PARTIUM Irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat BABOSI LÁSZLÓ (NYÍREGYHÁZA) BAKAJSZA ANDRÁS (FÉNYESLITKE) BALOGH PÉTER (NYÍRPAZONY) BÁN OLIVÉR (MISKOLC) BATÁRI GÁBOR (BUDAPEST) BERTHA ZOLTÁN (DEBRECEN) BODNÁR ISTVÁN (NYÍREGYHÁZA) CSOHÁNY JÁNOS (DEBRECEN) ERDÉLYI IVÁN (MÁTÉSZALKA) FECSKE CSABA (MISKOLC) FELHŐS SZABOLCS (VÁSÁROSNAMÉNY) FENES TIBOR (EGER) GÖRÖMBEI ANDRÁS (DEBRECEN) HAMAR PÉTER (FEHÉRGYARMAT) HOLLÓ LÁSZLÓ (DEBRECEN) KOPASZ ZSUZSANNA (BUDAPEST) KÓSA CSABA (BUDAPEST) KÜRTI LÁSZLÓ (MÁTÉSZALKA) LENGYEL JÁNOS (BEREGSZÁSZ) MÁTYUS ATTILA (SAJÓPETRI) MIKLYA ZSOLT (KISKUNFÉLEGYHÁZA) MIKOLAI BERTICS MIHÁLY (VÁSÁROSNAMÉNY) MITCHELLO KATHRINE (USA) MOLNÁR ATTILA BENEDEK (BUDAPEST) NÁKÓ ZSEJKE (MÁTÉSZALKA) OLÁH ANDRÁS (MÁTÉSZALKA) ÓNODI ZSOLT (MÁTÉSZALKA) POMOGÁTS BÉLA (BUDAPEST) ORBÁN JÁNOS DÉNES (KOLOZSVÁR) PAYER IMRE (BUDAPEST) SÁNDOR ZOLTÁN (SZABADKA) SARUSI MIHÁLY (BALATONALMÁDI) STONAWSKI TAMÁS (MÁTÉSZALKA) SZABÓ PÁL (SZEGED) SZAPPANOS GÁBOR (BUDAPEST) SZENTMÁRTONI JÁNOS (BUDAPEST) SZIRMAI PÉTER (BUDAPEST) SZÖLLŐSY TIBOR (NYÍRMADA) VARGA JÁNOS (NYÍREGYHÁZA) VASS CSABA (TASNÁD) VASS TIBOR (MISKOLC)
PARTIUM
1
Fedőlap fotó: Bócsi Krisztián (Mátészalka) Borítóterv: Filep Anita (Mátészalka) Szerkesztők: Költészet: Kürti László (Mátészalka) Széppróza-olvasószerkesztő: Varsányi Gábor (Mátészalka) Tanulmány, közélet, vallás: Felhős Szabolcs (Vásárosnamény), Kiss Lajos András (Nyíregyháza) Kiadványszerkesztés, tördelés: Ónodi Zsolt (Mátészalka) Elnökség: Elnök: Biró Albert (Budapest) Felelős szerkesztő: Felhős Szabolcs (Vásárosnamény) Főmunkatárs: Varga János (Nyíregyháza) Állandó munkatársak: Demeter Szilárd (Nagyvárad) Lengyel János (Beregszász) Orbán János Dénes (Kolozsvár) Ószabó István (Debrecen) alapító főszerkesztő Védnökök: Kalász Márton (Budapest) író, költő Pomogáts Béla (Budapest) irodalomtörténész Kiadja a Kelet-Magyarországi Szabadelvű Protestáns Kör megbízásából Az Unitárius Alkotók Társasága Társkiadó: Szabad Szó Alapítvány (Bp.) Megjelenik negyedévente
Nyomda: Örökségünk Kiadó Bt. Nyíregyháza, Bercsényi u. 13. ISSN 1216-7525 WEB:: www.partium.unitarius.eu honlap: www.partium.info E-mail:
[email protected] A szerkesztőség címe: Partium Műhely 4800 Vásárosnamény, pf:2. Tel.: 06-20/5678597
2
PARTIUM
Tartalom Kürti László Kedves Barátaim!................................................................................................................................5 Payer Imre Hideg derengés....................................................................................................................................6 Vass Tibor micsoda fényűzés ................................................................................................................................7 Miklya Zsolt Levelet sejtesz ...................................................................................................................................10 Pillanat, mondod ...............................................................................................................................10 Szentmártoni János Ripolus matraca alól..........................................................................................................................11 Sarusi Mihály Fény (és árnyék) a Részek főborában................................................................................................12 Molnár Attila Benedek ez egy kézzel írott vers ......................................................................................................................21 fúga ...................................................................................................................................................21 Kürti László Életcsend ...........................................................................................................................................22 Fecske Csaba Töredék .............................................................................................................................................23 Bán Olivér Kezdetnek..........................................................................................................................................24 Edukáció ...........................................................................................................................................24 Prózai ................................................................................................................................................24 Ösvény ..............................................................................................................................................24 Changement ......................................................................................................................................24 Relációk ............................................................................................................................................24 Kommunikáció..................................................................................................................................25 Kor ....................................................................................................................................................25 Mennyi ..............................................................................................................................................25 Fény ..................................................................................................................................................25 Egyszavas..........................................................................................................................................25 Stonawski Tamás Világosnál .........................................................................................................................................26 Nákó Zsejke Humán erőforrás................................................................................................................................26 Batári Gábor Egek födnek… ..................................................................................................................................27 Mindenek ..........................................................................................................................................27 Születés .............................................................................................................................................28 Bevezetés Platón koponyájába ..........................................................................................................28 SALVATOR .....................................................................................................................................29 Alászállás ..........................................................................................................................................29 Szellem..............................................................................................................................................29 A Pertu ..............................................................................................................................................30 Mátyus Attila 1 X 2 = Egy!......................................................................................................................................33 Balogh Péter él........................................................................................................................................................34 Bertha Zoltán Páskándi Géza-emlékkiállítás Tokajban............................................................................................35 Fenes Tibor F. kapitány lenn a téren .....................................................................................................................37
PARTIUM
3
Szirmai Péter A nap kése.........................................................................................................................................39 Szabó Pál Shakespeare köpenyében (részlet).....................................................................................................44 „Csillagfény”.....................................................................................................................................44 I. szonett Ikarosz ...............................................................................................................................44 XX.....................................................................................................................................................44 Erdélyi Iván Praemortalis státus 1957. 04. 10. hajnalán ........................................................................................45 Hamar Péter Ingmar Bergman halálára ..................................................................................................................47 Sándor Zoltán Egy marék bél ...................................................................................................................................52 Bodnár István Az ősz pompája .................................................................................................................................57 Bakajsza András Szent Erzsébet és hagyománya..........................................................................................................58 Csohány János Sinka-hét Vésztőn .............................................................................................................................61 Lengyel János XII. Kárpát-Medencei Napok a Szentháromság téren .......................................................................63 Beszélgetés Bagu Balázs helytörténész, néprajzkutató, nyugalmazott magyar tanárral ....................64 Mikolai Bertics Mihály Hallatszik a harangszó.......................................................................................................................69 Szöllősy Tibor Kisebbségi önéletrajz ........................................................................................................................75 Görömbei András Pillantás Balázs József életművére....................................................................................................77 Szöllősy Tibor Az elmaradt sakkparti .......................................................................................................................82 Babosi László „Énekelek melegebb fényű romlatlan csillagokért” ..........................................................................87 Oláh András „S ami sarjad, majd én letaposom”....................................................................................................96 Varga János Isten és drót-szamár...........................................................................................................................98 Szappanos Gábor Szindbád, a holdolajos képű temetői hajós......................................................................................102 Szabó Pál Kepler álma .....................................................................................................................................107 Kósa Csaba Laudatio Tőkés László püspök tiszteletére......................................................................................108 Pomogáts Béla Laudatio Lászlóffy Csaba költő tiszteletére ....................................................................................110 Felhős Szabolcs Újjászületett a Tomcsányi-kastély...................................................................................................111 Orbán János Dénes Ahol csak az idő töri az ágakat........................................................................................................113 Mikor fölhasad a föld bőre ..............................................................................................................113 Lengyel János A Magyarországi Unitáriusok III. találkozója .................................................................................114 Partium hírek.......................................................................................................................................115
4
PARTIUM
KÜRTI LÁSZLÓ Kedves Barátaim! Mai hazánk területén – a Trianon előtti Magyarországon Temesvár után – az északkeleti végek, tiszántúli részén a „sötét Szatmárban”, egészen pontosan Mátészalkán gyulladt ki elsőként a villanyfény. Edison 1879-ben feltalált szénszálas izzója a mátészalkai Kossuth utcában, 1888-ban ontotta maradandó FÉNYEIT. Éppen ezért, hagyományozottan ebben az évben is világol mindnyájunkat a Fényes Napok Rendezvénysorozata Mátészalkán! A PARTIUM Irodalmi, Művészeti, Közéleti Folyóirat tematikus őszi száma fényforrásként verseket, esszéket, tanulmányokat vár Tőletek a „FÉNY” témakörében és Napudvarában! Lehetnek ezek: törtfények, visszfények, mesterséges vagy természetes fények, bár – és olvasólámpa, Tisza parti, esetleg csillaghullató éjszakai fények, lehet hőt adó vagy hideg fények, lángolt és főzött, esetleg kihűlt fények szemekből, testekből, elmékből, intézményekből, városokból, folyókból, tavakból, viszonyaitokból sugárzón. Lehet fényűző, terelő, becserkésző, fákon, bokrokon, ruhaszöveteken áthatoló a vers, esszé, tanulmány stb. Várom a szövegeket: 2007. szept. 30-ig csatolt formában. verseket:
[email protected] címre. Prózát:
[email protected] Jó munkát! Jó nyarat! Bár sajnos honortalan’, de mégis a lélekmelengető barnító fény legyen veletek! Üdvözlettel: Kürti László
PARTIUM
5
PAYER IMRE HIDEG DERENGÉS Az éjszaka csöndje az úton, A súlya toronynyi magány, A léte az égi magány Ime lépdel végig a múlton, Lombok, emberen túli árny, Hideg derengés, kitágultan figyel az elme, a platán fák közt éber fény kitágultan szórja körét – nyolc fény-platán. Honnan jön e fény? Nem a holdnak A fénye csorog le a park Tömbjein – honnan e park? –, Ragyogva áradnak a voltak, Mint ismeretlen dóm akar Megjelenni itt ez a korszak, S szorongva, de csakhamar Neonömlésnyire a korszak fenyegető áhítata kitakar, Csak a félelem lépdeli korszak képzetét, félve – kit takar? S lép egyenletesen, tempósan, Túlér a fénydómon a test, Működik, és mozog a test, Fényt lélegez, de tetszhalottan Az éjszakai Budapest, S úgy folytatódik immár hosszan A fény, hogy üres űri rest, Lép ő is, rendületlen, hosszan, Hiába, értése – csukódva – rest.
6
PARTIUM
VASS TIBOR micsoda fényűzés
► ez oké, például röv. rip.pl ◄ ► rövid az eszem, azon morfondírozom, írózzam-e a kérdést, jártam-e valaha egy kimondott fényíró-elektrográfus (morfondjuk őféleségének) kimondott műtermében, vagy ne írózzam. morfond-ügyben fontos-e az ott járás, avagy az eljárás minősége őfélesége szempontjából egyáltalán nem az. az sem az. de sok szép „az”. az ám, az örök világosság kényeskedjék néki. „egy falikarra nézett a szeme, üvegesen, mint rippl-rónai képén” – írózza kosztolányi mester. ► ha íróznom kéne valaha arról a fényírásról, ami egy otthoni számítógépben készül, bajban lennék, nem tudnám megválaszolni a kérdést, hogy egyáltalán, van-e kimondott műterme egy kimondott őféleségének. kimondva, kimondatlanul, nem mindegy, hol fénygépezik az artos. parttalan folyam lehet. (és akkor mi van a tóparttal meg a laptop-arttal.) ► íróznám-e, hogy a holság a hogyanság kikötője. úgy is, mint megállapítója, úgy is, mint horgonyzója. így is, úgy is az lesz a vége, meg akarom mondani, az elején tudni kell, mi lesz a vége, ahhoz pedig hely kell, műterem. (arthall. van fülünk az arthallásra?) máskülönben éppen csak abbahagyódik valahol, esetlegesen, és azt mondjuk, kész. ► holott addig lett kész csak. ► érdekeljenek bennünket az onnanságok. lyka károly írózta: művészünk dolgozgatván a rajzán, egy bizonyos pontnál abbahagyja a munkát és befejezettnek tekinti művét. annak az időpontnak megválasztása, amikor ez megtörténjék, egyike a legfontosabbaknak. sokhelyütt látni félkész őféleség-munkákat, s olyanokat is, amelyeket igazából el sem kezdtek. nincsenek elgondolva, nem lehetek beléjük gondolni. ha ez koncept, ha mégis van mögötte/benne súly, mérlegelés, rendben; belegondolunk. ha nincs mondanivalójuk, tiszteljük őket némaságközlendőjükért. ► nézzünk szét köröttük, bennük. keressük rajtuk a becsület foltjait. ► kérdés, hogy a számítógépet és fényesebbnél fényesebb tartozékai közvetlen környezetét íróznám-e őfélesége-műteremnek: egy asztalt, vagy egy egész szobát, netán az egész lakást. műteremlakás: jó fényt vet, szép szó, igaz szó, helyénvaló. egy műteremlakásban bele lehet gondolni a pillanatba, percnél is hosszabban nyomni a percigvalóság vezeték nélküli csengőgombjait. ► bátor ember volt petrovics elek, amikor megalkotta a percigvaló szót, elkapta a pillanatot. 1906-ot morfondírunk, a lyka-féle művészetben írja rippl-rónairól, hogy „azon van, hogy elfogja az elröppenőt, megörökítse a percigvalót”. ► azon vagyok, nyomjam a gombokat, figyeljem, melyikük milyen csengőhangot produkál, van több is, meg szólamú is, poli is, meg fonikus is. letölthető felölthetőségek. ► a jó gombok felismerik használóikat. az ujjnyomat alapján azonosítják az álmukban picit-csöngetőket, s azt játsszák, ami az adott lenyomathoz kódolt. a jó gombot nem lehet átverni. a jó gomb a hozott ujjakban megérzi a hideget, ha csalást észlel, azonnal megrázza az átverőt. krisztus a vargát. gomb-ász a vargányát. elhúzza a nótáját. no land artját, magyarul: no táját. jó ebédhez soul a nóta. megrázó, hány átvert alkotó szenved úton-útfélen, nyalogatják ujjbegyeiket. legyenek az ujjbegyeinkben. ► az elektrográfiák talán legkevésbé készülnek munkahelyeken. munkának a helye, persze, ahol otthon készülnek, s ki tudja, melyik bérből és fizetésből élő hogyan tud a munkahelyén fényt maszekolni. a fényíró-elektrográfusok többnyire szabadúszók, vagy művészetközeliek, nem tudnak (jól) élni a munkahely adta infrastrukturális lehetőségekkel, ingyen széppapír, dugi nagy-nyomatás, sokszorosítás, satöbbi. meg kell fizetni mindenért, j.áru.lékok, estébé. én speciel rühellem a dugiban nyomtatókat. ha már dugi, akkor legyen inkább stika. szép szó a stikában. ennivaló. élet a szín-falat mögött. ► irtózom azoktól az elektrográfiáktól, melyekkel a munkahelyeiken lopva művészgépezők nyomakodnak, első ránézésre látni, kibabráltak velük. kedélytelen, unalmas, gépszerű nyomatok, sikkasztott pillanatok életidegen, felesleges hordalékai. egyikükben a fényblöff
PARTIUM
7
sok, másikukban a fényböff. én a fényszöszt szeretem meg a fénymöszt. őfélesége keze nyomán érezni, ahogy gépeződik a mű, ahogy lépésről lépésre fényszöszmöszössé idomul. úrrá lesz az ember a gépen: éljenek a gépelméjűek. ilyet nem igazán lehet munkahelyeken. hacsak nem főnök az ember. kun marcella üzen a gépházból: de akkor meg dolgozzon otthon. legyen igazi műterme. az más kérdés, aki megtehetné, hogy otthon dolgozik, de a tiltott gyümölcs édesebb elve alapján ihletebb a munkahelyi ihlet. ► műterem-munkahelyen szerethető, ha mas_inába szállhat a bátorság. az ilyen helyen fényszöszmötölt alkotások mögött felérzik a pillanat gazdagsága. a gazdag sárga például, a bővérű kék. arra kék gondolni, hogy a képfény a fénykép jólétét is kicsengeti. arisztokratikus, épphogy nem kevély: ha nem vagy ügyes, átver, mint art a palánkon. szinte gusztustalan, amilyen gesztustalan. ► meg tudom érteni ezt a fajtát. jó ideje lopva iszom az ásványvizet a szaunában. egyszer rám nyitott a pincér, igen, benyitott a szaunába a nyomott, kérdezte, enyém-e az ásványvizes palack, merthogy itt nem szabad hozott anyagból szomjat oltani. gondoltam, legközelebb szabályos leszek, kérek két ásványvizet. ezer forintot fizettem. azóta, mint egy hülye gyerek, kikukkantok a fedezék mögül, jön-e az ellenségpincér, s ha nincs veszély, spórolok kábé ezret, szatyorba nyúlok, előkapom a zugpiát, belehúzok, és gyorsan visszateszem a helyére. ügyelek rá, hogy ne fényáteresztő szatyorba. ► a mas_inásnak áttetszők a szatyrai, nem érdekli, hogy lebukik. izzasztó helyzeteket produkál: vakmerő, bevállalós, azt hazudja, csapvizet töltött az ásványvizes palackba, azt igazán nem tilthatják meg neki, tiszta vizet pohárba, forró vizet kopaszra. ► hogy utálnám azt mondani, hogy rippl-rónai fénymester, ha ma élne, bizonyára készítene elektrográfiákat. például-elektrográfiákat, melyben a példáult úgy rövidítenénk: rip.pl. ► ergo egy ripplrónai például-elektrográfia az el.gr.rip.pl. milyen hülye szöveg lenne ez: valamelyik kaposvári, netán egy mátészalkai belvárosi patikában, stikában. vagy ha ő lenne ott a főnök, nem stikában. a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát vagy rippl-rónaiját. talán az finomítaná némiképp, hogy ímélartozna inkább piacsek bácsinak, hogy mi a pálya,
[email protected], de nem lenne mentség semmire. de tényleg, csinálna? s mér pont szalka? a szálka-fény miatt. s mér pont kaposvár? a befizetetlen pia-csekk miatt. ► lesznai anna kérdezte egyszer rippl-rónaitól: józsi bácsi, hogy van az, hogy magának minden képe sikerül? fiam, ez azért van, mert nem kezdek olyasmibe, amiről nem tudom, hogy sikerülni fog. ► vajon az ősrobbantó jóisten így kezdett belénk? tágul a világegyedem – tengertánc. sógor, mit kívánsz. felebarátod elektrográfiáit ne kívánd. ► évekig dolgoztam úgy, képben is, szóban is, hogy sok munkám fényezetlen, befejezetlen maradt, pfuj. rengeteg félfénységet ki kellett dobnom. vasstibi a kidobóember. tisztesség fél egészség. nem tudtam hozzájuk visszatérni. jó ideje már nincsenek vázlataim, kezdeményeim, leülök, megírom, nem fényezem, leülök, megrajzolom, elektromozom, gráfiázom, végigcsinálom. befejezdéim vannak. ► nem oly rég döbbentem rá, hogy addig volt ez, amíg volt munkahelyem. mióta felszabadultam, felnőttem a feladataimhoz, helyesebben szólva, lenőttem a leadataimhoz, a leadataim nőttön nőttek le hozzám. közel egy évtizede vagyok kényszer-szabadúszó, más fényben látok dolgokat, azóta, amiről tudom, hogy félbehagynám, bele se kezdek. na jó, az ásványvizet nem egyszuszra. nincs időm pl. pazarolni, elkótyázni, elvetyélni. ► szép képzavarral: rippl a patikamérleg egyik serpenyőjében, rónai a másikban. zavar, merthogy serpenyője nem ennek a mérlegnek van. nyelve sem, ami billenhetne valamerre. oké-e? bohár andris szava szól át, legutolsó íméljében, halála előtt alig néhány nappal: tibikém, ez oké, írta az aznapi nagy rohangában, mindegy mire. (írózást kértem tőle, leokézta, aztán az ősrobbantó patikus magához emelte.) mindegy, mire megyünk az életben, arra gondolok, juhász gyulát olvasom a rippl-rónai-kép alá alcímű versében: régi árnyak árván gomolyognak, öreg estvék, fiatal halottak.
8
PARTIUM
► a hallottak szerint a szénsavmentes ásványvízből nem megy ki a buborék. nem egyszerűen azért, mert nincs is minek kimennie. pl. rónai mondaná, hagyjam egy fél napig a buborékmentes ásványvizet egy tiszta pohárban az asztalon, megjelennek benne a buborékok. igaza van. már megint igaza van. ► ► ide a rozsdás bökőt, hogy a fény szót(övet) fényes nagyjaink közül juhász gyulánál többször senki nem irodalmazta be. jó-jó, szép az adys fény-testű nő, szeretjük a józsefattilás fényfejő nőt, de a legszebbség e percben hadd jöjjön a már szóba hozott kosztolányitól, látom a képet, hallom a hangját: az arany olaj az árnyon, és a fény folyó arany, szerteömlő, szótalan. ► a minap ajándékozott meg a petőfi irodalmi múzeum a kosztolányi dezső összes fényképét tartalmazó (halkan szitál a tört fény) című kötettel, le nem bírom tenni, folyton egy falikarra néz a szemem, üvegesen. pedig azt mondja nekem egy nő, egy nő mondja azt nekem, nem érti, miért kell ilyen könyveket kiadni, tele fényképpel, egyszer megnézi az ember és kész, többet az életben kezébe nem veszi. nem értem a nőt, le sem tudom tenni, falikar-alakú lett a szemem, úgy jön a pompa a lapokból, mint a piacsek bácsi szeméből, meg a jól megfényírt elektrográfiákból, fénykorát éli bennem az árnyékvilág, fény-kormát a kémény, amibe korommal írok: 39 lettem én, meglepett, és e költemény nem is azért született. ◄
Kopasz Zsuzsanna: A pásztor
PARTIUM
9
MIKLYA ZSOLT Levelet sejtesz Naponta ahogy várod, levelet hoz a postás, két zöldopál levelet a napfényben fürdő város tóparti sétányáról, amit most esőerek mélyítnek, láthatatlan ráncok a kavicsfátyol alatt. Aztán beérnéd két fehér boríték áttetsző sziluettjével, amit az ablak előtt fény elé tartva eltűnődsz, az egymásra hajló kézírássorok hogy válnak hangjegyekké, független attól, panaszát mutatni sóvár műkedvelő, vagy kedvét nyakadba zúdító jóbarát üzenetét hagyod bontatlanul, mint fölsejlő zenét. De a ládában csak számlalevelet találsz, íméleid meg seregnyi búklájn és egy viagrareklám. Nézed a monitor kékopál tükrét, s levelet sejtesz formálódni magadban, áttetsző kék erekkel.
Pillanat, mondod Játékpillangóid kezemre gyűlnek, ne mozdulj, ne csodálkozz, vigyáznak mozdulatlan szárnnyal. Vagy csiklandozz fénykarikákat, forogjanak csak, szédüljenek játékpillangóid kezemre. Valahányszor elfordítod a fejed, és pillantásod árnyékká tűnik, vigyáznak mozdulatlan szárnnyal. Színes árnyékokból horgolnak félujjas őszi postáskesztyűt játékpillangóid kezemre. Várakozva a leveleidre ülnek aztán, felbontatlan színeikre vigyáznak mozdulatlan szárnnyal. Egy pillanat, mondod nevetve, mielőtt búcsúzni inted játékpillangóid, kezemre. Vigyáznak mozdulatlan szárnnyal.
10
PARTIUM
SZENTMÁRTONI JÁNOS Ripolus matraca alól Keveset látok, azt is alig. Úgy hiszik, vezetem őket, pedig csak lábaim visznek. Cipőm már elkopott, talpammal tapogatom a földet – hőmérsékletéből, állagából, bogarainak csípéséből próbálom megfejteni, merre járunk, éjszaka van-e, vagy fényes nappal. Bár ez utóbbit arcommal is tudom: mikor a Napba fordítom, mintha lavór forró vízbe mártanám, ha csillagokra, mintha érinteném drótkeféhez: millió hideg kis tűszúrás. A költőhöz igyekszünk. Hogy megírjon minket. Le akar festeni. Társaim azt hiszik, a költő Isten… vagy Isten egy költő. Azt hiszik, ha ez így van, közel a vég. Azt hiszik, a halálba vezetem őket, ezért gyűlölnek. Tudhatnák, ha hullunk, én legelőször. Már-már megpihentünk volna, amikor jött ez a költő, s visszacibált az ő otromba valóságába, csak azért, hogy megírjon minket valami emlék vagy fájdalom, egy rettenetes tapasztalat jegyében. Mert nem akart üvölteni. Elcsigázva, alig élve a költő háza felé… Vakon beragyogni mások nyomorúságát. Álmomban fény vagyok. Bárcsak érteném.
PARTIUM
11
SARUSI MIHÁLY Fény (és árnyék) a Részek főborában Elerre, elarra, bor. – Béküljünk ki! „Fertőtlenítsünk!” – Hallom, megszomjaztál! – Az ijedtségre. Hol itt, hol Tokajban. Tokaji Aszú Hímesudvarból Meg a környékéről; nem föltétlen a Hímesudvar nevezetű pincészet pincéjében, bármerre Tokajban a Tokaj hegy oldalában-aljában-mellyékén – Kopasz, avagy Tarcal högye táján Zemplénvármegyében –, mert hogy valaha (első királyaink idejében) legelsőben is Hímesudvarként említtetik Tokaj helység. Hímesudvar, hímes asszony, hímes bor – hogy a tojásról szót se ejtsünk -, jó kis mesterhármas! Kóstold meg, élj véle, túl ne kényeztesd magad, éld és lakd, idd és nyakald! Azon mód, hogy idekeveredel. (Ld. másutt S. M. Ének a kutya labancról c. bordalát!) Hímesudvarnak – a hírek szerint – a XI. században hítták Tokaj szent helyét. Hímes… Valami már akkor lehetett itt – Tokajban, hol (állítólag) a szerémi szőlőhegyekről való török általi kiszorításunk után lendült föl a szőlészet-borászat. Magad elé kéred: fél deciliter mindből! Végigkóstolod (száraz nevezetű savanyától az édesen át az aszúig, s eldöntöd, melyből köll még! Melyikből rendelsz egy itcével. Borkóstoló nyakra-főre (évente egyszer nekünk, tollforgatóknak az írótáborban) mindig más pincészet italneműiből – az adott pince lehetőségeitől függően általjában négy-öt borocskából. Hogy a tizedik alkalommal lehetsz ott Tokajban, mondhatod: végigkóstoltad Tokajhegyalját! Hogy (persze) rendre úgy járj, mint jártál a velencei pinceszeren, ahol hogy emlékeztél volna a nyolcadik, kilencedik bornál az esőre; különösen nem az addigi legjobbra. Annak ízére, bármilyére. Azon túl, hogy egyik jobb, mint a másik… Tizedjére nem egy borászat, a legjobb borosgazdák asszonyaiból, leányaiból, borosgazdánékból összeállt Tokaji Borbarátnék nedűibe nyalhattál bele. Belekóstolhattál, hogy azon nyomban tovább ne folytasd, ha teheted. (Tehetősség hiányában alig.) (Máshol, gyöngébbet, s nem annyit, amennyi beléd tér.) Szerencsére nem annyit, amennyi jól esik, mert akkor. (Kieshetnél a szerepből, melyre nevel a jólneveltség.) Annyit ihass, hogy épp megnyalhasd utána a szád szélit, annyit persze nem, hogy azt mondd: ölég, ölég a kutyafáját! Innya kő! Inni kék! Ihanék! …nám. …nók. Mondhatod! Ezeknek. Amannak. Csak ha kinyitod az erszényed. Melyet ebből az alkalomból inkább otthon felejtesz. A borbarátnék – ifjabb s vénebb menyecskék, meg helyre leánykák, valamennyien magas vincellér-míveltséggel – közül négy tett eléd egy ujjnyit a legjava kínálatából. (Borából, hogy ne is mondjuk.) Furmint 2003-ból (2005-ben) Demetertől: száraz, jó savas, ízletes tokaji-java!
12
PARTIUM
A magad fajtának való, aki bármi vacsorához savanyúságot kerít, mert másképp nem érzi jól magát a gyomrod – hogy más meg épp ellenkezőleg, savtúltengése miatt irtózzék bármi savanya italtól! Rá még egy pohárral… Majd legközelebb. Hogy jöjjék sebesen Béres kései szüretelésű harmadfű hárslevelűje, mely már-már elbágyaszt káprázatos szagával, ízkülönlegességével, összhatását meghatározó soknap-érlelte, későősz-látta édességével. Harmadiknak Pendits legtökéletesebb furmint-szemekből válogatott 2000-es tokajija, hogy végezetül Árvay hétéves ötputtonyos aszúja juttassa el az embert abba az állapotba, mely amúgy csak ritkán adatik meg halandónak (szerencsés esetben évente ha egyszer, másnak az életben egyszer sem): – Na, itten megállnék! Ejsze. Hinnye, a nem jóját. Kiszállnék, hogy vissza-visszatérjek a hárslevelűhöz. A Hétszőlő borozójában – már rénes forintért – folytathatod barátaiddal a Tokajjal való behatóbb ismerkedést, hol (mit ád Isten?!) szombati borhajóra csábít, borbarátot alítván, a pincemester: délután ötkor indul a hajó, tele borral, s annyit ihatsz az órás úton, amennyi beléd tér! 2500 rénes forintba kerül s a kínálat: száraz, félszáraz és édes furmint, sárgamuskotályos, nemkülönben hárslevelű, valamint végezetül hatputtonyos aszú. Hogy a halom aszúszem alól kicsorgó nektárról, a kisajtolt aszúszemek erjedő mustban áztatásával születő fordításról, meg a fürtön hagyott aszúszemekkel együtt sajtolt szőlőből támadó szamorodniról szót ne ejtsünk. A máslástól sem leszel rosszul: afféle tokajiról van szó, mely a szamorodni, vagy aszú seprőjére dűtött mustból, netán a seprűvel egy idejű (új)borból varázsolódik eléd a tölgyfahordóban. Ha végigiszod az utat, sem iszod le az árát! Mentőt tetszenek rendelni az érkezésre, vagy mi tegyük meg? Majd az asszony hazavisz. (Mint tette véled Göröghonban, hol szintén le akartad inni a tengeri hajóút árát, akármennyit vedeltél, nem sikerült.) Az kéne. Lesz zsíros kenyér is! Az sem segítene! Legföljebb ha csakis aszút nyakalhatnál. Ha nem az lenne a szabály, hogy tessenek végigkóstolni… Elejétől végig, hogy mire a legjavához érj, már kellőképpen elázz az olcsóbbaktól, s akkor hogy ihatnád le az út árát. Végigkínálja a savastól a mézédesig, hogy mire odaérj, az út felén túl légy s már hiába állsz neki aszút iszogatni, késő, hamarább leverjen a lábadról, mint hogy kilenne a harmadfélezer froncsi… Ha a párod (barátnéd) bornemissza s veled tart, még nehezebb a két út árát leinni. Mondom, a vég. Nem vedelni kell! Meg kell adni a módját. Tiszteld jobban a szőlővel bajlódó, azzal tenger szeretettel foglalkozó, a bort hatalmas odaadással előállító gazdát! Jó, hogy mondod. Csak akkor sosem iszom le az árát. Nem és nem. Inni vagy nem inni? Élni vagy nem élni. Valóban: szeretettel. – Ihaj, csuhaj, sose halunk meg! Az már biztos. Hogy máskor meg így kezdődjék: Disznókő 2002-es furmintja derít elsőbben kedvre, hogy azt mondd, ez igen, ebből még egy kupával! Nem, a következő a szintén 2002-es kései szüretelésű, már-már mézédes furmintocska, melynél kezd megállni az ész, hogy rátöltsenek
PARTIUM
13
az 1999-es édes szamorodnival, mely neked, igaz, túl mézes; tán vissza ahhoz a kései furminthoz… Nem oda Tokaj, Disznókő 5 puttonyos aszúja csorog szádba a kis kóstolópohárból, hogy azt mondd: nem tudom, melyik a legjobb, de hogy újra kérem – ha lehet – az egészet, az biztos! A lányok meg csak lesnek, mi nem esett evvel a pernahajderral. A tokaji sorát nyitja az ordináré (közönséges) – asztali –, mely lehet színbor, abból a mustból, melyet kézzel, avagy lábbal tetszenek kinyomni-taposni a szőlőszemekből, valamint sajtolt bor, ami a szőlősajtoló gép (sváb prés) alól kiömlő szőlőléből szeszesedik. Másodjára gyün a főbor (mit szomorodni néven tisztelnek a másfél vödör után szomorkodni induló lengyel és orosz tokajibarátok). Gyüvöget – ha engedik – az aszú maga, hogy a csúcson a nektár nevű esszencia tanyázzék. Mely utóbbi nem egyéb: azon must szesszé válása, mely az aszútömeg alól magától kicsurdogál… (Olvashatod a néprajzi szakirodalomban.) (Magad csak ámulsz, bámulsz, tátod a szád: valamicskét még nem lehetne?…) Gondold el, a nektár murcija milyen lehet! Annak a törkölye sem akármi! Jobb, ha meg sem kóstolod. Mert ha egyszer – gyűszűnyit – ebből a nyelved közepibe ejtesz… Tokaji törköly…. Hajaj. - Hányféle bora van? - Hat. - Hat pohárral mindkettőnknek. Fél decit a decisbe. Száraz furmint, félszáraz, hárslevelű, sárga muskotály, főborként szamorodni. - Amelyik a legjobb, annál maradunk! Honnan tudta volna az alföldi költő, hogy így kell. Még jó, hogy nem tettek eléd fordítást, aszút. Fordulhatnál, hamar. Avagy – jobb híján – befekszel a jókedvre derültében tántorgó Bacchus vízcsapjából folyó bor alá. Királyok bora, borok királya… Maradj velünk. Tokayer csiger Le, le! Hogy azzal kezd: le vele. - Ilyet még nem pipáltál! Másnapos vagyok a tokajitól… Sokat ittak, de ez akkor is furcsa! Ha csak nem lőrét itatnak velünk a tokaji (hegyoldali) pincemélyben. Csak hát: ipam csopaki csigerbora nem tett másnapossá! (Igaz, napad óvott attól, hogy túl sokat igyatok ipaddal kettesben.) Ez még annál is gyöngébb. Még hogy gyönge (azaz kevésbé szeszes); silány! Az a csiger szőlőből készült, ez ellenben… - Tele a pince eladhatatlan tavalyi borral! A nyakunkon maradt. Hová tesszük az újat?! Eladatlan, mert eladhatatlan. Csak azt hallgatja el, miért. Majd – cucilista módra – fölgyújtják, mint Karsai doktor Csanádban (a búzát). Gázolajat rá? Benzint bele. Ha fölgyújtani nem lehetne is, robbantani hogyne. Ahelyett, hogy. Tele Tokaj rossz – avagy azzal azonos ’közepes’ – bort mérő kimérésekkel! Egy helyt (a Halászkert mellyéki köztéri borozók egyikében) száraz furmint helyett – amúgy nyilván pompás – tiszai csapvízzel üdített helytelenség savanyít. Fő-uccai borharapó zavaros (’színű’) ’tokaji’-val lep meg. Ezt, meginni? Nem elég odahaza – Nagy Magyar Alföldünkön – lőrét vedelni? Tokaj is idezüllik? (Azt mondják, a borgazdaságok kezdték, a parasztja csak eltanulta a borpancsolást,
14
PARTIUM
azt, hogyan lesz borízű, borként – valahol, valameddig – eladható a szőlő nem látta kotyvalék.) E ’tokajer’ boroktól, a lassan már újra erjedni induló csinált boruktól lett tán oly mírges tavalyi – nagyboldogasszonyi – labancnyúzó (kesergő) bordalunk (említettük volt: l. Ének az kurva labancrul). Amazok pincemélyről hozták, mégis belebetegedtek. Pedig – ahogy elnézem őket – ezek sem kezdő borbarátok. - Mind bezárnám (’pincéstül’, ’gazdástul’)! – harsog a szélsőségese. Hogy nem – „Eztet azért mégsem lehet!” –, főuccájukon (mit csodálod?) már német serező nyílt, hisz (ha így haladunk) Tokaj a ser honi fővárosa, Hegyalja meg a ser paradicsoma lészen! Haha. (Ha még tudsz vihogni a könnyeidtől, melyeket, persze, a rossz csiger csal szemedbe.) Egy kis ’hegyaljai buggyant’-ért akár messzire is mehetsz. Ez meg itt: lehet, hogy Wein, mi több, vino, de nem bor. Szovjet-Tokaj Zúg a traktor, szánt az eke Az kellett nekik, nem a magoshegyi kézimunka! Amikor a munkáskézre a szovjet mintájú gyáriparnak van szüksége Borsod, Abaúj, Torna, Gömör, Zemplén (csonka)vármegyéknek. - Tokajt a szovjet piac tette tönkre! - Nem a ruszkik, mi magunk, amikor úgy döntöttünk, dűtjük nekik nyakló nélkül a lőrét! Hogy így, amúgy se. A nagygazdaságok láttak neki a pancsolásnak – melynek hogyne lett volna koraközépkori (csiszoltkőkori) kisgazda-változata is -, hogy tőkénként meglegyen a másfél gönczi hordó termés. - Fürtönként. A hegy-meredélyről levitték a hegyszoknyára a táblákat. - Laposra, magyar! Laposan. Laposi. Láp-láp. (Bor, tokaji helyett ezt a …) A hegy lábához, lábikrájához, talpa alá, hogy gépekével művelhessék, repülőgépről, helikopterről szórhassák rá a műtrágyát, permetszert (dögivel), öntözhessék az öntözőfürtökkel, önjáró locsolókkal, géppel szüretelhessék… - Tudom, mi hiányzik a magad fajtának: a „szüret”! Persze, hogy persze. Zúg a traktor, szánt az eke, Ētá(r)snő locsolhatok-e? - Locsolhatol – mert hogy neki már egyre megy. - Evvel a borral? „Annak” mindegy volt. Ennek, a megújuló tokaji világnak annál kevésbé. - A nagyüzemi termelés az igazi! Az új nagy-, közép-, kisüzemek, érdekes, más minőséggel szolgálnak. Folytatják a majd’ fél évszázadra hazavágott magyar borászat legjobb hagyományait. Lőré Csiger, lőré, kapás bor, micsurin, vinkó…(vinó, vájn)
PARTIUM
15
Mire föl Szekfű Gyula mondá (1922-ben A magyar bortermelő lelki alkata c. mívében), Fejérben 1858-ban a törkölyre negyedrész vizet dűtenek. Ma ki tudja, mennyit. Vagy a magyari röttenetös: piros (otelló?) szőlő levéből műanyag kannákban kiforrt savanya, de részegítő, fejfájást fél meszelytől bizton biztosító alig-bor…Noha: noha nem bor, csak lőré. 1831-ben Váctól Zimonyig az Alföld tele szőlőheggyel, de az értelmes 6-8 helyett 38-40 jó és rossz fajta szőlőt egymással összevekerve termeszt a gazda; azazhogy gyakran a természetre bízva a gondoskodást. A gondozatlan szőlőkben termő, lehetőleg minél több mustból minél több bort igyekeznek pancsolni, úgyannyira, hogy a helyzet évszázadok óta változatlan: a török császár magyar és francúz bort rendel, a francúz hibátlanul érkezék Konstantinápolyba, a magyari hamari – lassú – úton: összetörve, össze-vissza hányva, megsavanyodvapimpósodva… Amaz: igen, gyühet! Emez: jaj, többé ne lássam. Mintha mai nap. Az hírös szerémi, tokaji, somlai! Badacsonyi, füredi-csopaki, egri, ménesi…Villányi, soproni-ruszti, szekszárdi, hajósi, Mátra-alji, csongorádi, csombordi… Ha nem csalsz vele. Széchenyit idézi Szekfű: elbizakodottságunk is oka a bortermelés romlásának. Volt s maradt (vala). Az igénytelenül csomagolt, romlott, vagy éppen hamis ’magyar bor’ kinek kell… Idegenben! Mert idehaza megissza a termelő, meg A MI BORUNKNAK NINCS PÁRJA társaság. Valóban nincsen. Hiú, öntelt, gőgös a magyar (gazda), nem hiszi, hogy benne a hiba. Hogy hinné 2005 decemberében is: szavaz Csombord, Ménes, Kamanc, Ruszt ellen. (Mert akitől ekkora aljasság kitelik, hogyne csalna kenyérrel, borral, bármi élettel.) Mondom, lőrét keverj szikvízzel, savanyúvízzel, borvízzel! Nagy melegben valóban jól esik a kapásbor továbbhígítva: a kisfröccs (decivel számítva) 1 rész bor, 1 rész szikvíz, a nagyfröccs 2 rész bor, 1 rész szikvíz, a hosszúlépés 1 rész bor, 2 rész szikvíz, a házmester 3 deci bor, 2 deci szikvíz. Hogy végül a Krúdy szerinti legkellemetesebb arányt vegyük: 5 liter borhoz egy deciliter szóda való, az is csak azért, hogy a bort megnevettesse a (szegény, szerencsétlen) szikvíz. - Két Krúdy fröccsöt, gazduram! A másikat is a lova helyett magának. Lehet ugyanezt vödörrel is számítani. Vödörrel, persze, a bort, a víz pedig jó lesz a kiürített edény öblítéséhez. Ellenben ezt már valóban csak jóféle borocskával érdemes mívelni! Hogy a Krúdyt utánzó borkeverés javán csak rázendíts: Ó, mely sok hal terem az nagy Balaton–bahharahha-rahhaha! Minden ágon egy mérő makk a Bakony-bahharahha-rahhaha! Igyál jó barátom, Tőled nem sajnálom, Sokáig éhhlj-réhhé-réhhé-hé-hé-hé! Gondba akkor esel, ha a kivénhedt csataló volt-menyecske folytatja, félre nem érthető, mindkét szemmel gyakorolt kacsintással, ölelgetéseddel párban a nótát: Addig köll a vasat verni, amíg tüzere-hhe-hhe-he-re-he-hes, Sëmmit sem ér olyan hordó, amely ürehhe-rehhe-rehhe-re-he-hes. Köll hát bele tönni, ki köll aztán vönni, Ha szüksé-gehhe-rehhe-rehhe-hes! Inalhatsz, hogy megúszd szárazon. …Lőré? Mi több, tokaji? Hogyne, valaha az is más vala! A tokaji ordináré a tokaji közönséges bor volt, melynek két változata vált ismeretessé: a (taposott) színbor, valamint a sajtolt bor. Régi szép idők… Midőn az ordenáré bor nem egyéb, a tokaji vala!
16
PARTIUM
– Hát, gyerekek, elég ordenáré módon viselkedtek! Túl sokat ittak a tokajiból? Tocai az Isonzótól Friuli tartománybéli tokaji Hogy ihatol talján tokajit, álmodban nem remélted! Mire a Tályamente-Szentmihály városához tartozó Bibióne üdülőtelep kikötőbéli Kászonyi-vendéglője meglep véle. Rák, kagyló, tintahal, polip, szardínia, homár. Tán Hemingway is nyalogatta a San Michele al Tagliamento szélét megülő Ivancsics kastély hölgyeinek vendégeként, néhanap A folyón át a fák közé pillantgató haditudósítóregényszerzőként az első nagy háború alatti években. Ő üdült, mi – Kurtucz Gergő bácsi, öregapád, útász-hídász (építette és robbantotta őket), Sarusi Kis Misa, öreganyádék egy szem fiútestvére, elhunyt 18 éves „önkéntes”-ként vagy ezen, vagy a Pripet-mocsári fronton, meg Farkas Feri bácsi, anyai öregapád, huszár a magyar huszároknál – szenvedtünk, való, vérünket ontottuk. (Önkéntes volt Hem is; micsoda különbség!) Ő kíváncsiságból, pénzért, dicsőségért, a képzeld demokráciáért, valóban önszántából. Mi: halni kényszerítve, halált osztani idevezényelve. Ő kastélyba húzódva szidja újvilági lapjában a német, osztrák-magyar háborús uszítókat, mi tetves futóárokban jól éreztük (inkább utóbb, mint előbb), kik az igazi bűnösök. Hem, meg Sarusi Kis. (Amúgy majdnem egyívásúak.) (Csak éppen.) (Ki a világhatalommá kepeszkedők, ki a kifosztandók képviseletében.) (Nem egészen; majdnem.) (Valamikor észrevette, hogy a másik túlzásba essen: odaáll Kasztróék mellé.) (Emezek is átestek a ló túloldalára: ahogy tehették, kifosztották az első úrnak gondolt nem parasztot.) Kinek hon, kinek kaland. Kit idehurcolnak, ki kirándul az arcvonal mögé. Amarra már a Piáve, emitt, emerre az Isonzó. Tocai, de Isonzo. Friulano. Állt egymással szemközt, nézett farkasszemet magyar, talján, olasz, ungherese. Lőj a másikra! Tépd ki a szívét. Fujtsd az Isonzóba, Tályamentóba, Piávéba. Amibe. Fujtsd DoberdóKarzó porába. Harapd át a torkát. Ha főmögyök a doberdói Nagy högyre, Főtekintök a csillagos nagy égre. Csillagos ég, mēre van a magyar hazám, Mēre sirat engöm az édösānyám. Ölni, mikor szeretni lenne kedvük. Kedve magyar honvédnak, talján bakának. (Hem-módra?) (Neki szabad, nekünk nem.) Uszítani őket egymásnak. Hasburgi oldalon: tokaji bor helyett csigert, kisüstinek becézett törkölyt. Amannak: grappa nevezetű ugyanazt – szőlőpálinkát (magyarán: törkölyt). Élvezték az urak, élezték. Töltötték a kincses zsákot. A markukba röhögtek. Emezek? A mieink (taljánja, magyarja, olája, tótja, osztrákja, svábja, ki bánja!)?. Kisebb gondjuk nagyobb volna. – Öld a másikát! Az ellent. Ahelyett, hogy. – Grappa! – Pájinka. Kéne a tokaji, kéne?! Tocai, ha bánja.
PARTIUM
17
Most tiltották be (a brüsszeliek a taljánoknak a tokaji bornév használatát, a tokaji fajtára utalást), mire nem ezt teszik eléd? Hogy a kedvedben járjanak a vendéglátók. Magyari fiúk, magyari leányok (hunn urak, hun nem, hunn menyecskék, meg egyebek) húzzák a szájuk, nem tetszik az efféle áltokaji! Tokajinak alig tokaji (csak isonzói, friuljánó furmintocska), ám innivalónak megteszi! Hemingway szerelme volt az egyik Ivancsics lány! …Ivancsicsné. Valamelyk (állítják a jó szentmihályiak). – Tokajit! TOCAI. Folyón át. Amarról az osztrák-magyar had, emerről a partról. Mindkét háborúban szétlőtték Tályamenteszentmihályt. Ivancsicsék palotáját végül is a második verekedésben döntötték porba: amarról a német, emerről az angolszász bomba. Kapott épp eleget. Hemingway rághatta a körmét! Ő igen. Az enyéim. - Még egy kupával! Hemnek: idegeit nyugtatni. Enyéimnek: mielőtt tűzbe kergetik őket. A biztos halálba. A, folyón, át, a, fák, közé – előbb, utóbb. VIGNADOR – TOCAI – FRIULI ISONZO – 2003 – TOCAI FRIULANO. Amott már a Szerenisszina Szinyóra. Asszonyunk Szűz Márja. A velencei Szent Márk téri Hungária kávéházzal átellenben a Flóriánban Hemingway teázik (rummal). Früstök a Florianban a babájával. Valahogy oltani kell a szomját! A mieink? Futóárok havában álmodnak valami szebbet, némileg jobbat. Mieink: talján és magyar fiúk. Hogy a leányokról – menyecskékről – szót se ejtsünk. – Az Asszonyság nevében! Hogyne tudott volna megegyezni Velence meg a magyarok Boldog Anyja! Hát még ha. Tocai. Arcvonalban, kávéház-ablakból: ugyanaz a veréb, gerle, sirály, szarka. Mint az otthoni. Ezért a tudásért nem éri meg. Hemnek ha. Nektek. - Hallod, azt mondja a talján, olasz különlegesség a polenta! Pedig csak: puliszka. Kenyér helyett kukoricamálé. E tudás nélkül is meglett volna. Hogy ezért idáig űzze az Állam. …helyett az örök hatalom. Örök elnyomás. Örök pénzisten. Szűzanyánk, ne hagyj el. Mamma, míja. …Ha egyszer „őket” lehetne… hazavágni. – Sokat ittál. Nem eleget. Mi bajunk lehetett nekünk egymással?
18
PARTIUM
Bármit hazudtak Ivancsicsék – olasz biztonságban, talján hátországban – Hemingwaynak. Hogy egyszer csak az ágyú a kertek alatt szólaljon meg. A túlpartról. (A Tótországhoz kapcsolt Észak-Tokaj pár hegyaljai magyar falujának a bora inkább tokaji… Megkóstoltad a Nagyságos Fejedelem szülőfalujában!) - Tocai nélkül mit ér az élet – vélhette Hemingway Ivancsics(né)-vendég korában. Ezért nem lett a bor (a magyar bor) – pláne a tokaji – barátja? Még szerencse, hogy nem Borsi várában tanyázott. (A határ persze így is, úgy is… a nyakunkba tétetett, torkunkra tekertetett.) Tokaj, Tocai. Tagliamento-Szentmihály. (Borsi vára jobban megmaradt…) (Tokaji…) Mindenesetre az isonzói tokaji ízletesebb, mint Tokaj város némely pincéjének áltokaji műbora. Hogy nyomába se érjen az igazi tokaji gazdák borának! Erre mondja Figula: nálunk hiányzik a közép bora… Öregapádék biztos nem nyúltak a csiga-bigáért! Falták, ha volt, a komiszt, konzervát, legelték a füvet, harapták az anyaföldet, más szülőföldje sarát, kövét. Visszaálmodhatták az otthon ízeit – az Alföld csiga-biga mentes ízét -, jó szagát (hagyma, szalonna, kolbász, paprikáshús, töltöttkáposzta jó szagát), nő jó fogását. Minek mindene jó… Mi nem csiga-biga. Bor? Víz… Lehetett (volna) mibe harapni. Vér-Isonzóból, Vér-Tagliamentóból, Vér-Piávéból kortyolni. Ezért inkább a fejér a magyar bora, nem a veres? A veresből, valahogy, elege lett? Elég azt egyszer, vérszerződéskor meghúzni? Egy életre, halálra. - Szintén Doberdó? Nem, csak a. „Szalámi”. Jobb lesz nekünk a kolbász. Aszparágusz? Hogyne, esetleg répa. Porba, fűbe, fába, kőbe, vízbe harapni – haraptunk épp elegen. Hogy a hatalom (haszon) – pénz – /uralom/ megszállottjai örvendezhessenek, dörzsölhessék a kezük, ez igen, megint gyarapodtak. Legyőzték Európát! Le, le. - Le vele! Fehérrel, vörössel. Le, Európa javát. Hol Európát szíven szúrták. Szíven szúratták: velünk; magunk. Piávei Isonzó Tocaija. Mái törkölyük meg mi nem: Grappa Piave! Hem pedig (azért) megkapta a magáét: osztrák-magyar (magyar-osztrák) – magyar, avagy osztrák – granát maroknyi darabját műtötte ki belőle a hadisebész a Piávénál. Hogy odahaza, Ámerikában legyen mit mutogatni – jenki férfimód – az utcán a bámuló hölgykoszorúnak. Miskának (nagybátyádnak) a fényképét – azért – megőrizte a család. Tejfölösszájú legényke néz rád a százados homályból. - Isten, Isten. A Piávétól – az almádi Lok-hegy alján át – a kisiratosi Ér-partig. Még hogy Tokaji… Főbor, Tokajban Szamorodni ha tudja
PARTIUM
19
Borbarátnék kínálják (már megint) az író uraknak a jobbnál jobb Tokajikat! Mást ne mondjunk: csinos menyecskék, borosgazdák nagylányai… a magukét! Mi több, amikor a másén van a sor, azt is ugyanolyan szívvel… Szívesen! Hogyne esnék jól kegyelmeteknek a legjava – legjava asszonykézből? Furmint, száraz (magyarán: szolidan savanya), meg kései szüretelés (már-már édes); hárslevelű (félszáraz, majdnem egészen édes, és, milyen lenne, ha nem igen jó szagú); keverék Édes élet néven (vegyes a lelkem, keresztelt), majd a főbor, melytől a jó lengyelek semmi kincsért nem szomorodnának. Hogy az aszúról ne is beszéljünk. Nagyboldogasszony napján ilyen borral kínáljanak… Ilyen finom asszonyságok, leányok! Tokaj java, Tokaj: egy életre, egy halálra. – Éljen! Mária, ne felejts. Fő, hogy. Ez épp mádi (a Pannon Borházból), ha jól értem. Amaz Árvayé, Bereczé, Béresé, Dégenfeldé, Szepsyé, úri borokat mutató Gergelynéé. Hogy mi nem derüljön ki: máskor a legjava tokajiak közt az aradit – ménesit (Makra-aljit) – kínáló borhölgy is tagja a Tokaji Borbarátnők Társaságának! - Nekem mondod?… Aszú Somlótól Badacsonyon át, Arad-hegyaljának kitérvén, Tokajig… Valamennyi valamirevaló magyar borhelyen. - Nem vagy te egy kicsit alkoholista? Hogy lenne! Jó bort, csinos hölgyet elkerülni – ellenkezőleg! Igen nagy vétek. Egészséges semmiképp sem. Isten, Isten. - Szamorodni, „ahogy az Isten adta”! „Ahogy termett”. Válogatás nélkül, az aszúszemek kiszedése nélkül együtt kezelt szőlőből születő bor. Magyarán főbor. Tán még Szerémtől fogvást… A szerémi főbor lehetett olyan édesmézes, mint a tokaji főbor. (Részlet a Pinceszer című úti boros beszélyből.)
Ónodi Zsolt: Bor és Fény
20
PARTIUM
MOLNÁR ATTILA BENEDEK ez egy kézzel írott vers kézzel írom ezt a verset is. már rég nem, csak kézzel kifaragom a papír szövetéből belevésem hiányod a papírba írva vagyon, mint borostyán-erezet a délután nap-áztatta hűsége ezüstbe bújtatott kis kő ujjadra font fény-alázat csókok a szétszabdalt időben homlokunkra tapad most az ősz símogat, akár egy darab tüll zöldje erős föld-szaga van a térnek dallá múlik belül a vágy hagyd tenyeremben érintésed
fúga miért a föld, a fű, a fák, nem inkább a földobott kő szárnyalását kéne magunkba zárni lásd fedeles szárnyú reggel-bogár nyit rád dallam-ablakot az asztalon kobaltkék magány fókuszál fél-ütemnyi madárdal, egy szótlan sarok ad biztonságot és az élek mentén érintésed tüll, selyem, brokát bennem az éhség szálkákra bomló fahasáb szagokból vajúdó éjszaka vagyok te vers áztatta ének szavak szőnek ránk lázakat pedig csak a folyóban az idő-cseppek űzik az elmúlás gerinc-törő gátjait a szövetség megköttetett de ki mer csönddé válni szitává lőtt hangzavarban és ki meri fölrajzolni arcunkat árva gyertyalánggal a szurok-fényre
PARTIUM
21
KÜRTI LÁSZLÓ Életcsend
Most sárgát, csak a kéket, szétmálló szövedékre. Policolor magányban tubusnyi ürülékek. Festőkésen zord akril, tus ihlet, mind karantén. Szálkás keretbe mártva, élve feszített mályva. Életcsend, állott benzin, párolgó hónapokban. Keresztnek szögelt fények Szikkadtan tovább élnek.
Kopasz Zsuzsanna: Világítótorony
22
PARTIUM
FECSKE CSABA
Töredék oly korban éltem én a földön mikor az ember kifordult magából vérszomjasan hörgött üvöltött fejét értelmetlen öldöklésre adta s édestestvére torkát átharapta oly korban éltem én a földön mikor a pénz volt a mindenható isten ezért az ember a lelkét is eladta volna ha lett volna lelke de csak javai voltak kocsija háza telke oly korban éltem én a földön mikor a gyermek szüleit megtagadta az apa bűnös múltját hagyta örökül fiára az anya megvonta emlőjét magzatától hogy feszes maradjon a bőre mit krémekkel ápol oly korban éltem én a földön mikor hülyének nézték a szavatartót a mocsokban dagonyázó volt a tisztaság példaképe a besúgás hazafias cselekedetnek minősült s a megvetés pokoltüzén az elárult és nem az áruló sült …………………… ……………………. oly korban éltem én a földön mikor mikrochipek és adócsalók uralták a világot a tévében ezer részes sorozatok mentek a józan ész lemondott minden jogáról ezért ugyan kár volt ősünknek lemászni a fáról
PARTIUM
23
BÁN OLIVÉR Kezdetnek kell egy ösvény amin elindulunk egy út aminek látni a végén a fényt
Edukáció első asszociációm a fényről sej a mi lobogónkat
Prózai már megint késik az ic amire beérek miskolcra tök sötét lesz
Ösvény a fák fénye zöld az erdőé fekete
Changement gyerekkoromban különös vonzalmat éreztem a zseblámpák iránt ma már jobban érdekelnek a nők
Relációk fény és hang hang és fény fény vagy hang hang vagy fény fény és/vagy hang hang és/vagy fény
24
PARTIUM
Kommunikáció és persze a hangokról még nem is beszéltem magamban
Kor ma is ugyanúgy zuhan alá a nap mint tíz éve erdélyben pedig akkor alaposan be voltam vodkázva ma csak öreg vagyok
Mennyi megkérdezi hány éves vagyok de nem hallom a kérdést dörmögök valamit az orrom alatt erre visszakérdez mi harminc
Fény kinyitom becsukom kinyitom újra aztán odakint idebent odakint is sötét van
Egyszavas lámpa
PARTIUM
25
STONAWSKI TAMÁS
Világosnál No nem fegyvert zsebre! Régen is volt spiritusz meg petró asztalon üvegcilinder bólintott csillagos zsinegen ereszkedett alá ez tény, vagy lopták: kőkor-bronzkor-vaskor itt most ő éli fénykorát rosszkor.
NÁKÓ ZSEJKE Humán erőforrás energiatakarékos élet szelektív szeretkezés nappal mosoly este könnyes sugárfertőzés csernobil-foltok rajtunk fényben élünk politikai húscafatok paparazzi-fények vaku-álmok sistergések humánusan hullunk térdre fénysebességgel érünk életünk végére.
26
PARTIUM
BATÁRI GÁBOR Egek födnek… Árnyas tölgyek sírnak lantok sírok hantok éjbe löknek síri tölgyek lantok sírnak ollók nyírnak hollók nyögnek egek fednek papok feddnek összeszednek: nem eretnek – mondják némán már nem feddnek egek födnek föld ágyékán szárnyas tölgyek zúgnak lantok sírok hantok fénybe löknek
Mindenek Jégdermedtségben dadogó fondorlat, Édenszirmú szemfödél, Gyémántfalú koporsó, éjben csillogó, fényben didergő közöny, Ékkő-dac.
PARTIUM
27
Születés Vemhes szarvas áll az alkony tüzétől bíborló réten. Szemközt a leöletett bárány; nézi őt némán, szelíden. Szarvai közt a Nap, Hold és a csillagok.
Bevezetés Platón koponyájába Elválasztottad a fény egyértelműségét a sötétség ólomsűrűjétől, mozgásba hozván a kháosz neutrális elegyét. És a fény megálmodta a mennyek ragyogását a mennyek ragyogása pedig a mennyek minden seregét, mert a világosság mint őskép magában hordozza mindezek ideáit. Elválasztottad az Egeket a Földtől megkülönböztetvén ama hatalmak tisztaságát a hatalmaskodók tisztátalanságától, mert más mértékkel mérettetnek az angyalok és a Mennyei Jeruzsálem és más mértékkel mérettetik Babilon. Másként ama Rétornak is neveztettél, mégis egy centurió kezében gyilokként manifesztálódtál. Szellem és antiszellem tüzes pallosai vigyáznak téged. Döfésed a negyedik és ötödik borda között rejtekhely. Így dologi formád kártékonynak mondható, ámbár lényeged hasznos.
28
PARTIUM
SALVATOR Égtüskés világfa, tobozos testburok, tömjénhós, mirhasós, vérsavós, fényszurok, égi nyák, szent anyák, lepkenyál, éjhurok, jászolos, fátyolos, seregek, szent húrok. Most szünet van és szünettelen életmás, plazmagödör, lelkünk-csontváz, jászolromok, Bethlehem-agyagból vájt vészkijáratok.
Alászállás Le kell menni ég kék ecetjét inni Hold korbácsától sebesedni Nap szögeivel átveretni létbe hanyatlani mindenné halványulni míg kivirágzik az áttetsző sejtek közül a Hajnalcsillag
Szellem
a XIX. század költőinek
Ragyogsz tán ékes csont-palotában koponyánk testetlen zsarnoka? Lét-csarnokunk mely üregében honolsz gyors ideghúrjaink lantosa? Ha porba hull végzetterhes lantod, semmibe zuhansz, mint a pára? Nyomozhatatlan szférákba távozol, hol épül fényed fellegvára?
PARTIUM
29
A Pertu (ötödik regényrészleg) pár mikroaionnal később, a Szabad Zónában,,a Lila Köd kávéházban az Alcopabran Y6 – on, amely a rossz nyelvek szerint csak Katakriszisznek neveztetik Kedves nézőink, most kezdődik a félreértések végjátéka. Mindezek rendezője pedig, az egymás mellett elbeszélések szelleme. Látod, azt a fekete ruhás angyalt, amelyik a falhoz simul? – érdeklődött Primus. – Azt a szőkét? Minden nap látom aranyos ragyogását, elektromágneses tajtékjai adják a világot szememnek, és ez a tündöklő csak törpe a sok fényes között – állapította meg a másik, aki valamiképp negyedik is, a nőt végigmérve. A leányzó kihívóan ült az asztal mögött, jobb kezében pezsgő, vénuszi teste bal felét szorosan a falhoz nyomta, jobb combját, (a balt az eszpresszói bútorzat egészében takarta) minden ízében láttatni engedte a rövid estélyi annyira, hogy még magasan pöffeszkedő harisnyakötője csipkemintái is kivehetők voltak. Bűvölte az előtte sorakozó üres palackokat, a két beszélőre rá se hederített. Ezalatt a szomszéd asztalnál egy úr nemrég szervírozott tejeskávéjába aprította hegyes ujjait, ideges volt, mi tagadás, a zavaros párbeszéd ugyanis betöltötte az egész helyiséget: – Ne légy igazságtalan, lelke is van – nemcsak fényteste – mindent átölelő, gigantikus – győzködött Primus. – Hát persze, hatalmas… ül tisztán és szabadon ruhától és mástól, de mit neki, bűvkörében minden elolvad, még a ruházat is. – Figyelj barátom, őszinte leszek, ilyen alkalmat bűn lenne elszalasztani. Képzeld miatta járok ide, mindig ott gubbaszt a falnak dőlve, csak ott ül, a sarokban. Odamegyek és megszólítom. – hangoztatta Primus – és helyére tolta a gallérján elhelyezkedő szerelmi háromszöget. E titokzatos eszköztől nemi állapota alább süllyedt. – Jaj, vigyázz a közelébe se merészkedj! Emlékezz Ikaroszra, kinek égbetörő szárnya leszakadt Phoebus sugarától, vagy Phaetonra, kinek gyönge keze napszeles magszikra – zablát tartani nem bírt. De itt a jámbor beszélgetésnek vége szakadt. Mert akinek mostanig zengett óvó baritonja, ment, hogy sárba taposson sok néma bálványt: emberek, négylábúak, csúszómászók fertelmes faragott képét. Ám egy fénylő korong kegyelmet nyert, az Aton nevezetű és ezen izzó testnek bizony hódolt. Ez a magyarázata IV. Amenthotep váratlan távozásának. A férfiú pedig akinek szíve az imént szerelemre gyúlt, mit gyúlt, szinte robbant, már röpült is a másik arany fodrú létezőhöz, akinek csak ritkán csillogott fogsora a lámpafényben, ugyanis keveset mosolygott. – Kisasszony, én napok óta csak önt nézem……, oly szép! Nem találom a szavakat. – Hebegett zavarában. – Igen? – szólt hűvösen a nő, közben egy hideg pillantást vetett a férfira.
30
PARTIUM
– Így is kellek? Még most is szépnek talál? – mosolygott démonian a senorita letéve a pezsgőt / az asztalra, mert mire tette volna / – amit valami láthatatlan erő egybetartott, nem terült szét. Mármint az asztalon a folyadékok törvénye szerint. A nő most már szabad kezével, a falnak támasztott vállára mutatott. – Nem értem – motyogta Primus. – Nézze csak meg jobban a bal vállam tájékát, pontosabban az alatta viruló helyet, még pontosabban valaminek vagy inkább valakinek a helyét. – De hát… – Na csak bátran, – bíztatta a signorina. Primus a váll környékére, sőt a közvetlen alatta lévő test-régióra irányozta tekintetét, amit a nő közben előhúzott / az elrejtettségből /. Akkor Primus rájött, miért szorult a nő a falra. – Hát ezért iszik. Higgye el fölösleges, fő, hogy van még egy. – tekintett a meglevőre – csak vigyázzon rá, több nincs, ugye – nevetett idegesen – amúgy is a lába tetszett. – A lábam… ha… ha… ha. –. hahotázott a hölgy – az régi ügy. – Tessék? – nyikkant / vagy hökkent / meg Primus értetlenül. – Majd meglátja. Ön szokatlanul kitartó. Egyébként nem ezért,… csak nem hiszi, hogy ezért a kis balesetért a pezsgő, a mámor… – bólintott bal válla felé – ugyan már…csak úgy… – hirtelen elcsuklott fátyolos hangja. – Visszategeztem a gyalázatost ahelyett, hogy eltapostam volna, ahogy Voltaire is kérte. Most már könnyeivel küszködött.– Semmire se vagy jó te, idétlen hústorony, ügyetlen két bal láb – vetette oda megrovólag az imént megdicsért, az asztal alól kikandikáló, nagy térfogatú, hatalmas hústömegű, mégis kecses körvonalak közé ékelt, roppant izomsűrűségű, (természetesen zsír-, háj- és narancsbőrmentes) ezért kemény, feszes, szerfelett formás jobb lábának. (A másik még mindig megbújhatott valahol, mert egyáltalán nem látszott.) – Megkérdezhetem mi történt kegyeddel… nem tudom nem, vagyok-e tolakodó… de… persze… nem akarok feltépni régi sebeket… de… ez ugye ritkább hölgyeknél. Úgy fur…d… – a társalgást egy fúrógép zúgása szakította félbe és a máskor oly kezes szerszám a bókoló feje körül kezdett keringeni. Az udvarló halálfélelemtől torzult arccal könyörgött – okos koponyámnak vége, ha el nem mondja… mert ez a fránya kíváncsiság el kezd furdalni – sandított a gyilkos gépezet felé – és kínok kínjával halok…meg. A lány megsajnálta és belekezdett történetébe. – Tudja, nemrég, amikor a pezsgőspoharak szétdurrantak és feloldódtak a semmiben / a pezsgősrobbanáskor / ezért csupasz ez is itt az asztalon, épp akkor… nem tudom, sejti-e balkezes vagyok, azaz voltam… épp a kezemben volt egy ilyen pohár – sóhajtott. – Remélem, az az átok sem vitte el szárazon – folytatta a nő közben a sérelmek szikrái tolultak azokba a felfoghatatlan kékekbe (az a két mandulavágású csillag, leglényegetükör, elméje-szíve-ablak, szikra az istenek tüzéből / folytassam tovább, nyájas olvasó? / fitos orrát közrevéve). – Hölgyem, ha segíthetek valamit, szívesen állok rendelkezésére, ugyanis kéz-és lábvadász vagyok, a szimatrend első lovagja. Tudja kisasszony, mostanában elszaporodtak a végtagok önállósulási kísérletei.* Nem mondom, mindig voltak ilyen esetek, de most egy alak tiltott ösvényre lépett, átszervezte az agyi központokat és oda telepítette őket, ahol nem szükséges ilyen magas fokú szerve-
PARTIUM
31
ződés. Ha addig élek is, kézre kerítem a gazfickót, és a szakadárokat visszaszolgáltatom jogos tulajdonosaiknak. Nem tudom, mademoiselle, hogy az ön esete mennyire kapcsolódik ehhez, netán ha adna bővebb felvilágosítást, én megtalálnám azt a bizonyos „átkozottat” is, persze ha…azért itt a névjegyem. – Sajnálom – rebegte meglepődve a szépséges, a feminin / nem egy gyógyszer neve / – már késő. Hogy ezek a végtag-hekusok mindenbe beleütik az orrukat. Akkor sem kell segítség, egyedül is boldogulok, amúgyis már kézbe vettem az ügyet, remélem nemsokára a bal kezemet is fogom – összegezte magában a tényállást az alig-ruhás szőkeség. – Attól tartok kisasszony, ön valami rosszban sántikál. – Persze, de higgye el, nem nagy élvezet. – Nem jön táncolni? – kérte fel a férfi. – Hogyne mennék – már a vigyor ördöge ostromolta arcizmait. Most jött el az óra, hölgyeim és uraim – hogy megértsék a varázslatos mosoly mibenlétét: ugyanis a nő felállt kibontakozván az asztal, a székek és főleg a fal jótékony rejtekéből, nos akkor láthatta csak Primus, hogy a hölgy nem két lábbal áll a földön. Nem mintha túlzottan a fellegekben járt volna, hanem pillanatnyi testi adottságaiból kifolyólag nem is tudott volna másképp. Amivel állni szoktak általában, az most magányos volt, mint a „magányos cédrus”. (Talán már rájött a kedves olvasó, hogy az imént táncra invitált féllábú szőkeség, akinek a fentebb leírtak szerint tőből hiányzik az egyik karja is, az a vámp, azaz a hellyel-közzel új személyiségű Nofertiti, valamelyest az eredetitől elütő testben, /no azért nem nagyon,/ de hogyhogy nem ismerte meg valahai férjét, IV. Amenhotepet, a hitújító Ehnatont talán kicsit néki is módosult a formázatja, sebaj majd egy másik örökkévalóságban, helyesebben mondva valamelyik következendő világnapban vagyis a világholnaputánban identifikálja.) Ahol tánc van, ott zenének is kell lennie, volt is, sőt sztriptíz. Egy hajszörnyet hajszoltak ollólábú apollók, az aranyfürtű mezében démonok, helyesebben apollionok / magyarul annyit tesz, mint pusztító /. Egész a koponya meztelen, azaz hajtalan valóságáig hatoltak ezek a kutakodó férgek és még tovább, a kocsonyába testesült gondolatig, az agyvelőig. Egy pillanattöredékig betekintést nyerhettünk a jövő század vetkőzési rituáléjába. Világszám: teljes leruhátlanítás egész a lélekgyökökig. Kitűnő példa arra, hogy lehet összekötni a tudományos haladást az önfeledt szórakozással, a kellemest a hasznossal. – Hölgyem nem gondolja, hogy ez már túlzás? Vagy tán itt ez a divat? – Látom maga is olyan, mint a többi. Tűnjön el! – Szó sincs róla, maga tetszik nekem. Keressük meg együtt, ami elveszett – e mondattal próbált újra a lány bizalmába férkőzni Primus. – Magyarázattal tartozom Önnek – mentek át a nő hangszálai a csalódottság enervált közönyéből a rajongás rezonanciáiba –, hogy fallal lepleztem hiányosságaim, az csapda volt sok testemre éhes hímnek, akik könnyűvérű nőcskét láttak bennem, de én nem érdekeltem őket, csakhogy mikor eltakaratlanul megálltam előttük, pofára estek… elnézést… – sütötte le szemét szemérmesen – nem tegeződünk?
32
PARTIUM
MÁTYUS ATTILA 1 X 2 = Egy! Persze a fenti kis egyenlőség matematikailag hibás, de a jelen írásban mégis igaz, ugyanis egy cikkben két könyvről szeretnék szólni, és a két kötetet egy költő kapcsolja össze, vagyis benne egy a kettő. Az első könyv a Napkút kiadó Beszélgetős Könyvei sorozatának első darabja „A pálya mentén” című alkotás, melyben Papp Tiborral beszélget Prágai Tamás. Találó cím. Van benne valami megfoghatatlan, mint ahogy Papp Tiborban is van. Nem csak a születésére utal vele a költő, aki valóban a pálya mentén született Tokajban, ahogy ő írja: „A Kopasz-hegy lábánál, a kicsit kopottas állomásépület szomszédságában a raktársorhoz ragasztott emeletes ház szolgálati lakásában, valamelyik menetrendszerű vonat sínen pengetett ritmusában jöttem a világra,…”. Valahogy azt sugallja, hogy főszereplője besorolhatatlan, nem a pályán van, de nem is mellette, nem belül van, de nem is kívül, nem kitaposott ösvényeken halad, mégis ott van mindig az események fő sodrásában. Nem az irodalmi pályán eltöltött fél évszázadáról szól ez a könyv, és nem is csak életrajzát vázolja fel, bár mindkettő benne van fővonalakban, de ettől sokkal több is. Kibontakozik az 56’ utáni magyar irodalom, az emigráns irodalmi világ, képet kapunk a francia és a belga irodalmi életről is, de igazából róla kapunk egy portrét, a költőről, aki mindig az újat, a mást kereste. Van abban valami sorsszerű, hogy húszéves, az akkor még irodalommal inkább csak befogadói szinten foglalkozó fiatalembert, pont Budapesten éri 56’ október 23.-a, és kétszázezer honfitársunkkal együtt kirepíti a nagyvilágba. Ha nem így történik, talán soha nem bontakozhat ki az a pályafutás, mely Liégen keresztül Párizsig a francia írószövetség vezetőségi tagságáig ível. Soha nem kapja meg azokat az elismeréseket és lehetőségeket melyeket, mint avantgárd költő kiérdemelt, ugyanis Magyarországon joggal állíthatom, mind a mai napig nem kapta meg ez a művészeti irányzat az őt megillető helyet. (Elég csak a 2002-ben megtartott „XX. századi legszebb magyar vers” szavazási eredményét megtekinteni.) Ennek mély történelmi gyökerei vannak, és a könyv olvasása közben a figyelmes olvasóban összeállhat a kép arról, miért van ez így. Pedig az avantgárd és személy szerint Papp Tibor is olyan művekkel tette gazdagabbá irodalmunkat, melyek kikerülhetetlenek a mai költészet megértésében, elég ha csak a posztmodern szerzők által gyakran használt vendégszöveg használatát tekintjük, melynek gyakorlásában ő volt az első, miként a számítógép költészet megteremtésében is úttörő tevékenységet folytatott. De mi is az avantgárd igazából? Papp Tibor hitvallása szerint az újra való törekvés, az a folytonos tenni akarás, nyitottság, mely nem elégszik meg a bevett formákkal, és mást, többet akar. Új utakat kitaposni, élen járni a művészet új formáinak felfedezésben. Nyitottnak lenni a technikai lehetőségek kihasználásában, melyet nem csak, mint költő, de tipográfusként is a lehető legmélyebben próbált megvalósítani. Ennek a költői hozzáállásnak a bizonyítéka: Papp Tibor „25X25 bűvös négyzetek” című verses kötete, mely a Magyar Műhely Kiadó gondozásában jelent meg. Egy ókori keresztény vonatkozású tárgyhoz nyúl vissza a szerző, a SATOR-AREPO-TENET-OPERA-ROTAS szavak alkotta betűnégyzetig, melyeket ha egymás alá írunk akkor ugyanezeket a szavakat adják ki ismét. Van magyar nyelvű előzménye is ennek a szavakkal való játéknak, Arany is alkotott, a TAKAR-ADOMA-KONOK-AMODA-RAKAT szavakkal. Ezek a négyzetek nem olyan értelemben vett képversek, mint pld. a kockavers (kubus), hisz rövidségüknél és kötöttségüknél fogva erre majdnem alkalmatlanok, így önmagukban inkább csak a költői fantázia, a nyelvi lelemény bizonyítékai, de Papp Tibor, aki huszonöt ilyen négyzetet alkotott, az ezekben szereplő szavakat felhasználva írta meg verseit. A betűnégy-
PARTIUM
33
zetekbe zárt szavak játékosan, hol itt, hol ott bukkannak fel a versekben, de van, amikor szabályosan akrosztichonként a szöveg elején vagy mezosztichonként a közepén, illetve telesztichonként a sorok végén. Tekinthetjük ezeket a négyzetekben lévő szavakat vendégszövegnek is, melyeket a költő felhasznál a versben új és új megvilágításban, és összefüggésbe hozza őket egymással, illetve a szöveg többi részével. A játékon túl a legtöbb vers a betűnégyzettől elkülönülve is érthető, önmagában megálló alkotás, és sorai közt olyan gyöngyszemek rejtőznek, mely a hagyományosabb verseléshez szokott olvasóknak is élményt nyújt. Sok önvallomás van ezekben a művekben. Egy sokat látott és próbált költő gondolatai a költészetről, a hazáról, a szerelemről, a nőről, a férfiról. A költőé „kinek lelke fénnyel telhetetlen”. Kinek „költészete táplálékul hullik a világra, akkor is, ha nincs otthona.” Kinek „nincs mit szégyellnie a világ előtt.” Kinek „lelke azért van, hogy szárnyaljon bármilyen nehéz a teste, és hogy számolni tanítson másokat.” Ez a kötet, mint egy bizonyíték arra mit az első könyv elmond. Gyakorlati bemutatása, igazolása annak a képnek, mely a beszélgetős könyvben kirajzolódik bennünk Papp Tiborról, és az avantgárd igazi megértésében is segít. Ugyanis szinte sugárzik belőle az a fajta erő, melynek azt hiszem eléggé híján volt mostanában a hazai költészet, mely nem megmagyarázni akar dolgokat, mely nem csak öncélú játszadozásnak tekinti a verset, hanem folytatva a Kassák-i munkát, megváltoztatni akarja a világot.
BALOGH PÉTER
él Tiszta és rendezett hőtlen hullámok sora köztük surranó-villogó fémbogarak huszonnégy utcalámpa-fény s bennük szarvasok katicák bodobácsok az aszfalton és a járdán nekem már gardróbban csápjaim páncéljaim apolló-céljaim is voltak biztosan valószínűleg rájuk gondol a támaszkodás míg az úgynevezett életet bambulom innen legyintget a szellő a függönnyel együtt aztán rév-körökre emlékezik egy mozdulat egy mozdulat a borra pöcköli íveit a láthatóknak rózsabogaras vörös lesz ma este a tekintet kering körötte szűkülő körökben életlenül élvetegen élettelen révekre gondol vissza a sok séta lenn s gyorsulnak a zizegések és ők is becsapódnak.
34
PARTIUM
BERTHA ZOLTÁN Páskándi Géza-emlékkiállítás Tokajban (Megnyitó beszéd)
Tisztelt Egybegyűltek! A Tokaji Írótábor évről évre ápolt nemes hagyományává vált immár, hogy nagy klasszikusaink előtt kiállítással, emléktábla-avatással, emlékfa-ültetéssel is tisztelgünk a rájuk emlékező előadásokon kívül. Ilyen klasszikus rangú író, ilyen kiemelkedő alakja kortárs, mai magyar irodalmunknak Páskándi Géza is. Nem tévedés, hogy kortársi, élő szelleme ő napjaink kultúrájának. Fájdalmasan korán, alig hatvan fölött távozott bő évtizede, így igazán itt lehetne még köztünk, s figyelhetnénk szavaira, zseniális gondolat-villanásaira. A szellem jelzőfényeivel igéző és eligazító művei mindenesetre ízig-vérig mai eszmélkedésünk segítői, támpontjai, közelmúltunk viharos, reménykedő és tragikusan szomorú időszakainak katartikus megvilágosítói. Szatmár fiának nevezte magát hűségesen, mivel a Szatmárnémeti melletti Szatmárhegyen született 1933-ban; olyan partiumi, Tisza-, Szamos-vidéken, amely annyi írót és történelmi személyiséget adott a magyarságnak Károli Gáspártól Adyig, Móriczig. Szülőfalujában és iskolájában, a Szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Kollégiumban ma szobra áll, szülőháza helyét emléktábla jelöli, annak utcája az ő nevét viseli, s rendszeresek Szatmárnémetiben a munkásságát értékelő impozáns Páskándi-ünnepségek, tudományos tanácskozások is. Talán a szülőföld szabadságszerető levegője is ihlető forrása volt a nevét már egészen korán, diákkorában ismertté tévő lendületes, friss szellemű, fiatalosan bizakodó verseinek, az erdélyi magyar írók első számú kolozsvári lapjában megjelent – és az ötvenes évek első felében uralgó bornírt sematizmustól élesen elütő, hitelesen újszerű hangot hallató – műveinek. Fényesen induló írói, szerkesztői pályáját törte meg a román kommunista diktatúra, amikor a magyar ’56-tal szolidáris erdélyi magyarság elleni megtorlási szándékkal (és persze „ellenséges izgatás”, „magyar nacionalizmus” vádjával) őt is elítélték és hat évi börtönnel, duna-deltai kényszermunkával sújtották. Ártatlan diákszövetségi programjavaslatai miatt, amelyek a magyar oktatás függetlenségét célozták volna – az ’56-os forradalom szent eszményei jegyében. Tehetségét azonban nem lehetett elfojtani. Kiszabadulása után ismét az újító, vérátömlesztő hatású irodalmi (nagyrészt Forrás-nemzedéki) törekvések élvonalába került, s egyaránt mértékadó magasságokat meghódító lírai, prózai, drámai műveivel megalapozta legendás sokműfajúságát is. Az újjászülető erdélyi történelmi színműírás mérföldkövét – a szintén Németh László, Illyés Gyula nyomdokára lépő Sütő András, Székely János, Kocsis István tollán ugyancsak kiteljesedő historikus-klasszicizáló nemzeti dráma alapművét – jelentette az unitárius Dávid Ferenc püspök sorsát megörökítő és a besúgórendszeres hatalmi politika általános működésmódját leleplező 1970-es Vendégség. A tragikus értetlenséggel övezett Apáczai életét megelevenítő Tornyot választok, a trilógiává szélesedő „erdélyi triptichon” és a többi nagyszerű történelmi darab alkotója azonban – szinkronban a legmodernebb európai és világirodalmi irányzatokkal – a groteszk, az abszurd, vagy ahogy ő nevezte, az abszordoid drámaforma mesterévé is vált. Volt tehát mit folytatnia, amikor a hetvenes évek derekán átköltözött Magyarországra (s itteni személyi igazolványába – micsoda szomorú korjellemző jelképesség! – az „állampolgársága” és a „foglalkozása” rubrikába pontosan egymás alá az volt bepecsételve, hogy: „hontalan” „író”). Önelvűen avantgarde és öntörvényű bölcseleti nyelvjátékokkal sziporkázó költemények, novellák, rövidprózák, a shakespeare-i krónikás színjáték poétikájához fogható epikus drámák sora Árpád-házi királyainktól Rákócziig, Csokonaiig és az európai történelem meghatározó fordulataiig (a biblikus ókortól, az antikvitástól a francia forradalomig és a fiktív világvégéig) terjedő tematikával, abszurd drámák, hangjá-
PARTIUM
35
tékok és jelenetek rengetege, amelyek közül több is olyan sikert aratott azután angolul előadva Amerikában, New Yorkban, hogy egyik ottani kritikusuk szerint ha ezek a darabok Párizsban vagy Londonban jelentek volna meg francia vagy angol művekként, akkor szerzőjüket ma a világ egyik vezető színműírójaként tartanák számon mindenütt (Beckett, Ionesco, Pinter, Albee, Mrożek és a többiek mellett); és irodalomtörténeti, társadalom-, történelem- és létfilozófiai, nemzetpolitikai esszék sokasága, vagy dokumentáris értekezések, regények a közelmúlt kataklizmáiról, a Ceauşescu-rezsim magyargyilkos, faluromboló szörnytetteiről, önéletírás és naplók („begyűjtött” vallomások), előadások és levelek, közügyi cikkek és publicisztikák, s még verses eposzok, meseregények, gyermekversek és -elbeszélések sokfélesége – mindez tehát külön-külön és együtt is a szinte felmérhetetlen sokszínűsége és enciklopédikus gazdagsága ennek a grandiózus életműnek. Amely büszkesége a sajátszerű erdélyi szépírásnak, de a legtágabb értelemben vett Kárpát-medencei és az egyetemes, összmagyar irodalomnak is, átfogó kincsestára régiók és a történelmi meg a reménybeli magyar haza mélyből és magasból fakadó üzeneteinek, így sok tekintetben iránymutató értékminőség a közép-európai és a világirodalom számára is. Mert a legmodernebb kísérletező nyitottság, a hallatlan nyelviművészi tágasság és a lenyűgöző eredetiség a legsúlyosabb, egyszersmind a legigazabb nemzeti sorskérdések bolygatásával kapcsolódik szervesen össze; a személyiség filozófiája a sorsközösségi gondok horizontjával, a hagyomány az újítással, a sajátos az univerzális értékrenddel. Ezért lesz megrendítően autentikus is mindaz, ami a szellem szabadságát és emelkedésének végtelenségét a kötődés éthoszával, a megmaradás erkölcsiségével fonja egybe. Páskándi Géza a színházat nemzeti önbecsülésünk ébrentartó szentségének, a szó templomának tudta, s hitte, hogy elhivatása, missziója van az irodalomnak. És népének pedig küldetése a létben; mégpedig abban a végső vonatkozásban és értelemben, ahogyan egyik királydrámájában Szent László fohászkodik az Istenhez: „Atyám, míg néped egy is van e földön… míg néped van… magyar is legyen”; s amiképpen a másikban Könyves Kálmán mondja ki a szakrális bizonyságot: „Volt-e a magyarral valami célja, valami külön célja a Teremtőnek? (…) Azzal, hogy oly sok emberi nyelv van, kicsi és nagy – volt-e terve az Úrnak? És vélünk, a mi nyelvünkkel volt-e, s ha igen, mi célja, terve volt? (…) hiszem, hogy akármily kicsiny, de mégis volt célja. Ha semmi más, egy bizonyosan: hogy megmaradjon. Hogy fennmaradjon most és mindörökké.” Kedves Közönség! Születésének hetvenedik évfordulóján, 2003-ban Maróti István főosztályvezető rendezésében a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum is konferenciával emlékezett meg Páskándi Gézáról; valamint kiállítással, amelyet Csoóri Sándor nyitott meg. És most, köszönhetően a PIM munkatársainak, a Tokaji Írótábor vezetőségének és az író feleségének, Páskándi Anikónak, ennek az anyaga látható itt – Páskándi Géza alkotói, szellemi-közéleti, szerkesztői pályáját, monumentális életművét gazdagon és színesen felidéző könyvek, fényképek, kéziratok, levelek, életrajzi és irodalomtörténeti dokumentumok, korabeli színházi bemutatók emlékei, plakátjai és egyebek. Megnyitva az emléktárlatot kérem a tisztelt érdeklődőket, hogy örömmel és megbecsülő szeretettel tekintsék azt meg. Bertha Zoltán Tokaji Írótábor, 2007. augusztus 14.
36
PARTIUM
FENES TIBOR F. KAPITÁNY LENN A TÉREN F. kapitány a hideg lehetetlen űrből érkezik. A Szenátus legöregebb tagja még emlékezett a jóslatra, amely biztosra vette, hogy a tömegek megváltási vágyát egy égből pottyant képregényfigura fogja kielégíteni. Ezért mindent jó előre elkészítettek, beleértve a kishercegszerű, mégis elemi erejű hős mentálmateriális megtervezését, a nép megpuhítását a médián keresztül, az angyaldémon lángszerelemre lobbantását, az alig anyagi űrhajó tervezett érkezése helye-idejének a tudósok általi kiszámítását, majd a szándékolt zűrzavart, melyet ráfogtak az intergalaktikus ködök energianyelő zárványaira, hiszen olyan könnyen lehet a mindenből semmit csinálni, ha eltagadják a lélekforgás felkavaró élményét, és üldözik a szerelmeseket a beilleszkedés morálját hangoztatva az összeilleszkedés tündérváltozékonysága rovására. Mindenki tudja mi a sötét, de ezáltal a fényhívók táborát erősítenék föl, ezért világítanak éjjel-nappal mesterséges holdakkal, és küldik az álinformációt a nem-élőkről az élőknek, míg maguk is elhiszik, hogy jobb élőhalottként, míg el nem visz a halottkém, semmint a valóság többszörösen letarolt mezején felülről szagolni az ibolyát. A konzervatívok persze átlátnak a szitán, és a termőföld védelmében lépnek föl, a kiművelt emberfők sokaságában bíznak, a határokon átívelő, emelkedő ország látképében gyönyörködnének kizárólag lelki alapon, szemben a magukat világpolgárnak hívő otthontalanokkal, akiknek úgy sincsenek érzéseik, csak manipulált álvágyaik. F. kapitány tényleg az égből jön, s mivel nem tudja senki, hogy ki is ő, ezért joggal kapcsolódhat személyéhez a csodavárás csakúgy, mint a csípőből jövő elutasítás. Esetleg a kettő keveredéseként a bennfentesek bizalmaskodó lesajnálása: kézben tartjuk a csodát. F. kapitány maga sem érti a helyzetet, a megnyíló égi csatornákon érkezett, sokan a TV közvetítésen keresztül látják, ezért szkájcsenölre emlékeznek, mások szerint csak az eső hullthullt és bújásban kerestek menedéket, már talán el sem hinnék az érkezést, mendemondának, felfújt sajtószenzációnak tartva azt. Pedig tömegek látták- várták, a nagyon fiatalok és az öregek még emlékeznek rá, a kételkedők megnézhetik a róla készült összefoglalókat, ha ugyan nem az ellenséges propaganda hőzöngése ez is, ami nem lenne meglepő a hullámzó válság közepette. Kénytelen-kelletlen hősünk is tótágast áll, hogy megértse az eseményeket, hiszen szellemi lényként az anyagi folyamatokba kell belelátnia. Ez a tett máris követésre kényszerít sokakat, akik megalakítják a Lábról a kézre szektát, holott az egész csak egy nagy felfordulás. A formalizmust elutasítók csak lelki gesztusnak tartják, azt mesélik, ez csak szellemi tan: képezzünk hidat testünk és gondolataink között. A szexisták az egészből annyit jegyeznek meg, hogy fej kerülhet a lábak közé. Annyi igazuk lehet, hogy nem maradhat egyedül a fényhős, hiszen a szférikus siklás határait súrolva megérkezik Angyaldémon, hogy felderítse a lassan letargiába süllyedő kapitány életét. Történt ugyanis, hogy a csodavárók és a kétkedők próbára teszik F.-et: színt kell vallania, részt vesz –e a szenátusválasztási kampányban Hollydork oldalán, ezáltal szentesíti a fennálló rendet, vagy az ellenzék vezetőjét, Szelfisgént támogatja. A szélsőségesek magát F.et látnák az elnöki székben, és ügynökeik a fehér vagy vörös közötti választásra biztatják, milyen szín alatt vezesse be a terrort. A tétovázó főhőst látva a mérsékelt parlamentiek kékzöldre verik, ázsiója ezután a nép körében is csökken, a szélsőségesek nyomására vizsgálóbizottság elé állítják, hogy adjon számot arról a pénzről, amit a Földre érési kampányára és az élő-egyenes adásra költöttek alaptalanul, hisz csodát tenni nem volt képes, jelenléte alatt a válság állandósult, firtatnák származását is, talán az ellenséges mosztaók kéme, akik most szakították meg gazdasági kapcsolataikat Jukrisztániával. Nyilvánosan önvizsgálatot hirdet, elvonulásra egy szent hetet kap Angyaldémon kérlelésére, aki meglágyítja apja, Hollydork szívét, és a reménytelenül belé szerelmes Szelfisgént is
PARTIUM
37
elbizonytalanítja. Az ellenzék vezetője abban bízik, hogy látszólagos engedményével éket verhet a lány, a fiú és az apa közé, ezáltal mégis győztesen kerülhet ki az egyelőre neki kedvezőtlenül álló küzdelemből, mivel egyre kevesebben hisznek egy lebegő hazában, miközben Mosztaó határain seregek sorakoznak, a termőföld védelme egyre kevésbé a kiművelt emberfőkön fog múlni, hanem a Vérprofi hadseregen, melynek vezetője egyre inkább hangoztatja, hogy F. kapitányt valójában már jóval korábban követték a gépeikkel, semmint azt a jósok jelezték volna, s mostanában az elvonultság szent hetét töltőt többször látják szférikus határon Angyaldémonnal, ami bizonyítaná, hogy fogadalmát nem tartja meg, s az aszkéta magábafordulás helyett mÁmornak hódol. Az ezoterikusok szerint ez csak a felfokozott asztráltest, ami a szenátusiakat ideig-óráig megnyugtatja, a költők már a szent szerelemről értekeznek, melynek eredményeképp az új eszme megfogan az idők még nagyobb dicsőségére, a szexisták felhőkarcolókból leugrálva próbálnak szeretkezni, a lesifotósok gépeikkel szállnak a levegőbe… Angyaldémon születésekor anyja meghalt, s a kegyetlen Dork megszelídült, már csak megszokásból gyakorolta a hatalmat, hivatalnokai sima-korruptan működtek, az árvák és magányos nők támogatása miatt kapta meg a Holly előnevet, mely aztán hozzátapadt. Ellenzéke is csak akkor támadt, amikor Mosztaó gazdasága befogta Jukrisztániát, és olcsó áruk dömpingjével látta el a piacot. Bár a lány a legjobb nevelést kapta, mégis a nép között érezte jól magát, hová apja vitte gyakran, learatni a támogatásokkal szerzett szeretetet. Közvetlensége miatt a szélsőségesek egyszerű szajhát láttak benne kamaszkorától kezdve, de a beavatottak csarnokában tudni vélték, hogy sorsa nem mindennapi példázatossággal fog bírni a jövő számára, magas indexe volt a szakrális tőzsdén, hova apja tette a vének tanácsára, ezzel is őrizve, a nyilvánosság által ellenőriztetve látva magasra tartott erkölcseit. Angyaldémon rendelkezett a szférikus repülés képességével, amely ezer évente, ha lehetséges, s a jósok ezért is várták F.-et, valami bizonytalan rangtisztelet miatt kapitánynak is tartva. F. a valószínűségszámítások szerint ezer plusz egy évente érkezhetett, ezért volt izgalom az időszámítás miatt. Einstádium járt legközelebb az igazsághoz, de inkább hegedült és bombát gyártott, utódai már annyira tökéletesítették a számításokat, hogy követhetetlenek voltak. Ezért maradt a misztikum. Nem volt gond elhinni, hogy F. megérkezhet, de maradt annyi szkepszis, hogy ugyanúgy várta a fogadóbizottság, mint a lelövésére kész rakéták, a hívő nép, mint az istentelen csőcselék. És most itt van, tudják, hogy ő az, és nem csinál semmi de semmit, csak múlatja idejét, mintha ember volna, pedig fentről jött. Szerelem, béke és egység! Ezt a hármas jelszót vetítette teljesen fehérre meszelt cellájának falára a mágikus hős, ki az Elvonulás szent hetének utolsó napját töltötte, s már csak az utolsó gyakorlat volt hátra, hogy feltöltekezve teljes energiakészlettel készüljön a küldetés végrehajtására. A feladat nem percről percre lett világosabb, hanem a megfeszített erőfeszítések közötti szünetben váratlan fénybetörésként érte az egyetlen lehetséges parancs: AZ ERŐ DIKTÁL, DIKTÁL AZ ERŐ, A KÖZÉPPONTBAN SŰRŰSÖDŐ! Tudta, hogy a válság ezer fejét nyesegetni fölösleges, a lényegénél megragadni, és… Csak felszámolni ne! Nem megölni a sárkányt, lovagolni rajta! A Nagytanács Nagy Könyvébe a Sárkány Megzabolázása X-Generációs Korszakaként került be az elkövetkezendő időszak, hol az ellenzék értelmes javaslatokkal korrigálta a kormányt, a költők hőskölteményeket írtak a győztes korlátozott háborúk hőseiről, F. földlényeket nemzett Angyaldémonnak, s nemcsak egyen volt súly, hanem megvalósult az egyensúly. „Tömegek várnak lenn, a téren. Lábról a kézre, felfordulás. Mindenki bújik, ha szakad a zápor. Megnyíltak az égi csatornák. Bújj hozzám, mondd azt, hogy tüzelek én is. Elhagyott szempillád a világ. Kezem az arcodhoz-tapad a vér is, elmegyünk innen, hogy senkise lát. Siklasz az égen, úgy szállsz el egy éjjel- megérintett szép piheszárny. Remegő ajkadon csöppen a bíbor- szemem előtti átváltozás. Izzik a nyár is és felken magára, süllyedek én is a szíved alá. Szorít az idő, és maradni késő. Jelt ad az árva Fénykapitány: Van erő, amíg csillog a fény a csillagtérben!”
38
PARTIUM
SZIRMAI PÉTER A nap kése 1. Még sohasem voltam a horvát tengernél. Pedig anyai ágon dalmát vér folyik az ereimben. Anyám gyakran mesélt történeteket a bácskai faluról, ahonnan származik. Mindig a déli fekvésű könyvtárszobában ültünk le, ebéd után. Régi fényképeket terített ki az asztalra. Jelentős részét már láttam, de voltak közöttük ismeretlenek is. Elhalt ősök: gyerekkorban, fiatalon, ismerősökkel, idegenekkel. Kapcsolatok átláthatatlan szövevényei. Most még ennél is délebbre készültünk. Izgatottan indultunk, júliusban: A. meg én. Az út hosszú és meleg volt. Végtelen hosszúságú autópálya, az izzó kősivatagban. Rapszodikusan haladó kocsisorok. Szlovák, lengyel, magyar rendszámtáblák kavalkádja. Érkezés után a tenger látványa és a déli hangulat mégis elolvasztotta rossz kedvünket. Reggelenként a városban bolyongunk. Mészkő a lábunk alatt, mészkő mellettünk. Éjjel sem tud kihűlni. Szűk résekben árnyék. A levegő már a korai órákban harminc fokos. A házak közé szorított területet ellepik az idegenek. Az utcára néző kapuk alacsony lépcsőin, barna, olajos bőrű kisfiúk. Nagy barna szemüket kíváncsian függesztik ránk. A szülők sehol. Csak sejteni lehet őket, a résnyire nyitott kapuk mögötti kertben. Bent kevés növényzet, de az burjánzón futja be a falakat. Az egyik kölyök váratlanul ránk nevet és sovány karját fölemelve, a tőle jobbra lévő irányba mutat. Tekintetünkkel követjük ujjának meghosszabbított vonalát, mely egy félig kitárt kétszárnyú ajtóba metsz bele. Mosollyal viszonozzuk a kedvességét és a bejárathoz lépünk. A félhomállyal telített hűvös térben, katolikus templombelső arany színei rezegnek. Középen kereszt. Nem ülünk le, valami feszélyez minket. Újra a melegben fürdetjük meg arcunkat; pár lépés után jobbra elámulva követjük a fény útját: a térből egyenes síkokkal kimetszett épületsor, híd és tetőidomok virtuóz összeállítása tűnik a szemünkbe. A színek káprázatosan élénkek: a falakon a sárga, a fehér, a cserepeken a halvány vörös, a kövezeten az ezüstszürke. Az utca síkja egyenletesen emelkedik, a lábazat fogyása a perspektíva törvényeinek megfelelően vezeti a szemet, a falon túli gyújtópontba. Aba-Novák se festhette volna meg tökéletesebben.
PARTIUM
39
Kelletlenül hagyjuk ott a látványt, nem is sejtjük, hogy odébb még izgalmasabb élményben lesz részünk. A következő boltíves nyílás alatt balra, a fény fehér vésőjével, utcánkra merőleges folyosót nyit a házak anyagába, éteri színekkel festve meg az alagutat. Belépve a fehér folyamba, olyan érzés vesz rajtam erőt, mint álmomban, a túlvilágra vivő folyosó fénykürtjében. Az itteni fény más, mint odahaza, gondolom. Finomabb szubsztanciájú, de élesebben metsz. A folyosó végén újabb kisfiút pillantunk meg. Csak nekem ismerős az arca. A. meglepve figyeli izgatottságomat. Tudom, hogy már láttam valahol, de képtelen vagyok beazonosítani. A gyerek állja tekintetünket, majd váratlanul elkomorodik. Izzó, haragos szeme bosszant. Épp szólni akarok neki, mikor elszalad. 2. A kővel szegélyezett labirintus egyik folyosója, váratlanul a kék árnyalataiba torkollik. A színek élesek, szinte bántják a szemet. Hunyorogva közelítjük a látványt, majd megállunk az utolsó boltív alatt, és az oszlop fedezékéből kilesünk a tengerre. Fölül a világoskék, fehér foltokkal, alul az enyhén zöldes-kék, átfutó áramlatok szürke erezetével. A kékségbe ékelődve, az öböl hosszan benyúló földnyelve vezeti a szemet, a parttól a nyílt tenger irányába. Rajta fák lombjai közül kibukkanó piros tetejű házak, előtte a kikötőben fehér vitorlások zsúfolt raja. Innen is látszik, ahogy egy-egy nagyobb hajó vízbe merülő testén játszik a megtört nap fénye. Eszembe jut gyerekkorom kedves olvasmányélménye a Jadran vitorlásról, Danilo bácsival, a hatalmas Sottomarinával és a többiekkel. Elmosolyodom. Hányszor olvastam esténként a Dékány-könyveket a kötelezők helyett. Mennyire gyűlöltem az iskolát, és a kötöttségeket! A. fürkésző tekintete hoz vissza a jelenbe. Pár szóval említem csak a múltat, a régi kedves időket. Most már ketten mosolygunk, és ismét átadjuk magunkat a tenger csillogó látványának. A parton, éttermek bordó és narancssárga sátrai alatt némi árnyék várja, hogy mikor adjuk fel a fejünkre záporozó napsugarak elleni harcot. A. mondja, hogy éhes, és én is űrt érzek a gyomromban. Engedünk az erőszaknak, és helyet foglalunk az egyik üres asztalnál úgy, hogy mindketten láthassuk a tengert. A fiatal pincér széles mosollyal fogadja rendelésünket. Kihozza az italt, de aztán hosszan várakozunk, míg egyáltalán mozgást látunk a konyha felől. Türelmetlenül dobolok az ujjammal az asztalon, majd a tenger tekintek. Az a furcsa kisfiú néz szembe velem, akit még reggel láttunk.
40
PARTIUM
– Mi a f… –fortyanok fel, de elharapom a mondat végét. Zavaromban ölembe hulló kezemmel felborítom a borospoharamat. Szerencsére már csak kevés volt benne. Kis vörös folt jelzi a fehér abroszon ügyetlenségemet. Idegesen visszafordítom a poharat és a szalvétát a folt fölé helyezem, aztán ismét a part felé fordulok. A kisfiú még mindig ott ül, a partot szegélyező cölöpök egyikén, és engem néz. Arca iszonyúan komor, tekintete sötét, szinte már gonosz. Hol láttam már ezt a kölyköt?, veri a vér agyamba a dühös gondolatot. A.-ra nézek, aki éppen egy virágárus lánnyal beszél, így nem tudok szólni neki. Visszafordítom a fejem a part felé, s látom, hogy a gyerek felemeli a karját, és mutatóujjával megfenyeget. Sűrűn kapkodni kezdem a levegőt, A.-ra nézek, aki próbálja lerázni a virágárust, aztán vissza a partra, de döbbenten látom, hogy a gyerek már eltűnt. Hiába futtatom a szemem eszeveszett iramban végig a parton, sehol sem látom. A. végre megszabadul a nőtől, így kapkodva mesélni kezdhetem az előbbi esetet a kölyökkel. A. értetlenül néz rám, látom, hogy túlzott izgatottságomat nem érti. Feszülten nézzük egymást, aztán A. a táskájára pillant és felkiált. A cipzár elhúzva, a tartalom összetúrva, szanaszét. Idegesen kotorászni kezd benne, s közben azt mondja, hogy ellopták a pénztárcáját. Felállok, egy ideig merev tekintettel figyelem, majd megingatom a fejem. Magam sem hiszem el, hogy valóságos események zajlanak köröttünk. Az étterem belsejébe nyíló ajtóra nézek, de láthatóan semmi mozgás. Elindulok a belső tér felé, majd lépéseimet meggyorsítva, futásnak eredek. Szinte betöröm a lengőajtót, körbenézek, de üres a helység, megpillantok egy csempézett folyosót, ahonnan hangok szűrődnek ki, ez biztos a konyha, gondolom, a következő pillanatban már rohanok is át a fehéren csillogó folyosón. A konyhában azonban senki, csak gőzök felszálló felhője és egy táskarádió zümmögő hangjai. Csalódottságomban fintorgok, aztán elindítom a lépteimet kifelé. Asztalunkhoz érve A. hűlt helyét találom. Igazi pánik vesz rajtam erőt. Vicsorgok, a sírás határán állok. Tehetetlen dühömben felborítom az asztalt. A. hangját hallom a hátam mögül, megfordulok, hozzá rohanok és megölelem. Nem érti furcsa örömömet, karjaimban azt mormogja, hogy csak vécén volt. Jól van, hörgöm, megfogom a kezét. Megyünk a rendőrségre. Remélem, mielőbb megtaláljuk, mondom inkább csak magamnak, s közben eszembe jut az a kurva kiskölyök a fenyegetéseivel 3. Bevetjük magunkat a városba, a szűk sikátor falai közé. Kora délután van, és iszonyú meleg. A kövezet izzik. Senki sincs az utcán. A kapuk szárnyai, az ablakok zsalugáterei bereteszelve. Hát igen, gondolom, ezen a vidéken a déli szieszta szent és sérthetetlen. És ésszerű is… Megtörlöm izzadt homlokomat, és újra megragadom A. kezét. Az árnyékok egészen élesek, szélei halálos pontossággal vágják ketté az utcát. Fény és árnyék ilyen határozott elkülönülését otthon hiába keresném.
PARTIUM
41
Egészen szűk utcához érünk. Lenn a kövezet egészen sötét, följebb, éles kontúrral jelenik meg a vakító sárga napfény, fejünk fölött, az ég szívbe markolóan kék. Az ablakokból frissen mosott tengerkék ruha, és fehérnemű lóg az utcára. Kizárt, hogy ilyen forróságban fél óránál tovább száradna, gondolom. Az utca teljesen kihalt. Kivehetetlen meszsze, egy-egy emberi alak mozog feketén a szürke háttérben, de bárhogy sietünk, nem jutunk a közelükbe. Pedig égető szükségünk lenne az eligazításra, mert a Policija feliratot sehol sem találjuk. Kétségbe ejtő, hogy a félelmünk vezette hajsza elején emlékezetünkbe vésődött épületek rajza ismét feltűnik, tehát – semmi kétség – körbe járunk.
Valahogyan vissza kell jutnunk a partra, motyogom eszelősen A.-nak, mert biztos vagyok benne, hogy ott előbb találunk valakit, aki eligazíthat. Ismerős már minden sarok, mégsem találom a visszavezető utat. A kisgyerek képe állandósul lelki szemeim előtt, érzem, hogy ő az oka zavarodottságomnak, szinte minden pillanatban várom, hogy feltűnik, hogy szembefordul, hogy megfenyeget. Már nemcsak várom, de hívom könyörgő szavakkal, hogy jöjjön, legyen már vége ennek a kíméletlen játéknak, szabaduljak már ettől a szívbe markoló érzéstől. De bárhogyan is rimánkodom, bárhogyan is hívom tetemre a rémet, nem jön, csak nem jön, mi viszont itt rohangálunk körbe-körbe ebben a gyönyörű mediterrán ketrecben, miközben A. nem is sejti az én külön lelki tusámat valakivel, akiről magam sem tudom, hogy kicsoda.
42
PARTIUM
4. Nem tudom, hogy jutunk végül ki a kikötőbe, de nem a tájékozódási képességünkön múlik, csak a vak véletlenen. Ahogy ott állunk a kibetonozott kikötőben, szemben a végtelenbe nyúló vízzel, a kékségben ringó fehér vitorlásokkal, érezzük, hogy a szépség utáni vágyért, most bűnhődnünk kell. Minek kellett ide jönnünk – dühöngök A.-nak, ebbe a forró mediterrán pokolba, ahol az érzelmek vannak a józanész fölött, ahol semmi sincs úgy, ahogy kellene, ebbe a délvidéki káoszba, ahonnan ered az én érzelmességem, az indulatosságom, ahonnan ered az anyai ágam vérvonala… Ekkor bevillan a kiskölyök minden arcvonása, és bevillan anyám keze, ahogy az asztal fölött tartja az elsárgult fekete-fehér fotográfiát, látom ajkának finom mozgását, ahogy ejti a szavakat: ez a nagyapád, tizenkét évesen, és akkor helyére kerül minden, mert látom nagyapámat, a sárgás-ősz hajú öregembert, ahogy rámemeli kérges, dohánytól foltos kezét, és érzem az ütést az arcomon, hallom a fejemnek csapódó szitokszavakat, hogy miért kellett kiöntened a cefrét a pöcébe, te büdös kölyök, azért vagy ilyen, mert senki sem mer a fenekedre ütni, de majd én megtanítalak, de én leszartam az ütések fizikai sokkját, minél inkább fenyegetett, annál inkább ellenszenvet éreztem iránta, annál inkább akartam, hogy borsot törjek az orra alá, sőt, hogy teljesen kicsináljam… Harcunkat végül is én nyertem, mikor az öt literes demizsonban hazahozott pálinkáját egy óvatlan pillanatban kiöntöttem a lefolyóba, s mikor az utolsó pár cseppet töltöttem, akkor hallottam a fejemet szinte leszakító üvöltést, miközben felém trappolt hatalmas csizmájában, akkor leszámoltam az életemmel, azt hittem megöl, behunytam a szemem a halálos csapás előtt, de nem jött, csak nem sújtott le az a kérges ököl, majd csak azt hallottam, hogy egy test elzuhan, s mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy ott fekszik kiterítve, a szeme kinyílva, s úgy éreztem, ez a legszebb névnapi ajándék, amit kaphattam, mert akkor épp aratás előtt voltunk… Jól vagy?, kérdezi A., én bólintok, hogy igen, s tudom, hogy soha rosszabbul nem voltam. A nap sugarai átdöfik fejbőrömet, a koponyámat, megtalálják az összes idegvégződést, a fájdalom szinte felrobbantja az agyamat. Fegyvert kell szerezni, hogy megvédjük magunkat, lüktet bennem, de nem merem kimondani, nehogy még A., a fegyver szó említésére előtörő ideglelésével is birkóznom kelljen. Odébb az árnyékban megpillantok pár fabódét. Biztosan ajándékokat árulnak, hebegem félőrülten, talán tőröket is, gondolom, és arrafelé vonszolom A.-t. A kagylók és makett-hajók között kés után kutatok. – Látom tőröket nem tart. – mondom angolul, és a fejemhez kapok, mivel újabb szúrást érzek belül. – Ilyenre gondol? – kérdezi tiszta magyarsággal és kilép a pult mögül. Ekkor nézem meg csak az arcát. Valahogyan nagyon hasonlít valakire… az egyik képre, amit anyám mutatott… nagyapámról… Mellette a kiskölyök, gúnyos mosoly játszik az ajka körül… Ezt végképp nem értem, hogyan lehetséges… Aztán a férfi kezében lévő tárgy iszonyatosat villan, és a nap kése a szemembe vág.
PARTIUM
43
SZABÓ PÁL
Shakespeare köpenyében (részlet)
„CSILLAGFÉNY” I. szonett Ikarosz Egy régi szárnyra kaptam; szédülök, mert túl magasra tártam két karom; de úgy sütött a Nap, hol én ülök és óceánba szórt az Alkalom! Te szárnyat adtál, röpített a szél, Nálad, –jól tudod!–, rejtve néztelek; de mély örvénybe szív e szenvedély, bánt, mi bennem él, meg nem értheted! Oly távol élünk térben és mától, hát vádoljuk együtt e perceket; ketyegjen óra, hiába számol, ha verseimben él, ki eltemet! Szemem lezárva ég, ha álmodom; e tűz varázsa lángol arcomon! XX. Mint csillagász, ki égre feltekint, virrasztva át megannyi éjszakát; lejegyzi könyvbe, ismeret szerint, s közelbe hozza azt, amit ma lát: Úgy megint csupán „képet” szerettem, mit én alkottam, s Te voltál a Nap; sorok között, ha így bűnbe estem, messze voltál, s én megtaláltalak! Ily bűvös lencse kell, mi felnagyít azok közül, ki Fenn ragyog ma még; de távcsövem csaló, ha elvakít, mert Napközelben messzi Csillag ég: Tekintetében fél–világnyi űr, csak fénye ég, s ha engem ér: kihűl. XXI. Csillagod világa térkép nekem, s egy más világnak égi albuma; sötét egünkön ismerős nekem és nem harap belém a Nagykutya. A föld világa, égen, mást mutat, mert égbe költözött a földi láng; nincsen arra szó, szívem mást kutat, mit fényévekről messze mondanánk. De egy dologban mégis egy vele, ha feltekint az éjszakákon át; a csillagfény a múlt világ szeme, mert azt mutatja, mit ma szem se lát. Hogy megragadjuk, nincsen arra kéz; tekintetünk a Mindig– Múltba néz!
44
XXXVI. Könyvek között megláttam az Igazit, a nekem való tudást és nagy Őt? még könyv se kellett hozzá, nyilait érzi szívem: fényt és nem temetőt! Bár kezemben nem volt semmi szólam, s egy Észrevétlen Tündér integet; finom kezével letörli rólam a port, mi rám ragadt, s a telet. A fénynek háttal ültem, szemben ő, a fény…szemében mit sem változott; velem keringőt táncolt, s éppen ő talán először, értem, bálozott. Akkor otthagytam őt a tánc után; most beszélgetünk. Hölgyválasz? Talán. CLIII. Eltakarta foltos arcát a Nap, az ég sötét, csak csillagfény ragyog! Egy sáv alatt, mit kiszámítanak, árnyékodat, te Hold, majd otthagyod! Te Föld, te Nap! A Hold közétek áll, ily alkalom, bár nagyritkán akad; de nézd a Holdat, hogy rivalizál, a napsugárból semmi sem marad?– Napod hevétől szerelmet remélsz, Én, Hold szívemmel rád emlékezem; de jól tudom, te Más tüzében élsz, kit így takarnom: eredménytelen! Csak Árnyék lennék, nem több, semmi más; egy néhány perc, de: Napfogyatkozás! CLXXI. Szemeimben csillog nyári alkony, még ifjú haraggal látom az eget. Ne szólj hozzám! Mindenért haragszom, miattad kaptam viharfelleget! Még az ég is miattad haragszik, azért takarja tőlem a Napot; még a szél is körbejár, gyanakszik és felkap, mint egy papírdarabot… De néha vágyom, egyszer itt legyél, az lenne csak vihar, nyári zápor; a szívem, mint e reszkető levél nem félne égi ármádiától!Szemeimből kicsordul az Álom; nem én sírok, esőben csak ázom.
PARTIUM
ERDÉLYI IVÁN Praemortalis státus 1957. 04. 10. hajnalán Az élet és a halál Mezsgyéjén vagyok. Nem merek átnézni a túlsó oldalra. Pedig nem érzek ellenséges fogadtatást. Nem hiszem, hogy innen lenne visszaút az életbe. Már alig működik az agyam, nincsenek fájdalmaim. Az utóbbi időben voltak, még a Mezsgye előtt jóval. Mikor összevertek, rugdostak, felszakadt sebemre vizeltek. Életem utolsó ordítását akkor hallottam, amikor már a bitó alatt álltam és a két felsőkaromat egy háromnegyedes vascsővel, szakszerű ütésekkel eltörték. Erről ködös emlékképeken keresztül eszembe jut, hogy valamikor vízvezeték szerelőnek taníttatott apám. Azt most is érzékelem, ahogy a fülembe ordítják, hogy „…rohadt cigány mi tettünk emberré és áruló, gyilkos lettél…”Apám aggódó tekintetét látom,-méghogy ők tettek emberré??? Közben megcsap az erős szesz szaga. A hóhér miután kirúgta az összedrótozott lábam alól a bakot, elővette a lapos üveget és meghúzta, adott a segédeknek is. Szájukból kiömlő rothadt alkoholos bűzfelhőt nem sokáig érzem. Agyam újabb területét kapcsolja ki a vérhiány. Az ilyeneknek, mint én nem törik el a nyakcsigolyáját. Boszszúból szenvedni hagynak. Lassú halált szántak nekem. Közben érzékelem, hogy az egyik segéd a vécékagylóba hány. Korábban láttam, hogy erősen ittas. Fogalmam sem volt, hogy tudok ilyenekre figyelni a túlsó Part előtt. Bíbor kékes ködön keresztül látom magam, ahogy teherautóval hajtok hazám felé, élelmiszert, gyógyszert hozok Nyugatról, csak ennyit adtak és tettek értünk a jó szavakon kívül. Aztán a falumban vagyok. Eszegetem testvéreimmel a finom falatokat, amelyeket, édesapám hozott a lakodalomból, mert jó zenész volt és a pénzen kívül csomagoltak is neki. Horgászom a kis élővíz csatorna partján, halat fogok, otthon örülnek, hiszen az élelem nagy kincs volt. Hirtelen a falu közepén lévő téren vagyok, futballozom a barátaimmal, vezetem a labdát, jobb helyzetben lévő társaim kérik, kiáltják is, hogy Cöbö..Cöbölő… én passzolok. Akkor a tüdőgondozó felé nézek, lábamban nincs erő, csak nézek, és ott látok valakit. Sötét felsőtest, de nem tudom, ki lehet. Újra a Városban vagyok, éktelen fájdalommal nyilall a fülembe az idegen tankok lánctalpainak a nyikorgása. Benzines palack röpül az egyik felé, belobban az egész monstrum, most tisztán látom a kiugró fáklya embereket. Tüzelünk rájuk, elesnek, némelyik a kíntól dobálja magát. Több mint egy óráig égnek a hullák. Felülről nézem most a szétlőtt Várost, ezer sebből folyik a vér. Látom a családom is, de nem nézem tovább őket, attól rettegek, hogy emléküket nem tudom átvinni a túlsó Partra. . Periférikusan, de mégis élesen érzékelem a falumban élők riadt arcait is. Sok könnyes ijedt szemű ember. Van azonban néhány gonoszul vigyorgó, bosszúszomjas, feltűnően ember formájú lényt is közöttük. Már a Mezsgyén állok, testemen kívül vagyok, de szervezetem áramkörei még nem haltak el, teljesen, kicsit fogva tartanak még. A kómás beteg nézi így elnyúlt porhüvelyét a műtőasztalon, ahogy körbeveszik az álarcosok. Látom magam, menekülök, mindenki riad tőlem, de én is féltem őket magamtól. Március idusának hiú, csalóka reményével biztatjuk egymást.
PARTIUM
45
A templom félhomályában mozog most a testem és isten szolgája áll előttem, aki befogadott, bíztatott, etetett, itatott. Az Úr komoran figyelte ezt. A Teremtő már tudta mi fog történni, szüksége volt rám. Földi méltatlan, de hivatalos szolgája elment a vattakabátosokhoz. Valóságos kis hadsereg jött értem, pedig csak egy TT pisztolyom volt. Fentről most kicsit másként látom az elfogásomat, mert már nincs bennem csalódottság, félelem, kétségbeesés. Ugyanis amikor biztos „helyre” vittek a kitömött kabátú lények azonnal rám vetették magukat és dühüket, szadizmusukat csak a hitvány, mameluk voltuk múlta felül. Gyilkos parancsolóik jóindulatáért küzdöttek azzal, hogy félholtra vertek. Testemhez már csak egy láthatatlan, lehetetlenül vékony sugár köt. Ezért még érzékelem a pribékek lelkének gonosz gondolatait, dühösek, hogy hitvány hatalmuk napok alatt semmivé vált, érzik, hogy a Keletről jövő vörös vihar nélkül ugyanolyan megvetett senkik lennének, mint a szabadság néhány napja alatt. Alattam a Város a nagy folyó partján, páncélosok sorakoznak, már ki mernek szállni a vasszörnyekből. Egy cseppnyi testi létem sincs, különben elnevetném magam, mert az egyik egyenruhás, amikor mocskos kezét meg akarja mosni a vízben elővigyázatból géppisztolyával a habok közé ereszt egy sorozatot, Fél. Retteg, hogy egy krokodil a mélybe rántja. A láthatatlan ezüstfonál elszakad….. A Mezsgyén túl…..térben, időben minden megjelenik. Az orvos közömbös arccal felnéz, aztán bólint. A hóhérsegédek leszedik a testet a fáról, hullámpapírba csomagolják, összedrótozzák, majd faládába rakják arccal lefelé. Szekéren viszik a temetőbe, ahol elföldelik társai mellé. Később rendőrlovakat futtatnak a sírok fölött, hogy virágnak se legyen jó hely ott. Távolabb a Vérbíró pezsgőspoharát emeli elvtársai felé és megszólal: – lássák elvtársak, ezen is túl vagyunk. ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------Városunk mártír szülöttének mellszobrát a régi grundon avatták fel, ahol annyira szeretett focizni. Ma már öreg fák nőtték be a területet. A mellszobor alatt olvashatjuk:
KIVÉGEZTÉK 1957: ÁPRILIS 10-én MEGGYILKOLTÁK
DE FELTÁMADT!
46
PARTIUM
HAMAR PÉTER A Sarabande elhaló dallama Ingmar Bergman halálára „Nehezen viselem el Szonya szerencsétlen jellemét.” Lev Tolsztoj naplója, 1908. július 14. „Most, hogy felszabadultam, káromkodni szeretnék, és szidni a magam ostoba fejét. Hogy mennyi áldozatot hoztam egy elvnek: a házasság szentségének.” Móricz Zsigmond naplója, 1936. december 14. A Kreutzer-szonáta, Tolsztoj regénye kezdődik kettős mottóval, mindkettő Máté evangéliumából való, s ugyanazt a témát érinti: a házassági kapcsolatot. A Jasznaja Poljana-i pátriárka minden bizonnyal a gyökereket akarta jelezni, az intézmény genezisére óhajtott utalni, amikor ezen a módon előlegezte meg hősei történetét. Az jól tapintható, hogy a bibliai kortól mindmáig a művészet központi témáinak egyike férfi és nő jogilag is megpecsételt kapcsolata. Rendkívül leegyszerűsítő lenne azonban azt mondani, hogy ami a szerelem után következik, maga az intézményesült viszony, nem képes harmonikusan működni, hiszen ez nem ab ovo történik így, s lehet hivatkozni Philemon és Baucis példájára vagy másokéra is, de a madame Bovaryk többen vannak, mint a Kunigundák, akik Candide-juk oldalán, öregen és megcsúnyulva, ám mégis vele együtt dolgozgatnak a kertben. A statisztikai tanulságok is arra utalnak, s itt már a mai viszonyokra utalok, hogy az anyakönyvvezető és esetleg a pap előtt kimondott igenek néha már a násznép előtt nemnek hangzanak (lásd még: „Krisztust vagy Barabást?”), s az esetek jelentős és egyre növekvő hányadában rövidebb-hosszabb idő után váláshoz vezetnek. Egyre több az úgynevezett élettársi kapcsolat, amely jogilag lazább köteléket jelent, s könnyebben szétbontható, valamint egyre divatosabb a szinglilét, amelybe azért néha még a családra emlékeztető mozzanatok is vegyülnek. Ezek a válságjelenségek – Európában legalábbis – arra utalnak, hogy a házasság intézménye, amely néhány összefüggésében a feudális hagyományokat őrzi, felülvizsgálatra szorul mind közjogi, mind etikai értelemben. Az a legritkább esetben fordul elő, hogy a művész, aki ezt a témát választja ábrázolása tárgyául, személyesen megélt tapasztalatok nélkül beszéljen róla. A művek tanulságai mögött szinte mindig ott kísértenek a megszenvedett kudarcok, ott vibrálnak a keserű élmények, amelyek sorsba kódoltan lépnek működésbe az élet váratlan pillanataiban. Tolsztoj is hordta a maga keresztjét, s végső futásának döntő motívumát a Szonyától való szabadulás reményében kereshetjük. Móricz is két sikertelen törvényes együttélés drámája után jut el a keserves konzekvenciáig. Az egyetemes filmművészet legjelentősebb alkotóinak egyike, Ingmar Bergman is egész pályafutása során küzdött a házasság intézményével, s ennek kapcsán saját magával , művészileg is, emberileg is. Ennek a viaskodásnak az emberi oldala transzparens, azzá teszi az önéletrajzi művek (főként a Laterna magica) kíméletlen őszintesége. A svéd rendező soha nem csinált titkot az életéből, feltárt mindent, még legintimebb pillanatait is. Amikor visszavonult az aktív rendezői munkától, személyes múltját bizonyos áttételekkel szépirodalmi munkákban mondta el (szándékosan nem nevezem ezeket irodalmi forgatókönyveknek, bár többségükből mások filmeket forgattak, mert a műfajnak nem szokás irodalmi értéket tulajdonítani, holott Bergman minden írása olyan kvalitást képvisel, ami csak a legjelentősebbekre jellemző), például a Vasárnapi gyerekekben, az Öt vallomásban vagy a Legjobb szándékokban. (Itt kell megemlítenem, hogy nekünk, magyaroknak nagy szerencsénk van Kúnos Lászlóval, aki a
PARTIUM
47
megjelenésük után szinte azonnal és példásan magas színvonalon fordította le Bergman munkáit.) Indirekt módon pedig jónéhány filmje sugall negatív tanulságokat a házasságról: szüleié tárul fel a Fanny és Alexanderben, sajátjai a Jelenetek egy házasságból képsorain, ilyen továbbá A bábok életéből, és az utolsó film, az epilógusnak tekinthető Sarabande is erről vall. A rendező egyéniségének, jellemének alakulására először protestáns lelkész apjának kegyetlenségig zord, már-már Kafka apjáéval vetekedő, szigorúsága nyomta rá a bélyegét. Így emlékszik szüleire: „Napjaik legnagyobb részét munkával töltötték, házasságukat küszködve navigálták, önfegyelmük kemény volt és tántoríthatatlan.” Ugyanez az önfegyelem már nem jellemző Bergmanra, legfeljebb a művészi alkotó munkában, de a magánéletben semmiképp sem. Házasságai sorra széthullanak, az ötödiknek (amelyről a Három napló alapján a legtöbbet tudunk) pedig Ingrid von Rosen gyomorrák miatt bekövetkező halála vet véget 1995-ben. További három élettársi kapcsolat is tapasztalatokkal szolgál a rendező számára: sorrendben elsőként Harriet Andersson jelenik meg a színen, majd Bibi Andersson, végül Liv Ullmann, valamennyien színésznők, fontos szerepet játszva Bergman filmjeiben, s az utolsóként említett kapcsolatból egy házasságon kívüli gyermek is születik. A testvérek és a féltestvérek vele együtt már kilencen vannak. S bár erről keveset tudunk, de a lényeget igen: apa és gyermekei kapcsolata közel sem példás, bensőségesnek aligha nevezhető. Amikor tehát Bergman a házasság témájához nyúlt, s ezt pályája egyik kulcsmotívumának tekinthetjük, akkor ismert terepen mozgott, saját tapasztalatai bőséges tárházára támaszkodhatott. Az együttélései során őt ért számos negatív hatás miatt makacsul kereste a választ, miért jut olyan gyakorta zsákutcába férfi és nő szerelmen alapuló kapcsolata. Alteregója, Johan kérdi a Jelenetek egy házasságból-ban: „Törvény az, ha két ember sokáig él együtt, kicsit belefáradnak?” Nem ő volt persze az egyetlen, aki életműve jelentős hányadát fordította e kérdés megválaszolására, hiszen Strindbergtől Németh Lászlóig hosszú névsort állíthatnánk össze, mégsem mondhatjuk azt, hogy a mindhalálig tartó, harmóniában megélt közös út receptjét bármelyikük is megtalálta volna. De a kudarc természetrajzához bőségesen szolgáltattak tapasztalatokat, az kétségtelen. Báron György írja a Bergmanról és a vele egy napon (július 30-án) eltávozott Antonioniról szóló kítűnő esszéjében (Élet és Irodalom, 2007. augusztus 10.): „Míg Antonioni a modern ember elidegenedésének költője, addig Bergman ennek a kozmikus magánynak lesz a megfogalmazója.” Kétségkívül Bergmannál az egzisztencialista alapon tételezett magány válik az életmű kulcsává, amely azért nevezhető kozmikusnak, mert az Istent kereső ember törekvése kudarchoz vezet, Isten hallgat ugyanis, s az ember nem képes kapcsolatot teremteni vele. Antonioni hősei egy irracionálissá váló világban sodródnak, tétován, cselekvésre képtelenül, s már igény sincs bennük, hogy magyarázatot keressenek helyzetük alakulására. Ezzel szemben a svéd rendező filozófiai szempontból megalapozott hátteret rajzol hősei mögé, magányuk evilági jellegét is hangsúlyozva a kozmikus mellett. Elidegenedés természetesen ez is, sőt annak végletes formája, amelyben az ember önmagától is elidegenedik. A házasság olyan terep a művészi alkotó munka számára, amely számtalan lehetőséget kínál az emberi viszonylatok, az érzelmi hullámzások ábrázolására. Mint a leggyakoribb interperszonális kapcsolatok egyike, modellértékűen képezi le a jellemző folyamatokat, ezért mutathatók meg segítségével – mint valami kísérleti műhelyben – az elidegenedés működési mechanizmusai.. Ám Bergman egész életművében tartózkodott attól, hogy szentenciákban gondolkodjék, vagy hogy kész tanulságokat adjon szereplői szájába. Ahhoz viszont mesterien értett, hogy a praxis olyan helyzeteit teremtse meg, amelyek tanulságértékűen utalnak a szituáció lényegére. Marianne (Johan párja) beszélget egy jelenetben az édesanyjával, aki ezt említi a férjével kapcsolatosan: „De végül is nem érzem magam jobban egyedül, mint mikor élt.” Hans Fallada regénycíme azt mondja, hogy Halálodra magad maradsz, Bergman filmjei pedig azt sugallják, magányos vagy egész életedben, s nem azért, mert magad választottad ezt, hanem mert ez az emberi élet szubsztanciális jellemzője.
48
PARTIUM
Bergman forgatókönyvei első, 1979-es hazai gyűjteményének (Színről színre) fülszövegén olvashatjuk: „Bergman filmjei korunk társadalmának mély válságát, ennek a válságnak az emberi lélekre, az emberi kapcsolatokra tett pusztító hatását tükrözik.” Volt ebben a megközelítésben valami farizeus módra szemforgató, hiszen a „szocialista erkölcs” magasabbrendűségére utalva fogalmazott meg bírálatot. Ma, amikor beeveztünk a polgári társadalom zavaros vizeire, némi iróniával azt mondhatjuk, jutalmul a saját bőrünkön tapasztalhatjuk „pusztító hatását”. Gúnyolódni sem érdemes azon, hogy pusztítják-e a mai társadalmi viszonyok azt, amit az előző felépített, egyrészt ugyanis tudjuk, hogy az nem épített semmit, mert hazugságokra épült, másrészt pedig ha az alapvető emberi kapcsolatok tartalma társadalomfüggő, azaz nem az emberi természet befolyásolja alapvetően és meghatározóan, akkor például Tolsztojnak a házasságra vonatkozó keserű tapasztalatai hogyan magyarázhatók, hiszen azok még a feudális társadalmi viszonyokból táplálkoztak, s akkor miként csenghettek össze Móricz öregkori nézeteivel, amelyeket viszont a 20. század első felének polgári társadalma befolyásolt. A Jelenetek egy házasságból forgatókönyvét a svéd rendező 1972-ben írta. A belőle készült filmnek van egy hatrészes televíziós változata, de Bergman készített egy egyrészes moziváltozatot is a felvett anyagból. Nem kulcsfilmről van szó annak ellenére sem, hogy Johan, a férj alakjában önmaga alteregóját teremti meg, ugyanis semmiféle életrajzi hűségre nem törekszik. Nem az események fontosak számára, hanem a lelki mechanizmusok, amelyek a történéseket alakítják. Johan egyetemi tanár, párja, Marianne ügyvéd, és eleinte jól megvannak egymással, gondosan nevelik két lányukat, s szinte alig csalják meg egymást. Később a férj belesodródik egy másik kapcsolatba, s házassága válásba torkollik, majd Marianne is talál magának másik férjet, de új kapcsolataik változatlanul a régi tanulságokhoz vezetnek. A Jelenetek mellékszereplői Peter és Katarina, házasságuk hasonló jeleket mutat, mint Johané és Marianne-é. Az ő sorsukat követi tovább A bábok életéből (1979/80), s ez a film szempontunkból azért érdemel figyelmet, mert jelzi, hogy Bergmant a házasság kérdése folyamatosan foglalkoztatja, s azzal a makacssággal tér vissza ehhez, hogy hátha fel tud fedezni a témával birkózva olyan törvényszerűségeket, amelyek legalább részben hasznosíthatók a bennük szükségszerűen megtermő feszültségek oldására. De a film tanúsága szerint kiút nincs, menekülési lehetőség sincs, az út a teljes összeomláshoz vezet. Bergman 1981/82-ben leforgatja a szándéka szerinti utolsó filmjét, a minden korábbinál több önéletrajzi elemet felvonultató Fanny és Alexandert. Ha a kamera mögé nem is áll ezentúl, s visszavonul Fĺrö szigetén lévő házába, változatlanul aktív marad, és filmnovellák, irodalmi forgatókönyvek egész sora születik a hősei sorsát visszaigazoló magányában. S egyszer csak kedve támad, hogy még egyszer, s ezúttal már tényleg utolszor, végigélje egy forgatás minden izgalmát, s filmet készítsen a 2001-ben írt könyvéből, a Sarabande-ból. Bizonyára ösztönzőleg hatott rá a technikai lehetőségek időközben bekövetkezett bővülése, érdekelni kezdte a digitális kamera, hiszen a technikai kérdésekben oly tájékozott rendezőnek ezt korábban nem volt alkalma kipróbálni. S csábító lehetett, hogy újra együtt dolgozhat kedvenc színészeivel, Liv Ullmann-nal , aki ekkoriban 63 éves, és a 78. évében járó Erland Josephsonnal, akik örömmel álltak rendelkezésére. A két idős színész újra belebújt Marianne illetve Johan bőrébe, mivel a cselekmény középpontjában kettejük utolsó találkozása áll: az asszony egy hirtelen elhatározástól vezéreltetve felkeresi elvonultságban és öröklés folytán gazdagságban élő egykori férjét. A film elkészült, 2003. december elsején mutatták be. Bergman ekkor 85 éves volt. Hogy mi bizonyult inkább alkotásra késztető motívumnak, a forgatás kalandja-e, vagy talán az a szándék, hogy összefoglalja a házassággal kapcsolatos nézeteit, és végső foglalatot adjon nekik, nehéz lenne eldönteni. Amire azonban mindenképp érdemes felfigyelnünk: bár a házasság, a férfi és nő kapcsolata a Sarabande kétségtelenül központi témája, a rendező ebben az utolsó filmjében szélesebb horizontból szemlélődik, s az emberi kapcsolatoknak egy tágabb rendszerére vonatkozóan fogalmazza képekbe kései filozófiáját.
PARTIUM
49
Ez a filozófia nem attraktív képekben ölt testet. Bergman olyan környezetben mozgatja hőseit, ahol minden a lényegre csupaszított, a látványvilág redukált, s az arcok, a szavak és a helyzetek hordozzák a gondolatiságot. A forgatókönyv szinte színpadi előadást előlegez meg, de mégsem erről van szó. A helyzetek intimitását egyetlen színházi megoldás sem lenne képes visszaadni, mert azt, amit Bergman az arcokra komponáltsággal meg tud valósítani, az a társművészetben elérhetetlen. A színházi néző túl távol van ahhoz, hogy az arc finom rezdüléseit megfigyelhesse, a kamera viszont mindent közel tud hozni a nézőhöz. Elegáns ellenpontozások, hitelesen életteljes ellentétek juttatják érvényre Bergman gondolatait. Johan fia, akivel kölcsönösen gyűlölik egymást, alig pár száz méterre lakik apjától, mégis képtelenek megtalálni a közös nevezőt, de ugyanez a viszony Johan és lánya között is, pedig ez a gyermeke Ausztráliában él, többezer kilométer távolságra tőle. A szeretet köteléke hiányzik mindkét kapcsolatból, s úgy tűnik, ez nem is hiányzik az apának, s valószínűleg így van ezzel a két gyerek is. De mintha a szeretet sem lenne képes valódi köteléket teremteni, legalábbis ezt sugallja Johan fiának, Henriknek és Henrik lányának, Karinnak a kapcsolata. Az apa kétségbeesett igyekezettel szeretné magához láncolni lányát, aki érzelmileg mégis egyre jobban távolodik tőle. Az egyik apa semmit sem törődik a gyermekeivel, a másik mindent megtesz az övéért, s az eredmény ugyanaz. A Sarabande a kudarcról szól, a szeretet érvényesíthetetlenségéről. Mintha minden út kényszeresen a magányhoz vezetne. Alig észrevehető jelzések erősítik fel az alapgondolatot. Marianne elmondja, hogy még mindig nem hagyott fel az ügyvédi munkával, de már csak kedvére való ügyeket vállal. Többnyire válópereket. Bergman nem hagy kétséget afelől, hogy gondolkodásának alapjait Kierkegaard filozófiája határozza meg. Ha erre nem ismertünk volna rá korábbi filmjei alapján, akkor itt, a Sarabandeban ezt egyértelművé teszi. Abban a jelenetben, amelyben Johant a fia, Henrik felkeresi, hogy pénzt kérjen egy mestergordonka megvásárlására a lánya számára, és Johan házának könyvtárszobájában találkoznak, a Bergman-hasonmás kezében egy nyitott könyv látható, címlapján a dán filozófus nevével. (A forgatókönyvben csak ennyi áll: Johan könyvvel a kezében ül.”, de a filmen az operatőr ráközelít a kötetre, és jól láthatóvá válik a szerző neve.) Az egzisztencializmus atyja abból a tételből indul ki, hogy a valóságban csak egyedi emberek léteznek, akik nem részei semmiféle közösségnek, és a közösségkeresés nem egyéb, mint önámítás, kísérlet az önmagunk elől való menekülésre. Kierkegaard szerint a teljesen magára maradt egyén két lehetőség közül választhat: vagy kétségbeesik, vagy a hithez menekül. Korai filmjeiben Bergman az utóbbi lehetőséget választja, illetve választatja hőseivel, de azok sorra kudarcot vallanak, Isten helyett Isten csendjével szembesülhetnek, a rendező kifejezésével élve a „negatív lenyomattal”. Marad tehát számukra az első lehetőség, a kétségbeesés, ami szükségképp megszüli bennük a szorongást. Amikor a Sarabande epilógus előtti utolsó jelenetében, az éjszaka kellős közepén Johan bemegy Marianne szobájába, ezt mondja az asszonynak: „Nem szomorú vagyok. Ez rosszabb. Rohadt, pokoli szorongás.” Azaz: a rendező filozófiai alapállása nem változott a Trilógia (Tükör által homályosan, Úrvacsora, Csend) óta, a „megszerzett bizonyosság” és a „megértett bizonyosság” óta, s hősének – végzetesen magára maradva – szembesülnie kell az ebben a helyzetben egyetlen lehetséges lelki alapélménnyel. (A szorongást filozófiai kategóriává Kierkegaard emeli A szorongás fogalma című művében.) Rossz osztályzatot adnánk azonban Bergman művészi teljesítményére, ha a Sarabande-ot egyszerűen egy filozófia illusztrációjának tekintenénk, hiszen az író-rendező nem illusztratív, hanem minden részletében életteljes világot teremt, de kétségtelenül megközelíthető filmje ebből az aspektusból is. Johan olyan világot alakít ki maga körül, amelyben (látszólag) függetlenné válik minden társadalmi hatástól, és nem befolyásolják a többi emberhez fűződő kapcsolatai, mert ezeket kiküszöbölte az életéből, illetve egyetlen fizetett alkalmazottra, a házvezetőnőre redukálta, döntései ezért tűnnek számára abszolútnak, s így jut el – hite szerint – kierkegaardi kategóriával az „etikus-személyi” létezéshez.
50
PARTIUM
Ám a befejező jelenet, amelyben a magukat lemeztelenítő Johan és Marianne egymáshoz bújva alszanak el, alapjaiban kérdőjelezi meg a műnek a kierkegaardi filozófia jegyében megalkotott gondolati építményét. Az élet győzedelmeskedik a filozófia felett. A szeretet hiányzik a Sarabande hőseinek érzelmi világából, de a szeretet utáni vágy, mint vér a kötésen, átüt cselekvéseiken, s legintimebb pillanataikban lelepleződnek a néző előtt. Marianne mondja az utolsó monológjában (nem szituációba helyezve, hanem közvetlenül a nézőhöz szólva) a következőt, s ezzel fejeződik be a film: „Miután hazajöttem, meglátogattam lányomat, Marthát, az intézetben, ahol ápolják. Hideg, késő őszi idő volt, sütött a nap, a fák ágait zúzmara borította. Szemben ültünk egymással egy nagy, világos szobában. Martha egyenes tartással, lehunyt szemmel ült, némán és magába zárkózva. Nem volt jelen. Megérintettem a halántékát, ujjaim hegyével végigsimítottam az arcát. Nem reagált. De nekem az a különös gondolat járt a fejemben, hogy életemben, a közös életünkben, most fogom fel, most érzem először, hogy a lányomat érintem meg, a gyermekemet.” Még egy jelzés: kiderül a cselekményből, hogy Johan számára a menye volt az egyetlen, aki iránt némi szeretetet érzett. Az asszony felnagyított fényképe ott áll a dolgozószobájában, s az öregember az unokáját is azért támogatja, mert őrá emlékezteti. Aligha tévedek, ha azt sejtem egy időskori fénykép alapján, hogy a fiatalasszonyt ábrázoló fotográfia valójában Ingrid von Rosené. Azé az asszonyé, akivel számos felesége közül a leghosszabb ideig élt együtt a rendező, s akinek, pontosabban az emlékének a Sarabande-ot ajánlotta. Bergman életműve hallatlanul konzekvens és koherens. A pesszimizmus átszövi filmjeit, hősei önmaguk csapdájában vergődnek, s az a világ, amelyben élnek, lehetetlenné teszi, hogy a szeretet szálai összekössék őket másokkal, így magányuk egyre teljesebbé válik. De aki végigolvassa Bergman naplójának azokat a részleteit, amelyekben végigkíséri Ingrid utolsó esztendejének eseményeit, egészen az asszony haláláig, akkor abból – megdöbbentő módon – egy másfajta világkép és érzelmi beállítódottság körvonalai bontakoznak ki, mint amilyent a rendező filmjei sugallnak. Kapunk-e magyarázatot az ellentmondásra a Sarabande-ban? Talán.
Kopasz Zsuzsanna: Katedrális (grafika)
PARTIUM
51
SÁNDOR ZOLTÁN Egy marék bél – Kifürkészhetetlenek az Isten útjai, mint a százhúsz kilós tótasszonyok csiricsáré motívumokkal stikkelt kreppszoknyáik alatt a bugyi – mondogatta gyakran, a nosztalgia édeskeserés víztükrében paskalózva, hétköznapi, téli estéken, a faluszéli kiskocsmában reggel óta vele együtt tanyázó cimboráinak Körtejóska. – Pedig csak ennyit kellett volna tennem! – kiáltotta, hüvelyk- és középsőujjával nagyot csettintve, mielőtt még, ki tudja hanyadszor, belekezdett volna számos egetrázó élettörténetei közül a társai előtt már jól ismert kedvencébe. – A kalauz átment a másik vagonba, s így kettesben maradtam azzal a tirke-tarka virágokkal díszített függönyökbe és abroszokba bugyolált nőstény hústömeggel. Akkora tőgyei voltak, mint megboldogult öregapám istállójával együtt elevenen elégett Rozi tehenünknek! Egy valódi nőóriás ült velem szemben! Olyan nő, hogy akármerre nyúlsz, van belőle, nem, mint ezek a madzagbugyogót viselő modern menyecskék, akik olyan véznák, akár az agárkutyák. Bizisten sajnálom a mai kölyköket. Mi a manót pipálhatnak ilyen bőrhuzatba csomagolt csonttákolmányokon?! De az a vonatban… Kiköpött úgy nézett ki, mint az a vacak búcsúi kacat, amiért az ifjúság annyira odavan. Tudjátok, miről beszélek, indiai vagy valami odavalósi istenség volt, vagy mi. Hogy is hívják? – töprengett, ujjaival az ajkát veregetve, hátha ennek segítségével könnyebben bejön neki az agya zegzugában keresett név. – Duda… Buda… Ilyesvalami. Biztos láttátok már! Egy önnön hátsó fertályán sistergő, félmeztelen, kopasz, kövér alak. Mindig annyira méltóságteljesen ül, mintha az övé lenne a világ. Állítólag az önmegtartózkodást hirdette. Hát látom, hogyan! Ha életnagyságú szobrot kellene neki emelni, Bánát összes köve nem lenne hozzá elegendő. És képzeljétek, egyesek még be is vették a halandzsáját! Hiába vihogtok, komolyan beszélek! A tévében volt róla műsor, onnan tudom! Nos, ezek a fene tudja milyen hívők egyebet sem tettek, csak kéregettek az utcán, vagy naphosszat magukbaroskadtan ücsörögtek, mint Kati ángyónk mind a hetvenhét gyöngytyúkja, mielőtt elvitte őket a vörös szél, emlékeztek még rá, ugye, szörnyű év volt, és valami ákombákomot morogtak a saját szakállukba. Olyan hókuszpókusz-féleséget, aminek segítségével bizonyos energiát gyűjtöttek. Valószínűleg azt, amit tagbaszakadt istenségük maga után hagyott. Volt is rá szükségük, ők is olyan gebék voltak, mint a mai menyecskék. Napi fél marék rizzsel beérték! De ha komolyabban belegondolunk, ahhoz a kurutyoláshoz nem is kell több. Megkérdezném én tőlük, vajon hogyan kapálnának egész napon át fél marék rizsen, meg kitől kunyerálnának, ha mindenki bedőlne a seppegéseiknek! Pontosan olyan kolduló rend lehetett ez is, mint amilyenbe a mi nagyvezéreink tartoznak! Azok is folyton égbekiáltóan fontos dolgokról fossák a szót, minduntalan ki akarnak pusztulni, de soha, hogy már megtegyék, ahelyett inkább konferenciáznak, ahol rendszerint nyavalyognak egy sort a sorsunk felett, te meg Jóska, dúrd a földet, hogy meddő rinyálásaik után méltóképpen dőzsölhessenek! – dühösen a kupicájához nyúlt, s miután egy nyeletre felhörpintette italát, intett a pincérnek, hogy valamennyiüknek töltse újra a pohárkáját. – Megtartózkodás, diéta, egészséges életmód… Ugyan már! Ilyesmi is csak olyasvalakinek juthat az eszébe, aki még sohasem látott ahhoz foghatót, amit én láttam. Olyan jóízűen falta az alig pislogó lámpa halványsárga fénycsóvája alatt az ölébe terített konyharuháról a füstölt kolbászt, ropogósra sült cipót és vöröshagymát, hogy szinte kicsordult a nyálam tőle. Heeej, ha a mai eszem lett volna, biztos nem kanyarítom el a fejem a poros ablaktábla irányába. Mert azt tettem! Néztem kifelé az ablakon, amelyen keresztül nappal sem látni semmi érdekeset, hát még éjjel! Akkora zavarban voltam, hogy még attól a nyavalyás orosz traktortól is hangosabban dorbézoló sínbusznak a kalimpálásától is hallani véltem a bánáti pusztaság felett szüntelenül süvítő szelet, amelybe azon az éjszakán
52
PARTIUM
kiéhezett ordasok üvöltöttek. Becsületszavamra mondom nektek, hiába nevettek, hülye parasztok! Mit tudtok ti az életről, ki sem mozdultatok még ebből a nyomorúságos faluból! Én meg bezzeg keresztül-kasul jártam a világot. Bírókoromban Tónyát-Baranyát bebarangoltam. Sőt még Belgrádban és Szabadkán is megfordultam! Úgy bizony, csak ti röhögjetek, faragatlan fajankók, én világlátott ember vagyok! – korholta szemrehányóan szavahihetőségében kételkedő társait, akiknek gerendarecsegtető rityegése szörnyen bosszantotta. – Igaz, a Lánchidat még nem sikerült megvizsgálnom, de nem is érdekel túlságosan. Jó helyen van. De nektek még arról sincs fogalmatok, hogy Bánátország kiköpött úgy néz ki, mint az az Arizóna a vadnyugati filmekből. Ameddig a szem ellát: sehol semmi, csak pusztaság, szél és sár. Annyi a különbség, hogy ott sakálok, itt meg farkasok vonyítanak. Bizony… Szóval, ő falánkan falatozott, úgy, ahogyan a régi szép időkben volt szokás, amikor még nem voltak ásványok, vitaminok meg szénhidrátok, és mindenki azt evett, amit a kamrában talált, és annyit, amennyi jólesett neki, én meg nagyokat nyelve néztem a semmibe. Azt sem tudtam, mit szeretnék szívesebben, az elemózsiáját vagy őt. És mielőtt még rájöhettem volna erre, addigra a vonat bezakatolt az állomásra. Az asszonyság csitt-csatt bekötötte konyharuhájába a megmaradt ennivalót, majd a csomagot az ülés alá helyezett kosarába tette, felállt, és lomha léptekkel a kijárati ajtó felé indult. Ott döcögtem fél méterrel mögötte. Szentséges ég, micsoda darab volt! Ekkora volt a segge! – és hogy érzékeltesse társaival, mekkora is, karjait úgy széttárta, mint ahogyan a szép időkben, vasárnap reggeli szentmiséken, Szratykó plébános tette, amikor azt mondta: áz Úr légyén véléték. – Csak le kellett volna hajolnom, libaszaros bocskora felett belemarkolni dagadt bokájába, az a rengeteg cifra lepel alatt megsimogatni a puha szőrszálakat lábaszárán, kiborítani kötőjéből a kaját, öblös keblei közé nyomni a pofám, az ölembe emelni őt, és a sínbusz zötykölődésére bízni magunkat. De túl fiatal és tapasztalatlan voltam én még akkor, s ahelyett, hogy cselekedtem volna, inkább a bánáti feketeséget bámultam… Bizony kifürkészhetetlenek az Isten útjai, épp mire megszoknád az egyiket, és megbizonyosodnál – vagy legalább meggyőznéd önmagad – helyénvalóságáról, egy váratlan fordulat után már a következőn bolyongsz, és ismét kezdhetsz mindent elölről. De talán ez pont így is van rendjén, ebből a kiszámíthatatlanságból és előreláthatatlanságból ered életünk összes varázsa, amely legnagyobb erőfeszítéseink ellenére sem emelkedhet fel vágyaink, céljaink és reményeink magaslatára. Ugyan miféle életideál az, amely elérhető?! Valószínűleg még anynyit sem ér, mint a bánáti parlagfűvel etetett lovak piszka, amely trágyaféle árusításával keresett pénzösszeg, fiatalkorában, amikor még volt kereslet eme építőanyag iránt, Körtejóskának is csak arra volt elegendő, hogy ha már vette magának a fáradságot, hogy betérjen a faluvégi kiskocsmába, akkor lehetőleg úgy menjen onnan haza, ahogyan azt kocsmából illik. Akkoriban kapta a későbbiek során közhasználatban lévő nevét is, mégpedig a benne szereplő gyümölcsből készült nedűért való rajongásából kifolyólag. Idővel lassan mindenki elfelejtette a tisztességes nevét, és csak sok-sok évvel később – egy nappal azután, hogy hősünk, Sahrazádhoz hasonlóan, félbehagyta egyik egetrázó élettörténetét, és váratlanul lebukott törzsvendéghez méltó trónjáról a faluvégi kiskocsmában –, személyes adatainak a Nagykönyvbe való bejegyzésekor, kiáltott fel csodálkozva a fiatal anyakönyvvezető nő, hogy Úristen, milyen különös neve volt ennek a Körtejóskának! Majdhogynem annyira, mint az élete, amely annyiban hasonlított mindannyiunkéhoz, hogy még egy fikarcnyit sem magasztosult fel hordozója elvárásai fölé. Mert nagy terve volt ám Körtejóskának az életével! Valahová meszszire szeretett volna elköltözni: Dél-Afrikába, Kanadába, Ausztráliába vagy bárhová máshová, csak minél távolabbra az adott környezettől; sorsa szerint sebésznek kellett volna lennie valamelyik ismert európai vagy amerikai klinikán; és hogy csak egy egyszerű falusi földműves, alkalomadtán az istenatta környék faluközi labdarúgóligájának a játékvezetője lett belőle, aki végül úgy végezte, mint egy ócska betyárnóta hőse, az már csak az idő és a hely kényszerítő erejének, valamint ugyanannak a sorsnak a számlájára róható fel, amely először sebészt
PARTIUM
53
akart belőle teremteni. De sohasem hallotta őt panaszkodni senki. Akkor sem, amikor épp várandós első feleségét cséplés közben elvitte a hőguta, akkor sem, amikor második feleségét elvitte a városi mérnök úr, de még akkor sem, amikor egy téli éjszaka a faluvégi kiskocsma mögötti fák között a falu valamennyi felszarvazott férje órákon át rücskös husángokkal várta, hogy befejezze esti meséit, és kótyagosan elinduljon haza, majd úgy eldöngette, hogy utána három hónapig nyomta a kórházi ágyat, és még fél éven át szalmaszálon keresztül szürcsölte kedvenc itókáját. A nők már csak ilyenek: az egyik veled csalja a férjét, a másik pedig téged csal egy másik férfival. A mi választási lehetőségünk abban merül ki, hogy melyik oldalon szeretnénk lenni – zárta le az ügyet a saját modorában Körtejóska, aki bezzeg azt sem szerette, ha másvalaki siránkozott, azon nyomban, felesleges pepecselés nélkül, visszaküldte oda, ahonnan kipottyanva, az illető először szívta teli a tüdejét a titkos szerelmesek ölelkezéseik után istállókban, akolokban, padlásokon és dudvarakások mentén maradt lucsoktól, a kecskegané áporodott kénbűzétől és a szikes talaj nehéz kipárolgásaitól terhes levegővel. Egy alkalommal a szomszédos faluban fújta a sípot, s mint máskor is, a mérkőzés után betért a focipálya közvetlen közelében roskadozó kocsmába. Amíg egymagában valamelyik régi kalandja felett mélázott, a hazai csapat csatára nagy hűhóval berontott a helyiségbe, egyenesen odament hozzá, és eszeveszetten hadonászva felrótta neki, hogy abban és abban a percben nem fújt büntetőt a javára, mire Körtejóska, jobbjával kitartóan stampedlijában kapaszkodva, lekenyerezően csapott egyet a baljával, és félvállról csupán annyit mondott az akadékoskodónak: Sichter! Szigorú focibíró hírében állt, aki csak a legdrasztikusabb szabálytalanságokat szankcionálta, de azokat rendesen: általában sárga-, de nem ritkán azonnali piroslappal, különben, ahogyan mondani szokás: engedte a játékot, hasztalan méltatlankodott a sérült, flegmán legyintett kezével, és futott tovább. Még ma is emlegetik őt azok a focirajongók széles e vidéken, akik legalább egyszer látták bíráskodni. Mondogatják is sokszor, hogy soha többé nem lesz ennek a kukoricaligának olyan igazságos bírája, mint amilyen a Körtejóska volt. Amióta ő nincs, már a foci sem a régi, vele együtt az is elment a fenébe. Ezek a mai selyemgyerekek nem szívből játszanak, konditerem kell nekik, meg proteinek, meg minél előbb tengernyi pénz. Nem tudnak ezek a fociról semmit! Annyira el vannak kényeztetve, hogy már egy kiadósabb trottyintástól is izomlázuk van. Azok voltak az igazi idők, amikor erős parasztlegényekből, akik egész héten át a dudvát hányták, szántottak, vetettek, kapáltak, összeverbuvált csapatok rúgták a bőrt. Még zuhanyozók sem kellettek nekik, hanem otthon, lavórban mosták le magukról a pályán rájuk ragadt port és izzadtságot, nem ritkán csak azután, hogy az esti jószágetetést is elvégezték. A játékvezetőkről meg ne is szóljunk… Valamennyi annyit sem ér, mint Körtejóska körme alatt a piszok. Nehéz embernek számított, de sohasem volt részrehajló. Bármennyire is szerette a jó piát, a világ összes körtepálinkájával sem lehetett őt lefizetni, nem mint ezeket a mostaniakat, akik egy üveg Coca Coláért még az anyjuk picsájáról is képesek lemondani. – Egy kis bokahorzsolást te sérülésnek nevezel?! – förmedt rá a már többszörösen megsértett fiatal labdarúgóra, aki még a mindenki számára érthetően közölt sipirceltetés után sem tágított mellőle. Állt legyökerezetten, füstölve a dühtől, de ahhoz, hogy férfihez méltón belekössön Körtejóskába, hiányzott a szükséges kurázsija. – Ne nevettessél már! – szurkálta továbbra is a világ színe előtt hősünk a méregduda-kölyköt, majd lapát-tenyerével elkapta a vállát, és az övéje mellett lévő székre taszította. – Idesüss! – rivallt rá, kigombolta ingét, és megmutatta neki a gyomorszájától a köldökéig húzódó forradást. – Még nyolcesztendős sem voltam, amikor ezt szereztem. Három kilométeren keresztül, egyes egyedül, a tenyeremben vittem haza a fütykösömig lelógó beleimet. Nekem találtál szarakodni egy ringy-rongy karcolással?! Húzz el innen tőlem a búsba! – ordított rá, és ezzel mindkét mancsával úgy meglökte a megrökönyödött fiút, hogy az székestől a terem kijárati ajtajáig szállt.
54
PARTIUM
Gyerekkorában, amikor még a tisztességes nevén szólították, Körtejóska egy alkalommal tényleg a tenyerében vitte haza kifordult hasürege tartalmát. Dicsekedett is később az iskolában, hogy neki megadatott az a szerencse, hogy végignézze saját emésztését, ily módon incselkedve a fiatal tanítónővel, mondván, vajon mire taníthatná meg őt egy olyasvalaki, aki mindent, amit tud, könyvekből sajátított el; ugyan mi okosat mondhat neki például a legfontosabb átalakulási folyamatról, amikor ő a saját két szemével látta, hogy a beleiben lerakodott szilvalekváros barátfüle hogyan alakul át azzá, amit Panni nenája, miután az épp megbetegedett Rozi tejéből készült túróval meghintett csuszát telhetetlenül magába kanalazta, a sánta Bodri kutya háza melletti rozoga klozeton egy egész álló héten át naponta tízszer nyomott ki magából; úgy spriccel belőlem, mintha szódásüveg kupakját dugtam volna fel – mondogatta minden egyes latrinai kirándulásából visszatérve a házbelieknek. A későbbiekben, baráti társalgások során, többször is kihangsúlyozta az egybegyűlteknek, hogy csak azt az egyet bánja, hogy a bizonyos napon nem kocsonyát evett, az lett volna az igazi élmény, látni, hogyan lesz ebből a megmeredt zsíros vízből valami kézzelfogható; bár, mint azonnal hozzáfűzte, az adott napon nem ehetett kocsonyát, mivel a kocsonya téli étel, az ő esete pedig csakis nyáron történhetett meg. Döglesztő meleg volt, abban az évben a kánikula a megszokottnál sokkal korábban köszöntött be, s mint aszályos nyári délutánokon általában, a falu apraja-nagyja ezúttal is a közvetlenül a temető mellett tátongó Nagy gödör hűs vízében lubickolva igyekezett lehűteni magát. Ez főleg temetkezési napokon volt szinte groteszkül vicces, amikor az izzó vágytól felbuzdult és a bikaleteperő erőtől kipirult legénykék elől ficánkolva menekülő, farukat épp azért is kacéran riszáló, állandóan vihorászó lánykák – szeplőtelen cuncimókusok! – sikoltozása úgy keverőzött Szratykó plébános prédikációival és a felbérelt siratóasszonyok kórusának ájtatos éneklésével, mint disznótorkor a böllérkedő férfiak körül bazsalyogva sürgő-forgó asszonyok pajzán ínyencségekkel telített dalolászása és a kezük ügyében lévő edények csörgése az egész napos menüre kiszemelt jószág abálóvízbe való bebocsáttatást követelő visításával. Évszámai alacsony volta ellenére Körtejóska igen korán nagyfiúnak érezte magát, bizonyára úgy volt vele, hogy ha a jószágetetésre elég idősnek tartják, akkor másra is, ami sokkal jobban ínyére van, elég érett, amit lépten-nyomon bizonygatni is próbált: korabeli pajtásainak, a két szomszéd kislánynak, akiket évekkel később egyenként feleségül vett, s akik igen gyorsan faképnél hagyták – ki így, ki úgy –, de leginkább talán mégiscsak önmagának. Így hát az adott napon fürge mozdulatokkal felmászott a víz fölé hajló platán legmagasabb ágára, és hangos üdvrivalgás közepette a mélybe vetette magát. Amint csakhamar kiderült, inkább a sekélybe, mert amikor a fodrozó vízből kidugta a fejét, egy iszonyatos fájdalomról árulkodó üvöltés hagyta el a torkát. Az első pillanatban a szemtanúk közül senki sem értette, vajon mi lelte, csak később, miután apró léptekkel kivánszorgott a partra, kristályosodott ki előttük, mi is váltotta ki a kicsi Józsika elszörnyedt arckifejezését, akinek a gyomorszájától a köldökéig megnyíló résen kilátszott testének belső tartalma, amelyet ő csuromvizesen, egy szál cinóbervörös színű, térdig érő gatyában, gondosan magához ölelve vitt haza végig a falun. Édesapja, amint megpillantotta, azonnal befogta a szekérrúd elé a két pejkót, és a városi kórház sürgősségi osztályára szállította kisfiát, ahol az orvosok annak rendje s módja szerint bevarrták a gyomrát. Nagyapja, a közismert szabómester, az eset után még napokig háborgott és bosszankodott, és mindent, ami nem jól ment, a lovak fáradtságára kent, ahogyan zsörtölődve mondogatta: Minden apróságért képesek befogni ezeket a szegény állatokat. Aratásidőben a városba menni velük, ki látott még ilyet?! Ahogy ezek a nagyokos doktorok bevarrták, úgy én is összefércelhettem volna a drága kisunokámat. A doki, aki a műtétet végezte Körtejóska felett, csodálkozott is eleget, s mindvégig azt ismételgette, hogy ennyire tökéletes vágást ő még az életében nem látott, ilyenre még a világ legpontosabb kezű sebészének az ujjai között lévő legélesebb szike sem képes: úgy felvágta a bőrt, hogy egyetlen belső szervet
PARTIUM
55
sem sértett meg, de még a vére sem csordult ki, akárcsak a kitikkadt bánáti szemekből a könnyek, amikor Körtejóska, a krónikások által egy semmi érdemlegesről fel nem jegyzett nap esti órájának egyik őrült pillanatában lebukott törzsvendéghez méltó trónjáról a faluvégi kiskocsmában, hogy már másnap, nagyobb hűhó nélkül, elhantolják az öreg fenyő árnyékában, a Nagy gödör közvetlen közelében, amelyben ma már senki sem fürdik, a víz elszivárgott ismeretlen irányba, de a kiszáradt mederben, az évek folytán összegyűlt számos dranc között, még most is ott hever a rozsdás lábas, amely felnyitotta Körtejóska előtt a belátást önnön milyenségébe, és a számtalan rég elfogyasztott nokedli, mamaliga, kubikos szárma és más finomság mellett az ő emlékét is magában őrzi, mint ahogyan a néhány esztendővel ezelőtt ledöntött faluvégi kiskocsma suttba vetett maradványai is, szerteszét a szeméttelepeken, magukba ívódva őrzik az örökkévalóságnak Körtejóska téli, hétköznapi estéken gyakran ismételgetett szavait: Túl fiatal és tapasztalatlan voltam én még akkor, s ahelyett, hogy cselekedtem volna, inkább a bánáti feketeséget bámultam… – mondogatta sokszor. Majd mindörökre belemerült.
Holló László: A dadai öbölben (Tus, 1959)
56
PARTIUM
BODNÁR ISTVÁN Az ősz pompája Felölti lassan fehér talárját a tél, hogy meghozza könyörtelen ítéletét, és kitiltja országából a színeket, meztelenre vetkőztetve a ledér nyírfákat és a maradi tölgyeket. Ám az írók és költők a fagy birodalmában is megőrzik a színek pompázatos kavalkádjának emlékét. Milyenre is festik az ősz színeit a legilletékesebbek, a szépre érzékeny lírikusok alkotásaikban? Kosztolányi versében sötét-smaragd a szőlő, jáspisfényű a körte, a kövér bogyóról iramló vízcsepp elgurul, akár a briliáns. Fejedelmi pompa. A lucullusi lakoma sem lehet gazdagabb az ilyen tálalásnál. Hulló lombok rőt fénye lebben a makulátlan csodakék ég alatt Áprily versében, aki bölcs tanácsot is ad: nyáron ne járj erdőn, őszre várj, mikor fel nem verik turista szók, s arany ruhába öltözik a táj. A költő bizonyára meg is fogadta a tanácsot, mert a sokszín-gyönyörűség árnyalatait a legszebben ő festette le. A bronz erdő Tizián-hajú, mindaddig, amíg fel nem hangzik az egyhangú, bús dal, november hangja, mert a barna színnel olyankor már szürke vegyül. Szabó Lőrinc magasra néz: vak gyémánt a felhők között a nap, s fehér ágyúgolyó a hold. Nem csoda, ha ilyenkor rőt-sárga a rémület. Persze a kékarany égboltot ő is jobban kedveli. Burns versében a szép vidék bágyadt-zöld és barnasárga. A nap a fákon borong, s a vidék hanyatló bíbora arrafelé, a ködös Albionban is feldereng. Franciaországban, a szimbólumok földjén Apollinaire a virító kikericseket kéknek és lilának látja. Radnótit megborzongatja a hűvös arany szél lobogása. Juhász Gyula előtt lágylilába öltöztek a fűzfák, míg a többiek az őszi verőfényben pirosak. Mi más fogadhatná a vándort, mint a csöndesség. A kora alkonyat opálos színeinek bágyadt ködében eltűnődhet az ember a múlandóságról. Weöres Sándor már szinte a kozmoszból szemlélődik. A föld színe onnan ezüst és acél, a hold kék kehelybe sírja bánatát. Ám már rázza az erdő színes rokolyáját a szél, dúdol hozzá öreges nótákat Fekete István hangulatos őszi írásaiban. A meztelenül maradt ágak ujjukkal megfésülik a felhőket, amelyek már a tengerről jöttek a szél parancsára.
PARTIUM
57
BAKAJSZA ANDRÁS Szent Erzsébet és hagyománya (Születésének 800. évfordulójára) Gyermekkoromtól kezdve kísér a valóságos és legendás szépsége és rózsa-csodája. A jékei római katolikus templom ólomüvegablakán láttam meg először. Örökös mozdulatlanságában fogott meg a mozdulata. Baljával buggyot vető lila palástját vigyázza (ott, ahol piros rózsák kandikálnak ki belőle), jobbjával pedig egy rózsaszálat akar adni valakinek. Ez irányítja aztán szemünket, mígnem megállapodik a nemes tartású alak lábánál, a földön heverő fejedelmi koronán. Miért nincs a fején, a palástból kibomló szép szöghaján? Tökéletesen illene ékes öltözékéhez, gondoltam. S azt is: máskor mit rejt palástjának kitüremlése? A kívül járókelőnek semmit. Ám a szentélyhez közelítőnek, a Szent Erzsébettel szemben megállónak csak versben vagy zenében elmondható csodát. Dsida Jenő-vers szólít meg, a Templomablak: „Színek zengése! / Fények zúgása! / …Kék, ami békül. / piros, ami lázad! / Magasba ragad… tűzkáprázat!” Aranyglóriás feje fölött örök-kék ég, mögötte mélyzöld mező. Halványzöld ruhája vállmagasságában – mint miniatúrák – :aranyló oroszlán, pajzscímer, jelzésnyi piros-fehér Árpádsáv. Árpád-házi Szent Erzsébet – lám – Magyarországi Szent Erzsébetnek neveztetik a Szent István-i honban s mindenütt, ahol magyarul beszélnek. Sárospataki bölcsőhelyéhez mintegy hatvan kilométernyire igéző ereje teljében és szépségében ragyog. (A százhúsz éves jékei templomban hat ólomüvegszent emeli föl tekintetünket és szívünket – a Liptay-család jóvoltából.) Eleven színeiken nem fog az idő. Az erzsébeti rózsák időtlenségben piroslanak. Jóval később, meglett koromban már a Pócsi Máriától jövet találkoztam vele, a legcsodálatosabb magyar szenttel. Kenyérosztó kezében faragott fakanál, amint odanyújtja éltető tartalmát az ember-közi kapcsolatokból kitaszított leprás arcú betegek egyikének. A többi kirekesztett, tisztátalannak bélyegzett sorrakerülésére vár - az ófehértói Árpád-kori szentegyház falfreskóján. Egészen evangéliumi jelenet: megrendítő és megtisztító. Mint Jézus, mikor leprást gyógyított: „…feléje nyújtotta kezét, megérintette”. Feléjük nyújtotta kezét ez az egyedülálló asszony is, mert Krisztust látta az elesettekben, az emberi társadalomból kivertekben. Az Istent és embert szolgáló egyetlen élet nevében csókolta meg a sebüket. Századok jönnek, mennek, még mindig beszédes a nedves vakolatra festett kép: a mi Árpád-házi Erzsébetünk, a németek Thüringiai Erzsébete, a világegyház egyik legcsodálatosabb szentje azt cselekszi, amit az Úr Jézus mondott: „Amit a legkisebbek testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Erzsébet különös kedvvel, vonzódással istápolta, gyámolította a bűzlő, fertőző bélpoklosokat, akik számkivetettségükben halottnak számítottak a családjuk, a rokonságuk körében is. Megesett, hogy férjeura ágyában bélpoklost ápolt. Legenda beszéli el: a vár ura is Krisztust látta benne, mikor felhajtotta az ágytakarót. A harmadik rácsodálkozásom Elisabethre Bajorországban történt. Megszelídült magyar kalandozók, idegen tájakon, városokban barangoltunk a Lech folyása mentén. Tüzes lángnyelvek lövelltek a napból, templom hűvösébe húzódtunk hát Landsbergben. Egyszer csak megakadt a szemem az ismerős jeleneten, a rózsa-csodán. Magasba ívelő gótikus ablakon vérrózsák virítanak és illatoznak egy szép ifjú nő kötényében. Déli verőfény csordított vért rájuk. Régi jó ismerősként köszöntött a kép. Úgy állt ott, mint „Szűz Mária kertjének legszebb rózsája”. (Így rajzolják ikonográfiáját a régi források.) Az őt szentté avató pápai bulla szavaival élve: „…a szegények táplálásáért rászolgált az angyalok kenyerére.”
58
PARTIUM
Landsbergben értettem meg (ahol a mennyezetfreskón kalandozó magyarok buknak véresen a Lech vizébe): Árpád-házi Erzsébetet a Gondviselés vezérelte új hazájába, hogy közös kincse legyen az egyetemes anyaszentegyháznak s az egész nyugati világnak. Hol ringott bölcsője, Sárospatakon, Pozsonyban, Óbudán? Nem akárkiért suhognak az érvek és ellenérvek. A legnagyobb valószínűséggel: Patakon, ahol az ősi vártemplom (s a még ősibb rotunda) előtti térre hazatér Erzsébet - Elisabeth. Hosszú-hosszú lovaglás utáni leszállás közben ábrázolja Varga Imre, miközben Thüringiai Lajos féken tartja ifjú hitvese lovát. A leszálló alak finom, karcsú jelenség. Könnyedségre a szél tanította, természetes jókedvre a lelkében lévő boldog Isten. A Patak-közeli Vajdácskán az ő tiszteletére szentelték a templomot. A templombúcsú napján oltárra helyezik Szent Erzsébet ereklyéjét üveghengerben. Egykor ünnepélyes szentté avatására többszázezer ember sereglett össze 1236. május 31-én Marburgban. Vajdácskán az oltárhoz vonuló tisztelgők között magam is szemügyre vehettem a Patakról idehozott ereklyéit: egy elfakuló vörös posztódarabkát, és egy pici csontmaradványt. Mi a „titka” Szent Erzsébet alig halványuló, alig fakuló népszerűségének? (A női szentek közül egyedül Lisieuxi-i Szent Teréz, vagyis Kis Szent Teréz kelhet versenyre vele. A „kis, fehér virág”, mint ama piros rózsa, hamar kinyílott és hamar elvirágzott, ám megjövendölte:”…rózsaesőt fogok hullatni az emberekre.” Ő is tövisek, szúrások közül szakította ki szép szagú rózsáit, hogy boldoggá tegye a boldogtalanokat.) Drámai és lírai legendák beszélik el nem csak a rózsa-csodát, a köpeny-csodát is. A koldusok felruházója és kenyérosztója egyszer nagy gondban volt mit vegyen föl az udvari fogadásra, hogy örömet szerezzen szeretett férjurának, miután elosztogatta értékes ruhadarabjait. A szentjeiben csodálatos Úr Jézus angyal-hozta ékes köpönyeggel és koronával segített rajta. (Máskor mint a Karthauzi Névtelen írja a 16. század első felében – „alábbvaló öltözetben” gyakorolta „gyorsaságos erénségé”-t. Hogy milyen hősies fokon művelte a szeretet csodáját, idézzünk még a „Dicsőséges Szent Erzsébet Asszonnak” életét bemutató kódexből: „…elbément az szegéneknek ispotályába es az rútságos poklosokat tapogatta, fejeket mosta es fürösztötte.” A gáncsvetők „szertelen dolgokat” emlegettek ilyenkor. Mi pedig emlegessük – De ki az én felebarátom? kérdés nélküli szociális érzékét. Dús asztalra rakott ételekből mikor evett, azokból vett csak, amikről tudta, hogy nem a jobbágyok kunyhójából valók. A XIII. század a szociális segíteniakarás százada, a koldusoké, a járványoké egyben. Wartburg vára előtt 900-an kaptak élelmet naponta. Marburgban gyapjút font ruházatul, lélekmelegítőül ez az evangéliumi asszony. Az irgalmasság gyakorlója az igazságot is szemmel tartotta. A helyszínen győződik meg: rászorul-e a kérő a támogatásra. Aki ép, az szerszámot és munkaalkalmat kap. Aki kétszer áll sorba alamizsnaosztáskor, arra rápirít, de jókedvű humorral. Máskor – hogy lelki vezetőjét kijátssza – ő maga bújtatja a szegények közt a legszegényebbjét: álljanak újból sorba dénárért. S mindezt győzte derűvel és huszonnégy éves koráig erővel. Boldogok a lelki szegények. Magyarországi Erzsébet lelkileg szegény tud maradni a fejedelmi gazdagságban, ezért a szegénységben is megőrzi nyugalmát. És megőrzi belső szabadságát, lelki várkastélyát. Nem kötődött görcsösen a földi dolgokhoz. Másként hogyan tudott volna segíteni az elesetteken, hogy elviseljék az életet? Egy XX. századi magyar poéta, Tóth Árpád hitvallása maradéktalanul megvalósult Szent Erzsébet mindegyik életszakaszában: „Ragyogni mindhalálig- / Egy titkos hatalom / Így szabta…” Ősi népének magasztalja: „Magyarország szép nemes csillaga, / asszonyi rend tiszteletes tagja, / szent Erzsébet, András király lánya, / szent hitünknek gyümölcsös szép ága… Asszonyoknak te vagy tanítója, - / özvegyeknek bölcs útmutatója, - / leányoknak jó példaadója… Üdvözlégy hát, országunknak éke…” Találó jelzők, szemléletes metaforák hozzák közel őt, aki Jézushoz közel járt… Aki a lehető legtöbbet tette: a földi körülmények kö-
PARTIUM
59
zött fáradt és fásult lélek vágyát a szép és jó felé terelte. Midőn kiűzték a wartburgi várból, egy rozzant ólban húzta meg magát gyermekeivel Eisenachban. Másnap reggel boldogan énekelte a Te Deumot. Hogy látta-e még szülőhazáját, nincs jelentősége. Amikor királyi apja hazaköltözésre akarta rávenni, azzal tért ki, hogy Némethonban több a szegény és a gyermekei ott élnek. Odaköti szeretett férje emléke is. „Örvendj, Németország…” – szól a himnusz ma is. „Gaude, felix Hungaria, örvendj, szerencsés Magyarország…” Igaz, Szent Erzsébet új hazájában lett világító példaképe a keresztény világnak, de ő a mi vérmérsékletünk, a mi karakterünk és napsugarunk, a mi lelki alkatunk és ezen a borultabb nyugati ég sem változtatott. „O felix mulier, o matrona mirabilis, o dulcis Elisabeth dicta Dei saturitas, que pro refectione pauperum panem meruit angelorum!” („Ó boldog asszony, ó csodálatos feleség, ó kedves Erzsébet, akit Isten kegyelmével betöltöttnek mondanak, aki a szegények táplálásáért az angyalok kenyerét érdemelte ki.”) Tündöklő fiatalsága beragyogja a századokat. „Szent Erzsébetből hős szeretet árad…” Ez számít csak az eljövendőkben is.
60
PARTIUM
CSOHÁNY JÁNOS Sinka-hét Vésztőn A 110 ÉVE SZÜLETETT SINKA ÜNNEPLÉSE Sinka-hetet rendezett Vésztő Város Önkormányzat Képviselő-testülete és a Sinka István Művelődési Központ 2007. szeptember 24-től 28-ig Vésztőn. Ezen a héten kiállítással, zenés irodalmi előadásokkal, tudományos tanácskozással, koszorúzással egybekötött rendezvénysoron emlékeztek tisztelői a Fekete Bojtárként elhíresült népi költő és író Sinka Istvánra (1897-1969). Sajnos e tudósítás írója nem lehetett jelen 2007. szeptember 24-én, hétfőn, amikor a kiadott meghívó programja szerint megnyílt Kocsis Csaba fotográfiáiból a Sinka emlékkiállítás a költőről elnevezett vésztői Művelődési Központban. A megnyitót Vaszkó Tamás mondta. Ezt zenés-verses műsor követte a Művelődési Központ nagytermében, ahol a Kis Bálint Református Általános Iskola adta a műsort. Juhász Sándor helybeli református lelkipásztor: A Református Egyház kapcsolata Sinka Istvánnal címen tartott előadást, amit ismét zenés-verses műsor követett a Szabó Pál Általános Iskola előadásában. Végül megkoszorúzták Sinka István házát a Sinka utcában, ahol Elek Tibor, a Bárka főszerkesztője szólt az egybegyűltekhez. Hűvös, borongós időben érkeztünk 2007. szeptember 28-án a vésztői Sinka István Művelődési Központba. A közönség zsúfolásig megtöltötte a nagytermet. Feltűnően nagy létszámban voltak jelen fiatalok, akikre az előadók észrevehetően tekintettel voltak előadásukban és úgy fogalmazták mondanivalójukat, minden tanáros kioktatás látszatát kerülve, hogy az ifjak is értsék a számukra életkoruk miatt nem természetesen érthető összefüggéseket. Kaszai János polgármester köszöntötte a vendégeket és megnyitójában rámutatott az ünnepség nagyszerűségére, Sinka István irodalmi, hazafias érdemeire, vésztői kilenc évének jelentőségére. Sinka Zoltán tanár, a költő fia értékelte édesapja pályáját. Az irodalmi életben sajnos ma is jelen van a Fekete Bojtár művészi tehetségének tagadása. Ungvári Tamást név szerint is megemlítette, aki egyebek között korszerűtlen költőnek tartja Sinkát, akin túl lépett az idő. Egy fiatal költő a Pásztorének című kötetről úgy nyilatkozott, hogy nem lehet kétszer elolvasni, mert nem ütötte meg az irodalmi szintet. A gyökerek elszorították Sinka ereit és nem jutott elég vér az agyába. A hallgatóságot lenyűgözte a fiú vallomása apja életéről, munkásságáról. A Szabó Pál Általános Iskola és a Kis Bálint Református Általános Iskola közös zenésverses műsorát, amelyben Sinka verseket is megszólaltattak, Medvigy Endre irodalomtörténész előadása követte. Medvigy Endre elévülhetetlen érdemeket szerzett Sinka örökségének ápolása terén. Több kötetét adta ki és tanulmányokban, előadásokon szállt síkra értékei elismertetéséért. Ezúttal Sinka költészetét mutatta be, amit Szabó András művészi versmondása illusztrált. Szabó András valami magával ragadó módon tudta megszólaltatni Sinka költeményeit. Banner Zoltán művészettörténész előadására fájdalom kevés idő maradt, pedig a hálás közönség láthatóan szívesen hallgatta volna eredeti terjedelmében rövidre fogott mondandóját. Mivel az eső közben eleredt, a programon változtattak némileg és előre vették a rendezők Sinka István: Isten őszi csillaga (Vésztő, 2007) címen a költő verseiből, újságcikkekből, dokumentumokból, ajánlásokból válogatott kötetének bemutatóját. A kötetet Medvigy Endre szerkesztő ismertette. Ez után a költőnek a Művelődési Központ előtt álló bronz szobrát (Kő Pál alkotását) koszorúzták meg. A kitartóan áztató esőben a közeli mágori szoborparkba és múzeumi együttesbe kocsizott a vendégsereg, ahol a költővé lett egykori juhász tiszteletére elfogyasztotta a birkapörköltből álló ízletes ebédet a nem régen épített tájjellegű, de a modern ember kulturális igényeit min-
PARTIUM
61
denben kielégítő falatozóban, majd az egykori kolostor épületéből helyreállított egyik múzeumi épületben folytatódott az ünnepség. Dinnyés József Fénylik Magyarország című műsorában az általa megzenésített Sinka versekből énekelt jó néhányat koboz kísérettel, valamint a költő versei által ihletett zeneszámait szólaltatta meg lemezfelvételről. Komáromi Gábor, hosszú időn át volt vésztői tanácselnök, majd polgármester Vésztő és Sinka címen mondta el, hogyan ismerte meg a költő írásait, azokból és a még élő Sinkát ismerőktől megtanulta becsülni a méltatlanul háttérbe szorított népi sarjat, aki élete végéig hű maradt népéhez, hazájához. A hivatalos állami vezetés ellenzése miatt nem nevezhették el a vésztői könyvtárat Sinka Istvánról, de volt lakóházát megvette a tanács, a költő emlékének ápolására szánta, az utcát róla nevezte el. Ez ihlette Komáromi Gábort arra, hogy Mágoron a kolostor romjait feltáratva, abban múzeumot, a tőle néhány száz méterre lévő csodálatos lankás réten egy kis erdő szélén szoborparkot létesítsen a népi íróknak. 1986. augusztus 18-án Szabó Pál és Erdei Ferenc szobrának avatásával nyílt meg a létesítmény. Czine Mihály irodalomtörténész közreműködésével választották Szabó Pált és Erdei Ferencet, akiket az akkori kultúrpolitika is elismert. Az avató ünnepen így sem vettek részt a megyei tanácsi és pártvezetők, ott volt viszont Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront elnöke. Sinka István szobrának felavatására a szoborparkban csupán 1992. szeptember 24-én kerülhetett sor. Andrássy Kurta János alkotásánál Csoóri Sándor költő, a Magyarok Világszövetségének elnöke mondott beszédet. Ötvös László Sinka embersége című megemlékezésében a költő mély humanizmusát, református vallási elkötelezettségét emelte ki. Nyáját legeltetve a szűr egyik ujjában a Biblia, a másikban Petrőfi kötete állandó útitársa volt a bojtárnak, majd számadó juhásznak. E megalkuvást nem ismerő magyar nem véletlenül került publikálási tilalom alá az idegenlelkű rendszerben 1949-től 1958-ig, az után is csak némi lehetőséget adtak neki, hogy itt-ott versekkelés haláláig néhány új kötettel jelentkezzék. A lassan szűnő eső szitálásában a monostori múzeumtól hosszú ünnepélyes menetben zarándokoltak a tisztelők a Sinka-szoborhoz, ahol megilletődött főhajtással helyezték el koszorúikat. A smaragd ősgyepen az ember lelki szemei előtt megjelent a juhnyáj és lélekben szinte hallani lehetett, amint a gyepet ropogtatják az állatok, felettük és hazánk felett botjára támaszkodva őrködik a Fekete Bojtár. A Művelődési Központban Berecz András: Sinka ének címen néprajzkutató és népzenész barátaival adott műsora zárta az impozáns rendezvénysort.
62
PARTIUM
LENGYEL JÁNOS XII. Kárpát-Medencei Napok a Szentháromság téren Szeptember 22.-én 11 órától a Magyar Kultúra Alapítvány szervezésében került sor az „Irott szóval a megmaradásért” címet viselő találkozóra. Határon túli és anyaországi könyvés lapkiadók, szerkesztőségek munkatársai és a témában érdekelt magánszemélyek vettek részt eze az összejövetelen. A magyar nyelv és irodalom múltját, jelenét és jövőjét, a magyar nyelvű irodalmi kiadványok helyzetét vitatták meg a jelenlévők. Az eszmecserét Dudás Károly, Magyar Örökség Díjas vajdasági író és lapszerkesztő vezette. A bemutatkozó irodalmi lapok között szerepelt: a Napút, a Zempléni Múzsa, a Várad (Erdély), az Együtt (Kárpátalja), a Sikoly (Délvidék), a Gyepű (Drávaszög) és természetesen a Partium. Felhős Szabolcs, a Partium felelős főszerkesztője utolsóként emelkedett szólásra, így módjában állt összegezni az előtte szólók előadásait. Nehezményezte, hogy az irodalmi lapokat az újságárús standok többségénél a pult alatt tartják, de a könyvtárakban is a legtávolábbi zúgokba vannak száműzve. Miután röviden bemutatta a Partium történetét, felvázolta a lap koncepcióját a jövőre nézve. Ez pedig a történelmi Partium lefedését jelenti az Ungvár-Temesvár tengely mentén. Magyarán szólva, idővel az egész, egykori Partium területén élő szerzőket szeretnének megjelentetni. Kiemelte Kárpátalja vonatkozásában Bakos Kiss Károly költőt és Kudla György műfordítót. Mellesleg a tanácskozás utáni kötetlen beszélgetés során Felhős Szabolcs és Nagy Zoltán Mihály, az Együtt főszerkesztője megegyezett, hogy a jövőben szorosabban együttműködnek és kölcsönösen bemutatják egymás lapját saját kiadványukban. Felhős Szabolcs beszélt a Partium keresztényi polgári elkötelezettségéről, jelszaváról: hit, hűség, közéletiség. Kiemelte a nagy elődök, Ratkó József és Balázs Ferenc elévülhetetlen érdemeit és a lap hátországát, a Kelet-Magyarországi Protestáns Szabadelvű Kört. Felszólalását egy javaslattal zárta. Indítványozta, hogy a megjelent irodalmi lapok alakítsanak egy kulturális egyesületet. Minden lap alakítson ki támogatói köröket. Továbbá, minden évben egy-egy lap, a régióját képviselve adjon átfogó bemutatkozó műsort: zenével, tárlattal, felolvasással, versmondással stb. Dr. Koncz Gábor, a Magyar Kultúra Alapítvány elnöke üdvözölte az ötletet, a megjelent főszerkesztőkkel egyetemben. Az igazgató úr ígéretet tett a kezdeményezés felkarolására és támogatására, továbbá felajánlotta, hogy a MKA székházában helyet biztosít a megalakítandó egyesületnek.
PARTIUM
63
LENGYEL JÁNOS Beszélgetés Bagu Balázs helytörténész, néprajzkutató, nyugalmazott magyar tanárral – Kezdésnek bele is vágnék a közepébe. A címben szereplő titulust 1982-ben nyerte el. Ki adományozta ezt a címet és voltaképpen mit takar – Az Ukrán Oktatási Minisztérium adományozta. Először tisztázzuk magát a fogalmat: Módszertan, metodika – valamely tudománynak az ága, amely az illető tudomány területén használatos módszerrel ismerteti meg a szakma tanárait. 1982-ben kaptam meg vezető tanári kinevezésemet. Ehhez tudni kell, hogy a tanári pályán ebben az időben három fokozat volt: tanár, vezetőtanár és módszerész – melyeket az oktatási minisztérium adományozott. A járásban 3-4 vezető tanár egy – két módszerész volt. A módszerészi kinevezés egyik feltétele – tankönyv, módszertani munka megjelenése. 1968-től 1998-ig a Beregszászi Magyar Módszertani Munkaközösség vezetője voltam. 1969-1998 között a magyar nyelv és irodalom tantervek szerzője és gondozója. 1984-ben jelent meg Horváth Katalinnal együtt írt tankönyvünk, „Didaktikai anyagok magyar nyelvből” címmel. Úgy érzem, nem ismerték el a tanári munkámat, megtűrtek. Tényeket, mondok. A magyartanárok magyarországi szakmai továbbképzése 1966-ban kezdődött. Többször jelöltek az utazó csoportba, de mindig kimaradtam, amire nem volt magyarázat. Végül 1982-ben jutottam el. Nyilvánvaló valaki vagy valakik szemében „sáros” voltam. A tanügy többször szorgalmazta igazgatóhelyettesi kinevezésemet, ez is elakadt valahol. Ebben az időben hatalmas nyomás nehezedett a magyar iskolákra: egyre másra nyíltak az internacionalista iskolák. Minden tantárgyat oroszul oktattak. Akadtunk egy páran, akik hittünk abban, hogy magyar gyereknek magyar iskolában a helye. Ahol jó tanárokra és színvonalas magyar oktatásra van szükség. Sajnos most nem építés, hanem rombolás folyik körül rajtunk. Én egy embert értékelek nagyra a magyar oktatás terén Klebelsberg Kunót, aki a nyomorúságos körülmények között is a népoktatást magas színvonalra emelte. Később meg is lett az eredménye. – Úgy tudom kapott más díjakat is, köztük a Makarenko-díjat. Megvallom, bennem Makarenko neve nem éppen pozitív gondolatokat ébreszt.. Mit jelentenek az Ön számára ezek az elismerések? – Munkám elismerése a járási megyei, oktatási minisztérium oklevelei mellett a vezető tanári (1982), módszerészi (1987), Makarenko-díj (1985), a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének nívódíja (1996). Ezek a díjak az oktatás területén elért munkám értékelései. Nem tudom, miért ébreszt Önben „nem pozitív gondolatokat” Makarenko neve? Nem mindenben rossz Makarenko tanítása. Gondolok itt a csavargó, csellengő gyerekekre. Tud-e jobbat neveléstudományunk? Az iskola feladata lenne, hogy a gyereket a jövőre készítse fel. Ma nem ebbe az irányba megyünk. Makarenko helye nem tisztázott a neveléstudományban. Magyarországon tudomásom szerint ma is működik a Makarenko Társaság. A családi típusú gyerekotthon részben megoldaná a gondokat, de szervezése nem egyszerű. Erre pénz kell, de nincs. Az oktatás a maga válságát éli az egész világon. Munkám elismerését jelentik még a következő díjak: A Magyar Néprajzi Társaság pályázatán 2, 3, 4, 5 helyet nyertem, A MTA Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testülete 1995 szeptemberében a nem főhívatásként foglalkozó szakemberek első díjával jutalmazott, az 1848-as kárpátaljai kutatásaim eredményeinek elismeréseiért Monokon 1992 szeptemberében Kossuth- emlékéremmel és diplomával tüntetett ki a Kossuth Alapítvány és a Kossuth Társaság. – Úgy tudom több száz cikke jelent már meg különböző sajtóorgánumokban. Jelenleg vane olyan lap, ahol többé-kevésbé rendszeresen publikál.
64
PARTIUM
– Különböző sajtóorgánumokban eddig 624 kisebb nagyobb cikkem jelent meg. Különböző kárpátaljai és a magyarországi kiadványokban publikáltam. Különösen a Honismeret és a Történelemtanításban jelennek meg a cikkeim. Kárpátalján: Közoktatás, Pánsíp, Kárpátalja, Hatodik Síp, Kárpátaljai Szemle, Kárpáti Igaz Szó, Beregi Hírlap. Jelenleg nem publikálok a sajtóban. Két ok miatt: Nagyobb terjedelmű cikket nincs hol, (erre még visszatérek) a másik, könyveim szerkesztésével foglalkoztam A realitás talaján kell élni, 75 éves vagyok. Szeretném még a hátralévő kutatásaimat könyv alakban megjelentetni: Húsvéti locsolódási szokások Kárpátalján, Táncélet Kárpátalján. – Úgy tudom eddig négy könyve jelent meg az Intermix Kiadónál, legutóbbi 2006-ban. Mennyire érdeklődnek az olvasók vidékünk néprajza iránt? – Eddig nyolc könyvem jelent meg: Didaktikai anyagok magyar nyelvből (Horváth Katalinnal). A szabadságharc nemzetőrei (Fakász Mihállyal, 1994), Tanterv néprajzból (1993), Tanulmányok a szabadságharcról, 1999), Írtam lelkes ifjúi hittel (Simon Menyhért verseskötete, tanulmány 1998), 1848-49-es szabadságharc emlékhelyei Kárpátalján, 2002), Életutak (2004), Bátyúi jeles napok és szokások (2006). Nem négy, hanem öt könyvem jelent meg az Intermixnél, a legutóbb, „Életutak, Bátyúi jeles napok és szokások” címmel – Több könyve is kiadásra vár. Egyikük címe „Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Kárpátalján”. Talán, ha az utóbbiról említene néhány fontosabb tudni valót. – Három könyvem kézirata fekszik az Intermix Kiadónál: „A bátyúi gyermekjátékok és azok készítése”, „Simon Menyhért életútja” és az Ön által említett. Néhány gondolat az 1848-49 forradalom és szabadságharc című kéziratról. A témát több mint húsz éve kutatom. Miért? Nagy tisztelettel gondolok a Nagy idők tanúira. Emberi magatartásukra, kitartásukra, a haza önzetlen szeretetére. Célom az is, hogy példaképeket állítsak szülőföldem felnövekvő nemzedéke elé. Néhány név: Perényi Zsigmond, Kazinczy Lajos, Eötvös Tamás, Ekkel György, Bémer László. Szeretném azt is tudatosítani, hogy nemcsak magyarok, hanem ruszinok, zsidók vállvetve küzdöttek a szabadságért. A Podheringi csata hőse a ruszin Andrejkovics Endre, – Ön szerint napjainkban a kárpátaljai magyarság mennyire becsüli meg és ápolja a hagyományait, szokásait? Nem fenyeget-e a veszély, hogy mondjuk húsz év múlva ezek teljesen feledésbe merülnek? Kárpátalján huzatos a levegő, menteni kellene ami menthető, legalább írásban és képekben. A jövő bizonytalan. Nem jöttmentek, vagyunk e tájon, minket múltunk és gyökereink kötnek ide. A „Bátyúi jeles napok és szokások” című könyvemből hány került az olvasó asztalára, nem tudom. Még ma is kérdezgetik hol kapható. Na ez az amire nem tudok válaszolni. A Kárpátalján kiadott könyvek terjesztése nincs megszervezve. Sajnos a felnövekvő nemzedék egyre távolabb kerül az olvasástól. A könyv bemutatóján vagy százan vettek részt. Széchenyi István írta: „Csak addig él egy nemzet, míg vannak hagyományai” Megmaradásunk egyik fontos mérföldköve hagyományaink megőrzése, annak tovább adása. Sajnos itt komoly gondok vannak. Mi néprajzosok csak a tűzoltó szerepét töltjük be, azzal, hogy leírjuk szokásainkat. A nehezebb feladat a visszaállítás, de nem reménytelen. Erről győzött meg az I Kárpátaljai Magyar Gyermekjátékok Találkozó. Kell hozzá néhány lelkes szakember. Nem elég meghirdetni a Találkozót, hanem személyesen fel kell keresni a csapatok szervezőit. Hagyományaink közül ma már nagyon sok kiveszőben van: fonó, tollfosztó, dörzsölő, hangulata nem hozható vissza. Kihalásuknak oka a kor technikájának megváltozása. Vannak hagyományaink melyekhez foggal, körömmel ragaszkodni kellene: kántálás. locsolkodás, farsangi szokások, betlehemezés, lakodalmi szokásaink, gyermekjátékok, gyermekjátékok készítése, lekvár főzése. Sajnos ma már a kántálás és a betlehemezés is kiveszőben van. A gicscset viszont száműzni kellene. Gondolok itt a kocsik dudálására a lakodalmakban, a művirág, a csicsás táncruhák.
PARTIUM
65
Attól félek, hogy Önnek van igaza, húsz év múlva elfelejtődnek, nemzeti hagyományaink, s vele együtt a magyarság is beolvad, ha nem lesznek fiatalok, akik tovább vigyék. A szemünk előtt haldoklik a csárdás. Ki táncolja ma már. Ismeri-e Ön is például a következő tánclépéseket: kis harang, nagy harang figurát, a csapásolást? 1991-ben megnyertem a Magyar Népköztársaság Művelődési és Közoktatási Minisztériuma és a KMKSz Oktatatási Bizottsága által meghirdetett néprajzi tanterv pályázatot. Könyvet kellett volna, akartam is írni, de anyagi természetű akadályok miatt elmaradt. Sajnos ezen a téren évek óta nincs előre lépés. Mi a kiút erre külön elemzés vár. – Végezetül milyen üzenetet fogalmazna meg a kárpátaljai magyar fiatalok számára? – Mit üzennék? Nehéz kérdés. Ne menjenek el és ne hagyják itt ezt a maroknyi magyarságot. Aki elment és azt ígérte visszajön hatalmas tudással, s azt itt majd kamatoztatja, az is ott maradt. Miért maradnak ott? Érthető, jobbak a körülmények, nem tudják az ukrán nyelvet és gondjuk van az elhelyezkedéssel. Igyekezzenek minél nagyobb tudást szerezni, mert az itt élő magyarságnak szüksége van a kiművelt főkre. Nemcsak tanárok kellenek, hanem magyar műszaki, orvosi értelmesség is. Sajnos 1993-2000 közt Kárpátaljáról több mint 300 orvos és 400 tanár távozott, és ez mind a derékhad. Csak Bátyúból 31 tanár távozott, ebből 9 nyugdíjas, és 22 a derékhadhoz tartozó. 32 mentek el tanulni, senkise jött vissza. Sajátítsák el az ukrán nyelvet minél jobban a középiskolában, hogy tovább tudják folytatni tanulmányaikat Ukrajna egyetemein. Ukrán tudás nélkül nem lesznek magyarok vezető állásban. Néha ez már a polgármesteri szék eléérésénél is gond. Ápolják és őrizzék meg hagyományainkat. Ez a megmaradás egyik alappillére. Ne feledjék, azt honnan jöttek, s hová mennek. Tanulmányozzák Kárpátalja nemzeti múltját. Járják be őseik földjét, amit azok vérrel szereztek és védtek. Bizonyítsák be, hogy alkalmasak vezető beosztás elnyerésére, érnek annyit, mint más nemzetek fiai. Igyekezzenek minél jobban és minél több idegen nyelvet elsajátítani. Tiszteljék és becsüljék az időseket, azok tanácsait hallgassák meg. Hosszú évek során szerzett tapasztalataikra érdemes odafigyelni. Ne menjenek fejjel a falnak.
66
PARTIUM
Déva A „Kőműves Kelemen” című népballadából is ismert várát a 371 méter magas Várhegy tetején építették a XIII. században, lőporrobbanás döntötte romba 1849-ben. Egy XVI. századi épület átalakítása folytán jött létre 1621-ben Bethlen Gábor négy sarokbástyás, reneszánsz stílusú, barokk elemekkel kiegészített kastélya, a Magna Curia. Bejárata felett erkéllyel, nagytermeiben színes, címeres kőkandallóval. Sándor András, a város prédikátora lett Erdély első református püspöke, a XVI. század második felében. Itt halt meg a vallásalapító Dávid Ferenc (1510-1579)
PARTIUM
67
Énlaka XV. századi unitárius templommal. Az 1661-es tatárjáráskor megrongálódott késő gótikus boltozatát 87 kazettából álló deszkamennyezettel helyettesítették. Ezek egyikén egy 1668-ban készült rovásírásos felirat található. Olvasata: „Georgyus Musnai csak egy az Isten.”
68
PARTIUM
MIKOLAI BERTICS MIHÁLY Hallatszik a harangszó Tisztelt jelenlévők! Nem csak városunkban, az irodalmi körben, hanem a kortárs irodalmi életben is jól ismert Szöllősy Tibor, egyik legújabb kötetét, az Áthallatszik a harangszó című könyvét szeretnénk ma ünnepélyesen bemutatni, ajánlani önöknek, és minden kedves olvasónak. Azért mondtam, hogy egyik legújabbat, mert hála Istennek, a közelmúltban Szöllősy Tibornak több könyve is megjelent. Talán emlékeznek rá, ez év májusában látott napvilágot és került bemutatásra itt a vásárosnaményi művelődési házban , A platánoknak örökké élni kell című novellás kötete is, a nyár végén is láthattuk őt a Kölcsey TV képernyőjén, A kígyó önmagába mar című könyvéről beszélni, amelyben a kárpátaljai magyar sorsot, és a csernobili katasztrófát írja meg. Nem mintha be kellene őt mutatni ebben a körben, hanem inkább a bevezető, és a forma kedvéért, engedjék meg nekem, hogy pár szóban egy kis kitérőt tegyek, mielőtt a tárgyra térnék. Szöllősy Tibor Kárpátaljáról indult és haza érkezett. Olyan ember Ő (és vagyunk még páran hasonlók), akinek kétszer dobban meg a szíve, ha átlépi az országhatárt, mert az anyaországból a szülőföldre lép, a szülőföldről az anyaországba lép. Tudniillik, Trianon óta egyedüli ország vagyunk a világon, aki saját önmagával van körülvéve. Hosszú éveken át olyan közegben élt, dolgozott és alkotott, ahol a magyar szó ( a nagyhatalmi erők által) hervadó sorsra lett ítélve, és csak úgy maradhatott meg, mint oázis a sivatagban. Szavai, írásai, művei harmatcseppek, esőcseppek módjára éltették, és éltetik ma is a sivatagi oázist, hogy el ne lepje a homok, hogy még zöldebb, még szebb legyen, mint valaha. Külön öröm számomra, hogy a most megjelent könyvét én mutathatom be, hiszen sorstársak volnánk. Annakidején, az anyaországon kívül mindössze 50-60 km választott el minket, a Tisza jobb-, és bal partján. Ő Kárpátalján, én a Partiumban. Így valóban áthallatszott a harangszó Técsőről Mikolára, és Mikoláról Técsőre is, mint ahogy Aztélyból Beregsurányba, vagy Dédahomokról Bergdarócra, és még hosszan sorolhatnám. Azonos sorsú lévén, talán még inkább át tudom érezni, hogy milyen az élet, az alkotó munka a nyelvi törvényenkívüliségben, ahogy korábban neveztem, a sivatagban. Én, Mi nem csak elviekben, hanem tapasztalatból is tudjuk, hogy egy csepp víznek, egy pohár víznek sokkal nagyobb értéke van a sivatagban, mint a kutak forrásánál. Az anyatej beszívása óta együtt bujdostunk a magyar szóval; az íróasztal rejtett rekeszei, a küszöbalatti rések, a padlás titkos zugai, és az anyaországba (azóta már) átmentett művek a tanúink. A szó, az anyanyelv lelki kenyerünk, táplálékunk volt a „nagy úton”, és maradt máig, így érhettünk el idáig, és lehetünk, Isten kegyelméből, most együtt ezen a szép napon. Szerencsés embernek tartom magamat, hogy Tibort (ide értve a műveit is) ismerhetem, hogy itt lehetek most, és mint lombozó tőhajtás, a nagy fa alatt felfelé nőhetek. „Célozd meg a Holdat! Még ha elhibázod is, a csillagok közt landolsz!” – mondja Cecelia Ahern. Az ír származású írónő szavai ráillenek Szöllősi Tibor munkásságára. Mert tagadhatatlan tény az, hogy aki tollat fog a kezében, és írásra adja a fejét az nagy felelőséget vállal, csillagközi távolságokra, utazásokra szánja el magát, és a halhatatlanságra törekszik. Az úton, a szárnyalásban, számolnia kell a súlyokkal, a nehézségekkel, a lángolással, a megpróbáltatásokkal is; ahogy Váci Mihály írja a „Még nem elég” című versének záró soraiban:
PARTIUM
69
„Nem elég fellobogni, De mindig égni kell! És nem elég csak égni: Fagyot is bírjon el, Ki acél akar lenni, Suhogni élivel. „Áthallatszik a harangszó” című kötetében a szerző közel kéttucat interjút, (beszélgetést, portrét, és karcolatot, tudniillik annak is nevezhetjük) tár az olvasók elé. Mindezek az írások Kárpátaljáról Magyarországra áttelepült személyekhez kötődnek és ebben a formában is a könyv egyedi, hiánypótló műnek számít. Beszélgetőtársai egykor szülőföldjükön is köztiszteletben, és megbecsülésben éltek; van köztük tudós, egyetemi tanár, orvos, újságíró, grafikus, festőművész, sportoló, televíziós műsorszerkesztő és előadóművész. A kötet a Széphalom könyvműhely gondozásában, kiadásában jelent meg, nagyon szép kivitelben, A5. szabványméretben, ragasztott kötésű, színes, fóliázott borítóval, terjedelme 190 oldal plusz 8 oldal színes melléklet Kovács Sándor fotóival. Az interjúkat, a beszélgetéseket olvasva, állíthatjuk, hogy a sorstársak a tapintatos szerzőnek nyíltan, és szívesen vallanak arról a sorsközösségi űrről, amit csak a szülőföld varázsa tud betölteni lelkük legmélyén, még tíz-tizenhét év múltán is. „Feltöltődni mindig hazajárok” – vallja be Dr. Szótér László, egyetemi tanár. Figyelemre méltó, hogy az írások, az interjúk, mozaikkockákként illeszkednek egymáshoz és egy nagy átfogó képpé állnak össze… Képek és hangok az emberi sorsokhoz, és ugyanúgy a kultúrához. Korszakunk rövidprózai formáinak „alakulástendenciáit” követi ez a könyv, a sorsok,. életutak közreadásával. Nem véletlenül használtam a képek és hangok kifejezést, cikkek, elbeszélések terminus helyett. Az irodalomtörténet, és a kritika is, az anyag és szerkezet különbségei alapján három szövegtípust különít el, az elbeszélést, a novellát és a rövid történetet. Kutatások (valamint e kötet írásai is) igazolják, hogy korszakunkban nemcsak a struktúratípusok nagyfokú keveredése, hanem az olyan formák is jellemzők, amelyek csak látszólag elbeszélések, lényegében interjúk, cikkek, vagy élethű történetek. Különösen érdekes ez az átalakulási folyamat akkor, ha egyetlen szerző különböző írásaiban figyelhetjük meg. Éppen ezért egyedi ez a könyv ilyen tekintetben is. Áthallatszik a harangszó című kötetében a szerző, elsősorban elbeszélő interjú, vagy beszámoló formájában ír az emberi sorsokról. A legtöbbször rövid, alig pár lapos szereplésben, de a könyvben rendre megjelennek a kor történéseinek alakjai: a tudós, a lelkész, az orvos, a tanár, a művész, az átlagember is. Szöllősy Tibor remekel ezekben az írásokban: bár nem abban, hogy a (nagy) politika vagy társadalmi élet menetét, problémáit, alternatíváit, irányzatait értelmezze, hanem abban, hogy „élőben” mutassa be annak közéleti súlyát, hatását, szereplőit és szerepvivőit, sokszor jelentéktelennek tűnő, de az egészre mégis oly jól jellemző alakjait. Olvasás közben szembesülhetünk a nagy lelki vívódásokkal is, amit valamennyi szereplőnek így-vagy úgy meg kellett élnie a szülőföld elhagyásakor. „Arccal a földnek csapódva érkeztem a világra. Kértem: Uram, nyisd fel a pilláimat, emelj fel! Sátáni hangok kórusa felelt: Foglalt az Úr, hullákat keresztel!” – írja maga, a szerző, a Kisebbségi önéletrajz című monológjában.
70
PARTIUM
„A haza elhagyott engem, utána kell mennem, mert otthon szeretnék lenni benne” – mondja dr. Harajda András gyermekorvos, aki az átkos korszakban kalandba illő, hosszú hányattatások árán is az áttelepülés mellett döntött. Emlékein keresztül történelmi időkbe enged betekintést úgy, ahogy csak ő láthatta onnan Kárpátaljáról, a határon túlról. Göröngyös életútját hosszan felidézve próbál meg válaszolni a „miért”-ekre, s így folytatja: „Tulajdonképpen most tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy miért szerettem volna Magyarországon élni. A legnyomósabb okom az volt, hogy magyar voltam és az is szerettem volna maradni. Ez egy olyan érzés, amit nehéz szavakkal kifejezni, legalábbis nekem, ez bent van a lelkem legmélyén, és akkor a legerősebb, amikor bántják, próbálják korlátozni vagy tiltani. Azt hiszem, csak az tud igazán megérteni, aki élt már kisebbségi sorban…” Nos, kedves jelenlévők, dr. Harajda András szavai mindent elmondanak, és nem kell külön magyaráznom, miért öröm számomra, hogy bemutathatom ezt a könyvet. „A hazám itt van – folytatja Harajda doktor úr,– mert magyar vagyok, még most is felállok, ha a Himnuszt hallom, összeszorul a torkom amikor a Bánk bán tenoráriáját hallgatom, elérzékenyülök, ha Wass Albert verset olvasok…” Beszél a kötet őszintén, nyíltan, kendőzetlenül ( minden sors, és életút mentén) a hányatottságról, az otthonra találásról, a beilleszkedésről, és az elhelyezkedésről is „Nem illeszkedtem be sehová, mert nem is éreztem magam kívül” – vallja Finta Éva költő – és Jónás panasza című versét idézi: Emészt a világ. Ott ülök gyomrában, lövell rám sava, szétrágja boldog testemet, míg testévé olvasztana. Kijutni innen nincs remény, s hová is mennél, mondd, hova?… Ez itt világunk. Megszegi a gyermek első tejfoga. „Minket megtanított a sors helytállni, dolgozni.” – jelenti ki határozottan, és magabiztosan Ortutay Zsuzsa képzőművész, aki ma Szabolcsbákán él. „Magyar Házat építettem a Magyar Televízióban” – nyilatkozza a vele készített interjúban elégedettséggel Bornemissza Eszter, a Magyar televízió főmunkatársa, aki Nagypaládi születésű. Az olvasó akár novellákként, szépprózai munkákként is lapozhatja a könyvet. A kor, az adott időszak, és a jelen iránt érdeklődők számára nem csak ritka csemegék ezek az írások, de egyedülálló értékű források is. A kitűnő – és alaposságuk, adatgazdagságuk okán igen részletes – jegyzetek minden információt megadnak nem csak filológiai szempontból, de politikatörténeti, történelmi aspektusból is, hiszen olvashatunk szinte minden beszélgetésben, történésben a honvágyról vagy annak hiányáról, a véleményekről, sőt a csalódásokról is: „Én nem látogatóba várom külhoni testvéreimet, én nem látogatóba akarok Kárpátaljára menni, hanem Haza!” – mondja Batizi Sándor mesteredző. Hogy van-e honvágyam? Nincs. Álmomban néha otthon járok, én már örökre beregszászi maradok, ott nyugszanak a katolikus temetőben a szüleim, a nagyszüleim, a dédszüleim. S akkor ébredek boldogan, amikor álmaim visszavisznek a takaros, tiszta kisvárosba, gyermekkoromba, a Vérke partjára, a folyócska átlátszó vizéhez, amelyben úszni tanultam, a korzóra, ahol vasárnap délutánonként-esténként csoportokba verődve sétáltunk, s ahol rácsodálkoztunk arra, aki nem magyarul beszélt.” – mondja Dalmay Árpád, egykori kárpátaljai újságíró, lapkiadó, jelenleg magyar-német szakos tanár Nyíregyházán.
PARTIUM
71
„Én Kárpátalján is elégedett voltam” – jelenti ki Kádas Kati festőművész, aki nagyon nehezen győzte le önmagában az áttelepülés gondolatát. Majd így beszél vívódásairól: „Többek között azért sem akartam áttelepülni: nem szerettem volna egy hazának nevezett országban idegenként és ismét csak kisebbségben élni…” Az Áthallatszik a harangszó kötet olvasása közben tapasztalhatjuk, hogy az interjúk, a beszélgetések közreadása nem véletlenszerű, hanem a korszak s annak történelmi megítélése követelt új megközelítést. Olyan megközelítést amelyben nemcsak a nemzet gondjai, de a gondok megoldhatatlansága nyomán támadt emberi sors és szenvedés is helyt kap. Sőt, olykor a megváltoztathatatlan feletti tehetetlensége a történelmi érdeklődését is elmélyíti, s ennek megfelelően az élethű súlyú valóság, s a valósággal szemben álló lélek elkeseredett harcának megnyilatkozásait tükrözi. „Az áttelepülésről a kettős állampolgárságról kérdezed a véleményem?” – kérdez vissza a vele készített interjú során Bornemissza Eszter, a MTV-és főmunkatárs. „Szégyen, hogy ez a kérdés még mindig ilyen indulatokat kavar. Miért van ez másképpen mondjuk Franciaországban, Olaszországban, Németországban vagy Izraelben?” …Nyugatról tárt karokkal vár haza mindenkit az ország, lehet több ingatlanuk is Magyarországon, az sem baj, ha a zsebük tele van különböző államok útleveleivel. Nem egy nyugateurópai, amerikai, dél-afrikai, skandináv magyar kérdezte meg tőlem, a szerencsétlen kárpátaljai magyartól, aki CCCP-s, vagy „ukrajnás” útlevelet szorongattam a határátkelésnél, hogy a kárpátaljai magyarok miért nem váltják ki a magyar útlevelet? Tényleg, kedves anyaországi politikusok, miért is nem? Hát azért, mivel az anyaország számára a keleti végekről származó magyar másodrangú, szegény rokon, nemkívánatos személy, akivel nem büszkélkedhetünk, hanem inkább szégyellősen eltitkoljuk az előkelő európai társaságban – mondja panaszosan Kovács Sándor matematikus. „Őszintén és végtelenül fájlalom (….), hogy vannak, akik megkérdőjelezik hovatartozásunkat…” – veti fel dr. Bárány Sándor panaszosan. A szerző az egyszerű embernek, életnek és tájnak külön világot ad anélkül, hogy szépítené, megváltoztatná, elmozdítaná helyéről a képet, és anélkül, hogy feloldozná annak helyzetét a tehetetlenség az idő törvényének vonzása alól. Tisztán látja az esendő emberi élet meghatározó és eldöntő nagy kérdéseinek lényegét. A honvágy és a csalódás elől egyetlen kiút létezik számára: a művekbe átmentett szellemi önmegvalósítás. Mindezt nagyszerűen és élethűen mutatja be Pali bácsi, a vidék asztalosmester alakjában, akit honvágya (az áttelepülés után) még egyszer vissza húz a régi házhoz: „Haza jöttem – mondja Pali bácsi – mert arra vágytam, hogy kiálljak a ház elé, mert tudtam, biztos voltam: valaki jönni fog, kezet szorít és szól, megkérdezi: „Adjon Isten jó napot Pali bácsi! Hogy van?” és, ha még emlékszik rám, ha van egy kis ideje, hát elbeszélget velem…” És a beszélgetések a kötetben, mintha csak élőben történnének. A megkérdezettek szinte körül ülik a szerzőt, majd a szerzőn át az olvasót, és elmondják a maguk kálváriáját, véleményét, gondolatait egymásnak, az olvasónak és a világnak, amely szinte tudomást sem akar szerezni róluk. De ők nem háborognak és nem perelnek – csak mondják a magukét. „Szent István királyunk Imre fiához írott Intelmeiben kihangsúlyozza, hogy engedd be az idegent, aki jó szándékkal jön…. Szorongással telve teszem fel a kérdést: ott, ahová várjuk és befogadjuk az idegent, nincs helye a testvérnek?” – kérdezi nyílt őszinteséggel Puskás László görög katolikus áldozópap, festőművész, szerkesztő, a szakrális művészet tanára, aki Ungvárról települt át, és Budapesten él. Szepesi Attila költő, aki szintén Kárpátaljáról jött, Rembrandt-etűd című versével mintha csak zárni akarná a szót, így ír:
72
PARTIUM
„…Tudunk-e látni, hallani, vak koldusok, nyálazó heréltek. Kirabolt föld lelencei, dadogunk, mint az elítéltek…” Szöllősy Tibor Áthallatszik a harangszó című könyve egy elzárt (különös) világ mögöttes hátterébe enged betekintést, a szabad asszociációtól a valóságig vezető utat követve nyomon, azt bizonyítva, hogyan nemesedik irodalmi művé az önmagában is érdekfeszítő „nyersanyag”. Szerzői őrizetével szembesíti az olvasót, láttatva a közkeletű, szociológiai, társadalmi, politikai és pszichológiai homályoknak egymásba úsztató síkjait. Jellemvonása még a kötetnek, hogy a szerzőt az egyén sorsánál sokkal jobban izgatja, érdekli, a „közös sors”, a népéé, a nemzetéé. A felszín nyugalma, épp ezért, a lélek belső útját közvetve tükrözi vissza. Nem a fények apadnak ki, hanem az árnyak nőnek, sokasodtak meg és ennek az egyedi formának a részleteiben, a felszín alatt, olykor mindjobban elkomorul a kezdetben derűs mélység is. Holott mint író, más műveiből is ismerve őt, sokszor a derű nyomán indul. Az olvasati mélység azonban meghatározó marad; a villanó, vidám színek mindinkább csak a felszínen játszanak már. Mögöttük a mélyben ott sűrűsödik a lélek súlya. Szöllősy Tibor Nyitott szemmel, gondolkodva él: a világ egyre növekvő betegsége nem kerülte el a figyelmét. Művei híven tükrözik vissza az egyeduralmi rendszer fokozódó erkölcsiszellemi züllését, belső szétesését. Ítéletet kellett mondania. A kritikai realizmus lett a módszere. Nagy kritikai realista írásai sokszor a leleplező irónia, a szatíra fegyverével segítettek az időnek; bomlasztották azt a világot, amelyet már halálra ítélt a történelem. Az ember tiltakozott bennük egy mindjobban elembertelenedő világ ellen. A kötet olvasása nyomán bárkiben felmerülhet a kérdés: milyen mértékben lehetséges egy társadalmi rendszer bármiféle illetése, vagy bírálata? Válaszom a kérdésre az, hogy olyan mértékben, amilyen mértékben az illető háta mögött egy minden lényegét átfogó, megjeleníthető élettapasztalat, tudás, és kultúra van, nem csupán „a múltból egy sötét darabka”. És mi van Szöllősy Tibor háta mögött, kérdezhetik? Nos, meg kell ismerni Őt, el kell olvasni az eddig megjelent írásait, köteteit: Tetsző nekem ez a hely – a máramarosi Felső-Tisza-vidék története (1991). Kárpát-medencei magyar paletta – Hollósy Simon festőművész técsői élete és munkássága (1994.). Ki a Tisza vizét issza – máramarosi mondák és tények (2000). A máramarosi reformáció története – (2001). Kárpátaljai karcolatok – humoros írások a szovjet éráról és érából (2003). A platánoknak örökké élni kell – novellák. A kígyó önmagába mar – kárpátaljai magyar sors, és a csernobili katasztrófa. …És természetesen ajánlom mindenki figyelmében az Áthallatszik a harangszó – című, most megjelent könyvét is, amelyből megtudhatjuk, hogyan teremthető meg egy korszak olykor derűs, néha ködös vagy fakó, olykor pedig izzó elhamvadásának érzete, hogy ábrázolható az idő múlása. Ennek áttételességében is nagyon kézzelfogható szemléltetésével találkoznak, akik átlapozzák az „asztalra” már letett Szöllősy-életművet. Elementáris logika érteti meg az érdeklődőkkel, a kíváncsiskodókkal a mulandóság édességével, finomra hangolt humorával, és keserűségével táplált munka arányainak fontosságát. Ez van Szöllősy Tibor mögött. Kötetek rétegeivé préselődött, sűrített idő. Hosszú és folyamatos munka. „Áthallatszik a harangszó” című kötete is bizonyság rá, hogy az igazán tehetséges író, az úgynevezett kis műfajokban is remekelhet. Tudniillik, mindig az egymás után rótt szavakból
PARTIUM
73
áll össze az a fajta időtlen valóság, amely maga a műalkotás, és amelynek mágikus titka van. Ezt a mágikus titkot adja tovább nekünk, amelyben benne van egész szellemisége. Hosszan folytathatnám még a szemelgetést – de az idő mértékét is számon tartva, bemutatónak talán ennyi is elég. Mint sorstárs, azonosulok a szerzővel, és Füzesi Magdával, az előszó írójával is, abban a gondolatban, hogy a határon túli magyarok lelkében a nagyon sokszor felmerülő kérdés: „Menni vagy maradni?”, megválaszolása, megvallása örök téma marad. A Szöllősy Tibor tollából most megjelent kötet sok mindenre választ adhat – és ugyanakkor válasz ez a könyv, az anyaországi magyarság számára is a nagy „MIÉRT?”-re, ami a 2004. december 5-i népszavazás végleges eredményét illeti. Könyvét a szerző a Kárpátaljai Miatyánk című versével zárja, ebből idézek három sort: „Miatyánk, aki a mennyekben vagy… ………………………………………. Add, hogy búzánkat anyaföldünkbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük…” Ezekkel a gondolatokkal ajánlom a kötetet mindenki figyelmében, kívánva jó olvasást! Mikolai Bertics Mihály Elhangzott a könyv bemutatóján Vásárosnaményban, 2007. október 19.
Vass Csaba: Fényben (32X50, akvarell)
74
PARTIUM
SZÖLLŐSY TIBOR Kisebbségi önéletrajz (1945-1960)
Arccal a földnek csapódva érkeztem a világra. Kértem: – Uram, nyisd fel a pilláimat, emelj fel! Sátáni hangok kórusa felelt: – Foglalt az Úr, hullákat keresztel! Kértem: – Adj esőt, mert fojt és perzsel az égő bölcső és a búza pernyéje, a világnyi üszök! Válaszként a szemembe röhögtek: – Nekitámasztunk a semminek, csapot szerelünk sípoló tüdődbe, jégcsapokat idegeidbe, a füledet sárral tömjük tele, benne fisztulát égetünk, azon járunk elmédbe! Újra csak kértem: – Tanítsatok meg imádkozni, hogy kérhessem: hozzátok vissza apámat, tegyétek elém, hadd tapogassam le hazámat. Sziszegték: – Hazádat? Apádat? Téged nem ember, korszellem nemzett. Akit elvittek, nem tettek a zsebébe retúrjegyet. Az Urat hiába szólítod, nem hallja, mert őt is elsodorta a tömeg. Kiszereljük tapintó idegszálaidat, nyakadra tekerjük matrózhurokkal, ha szólni mersz – az feszül. Tették! Kértem, hogy bírhassam őseim nyelvét. Hahotáztak: – Mire az? He, he, he… Nem kell beszélned, csak ha intünk, hogy kérhetsz, de azt is csak új szavakkal lehet, erre idomítunk téged! Csak eget láttam, embert nem. Sóhajtottam: – Uram, taníts meg gondolkozni, vágyaimat betűkbe faragni. Visszhangozták: Gondolkozni? Mi tudjuk, mi kell neked. Magold az instrukciót! Kértem: – Uram, taníts meg kérdezni! Hangosan fröccsent a válasz: – Tilos! Mi kérdezünk, s benne van válaszod! Próbáltam mégis kérdezni: – Szeretném tudni mi az Én, s ha van, ki vagyok? Rám rivalltak: – Coki! Csürhenyájban hallgassanak a barmok! Suttogtam: – Szeretném tudni, érezni a színeket… Kioktattak: – Számodra csak kettő lehet: az egyik egyszínű, a másik csíkos keverék. Ha kapsz kimenőt, megnyitjuk pilláidat, de jegyezd meg, gyakorold: csak ez, és így lehet! – Uram, taníts meg utcákat, falvakat, országokat járni, jártamban látni, tanulni. Kimondták a szentenciát: – Már a kérdés is büntetendő! Csak folyosón közlekedhetsz, tól-ig, nincsenek nézetek, csak kézi irányítású páternoszter! Rimánkodtam:
PARTIUM
75
– Szeretnék tollat a kezembe, leírni azt, ami kimondhatatlan. Fenyegettek: – Végzetes! Sarlót és kalapácsot a mancsodba! Fátyol mögött sírtam: – Szeretném tudni: mi az, ha hevesen dobban a szívem, a fejembe vér tódul, valami érzelem ágaskodik bennem, az érintéstől remegni kezd a kezem… Ordították: – Bűnös testedben aberrált gondolatok születnek, ellenforradalmi gének nyüzsögnek. Mindet kiirtani! Kétségbeesetten sóhajtottam: – Hol vagyok, Uram? Ez itt a Föld? És milyen: kerek?, lapos?, forog? 1961-1968 Gúnyolódtak: – na, kölyökké érett emberke: van-e még kérésed, tudsz-e fogalmazni, netán szeretnél valamit?! Az eget kémleltem: – Uram, azt szeretném, hogy ne kérjek semmit. Adj Te, akár csak valamit… 1989…? Vakon tapogatok: szeretném ismerni a dimenziót, de ujjbegyem alatt sima a térkép. – Uram, szabad éreznem, talán utoljára kérdezem? Igaz-e, hogy mozdul a Föld? Igaz-e, hogy nem forog, hanem egyenesbe indul? Miért hallgatnak hangosan, és panaszkodnak némán az emberek? Miért nem válaszolsz, Uram? Legalább verj, ütésed áldás, melynek kísérője a mindenható remény és félelem. Uram, ha egyszer válaszolni fogsz, mondd meg: mi ez a fal köröttünk, ki van ide- és odaát, van-e rajta árjáró, s ha újra megtanulunk járni – mi megyünk, vagy Te jössz hozzánk…? 1990-2002 Meghallgattál! Kezünkbe adtad Ariadné fonalát, kitisztítottad Augiász istállóját, új fogalmakat tanulunk: élet, testvérek, remények, levetették a béklyóikat a gének… Vagy csak fata morgana volt? Egy hosszan tartó álom? Uram! Csodálom türelmedet, és esedezve várom válaszodat. 2002-2004. december 5…?
76
PARTIUM
GÖRÖMBEI ANDRÁS Pillantás Balázs József életművére (Vásárosnamény, 2007. október 20.) 1. Vásárosnamény önmagát becsüli meg azzal, hogy városi könyvtárát Balázs Józsefről nevezte el. Balázs József ezt a tájat és ennek a tájnak az embereit emelte a magyar irodalomba. Ez a táj pedig megajándékozta őt olyan élményvilággal és olyan emberi arcokkal, jellemekkel, hogy műveiben egyetemes érvényű emberi gondok szólalhattak meg. Saját vallomása szerint mindent ennek a vidéknek köszönhetett. Olyan erőt, belső tartást kapott itt, hogy amikor Herdernek arról a hírhedt jóslatáról olvasott, hogy a magyarság elvész a történelem süllyesztőjében, akkor azt gondolta: de kár, hogy Herder sohasem járt ezen a tájon. Ha járt volna itt, akkor meggyőződhetett volna arról, hogy a magyarság elpusztíthatatlan. Balázs József Vitkán arról álmodozott már tíz éves korában, hogy filmrendező lesz. Eltökélten készült erre a pályára, de a főiskola nem fogadta be, hiába jelentkezett oda többször is. A budapesti bölcsészkar diákjaként sem marad hűtlen a régi álomhoz, filmnovellákat írt, majd az egyetem elvégzése után filmklubot vezetett, a filmművészetről készített disszertációjával doktorált, filmgyári dramaturgként dolgozott. Írói kibontakozása a hetvenes évek közepén ünnepe volt a magyar irodalomnak. Regényeivel új fejezetet nyitott a magyar prózában. Nemcsak a Tisza-Kraszna-Szamos háromszögébe zárt szülőföldjét és annak emberi világát rajzolta föl maradandóan egyéni színnel a magyar irodalom térképére, hanem hagyományt és modern kísérleteket társító egyéni látásmóddal újította meg a magyar regény Móricz Zsigmond-i hagyományát is. Hősei, a történelem alatt élő magyarok, az alulsó Magyarország létminimumokért küzdő kisemberei. Nem tudják kikerülni sorsukat, nem tudják legyőzni az őket körülvevő ellenséges világot, de keresik, kutatják az emberi tisztesség és méltóság lehetőségeit az embertelen körülmények közepette is. Sorsuk bemutatásával Balázs József azért emelt szót, hogy az emberi értékek egyenlő esélyt kapjanak a társadalomban, ne legyenek az értékek kiszolgáltatottak, pusztulásra ítéltek. Szűnjék meg a nemzet történelmi emlékezetkiesése. Történelmi tapasztalatainkból emberhez méltó magatartásra nyerjen ösztönzést az egyén és a nemzeti közösség. Balázs József prózastílusának különleges dimenziói vannak: a tárgyszerűen pontos tények fölött érzelmi és gondolati boltozat feszül. Szemléletében a kritika okkal ismerhette fel a legkülönfélébb ösztönzéseket – Móricz drámaiságának, Hemingway szikár párbeszédeinek, a népballadák elhallgatásainak, a filmművészet kihagyásainak, Sinka István archaikus balladaiságának, a dél-amerikai próza valóságot és mítoszt társító szemléletmódjának párhuzamait. A sokféle forrás egy különlegesen egyéni dallamú, tárgyszerű, mégis líraian és példázat-értékűen gondolati telítettségű írói stílust, látásmódot táplált. Tudta és tudatosította írásaiban is ennek a vidéknek a történelmét és értékeit. Azt vallotta, hogy a legnagyobb ajándéka az embernek, hogy egy nemzeti közösség tagjának született. A kisgyermeket nemcsak az anyja, hanem a közösség kultúrája – szokásai, nyelve, sajátos atmoszférája, tájai – is nevelik.
PARTIUM
77
Ezért tartotta Balázs József jóvátehetetlen felelőtlenségnek azt, hogy a magyarság önmagáról hamisan negatív történelmi képet alakított ki. Ezen mindenáron változtatni akart. Legbensőbb személyes feladatának is tekintette azt, hogy történelmi tudatunkat és nemzeti önismeretünket megújítsa. A hetvenes évek második fele volt az ő nagy korszaka. Hihetetlen energiával dolgozott. Öt regénye jelent meg 1975 és 1978 között (Koportos, Magyarok, Fábián Bálint találkozása Istennel, Az ártatlan, Szerelemesek és szeretők), de az 1983-ban kiadott novelláskötetének (Az eltévedt tank) darabjait is a hetvenes években írta. Már 1980-ban elkészült a Magyarok és a Fábián Bálint találkozása Istennel című regényeivel trilógiát alkotó műve, A torcellói Krisztus című regénye is.* Balázs József művei közül csak néhányra vethetek itt egy-egy pillantást.
2. Az emberi létezés alapnormáinak sem felel meg az az embercsoport, melynek tagja Balog Mihály, a Koportos hőse. Feleségének halála mozdítja ki őt a létezés alsó szintjéről. Szegénysége ellenére tisztességes temetetést akar adni a feleségének. Erre az életét teszi fel. A cél parányiságának és a küzdelem nagyságának az ellentétét az oldja fel, hogy itt már nem a tárgy a fontos, hanem az emberi méltóság megnyilatkozása. A társadalmi környezet barbársága teszi reménytelenné Balog Mihály küzdelmét. A telep többi lakójában az emberségnek nyoma sincs. Ez a közösség nem tűri a különbet. Veszélyesnek tartja és az életére tör. A kisregényben embertelen közegben látjuk egy magányos, emberséget, becsületet kereső ember küzdelmét.
3. A Magyarok az ember és társadalmi-történelmi környezetének erkölcsi konfliktusát nagyobb erőtérben vizsgálja. Ember és történelem konfliktusára ad választ. Ebben a regényben az erkölcs ereje átrendezi a társadalmi erőviszonyokat. A morális érzékenység erősíti meg és növeszti föl a kis közösséget. Fábián András és társai a második világháború vége felé – belefáradva az itthoni reménytelen küzdelembe és félve a pusztulástól, a katonáskodástól – elmennek Németországba dolgozni. Az egyesztendős németországi munka ennek a közösségnek az erkölcsi erőpróbája. Ezek az emberek a történelmen kívül éltek itthon, s a történelem elől menekülnek a védettségbe, a munkaalkalom szigetére. A történelem azonban válaszaikat kéri. Az ismeretlenségben, idegen környezetben nemzeti hovatartozásuk fontos magatartásformáló tényezővé válik. A magyarok először csak rendesen akarnak dolgozni, s nem akarnak törődni semmi egyébbel. Erkölcsi igényességük azonban beleütközik környezetük embertelen világába. Ekkor felszabadítják magukat. Maguk döntenek sorsukról, lemondanak a védettségről és a jó munkaalkalomról. Hazamennek. _________ * (A torcellói Krisztus Balázs József posztumusz regénye. 2004-ben a Forrásban, 2005ben önálló könyvként jelent meg Vasy Géza alapos tanulmányával. A mostani konferencián is Vasy Géza tart előadást erről a regényről.)
78
PARTIUM
Itthon behívóparancs várja őket. Áldozataivá válnak annak, ami elől menekültek. A kis csoport ereje szemünk láttán nő meg. Erkölcsiségük azonban csak kis dolgokban nyilatkozhat meg, emberi méltóságukat megőrzik vele, de kis szigetet képezhetnek csupán egy embertelen világban. A történelem alakulásába nem tudnak beleszólni, pedig erkölcsük a történelem erkölcstelenségével ellentétes.
4. A Magyarok egyfajta tiszta erkölcsiség kibontakozását mutatja be, a Fábián Bálint találkozása Istennel című kisregény hőse ezt az erkölcsiséget adottnak veszi, s ezzel méri meg a világot. Fábián Bálint az első világháború idején katona. Egyszerű juhászember, azok közül való, akiket lerészegítve visznek katonának, s lerészegítve ösztönöznek helytállásra a fronton. Akit belekényszerítenek abba a képtelen helyzetbe, hogy vagy ő gyilkol, vagy őt gyilkolják meg. Fábián Andrást és társait – a Magyarok hőseit – nemzeti tudatuk, ösztönös patriotizmusuk erkölcsi helytállásra ösztönözte. Fábián Bálint egy értelmetlen háború katonája. Nemzeti tudata is erkölcsi paradoxként nehezedik rá. Hazafias érzéseit is kihasználják. A világnak az a véres kuszasága, amit a háborúban látott, otthon más közegben folytatódik. Amíg ő odajárt, minden megváltozott. Nem érti a történelem és a társadalom életének új „igazságait”. Ezért ad mindenre hibás válaszokat annak ellenére, hogy mindig a tisztességes utat akarja választani. A történelem eseményeiből Fábián Bálint ugyanazt olvassa ki, mint magánéletének tragédiájából: „hiba van a teremtésben”. Nem tudja átlátni maga körül a világot. Feleségének rejtélyes megváltozása, majd megőrülése és halála, fiának félelme és pusztulása, barátjának véletlenszerű halála, a pap és a kocsmáros meggyilkolása – mind-mind irracionális magyarázatot talál a faluközösség tudatában. Fábián Bálint azonban nem nyugszik meg ennek a világnak az irracionalitásában, hanem személyesen akar az igazság nyomára bukkanni. Az események realitása Fábián Bálint számára maga az irrealitás. Fábián Bálint is szeretne otthon lenni a világban, de éppen ez vált számára lehetetlenné. A kis igazságok kiderülése a nagyobb összefüggések kutatására kényszeríti, hiszen a kis igazságok számára nem bizonyosságot hoznak, hanem a világ abszurditását bizonyítják. Olyan titkok, törvények létezését feltételezi, melyekbe ő nem tekinthet, melyeket csak az Isten tudhat. Ez a kis- és egyszerű ember a nagy mindenség összes titkát tudni kívánja, a magáét, a faluét, a világosságét és a sötétségét. Ebben a küzdelemben alul kell maradnia, hiszen az ő világának nem lehet más módja a titkok megfejtésére, mint találkozása az Istennel. Világképének törvényei szerint ez csak a halálban lehetséges. Az igazságkeresés az öngyilkossághoz vezetett: s így az eszköz végképp lehetetlenné teszi a cél elérését. Fábián Bálint érzi a másik út vonzását, a társadalmi igazságtevés lehetőségét, de nem tudja vállalni azt. Pedig az ő vágya is az, hogy fel kell szabadítani a szegénységet. Balázs József regénye azt mutatja meg, hogy a Fábián Bálintok pusztulása, tragédiája a gátolt és szűk körű eszmevilágukban, akarat nélkülivé formált egyéniségükben gyökerezik. Érzékelteti azt is, hogy ezért a tudatvilágért elsősorban nem a Fábián Bálintok a felelősek.
PARTIUM
79
5. Balázs József negyedik regénye, Az ártatlan – miként a Magyarok – az ember és a történelem viszonyát vizsgálja. A nyíregyházi huszárezred a németek szövetségeseként ment 1944 tavaszán Lengyelországba. Pusztulása a magyarság második világháborús szereplésének és szerepének a példázata. Idegen érdekek parancsára megy az ezred, nem is akar harcolni, felszerelése, képzettsége nevetségesen korszerűtlen, a huszárság részvétele a második világháborúban már önmagában is anakronizmus. Batár Jánosnak és társainak az a fő vágya, hogy hazakerüljenek, hogy túléljék ezt a rájuk kényszerített szörnyűséget. Az ezred a németek szövetségese, de a lengyelek barátja, s a németek ellen harcoló lengyel partizánokkal tart fenn titkos kapcsolatot. Mégsem mer átállni a partizánokhoz. Belső ellenségeskedés, árulás is nehezíti az ezred helyzetét. Az ezred tétova passzivitását Batár János tiszti sofőrként érzékeli és figyeli. Az ő sorsa elválaszthatatlan az ezredétől. A cselekvésképtelenségnek a mártírja lesz. Az önállótlanság okozza vesztét. Képtelen arra, hogy akárcsak a legelemibb módon – menekülés, szökés formájában – is maga irányítsa az életét. Akkor is visszatér, amikor pedig a helyzete felkínálja számára a menekülés lehetőségét. Mint az ezred pusztulása, olyan az övé is: fölösleges és értelmetlen. A regény a történelmi eszköz-szerep képtelenségét, vereséggel azonos tragikumát mutatja meg.
6. Sajátos egyéni jellege van Balázs József regényvilágnak. Hőseinek az a céljuk, hogy minél kisebb felületen érintkezzenek a társadalommal és a történelemmel. Szeretnének megmaradni a maguk mozdíthatatlan kis világában, de erre nincs módjuk, mert rajtuk kívülálló, tőlük független nagyobb erőktől – halál, szegénység, háború – kényszerítő kihívásokat kapnak. A regények hősei az adott tudatvilág szintjén, az adott közösség tagjaként a lehetséges etikus válaszokat keresik. A regényekben megnyilatkozó írói szándék a társadalom elesett, mindenkor történelmen kívülre került rétegeinek felemelése, a bennük visszaszorítottan élő nagyobb emberségigény megmutatása és felszabadítása. Balázs József művészete csak a legfontosabb tények közlésére szorítkozik, de a leírás, bemutatás a nagyfokú koncentráció révén a tárgyi anyagon túlmutató eszmével telítődik. Az alulsó Magyarország – a jelenkori és történelmi – szólalt meg műveiben az emberi létezés titkait vallatva és az egyenlő emberi esélyeket keresve.
7. Balázs József kitűnő író volt. És felejthetetlenül színes egyéniség. Váratlanul tört rá a halálos betegség. Életszeretete, életakarata hosszú ideig csodát művelt. Hinnünk lehet, hogy hatalmas életakarata állította meg évekre a feléje közeledő halált. Az életet egyszeri csodának tudta. Az átlagos emberi erőt megsokszorozva küzdött érte. Úgy érezte, dolga van még ezen a földön, s azt el akarta végezni.
80
PARTIUM
Tisztában volt sorsával, de nem adta meg magát akkor sem, amikor reménytelennek tudta gyógyulását. A köréje gyűlt társaság lelke volt, mesélt, tréfált, anekdotázott, játszott. Történetekben látta és láttatta a világot. Elragadóan tudott mesélni. Teljes odaadással tudott játszani, sakkcsatákat vívni is. Megpecsételt sorssal is volt ereje ahhoz, hogy másokat vigasztaljon, derűvel, tettvággyal, reménységgel gazdagítson. Lenyűgöző kíváncsisággal fürkészte a természet titkait, minden érdekelte – a növények gyógyító hatásától a tenyérvonalak rejtelmeiig. Nagyfokú morális érzékenységgel és keserű indulattal elemezte a létünket megrontó emberi és politikai hitványságokat. Életműve a magyar kultúra romolhatatlan értéke.
Holló László: Foltozó cigány. (Krétarajz, 1930)
PARTIUM
81
SZÖLLŐSY TIBOR Az elmaradt sakkparti Áttelepülése után rendszeresen hazalátogatott félévenként, amikor is egy-egy hetet töltött szülővárosában unokája családja körében. Mindig szeretettel várták-fogadták s annyira figyelmesek voltak, hogy összegyűjtve a megyei magyar nyelvű újságokat, lapokat odatették az ágya melletti éjjeliszekrényre: legyen miből tájékozódni, kitölteni a távollét okozta űrt, mert tudták: a határon túl lakik, de itthon él, mindenre kíváncsi, minden érdekli, ami itthon történt távolléte heteiben-hónapjaiban. Mindig úgy rendezte, hisz nyugdíjasként korlátozásmentesen gazdálkodhatott idejével: szombaton érkezett, a nap hátralevő részét a családdal töltötte. Teste belemélyedt a média szállította hírhalmazba, mialatt hol felvidult, hol megcsappant kedve, vagy éppen bosszankodott az információhalmazba csomagolt közlések olvasásakor. Másnap, vasárnap, későbben ébredt a szokottnál, mert mint gyakran emlegette: órákig hallgatta a Tisza csacsogását lámpaoltás után, ugyanis a tinédzser folyó unokája házától úgy harminc méterre a töltésen és rekettyésen túl igyekezett a Kárpátok öleléséből a rónaság felé, miközben szüntelen csevegtek, suttogtak, lamentáltak fáradhatatlan, egymást űző, birkózó tarajai s mindebből többet tudott meg a távoli és közeli múltról, mint minden tv-ből, rádióból, újságból együttvéve. Délelőtt a városka temetőkertjébe vette útját, ahol felkereste felmenői, barátai hantjait, virágokat vitt a sírokra, imádkozott, emlékezett, merengett. Ott, és útban visszafelé ismerősökkel találkozott, akikkel lélekmelengető gondolatokat cserélt, majd a bőséges vasárnapi ebéd után szundított úgy egy órácskát, de csak mint a mezei nyúl, mert kora délután már az istentiszteleten adott hálát teremtőjének, aki újra haza vezérelte. A reinkarnáció után a főbejáratnál várta be a tiszteletest, mialatt réglátott hittársaival kölcsönösen kérdezgetett és válaszolgatott a hogy vagyra? és mi újságra? A kölcsönösen megnyilvánuló örömteli viszontlátás és férfias parolázás után a templom melletti új parókiába vonultak, melyet az anyaországi testvér-egyházak építettek a nagy árvíz után, ahol az egyház kiskönyvtárában sakktábla mellé ültek, hogy felelevenítsék, újrajátszák a kockás csatákat, mint tették azt évekig minden vasárnap délután. Ezek a szellemi megmérettetések kölcsönösen vonzották őket, mert lehetőség volt a beszélgetésre, az eszmecserére; a tiszteletes úr alapos válaszaival maximálisan kielégítette idült híréhségét hangsúlyozottan a helyi eseményekre. – A tegnap – kezdte, miközben csatasorba állítgatta a figurákat – kint jártam a temetőben és valami olyasmit láttam, ami nem hagy nyugton, ami valami furcsa, nem jellemző évszázados szokásainkra. – Mi volt az? – A második sorban, abban, amelyik valamikori esperes urunk emlékhelyétől indult, egy – hogy is mondjam? – oda nem illő, vagyis szokatlan fejfát láttam: az volt rá vésve: Boriszova Nágya, I956-I996, A.B.F.K.A. Nem értettem, nem értem most sem: szláv, pontosabban orosz név, a mi betűinkkel, a mi magyar, református parcellánkban?! Miért éppen a mieink mellé, hisz ott van a keleti rész, ahová a görögök meg az ortodoxok temetkeznek… A tiszteletes éppen nyitni készült, de a hallottakra nyugalomba parancsolta útnak indított kezét. – Oda az orosz asszonyt, a mi – s ezt kissé emeltebb, de határozottan barátságos hangon mondta – orosz asszonyunkat temettük. – Ez, amit mondasz, még követelőzőbbé teszi kíváncsiságomat. – Hogy megértsd a történtet, távolabbról kell kezdenem – kortyolt üdítőjébe. – Nágya aszszony tényleg orosz volt, méghozzá az orosz hon kellős közepéből, valahonnan a Volgán túl-
82
PARTIUM
ról származott. Évekkel ennekelőtte, valamikor a kilencvenes évek elején egy napon bekopogtatott hozzám itt a parókián amolyan félszegen, talán kisé félve is. Törékeny alkatú, szegényesen, de tisztán öltözött volt. Sűrű bocsánatkérések kíséretében megkérdezte, vagy talán inkább kérte: megengedem-e hogy látogassa a mi istentiszteleteinket. Mielőtt válaszoltam elmondta – figyelj ide: magyarul! – persze tört magyarsággal, a Miatyánkot. Mondanom sem kelt válaszomat. Láthatóan megörült és megkönnyebbült, majd beszélni kezdett egyre folyékonyabban, pláne mikor biztattam: mondja közölni valóját anyanyelvén, hisz köztudott, hogy értjük és beszéljük nyelvét. – Bátyuska – így mondta, – így szólított – én orosz vagyok, ortodox, vagyis pravoszláv vallású. Ebben születtem, ebben neveltek. Három evvel ezelőtt érkeztünk Kárpátaljára, vagyis a maguk városába. Az emberem hivatásos katona, továbbszolgáló tisztes volt, határőr. Éppen három éve maradt a szolgálatból, mikor ide irányították. Persze én is jöttem vele. Addig csak térképen láttuk Kárpátalját, de azt tudtuk, hogy itt is vannak államhatárok. Akartuk is, meg nem is jönni. Annak örültünk, hogy ide parancsoltak, mert a tisztek is igyekeztek ide helyeztetni magukat szolgálati éveik vége felé, mert itt maradhattak civilekként, mert az a hír járta, hogy itt sokkal jobb az élet, mint bárhol a Szovjetunióban. Viszont féltünk is valamicskét, mert tartottunk a magyaroktól, mert közölték, hogy itt élnek. Ez utóbbi kijelentése meglepett, ami olvasható volt mimikámon, mert azonnal reagált. Ne haragudjon, de így volt – folytatta valamivel halkabban, valami fátyolos színnel hangjában. – Tudja, atyám, már nem bátyuskát mondott, mi mindig is vallásosak voltunk. Azokban az években, mikor még állt a Szovjetunió, erről beszélni, pláne egy szovjet katonának, főbenjáró bűn lett volna. Nekünk is volt, meg van ma is, ikonunk. Nappal mindig elrejtettük, de esténként elővettük, imádkoztunk hozzá zárt ajtók, besötétített ablakok mögött. Bárhova irányították az uramat, vittük magunkkal. Mindig a ruháim közé dugtam, nehogy meglássa valaki. De, atyára – rezzent és emelte meg hangját – nem untatom, nem kurtítom drága idejét? – Nem, nem meséljen csak tovább – válaszoltam, mert tényleg érdekelt, amit mondott s amit mondani akart. – Az uram – csuklott meg hangja – éppen szolgálata utolsó évében meghalt. A májával volt baj, mert hát tetszik tudni, az orosz ember sosem vetette meg a vodkát. Mi a tisztek és tisztesek negyedében laktunk, kinn a határban. Nem tudhattam mi lesz velem, mert hiába is mentem volna haza, ott már senkim sem volt. Ott se házam, se rokonom – egyszál magam maradtam. A határőrség parancsnoka segített, vagyis elrendezte: kaptam egy egyszobás lakást itt benn a városban egy többlakásos házban az ötödik emeleten. Megnyugodtam, merthát nem kellett költöznöm a semmibe, meghát elég volt nekem az a konyha-szoba. Igaz – folytatta némi szünet után – kicsit tartottam a szomszédoktól, merthát tudtam, hogy magyarok… – De ugye nem volt szarvuk. – próbálkoztam valami derűt csempészni az elhangzottakba, ugyanis láttam rajta némi hezitálást. – Nem, nem, – surrant át enyhe mosoly arcán – hamar megbarátkoztunk. A szomszédaim: Juliska meg a férje és Erzsike úgy beszéltek velem, mintha ével óta ismernének, így viselkedtek más lakótársaim is: nem fordítottak hátat, nem éreztették velem, hogy orosz létemre bűnhődnöm kellene a múltért. Gyakran hívtak magukhoz, pláne vasárnaponként meg ünnepnapokon. Nagyon finom ételekkel kínáltak, olyanokkal, amiket én nem ettem sosem. Különösen ízletesek voltak a sütemények, amelyeket húsvétra meg karácsonyra sütöttek. Hívtak is: menjek velük templomba, ide a reformátusba. Eleinte nem mertem, de aztán mégiscsak jöttem. Igaz, nem értettem semmit, amiről az atya beszélt mikor igét hirdetett, de az emberek itt benn a templomban, és kinn a templom előtt is barátságosak voltak, nem néztek ki.
PARTIUM
83
Aztán már egyedül is jöttem, persze fenn, a karzaton ülve imádkoztam. Volt, aki nyújtotta az énekeskönyvet, dehát nem fogadtam el, mert nem tudok olvasni magyarul, meghát én a mi imáinkat mondtam magamban. – Láttam többször őt ott fenn a karzaton – fordított története könyvében egy lapot a tiszteletes-. Kezdetben furcsállottam, majd megszoktam jelenlétét. Idővel eljött a temetőkertbe is, ott volt gyásznapjainkon is, mikor a sztalinista lágerekben elpusztult testvéreink lelki üdvösségéért imádkoztunk, ott volt, mikor kopjafát állítottunk az 56-ban hősi halált halt anyaországi testvéreink emlékére. Voltak, akik nem nézték jó szemmel, mert fájó, sőt némelyikük szerint sértő volt jelenléte. A sakktábla katonás rendben felsorakozott figurái néma tétlenségbe szenderedtek, a tiszteletes úr folytatta: – 96 őszén telefonált a járási kórház sebészeti osztályának főorvosa: – Tiszteletem úr – mondotta volt –, osztályunkon fekszik egy Boriszova nevű idősebb hölgy, az a kérése: látogassa meg, valamit nagyon fontosan szeretne közölni. Igyekezzen, mert nem maradt sok ideje. Még aznap este meglátogattam. Mentem, mert kötelességem, de azért is, mert találkozásunkkor mintha befejezetlen lett volna elbeszélése; úgy ment el, mint aki mondani akar még valamit, de vagy megfeledkezett, vagy restellte talán, hogy megvámolja időmet. Már első pillantásra szembetűnő volt elesettsége, nem kellett szakavatottnak lenni annak megállapítására, hogy tényleg órák-napok kérdése földi léte. – Atyám – nyújtotta felém csontsovány kezét-, nagyon köszönöm, hogy eljött. Ugye emlékszik múltbeli beszélgetésünkre, vagyis – próbált mosolyogni -, mikor csak én beszéltem?! – Hogyne, hogyne – fogtam meg felém küldött kezét-, emlékszem. – Én akkor nem mondtam el mindent, mert nem akartam sok lenni, de most már nekem nincsen sok hátra. Szeretnék még elmondani valamit és kérni, de… – köhögésroham szakította félbe. – Ne erőlködjön, pihenjen, hívom az ügyeletes orvost, ő segít! – Nem kell… ők eddig is mindent megtettek, de nem tudnak segíteni úgysem – nézett az ajtó felé, majd rám fátyolos szemeivel. – Itt van egy levél – nyúlt reszkető ujjakkal párnája alá-, vegye magához, de olvassa el most, nincsen sok benne. Háromszögűre formázott levelet adott át; látni és tapintani lehetett a levél tiszteletre méltó korát. Mielőtt felbontottam a jellegzetes orosz katona-levelet, szólt: – Várjon néhány percet, hadd szóljak, most jobban vagyok! – Tessék, hallgatom. – Nekem, nekünk volt egy fiunk. Ő jelentett számunkra mindent. Az iskola befejezése után – az apja nyomdokain – a katonai pályát választotta. Elvégezte a tiszti főiskolát, hadnagy lett: tankista. Mi, az apjával, szép jövőt vártunk neki. De minden csak álom lett; – tolakodó könnycseppeket próbált letörölni viaszsárga kezével – 1956-ban átesett az első és egyben utolsó tűzkeresztségen – harcba irányították… Most – mutatott a kezemben tartott levélre – olvassa! Az éjjeli lámpa fényében olvastam: „Köszöntelek titeket, apus és anyus! Mikor olvasni fogjátok levelemet, már jól leszek. Eddig nem írhattam nektek, mert fokozott készültségben voltunk, akkor nem szabad levelezni – ezt apus tudja. November elején napiparancsot hirdettek: megyünk a frontra, kitört a háború és nekünk segíteni kell, azaz testvéreinket. Vonatra szálltunk és indultunk a Szuezi-csatornához, hogy harcoljunk szövetségeseinkkel az izraeli agresszorok ellen. Egy nagy város elé érkeztünk, lepakoltunk, de nem sokáig maradtunk tétlen. Parancsba adták: azonnal támadni kell a várost, ahol mindenféle csürhe meg akarja dönteni a népi hatalmat. Mindenkire, akinél fegyver van, lőni kell. Csak a város bejáratánál láttuk, hogy Magyarországon, Budapesten vagyunk.
84
PARTIUM
Benn a városban sűrű lövöldözés volt. Mi csak fegyveres fiatalokat, civileket látnunk, katonákat sehol. Szörnyű volt, mert minden házból lőttek ránk, Molotov-koktélokat dobáltak tankjainkra. Voltak helybéli emberek, akik a harc szünetében hozzánk jöttek, még élelmet is adtak és mondták, hogy akik harcolnak nem fasiszták, nem ellenforradalmárok, hanem egyszerű magyar emberek, akik szabadok akarnak lenni, nem akarják, hogy mi náluk legyünk. Ilyesmi volt sok-sok plakátra is írva. Mikor megkérdeztük parancsnokainkat, akkor azok fenyegetőztek, azt mondták, ha nem lövünk, ha bratyizunk az ellenséggel, akkor minket is lelőnek, de már a sajátjaink. Néha mellé eresztettünk egy-egy sorozatot, ha magunk előtt láttunk fiatal fiukat és lányokat, de pontosak is voltunk, mert sok bajtársunk elesett, égtek tankjaink is. Én is kaptam egy lövést, hazaszállítottak, itt kezelnek. Hamarosan egészen felgyógyulok és megyek haza. Vigyázzatok magátokra! Szerető fiatok: Vologya.” – Nem jött haza, hiába vártuk… Egy napon – suttogta a beteg a lámpa-tányér árnyékából – hivatalos értesítést kaptunk: fiunk hősi halált halt a haza védelmében. A levél mellé mellékeltek egy bátorsági érdemrendet is. Öles csend után folytatta: – A levelet nem kaptuk meg, biztos, hogy nem is küldte el, mert tudta: cenzúrázzák, sosem kapjuk meg és baja is származhat belőle. Az uram többször, szinte félévenként irogatott a fiunk volt hadtestének, a katonai levéltárakba, hogy megtudjuk: mi lett fiunk sorsa, hol halt meg, milyen körülmények között, de sosem kaptunk választ. Csak azután, hogy felbomlott a szovjet birodalom küldték meg ezt a levelet, ami a hadi levéltárban volt – titkosítva. Ez 92-ban történt, de én nem tudtam erről, az uram eltitkolta, csak a halála előtt adta ide. Nem tudtam hogyan, miként reagáljak, mit is mondjak az olvasott, a hallottak után. Boriszova folytatta; mintegy megvonta élete jelentős szakaszának kvinteszenciáját: – Ezért féltünk mi a magyaroktól, mert magyar földön esett el egyetlen gyermekünk, ott kapott halálos sebet. Én is felocsúdtam a gyászos múltba visszanyúló merengésemből: – De már tudja ma, Nágya, hogy akkor nem banditák ámokfutása, nem ellenforradalom, hanem szabadságharc volt. A maga fia is egy áldozat a sok ártatlan közül, a kommunista ideológia áldozata. – Igen, tudom, tudja ezt már sok-sok orosz anya, akik holtunkig siratjuk fiainkat… Félrevezetett, becsapott minket az az ideológia… Ezt itt, maguk között értettem meg. Magyar szomszédaim sokat meséltek azokról az eseményekről, hallottam szemtanuk beszámolóit is a tv-ben. Megértettem, hogy nem ellenünk, egyszerű orosz emberek ellen harcoltak, hanem magukért, az elnyomás ellen… Fájt és örült is a lelkem, mikor maga, atyuska, az 56-osok kopjafájának avatásán az ártatlanul elesett orosz katonák lelki üdvösségéért is fohászkodott. Köszönöm maguknak, a maguk istenének, hogy megvilágosította elmémet, hogy befogadott lelki házába… Láttam, nehezére esik a beszéd. – Köszönöm, Nágya, hogy megtisztelt bizalmával – töröltem meg verejtékes homlokát. – Hálát adok az Úrnak, hogy olyannak látja a múltat, amilyen ténylegesen volt. Imádkozni fogok, gyógyítsa meg mielőbb. Minden erejét latba véve feljebb húzódott párnáján. – Van egy utolsó kérésem – fogta most ő kezemet – hamarosan megyek a fiam és uram után. Elmondok majd nekik és a teremtőnknek mindent, ami itt lenn történt, elmondok minden hazugságot és igazságot is. Kérem, atyám – próbálta megszorítani kezemet-, temessen oda a magyar testvéreim mellé, oda nem messze a kopjafától, ott mellettük megnyugszom. Kérem azt is, hogy bocsássák meg nekünk 56 áldozatait, a magukét is, a mieinket is…
PARTIUM
85
…A visszajáró vendég nem reagált a hallottakra, hisz mit is tudott volna mondani, csak bámulta a sakktábla mozdulatlan figuráit, a harcra kész sorrendben várakozó gyalogokat, tiszteket, amelyek felső utasításra, parancsra vártak… – Majd a temetésen találkoztunk újra a mi orosz asszonyunkkal. A friss hantba hármaskeresztet szúrtunk, de később, november első napjaiban – így döntött a presbitérium – a nálunk szokásos fejfára cseréltük. Akkor véstük bele születése évét: I956. Tapintható némaság vette birtokába a könyvtárszobát, csak az öreg falióra egyenletes ketyegése jelezte; nem halotti, hanem nagyon is élő csend telepedett közéjük. – Ő volt – nézett valahová a mérhetetlen távolba a tiszteletes – az első és ezeddig egyetlen, aki bocsánatot kért. Darabosan, szinte tápászkodva állt fel, nem mondott egy szót sem, megölelte vendéglátóját és indult. Biztos volt, mert eldöntötte magában: jövőre, ha segíti Isten, október végén is hazalátogat, hoz koszorút, rajta piros-fehér-zöld szalaggal az orosz asszony sírjára.
Ónodi Zsolt: Magány (grafika)
86
PARTIUM
BABOSI LÁSZLÓ „Énekelek melegebb fényű romlatlan csillagokért” Beszélgetés Dinnyés József „daltulajdonossal” Ratkó Józsefről „Kikopik a szó a szánkból, kikopik a vers is, némulunk. Gyermekeink már meg sem tanulják, meg se tanulnák a „törzs szavait”, ha nem volnának közöttünk olyan emberek – tanárok, költők, énekmondók, igehirdetők –, akik, mert az erkölcsi erózió ki nem kezdte őket, tudják a Vox Humana értékét. Tudják és hirdetik, közvetítik. Újra és újra mondják, hogy eszünkbe és szívünkbe vésődjék, mint Dinnyés József is, aki húsz esztendeje ingázik Lentitől Záhonyig, Szalonnától Battonyáig. S ha tehetné, körbeénekelné a magyarokat, bennünket, akiket igencsak megosztott az idő. […] Dinnyés azzal ajándékoz meg bennünket, amire […] a legnagyobb szükségünk van. Ebben az eszmerengéses ínségben büszkélkedhetünk tíztonnányi kiadott könyvvel. Jut eszembe erről Juhász Ferenc egy sora: „Egy könyv jajgat olvasatlanúl.” Versek „jajgatnak olvasatlanul”, pedig íme elég egy elszánt fiatalember, egy szál gitár, és bármelyik jó vers segítségünkre siet. Bármelyik közösség, korosztály szívesen hallgatja és fogadja meg a dalok sugallta igazságot, emberi törvényt. Dicséret érte Dinnyésnek – mondanám –, de hát Dinnyés József nem szorul dicséretre, hiszen azt teszi, amit kell, amit szükséges tenni, ami tudásából és tisztességéből következik. Lapozza a magyar vers aranykönyvét (ha van ilyen), s ami vers megérinti, fölzeng benne, igazít ahhoz dallamot, és már hozza-viszi – fél életét vonatokon, koszos pályaudvarokon töltve – széles e hazában, hogy abból is tanulnánk. Hányszor utazta már körül a Földet? Autóstoppal legalább egyszer. Vonattal? Ötször, tízszer? Ez is teljesítmény. Ám a nagyobb, fontosabb és tiszteletreméltóbb az az önként vállalt feladat, hogy a legfiatalabb kortársaink költeményeit is hirdeti, szájunkba rágja.”1 Ratkó József jellemezte így 1988-ban Dinnyés Józsefet, akivel 1971-től kezdve szoros, baráti kapcsolatban állt. Az elkövetkezőkben Dinnyés József osztja meg velünk Ratkó Józsefről őrzött emlékeit. – Kedves Jóska, hogyan ismerkedtél meg Ratkó Józseffel? – Az igazság szerint előbb Buda Ferenccel ismerkedtem meg, amikor az Ítélet című versét megzenésítettem. Uszodon voltam egy népművelőnél, és ő hívta fel rá figyelmemet a versre. Nézd meg ezt a néhány sort milyen jó, mondta, és én még azon az éjszakán egy melódiát eszkábáltam a szöveghez. – Rólad köztudott, hogy miután megzenésítesz egy verset, mindig elviszed megmutatni a költőnek. – Ez így van. Kecskeméten megkerestem Buda Ferit, a Lenin-szobor melletti lakásában. Vettünk egy csirkét, amit Feri megfőzött pörköltnek, és egy üveg bort. Felesége a három gyermekével elment valahova, mi pedig egész délután a gyerekek szeretetéről és a család erejéről beszélgettünk. Eléggé összemelegedtünk. Nekünk akkor még nem volt gyerekünk. Feri állandóan a szintén nagycsaládos Ratkó Józsefet emlegette, s ajánlotta, hogy olvassam el a verseit, keressem meg, mert érdemes. – Buda Ferenc az 1960-as évek elejétől kezdve Ratkó egyik legjobb költőbarátja volt, akihez mély lelki és gondolati rokonság fűzte. „Szószóló barátaim közül őt szeretem, tisztelem a legjobban” – vallotta meg egyik írásában2.
1
RATKÓ József: [Kikopik a szó a szánkból…] = SEBŐK János: A daltulajdonos. Budapest, 1988, Múzsák, 140–141. p. 2 RATKÓ József: Negyven év, negyven vers = Kézirat. Ratkó-hagyaték.
PARTIUM
87
– Igen. Jóskánál nekem nagy ajánlólevél volt az, hogy Buda Feri küldött. S nem volt mese, ha Buda küldött, akkor mennem kellett. „Hol lakik Ratkó?” – kérdeztem tőle. „Nagykállóban a könyvtárban” – válaszolta, ugyanis ő ott az igazgató, az udvar felől kell bemenni. „De jókor menjek, nehogy horgászás vagy sakkozás közben zavarjam!” – figyelmeztetett. Először természetesen verseivel ismerkedtem meg, hisz anélkül nem léphet nagyot az ember. Mondanom se kell: lenyűgöztek. Kettőhöz illesztettem dallamot és indultam Nagykállóba. – Mely versekről van szó? – Az Egy ágyon, egy kenyérenről, és a „rövid” Éjszakáról, amelynek az utolsó versszaka hosszú ideig, kb. másfél éven keresztül mottóm volt és máig ars poeticám: „Vállaltam olyan csoda dolgot, / amire senki se kért. / Énekelek melegebb fényű, / romlatlan csillagokért.” – Csodálatos sorok. Azt hiszem, a magyar irodalomban kevesen fogalmazták meg ilyen lényegre törően és tömören költői hitvallásukat. – Ezt akkoriban minden koncertemen kiraktam a falra. – A szabolcs-szatmári napilap, a Kelet-Magyarország szerint 1971 júniusában Dinnyés József, a „pol-beat egyik nevezetes magyar művelője” több ifjúsági klub vendégeként előadókörútra érkezett a megyébe3. – Igen, akkor több szabolcsi településen is adtam koncertet. Mikor stoppal megérkeztem Nyíregyházára, bementem a Kelet-Magyarország szerkesztőségébe, mert Feri azt tanácsolta, hogy ugorjak be oda, hátha ott lesz Ratkó. Nem volt szerencsém, azt mondták, hogy délután jön be. – Mit csinált ő ott? – Úgy tudom, hogy a kulturális rovat munkáját segítette külsősként. Verseket, írásokat adott a lapnak, talán segített a szerkesztésben. Tehát még Nagykállóban volt. Kimentem a kállai buszhoz, de az épp az orrom előtt ment el. Egy Kállóba menő autós látta, hogy lekéstem a buszt és felvett, de olyan nagy lendülettel szálltam be az autóba, hogy a nadrágom a varrásnál végig felszakadt és a fenekem kilátszott. Kállóban kiszállok a kicsi, koszos benzinkútnál, bemegyek a könyvtárba, és ott mondják a kollégái, hogy most ment be a városba. No akkor irány vissza! Ott volt a szerkesztőségben. Bemutatkoztam, elmondtam mi járatban vagyok, és milyen „baleset” történt a nadrágommal. Jót nevetett, majd tűt és cérnát kért a titkárnőtől. Behívott egy üres szerkesztőségi szobába, kérte, hogy vegyem le a nadrágomat és mutassam a dalokat. Ratkó varrta a nadrágomat, mondván, ő ügyesebb, mint én, mert neki több gyereke van (akkor már három gyereke volt), én pedig az előbb említett két verset elénekeltem neki. – Mi volt a véleménye? Hiszen a megzenésítéssel szinte újraértelmezed, újjászülöd a verset, s nem biztos, hogy te éppen az ő szándékait erősíted fel. Ratkó pedig igen szigorú kritikus volt. – Úgy láttam, nagyon tetszettek neki, de valójában nem mondott rájuk semmit. Hamar napirendre tért fölöttük és más költők verseinek dallama felől érdeklődött. Felsoroltam, hogy kiktől énekelek verseket. Elsősorban a Nagy László, a Buda Ferenc és a Kalász László műveire írt dallamaim érdekelték. Utassy József, Kiss Benedek versei után elkészült a pelenkaöltéssel és visszavehettem a nadrágom. Évek múlva, mikor jól megismertük egymást, akkor már tudtam róla, amit mások is megerősítettek, hogy ha valamiről nem mond semmit, akkor az tetszik neki, azt elfogadja. Ha pedig nem tetszik neki valami, akkor ellenvetéseket tesz, akkor követ, vésőt, ágyút, bombát kerít elő, csak hogy eltüntesse azt a földről. Például az Egy ágyon, egy kenyérent úgy énekelem, hogy a versszak végén az utolsó két sort mindig megismétlem. A harmadik szakasznál viszont az első két sort ismételem meg, mert azt tartottam fontosnak, ugyanis szerintem a hangsúly oda esik, nem pedig a „homlokod melegében”-jére. Nem szólt ellene semmit. Így a vers részben új értelmet kapott. Ezt később a Kormorán együttes is feldolgozta, de az Jóskának egyáltalán nem tetszett, mert az a balkáni ritmus- és dallamvilág, amire ráültették a versét, az nem az ő világa volt. 3
Kelet-Magyarország, 28. évf., 144. sz., 1971. jún. 20., 12. p.
88
PARTIUM
– Igen, ő roppant kényes volt arra, hogyan bánnak szavaival, gondolataival. – Ez pontosan így van. Egy-két jellegzetes énekes-hibát azért felfedezett akkori munkáimban. Kifogásolta, hogy az igekötőket felütéssel elrejtem az előző taktusokba. A hosszabb, hangsúlyosabb kottafejekkel szeretném megszólaltatni a szavakat – válaszoltam neki. Akkor meg a névelők ritmusának elfelezését, szinkópa-szerű ritmizálását kifogásolta. Ezeket a verstől, a vers ritmusától eltérő zenei megoldásokat nem tartotta tetszetősnek, aggódott, hogy a zeném ritmusa átrendezi a vers eredeti ritmusát. Nagyon fontosnak és nélkülözhetetlennek tartotta, hogy a magyar nyelv eredendő törvényszerűségei ne csak a versben, hanem a hozzá illesztett dallamban is megjelenjenek. – Költészetében mi érintett meg? – Oktató, tanítgató hangvétele, kíméletlen pontossága és okossága. Biztosan úgy van, ahogy mondja? – kérdeztem magamtól. Igen, nem lehetett vele vitatkozni. Nem tudtam az ellenkezőjét állítani. Még egy-egy kiegészítés is szópocsékolás lett volna érveivel szemben. Ha mégis olyat írt, amiről érzelmeim mást mondtak, vagy a vers témája távolabb állt tőlem, vagy ismeretlen volt addigi életem tapasztalataitól, akkor arról kifaggattam. Sosem magánélete egy-egy részletével válaszolt, hanem más költők vers–élet párhuzamaiból vett példát; és mindig meggyőzött. Így tanultam meg a versolvasási módszerét is, ha ez egyáltalán módszere a versértelmezésnek. Számomra mindenképpen az volt. – A Ratkó születésének hatvanötödik évfordulójának tiszteletére 2001-ben napvilágot látott „Dal a jövőről” című lemezeden szinte minden Ratkó-megzenésítésedet közreadtad. Miért ezeket a verseket választottad ki megzenésítés céljából? – Erre a kérdésre azt szoktam mondogatni, hogy csak azokat a verseket énekelem el, amiről azt gondoltam, hogy én is megírhattam volna. Ez Ratkó József általam kiválasztott verseire is érvényes, de nem teljesen, mert Jóska versei mindig rámutattak olyan rejtett összefüggésekre, és feltártak számomra olyan ismereteket, amelyekre egyáltalán nem gondoltam, nem mertem gondolni a vers megismerése előtt. Visszatérve még az első találkozásunkhoz búcsúzáskor megkérdezte, hogy mikor jövök legközelebb Szabolcsba. „Nem tudom – válaszoltam –, innen Miskolcra megyek.” „Akkor kopogtass be Serfőző Simonhoz!” – ajánlotta, és keressem a vele egyívású költőket, vagy ahogyan ő hívta őket: „a jóra összeesküvőket”. „Ha már Miskolcon jársz, akkor beszélj Bari Karcsival – folytatta, s ha tovább maradsz, akkor feltétlenül menjél föl Szalonnára Kalász Lászlóhoz.” Tehát ahogy Buda Feritől megkaptam Jóska nevét és címét, úgy ő is adott három nevet, három költőt. Ez csodálatosan nagy ajándék volt. Búcsúzáskor a szokásos „sámáni” mondatainak egyikét mondta: „Lakd meg a hazát, mert ellakják előlünk!” Ezt a gondolatát koncertjeimen, ha Jóskáról beszélek, a mai napig elmondom. Természetesen Serfőzőéket megkerestem, és ezek a költők kézről-kézre adtak engem, ami nagyon sokat jelentett nekem. Ratkót egyébként néhány hónap múlva ismertem meg jobban, amikor újra Szabolcsban jártam és Nagykálló környéki iskolákban és könyvtárakban találkozhattunk az olvasókkal és a diákokkal. – Milyen élményeket őrzöl erről? – Jóska versmondásával, inkább versbemutatásával a hallgatók figyelmét lekötötte, lenyűgözte. Minden szót pontosan ejtett. A hangsúlyt előre helyezte és a gondolat, azaz a versszak, a vers végére leereszkedett a ponthoz, a befejező írásjelhez. A vers központozásához igazodva váltotta a hangnemeket, mindig a képzeletbeli kotta előjegyzéseihez igazodva. „Kvintváltó”, mondhatni „pentaton” stílusú versmondása volt. Ha más költő alkotását idézte, akkor kiemelte, más hangszerekkel mondta a művet. A magyar költészet igazságaival a napi megpróbáltatásokhoz, nehézségekhez kért segítséget. A versek nélkül élő ember életének kiszolgáltatottságát és hátrányait illusztrálta. Programzenévé hangszerelte József Attila, Nagy László és a kortárs költők műveit. Az emberi hang tanítóhangsúlyával vitte előre a vers gondolatait.
PARTIUM
89
Azóta is ezt a zenét figyelem költeményeiben. Ezt az önvédelemre buzdító hangsúlyt, a programzenét keresem soraiban. 1971 nyarán Hatvanban is találkoztunk. Kocsis István szervezésében, aki akkor még népművelési felügyelő volt, s később lett könyvtáros, a Városi Könyvtárban megrendezték a fiatal írók konferenciáját, ahol közel száz fiatal író jelent meg. Ratkó a „legidősebb fiatal íróként” a korelnök volt. Darvas József az Írószövetség elnökeként végig jelen volt a tanácskozáson. A hatalom a tanácskozást nem kívánatos ellenzéki, akkori szóhasználat szerint „másként gondolkodói” megmozdulásnak tartotta és nem akarta engedélyezni. Például a rádiót nem engedték be a városba, nehogy hírt adjon róla. Ezzel párhuzamosan ugyancsak Hatvanban tartották az irodalmi színpadok találkozóját, és meg akarták tiltani, hogy a fiatal írók, az irodalmi színpadok tagjai és a rendezők találkozzanak egymással. Jóska mondta Darvas Józsefnek, hogy ez írószövetségi ügy, nem pedig pártügy. Darvas felhívta Aczél Györgyöt, aki végül lefújta a belügyminisztériumi tiltást, aminek egyébként sem volt semmi értelme, mert természetesen a tanácskozás végén mindannyian átjöttek a Városi Művelődési Házba, ahol én is felléptem. – Kocsis István emlékezete szerint koncerted a fiatal költők „kemény, szókimondó” szövegeivel egy kisebb tüntetéssel ért fel. – Igen. A szintén kortárs költészetet előadó egri versmondó fiatalok műsora után következtem, s végül közösen énekeltünk Weöres Sándor verseket. Csodálatos volt, s nekem ez volt az írótársadalomba a belépőm. Tehát Jóska volt az, aki nagyon pontosan elküldte a belügyminisztérium dolgozóit a megfelelő helyre, aki Aczél Györgynek megfelelő választ adott, s aki Darvas Józsefnek felhívta figyelmét a fiatalokkal szembeni kötelességére. Valóban korelnökként és diplomataként is levizsgázott ott a szemünk láttára, pedig hol itt ittunk meg egy sört, hol ott. – Fábián Zoltán hagyatékában találtam egy levelet, mely arról tudósít, hogy 1974-ben megint egy ilyen találkozót akartak szervezni Hatvanban, de az volt a kikötés, hogy ne Ratkó legyen a szóvivő. Ezek után nem csodálom. – Jóskával való találkozásom azt eredményezte, hogy rajta keresztül költőtársai, költőbarátai még jobban elfogadták, hogy van egy ember, aki „daltulajdonosként” verseiket énekli. Megismerkedésünk első percétől tudta, hogy amit csinálok, hasznos, mert ő tényleg a nép és a parasztok között élt, s járva a falvakat, tanyákat, vidéki iskolákat és könyvtárakat látta, hogy munkálkodásom eredményes. Weöres Sándor versét, a Magyar etüdökből az Aranyágon ül a sármányt ő is dúdolta, énekelte, ez volt az egyik kedvenc dala, s természetesen ez nekem is jól esett. Azt azért érdemes ehhez megemlíteni, hogy az 1960/1970-es évek fordulóján az „uralkodó” pol-beat mellett még nem volt egyértelműen elfogadott dolog verseket énekelni. Így mindez nem csak nekem, hanem a műfajnak is nagyon sokat jelentett, mert a verséneklőket egyre jobban elfogadták. – Hogyan folytatódott a kapcsolatotok? – Jóska a nagykállói könyvtárba rendszeresen meghívott költőket és írókat. Kifaggatott arról, hogy kiktől énekelek verseket. Nagy örömmel vette tudomásul, hogy Kovács István, Kiss Benedek, Utassy József, Buda Ferenc, Juhász Ferenc, Nagy László, Bella István és az úgymond plebejus költők verseit énekelem. Közülük sokat bemutatott a könyvtárban író-olvasó találkozókon úgy, hogy engem is meghívott előadni. Ágh István ritkán járt le Nagykállóba, de kétszer ő is ott volt, amikor én is szerepeltem. Aztán sokat jártuk együtt a falvakat, a bokortanyákat, a régi iskolaépületeket, és ide is eljöttek írók, költők. Minden bokorban volt iskola, amik mára sajnos tönkrementek, mert bezárták őket. Nagyon nagy élmény volt a nyírszőllősi vagy a kállósemjéni kollégiumban – ahol Estók Károly volt az igazgató – tartott koncertem. – 1983 novemberében indult és 1987-ig létezett Ratkó, Antall István, Nagy András László és Görömbei András szervezésében és szerkesztésében a Hangsúly című hangos, Ratkó találó
90
PARTIUM
szavaival „illékony” folyóirat, amit közönség előtt vettek fel, és megvágott-megszerkesztett lapszámait a nyíregyházi rádió sugározta minden hónap utolsó vasárnapján. Te ebben igen sokat szerepeltél dalaiddal. – A nagy kaland ekkor kezdődött el, amikor beindult a Hangsúly. Kb. 80–90 felvételem található a nyíregyházi rádió archívumában. – A Hangsúly teljes anyaga felkerült az internetre4, így mindenki számára elérhetővé vált. – A nyilvános fölvételeken, vagy ha nem tudtam elmenni, akkor átutaztomban, a rádió stúdiójában vettük fel a dalokat. Olyan muzeális értékek ezek – ha szabad ezt magamról mondani –, amelyek közül soknak Jóska volt az ötletgazdája, hiszen ő kérte, hogy „ettől is énekelj valamit”, „attól is énekelj valamit”. Aztán rövidesen vittem Gál Sándor versét megzenésítve, vagy Tóth László, Farkas Árpád, Fábián László és a többi kárpátaljai költő verseit. – Igen, ezek nagyon jól mutatják, hogy Ratkó kiket szeretett, kiket tartott fontosnak, jónak. – A Hangsúly szerkesztésekor kifejezetten keresték a verséneklőket, hogy a népdal mellett legyenek énekmondók, énekelt versek is a műsorban. Így került oda például Szabó Viola Gyöngyösről. – A korabeli újságok szerint volt Nyíregyházán egy klub, ahol rendszeresen felléptél5. – Nyíregyházán a Művész presszóban megalakult a Művészpódium, s ott nekem havonta volt egy koncertem. Jóska minden alkalommal eljött, bevezetőt mondott vagy rövid kis rögtönzött előadásokkal erősítette a műsort, amit megfűszerezett új verseivel is. Alkalomként 80–90 ember ült össze. Nagy veszteség, hogy ezeket nem vették fel hangszalagra, mert Jóska bevezetései, rögtönzései irodalmi értékű szövegek voltak. – Tehát sokat jártál errefelé. – Igen, így ment ez Jóska ötvenedik születésnapjáig. – 1986. május 26-án a nagykállói művelődési házban nagy ünnepséget rendeztek tiszteletére és több költő- és irodalmárbarátja eljött őt köszönteni. – Még Nagy László özvegye, Szécsi Margitka is megtisztelte Jóskát, de ott volt Bella Pista is, és én végigénekeltem az egész napot. Egy-egy költőtől énekeltem egy dalt, utána a költő köszöntötte Jóskát. Számomra ez nagyon fontos ünnepség volt, mert akkor már szoros, baráti kapcsolatunk volt. Sokat járt a pesti klubomban is. Amikor 1983 és 1984 körül írta a Szent Istvánról szóló drámáját, a Segítsd a királyt!, akkor alkalomról alkalomra mindig új részleteket olvasott fel a műből, ha klubesten vett részt. Nagy András Lacival, a darab rendezőjével hallgatták, hogy hat megszólaltatva a dráma, miképpen fogadja a közönség. 1985 májusában Jóskával mentünk Sárvárra, az általam kitalált és szervezett Históriás napokra, s útba esett Hegyfalu is. Az ötvenes években ott volt az apja a tüdőszanatóriumban portás. Jóska majdnem elsírta magát: az apám itt lakott, itt dolgozott gyerekkoromban – mondta. Elmesélte azt, amit megírt Önéletrajzában is, hogy többször meglátogatta az apját a szanatóriumban, s az egyik látogatásakor az apja eljátszotta azt, hogy meghalt. Persze akkor is részeg volt az öreg, akit végül is Jóska szeretett, és akinek megbocsátott. Másoktól tudom, hogy mikor Jóska a szintén Sárváron élő festőművész barátját, Lakatos Jóskát meglátogatta, akkor is elment Hegyfalut megnézni. Egyébként az Apám című versét megzenésítettem, azt, amelyikkel az első kötetét kezdi (Apám elitta mindenét…), de soha nem mutattam meg neki, s énekelni sem szoktam, csak Veres István Hűségese a dalnak című, Jóskáról szóló, 1998-ban készített portréfilmjében adtam elő egyszer. Nagyon kemény és nehéz vers. – A Históriás napokon egy nagyon jól sikerült beszélgetést is celebráltál. – A harmadik napon délelőtt Jóskával és Utassy Józseffel beszélgettünk a magyar költé4 5
http://www.mzsk.hu/hangsuly/index.html (lányi): Kávéház és pódium = Kelet-Magyarország, 42. évf., 258. sz., 1985. nov. 2., 15. p.
PARTIUM
91
szetről, történelmünkről, a jelenünkről és jövőnkről, meg a gondokról. Erről a Magyar Rádió Társalgó című műsora is részletesen beszámolt. Az 1980-as években, már a Vörös Csillagok hanyatlásának idején a hazai és más elcsatolt területek énekelt verseiből szerkesztett előadásaimat meghívták Kárpátaljára. Művelődési házakban és az ungvári egyetemen léphettem fel. Később, mert nagyon szerettem volna meghálálni vendégszeretetüket, Nyíregyházán és a Magyar Rádió Társalgó című műsorával sikerült megszerveznem egy nyilvános rádiófelvételt. A nyolc költőre, a helyi színészekre és a megzenésített versek találkozójára elég sokan voltak kíváncsiak. Ratkó is ott volt, hiszen szíve vágya volt mindig, hogy találkozhasson azokkal, akik hozzátartoznak. A „jóra összeesküvőket” látta bennük. Ez volt az első komolyabb találkozója a kárpátaljai „szomszédokkal”. Ezután megbeszéltünk egy kárpátaljai utat, amire Jóskát is sikerült rávennem. Ungvárra mentünk. A Vörös Hadseregnek a polgárok részére fenntartott kultúrtermében volt a közönségtalálkozó. Az előtérben a szovjet haditechnikát bemutató fotókiállítás fogadott minden látogatót. Jóska rögtön megjegyezte: „ez azért van itt, nehogy elbízzuk magunkat”. A nyolcvanas évek derekán még nem sejtettünk semmit, de a gorbacsovi nyitás már ezt a mondatot elengedte a füle mellett. Vári Fábián László, Horváth Sándor, Dupka György, és aki tehette, ott ült a nézőtéren és hallgatták a meghatott költőt. Én még nem láttam ennyire zavarban Ratkót. Hazafelé annyit mondott: „fogadott földem szülöttei. Olyanok, mint akikkel mindennap találkozom a Nyírségben, Szabolcsban, Szatmárban. Nagyon messze vannak.” Erről az útról nem tudom, írt-e Jóska valamit… – Nem írt semmit. – … de a Hangsúlyban az út előtt is és az út után is mindig kért Kárpátaljáról énekelt verset. Nagyon kedves emlékem még, amikor Magyari Lajos erdélyi költő kislányával együtt Magyarországon tartózkodott és elhívtam Nagykállóba, hogy találkozzon Ratkóval. – Ők ismerték egymást személyesen is, hiszen Ratkó 1970-ben Magyari Lajossal, Csoóri Sándorral, Ladik Katalinnal és Foki Istvánnal együtt vett részt a jugoszláviai Sztrugában az évente megrendezett híres nemzetközi költőtalálkozón6. – Nagyon megható volt, amikor a két költő átölelte egymást. Könny szökött a szemünkbe. Egymás verseit idézgették, majd mások írásaiból verselgettek. Több író-olvasó találkozón vettek részt közösen, és Lajos szerepelt a Hangsúlyban is. – Igen. Több versét bemutatták és Ratkó interjút készített vele7. De lépjünk tovább egy következő témára. Gondolom, olvasótáborokban is jártál. – Ez megint egy olyan szent ügy volt, amire Jóska az idejét forgácsolta. A „szabadság szigeteinek” megszervezése. Ennek hívtuk az olvasótáborokat, s ez konkrétan az is volt. Elmentünk egy táborozásra alkalmas helyre 10-12 napra, 30-50 gyerekkel, általános iskolásokkal és gimnazistákkal. Volt 3-4 író vagy költő, néhány könyvtáros és csak az irodalomról, művészetekről, semmi másról, esett szó. Az alkotásokon keresztül a világot, az igazságot hogy lehet megismerni. Ehhez a feszes szellemi munkához járultak a kézműves játékok. Agyagoztunk, szabadtéri kemencéket csináltunk, agyagedényeket égettünk, mint honfoglalás kori őseink. Jóska minden nyáron 2-3 ilyen táborban részt vett. No meg ne felejtsük el a tokaji írótábort se, ahol feltétlenül ott kellett lennie. Mindig a bátyámnak tekintettem Jóskát, nem pedig művészembernek. Nekem apám nem volt, tehát ebben közrejátszik egy apakomplexus is. Neki köszönhetem, hogy megtanultam: 6
Lásd: SZEPES Attila: A vers ünnepe. Feljegyzések a strugai nemzetközi költőtalálkozóról = Mozgó Világ, második füzet, 1971, 87–93. p. 7 RATKÓ József: Legnehezebben szólaló ága a sípnak. Beszélgetés Magyari Lajossal = Hangsúly, 3. évf., 1985. okt. 27.
92
PARTIUM
nem szabad, nem lehet mellébeszélni, pontosan kell fogalmazni. Aki mellébeszélt, arra kegyetlenül rászólt. Közöttünk nem volt ilyen vita, persze, mert soha nem beszéltem mellé. Hamar egymásra is találtunk. Egyébként nagyon kedves, bolondos, jó humorú embernek ismertem meg. Ahogy a magyarságot és a magyar költészetet szemlélem és szemlélhetem, nem csak Istennek köszönhetem, hanem nagyon nagy részt Ratkónak, aki gyakorlati oktatásban részesített. Rengeteget tanultam tőle. Elvitt olyan helyekre, tanulatlan, de nagyon kulturált parasztokhoz, ahol nagyon meg kellett állni a helyemet. Tőle tudtam meg, hogy tanulatlan, műveletlen, de nagyon kulturált ember lehet egy személyben ugyanaz. – Igen, az archaikus paraszti kultúrát és paraszti életet, annak szokásrendjét, erkölcsi értékeit nagyon magasra értékelte. Írásaiban, nyilatkozataiban sokszor fejtette ki, hogy olyan tisztán kellene élni, ahogy a parasztok élnek. – Az valami csoda. A legmagasabb rendű élet az, amit egy paraszt kint a tanyán él. Bejön a tanyaközpontba, részt vesz egy esten vagy egy délutánon, ahol versek szólalnak meg, és ott énekelhetek nekik. Amikor Jóskának a Tánc című versét énekeltem, rémülten néztem körül, hogy értik-e egyáltalán ezeket a sorokat? Megdöbbentő volt a reakcióm, mert én nem értettem! Nem a verset, hanem azt, hogy miért gondoltam azt, hogy a tanyasi emberek nem érthetik a költő szavait! Mi az oka, hogy feltételeztem azokról az emberekről, hogy kívül maradnak Ratkó József nekik szánt gondolatain? Az író-olvasó találkozó után életükből vett példákat mondtak el, amiből megértettem, hogy az ország legműveltebb emberei között jártam, noha egyik sem végzett magasabb iskolát. Szégyelltem magam. Megtanultam, ami közös a sorsunkban, azt ki kell mondani, ezerszer is el kell ismételni, amíg meghallgatják, hogy újrafogalmazhassa magában a hallgató, az olvasó. A néppel élni, a népben élni Jóskánál nem szlogen volt, hanem valóban ráköszönt az emberekre és ők visszaköszöntek, s elmondták személyes élményeiket, bajaikat, de ezt nem írta bele a versbe konkrét formában, mint a dilettánsok, hanem mindig valamilyen általános érvényű dolgot fogalmazott meg vele. Személyesen eljárt a tanácsnál, vagy a megfelelő fórumokon ügyes-bajos dolgaikkal. Befogadó ember volt, meghallgatta az embereket, elemezte a problémájukat és tanácsokat adott. Nagyon sok embernek segített teljesen önzetlenül. Ahogy mondani szokták: „Ne halat adj az embereknek, hanem hálót.” Jóska pedig sokaknak adott hálót. Ahogy például Lakatos Jóska ügyeit intézte, aki Szabolcsból visszaköltözött Sárvárra, de Jóska utánanyúlt, s elintézte, hogy ott is legyen megint kiállítása. Voltak, akik visszaéltek önzetlenségével, jóhiszeműségével, de ezzel nem foglalkozott. Egyébként annak ellenére, hogy az ország „alvégén” lakott, mindent pontosan tudott az országról. – A Chanson a hatalomrólt, aminek két változata is létezik, megszületése után éveken keresztül énekelted, de csak 1989-ben jelenhetett meg először a Dalaim könyve című kottás könyvedben. – A vers alapsorai horgászás közben születtek meg valamikor az 1970-es évek második felében. Ültünk a csónakban az egyik Holt-Tisza-ágban, s néztük a vizet. Egyébként nem szeretek horgászni, szegedi gyerek vagyok, láttam elég vizet gyerekkoromban. Tehát ülünk a csónakban és nézzük, hogy egy amur hogyan tud kicsapni a vízből kiálló friss hajtásra, amit teljesen lerág. Aztán elment értesíteni a társait, hogy jöjjenek a friss hajtásokra. Ezt tényleg ilyen okosan csinálják. Jóska napokat töltött a bot mellett, volt ideje megfigyelni a halak viselkedését. Ezt az amurt Jóska elnevezte szakszervezeti bizalminak, mert volt egy vörös folt a kopoltyúján. Aztán jöttek rajban, s leették a zöld hajtásokat. S beindult Jóska fantáziája, elkezdett viccelődni: ha megint éhesek lesznek, akkor kicsapnak a partra és leeszik a búzamezőt, majd ha az is elfogy, akkor bemennek a városba és kieszik a lobogóból a zöldet. Na ezek lesznek a szovjet halak. Szóval így kezdődött, s akkor kezdte mondani, hogy „a hatalomnak keze van”, „a hatalomnak szeme van”, a hatalomnak ez van, az van, és elkezdtünk játszani a szavakkal: a hatalom helytelenkedik és fajtalankodik és így tovább. Közben persze óriásikat
PARTIUM
93
röhögtünk, de az egész így állt össze. Aztán leírta, megírta, de nem alakult ki végleges változata. Persze nyomtatásban nem jelenhetett meg, én viszont énekeltem koncertjeimen a könyvemben8 kiadott változatot sorismétlésekkel, hogy a közönséget be tudjam vonni az éneklésbe. Az egyik író-olvasó találkozón mondta be Jóska fölemelt ujjal, ahogy a József Attila versben meg van írva, az alcímet: „tömegdal kezdőknek”. – Több, Ratkóval személyes kapcsolatban lévő ember emlékezete szerint Ratkó, aki rendkívül kreatív nagymestere volt anyanyelvünknek, ha elemében volt, állandóan szójátékokat fabrikált, és sokszor teljesen kész verseket mondott el vagy rögtönzött hallgatósága élvezetére és döbbenetére, amit aztán sajnos soha nem írt le. – Így van. Egy időben arra gondoltam, hogy összegyűjtöm ezeket, de letettem róla, mert lehetetlen vállalkozás. A Chanson a hatalom mellett azonban volt még egy másik élményem, amit szeretnék elmondani. Ugyancsak horgászni voltunk, de elvittük egyik kislányát, Évikét is, aki ma Győrben pedagógus. Valahol Nyírcsászári környékén jártunk és földutakon mentünk a vízhez. Jóska rengeteg elfekvő horgászhelyet tudott Szabolcsban. Egy útkereszteződésnél megállunk és mutatja Évikének, hogy ez egy nagyon régi út lehet. Ezért az útért régen harcoltak. A másik, ami pedig keresztezte, új, akkor keletkezhetett, amikor 1945-ben kiosztották a földeket. De ha a régi mentén leásnánk, akkor csontokat találnánk. Ott vannak a halottak, és ők tartják a földet, mert mi gyávák és buták vagyunk megtartani azt. Döbbenetes élmény volt az, ahogy ezt előadta. A történelem egyszercsak megjelent előttünk. Utána láttam, hogy az Illyés Gyulának ajánlott Mégiscsak ők című versében megírta ezt, és a többi versében is ott van ez a motívum. – Igen, ez a nagyon mély értelmű kép, halottmitológiájának és múltértelmezésének egyik központi eleme. – Nagy László és József Attila összes versét kívülről tudta, és persze a magyar költészetet betéve ismerte. Még a vesszőket és a többi írásjelet is. Nagyon leszidott egyszer, mikor Utassy József Zúg márciusában a „S te halott vagy?!” helyett „És te halott vagy?!”-ot énekeltem. Megdöbbentem. Mi a különbség az „és” és a „s” között? – kérdeztem Jóskától. Jó, persze, tudom, hogy mi a különbség, de ebben a versben mi, hiszen dupla szótagszám nem jön létre. Azért, mert a „s” összetartja a két szót, nem pedig fölsorolja – válaszolta. Akkor döbbentem rá, hogy Utassynak milyen fontos volt ez a „s”, és nem az „és”. Egy felületesebb író, aki nem író csak írogató, biztosan „és”-t írt volna. Ettől kezdve saját írásaimban is odafigyeltem erre. – A zenéről beszélgettetek? – Néha kérdezett egy-két dolgot. Magyarázgattam neki a pentatóniát, az ereszkedő dallamokat, zenei hangközöket, kvartokat, kvinteket, kínai hangsorokat. Bartók világképe nagyon izgatta. A bartóki mikro- és makrokozmosz, amire a zseniális zenetudós, Lendvai Ernő rámutatott könyveiben, az aranymetszéses és az akusztikus elmélet, a hangok és a színek kapcsolata. – Tudod, hogy Ratkó diák korában bendzsózott, és a Csöpp dal című versét megzenésítette? – Hát igen, és hallottam „remek” furulyatudását is. [Dinnyés nevet.] Na ezt hagyjuk. Jóska költő volt, ahogy Hamvas Béla mondaná, poeta sacer, és ebben minden benne van. – Temetésére hogyan emlékszel? – Napéjegyenlőségkor temettük, szeptember 22-én. A klubtagjaimmal jöttem le Nagykállóba. Nagyon szomorú és fájdalmas megtiszteltetés volt számomra, hogy azon hat ember egyike lehettem, aki a vállán kivitte a templomból Jóska koporsóját. Napnyugtakor kimentünk a sírjához és pogány szokás szerint néhány liter bort ráöntöttünk sírra, hogy jusson odaátra, ugyanis ha bort ittunk, Jóska mindig ezt mondta: „Borból ha töltesz, egy korty a földnek.” 8
DINNYÉS József: Dalaim könyve. Budapest, 1989, Eötvös Kiadó, 43. p.
94
PARTIUM
Dinnyés József a nevezetes 1971-es hatvani koncerten.
Ratkó József sírjánál az 1990-es években.
PARTIUM
95
OLÁH ANDRÁS „S ami sarjad, majd én letaposom” (Széljegyzetek Kürti László: Alkalmi otthonok című könyvéhez) Kürti László verseskötete („Alkalmi otthonok”) a könyvhéten került a kezembe a szerző szíves dedikálásával. Sem az alkotó, sem a versek nem ismeretlenek előttem. Költővé érését közelről figyelhettem: első próbálkozásait tízegynéhány évvel ezelőtt hozta el hozzám, azóta is nyomon követem publikációit, könyveit. Könyveit – hiszen mostani munkája immár a harmadik a sorban. Ugyanakkor mégis első abból a szempontból, hogy lírája mostanra forrott egyedivé, így ebben a könyvben mutatkozik meg az az egyéni hang, amely az előző kötetekben még épp csak felcsillant. Ugyanakkor összegzés is ez a gyűjtemény, hiszen néhány, a korábbi munkákból már ismert írás is bekerült mostani válogatásába. Kürti – miként arra a kötetcím is utal – a változást, a változót kutatja konok igyekezettel. Abból indul ki, hogy az életben voltaképpen minden, ami fontos, ami emberi, az mulandó is. A születés, a halál, a szerelmek, a barátságok, mind-mind a folytonos változást, átalakulást, a pillanatnyiság és megismételhetetlenség rosszízű és félelmetes voltát támasztják alá. Nincs két egyforma nap, nincs két egyforma helyzet, mindig más a reakció, más a megítélés. Az állandóságot talán csak a könyvek jelenthetik („A könyvek tűrik…/ a pusztuló gazdák cseréjét” – írja egy elhunyt ismerőstől örökölt könyvek tulajdonosváltása kapcsán). Kürti bevon a költészetébe mindent, ami körülötte létezik, történik. Lírájának éppúgy tárgya a tollfelvásárló éteri hangja, mint a betegséggel küszködő kedves iránti aggodalom, vagy épp a vizelési ingerből fakadó férfias probléma. A teremtés és a „végigcsinálás” szándéka mozgatja, motiválja. Versei nem egyszerűen a valóság leképezései. Szavakat kutat, melyek egymás mellé rendelése egy újabb lépcsőfokot jelent a megismerés felé. Szavakat, amelyek költészetté emelkednek. „Bármely szó alkalmas a rögzítésre” – vallja John Locke nyomán. A kötet három ciklusa egymásba átfutó témákat ölel fel. Ha mégis tipizálni akarnánk, akkor azt mondhatnánk, hogy az első ciklus (Kék szirup) az emlékek, az álmok, a remény, a betegséggel terhelt szerelem összetartozást erősítő, keserédes pillanatait öleli fel. Itt olvasható az egyik legszebb lírai vallomás a léleknek határt szabó testről: „Van úgy, hogy testem csak egy / gyóntatófülke. Vallani / úgy szoktam benne szótlanul, / Isten sem képes hallani.” A második ciklus (Használati útmutató) inkábba groteszk, az abszurd irányába visz. Már a verscímek is meghökkentők, figyelemfelkeltők: Fridrich giccse, Pasolini hetero tévelygései, Béke heringway poraira, Komodor’84 kontra notebook. A „Hanyatt vágott hatodik lenin, hanyatt vágott elméletei a mauzóleumban, ki új fedőneve alapján NOSZFeratu néven bolyong gondolatai közt…” pedig egyenesen Örkény egypercesét juttatja eszembe (A pogány Süttő fia Süttő gondolatai, miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára testét négyfelé szaggatták). Lírája nemegyszer paradoxonokra épül. Kitűnő érzékkel látja és láttatja az abszurdot, a meghökkentőt. Ügyes – de csöppet sem üres és öncélú – szójátékok tornáztatják az elmét. Ezekben a versekben szinte sziporkázik. Akár egy csavarmenet kapcsán is tud hitelesen írni az emberi kapcsolatokról. A „blöff az élet” filozófiai alapvetésén talán még vitatkozhatunk vele, de amit a Kiss Judit Ágnesnek ajánlott versben ír (Ballada a szegény férfiakról) már aligha: „…én mindent elkövettem, / hogy mást higgyek, de ez a képlet áll, / kinek pénze, feszes teste ha nincsen / életen keresztül csak rúgkapál.” A záró ciklus (Kiművelt halál) a pusztulás, a végek és végletek verseit gyűjti egybe. Itt állít emléket halottainak (A korábbi könyvéből ismert „Átváltozás”, vagy a fiatalon elhunyt Ferenczi Anett színművésznőnek emléket állító „Még egy kérdés” a halált ismerő fájdalom
96
PARTIUM
torokszorító megvallása: „Hanyatt feküdni mától / mikor csakis hason szoktam, / és nyújtózni, ölelni / szeretni, csókolni újra reggel, / táncolni, énekelni / többé nekem már nem kell?”. Vagy: „Vajon meddig viselhető / az ég helyett a föld felettem…”. De ebbe a ciklusba kerültek a le- és átértékelődő szerelmi kapcsolat feszültségeit megfogalmazó írások is (pl. Szerelmi dilemma, Szivárgó, feslett). Ám miként a halálban is keresi, és megtalálja, megtalálni véli az „értelmet”, („...vajon szabad-e / a lelket / odabízni másra, egy születő új testre, / s az űrt megszakító első, tehetetlen ordításra?”, úgy a feslő kapcsolatok újrafércelését is lehetségesnek ítéli („Tudod, én nem akartalak elveszíteni, / de megtartani is csak annyira szerettelek volna, / mint egy leszakadt inggombot /…/ …egy inggombot vissza lehet varrni, /…/ így még mindent újra lehet kezdeni”). Kürti minden verse új meglepetéseket tartogat, mely közelebb visz a mindennapok valóságának megismeréséhez, megértéséhez. Az átalakulóban, a folyton változóban a költői szubjektum is folyvást csiszolódik, módosul. Talán a bensőnkben, a lelkünkben végbemenő változás tettenérése, beazonosítása – önmagunk megismerése – a legnehezebb. „A szív fegyver, pótolható eszköz, / de lelkem senkiben meg nem lelem…” – írja a tévelygő Pasolinit megidéző versében. Kürti László: Alkalmi otthonok Parnasszus Könyve – Budapest, 2007.
Holló László: Gyermekfejek (Krétarajz, 1930)
PARTIUM
97
VARGA JÁNOS Isten és drót-szamár (Dusa Lajos: Veled áldjon az este. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2007.) Eltelt öt év, Dusa Lajos megint verseskötettel jelentkezett. Szerelmes verseit gyűjtötte egybe. A gyönyörű (és szerelembe öltöző/vetkőző?) borító a Dusa-módra értett szerelmi tematikát öleli össze. Mit ért a költő szerelmen, mi az a jelentésmező, amely idevonzza eme sokféle verset? Választ talál rá, az olvasó, ha végigolvassa – remélhetőleg többször (sokszor) – a kötetet. Vállaltan korszerűtlen költészet ez. (Korszerű, mi az? Ráadásul az irodalomban… A bölcsebbje hallgat, ráhagyja a kérdés eldöntését a valamivel későbbi időkre. Megdöbbentő, mennyit képes fordulni a hivatalos ízlés, a kánon egy vagy két évtized alatt is. Gondoljunk vissza, hol van sok tegnapi hős. És mennyi filológusi aprólékos gondosság szükségeltetik nem egy közelmúlti bálvány életművének akár csak szakmai ismertségéhez is, és a hajdani siker befogadói értelmezéséhez, magyarázatához. Óvatosan hát.) Maga Dusa írja az 1994-ben megjelent Nagy, lelassított pillanat című kötetének hátoldalán: „…Az izmusok különösebben nem érdekelnek, miként az sem, hogy mi számít ma irodalmi fősodornak.” Megy a maga útján, költő is, költészet is, kitartó egykedvűséggel, elszánt akarattal. Miféle hagyományt követ? Mondják ezt a Nagy László-, Kormos István-féle (és még sokan mások) poétikai hagyományának; a Hetek és a Kilencek tradíciójának. A Kilencek Díjával egyébként költőnk – joggal – büszkélkedik is. Metafora-költészetnek is hívják, némi rosszindulattal, a korszerűtlenségből fakadó enyhe(?) lesajnálással, elnéző megbocsátással. Dusa lírája metaforákban – valóban – bővelkedik, ellentétben például Petri György poétikai deklarációjával, ki is azt írta (éppen Nagy Lászlónak címezve), hogy „… Metaforákban nem bővelkedek/ Gyulladt, száraz/ disznószememben minden magamaga” (4 bagatelle). Bővelkedik, sőt: szürete ez, virágkarneválja a bővelkedésnek, úgymint metaforában. Gond vele az – mármint ezzel a költészeti hagyománnyal –, mondják gondoktól redőzött homlokkal egyes teoretikusok, hogy a vers nem reflektál saját magára, nyelvi megalkotottságára stb. Ezáltal önmaga paródiájává is válhat, mivel túlzottan is komolyan veszi magát(: költő, vers, versbeszélő). Ha szűken mérjük a megértést, első látásra valóban tűnhet így. De közelebb hajolva láthatjuk, hogy mennyire nem így van ez mindig a kipellengérezett tradícióban. Példának okáért nézzük tárgyalt kötetünket. A szoknya című vers éppen hogy reflektál: a szöveg magára, és legfőképpen a műfajára. A dal – aminthogy a szoknya – „kurta, s könnyű”. Talán találóbb definíció kevés van a dalra mint műfajra: „… Lenge és/ maga sem sejti, hogy mi ő.” (11. o.) De ugyanúgy megtalálhatjuk a formára, a lírai műfajra vonatkozó reflektív attitűdöt a Dusa által igen kedvelt szonettel kapcsolatban is. Az Ez csak egy szonettben, az ártatlanként induló érzéki játékban, erotikus aktusban már a 2. egységben (quartina) föllép a szabály, mint a játék komolyba fordulása, a szabadság végének előidézője. A felbirizgált érdek falánk hüvellyé válik, mely aztán anakondaként veszejt el. És a végzetessé váló szexuális egybeforradástól a menekülést ismét a formai kötöttségtől remélheti a vers beszélője. Tudniillik a terjedelem az, a szonett szigorúan kimért sorszáma, amely gátat szab a további eseményeknek, a sorsrontásnak. Az utolsó terzina a segélykérés zaklatottsága által bomlik föl formailag. Nyitva marad a kérdés: a textuális rend valóban megszabadít-e a lírai szövegvalóság következményeitől?
98
PARTIUM
Hasonló metapoétikai eljárással operál a szonett-forma („Petrarca ketrece”) és a referenciális valóság viszonyában a Beutaló a 14-es apartmanba c. vers is: „Hiszen szabad vagy – míg belátod:/ ami meghatároz, az véd meg:” A „csak szonett” összetétel értékítéletként párhuzamot mutat a föntebb már tárgyalt dal-forma kapcsán kifejtett könnyűséggel. A redukáló megállapítás és az egy formában kifejtett világegész viszonya újra termékeny feszültséget generál, és a befogadás újabb szintjeit hozza (nyelvi) játékba. Ha a nyelvkritikai hozzáállást hiányolta volna valaki ebből a költészetből. A metaforák mint alapvető szövegfelépítő elemek – ahogy volt már róla szó – hangsúlyos jelenléte jellemzi ezt a költői világegészt. Az egyén (persona és biológiai szubjektum), a természeti és a technikai környezet is erotikus képzeteket hív elő; a tárgy, a gyümölcs formája, illata is a metaforaképzés indukálója. A költeményekben a bimbós mellek például harangok, a barack minden attribútumával együtt női nemi szerv (vagy úgy egyáltalán…); de akár az erdei méznek is lehet „klitorisznyi rügye” (Medveisten tánca), a tokaji adótorony tetején a lámpával pedig egy nagy mellbimbó (Zsuzsanna melle). A mellek sárgadinnyék, a fenék görögdinnye, ahol is a pénisz lékelőkés (Dinnyéző); ám ha ez utóbbi szerv repülő orsóként jelenik meg, akkor a dusai versvilág logikája, képrendszere értelmében a gyakran apoteózis tárgyaként megénekelt női rész szövőszék a húrjaival. És ha ez a lirizált-isteni genitália fenyegetővé válik, akkor az öl tátikája oroszlánszájat formáz (Zubogó). Vagy egy másik versben, a következetesen felépített képrendszerben a monogám vágy az incselgő fenekű antilopokkal küzd (Az oroszlán jegyében). A biztos szakmai felkészültséggel kezelt alakzatok maradandó esztétikai élményben részesítik a befogadót, ha az túllát az (esetleges) paradigmatikus előítéletein. (Lásson túl, függessze fel azokat.) A kötet verseinek jellemző hangütése az eretnek, blaszfémiára hajló narratíva. A költemények beszélője végletesen istenes-istentelen eretnek. Dusa Lajos – Ratkó József egy másik költőre vonatkoztatott szavaival – „bolond paraszt eretnek”, még akkor is, ha esetleg a szószerkezet egyes tagjai külön-külön nem is állják meg a helyüket a költőről (D. L.) szólva. Igen, a költőről, a „valós” személyről szólva. Hiszen a szövegek narrátora, megszólalója rövidebb távolságot tart magától a költőtől, mint ahogy az elméletileg „helyes” volna, legalábbis ez a beazonosítható szerzői intenció – és ez lehet a narrátor intenciója is (közelítés a szerzőhöz), ha megfordítjuk a dolgot. (És belemegyünk ilyen játékba.) Más kortárs szerzőnél is megfigyelhető ilyen „távfelszámoló” tendencia; elég, ha csak Temesi Ferenc munkásságára gondolunk, éppen mondjuk a Kölcsön Idő című kötetére. (Lásd: a szerző által készített, vagy a szerzőt ábrázoló fotók a könyvben.) Literátus embereink mennek szembe a – mivel is? Az eretnek hangja így szól a Veled áldjon az este című kötetben: „Az én Jézusom már csak női…”, „… Az Úr csak van…” (A szőke győzelmi zászló). A Jeruzsálemben: „Köpök a langyos bűnbánatra!” Szent Margit hangja is olykor blaszfém (Margit éneke). „Nem lehetek hitek bolondja” – hangzik el a Ballada Boldogasszonyunkhoz című versben, s a megszólítottat, Máriát így „vigasztalja”: „Mindegy, hogy fiad kitől szülted…”. Csak a mélységes és végletes (végtelen) hit az, amely vállalja a tagadást is akár. Tagadását Istennek, a közösségnek, a hazának. Az Úr azokat bántja, akiket nagyon szeret. A költő (beszélő) is azokat ostorozza, kiktől a saját személyes sorsát meg nem vonhatja. Kikkel a sorsközösség nem megkérdőjelezhető, föl nem függeszthető. Aki a birtokon belül van, annak több minden szabad. Ady Endre eretneksége ez, meg az Istennel perelő szegény Baka Istváné. „Göndör bozótú” itt a Golgota, melyből vers- és cikluscím is került, kis eltéréssel. Az olvasó azzal a tapasztalattal szembesül, hogy csak hús van, Krisztus nincs – mármint a jelzett versben. A szereplők céljai nem azonos irányba mutatnak, a vágyaik széttartanak. Megváltás ebben az esetben nincs, nem is lehetséges; a Megváltó áldozata mindösszesen a cipekedés, viszont az ő jutalma is csupán a testi élvezet – ahogy ez a deszakralizált megváltás-történet
PARTIUM
99
mondja. És mégis: a megidézett, apparátusként felvonultatott képek, szimbólumok folyamatosan jelzik a metafizikai síkra kerülés, a testiség szakralitásának lehetőségét. A Kikelet rigófüttyel c. versben a szöveg az emelkedett stílt, a lírai helyzetet a profánnal, a köznapival, az alantassal ütközteti: „Andalgó tavaszunkba amott egy részeg okádik …”. A plein-air színkavalkádba, az impresszionista élet- és tájképbe az elhasznált gumióvszer zöld doboza stílusidegen elemként, depoetizáló fragmentumként csúszik bele. Mégis: így lesz teljes a kép, költőnk lírauniverzumában a szent és a profán a fenti és a lenti dolgok folyamatos ütközése által kerekedik összetéveszthetetlen egésszé. A tágan értett szerelem versei ezek a jelen kötetbe gyűjtöttek, sok minden értődik itt szerelem alatt. (Vagy csak fogalmaink mások: íróé, olvasóé, másik olvasóé stb.) De ez a szerelem sokszor úgy jelenik meg, mint birtoklás. (A szexuális aktus pedig a férfisors megrablójaként.) „Itt csak a birtoklás szent” – mondja Pénelopé a monológjában. Az Eszmélet-sorok allúziójaként is felfogható, J. A. filozofikus tömörségét idéző sorok például így hangzanak: Ki megtagadja vágyait: azé lesz, ami való. Ami nincs, az is él tovább, mint a nem birtokolható. Ami nincs – biztos. Ami van görcsösen mímeli magát. (…) (Románc) Több vers témája a hódító és pornográf kalandok elősorolása, a sex actions (Himzi Akerné cukorkaboltos, Roszka pékné): a hős a kádárkori vidéki Magyarország Casanovája, kit a szexuális potencia, férfias tett(vágy) és tetterő vezet egyik nőtől a másikig. (Horribile dictu a farka által lép át Léten és Időn, és ignorál bármiféle egzisztencialista kísértések felől előóvakodó létproblémát.) Önfelstilizáló, megistenülő gesztusok ezek, melyek segítségével a hős – retrospektív alapállásból – a valamikori nőkben manifesztálódó tükrök által homályosan lát. Amely gesztusok azonban magukban hordják a színről-színre látás jövőbeni megvalósulásának lehetőségét, a bölcsesség felé vezető út valamely későbbi szakaszán. Még akár a szövegteremtés idejében, ha nem is biztosan. A férfipotencia, a hódítás, amely önmegvalósítás, világértelmezés és (adekvát) reflexió a külső dolgok összességére: valami hasonlóval találkozhatunk Zalán Tibor regényében is (Papírváros). Értelmezve ezeknek a verseknek az alapállását, úgy is fogalmazhatnánk (triviálisan): hímtag száguld át az Űrön, mögötte utasa (kormányosa?) a férfi. Ez a „régi királyfitudat” (Érettségi találkozó). A jelen ezzel szemben az iszapos nyugalom, a boldogulás ideje: „az igazság boldog legyen,/ a hazugság boldog legyen…” (A jóasszony). A konformizálódás, az egyén világhoz való idomításának ideje, mert „hasznot tenyésző, kezes állat” kell annak. A szabadság arra van, addig tart, míg a hajdani rebellis belátja: „ami meghatároz, az véd meg” (Beutaló a 14-es apartmanba). A jó útra térés, a vég(?)állomás a kutyaszemű asszony képében jő el, aki „ahogyan szeret – meg is öl” (Kutyaszemű). Ebben a létállapotban József is magányos űrhajósként lebeg mindenek fölött – az önműködő legenda és persze önmaga fölött –, és a délről maradt leves fölött mereng (József).
100
PARTIUM
Ez oda vezet, hogy „nem vittem semmire”– csak a pusztaság, a semmi van, ahogy azt a Kint a bárány, bent a tél című versben olvashatjuk. De ez a kétségbeesés, lemondás más, mint József Attilánál („Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér…”). Dusánál a kétségbeesés is a szerelemre vonatkoztatott (ti: hogy lehet anélkül élni). Más ez a létállapot. A kilátástalanságban is ott a szerelem mint nyelvi jel, s mint referenciális, nyelven túli (kívüli?) entitás. A komorság is redukált, illetve önmagát részben fölszámoló, visszavonó, amennyiben a negatív hangulatot is olyan nyelvi egység (mondat) képzi szövegvalósággá, melynek egyik tagja (szerelem) implicit módon pozitív konnotációval rendelkezik. Vagyis ebben a lírauniverzumban mindig ott bujkál a remény visszavonhatatlanul. Még akkor is, ha az, ki nem jó és az ördög cimborája, a szerelem küszöbén ült valamikor, takaró híján (Küszöbödön). Mégiscsak a küszöb – centikre a bebocsáttatás lehetőségétől. A Veled áldjon az este-ciklus zárja Dusa kötetét. Ebben az ún. „nőtárs”- (feleség)versek fogadják a becses olvasót. Azt a tényt, hogy a feleség-versek kerültek a kötet végére, értékelhetjük – persze meglehetős befogadói önkényt gyakorolva (NB. joggal) – az isteni és emberi törvények szerinti való világ beteljesülésének. Egyszer egy neves pesti költő azt mesélte, hogy Dusa Lajosról – míg nem ismerte személyesen, csak versei által – félelmetes képzetek éltek benne. Dusát valami szörnyű, elszánt, bigott nőfalónak, erotomán vidéki verselőnek fantáziálta. Aztán a személyes találkozás jelentősen árnyalta a képet. A Veled áldjon az este című új Dusa-kötet remélhetőleg szintén árnyalt képet mutat – mind a szerelmes versek műfaji mibenlétét, mind a debreceni poéta eddigi munkásságát illetően. És még valamit, a végére – csak úgy idekívánkozik. Ha valakinek, valaminek nem tesz jót a magyar irodalmi belvilág szekértáborokba „rendezettsége”, akkor az Dusa, meg az ő költői műve. A „szerelmes” kötetet olvasva, különösen gondolhatjuk így.
PARTIUM
101
SZAPPANOS GÁBOR Szindbád, a holdolajos képű temetői hajós Szindbád száz év múlvára állította be a régi temetőőrtől ajándékba kapott, kriptabéli vén vekkert, amely megszólalásig hasonlított a hagyományos, csörgő ébresztőórákhoz, de nem az volt, hanem olyan szerkezet, amit szellemek húztak föl naponta leheletszerű suhanásukkal, amikor a kriptát meglátogatták, vagy valamilyen elintéznivalójuk akadt más kísértetekkel a sírkertben. Szindbád arra gondolt, hogy ha ő dönti el, mikor akar legközelebb föltámadni, és saját maga állítja be a szellemórát, akkor talán nem lesz kiszolgáltatva másnak, saját kezébe veheti a sorsát, s uralhatja az időt. Az utóbbi hónapokban ugyanis egyre többször bolygatták meg túlvilági álmát, sorrarendre támasztgatták föl mindenféle írók, akik feltűnést szerettek volna kelteni az irodalmi életben, vagy nagy elődeik farvizén szerettek volna beevickélni az irodalmi panteonba. Különösen egyikük, bizonyos Szalai Gergő serénykedett leginkább a nyugalma megzavarásában, valamilyen ürüggyel a nyáron ötször-hatszor is feltámasztotta, mert valószínűleg túl sok Krúdy Gyulát olvasott, és neki is kedve szottyant groteszk kalandokba hajszolni a sokat próbált irodalmi alakot. Szalai történeteiben persze Szindbád mindig nőzött, korhelykedett, olykor duhajkodott is, hol Óbudán, hol pedig a görögországi Szantorini szigetén. Annyiszor támasztották föl, annyiszor hegyezte a pennáját rajta ez a Szalai, hogy Szindbádnak megfordult a fejében, egyszer megszökik az egyik novellából, és beadványt nyújt be a Nemzeti Kegyeleti Bizottságnak, hogy törvényileg tiltassák el az írókat attól, hogy állandóan föltámasszák, hiszen mindenkinek alkotmányos joga, hogy holta után békében nyugodhasson. De aztán eszébe jutott, hogy nézne ki, ha egy múmia beállítana egy hivatalba, és bármivel is előhozakodna, úgyhogy inkább hagyta az egészet a csudába. Szindbádnak egy-egy életes, derekas, mulatós feltámadás után nehéz volt visszarázódnia az öröklétbe, sokáig hánykolódott a koporsóban, amíg újra eljött érte az álom, majd a halál – vagy valami ahhoz hasonló. Először álomképek vonultak el tudata vásznán, zajos, illatos képek, majd – ki tudja, mennyi idő múlva – mintha filmszakadás történt volna: semmit nem hallott, semmit nem látott, fekete, süket csend telepedett rá, mint néma, fekete varjú egy havas tájban álló korhadt fa ágára. Még félig tudatánál volt, amidőn ismét aszni kezdtek a feltámadás során részlegesen regenerálódott izmai, száradni a belső szervei, szikkadni a bőre. Néha azonban a hajós, amikor senki se látta, csak az órát működtető szellemek, az álom és a halál mezsgyéjén gondolt egyet, és bármilyen gyönge volt is, magától kikélt a koporsójából, eligazgatta a szemfedőt, a selyempárnát, amelyre annak idején a fejét helyezték, de amely mostanra kissé megkopott és elkoszolódott, eligazgatta hát a fekhelyét, mintha ágyból kelt volna fel, a koporsó fedelét levette, s óvatosan letette a koporsó és a kripta fala közé, nehogy véletlenül nagy robajjal lezuhanjon… Szóval, azért hagyta nyitva a koporsót, hogy szellőzzön, amíg ő távol lesz, így ugyanis a poratkák nem tudnak szaporodni, és ritkábban kell kirázni a „koporsóneműt.” Kikélt, és a sírkövek között bóklászott a csillagporos vagy holdfényes éjszakában – természetesen csak éjjel hagyta el a kriptát –, és nyugtató füveket keresgélt. Egy pesti temető ugyan nem arborétum, de az eldugottabb zugaiban sokféle füvet találni: Szindbád gondos keresgélés után lelt galagonyavirágot, szúrós gyöngyajakfüvet, orbáncfüvet, citromfüvet, szagosmügefüvet, árnikavirágot, komlót, szurokfüvet és borsmentafüvet is. Mivel főzetet nem tudott belőlük készíteni, jobb híján rágicsálta őket, és sikerült is valamelyest csillapítania velük örök nyugalomra vágyó lelkének zaklatottságát, hogy aztán ismét megkísérelje az elszenderülést. Előfordult az is, hogy sehogyan sem sikerült visszazöttyennie a halálba: ilyenkor beletörődött, hogy most egy kicsit „élni” kell, vagy legalábbis félholtként vegetálni reszkető, sor-
102
PARTIUM
vadt, csupa ín lábakkal, reszketeg kezekkel, amelyeken átszűrődött a holdfény, koponyára tapadt bőrrel, a szemgödrei mélyén megbúvó csúnya kis disznószemekkel. Ilyenkor Szindbád az arcán magas faktorszámú holdolajat kent szét, amit ugyancsak a saját maga gyűjtötte kutyatejből és beléndekfűből állított elő, s homlokára lazán föltolt holdszemüveggel kilépett a kripta nyikorgó, pókok védte ajtaján a hűs éjszakába. Roskatag térdekkel kószált a sírkövek közt, mint egy kísértet, és a legtöbbször éjjeli, csak holdfényre nyíló virágokat gyűjtögetett, amiket „hazavitt”, és a koporsója alá tett préselődni. Volt köztük bódító illatot árasztó estike meg több liliomféle, szemérmesen kitárulkozó virágkelyhek, mint az első udvarlóra váró leányok száz esztendeje, Szindbád hőskorában. A holdszemüveget Szindbád teliholdnál engedte le a homlokáról, mert a napfény századrészét sugárzó telihold fénye is bántóan erős volt a vaksötéthez szokott szemének. Ilyenkor kedvtelve olvasgatta a régi sírkövek feliratait, és eltűnődött, mennyivel kellemesebb tevékenység ez, mint annak idején élőként rossz híreket olvasni az újságban. Szindbád mindig is a jó híreket szerette, és ilyeneket a temetőben sokat olvashatott. A temető kapujában máris volt egy: „FELTÁMADUNK!”, bár ezt Szindbád nem olvasta, mert kívül sosem járt, csak élő korából emlékezett rá. A sírkerten kívülre sosem merészkedett, annyi büszkeség maradt a génjeiben gavallér korából, hogy csak divatosan és makulátlanul tiszta öltözetben szabad mutatkozni az emberek – kivált az asszonyszemélyek – előtt, márpedig ha egy élő véletlenül meglátná aszalódó testét a főúton, abból semmi jó nem származna. Az illető vagy megijedne tőle és elmenekülne, vagy gúnyolódna rajta – vagy ha történetesen rendőr szeme elé kerülne, nem szeretne neki magyarázkodni, hogy miért nincsen nála személyi igazolvány, és hogy miért fest úgy, mint egy múmia. A sírfeliratok soha nem okoztak kellemetlen meglepetést. Szindbád életében sok évtizeden át tanult németül, azért ilyen sokáig, mert hol abbahagyta, hol újrakezdte, s így igencsak elhúzódott a dolog. Sokszor nyilatkozott úgy a barátainak, hogy „csak akkor halhatok meg, ha már nagyon jól tudok németül”, de bizony halálakor nem tudott még olyan jól, mint tervezte, viszont itt folytathatta tanulmányait, mert a sváb családok fekete márvány sírkövein sokszor találkozott az „Itt nyugszik…” formula német megfelelőjével, a „Hier liegt…”-tel. Ezek a német stúdiumok nem voltak túlságosan változatosak, de Szindbád inkább örült ennek, hiszen tudta, hogy az ismétlés a tudás anyja. Akadt egy sírkő – egy régi hugenotta család csontjait rejtette –, amelyen francia szöveget is olvashatott: „Ci gît…” Szindbád franciául is tanult, az édesapja iránti tiszteletből, mert atyjaura franciatanár volt. Szindbád mindig is szerette a „háztetős” ékezetet, és irigyelte a franciákat, hogy az ő nyelvükben ilyen elegáns ékezetek is vannak, viszont a németekkel és osztrákokkal érzett sorsközösséget, mert ők viszont ugyanúgy írják az „ü” meg „ö” betűt, mint mi. Tehát: csak semmi meglepetés, Szindbád nyugalmat akart. Egy nyugodt, komoly ember az életben is az örök dolgoknak él, mint például a szerelemnek és az igazság szenvedélyes keresésének a boritalban, azokban leli gyönyörűségét, nem pedig az átmenetiségben. De az élet már csak olyan, hogy a nyugalmat, biztonságot sosem találta meg benne Szindbád, mert adót mindig kellett fizetni, nem is keveset, sőt, egyre emelkedő mértékűt, miközben a hajós jövedelme nem emelkedett ezzel arányosan, számlákat mindig kellett fizetni, a pénzt ezekre mindig elő kellett volna teremteni, márpedig ez Szindbádnak mint szemlélődő, élveteg embernek, lézengő ritternek sosem volt ínyére. Itt, a temetőben legalább a holtakat nem adóztatták, nem zaklatták őket adóellenőrök, végrehajtók, nem zaklatták fenyegető hírekkel, a folyton nyüzsgölődő élők nem fárasztották piszlicsáré ügyeikkel, szalmaláng-lelkesedésükkel. Mennyivel szebb és igazabb a feltámadás ígérete az élők hiú reményeinél… Szindbád persze nem az olyan feltámadásra gondolt, mint amikor írói erőszak rángatja ki a koporsójából, hanem az igazira.
PARTIUM
103
Éppen ezért az árnyas tölgyfák között álló ravatalozóból, amit egy verőfényes őszi napon nyitva felejtettek, éjszaka ellopott egy vaskos bibliát. Mivel Szindbád éppoly gyönge volt, mint egykor a nők iránti ragaszkodása, nem bírta volna kézben vinni a kötetet, ehelyett egy talált zsineggel átkötötte a bibliát, és kétrét görnyedve a földön húzta a kriptáig. Így is teljesen kimerítette a művelet; a könyv meglehetősen koszos lett, világosbarna műbőr borítója összevissza karcolódott, de legalább nem lett sáros, mert rég nem esett az eső. Szindbád a megerőltetéstől holtfáradtan zuhant koporsójába, még a legelemibb óvintézkedésekre sem tellett erejéből: a koporsó fedelét sem húzta magára! Ha másnap történetesen temetés lett volna a kriptában, botrányos látvány fogadta volna a gyászolókat. De nem volt temetés már évtizedek óta, mert a kriptában minden hely foglalt volt, és látogatók sem jöttek soha, hiszen Szindbád rokonainak minden leszármazottja is már rég a föld alatt nyugodott. Aztán amikor – ki tudja, mennyi idő múlva – Szindbád ismét felserkent, az egyik szomszéd koporsóból kiborította a benne fekvő csontvázat, alighanem valamelyik távoli, ismeretlen ősét, és a faszerkezetet fölállította az ajtó mellé olvasóállványnak. (A szúk annyira szétrágták, hogy szinte légiesen könnyűvé vált a hosszú évszázadok alatt). Most már csak azt kellett megoldania, hogy a biblia fölkerüljön a tetejére. Szindbádnak nem volt ereje föltenni, úgyhogy megkérte barátait, a pókokat, fonjanak olyan erős fonalat, amelyre rákötve – saját porhüvelyét ellensúlyként használva – kiszemelt helyére emelheti a súlyos tárgyat. A felkért pókok két hét alatt elkészítették a fonalat, s a következő lépés az volt, hogy a végtelenül könnyű, de rendkívül erős fonalat valaki átfűzze a kripta mennyezetéről lógó kampón, amelyre annak idején a sírbolt építői a petróleumlámpát akasztották. Ebben a munkában az órafelhúzó szellemek siettek Szindbád segítségére. Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a hajós könnyebbnek találtatik a bibliánál, de aztán elbillent a láthatatlan mérleg nyelve, és a szellemek, valamint egy heves szélroham, amely a félig nyitva felejtett ajtón zúdult be, együttes erővel a helyére taszajtották a könyvek könyvét. Hátravolt még a feladat, hogy Szindbád kinyissa a vaskos bibliát, hogy olvashasson is belőle. A sors, a szerencse vagy a Jóisten Szindbád kezére játszott, mert a könyvnek a hátsó borítója került fölfelé, tehát a rövidebb, újszövetségi rész tanulmányozásához csupán ezt a borítót kellett kihajtania. Szindbád amúgy is csak az újszövetségi igére vágyott, a szeretet jó híreire, az ószövetség haragvó Istenének nyugtalanító hírei nem érdekelték. Szindbád minden erejét megfeszítve, két karral nagy nehezen kihajtotta a borítót, s innentől fogva a Szentlélekre bízta magát: hagyta, hogy a szél lapozzon a könyv leheletvékony lapjai közt. Úgy vélekedett ugyanis, hogy ha a Szentlélek látogat be a kriptába szél formájában, akkor a megfelelő, éppen aktuális evangéliumi részeknél és verseknél fog kinyílni a Szentírás. (Bár élt a gyanúperrel, hogy nem minden szélben a Szentlélek lakozik, sőt, a szelek többségét eredendően gonosznak tartotta…) „A bűn zsoldja a halál…” Ehhez az igéhez még nem a szél segítségével jutott hozzá Szindbád, hanem akkor, amidőn először felütötte a bibliát. E szöveg olvastán mély szomorúság fogta el. Tudta, hogy bűnt követett el, amikor ellopta a könyvet, pedig lelke mélyén mindig is azt vallotta, hogy úgy kellene élnünk, hogy minden cselekedetünk zsinórmértékül szolgálhasson a világnak. Lelkifurdalását csupán az enyhítette valamelyest, hogy csókot és könyvet lopni nem bűn, némi vigaszt pedig a mondat másik fele nyújtott számára: „…Isten kegyelme azonban az örök élet Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” Ez a jó hír azonban kevés volt Szindbádnak: ettől fogva vezeklésképpen az éjjeli virágtolvajokat és sírrongálókat riasztgatta a temetőben: amikor megpillantották múmiaszerűen összeaszott alakját, a hang nélküli sikolyra tátott száját, hatalmas szemgödrét, amelynek mélyén fenyegetően fehérlettek a töpörödött, gonosz szemgolyók a hold vagy a mosléksárga utcai lámpák fényében, szóval, amikor meglátták e kísértetet, a szerencsésebbek holtra váltan eliszkoltak a helyszínről, a szerencsétlenebbek pedig szívinfarktust kaptak az ijedelemtől.
104
PARTIUM
Szindbád persze nem volna Szindbád, ha nem udvarolgatna holta után is. Nemcsak gyógyfüveket, nemcsak virágokat gyűjtött kószálásai során, nemcsak bűneit vezekelte le a bűnözők távoltartásával, hanem nőket is hajkurászott. Ődöngött, mint a tétova novemberi szél, bebekukkantott más kriptákba, és kihallgatta a holtak álmait, főleg a nőkét. Ha valamelyik aszszony arról álmodott, hogy mennyire szeretne újra élni, Szindbád erőt vett magán, és kiborította koporsójából a halottat. Ha szerencséje volt, az áldozat sokkot kapott a durva művelet hatására, és felriadt öröknek hitt álmából. Szindbádra nézett csodálkozva, aki azonnal tenni kezdte a szépet: „Kegyednek gyönyörű fehér a bőre, mint a tej, orcája pedig akár a piros rózsa…” Ilyenkor meg-megremegett a sírbolt teteje, mintha földrengés támadt volna, és egy kevés vakolat Szindbád fejére hullott. „Ugyan, hagyjon már, Szindbád, ugyanúgy hazudik, mintha még élne… Mostanra már igazán benőhetett volna a feje lágya…” – válaszolta szavak nélkül a kiválasztott, de látszott fejtartásán, hogy örül a síron túli kalandnak. Aztán az aszszonyból hangtalanul ömleni kezdett a szó, és Szindbád hagyta beszélni, mert tudta, hogy a nőket hagyni kell beszélni, hadd beszéljenek a kis semmiségekről, amelyek betöltik az álmaikat, mert ha hagyjuk őket beszélni, nyert ügyünk van. Egy idő után persze Szindbád mégiscsak elunta a vég nélküli locsogást, és közelebb lépve a nőhöz, ekképp kérte egy kis szerelmeskedésre: „Lenne egy javaslatom, asszonyom: zörgessük össze a csontjainkat!” „Jaj, Szindbád, ne ízetlenkedjen! – ripakodott rá a halott nő. – Mit képzel, szajha vagyok én?!” Pedig másra se vágyott jobban, mint hogy egy snájdig csontváz jól megropogtassa. Ahogy Szindbád ott állt hosszú percekig, és meredten bámulta a nőt, egy idő után azt vette észre, hogy nem lát semmit, csak szürkeséget. Nem csoda, hisz jóval naplemente után merészkedett hódításaira, leginkább ködös napokon, és a félig nyitva felejtett ajtajú kriptákban sűrű homály borongott. Szindbád ilyenkor eltűnődött, hogy jelenést látott-e, vagy valóban megtörtént az iménti eset. Az ilyen csöndes helyeken, mint a temető, az embernek van ideje gondolkodni, elmélkedni… Szindbád is sokat merengett a fény mibenlétén, és rájött például arra az érdekes dologra – mivel nagyon sokat nézte a homályt, hiszen ez volt a közeg, amiben létezett –, tehát rájött, hogy a homály, a szürkület, ha valaki jól megfigyeli, nem egynemű szürkeséget jelent, hanem szürke alapon világosabb fénypontok összerendezetlen, folyamatosan változó halmazát. A nők is egy idő után szürke alapon világosabb fénypontok összerendezetlen, folyamatosan változó halmazaivá váltak. Szindbád ilyenkor leporolta fejéről a porszerű vakolatot, sarkon fordult, és elhagyta a sírboltot. Más kalandjai is akadtak, olyanok, amelyeket akár izgalmasnak is nevezhetnénk, mindenesetre valóságosabbak voltak, mint a tünékeny hódítások. Szindbád kriptája egy barátságosan lejtő lanka közepe táján helyezkedett el. (A temető legmagasabb pontján a ravatalozó puritán épülete magasodott.) Az utóbbi években megsokasodtak az özönvízszerű felhőszakadások. Ilyenkor fél méter mély szutykos lé hömpölygött az alacsonyabban fekvő részek, az urnatemető felé, ahol egész tó képződött. Szindbádban ilyenkor feltámadt ősrégi hajós ösztöne, és a kriptájába sunyi ebként beólálkodó vízre leeresztette koporsóját, mint holmi csónakot, és kievickélt a sírboltból egy kis vadvízi túrára. Evező gyanánt az olvasóállványnak használt koporsó fedelének egy jobb állapotban maradt darabja szolgált, Szindbád ezt forgatta olyan ügyesen, mint középkori vitéz a pallost, ezzel igyekezett elkerülni az ütközéseket a sírkövekkel. Koporsója amúgy sem volt valami biztos alkotmány, ha nekiütközik egy márványtáblának, ízzé-porrá zúzódik. Ekkor – de csak ekkor! – Szindbád karjaiba hihetetlen erő költözött, olybá tűnik, hogy legrégibb, legigazibb énjének ideiglenes föltámadása porhüvelyét csodálatos pezsgéssel töltötte el. Amikor leért a „tóhoz”, Szindbád kikászálódott lélekvesztőjéből a derékig érő vízbe, és kezdte visszahúzni csónakját a kriptához a habok hátán. Visszafelé rohamosan hanyatlott a hajós ereje, s „hazaérve”, a sírboltban valósággal beleroskadt a koporsóba – úgy lógott ott né-
PARTIUM
105
ha, mint a kihúzott vizihulla a mentőcsónak oldalán. Az is előfordult azonban, hogy az ár, amilyen hirtelen jött, éppoly hirtelen el is vonult, mintha valahol megnyílt volna a föld gyomra, hogy eltüntesse a tengernyi vizet. Szindbád ilyenkor nem vállalkozhatott arra, hogy viszszavonszolja a messzi kriptába a megfeneklett koporsót: kóbor macskákat és ázott bundájú kutyákat verbuvált, befogta őket a koporsó elé a zsebeiben őrzött madzagokkal, és velük húzatta haza a sárban. A sírbolt nyirkos hűvösében barátságos legyintéssel szélnek eresztette az állatokat, majd megnézte, hol állapodott meg a biblia, hova lapozott a szél, míg ő távol volt. „Én vagyok az út, az igazság és az élet…” – olvasta legutóbb a vigasztaló sorokat, és lélekben nagyot sóhajtva arra gondolt: „Én meg holtfáradt vagyok.” Aztán lefeküdt pihenni – tán meghalni is –, és elmerengett a szerencse forgandóságán, az élet és halál örök körforgásán, meg azon, hogy fel kellene már rázni a feje alatt a selyempárnát, ha legközelebb fölserken álmából, hogy kényelmesebb fekvés essék rajta. Ámen.
Mitchell Kathrine: Őszi csendélet
106
PARTIUM
SZABÓ PÁL Kepler álma „Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek!” Madách Imre: Az ember tragédiája X. szín Palástodon9 túl, –láttam!–, Urániám: Nevemben indul csillagaid körül találni lakható planétát lencse-tükörrel az űrteleszkóp! Egy óceánnyi mély Univerzumunk, s tudás-sziget csak benne, amit tudunk; az ismeretlenen hajózva egyre növekszik e végtelen: part! Maholnap is két szonda rovar-rover leszállt a Marson, nyújtva ki csápjait robotkarokkal, hat keréken, küld mifelénk panoráma képet. Kevés kilenc bolygó, tizedik, lehet kering, követve három egyenletem, de negyvenöt fok pályasíkján félezer év minekünk, mi ott: egy! Tekintsd jövődet: Emberiség, a Föld kihal, megöljük kozmikus otthonunk; a Hold az új, a Mars, Titán vagy távoli Rendszereket keressünk? Keress ma társat, nézz fel az Ég felé! Jelekre vár vagy intelligenciát kutat tudós, kutat közember élet után a galaxisokban: Terád találtam! –Kémlelem arcodat, de ismeretlen, mély, ragyogó szemed jelére vár e néma szempár egymaga: emberiség-magányban. Kezem, kezed közt csak nanométerek, atomnyi vonzás, mikrovilág-Remény; Urániám erőtlen: itt csak szem-sugarad szemeim lakója!
9
alkaioszi versszak
PARTIUM
107
KÓSA CSABA Laudatio Tőkés László püspök tiszteletére Emlékezünk még a hangjára? Az első megszólalására a Magyar Televízióban: – Miért mindig a hallgatás fala? Miért épüljünk bele mi is abba? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint a berlini fal, és úgy érzem, hogy valakiknek ezt a falat meg kell bontaniuk! Tizennyolc esztendeje, 1989 nyarán, Temesvárott egy szekus öklöktől fenyegetett, kilakoltatás előtt álló lelkész átkiáltotta a hallgatás falát, átlépett a félelem falán. – Egeket ostromolni – mondotta – hallgatással nem lehet. Égbekiáltó helyzetünknek meg kell találnia hiteles szavait és képviselőit. Kérdeztük akkor sokan idehaza: ki ő, ki Tőkés László? Honnan jött hirtelen ez a harminchat éves fiatalember, aki Ady Endre biblikus hangját zengette meg felettünk? Honnan küldte a sors, hogy egyszerre reménységet adjon Erdély és – mert nincs külön jólét, külön biztonság – a négybe-ötbe aprított nemzet magyarságának? Kérdeztük akkor sokan idehaza: ki ő, ki Tőkés László? Honnan jött hirtelen ez a harminchat éves fiatalember, aki Ady Endre biblikus hangját zengette meg felettünk? Honnan küldte a sors, hogy egyszerre reménységet adjon Erdély és – mert nincs külön jólét, külön biztonság – a négybe-ötbe aprított nemzet magyarságának? Kérdeztük akkor: honnan meríti az erőt, a halált megvető bátorságot ez az ifjú ember? Tőkés István teológusprofesszor fia, az egykori kolozsvári diák, a dési Ifjúsági Bibliakör szervezője, a temesvári meghurcolt és körülkerített? Ő felkészült mindenre, és üzente: – Temesvár ostroma zajlik egész egyházunkban, összes városainkban és falvainkban. Élethalálharc folyik a végeken… És ezt is üzente: – A szabad elvonulás nem más, mint a csapda. A várral együtt a seregnek is buknia kell. Ezért nem szabad feladni a várat! Maradunk, tartjuk állásainkat. Inkább választanánk Zrínyi kirohanását, mint Losonczy István megadásának útját… Akkor már tudtuk, hogy ki ő. Várvédő. Nem egy erősség, egy mégoly fontos végvár, hanem a Vár, a jelképes Vár kapitánya. Valahányszor – sajnos ritkán – találkozom Tőkés Lászlóval, mindig eszembe jut a mondat, amelyet az 1990-es magyarországi balesete után, a budai ORFI kórházban hallottam tőle: – Mindenre fel kell készülni! Arra is, hogy meg akarnak fosztani bennünket a templomainktól, az iskoláinktól. Az Úristen azonban, ahogy eddig sem engedte, ezután sem engedi földre esni az Igét. Még ezt is mondta: – Én ugyanaz maradtam. A néppel szeretnék egyházat építeni. Emlékszem az RMDSZ 1991-es marosvásárhelyi kongresszusára. Tófalvi Berta nénire, a szállásadó gazdámra. A kétségbeesésére, hogy Romániában semmi sem változott. A kongresszus záró napján Tőkés László másfél órára odahagyta a tanácskozótermet. A Vártemplomba várták istentiszteletre, jó tízezer ember gyűlt össze. Este, a vacsoránál csillogott Berta néni szeme: – Meghallgattuk a püspök urat! Most már megint bírjuk tovább! Tőkés László ugyanaz maradt. Halk, szelíd, közvetlen, de már nemcsak a temesváriaké, nemcsak az erdélyieké. Mindnyájunké. Ő, aki úgy nevelkedett, hogy az Egyházat az Erdélyi
108
PARTIUM
Fejedelemség történelmi-szellemi örökösének, a püspökséget az Erdélyi Fejedelemség kései jogutódjának lássa, maga is fejedelmi rangra emelkedett. Mert van ilyen rang is: a hiteles szavak, a hiteles képviselet fejedelme. Mert fejedelemre szabott feladat égbekiáltó helyzetekben: nem engedi földre esni az Igét. Nem föladni a Várat. Ő ugyanaz maradt. Várvédő. Ezt a várat is ostromolják, ez a vár is körbe van kerítve, mint tizennyolc esztendeje a temesvári, ebben a végvárban vagyunk most már mindnyájan. Élet-halálharc folyik. Iskoláért, templomért, fennmaradásért. A példát állította elénk: „A várat feladni nem szabad!” És ezt is Tőkés Lászlótól tanultunk: „Nem azért vannak jogaink, mert azokat mások adják. Hanem azért, mert létezünk!” Az Árpád-pajzs egyik díjazottja Tőkés László
Holló László: Freskórészlet (1961)
PARTIUM
109
POMOGÁTS BÉLA Laudatio Lászlóffy Csaba költő tiszteletére Lászlóffy Csaba egy Márai Sándor idézetet írt nemrég megjelent Hiányzol-e magadnak? című könyve elé: „Irtózatos nehéz igazat tudni magunkról: természetünkről, hajlamainkról, vágyainkról. Csaknem lehetetlen…” Mindez egy nagy író: mára klasszikus író személyes vallomása. Talán belátható, hogy ez a tudás mennyivel nehezebb akkor, midőn valaki: egy költő, egy erdélyi magyar költő nem csak önmagáról és a saját nevében beszél, hanem egy emberi közösség, adott esetben az erdélyi magyarság nevében, ennek megbízatásából is. Igen, alig van nehezebb szellemi, lelki és erkölcsi vállalkozás és feladat, mint ez a közösségi vallomás és tanúságtétel. Jóllehet talán megkönnyíti a vallomástevő dolgát a hagyomány: a közösségi küldetéstudatnak az a tradíciója és morálja, amely a Balassi Bálint költészetétől kezdve, Zrínyi, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Babits, József Attila, Illyés, Nagy László és Kányádi Sándor vagy éppen Lászlóffy Aladár költészetében mindig élő szellemi erőként érvényesült. A most a Partiumi Irodalmi Díjjal kitüntetett Lászlóffy Csaba költészete, próza- és drámaíró munkássága ennek a sokévszázados hagyománynak a rendjében helyezkedik el. Lehet, ahogy Márai mondotta, egy közösség „természetéről, hajlamairól, vágyairól igazat tudni” és vallani úgy, hogy valaki a maga legszemélyesebb tapasztalatairól, felismeréseiről, vágyairól és reményeiről beszél, a maga tehetségének a törvényeit, mondhatnám, Németh László szavával, a maga „növéstervét” teljesíti ki. Ez valójában a költészet kegyelmi állapota: úgy tesz személyes vallomást, hogy egyidejűleg egy emberi közösség, egy nemzet sorsáról, ünnepeiről, gyötrelmeiről, vágyairól is tanúbizonyságot tesz. Minden nemzeti költészetnek ez a titka, küldetése és végzete. Lászlóffy Csaba igen jelentékeny életművet hozott létre, költeményeket, elbeszéléseket, drámai műveket, önéletrajzi írásokat, lírai természetű és forrósági publicisztikát. Legutóbbi, Hiányzol-e magadnak? című könyve is azt igazolja, hogy a személyes emlékezet örvénylő epikai világában is meg tudja találni (vagy létre tudja hozni) a vallomásos líraiságot és a rendteremtő értelem emlékeken és sejtelmeken átizzó erejét. Az emlékezés, a képzelet, a szabadon futó gondolatok és asszociációk gazdag burjánzása mögött mindig ott rejlik az értelmes rend létrehozásának vágya és emellett a kisebbségi magyar létben szerzett nehéz tapasztalatok értelmezésének készsége. Az irodalom ugyanis, az én meggyőződésem szerint, mindig az értelmes rend, a biztos erkölcsiség és a mindent átvilágító szellem műhelye és médiuma. Egyszersmind az emberi létezés: a személyes és közösség létezés hiteles, a zene és a képzőművészet mellett a leghitelesebb dokumentuma és tanúságtétele. Ahogy maga a költő mondja: „a lét hologramja”. Különben ezért több mint a publicisztika, a közbeszéd és a politika. Az, hogy magyarok vagyunk, hogy magyarok maradtunk, az elsősorban irodalmunknak, költőinknek köszönhető. Mellettük és közöttük van helye a most kitüntetett kolozsvári költőnek is. Elhangzott Nagyváradon, 2007. július 7-én A Partiumi Írótábor díját kapta Lászlóffy Csaba
110
PARTIUM
FELHŐS SZABOLCS Újjászületett a Tomcsányi-kastély Fél évszázados rejtekhelyéről kívül és belül is megújulva, teljes pompájában lépett a nyilvánosság elé Vásárosnaményban a Tomcsányi-kastély. A földszintes, négysaroktornyos későbarokk épületet a Lónyay család építette 1728-ban. Az évszámot, és Lónyay László nevét a pince egyik belső szellőző nyílásának falába beépített tégla őrizte meg. Az épület bővítése 1777-1786 között, majd a XIX. Század elején folytatódott. A bővítésben Vladár Kristóf (aki Lónyay Ilonát vette feleségül) is szerepet vállalt, majd az ő unokájuk, Vladár Erzsébet ment férjhez a Tomcsányi családból származó, utóbb igazságügyi miniszter, Tomcsányi Vilmos Pálhoz. Így lett a köznyelvben a kastély elnevezése Tomcsányi-kastély, mely a kisváros belterületén, a terepszintből egy kicsit kiemelkedve helyezkedik el. A felújítás munkálatai során a kivitelezők korhű anyagokat használtak fel, és ügyeltek arra, hogy az eredeti barokk stílustól ne térjenek el. A város vezetése a megyei önkormányzattal úgy döntött, hogy az újjászületett Tomcsányikastély épületében fogadja ezentúl látogatóit az 1963-ban alapított Beregi Múzeum. Köszönhetően az elődök és a múzeum jelenlegi munkatársainak, immár csaknem 40.000 darab, nagy részben országosan is jegyzett néprajzi, régészeti és történeti tárgyat őriz, gondoz a térség kulturális örökségének hivatott gyűjteménye. Az ismét régi fényében pompázó Tomcsányikastély 10 teremben csoportosítva, válogatott tárgy-együttesekkel és eddig nem látott fotókkal, képző- és iparművészeti alkotásokkal, hangulatosan alakított közönség-terekkel szolgálja az érdeklődő látogatókat. A „Bereg kincsei” című kiállítást megtekintve, sétát téve az épületben, a tágas fogadótérből elsőként abba a helyiségbe jutunk, mely a legendás múzeumalapító, református lelkész, Csiszár Árpád munkásságának állít méltó emléket. Az ő ember- és népismerete, valamint a feléje áradó bizalom révén sikerült megalapoznia a későbbi múzeum gazdag gyűjteményét. A következő terem a beregi vászonmunkák jellegzetességeit hozza látogató közelbe. A szövéssel készített, majd hímzéssel díszített vászonhoz kapcsolódtak a beregi Tiszahát népének fontos pillanatai. Külön terem adózik a Lónyay család emlékének, valamint megtekinthető Tomcsányi Vilmos Pál hagyatéka is. Ebben a teremben található az elődei nemes tartását és legjobb tulajdonságait ma is hűen őrző Tomcsányi Pál akadémikus portréja; ő az egyetlen, aki még lakta ezt a gyönyörű kastélyt. Itt láthatók még felesége, Szemere Sarolta aranykoszorús kézműves mester gyönyörű tambúrhímzései, amelyeken a falusi templomok kazettás menynyezeteinek mintái elevenednek meg. Külön teremben kaptak helyet a beregi falvak mecénásai. A hajdani nappali szoba területe ad otthont a művészi vasöntvény és öntöttvas kályha tárlatának. Régészeti bemutató teszi teljessé a bemutatót, valamint meg kell még említeni a kastély alagsorában levő látványraktárt, amely egy-egy nyílt nap keretében mutathatja be a múzeum több mint 700 darabos kerámia gyűjteményét. A messze földön híres textilgyűjtemény klimatizált konténerraktárban kapott helyet. Az épület ünnepélyes átadására 2007. augusztus 31-én került sor, ahol emlékező beszédet mondott prof. dr. Tomcsányi Pál, aki a város polgármesterétől díszpolgári címet kapott. „Vásárosnamény Városért – Pro Urbe” díjat vehetett át Felhősné dr. Csiszár Sarolta, a múzeum igazgatója.
PARTIUM
111
Tomcsányi kastély – BEREGI MÚZEUM
Részlet a Beregi Múzeum vasöntvénykiállításából
112
PARTIUM
ORBÁN JÁNOS DÉNES Ahol csak az idő töri az ágakat A kék nap fénye csordogál a szabályos négyszög-levelekről. Fehér tolla sötétté ázik. Megy az erdőben, meg-megáll a fák között, ahol csak az idő töri az ágakat. Vékony dróthálók szakadnak. Fölcsendül az acél zenéje. Az avarban csapdák fakadnak. Madarak villognak, ketyegnek. Vadak torkából szakad föl az acélkohók sivítása. *
Mikor fölhasad a föld bőre A fák fölött lebegve nézi: hogyan hasad föl a Föld bőre. A repedésen át kiömlik egy napfényhez nem szokott világ. Az ablaktalan házakban a sötétnél sötétebb sötét. A nyálba drótdarab vegyül. Nyirkos szerelem a szobákban. Az arcokon a vas pora ül. *
Az erdő mindig lent marad.
Csak pupilla-szembogarak szokják a napot, a csodát falják. A testek – még félig a földben – már a repülést próbálgatják. Visszazuhannak. Ő tovalebben.
Föladják a hangok a hajszát.
Túl sok egyszerre a csodából.
Tolláról lepereg a fény. Éhesen maradnak a csapdák.
*
* Fölkapaszkodnak a fákra, nézik a távolodó pontot – a bámészkodásnak vér az ára – kik lapultak, míg az idegen drótot tépett a fák alatt. Kiknek repülésről álmodni, sem ágat törni nem szabad. (1994)
A fehér bőr barnára sül. A házra ablakokat vágnak. Dróton szárad a szerelem. Megtisztulhat nyála a vágynak. A változás fénye széppé teszi a szögesdrótos szabadságot. A fényes reggel tudatában bárkinek könnyebb elaludni a sötétnél nem sötétebb sötétben. A repülő lényt elfelejtik. Elkezdenek élni a fényben. (1994)
PARTIUM
113
LENGYEL JÁNOS A Magyarországi Unitáriusok III. találkozója Október 6.-án Pestszentlőrincen, a Szervét Mihály téren található templomban került sor a Magyarországi Unitáriusok III. találkozójára. A tér elnevezése annyira új keletű, hogy e sorok írója hasztalan kérdezősködött a helyi lakosoktól, azok még csak nem is hallottak felőle. A program, mit ahogy az ilyen rendezvényeknél gyakran előfordul, némi csúszással vette kezdetét. Nyitásként a lelkészek ünnepélyes bevonulására került sor, a Magyarországi Unitárius Egyház zászlaja alatt. A zászlót Lakatos Csilla lelkésznő vitte. Az egybegyűltek köszöntésére Rázmány Csaba püspök és Elekes Botond főgondnok, az Erdélyi Unitárius Egyház Képviselője által történt. A jelenlévők túlnyomó többsége Erdélyből érkezett, vagy onnét települt át a csonka ország területére. De voltak vendégek a magyarországi vidéki gyülekezetekből, Miskolcról, Veresegyházról, Pécsről, Vásárosnaményról stb. Ez utóbbi küldöttséget Felhős Szabolcs szórványgondnok vezette. A program kis szünet után Molnár Lehel, az Erdélyi Unitárius Egyház Levéltárosának Brassai Sámuel életét és munkásságát bemutató előadására került sor. A meghirdetett időponthoz fél órás késéssel került sor az istentiszteletre. Az egyházi beszédet és az imát, Máté Ernő pécsi lelkész mondta el. Énekvezér Bácska Ágnes kántor volt. A lelkész úrról tudni kell, hogy szintén erdélyi származású. Az istentisztelet után rövid technikai szünetre került sor, ugyanis az előirányzott koncert résztvevői még nem érkeztek meg. De ami késik, nem múlik, végül is egy félórás zenei utazás részesei lehettek az egybegyűltek. Kodály Zoltán „Este a székelyeknél” című művét vissza is tapsolta a közönség, sőt a későbbi ebéd közben azt közösen el is énekelték. A koncerten közreműködött Falvai Katalin zongoraművész, Jávorka Sándor hegedűművész és Jávorka Ádám gordonkaművész. A koncertet követően Szász Adrienne, a pestszentlőrinci gyülekezet lelkésznője, a találkozó házigazdája mindenkit meginvitált egy jó ízű magyaros ebédre, amihez járt egy pohár jó magyar bor is. Az ebéd után véget ért a találkozó és a részt vevők elindultak haza felé, abbéli szándékkal, hogy jövőre újra találkoznak a pestszentlőrinci unitárius templomban.
114
PARTIUM HÍREK Tornai József 80 éves. A mának adott üzeneteiben ezért a teljesebb világ, a teljesebb emberi örökség fénye él. Egész életműve monumentális kontraszt a perc, az év, az évszázad s e „villámsújtotta kor” kicsinyes rémuralma, zsarnokai, korlátai és tekintélyei ellen, a zsugorodó emberség és az örökké táguló emberi nyitottság védelmében. Indián égboltod, kedves Mester, ragyogjon még sokáig fölötted! Manitou, Isten és a szabadság nevében. Boldog születésnapot! (Jánosi Zoltán) „… Csak ebben az ól- és ölmeleg hazában találtunk helyet, házat és nyugodt sírt magunknak, csak itt lehetünk emberek s magyarok hitünkhöz hívek…” (Ratkó József) Ebben a szellemben rendezték meg az idei alföldi unitárius búcsút Füzesgyarmaton. Az ökumenikus szellemben megtartott istentiszteleten az UART gitárművésze Zoltáni Zsolt lépett fel. Az ünnep színvonalát emelte a Nemzetközi Szent György Vitézi Lovagrend felvonulása is. A beregi unitárius szórványt 3 fő képviselte. Felhős Szabolcs szórványgondnok vezetésével megkoszorúzták Kincses Lászlóné unitárius tanítónő emléktábláját. VI. Partiumi Írótábor Július 5-7-ig tartott Nagyváradon a partiumi seregszemle. Az idei rendezvény központi témája Ady Endre költészete és erdélyisége volt. Előadást tartottak: Dr. Pomogáts Béla, Dr. Bertha Zoltán és Dr. Ködöböcz Gábor. Idén a Partiumi Irodalmi Díjjal Lászlóffy Csaba költőt tüntették ki. Július 14-én a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége nyári konferenciáját a nagyváradi Ady Endre Líceum dísztermében tartotta. A KITÁSZ legfőbb tevékenysége, hogy minden évben vándorgyűlést rendez a Kárpát-medence valamely településén. Idén Nagyváradra esett a választás. A rendezvény főszervezője Dr. Medvigy Endre, a KITÁSZ elnöke volt. Július 20-21. a 18. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor vendége és előadója volt Tőkés László ref. Püspök és Orbán Viktor a FIDESZ elnöke Tusnádfürdőn. MPSZ sikeres volt közös előadásuk és fórumuk az Erős Európa-erős közösségek témakörben. Tőkés László külön kiemelte az egyházak közéleti-politikai szerep- és felelősségvállalását. A XXXV. Tokaji Írótábor üzenete: – szellemi műhely vagyunk – népi-nemzeti, egyetemes egység szellemében tevékenykedünk – az irodalom a nemzet önismerete, ugyanis – a különböző értékek együtt vannak, ezért – a tisztességes kölcsönhatást kell biztosítani Az írótábor munkájában a szellemi minőség és közösségi felelősség együtt kell hasson! Jól tükrözi a magyar társadalom égető problémáit, megoldandó kérdéseit. A Partium műhely részéről 4 fő képviselte a társaságot. Mindannyian egyetértettek abban, hogy a fejekben kell építeni az egyetemes magyar kultúrát.
PARTIUM
115
A szatmárnémeti Kölcsey Kör és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület aug. 3-án délután műsoros koszorúzással egybekötött Kölcsey-ünnepséget tartott a sződemeteri református templom kertjében, Muzsnay Árpád szervezésében. A fordító halála Elhunyt Hszing Van-seng kínai fordító, akinek köszönhetően a magyaron kívül a kínai az egyetlen nyelv, amelyen megjelent Petőfi Sándor összes költeménye. Ezen kívül megjelentette Arany János válogatott verseit és Ady Endre válogatott verseit. Kassák Lajos író, költő, képzőművész születésének 120. évfordulója alkalmából a Magyar Elektrográfiai Társaság Kassák-matricákból kisgrafikai kiállítást rendezett. Szabó Magda írónő 90 éves. Sólyom László köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztjével tüntette ki Szabó Magda írónőt. Rendkívül műfajgazdag, az ifjúsági irodalomtól a színpadi alkotásokig terjedő, a magyar és világirodalmat egyaránt gazdagító, határainkon túl is nagyra becsült munkássága elismeréseként részesült a kitüntetésben. A nagykereszt a legmagasabb kitüntetés, ami egy életmű öszszegzéséért adható. Az írónő 1917. okt. 5-én született Debrecenben. Legismertebb alkotásai: Freskó, Az őz, Pilátus, Danaida, Régimódi történet, Katalin utca, Az ajtó, Tündér Lala, Abigél. 1959-ben és 1972-ben József Attila-díjjal. 1978-ban Kossuth-díjjal, 2001-ben Corvin-lánccal tüntették ki. Gazdag életműve 52 könyvet számlál. 2005-ben jelent meg Szüret címmel verses kötete és A macskák szerdája című drámája, s tavaly adták ki összegyűjtött hangjátékait Békekötés címmel. Műveit 42 nyelvre fordították le. A kisvárdai református templomban szeptember utolsó vasárnapján a tizenötödik Tőkés Lászlódíj átadására került sor. Az idén 90 esztendős Szabó Magda Kossuth-díjas írónőt tüntette ki a Tőkés László Alapítvány. A díjat keresztfia, Tasi Géza vette át, aki a díjjal járó pénzjutalmat az írónő nevében felajánlotta az alapítvány által támogatott határon túli magyar diákok ösztöndíjának biztosítására. A díjátadó ünnepség után a kisvárdai Művészetek Házában Szabó Magda egyik művét a – Szent Bertalan nappala c. drámáját vitte színre az Evangéliumi Színház. Képes Géza (1909 – 1989) költő, tudós, műfordító. Egykori mátészalkai szülőházán emléktáblát avattak a Mátészalkai Művészbarát Egyesület tagjai Dr. Cservenyák László elnök és Oláh András költő vezetésével. Elhunyt Gál István, 75 éves filmrendező. Formaújító filmjével a Sodrásban robbant be, amely a vidékünkön a Tiszán játszódik. Hubay Miklós, drámaírónk 90 éves. Félszáz drámát írt, Szigligeti Ede óta nem volt ilyen termékeny drámaírónk. Ambivalens jelenség. Példaképe Madách Imre. „Mivégre az egész teremtés?” örök kérdés foglalkoztatja. Isten éltesse körünkben mindannyiunk örömére! 110 éve született Sinka István költő Vésztő városi önkormányzat és a Művelődési Központ kiállítással, zenés, irodalmi előadással, tudományos tanácskozással egybekötött Sinka-hetet tartottak szeptember végén nagy szülöttük tiszteletére.
116
Kitüntetett alkotóink közéleti munkásaink – Dr. Ujváry Zoltán egyetemi tanár Mátészalka legújabb díszpolgára lett. Oktatói munkája a folklór egész területére kiterjedt. Öt kiadványsorozatot indított és szerkesztett. Díszdoktora az ungvári Állami Egyetemnek, a Magyar Köztársaság Érdemrend kiskeresztjét is megkapta. 2006-ban a Szatmári Múzeumnak ajándékozta Holló László festőművész grafikáit tartalmazó magángyűjteményét, és egy kortárs képzőművészeti gyűjteményt. – Felhősné Dr. Csiszár Sarolta a Beregi Múzeum igazgatónője Pro Urbe díjas. Vásárosnamény város képviselő testülete Pro Urbe Kitüntetést adományozott neki a beregi térségben kifejtett kulturális és közéleti tevékenységéért, mellyel jelentősen hozzájárult a város szellemi értékeinek gyarapításához, hírnevének öregbítéséhez. 1986-ban szerzett doktori címet néprajzi témából. Kutatási munkái: Beregi hímzőalbum, beregi textíliák lexikonja, a határon túli ref. Egyházak textíliái, temetési szokások a beregi Tiszaháton, a beregi térség elemi iskoláztatása. – Balogh Ferencné Nagy Viola karnagy a mátészalkai Zenebarátok Kamarakórusát 14 éve vezeti. A kórus helyi és környékbeli fellépéseken, fesztiválokon, világi és egyházi rendezvényeken működikközre szép sikerrel. 2002-ben aranyminősítést szereztek. A 2004. és 2006. évben a nagykállói Kállai kettős Kórustalálkozón a szakmai zsűri a Zenebarátok Kamarakórusát Nívó díjjal, Balogh Ferencnét pedig karvezetői különdíjjal tüntették ki. A mátészalakai város vezetése Pro Urbe díjjal jutalmazta a karnagyot. Kultúrháza éjjel-nappal Mátészalkán szept. 15-én tekinthettük meg a közművelődési akciókiállítást. A kiállításon gyönyörködhettünk Filep Anita és Czine Árpád alkotásaiban is. A Kárpátaljai Szövetség idén szept. 14-16-án is megtartotta Balatonföldvári találkozóját a Riviéra Szállodában. A kulturális programban Kovács Vilmos kárpátaljai író, költő születésének 80. és halálának 30. évfordulójára emlékeztek. A rendezvény ökumenikus istentisztelettel zárult. „A repülés a zuhanásban” A 70 éves Lászlóffy Aladár költőt köszöntötték a róla megjelent monográfia bemutatóján a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. Széles Klára „Mit látsz egy íróasztalon?” Lászlóffy Aladár világa című művét Bányai János mutatta be 2007. szept. 21-én a székházban. Az esemény moderátora: Tarján Tamás. A lakiteleki találkozó 20. évfordulója alkalmából szept. 27-30-ig több napos rendezvénysorozaton emlékeztek a résztvevők Lakitelken. A találkozó szervezői: Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor. A rendezvényen fellépett Makovecz Imre, Dénes Jónás előadást tartottak a szervezők, Pozsgay Imre, Vizi E. Szilveszter, Orbán Viktor, Bábel Balázs. M. Antonioni filmrendező 94 éves korában római otthonában elhunyt. Leghíresebb alkotásai: – Az éjszaka: A modern nagyvárosi ember magányát mutatja be. – A kaland – A vörös sivatag A hosszú és türelmes megfigyelései, a belső vágások jellemzik munkásságát. Az értelmiségi életet boncolgatja és mutatja meg A nagyítás című alkotásában. Filmjeiben erős képhatással dolgozik. Alkotásaiban átsüt a 2 ezer éves mediterrán kultúra szépsége és gyönyörűsége. Jelszava volt, hogy mindig keresni kell a lényeget az életben.
PARTIUM
117
Az UART (Unitárius Alkotók Társasága) pécsi csoportja az őszön a Nagy Ignác úti UNITÁRIUS GALÉRIÁBAN lépett a nagyközönség elé. A Petőfi Irodalmi Múzeum Páskándi Géza emlékkiállítást rendezett a 35. Tokaji Írótábor ideje alatt a helyi gimnázium előcsarnokában. A kiállítást Bertha Zoltán irodalomtörténész tanár nyitotta meg. Kreatív írás konferenciát rendezett Lackfi János József Attila díjas költő neves költőtársai közreműködésével a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Piliscsabán október 13-án. A rendezvényt Jelenits István irodalomtörténész nyitotta meg. A közreműködők között köszönthették a résztvevők Lator László Kossuth-díjas költőt és műfordítót, Szőcs Géza József A.díjas költőt, Tolnai Ottó Kossuth-díjas költőt és Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költőt. A XI. Erdőháti napokat Árpád vezér halálának millecentenáriuma szellemében tartották a Bihar vármegyei Árpád községben. Méltó módon emlékeztek meg a magyar nemzet Kárpátmedencei letelepedését megvalósító, a magyar államot létrehozó Árpád vezérről. A fejedelem 1100 éve 907. július elején hunyt el a magyar seregek diadalmával végződő pozsonyi csatában szerzett sebesülése következtében. A színes kulturális program egyik díszvendége Szörényi Levente zeneszerző volt, aki átvehette az Árpád-díjat. 89 éves korában július végén békésen elhunyt otthonában, a balti-tengeri Farö-szigeten Ingmar Bergman a 20. század egyik legjelentősebb filmrendezője. Alkotásaiban a lélek titkait kutatta, s ismerte annak legmélyebb bugyrait. Semmifajta megalkuvást nem ismert. Frissen és világosan szemlélte a világot. Istenkereső rendező. Kereste saját hitét, a mai ember hitét. 1918-ban lutheránus családban született. Fiatalságát meghatározta a szigorú vallásos nevelés. Mindig önfeltáró, marcangoló rendező volt. A halál, a folytonos keresés van-e Isten, miért van csendben? Az emberi magányról ilyen önfeltáró módon, ahogy alkotásaiban láthatjuk, ma már nem szoktak beszélni. Az arcokon az emberei lélek legkülönösebb érzéseit mutatja be, tárja elénk. Egész élete értelmetlen keresésben telt el- mondja a Hetedik pecsét főhőse a halálnak. Tudta, hogy, csak Isten adhat értelmet az életnek és halálnak. A háttérben a svéd protestáns szellemi kultúra, szigorú munkával a szegény országból gazdag, polgári állam szellemisége hat. A rendező legbelsőbb küzdelmeit megosztotta filmjeiben velünk. Alkotásaiban az istenképűségünket mutatta fel. Kilencszer jelölték Oscar-díjra. 1956-ban A Hetedik pecsét című alkotásval vált világhírűvé. Több mint 50 filmet rendezett. Legismertebb filmjei: A nap vége, Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend, Farkasok órája, Szégyen és a Suttogások és sikolyok. A szabadelvű protestáns kör őszi összejövetelén megemlékezett az 50 éve meghalt Szabó Lőrinc költőről és a 85 éve elhunyt Gárdonyi Géza íróról. 80 éve Brassóban 1927 szept. 4-én született Sánta Ferenc Kossuth-díjas unitárius írónk. 1954-ben Sokan voltunk c. írásával hívta föl magára először a figyelmet. Az ötödik pecsét (1963) c. regénye szenvedélyes humanizmussal elemzi az ember erkölcsi helytállásának nagy problémáit, buktatóit. Nagysikerű riportregénye a 20 óra (1964) melyért József Attila-díjat kapott. A sajátos megfigyelő erő segítségével az emberi sorsok mélyére tud hatolni, ezért olyan nagyszerűek írásai. A Magyar Műhely szerkesztősége és a Magyar Írószövetség klubjában szept. 13-án délután Papp Tibor József Attila-díjas író szerzői estjét tartották meg. A szerző Bűvös négyzetek című
118
verses kötetét és A pálya mentén című interjúkötetét Prágai Tamás és L. Simon László mutatták be. Árpád –pajzs hét közszereplőnek Árpád fejedelemre emlékeztek budapesti értelmiségiek júliusban a budai várban. A Holdvilágárok Alapítvány az Árpád-év kezdetén, idén januárban határozta el, hogy Árpád-pajzzsal kitüntetett hét magyar közszereplőt. A díjalapító Szörényi Levente zeneszerző az utolsó pillanatig titokban tartotta a kitüntetendők nevét. Balczó András olimpiai bajnok öttusázó, Kisida Elek orvos, Kallós Zoltán néprajzkutató, Kondor Katalin újságíró, Tőkés László, ref. püspök, Szokolay Sándor zeneszerző és Makkay János történész vehette át az Árpád-pajzs 907-2007 feliratú díjat a több száz fős közönség előtt. Az ünnepséget a Duna Televízió élőben közvetítette. A Tőkés Alapítvány Ezévben is kiosztották a Tőkés Alapítvány díját szeptenber 29-én Kisvárdán. A mostani díjat Szabó Magda írónő kapta meg 90. születésnapja alkalmából. A rendezvény színvonalát emelte a helyi ref. Ifjúsági gyülekezet zenés műsora. 2007. október 20-án (szombaton) 11 órakor a Megyeháza Dísztermében ünnepi közgyűlést tartott a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés. Az ünnepségen Jókai Anna író mondott ünnepi beszédet, majd ezt követően Dr. Ódor Ferenc, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés elnöke átadta a kitüntetéseket. Pro comitatu díjat kapott dr. Besenyei Lajos, a Miskolci Egyetem egykori rektora, és dr. Seregély István nyugalmazott egri érsek. Alkotói díjban részesült Szabó György, a bükkszentkereszti füvesember, Prof. Dr. Újszászy László, a Semmelweis kórház osztályvezető főorvosa, Zimányi Lászlóné nyugalmazott encsi középiskolai tanár és a Matyó Néptáncegyüttes. „Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Turizmusáért” díjat Kósik István, Cserépfalu polgármestere kapta meg. 2007. október 20-án (szombaton) 15 órakor Dr. Ódor Ferenc elnök megnyitotta Papp László festőművész kiállítását a Herman Ottó Múzeumban. (Papszer u. 1) Meghitt ünnepség keretében zajlott a városi könyvtár névadó ünnepsége Vásárosnaményban. A könyvtár falán leleplezték a névadó Balázs József domborművét. Ezután a helyi művelődési központban folytatódott a tudományos emlékülés. Balázs József munkásságait Görömbei András irodalomtörténész és Vasy Géza az Írószövetség elnöke méltatta. A rendezvény állófogadással zárult. Október 31-én a reformáció ünnepnapját ismét megtartják Mátészalkán a helyi református gyülekezetek és az önkormányzat szervezésében. A délután kezdődő ünnepségen a már hagyományosnak mondható Ádám Jenő Pedagógus Kórus lép fel, a Panyolai pengetősök és a Szatmár táncegyüttes társaságában. Meghívott előadó: Karsai Gizella művésznő. Az ünnepi prédikációt Pótor Imre vásárosnaményi lelkész tartja. Negyedik évfolyamába lépett a Sikoly című irodalmi és művészeti folyóirat. A folyóirat kiadója a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad, főszerkesztője Sándor Zoltán. A szerzők elsősorban a vajdasági alkotók köréből kerülnek ki, de magyarországi, felvidéki, erdélyi írók, költők művei is olvashatók a lapban. A szerkesztők nagy hangsúlyt fektetnek a nem magyar nyelvű szépirodalom bemutatására. Fordítottak szerb, horvát, spanyol és angol nyelvről is. A Sikolynak eddig 11 száma jelent meg, köztük egy dupla és egy hármas szám is. 2006-ban Sziveri Jánosra, a fiatalon elhunyt kiváló vajdasági költőre emlékeztek (6. szám/2006. tavasz). A legújabb, 11. számban a nemrégiben elhunyt muzslai képzőművész és költő, Tóth Béla, a Sikoly szerkesztőjének hagyatékban maradt alkotásaiból közölnek. A lap – ahogy a főszerkesztő, Sándor Zoltán megfogalmazta – „… szerény próbálkozás az egymagukban sikon-
PARTIUM
119
gók elefántcsonttornyainak a lerombolására (és innen ered a folyóirat címe is, amit első hallásra sokan kifogásolnak). Ez is, mint sok más hasonló kezdeményezés, már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/velünk.” (A Sikoly az interneten: http://sikoly.yoll.net) A romlás virágai 150 éves Baudelaire verseskötete. A jubileum alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum a Francia Intézettel együttműködve közös kiállításon emlékezik meg a nagy francia költő híressé vált művéről és annak magyarországi fogadtatásáról. Kevés könyv járt be olyan szédítően nagy távolságot a kezdeti értetlen, sőt gyűlölködő fogadtatástól a világirodalmii elismerésig, mint Baudelaire 1857-ben megjelent verseskötete, a Les Fleurs du Mal. A korában perbe fogott kötet a világirodalom klasszikusaként Európától kezdve Japánig számtalan kiadásban megtalálható a művelt emberek könyvespolcán. Hatása nemzedékek és nemzetek költészetét alakította meghatározóan. Doris Lessing brit írónő kapta az idei Nobel-díjat. A Svéd Királyi Akadémia indoklása szerint azt a női tapasztalatokkal rendelkező elbeszélőt jutalmazták „aki műveiben kétkedéssel és látnoki erővel vizsgálja a megosztott civilizációt.” A magyar olvasó a hatalmas életműből csak 3 könyvet ismerhet: – az 1956-ban megjelent Eldorádó című elbeszélőkötetét – az 1972-ben megjelent A fű dalol című regényét – az 1995-ből való Az ötödik gyerek című kisregényét Az életének magyar vonatkozású eseménye az 1956-os forradalom szovjet eltiprása. Ez súlyos politikai-érzelmi törést okozott benne,. Nyílt levelet tett közzé a szovjet írószövetségnek a magyar forradalom ügyéről, majd kilépett a brit kommunista pártból. A Partium folyóirat megvásárolható: Heltai Gáspár Unitárius Könyvesbolt Budapest, Alkotmány utca 12. Írók Boltja- Parnasszus Kiadó Kft. Budapest, Andrássy út: 45. Litea Könyvesbolt és Teázó Budapest, Hess András tér 4. Magyarok Háza Budapest, Semmelweis út 1-3. Bereg Könyvesbolt Beregszász, Ivano Franko út 19. Betűbirodalom Kft. Antikvárium Könyvesbolt Debrecen, Jászay Mari út 2. Antikvárium-Könyvesbolt Mátészalka, Zöldfa út 2-4. Esze Tamás Gimnázium Mátészalka Illyés Gyula Református Könyvesbolt Nagyvárad, Jan Calvin 2. Szent István Könyvesbolt Nyíregyháza, Szent István út 4. Városi Könyvtár Vásárosnamény, Szabadság tér 5. Városi Könyvtár Kisvárda, Flórián tér 19. „Ibolya” Könyvesbolt Nagykálló, Szabadság tér 15. Ratkó József Városi Könyvtár Nagykálló, Bátori út 1.
Ennek a számnak a megjelenését támogatták: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat Heltai Gáspár Kft Magyarországi Unitárius Egyház 120
