzt, ami egyenesen Ljudmilla orvosához csörgedezett. És a jelek szerint még mindig folydogált, mert Ljudmilla állapota soha nem akart javulni. Andricsev hamarosan egyéb ingóságokat is kezdett eladogatni vagy zálogba csapni – könyvektől az ágyneműig, régi ruháktól a régi virágcserepekig, egy megvetemedett és húr nélküli buzukit, egy csorba és repedezett edénykészletet –, mindent, amiért bárki akár csak néhány fityinggel többet adott, hogy a felesége ápolását kifizethesse. Sokan értéktelen tárgyakat vásároltunk tőle szánalomból, amit nem sokkal korábban visszautasított volna. Kíváncsi vagyok, Sigersonnak megvan-e még az a repedezett bőr utazótáskája, a törött zárral – azt hiszem, a molyrágta bunda még mindig ott van valahol a padlásomon. Azt hiszem. Többet egyikünk sem látta Ljudmilla Plaskát – az orvos, egy Nastase névre hallgató román gyakorlatilag karanténban tartotta –, de Andricsev arcából olvastunk romló állapotáról és minden újabb kezelés pazarló sikertelenségéről. Ez a medve, ökör, nevezze, aminek akarja, a szemünk láttára zsugorodott össze; kiüresedett és meggörbedt, mígnem úgy tűnt, nincs benne több, mint a csellója belsejében. Sőt kevesebb, mert a Fabregas, de még a DeLuca is zenét csiholt az ürességéből, míg Andricsev hangja – megint csak a hangzás – elvékonyult, szárazabb és távolibb lett, mint egy magányosan ciripelő tücsöké a sivatagban. Még mindig keserű szégyen tölt el, ha felidézem, mennyire nehezemre esett ránéznem, mintha bánatának valamiképpen én volnék az okozója. Egyetlen mentségem, hogy mindannyian így viselkedtünk vele akkoriban, kivéve a cimboráját, Progornijt. Sigerson, azonban, aki éppolyan távolságtartó és titokzatos volt, mint mindig, minden előadás után nyomatékosan megdicsérte a játékát. Ez az én dolgom lett volna, fenébe az őszinteséggel – tudom. Talán ezért bosszant még mindig annak a férfinak az emléke. Aztán egy késő nyári délután, amikor Sigerson megjegyzése: „Több vonásban hasonlítunk egymásra, mint gondolná, Herr Takesti”, még mindig a fülemben játszott, elhatároztam, hogy magam látogatom meg Ljudmilla Plaskát. Még virágot is vittem, nem együttérzésből, hanem mert a virágok (különösen a nyirkos, kicsit hervadt csokrok) általában bárhová bebocsáttatást nyernek. Meg kell mondjam, élvezem, hogy önnek nem hazudok. Andricsev háza, amely úgy nézett ki, mint ő a jobb napjaiban – rendetlen, ám erős –, Ridnak özvegy tanyájának irányában, de nyolc mérfölddel messzebb, az árpaföldek között állt, ahol a sötét dombok esőtől terhes viharfellegekként magasodtak minden fölé. Épp időben

35

érkeztem, hogy lássam Dr. Nastasét – fiatalos, erős testfelépítéséi férfi, kicsit szépfiús, erőteljes várnai akcentussal –, amint egy rongyos, bűzlő koldust kísér ki a birtokról, és erélyesen magyaráz: – Ember, már mondtam korábban, a magafajtát nem látjuk itt szívesen. Gyorsan kotródjon el, különben magára eresztem a kutyákat! – Emlékszem, eszembe jutott, milyen különös fenyegetés, mivel a hely teljes kutyanépessége Ljudmilla kövér, csüngő fülű spánieljéből állt, akit még egy macska háborgatására is alig lehetett rávenni, nemhogy egy nagydarab koldusnak nekimenjen. A férfi homályos fenyegetéseket mormolt, de az orvos hajthatatlan volt, átlökdöste a kapun, majd bereteszelte, bezárta, és figyelmeztette: – Több ilyen elő ne forduljon, uram, érti? Ha még egyszer idetolja a képét, a rendőrség fog érdeklődni a szokásai iránt. Érti? – A koldus intett, hogy igen, azzal homályos, ködös esküket mormolva elkacsázott, Dr. Nastase pedig üdvözlő mosollyal fordult felém. – Herr Takesti, ugyebár? Boldog vagyok és megtiszteltetés, hogy megismerhettem, alig találok szavakat. Frau Ljudmilla olyan nagyra becsüli önt… ami pedig Herr Andricsevet illeti… – Itt szó szerint megcsókolta ujjbegyeit, csapjon agyon a villám ebben a minutumban, ha hazudok. Utoljára ilyet egy bukaresti szakácstól láttam, aki tulajdon borjúkotlettjét dicsérte. – Frau Ljudmillához jöttem – kezdtem, de a doktor megelőzött, és elvágott, akár egy begyulladt vakbelet. – Sajnos, maestro, jelenleg nem engedélyezhetem a betegszoba látogatását. Meg kell értenie, a betegsége olyan természetű, hogy nagyon-nagyon könnyen átválthat… – itt finoman vállat vont – a legcsekélyebb zavarás vagy rendellenesség hatására is. Efféle természetű kórságoknál az orvos pengeélen táncol… akár egy zenész, ha megbocsátja a hasonlatot… az óvatosság és a lazaság, a túlzott védelem és gondatlan hanyagság között. Én az éberség javára vétkezek, de biztos vagyok benne, hogy ezt ön megérti. Ebben a szellemben folytatódott még tovább is. Végül én szakítottam félbe, és azt mondtam: – Más szavakkal, Frau Ljudmilla nem fogadhat a férjén kívül más látogatókat. És talán még a férjét sem? – Dr. Nastase elpirult – csak halványan, de olyan áttetsző bőre volt, ami minden érzelmet világosan megmutat –, és tudtam, amit tudtam. Mint ahogy, nem kétlem, Vologya Andricsev is tudta, és az ő dolga csak rá tartozott, mint mindig. Átadtam a virágokat, őszinte üzenetet hagytam, aztán távoztam, átsiettem a mezőn, hogy utolérjem a koldust. Volt valami a csipás, sárga szemében… Ó, szörnyűmód dühös volt! Ez volt az egyetlen alkalom, hogy erős érzelmet láttam rajta úrrá lenni, kivált haragot. – Honnan tudta? – kérdezte újra meg újra. – Követelem, hogy mondja el… ez fontosabb, mint ahogy képzelné! Hogyan ismert föl? Lecsillapítottam, amennyire csak tudtam. – Nehéz megmondani, Herr Sigerson. Csak találgatás volt, nevezze egy vénember szeszélyének, ha gondolja. Éppúgy tévedhettem is volna. Türelmetlenül megrázta a fejét. – Nem, nem, ez egyáltalán nem elegendő. Herr Takesti, több oknál fogva, amelyeknek nincs közük hozzánk, sok időt töltöttem azzal, hogy az álcázás művészetét tökélyre fejleszszem. Az álca nem annyira a jelmezekben, sminkekben rejlik, mint amilyen a szemcsepp, amellyel a szememnek csipás és romlott jelleget kölcsönöztem, hanem az tartás, a póz, a mozgás legapróbb rezzenései, ahogyan valaki beszél vagy viseli magát. Ha kell, tudok úgy vonulni, akár egy orosz herceg, vagy alázatosan csoszogni, mint a lovásza… – azzal mindkét járásmódot rögvest be is mutatta nekem a sáros árpaföldön. – Vagy nyüszítek, mint egy részeg, öreg koldus, ezért az a magát doktornak valló csirkefogó soha nem tartott másnak, mint aminek látott. De ön… – és ennél a pontnál egyszerűen megrázta a fejét, ami világosan megmutatta, mi a véleménye a megfigyelőképességemről. – Tudnom kell, Herr Takesti.

36

– Nos – mondtam. Vártam a válasszal. – Mindegy, miféle főzetet csöpögtet a szemébe, nem leplezheti a fennhéjázást, a sejtetést, nem is, a tudást, hogy többet tud másoknál. Jobb is, hogy ilyen tekintettel nem került közel Ljudmilla Plaskához. A doktor talán bolond, de az asszony nem az. – Kegyetlenség volt tőlem, ám nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem: – És még egy fafúvósnak is feltűntek volna a körmök. Persze megfelelően koszosak… de hogy ilyen tökéletesen nyírtak és reszeltek legyenek? Nem hinném. – Kifejezetten kegyetlen volt ez tőlem, és roppantul élveztem. A fejcsóválás ezúttal más volt. – Megszégyenít, Herr Takesti. – Ezt egy percre sem hittem el neki. Aztán a fej diadalmas gesztussal fölemelkedett. – De láttam a mi Ljudmilla Plaskánkat. Ennyit elmondhatok. Rajtam volt a sor, hogy fájdalmasan felkiáltsak: – Igen? És ő látta önt? Felkacagott, ahogy kell: kurta köhögés. – Igen, de csak egy pillanatra… nem elegendő ideig, hogy fennhéjázó szemem eláruljon. Van egy szakács, akit Dr. Nastase bérelt fel külön azért, hogy tápláló fogásokat készítsen sorvadozó páciense számára. Kedves asszony, beengedett a konyhába, és csekély, de átmelengető ételt készített nekem: határozottan egészségtelent, legyen áldott kövér, vörös keze. Amikor a figyelme máshol járt, kihasználtam a lehetőséget, hogy fölfedezzem magamnak a ház azon szegletét, és több érdekes felfedezést tettem, amikor is Ljudmilla Plaska sétált végig vidáman a folyosón – nem hálóköntösben, nem ám, sem pedig kényelmes, bélelt ágykabátban, hanem úgy felöltözve, mint bármely háziasszony, aki az étkezések között egy kis csemegére vágyik. Amikor észrevett, természetesen felsikoltott, én pedig sietve távoztam az épületből, amikor is belefutottam a jó doktorba. – Ismét azt a nevetéshez hasonlító hangot hallatta. – A többit nyilván tudja. Még mindig a találkozás pillanatánál tartottam. – Sétált? Vidáman? – Frau Plaska – mondta halkan Sigerson – nem betegebb, mint ön vagy én. – Szándékos színpadiassággal elhallgatott, élvezte a megdöbbenésemet, és folytatta: – Nyilvánvaló, hogy a szeretőjével, dr. Nastaséval tervet fundált ki, hogy minden fityingjétől megfossza Vologya Andricsevet, annak címén, hogy nem létező betegségéből kigyógyuljon. Talán még arra is ráveszi, hogy eladja a házát; ha a csellót eladta az ő kedvéért, bármi lehetséges. Ezt ön jobban megérti, mint én. Az utolsó megjegyzés balzsam volt fülemnek, de rá sem hederítettem. – Nem tudom elhinni, hogy ő… hogy bárki képes lenne ilyesmire. Nem vagyok hajlandó elhinni. Sigerson sóhajtott, és különösképpen hangja a legcsekélyebb mértékben sem volt megvető. – Irigylem önt, Herr Takesti. Őszintén irigylem azokat, akik határokat képesek szabni megfigyeléseiknek, akik meg tudják választani, miben hisznek. Számomra ez nem lehetséges. Nincs más választásom, mint azt látni, ami előttem van. Nincs választásom. – Valóban őszintén gondolta, ebben sosem kételkedtem, és mégsem élt bennem kétely, afelől, hogy soha nem is választana másként. – De miért? – Pokolian ostobának éreztem magam már a kérdés puszta feltevésétől is. Jól tudtam magam is, és mégis ki kellett mondanom. – Andricsev a legelkötelezettebb férj, akit életemben láttam. Ljudmilla Plaska senki mást nem talál, aki úgy szeretné, mint ő. Hát nem látja ezt? Sigerson nem válaszolt, csak nézett engem merőn. Azt hiszem, ez voltaképpen bók volt. Lassan azt mondtam: – Igen, tudom. Vannak, akik képtelenek elviselni, hogy így szeressék őket. Ezt tudom, Herr Sigerson.

37

Abban a pillanatban váltunk szövetségesekké; így kerültünk a lehető legközelebb a barátsághoz. Sigerson még mindig nem szólt semmit, csak figyelt. Azt mondtam: – Ez igazságtalan. Ez rosszabb egy bűntettnél. Meg kell őket állítani, és meg kell őket büntetni. Mit tegyünk? – Várunk – mondta Sigerson egyszerűen, halkan. – Várunk az alkalomra és a megfelelő bizonyítékra. Ha mi ketten… és talán még egy-két másik ember is… folyamatosan figyeljük a drágalátos párt, kevés az esélye, hogy a tudtunk nélkül akár a legkisebbet is léphetnének. Egy kis türelem, Herr Takesti, türelem és éberség. – Könnyedén megérintette vállamat ujjhegyével. Emlékezetem szerint ez volt az egyetlen alkalom, hogy akár egy ilyen apró bizalmas gesztussal is megajándékozott. – Leleplezzük őket. Elismerem, szomorú diadal lesz, de a markunkban lesznek. Türelem, koncertmester, türelem! Így aztán addig vártunk, míg jól benne jártunk már az őszben, és elkerülhetetlenül csapdába ejtettük őket: nem úgy, mint Aphroditét és Árészt, egy felszarvazott, égi férj aranyhálójában, hanem saját ostobaságuk összegyűrt, átizzadt takarói között. Ljudmilla Plaska és a doktor egy pillanatig sem sejtették, hogy állandó megfigyelés alatt állnak, ha nem is Sigerson meg általam, amikor épp időt tudtunk szakítani a zene mellett, akkor szutykos utcakölykök, helyi, átmeneti lakosok gyerekei által. Sigerson azt mondta, gyakran alkalmazott korábban ilyen gombolatlan, mosdatlan szájú lelenceket hasonló feladatra más alkalmakkor. Sosem vontam kétségbe a szavát. Ezek a gyerekek nem csak pontos és hűséges segítőknek bizonyultak, de ördögük volt a részletekhez is. Kiderült dr. Nastase kedvenc időpontja szeretője meglátogatásához (mivel maga is házas volt, mozgékonyságának határai voltak); Frau Andricsev esti szokásai, amelyek közé a belga likőr és egy tányér marcipán elfogyasztása is hozzátartozott; még Vologya megszokott gyakorlásainak időpontja is, és hogy milyen megjegyzéseket morgott maga elé, amikor felhangolta csellóját – mindezt megfigyelték, nem csupán a gesztusokat és a szavakat, de az azokat kísérő arckifejezéseket is. Még az angyalok írnokának is bizonyítékokat gyűjthettek volna a kis, lázadó kölykök. – Rájöttem a szökésük idejére és útirányára – mondta nekem egy reggel Sigerson, amikor felváltottam őrposztjáról – vagy inkább kémposztjáról; gyűlölöm az eufemizmust. Az első alkalom után többször is bebocsátást nyert a házba, mostanra már olyan jól ismerte a lakók szokásait, hogy többet nem lepték meg. – Érdekes összeesküvők: könnyen fölfedeztem egy üres, omladozó külső épületben a bőröndöket és útitáskákat, de a vártnál több időmbe telt, hogy megtaláljam a két első osztályra szóló jegyet Bukaresten át Nápolyba, és a hajójegyeket New Yorkba. Tudja, hol voltak azok elrejtve? – Kifejezéstelenül megráztam a fejemet. – A farakás aljában, takarosan viaszosvászonba tekerve. A barátaink alighanem a következő két vagy három hétben távoznak, mielőtt az éjszakák olyan hidegre fordulnának, hogy szükség legyen tűzre. – Lenyűgöző logika – mondtam. Sigerson megengedett magának egy távolságtartó mosolyt. Megkérdeztem: – Mi a helyzet a pénzzel, amit kilumpoltak szegény Andricsevből? Biztosan valami bankszámlán rejtegetik… Olaszországban talán, vagy Svájcban, vagy akár Amerikában. Hogyan szerezzük vissza neki? Ha Sigerson abban a pillanatban látta volna a tulajdon szemét, talán megértette volna, mit értettem a természetes fennhéjázás elkendőzésének lehetetlenségén. – Azt hiszem, emiatt nem kell aggódnunk – válaszolta. – Ők ketten aligha olyanok, akik efféle likvid előnyöket bankra bíznának, és megkockáztatom a kijelentést, hogy Ljudmilla Plaska túlságosan jól ismeri a férfiakat ahhoz, hogy szerzeményeit elengedje a szeme elől. Nem, a pénz ott van, ahol bármikor azonnal ráteheti a kezét. Úgy vélem, a hálószobájában megtaláljuk, legvalószínűbben a távolabbi ablak alatti kis, bőr utazótáskában. Bár őszintén szólva – itt elgondolkodva megdörgölte orrnyergét –, van egy-két másik lehetséges rejtekhely is, sajnálatos módon elrejtve a szemem elől. Hamarosan megtudjuk az igazságot.

38

Valamivel hamarabb tudtuk meg, mint bármelyikünk számított volna rá; és nem mosdatlan őrszemeinktől, hanem az istálló tulajdonosától, ahonnét utazókocsijainkat béreltük mindig. Éppen barátságosan alkudoztunk a szokásos tartományi kőrútunk takarmányköltségeiről, amikor megemlítette, hogy jókedvének oka, hogy nemrég üzletet kötött, hogy személyesen szállítson el két utast a bukaresti vasútállomásra egyetlen ponyvás hintójában legjobb fogatával. Meglepően kevés szerb dénárba került megtudni új ügyfelei nevét és az időpontot – tizenegy óra, másnap éjjel! –, és egészen kevés további érmébe, hogy beleegyezzen: minket is vigyen magával, amikor felszedi őket. Attól tartok, az árulás az igazi szelmirai nemzeti sport. Kevesebb embert igényel, mint a labdarúgás, és mezre sincsen szükség. Ennél a pontnál a rendőrség elé akartam tárni az ügyet, ám Sigerson megnyugtatott, hogy erre semmi szükség. – Abból, amit a Szt. Ragyomir-i rendőrségből láttam, még fafejűbbek, mint azok a… – valóban megbotlott a nyelve egy pillanatra? – …az oslói csendőrök, márpedig nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Higgye el, a zsákmányunk már nem szökik meg a hálónkból! – Kicsit mintha valóban tollászkodott volna. – Ha dr. Nastase ellenállna, történetesen a baritsu ősi művészetének gyakorlója vagyok… ön pedig bizton helytáll bármilyen kézitusában Frau Andricsevvel. – Őszintén gondolom, hogy ezt nem leereszkedésnek szánta, bár Sigerson esetén ezt nehéz volt megmondani. Egy hónap megfigyelés nyilvánvalóvá tette számunkra, hogy Ljudmilla Plaska, ha épp nem halálos ágyán fekszik, meglehetősen élénk asszony. Másnap estére teljes próba volt kitűzve; úgy döntöttem, hogy egyszerűen lemondom, inkább, mint hogy összesűrítsem, mivel a zenészeket könnyen elcsüggesztheti a rutin megszakadása. Volt néhány kérdés, némi morgás, de semmi olyasmi, amit néhány részmagyarázattal ne tudtam volna elfojtani. Sigerson és én tízre már a béristállónál voltunk, és még mindig hátravolt néhány perc tizenegyig, mikor a hintó az Andricsev-ház elé gördült, és a kocsis megfújta kürtjét, hogy bejelentse érkezésünket. A poggyász már a küszöbön volt, mint ahogy a türelmetlen Ljudmilla Plaska is, aki praktikus szürke utazószoknyát és blúzt viselt, okosan durva parasztkendőt választva a kalap helyett, hogy elrejtse haját és árnyékba borítsa vonásait. Nem tudott azonban ellenállni annak, hogy felvegye alighanem legjobb utazókabátját, amelyet szibériai télre is elegendő bunda bélelt; Vologya Andricsevnek hathavi bérébe kerülhetett. Az asszony olyan lelkesnek látszott, akár egy születésnapra igyekvő gyermek, de őt figyelve éreztem, hogy a szívem elnehezedik. A közelebbi oldalon éppen leléptem a hintóról, Sigerson pedig a másikról, amikor is dr. Nastase jelent meg az ajtóban. Még elegánsabban volt felöltözve, mint máskor, cipőjétől – amiről még én is láttam, hogy londoni gyártmány – egészen báránygyapjú orosz kalapjáig. Amikor meglátott bennünket – és a kocsist a bakon, aki előredőlt, mint akármelyik színházlátogató, aki a függöny felemelkedését várja –, fölvonta szemöldökét, de csak enyhén. – Úgy tudtam, hogy ez privát hintó lesz. – Mint ahogy az is – válaszolt neki Sigerson. Hangja könnyed és vidám volt. – Ám a cél nem biztos, hogy kedvére lesz, doktor. – Megkerülte a hintót, lassan, mintha nem akarna elriasztani egy vadállatot. Folytatta: – Úgy hallottam, a szt. ragyomiri börtön kosztja… – elhallgatott, ahogy a megfelelő szót kereste – kívánnivalót hagy maga után. Dr. Nastase pislogott, nem mutatott sem bűntudatot, sem félelmet, csupán a bosszúság első jeleit. – Nem értem önt. – Ljudmilla Plaska félretolta, könnyedén, de határozottan, és előrelépett, hogy megkérdezze: – Mit keresnek itt? Nincs időnk önökre. – A kocsisra förmedt: – Az ár, amiben megegyeztünk, nem érvényes más utasokra. Fogja a poggyászunkat, ők meg hadd gyalogoljanak haza!

39

A kocsis kiköpte a bagólét, és maradt a bakon. Sigerson nyomatékosan az asszony felé fordulva, a doktorra rá sem hederítve azt mondta: – Asszonyom, tudja, miért vagyunk itt. Az ispotály bezárt; a maskarádé véget ért. Jól tenné, ha békésen elkísérne bennünket a rendőrségre. Ismertem embereket, akiknek lelkiismerete természetellenesen tiszta volt, és még ők is bűntudatosabban néztek ki, mint ezek ketten. Ljudmilla Plaska lélegzete elakadt. – Rendőrségre? Maguk rendőrök? De hát mit követtünk el? E szavakat hallva magabiztosságom megingott kicsit – mintha egy iskoláslány lett volna, akit igaztalanul azzal vádolnak, hogy puskázta egy vizsga válaszait –, Sigerson azonban teljesen szilárd maradt. – A vád, hogy nagy összeget csalt ki a férjéből krónikus, gyógyíthatatlan betegséget színlelve, továbbá, hogy megpróbált megszökni az országból ebül szerzett javaival és szeretőjével. Akármit is kíván mondani erre a vádra, azt a hatóságnak is elmondhatja. – Azzal előrelépett, hogy megfogja az asszony karját, mintha maga is a hatósághoz tartozna. Dr. Nastase ekkor támadásba lendült, és felháborodottan ütötte félre Sigerson kezét, mielőtt az összezárult volna Ljudmilla Plaska könyökén. – Hozzá ne merjen érni! – vakkantotta. – Igaz, hogy régóta tervezzük a szökést, hogy együtt kezdjünk új életet egy melegebb, nyíltabb országban… – ennél a pontnál a könyök megtalálta a bordáit, de ő folytatta: –…de egyszer sem fordult meg a fejünkben, hogy egy árva dénárból, zlotyból, rubelből vagy más pénzből kiforgassuk Vologya Andricsevet. Ma éjjel úgy távozunk, hogy minden vagyonunk az, ami az erszényemben van, és nincs más támaszunk, csak szerény orvosi tudásom, valamint Frau Andricsev énektehetsége. Ezek segítségével élünk majd, és felfedezzük a boldogságot. Igen, igen, tudom – nem csupán házasságtörő és csaló volt, hanem pocsék szónok is. Mégsem tudtam megállni, hogy ne csodáljam, legalább abban a pillanatban. Még a rossz szónokok is lehetnek őszinték, és nem tudtam szabadulni a nyugtalanító érzéstől, hogy ez a férfi elhitte, amit mond. Sigersont azonban cseppet sem zavarta, mert hűvösen így válaszolt: – Nem cáfolom meg önt, dr. Nastase. Csupán arra kérem, nyissa ki a Ljudmilla Plaska útitáskája melletti kis utazóbőröndöt… azt ott, igen. Megtenné? Köszönöm. Lehet, hogy vészjósló vagyok, lehet, hogy nem; ő, ha úgy akarta, jóval parancsolóbb tudott lenni, mint ahogy képzeltem volna. Ennél a pontnál bármilyen táskát kinyitottam volna átnézésre, dr. Nastase csupán egy pillanatig habozott, mielőtt némán elkérte Ljudmilla Plaskától a kulcsot, és meg nem forgatta utazótáskájának filigrán ezüstzárjában. Emlékszem, hogy hátralépett, hogy engedje az asszonynak, hogy maga nyissa fel a fedelet. A szerelem egyeseket udvariassággal ruház fel, és még mindig azt hiszem, hogy dr. Nastase akár helyesen, akár helytelenül, szerette Vologya Andricsev feleségét. Az utazóbőröndben nem volt pénz. Megnéztem, láttam. Semmi, csak krémek, testápolók, balzsamok, olajok, kenőcsök, főzetek hatalmas készlete… mindenféle pipere, nyugtázta végül tompa agyam, amit egy aggódó Julia, aki néhány évvel idősebb Rómeójánál, magával vinne a szökésre, hogy megőrizze kapcsolatuk tiltott varázsát. Elég volt ránéznem Ljudmilla Plaska szégyentől égő arcára, hogy lássam ennek igazságát. Sigerson javára legyen mondva, eltökéltsége egy pillanatra sem ingott meg. Egyszerűen azt mondta: – Engedelmével. – Azzal nekilátott átkutatni dr. Nastase és Ljudmilla Plaska holmiját, mintha csak törvény adta joga lett volna hozzá. Ők némán állva figyelték, valahogy besározva és elhagyatottan, érintés és egymásra vetett pillantás nélkül összekapaszkodva. Én meg néztem mindannyiukat, távolságtartóan, akár a kocsis: félig azt reméltem, hogy Sigerson megtalálja a bizonyítékot, hogy Vologya Andricsevet gonoszul becsapta az, akit legjobban szeretett; míg másik részem abban reménykedett… nem is tudom. Nem tudom, miben reménykedtem.

40

Megtalálta a pénzt. Tégla vastagságú bankjegyköteg; egy kicsi, de szorosan megtömött pénzes zacskó; mindkettő ügyesen elrejtve egy kopott hajóláda áltetejébe, akárcsak a korábban felfedezett jegyek. A hűtlen feleség és a furfangos doktor olyan színpadiasan hitetlen döbbenettel tátotta el a száját, hogy attól vétkességük még szembeötlőbbé vált. Nem tanúsítottak ellenállást, amikor Sigerson karjuknál fogva, gyengéden megragadta őket, és utasította a kocsist, hogy vigyen vissza bennünket a városba. A rendőrségen a forma kedvéért ártatlanságukat hangoztatták; de annyira kábák voltak a hitetlenségtől, hogy láttam, hogy az bűntudatként és szégyenként rögzül a szolgálatban lévő rendőrökben. Egy cellába zárták – együtt, persze, mégis mit gondolt, hány cellánk van nekünk Szt. Ragyomirban? – és vizsgálati fogságban tartották őket, az utazó bíró érkezéséig, ami bármelyik napon várható volt. A doktor, bilincsbe vert lábbal elbotladozott őrével anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra; ám Ljudmilla Plaska – aki nem kapott béklyót – megfordult, hogy egyszerre büszke és szánalmas pillantást vessen Sigersonra és rám. Hangosan azt mondta: – Önök tudják, mit tettünk, és mit nem tettünk. Nem tudnak megszabadulni ettől a tudástól. – Azzal elsétált tőlünk, követte dr. Nastasét. Sigerson és én hazamentünk. A házam előtt elbúcsúztunk. Azt mondtam: – Szánalmas, szomorú ügy. Sajnálok mindenkit, akinek része volt benne. Magunkat is beleértve. – Sigerson szótlanul bólintott. Ahogy elindult Ridnak özvegy háza felé, utána néztem. Kezét összekulcsolta háta mögött, magas, sovány válla megereszkedett, és merőn nézte a földet. A turnénk másnap kezdődött – jól szerepeltünk Gradjában, nagyon jól Plintben, tűrhetően Srikeldtben, Dzsindzsiben, Gavrikban és Bahakniban, és Boszkvilában rémesen, mint mindig. Nem tudom megmondani, miért ragaszkodom hozzá, hogy minden évben fellépjünk Boszkvilában is, ha egyszer tudom, mi lesz a vége, de ez is elárul rólam legalább valamit. De Vologya Andricsev még a rémes Boszkvilában is jobban játszott, mint bármikor. Megvetem azokat, akik minduntalan emberi érzelmek fogalmait használva fecsegnek a művészetről, de a zenéjében volt valami új – nem hatalom, nem egészen melegség, hanem valamiféle mély, fenséges szívverés, ha érti –, mint ahogy mindannyiunkéban is. Senkinek nem szólt a felesége és annak szeretője letartóztatásáról, és senki – ideértve Sigersont és Progornij barátját – nem tett fel neki kérdéseket, nem is szóltak hozzá, csak ha dicsérték. Még másfél hétig nem láttuk Szt. Ragyomirt, és abban a pillanatban, hogy visszaértünk, Andricsev öngyilkossággal próbálkozott. Nem, nem, nem abban a pillanatban, persze, és nem is akkor, amikor a kocsik begördültek a városhatáron. Tettét senki nem is ismerte fel, kivéve Sigersont. Mintha csak éppen erre várt volna, gyorsan előrehajolt, mielőtt Andricsev oldalra zuhanva a fogatunk patái és a kocsi vasalt kerekei alá került volna. Egy fél karú rántás, egyetlen nyögés, és Andricsev már a lábunk előtt is hevert, mielőtt még a társaság többi tagja beszívhatta volna a levegőt, hogy felkiáltson. Sigerson lenézett rá, és nyugodtan megjegyezte: – Ugyan már, Herr Andricsev, annyira nem játszottunk rosszul Boszkvilában. – A kezdeti sikolyokat felváltotta a nevetés, mely hamar elhessentette a gyanút, hogy bármi súlyosabb történt volna itt balesetnél. A béristállónál, mielőtt Andricsev elvánszorgott volna, mogorván köszönetet mondott Sigersonnak, és többször bocsánatot kért ügyetlensége miatt. Kora este volt, és emlékszem, néhány hópehely kezdett szállingózni, egy-kettő, amelyek egy pillanatra felvillantak a bajszán. Aznap éjjel, megmagyarázhatatlan okból elmentem a tulajdon házam mellett, és némán továbbsétáltam Sigersonnal, egészen a Ridnak-tanyáig. Az özvegy és a fiai már aludtak. Sigerson behívott a hátsó konyhába, mindkettőnknek töltött az özvegy házi kvaszából, és a konyhaasztalnál koccintottunk, mindezt szó nélkül. Sigerson végül azt mondta: – Szomorú ügy, valóban, Herr Takesti. Kívánom, bárcsak kikerülhetnénk belőle.

41

– De hiszen kikerültünk – válaszoltam –, végeztünk, és legalább valamiféle igazságot tettünk. A bíró már kimondta az ítéletet: az asszonynak háromévi börtön, a férfinak, mint a terv kiötlőjének öt év, a pénzt pedig néhány nap múlva visszajuttatják Vologya Andricsevnek. Szánalmas ügy, kétségtelen, de nem jogos végeredmény nélküli. Sigerson úgy láttam, furcsamód vonakodva megrázta a fejét. – Semmi nem okozna nekem nagyobb örömet, mint ha egyetérthetnék önnel, koncertmester. Valami azonban még nyugtalanít ebben az ügyben, és nem tudom elmém előterébe idézni, a fénybe. A bizonyíték szinte megcáfolhatatlan, a vádlottak kétségtelenül bűnösök, minden megfelelőképpen el van varrva… és mégis, mégis, valami… – Ismét elhallgatott, megittuk kvaszunkat, és néztem, ahogy behunyt szemmel, ujjbegyeit egymásnak szorítva ül. Hosszú idő óta először – mert nincs semmi, amihez ne lehetne hozzászokni – jutott eszembe, hogy felbosszantson ez a szokása és a magányos önbizalom, amit sugallt. És egyszer csak megértettem azt is, hogy ez a különös ember nem azért került a földre, hogy zavarba ejtsen és felingereljen; hogy neki is éppúgy van lelke és éppúgy küzd, mint mi mindannyian. Ez önnek talán nem hat megvilágosodásként, de számomra az volt, és még mindig az. Hogy mennyi ideig maradtunk abban a tanyasi konyhában, mozdulatlanul, szótlanul, csupán azon a kádban érlelt, pocsék pálinkán osztozva, nem tudnám megmondani. A varázslat megtört, amikor Sigerson figyelmeztetés nélkül egyszer csak talpon termett, és egyazon mozdulattal oldalra is lépett, hátát a közelebbi falnak vetve. Kinyitottam a számat, de Sigerson egyetlen heves mozdulattal csendre intett. Olyan lassan mozogva, ahogyan egy gyík cserkész be egy molylepkét, némán végigkúszott a fal mentén, mígnem elég közel volt a hátsó ajtóhoz, hogy fél kézzel kinyissa, és a másikkal gallérjánál fogva megragadja és berántsa a tagbaszakadt alakot, aki tiltakozott, de nem állt ellen neki. Sigerson letépte a férfi ütött-kopott sapkáját, és hátralépett, akár egy művész, aki legutóbbi portréját leplezi le. Vologya Andricsev volt. – Igen – mondta Sigerson. – Gondoltam, hogy ön lehet az. – Andricsev egy pillanatig csak állt ott zihálva, kék szeme szinte feketének látszott sápadt, kétségbeesett arcában. Majd drámai hirtelenséggel Sigerson felé nyújtotta kezét, keresztbe tette csuklójánál, és azt suttogta: – Tartóztasson le! Le kell tartóztatnia. – Sajnos, minden bilincsem régi és berozsdállt – válaszolta higgadtan Sigerson. – Ám van itt némi ital, ami bizonyára hasonló célt érhet el. Üljön le közénk, Herr Andricsev! Parancsoló jelenség volt, mint korábban már említettem, de az a fajta, akin nem látszott, hogy parancsol. Andricsev olyan ernyedten dőlt a konyhaszékbe, ahogyan a kocsiból gördült ki egy vagy két órával korábban. Nagy, gyöngyöző cseppekben verejtékezett, és úgy nézett ki, akár egy eszelős, ám tekintete tiszta volt. Azt mondta: – Nem lenne szabad börtönben lenniük. Nekem kéne ott lennem. Muszáj letartóztatnia. Szörnyű, szörnyű bűnt követtem el. Határozottan rászóltam: – Andricsev, azon nyomban nyugodj meg! Régóta ismerlek. Nem hiszem, hogy képes lennél bármiféle gazságra. Részegségre igen, olykor bárdolatlanságra is, ha Schubertet játszunk. De rosszindulatra, bosszúállásra, kegyetlenségre soha. – Nem, senki nem hiszi el rólam! – kiáltott fel háborogva. – Tudom, milyennek látnak: jó öreg Vologya… kicsit goromba, kicsit nyers, de ha az ember jobban megismeri, rendes ember. Aranyszívű, átkozott jó csellista, de csak a zene jár az eszében, a zene és a vodka. Ez az ember még egy pikniket sem tudna eltervezni, nemhogy bosszút. Sigersonnak volt annyi lélekjelenléte, hogy italt nyomjon a kezébe, míg én éppolyan tátott szájjal ültem, ahogy Ljudmilla Plaska és Dr. Nastase állt a pénz láttán, amit a vád szerint Ljudmilla iszákos urától csalt ki. Andricsev a pohár fölött különös, félénk pillantást vetett ránk, szemében pedig ravasz büszkeség csillant, amit soha nem láttam korábban. – Igen, bosszút – ismételte meg, szemmel láthatóan élvezve a szó ízét, szagát és szövetét. – Bosszút, nem a rengeteg férfiért, a megtévesztésekért, az apró, ostoba trükkökért, a gyerekes

42

hazugságokért… ezek mind egyszerűen hozzá tartoznak. Őt arra kárhoztatni, hogy mindörökké egy ágyban feküdjön, olyan lenne, mint a pillangónak megparancsolni, hogy joghurton éljen. A doktora is hamarosan megtanulja ezt. – Azzal elmosolyodott a gondolatra. A szavak, a gondolatok, a hangzás – mindezek olyannyira távol álltak Vologya Andricsevtől, hogy tudtam, még mindig képtelen lennék becsukni a számat. Sigerson jóval higgadtabbnak tűnt, lelkesen bólogatott, míg Andricsev beszélt, mintha megerősítést kapna valamiféle nagy szerencsejáték sikeréről, a bizonyíték helyett, hogy alaposan a bolondját járatták velünk. Azt mondta: – A doktor miatt volt ez más. Andricsev arca megdöbbentő változáson ment át, erős vonásai látszólag összezsúfolódtak, még a homloka is mintha lehúzódott volna. Úgy ismételte meg a más szót, ahogy az imént a bosszút mondta, de az íze összehúzta a száját. – Az a bolond, az a komisz bolond! Ezért az egyért a feleségem elhagyott, mindörökre elment volna. Meg kellett állítanom. – De most már úgy csengett a hangja, mintha magát győzködné, hogy nem volt más választása. – A pénz – noszogatta gyengéden Sigerson. – Valóban az ön pénzét találtam meg a hajóládában? Andricsev arcára visszatért a rejtett, önelégült kifejezés, és nagyot húzott italából. – Ó, igen, az utolsó fityingig. Minden, amit csak össze tudtam kaparni, mindegy, mit kellett eladnom, zálogba csapnom, mennyit kellett könyörögnöm, mindegy, hogyan kellett élnem. A cselló… az nehéz volt, de nem annyira, mint ti mindannyian gondoltátok. Az ember szerezhet másik csellót, de másik Ljudmillát… – Egy pillanatra elhallgatott, a padlóra nézett, aztán dacosan felpillantott. – Nem ebben az életben. Nem az én életemben. Meg kellett tennem. Mi sem találunk még egy ilyen csellistát, gondoltam keserűen és önzőn. Sigerson azt mondta: – Ön volt egyedül, aki elterjesztette a mesét Frau Andricsev krónikus, halálos betegségéről. Ő és Dr. Nastase nem tudtak semmit. – Progornij nagy segítségemre volt ebben – mondta büszkén Andricsev. – Könnyű volt elterjeszteni a mesét, de nehéz megakadályozni, hogy Ljudmilla fülébe jusson. Progornij igazi barát – ekkor nézett rám egyenesen először –, bár soha nem válik belőle igazi csellista. De örülök, hogy övé a Fabregas. Ráébredtem, hogy amióta beszélni kezdett, folyamatosan rázom a fejem, képtelen vagyok meglátni ezt az új Vologya Andricsevet; mondhatni, megpróbáltam elmémet összpontosítani. Sután és ostobán azt kérdeztem: – Ezek szerint Progornij tette a pénzt a láda fedelébe? Andricsev megvetően felhorkant. – Nem… mikor lett volna lehetősége rá? A jegyek a farakás alatt, az Progornij műve volt, de a többi az én ötletem. A rendőrség felkészült, hogy az úton feltartóztassák őket… – itt a hangja elakadt, és a szája fodros lett, mintha sírás előtt állna –, amikor már biztonságban érzik magukat és… szabadnak. – Nagyon nyelt. – De maguk ketten szükségtelenné tették ezt. Nem számítottam az önök közbelépésére, de ez volt a korona a tervemen. Hogy két ilyen köztiszteletben álló, kiváló tanúja legyen a bűntettüknek és szökésüknek… és az egyik még meg is találja a pénzt … betette nekik az ajtót. Betette, és be is zárta. – Igen – válaszolt Sigerson halkan. – Aztán, miután a terve sikeres lett, a bosszúja beteljesült, hűtlen felesége és szeretője börtönbe került, megkísérelte megölni magát. – Hangjában nem csengett kérdés vagy vád. Mintha csak újságot olvasott volna föl. – Ó! – mondta Andricsev. – Az. – Egy ideig nem szólt többet, mint ahogy Sigerson sem. A konyha olyan csendes maradt, hogy hallottam a kamraajtót rágcsáló egér hersegését. Andricsev végül felállt, óvatosan megingott, mint aki nem bírja eldönteni, hogy részeg-e vagy

43

sem. Már nem izzadt olyan szörnyen, de az arca olyan fehér és feszült volt, akár egy vihart befogó vitorla. Azt mondta: – Nem akarok nélküle élni. Tudnék, de nem akarok. A bosszú… az nem ellene irányult, hanem magam ellen. Amiért annyira szerettem. Mert jobban szerettem, mint a zenét. Ez volt a bosszú. – Ismét Sigerson felé nyújtotta kezét, a láthatatlan bilincseket kérve. – Hozzák ki arról a helyről – mondta. – A másikat is. Hozzák ki őket, és tegyenek be engem. Most. Most! *** Ljudmilla Plaskát és dr. Nastasét azonnal kiengedték a börtönből, amint megtalálták a bírót, aki elítélte őket. Ez már önmagában is figyelemre méltó történet… de látom, hogy önt nem érdekelné. Ljudmilla Plaska azzal fenyegetőzött, hogy bámulatos szummára perli a férjét, a bíróságot, a várost és Bornitz hercegségét, dr. Nastase azonban alighanem a lelkére beszélt, mert végül nem fogadott fel ügyvédet, nem nyújtott be vádat, és nem sokkal később mindketten eltűntek New South Wales irányába. Azt hiszem, egy gradjai unokatestvére kapott tőle később egy lapot. Vologya Andricsevet hivatalosan megvádolták számos kihágással és jogsértéssel, amelyeket két Szt. Ragyomiri ügyvédünk nem tudott volna perre vinni (vagy megvédeni sem, ha arra került volna sor), ezért nagy általános megkönnyebbülést jelentett, amikor Andricsev is eltűnt, sem címet nem hagyva maga után, sem utasítást, hogy mit tegyenek ingóságaival. Az egyik ügyvéd megkísérelte a kifizetetlen ügyvédi számlák fejében birtokba venni a házát; de mivel senki még csak felbecsülni sem tudta, az épület végül a Nagy-Bornitz Városi Zenekar tulajdonába került. Kifejezetten látogató művészek elszállásolására szántuk, de őszintén szólva eddig még… nem, ez sem érdekli önt, igaz? Csak Herr Sigersonról szeretne többet megtudni. Nos, sajnálom, hogy el kell keserítenem, de ő is elment. Ó, már egy ideje – talán két hónappal Vologya Andricsev eltűnése után. Elkísértem, hogy elérje a postakocsit, amivel Szt. Ragyomirba érkezett. Ha jól emlékszem, még a hegedűtokját is én vittem. Soha nem voltunk barátok, kollégák is csak a körülmények folytán, kevés mondanivalónk volt egymásnak, de kevésre is volt szükség. Amit megértettünk egymásból, azt értettük; a többi éppúgy rejtély marad számunkra, mint az első estén, és mi szívesen ennyiben is hagytuk. Amíg a vonatra vártunk, jórészt hallgattunk, mígnem váratlanul azt mondta: – Szeretném, ha tudná, Herr Takesti, hogy szeretettel és örömmel fogok visszagondolni az itt töltött időre… de ugyanakkor valamiféle szégyenkezéssel is. – Amikor értetlenségemet fejeztem ki, folytatta: – Az Andricsev-ügy miatt. Mert megtévesztettek. – Engem is – válaszoltam. – Mint ahogy a teljes zenekart… mint mindenkit, akinek bármi tudomása volt az ügyről. – Sigerson azonban megrázta a fejét. – Nem, koncertmester, számomra ez más. Egyszerűen más. – És éppen ezért ismertem fel önt a koldus álruhájában – feleltem némi hévvel. – Valamiképp minden más az ön számára, és ez az úgynevezett másság mindig meglátszik a tekintetén és mindenen, amit tesz. Hogyan láthatta volna Vologya Andricsev felesége és annak szeretője ellen tervezett bosszújának titkát? Mit vár önmagától, Herr Oscar Sigerson? Micsoda… kicsoda ön ebben a világban? Hallottuk a vonat füttyét, olyan távoli volt, hogy még nem láttuk a Ridnak-tanya mögötti kanyarban a füstjét. Azt mondta: – Herr Takesti, egy kevéssé ismeri a gondolataimat. Mindig azt hittem, ha valaki kizárja a lehetetlent, ami marad, legyen akármilyen valószínűtlen, az igazság kell, hogy legyen, a probléma egyetlen megoldása. Ebben az esetben azonban ennek ellenkezője bizonyosodott be. Még sokáig gondolkodom majd az Andricsev-ügyön. A vonat megérkezett, meghajoltunk egymás előtt, aztán Sigerson felugrott, és ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam. A postakocsi Bukarestből jön-megy; nem tudom, azután hová ment. Abban sem vagyok biztos, hogy elmondanám önnek, ha tudnám. Túl sok kérdést tesz fel, és valami hibádzik az akcentusával is. Sigerson észrevette az ilyesmit.

44

Gottesman professzor és az indiai orrszarvú Ez még mindig a kedvencem a gyűjteményből. Egyike azoknak a történeteknek, amelyek csak úgy megszülettek. Ami érdekes, hogy bár fogalmam sem volt róla, merre tart, egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a történet maga tudja. Olyan magabiztosnak éreztem magam a nyomában járva, ahogy ritkán. Amikor kész volt és átolvastam, hangosan azt mondtam: „Ó, istenem, annyi év után még mindig Robertet utánozom!” A felkiáltás megértéséhez tudniuk kell, hogy a korai időszaktól kezdve évekig a legmeghatározóbb művészi befolyással Robert Nathan, a Portrait of Jennie szerzője volt rám. Neki ajánlottam Az utolsó egyszarvút is. Robert azonban 1985-ben meghalt, nem sokkal azután, hogy azt mondta: „Azt hiszem, az írásod egyre jobb lesz, ahogy távolodik az enyémtől.” Egyetlen másik író sem mondott még nekem ilyen nagylelkű dolgot. Miután ráébredtem, hogy öntudatlanul visszatértem művészi gyökereimhez – vagy inkább azok értek utol –, visszamentem a rinocérosz korai megjegyzéseihez a keresztény filozófusok kísérleteiről, hogy az egyszarvú létezésével megbirkózzanak, és betettem egy utalást, amit a világon egyetlen ember érthetne csak meg. A középkori gondolkodó, treves-i Bernard Robert kitalációja volt, akit akkor használt, ha egy elegáns elmélkedést vagy velős sírfeliratot akart idézni. Hosszú ideje én magam is valódinak gondoltam; Bernarddal együtt elküldtem a novellát Robert özvegyének, Anna Leenek a színésznőnek. Anna elértette a célzást és boldogan visszaírta: „Ez a legjobb történet, amit Robert valaha írt!” Talán így is történt… *** Gustave Gottesman professzor életében először harmincnégy éves korában ment állatkertbe. Zürichben, Gottesman professzor szülővárosában, és ahol a húga még mindig lakott, kiváló állatkert található, ám ő egyszer sem járt ott. Már ifjúsága korai szakaszában elhatározta, hogy élete fő műve a filozófia tanulmányozása lesz; és mint minden igazi filozófusnak, neki is elég volt a világ állatkertnek: ketrecekkel, etetési időkkel, tenyésztőprogramokkal és lelkes docensekkel együtt, amelyek közé, tudta jól, ő maga is tartozott, így aztán az első állatkert, amelyet valaha is látott, egy közepes méretű középnyugati amerikai városban volt, ahol egy közepes nagyságú egyetemen tanított összehasonlító filozófiát összehasonlíthatatlan elégedettséggel. Magas volt és meglehetősen sovány, kerek, jellegtelen arccal, tömpe orral és szerteszét álló, szőkésbarna hajjal és átható és, nagyon feltűnő barna szemmel, amely úgy tűnt, mindig kicsit mélyebbre lát, mint szándékában áll, zavarba hozva az arcot, amelybe ágyazódott. Diákjai és kollégái kedvelték, a maguk elnéző módján. Hogyan történt, hogy a jó Gottesman professzor végül ellátogatott az állatkertbe? A következőképpen: nővére, Edith megérkezett Zürichből, hogy több hétig nála vendégeskedjen, és magával hozta a lányát, Nathalie-t is. Nathalie éveinek száma hét volt, mint ahogy belőle is néha mintha hét lett volna, ugyanis a professzor már akkor sem volt hozzászokva a gyerekekhez, amikor még maga is az volt. Amennyire meg tudta ítélni, Nathalie általában kedves kislány volt; ezért, amikor a nővére megkérte, hogy egyik szabad délutánját töltse a gyerekkel, amíg ő megebédel és galériamegnyitóra megy egy régi barátjával, a professzor kegyesen beleegyezett. Nathalie pedig nagyon szeretett volna állatkertbe menni és megnézni a tigriseket. – Látni is fogod őket – jelentette ki gálánsán a nagybátyja. – Amint kitalálom, pontosan hol is van az állatkert. – Beszélt legjobb barátjával, egy kövér, vidám, harmonikán játszó profeszszorral, aki középkori olasz költészetet tanított, bizonyos Sally Lowryval, aki régtől fogva jól ismerte (ő volt a világon az egyetlen, aki Gusnak hívta), és megkérte, hogy rajzoljon egy részletes kétszínű térképet az útról, írjon alá pontos utasításokat, és balesetek eshetőségére felkészülve több másolatot is készítsen róla. Így felszerelkezve, Nathalie kitömött tigrisének

45

Charlesnak a társaságában, amelyet a kislány nagy unokatestvéreinek kívánt bemutatni, egy szürke, hűvös délutánon elindultak együtt az állatkertbe. Gottesman professzor Thomas Hardyt idézett Nathalie-nak, menet közben rögtönözve neki német fordítást. Ezt az időt kedveli a kakukk, s én nemkülönben: gesztenye-tüskék közt zápor tovafut, s madárfi röppen∗ – Charlesnak is tetszik – mondta Nathalie. – A bundája egészen édes lesz tőle. Gond nélkül elérték az állatkertet, hála Lowry professzor kitűnő térképének, és Gottesman professzor vásárolt Nathalie-nak egy zacskót valami ragacsos, egészségtelen és tiltott dologból, majd egyenesen a tigrisekhez vitte. Forró hússzaguk és villámszín szemük kicsit soknak bizonyult számára, ezért leült egy közeli padra, és nézte, ahogy Nathalie bemutatja Charlest. Amikor a kislány visszament Gottesman professzorhoz, elmondta neki, hogy Charles nagyon szépen viselkedett, mint ahogy mindegyik tigris is, kivéve egyet, aki gorombán közönyös volt. – Biztos csak látogatóba jött – mondta. – Turista volt vagy mi. – A professzor még mindig csodálta, mennyi megvetést tud egy kislány a turista szóba préselni, amikor egy hangot hallott a válla közelében: – Nahát, Gottesman professzor! Milyen öröm végre találkozni önnel! – Halk, kissé rekedt hang volt, kiváló dikcióval, mely enyhe, beazonosíthatatlan akcentussal beszélte a németet. Gottesman professzor sietve megfordult, félig-meddig arra számítva, hogy megpillant egy otthoni régi ismerőst, akinek nevét óhatatlanul elfelejtette már. Az efféle kínos helyzetek túlságosan is gyakoriak voltak szelíd, gondolatokba feledkezett életében. Barátja, Sally Lowry egyszer megjegyezte: – Szinte mindennap találkozunk, Gus, és még mindig nem vagyok biztos benne, hogy valóban felismersz-e. Ha el szeretnék rejtőzni előled, elég lenne megváltoztatnom a frizurámat. Nem volt mögötte senki. Csak egy árkos, saras orrszarvúudvart látott, amit valaki valamilyen oknál fogva egyenesen a nagymacskák ketreceivel szemben alakított ki. Az egyetlen ott lakó rinocérosz a kerítésnél állt, lomhán kérődzve egy falat penészesnek tűnő szénán. A kapura függesztett tábla szerint indiai orrszarvú volt: akkora, mint a professzor kis autója, és olyan színű, mint a régi cement. Bőrének nyikorgó lemezei állott húgytól bűzlöttek, és csak egy, ragacsos sárral borított szarva volt. Legyek döngték körül apró, nehéz szemhéjú szemét, amely végtelen, ősi közömbösséggel szemlélte a professzort. Ám nem akadt más a közelben, aki megszólíthatta volna. Gottesman professzor megrázta a fejét, megvakarta, megint megcsóválta, aztán visszafordult a tigrisekhez. Ám a hang ismét megszólalt: – Professzor, valóban én szóltam. Legyen kedves, jöjjön és beszélgessen velem! Nem szükséges leírnunk Gottesman professzor reakcióját: hogyan kapott levegő után, sápadt el, nézett körbe vadul tanú után, aki megerősíthetné, amit látott. Említésre méltó azonban, hogy nem fáradt azzal, hogy kinyögje az ilyen esetekben szokásos szavakat: „Istenem, vagy álmodom, vagy részeg vagyok, vagy megőrültem!” Abban mindenki egyetértett az ismerősei közül, hogy klasszikusan szórakozott és gyakorlatiatlan, ugyanakkor realistább volt sokuknál. Ez általában igaz a filozófusokra, akik, mint csoport, kölcsönös tisztelettel viseltetnek a lehetetlen iránt. Ezért Gottesman professzor az egyetlen dolgot tette, ami megfelelőnek tűnt az adott körülmények között. Bemutatta unokahúgát, Nathalie-t a rinocérosznak.

∗

Thomas Hardy: Idők járása (ford. Várady Szabolcs)

46

Nathalie, számos erénye ellenére nem volt filozófus, és nem hallotta az orrszarvú udvarias üdvözlését. Azonban hétéves volt és egy jól nevelt hétévesnek nem jelent gondot elfogadni, hogy egy rinocérosz – vagy egy aranyhal, vagy egy kávézóasztalka – beszélni tud; valamint hogy vannak, akik hallják az asztalt, mások meg nem. Udvariasan köszönt az orrszarvúnak, aztán lekötötte saját beszélgetése a kitömött Charlesszal, akinek a jelek szerint sok mondanivalója volt a tigrisekről. – Jól nevelt gyerek – jegyezte meg az orrszarvú. – Olyan kevés hozzá hasonlót látni errefelé. A legtöbben mindenfélét bedobálnak. Szája száraz volt, hangja pedig reszkető, de kimért. Gottesman professzor óvatosan megkérdezte: – Árulja el, kérem… valamennyi orrszarvú képes beszélni, vagy csak az indiai faj? – Kétségbeesetten vágyott rá, bárcsak elhozta volna magával a jegyzetfüzetét. – Fogalmam sincs – válaszolta őszintén a rinocérosz. – Történetesen én egyszarvú vagyok. Gottesman professzor megtörölte kopaszodó homlokát. – Kérem! – mondta komolyan. – Kérem! Egy orrszarvú, még egy beszélő orrszarvú is olyan valóságos teremtmény, mint én. Egy egyszarvú azonban csupán fantázialény, mint a sellők, vagy a sárkányok, vagy a kimérák. Ebben a világegyetemben nagyon kevés dologban vagyok tökéletesen, elvitathatatlanul biztos, mégis sokkal jobban érezném magam, ha ön egyszerűen beszélő rinocérosznak tartaná magát. Ha nem is az ön kedvéért, hát az enyémért. A professzornak úgy tűnt, hogy az orrszarvú kuncog, de lehet, hogy csak kérődző és morajló bendőjét hallotta. – Latin besorolásom Rhinoceros unicornis – jegyezte meg a hatalmas állat. – Talán látta is a táblán. Gottesman professzor olyan ridegen hessegette el a megjegyzést, mintha a rinocérosz az óráján tette volna. – Igen, igen, igen, és a lamantin, amely függőleges testhelyzetben szoptatja kicsinyét és ezért a hableányok mítoszának szülője, a Sirenia rendbe tartozik. A rendszertani besorolás nem bizonyíték. – A bizonyíték pedig – jött a tűnődő válasz – nem feltétlenül az igazság. Ön rám nézve rinocéroszt lát, mert nem vagyok sem fehér, sem kecses, távol állok a széptől, és a szarvam nem elegáns spirál, hanem egy összetömörödött szőrbunkó. Ám tegyük fel, hogy ön úgy nevelkedett, hogy azt várja az unikornistól, hogy épp úgy nézzen ki, viselkedjen és éppolyan szagot árasszon, mint én… nem hinné-e akkor a rinocéroszt legendának? Tegyük fel, hogy minden, amit az egyszarvúkról tud… minden, leszámítva a külsejüket, igaz lenne rám? Gondoljon bele a lehetőségekbe, professzor, amíg átlöki annak a zsemlének a maradékát a kapu alatt! Gottesman professzor talált egy botot és odalökdöste a koszos péksüteményt – majdnem ugyanolyan színű volt, mint a rinocérosz –, ahol az állat mozgékony felső ajkát köré csavarhatta. Puhatolózva megjegyezte: – Jól van. Az unikornis szarva állítólag csalhatatlanul fölismerte a mérgeket. – A középkor és a reneszánsz legnépszerűbb mérgei alkaloidák voltak – válaszolta az orrszarvú. – Öntsön ilyet egy összetömörített szőrből készült kehelybe, és nézze meg, mi történik! – Visszhangzón felbüfögött, és Nathalie kuncogott. Gottesman professzor, akit mindig fellelkesített, ha jót vitázhatott valakivel, legyen az kolléga, diák vagy rinocérosz, kijelentette: – Sevillai Szent Izidor a hetedik században azt írta, hogy az egyszarvú kegyetlen vadállat, amelyik elefántokat és oroszlánokat kutat fel, hogy megküzdjön velük. A rinocéroszok szintén ádáz, agresszív természetükről ismertek, amely gyakran arra sarkallja őket, hogy bármit megtámadjanak, ami rövidlátó tekintetük elé kerül. Mit mond ön erre?

47

– Sevillai Szent Izidor – mondta a rinocérosz megfontoltan – rendkívül művelt férfiú volt, hasonlóképpen az ön becses személyéhez, aki soha életében nem látott sem orrszarvút, sem elefántot, minthogy leginkább az egyház történelme és a kanonikus törvény kötötte le. Úgy hiszem, egyszer látott oroszlánt. Az ön bájos unokahúga esetleg végzett már a csemegéjével? – Nem – válaszolta Gottesman professzor –, és ne váltson témát! Amennyiben ön valóban egyszarvú, miért guberál koszos zsemléket és édességet ebben a közintézményben? Csupán hiedelem volna, hogy az unikornist csak szűz foghatja el, akinek ártatlan ölelésében a vad teremtmény kezessé és szelíddé válik? Azt szeretné mondani, hogy önt is ilyen körülmények között fogták el? A rinocérosz egy darabig hallgatott, mielőtt ismét szólt volna. – Nem kezeskedhetek a baseballsapkás úriember szexuális előéletéért – mondta megfontoltan –, aki altatót lőtt a bal vállamba. Szeretném azonban felhívni a figyelmet a tényre, hogy fajunk kicsinyeit szarvuknál fogva időnként csapdába ejtik az indák és karcsú ágak, amelyek neve latinul virge. Hogy mit hozott ki ebből Sevillai Szent Izidor… – Megvonta vállát, ami egy rinocérosz esetében nem egyszerű, és bámulatos látvány. – Szofizmus – mondta a professzor, még saját fülének is kellemetlenül támadónak tetsző hangon. – Téves érvelés. Szemantika. Konyhalogika. A tény továbbra is fennáll, hogy a rinocérosz létezik, az egyszarvú pedig nem. – Ez utóbbi jóval hatásosabban hangzik németül. – Elnézését kérem – folytatta –, de más példányokat is meg kell látogatnunk még, nem igaz, Nathalie? – Nem – mondta Nathalie. – Charles és én csak a tigriseket akartuk látni. – Nos, a tigriseket már láttuk – szűrte foga közt Gottesman professzor. – És azt hiszem, hamarosan esni fog, ezért most hazamegyünk. – Határozottan kézen fogta Nathalie-t és fölállt, miközben az engedelmes gyermek szorosan hóna alá fogta Charlest, és szerény európai pukedlivel köszönt a rinocérosznak. Az állat meghajtotta előtte fejét, a sárbarna szarv szinte a földet súrolta. Gottesman professzor pedig, a legszelídebb férfiak egyike, elrángatta onnan a kislányt. – Viszontlátásra, professzor! – hangzott fel mögötte a rekedt, nyugodt hang. – Várom a következő találkozásunkat. – A szavak kissé tompán hallatszottak, mert Nathalie a ragacsos csemege maradékát bedobta az udvarba, miközben nagybátyja elcibálta. Gottesman profeszszor hátra sem nézett. Hazafelé vezetve az esőben – ami valóban szemerkélni kezdett – meghatározhatatlan nyugtalanság fogta el, ami arra késztette, hogy többet nézzen a visszapillantó tükörbe, mint előre. Végül megkérdezte Nathalie-t: – Kérlek, megtennéd, hogy te és… ööö… te és Charles hátramásztok a hátsó ülésre és megnézitek, nem követ-e valaki? Nathalie fel volt villanyozva. – Mint a kémfilmekben? – Ugrott, hogy engedelmeskedjen, de néhány percnyi hátsó ülésen guggolás után azt jelentette, hogy semmi szokatlant nem látott. – Láttam egy helikopitert – mondta, próbát téve az angol szóval. – Charles szerint talán azon követnek, de én nem tudom. Ki kémkedik utánunk, Gustave bácsi? – Senki, senki – válaszolt Gottesman professzor. – Ne is törődj vele, gyermekem, kezdek elhülyülni. Amerikában előfordul, ne is törődj vele! – Néhány pillanat múlva azonban ismét megszállta a különös előérzet, és Nathalie a hazafelé vezető út hátralevő részében boldogan fürkészte a forgalmat maguk mögött egy képzeletbeli periszkóppal, és időről időre fölkiáltott: – Ott van! –, aztán elszontyolodott, amikor újabb kiváló gyanúsított fordult be egy oldalutcába. Amikor elértek Gottesman professzor házához, azonnal kiugrott a kocsiból, és ügyet sem vetett az anyja üdvözlésére, amíg mind a négy sárhányó alá be nem kukkantott, nem talál-e követő berendezéseket. – Poloskák – magyarázta fontoskodva a két felnőttnek. – Ez Charles ötlete volt. Azt hiszem, Charlesból jó kém válna.

48

Berohant, mire Edith felvonta elegáns szemöldökét és az öccsére nézett. Gottesman professzor sóhajtva azt mondta: – Jól szórakoztunk. Ne kérdezz semmit! – Edith pedig, bölcs nővérként annyiban hagyta a dolgot. A látogatás hátralévő napjai kellemesen eseménytelenül teltek. A professzor szokásos menetrendje szerint munkába járt, míg nővére és unokahúga felfedezték a várost, együtt gyakorolták az angolt, és svájci és német különlegességeket főztek neki, hogy meglepjék, amikor hazajön. Nathalie egyszer sem kérte, hogy ismét az állatkertbe menjenek – a kitömött Charles újabban a nemzetközi kémtevékenység iránt mutatott érdeklődést –, és egyszer sem említette, hogy a nagybátyja bemutatta egy rinocérosznak, és a fél délutánt azzal töltötte, hogy egy padon ülve elvitatkozott vele. Gottesman professzor őszintén sajnálta, amikor a kislány és Edith visszamentek Zürichbe, amin meg is lepődött. Ritkán hiányoztak neki emberek vagy gondolt azokra, akik nem voltak épp jelen. Aznap este, amikor kimentek a repülőtérre, megint esett. A professzor hazatérve meglepődött és kissé meg is rémült, amikor nagy, sáros lábnyomokat pillantott meg a bejáróján és a lépcsőjén. Amennyire meg tudta állapítani, háromujjú lábtól eredtek, és halványan emlékeztettek a treff ászra. Az ajtó be volt zárva és reteszelve, ahogyan hagyta, és nem látta jelét, hogy bárki megkísérelt volna erőszakkal behatolni. Gottesman professzor habozott, majd gyorsan körülnézett és bement. Az orrszarvú a nappaliban a villanykandalló előtt feküdt békésen oldalára fordulva – amely be volt gyújtva –, akár egy hatalmas kutya. Amikor a professzor belépett, kinyitotta fél szemét, és udvariasan üdvözölte: – Isten hozta, professzor! Remélem, megbocsátja, hogy nem kelek föl? Gottesman professzor lábából kiszállt az erő. Vakon tapogatózott szék után, mikor megtalálta, beleroskadt; arca fehér volt és fagyosan hideg. Halk, távoli hangon sikerült kinyögnie: – Hogyan… hogyan jött be? – Ugyanúgy, ahogy az állatkertből kijutottam – válaszolt a rinocérosz. – Hamarabb is jöttem volna, de mivel a nővére és az unokahúga itt voltak, azt gondoltam, hogy a jelenlétem talán kicsit túlzsúfolttá tenné a környezetet. Remélem, hogy elutazásuk rendben megtörtént. – Elégedetten, nagyra tátott szájjal ásított, megmutatva tompa, ökölnyi fogait és halfilére emlékeztető szürkésrózsaszín nyelvét. – Fel kell hívnom az állatkertet – suttogta Gottesman professzor. – Igen, természetesen, felhívom az állatkertet. – De nem mozdult a székből. A rinocérosz megrázta a fejét, amennyire fekvő helyzetben erre képes volt. – Ó, azzal nem fáradnék, tényleg. Csak aggasztaná őket, ha bárki megtudná, hogy elvesztettek egy ekkora állatot, mint én vagyok. Különben sem hinnék el, hogy az ön házában tartózkodom. Higgye el, még csak meg sem fogják említeni, hogy kikerültem a felügyeletük alól. Van némi tapasztalatom e téren. – Ismét ásított, és behunyta szemét. – Kitűnő kandallója van – mormolta álmosan. – Azt hiszem, minden éjjel itt fogok feküdni. Igen, így lesz. Azzal elaludt, egy vasúti hídon áthaladó vonat ritmusos dübörgésével és távolodó sípolásával horkolva. Gottesman professzor sokáig ült a székében és bámult maga elé, mire összeszedte lélekjelenlétét annyira, hogy a konyhában lévő telefonhoz támolyogjon. Sally Lowry kora reggel átjött, ahogyan többször is megígérte, mielőtt a professzor hagyta volna, hogy letegye a telefont. Belépve gyors pillantást vetett rá, és élénken azt mondta: – Akármi is jött át hozzád vacsorára, úgy nézel ki, mint ha az aludt volna az ágyban, és te a nappali padlóján. – Egyáltalán nem aludtam – közölte komoran Gottesman professzor. – Kérlek, Sally, gyere, és mindjárt meglátod, miért. Az orrszarvú azonban nem volt a kandalló előtt, ahol még akkor is ott feküdt, amikor a professzor lement a lépcsőn. A férfi egyre eszeveszettebben kereste, és azt mondogatta:

49

– Itt volt, egész éjjel itt volt. Várj, várj csak, Sally, megmutatom! Csak egy percet várj! A fenti vezetékekben meghallotta a víz összetéveszthetetlen bugyogását. Fölrohant a keskeny, hajtűkanyarban forduló lépcsőn (az ingatlanügynök szavaival élve a háza „bájos, régi épület” volt), és berontott a fürdőszobájába. A gőzfelhőben pislogva meglátta, hogy a rinocérosz élvezettel fetreng a kádban, orra alig látszik ki a vízből, és hátsó lábai esetlenül a levegőbe merednek. A padlót mindenütt tócsák borították. – Jó reggelt! – köszöntötte az orrszarvú Gottesman professzort. – Jólesne, ha a fürdőszoba berendezései kicsit nagyobbak lennének, de a meleg víz pompás, igazi fényűzés. Az állatkertben sosem volt részünk meleg fürdőben. – Kifelé a kádamból! – hadarta a professzor köhögve, arcát törölgetve. – Azonnal szálljon ki a kádamból! Az orrszarvú háborítatlannak tűnt. – Nem vagyok biztos benne, hogy megtehetem. Csak úgy nem. Meglehetősen bonyolult ügy. – Szálljon ki belőle úgy, ahogy belekerült! – kiáltotta Gottesman professzor. – Egyáltalán, hogyan került ide fel? Nem is hallottam, hogy fölment volna a lépcsőn. – Igyekeztem nem megzavarni önt – mondta a rinocérosz jámborul. – Az unikornisok szükség esetén nagyon halkan tudnak lépkedni. – Kifelé! – mennydörögte a professzor. Még sohasem dörrent rá senkire, és megfájdult tőle a torka. – Ki a kádamból, a házamból! És mielőtt elmegy, takarítsa fel a padlót! Leviharzott a lépcsőn, és az aljában találkozott az enyhén aggodalmas Sally Lowryval. – Mi volt ez a kiabálás? – tudakolta a nő. – Teljesen kipirultál… valójában egész jól áll. Jól vagy? – Gyere velem! – követelte Gottesman professzor. – Gyere azonnal! – Megragadta barátnőjét, a csuklójánál fogva és szinte berángatta a fürdőszobájába, ahol azonban nyoma sem volt az orrszarvúnak. A kád üres volt és száraz, a padló makulátlan; a levegő enyhén csempetisztító illatú. Gottesman professzor tátott szájjal állt az ajtóban, és azt mormolta: – De hiszen itt volt. Itt, a kádban. – Mi volt a kádban? – kérdezte Sally. A professzor hosszú, mély lélegzetet vett, és szembefordult vele. – Egy rinocérosz – mondta. – Azt állítja, hogy egyszarvú, de csak egy indiai orrszarvú. – Sally szája kinyílt, de nem jött ki hang. Gottesman professzor azt mondta: – Hazáig követett. Szerencsére Sally Lowry éppúgy nem volt hajlamos az átlagemberre jellemző tagadásra és hitetlenkedésre, mint a professzor. Becsukta száját, maga is mély lélegzetet vett, és azt mondta: – Nos, az az orrszarvú, amelyik fel tud menni azon a lépcsőn, be tudja préselni magát a te keskeny kádadba, és aztán fel is takarít, az csakis unikornis lehet. Nyilvánvaló. Gus, nem érdekel, hány óra, azt hiszem, szükséged van egy italra. Gottesman professzor elmesélte látogatását az állatkertben Nathalie-val, és mindazt, ami azután történt, miközben Sally alig felszerelt bárszekrényében keresgélt, és végül kevert valamit, amit „Lowry taposóaknájának” nevezett. Csak részben sikerült megnyugtatnia a professzort, de legalább sikerült visszaadnia neki az összefüggő beszéd képességét. A férfi komolyan azt mondta: – Sally, nem tudom, hogyan képes beszélni. Nem tudom, hogyan szökött meg az állatkertből, vagy talált ide, és hogyan jutott be a házamba és a fürdőkádamba, és félek elképzelni is, hogy most hol lehet. De indiai orrszarvú, a tábla is megmondta. Egyszerűen lehetetlen… nem lehetséges… hogy egyszarvú legyen. – Mintha a Harveyt hallanám – tűnődött Sally. Gottesman professzor rábámult. – Tudod, a darab a fickóról, aki egy láthatatlan fehér nyúllal barátkozik össze. Egy nagy, fehér nyúllal.

50

– De ez nem láthatatlan! – kiáltotta a professzor. – Az emberek az állatkertben látták. Nathalie is látta. Az orrszarvú egészen udvariasan meghajolt előtte. – Ühümm – mondta Sally. – Nos, én még nem láttam, de reménykedem. Addig is neked van egy órád, nekem meg az irodában akad munkám. Keverjek neked még egy taposóaknát? Gottesman professzor finoman összerázkódott. – Nem hiszem. Ma arról beszélünk, hogyan vezet el Fichte és von Schelling munkája Hegelhez, és fontos, hogy helyén legyen az eszem. Köszönöm, hogy eljöttél hozzám, Sally. Jó barátom vagy. Talán tényleg káprázat áldozata vagyok. Azt hiszem, még jobban is örülnék neki. – Én nem – mondta Sally. – Én semmi pénzért nem hagynék ki egy egyszarvút. – Megveregette a karját. – Mulatságosabb vagy, mint egy rakás képzőművész, Gus, és te vagy az egyetlen úriember, akivel valaha is találkoztam. Nem tudom, nélküled ki lenne a társaságom. Gottesman professzor korán érkezett „Kant örökösei” című szemináriumi előadására. Amikor belépett, senki nem volt az osztályteremben, csak az orrszarvú. Szemmel láthatóan megkísérelt leülni az egyik székre, amely szilánkokra törve hevert a padlón. Jelenleg egy ütött-kopott zsámolyt méregetett a kávéautomata mellett. – Mit keres itt? – Gottesman professzor szinte ráüvöltött. – Csak az órát hallgatom – felelte a rinocérosz. – Arra gondoltam, nagy élmény lehet önt munka közben látni. Megígérem, hogy egy szót sem szólok. Gottesman professzor az ajtóra mutatott. Éppen kinyitotta a száját, hogy mindörökre kiutasítsa az orrszarvút, amikor két diákja sétált be. A professzor becsukta száját, nagyot nyelt, köszöntötte a tanulóit, majd feltűnően tanulmányozni kezdte a jegyzeteit, professzori motyogással motyogva maga elé, miközben az orrszarvú észrevétlenül fegyverszünetfélét kötött a zsámollyal. Szavához híven figyelmesen végigülte a szemináriumot, bár Gottesman profeszszor egyszer kényelmetlen helyzetbe került, amikor úgy tűnt, a rinocérosz is csatlakozik a heves vitához arról, mi volt a pontos természete von Schelling intellektuális adósságának a von Schlegel fivérek felé. A professzor annyira kétségbeesetten igyekezett kerülni az orrszarvú tekintetét, hogy az utolsó diák távozásáig nem vette észre, hogy az állat is távozott. Az osztály egyszer sem tett megjegyzést a jelenlétére; az összetört széket leszámítva nyoma sem volt annak, hogy valaha is ott volt. Gottesman professzor lassan, zaklatott elmeállapotban vezetett haza. Egyfelől hőn kívánta, bárcsak sose látná viszont a rinocéroszt; másfelől nem tudta kiverni a fejéből a kérdést, hogy mikor hagyta el a termet. – Nem tetszett volna neki az összegzésem az Eszmék a természet filozófiájához című könyvről? – kérdezte fennhangon az autóban. – Vagy talán valami, amit a Die Weltalterről folytatott vitában mondtam. Elismerem, hogy soha nem éreztem magam igazán otthon abban a könyvben, de nem emlékszem, hogy bármi különöset mondtam volna. – Felismerve, hogy egy rinocérosznak magyarázza interpretációját, erősen pofon vágta saját magát, és az út hátralevő részében a leghangosabb, legfülsértőbb zenét hallgatta az autórádión, amit csak talált. Az orrszarvú, akárcsak korábban, most is a kandalló előtt szundikált, de amikor a profeszszor belépett, nehézkesen ülő helyzetbe tornázta magát. – Bravó, professzor! – kiáltotta szemmel láthatóan őszinte lelkesedéssel. – Ön ragyogó volt. Megtiszteltetés volt részt venni az ön szemináriumán. A professzor feldühödött, amikor észrevette, hogy elpirult; mégis lehetetlen volt ilyen dicséretre kilakoltatással válaszolni. Nem tehetett mást, mint hogy kissé mereven válaszolt: – Köszönöm, igazán jólesik. – A rinocérosz azonban láthatóan várt még valamire, és Gottesman professzor, ahogy barátja, Sally is mondta, úriember volt. Folytatta hát: – Szívesen látom az órámon ismét. Következő héten Rousseau-t vesszük, aztán a romantikus filozófusokon át haladunk Nietzschéig és Schopenhauerig.

51

– Remélem, szakít némi időt az amerikai transzcendentálisokra is – vetette fel az orrszarvú. Gottesman professzor, akit már nem érhettek nagy meglepetések, bólintott. A rinocérosz elgondolkodva azt mondta: – Szívesen meghallgatnám, mit mond Comtéről és John Stuart Millről. A romantikusok mindig alapvetően tévesnek tűntek számomra. Ez az állásfoglalás olyan szépen egybevágott a professzor saját véleményével, hogy azon kapta magát, akaratlanul is megenyhül a rinocérosz irányában. Még mindig mereven megkérdezte: – Fölajánlhatok önnek valami innivalót? Esetleg teát vagy kávét? – A tea jólesne – válaszolta a rinocérosz –, ha van egy vödre. – Gottesman professzornak nem volt, mire az orrszarvú azt mondta neki, hogy ne aggódjon miatta. Visszafeküdt a tűz elé, és a professzor odahúzott egy hintaszéket. A rinocérosz azt mondta: – El kell ismernem, szeretném hallani, ahogy a skolasztikus filozófusokról beszél. Végtére is az az én korszakom. – Következő évben leadok egy ilyen tárgyat – mondta a professzor kissé félénken. – Előadássorozat lesz a középkori keresztény gondolkodásról, Szent Ágostontól és a neoplatonikusoktól kezdve William of Ockhamig. Esetleg részt vehetne néhány beszélgetésen. Az orrszarvú jól látható öröme a meghívás hallatán megindította Gottesman professzort, és ez mélyen meglepte. Még Sally Lowry is, aki gyakran jelent meg bejelentés nélkül az óráin, iránta való szeretetből tette, nem pedig azért, mert komoly érdeklődést mutatott volna a milétoszi iskola episztemológiája iránt. Már azon kezdte törni a fejét, hogyan kóstoltathatná meg a rinocérosszal a krémlikőrt, amit társaság esetére tartogatott, amikor az állat asztmás nevetéssel megszólalt: – Hát persze, Ágoston és a többiek sosem tudtak mit kezdeni az ilyen pogány túlélőkkel, mint az egyszarvúak. Csak annyi tellett tőlük, hogy összekapcsoltak bennünket Szűz Máriával, és azt sugallták, hogy szarvunk Krisztusnak és egyházának egységét hirdetik. Tréves-i Bernard odáig elment, hogy Krisztust egyenesen megfeleltette az unikornisnak, de ez sosem volt kényelmes egyesülés. Mintha csavart próbálnának négyszögletes lyukba erőltetni, mondhatni. Gottesman professzor sem érezte magát otthonosabban a témában, mint Szent Ágoston. Ám becsületes ember volt – csak filozófusok között szerepel ez a munkaköri leírásban –, ezért kötelességének érezte megjegyezni: – Noha minden tiszteletem az ön intelligenciájáé és nyilvánvaló intellektuális érdeklődéséé, ezek mind nem győznek meg arról, hogy ön egyszarvú. Még mindig egy kiváló műveltségű és modorú indiai orrszarvúnak tartom önt. A rinocérosz méltósággal fogadta kijelentését. – Nos hát, akkor egyezzünk meg abban, hogy ebben a kérdésben jelenleg nem értünk egyet. Ámbár remélem, hogy tudatja velem, ha úgy érzi, szüksége van az ivóvizének megtisztítására. – Mint korábban és gyakran később is, Gottesman professzor nem lehetett teljesen biztos abban, hogy az orrszarvú tréfál-e. A rinocérosz a témát elhessegetve folytatta: – A skolasztikusokra visszatérve… tervezi Aquinói Tamás későbbi reformáló követőinek ismertetését is? Szent Kajetán emlékeim szerint meghatározó alakja volt a mozgalomnak; ha voltak is egyenrangú társai, félek, nem tudom őket felidézni. – Ah! – mondta a professzor. Hajnali ötig fent maradtak, és az orrszarvú bóbiskolt el először. A kérdés, hogy a rinocérosz elhagyja-e Gottesman professzor házát, többet föl sem merült. Az állat legtöbbször a nappaliban aludt, bár meleg nyári éjszakákon kedvelte a fiatal fűzfát is, amely karácsonyi ajándék volt egykor Sallytől. Gottesman professzor soha nem tudta meg, hogy az orrszarvú hím vagy nőstény volt-e, hogyan táplálta hatalmas, hangos testét, vagy hogyan oldotta meg a toalett kérdését – hallgatag emberként másokban is értékelte a szűkszavúságot. A rinocérosz egyetlen súlyos hibája, vendégként az volt, hogy továbbra is imádta a forró fürdőket (ha lehetséges volt, fürdősóval). De utána mindig feltakarított maga

52

után, és roppantul ügyelt rá, nehogy sarat hordjon be a házba; az is biztonsággal elmondható, hogy a professzor látogatói közül egy sem – még azok a ritka személyek sem, akik egy vagy két éjszakát a fedele alatt töltöttek – sejtette, hogy egy orrszarvúval osztoznak a szálláson. Mindent összevetve rendkívül diszkrét és szerény állatnak bizonyult. A professzornak Sallyn kívül kevés barátja volt, és egyiket sem hívta volna fel bármely zavarba ejtő válság esetén, úgy mint a nőt. Minden társasági és akadémiai összejövetelt elkerült, amit csak lehetett; ennek következtében estéi jobbára magányosak voltak, bár ő sosem nevezte volna így. Noha kerülte a jelzőt, ugyanakkor az ebet is kötötte a karóhoz, hogy nincs semmi baj alapvetően a magánnyal. – Azt hiszem – mondotta volna, sőt gyakran mondta is Sally Lowrynak. – Vannak emberek, akik számára a gondolkodás társaságot, szórakozást, bulikat, még táncot is jelent. A többiek, a többi ember egyáltalán nem hinné ezt el. – Igazad van – mondta Sally. – Az egyik tulajdonságod, Gus, hogy ha igazad van, akkor nagyon is. A professzor most már alig várta a napnak azt a szakát, amikor egy felületes vacsora után (mert közömbös, türelmetlen evő volt, és nem sok különbséget látott egy fagyasztott fogás és egy fél nap alatt elkészülő remek között) egy pohár bort tölthet magának és leülhet a nappaliban, hogy filozófiáról vitatkozzon egy nagy, habarcsszínű állattal, amely mindig enyhén húgyszagú volt, akármennyit fürdött is aznap délután. Új élmény volt számára, hogy egész nap várjon valamire. Úgy tűnt, a rinocérosz is hasonlóképpen érez. Ahogy az állat megjósolta, az újságokban és a televízióban a legcsekélyebb említés sem történt arról, hogy a helyi állatkertnek hiányozna egyik nagyobb páratlan ujjú patása. A professzor egyszer-kétszer felindulva ellátogatott oda, meg volt győződve róla, hogy felismerik és azonmód megvádolják, hogy cinkosságot vállalt a rinocérosz szökésében. Ám semmi ilyesmi nem történt. Az udvart, ahol az orrszarvút tartották korábban, most egy csüggedt afrikai elefántpár foglalta el; amikor Gottesman professzor félénken érdeklődött egy őrnél, az kurtán közölte vele, hogy az állatkertnek sohasem volt semmilyen fajba tartozó orrszarvúja. – Veszélyeztetett állatfajok – mondta neki az őr. – Túl sok bürokratikus cécón kell keresztülrágnia magát az embernek, hogy szerezzen egyet. Nem éri meg a fáradságot, amúgy is undokok. Gottesman professzor nyugodtan együtt öregedett a rinocérosszal – vagyis ő öregedett, miközben az orrszarvú látható módon nem változott semmit. Igaz, a professzor nem tartozott a legfigyelmesebb emberek közé, és nem is volt igazán érzékeny a változásokra, kivéve, ha azok fenyegették. A legkevésbé sem volt becsvágyó: az előléptetések és fizetésemelések megtörténtek, amikor megtörténtek, valahol ugyanabban a ködösen jóindulatú távolságban, amelyben a kari ülések, amelyeken részt kellett vennie. A rinocérosz társasága, épp úgy vált egyre inkább valódi öröm forrásává, mint kényelmes, megnyugtató szokássá, akárcsak órái, irodai munkája, az időnkénti vacsora, mozi vagy múzeumi látogatás Sally Lowryval, és a francia és német filozófiáról szóló értekezések, amelyeket az egyetemi nyomdán keresztül időnként megjelentetett az évek során. Közömbös kritikákat kaptak és rosszul fogytak. – És ennek így is kell lennie – mondogatta gyakran Gottesman professzor Sallynek, amikor kitette a házánál, a város túlfelén. – Azt hiszem, jó tanár vagyok… igen… de egészen biztosan nem vagyok eredeti gondolkodó, és még németül sem voltam különösebben jó író. Nem árt, ha kimondjuk, hogy nem vagyok kivételes ember, Sally. Nem fáj. – Nem tudom, neked vagy másnak mit jelent a kivételes – válaszolt ilyenkor Sally makacsul. – Számomra azt jelenti, hogy egyedi, egyedüli, és ez határozottan illik rád, Gus. Mindig úgy gondoltam, hogy nem illesz ebbe a városba, erre az egyetemre vagy ebbe az évszázadba. De örülök, hogy itt voltál.

53

Időnként félvállról rákérdezett, hogy van manapság az egyszarvúja. A professzor, aki rég elfogadta a tényt, hogy senki nem látja a rinocéroszt, hacsak az nem akarja, hogy lássák, mindig ráharapott a csalira: – Még mindig nem egyszarvú, Sally, mint ahogy soha nem is volt az, tudhatnád. – Enyhe bosszúsággal kortyolt lattéjébe, és végül hozzátette: – Nos, alighanem sosem fogunk megegyezni a bécsi körről vagy általánosságban a logikai pozitivistákról… bizonyos dolgokban nagyon konzervatív teremtmény. De Bergson kérdésében sikerült megegyezésre jutnunk múlt csütörtökön, ezért meg kell mondjam, egészen szépen kijövünk egymással. Sally ritkán firtatta tovább. Noha éles nyelvű volt, magányos és szörnyen tiszteletlen, Gottesman professzor volt az egyetlen, akinél ügyelt rá, hogy mikor hagyja annyiban a dolgokat. Általában elővette ütött-kopott harmonikáját és eljátszotta a férfi egyik vagy másik kedvenc dalát – a Sweet Georgia Brown-t vagy a Hurry on Down-t. A professzor soha nem énekelt vele, de mindig dúdolt, morgott és csontos térdét csapkodta. Egyszer bátortalanul megjegyezte, hogy a rinocérosz különösen szereti a „Slow Boat to China” című dalt. Sally úgy tett, mintha nem hallotta volna. A kijelölt idő leteltével az egyetem hivatalos ceremónia keretében nyugállományba küldte, amelyen többek között megjelent Sally Lowry, a nővére, Edith, aki egyenesen Zürichből repült hozzá, és a rinocérosz – utóbbi az egész napot a fürdőkádban töltötte, és aggodalmasan készülődött. Valamennyien biztosították róla, hogy borzasztóan méltóságteljesnek látszott, amikor megkapta az emeritusi rangot, ami lehetővé tette, hogy évente négyszer előadást tartson, és ha kíván, tanácsadással szolgáljon az ígéretes diákoknak. Ezenkívül a kari klubban fenntartottak neki egy különleges széket, amelyen a neve állt. Büszke volt rá, hogy soha nem ült benne. – Furcsa, olyan vagyok most, mint egy filmcsillag – mondta az orrszarvúnak. – Látnod kéne! Most, ahogy átvágok a campuson, a diákok felsorakoznak, hogy nézzék, ahogy elcsoszogok. Hallom a suttogásukat: „Itt jön!” „Ott megy!” Ugyanazok, akik ellógtak az óráimról, mert annyira untattam őket. Teljesen abszurd. – Élvezd, mint a jussodat – javasolta az orrszarvú. – Akkor is megérdemelted a tiszteletüket… hát élvezd most, akármilyen tévesnek tűnik is számodra. – A professzor azonban fanyar mosollyal fejét csóválta. – Tudod, miféle csillag vagyok valójában? – kérdezte. – Olyan vagyok, mint az a vénséges vén csillag, amelyik olyan réges-régen halt meg a messzeségben, hogy utolsó fénysugara csak most ér el a szemünkhöz. Azok a halott csillagok magukba roskadnak, tudod? Kihűlnek és láthatatlanok lesznek, miközben mi azt hisszük, hogy az éjszakai égbolton látjuk még őket. Ilyen leszek én is, ha nem is számodra. És persze Sally számára sem. Valójában Gottesman professzornak nem esett nehezére beletörődnie a korába és a nyugdíjazásába. Szükségletei egyszerűek voltak, nyugdíja és megtakarítása elégnek tűnt ezek fedezésére, egészsége pedig éppolyan rendíthetetlen volt, mint amennyire többnemzedéknyi svájci őssel ez lehetséges volt. Az idő legnagyobb részében úgy élt, ahogy mindig is, az egyetlen különbség az volt, hogy most több ideje maradt a tanulásra, és olyan sokáig fennmaradhatott, hogy a strukturalizmusról vitatkozzon a rinocérosszal, ameddig csak akart, vagy hogy meghallgassa Sally Lowryt, ahogy felolvassa legújabb Calvalcanti vagy Frescobaldi fordítását. Az első időkben minden filozófiai konferenciára elment, amire meghívták, homályos kötelezettséget érzett, hogy kövesse szakterületének új gondolatait. Ez a késztetés azonban hamar elhalt, és tökéletesen megelégedett azzal, hogy minél kevesebbet érintkezzen az akadémiai élettel, kivéve, amikor szüksége volt a könyvtárra. Sally egyszer ott találkozott vele ebédidőben, amikor a férfi lázasan lapozgatott Alexandriai Philo tíz Leb klasszikus kiadású kötetébe. – Múlt éjjel a logosz fogalmáról vitatkoztunk – magyarázta a professzor barátjának –, aztán az a lehetetlen vadállat egész más irányba indult, mely szerint Philo a görög filozófia gyökere-

54

it a Tórában rejtette volna el. Bocsáss meg, Sally, de egy darabig még itt leszek. – Sally aznap egyedül ebédelt. A professzor nővére, Edith fiatalabban halt meg, mint várható lett volna. Gottesman professzor megsiratta, de megnyugtatta, hogy Nathalie sosem mulasztotta el meglátogatni, amikor Amerikába utazott. Az utolsó néhány alkalommal egy férjet és két gyereket is magával hozott – a fiatalabbik egy rongyos, de megszelídíthetetlen, Charles névre hallgató tigrist szorongatott hóna alatt. Általában elrángatták magukkal estére; és egy ilyen alkalommal, közvetlenül, miután hazavitték és elbúcsúztak tőle, került sor a rablótámadásra. Gottesman professzor soha nem volt biztos benne, pontosan mi történt. Emlékezett lépte csusszanására, egy ádáz ütésre a halántékán, aztán még egy ütődésre, ahogy az arca és a homloka földet ért. Zsebében kezek karmolásztak, halk hangokat hallott, amelyeket annyira eltorzított az obszcén rosszindulat, hogy teljesen elfelejtette az angolt, és ötven év óta először rettegő emigránssá változott, aki ismét képtelen segítségért kiáltani ebben az új és szörnyű országban. Egy arctalan alak tornyosult fölé, megragadta a gallérját, közel vonta, szavait a professzor nem értette. Szabad kezében valamit fenyegetően lóbált. Utána váratlanul eltűnt, elsöpörte a járdát megrengető dühbömbölés, ami Gottesman professzor utolsó tiszta emléke volt. Utána egy idegen ágyban ébredt, körülötte Sally Lowryval, Nathalie-val és több fölé hajoló rendőrrel. A másnapi újságok lehozták a csodálatos sztorit a visszavonult filozófiaprofesszorról, aki törékeny és öreg léte ellenére nem csupán visszavert két brutális rablót, hanem olyan csúnyán helyben is hagyta őket, hogy azok kórházi ellátásra szorultak, mielőtt lecsukhatták volna őket. Sally huncutul a címlapon tartotta a történetet néhány napig azzal, hogy elárulta a riportereknek: Gottesman professzor egy rég feledésbe merült harcművészeti ág gyakorlója, amelyet egyedül Sumerban és Babilóniában űztek. – Egyszerű gyerekség – mondta Sally bocsánatkérően, miután a hűhó elült. – Önmagamat szórakoztattam. Sajnálom, Gus. – Ne sajnáld – válaszolt a professzor. – Ha elmondanánk nekik az igazságot, azonnal egy szanatóriumba zárnának. – Oldalvást a barátnőjére pillantott, aki elmosolyodott és azt kérdezte: – Miről, hogy egy rinocérosz mentett meg? Soha nem árulom el, esküszöm. Még a körmeimet is kitépkedhetik. Gottesman professzor azt mondta: – Sally, azokat a fiúkat szinte laposra taposták. Az egyiket még ki is belezték, láttam. Gondolod, hogy erre képes lettem volna? – Emlékezz csak, láttalak már dühösen – válaszolta Sally könnyedén és igazsághoz cseppet sem híven. Valójában amit látott, egy treffet formázó lábnyom volt, amilyenre emlékezett a professzor bejárati lépcsőjéről. Azt mondta: – Gus. Hány éves vagyok? A professzor éveket tévedett, mint mindig. Sally azt mondta: – Egy bizonyos korba belefagyasztottál, mert nem akarod, hogy öregedjek. Jól van, én pedig ugyanígy vagyok a rinocéroszoddal. Van egy-két dolog, amit nem akarok tudni arról az átokverte orrszarvúról, Gus. Ha nem bánod. – Jól van, Sally – felelte Gottesman professzor. – Nem bánom. Az orrszarvúnak nagyon kevés mondanivalója volt az esetről. – Éppen ébren voltam, és a tancsatornán néztem egy előadást a bolgár ikonokról. Meghallottam a kinti zajt. – Ezen kívül minden válasz alól kibújt, és feltűnően csak azzal foglalkozott, hogy a professzor felépült-e sérüléseiből és a sokkból. Voltaképpen jóval hamarabb felgyógyult, mint ahogy az egy hasonló korú öregúrtól várható lett volna. Az orvos még meg is jegyezte. Az eset után Gottesman professzor még inkább ikonikus figurává lépett elő a campuson; ebből következően még kevesebb időt töltött ott el, mint korábban, kivéve, ha az orrszarvú valami különleges könyvet kért. Zürichből Nathalie minduntalan unszolta, hogy vegyen a

55

házába bérlőt a társaság és a biztonság kedvéért, de ő hökkent volna meg legjobban, ha a nagybátyja elfogadja a javaslatát. – Valami vigyáz rá – mondta a férjének. – Mindig tudtam, nem tudom, honnan. Gustave bácsi valakinek az édes, kitömött Charles tigrise. Sally Lowry valóban megöregedett, Gottesman professzor erőfeszítései ellenére. Az egyetem neki is rendezett nyugdíjbavonulási ceremóniát, de nem jelent meg rajta. – Túl lehangoló – mondta Gottesman professzornak, amikor ő feladta rá a kabátot szokásos szerdai sétájukhoz. – neked mindegy, Gus, te örökké itt leszel. Én viszont iszom, cigarettázom, mindenfélét eszem, amiről azt mondják, nem szabad… még fogselymet sem használok, az ég szerelmére! A keringésem úgy működik, mint egy posta, és még a koleszterinszintemnek is reumája van. Csak azért húztam idáig, mert volt ez a buta munkám, amelynek során gyönyörű és haszontalan dolgokat tanítottam idiótáknak. Most azonban vége. Lehúzhatom a redőnyt. – Butaság, butaság, Sally! – nyugtatta meg Gottesman professzor erélyesen. – Mindig azt mondtad nekem, túl komisz és rosszindulatú vagy ahhoz, hogy meghalj. Szavadon foglak. – Amit ecetben eltesznek, az is csak egy ideig áll el – mondta Sally. – Vidám hír azonban, hogy a szív lesz az, amelyik felmond. Az én családomban mindig így volt. Ez jó, a rákkal nem birkóznék meg. Csúfos, szörnyű szégyen volna, méltóság nélküli. Igazán örülök, hogy a szív lesz az. A professzor nagyon hallgatag volt, miközben végigsétáltak az apró, közeli parkig, majd vissza. Elérték a társasházat, ahol a nő lakott, és akkor a professzor megragadta a karját, egyenesen az arcába nézett és hangosan azt mondta: – A legjobb szív, amit valaha is ismertem, a tiéd. Nem fogom hagyni, hogy bármi történjen vele. – Menj haza, Gus! – mondta neki Sally nyersen. – Tűnj innen, menj haza. Krisztusom, egyetlen érzelgős svájci él az egész világon, és nekem pont őt sikerül kifognom. Nem mennél haza? Gottesman professzor közvetlenül a telefonhívás előtt felébredt, ahogy ez néha megesik. Elbóbiskolt a kedvenc székében egy kisebb elméleti csatát követően, amit a rinocérosszal folytatott Spinoza etikájáról. Maga az orrszarvú szokásos helyén terült el fensőbbségesen horkolva, a konyhai óra pedig hármat ütött, amikor megszólalt a telefon. Gottesman professzor lassan felemelte. Sally alig hallható hangja azt suttogta: – Gus. A szív. Mondtam. – Hallotta, ahogy a kagyló kiesik barátja kezéből. Gottesman professzor nem emlékezett rá, hogyan botladozott ki a házból kabát nélkül, és arra sem, hogyan találta meg kocsiját az utcán – egyszer csak mellette állt, és keze annyira remegett, hogy amikor megpróbálta kinyitni az ajtót, kulcsai beestek a vízelvezető árokba. Nem tudta, mennyi ideig tartott kétségbeesett tapogatózása a sötétben; de egy idő után ráébredt egy még feketébb sötétség jelenlétére maga fölött, és négykézláb állva felnézett az orrszarvúra. – A hátamra! – az állat csak ennyit mondott. A professzor alig kapaszkodott fel bibircsókos, merev lábán, és ereszkedett óvatosan a gerincre, amit nem tudott rendesen megülni, amikor tengerárhoz hasonló hullámot érzett maga alatt, és a hatalmas állat előrelendült. Gottesman rémületében felkiáltott. Azt várta, már amennyire magánál volt, hogy a rinocérosz kényelmes ügetésben halad majd: szellentve és dübörögve, nehézkesen jön lendületbe. Ehelyett úgy érezte repül, valóban szárnyal, ahogyan a gyerekek képzelik a repülést: együtt suhant az éjszakai éggel, belesimult a szikrázó szélbe. Ha a rinocérosz nagy, lapos, háromujjú lába hozzáért is a földhöz, ő nem érezte: semmi nem létezett sem akkor, sem korábban, csak az égbolt, amibe olvadt és a testetlen hatalom, amivé vált – ő, az egykori bolondos Gustave Gottesman professzor. Szeme meg-

56

telt az elveszett csillagok fényével. Egy pillanatra, egy egészen rövidke időre még Sally Lowryt is elfelejtette. Aztán már a nő háza előtti udvaron állt, és eszelősen döngette az ajtót és kiabált, minden gombot megnyomott, amit csak talált. A rinocéroszt sehol nem látta. Az épület ajtaja végül zúgva kinyílt, és a professzor fiatal emberként rohant fel a lépcsőn, Sally nevét kiabálva. A nő ajtaja nem volt bezárva; gyakran felejtette nyitva, mindegy, hányszor szidta meg érte a barátja. Sally a hálószobájában volt, az ágy és az éjjeliszekrény közé szorulva, a telefonkagyló a feje mellett lógott. Gottesman professzor megérintette az arcát, és érezte a tompuló melegséget. – Ó, Sally! – mondta. – Sally, kedvesem. – A nő nagyon elnehezült, de valahogy mégis könnyű volt visszaemelni az ágyra és elrendezni a könyvek és papírok között, amelyek mint mindig, most is elborították a takarót. A padlón megtalálta a harmonikát, és rákulcsolta Sally ujjait. Amikor nem volt más, amit tehetett, leült mellé, még mindig a kezét szorongatva, amíg a szoba ki nem világosodott. Végül fennhangon azt mondta: – Nem, a szentimentális svájci nem fog sírni, kedves Sally – és felvette a telefont. A rinocérosz Sally Lowry halálát követően több napig nem tért vissza. Gottesman profeszszornak nagyon hiányzott, amikor egyáltalán eszébe jutott, de furcsa, zavart időszakot élt meg. Otthon maradt, alig evett, állva szunyókált, kinyitogatta és becsukta a könyveket. Nem válaszolt a telefonra, és nem váltott ruhát. Néha vég nélkül járkált a lépcsőn és a ház szobáiban; néha órákig is állt egy helyben, a semmibe bámulva. Időnként megszólalt az ajtócsengő, és aggódó hangok szólították kintről. Késő ősz lett, aztán tél, és a ház éjszaka kihűlt, mert elfelejtette bekapcsolni a kandallót. Gottesman professzor valahol tisztában volt mindezzel, és más dolgokkal is. Egyik este, vagy talán kora reggel meghallotta, hogy a fenti fürdőszobában zubog a víz. Emlékezett a hangra, és a nappaliban álló székébe ült, hogy jobban hallja. Hosszú idő óta először aludt el, és csak akkor ébredt fel, amikor megérezte, hogy az orrszarvú fölötte áll. A sötétben csak egy hatalmas, mozdulatlan árnyékot látott, amely összetéveszthetetlenül olyan szagú volt, mint egy nemrég fürdött rinocérosz. A professzor halkan megszólalt: – Kíváncsi voltam, hová tűnt. – Mi egyszarvúk egyedül gyászolunk – válaszolta a rinocérosz. – Azt gondoltam, ön is így lehet vele. – Ah! – mondta Gottesman professzor. – Igen, roppant figyelmes. Köszönöm. Nem mondott semmi mást, csak bámult az árnyékokba, amíg úgy nem tűnt, hogy azok szelíden köré zárulnak. Az orrszarvú megszólalt: – Spinozáról beszéltünk. Gottesman professzor nem válaszolt. A rinocérosz folytatta: – Nagyon érdekel a párhuzam, amit ön felállított Spinoza és Thomas Hobbes között. Örömmel folytatnám a beszélgetést. – Nem hiszem, hogy képes vagyok rá – mondta végül a professzor. – Nem hiszem, hogy szeretnék tovább beszélgetni. Úgy látta, hogy az orrszarvú szeme nagyobb és fényesebb lett a saját árnyékában, és a szarva sem volt olyan esetlen. Gyomra azonban éppolyan méltóságteljesen morajlott, mint máskor: – Akkor talán mennünk kéne. – Hová megyünk? – kérdezte Gottesman professzor. Különös módon békét érzett, s nem akaródzott elhagynia a székét. Az orrszarvú közelebb ment, és a professzor emlékei szerint most először érintette meg nagy, szőrös orrával a vállát, finoman, mint egy pille. – Sokáig éltem az ön házában – mondta az állat. – Napokon, éjszakákon át beszélgettünk vég nélkül a világban való létezés formáiról, arról, hogyan tekintsük, hogyan képzeljük el

57

valami nagyobb elképzelt részeként. Most eljött a csend ideje. Azt hiszem, el kéne velem jönnie, hogy velem éljen. Kint voltak, a járdán, az éjszakában. Gottesman professzor elfelejtette felvenni kabátját, de nem fázott. Megfordult, hogy visszanézzen a házára, nézte, ahogy összezsugorodik, fényei még mindig égtek, mint egy hajóé, amely ott hagyja a végcéljánál. Azt kérdezte a rinocérosztól: – Milyen az ön háza? – Kényelmes – válaszolta az orrszarvú. – Őszintén szólva nem állítanám, hogy a meleg víz olyan isteni, mint önnél, de sokkal nagyobb a mozgástér. Különösen a lépcsőn. – Kicsit túl gyorsan megy – mondta a professzor. – Felmászhatnék esetleg megint a hátára? – A rinocérosz azonnal megállt és azt mondta: – Természetesen, kérem, bocsásson meg! Gottesman professzor ezúttal jóval egyszerűbbnek találta a fölkapaszkodást. Az orrszarvú masszív teste szemmel láthatóan karcsúbbá és simábbá vált távollétében, és könnyebb volt a lábával is átfognia. Amikor rendesen elhelyezkedett, az állat fürgén elindult, bár nem abban az elragadtatott tempóban, amely az éjszakai szélhez házasította a professzort. Egy ideig még hallotta maga alatt a hasított paták kopogását, aztán az is elhalt. Előrehajolt, és a rinocérosz hegyes, selymes fülébe mondta: – Meg kell mondjam, hogy már régóta arra a következtetésre jutottam, hogy ön egyáltalán nem is indiai orrszarvú, hanem egy eleddig ismeretlen faj, amelyet tévesen rendszereztek. Remélem, ez nem változtat semmit a kapcsolatunkon. – Semmit, jó professzor! – zengte körbe a szelíd, nevető válasz. – Semmit az égvilágon.

58

Jer, halál úrnő! I96l-ben a Stanford Egyetemen tanultam egy Wallace Stegner-ösztöndíjjal. Az íróórát először a költő és kritikus, Malcolm Cowley tartotta, egy bölcs és jószívű ember, akit nem érdekelt, hogy megfogadta-e az ember a tanácsát a történetre vonatkozóan, vagy inkább mást talált ki a probléma megoldására – mindaddig, míg az működött. Malcolm utódja, a nagy ír író, Frank O'Connor tökéletes ellentéte volt: elbűvölően egoista és tökéletesen dogmatikus férfi, akinek merevsége szinte tömegfelkelést provokált ki. Megérkezvén kihúzott egy listáról mindent, amit ő személy szerint utált: írókat, stílusokat, egész zsánereket, amelyekről nem kívánt még beszélni sem. Gyűlölte Larry McMurtry westernjeit és James Baker Hall és Gurney Norman kentucky-i történeteit, nem tudta vagy nem érdekelte, ki az a Ken Kesey, és általában teljesen ignorálta az osztályban lévő három kiváló írónőt is. Legtisztább emlékem az ausztrál Chris Koch szótlan felháborodásáról van, amikor O'Connor leponyvázta hősét, D. H. Lawrcnce-et. Chris végül abbahagyta az órák látogatását, mint ahogyan egyre többen közülünk. Beleértve engem is, amint O'Connor kifejtette, mit gondol Isak Dinesenről. Ír vagy sem, megvetette a fantasyt, és nem tett kivételt Yeats-szel vagy James Stephensszel sem – Lord Dunsanyt említeni sem lehetett előtte. Valamelyik délután az egyik írónő – azt hiszem, Judith Rascoe volt, aki később sikeres forgatókönyvíró lett – behozott és felolvasott egy gyönyörű kis fantasynovellát, amely mindenkinek tetszett az osztályban, függetlenül saját ízlésétől. O'Connor földbe döngölte, mert fantasy volt. Annyira feldühödtem, hogy másfél napra bezárkóztam a Berkeleyben, és egy ültő helyemben megírtam a „Jer, halál úrnő!”-t. Aztán rögtön át is írtam, mert nem voltam elégedett a befejezéssel, és a következő órán bemutattam, hogy letömjem O'Connor torkán a fantasyt, még ha a torkán akad is. Ő maga olvasta fel hangosan, legjobb Abbey színházi modorában – befejezte –, körbenézett hallgatóságán, s azt mondta: – Ez egy gyönyörűen megírt történet. Nem tetszik. – És ez volt az utolsó emlékem Fank O'Connorról. A történetet 1963-ban az Atlantic Monthly hozta le, és a következő évben kiválasztották az O. Henry-díj antológiájába. Sugározta a BBC, The Midnight Angel címmel operát írtak belőle (amit idén valamikor a milwaukee-i Skylight Opera Theatre felújít), és többször nyomták újra bármelyik novellámnál – köztük egy Stanford antológiával is a legendás íróprogram legünnepeltebb történeteiből. Nekem az tetszik a legjobban. *** Mindez Angliában esett meg hosszú idővel ezelőtt, amikor az a György volt a király, aki vaskos német akcentussal beszélte az angolt, és gyűlölte a fiait. Abban az időben élt Londonban egy úrhölgy, akinek semmi dolga nem akadt, csak hogy bálokat adjon. Florának, Lady Neville-nek hívták, özvegy volt és roppant vén. Egy nagy házban lakott, nem messze a Buckingham-palotától, és olyan temérdek szolgát tartott, hogy nem emlékezhetett mindegyikük nevére; valójában olyanok is akadtak, akiket még soha nem is látott. Több étele volt, mint amennyit megehetett volna, több ruhája, mint amennyit valaha viselhetne; oly sok bor a pincéjében, amit senki nem bírna egy emberöltő alatt sem meginni, és belső csarnokait olyan híres műalkotások töltötték meg, amelyekről azt sem tudta, hogy a birtokában vannak. Élete utolsó éveit estélyek és bálok szervezésével töltötte, amelyekre Anglia legnagyobb urai – olykor maga a király is – jöttek el, és úgy ismerték őt, mint a legbölcsebb és legszellemesebb aszszonyt egész Londonban. Idővel azonban untatni kezdték saját báljai, és bár az ország leghíresebb embereit invitálta meg és a legjobb zsonglőröket, akrobatákat, táncosokat és bűvészeket bérelte fel a szórakoztatásukra, mégis mind unalmasabbnak találta estélyeit. Ásítoznia kellett az udvari pletykáktól, amiket mindig is kedvelt hallani. A legcsodálatosabb zene, a legizgalmasabb bűvésztrükkök is

59

elaltatták. Ha szép, ifjú párt látott táncolni, elszomorodott, márpedig gyűlölt szomorúnak lenni. Így aztán egy nyári délután maga köré gyűjtötte legközelebbi barátait, és azt mondta nekik: – Egyre inkább úgy találom, hogy az estélyeim mindenki mást szórakoztatnak, csupán engem nem. Hosszú életem titka, hogy még soha nem untatott semmi. Egész életemben érdekelt minden, amit láttam, és vágytam arra, hogy még többet lássak belőle. De nem bírom elviselni az unalmat, és nem is kívánok olyan estélyekre látogatni, amelyekről sejtem, hogy untatni fognak, különösen, ha azok sajátjaim. Éppen ezért a következő bálomra meghívom azt a vendéget, akit biztosan senki nem találhat unalmasnak, még én sem. Barátaim, a következő estélyein díszvendége maga Halál úr lesz! Egy ifjú költő ragyogónak találta az ötletet, de a többi barátja elszörnyedt, és elhúzódott tőle. Nem akartak idő előtt meghalni, könyörögtek neki: a Halál eljön értük, amikor el kell jönnie; miért invitálná meg Lady Neville a kijelölt óra előtt, amely így is túl hamar elérkezik? Ám Lady Neville azt mondta: – Pontosan. Ha a Halál úgy tervezte volna, hogy bármelyikünket az estélyem éjszakáján ragadja el, meghívás nélkül is eljönne. Ám ha egyikünknek sem kell aznap meghalnia, akkor azt hiszem, elragadó lenne a Halált magunk között tudni. Talán még kis trükköt is bemutathat, ha éppen jó kedvében van. És gondoljatok csak bele: elmondhatnánk, hogy egy bálon vettünk részt a Halállal! Egész London, egész Anglia irigyelni fog bennünket. Az ötlet kezdett tetszésre találni barátai között, de egy ifjú nemes úr, aki nemrég érkezett csak Londonba, félénken fölvetette: – A Halál olyan elfoglalt. Hátha dolga van, és nem tudja elfogadni az ön meghívását? – Soha senki nem utasította vissza a meghívásomat – mondta Lady Neville –, még maga a király sem. – Így a fiatal nemes úr nem kapott meghívót az estélyre. *** Ott helyben leült, és megírta a meghívót. A barátai között vita támadt afölött, hogyan szólítsák meg a Halált. A „méltóságod” egy rangra helyezné őt egy őrgróffal vagy báróval. A „kegyelmességed” már nagyobb tetszést aratott, ám Lady Neville úgy találta, ez túlságosan képmutató. Ha pedig a „felséged” megszólítást alkalmaznák, azzal egyrangúnak titulálnák Anglia királyával, amit még Lady Neville sem merészelt volna megtenni. Végül úgy döntöttek, hogy mindannyian „eminenciádként” hivatkoznak rá, és ezzel majdnem mindenki megelégedett. Compson kapitány, akit Anglia legfessebb lovastisztjeként és legelegánsabb élvhajhászaként ismertek, megjegyezte: – Mindez szép és jó, de hogyan jut el a meghívó a Halálhoz? Tudja itt valaki, hol lakik? – A Halál kétségtelenül Londonban lakik – jelentette ki Lady Neville –, mint mindenki más, aki számít, bár nyárra valószínűleg Deauville-be költözik. Voltaképpen úgy gondolom, a Halál meglehetősen közel lakhat a tulajdon házamhoz. Ez London legjobb negyede, és aligha várható el, hogy egy olyan fontos személy, mint a Halál, máshol éljen. Ha jobban belegondolok, igazán roppant különös, hogy korábban nem találkoztunk össze az utcán. Legtöbb barátja egyetértett vele, ám a költő, akit David Lorimondnak hívtak, fölkiáltott: – Nem, hölgyem, téved! A Halál a szegények között lakozik. A Halál e város legmocskosabb, legsötétebb sikátoraiban él, valami hitvány, patkány járta viskóban, amelynek bűze… – Itt elhallgatott, részben mert Lady Neville nemtetszését mutatta, részben mert ő maga soha nem járt ilyen kunyhó belsejében, és nem is volt kíváncsi rá, milyen a bűze. – A Halál a szegények között él – folytatta –, és mindennap meglátogatja őket, mert ő az egyetlen barátjuk. Lady Neville éppolyan hűvösen válaszolt neki, mint az ifjú nemesnek:

60

– Talán kénytelen velük foglalkozni, David, de alig hiszem, hogy társainak is őket választja. Biztos vagyok benne, hogy éppolyan nehéz a szegényeket egyénekként kezelnie, mint nekem. Végtére is a Halál is úriember. Az urak és hölgyek nem vitatták, hogy a Halál legalább olyan jó környéken él, mint ők, de egyikük sem tudta felidézni az utcája nevét, és senki nem látta a Halál házát. – Ha háború lenne – mondta Compson kapitány –, könnyű volna megtalálni a Halált. Tudja, én már láttam őt, még beszéltem is hozzá, ám ő soha nem válaszolt. – Teljesen helyénvaló módon – mondta Lady Neville. – Mindig a Halálnak kell először szólnia. Ön nem helyénvaló ember, kapitány – ám rámosolygott, ahogy a nők szokták. Aztán eszébe jutott valami. – Úgy tudom, a fodrászomnak beteg a gyermeke – mondta. – Tegnap mesélt nekem róla, roppant levertnek és reménytelennek hangzott. Érte küldetek, átadom neki a meghívót, és ő cserében átnyújthatja a Halálnak, amikor eljön a kölyökért. Elismerem, kissé szokatlan megoldás, de nem látok más utat. – És ha visszautasítja? – kérdezte egy úr, aki nemrég nősült. – Miért tenné? – kérdezte Lady Neville. Ismét a költő volt az, aki az általános helyeslés közepette megjegyezte, milyen kegyetlen és gonosz dolog ez. Ám amikor Lady Neville ártatlanul megkérdezte: – De miért, David? – elhallgatott. Így aztán a fodrászért küldtek, és amikor az idegesen mosolyogva és kezét tördelve – amiért ennyi nagy úrral került egy szobába – előttük állt, Lady Neville elmondta neki, milyen szolgálatot kíván tőle. Igaza volt, mint általában, mert a férfi nem utasított vissza. Pusztán átvette a meghívót, és engedélyt kért a távozásra. Két napig nem tért vissza, de akkor hívatlanul Lady Neville elé járult, és átadott neki egy kis, fehér borítékot. Lady Neville azt mondta: – Milyen kedves, nagyon szépen köszönöm. – Azzal kinyitotta, és egy egyszerű kártyát talált benne, amelyen semmi más nem állt, csak a következő szavak:

A Halál örömmel részt vesz Lady Neville bálján. – A Halál adta ezt neked? – kérdezte mohón a fodrászt. – Hogy néz ki? – De a fodrász mozdulatlanul állt, elnézett mellette és nem szólt semmit, Lady Neville pedig, aki valójában nem várt választ, tucatnyi szolgát szólított magához, és utasította őket, hogy fussanak és hívják össze a barátait. Ahogy fel-alá sétált a szobában, ismét megkérdezte: – Milyen a Halál? – A fodrász nem válaszolt. Amikor a barátai megérkeztek, izgatottan kézről kézre adták a kis kártyát, amíg az teljesen összekoszolódott és meggyűrődött a kezükben. De mindannyian elismerték, hogy az üzenetén túl semmi különösebben szokatlan nincsen rajta. Érintésre nem volt sem forró, sem hideg, és ami kevéske illat hozzá tapadt, az kellemesnek érződött. Mindenki azt mondta, nagyon ismerős, de senki nem tudta megnevezni. A költő azt mondta, orgonára emlékezteti, de nem pont olyan. Compson kapitány volt azonban, aki rámutatott arra, amit senki nem vett észre korábban. – Nézzék a kézírást! – mondta. – Láttak már valaha ilyen bájt? A betűk olyan könnyűnek tűnnek, akár a madarak. Azt hiszem, az időnket vesztegettük, amikor a Halálról úrként beszéltünk. Ezt az üzenetet egy hölgy írta. Nagy felzúdulás és fecsegés támadt, és a kártya ismét körbejárt, hogy mindenki felkiálthasson: – Istenem, igen! – A költő hangja kiemelkedett a hangzavarból:

61

– Jobban belegondolva, ez egészen természetes. A franciák végtére is la mortot mondanak. Halál úrnő. Nekem sokkal jobban tetszenék, ha a Halál asszony volna. – A Halál nagy, fekete lovon ül – jelentette ki határozottan Compson kapitány –, és ugyanilyen színű páncélt visel. A Halál nagyon magas, magasabb bárkinél. Én nem asszonyt láttam a harcmezőn, jobbra-balra vagdalkozva, akár egy katona. Talán a fodrász írta az üzenetet, vagy a felesége. – A fodrász azonban nem volt hajlandó megszólalni, bár mindannyian köré gyűltek, és könyörögtek neki, árulja el, ki adta át neki az üzenetet. Először mindenféle jutalmakat ígértek neki, majd azzal fenyegették, hogy különféle szörnyűségeket tesznek vele. – Te írtad ezt a kártyát? – kérdezték tőle, és: – Hát akkor ki? Egy eleven asszony? Valóban a Halál? Mondott a Halál bármit magának? Honnan tudta, hogy a Halál az? A Halál nő? Maga megpróbál mindannyiunkból bolondot csinálni? A fodrász egy szót sem szólt, egyetlenegyet sem; végül Lady Neville szólította a szolgáit, hogy korbácsolják meg és dobják ki az utcára. Amikor elhurcolták, a férfi nem nézett az úrnőre, és egy hangot sem adott ki. Lady Neville egy intésével elhallgattatta barátait és így szólt: – A bálra két hét múlva kerül sor. A Halál hadd jöjjön el úgy, ahogy neki tetszik, férfiként, nőként vagy idegen, nemtelen teremtményként. – Nyugodtan mosolygott. – A Halál akár nő is lehet – mondta. – Kevésbé vagyok biztos a Halál alakjában, mint korábban, de kevésbé félek is tőle. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy olyasmitől rettegjek, ami képes lúdtollal levelet írni nekem. Most menjenek haza, és amikor felkészülnek a bálra, említsék meg vendégemet a szolgáiknak, hogy egész Londonban szétfuthasson a hír. Tudja meg mindenki, hogy azon az éjszakán senki a világon nem hal meg, mert a Halál Lady Neville bálján táncol majd. *** A következő két hétben Lady Neville nagy háza úgy remegett, nyögött és recsegett, akár egy öreg fa a viharban, ahogy a szolgák a bálra készülődvén kalapácsoltak, súroltak, fényeztek és festettek. Lady Neville mindig nagyon büszke volt a házára, ám ahogy a bál ideje közelgett, kezdett aggódni, hogy nem lesz elég pompás a Halál számára, aki bizonyára nála gazdagabb és befolyásosabb emberek házának látogatásához van szokva. Félve a Halál lenézésétől éjt nappallá téve felügyelte a szolgák előkészülését. A függönyöket és szőnyegeket ki kellett tisztítani, az arany- és ezüstneműt addig suvickolni, míg az nem ragyogott a sötétben. A bálterembe vízesésként lecsorgó nagy lépcsősort olyan sokszor mosták és súrolták fel, hogy szinte lehetetlen volt rajta csúszás nélkül végigmenni. Ami magát a báltermet illeti, egyszerre harminckét szolga munkájára volt szükség a kitakarításához, nem beszélve azokról, akik az embernél magasabb üvegcsillárt és a tizennégy kisebb lámpát fényesítették. Amikor végeztek, Lady Neville újra megcsináltatta velük, nem azért, mert bárhol port vagy koszt látott volna, hanem mert biztos volt benne, hogy a Halál látni fogja. Ő pedig kiválasztotta a legszebb ruháját és személyesen felügyelte a mosását. Másik fodrászt hívatott, és egy korábbi időszak stílusában csináltatta meg a frizuráját, meg akarta mutatni a Halálnak, hogy olyan asszony, aki élvezi a korát, és nem érzi szükségesnek utánozni a fiatalokat és szépeket. A bál egész napján a tükre előtt ült, bár a szokásos árnyalatnyi rúzson, szemhéjfestéken és finom rizsporon kívül nem készítette ki jobban magát. Ösztövér, vén arcát nézte, amivel együtt született, és azon töprengett, milyennek fogja látni a Halál. A főpincére megkérte, hogy hagyja jóvá a borválasztását, de Lady Neville elküldte és a tükre mellett maradt, amíg ideje nem volt felöltözni és lemenni, hogy köszöntse a vendégeit. Mindenki korán érkezett. Amikor Lady Neville kinézett az ablakon, látta, hogy az otthonához vezető kocsiutat hintók és kiváló lovak lepik el. – Úgy néz ki, akár egy temetői menet – mondta. A lakája a visszhangzó bálterembe kiáltotta a vendégei nevét:

62

– Henry Compson kapitány, őfelsége házi lovasezredéből! Mr. David Lorimond! Lord és Lady Torrance! – (Ők voltak a legfiatalabb, jelen lévő pár, akik alig három hónapja házasodtak össze.) – Sir Roger Harbison! Candini grófnő! – Lady Neville mindnek megengedte, hogy kezet csókoljanak neki, és üdvözölte őket. A legjobb zenészeket szerződtette a tánchoz, akiket csak talált, de hiába kezdtek el játszani a jelzésére, egy pár sem lépett a parkettre, és egy ifjú nemes sem indult felé, hogy illő módon az első tánc megtiszteltetését kérje magának. Ragyogva és sustorogva összeverődtek, tekintetüket a bálterem ajtajára szegezték. Valahányszor egy hintót hallottak végigzörögni a feljárón, összerezzentek, és még közelebb húzódtak egymáshoz; valahányszor a lakáj újabb vendéget jelentett be, mind halkan felsóhajtottak, és megkönnyebbülten meginogtak kicsit. – Miért jöttek el az estélyemre, ha félnek? – mormolta Lady Neville megvetően maga elé. – Én nem félek attól, hogy találkozzam a Halállal. Csak annyit kérek, hogy a Halált lenyűgözze a házam pompája és boraim zamata. Hamarabb meghalok, mint itt bárki, de nem félek. – Biztos lévén benne, hogy a Halál éjfélnél korábban nem érkezik meg, vendégei közé ment, megpróbálta megnyugtatni őket, nem annyira a szavaival, amelyekről tudta, hogy meg sem hallják, hanem a hangszínével, mintha csak rémült lovakhoz beszélne. De apránként őt is megfertőzte a nyugtalanságuk: valahányszor leült, azonnal felkelt ismét, több tucat pohár bort megízlelt anélkül, hogy egyiket is kiitta volna, és minduntalan ékkövekkel kirakott karóráját nézte, először az éjfélt siettetve, hogy vége legyen a várakozásnak, később azonban már mutatóujjával dörzsölte az óra lapját, mintha félrelökhetné az éjszakát, és visszacibálhatná az égboltra a napot. Amikor eljött az éjfél, együtt várakozott a többiekkel, szájon át vette a levegőt, és egyik lábáról a másikra állva hallgatózott, vajon megcsikordul-e a murva egy hintó kerekei alatt. *** Amikor az óra elütötte az éjfélt, mindenki, beleértve Lady Neville-t és a rettenthetetlen Compson kapitányt is, rövid, rémült kiáltást hallatott, majd ismét elcsendesült, és az óra tiktakolását hallgatta. Az emeleti kisebb órák csilingelni kezdtek. Lady Neville füle megfájdult. Megpillantotta magát a bálterem tükrében, szürke arcát a mennyezet felé fordítva, mintha levegő után kapkodna, és azt gondolta: „A Halál asszony lesz, egy ronda, mocskos vén banya, olyan magas és erős, mint egy férfi. És a legszörnyűbb az lesz, hogy az én arcomat viseli majd.” Minden óra elhallgatott, és Lady Neville behunyta a szemét. Csak akkor nyitotta ki ismét, amikor meghallotta, hogy körülötte más színezetet kap a suttogás, a korábbi félelmet megkönnyebbülés és valamiféle bosszúság itatta át. Mert a kocsifeljárón nem állt új hintó. A Halál nem jött el. A zaj lassan felerősödött; itt-ott nevetni kezdtek az emberek. Lady Neville hallotta, hogy a közelében Lord Torrance azt mondja feleségének: – Látod, kedvesem, megmondtam, hogy nincs mitől félni. Csak egy tréfa volt. „Végem”, gondolta Lady Neville. A nevetés erősödött; hullámokban verte a fülét, akár az órák ütései. „Olyan pompás bált akartam adni, hogy akiket nem hívtam meg, az egész város előtt szégyenben maradjanak, és ez a jutalmam. Végem, és megérdemeltem.” A Lorimond nevű költőhöz fordulva azt mondta: – Táncoljon velem, David. – Jelzett a zenészeknek, akik azonmód zenélni kezdtek. Amikor Lorimond habozott, azt mondta: – Táncoljon most velem! Többet nem lesz rá alkalma. Nem rendezek több estélyt. Lorimond meghajolt, és a táncparkettre vezette. A vendégek szétváltak előttük, és a nevetés egy pillanatra elhalt, ám Lady Neville tudta, hogy hamarosan ismét felcsap. „Hát csak nevessenek”, gondolta. „Nem féltem a Haláltól sem, amikor mindannyian reszkettek. Miért fél-

63

nék hát a nevetésüktől?” – De vékony szemhéján csípést érzett, és ismét behunyta a szemét, ahogy táncolni kezdett Lorimonddal. És akkor, egészen váratlanul minden hintó elé fogott ló hangosan felnyihogott a ház előtt, egyetlenegyszer, mint ahogy a vendégek kiáltottak föl éjfélkor. Rengeteg ló volt, és tisztelgésük annyira hangosan szólt, hogy a szobában mindenki azonnal elhallgatott. Hallották a lakáj nehéz lépteit, ahogy indul, hogy ajtót nyisson, és összerezzentek, mintha megérezték volna a házba kúszó hideg szellőt. Majd magas hangot hallottak: – Elkéstem? Ó, annyira sajnálom! A lovak fáradtak voltak. – És mielőtt a lakáj bemehetett volna, hogy bejelentse, egy fehér ruhát viselő, bájos fiatal lány lépett kecsesen a bálterem küszöbére, és ott mosolyogva megállt. Nem lehetett több tizenkilencnél. Haja szőke volt, és hosszan viselte. Dúsan omlott csupasz vállára, mely melegen sütött át rajta, akár a sötét arany tengerből kiemelkedő két mészkősziget. Arca homlokánál és járomcsontjánál széles, állánál keskeny volt, és bőre olyan tiszta, hogy sok jelen lévő hölgy – köztük Lady Neville – ámulva megérintette tulajdon arcát, majd azonmód el is kapták kezüket, mintha a bőrük felhorzsolta volna ujjaikat. Míg más nők szája vörös, narancs és lila volt, az övé sápadt. Szemöldöke, mely sűrűbb és egyenesebb volt a divatosnál, összeért a sötét, nyugodt szempár fölött, mely annyira mélyen ült fiatal arcában, hogy szinte feketének tetszett, olyan kérlelhetetlenül feketének, hogy egy középkorú lord középkorú felesége azt suttogta: – Egy csepp cigány vér is van benne, úgy hiszem. – Vagy valami még rosszabb – mondta a férje szeretője. – Csendet! – Lady Neville hangosabban szólt, mint szeretett volna, és a lány felé fordult. Elmosolyodott, Lady Neville pedig megpróbált visszamosolyogni, de merevnek érezte a száját. – Isten hozta! Isten hozta, Halál úrnő! Az urakon és hölgyeken sóhaj futott végig, amikor a lány megfogta az öregasszony kezét, és pukedlizett előtte, egy mozdulattal süllyedt és emelkedett, akár egy hullám. – Ön Lady Neville – mondta. – Nagyon köszönöm, hogy meghívott. – Akcentusa enyhe volt és majdnem ismerős, akárcsak a parfümje. – Kérem, bocsássa meg, hogy ennyit késtem – mondta őszintén. – Nagyon messziről kellett jönnöm, és a lovaim szörnyen elfáradtak. – A lovász majd ledörgöli őket – mondta Lady Neville –, és meg is eteti, ha kívánja. – Ó, nem! – válaszolta sietve a lány. – Mondja meg neki, kérem, hogy ne menjen a lovak közelébe! Nem igazi lovak, és nagyon vadak. Elfogadott egy pohár bort egy szolgától, és lassan, halkan és elégedetten sóhajtva megitta. – Milyen jó bor! – mondta. – És milyen gyönyörű az ön háza! – Köszönöm – mondta Lady Neville. Tudta, anélkül, hogy megfordult volna, hogy a teremben minden nő őt irigyli; úgy érezte, ahogy az eső közeledtét is mindig megérezte. – Bárcsak itt élhetnék! – mondta a Halál halk, kedves hangján. – Egy napon fogok is. Aztán, látva, hogy Lady Neville olyan mozdulatlanná dermedt, mintha jéggé vált volna, kezét az öregasszony karjára tette, és azt mondta: – Ó, sajnálom, sajnálom! Olyan kegyetlen vagyok, pedig sosem áll szándékomban. Kérem, bocsásson meg nekem, Lady Neville! Nem szoktam hozzá a társasághoz, és olyan butaságokat teszek. Kérem, bocsásson meg! – Keze könnyű és meleg volt Lady Neville karján, akár bármely más fiatal leányé, a szeme pedig úgy könyörgött, hogy Lady Neville azt felelte: – Nem mondott semmi rosszat. Amíg a vendégem, a házam az öné. – Köszönöm – mondta a Halál, és olyan ragyogóan mosolygott, hogy a zenészek teljesen maguktól játszani kezdtek, anélkül, hogy Lady Neville jelzett volna nekik. Megállította volna őket, de a Halál azt mondta: – Ó, milyen csodálatos zene! Hadd játszanak, kérem! Így aztán a zenészek eljátszottak egy gavotte-ot, és a Halál, nem zavartatva a mohó rettegéssel rátapadó tekintetektől, szavak nélkül, halkan énekelt maga elé, két kezével kicsit megemelte fehér ruháját, és tétova, apró lépéseket tett apró lábával.

64

– Nagyon rég nem táncoltam – mondta bánatosan. – Biztos vagyok benne, hogy teljesen elfelejtettem, hogyan kell. Félénk volt; nem nézett föl, nehogy szégyenbe hozza a fiatal urakat, akik közül egy sem lépett elő, hogy táncoljon vele. Lady Neville szégyen és részvét hullámát érezte, olyan érzésekét, amelyekről azt hitte, rég elhervadtak évekkel ezelőtt. „Megalázzák az én bálomon?”, gondolta dühösen. „Azért van, mert ő a Halál; ha a legrondább, legrusnyább banya volna a világon, egymás sarkát tapodnák, csak hogy táncolhassanak vele, mert úriemberek, és tudják, mi a kötelességük. De egy úriember sem táncol a Halállal, mindegy, mennyire gyönyörű.” Oldalra pillantott, David Lorimondra. A költő arca kipirult, kezét olyan szorosan összekulcsolta, miközben a Halált bámulta, hogy ujjai üvegnek tűntek, amikor azonban Lady Neville megérintette a karját, nem fordult meg, és amikor az asszony rásziszegett: – David! –, úgy tett, mintha nem hallaná. Majd Compson kapitány, aki őszen is jóképűnek tűnt az egyenruhájában, kilépett a tömegből és elegánsan meghajolt a Halál előtt. – Ha enyém lehet a megtiszteltetés! – mondta. – Compson kapitány! – mosolyodott el a Halál. Belé karolt. – Reméltem, hogy felkér. Ez homlokráncolást vívott ki az idősebb nők körében, akik úgy gondolták, nem illendő ilyesmit mondani, de a Halál egy fikarcnyit sem törődött ezzel. Compson kapitány a parkett közepére vezette, és ott táncba fogtak. A Halál először különösmód kecstelen volt – túlságosan azon volt, hogy partnere jól érezze magát, és láthatólag nem bírt ritmusérzékkel. A kapitány a méltóság és kedélyesség oly keverékével mozgott, amelyet Lady Neville egy másik férfiban sem látott soha, de amikor Compson kapitány a Halál válla fölött ránézett, az asszony észrevett valamit, amit úgy tűnt, senki más nem: az arca és szeme megdermedt a félelemtől, és bár gáláns könnyedséggel ajánlotta fel a kezét a Halálnak, enyhén megrezzent, amikor a lány elfogadta. Olyan jól táncolt azonban, ahogy Lady Neville még soha nem látta. „Ah, ez történik, ha valakinek fent kell tartania hírnevét”, gondolta. „Compson kapitánynak is meg kell tennie, amit elvárnak tőle. Remélem, nemsokára más is táncolni fog a Halállal.” Ám senki nem tette. A többi páros apránként legyőzte félelmét, és sietve a táncparkettre siklott, amikor a Halál épp másfelé nézett, de senki nem sietett megszabadítani Compson kapitányt gyönyörű társnőjétől. Minden táncot együtt táncoltak végig. Idővel néhány férfi több elismeréssel pillantott rá, mint rettegéssel, ám amikor a lány viszonozta tekintetüket és rájuk mosolygott, úgy kapaszkodtak partnereikbe, mintha hideg szél fenyegetne azzal, hogy elfújja őket. Az egyik azon kevesek közül, akik őszintén és kellemmel tekintettek rá, az ifjú Lord Torrance volt, aki általában csak a feleségével táncolt. A másik pedig Lorimond, a költő. Lady Neville-lel táncolva megjegyezte: – Ha ő a Halál, minek gondolják magukat ezek a rémült bolondok? Ha ő a rondaság, akkor ők milyenek? Gyűlölöm a félelmüket. Obszcén. A Halál és a kapitány abban a pillanatban eltáncoltak mellettük, és hallották, hogy a férfi megkérdezi: – De ha valóban önt láttam a csatában, hogyan változhatott meg ennyire? Hogyan lehet ilyen bájos? A Halál nevetése vidám volt és lágy. – Azt gondoltam, hogy ennyi gyönyörű ember között jobb, ha én is az leszek. Féltem attól, hogy mindenkit megijesztek és elrontom az estélyt. – Mind azt hitték, csúnya lesz – mondta Lorimond Lady Neville-nek. – Én… én tudtam, hogy gyönyörű lesz. – Akkor miért nem táncolt vele? – kérdezte Lady Neville. – Szintén fél?

65

– Nem, ó, nem! – válaszolt a költő gyorsan és szenvedélyesen. – Hamarosan felkérem táncolni. Csak szeretném még egy keveset nézni őt. *** A zenészek folyamatosan játszottak. A tánc olyan lassan nyűtte el az éjszakát, ahogy a lehulló víz koptatja el a sziklát. Lady Neville-nek olybá tűnt, hogy egy éj sem nyúlt még ilyen hosszúra, mégsem volt fáradt vagy unott. Minden megjelent férfival táncolt, kivéve Lord Torrance-t, aki úgy keringett feleségével, mintha csak azon az estén találkoztak volna, és persze Compson kapitányt. Egyszer a katona fölemelte a kezét, és nagyon finoman megérintette a Halál aranyhaját. Még mindig jóképű férfi volt, illő pár egy ilyen csodaszép lányhoz, ám Lady Neville minden alkalommal az arcára nézett, valahányszor elhaladt mellette, és észrevette, hogy mindenkinél vénebb, akit ismer. A Halál maga fiatalabbnak tűnt a legifjabb jelenlévőnél is. Most már egy a bálon részt vevő nő sem táncolt jobban nála, bár Lady Neville-nek nehezére esett felidézni, mely pontnál váltott át esetlensége mozgásának folyékony mézébe. A Halál mindenkire rámosolygott és ráköszönt, akin megakadt a szeme – és mindüket névről ismerte; állandóan énekelt, szavakat talált a táncdallamokra, csacskaságokat, jelentés nélküli hangokat, mégis mindenki feszülten fülelt halk hangja után, nem tudva, miért. Amikor pedig, akár egy keringőnél, felkapta ruhája uszályát, hogy tánc közben szabadabban mozogjon, Lady Neville olyannak látta, mint egy kis vitorláshajót a nyugodt esti tengeren. Lady Neville hallotta, hogy Lady Torrance mérgesen vitatkozik Candini grófnővel. – Nem érdekel, hogy ő a Halál, nem idősebb nálam, lehetetlen! – Lárifári! – mondta a grófnő, aki egy nőnek sem volt hajlandó engedményeket tenni. – Huszonnyolc-harminc éves legalább. Az a ruha pedig, az a menyasszonyi öltözék, amit visel… nohát! – Ócska – mondta a nő, aki Compson kapitány elismert szeretőjeként érkezett a bálra. – Ízléstelen. De gondolom, ízlést senki nem várt a Haláltól. – Lady Torrance úgy festett, mint aki mindjárt sírva fakad. „Féltékenyek a Halálra”, mondta magában Lady Neville. „Milyen különös! Én nem vagyok rá féltékeny, kicsit sem. És egyáltalán nem félek tőle!” Roppant büszke volt magára. Aztán, éppolyan kéretlenül, mint ahogy játszani kezdtek, a zenészek elhallgattak. Kezdték elrakosgatni hangszereiket. A váratlanul támadt, éles csendben a Halál elhúzódott Compson kapitánytól, és az egyik magas ablakhoz futott, hogy a függönyt két kézzel széthúzva kinézzen rajta. – Nézzék! – mondta hátát feléjük fordítva. – Jöjjenek, nézzék! Az éjszaka már majdnem elmúlt. A nyári égbolt még mindig sötét volt, és a keleti láthatár is csak árnyalatnyival világosabb, mint az ég többi része, ám a csillagok eltűntek, és a ház közelében növekvő fák lassan kiélesedtek. A Halál az ablakhoz szorította arcát, és olyan halkan, hogy a többi vendég alig hallotta, azt mondta: – Most már mennem kell. – Nem! – mondta Lady Neville, és nem vette észre azonnal, hogy megszólalt. – Maradjon még kicsit! A bált az ön tiszteletére rendeztük. Kérem, maradjon! A Halál mindkét kezét felé nyújtotta, és Lady Neville odalépve megfogta. – Csodálatosan éreztem magam – mondta szelíden. – El sem tudja képzelni, milyen remek érzés, ha ilyen bálra hívnak meg, mert ön egész életében ilyeneket rendezett és látogatott. Önnek egyik olyan, mint a másik, de számomra más. Ért engem? – Lady Neville némán bólintott. – Örökké emlékezni fogok erre az éjszakára – mondta a Halál.

66

– Maradjon! – kérlelte Compson kapitány. – Maradjon még egy kicsit! – A Halál vállára tette a kezét, aki elmosolyodott, és hozzásimította az arcát. – Drága Compson kapitány! – mondta. – Az első igazi gáláns lovagom. Még nem unt rám? – Soha! – felelte a férfi. – Kérem, maradjon! – Maradjon! – mondta Lorimond, és úgy tűnt, mintha ő is meg akarná érinteni. – Maradjon! Beszélni szeretnék önnel. Nézni szeretném. Ha marad, táncolok önnel. – Milyen sok követőm akadt! – mondta a Halál ámulva. Lorimond felé nyújtotta kezét, de a költő elhúzódott tőle, és szégyenében elpirult. – Egy katona és egy költő. Milyen csodálatos is nőnek lenni! De miért nem beszéltek velem korábban? Most már késő. Mennem kell. – Kérem, maradjon! – suttogta Lady Torrance. Bátorságot gyűjtve belekapaszkodott férje kezébe. – Mindketten úgy gondoljuk, hogy ön gyönyörű. – Drága Lady Torrance! – mondta a lány kedvesen. Visszafordult az ablak felé, finoman megérintette, mire az kitárult. A hűvös hajnali levegő, esőtől frissen, betódult a bálterembe, de már halványan hordozta London utcáinak szagát is, amelyek fölött elsuhant. Madárdalt hallottak és a Halál lovainak nyers nyihogását. – Azt akarja, hogy maradjak? – kérdezte. A kérdést nem Lady Neville-hez intézte, sem Compson kapitányhoz, sem többi csodálójához, hanem Candini grófnőhöz, aki mindannyiuktól távol állt, virágait magához ölelve, boszszús kis dallamot zümmögve. Legkevésbé sem szerette volna, hogy a Halál maradjon, de félt, hogy a többi nő azt gondolja róla: irigy a Halál szépségére, ezért azt mondta: – Igen. Hát persze. – Ah! – sóhajtott a Halál. Szinte már suttogott: – És ön – fordult egy másik asszonyhoz –, szeretné, ha maradnék? Szeretné, ha a barátai egyike volnék? – Igen – válaszolta a nő –, mert ön gyönyörű és igazi úrihölgy. – És ön – mondta a Halál egy férfinak –, és ön – egy asszonynak –, és ön – egy másik férfinak –, akarják, hogy maradjak? – És ők mind azt felelték: – Igen, Halál úrnő, akarjuk. – Akarnak hát? – kiáltotta végül a Halál mindannyiukhoz. – Akarják, hogy önök között éljek és egy legyen önök közül, nem Halál többé? Akarják, hogy meglátogassam az otthonaikat és eljöjjek minden estélyükre? Akarják, hogy olyan lovakon lovagoljak, mint az önök lovai, az enyémek helyett, akarják, hogy olyan ruhát viseljek, mint önök, és azt mondjam, amit önök? Feleségül venne-e valaki önök közül, és a többiek táncolnának-e az esküvőmön és hoznának-e ajándékokat a gyermekeimnek? Ezt akarják? – Igen – mondta Lady Neville. – Maradjon itt, maradjon velem, velünk! A Halál hangja tisztábban és vénebben csengett, bár nem vált erősebbé; Lady Neville úgy gondolta, túl öreg is ez a hang egy ilyen fiatal lánynak. – Legyenek biztosak – mondta a Halál. – Legyenek biztosak abban, mit akarnak, legyenek nagyon biztosak. Mindannyian azt szeretnék, ha maradnék? Mert ha egyikük is azt mondja nekem: nem, menjen innen, akkor azonnal távoznom kell, és soha nem térek vissza. Legyenek biztosak! Mindannyian akarnak engem? Mindenki egy emberként kiáltott fel: – Igen! Igen, maradjon velünk! Ön olyan gyönyörű, hogy képtelenek vagyunk elengedni. – Fáradtak vagyunk – mondta Compson kapitány. – Vakok vagyunk – mondta Lorimond, majd hozzátette: –, különösen a költészetre. – Félünk – mondta halkan Lord Torrance, mire a felesége belé karolt, és így szólt: – Mindketten. – Unalmasak és ostobák vagyunk – mondta Lady Neville –, és haszontalanul öregszünk. Maradjon velünk, Halál úrnő! Akkor a Halál kedvesen és fényesen elmosolyodott, és egy lépést tett előre. Úgy tűnt, mintha nagy magasságból ereszkedett volna le közéjük. – Jól van – mondta. – Maradok önökkel. Nem leszek többé Halál. Asszonnyá válok.

67

*** A terem mély sóhajjal telt meg, bár látszólag senki nem nyitotta ki a száját. Senki nem mozdult, mert az aranyhajú lány még mindig a Halál volt, és lovai még mindig kint nyihogtak utána. Senki nem bírta sokáig nézni, noha ő volt a leggyönyörűbb lány, akit valaha is láttak. – Ára van – mondta. – Mindig van egy ár. Valakinek önök közül Halálnak kell lennie helyettem, mert a világon mindig kell, hogy legyen Halál. Választja valaki? Van-e itt olyan, aki önszántából Halál lenne? Mert csakis így válhatok emberlánnyá. Senki nem szólt, senki nem adott ki egy hangot sem. Ám lassan elhátráltak tőle, ahogyan a hullámok húzódnak vissza a fövényről a tengerbe, amikor megpróbálja az ember elkapni őket. Candini grófnő és a barátai csendesen kiszöktek volna az ajtón, ám a Halál rájuk mosolygott, mire megtorpantak. Compson kapitány kinyitotta a száját, mintha ajánlkozni szeretne, de végül nem szólt semmit. Lady Neville nem moccant. – Senki – mondta a Halál. Megérintett egy virágot ujjaival, amely összehúzódni majd nyújtózni látszott, akár egy elégedett macska. – Egyáltalán senki – mondta. – Akkor nekem kell választanom, és ez így igazságos, mert én magam is így lettem Halál. Soha nem akartam Halál lenni, és nagyon boldoggá tesz, hogy azt szeretnék, ha egy lennék önök közül. Sokáig kerestem olyanokat, akik befogadnának. Most már csak választanom kell valakit, aki kivált, és el is végeztetett. Nagyon körültekintően választok majd. „Ó, milyen buták voltunk!”, mondta magában Lady Neville. „Milyen szörnyen buták voltunk!” Ám fennhangon nem mondott semmit; csak összekulcsolta kezét, és a fiatal lányra meredt. Átfutott az agyán, hogy ha lett volna lánya, nagyon örült volna, ha hasonlít Halál úrnőre. – Candini grófnő – mondta a Halál elgondolkozva, és az asszony rémülten megnyikkant, mert képtelen volt elég levegőt beszívni a sikoltáshoz. A Halál azonban felkacagott, és így szólt: – Nem, ez csacskaság volna. – Mást nem mondott, de a grófnő ezután sokáig égett a szégyentől, amiért nem választották Halálnak. – Nem Compson kapitány – mormolta a Halál –, mert túl jószívű ahhoz, hogy Halál legyen, és mert túl nagy kegyetlenség volna ezt tenni vele. Olyan erősen meg akar halni! – A kapitány arckifejezése nem változott, de a keze remegni kezdett. – Nem Lorimond – folytatta a lány –, mert olyan keveset tud még az életről, és mert kedvelem. – A költő elpirult, majd elsápadt, végül ismét elöntötte a vér az arcát. Már-már esetlenül fél térdre ereszkedett volna, de aztán kihúzta magát, és tőle telhetően igyekezett úgy állni, mint Compson kapitány. – Sem Torrance-ék – mondta a Halál –, Lord és Lady Torrance soha, hiszen mindketten túlságosan szeretik egymást ahhoz, hogy büszkeséggel viselnék a Halál tisztét. – Ám Lady Torrance előtt habozott egy darabig, sötét, kíváncsi szemével fürkészte. – Az ön korában jártam, amikor Halál lettem – mondta végül. – Kíváncsi vagyok, milyen lesz ismét ilyen korú lenni. Túl soká voltam Halál. – Lady Torrance megremegett, és nem szólt. A Halál végül csendesen így szólt: – Lady Neville. – Itt vagyok – válaszolt Lady Neville. – Azt hiszem, ön az egyetlen – mondta a Halál. – Önt választom, Lady Neville. Lady Neville ismét hallotta, hogy minden vendég halkan felsóhajt, és bár a hátát fordította feléjük, tudta, hogy megkönnyebbülésükben sóhajtanak, amiért sem rájuk, sem szívüknek kedvesekre nem esett választás. Lady Torrance tiltakozva felkiáltott, de Lady Neville tudta, hogy bármilyen döntést hoz is a Halál, mindenképp ellenkezett volna. Hallotta önmagát, amint nyugodtan azt mondja: – Megtiszteltetés. De nem volt senki más, aki méltóbb lenne rá?

68

– Senki – mondta a Halál. – Senki nem fáradt bele abba ennyire, hogy ember legyen, senki nem tudja jobban, mennyire értelmetlen élni. És nincs itt senki, akinek az életét – és ekkor kedvesen és kegyetlenül elmosolyodott –, például a fodrásza gyermekének az életét ennyire értelmetlen holmiként állna hatalmában kezelni. A Halálnak van szíve, ám ez a szív üres, és azt hiszem, Lady Neville, hogy az öné olyan, akár egy kiszáradt folyómeder, egy kagylóhéj. Ön elégedett lesz azzal, hogy Halál lehet, inkább, mint én, mert én nagyon fiatal voltam még, amikor Halállá váltam. Könnyű, ringó léptekkel Lady Neville felé indult, mélyen ülő szeme tágra nyílt és megtelt az emelkedő, vörös hajnali nap fényével. A bál vendégei elhúzódtak tőle, bár nem nézett rájuk, ám Lady Neville ökölbe szorította kezét, és figyelte, ahogy a Halál apró, táncos léptekkel közeledik. – Meg kell csókolnunk egymást – mondta a Halál. – Én is így lettem Halál. – Vidáman megrázta fejét, lágy haja válla körül kavargott. – Gyorsan, gyorsan! – mondta. – Ó, alig várom, hogy ismét ember lehessek! – Lehet, hogy nem fog tetszeni – mondta Lady Neville. Mély nyugalmat érzett, bár öreg szívét hallotta mellkasában zakatolni, és érezte lüktetését az ujjbegyeiben. – Egy idő után talán már nem fogja szeretni – mondta. – Talán nem. – A Halál mosolya immár egészen közel ért. – Nem leszek olyan gyönyörű, mint most, és talán az emberek nem fognak annyira szeretni, mint most. De egy időre ember leszek, és végre meghalok. Letöltöttem a büntetésemet. – Miféle büntetést? – kérdezte az öregasszony a gyönyörű lánytól. – Mit követtél el? Miért lett belőled Halál? – Nem emlékszem – felelte Halál úrnő. – És idővel ön is elfelejti majd. – Alacsonyabb volt Lady Neville-nél, és sokkal fiatalabb is. Fehér ruhájában akár a leány is lehetett volna, aki Lady Neville-nek soha nem adatott meg, aki mindig mellette lett volna, hogy szelíden karjába vegye anyja fejét, ha öregnek és bánatosnak érzi magát. Aztán a Halál fölemelte fejét, hogy megcsókolja az öregasszony arcát, és a fülébe súgta: – Gyönyörű lesz, amikor én megcsúnyulok. Legyen akkor hozzám gyengéd. Lady Neville mögött összesúgtak és sóhajtoztak a jóképű urak és hölgyek, molylepkékként verdesve estélyi ruháikban és elegáns öltözékeikben. – Megígérem – mondta, aztán száraz ajkait az ifjú Halál úrnő puha, édes illatú orcájához érintette egy csókra.

69

A nága Több mint húsz éve megkértek, hogy írjak történeteket egy tervezett tévésorozathoz, amely a mitológia világát mutatta volna be. Az alapötlet egyszerre volt őrült és őszintén izgalmas: idősebb Plinius egy hírműsor bemondója lenne, és úgy mutatná be a legendákat, mintha vezérhírek volnának. Griffek zaklatnak aranyásókat – vagy fordítva – a Kaukázusban; különleges riport Herkules legújabb próbájáról; botrányos viselkedés az eddystone-i világítótoronynál a hableányok párzási időszakában… még mindig azt hiszem, hogy akár jó is lehetett volna. A történetötletek utáni kutatás közben rábukkantam egy legendára, amit egy tizennyolcadik századi francia pap írt, aki azt állította, hogy kambodzsai szolgálata alatt látott egy teljes egészében arannyal bevont ősi tornyot, amelyet réges-régen egy kambodzsai király építtetett a menyasszonyának. Az új királynőről az a hír járta, hogy náginí: nagy, alakváltó kígyó, erőben szinte az istenekkel ért fel. Ha a pap írt is bármi mást a házasságukról, én sosem bukkantam rá, ezért a történet folytatását kitaláltam. Külön örömöt okozott Plinius hangján elbeszélni, mintha csak a régi katona-tudós eleven, töprengő latinjából fordítottam volna. Még mindig tetszik, ahogy a történet végül alakult. Szeretném megírni a többit is. Egy díszkönyvben jelentek volna meg a tévésorozat mellé; a kiadó azonban eltűnt, a producer a Columbia Egyetemen fogadott el egy újságírás-oktatói állást, én pedig hoppon maradtam egy rakás történetötlettel, amelyek közül csak A nágá-t dolgoztam ki. Eddig. *** A szerző megjegyzése: Az alábbi történet egy nemrégiben felfedezett első századból származó, római kézirat töredéke, amelyet feltételesen Caius Plinius Secundusnak, ismertebb nevén idősebb Pliniusnak tulajdonítanak. Úgy tűnik, Naturalis historiae enciklopédiájának egy függelékéről van szó, és nem sokkal i. sz. 79-ben, a Vezúv kitörésekor bekövetkezett halála előtt írta. Hogy miként került jelen író kezébe, az egy másik történet, és nem is tartozik senkire rajta kívül. P. S. B. Kezdjük egy teremtménnyel, amelyről csupán az Induson túli félig mitikus vidékekről érkezett hozzánk hír, ahol a sárkányok és unikornisok is tanyáznak. A nágát az India és Mezopotámia római provinciái között utazó kereskedők hétfejű, nagy kígyóként festik le, hasonlóképpen, mint az előttünk hidraként ismeretes bestiát. Herkules lernaei hidra fölött aratott győzelmének története mellett több tekintélyes forrás is beszámol az ezen lényekkel Görögország és Britannia partjai mentén megesett, különféle találkozásokról. A hidrának hét-tíz feje van, melyek kutyáéhoz hasonlatosak: ezek a leírások szerint általában gazdag izomzattal bíró nyakak vagy karok végén nőnek, és nem felfalják áldozatukat, hanem megragadják és a központi fejhez vonszolják, amely nagyobb a többinél, és csőrével, ami egy szörnyűséges afrikai papagájéhoz hasonlatos, széttépi a zsákmányt. Mondják továbbá, hogy ezek a fejek és nyakak kettőbe vágva ismét kihajtanak: a görög írók szerint tüstént, de az ő hajlamuk a hazugságokra és hiszékenységre minden határt túlszárnyal, amit az ember más népekről esze szerint feltételezne. Mindenesetre a hidra tényleges létezése felől nincsen kétség – én magam is szót váltottam tengerészekkel, akiknek bajtársai ezen szörnyek falánkságának estek áldozatul, és akik boszszúból készek lennének elevenen megfőzni és megenni egyet, ha sikerülne foglyul ejteniük. Úgy hallottam, hogy a hidra íze hasonlatos a csizmáéhoz, amelyből a katonák sivatagi viszontagságok között gyakran levest főznek. Nem lehet egykönnyen elfelejteni. A nága azonban a felületes hasonlóságok ellenére nyilvánvalóan más teremtmény, mint a hidra. A kapott beszámolók azt sejtetik, hogy az Indiában és azon túl élő népek tisztelik ezt a

70

lényt, sőt szinte istenként imádják, ugyanakkor az embernél alantasabbnak tartják. Az ellentmondások itt nem érnek véget, mert bár a nága harapása feltehetőleg minden élőlényre mérges, csak bizonyos egyedeket tartanak fizikailag veszélyesnek az emberre. (Sőt, forrásaim között nincsen egyetértés abban sem, hogy mi lenne a nága természetes zsákmánya: több szaktekintély még azt is felveti, hogy a bestia nem is eszik, hanem a vadelefánt tején él, amelyet úgy pásztorol és védelmez, mint mi a marhákat.) A nága eleme a víz: a hiedelem úgy tartja, hogy hatalmukban áll esőt hozni vagy visszatartani azt, következésképp áldozatokkal és felajánlásokkal kell kiengesztelni, és állandó tisztelettel viselkedni velük szemben. Akár a sárkányok, ők is nagy kincseket őriznek barlangi tanyájukon; de az általunk ismert sárkányoktól eltérően a nágák a híresztelések szerint hihetetlen gazdag és gyönyörű, föld alatti palotákat építenek, és úgy élnek ott, mint ennek a világnak a királyai és királynői. Azt is mondják azonban, hogy gyakran gyötri őket nyugtalanság, olyasmire vágynak, ami nem lehet az övék, ekkor elhagyják palotáikat és India folyóiba és patakjaiba úsznak ki. Annak a vidéknek a filozófusai azt állítják, hogy a megvilágosodást keresik – vannak szekták Rómában, amelyek arról győznének meg, hogy az emberi lélekre áhítoznak. Nekem magamnak nincsen véleményem e kérdésben. Akik Britanniában szolgálták a császárt, azoknak érdeklődésére tarthat számot a hír, hogy a sziget távoli északi lápjaiban egy nágához hasonlatos teremtmény él, ahol termékenységhozóként imádják, talán mert a téli hónapokat a föld alatt alussza át, és a tavasz első napján bújik elő. De hogy ugyanúgy felhalmozza-e a kincseket, mint a nágák, vagy hány feje van, azt nem tudom. Állítólag minden nága felbecsülhetetlen értékű ékkővel bír, amely vagy a homlokukon vagy a torkukon található, s amely óriási hatalmuk forrása. Az elefántokhoz hasonlatosan vallásos, sőt áhítatos természetük van, gyakran gondozzák India isteneinek oltárait, és gazdag áldozatokat ajánlanak fel, mint amilyeneket ők is kapnak. Ezenkívül egyes beszámolók olyan nágakirályokról szólnak, akiknek teste az istenek zsámolyául szolgál, és csuklyájukat szétterpesztve tartják távol az esőt és a nap sugarait. Akár igazak ezek a történetek, akár nem, maga a tény, hogy hitelt adnak nekik, világosan megmutatja, milyen tiszteletben tartják a nágákat. A nágákkal kapcsolatos további ellentmondások egyike, hogy a nőstény kígyó – amelyet náginínek hívnak – képes emberalakot ölteni, míg ez nem mondható el a faj hímjeiről. Ebben az álcában a náginí gyakran feltűnő szépségű, és azt mondják, vannak királyi családok, amelyek vérvonalukat egy halandó herceg és egy náginí házasságára vezetik vissza. Ezzel kapcsolatban a következő történetet osztotta meg velem egy selymekkel és festőanyagokkal kereskedő kalmár, aki Indiában és a szomszédos keleti birodalomban is sokszor járt, amelyet Kambudzsának nevez a nép. Az ő szavaival ismétlem el, amennyire lehetséges. *** Kambudzsában, nem messze a királyok palotájától mind a mai napig áll egy talapzatától csúcsáig arannyal kirakott torony, ahogy az ezeken a vidékeken az uralkodók stílusa. Ezt a tornyot egy ifjú király építtette nagyon régen, amint hatalomra emelkedett, hogy szállásul szolgáljon neki és királynőjének, ha majd megházasodik. De ifjúsága gőgjétől telve türelmetlen volt és nem lehetett a kedvében járni: ez a leány túl szürke, amaz túl tompa eszű; ez csinos ugyan, ám túl gyorsan forgott nyelve, az családi okokból alkalmatlan a frigyre, és ráadásul szárított haltól bűzlött. Ezért aztán ifjúkora eleje a fenség magányában telt, amely – mint azt gyakran hallottam – korántsem helyettesíti egy igaz feleség társaságát és szerető bölcsességét, legyen bár királynő vagy szolga. A király pedig egyre magányosabb volt, noha nem mondta, és rosszkedvű is épp ezért; és bár nem viselkedett kegyetlenül vagy szeszélyesen, mégis gondatlanul uralkodott, kevés rosszat téve és semmi jót, mivel egyikre sem vitte rá a szíve. Az

71

aranytorony pedig lakatlan maradt éveken át, s csak pókok és apró baglyok nevelték családjaikat legfölső tornyában. No mármost (így a kereskedő), ennek a királynak szokása volt álruhában vegyülni népe közé az utcákon és a piacon a meleg alkonyatban. Úgy hitte, ily módon valamiféle tudást szerezhet mindennapi életükről, ami azonban korántsem volt így: először is, mert még a legalantasabb utcagyerekek is azonnal fölismerték, akármilyen ravasz inkognitót öltött is; másodszor, mert nem hajtotta igazi vágy a megismerésre. Mindenesetre hű maradt szokásához, és egyik este egy koszos, tudatlan arcú koldusasszony lépett hozzá barangolása közben, és otromba dialektusban megszólította: – Elnézését kérem, fazekas uram – (mert ily módon volt felöltözve) –, de miféle az a fényes dolog? – Azzal az aranytoronyra mutatott, amelyet a király oly régen a boldogságot keresve álmodott meg. A király nem volt kedély nélküli, bár humora színtelen és vigasztalan fajta volt. Udvariasan válaszolt a koldusasszonynak: – Az egy múzeum, amelyet olyasvalaki emlékének szenteltek, ki soha nem élt, és én nem fazekas vagyok, hanem az őrizője. Szeretnéd kielégíteni a kíváncsiságodat? Mert a torony meg én szívesen fogadjuk a látogatókat. – A koldusasszony készséggel beleegyezett, és a király kézen fogta, majd bevezette, elébb a kertekbe, amelyeket saját kezével ültetett, aztán keresztül a nagy, fényes ajtón, amelynek kulcsát mindig magával vitte, bár egészen addig a napig egyszer sem fordította el a zárban. A király szobáról szobára, toronyról toronyra vezette a koldusasszonyt, mindvégig saját régi álmait gúnyolta komolyan. – Íme a hely, ahol ez a férfi, aki sosem létezett, étkezett volna, és ebben a szobában ült volna feleségével és barátaival, hogy meghallgassa a zenészek játékát. És ez a hely lett volna a felesége hölgyeié, és itt aludtak volna a gyerekek, ha a soha meg sem született gyermeket nemzhetett volna. – Amikor azonban a királyi hálószobához értek, a király visszahúzódott az ajtóból, és nem volt hajlandó belépni, hanem durván így szólt: – Itt kígyók vannak és kórság, gyere innét! A koldusasszony azonban bátran ellépett mellette, be a hálószobába, mint olyasvalaki, aki már régen távol volt egy helytől, mégis jól emlékszik rá. A király dühösen rászólt, és amikor az asszony megfordult, látta (így mondta a kereskedő), hogy nem görnyedt koldus többé, hanem hatalmas királynő, gazdagabb öltözékben és ékszerekkel díszítve, mint amilyen neki valaha is a birtokában volt. Azt mondta neki: – Náginí vagyok, messze, föld alatt álló palotámból és birtokaimról érkeztem, mert szeretetet és szánalmat érzek irántad. A mai estétől fogva sem te, sem én nem alszunk máshol, csakis ebben a toronyban. – A király pedig átölelte, mert olyan királyi szépségű volt az asszony, hogy nem tehetett másként; és különben is sokat élt már egyedül. Idővel, amikor örömükbe valamennyi rend is visszatért, a király az esküvőjükről, a hónapokig tartó ünnepségekről kezdett beszélni, s arról, miként fognak együtt uralkodni és udvart tartani. A náginí azonban azt mondta: – Szerelmem, máris egybekeltünk kétszer: egyszer, amikor megpillantottam az arcodat, és egyszer, amikor először tartottuk egymást a karjainkban. Ami tanácsadóidat, seregeidet és rendeleteidet illeti, azok a te nappali világodhoz tartoznak, és nekem semmi dolgom velük. A saját birodalmamnak, a saját népemnek éppúgy szüksége van a gondoskodásomra és az irányításomra, mint a tieidnek a tiédre. Éjszakai világunkban azonban itt törődünk egymással, és hogy ne lennének kötelmekkel eltöltött napjaink boldogok, hiszen mindig eljön az éjjel? A király azonban nem elégedett meg ezzel, mert szerette volna megajándékozni népét régtől fogva várt királynőjével, és vágyott rá, hogy mindennap, minden percben az oldalán tartsa. Azt mondta neki:

72

– Látom már, hogy semmi jó nem vár ránk. Belefáradsz majd, hogy örökösen a két világ között utazz, és elhagysz majd egy nága úrért, aki mellett én utcaseprőnek, datolyaárusnak tetszem majd. Én pedig bánatomban egy utcai énekeshez fordulok, egy közönséges kurtizánhoz, vagy ami még rosszabb, egy udvari hölgyhöz, és még magányosabb és idegenebb leszek, mint mielőtt megszerettelek. Ezt az ajándékot hoztad nekem olyan messziről? E szavakra a náginí gyönyörű, mandulavágású szeme felszikrázott, és megragadta a király csuklóját, mondván: – Soha ne beszélj nekem féltékenységről és árulásról, még tréfából sem! Az én népem egész életében hűséges marad… el tudod ezt mondani a sajátodról is? És megmondom neked, uram, egyetlenem... ha valaha úgy száll le az éj a toronyra, hogy nem hoz magával téged is, még hajnal sem virrad, mire szörnyű katasztrófa sújtja királyságodat. Ha akár egyszer is elmulasztod a találkát velem, semmi nem mentheti meg Kambudzsát a haragomtól. Ilyenek vagyunk mi nágák. – És ha te nem jössz el hozzám minden éjjel – mondta a király egyszerűen –, meghalok. – Akkor a náginí szeme könnyekkel telt meg, és átölelte, mondván: – Miért kínozzuk egymást beszéddel olyan dolgokról, amelyek meg sem történnek soha? Végre együtt vagyunk, otthon, barátom, férjem. – És boldogságukról az aranytoronyban nem szükséges több szót ejtenünk, leszámítva, hogy a pókok, kígyók és baglyok mind eltávoztak reggelig. Így vette királynőéül a náginít, noha ő csak sötétben jött el hozzá, és csak az aranytoronyban találkoztak. Senkinek nem szólt erről, ahogy a náginí kérte; de mivel minden államügyet, pompát és ceremóniát elhanyagolt, amint a nap leszállt, hogy egyedül siessen a toronyba, hamar szárnyra keltek az országban a hírek, hogy egy nővel találkozik ott minden éjjel. A kíváncsiak olyan szorosan és olyan messzire követték, ahogy csak merték; és akadtak, akik egész éjjel a torony előtt vártak, hátha megleshetik a király titkos szeretőjét, ahogy jön és megy. De egyik sem pillantotta soha még csak a náginí árnyékát sem – csak a királyt, ahogy lassan visszasétál a nappalba, nyugodtan és elgondolkozva, arcán a hold utolsó fénysugarával. Idővel azonban a pletykák és az ámulat átadta helyét a király megváltozása feletti csodálkozásnak. Mert egyre inkább úgy uralkodott, mint ki tudatában van népe létezésének, mintha fölébredve először látta volna meg őket emberi ártatlanságukban, gonoszságukban és szenvedésükben. Míg korábban nem törődött semmivel, csak saját keserű magányosságával, most éppoly erősen munkálkodni kezdett sorsuk jobbításán, mint amennyire ők dolgoztak a puszta túlélésért. A birodalomban nem akadt senki, aki ne kereshette volna fel szabadon és beszélhetett vele: minden elítélt bűnöző, adókkal sújtott kereskedő, megvert szolga vagy házasságba adott leány hozzá fordulhatott, és meghallgattatott. Ez a megszállott törődés zavarba ejtette azokat, akik más uralkodókhoz voltak szokva, és az országban elterjedt egy félig gúnyos mondás: „Éjszaka királynőnk van, de nappal legalább öt királyunk.” Népe mégis lassacskán viszonozni kezdte a király szeretetét, még ha nem is értették meg, és azt is mondták, hogy ha az ismert világban nem is létezik sehol másutt igazság, Kambudzsában feltalálták. Mint ahogy a király is nagyon jól tudta, a változásnak kettős oka volt: először is, életében sosem volt boldog eddig, és szeretett volna másokat is annak látni; másodszor pedig úgy tűnt neki, minél keményebben dolgozik, annál gyorsabban telik a nap, és viszi közelebb az est leszálltához és náginí királynőjéhez. Másfelől, mint ahogy asszonya mondta, az öröm, amelyet szerelmükből merített, még egymástól távol töltött óráikat is bearanyozta emlékével, ahogyan a nap lenyugodván felderíti éjszakáinkat a hold jó szolgálatán keresztül. Így tanulja meg az ember értékelni, összetévesztés nélkül a nappalt, éjt és szürkületet, mindazzal együtt, amit tartalmaznak. Az évek gyorsan szálltak, minthogy ily nappalokból és éjszakákból állt. A király egy éjjelt sem töltött az aranytoronytól távol – ami sok más dolog mellett azt is jelentette, hogy uralkodása alatt Kambudzsa egyszer sem vonult hadba –, és a náginí mindig ott volt érkezésekor,

73

hogy titkos nevén szólítsa, amelyet még a papok adtak neki gyermekkorában, és amelyet nem ismert senki más. Cserében elárulta nága nevét (és szeretőn nevetett, amikor a király megkísérelte helyesen kiejteni), de megtagadta, hogy valaha is megmutassa igazi alakját, amelyben saját népe között járt. – Ami veled vagyok, az vagyok valójában – mondta neki (a kereskedő esküdött rá, hogy így volt). – Mi, nágák, minduntalan víz és föld, föld és levegő között mozgunk, egyik alakból a másikba, egyik világból a másikba, egyik vágytól a másikig, egyik álomtól a másikig. Itt, a tornyunkban az vagyok, akinek ismersz, sem több, sem kevesebb; és én sem kérem, hogy láthassam, milyen alakot öltesz, amikor trónolsz, és élet és halál kérdésében ítélsz. Itt mindketten szabadok vagyunk, mintha te nem lennél király, és én nem volnék nága. Maradjon is így, kedvesem. A király válaszolt: – Úgy lesz, ahogy mondod, de tudnod kell, hogy sokan akadnak, akik azt suttogják, hogy éjszakai királynőjük valóban nága. A föld túl gazdaggá lett, az esőzés túl tökéletes, túl megbízható… nágán kívül ki parancsolna ilyen jószerencsének? A népem nagy része évek óta hiszi, hogy te vagy Kambudzsa igazi uralkodója, akárki is légy máskülönben. Igazság szerint, nehezemre esik ellentmondani nekik. – Soha nem mondtam, miként uralkodjál – felelt a náginí. – Nincs szükséged tanácsra tőlem, hogy király légy. – Gondolod? – kérdezte akkor a király. – De hisz nem voltam király, amíg el nem jöttél hozzám, és az emberek ezt éppúgy tudják, mint én. Talán sosem tanítottál meg rá, hogyan építsek utat vagy magtárat, vessek ki igazságos adót vagy tartsam távol határaimtól az ellenséget, de nélküled soha nem törődtem volna azzal, hogy képes vagyok-e ilyesmikre. Egykor Kambudzsát csak azért viseltem el, mert aranytornyunk benne állt; most azonban a torony apránként egész Kambudzsát magába foglalja, és teljes népem ideköltözött hozzánk, szívünknek kedvesek, mint mi magunk. Mindez a te műved, és ezért uralkodsz te itt, nappal éppúgy, mint éjszaka. Időnként azt mondta neki: – Réges-régen, amikor azt mondtam neked, hogy meghalok, ha valaha is elmulasztod a találkát itt velem, az arcod elváltozott, és tudtam, hogy nagyobb igazságot szóltam, mint sejtettem. Most már tudom, mert ilyen bölccsé tett a szerelem, hogy egy éjszaka nem fogsz eljönni, és valóban meghalok, de nem érdekel. Megismertelek. Éltem. – A náginí azonban sosem hagyta, hogy tovább beszéljen, sírva fakadt, és megígérte, hogy sosem jő el az az éj, a király pedig reggelig vigasztalta. Így éltek ők együtt, és teltek-múltak az évek. A király együtt öregedett meg a náginível, mint ahogy együtt volt vele fiatal: boldogan s félelem nélkül. De a hozzá közel állók szintén megöregedetek, és meghaltak vagy visszavonultak az udvarból, és ifjú katonák és udvaroncok csoportja bukkant fel, akik hangosan morgolódtak, hogy a király nem adott örököst a trónnak, és a birodalmat marakodó unokatestvérei halálra tépik majd. Továbbá azt is fölpanaszolták, hogy olyannyira náginíje vagy boszorkánya vagy leopárdasszony bűvöletében él (mert ilyen alakváltókban általánosan hisznek Kambudzsában), hogy nem érdekli birodalma dicsősége és hírneve, és Kambudzsa a jóllakott félénkség megfelelőjeként szerepel más nemzetek nyelvében. S még ha mindez nem is igaz, akkor is ismert, hogy a hosszú nyugalom sokakat nyugtalanná tesz, és készek bárkit követni, aki viharos változást ígér, pusztán a változtatás kedvéért. Ez még Rómában is így történt. Többen próbálták figyelmeztetni a királyt, hogy udvarában ilyen állapot uralkodik, de nem hallgatott rájuk, inkább hitte tovább, hogy körötte mindenki más éppoly derűs, mint ő maga. Így amikor egy álmos déli óra váratlanul vérbe, kiáltozásba és kardcsattogásba fúlt, és amikor saját trónterme ajtajának vetett háttal, életéért küzdött, nem állt készen. Ha serege legjobb harmada, amely a legerősebb veteránokból állt, nem maradt volna hűséges, a csata az első néhány percben befejeződik, és kereskedőm története itt véget is ér. Ám a király csapatai szí-

74

vósan tartották magukat, majd rohamra indultak, és délután közepére már támadásba lendültek; így amikor a nap kezdett lenyugodni, a lázadás néhány kétségbeesett felkelőcsoportra zsugorodott, amelyek megveszekedetten harcoltak, tudván, hogy megadásukat nem fogadnák el. Egy ilyen küzdelemben érte Kambudzsa királyát a halálos sérülés. Nem tudta, hogy halálos seb érte. Csak azt tudta, hogy leszállóban az éj, és hogy még állnak emberek közte és az aranytorony között, olyan emberek, akik egész délután azt üvöltötték, hogy előbb őt, aztán leopárdasszonyát, kígyóasszonyát ölik meg, a szörnyeteget, aki olyan régóta rothasztja már a birodalom szövetét. Így aztán megmaradt erejével lecsapott rájuk, majd megfordult, és félmeztelenül, vérrel borítva elsántikált a csatából a torony felé. Ha emberek álltak az útjába, levágta őket; de sokszor elesett, és minden alkalommal lassabban kelt föl, ami haragra ingerelte. A torony nem tűnt közelebbinek, és tudta, hogy most már a náginíjével kéne lennie. Nem érte volna el a tornyot egy nagyon fiatal tiszt bátorsága nélkül, aki jóval zsengébb volt annál, mint amilyen korban a fiúk beléphetnek Rómában a császár szolgálatába. A fiú parancsnoka, akinek személyes feladata a király épségének őrzése volt, még a lázadás elején elesett, és a gyerek magát jelölte ki helyében a király pajzsául, követve őt a csata poros zűrzavarán keresztül, és oldalán vagy hátát védve harcolt is. Most előrerohant, hogy fölemelje a királyt, és támaszt nyújtson neki, szinte vonszolta a távoli ajtó felé, amelyen keresztül egyszer régen az uralkodó tréfából bevezetett egy koldusasszonyt. Ahogy átvergődtek az alkonyaton, egyik oldal sem közelítette meg őket: senki nem merte. Mire elérték végül a torony ajtaját, a fiú tudta, hogy a király haldoklik. Nem volt ereje megforgatni a zárban a kulcsot, nem tudott még beszélni sem, csak szemével, hogy utasítsa a gyereket, hogy tegye meg helyette; amikor azonban bent voltak, talpra küzdötte magát, és úgy sietett fel a lépcsőn, mint bármely ifjú, aki a szerelméhez siet. A fiú a nyomába szegődött, szülei gyerekmeséinek helye megrémisztette, ez a tágas sötétség, amelyben démonkirálynők zörögtek. Királya iránti aggodalma azonban legyűrte ezeket a félelmeket, és amikor a hálószoba küszöbén megálltak, és az ajtó kitárult előttük, már ismét az öregember mellett állt. A náginí nem volt ott. A fiú sietett, hogy meggyújtsa a falakon a fáklyákat, és látta, hogy a teremben az árnyékokon kívül nincsen más, csak árnyak, és a jázmin meg a szántál egészen halovány illata. Mögötte a király tisztán azt mondta: – Nem jött el. – A fiú nem volt elég gyors, hogy elkapja, amikor elesett. Amikor karjába emelte, a király szeme nyitva volt, s szavak nélkül az ágyra mutatott. Amikor a gyerek lefektette, és amennyire tudta, bekötözte számos sebét, a király közelebb intette, és azt suttogta: – Figyeld az éjszakát! Őrködj velem! – Nem kérés volt, hanem parancs. Így aztán a fiú egész éjjel a nagy ágyon ült, ahol Kambudzsa királya és királynője aludtak boldogan oly sokáig, és nem tudta, mikor halt meg az ura. Olyan keményen küzdött az ébren maradásért, ahogyan a király ellenségei ellen azon a napon, de maga is fáradt volt és sebesült, és el-elbólintott. Utoljára azért riadt föl, mert a fáklyák egyszerre kialudtak, olyan hanggal, mint a szélben csattogó vitorlák, és mert másik hangot hallott, valami nehéz, lassú neszt, mintha hideg, durva terhet vonszolnának végig a rideg kövön. A hold utolsó fénysugaránál meglátta: a hatalmas test zöldesfekete füstként töltötte be a szobát, a hét kobrafej egyként imbolygott és csillogott körülötte, mintha olyan sebesen villódzott volna két világ között, hogy a fiú szeme követni sem volt képes. Elég közel volt az ágyhoz, hogy a gyerek lássa, hogy rajta is friss, vérző sebek tátonganak (később azt mondta, a vére úgy fénylett, akár a nap, és bántotta a szemét). Amikor odébb penderült, és egy sarokba gurult és mászott, a náginí rá sem nézett. A fekvő király fölé hajtotta hét fejét, és égő vére lehullott és elkeveredett az övével. – A népem megpróbált távol tartani engem tőled – mondta. A fiú nem tudta megmondani, vajon minden fej megszólalt-e, vagy csak egy; azt mondta, hogy a náginí hangja más hangokkal volt teli, akár egy zenei hangzat. A náginí folytatta: – Azt mondták, hogy a mai nap volt halálodra kijelölve, az idők kezdetén ez rögzült a világegyetem atomjaiban, és így is volt,

75

mindig is tudtam, mint ahogy te is. De képtelen voltam elfordulni és hagyni, akár elrendeltetett, akár nem, így hát megküzdöttem velük és eljöttem. Ő, aki az árnyékokban lapul, megénekli majd, hogy te meg én soha nem hagytuk cserben egymást, sem az életben, sem a halálban. Aztán a nevén szólította a királyt, amelyet a fiú nem ismert föl, és teste gyűrűibe fogta, ahogyan a Mucsalinda nevezetű nágáról tartják azon a vidéken a népek, hogy így tartja meg ezt a világot és az elkövetkezőket. Nem az ajtón át hagyta el a hálószobát, hanem lassan a sötétségbe olvadt, nem hagyott több nyomot, mint jázmin és szántál halovány illatát, és hangjainak tompuló zenéjét. S hogy mi lett vele és Kambudzsa királyának földi maradványaival, nem tudja senki. *** E történet nyitva áll a kérdések előtt – több bizonyíték utal a nágák létezésére, mint amenynyi cáfolja; de ügyeiket illetően az emberekkel sok kétely merül fel. Mégis lejegyzem, a fiú tiszteletére, aki reggelig várt abban a néma arany toronyban, mielőtt kimerészkedett volna a héják rikoltásai és a gyászjajongás közé, hogy elmondja Kambudzsának, hogy királyuk halott. Egyik leszármazottja volt – esküdött rá –, aki e történetet elmesélte nekem. És ha akad is benne üzenet vagy metafora, talán az, hogy a bánat és az éhség, a szánalom és a szeretet sokkal mélyebben gyökereznek világunkban, mint képzeljük. Ezek azok a föld alatti folyók, amelyekben a nágák utaznak; ezek az esők, amelyek megújítanak bennünket, ha a kellő tiszteletet megadtuk, akár a nágáknak, akár egymásnak. És ha nincsenek istenek, sem világok a miénken kívül, ha nincs olyan, hogy megvilágosodás vagy lélek, akkor is megmarad ez a négy folyó: bánat és éhség, szánalom és szeretet. Mi, emberek szörnyen sokáig kibírjuk élelem, hajlék, ruházat vagy gyógyszer nélkül, de tény, hogy nagyon hamar meghalunk, ha nem érkezik eső.

76

Sóbor Ha a menedzserem és én nem cígöltünk volna magunkkal az Öbölből Las Vegasig egy autónyi könyvet egy Star Trek találkozóra, ez a történet sem született volna meg. Nagyon hoszszú és szörnyen unalmas út volt, az éjszakai égbolt dörgött a hővillámoktól, mi pedig kifogytunk a Sondheim dalokból. A társalgás kedvéért egy novelláskötet lehetséges címeiről kezdtünk beszélgetni, amit éppen akkor állítottam össze, és néhány szörnyen béna javaslat után kipattant, akár egy szelet pirítós: a Sóbor és más titkok. Hangulatos és furcsamód vonzó volt, de természetesen csak akkor működhetett, ha van olyan történet a könyvben, aminek „Sóbor” a címe. Fogalmam sem volt, mi lehet a sóbor, vagy hogy milyen titkokat rejthet. Azt mondtam, hogy gondolkozom majd rajta. Hazafelé, néhány nappal később, átaraszolva egy viharos esőzésen bejelentettem, hogy talán van egy ötletkezdeményem egy történethez. „Valami a sellőkről, ennyit tudok.” Általában novellánként egy-egy ilyen jelet kapok – a többi szabad préda. Ha a múzsa késik a munkából, az ember elkezdi nélküle. Visszanézve a „Sóbor”-ra, rá kellett jönnöm, hogy szinte minden novellát, amit valaha is egyes szám első személyben írtam, teljesen improvizáltam a narrátor hangjának megfelelően. Ez a forrás megbízhatóságának kérdése; feltételezem, hogy a mesélő tudja, mit csinál, még ha én nem is, és a történet felépíti magát és megmondja, ha elkészült. Gondolom, ez egyfajta megszállottság, de általában jóindulatú. Itt van hát Ben Hazeltine, előlép onnan, ahol az engem meglátogató hangok élnek, hogy elmondjon egy történetet. Van benne titok is. *** Jól van akkor. Először is, ez a történet nem holmi tengerjáró, cicanadrágos, piperkőc Jack kapitányról szól, vagy kiről, aki beleszeret egy hableányba, és megszegi egy halandó nőnek tett esküjét, hogy halszeretőjével éljen a tenger alatt. Ebben a történetben semmi ilyesmi nem szerepel, ezért kezeskedem; és emberünk sem kapitány, hanem egy egyszerű, kék szemű tengerész, bizonyos Henry Lee matróz, aki kezdetben semmire nem alkalmas, csak vitorlabevonásra, fedélzetsúrolásra, őrségre a hajókosárban, szorult helyzetből kivágni magát, súlyát adni egy csörlő megfordításához és hangját egy matrózdalhoz. Időnként ivott, és igen ilyenkor gyakran nekiugrott egyik vagy másik társának végül. Így vesztette el Panama közelében füle egyik részét, és egyszer még meg is korbácsolták, mert végiglocsolta groggal a kapitányt. De Henry Lee-ben nem élt ártó szándék, legalábbis akkoriban. Bárki megmondhatja, aki emlékszik még rá. A nevem Ben Hazeltine. Én emlékszem Henry Lee-re, és azt is elmondom, miért. Akkor találkoztam Henry Lee-vel, mikor mindketten zöldfülűek voltunk a cardiffi Mary Brannunon, és néha asztaltársak voltunk, néha nem, mikor hogy. Nem mindig hajóztunk együtt, szó sem volt ilyesmiről – egyszerűen csak így esett. Bármerre is vetődtünk, jött egy esős tavasz, és mindketten a parton találtuk magunkat, munka meg sehun. Túl sok matróz, túl kevés hajó – vannak ilyen évszakok. A kapitányok akkor válogathatnak kedvükre, és Henry Lee meg én senkinek nem szerepeltünk az első választásai között. Isla de Pinos, Kubától épp délre – pokoli egy hely a megfeneklésre, én mondom. Tudtuk, hogy előbb-utóbb csak szerzünk egy hajópriccset – korábban mindig sikerült –, csakhogy sejtelmünk sem volt, mikor, és mindketten olyan éhesek voltunk, hogy egy sirályt is felfaltunk volna, ha nem gyengülünk le annyira, hogy még elkapni sem bírjuk. Megmondom az igazságot, odáig jutottunk, hogy már azokat a nyomorult tengeri csillagokat és a portugál gályamedúzákat is megettük volna, és azon gondolkodtunk… nohát, látod, mennyire rosszul állt a szénánk. Voltam már rosszabb helyeken is, de nem sokszor.

77

Akkoriban sellők voltak mindenütt, amiket manapság nem látni. Jobban kedvelik a melegebb vizeket – a Karib-térséget, a Földközi-tengert, a Golf-áramlatot –, de láttam őket az Orkney-szigetek, sőt Grönland mellett is egy-két alkalommal, és ez olyan biztos, mint a halál. Ami nem biztos, az a danolás. Igen, a hajukat valóban fésülik; végtére is, nők, és a nők ezt csinálják, és különben is, víz alatt hogyan tudnák rendesen kifésülni? De egyetlenegyszer sem hallottam hableányt énekelni. És nem is mind szépek – némelyikük láttán még az órák is megállnának. Amit a régi időkben nem nagyon látott az ember, és manapság mégúgy sem, azok a sellőfik voltak. Egyesek hablegényeknek hívják őket. Rondák, mint a bűn, egytől egyig: egy sincs, akinek ne lenne náthás, vörös orra, rusnya, kócos üstöke – ráadásul legtöbbjének vörös, nem tudom, miért –, összevissza álló tömpe, zöld foga, a bőrük, mint egy krokodil segge. Ha az ember alaposabban szemügyre tudja venni őket, rögtön nem csodálkozik azon, miért lógnak a hableányok a tengerészek körül. Egy sellőférfi mellett idővel még én is tisztességesnek tűnhetek. Mindenesetre, mint mondtam, Henry Lee és én úgy le voltunk gatyásodva, hogy még a csizmáinkat is megettük volna – ha lett volna csizmánk. Egy reggel végigbotladoztunk a parton, a gyomrunk még ahhoz is túl üres volt, hogy korogjon, és azt néztük, kitől kéregethetnénk vagy szerezhetnénk kölcsönt – vagy mit falhatunk fel azon nyomban –, amikor a vízben váratlan mozgás támadt, és valaki segítségért kiáltott. Nohát, én rögvest tudtam, hogy az egy sellőfi, mint ahogy Henry Lee is – el sem lehet téveszteni a nyikorgó, vijjogó hangját, ha az ember már hallotta egyszer –, és amikor odarohantunk, hogy megnézzük, mi történik vele, megláttuk a sikoly kiváltóját is. Egy nagy pörölyfejű szorította a korallzátonyhoz, és körbekörbe úszott körülötte, ahogyan akkor szoktak a cápák, amikor támadáshoz készülődnek. Nem, hazudok, rosszul emlékszem – bikacápa volt, nem pörölyfejű. A pörölyfejű nagy rajokban úszik, kint marad a mély vízben, hanem a bika, az azonnal közel tolakszik, egyenesen a sekélyesbe. És még a lazacot és a tonhalat is ott hagyják, hogy egy sellőférfi nyomába eredhessenek. Egyszerűen ilyenek. Nohát, a sellőfik legalább olyan kemény fából vannak faragva, mint amilyen rusnyák; velük aztán nem érdemes összeveszni halon vagy nőn. Egy bikacápa szemében azonban a sellőférfi csak egy szép falatnyi péksütemény. Ez itten karjaival hadonászott a bika felé, csapkodott a farkával – a legrosszabb, amit tehetett; a cápák először a farokra mennek, az az érdekes. Aszondom Henry Lee-nek, aszondom: – Jól figyelj, pajtás… talán nekünk is marad belőle valamicske. – A cápák szörnyen pazarlóan zabálnak, mi pedig veszett éhesek voltunk. Henry Lee azonban csak rám néz, azzal a nagy és furcsa szemével – és rohadjak meg, ha nem indult el máris, mint a pisztolygolyó, bele a vízbe, egyenesen a korallzátony és a rikoltozó sellőférfi felé úszva. Tudod, hogy nem sok tengerész tud úszni, de Henry Lee devoni legény volt, és azt szokta volt mondani, hogy előbb úszott, mint járt. Az övébe kés volt tűzve – kártyán nyerte egy maláj kalóztól –, és láttam, hogy a penge a foga között villog, ahogy delfinként átsiklott a hullámok között, ami, mint tudod, a cápa halálos ellensége. Oldalba bökik őket, egyenesen hasba, és kihajítják őket a vízből. Láttam már ilyet. A bikacápa észre sem vette Henry Lee-t, amíg ő a hátára nem úszott, úgy ülve meg, akár egy zsoké, és ott döfte, ahol érte. Épp elég vér került a vízbe, hogy alig lássak valamit – csak hallottam a sellőférfit, ahogy még mindig rikoltozik a ronda fejével. Ismét megpillantottam Henry Lee-t, aki félúton járt vissza a partra, felém vigyorogva véres kése fölött, míg néhány uszony már siklott is oda, hogy szálkástul, mindenestül eltüntessék cimborájukat. Gyakorlatilag kirángattam a vízből Henry Lee-t, merthogy ő is vérzett – a cápa bőre leráspolyozza az ember bőrét, és a combja úgy nézett ki, mintha sündisznót hágott volna.

78

– Eszelős őrült! – mondtam neki. – Eszelős, megveszekedett, átkozott őrült! Isten tökére, el kéne zárni valahová, ahol nem árthatsz magadnak… igen, és másnak sem. Mi a Krisztus ütött beléd, te tetves senkiházi?! Nem arról volt szó, hogy mi akkora cimborák lettünk volna, Henry Lee meg én, inkább arról, hogy azt hittem, ismerem – hogy tudom, mikor mit csinálna meg és mit nem; tudom, mit bízhatok rá, és mi az, amit jobb, ha magam intézek el. Vannak idők, amikor az ember élete ettől a tudástól függ – ha nem így lenne, én sem lennék itt, hogy meséljek. Megint aszondom hát: – Mi a Krisztus szállt meg, nyavalyás Henry Lee? De ő már hátat is fordít nekem, és kitekint a korallzátonyra, ahol a víz még mindig forr, mert a cápák a cafatokért marakodnak. – Hová lett a sellőfi? – akarta tudni. – Ott volt, ni… hová lett? – Vissza is úszott volna, ha el nem kapom ismét a grabancát. – Már Panamában, ha csak annyi esze van, mint egy zsizsiknek – mondom én. – Nálad mindenesetre több van neki. Különben is, miféle átkozott bolond kockáztatja az életét egy nyavalyás sellőfiért? – Egy olyan bolond, aki tudja, hogyan képes megjutalmazni egy sellőfi! – Henry Lee viszszafordult felém, és esküszöm, hogy láttam, amint kék szeme feketévé és vaddá válik, mint a tenger Halifaxnál. – Sosem hallottál még erről? Ha megmented egy sellőfi életét, minden kincsét neked kell, hogy adja, minden zsákmányt, amit valaha is összegyűjtött a hajótörésekből, tengeri csatákból… mindent, ami a barlangjában van, ez a szabály. Nincsen választása, ez a szabály! Nem tehetek róla, még a feléig sem jutott, amikor kinevettem. – Igen, Henry Lee – mondom. – Igen, ismerem a történetet, és tudod, hol hallottam? Az anyám csöcsén, ott biza, és minden más csöcsön azóta, és minden kantinban, ahol csak az asztal alá tettem a lábam. Szédíts még egy kicsit, pajtás, ennek a mesének hosszú, fehér szakálla van. – Ma már nem nevetném ki, de így van ez. Akkoriban még fiatalabb voltam. Nos, Henry Lee még egyszer rám vetette azt a pillantást, és azután már nem beszélt többet sellőfikről és kincsekről. De egész éjjel ébren volt – a parton aludtunk ugyanis, és valahányszor felébredtem, az a bolond a víznél sétált fel-alá, kibámulva az átkozott feketeségre, szemmel láthatóan a hálás sellőfit várta, hogy arannyal és ékszerekkel meg ki tudja, még mikkel megrakodva felbukkanjon, amiért megmentette a cápáktól. „Szabály”, gondolom én. „Szabály, a rózsás seggemre”, azzal visszaaludtam. De vannak ilyen meg amolyan kincsek – ha jól tudom, attól függ, honnan nézi az ember. Másnap Henry Lee talált magának priccset hazafelé, egy Bostonba tartó bálnavadász hajón, amelynél hiányzott egy kéz az előárbocról. Engem is megpróbált leszerződtetni, de… nos, ismertem a kapitányt, ő pedig emlékezett rám, és ez minden. Elképzelni sem tudod, miféle sérelmeket képesek dédelgetni egyesek. Nekem egy héttel vagy tíz nappal később sikerült elszegődnöm egy spanyol hajóra – megállt, hogy vizet vegyen fel, én pedig beszédbe elegyedtem a szakáccsal, akinek szüksége volt hajókuktára. Volt már jobb priccsem is, de eljutottam Malagába – azután pedig egyik dolog követte a másikat, és még hat vagy hét évig, vagy meddig színét sem láttam Henry Lee-nek, ahogyan az a tengerészekkel lenni szokott. Épp elégszer gondoltam rá, ahogy azon a bikacápán lovagol, hogy megmentse azt a sellőfit, aki aztán gazdaggá teheti, és valahányszor angol vagy jenki matrózzal találkoztam, mindig kérdezősködtem utána, de senki nem tudott róla mondani nekem egy szót sem – amíg be nem fordultam a Velha Goa-i piacon egy gyümölcsöspult mögé, és szinte belerohantam! Nem sokat számít, én hogyan kerültem oda – akkor magam is szakács voltam, egy keletindiai kapitány dülöngélő uszályán, és próbáltam zöldségeket és friss gyümölcsöt szerezni a legénység kétszersült-étrendjéhez, még ha csak azért is, hogy mérsékeljem az orrkabinban a

79

fingást. És hogy miért szaladtam, karomban egy láda mangóval… nos, annak sincs helye ebben a történetben, úgyhogy ne is törődj vele. Henry Lee ugyanúgy festett, mint ahogy emlékeztem rá – lefogadom, hogy még mindig nem borotválkozott gyakrabban, mint háromnaponta, és éppen olyan kék szemű és ártatlan volt, mint aki sosem verte be más koponyáját sörösüveggel. Az egyetlen változás, amit láttam, hogy többé nem tűnt tengerésznek. Nehéz megmagyarázni; ugyanúgy öltözött, mint mindig – trikóba, kék vászonnadrágba, ugyanolyan kötéltalpú cipőbe, még koszos fehér sapkája is az volt, amit mindig is viselt – de valami megváltozott rajta. Talán a mód, ahogy sétált – elvesztette azt a kis imbolygást, ami mindannyiunkra jellemző, úgy ment, mintha soha életében nem szállt volna tengerre. Igen, talán ez volt. Nos, nagyot kurjantott, amikor meglátott, aztán mangóstul, mindenestül megragadott, és elhurcolt egy sötét, kicsi portugál kocsmába – emlékszem, szárított hal- és hagymaszaga volt, szegfűszeggel a hátterében. Ismerték ott – a fogadós hátba veregette, arcon csókolta, hozott nekünk forralt sört, és magunkra hagyott. Henry Lee pedig karba tett kézzel ült és szótlanul vigyorgott rám, amíg meg nem mondtam neki, hogy olyan, mint egy átkozott, vén tyúk, aki egyetlen tojáson kotlik, ami ráadásul alighanem záp. – Beszélj vagy légy átkozott! – mondtam. – Az ital nem elég jó ahhoz, hogy ki ne sétáljak ebből a bolhafészekből. Henry Lee ekkor nevetésben tört ki, és az asztal felett megragadta mindkét kezemet, majd azt mondta: – Ah, csak annyira jó újra látni, Ben, hogy nem is tudom, mit mondjak először, tényleg nem tudom. – Mesélj a pénzről, pajtás – mondom, és hát nem rám bámult erre? Aszondom: – A gúnyád fillért sem ér, ez igaz, de úgy sétálsz, mint egy olyan ember, akinek minden zsebe tele van dohánnyal… úgy beszélsz, mintha a szád is tömve lenne pénzzel, és félnél, hogy ha túl szélesre nyitod az ajkad, kiömlik az egész. Nohát, amikor legutóbb láttalak, egy fityinged sem volt, amit a templomperselybe dobj, szóval beszéljünk csak erről, rendben? Az a sellőfi végül mégis felbukkant az összekuporgatott pénzével? – És én elnevettem magam, mert tréfának szántam. Tényleg. Henry Lee nem nevetett. Meglepettnek tűnt, aztán olyan közel hajolt, hogy láttam: elvesztette egyik oldalsó fogát, és bal szemöldökére szerzett egy heget – ettől valahogy fiatalabbnak tűnt, a csonka füllel együtt –, és szinte suttogásig lehalkította a hangját, noha egyetlen lélek sem volt a közelünkben. – Nem – mondja –, nem, Ben, ennél jobbat tett, sokkal jobbat. Megtanított rá, hogyan készítsek sóbort. Igen, én magam is így néztem rá – pont, ahogy most te rám. Mintha elment volna az eszem, annyira, hogy Jézus és a szentek sem fogadnának be. És ahogy most te motyogtad: „Sóbor?” – úgy mondtam én is, ugyanilyen leszegett fejjel, magam alá húzott lábbal, hátha a dolgok csúnyára fordulnak. Tényleg így tettem. Ám Henry Lee csak hátradőlt és ismét rám vigyorgott. – Hallottad, Ben – mondja. – Jól hallottad. – Sóbor – mondom, ezúttal máshogy, lassan. – Sóbor… az olyasmi, mint a savanyított sör? Mézes osztriga, ilyesmi? Mit szólnál akkor egy átkozott sült lekvárhoz? – Eltart egy darabig, míg megfelelően felhúzom magam, de ha a bolondját járatják velem, az megteszi a hatását. – Bálnazsír curry – mondom. – Főtt északkeleti szél. Henry Lee választd belenyúlt koszos vászonnadrágjába, és előhúz egy olcsó ónflaskát, amilyet két hatpennysért megkapni bármelyik szatócsnál. Egy szót sem szól – csak átnyújtja, összekulcsolja a kezét az asztalon és vár. Én húzom az időt, tanulmányozom a flaskát – egyik oldalán egy pucér nő és egy hatágú agancsos szarvasbika van, a másikon meg egy repülő szekér, amely mintha lángra kapott volna. Mondanám, hogy nem igazán iszom bort – soha nem

80

is ittam, még spanyol sherryt vagy portóit sem, nem beszélve arról a francia mosogatóléről –, de Henry Lee int az ujjával, hogy fogjam be a bagólesőm és kóstoljam csak meg. Így hát ezt tettem. Jól van, ezt a részt nehéz megmagyarázni. Nem a sellőfiket, nem is azt a részt, amikor egy átkozott bolond ráveti magát egy bikacápa hátára – hanem a bort. Mert valóban bor volt a flaskában, és valóban sós volt, és ennél a pontnál most meg is feneklek, mert el kéne érnem, hogy megízlelj és láss valamit, amit sosem fogsz, ha kitart a szerencséd. Sóbor – se nem vörös, se nem fehér, hanem szürkészöld, mint a tengermély, és olyan illata is van, mint a tengernek, megtölti a fejed az óceánnal, de azért bor marad. Sóbor… Az első kortynál elvesztem. Azt hittem, soha nem is találok vissza. Cseppet sem hasonlított a részegséghez. Épp elég rumot, brandyt gurítottam már le, épp elégszer aludtam el vidám társaságban, és ébredtem aztán bűzlő sikátorban, egy bögrecsárda mögött, hogy tudjam a különbséget. Ez több volt… olyan, mintha átestem volna önmagam korlátján, távol önmagamtól, és egy csónakot se eresztettek volna le, hogy megkeressen. De nem számított, mert valami felé sodródtam, valami alám áramlott, valami nagy, gyors és vad, mintha delfint kaptam volna lábam közé, amely átsuhan a tengeren – vagy a levegőn, mert repülhettünk is volna akár –, elragadva valakit magával, de hogy voltaképpen kicsodát, azt most éppúgy meg nem tudnám mondani, mint ahogy akkor sem lettem volna rá képes. De nem én voltam, megesküszöm a nagykönyvre. Nem is voltam ott. Nem voltam sehol, nem voltam senki, és éppen akkor nem is akartam máshol lenni. És akkor… Igen, akkor kaptam egy esélyt, hogy válasszak, már ha választottam volna… De végtére is csak azt az egy kortyot ittam, ezért egy idő után ott voltam, én, úgy mint mindig, újra a kocsmaasztalnál Henry Lee-vel, aki még mindig úgy vigyorgott, akár egy kétfarkú kutya, és azt mondja nekem: – Nos, Ben? Amikor megint képes vagyok szólni, azt kérdezem tőle: – Te el tudod készíteni ezt a löttyöt? – És amikor bólint: – Akkor azt mondom, a sellőfid megszolgálta a segítséget. Nem is olyan rossz. – A legjobb, amit valaha is kipisáltál – mondja Henry. Én nem felelek erre semmit, és egy idő után előrehajol, megint lehalkítja a hangját, és azt mondja: – Ez a szerencsénk, Ben. A tied meg az enyém. Esküszöm az anyám sírjára. – Ha ugyan volt sírja annak a cafkának – mondom, mert persze, hogy nem tudja, ki volt az anyja, mint ahogy én sem ismerem az enyémet. Csak kitettek mindkettőnket és mentek tovább a dolgukra, sok szerencsét mindnyájunknak! Azt mondom neki: – Ne törődj a káromkodással, csak mondd meg, mit értesz azalatt, hogy a mi szerencsénk. Én nem mentettem meg semmiféle sellőfit… valójában félig-meddig téged próbáltalak megmenteni attól, hogy őt megmentsd. Semmivel nem tartozik nekem, és te sem. – Azzal már fel is állok, készen arra, hogy eliszkoljak – egyszerűen csak felkapjam a mangóimat és menjek. Nincs egy teremtett lélek se, aki azt gondolná, hogy nincs büszkeségem, márpedig van. Henry Lee azonban már fel is pattan velem, karon ragad, mint egy polip, és azt mondja: – Nem, nem, Ben, nem érted. Szükségem van rád, segítened kell, ülj le és figyelj! – Azzal visszahúz, leültet megint, és fölébem hajol, olyan közel, hogy látom a sebhelyét, ahogy a haj vonalába vág, ahol a Boston Annie harmadtisztje megütötte a bújtatófával az Azori-szigetek mellett. Azt mondja: – El tudom készíteni a sóbort, de szükségem van egy társra, aki árulja. Nincs fejem az üzlethez – semmit nem tudok az eladásról. Neked kell elhajóznod, utaznod vele, legyél az ügynököm! Mert én ezt nem tudom megcsinálni nélküled, érted, Ben? – Nem, nem értek szart se! – mondom az arcába. – Én nem vagyok ügynök, mint ahogy te sem vagy apáca. Hajószakács volnék, és már rég a hajómon kéne lennem, ezért engedelmeddel…

81

Henry Lee még mindig olyan szorosan fogja a karomat, hogy már fáj, és nem bírom lefeszegetni az ujjait. – Ben, figyelj! – szinte üvölti megint. – Ez itt Goa, nem London… az indiaiak soha nem kötnek becsületes üzletet egy brittel, akinek nem áll hadsereg a háta mögött… miért is tennék? A portugál bankárok pedig nem bíznak bennem, mint ahogy én sem bízom meg abban, hogy ne lopnák el még a leopárd foltjait is, és ne jönnének később vissza a bajszáért. Van ugyan egy-két brit finánc, de ők senkiben nem bíznak, aki nem Etonban vagy Harrowban tanult. Sokkal több a gógyid, mint amennyit mutatsz, ezt mindig is tudtam… – Túl jó vagy hozzám – mondom, de meg sem hallja. Folytatja tovább: – Te vagy az, aki mindig tudta, mikor vertek át minket… a kapitányok, a társaság, a madám, nem számít. Minden szukon, minden piacon mindig rád hagytam az alkudozást… mindig. Egy örökkévalóságig alkudoztál egy penny, egy peseta, egyetlen anna fölött… és minden alkalommal megkaptad a kért árat. Emlékszel? Mert én emlékszem. – Fikarcnyit sem hasonlít egy üzlet viteléhez – mondom neki. – Amiről te beszélsz, az felelősséget jelent, márpedig én soha nem voltam felelős semmiért, csak a munkáért, amiért megfizettek. Nekem így tetszik, Henry Lee, nekem ez megfelel. Amiről te beszélsz… – Én a jövőről beszélek, Ben. Felőlem az egész életedet eltöltheted úgy, hogy priccsből priccsbe, hajóról hajóra vándorolsz… hol kötsz ki a végén? Olyan rothadó porhüvely leszel, mint a többi, partra vetve, és nem jön dagály, hogy elsodorjon. Én a rendes tető biztonságát ajánlom fel a fejed fölé, a jó ételt az asztalodra, és néhány fogat, ami még a szádban marad, hogy meg tudd rágni a falatot. – Akkor elenged, de kék szeme nem. Azt mondja: – Kiöltöztetlek, kifizetem az utadat, megadom a profit egyharmadát… ó, a pokolba, legyen negyven, negyven százalék, mit szólsz? Nekem megérné, hogy jól alhassak éjszaka, tudván, hogy régi matróztársam vigyáz az üzletre, és kiengedi a macskát. Mit mondasz, Ben? Megtennéd nekem? Hosszan nézek rá, nem szólok egy szót sem. Emlékszem, egyszer lebeszélt egy egész csapat jenki tengerészt arról, hogy behajítsanak bennünket a New York-i kikötőbe, mint brit kémeket. A végén meghívtak piálni, amibe amúgy is majdnem belehaltunk. És Piraeus – az istenit, Piraeus! –, amikor az a bolond rosszkor kezdett cicázni a megfelelő nővel, máris két napra és két éjszakára bezártak minket egy pincébe, míg a férj és a cimborái felettünk éppen azon vitatkoztak, hogyan mészároljanak le minket úgy, hogy megemlegessük. Henry Lee végül meggyőzte őket arról, hogy valami szörnyű kórságot hordozok, ami lefonnyasztja az ember heréjét, és ha vár az ember, az orra leesik a levesébe tőle. Beadták a kulcsot a pinceajtó alatt, és mire kijutottunk a házból, alighanem már Isztambulban jártak. Én pedig még vagy két napig nem hagytam abba az orrom tapogatását. Így aztán tudom, mire képes Henry Lee, dumára, én pedig úgy szimatolom körbe a szavait, mint egy róka, aki csalit szagol, és tudja, hogy van valahol alatta egy csapda. Újra meg újra azt mondom neki: – Henry Lee, én sem voltam nálad jobb a számokkal… egy hónap alatt a tönk szélére juttatnálak. – Nem riasztja el – csak vigyorog és válaszol: – Már most a tönk szélén állok, Ben, nem úszom a zsozsóban, mint gondoltad… minden vagyonomat beleöltem ezer láda sóborba. Nincs mit veszítenem, amint látod… semmiképpen nem ronthatnál tovább a helyzetemen. Szóval erre mit mondasz? Nem válaszolok, csak fogom a pucér nős flaskát, és még egyet kortyolok. Ezúttal tudom, mi következik, és megacélozom hozzá magam, de a sóbor ismét fülön csíp, fölemel és elsodor, akárcsak korábban, mintha csak főárbocát vesztett hajó volnék, és a hullámok azt tennének velem, amit akarnak. Nem, nem olyan, mint korábban – nem veszítem el Ben Hazeltine-t, és nem felejtem el azt sem, ki vagyok. Az történik, hogy találok valamit. Megtalálok mindent. Nem tudok rendesen kiegyenesedni, mert nem tudom, merre a felfelé, és érzem, hogy a szemem zörög a fejemben, és bort nyáladzok, ahogyan csecsemőkorom óta nem… de egy percre,

82

kettőre – nem többre, többet nem viseltem volna el –, a világon minden értelmet nyer számomra. Egy percre én vagyok a legfurfangosabb az egész világon. Aztán vége – megszűnik, hála Istennek vagy a vén patásnak, mindegy –, és régi, megszokott énem vagyok megint, Henry Lee pedig szó nélkül figyel, amikor pedig képes vagyok beszélni, azt mondom: – Van más is. Ismerlek, és tudom, hogy van más is. Ha szeretnéd, hogy veled menjek, Henry Lee, mondd el, mi az, amit nem árultál el. Most. Nem válaszol azonnal – csak néz rám azzal a csecsemőkék szemével. Úgy döntök, jobb, ha segítek neki kicsit, ezért azt mondom: – Jól van akkor, nem zavar az sem, ha sellőfikről beszélgetünk. Amikor legutóbb láttalak, éppen az életedet kockáztattad a rusnyaságok legrondábbikáért, neki pedig minden fityinget át kellett adnia, amit csak a gatyakorcába varrt, mert ez az átkozott szabály, igaz? Szóval, mikor került rá sor, mi? Soha többet nem láttuk, amennyire én tudom. – Megtalált – mondja Henry Lee. – Eltartott egy darabig, de Port-of-Spainben beért. Fontos számukra, hogy megtartsák a szavukat, bár nem gondolná az ember. – Állandóan ropogtatja az ujjait, ahogyan mindig is tette, amikor nem volt biztos benne, hogy a kapitány elhiszi a meséjét arról, miért tűnt el három napra Szingapúrba. – Tévedtem – mondja – azzal a szabálylyal kapcsolatban. Arra számítottam, hogy az egész vagyonát elém hozza a karjaiban, de a sellőfinek csupán azt kell odaadnia, ami számára a legértékesebb a világon. Annak a sellőfinek… én Gorblimeynek hívom, ennél pontosabban nem tudom megmondani a nevét… a legértékesebb dolog a világon a sóbor receptje volt. Csak néhányuk tudja, hogyan készítsék el, és embernek még sosem árulták el. Én vagyok az egyetlen. A fejem még mindig zsong, akár egy méhkas, a két perce hallott dolgok szellemei rajzanak benne. Henry Lee folytatja: – Nem tudta leírni nekem… persze se írni, se olvasni nem tud egyikük sem, erre még soha nem gondoltam… így aztán kívülről megtanultatta velem. Egész éjjel újra és újra elismételtette velem; én a mentőcsónakban rejtőztem el, ő meg a hajó árnyékában lebegett; újra meg újra meg újra, mígnem már a saját nevemet sem tudtam volna felidézni. Nagyon félt, hogy rosszul jegyzem meg. – Honnan tudnád? – Nem tehetek róla, fel kell tennem a kérdést. – Egy olyan dologról, mint ez a bor, hogyan tudnád megmondani, ha rosszul készítetted el, vagy ha megpimpósodott? Henry Lee felpaprikázódik, ha macska volna, hátrasunyná a fülét. – Pontosan úgy készítem, ahogyan Gorblimey tanította… pontosan úgy. Nem fordulhat elő hiba, maga Gorblimey sem tudná megmondani, én készítettem-e a bort vagy ő. Ezt verd ki a tökfejedből, Ben, és mondd meg, segítesz-e. Most! – morog, hajszálra pontosan utánoz. A tisztek mímeléséért minden úton legalább egyszer a hajózárkában kötött ki. Nem vádolok senkit, ezt elhiheted. Még csak a sóbort sem okolom, bár megtehetném. Amit tettem, azt saját nehézfejűségemben tettem, nem azért, mert részeg voltam, vagy mert Henry Lee meg én matróztársak voltunk. Nem, a pénz volt az oka, és ez az istenverte igazság – csak a pénz. Igaza volt, az ember elélhet egy hajószakács bérén, de ez minden, amit tényleg tehet. Nem vonulhat vissza, kis tengerparti kocsmát nyitva – nem nősülhet meg, nem élhet sehol másutt, csak egy rohadt hajón… nem, ez nem élet, pénz nélkül nem az, és nem sok embernek adatik meg, hogy megválaszthassa, hogyan tesz szert rá. Azt mondom: – Lehetséges, Henry Lee. Negyven százalék. Lehet, hogy megteszem. Lehet. Henry Lee azonnal kigyúl, egy nagy lobbanással, mint egy máglya. – Ah, Ben! Ah, Ben, tudtam, hogy beadod a derekadat, vén, morgós, hűséges Ben. Nem bánod meg, cimbora – azzal vállamra csap, szinte ledönt a lábamról. – Megígérem, hogy nem bánod meg!

83

Így aztán hagytam, hadd keressen az az indiai teknő másik szakácsot, és ott helyben elszegődtem Henry Lee ügynökének – partnerének, első tisztjének, jobb kezének, hívd, ahogy akarod. Mivel csak ketten voltunk, egy egész szűk esztendőbe telt, mire talpra álltunk, de a hír gyorsabban terjedt, mint számítottunk rá. Igen, a sóbor ilyen volt – akadtak, akik úgy rávetették magukat, mint francúz a csigára, mások meg az üveg látványát sem bírták elviselni. Én közéjük tartoztam, és alighanem hasonló okból – nem mintha a sóbor rossz lett volna, hanem mert jó volt, túlságosan is az, több mint amennyit a test elbír, mondanák a skótok. A második korty után nem nyúltam hozzá egyetlenegyszer sem, noha az elkövetkező években olyan gyorsan túladtam a sóboron, amilyen gyorsan csak Henry Lee el tudta készíteni. Sem vidám, sem szomorú alkalmakkor nem koccintottam vele, még esküvői köszöntőnél sem, amikor Henry Lee megnősült, amiről nemsokára ejtek néhány szót. Nem bírtam el, ez minden, nem kockáztattam többet. A harmadik alkalom elemészthet, a harmadik alkalommal eltűnhetek. Hű maradtam a rumhoz és a ginhez, és a többiről lemondtam, egyszer valamiről ostoba életemben. Másfél éven belül mindenütt voltak vevőink, ahová hajóval csak el lehetett jutni. London, Liverpool, Marseilles, Hamburg, Amszterdam, Buenos Aires, Athén, New York, Róma… nem, Róma nem, inkább Nápoly – mindig a kikötőkben ment jobban az üzlet. Nem utaztam mindenhova a borral; egy idő után felvettünk másokat, én meg Henry Lee, és még egy saját hajót is vásároltunk. Nem volt nagy hajó, semmi feltűnő, de elég volt ahhoz, amivel felszereltük, vagyis a legjobb kapitánnyal és legénységgel, amit ember csak kívánhat. Ez az én művem volt – Henry Lee többet akart költeni egy csicsásabb hajóra, de megmondtam neki, hogy nem a vitorlák mennyisége számít, hanem a köteleket húzó matrózok. Ő pedig hallgatott rám, mint legtöbbször… igen, az ember nem nevezhette ostobának, szegény párát. Én mégis annak hívom. Amikor a bortársaságot kísértem útjain, nyitva tartottam a szemem, meglátom-e Henry Lee Gorblimeyjét. Nem mintha meg tudtam volna különböztetni azoktól, akiket időről időre megpillantottam, ahogy a repülő halakat kergetik, vagy a delfinekkel úsznak – azoknak a teremtményeknek a körében még rondábbak voltak –, de néha eltűnődtem azon, hogy tudta-e vajon, hogy elhaladunk a feje fölött, és mit gondolt rólunk, ha tudta. Henry Lee azonban egy szót sem beszélt többet sellőfikről és hableányokról, egyetlen árva kukkot sem, ha csak tehette. Néha ugrattam, azzal frocliztam, hogy attól fél, Gorblimey megneszeli, milyen jól megy a sorunk, és eljön a saját részéért egy napon. Erre minden alkalommal felpaprikázódott, és úgy förmedt rám, akár egy muréna, így inkább abbahagytam. Talán nem kellett volna, de ki ítélhetne el? Ki ítélhetne el most? Akkor más dolgok foglalkoztatták, egy vadonatúj házat építtetett a Velha Goa északi partján. Igazi palota volt az én őrhelyemhez képest: két emelet, két veranda és négy kémény – négy kémény egy olyan országban, ahol évente talán ha kétszer gyújtanak tüzet. Henry Lee azonban azt mondta, hogy sose bánjam: a devoni városkában, ahol született, nem négy kéménye volt-e a legnagyobb épületnek, és nem vágyott-e mindig is arra, hogy egy napon éppen olyan házban lakhasson? Erre nem sokat szólhattam, igaz? Én, aki órákig bámultam be otthon a macskaetető ablakon, mert a fejembe vettem, hogy a mészáros az apám? Nem volt az, egyébként, de érted, mire akarok kilyukadni? Amikor Henry Lee fogta magát és megnősült, azért volt hozzá egy-két szavam. Helyi lány volt, Julia Caterina és még vagy öt másik név, amire nem emlékszem, pár da előtaggal közöttük, ahogy az a portugál sznoboknál szokás. Meglehetősen csinoska volt, sötétbarna haja két vagy három nőét is kitette volna, barna szemétől megrepedt a szív, és a mosolyától egy pap is abbahagyta volna a böjtöt. Igen, és bár kezdetben csak annyit tudott angolul, hogy helló meg viszlát és whisky szódával, hát nem addig próbálkozott, míg meg nem szégyenített engem, aki tucatnál több szót soha meg nem tanultam az ő nyelvén, és azok sem voltak az ő fülének valók. Jó természete is volt hozzá – bár foggal-körömmel harcolt a szüleivel, mint Figg vagy

84

Mendoza, amíg bele nem egyezrek, hogy dobja a grandot, akinek odaígérték, egy közönséges senkiháziért, akinek Henry Lee-t még mindig tartották, mindegy, hány bankót lobogtatott feléjük. – Ő úri hölgy – mondom –, noha portugál, te pedig csak annyira vagy úriember, mint az a majom a mangófádon. A pénz nem teszi a hozzánk hasonlókat úriemberekké, Henry Lee. Csak gazdag majmokat csinál belőlünk. Ezt te is éppúgy tudod, mint én. – Teljesen belé habarodtam, Ben – mondja, ahogyan én sohasem beszélnék. – Nem tudok enni, aludni, nem tudok tenni semmit azon kívül, hogy arról álmodom, állandóan a közelemben van. Nincs más út, csak az oltár. – Oltárokról szólva – mondom én –, pápistává kell válnod, és a pereputtyából senki nem fogja elhinni, hogy őszintén teszed, mint ahogy én sem. És nem is csak a családja… mi a helyzet a barátaival, az egész világgal, amelynek része, amióta csak megszületett? Úgy gondolod, fölkaphatod és elsodorhatod mindez elől, vagy inkább te szoksz bele, azt remélvén, hogy nem orrontják meg, ki vagy? Mi fog történni, he? – Nem tudom, Ben – mondja Henry Lee nagyon csendesen. – Nem tudok semmi többet. – A nevemen szólított, de nem hozzám beszélt; talán ahhoz a majomhoz intézte szavait, talán a hullámokhoz a hullámtörőn túl. – Az egyetlen, amibe belekapaszkodhatok, ha vele vagyok, mintha hazatérnék. Amikor először megláttam, legyűrt az érzés, hogy hosszú ideje távol voltam, és most értem haza. Nohát, aki ilyen állapotban van, abba nem lehet értelmet verni, ezért aztán szerencsét kívántam nekik, és rájuk hagytam. Igen, és még táncoltam is az esküvőn, úgy izzadtam az új, kínai selyemöltönyömben, mint egy ártány, és minden fordulónál megrúgtam a menyasszony bokáját. Az anyóssal is táncoltam, miközben ő végig zokogott a vállamon, hogy a szegény angyalkáját mindörökre elrabolta egy lelketlen angol kalmár, és nem számít, hogy áttért, mert nem igazi katolikus, és nem is lesz az. Az ő bokáját is meg akartam rúgni, de dicséretére legyen mondva, fürgébb volt annál. Szóval ott van Henry Lee meg a csinos új felesége, és annyira örült, hogy otthon maradhat vele és pompás összejöveteleket rendezhet, ahol megmutogathatja az embereknek az aszszonyt, hogy semmi másra nem volt alkalmas, mint hogy elmondja nekem, mennyire boldog. Ó, még mindig maga állította elő a sóbort – sem bennem, sem másban nem bízott, hogy elkészítse –, de ami a többit illeti, szinte nélküle vittem a boltot. Felvettem a rendelést, kifizettem a számlákat, vittem a könyvelést, felügyeltem a berakodást és a kihajózást, minden egyes hordó és átkozott palack esetében. Még egy második hajót is vettem magunknak – én találtam meg, alkudtam rá, fizettem ki a pénzt, mindent én halásztam ki a horgommal. Jó messzire kerültem az Isla de Pinostól, mi? Mint mondtam, nem minden útra mentem el. Igazság szerint egyáltalán nem volt szükséges, hogy elutazzak – és különben is, egyre jobban boldogultam a szárazföldön és jobban megszerettem, mint vártam. De soha nem tudtam szabadulni a Buenos Aires-i út utáni vágytól. Ismertem ott néhány nőt, és néhány férfit is… igen, az egy jó város, az a Buenos. Az ember le tudna ott telepedni, és én akkoriban épp ezen gondolkodtam. Nohát, három napra vagyunk a parttól, én a fedélzeten állok naplemente tájékán, beszívom a levegőt és albatroszokat keresek a tekintetemmel. Nincsen szebb madár az albatrosznál, tartsad csak meg a sasaidat. Nagyon csendes este – tág, vörös égen néhány zöldes csík, jó időt ígér másnapra. Hallani lehet a sirályok szárnycsapásait, az időről időre kiszökkenő halakat, a hajópalánk nyikorgását, és olykor még a sóboros hordók csúszkálását is a raktérben. Aztán lépteket hallok magam mögött, és meglátom a fedélzetmester helyettesét feljönni. Nem jut most eszembe a neve – alacsony, tömzsi férfi, úgy néz ki maga is, amint egy boroshordó, de szívós, mint a cserzett bőr. Majomszopó, ez az, így hívták, mert kókuszból szerette inni a rumját, érted? Manapság senkitől nem látni ilyet.

85

A vén Majomszopó nem látszott túlságosan vidámnak. Először is, vörös volt a szeme és furcsán járt, mintha a lába nem az övé volna, de ezt annak tudtam be, hogy odalent nyilván a flaskát csókolta. Már említettem neked, hogy az első nap óta egyszer sem dugtam a nyelvem a sóborba, de akik kedvelték, nos, azok a mólón állva várták, hogy megérkezzünk, és képesek lettek volna ők maguk kirakodni a rakományt. A legénység fele is így volt ezzel, az ember látástól vakulásig futkoshatott, hogy távol tartsa őket a hordóktól. Henry Lee meg én a következő ésszerű megoldást találtuk: úgy rendeztük a rakteret, hogy egyetlen hordó kivételével mind kulccsal legyen elzárva. Azt az egyet kint hagytuk, könnyen megcsapolhatták, és általában kitartott oda-vissza, akárhová mentünk. Ez a Majomszopó viszont… nem, nem csupán részeg volt, ezt a második pillantás elárulta. Nem volt részeg. Azt kívánom, bárcsak arról lett volna szó, mert nem volt rossz ember. – Mr. Hazeltine! – mondja nekem. – Nos, Mr. Hazeltine! – A nevemet mondogatta, mintha csak most találkoztunk volna, és szeretné az emlékezetébe vésni. A hangja sem hangzott úgy, mint máskor, hanem állandóan megbicsaklott és csúszkált, mint egy mutáló fiúé, érted? És valami nem volt rendjén az orrával és a szájával sem. – Majom – felelek –, jobb, ha leviszed a seggedet a fedélközbe, mielőtt a kapitány meglát. Rosszabbul festesz, mint egy nyavalyás szodomita vasárnap reggel. – A fény most már gyorsan csökken, de ki tudom venni, hogy az arca csúnyán püffedt és valahogy kígyózó, a nyaka két oldalán pedig három csík látszik, mintha hurkák lennének. Karját maga köré fonja, szorosan tartja magát, mintha egyszerre akarna életet adni négyezer csecsemőnek, ahogy egynémely halak. És egyfolytában a nevemet motyogja, újra meg újra, de nem engem néz, hanem a jobb oldali korlátot. Igen, azonnal rá kellett volna jönnöm, tudom. De nem jöttem rá, és ez minden. Váratlanul azt mondja: – Víz. – Tisztán, érthetően, szemernyi kétely nélkül. – Víz. – Azzal oldalra mutat. Izgatott, úgy inog előre-hátra lábujjain, akár egy hajó Brightonban. Harmadszor is: – Víz. – És legalább én voltam az első, aki azt kiabálta: – Ember a vízben! – És ennyit erről. A zaj és tumultus közepén, amikor mindenki a fedélzetre tódult, a kapitány meg mindenkivel ordítozott, hogy engedjenek már le egy csónakot, a fedélzetmester pedig rögtön kettőt is leeresztett volna, mert ő és Majomszopó régi cimborák voltak… mindezen felfordulás közepén megláttam Majomszopót a tengerben. Láttam, érted? Nem csapkodott, kapálózott és sikoltozott segítségért, és nem taposta a vizet sem. Nem, ő úszni próbált, szép nyugodtan – csakhogy úgy, mint egy hal, laposan simulva a vízbe, együtt tekergetve lábait, mintha csak farka lenne, érted? Csakhogy nem volt farka, és el is süllyedt, egyenesen le a mélybe. Egész éjjel lent hagyták a csónakot, de soha nem találták meg. Buenos Airesben jelentettük a vámosoknak a halálát, én pedig üzentem Henry Lee-nek Goába. A kapitány és a tisztek azt kérdezgették a legénységtől, miért tette Majomszopó, miért fojtotta vízbe magát – a pia volt az oka? Vagy valami kikötői cafkáért tette? Netán háromszoros uzsorakamattal tartozott Silas Barkernek vagy Csákányos Neddie Freynek? Egyikük sem tudott olyan választ kihúzni belőlük, ami értelmesnek tűnt volna nekik, vagy akár nekem. A hazafelé úton, mikor minden hordón túladtunk már, rakterünkben ballasztként argentin búzával, az én dolgom, hogy beszélgessek a legénységgel az éjszakai őrségben vagy a kantinban. Jól végzem a dolgom, de egy lélek sincs, aki olyat mondhatna nekem, amit ne tudnék. Én voltam az első, aki partra szállt pirkadat előtt Velha Goában – furcsa belegondolni, hogy manapság az a szép Mandovi-folyó teljesen feltöltődött iszappal, és az egész helyet birtokukba vették a kígyók és a kányák –, és ha nem rohantam egészen Henry Lee házáig, akkor sose pisáljak többet. Valaki beengedett az ajtón, valaki más elvette a kalapomat, és egy pohár italt kínált nekem. Nem vettem el. Henry Lee után kiáltok, és már jön is, ingujjban rohan le a lépcsőn, egyik lába meztelen, másikon cipő.

86

– Ben, mi az? Mi történt? A hajó? – Mert soha nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy két saját hajója legyen – mindig azt várta, hogy az egyik elsüllyed, elég, vagy elfoglalják a barbarossza kalózok. Nem mondtam semmit, csak megragadtam a karját és abba a szobába rángattam, amit ő könyvtárnak nevez. Becsukom az ajtót, megfordulok, belenézek ijedt, kék szemébe. – Nem a hajó, Henry Lee – mondom. – Hanem a matrózok. – A matrózok – mondja. – Nem értem. – És nem is a matrózok – mondom –, hanem a vevők. És nem is a vevők. – Nagy levegőt veszek, azt kívánom, bárcsak Isten egy kupica rumot töltene most belém, de nincsen Isten. – Hanem a bor. Henry Lee megrázza a fejét. A kredencen álló palackért nyúl, tölt magának. Sóbor – kiverem a kezéből, a csicsás szőnyegére ömlik, és most már suttogok, mert ha kiabálni kezdek, minden széthullik. – A bor az, Henry Lee. Tudod, és most már én is tudom. Az, hogy ő tudja, csupán találgatás volt, és most én vagyok az, aki elfordítja a tekintetét, mert nem akarom tudni, hogy igazam van-e. És mert mindenképpen nehéz kimondani a rohadt szavakat. – A sóbor – mondom. – Ezúttal megölt egy embert, és lefogadom, hogy már korábban is megtörtént. – Nem – mondja Henry Lee. – Nem, Ben, ez nem lehetséges. – De én egyenesen visszanézek rá, és tudom, hogy milyen gondolattal küzd. – Talán ez a te Gorblimeyd nem akart ártani – folytatom. – Talán fogalma sem volt róla, hogy a drágalátos ajándéka mit tesz az emberekkel. Talán attól függ, mennyit iszol vagy milyen gyakran. – Olyan csend van abban a pompás házban, hogy hallom Julia Caterinát a fenti ágyban forgolódni, a párnájába mormolni. Azt mondom: – A vén Majomszopó soha nem tudott távol maradni a raktérbe letett hordótól, talán ezért… ezért történt. Talán ha nem iszik az ember túl sokat. – Nem – válaszol Henry Lee, és az ő hangja is igazán halk. – Annak nem lenne értelme, Ben. Mindennap sóbort iszom. Sokat. Mindig van vele egy palack attól a lénytől, ez igaz, és nem sokáig látni anélkül, hogy belekortyolna. De nincs jele a változásnak, sem az arcán, sem a bőrén, sem a fogain – és az utolsó alkalommal, amikor Majomszopó azt mondta: „víz”, láttam, hogy a fogai csálék lettek, alig tudta becsukni a száját. Henry Lee azonban továbbra is úgy nézett ki, mint Henry Lee, csak egy kicsit megőszült, fáradtabb lett, megereszkedett, ahogyan azok az emberek, akik elbúcsúztak a tengertől. Belőle nem született sellőfi, legalábbis én nem láttam. – Jól van akkor – mondom –, nem a bor mennyiségétől függ. De akkor is a bortól van. Mondd, hogy nem, és hiszek neked, Henry Lee. Hinni fogok. Mert tudtommal soha nem hazudott még nekem. Talán köntörfalazott, mire elmondott nekem egy-két dolgot, de soha nem hazudott a szemembe. Most azonban megint csak megrázta a fejét, és lesütötte szemét, és sóhaja inkább halotti hörgéshez hasonlított. Azt mondja: – Lehetséges. Lehetséges. Nem tudom, Ben. – Tudod – mondom. – Mióta? – Nem válaszol, és egy darabig nem is szól semmit – csak kis, szűk körben forog körbe-körbe, erre-arra, akár egy csapdába esett medve. Végül folytatja, immár morogva, mintha jobb szeretné, ha nem hallanám. – A Tejónál tavaly, amikor Lisszabonba vittem Julia Caterinát. A folyóparton egy férfi csak beleesett... Nem láttam jól, nem lehettem biztos benne, mit láttam, esküszöm, Ben. – Képtelen vagyok hangot kiadni. Henry Lee megragadja a kezeimet, addig szorongatja, míg meg nem fájdulnak. – Ben, ahogy te is mondtad, talán Gorblimey maga sem tudta… Kiszabadítom a kezemet, és egy pillanatra be kell csuknom a szememet, mert ha hajón volnék, tengeribeteg lennék. Hallom, ahogy azt mondom:

87

– Talán nem. De mi tudjuk. Most már tudjuk. – Nem, nem tudjuk! Talán mégsem a bor… bármi lehet. – Mélységesen mély lélegzetet vesz, folytatja: – Még ha… még ha úgy is van, nyilvánvalóan csak kevesekkel fordul elő, nagyon kevesekkel, még ha úgy is van, ezerből egy… úgy értem, nem látod mindenhol megtörténni, csak… mint ahogy van, aki nem bírja a kagylót, vagy ahogy neked a sajttól minden alkalommal fáj a gyomrod, Ben. Biztos így van a sóborral is. – Ha csak egy akad… – mondom. Megakad a torkomon, és suttogásként jön ki, ezért nem tudom megmondani, hallott-e. Ott állunk, egymást nézzük, mintha arra várnánk, hogy bemutassanak bennünket egymásnak. Henry Lee ismét a kezem után nyúl, de ellépek. Henry Lee mondani kezd valamit, de aztán nem fejezi be. Vér van a számban, érzem az ízét. – Csináltam már rossz dolgokat, Henry Lee – mondom végül. – Tudom, hova megyek, amikor megyek, és senki mást nem okolhatok, csak magamat. És tudom, hogy ott ki vár rám… néha látom az arcukat a szobában, olyan tisztán, ahogyan most téged látlak. De életemben soha nem tettem semmit, semmit… Ki kell jutnom a házadból, Henry Lee. És már az ajtó felé is indulok, mert képtelen vagyok többet ránézni. Utánam kiált – egyszer, kétszer –, és azt hiszem, biztosan megpróbál visszarángatni, talán hogy rábeszéljen, hogy az ő szemével lássam a dolgokat, talán azért, hogy ne legyen egyedül. De nem teszi, én pedig egyedül gyaloglok haza a tengerparton, jóval lassabban, mint ahogy jöttem. Amikor pedig odaérek – egyszerű kis ház, egyetlen szolgával, aki ráadásul nem is lakik ott, mert nem bírom elviselni, ha mások vannak körülöttem, amikor ébredek –, amikor odaértem, álomba ittam magam egy egész láda jóféle keresztény rummal. Reggel pedig elmentem Henry Lee ügyvédéhez – a mi ügyvédünkhöz –, aki goai portugál volt, bizonyos Andres Furtado, vagy valami hasonló, és elkezdtem elválasztani a vén bolond Ben Hazeltine nevét a sóborüzlettől. Eltartott egy darabig. A pénzem is bánta, nem szégyellem bevallani. Régen Henry Lee és én megállapodtunk, hogy ha valaha is el akarom adni a negyven százalékomat, ki kell vásárolnia, akár akarja, akár nem. Én azonban nem akartam többet a sóborból lett pénzből – nem tudtam megemészteni a gondolatot, mint ahogy nem tudtam volna lenyelni még egy kortyot abból a löttyből a második alkalom után. Így aztán apránként minden, általad törvényszerűségeknek nevezett dologról gondoskodtam, és lényegében véve ismét ott voltam, ahol a part szakad. Félretettem valamennyit – nem fog örökké kitartani, de legalább időt vásárolhat nekem, amíg más munkát találok, és nem is az árboc előtt. Túl öreg vagyok, hogy fölmásszak a kötélzetre, túlságosan hozzászoktam a rendes étkezéshez, hogy odakozmált edényekben és rozsdás serpenyőkben főzzek megint valami Nagy Zátonyoknál cirkáló halászhajó konyhájában – igen, és túlságosan hozzászoktam már ahhoz, hogy én intézzem a dolgaimat, hogy ne fogadjak el parancsokat senki kapitánytól, aki nem látta a világból, amit én. – Jobb, ha egy darabig a parton időzöl, Ben Hazeltine – mondom magamnak –, és megnézed, kinek van szüksége arra, amit még tenni tudsz. Lesz valaki – mondom –, mint ahogy mindig is volt –, és el is hiszem, napokig. De sok egyéb rendszerességhez is hozzászoktam már, nem csak az étkezéseimhez. Henry Lee is közéjük tartozott, ő és az átkozott sóbora. Nem mintha visszamentem volna, hogy annak a bolondnak dolgozzak – akkor már előbb vetem át magam a palánkon, és én sem úszom jobban, mint szegény öreg Majomszopó. De akkor is. Ezért amikor Henry Lee ifjú felesége felbukkant a küszöbömön, egy szál magában, férje nélkül, szolgák nélkül, csak a napernyőjével és rengeteg hófehér csipkével ruhája elején, úgy invitáltam be, mintha csak rég látott testvérhúgom lenne. Nem álltunk közel egymáshoz, nem ismertük egymást a szalonban és az étkezőben történt találkozásokon kívül, de csinos volt és kedves, én pedig kedveltem, amennyire csak lehetett. Mint ahogy megpróbáltam Henry Leenek is megmondani, nem vagyok egy szobába való egy hölggyel. Még ha az a saját szobám is. Mindenesetre bejön, leül és azt mondja:

88

– Ben úr, a férjem, ő nagyon hiányzik ön. – Nem ismertem asszonyt, aki hamarabb tért volna a tárgyra, mint Mrs. Julia Caterina még öt nevű Lee. Még mindig látom magam előtt, ahogy a legjobb karosszékemben ül, kis legyezőjével és kezével ölében, azzal a kis mosollyal, amit soha nem tudott teljesen elrejteni. Henry Lee azt mondta, valami ideg volt az oka a szája körül, és hogy Julia Caterina szégyellte, de én erről nem tudok. – Régi társak vagyunk, ő meg én – válaszolom. – Együtt voltunk tengerészek, amikor fiatalok voltunk. De nem dolgozom többet neki, nincs miért másként színlelni. Meg kell mondjam, csak az idejét vesztegeti, asszonyom. Henrynek nem kellett volna ideküldenie. – Ó, nem ő küldött – mondja sietve. – Én… hogy is mondják? …magamszántából jöttem. De ön… azt hiszem, önnek jó lenne. – Tátott szájjal nézek rá, ő pedig valóban mosolyog már. Azt mondja: – Egyedül jön hozzánk… nincs barát, nincs asszony, soha. Azt hiszem, magányos. Életemben még soha senki. Életemben még soha senki nem mondta rám ezt a szót. Senki. Sem én, sem más, soha. Nem tehetek semmit, csak ülök és tatom a számat. Ő folytatja: – Az én Enruque-emnek sincs túl sok barátja. Ön, én… talán az egyik bátyám, talán az abogao, az ügyvéd. Nem olyan sok, igaz? – Azzal kicsit kinyújtja felém kezét. Nem azért, hogy megfogjam – inkább adni akar valamit. Azt mondja: – Nem tudom, mit tett, hogy dühössé tegye önt. Ilyen rossz volt? Képtelen vagyok beszélni – nem megy, amikor a kezeire, az arcára nézek. Bólintok, ez minden. Nincsenek könnyek, nincs könyörgés, nincs rábeszélés. Csak biccent maga elé, felkel, és kikísérem oda, ahol a kocsisa várja. A hintóba ülve kinyújtja fél kezét, de ezúttal hivatalos modorban, ahogy a puccos portugál dámák csinálják. Az esküvőn megcsókoltam az anyja kezét, ezért ismerem a trükkjét – inkább lehelet, mintha virágot szagolnék. Fél percig, vagy addig sem, egyenesen egymás szemébe nézünk, és látom a szomorúságot. Talán Henry Leeért, talán értem – soha nem tudtam meg. Talán nem is volt benne. Később azonban nem tudtam kiverni őt a fejemből. Úgy értem, nem őt, nem úgy, meg sem fordult volna a fejemben. Úgy értem, az, amit mondott, ahogyan rám nézett, és hogy egymaga eljött hozzám, amit egyetlen portugál hölgytől sem látni, se nemestől, se pórtól. És hogy azt mondta, hogy magányos vagyok – hogy igazat mondott-e, nem számít. Az a lényeg, hogy kimondta, és ahogyan én éreztem magam őt hallva. Csak egyszerűen megint hallani akartam, ez minden. De nem hallottam. Az egyet jelentett volna azzal, hogy találkoznom kell Henry Lee-vel, és arra nem voltam felkészülve. A fejemben minden alkalommal beszéltem vele, amikor láttam, hogy egyik vagy másik hajónk lassan kisiklik a kikötőből a reggeli napfényben, a vitorlák megdagadnak, a társaság zászlaja pedig a tatárbocon csattog. A raktere pedig teli van méreggel. Elég időm volt, amit a tengerészekkel a parton elverhettem, és elég shillingem, hogy újabb kört rendeljek a kedvenc piájukból, és elég kérdésem, hogy sokáig beszéljenek, és egyre nyugtalanabb legyek. Mert legtöbbjük nem vett észre semmit – nem változott át matróztársuk, nem úsztak ki vevők a tengerre, nem suttogtak nekik váltott tengerészek a sötét vízből. De mindig akadt néhány, kettő vagy három, akik láttak valamit, amit inkább bár ne láttak volna, és akiknek többpalacknyit is le kellett hajtaniuk a ház legjobbjából, mielőtt akár egymás között beszéltek volna róla. Igen, ezt az érzést ismerem, nálam jobban senki. Nem is mind a mi hajóinkról származott. Velha akkoriban még mindig szép nagy kikötő volt, nem olyan, mint manapság, és mindenütt kisebb-nagyobb kereskedők, postahajók és kalmárok nyüzsögtek. Meglehetős rendszeresen lejártam a kikötőbe, munka után szimatolva – szégyenletes az én koromban, de ez van –, és mindenkivel beszéltem, aki csak hajlandó volt, tisztekkel és matrózokkal egyaránt. Amennyire össze tudtam rakni, Henry Lee-nek igaza volt a maga módján – akármennyi sóbor folyt is le azon a sok torkon szerte a világon, szinte senkit nem viselt meg jobban, mint hogy másnap csúf macskajajjal ébredt. Mint ahogy nekem is

89

mondta: csak néhányan, nagyon kevesen, és mit számít az a vén Ben Hazeltine-nak? Nem az én felelősségem többé, én kimásztam az egész slamasztikából, és a világon senki nem állathatja azt, hogy nem. Egy lélek sem. Csakhogy én benne voltam még mindig. Fülig, évről évre – beleöregedtem, azám. Nevezhetjük megbánásnak, bűntudatnak, nevezheted, aminek akarod, én csak azt tudtam, hogy előbb alszom szalmán a dologházban és élek moslékon és prédikáción, mint hogy ismét bekopogjak Henry Lee ajtaján. Még akkor sem, ha ő még egyszer rám nézne, ahogyan a házamban, a legjobb karosszékemben ülve tette. Kevés ígéretet tettem életemben, és még kevesebbet tartottam be, de ezt akkor megfogadtam magamnak. Hívhatod akár fogadalomnak is, ha úgy tetszik. És ezt betartottam. Időnként nem volt könnyű, mert hordárkodáson és egy-két napi talicskatologatáson kívül nem találtam más munkát, de betartottam a fogadalmamat egészen addig a napig, amikor Henry Lee egyik embere eljött hozzám azzal, hogy az urának borzasztó nagy szüksége van rám – így mondta, „borzasztó nagy szükség” –, és legyek szíves azonnal vele menni, kérve kér. Az igazat megvallva, Henry Lee kedvéért nem mentem volna, de a szolga annyira nyugodt és udvarias próbált lenni, miközben a szeméből kétségbeesés sütött… goai konkani volt, Gopi nevű. Nem futottam odáig, mint legutóbb – még csak be sem ültem a hintóba, amit értem küldetett. Sétáltam, méghozzá a magam tempójában, és azon törtem a fejemet, pontosan mit mondjak, mit fog tenni ő, ha kimondom, és mit teszek erre én. És mielőtt feleszméltem volna, már annak a pompás háznak a lépcsőjén álltam, és nem komornyik várt rám, hanem maga Henry Lee, mindkét kezét felém nyújtva, hogy berángasson. – Ben – mondogatja –, ah, Ben, Ben, Ben! – Mint Majomszopó, aki újra meg újra azt mondja: Mr. Hazeltine, Mr. Hazeltine! Henry Lee idősnek tűnt. A haja megőszült, arca pedig úgy beesett, mintha valamennyi fogát elvesztette volna, vallanak görnyedtségébe beleszakadt a szív, mintha egész életében egy walesi szénbányában robotolt volna. Kék szeme pedig… Csak egyszer láttam ilyen szemet, egy szamáron, amely tudta, hogy haldoklik, és már csak túl akart esni rajta. Csak az jutott eszembe: – Soha nem kellett volna elhagynod a tengert, Henry Lee… soha. – De nem mondtam ki. Elfordult és elindult fölfelé azon a pompás, hosszú lépcsőn a második emeletre, a hálószobákhoz, miközben léptei úgy dobogtak, akár göröngyök egy koporsón. Én pedig követtem, miközben azt kívántam, bárcsak sose érne véget a lépcsősor, bárcsak mindörökké felfelé kaptatnánk, soha el nem érve, ahová tartunk, és szerettem volna, ha soha nem hagytam volna el a tengert én sem. Még a lépcsőn voltam, amikor megéreztem a szagát. Jobban belegondolva, nem volt rossz, hideg és tiszta, mint a szél Új-Fundlandnál, vagy amikor Koppenhága felé tartva éppen belefut az ember a Kattegatba. Igen… igen, halszagnak is nevezhetné az ember, ha akarná, de én nem akarom. Aznap korábban is éreztem egyszer, és azóta is néhányszor, de sosem anélkül, hogy eszembe ne jutna ő, Senhora Julia Caterina ötnevű Lee, Henry Lee felesége. Ahogyan ott fekszik a nagy ágyban. Henry Lee minden függönyt behúzott, ezért az ember néhány percig csak vakon állt és pislogott, amíg a szeme hozzá nem szokott a sötétséghez. A nő egy pihepaplan alatt feküdt – az én nászajándékom volt a menyasszonynak, egy pondai hindu hölgy varrta meg nekem –, ám ahogy bejöttünk, ledobta magáról, és látni lehetett, hogy derékig pucér, akár egy csecsemő. Henry Lee előresiet, hogy visszahúzza a takarót, de Julia Caterina elfordítja a fejét, hogy fölnézzen rá, és ő megtorpan. A nő furcsa kis hangot ad ki – ha éjszaka az ablakod alatt hallod, azt hinnéd, egy macska kéredzkedik be. – Még tud beszélni – mondja Henry Lee kétségbeesetten, felém fordulva. – Ma reggel beszélt. – Julia Caterina szép, barna szemébe nézek, mely most hatalmas és lassan

90

zöldesfeketére vált, és azt akarom mondani Henry Lee-nek, hogy ó, beszélni fog, ne aggódjon. A hableányok csevegnek, higgy nekem – a két füledet is lebeszélik rólad, ha hagyod. A hableányok magányosak. – Olyan keveset ivott – mondogatja Henry Lee. – Semmilyen bort nem kedvelt igazán, se a franciát, se a portugált, se a… miénket. Csak udvariasságból ivott, amikor vendégeink voltak. Mert mégiscsak a mi üzletünkről volt szó. Értette az üzletet. – Lenézek a paplanra, ahol eltakarja a nő alsótestét, aztán visszanézek Henry Lee-re, aki megrázza fejét. – Nem, még nem – suttogja. Még nincs halfarka, erre gondolt – még mindig lába van –, de képtelen volt kimondani, mint ahogy én is. Julia Caterina érte kapaszkodik, ő pedig leül mellé az ágyra, és megcsókolja mindkét kezét. Még épp csak látszanak a cicijei alatt a félhold alakú körvonalak, halványan a sápadt bőrön. Pikkelyek… – Mennyi idő? – kérdezi Henry Lee, lenézve felesége arcába, mintha őt kérdezné, nem engem. – Jobban kéne tudnod, mint nekem – mondom neki kerek perec. – Én csak egy szem szerencsétlen tengerészt láttam, aki talán félig változott át. Nőt egyet se. Henry Lee behunyja szemét. – Soha… – Alig hallom. Azt mondja: – Soha… csak akkor egyszer a folyónál, a sötétben. Nem láttam soha. – Ja, ezt biztosítottad, mi? – mondom. – Legközelebb már tudni fogod. Akkor rám néz, és a szája egyetlen néma szót formál: ne. Egy idő után megnyugszik annyira, hogy kilehelje: – Nem bűnhődöm eléggé? – Korántsem – mondom. De Julia Caterina ismét azt a hangot hallatja, és hirtelen olyan rohadtul sajnálom őt és Henry Lee-t, hogy magam is alig tudok megszólalni. Nincs mit tenni, csak a vállára teszem a kezem, amíg ott ül a felesége mellett, aki a keze alatt változik át. Mire elhagyjuk a tengerszagú szobát, kint már sötét van, akárcsak belül. A következő tizenkilenc napban ki sem mozdulok a házból. Olykor, amikor visszaemlékszem, hosszabbnak rémlik az idő – máskor meg rövidebbnek, olyan rövidnek, mint egy csapos lány iránti szerelem –, de tizenkilenc nap volt, végig behúzott függönyök mellett, a szolgák rég elszöktek már, kivéve Gopit, aki értem jött. Az az egy végig ott maradt, bevásárolt, főzött, felsöpört; és ha meg is ijesztette a szag és a zárt ajtók és a suttogásunk a lépcsőn – igen, és a hangok, amiket Henry Lee egyedül csapott éjszaka –, nem mondta soha. Jó ember volt. Mint sejtettem, Julia Caterina nem vesztette el a beszédkészségét. Hallottam, ahogy órákig beszélgetnek, ő meg Henry Lee – mindig portugálul persze, amiből én semmit nem értettem, és ez nem is volt baj. Nem rám tartozott, mit mondott Henry Lee a feleségének, aki attól változott hableánnyá, amitől a férje gazdag lett. Henry Lee megpróbált elmesélni valamennyit a beszélgetésükből, de nem akartam hallani, és mostanra már mindent el is felejtettem – erről tettem. Már így is bőven eleget tudok, amit nem lenne szabad. Tizenkilenc nap. Tizenkilenc reggel, amikor a fejem annyira tele volt azzal a tengerillattal – mely mindennap egyre erősödött –, hogy kásán kívül mást képtelen voltam lenyelni, és nem bírtam mást meginni, csak a vizet. Tizenkilenc éjjel, óráról órára ébren heverve az egyik szolgamanzárdban – oda szállásoltam be magamat, mert azokban a kis lyukakban nem álmodom úgy, mint a nagy, visszhangzó szobákban, amiket Henry Lee a vendégeinek tartott fent. Mind a mai napig nem szeretek álmodni, és akkoriban még kevésbé szerettem. Abban a sötét házban mindaddig nem hunytam be a szememet, amíg nem volt elkerülhetetlen. Tizenhetedik éjjel… tizenhetedik éjjel végre elaludtam, amikor Henry Lee felébreszt, úgy ráz föl, mintha a ház lángokban állna. Csapkodva, káromkodva ébredek – nem tehetek róla, mindig ilyen voltam –, és adok neki egy nyaklevest, de kirángat az ágyból, és takaróval a vál-

91

lam körül a szobájukba cipel. Egyfolytában próbálok elhúzódni tőle, mert tudom, mit fogok látni, de nem enged. Kék szeme olyan, mintha vért sírt volna. A ház összes nedves törülközőjével és rongyával bebugyolálta Julia Caterinát, de ő mindet ledobálta… és ott hever a lepedőn, amelyet Henry Lee mindennap saját kezűleg cserél, és Gopi a dhobi-wallah-hoz visz mosni. Ott van. Minden eltűnt. Lábak, lábfejek, has, minden, minden, úgy eltűnt, mintha a dereka alatt soha nem lett volna más, csak az a halfarok, a pikkelyei nedves smaragdokként csillognakvillognak a gyertyafényben. Bizonyos szempontból az a halfarok csodálatos dolog. Az a hableány vagy sellőfi leghosszabb része, és még ha nem is mozdul egyáltalán, mint akkor az övé, akkor is, esküszöm, olyan, mintha lélegezne, ha az ember mozdulatlanul áll és jól megnézi. Be és ki, lassan, csak egy kicsit, de látni lehet. A részük és mégsem a részük, és ez minden, amit erről mondhatok. Időről időre kicsit megrándult, kicsit ficánkolt az uszonyos végével – kezdett hozzászokni ahhoz, hogy farka van. Valahányszor ezt csinálta, Henry Lee élesen beszívta a levegőt, de csak annyit mondott nekem, ahogy az ágy mellett álltunk: – Megszépítette, Ben, nem igaz? – És valóban. Julia Caterinának mindig csinos arca volt, de a változás átformálta, mint ahogyan a testét is. A régi kedvességgel most vadság is elkeveredett – a hableányok bizonyos értelemben állatok –, és ez valami olyanná változtatta, csiszolta, hogy szépségének nem volt határa. Korábban már mondtam, hogy nem mind szépek, de még a rondák is… érted, az embereknek vannak határaik, vannak korlátaik – a hableányoknak nincsenek. A sellőknek nincsenek korlátiak, csak a tenger. Henry Lee nevét mondta, és még a hangja is más volt – magasabb, de legfőképpen tisztább, mintha minden felhőt elfújt volna róla a szél. Ha az a hang, akár csak halkan megszólítana, messziről meghallanád. Henry Lee a karjába vette, és arcát az övéhez szorította, miközben Julia Caterina belé kapaszkodott, és a halfarka is megpróbált rátekeredni, keményen nekiütődve a lábának. Arra gondoltam, észrevétlenül kisurranok a takarómmal együtt, de aztán Henry Lee csendesen azt mondta: – Talán… azt hiszem, ma éjjel vízbe rakhatnánk, nem, Ben? Arra aztán azonnal megpördültem, és azt mondtam: – Szó sem lehet róla! – A három kettős csíkra mutattam Julia Caterina nyakának két oldalán, melyek olyan halványak voltak, hogy alig látszottak bőrén. – A kopoltyúnyílások még nem nyíltak ki… ha egy kádba dobnád, abba is belefulladna valószínűleg. Talán ki sem nyílnak soha, nem tudom. Egyenesen megmondom, ezt még soha nem láttam… nem tudom! Julia Caterina akkor rám nézett, és kicsit elmosolyodott, de nem a saját mosolya volt. Közelebb hajoltam, és azt mondta angolul, olyan halkan, hogy Henry Lee meg sem hallotta: – Bontsa ki a hajamat! Nem mindegyiknek van hosszú aranyhaja, az csak dajkamese. Portó Rico mellett láttam egyet, akinek olyan vörös sörénye volt, akár az alkonyati felhők, és sokat láttam sűrű, sötét hajjal is, amilyen Julia Caterináé. De korábban egyiküket sem érintettem meg. Nem is az én tisztem lett volna megérinteni, ráadásul Henry Lee is mellettem állt, de mégis megtettem, mintha a haj kért volna meg rá, nem is ő. Az első cibálásra az egész a kezembe omlott, éretten, súlyosan és forrón – forrón, mintha főzőolajat locsoltam volna magamra, amely tapad és tovább ég, és a víztől csak rosszabb lesz. Egy pillanatig valóban azt hittem, hogy lángolnak a kezeim – mintha még láttam is volna, hogy úgy égnek, mint a hajók, abban a fekete, örvénylő hajbozontban, amely nem engedett el. Felkiáltottam – nem szégyellem bevallani, tudom, mit éreztem –, és azonnal visszakaptam a kezemet, és persze semmi nyom nem volt rajtuk. Belenéztem a szemébe, és az zöld volt, fekete, megint zöld, mint a sóbor, és fölnevetett. Tudta, hogy féltem, és fájt a kezem, és csak nevetett és nevetett. Akkor azt hittem, semmi nem maradt belőle – teljesen eltűnt a portugál nő, aki a székemben ült és olyasmit mondott nekem, amit előtte soha senki. De aztán a szeme ismét az övé

92

volt, tele félelemmel, szeretettel, és úgy nyúlt Henry Lee felé, mintha valóban fuldoklana. Igen, az volt a legrosszabb, bizonyos szempontból, az az utolsó két nap, mert egyik pillanatban macskaként sziszegett, ha megpróbálta megérinteni vagy megsimogatni, elfickándozott előle, mintha csak a legrosszabb ellensége volna. A másik percben kicsire gömbölyödött, reszketett, és száraz szemmel sírt, ahogyan a hableányok szoktak, ő pedig halkan énekelt neki portugálul, úgy hangzott, mint a gyermekdalok. Egyszer sem láttam, hogy Henry Lee elsírta volna magát, egyetlen csepp könnye sem csordult ki. Nem maradt többet az ágyban, hanem megtanult a karjait és halfarkát használva mozogni a szobában – gyakorlásképpen, érted? Nem evett semmit, mindegy, mennyit kecsegtette Henry Lee a legfrissebb halakkal és rákokkal, tengerből épp kihalászott kagylókkal. Időnként Julia Caterina ivott egy kevés vizet az elején, de aztán kimutatta a fogát, és kiverte a bögrét Henry Lee kezéből. A hableányok nem isznak, mint ahogy a halak sem. Nem is alszanak – legalábbis nem hívnánk alvásnak –, ezért egyikünk mindig mellette maradt, Henry Lee vagy én, mert féltünk, hogy még kárt tesz magában. Mi sem aludtunk sokat akkor már, ezért gyakran egymás mellett találtuk magunkat, nem beszéltünk, csak néztük őt, ő pedig a tengert leste az ablakon át és a fákon érő holdat. Az egyetlen alkalommal, amikor beszéltünk róla, azt mondta nekem: – Igazad volt, Ben. Nem bűnhődtem meg eléggé azért, amit tettem. – Van, aki túl sokat bűnhődik – mondom –, mások meg egyáltalán nem. Amennyire meg tudom mondani, nincs különbség köztük. Henry Lee megrázza a fejét. – Azonnal kiszálltál, amint megtudtad, hogy akár egyetlen léleknek is árthattunk. Én maradtam. Soha nem egyenlítek, Ben. Nem kell válaszolnom, csak mesélek neki valamiről, amit régen tettem, és amiért még mindig vezekelek. Soha senkinek nem mondtam el, és most sem fogom. Csak azért tettem, hátha segítek kicsit Henry Lee-nek, de nem sikerült. Megveregette a hátamat, megszorította kicsit a vállamat, de nem szólt többet, és én sem. Együtt üldögéltünk, és néztük a holdfényben Julia Caterinát. A tizenkilencedik éjjelen a hold pukkadásig telt, nagy volt és fényes, és sárga, akár a nappal, egy-két vörös csíkkal, mintha egy tojás zápult volna meg, és ráncos, aranyló ösvényt fektetett le, amelyen az ember elsétálhatott volna a horizontig… vagy végigúszhatott volna, jelen esetben. Julia Caterina megvadult a láttára, úgy verte az ablakot, mintha csak egy moly volna, aki a gyertya közelébe akar jutni. Ráébredtem, hogy úgy várta ezt a holdat, ahogyan a teknősök várják, hogy a partra mászhassanak és lerakhassák tojásaikat a fényben – mint ahogy azok az apró halak, amelyeknek nem jut eszembe a neve, árasztják el a partokat dagálykor, többmilliónyian, hogy gyorsan letegyék ikráikat, mielőtt a következő hullám visszamossa őket a tengerbe. Most mintha a hold csak rá várt volna, és ő tudta az utat. – Még nem – mondja Henry Lee kétségbeesetten –, még nem… azok még nem… – Nem fejezte be, de tudtam, hogy a felesége nyakán látható sápadt csíkokról beszél, melyek napról napra sötétedtek, de még mindig nem nyíltak rendes kopoltyúkká. De ahogy beszélt, éppen akkor azok a vonalak megdagadtak, felhasadoztak, s vörösen megvillantak, és hirtelen ott is voltak, még halszerűbbé téve Julia Caterinát, mint a halfarok valaha is, mert most már egyáltalán nem volt szüksége a szárazföldre vagy a levegőre. Igen, most már állandóan a víz alatt tudna maradni, ha akarna. Készen állt a tengerre, és ezt ő is tudta, nincs mit ragozni. Henry Lee a karjában vitte, végig pompás házából – két éjszakával ezelőttig kettejük háza volt – a víz pereméig. Senki nem látott semmit, csak néhány halászcsónak horgonyzott a parttól távolabb, és egy fatörzsből vájt kenu, amilyet még mindig látni manapság. Ott Julia Caterina kivonaglott a karjából, macskaként megfordult a levegőben, s ahogy leesett, egy kis hullám az arcába csapot, mire felnevetett, és visszafröcskölt a farkával. Henry Lee tetőtől talpig elázott, de látszott rajta, hogy észre sem vette. Julia Caterina – már amennyire Julia

93

Caterina volt – körbe-körbe úszkált, forogva, lebukva, ámulva mindazon, amire a vízben képes. Semmi nem illik úgy a tengerhez, mint egy hableány – sem a halak, sem a fókák, sem a delfinek, sem a bálnák, semmi. A holdfényben a tenger láthatólag örült, hogy vele lehet. Mint már mondtam, nem tudok úszni – csak néhány lépést gázoltam be, hogy nézzem a játékát. Váratlanul – esküszöm, mintha csak hívást hallott volna valahonnan – valamiféle pörgő cigánykereket vetett, rúgott néhány erősét a farkával, és azzal már el is tűnt, azt sem mondta, hogy viszlát. Elúszott a parttól, saját lidércfényes csapást húzott a holdfény ösvényének közepébe. Akkor azt hittem, mindörökre elment, és nem vesztegettem az időt szájtátásra, hanem visszafordultam Henry Lee-hez. Ő térdig a vízben állt, és az ingét vetette le. – Henry Lee! – mondom. – Henry Lee, mi a Krisztusát csinálsz? – Még csak rám se pillant, csak visszadobja az inget a part felé, és kezdi kigombolni a nadrágját. Velha Goa egyetlen úri szabójától vette, de még így is feleannyiba került, mint amennyit Lisszabonban fizetett volna. Henry Lee csak beleejti a vízbe. Nekilát megszabadulni az alsóneműjétől, lerúgja átázott cipőjét, amíg én azért pörölök, hogy megfázik, tüdőlobot kap. Henry Lee rám mosolyog. Még majdnem minden foga megvan, amit a portugál ficsúrok sem mind mondhatnak el magukról. Aszondja: – Magányos lesz odakint. Mondtam valamit, biztosan. Nem emlékszem, mi volt az. Henry Lee pucéron ott áll és azt mondja: – Szüksége lesz rám, Ben. – Mindene megvan, amire szüksége van – mondom. – Nem mehetsz utána. – Megígértem neki, hogy jóváteszem – mondja. – Amit tettem. De nem lehetséges, Ben, nem lehetséges. Elmegy mellettem, egyenesen előresétál, a víz pedig emelkedik. Előtte botladozom és kapálózom, be vagyok gyulladva, de nem jut át. – Nem teheted jóvá – mondom neki. – Vannak dolgok, amiket soha nem tehetsz jóvá… csak együtt élsz velük, ez minden. Ez a legtöbb, amit tehetsz. – Magasabb nálam egy fejjel, de én termetesebb vagyok, vállasabb. Nem jut keresztül rajtam. Henry Lee nem sétál tovább a mélység felé. Zavarodottan megrázza a fejét, belekezd a nevembe… aztán átnéz a vállam fölött, és szeme kitágul, benne a hold. – Ott van – suttogja –, visszajött értem. Ott, ott van. – Azzal mutatja is, úgy ágaskodik lábujjhegyen, akár egy kölyök, amikor meglátja a kekszárust végigmenni az utcán. Csak egy pillanatra fordítom el a fejemet, hogy lássam, merre mutat. Valami csillog a kenu árnyékában, ki-be úszva a holdfénybe, és talán delfin, talán Henry Lee felesége, aki még egy utolsó pillantást vet szegény férjére, aki mindkettejük életét zátonyra futtatta. Akkor sem tudtam, most sem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy a következő pillanatban a fenekemen ülök, államig a vízben, Henry Lee pedig elhalad mellettem és egyenesen a csillogás felé úszik – nagy, lendületes devonshire-i csapásokkal, mintha szükség esetén örökké folytatni tudná. Akármilyen fényes is volt az éjjel, elvesztettem szem elől – és Julia Caterinát is, azt a valamit, akármi is volt az –, mielőtt elérte volna a csónakot. Addig óbégattam utána, amíg a hangom el nem ment – még a kenun is megpróbáltam utána evezni –, de eltűnt. Mindketten eltűntek. A teste másnap délután lebegett a partra. Gopi talált rá, ahogy a sekélyesben hánykolódott a vízben. Julia Caterina családja minden talpalatnyi földet felforgatott Henry Lee háza körül, keresték, hová temethette. Holtbiztos vagyok benne, hogy mind a mai napig azt hiszik, hogy Henry Lee megölte Julia Caterinát, aztán bűntudattól vagy hasonlótól hajtva vízbe ölte magát. Korábban, ha találkoztunk, udvariasak voltak, akár a galambok, noha semmit nem állhattak rajtam – de Julia Caterina eltűnése után csak ferián láttam őket, ahol mindig faképnél hagytak. Nem vettem a szívemre.

94

A végrendelet a családra hagyta a készletet és az üzletet, de mindkét hajót rám. Egyiket eladtam, hogy elég pénzem legyen Buenos Airesbe jutni, ahová mindig is menni szerettem volna, és ott belevágtam a szállításba, zongoráktól kezdve sózott marhahúsig, rumtól a madáreleségig, teától a vasúti sínekig mindent elhajóztam… mindent, amit innen el kellett juttatni amoda. Két fiatal társat fogadtam, akik manapság a valódi munkát végzik, de olyakor most is elkísérem a szállítmányokat, csak hogy eljátsszam, még mindig matróz vagyok – egyszerű, egészséges tengerész, mint Henry Lee. Mint amilyenek akkor voltunk, amikor még nem tudtuk, amit a halálakor tudott. Amit én is tudni fogok a halálomig. Rám hagyta a sóbor receptjét is. Elégettem. Fel akartam vásárolni a készletet és a tengerbe önteni az összes palackot – mondhatni, visszaadtam volna a sellőfiknek –, de a család nem adta el, nekem nem. Azt hallottam, egy német kereskedőnek adták el, közvetlenül azután, hogy elhagytam Goát, aki az egészet magával vitte Berlinbe. Én nem tudom. Egyszer-kétszer láttam azóta Julia Caterinát. Egyszer a Hebridáknál – legalábbis majdnem biztos vagyok benne, hogy ő volt –, és egyszer a Biscayai-öbölben. Akkor egészen a hajó mellé úszott, halkan a nevemen szólított. Az éjszaka legnagyobb részében ott maradt és hívogatott, de nem mentem a korláthoz, mert nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna neki.

95

Két szív A barátok, a család és a rajongók évek óta kérnek, hogy írjak folytatást Az utolsó egyszarvúhoz. Mindenkinek a következő válasz valamilyen változatával feleltem: „Nem lehet, Az utolsó egyszarvú önálló könyv, elejétől fogva a klasszikus európai tündérmesék átiratánaktisztelgésének szántam, hódolatnak az általam szeretett James Stephens, Lord Dunsany, T. H. White és James Thurber befolyása előtt. Megírása rémálom volt, látszólag végtelen fáradság, és amikor befejeztem, megfogadtam, hogy soha nem kísérletezem még egy ilyen kötéltánccal. Ezért köszönöm, hogy megkérdeztétek, de nem.” Nem volt nehéz betartani a fogadalmat: akadtak más könyvek, amelyeket meg akartam írni, és mindig is rettegtem attól, hogy megismételjem önmagam. Különben is, mint mindenki más (kívánságaim ellenére), én is megöregedtem. Az utolsó egyszarvú egy fiatal ember munkája, és sok szempontból másmilyen lettem. Mégis itt vagyok, és éppen bevezetőt írok Az utolsó egyszarvú folytatásához. A „Két szív” létezéséért teljes egészében Connor Cochran a felelős. Ő javasolta, hogy legyen ez az ajándék Az utolsó egyszarvú hangoskönyv első háromezer vásárlójának, és azzal vett rá, hogy megnyugtatott: az eredeti gárdából senkit nem szükséges visszahoznom – csak a regény világát, semmi mást. Azért persze bemutattam a főbb karakterek közül négyet, utalásokat tettem néhány másikra, és meglepően jól éreztem magam írás közben. Így most meg az a gond, hogy képtelen vagyok elhagyni Szuzt, a fiatal narrátort. Vissza kell hoznom, hogy lássam, merre akar indulni… ami pedig, amennyire tudom, egyenesen Az utolsó egyszarvú regényméretű folytatásába fog torkollani. Éppen abba, amit nem akartam megírni soha. Bozse moj, mondták volna erre orosz nagybátyáim. Segítsen meg az ég… *** A bátyám, Wilfrid azt mondogatja, nem igazságos, hogy mindez velem esett meg. Mert én lány vagyok, és egy pólyás, és túl buta még ahhoz is, hogy rendesen befűzzem a szandálomat. De én úgy gondolom, hogy igazságos. Úgy vélem, minden pontosan úgy történt, ahogy kellett. Leszámítva a szomorú részeket, de talán még azok is. Szuznak hívnak, és kilencéves vagyok. Jövő hónapban leszek tíz, a griff érkezésének évfordulóján. Wilfrid azt mondja, az én hibám az egész, a griff meghallotta, hogy a világ legrondább csecsemője megszületett, és fel akart falni, csakhogy túl csúnya voltam, még egy griffnek is van ízlése. Ezért fészket vert a Félerdőben (mi így hívjuk, de valójában Éjfél-erdő a neve a fák alatt tanyázó sötétség miatt), és maradt, hogy megegye a birkáinkat és kecskéinket. Ha a griffeknek megtetszik egy környék, ezt teszik. De eddig az évig nem evett gyerekeket. Én csak egyszer láttam – úgy értem, korábban –, ahogy az egyik éjjel a fák fölé emelkedett, akár egy második hold. Csakhogy akkor nem látszott a hold. Az egész világon semmi más nem maradt, csak a griff: aranytollai lángoltak oroszlántestén és sasszárnyán, elülső karmai, akár a fogak, és az a szörnyű csőr olyan hatalmasnak tetszett a fejéhez képest… Wilfrid azt mondja, három napig sikítoztam, de hazudik, és nem bújtam el a pincében sem, ahogy állítja, csak azon a két éjszakán a pajtában aludtam, Malka kutyánkkal. Mert tudtam, hogy Malka nem hagyná, hogy bármi elkapjon. Illetve a szüleim sem hagynák, ha valamit tudnának tenni ellene. Csupán arról van szó, hogy Malka a legnagyobb, legádázabb kutya az egész faluban, és nem fél semmitől. Miután a griff elragadta Zsehánt, a kovács kislányát, nem tudtam nem észrevenni, mennyire rémült az apám, ahogy a többi férfival rohangál fel-alá, és próbál valamiféle őrséget felállítani, hogy az emberek mindig tudják, mikor jön a griff. Tudom, hogy engem és az anyámat féltette, és min-

96

dent megtett, ami tőle telt, hogy megóvjon bennünket, de nem éreztem tőle magam nagyobb biztonságban, Malkától viszont igen. Különben sem tudta senki, mit tegyen. Sem az apám, sem más. Elég rossz volt már az is, amikor a griff még csak juhokat ragadott el, mert itt a környéken szinte mindenki gyapjút, sajtot vagy birkabőrt ad el a megélhetésért. Amikor azonban kora tavasszal elvitte Zsehánt, minden megváltozott. Küldötteket szalajtottunk a királyhoz – hármat is –, és a király minden alkalommal valakit visszaküldött velük. Először egy lovag jött, egyedül. Dourosznak hívták, és adott nekem egy almát. Dalolva lovagolt be a Félerdőbe, a griff után kutatva, de soha többet nem láttuk. Másodszor – miután a griff elragadta Loulit, aki a molnárnál dolgozott –, a király egyszerre öt lovagot küldött. Az egyikük visszatért, de meghalt, mielőtt elmondhatta volna, mi történt. Harmadízben egy egész osztag érkezett. Legalábbis az apám ezt mondta. Nem tudom, hány katona van egy osztagban, de rengetegen voltak, és két napig mindenütt beléjük botlottunk a faluban, mindenhol felverték sátraikat, minden pajtában az ő lovaik álltak, és a kocsmában azzal dicsekedtek, hogyan fogják ellátni a griff baját mi, szegény, parasztok, kedvéért. Amikor a Félerdőbe masíroztak, zenészek játszottak mellettük – emlékszem erre, mint ahogy arra is, hogy a zene elhallgatott, és milyen hangokat hallottunk azután. Azután a falu nem küldött több hírvivőt a királyhoz. Nem akartuk, hogy még több embere meghaljon, és különben sem segítettek. Onnantól fogva tehát minden gyereket a házakba tereltek, amint a nap lenyugodott, és a griff felébredt nappali pihenéséből, hogy ismét vadászni induljon. Nem játszhattunk, nem lóthattunk-futhattunk feladatokkal, vagy figyelhettük a nyájakat szüleink helyett, még nyitott ablaknál sem alhattunk a félelem miatt a grifftől. Semmit nem csinálhattam, csak olvastam a könyveket, amiket már kívülről tudtam, és panaszkodtam az apámnak és az anyámnak, akik túlságosan belefáradtak abba, hogy Wilfridről meg rólam gondoskodjanak, semhogy foglalkozzanak velünk. A többi gyerekre is vigyáztak, felváltva a többi családdal – és a juhainkra és a kecskéinkre is –, ezért mindig fáradtak és ijedtek voltak, és az idő nagy részében mind haragudtunk egymásra. Így volt ez mindenkivel. Aztán a griff elragadta Felicitászt. Felicitász nem tudott beszélni, de mindig is ő volt a legjobb barátnőm, már kicsi korom óta. Mindig megértettem, mit akar mondani, és ő is jobban megértett engem, mint bárki más. Olyan különleges módon játszottunk, ahogyan senki mással nem fogok. A családja azt gondolta, hogy kár belé az étel, mert egy fiú sem venne el egy néma lányt, ezért hagyták, hogy a legtöbbször velünk egyen. Wilfrid ki szokta gúnyolni a suttogó brekegést, ami az egyetlen hang volt, amelyet Felicitász ki bírt ejteni, de megütöttem a bátyámat egy kővel, és azután abbahagyta. Nem láttam, hogy történt, de a fejemben még mindig látom. Tudta, hogy nem szabad kimennie, de mindig annyira örült, hogy este átjöhet hozzánk! És a házában senki nem vette volna észre, hogy eltűnt. Egyikük sem vette soha észre Felicitászt. Aznap, amikor megtudtam, hogy Felicitász meghalt, aznap indultam útnak, hogy én is felkeressem a királyt. Voltaképpen még azon az éjjelen – mert nem volt esély arra, hogy fényes nappal elszökjek a házunkból vagy a faluból. Tényleg nem tudom, mit tettem volna, ha Ambrose bácsikám épp nem szállít egy szekérderéknyi birkabőrt Boszorkapuba a vásárra, ehhez pedig az embernek jóval napkelte előtt el kell indulnia, hogy ott legyen, mire a piac kinyit. Ambrose bácsi a legjobb nagybácsim, de tudtam, hogy nem kérhetem meg arra, hogy vigyen el a királyhoz – ehelyett egyenesen az anyámhoz ment volna, hogy közölje vele, adjon nekem ként meg melaszt, és mustártapasszal együtt fektessen ágyba. Még a lovával is ként meg melaszt etet. Ezért aztán korán lefeküdtem akkor este, és megvártam, míg mindenki elalszik. Szerettem volna levelet hagyni a párnámon, de csak írtam mindenfélét, aztán széttéptem az üzeneteket és a tűzhelyre dobtam, miközben féltem, hogy valaki felébred vagy Ambrose bácsi nélkülem

97

távozik. Végül csak annyit írtam: Nemsokára visszajövök. Nem vittem magammal ruhákat, sem mást, csak egy darab sajtot, mert azt gondoltam, a király biztosan Boszorkapu körül él valahol, ami az egyetlen nagy város, amit valaha is láttam. Az anyám és apám a szobájukban horkoltak, de Wilfrid pont a tűzhely előtt aludt el, és ilyenkor mindig ott hagyják. Ha az ember felébreszti azzal, hogy menjen a saját ágyába, csapkodva és sírva ébred. Nem tudom, miért. Álltam, és nagyon sokáig csak néztem. Wilfrid álmában egyáltalán nem tűnik olyan gonosznak. Az anyám betakarta a parazsat, hogy biztosan legyen tűz a holnapi kenyérhez, apa vakondbőr nadrágja pedig fölöttük lógott, hogy megszáradjon, mert aznap délután belegázolt egy itatóba, hogy kimentsen egy bárányt. Kicsit odébb toltam, hogy meg ne égjen. Felhúztam az órát – ez Wilfrid dolga esténként, de mindig megfeledkezik róla –, és arra gondoltam, hogy reggel mindannyian hallani fogják a tiktakolást, amíg engem keresnek és annyira félnek, hogy még reggelizni sem bírnak, aztán elfordultam, hogy visszamenjek a szobámba. De azután ismét megfordultam és kimásztam a konyhaablakon, mert a bejárati ajtó nagyon nyikorog. Féltem, hogy Malka felébred a pajtában és azonnal rájön, hogy valamiben sántikálok, mert őt soha nem tudom bolonddá tenni, ám nem riadt föl. Azután majdnem egész végig, míg Ambrose bácsi házig rohantam visszafojtotta a lélegzetemet, és azon nyomban felmásztam a szekerére a birkabőrök közé, Hideg éjszaka volt, de a birkabőrök alatt meleg és büdös volt a levegő, és nem volt mit tenni, csak mozdulatlanul feküdni és várni Ambrose bácsit. Ezért főleg Felicitászra gondoltam, hogy ne érezzem annyira rosszul magam amiért elhagyom az otthonomat és a többieket. Az is elég fájdalmas volt – még soha nem vesztettem el senkit, aki közel állt hozzám, örökre legalábbis –, de máshogy. Nem tudom, mikor érkezett meg végül Ambrose bácsi, mert elaludtam a szekéren, és fel sem ébredtem, amíg nem következett egy rándulás, egy zörgés és valamiféle bágyadt horkantás, amit a lovak adnak ki, amikor fölébresztik őket és nem tetszik nekik – aztán már úton is voltunk Boszorkapu felé. A félhold korán lenyugodott, de láttam az elzötykölődő falut, amely a fényben nem ezüstösnek, hanem aprónak és fakónak tűnt, semminek nem volt színe. Majdnem elsírtam magam, mert máris annyira távolinak látszott, pedig még az itatótavat sem hagytuk el, és úgy éreztem, soha többet nem látom. Rögtön le is másztam volna a szekérről, ha nem tudtam volna, hogy nem szabad. Mert a griff még ébren volt és vadászott. Persze a birkabőrök alatt nem láttam (különben is csukva volt a szemem), de a szárnya olyan hangot kavart, mintha egyszerre sok kést éleznének, és időnként felrikoltott, amit szörnyű volt hallani, mert annyira halk és szelíd volt, még egy kicsit szomorú és rémült is, mintha utánozná a hangot, amit Felicitász adhatott ki, amikor elragadta. Olyan mélyre fúrtam magam, amennyire csak tudtam, és megpróbáltam újra elaludni, de nem ment. Nem is baj, mert nem akartam egészen Boszorkapuig utazni, ahol Ambrose bácsi biztosan megtalált volna, amikor lerakodja a birkabőröket a piacon. Ezért amikor már nem hallottam a griffet (nem vadásznak túl messze a fészküktől, ha nem muszáj), kidugtam a fejem a szekér pereme fölött, és néztem, ahogy egyenként kihunynak a csillagok, és az égbolt világosodik. A hajnali szellő feltámadt, amint a hold lenyugodott. Amikor a szekér már nem döcögött és rázott annyira, tudtam, ráfordultunk a király országútjára, és amikor meghallottam, hogy tehenek kérődznek és beszélgetnek halkan egymással, az útra huppantam. Egy darabig ott álltam, és a gyolcsot és a gyapjúszöszöket söprögettem le magamról, és néztem, ahogy Ambrose bácsi szekere elgurul. Még soha nem jártam ilyen messze hazulról egymagam. És nem voltam még ilyen magányos sem. A szellő a bokámra söpörte a száraz füvet, és fogalmam sem volt, merre menjek. A királynak még a nevét sem tudtam – senki nem hívta másként, csak úgy, hogy a király. Tudtam, hogy nem Boszorkapuban lakik, hanem a közelében egy nagy várban, csakhogy a közel teljesen más, ha az ember egy szekéren utazik, mint ha gyalogol. Állandóan a családom

98

járt a fejemben, hogy felébredve keresni kezdenek, a tehenek legelészésének hangjától pedig megéheztem. A sajtomat már a szekéren mind megettem. Örültem volna, ha akad nálam egy aprópénz – nem azért, hogy vegyek valamit, hanem hogy feldobjam és eldönthessem, balra vagy jobbra menjek-e. Megpróbálkoztam lapos kavicsokkal, de soha nem találtam meg őket, miután leestek. Végül, különösebb ok nélkül, balra indultam, pusztán azért, mert a bal kezemen van egy kis ezüstgyűrű, amit még anyámtól kaptam. Valamiféle ösvényt is láttam arra, és azt gondoltam, talán megkerülhetem Boszorkaput, és majd utána kitalálom, mit tegyek. Jól bírom a sétát. Bárhová elgyalogolok, csak időm legyen rá. Csakhogy egy igazi úton ez sokkal könnyebb. Az ösvény egy idő után elfogyott, és a túl szorosan növő fák között kellett átfurakodnom, aztán rengeteg tüskés indán, úgyhogy a hajam végül tele lett bogánccsal, és a karom sajgott és vérzett. Fáradt voltam és izzadtam, majdnem sírtam – de csak majdnem –, és valahányszor leültem pihenni, bogarak meg más lények másztak rám. Aztán vízcsobogást hallottam, és attól rögvest megszomjaztam, ezért megpróbáltam eljutni a hanghoz. Az út nagy részén kúsznom kellett, szörnyen összekaristolva térdemet és könyökömet. Nem volt valami nagy patak – a víz néhol alig ért a bokámig –, de annyira megörültem neki, hogy szinte megöleltem és megcsókoltam, hasra feküdtem, arcomat beletemetve, ahogyan Malka büdös, vén bundájába szoktam. Addig ittam, amíg nem fért több belém, és akkor leültem egy kőre és hagytam, hogy a kis halak megcsiklandozzák finom, hideg lábamat, éreztem vállamon a napfényt, és nem gondoltam sem griffekre, sem királyokra, sem a családomra, sem semmire. Csak akkor pillantottam fel, amikor meghallottam a patak felső folyásánál nyihogó lovakat. A vízzel játszottak, ahogy a lovak szokták, buborékokat fújtak, mint a gyerekek. Közönséges, vén bérelt lovak voltak, egy barna és egy szürke. A szürke lovasa leszállt a nyeregből, és a hátasa bal elülső lábát vizsgálgatta. Nem láttam jól – mindketten egyszerű, sötétzöld köpenyt viseltek, és olyan elnyűtt nadrágot, hogy a színüket sem lehetett felismerni –, ezért egészen addig nem ismertem fel, hogy az egyikük nő, amíg meg nem hallottam a hangját. Kedves, halk hang volt, akár Selyem Joané, a hölgyé, akiről soha nem kérdezhetem az anyámat, de volt benne valami durvaság is, mintha, sólyomként képes volna rikoltani. Ha akarna. Azt mondta: – Nem látok követ. Talán egy tövis? A másik, a barna lovon ülő lovas azt felelte: – Vagy egy horzsolás. Hadd lássam! A hangja könnyedebben és fiatalabban csengett, mint a nőé, de már tudtam, hogy férfi, mert annyira magas volt. Leszállt a barna lóról és a nő odébb lépett, hogy a társa felvehesse a lova lábát. Előtte a férfi kétoldalt a ló pofájára tette két kezét, és mondott neki valamit, amit nem hallottam jól. A ló pedig válaszolt. Nem nyihogással vagy nyerítéssel, vagy valami egyéb, szokásos lóhanggal, hanem mint egyik személy szól a másikhoz. Nem tudom jobban megfogalmazni. A magas férfi akkor lehajolt, megfogta a lábat, és sokáig vizsgálta, miközben az állat nem mozdult, és még csak a farkát sem lendítette meg. – Egy kőszilánk – mondta a férfi egy idő után. – Nagyon kicsi, de mélyen a patába ágyazódott, és tályog kezd kialakulni körülötte. Nem értem, miért nem vettem észre rögtön. – Nos – mondta a nő. Megérintette a férfi vállát. – Nem vehetsz észre mindent. A magas férfi dühös volt magára, ahogyan az apám szokott, amikor elfelejti rendesen bezárni a legelő kapuját, és a szomszéd fekete kosa bemegy és megverekszik a szegény öreg Kénkővel. Azt mondta: – De. Kéne. – Aztán hátat fordított a lónak, és az elülső láb fölé hajolt, ahogyan a kovácsunk szokott, és munkához látott. Nem láttam jól, mit csinált. Nem volt vésője vagy fogója, mint a kovácsnak, és csak abban vagyok biztos, hogy azt hiszem, énekelt a lónak. De nem tudom, rendes éneklés volt-e. Sokkal

99

inkább kitalált rigmusnak tűnt, amilyet az egészen kis gyerekek dalolnak maguk elé, amikor egyedül játszanak a porban. Nem volt dallama, csak fel-le siklott, dí-da, dí-da, dí… azt gondoltam, unalmas még egy lónak is. Sokáig folytatta, még mindig kezében tartva a patát. Egyszer csak abbahagyta az éneklést és kiegyenesedett, föltartva valamit, ami a napfényben úgy csillogott, akár a patak, és először a lónak mutatta meg. – Tessék – mondta –, tessék, ez volt az. Most már rendben van. Eldobta a követ, és ismét felvette a patát. Ezúttal nem énekelt, csak nagyon finoman megérintette ujjával, újra meg újra megsimogatta. Aztán ismét leeresztette a lábat, és a ló erősen toppantott egyet, felnyihogott, a magas férfi pedig a nőhöz fordulva azt mondta: – Így is, úgy is itt kell letáboroznunk éjszakára. Mindketten fáradtak, nekem meg fáj a hátam. A nő felnevetett. Mély, édes, lassú hang volt. Még soha nem hallottam ehhez fogható nevetést. Az asszony azt mondta: – A legnagyobb varázsló vagy a földkerekségen, és fáj a hátad? Gyógyítsd meg, ahogyan az enyémet meggyógyítottad, amikor a fa rám dőlt. Ha jól emlékszem, az legfeljebb öt percet rabolt az idődből. – Többet – válaszolta a férfi. – Te nem voltál magadnál, nem emlékezhetsz. – Megérintette a nő haját, amely sűrű és csinos volt, bár nagyrészt megőszült. – Tudod, milyen érzéseim vannak ezzel kapcsolatban – mondta. – Még mindig túlságosan szeretek halandó lenni, hogy magamon alkalmazzam a mágiát. Valahogy elrontja… eltompítja az érzést. Már mondtam máskor is. A nő azt mondta: – Mmphh – ahogyan az anyámtól hallottam vagy ezerszer. – Hát, én egész életemben halandó voltam, és vannak napok… Nem fejezte be a mondatot, és a magas férfi rámosolygott, látszott, hogy ingerkedik vele. – Vannak napok, amikor…? – Semmi – mondta a nő –, semmi, semmi. – Egy pillanatra bosszúsnak tűnt, de aztán kezét a férfi karjára tette, és egészen más hangon azt mondta: – Vannak napok… kora hajnalok… amikor a szélben olyan virágok illatát érzem, amelyeket soha nem fogok látni, és szarvasborjak játszanak a párás gyümölcsöskertekben, te pedig ásítozol, motyogsz és a fejedet vakarod, azt morgod, hogy még az éj leszállta előtt esőt kapunk, és talán még jégesőt is… ilyen reggeleken teljes szívemből kívánom, hogy bárcsak mindörökké élnénk, és azt hiszem, hatalmas bolond voltál, hogy ezt föladtad. – Megint felnevetett, ám most egy kicsit reszketett a hangja. Azt mondta: – Aztán eszembe jutnak dolgok, amelyekre legszívesebben nem emlékeznék, és a gyomrom összerándul, és mindenfélék elkezdenek szurkálni… mindegy, mik, vagy hol fájnak, a testemben, a fejemben vagy a szívemben. Aztán azt gondolom: nem, azt hiszem, nem, talán mégsem. – A magas férfi átölelte, és a nő egy pillanatra a mellkasára fektette a fejét. Nem hallottam, mit mondott utána. Nem hiszem, hogy zajt csaptam volna, de a férfi rám sem nézve, fejét fel sem szegve fölemelte kissé a hangját, és azt mondta: – Gyermek, itt van ennivaló. – Először úgy megijedtem, hogy meg sem bírtam moccanni. Sehogy sem láthatott meg a bozóton és az égerfákon keresztül. Aztán kezdett eszembe jutni, mennyire éhes vagyok, és anélkül hogy tudtam volna, mit teszek, elindultam feléjük. Lenéztem a lábaimra, és néztem, ahogy mozognak, mintha valaki máshoz tartoznának, mintha ők lennének éhesek, csak szükségük lenne rám, hogy az ételhez vigyem őket. A férfi és a nő mozdulatlanul álltak és vártak. Az asszony közelről fiatalabbnak látszott a hangjánál, a magas férfi pedig idősebbnek. Nem, nem erről van szó, nem erre gondoltam. A nő egyáltalán nem volt fiatal, de a szürke hajtól arca ifjabbnak tűnt, és teljesen egyenesen tartotta magát, akár a hölgy, aki akkor jön, amikor a falumban az embereknek gyerekük lesz. Az az asszony is teljesen mereven tartja az

100

arcát, és nem nagyon kedvelem. Ez a nő azt hiszem, nem volt szép, de olyan arca volt, amihez az ember egy hideg éjszakán szívesen hozzábújik. Így tudom legjobban elmagyarázni. A férfi… egyik percben fiatalabbnak tűnt, mint az apám, a másikban meg vénebbnek mindenkinél, akit valaha láttam, öregebb volt talán még azoknál is, akiknek annak kéne lenniük. Neki nem voltak ősz hajszálai, csak számtalan ránca, de nem is erről beszélek. A szeme. A szeme zöld volt, zöld, zöld, nem mint, a fű vagy mint a smaragd – egyszer láttam smaragdot, egy cigány asszony megmutatta –, és nem hasonlított almára vagy citromra vagy ilyesmikre sem. Talán olyan volt, mint az óceán, csakhogy én még sosem láttam a tengert, ezért nem tudhatom. Ha elég mélyre merészkedik az ember az erdőbe (persze nem a Félerdőbe, hanem másfajta vadonokba), előbb-utóbb eljut egy olyan helyre, ahol még az árnyékok is zöldek, és a férfi szeme is ilyen volt. Először féltem a tekintetétől. A nő adott egy barackot, és nézte, ahogy beleharapok, annyira éhesen, hogy még meg sem köszöntem. Megkérdezte: – Kislány, mit keresel itt? Eltévedtél? – Nem – motyogtam teli szájjal. – Csak nem tudom, hol vagyok, az más. – Mindketten nevettek, de nem undok, gúnyolódó nevetéssel. Azt mondtam nekik: – A nevem Szuz, és találkoznom kell a királlyal. Valahol a közelben él, nem? Összenéztek. Nem tudtam kitalálni, mire gondolhatnak, de a magas férfi fölvonta a szemöldökét, a nő pedig lassan megrázta kicsit a fejét. Sokáig nézték egymást, aztán végül az aszszony azt mondta: – Hát, nem a közelben, de nem is túl messze. Mi magunk is hozzá tartottunk, hogy meglátogassuk. – Jó – mondtam. – Ó, jó. – Megpróbáltam olyan felnőttnek hangzani, mint ők, de nehéz volt, mert annyira örültem, hogy kiderült, el tudnak vinni a királyhoz. Azt mondtam: – Akkor veletek megyek. Ki sem mondtam az első szavakat, amikor a nő már ellenkezett. Azt mondta a magas férfinak: – Nem, nem vihetünk el. Nem tudjuk, hogy állnak a dolgok. – Szomorúnak tűnt miatta, de szilárdnak is. Azt mondta: – Kislány, nem miattad aggódom. A király jó ember és régi barátunk, de sok idő telt el, és a királyok megváltoznak. A királyok még a többi embernél jobban is megváltoznak. – Látnom kell – mondtam. – Akkor menjetek csak! Én nem megyek haza, amíg nem találkozom vele. – Befejeztem a barackot. A férfi adott egy darab szárított halat, és a nőre mosolygott, amikor mohón beleharaptam. Halkan azt mondta neki: – Nekem úgy tűnik, mindketten emlékszünk arra, milyen azt kérni, hogy mások magukkal vigyenek egy küldetésre. A te nevedben nem beszélhetek, de én könyörögtem… A nő azonban nem engedett. – Nagy veszedelembe sodorhatjuk. Ezt nem kockáztathatod, ugye? A férfi válaszba kezdett, de félbeszakítottam – az anyám ezért keresztülpofozott volna a konyhán. Rájuk kiáltottam: – Én nagy veszedelemből jövök! A Félerdőben griff fészkel, és megette Zsehánt és Loulit és… és az én Felicitászomat… – akkor viszont tényleg zokogni kezdtem, de nem érdekelt. Csak álltam ott, reszkettem és bömböltem, és elejtettem a szárított halat. Megpróbáltam felvenni, még mindig olyan hevesen sírva, hogy nem is láttam, de az asszony megállított, és odaadta a sálját, hogy megtörölhessem a szemem és kifújjam az orrom. Finom illata volt. – Gyermek – mondogatta a magas férfi –, gyermek, ne vedd úgy a szívedre, nem tudtunk a griffről. – A nő az oldalához szorított, a hajam simogatta, és olyan mérgesen nézett a férfira, mintha az ő hibája lenne, hogy annyira bömbölök. Azt mondta: – Hát persze, hogy magunkkal viszünk, édes kislány… no, ne bánkódj, persze, hogy elviszünk. Ez a griff ijesztő dolog, de a király tudni fogja, mit tegyen. A király griffeket eszik

101

reggelire… narancslekvárral együtt rákeni a reggeli pirítósra, és felfalja őket, ígérem. – És így tovább, csacskán, de jobban éreztem magam tőle. Közben a férfi azért könyörgött, hogy ne sírjak. Végül, amikor egy nagy, vörös kendőt húzott elő a zsebéből, madárformára csavarta és csomózta és elröptette, abbahagytam. Ambrose bácsi is bűvészkedik érmékkel és kagylókkal, de ilyesmire nem képes. A férfit Smendriknek hívták, amiről még mindig azt gondolom, hogy a legmókásabb név, amit valaha is hallottam. A nőé Zsémbes Marcsa volt. A lovak miatt nem indultunk el azonnal, hanem tábort vertünk ott, ahol épp voltunk. Azt vártam, hogy a férfi, Smendrik, majd varázsol, de ő ugyanúgy rakott tüzet, terítette le a takarókat és hozott vizet a patakról, mint bárki más, miközben a nő kipányvázta a lovakat, és legelni hagyta őket. Én tűzifát gyűjtöttem. Az asszony, Marcsa, elmondta, hogy a királyt Lírnek hívják, és hogy ismerték, amikor még nagyon fiatal fiú volt, mielőtt király lett volna belőle. – Igazi hős – mondta –, sárkányölő, óriásgyilkos, hajadonok megmentője, lehetetlen fejtörők megoldója. Talán ő a legnagyobb hős a világon, mert ugyanakkor jó ember is. Nem mind azok. – De nem akartad, hogy találkozzak vele – mondtam. – Miért? Marcsa sóhajtott. Egy fa alatt ültünk, néztük, ahogy lenyugszik a nap, és mindenfélét kifésült a hajamból. Azt mondta: – Most már öreg. Smendriknek gondja van az idővel… majd egy napon mesélek róla, hosszú történet… és nem érti, hogy Lír talán már nem ugyanaz az ember, aki egykor volt. Szomorú is lehet az újratalálkozás. – Elkezdte koszorúba fonni a hajamat, hogy ne legyen útban. – Már az elejétől fogva bánatos érzésem volt ezzel az úttal kapcsolatban, Szuz. De ő a fejébe vette, hogy Lírnek szüksége van ránk, ezért aztán itt vagyunk. Amikor ilyen, nincs értelme vitatkozni vele. – Egy jó feleség ne is vitatkozzon a férjével – mondtam. – Az anyám azt mondja, meg kell várni, míg kimegy vagy elalszik, és aztán az asszony azt csinál, amit akar. Marcsa nevetett az ő árnyalt, furcsa hangján, ami olyan, mint egy mély bugyborékolás. – Szuz, én még csak néhány órája ismerlek, de már most feltenném rá minden petákomat, és Smendrikét is, hogy akárkihez is mész feleségül, azzal már az esküvőd éjszakáján vitatkozni fogsz. Mindenesetre Smendrik és én nem vagyunk házasok. Csak együtt vagyunk, ennyi az egész. Már jó régóta együtt vagyunk. – Ó! – mondtam. Nem ismertem senkit, akik így együtt lennének, ahogyan ő mondta. – Hát, házasnak látszotok. Egy kicsit. Marcsa arca nem változott meg, de átkarolta a vállamat, és egy pillanatra magához szorított. A fülembe súgta: – Akkor sem mennék hozzá, ha ő lenne az utolsó férfi a világon. Vadretket eszik az ágyban. Hers, hers, hers, egész éjjel… hers, hers, hers. – Kuncogtam, és a magas férfi ránk nézett a patak partja mellől, ahol egy serpenyőt mosogatott. A nap utolsó sugarai megvilágították, és zöld szeme fényesebb volt, mint a friss levelek. Éreztem, hogy rám kacsintott, ahogyan egy kis fuvallatot is megérez az ember a bőrén, ha hőség van. Aztán folytatta a serpenyő súrolását. – Sokáig tart, míg eljutunk a királyhoz? – kérdeztem a nőt. – Azt mondtátok, nem él meszsze, és félek, hogy a griff megesz még valakit, míg én oda vagyok. Haza kell jutnom. Marcsa végzett a hajammal, és finoman meghúzta, hogy a fejemet felszegje, és egyenesen a szemébe nézzek. Olyan szürke volt, mint amilyen zöld Smendriké, és máris tudtam, hogy a hangulatától függően sötétedik és világosodik. – Mit gondolsz, mi fog történni, ha találkozol Lír királlyal, Szuz? – kérdezett vissza rögtön. – Mi járt a fejedben, amikor nekiindultál, hogy találkozz vele? Meglepődtem.

102

– Hát, ráveszem, hogy jöjjön velem vissza a falumba. Az a sok lovag, akiket mindig küld, nem használnak semmit, ezért neki magának kell elintéznie a griffet. Ő a király. Ez a munkája. – Igen – mondta Marcsa, de olyan halkan, hogy alig hallottam. Egyszer könnyedén meglegyintette a karomat, aztán felállt és elsétált, hogy egymagában leüljön a tűz mellé. Úgy csinált, mintha a fát rakna a tűzre, de valójában nem tette. Másnap kora reggel indultunk. Marcsa egy darabig maga elé ültetett a lovára, de Smendrik időnként átvett, hogy kíméljük a hátas sérült lábát. Jóval kényelmesebb volt nekidőlni, mint gondoltam volna: helyenként csontos volt, kellemes és ruganyos máshol. Nem sokat beszélt, de miközben utaztunk, sokat énekelt, néha olyan nyelveken, amelyekből egy kukkot sem értettem, máskor buta dalocskákat fabrikált, hogy megnevettessen, mint amilyen ez is: Szuzika, Szuzika, szuszogó nyuszika, mély az ő szundija. Szuzika, Szuzika, nem lennél puszira kis házi nyuszika? Nem csinált semmi varázslatosat, talán csak egyszer, amikor egy varjú minduntalan lecsapott a lóra – puszta rosszindulatból, mert a közelben sehol nem volt fészek –, s ettől a szegény pára addig táncolt, toporzékolt és emelgette a lábát, míg majdnem leestem. Smendrik végül megfordult a nyeregben és ránézett a madárra, a következő percben pedig a semmiből előtűnt egy sólyom és rikoltozva belekergette a varjút egy tüskebokorba, ahová a ragadozó már nem tudta követni. Azt hiszem, ez mágia volt. Miután a rendes útra tértünk, egészen szép tájon vágtunk keresztül. Fák, rétek, keskeny, puha völgyek, számomra ismeretlen vadvirágokkal benőtt domboldalak. Látni lehetett, hogy itt sokkal több eső esik, mint ahol én lakom. Jó, hogy a birkáknak nincs szükségük annyi legelésre, mint a teheneknek. Oda mennek, ahová a kecskék, márpedig a kecskék bárhová eljutnak. A falumban mi is ilyenek vagyunk, ilyennek kell lennünk. De ez a vidék jobban tetszett. Smendrik azt mondta, hogy nem mindig volt ilyen. – Lír előtt ez itt kopár sivatag volt, ahol nem nőtt semmi… semmi, Szuz. Azt beszélték, hogy az ország átok alatt áll, és bizonyos értelemben ez így is volt, de erről majd máskor mesélek. – Az emberek mindig ezt mondják, ha gyerek vagy, és utálom. – Lír azonban mindent megváltoztatott. A föld annyira megörült neki, hogy abban a pillanatban, amint király lett, bimbózni és virágozni kezdett, és azóta is folytatja. Leszámítva a szerencsétlen Boszorkaput, de az is egy másik történet. – Amikor Boszorkapuról beszélt, beszéde lassult és mélyült, mintha nem is hozzám szólna. Elfordítottam a fejem, hogy felnézzek rá. – Gondolod, hogy Lír király visszajön velem és megöli azt a griffet? Azt gondolom, Marcsa nem hiszi, mert a király annyira öreg. – Nem is tudtam, hogy emiatt aggódom, amíg ki nem mondtam. – Hát persze, hogy elmegy, kislányom. – Smendrik ismét rám kacsintott. – Soha nem tudott ellenállni egy bajba jutott hajadon segélykérésének, és minél nehezebb és veszedelmesebb a tett, annál jobb. Ha első szóra nem siet a falud segítségére, annak csupán az lehet oka, hogy éppen egy másik hősi vállalkozás foglalja le. Biztos vagyok benne, amennyire csak lehet, hogy amint előadod a kérésedet… ne felejts el illőn pukedlizni… máris felkapja hatalmas kardját és lándzsájáét, felültet a nyeregbe maga elé, és füstölgő utat hagyva maga után már el is indul a griffed után. Fiatal vagy öreg, mindig is ilyen volt. Felborzolta tarkómon a hajamat. – Marcsa túl sokat aggódik. Ő meg olyan. Vagyunk, akik vagyunk.

103

– Mi a pukedli? – kérdeztem. Most már tudom, mert Marcsa megmutatta, de akkor fogalmam sem volt róla. Smendrik nem nevetett, csak a szemével, aztán intett, hogy forduljak viszsza, és folytatta az éneklést. Szuzika, Szuzika, nevetésed muzsika, az ujjadon karika. Szuzika, Szuzika, velem eljössz-e haza? Lesz belőled asszonyka. Megtudtam, hogy a király fiatalkorában egy sziklára épült várban élt a tenger mellett, amely alig egynapi járóföldre állt Boszorkaputól, de ledőlt – Smendrik nem volt hajlandó elárulni, hogyan –, ezért egy újat építtetett valahol máshol. Ezt sajnáltam, mert még soha nem láttam a tengert, pedig mindig szerettem volna, csak még nem sikerült. De várat sem láttam még soha, úgyhogy mindegy. Hátradőltem Smendrik mellkasára, és elaludtam. Eddig lassan utaztak, hagytak időt Marcsa lovának a gyógyulásra, de amint rendbe jött a patája, az út hátralevő részét vágtatva tettük meg. A lovaik nem tűntek sem varázslatosnak, sem különlegesnek, de órákig száguldottak kifáradás nélkül, és amikor segítettem ledörgölni és lekefélni őket, alig izzadtak. Az oldalukon aludtak, akárcsak az emberek, nem állva, ahogy a mi lovaink. Még így is három teljes napba telt, míg elértünk Lír királyhoz. Marcsa azt mondta, rossz emlékei voltak a leomlott várról, ezért állt az a másik minél messzebb a tengertől, és nézett ki teljesen máshogy. Egy dombra épült, hogy a király mindenkit lásson, aki az úton közeledik, de nem volt várárka, sem páncélos őrök, és a falakon is csak egy zászló lengedezett. Kék volt, rajta egy fehér egyszarvú képével. Semmi több. Csalódott voltam. Próbáltam nem mutatni, de Marcsa észrevette. – Erődöt vártál – mondta nekem szelíden. – Sötét kőtornyokra számítottál, lobogókra, ágyúkra és lovagokra, pártázatról harsogó trombitásokra. Sajnálom. Végtére is ez az első várad életedben. – Nem, ez egy szép vár – mondtam. És tényleg szép is volt, ahogy békésen ült a domb tetején a naplényben, vadvirágok által körbevéve. Most már láttam egy piacteret, és a várfalhoz olyan kunyhók tapadtak, mint a mieink, hogy az emberek szükség esetén védelmet keresve bemehessenek. Azt mondtam: – Elég ránézni, hogy lássa az ember, hogy jó ember a király. Marcsa kicsit oldalra döntött fejjel nézett rám. Azt mondta: – Ő egy hős, Szuz. Ne felejtsd ezt el, akármit látsz, akármit gondolsz is, Lír egy hős. – Hát ezt tudom – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy segít. Tudom. De nem voltam benne biztos. Amint megláttam a szép, barátságos várat, egy szemernyit sem voltam biztos többé. Nem volt gond bejutni. Amikor Smendrik egyet kopogott, a kapu egyszerűen kitárult, és ő meg Marcsa átvágtak a piacon, ahol az emberek mindenféle gyümölcsöt és zöldséget, lábost és serpenyőt meg ruhát és egyebet árultak, ahogyan a mi falunkban is. Mind a taligáikhoz hívogattak, hogy vegyünk, de senki nem próbálta megakadályozni, hogy a várba menjünk. A nagy, kétszárnyú ajtó előtt két férfi állt, akik valóban megkérdezték a nevünket, és azt, hogy miért akarjuk látni Lír királyt. Amint Smendrik megmondta nekik, hogy hívják, gyorsan hátraléptek és beengedtek minket, ezért kezdtem azt hinni, hogy tényleg nagy varázsló, még ha nem is láttam tőle eddig mást, csak kis bűvésztrükköket és kurta dalocskákat. A férfiak nem ajánlották fel, hogy a király színe elé vezetik, ő pedig nem kérte. Marcsának igaza volt. Arra számítottam, hogy a vár hideg és homályos lesz, ahol királynők néznek ránk oldalvást és nagydarab, páncélba bújtatott férfiak csörömpölnek el mellettünk. A

104

termek azonban, amelyeken át követtük Smendriket, napfényesek voltak a keskeny, magas ablakok miatt, és az emberek, akikkel találkoztunk, többnyire bólogattak és mosolyogtak ránk. Elhaladtunk egy kőlépcső mellett, amely felfelé elkanyarodott a szem elől, és biztos voltam benne, hogy a király a tetején lakik, de Smendrik oda sem pillantott. Egyenesen átvezetett a nagycsarnokon – akkora kandallója volt, hogy három tehenet is megsüthettek volna benne! –, el a konyha, a mosogatóhelyiség és a mosókonyha mellett, egy másik lépcső alatti szobába. Ott sötét volt. Az ember meg sem találta volna, ha nem tudja, hol keresse. Smendrik nem kopogott, és nem mondott varázsigét sem, hogy kinyissa. Csak állt kint, és várt, az ajtó meg apránként, zörögve kitárult, és akkor bementünk. A király odabent ült. Ott volt a király, egy szál magában. Nem trónon ült, hanem egy közönséges, fából ácsolt széken. Nagyon kis szoba volt, akkora, mint az anyám szövőkamrája, és talán emiatt látszott olyan hatalmasnak. Olyan magas volt, akárcsak Smendrik, de sokkal szélesebbnek tűnt. Arra készültem, hogy hosszú szakálla lesz, amely a mellkasára omlik, ám csak rövid volt, akár az apámé, de fehér. Vörös és arany palástot viselt, és igazi aranykorona ült hófehér haján, nem sokkal nagyobb, mint a koszorúk, amiket az év végén a bajnok kosokra rakunk. Kedves arca volt, nagy, vén orra, hatalmas, kék szeme, akár egy kisfiúnak. Azonban a szeme annyira fáradt és szemhéja olyan súlyos volt, hogy nem tudtam, hogyan képes nyitva tartani. Néha nem sikerült. A kis szobában nem volt más, és úgy hunyorgott ránk, mintha ismerne bennünket, csak azt nem tudná, honnan. Megpróbált mosolyogni. Smendrik rendkívül szelíden azt mondta: – Felség, Smendrik az és Marcsa, Zsémbes Marcsa. – A király rápislogott. – Marcsa a macskával – suttogta Marcsa. – Biztos emlékszel a macskára, Lír. – Igen – válaszolta a király. Úgy tűnt, egy örökkévalóság is eltelt, mire kimondta a szót. – A macskára, igen, hát persze. – De azután nem szólt többet, és mi csak álltunk és álltunk, és a király tovább mosolygott valamire, amit nem láttam. Smendrik azt mondta Marcsának: – Ő is el szokta így feledni önmagát. – A hangja megváltozott, mint amikor arról mesélt, milyen volt korábban az ország. Azt mondta: – És olyankor mindig emlékeztetted rá, hogy egyszarvú. Ekkor a király is megváltozott. A szeme egyszeriben kitisztult és érzésektől ragyogott, akárcsak Marcsáé, és most első ízben látott is bennünket. Halkan megszólalt: – Ó, barátaim! – Azzal felállt, odajött hozzánk, majd átölelte Smendriket és Marcsát. Akkor láttam, hogy hős volt, és még mindig az, és kezdtem azt hinni, hogy végül mégis minden rendbe jön. Talán tényleg rendbe jön. – És ki ez a hercegnő? – kérdezte, és egyenesen rám nézett. Királyhoz illő hangja volt: mély és erős, de nem ijesztő vagy gonosz. Próbáltam neki megmondani a nevemet, de nem bírtam hangot kiadni, ezért fél térdre ereszkedett előttem, és megfogta a kezem. Azt mondta: – Sokszor voltam már bajba jutott hercegnők segítségére. Rendelkezz velem! – Nem vagyok hercegnő. Szuz vagyok – mondtam –, és egy faluból jöttem, amiről valószínűleg nem is hallottál, és ahol egy griff gyerekeket fal fel. – Az egész egy szuszra bukott ki belőlem, de nem nevetett ki vagy nézett rám más szemmel. Csupán megkérdezte a falum nevét, én pedig elárultam neki, mire azt mondta: – Dehogynem ismerem, hölgyem. Jártam már ott. Most pedig abban az örömben lehet részem, hogy visszatérek. A válla fölött láttam, hogy Smendrik és Marcsa egymásra bámulnak. Smendrik már-már megszólalt, de aztán mindketten az ajtó felé fordultak, mert egy alacsony, sötét hajú, anyám korabeli nő lépett be, tunikát, nadrágot és csizmát viselt, mint Marcsa. Vékony, aggodalmas hangon azt mondta:

105

– Őszintén sajnálom, hogy nem voltam itt, hogy üdvözölhessem őfelsége régi bajtársait. Nem szükséges megmondanotok illusztris neveiteket. Az enyém Lizén, és én vagyok a király titkára, tolmácsa és védelmezője. – Roppant udvariasan és óvatosan megfogta Lír király karját, és kezdte visszavezetni a székéhez. Smendriknek látszólag egy percbe telt, mire lélegzethez jutott. Azt mondta: – Nem tudtam, hogy régi barátomnak, Lírnek szüksége van efféle szolgálatokra. Különösen védelmezőre. Lizén a királlyal foglalatoskodott és nem nézett Smendrikre, ahogy válaszolt neki. – Mennyi idő telt el, mióta utoljára láttátok? – Smendrik nem válaszolt. Lizén hangja még mindig halkan csengett, ám már kevésbé idegesen. – Az idő előbb-utóbb mindannyiunkba beleakasztja a karmát, uram. Egyikünk sem az, aki valaha volt. – Lír király engedelmesen leült székébe, és behunyta a szemét. Tudtam, hogy Smendrik mérges, és miközben ott áll, egyre dühösebbé válik, de nem mutatta ki. Az apám is így szokott megmérgesedni, innen tudom. Azt mondta: – Őfelsége beleegyezett, hogy visszatérjen ezzel a fiatal lánnyal a falujába, megmenteni népét egy portyázó grifftől. Holnap útra kelünk. Lizén olyan sebesen pördült meg, hogy biztos voltam benne, kiabálni és parancsolgatni kezd. De semmi ilyesmit nem tett. Meg sem lehetett volna mondani róla, hogy akár csak egy kicsit is bosszús vagy rémült volt-e. Csak annyit mondott: – Attól félek, uram, ez nem lehetséges. A király nincs megfelelő állapotban egy ilyen úthoz, s különösen nem egy ilyen tetthez. – A király másként véli. – Smendrik most már foga között szűrte a szót. – Valóban? – Lizén Lír királyra mutatott, és láttam, hogy ő ismét elaludt a székében. A feje kókadozott – féltem, hogy leesik a koronája – és a szája tátva volt. Lizén azt mondta: – A páratlan harcost jöttetek keresni, akit ismertetek, és egy megfáradt, szenilis vénembert találtatok helyette. Higgyétek meg, értem az aggodalmatokat, de látnotok kell… Smendrik félbeszakította. Soha nem értettem, mire gondolnak az emberek, amikor azt mondják, hogy valakinek szikrát vet a szeme, de legalábbis a zöld szemek képesek rá. A férfi még magasabbnak tűnt, mint volt, és amikor Lizénre szegezte ujját, őszintén arra számítottam, hogy az alacsony nő lángra lobban vagy talán elolvad. Smendrik hangja különösen félelmetesen csengett, mert annyira halk volt. Azt mondta: – Hallgass meg! Smendrik vagyok, a mágus, és olyannak látom öreg barátomat, Lírt, amilyennek mindig is: bölcsnek, hatalmasnak és jónak, akit egyszarvú szeret. Annál a szónál pedig a király másodszor is felébredt. Egyet pislogott, majd megragadta a szék karfáját, és talpra állt. Nem ránk, hanem Lizénre nézett, és azt mondta: – Velük megyek. Ez a feladatom és az áldásom. Gondoskodj róla, hogy felkészülhessek! Lizén azt mondta: – Felség, ne! Felség, könyörgöm! Lír király kinyúlt, nagy tenyerei közé fogta Lizén arcát, és akkor láttam, hogy szeretet él közöttük. Azt mondta: – Erre születtem. Ezt te éppúgy tudod, mint ahogyan ő is. Intézd ezt el, Lizén, és tartsd rendben a dolgokat, amíg oda vagyok! Lizén olyan szomorúnak, olyan elveszettnek tűnt, hogy nem tudtam, mit gondoljak, akár róla, akár a királyról, akár másról. Észre sem vettem, hogy Zsémbes Marcsáig hátráltam, amíg meg nem éreztem kezét a hajamban. Nem szólt semmit, de kellemes volt érezni az illatát. Lizén nagyon halkan azt mondta: – Gondoskodom róla. Akkor megfordult, és lehajtott fejjel elindult az ajtó felé. Azt hiszem, úgy akart elhaladni mellettünk, hogy nem néz ránk, de képtelen volt. A küszöbön felszegte a fejét, és olyan ke-

106

ményen nézett Smendrikre, hogy Marcsa szoknyájába bújtam, nehogy lássam a szemét. Hallottam, hogy azt mondja, mintha nehezére esne kiejteni a szavakat: – A halála a te fejedre száll majd, varázsló. – Azt hiszem, sírt, csak úgy, ahogy a felnőttek szoktak: nem látszott rajta. Aztán meghallottam Smendrik válaszát, és az ő hangja annyira hidegen csengett, hogy ha nem tudom, hogy ő beszél, fel sem ismerem. – Meghalt már korábban is. Inkább az a halál… inkább ez, inkább bármilyen halál… mint az, ami abban a székben ölte. Ha a griff meggyilkolja, talán épp az menti meg az életét. – Hallottam, hogy az ajtó becsukódik. Amilyen halkan csak tudtam, megkérdeztem Marcsát: – Mit értett azon, hogy meghalt már korábban is? – Az asszony azonban félretolta, Lír királyhoz lépett és letérdelt elé, és megfogta az egyik kezét. Azt mondta: – Uram… felség… barátom… drága barátom… emlékezz! Ó, kérlek, kérlek, emlékezz! Az öregember megingott, de másik kezét Marcsa fejére tette, és azt motyogta: – Gyermek, Szuz… ez a te bájos neved, Szuz? Hát persze, hogy elmegyek a faludba. Még nem kelt ki a tojásból az a griff, amelyik karmot merne emelni Lír király népére. – Nehézkesen lehuppant ismét a székbe, de szorosan fogta az asszony kezét. Ránézett, kék szeme tágra nyúlt, ajka kicsit remegett. Azt mondta: – De emlékeztetned kell, kicsike. Amikor… amikor elvesztem önmagam… amikor elvesztem őt… emlékeztetned kell arra, hogy még mindig keresek, mindig várok… hogy nem felejtettem el őt, egyszer sem fordultam el mindattól, amit tanított nekem. Itt ülök ezen a helyen… ülök… mert egy királynak ülnie kell, érted… de az elmémben, a szegény elmémben mindig máshol vagyok, vele… Akkor fogalmam sem volt, miről beszél. Most már igen. Aztán megint elaludt, Marcsa kezét szorongatva. Az asszony sokáig ült mellette, fejét a térdére fektetve. Smendrik távozott, hogy gondoskodjon róla, Lizén megtegye, amit kell, és mindent előkészítsen a király távozásához. Már most nagy csörömpölés és kiáltozás hallatszott, annyi, hogy az ember azt gondolta volna, háború tört ki, de senki nem jött be Lír királyhoz meglátogatni vagy beszélni vele, vagy jó szerencsét kívánni neki. Mintha nem is lett volna jelen igazán. Én megpróbáltam írni egy levelet haza, a király és a vár képeivel, de hozzá hasonlóan én is elszundikáltam, és átaludtam a nap hátralevő részét és az egész éjszakát. Egy ágyban ébredtem, bár nem emlékeztem, hogyan kerültem oda, és Smendrik azt mondta lenézve rám: – Fel, gyerek, talpra! Te indítottad ezt a felfordulást, ideje végig is követned. A király eljön, hogy megölje a griffedet. Még be sem fejezte, már ki is pattantam az ágyból. Azt kérdeztem: – Most? Most azonnal indulunk? Smendrik vállat vont. – Legalábbis délig biztosan, ha végre meg tudom értetni Lizénnel és a többiekkel, hogy nem jöhetnek. Lizén ötven katonát akar hozni, több tucat szekérnyi ellátmányt, egy regiment hírnököt, akik üzeneteket hoznának-vinnének, és a királyság minden átkozott kirurgusát. – Felsóhajtott és széttárta karját. – Lehet, hogy sokukat kővé kell változtatnom, ha még ma indulni akarunk. Azt gondoltam, tréfál, bár azt már tudtam, hogy Smendriknél soha nem lehetett biztos ebben az ember. Azt mondta: – Ha Lír egy rakás alattvalóval együtt jön, nem lesz Lír. Értesz engem, Szuz? – Megráztam a fejem. Smendrik azt mondta: – Az én hibám. Ha többet látogattam volna ide, vannak dolgok, amelyekkel visszahívhattam volna azt a Lírt, akit Marcsa meg én egykor ismertünk. Az én hibám, az én meggondolatlanságom. Emlékeztem, hogy Marcsa azt mondta: „Smendriknek gondja van az idővel”. Még mindig nem tudom, mit jelentett az vagy emez. Azt mondtam:

107

– Az öregek egyszerűen csak ilyenek lesznek. Vannak a falunkban öregemberek, akik úgy beszélnek, mint ő. Egy öregasszony is, Zsanna anyó. Mindig sír, ha esik az eső. Smendrik ökölbe szorította a kezét és a lábára ütött vele. – Lír király nem bolondult meg, lányom, és nem is szenilis, ahogy Lizén hívta. Ő Lír, még mindig Lír, ezt ígérhetem. Csak itt, ebben a várban, jó és hűséges emberektől körülvéve, akik szeretik, és akik, ha módjuk van rá, halálra szeretik, süllyed ebbe az… állapotba, amit te láttál. – Egy darabig nem mondott mást; aztán kicsit lehajolt, hogy alaposan szemügyre vegyen. – Észrevetted rajta a változást, amikor egyszarvúkról beszéltem? – Egyszarvúról – mondtam. – Egy egyszarvúról, aki szerette őt. Észrevettem. Smendrik egészen új szemmel nézett rám, mintha még soha nem találkoztunk volna. Azt mondta: – Elnézésedet kérem, Szuz! Állandóan gyereknek nézlek. Igen. Egy egyszarvú. Nem látta, amióta király lett belőle, de miatta vált azzá, ami. És amikor kiejtem azt a szót, amikor Marcsa vagy én kimondjuk a nevét… amit ez idáig még nem tettem meg… akkor ismét visszatér önmagához. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán nagyon halkan hozzátette: – Mint ahogy érte is megtettük, réges-régen. – Nem tudtam, hogy az egyszarvúknak van neve – mondtam. – Nem tudtam, hogy szeretik az embereket. – Nem is. Csak ez az egy. – Megfordult, és gyors léptekkel távozott, válla fölött hátraszólva: – A neve Amaltea volt. Keresd meg Marcsát, majd ő megetet. A szoba, amelyben aludtam, nem volt nagy egy várhoz képest. Kataniának, a falunk főnökasszonyának majdnem ekkora a hálószobája, amit onnan tudok, hogy játszani szoktam Szofia lányával. De a paplan, amely alatt feküdtem, koronával volt kihímezve, és a fejtámlára a kék zászló és a fehér egyszarvú képe volt faragva. Az éjszakát Lír király tulajdon ágyában töltöttem, amíg ő egy régi, fából ácsolt székben bóbiskolt. Nem vártam meg a reggelit Marcsával, hanem egyenesen a kis szobába rohantam, ahol utoljára láttam a királyt. Ott volt, de olyannyira megváltozott, hogy a küszöbön földbe gyökerezett a lábam, ahogy megpróbáltam visszanyerni a lélegzetemet. Három férfi sürgött-forgott körülötte, akár a szabók, felöltöztették a páncéljába: először a rengeteg kipárnázás, aztán a különböző darabok a karjára, lábára és vállára. Egyiknek sem tudom a nevét. A férfiak nem tették fel rá a sisakját, ezért a feje, fehér hajával, nagy orrával és kék szemével kilátszott fölül, mégsem festett nevetségesen. Óriásnak látszott. Amikor megpillantott, rám mosolygott, meleg, boldog mosollyal, mely kissé ijesztő is volt, kicsit rettentő, mint amikor láttam a griffet a fekete égen lángolni. Egy hős mosolya volt. Korábban még soha nem láttam ilyet. Odaszólt nekem: – Kicsike, gyere ide és övezd fel a kardomat, kérlek szépen! Megtiszteltetés lenne a számomra. A férfiaknak kellett megmutatniuk, hogyan kell. A kardöv már önmagában olyan súlyos volt, hogy minduntalan kicsúszott az ujjaim közül, a becsatolásához pedig kellett a segítség. De a kardot egyedül csúsztattam a hüvelybe, bár mindkét kezemre szükségem volt, hogy meg tudjam emelni. Amikor a helyére siklott, olyan hang hallatszott, mint amikor egy nagy ajtó becsapódik. Lír király egyik hideg vaskesztyűjével megérintette arcomat, és azt mondta: – Köszönöm, kicsike. Amikor ezt a pengét legközelebb kivonom, a falud felszabadítására teszem. Szavamat adom rá! Smendrik ekkor lépett be, egy pillantást vetett ránk, aztán megcsóválta a fejét. Azt mondta: – Ez a legnevetségesebb… Négy nap lóháton, talán öt, miközben az időjárás olyan melegre fordul, hogy egy jéghegyen is megfőne egy homár tőle. Nincs szükség a páncélra, amíg szembe nem száll a griffel. – Látszott, mennyire butának tart mindenkit, de Lír király ugyanúgy rámosolygott, ahogy rám is, és Smendrik elhallgatott. Lír király azt mondta:

108

– Öreg barátom, úgy megyek, ahogy visszatérni óhajtok. Ilyen vagyok. Smendrik egy pillanatra maga is kisfiúnak látszott. Csak annyit tudott mondani: – A te dolgod. Csak ne engem hibáztass, ez minden. És legalább a sisakot ne vedd fel! Már éppen sarkon fordult volna, hogy kisétáljon a szobából, amikor Marcsa megjelent mögötte, és azt mondta: – Ó, felség… Lír… milyen pompás! Milyen szép vagy! – Pont úgy beszélt, ahogy Zerelda nénikém, amikor Wilfridet dicséri. A bátyám összekoszolhatja a nadrágját és beugorhat egy disznóólba, Zerelda nénikém szerint akkor is ő lenne a legjobb, legokosabb fiú az egész világon. Marcsa azonban más volt. Teketória nélkül félresöpörte a szabókat vagy kiket, és lábujjhegyre állt, hogy félresimítsa Lír király fehér haját, és hallottam, hogy azt suttogja: – Bárcsak ő is láthatna. Lír király sokáig nézett rá anélkül, hogy megszólalt volna. Smendrik ott állt oldalt, és szintén nem szólalt meg, de együtt voltak ők hárman. Azt kívánom, bárcsak Felicitász meg én is így együtt lehettünk volna, amikor megöregszünk. Ha lett volna rá időnk. Aztán Lír király rám nézett, és azt mondta: – A gyerek vár. – És így indultunk haza. A király, Smendrik, Marcsa meg én. Szegény Lizén az utolsó percig próbálta rávenni Lír királyt, hogy vigyen magával néhány lovagot és katonát. Amikor távoztunk, gyalog követett bennünket, és azt kiáltozta: – Felség! Felséges királyom! Ha mást nem is, legalább engem vígy magaddal! Vigyél el! – A király erre megállt, megfordult, és visszament hozzá. Leszállt a lováról, átölelte Lizént, és nem tudom, mit mondtak egymásnak, de Lizén utána már nem követett bennünket. Az idő nagy részében a királlyal lovagoltam, előtte ültem ideges fekete kancája hátán. Nem tudtam, megbízhatok-e abban, hogy nem harap meg vagy rúg föl, amikor épp nem figyelek oda, de Lír király azt mondta: – Csak a békés idők teszik idegessé, megnyugtathatlak. Amikor sárkányok rontanak rá halált böfögve… mert a füst veszedelmesebb, mint a lángok, kicsike… amikor a griffed lecsap rá, legjobb formájában láthatod majd. – Továbbra sem kedveltem a lovat, de a királyt igen. Nem énekelt nekem úgy, mint Smendrik, de történeteket mesélt, amelyek nem voltak sem fabulák, sem tündérmesék. Ezek valódi, igaz történetek voltak, és tudta, hogy azok, mert vele történtek meg! Még soha nem hallottam ilyeneket, és soha nem is fogok. Ebben biztos voltam. Több dolgot is mesélt, amit észben kell tartani, ha az ember sárkányokkal küzd, és elmondta, hogyan tudta meg, hogy az ogrék nem mind olyan ostobák, mint amilyennek látszanak, és miért nem szabad tengerszemben fürödni, ha olvad a hó, és hogyan barátkozhat össze néha az ember trollokkal. Mesélt az apja váráról, ahol felnőtt, és arról, hogyan találkozott ott Smendrikkel és Marcsával, és még Marcsa macskájáról is, amiről azt mondta, apró állat volt, kajla füllel. Amikor azonban megkérdeztem, miért omlott le a vár, nem árulta el, csakúgy, mint Smendrik. A hangja egészen halk és távoli lett. – Felejtek, kicsike – mondta. – Próbálom megőrizni az emlékeket, de felejtek. Nohát, ezt tudtam. Állandóan Szuznak hívta Marcsát, engem meg semmi másnak, csak kicsikének, és Smendriknek minduntalan emlékeztetnie kellett arra, merre tartunk és miért. Ez azonban mindig éjszaka történt. Nappal általában rendben volt. Amikor pedig ismét összezavarodott és elkóborolt (nem csak az elméjében – egyik éjjel az erdőben találtam rá, amint egy fához beszél, amelyet az apjának hitt), elég volt megemlíteni egy Amaltea nevű fehér egyszarvút, és máris magához tért. Általában Smendrik csinálta, de egyszer én is, miközben a kezemet fogta, és azt magyarázta, hogyan lehet felismerni egy pukkát és ez miért szükséges. De egy szót sem bírtam kihúzni belőle az egyszarvúról. Ahol én élek, az ősz hamar eljön. A nappalok még mindig forróak voltak, és a király nem vette le a páncélját, csak ha aludt, még a nagy, kék tollal díszített sisakot, sem, de éjszaka Marcsa és Smendrik közé bújtam melegért, és egész idő alatt hallani lehetett a szarvasok bőgését, akiket megőrjített az évszak. Az egyik rárontott. Lír király lovára, amíg vele együtt

109

lovagoltam, és Smendrik már éppen valami varázslatosat akart csinálni a bikával, ahogyan a varjúval is tette. A király azonban felkacagott, és egyenesen a szarvas felé vágtatott, neki az agancsoknak. Felsikoltottam, de a fekete kanca nem tétovázott, és a bika az utolsó pillanatban elfordult és eltűnt a bozótban. Körözött a farkával, ahogyan a kecskék szoktak, és olyan zavartnak és álmodozónak tűnt, mint maga Lír király. Én büszke voltam, miután túltettem magam a riadalmon. Smendrik és Marcsa azonban mindketten megmosták a fejét, ő pedig a nap hátralevő részében állandóan bocsánatot kért, amiért veszélybe sodort, ahogy Marcsa mondta egykor, hogy így lesz. – Elfelejtettem, kicsike, hogy velem vagy, és ezért mindig elnézésedet fogom kérni. – Aztán rám ragyogott gyönyörű, rémítő hősmosolya, amit már korábban is láttam, és azt mondta: – De, kicsike, az emlékezés! – És aznap éjjel nem kószált és tévedt el. Ehelyett boldogan üldögélt a tűz mellett velünk, és egy hosszú dalt énekelt egy Filkó kapitány nevű törvényen kívüli kalandjairól. Még soha nem hallottam róla, de igazán jó nóta volt. A negyedik napon késő délután értük el a falumat, de Smendrik megállított bennünket, mielőtt belovagoltunk volna. Egyenesen hozzám fordulva azt mondta: – Szuz, ha elárulod nekik, hogy ezúttal maga a király jött el, vége-hossza nem lesz a lármának, ujjongásnak és ünneplésnek, és a hejehuja közben senki nem fog tudni pihenni. Legjobb lenne, ha azt mondanád, hogy magaddal hoztad Lír király legjobb lovagját, és hogy szüksége van egy éjszakányi imádságra és meditációra, mielőtt megmérkőzne a griffetekkel. – Megfogta az államat, és kényszerített, hogy zölden zöld szemébe nézzek, és azt mondta: – Kislányom, bíznod kell bennem. Mindig tudom, mit teszek… ez az én bajom. Mondd azt a tieidnek, amit meghagytam. – Marcsa pedig megérintett és szó nélkül rám nézett, ezért tudtam, hogy minden rendben van. Ott hagytam őket a falun kívül a táborhelyükön, és egyedül sétáltam haza. Először Malkával találkoztam. Megszimatolt, mielőtt elértem volna Simon és Elsie kocsmáját, és futva sietett elém, a lábamnak ütközött, feldöntött, majd vállamra tett mancsaival leszorított, és addig nyalta az arcomat, míg kénytelen voltam megcsípni az orrát, hogy engedjen felállni, és szaladjon velem együtt a házba. Az apám kint volt a nyájjal, de az anyám és Wilfrid otthon voltak, megragadtak, és szinte megfojtottak, ahogy zokogtak fölöttem – még az átkozott, ostoba Wilfrid is! –, mert mindenki biztosra vette, hogy elkapott és megevett a griff. Aztán az anyám, miután abbahagyta a sírást, jól elfenekelt, amiért megszöktem Ambrose bácsi szekerén, anélkül hogy bárkinek szóltam volna, és amikor az apám bejött, még egyszer elvert ő is. De nem bántam. Azt mondtam nekik, hogy a saját szememmel láttam Lír királyt, jártam a várában, és elmondtam, amit Smendrik javasolt, de senkit nem vidított fel különösebben. Az apám csak leült és felmordult. – Ó, persze… még egy nagy harcos a mi megnyugtatásunkra és a griffnek, desszert gyanánt. Az átkozott királyod soha nem fog maga eljönni ide, erre mérget vehetsz. – Az anyám megszidta, amiért így beszél Wilfrid meg énelőttem, de ő folytatta: – Talán egykor törődött az ilyen helyekkel, az olyanokkal, mint mi vagyunk, de most már öreg, és azok csak azzal foglalkoznak, ki lesz utánuk a király Nem tudsz nekem kivételt mutatni. Mindennél jobban szerettem volna elmondani neki, hogy Lír király itt van, alig fél mérföldre a küszöbünktől, de nem tettem, és nem csak azért, mert Smendrik a lelkemre kötötte. Nem voltam biztos benne, milyennek tűnik majd a király a fehér hajával, a reszketésével és az időnkénti elrévedéseivel az olyanok számára, mint az apám. Abban sem voltam biztos, számomra milyennek tűnik. Egy imádni való, méltóságteljes öregúr volt, aki csodálatos történeteket mesélt, de amikor megpróbáltam elképzelni, ahogy a Félerdőbe lovagol, hogy megküzdjön a griffel, amely már felfalta legderekabb lovagjait… őszintén szólva képtelen voltam rá. Most, hogy egészen hazáig magammal hoztam, ahogy akartam, amikor elindultam, váratlanul

110

megrettentem, hogy a halálába vezettem. És tudtam, hogy ha ez megtörténik, soha nem fogom megbocsátani magamnak. Nagyon szerettem volna aznap éjjel látni őket: Smendriket, Marcsát és a királyt. Szerettem volna a földön aludni velük együtt, hallgatni, ahogy beszélgetnek, talán akkor nem aggódtam volna annyira a reggel miatt. De természetesen erre esély sem volt. A családom annyi időre sem volt hajlandó szem elől veszteni, míg megmostam az arcomat. Wilfrid állandóan a sarkamban téblábolt, és végeérhetetlenül kérdezgetett a várról, az apám pedig elvitt Kataniához, aki megint elmeséltette velem az egész históriát, és egyetértett az apámmal abban, hogy akárkit küldött is ezúttal a király, aligha lesz nagyobb segítségünkre, mint a többiek. Az anyám meg egyfolytában etetett és szidott, és ölelgetett, többé-kevésbé egyszerre. Aztán éjszaka meghallottuk a griffet, ahogy azt a halk, magányos, szörnyű hangot hallatja, amit vadászat közben szokott. Ezért aztán a sok minden miatt alig aludtam. Napkeltekor azonban, miután segítettem Wilfridnek megfejni a kecskéket, megengedték, hogy kiszaladjak a táborhoz, feltéve, ha Malka elkísér, ami gyakorlatilag olyan volt, mintha az anyám is jönne. Marcsa már éppen besegítette Lír királyt a páncéljába, Smendrik pedig az előző esti vacsora maradványai temette el, mintha csak egy közönséges nap kezdődne valahová tartó utazásuk közben. Üdvözöltek, Smendrik megköszönte, hogy ágy tettem, ahogy kérte, és a királynak nyugodt lehetett az éjszakája, mielőtt… Nem hagytam, hogy befejezze. Nem tudom, mit akartam tenni, esküszöm, de odarohantam Lír királyhoz, átöleltem, és azt mondtam: – Ne menj! Meggondoltam magam, ne menj! – Akárcsak Lizén. Lír király lenézett rám. Akkor olyan magasnak tűnt, akár egy fa, és vaskesztyűjével nagyon szelíden megpaskolta a kezemet. Azt mondta: – Kicsike, egy griffet kell megölnöm. Ez a dolgom. Én is épp ezt mondtam, érzésem szerint évekkel ezelőtt, és ettől még rosszabb lett. Megint azt mondtam: – Meggondoltam magam! Majd valaki más küzd meg a griffel, neked nem muszáj! Te menj haza! Menj haza most azonnal, és éld az életed, légy király meg minden… – Hetet-havat összehordtam, szipogtam, és ágy viselkedtem, tudom, akár egy csecsemő. Örülök, hogy Wilfrid nem látott. Lír király fél kézzel tovább paskolt, és a másikkal megpróbált félretolni, de nem engedtem el. Azt hiszem, még a kardját is megpróbáltam kihúzni a hüvelyéből, hogy elvegyem tőle. Azt mondta: – Nem, nem, kicsike, nem érted. Vannak szörnyek, amelyeket csak egy király ölhet meg. Ezt mindig is tudtam. Soha, soha nem lett volna szabad elküldenem azokat a szerencsétleneket, hogy meghaljanak helyettem. Az egész országban nincs más, aki megtehetné ezt érted és a faludért. Most már még inkább igaz, hogy ez az én dolgom. – Azzal megcsókolta a kezem, ahogyan oly sok királynőét már. Kezet csókolt nekem is, akárcsak nekik. Marcsa akkor odalépett és elhúzott tőle. Magához szorított, megsimogatta a hajamat és azt mondta: – Gyermek, Szuz, most már nem fordulhat vissza, de te sem. A sorsod az volt, hogy elé vidd ezt az utolsó ügyet, és az övé, hogy elvállalja, és egyikőtök sem tehetett volna másként, hiszen azok vagytok, akik. Most pedig éppolyan bátornak kell lenned, amilyen ő, és végignézned, hogyan alakulnak a dolgok. – Ennél a pontnál elhallgatott, aztán kijavította magát. – Vagyis meg kell várnod, míg megtudod, hogyan alakultak, mert egészen biztosan nem jössz velünk az erdőbe. – De megyek – mondtam. – Nem tudod megakadályozni. Senki nem tudja. – Már nem szipogtam. Csak ennyit mondtam, így. Marcsa karnyújtásnyira eltartott magától, és kicsit megrázott. Azt mondta: – Szuz, ha azt mondod nekem, hogy a szüleid engedélyt adtak rá, akkor jöhetsz. Adtak?

111

Nem válaszoltam. Megint megrázott, ezúttal szelídebben, és azt mondta: – Ó, ez komisz dolog volt tőlem, drága barátom. Tudtam már azon a napon, amikor találkoztunk, hogy soha nem fogsz tudni megtanulni hazudni. – Aztán mindkét kezem megfogta és azt mondta: – Vezess a Félerdőhöz kérlek, Szuz, és ott elbúcsúzunk. Megtennéd ezt nekünk? Nekem? Bólintottam, de még mindig nem szólaltam meg. Nem is tudtam, annyira fájt a torkom. Marcsa megszorította a kezem és azt mondta: – Köszönöm. – Smendrik odalépett hozzánk, és a szemével jelezhetett Marcsának, mert az asszony azt mondta: – Igen, tudom – noha a férfi nem szólt egy szót sem. Ezért Lír királyhoz ment vele együtt, én pedig ott maradtam egyedül, és megpróbáltam abbahagyni a reszketést. Egy idő után sikerült. A Félerdő nincs messze. Nem volt szükségük a segítségemre, hogy megtalálják. A peremét látni Ellis, a pék házának tetejéről, ami a legmagasabb a falunak azon az oldalán. Messziről is mindig sötét, még ha nem is áll benne az ember. Nem tudom, ez azért van-e, mert tölgyfákból áll (mindenféle történeteink és mondásaink vannak a tölgyerdőkről és az ott élő teremtményekről) vagy mert valamiféle varázslat működik benne, vagy a griff miatt. Talán a griff érkezése előtt másmilyen volt. Ambrose bácsi azt mondja, egész életében gonosz helynek számított, de az apám szerint nem, mert ő és a barátai ott vadásztak régen, és egyszer-kétszer az anyámmal is piknikezett benne, amikor még fiatalok voltak. Lír király lovagolt elöl, fenségesen és majdnem fiatalon, magasra tartott fejjel. Sisakján a kék tollforgó inkább lobogóként, mint tollként úszott fölötte. Úgy volt, hogy Marcsával lovagolok, de ahogy elhaladtam a király mellett, lehajolt a nyeregből és maga elé lendített, azt mondván: – Vezess és kísérj el, kicsike, amíg el nem érjük a rengeteget! – Büszke voltam erre, de rémült is, mert annyira boldognak tűnt, én pedig tudtam, hogy a halálába tart, hogy megfizessen mindazokért a lovagokért, akiket elküldött, hogy a griff ellen harcoljanak. Nem próbáltam meg figyelmeztetni. Nem hallott volna meg, és ezzel is tisztában voltam. Sem engem, sem szegény öreg Lizént. Lovaglás közben mesélt a griffekről. Azt mondta: – Ha valaha is dolgod lenne griffel, kicsike, emlékezz rá, hogy nem olyanok, mint a sárkányok. Egy sárkány az csak egy sárkány… amikor lecsap, húzd össze magad, de vesd meg a lábad, és vágj a hasára, akkor győzni fogsz. De a griff… a griff két teljesen eltérő lény, egy sas és egy oroszlán, amiket valami tréfás kedvű istenség olvasztott egybe. Ezért a szörnyetegben egy sas szíve dobog, valamint egy oroszláné, és mindkettőt keresztül kell döfnöd, ha szeretnéd túlélni a küzdelmet. – Vidám volt, amennyire csak lehetett, miközben biztonságosan tartott a nyeregben és újra meg újra elismételte, ahogy az öregek szokták: – Két szív, ne felejtsd el… sokan megfeledkeznek róla. Sasszív, oroszlánszív… sasszív, oroszlánszív. Soha ne felejtsd el, kicsike! Sok ismerős mellett elhaladtunk, akik a juhaikat és kecskéiket őrizték. Mind integettek és kiabáltak nekem, tréfálkoztak, és így tovább. Megéljenezték Lír királyt, de nem hajoltak meg előtte és nem vették le a sapkájukat, mert senki nem ismerte fel, nem tudták, ki ő. Úgy tűnt, ez tetszik neki, pedig a legtöbb király nem örült volna. De ő az egyetlen király, akivel találkoztam, ezért nem lehetek biztos. A Félerdő mintha kinyúlt volna felénk, még mielőtt egyáltalán a közelébe értünk volna, hosszú, árnyékos ujjai végigkúsztak az üres mezőkön, és a levelek villództak és pislogtak, noha nem fújt a szél. Egy rengeteg általában éjjel-nappal zajos, ha az ember mozdulatlanul áll és hallgatja a madarakat, rovarokat, patakokat és hasonlókat, a Félerdő azonban mindig néma. A csend is kinyúlik onnan. Az erdőtől egy kőhajításra megálltunk, és Lír király azt. mondta:

112

– Itt elválnak útjaink, kicsike – és olyan óvatosan eresztett le a földre, mint ahogy egy madárfiókát tenne vissza a fészkébe. Azt mondta Smendriknek: – Jobban ismerlek annál, mint hogy megpróbáljam megakadályozni, hogy te és Szuz kövessetek… – Marcsát minden alkalommal az én nevemen szólította, nem tudom, miért – de megkérlek, a nagy Nikosz valamint hosszú és értékes barátságunk nevében… – Itt elhallgatott, és olyan sokáig nem szólt, hogy féltem, elfelejti megint, kicsoda, és miért van itt, mint korábban. De aztán folytatta, tiszta, csengő hangon, akár egy őrült szarvasbika: – Az ő nevében, Amaltea úrnő nevében felszólítalak benneteket, hogy amint elhagytuk az első fát, ne segítsetek semmilyen módon, hanem hagyjátok rám teljesen, ami az én dolgom. Értjük egymást, szívem kedvesei? Smendrik utálta. Ehhez nem kellett varázslónak lenni, hogy az ember lássa rajta. Még számomra is teljesen nyilvánvaló volt, hogy azt tervezte, hogy amint szembekerülnek a griffel, átveszi a csata irányítását. Lír király azonban merőn nézte fiatal, kék szemével, és halvány mosollyal az arcán, és Smendrik egyszerűen nem tudta, mit tegyen. Nem volt semmi, amit tehetett volna, ezért végül bólintott és azt motyogta: – Ha ez felséged óhaja. – A király először nem hallotta, ezért elismételtette vele. Aztán persze mindenkinek el kellett búcsúznia tőlem, mert én nem mehettem velük tovább. Marcsa azt mondta, tudja, hogy még látjuk egymást, Smendrik pedig, hogy minden megvan bennem ahhoz, hogy valódi harcos királynő legyek, csakhogy biztos benne, hogy túl okos vagyok ahhoz, hogy azzá váljak. Lír király pedig… Lír király nagyon halkan, hogy senki más ne hallja, azt mondta: – Kicsike, ha megnősültem volna és lenne lányom, nem kívánnék többet, mint hogy olyan bátor és jószívű és hűséges legyen, mint te. Emlékezz erre, mint ahogy én is emlékezni fogok rád az utolsó napomig. Ami nagyon kedves volt tőle, és azt kívántam, bárcsak az anyám és az apám is hallották volna, amit ezek a felnőttek mondanak rólam. De aztán megfordultak és belovagoltak a Félerdőbe mind a hárman, és csak Marcsa nézett vissza rám. Azt hiszem, gazért volt, nehogy kövessem őket, mert haza kellett volna mennem, hogy ott várjam ki, míg megtudom, a barátaim élnek-e, halnak-e, és hogy a griff felfal-e több gyereket. Mindennek vége volt. És talán haza is mentem volna, hagyva, hogy mindennek vége legyen, ha nincs Malka. Persze a birkákkal kellett volna lennie, nem velem – az a dolga, mint ahogy Lír király is csak a dolgát végezte, amikor elment, hogy találkozzon a griffel. De Malka azt hiszi, én is birka vagyok, a legbutább, legbosszantóbb bárány, amit valaha is őriznie kellett, aki minduntalan valamiféle veszélybe téved. Egészen a Félerdőig némán baktatott a király lova mellett, most azonban, hogy egyedül maradtunk, hozzám rohant, rám ugrált, és mennydörgő ugatással erősen fellökött, ahogy szokott, amikor épp nem ott vagyok, ahol látni szeretne. Mindig nekikészülődöm, amikor látom, hogy jön, de sosem segít. Máskor, még mielőtt feltápászkodhatnék, szájába veszi a ruhám szegélyét, és húzni kezd abba az irányba, amelyikbe szerinte mennem kéne. Ezúttal azonban… ezúttal váratlanul felugrott, mintha teljesen megfeledkezett volna rólam, és elnézett mellettem a Félerdőre. Szeme fehérje kilátszott és halk hangot hallatott, amiről nem hiszem, hogy tudta, hogy képes kiadni. A következő pillanatban már el is tűnt, habzó pofával, hátrasimított, rojtos füllel beszáguldott az erdőbe. Utána kiáltottam, de annyira ugatott és csaholt, hogy nem hallhatott meg. Nem volt más választásom. Lír királynak, Smendriknek és Marcsának mind volt döntési lehetősége, amikor a félerdei griff után indultak, Malka azonban az én kutyám volt, aki nem tudta, mivel áll szemben, és nem hagyhattam, hogy egyedül birkózzon meg vele. Ezért aztán igazán nem tehettem mást. Mély lélegzetet vettem, körülnéztem, aztán besétáltam utána az erdőbe. Valójában rohantam, ameddig csak bírtam, és aztán addig gyalogoltam, míg nem tudtam megint futni, mert akkor még tovább szaladtam. A Félerdőbe nem vezetnek ösvények, mert senki nem megy oda, ezért nem volt nehéz észrevenni, merre csörtetett át a három ló az aljnö-

113

vényzeten, aztán hol kerültek kutyatappancsok a patanyomok fölé. Szél híján nagyon csendes volt minden, még madár sem csiripelt, a lihegésemen kívül más hang nem hallatszott. Még Malkát sem hallottam többé. Reméltem, hogy talán rajtaütnek a griffen, amíg még alszik, és Lír király máris megölte a fészkében. De nem igazán hittem el. Valószínűleg úgy gondolta, nem becsületes megtámadni egy alvó griffet, ezért felébresztette, hogy tisztességes legyen a küzdelem. Nem ismertem ugyan régóta, de tudtam, mit tenne. Aztán valamivel előttem az egész rengeteg felrobbant. Túl sok volt a zaj, semhogy a fejemben kiválogathassam őket. Malka megveszekedetten vonított, madarak röppentek fel mindenünnen a bokrokból, és Smendrik vagy a király ordibált, csakhogy egy szót sem tudtam kivenni. És mindez alatt valami más is hallatszott, ami egyáltalán nem volt hangos, valahol egy morgás és egy szörnyű, halk rikoltás között, mintha csak egy rémült gyerek sírna. Aztán – épp, amikor a tisztásra futottam – kések csörömpölése és kaparása hallatszott, csakhogy ezúttal hangosabban, ahogy a griff a nappal a szárnyán egyenesen fölfelé ívelt. Hideg, aranyló szeme beleharapott az enyémbe, és csőrét annyira kitátotta, hogy le lehetett látni lángoló vörös torka legmélyére. Betöltötte az eget. Lír király pedig fekete kancája hátán betöltötte a tisztást. Olyan hatalmas volt, akár a griff, kardja akkora, mint egy vadkanölő lándzsa, amit megrázott a szörnyeteg felé, kihívva, merjen csak leszállni és a földön megmérkőzni vele. A griff azonban távol maradt, fönt körözött, hogy jól szemügyre vehesse ezeket a különös jövevényeket. Malka teljesen elvesztette a fejét, vonított és újra meg újra a levegőbe ugrott, a griff oroszlánlábai és saskarmai után kapdosott, de minden alkalommal úgy ért földet, hogy egyetlen vastoll sem akadt a foga között. Odaszökkentem, és a levegőben elkaptam, megpróbáltam elrángatni, mielőtt a griff ellene fordul, de küzdött velem, és tompa kutyakarmaival az arcomba karmolt, így hát kénytelen voltam elengedni. Amikor utoljára fölugrott, a griff váratlanul megállt és egyik hatalmas szárnyával telibe találta az oldalát, olyan erősen, hogy Malka egy hangot sem bírt kiadni, akárcsak én. Keresztülrepült a tisztáson, egy fának ütközött, a földre csúszott, aztán nem mozdult. Marcsa később elmondta, hogy Lír király akkor döfte át a griff oroszlánszívét. Én nem láttam. Én magam is keresztülrepültem a tisztáson, és Malkára vetettem magam, hátha a griff megint rátámad, és semmi mást nem láttam, csak felmeredő szemét és a vért az oldalán. De amikor megtörtént, hallottam a griff bömbölését, és amint képes voltam elfordítani a fejemet, láttam, hogy vér önti el az ő oldalát is, hátsó lábai pedig hasához görbülnek, ahogyan akkor szoktak, amikor fáj valami. Lír király úgy ujjongott, akár egy kisfiú. Olyan magasra dobta a nagy kardot, akár a griff, aztán ismét elkapta, és megrohamozta a szörnyet, ahogy az egyre lejjebb és lejjebb remegett, béna oroszlánfele lehúzta a légből. Nehézkes puffanással ért földet, akárcsak Malka, és volt egy pillanat, amikor tökéletesen biztos voltam benne, hogy halott. Emlékszem, azt gondoltam, nagyon távol önmagamtól: ez jó, boldog vagyok, biztosan boldog vagyok. Smendrik azonban a királyra kiáltott: – Két szív! Két szív! – amíg a hangja is beleszakadt, és Marcsa már nálam is termett, megpróbált elrángatni a grifftől. Én Malkába kapaszkodtam – olyan nehéz lett! –, és nem tudom, mi más történt még, mert csak a kutyámat láttam, csak rá gondoltam. És csak azt éreztem, hogy a szíve nem ver alattam. Ő őrizte a bölcsőmet, amikor megszülettem. Szegény fülén fogzottam, és egy árva hangot sem adott ki. Az anyám mesélte. Lír király egyikünket sem látta vagy hallotta. A világon semmi nem létezett a számára, csak a griff, amely féloldalasan verdesett és küszködött a tisztás közepén. Szánalmat éreztem iránta, még így is, hogy megölte Malkát és a barátaimat, és azt a sok birkát és kecskét, és még ki tudja mi minden mást. Lír király bizonyára hasonlóképp érzett, mert leszállt fekete kancájáról és egyenesen a griffhez ment. Kardját leengedte, amíg a hegye a földet nem érte, és megszólalt:

114

– Nemes és rettentő ellenfél voltál; minden bizonnyal az utolsó, akivel szembeszálltam. Mindketten betöltöttük a szerepet, amelyre születtünk. Köszönöm neked a halálodat. A griff az utolsó szó elhangzásakor rávetette magát. A sas csapott le, maga után vonszolva az oroszlánfelet, ahogyan én húztam magammal Malka halott súlyát. Lír király hátralépett, gyorsan meglendítette a kardot, hogy levágja a griff fejét, de a szörnyeteg gyorsabb volt nála. A borzalmas csőr a derekánál kapta el, és úgy vágta át a páncélt, ahogy egy fejsze hasítana bele egy tortába. A király hang nélkül kétrét görnyedt, úgy festett, akár a szárítókötélre akasztott ruha. Vér látszott, és még rosszabb, és nem tudtam megmondani, él-e vagy halott. Azt gondoltam, hogy a griff ketté fogja harapni. Leráztam magamról Marcsa kezét. Smendrikhez kiabált, hogy tegyen már valamit, de persze a férfi nem tehetett, és ezt az asszony is tudta, mert megígérte Lír királynak, hogy nem avatkozik közbe mágiával, akármi történik. Én azonban nem voltam varázsló, és semmit nem ígértem meg senkinek. Azt mondtam Malkának, hogy rögvest visszaérek. A griff nem látta, hogy jövök. Lehajtotta a fejét Lír király fölé, elrejtette szárnyaival. A bénán porban vonódó oroszlán féltesttől még félelmetesebb látványt nyújtott, bár nem tudnám megmondani, miért, és egész idő alatt burukkoló, doromboló hangot hallatott. A bal kezembe nagy követ fogtam, a jobba meg egy száraz ágat, és valamit bömböltem, de nem emlékszem, mit. Néha, ha ilyen elszántan ráront az ember a farkasokra, el tudja riasztani őket. Mindkét kezemmel erősen tudok hajítani – Wilfrid ezt már akkor felfedezte, amikor én még kicsi voltam –, és a griff felkapta a fejét, amikor a kő eltalálta a nyaka oldalát. Nem tetszett neki, de túlságosan lefoglalta Lír király, semhogy velem vesződjön. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy a faágam akár egy félig halott griff ellen jó lesz, mégis olyan messzire dobtam, ahogy csak tudtam, hogy a szörnyeteg másfelé nézzen egy pillanatra, és amint elfordította tekintetét, kevés futással és nagy vetődéssel a király kardjának markolatáért lódultam, ami kilógott elesett teste alól. Tudtam, hogy fel bírom emelni, mert én öveztem a derekára, amikor együtt elindultunk. De nem bírtam kiszabadítani. Lír király is túl nehéz volt, akárcsak Malka. Ám nem voltam hajlandó sem feladni, sem elengedni. Tovább húztam, ráncigáltam a kardot, és meg sem éreztem, hogy Marcsa meg, engem cibál ismét, mint ahogy azt sem, hogy a griff Lír király testén át felém kúszik. Hallottam a távolból Smendriket, és azt gondoltam, egy hóbortos dalt énekel, amilyet nekem fabrikált, csak azt nem értettem, miért éppen most tenne ilyet? Aztán végül fölnéztem, hogy kisimítsam arcomból izzadt tincseimet, pont mielőtt a griff a karmaiba ragadott volna, hogy elrántson Marcsától és ledobjon Lír királyra. A páncélja olyan hideg volt, ahogy az arcomnak nyomódott, mintha vele együtt meghalt volna. A griff a szemembe nézett. Ez volt a legrosszabb, szörnyűbb a fájdalomnál is, ami ott mart belém, ahol a karom a húsomba mélyedt, szörnyűbb a tudatnál, hogy nem láthatom többé a szüleimet és a buta Wilfridet, hogy nem tudtam megmenteni sem a királyt, sem Malkát. A griffek nem tudnak beszélni (a sárkányok igen, de csak a hősökhöz szólnak, Lír király mesélte), de az az aranyló szempár azt mondta a tekintetemnek: – Igen, hamarosan meghalok, de ti már most mindannyian halottak vagytok, mind az utolsó szálig, és lecsipkedem a húst a csontjaitokról, mielőtt még a hollók lakmároznának az enyémből. A néped pedig emlékezni fog rá, mi voltam és mit tettem velük, akkor is, amikor a nyomorult, szánalmas hangyabolyotokban nem lesz már senki, aki emlékezne a nevedre. Így aztán győztem. – És tudtam, hogy igazat mond. Aztán nem volt más, csak az a csőr és a fölöttem kinyíló, lángoló torok. Aztán ott volt ő. Először úgy tűnt, egy felhő. Annyira kábult és rémült voltam, hogy tényleg azt hittem, egy fehér felleg az, amely olyan alacsonyan és sebesen repül, hogy lelöki a griffet Lír királyról, el tőlem, úgyhogy Marcsa karjába omlottam. Szorosan átölelt, szinte megfojtott, és nem is lát-

115

tam, mi érkezett közénk, amíg ki nem szabadítottam a fejemet. Még mindig látom az elmémben. Most is. Egyáltalán nem hasonlítanak lovakra. Nem tudom, honnan vették az emberek ezt az ötletet. Négy lábuk van és egy farkuk, ez igaz, de a patáik hasítottak, mint egy szarvasé vagy kecskéé, és a fej is kisebb és – hegyesebb –, mint egy lóé. És az egész teste más, lóhoz hasonlítani olyan, mintha azt mondanánk, a hópehely olyan, mint egy tehén. A szarv túl hosszúnak és súlyosnak tűnik a törzshöz képest, elképzelhetetlen, hogy egy ilyen kecses nyak ekkora szarvat megtartson. De mégis megtartja. Smendrik behunyt szemmel, mozgó ajkakkal térdepelt, mintha énekelne. Marcsa egyfolytában azt suttogta: – Amaltea, Amaltea – Sem nekem, sem másnak. Az egyszarvú a király teste fölött szembefordult a griffel. Mellső lába toporzékolt és táncolt egy keveset, de hátsó lábát megfeszítette a rohamhoz, ahogy a kosok szokták. Csakhogy a kosok leszegik a fejüket, az egyszarvúak meg magasra tartják, ezért a szarvon megtört a napsugár, és úgy ragyogott, akár egy kagyló. Felkiáltott, aminek hallatán legszívesebben visszabújtam volna Marcsa szoknyájába, és befogtam volna a fülemet, mert annyira nyers volt, és úgy... fájt. Aztán leeresztette a fejét. A griff haldoklott bár, mégis ádázul küzdött. Szökdécselve az egyszarvú elébe ment, de az utolsó pillanatban félreugrott, véres csőre az unikornis lába után kapott, amikor elsuhant. Valahányszor ezt tette, az egyszarvú azonnal megpördült, gyorsabban, mint ahogy egy ló tette volna, és visszatámadott, mielőtt a griff ismét felkészülhetett volna. Nem volt tisztességes küzdelem, de többé már nem sajnáltam a griffet. Az utolsó alkalommal az egyszarvú oldalvást vágott a szarvával, mintha husáng volna, és leverte a griffet a lábáról. De a szörnyeteg talpon is volt, mielőtt az unikornis megfordulhatott volna, és halott oroszlánfelével együtt a levegőbe szökkent, elég magasra, hogy az egyszarvú hátára essen, ahol saskarmaival belé mart, és megpróbálta elharapni a gerincét, ahogyan Lír királlyal tette. Akkor felsikoltottam, nem tehettem róla, az unikornis azonban úgy felágaskodott, mintha hanyatt akarna esni, és a földre vetette a griffet, megpördült, és a vastollakon át egyenesen a sasszívbe döfte a szarvát. Jó darabig taposta még, bár nem volt rá szükség. Smendrik és Marcsa Lír királyhoz rohantak. Nem néztek a griffre, vagy fordítottak különösebbet figyelmet az egyszarvúra. Malkához akartam menni, mégis követtem őket a király heverő testéhez. Láttam, mit művelt vele a griff, közelebbről, mint ők, és nem tudtam elképzelni, hogyan lehetne még mindig életben. Pedig élt, bár éppen csak. Amikor mellé térdeltünk, kinyitotta a szemét, édesen ránk mosolygott, és azt mondta: – Lizén? Lizén? Meg kéne fürödnöm, nem? Nem sírtam. Marcsa sem könnyezett. Csak Smendrik. Azt mondta: – Nem, felség. Nem, tényleg nincsen szükséged fürdésre. Lír király zavarodottnak tűnt, – De büdös vagyok, Lizén. Azt hiszem, bevizeltem. – A kezem után nyúlt, és keményen megszorította. – Kicsike – mondta. – Kicsike, téged ismerlek. Ne szégyenkezz amiatt, hogy öreg vagyok. Amilyen erősen csak tudtam, visszaszorítottam a kezét. – Üdv, felség! – mondtam. – Üdv! – nem tudtam, mi mást mondhatnék. Aztán az arca váratlanul fiatal, boldog és csodaszép lett, és elnézett mellettem, szemével kinyúlt valami felé. Leheletet éreztem a vállamon, és amikor elfordítottam az arcomat, megláttam az egyszarvút. Számos karmolásból és harapott sebből vérzett, különösen a nyaka környékén, de sötét szemében nem látszott más, csak Lír király. Odébb húzódtam, hogy hozzáférhessen, ám amikor visszafordultam, a király már meghalt. Kilencéves vagyok, majdnem tíz. Tudom, hogy mikor halnak meg az emberek. Az egyszarvú sokáig állt Lír király teteme fölött. Egy idő után odébb mentem, hogy leüljek Malka mellé, Marcsa pedig hozzám telepedett. Smendrik azonban maradt Lír király mellett

116

térdelve, és az egyszarvúhoz beszélt. Nem hallottam, mit mondott, de az arcán láttam, hogy kér valamit, egy szívességet. Az anyám azt mondja, ő mindig tudja, még mielőtt kinyitnám a számat. Az egyszarvú persze nem válaszolt – ők sem képesek beszélni, ebben szinte biztos vagyok –, de Smendrik addig győzködte, míg elfordította a fejét, és ránézett. Akkor a varázsló elhallgatott, felegyenesedett, és elsétált. Az unikornis maradt, ahol volt. Marcsa azt mondta, mennyire bátor volt Malka, hogy még soha nem ismert másik kutyát, ami meg mert volna támadni egy griffet. Megkérdezte, voltak-e kölykei, én pedig válaszoltam, hogy igen, de egyikük sem Malka. Nagyon különös volt. Megpróbált jobb kedvre deríteni, én pedig igyekeztem megvigasztalni, mert neki nem sikerült. De mindvégig hidegnek éreztem magam, majdnem olyan távolinak mindentől, mint ahogy Malka. Lecsuktam a szemét, ahogyan az emberekkel szokás, aztán csak ültem és az oldalát simogattam. Nem vettem észre az egyszarvút. Marcsa bizonyára látta, de ő nem mondott semmit. Tovább simogattam Malkát, és nem néztem fel, amíg a szarv át nem hajolt a vállam fölött. Közelről a fényes spirálokban látszott a száradó vér, de nem féltem. Nem éreztem semmit. Aztán a szarv nagyon finoman megérintette Malkát, pont ott, ahol simogattam, és Malka kinyitotta a szemét. Eltartott egy darabig, míg rájött, hogy él. Nekem tovább. Először a nyelvét dugta ki, lihegett, és borzasztóan szomjasnak tűnt. A közelből hallottuk egy patak csobogását, és Marcsa elment, megkereste, és csészét formáló tenyerében vizet hozott. Malka az egészet föllefetyelte, aztán megpróbált felkelni, de elesett, akár egy kutyakölyök. Mégis próbálkozott, és végül rendesen megállt a lábán. Megkísérelte megnyalni az arcomat, de az első néhány alkalommal eltévesztette. Csak akkor kezdtem sírni, amikor végre sikerült neki. Amikor megpillantotta az egyszarvút, furcsa dolgot művelt. Egy darabig csak bámult rá, aztán kutyamódra meghajolt vagy pukedlizett: mellső lábait kinyújtotta, és fejét a földre fektette közöttük. Az egyszarvú megszaglászta, nagyon óvatosan, hogy föl ne lökje megint. Első ízben nézett rám… vagy talán én néztem őrá első ízben, túl a szarvon, a patákon és a varázslatos fehérségen, egyenesen a végtelen szempárba. Az a szempár, az egyszarvú tekintete felszabadított a griff pillantása alól. Mert a szörnyűség, amit abban láttam, nem múlt el, amikor a griff kimúlt, sem amikor Malka ismét életre kelt. Az egyszarvú szemében azonban ott volt az egész világ, minden, amit én soha nem fogok látni, de nem baj, mert most már láttam, és gyönyörű, és én is benne voltam. És amikor Zsehánra gondolok, meg Loulira és az én Felicitászomra – aki csak a tekintetével tudott beszélni, akárcsak az egyszarvú –, ők jutnak eszembe, nem a griff. Ez történt, amikor az egyszarvú meg én egymásra néztünk. Nem láttam, amikor az unikornis elbúcsúzott Marcsától és Smendriktől, sem azt, mikor ment el. Nem akartam nézni. De hallottam, hogy Smendrik azt mondja: – Egy kutya. Szinte belepusztulok abba, hogy Lírhez daloljam, úgy szólítsam, ahogy még soha senki nem hívott egyszarvút… erre nem őt támasztja fel, hanem a kutyát. És én még azt hittem, nincs humorérzéke. Marcsa azonban azt mondta: – Szerette. Ezért hagyta elmenni. Halkítsd le a hangod! – Meg akartam mondani neki, hogy nem számít, hogy tudom, Smendrik csak azért mondja ezt, mert annyira szomorú, de Marcsa odajött hozzá, ő is megsimogatta Malkát, és nekem már nem kellett szólnom. Azt mondta: – Most hazakísérünk téged és Malkát, ahogy két ilyen nagy hölgyhöz illik. Utána a királyt is hazavisszük. – És soha többet nem látlak benneteket – mondtam. – Mint ahogyan őt sem. Marcsa megkérdezte: – Milyen idős vagy, Szuz? – Kilenc – feleltem. – Majdnem tíz. De hiszen tudod. – Tudsz fütyülni? – Bólintottam. Marcsa gyorsan körbepillantott, mintha el akarna csenni valamit. Aztán közel hajolt hozzám, és azt suttogta: – Egy ajándékot adok neked, Szuz, de

117

nem nyithatod ki addig a napig, amíg be nem töltöd a tizenhetet. Aznap menj messzire a faludtól, sétálj ki valami csendes helyre, amely különleges a számodra, és fütyülj így. – Azzal rövid dallamot fütyült el nekem, és addig-addig ismételtette velem, míg elégedett nem lett azzal, hogy pontosan tudom. – Többet ne fütyörészd! – kötötte a lelkemre. – Hangosan ne fütyüld többet, egyszer sem, egészen a tizenhetedik születésnapodig, csak magadban. Érted a különbséget, Szuz? – Nem vagyok csecsemő – mondtam. – Értem. Mi fog történni, ha elfütyülöm? Marcsa rám mosolygott. Azt mondta: – Valaki eljön hozzád. Talán a világ legnagyobb varázslója, talán csak egy öregasszony, aki szereti a bátor, szemtelen gyerekeket. – Két tenyere közé fogta az arcomat. – És talán még egy egyszarvú is. Mert a gyönyörű lények mindig újra látni akarnak majd, Szuz, és hallgatnak is rád. Egy vénasszony szava a biztosíték rá. Valaki eljön majd. Feltették Lír királyt a hátasára, én pedig Smendrikkel lovagoltam. Mindnyájan hazakísértek, egészen az ajtóig, hogy elmondják az anyámnak és az apámnak, hogy a griff halott, én pedig segítettem, és amikor ezt mondták, látnod kellett volna Wilfrid arcát! Utána mindketten megöleltek, és Marcsa azt súgta a fülembe: – Ne feledd! Addig nem, míg tizenhét nem leszel! – Utána ellovagoltak, visszavitték a királyt a várba, hogy az övéi között temessék el. Én pedig ittam egy bögre hideg tejet, és kimentem Malkával és az apámmal, hogy betereljük az istállóba a nyájat éjszakára. Ez történt hát velem. A fejemben állandóan gyakorolom a zenét, amire Marcsa tanított, néha éjszakánként még álmodom is róla, de hangosan nem fütyülöm el. Malkával beszélgetek a kalandunkról, mert valakivel muszáj. És megígérem neki, hogy ha eljön az idő, ő is ott lesz velem, a különleges helyen, amit már ki is néztem. Akkor természetesen már vén kutyaaszszonyság lesz, de nem számít. Valaki mindkettőnkhöz eljön. Remélem, ők ketten lesznek azok. Az egyszarvú is szép, de ők a barátaim. Szeretném megint érezni Marcsa ölelését, hallani a történeteket, amiket nem jutott ideje elmesélni, és Smendriket, ahogy azt a buta dalocskát énekli: Szuzika, Szuzika, szuszogó nyuszika, mély az ő szundija. Szuzika, Szuzika, nem lennél puszira kis házi nyuszika? Tudok várni.

118

El regalo Néha egy történet ilyen vagy olyan okból annyira foglalkoztat, hogy képtelen vagyok elengedni: tudnom kell, mi történik aztán. Ez nem esik meg túl gyakran és amikor mégis, akkor utálom, de nincs mit tenni. Így volt ez ezzel is. Tudnom kell, mi történik Angie-vel és Marvynnal (nem beszélve El Viejóról). Ezért valamikor a jövőben lesz egy teljes regény, amely a koreai-amerikai testvérpár további kalandjairól szól. Még mindig nem döntöttem el, hogy azt a címet adjam-e neki, amely ezt a novellát eredetileg ihlette: Buta öcsém, Marvyn, a boszorkány. *** – Nem ölheted meg – mondta Mr. Luke. – Anyád nem örülne. – Némi töprengés után hozzátette: – Engem is bosszantana. – Várj! – mondta Angie egy csodafelmosórongy tévéreklámjának hangján. – Van más. Nem is meséltem a pálinkás muffinról… – De. – És hogy elmondta Jennifer Williamsnek, mit vettem neki szülinapjára, ő pedig hisztizni kezdett, mert már kettő is volt neki… – Jót akart – mondta az apja óvatosan. – Biztos vagyok benne. – Aztán beköpött engem meg Orlando Cruzt anyunál, pedig nem is csináltunk semmit… – Akkor is. Nem ölöd meg! Angie félresöpörte izzadt egérbarna haját homlokából, és újra támadásba lendült. – Meg se csonkíthatom kicsit? Hidd el, megérdemelte. – Nem kétlem – értett vele egyet Mr. Luke. – De tizenöt éves vagy, Marvyn pedig nyolc. Nyolc és fél. Nagyobb vagy, mint ő, ezért nem tisztességes megverned. Ha majd te… mondjuk huszonhárom leszel, ő meg tizenhat és fél… oké, akkor megpróbálhatod. De addig nem. Angie artikulálatlan morgása lehetett volna beleegyezés is akár. Elindult kifelé a szobából, de az apja visszahívta, és kinyújtotta jobb kezét. – Tedd le a nagyesküt, kölyök! – Angie gyanakodva méregette, de habozás nélkül összekulcsolta apjáéval kisujját, ami hiba volt. – Ez túl könnyen ment – vonta össze szemöldökét az apja. – Esküdj meg Buffyra! – Mi? Az ember nem esküdhet meg egy tévésorozatra! – Hol van ez kőbe vésve? Ismételd utánam: „Esküszöm a Buffy, a vámpírok rémére… – Te tényleg nem bízol bennem! – „Esküszöm a Buffy, a vámpírok rémére, hogy egy ujjal sem nyúlok a kisöcsémhez…” – Kisöcsém, az a szörnyeteg! Egyre rosszabb, amióta azt az ipszilont a nevébe tette… – „… és nem hívom töppencsnek…” – Ugyan már, csak akkor hívom úgy, ha nagyon feldühít… – „… amíg el nem éri a tizenhat éves és hat hónapos kort, ami után… – Ami után lekvárrá pofozhatom. Megegyeztünk. Tudok várni. – Elvigyorodott; aztán észbe kapott, és felső ajkát a csillogó, új fogszabályzóra eresztette. Az ajtóban hátranézett válla fölött, és vidáman azt mondta: – Túl ravasz vagy apának. Mr. Luke a könyve mögül válaszolt: – Magam is gyakran így gondolom. – Aztán hozzátette: – Ez koreai dolog. Mi mind ilyenek vagyunk. Szerencséd, hogy az anyád nem koreai, különben egyetlen titkod sem lenne. Angie az est hátralevő részét a szobájában töltötte, és a házi feladatát csinálta telefonon Melissa Feldmannal, a legjobb barátnőjével. Ennek végeztével, erkölcsileg felhatalmazva némi alacsony zsírtartalmú jutalomcsokoládéra, a konyha felé sétált a folyosón, elhaladva az öccse szobája mellett. Amikor benézett – nem azért, mert különösebben kíváncsi lett volna,

119

hanem mert Marvyn állandóan az ő ajtajában állt és addig bámulta céltalan rajongással, amíg el nem hessegette –, látta, hogy a padlón ül és Miladyvel, a család szürke, vén macskájával játszik. Nem volt ebben semmi szokatlan: Marvyn és Milady elválaszthatatlanok voltak, mióta a fiú elég idős lett ahhoz, hogy fölismerje: a macska nem ehető. Angie-t az késztette megtorpanásra, mintha csak falba gyalogolt volna, hogy úgy látta Monopolyt játszanak, és úgy tűnt, Milady áll nyerésre. Angie egyszerre lenyűgözve és megrémülve benézett az ajtóból. Marvynnak kellett kockával dobnia mind Milady, mind a maga számára, és az öreg macskát túlságosan kínozta a köszvény, hogy könnyedén kezelni tudja a pasztellszínű Monopoly-pénzt. De kivárta a sorát, aztán roppant gonddal eltolta a bábuját – övé volt az ezüstcilinder –, mintha a lehetőségeit mérlegelné. És már volt egy hotelje a Park Place-en. Marvyn azonnal fölpattant és becsapta az ajtót, amint észrevette, hogy a nővére a játékot figyeli, és Angie folytatta útját, hogy felszabadítson egy a tervezettnél nagyobb adag maradék sörbetet. Valahol a doboz fenekénél járt, amikor végre sikerült az imént látottakat agya mélyére száműznie, oda, amit ő „felejtőzugnak” hívott. Mint ahogy egyszer Melissa barátnőjének mondta: – Létezik olyan, hogy túl sok információ, de rajtam nem fog ki. Soha nem fogok többet tudni semmiről annál, mint amennyit tudni akarok. Nézz csak rá az elnökre! A következő héten Marvyn feltűnően kerülte Angie-t, ami már önmagában elég volt arra, hogy enyhén nyugtalanná tegye. Egy dolgot biztosan tudott az öccséről: ha nem látták, akkor jobb, ha elkezdtek aggódni. Mindenesetre a felszínen minden nyugodtnak tűnt, egészen addig az estéig, amikor Marvyn táncra perdült a szeméttel. Másnap szemétnap volt, és Mrs. Luke adott Marvynnak két nagy zöld műanyag szemeteszsákot, hogy vigye ki a kocsibehajtó végében álló kerekes kukákig. A fiú akkora hajcihőt csapott a feladat körül, hogy Angie a kertre nyitott ablaknál maradt, hogy meggyőződjön róla, öccse nem dobja le egyszerűen a zsákokat a fűbe és nem old kereket valamelyik titokzatos rejtekhelyére. Mrs. Luke visszatért a nappaliba és bekapcsolta a híreket, de Angie még az ablakban állt, amikor Marvyn gyorsan körülnézett, mormolt néhány szót, amit ő nem értett, és aztán csinált valamit bal kezével, olyan gyorsan, hogy a lány elmosódott rándulásnál többet nem látott. Aztán a szemeteszsákok táncolni kezdtek. Angie térde megroggyant, és az ablak alatti kanapéra csuklott, bár ennek nem volt tudatában. Marvyn elengedte a zsákokat, és azok mellette hullámzottak – előre, hátra, oldalra, tökéletes időzítéssel, tökéletes léptekkel; úgy fordultak vele, mintha sztár lenne, ők pedig a vokalisták. Angie megdöbbenésére Marvyn ujjaival csettintgetett és hátrálva, tánclépésben csúszkált, amit elképzelni sem tudott róla – a zsákok pedig zöld karokat és lábakat növesztettek, és a három alak végigtáncolt a felhajtón. Amikor elértek a kukákig, Marvyn partnerei azonnal elernyedtek, és ismét nejlon szemeteszsákokká váltak. A fiú kidobta őket, leporolta a tenyerét, majd megfordult, hogy visszasétáljon a házba. Amikor észrevette, hogy Angie látta, egyikük sem szólalt meg. A lány intett neki. Az ajtóban találkoztak és egymásra bámultak. Angie csak annyit mondott: – A szobámba. Marvyn mögötte csoszogott, tekintete mindenfelé elkószált, de valójában sehová nem nézett, legfőképpen nem a nővérére. Angie leült az ágyra, és végigmérte: pufók és rendetlen, idomíthatatlan rozsdabarna üstökkel és egy szemkötéssel, amely kancsal bal szemét volt hivatott megregulázni. Azt mondta: – Beszélj! – Miről? – Marvynnak nyolc és fél éves kora dacára mély, fátyolos hangja volt; Mr. Luke mindig azt mondta, hogy a fia még születése előtt mutált. – Nem én törtem el a CD-tokod. – Dehogynem – mondta Angie. – De felejtsd el a CD-tokot! Beszéljünk a szemeteszsákokról! Beszéljünk a Monopolyról!

120

Marvyn tökéletesen üzletszerűen járt el a hazugságok ügyében: válsághelyzetben mindig igazat mondott, amíg nem talált ki valami jobbat. Azt mondta: – Figyelmeztetlek, hogy nem fogsz hinni nekem. – Sosem hiszek. Legyen jó a magyarázat. – Oké! – mondta Marvyn. – Boszorkány vagyok. Amikor Angie végre meg tudott szólalni, kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott, és amit mindig is szégyellt utána: – Nem lehetsz boszorkány. Varázsló vagy, vagy boszorkánymester, vagy valami. – Mintha épelméjű beszélgetést folytatnánk, gondolta. Marvyn olyan erősen rázta meg fejét, hogy szemkötése majdnem meglazult. – Á! Az csak a könyvekben meg a moziban meg ezeken a helyeken van úgy. Az ember vagy férfi boszorkány vagy nő boszorkány. Én férfi boszorkány vagyok. – Halott boszorkány leszel, ha tovább etetsz baromságokkal – mondta neki Angie. De az öccse tudta, hogy elkapta, és úgy vigyorgott, mint egy kalóz (otthon gyakran fejkendőt kötött, és állandóan papagájért nyaggatta Mrs. Luke-ot). Azt mondta: – Kérdezd meg Lídiát! Ő volt az, aki tudta. Lidia del Carmen de Madero y Gomez a Luke család házvezetőnője volt már Angie születése előtt is. A kubai Ciego de Avilából származott, és azt állította, hogy lánykorában ő pelenkázta Fidel Castrót, amikor a családjának dolgozott. Kora ellenére – senki nem tudta, hány éves; Luke-ék biztosan nem – Lidia szeme olyan tiszta maradt, akár egy gyereké, és Angie időnként szinte sírva fakadt a nő gyönyörű, ráncos, sötétbarna bőre láttán. Lidia a maga részéről jól kijött Angie-vel, spanyolul beszélt az anyjával, és megtanította Mr. Luke-ot kubai ételt főzni. Marvyn azonban kérdés vagy fenntartás nélkül, csecsemőkora óta az övé volt. Szombatonként spanyol nyelvű filmekre jártak, és együtt vásároltak a Bowen utcai barrióban. – Aki tudta – mondta Angie. – Mit tudott? Lidia is boszorkány? Marvyn pillantása azt sugallta, hogy azon töpreng, vajon hol találhatták szülei a lányukat. – Nem, persze, hogy nem boszorkány. Ő egy santera. Angie rámeredt. Csak annyit tudott a santeríáról, mint bárki, aki egyre növekvő afrikai és dél-amerikai populációja nagyvárosban nőtt fel – ami nem volt sok. Az újságcikkek és tévéadások arról tájékoztatták, hogy a santerók csirkéket és kecskéket áldoznak és… vérrel művelnek dolgokat. Megpróbálta Marvynt elképzelni egy csirkével, amint mindenfélét csinál, de nem ment. Még egyedül Marvynt sem bírta elképzelni. – Lidia vitt bele? – kérdezte végül. – Most már te is santero vagy? – Nem, én boszorkány vagyok, mondtam már. – Marvyn lenéző türelmetlensége kezdte elérni a kritikus tömeget. Angie azt kérdezte: – Wicca? Ebben az istennős dologban vagy benne? Van az osztályomban egy lány, Devlin Margulies, ő wiccás, és csak erről tud beszélni. Szabbatokról meg boszorkánygyűlésekről, meg hogy lehívja a holdat, ilyesmik. Olyan a bőre, mint egy sajtreszelő. Marvyn pislogva nézte. – Mi az a wicca? – Váratlanul levetette magát Angie ágyára, megragadta a besántikáló Miladyt, és szőrös hasára szorítva a száját hangos szellentést utánzott. – Tudtam, hogy képes vagyok mindenfélét csinálni dolgokkal… emlékszel a gumikacsára meg arra a baseballmeccsre? – Angie emlékezett. Különösen a gumikacsára. – Szóval Lidia elvitt ehhez a szörnyen öreg nénihez a termelői piacra, aki még nála is idősebb, a neve pedig Yemaya vagy valami hasonló, és egyfolytában egy furcsa kis pipát szívott. Na szóval, ő megragadott, megfogta az arcomat, a szemembe nézett, aztán behunyta a szemét, és aztán őrült sokáig úgy ült! – Kuncogott. – Azt hittem, elaludt, és kezdtem elhúzódni, de Lidia nem engedte. Ezért csak úgy ültem ott, és aztán kinyitotta a szemét, és azt mondta, boszorkány vagyok, egy brujo. Lidia meg egy kétgombócos fagyit vett nekem. Kávé és csoki, drazséval.

121

– Tizenkét éves korodra egy fogad se marad. – Angie nem tudta, mit mondjon, milyen kérdéseket tegyen fel. – Szóval ennyi? Az öreg néni boszorkányleckéket ad neked, vagy mi? – Nem… mondtam, ő nagy santera az más. Csak akkor láttam. Végig azt mondogatta Lídiának, hogy van el regálóm… azt hiszem, ez azt jelenti, hogy tehetség, sokszor mondta… és hogy gyakoroljak. Mint te a klarinéton. Angie arca megrándult. A keze kicsi volt és tömpe ujjú, a zene pedig esőként siklott keresztül közöttük. A szülei együtt érzőn felajánlották, hogy lemondják a klarinétleckéket, de Angie visszautasította. Mint ahogy a barátnőjének, Melissának bevallotta, nem volt tehetsége a vereség beismerésében. Most azt kérdezte: – Hogyan gyakorolsz? Szemeteszsákokkal bugizol? Marvyn megrázta lejét. – Az már unalmas… mint ahogy a társasozás is Miladyvel. Arra gondoltam, talán rávehetnem a tányérokat, hogy mossák el magukat, mint a Szépség és szörnyetegben. Fogadjunk, hogy meg tudnám csinálni. – Elvarázsolhatnád a házimat – javasolta Angie. – Kezdetben mondjuk a számtant. Az öccse felhorkant. – Hé, én csak kisfiú vagyok, nekem is vannak határaim! Úgy értem, a te házidat? – Jól van – mondta Angie. – Jól van. Figyelj, mit szólnál ahhoz, hogy valami nagy bűbájt bocsáss Tim Hubleyre, amikor legközelebb átjön Melissával? Mondjuk legyen lapos a lába, hogy ne tudjon kosarazni… különben is az az egyetlen oka, amiért Melissa csípi. Vagy… – és hangja lassabb és tétovább lett – mi lenne, ha elintéznéd, hogy Jake Petrakis őrülten, vadul, totálisan belém zúgjon? Az… mókás lenne. Marvyn Miladyvel foglalkozott. – Lánydolog, kit érdekelnek az ilyesmik? Olyan jól akarok focizni, hogy mindenki az én csapatomba akarjon kerülni… azt akarom, hogy a kövér Josh Wilson mindkét szemén kötés legyen, hogy békén hagyjon. Azt akarom, hogy anyu minden éjjel vékony tésztájú pepperonis pizzát rendeljen, és apu… – Anyura és apura soha ne tegyél varázslatot! – Angie talpra ugrott, és fenyegetően fölé hajolt. – Érted, töppencs? Ha akár egyszer is szórakozol velük, hidd el nekem, piszok jó boszorkánynak kell lenned ahhoz, hogy megakadályozd, hogy megfojtsalak. Értetted? Marvyn bólintott. Angie azt mondta: – Oké, mondok neked valamit. Mi lenne, ha Caroline nénin kísérleteznél, amikor következő hétvégén átjön? Marvyn pufók kalózarca felragyogott a javaslat hallatán. Caroline néni az anyjuk nővére volt, akit a Luke családban úgy ünnepeltek, mint aki mindenről mindent tud. Kellemes, tökéletesen illedelmes személy volt, állandó, nyugodt szakértelme még egy szentből is sorozatgyilkost csinált volna. Akármilyen országot nevezett meg az ember, Caroline néni biztosan elég időt töltött el ott, hogy egy bennszülöttnél is többet tudjon róla; akármilyen újságban olvasott történetet hozott fel, Caroline néni biztosan tudott róla olyasmit mondani, ami nem szerepelt a lapban; ha pedig megfázott, Caroline néni meg tudta mondani a rhinovírusok élkutatója édesanyjának leánykori nevét. (Mr. Luke gyakran mondogatta, hogy Caroline néni mottója: „Mondj valamit, és bebizonyítom, hogy tévedsz.”) – Semmi veszélyeset – parancsolta Angie –, semmi ijesztőt. És semmi megszégyenítőt vagy ilyesmit. Marvyn duzzogni látszott. – Úgy nem lesz mulatságos. – Ha túl durva, rájönnek, hogy te csináltad – magyarázta a nővére. – Én rájönnék. – Marvyn, aki imádta a titkokat és a titkos személyiségeket, beadta a derekát.

122

A Caroline néni érkezését megelőző héten Marvyn olyan csendesen, visszahúzódóan viselkedett, hogy Mrs. Luke aggódni kezdett az egészségéért. Angie, amennyire lehetett, rajta tartotta a szemét, de nem tudhatta, mire készül az öccse – gyanította, hogy azt még maga Marvyn sem tudja. Egyszer rajtakapta, hogy távirányító nélkül váltogatja a tévécsatornákat; és egyszer, amikor egyedül hagyták a konyhában, hogy a raguhoz hámozza meg a krumplit és a sárgarépát, megpucoltatta őket a hámozóval miközben vasárnapi vicceket olvasott. Marvyn ambícióinak nyilvánvaló kicsinyessége enyhítette Angie homályos nyugtalanságát, és elégedettség érzésébe ringatta a nagy családi vacsorával kapcsolatban, ami Caroline néni látogatásának első estéjén hagyománynak számított. Caroline néni olyan nő volt többek között, aki képtelen bárhová elmenni anélkül, hogy ne akarná megvenni a helyet. A háza pincétől padlásig tele volt zsúfolva a világ minden tájáról származó szuvenírekkel: szlovén gyerekjátékokkal, afgán szobrocskákkal, oroszlán és zsiráf formájú kenyai szalvétagyűrűkkel, seregnyi réz karpereccel, indiai dobozokkal és istenszobrokkal, és annyi egymásba illeszthető orosz matrjoska babával, hogy minden karácsonykor stoppolófaként elajándékozott néhányat. Soha nem ült le úgy a Luke család asztalához, hogy ne vitt volna magával valamilyen új szerzeményt; ezért a vacsora Caroline nénivel, Mr. Luke szavaival élve, bemutatóest volt. Legújabb hidzsrája harmadszor vagy negyedszer vezette el Nyugat-Afrikába, és ott szert tett a leggonoszabb külsejű babára, amit Angie valaha látott. Caroline néni tányérja mellett állt, fél méter magasan, denevérfülekkel, túl sok ujjal és skarlát eres zöld márványgolyókkal a szeme helyén. Caroline néni elragadtatva magyarázta, hogy ez egy benini törzs termékenységistennője, amit Angie képtelen volt elhinni. – Lehetetlen! – jelentette ki hangosan. – Egy percig sem vagyok hajlandó még csak babákra sem gondolni, amíg ez az izé néz! Még csak nem is látszik terhesnek, mint a többi. Lehetetlen! Caroline néni már megivott kettőt Mr. Luke margaritáiból, és éppen a harmadiknál tartott. Némileg hevesen válaszolt, hogy nem minden termékenység-istennőnek vannak ágyúgolyómellei, kerek hasa és nagy fara. – Némelyik meglepően karcsú, még nyugati ízlés szerint is! – Maga Caroline néni alakja mindenki ízlése szerint egy evőpálcika mintáját követte. Angie éppen beszívta a levegőt, hogy visszafeleseljen, amikor hallotta, hogy a háta mögött az apja mond valamit koreaiul, és aztán az anyja halkan felkiáltott: – Caroline! – Caroline nénit azonban lefoglalta, hogy elmagyarázza unokahúgának, menynyire nem tud semmit a termékenységről. Mrs. Luke jóval hangosabban megismételte: – Caroline, fogd be a szád! Caroline néni azt kérdezte: – Mi, mi az? – és Angie-vel együtt megfordult. Mindketten felsikoltottak. A baba mindent kinövesztett, amiről Caroline néni azt állította, hogy nincs szüksége ahhoz, hogy termékenységi szimbólum lehessen. Ébenfából faragták, vagy valami még keményebb fából, mégis kebleket, pocakot és csípőt növesztett, épp ahogyan Marvyn két szemeteszsákja hajtott váratlanul karokat és lábakat. Még az arckifejezése is megváltozott, éhes ravaszságról egy kifejezetten ostoba vigyorra, mintha éppen meg akarna csókolni valakit, bárkit. Néhány imbolygó lépést tett az asztalon, és a salsába mélyedt lába. Utána potyogni kezdtek a csecsemők. Sebesen és keményen kopogva záporoztak az étkezőasztalra, akár egy faeső, egyik a másik után, és még egy, és még egy… tökéletes kis másolatok, az eszelősen vigyorgó szobor miniatűrjei, kipottyanva belőle – ahogyan Milady szokott cicákat szülni az ölembe, futott át Angie agyán az abszurd gondolat. Az egyik a tányérjába esett, a másik belepattant a levesbe, néhány Mr. Luke ölébe gurult, aki székét feldöntve próbált elkerülni az útjukból. Mrs. Luke mindet

123

egyszerre akarta felkapni, ami lehetetlen volt, Caroline néni pedig a helyén maradt és sikoltozott. A baba pedig tovább vigyorgott és szült. Marvyn a fal mellett állt, és félig ugyanolyan rémültnek látszott, mint Caroline néni, félig ugyanolyan ostobán elégedettnek, mint a szobor. Angie elkapta a tekintetét, és hevesen intett neki: elég, hagyd abba, kapcsold ki, de az öccse vagy túl jól szórakozott, vagy fogalma sem volt róla, hogyan kéne megszüntetnie a varázslatot, amit elszabadított. Az egyik miniatűr eltalálta Angie fejét, és felmerült a szeme előtt egy kép, amelyben egész családja fababákba fullad, és mindenki hörögve, szánalmasan nyújtózik a felszín felé, aztán mindannyian harmadszor is elmerülnek. Még egy csecsemő gellert kapott a levesestálon és a bal fülének verődött, egyik éles ébenujja vért fakasztott. Végül abbamaradt – Angie sosem jött rá, hogyan szerezte vissza Marvyn az irányítást –, és szinte minden teljesen lecsillapult, kivéve Caroline nénit. A termékenységszobor kába örömvigyora lelohadt az arcáról, és ismét visszaváltozott vézna, ronda reptéri boltból származó ajándéktárggyá, a csecsemők pedig pontosan úgy olvadtak el, mintha fa helyett jégből készültek volna. Angie elég szemfüles volt, hogy lássa, amint az egyik pontosan Caroline néni előtt oszlik semmivé, aki ennél a pontnál abbahagyta a sikoltozást, és csuklani kezdett és tenyerével verte az asztallapot. Mr. Luke hátba vágta, és Angie felajánlotta, hogy kipróbálja a Heimlich-fogást, de leszavazták. Caroline néni korán nyugovóra tért. Később Marvyn szobájában a fiú úgy helyezkedett el, hogy az ágy közte és Angie között legyen, és sértődötten kérdezte: – Mi van? Azt mondtad, ne legyen ijesztő… mi az ijesztő abban, hogy egy baba gyerekeket szül? Szerintem cuki volt. – Cuki – mondta Angie. – Aha. – Futólag megfordult az agyában, hogy hány évre számíthat vajon, ha megöli az öccsét. Tíz évre? Ötre, ha jó a magaviseletem és sok pszichiáter foglalkozik velem? Kibírnám. – És mit mondtam arról, hogy ne szégyenítsd meg Caroline nénit? – Hogyan szégyenítettem volna meg? – Marvyn látható szeme teli volt felháborodott ártatlansággal. – Nem kéne annyit innia, az a problémája. Ő hozott zavarba engem. – Rá fognak jönni, tudod? – figyelmeztette Angie. – Talán Caroline néni nem, de anyu biztosan. Ilyen szempontból ő is boszorkány. Lelepleződtél, haver. Meglepetésére azonban egy szó sem esett az incidensről, sem másnap, sem azután – sem éles szemű anyja, sem szárazon figyelmes apja nem említette, de még Caroline néni sem, akitől legalább egy megjegyzést lehetett volna várni reggelinél. Az értetlen Angie megjegyezte a párnáján alvó Miladynek: – Azt hiszem, ha valami elég fura, akkor senki nem látta. – Ez a magyarázat távolról sem elégítette ki, de jobb híján beérte vele. A vén macska hunyorogva, beleegyezőn pislogott, kényelmesebb helyzetbe kucorodott, és még mindig dorombolva elaludt. Angie még jobban szemmel tartotta Marvynt, mint amikor a testvére kicsi volt és először mutatott hajlamot arra, hogy a forgalomban játsszon. Akár ez a megfigyelés volt az oka, akár nem, az öccse többé-kevésbé példásan viselkedett, leszámítva azt az alkalmat, amikor cementté változtatta annak a fiúnak a biciklikerekében a levegőt, aki ellopta a szuperhősös képregényét. Aztán ott volt az elvarázsolt focilabda esete, amely állandóan visszagurult hozzá, mintha nem bírná elviselni, hogy mással legyen. Angie megtanulta, hogy roppant körültekintően járjon el szendvics készítésekor, mert ha túl hosszú időre szem elől tévesztette öccsét, a szendvics hajlamos volt plusz hozzávalókat szerezni. Paprika volt az egyik, tabasco-szósz a másik; a kedvencei a cseresznyepaprikák voltak. De akadtak kevésbé erős és kifogásolhatóbb összetevők is. Ahogy odasziszegte az együtt érző Melissa Feldmannak, akinek szintén volt két fivére: – Bárcsak börtönbe lehetne zárni gyerekeket pusztán azért, mert nyolc és fél évesek! Aztán ott volt Marvyn hozzáállása Angie érzéseihez Jake Petrakis iránt.

124

Jake Petrakis egy évvel Angie fölött járt. Félig görög, félig ír volt, kék szeme és sűrű, pipacspiros haja olyan erős kontrasztot alkotott olajbarna bőrével, hogy a lány negyedik óta képtelen volt egyenesen ránézni. A fiú benne volt az úszócsapatban, ő volt a sakk-klub elnöke, és Ashleigh Suttonnal, a harmadik évfolyam királynőjével, akit a hűséges Melissa „Tapsi Ashleigh”-nek hívott. De Jake mindig kedvesen és vidáman beszélt Angie-vel, mindig azt mondta, hogy: Hé, Angie, és Hogy vagy, Angie?, és Ősszel találkozunk, Angie, kellemes nyarat! A lány ezeket mind magához ölelte, ugyanakkor képtelen volt elviselni. Marvyn Jake Petrakis kérdésben könyörtelen volt, akár egy moszkitó. Valahányszor rajtakapta Angie-t, hogy Jake képét nézegeti az évkönyvében, pihegő, cuppogó hangokat hallatott, és őrületbe kergette azzal, hogy kitalált beszélgetéseket folytatott közöttük, annyira hangosan, hogy a nővére is hallja. Egyre gyarapodó boszorkányképességei azt jelentették, hogy Angie ágyára bármely pillanatban illatos, díszes és rossz helyesírással megírt szerelmes levelek lebbenhettek, valamint hosszú szárú rózsák, bizsuk (Marvynnak korlátozott tapasztalata és szörnyű ízlése volt e téren), és kis, elmosódott fényképek Jake-kel és Ashleigh-vel. Mr. Luke-nek nem egyszer emlékeztetnie kellett lányát az esküjére, és kénytelen volt egy új biciklit is kilátásba helyezni arra az esetre, ha Marvyn sértetlenül megússza az évet. Angie ragaszkodott egy mountain bike-hoz, és az apja felsóhajtott. – Mindig csak mese volt, hogy a cigányok gyerekeket lopnak – mondta bánatosan. – Holott biztos vagyok benne, hogy épp ellenkezőleg volt. Jól van. Mégis akadtak békés pillanatok Marvyn és Angie között, ezek közül több a fiú szobájában. Jóval rendesebb kuckó volt Angie szobájánál, a padlóra hányt ruhák és az ágy alól kikandikáló ütött-kopott társasjátékdobozok dacára. Marvyn körbe a falakra kihajtható National Geographic térképeket rakott ki, olyan tökéletesen összeillesztve őket, hogy a hajtások láthatatlanok voltak; és egy különleges falon furcsa, bámuló emberek képei és fotói függtek. Angie felismerte Raszputyint, és még néhány nevet tudott – például Aleister Crowleyét, és egy reneszánsz ruhába öltözött férfiét, akit Dr. John Dee-nek neveztek. Két nő is akadt: a fiatal Willow boszorkány a Buffy, a vámpírok réméből, és egy fekete nő daguerreotípiája, aki csúcsosra hajtogatott turbánt viselt. Harry Potter viszont nem volt. Marvyn sosem kedvelte Harry Pottert. Egy nap iskola után egy kismacska imbolygott a Marvyn ágyán széthányt könyvek között. Sötét volt, poros szürke, akárcsak Milady – Angie valójában soha nem látott még egy macskát ugyanilyen színben. Vidáman megcirógatta a hasát, és megkérdezte: – Ki vagy? Ki lehetsz? Marvyn a fátyolhalait etette, és nem nézett fel. Azt mondta: – Ő Milady. Angie az ágyra ejtette a kiscicát. Marvyn azt mondta: – Úgy értem, ő Milady, amikor még fiatal volt. Visszamentem és elhoztam. Amikor megfordult, azt az őrjítő kalózvigyort villantotta fel, amit Angie sosem szenvedett, és élvezte a nővére döbbenetét. Alanynak beletelt egy percbe, mire szavakat talált, és még több időbe, mire ki bírta nyögni őket. Azt mondta: – Visszamentél. Visszamentél az időben? – Könnyű volt – mondta Marvyn. – Előrefelé nehéz… nem hiszem, hogy képes lennék valaha is igazán előre menni. Talán Dr. Dee tudott. – Fölvette a kiscicát, és a nővérének adta. Valóban Milady volt, egészen kacska bal füléig, mókás, rövid farkáig, végén a sötétebb szőrpamaccsal. Azt mondta: – Egyfolytában fájt mindene, annyira öreg volt. Arra gondoltam, ha talán… tudod… újrakezdhetné, mielőtt reumás lett volna… Nem fejezte be. Angie lassan azt kérdezte: – Hol van Milady? A másik? Úgy értem, ha ezt elhoztad… Vagyis, hogyan lehetnek mindketten egyazon világban? – Nem lehetnek – mondta Marvyn. – A régi Milady eltűnt.

125

Angie torka elszorult. A szeme megtelt könnyel, az orra eldugult, és ki kellett fújnia, mire ismét meg tudott szólalni. A cicára nézve tudta, hogy Milady az, és megpróbált arra gondolni, milyen jó lesz, ha megint körbeszökdécseli a házat, és nem sántikál bénán és nem nyávog fájdalmában. De egész életében az öreg macskát szerette, és sosem ismerte kiscicaként, és amikor az új Milady az ölébe kapaszkodott, ellökte. – Jól van – mondta Marvynnak. – Jól van. Hogyan mentél… vissza, vagy mit csináltál? Marvyn vállat vont, és visszatért a halaihoz. – Nem nagy ügy. Csak megfelelő módon kell koncentrálni. Angie egy műanyag labdával dobta meg a tarkóját, és az öccse bosszúsan hátrafordult. – Hagyj békén! Oké, oké, ha éppen tudni akarod… van egy varázslat, szavak, amiket újra meg újra el kell ismételni, amíg rosszul nem leszel tőlük, és vannak gyógynövények is. Meg kell gyújtani őket, felakasztani, aztán be kell csukni a szemedet és belélegezni a füstöt, és ki kell mondani a szavakat… – Tudtam, hogy valami furcsa szagot éreztem a szobádban az utóbbi időben. Azt hittem, megint ágyba csempészted a megrendelt curryt. – Aztán kinyitod a szemed és ott is vagy – mondta Marvyn. – Mondtam neked, nem nagy szám. – Ott is vagy hol? Honnan tudod, hová fogsz kilyukadni? Mikor fogsz kilyukadni? Csapd össze háromszor a sarkadat, és mondd el, hogy mindenütt jó, de a legjobb otthon? – Nem, te hülye, egyszerűen csak tudod. – Ez volt a legtöbb, amit Angie ki tudott húzni belőle – nem azért, jött rá, mert Marvyn nem volt hajlandó elmondani, hanem mert képtelen volt rá. Boszorkány vagy sem, csak egy kisfiú, és igazából fogalma sincs arról, hogy mit csinál. Az egészet menet közben improvizálta, megérzés után. Marvynnal vitatkozni mindig fejfájást okozott neki, és még a történelemházija – az angol kereskedőréteg felemelkedése – is jónak tűnt mellette. Visszament a szobájába, elolvasott két teljes fejezetet, és amikor a cica Milady botladozva és nyivákolva besétált, Angie hagyta, hogy az íróasztalán aludjon. – Mit számít? – mondta neki. – Nem a te hibád. Aznap este, amikor Mr. és Mrs. Luke hazaértek, Angie elmondta nekik, hogy Milady betegségben és öregségben, békében elhunyt, amíg dolgozni voltak, és a hátsó kertben temették el. (Marvyn szörnyű cserbenhagyásos gázolást akart, egy fekete autóval és egy Q betűvel kezdődő, egy pillanatra felvillanó rendszámtáblával, de Angie megvétózta.) Marvyn annyit tett hozzá a komor beszámolóhoz, hogy elmagyarázta, látott egy új kismacskát egy kisállatkereskedés kirakatában, „És annyira hasonlított Miladyre, az összes zsebpénzemet elköltöttem, és ígérem, gondoskodom róla!” Az anyjuk, aki nem volt igazán macskás személy, elég könnyen bevette a mesét, de Angie Mr. Luke felől nem volt ilyen biztos. Gyakran látta, hogy a kismacskával az ölében ül, és mindketten komolyan nézik egymást. Angie nagyon kevés bizonyítékot talált arra, hogy Marvyn a továbbiakban is szórakozott volna az idővel. Nem mutatta azt az elvárt ambíciót sem, hogy a világ legjobb másodikos focistájává váljon, vagy feljavítsa a dolgozatjegyeit, hogy tizenegy éves korára már egyetemre kerüljön, vagy akár kiegyenlítse a számlát másokkal (mivel Marvyn nem felejtett el semmit, és egészen a bölcsődéig visszavezette a feketelistát). Angie szinte mindig meg tudta mondani, mikor vetette be varázslattal az ágyát, vagy mikor gyorsított fel az ablakba tett növények növekedését, de úgy tűnt, megelégedett ezzel a szinttel. Angie annyiban hagyta. Egyszer rajtakapta, hogy a plafonon kúszik, mint Pókember, de rákiáltott, mire Marvyn leesett az ágyra és hányt. És persze ott volt az az alkalom is – valójában kettő –, amikor Mrs. Luke távollétében Marvyn tánckarba sorakoztatta a cipőit, és úgy szteppeltette és csapkodta őket össze, mintha a Rockettes táncegyüttes lennének. Angie élvezte a műsort, de leállította az öccsét, mert mégiscsak az anyja cipőiről volt szó. Mi van, ha a ruhái is csatlakoznak? Már maga a gondolat is soknak bizonyult.

126

Így is épp elég dologgal kellett foglalkoznia. A házi feladatok mellett ott volt a parádézenekari próba, Melissa gondjai a fiújával; nem beszélve a fogorvosnál töltött végtelen órákat, az enyhe felső harapás korrigálása érdekében. Melissa szerint szexinek nézett ki tőle, de a megjegyzés nem kívánt hatást ért el Angie anyjánál. Mindenesetre amennyire Angie látta, Marvyn egyszerűen csak új játékot talált magának, mint amilyen egy bonyolult villanyvonatpálya, vagy egy csúcs Lego-készlet. Még azt is el tudta képzelni, hogy egy idő után a mágiára is ráun. Marvyn hamar ráunt a dolgokra. Angie a fafúvósok krónikus hiánya miatt a parádézenekaron kívül a nagyzenekarban is benne volt, de az előbbit jobban szerette. Akkor az ember kint volt a szabadban, parádékon és futballmeccseken játszott, része volt a vidám zajnak, és sokkal izgalmasabb volt, mint kiállni egy sötét, elcsendesült hangversenyterembe és olyan embereknek játszani, akiket alig lát. – Különben is – vallotta be anyjának–, a parádézenekarban senki nem figyel rá, hogyan játszol. Csak annyit követelnek meg, hogy tartsd a lépést. Egy meleg, tavaszi napon, amikor a „Washington Post March”-ot gyakorolták a teljes zenekarral, Angie klarinétja váratlanul megbolondult. Immár nem medvecukor rúdra hasonlított, hanem elragadtatott dinamitra, vagány improvizációkba vetette magát, botrányos bukfenceket, szakokat és cigánykerekeket vetett a dallamon belül – olyan dolgokat, amiket Angie soha nem tudott volna előcsalni, még ha tudása el is érte volna ihletének mértékét. Zenésztársai a sor mindkét végén megfordultak, hogy megbámulják, és ő szeretett volna sietve felkiáltani: – Hé, nem én vagyok, a hülye öcsém az, tudjátok, hogy én képtelen vagyok így játszani! – De a zene tovább áradt, bőségesen, képtelenül, megállíthatatlanul – nem úgy, mint a menet, amely rendezetlenül megtorpant. Angie soha életében nem szégyellte ennyire magát. Mr. Bishow, a zenekar vezetője átügyetlenkedte magát a tébláboló zenészek között, és azt mondta: – Angie, ez fantasztikus volt, kápráztató! Nem tudtam, hogy ilyen tűz, ilyen szabadság, ilyen szellemesség rejtőzik a zenédben! – Megveregette a vállát, sőt gyorsan, óvatosan meg is ölelte, aztán szinte azonnal hátrébb lépett, és azt mondta: – Soha többet ne csináld! – Mintha bizony lenne választásom – mormolta Angie, de Mr. Bishow már kezdte visszaterelni a zenekart az alakzatba a „Semper Fidelis-hez. és a High Society”-hez, amiken Angie ugyanúgy botladozott keresztül, mint máskor, két hangjeggyel a többi fafúvós mögött. Éppen vigasztalhatatlanul baktatott le a pályáról, amikor Jake Petrakis, akinek sötétarany haja még mindig nedvesen ragyogott az úszásedzés után, odarohant hozzá azzal: – Hé, Angie! –, majd a vállába bokszolt, ahogyan egy másik fiúval tette volna, és elrohant, hogy egyik váltótársával találkozzon. Angie pedig hazament, és az öccse szobájának ajtaja mögött megvárta Marvynt. Amint besétált, megragadta a haját, és az öccse felvisított: – Jól van, engedj el, jól van! Azt hittem, tetszeni fog! – Tetszeni? – rázta meg Angie erősen. – Tetszeni? Te gonosz kis törpe, majdnem kirúgattál a zenekarból! Mit forgatsz még a fejedben, mi vár még rám, ami szerinted tetszene nekem? – Semmit, becsszó! – De miközben Angie rázta, vihogott. – Oké, olyan széppé akartalak változtatni, hogy még anyu és apu se ismerjenek rád, de ezt föladtam. Túl sok meló lett volna. – Angie ismét a haja után kapott, de Marvyn lebukott. – Szóval azt gondoltam, talán rávehetnem azt a majomarcú Jake-et, hogy beléd zúgjon. Vannak rá mindenféle varázslatok és dolgok… – Ne merészeld! – mondta Angie. Nyugodtan és halkan megismételte a figyelmeztetést: – Ne! Merészeld! Marvyn még mindig viháncolt. – Nem, nem gondoltam, hogy ráharapsz. De azért vicces lett volna. – Váratlanul csupa őszinteség volt, és egyetlen látható szemével komolyan nézett fel a nővérére, noha az orra csöpögött. Azt mondta: – Mókás, Angie. Ez a legmókásabb, amiben valaha is részem volt.

127

– Gondolom – mondta nővére komoran. – Csak engem hagyj ki belőle mostantól, ha vannak terveid a harmadik osztályra! – A konyhába ment almaléért. Marvyn utána sündörgött, és idegesen fecsegett az iskoláról, a fociról, a Milady-cica gyors növekedéséről és egy lehetséges románcról a fátyolhalas akváriumban. – Sajnálom a zenekaros dolgot, nem csinálom többet. Csak azt gondoltam, jó lenne, ha akár csak egyetlenegyszer igazán jól tudnál játszani. Tetszett amúgy a zene? Angie nem bírta rávenni magát a válaszadásra. Éppen az almaleves palackért nyúlt, amikor a kupak magától lerepült, és egyenesen az arcába pattant. Ahogy hátrahőkölt, egy pohár siklott végig a pulton felé. Elkapta, mielőtt a hűtőnek ütközött volna, aztán megfordult és Marvynra kiáltott: – A francba, töppencs, hagyd abba! Valakinek a végén még sérülést okozol, ha mindent varázslattal csinálsz, a francba! – Kétszer kimondtad az F betűs szót! – kiabált vissza Marvyn. – Megmondom anyunak! – De nem mozdult, hogy kimenjen a konyhából, és egy pillanat után apró, koszos könnycsepp gördült le a szemkötés alól. – Nem mindent csinálok varázslattal! Csak az unalmas dolgokat, leginkább. Mint a szemét meg a porszívózás, meg a ruháim elrakása. És Milady almának takarítása, ha én vagyok a soros. Az effélék, rendben? Angie végigmérte, és mint mindig, most is elámult Marvyn azon képességén, hogy szívszorítóan ártatlannak mutassa magát. Azt mondta: – Nem sok haszna van, ha én takarítom az almát, nem igaz? Mindegy… csak ne légy láb alatt, holnap francia dolgozatom lesz. – Kiöltötte az almalevet, visszarakta, csent egy mazsolás kekszet, és a szobája felé indult. A küszöbön azonban számára is megnevezhetetlen okból megállt, talán mert Marvyn elindult utána, és megtorpant. – Mi van? Töröld meg az orrod, undorító. Most mi a baj? – Semmi – motyogta Marvyn. Ruhaujjában megtörölte orrát, ami nem segített. Azt mondta: – Csak megijedek, Angie. Ijesztő olyasmiket csinálni, amiket csinálok. – Mi ijesztő? Hogyhogy ijesztő? Egy perccel ezelőtt még mókásabb volt, mint bármi életedben. – Az is! – Furcsán vonakodva közelebb jött: sem boszorkány nem volt, sem kalóz, sem szeráf, hanem csak egy aggodalmas, törődött kisfiú. – Csak néha túlságosan is mókás. Néha, a közepén arra gondolok, hogy talán abba kéne hagyni, de nem bírom. Mint egyszer, amikor egyedül voltam, és csak hülyéskedtem… és valahogy megcsináltam azt a dolgot, ami igazán érdekes volt, csak furán jött ki, és aztán őrült sokáig nem tudtam eltüntetni, és féltem, hogy anyu és apu hazajönnek… Angie, komoran mérlegelve korábbi francia jegyeit újabb mazsolás keksz után nyúlt. – Már megmondtam, hogy nagy lekvárba kerülhetsz, ha ilyen őrült dolgokat művelsz. Csak hagyd abba, mielőtt valami olyasmi történik a mágia miatt, amit már nem lehet varázslattal helyrehozni. Tanácsra van szükséged. Épp most adtam egyet. Viszlát! Marvyn elhagyatottan caplatott utána a szobája ajtajáig. Amikor Angie megfordult, hogy becsukja, azt mormolta: – Azt kívánom, bárcsak olyan idős lennék, mint te. Hogy tudjam, mit csináljak. – Haha – mondta Angie, és becsukta az ajtót. Majd a francia rendhagyó igékre fittyet hányva leült az íróasztalához, és belekezdett egy Jake Petrakisnak címzett levélbe. Angie sem akkor sem jóval később nem volt képes megmagyarázni, miért épp akkor írta meg azt a levelet. Talán mert Jake hátba verte, és azt mondta, hogy ő – vagy legalábbis a zenéje – menő? Talán mert aznap délután teljesen összegabalyodva látta Tapsi Ashleigh-vel a könyvtár könyvespolcai közti homályos sarokban? Vagy mert Marvyn nem hagyta abba a froclizását? Vagy csak azért, mert tizenöt éves volt, és eljött az idő, hogy ilyen levelet írjon

128

valakinek? Akármi volt is az oka, megírta, amit megírt, aztán összehajtogatta a levelet, és eltette az íróasztala fiókjába. Utána megint kivette, visszarakta, végül áttette a hátizsákjába. A levél pedig majdnem három hónapig ott is maradt, évközi dolgozatokat, záródolgozatokat és futballmeccseket átvészelve, egészen a sorsfordító péntek estéig, amikor Angie Melissával sétált és nézegette a kirakatokat Avicenna belvárosában, és lustán megjárták az összes kávézót a Parnell utcán. Akkor mesélt a levélről Melissának, aki rögtön vihogni kezdett, majd vihogása csuklásba fulladt, és újabb kapucsínóra volt szüksége, hogy lecsillapítsa. Amikor megint összefüggően tudott beszélni, azt mondta: – El kéne küldened neki. Muszáj elküldened neki. Angie először felháborodott. – Szó sem lehet róla! Magamnak írtam, nem egy dolgozatra vagy az osztálynak, és holtbiztos, hogy nem Jake Petrakisnak. Miféle idiótának nézel te engem? Melissa gúnyos, zöld szemmel nézett rá. – Olyan idiótának, akinek most is ott van a hátizsákjában a levél, és lefogadom, hogy a borítékon ott van a cím és a bélyeg is. – Nincs rajta bélyeg! És a boríték csak azért van, hogy megvédje! Csak szeretem magamnál tartani, ez minden… – És a cím? – Csak gyakorlásképpen írtam rá, rendben? De nem írtam alá, és nincs feladó, szóval láthatod! – Jó – bólintott Melissa. – Jó. Határozottan látom. – Ejtsük a témát! – mondta Angie, és Melissa ejtette is. De péntek este volt, és mindketten későig kimaradhattak, mindaddig, míg együtt voltak; és Avicennában sok kávézó állt. Épp elég lattét és kapucsínót ittak, dupla eszpresszóval, hogy a vidám, cidriző nemtörődömség állapotába kerüljenek, amelyben a világ borzasztóan, képtelenül mulatságosnak tűnt. Melissa nem sokáig hagyta békén Angie levelének témáját: – Ugyan már, mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy elolvassa és rájön, hogy te írtad? Figyelj, a legrosszabb, ami történhet veled az, hogy egy vénséges vén anyóka leszel, és még mindig azt kívánod, bárcsak megmondtad volna Jake Petrakisnak, hogy éreztél, amikor még fiatal voltál. Most pedig már nős, és nagypapa, talán meg is halt… – Hagyd abba! – De Angie legalább annyira kuncogott, mint Melissa, aztán valahogy végigmentek a csendes Lovisi utcán, el a benzinkút és a bedeszkázott bioélelmiszer-bolt mellett, hogy megkeressék a sötét Petrakis házat, majd lábujjhegyen felosontak a tornácra a lépcsőn. Angie a bejárati ajtó előtt állva habozott egy kicsit, de Melissa azt mondta: – Egy öreg néni egy otthonban, az ég szerelmére, és ő még csak nem is tudta – mire Angie gyorsan levegőt vett, és becsúsztatta a levelet az ajtó alatt. Utána visszarohantak a Parnell utcára, és olyan vadul kacagtak, hogy alig kaptak levegőt… …Angie pedig reggel arra ébredt, hogy azt suttogja: úristen!, úristen!, úristen!, pedig még le sem rázta magáról egészen az álmot. Jó egy órán keresztül feküdt az ágyában, némán és kétségbeesetten imádkozva azért, hogy az előző éjszaka csak valami őrült, szörnyű álom legyen, és amikor belenyúl a hátizsákjába, a levél még ott lapuljon. De tudta a szörnyű igazságot, és meg sem próbálta megkeresni viharos útján a telefon felé. Melissa csitítóan azt mondta: – Hát, legalább nem írtad alá. Legalább. – Igazából azzal kapcsolatban hazudtam – mondta Angie. A barátnője nem válaszolt. Angie azt mondta: – Kérlek, velem kell jönnöd. Kérlek! – Menj át oda! – mondta végül Melissa. – Menj, most… találkozzunk ott! Mivel Angie közelebb lakott, ő ért először a Petrakis-házhoz, de nem akart becsöngetni, amíg Melissa oda nem ért. Föl-le sétált a verandán, magát átkozta, öklével verte combját, és

129

azon gondolkodott, vajon az apja nővéréhez Paggyhez költözhet-e Grand Rapidsba, amikor a szomszéd asszony átkiabált neki, hogy Petrakisék családi összejövetelre mentek, és nincsenek a városban. – Tegnap délután utaztak el. Megkértek, hogy tartsam a szemem a házukon, mert vasárnap estig nem jönnek vissza. Ezért vigyázok úgy-ahogy. – Figyelmeztetően Angie-re mosolygott, mielőtt visszament volna. A mögötte álló megtermett kutya kint maradt. Akkora volt, mint egy lakókocsi, és szemmel láthatóan már eldöntötte, hányadán áll Angie-vel. A lány azt mondta: – Szép kutya – mire a kutya felmordult. Amikor Angie megpróbálkozott mással: – Hé, édesem! –, amit az apja mondott az állatoknak, a kutya kivicsorította elülső fogait, és vállán felborzolódott a szőr. Lefeküdt, hogy maga tartsa szemmel a dolgokat. Angie szomorúan azt mondta: – Általában jól kijövök a kutyákkal. Amikor Melissa megérkezett, azt mondta: – Hát, az ajtó alatt csúsztattad be, ezért nem lehet túl mélyen. Talán ha lenne egy pálcánk vagy egy drótfogasunk, hogy kihalásszuk… – De valahányszor a szomszéd ház felé néztek, látták a függöny lebbenését, és végül elsétáltak, miközben próbálták kitalálni, mitévők legyenek. Ám nem volt mit tenni; és Angie torka végül annyira bedagadt a sírás visszafojtásától, hogy nem tudott fájdalom nélkül beszélni. Visszakísérte Melissát a buszmegállóig, és ott úgy ölelték meg egymást, mintha soha többet nem találkoznának. Melissa azt mondta: – Tudod, az anyám azt mondja, hogy semmi nem olyan rossz, mint ahogy képzeled. Úgy értem, nem is lehet, mert semmi nem verheti azokat a szörnyűségeket, amiket el tudsz képzelni. Ezért talán… tudod… – de elakadt a szava, mielőtt befejezhette volna. Megint átölelte Angie-t, és hazament. Angie a saját szobájában ült nagyon mozdulatlanul, egyedül, és továbbra sem sírt. Egész arca fájt tőle, és a szeme elviselhetetlenül nehéznek érződött. Agya egyáltalán nem mozdult, és ezért homályosan hálát érzett. Addig ült ott, míg Marvyn be nem sétált a barátaival való kosarazás után. Mivel alacsonyabb volt a többieknél, gyakran ráléptek, és mindig összekarcolva és horzsolódva jött haza. Angie azt várta, hogy az öccse magasabbá teszi majd magát, vagy elintézi, hogy magasabbra bírjon ugorni, de Marvyn még semmi ilyesmit nem tett. Most ránézett, lepattintott és eldobott egy láthatatlan kosárlabdát, és halkan megkérdezte: – Mi a baj? Talán hangjának váratlan, brekegő gyengédsége volt az oka, vagy az, hogy egyáltalán feltette a kérdést. Akármi volt is a kiváltó oka, Angie hirtelen dühös könnyáradatban tört ki. A harag teljes egészében önmagára irányult, amiért egyáltalán megírta Jake Petrakisnak a levelet, és amiért most sír miatta. Intett Marvynnak, hogy menjen el, de az öccse – még nagyobb ámulatára – egykedvűen állt tovább, várva, hogy elcsendesedjen. Amikor végre elhallgatott, megismételte a kérdést: – Angie! Mi baj? Angie elmondta neki. Éppen hozzá akarta tenni: – Ha akár csak egyszer el mered nevetni magad, töppencs… –, amikor rájött, hogy szükségtelen. Marvyn a fejét vakarta, addig vonogatta szemöldökét, míg a szemkötés táncra perdült; aztán váratlanul mindkét kezét zsebre vágta, és hátrahajtotta fejét: a hanyag nemtörődömség mintaképe volt. Szinte szórakozottan azt mondta: – Vissza tudom szerezni. – Ó, persze! – Angie föl sem nézett. – Persze. – De! – Marvyn azonnal megszokott énjére váltott: ennyit a közönyről és az egykedvűségről. – Mindenfélét tudnék csinálni. Angie eláztatott egy papírtörlőt, és megpróbált kezdeni valamit forró, könnytől csíkos arcával.

130

– Mondj kettőt! – Oké, mondok! Emlékszel rá, melyik postaládába dobtad? – Az ajtó alá csúsztattam – motyogta Angie. – Becsúsztattam az ajtó alatt. Marvyn felkuncogott. – Au, mint Bálint-napon. – Angie-nek nem volt ereje ahhoz, hogy megüsse, de a látszat kedvéért utána kapott. – Hát, rá tudom venni, hogy visszasétáljon az ajtó alatt, ez az egyik mód. Vagy ha senki nincs otthon, bármibe lefogadom, hogy ki tudom nyitni az ajtót. Nekünk, boszorkányoknak ez a legkönnyebb trükk a világon. – Vasárnap estig nincsenek otthon – mondta Angie. – De van ez a szomszéd nő, aki úgy lesi a házat, mint egy sólyom. És ha nem is figyel éppen, van ez a dög nagy kutyája. Nem érdekel, hogy te vagy a legmenőbb boszorkány a világon, akkor sem szívesen húznád ki a gyufát ennél a vérfarkasnál. Marvyn, aki – mint ahogy Angie jól tudta – félt a nagy testű kutyáktól, folytatta a fejvakarást. – Különben is túl könnyű lenne. Felejtsd el! – Leült mellé, teljesen lefoglalta a probléma. – Mi lenne, ha… nem, az gyerekes, bárki meg tudná csinálni. De van egy varázslat… El tudnám intézni, hogy a levél megsemmisítse önmagát, ott a házban, mint abban a régi tévésorozatban. Csak egy kis hamukupac lenne… felporszívóznák, és rá sem jönnének? Mit szólsz hozzá? – Mielőtt Angie véleményt nyilváníthatott volna, már meg is rázta a fejét. – Az is túl könnyű. Gyerekvarázslat kezdőknek. Utálom azokat. – Az jó, ha könnyű – mondta neki Angie őszintén. – Szeretem, ha könnyű. Te pedig tényleg kezdő vagy. Marvyn azonnal felháborodott, szokásos basszus-bariton moraja sértődött nyikkantásba ment át. – Nem vagyok kezdő! Egyáltalán nem vagyok kezdő! – Fölpattant, és toppantott, ahogyan kétéves kora óta nem tette. – Megmondom, mi lesz… amiért ezt mondtad, visszaszerzem neked a levelet, de nem árulom el, hogyan. Majd meglátod, ennyi. Csak várd ki a végét, és meglátod! A szobája felé masírozott, amikor Angie utána kiáltott, az első remény- és vidámságszikrával, amit egy évszázadnak tűnő ideje érzett: – Jól van, nagy, gonosz boszorkánykirály vagy. Mit akarsz? Marvyn megfordult és értetlenül rábámult. Angie azt mondta: – Semmit a semmiért, ez az én öcsém. Na halljuk: mi az ára annak, hogy megmented az életemet? Ha Marvyn hangja ennél magasabb lett volna, csak a denevérek hallják. – Megmentelek, és te azt hiszed, hogy valamit kérek érte? Jesszumpepi! – Ez volt az egyetlen káromkodás, amit valaha is elnéztek neki. – Különben sincs semmid, amit szeretnék. Kivéve… Hagyta, hogy a gondolat befejezetlenül lógjon a levegőben. Angie azt mondta: – Kivéve mit? Marvyn fél kézzel lengett az ajtófélfán, és ismét kalózvigyorát villantotta rá. – Utálom, ha töppencsnek hívsz. Tudod, hogy utálom, mégis csinálod. – Oké, nem teszem többet, soha. Ígérem! – Mmm. Nem elég jó. – A vigyor határozottan gonosz lett. – Azt hiszem, két hétig ó, nagyuramnak kéne hívnod. – Mi? – Most Angie pattant föl, nyomorúságát pillanatnyilag elfelejtette. – Felejtsd el, töppencs… két hétig? Szó sem lehet róla! – Egy hosszú percig dühösen egymásra meredtek, aztán a lány végül azt mondta: – Egy hét. Ne feszítsd túl a húrt! Egy hét, nem több. És nem emberek előtt!

131

– Tíz nap. – Marvyn keresztbe fonta karját. – Mostantól. – Angie továbbra is dühösen meredt rá. Marvyn megkérdezte: – Akarod azt a levelet? – Igen – Marvyn várt. – Igen, ó, nagyuram. – Marvyn diadalmasan kinyújtotta kezét, és Angie belecsapott. Aztán a lány megkérdezte: – Mikor? – Ma éjjel. Nem, holnap… ma moziba megyek Sunillal és a családjával. Holnap. – Elsétált, és Angie úgy érezte, másfél év is eltelt legutolsó mély lélegzetvétele óta. Szerette volna elmondani Melissának, hogy minden rendbe jön, de nem merte; ezért a nap hátralevő részében igyekezett szokványosnak mutatkozni – csak a megszokott Angie, aki céltalanul, elégedetten tölti szombat délutánját. Miután Marvyn hazaért a moziból, az egész estét a Hellboyképregények olvasásával töltötte a szobájában, a Milady-cicával a hasán. Akkor is ezt csinálta, amikor Angie feladta a meglesését, és ágyba bújt. Vasárnap reggelre azonban eltűnt. Angie ezt abban a pillanatban tudta, hogy felébredt. Fogalma sem volt, hol lehet Marvyn, vagy miért ment el. Azt hitte, hogy az öccse a hálószobájában fog dolgozni a varázslaton, amit kiválasztott, varázslómentorai szigorú szeme előtt. De nem volt ott, és reggelizni sem jött le. Angie azt mondta az anyjuknak, hogy későig fent maradtak és tévét néztek, és hogy jobb lenne, ha hagyná Marvynt kialudni magát. Amikor pedig reggeli után Mrs. Luke aggódni kezdett, Angie maga ment fel az öccse szobájába, és azzal az üzenettel tért vissza, hogy Marvyn a rajzórájára csinál teljes gőzzel valamiféle feladatot, és nem vágyik társaságra. Máskor nem úszta volna meg ennyivel, de a szülei villásreggelire, majd koncertre voltak hivatalosak, így aztán távoztak, meghagyva a szokásos instrukciókat, hogy etesse és itassa meg a macskát, a konyhaszekrényben lévő húsz dollárból vegyen valami mérsékelten egészséges ebédet, és „hébe-hóba”, vagyis gyakran, nézzen rá Marvynra. („Azon a napon, amikor ezt elmulasztjuk a lelkedre kötni – mondta egyszer Mr. Luke, amikor Angie tiltakozott a rendszeres kötelezettség ellen –, az a kölyök fogja magát, ellop egy kajakot, és elindult Tahiti felé.” Angie-nek nehezére esett ezzel az érvvel vitába szállni.) Angie egyedül maradva az üres házban – még magányosabban, mint bármikor –, folyamatos körözésbe fogott, szobáról szobára bóklászott, anélkül hogy elképzelése lett volna arról, mit tegyen. Ahogy teltek-múltak az órák, és az öccse még mindig nem tért vissza, azon kapta magát, hogy hangosan szólongatja: – Marvyn? Marvyn, esküszöm, ha csak azért csinálod, hogy halálra idegesíts… Ó, nagyuram, hol vagy? Gyere vissza, hagyd azt az átkozott levelet, csak gyere vissza! – Egy idő után ezt is abbahagyta, mert hangjának megbicsaklása és remegése zavarba hozta, és még jobban megrémült. Furcsamód egész idő alatt mintha érezte volna az öccse jelenlétét a házban. Állandóan megpördült, hogy átlessen a válla fölött, hátha Marvyn mögé lopózik, hogy megijessze; ez csecsemőkora óta a kedvenc játéka volt. De sosem volt ott. Valamikor dél körül megszólalt a csöngő, és Angie elbotlott, úgy sietett válaszolni rá, noha nem remélte – szinte egyáltalán nem –, hogy Marvyn lesz az. A küszöbön Lidia állt – Angie el is felejtette, hogy általában vasárnap délutánonként jött át takarítani. Ott állt, öregen, mosolyodva, és Angie vadul átölelte és azt kiáltotta: – Lidia, Lidia, socorro, segíts, ayúdame, Lidia! – Akkor tanult meg spanyolul a házvezetőnőtől, amikor még túl kicsi volt, hogy tudja: éppen tanulja. Lidia Angie vállára tette kezét. Kicsit eltolta magától, és az arcába nézett. – Chuchi, dime qué pasa contigo? – Angie-t gyerekkora óta Chuchinak hívta, de egyszer sem magyarázta el a szó eredetét vagy jelentését. – Marvynról van szó – suttogta Angie. – Marvynról. – Magyarázni kezdett a levélről és Marvyn ígéretéről, de Lidia csak bólogatott és nem tett fel kérdéseket. Határozottan azt mondta: – El Viejo puede ayudar.

132

Angie túlságosan kétségbe volt esve, hogy feltűnjön neki a főnév neme, ezért azt hitte, Lidia Yamayára, a termelői piacon lévő öregasszonyra gondol, aki megmondta Marvynnak, hogy egy brujo. Azt mondta: – Úgy érted, a la santera – ám Lidia határozottan megrázta fejét. – Nem, nem, El Víejo. Menjél, kérd, hogy láthasd El Viejót. Los otros no pueden ayudarte. A többiek nem segíthetnek. Csak az öregember. Angie megkérdezte, hol találhatja meg El Viejót, és Lidia egy Santeria boltba irányította, amely a Bowen utcában állt. Elnagyolt térképet is rajzolt, ellenőrizte, hogy van-e pénz Angie-nél, megpuszilta az arcát, és áldást írt a homlokára. – Cuidado, Chuchi – mondta vidám komolysággal, aztán Angie már kint is volt és a Gonzales sétányon elhaladó busz után futott, amelyik az iskolába is vinni szokta. Ezúttal jóval tovább rajta maradt. A bolt fölött nem lógott cégér, és nem volt házszám sem, és olyan apró volt, hogy Angie egy ideig folyton elment mellette. Végül megragadták a figyelmét az egyik homályos kirakatba és kétoldalt a polcokra helyezett tárgyak. Megdöbbentő választék akadt füstölőkből, fekete szentekkel díszített üvegbe zárt gyertyákból, olcsó rituális készletként feltüntetett dobozokból meg Elegua padlómosó folyadék palackjaiból, amelyek címkéje azt hirdette: „Távolt tartja küszöbétől a bajt.” Amikor Angie belépett, megszédült a hely pézsmaszagától, és nehéznek és önmagától távolinak érezte magát, mint amikor megfázás előtt állt. Hallotta, hogy valahol hátul egy kakas kukorékol. Nem látta meg az öregasszonyt, amíg a széke meg nem nyikordult, mert egy sarokban ült, hosszú, lógó ruhájának rejtekében, amely templomi kórus köntösének tűnt, de a rajta lévő szimbólumokat és mintákat Angie sosem látta korábban. Az asszony vénséges vén volt, még Lídiánál is öregebb, és fogatlan szájában apró pipát tartott. Angie megkérdezte: – Yemaya? – Az öregasszony halott bolygókhoz hasonlatos szemekkel nézett rá. Angie spanyolja tökéletesen elsorvadt, és szinte azonnal követte az angolja is. Azt mondta: – Az öcsém… a kisöcsém… El Viejót kell keresnem. Az öreget, viejo santerót? Lidia mondta. – Ennél a pontnál mindkét nyelven kifogyott a szavakból. A kis pipából füstpamacs szállt fel, de az öregasszony nem adott más választ. Aztán Angie hallotta, hogy a háta mögött elhúznak egy függönyt. Egy nyers, lassú hang szólalt meg: – Quieres El Viejo? Én vagyok. Angie megfordult, és meglátta, ahogy az öregember közeledik felé egy hosszú folyosón, amelynek nem volt vége. Megfontoltan lépkedett, és úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, amíg eléri, mintha egy másik világból térne vissza. Fekete volt, fekete ruhát és sötét szemüveget viselt még a homályos, apró boltban is. Haja olyan fehér volt, hogy bántotta Angie szemét, amikor ránézett. Az öregember megszólalt: – Az öcséd. – Igen – mondta Angie. – Igen. Nekem varázsol… megszerez valamit, amire szükségem van… és nem tudom, hol van, csak azt, hogy bajba került, és szeretném visszakapni! – Nem sírta el magát és nem hagyta el magát – Marvyn soha nem mondhatja el róla, hogy bőgött miatta –, de közel állt hozzá. El Viejo homlokára tolta napszemüvegét. Fiatalabb volt, mint Angie elsőre gondolta volna – Lídiánál jóval ifjabb. Szeme alatt vastag, fehér félkörök világlottak. Angie nem tudta eldönteni, természetesek-e vagy sminkelés eredményei; csak azt látta, hogy ettől a szeme nagyobbnak és fényesebbnek tűnt – csak pupilla, semmi más. A köröktől legalább részben komikusan kellett volna festenie, mint egy negatívba fordított mosómedve, de nem így volt. – Ismerem a fivéredet – mondta El Viejo, Ahogy közelebb lépett, és fogai hegyét mosolyogva kivillantotta, Angie igyekezett mozdulatlan maradni. – Egy brujito… kicsi, kicsi boszorkány, ismerjük. Mama és én, figyeltünk. – A szélben ülő öregasszony felé biccentett, aki

133

egy centit sem mozdult és egy szót sem szólt Angie érkezése óta. A lány nyirkos, édeskés szagot érzett, mint a romló burgonyáé. – Mondja el, hol van! Lidia azt mondta, tud segíteni. – Közelről látta az El Viejo bőrének kék árnyalatait, és két orcáján egy-egy V alakú heget. A férfi keskeny, fekete nyakkendőt hordott, amelyet Angie először nem vett észre; valahogyan a kép, ahogy reggel megköti egy tükör előtt, vérfagyasztóbb volt, mint bármi más vele kapcsolatban. El Viejo immár teli szájjal rámosolygott, és kivillantotta fogait, amelyekről Angie azt hitte, sárgák és büdösek lesznek, de ehelyett mind fehérek, szögletesek és kicsit nagyok voltak. A férfi azt mondta: – Tu hermano está perdido. Elveszett a csütörtökben. – A csütörtökben? – Egy kábult pillanatig eltartott, mire felfogta, és még tovább, hogy végre válaszolni tudjon. – Ó, istenem, visszament! Mint Miladynél… visszament, mielőtt én… amikor a levél még a hátizsákomban volt. A kis felvágós… azt mondta, előrefelé nehéz, előrejönni nehéz… meg akarta mutatni, hogy meg tudja csinálni. És ott ragadt. Hülye, hülye, hülye! – El Viejo halkan kuncogott, bólintott, de nem szólt semmit. – Meg kell keresnie, hozza vissza onnan azonnal… van pénzem. – Kétségbeesetten turkálni kezdett kabátzsebében. – Nem, nem kell pénz. – El Viejo elhessegette a felajánlását, és érett szilva színű szemével tanulmányozni kezdte. Az alatta lévő fehér jelek igazinak tűntek; a szeme viszont nem. Azt mondta: – Elviszlek. Együtt megkeressük az öcsédet. Angie lába úgy remegett, hogy már fájt. Szeretett volna beleegyezni, de egyszerűen lehetetlen volt. – Nem. Nem tehetem. Menjen vissza és hozza el! El Viejo ekkor elnevette magát: öblös, megdöbbentő télapós ho-ho-HO volt, olyan zengő és megnyugtató, hogy Angie akkor is mosolygott, amikor a férfi felkapta és a hóna alá csapta. Mire felocsúdott annyira meglepetéséből, hogy rugdalózni és küzdeni kezdjen, a férfi már elindult vele a hosszú folyosón, amelyből egy perccel azelőtt kilépett. Angie addig sikoltozott, amíg a hangja szilánkokra nem tört a torkában, de nem hallotta magát: amint El Viejo belépett a folyosó sötétjébe, minden hangnak vége szakadt. Sem a lépteit, sem a nevetését nem hallotta – bár érezte, ahogy mellette kacag –, sem pedig tulajdon rémült lármáját. Mintha csak az űrben lettek volna. Bárhol lehettek. Olyan kábult és zavarodott volt, hogy úgy tűnt számára: a folyosó hang nélkül nyúlik egyre tovább, és akárhol voltak is, az egészen biztosan nem lehetett az apró Santeria bolt, amelybe – mikor is? – percekkel korábban belépett. Hideg hely volt, olyan szaggal, akár egy régi alagsoré; és a sötétség ellenére Angie-nek az volt az érzése, hogy körülötte követhetetlen gyorsasággal történik minden, korlátozott látóterének peremén túl. Egyiket sem látta tisztán, de akkor is mozgásban voltak. Aztán Marvyn szobájában volt. Kétséget kizáróan Marvyn szobája volt: a falakon ott voltak a szakállas, gyöngyfüzéres okkultisták; ott volt a téli flanel ágynemű, amelyben egész évben aludt, mert a New York-i Mets játékosainak képei díszítették; ott volt a teljes készlet Star Erek akciófigura, amit Angietől kapott karácsonyra, és gondosan elrendezett a könyvespolcán. Az ágy peremén pedig Marvyn ült, és magányosabbnak látszott, mint bárki, akit Angie életében látott. Nem mozdult és föl sem nézett, míg El Viejo váratlanul le nem dobta elé a nővérét, és cápavigyorral arcán hátra nem lépett. Akkor talpra ugrott, könnyekben tört ki, és eszét vesztve kapaszkodott a lányba, szipogva: – Angie, Angie, Angie… – amíg föl nem mászott. Angie átölelte, próbálta egyszerre védeni a nyakát, haját és hátát, és azt motyogta: – Jól van, rendben van, itt vagyok. Minden oké, Marvyn. El Viejo kuncogott a háta mögött. – Bőgőmasina boszorkány… kicsi, kicsi brujito bőgőmasina. – Angie megigazította öccsét, akár egy bevásárlószatyrot, és úgy tartotta csípőjén, mint amikor egészen kicsi volt, majd szembefordult az öregemberrel. Azt mondta:

134

– Köszönjük. Most már hazavihet. El Viejo mosolygott – ezúttal nem vigyor volt, hanem hosszú, lassú, zárt szájú mosoly, mint egy vágás egy papíron. Azt mondta: – Talán csinálja meg ő, igen? – Azzal megfordult, elsétált és eltűnt, mintha csak besiklott volna a levegőmolekulák közé. Angie Marvynnal a karjában állt, és megpróbálta lefejteni, mint egy ragtapaszt, miközben öccse belé kapaszkodott, és álla a feje búbját nyomta. Végül sikerült az ágyra dobnia, és megállt fölötte. – Mi történt? Mit képzeltél? – Marvyn még mindig túlságosan sírt, semhogy válaszolni tudjon neki. Angie azt mondta: – Muszáj volt így csinálnod, mi? Nem buta kis kezdő varázslatokkal, most már a nagyfiúkkal játszol, ugye, nagyuram? Szóval mi történt? Hogyhogy nem tudtál visszajönni? – Nem tudom! – Marvyn arca vörös volt és feldagadt a könnyektől, amelyek még mindig peregtek, miközben Angie igyekezett megigazítani a szemkötését. Alig tudott kinyögni valamit, mielőtt ismét eltört a mécses, de folytatta az óbégatást: – Nem tudom, mi ment félre! Mindent úgy csináltam, ahogy kell, de nem működött! Nem tudom… talán elfelejtettem… – Nem bírta befejezni. – A füvek – mondta Angie olyan szelíden és nyugodtan, ahogy csak tudta. – A varázsfüveidet ott hagytad… – azt akarta mondani: „otthon”, de aztán elhallgatott, mert otthon voltak, Marvyn ágyán ültek Marvyn szobájában, és túl nagy volt a zavar, hogy éppen akkor meg tudjon birkózni vele. Azt mondta: – Mondd csak el! Ott hagytad a hülye füveket. Marvyn addig rázta tiltakozva a fejét, míg szét nem röppentek könnyei. – Nem, nem hagytam ott… nézd! – Egy marék koszos, szárított gazra mutatott, ami az ágyon hevert – Lidia egy perc alatt kidobta volna. Marvyn nagyot nyelt, megtörölte az orrát, és próbálta abbahagyni a sírást. Azt mondta: – Nagyon nehéz megtalálni ezeket, és talán már nem frissek, nem tudom… mindig így néztek ki. De most nem működnek. – Azzal újult erővel kezdett bömbölni. Angie megmondta neki, hogy Dr. John Dee és Willow mindketten szégyellnék magukat miatta, de ez sem segített. De leült mellé, és átölelte, félresimította borzas haját, és azt mondta. – Gyere, gondolkozzunk rajta! Talán a füvek kezdik elveszteni az erejüket, talán más a baj. Mindent ugyanúgy csináltál, mint a múltkor, Miladyvel? – Azt hittem, igen. – Marvyn hangja vékony és félénk volt, nem a szokásos mély és rekedt. – De már nem tudom, Angie… minél többet gondolkozom rajta, annál kevesebbet tudok. Az egész összekavarodott, most már semmire nem emlékszem. – Oké – mondta Angie. – Oké. Mi lenne, ha megint végigmennénk rajta? Közösen. Próbálj ki mindent, amire emlékszel… tudod… mozogni az időben, és én majd utánozlak. Megteszek mindent, amit csak mondasz. Marvyn ismét megtörölte orrát, és bólintott. Törökülésben leültek a padlóra, és Marvyn elővett egy koszos gyufásdobozt, amit mindig magával vitt petárdákhoz. Angie az utasításait követve Milady tálkájába tette a morzsolódó füveket, és az öccse meggyújtotta. Vagy legalábbis megpróbálta: nem lángoltak, csak füstöltek és izzottak, olyan szagot árasztva, akár a régi por, amitől Angie és Marvyn mindketten tüsszögni kezdtek. A lány köhögve megkérdezte: – Múltkor is ez történt? – Marvyn nem válaszolt. Volt egy pillanat, amikor Angie azt hitte, a bűbáj működni fog. A szoba körülöttük elmosódott – csak enyhén, ez igaz –, és Angie kivehetetlen, távoli hangokat hallott, amik akár ők ketten is lehettek, amint a védelmező vasárnap felé repülnek. Amikor azonban Marvyn füveinek füstje eltisztult, még mindig a csütörtökben ültek – egy szót sem kellett szólniuk, anélkül is tudták. Angie azt mondta:

135

– Oké, ennyit erről. Mi a helyzet a különleges koncentrációval, amiről meséltél? Gondolod, hogy elkalandozhatott a figyelmed? Rosszul ejtettél ki bármilyen varázslatot? Gondolkozz, Marvyn! – Gondolkozom! Mondtam neked, hogy az előrefelé nehéz? – Marvyn úgy nézett ki, mint aki ismét sírva fakad, de nem tette. Lassan azt mondta: – Valami baj van, de nem velem. Nem hiszem, hogy velem. Valami nyom… – Váratlanul felvidult. – Talán fognunk kéne egymás kezét vagy valami. Mert ezúttal ketten vagyunk. Azt megpróbálhatjuk. Ezért ágy is kipróbálták a varázslatot, aztán megkísérelték egy pentagramban is, amit szigetelőszalaggal ragasztottak a padlóra, mert Angie látta, hogy a Buffy, a vámpírok rémében így csinálják, noha Marvyn szerint valójában semmit, nem számítottak, majd megint kipróbálták a füveket, különleges sorrendben, amire Marvyn emlékezni vélt. Még úgy is próbát tettek vele, hogy Angie mondta el a varázslatot, miután Marvyn kiokította, hátha a kisfiú hangja hamis vagy rossz a kiejtése. Semmi nem segített. Marvyn Angie-nél hamarabb adta fel. Váratlanul, amíg nővére még egyszer megpróbálkozott maga a varázslattal – egyes szavak mintha felmelegedtek volna a szájában, ahogy kiejtette őket –, szánalmas, elhagyatott gombóccá gömbölyödött a padlón, és azt nyögte: – Végünk, végünk, soha nem jutunk ki a csütörtökből! – Angie megértette, hogy Marvyn csak egy rémült kisfiú, de ő is félt, és megkönnyebbült volna attól, ha felpofozhatja és rákiabálhat. Ehelyett megtett minden tőle telhetőt, hogy megnyugtassa, és azt mondta: – Visszajön értünk. Muszáj. Az öccse szemét dörgölve felült. – Nem, nem muszáj visszajönnie! Nem érted? Tudja, hogy boszorkány vagyok, akárcsak ő, és egyszerűen itt fog hagyni, ahol nem vagyok útban. Sajnálom, Angie, igazán sajnálom! – Angie szinte nem hallotta is ezt a szót Marvyntól, és egyazon mondaton belül sohasem kétszer. – Erről később – mondta. – Arra gondoltam… szerinted fel tudjuk kelteni anyu és apu figyelmét, amikor hazaérnek? Gondolod, hogy rájönnek, mi történt velünk? Marvyn megrázta a fejét. – Mióta el vagyok veszve, egyszer sem láttál. Én láttalak, és sikoltoztam és kiabáltam meg minden, de egyszer sem vettél észre. Ők sem fognak. Nem igazán vagyunk a házunkban… csak itt vagyunk. Mindig is itt leszünk. Angie magabiztosan fel akart nevetni, hogy mindkettejükbe bátorságot öntsön, de csuklásként tört fel belőle. – Ó, nem! Nem lehet! Nem fogom az életem hátralevő részét a buta szobádba zárva tölteni. Megint próbáljuk ki ezt a haszontalan vackot, és aztán… aztán valami mást csinálok. – Marvynon látszott, hogy megkérdezné, mi mást próbálhatna ki, de visszafogta magát, amit jól tett. Még egyszer megpróbálkoztak a varázslattal. Minden módon kísérletet tettek már vele, ami csak eszükbe jutott, leszámítva a fejenállást és a szavak fordított sorrendben való elmondását, de akár ezt is csinálhatták volna, amennyi hatást elértek. Vagy Marvyn füvei veszítették el minden erejüket, vagy Marvyn egyszerűen kihagyott egy létfontosságéi szakaszt, de még csak a majdnem történés törékeny érzését sem tudták ismét felidézni, amit az első alkalommal. Újra meg újra az elmúlt csütörtökön nyitották ki a szemüket. – Oké – mondta végül Angie. Fölállt, kinyújtóztatta elgémberedett lábát, és sétálni kezdett körbe a szobában, néhány hasznavehetetlen gazt sodorva ujjai között. – Oké – mondta ismét, félúton megállva a szoba ajtaja és az ablak között, szembefordulva Marvyn kis íróasztalával. Öccse vörös Dr. Seuss pizsamájának lába kikandikált az egyik fiókból. – Oké – mondta harmadszor is. – Menjünk haza. Marvyn csecsemőpózba húzódott, ült ugyan, de karjait szorosan lába köré fonta, és fejét leszorította. Nem nézett fel nővére szavaira. Angie fölemelte hangját: – Menjünk, Marvyn! Az a

136

folyosó, az az alagútizé… egyenesen itt ér véget, ahol állok. Ide hozott El Viejo, és erre ment, amikor… elment. Ez a visszaút a vasárnapba. – Nem számít – nyöszörgött Marvyn. – El Viejo… az ő! Az ő! Angie azonnal elvesztette, ami kevés megmaradt még a türelméből. Marvynhoz ment, talpra rázta, és valami levegőben függő helyhez cibálta, mintha egy festményre mutatna egy galériában. – Te pedig Marvyn Luke vagy, és te vagy a város új boszorkánya! Te magad mondtad: ha nem lennél az, nem fáradt volna azzal, hogy elrekkentsen ide. Még kilencéves sem vagy, és már el tudod venni az ebédjét, és ezt ő is tudja! Igazítsd meg a szemkötésedet, és vigyél haza bennünket, öcsi! – Játékosan megbökte. – Ó, bocsáss meg… úgy értettem, ó, nagyuram! – Nem kell többet így hívnod. – Marvynt alig tartotta meg lába, és a csüggedtség halott súlyaként támaszkodott nővérére. – Nem megy, Angie! Nem tudom hazavinni magunkat. Sajnálom… Angie tudta, a helyes az lett volna, ha megfordul és megvigasztalja: ha a tenyerébe veszi az öccse hideg, nedves arcát és megmondja neki, hogy minden rendben lesz, és hamarosan mind vajtól csöpögő pattogatott kukoricát esznek a valódi szobájában a valódi házukban. De ő maga is már majdnem elérte kitartása határát, és ha nyugodt bátorságot színlelt Marvyn kedvéért, akkor akaratlanul is közelebb került ehhez a keskeny mezsgyéhez. Anélkül hogy Marvynra nézett volna, felcsattant: – Hát, márpedig én nem vagyok hajlandó meggebedni a múlt csütörtökben! Ugyanúgy kisétálok, ahogyan ő, te pedig jöhetsz velem vagy sem, rád bízom. De mondok valamit, töppencs… nem fogok visszanézni. Azzal előrelépett, és határozottan elindult a lógó Dr. Seuss pizsama felé… …egyenesen egy sűrű, édes szürkeségbe, ami azonnal eltömte szemét és száját, orrát és füleit, és úgy összezavarta, hogy irányérzékét teljesen elvesztve, vadul hadonászni kezdett, fogalma sem lévén róla, merre tart; úgy fulladozott a szirupban, mint egy csapádba esett méh vagy pillangó. Egyszer azt hitte, hallja Marvyn hangját, és odakiáltott neki: – Itt vagyok! Itt vagyok! – De nem hallotta többet. Aztán, két zihálás között a szürkeség eltűnt, még csak nyirkossá sem tette bőrét, sem émelyítő utóízt nem hagyott szájában. Ismét az időalagútban volt, mert így gondolt rá, felismerte az egyedi, nedves szagot: kicsit olyan volt, mint egy rég kialudt tűz hamujának szaga, és kicsit mint a holdfény, ha annak lenne illata. A hasonlat ironikus volt, mert most sem látott többet, mint amikor El Viejo a másik irányba cipelte a hóna alatt. Még a talajt sem érezte a lába alatt; csak azt tudta, hogy inkább hasonlít sikamlós kőhöz, mint bármi máshoz, és ügyelt rá, hogy óvatosan lépkedjen, miközben kitartóan haladt előre. A sötétség feneketlen volt – különös megnyugtatást jelentett, mert el tudta képzelni, ahogy Marvyn közvetlenül mögötte lépdel, noha nem válaszolt neki, akárhányszor és akármilyen pánikba esve szólította is a nevén. Angie lassan haladt, átküzdötte magát a ragacsos homályon, és akárcsak korábban, ezúttal is felfigyelt maga körül a távoli, vibráló hangokra és mozgásokra. Ha az időalagútnak voltak is falai, nem tudta megérinteni őket; ha volt is teteje, nem árulkodtak róla légáramlatok; ha akadtak is magán kívül élőlények, nem érezte jelét. Ha pedig telt is benne valójában az idő, Angie nem tudta megmondani mennyi. Behunyt szemmel haladt tovább, kiürített elméjében csak alaktalan félelem lakott, hogy egyáltalán nem mozog, csupán egyazon helyről emeli fel lábát és teszi le oda újra vég nélkül. Eltűnődött azon, vajon éhes-e. Csak amikor egy ismerős, nehéz illatra és a kakas kukorékolására kinyitotta szemét abban az egészen másfajta sötétségben, akkor döbbent rá, hogy azon a folyosón sétál, ami a Santeria bolttól vezetett arrafelé… ahonnan az imént elindult, és ahol Marvynnak még mindig lennie kellett, mert egyértelmű volt, hogy a fiú nem követte őt. Azonnal megfordult és elindult a

137

múlt csütörtök felé, de a mély, enyhén reszelős kuncogást meghallva háta mögött megfordult. Nem pördült meg ismét, hanem teljesen mozdulatlanul megállt. El Viejo lassan megkerülte, mielőtt szembefordult volna vele, és úgy vigyorgott le rá, akár a holdbéli ember. A sötét szemüveg nem volt rajta, az ikersebhelyek pedig úgy lángoltak, mintha egy pillanattal azelőtt vágták volna az arcába őket. Azt mondta: – Tudom. Mielőtt meglátlak, tudom. Angie olyan erősen, ahogy csak tudta, gyomron ütötte. Mintha csak fagyott marhahúsba bokszolt volna, és fájdalmában levegő után kapott. Abban a pillanatban biztos volt benne, hogy eltörte a kezét. De újra meg újra megütötte, és teli torokból üvöltötte: – Hozza vissza az öcsémet! Ha nem hozza vissza ide azonnal, megölöm magát! Megölöm! El Viejo meglepően gyengéden, még mindig magában nevetve elkapta a kezét. – Kislány, figyelj, figyelj ide! Niñita, senki más… senki… nem csinálja meg soha azt, amit te. Érted? Senki nem sétál vissza azon az úton onnét, ahol hagytalak, csak én, érted? – A nagy, fehér félkörök a szeme alatt eleven lényekként nyújtóztak és kunkorodtak. Angie ugyanúgy minden erejét megfeszítve húzódott el tőle, ahogyan megütötte. Azt mondta: – Nem. Az Marvyn. Marvyn a boszorkány, a brujo… ne mondja, hogy én vagyok! Marvyn az, akinek hatalma van. – Neki? – Angie soha nem hallott még egyetlen szóba belesűrítve ennyi megvetést. El Viejo azt mondta: – A fivéred semmi, senki, nem foglalkozunk vele. Felejtsd el… neked megvan a regalo, csak nem tudsz róla. – A nagy, fehér fogsor betöltötte látóterét; nem látott semmi mást. – Megmutatom neked… én, El Viejo. Megmutatom, ki vagy. Több volt, mint dicséret, több mint hízelgés. Mert bár rettegte és gyűlölte El Viejót, a szíve szörnyű, csodálatos módon belereszketett, hogy egy ilyen gonosz tudású valaki azt mondja neki, hogy olyan, mint ő. Erősebb volt benne a vágy, hogy elforduljon, mint bármi más iránt – még Jake Petrakisnál is jobban akarta –, de a hosszú út haza a vasárnapba könnyebb lett volna, mint elszakítani a fehér hajú férfi baljós jelenlétének béklyóját. Mivel gyakran érezte (és ugyanilyen gyakran el is hessegette), hogy Marvyn a családban a különleges, pusztán mert ő a kicsi, és a fiú – most pedig nagy hatalmú boszorkány –, élvezte a gondolatot, hogy a valódi tehetség az övé, és ha úgy akarná, elég lenne kinyújtani a kezét, hogy rákényszerítse akaratát. Egyszerre volt a legijesztőbb és a legtisztábban, legtökéletesebben kielégítő érzés, amit valaha ismert. De nem volt csábító. Angie ismerte a különbséget. – Felejtse el! – mondta, – Felejtse el, haver! Nincs semmije, amit megmutathatna nekem. El Viejo nem válaszolt neki. A vénséges vén, csupa pupilla szem továbbra is úgy simogatta, akár egy kéz, és Angie továbbra is dühösen meredt rá barna szemével, amelyet utált, mert soha nem lehetett olyan mélyen ülő és zöld, mint az anyjáé. Így álltak – hogy meddig, nem tudta –, amíg El Viejo meg nem fordult, és ki nem nyitotta a száját, mintha szólni akarna a néma öregasszonynak, akinek kőszeme úgy tűnt, azóta nem pislogott, hogy Angie először lépett be a Santeria boltba, érzése szerint a gyerekkora távolában. Akármit akart mondani, nem sikerült kiejtenie a szavakat, mert akkor Marvyn visszatért. Messziről jött a sötét folyosón, ahogyan El Viejo, amikor Angie először látta – mint ahogy ő maga is egy örökkévalóságon át lépdelt, percekkel azelőtt. Marvyn azonban hosszabb utat tett meg: Angie tisztán látta abból, ahogy előrebotladozott, mint egy embert vető árnyék. Valamit küszködve cipelt a kezében, de Angie nem tudta kivenni, mit. Sokáig nézte, ahogy az öccse közeledik, de alig tűnt közelebbinek. Akármit tartott a karjában, túl nehéznek tűnt egy kisfiúnak: állandóan azzal fenyegetett, hogy kicsúszik kezéből, és Marvyn minduntalan egyik válláról a másikra tette át, majd vissza. Mielőtt Angie rendesen megnézhette volna, El Viejo felsikoltott, és azonnal tudta, hogy életében soha nem fog még egy ilyen szörnyű hangot hallani. Mintha elevenen megnyúzták volna,

138

vagy lelkét kitépték volna testéből – Angie még csak magában sem hasonlította semmihez, mert erre nem voltak szavak. Nem mondta el senkinek azt sem, hogy hallatán elesett, tenyerére és térdére zuhant, és addig rázkódott és nyöszörgött, míg a sikoly el nem halt. Sokáig zengett. Amikor végre véget ért, El Viejo eltűnt, és Marvyn állt mellette, karjában egy csecsemővel. Fekete volt és elbűvölő, nagy, fényes, megdöbbentően éber szemekkel. Angie egyszer nézett beléjük, de rögvest el is fordult. Marvyn törődöttnek és kimerültnek tűnt. Szemkötése hiányzott, bal szeme pedig, amelyet Angie hónapok óta nem látott, olyan véreres volt, mintha háromnapos ivászatról ért volna vissza – bár a lány észrevette, hogy többé nem kancsalít. Marvyn halk, kábult hangon azt mondta: – Igazán messzire kellett visszamennem, Angie. Igazán messzire. Angie szerette volna átölelni, de félt a csecsemőtől. Marvyn a sarokban ülő öregasszony felé nézett és felsóhajtott; aztán még egyszer feljebb tornázta terhét, és odasántikált hozzá. Azt mondta: – Asszonyom, azt hiszem, ez itt az öné. – A felnőttek mindig szóvá tették Marvyn kiváló udvariasságát. Az öregasszony akkor mozdult meg először. Úgy mozgott, akár egy hullám, gondolta Angie: egy szikláról vagy egy repülőről látott hullám, amely olyan lassan kúszik, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy valaha is megtörjön vagy elérje a partot. Ebben a mozdulatban azonban benne volt a tenger, az egész egyetlen hullámba sűrítve, és amikor letette pipáját, átvette Marvyntól a csecsemőt és elmosolyodott, az is a hullám része volt. Lenézett a gyerekre, és egyetlen szót mondott, amit Angie nem csípett el. Aztán a lány karon fogta öccsét, és már kint is voltak a boltból. Marvyn egyszer sem nézett vissza, de Angie igen, és még látta, hogy az öregasszony hangtalan nevetéssel feltárja fogatlan ínyét. Angie egész úton hazafelé a taxiban azért imádkozott, hogy szülei még ne legyenek otthon. Lidia már várta őket, és ketten együtt különösebb ellenkezés nélkül ágyba dugták Marvynt. Lidia egy durva ronggyal megmosta az arcát, aztán megpofozta és spanyolul rákiabált – Angie tanult pár új szót, és már alig várta, hogy használhassa őket –, aztán megpuszilta és elment, Angie pedig hozott neki egy kancsó narancslevet és egy egész tányér gyömbéres kekszet, majd leült az ágyra és megkérdezte: – Mi történt? Marvyn máris úgy vetette rá magát a kekszekre, mintha napok óta nem evett volna – ami bizonyos értelemben igaz volt. Teli szájjal kérdezte: – Mit jelent a malcriado? – Mi? Ó! Olyan, mint rosszul nevelt, rosszul tanított… egy bajkeverő gyerek. Az egyetlen név, aminek Lidia nem mondott el. Miért? – Hát, mert annak hívta az a hölgy… a babát. – Értem – mondta Angie. – Hagyj nekem is párat abból, és mondd el, hogy lett csecsemő! Úgy csináltad vele is, mint Miladyvel? – Aha. Csak nagyon, nagyon, nagyon messzire kellett visszamennem, ahogy már mondtam. – Marvyn hangja olyan távolivá vált, mint a Santeria boltban. – Angie, ő olyan rettentő öreg! Angie nem mondott semmit. Marvyn azt suttogta: – Nem bírtalak követni, Angie. Féltem. – Felejtsd el! – válaszolt. Csitítani akarta, de a szavak kirobbantak belőle. – Ha nem lett volna muszáj felvágnod, ha valamilyen egyszerű, közönséges módon szerezted volna vissza a levelet… – Mellkasa szilárddá fagyott a szóra. – A levél! Megfeledkeztünk a buta levelemről! – Előrehajolt, és kitépte a kekszes tálat Marvyn kezéből. – Elfelejtetted? Elfelejtetted, mi? –

139

Úgy remegett, ahogy akkor sem, amikor El Viejo megragadta. – Ó, istenem, azok után, amiken átmentünk! Marvyn azonban hosszú idő óta először elmosolyodott. – Nyugodj meg, nyugi… itt van. – Farzsebéből előhúzta a Jake Petrakisnak szóló levelet, amely mostanra már nem kicsit volt koszos, és Angie-nek nyújtotta. – Tessék! Ne mondd, hogy soha nem tettem érted semmit. – Ez volt a kedvenc szavajárása, amit valami tévésorozatból lesett el, és általában akkor használta, ha Miladyt etette, elmosta a reggelinél használt tányérját, vagy összehajtogatta a ruháit. – Vedd el, nyisd ki! – mondta, – Nézd meg, hogy aze. – Nem szükséges – tiltakozott bosszúsan Angie. – Az én levelem, hidd el, megismerem, ha látom. – Mégis felnyitotta a borítékot, és előhúzott egy összehajtott lapot, amire rápillantott… aztán tökéletes hitetlenséggel rámeredt. Marvynnak nyújtotta a papírt. Mindkét oldala üres volt. – Hát, jól végezted a dolgod – mondta szelíden megdöbbent, leesett állú öccsének. – Szó se róla. Csak arra próbálok rájönni, miért kellett keresztülmennünk ezen a hihetetlen hűhón egy üres papírlapért. Marvyn elhúzódott tőle az ágyon. – Nem én csináltam, Angie! Esküszöm! – Marvyn talpra küzdötte magát, mindkét kezét égnek emelve felállt az ágyon, mintha meg akarná védeni magát abban az esetben, ha nővére rátámadna. – Csak kivettem a hátizsákodból… még csak bele sem néztem. – Mi, csak nem grapefruitlével írtam az egészet, hogy senki ne tudja elolvasni, amíg lámpa fölé nem tartja vagy valami? Ugyan már, nem számít. Vedd le a lábad a párnádról, és ülj le! Marvyn óvatosan engedelmeskedett, és inkább leguggolt, mint leült az ágy szélére. Egy ideig hallgattak, aztán azt mondta: – Te csináltad. A levelet. Annyira akartad, hogy ne legyen megírva, hogy egyszerűen csak nem volt. Ez történt. – Ó, persze! – mondta Angie. – Még hogy én vagyok itt a boszorkányász. Mondtam már, hogy nem számít. – Számít. – Angie annyira elszokott a kétszemű Marvyn látványától, hogy arckifejezése kétszer olyan őszintének tűnt. Az öccse nagyon halkan azt mondta: – Te vagy a boszorkányász, Angie. Téged akart, nem engem… Ezúttal Angie nem válaszolt neki. Marvyn azt mondta: – Én voltam a csali. Én megbűvölöm a szemeteszsákokat és a klarinétokat… oké, és megsétáltatom a ronda babákat. Mit érdekli az őt? De tudta, hogy utánam jössz majd, ezért ott tartott… a csütörtökben… amíg el nem kaphatott téged. Csak azt nem tudta, hogy varázslatok nélkül is vissza tudsz sétálni hazáig. Tudom, hogy így történt, Angie! Innen tudom, hogy te vagy az igazi boszorkány. – Nem – mondta, és most már fölemelte hangját. – Nem, csak dühös voltam, az más. Sose becsüld alá egy dühös nő hatalmát, ó, nagyuram! De te… te egészen végig visszamentél, egyedül, és felkaptad őt. Jóval erősebb és jobb leszel mint ő, és ezt ő is tudja. Csak arra gondolt, még az elején megszabadul a riválisától, amíg még van esélye. Nem egy nagylelkű fickó ez az El Viejo. Marvyn pufók arca elszürkült. – De én nem vagyok olyan, mint ő! Nem akarok olyan lenni! – Mindkét szeme megtelt könnyekkel, és úgy kapaszkodott nővérébe, mint visszatérése óta egyszer sem. – Szörnyű volt, Angie, olyan szörnyű volt! Eltűntél, én pedig egyedül maradtam, és nem tudtam, mit tegyek, de muszáj volt tennem valamit. Aztán eszembe jutott Milady, és az jutott eszembe, hogy ha nem hagyja, hogy előremenjek, majd a másik irányba indulok, és olyan ijedt meg dühös voltam, hogy csak mentem, mentem, mentem a sötétben, amíg… – Olyan hevesen sírt,

140

hogy Angie alig tudott kivenni szavakat. – Nem akarok többé boszorkány lenni, Angie, nem akarok! És azt sem akarom, hogy te boszorkány legyél… Angie átölelte és elringatta, ahogyan akkor szerette csinálni, amikor Marvyn még háromnégy éves volt, és a kekszek szétszóródtak az ágyon. – Jól van – mondta neki, fél füllel a szülei autója után fülelve, mikor hajtanak be a garázsba. – Csss, csss, jól van, vége, biztonságban vagyunk, minden rendben, csss! Jól van, nem leszünk boszorkányok, egyikünk sem. – Lefektette Marvynt, és betakarta. – Most aludj! Marvyn fölnézett rá, aztán a válla fölött a varázslókkal teli falra. – Néhányat lehet, hogy leszedek közülük – mormolta. – Talán fölteszek egy időre néhány focicsapatot. A brazilok baromi jók. – Már éppen kezdett elszundítani Angie karjában, amikor váratlanul ismét fölült és azt kérdezte: – Angie? A baba? – Mi van a babával? Úgy gondolom, nagyon szép csecsemő lett El Viejóból. Pokolian dühös, de bájos. – Amikor kimentünk, nagyobb volt – mondta Marvyn. Angie rábámult. – Visszanéztem rá, ahogy a néni ölében feküdt, és nagyobb volt, mint amikor cipeltem. Újrakezdi, Angie, akárcsak Milady. – Inkább ő, mint én – mondta Angie. – Remélem, ezúttal lesz egy kisöccse, megérdemelné. – Hallotta az autót, aztán a zárban forduló kulcs hangját. Azt mondta: – Aludj, ne aggódj miatta! Azok után, amiken keresztülmentünk, bármivel megbirkózunk. Mi ketten. És boszorkányság nélkül. Akármelyikünkről is van szó… nincs boszorkányság. Marvyn álmosan mosolygott. – Kivéve, ha nagyon nagy szükségünk van rá. – Angie kinyújtotta kezét, és egyetértően összecsapták tenyerüket. Lenézett az ujjaira, és azt mondta: – Fúj! Fújd ki az orrod! Marvyn azonban már aludt.

141

Az utolsó és egyetlen, avagy Mr. Moscowitz francia lesz Véleményem szerint a gyűjteményben ez a legkülönösebb novella. Valamikor 1970 táján írtam. Akkoriban az ügynököm nem tudta eladni, ezért ütött-kopott, emberevő szekrényembe zártam, és úgy elfeledkeztem róla a következő évtizedekben, hogy amikor 2001-ben ismét előkerült, nem emlékeztem még arra sem, hogy megírtam valaha. Kicsit leporoltam az itteni megjelenésre, külön hangsúllyal az itt-en; de lényegében ez az a történet, amit nem értettem, amikor megírtam. (Nyilvánvalóan az ügynököm sem.) Most sem tudom jobban elmagyarázni, bár bevallom, tetszik. Amennyire tudom, gyökerei az idősebbik lányomra vezethetők vissza, aki egyszer azt mondta a húgáról: „Ó, Kalisa hároméves kora óta gyakorol, hogy francia legyen!” Amikor a gyerekek felnőttek, sok klasszikus francia kabarészám és popzene szólt a házban: Piaf, Brassens, Leo Ferre, Charles Aznavour, Barbara, Yves Montand, a nagy jazzgitáros, Django Reinhardt. Még énekeltem is egy Santa Cruz-i étteremben hétvégenként, tizenkét éven keresztül. Hogy ennek mennyi köze volt ahhoz, hogy Kalisa tizennyolc évesen Franciaországba ment és huszonöt évig külföldön élt, tökéletesen kétnyelvűvé válva (én franciául beszélek; ő franciául gondolkozik – van különbség), nem tudnám megmondani. De tudom, hogy a hétvégi fellépéseken másvalakivé váltam, miközben azt énekeltem: Padam Padam vagy Au Bois De Mon Coeur. Ezt tudom. Akármibe is került, Mr. Moscowitz úgy élte az életét, hogy azzá alakult és végül azzá is vált, amit szeretett. Szerencsésebb volt sokunknál, akik egész életünkben azért küzdünk, hogy elkerüljük, hogy azzá legyünk, amit leginkább gyűlölünk. *** Egyszer volt, hol nem volt, élt Kaliforniában egy francia, bizonyos George Moscowitz. A neve nem lényeges – vannak Franciaországban régi családok Wilson és Holmes névvel, és a harmadik köztársaság első elnökét MacMahonnak hívták –, de Mr. Moscowitz érdekessége az volt, hogy nem volt mindig francia. Történetünk kezdetén sem volt még teljesen az, de napról napra jól észrevehetően egyre inkább azzá vált. A felesége, Miriam egy gyerek palatáblájára rajzolta a körvonalait, és trikolór krétával lábtól indulva kitöltötte, mindennap egy kicsivel több színt adva hozzá. A történet kezdetén már a combja közepénél tartott. A legtöbb orvos, aki megvizsgálta Mr. Moscowitzot egyetértett abban, hogy állapotáért valamiféle bacilus felelős, amit Franciaországban szedhetett össze, amikor ő és neje tizenöt évvel korábban nászútjukat töltötték ott. Alvó állapotában a zavar kellemes frankofíliaként jelentkezett: Franciaországból való hazatérésük Mr. Moscowitz nyelvoktató CD-ket vásárolt, és hajnali hatkor felkelt, hogy megnézze a kezdő francia nyelvleckét a kábeltévén. Francia könyveket és magazinokat kezdett gyűjteni, francia zenét, festményeket és szobrokat, francia recepteket, francia folklórt, francia manírokat, és elkerülhetetlenül francia embereket is. Egy nagy egyetem könyvtárosaként sok francia cserediákkal és vendégprofesszorral megismerkedett, és igyekezett barátságot kötni velük – Mr. Moscowitz, aki addig félénk volt, akár egy borz. A diákok között az a mondás járta, hogy ha abban a városban valaki francia akart lenni, előbb Monsieur Moscowitzcal kellett ezt tisztáznia, aki az engedélyeket és a carte de sejourokat osztogatja. A tréfának nem volt különösebben éle, mert Mr. Moscowitz gyakran meghívta a franciákat magához vacsorára, és csendes örömétől, amit hangjukban lelt, különös módon ők is kevésbé unták magukat és egymást. Vacsoravendégük nagy valószínűséggel a tudatlan marseille-i szabó volt, aki Mr. Moscowitz összes ruháját varrta, vagy a kanadai futballedző, de a házigazda feltételezése, hogy minden franciául beszélő ember magától értetődően jól érzi magát egymás társaságában, annyira megható volt, hogy a professzorok és a proletárok végül megtanulták egymást elbűvölőnek és értékesnek látni. Mr. Moscowitz maga is – aki csak ritkán beszélt, de időnként elfojthatatlanul mosolygott, mintha csak örömét lélegezné

142

ki – sznob volt abban az értelemben, hogy egy másik ország kultúráját és modorát a sajátjáénál előrébb valónak gondolta, és bolond, amennyiben minden franciául elhangzott csacskaságban képes volt találni bölcsességet –, még ő is bámulatosan boldog volt ilyenkor, és a körülötte lévők nem menekülhettek boldogsága elől. Időnként bókot vagy szellemességet mondott feleségének, aki ilyenkor mosolygott, és halkan válaszolt: „Merci” vagy „La-la”, mert tudta, hogy ilyen pillanatokban a férje gondolkodás nélkül elhiszi, hogy ő is beszél franciául. Mrs. Moscowitz, mint ebből is látható, türelmes asszony volt, toleráns humorral, aki élvezte, hogy férje ekkora örömöt lel mindenben, ami francia, és aki határozottan és békésen hitte, hogy különös megszállottsága idővel kifakul és felváltja majd a bridzs vagy a sakk, vagy – bár imádkozott, hogy ne – a golf. – Legalább manapság sokkal jobban öltözik – mondta nővérének, Dinának, aki az arizonai Scottsdale-ben lakott. – Szerencsére nem kell skótkockás nadrágot viselni azért, hogy valaki francia legyen. Tizenöt év múlva azonban akármi volt is az, amit a férfi Franciaországban elkapott, már ha ez történt vele, teljes pompájában kibomlott; és egyszer csak ott állt Mr. Moscowitz, egyik orvos rendelőjéből a másikba kerülve, talpától bokájáig, lábszáráig, térdéig franciául, és egyre közelebb került a második tavaszához. (Mrs. Moskowitz kis rajza természetesen csupán kézenfekvő metafora – a férje voltaképpen csontjaitól kifelé kezdett franciává válni.) A Johns Flopkins-specialistáktól kezdve az új-guineai sámánokig mindenféle orvos különféle gyógyszerekkel kezelte, melyek között volt olyan egyszerű is, mint a cukorka és olyan ritka, mint a teknőskönny; herbalisták és mézdoktorok vizsgálták meg és olyan tekintélyes egészségügyiekből álló bizottságok, akik közelében a betegség szinte bűnnek tűnt; és az egyik vonítással teli éjfélkor egy keresztútra is elcipelték, ahol találkozott egy félmeztelen, habzó szájú öregemberrel, aki Merlin Nimuétől származó zabigyerekének nevezte magát, és mellesleg a tengerésztartalékosok egyik ezredese volt. Diagnózisa a természetfeletti megszállás volt; javasolt gyógymódjához Mr. Moscowitznak szüksége lett volna egy fekete malacra (és annak májára), ami járhatatlannak tűnt, de az ötlet sokáig foglalkoztatta. Aznap éjjel az ágyban azt mondta feleségének: – Talán valóban megszállt valami. Valóban félelmetes, de izgalmas is, ha éppen tudni szeretnéd az igazságot. Érzem, hogy valami növekszik bennem, alakot vált, ahogy kitölt, és minél közelebb állok az eltűnéshez, annál tisztábban látszik. De az én részem is, ha érted… bárcsak el tudnám magyarázni neked, milyen érzés… olyan, mint, ogy is mondjham… – Ne mondd így! – szakította félbe Mrs. Moskowitz könnyes hangon. Amikor a férje eltűnésről beszélt, halkan sírdogálni kezdett. – Csak a filmbeli franciák beszélnek így. – Excuse-moi, ma vieille. Minél jobban betölt, annál inkább magamnak érzem. Úgy érzem, egy egész ország növekszik bennem, több ezer év, több millió ember, ostoba, őrült, ravasz emberek, és mind én vagyok. Még soha nem éreztem magam így, soha nem éreztem, hogy bármi is lakna bennem, beleértve magamat is. Most egy egész országgal vagyok várandós, és elhízok tőle, egy napon pedig… – Maga is sírva fakadt, és összekucorodtak ágyukon, egész éjjel fogva egymás kezét. Mr. Moscowitz azon az éjszakán franciául álmodott, ahogyan hetek óta, de úgy ébredt, hogy még mindig ezen a nyelven beszélt, és nem tért vissza az angolhoz, amíg meg nem itta az első csésze kávét. Minden reggel egyre hosszabb időbe került neki a visszaállás. A pszichiáter, akihez elmentek, amikor Mr. Moscowitz sziluettje derékig francia lett, megjegyezte, hogy az önmaga megszállásának elmélete voltaképpen annak a beismerése, hogy Mr. Moscowitz kívánja az átalakulást. – A tudattalan leleményes a visszahúzódás módozatainak kiötlésében – magyarázta, úgy húzogatva ujjhegyeit, mintha tehenet fejne –, és a nemzeti karakter nem jelent akadályt egy elmének, amely ennyire eltökélten próbál kibújni az amerikaiság súlya alól. Manapság ez nem olyan szokatlan esemény, mint gondolják.

143

– Qu'est-ce qui'il dit? – súgta Mr. Moscowitz a feleségének. – Van egy páciensem – tűnődött a pszichiáter –, aki azt hiszi, hogy fokozatosan rokká változik, olyan óriási madárrá, amely elképzelhetetlen vidékekre és megálmodhatatlan kincsekhez ragadta el Szindbádot, a tengerészt. Megkért, hogy ha átváltozása teljes lesz, kísérjem el ugyanezekre a vidékekre. – Qu'est-ce qui'il dit? Qu'est-ce que c'est, roc? Mrs. Moskowitz idegesen leintette férjét és azt kérdezte: – Igen, igen, de mi a helyzet George-dzsal? Gondolja, hogy meg tudja gyógyítani? – Nem leszek itt – mondta a pszichiáter. Az ablakon kívül nagy szárnyak csapkodása hallatszott, és a Moscowitzok elmenekültek. – Nos, tessék – mondta Mrs. Moscowitz, amikor hazaértek –, és meg kell mondjam, ezt én is sejtettem. Ha igazán akarnád, meg tudnád állítani magadban ezt a buta átváltozást, de nem akarod igazán. Visszahúzódsz, ahogyan mondta, menekülsz a felelősség alól, hogy az egyszerű, régi George Moskowitz légy az egyszerű, régi Egyesült Államokban. Megfutamodsz, és szégyellem magam miattad… megpattansz. – Vassari főiskolás kora óta nem használta a kifejezést, és csak öregnek érezte magát tőle, aki nem tartja uralma alatt a zavaró helyzetet. – Megpattanni, megpattanni – ismételte Mr. Moskowitz elgondolkodva. – Milyen bájos! Nagyon szeretem az amerikai szlenget. Megpattanni, megpattanni. Én megpattanok, tu megpattansz, ők mind megpattannak… Ekkor Mrs. Moskowitz könnyekben tört ki, fölvette színes krétáit, és addig satírozta fel-le és keresztbe férje sziluettjét, míg a kréta sikoltva ketté nem tört, és az egész palatábla vörös, fehér és kék nem lett; közben azt kiabálta: – Nem érdekel, nem érdekel, hogy menekülsz-e vagy sem, vagy mivé változol. Nem érdekelne az sem, ha csótánnyá válnál, ha én is csótány lehetnék. – Szemét annyira elfutották a könnyek, hogy úgy látszott, mintha Mr. Moskowitz elsiklana tőle, akár egy felhő. A karjaiba vette, de csak franciául volt képes vigasztalgatni, és a felesége még hevesebben zokogott. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Mrs. Moskowitz elhagyta magát. Másnap nekiült franciául tanulni. Nehéz volt számára, mert nem volt érzéke a nyelvekhez, de egyszerre három iskolába is beiratkozott – egy csoportba, egy magánórára és egy internetesre – és keményen tanult. Még a férje eltett nyelvi CD-it is előásta, és állandóan azokat hallgatta. Nappal és este, ha tükör közelébe került, a pufók, fáradt arcba nézett, ami visszanézett rá, és gondosan azt mondta: – Je suis la professeur. Voue etes l'etudiante. Je suis francaise. Vous n'etes pas francaise. – Ez volt az első négy mondat, amit a felvételek mindennap elmondtak neki. Az is felmerült benne – bár az ötletnek soha nem adott hangot –, hogy talán maga is akarhatná azt a változást, amely a férjét sújtotta. Gyakran mondogatta magának, különösen, miután diadalt aratott a tükörképén, hogy napról napra franciábbnak érzi magát; és amikor végül föladta az átváltozás színlelését, azt mondta magának: – Az én hibám. Érte akarok megváltozni, nem magamért. Nem elég. – De azért tovább járt a francialeckékre. Mr. Moscowitz a maga részéről szükségesnek találta az angolórákat. Munkája a könyvtárban napról napra zaklatottabb lett: nem tudta többé elolvasni a diákok által írt kérőlapokat – nem beszélve tulajdon számítógépe űrlapjairól és utasításairól –, és kétségbeesett találgatásokhoz és mnemonikus szisztémákhoz volt kénytelen folyamodni, hogy bármit megtaláljon a szekrényekben vagy a polcokon. Állapota nyilvánvaló volt könyvtáros barátai számára, és amennyire tudtak, falaztak neki, munkája legnagyobb részét elvégezték, miközben egy francia szakos végzős diák ült mellette egy íróasztalnál, és olyan alapvető angolleckéket tanított neki, mintha soha nem beszélte volna a nyelvet. Ám nem tanult gyorsan, és soha sem sikerült jól elsajátítania, barátai pedig nem rejthették el minden alkalommal. Az egyetem rektorának érdeklődését óhatatlanul felkeltette az eset, és több Mr. Moskowitzcal folytatott beszélgetést

144

követően – melyeket franciául folytattak, mert a rektor sokat utazott és a Sorbonne-on tanult – sajnálkozva kijelentette, hogy nem lát más megoldást, mint hogy elbocsássak Mr. Moskowitzot. – Meg kell értened a helyzetemet, Georges, öreg barátom – mondta vállát vonogatva, száját húzva. – Természetesen megértem, hogy veszteség, de nagy lesz a végkielégítés és a nyugdíj is magas. – A rektort mindig megszédítette kissé a franciák jelenléte. – Úgy beszél franciául, mint egy spanyol tehén – jegyezte meg Mr. Moskowitz, aki már várta ezt a döntést, és egészen nyugodtan fogadta. Majd emlékeztette a rektort arra, hogy még szolgálatban van és nem fogja hagyni, hogy ilyen könnyen megszabaduljanak tőle. Még ebben a bárgyú országban is voltak a tanároknak jogaik, és a rektornak kellett keresnie egy okot, amiért elbocsássa. Azt kérte a rektortól, hogy az mutasson egy egyetemi előírást, akár régit, akár jelenleg is érvényben lévőt, amely a nemzetiség megváltozását elégséges indoknak tekinti a szerződés megszüntetéséhez; majd hozzátette, hogy idősebb nála és nem adott engedélyt arra, hogy letegezzék. – De ön nem ugyanaz az ember, akit felvettünk! – kiáltotta a rektor angolul. – Nem? – kérdezte Moskowitz, amikor a megjegyzést elmagyarázták neki. – Akkor kérem, mondja meg, ki vagyok? Az egyetem boldogan megállapodott volna tárgyaláson kívül, és Mrs. Moskowitz is könyörgött férjének, hogy fogadja el a felajánlott feltételeket, amelyek meglehetősen liberálisak voltak; de ő megtagadta, és amennyire a felesége látta, nem valami nyomós okból, csupán az általa keltett zavar és feszengés kedvéért és a bírósági csatározás zűrzavar utáni éhségből. A férfi, akihez hozzáment, emlékezett Mrs. Moskowitz, mindig nehezen mutatta ki haragját még legrosszabb ellenségével szemben is, nehogy megsértse az érzéseit; de ennél a pontnál abba is hagyta a töprengést ezen, nem akarta a rektor pártját fogni vele szemben. – Igazad van, George – mondta, aztán gondosan: – Tu as raison, mon chou. – A férje, már amennyire Mrs. Moskowitz értette, azt felelte, ha bármikor is megtanulna rendesen franciául, úgy hangzana, mint egy baszk, ezért inkább meg se próbálja. Ekkor már nagyon goromba volt a marseille-i tengerésszel is. Az Amerikai Szabadságjogok Uniója ügyvédet jelölt ki Mr. Moscowitz számára, és lényegében olyan egyértelműen megnyerte a perét, ahogyan Darrow védte Darwint. Az ügyvéd nagy és könnyes hangsúlyt fektetett a csapás leírására (sziszegések a galériáról, ahol a tekintélyes francia küldöttség napról napra nőtt), amely egy egyszerű, hétköznapi emberre sújtott le, némán és védtelenül hagyva az akadémiai piranhák körében, akik egyetlen könyörtelen harapással megfosztanák rangjától, állásától, megbecsülésétől, még államiságától is. (Ez utóbbit az egyetemi ügyvéd egy ostoba kijelentésére válaszolta, amely szerint Mr. Moscowitznak most már nehezére esne megcsinálni az állampolgári vizsgát, nem beszélve a könyvtárosiról.) A védelem legfőbb érve az volt, amit Mr. Moscowitz is hangoztatott a rektor előtt: ügyfele esetére nem volt még precedens, és ez az ügy sem valószínű, hogy felállít ilyet. Ha az egyetemek bele akarják írni a szabályzatukba, hogy a nemzetiségét megváltoztató embereket fel kell menteni állásukból, akkor ezt ugyan megtehetik, de nagyon nagy hülyét csinálnak magukból. („Mi számítana bizonyítéknak? – tűnődött hangosan –, és mekkora mértékű változást kéne bebizonyítani? Ötven százalékot? Ötvenhármat és egyharmadot? Vagy ahogy a franciák mondják, elég a songon?”) A dolgok állása szerint az egyetemnek nem volt több joga kirúgni Mr. Moscowitzot azért, mert francia lett, mintha azért tették volna, mert meghízott vagy megőszült vagy hat centivel magasabb lett. Az ügyvéd védőbeszédét azzal zárta, hogy mélyen meghajolt ügyfele előtt és azt kiáltotta: – Vive Moscowitz! – Erre az egész tárgyalóterem felmorajlott, ahogy az amerikaiak és franciák, a bíró és az esküdtek, az ügyvédek és törvényszolgák valamint a teljes közönség fölállt és azt kiabálta: – Vive Moscowitz! Vive Moscowitz! – A rektor a Sorbonne-ra gondolt, és sírt.

145

A tárgyalóteremben újságírók is voltak, és az utolsó napon tévékamerák is akadtak. Mr. Moscowitz aznap éjjel otthon ülve, előrehajolva bámulta az arcát, valahányszor feltűnt a képernyőn. A felesége, aki azt hitte, a megjelenését vizslatja, megjegyezte: – Jól nézel ki. Kicsit úgy, mint Jean Gabin. – Mr. Moscowitz morgott. – La camera t'aime – mondta a neje gondosan. Amikor a telefon csörgött, fölvette – ez gyakori volt. Sok telefonálónak saját tévéshow-ja volt. Mások azt akarták, hogy Mr. Moscowitz írjon könyveket. Mr. Moscowitz egy héttel a tárgyalás után nemzeti híresség lett, ami azt jelentette, hogy annyian ismerték a nevét, ahányan a színészét, aki a ragyogó Gilles de Rais-t játszotta az új tévésorozatban, bár nem annyian, mint ahányan fölismerték a tizenegy éves Racine lányt a százhúszas mellbőségével, aki keresztény techno-rapet énekelt. Mrs. Moscowitz gyakrabban látta a tévében férjét, mint otthon – vasárnap reggel hétre beszélgetésre hívták a posztegzisztenciális filmről vagy Franciaország kapcsolatáról korábbi afrikai kolóniáival; két órakor átadott egy jutalomjegyet Párizsba a mindennapi Az Exem Utálni Fogja verseny győztesének; és éjjel tizenegykor az egyik késő esti műsorban a felesége megnézhette, ahogy a nemzetközi népszerűségnek örvendő francia dal, a Je M'en Fous De Tout Ca szövegét mondja fel, miközben tizenéves táncosok hujjogtak és vonaglottak körülötte. Mrs. Moscowitz ilyenkor sóhajtott, kikapcsolta a tévét, és leült a számítógépe elé, hogy tanulmányozza a Vincent család aznapra kijelölt kalandjait, akik alap franciával beszéltek egymás között és mindig reggeliztek, nagynéniket látogattak vagy listákat írtak. – Nézd Helene-t! – mondta Mrs. Moscowitz keserűen. – Megint bele fog esni a futóhomokba. Igen, beleesik. Rossz, rossz Helene. Túl sokat beszél. Mr. Moscowitz felé nagy tudományos és politikai érdeklődés is fordult. Több hetet töltött Washingtonban, ahol megvizsgálták és kikérdezték, és futólag még az elnökkel is találkozott. Az elnök megrázta a kezét, és adott neki egy ajándék töltőtollat és egy zászlót, és azt mondta, hogy Mr. Moscowitz átváltozását az amerikai álom legnagyszerűbb kifejezésének tartja, mert bebizonyítja, hogy bármelyik amerikai bármi lehet, ha elég erősen akarja, még akkor is, ha minden vágya, hogy csigaevő francia vizesnyolcas legyen. A tudósok, akiknek nehezen múló félelme az volt, hogy Mr. Moscowitz átváltozását valamiképpen az oroszok vagy irániak idézték elő, semmit nem találtak, ami okosabbá tette volna őket vagy riadalomra adhatott volna okot. Mr. Moscowitz alacsony, gyanakvó ember volt, aki gyakran hangoztatta jogait, és amennyire meg tudták állapítani, mintha csak franciának született volna. Végül hazaküldték a menedzseréhez a televíziós felkéréseihez, hozzájárulásaihoz, mással íratott önéletrajzához és a felségéhez; majd azt mondták az elnöknek: – Nem tudjuk. Talán így ér véget a világ, nem tudhatjuk. Nem árt, ha egy ideig kerüli a crêpes-et. Mr. Moscowitz híressége majdnem két hónapig tartott – meglehetősen hosszú ideig, tekintve, hogy ősz volt és sok másik közéleti nóva villant fel és hunyt ki mellette. A tetőpontot azon a hétvégén érte el, amikor több kábeltelevízió-vezető leste egymás szemét, hogyan reagálna a másik egy George Moscowitz Show ötletére. Hétfő reggel szerencsecsillaga leáldozóban volt – a közélet érdeklődése lendület kérdése, és nem volt semmi, amit Mr. Moscowitz az újrázásért tehetett volna. – Ha legalább kedves francia lenne, vagy szexi francia! – sóhajtották a producerek és a kiadók és a bértollnokok és a művészeti vezetők és a szponzorok külön-külön és a megbeszéléseken. – Valaki olyan, mint Jean Reno, vagy Charles Boyer, vagy Chevalier, vagy Jacques Pepin, vagy akár Louis Jourdan… valaki elbűvölő, valaki, akinek van stílusa, modora, talán egy kis ho-hó, Mimi, te kis vacak Mimi… – De amennyire ők látták, Mr. Moskowitz csak egy olyan barátságtalan béka volt szövetsapkában, mint akik az amerikai követség előtt tüntettek és szétverték a párizsi McDonald's-ot. Egyszer egy beszélgetős műsorban, angol nyelvtanra nagyon ügyelve azt mondta:

146

– Az Egyesült Államok egy nagyon nagy kutya, amelyet még nem szoktattak… qu'est-ce que c'est le mot?… szobatisztaságra. Jó, ha a helyén van, de a helye nem a kanapé. Vagy Közel-Kelet vagy Afrika vagy egy étterem konyhája. – A televíziócsatornához áradtak a levelek. Azt javasolták, hogy Mr. Moscowitz menjen vissza oda, ahonnan jött. Ezért Mr. Moscowitzot ügyesen eltüntették a köztudatból, akár egy kellemetlen jelentést arról, hogy mitől lesznek rákosak az egerek vagy mitől olyan kockázatos a halfogyasztás, mint a bikaviadal. Tévés meghívásait lemondták; ismétlésekkel, motivációs beszédekkel, régi John Payne musicalekkel helyettesítették, vagy egy kevésbé nyomasztó rapperrel. Könyvének és rovatainak és cikkeinek szerződései aláíratlanul maradtak, vagy kiderült, hogy kiskapukat rejtegetnek, amelyek megragadhatatlanok és körülményesek voltak ugyan, ám kivitelezhetőek. Egy héttel utolsó nyilatkozata után: – …az amerikai nők büdösek, félelem, hányás és l'ennui szaguk van – George Moscowitz nem volt többé híresség. Még csak különleges vendég sem. Nem volt könyvtáros sem többé, a bíróság ítélete dacára. Nem bocsáthatták el, de nem is tarthatták a könyvtárban. A kézenfekvő megoldás az lett volna, ha a francia tanszéken találnak neki állást, de nem volt sem tanár, sem fordító, sem tudós; alkalmatlan volt arra, hogy középiskolában tanítsa a nyelvet. A rektor kegyesen kari ösztöndíjat ajánlott fel neki, hogy diplomát szerezzen franciából, de ő sértésként elutasította. – Legalább néhány oktatásórát… – mondta a rektor. – Vegye fel őket maga! – mondta Mr. Moscowitz és felmondott. – Most mit teszünk, George? – kérdezte a felesége. – Que ferons-nous? – Ám örült, hogy visszakapta férjét a varázslatok földjéről, noha most még idegenebbnek tűnt számára, mint Mr. Moscowitz tűnt néha saját magának. („Mit gondol egy pillangó a bábjáról – tűnődött szerényen az asszony –, vagy a csorbókáról?”) Kegyvesztettségétől ismét kedves lett. Most már együtt töltötték napjaikat, sétáltak vagy hangosan Chateaubriand-t olvastak; gyakran némán, mert Mrs. Moscowitznak nehezére esett franciául beszélni, és a férje nem tudott sokáig angolul motyogni mellette anélkül, hogy fel ne dühödött volna. – Menjünk Franciaországba? – kérdezte az asszony, tudva a választ. – Igen – mondta Mr. Moskowitz. Egy levelet mutatott neki. – A francia kormány fizeti az utunkat. Hazamegyünk. – Többször is elmondta, egyszer örömmel, egyszer némi csüggedéssel. – Hazamegyünk. A franciák persze ragaszkodtak hozzá, hogy Mr. Moscowitz távozásának hírét elterjesszék Amerikában, az általános amerikai hangulat pedig a megkönnyebbülés és a felháborodottság különös keveréke volt. Örültek, hogy megszabadultak Mr. Moscowitztól, de ahogy egy francia lap megírta, „kétszeresen is kellemetlen volt a felismerés, hogy egy fölismerhető emberi nagyság emelkedett ki a nagy olvasztótégelyből ahelyett, hogy örömmel felolvadt volna benne.” Az Egyesült Államokban több tekintély is arra figyelmeztetett, hogy Mr. Moscowitz nyilvánvalóan valami nemzetközi összeesküvés kémje, ám az elnök, aki egy kicsit kedvelte, azt mondta: – Jó neki, nagyszerű! Élvezze az utat! – A kormány speciális, laza kötésű útlevelet állított ki Mr. Moscowitznak, elegendő hellyel az esetleges későbbi nemzetiségváltásokra. Mrs. Moscowitz, aki kevés követeléssel állt csak elő férjével vagy bárki mással szemben, ragaszkodott hozzá, hogy Franciaországba költözésük előtt meglátogassák Dina nővérét Scottsdale-ben. Több napot töltött azzal, hogy unokaöccsével videójátékokat játszott, számtalan teadélutánt töltött két unokahúgával, és késő estig fennmaradt Dinával és együtt érző férjével, közelgő száműzetésének következményeit tárgyalva. – Mert a szívem mélyén annak látom – mondta. – Próbálok izgatottságot érezni… tényleg próbálok, George érdekében… de belül, belül… – Ilyenkor sosem sírt vagy hagyta el magát, de néhány pillanatra elhallgatott, miközben nővére a kávéscsészéket rakosgatta, a sógora pedig elfordította tekintetét. – Nem mintha olyan sokan hiányoznának – folytatta –, vagy akár a

147

régi életünk… vagyis George élete… az egyetem körül. Vagy a lakás, vagy mindazok a dolgok, amiket nem tudunk magunkkal vinni… mindez nem igazán számít. Talán ha nekünk is lennének gyerekeink, mint nektek… – akkor megint elhallgatott, de nem sok idő telt el, és megint kitört: – De én hiányozni fogok magamnak! Nem tudom, ki leszek, ha Franciaországban élek, de valaki más leszek, és soha többet nem én. És én… én szerettem magam úgy, ahogy voltam, és George is, akármit is mond most. – Idővel azonban, ahogyan sejtették, viszszanyerte ismerős, megbízható nyugalmát és azt mondta: – Ó, minden rendben lesz, biztos vagyok benne. Csak földhözragadt vagyok. Végül is kalandról van szó. A francia kormány különgépet küldött Moscowitzékért; nagyon előkelő, gondolta az aszszony, de ő azt remélte, hajózni fognak. „Egy hajón, ahol néhány napig sehol nem vagyunk,” mondta magában, „márpedig szükségem van rá, hogy előbb sehol sem legyek egy kis időre.” Magával vitte könyveit és CD-it a Vincent családról. Amikor a repülőgép ajtaja kinyílt a fekete és izzó leszállópályára, és intettek nekik, hogy lépjenek le az ujjongó emberek közé, akik már két napja vártak rájuk, mély lélegzetet vett és megfogta Mr. Moskowitz ruhaujját. – Kezdődik – mondta halkan. – Allons-y. Otthon vagyunk. Franciaország büszkén és oly örömmel köszöntötte őket, amelyben cseppnyi gúny sem volt. A francia sajtó túlnyomó többségének, a költők és politikusok és az embertömegek számára – akik olvasták a lapokat és a verseket, és akik a repülőtérnél vártak – tökéletesen logikusnak és bámulatosan helyénvalónak tűnt, hogy egy ember lelke fölfedezze, hogy francia. Nem lehetséges, hogy a világon mindenki francia, száműzetésben születik bár, de egyenként hazatalálnak a hideg szívű országokból? Gondoljunk csak a turistákra, a csodálatos, középkorú turistákra – hová rakják őket? Bárhová, bárhová, nem fog számítani, mert az egész világ Franciaország lesz, ahogyan már régóta annak kellett volna lennie, amikor a lelkeink különböző nyelveken kezdtek beszélni. Hát vive Moscowitz, vive Moscowitz! Lássuk, felkérhetjüke egy többhasábos cikkre a Paris-Matchbe, vagy megjelenne-e a tévéműsorban, vagy kibérelhető-e néhány hétre az Olympiába. Még a végítélet napja előtt meg kell keresni a pénzt. A kormány azonban nem azért hívta meg Franciaországba Mr. Moscowitzot, hogy átengedje a szabad vállalkozásnak – ahhoz túlságosan fontos volt. Tévészerepléseire a kormány engedélyezett időt; beszédeit a kormány rendezte meg és támogatta; és még ha akarta volna sem járulhatott volna hozzá olyan üdítőhöz, amely azt állította, hogy huszonkét százalékkal franciábbá tesz bárkit. Nem volt bérbe adható. Provence-tól Bretonig, körbeutazta az országot – pontosabban körbeutaztatták –, szelíd őrizetben, civilizált korlátok között; és embertömegek özönlöttek elő, hogy lássák. Utána visszavitték Párizsba. A Mr. Moscowitzcal megbízott kormánytisztviselők találtak a biztonságos, csendes Passy negyedben egy szép lakást neki és a feleségének, és tudtukra adták, hogy életük végéig fedezve van a bérleti díj. Volt egy szobalány és egy szakács, mindkettőt fizették helyettük, és volt egy kert is, amely Moscowitzék számára akkorának tetszett, mint a boulogne-i erdő, és volt egy kormányzati sofőr is, aki bármikor bárhová elvitte őket. Végül – mert a kormány tudta, hogy sok ember munka nélkül meghal – volt egy állás is előkészítve Mr. Moscowitz számára, amit bármikor felvehetett: a Benjámin Franklin könyvtár könyvtárosa lehetett, az Odeon mögött. A Bibliothéque Nationale-ban reménykedett, de a kisebb poszttal is elégedett volt. – Itthon vagyunk – mondta a feleségének. – Egyik vagy másik állás… egyik vagy másik dolog… ezek csak azoknak számítanak, akik nincsenek igazán otthon. Tu m'comprends? – Oui – mondta Mrs. Moskowitz. Minduntalan azt kérdezgették egymástól: értesz?, és mindketten mindig igennel válaszoltak. Gyakran beszélt az otthonról és a valahová tartozásról, vette észre az asszony; talán őt akarta megnyugtatni. A maga részéről rájött, hogy a Vincent család minden listája és utazása sem fogja egy kicsit sem franciábbá tenni, vagyis semennyire. Minél tovább tanulta a nyelvet – a kormány több tanárt is a rendelkezésére bocsátott –, annál kevésbé értette, és állandó aggodalomban élt, hogy ő és Mr. Moscowitz elvesztik egymást, mint egy parádén elkeveredett gyerekek. Mégsem volt boldogtalan, holott korábban

148

attól tartott, mert ismét felszínre került régi képessége, hogy mindenből a legjobbat hozza ki, és új életét olyan kellemessé és örömökben gazdaggá tette, amennyire csak lehetett, nem csupán önmaga, hanem mindazok számára is, akik bármilyen kapcsolatba kerültek vele. Nagyon meglepte volna, ha ez utóbbiról tudomást szerez. Mr. Moscowitz azonban nem sokáig volt boldog Franciaországban. Bizonyosan nem volt ez senki más hibája önmagán kívül. A kormány bölcsen gondoskodott róla – noha reflektorfénybe tolta, mindig észben tartotta, hogy emberi lény, ami nem egyszerű egy kormány számára –, és a franciák butuska, kedves ajándékokat és üdvözlőleveleket küldtek neki az ország minden tájáról. A szomszédságukban Moskowitzék tudtukon kívül uralkodói párnak számítottak. Diákok gyűltek össze ablakaik alatt tavaszi éjszakákon, hogy énekeljenek nekik, és az apáik, Passy hentesei, fűszeresei, patikusai és könyvesboltosai soha nem hagyták, hogy Mrs. Moscowitz bármiért is fizessen, amikor vásárolni ment. Barátokat szereztek, jó fajta, intelligens, kormány által jóváhagyott barátokat – Mr, Moscowitz mégis egyre feltűnőbben borongott, mígnem a felesége végül megkérdezte: – Mi az, George? Mi a baj? – Nem franciák – mondta. – Ezek az emberek. Nem is tudják, milyen franciának lenni. – Mert úgy élnek, mint az amerikaiak? – kérdezte az asszony szelíden. – George… – megtanulta Zsorzsnak ejteni, lágy francia módra –, mindenki ezt csinálja, vagy mindenki ezt lógja csinálni. Manapság nagyon nehéz bármi másnak lenni, mint amerikainak. Azt hiszem, nagyon jól boldogulnak. – Nem franciák – ismételte Mr. Moscowitz. – Én francia vagyok, de ők nem. Kíváncsi vagyok, vajon azok lesznek-e valaha. – A felesége megrettenve nézte. Ez volt az első jele annak, hogy a folyamat még nem ért véget. Napról napra észlelhetőbb lett férje elégedetlensége azokkal az emberekkel szemben, akik azt gondolták, franciák. Barátok, szomszédok, kollégák és mindenféle hivatalos személyek vonultak el a szeme előtt; mindet végigtanulmányozta, majd egyértelműen elvetette. Egykor olyan ember volt, aki inkább nem mondott semmit, hogy ne kelljen hazudnia; most azonban mindent elmondott, ami csak eszébe jutott, ami nem volt szükségképpen őszintébb. Motyogva járkált Párizs utcáin: – Nem vagytok franciák, egyikőtök sem… imposztorok vagytok! Mit tettetek a népemmel, hol vannak? – Ilyen keresés nem maradhatott sokáig észrevétlen. Gyerekek és felnőttek is odarohantak hozzá az utcán, és könyörögtek neki: – Monsieur Moscowitz regardez-moi, je suis vraiment francais! – Egy pillantást vetett rájuk, nem szólt semmit, és továbbment. Az elutasított emberek gyakran sírva fakadtak, ahogy utána néztek. Akadtak franciák, magas és alacsony rangúak egyaránt, akik mérgesek lettek Mr. Moscowitzra – kicsoda ő, egy első generációs amerikai, aki csak kétes mutáció eredményeként vált franciává, hogy megmondja nekik: ők, akiknek ősei vagy lefektették az európai kultúra alapjait, vagy tudatlanul meghaltak a védelmében, nem franciák? De a felszín alatt mély szomorúság tört az országra. Egy inkvizítor érkezett közéjük, egy apostol, és könnyűnek találtattak. Franciaország meggyászolta magát, és töprengeni kezdett, vajon létezett-e valaha egyáltalán; mert Mr. Moscowitz mohón végigolvasta az írott francia történelmet elvesztett népét keresve, és végül felkiáltott, hogy a dordogne-i barlangok első festményeitől kezdve nincs bizonyíték arra, hogy akár egyetlen valódi francia csatát vívott vagy verset írt vagy várost épített volna, vagy megértette volna a világegyetem törvényeit. – Drága Franciaország – mondta hűvös búval –, ha csak franciák szántották volna fel földedet, mindezen évszázadok alatt szűz és üres maradtál volna. Ameddig csak vissza tudok nézni, egyetlenegy sem akadt egészen mostanáig. A francia elnök, egy nagyszerű ember, korának valóságos élő műemléke, aki soha nem ingott meg abbeli hitében, hogy ő maga Franciaország, levelet írt Mr. Moscowitznak, amelyben

149

az állt: „Mi mindig franciák voltunk. Gallok és gótok, kelták és frankok voltunk ugyan, de mindig franciák. Mi keltettük életre Franciaországot, és nem más. Mi mások lennénk hát, mint franciák?” Mr. Moscowitz válaszlevelet írt: „Önök benépesítették Franciaországot, elfoglalták, megőrizték, ahogy tetszik, és többé-kevésbé jól gondját viselték – ám ettől nem váltak franciákká, és nem is válnak, mint ahogyan az oroszlán üres ketrecében tenyésztett majomnemzedékek sem alakulnak oroszlánokká. Az pedig, hogy akkor valójában kik önök, azt önöknek kell kideríteniük, mint ahogy én kiderítettem mindezt.” Az elnöknek, aki vallásos ember volt, Belsazár lakomája jutott eszébe. Meglátogatta passyi otthonában Mr. Moscowitzot, Mrs, Moscowitz legnagyobb ámulatára, aki tudta, hogy akadtak nagykövetek, akik szolgálati idejük alatt egyszer sem találkoztak az elnökkel szemtől szembe. Az elnök azt mondta: – Mr. Moscowitz, ön megtagadja tőlünk a jogot, hogy a folytonosságnak, a történelem folyamatának részeként higgyünk magunkban. Egy nemzet sem létezhet e hit nélkül. – Monsieur le President, je suis desolée – válaszolta Mr. Moscowitz. Kékesszürkévé sápadt, egykor pufók húsa alól egyre jobban kiütköztek a csontjai. – Megtiszteltük önt – mormolta az elnök –, bár még ön előtt sietek kijelenteni, hogy azt hittük, magunkat tiszteljük meg. Ön azonban, Monsieur Moscowitz, kísértetekké változtat bennünket, hazátlan koholmányokká, és fogásunk a földön túlságosan bizonytalan, semhogy ezt megengedjem. Hallgatnia kell, vagy elhallgattatjuk. Nem akarom megtenni, de meg fogom. Mr. Moscowitz szinte bánatosan elmosolyodott, és az elnököt félelem fogta el. Váratlanul látomás tört rá, amelyben Mr. Moscowitz őt és minden teremtett lelket elűzött Franciaországból egyetlen szavával, egy gesztusával; és abban a pillanatnyi vízióban úgy látta, mintha mindannyian felhők gyanánt foszlanának szét, hátrahagyva Mr. Moscowitzot, hogy egyedül táncoljon a Bastille napján a pókhálóval beszőtt Párizsban. Az elnök reszketett és felkiáltott: – Mit akar tőlünk? Minek kéne lennünk? Mit jelent franciának lenni, mit jelent ez az ostoba szó? Mr. Moscowitz válaszolt neki, – Én sem tudom, éppúgy, ahogy ön sem. De nekem nincs szükségem rá, hogy megkérdezzem. – Szeme megtelt könnyel, orra csöpögött. – A franciák bennem élnek – mondta –, énekelve és dörömbölve, hogy engedjék ki őket mind, a csodálatos gyermekeket, akiket soha nem fogok látni. Olyan vagyok, mint Mózes, aki elvitte a népét az ígéret földjére, de ő maga soha nem tette rá a lábát. Minden apa kicsit olyan, mint Mózes. Másnap Mr. Moscowitz kitette ünneplőruháját, és megkérte a feleségét, hogy csomagoljon neki ebédet. – Egy almával, ha kérhetem – mondta –, és egy jó camembert-rel és egy egész fej hagymával. Két almával. – Új kalapja, amelyet fiatalosan félrebillentett, hidegen megdörzsölte az asszonyt a szeme mellett, amikor a férje megcsókolta. Mrs. Moscowitz nem ölelte át hosszabban, mint máskor, amikor elbúcsúzott tőle. Utána Mr. Moscowitz elsétált és legendává vált. Soha senki nem látta többé. Történetek születtek róla, és ezek még mindig keringnek; pletykák Concarneau-ból, Séte-ből és Liliéből, ködös városokból és sárga falvakból. A legtöbb különös, varázsos csecsemőkről szólt, akik olyan csodának számítottak a családokban, ahová születtek, mint a sellőgyerekek a halászhálóban. Az elnök kiküldte hírnökeit, de általában egyáltalán nem léteztek ilyen gyerekek, és ha voltak is, a szokásos kancsal és többujjú, hártyás lábú és burokban született csecsemők voltak. Az elnök megkönnyebbült, és őszintén azt mondta Mrs. Moscowitznak: – A legnagyobb tisztelettel, madame, a férje számára a legboldogabb hely a mese. Egy mítosz mélye meleg és biztonságos, egészen az, és a társaság a lehető legjobb. Irigylem, mert én soha nem ismerkedek meg ilyen társakkal. Nekem a politikusok és tábornokok jutnak.

150

– Én pedig megkapom a nyugdíját és a vagyonát – mondta magának Mrs. Moscowitz. – És megismerem a magányt. Az elnök folytatta: – Az ön férje természetesen őrült volt, de micsoda küldetést tűzött ki magának! Méltó lett volna arra, hogy Nagy Károly lovagjai közé tartozzon, vagy az önök… – felelevenítette korlátozott tudását a nem pártos amerikai hősökről – Johnny Appleseedje alá. Igen. Az elnök öregkorában halt meg, vidéken, Mrs. Moscowitz pedig idővel Passyban hunyt el. Soha nem tért vissza Amerikába, még látogatóba sem, részben Mr. Moscowitz álma iránti hűségből, részben mert, ha van valami, amit a franciák még a sajtnál is jobban csinálnak, az az, amilyen lelkiismeretesen gondoskodnak egy nagy ember özvegyéről. Az asszony élete végéig nem nélkülözött semmit a férjén kívül – és szó szerint Franciaország volt minden, ami megmaradt belőle. Mindez régen történt, de a legendák csendesen keringenek tovább, nem csak a tajtékgyermekekről, akik majd létrehozzák Franciaországot, hanem Mr. Moscowitzról is. Aki elég sokáig fülel Párizsban vagy a tartományokban, hallhatja a meséket az amerikairól, aki francia lett. Meleg és hideg éjszakákon, csillagok vagy utcalámpák fényénél vándorol, egy olyan gyerek vidám céltudatosságával, aki megszökött szülei felügyelete elől és most szabadon teszi, amit csak akar. Vidéken azt beszélik, azért van úton, hogy lássa, hogy növekednek gyermekei, és talán akadnak anyák is, akik ezzel a történettel ringatják álomba gyerekeiket, vagy ezzel riogatják őket, ha rosszul viselkednek. A párizsiak azonban szeretik kicicomázni a dolgokat, és ahogy ők mesélik, Mr. Moscowitz sosincs egyedül. Cyrano is vele van, és Szent Johanna, Roland, D’Artagnan és Villon – és mások is. Fényük világítja meg az utat, hogy Mr. Moscowitz lásson. Ám még Párizsban is akadnak emberek, különösen nők, akik azt mondják, hogy Mr. Moscowitz egyetlen társa az útján Mrs. Moscowitz, aki belé karol, vagy fut utána, hogy beérje. Azt is mondják, hogy megérdemli, hogy ott legyen, mert ő bármilyen gyermeknek örült volna; és ha a férfi ennyit álmodott Franciaországról és ennyire szereti még mindig, akkor a nő volt az, aki ezért szenvedett.

151

Lányom neve Sarah Ez a novella többé-kevésbé egy történeten alapul, amelyet az édesanyám mesélt el Fanny nővéréről, akit imádott és akire intelligens, kissé – nagyon enyhén – ijesztő nőként emlékezem, és aki Ezra és Ora unokatestvéreim anyja volt, akik egy esős délutánon egy társasjáték fölött bemutattak Gilbertnek és Sullivannek. A történet megragadott, mert tizennyolc évesen nehéz volt elképzelnem Fanny nénit védtelen kisgyerekként. Sokkal könnyebb volt – akármit jelent is ez – a tulajdon nagyapám, zayie Avrom szemszögéből megírni. Ő is író volt. A novellát a Pittsburghi Egyetemen írtam, Ed „Pete” Peterson osztályában. Ez a sovány, pisztránghorgász emberke olyan lelkesítő tanár volt, hogy unszolására mindannyian jelentkeztünk az Atlantic éves főiskolai íróversenyére (ami mind a mai napig működik) – és az öt első hely közül négyet el is nyertünk. A Lányom neve Sarah harmadik lett. Következő évben Peteet megkérdezte a magazin – kicsit szabódva, gondolom –, hogy nem tartaná-e vissza ezúttal diákjait a versenytől. Nem bántuk. Úgy ünnepeltünk, mintha nyertünk volna. *** A nevem Elias Reiner, van egy Sarah nevű lányom, és egy lakásban élünk a Batterman utcában. Ez kicsit úgy hangzik, mint az ugrókötelezés, amit a gyerekek játszanak délutánonként. Sarah-t is láttam már ilyet játszani, ahogy fel-alá ugrált, miközben két másik lány forgatta a kötelet, szemét behunyta összpontosítás közben, és azt kántálta: – A nevem Sarah, és az apám Elias, és a Batterman utcában lakunk. – Nagyon szereti az ugrókötelet, és tudom, ha ajándékot akarok neki venni, és nem jut eszembe semmi, az ugrókötél mindig jó. Más lányok ruhaszárító-kötelet használnak, Sarah-nak azonban háromfogantyás ugrókötele is van. Az utca nagyon csendes a napfényben. Schwartz gyümölcsösfurgonja tíz perce ment el. Schwartz kihajolt az ablakon és azt kiabálta: – Hahóóóóó… barackok! Hahóóóóó… barackok! –, de senki nem indult vásárolni. Az öregasszonyok a napon ülnek és a gyerekeikről beszélnek. Egy fiú megy el biciklin és az asszonyok követik tekintetükkel. – Miért nincs iskolában? – kérdezik, aztán: – Mióta engedik el őket ilyen korán? – és: – Ismerem azt a fiút. Az anyja egy yenta. – A fiú a kormányra hajol és eltűnik a sarok mögött. Szép nap van, olyan gyönyörű, hogy kicsit el is szomorodom. Kiveszek egy pohár tejet a jégszekrényből, és leülök az ablakhoz, hogy nézzem, mikor jön haza Sarah az iskolából. Éppen most értem haza magam is a Queens főiskoláról, ahol két héber tanfolyamot is viszek. Jó munka és örülök neki. Még mindig akcentussal beszélek, de a diákok nem bánják. Sokan nagyon jól értik a nyelvet, és néha az egész órát héberül adom le. Két óra harminc van. Háromkor a gyerekek hazaindulnak. Végigrohannak az utcán, kiabálnak egymásnak, lekapdossák a lányok sapkáját és ide-oda dobálgatják őket, hintáztatva régi korcsolyafűzőkkel összekötött könyveiket. Jönnek, szépen és nevetve, a maguk módján kérlelhetetlenül, mint a kalózhangyák. Valahol közöttük pedig ott lesz Sarah is. Amikor meglátom az ablakból, egy pillanatra kicsit nehéz lesz lélegezni, és le akarok majd menni elé, hogy az út hátralevő részén elkísérhessem. Neki nem tetszene. Nem örülne, ha tudná, hogy mindennap az ablakban ülök, hogy nézzem, ahogy hazajön. Türelmesen nézne és azt mondaná: – Papa, senki nem csinál ilyesmit. Hatodikban már nem. – És persze igaza lenne. Amikor látom, hogy jön, megint a jégszekrényhez megyek, és töltök neki egy pohár tejet, és kirakok egy kevés sütit. Az egyik fajtát különösen kedveli; csupa pillecukor és csokoládé. Moise, a Tremonton mindig félretesz neki egy-két dobozzal. Sarah végigrohan majd a folyosón, ledobja a könyveit egy székre, azt kiáltja: – Papa, itthon vagyok! – és azonnal leül az asztalhoz. Én kijövök a nappaliból – mindig odamegyek, mielőtt megérkezne, és elfoglaltnak tettetem magam –, és azt mondom majd: – Szia, Sarah!

152

– Szia, papa – mondja majd ő, szája teli süteménnyel. – Szép napod volt? – kérdezem nemtörődöm módon. – Rendben volt. – Felnéz. – Harry Spector megint bajba került. Ez nem újdonság számomra. Soha nem találkoztam még Harry Spectorral, de Sarah szerint, ha nem keveredik bajba az osztályban, az csak akkor lehetséges, ha nem érzi jól magát. – Az anyukája bejött az osztályba – mondja majd Sarah. – Már biztos odaköltözött. Sarah kuncogni fog. – Nyolcvanhét pontos lett a földrajzdolgozatom. – Csodálatos! Emlékeztél Ausztráliára? – Aha. Vehetek még egy sütit? Adok majd neki egyet, és ő belemártja a tejbe. – Marilyn borzasztó vicceset mondott ma – és elmeséli, mit mondott Marilyn Fine, a legjobb barátnője. Aztán kimegy játszani, és én nézem, amíg be nem fordul a sarkon. Utána elkezdek vacsorát főzni. Nem, el is felejtettem. A mai nap másmilyen lesz. A homlokomra csapok. Hogyan lehetek ilyen buta?! Ma van az iskola utolsó napja, és Sarah osztálya ünnepséget rendez, hogy elbúcsúzzanak. Hogyan felejthettem el, hiszen Sarah már két hete erről beszél? Még jó, hogy eszembe jutott, mielőtt hazaért volna. Vettem neki egy ruhát az ünnepségre. A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni a szegényesen öltözöttekkel. Sarah ezt nem tudja. Ő maga nem kegyetlen, és vele sem volt az senki. Szép ruha, sötétkék, fehér szegéllyel, hogy kiemelje Sarah fekete haját. Kleinnél vettem, hogy meglepjem vele. Féltem, hogy mindennap fel akarja majd venni, és tönkreteszi az ünnepségig, de félretette a mai napra a szekrénybe. – Szeretném, ha Eddie a vadonatúj ruhámban látna – magyarázta. – Szeretném, ha tudná, hogy külön neki vettem fel. Sarah osztályában van egy fiú, Eddie Liebowitz, akit szeret. Ezt egy percig sem kérdőjelezem meg. Amennyire csak egy tizenegy éves kislány szeretni képes, úgy szereti Sarah Eddie Liebowitzot. Nem hiszem, hogy a fiú tudja. Láttam egyszer, ahogy együtt sétálnak haza. Eddie egyenesen előrenézve ment, úgy beszélgetett Sarah-val, hogy a fejét se fordította oldalra. Csinos fiú, sötét hajú és karcsú, könnyedén lépked. Sarah a földet bámulva sétált mellette, egy kavicsot rugdosva, néha Eddie-re pillantott, aztán nagyon gyorsan el is kapta a tekintetét. A Batterman sarkán Eddie-t elhívta néhány barátja, és elrohant, hogy csatlakozzon hozzájuk. Sarah a sarkon állt és utána nézett. A gyerekek köré zárultak, meglökdösték, ráléptek a lábára, de ő ott állt és nem mozdult, amíg a fiú el nem tűnt szem elől. Egész évben rengeteget beszélt Eddie-ről. – Nem olyan, mint a többi fiú az osztályban, papa – mondta egyszer. – Mind zizi, kivéve Eddie-t. – Zizik? – kérdezem. – Mi az a zizi? Tudom jól, mit jelent a zizi, és Sarah is tudja, hogy tudom. Néha ugratom is őt a barátaival és a szokásaikkal, hóbortjaikkal és szlengjükkel kapcsolatban. Amikor látom őket, ahogy moziba mennek vagy egy tornácon ülnek a tavaszi délutánokon, gyakran nagyon távolinak érzem magam tőle. Ezért viccet csinálok belőle és megnevettetem. Azon a bizonyos napon annyit beszélt Eddie-ről, hogy végül azt mondtam: – Nagyon kedvelheted. – Lenézett a müzlijére és vékony hangon azt mondta: – Aha. – Majd sietve enni kezdett. Nem ugrattam többet Eddie-vel, és nem is hozom fel, hacsak nem akar beszélni róla. Kinézek az ablakon és Sarah osztályának ünnepségére gondolok. Mostanra már majdnem vége.

153

– Mind bedobtunk egy negyeddollárost – mondta ma reggel Sarah –, Mrs. Glazer pedig vett egy csomó gumicukrot és karamellát és burgonyaszirmot meg ilyeneket. És Coca-Colát – tette hozzá –, mert a chipstől szomjas lesz az ember. – Csináltok mást is az ünnepségen evésen kívül? – kérdeztem. Sarah jobb kezével bal tenyerébe söpörte a kenyérmorzsákat, és lenyelte őket. – Aha. Táncolni fogunk. Úgy tettem, mint aki megdöbbent. – Tényleg? Mióta táncolsz az iskolában, ahol elvileg oktatniuk kéne téged? – Ó, papa! – Sarah nevetése csodálatos. Őszinte és félelem nélküli. – Nem igazi tánc. Úgy értem, az, de… figyelj, megmutatom. – Hátratolta a széket és felkelt. – Gyere, megmutatom. Mrs. Glazer tanított meg. – A fürdőköpenyedben? – Éppen az ünneplőjét vasaltam. – Na, papa! – Toppantott egyet. Kihúztam a vasalót. – Jól van. Mutasd meg szegény apádnak, hová megy az adója. Mit kell tennem? – A lányok a falnál állnak – mondta Sarah –, Mrs. Glazer pedig feltesz egy lemezt, ami úgy szól, hogy di-dum-dum, di-dum-dum, dum-di-di-dum-di-dum-di-dum. Utána a fiúk kiválasztják a táncpartnereiket – kinyújtotta kezét, én pedig megfogtam –, és aztán táncolunk. – Kartávolságnyira körbekeringőztünk. Sarah szeme félig le volt hunyva, és boldogan dúdolta, hogy dum-di-dum, amíg a lábára nem léptem. Felkiáltott, és odébb ugrott. Fél térdre ereszkedtem. – Jól vagy? Hadd nézzem! – Jól vagyok. Nagy a lábad. Mindketten nevettünk, és fölkeltem. – Hát, nem velem fogsz táncolni. Kivel táncolsz, Sarala? – Eddie-vel – mondta Sarah halkan, de érthetően. – Eddie-vel fogok táncolni. – Milyen Eddie-vel? – ugrattam. – Melyik Eddie-vel? – Papa! Eddie Liebowitzcal! – Ó, azzal az Eddie-vel. Téged fog választani? – Hát persze. – Ó, olyan nyugodt és biztos volt! Megint nekiláttam a ruhája vasalásának. – Fejezd be a reggelidet. Elkésel. – Sarah az órára nézett, és felhajtotta a tejét. – Lassan, lassan! Böfögni fogsz a tánc kellős közepén, hogy fogja az kivenni magát? Sarah nevetni kezdett és a tej cigányútra ment. Szalvétát adtam neki, megtörölte az arcát majd felállt. Befejeztem a vasalást és átadtam a ruhát. A hálószobájába ment, hallottam, hogy öltözködés közben énekel. A tányérokat a mosogatóba tettem, aztán letakarítottam az asztalt. Az előszobába mentem és beszóltam Sarah hálószobájába. – Tudod, Sarala, ez a tánc, amit Mrs. Glazer tanított nektek, nagyon népszerű lenne Szamoán. – Hol? – Sarah hangja fojtottan csengett. – Szamoán. Olyan, mint egy törzsi tánc, amit az ottani fiúk és lányok táncolnak. Van róla egy kép a főiskolán… majd hazahozom. Sarah váratlanul felbukkant a szobája küszöbén. Az új ruhát és a legjobb cipőjét viselte. Emlékeztetés nélkül is kikefélte haját, és egy apró, fehér gyöngyökből álló nyakláncot vett fel, amit egy délután vettem a főiskoláról visszafelé jövet. – Csinos vagyok? – kérdezte. – Hmmm. – Hunyorogtam és félrehajtottam a fejem. – Elmegy, elmegy. – Aztán átöleltem, és addig bizonygattam, milyen gyönyörű, míg végül elhúzódott és azt mondta: – Papa, összegyűröd a ruhám!

154

– Isten őrizz! – mondtam. Megfogtam a vállát és lenéztem rá. – Sarah, Sarala… ha bármi balul üt ki… ne légy csalódott! – Azon nyomban ostobán hangzott. – Mire gondolsz, papa? – Arra, hogy… ha Eddie nem táncolna veled… – Sarah nevetésben tört ki. – Papa, ki mással táncolna? Soha nem védheted meg azt, aki nem sebesült még meg. Nem mondhatod meg nekik, hogy mindig jobb félni, mint megijedni. – Senkivel, Sarah. Csak buta voltam. – Visszafordultam a konyha leié. – Most menj az iskolába! Utánam futott, és megfogta a karomat. – Van egy lány az osztályban, aki szeretné, ha Eddie vele táncolna. A neve Tilly Hofberg, és egy nebbish. A nebbish a kedvenc szavunk. Arra használjuk, hogy a szürke kisegérre emlékeztető embereket leírjuk vele. Még nebbish típusaink is vannak. – Milyen nebbish ez a Tilly Hofberg? – Első osztályú. Első számú, háromszor desztillált nebbish. – Háromszor desztillált? – Háromszor desztillált. Egész nap Eddie-t nézi, és a tűzvédelmi próbán megpróbált a közelébe kerülni. Egyszer még hazáig is követte. – Vidám megvetéssel nevetett. – Eddie kedveli? – Régen kedvelte, de már nem. Eleanor Frankel mondta Marilynnek, ő pedig elmondta nekem. Gondolod, hogy Eddie-nek tetszeni fog a nyaklánc? – Szeretni fogja – mondta. – Menj, mert elkésel! – Sarah megpuszilt és végigrohant az előszobán. – A könyveid! – kiáltottam utána. – Itt hagytad a könyveidet! – Nincs rájuk szükségem – kiabált vissza a válla fölött, ahogy kiszaladt az ajtón. – Nincs rájuk szükségem. Az ablakhoz mentem és láttam, ahogy átmegy az utcán Marilyn Fine-nal. Átkarolták egymást és beszélgettek. Sarah kék ruhája ragyogott a napsütésben. Most már majdnem három óra. Néhány perc múlva a gyerekek hazajönnek. Az öregaszszonyok beszélgetnek, és odébb húzzák összecsukható székeiket, hogy az árnyékban maradjanak. Engel, az ószeres halad el, kocsiját vén, szürke lova húzza. A gyerekek imádják azt a párát, és „Ezüstnek” nevezik. Az ablakpárkányra könyökölök és várok. Az utca hirtelen megtelik gyerekekkel. Énekelve és kiabálva rohannak végig a hosszú utcán, mert az az iskola utolsó napja. Nagyon sokan vannak. Néhányat már ismerek látásból, különösen egy kövér fiút, aki mindig beleütközik a többibe. Nem hiszem, hogy szándékosan, de ügyetlen és nem tehet róla. Egyszer rákérdeztem Sarah-nál, aki azt mondta, hogy a fiú ötödikes és egyszer sírt szünetben, mert a többiek csúfolták. Látom Sarah-t. Még mindig Marilynnel sétál. Beszélgetnek, és látom, hogy Sarah nevet. A gyomrom kezd felengedni – észre sem vettem, hogy ennyire aggódtam miattam. Az ünnepség jól alakult és most vége, Sarah pedig hazajön. Elfordulok az ablaktól, hogy elővegyem Sarah tejét és süteményét. Az asztalra teszem. Nem fogom az ünnepségről kérdezni. Az valami bizalmas dolog, és ha el akarja mondani, majd elmondja. Ez rá tartozik. Bemegyek a nappaliba és leveszek egy könyvet a polcról. Nem nyitom ki, pedig verseskötet. Az ajtó kinyílik. Hallom Sarah lépteit az előszobában. A konyhába megy, aztán a nappaliba. Mosolyogva áll az ajtóban. – Szia, papa! – Szia, Sarah! Csend. Még mindig mosolyog. – Papa?

155

Ránézek gyönyörű lányomra. – Igen? A mosoly váratlanul eltűnik, mintha csak a tél beköszöntét látnám. Sarah arca elsápad, szája reszket. – Papa – mondja, és a hangja elcsuklik. – Ó, papa… Tillyhez ment oda! Aztán már a karomban is van és úgy sír, ahogy még sosem hallottam sírni. Egész teste remeg, mintha szél rázná, az arca és a keze jegesen hideg. Újra meg újra azt mondogatja: – Tillyhez… Tillyhez ment oda! Mit tegyek, mit tegyek? Mit mondjak neki? Nagyon szorosan magamhoz ölelem és azt mondom: – Sarah, Sarah, Sarala… ez nem a világ vége. Sarah, kedvesem, ez nem a világ vége. – Én tudom, hogy nem ez a világ vége, mert felnőtt vagyok és ezért bölcs. De Sarah lányom úgy sír, mintha az lenne.

156

Telefon Szokásom erre az első megjelent novellámként hivatkozni, hozzátéve, hogy a Lányom neve Sarah az első jó novella, ami megjelent tőlem. A Telefon nem rossz történet: csak égbekiáltóan majmolja stílusában és hangvételében J. D. Salinger Zabhegyezőjét. Akárcsak az első két Farrell-történet, ez is teljesen valós: tényleg felhívta egy kétségbeesett lány a kollégiumot, ahol a Pittsburghi Egyetem gólyájaként laktam, és egy fiút keresett, aki megadta neki a számot, ám villámgyorsan elsöpört a városból. Senki nem tudta meggyőzni azok közül, akik a telefonhoz léptek – beleértve a házmestert is –, hogy ez így van, és egyre borzasztóbb volt hallani, ahogy egy ismeretlen apránként szétesik a vonal túlsó felén. Lehet, hogy most gúnyolom a novellát, de soha nem felejtem el az eredetijét. Ez az írás megnyerte abban az évben a Seventeen magazin versenyét, és az ötszáz dollár díj lehetővé tette, hogy otthagyjam a nyári munkámat – ami közel sem fizetett volna ennyit –, és a vakációt boldogan, még több történet megírásával töltsem. Egyik sem nyert semmit vagy jelent meg sehol, de nem érdekelt. *** Szóval ott ültünk a társalgóban, olvastunk és hülyeségekről fecsegtünk meg minden. Taylor Hall nem nagy – úgy értem, nem olyan fényűző, mint ezekben a prospektusokban az Ivy League kollégiumok –, de kellemes társalgója van, vízautomatával és néhány kártyaasztallal. Van egy pénzes telefonja is. Úgy értem, fizetős telefon, de az ember valójában nem fizet. Helyette a szobája kulcsát néhány csatlakozáshoz érinti a falban, és aztán két kattanást hall. Utána továbbra is búg a vonal, mintha csak fizetett volna – úgy értem, a telefonközpontos semmit nem tud az egészről, az ember pedig őrült sok pénzt megspórolhat az év során, a lányokkal meg mindennel. Ezért aztán csak ültem és olvastam – sokat olvasok –, Marshall pedig épp azt mondta, hogy kezdi unni, hogy szatellitnek hívják, mert a testvériségekben csak a diákok húsz százaléka van benne különben is, míg a pénz nyolcvan százalékát birtokolják, Hoffman pedig egyetértett, Walker pedig vitába szállt vele, mert mindig arra számított, hogy valamelyik testvériség befogadja. Április közepén, az ég szerelmére! Bailey – ő a gondnok volt, pedellusféle, takarított meg ilyenek – a Post-Gazette-et olvasta és nem szólt semmit, Moose pedig minden tíz percben kijött a szobájából, és ránk szólt – „Ti állatok, legyetek szívesek letekerni a fenébe a zenét! Azt akarjátok, hogy kibuktassanak?” –, és amikor kiröhögtük, okostóninak nevezett bennünket. Úgy vihogtunk, mint Peter Lorre. Ezért amikor a telefon megcsörrent, először senki nem vette fel. Persze fölvehették volna, nem volt két méternél messzebb, de mindenki úgy gondolta, hogy majd valaki más válaszol rá, és ezért senki nem tette. Végül Bailey letette az újságját, föltápászkodott, és felvette a telefont. Marshall azt mondta: – Ha egy lány, vegyetek be! – Walker pedig azt mondta: – Ha egy lány, be ne vegyetek! – Mindannyian nevettünk. Bailey intett felénk, mire mind elhallgattunk és füleltünk. Bailey először azt mondta: – Halló? Taylor Hall – aztán: – Kicsoda? – Utána azt mondta: – Rossz számot hívott, hölgyem. – Majd hallgatózott egy kicsit, és azt mondta: – Hát, ez az a szám, de itt nincs senki ezen a néven. – Utána homlokát ráncolta kicsit és azt mondta: – Várjon egy percet, asszonyom. – Azzal eltakarta tenyerével a kagylót, és azt kérdezte: – Lakik itt Mike McCullough? – Mintha nem igazán hinné el. Marshall azt mondta: – Nem. – Hoffmann pedig:

157

– Van ez az új fiú, aki egy… talán két hete költözött a háromszázhetesbe. Ő lenne McCullogh? – Az Schmitz – mondtam, és mind Baileyre néztünk és vállat vontunk. Így aztán visszafordult a telefon felé. – Nem, sajnálom, hölgyem, itt nem lakik Mike McCullough. – Aztán várt, és végül azt mondta: – Hölgyem, én a gondnok vagyok, és mindenkit ismerek, aki itt lakik, és itt nincsen Mike McCullough. Hosszú ideig fülelt, és többször megpróbált közbeszólni. Végül azt mondta: – Egy perc – aztán ismét letakarta a telefont és azt mondta nekünk: – Elhiszitek? Azt akarja, hogy olvassam fel a rohadt szobalistát. Hoffmann azt mondta: – Nem is olyan rossz ötlet – mire Bailey csak dühösen rámeredt és azt mondta: – Ebben a kollégiumban nincs Mike McCullough. – Ezért azt gondoltam, egye fene, és megszólaltam: – Hadd vegyem át! Bailey csak vállat vont, átadta a telefont és azt mondta: – Ha belelovalja magát, csak tedd le. – Aztán megint leült az újságjával. Beleszóltam a telefonba: – Halló? – és a vonal másik végén egy lányhang azt mondta: – Halló, Mike? – Nem, sajnos ebben a kollégiumban nincsen Mike McCullough – mondtam. – Lehet, hogy a doktoranduszok házában lakik vagy az egyik testvériségnél. Lefogadom, hogy szőke volt. A hangja mindenesetre úgy hangzott. Magas hangja volt, szép, de kicsit vékony, és az ilyen számomra minden alkalommal szőkét jelent. Nem tudom, miért, de mindig így hangzanak. Azt mondta: – Ó, az butaság! Épp elégszer mesélte, hogy Taylor Hallban lakik. – Aztán váratlanul levegő után kapott. – Nem költözött el, ugye? Jézusom, örültem, hogy nem kell azt mondanom neki, elköltözött, olyan volt a hangja. Amit mondtam neki: – Nézze, nem költözött el, mert sosem költözött be. Biztos benne, hogy Taylor Hallt mondott? Hadarva rávágta: – Ó, igen – aztán egy percig nem mondott semmit. Utána váratlanul megszólalt: – Ó, el is felejtettem! – Felnevetett. – Azt mondta, hogy meghagyta a fiúknak a kollégiumban, hogy ne árulják el, hogy bent van. Igen, azt mondta, tanulnia kell, és, tudja, nem akarta, hogy megzavarják. – Megint fölnevetett és aztán azt mondta: – De rendben van. Mondja meg neki, hogy Linda hívja! Kérdem én: Mi a fenét válaszol az ember ilyesmire? Úgy értem, teljesen kizökkentett. Ezért az első bénaságot mondtam, ami csak eszembe jutott: – Milyen Linda? – Gondolom, bután hangzott, de nem jutott eszembe semmi más. Ezért a lány nem egészen dühösen, de kissé bosszúsan felcsattanva azt mondta: – Linda Fox, persze, hogy nem ismer más Lindát. Azután elegem lett. Ezért letakartam a telefont és azt mondtam a fiúknak: – Tesó, ez olyan, mint kőfalba verni a fejedet. Tessék, vedd át! – Azzal feléjük nyújtottam a kagylót. Úgy értem, nem valamelyiküknek, csak arra gondoltam, hátha egyikük magára veszi és elkéri a kagylót. Walker vette el. Azt gondolta, szörnyen ügyesen bánik a nőkkel, és meg kell mondjam, tényleg jó dumája volt. Mély, sima hanggal bírt, és azt hiszem, telefonban igazán jól csengett. Gondolom, egy idő után megutálta az ember, de nem biztos. Csak azt tudom, hogy én meguntam.

158

Ezért aztán Walker felvette a telefont és beleszólt: – Hálló? – Tudod, milyen, amikor a telefonközpontos beszél: „Hálló, hálló, hálló”? Így mondta Walker is. Aztán azt mondta: – Tényleg sajnálom, de itt nincs Mike McCullough. Más nem lenne jó? – Pokolian meglepett, hogy nem tette hozzá: mint én – de gondolom, elfelejtette. A lány alighanem nemet mondott, mert Walker immár korántsem olyan behízelgően azt mondta: – Hát, szörnyen sajnálom, de nem lakik itt. – Aztán: – Nem, biztos vagyok benne, hogy mindenkit ismerek Taylor Hallban, és Mike McCullough csak akkor lakhatna itt, ha a falakba költözött volna be. Valószínűleg meglepte, hogy a lány nem kacagja el magát, mert azt mondta: – Hé, maga sír? Tényleg sír? Hát szeretném, tényleg szeretném, ha itt lakna, de… – akkor elhallgatott. Vöröslő arccal megfordult, a kagylóra tette kezét, és lassan, zavartan azt mondta: – Hazug disznónak nevezett. Ezért Marshall felállt és azt mondta: – Azt hiszem, kiváló emberismerő. Add ide a telefont! – Azzal átvette. Addigra a lány valószínűleg már bömbölt, mert Marshall aggodalmas hangon azt ismételgette: – Figyeljen ide, ne sírjon! Kérem, ne sírjon! Nézze, ha nem veszi úgy a szívére és abbahagyja a sírást, talán meg tudjuk beszélni. – Tényleg ezt mondta a „Halló” után. Miután feladta, mindenki beszállt a műsorba. Taylor Hallban harminchárom srác lakik, és nem mondom, hogy mind odajutott a telefonhoz, de néhányan kétszer is sorra kerültek. Schmitz, az új fiú, bejött, szintén tett egy kísérletet, majd leült mellém. Együtt jártunk bio háromra. Azt mondta: – Egyfolytában sír, és azt mondja, hogy beszélnie kell Mike McCulloughgal. Te ismersz McCulloughot? – Azt mondtam, nem. Schmitz folytatta: – Hát, ha így folytatja, ha ő nem találja meg, akkor az FBI sem fogja. Annie, a takarítónő vette át a telefont. Ő így szólt: – Na, nyugodj meg, szívem, ne itasd az egereket! – Tudod, olyan anyásan. Úgy is nézett ki, mint valaki anyukája; tudod, alacsony és kövér, ősz hajjal és kék szemmel. Egy ilyen nőnél az ember azon lepődne meg, ha kiderülne, hogy nem anyja senkinek. Azt mondta csitítóan: – Csak Taylor Hallt adta meg címnek? – Várt, és folytatta: – Tudod, nem ez a világon az egyetlen Taylor Hall. Talán arra gondolt, ami Penn államban van. – Mindannyian kiegyenesedtünk, de Annié visszahessegetett bennünket a székeinkhez, és azt mondta a telefonba: – Igen, azt hiszem, van egy Penn államban is. Nem árt megpróbálni, és ha ott nem találod, még mindig visszatelefonálhatsz ide. Talán be kellett volna költöznie, csak mi még nem tudunk róla. Utána az egész szobában hallottuk a kattanást, Annie pedig csak állt ott, kezében a telefonnal. Végül letette, és Hoffmann azt mondta: – Van egy bátyám Penn államban, és ott nincs Taylor Hall. Padrias pedig azt mondta: – És senki nem fog beköltözni, hiszen mindjárt vége a szemeszternek. – Mire mindenki bólogatott, és mondani kezdték, hogy nekik is vannak haverjaik Penn államban, de Annie csak fáradtan fölemelte kezét: – Tudom, tudom, de már egy órája telefonál és… – Aztán elhallgatott, és azt mondta: – Különben is, sosem lehet tudni. – Azzal fogta a felmosórúdját és kiment.

159

Valaki bemondott egy poént Ed Walkerről, alias Mike McCulloughról, és mire mindanynyian rázendítettünk, és vagy öt percig röhögtünk. Aztán a nevetés lassan elhalt, és senki nem szólt semmit, amíg Marshall azt nem mondta: – Szemét alaknak hangzik – Walker pedig ugyanakkor azt mondta: – Okos húzás azért. Egymásra meredtek, de nem lett az egészből semmi, és aztán nem beszéltünk egy darabig. Vagy tíz-tizenöt percig vártunk, hátha megint megszólal a telefon, de nem csörgött, ezért egy idő után mind fölkeltünk és lementünk pingpongozni.

160

II. rész

Farrell

161

A kórházban A kórházban az a történet (voltaképpen vázlat), amely bevezette időnkénti alteregómat, Joe Farrellt, aki később főszereplője lett The Folk of the Air című regényemnek (amelyet egy újrakiadás számára éppen átdolgozok az új és találóbb Avicenna címen). Akkoriban még semmit nem tudtam Farrellről: sem a teljes nevét, sem a foglalkozását – itt főiskolai diák –, sem a hátterét, az ízlését, az álmait, a családját… csak egy szemlélődő volt, aki szokatlan esemény tanúja a kórházi ügyeleten. Az egyetlen kapcsolat közte és a későbbi történetek kidolgozott Farrellje között a gyors, kissé kerülő gondolkodásmód, ahogyan megfigyel dolgokat, és amilyenek észrevételei. Az esemény maga teljesen valós alapú az elállíthatatlan orvérzéssel és mindennel. Huszonkét éves voltam, egyre többet lógtam Berkeleyben (bár Stanfordban kellett volna lennem írói ösztöndíjjal), és majdnem ötven éve azon töprengek, hogyan ért véget a történet, amelyből ezen kis résznek tanúja voltam. *** Farrell orra vérezni kezdett, amikor zuhanyozás után kifújta, ezért egy időre lefeküdt az ágyára, míg el nem múlt. Óvatosan reggelit főzött, megpróbálta elkerülni, hogy bármiért le kelljen hajolnia. Evés közben elolvasta az újságot, a postafiókja körül őgyelgett, amíg meg nem érkezett a reggeli postaszemét, aztán robogóján áthajtott a városon Darrylhoz. Amíg Darryl és ő még egy utolsó kanna kávét főztek, mielőtt órára indultak volna, az orra vére ismét eleredt. Jól láthatóan nem volt közönséges orrvérzés; minden szívverésnél úgy fröcskölt, mintha átvágta volna egy artériáját. Ezt észben kell tartanom, gondolta, a zsebkendője után túrva, hátha valaha öngyilkosságot kell elkövetnem, hogy megmeneküljek a kínzástól. Lefeküdt Darryl ágyára, és azt mondta: – Az istenit, utálom ezt! Most már egész nap hol elered, hol abbamarad. De nem állt el. Fél óra múlva már két zsebkendőt áztatott el, egy jégkockákkal teli konyharuhát, és Darryl párnahuzatának oroszlánrészét. Darryl azt mondta: – Van egy tengerészkönyvem, amelyben leírják még azt is, hogyan lehet kigyógyulni a halálból, csak találjam meg. – A tengerészkönyv gyógymódja az orrvérzésre tarkóra tett jeges priznic volt. Ezt már próbálták, és nem működött, de ismét kísérletet tettek vele, és Farrell összevérezte Darryl teniszcipőjét. Darryl cipőt váltott, még egy zsebkendőt adott: neki, és elvitte kocsival a kórházba. Farrell azután, hogy őszintén megígérte a recepciósnak, hogy képes lesz kifizetni a kezelést, amit kap, és hogy nem csak azért jött a kórházba, mert kellemes helyen akar meghalni, végre bemehetett a baleseti ügyeletre. – Ezt a helyet minduntalan elárulják – mondta Darryl. – Egyszer egy nő megszült a gyepen, míg ők azt próbálták eldönteni, vajon beengedjék-e vagy sem. Ez egy nagyon ideges kórház. Az ügyelet fényes és néma volt; úgy visszhangzott, akár egy zuhanyzó, és olyan szaga volt, mint egy úszómedencének. Ilyen korai időpontban Farrell volt az egyetlen beteg a teremben. Egy ápolónő utasítására felmászott egy magas, kemény priccsre, és a nővér felhajtotta a támlát, hogy neki tudjon dőlni. Majd adott neki egy géztampont, hogy szorítsa az orrához, azt mondta: – Tartsa jó szorosan –, azzal elment. Darryl az ajtóban állt, és megkérdezte: – Mit tegyek? Szeretnéd, ha megvárnálak? – Nem, felejtsd el! – mondta Farrell. – Egy óráról már elkéstél. Menj csak, rendben leszek. – Ellógom az egyórásat, és visszajövök – mondta Darryl.

162

– Felejtsd el! – De Darryl már elment. Farrell újrahajtogatta a gézt, mert már átáztatta a vér, és azt kívánta, bárcsak lenne nála egy könyv vagy egy cigaretta. Vajon el tud vérezni az ember az orrán keresztül? Miért gondolkozol ilyesmiken? Egy idő után alacsony, vidám orvos érkezett, ősz kefehajjal, és azt mondta: – Rendben, fiatalember, hadd lássuk, mi a panasza! – Farrell leengedte a gézt, az orvos pedig ráhajolt az ágyra, és belebámult az orrába. – Igen, elpattant itt egy ér – mondta. – Épp az orrsövényen. – Farrell orrából immár lassabban és sötétebben csöpögött a vér, ám továbbra is egyenletesen, és az orvos állandóan elhúzta ruhaujját az útjából, aztán mindig megfeledkezett róla. – Bosszantó! – mondta, valahányszor a cseppek ruhaujjára hullottak. – Varrni kell? – kérdezte Farrell, és próbált lenézni az orvosra orra mellett. – Aligha – válaszolt az orvos. Tiszta gézt adott Farrellnek, és kiment az ügyeletről. Farrell sokáig mozdulatlanul ült, és érzékei kezdtek megismerkedni priccse tömörségével, az ujjai között tartott géz pontos textúrájával, a hámló bőrcafatokkal a felső ajkán és a bal szeme mögött gombaként lassan terjedő fejfájással. A szobában nem volt óra, de tudta, hogy biztosan lekési a francia történelem óráját és talán a földrajzot is. Valószínűleg itt leszek még, mire Darryl visszaér, gondolta. Legalább lenne nálam egy könyv vagy valami. Orvosok. Behunyta szemét, és átadta magát az álmodozásnak a lányról, aki földrajzórán tőle jobbra ült. Noha kétségtelenül jellegtelenek és dundinak lehetett mondani, kedves szeme volt és gyönyörű keze. Mindig bolondja voltam a kezeknek. Az orvos az ápolónővel együtt visszatért, megint felnézett Farrell orrába, és azt mondta: – Nos, azt hiszem, betömjük. – Olyan kecsesen mozogva, amit Farrell nem nézett volna ki belőle, lefogta a fejét, és keskeny gézcsíkokat kezdett feltolni Farrell orrának mélyére. Csipeszhez hasonló szerszámot használt, és rendkívül ügyesen forgatta. Munka közben az Örömódát dúdolta, és a lehelete meleg kenyérre hasonlított. Értékes tapasztalat, gondolta Farrell, amíg a tömés zajlott. Nem alkalom! Amikor a doktor végzett, Farrell, kezdett lekászálódni a priccsről, de az orvos rászólt: – Hova ez a nagy sietség? Maradjon még egy kicsit. – Egy pelenka méretű gézlapot adott át Farrellnek, és utasította, hogy szorítsa erősen az orrára. – Szorítsa! – mondta. – Nem, tényleg szorítsa meg, nyomja össze az orrlikait. Nézze, ez nem egy pillangó, hanem a maga orra. Jól van, szorosan! Tartsa így, amíg vissza nem jövök! Megint távozott. Az ápolónő megmondta Farrellnek, hány óra – biztosan lekési a földrajzot –, majd ő is elment, azt mondván: – Szorosan! Úgy. – Farrell keményen szorította az orrát, érezte és hallotta a sűrű vér ragacsos szortyogását. Az orra először viszketni, majd fájni kezdett, de ő úgy fogta, mintha leeshetne, ha elengedi. Megfeledkezett a kihagyott órákról, és engedte, hogy egész lénye, az egész világ az orrában összpontosuljon. Aztán hangokat hallott, ahogyan a valódi hangok szivárognak be időnként az álmokba, majd belépett az ápolónő, nyomában egy férfival és egy nővel. A férfi nagykabátot viselt, noha meleg tavaszi nap volt, és a nő karjára támaszkodott, tétova lábakkal botladozva és sántikálva. Jobb kezét néhány véres zsebkendőbe csavarta. A nő afroamerikai volt, világos bőrű, fiatal és nagyon csinos. Kosztümöt viselt. Anélkül támogatta a férfit, hogy egyenesen ránézett volna, de amikor társa megtántorodott, halkan duruzsolt neki, szinte zümmögött. Leültek a Farrell melletti priccsre, és a nővér levette a zsebkendőket a férfi kezéről, amit egy jeges vízzel teli tálba tett. A férfi lélegzete elakadt, de nem szólt. A vér lesiklott ujjai között, megszökött hüvelykujja dombja fölött, amikor összezárta ujjait. A nő folytatta halk, szavak nélküli zenéjét, és ökölbe szorította a saját kezét. Az ápolónő tépett letépett egy űrlapot a tömbről, és megkérdezte: – Hogyan történt? – Leestem a lépcsőről – válaszolta a férfi. – Ahol dolgozom, a munkahelyemen. Lementem a lépcsőn, aztán, nem is tudom, megbotlottam. Felbuktam valamiben. Azt hiszem. A kezem egyenesen beleszaladt az ajtóba. Üvegajtó.

163

Farrell úgy vélte, a férfi negyvenes évei elején járhat. Arcán sápadt, forradásos és kráteres volt a bőr, foltos a borostától – Farrell az ilyenre „felnőtt bőrként” gondolt kiskorában. Haja és szemöldöke sűrű és sötét volt; szeme kék. Arca szögletes formája valahogy szokatlannak, megvetemedettnek tűnt. A férfi előrehajolva ült, kezével a vízben, meggörnyedve télikabátjában, és enyhén reszketett. Erős déli akcentussal beszélt. – Neki dolgozom – mondta a nő. Megadta a nevét és címét, noha az ápolónő nem kérdezte. Nagyon halkan és tisztán beszélt. A nővér a férfihoz fordult. – Nos, újra össze kell varrnunk, nem igaz? A doktor úr mindjárt itt lesz. Nem szükséges maradnia – mondta a nőnek. – A munkaadója még egy darabig itt lesz. – Én hoztam el autóval – mondta a nő. – Minden rendben, Pat. – A férfi felé fordította a fejét. – Menj csak haza! A nő kicsit megrázta magát, épp csak a leghalványabb elutasítás hullámzott végig a testén. Keresztbe tette a lábát, és rágyújtott egy cigarettára. – Ó, a baleseti ügyeleten tilos a dohányzás! – mondta a nővér. Utasította a férfit, hogy tartsa a kezét a vízben, majd kiment. Amint eltűnt, a férfi megszólalt: – Ó, istenem, de fáj! – A tálban élénkvörös volt a víz. A nő válasza olyan halk volt, hogy Farrell meg sem hallotta, hiába ült közel. Nagyon keveset beszéltek, amíg az orvosra vártak, de valahányszor megszólaltak, Farrell a férfi szavait hallotta csupán, a nőét soha. Ő megőrzi a magánéletét, gondolta, én pedig a képzeletemet. Ez így igazságos. A nő bőre olyan volt, akár a fénybe tartott méz, vonásai didergősen finomak. Farrell szerette volna, ha felé néz, és azt gondolta: Bárcsak valami más vérezne, nem az orrom. Ez nem kedélyes vagy vagány seb. Hát, talán azt hiszi majd, hogy bokszoló vagyok, mondjuk pehelysúlyú. Vagy egy Habsburg. Annyira szép! Amikor az orvos visszatért, gyorsan és némán dolgozott, bár egyszer elsütött egy tréfát az ujjak összevarrásának foglalkozási ártalmairól. a férfi közben izzadt és reszketett, de nem vette le a nagykabátot. Az orvos érzéstelenítette a kezét és a beteg nem adott ki hangot, de Farrell minden alkalommal meg tudta mondani, mikor szúrta át a tű a húst abból, ahogy a nő teste megrezzent. Az ápolónő azt mondta neki: – Van ott egy tál, ha úgy gondolja, hogy rosszul lesz. A férfi remegő hangon azt mondta: – Pat, kérlek, menj haza! – De a nő maradt. Az orvos elmondott még egy viccet a körülmetélésről, hogy oldja a feszültségét. A varrás elég sokáig tartott. A doktor még mindig munkában volt, amikor Darryl bedugta a fejét az ajtón, és integetett Farrellnek. – Kint megvárlak! – mondta hangosan, aztán: – Hé, az előtérben van egy rakás rendőr! – A nővér megindult felé, mire kihátrált. – Elnézést kérek, hölgyem! – Menj haza! – mondta a férfi a fiatal nőnek, aki ezúttal felkelt és az ajtóhoz ment. Ahogy elhaladt Farrell mellett, érezni lehetet édes almaillatát. Amikor a küszöbön megállt, végre ránézett Farrellre, aki kicsit megemelte a gézt, emlékezve, hogy továbbra is szorosan fognia kell az orrlyukait, és szelíden és szomorúan elmosolyodott. Azt gondolta: Tudom, szivi. Tényleg tudom, és tágra nyitotta a szemét. Az arcom biztosan fel van dagadva, futott át az agyán. A nő végignézett a férfin, az orvoson és az ápolónőn, akik mind háttal voltak neki, aztán kiment. Az orvos nem sokkal a nő távozása után befejezte a férfi kezének összeöltését. Bekötözte, és elmondta a férfinak, mikor cserélje a kötést és mikor jöjjön be, hogy megnézhessék a sebet. – Legközelebb nyissa ki az ajtót! – mondta. A férfi vigyorgott. Farrellre nézett és tisztán csengő hangon azt mondta: – Haver, mi ketten aztán jól összevéreztük a betegszobát. – Egy kicsit – mondta Farrell. A férfi kisétált az ügyeletről, és az orvos követte, odaszólva a nővérnek: – Ha a fiatalember abbahagyta a vérzést, útnak indíthatja.

164

– Jól van, elengedheti – mondta a nővér Farrellnek. Alaposan és kritikusan megszemlélte az orrát, és nem válaszolt, amikor a férfi megkérdezte, hogy összenőtt-e már az orra két oldala. Rücskös bőre és gránátkőhöz hasonló szeme volt, de szép fogai. – Egyesek azt gondolják, becsaphatják a doktort – mormolta, majdnem Farrell fülébe, de úgy hangzott, mintha álmában beszélne. – Azt hiszik, az orvos nem tud semmit. – Ki? – kérdezte Farrell. – Én? – Azok ketten – mondta a nővér. – Ha az ember annyit dolgozik baleseti sebészeten, amennyit én… – Váratlanul elhallgatott, és egy szivaccsal elkezdte letörölni az alvadt vért Farrell arcáról. – Maga már rendben van – mondta. Úgy hangzik, mint egy kislány, aki doktorosdit játszik a babáival, gondolta. – Mi van velük? – Egy idő után egyszerűen tudod, mikor nem mondanak igazat – válaszolta a nővér. – A történet néha furán cseng. Egy idő elteltével már azonnal kiszúrja az ember. A férfi nem esett keresztül semmilyen üvegajtón. Lefogadom akármibe. – A keze mégis teljesen össze volt vagdosva – mondta Farrell. – Tudja, kisebb-nagyobb vágások. Az üveg ilyen. – Két orvos beszélget a munkáról a kávézóban. Az ápolónő megrázta a fejét. – Ismerem az üveg vágta sebeket – mondta. – Tudnám, ha üvegajtón tolta volna keresztül a kezét. Amivel bejött, az úgy nézett ki, mint azok a vágások, amiket akkor szerzel, ha valaki késsel támad rád. – Egyenesen Farrellre nézett. A fogai nagyon szépek voltak, ezt el kellett ismernie. – Hú! – mondta. – Értem. – Tizenhét évet töltöttem itt azzal – mondta a nővér –, hogy szombat esténként bekötözöm őket. Ismerem az üveg vágta sebeket, és ismerem a késvágásokat is. Tudom, milyen sebei lesznek az embernek, ha valaki késsel megy rá, ő meg elhátrál és maga elé tartja a kezét. Hogy védje magát. Ez szörnyű lehet, kézzel próbálni megállítani egy kést. Farrell azt mondta: – Inkább ő, mint én – azzal lekászálódott az ágyról. – Mennyi ideig hagyjam bent a tömést? – kérdezte az ápolónőt. – Három napig – válaszolt. – Ha kibírja, négy jobb lenne. Vigyáznia kell az ilyen orrvérzéssel. Pont az orrsövényen van a seb. – Igen, tudom. – Fölvette a kabátját. – Nos, nagyon köszönöm. Hol fizethetek? – Közvetlenül az ajtónál – mondta az ápolónő –, ahol bejött. Vigyázzon magára! Egy ideig ne siettesse a vérkeringését! Ne csináljon semmi izgatót. – Sosem szoktam – mondta Farrell. Kiment az előtérbe, amely zsúfolt volt, de az ügyelet ragyogása után sötétnek és hűvösnek érződött. Fizetett a pénztárosnőnek, aki tételes számlát adott. Darrylt nem látta sehol, de megakadt a szeme két rendőrön. Mindketten fiatalok és szimpatikusak voltak, és halkan beszélgettek a bekötözött kezű férfival, próbáltak nem feltűnést kelteni. A férfi azonban a márványfalhoz hátrált, és egy táblának vetette a hátát, amely a kórház háborús halottait sorolta fel. A rendőrök két oldalról vették körül. – Mikor? – kérdezte az egyik rendőr. – Amikor megöli magát? – Nem akarok – motyogta a férfi. – Nem muszáj. – Nem, nem muszáj – mondta a rendőr. – Nem muszáj segítenie nekünk, sem magának. Képtelen vagyok megérteni, miért nem hajlandó valaki önmagán segíteni. – Nézzék, vissza kell mennem dolgozni – mondta a férfi. – Ha segíteni akarnak, visszaengedhetnének a munkahelyemre. – Ilyen kézzel képes visszamenni dolgozni – mondta a rendőr hangosan a társának. – Akkor is csak egy napot vesz majd ki, ha a nő kivágja a… – nem találta a megfelelő szót, ezért végül azt mondta: – a beleit. – Abban a pillanatban a másik rendőr megszólalt:

165

– Várj, hadd beszéljek vele! – Ennek a rendőrnek magas, szelíd hangja volt, ami barátságos benzinkutast idézett fel Farrellben. – Hallgasson meg, uram – szólította meg a férfit –, próbálja meg a mi szemszögünkből szemlélni. Nem szeretjük a bajt, nekünk nem éri meg, tudja? Nem olyan, mint a tévében. Mi megpróbáljuk megakadályozni a zűrt, mielőtt megtörténik, mert sok utánajárást és papírmunkát megtakaríthatunk vele, és talán sok vérontást is. Ide figyeljen! Ahogyan én látom, az a nő egy napon megöli magát, vagy talán maga őt. Valaki holtan fogja végezni, talán mind a ketten. Ez már két halottat jelent, és sok gondot a számunkra, szóval miért nem teszi azt, ami az érdekében áll és jelenti fel? Nem segít senkinek, nem érti? Csak bajt kever mindenkinek és önmagának is. – Nem – válaszolt a férfi. – Nem keverek bajt, jól vagyok. Hagyjanak békén! – Egyenesen a rendőrökhöz fordult izzadt, zárkózott arcával, és fejét rázva elmosolyodott. – Jól vagyok – mondta nekik. – Ne aggódjanak! – Higgye el, örülnénk, ha nem kellene aggódnunk – mondta az első rendőr. – Bennünket azért fizetnek, hogy a magához hasonlókért aggódjunk, maguk pedig egy rohadt szót nem szólnak nekünk, amíg meg nem halnak. És még akkor is csak a baj van magukkal. Gyere! – szólt a társához. – Rosszul vagyok ettől a szarságtól! – Várj, várj egy percet! – mondta a második rendőr. – Nézze, ez nem csak nekünk fontos, őérte is meg kell tennie – mondta a férfinak. – Erre még nem gondolt? – A férfi a háta mögött a falhoz szorította tenyereit, és nem válaszolt. A recepciós három orvost szólított a hangosbeszélőn, és két ember étellel megrakott kocsit tolt a liftek felé. Farrell kiment a kórházból és meglátta Darryl autóját a járőrkocsi mellett parkolni. Beszállt mellé és elhajtottak.

166

Farrell és Melissa Ez a történet még mindig megérint, mert Melissa nagyon is valóságos személy volt, én pedig nagyon kedveltem. Ez is igaz történet, bár nem pontos kronológiai értelemben: minden, ami benne van, megtörtént – talán többször is –, csak nem abban a sorrendben, amit egy novella megkövetel. Mostanra Farrell már nem diák, mint az első történetben, hanem New Yorkban él és dolgozik, mint később a Lila, a vérfarkas-ban is. Most már van keresztneve (amelyen egy kiváló jazzgitárossal osztozik, bár ezt akkoriban még nem tudtam), de még nem vált olyan első osztályú zenésszé, amilyen én lenni szerettem volna, sem olyan jó szakáccsá, hogy megéljen belőle, mint a Julie egyszarvújá-ban. Még mindig ő a megfigyelő, jószívű, de hideg gondolkodású; a legjobb értelemben véve erkölcsös, de jóval távolságtartóbb, mint ahogy magának bármikor beismerné. Farrellben nem sok romantika él; különös, tekintve, menynyi románc szövi át az életét. Még soha nem írtam olyan történetet, amelyben legyűri és elragadja a szerelem vagy a szenvedély. Talán egy napon. *** Farrell végiggondolta, mi mindent csinált az elmúlt hónapban, és azt mondta a telefonba: – Semmit. És te? – Dolgoztam – mondta Melissa. – Semmi különös. Miért nem hívtál? – Haragudtál rám. – Sajnálom – mondta a nő. – Butaság volt. Nem is haragudtam igazán. Figyelj, miért nem jössz át ma vacsorára? Janet nem lesz otthon, és van bifsztekem.. – Jól van. – De ha van más terved… – Nem, jó lesz. És kitalálhatunk valamit, mit csináljunk vacsora után. – Dolores bulit rendez, de nem tudom, hogy akarok-e menni. Hát te? Nem tudom. Majd gondolkozunk rajta. Még valami. Nem tudom, mikor érek oda. – Farrell akkoriban egy könyvesboltban dolgozott a Times Square mellett. – Ötkor elmehetnék, de a perzsa tízkor elment ebédelni, és még nem ért vissza. Ronda nőket gyújt. Azt hiszem, a rondaság nemzetközi szaktekintélye. – Hát, hat után bármikor jöhetsz. Előtte nem is érnék haza. – Oké. Hozok bort. Viszlát, hölgyem! – Szia, Joe! Darafshian, Farrell főnöke fél hatig nem ért vissza, ezért Farrell a délután hátralevő részében a gitárján gyakorolt a pult mögött, amely, ha leült, magasabb volt, mint a feje. Darafshian, aki maga is alacsony ember volt, tükröket szerelt a mennyezetre, ezért felnézve láthatta, ha bárki könyvet próbált lopni. Farrellnek tetszett a rendszer, bár sosem tudott hozzászokni, hogy használja is: saját látásának elliptikus jellegét tűnt erősíteni. Időről időre szellemként emelkedett fel, és sokattudó pillantást vetett a kamaszokra és a pornográfiái polcok előtt álló nyirkos vénemberekre, akiknek szeme egyöntetűen homályos és távolba meredő volt, mintha mindannyian költők lennének a múzsa markában. – Ezért kell a pulton mindig egy halom árut tartani – okította a perzsa. – Almanachokat, golfkönyveket, bármit, ami nem megy. A senkiháziak csak elmennek, ha látják, hogy nézed őket, de a többieknek, a jó embereknek, venniük kell valamit, hogy tudd, hogy nem léhűtők. – Farrell azon a délutánon eladta egy egykori elnök emlékiratainak utolsó megmaradt öt példányát, és megtanulta a Guardame Las Vacas első felét. A metróval elutazott a Kilencvenhatodik utca és a Broadway sarkáig, és még világos volt, amikor végigment az utcán. Hat óra májusban, rózsaszín és poros arany. A városban a tavaszi esték mindig meleg szomorúsággal töltötték el Farrellt. Édes bűntudatot érzek a tavasz miatt,

167

gondolta, ahogy fölé tornyosuló fekete muzulmánok és a mormoló hászidok között sétált át aprón. Mint amikor kisfiú voltam, és valami rosszat tettem, ami nekem jólesett. Tavasz és szex és csokoládéital. A Kilencvennyolcadik utcánál a folyó felé fordult. Melissa egy háztömbnyire lakott a West Enden. Farrell több mint öt éve ismerte Melissát, futólag New Yorkból, aztán két évig Kaliforniában, Berkeleyben találkozgattak, ahol egyikük sem szerzett diplomát. Barátok lettek, először a barátok hiánya miatt, később azért, mert rájöttek, hogy valamiféle megszokás-őszinteség jött létre közöttük. A szeretet később alakult ki, a bánat, a védtelenség a közös illúziók és az együttérzés elegyéből; és ha az őszinteség akkor elkerülhetetlenül megfogyatkozott is, voltak más szokások, melyek pótolhatták. Soha nem voltak szeretők. Farrellnek egyetlen emléke volt arról, hogy egyáltalán megérintette Melissát: az ölelés, amit akkor kapott tőle, mikor a nő elé ment a repülőtéren, New Yorkból visszafelé jövet. Emlékezett Melissa testének meglepő erejére, az esőkabátja hidegére. Sok kávé a híd alatt, gondolta a liftben felfelé szállva, sok hosszú séta, sok mozi, de csak egy ölelés. Nagyon lassú lehet az anyagcserém. A jóleső lényeg azonban, hogy a nő ott volt a repülőtéren. Farrell nem számított rá, hogy bárki várni fogja. Becsöngetett, és hallotta, hogy Melissa kikiált: – Nincs bezárva! Erősen belökte a mindig beragadó ajtót, és belépett az előszobába. Grünewald, Melissa szobatársnőjének félig serdült farkaskutyája dübörögve végigtrappolt elé a hallon, és kemény fejét Farrell térdének ütötte. Farrell eltolta, mire Grünewald a fogai közé vette csuklóját, és magas hangon morgott. Farrell meglehetős habozással rávert az orrára, és a kutya elhátrált, vékony, rózsaszín nyelvével megnyalva orrát. Megcsóválta farkát. – Utállak, Grünewald – mondta Farrell komolyan. – És egy napon elkaplak. – Besétált a konyhába. Melissa épp forró vizet öntött egy Chemex kávéfőzőbe. Azt mondta: – Ülj le, Joe! Későn fogtam neki. Még a salátát sem kevertem ki. – Semmi baj. Én meg elfelejtettem elhozni a bort. Lemegyek és veszek. – Nem, ne fáradj! – mondta Melissa. Csinos volt a konyhában, feltűrt ruhaujjal karcsú alkarja fölött. Tiszta, barna haja majdnem a válláig ért. Egy éve vágatta le, amikor minden más változtatás, amit végre akart hajtani önmagán fájt volna, de Farrell rábeszélte, hogy növessze meg újra. Még nem kapcsolta fel a konyhában a villanyt, és a meleg árnyékok kiemelték arcának sólyomszerű vonásait, a tatár csontokra feszülő bőrt. – Ülj csak le az asztalhoz – mondta –, egyél egy sárgarépát vagy igyál tejet! Nem tart már sokáig. Az asztalon egy levél hevert. Farrell felvette és elolvasta a feladó címét. Melissa halkan szidta a Chemexet, és nem nézett a férfira. – Átkozott, sznob kanna! – morogta. – Elolvastad valaha ennek a vacaknak a használati utasítását? Azt írják, hogy a sejtek fastruktúráját roncsolja, hogy felszívja a levegőt. Felszívja. – Mit akart Larry? – kérdezte Farrell. Melissa elfordult a tűzhelytől. – Mi? Ó! Elöl felejtettem. Elolvashatod, ha akarod. – Nem akarom. Nincs rá szükségem. Lefeküdt valakinek a feleségével, most pedig részeg, és feltétlenül írnia kell neked, amíg a részegség őszintesége hatalmában tartja. A stílusa gáz. Melissa nem válaszolt. Farrell megkérdezte: – Mikor jön? – Következő héten vagy azután. Nem biztos benne. – Találkozol vele? Melissa vizet töltött a kávéskannába. Nekikezdett a salátának. – Nem hiszem. Nem. Nem, nem találkozunk. Olyan lenne, mint legutóbb, és abból nem akarok többet. Rúgjunk ki a hámból és bontsak fel egy almaszószkonzervet? – Farrell kinyitotta. Egy pillanat múlva Melissa azt mondta: Úgy értem, ha fel akar jönni, gondolom, feljön. Az ellen nem tehetek semmit.

168

– Hogy érted, hogy nem tehetsz semmit? Mondd meg a kurafinak, hogy tartsa távol magát tőled. – Nem lenne értelme – válaszolt Melissa. – Minden rendben. Ha fel akar jönni beszélgetni, jól van, de ez minden. Erre hamar rá fog unni. Nincs mit mondani. – Ó, Melissa! – mondta Farrell gyengéden. – Figyelj, hozzám beszélsz. Ha látni akarod, találkozz vele! Ha le akarsz feküdni vele, a fenébe is, tedd meg! Csak azt hiszem, már nagyon régóta húzódik, hogy nincs mit mondani róla, de nekem mindegy. Nem érdekel. – Tudom – mondta a nő. – Jó lenne, ha érdekelne, vagy valaki mást. – A konyhában nagyon besötétedett már a munkához. Melissa felkapcsolta a lámpát a mosogató fölött, és arca sárgán villant Farrell felé, smink és lágyító árnyékok nélkül. A pihés, himlőhelyes bőr; az arisztokratikus orr, mely kiugró és keskeny volt, de mindig csillogó az olajtól; a gyönyörű száj, mely mindig kedves volt és mindig védtelen; sekélyen ülő, széles állású szürke szempár; egyenetlen fogsor; hableányfül – ez Melissa, mondta a vándorló fény, itt és itt és itt, minden egyenlő. – Azt hiszem, csak belefáradtam abba, hogy magam hozzam meg a döntéseimet. A konyhában vacsoráztak a kis asztalnál, amit Farrell ácsolt Melissának, amikor a nő egy évvel azelőtt a lakásba költözött; ingatag volt, akár egy újszülött őzgida, és a kávéjuk minduntalan kilöttyent. Az étel finom volt – az elmúlt néhány évben, gondolta Farrell; amíg Melissának senkije nem volt, akin tartósan gyakorolhatott volna, egész jó szakács lett belőle. A férfi, akihez hozzámegy, az én ízlésemmel lesz kénytelen megbirkózni. Ez vicces. Megpróbálta megbecsülni, az elmúlt öt évben hányszor ettek együtt, akárcsak most, politikáról és filmekről, a barátaikról és a munkáikról, kölcsönkért vagy kölcsön kérni óhajtott könyvekről, vagy egymásról beszélgetve. Sok idő, több mint az összes többi nővel együttvéve. És ez rá is igaz; egymásba helyezzük letétbe a szabadidőnket, a magányos, haszontalan szabadidőnket. Melissa másik munkát keresett. – Talán a tévénél – mondta. – legalább megtanulnék filmet vágni, az lenne valami. Nincs több magazin. Már majdnem egy éve vagyok ennél, és még mindig arra várok, hogy elkezdődjön az igazi munka. Haláláig ellehet így az ember. – Nem szeretsz ízlésdiktátor lenni? – Ez a nő szava volt, akkor használta először, amikor megszerezte a magazinnál az állást. Farrell azóta ugratta vele, de Melissa most belepirult. – Jól van – mondta. – Ez nem a megfelelő hely volt, de tudom, mit gondolt. Vannak állások, amik számítanak. – Persze – mondta Farrell. Széke egyik sarkába kuporodott, és féloldalra ejtette a fejét. – ha én elhatározom, hogy meggazdagszom – mondta –, az egyik dolgom az lesz, hogy nyitok egy foglalkoztatási központot angolos bölcsészeknek. Állások, Amik Számítanak jó név lenne. Románc mindazoknak, akik nem birkóztak meg a főiskolával. Minden állás, amiről tudod, hogy létezik, minden állás, amit ebédidőben az Ötvenediken végigsétálva megszimatolsz. Magazinok, és televízó, és kézikamerával felvett filmek. A menőbb politikai munkák, mint például egy gazdag lúzer kampánymenedzserének lenni. Broadwayi producer titkárának lenni, vagy producernek lenni valahol, ami nem a Broadway. Egy mexikói művésztelepnek is szüksége lehet sajtófőnökre. Valami egy hajón. Motoros fűnyírón a világ körül. Az igazi állások az Állások, Amik Számítanak ügynökségnél vannak. A modern regény előadóinak felvételizniük sem kell. Ó, kíváncsi vagyok, mi történt azzal a kamaraszínházzal, amit ő meg Dolores akartak indítani. Barom! Nem kéne így rászállnod! – Mit kéne tennem? – kérdezte halkan Melissa. – Adogassak kosárlabdákat egy játszótéren? Gépeljek számlákat cipőboltoknak? Tanítsak a Berlitznél? – Farrell vigyorgott: a nő azokat a munkákat sorolta fel, amelyeket a férfi megjárt azóta, hogy visszaérkezett New Yorkba. – Tetszene neked a spagettigyár – javasolta. – Csodálatos emberek, akik mocskosszájúak! Melissa, én szeretem, amit csinálok. Szeretem ezeket a béna munkákat. Kedves emberekkel találkozom, nem kell közéjük tartoznom, jól eszem, és közben gyakorolhatok. Jól vagyok.

169

– Én nem gitározok – mondta a nő. – Van a szekrényedben egy furulya. Azt hiszem, alt. Melissa ekkor kicsit elmosolyodott. – Mikor mész vissza? – kérdezte. – Addig nem, míg te sem. – Következő ősszel talán felveszek néhány tárgyat – mondta a nő. – Talán csak meghallgatom. Van egy a filmekről, a modernekről, egészen Resnais-ig. – Jól hangzik. Én is hallottam múltkor egy állásról. Tudod, hogy a metrónál van egy ember, aki egész nap a sínek mellett járkál, gázszivárgás után szimatol. Hallom, hogy hív a végzetem. Grünewald Farrell lábának dörgölőzött és verte magát, őrülten nyüszített megorrontva a hús szagát. Farrell megrúgta, mire Grünewald felnyávogott, és megpróbált az ölébe mászni. – Ez a rohadt állat! – mondta Farrell. – Amikor kölyök volt, úgy festett, mint egy csirke. Most úgy néz ki, mint egy kecske, és egy kicsit, mint egy hal, de az már kezd elmúlni. Az ember azt gondolná, egy állat tudja, milyen állat is ő, de neki éppúgy fogalma sincs róla, mint nekünk. – Undorító! – értett egyet Melissa. Kezére támasztotta fejét, és arcán és állán olyan feszesre húzódott, hogy Farrell szinte látta, ahogy a csontok átlyukasztják, akár az oroszlánok a színes papírt. A nő azt mondta: – Janet úgy gondolja, a Carroll és Grafnál tudna nekem szerezni recenzori állást. – Egy hónappal ezelőtt is ezt gondolta. Beszéltünk róla, amikor meghívtam ebédelni. – Tudom, Janet és az ő fontos kapcsolatai. Nem tartom vissza a lélegzetem addig sem. Már nem randiztok, igaz? – Csak egyszer viszem el ebédelni a szobatársaidat – mondta Farrell. Melissa szótlanul végigmérte, orcája enyhén lüktetett, ahogy a bifsztekjét rágta. Farrell vállat vont. – Francba is, nem tudom. Szépen felkelti a vágyat, de most okosabb vagyok. Nyomorúságot jelent. Utálnám, ha beleszeretnék. Hova ment ma este? – Csoportterápiás izé. – Melissa kitöltötte Farrell kávéját, és nem nézett rá. – sajnálom, hogy felhúztam magam Janeten – mondta. – Azt hiszem, az akasztott ki, hogy felhívtad a munkahelyén. – Farrell pislogott. – Barbarát itt hívtad, és Karent is. Fejembe vettem, hogy nem akartad, hogy tudjam, elhívtad randira. – Halványan elmosolyodott. – Gyerekes. – Te hülye! – mondta Farrell. – Melissa, te tényleg barom vagy. – Tudom. Sajnálom. Ekkor nagylelkűvé vált. – Valójában, ha az ember olyan lánnyal gabalyodik össze, mint Janet, kezd elrejteni dolgokat. Nincs benne semmi modern. Van érzéke a bűnhöz, tudja, mi a mocskos. Lefogadom, hogy kényszeres nassoló. Barbara és Karen mások voltak. Nem volt mit titkolni, mind jó barátok vagyunk. Janettel azonban nem, nincs semmi barátság, helyette harc van a sárban. Nem akartam, hogy tudd, hogy randizom vele. Látta, hogy Melissa megint dühös lesz – a telt száj váratlanul öreg és forradásos lett –, de uralkodott magán. – Ettől van? – kérdezte, megpróbálva könnyed hangot megütni. – Nekem is elég jó érzékem van a bűnhöz, ha erről van szó. – Igen. Tudom. Az éljátékosok között vagy. – Úgyhogy gondolom, nem ez az oka – mondta Melissa. Fölkelt, befejezetlenül hagyta a kávéját. – Jobb, ha átöltözöm. – Kisétált a konyhából, és Farrell hallotta, hogy nyílik, majd csukódik a hálószoba ajtaja. Megitta a kávéját, aztán a nőét is, a csészéket és tányérokat a mosogatóba tette, és a nappaliba sétált. Magas, keskeny szoba volt, sötétségre hajlamos, amit úgy gyűjtött magába, mint más helyek a port. Két szék volt benne és két dívány, és egy kis asztal a kihajtható kanapé mellett, ahol Janet aludt. Az egyik fal mellett könyvespolc állt, egy

170

másik pedig az előszoba elején, a túlsó falnál pedig egy sztereó, két nagy ablak között. A falakon a rajzok főleg Janet munkái voltak – tinta és tus, meglepően erős és fegyelmezett a szomorú, lusta lánytól –, bár Melissa is készített két kellemes, absztrakt vízfestményt. Farrell az előszobai könyvespolchoz ment, és leült a sarkára. Térdhajtásom a nyomtatott betű előtt. Melissa zöld pulóvert és sötét szoknyát viselve visszajött. – Csinos vagy – mondta Farrell. A nőnek jó alakja volt, és jól álltak rajta a ruhák. – Nos… el akarsz menni a bulira? – Nem tudom, hogy akarom-e azt a tömeget látni ma este – mondta a nő. – A Walter Reade Színházban John Gilbert fesztivál van. – Micsoda koncepció! – mondta Farrell. – Figyelj, az elmúlt egy évben túl sokszor jártál moziba. Ez rossz jel, olyan, mint nappal aludni. Menjünk a buliba! Nem muszáj sokáig maradnunk. Melissa mosolygott és vállat vont, különös, védtelen mozdulattal. – Ó, maradok – mondta. – Ha már ott vagyunk, ott maradok. Te vagy az, aki mindig lelép a bulikról. Körülnézek, és te már egy órája elmentél. – Tudom. De az utóbbi időben én is túl sokszor mentem moziba. Dolores messze, a belvárosban lakott, a Battery közelében, egy zsákutcában, amit a taxisofőrök sosem találtak meg. Nem volt kapucsengő; ha a bejárati ajtó éppen nem volt nyitva, az ember kénytelen volt kavicsokkal dobálni Dolores második emeleti ablakát, vagy addig kiabálni, míg le nem jött. Melissa a járdán állva, a meleg, zajos ablakra nézve azt mondta: – Úgy érzem magam, mint egy karácsonyi kórista. Énekeljünk valamit, hátha meghall. – Ray Charles megy nála. – Farrell hallotta talpa alatt a zene dübörgését. De szerette hallani Melissa hangját. – Jól van – mondta, Melissa belekezdett Az angyal énekeibe. Szép, képzett hangja volt, mely úgy csengett, mintha énekelni tanult volna. Két sor után elhallgatott, és azt mondta: – Hé, te is énekelj! Egyedül hülyén hangzik. – A te hangod felszáll, az enyém itt lent hever. – De a dal a kedvence volt, a hogyha szíved ép szavak miatt. – Jól van, kezdjük újra! – mondta, és rázendítettek Dolores ablaka alatt. Lennie hallotta meg, és ment le értük, hogy beengedje őket. Lennie gyakorlati megfontolásokból Doloresszel lakott. Melissa már egy ideje ismerte őket, amikor megtudta, hogy Lennienek Brooklyn Heightsban is van lakása. Sápadt, tagbaszakadt férfi volt, elegánsan jóképű. Farrell mindig ügyvédként gondolt rá, de valójában sajtófőnök volt. Követték Lennie-t a fehér, csavarodó lépcsőn. A buli közepes méretű volt Doloreshez mérve; húsz-harminc ember volt jelen. Farrell felüket ismerte, fiatal férfiakat és lányokat, akikkel sehol másutt nem találkozott, csak Dolores házában. Talán máshol nem is léteznek. Ez a ház ez az egész utca talán csak fentek esténként léteznek, Doloresért. Dolores viszont… Nem tudom. Elébük jött, sötét haja lazán lengte körbe eleven, lágy ír-afrikai-amerikai arcát, amely mindig nevetni látszott. Mezítláb volt, italt tartott a kezében, teste vidáman feszült ruhájában. Farrell hamarabb meglátta őt Melissa mosolyából, mint hogy Dolores megszólalt volna, és azt gondolta: Doloresnek tehetsége van ahhoz, hogy maga felé vagy magától elfordítsa az embereket, ahogy neki tetszik. Nehéz Dolorest nem szeretni, mégis úgy gondolom néha, megéri az erőfeszítést. Dolores mindkettejüket szájon csókolta, és Farrell megízlelte a tavaszi esti sóvárgást, amit a Broadwayn végiggyalogolva érzett, amikor Melissa felé tartott. Semmi nem örök. Melissa meg ő szinte azonnal elsodródtak egymástól, mint a bulikon mindig. A lány nagyon ügyelt rá, hogy ne lássák vele együtt, különösen azért, mert annyi időt töltöttek egymással. Farrell egyszer azt mondta neki, hogy ha a férfiak úgy gondolnák, hogy hozzá tartozik, lelkesebben udvarolnának, de Melissa megsértődött, mert kigúnyolta. Ritkán távoztak együtt buliból. Farrell töltött magának egy pohár vörösbort, és keresett egy alkalmas helyet, ahol a falnak támaszkodhat és megihatja. Nagyon keveset várt el a buliktól.

171

Ray Charles tombolt és hörgött, és félelmetes hangjára néhányan táncoltak, Farrell pedig a falnak dőlt és nézte. A zaj éppolyan atmoszférává vált, amit belélegezhet és amiben mozoghat, mint a többi. Kis csoportok verődtek össze a sarkokban beszélgetni, amíg a zene ismét fel nem oldotta őket, és időnként Farrellel is álldogáltak néhányan. Nem mindig hallotta őket tisztán, de figyelte az arcukat. Volt egy-két alkalom, amikor hosszú beszélgetést folytatott valakivel, akit egyáltalán nem hallott, csak az arcát nézte, és a kézmozdulatait értette. Legalábbis úgy tűnt, megértette. Kitartóan itta a vörösbort, és szeme tekintetekről szájakra, táncosokról ivókra vándorolt, ahogyan az ember a rádió gombját csavargatja céltalanul, hogy új híreket, zenét találjon. Sokat beszélgetett Lennie-vel. A másik hozzá hasonlóan ritkán táncolt Dolores bulijain, de míg Farrell általában egy helyben maradt, bárhol volt, addig Lennie egész este saját táncát járta, magánaggodalmak magántáncát, és különös türelmetlenség fűtötte valami iránt, amit látszólag soha nem kapott meg. Senki nem tudott Lennie-ről sokat. A bulira látogatók többsége Dolores barátja volt; elfogadták Lennie-t, mint a párját, de nem kedvelték. Színészek, diákok, zenészek voltak, és pénztelenek. Lennie gond nélkül szerzett pénzt, és ízlése és becsvágya felvállaltan egy napszemüveges lóversenyüzérét közelítette meg. Keringtek pletykák, hogy Lennie nem szereti a feketéket, bár Dolores félig az; és bár ő maga zsidó, úgy tesz, mintha nem lenne; és hogy mocskos szálak fűzik a lottó-zsonglőrök és bukmékerek alvilágához. Farrellel azonban mindig szinte szánnivalóan kedves volt, és költészetről társalogtak. Farrell azt gyanította, hogy Lennie egyszerre kiötlője és áldozata egy elszabadult viccnek, amely kezdi kiszorítani a szuszt az életéből. Nehéz lehet Dolores hapsijának lenni, gondolta. Egy sötét copfos, vékony lány ült az ágyon és egy gitárt simogatott. Szoknyája alatt fekete harisnyát viselt, és magányosnak, mogorvának és fiatalnak tűnt. Farrell leült volna mellé, de az ágyon már voltak férfiak, és őszintén, fülük köré görbített kézzel hallgatták a gitárt. Elkapta a lány pillantását, és sötét, izzó tekintettel viszonozta, amely meglehetősen hatásos volt napnyugta után a tizenkilenc alatti lányok körében. A lány eltökélt merészséggel nézett viszsza, ujjai rászorultak az F-húrra. Még egy Janet. Behívó a háborúba. Nem, csak egy buta felsővárosi kölyök, túl az első télen, amikor metróval a citybe utazott. Mégis, ott van, valóságosan, akár egy szálka a ködös összejövetelen. Közvetlenül. Dolores is közvetlen, Dolores azonnali. Lennie nem az, és azt hiszem, én sem. Melissa. Hol van Melissa? Ott, az ajtóban, Manuellel beszélget, a portugállal. Szobrász vagy mi, idősebb a külsejénél, nagy kérődzőszeme van. Minden lány átesik Manuelen. Melissa ajka szoros és vékony; megpróbál mondani neki valamit. Manuel cigarettára gyújt, hosszú, lapos ujjai úgy görbülnek, mint egy macska mancsa, bólint, ránéz a gitáros lányra. Valaki végre leveszi a Ray Charles lemezt, és föltesz egy néptáncot, egy horát. Egy kör tömörül össze a padló közepén, átkarolják egymás vállát, lelkesen ugrálnak egyszerre külön irányba, köztük Melissával – ő mutatta a lépéseket. Nagyon jó néptáncos volt, kecses, akár egy gitáros ujjai, ahogy a hangszer nyakán fogásból fogásba olvadnak. Farrell szerette nézni a nő arcát, miközben táncolt. Meglátogatta a konyhát, hogy megint megtöltse borral a poharát, és akkor csípte el Sonia. Sonia mindig ott volt a bulikon, majdnem olyan biztosan, mint Ray Charles, és nem volt menekvés előle, csak a halál vagy a mosdó. Negyvenes éveiben járt, egyszer volt pszichológusa, kétszer válása, megemlékezett a Port Huron-nyilatkozatról és a McGovern-kampányról, olyan dalokat énekelt, amelyeket senki más nem ismert soha; sokkal kevésbé illett a korába, mint amennyire évei alapján számítani lehetett. A történelem felgyorsul; a generációk elnöki ciklusokra szűkülnek össze. Újságfolyó hömpölyög közöttünk. Sonia most valamiféle laikus pszichológusként dolgozott és verseket költött. Soniával a konyhában: belélegezni a leheletét, amikor valaki átfurakodik, hogy a borhoz jusson, bólogatni, egyetérteni, megbabonázva a szeméből sütő iszonytól. Ismer engem. Nem tudom, mit ismer fel, de ott van. Végül Melissa mentette meg, amikor először csatlakozott a

172

beszélgetéshez, aztán kedvesen, ám könyörtelenül kiebrudalta Soniát a társalgásból, mintha ott sem lett volna. Farrell látta már korábban, ahogy Dolores ugyanezt teszi Melissával, csak szelídebben, mert igazán jó barátnők. Olyan kevésre van szükség, hogy a hozzánk hasonlókkal elhitessék, hogy nem is vagyunk valójában jelen. Aztán Sonia eltűnt. Talán mindörökre. Melissa rámosolygott. Kicsi részeg volt, és ebbe beleborzongott. Ahogy Farrell nézte őt Sonia mellett, érezte a hasonlóság keserű feszültségét közöttük vibrálni. Melissa tíz év múlva olyan lehetne, mint Sonia, éppolyan rémült, éppúgy helyét nem találó; és Sonia maga is közel állt ahhoz, hogy fizikailag is beleomoljon a puha, halálos anya-alakba, amely elől ő és Melissa elmenekültek a belvárosból. Váratlan, szerető sajgás szárította ki Farrell torkát, ahogy Melissára nézett. A nő haja csapzottan, ragacsosan hullott a homlokába. A konyhai fényben vörösnek látszott. Tényleg fontosak vagyunk egymásnak, gondolta, bár ez nem fog megmenteni. Ismerjük egymást. – Menjünk haza! – mondta Melissa. – Jól van. Ilyen korán? A nő szinte ravasznak tűnt. – Épp most érkezett valaki, akivel nem akarok találkozni. – Farrell várt. – Lennie egyik barátja – mondta Melissa. – Egy kis brooklyni taxis. Néhány héttel ezelőtt itt volt egy bulin. Most a nőn volt a sor, hogy kihívóan várja, hogy Farrell megszólaljon. – Szegény Melissa – mondta. – Minden átkozott alkalommal a rossz ember. – Nem tudom, mihez kezdenék egy jó emberrel – mondta Melissa. – Ez az igazság, tudod? Gyere, menjünk haza! Lennie azt mondja, elvisz autóval. Dolores rávette Farrellt, hogy indulás előtt táncoljon vele, és úgy beleharapott a fülébe, hogy az vérezni kezdett. Aztán lementek a lépcsőn Lennie-vel és két másik párral, akik a Riverside Drive-on laktak. Az éjszaka csendes volt, a járda citromsárga a holdfényben. Amíg arra vártak, hogy Lennie kihozza a kocsiját, Melissa mezítláb a járdán bevonta őket egy misirlou-ba. A legtöbb estéje utcán táncolással ért véget; könnyebb volt aztán boldogan emlékezni rájuk. Farrell pocsék volt a misirlou-ban. Az csak egy mítosz hogy minden angol bölcsésznek van természetes ritmusérzéke. Szorosan egymás mellett ültek a hátsó ülésen, ahogy Lennie fölhajtott a West Side autópályára. Farrell kinézett a dokkokra és a fekete hajókra, a kábelek és daruk alvó erdejére, a jerseyi oldalon felvillanó Spry neonra és az égen eltűnő füstre, a végállomásként fénylő apró fényekre. A folyó hideg, mocskos szaga odasiklott hozzá a lágy levegőben, gyorsan, akár egy hal. Tüsszentenie kellett tőle. Az autópálya két oldalán tengerészek álltak, stoppoltak, de Farrell érezte a mellettük elsüvítő autókat, az olyan gyorsan suhanó fényszórókat, hogy a matrózok a fényreklámhoz hasonlóan felvillanni-kihunyni látszottak, és érezte a folyó súlyát is, mintha az a karjába emelné. Anélkül, hogy Melissa felé fordult volna, érezte órarugóként lejáró örömét, ahogy mellette ült. A folyó jelenléte kőként nyomta az arcát. Melissa azt mondta. – Néha úgy gondolom, hogy egy napon, talán évek múlva, mindannyian egy nagy, zajos bulin leszünk, csakhogy egyikünk sem fogja tudni, hogy a másik is ott van. Te is valaki mással leszel, és én is. Találkozunk, és nagyon meglepődünk, aztán vállat vonunk, távozunk és megházasodunk. – Farrell nevetett, és Melissa gyorsan hozzátette: – Persze addigra öt házasságon túl leszünk már mi ketten. Úgy értem, évek múlva. – Az ember sosem tudhatja, igaz? – Farrell annyiban hagyta volna, de tartozott Melissának egy válasszal, mert öt éve, pillanatról pillanatra ő is eljátszotta vele ezt a száraz, sóvárgó játékot. Kis fizetség, mint egy ölelés, gondolta, felnőtteknek való, akiknek állásuk van meg minden. Ezért azt mondta: – Hát, akkor továbbra is bulikra kell járnunk. – Melissa nem válaszolt neki. Farrell látta Lennie szemét a visszapillantó tükörben, akinek szemhéja valamilyen oknál fogva önuralmát vesztve reszketett, akár egy fehér molylepke.

173

Három után értek haza, de a lakás éppolyan sötét volt, mint amikor elmentek. Mielőtt Melissa megtalálta volna a villanykapcsolót, Grünewald már rájuk is ugrott, a levegőbe szökkent, csákányfejével megütötte állukat, és a szeretet szörnyű, ásítozó hangjait hallatta. Melissa azt mondta: – Akár maradhatsz is éjszakára. – Farrell gyakran megtette, ha ilyen későn kísérte haza a nőt. – Mi van Janettel? Melissa vállat vont. – Ha még nem ért haza, akkor egész éjjel kimarad. Az utolsó csoportterápia után három napig színét sem láttam. Azt mondta, egész idő alatt a komppal utazott fel-alá és sírt. – Jól van. Melissa keresett neki egy párnát és aztán a fürdőbe ment. Farrell levette az ingét, leült az ágyra, aztán lefeküdt. A szoba nehéz imbolygásában és a látszólag hosszú zuhanásban érezte a vörösbort. A csíkos mexikói takaró Janet ágyán dörzsölte csupasz bőrét, és emlékeztette a napra nem sokkal azután, hogy Melissa beköltözött, amikor kikölcsönözte tőle a lakást, hogy búcsúszeretkezzen egy lánnyal, akivel apránként ellenségek lettek. A lány utána elaludt a csíkos takarón, ő pedig szomorúan a konyhába csoszogott, hogy a tűzhelyen meggyújtsa a cigarettáját. Meztelen volt és nemtörődöm, kezét lélekben zsebre vágta, és amikor a gázégő fölé hajolt cigijével ajkai között, egyik szemöldökét és a másiknak egy részét elveszítette. A nemtörődömség ára, gondolta. De nevetett, amikor felébredt. Szuper! Egyet nyersz, kettőt veszítesz. A gyógyszeres szekrényke nyikorgása, a fogkefe sikálása, és hideg víz csordogálása – ismerős csend, mert épp csak kezd beszivárogni. Másvalaki hangjai. Ó, de szerettem nővel együtt élni. Nemcsak a bevetett ágyért és az illatáért, hanem a praktikusságáért is. Bárcsak kijöttem volna az enyéimmel! A vécé csörgése és zörgése. Úgy hangzik, mintha a Wells Fargo expressz zakatolna ki. – Jó éjt, Joe! – Jó éjt, Melissa! A nő ajtaja becsukódott. Égve hagyta neki a fürdőszobában a villanyt, de Farrell nem ment be azonnal. Szomorúan és álmosan feküdt az ágyon, alig részegen, érzelgős-vidáman. Amikor becsukta szemét, az arcok a buliról keresztülvitorláztak a vörös sötétségen. Némelyik arc a barátom, talán a legjobb barátom. Felnőttek mindannyian. Lennie irigyel, azt gyanítja, kitörtem a rendszerből. Nos, én segítettem neki, hogy erre az ötletre jusson, ahogyan másokkal is megtettem. Csupán annyit teszek, hogy nagyon kis célpontnak mutatom magamat. Hazavihettem volna a kis gitáros csajt, ha nem Melissával lettem volna. Talán, de mindig van reggeli, amire várni lehet, és Melissa ragyogó reggeliket készít. Az aki reggelire cseréli a fekete harisnyát, nem jut dűlőre. Én soha, soha nem voltam biztos benne, hogy dűlőre akarok-e jutni, jobb, ha a fürdőszobába megyek, mielőtt elalszom. Ott hideg vizet locsolt az arcába és ujjával megmosta fogát. Bor, fogkrém és az ujja íze. Biztos buliban voltam. Amikor kilépett a fürdőszobából, Melissa állt előtte. Szobájának ajtaja nyitva volt mögötte. – Kérdezni akartam valami – mondta. Virágos pamutpizsamát viselt, és nagyon aprónak tűnt. Farrell első, ösztönös reakciója az volt, hogy behúzza a hasát, mert nem volt rajta az inge. Valami nehéz, esetlen dolog megmozdult benne, valami majdnem fájdalmas, mint egy fogásért kapirgáló horgony. Melissa vörös virágokban. A válla nincs hátrahúzva, hanem kerek – ha fáradt, úgy néz ki, mintha valamit lesne. – A szemed éjszaka zöld színű lesz – mondta. Átölelte, és a nő nekidőlt, nem húzódott el, de nem is karolta át. Ha odébb mennék, nem esne el. Még van idő. A reggeli még megmenthető.

174

Ó, a pokolba, a pokolba, csináljunk valami ostobaságot! Hirtelen lehajolt és a karjába vette Melissát, két lépést hátrálva, míg visszanyerte egyensúlyát. A szájában kavargó ízekhez adjunk hozzá egy pamutpizsamát. A teste könnyű volt, de Farrell olyan súlyt is érzett, ami már nem Melissa teste volt. Akkor a nő átkarolta a nyakát, és a férfi bement vele a hálószobába. – Ezt akartad kérdezni? – Melissa haja a szemébe csípett, amikor megrázta a fejét. Amikor letette az ágyra, Melissa nagyon mozdulatlanul feküdt, babaszemmel, de a hold furcsa szájával nézett rá, hiszen még sosem látta ing nélkül, kivéve úszáskor. Fekete ír vagyok, de jóképű, Jeruzsálem leányai. A szoba hideg volt. Leült a nő mellé, kezét dereka hajlatára csúsztatta. A nő testének valósága, karja és lába a vékony pizsama alatt. – Ez az? – kérdezte. – Mit akartál? Ez az? – Melissa ismét lassan megrázta fejét, de kigombolta pizsamablúzát, hogy megmutassa a mellét. Nos. Gyakorlatilag elvégeztetett. Nem olvashatunk többet, és a reggeli nem marad meg vagy lesz soha ugyanolyan. Megérintette a nő mellét, aztán az ajkát, és az ujjain keresztül hallotta, hogy Melissa azt mondja: – Viszlát, Larry! Sokáig ült az ágy peremén, ujjaival a nő ajkán. Időnként egy-egy percre vagy ötre elaludt, és minden alkalommal felpattanó szemhéjjal és roppanó nyakkal arra ébredt, hogy Melissa még mindig nézi. Utolsó alkalommal arra riadt, hogy Grünewald mellső lábai az ölébe nyúlnak, Grünewald ragacsos nyelve nyalja az arcát, és Grünewald hátsó lábai vernek ritmust a lábszáránál. – Húzz innen, te nyomorult dög! – mondta. Felállt, a földre dobta a kutyát. Melissa szeme végre csukva volt, de könnyek látszottak az arcán, eláztatva az éjszakára felkent E-vitaminos krémet. Farrell még sosem látta Melissát sírni, még Berkeleyben sem, amikor betegen és terhesen ült Larry üres házában. Megérintette a nő könnyeit, amelyek hidegek voltak, akár a hó. Az ágy lábánál egy összetekert takaró hevert. Melissára terítette, aki elfordult, és mondott valamit, amit a férfi nem értett. A nappaliban felvéve ingét az órára nézett. Öt óra, ez nem lehet igaz. Hazasétálhatok. Napkeltére odaérek. Grünewald az előszobában állt, szájában a pórázzal, és lelkesen csóválta a farkát. Persze, az átkozott kutya valószínűleg egész nap a házban volt. Megőrül azért, hogy megsétáltassák. Farrell ujját rágcsálta, Grünewaldot bámulta, és a kutya vibrált az örömtől, hogy nézik. – Aki New York-i lakásban tart farkaskutyát… – mondta. – Nem tehetem, kutya. Az utca ködös és hűvös volt, a levegőnek folyóíze volt. A közlekedési lámpák átcsillogtak a ködgyűrűkön. Farrell arra gondolt, hogy visszamegy Grünewaldért. Egy kutya pompás dolgokat tud találni hajnali ötkor a csatornában. De már átkelt az utcán, és az út hosszú volt hazafelé.

175

Lila, a vérfarkas A Farrell-novellák közül a Lila, a vérfarkas a legismertebb és legtöbbször publikált. Valamikor 1969 – 1970 körül írtam egy „mi lenne ha” ötlet alapján, mint oly sokszor az írásaim esetén. „Mi lenne, ha együtt élnél valakivel, és kiderülne, hogy vérfarkas?” A válasz egy régi és szörnyű zsidó mondás formájában érkezett: „Isten óvjon minket attól, amihez hozzászokhatunk!” Hozzászoknál. A történelem újra meg újra bebizonyítja, hogy nincs semmi, mindegy, mennyire borzalmas, amihez az emberek ne tudnának hozzászokni. Csak megtanulnád, hogy ne legyél otthon teliholdkor. Amikor megírtam, a Lila senkinek nem kellett. Senkinek. Végül odaadtam a Guabinak, egy magazinnak, amelyet a Santa Cruz-i California Egyetem diákjai adtak ki. Ott látta meg Terry Carr tragikus késéssel, és beválogatta a New Worlds of Fantasy egyik kötetébe, egy időnként megjelenő puha kötésű antológiába, amit az Ace Booksnak szerkesztett. A novella azóta is jelen van ilyen vagy olyan formában a rádiójátéktól kezdve a felolvasásig, az egész estés mozifilm-forgatókönyvig, amelynek jogai már rég – de talán nem örökre – a mozimennyben pihennek. Ha valaki meghív egy sörre – barnára, lehetőleg –, mesélek róla. A Lila jó történet, de mind a mai napig vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Akkoriban jóval fiatalabb voltam, és a menstruáció és a likantrópia párhuzamba állítása jó és eredeti ötletnek tűnt. Nem hiszem, hogy ma is megcsinálnám. Ugyanakkor nagyon kedvelem magát Lilát. Bizonyos szempontból szánalmasnak tűnhet, de ugyanakkor bátor is. Vagy talán hősies. *** Lila Braun három hete együtt élt már Farrellel, amikor az felfedezte, hogy barátnője vérfarkas. Egy bulin találkoztak, alig néhány éjszakával jártak csak telihold után, és mire a Hold citrommá fonnyadt, Lila már két háztömbbel északabbra és néggyel nyugatabbra költöztette bőröndjét, gitárját és Ewan McColl lemezeit Farrell lakásába, a Kilencvenharmadik utcába. Farrell életében néha ilyesféleképpen bukkantak fel a lányok. Egyik este, amikor Farrell hazaért a munkahelyéről, a könyvesboltból, Lila nem volt otthon. Egy üzenetet hagyott az asztalon egy tonhalkonzerv alatt. A levélben az állt, hogy felment Bronxba, hogy az anyjával vacsorázzon, és valószínűleg az egész éjszakát ott tölti. A hűtőben hagyott káposztasalátát meg kell enni, mielőtt megromlana. Farrell megette a tonhalat, és Grünewaldnak adta a káposztasalátát. Grünewald kamaszodó, tejfelszínű orosz farkasölő volt. Úgy nézett ki, akár egy kecske, és a cipőkön kívül nem érdekelte más. Farrell egy lány helyett vigyázott rá, aki Európába utazott nyárra, és minden héten küldött Grünewaldnak egy kazettát a hangjával. Farrell egy barátjával moziba ment, majd a West Endre, hogy megigyanak egy sört. Utána a vörös és sárga telihold fényénél egyedül hazasétált. Újramelegítette a reggeli kávéját, lejátszott egy hanglemezt, kiolvasta egy egyhetes The Sunday Times „a hét hírei” részét, és mint mindig, végül felvitte éjszakára Grünewaldot a tetőre. A kutya hozzászokott, hogy egy ágyban alszik a gazdájával, és ebből nem engedett. Grünewald egész úton bömbölt, kapart és öklelőzött, de Farrell kitaszította az ágaskodó kémények és ventilátorok közé, majd becsapta az ajtót. Aztán lement a lépcsőn és ágyba bújt. Rosszul aludt. Grünewald csaholása két ízben is felverte; és volt valami más is, amire félig kiugrott az ágyból, szomjasan és magányosan, bedugult orral, miközben az éjszaka függönyként imbolygott, és álmainak szereplői leosontak a színpadról – talán a csend ébresztette föl. Akármi volt is az oka, nem tudott teljesen visszaaludni. A hátán feküdt, figyelte, ahogy a szék, rajta a ruháival ismét székké változik, ám ekkor egy farkas érkezett a nyitott ablakon keresztül. Könnyedén lehuppant a szoba közepére, és egy

176

pillanatra lihegve megállt, hátrasimított füllel. A farkas fogain és nyelvén vér látszott, mint ahogy mellkasán is. Farrell, akinek valódi tehetsége volt a dolgok elfogadásához, különösen hajnalonta, nyugtázta, hogy egy farkas áll a hálószobájában, és tökéletesen mozdulatlanul feküdt, behunyva szemét, ahogy a komor, fekete ínyű fej felé lendült. Mivel egykor egy állatkertben dolgozott, közép-európai alfajként azonosította be az állatot: kisebb és könnyebb testfelépítésű volt, mint az északi erdei farkas, hiányzott a vastag, borzas sörény a válláról, és az orra és füle is hegyesebb volt. Farrellt még a legszörnyűbb pillanatokban is jobb kedvre derítette saját pedánssága. Tompa karmok kopogtak a linóleumon, aztán surrogtak halkan az ágy melletti kis szőnyegen. Valami meleg folyt végig lassan a vállán, de meg sem moccant. A farkas vadszaga körbevette, s ez végre megrémítette: hogy egy szobában kell lennie a bűzzel és a falakon lógó Milo-nyomatokkal. Aztán megérezte szemhéján a napfényt, és abban a pillanatban meghallotta, hogy a farkas halkan, mélyen felnyög. A hang nem ismétlődött meg, de az arcába szuszogó lélegzet váratlanul édesnek és a másik után füstösen, szédítően ismerősnek érződött. Kinyitotta szemét, és megpillantotta Lilát. A lány meztelenül, mosolyogva ült az ágy peremén, leengedett hajjal. – Helló, szivi! – köszönt. – Menj odébb, kicsim! Hazajöttem. Farrell tehetsége az elfogadás volt. Teljesen kész volt elhinni, hogy csak álmodta a farkast; elfogadni Lila meséjét a főtt csirkéről, a keserű veszekedésről és az álmatlanságról a Tremont sétányon; és elfelejteni, hogy a lány első gyengédsége az volt, hogy a vállába harapott, olyan erősen, hogy az alvadó vér, amit észrevett, amikor felkelt és reggelit csinált, akár a sajátja is lehetett volna. De aztán feltette főni a kávét, és felment a tetőre Grünewaldért. A kutyát a tévéantennák ligetében találta kiterülve, még kecskeszerűbben, mint valaha, feltépett nyakkal. Farrell eddig még soha nem látott felszakított torkú állatot. Amikor visszament a lakásba, a kávéfőző még fortyogott, és ezen megütközött. A világon vagy vérfarkasok, vagy Pyrex gyártmányú kilenccsészés kávéfőzőgépek léteznek, de a kettő együtt egészen biztosan nem lehetséges. Ezt Lilának is elmondta, s közben figyelte az arcát. Nagyon alacsony lány volt, nem igazán csinos, de szép szemű és bájos szájú, különös, mogorva kecsességgel, és ez volt az, ami elsőként vonzotta Farrellt a bulin. Amikor elmesélte Lilának, hogy nézett ki Grünewald, a lány egész testében beleborzongott. – Uhh! – húzta fel ajkát szép, fehér fogairól. – Ó, szivi, ez rémes! Szerencsétlen Grünewald! Ó, szegény Barbara! – Barbara volt Grünewald gazdája. – Ja – mondta Farrell. – Szegény Barbara, aki kis kazettákat vesz fel Saint-Tropezban. – Nem bírta elszakítani tekintetét Lila arcáról. A lány azt mondta: – Vad kutyák. Úgy értem, nem igazán vadak, hanem van gazdájuk is. Az ember néha hallja, hogy egy falka összeverődik, és gyerekeket meg másokat támadnak meg az utcán rohangálva. Aztán hazamennek és megeszik a kutyacsemegét. Ami ijesztő, hogy valószínűleg a környéken laknak. A háztömbben mintha mindenkinek lenne kutyája. Istenem ez rémisztő! Szegény Grünewald! – Nem tépték szét nagyon – mondta Farrell. – Valószínűleg csak szórakozásból ölték meg. És a vérért. Nem is tudtam, hogy a kutyák vérre mennek. Alig maradt benne. Egy megcirógatott macska öntudatlan reflexeként Lila nyelvének hegye megjelent ajkai között. Bizonyíték gyanánt még a régi Salemben sem állta volna meg a helyét; Farrell azonban akkor lustasága és racionalizálása ellenére megtudta az igazságot, és tovább vajazta a pirítóst Lilának. Farrellnek semmi baja nem volt a vérfarkasokkal, és különben sem kedvelte Grünewaldot soha. Mesélt Ben Kassoynak, a barátjának Liláról, amikor együtt ebédeltek az Automatban. Túl kellett kiabálnia a kattogást és a zörgést körülöttük, de a kétoldalt alig húsz centire ülő embe-

177

rek föl sem pillantottak. A New York-iak sosem hallgatóznak. Csak azt hallják meg, amit képtelenek kizárni. Ben azt mondta: – Figyelmeztettelek a bronxi lányokra. Jobb, ha néhány napot nálam töltesz. Farrell megrázta a fejét. – Nem, ez butaság! Úgy értem, ez csak Lila. Ha bántani akarna, múlt éjjel megtehette volna. Különben sem fog újra előfordulni még egy hónapig. Teliholdnak kell lennie. Barátja rámeredt. – Na és? Annak mi köze mindehhez? Otthon minden megy tovább, mintha mi sem történt volna? – Nem mintha mi sem történt volna – mondta Farrell sután. – A lényeg, hogy ez csak Lila, nem Lon Chaney∗ vagy valaki más. Figyelj, hetente három délutánt egy pszichiáternél tölt, egy estét gitárleckére szán, egy másikat kerámiára, és talán hetente kétszer padlizsánt főz. Minden péntek este felhívja az anyját, és havonta egyszer farkassá változik. Érted, mire akarok kilyukadni? Akármit tesz is, még mindig ő Lila, és ezért nem tud rettentően megrázni a dolog. Egy kicsit persze igen, mert végül is mi a franc ez? De nem is tudom. Mindenesetre nem kell elsietni. Majd beszélek vele róla, ha egy beszélgetés során felmerülne a téma, csak úgy természetesen. Rendben lesz. Ben azt mondta: – Az isten verje meg! Érted már, miért nem tiszteli többé senki a liberálisokat? Farrell, ismerlek. Csak félsz attól, hogy a lelkébe gázolsz. – Hát, az is benne van – ismerte el Farrell kissé szégyenkezve. – Utálom a konfliktusokat. Ha most szakítok vele, azt fogja hinni, azért csinálom, mert vérfarkas. Olyan kínos, undoknak és középosztálybelinek érződik. Akkor kellett volna szakítanom vele, amikor megismertem az anyját, vagy amikor másodszor tálalt fel padlizsánt. Az anyja, haver, az aztán igazi vérfarkas, az ellen a némber ellen farkasölő sisakvirágot viselnék. A fenébe is, bárcsak ne jöttem volna rá! Nem hiszem, hogy valaha is kiderítettem volna olyan dolgokat másokkal kapcsolatban, amiket valóban jobb, ha tudok. Ben egészen a könyvesboltig sétált vissza vele, miközben vitatkozott. Ez meghatotta Farrellt, mert Ben utált gyalogolni. Mielőtt elváltak, a barátja azt javasolta: – Legalább kipróbálhatnád azt a cuccot, amiről beszéltél, a farkasölőfüvet. Aztán ott van a fokhagyma is… tegyél valamennyit egy kis zacskóba, és viseld a nyakadba akasztva. Ne nevess, haver! Ha léteznek farkasemberek, a többinek is igaznak kell lennie. Meteorvas, ezüst, tölgyfa, folyó víz… – Nem rajtad nevetek – mondta Farrell, de még mindig vigyorgott. – Lila agyturkásza azt mondja, hogy van egy nagyon mélyre elásott elfojtása, évekig eltarthat, mire áttörünk azon a sokrétegnyi hegen. Ha én most elkezdek amuletteket viselni és latinul motyogni, valahányszor rám néz, ki tudja, mennyire vetem vissza? Ide figyelj, csináltam már olyasmiket életemben, amikre nem voltam büszke, de senki analízisébe nem akarok belekontárkodni. Az Isten ellen való bűn. – Felsóhajtott, és finoman meglegyintette Ben karját. – Ne rágd magad miatta! Majd megoldjuk, beszélek vele. De a bizonyos éjszaka és a következő telihold között nem talált jó és természetes alkalmat, hogy fölvethesse a témát. Valójában nem is próbálkozott olyan elszántan, mint tehette volna: igaz, hogy jobban tartott a konfliktusoktól, mint a vérfarkasoktól, és éppilyen nehezére esett volna Lilával beszélnie a gitározásáról, vagy a kerámiaedényeiről, vagy a politikai vitákról, amelyekbe a lány a bulikon belekeveredett. – A lényeg – mondta Bennek –, hogy ez is olyan kis gyengeség, amibe nem érdemes belekötni. Bizonyos értelemben. ∗

Rémfilmekben szereplő színész az 1920-as években

178

Abban a hónapban gyakran szerelmeskedtek. Lila illata kivirágzott a hálószobában, ahol még mindig szinte láthatóan ott lebegett a farkasszag. Mindkettő vad, nehéz állatkerti szag volt, meleg, nyers és félelmetes: minél ádázabb, annál édesebb. Farrell a karjaiban tartotta Lilát, tudván, micsoda, és mindig megrémült; de akkor sem engedte volna el, ha a lány ismét farkassá változik, miközben öleli. Megkönnyebbülés volt nézni őt, amint aludt, látni, milyen tömpék és gyerekesek a körmei, vagy hogy a szája körül kipörsent a bőr, mert csokoládét habzsolt. Imádta a dugiédességeket, de azok mindig elárulták őt. Csak Lila, gondolta, ahogy elszundított. A lány anyja mindig eldugta a cukorkát, de Lila mindig megtalálta. Most már nagylány, férjezetlen, és még csak főiskolára sem jár, ehelyett bűnben él egy ír zenésszel, és annyi cukorkát ehet, amennyi belefér. Miféle vérfarkas az ilyen? Szegény Lila, aki Bob Dylan dalát, a Ki ölte meg Davey Moore-t gyakorolja… *** Az üzenetben az állt, hogy Lila későig dolgozni fog a magazinnál a tördelésen, és lehet, hogy egész éjjel bent kell maradnia. Farrell föltett vagy egy méternyi Telemann lemezt, megfűszerezve Django Reinhardttal, levette a polcról Az aranyágat, és leült az ablak melletti székbe. A hold bevilágított rá, fényesen és gyéren, olyan élesen, akár egy konzervdoboz teteje, és mind az idő alatt, míg elaludt és felébredt, tapodtat sem mozdult. Lila anyja az éjszaka folyamán többször is telefonált, ami szokatlan volt. Lila még mindig a régi lakásán vette fel a postáját és a legtöbb üzenetet, és a két bérlőtársa szükség esetén fedezett neki, de Farrell teljesen biztos volt benne, hogy a lány anyja tudja, hogy együtt él vele. Farrell szakértője volt az édesanyáknak. Valahányszor Mrs. Braun felhívta, Joe-nak nevezte, és ez szöget ütött a férfi fejébe, mert tudta, hogy az asszony ki nem állhatja. Vajon sejti, hogy osztozunk egy titkon? Ah, szegény Lila! Amikor a telefon utolsó ízben felébresztette, a szobában még mindig sötét volt, de a közlekedési lámpák már nem csillogtak át a ködgyűrűkön, és az autók is más hangot keltettek a melegedő aszfalton. Az utcán egy férfi tisztán érthetően azt mondta: – Hát én biza lelövöm. Lelövöm én. Farrell hagyta tízszer kicsengeni a telefont, mielőtt felvette. – Hadd beszéljek Lilával! – mondta Mrs. Braun. – Nincs itt. – Mi van, ha a nap elkapja, ha egy rendőr, buszsofőr, egy hajnali misére igyekvő apácapár előtt változik vissza önmagává? – Lila nincs itt, Mrs. Braun. – Okom van azt hinni, hogy ez nem igaz. – Az ingerült, erős hang a melegségnek még az álcáját is levetette. – Beszélni akarok Lilával! Farrell szája váratlanul kiszáradt, és reszketni kezdett a dühtől. Az asszony szóválasztása tette be az ajtót. – Nos hát, nekem meg okom van azt hinni, hogy maga egy kibírhatatlan vén satrafa és burzsoá sztálinista. Ez hogy ízlik, Mrs. B? – Mintha csak a haragja idézte volna meg, a farkas ott állt két lépésre tőle. Bundája sötét és loncsos volt a verejtéktől, sárga nyála elkeveredett a pofájáról csöpögő vérrel. Farrellre nézett, és torka mélyéről morgás tört elő. – Egy perc – szólt a férfi. Tenyerével letakarta a kagylót. – Téged keresnek – mondta a farkasnak. – Az anyád az. – A farkas szánalmas, alig hallható hangot hallatott, és a padlót kaparta. Szemmel láthatóan kimerült. Mrs. Braun hangja úgy kopogott Farrell fülében, akár egy fényes ablaknak verődő bogár. – Mi? Mi az? Halló, mi az? Ide hallgasson, azonnal hívja a telefonhoz Lilát! Halló? Lilával akarok beszélni! Tudom, hogy ott van! Farrell épp akkor tette le, amikor a nap megérintette az ablak sarkát. A farkas Lilává változott. Akárcsak korábban, most is egyetlen hangot adott ki. A telefon ismét megcsörrent, és a lány Farrellre rá sem pillantva felvette.

179

– Bernice? – Lila mindig a keresztnevén szólította az anyját. – Igen… nem, nem… igen, jól vagyok. Jól vagyok, csak elfelejtettem telefonálni. Nem, jól vagyok, nem figyelsz? Bernice, nincsen törvénybe foglalva, hogy feltétlenül hisztérikussá kell válnod. De, az vagy. – Levetette magát az ágyra, és a párnája alá túrt cigaretta után kutatva. Farrell felkelt, és feltette a kávét. – Hát, volt egy kis gond – mondta épp Lila. – Szóval elmentem az állatkertbe, mert nem találtam… Bernice, tudom, tudom, de az mikor is…? Három hónapja történt. A lényeg, hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kinő az agancsuk. Bernice, muszáj volt, ennyi. Csak néhány macska volt, és egy… hát, persze, hogy kergettek, de én… hát, anyu, Bernice, mit akartál, mit tegyek? Mégis mit? Mindig olyan drámai vagy… hogy miért kiabálok? Azért kiabálok, mert máshogy nem tudlak rávenni, hogy meghallgass. Emlékszel, mit mondott Dr. Schechtman… mi? Nem, mondtam már, csak elfelejtettelek hívni. Nem, ez az oka, ez az igazi és egyedüli oka. Hát kinek a hibája? Mi? Ó, Bernice, Krisztusom, Bernice! Jól van, miért apu hibája az egész? Nem kért kávét, sem reggelit, de Farrell fürdőköpenyébe burkolózva leült az asztalhoz, és mohón kiitta a tejet. Ez volt az első alkalom, hogy a férfi tejet inni látta. A lány arca homoksápadt volt, a szeme vörös. Miután az anyjával beszélt, úgy nézett ki, mintha tíz menetet végigbokszolt volna az asszonnyal. Farrell megkérdezte: – Mióta megy ez? – Kilenc éve – mondta Lila. – Serdülőkorom óta. Első nap a görcsök; a második nap meg ez. Beavatásom a nőiségbe. – Kuncogott, és kiöntötte a tejét. – Kérek még! – mondta. – Meg kell szabadulnom ettől az íztől. – Ki tud róla? Pat és Janet? – így hívták a lányokat, akikkel Lila közös lakást bérelt. – Isten őrizz! Soha nem mondanám meg nekik. Lánynak még sosem árultam el. Természetesen Bernice tud róla, és Dr. Schlechtman is… ő az agyturkászom. És te is. Ez minden. – Farrell várt. Lila pocsék hazudozó volt, és csak azért füllentett, hogy az igazság hatását erősítse. – Hát, ott volt aztán Mickey – mondta. – A srác, akiről első éjszaka meséltem, emlékszel? Nem számít. Bélyegnyaló Vancouverben, hol máshol. Senkinek nem fogja elmondani. Farrell arra gondolt: kíváncsi vagyok, vajon rólam beszélt-e lány ilyen hangon. Kétlem. Lila azt mondta: – Nem volt túl nehéz titokban tartani. Sok mindenről lemaradtam. Például soha nem mehettem lovaglótáborba, pedig még mindig szeretnék. És a felsősök színdarabjára sem, amikor középiskolás voltam. Kiválasztottak, hogy én játsszam a lányt a Liliomból, de aztán áttették az előadást másik estére, és beteget kellett jelentenem. És a tél rossz, mert olyan korán leszáll a nap. De tulajdonképpen kevesebb gondot jelentett, mint az átkozott allergiáim. – Nevetni próbált, de Farrell nem csatlakozott. – Dr. Schlechtman szerint ez szexuális dolog – mondta Lila. – Azt mondja, évekbe telik meggyógyítani. Bernice szerint máshoz kéne mennem, de nem akarok azok közé a nők közé tartozni, akik úgy váltják az agyturkászaikat, akár a hajszínüket. Pat egyszer egy hónap alatt ötnél megfordult. Joe, örülnék, ha mondanál valamit. Vagy csak menj el! – Csak kutyák? – kérdezte. Lila arca nem változott, de a széke megzörrent, és a tej megint kiömlött. Farrell megkérdezte: – Válaszolj! Csak kutyákat gyilkolsz, macskákat és állatkerti állatokat? Kibuggyantak a nehéz, lassú könnyek, ragyogón, akár a kések a reggeli napfényben. Lila nem bírt ránézni a férfira; és amikor megpróbált megszólalni, csak károgó, porcogó hangok hagyták el a torkát. – Te nem tudod – suttogta végül. – Fogalmad sincs, milyen. – Ez igaz – válaszolta. Ebben a kérdésben mindig nagyon méltányos volt. Megfogta Lila kezét, aki akkor istenigazából elkezdett zokogni. Szörnyű volt hallgatni a sírását, ami jobban megrémítette Farrellt, mint bármilyen farkashang. Amikor átölelte a lányt, Lila úgy hánykolódott a karjában, akár egy hullámok által ostromolt, zátonyra futott hajó.

180

Mindig kifogom a bőgőmasinákat, gondolta szomorúan a férfi. Az én barátnőim előbb-utóbb mindig sírnak. De sohasem énértem. – Ne hagyj el! – zokogta Lila. – Nem tudom, miért költöztem hozzád… tudtam, hogy nem fog működni… de ne hagyj el! Csak Bernice és Dr. Schletchtman vannak nekem, és olyan magányos vagyok. Valaki másra is szükségem van, annyira egyedül vagyok. Ne hagyj el, Joe! Szeretlek, Joe. Szeretlek. Úgy tapogatta az arcát, mintha vak volna. Farrell megsimogatta a haját, és megmasszírozta a tarkóját, azt kívánva, bárcsak ismét telefonálna a lány anyja. Tehetetlennek, fáradtnak és vágy nélkülinek érezte magát. Megint ugyanazt csinálom, gondolta. – Szeretlek – mondta Lila. Farrell pedig válaszolt, és azt gondolta: már megint csinálom. Ez a nagy előnye annak, ha valaki ugyanazt a hibát sokszor elköveti. Felismeri és aztán megvizsgálhatja és belehelyezkedhet, valóban a magáévá teheti. Ugyanaz a régi hiba, csak ezúttal a lány bosszantó szokása más. De a többi ugyanaz. Már megint ugyanazt csinálom. *** A házfelügyelő harmincéves éppúgy lehetett, mint ötven: sötét, sovány, gyors és remegő. Talán litván volt, vagy lett, és alig beszélt angolul. Fekete szigetelőszalag- és állottvíz-szaga volt, és erősnek tűnt, ahogyan egy apró, inas állat az. A szeme szinte lilának látszott, és kicsit kidülledt: egy némasággal sújtott hírvivő angyal szörnyű szeme volt. Egész nap az alagsorban kószált, és a csöveket döngette meg szétszerelte a liftet. A házfelügyelő alig néhány órával Farrell után találkozott először Lilával; azon az első éjszakán, amikor a lány a férfival együtt ment haza. Láttára a kis ember hátraugrott, és elejtette a kétlábú széket, amit cipelt. Keresztül is esett rajta nyomban, és meg sem próbált fölkelni, csak kuporgott ott kotyogva és nyeldekelve, és egyszerre kísérelt meg keresztet vetni és szarvat mutatni. Farrell fel akarta segíteni, de a házfelügyelő felsikoltott. Alig hallották a hangját. Vicces és zavarba ejtő lett volna az eset. Ha Lila onnantól fogva nem félt volna ugyanenynyire a házfelügyelőtől. Semmilyen okból nem volt hajlandó lemenni az alagsorba, és sem hazamenni, sem a házból távozni nem volt hajlandó, amíg meg nem győződött róla, hogy a gondnok nincs sehol. Farrell akkor azt hitte, hogy a lány elmebajosnak gondolja a házfelügyelőt. – Nem tudom, honnan tudja – mondta Bennek. – Azt gondolom, ha az ember hisz a vérfarkasokban és vámpírokban, akkor talán azonnal fel is ismeri őket. Én egyáltalán nem hiszek bennük, mégis együtt élek eggyel. Egész ősszel és télen Lilával élt. Együtt mentek el és tértek haza, miközben a lány főzőtudománya valamicskével romlott, abbahagyta a gitározást, és szerzett egy Theodora nevű kiscicát. Időnként sírt, de nem túl gyakran. Úgy tűnt, mégsem igazi bőgőmasina. Mesélt Dr. Schlechtmannak Farrellről, és a doktor azt mondta, hogy talán ez a kapcsolat igazán jótékony hatással lesz rá. Nem így lett, de nem is volt különösebben rossz. Általában jók voltak a szeretkezéseik, bár Farrellt zavarta, hogy hite szerint a másik érzése és szaga izgatta. Ami a többit illeti, majdnem barátok lettek. Farrell már azelőtt tudta, hogy nem szerelmes Lilába, mint hogy rájött volna: vérfarkas, és emiatt jóval könnyebben viselte, hogy a lány untatja. – Tavaszra elolvad majd a kapcsolat – mondta –, akár a jég. Ben megkérdezte: – És ha nem? – Megint az Automatban ebédeltek. – Mit fogsz tenni, ha tovább folytatódik? – Nem olyan egyszerű ez. – Farrell elfordította tekintetét a barátjáról, és marhapástétomjának titokzatos, mocsaras belsejét kezdte tanulmányozni. Azt mondta: – A baj az, hogy ismerem őt. Ez volt az igazi hiba. Az ember inkább ne ismerjen meg másokat, ha

181

tudja, hogy nem marad velük így vagy úgy. Az nem baj, ha tudatlanul jön-megy, de ne ismerje meg őket. Talán egy héttel telihold előtt Lila kezdett idegessé és feszültté válni, és ez így ment egészen az átváltozást megelőző napig. Akkor minden esetben szeretetteli volt, olyan gyengéden és kétségbeesetten, ahogyan azok, akik éppen távoznak; az azt követő napon azonban csendesen viselkedett, és csak akkor beszélt, ha muszáj volt. A hónap utolsó napjain mindig megfázott és szürkének, foltosnak és betegnek látszott, mégis elment dolgozni. Bár Lila soha nem beszélt róla, Farrell biztos volt benne, hogy az átváltozás farkasalakba voltaképpen békés a számára, bár a visszatérés fájdalmas. Közvetlenül holdkelte előtt a lány levette ruháit, kivette hajából a tűket, és várt. Farrellnek soha nem sikerült nyitva tartania a szemét, amikor Lila súlyosan négykézlábra dobbant; de előtte akadt egy pillanat, amikor a lány arca olyan kifejezést öltött, amilyet soha máskor nem látott, csak szeretkezés közben. Valahányszor megpillantotta, ámuló örömnek vélte, amiért többé nem Lila. – Tudod, ismerem őt – próbálta elmagyarázni Bennek. – Csak színes filmekre szeret beülni, mert a farkasok nem látják a színeket. Ki nem állhatja a Modern Jazz Quartetet, mégis, az utána következő napokon semmi mást nem hallgat. Ilyen butaságok. Soha nem rúg be a bulikban, mert fél, hogy fecsegni kezd. Nehéz elsétálni, ez minden. Magammal vinni mindent, amit tudok. Ben azt kérdezte: – Még mindig fél a gondnoktól? – Ó, istenem! – mondta Farrell. – Legutóbb elkapta a kutyáját. Egy dalmata volt… pofás állat. Lila nem tudta, hogy a gondnoké. A fickó most már nem bújik el, ha látja, csak ránéz, mintha karót döfne a szívébe. Az a hapsi igazi, klasszikus, született gyűlölködő. Még én is félek tőle. – Felállt, és kezdte fölvenni a kabátját. – Bárcsak Lila anyjára pikkelne! Legalább lenne haszna. Mondtam már, hogy az anyja azt szeretné, ha Bernice-nek hívnám? Ben azt mondta: – Farrell, a helyedben én elhagynám az országot. Becsszó. Kiléptek a februári szemerkélésbe, amely hó és eső között ingadozott. Farrell nem beszélt, amíg el nem érték a sarkot, ahol a könyvesbolt felé fordult. Aztán nagyon halkan azt mondta: – A fenébe, az embernek annyira óvatosnak kell lennie! Ugyan, ki akarja tudni, mivé változnak mások? Beköszöntött a május, és eljött egy éjszaka, amikor Lila meztelenül állt az ablakban, a holdat várva. Farrell az edényekkel és szemeteszsákokkal bajlódott, és megetette a macskát. Ezek mindig roppant kínos pillanatok voltak. Éppen azt kérdezte: – Félre akarod rakni, ami a rizsből megmaradt? – amikor a telefon csörögni kezdett. Lila anyja volt. Most már hetente két-háromszor telefonált. – Bernice vagyok. Hogy van ma este az én írem? – Jól vagyok, Bernice – mondta Farrell. Lila váratlanul hátravetette a fejét, és súlyos, nyüszítő lélegzetet vett. A macska némán ráfújt, és berohant a fürdőszobába. – Azért telefonáltam, hogy rábírjalak benneteket, hogy pénteken gyertek át a felsővárosba – mondta Mrs. Braun. – Átjön néhány régi barátom, és tudom, hogy ha nem hívok meg fiatalokat, akkor csak ülünk és arról beszélgetünk, mi ment tönkre a Haladó Pártban. A régi baloldalban. Ezért ha rá tudnád beszélni a lányunkat, hogy Squaresville-ben töltsön el egy estét… – Meg kell kérdeznem Lilát. – Már megint csinálja, gondolta, ez a szörnyű asszony. Valahányszor beszélünk, úgy viselkedem, mintha a lánya férje lennék. Látom, mit művel, de akkor is folytatja tovább. Azt mondta: – Majd reggel beszélek vele. – Lila tánc és fulladás között küszködött a holdfényben. – Ó! – mondta Mrs. Braun. – Igen, persze. Hívjon vissza. – Sóhajtott. – Nagyon nagy megkönnyebbülés tudni, hogy ott vagy. Kérdezed meg tőle, csináljak-e fondüt?

182

Lilából szép farkas vált: magas és nőstény létére széles mellkasal. Olyan könnyedén mozgott, ahogy a víz folyik végig a köveken. A bundája sötétbarna volt, amely megfelelő fényviszonyok között vörhenyesnek tetszett, és mellkasán fehér foltok virítottak. Halványzöld szeme volt, amilyen az ég hurrikán közeledtekor. Általában távozott, amint az átváltozás lezajlott, mert soha nem szerette, ha Farrell látja farkasalakban. Ezen az éjjelen azonban különös léptekkel, lassan a férfi felé közeledett, szinte vonszolva hátsó felét. Magas, halk hangot hallatott, és tekintete nem szegeződött rá. – Mi az? – kérdezte Farrell ostobán. A farkas vinnyogott és az asztal alá bújva a lábához dörgölőzött. Aztán a hasára feküdt, megfordult, és közben torkában egyre erősödött a hang, amíg különös, szomorú, vékony sírássá nem vált; nem vadászvonítás volt, hanem leheletté növekedett vágyódó reszketés. – Jézusom, ne csináld! – kapott levegő után Farrell. Lila azonban felült és ismét felvonított, és valahonnan a folyó közeléből egy kutya válaszolt neki. A farkas megcsóválta a farkát és nyöszörgött. Farrell azt mondta: – A gondnok két percen belül itt lesz. Mi a baj veled? – A fölöttük lévő lakásból lépteket és rémült hangokat hallott. Újabb kutya vonított, ezúttal a közelben, és a farkas kicsit az ablak felé csúszott a fenekén, ahogy egy kisgyerek tenné. A válla fölött Farrellre nézett, és vadul megrázkódott. A férfi váratlan sugallatnak engedelmeskedve felvette a telefont, és felhívta Lila anyját. Miközben figyelte az imbolygó, csúszkáló és nyögdécselő farkast, leírta viselkedését Mrs. Braunnak. – Még soha nem láttam ilyennek – szólt, – Nem tudom, mi baja. – Ó, istenem! – suttogta Mrs. Braun. Elmesélte. Amikor Farrell néma maradt, hadarva beszélni kezdett: – Már régóta nem fordult elő. Schechtman gyógyszereket ad neki, de biztosan elfogytak, és elfelejtette… mindig ilyen volt, kicsi kora óta. Minden termoszt az iskolabuszon hagyott, és minden héten elfelejtette a zongoraleckéjét… – Bárcsak korábban elmondta volna nekem! – mondta Farrell. Nagyon óvatosan a nyitott ablak felé kezdett araszolni. A farkas pupillája zihálásának ütemére szűkült és tágult. – Ez nem olyasmi, amit elmond az ember! – sírta a fülébe Lila anyja. – Mit gondolsz, milyen érzés volt, amikor hazahozta az első fiúját… – Farrell elejtette a kagylót, és az ablak felé ugrott. Neki kellett rövidebb utat megtennie, és talán sikerült is volna, ám a farkas elfordította fejét, és olyan vadul rávicsorgott, hogy a férfi hátrahőkölt. Amikor Farrell elérte az ablakot, Lila már két tűzlépcsőfordulóval lejjebb volt, és az utcán lelkes csaholás várta. Mrs. Braun közvetlenül a padló fölött lengedezve és forogva hallotta Farrell távoli kiáltását, amelyet azonnal ajtódörömbölés követett. Idegen, foszlányokra szakadt hang ordibált érthetetlenül a kopogást túlharsogva. Léptek zörögtek a telefonkagyló mellett, és kinyílt egy ajtó. – A kutyám, a kutyám! – panaszolta az idegen hang. – A kutyám, a kutyám, a kutyám! – Sajnálom a kutyáját – mondta Farrell. – Kérem, menjen el! Dolgom van. – Dolog van – mondta a hang. – Tudom a dolgom. – Felerősödött és egy másik nyelvbe csapott át, amelyből törött csontokként meredeztek az angol szavak. – Hol van? Hol van lány? Megöli a kutyámat. – Nincs itt. – Az utolsó szónál Farrell hangja is megváltozott. Hosszú idő telt el, mire azt mondta: – Jobb, ha azt elteszi. Mrs. Braun olyan tisztán hallotta a vonítást, mintha a farkas a tulajdon ablaka alatt rohant volna el: magányosan és kielégíthetetlen éhségtől zengett, fulladó nevetés keveredett belé. A másik hang sikoltozni kezdett. Mrs. Braun többször is elcsípte az „ezüst pisztolygolyó” szavakat. Az ajtó becsapódott; aztán kinyílt, és ismét bevágták.

183

*** Nem ismert mást önmagán kívül, aki képes volt visszajátszani az álmait álmodás közben: hogy röptükben megállítsa őket, mindegy, mennyire félelmetesek, vagy éppen varázslatosak, és újra meg újra lejátssza őket, így vizsgálva meg alvás közben, amíg a legrettenetesebb filmszalag is tökéletesen ártalmatlanná és elviselhetetlenül ismerőssé nem kopott. Ez az éjszaka, amelyet Lila után loholva töltött, ilyen volt. Hol egy bérház ponyvatetője alatt összeverődve talált rájuk, hol egy építkezési terület holdsütötte táján kószálva: tíz-tizenöt, mindenféle fajú, hitű, színű és szolgálati állapotéi kan; mind vinnyogott, csaholt, a kerekekre hugyozott, és válogatás nélkül szaglászták egymást és a karcsú, vigyorgó szukát, akit körbevettek. Lila megrémítette őket, mert gonoszabbul morgott, mint ahogy az évődés kívánta volna, és ahová odakapott, akár csak játékból is, kivillant a csont. Mégis ráugrottak és átszökkentek fölötte, nyakát és fülét harapdálva cserébe; a farkas pedig acsargott, ám nem szaladt el. Legalábbis addig nem, amíg Farrell, kiáltozva, mint minden felszarvazott férfi, rájuk nem rontott, és félre nem rugdosta a szimatoló szeretőket. Akkor Lila megpördült és belerohant a tavaszi sötétségbe, úgy húzva maga után vékony, álmos vonítását, akár valami füstös ruhauszályt. A kutyák és Farrell kiáltozva, átkozódva követték. A lelkes násznép hamar lehagyta, és ő hátramaradt, hogy rozsdás vaslétrákon botladozzon le olyan helyekre, ahol átesett a kukákon. Mégis elkerülhetetlenül, időben beléjük botlott megint, ahogy végigsántikált a Broadwayn vagy a Columbus sétányon a Central Park felé caplatott; hallotta őket a folyó menti teniszpályákon, ahogy ledöntötték a hálókat Lila és pillanatnyi Árésza fölött. Immár tucatnyian voltak, és mindenünnen összecsődültek. Bűzlöttek az örömüktől, Farrell pedig kövekkel dobálta őket és ordibált, mire megfutamodtak. Élükön pedig a farkas szaladt a járdákon és a nedves füvön; farka elégedetten lengett, de szeme még mindig éhesen izzott, és morgása egyre inkább figyelmeztető volt vágyódó helyett. Farrell tudta, hogy napkelte előtt vérre van szüksége, és haszontalan és veszedelmes követnie. Az éjszaka azonban össze-, majd kitekeredett, és a férfi újra meg újra átgondolta ugyanazt, majd végigrohant ugyanazokon az utcákon, és ugyanazokat a párokat látta kitérni előle, akik részegnek hitték. Mrs. Braun állandóan kiugrált a taxiból, amely minduntalan mellé húzódott; általában olyan sarkokon, ahol éppen összegyűltek a kutyák, feldöntve az üzletek ajtajában felhalmozott ládákat és kiöntve a metrónál álló bódé újságjait. Brokkoliruhában, fekete taftban, olyan kebellel, akár egy uszály orra – csípője azonban éppolyan karcsú volt, akár farkaslánya –, kibomlott, szilvakék hajjal, felemelt karral, kiáltásra nyitott narancsszín szájjal már nem Bernice-nek nézett ki, hanem egy megsértett termékenység-istennőnek, aki épp arra készül, hogy üszökkel verje meg a terményt. – Külön kell válnunk! – bömbölte mindahányszor Farrellnek, és ez minden alkalommal értelmes ötletnek tűnt. A férfi mégis mindig az asszonyt kereste, amikor elvesztette Lila nyomát, Mrs. Braun ugyanis soha nem tévesztette el. A házfelügyelő is folyton felbukkant, sikátorokból és pincelejárókból szaladt ki Farrell után, vagy kiugrott a teherliftekből, amelyek a járda mentén álltak. Farrell hallotta, ahogy a gondnok megszámlálhatatlan kulcsa kattog az övébe tűzött lapos fadarabon. – Látod? Látod a farkast, megöli kutyámat? – A pohos, ronda hold alatt a .45-ös pisztoly úgy csillogott, akár a férfi eszelős szeme. – Kereszttel megjelölve. – Megveregette pisztolya csövét, és rumbatökként rázta meg Farrell orra előtt. – Kereszttel megjelölve, pap megáldotta. Három ezüstgolyó. Megöli kutyámat. Lila hangja ilyenkor feléjük lebegett Harlemből vagy a Lincoln Center közeléből, mire az emberke megpördült és lerohant a föld alá, eltűnt két járdarész között egy repedésben. Farrell világosan értette, hogy a házfelügyelő a föld alatt üldözi Lilát, azokat a kulcsokat használva,

184

amelyekkel csak a gondnokok bírnak, hogy lemenjen a liftekkel a fekete al-alagsorokba, mélyen a biciklitárolók és a nyirkos, remegő mosókonyhák, kazánhelyiségek és villanyórákkal szegélyezett és nagy gőzcsövekkel tetőzött alagutak alá; le a birodalmakba, ahol a hatalmas, homályos fővezeték bálnaként gömbölyödik, a gázcsövek hátukat púposítva tetszelegnek, ahol a bérházak gyökerei elvesznek; és ott másszon át a város alatt a titkos járatokon ezüst pisztolygolyóival és a fadarabon kopogó kulcsokkal. A gondnok egyszer sem látta meg Lilát, de soha nem maradt el mögötte sokkal. Parkolókon vágott át, érintkező lökhárítók fölött vetődött át, keresztültáncolt a dölyfös gyerekek fénylő csoportjain; úgy szökkent fel a felsővárosba, a színházból kiáradó tömeg áramlatában, mint egy lazac; elsietett a gyilkos arcok mellett, amelyek fel nem robbant aknák gyanánt sodródtak az éjszaka áramlatában, és különösen azokat az őrült arcokat kerülte, amelyek el akarták mondani neki, milyen őrültnek lenni – így üldözte Farrell a Tremont sétányról származó Lila Braunt egész éjjel a városban. Senki nem ajánlotta fel a segítségét, vagy próbálta eltéríteni a veszedelmesnek tűnő szukát, amely utána loholó, mámoros csodálóinak csapata mellett futott; bár az is igaz, hogy a kutyáknak ugyanazokon összeszorított lábakon és bosszúszomjas testeken keresztül kellett átverekedniük magukat, mint Farrellnek. A tömeg lelassította Lilát, de a férfi megkönnyebbülést érzett, valahányszor a farkas néptelenebb utcák felé fordult. Hamarosan valahol vért kell ontania. Farrell álmai előbb-utóbb mindig elvesztették éles körvonalaikat, amikor elégszer visszajátszotta őket, és így történt ezzel az éjszakával is. A telihold lecsorgott az égről, elhalványulva, akár egy darab vaj a serpenyőben, és a felidézett jelenetek nedvesen egymásba olvadtak. Lila és a kutyák hangja halkult, akármerre fordult. Mrs. Braun egyre hosszabb időkre villant fel és el; és a sötét benyílókban és metrórácsok alatt a házfelügyelő szent tűzként égett, pisztolyának csöve szivárványszínben játszott. Végül Farrell végképp elvesztette Lilát, és ettől úgy tűnt, mintha felébredt volna. Még mindig éjszaka volt, de nem sötét, és lassan hazafelé sétált a Riverside Drive-on a hűvös, szemcsés ködben. A hold lenyugodott, ám a folyó furcsán fényes volt: egészen a hídig csillogóan szürke, ahol a fényszórók ragyogó, nedves nyomot hagytak, akár a csigák. Senki más nem járt az utcán. – Hülyeség – mondta fennhangon. – A pokolba az egésszel! Ha szórakozni akar, hadd szórakozzon. – Eltűnődött, vajon a vérfarkasoknak lehetnek-e kölykeik, és ha igen, azok milyenek lesznek. Lila mostanra már biztosan a kutyák ellen fordult, a vérükért. Szegény blökik! gondolta. Olyan koszosak ártatlanok és boldogok voltak vele. – Erkölcsi tanulság mindannyiunknak – jelentette ki. – Ne szórakozz idegen, mohó hölgyekkel, mert megölnek. – Kissé hisztérikusan viselkedett. Aztán két háztömbbel előrébb meglátta a sovány alakot a folyó fényében; immár egyedül volt és sietett. Farrell nem kiáltott utána, de amint futásnak eredt, a farkas megpördült és szembefordult vele. Lila szeme még ilyen távolságból is elszíneződöttnek, eresnek és vadnak látszott. Pofája egyik oldalán valamennyi fogát kivillantotta, és úgy morgott, akár az erdőtűz. Farrell kiabálva, egyenletes léptekkel megindult felé. – Menj haza, menj haza! Lila, te kis hülye, eredj haza, reggel van! – A farkas szörnyen morgott, de amikor Farrell egy háztömbnyivel közelebb ért, ismét megpördült, és átrohant az utcán, a West End felé véve az irányt. Farrell azt mondta: – Jó kislány, ez az. – Azzal utána sántikált. A West Enden a napkeltét megelőző órákban többen kivitték a kutyáikat sétáltatni. Farrell épp elégszer csinálta maga is a szegény Grünewalddal, hogy látásból ismerje az átkozott járókelők nagy részét, némelyikkel még beszélgetett is. Sokuk kurva és meleg volt, mindkét csoport kutyát tartott New Yorkban. Csendesen, szinte mindig magányosan korzóztak fel-alá a Kilencvenesen, kis, nyűgös ölebeik által vontatva, egyfajta tűzszünetet tartva a várossal és a

185

véget érő éjszakával. Farrell néha úgy képzelte, hogy mindannyian alszanak, és ez az egyetlen valódi pihenő, ami jut nekik. Robie-t két kutyájáról, Scone-ról és Crumpetről ismerte fel. Robie a közvetlenül Farrell alatti lakásban lakott, általában boldogtalanul. A kutyák csivava és yorkshire terrier elriasztó keverékei voltak, de Robie imádta őket. Először Crumpet, a hím látta meg Lilát. Boldog üdvözlést és ajánlatot csaholt (Robie szerint unta Scone-t, és különben is a nagylányokra bukott), és ugrott, hogy elébe menjen, kirántva pórázát Robie ernyedt kezéből. A farkas már majdnem rávetette magát, amikor ráébredt végzetes félreértésére, és kétségbeesetten menekülőre fogta, tökéletes rettegéssel nyávogva. Robie bömbölt, Farrell pedig olyan gyorsan szaladt, ahogy csak tudott, de Lila leütötte lábáról Crumpetet, és amíg a kutya a levegőben volt, a torka felé kapott. Aztán lekuporodott a tetemre, és iszonytatóan bökdösni kezdte orrával. Robie majdnem maga is rávetette magát Lilára, hogy elrángassa halott, kutyájától. Ehelyett a lihegve érkező Farrell felé fordult, és nagy erővel és pontossággal ütni-verni kezdte. – Dögölj meg, dögölj meg! – zokogta. A kis Scone rohanvást befordult a sarkon, visítva, akár egy mandragóra. Farrell fölemelte karját, és tűrte az ütéseket, miközben mindvégig üvöltött Lilára, amíg be nem rekedt. A farkason azonban eluralkodott a vérszomj, és Farrell soha nem képzelte volna, hogy ilyenkor így viselkedik. Lila valahogy megkímélte a kutyákat, akik egész éjjel szerették, mostanra azonban puszta szomjból állt. Úgy lökdöste és gyömöszölte Crumpet tetemét, mintha dajkálná. A sétányon végig fanfárként ugattak a reggeli kutyák. Farrell elbukott Robie puha ökle elől, és meglátta a közeledőket, ahogy maguk után húzott pórázaikban botladoznak, és tömzsi lábaikhoz képest túl gyorsan szaladnak. Kicsi, elkényeztetett kutyák voltak, elhízottak és fulladozóak, sokuk még csak nem is volt fiatal. Tulajdonosaik férfiatlan neveket kiáltoztak utánuk, de az ebek gálánsán loholtak a haláluk felé, maguknál jóval nagyobb ígéreteket csaholva, és egyikük sem nézett vissza. Lila szeméig vörös orral felnézett. A kutyák akkor elbizonytalanodtak, mert felismerték a gyilkosságot, ha megérezték a szagát, és még buta, rövidlátó szemük is felismerte, miféle teremtménnyel állnak szemben. De felismerték a szerelem illatát is, és mindannyian úriemberek voltak. Lila állkapcsa két csattintásával megölte az első kettőt, aki odaért hozzá – egy spitzet és egy cocker spánielt. Mielőtt azonban lekuporodhatott volna enni, három palotapincsi sietett hozzá, bár egymás vállára kellett volna állniuk, hogy elérjék. Lila hangtalanul megpördült, és a kutyák gurulva, vakkantva, ám sértetlenül elugrattak. Amint elfordult, a pekingiek megint rávetették magukat, immár egy pár bátor pudlival együtt. Amikor Lila ismét megpördült, elkapta az egyik pudlit. Robie abbahagyta Farrell püfölését, és rosszulléttel küszködve egy közlekedési lámpának dőlt. Most már mások is összecsődültek: egy középkorú, síró fekete férfi; egy nejlonkabátos, hálópapucsos, dundi fiatal, aki azt nyüszítette: – Ó, istenem, megeszi őket, nézzétek, tényleg megeszi őket! –, két karcsú, kortalan lány melegítőben, bolyhos, bézs hajjal. Mindannyian vadul szólongatták engedetlen kutyáikat, és mind Farrellt rángatták és arcába kiabáltak. Az égbolt ritkás és hideg volt, sápadtaranyra fényesedő, de Lila nem figyelt rá. Az apró kutyák hada alatt őrjöngött; felágaskodott és körözött, acsarogva vért fröcskölt. Az ebek megrémültek és megvadultak, de egyszer sem fordítottak hátak munkájuknak. A szerelem illata azt mondta nekik, hogy szívesen látják őket, akármilyen mogorván fogadta is érkezésüket a nőstény. Lila megrázta magát, és egy pár vinnyogó tacskó, kétszemélyes pórázban átszédelgett a járdán, hogy Farrell lába előtt kössenek ki. Fölkászálódtak, és azonnal visszadöcögtek a forgatagba. Lila az egyiket majdnem kettéharapta, de a másik tacskó tovább próbálta meghágni, magával vonszolva szétszaggatott társát. Farrell nevetni kezdett.

186

A fekete férfi azt kérdezte: – Szóval maga ezt viccesnek találja? – Azzal megütötte. Farrell leült, még mindig nevetve. A férfi zavartan állt fölötte, és odakínálta neki a zsebkendőjét. – Sajnálom, ezt nem kellett volna megtennem – mondta. – De a kutyája megölte az enyémet. – Ő nem a kutyám – mondta Farrell. Félreállt, hogy elengedjen egy férfit közöttük, aztán meglátta, hogy a házfelügyelő az, aki két kézzel fogta a pisztolyát. Senki nem vette észre, amíg nem lőtt; de Farrell meglökte az egyik bolyhos hajú lányt, aki a gondnoknak tántorodott a lövés pillanatában. Az ezüstgolyó betörte egy parkoló autó ablakát. A házfelügyelő ismét lőtt, miközben az első lövés visszhangjai még mindig ide-oda verődtek a házak között. Ezúttal egy pomeráni vonított el magát, és egy nő felkiáltott: – Ó, istenem, lelőtte Borgyt! – A tömeg azonban morzsolódni kezdett, alkotóelemeire bomlott, akár a szemcsék a televízióban. A figyelő autósok a pisztoly láttán elhajtottak, és az ablakokból kitekintő arcok is eltűntek. Farrell kivételével a megmaradt emberek szétszóródtak a háztömb mentén. Az égbolt most már rohamosan világosodott. – Az isten szerelmére, ne engedjék! – kiáltotta az előbbi nő egy ajtó menedékéből. Két férfi azonban leintette: – Minden rendben, tudja, hogyan használja a fegyvert. Gyerünk, haver! A lövések az utolsó kiskutyákat is elijesztették Lila közeléből. A farkas lekuporodott a rángatózó bundahalmok között, pofáján hátragyűrődött a bőr, szeme pedig inkább feketének látszott, mint zöldnek. Farrell egy skót kockás rongyot látott meg a teste alól kilógni, ami egykor kutyamellény lehetett. A házfelügyelő lehajolt és a pisztolycső fölött hunyorogva groteszk körültekintéssel célzott, miközben a férfiak kiabálva biztatták, hogy lőjön. Túl messze volt a vérfarkastól ahhoz, hogy Lila elérje, mielőtt útjára bocsátja az utolsó ezüstgolyót, bár biztos volt benne, hogy ő is meghal, még a lény előtt. A gondnok ajka mozgott célzás közben. Farrell két hosszú lépéssel a házfelügyelő mögött teremhetett volna. Később azt mondta magának, hogy a pisztolytól félt, mert ez egyszerűbb volt, mint felidézni, mit érzett, amikor Lilára nézett. A farkas nem hagyta abba sötét pofájának nyalogatását; és még amikor ugráshoz készülődött, akkor is szájához emelte a mancsát. Farrellnek eszébe jutott a lány járkálása a hálószobában, lehelete az arcán. A házfelügyelő felmordult, és Farrell behunyta a szemét. Még ekkor is azt várta magától, hogy tegyen valamit. Aztán meghallotta Mrs. Braun eltéveszthetetlen hangját: – Ne merészelje! – Az asszony Lila és a házfelügyelő között állt: egyik cipője, és a másik sarka hiányzott, kötött ruhája elszakadt a vállánál, az arca fáradt volt és maszatos. A meglepett házfelügyelőre mutatott, aki gyorsan hátralépett, mintha a nőnél is pisztoly volna. – Hölgyem, az egy farkas – tiltakozott idegesen. – Hölgyem, kérem menjen útból el! Az egy farkas, most meglövöm. – Szeretném látni a fegyvertartási engedélyt arra a pisztolyra. – Mrs. Braun kinyújtotta a kezét. A házfelügyelő kétségbeesetten motyogva pislogott rá. Az asszony megkérdezte: – Tudja, hogy húsz évre is lecsukhatják, ha ebben az államban bejelentetlenül fegyvert visel? Tudja, hogy mi a bírság, ha engedély nélküli pisztolyt tart? A pénzbírság: Öt Ezer Dollár. – A férfiak az utcán rákiabáltak, de ő megpördült, hogy szembenézzen a kis, halott kutyák között acsargó teremtménnyel. – Gyere, Lila! – mondta. – Gyere haza Bernice-szel. Főzök teát és beszélgetünk. Rég volt, hogy úgy istenigazából eltársalogtunk egymással, tudod? Amikor kicsi voltál, kellemes, hoszszú beszélgetéseink voltak, de elmúltak. – A farkas abbahagyta a morgást, de még mélyebbre kuporodott, és fülét a fejére simította. Mrs. Braun azt mondta: – Gyere, kicsim! Figyelj, tudom már, mi legyen… beteget jelentesz az irodában, és nálam maradsz néhány napot. Jól kipihened magad, és talán körülnézünk egy új doktor után, mit szólsz? Schechtman fabatkát sem ért, sosem kedveltem. Gyere haza, szívecském! Itt van anya, Bernice tudja. – Kezét kinyújtva egy lépést tett a néma farkas felé.

187

A házfelügyelő kétségbeesett, szavak nélküli kiáltást hallatott, és előrevetődött, félresöpörve Mrs. Braunt. Célra tartotta a pisztolyt és azt sírta: – A kutyám, a kutyám! – Amikor a fegyver elsült, Lila már a levegőben volt, és az árnyéka is utána rugaszkodott, mert felkelt a nap. Rázuhant egy pár halott pekingi palotapincsire. Vérük megfestette mellét és sápadt torkát. Mrs. Braun úgy sikoltott, akár egy ebédre hívó síp. Az utcára lökte a házfelügyelőt, és Lilára omlott, teljesen eltakarta Farrell elől. – Lila, Lila – jajongta lánya fölött –, szegény kicsikém, esélyed sem volt. Megölt, mert más voltál, ahogyan megölnek mindent, ami más. – Farrell közelebb lépett és lehajolt, de az aszszony fel sem nézve egy tálnak taszította. – Lila, Lila, szegény drágám, talán így jobb, talán most már boldog vagy. Esélyed sem volt, szegény Lila. A kutyatulajdonosok lassan visszaóvakodtak, és az életben maradt kutyák hozzájuk loholtak. A házfelügyelő a járdaszegélyen ült fejét karjába temetve. Egy bosszús, fojtott hang pedig azt motyogta: – Az ég szerelmére, Bernice, leszállnál rólam? Nem kell abbahagynod az óbégatást, csak mássz le rólam! Amikor felállt, az autók kezdtek ismét megállni az utcán. A rendőrség csak nehezen jutott át. Senki nem emelt vádat, mert nem volt ki ellen. A gyilkos kutya – vagy farkas, ahogy valaki állította –, eltűnt; és ha volt is gazdája, őt nem lehetett megtalálni. Ami azokat illeti, akik látták, ahogy a farkas fiatal lánnyá változott, amikor a napfény megérintette: a legtöbbjüknek sikerült meggyőznie magát arról, hogy nem is látták, bár soha nem felejtették el igazán. Akadtak néhányan, akik nagyon is jól tudták, mit láttak, és ők sem feledkeztek meg róla, bár nem szóltak egy szót sem. Ugyanakkor összedobták a házfelügyelőnek az engedély nélküli lőfegyver tartása miatt kirótt bírságot. Farrell is adott, amennyit csak tudott. Lila napnyugta előtt eltűnt Farrell életéből. Nem ment a felsővárosba az anyjához, hanem összecsomagolt, és elment a barátaihoz a Village-be. Később a férfi úgy hallotta, hogy a Christopher utcában lakik; még később pedig azt, hogy Berkeleybe költözött, és visszament a főiskolára. Soha többet nem látta. – Így kellett történnie – mondta egyszer Bennek. – Túl sok mindent tudtunk meg egymásról. Látod, ez a tudás másik oldala. Nem bírt a szemembe nézni. – Úgy érted azért, mert láttad azokkal a kutyákkal? Vagy mert tudta, hogy hagytad volna, hogy az a kis dilinyós lelője? – Farrell megrázta a fejét. – Az is, gondolom, de leginkább valami más, amit tudok. Amikor felugrott, és a gondnok utoljára rálőtt, nem a fickóra vetette magát. Egyenesen az anyjára támadt. És el is kapta volna, ha nem kel fel a nap. Ben halkan füttyentett. – Kíváncsi vagyok, vajon az öreglány tudja-e. – Bernice mindent tud Liláról – mondta Farrell. Mrs. Braun felhívta majdnem két évvel később, hogy elmondja neki, Lila férjhez megy. Bizonyára sok pénzbe és erőfeszítésbe került megtalálnia (ahol Farrell akkoriban élt, a telefonvonal naponta csak négy óráig élt), de a statikus zörejből kicsengő kárörömből tudta, hogy az asszony szerint megérte. – A férje Stanfordban dolgozik – károgta az asszony. – Kutató pszichológus. Japánba mennek nászútra. – Pompás! – mondta Farrell. – Igazán örülök, Bernice. – Habozott, mielőtt megkérdezte volna: – És tud Liláról? Úgy értem, arról, mi történik…? – Hogy tudja-e? – kiáltotta Mrs. Braun. – Büszke rá… azt gondolja, ez csodálatos. Ez a szakterülete! – Kiváló! Pompás! Viszonthallásra, Bernice! Igazán örülök!

188

És valóban örült, és egy kicsit el is szomorodott, ahogy rágondolt. A lány, akivel éppen együtt élt, igazán különös hibával rendelkezett.

189

Julie egyszarvúja A kedvencem a Farrell-novellák közül. Joe már idősebb – negyvenes éveiben jár –, és sokkal érettebb, mint ahogy remélem, én is. Ráadásul egy felnőtt nővel kerül párba, az időnkénti barát-szeretővel, Julie Tanikawával. A történet valójában róluk szól, egyiküknek sem válik magánszámává; és akár együtt maradnak, akár nem, örülök, hogy ebben az életszakaszban és kapcsolatban látom őket. *** A levél a főétellel együtt érkezett, gondosan a cukkiniszeletek alá dugva, körültekintő távolságban a tenger gyümölcsei palacsintától. Összetéveszthetetlen kézírással, amit minden grafológus egy sorozatgyilkoséval azonosított volna, az állt rajta: „Tanikawa, dobd a fickót, és gyere be!” Julie komótosan végzett a palacsintával és a spenótsalátával, megitta a borát, belekóstolt a második pohárba, aztán kimentette magát vacsorapartnerénél, aki mosolygott és ujjai hegyére támasztotta állát, készen arra, hogy elegánsan várakozzon, ahogy az adjunktusok szoktak. A telefonoknál bal helyett jobbra fordult, egyszer visszanézett, és egy kétszárnyú lengőajtón keresztül az étterem konyhájába sétált. A hőség ökölként dobolt lapockái között, és szemüvege azonnal bepárásodott. Levette, betette a retiküljébe, és hunyorogva egy karcsú, őszülő férfira nézett, aki neki háttal egy lelkes fiatal nőnek magyarázott a shiitake gombaraguról. Julie hangosan rászólt: – Fogd rövidre, Farrell! A fickó azt hiszi, a mosdóban vagyok. A karcsú férfi azt mondta a fiatal nőnek: – Gracie, mondd meg Luisnak, hogy a bazsalikom kezdi elveszteni a zamatát, ha akarja, tehet bele több oregánót. Mondd meg neki, hogy a citromfüvet a belátására bízom; én szeretem. – Aztán megfordult, kitárta karját, és azt mondta: – Kincsem! Úgy érzed, elég ideig húztad? – Olvad a desszertem – motyogta Julie a férfi kötényébe. Az ölelő karok ugyanolyan kényelmesnek tűntek, mint egy régi kanapé, és gyorsan felemelte fejét, hogy megkérdezze: – A francba, hol voltál? Az elmúlt öt évben nagyon fura telefonbeszélgetéseket folytattam nagyon fura emberekkel, hogy megtaláljalak. Mi az ördög történt veled, Farrell? – Hogy mi történt velem? Két címet és egy faxot is megadtam neked, de semmi. Se egy levél, de még egy képeslap sem valami Orinoco menti kátránygödörből, hogy helló, holnap férjhez megyek egy törzsfőnökhöz, jó lenne, ha itt lennél. De azért örülök, hogy nem vagy itt. Kapcsolatunk története. Julie hátralépett, kerek, vágott szemű arca annyira elsápadt, amennyire csak lehetett. Szinte suttogva kérdezte: – Honnan tudtad? Farrel, honnan tudtad meg? – A fiatal szakács szinte vallásos elragadtatással bámult rájuk. – Mit? – kérdezte Farrell, és aztán ő is eltátotta a száját, mint a szakács, hangja torkába szorult. – Tényleg? Férjhez mentél? – Nem tartott sokáig. Nyolc hónapig. Bostonban él. – Ez megmagyarázza. – Farrell váratlan, ugató nevetésétől Gracie, a szakács összerezzent. – Istenem, ez megmagyarázza. – Boston? Mit magyaráz meg Boston? – Nem akartad, hogy tudjam – mondta Farrell. – Te tényleg nem akartad. Tanikawa, szégyellem magam miattad. Őszintén. Julie válaszolt volna, aztán a megbabonázott fiatal szakács felé biccentett. Farrell azt mondta:

190

– Gracie, a currys borsóról. Mondd meg Suzanne-nek, hogy semmilyen körülmények között ne adja hozzá a mangócsatnit, amíg a borsó meg nem puhult, mert mindig túl korán keveri hozzá. Ha elfoglalt, csináld meg te… menj, menj már! – Gracie, akit még jobban lenyűgözött, hogy ténylegesen ételre teheti a kezét, elsietett, Farrell pedig szembefordult Julie-val. – Nyolc hónap. Volt, hogy egy litográfia tovább tartott nálad. – Nagyon rendes ember – válaszolta Julie. – Nem, a francba, ez szörnyen, sértően hangzik! De tényleg az. Farrell bólintott. – Elhiszem. Mindig a gyengéid voltak a rendes pasasok. Perverzió. – Nem, a barátom vagy – mondta Julie. – A barátom vagy, és sajnálom, el kellett volna mondanom, hogy férjhez megyek. – Egy pincér megrakott tálcája eltalálta a lapockái között, miközben egy segédpincér rálépett a lábára, és ezúttal valóban feldühödött. – Nem mondtam meg neked, mert tudtam, hogy pontosan azt fogod tenni, amit most, vagyis így nézel rám és azt sugallod, hogy jobban ismersz, mint bárki más valaha is képes lenne, ami nem igaz, Farrell. Mindenféle emberek vannak, akiket te nem is ismersz, akik olyan dolgokat tudnak rólam, amiket te sosem fogsz, úgyhogy abbahagyhatod. – A szuflája és a haragja többékevésbé egyszerre fogyott ki. Azt mondta: – De valahogy az átkozott lemorzsolódás révén valamiképp a legrégibb barátommá váltál. Hiányoztál, Joe. Farrell ismét átölelte. – Hiányoztál. Aggódtam érted. Sokat. A többi várhat. – A konyha párás mélyéből csörömpölés és dühös ordítás hallatszott, és Farrell azt mondta: – Valószínűleg a fickódnak is hiányzol. Az a tizennégyes asztal desszertje volt, ez halál biztos. Hol érhetlek el? Tényleg visszaköltöztél Avicennába? – Egyelőre. Ebben a városban ez mindig ideiglenes. – Egy Mai menüre leírta a címet és a telefonszámot, sietve megpuszilta a férfit, és kisietett a konyhából. Háta mögött újabb bömbölést hallott, és Farrell komoran nyugodt hangját: – Nyugalom, nyugi, nagy Lous, ez nem a világ vége. Válts kötényt, és ahhoz még egy kis brandyt öntünk. Minden rendben. Több időbe telt elengedniük a múltat és újra felvenni kapcsolatuk fonalát, mint máskor, még több mint húszévnyi fonálfelvételi gyakorlat után is. A feszültség és bizonytalanság időszaka, amikor nem tudták, milyen kérdéseket tehetnek föl, melyeket hagyjanak inkább, mit lehet biztonsággal feltételezni és mit nem, egészen addig az őszi délutánig tartott, amikor a múzeumba mentek. Farrellnek szabadnapja volt, és a csupasz külvárosból, ahol egy barátja lakására vigyázott, áthajtott a dombon Madame Schumann-Heinkkel, özönvíz előtti Volkswagen furgonjával, és leparkolt egy platánfa alatt Julie műteremlakásával szemben. A ház egy átalakított viktoriánus épület volt, amely csodával határos módon menekült meg attól, hogy könyvelők és ügyvédek fészkévé váljon, és visszafogott, trópusi jelleggel indult bomlásnak, csupán a jázmin és lilaakác tartotta össze. Azt mondta Julie-nek: – Minden alkalommal megtalálod a fákat, az árnyékos helyeket a nagy, vénséges fákkal. Soha nem jöttem rá, hogyan csinálod. – Régi házak – mondta a nő. – Mindig szükségem van helyre és fényre a munkához, és az csak a régi házakban van. Csereüzlet… vízvezeték az élettérért. Várj, amíg megetetem NÉMet. – NÉM egy jellegtelen fekete-fehér macska volt, aki hat kiscicával együtt az elfüggönyözött alkóvvá alakított szűkös mosogató alatti térben aludt. („Szereti szemmel tartani a hűtőt – magyarázta Julie. – Hátha megpróbál megszökni.”) A macska vemhesen bukkant fel, felmászott a lépcsőn, hogy aztán kaparni kezdjen Julie ajtaján, majd a várva várt vendég magabiztosságával besétált. Nevének kezdőbetűi azt jelentették: Nem az Én Macskám. Julie kinyitott egy konzervet, letette a doboz mellé, ellenőrizte, hogy minden kiscica hozzáfér-e egy bimbóhoz, futólag megcirógatta a vibráló torkot, és azt mondta: – Az almosláda tőled két lábra, balra van. Nem mintha téged érdekelne.

191

A járdán, hosszan bámulva Madame Schumann-Heinket így szólt: – Ez az izé teljesen átlátszóvá vált, Joe, ezt te is tudod. Látom rajta keresztül az öblöt. – Várd csak ki, míg holdfénvnél meglátod! – mondta Farrell. – Ökörnyál és pókháló. A rozsda Tadzs Mahalja. Mondd el még egyszer, hol a Bigby Múzeum? – Északra. Keletre. A dombok között. Nehéz elmagyarázni. Menj az autópályán, majd megmondom, hol fordulj le róla! A Bigby Városi Múzeum egészen az elmúlt időszakig Avicenna római villára leginkább hasonlító épülete volt. Hosszú, keskeny, tükröződő medencéjével és díszkertjével egy egész megcsonkított dombtetőt elfoglalt, ahonnan az urai – rézbányász kiskirályok – reggel és este láthatták, ahogy a Golden Gate híd úgy emelkedik ki az öböl ködéből, akár egy kínai sárkány vonagló gerince. Az utolsó eredeti Bigby halála után az egyetlen megmaradt örökös szép csendben eladta a kúriát a városnak, tartalmát (főként kisebb impresszionisták jelentéktelenebb műveit, egy-két spanyol mestert és az egyik Bigby teljes életművét, aki vaséltállomásokat festett) egy trösztre bízta, majd elhajózott a Kis-Antillákra egy adóparadicsomba. Julie azt mondta, akad néhány korai Bruegel olajfestmény és rajz, amiért megéri a látogatás. – Akkoriban Boschban utazott… talán hamisítványok, talán nem; többnyire nem lehet őket megkülönböztetni. De van egy szép kis Rafaello is, amit te utálni fogsz. Egy angyali üdvözlet, puttókkal. – Utálni fogom – mondta Farrell. A jobb oldali sávba vezette Madame Schumann-Heinket, alaposan felbosszantva ezzel egy BMW-t, ami egészen az autópályáig dudált rá. – Lényegében annyira, amennyire utálom a régi akárkit, a fickót, akihez hozzámentél. – Briant. – Julie keményen belebokszolt a vállába. – A neve Brian, és egy elbűvölő, csodálatos ember, én pedig nagyon szeretem. Csak nem kellett volna összeházasodnunk. Ebben mindketten egyetértettünk. – Egy nyavalyás Brian – mondta Farrell. Kidugta fejét az ablakon és visszakiabált a BMWnek: – Fogta magát és hozzáment egy Brianhez, mit szól ehhez? – A BMW vezetője bemutatott neki. Farrell azt mondta: – Az benne a legrosszabb, hogy valószínűleg kedvelném, van egy ilyen gyanúm. Beszéljünk másról! Miért mentél hozzá? Julie felsóhajtott. – Talán mert annyira különbözött tőled, amennyire csak lehetséges. Józan, stabil, ő… oké, ambiciózus, de azzal nincs semmi baj… Farrellt legalább annyira meglepte azonnali sértődöttsége, mint Julie-t. – Hé, én józan vagyok. Ha mindent figyelembe veszünk. A fura nem jelenti azt, hogy flepnis, van köztük egy vékony, ámde határozott határvonal. És olyan stabil vagyok, mint egy rohadt világítótorony, különben sosem maradtunk volna ennyi ideig barátok. Ambiciózus, – oké, de nem, soha, nem igazán. Még mindig főzök, hol itt, hol ott, még mindig idejétmúlt zenét játszok órákig ósdi hangszereken. Mint ahogy te is még mindig tüdő- és májkeresztmetszeteket rajzolsz az orvostanhallgatóknak. Mit dolgozik a régi, ambiciózus Brian? – Ügyvéd. – Julie hallotta a saját motyogását, látta Farrell szájának rándulását, és azon nyomban ismét fellángolt. – És egy rohadt szót nem akarok hallani tőled, Farrell! Nem vállalati bérenc, nem véd gengsztersztárokat. Nonprofit cégeknek, környezetvédő csoportoknak, menekülteknek dolgozik, melegek jogaiért küzd… annyi jószolgálati ügyet vállal el, hogy az idő felében ki se tudja fizetni az irodája bérleti díját. Jobb ember, mint te valaha is leszel, Farrell. Vagy akár én. Ez az átkozott nagy gond. – A szeme sajgott, és elfordította tekintetét a férfiról. Farrell gyengéden a tarkójára tette kezét. Azt mondta: – Sajnálom, kincsem. – Azután egyikük sem szólt, amíg lassan föl nem kanyarodtak egy öreg platánokkal és diófákkal meg magas, folyondárral benőtt, késő délutáni napfényben szundikáló vén házakkal szegélvezett keskeny utcára. Julie azt mondta:

192

– Egy kis szövegszerkesztést csinálok, ideiglenes munka – aztán, ugyanazon az élettelen hangon: – Te sosem nősültél meg. – Túl öreg vagyok hozzá – mondta Farrell. – Mindig túl fiatal voltam, vagy valaki más volt az, erre emlékszem. Most már nyilvánvalóan késő… végre tetőtől talpig én vagyok, és jól is érzem magam a bőrömben, de nem mennék hozzá magamhoz. – Fékezett, hogy el ne gázoljon két vihogó, gördeszkás kamaszt, aztán folytatta a döcögő kaptatást, kettesbe téve Madame Schumann-Heinket, ami a jobb sebességek közé tartozott. Oldalra pillantva azt mondta: – Egy dolog biztos, még mindig te vagy a legcsinosabb eszkimó a világon. – Hagyd már! – válaszolta Julie megvetően. – Egyszer sem láttál eszkimót, aki nem egy National Geographic különszámban szerepelt. – Mosollyal küzdve visszanézett Farrellre, aki nagyon finoman ismét megérintette a tarkóját. – Nos, én is kezdek olyan lenni – mondta. – Túl öreg és bogaras, hogy saját magamon kívül bárki elviseljen. A lámpánál fordulj jobbra, Joe! A Bigby Városi Múzeum váratlanul jelent meg előttük, az utolsó éles kanyar után betöltve látóterüket, ahogyan enyhén lefelé hajtottak a murvás parkolóba, amely egykor fűszerkert volt. Farrell az öböllel szemben parkolt le, mindketten kiszálltak és némán álltak Madame Schumann-Heink két oldalán, a nyugati nap fényében csillogó vízre tekintve. Aztán megfordultak, mindketten különös, kimondatlan vonakodással, hogy szembenézzenek a múzeummal. Gyönyörű épület lehetne, gondolta Julie, egy másik városban. Két emeletes volt, krémfehér. Borszínű, lapos cseréptetővel. Három oldalról ciprusok árnyékolták, kaméliabokrok enyhítették a sarkok szögletességét, táncoló delfint ábrázoló szökőkút csobogott a napos udvarban, és fehér és barackszínű rózsakertek lejtettek a szikrázó medence két oldalán. Gyönyörű ház volt, de inkább illett Santa Barbarába, Santa Monicába vagy Malibuba, világokkal és háborúkkal, nemzedékekkel és választásokkal odébb az ostoba, hiú, gőgösen perverz Avicennától. Farrell végül felsóhajtott, s azt mondta: – Hatalmat a népnek, hé! – Julie pedig rávágta: – A bas les aristos! – Azzal mindketten bementek. A jegypénztár és a vendégkönyv a földszinten volt, a Bruegelek az első emeleten. Julia és Farrell a vasútállomásos Bigby délnyugati periódusából származó vízfestményekkcl díszített, kanyargó mahagóni lépcsősoron mentek fel. A fordulóban Farrell megfontoltan körülnézett, és kijelentette: – Szépen ábrázolta a műanyag értékeket, meg kell hagyni – mire Julie válaszolt: – Ó, afelől nincs kétség, de azokban a téridőörvényekben nem vagyok biztos. – Egyszerre nevették el magukat, megfogták egymás kezét, és felhágtak a maradék lépcsőn. Fönt tíz-tizenkét ember lehetett a nagy főgalériában. A legtöbbjük fiatalabb volt Farrellnél és Julie-nál, a feladatot kapott képzőművészeti diákok aurája kísérte őket, tekintetük idegesen rebbent a Bruegelekről a társaikra, hátha valamelyikül megfejtette a trükköt, feltárta a koant, kiszúrta az érdemjegyeket, amelyek egészen biztosan ott rejtőznek valahol a démonpapok és rémálomremeték között. Amikor Julie kivett retiküljéből egy kis vázlatfüzetet, leült egy pamlagra és bizonyos részleteket és aspektusokat elkezdett lemásolni a festményekről, a diákok perceken belül némán felé csellengtek, hátha ő tudja a titkot. Farrell rákacsintott, és egy vasútállomásokkal borított fal felé indult. Julie föl sem nézett. A férfi hamarabb visszatért, mint ahogy Julie számított rá, és válla fölött áthajolva, halkan azt séigta hajába: – Kincsem! Van itt valami, amit látnod kell. Közvetlenül a sarok után. A sarok lényegében egy ideiglenes fal volt, annyira széles és magas, hogy három faliszőnyeget elbírjon, amelyeket táblájuk „…tizenötödik századi, ismeretlen művész, feltételezett Bruges”-ként írt le. A legmagasabb faliszőnyeg, ijesztően részletes millefleur stílusban, több nőt ábrázolt, akik egy gazdag kertben egy lantjátékos szerenádját hallgatják, és Julie először azt hitte, Farrell – aki maga is lantos volt – bizonyára ezt akarta megmutatni. Utána megpillantotta az alatta lévő faliszőnyeget.

193

Még rosszabb állapotban volt, mint a fölső, szélei csúnyán foszladoztak, és a középen mesterkélten vigyorgó hölgyének egyszarvút felajánló lovaghoz közel rozetta formában sötét foltok tarkították. Az unikornis kicsi volt és kékesfehér, hasított patájéi, egy szarvas hosszú nyakával és karcsú combjával. A lovag ezüstpányván vezette elő, mögötte apródja noszogatta az egyszarvút egy rövid lándzsával. A háttérben szappanbuborék vár lebegett föl egy stilizált brokkolierdőből. Julie hallotta magát, ahogy gyerekhangon azt mondja: – Nem tetszik. – Láttam már jobbat – értett egyet vele Farrell. – Én nem mondtam volna Bruges munkájának. – A lándzsa annyira durván döfködte az egyszarvút, hogy bőre bemélyedt a hegyénél, és egyetlen lilásfekete, látható szeme félelmében vagy haragjában hátrafordult az apród felé. A lovag hölgye kinyújtott jobb kezében skarlátpiros virágkoszorút tartott. Julie nem tudta megmondani, hogy a lovagnak vagy az unikornisnak szánja-e. – Bárcsak ne mutattad volna meg! – mondta a nő. Megfordult és visszatért a Bruegelekhez, megpróbált ismét a vászon egy szeletére, a pontos ecsetvonásokra fókuszálni, ahol tetten érhető volt, hogy a fiatal festő eltér mesterétől. De időről időre visszatért, szinte vakon haladva át a növekvő tömegen, hogy még egyszer megnézze a szépség és rablás régi ábrázolását, mielőtt ismét felvette vázlatfüzetét. Végül feladta a munka látszatát is, és egyszerűen mozdulatlanul megállt a faliszőnyeg előtt, türelmesen várva, hogy megkeményedjen szíve az egyszarvú véget nem érő, megszőtt fájdalmával szemben. A hölgy egyenesen kinézett rá, a fakó mosoly érthetően üzente: „Ötszáz év. Ötszáz év, és még mindig ez történik, ebben a pillanatban is, isten és az udvari szerelem dicsőségére.” – Hiszed te – mondta hangosan Julie. Fölemelte jobb kezét, és lassan elhúzta a faliszőnyeg fölött, alig érintve a védőüveget. Eközben több szót mondott egy olyan nyelven, ami talán japán volt, de mégsem. Az utolsó szótagnál különös, fojtott hullám támadt, mint egy víz alatti robbanás, amely távolian belecsapódott testébe, és ettől hátralépett és Farrellnek tántorodott. A férfi megragadta a vállát. – Kincsem, mi az ördögöt művelsz? Mit műveltél az imént? – Nem tudom, miről beszélsz – mondta a nő, és abban a pillanatban ez igaz is volt. Furcsán szédült, és érezte a halántékán összetekeredő fejfájást. – Nem csináltam semmit, mit tehettem volna? Mit gondoltál, mit tettem, Joe? Farrell maga felé fordította, keze immár könnyedén nyugodott a vállán, de sötétkék szeme olyan áthatóan meredt rá, ahogyan Julie még sosem látta, noha sok éve ismerték egymást. A férfi azt mondta: – Emlékszem, hogy meséltél a nagyanyád japán mágiájáról. Emlékszem egy éjszakára nagyon régen, és amikor hívtad, egy istennő eljött hozzád. Egy csöppet nyugtalanít ez engem. A különös, puha rázkódást nem érezték újra; a képzős diákok és turisták továbbra is álmos halakként sodródtak a Bruegelek között; az alakok a faliszőnyegen pontosan ugyanott maradtak, ahol öt évszázadon át pózoltak. Julie azt mondta: – Nem tettem semmit. – Farrell tekintete nem hagyta el az arcát. – Legalábbis semmit, ami számított volna – mondta. Elfordult és sietve keresztülvágott a galérián, hogy közelről megszemléljen egy nagyon jelentéktelen Zurbarant. Idővel előkerült retiküljéből a vázlatfüzet, és ismét elkezdte lemásolni a Bruegelek azon töredékeit és szilánkjait, amelyek megtanították valamire vagy hasznosak voltak számára. Nem tért vissza az egyszarvút ábrázoló faliszőnyeghez. Több idő telt el, mint amennyit el akart tölteni a múzeumban, és amikor Farrell mellé lépett, meglepte, hogy a magas ablakokon túl milyen foltos sápadt az ég. A férfi azt mondta: – Jobb, ha ezt megnézed. Nem semmi volt a nagymamád. Amikor Farrell megragadta a karját és visszavezette a faliszőnyegekhez, Julie nem kérdezett semmit. Érezte, milyen erőfeszítésébe kerül a férfinak, hogy ne rángassa magával. Egy hosszú pillanatig bámulta az alsó faliszőnyeget, mire eljutott a tudatáig, hogy mit lát.

194

Az egyszarvú eltűnt. A lovag és az apródja a helyükön maradtak, ám az ezüstpányva nem vonszolt előre semmit, a lándzsa a tehetetlen ürességbe döfött kegyetlenül. A hölgy továbbra is selymesen mosolygott, és a semminek ajánlotta fel virágait. Egyik arcon sem látszott változás, ami arra utalt volna, hogy létezésük okának eltűnését észrevették egyáltalán. Julie csak bámult szó nélkül. – Elég öt percre szem elől téveszteni téged… – mondta Farrell. Nem nézett rá, hanem minden irányban végigpásztázta a padlót. – Jól van, a lényeg, hogy megmentsük az eltaposástól. Nézd meg a sarkokat... te csináld azt az oldalt, én majd ezt fogom. – De még be sem fejezte, már a fejét rázta. – Nem, a lépcsőket, menj a lépcsőkhöz! Ha lemegy rajtuk, akkor kész, elvesztettük. Menj már, kincsem! – Egyáltalán nem emelte fel a hangját, de utolsó szavai úgy pattogtak, akár a fenyőgyanta a tűzben. Julie még egy utolsó pillantást vetett a faliszőnyegre, remélve, hogy az egyszarvúról kiderül: mégsem veszett el, csak valahogy átsiklott fölötte a tekintetük. De még csak egy lógó fonal sem utalt arra, hogy a keretben egykor még egy alak volt. Szórakozottan megszólalt: – Nem gondoltam volna, hogy működni fog, csak azért csináltam, hogy csináljak valamit. – Aztán a lépcső felé sietett. Mostanra a diákokat jórészt leváltották a turbékoló párok és ideges családok. Néhányan morgolódtak, amikor Julie bocsánatkérés nélkül átfurakodott mellettük; mások tátott szájjal bámulták, ahogy elhelyezkedett a lépcsőfordulóban, olyan testtartásban, mintha a kontaktlencséjét keresgélné, vagy baseballjátékosként kuporogna, és ide-oda nézett valami apró mozgás után kutatva, valami után, ami csillogó porcicának tűnik, homlokán apró szikrával… De vajon hús-vér lesz, vagy csak festett fonal? Megnő-e teljes méretére most, hogy kikerült a keretből? Tudja-e, hogy szabad, vagy az árnyékomban rejtőzik, ezerszer nagyobb veszélyben, mint amikor még kötél volt a nyakán és egy szűz vigyorgott rá? Nagymama, mit tettünk? Már majdnem záróra volt, és kint teljesen besötétedett, az egyszarvúnak azonban nyoma sem volt. Julie szíve egyre nehezebb lett, valahányszor újabb ember csattogott le mellette a lépcsőn, a magányos teremőr újra rá, majd Farrellre nézett, célzatosan megtörölve csöpögő orrát. Farrell elkérte a vázlatfüzetét és bejárta a termet, leplezetlenül bámulva a Bruegeleket, valahányszor úgy érezte, őt is figyelik, de az idő többi részében semmi mást nem látott, csak a homályos sarkokat és beugrókat. A múzeum fényei villództak, és a teremőr már éppen azt mondta: – Öt perc múlva zárás –, amikor Farrell megtorpant, olyan váratlanul, hogy fél lába még a levegőben lógott. Julie-nak oldalt, így a nő nem látta, amit ő, lassan a padlóra eresztette lábát; nagyon kimértem a lépcső felé fordult; legók között manőverező szülőként némán viszszasétált hozzá. Olyan óvatosan mosolygott, mintha tartana tőle, hogy zajt csap vele. – Megtaláltam – mormolta. – A fogasok mögött van egy vízautomata. Alatta van. – Akkor mit keresel itt lent? – kérdezte Julie. Farrell magánkívül próbálta csendre inteni arcával és kezével. Azt suttogta: – Nem megy sehová, túlságosan retteg ahhoz, hogy megmozduljon. El kéne terelned egy percre az őr figyelmét. Mint a filmekben. – Mint a filmekben. – Felmérte az őrt: átlagos bérrendőr volt, puha és unott, akit csak az érdekelt, hogy kívül tudhassa őket a múzeumon, hogy bezárhasson és hazaindulhasson vacsorázni. – Hát persze. Például elkezdhetnék levetkőzni. Vagy azt mondhatnám neki, hogy elvesztettem a kisfiamat, esetleg megtudakolhatnám, mit gondol a tizenötödik századi flamand fametszőkről. Mire készülsz, Joe? – Két perc – mondta Farrell. – Kint találkozunk. Csak nem akarom, hogy a fickó lássa, ahogy elkapom azt az izét. Két perc és mehetünk. – Hé! – mondta Julie hangosan. – Hé, ő nem egy izé, és nem fogod elkapni. – Lehalkította a hangját, mert az őr az órájára nézett, és bosszúsan fütyörészett. – Joe, nem tudom, hogy ez eljutott-e az agyadig, de egy egyszarvú, egy igazi egyszarvú ötszáz évre fogságba esett egy

195

nyomorult középkori életképben, és most egy rohadt vízautomata alatt bujkál a kaliforniai Avicennában álló Bigby Múzeumban! Kezded felfogni végre? – Baj – mondta Farrell. – Csak annyit fogok fel, hogy megint bajban vagyok. Menj és beszélj azzal a fickóval! Julie végül az elakadt lélegzetű félénkség mellett döntött, és kérdéseket tett fel a múzeum legendás második emeletéről, amely mindig zárva van a nagyközönség előtt, és állítólag Rembrandt szabadkőműves munkáit, Goya istenkáromló, feketemisét ábrázoló vázlatait, bizonyos Beardsley-féle de Sade illusztrációkat vagy egyszerűen különböző Bigby-szeretők pornográf fotóit rejti. Az őr hamisítványokra tippelt: tekintélyes adókedvezmények fejében a városnak adományozott hamisítványokra. – Egy ilyen városban, ami tele van művészetszakértőkkel, specialistákkal... nem akarnák, hogy bárki túl közelről megnézze őket. Végül is logikus. Julie nem mert hátranézni, hogy mit csinál Farrell. Az őr éppen ismét rápillantott az órájára, amikor a férfi megjelent mellette, vén bomberdzsekije már rajta, karján átvetve a nő kabátjával. – Már megyünk is – mondta vidáman, aztán az őrhöz fordult: – Elnézést a késedelemért, már itt sem vagyunk. – Szabad jobb keze mintegy véletlenül, de mozdulatlanul oldalzsebe gomb nélküli hajtókáján nyugodott. A lépcsőn nem beszéltek, sem rögtön azután, ahogy kiértek az őszi alkonyatba. Farrell gyorsan lépkedett, szinte húzta magával Julie-t, amíg el nem érték a furgont. Ott megfordult, arca hosszú pillanatig kifejezéstelennek tűnt, aztán megfogta a nő kezét, és kabátja jobb zsebéhez vonta. Julie az ujja alatti repedezett bőrön át olyan mozdulatlanságot érzett, mely vibrálóbb volt minden küzdelemnél: várakozó csendet, amitől a félelem és egyfajta ámulat keverékével megborzongott, amit soha nem ismert és nem tudott különválasztani. Azt suttogta: – Joe, tud ő… biztos vagy benne, hogy kap levegőt? – Kapott levegőt abban a rohadt faliszőnyegben? – Farrell hangja durva és feszült volt, de gyengéden megérintette Julie kezét. – Minden rendben, kincsem. Csak állt ott, és nézett rám, és figyelt, amíg fölvettem. Menjünk haza hozzád, és találjuk ki, mit tegyünk most. Julie a hazaúton szorosan mellette ült, kezét erélyesen a kabátzseb hajtókáján nyugtatta. Olyan erősen érezte az egyszarvú megdöbbentő hőjét a tenyerén, mintha semmi nem lett volna köztük; kitapintotta a meglepően hegyes apró szarvat is és az ötszáz éves szív állandó dobogását. Amilyen intenzíven csak tudta, karján és ujjain keresztül leküldte a gondolatot: segítünk neked, a barátaid vagyunk, ismerünk, ne félj! Valahányszor a furgon egy bukkanóba vagy kátyúba ütközött, gyorsan Farrell zsebe alá csúsztatta kezét, hogy óvja a benne rejtőző legendát. Amikor már az ágyán ültek, kabátban, miközben a kiscicák a mosogató alatt távol lévő anyjuk után nyivákoltak, Julia azt mondta: – Jól van, gondoljuk át. Nem tarthatjuk meg, és nem is engedhetjük szabadon az ezredfordulós Kaliforniában. Milyen egyéb lehetőségek állnak előttünk? – Imádom, amikor úgy beszélsz, mint egy vállalatigazoató – mondta Farrell. Julie dühös pillantást vetett rá. A férfi folytatta: – Nos, a testületi ülés elé dobhatom ezt az izét. Talán te és a nagyanyád vissza tudjátok rakni a szerencsétlen párát oda, ahol találtátok. Az én anyám mindig azt mondta, ez a helyes eljárás. – Joe, nem tehetjük! – kiáltotta Julie. – Nem tehetjük vissza abba a világba, ahol elfogják és a keresztény szűziesség nevében lándzsákat döfnek belé. Nem teszem meg, nem érdekel az sem, ha életem végéig gondoskodnom kell róla, nem teszem meg! – Tudod, hogy nem gondoskodhatsz róla. – Farrell megfogta a kezét, megfordította, és tenyerét a nőére fektette. – Mint ahogy valaki helyénvaló módon felhívta rá nemrég a figyelmemet, ez egy egyszarvú.

196

– Akár szabadon is engedhetjük. – Julie torka kiszáradt, és ráébredt, hogy keze remeg a férfié alatt. – Elvisszük a legvadabb nemzeti parkba, ahová csak eljutunk… még jobb, ha nemzeti vadon, utak nélkül, ahová nem járnak emberek… és eleresztjük ott, ahová tartozik. Az egyszarvúk a vadonban élnek, eléldegél majd. Boldog lenne. – És a pumák is – mondta Farrell –, és a prérifarkasok és a rókák és isten tudja, mi minden más. Egy karaj méretű egyszarvú talán halhatatlan, de az nem jelenti azt, hogy emészthetetlen is. Valóban van egy problémánk, kincsem. – Sokáig hallgattak és nézték egymást. Julie végül nagyon halkan azt mondta: – Muszáj volt, Joe. Nem gondoltam, hogy valaha is működni fog, de meg kellett próbálnom. Farrell bólintott. Julie már nem őt nézte, hanem a kabátzsebét. Azt mondta: – Talán, ha az asztalra teszed. Talán tudni fogja, hogy nem akarunk ártani neki. Talán nem menekül el. Ahogy Farrell lassan a zsebébe nyúlt, Julie előrehajolt, és öntudatlanul két oldalra terjesztette karját az asztal lapja mentén. Amint a férfi arckifejezése megváltozott, már fel is pattant és megpördült, hogy mindenfelé körülnézzen, ahogyan a múzeum lépcsőjén tette. Az egyszarvút nem látta sehol, mint ahogy NÉM-et sem. A hat kiscica vakon mocorgott és nyivákolt a dobozban, megpróbálták egymás fülét és mancsát szopni. Farrell dadogott: – Nem éreztem… nem tudom, hogyan… – Julie azt mondta: – Fürdőszoba, fürdőszoba! – Azzal otthagyta a férfit, hogy tovább járkáljon kétségbeesetten a műteremben, mély, sötét kandallója és antik árnyékai közt. Farrell még mindig keringett, amikor Julie visszatért, hasonlóan üres kézzel, tágra nyílt szeme vadsággal küzdött. Nagyon halkan azt mondta: – Joe, nem találom a macskát. Félek, nem találom a macskát. NÉM – színpadiasan, mint minden macska – ezt a pillanatot választotta, hogy előkelően közéjük őgyelegjen, rekedt csuklásokkal dorombolva, állkapcsában az ernyedt egyszarvúval. Julie lélegzete iszonyodva elakadt, és már majdnem sikollyá dagadt, de elvágta a felismerés, hogy a lény teljesen sértetlen. NÉM a tarkójánál fogva tartotta, ahogyan egy kicsinyét vitte volna, és a lila szemek nyitva voltak, és különösképpen nyugodtnak tűntek. Az egyszarvú himbálózó lábai – szarvastestéhez képest aránytalanul hosszúnak látszottak a faliszőnyegen – most olyan természetesnek tűntek Julie számára, mint egy barack vagy a kagylóforma minden ember fülében. Álla alatt puha, göndör szakáll nőtt, nem is annyira szőr, mint inkább toll, farka végén hasonló bojt. Patái és szarva halvány gyöngyházszínben játszottak még a tompa fényben is. NÉM Farrell és Julie szájtátására fittyet hányva a dobozához lejtett, besiklott, majd a kismacskákkal szemben elheveredett, közben elengedve az unikornis tarkóját. Az egyszarvú ernyedten feküdt, lábát maga alá húzva, miközben a nyivákoló kicsik anyjuk hasán dulakodtak. Amikor Farrell óvatosan kinyúlt, hogy felvegye, az egyszarvú feje sebesebben lendült meg, mint ahogy egy macska valaha is lecsapna, és a szarv megkarcolta jobb kezének oldalát. A férfi felkiáltott, és Julie ámulva megszólalt: – Itt akar maradni. Kényelmesen érzi magát velük. – A kis drága – mormolta Farrell, a vért nyalva kezéről. Az egyszarvú most már NEM kiscicái közé furakodott: miközben Julie és Farrell figyelték, óvatosan odébb böködött egy mostohatestvért a kiszemelt mellbimbó mellől, finoman szájába vette és szeme lassan lecsukódott. Farrell azt állította, hogy dorombol. Julie semmilyen hangot nem hallott a vékony kékesfehér torokból előtörni, de jóval azután is a doboz mellett ült, hogy Farrell hazament, és nézte, ahogy az unikornis horpasza ugyanolyan ritmusban emelkedik és süllyed, mint a kismacskáké.

197

Az egyszarvú meglepő módon teljesen elégedettnek tűnt a kilátással, hogy meghatározatlan időre Julie műteremlakásában maradjon, egy mindinkább zsúfolttá váló kartondobozban, hat cseperedő kiscica között, akik felváltva rágcsálták, és aludtak rajta, mint ahogy egymáson is. NÉM a maga részéről naponta legalább kétszer megmosdatta, akár a többieket. („Hogy megszabaduljon attól a szörnyű középkori szagtól”, mondta Farrell), és nyomatékosan egyik mellső lábát az unikornis hátán nyugtatva aludt. A kismacskák még nem tudtak kimászni a dobozból – bár ébren töltött óráik nagy részét próbálkozással töltötték –, de NÉM megérezhette, hogy mostohagyermeke éppolyan könnyedén tud jönni-menni, mint ő. Az egyszarvú azonban lakótársaival ellentétben nem mutatta, hogy bárhová is menni kívánna. – Valami nincs rendben – mondta Farrell majdnem egy hét letelte után. – Nem viselkedik rendesen… akarnia kéne, hogy kijusson, hogy azt csinálja, amit az egyszarvúk. Krisztusom, mi van, ha megsértettem, amikor felvettem a múzeumban? – Az arca váratlanul hideg és sápadt lett. – Kincsem, annyira vigyáztam, nem tudom, hogyan sebesíthettem meg. De biztos vagyok benne, hogy ez a baj. Biztos ez a rossz. – Nem – jelentette ki Julie határozottan –, nem te. A kötél a nyakán, a férfi a lándzsával, a kifejezés annak az ostoba nőnek az arcán… az a sérülés, ötszáz évnyi seb, ötszáz év fogságba dermedtség. Jézusom, Joe, hadd aludjon annyit, amennyit akar, hadd gyógyuljon meg! – Együtt álltak, valamikor este, lenézve a macskák dobozára, és Julie erősen megszorította Farrell csuklóját. – Azonnal tudtam – mondta. – Amint megláttam, tudtam, hogy nem csupán egy vallásos allegória, egy kompozíció. Úgy értem, persze, az is, de láttam, hogy valódi. Nagymama is látta volna. – NÉM, akit felébresztett a hangjuk, felnézett rájuk, kéjesen ásított, narancsszín szemében titkok és elégedettség égett. Julie azt mondta: – Semmi baja nincs, amit ne gyógyítana meg az, hogy már nincs abban a rohadt faliszőnyegben. Higgy nekem, én képzőművész voltam. – Nem kéne valami mást is ennie macskatejen kívül? – tűnődött Farrell. – Mindig azt hittem, hogy az egyszarvúk mézen és… nem is tudom, min élnek. Liliomon, harmaton. Ködön. Julie a vállára dőlve megrázta fejét. – Békesség – mondta. Hangja nagyon halk volt. – Azt hiszem, békességen élnek, és annál a macskánál békésebb bajosan lehet bárki. Menjünk lefeküdni! – Mi? Mi, öregemberek? – Farrell szórakozottan játszott a nő fekete hajával, belefűzte ujjait, szelíden megcibálta. – Gondolod, hogy még emlékszünk rá, hogy kell csinálni? – Ne kedveskedj! – mondta Julie olyan nyersen, hogy mindketten meglepődtek. – Ne kedveskedj, Farrell, ne légy elbűvölő! Csak gyere az ágyba, ölelj át, ne hagyj egyedül, és egy kicsit fogd be a szád! Gondolod, hogy menni fog? – Igen, kincsem – mondta Farrell. – Észrevetted már, hogy nem használja az almot? *** Julie aznap éjjel az egyszarvúról álmodott. Rendes méretére nőtt és be akart menni a hálószobájába, de nem fért át az ajtón. A nő először megijedt, amikor a nagy állat megfeszítette fogságba esett vállait, és a vén ház addig remegett, míg a tetőről zsindelyek esőztek, és belestek a csillagok. Egy idő múlva azonban elcsendesedett, és más álmok bucskáztak Julie és közé, miközben Farrell rajta átvetett karjával aludt, ahogyan az unikornis NÉM-mel. Reggel mindketten elkéstek a munkából, és ahogy az összegabalyodott ruhákat válogatták és előásták Farrell egy fosszilizálódott fogkeféjét („Jól van, elfelejtettem kidobni, nagy ügy!”), alig vették észre az egyszarvút. Ismét faliszőnyegméretben állt Julie ágyának lábánál, és a reggeli fényben inkább ibolyaszínű, mint bíbor szemmel nézte a nőt. Julie most először vette észre, hogy a pupillák vízszintesek, mint egy kecskéé. NÉM a küszöbön kuporgott, farkával csapdosva, és könyörögve nyávogott furcsa lelencének, az unikornis azonban a nőn kívül senkire nem figyelt. Leeresztette fejét, apró mellső patájával dobbantott, és noha a lába

198

egy világos alsóneműtócsára érkezett le, olyan hangot csiholt, mintha csengő szólalna meg a tenger mélyén. Farrell és Julie, bár izgatottak voltak, mozdulatlanul álltak. Az egyszarvú másodszor is dobbantott. Szeme kifényesedett, mély levendulaszínről orgonára majd lángoló ametisztre váltott. Julie nem bírt belenézni. Azt suttogta: – Mi az? Mit akarsz? Az egyetlen válasz egy alig hallható ezüstös kiáltás volt és az ádáz kis szarv csillanása, ahogy az unikornis hátracsapta a fülét. A nő mögött Farrell, kezében zoknival, fordítva felvett trikóban azt mormolta: – A kis pára mondani akar valamit. Mint Lassie. – Fogd be, Farrell! – csattant fel Julie, majd az egyszarvúhoz fordult: – Kérlek, nem értelek. Kérlek! Az egyszarvú fölemelte mellső lábát, mintha ismét toppantani akarna. Ehelyett elsétált az ágy mellett az ingatag öltözőasztalhoz, amit Farrell segített Julie-nak összerakni réges-régen, egy másik országban. Alig érte fel a legalsó fiókot, mégis uralkodóian visszanézett rájuk fehérlő válla fölött, mielőtt megfordulva felágaskodott és olyan magasra nyújtózott volna, mint NÉM, amikor fényűző, fájdalmas kaparászáshoz készülődik. Farrell azt mondta: – A tükör. – Fogd be! – szólt rá megint Julie, aztán: – Mi? – A clunyi faliszőnyegek. La Dame à la Licorne. Az egyszarvúk szeretik magukat nézegetni. A kézitükröd ott van fent. – Julie csak egy pillanatig bámult rá. Gyorsan az öltözőasztalhoz ment, megragadta a tükröt és az unikornis mellé guggolt. Az elhúzódott, de rögtön utána majdnem zavarodottan, kíváncsian belebámult a repedezett, foltos üvegbe, mintha nem ismerné fel magát. Julie a fiók gombjának támasztotta a tükröt; aztán felállt, megbökte Farrellt, és sietve befejezték az öltözködést, felhajtották a forró kávé, miközben az egyszarvú maradt, ahol volt, és láthatólag semmi mást nem vett észre, csak a saját képmását. Amikor munkába indultak, Julie félve nézett hátra, de Farrell azt mondta: – Hagyd csak, ne aggódj, marad, ahol van. Én tanultam összehasonlító mitológiát, én már csak tudom. Jóslatához híven az egyszarvú nem mozdult a tükör elől akkor sem, amikor Julie késő délután hazaért; és még akkor is mindig ugyanott állt, amikor Farrell az étterem zárása után megérkezett. NÉM mellette volt, kitartóan bökdöste oldalát a fejével, majd elhátrált, hogy újabb elhagyatott anyai nyávogással próbálkozzon, közben az első kismacska, aki kijutott a macskák dobozán kívüli nagyvilágba, boldogan pofozgatta a fehér farkat. A farok tulajdonosa egyikükkel sem törődött, hanem amikor Julie kíváncsian letérdelt és kezdte elhúzni a tükröt, az unikornis olyan hangot adott ki, mint egy cica sziszegése, és az ujjaira csapott, alig vétette csak el. A nő nyugodtan felállt, s azt mondta: – Nos, én banános sütit akarok, a Párducbébit, és hogy valaki megmasszírozza a lábamat. Később Jospeh Campbell is jöhet. – A javaslatot közfelkiáltással elfogadták. Az egyszarvú éjjel, egész másnap és az azt követő napon is a tükör előtt maradt. A második napon Julie egy lant édes gumiszalag-zümmögésre emlékeztető hangjára ért haza, és az ágyon találta Farrellt, amint Dowland The Earl of Essex's Galliard című dalát játssza. Amikor belépett, a férfi fölnézett és vidáman közölte vele: – Jó az akusztikád. Játszottam már termekben, amelyek fele ilyen jól sem hangzottak. – Ez a szokásod a zárakkal egy napon még dutyiba juttat – mondta Julie. Az egyszarvú tekintete a kézitükörben találkozott az övével, ám a lény nem mozdult. Julie megkérdezte: – Meg lehet állapítani, hogy figyel-e egyáltalán? – A fülei – mondta Farrell. – Ha a füle akár csak egy kicsit is megrezzen, kipróbálok még valamit ugyanattól a zeneszerzőtől, vagy legalább ugyanabból a századból. Talán nem számít, de ez minden, ami mentén elindulhatok. – Próbáld Bachot! Bachra minden megrezzen. Farrell felhorkant.

199

– Felejtsd el! Bourrée-k és sarabande-ok firlefranccal, és még a füle botját sem mozdította. – Furcsamód szinte diadalmasnak tűnt. – Tudod, konzervatív a lelkem, bizonyos tekintetben… nem reagál semmire, amit az ő idejében nem hallhatott. Ami azt jelenti, amennyire meg tudom állapítani, hogy semmi nem jöhet számításba a tizenötödik századon túl. Bonchoisra egy fül mozdul. Dufay… oké, mindkét fül, meglehetősen biztos vagyok benne, hogy mindkét fül megmoccant. Machaut… a fülek és egy kis faroklengetés, kezdünk melegedni. Des Pres, bingó! Akkor megfordult és rám nézett. Egy pillanatnál nem tovább, de az a tekintet nem volt semmi. Nem volt semmi. Felsóhajtott, és megvakarta a fejét. – Nem mintha ez bármit is segítene bárkinek. Csak soha nem lesz még egyszer alkalmam egy úgymond tájékozott kritikus számára eljátszani ezeket a régi dalokat. Valakinek, aki úgy ismeri a zenémet, ahogyan én sohasem fogom. Mindegy. Csak egy gondolat. Julie leült mellé, és átkarolta a vállát. – Nos, a pokolba az egyszarvúkkal! – mondta. – Mit tudnak az unikornisok? Játssz Bachot nekem! Hogy Farrell zenéjének volt-e hozzá bármi köze, sosem tudták meg; de reggel az egyszarvút a szoba túlsó felében találták, ahogy macskaként egyensúlyozva egy tengerész nagybácsi régi hajóládáján lenézett a lenti csendes utcára. Farrell, aki már ébren volt és reggelit készített, azt mondta: – Keres valakit. Julie próbálta megközelíteni az egyszarvút anélkül, hogy elriasztaná. Nem nézett Farrellre, úgy mormolta: – Istenem, Holmes, megint megcsináltad! Ötszáz évvel kizökkent a saját idejéből, Kaliforniában dekkol egy macskadobozban, mégis mi mást tehetne, mint hogy egy barátot vár ebédre? Olyan magától értetődőnek állítod be, és mindig olyan hülyén érzem magam, amikor végre elmagyarázod… – Nem illik hozzád az olcsó szarkazmus, Tanikawa. Tessék, ragadd meg a tofus rántottád, amíg még meleg! – Julie hátrafelé nyújtott kezébe tette a tányért. – Talán szüzeket keres, ki tudja? Csak abban vagyok biztos, hogy addig nézte magát a tükrödben, míg vissza nem emlékezett önmagára, és most tudja, mit akar tenni. És jaj nekünk, ha nem találjuk ki. Csipetnyi fahéjjal csinálom a kávét, rendben? Az egyszarvú a hangjukra hátrafordította fejét; majd tovább figyelte türelmesen a hajnali kocogókat, az ingázókat és a semmibe tartó toprongyos, baktató zarándokokat. Julie lassan és kimérten azt mondta: – Abba a faliszőnyegbe szőtték bele. Abban született… nem ismerhet senkit, aki nincs szintén benne. Kire várhat az East Redondo utcán? Farrell kávéval szolgált, ám válasszal nem. Némán költötték el reggelijüket, csak az unikornist nézték, aki viszont csak az utcát bámulta; mígnem, amikor Farrell készülődött, hogy elhagyja a lakást, megelőzte az ajtónál. Julie odasietett, és első ízben próbálta lelvenni, de az egyszarvú egy könyvszekrényhez hátrált, és ismét macskaként rásziszegett. Farrell megszólalt: – Én nem tenném. – Ó, én határozottan igen – válaszolta Julie foga között szűrve a szót. – Mert ha kimegy azon az ajtón, te leszel az, aki a péntek reggeli forgalomban a nyomába ered. – Amikor felvette, az egyszarvú nem mutatott ellenállást, bár nyakát hátrafeszítette, mint egy összetekeredett kígyó, és Julie egy pillanatra érezte, hogy a ragyogó szemek a bőrét égetik. Maga elé emelte, hogy a lény a szemébe nézhessen, és egyenesen hozzá beszélt. – Nem tudom, mit akarsz – mondta. – Nem tudom, mivel segíthetnénk neked; tudjuk, milyen elveszett vagy. De az én művem, hogy egyáltalán itt vagy, ezért, ha türelemmel vársz, amíg Joe visszaér, kiviszünk, és akkor talán megmutathatod nekünk… – Hangja elhalt, és

200

egyszerűen visszabámult az egyszarvú szemébe. Amikor Farrell óvatosan kinyitotta az ajtót, az unikornis nem figyelt rá; ennek ellenére résnyire behajtotta maga mögött, mire megfordult és azt mondta: – Az ebédet nekem kell végigcsinálnom, de a vacsorát el tudom lógni. Csak ne légy óvatlan! Valamin töri a fejét. Julie-n Farrell távozása után különös izgalom és nyugtalanság lett úrrá, mintha másik szeretővel találkozna. Egy széket húzott az ablakhoz, a hajóláda közelébe. Amint leült, NÉM bekucorodott az ölébe, magára hagyva kiscicák, és nekilátott dorombolni és vedleni. Julie szórakozottan simogatta, gondosan kerülve, hogy az egyszarvúra pillantson vagy akár rágondoljon; ehelyett minden figyelmét arra fordította, mit láthat az unikornis az ablakból. Fölismerte a UPS futárt, fél tucat helyi kocogót – mindegyikük összepréselt ajkú fájdalommosolylyal jelezte, hogy walkmanje fülhallgatója túl szoros –, egy rendőrnőt, akivel madárlesen találkozott, és a Fagylaltos Embert. A Fagylaltos Ember egész évben koszos tengerésztiszti sapkát viselt, egy lobogó tweed sportzakóval, tréningnadrággal és gumicsizmával. Ritkás, szőkésbarna szakálla volt, mint egy kiégett búzamező, és amennyire Julie tudta, soha nem látták még úgy, hogy ne lett volna legalább egyik kezében fagylalttölcsér. Farrell azt mondta, hogy az egyszerű vaníliafagyit kedveli, édes tölcsérben. – Drazséval a tetején. Nagyon kaliforniai. NÉM fölemelte fél fülét és kinyitotta egyik szemét, mire Julie elfordította fejét, és meglátta, hogy az egyszarvú ismét a hajóláda tetején áll, és a Fagylaltos Embert nézi, sörényének puha szőrszálai pedig feje búbjától marjáig felmerednek. („Vajon ezt a macskáktól tanulta el?” – tűnődött Julie némileg nyugtalanul.) – Ártalmatlan – mondta. Bután érezte magát, de úgy érezte, beszélnie kell. – A te idődben bizonyára sok ilyen ember létezett. Csak akkor volt számukra hely, volt nevük, beleillettek valahová a világba. Kolduló barátok lehettek volna, azt hiszem. Remeték. Az unikornis az ablaknak vetődött. Julie-nak csak egy pillanatnyi figyelmeztetés jutott: a kecses fej egészen kicsit lejjebb ereszkedett, a karcsú, apró hátsó lábak alig feszültek meg; de váratlanul – olyan gyorsan, hogy még arra sem volt ideje, hogy az üveg robbanását felfogja –, az unikornis már majdnem át is jutott. A fehér nyakon vér csordult végig, a megfeszülő szügy ívét kirajzolva. Julie nem emlékezett rá később, hogy felkiáltott-e vagy sem, de arra sem, hogy megmozdult. Egyszer csak az ablaknál állt, kezével az egyszarvún, és olyan gyengéden, ahogy csak tudta, visszahúzta, néma kétségbeeséssel fohászkodva, nehogy a torka megakadjon egy üvegagyaron. Kezét vér borította – egy része az övé volt –, mire az unikornis kiszabadult, de hamar látta, hogy a sebei felszíniek, és a szeme láttára alvad meg a vér és zárul össze a vágás. Az egyszarvú vére piros volt, akárcsak az övé, de különös aranyszín árnyalat játszott benne: sötét csillogás a látvány felfogásán túl. Eredménytelenül törölgette egy papírtörlővel, miközben az unikornis a markában vonaglott. Furcsamód érezte, hogy a lény nem veti be teljes erejét; bár hogy félelmében vagy azért, mert nem akar ártani neki, esetleg más okból, azt nem tudta megmondani. – Jól van – mondta nyersen. – Jól van. Ő csak a Fagylaltos Ember, az ég szerelmére, de rendben, elviszlek hozzá. Oda viszlek, ahová akarod… nem várjuk meg Joe-t, csak kimegyünk. De a zsebemben kell maradnod. A zsebemben, rendben? Az egyszarvú lassan lenyugodott a kezében. Julie nem tudott olvasni a nagy, véraláfutás színű szemből, de az unikornis nem próbált elszökni, amikor letette, és kartonpapírral és szigetelőszalaggal leragasztotta a törött ablakot. Ennek végeztével fölvette a St. Vincent de Paul gyapjúkabátját, amit egész télen viselt, és óvatosan a csuklómély jobb zsebbe tette az egyszarvút. Utána egy üzenetet tűzött az ajtóra Farrellnek, odébb lökdösött lábával két kiscicát, kilépett, és fennhangon megszólalt: – Oké, megértetted. – Azzal lement az utcára.

201

A nap magasan állt és melegen sütött, de az öreg fák árnyékában hűvös szellő fújdogált. Julie érezte az egyszarvút megmozdulni zsebében, és lenézett a keskeny, kecses fejre, amely kikandikált a hajtóka alól. – Vissza! – mondta, meglepődve tulajdon szigorán. – Ötszáz év, ezer év… mostanra sem tanultad meg, mi történik, ha az emberek meglátnak? – Az egyszarvú ellenkezés nélkül viszszahúzódott. Egy háztömbbel előrébb látta a Fagylaltos Ember tengerészsapkáját, ahogy csoszogó lépteinek köszönhetően bólogat. Sokan voltak közöttük, és Julie meggyorsította lépteit, kezét a zsebén nyugtatva, ahogy átfurakodott a sétálók között és kikerülte a kávéházi asztalokat. Egyszer, egy gördeszkás elől elugorva megbotlott egy törött járdadarabon és négykézlábra esett, ösztönösen balra fordítva testét. Egy pillanat múlva sértetlenül fel is pattant és továbbsietett. Amikor beérte a Fagylaltos Embert, és az vakon jóságos tekintetét rávetette, tétovázott, nem tudta, hogyan közelítse meg. Soha nem beszélt még vele, nem látta még olyan közelről, hogy fölismerje: szinte albínó, korallszínű a szeme, ragyás bőre szó szerint vaníliafagylalt színű. Julie az unikornis köré kanyarította kezét, elmosolyodott és azt mondta: – Helló! A Fagylaltos Ember megfontoltan, mintha csak egy félbeszakadt beszélgetést folytatnának, azt kérdezte: – Gondolja, hogy tudják, mit tesznek? – Hangja erős volt és fémes, nem kötötte össze a szavakat egymással. Julie olyannak halottá, mint azokat a szintetizált hangokat, amik megmondják az embernek, milyen gombot nyomjon meg a telefonján. – Nem – válaszolta habozás nélkül. – Nem, akármiről beszél is. Nem hiszem, hogy bárki tudná, mit tesz. A Fagylaltos Ember félbeszakította. – Azt hiszem, de. De, tudják. Azt hiszem, tudják. – Julie azt hitte, a végtelenségig ismételgetni fogja a szavakat; de oldalán ismét mocorgást érzett, és a Fagylaltos Ember rózsaszín szeme megrebbent és kitágult. – Mi az? – kérdezte élesen. – Mi az, ami néz? Az unikornis félig már kimászott Julie kabátzsebéből, mellső lábai kapálóztak, ahogy a Fagylaltos Ember felé nyújtózott. Csak az mentette meg attól, hogy felfedezzék, hogy a járókelők sem a Fagylaltos Emberrel, sem Julie-val nem létesítettek szemkontaktust. A nő mindkét kezével megragadta, visszanyomta, és kétségbeesetten odasziszegte: – Maradj ott, maradj, nem ő az! Nem tudom, kit keresel, de nem ő az. Az unikornis azonban úgy vergődött a szövetredők között, mintha fuldokolna. A Fagylaltos Ember elhátrált, kezét kinyújtotta, arca elolvadt. Julie később mindig fagyos szégyent érzett, valahányszor az utca másik végében megpillantotta, amiért látta ilyen állapotban. A férfi rekedten suttogta: – Ó, nem… ó, nem, nem, ne rakd rám! Nem, egész idő alatt figyeltem magát, menjen innen, menjen tőlem azzal az izével! Maguk chipet tesznek a fülem mögé, rádiómikrofont a gyomromba, menjen innen, ne tegyen rám többet, épp eleget művelt! – Most már rikoltozott, és a tiszti sapka előrebillent, feltárva a járdaszínű, sebhelyes fejbőrt. – Épp eleget tett már! Épp eleget! Julie elmenekült. Először még tartotta magát, nyugodtan haladt át a mérsékelten kíváncsi nézők csoportján; csak amikor már a háztömb másik végében járt, és még mindig hallotta a Fagylaltos Ember rémült óbégatását, akkor eredt futásnak. Még mindig zsebében tartott keze alatt az unikornis mintha megint megnyugodott volna, de szíve zaklatottan együtt dobogott az övével. Julie addig rohant, míg egy buszmegállóhoz nem ért, és ott összeesett a padon, levegő után kapkodva, előre-hátra imbolyogva, szárazon siratva a Fagylaltos Embert. Csak akkor tért magához, amikor egy hűvös, puha orr érintését érezte jobb füle alatt. Elfordított fejjel, nyersen azt mondta:

202

– Csak hadd üljek itt egy percig, rendben? Megtettem, amit akartál. Sajnálom, hogy nem működött. Menj vissza, mielőtt valaki meglát. – Meleg lehelet borzolta fel a pihéket Julie karján, és fölemelve fejét egy fiatal golden retriever reménykedő barna szemével és minden alkalomra megfelelő vigyorával találta szemközt magát. A kutya ragyogó szemmel nézett hol rá, hol az unikornisra, és fülétől kezdve egész testét csóválta, hátsó lába izgatottan toporgott. Az egyszarvú bizonytalanul kihajolt Julie zsebéből, hogy összeérintse vele az orrát. – Senki nem fog hinni neked – mondta Julie a kutyának. A retriever figyelmesen hallgatta, egy pillanatot várt, hogy nem akar-e a nő még valamit megosztani vele, aztán komolyan megnyalta az egyszarvú fejét, nagy, vörös nyelve majdnem teljesen köré tekeredett. NÉM végeérhetetlen mosdatása nyilvánvalóan nem készítette fel erre az unikornist; tüsszentett, és a zseb mélyére menekült. Julie azt mondta: – Egy teremtett lélek sem. Ekkor felbukkant a kutya gazdája, bocsánatot kért és megragadta az állat lifegő pórázát, hogy elvezesse. Az állat nyüszítve visszanézett, és gazdája kénytelen volt egészen a sarokig vonszolni. Julie még mindig a buszmegálló padján kuporgott és hintázott, de amikor az egyszarvú ismét kidugta fejét, vékony hangon nevetett. Mutatóujjával végigsimított a sörényén, aztán két ujját a feszült, lüktető nyakra fektette. Azt mondta: – Kiégettek. Erről van szó? Egy híres avicennai holdkórost keresel, minimum diplomásat, közvetlen kapcsolattal a Marshoz, Atlantiszhoz, Lemuriához, Gracelandhez vagy a Shastahegyhez? Erről van szó? – Az egyszarvú most először simította határozottan kezébe a fejét, ahogy NÉM tette volna. A szarv enyhén felkarcolta tenyerét. A következő három óra alatt a belvárosi utcáktól elment az egyetem vörös cserepes épületegyütteséhez, majd vissza, kis kitérőket téve kapualjakba, metróállomásokra, még parkolókba is. Jellegzetes görcs állt a nyakába attól, hogy gyakran futó pillantást vetett a zsebére, hogy meggyőződjön róla: az egyszarvú nincs szem előtt. Valahányszor az unikornis érdeklődést mutatott egy vad, vörös tekintet, gólyafészek-frizura, zöld műanyag zsákokkal telerakott bevásárlókocsi vagy Jézusról, AIDS-ről és a Kennedykről szóló monoton monológ iránt, Julie engedelmesen újabb utcai apostol után indult, hogy ismét beszélgetésbe elegyedjen a holddal. Amint az egyszarvú megmutatkozott, az eredmény ugyanaz volt. – Szereti a szakállakat – mondta Farrellnek aznap késő éjjel, miközben a férfi türelmesen masszírozta a lábát. – A bozontos szakállakat… minél kócosabb és koszosabb, annál jobb. A hajat is, különösen azt a fajta kopaszságot, ami tonzúrára hasonlít. A szandálokat határozottan… a csizmákat és tornacipőket egyáltalán nem kedveli, és a papucsokkal kapcsolatban még bizonytalan. A takarókat és a poncsókat részesíti előnyben a kábátokkal szemben, a sötét hajat a világossal, az időset a fiatallal, a hallgatagokat a járkáló szócsövekkel szemben… és határozottan a férfiakat kedveli jobban. Nőnél még a fejét sem dugta ki. – Nehéz hibáztatni szegény párát – tűnődött Farrell. – Egy unikornis számára a férfiak nagy, ostoba fickókat jelentenek, kardokkal meg mindennel, a nők minden alkalommal árulást, ez ilyen egyszerű. Nem Glória Steinem szőtte azt a faliszőnyeget. – Fél kézzel gyengéden megszorította a nő lábujjait, a másikkal pedig egy bevert sarkat. – Mit tettek, amikor meglátták? Az egyszarvú a macskák dobozának pereme fölött rájuk nézett, ahol látogatása nyivákoló, doromboló, rágcsáló orgiára adott okot. Julie azt mondta: – Mit gondolsz? Rossz volt. Rémesen szörnyű lett. Néhányan térdre estek és nevetni, sírni vagy teljes gőzzel imádkozni kezdtek. Volt néhány, aki csak gügyögött és nyögött neki… és meséltem szegény Fagylaltos Emberről is… és volt az a fickó, aki megpróbálta megfogni és elrohanni vele. De ő nem engedte, és igazán csúnyán megszúrta. Senki nem vette észre, hála Istennek! – Fáradtan nevetett, másik lábát is felajánlotta masszírozásra. – A többi… ó, azt mondanám, mostanra már félúton járnak Portland felé. Sikoltozva.

203

Farrell elgondolkozva felmordult, de nem tett fel több kérdést, míg Julie ágyba nem bújt, és ő a szoba másik végében eljátszotta a nő kedvenc Campion lantzenéjét. Már majdnem aludt, amikor Farrell hangja lassan nekiütődött félálmának, akár egy légy az ablaknak. – Nem ismerhet senkit, aki nincs a faliszőnyegen. Ez a válasz. Ez. – Ez – visszhangozta Julie, alig hallva tulajdon szavait. Farrell letette a lantot, és odament hozzá, leült az ágyra, hogy megragadja a vállát. – Kincsem, figyelj, ébredj fel, és figyelj rám! Megpróbál megtalálni valakit, aki együtt volt vele a faliszőnyegen… még azt is tudjuk többé-kevésbé hogy néz ki. Egy idősebb fickó, rongyos és koszos, nagy szakállal, szandálban… a legvalószínűbb, hogy valamiféle szerzetes. Bár hogy mit keresne egy egyszarvú egy átlagos szerzetes mellett, nem tudom. Ébren vagy, kincsem? – Igen – motyogta. – Nem. Nem volt ott más. Alszom. – Farrell valahol nagyon messze azt mondta: – Nem láttunk senki mást. – Julie érezte, ahogy az ágy megring alatta, ahogy a férfi felkel. – Holnap éjjel – mondta Farrell. – Holnap szombat van, akkor tovább tartanak nyitva. Aludj, majd hívlak. – Julie, bízva abban, hogy a férfi gondosan bezárja maga mögött az ajtót még kulcs nélkül is, elaludt. A másnap nagy részét ideiglenes szövegszerkesztő munka töltötte ki egy vállalatnál, szoros határidővel kiegészítve egy beteg veséket ábrázoló sorozatról. Még mindig fáradt volt, lehangolt, és örült, hogy amikor hazaért, az egyszarvút a műterem padlóján találta, alaposan lekötve NÉM három kismacskája által. A játék sok merev lábú szökdécselést, ugyanennyi pörgést és oldalra lépést igényelt az unikornis részéről, és nagy végkifejlethez vezetett, amelyben a cicák vadul egymás hegyére-hátára estek, míg az egyszarvú magára maradva figyelte őket, a következő körig. A macskáknak egyszer sem sikerült mancsukat rátenniük fürge alomtársukra, az egyszarvú pedig könnyed gondossággal bánt velük. Julie sokáig nézte őket, amíg csak a cicák váratlanul el nem aludtak. – Gondolom, ilyen halhatatlannak lenni – mondta hangosan. Az egyszarvú visszanézett rá, szeme szinte feketére váltott. Julie folytatta: – Egyik pillanatban még hancúroznak veled, a másikban már alszanak. A játék kellős közepén. Mi mindannyian kiscicák vagyunk neked. Az unikornis ekkor különös dolgot tett. Odament hozzá, és fejének királyi mozdulatával jelezte, hogy szeretné, ha felvennék. Julie lehajolt, hogy fölemelje, és az egyszarvú összekulcsolt kezéről az ölébe lépett, ahol – egy percig szelíden toporogva, mint egy kutya, amelyik éjszakára készülődik – összehajtogatta hosszú lábait és letette fejét. Julie szíve abszurd módon csuklott a mellkasában. – Nem vagyok szűz – mondta. – De ezt te is tudod. – Az egyszarvú behunyta a szemét. Egyikük sem mozdult, amikor Farrell megérkezett, határozottan bosszúsan és zaklatottan. – Otthagytam Gracie-t, hogy fejezze be – mondta. – Gracie-t… Ha holnap még meglesz az állásom, az nagyobb csoda lesz, mint egy mitikus teremtmény. Menjünk. A furgonban az egyszarvú ismét mélyen összegömbölyödött Julie zsebében. Farrell azt mondta: – Amit meg kell tennünk az, hogy ismét megnézzük a faliszőnyeget. Ezúttal alaposan. – Nem megy oda vissza. Megmondtam. – Julie finoman, alig érintve, az unikornis köré zárta kezét, inkább a maga bátorítására, mint a lény megnyugtatására. – Joe, ha ezt tervezed… Farrell rávigyorgott Madame Schumann-Heink időtlen gyorsbüfé-világításában. – Nem csoda, hogy ilyen jó formában vagy, ha állandóan rávetődsz az árnyékokra. Figyelj, kell, hogy legyen valami alak azon a koszos rongyon, valaki, akit nem láttunk korábban. A mi kis barátunknak van haverja. Julie gyorsan átgondolta, aztán megrázta fejét. – Nem. Nem lehet. A lovag volt csak rajta, az apród és az a nő. Ez minden. Biztos vagyok benne.

204

– Hm – mormolta Farrell. – Én azonban soha nem vagyok teljesen biztos semmiben. Talán észrevetted az évek során. Gyerünk, Madame, meg tudod csinálni! – Egyesbe tette a furgont, és kegyetlenül felhajtotta a meredek, keskeny utcán. – Azért nem láttuk a negyedik alakot, mert nem kerestük. De ott van, ott kell lennie. Ezt nem az összehasonlító mitológia mondja, kincsem, hanem én. Madame Schumann-Heink lefulladás nélkül elérte a dombtetőt, és Farrell a hősiességét a másik oldalon szabad legurulással hálálta meg. Julie lassan azt kérdezte: – És ha ott van? Mi történik akkor? – Fogalmam sincs. A szokásos. Improvizálunk, és reménykedünk, hogy tudjuk, mi a helyes. Vagy legalábbis te. Te mindig tudod, mi a helyes teendő, Tanikawa. A félvállról odavetett szavak úgy megrázták a nőt, hogy egy pillanatra szájára szorította kezét: klasszikus japán manír, amit seattle-i gyermekkorában maga mögött hagyott. – Ezt még sosem mondtad. Húsz év alatt soha nem mondtál nekem semmi ilyesmit. – Farrell csitítóan duruzsolt Madame Schumann-Heink fékpofáinak, és nem válaszolt. Julie azt mondta: – Még ha mindig tudtam volna is, amiről persze szó sincs, nem mindig tudtam. Még csak általában sem. Ahogyan most érzem, alig néhányszor. Farrell hagyta, hadd álljon meg magától a furgon egy közlekedési lámpánál, csak aztán fordult oda hozzá. Hangja elég halk volt ahhoz, hogy a nőnek közel kelljen hajolnia ha hallani akarja. – Csak azt tudom – mondta –, hogy ketten vagyunk ebben a pácban, és egyikünk ölében nemrég még egyszarvú aludt. Gondold csak át! – Visszatette Madame Schumann-Heinket sebességbe, és továbbhaladtak a Bigby Múzeum felé, Ezúttal másik őr volt: ápoltabb, fiatalabb, nem annyira hajlamos a spekulációkról való társalgásra, akiből még kevésbé lehetett kinézni, hogy nem veszi észre a kiállításon a gyanús jövés-menéseket. Szerencsére éppen egy egyetem által szponzorált óra folyt: ahogy fél füllel hallotta a hivatalos álláspont volt Bruegellel kapcsolatban, és szép tömeget vonzott szombat estére. Farrell azt súgta: – Váljunk ketté! Te menj arra, én a spanyoloknál kerülök. Ráérsz. Julie megfogadta a tanácsát, lassan keresztülvágott a csoporton, és időnként megállt, hogy suttogva pár szót váltson akadémiai ismerőseivel. Egyszer jól láthatóan nem értett egyet a beszélő megjegyzésével Bruegel művészi adósságát illetően apósa felé, és Farrell, aki a terem másik végéből figyelte, azt hitte, a nő megállítja az órát a maga értekezésével. Julie azonban ellenállt a kísértésnek; a három faliszőnyegnél találkoztak, ahogy tervezték, kívül az őr látóterén, ahol csak egy unott látogató téblábolt a közelben. Julie megszorította Farrell kezét, ahogy megfordultak, hogy a középső faliszőnyeget tanulmányozzák. Semmi nem változott. A lovag és az apród továbbra is sápadt hölgyük felé böködték a semmit, aki előrehajolt, hogy koszorúját a fogoly ürességre aggassa. Julie mintha barátságtalan felismerést látott volna csomózott fonalszemükben, ami nem volt ott korábban, de butaságnak érezte, és nem mondott Farrellnek semmit. Némán átnézendő területekre osztották fel a faliszőnyeget, mint ahogy a galériát is, amikor az egyszarvú először elmenekült. Julie az előteret választotta, és a három ember körüli díszkertet fürkészte még egy arc után, amely valószínűleg mocskos és szakállas, és most már annyira kifakult, hogy teljesen beleolvadt a fakó levelekbe és árnyékokba. Már harmadszor nézte át hiába a képet, amikor meghallotta Farrell halk sziszegését maga mellett. – Igen! – suttogta. – Megvagy, te ájtatos kis remete, te! Tudtam, hogy itt kell lenned! – Megragadta Julie kezét, és egyenesen a távoli várat körbevevő zöldségszerű erdőhöz vitte. – Ott volt, kacéran kikandikálva, mint Julia bokája, el sem lehet téveszteni. Julie azonban eltévesztette, méghozzá őrjítőén hosszú ideig; végül Farrell segített észrevenni az apró alakot, egy szürke és fehér kidudorodást az egyik fa tövében. Orrát az üvegnek

205

nyomva végre kezdte tisztán látni: csuha és szakáll nagyrészt, de épp elég mániákus középkori részlettel hímezték ki, hogy sejthető legyen a kopasz fej, az átható, fekete tekintet és az álmélkodó arckifejezés. Farrell büszkén mondta: – A remete archetípusa. Abszolút szükséges, egyik magára valamit is adó feudális birtok sem lehet teljes nélküle. Ott a mi fiunk. Julie számára úgy tűnt, hogy a hölgy és a két férfi hímzett nyakukat megfeszítve próbálnak a vár és a magányos alak felé fordulni, akiről ötszáz évre megfeledkeztek. – Ő? – kérdezte. – Ő lenne az? – Tartsd fel a kis barátunkat, hadd lássa! Figyeld meg, mi történik! – Julie később egy időre szerette volna elfelejteni, milyen vonakodva nyúlt kabátzsebébe, hogy lassan felemelje öszszezárt két kezét a fénybe. Farrell helyzetet változtatott, jobbjára húzódott, hogy megakadályozza, hogy bárki meglássa az unikornist. A lény Julie tenyerén állt, magasra tartott fejjel, három lábát kicsit szétterpesztette az egyensúly kedvéért, egyik mellső patáját büszkén behajlította (pontosan, mint minden egyszarvú, amit fiatal koromban rajzoltam, gondolta a nő). Gyorsan körülnézett – félig tartott attól, hogy észreveszik, félig vágyott rá –, és fölemelte kezét, hogy az unikornis egy szintbe kerüljön a remete homályos kis alakjával. Három dolog is történt. Az egyszarvú nyers, fájdalmasan egyszerű kiáltást hallatott felismerésében és vágyában, és egy pillanatra elhallgattatta a sarok mögött Bruegelről oktatót. Ugyanakkor a faliszőnyeget körbezáró keretből vagy az üvegből másik hang kélt: halk és nyugtalanító, mintha egy alvó foga csikordulna össze. A harmadik dolog olyasmi volt, amit nem látott, és később sem tudott leírni Farrellnek; valami olyan erősen ragadta meg jobb csuklóját, hogy ő is felkiáltott, és szinte leejtette a galéria padlójára az unikornist Szabad kezével megfogta, ahogy kapálózott. A szőnyegszeg méretű szarv úgy csillogott, akár egy csigaház. – Mi az, mi baj? – kérdezte Farrell. Esetlenül megpróbálta átölelni Julie-t, de ő ellökte. Akármi szorította is a csuklóját, nem emberi kéznek érződött, sokkal inkább, mintha a levegő kővé dermedt volna – mintha egy részét eltemetnék, míg a többi tehetetlenül tűri. Ujjai még képesek voltak mozogni, annyira, hogy megtartsa az unikornist; de nem bírt ellenállni az erőnek, amely a faliszőnyeg előtere felé vonta karját, vissza a lovag és az apród, a szépelgő hölgy és a fojtogató kert felé. Akarják. Az övék. Add nekik oda! Akarják. – Frászt, haver! – mondta Julie hangosan. Jobb keze szinte béna volt, de érezte, hogy az egyszarvú fölágaskodik tenyerében, haragja átvibrál kővé vált karján, és távolról figyelte, ahogy a fényes szarv megérinti a faliszőnyeg keretét. Az üveg szinte hangtalanul tört szilánkokra. Először csak egy kis lyuk jelent meg, közvetlenül az apród rücskös arca fölött; aztán a repedések pókhálóként befutották az egész felületet, halk, kaparászó nesz kíséretében, mintha egerek motoznának a falban. A szilánkok egyenként, megfontoltan potyogtak ki a keretből, hogy a keményfa padlón összetörjenek. Az első szilánk kiesésekor Julie karja ismét a sajátja lett, és bár fagyottnak és alig mozdíthatónak érezte, szabad volt. Egyensúlyát vesztve előrebukott, és könnyen visszalökhette volna az egyszarvút a kertbe. Farrell azonban elkapta, megtámasztotta a kezét, ahogy fölemelte az erdő menedékéhez és a fák alatti archoz. Az unikornis elfordította a fejét. Julie elkapta a ragyogó bíbor pillantást, és elraktározta későbbre. Hallotta a közeledő hangokat, a gyors, hivatalos lépteket, amelyek egyáltalán nem úgy hangzottak, mintha egy művészettörténészé lettek volna. Gyorsan, ahogyan NÉM egyik kismacskáját hessegette volna el láb alól, azt mondta a japánhoz hasonló nyelven: – Menj hát akkor! Menj haza! Nem látta, hogyan áramlott be kezéből az egyszarvú a faliszőnyegbe. Valahányszor fel akarta idézni a pillanatot, és az emlékezet kötelességtudóan felmutatott egy szivárványszínű ragyogást vagy egy olvadó, filmbéli átmenetet a világok között, a bosszantó őszinteség azt mondta, hogy az emlékek bekaphatják. Soha nem volt több annál, mint hogy két nap óta már másodszor állt törött üvegszilánkok között, halvány fagyot érzett a jobb karjában, és hallgatta,

206

ahogy Farrell ékesszóló felháborodottsággal tagadja az őrök, docensek és oktatók előtt, hogy akár egy ujjal is hozzáért volna ehhez a harmadrangú belga szőnyeghez. Még akkor is az elméletét hangoztatta az üvegen kívüli hűvös, légkondicionált levegőről és a belső, meleg légnyomásról, amikor kikísérték őket egészen a parkolóig. Amikor Julie szenvedélyes leleményességét dicsérte, a férfi csak morgott: – Talán tényleg így történt. Honnan tudjam? Ám Julie kérdezés nélkül is tudta, hogy ő is látta, amit ő: egy halvány árnyékot, ahogy erdei menedékéből rájuk néz, és a remete keze alatt egy szarv csillog opálosan. A lovag, hölgy és apród – immár egymás foglyai, mindörökre – maradtak, ahol voltak. Aznap éjjel sem Farrell, sem Julie nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Némán feküdtek egymás mellett, békés éberségben, társaságban is magányosan, és hallgatták, ahogy a nő imádott fekete erdei turistagiccs kakukkos órája elüti az órákat. Reggel Farrell azt mondta, azért volt, mert NÉM olyan cirkuszt csapott, véget nem érően kereste a lakásban elvesztett mostohagyermekét. Julie azonban azt mondta: – Nem volt szükségünk alvásra. Arra volt szükségünk, hogy csendben legyünk és elmeséljük magunknak, mi történt. Hogy meghallgassuk a történetet. Farrell üresen bámult a nyitott hűtőbe, mint már egy ideje. – Még mindig nem vagyok biztos benne, mi történt. Egészen addig igen, hogy felemelted, hogy lássa a kis remete haverját, aztán a karod… Azt a részt nem értem. Mi az ördög volt az, ami megragadott? – Nem tudom, hogyan jönnénk rá valaha is – mondta. – Lehettek ők is, ők hárman… valami erő, amit összegyűjtöttek, és amitől majdnem visszaraktam hozzájuk az egyszarvút a kertbe. – Összerázkódott, aztán elsiklott mellette, hogy kivegye a tojást, tejet és a füstölt lazacot, amit Farrell keresett kábán, majd becsukta a hűtőajtót. Farrell lassan megrázta fejét. – Nem voltak igaziak. Nem úgy, mint az egyszarvú. Még a nagyanyád sem tudta volna egyiküket sem életre kelteni ezen az oldalon. Színes fonal, ebből álltak. A remete, a szerzetes vagy mi azonban… nem tudom, kincsem. – Én sem tudom – mondta a nő. – Figyelj! Figyelj, elmondom, mit gondolok. Talán aki a faliszőnyeget szőtte, fogságba akart ejteni egy unikornist, azt akarta, hogy egy örökkévalóságig bezárva legyen. Nem egy gonosz varázsló, semmi ilyesmi, csak a szövő, a művész. Ilyenek vagyunk, mind olyat akarunk festeni vagy írni vagy játszani egyszer, ami festve, játszva megmarad, hogy másnap, a következő héten és azután is mindig eleven legyen. Általában ez a vágy éjjel elhal… de időről időre sikerül valakinek. És ha sikerül, akkor valódi. Még ha nem is létezik, mint az egyszarvú, ha tényleg jól csinálod… Az utolsó szavai elhaltak. Farrell azt mondta: – Fokhagyma. Fogadjunk, hogy nincs fokhagymád, soha nincsen. – Megint kinyitotta a hűtőt, és. beletúrt, válla fölött hátraszólva: – Gondolod, hogy maga a szövő ragadott meg a tizenötödik századból? Azt akarta, hogy úgy tedd helyükre a dolgokat, ahogy találtad, ahogyan ő csinálta… tényleg jól? – Talán. – Julie önkéntelenül megdörgölte karját, bár a hideg rég elmúlt. – Talán. Rossz neki. Jól csinálni valamit még nem minden. – A fokhagyma viszont igen – mondta Farrell a zöldségesláda mélyéről. Diadalmasan előbukkant, kezében egy maroknyi, fonnyadtnak tűnő gerezddel, és hozzátette: – Ez az én kincsem. Tisztában van a prioritásokkal, és erős, de meglehetősen meggyőzhető erkölcsi érzéke van. Ezt imádom benned még mindig. Egy ideig egyikük sem szólt. Farrell megpucolta a fokhagymát és egy tálba törte a tojásokat, miközben Julie megetette NÉM-et. Az omlett már majdnem kész volt, mikor a nő megszólalt:

207

– Talán ezúttal tovább kibírjuk egymást a szokásosnál. Mi, öregek. Úgy értem, kölcsönt vettem fel erre a helyre, nem mehetek sehová. – Add ide a cayenne-i borsot – mondta Farrell. – Madame Schumann-Heink jelenleg még megbirkózik a híddal, de nem hiszem, hogy a Golden Gate-en is kipróbálom. A házad és az étterem, ezek a határai. – Valószínűleg kicsit le kell mondanod a fokhagymáról. Csak egy kicsit, ennyi. És még mindig nem szeretem, ha körülöttem vannak, amikor dolgozom. És még mindig a fürdőszobában olvasok. Farrell rámosolygott, és kisöpörte őszülő haját a szeméből. – Jól van, az almosláda még mindig ott van. Csak ne menj férjhez semmiféle Brianhez. Brianek határozottan nem jöhetnek szóba. – Korrekt – mondta a nő. – Gondold csak el… lenne igazi kulcsod, és nem kéne minden alkalommal feltörnöd a zárat. Maradj nyugton, tojás van a homlokodon. – Az omlett odaégett.

208

III. rész

Mesék

209

Az égig érő paszuly tetején: egy feleség visszaemlékezései (ÓRIÁS EUNIKA ASSZONYSÁG EXKLUZÍV BESZÁMOLÓJA A KUMULONIMBUSZ KRÓNIKA SZÁMÁRA, LAKIK: SZÉPIDŐ DŰLŐ 72., A BABSZÁRTÓL KELETRE, FENT-SUSSEXBEN) Ezt egy antológia számára írtam, amelyben a klasszikus nyugati tündérmesék gonosz szereplői mondják el saját verziójukat a történetről. Mivel a Rumpelstiltskint már valaki kiválasztotta, megelégedtem Az égig érő paszuly óriásasszonyával, mert mindig is együtt éreztem vele, hiszen csak az otthonát és a vagyonát védte egy betörő fiú ellen. (Egyszer kampányt is folytattam, hogy az Év anyája díjra a Bolygó neve halál királynőjét válasszák meg, de eltérek a tárgytól.) Az én olvasatomban Óriás Euniké asszony kétségtelenül gonosz, de nem önzésből. Vannak ugyan sajnálatos étkezési szokásai, ám ő maga ártatlan marad. Egy ártatlan lélek, akinek nagyon sok mindent el kell viselnie. *** Valóban kedves fiúnak nézett ki. És kedves fiú is volt, minden bosszúság dacára, amit okozott. Mindig ilyenek, egyetlen rosszat sem ettem még soha. Ó, vannak persze, akik nem szeretik a porcogót, ezt tudom, mások pedig a sós utóízt panaszolják. Én viszont azt mondom, az ember néhány hordó sörrel leöblíti a nyelvét, és semmi gond. Nem, én szeretem a fiúikat. Mindig is szerettem. Az a furcsa, hogy Hartvig nem igazán kedvelte őket. Ó, hébe-hóba persze felfalt egyetkettőt, ha vendégségbe mentünk vacsorára valaki máshoz – merthogy udvariasnak kell lenni, nem igaz? De önmagától nem… teljesen boldoggá lehetett tenni néhány, birkába fojtott tehénnel vagy lóval, ahogyan az anyám készítette el őket, azt imádta. Ez persze nem volt különösebben munkakímélő, mert a tehenek és lovak végtére is nem szaladnak csak úgy az ember elé, nem igaz? Úgy értem, ki kell menni és elkapni őket, aztán visszacipelni egészen hazáig. Nem úgy, mint az emberekkel – értik, mire akarok kilyukadni? Fura, hogy a legtöbben azt hiszik, hogy az a fiú – Jack volt a neve, állandóan összekeverem a kis neveiket –, Jack volt az első, aki felkapaszkodott ide. Az igazság az, hogy alig lehet őket távol tartani. Ha meglátnak egy paszulyszárat, egyszerűen muszáj felmászniuk rá. A természetükben van, azt hiszem, mint ahogy a cicák vannak a függönnyel. Egyes évszakokban gyakorlatilag minden tele van velük, mi mást tehet az ember, mint hogy felfalja őket? Mindig azt mondtam Hartvignak, nem is tudom, hányszor figyelmeztettem már rá, hogy nyesse vissza a babszárat, hogy ne legyen annyira feltűnő. De tudják, milyenek a férfiak, mindent csak halogatnak, tologatnak, aztán azt mondják, hogy mi nyaggatjuk őket. Mostanság arra gondolok, mi lett volna, ha egy kicsit tovább rágom a fülét? Ah, mindegy, az ember nem panaszkodhat. Odalent valami mesét körítettek az egészhez, holmi varázslatos babszemekről meg hogy a család tehenét egy furfangos kereskedőnek adták el, vagy valami ilyesmi. Nohát az aztán igazi sületlenség. Az történt, hogy a tehén elkóricált – jó lenne tudni, az kinek a hibája volt… –, Hartvig pedig hazahozta, hogy ágyban reggelizhessek. A fiú természetesen egyenesen a paszulyig követte a lábnyomait, és talán látta is a tehén hátsó lábait vagy valamijét eltűnni az égen. Megeshet. Mindenesetre azon nyomban utána mászott, és egyenesen a konyhámban bukkant fel, mert Hartvig így növesztette a paszulyt. Szerintem ez okos ötlet volt tőle, maguk nem így gondolják? Nohát, én mindig szétszórok a padlón a lyuk körül némi rozmaringot, kakukkfüvet, sót és borsot, egy csipetnyi bazsalikomot – így rögtön be is fűszereződnek, és az ember akár rögtön

210

a tűzhely rácsára is dobhatja őket. Ez a Jack viszont – atyavilág, milyen fürge volt! Akár hiszik, akár nem, seprűvel kellett körbe-körbe kergetnem a konyhában, mire végül sikerült sarokba szorítanom. Aztán – tudom, hogy ezt nem fogják elhinni – a drága kölyök egyszer csak felnéz rám, nyugodtan, kis kezét csípőjére téve, és azt mondja: – Hol a tehenem, maga tolvaj óriás? A tehenemet akarom visszakapni! – Hát nem volt szemtelen, kérdem én? – A tehenedet megettem reggelire – mondom –, és rágós vénség volt. Ebédre pedig előételként téged eszünk meg, úgyhogy viselkedj! – Egy szót sem szóltam arról, hogy apránként megőrölöm a csontjait és cipót sütök belőlük – úgy értem, ki a csuda akarna ilyen szemcsés és pocsék kenyeret sütni? Szóval ez a Jack hetykén, mint egy kiskakas visszafelesel: – Mi a helyzet a tyúkjával? Azzal amelyik aranytojást tojik? Méltányos fizetségnek tartanám a tehenemért cserébe. – Aranytojás? – kérdem én. – Aranytojás? Hát ezt a bogarat meg ki ültette el a furcsa kis fejedbe? – Hogy miket elhisznek rólunk odalent! Azt mondom: – Mit kezdenénk Hartviggal olyan tojással, amit fel sem lehet verni? Ugorj csak fel arra a sütőrácsra, és ne nyelvelj velem annyit! – Mert már kezdett sajogni a fejem, tudják, hogy vagyok ezzel. Azt hiszem, a hangjuktól, biztosan attól. Olyan éles, egyenesen átdöfi a halántékomat, de őket talán érdekli? Az ember legfeljebb reménykedhet benne. – Hát akkor mi van a hárfával? – kérdezi Jack, még mindig hihetetlenül pimaszul. – Mindent tudok az önmagán játszó hárfáról, amelyik beszél is az emberhez és megmondja a jövőt. Adja ide, és már megyek is, aztán elfelejtjük az egészet! Ekkora szemtelenség már csodálatra méltó, nem igaz? Azt tudom, hogy én csodálom. De akkor is. – Nincs sem hárfa, sem tyúk – mondom –, és ha tovább bosszantasz, mint amennyire már megtetted, akkor igazán mérges leszek rád. Még sosem találkoztam előétellel, ami ennyi fejfájást okozott volna nekem. – Sajnálom, de néha az ember kénytelen erélyesen fellépni velük szemben. Egész idő alatt közelítettem hozzá, a lehető legapróbb léptekkel, amikre csak képes voltam, tekintve, hogy nem kimondottan lopakodásra termettem. Ő azonban túl eszes volt ehhez; úgy villongott és cikázott a konyhában, akár egy kis légy. Utálom, ha ezt csinálják. Fele olyan jó ízük sincs, ha túlerőltetik magukat. És ha az ember véletlenül rájuk tapos, vagy ha kijön a béketűrésből, és lecsapja őket… hát, akkor el is felejtheti az egészet, ezt maguk is éppúgy tudják, mint én. Egy összezúzott embert egyszerűen nem lehet felhasználni. Hívtam volna Hartvigot, hogy segítsen, de tudtam, hol van – a cimborájával, Kunóval, vagy a derítőjét segített megjavítani, vagy egy mezőt lecsapolni, vagy valami ilyesmi. Én személy szerint ki nem állhattam Kunót. Hangos és hihetetlenül ordenáré, és soha nem tiszta, legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan az ember használja, és mindig is az volt a véleményem, hogy rossz hatással van Hartvigra. De hát próbálja csak az ember ezt megmondani egy férfinak, és máris meglátja, mire jut vele. Minél többet hangoztattam véleményemet Kunóról, annál elválaszthatatlanabbak lettek. Tudhattam volna, hogy jobb, ha egy árva kukkot sem szólok, de az őszinteség a gyengém, mindig is az volt. Mindenesetre nem vesztegettem az időmet arra, hogy Hartvigot keressem. Amennyit ő Kunóval együtt ivott, amúgy sem vettem volna sok hasznát. De ez a Jack! Kezdtem beérni, leszűkítettem a menekülési útvonalait – van egy trükk erre, majd megmutatom –, de nem tudtam rátenni a kezem. Ő pedig nem bírt elsurranni mellettem a padlóba vágott lyukhoz, így aztán mindketten csak körbe-körbe táncoltunk, és még mulatságos is lett volna, csakhogy kezdtem igazán megéhezni. Azt hiszem, a vércukorral kapcsolatos a dolog.

211

– Az ég szerelmére, ezt nem csinálhatjuk az örökkévalóságig! – mondtam neki. Kicsit lihegtem, nem tagadom, de ő is veszített addigra a fürgeségéből. – Miért nem ülünk le egy percre, míg kifújjuk magunkat, és beszélgetünk emberek módjára? – Mert maga nem ember, asszonyom – mondja ő, és tapodtat sem tágít. – Maga egy szörnyeteg, és fölfal, amint egy percre leveszem magáról a tekintetem. Tagadja, ha meri, szörny nagysága. – Nem vagyok szörnyeteg! – mondom én, egyenesen az arcába. Igazán bántott, hogy ezt mondta, és biztos vagyok benne, hogy magukat is ugyanúgy sértette volna. – Nagydarab vagyok, ez igaz, és nekem is vannak étrendi szükségleteim, mint bárki másnak. De ettől még nem leszek szörnyeteg. – Dehogynem, asszonyom – mondja Jack, csak így, kerek perec. Még mindig nem engedett közelebb, és szemmel láthatóan egy fikarcnyit sem bízott bennem. Ezért az egyetlen dolgot tettem, amit csak lehetett: leültem, akár letelepedett ő maga is, akár nem. Ó, persze elég közel maradtam a nyíláshoz, hogy a lábammal elvágjam az útját, ha nem sikerül elkapnom. Arra az esetre, ha valóban úgy gondolná, hogy mindannyian olyan ostobák vagyunk, ahogy a mesék mondják. És apránként… nem mondom, hogy tényleg le is ült, de félig-meddig lekuporodott a sarkára – ah, kedveseim, milyen jó is, ha az embernek fiatal a lába! –, és tényleg valamiféle társalgásba fogtunk. Emlékszem, kérdezősködtem az anyjáról, a fivéreiről és nővéreiről – szinte egész almokat szülnek, tudják –, és hogy sok mindenre felmászott-e, vagy csak paszulyra? Csak csevegtünk. Ő pedig minden kérdésemet megválaszolta, és a maga pimasz módján ő is feltett nekem néhányat – gondolták volna, hogy azon törte a fejét, vajon honnét szerzünk a mi méretünkben alsóneműt? –, és ekkor ki más dübörög be, mint Hartvig! Hartvig, sarkában Kunóval. Hartvig és Kunó, hahotázva és bömbölve, koszos, nagy csizmáikat vastagon borítja a sár – már ha ugyan sár volt – és nagy fekete darabokat hagynak valamiből a szép tiszta konyhapadlómon. Sírni tudtam volna. Egyszerűen sírni tudtam volna. De nem tettem. Csak rájuk rivalltam, hogy tűnjenek a konyhámból, és persze a jó öreg Kunó abban a pillanatban elpárolgott, hogy kinyitottam a számat. Hartvig olyan részeg volt, hogy észre sem vette volna Jacket, ha a fiú nyugton marad, de persze ő már talpon is volt, és végigsurrant a fal mellett, le-lebukva, ahogy kell. Hartvig felkiáltott: – Elkapom! Elkaptam! – Azzal heves, kaszáló mozdulatot tett, Jack átrohant a lába között, én pedig, nem tehetek róla, de szerettem volna megéljenezni. Ezt nem árulnám el senki másnak, csak maguknak, de tényleg így volt! Tényleg, igazán éljenezni akartam. Nohát, Harvey tovább óbégatott: – Elkapom neked! Elcsípem! – De még a saját sáros zokniját sem lett volna képes felhúzni, annyira rossz bőrben volt, ahogy dülöngélt, topogott és minden lépéssel még több koszt szórt szerteszét. Az a Jack pedig, látva, mennyire szétszórt vagyok, sipirc, a padlóba vágott nyíláshoz szökkent. Nem törődött a tehénnel, tyúkkal, hárfával, miegymással, az a fiú indult is haza. Sikerült volna neki, csakhogy Hartvig valahogyan odaugrott és elzárta az útját, és akkor az történt, hogy Jack elvesztette egyensúlyát, s végigcsúszott a linóleumon. Nem esett el teljesen, a karját vadul lengetve próbált megállni a lábán. Még egy pillanat, és Hartvig elkapja. Csak egyetlen pillanatra lett volna szükség, még Hartvignak is. Nos hát, nem esküszöm meg rá, hogy bosszúból tettem… amit tettem. És még csak azt sem vallom be, hogy szándékosan csináltam, mert mind a mai napig nem tudom. Nem tudom. Csak azt mondom el, mi történt, vagyis Hartvig ismét nekilódult, és ő… jól van, valahogyan megbotlott a lábamban, és egyenesen lezuhant a lyukba. Hartvig mindig mindenben felbukott. Hosszú az út lefelé, de hallottuk a csattanást. Aztán ott álltunk, Jack meg én – tudják, hogy sosem tudtam meg a vezetéknevét? –, és néztük egymást… percekig? Órákig? Fogalmam sincs. A fiú végül azt mondta:

212

– Nos. Azt hiszem, megyek. – És ennyi? – kérdem én. – Ennyi? Betörsz egy hölgy házába, tolvajnak és szörnyetegnek nevezed, meggyilkolod a férjét, és most azt hiszed, mész is? Ennél többet tartottam a modorodról, nem is tudom, miért. Menj csak, menjél, ha akarsz! Én aztán nem bánom. Jack olyan feldúltnak tűnt, amilyennek nem láttam, akkor sem, amikor a seprűvel kergettem. – Nos, asszonyom – mondja –, mit szeretne, mit tegyek? Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy a jóvátegyem. – Beugorhatnál egy csésze teára – válaszoltam neki egyenesen. – Ezt csinálják a civilizált népek, amikor megölik valakinek a férjét. Ezért maradt teázni, a nyílás mellett ült, és lelógatta a lábát – meg kell mondjam, egy kicsit udvariatlanul, engem meg túlságosan megrázott a veszteség, és elment az étvágyam –, és beszélgettünk egy keveset, ő pedig bocsánatot kért, amiért tolvajnak nevezett, mert nem én loptam el a tehenét, én pedig azt mondtam, adja át szívélyes üdvözletemet az édesanyjának, utána pedig még segített kitakarítani is, amennyire tudott. Azt mondta, az egész falut összecsődíti, hogy Hartvigot eltemessék, én pedig megkértem, hogy mondjon pár szót arról, milyen jó helyesíró volt, és hogy nagyon jó társasági táncos, ő pedig megígérte, hogy beszél róla. Úgy értem, Hartvignek megvoltak a maga hibái, erről nincs vita, de legyünk igazságosak. Nem, nem mentem újra férjhez, és valószínűleg nem is fogok. Teljesen elégedett vagyok azzal, ami van, köszönöm szépen, és éppen eléggé leköt a hímzés és az olvasás. Az emberek pedig továbbra is felmásznak a vén paszulyszáramra, mindegy, mennyit szaladgál szegény Jack, figyelmeztetve őket, hogy ne tegyék, ezért mindig van társaság, és alig néhányszor vagyok kénytelen házon kívül enni. Általában királyfik – nincs jobb ízük, mint másnak, mindegy, mit hallottál – és egyszer volt ez a törpecsapat, édes kis kövér fickók. Tökéletes időzítés volt, mert éppen aznap jött össze nálam a bridzs-klub. Így aztán fenntartom az érdeklődésemet, és ez a fontos – hogy érdeklődő maradjak. De beismerem, néha hiányzik Hartvig. Mindig ügyes volt, amikor hideg reggeleken be kellett gyújtania a sütőt.

213

Négy fabula Az édesapám már korán megismertetett George Ade Fables in Slang (Szlengfabulák) című könyvével; később pedig magamtól is felfedeztem James Thurber két Fables for Our Time (Fabulák mai korunknak) kötetét, és nagyon megszerettem. A Fabula a molyról először 1960-ban jelent meg, Al Young legendás, Love című magazinjában, és van némi köze Don Marquis Archy és Mehitabel történeteihez. A másik három fabulát a The Line Between kötet számára írtam. Talán sötét – vagy cinikus – módon mutatják be az embereket, de számomra mindig úgy tűnt, hogy a fabulák és íróik általában ezt teszik. Aiszóposzt is meglincselték, legalábbis Hérodotosz szerint. *** FABULA A MOLYRÓL Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú molylepke, aki nem hitte el, hogy a molyok életének feltétlen sisteregve, megpörkölődve kell véget érnie. Valahányszor azt látta, hogy egy barátja vagy unokatestvére, vagy egy vadidegen végzetes randevúra siet egy menórához vagy kályhához, a saját szíve egy darabkája is megfeketedett és hamuvá omlott. Egy este összehívta a világ összes molylepkéjét, és prédikációt tartott nekik: – Gondoljatok csak arra, milyen szép a világ! – kiáltotta szenvedélyesen. – Gondoljatok a holdra, a nedves fűre, a társaság örömére! Gondoljatok a kesztyűbélésekre, a teveszőr kabátokra, a nyusztstólákra, tollboákra, gondoljatok a kasmír szívszorító, elveszett ártatlanság-ízére! Az élet szép, és egyedül a szeretet fontos igazán. Miért keressük a halált, miért éhezünk a gyertya gyűlöletes ölelésére, a fűtőszál keserű csókjára? Lehet, hogy a világegyetem tévedései vagyunk, de gyönyörű tévedések, és nem szabad úgy élnünk, mintha ocsmányak volnánk. A láng becsap, és csak a szeretet létezik. Valamennyi molylepke zokogott. Billiónyian tömörültek köré, szentnek nevezték, és fogadkoztak, hogy változtatnak az életükön. – A világnak most szeretetre van szüksége! – kiáltották egy rovarként. De aztán a világon mindenütt felgyulladtak a fények, mert már vacsoraidő volt. Tüzek gyúltak, gázégők izzottak kéken, reflektorok és fényszórók és zseb- és utcai lámpák villództak, sisteregtek és lángoltak rejtelmesen. A történelmi gyülekezet minden egyes molylepkéje egy rovarként röppent fel, hogy elhamvadjon, mintha semmi el nem hangzott volna. A levegő zümmögött mohóságuktól.– Gyertek vissza! Gyertek vissza! – kiáltozta a szegény molylepke, aki úgy érezte, ezúttal egész szíve elparázslik. – Mit mondtam nektek? Azt mondtam, nem élhettek így, meg kell őriznetek magatokat a szeretet számára… és ti is tudtátok, hogy igazat mondok. Miért ölelitek magatokhoz a halált, ha ismeritek az igazságot? Egy vén, vándor molylepke, akinek szépségét tönkretette, hogy egész életében éjszakai focimeccsek reflektoraira vetette magát, pillanatra megállt mellette. – Fiam, teljes szívünkből egyetértünk veled – mondta. – Csak a szeretet számít, és minden más csak árnyék. De egy jó tűz az azért mégiscsak valami. Erkölcsi tanulság: Mindenki jobban tudja. Ez a probléma, nem a válasz. FABULA A STRUCCRÓL Egyszer volt, hol nem volt, Afrika egy távoli zugában élt egy fiatal strucc, aki nem volt hajlandó a veszély legkisebb jelére a homokba dugni a fejét. Félelem nélkül járkált, még akkor is, amikor oroszlánok voltak a közelben, és vidáman gúnyolódott szülein, rokonain és összes barátján, akik mind abban hittek, hogy egyetlen védelmük a vak mozdulatlanság.

214

– Ettől láthatatlan leszel, ostoba fiú! – kiabált vele az apja minduntalan, ám hiába. – Ha te nem látod az oroszlánt, az sem lát téged! Ez így van… melyik részét nem érted? – De az oroszlán mindig meglát bennünket! – feleselt a strucc, ugyanolyan bőszen. – Mit gondolsz, mi történt Julius bácsival? Hilda nénivel? Wilbraham kuzinommal? Mi haszna volt, hogy elrejtették a buta fejüket? – Ó! – mondta az apja. – Ők? Nos. – Kissé szégyenkezőnek tűnt, ami nem egyszerű egy strucc esetében. – Igen – mondta. – Nos, nyilvánvaló, hogy megmozdultak. Nem szabad mozogni, még egy faroktollat sem borzolhatsz fel, és akkor félig már biztonságban vagy. Ha még szem elől is eltűnsz, s úgy vagy mozdulatlan, garantált a biztonság. Gondolod, hogy az anyád meg én itt lennénk még, ha nem lenne biztos a módszer? – Az egyetlen, ami biztos – válaszolta megvetően az ifjú strucc –, hogy képesek vagyunk gyorsabban futni az oroszlánoknál… feltéve ha időben meglátjuk őket, amit homokba dugott fejjel nem tudunk megtenni. Ez, és az, hogy fel tudunk rúgni egy oroszlánt… amit szintén nem tehetünk, ha… – Elég! – Az apja meglegyintette szárnyával, de elvétette. – Struccok vagyunk, nem sasok, és meg kell őriznünk a hagyományainkat. Tűnj el szem elől és légy mozdulatlan… ez az örökség, amit rád hagyunk, és egy napon még megköszönöd nekem. Most menj! Felzaklatod anyádat. Így aztán az ifjú strucc mérgesen és továbbra is meggyőződés nélkül távozott. Megpróbált másokat is az ügye mellé állítani, de egy tanítvány sem csatlakozott hozzá az első és legmélyebben gyökerező strucchagvomány megdöntésére. – Talán igazad van – mondták neki barátai –, nem lennénk meglepve, ha egy napon bebizonyosodna, hogy igazad van. De most ott van egy nagy, éhesnek tűnő oroszlán, ezért, ha megbocsátasz… Azzal elsiettek, hogy fejüket mélyen a leghűvösebb, legpuhább homokfoltba dugják, amit csak találtak, és tollas fenekükre hagyták, hogy a következményeket viselje. Ez az oroszlánoknak nagyon is megfelelt, ám a fiatal struccot mélyen elkeserítette. Mindent megtett, hogy meggyőzze a többi madarat: változtassanak viselkedésükön, de minduntalan kudarcot vallott, és végtelen csüggedésbe zuhant. Ekkor ment el az oroszlánok vénjéhez. A zarándokút a szavannákon át nehéz és veszedelmes volt, és a fiatal struccnak több napjába telt, még erős, csupasz lábain is. Természetesen nem mert volna ilyesmire vállalkozni, ha az oroszlánok vénje nem vált volna már fogatlanná, lompossá és meg nem nyomorította volna a köszvény. Nehéz karmai tompák, haszontalanok voltak, valahányszor megrázta a fejét, mind több hullott ki egykor fekete sörényéből, és egyedül a számára vadászó két nőstény hűsége tartotta életben, akik mindenkit elmartak a közeléből, aki meg akarta volna dönteni ingatag uralmát. Ám oly bölcsességről volt ismert, amelyet csak kevés oroszlán ér el vagy meg, és a fiatal strucc úgy érezte, hogy tanácsa megéri a kockázatot, amit barlangjának megközelítése jelent. Igen ifjú lévén érezte, hogy elég fürge is ahhoz, hogy próbát tegyen. Társalgási távolságban lecövekelt az oroszlánok vénjének tanyája előtt, és udvariasan bekiabált, mire a nagy, loncsos – és határozottan büdös – vadállat kicsoszogott a barlang bejáratához, hogy megkérdezze: – Mit akar tőlem az ebédem? Meg kell kérjelek, ebédem, hogy légy oly kedves közelebb fáradni. A hallásom már nem a régi… mi az? Csak egy kicsit közelebb. A fiatal strucc udvariasan válaszolt, anélkül hogy további lépést tett volna. – Köszönöm a meghívást, leghatalmasabb úr, de én csak egy alantas és meglehetősen rusnya madár vagyok, aki még arra sem érdemes, hogy királyi árnyékodba lépjen. Uram, vének vénje, nagy utat tettem meg, hogy egy egyszerű kérdést feltegyek, mely után megígérem, visszatérek a trágyadombra, amelyet népem otthonának nevez, és nem zaklatom többé kegyelmességedet. – Az édesanyja mindig nagy hangsúlyt fektetett a jó modor fontosságára.

215

Az oroszlánok vénje hályogos szemmel ránézett és motyogott. – Ebéd létére szépen beszél. Manapság senki nem beszél rendesen. – Mély, rekedt hangját felemelve megszólalt: – Megadom, amit kérsz, jól nevelt ebéd. Milyen bölcsességre vágysz? Az ifjú strucc torkában egy pillanatra bennszakadtak a szavak, amelyek kimondásáért anynyit utazott (nem igaz, hogy a struccok bármit le bírnak nyelni és meg tudnak emészteni); de aztán egyszerre kibuktak belőle. – Ti, oroszlánok láttok bennünket, amikor a homokba dugjuk a fejünket? Vagy talán tényleg láthatatlanok vagyunk? Mert én nem hiszem, hogy azok lennénk. A fiatal struccnak úgy tűnt, hogy az oroszlánok vénje – valószínűleg szenilitásában – meg sem értette a kérdést. Pislogott, tüsszentett és felhorkant, és a strucc úgy látta, mintha egy kicsit még nyáladzott is volna. A strucc csak egy kis idő után döbbent rá, hogy az oroszlánok vénje nevet a maga módján. – Láthatatlan? – morrant a vén nagymacska. – Láthatatlan? Az ostobaságotok legendaszámba megy a népem körében. Struccvicceket mesélünk egymásnak, mikor egy vadászat után a napon heverészünk, álmosan fújkálva a tollakat. Még a legkisebb kölyök… még egy ilyen hozzám hasonló agg is, aki már félig vak és nagyrészt halott… is csak ámulni tud azon, hogy létezik teremtmény, aki olyan ostoba, hogy azt hiszi, a feje elrejtése biztonságban tartja. Úgy tekintünk benneteket, mint az isten ajándékát a saját tökfejeink számára, akik nem tanulják meg, hogy lehet bármi mást elejteni, és ha ti nem lennétek, bizton éhen halnának. Nevetése fuldokló köhögés sortüzébe fúlt, és a fiatal strucc kezdett óvatosan elhátrálni, mert az oroszlán köhögése nem mindig betegségre utal, mindegy, milyen öreg. Az oroszlánok vénje azonban morogva visszahívta: – Várj egy kicsit, jó ebédem, élvezem a társalgást veled. Változatosságot jelent a beszélgetések után azokkal, akiknek állkapcsa azzal van elfoglalva, hogy helyettem megrágja az ételt. Ha vannak még számomra kérdéseid… bár nem is remélem, hogy a második olyan ostoba lehet, mint az első… akkor tedd csak fel őket nyugodtan. – Nehézkesen lehevert, mancsait keresztbe tette maga előtt, hogy kevésbé tűnjön fenyegetőnek. – Csak egyetlen további kérdésem van, nagyuram – mondta vakmerően a fiatal strucc –, de a válaszra teljes szívemből kíváncsi vagyok. Ha kegyelmességed strucc volna… – itt meg kellett állnia, mert az oroszlánok vénjén még viharosabb köhögőroham lett úrrá, és csendre intette, amíg le nem csillapodott kissé. – Áruld el, ha strucc volnál, hogyan rejtenéd el magadat a hozzád hasonlók elől? Oroszlánok, leopárdok, hiénafalkák és vad kutyák elől… mi lenne a te taktikád? – A választ várva visszafojtotta lélegzetét. – Rendkívül nehezemre esik elképzelni egy ilyen eshetőséget – felelte fensőbbségesen az oroszlánok vénje –, ám egyvalami nyilvánvaló, még a tápláléklánc tetején álló számára is. A fej földbe dugása, miközben az egész test szabadon marad számomra a képtelenség csúcsának… – Pontosan ezt mondom nekik mindig! – vágott közbe izgatottan az ifjú strucc. Az oroszlánok vénje a csipás szem ellenére királyi és fenyegető pillantást vetett rá. – Aki legutóbb félbeszakított, azt felfaltam – jegyezte meg a levegőnek címezve. A strucc alázatosan bocsánatot kért, és az oroszlánok vénje folytatta: – Mint említettem, a kreatív megközelítés az volna, ha megfordítanátok a gyakorlatot, és a testet rejtenétek el, csak a fej maradjon látható... ily módon, teszem hozzá, sokkal jobban átlátnátok a helyzetet is. – Egy pillanatra elhallgatott, majd elgondolkodva hozzátette: – Elárulom neked, ostoba ebéd, hogy az oroszlánok nem olyan ravaszak, mint ahogy gondolod. A szokás, a rutin rabjai vagyunk, mint a legtöbb állat. Egy homokból kidugott fejű struccal találkozva egy oroszlán csak pislogna, fejét csóválná, és máshol keresne ebédet. Erről biztosíthatlak. – A testet elásni, nem a fejet! Igen… igen… ó, igen! – Az ifjú strucc szinte táncolt örömében, ami ritka látvány, és még az oroszlánok vénjének bölcs, fáradt, gonosz szeme is tágra

216

nyílt a láttán. – Köszönöm, uram… uram, köszönöm! Milyen csoda, képzelje csak el… kegyelmességed, egy oroszlán változtatja meg mindörökre a strucctörténelmet! – Már majdnem elrohant volna, de egy kicsit még tétovázott, és azt mondta: – Uram, boldogan hagynám, hogy fölfaljon, annyira hálás vagyok a felvilágosításért, de akkor senki nem vinné meg a hírt a népemnek, és az megbocsáthatatlan volna. Remélem, megérti a dilemmámat? – Igen, igen, ó, igen – válaszolta az oroszlánok vénje morogva utánozva a struccot. – Most menj! Látom, hogy a nőstényem hazafelé jön, és jóval ízletesebb ételt hoz, mint a mócsingos combok és a poros tollak lennének, Menj el, ostoba ebéd! A két nőstény valóban visszatért, ám a fiatal strucc elkerülte figyelmüket, nem azáltal, hogy homokba vagy máshová beásta volna testét, hanem azzal, hogy nekiiramodott és amilyen gyorsan csak tudott, elinalt. Majdnem hazáig rohant, annyira izgatott és felemelkedett volt a lelkesültségtől. Nem állt meg pihenni megérkezvén sem, hanem azonnal elkezdte terjeszteni a bölcsességet, amit az oroszlánok vénjétől megtudott. – A testet, nem a fejet! Oly sok nemzedék óta rosszul csináltuk! A testet kell eltemetnünk, nem a fejet! – Az új stratégia prófétájává vált, és fáradhatatlanul vándorolt, hogy üzenetét minden struccnak elvigye, aki hajlandó meghallgatni. – A testet, nem a fejet! Valamivel később az oroszlánok vénjének egyik nősténye, aki családlátogatásra ment, több struccot vett észre, akik a láttán haladéktalanul a homokba ásták magukat, mígnem csak a fejük látszott a földhalmok fölött, kerek, komoly szemekkel bámulva rá. – Soha nem láttam még ilyet – mondta az oroszlánok vénjének. – Úgy néztek ki, mint tollas, csőrös káposzták. Az oroszlánok vénje tágra nyílt szemmel rábámult, akár egy strucc. – Bevették? – morogta hitetlenkedve? – Ó, csak viccelsz. Tényleg… tényleg kiáll a fejük? Mindegyiküké? – Mindegyiké, akit én láttam – válaszolta a nőstény. – Nem nevettem ennyit egész életemben. – Bevették – ismételte az oroszlánok vénje kábán. – Nos, remélem, megettél néhányat, hogy megtanítsd nekik… hogy megtaníts nekik valamit. – Igencsak zavart volt. A nőstény azonban megrázta fejét. – Mondtam, túlságosan kacagtam ahhoz, hogy akár gondoljak az evésre. – Az oroszlánok vénje barlangja legsötétebb sarkába húzódott és lefeküdt. Nem szólt semmi mást, de a két nőstény még hallotta, hogy éjjel motyog magában: – Ki sejtette volna előre? Ki sejtette? Attól a naptól fogva mindmáig, Afrikának abban a szegletében a struccok a veszélyre azzal reagálnak, hogy azonnal homokba ássák magukat, és csak a fejük látszik ki. Nincs trükk, ami mindig működne; de tekintve, hogy a ragadozók a látványtól szinte mindig tehetetlen, hisztérikus nevetésben törnek ki – az oroszlánok hajlamosak a sérvre, a leopárdok a szívrohamra – a túlélési rátájuk valóban bámulatra méltó. Erkölcsi tanulság: Az ostobaság mindig győzedelmeskedik, ha elég ostoba. FABULA A TYRANNOSAURUS REXRŐL Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, egy forró és gőzölgő dzsungelben, egy olyan Földön, ami javarészt forró és gőzölgő dzsungelből állt, élt egy fiatal Tyrannosaurus rex. (Valójában Tyrannosaurus reginaként kéne hivatkoznunk rá, mivel nőstény volt, de mindegy.) Bár nem volt még teljesen kifejlett, majdnem negyven láb hosszú volt az orrától a farka végéig, több mint tíz tonnát nyomott, és fogai akkorák voltak, mint a banánok. Noha nem volt értelmiségi, általában kedélyes volt, és egykedvűséggel fogadta, hogy óriási termete egyúttal azt is jelenti, hogy szüntelenül éhes, kivéve, amikor alszik. Szerencsére úgy fejlődött ki, hogy ezzel megbirkózzon.

217

A Tyrannosaurus méretének köszönhetően kétségtelenül a késő krétakori világ királynője volt, amelyhez a hozzá hasonló nagyragadozók mellett a falkában vadászó Velociraptor, a háromszarvú Triceratops, a ló-kacsa fejű Iguanodon és a hosszú nyakú, ostorfarkú Alamosaurus is tartoztak. A világot azonban különféle kisebb állatok is alkották – legtöbbjük jóval kisebb –, akiket, amennyire ő látta, nagyrészt fürgeségük és rágósságuk mértéke különböztetett meg egymástól, valamint a foga közé beragadó szőr mennyisége. Valójában ritkán vesződött azzal, hogy a nyomukba eredjen, mert általában több erőfeszítésébe került, mint amennyit megért a kalóriabevétel. Hébe-hóba megevett egyet-kettőt, ahogyan mi is nassolunk burgonyaszirmot vagy csokidrazsét, de soha nem tartotta őket rendes élelemnek, vagy akár előételnek sem. Reflex volt, valami, amivel elverhette az idejét. Egyik délután azonban, szinte szórakozottan, bal lábával a földhöz szegezett egy apró teremtményt. Csak azáltal menekült meg a széttaposástól, hogy kétségbeesetten a Tyrannosaurus két lábujja közti résbe vonaglott, elkerülve a metsző karmokat, amelyekben végződtek. Ahogy a Tyrannosaurus kecsesen lehajtotta fejét, hogy felkapja, icike-picike kiáltást hallott: – Várj! Várj! Fontos üzenetem van számodra! A Tyrannosaurus – sok szempontból ártatlan teremtés – életében még soha nem kapott üzenetet senkitől, és a gondolat izgalommal töltötte el. Mellső lábai kicsik és gyengék voltak hatalmas hátsó lábaihoz viszonylag, de képes volt fölkapni a jellegtelen kis állatot és tizenöt láb magasba emelni, ahol orrához emelte. A lény gombszerű, vörösesbarna szeme találkozott az ő nagy, sárga, hosszúkásán hasított pupillájú szemével. – Gyorsan – javasolta –, mert éhes vagyok, és ahol egy akad a hozzád hasonlókból, ott alighanem több is van, mint a cukkini esetén. Milyen üzenetet akartál átadni? A teremtmény, bár kissé lassú mozgású volt, azzal kompenzálta ezt a hátrányt, hogy jóval gyorsabban gondolkodott bármelyik dinoszaurusznál. – Egy nagy aszteroida fog a Földnek ütközni – csiripelte vidáman a Tyrannosaurusnak. – Ezért, ha dédelgetsz meg nem valósított vágyakat, itt az idő. Mármint hogy kiéld őket, úgy értem – tette hozzá, látva, hogy a Tyrannosaurus értetlenül pislog rá. – Következő csütörtökön fog bekövetkezni. – Aszteroida – tűnődött a Tyrannosaurus. – Mi az az aszteroida? – Mielőtt a kis lény válaszolhatott volna, megkérdezte: – Ha már itt tartunk, mi a csütörtök? – Az aszteroida egy szikla – tájékoztatta az állat. – Egy nagy szikla az égen, ami átsodródik az űrön. Ez feleakkora, mint az a hegy a láthatáron, amit a fák fölött látni, és egyenesen felénk tart, semmi nem állíthatja meg. Te és a földi élet nagy része pusztulásra vagytok ítélve. – Jaj nekem – mondta a Tyrannosaurus. – Örülök, hogy elmondtad. – Egy töprengő pillanat után megkérdezte: – Mit jelent mindez? – Számodra és a fajtád legnagyobb részének a teljes megsemmisülést – ciripelte vidáman az állatka. – Számomra… törzsfejlődést. – Nem igazán mennek nekem a hosszú szavak – mondta a Tyrannosaurus bocsánatkérően. – Ha megtennéd… – Mind meghaltok – mondta a kis teremtmény. – Amikor az aszteroida a Földnek csapódik, hatalmas por- és törmelékfelhőt ver fel, amely évekig övezi majd a bolygót, elfogva a napfényt. Ti dinoszauruszok képtelenek lesztek túlélni az éghajlat drasztikus változását… néhány nemzedéken belül eltűntök. Aztán… mint ahogyan a nagy fák kidőlése teret teremt az árnyékukban küszködő kisebbeknek… mi emlősök foglaljuk el méltó helyünket a visszatérő nap alatt. – Rémültnek látszó kifejezést észlelve a Tyrannosaurus pofáján, hozzátette: – Igazán sajnálom. Csak gondoltam, tudnod illik. – És a tieid, – kockáztatta meg a Tyrannosaurus a kérdést – törzsfejtek? – Törzsfejlődünk – javította ki a teremtmény. – Ez azt jelenti, hogy idővel valaki teljesen más méretűvé, formájúyá vagy természetűvé válik, mint eredetileg volt. A barátom, Max pél-

218

dául… kisebb, mint most én… Max lóvá fejlődik majd, gondoltad volna? Louise pedig, aki velünk együtt jött ki a tengerből a kezdet kezdetén… Louise azt tervezi, hogy visszamegy és bálna lesz. Kék bálna, azt hiszem, ezt mondta. Több millió évbe fog telni, természetesen, de Louise sosem sietett. Én pedig… – Ennél a pontnál úgy felfújta magát, ahogy az csak egy Tyrannosaurus rex markában, tizenöt lábbal a föld felett a levegőben lehetséges. – Én most valamiféle cickány vagy mi vagyok, de olyan emlőssé válok, akinek csak két lába lesz és könyveket fog írni és háborúkat vívni, és nem hisz majd az evolúcióban. Hát nem klassz? – És én? – kérdezte a Tyrannosaurus meglehetősen bánatosan. – Minden megváltozik… mindenki valami mássá lesz. A rokonaim és én egyáltalán nem törzsfejlődünk? – Nem. De van azért más is – nyugtatta meg a cickány. – El fog tartani egy darabig, de a fajtádból néhányan repülni fognak, kedvesem. Azok a leszármazottaitok, akik életben maradnak, azt veszik majd észre, hogy pikkelyeik apránként tollakká változnak; hatalmas állkapcsuk idővel rendkívül alkalmazkodó csőrré alakul, és megtanulnak fészket építeni és dalokat énekelni. És rovarokra vadászni. – Nos – mondta a Tyrannosaurus, – nem mondhatnám, hogy tudom követni mindezt, de azt hiszem, jobb, mint megsem… semmis... amit mondtál. De hogy jön ide a csütörtök? Mi az a csütörtök egyáltalán? – A csütörtök… – kezdte a cickány, de úgy találta, nehéz elmagyarázni a napok, hetek, hónapok és évek önkényes koncepcióját egy olyan teremtménynek, amely semmit nem érett meg a napkeltén és napnyugtán, a világosságon és a sötétségen, a napon és a holdon kívül. Végül azt mondta: – A csütörtök háromalvásnyira van. – Ó, három alvás! – kiáltotta a Tyrannosaurus roppant megkönnyebbülésében. – Mondhattad volna… azt hittem, kettő! Nohát az akkor még rengeteg idő – azzal habozás nélkül egy falással lenyelte a cickányt. Finom, gondolta. Jó ropogós. De ott az a bunda. Jobb lenne nélküle. Elfordulva megérezte a szélben egy közeli Triceratops szagát, és éppen abba az új és csábító irányba indult volna, amikor tarkón vágta az aszteroida, amely még lángolt az atmoszférába csapódástól. Mint ahogy előre megmondták, az ütközéstől meghalt, és a legtöbb dinoszaurusz is rövid úton kipusztult, legalábbis földrajzi időszámítás szerint. A cickány egyszerűen elszámolta az aszteroida érkezésének időpontját – ami aligha meglepő, tekintve, hogy ő maga sem értette teljesen a csütörtököket. Erkölcsi tanulság: Ikrek, Szűz, Bika, Nyilas, Vízöntő és Bak, Tudják, hogy a jövő minket csupán untat, Akár szegény Tyrannosaurusunkat. FABULA A POLIPRÓL Egyszer régen a tengeri csillagokkal és tüskés rájákkal és angolnákkal együtt élt az óceán mélyén egy polip, aki szerette volna látni Istent. A polipok a tenger legokosabb élőlényei, szerény gondolkodók, ez a bizonyos polip pedig sok időt töltött el mély töprengéssel és elmélkedéssel. A tanyájául szolgáló elsüllyedt hajó fedélzetén összetekeredve gyakorta hagyta, hogy az ehető zsákmány elússzon vagv elkússzon mellette, miközben ő az itt és a most, a ha és az akkor, és – legsűrűbben – a lehet, a talán és a miért kérdésére kereste a választ. Még családja és barátai körében is túlzásnak számított az efféle töprengés, de ő ilyen volt, és megfelelt neki. Azt tervezte, ír egy könyvet, a saját tintáját használva fel hozzá. A címe Egy lábasfejű lamentálása vagy esetleg Poliphisztor lett volna.

219

A polip, akármilyen töprengő volt is, soha nem képzelte el Istent a maga képében. Számos legendásan óriási unokatestvérével találkozott már, és alpári, érzéketlen népeknek találta őket, akiket teljesen lekötött – talán érthető módon – saját gigászi testük táplálása; és egyáltalán nem érdekelte őket az elmélkedés vagy az absztrakt gondolkodás. Ami számos természetes ragadozóját illeti – a pöröly- és a tigriscápát, a barrakudát, a gyilkos bálnát, az oroszlánfókát, a murénát –, mindet hasonlóan felszínes teremtménynek tartotta, akiket még csak meg sem érintett a mennyei létezése, akármilyen hatékonyan voltak is képesek kiragadni fajtáját sziklás tanyáikról és felfalni őket. A polip nem volt romantikus alkat, ám úgy vélte, hogy Istennek szükségszerűen ennél mélyebben kell értenie a mindenség rejtelmeit, és bizonyára van más érdeklődése is a párzáson és az ebéden kívül. A gyilkos bálna fölajánlotta, hogy biztonságos távolból, egy meghívott nézőközönség előtt megvitatja vele ezt a kérdést, de a polip nem volt bolond sem. Egy ideig eljátszott a gondolattal, hogy esetleg a vándorló albatrosz lehet Isten. Ezt az elképzelést könnyű volt fenntartania, mert csak akkor látott albatroszt, ha hébe-hóba alkonyatkor kimászott a partra, hogy kis rákokra vadásszon, amik akkor surrantak keresztül a homokon. Olyankor felnézett – nem egyszerű dolog egy polip számára –, és néha megpillantotta a hatalmas, fehér szárnyakat, amelyek mozdulatlanok voltak, akár a felhők, amelyeken keresztül lesiklottak a sötétülő égről. „Olyan magányosak”, gondolta ilyenkor a polip. „Olyan fenségesek, és olyan magányosak. Milyen más szavakkal lehetne leírni az istenség természetét?” Ám még az albatrosz szépsége és fenségessége sem tudta teljesen kielégíteni a polip szellemi éhségét. Úgy érezte, valami más is szükséges Istenről alkotott képéhez, mégsem volt szava vagy képe rá. Idővel ez annyira aggasztani kezdte, hogy alig evett vagy aludt, csak borongott elsüllyedt hajótanyáján, és nem foglalkozott semmilyen más kérdéssel. Nyolc izmos karja is különböző nézetet képviselt, mert mindnek megvolt a maga véleménye, és gyakran veszekedtek és birkóztak egymással, amiből ő azonban alig vett észre bármit is. Amikor aggódó rokonok érkeztek látogatóba, gyakran elrejtőzött előlük, és polipmódra megváltoztatta színét, hogy alkalmazkodjon a fához, kőhöz vagy árnyékokhoz. Idegenek voltak számára; többé nem ismerte fel egyiküket sem. Aztán, váratlanul, ahogyan ő csapott le egykor a sötétből, hogy megragadjon egy lepényhalat vagy kürtcsigát, egy új, nagyszerű gondolat ragadta meg. Mi van, ha a vén halász – a fehér szakállú, aki néha kievezett, hogy egy rozsdás szigonnyal megböködje a hajóját, amikor az apály felfedte tengeri makkokkal borított törzsét és széttört árbocát –, mi van, ha ő Isten? Kétségtelenül rosszul öltözött volt és örökösen koszos, ám ugyanakkor bizonyosfajta méltóság is körbelengte, sótól vörös szemében pedig élénk képzelőerő csillogott, ami a gyilkos bálnáéból valahogy hiányzott. Ráadásul vízen és szárazföldön éppolyan könnyedén mozgott, mind nappal, mind éjjel, és látszólag nem kötötték úgy az alvás és étkezés előírt időszakai, mint a többi teremtményt. Mi van, ha a polip fárasztó kutatása és tűnődése után Isten őt keresi? Mint minden tengeri lény, a polip is jól tudta, hogy bármilyen éles eszközt tartó ember veszélyt jelent bármire, amit elér, és nem szabad benne megbízni fikarcnyit sem. Mégis tehetetlen volt tulajdon kíváncsiságával szemben; és legközelebb, amikor a halász a hajnali apállyal kievezett, a polip nem bírta megállni, hogy ne kapaszkodjon ki óvatosan a hajó gerince alól… a kormánylapátra… aztán a törött, himbálózó hajófarkorlátra, és ott lógva figyelte, ahogy az öregember a törzs alatt kutat és kaparász, az övéről függő durva szövésű, vízálló zsákot, tele sáros kagylókkal és időnként egy-egy tátongó kagylóval. Maga is derékig iszapos volt, és büdös, de vidáman dúdolt és nyögött, ahogy fáradozott, a polip pedig ámulva figyelte. Végül a polip képtelen volt elfojtani kíváncsiságát. Mind a nyolc karjába bátorságot gyűjtött, és fölmászott a fedélzetre, a vén halász meglepett szeme elé. Meg-megakadva, de tisztán megkérdezte: – Te vagy Isten?

220

A halász arckifejezése nagyon lassan megváltozott, és kemény, türelmes beletörődésből bimbózó hitetlenségén át valamiféle elnyűtt ragyogásba fordult. – Nem, barátom – válaszolt végül. – Nem vagyok Isten, nem jobban, mint te. De azt hiszem, te meg én mindketten egyformán részei vagyunk itt állva Istennek – azzal szélesen körbeintett, hogy befogadja a tenger lassú, sötét remegését, ahogy a kék-ezüst reggeli égbolt alatt lélegzett. – Minket kettőnket nem csupán körbevesz ez az isteni szépség… mindketten hozzátartozunk, részei vagyunk, most és mindörökké. Hogyan lehetne másként? – A tenger – mondta lassan a polip. – A tenger… – És a föld – szólt a halász. – És az ég. És az égen túl csillogó fények. Minden együtt, hogy egészet alkosson, beleértve az olyan dolgokat is, mint a polipok és a vénemberek, akik eljátszszák a maguk kis szerepét, és elgondolkodnak. – Az én gondolataim és kérdéseim túl kicsik… egész életemben Istenben éltem, és még csak nem is tudtam róla. Valóban ezt mondod? – Ezt – mosolygott rá sugárzón az öregember. – Pontosan ezt. A polip szólni sem tudott az örömtől. Kinyújtott egy tapogatózó csápot, és a halász határozottan kérges kezébe fogta. Ahogy ott álltak együtt, mindketten lenyűgözve újonnan felfedezett összhangjuktól, a polip félénken megkérdezte: – Gondolod, hogy Isten tudja, hogy itt vagyunk, benne… a részeként? – Fogalmam sincs róla – válaszolta a halász nyugodtan. – Csak arról, hogy mi mit tudunk. Durva dobbanás hallatszott, ahogy a csónak váratlanul jobb oldalra és orral előre dőlt, szelíd ringása abbamaradt. A tenger lejjebb süllyedt, nagy hullámban húzódva vissza a hajótól, feltárva a kopott festéket és a tengeri makkokat. A sodródó kavicsok és kövek felkarcolták a törzset és az evezőt. A polip, aki automatikusan a fedélzetre tapasztotta tapadókorongjait, nem mozdult, a halász azonban elesett, és alattuk, felettük és körülöttük a világ mintha kitátotta volna hatalmas száját, és egyre határozottabban nyugatra szívta a levegőt. – És az? – kérdezte a polip. Egy másik karral a meztelen tengerfenékre mutatott, amely fölött a víz szinte a horizontig húzódott vissza – a közelgő cunami biztos jeleként. – Ez is része Istennek, mint mi? – Attól félek – válaszolta a vén halász, a megdőlt korlátra támaszkodva. – A tájfunokkal, medúzákkal, a feleségem szüleivel és a romlott osztrigákkal együtt. Ebben az esetben nem tartom bűnnek, ha magaslat után nézünk. A part messze van, ez igaz, de fiatalemberként is gyors voltam, és ez az élet megőrizte az erőmet. Életben maradok, veszek még egy csónakot és megint halászok. – Minden jót – mondta a polip –, de attól félek, az én lehetőségeim valamivel korlátozottabbak. Menekülésképpen a mély tenger szabadságára van szükségem, ami most teljességgel elérhetetlen. Nem. Isten nagy vállvonása hamarosan ideér. Majd nézem, ahogy közeleg, és amikor megérkezik, átadom neki mindkettőnk üdvözletét. – Meg fogsz halni – mondta a halász. A polip nem tudott mosolyogni, de a halász a hangjából így is kihallotta. – Akkor is Istennel leszek. – Ez a fajta mély metafizikai megértés hamar eljön a fatalizmus vagy az ötven láb magas hullámok nélkül is – mondta a halász, levéve a félig teli vászonzsákot az övéről. – Különben is, a mi beszélgetésünk még épp csak elkezdődött. A halász olyan gyorsan, mint az angolnák, amelyek elfogásában annyira jeleskedett, átsiklott a korláton, és a feltárult tengerfenékre ugrott. Ott letérdelt, és néhányszor áthúzta a nyitott vászonzsákot az iszapos, árkos sekélyesen, elvesztve ezzel zsákmányát, de cserében telemerte tengervízzel. – Nos? Jössz? – kiáltott a halász a polipnak. Úgy nyújtotta felé a színültig telt zsákot, mint egy ígéretet, minthogy az is volt. – Idő és dagály, sokkarú barátom. Idő és dagály!

221

A következő években – és ezekből sok volt, mert a halász és a polip épp csak túlélték a cunamit – a két furcsa filozófus rengeteg időt töltött együtt. A halász olyan társra lelt a polipban, aki osztozott minden érdeklődésén, beleértve Schopenhauert, Kierkegaardot (akit az oktopusz „kissé idegesnek” talált), a friss történéseket a víz fölött és alatt egyaránt, és a kedvenc halfajtákat. A polip ugyanakkor többet tanult a tér és gondolat világairól, mint álmodta volna, és idővel még a könyvét is megírta. Miután elutasították az összes nagyobb kiadónál, végül felkeltette egy közép-nyugati egyetemi kiadó szerkesztőjének figyelmét. Az a tekintély, aki a költőit a prózainál előrébb valónak tartotta, és a kézirat eredeti címe fölé – Oktopuszi okfejtések – fölírta: Nyolc kar ölelése, a könyvet allegóriaként reklámozta, majd nézte, ahogy két és fél évig a New Age bestseller listákat vezeti. Minden harmadik hónapban kötelességtudóan elküldte a honorárium csekkjét és egy csomag rajongói levelet egy bizonyos parti postaládába; és ha a csekkeket soha nem váltotta be senki, mi köze volt neki ahhoz? A szerzők különcök – mint ahogy gyakran mondogatta, azt nála jobban nem tudja senki. A polip könyve nem talált víz alatti olvasóközönségre, persze, mert az óceánban, akárcsak a szárazföldön, a kritikusok cápák. Hírneve egyoldalúsága és névtelensége azonban sosem zavarta. Amikor épp nem a halászt látogatta meg, megelégedett a remeterákok rágcsálásával és azzal, hogy kedvenc sekély pocsolyájának sziklái között szundikáljon (elsüllyedt hajója éppúgy aprófává zúzódott, mint a halász csónakja), és mélyen töprengjen, kérdéseket és érveket gyűjtve, hogy türelmes és nagyra becsült barátjára zúdítsa őket. Többet soha nem kérdezte meg, hogy ki vagy mi Isten. Nem volt rá szüksége. Erkölcsi tanulság: Bármely kérdésre a legjobb válasz? Mindig meglepetés.

222

Gordon, az Önjelölt Macska A Gordon, az Önjelölt Macska első változatát több mint negyven éve írtam, amikor kilencholdnyi vadonban éltem a családommal a kaliforniai Santa Cruztól északra a hegyekben. Akkoriban megszámlálhatatlanul sok macskánk volt, ha nem csak a kinti és benti lakosokat nézte az ember, hanem a látogatókat is, akik roskadozó vörös kunyhónkat valamiféle panziónak tekintették. Egérproblémánk azonban nem volt (a hörcsögök egészen más tészta). A bátor Gordont a gyerekek szórakoztatására találtam ki, aztán elküldtem a történetet egy animációs vállalatnak, amely mozifilmhez keresett ötleteket, vállat vontam, amikor szinte azonnal elutasították, azután elástam a szekrényemben és teljesen meg is feledkeztem róla. 2001-ig nem is került elő, amikor néhány barátom segített nekem költözködni. Éppen a bővítésén dolgozom, új szereplőket és kalandokat írok hozzá, hogy könyvként is megjelenhessen. Mindig is szerettem a Malac a pácban, és a Stuart Little, kisegért; a Gordon hosszabb változata a saját főhajtásom lesz ebbe a nagyon nagy kihívást jelentő irányba. *** Hol volt, hol nem volt, egyszer egy egércsaládban született egy Gordon nevű egérke. Szakasztott olyan volt, mint az apja, anyja és testvérkéi, akik mindannyian szürke bundát viseltek, és fényes, fekete szemük izgágán villogott a világba; ám ami Gordon szívében pezsgett, gyökeresen különbözött attól, mint ami a család többi tagjának lelkében játszódott. Minduntalan megkérdezte, miért vannak a dolgok úgy, ahogy, és soha nem elégedett meg a válasszal. Miért esznek az egerek sajtot? Miért élnek sötétségben, és miért csak akkor merészkednek elő, ha már lement a nap? Különben is, honnét jönnek az egerek? Mik az emberek? Miért van olyan furcsa szaguk? És ha az egerek nagyok lennének, az emberek meg kicsik? Mi lenne, ha az egerek repülni tudnának? A legtöbb egér nem szokott kérdéseket föltenni, Gordont azonban nem lehetett megállítani. Egyik este, amikor Gordon még csak pár hetes volt, legfiatalabb nénjét elszalasztották, hogy nézze meg, nem hagytak-e elöl az éléskamrában valami harapnivalót az emberek. Soha nem tért vissza. Gordon apja szomorúan megvonta a vállát, kinyújtotta mellső mancsait, és azt mondta: – A macska. – Mi az a macska? – kérdezte Gordon. Apja és anyja egymásra néztek, és nagyot sóhajtottak. – Előbb-utóbb muszáj megtudniuk – mondta az apja. – Jobb, ha itthon hall róla, mint ha az utcán találkozik vele. Az anyja szipogott egy kicsit és azt mondta: – De hiszen olyan fiatal még! – az apja azonban rávágta: – A macskákat ez nem fogja érdekelni. Így hát meséltek Gordonnak a macskákról; azt hitték, hogy sírva fakad, és tagadni fogja, hogy ilyen lények léteznének. Nehéz hozzászokni a gondolatukhoz. Gordon azonban csak annyit kérdezett: – Miért esznek a macskák egereket? – Talán jó ízünk van – felelte az apja. Gordon erre azt mondta: – De a macskáknak nem kéne egeret enniük. Rengeteg más ennivalót kapnak, amik bizonyára ugyanilyen finomak. Miért ennének meg valakit, ha nem muszáj? – Gordon! – szólt rá az apja. – Figyelj rám! Kétféle lény van a világon: amelyik vadászik, és amelyikre vadásznak. Mi, egerek olyan állatok vagyunk, akikre mások vadásznak, és nem igazán számít, hogy a macska valóban éhes-e vagy sem. Ha megfelelő szemszögből nézed, nagy megtiszteltetés, hogy valaki zsákmány.

223

– Lárifári! – ellenkezett Gordon. – Hol tanulhatom meg, hogyan legyek macska? A többiek azt hitték, tréfál, de amint Gordon elég idős lett, hogy egyedül járjon-keljen, becsomagolt magának egy váltás inget és egy kevés mogyoróvajat, azzal elindult a macskaiskolába. – Nagyon szeretlek benneteket – mondta a szüleinek, mielőtt távozott volna –, de az, hogy egész életemben vadásszanak rám, csak mert egérnek születtem, nem nekem való. – Azzal egy szál egyedül útnak indult. Minden macska iskolába jár, akár látod őket, amint odatartanak, akár nem. A kutyákra ez nem igaz, de a macskák mindig is jártak és járni fognak. Rengeteg macskaiskola működik, így hát Gordon meglehetősen könnyen talált egyet, aztán bátran fölhágott a lépcsőn, és bekopogott az ajtón. Megmondta, hogy beszélni szeretne az igazgatóval. Azt hitte, hogy ott helyben felfalják, de a macskák – diákok és tanárok egyaránt – úgy meglepődtek, hogy beengedték, és az egyik tanító elkísérte az igazgatói irodába. Gordon érezte magán a macskák tekintetét, és hallotta, ahogy szimatolva találgatják, mennyire finom, de jó erősen megmarkolta a bőröndjét, amelyben az inge és a mogyoróvaj volt, és nem nézett hátra. Az igazgató egy kövér, öreg cirmos volt, aki beszéd közben végig a farka végét rágicsálta. – Neked elment az eszed – mondta, amikor Gordon előadta, hogy macska szeretne lenni. – Ebben a szent pillanatban bekaphatnálak, de balszerencsés dolog őrülteket enni. Kotródj innét! Még hogy egér járjon macskaiskolába – Miért ne? – kérdezte Gordon. – Talán kőbe van vésve? Hol van az leírva, hogy nem járhatok ebbe az iskolába, ha akarok? Természetesen sehol nem szerepel a macskaiskolák szabályzatában, hogy egerek nem felvételizhetnek. Eddig még senki nem gondolt rá, hogy bele kéne írni. Az igazgató keresztbe fonta mancsát, és így szólt: – Gordon, nézd más szemszögből a dolgot! – Nézze maga az enyémből! – kardoskodott Gordon. – Macska akarok lenni, és lefogadom, hogy jobb leszek azoknál a bárgyú állatoknál, akiket ebben az iskolában láttam. A legtöbbről lerí, hogy még egérnek is csapnivalóak lennének! Kössünk alkut! Maga engedélyezi, hogy egy évig idejárjak és itt tanuljak, s ha az év végén nem leszek jobb, mint bármelyik macska az iskolában – ha csak egyetlen cicának is jobb jegyei vannak nálam –, akkor felfalhat, és pontot tehet az ügy végére. Ez elfogadható? Egyetlen macska sem tud ellenállni egy ilyen kihívásnak. Mielőtt azonban az igazgató beleegyezett volna, ragaszkodott hozzá, hogy kicsit változtassanak a feltételeken: ha év végén nem Gordon kapja a legjobb jegyeket, akkor felfalásának kiváltságában az iskolaelső macska részesülhessen. – Keményebb tanulásra kell ösztökélnünk azokat a tökfejeket – morogta az igazgató a bajsza alatt, miután Gordon elhagyta az irodát. – Őrült ugyan, de igaza van – a legtöbb diák még egérnek is csapnivaló volna. Már-már kívánom, hogy sikerrel járjon. Így aztán Gordon járni kezdett a macskaiskolába. Mindennap ott ült különleges, apró íróasztala mögött, száz kiscica és kamasz macska gyűrűjében, akik mind legszívesebben rávetették volna magukat, hogy eljátszadozzanak vele, mielőtt felfalják. Megtanulta, hogyan mosakodjon, hogyan élesítse a karmait, és hogyan figyeljen meg mindent a szobában, miközben alvónak tetteti magát. Volt egy tantárgy a kutyákkal szembeni viselkedésről, egy a fáról lemászásról, ami sokkal nehezebb, mint a felmászás, és volt egy rendkívül tudományos szeminárium a Rossz cica! különböző jelentéseiről. Gordon leginkább a látomásórát szerette, amely mindazokkal a bűvös dolgokkal foglalkozott, amelyeket csak a macskák látnak, más nem – hatalmas, suhanó szellemősök, távoli kastélyok, titokzatos rengetegek, tele megkergethető szörnyetegekkel. A látomástanár azt mondta a kollégáinak, hogy még soha nem volt ilyen tehetséges diákja.

224

– Bűn lenne ilyen egeret fölfalni! – hangoztatta lépten-nyomon. – Rettenetes, szégyentelen, falánk bűn! Az egérvadászat-óra először kicsit feszélyezettre sikerült, mert a tanár rendszerint a diákok közül kért meg valakit, hogy álljon be egérnek, de Gordon esetében az igazgató úgy ítélte meg, ez túl kockázatos volna. Gordon azonban ragaszkodott hozzá, hogy ugyanúgy megkergessék, mint a többieket, és nemcsak hogy soha nem kapták el (pontosabban, majdnem soha; volt egy kék perzsamacska, aki a levegőben is képes volt megpördülni), de amikor rá került az üldözés sora, bebizonyította, hogy született tehetség. Sőt, a repülő vetődés azonnali elsajátításával kivívta a tanár és az egész osztály tapsviharát. Gordon háromszor meghajolt, majd ráadást adott. Volt egy óra, amelyen a macskák megtanulták, mire van szükségük, hogy az emberekkel együtt élhessenek: hogyan feküdjenek ölben, hogyan állják meg, hogy a bútort kapirgálják, amikor kínozza őket a vágy, mit tegyenek, ha a gyerekek fölkapják őket, és hogyan kérjenek olyan édesen ennivalót vagy törődést, hogy az emberek más embereket is odacsődítsenek és elbüszkélkedjenek velük. Ezek az órák mindig kicsit elszomorították Gordont. Nem hitte, hogy valaha is igazi „emberes” macska lehet belőle, mert ugyan ki akarna egeret dédelgetni az ölében vagy megvakargatni a füle tövét, ha dorombol? Ennek ellenére nyitva tartotta a szemét az emberórán is, mert minden macska tudta, hogy aki abban az évben a legjobban teljesít, az megeheti őt, és ezért szorgosabban tanultak, mint addig bármikor. Az igazgató azt mondta, hogy ők az iskola történelmének legjobb tanulói, és nyíltan hangoztatta, hogy bevezeti: hadd legyen minden évben egy egér is a diákok között. Amikor az összes jegyet kiosztották és összeadták, két diák állt az élen: Gordon és a kék perzsamacska. Jegyeik között egérbajusznyi eltérés sem volt. A fontosabb tárgyakban, mint például a futás és vetődés, a mászás, a cserkészés és a „várakozás, amíg a zsákmány elfelejti, hogy ott vagy, valamint a macskaetikett részterületein, mint például a mosakodás, farokillemtan, elegáns ásítás, nevetséges pózokban alvás és a hogyan juss elegendő ennivalóhoz anélkül, hogy falánknak tűnjél (I. és II. tárgy), Gordon és a kék perzsamacska voltak az elsők, a többiek messze elmaradtak mögöttük. Emellett mindketten öt nyelvjárásban tudtak nyávogni: perzsául, abesszinül, sziámiul, burmaiul (amit szinte egy macska sem tanul meg, hacsak nem születetett burmainak) és alapfokú tigrisül. De egy tanévben csak egy élmacska lehet; a döntetlen nem megengedett. Hogy egyszer s mindenkorra eldöntse a kérdést, az igazgató kihirdette, hogy Gordonnak és a kék perzsának egérvadászatban kell megmérkőzniük. A perzsamacska és Gordon a körülményekhez képest jó barátságban álltak, ezért – óvatosan – mancsot ráztak, és a perzsa azt dorombolta: – Nincs harag. – Nincs – válaszolta Gordon. – Ha valakinek a gyomrában kell végeznem, örülnék, ha te lennél az. – Ez nagyon kedves tőled – mondta a perzsamacska. – Remélem, így lesz. – De nem fog megtörténni – jelentette ki Gordon. A kék perzsamacskának esélye sem volt. Amint ők ketten munkához láttak a népes egérszomszédság közt, Gordon a leggyorsabbak kivételével elkapta, kicselezte és sarokba szorította az összes egeret, méghozzá olyan könnyed eleganciával – olyan macskásán –, hogy a perzsa végül égnek emelte a mancsait, és megadta magát. Kijelentette az egész tanári kar és a macskaiskola összes diákja előtt: – Feladom. Gordon jobb macska nálam, és nem szégyellem bevallani. Ha minden egér olyan lenne, mint ő, mi macskák mehetnénk vegetáriánusnak. (A perzsamacskák nagyon drámaiak.)

225

Olyan vad és hangos éljenzés támadt, hogy senki nem ellenkezett, amikor Gordon szabadon engedte a foglyul ejtett egereket. A macskák értékelik a nagyvonalú gesztusokat, és különben is, mindenki megebédelt már. Gordon megnyerte a fogadást, és az igazgató – akárcsak a kék perzsa – jó képet vágott hozzá. Ünnepséget rendezett, amelyen az egész iskola megjelent, és a mulatság végén kijelentette, hogy Gordont ezentúl éppúgy macskának kell tekinteni, mint az iskola bármely diákját, vagy még annál is macskábbnak. Egy kis kártyát nyújtott át neki, hogy igazolja: tiszteletben álló macskának tartja. A diákok éljeneztek, és Gordon maga is beszédet tartott, amely így kezdődött: – Macskatestvéreim… Miközben beszélt, azt kívánta, bárcsak a szülei is itt lehetnének, hogy lássák, mit ért el, és mennyire megváltoztat mindent, ha valaki kérdez, és nem retten meg az új ötletektől. Gordon nem hagyta abba a tanulmányait most sem, hogy az iskola legjobb macskája lett. Sőt, még szorgalmasabban tanult, és olyan jól teljesített, hogy ballagásakor a felis maximus címet adományozták neki, ami magyarul annyit tesz: micsoda macska! Az iskolában maradt, hogy megtartsa rendkívüli népszerűségre szert tevő kitérő manőverek néven futó szemináriumát, és természetesen a helyből ugrás tárgyat is (arra az esetre, ha egy madár repülne el feletted, amíg te nem figyeltél). Új életének híre ment az egerek között, és félelmetesebb mítosz épült köré, mint ami macskát bármikor övezhet. Rettentő Gordonról és Gordonról, az „Önjelölt Macskáról” suttogtak, vagy egyszerűen a „Kimondhatatlanként” emlegették, és rémtörténeteket meséltek az óriásmacskáról, aki farkát kunkorítva, kimeresztett, borotvaéles karmokkal és ádáz tűzben égő sárga szemekkel ugrik rájuk; a könyörület nélküli egérről, aki legmélyebb odújukban is rájuk talál, és hang nélkül oson puha talpain. Feltétel nélkül elhitték, hogy úgy eszi az egereket, mint más a mézeskalácsot, és akiket már nem bír ő maga fölfalni, azokat röhögve nyújtja át macskacimboráinak. Szörnyű legenda keringett arról, hogy Gordon fölfalta a tulajdon családját, és rendszeresen elvitte az iskolából a kiscicákat, hogy személyesen oktassa ki őket a titkos egérutakra, amelyeket egyszerű macska nem ismerhet. Ezek a mendemondák rettenetesen elszomorították Gordont, mert ő teljes szívéből hitte, hogy amit elért, az minden egérnek jólétére szolgál. Akár magányos egeret ejtett csapdába, akár egy tucatot szorított reszketve sarokba egy padláson vagy a hűtő mögött, mindig azt mondta nekik: – Nézzetek rám! Nézzetek rám! Egér vagyok, akárcsak ti… sem több, sem kevesebb… és mégis macskákkal járok-kelek mindennap, akik mégsem esznek meg! Tisztelnek, csodálnak, még hatalmam is van a macskák között… és bármelyikőtök lehet olyan, mint én! Ne higgyétek, hogy mi, egerek, csak arra születtünk, hogy vadásszanak ránk, megszégyenítsenek, megkínozzanak, és végül fölfaljanak! Ez nem igaz! Ahelyett, hogy szánalmas szőrgombolyagként egész életetekben rémülten reszkettek az árnyékokban, lehetnétek karcsú, ádáz vadászok, akik semmitől és senkitől nem félnek. Most menjetek, és vigyétek szét a szavamat! Hirdessétek másnak is! Azzal elhátrált, és hagyta, hadd széledjenek szét az egerek, s minden alkalommal azt remélte, hogy végre megértik, mit akar nekik megmutatni. Ez azonban soha nem következett be. Az egerek mindahányszor abban a hiszemben surrantak el, hogy csak óriási szerencséjüknek köszönhetően menekedtek meg, és csupán a rettentő Önjelölt Macskáról szóló történeteket adták tovább, melyek egyre vérfagyasztóbbak, egyre irtózatosabbak lettek. Nem számított, hogy senki nem látta, hogy Gordon végrehajtotta volna a neki tulajdonított iszonytató tettek bármelyikét is. Így van ez a legendákkal. Történt egy nap, hogy Gordon az utcán sétált egy tanári gyűlésre. Úgy osont, mint egy leopárd, úgy lóbálta a farkát, mint egy oroszlán, és olyan mohó kis torokhangokat hallatott, mint a tigris, ha ennivalót szimatol. Váratlanul hatalmas árnyék vetült az útjába, olyan nagy, hogy fölnézett, nem alagútba ért-e? Egy kutyát látott. Tulajdonképpen csak egy lábat látott, mert

226

hatalmas eb volt, akkora, hogy még egy kifejlett macskának is kétszer kellett volna ránéznie, hogy a méretét teljesen fölérje ésszel. A kutya azt morogta: – Ó, pompás! Imádom az egereket. Sok bennük a foszfor. Fincsik. Gordon csapkodó farokkal lelapult, és felborzolta hátán a szőrt. – Vigyázz, kutya! – figyelmeztette. – Ne kezdj ki velem, ha jót akarsz! – Ó, de aranyos! – mondta a kutya. – Azt játssza, hogy macska. Én is macska vagyok. Miau! – De én tényleg macska vagyok! – Gordon addig púpozta a hátát, amíg meg nem fájdult, és egyszerre fújt, köpködött és morgott – már amennyire ez lehetséges volt. – Az vagyok! Akarod látni a kártyámat? Tessék, itt van! – Egy őrült – tűnődött a kutya. – Azt mondják, balszerencsés dolog őrülteket enni. Még jó, hogy nem vagyok babonás! Miután Gordon megadta az Első Figyelmeztetést, ahogy tanulta, azonnal váltott a Másodikra – a villámgyors jobbmancsos orrpofonra. Föl kellett ugrania, hogy elérje a kutya nedves orrát, de még ilyen hátrányos helyzetből is tökéletesen megoldotta a Második Figyelmeztetést. A kutya azonban ahelyett, hogy vinnyogva és alázatosan eltakarodott volna, csak tüsszentett. Ez a különbség az elmélet és a gyakorlat között, gondolta Gordon. De nem volt véletlen, hogy Gordon „Kitérő manőverek” szemináriumát annyian látogatták. Hihetetlen merészséggel a Második Figyelmeztetés után azonnal a Negyedik Elkerülést hajtotta végre, amely kettős cselt takar – a fej ebbe az irányba néz, a farok abba az irányba lendül –, aztán gyors, fenyegető roham következik, aztán egy gyors oldalugrás, amely, ha tökéletesen kivitelezik, helyzettől függően lehetőséget teremt a menekülésre vagy a repülő vetődésre. Ám a nagydarab kutyának fogalma sem volt róla, hogy éppen egy klasszikus kitérő manővert lát, és csak bután bámult. A buta bámuláshoz mindenesetre szokva volt. Vidáman szökkent egyet, fölvakkantott: – Megvagy! – aztán egyenesen Gordonra vetette magát, aki olyan kecsesen szaladt föl az első fára, hogy a diákjaiban még az éljenzéshez is bennszakadt volna a levegő a döbbenettől. Keresett egy kényelmes ágat, ott megpihent, és búsan arra gondolt, hogy egy igazi macska soha nem lett volna annyira büszke a macskaságára, hogy nekiálljon vitatkozni róla. A kutya vigyorogva leült. – Most legyél madár! – kiáltott oda Gordonnak. – Hadd lássam, hogyan repülsz! Gordon rendes körülmények között könnyen fönt maradhatott volna addig a fán, amíg a kutya meg nem unja a várakozást, de fáradt volt és szomjas, és bosszantotta, hogy elkésik a tanári ülésről. Valamit tennie kell. De mit? Éppen azt a merész tervet forgatta a fejében, hogy leveti magát a kutyára, amikor három fiatal egér bukkant fel. Bevásárolni küldte őket az anyjuk. Nagyon fiatalok voltak, és mivel soha nem találkoztak még Rettentő Gordonnal – bár még ki sem nyílt a szemük, amikor már az ő történeteivel traktálták őket –, nem tudták, ki kuporog a fán. Csak annyit láttak, hogy egy egértársuk veszélybe került, és mivel még abban a korban voltak, hogy nem tudták, mi okos dolog és mi nem, óvatosan letették csomagjaikat, és nekiláttak elcsalni a kutyát a fától. Először az egyik egér rohant oda hozzá, és hagyta, hogy a kutya megkergesse, aztán a másik surrant elő valahonnan – ekkor az óriás eb faképnél hagyta az első egeret, és az új zsákmány nyomába eredt. A kutyát, aki meglehetősen jó természetű volt, de nem különösebben éhes, nagyon mulattatta a fogócska. Egyre messzebb és messzebb követte az egereket a fától, és mire Gordon leugrott és eltűnt a bokrok között, alighanem teljesen meg is feledkezett róla. Gordon meg akarta várni az egereket, hogy köszönetet mondjon nekik, de azok a kutyával együtt eltűntek. Mivel nem akart a gyűlésről elkésni, az iskolába rohant, és csak nem sokkal előtte lassított le, hogy lecsillapítsa lihegését, és lesimítsa a bajszát.

227

– Bárkivel megeshet – mondta magának. – Nincs miért szégyenkeznem. – Mégis volt valami a megfutamodásban, ami roppantul zavarta Gordont. Azóta, hogy felment az iskola bejárati lépcsőjén, most először bizonytalanodott el. Megmosakodott, igyekezvén nyugodt és büszke külsőt mutatni, és bemasírozott az iskolába: a legjobb macska a földkerekségen, Rettentő Gordon, a Kimondhatatlan – igen, az Önjelölt Macska. Egy másik macska azonban – a farokkergetés tanársegédje – látott mindent, és már a tanári kar elé tárta a megdöbbentő esetet. Az igazgató megpróbálta félresöpörni a témát. – Ha itt az idő, hogy felmássz a fára, mássz fel a fára! – mondta. – Ezt minden macska tudja. (A maga módján egészen megkedvelte Gordont.) Ez azonban nem volt elég. Az ellentábort a farokkergetés tanársegédje (egy csokoládébarna sziámi, aki arról ábrándozott, hogy egy napon ő vezetheti az iskolát) vezette. Az ő véleménye szerint Gordon csupán hamis álmacska volt, akit csakis a kártyája tesz cicává, és aki olyan nagy barátságban van az egerekkel, hogy azok a segítségére siettek, amint bajba jutott. Ennek fényében ki mondhatja meg, mik Gordon valódi tervei? Egyáltalán, miért jött az iskolába? Mi lesz, ha többen is követik? Mi van, ha az egerek tervet forralnak a macskaiskola, sőt macskaiskolák megtámadására? Ez a gondolat minden asztal körül ülőt mélyen megrázott. Gordonnal a soraikban, aki jóval többet tudott a macskaságról, mint maguk a macskák, vajon akad-e egyetlen macskaféle is, aki biztonságban érezheti magát? A józan észérveket hamar felváltotta a félelem. Perceken belül az igazgató kivételével mindenki elfelejtette, mennyire kedvelte és csodálta Gordont. Felvétele az iskolába óriási baklövés volt, amit azon nyomban orvosolni kell! Az igazgató felnyögött, eltakarta szemét mancsával, és Gordonért küldetett. Majdnem sírva fakadt, amikor elvette az egértől a kártyáját. Gordon természetesen hevesen tiltakozott. Beszélt az Akaratról, a Döntésről, a Szabadságról és a Feltételezések Megkérdőjelezésének mindent átalakító erejéről. Az igazgató azonban bánatosan azt mondta: – Képtelenek vagyunk bízni benned, Gordon. Most eredj, mielőtt magam fallak föl! Mindig kíváncsi voltam az ízedre. – Azzal az asztallapra fektette a fejét, és zokogni kezdett. Így aztán Gordon összecsomagolta váltás ingét, maradék mogyoróvaját, és elhagyta a macskaiskolát. A macskák kettős sorfalat álltak neki, arcukat elfordították, és senki nem szólt egy szót sem. A farokkergetés tanársegédje a végén rá akart vetődni, de az igazgató a farkára lépett. Soha senki nem hallott többet Gordon felől. Egyes pletykák szerint továbbra is macska maradt, hiába vették el a kártyáját; más történetek azt állították, hogy maguk az egerek kergették el az országból. Az igazságot azonban csak az igazgató tudta, mert hallotta a szavakat, amelyeket Gordon mormolt, miközben emelt fővel távozott a macskaiskolából. – Vau – motyogta eltűnődve Gordon. – Vau. Vuff-vuff. Nem lesz nehéz.

228

Az íróról

1939-ben született; Bronxban nőtt fel, alig néhány háztömbnyire a Woodlawn temetőtől, amely később első regénye, az Egy csendes zug (A Fine and Priváté Place) ihletőjévé vált. Már tízévesen eltökélte, hogy író lesz: a későbbi események igazolták, hogy vagy a jövőbe látott, vagy makacsabb volt, mint sokan hitték volna. Mára klasszikus művei – Az utolsó egyszarvú, a Tamsin története és A fogadós éneke – révén a legnagyobb élő amerikai fantasyírók közt tartják számon; elképesztő nyelvi leleményei, figurái és varázslatos történetszövése több millió rajongót nyertek számára az egész világon. Novellái és regényei mellett számos tévésorozat, illetve mozifilm forgatókönyvét jegyzi, köztük A Gyűrűk Ura első animációs filmváltozatáét: ezenfelül tehetséges költő, zeneszerző és dalszövegíró.

229

230