Partium földi buszkirándulás gyülekeztünk csoportjával (Zarándoklat és tiszteletadás nemzetünk nagyjainak emlékhelyeinél) Románia határához érve, majd azt kevés várakozás után átlépve az első, amit jó volt tudatosítani magunkban, hogy továbbra is magyar földön járunk, Erdélynek azon területén, amelyet Partiumnak neveznek. Sajnálatos módon Erdély Románia határain belülre került 1920. június 4-én.
Utunk első állomása Nagykárolyba vezetett, a nagykárolyi református templomba, ahol személyesen a lelkipásztor fogadott bennünket nagyon kedvesen, vendégszeretettel, őt nagytiszteletű Tukacs Józsefnek hívják.
Túl hosszadalmas lenne mindent leírni, amit a lelkipásztor elmondott a templomról, a gyülekezetről és a városról, - mi ezt személyesen hallhattuk -, csupán a legfontosabb benyomások közlésére vállalkozom.
Az első, ami azonnal egy csoportkép készítésére ösztönzött bennünket az, hogy a templomkertbe belépve, Károli Gáspárnak a félalakos mellszobra tárult a szemünk elé. A Biblia fordító gönczi református esperes itt született Nagykárolyban, ennek állított emléket a gyülekezet a szoborral, mi pedig, kis csoportunkkal megilletődötten álltunk nagy ősünk mellé közös fénykép készítésre.
A templom szép állapotban, rendezett belsővel és külsővel fogadott bennünket. Belül gazdagon díszített, fehér színű, virágmotívumos gipszstukkókkal találkoztunk a falakon, a mennyezeten, mindenhol. Tukacs József lelkész elmondta, hogy ezeket a díszítéseket az 1945-1983 között ott szolgáló lelkész elődje, Orosz Árpád készítette saját kezűleg.
A templom megtekintése után maradtunk még Nagykárolyban, és elmentünk a Károlyi Sándor kastélyba, amelyet uniós pénzből gyönyörű szépen felújítottak a 2014. évben. Még négy évig ingyen megtekinthető a kastély.
Következő állomáshelyünk Ady falva volt, azaz Érmindszent, ahol Ady Endre, egyik legnagyobb költőnk született. Aki még nem járt erre azt gondolná, kiemelten megbecsült a hely, ahol Ady Endre született. A valóság azonban úgy fogadott bennünket, hogy mind az odavezető út, mind maga a hely egy leépült, elhagyatott félben lévő tanyához hasonlít.
Az emlékházakat az elmúlt évben ugyan felújították, mégis a méltatlan körülmények állapota összeszorította szívünket. Lehet, hogy vannak, akiket ez megtör, de vannak, akiket ez még inkább a ragaszkodásra és az állhatatosságra késztetet.
Következő úti célunk a néhány kilométerre lévő Tasnád városa volt, nem összetévesztendő a több száz kilométerrel arrébb lévő Tusnáddal. Tasnád magasabb dombon épült város, ahogy közelítettünk felé az úton, meg is csodáltuk magas elhelyezkedését. A Templomhoz felérve egyre erősödő munka zaja hallatszott. Sejtésünk beigazolódott, a nem éppen jó állapotban lévő templom külsején komoly munkálatok folytak: vakolatbontás. Köszönve az egyik ott dolgozó embernek szíves fogadtatásban részesültünk. A gyülekezet gondnoka volt az, és készségesen bevitt a templomba, hogy megtekintsük, és közben értesítette a lelkipásztort, hogy látogatók érkeztek. A helyi lelkipásztort Pakulár Istvánnak hívják. Mi szabadkoztunk a váratlan látogatásért, de ő azt mondta: „mindig készen vagyunk a segítségre és a látogatók fogadására”. Lelkes beszédét hallgatva a gyülekezetről, a templom felújításról, a történelmükről, megtelt a szívünk mély érzésekkel. Láthattuk, átérezhettük, hogy hittel végzik erejüket meghaladó munkáikat, és a küldetést, amelyet Isten bízott rájuk.
Többek között azt is megtudtuk, hogy a templom felújítás során a padláson egy régi faládára bukkantak, amelynek titkos rekeszeiben 50 darab kagylóhéjat találtak, melyek közepén egy-egy aranycsepp van. Ugyanott fedeztek fel 31 darab 17. századi ezüst pénzérmét és 54 darab 18–19. századi bronzpénzt is, valamint egy írott dokumentumot, mely tulajdonképpen egy leltár a titkos fiók tartalmáról.
Utunk utolsó állomására Sződemeterre érkeztünk, Pakulár István lelkész felesége, Julianna lelkésznő vezetett el bennünket. Rendkívül kicsiny és elhanyagolt településre érkeztünk. Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője ezen a helyen született. Szülőházát nem tudtuk megtekinteni, mert más tulajdonában van. A házra elhelyezett emléktáblát is lefestették. Be tudtunk menni azonban a kicsiny templomba, amelyben Kölcseyt keresztelték. A templomot Kölcsey anyai dédnagymamája építtette. A templom kicsinysége, a felújításra szoruló állapota, a környezet elhagyatottsága, mind nagy ellentétben állt azzal, hogy Kölcsey szülőhelyén jártunk, aki nem csupán himnuszt, hanem imádságot írt a nemzetünknek.
A lelkésznő szívhez szólóan elmondta a gyülekezet nehéz helyzetét, s hogy a templom felújítás alatt van, és azokat is, mi mindent tesznek az emlékhely megőrzéséért. A beszámoló végén, Kölcsey megkeresztelésének helyén elénekeltük együtt a Himnuszt. „Isten, áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel, Nyújts feléje védő kart,Ha küzd ellenséggel; Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt, Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!” Lelkileg feltöltődve, egy gazdag tartalmú kirándulásról érkeztünk haza mindnyájan épségben. Hála legyen ezért a mi Urunknak, Istenünknek, aki megajándékozott vele bennünket.
