I'I:LLI:
,\
_1,\NOS
L• Y ,"\ SZ
l ll E l l
PeLLe Jánor1
A gyádz ideje U.golva>tam m;nd.,t, am;t a fiamc6l é' magamról írtam, s megpróbálom elképzelni, mit szálnak hozzá. Kockázatos hipotézisre épülő ingatag gondolati konstrukció. Az irodalomfogyasztók, a betű szerelmesei vészesen megfogyatkoztak, olyanok, mint a rezervátumban élő indiánok, s közüJük is sokan remélik, hogy idővel főnök lesz belő lük a "Republique des lettres" nevű, valaha jobb napokat látott törzsben. Nekik a gyász esztétikai produkció, s még csak zokon sem vehetem műélveze tüket. Aszöveg fogyasztája nem érezheti ugyanazt, mint az, aki meg akarta formálni általa saját, elviselhetetlen fájdalmát, hogy eltávolítsa, vagy ha ez nem megy, elmeszesítse, s kemény burokkal vegye körül. El kell érnem, mondogattam a papírra meredve, hogy ha rá gondolok, ne érzékenyüljek el az ostoba szánalomtóL s valahogy megszabaduljak a "gyászoló apa" émelyítő szerepétőL melybe kis híján beskatulyáztak. Felfordult a gyomrom, ha szánakoztak rajtam. Nem törődtem bele "a megváltoztathatatlanba", s már a temetés után lázasan keresni kezdtem a szalmaszálat, melybe belekapaszkodhatom. "Nem hagyhatod el magad", hajtogattam görcsösen, de végig ott bujkált bennem a kétely: ki is vagyok én, aki ilyen kopott bölcsességekből próbálok erőt meríteni, s mi maradt valójában az emlékeimen kívül, amihez még érdemes ragaszkodnom. Bár a taglóütéstől megremegtem, voltak addig nem sejtett lelki tartalékaim, így végül talpon maradtam. Igaz, azon az áron, hogy magával az élettel kezdtem hazárdjátékot. Éveken át úgy tűnt, hogy egy tébolyult eszmét melengetek. Aztán kiderült, hogy a terv, amit a pszichológus és a krízisintervenció terapeutája csak átmeneti vigasznak, irreális valóságérzékelésen alapuló öncsalásnak vélt, a lehetetlennel határos módon megvalósítható. Hermafroditává váltam, gyermeket nemzettem és hoztam világra, aki ha nem azonos is a fiúval, akit elvesztettem, de feltűnően hasonlít rá, s tagadhatatlanul enyhíti a kínt, amit miatta érzek. Hermafroditosz vagyok, Hermész és Aphrodité fia.
Esetleg maga Aphroditosz, a női és a férfi természetet egyetlen alakban egyesítő lsten, más néven androgyno vagy ..férfinő", Ciprus szigetének bálványa. Sokáig tartott, míg eljutottam idáig. Azelőtt, hogy megnyílt alattam a föld, eszembe sem jutott, hogy egyszer még amiatt aggódom, sikerül-e megfogannom, s kihordanom a terhességem. Vagy lehet, hogy már kétneműségern előérzete volt, amikor serdülőkoromban anyám ruháit próbáltam fel a tükör előtt? Nem hiszem. A gyermekként ért homoerotikus kísértések visszataszítottak a férfiak iránti megrögzött undort, bár a lelkem mélyén talán vágytam rá, nem tudtam és nem is akartam legyőzni. Gyanúsan banális választásomban nem játszott szerepet, hogy a nők, szerelmük "melléktermékeként" még gyermeket is szülnek: mint a legtöbb kamasz, én sem lelkesedtem a fajfenntartásért. Aztán apa lettem, anélkül, hogy különösebbert vágytam volna rá, de ezt az élet természetes rendjének tartottam. Most viszont, végső kétségbeesésemben, az ezredvégi orvostudomány összes vívmányát felhasználva, meddő, a szülésért harcoló asszony lettem. Ehhez le kellett hántanom a bőrö met, ki kellett fordítanom, majd újra belebújnom. Az első szeretkezés, tíz nappal vagy két héttel a temetés után valóban olyan volt, mintha nyúznának. Meztelenül feküdtünk a feleségemmel a szobámban, leeresztett redőnyök mögött, és sírtunk. Ő jobban, én kevésbé, hiszen ez az átkozott férfiszerep még akkor is kötelezett. Már eldöntöttük, hogy nem leszünk öngyilkosok, fel kell nevelnünk a kislányunkat. Ha nincs kéznél ez a kényelmes és jogos érv, nem tudom, fejest ugrunk-e a halálba. Talán igen, de valószínűbb, hogy nem. Erószt választottuk Thanatosz helyett, de szégyelltük egymás előtt. Úgy éreztük, hűtlenné válunk a fiunk emlékéhez, ha egyetlen pillanatnyi öröm kedvéért elfeledkezünk róla. Ott volt még a lakásban, az ajtó mögött, mint legutóbb, hiszen a serdülőket izgatja sz ül eik szexuális élete ... ne sírj, kérlek, végy erőt magadon, kezdjük újra. A házasságok jó része beleroppan a legsúlyosabb
;\
<._-,y,\
csapásba. A szakirodalom erre nem ajánl terápiát, csak azt ismételgeti, hogy fordítsuk tekintetünket a jövő felé, s próbáljunk benne örömet találni. Ezt a közhelyet, mely életbiztosítási reklámok szlogenje is lehetne, a gyászoló nők és fédiak előbb-utóbb meg is fogadják, s gyakran elválnak. Ha nincs előt tem, mellettem, bennem a másik, akinek az arca, minden mozdulata a gyermekemre emlékeztet, talán könnyebben viselem az életet: vár az új illúziója, melyben már nincs helye a gyötrelemnek. De ez árulás, a könnyebbik út, hajtogattam, s két évtizednyi házassági rutin salakja alól a tíz körmömmel kapartam elő a vágyat. Pedig amikor az anyjához értem, az ő kezének tapintását, az ő bő rének illatát éreztem. "Menj már!", mondta utoljára, terhére voltam, vonzotta egy démoni erő, melynek alattomos természetét nem sejthettem. Ha feladom a harcot a kinyitható Ikes ágyon, még egyszer, immár véglegesen elengedem. Nem gyűlöl hetem meg a saját testem és a feleségemét sem, aki itt fekszik megfeszülve, kisírt szernmeL s akivel csodát kell tennem, hogy elhitessem: még nem veszett el minden remény. A jövőt nem álmodhatjuk meg, bárhogy szeretnénk. Ha elalszunk kilépünk a konkrét térből és időből, az agyunkon átsuhanó benyomások és megérzések ritkán állnak össze egységes egésszé. Gyakran csak egy kép, meg a hozzá kapcsolódó megmagyarázhatatlan érzés marad meg bennünk, ettől érezzük úgy, hogy álmunknak különös jelentősé~e van, isteni küldetést beteljesítő próféciát hordoz. "Es álmot láta: Ímé egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az lstennek angyalai fel-alá járnak valia azon." Vagy: "Ímé kévéket kötünk vala a mezőben, és ímé az én kévém felkele és felálla: a ti kévéitek pedig körülállanak és az én kévém eli5tt meghajolnak vala." A szorongás álmai mások, mint a halhatatlanságé és a becsvágyé, sokkal földhözragadtabbak. A ~!am halálát követő egy-két évben nyomasztó képek zúdultak rám. Tudtam róluk, hogy ha áttételesen is, de közük van a valósághoz, már csak azért is, mert feltámadó érzéseim, testem üzenetei világosan kirajzolódtak a lidércnyomásszerű történetbőL s a legborzasztóbb helyzetekben ajándékoztak meg a gyönyör pillanataivaL Nő vagyok, ehhez kétség sem fér. Látom a tükörben, ahogy öltözködöm: felhúzom a harisnyám, közben végigsimítom a combomat, majd sietve bele bújok fekete szoknyámba és pulóverembe. Jól
sz
ll l,, l t
mutatok, ettől elégedett vagyok, tudom, vonzam a katonák tekintetét. Bár egyenruhásoknak tetszeni nem olyan nagy rnűvészet, ha az ernber egész nap közöttük van. Kapkodva kifestern magam, egy csepp kölni, ez a frizura még elmegy, de már nagyon unom, még egy igazítás, és zárom is az ajtót. A rideg, átmeneti szállásnak ható garzonlakás tulajdonosát nem ismerem. Mindent szerteszéjjel hagyott, bizonyára kapkodva menekülhetett. Mi lehet vele? A nevét szétszórt papírjaibóL ősrégi bankszámlák borítékjairól böngésztem ki. Magam mögött hagyom sivár fészkem, ahová rajtam kívül senki be nem teszi a lábát, s nekivágok a gyalogútnak. Valahol a hegyekben, lombos fák alatt, erdei ösvényeken járok munkába. Melegen süt a nyári nap, a táj idilli, bár kissé elvadult: az utamba eső kertek bokrait, sövényeit évek óta nem nyírta senki, a pázsitot mindenütt gaz borítja. Mintha nem is Budán lennék, a közeli jövőben, 2003-ban. Vagy még·is? Valami borzalom történhetett az eltelt évtizedben, aminek nem tudom az okát, pedig nyilvánvalóan beletörődtem, nem tehettem mást. Hirtelen géppisztolyropogás és ágyúdörgés hallatszik, mintha a közelben felvillanna a tarackok torkolattüze is. Jó, hogy legalább az aknavetők hallgatnak. Szerencse, hogy már nem vagyok messze az ENSZ-erők főhadiszállásátóL
Az egyik hátsó bejáraton lopakodom be, mutatorn az igazolványomat a fekete fiúknak, de pillantást sem vetnek rá, hiszen jól ismernek. Barátságosak, rám nevetnek, kivillan fehér fogsoruk. Egyikük néhány hete a szállásukra is meghívott egy pezsgős vacsorára. A magyar nők túlnyomó többsége elolvad a boldogságtól, ha egy fényűzőnek számító lakoma és egy úti csomag fejében szétteheti a lábát. De rám ezzel nem lehet hatni. Nekem főtisztek udvarolnak, s ha épp nem fogyókúrázom, válogathatok az ínyencségek között. Azért mégiscsak jólesett a kék sapkás nigériai bakák elismerése. Tolmács vagyok a nepáli Parcsam ezredes, a helyi békefenntartó erők parancsnoka mellett. A világszervezet azért küldte ide az egységeit, hogy ékelőeljenek a szemben álló felek közé, s ha lehet, óvják meg a polgári lakosságat a legsúlyosabb atrocitásoktól. Ismerős ez a tágas parkban álló, neareneszánsz épület. Férfiként jártam ide egy ismerős pszichiáterhez, hónapokig analizált a fiam halála után, leginkább hallgatta, amit meséltem neki. Beszéltem a házasságomróL viszonyaimról, a gyermekeimhez
l' 1: L L l ,\
.l ,\ " 0 '
c.y,\~Z
fűződő kapcsolatomróL és különösen sokat a szüleimről, főként anyámról. Ő valami érthetetlen okból hitt a tehetségemben, s szerencsére nem érte meg, amikor megnyílt alattam a föld. De mindez már olyan rég volt, valahol a távoli, elsüllyedt múltban. Akkor megfordultam a tágas, most homokzsákokkal elcsúfított teraszon is, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a véres harcok dúlta, ostromlott Pestre ... hiszen ez a Lipótmező, sóhajtok föl álmomban. Minden világos: Parcsam ezredes a fő igazgató irodájába költözött be, még a faragott íróasztalt is felismerem. - Miss Pelle, az ezredes hívatja! A szemüveges svéd titkárnő mindig undok velem, leplezetlen irigységgel méreget. Tudja, hogy tetszem az ezredesnek. aki ebben a zűrzavarban teljesen rám van utalva, hiszen könnyebben teremthet kapcsolatot a műholdakon keresztül New Yorkkal, mint egy lágymányosi vagy újpesti milícia parancsnokságával. Nemcsak a tolmácsa, de valóságos belső titkos tanácsosa vagyok, akivel a magánélete gondjait is megosztja. Bár gondosan titkolja, tudom róla, hogy kábítószert fogyaszt, a két év alatt szakott rá, amit ezen az átkozott helyen töltött. A nagyvilágban legszívesebben elfeledkeznének a magyarországi polgárháborúról meg a békefenntartók eleve kudarcra ítélt küldetéséről. Az ENSZ megfigyeli a tömeggyilkosságokat, naponta, hetente és havonta összesíti a rémségeket, melyekre valójában senki sem kíváncsi. A brazil, a nigériai és a marokkói katonák tehetetlenek, parancsok kötik a kezüket, s amúgy sincsenek nehézfegyvereik. Mind a három, egymással szüntelenül szövetkező, majd újra szembeforduló erővel amúgy sem bírnának. ahhoz túl kevesen vannak. Reményük sincs rá, hogy véget vethetnek a pincékben víz és áram nélkül vegetáló lakosság megpróbáltatásainak. Élni jóval könnyebb egy kapcsolatot, mint vész idején felidézni az erőt, amely addig fenntartotta. Természetesnek tűnik minden, az orgazmustól a vasárnapi ebédig, a bevásárlástól a takarításig, ahogy a nyaralások és a külföldi utak élményei is feloldódnak. Az emlékezés savával utóbb némi, szűrővel is felfogható szilárd anyagat is ki lehet csapatni. De mire jó a turkálás a tucatélmények kacatjai között? "Emlékszel a Villa Borghesére?" .. És a Piazza Navonán a virágpiacra 7" .. Nem, az a Campo di Fiorin volt, már elfelejtetted." "És a firenzei Albergo a nyikorgó ágyaival? Átkopogtak
llll.IL
a falon, olyan hangosan szeretkeztünk ... " Hiába, minden képet elhomályosít, ahogy három hét Itália után a fiunk elénk fut az akarattyai kertben. A sav már a lelkünket marja, aludjunk, majd legközelebb megpróbáljuk, ne adjuk fel a kísérletezést, ha még együtt képzeljük el a jövőt. Csak lsten segíthet. Szembe kell néznem vele, vallatóra fognom, van-e még terve velünk, ad-e még egy utolsó esélyt, vagy ez volt az utolsó fogadás, a tét elveszett, a hitelkeret kimerült, nincs több zseton, a easina alkalmazottai diszkréten kivezetnek. Könnyű azt mondani, hogy hinni kell, a többi már megy magától. A vallást, amelyben születtem, soha nem éreztem a magaménak: zsidó létemre megkereszteltek, ettől ugyanúgy feszengtem az oltár, mint a tóraszekrény előtt. Mi keresnivalóm egyáltalán a templomban? Halogattam a választást, zárójelbe tettem a végső kérdéseket, mint annyian a kortársaim közül. A házasságomhoz sem hiányzott az áldás, máig megvagyok nélküle. Egy selypítő, elhízott, izzadó anyakönyv-vezetőnő elé járultunk. akit megkértünk. szorítkozzék a legszükségesebbekre, mi sem teszünk másképp. Az augusztusi kánikulában alig vártuk, hogy végre túlessünk a ceremónián és a nyomasztó esküvői ebéden. A fiam nem tartottam keresztvíz alá, mint ahogy nem is metéltettem körül. Időhúzásra játszottam az Úrral, aki, úgy látszik, végül megelégelte, és állcsúcson vágott, majd legfőbb bíróként rám számolt. Egy, kettő, három, négy, öt hat, hét, nyolc ... boksz! Zsidóként nem elég hinni. Követni kell a törvényt, amit Krisztus spiritualizált, majd nagyvonalúan felmentette híveit a megtartása alól. Nekünk most, felnőtt fejjel kell betörnünk, hogy megőrizhessük a fiunk emlékét. Meg kell alázkodnunk, még ha belepusztulunk is. Nem gyújthatjuk meg akármikor a gyertyát, csak péntek este, az Esthajnalcsillag feljövetelekor, s akkor kell elmondani az imát is. Miért? Nincs válasz. Azért, mert Ő így hagyta meg Mózesnek, a többi kilenc parancsolattal együtt, melyet oly szívesen hágnak át az emberek. Ha gyermekkorunktól megszoktuk. hogy a szombat ünnep, nincs semmi kunszt benne. De mit tegyek, ha Jóbként porba sújtva záporoznak rám a szemrehányások: "Annak a napját akarod megtartani, aki elvette a fiad?" "Rám ne számíts, gyű lölöm ezt az értelmetlen hókuszpókuszt!" .. Röhögnöm kell, ha eszembe jut, hogy te foglalkoztál a felvilágosodással l" "Miért nem növesztesz paj eszt
l' L L L Ic
és szakállt? Jól állna neked a kaftán is!" .,Pusztulj már el, te rohadt zsidó!" Egy igazi árja, de genere lófő. őskeresztény asszonnyal sokkal hamarabb boldogulnék. Együtt keresné velem a kivezető utat a szakadékból, s tisztel né a kétségbeesett erőfeszítést, mellyel megpróbáJok visszatalálni őseim elvesztett hitéhez. Csakhogy baj volt a feleségem származásával, a szülei és nagyszülei által többszörösen megtagadott, s mégis szívósan létező zsidósággal. Belőle fakadt az a rám vetített öngyűlölet (si eh e auc h als J üdische Selbhass), mely mindent kikezdett, összetaposott és szétmart. Mégis úgy éreztem, a végső ponttól nem tágíthatok, ragaszkodnom kell a szombati lánghoz. Tudtam, ez csak afiéle jelzés Istennek, hogy tudjuk ám, a te napod következik, de sorry, csak annyi telik tőlünk: kiddus és a többi áldás nélkül. a havdaláról nem is szólva, és a zsinagógában is megvannak nélkülem. Hiába. Az érvek leperegnek, a vallástalan zsidó nő makacsabb, mint az öszvér. Csak azzal a fenyegetéssellehet rábírni, hogy mégiscsak odaálljon és elmondja az áldást, hogy ha nem enged, a fia után engem is elveszít. Bizony isten megtettem volna. Már érdeklődtem, hogyan jutok le Boszniába. Tudósítok a polgárháborúról, a saját felelősségem re. Írok néhány cikket a tűzvo nal ból, ahol hullanak az újságírók, mint a legyek. A fi·onton törvényszerűen lelőnek, ehhez kétség sem fér, különösen, ha magam is szorgalmazom. Nekem már békeidőben, a Magyar Néphadsereg katonájaként is kis híján sikerült kereszttűzbe kerülnöm az érdi lőtéren, most tutira megyek. Ha a legkevésbé sem vagyok képes változtatni eddigi életemen, s minden pontosan ugyanúgy folytatódik, mint eddig, nincs értelme többé. Még várok a bejelentéssel, de már elszántam magam, érzem, nincs visszaút. Napokig nem beszélünk egymással. A feleségem ugyanúgy szenved, mint én, szavai élesek, mint a penge. A feszültségbe, mely elviselhetetlenné fokozza a fájdalmunkat, szinte belepusztulunk . .,Hát legyen meg, ha annyira akarod, de nem hiszek benne", adja be végül a derekát. Ám horec, tudatlan voltam és vagyok, de nem annyira, hogy tíz perc alatt meg ne tanítanám a szombati imára. A kislányom szemében csodálkozás: ,.Ezentúl mindig így lesz?" Talán. Aztán lefekszünk, újra megpróbálunk szeretkezni, s elő ször sikerül azóta. Ugy látszik, az elveszettnek és szétromboltnak hitt szerelmet hozta vissza ez a végső, könyörtelen viadal. Megtakaríthattuk volna
JA N O S
a vele járó tömérdek fájdalmat? Esetleg, ha mindketten zsidónak születünk, de nem Budapesten. Vagy ha mégis itt, hát holocaust nélkül. És ha nem hal meg a fiunk. Vagy ha meg sem születünk. A többi, még ostobább ötlettől most tekintsünk el. A második félidő elején két pont Jehovának. Ellenünk. vagy velünk játszik tovább? Németórára mentem a Dohány utcába. Itt, egy zsúfolt albérleti szobában lakott a tanárom, egy szemüveges, kopaszodó, ötvenes férfi, akit szenvedélyes szerelern fűzött anyám egyik barátnőjéhez. A nyomába szegődve megjárta Londont és Palesztinát, hogy végül itt, ebben a nyomorúságos odúban kössön ki, s nyelvtanításból tengesse életét. Az óradíjarn bizonyos mértékig segély is volt, mindig azzal nyomták a kezembe, ho$}' .,Ezt pedig vidd el annak a nebich Dezsőnek." O igyekezett megdolgozni érte,. hetekig ismételtük az álmosító ragozásokat, Gott im Himme), még most sem tudod? Nem rajta múlott, hogy nem sikerült felkelteni az érdeklődésem a nyelvkönyv olvasmányai iránt, melyek közül jó néhány magyarúttörők látogatásáról szólt egy szörnyűséges országban, amit furcsa okból akkor éppen NDK-nak hívtak. Hirtelen csődület állta el az utam. Férfiak, nők vitatkoztak emelt hangon, és gesztikuláltak, arcukat az egyik ház ötödik emeleti lakása felé fordítva. A piszkosszürke ég alatt, egy romos erkélyen, melynek szétlőtt kőkorlátját összeszegezett deszkák pótolták, egy asszony készült az öngyilkosságra melegítős gyermekével. Láttam eltorzult arcát, a pillanatnyi csendben hallottam az üvöltését. Valaki nyilvánvalóan szólongatta a nyitott erkélyajtón át a lakásból, ne tegyen ilyen őrültséget, hiszen az élet szép, tele örömmel, meg ott a gyerek is, de már nem lehetett meggyőzni. El volt szánva, hogy leugrik, de először a lányát akarta lehajítani. A hat év körüli gyerek kétségbeesetten, tíz körömmel kapaszkodott a deszkába, életösztöne viszont a fúriák dühét keltette fel a nőben . .,Dögöljünk meg végre!", vettem ki egyetlen, sikoltásszerű mondatát, mely egyszerre szólhatott a kislánynak, akinek lefejtette kapaszkodó kezét, és az őt kérlelő ismeretleneknek, akik talán a társbérlői lehettek. Az alig néhány perces közjáték véget ért. A gyerek nem bírta tovább, kis teste elindult a mélység felé, s nyomban követte az anyáé, akinek a szoknyája a levegőben fellebbent, látni engedte a combját és rózsaszín bugyiját. Aztán két tompa puffanás a kövezeten: a másnapi újság szerint egyikük sem élte
l'ELL[
,\
C'
L\NOS
Y r\ SZ
túl. Oda akartam menni, megnézni őket, hiszen a forradalom idején, amikor jóval kisebb voltam, már láttam hullákat, de nem engedték. "Nincs ott semmi néznivaló, öcsi, ne bámészkodj, menj az utadra!" Der Tod, des Todes, die Tode. "Miért pont ennek a sz ó nak a ragozása érdekel annyira?" Leltározom, mit is tartsak meg a fiam holmijábóL s mitől szabaduljak meg, mert a súlya lehúz, fuidoklom tőle. A ruhák, a személyes tárgyak mágnesként vonzanak, szólongatnak: "Tarts meg bennünket! Ne vágd el a szálat, mely hozzá fűz!" Az anyja hajlamos lenne rá, hogy mindent ugyanúgy őrizzen, ahogy ő maga mögött hagyta azon az átkozott áprilisi reggelen. A kegyelet csapdája egyike a leghitványabbaknak. Hány ilyen és ehhez hasonló ernlékszaba lehet? Magam is láttam egyet gyermekkoromban, anyám távoli rokona mutogatta a látogatóknak, volt benne retusált fénykép, hamvakkal teli urna, feszület, mécsesek. Valódi kegyhely, melynek a szerencsétlen asszony és a férje volt a papja és a zarándoka. Döntenem kell a tárgyakról, mégpedig minél hamarabb, mert ha a gyász megdermed, befagy, és mozdíthatatlanná válik. A számítógép szűrét kell először kitennem. Ez az ördögi találmány, ha bekapcsolom, a memóriájából írásokat hoz elő. Nálunk, az udvari szobában készült a gimnázium Tohm•a Bohu című időszakos lapja, az osztályújságjuk. A zsidó gyerekeket korán megkísérti az önkifejezés vágya, a fiam is éjt nappallá téve dolgozott a cikkein, mintha megérezte volna, hogy nyomot kell hagynia maga után. Már csak az a néhány száz n-nyi hely hiányzott az új számból, ahol az élményeit akarta megörökíteni a hazaérkezése után. Nézzük csak, hátha időközben elkészült az anyag, a mappa neve halál, a file neve túlvilág. Semmi. Az űr örökre betöltetlen marad. Viszont interjút olvashatok a S:::erenc,lelcerélc fakutyaként vigyorgó műsorvezetőjével, kosárlabdacsapatának edzőjéveL és van néhány vers is. Az iskolai dolgozatokon kívül ennyi maradt utána. Közzéteszek egy apróhirdetést, s a gépet harmadszori próbálkozásra eladom. Egy apa veszi meg hasonló korú gyerekén ek, vigye csak, jól jár vele. A memóriát pedig törölje ki, én nem tudok többé hozzáérni a klaviatúrához, ami még őrzi a keze melegét. Fel kell mérnem, mihez van erőm. Hamarosan rádöbbenek, hogy nem bírom az ücsörgést az otthoni íróasztal előtt, szüntelenül megrohannak és megbénítanak az emlékek. Kapcsolatba kell kerülnöm a külvilággal, el kell vonnom a figyelmem a lel-
lll E J E
kemben zajló gyászmunkáról (Jásd: Trauerarbeit, Work of mourning, travail du deuil). Beviszek a szerkesztőségekbe egy-két régebbi cikket: vagy lehozzák őket, vagy sem. Az ilyesfajta házalás még a kiegyensúlyozott lelkivilágú, stabil háttérrel rendelkező szerzők számára is komoly megterhelés. Lapok belső munkatársaként gyakran láttam, hogy a "külsők" milyen körülményesen veszik elő irományaikat, s fél lábon állva beszélgetést próbálnak kezdeményezni. Szánalmas kézbesítők, magányos koldusok. Torz lelkek, csak siránkozni tudnak. Vigaszra vágynak, arra, hogy megsimogassák a fejüket: kivert kutyák. A nyelvüket lógatva lihegnek, ahelyett, hogy a munkáikat leadva a titkárnőnéL eltűnnének a pokolba, ahová valók. Tisztességes munkahely nemcsak fizetést, de vész esetén lelki támaszt is nyújt, hiába tudod, hogy a kollégák bölcs tanácsaival nem sokra mész. Csakhogy épp a fiam halála előtti hónapokban omlott össze az a folyóirat, amiről ostoba fejjel azt hittem, él egy-két évfolyamot, talán még többet is. Kell valami tevékenységet keresnem, ami leköt. Szöveggel szívesen vesződöm, csak azt ne várják, hogy én találjam ki: kiürültem, az agyarn csak alapjáraton működik. A kulturális alapítványok exkluzív világában, ahol értelmesnek tűnő állások és szubvencionált kihívások várnak az arra érdemesekre, nincs keresnivalóm. Csak az üzemi újságírás vagy a tolmácsolás marad, ha ugyan bárkinek szüksége van még egy negyvenes roncsra. Többnapi kétségbeesett telefonálás után egy reklámcég és a Fm•artM cím ű speditőr folyóirat között választhatok. Egy magamfajta sorsüldözött intellektuális balfácán azért is hálás lehet, ha rászakad az ég. Magyarország az utóbbi időben már kevesebbet szerepel a CNN és a többi hírtelevízió műsorában. De amikor a riporterek tudósítanak az ostromlott Budapestről, a folytatódó öldöklésrőL minden alkalommal megkeresik Parcsam ezredest. Ő letagadtatja magát, húzza az időt, de végül sarokba szorítják, a média nagyhatalom, nyilatkoznia kell. Legutóbb az őrültek elhagyott kórtermeiben bújkált, a hálós ágyak között, a marokkói kommandósok szálláshelyén, de ott is rátaláltak, és karnera elé állították. A mai nap békésnek ígérkezik, senki nem kért interjút, a svéd titkárnő kikapcsoha a telefonokat. Az ezredes elővesz a fiókból egy üveglapot, és kokaint szór rá. - V árj on még azzal az utazással, kérem. Szeret-
I'ELI_E
nék valamit mondani, amíg JOzan. Tudom, hogy boldogtalan, s nemcsak azért, mert hiába szeretne, nem tud rendet teremteni ebben az országban. - Majd csak belefáradnak egyszer az öldöklésbe ... jobb híján az újságíróknak is ezt mondom, amikor a jövéiről kérdeznek. - Hagyjuk most a politikát. Mondja, miért nincs magának gyereke? Soha. nem vágyott rá? - Nepálban születtem, hazám szokásai szerint házasodtam. Azt vettem el, akit a család még gyermekkoromban kijelölt számomra. Az asszonyom terméketlen volt, bárhogy igyekeztünk, nem áldott meg bennünket az lsten. Nem tehettünk mást, elfogadtuk az akaratát. - Mi lenne, ha megállapodnánk hogy szülök magának? Huszonnyolc éves, egészséges nő vagyok, s minden vágyam, hogy megismerhessem, milyen érzés anyának lenni. - De Miss Pelle, hogyan képzeli? - Arról nem álmodhatom, hogy ha világra hozom, fel is nevelhetem a gyermekem. Viszont ha magának vagy egy másik gazdag leülföldinek szülök, talán kapokannyi pénzt érte, hogy elmehessek innen. Ez ugyanolyan munka, mint a többi, vagy nem'! Maga szokta mondani, hogy a békefenntartókat nemsokára kivonják, s akkor valóban elszabadul a pokol. Ezt várjam meg? Az ezredes megígéri, hogy fontolóra veszi az ajánlatom, de nem biztat nagyon. Aztán parancsot ad, hogy senki ne zavarja, mert titkos hadműveletet tervez. Int, hogy távozhatok. Üvegesövet vesz elő, élvezettel felszippantja a fehér port, és elterül a hajdani elmegyágyintézeti igazgató kopott bőrfo teljében. Kilépek a hátsó, faborítású ajtón, átvágok egy hatalmas fürdőszobán. Csempézett falára magazinokból származó pornográf képeket ragasztottak, a kád mellett használt óvszerre lépek. Kifordulok egy széles, visszhangzó folyosóra, leszaladok a lépcs6n, s benyitok egy volt ügyeleti szobába, ahol fehérre festett bútorok között vár rám ausztrál Őrmesterem. Az érintésétől elolvadok, bő rének illata megbolondít, hasamat forróság önti el. "Fuck me, please, fuck me, as you can." Újra és újra magamba fogadom, ülve, állva, fekve, remegek, alig tudom visszatartani a sikolyokat. Kár, hogy három gyereke és szőke felesége várja Brisbaneben, s két hét múlva itthagyja ezt a lepratelepet.
[ ... ] .. Esküszöm erre a háromszögre, mely a lelkiismeret, a tisztesség és a jog szimbóluma, továbbá az Al-
JJ\NOS
kotmányra, mely ezentúl a sajátom is lesz, hogy sértetlenül megőrzöm a szabadkőműves titkot, és soha többé nem mondok és írok arról, amit a Rendben hallottam vagy láttam, ha nem kapok rá felhatalmazást, s akkor is csak olymódon teszem, ahogy nektom meghagyják. Ígérem, hogy szorgalmasan, kitartóan és szabályosan dolgozam a Szabadkőművesség nagy művén. Igérem, hogy szeretem testvéreimet, s minden körülmények között megvalósítarn az emberi szalidaritás törvényét, mely a Szabadkőművesség erkölcsi tanítása. Segíteni fogom a gyengéket, igazságot szalgáltatok mindenkinek, hűséges leszek a családom hoz, a Hazához és az Emberiséghez, s végül méltósággal viselkedem. Ígérem, hogy megvédem a laikus Intézmények méltóságát, az ész elvének, a türelemnek és a testvériségnek a megtestesülését. Ígérem, hogy elfogadom a páholy szabályzatát, a jelenleg érvényes rendelkezéseket, s mindazokat, amelyeket ezután iktatnak be. Elfogadom, hogy ha bármikor elmulasztanám kötelességeimet, alkalmazzák velem szemben a páholy szabályzatában szereplő szankciókat. Liberté, Égalité, Fraternité!" Kissé hosszú a beavatás francia rítus szerint, de ha igaz, a skót se rövidebb. A f(S különbség, hogy ott azt kiáltják: "Houzzai! Houzzai! Houzzai!" Egy molyirtó szagú fekete kendővel bekötik a szemem, így kell végiglépdelnem egy ingatag deszkán, vödör víz és felserce nő gyufa felett. A mellemet megérinti egy, a jelmezkölcsönzőből származó kard hegye, közben egy recsegő lemezről szól a Vaní.::4ttPofa. Felavatnak inasnak, leveszik a kendőt. A kötényes Sarastro, egy ismert posztmodern esztéta üdvözöl mint szabad és jó erkölcsű embert, aki mindennél jobban szereti az igazságot, mentes a közönséges előítéletektől, s ha erényes, egyaránt barátja gazdagnak és szegénynek. A Fény felé vezető utat valamivel izgalmasabbnak hittem. A legfőbb szimbólumról folyton az a rigmus jut az eszembe, mely az osztály vonalzóin díszelgett, mint a klerikális nevelés kiirthatatlan maradványa: "lsten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!" Az t~szmények persze dicséretesek. Szívből egyetértek velük, de a szertartás alatt nyomát sem érzem Tarnino lelkesedésének. Szüntelen a fiam jár az eszemben. Utolsó este színházban voltunk . A darabból egyetlen villanás sem maradt meg, csak az, hogy a szünetben azzal büszkélkedtem az isme-
rősöknek, hogy a gyerek már magasabb nálam. Miért nem éreztem meg, hogy mögötte ólálkodik Moloch Hamoveosz? Erre válaszoljatok Ízisz és Ozirisz, ha tudtok! S egyáltalán, mi közöm nekem a tömérdek ódon ízű beszédhez és veretes megszólításhoz, mely betölti ezt a fantáziátlanul kidekorált lipótvárosi üres lakást? Testvéreim az asztalra könyökölve áhítatos arccal várják a kopogtatást, s közben Salamon templomának oszlopát és a sakktáblás terítőt szemlélik. Legalább fél tucat íróember van közöttük, ketten munkára is jelentkeztek, a kötényes esztétával az élen, aki nemrég kapta meg saját alapítványa legrangosabb díját. "Gratulálok." Hiába ármánykodik az Éj királynője, az érdem elnyeri jutalmát. "Hagyd el, testvér, szóra sem érdemes. Hallottam, mi történt a fiaddal. Ilyenkor nincs mit mondani, de azért fogadd őszinte részvétem." Jó, ha az embernek ennyi ismerőse van a szakmában. A humanista értékek törvényszerű pusztulásáról és a "nyitott társadalom" elfajulásáról ad majd elő szabadkőműves eszmeiséggeL bizonyára élvezetesebben, mint nyomtatásban, mert úgy olvashatatlan. Gondolom, ezúttal is beszél majd kedvenc témájáról, a pedofília és a vérfertőzés artisztikumáróL "Nem tudok sem olvasni, sem írni, csak szótagolni: mondjátok meg az első betűt, megmondom a másodikat." F-A- SZ. G- E- C- l. Ha a karnaszak utolsó romantikus illúzióit is le akarná rombolni egy titokzatos, földöntúli Big Brother, elrendelné, hogy minden tizenhatodik évét betöltött fiú termeljen ondót vizsgálat céljából. Kitettem magamért a genetikusok Óceániájában, akárhányszor hívott a tudomány, soha nem maradtam el a bibliai Onán mögött. Csak tudnám, mi öröme telt abban, hogy az Ú r parancsa ellenére "földre szórta a magját". Kezébe kellett volna adni a rohadéknak egy Petri-csészét, találjon bele, akkor biztos elment volna a kedve az önkielégítéstőL Az ember szembekerül egy marék hússal, a sajátjával, mely a szívós munkával előidézett feszültség csúcspontján kormányozhatatlanná válik, mint egy lángoló Zeppelin, s nyomban utána egy sereg lehangoló gondolata támad az élet hiábavalóságáróL A nők, akármit mondjanak is róluk, legalább kissé oldják a posztkoitális szomorúságot: ha nincsenek mellettünk, megette az egészet a fene. Soha nem lehetünk olyan magányosak, mint egy előkelő, méregdrága magánklinika szeparéjában, ahol a szexlapok és a képernyőn futó pornófilm igyekez-
nek kedvet ébreszteni a fitymahuzogatáshoz. S ha végre célt érünk, a kilövellés után lehánynánk a tükörképünket, amint remegő kézzel, gatyátlanul szerencsétlenkedünk. Oe mindez semmiség ahhoz képest, amit az az asszony vállal magára, aki a természet törvényeivel dacolva szülni akar. Nagyon kell szeretnie a férfit, akinek a kedvéért átesik az émelyítő hormonkezelésen, csak azért, hogy a megfelelő pillanatban tűhegyes szondát döfjenek a petefészkébe. Ő miattam szenvedett, a kilátástalannak tűnő reményért, hogy kihordhatja a gyermekünket. Megérdemeltem? Biztos, hogy nem. Minden ú jabb stimulálás után feltettem magamnak a kérdést, van-e értelme újabbakkal tetézni a kínjait, s nem rögeszme rabjaként adom-e őt az orvosok kezére. Mégis, valami azt súgta, hogy ez a tömérdek fájdalom nem lehet hiábavaló: ha kitartunk egymás mellett, megkönyörül rajtunk Ábrahám, Izsák és Jákob istene. Csak hát van-e egyáltalán értelme annak, hogy a fogunkat csikorgatva csakazértis reprodukáljuk magunkat? El lehet-e venni egy emberi lénytől "a meg nem születés boldogságát", csak azért, mert önzésünk erre ösztökél? Jellemző módon ezek a kérdések eszembe se jutottak, amikor abban a homályba vesző 1978-as évben a fiunkat vártuk, s Párizsból fél év után hazatántorogva megláttam mosolygó, hasas asszonyomat. Alig vártam már, hogy megtapogassam, holott a rue Dareau tizedik emeletén, az l 005-ös kollégiumi szabában pontosan elképzel tem, mit érzek majd: a jól ismert, de már jócskán elnehezült testet, benne egy izgő-mozgó, önálló szívű lénnyel, aki nemsokára világra jön, hogy egyelőre még vaksin hunyorogva szembenézzen velem. Nem filozofáltam hosszasan a születésén. Érdemes-e egy újabbéletet útjára engedni ebbe a vigasztalan és reménytelen világba? Ez a kérdés az öngyilkosság elkerülhetetlenségét sugallja, s ha valahogy kitérünk is előle, a holocaust-túlélők sivár bölcsessége akkor is sarokba szorít: "Csak gyereket ne!" Frászt. Ha egy nő szülni akar nekünk, legyünk hálásak érte. Kitörök a lelki gettóból, ahová apám nemzedéke zárna, ha tehetné. Ugyanez a dac vezetett vissza lstenhez is. Ti megtántorodtatok, Krisztusba kapaszkodtatok aztán a Pártba, mint végső menedékbe. Mondd, mit ért a fehér karszalag Ukrajnában, és a jó szándékú plébános ajánlása a keresztség szentségére két behívó között? S ha
l' L L L l_
te az arcodhoz szorítottál, vállalati rendezvényeken, és üdülőkben büszkélkedtél velem, miért fosztanám meg magam ettől az egyszerű örömtől? Könnyebb elviselni a kudarcokat, ha legalább azt remélhetjük, hogy a fiunk beteljesíti a vágyainkat. Szükségem volt erre a vigaszra, csak az elvesztése után döbbentem rá, mennyire. Igaz, sokan még irigyelhetnek is, hogy a rendszerváltást követő évek zűrzavarában megkapaszkodtam: pedig írónak újságíróként, újságírónak filoszként vegetálok, mindig újabb és újabb tervek délibábját kergetve. Akkor is épp egy fontos, új távlatokat nyitó összejöveteire indultam, amikor egy hang beleszólt a telefonba, s érthetetlen hírt közölt a gyermekemrőL Hogy meghalt, nincs többé. Honnan van bennem még mindig, azóta is, ez a visszataszító, érthetetlen makacsság? Talán azért írok minden ésszerű érv dacára, mert a becsvágy letö1·t fullánkja már elgennyesedett, a méreg már a vérembe ivódott. Kitartok, azért sem eresztem "az elhagyatottságban lappangó erőforrást, ezt az egész hozzám nőtt, mintegy dacoló életformát, ezt, ahogyan szakadatlanul a pusztító erőkkel szemben, mondhatni: magamat azokkal szembeszegezve éltem, mint nyílhegy az íjon ... " A zsidó író, akit idézek, több évtizednyi magány és peremlét után, hatvanon túl, gyermektelenül ízlelte meg a siker ízét. Németországi felolvasásaira mostanában egykori barátom kísérgeti, aki auschwitzi élményeiről írt, remekműgyanús regényét ugyanolyan lelkesen méltatja, mint Leni Rief'enstahl náci propagandafilmjeit. Nincsmit a szemére vetnem: hívás nélkül. magától eljött a zsinagógába, ahol a rabbi Áron két fiának. Nádábnak és Abihunak a hirtelen halálát idézte égőáldozatként a mennyei tűzben. "Akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem." A megemlékezés után kifejezte együttérzését: ennyi jár egy hajdani, testi-lelki jó barátnak. A lélek és a formák, Die Seele un r) die Formen, von Georg Lukacs. Akkor már évek óta nem találkoztunk, az érvényesülés páternosztere ellenkező irányba vitt bennünket. S me rt valójában egyikünk sem tudta, kinek az erénye vagy hibája kettőnk közül az, ami történt, napirendre tértünk fölötte. Ő azután a legtragikusabb pillanatban leszállt a kuratóriumi szalonok, az elitösztöndíjak és a professzúrák világából, és a kezét nyújtotta. Elfogadtam mint együttérzése jeiét, ott ezt a gesztust amúgy sem utasíthattam vissza. Pedig a rám törő önvád meg-
l ,\ N O S
alázott és összetiport. A fiam halálával teljessé vált a csi5d. Az a menedék szakadt a fejemre, ahová a sorozatos kudarcok elől zárkóztam. De nekem akkor is fiam van! Már nincs. A sebzett önérzetű, állástalan gyászoló senki a hitvesébe kapaszkodva kitámolyog, és eltűnik a Nagyfuvaros utca járókelői között. A világszervezet egységei körülveszik, biztosítják a patinás palotát, mely egyben a segélyek szétosztásának központja is. Parcsam ezredes minden héten szívhez szóló beszédet mond a királyi páholybóL szavait én fordítom magyarra. Szónoklatát, melyet a televízió és a rádió is közvetít, a nézőté ren felsorakozott túszok és fegyveresek unottan, újabban már ingerülten hallgatják. "Tisztelt magyarak! Az egész világ lelkiismeretét nyomasztja az, amit egymással tesztek. s ti is belefárad tatok már a polgárháborúba. Mi képviseljük itt az Egyesült Nemzeteket, a nektek segélyeket küldő népeket, de akaratotok ellenére nem tudunk megbékíteni benneteket. Mit gondoltok, meddig tart még a világ türelme? Menekültjeiteket egyre nehezebben fogadják be, fogytán a szánalom és az együttérzés, nincs már esély arra, hogy másik országban boldoguljatok. Mikor jön meg végre az eszetek. s hagytok fel a gyűlölködéssei? Szívből szeretlek benneteket, mégsem tehetek többet, mint hogy fogadom küldöttségeiteket, és meghallgatom panaszaitokat. Legutóbbi genfi tárgyalásaimon döntés született a békefenntartók kivonásáról és a segélyezés felfüggesztéséről. Pontosan tudjátok, mit jelent ez: ha már az ENSZ is magatokra hagy benneteket, hosszú időre elvész minden remény. 1\1.egmondom őszintén, nyomasztanak a várható, tragikus fejlemények. Nem tudom, hol hibáztam én, s hol az embereim, hogy idáig fajult a helyzet. Már csak a csoda segíthet rajtatok. Térjetek li"Iát észre, fogadjátok el a Biztonsági Tanács kibontakozási és újjáépítési programját, amit szemben álló vezéreitek tavaly áprilisban írtak alá Sztarij Szmokovecen! Ha nem teszitek. s tovább folyik a vérengző ámokfutás, az emberiség szörnyű bosszút áll rajtatok. Aki kardot fogott, kard által vesszen el! Ez volt az utolsó perc, amikor még feltartóztathattátok volna a nemezist. Érzitek, hogy egy mindennél hatalmasabb erő eloldotta láncaikról a fúriákat és az erünniszeket? Halljátok. Kali, a pusztítás istenének döngő lépteit? Eljött a végítélet, az Apokalipszis, amit istenetek többször megígért, de még sohasem váltott valóra. Forduljatok
l' l_ ,'\
~ ~
L
l ,\ 1'! '-' S
L, V ,'\ S Z
a Mindenhatóhoz, hátha megkönyörül bűnös lelketeken l" Lopva Parcsam ezredesre nézek, mert hangjában szakatlan az indulat és remegés. Mi lelte ezt az edzett katonát? Több tucat beszédét fordítottam már, jól ismerem a stílusát. Utolsó mondatai furcsák, egy átkozódó prófétához, nem pedig egy ENSZ-tábornokhoz illenének. Hirtelen észreveszem, hogy a főparancsnok imbolyog. Úgy tűnik, mintha néhány perccel a fellépése előtt szippantott volna kiadós adag kokaint, amire eddig nem volt példa. Ostobán és feleslegesen kockáztat, hiszen azonnalleváltják és bíróság elé állítják, ha kiderüL hogy toxikomán. Na, én is jól kiválasztottam az apát, akinek gyermeket szülnék. Vele is pórul járnék, mint eddig az összes férfival. Parcsam ezredesnek már csak annyi ereje van, hogy hátrább lépjen a díszes korlátra szereJt mikrofontól. Az Operaházat megtöltő emberek, honfitársaim, akik eddig döbbenten hallgatták a főpa rancsnok tébolyult szónoklatát, hirtelen füttykoncertben törnek ki . .,Menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek!", üvölti az egyik különítmény parancsnoka, s nyomatékul géppisztolysorozatot ereszt a mennyezeti freskóba . .,Idegenek, pusztuljatok l", üvölti egy rekedt hang . .,Rohadj meg!", sikoltja a közelben egy, a harcokban elesett fiát gyászoló anya. - HallucináL kapcsoljátok ki a hangot, keverjétek le az adást!- hallom egy riporter kétségbeesett könyörgését.
l l l f. i t
Parcsam ezredes közben mintegy varázsütésre eltűnik. A segédtisztje és egyik testőre vonszolta be a királyi páholy sötét mélyére, s támogatta le a fő bejárat előtt álló páncélautóig. Követni próbálom,
hiszen mellette a helyem, de a lábam ólomsúlyú. Odavonszalom magam a folyosóra nyíló ajtóhoz: már zárva találom. Kétségbeesetten rángatom a rézkilincset, hiába. Kívülről hangokat hallok, nehéz bútorokat vonszolnak, deszkákat szegelnek. Felismerem, hogy minden kijáratot gondosan eltorlaszolnak, mert a nézőtéri tömeg sem mozdul. Mi történik ~elünk? Hirtelen szakatlan bűzt érzek. Benzin ömlik szét a folyosókon, csörgedezve folyik a díszes lépcsőházban, átitatja a vastag sző nyegeket. Már itt folyik a lábam alatt, tocsog benne a tűsarkú cipőm. Fellobban a tűz, s ezrek torkából egyszerre tör ki a halálsikoly, a végső rémület kaotikus hangzavara. Mindent eláraszt a füst, menekülni már nincs hová, mindent elnyel a lángok ropogása. Jiszgáddal v'jiszkáddas s'mé rábbo, b'olmo div'ro chir'uszé v'jámlich málchuszé b'chájjéchaun uvjaumécaun uv'chajjé d'chol bész jiszroeL bá'golo uvizmmán koriv v'imru ommén. J'hé s'mé rábbo m'vorach l'olám ul'olmé olmajo ... olám ul'olmé olmajo ... Ennyi. Nem tudtam tovább, elakadtam. Szégyen, gyalázat. A fiam temetésén belesültem a gyászolók káddis imájába.
Szerényi Gábor rajza
