Patocskai Z. – Bidló A.- Kovács G. – Heil B.
Az erdészeti termőhelyi tényezők és a fatermőképesség közötti kapcsolat számszerű meghatározása NYME NTI Termőhelyismerettani Intézeti Tanszék, Sopron 9400 Sopron, Bajcsy-Zsilinszky u. 4.
[email protected]
A kutatás háttere, indítékai 2001 júliusában, a Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Program támogatásával (3/004/2001 sz. NKFP kutatás) indult a D-e-Meter projekt, melynek célja az Európai Uniós normákkal kompatibilis internetes alkalmazások fejlesztése a mezőgazdasági műveléssel kapcsolatos irányítási, adatszolgáltatási, szaktanácsadási és piaci információs feladatok támogatására.
A kutatás célja A program célul tűzte ki egyrészt egy általánosan használható földértékelési módszertan kidolgozását a különböző minőségű és használatú területek jellemzésére és összehasonlíthatóságára, a klasszikus földértékelési feladatok támogatására (földalapú hitelezések, birtokrendezés, támogatási és elvonási rendszerek működtetése stb.). A program másik kiemelt célja, hogy különböző közgazdasági (és szabályozási) szcenáriók szerint a kidolgozott földértékelési eljárás(ok) alkalmazásával jellemezze, értékelje a hazai mezőgazdasági, erdészeti földhasználat optimalizálási lehetőségeit, különös tekintettel a fenntartható talajhasználat tényezőire. A közelmúlt projektjeit a különböző szakterületek évtizedes kutatási munkái előzték meg, amely kutatásokban a konzorciumban résztvevő kutatóhelyek is jelentős szerepet vállaltak. Az aranykorona rendszer mintegy 120 évvel ezelőtti megalkotása óta a talajtani és kapcsolódó tudományok eljutottak arra a szintre, hogy segítségükkel egy megbízhatóbb és
1
árnyaltabb, a környezeti szempontokat is figyelembe vevő földminősítési index is kidolgozható legyen. Nem véletlen, hogy az európai országokban a hozadéki rendszereket (amilyen az aranykorona is) szinte mindenütt természettudományos alapon nyugvó, közgazdasági modellel kiegészített földértékelési rendszerrel cserélték fel (TAR 1999). Az elmúlt évtizedben gyűjtött adatokkal a magyarországi viszonyok között is megoldható ez, sőt, hazai körülményeink között lehetőség van egy a nyugat-európai rendszereknél pontosabb és sokoldalúbb földminősítési rendszer kialakítására is. (A szántó művelési ágban rendelkezésre álló D-e-Meter földminősítő rendszer és az erdő termőhelyi értékelés megfelelő alapot nyújt erre.)
A kutatás megalapozó korábbi tudományos eredmények Az
erdészeti
termőhely–értékelésben
különböző
fejlődési
szakaszokat
lehet
szétválasztani. A felismerések során kialakult a termőhely fogalma. Ezt követte a részletek elemzése. Megállapították, hogy a termőhelynek összetevői vannak, ezek nem egyforma súlyúak, de egymást részben helyettesíthetik. A tényezőket tovább boncolták tulajdonságaik szerint. Mikor ezeknek a résztulajdonságoknak az összefüggését keresték az állományok összetételével és növekedésével, rájöttek, hogy a kapcsolatok nagyon gyengék (JÁRÓ
ET AL
1966). A fafajok termőhelyigényének vizsgálata során bebizonyosodott, hogy nem a tényezők,
illetve valamely tulajdonságuk a döntő, hanem az összhatás. Az összhatást (termőképesség) azonban csak a tulajdonságokkal lehet meghatározni. A továbbiak során meghatározták azokat a tényezőket, amelyek legnagyobb behatással bírnak, és egyúttal a gyakorlati életben ismertek, könnyen, aránylag szabatosan megállapíthatóak. Az
erdőgazdaságban
a
talajok
(termőhelyek)
minőségi
eltéréséből
adódó
értékkülönbséget a múltban közvetett módszerrel: a fatermés mennyiségével mérték. A jobb fatermési osztályba tartozó, nagyobb fatermést adó állományok talajait értékesebbnek ítélték. Az erdészeti termőhelyek (talaj) ökonómiai értékelésével részletesen (MÁRKUS-MÉSZÁROS 2000) foglalkoztak. A faállományok növekedésmenetének modellezésére immár csaknem két évszázada a fatermési táblák szolgálnak. Magyarországon a 19. században készültek az első fatermési táblák, Greiner Lajos, Feistmantel Rudolf, Erdődi Adolf, illetve ifjabb Greiner Lajos szerkesztésében. A 20. század kezdetéig gyakorlatilag elkészültek a magyarországi állományalkotó fafajok fatermési táblái. Ezek sorát a 20. század első felében id. Béky Albert,
2
Fekete Zoltán és Magyar János bővítette, illetve részben pontosította a meg lévő fatermési táblákat. 1961-től a hazai faterméstan új korszaka kezdődött, amikor az erdészeti Tudományos Intézetben dr. Solymos Rezső irányításával megindult a hosszúlejáratú fatermési és erdőnevelési kísérleti hálózat kiépítése. A hosszúlejáratú kísérleti területek többszöri (5 évenként megismételt) felvételei a növekedésmenet tendenciáinak vizsgálata révén lehetővé tették a fatermési táblák pontosítását, a mire az 1980-as évek első felében került sor (SOLYMOS 1972). Egyúttal ekkor kerültek bevezetésre az egyenlő osztásközű, úgynevezett százalékos fatermési táblák, melyek adatait már a megfelelő fatermési függvényekkel számolták ki. A hazai faterméstani gyakorlatban ezt követően az ekkor kidolgozott függvény rendszert alkalmazzuk, amely lényegében az alábbi összefüggésrendszeren alapul, melynek lényege, hogy a kor és a felsőmagasság (illetve a főállomány átlagmagasságának) ismeretében kiszámítható legyen valamennyi főbb faállomány-szerkezeti jellemző.
Az erdészeti gyakorlatban jelenleg nem állnak rendelkezésre számszerűsített adatok a termőhely és a rajtuk álló erdőállományok növekedésével kapcsolatban. Korábban ennek feltárására történtek kutatások (JÁRÓ 1974, BÁN 1991). Járó Zoltán munkájának legjelentősebb eredménye az volt, hogy a talajt ill. a termőhelyet szoros összefüggésbe hozta a természetes egységen mért hozamokkal és ezzel objektív értékelés alapjait teremtette meg. Járó Z.: „Az egyes termőhely –típus változatokra alkalmazható célállományok és azok várható növekedése” című (1974) munkájában a termőhelyi típusváltozatokhoz kapcsolódva megtalálhatók a vonatkozó célállományok, azok várható növekedése (jó, közepes, gyenge) és az ajánlott véghasználati (vágásérettségi kor). Ez a munka az erdészeti, ökológiai termőhely- értékelés jelentős eredménye, hátránya azonban az, hogy empirikus adatokon nyugszik. Bán István és munkatársai a faállomány-szerkezeti és termőhelyi összefüggéseket vizsgálták kocsánytalan tölgy, kocsányos tölgy, cser tölgy mag és sarj eredetű állományokban többváltozós regressziós technikákkal. A néhány száz erdőrészletre végzett vizsgálatokkal, az egyes jellemzők és a fatérfogat közti kapcsolat rangsorolásáig jutottak.
Jelen kutatás során arra törekedtünk, hogy a lehető legpontosabban, mért adatokat alapul véve számszerűsíteni tudjuk a termőhely és a termőképesség közötti összefüggéseket.
Az 1966-ban megjelent „Erdészeti termőhelyfeltárás és térképezés” című könyv 468. oldala ezt írja: „Az erdei termőhelyek termőképességének mérése ma még a termőhelyi 3
tényezők útján üzemi méretekben nem lehetséges. Az ilyen irányú, nagy jelentőségű kutatásoktól
csak
hosszabb
idő
múlva
várhatunk
gyakorlatban
is
használható
eredményeket.”(BABOS ET AL. 1966). Az 1966 óta eltelt néhány évtized lehetőséget ad arra, hogy a gyakorlatban is használható módon, termőhelyi alapon határozzuk meg a fatermőképességet. A fenti vizsgálatok elvégzése érdekében áttekintettük a rendelkezésre álló, illetve beszerezhető adatbázisokat, amelyek tartalmazzák a termőhely – faállomány növekedés összefüggéseket, és mért adatokon nyugszanak. Ezek áttekintése során kiderült, hogy az egyes adatbázisok eltérő mennyiségű és minőségű adatot szolgáltatnak. Van olyan adatbázis, amely nagy megbízhatóságú, de viszonylag kisszámú adatot tartalmaz (Erdővédelmi Hálózat termőhelyi adatai), más adatbázisban nagy mennyiségű adat található, azonban ezek egy része – főleg a termőhelyre vonatkozó – megbízhatósága korlátozott (ÁESZ, Erdőállomány Adattár). Az Erdőrendezési Szolgálat az 1981. január 1-re vonatkozó aktuális állapotból az akkori Államigazgatási Számítógépes Szolgálattal együttműködve létrehozta az erdőállomány adatbázist. Ebben Magyarország erdeinek adatai egy mágneslemezen találhatók, tehát minden adat egyszerre hozzáférhető. Az adatok között különféle kapcsolatokat, ún. láncokat hoztak létre. Így végég lehet menni az azonos fafajsorokon anélkül, hogy az ország összes fafajsorát végigolvasnánk. Az Országos Erdőállomány Adatbázis erre a vizsgálatra bizonyos korlátozásokat figyelembe véve alkalmas.
A vizsgálat során az egyes termőhelytípus változatok és a rajtuk álló erdőállomány növekedését hasonlítottuk össze. Az értékelést fafajonként és termőhelytípus változatonként végezzük. Az erdészeti célú ökológiai pontrendszer alapja a termőhelytípus változat, valamint az ehhez kapcsolódó legfontosabb környezeti tényezők (tengerszintfeletti magasság, lejtfok, kitettség) meghatározása. (MAJER ET AL. 1962, JÁRÓ ET AL 1966). Termőhelytípus változat alatt, az erdészeti szakirodalom a klímát, a hidrológiai viszonyokat, a genetikai talajtípust, a talaj fizikai féleségét és a termőréteg vastagságát tartalmazó termőhelyi kódot érti.
4
A termőhelytípus-változatot meghatározó tényezők
A klíma A klímát a klímajelző erdőtársulásokkal jellemezzük. A megfelelő klímába való besorolásnál nagy segítséget nyújt a vizsgált területen jelenlévő természetközeli erdőtársulás. Ennek hiányában a szomszédos erdőtársulásokból, valamint a rendelkezésre álló domborzati és meteorológiai adatokból lehet következtetni a klímára. Amennyiben a területen – valamely módosító tényező következtében – mezoklímatikus hatás érvényesül, ott azt kell figyelembe venni és rögzíteni. Az erdészeti klímaosztályozásban alkalmazott kategóriák a következők: bükkös; gyertyános-tölgyes; kocsánytalan tölgyes, ill. cseres; erdőssztyepp. 1. Bükkös klíma (B): A bükkös klíma ott jelenik meg, ahol a júliusi 14 órai átlagos relatív páratartalom a 60 %-ot meghaladja, az évi átlagos csapadék 600-800 mm-nél több, és az évi középhőmérséklet átlaga 8-10 Co alatt van.
Azokat a területeket kell bükkös klímába sorolni, melyeknek zonális erdőtársulása bükkös. A bükkös klímába tartoznak továbbá azok a sekély talajú meredek területek, ahol a bükk a klímatikus hatás ellenére sem tud uralomra jutni: − azok a szurdok- és törmeléklejtő erdők, valamint a magasabb régiókban lévő sziklaerdők, amelyekben a bükk részben visszaszorult és helyét a hozzá hasonló klímaigényű hegyi vagy korai juhar, hársak, hegyi szil, magas kőris foglalja el; − azok a termőhelyek, amelyeken a hidrológiai adottságok miatt nem él meg a bükk, pl. hegyvidéki égeresek, sekély termőrétegű pszeudoglejes talajok.
2. Gyertyános-tölgyes klíma (GY-T): A gyertyános-tölgyes klímát ott találjuk, ahol a júliusi 14 órai átlagos relatív páratartalom 55-60 %, az évi átlagos csapadék meghaladja a 600 mm-t, és az évi középhőmérséklet átlaga 8 °C-nál magasabb. Azokat a területeket kell ebbe a klímába sorolni, amelyeknek a zonális erdőtársulása gyertyános-kocsánytalan tölgyes. Ide sorolandók továbbá a gyertyános-kocsányos tölgyesek, esetenként az acidofil tölgyesek, valamint azok az alacsonyabb régiókban lévő szikla- és törmeléklejtő erdők, melyekben kis-, nagylevelű- és ezüst hárs, korai juhar, gyertyán, magas kőris, rezgőnyár, nyír társul.
5
A származék erdőkben a legtöbbször még megtalálható a klímajelző gyertyán, de kultúrerdeinkből – így az akácosokból, erdei- és feketefenyvesekből – hiányzik és csak a domborzati adottságok, talajviszonyok és a környezet alapján lehet a területet besorolni. Ha az említett állományok, pl. agyagbemosódásos barna erdőtalajon állnak, abban az esetben többnyire gyertyános tölgyes, illetve bükkös klímáról van szó.
3. Kocsánytalan tölgyes, illetve cseres klíma (KTT): A kocsánytalan tölgy és a cser páraigénye nem olyan kifejezett, mint az a bükk vagy a gyertyán esetében jellemző. Légnedvesség igényüket az 50-55 %-os júliusi 14 órai relatív páratartalommal jelölhetjük. E klímában az évi csapadék 600-650 mm, évi középhőmérséklete 9 °C feletti. Ezeken a területeken hazánkban már zárt erdő uralkodik. Azok a területek sorolhatók ebbe a klímába, amelyeken a zonális természetes erdőtársulás a cseres-kocsánytalan tölgyes, illetve cseres- kocsányos tölgyes. E tölgyfajok és a cser együtt, alkalmasak a közel azonos klímaviszonyok jellemzésére akkor, ha bükk és gyertyán nélkül fordulnak elő. Ide sorolhatók az e klímazónában előforduló görgeteges törmeléklejtő erdők is. Középhegységeinkben sok helyen kiirtották a gyertyánt a potenciális gyertyánostölgyesekből, valamint előfordulnak gyertyános-tölgyes, és bükkös klímában cser, illetve elegyetlen kocsánytalan tölgy telepítések is. Ezekben az esetekben a teljes növényzet, az üde cserje- és gyepszint, illetve a hasonló közeli területek természetközeli állományai jelzik a jobb klímát. 4. Erdőssztyepp klíma (ESZTY) Az erdőssztyepp klíma sem szélsőségesen száraz, a relatív páratartalom júliusi 14 órai átlaga ugyan 50 % alatt van, de hazánkban 45 % alá sehol sem esik. Az évi csapadék 550-600 mm, évi középhőmérséklete 10,5 °C feletti. A tenyészidőszak magas hőmérséklete nagymértékű vízfelhasználást és párolgást okoz és ezt a kevés csapadék sem pótolja. A talajokban nem a lefelé áramló vízmozgás uralkodik, ezért erdőtalajok ritkán alakulnak ki. A termőhely értékelésekor a talajvíz mélysége és a hidrológiai tényezők (többlet vízhatás) válnak döntővé, ezek adják azt a víztöbbletet, amit az éghajlat (csapadék) nem biztosít. Az erdőssztyepp klímát fafajokkal jellemezni nem lehet, annak ellenére, hogy természetes erdőtársulásainak többségében a kocsányos tölgy az uralkodó fafaj. Ide sorolandók a síkvidéki erdőssztyepp erdők (lösztölgyesek, sziki tölgyesek, nyílt és zárt homoki tölgyesek, borókás-nyárasok), a síkvidéki ligeterdők (bokorfűzesek, fűznyár ligeterdők, tölgy-kőris-szil ligeterdők), valamint az alföldi láperdők (égerlápok, fűz- és nyírlápok). 6
Szélsőséges, délies kitettségű, sekély talajú lejtőkön mezoklímatikus hatásra az ESZTY klíma megjelenhet domb- és hegyvidéken is (bokorerdők).
Hidrológiai viszonyok A termőhely hidrológiai viszonyait a többlet- vizek jelenléte vagy hiánya határozza meg. Hidrológiai tényezők között tartjuk számon azokat a vízfelvételi forrásokat, amelyek a növényzet számára a csapadékon kívül és a talajnak ebből a gravitációval szemben visszatartott mennyiségén túl rendelkezésre állnak (talajvíz, szivárgó vizek, árterek kiöntései, összefutó vizek). A termőhely hidrológiai viszonyait hét kategóriába lehet sorolni a növekvő vízellátás sorrendjében. A kategóriákba való besorolást mindig a tavaszi legmagasabb vízállás alapján kell elvégezni. 1. A többletvízhatástól független (TVFLEN) termőhelyek vízellátás tekintetében a csapadékra vannak utalva. A növényzet kizárólag a talaj által tárolható (a talaj vízkapacitásából felvehető víz) vízkészlettel rendelkezik, egyéb forrásból nem jut többletvízhez. Ide sorolhatók részben az árterek magas fekvésű termőhelyei is.
2. A változó vízellátású (VALT) termőhelyeken a tenyészidőszakban időnként hol túl sok a víz, hol túl kevés. A víztöbblet a felszínen vagy a talaj felső rétegében jelentkezik és nincs kapcsolatban a talajvízzel. Kialakulásának alapfeltétele, hogy a talajban, a felszínhez viszonylag közel, egy többé-kevésbé vízzáró, vagy gyenge vízvezetésű és ezért erősen víztorlasztó réteg legyen. A hóolvadásból, a tartós esőből, a nagy záporokból, lejtők szivárgó nedvességéből származó víz leszivárgását a talaj mélyebb szintjeibe ez a réteg megakadályozza. A víz feltorlódik, gyakran a felszínre emelkedik, és ott megáll, míg el nem párolog, vagy nagyon lassan a mélybe szivárog. Ezután vízhiányos állapot is felléphet. Tipikusan a pszeudoglejes barna erdőtalajok és a cseri talajok jellemezhetőek ezen hidrológiával. Ugyancsak ez jellemző a szikes talajok egy részére is. A talajok a csapadék hatására szól állapotba kerülnek, szélsőséges vízgazdálkodásúvá válnak. A változó vízellátás rövid idejű többletvizet jelent.
3. A szivárgó vizű (SZIV) termőhelyek a hegy- és dombvidékeken gyakoriak, de nem nagy kiterjedésűek (a legritkább esetben teszik ki egy erdőrészlet egész területét). A lejtők lábánál, a teraszokon, a meredekebb oldalak után következő enyhe lejtők felső részén, mély
7
völgyekben a leszivárgó víz többletvízként jelentkezik. A víz legnagyobb része az avartakaró alatt, vagy a "B" szint feletti lazább "A" szintben szivárog a lejtőn. A szivárgó víz oxigénben dús, főleg a mozgása miatt. Így ezt a többletvizet még a levegőigényes fafajok gyökerei is jól tudják hasznosítani.
4. Az időszakos vízhatású (IDÖSZ) termőhelyeken a termőrétegben, illetve a gyökerek által hasznosított talajrétegben időszakosan víztöbblet lép fel. A víztöbbletet adó talajvíz (tavasszal), vagy az árhullám (a hullámtérben) kapillárisan telíti az alsó talajszinteket és ezt a növényzet – különösen a tenyészidőszak első részében – felhasználja. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a termőhelyek, amelyeknél az átlagos áprilisi talajvízszint 150-220 cm között elérhető, valamint az árterek középmagas fekvésű területei.
5. Az állandó vízhatású (ALLV) termőhelyeken érvényesül a legkedvezőbb többletvízhatás. A növényzet, elsősorban a fák gyökerei, a tenyészidőszak nagy részében az állandó vízhatástól származó szabad vizet felvehetik, ha ezt talajhiba nem akadályozza. Az áprilisi talajvízszint 80-150 cm közötti. Az árterek középmély termőhelyei is állandó vízhatásúak.
6. A felszínig nedves (FELSZ) termőhelyeken a talajvízszint feletti kapilláris zóna a talajfelszínig ér. Az átlagos áprilisi talajvízszint 50-80 cm, de a tenyészidőszakban fokozatosan annyira lesüllyed, hogy a talaj felső 20-40 cm-es rétegének levegőzése kielégítő. Ide tartoznak az árterek mély fekvésű részei és a sekély lápok.
7. A vízzel borított (VIZB) termőhelyeken a tenyészidőszak nagyobb részében a felszínig, vagy a felszín fölé emelkedik a talajvízszint. A feltalaj az egész tenyészidőszakban a zárt kapilláris zónába esik. Ide tartoznak a hullámterek nagyon mély fekvésű részei és a mély lápok is.
Genetikai talajtípus Azok a talajok sorolhatók egy genetikai talajtípusba, amelyek hasonló környezeti tényezők együttes hatására alakultak ki, a talajfejlődés folyamán hasonló fejlődési állapotot értek el és ugyanazon talajfejlődési folyamatok által jellemezhetőek. A fejlődést befolyásoló tényezők: alapkőzet, éghajlat, domborzat, hidrológiai viszonyok, növényzet, a talajok kora és az emberi tevékenység. 8
Amennyiben, a talaj bizonyos mértékig lepusztult, de az eredeti talaj típusa még felismerhető, azt adjuk meg és az erózió, illetve defláció fokát is feltüntetjük. Amennyiben nem ismerhető fel az eredeti talajtípus, a talajt a csonka erdőtalajok közé vagy a mesterséges talajokhoz kell sorolni.
Termőréteg vastagsága Az a talajmélység, amelyet a fás növények gyökerei behálóznak. Az A-szint illetve A+B-szint, valamint a talajhibás talajréteg feletti talajvastagság. Jegyzőkönyvben cm pontossággal adjuk meg ezen szelvénymélységet. Az erdészeti termőhelyfeltárás során két klíma csoportban öt kategóriát különítünk el. (ISE) igen sekély, (SE) sekély, (KMÉ) közép mély, (MÉ) mély, (IMÉ) igen mély.
Fizikai talajféleség A jelenleg érvényes erdészeti termőhely osztályozás 11 fizikai féleséget ismer (ÁESZ 2001). Vizsgálatunkban azonban csak az 1986-os állapot szerinti öt fő kategóriát használtuk, mert a 2001 óta eltelt időszak még nem adott lehetőséget az adatok ilyen részletességű pontosításához. Ez alatt a talajok textúráját, szövetét értjük. Ez függ a primer ásványi alkotórészek mennyiségének egymáshoz viszonyított arányától. A fizikai talajféleséget a talajszelvény helyszíni morfológiai vizsgálata során közelítő pontossággal tudjuk meghatározni a talajszelvény falából kivett talajmintán.
1.
Törmelék (TÖ): 2 mm átmérőnél nagyobb felaprózódott kőzet, amennyiben
mennyisége 70 % felett van a szintben, illetve rétegben. Mennyiségét a szelvényfal felületén (szintenként, illetve rétegenként) elfoglalt területhányad alapján kell megbecsülni. 2.
Durva homok (DH): a durva homok (talajszemcsék átmérője 2,0-0,2 mm) szabad
szemmel is jól megfigyelhető.
3.
Agyag %
Iszap %
Homok %
5>
5>
90<
Homok (H): a finomhomok (talajszemcsék átmérője 0,2-0,02 mm) lupéval jól
megfigyelhető. Az un. tiszta homok szárazon széthullik, csak nedvesen áll össze. Az
9
összeállott rög kiszáradva igen enyhe nyomásra szétesik. Szárazon ujjunk között dörzsölve érdes érzetet kelt.
4.
Agyag %
Iszap %
Homok %
5-15
5-15
80-90
Vályog (V): a talajszemcsék átmérője 0,02-0,002 mm. A rögök az ujjak között
nehezebben, de szétmorzsolhatók. Nedves állapotban ujjunk közt dörzsölve csúszós (agyag), enyhén lisztes (finom homok, por) érzést kelt. A képlékenység határáig adagolt vízzel formálva az ujjakhoz nem ragad, de ujjunk redői eltömődnek tőle. Több mm vastag fonallá ugyan sodorható, de ezt ujjunk köré már nem csavarhatjuk, mert eltöredezik. Vékonyabb fonal belőle nem sodorható. Szabad szemmel homogénnek látjuk ugyan, de lupéval szemlélve a finom homokrészecskék felismerhetők. A rögöcske felülete körömmel nem polírozható fényesre. A rögre körömmel karcolt nyom szélesebb a körömnél, nem éles kontúrú és nem fényes.
5.
Agyag %
Iszap %
Homok %
20-30
15-30
40-65
Agyag (A): a talajszemcsék átmérője < 0,002 mm. Nemcsak szemmel, de lupéval is
egyneműnek látszik. Tapintása nemcsak nedvesen, de szárazon is síkos érzetű. Kis rögök ujjal való
szétnyomása
már
nem
lehetséges.
Fához,
szerszámhoz
már
közepes
nedvességtartalommal is ragad. Képlékenységig nedvesítve tetszés szerint formálható. Finom, 1 mm-es fonalat is sodorhatunk belőle töredezés nélkül. A rögfelület körömmel fényesre polírozható. A körömkarcolat nyoma fényes és éles kontúrú.
Agyag %
Iszap %
Homok %
40-50
30-40
20-30
Magyarországon rendelkezésre állnak olyan adatbázisok, amelyek fafajsoronként tartalmazzák mind a termőhelyi, mind az erdőállomány-szerkezeti (fafaj, eredet, kor, magasság stb.) adatokat. BAUR (1881) szerint a fatermőképesség lehető legjobb és egyetlen jelzője az állomány átlagmagassága, és ez egyben a termőhely minőségének jelzője is.
10
MAGYAR J.(1940) szerint az állomány fatermő képességének csakis az un. biológiai felsőmagasság (a környezetükben kiemelkedő törzsek átlagmagassága) lehet. Itt meg kell jegyeznem, hogy a vizsgálat szempontjából az átlagmagasság helyett célszerűbb lenne a felsőmagasság használata, hiszen a felsőmagasság kevésbé érzékeny az állománynevelésre. THOMASIUS (1963) és KRAMER (1964) vizsgálatai szerint a termőhely kvantitatív jellemzésére legalkalmasabb a kor és a felsőmagasság alapján megállapított fatermési osztály. Ennek ellene lehetne vetni, hogy azonos kor és magasság mellett a fatermőképesség jelentős eltéréseket mutathat. ASSMAN és FRANZ (1965) lucfenyő fatermési táblájukban pl. már három fatermési szintet különböztetnek meg, fatermési osztályul pedig a 100 éves kori felsőmagasságot adják meg. Az elegyetlen állományok fatermőképessége (FTK) a főfafaj fatermőképességével jellemezhető. A fatermőképességet a kor és az átlagmagasság függvényében a fatermési osztályokba sorolás után határozhatjuk meg, így minden fafajsorhoz hozzárendelhető egy szám, amely a fatermőképességet reprezentálja. Az átlagmagasságot a terepen mért magassági adatokból kaphatjuk meg, ha az egyes faegyedek magasságának körlappal súlyozott átlagát vesszük (Lorey-képlet). Fafaj (átlagmagasság, kor)Fatermési osztály (I.-VI.)Fatermőképeség (m3/ha/év) A fatermőképesség fafajonként változó spektrumú. Az 1970-es nomogrammok alapján az 1. táblázat szerint változnak a lehetséges FTK értékek.
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14.
Fafaj Kritikus vágáskor (év) Kocsányos tölgy 75 Kocsánytalan tölgy mag 75 Kocsánytalan tölgy sarj 75 Vöröstölgy 75 Csertölgy mag 75 Csertölgy sarj 75 Bükk 75 Gyertyán 75 Akác mag 25 Akác sarj 25 Óriásnyár (NNY) 25 Fűz 25 Mézgás éger 50 Nyír 50
Min. FTK (m3/ha/év)
11
Max. FTK (m3/ha/év)
2
16
2
17
1 6
16 20
1
14
1 3 2 1 1
13 14 10 28 26
5 8 3 6
20 26 14 15
15. 16. 17. 18. 19.
Erdeifenyő Feketefenyő Lucfenyő Vörösfenyő Hazai nyár
75 75 75 75 26
3 3 2 4 3
15 13 16 15 32
1. táblázat A lehetséges FTK értékek az 1970-es években megalkotott grafikus nomogrammok alapján
A fatermési táblák elegyetlen, közel egykorú és azonos termőhelyű faállományokra nézve tartalmaznak országos átlagadatokat. A hazai erdőrendezési gyakorlatban használt fatermési osztály egy olyan mutatószám, amely megadja, hogy a kérdéses fafaj 100 %-os elegyarány és sűrűség esetén évente átlagosan – országos átlagban – hány m3-t képes létrehozni a megállapodás szerinti átlagos kritikus vágásérettségi korig. Ha tehát a vágáskorra várható fatermési osztályt pontosabban meg akarjuk határozni, akkor a termőhelyi adatokra van szükségünk: telepítések esetén ez az egy célravezető eljárás. Az idősebb állományokban viszont helytelen lenne a termőhelyi adatok szerint meghatározni a fatermési osztályt, mert ott már pontosabb adatot adnak a fatermési nomogrammok. A kettő kombinálása az un. dinamikus bonitálással (KIRÁLY 1985) történhet. A dinamikus bonitálást nem használhatjuk, mert a célunk az, hogy pusztán termőhelyi alapon határozzuk meg a fatermési osztályt és a fatermőképességet. Az erdőrészlet egyes állomány összetevőinek fatermőképessége, a fatermési osztály alapján megállapított összfatermésnek a megállapodás szerinti vágáskorra várható átlagnövedéke, a vágáskor elérésekor a jelenlegi, de legfeljebb 100 % sűrűség fennmaradását feltételezve. Az állomány fatermőképessége tehát a jelenlegi kortól függetlenül adja meg a megállapodás szerinti vágáskorig elérhető átlagos teljesítményt, m3/ha/év-ben.
Anyag és módszer
A rendelkezésre álló adatbázist (ÁESZ Erdőállomány Adatbázis 2004) fafaj, kor, eredet, elegyarány és a termőhelyfeltárás módja, valamint az 1970-es fatermési nomogramokon megadott lehetséges fatermőképesség értékek szerint szűrtük és készíthetjük elő a vizsgálatokhoz. A legfontosabb 16 állományalkotó fafajra végeztük el a vizsgálatokat (1. táblázat).
12
A kor lényeges szerepet kap a vizsgálatainkban. A növekedést sztochasztikus folyamatnak tekintve felvetődik a kérdés, hogy mi a valószínűsége annak, hogy az állomány a fejlődése során megmaradjon ugyanabba a fatermési osztályba. Például az óriásnyárra HALUPA által elvégzett törzselemzések adataira épülő számítások szerint – a fatermési osztályba maradás valószínűsége 5 éves időszakra 79 %, 10 évre 55 % és 15 évre csak 39 %. Első fatermési osztályt pedig 10 éves kor alatt – pusztán a kor és a magasság ismeretében nem is jósolhatunk az óriásnyár esetében. Ezért a vizsgálatunkban a lassan növő fafajok esetében 40 év fölött, gyorsan növő fafajok esetében 15 év fölött vettük figyelembe a fatermési osztályt. A termőhelyfeltárás módszerét tekintve közvetett vagy közvetlen lehet (WOHLFAHRT 1964). Közvetett termőhely feltárási módszerek: 1. Természetszerű erdőtársulás meghatározása 2. Számítástechnikai, matematikai módszerek 3. Termőhely minősítés a fafaj, eredet, kor és magasság alapján Közvetlen termőhely feltárási módszerek: 4. Termőhelyleírás 5. Részletes termőhelyvizsgálat és termőhelytípus változat meghatározása 6. Termőhelytérképezés Ma még nem áll rendelkezésre az ország összes erdejére közvetlen termőhely feltáráson alapuló termőhelytípus változat mélységű adat, ezért azokat a fafajsorokat vettük vizsgálat alá, amelyekben a termőhely meghatározás a 3.,4.,5. módszerek szerint történt (MÉM 1984,
ÁESZ
2001).
A közvetlen (részletes) termőhelyvizsgálat esetén a kiválasztott hely
talajtípusát a talajszelvény helyszíni, vagy helyszíni és laboratóriumi vizsgálatával állapítják meg. A fafajsorok kiválasztásának további kritériuma az volt, hogy a fafajsorokhoz tartozó elegyarány ne legyen kisebb, mint 80 % mert az állományokat a magassági növekedés szempontjából így gyakorlatilag elegyetlennek tekinthetők (GÁL 1986). Akác, csertölgy és kocsánytalan tölgy állományok esetében az állományokat mag és sarj eredet szerint is vizsgáltuk. Akác esetében szétválasztottuk, csertölgy és kocsánytalan tölgy esetében nem választottuk szét eredet szerint az állományokat a rendelkezésre álló adatok korlátozott száma miatt. Ezek után a fatermőképesség átlagát meghatározhatjuk olyan részhalmazokban, amelyeket a termőhelyi tényezők kategóriái határoznak meg. A részhalmazokon belül háromdimenziós halmazokat készíthetünk, amely számhalmaz elemei a fatermőképesség 13
átlagok, a szórások, a fatermőképesség standard hibája, valamint az ugyanolyan termőhelyentípus-változaton található fafajsorok darabszáma. A számítás során csak azokat az adatokat tekinthetjük értékelhetőnek, amelyek legalább 15 vagy annál több fafajsor megfigyelési adatának az átlaga. Ebből a számhalmazból, adott termőhelyi kategóriára rövid számítás segítségével megmondható, hogy mekkora a fatermőképesség várható értéke, és adott tévedési valószínűség mellett, ehhez milyen megbízhatósági intervallum tartozik. A kapott eredmények alapján – az alábbi módon - megállapíthatók a termőhelytípus változatok, és az azokon alkalmazható célállományok várható fatermőképessége számszerűsített formában, az eddigi empirikus adatokon nyugvó (jó, közepes, gyenge) kijelentések helyett.
Eredmények Termőhelytípus változatonként meghatároztuk 16 állományalkotó fafajra a fatermőképességet. Minden fatermőképesség értékhez rendeltünk egy statisztikai mérőszámot, amellyel a megbízhatóságot jellemezhetjük. Ezzel lehetőséget biztosíthatunk a termőhelyi alapon végzett fatermőképesség meghatározásához, amely alapja lehet egy pontosabb ökológiai-ökonómiai erdészeti földértékelésnek. Az alábbiakban (2. táblázat) a Kocsánytalan tölgy (KTT) fatermőképességeit mutatjuk be a legjellemzőbb termőhelytípus változatokon. Fafaj
Klíma
Hidrológia
KTT
GY-T
TVFLN
KTT KTT
GY-T GY-T
TVFLN TVFLN
KTT KTT
GY-T GY-T
TVFLN TVFLN
KTT
GY-T
TVFLN
KTT
GY-T
TVFLN
KTT
GY-T
TVFLN
KTT
GY-T
TVFLN
Genetikai talajtípus Köves-sziklás váz
Termőréteg Fizikai vastagság féleség ISE TÖ SE TÖ Földes váz talaj SE V Rendzina SE V KMÉ V Erubáz SE V Ranker SE TÖ SE V KMÉ V MÉ V Savanyú barna SE TÖ erdőtalaj KMÉ TÖ SE V KMÉ V MÉ V Podzolos barna KMÉ V erdőtalaj MÉ V Agyagbemosódásos KMÉ V barna erdőtalaj MÉ V IMÉ V Barnaföld KMÉ V
14
FTK átlag 5,4 6,1 9,6 7,1 8,8 7,3 6,5 6,7 8,6 9,7 7,0 8,7 7,8 8,9 10,0 9,0 10,4 10,1 11,0 11,7 9,9
DB 15 62 15 30 60 19 36 93 177 18 57 49 97 353 39 109 54 305 664 37 120
Standard hiba 1,24 1,68 2,84 1,68 1,34 1,97 2,10 1,54 1,36 1,76 2,31 1,69 1,44 1,51 1,37 1,41 1,32 1,60 1,46 2,01 1,90
KTT KTT
GY-T KTT
TVFLN TVFLN
Rozsdabarna erdőtalaj Köves-sziklás váz
KTT
KTT
TVFLN
Rendzina
KTT KTT
KTT KTT
TVFLN TVFLN
Erubáz Ranker
KTT
KTT
TVFLN
Savanyú barna
KTT
KTT
TVFLN
Agyagbemosódásos
KTT
KTT
TVFLN
Barnaföld
MÉ
V
11,3
107
1,82
MÉ ISE SE SE KMÉ SE SE KMÉ SE SE KMÉ MÉ KMÉ MÉ KMÉ MÉ
H TÖ TÖ V V V V V TÖ V V V V V V V
10,9 4,8 5,9 6,4 8,7 7,5 6,4 8,0 6,8 6,6 8,4 8,4 9,9 10,8 10,3 10,9
30 28 26 19 15 17 42 80 33 70 138 15 27 32 111 36
1,67 1,61 1,42 2,09 0,97 2,12 1,92 1,28 1,17 1,55 1,25 1,24 1,17 1,40 2,16 1,53
2. táblázat
A projekt eredményének hasznosítása A projekt legfontosabb eredményeként egy általánosan használható földértékelési rendszer kidolgozását kell kiemelni. Az új földértékelés alkalmazásával a mező- és erdőgazdálkodás tőkevonzó-képességének, versenyképességének így eredményességének jelentős javulása várható. Az elmúlt évtizedben és a következő évtizedekben, a jelenlegi tervek szerint, Magyarországon jelentős mezőgazdasági területek kerülhetnek beerdősítésre. Ennek több oka is van, egyrészt jelenleg egyes mezőgazdasági termékek esetén túltermelés van, másrészt az elmúlt hatvan évben olyan területek is mezőgazdasági művelésbe kerültek, amelyeken rentábilisan nem művelhetők. Másik oldalról hazánk, annak ellenére, hogy erdősültsége az elmúlt száz évben 12 %-ról közel 19 %-ra nőtt, még mindig Európa egyik legkevésbé erdősült országa. Jelenlegi terveink szerint az erdősültséget 25 %-ra kívánjuk növelni 2020-ra. Az új földértékelési rendszer felhasználói között a gazdasági élet legváltozatosabb szereplőin túl a földügyi államigazgatás is számításba kerül. A mezőgazdasági termelésben, irányításban, illetve a mezőgazdasági szektorhoz kötődő szolgáltatói szektorban érdekelt vállalatok, intézmények illetve szakigazgatási résztvevőket kell megemlíteni Az Európai Unió, a hasznosítást tekintve két okból is kiemelésre kerül: egyrészt az uniós források hazai közvetítésében (mezőgazdaság és vidékfejlesztés) játszhat szerepet a
15
projekt eredménye, másrészt mintát is jelenthet a hazainál fejletlenebb európai modellek ilyen irányú beindításában. A projekt eredménye továbbá tudományos ismeretek bővülése is (pl. a termőhely osztályozás rendszereinek tudományos harmonizációja által), ami további kutatási fejlesztési lehetőségeket nyithat meg.
16
Felhasznált irodalom ASSMAN, E. – FRANZ, F. (1965): Vorlaufige Fichten Ertragstafel für Bayern. Forstwiss. Zbl. Hamburg, 1-2. ÁLLAMI ERDÉSZETI SZOLGÁLAT, 1984 Útmutató az erdőállomány-gazdálkodási tervek (erdőtervek) készítéséhez, MÉM Erdőrendezési Szolgálat, Budapest ÁLLAMI ERDÉSZETI SZOLGÁLAT, 2001: Erdőtervezési útmutató, ÁESZ BABOS I. (1954): Magyarország táji erdőművelésének alapjai. Bp., Mezőgazdasági Kiadó. BACSÓ N.(1959): Magyarország éghajlata. Budapest, Akadémiai Kiadó. BAUR, F. V. (1881): Das forstliche Versuchswesen I. 359. p. BOTVAY K. (1954): Talajtan. Sopron. BULLA B. (1962): Magyarország természeti földrajza. Budapest. Tankönyvkiadó. DANSZKY I. (1973): Erdőművelés I.-VII. DENGLER, A. (1935): Waldbau. Berlin, Verlag J. Springler GÁL J.(1986): Új módszerek az erdők fatermésének meghatározására és előrejelzésére, kandidátusi értekezés 1986 HARACSI L. (1961): Hazánk erdőtalajai. Az Erdő 10-11. JÁRÓ Z.(1963): Talajtípusok. OEF KEMENESY E. (1956): Talajerő-gazdálkodás. Budapest, Akadémiai Kiadó. KRAMER, H. (1964): Bonitirungsmasstabe in der Forstwirtschaft. Hannover, Forst und Holzwirt, 1. KIRÁLY L. (1985): Erdőrendezéstan I., Egyetemi jegyzet (Kézirat), Sopron Magyarország Éghajlati Albuma (1960): Országos Meteorológiai Intézet. Akadémiai Kiadó. Magyarország Vízföldtani Atlasza (1961): MÁFI, Bp., Akadémiai Kiadó MAGYAR J. (1940): A fatermési táblák szerkesztésének alapkérdései. Erdészeti Kísérletek, 12, 1-105. p. MAJER A. (1962): Erdő- és termőhelytipológiai útmutató. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó. MÁRKUS L. – MÉSZÁROS K. (2000): Erdőérték-számítás, Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Bp. SOÓ R. (1960): Magyarország erdőtársulásainak és erdőtípusainak áttekintése. Az Erdő 9. STEFANOVICS P. (1963): Magyarország talajai. Budapest, Akadémiai Kiadó. STEFANOVICS P.
(1956):
A
magyarországi
erdőtalajok
genetikus
osztályozása. Agrokémia és Talajtan, 8. STEFANOVICS P. (1975): Talajtan, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest 17
talajföldrajzi
SZABÓ PÉTER (SZERK.), 1997: Magyarország erdőállományainak főbb adatai 1996, Állami Erdészeti Szolgálat, Budapest SZODFRIDT I. (1993): Erdészeti termőhelyismeret-tan. Mezőgazda Kiadó, Budapest SOLYMOS R. (1972): Az erdeifenyő, a feketefenyő és a lucfenyő állományok fatermése és nevelésük irányelvei Magyarországon. Akadémiai doktori értekezés, Budapest TAR F. (1999): Termőföldértékelés az Európai Unióban, MTA Agrártudományok Osztálya, Bp. THOMASIUS, H.(1963): Untersuchungen über die Brauchtbarkeit einiger Wachstumsgrössen von Baumen und Bestanden für die quantitative Standortsbeurteilung. Archiv für Forstwesen 12. WOHLFAHRT E.(1964): Bemerkungen zu einigen standörtlichen Begrifffen Allg.Forst- und Jagdzeitung 12.
18
