.JOSHEPH BRODSKY.
.Városkalauz. Fordította: Heil Tamás
készült fényképek sokaságához mérhet√. Hat méter magas, leny∫göz√ alkotás, annak az Etienne-Maurice Falconet-nak a legjobb munkája, akit Nagy Katalin Diderot és Voltaire egybehangzó ajánlására bízott meg a szobor elkészítésével. A hatalmas iszthmuszi gránitsziklán Nagy Péter fenyeget√en tör a magasba, bal kezével az Oroszországot jelképz√ ágaskodó ló gyepl√jét fogja, jobb kezével északra mutat. Az, hogy mindkét ember nevét adta a városnak, arra csábít minket, hogy ne csak az emlékm∫veiket hasonlítsuk össze, hanem azok közvetlen környezetét is. A páncélautós ember balján a helyi pártbizottság klasszicizáló épülete és a hírhedt Kresztü, a legnagyobb orosz börtön fekszik, jobbján a Tüzérakadémia; keze pedig a bal part forradalom utáni legmagasabb épülete, a leningrádi KGB központja felé mutat. A „Bronzlovas” jobbján is egy katonai intézmény, az Admiralitás található, de a balján az egykori Szenátus, a jelenlegi Állami Levéltár épülete emelkedik; keze a folyó másik partján álló egyetemre mutat, amit √ építtetett és ahol a páncélautós ember is m∫veltsége egy részét szerezte. Ennek a 276 éves városnak tehát két neve is van: egy leánykori és egy álneve, ám az itt él√k többnyire egyiket se használják. A levelekre és hivatalos iratokra persze Leningrádot írnak, de egymás közt egyszer∫en „Péternek” nevezik. Nem politikai okokból, hanem mert mind Leningrád, mind Pétervár kissé nehezen ejthet√ nevek, és az emberek egyébként is el√szeretettel becézik lakóhelyüket, hogy még otthonosabbá tegyék √ket. „Lenin” persze szóba sem jöhetett, már csak azért sem, mert vezetéknév (s√t ál-
„Mert, aki képek alakjában birtokolja a világot, az éppen a valóság valószer∫tlenségét és távoliságát éli újra.” Susan Sontag: A fényképezésr√l (Nemes Anna fordítása)
A
Finn pályaudvar el√tt – a városnak összesen öt személypályaudvara van – közvetlenül a Néva partján áll annak a férfiúnak a szobra, akinek a nevét jelenleg a város viseli. Persze ennek az embernek minden leningrádi állomáson van valamilyen emlékm∫ve: vagy egy egész alakos bronzszobor kint vagy egy robusztus mellszobor bent. De a Finn pályaudvar el√tt egy nem mindennapi alkotás áll. Nem is maga a szobor az érdekes – a szokásos kvázi-romantikus modorban ábrázolja a leveg√ben hadonászó, feltehet√en a tömegekhez szóló Lenin elvtársat –, hanem a talapzat. Lenin ugyanis egy páncélautó tetején szónokol. A járm∫ a nyugaton napjainkban divatos korai konstruktivista stílusban készült, de már maga a k√b√l kifaragott páncélautó ötlete is bizonyos pszichológiai el√rehaladottságra, egy kora el√tt járó szobrászra vall. Ha jól tudom, ez az egyetlen szobor a világon, ami egy páncélautó tetején álló embert ábrázol. Már csak ebb√l a szempontból is az új társadalom szimbólumának tekinthetjük. A régi rendet lovas szobrok jelképezték. És néhány kilométerrel lejjebb, a folyó másik partján találóan ott áll annak az embernek az emlékm∫ve, akinek a nevét a város alapításakor kapta: Nagy Péteré. Ezt a m∫vet világszerte csak a „Bronzlovasként” ismerik, és rendíthetetlensége csak a róla
Josheph Brodsky: A Guide to a Renamed City. Less than one. Farrar Straus Giroux, New York, 1986. 69–94. o.
95
Joseph Brodsky
név); a „Péter” azonban a lehet√ legtermészetesebb választásnak t∫nik. Legf√képpen mert a városnak kétszáz évig ez volt a neve. És mert I. Péter szelleme még mindig sokkal jobban érezhet√ itt, mint az új korszak hangulata. Végül, mivel a cár neve oroszul Pjotr, a „Péter” kell√ idegenséggel cseng ebben a városban, melynek légkörében van valami kifejezetten idegen és elidegenít√: talán az épületek európai stílusa vagy magának a városnak a fekvése az ellenséges tengerbe öml√ északi folyó deltájában. Vagyis az ismert világ határán. Oroszország kontinentális ország, földtömege a világ szárazföldjeinek egy hatodát teszi ki. A kortársak enyhén szólva rossz ötletnek tartották Péter elgondolását, hogy várost épít az ország határán, a szárazföld szélén, s√t azt a nemzet f√városává nyilvánítja. Az igazi Oroszország méhmeleg, már-már betegesen hagyománytisztel√, klausztrofóbiás világa vacogott a metsz√ hideg balti szélben. Péter reformjai hatalmas ellenállásba ütköztek, nem utolsósorban a Néva-delta mocsarai és mélyföldei miatt. Ahhoz, hogy itt építeni lehessen, meg kellett er√síteni a talajt. A környék b√velkedett a fában, de a favágásra és különösen a cölöpverésre nem akadt vállakozó. De Péter látnoki szemei el√tt ott lebegett ennek a városnak, s√t a világ felé forduló Oroszországnak a képe. A világ felé fordulás akkor a Nyugat felé nyitást jelentette, a város pedig – egy Oroszországba látogató író szavaival – az ország Európára nyíló ablaka lett. Péter jellemz√en nem ablakot, hanem szélesre tárt kaput akart vágni. El√deivel és utódaival ellentétben ezt a két méter magas uralkodót nem gyötörte a hagyományos orosz betegség – nem volt kisebbségi érzése Európával szemben. Nem utánozni akarta Európát, hanem azt szerette volna, hogy Oroszország ugyanolyan európai legyen, amilyen legalább is részben, √ maga volt. Gyerekkora óta legközelebbi barátai, útitársai és legf√bb ellenségei európaiak voltak; több mint egy évig dolgozott, utazgatott – élt Európában, és kés√bb is gyakran visszatért oda. Neki a Nyugat nem volt terra incognita. Ez a józanul gondolkodó, de nagy ivó hírében álló ember, minden országot, ahová betette a lábát, a sajátját is beleértve, csak a tér meghosszabbításának tartott. Bizonyos értelemben a földrajz sokkal valóságosabb volt neki, mint a történelem; leginkább északra és nyugatra szeretett kalandozni. Tér és a tenger b∫völetében élt. Elhatározta, hogy megteremti az orosz flottát, és ez az „ács-cár”, ahogy a kortársak nevezték, a holland és brit hajóépít√m∫helyekben megszerzett tudásával saját kez∫leg épí-
tette meg a flotta els√ hajóját (ma is látható a Tengerészeti Múzeumban). Tehát víziója meglehet√sen határozott formát öltött. Pétervárt az orosz flotta kiköt√jévé akarta tenni, egy olyan er√dítménnyé, ami a nemzet északi bástyájaként visszatartja az évszázadok óta megújuló svéd támadásokat. De a városban az új Oroszország szellemi központját is látta: az ész, a tudományok, a m∫veltség és a tudás fellegvárát. Ezek mind látomásának szerves részei voltak, tudatos célok, és nem a következ√ korszakok katonai kampányainak melléktermékei. Ha egy látnok történetesen cári koronát visel, akkor t∫zzel-vassal keresztülviszi akaratát. A módszereket, melyekhez Péter terve megvalósítása érdekében folyamodott, leginkább a hadiadó fogalmával lehetne leírni. A mindenre és mindenkire kivetett adóival arra kényszerítette alattvalóit, hogy meghódítsák neki ezt a földet. Péter uralkodása alatt az orosz korona alattvalójának meglehet√sen korlátozott lehet√ségei voltak: vagy besorozták a hadseregbe vagy a szentpétervári építkezésekre küldték – hogy melyik volt a végzetesebb, nehéz eldönteni. Tízezrek pusztultak el névtelenül a Néva mocsaraiban, melynek szigetei a Gulaghoz hasonló hírnévnek örvendtek. Mindössze az volt a különbség, hogy a tizennyolcadik században az emberek tudták, mit építenek és volt némi esélyük rá, hogy végül megkapják az utolsó kenetet és egy fakeresztet a sírjukra. Lehet, hogy Péter másként nem is válthatta valóra álmát. Trónra kerüléséig, a háborúkat leszámítva, Oroszországban nagyon gyenge volt a központi hatalom, és az ország sohasem viselkedett egységes egészként. Az egész országra kiterjed√ kényszeruralom, amit a majdani Bronzlovas terve megvalósítása érdekében bevezetett, els√ ízben egyesítette a nemzetet, és megteremtette az orosz totalitarianizmust, melynek gyümölcsei se lettek édesebbek magvainál. A hatalmas embertömeg tömeg megoldásokra ösztönzött, de Péter a neveltetéséb√l és az orosz történelemb√l sem meríthetett volna más módszereket. Éppen úgy bánt az emberekkel, mint a földdel, amire leend√ f√városát építette. Az ács és kormányos mesterség b∫völetébe esett uralkodó várostervez√ként is csak a vonalzót ismerte. A szeme elé táruló térség teljesen sík és vízszintes volt, tehát minden oka megvolt arra, hogy egy egyenes vonalakkal megrajzolt térképként kezelje. Ha valami íves ebben a városban, az nem a tervez√ szándékának, hanem gyenge rajztudásának köszönhet√: id√nként lecsúszott a ceruzája a vonalzóról. A megfélemlített alattvalók pedig minden kézmozdulatát követték.
96
Városkalauz
Az Admiralitás (tervez√: A.D. Zaharov, 1806 -1823)
A Téli Palota (tervez√: V.V. Rasztrelli, 1754 -1762)
97
Joseph Brodsky
Ez a város valójában legalább annyira épít√inek csontjain nyugszik, mint az általuk levert cölöpökön. Többé-kevésbé így épült az óvilág majdnem minden városa, ám az √ esetükben a történelem megszépíti a kellemetlen emlékeket. De Szentpétervár történetesen túl fiatal ahhoz, hogy egy ilyen elsimító mitológia kialakulhatott volna: amikor a városban valamilyen szerencsétlenség történik, a cs√dületben mindig van egy sápadt, kissé meggyötört, kortalan arcú ember – mélyen ül√ szemek, merev tekintet –, aki maga elé mormogja: „Én mondom nektek, ez a hely el van átkozva!” Végigfut a hátunkon a hideg, de mire a hang irányába fordulunk, az arc elt∫nik. Szemeink hiába pásztázzák a lassan áramló tömeget, az araszoló forgalmat: közömbös járókel√kön és az es√ ferde függönye mögött kirajzolódó pompás birodalmi épületeken kívül semmit sem lehet látni. A város építészeti látképei tökéletesen szerkesztettek ahhoz, hogy a dolgok örökre elvesszenek benne. Ebben a városban tényleg van némi alapja annak a félelemnek, hogy a természet egyszer visszaveszi elrabolt birtokát, amir√l az emberi er√szak nyomására kénytelen volt lemondani. A várost pusztító árvizek hoszszú sora és a tenger tapintható közelsége táplálja ezt az érzést. Bár annál nagyobb baj, mint hogy a Néva kicsap gránitpartjai szorításából, sohasem történik, de a Balti-tenger fel√l a városra rontó hatalmas ólomszürke felh√csomók felszínre hozzák a városlakókat folyamatosan gyötr√ szorongásokat. Néha, különösen kés√ √sszel hetekig tart ez az id√: viharos szelek fújnak, ömlik az es√, a Néva kilép a medréb√l. Semmi sem változik, de az eltelt id√ hatására mégis mintha minden egyre rosszabb lenne. Ilyenkor eszünkbe jut, hogy a város körül nincsenek gátak; hogy a csatornák és mellékfolyók ötödik hadoszlopának gy∫r∫jébe kerültünk; hogy valójában egy szigeten vagyunk, a város százegy szigetének valamelyikén; és a hatalmas hullám, amit abban a filmben láttunk – vagy csak álmodtuk? – stb. stb; és akkor bekapcsoljuk a rádiót, hogy meghallgassuk az id√járás-jelentést. Ami rendszerint biztatóan és bizakodóan hangzik. De f√ként maga a tenger táplálja ezt a félelmet. Különös, hogy annak a roppant tengeri hatalomnak ellenére, amire Oroszország napjainkra szert tett, a nép számára a tenger fogalma meglehet√sen idegen maradt. A népm∫vészet és az állami propaganda egyaránt valamiféle homályos, bár pozitív, romantikus modorban ábrázolja a témát. Az átlagember számára ugyanis a Krím, nyaralások, dél, üdül√helyek és talán pálmafák jelentik a tengert. A dalokban és
a versekben a tenger általában „széles”, „kék”, „szép”. Néha „zord”, de akkor sem felt∫n√en. A szabadság, a nyílt tér, a szabadulni vágyás gondolatait ösztönösen elfojtották, ezért fordítva, a vízt√l és a megfulladástól való félelem formájában bukkannak fel. A Néva-deltában fekv√ város már csak ezért is nyílt kihívás a nemzet pszichéjének, és méltán kapta Nyikolaj Gogoltól a „külföldi a saját hazájában” nevet. Ha külföldinek talán nem is nevezhetjük, de tengerésznek mindenképpen. Bizonyos szempontból I. Péter elérte a célját, a város kiköt√ lett, metafizikai értelemben is. Nincs még egy város Oroszországban, ahol a gondolatok ilyen szívesen szakadnak el a valóságtól: az orosz irodalom kezdeteit Szentpétervár alapításától számíthatjuk. Péter bármennyire is az új Amszterdamot szerette volna felépíteni, de ami végül megvalósult, annak olyan csekély köze lett a holland városhoz, mint id√sebb névrokonának a Hudson partján. Ám ami felfelé tört az egyikben, az vízszintesen terjedt szét a másikban, de ami mindkét helyen megvolt az a szabad tér. A folyószélesség már önmagában más lépték∫ épületeket követelt. A Péter uralkodását követ√ korszakokban az önálló épületek helyett egész építészeti együtteseket, pontosabban építészeti látképeket kezdtek építeni. Oroszország, melyet az európai építészeti stílusok eddig érintetlenül hagytak, felnyitotta a zsilipeket, beáradt a barokk és a klasszicizmus, és elöntötte az utcákat és rakpartokat. Orgonaszer∫ oszloperd√k szöktek a magasba, és álltak végtelen sorban a paloták homlokzatán az euklidészi geometria gy√zelmét hirdetve kilométereken át. Ugyanis a tizennyolcadik század második felében és a tizenkilencedik század els√ negyedében a város a legjobb olasz és francia építészek, szobrászok és díszít√m∫vészek vadászterületévé vált. Birodalmi külsejét minden részletre kiterjed√ figyelemmel alakították ki: a folyók és a csatornák gránitburkolata, az öntöttvas rácsok minden finoman megmunkált íve önmagáért beszél. Akárcsak a cári és f√nemesi paloták és udvarházak bels√ díszeinek buja gazdagsága és kifinomultsága. És bármilyen mintát is követett az építész – Versailles, Fontaineblau stb. – a végeredmény mindig összetéveszthetetlenül orosz maradt, mert sokkal inkább a rendelkezésre álló tér mérhetetlen b√sége határozta meg az épületrészek elhelyezését és stílusát, mint a gyakorta m∫veletlen, de dúsgazdag megbízó szeszélyei. Ha a Péter-Pál er√d Trubeckojbástyájáról lepillantunk a Névára vagy a Nagy Vízesésre a Finn-öböl mellett, az a különös érzésünk tá-
98
Városkalauz
mad, hogy nem az európai civilizációt utolérni igyekv√ Oroszországot látjuk, hanem az európai civilizáció felnagyított képét, melyet mintha egy laterna magica vetítene a leveg√ és a vizek alkotta óriási vászonra. A város gyors növekedése és pompája els√sorban a mindenütt jelenlev√ víznek tulajdonítható. A tizenkét mérföld hosszú Néva, mely éppen a város szívében szakad ágakra, a maga huszonöt kisebb-nagyobb kanyargó csatornájával annyi tükröt tart a város elé, hogy az óhatatlanul is saját képe b∫völetébe esik. Mintha a folyó szakadatlanul filmezné ezt a minden másodpercben több ezer négyzetméternyi mozgó ezüstamalgámban megcsillanó várost, a filmszalag pedig a Finn-öbölbe peregne, amit napos id√ben mintha beborítanának ezek a vakító felvételek. Nem csoda, ha a város néha úgy hat, mint egy kizárólag a saját megjelenésével tör√d√ önz√ figura. Igaz, hogy az ilyen helyeken inkább a homlokzatokra figyelünk mint az arcokra, de a k√ nem képes az önreprodukcióra. A gyámoszlopok, oszlopsorok és oszlopcsarnokok megállíthatatlan √rjít√ szaporodása jelzi ennek a városi nárcizmusnak a természetét, és arra utal, hogy legalább az élettelen világban a vizet s∫rített id√nek lehet tekinteni. Az orosz irodalom talán a csatornáknál és a folyóknál is jobban tükrözi ezt a Dosztojevszkij szavaival élve rendkívül „kiagyalt várost”. A víz ugyanis csak a felszínr√l szólhat, méghozzá csak a látható dolgok felszínér√l. Az orosz irodalom szinte Pétervár alapításától fogva azt tartotta f√ feladatának, hogy város bels√ és mentális világát és e kett√nek az emberekre és bels√ világukra gyakorolt hatását ábrázolja. Az orosz irodalom gyakorlatilag itt a Néva partján született meg. Ha igaz, hogy minden orosz író „Gogol köpönyegéb√l bújt el√”, akkor érdemes azt is megjegyezni, hogy ezt a köpenyt Szentpéterváron húzták le a szerencsétlen tisztvisel√ válláról a tizenkilencedik század legelején. Az irodalom alaphangját azonban nem Gogol, hanem Puskin határozta meg „A bronzlovas” cím∫ versével, melyben egy hivatalnok, aki egy árvízben elveszíti a kedvesét, hanyagsággal vádolja a cár lovasszobrát amiért nincsenek gátak a város körül, azután egy √rült látomásban a feldühített cár leugrat a talapzatról, hogy a felségsért√t beletapossa a földbe. (Szimpla kis történetnek mondhatnánk az önkényuralom ellen fellázadó kis emberr√l vagy az üldözési mániáról, a tudatalatti és a felettes én küzdelmér√l, ha a vers maga nem lenne olyan remek, a legszebb, amit a város nagyságáról írtak Oszip Mandelstamig, akit szó szerint beletapos-
tak a birodalom földjébe száz évvel azután, hogy Puskint megölték egy párbajban.) A tizenkilencedik század elejére Szentpétervár már az orosz irodalom f√városa volt anélkül, hogy ebben az udvar jelenlétének dönt√ szerepe lett volna. Végül is a cárok évszázadokig Moszkvából irányították az országot, de ennek az irodalmi életre semmilyen hatása sem volt. Az alkotóer√k váratlan kirobbanását ismét csak földrajzi okokkal magyarázhatjuk. A korabeli orosz viszonyok között Szentpétervár felépítése az Újvilág felfedezéséhez hasonló jelent√ség∫ esemény volt: az orosz gondolkodók számára lehet√vé vált, hogy kívülr√l szemléljék magukat és nemzetüket. Vagyis megkapták az ország tárgyiasításának lehet√ségét. Ma is sokan vallják, hogy csak egy küls√ szempontból megfogalmazott kritika lehet érvényes. E meggy√z√dést√l vezérelve, ami ebben a különös és – legalább is kívülr√l – utópikus városban még tovább er√södött, az els√ tollforgatók csalhatatlannak érezték magukat. Ha igaz, hogy minden írónak el kell távolodnia élményeit√l, hogy írni tudjon róluk, akkor a város ezzel az elidegenít√ szolgálattal megspórolt nekik egy utat. Ezek a f√nemesi, köznemesi vagy papi származású írók jövedelmi viszonyaik szempontjából a középosztályhoz tartoztak, ahhoz az osztályhoz, ami a világon mindenütt szinte teljesen egyedül felel√s az irodalom létezésért. Egy-két kivétellel valamennyien írásaikból tartották el magukat, azaz elég sz∫kösen éltek ahhoz, hogy könnyen megértsék mind a szegények nyomorúságát, mind a gazdagok pompáját. Az utóbbi közel sem érdekelte √ket annyira, már csak azért sem, mert a felfelé mozdulás esélyei jóval kisebbek voltak. Írásaikból ezért elég részletes, szinte térhatású képet kapunk a bels√, valódi Szentpétervárról, ugyanis a valóság f√ alkotóelemét a szegények adják; a kis ember mindig általános. Emellett minél tökéletesebb a kis ember közvetlen környezete, annál megrendít√bbnek és képtelennek hat √ maga. Így hát nem kell meglep√dnünk azon, hogy a klasszicista oszlopcsarnokok tisztán utópikus hátteréb√l kilép√ leszerelt katonatisztek, elszegényedett özvegyasszonyok, kifosztott köztisztvisel√k, éhes újságírók, megalázott hivatalnokok, tüd√bajos diákok szüntelenül foglalkoztatták az írók képzeletét és elárasztották az orosz próza legels√ lapjait. Olyan gyakran bukkantak fel ezek az alakok az írásokban, olyan sokan vetették papírra √ket, és olyan mesterien bántak anyagukkal és olyan volt volt maga az anyag – a szavak –, hogy hamarosan valami különös kezdett történni a várossal. Ezeknek a morális
99
Joseph Brodsky
töltés∫ kifejezetten szemantikai észrevételeknek az azonosítási folyamata a velük való azonosulás folyamatává vált. A város, mint egy tükörképét√l elszakadni képtelen ember, annak a háromdimenziós képnek a fogságába került, amit az irodalom tartott elé. Nem mintha a korrekciók, amiket végrehajtott magán, elegend√ek lettek volna (nem voltak!); de a város, az önimádókra jellemz√ bizonytalansággal, egyre figyelmesebben kezdett abba a tükörbe nézni, amit – Stendhal után – az orosz írók vittek magukkal az utcákon, udvarokon és lepusztult lakásokban. A tükrözött alakok id√nként még meg is próbálták módosítani vagy egyszer∫en összetörni tükörképeiket, amit annál könnyebben megtehettek, mert szinte minden író a városban lakott. A tizenkilencedik század közepe felé a két dolog összeolvadt: az orosz irodalom olyan mértékben utolérte a valóságot, hogy amikor ma Szentpétervárra gondolunk, nem tudjuk elválasztani a fikciót a valóságtól. Ami elég különös egy mindössze 276 éves város esetében. Az idegenvezet√ ma ugyanúgy megmutatja a rend√rség harmadik szekciójának épületét, ahol Dosztojevszkij tárgyalását tartották mint a házat, ahol Raszkolnyikov egy baltával megölte a vén uzsorásasszonyt. Az 1800-as években az irodalomnak fokozott szerepe volt a város önképének kialakításában, mert a szentpétervári paloták és követségek ebben az évszázadban váltak Oroszország hivatali, politikai, üzleti, katonai és végül ipari központjaivá. Az építészet kezdte elveszíteni – abszurditásba hajló – tökéletes absztraktságát és a színvonal minden új épületnél tovább süllyedt. Ez legalább annyira a terjed√ funkcionalizmusnak (a nyerészkedés fennkölt neve), mint az általános esztétikai romlásnak a következménye volt. Péter utódainak, Nagy Katalin kivételével, se látomásai nem voltak, se az övében nem kívántak osztozni. Mindannyian a maguk Európáját próbálták elterjeszteni meglehet√s alapossággal, ám a tizenkilencedik századi Európában nem sok utánozni való akadt. A hanyatlás uralkodóról uralkodóra egyre nyilvánvalóbbá vált, és csak az emelt valamit ezeknek az új vállalkozásoknak a színvonalán, hogy összhangba kellett hozni √ket a nagy el√dök épületeivel. Ma persze még az I. Miklós korabeli kaszárnyaszer∫ épületek is megmelengethetik a mereng√ esztéták szívét, mert tükrözik a korszellemet. De a katonás porosz társadalomeszmény orosz változata a klasszikus együttesek közé préselt ormótlan lakóházakkal együtt összességében meglehet√sen kiábrándító hatású. Aztán jöttek a viktoriánus esküv√i torták és síremlékek, és a század utolsó negyedére a város,
ami a történelemt√l való elrugaszkodás és a jöv√be való ugrás szándékával alapítottak, bizonyos részeiben egy szabályos észak-európai nagyvárosra kezdett hasonlítani. Pontosan ez a baj. Az irodalomkritikus Belinszkij múlt század harmincas éveiben elhangzott ujjongó szavaira – „Pétervár minden amerikai városnál eredetibb, mert egy régi ország új városa, és az ország csodálatos jöv√jének új reménye!”, negyedszázad elteltével Dosztojevszkij keser∫ gúnnyal így válaszolhatott: „Íme egy irdatlan modern hotelépület – maga a megtestesült hatékonyság, tiszta Amerika, száz szoba; lesüt róla, hogy nekünk is vannak vasútjaink, hogy mi is hirtelen az üzletemberek népe lettünk.” Szentpétervár kapitalista korszakát talán túlzás volna „amerikanizmusnak” nevezni, de kétségtelen, hogy város küls√ képe döbbenetesen európaivá vált. És nemcsak a Néva-parti banképületek és vegyes vállalati székházak homlokzatai érték utol berlini és londoni központjaik vaskos valóságosságát, hanem például az Elisejev testvérek f∫szerüzletének bels√je (az üzlet egyébként ma is ép és jól m∫ködik) is könnyedén állta a versenyt a párizsi Fauchon-nal. Az az igazság, hogy minden „izmus” olyan tömegméretekben hat, hogy már a nemzetek identitását fenyegeti, és ez alól a kapitalizmus sem kivétel. A város rohamosan fejl√dött; szerte a birodalomból áramlott a munkaer√; a férfiak száma kétszerese volt a n√kének; virágzott a prostitúció; zsúfolásig megteltek az árvaházak; a kiköt√ben úgy nyüzsögtek az exportgabonát szállító hajók, mint ma az importszállítók. Szentpétervár nemzetközi város volt, jelentékeny francia, német, holland és angol kolóniákkal, a diplomatákról és a keresked√kr√l nem is beszélve. Puskinnak a Bronzlovas szájába adott jövendölése: „Vendégül látunk minden népet” pontosan bevált. Míg a tizennyolcadik században a nyugat imitációja abban merült ki, hogy az arisztokraták púdert használtak és európai módra öltözködtek („Ezek az orosz majmok!” – kiáltott fel egy francia nemes egy Téli Palotában rendezett bálról hazatérve – „Milyen gyorsan alkalmazkodtak! Túlszárnyalják udvarunkat!”), addig a tizenkilencedik századi Szentpétervár újgazdag polgáraival, fels√tízezrével és félvilágával eléggé nyugativá vált ahhoz, hogy némi megvetéssel nézzen Európára. Ennek a megvetésnek, mely f√ként az irodalomban jutott kifejezésre, nem sok köze volt a hagyományos orosz idegengy∫lölethez, ami általában azokban az érvekben nyilvánult meg, melyek az ortodox egyház fenns√bbrend∫ségét igyekeztek alátámasz-
100
Városkalauz
tani a katolicizmussal szemben. Ez a megvetés inkább a város véleménye volt a városról, a kimondott ideálok reakciója a kalmár valóságra, az esztéta véleménye a polgárról. Ami pedig az ortodoxia és nyugati kereszténység közti ellentétet illeti, az sohasem domborodott ki, mert a katedrálisokat és a templomokat ugyanazok az építészek tervezték, mint akik a palotákat. Egy templom küls√ képér√l csak akkor tudjuk megállapítani, hogy melyik felekezethez tartozik, ha megfigyeljük a kupolán lév√ keresztet; hagymakupolák pedig gyakorlatilag nincsenek a városban. De e megvetésnek mégiscsak van némi vallásos tartalma. Minden az emberi állapotra irányuló bírálat azt sugallja, hogy a kritikus ismer egy magasabb szempontot, egy jobb rendet. Az orosz esztétika története úgy alakult, hogy a szentpétervári építészeti együtteseket, a templomokkal együtt, tartják e rend legtisztább megjelenési formájának. Mindenesetre, aki hosszú ideig él ebben a városban, hajlamos az erényeket az arányokkal összefüggésbe hozni. Ez egy √si görög gondolat, de itt az északi égbolt alatt a védekez√ szellem különleges tekintélyére tesz szert, és enyhén szólva formai tudatosságra neveli a m∫vészt. E hatás különösen jól kimutatható az orosz vagy másnéven szentpétervári költészetben. Ezt a költ√i iskolát Lomonoszovtól és Derzsavint√l Puskinon és követ√in át (Baratyinszkij, Vjazemszkij, Delvig) Ahmatováig és Mandelstamig két és fél évszázadra meghatározta a jegy, amiben fogant: a klasszicizmus. De a dicshimnuszt, amit Puskin a Bronzlovasban zengett a városról kevesebb mint ötven év választja el a kijelentést√l, amit Dosztojevszkij a Feljegyzések az egérlyukból cím∫ m∫vében tett: „végzetes csapás Pétervárott, a földkerekség legelvontabb és legkiagyaltabb városában lakni”. Csak azért alakulhattak ki ezek az ellentétes vélemények ilyen rövid id√ alatt, mert a város fejl√dése nem ütemes apró léptekben, hanem állandó sietségben folyt. Ennek az 1700-ban még lakatlan helynek a népessége 1900-ra másfél millióra n√tt. Másutt évszázadokig tartó folyamatok itt évtizedek alatt játszódtak le. Az id√ mitikus jelleget öltött, mert egy teremtésmítosz született itt. Virágzott az ipar, a város körül gyárkémények n√ttek ki a földb√l, mintha az oszlopcsarnokok téglamásai lettek volna. A Petipa vezette orosz cári balett, aminek Anna Pavlova volt a legfényesebb csillaga, alig két évtized alatt megteremtette a szimfonikus felfogású balettet, és meghódította vele a világot. A szentpétervári kiköt√ben évente háromezer orosz és külföldi hajó fordult meg, és több mint egy
tucat politikai párt gy∫lt össze 1906-ban a majdani orosz parlamentben, a dumában, ami oroszul gondolatot jelent (de angolos ejtése – „Dooma” (bukás) – eredményeinek ismeretében meglehet√sen baljósan hangzik). A város nevéb√l a „szent” el√tag fokozatosan elt∫nt, az els√ világháború kitörésekor pedig az általános németellenes hangulatban magát a nevet oroszosították Pétervárról Petrográdra. A város egykor teljesen nyilvánvaló alapeszméjét már alig lehetett felfedezni a gazdaság és a nemzeti demagógia egyre s∫r∫bb szövés∫ hálóján át. Más szóval a Bronzlovas városa óriási iramban vágtatott afelé, hogy egy átlagos világváros váljon bel√le, közben a kis emberek sarkára lépett, és el√relökdöste √ket. És ekkor befutott egy vonat a Finn pályaudvarra, kiszállt bel√le egy kis ember, és felmászott a páncélautóra. A vonat szerencsétlenséget hozott az országra, de megmentette a várost. Fejl√dése az egész orosz gazdasággal együtt megállt. A város megbénult, mintha néma megdöbbenéssel várta volna az új korszakot, amiben nem volt hajlandó részt venni. Ha Lenin elvtárs valamiért megérdemelte a tiszteletére állított emlékm∫vet, akkor az az, hogy megmentette Szentpétervárt attól a közönséges sorstól, hogy a világfalu tagja legyen és megóvta a szégyent√l, mely akkor várt volna rá, ha kormányzata székhelyét oda teszi: de a f√várost 1918-ban visszahelyezte Moszkvába. Lenin egyedül ezzel a lépésével érhetett Péter nyomába. Lenin azonban aligha egyezett volna bele, hogy róla nevezzék el a várost, már csak ezért sem, mert mindössze két évet töltött itt. Ha rajta múlott volna, szívesebben választotta volna Moszkvát vagy más, Oroszország belsejében fekv√ várost. A tengerért sem rajongott nagyon, a szilárd városi talajt kedvelte. Ha Petrográdban nem érezte jól magát, annak részben a tenger volt az oka, de nem az árvizekt√l rettegett, hanem az angol hajóhadtól. Talán két közös tulajdonsága volt Péterrel: ismerte Európát és könyörtelen volt. De míg Péter a szerteágazó érdekl√désével, féktelen, túlcsorduló energiáival, m∫kedvel√ nagy terveivel egy új vagy elavult reneszánsz embert testesített meg, addig Lenin túlságosan is kora gyermeke volt: egy sz∫klátókör∫ forradalmár a kispolgárokra jellemz√ rögeszmés hatalomvággyal, ami már önmagában is egy kifejezetten burzsoá kategória. Lenin tehát Szentpétervárra ment, mert ott vélte megtalálni a hatalmat. A hatalomért bárhová elment volna (Svájcban is ezért költözött Zürichbe). Az els√k között volt, akik a földrajzot összekeverték a politikatudománnyal. De Pétervár soha sem volt hatalmi
101
Joseph Brodsky
központ, még az I. Miklós alatti legreakciósabb id√szakban sem. A monarchiák azon a hagyományos feudális elven nyugszanak, hogy az alattvalók önként alávetik magukat az egyház által támogatott egyszemélyi hatalomnak vagy kénytelen-kelletlen elfogadják azt. Akár alávetették magukat, akár beletör√dtek, végül is ugyanolyan tudatosan cselekedtek, mint mi, amikor a választásokon leadjuk a szavazatunkat. Ezzel szemben Lenin magát az akaratot akarta manipulálni, a gondolatokat akarta kordában tartani, ami Péterváron addig ismeretlen volt. Pétervár ugyanis csak a cári uralom székhelye volt, és nem a nemzet szellemi vagy politikai koncentrátuma – hiszen a nemzeti akaratot a természetéb√l adódóan nem lehet helyhez kötni. Egy olyan eleven entitás mint a társadalom úgy alakítja ki szervezeti formáit, mint a növekv√ fák formálják a köztük lév√ teret, hogy azután egy arra járó az egészet elnevezze „erd√nek”. A hatalom fogalma, vagyis a társadalom szövedékének állami ellen√rzése, favágókra valló ellentmondásos kifejezés. A város nagyszer∫ épületeinek harmonikus együttesei és hálózatszer∫ hivatali rendszere kikezdte a hatalom gondolatát. Az az igazság, hogy a palotáknak, különösen a téli palotáknak nem minden szobája foglalt. Ha Lenin hosszabb id√t töltött volna ebben a városban, lehet, hogy államfelfogása kicsit szerényebbé vált volna. De harmincéves korától majdnem tizenhat évig külföldön élt, f√leg Németországban és Svájcban és politikai elméleteinek ápolgatásával töltötte az idejét. Ezalatt csak egyszer, 1905-ben tért vissza három hónapra Pétervárra, hogy a munkásokat a cári hatalom ellen mozgósítsa, de gyorsan emigrációba kényszerítették, ahol változatlanul folytatta a kávéházi politizálást, a sakkjátszmákat és Marx m∫veinek tanulmányozását. Az 1905-ös kaland nem segített beteges életidegenségén: a kudarc általában nem szélesíti az emberek látókörét. Miután 1917-ben a Svájcban tartózkodó Lenin egy járókel√t√l értesült a cár lemondásáról, követ√inek egy csoportjával felszállt egy gondosan lezárt vasúti kocsiba, amit a német vezérkar azért bocsátott ezeknek az úriembereknek a rendelkezésére, hogy felforgató tevékenységet végezzenek az orosz vonalak mögött, és Pétervárra utazott. 1917-ben egy negyvenhét éves férfi szállt le a Finn pályaudvaron a vonatról, feltehet√en ez volt az utolsó dobása: ha veszít, bíróság elé kerül hazaárulás vádjával. Nem volt egyebe, csak 12 millió márkája és két álma: az egyik a szocialista világforradalom, melynek oroszországi gy√zelme láncreakciót fog kiváltani az egész világban; a
másik, hogy √ lesz az orosz állam vezet√je és hatalmát els√ álma megvalósítására használja. A Finn pályaudvarig vezet√ tizenhat éves viszontagságos út alatt a két álom valamiféle lidérces hatalomkoncepcióvá olvadt össze; de amikor Lenin arra a páncélautóra felmászott, még nem tudta, hogy a sors úgy akarja, hogy csak az egyik álma váljon valóra. Tehát nem is annyira Lenin ment Pétervárra, hogy magához ragadja a hatalmat, hanem a hatalom eszméje, mely jóval korábban megragadta √t, vitte most Pétervárra. Amit a történelemkönyvek a nagy októberi szocialista forradalomnak neveznek, az valójában egy szimpla vértelen puccs volt. A megbeszélt jelre – elsütötték az Aurora cirkáló egyik vakl√szerrel töltött ágyúját – a frissen alakult Vörös Gárda egyik szakasza besétált a Téli Palotába, és letartóztatta az Ideiglenes Kormány épületben lézeng√ minisztereit, akik hasztalan próbálták meg gondjaikba venni Oroszországot a cár lemondása után. A vörös gárdisták nem találkoztak ellenállással; meger√szakolták a palotában taartózkodó n√ket és kifosztották a szobákat. Eközben két vörös gárdistát lel√ttek, egy pedig megfulladt a borospincében. A palotatéri lövöldözés, az ablakon kizuhanó testek, az eget pásztázó reflektorok kizárólag Szergej Eisenstein m∫vei voltak. Talán az október 25-i éjjeli vállalkozás szerénységére utal, hogy a hivatalos propaganda a „forradalom bölcs√jének” nevezte el a várost. Mint bölcs√ Pétervár üres maradt, és nagyon élvezte ezt a helyzetet. A város bizonyos fokig megmenekült a forradalmi vérontástól. „Isten nem engedi, hogy lássuk az értelmetlen és könyörtelen orosz vereséget” – mondja Puskin, és Pétervárnak nem is kellett látnia. Polgárháború dühöngött országszerte, iszonyú szakadék hasította két ellenséges táborra a nemzetet, de itt a Néva partján kétszáz év óta el√ször béke volt, és a f∫ kezdett kihajtani az elhagyott terek és a járdák k√kockái közül. Az éhség és a cseka (a KGB leánykori neve) szedte áldozatait, de ett√l eltekintve a várost magára hagyták gondolataival. Míg az ország a f√város Moszkvába helyezésével visszahúzódott méhmeleg, klausztrofóbiás és xenofóbiás állapotába, a visszavonulás lehet√ségét√l elvágott Pétervár megmerevedett – mintha saját tizenkilencedik századi fényképe lett volna. A polgárháborút követ√ évtizedekben nem sokat változott: épültek ugyan új házak, de f√leg a város küls√ ipari negyedeiben. A lakáspolitika f√ pillére a társbérleti rendszer volt, azaz a nincstelenek összeköltöztetése a jobb módúakkal. Ha például egy család egy egész
102
Városkalauz
A finnlandia pályaudvar Leningrádban
103
Joseph Brodsky
háromszobás lakással rendelkezett, akkor össze kellett húznia magát egy szobában, és két szobát át kellett engednie másoknak. A város lakásbels√i soha nem látott dosztojevszkiji jelleget öltöttek, az omladozó homlokzatok magukba szívták a port, mintha lebarnultak volna az eltelt évtizedekben. A város csendesen és mozdulatlanul figyelte az évszakok váltakozását. Péterváron minden megváltozhat, csak az id√járás nem. És a fények. A szórt, halvány északi fényben az emlékezet és a szem kivételes élességgel m∫ködik. Ha ebben a fényben sétálni indulunk, a hosszú egyenes utcák messzire vezetik gondolatainkat, és átlagos élesség∫ szemmel is egy kilométerr√l el tudjuk olvasni a közeled√ busz számát és meg tudjuk állapítani a nyomunkba szeg√dött kopó korát. Aki ebben a városban születik az, legalábbis fiatalkorában, annyit van talpon, mint egy jó beduin. Nem azért, mert az autók túl drágák és nem is lehet kapni √ket, és nem is az élelmiszerboltok el√tt kígyózó félkilométeres sorok miatt. Hanem, mert ha valaki ez alatt az ég alatt sétál, ennek a hatalmas szürke folyónak a barna gránit rakpartjain, az már csak ezzel is meghosszabbítja az életét és leckét vesz a körültekint√ gondolkodásból. Van valami a szakadatlanul mozgó és eltávolodó folyó mellett futó gránitjárda szemszerkezetében, ami majdnem érzéki vágyat kelt az ember talpában a gyaloglásra. A tengerillatú szél sok hazugsággal, kétségbeeséssel és tehetetlenséggel teli szívet meggyógyított már. Ha ez az, ami szolgaságba taszít, akkor a szolgáknak meg lehet bocsátani. Itt valahogy könnyebb elviselni a magányt, mint bárhol másutt, mert a város maga is magányos. Furcsa vigasz, hogy ezeknek a köveknek semmi közük a jelenhez és még kevesebb a jöv√höz. Minél több telik el a huszadik századból, annál tartózkodóbb benyomást keltenek, mint ha tudomást sem vennénk az új korszakokról és azok gondjairól. Csak az id√járás békíti össze √ket a jelennel, leginkább a kés√ √szi és kora tavaszi csúnya id√ben érzik otthon magukat, amikor havas es√ esik és heves, irányát vesztett szelek fújnak. Vagy a tél közepén, amikor a paloták és az udvarházak úgy magasodnak a befagyott folyó fölé nehéz hóprémjeikben és kend√ikben, mint a cári id√k el√kel√ségei, akik szemöldökükig belebújtak hatalmas bundáikba. Amikor a lemen√ januári nap karmazsinpiros gömbje folyékony arannyal tölti meg a magas velencei ablakokat, a hídon dideregve átkel√ gyalogos egyszer csak megpillantja azt, amiért Péter ezt a várost építette: a magányos bolygó elé tartott óriási tükröt. És g√zfüstöt maga elé fújva, szin-
te megsajnálja a dór frizurát visel√ oszlopokat, melyeket mintha fogságba ejtettek volna és elhurcoltak volna ide ebbe a kegyetlen hidegbe, térdig ér√ hóba. Minél mélyebbre süllyed a h√mérséklet, annál valószer∫tlenebb lesz a város. Minusz 25 fok meglehet√sen hideg, de a h√mérséklet tovább zuhan, mintha azután, hogy az emberekkel, a folyóval és az épületekkel leszámolt volna, most az eszméket, absztrakt fogalmakat venné célba. A rakparton sorakozó épületek, a tet√k fölött úszó fehér füsttel, egyre inkább egy az örökkévalóság felé tartó útján megállított vonatra emlékeztetnek. A parkok és közkertek fái mintha iskolai szemléltet√ rajzok lennének az emberi tüd√r√l, rajtuk a varjúfészkek fekete kavernái. És távolban mindig ott van az Admiralitás aranyt∫ tornya, mely mint egy fordított napsugár, megpróbálja érzésteleníteni a felh√k tartalmát. Nehéz megmondani, hogy ki fest bizarabban ebben a háttérben: napjaink kisembere vagy a test√rökkel tömött fekete limuzinjában elsuhanó nagyhatalmú ura. Az biztos, hogy mindketten kellemetlenül érzik magukat. Amikor a város ipari teljesítménye a harmincas években kezdte megközelíteni a forradalom el√tti szintet, a népesség még akkor sem n√tt a kívánatos mértékben, valahol kétmillió körül ingadozott. A hosszú ideje a városban él√ családok aránya (akik legalább két generációja Szentpéterváron laktak) valójában folyamatosan csökkent a polgárháborúnak, a húszas évek emigrációs hullámának és a harmincas évek tisztogatásainak köszönhet√en. Azután jött a háború és a kilencszáz napos ostrom, aminek majdnem egymillió áldozata volt, legalább annyira az éhezés, mint a bombázások következtében. Az ostrom a város történetének legtragikusabb fejezete, és a túlél√k alighanem ekkor fogadták el végül a „Leningrád” nevet, mintegy a holtak iránti tiszteletb√l – sírfeliratokkal nehéz vitatkozni. A város mintha hirtelen megörgedett volna; mintha a történelem végül tudomást vett volna létezésér√l, és úgy döntött, hogy a maga morbid módján behozza a várossal szemben fennálló lemaradását: tetemeket halmozott fel. Harminchárom év elteltével ennek a soha le nem gy√zött városnak az újrafestett mennyezetei és újrastukkózott homlokzatai mintha még mindig foltokban √riznék lakóinak utolsó sóhajait és utolsó pillantásait. Persze lehet, hogy csak vacak a festék és a gipsz. Ma körülbelül ötmillió ember él itt, és reggel nyolckor túlzsúfolt villamosok, buszok és trolik robognak át a hidakon, viszik az egymáson csüng√ emberiséget gyáraikba és hivatalaikba. A lakáspolitika megváltozott: a társbérleti rendszert felváltotta a
104
Városkalauz
külvárosi új lakótelepek építése, melyek minden másra emlékeztetnek, csak egy városra nem, és a népnyelv „barokkónak” nevezi √ket. A mai városatyák javára lehet írni, hogy a városmagot tulajdonképpen érintetlenül meg√rizték. Nem épültek felh√karcolók és egymásba fonódó gyorsforgalmi utak. Oroszország építészeti szempontból hálás lehet a vasfüggönynek, mely segített meg√rizni küls√ azonosságát. Ha ma ránézünk egy képeslapra, egy darabig gondolkodnunk kell, hogy a venezuelai Caracasból vagy a lengyelországi Varsóból kaptuk-e. Nem mintha a városatyák nem szerették volna üveg- és betonépületekkel örökre bevésni a nevüket a város történetébe, de valahogyan nem merték. Minden kiválóságuk ellenére √ket is rabul ejtette a város és csak addig merészkedtek, hogy megengedjék a finneknek, hogy néhány korszer∫ szállodát az utolsó szögig felépítsenek – kivéve természetesen a telefon- és villanyszerelési munkálatokat: az utóbbit ugyanis csak az orosz technikának megfelel√en lehetett elkészíteni. E hoteleket rendszerint külföldi turistáknak tartják fenn, legtöbbször maguknak a szomszédos finneknek. A város lakói közel száz moziban, egy tucatnyi színházban, operában és balettben kapcsolódhatnak ki; van két hatalmas futballstadionuk, a város két hivatásos labdarúgócsapatot és egy jéghokicsapatot tart el. A sport általában jelent√s állami támogatásban részesül, és itt mindenki tudja, hogy a leglelkesebb jéghokiszurkoló a Kremlben lakik. De leningrádiak, csakúgy mint az oroszok általában, az „üvegnek” nevezett tömegsportban érik el a legjobb eredményeket. Az alkoholfogyasztás szempontjából ez a város valóban Oroszország (szélesre nyitott) ablaka. Reggel kilenckor több részeget lehet látni, mint taxit. Az üzletek italpultjai el√tt mindig ácsorog két ember tétova, de mégis keres√ kifejezéssel arcukon: egy „harmadikat” keresnek, akivel megoszthatnák a vodkásüveg árát és tartalmát. Az áron a pénztárnál osztoznak meg, az üveg tartalmán a legközelebbi kapualjban. Ezeknek a kapualjaknak a félhomályában tökélyre fejlesztették fél liter vodka három egyenl√ részre történ√ maradéktalan elosztásának m∫vészetét. Furcsán és váratlanul néha életre szóló barátságok kezd√dnek itt, néha a legszörny∫bb b∫ntettek.
A hivatalos propaganda ugyan szóban és írásban elítéli az alkoholizmust, de az állam lankadatlanul árusítja a vodkát és emeli az árakat, mert az „üveg” az állam legnagyobb bevételi forrása: el√állítása öt kopekbe kerül és öt rubelért adják. Ez 9900 százalékos hasznot jelent. Az iszákosság megszokott a tengermelléki népeknél. A leningrádiakat leginkább a rossz fogaikról (az ostrom alatt nem jutottak vitaminhoz), a tisztán ejtett sziszeg√hangokról, az öniróniáról és némi fels√bbrend∫ségr√l lehet felismerni, amit a nem leningrádiakkal szemben éreznek. Nekik Leningrád továbbra is az ország f√városa, melyet ugyanolyan viszony f∫z Moszkvához, mint Firenzét Rómához vagy Bostont Washingtonhoz. Dosztojevszkij regényalakjaihoz hasonlóan, Leningrádot büszkeséggel, s√t érzéki örömmel tölti el az, hogy „nem ismerik el”, hogy elutasítják; ugyanakkor tökéletesen tudja, hogy minden orosz anyanyelv∫nek ez a város valóságosabb bármely más helynél, ahol csak beszélik ezt a nyelvet. Van ugyanis egy második, versekre és prózára épített Pétervár is. A prózát olvassák és újraolvassák, a verseket pedig megtanulják, már csak azért is, mert a szovjet iskolásgyerekek kénytelenek bemagolni √ket, ha meg akarják kapni a bizonyítványukat. És ezek a kívülr√l megtanult versek biztosítják be a város helyét a jöv√ben, amíg csak létezik ez a nyelv – és formálják a szovjet iskolásokat orosz emberekké. Az iskola május végén fejez√dik be, ekkor kezd√dnek és június végéig tartanak a fehér éjszakák. A fehér éjszakákon a nap alig néhány órára hagyja el az eget, mely ismert jelenség az északi sark közelében. Ez a város legvarázslatosabb id√szaka, amikor éjjel kett√kor lámpa nélkül lehet olvasni, és amikor az árnyékuktól megfosztott, arannyal beszegett tetej∫ épületek mintha egy törékeny porcelánkészlet darabjai lennének. Olyan nagy a csönd, hogy szinte hallani egy Finnországban leejtett kanál csörrenését. Az égbolt áttetsz√ rózsaszínje olyan halvány, hogy a folyó világoskék vize alig tudja visszaverni. A hidakat felhúzzák, mintha a delta szigetei engednének kezeik szorításán, és az árban forogva lassan megindulnának a Balti-tenger felé. Ezeken az éjszakákon nehéz elaludni, mert ekkor nincs álom, ami felülmúlná a valóságot. Az ember, mint a víz, nem vet árnyékot.
105
