Paolo Giordano A PRÍMSZÁMOK MAGÁNYA. Paolo Giordano: La solitudine dei numeri primi Arnoldo Mondadori Editoré S. p. A

Paolo Giordano A PRÍMSZÁMOK MAGÁNYA

Paolo Giordano: La solitudine dei numeri primi © 2008 Arnoldo Mondadori Editoré S. p. A., Milano Fordította: Matolcsi Balázs

Eleonórának, mert szavak nélkül megígértem neked.

Az öreg néni dúsan szabott ruhája kitűnően illett karcsú termetére. Kérte, hogy kapcsoljam be rajta.– Ó, ezek a simán hulló ujjak milyen furcsák? – mondta. GÉRARD DE NERVAL: Sylvie, 1853[1] Angyal a hóban (1983) 1 Alice Della Rocca utálta a síiskolát. Utálta, hogy a karácsonyi szünetben is fél nyolckor kell kelnie, és hogy az apja a reggeli alatt végig őt bámulja, s az asztal alatt idegesen táncoltatja a lábát, mintha csak azt akarná vele mondani, gyerünk, igyekezz. Utálta a combját szúró pamutharisnyát, az egyujjas kesztyűt, melyben alig tudta mozgatni az ujjait, az arcát összelapító és a fémes részével az állkapcsát nyomó sisakot, meg a mindig túl szoros bakancsot, amiben úgy járt, mint egy gorilla. – Mi lesz, megiszod végre azt a tejet? – nógatta újra az apja. Alice lenyelt háromujjnyi forró tejet, érezte, hogy égeti a nyelvét, a nyelőcsövét, majd a gyomrát. – Jól van. És ma megmutatod, ki vagy – mondta az apja. Miért, ki vagyok, gondolta Alice. Aztán az apja kilökdöste az ajtón, Alice az emblémákkal meg a szponzorok fluoreszkáló felirataival díszített zöld síruhájában leginkább egy múmiára hasonlított. Mínusz tíz fok volt, a nap a mindent ellepő ködnél valamivel sötétebb szürke korongnak látszott. Miközben a havat taposta, vállán a síléccel, mert magadnak kell vinned a lécedet, amíg akkora menő nem leszel, hogy valaki más vigye, Alice érezte, hogy kavarog a tej a gyomrában. – A léc hátulja legyen elöl, különben még megölsz valakit – mondta az apja. A szezon végén mindenki egy csillagos, domborított brosstűt kapott ajándékba a Síklubtól. Minden évben eggyel több csillaggal, négyéves kortól, amikor már elég nagy voltál, hogy a lábad közé vedd a sílift tányérját, kilencévesig, amikor már egyedül kaptad el a tányért. Három ezüstcsillag, aztán három arany. Minden évben egy brosstű, hogy emlékeztessen, megint jobb lettél, megint egy kicsivel közelebb kerültél az Alice-t rettegésben tartó versenyekhez. Már most nyugtalanította, pedig még csak három csillagja volt.

Pontban fél kilenckor, üzemkezdetkor találkoztak a sífelvonónál. Társai már ott voltak, szabálytalan körben, jól beöltözve, egységes ruhában, mind ugyanolyanok, mint a kiskatonák, a hidegtől és az álmosságtól meggémberedve. Hónaljukkal a hóba leszúrt botjaikra támaszkodtak. Lógó karjaikkal megannyi madárijesztőnek tűntek. Senkinek sem volt kedve beszélni, legkevésbé Alice-nek. Apja kétszer jó erősen megpaskolta a sisakját, mintha a hóba akarná döngölni a lányt. – Mutasd meg nekik! És ne felejtsd el: elöl a súly, világos? E-löl-a-súly – mondta. Elöl a súly, visszhangzott Alice fejében. Aztán apja otthagyta, kehellyé formált tenyerét lehelve távolodott, ment haza a jó melegbe újságot olvasni. Még két lépés, és elnyelte a köd. Alice suta mozdulattal ledobta a lécét, ha az apja látta volna, nagyon leteremti, ott mindenki előtt. Mielőtt bakancsát belehelyezte volna a kötésbe, botjával megütögette a talpát, hogy lejöjjön róla a rátapadt hó. Máris kellett egy kicsit. Úgy érezte, mintha egy tű volna a hasában, és az szúrná a húgyhólyagját. Biztos volt benne, hogy ma sem fogja kibírni. Minden reggel ugyanúgy telt. Reggeli után bezárkózott a fürdőszobába, és erőlködött, erőlködött, hogy teljesen kiürítse magából a pisit. Addig ült a vécén megfeszített hassal, amíg belefájdult a feje az erőlködésbe, és úgy érezte, szeme kiugrik a helyéről, mint a kékszőlő húsa, ha megnyomjuk a szőlőszemet. Megnyitotta és ütközésig elfordította a csapot, hogy az apja ne hallja a zajokat. Ökölbe szorított kézzel nyomott, hogy kipréselje magából az utolsó cseppet is. Addig maradt így ülve, amíg apja jó erősen be nem kopogott az ajtón, és kiabálni nem kezdett, hogy hahó, kisasszony, kész vagy végre, vagy ma reggel is elkésünk? De hiába minden. Mire felért az első felvonószakasz tetejére, már annyira kellett, hogy kénytelen volt kicsit félrehúzódni, lecsatolni a lécét, lekuporodni a friss hóba, úgy tenni, mintha a bakancsát igazítaná, és közben pisilni. Rákotort egy kupacnyi havat a szorosan összezárva tartott lábára, és pisilt. Bele a síruhába, a harisnyába, miközben mindenki őt nézte, és Eric, az oktató, azt mondta, hogy mint mindig, ezúttal is Alice-re várunk. Igazi megkönnyebbülés, gondolta minden alkalommal, mikor a kellemes melegség végigcsurgott a fagyos lábán. Megkönnyebbülés is lehetne. Ha nem engem bámulna mindenki. Előbb-utóbb rá fognak jönni. Egyszer sárga foltot fogok hagyni a havon. Mindenki rajtam fog röhögni, gondolta. Az egyik szülő odalépett Erichez, és azt tudakolta, érdemes-e fölmenni a csúcsra, nem túl nagy-e ma a köd. Alice reménykedve hegyezte a fülét, de Eric kivillantotta tökéletes mosolyát. – Csak itt van köd – mondta. – A hegytetőn hét ágra süt a nap. Indulás, utánam! A felvonón Alice az apja egyik munkatársának lányával, Giulianával került párba. Szótlanul tették meg az utat. Nem voltak se jóban, se rosszban. Semmi közös nem volt bennük, azt a tényt kivéve, hogy e pillanatban legszívesebben mindketten máshol lettek volna. Csupán a Fraiteve csúcsát végigsöprő szél meg az állát a kabátgallér mögé rejtő és leheletével magát melengető két lány libegőjét tartó acélsodrony kötél fémes surrogása hallatszott. Csak a hideg miatt van, igazából nem is kell, ismételgette magában. De ahogy közeledtek a csúcshoz, a hasában lévő jókora tű úgy hatolt egyre mélyebbre a húsban. Sőt ez most más. Lehet, hogy nem pusztán pisi. Nem, csak a hideg, még nem kellhet. Lehetetlen, az imént intézted el. Avas ízű tejsugár tört fel a gégéjén. Alice undorodva visszanyelte. Kellett, rettenetesen kellett. Még másik két felvonó a síházig. Nem bírom ilyen sokáig visszatartani, gondolta. Giuliana fölemelte a biztonsági korlátot, s mindketten kissé előbbre csúsztatták a feneküket a leszálláshoz. Mikor a léce földet ért, Alice kézzel ellökte magát az üléstől. Két méterre is alig lehetett látni, még hogy hét ágra süt a nap. Fehérség, mindenütt csak fehérség, alul, fölül, oldalt. Mintha lepedőt csavartak volna köréjük. Tökéletes ellentéte volt a

sötétnek, de Alice-ben ugyanúgy félelmet ébresztett. Kicsúszott a pálya szélére, hogy keressen egy friss hóbuckát, ahol könnyíthet magán. Beleiből olyan hang hallatszott, mint a mosogatógép bekapcsolásakor. Hátrafordult. Már nem látta Giulianát, tehát Giuliana sem láthatta őt. Felkapaszkodott néhány méternyit az emelkedőn, halszálkalépésben, ahogy az apja előírta neki annak idején, amikor a fejébe vette, hogy megtanítja síelni. Föl és le a gyerekpályán, harmincszor, negyvenszer naponta. Fölfelé lépcsőzés, lefelé hóeke, egyetlen pályára pénzkidobás lett volna megvenni a síbérletet, arról nem is beszélve, hogy így erősödik a lába. Alice lecsatolta a lécét, és tett még néhány lépést. Bakancsos lába a vádlijáig a hóba süllyedt. Végre ült. Már nem tartotta vissza a lélegzetét, elernyesztette izmait. Egész testét átjárta a kellemes áramütés, majd megállapodott a lábujjánál. A tej miatt történhetett, biztos a tej miatt. Meg azért, mert összefagyott a feneke a több mint kétezer méteres magasságban, a hóban ülve. Amióta csak az eszét tudta, még sosem fordult elő vele ilyesmi. Soha, egyetlenegyszer sem. Összerondította magát. Nem bepisilt. Nem csak. Alice bekakált, pontban kilenckor, egy januári reggelen. Be a bugyiba, és még csak észre sem vette. Legalábbis addig, amíg meg nem hallotta Eric őt szólongató hangját a ködmassza egy meghatározhatatlan pontjáról. Talpra ugrott, és rögtön érezte azt a súlyos valamit a nadrágja ülepében. Ösztönösen megtapogatta a fenekét, ám a kesztyűben érzéketlenek voltak az ujjai. De tulajdonképpen nem is volt rá szükség, már tudta, mi történt. És most mit csináljak?, tette fel magában a kérdést. Eric újra szólította. Alice nem felelt. Amíg idefönt marad, elrejti a köd. Letolhatná a nadrágját, és valahogy letisztogathatná magát a hóval, vagy lecsúszhatna Erichez, és a fülébe súghatná, mi történt. Esetleg mondhatná, hogy vissza kell mennie a faluba, mert fáj a térde. Vagy nem törődik vele, így síel, és figyel, hogy mindig ő zárja a sort. Ehelyett egyszerűen csak ott maradt, ügyelve, hogy egyetlen izmát se mozdítsa, a köd védőszárnya alatt. Eric harmadszor is szólította. Még hangosabban. – Biztos előrement a felvonóhoz, amilyen hibbant – válaszolt helyette egy srác. Alice hallotta a hangjukat. Valaki azt mondta, menjünk, valaki más azt, hogy hideg van egy helyben állni. Lehet, hogy ott voltak néhány méterre tőle, vagy még a felvonó végállomásánál. Csalóka a hang, visszaverődik a hegyekről, megreked a hóban. – Az ördög vinné… Menjünk, nézzük meg – mondta Eric. Alice lassan elszámolt tízig, és sikerült megállnia, hogy el ne hányja magát a combján végigfolyó pépes valami érzetétől. Amikor a tízhez ért, újra kezdte, és elszámolt húszig. Immár semmilyen zaj sem hallatszott. Felnyalábolta a lécét, és becipelte a pályára. Beletelt egy kis időbe, amíg kiokoskodta, hogyan tegye le, hogy az a lejtésre tökéletesen merőleges legyen. Ekkora ködben azt sem tudja az ember, merrefelé áll. Szorosabbra húzta a bakancsát, és felcsatolta. Levette a bepárásodott síszemüveget, és beleköpött. Megkísérelhetne egyedül lesiklani. Nem számít, hogy Eric a Fraiteve csúcsán keresi. Az elengedhetetlenül szükségesnél egyetlen másodperccel sem akart többet eltölteni az összekakált harisnyanadrágban. Elképzelte a lefelé vezető utat. Még sosem ment le egyedül, de végül is csak egy felvonónyi távolságra volt, és korábban már több tucatszor lesiklott ezen a pályán. Elindult, a biztonság kedvéért hóekében, már csak azért is, mert széttett lábakkal kevésbé érezte piszkosnak magát ott alul. Igaz, hogy Eric épp előző nap mondta neki, hogy ha még egyszer meglátlak hóekézve fordulni, összekötöm a bokáidat. Biztos volt benne, hogy Eric nem szereti őt. Azt gondolja róla, hogy beszari. És végül is a tények őt igazolták. Eric az apját sem kedvelte, mert a sísuli végén mindennap millió kérdést zúdított rá. Nos, hogy halad a mi Alice-ünk, javulunk, javulunk, nos, mi újság a kis bajnokkal,

szóval mikor is kezdődnek ezek a versenyek, szóval ez, szóval az. Eric ilyenkor mindig elbámult az apja válla fölött, és igennel, nemmel vagy hosszú hátokkal válaszolgatott. Az egész jelenet végigfutott Alice ködtől homályos síszemüvege előtt, miközben csigalassúsággal haladt lefelé anélkül, hogy tovább látott volna a léce orránál. Ha kicsúszott a friss hóba, tudta, hogy fordulnia kell. Egy dalt kezdett dúdolni, hogy kevésbé érezze magát egyedül. Időnként végighúzta kesztyűjét az orra alatt, hogy letörölje a taknyot. Hátul a súly, leszúrod a botot, és fordulsz. Nehezedj rá a bakancsra. Most viszont elöl a súly, világos? E-löl-a-súly, súgott neki egy kicsit Eric, egy kicsit az apja. Apja állati dühös lesz. Ki kell találnia valami hazugságot. Egy buktatók és ellentmondások nélküli mesét. Az szóba sem jöhet, hogy elmondja neki, mi történt valójában. A köd, megvan, a köd a hibás. Követte a többieket az óriás lesiklópályán, amikor leszakadt a síbérlet a kabátjáról. Vagy nem is. Senki sem szokta elhagyni a síbérletét. Ahhoz tényleg idiótának kell lenni. Legyen inkább a sál. Lerepült a sála, és visszament egy darabon, hogy megkeresse, a többiek meg nem várták meg. Kiabált nekik százszor is, de hiába, eltűntek a ködben, és akkor ő elindult utánuk lefelé. És aztán miért nem mentél megint föl?, fogja kérdezni az apja. Tényleg, miért? Ha jobban belegondol, mégiscsak jobb a síbérletes változat. Azért nem ment föl, mert nem volt meg a bérlete, és a felvonós nem engedte felszállni. Alice elmosolyodott, meg volt elégedve a történetével. Hibátlan. Egyszerre nem is érezte magát olyan piszkosnak. Már nem folyt az a valami. Valószínűleg megfagyott, gondolta. A nap hátralévő részét a tévé előtt tölti majd. Lezuhanyozik, tiszta ruhát vesz, a lábára meg a szőrös mamuszt. Gondolataiban még hosszan a melegben maradhatott volna, ha csak egy picit leveszi a szemét a lécéről, és felnéz, épp csak annyi időre, amíg észreveszi a narancssárga szalagot, rajta a felirattal: Lezárt pálya. Pedig az apja hányszor mondta neki, hogy mindig nézd meg, merre mész! Vagy ha eszébe jutott volna, hogy friss hóban nem szabad előre helyezni a súlyt, és Eric pár nappal korábban jobban állítja be a kötését, az apja meg tovább erősködik, mondván, hogy Alice csak huszonnyolc kiló, nem lesz ez neki túl szoros? Igazából nem is volt hosszú. Néhány méternyi zuhanás, pár pillanatnyi üresség a gyomrában, lába alatt a semmi. Aztán arccal a földön találta magát, a léce belefúródott a hóba, úgy állt, mint a cövek, a szárkapocscsontja bánta. Nem érzett nagy fájdalmat. Az igazat megvallva szinte semmit sem érzett. Csak azt, hogy a sála meg a sisakja alá került hó égeti a bőrét. Először a karjait mozdította meg. Amikor kisebb volt, és arra ébredt, hogy havazik, apja mindig jól beöltöztette, és levitte. Meg sem álltak az udvar közepéig, aztán továbbra is kézen fogva számolni kezdtek, egy, kettő, három, és mindketten hanyatt dőltek. Most csinálj úgy, mint az angyalok, mondta az apja, ekkor Alice föl-le mozgatta a karját, s amikor felállt és megnézte teste lenyomatát a fehér leplen, pont olyannak látszott, akár egy széttárt szárnyú angyal képe. Ezt tette most is Alice, csak úgy, minden különösebb ok nélkül, pusztán azért, hogy bebizonyítsa magának, még életben van az angyal a hóban. Sikerült elfordítania a fejét, és ismét lélegezni, bár úgy vélte, a beszívott levegő nem jut el olyan mélyre, ahová kellene. Különösképpen úgy érezte, nem tudja, merre csavarodtak a lábai. Furcsa, de mintha nem is volnának lábai. Megpróbált feltápászkodni, de nem ment. Ha nincs köd, valaki meg is láthatta volna fentről. Egy szétterülő zöld pont a szurdok alján, pár lépésnyire onnan, ahol majd tavasszal a kis patak csörgedezik, és amint melegebb lesz, megjelenik az erdei szamóca, mely, ha van türelmed kivárni, idővel mézédessé érik, s akkor egy alkalmas napon szedhetsz belőle egy egész kosárnyit. Alice segítségért kiáltott, de vékony hangocskáját azonnal elnyelte a köd. Újra megpróbált felállni, vagy legalább megfordulni, de hiába. Apja egyszer azt mesélte neki, hogy akik megfagynak, közvetlenül mielőtt kilehelnék a lelküket, nagy forróságot éreznek, olyannyira, hogy le kell vetkőzniük, ezért van az, hogy majdnem

minden megfagyott emberre alsóneműben találnak rá. És neki piszkos a bugyija. Kezdtek érzéketlenné válni az ujjai. Lehúzta az egyik kesztyűjét, belefújt, majd visszadugta belé ökölbe szorított kezét. Ugyanezt megtette a másik kezével is. Majd még kétszer-háromszor megismételte ezt a nevetséges mozdulatsort. A kiálló részekkel van a baj, szokta mondani az apja. Ujjak, lábujjak, orr, fül. A szív mindent elkövet, hogy vérhez jusson, inkább hagyja elfagyni a többi testrészt. Alice elképzelte, hogyan kékülnek majd el az ujjai, aztán lassan a karja és a lába. Egyre erősebben pumpáló szívére gondolt, amely próbálja megtartani a még megmaradt meleget. Olyan merevvé fog válni, hogy ha netán arra járna egy farkas, és egyszerűen rálépne a karjára, az kettétörne. Már biztosan keresnek. Vajon vannak itt farkasok? Nem érzem az ujjaimat. Bárcsak ne ittam volna meg a tejet. Elöl a súly, gondolta. Nem, a farkasok téli álmot alszanak. Eric mérges lesz. Én nem akarok indulni a versenyeken. Ne beszélj hülyeségeket, tudod jól, hogy a farkasok nem alszanak téli álmot. Gondolatai egyre jobban beszűkültek és következetlenné váltak. A közönyös napkorong lassan eltűnt a Chaberton-hegy mögött. A bércek árnya megnyúlt Alice fölött, a köd szénfeketévé lett. Arkhimédész törvénye (1984) 2 Amikor az ikrek még kicsik voltak, és Michela rossz fát tett a tűzre, például leszánkázott a bébikomppal a lépcsőn, vagy borsószemet dugott az orrlyukába, amit aztán csak az ügyeleten tudtak kivenni egy különleges csipesszel, apjuk mindig odafordult a napvilágot elsőként meglátó Mattiához, és azt mondta, hogy a mama hasa túl kicsi volt kettőjüknek. – Ki tudja, mit műveltetek odabent a pocakban – mondogatta. – Az a gyanúm, addig rugdaltad a húgodat, míg valamit nagyon tönkre nem tettél benne. Aztán nevetett, bár nem volt min nevetni. Fölemelte Michelát, és belefúrta szakállát a lány puha pofijába. Mattia alulról nézte őket. Ő is nevetett, és jóllehet nem teljesen értette apja szavait, engedte, hogy azok ozmózisszerűen beszivárogjanak a belsejébe. Hagyta, hogy lerakódjanak a gyomra mélyén, és sűrű, nyúlós, az óborokéhoz hasonló üledéket képezzenek. Apjuk nevetése akkor vált erőltetett mosollyá, amikor Michela huszonhét hónapos korában még egy szó nem sok, annyit sem gügyögött. Sehol egy mama, kaka, baba vagy vau. Artikulálatlan sikoltozásai valami olyan távoli és elszigetelt helyről jöttek, hogy az apjuk minden alkalommal beleborzongott. Öt és fél éves korában egy szódásüveg-szemüvegű logopédusnő lerakott Michela elé egy fából készült parallelepipedont, rajta négy különböző formájú lyukkal – csillag, kör, négyszög, háromszög –, és a beléjük illő színes formákat. Michela csodálkozó szemekkel nézte a nőt. – Hová való a csillag, Michela? – kérdezte a logopédus. Michela rápillantott a játékra, de nem nyúlt hozzá. A doktornő a lány kezébe adta a csillagot. – Hová való ez, Michela? – ismételte meg. Michela mindenfelé nézett, de semmin sem állapodott meg a tekintete. Szájába vette a csillag öt sárga csúcsának egyikét, és harapdálni kezdte. A logopédus elhúzta a lány kezét a szájától,

és harmadszor is feltette a kérdést. – Michela, csináld, amit a doktor néni mond, a mindenségit! – mennydörögte az apja, aki nem bírta megállni, hogy fel ne pattanjon a helyéről. – Balossino úr, kérem – mondta békítően a doktornő. – Időt kell adni a gyerekeknek. Michelának is időre volt szüksége. Egy teljes percre. Aztán szívszaggató nyöszörgést hallatott, talán örömében, talán kétségbeesésében, és elszántan betuszkolta a csillagot a kocka helyére. Ha netán Mattiának magától nem esett volna még le, hogy a húgával valami nincs rendben, az osztálytársai tettek róla, hogy rájöjjön; például Simona Volterra, amikor elsőben a tanítónő azt mondta neki, hogy ebben a hónapban te leszel Michela padtársa, fellázadt, összefonta a karját, és azt válaszolta, hogy márpedig én a mellé nem ülök. Mattia hagyta, hogy Simona és a tanítónő veszekedjen egy sort, aztán azt mondta: – Tanító néni, maradok én Michela mellett. – Úgy tűnt, mindenki megkönnyebbült: az, Simona, a tanítónő. Mindenki, kivéve Mattiát. Az ikrek az első padban ültek. Michela egész nap nyomtatott ábrákat színezett, módszeresen túlszaladt a vonalakon, és találomra választotta meg a színeket. A gyerekek bőre kék, az ég piros, a fák tiszta sárgák. Úgy markolta a ceruzát, akár egy húsklopfolót, és olyan erővel nyomta rá a papírra, hogy háromból legalább egyszer kiszakította. Mellette Mattia olvasni és írni tanult. Megtanulta a négy számtani műveletet, és elsőként sajátította el az osztályból a maradékos osztást. Amennyire húga agya hibásnak tűnt, rejtélyes módon annyira tökéletes gépezetnek látszott az övé. Időnként Michela ficánkolni kezdett a széken, veszettül kalimpált a kezeivel, mint egy csapdába került éjjeli lepke. Szemei elsötétültek, ilyenkor a még nála is rémültebb tanítónő megkövülten nézte, s titkon azt remélte, hogy a fogyatékos lány egyszer csak tényleg elrepül. A hátsó padokban valaki felnevetett, ssst, válaszolt rá valaki más. Ekkor Mattia megemelte a székét, hogy ne csikorogjon a padlón, fölállt, odament Michela mögé, aki jobbra-balra dobálta a fejét, és immár olyan hevesen hadonászott, hogy a fiú attól félt, leszakad a karja. Mattia megfogta a kezét, és gyengéden összezárta a mellkasán. – Jól van, nincs már szárnyad – súgta a fülébe. Beletelt még pár másodpercbe, amíg Michela abbahagyta a remegést. Kis ideig bámulta a semmit, aztán, mintha mi sem történt volna, újra sanyargatni kezdte az ábráit. Mattia visszaült a helyére, lehajtott fejjel, zavarában vörösen égő fülekkel, a tanítónő meg folytatta a magyarázatot. Az ikrek már harmadikosok voltak, de még egyetlen osztálytársuk sem hívta meg őket a születésnapi zsúrjára. Anyjuk figyelmét nem kerülte el a dolog, és hogy megoldja a helyzetet, arra gondolt, majd szervez ő szülinapi zsúrt az ikreknek. Az asztalnál Balossino úr „az ég szerelmére, Adele, elég gyötrelmes ez így is!” felkiáltással vetette el a javaslatot. Mattia megkönnyebbülten felsóhajtott, Michela meg tizedszer is leejtette a villáját. Többször nem került szóba a dolog. Aztán egy januári délelőtt Riccardo Pelottí, egy vörös hajú, páviánajkú fiú, odalépett Mattia padjához. – Figyelj, anyám azt mondta, te is eljöhetsz a szülinapi zsúromra – hadarta egy szuszra, miközben a táblát bámulta. – Meg ő is – tette hozzá, és rámutatott Michelára, aki éppen a padot simogatta, olyan gondosan, akár egy lepedőt. Mattia arca elzsibbadt az izgalomtól. Köszönöm, válaszolta, de Riccardo már faképnél is hagyta megkönnyebbülten. Anyjukon a hír hallatán úrrá lett a lelkesedés, és elvitte az ikreket a Benettonba, hogy új ruhát vegyen nekik. Végigjártak három játékboltot, de Adele nem tudott dönteni. – Mi érdekli ezt a Riccardót? Esetleg ennek örülne? – kérdezte Mattiától, egy ezerötszáz darabos puzzle dobozát méregetve. – Honnan tudjam? – válaszolta a fiú. – A te barátod, nem? Biztos tudod, milyen játékokat szeret.

Mattia arra gondolt, hogy Riccardo nem a barátja, de ezt úgysem tudná elmagyarázni az anyjának, így hát csak megvonta a vállát. Végül Adele az egész boltban a legnagyobb és legdrágább játékot választotta, a Legoűrhajót. – De mama, ez túlzás – ellenkezett a fia. – Ugyan már. Meg aztán ti ketten vagytok. Csak nem akartok leégni. Mattia jól tudta, hogy legóval vagy a nélkül, de ők mindenképpen le fognak égni. Michelával biztosan. Tudta jól, Riccardo csak azért hívta meg őket a bulijára, mert a szülei megparancsolták neki. Michela egész végig rajta fog lógni, magára önti a narancslevet, majd pityeregni kezd, mint mindig, amikor fáradt. Mattia először azt gondolta, jobb lenne otthon maradnia. Vagyis nem, még jobb lenne, ha Michela maradna otthon. – Mama! – szólalt meg bátortalanul. Adele a pénztárcája után kutatott a táskájában. – Tessék. Mattia vett egy nagy levegőt. – Muszáj Michelával mennem? Adele hirtelen megmerevedett, és mélyen belenézett a fia szemébe. A pénztárosnő a pénzt váró nyitott tenyerét a szalagon nyugtatva közönyös tekintettel figyelte a jelenetet. Michela az állványon lévő édességek összekeverésével foglalatoskodott. Mattia arca felforrósodott, várta a pofont, de hiába. – Persze hogy veled megy – mondta mindössze az anyja, és lezártnak tekintette a kérdést. Egyedül mehettek Riccardóékhoz. Alig tízpercnyi sétára laktak. Pontban háromkor Adele kitessékelte az ikreket az ajtón. – Gyerünk, még elkéstek. És ne felejtsétek el megköszönni a szülőknek – mondta. Aztán Mattiához fordult. – Vigyázz a húgodra. Nehogy mindenfélét összeegyen nekem. Mattia bólintott. Adele mindkettejüket arcon csókolta, Michelát egy kicsit hosszabban. Szórakozzatok jól, mondta, miközben megigazította a lány haját a pánt alatt. Útban Riccardóék háza felé a kartondobozban ide-oda zúduló legódarabkák zörgése törte meg Mattia gondolatait. Michela pár méterrel lemaradva botladozott mögötte, próbálta tartani a lépést, lábát az aszfalthoz tapadt rothadó falevélmasszán csúsztatta. Hideg, szélcsendes idő volt. Le fogja szórni a földre az összes chipset, gondolta Mattia. Megkaparintja a labdát, és senkinek sem akarja majd odaadni. – Igyekeznél? – fordult a húga felé, aki időközben leguggolt a járdán, és az ujjával egy gilisztát piszkálgatott egy repedés mentén. Michela úgy nézte a testvérét, mintha hosszú idő után először látná. Rámosolygott, és futva felé indult, hüvelyk- és mutatóujja közt a gilisztával. – Mit csinálsz, pfuj, de undorító! Dobd el – utasította Mattia hátrálva. Michela még egyszer rápillantott a gilisztára, úgy látszott, azon tűnődik, hogyan kerülhetett az ujjai közé. Aztán a földre ejtette, és döcögve futásnak eredt, hogy utolérje a pár lépésnyire eltávolodó bátyját. Megkaparintja a labdát, és senkinek sem akarja majd odaadni, ahogy az iskolában szokta, gondolta Mattia. Nézte a húgát, ugyanazok a szemek, ugyanaz az orr, ugyanaz a hajszín, és egy selejtes agy; s életében először valódi gyűlöletet érzett iránta. Kézen fogta, hogy átkeljenek az úttesten, mert arrafelé gyakran száguldoztak az autók. Átkelés közben jutott eszébe az ötlet. Elengedte húga pamutkesztyűbe bújtatott kezét, és arra gondolt, hogy ezt nem teheti. Aztán amikor a park mellé értek, mégis máshogy döntött, azzal nyugtatta magát, hogy úgysem jön rá soha senki.

Csak pár óra, gondolta. Csak most az egyszer. Hirtelen irányt váltott, a karjánál fogva húzta maga mögött Michelát, és bement a parkba. A gyep még nedves volt az éjszakai fagytól. Michela ott tipegett mögötte az összesározódott, vadonatúj fehér hasított bőr csizmácskájában. Egy lélek sem volt a parkban. Ilyen hidegben senkinek sincs kedve sétálni. Az ikrek beértek a fák közé, oda, ahol három faasztal meg a grillezőhely volt. Régebben egyszer itt ebédeltek, azon a délelőttön, amikor a tanítónők elhozták őket száraz leveleket gyűjteni, melyekből aztán karácsonyra nem túl szép bútordíszeket készítettek a nagyszülőknek. – Michi, figyelj ide – mondta Mattia. – Figyelsz? Ha Michelával beszélt az ember, mindig meg kellett róla bizonyosodni, hogy keskeny kommunikációs csatornája nyitva van-e. Mattia megvárta, míg húga biccent egyet. – Jó. Szóval, nekem most egy kis időre el kell mennem, oké? De nem tart soká, csak fél óra – magyarázta. Fölösleges lett volna elmondania az igazságot, Michela számára fél óra vagy egy teljes nap nem sok különbséggel bírt. A doktornő egyszer azt mondta, hogy a lány tér-idő érzékelése megrekedt a tudatnélküliség állapotában, és Mattia tökéletesen értette, mit jelent mindez. – Te leülsz, és itt megvársz – mondta a húgának. Michela nagy komolyan nézte a testvérét, de nem válaszolt semmit, mert nem tudott válaszolni. Nem mutatta jelét, hogy valóban megértette volna, de egy pillanatra tűz gyúlt a szemében, ez a tekintet Mattiának később örökre egyet jelentett a félelemmel. Néhány lépésnyire eltávolodott a húgától, hátrálva, hogy szemmel tarthassa, és biztos lehessen benne, hogy a lány nem követi. Csak a rákok mennek így, korholta egyszer az anyja, és az a vége, hogy mindig bele is ütköznek valamibe. Úgy tizenöt méternyire járhatott, Michela már nem őt nézte, minden figyelmét az kötötte le, hogy leszakítson egy gombot a gyapjúkabátjáról. Mattia megfordult, futásnak eredt, kezében az ajándékot rejtő szatyorral. A dobozban több mint kétszáz apró műanyag kocka ütődött egymásnak, mintha csak mondani akartak volna neki valamit. *** – Szia, Mattia – fogadta Riccardo Pelotti anyukája, ahogy kinyitotta az ajtót. – És a kishúgod? – Belázasodott – füllentett Mattia. – Nem vészes. – Jaj, de kár – mondta az asszony, de egyáltalán nem tűnt vigasztalhatatlannak. Oldalt lépett, hogy beengedje a fiút. – Ricky megjött a barátod, Mattia. Gyere, köszönj neki! – kiáltotta a folyosó felé fordulva. Riccardo Pelotti végigkorcsolyázott a padlón, és szokásos ellenszenves ábrázatával megállt Mattia előtt. Egy pillanatig bámulta a fiút, aztán szemével a fogyatékos lányt kereste. Végül megkönnyebbülten odavetett egy sziát. Mattia Pelotti asszony orra alá dugta az ajándékos szatyrot. – Ezt hová tegyem? – kérdezte. – Mi az? – tudakolta Riccardo gyanakodva. – Legó. – Aha. Riccardo elkapta a szatyrot, és újra eltűnt a folyosón. – Menj utána – terelgette befelé az asszony Mattiát. – Ott van a buli. Pelottiék nappaliját körben léggömbfüzér díszítette. Egy piros papírterítővel borított asztalon tálkákban pattogatott kukorica és chips, egy tepsi pizza kockákra vágva, és csomó, még felbontatlan üveg, bennük különböző színű szénsavas üdítők. Mattia némely pajtása már megérkezett, a szoba közepén álltak, az asztalt ostromolták. Mattia tett pár lépést a többiek felé, majd megállt, néhány méternyire tőlük, mint egy bolygó, amely nem akar túl sok helyet elfoglalni az égbolton. Senki sem törődött vele.

Amikor a szoba megtelt gyerekekkel, egy húszévesforma srác, piros műanyag krumpliorral és keménykalapban, erre csörög a diót meg csacsi farkát játszatott velük, azt a játékot, amelyben bekötött szemmel farkat kell illeszteni egy papírlapra rajzolt csacsihoz. Az első díjat, vagyis egy nagy halom cukorkát Mattia nyerte, de csak azért, mert kilátott a kendő alól. Huuu, csaltál, kiáltozott mindenki, miközben ő szégyenkezve lapátolta zsebébe az édességet. Később, mikor besötétedett, a bohócnak öltözött fiú lekapcsolta a lámpát, mindenkit maga köré ültetett, és egy félelmetes történetet kezdett mesélni. Az álla alatt égő elemlámpát tartott. Mattia arra gondolt, hogy nem is annyira a történet rémisztő, hanem a fiú alulról megvilágított arca. A lentről érkező fénytől vörössé vált, baljóslatú árnyékok vetültek rá. Mattia levette a szemét a bohócról, inkább kinézett az ablakon, és eszébe jutott Michela. Vagyis igazából egyetlen pillanatra sem feledkezett meg róla, de most először képzelte el a lányt, ahogy rá vár a fák közt, és fehér kesztyűcskéjével dörzsölgeti az arcát, hogy egy kicsit felmelegedjen. Talpra szökött, éppen abban a pillanatban, amikor Riccardo anyja belépett a sötét szobába, kezében egy égő gyertyákkal teli tortával. Mindenki tapsolt, kicsit a történetnek, kicsit a tortának. – Nekem mennem kell – mondta az asszonynak, még mielőtt az letehette volna a tortát az asztalra. – Pont most? Itt a torta. – Igen, most. Mennem kell. Riccardo anyja nézte a fiút a gyertyák fölül. Ebben a megvilágításban az ő arcán is megannyi fenyegető árnyék játszott. A többi vendég csendben volt. – Hát jó – mondta a nő bizonytalanul. – Ricky, kísérd ki a barátodat. – De el kell fújnom a gyertyákat – ellenkezett az ünnepelt. – Csináld, amit mondtam – parancsolta az anyja anélkül, hogy levette volna a tekintetét Mattiáról. – De hülye vagy, Mattia! Valaki felnevetett. Mattia követte Riccardót a bejárati ajtóig, előbányászta a kabátját egy halom kabát alól, köszönöm és szia, mondta. A másik nem válaszolt, becsukta mögötte az ajtót, és rohant vissza a tortájához. A társasház udvarából Mattia még egyszer visszanézett a kivilágított ablakra. A csukott üvegtáblák túloldaláról átszűrődött társai kiáltozása, tompán hallatszott, mint a nappalijukban lévő tévé megnyugtató duruzsolása, amikor esténként az anyjuk Michelát és Őt beküldte a szobájukba aludni. Fémes kattanással bezárult mögötte a kapu. Odaért a parkhoz, bement, de alig tett meg néhány lépést, az utcai lámpák fénye már nem világította meg a kavicsos utat. Ott, ahol Michelát hagyta, a fák csupasz ágai csak fekete karcolásnak tűntek az ég sötét testén. Ahogy távolról figyelte a fákat, Mattiába belehasított a megmagyarázhatatlan, de nyilvánvaló bizonyosság, hogy a húga már nincs ott. Megállt, néhány méterre a padtól, ahol Michela pár órával azelőtt ült és a kabátja tönkretételével bajlódott. Csak állt és fülelt, míg ki nem lihegte magát, mintha arra várt volna, hogy egyszer csak az egyik fa mögül előbújik a húga, kukucs, mondja, majd jellegzetes imbolygó járásával, tárt karokkal futva elindul felé. Michi, szólította Mattia, de megrémült a saját hangjától. Megismételte, most már halkabban. Odament a faasztalokhoz, és kezével megtapogatta a helyet, ahol Michela ült. Ugyanolyan hideg volt, mint máshol. Elunta a várakozást, és hazament, gondolta. De hát nem is ismeri a járást. Meg aztán nem tud egyedül átmenni az úton. Mattia nézte maga előtt a sötétbe burkolózó parkot. Vajon hol lehet a vége? Arra gondolt, hogy nem akar továbbmenni, de nem volt más választása. Lábujjhegyen haladt előre, hogy ne zörögjön cipője alatt az avar, jobbra-balra tekingetett, abban reménykedett, hogy az egyik fa mögött észreveszi Michelát, amint egy ganajtúró bogarat vagy más istencsodáját tanulmányoz. Bement az elkerített játszótérre. Próbált visszaemlékezni, milyen színű a csúszda a vasárnap

délutáni fényben, amikor Michela addig toporzékol, hogy bár nagy már a csúszdázáshoz, a mama mégiscsak engedélyez neki pár lecsúszást. Végiglépdelt a sövény mentén a nyilvános vécéig, de nem volt bátorsága bemenni. Ismét rátalált az ösvényre, amely a park azon részén az arrafelé sétáló családok lábnyomait viselő keskeny földcsíkká szűkült. Jó tíz percig gyalogolt rajta, végül már azt sem tudta, merre járhat. Egyszerre támadt sírhatnékja és köhöghetnékje. – Te tényleg ostoba vagy, Michi – mondta félhangosan. – Egy ostoba féleszű. Ezerszer elmondta neked a mama, hogy ha eltévedsz, maradj ott, ahol vagy… De te semmit sem értesz… Semmit az égvilágon. Felkapaszkodott egy rövid emelkedőn, és a parkot átszelő folyóval találta magát szemben. Apja számtalanszor mondta a nevét, de Mattia nem emlékezett rá. Szeme előtt remegett a víztükrön megcsillanó kósza fény. Közelebb ment a folyóhoz, érezte, hogy Michelának ott kell lennie a közelben. Szereti a vizet. Mama mindig azt mesélte, hogy amikor kicsik voltak, együtt fürdette őket, és Michela úgy üvöltött, mint akit nyúznak, mert nem akart kijönni a vízből, pedig az már kihűlt. Egyszer egy vasárnap a papa kihozta őket a partra, talán éppen ugyanide, és megtanította lapos köveket kacsáztatni a vízfelszínen. Miközben azt magyarázta neki, hogy minden a csuklómozdulaton múlik, mert az határozza meg a kő forgását, Michela előrehajolt, és még mielőtt a papa megragadhatta volna a karját, egy pillanat alatt derékig becsúszott a vízbe. Papa lekevert neki egy pofont, ő elpityeredett, aztán mindhárman hazamentek csendben, lógó orral. Az áramütés erejével járta át Mattia agyát a kép, ahogy Michela a saját tükörképét borzolja a vízen, majd krumpliszsákként belecsúszik a folyóba. Kimerülten leült fél méterre a parttól. Megfordult, hogy hátranézzen, de csak a még hosszú órákig tartó sötétséget látta. Bámulta a folyó csillogó fekete felszínét. Újra megpróbálta felidézni a nevét, de ezúttal is sikertelenül. Kezét a hideg földbe vájta. A parton a nedvességtől puhább volt a talaj. Talált egy üvegdarabot, egy éjszakai tivornya éles maradványát. Mikor először mélyesztette bele a kezébe, nem érzett fájdalmat, talán észre sem vette. Aztán forgatni kezdte a szilánkot a húsban, hogy mélyebbre hatoljon, de nem vette le a szemét a vízről. Várta, hogy Michela egyik pillanatról a másikra megjelenjen a felszínen, és közben azon gondolkodott, miért van az, hogy egyes dolgok fennmaradnak, mások meg nem. A bőrön és kicsit alatta (1991) 3 A bonyolult, aranyozott virágmintával díszített, egyébként borzalmas, fehér színű porcelánváza, amely mindig is ott állt a fürdőszoba sarkában, öt generáció óta volt a Della Rocca család birtokában, de igazából senkinek sem tetszett. Alice számtalanszor érzett késztetést, hogy földhöz vágja, aztán a villa előtti szemeteskonténerbe dobja az apróra tört dísztárgy felbecsülhetetlen darabkáit, a tasakos püré dobozaival, a használt – persze nem általa használt – intimbetétekkel és az apja stresszoldójának üres gyógyszeresleveleivel együtt. Alice végighúzta ujját a vázán, és arra gondolt, milyen hideg, sima és tiszta. Soledad, az ecuadori házvezetőnő az évek múlásával egyre alaposabbá vált, mert Della Roccáék adtak a részletekre. Amikor először bukkant fel a házban, az épp csak hatéves Alice gyanakodva méregette anyja szoknyájának rejtekéből. Soledad a lány fölé hajolt, és elbűvölten nézte. Milyen szép hajad van, mondta, megérinthetem? Alice beleharapott a nyelvébe, hogy ne válaszoljon nemmel, és Soledad könnyedén, mintha selyemből volna, megemelt egy gesztenyebarna tincset, aztán hagyta, hogy visszahulljon. El sem akarta hinni, hogy létezik ilyen vékony szálú haj. Alice visszatartotta a lélegzetét, és levette a trikóját, közben egy pillanatra kénytelen volt

lehunyni a szemét. Mikor újra kinyitotta, meglátta magát a mosdókagyló fölötti nagytükörben, és kellemes csalódást érzett. Tekert egypárat a bugyija gumiján, az alsónemű kissé a forradás fölé került, megfeszült, és hídként kötötte össze a medencecsontjait, oly módon, hogy a hasa és a bugyi széle közt kis rés keletkezett. A mutatóujja még nem fért be, de a kisujja igen, és ez őrült jó érzéssel töltötte el. Igen, éppen innen kell kikandikálnia, gondolta. Egy pici, kék rózsa, olyan, mint Violáé. Alice oldalt fordította a fejét, hogy a jobb profilját lássa, a szebbiket, ahogy magában nevezni szokta. Kézzel előrefésülte az összes haját, és arra gondolt, hogy olyan így, mintha megszállta volna az ördög. Megpróbált lófarkat csinálni, majd egy magasabb copfot, ahogy Viola is viseli, és ami mindig mindenkinek tetszik. Így sem volt jobb. Hagyta, hogy ismét a vállára omoljon a haja, és egy megszokott mozdulattal a füle mögé tűrte. Rátámaszkodott a mosdókagylóra, és arcával néhány centiméterre megközelítette a tükröt, olyan gyorsan, hogy úgy tűnt neki, mintha a szemei egyetlen félelmetes küklopszszemmé olvadnának össze. Meleg leheletével párafelhőt fújt az üvegre, amely elfedte arca egy részét. Fogalma sem volt, Viola meg a barátnői honnan veszik azokat a pasibolondító tekinteteket. Azokat az egyszerre gyilkos és simogató tekinteteket, melyek egyetlen, észrevehetetlen szemöldökrándítással döntenek pusztulásról vagy kegyelemről. Alice próbált kacéran nézni, de a tükörből csak egy vállait sután rángató, gátlásos, benyugtatózott mozgású lány tekintett vissza rá. Meg volt róla győződve, hogy az igazi gondot a túlságosan duzzadt és vörös arca jelenti. Eltűnik miattuk a szeme, miközben ő azt szeretné, ha valósággal lövellne a pillantása, és éles szilánkként fúródna minden fiú gyomrába, akivel csak összenéz. Ha a tekintete kitörölhetetlen nyomot hagyna, hogy senki se menekülhessen előle. De hiába, csak hasból, fenékből és mellből fogyott, az arca ugyanolyan maradt, kislányokhoz illő, párnás. Valaki kopogtatott a fürdőszobaajtón. – Ali, kész van – dörögte az apja gyűlöletes hangja a füstüvegen keresztül. Alice nem válaszolt, beszippantotta az arcát, hogy megnézze, így jobban fest-e. – Ali, bent vagy? – szólította az apja. Alice előrecsücsörített szájjal megcsókolta a tükörképét. Nyelve hozzáért a nyelvéhez a tükör hideg felületén. Lehunyta a szemét, és akár a valódi csókoknál, ütemesen himbálta a fejét, olyannyira, hogy már-már hihetőnek tűnt. A hőn áhított csókra mind ez idáig még senki ajkán sem lelt rá. Davide Poirino volt az első, nyolcadikban, egy vesztes fogadást követően. Háromszor gépiesen körbeforgatta a nyelvét Alice nyelve körül, az óra járásával megegyező irányban, aztán odafordult a barátaihoz, és megkérdezte: – Oké? – Azok hahotázni kezdtek, megcsókoltad a sántát, mondta valaki, de azért Alice örült, mert ez volt az első csókja, és Davide sem volt rossz pasi. Aztán jöttek a többiek. Az unokatestvére, Walter, a nagyi születésnapján, meg Davide egyik barátja, akinek még a nevét sem tudta, és aki titokban arra kérte, hadd próbálja ki vele ő is. Percekig álltak összetapasztott ajkakkal az iskolaudvar egy félreeső zugában, anélkül hogy bármelyikük is egyetlen porcikáját mozdítani merte volna. Amikor szétváltak, a fiú megköszönte, és emelt fővel, egy magabiztos férfi laza járásával továbbállt. Mostanra nagyon lemaradt. Miközben a többi lány pózokról és szopásokról beszélt, meg arról, miként használják az ujjukat, és hogy gumival vagy a nélkül jobb-e, Alice még mindig csak egy nyolcadikban kapott sabloncsók sótlan ízét tudta visszaidézni. – Ali? Hallottad? – kiáltotta még hangosabban az apja. – Jaj már! Persze hogy hallottam – felelte bosszúsan, olyan hangerővel, hogy kívülről alig legyen hallható. – Kész a vacsora – ismételte meg az apja.

– Felfogtam, a fenébe – mondta Alice. Aztán halkan hozzátette, seggfej. Soledad tudta, hogy Alice kidobja az ételt. Kezdetben, amikor a lány csak turkált a tányérjában, mindig azt mondta neki, mi amorcito, edd meg az egészet, az én hazámban éhen halnak a gyerekek. Egy este Alice dühödten a szemébe nézett. – Attól, hogy én pukkadásig zabálom magam, a te hazádban még ugyanúgy éhen fognak halni a gyerekek – mondta. Így aztán Soledad nem szólt többet, csak egyre kisebb adagot szedett neki. De hiába minden. Alice képes volt egy szempillantás alatt felmérni az ételt, és kiválasztani a vacsorára szükséges háromszáz kalóriát. A többitől így vagy úgy, de megszabadult. Evés közben jobb kezét a szalvétán nyugtatta. A tányérja elé állította a vizespoharat és a borospoharat – mindig töltetett magának, de sosem ivott belőle –, egyfajta üvegbarikádot vonva így maga elé. Aztán vacsora közben a sótartót és az olajos üveget is céljainak megfelelően rendezte el. Megvárta, hogy a szülei teljesen belefeledkezzenek a rágás fárasztó műveletébe. Ekkor óvatosan átsöpörte a már kicsire aprított ételt a tányérjából a szalvétába. Minden vacsora alkalmával legalább három teli szalvétát tüntetett el a melegítője zsebében. Fogmosás előtt aztán a vécébe ürítette a szalvéták tartalmát, és nézte, ahogy bucskáznak az ételdarabkák a lefolyó felé. Elégedetten végigsimította a hasát, üresnek és tisztának érezte, akár egy kristályvázát. – Sol, a csuda vigye el, már megint tejszínt raktál a szószba – korholta az anyja a házvezetőnőt. – Hányszor mondjam, hogy nem tudom megemészteni? Alice anyja undorodva ellökte a tányért. A lány turbán módra a fejére tekert törülközővel jelent meg az asztalnál, hogy egy sosem volt zuhanyzással igazolja a fürdőszobába bezárkózva töltött időt. Sokat vívódott, hogy megkérdezze-e tőlük. Hiszen úgyis meg fogja tenni. Nagyon-nagyon vágyott rá. – Szeretnék egy tetoválást csináltatni a hasamra – bökte ki. Apja elvette a szájától a poharat, melyből éppen ivott. – Pardon? – Jól hallottad – mondta Alice, és nem sütötte le a tekintetét. – Szeretnék egy tetoválást. Alice apja végighúzta az asztalkendőt a száján, majd a szemén is, mintha valami rettenetes kép suhant volna végig az agyán, és azt akarná kitörölni. Aztán gondosan összehajtogatta a szalvétát, és visszatette a térdére. Újra kézbe vette a villát, mindent elkövetett, hogy kimutassa bosszantóan tökéletes önuralmát. – El sem tudom képzelni, hogy jutnak bizonyos dolgok az eszedbe – mondta. – És mit tetováltatnál magadra? Hadd halljuk – szólt közbe az anyja, nem is annyira a lánya kérése, hanem sokkal inkább a tejszínes szósz miatt felháborodott arccal. – Egy rózsát. Icipicit. Violának is van. – És az ég szerelmére, ki a csoda az a Viola? – kérdezte az apja, talán kicsit túlságosan kihangsúlyozott iróniával a hangjában. Alice megrázta a fejét, az asztal közepét bámulta, és fölöslegesnek érezte magát. – Viola az egyik osztálytársa – felelte Fernanda nyilvánvaló erőfeszítéssel. – Milliószor mesélt már róla, tudod. Látszik, hogy mindig máshol jár az eszed. Della Rocca ügyvéd úr lesújtó pillantást vetett a feleségére, mintha azt akarná mondani, téged senki sem kérdezett. – Nézzétek el nekem, de nem hiszem, hogy különösebben érdekelne, miket rajzoltatnak magukra Alice osztálytársai – jelentette ki végül. – Mindenesetre te nem csináltatsz semmiféle tetoválást. Alice egy újabb villányi spagettit kotort a szalvétába. – Úgysem tudod megakadályozni – kockáztatta meg, továbbra is az asztal közepét bámulva.

Hangjában cseppnyi bizonytalanság remegett. – Megismételnéd? – kérdezte az apja, ugyanolyan nyugodtan, anélkül hogy felemelte volna a hangját. – Megismételnéd? – tagolta lassabban. – Azt mondtam, hogy úgysem tudod megakadályozni – mondta Alice, és felnézett, ám nem sikerült fél másodpercnél tovább állnia az apja átható, jeges tekintetét. – Valóban azt hiszed? Tudtommal tizenöt éves vagy, és így nagyon egyszerű a képlet, még három évig kötelességed a szüleid döntései szerint cselekedni – fejtegette az ügyvéd. – Ezen időszakot követően szabadon, mondjuk úgy, ékesítheted a bőrödet virágokkal, halálfejekkel vagy bármi mással. Az ügyvéd belemosolygott a tányérjába, és a szájába vett egy villányi, gondosan feltekert spagettit. Hosszú csend következett. Alice a hüvelyk- és mutatóujját húzogatta végig az asztalkendő szélén. Anyja a balul elsült vacsora helyett egy ropit majszolt, tekintete céltalanul pásztázta az étkezőt. Apja látszólag jóízűen evett. Állkapcsa körkörös mozdulataival rágott, minden új falat alkalmával az első két harapásnál becsukta a szemét, arca átszellemült. Alice úgy határozott, megforgatja benne a tőrt, mert határtalanul gyűlölte, és mert attól, hogy így látta enni, még a jó lába is megbénult. – Téged egyáltalán nem érdekel, ha én senkinek sem tetszem – mondta. – Ha soha senkinek sem fogok tetszeni. Apja kérdőn ránézett, aztán ismét belemerült a vacsorájába, mintha semmit sem hallott volna. – Téged nem érdekel, hogy örökre tönkretettél – folytatta Alice. Della Rocca ügyvéd úr kezében megállt a villa. Pár másodpercig megkövülten bámulta a lányát. – Nem értem, miről beszélsz – mondta kissé reszkető hangon. – Nagyon is jól érted – vágott vissza Alice. – Tudod, hogy miattad maradok örökre ilyen. Apja a tányér szélének támasztotta a villáját. Fél kézzel eltakarta a szemét, mintha erősen gondolkodna valamin. Aztán fölállt, és kiment. Súlyos léptei visszhangzottak a folyosó fényes márványán. – Jaj, Alice – mondta Fernanda, szánalom vagy szemrehányás nélkül, lemondóan csóválva a fejét. Majd követte a férjét a másik szobába. Alice még további csaknem két percig bámulta meredten a teli tányérját, közben Soledad hangtalanul, akár egy árnyék, leszedte az asztalt. Végül zsebre gyűrte a teli szalvétát, és bezárkózott a mosdóba. 4 Pietro Balossino jó ideje letett arról, hogy behatoljon a fia homályos világába. Mikor tekintete akaratlanul Mattia sebhelyektől elcsúfított alkarjára tévedt, eszébe jutottak az álmatlanul töltött éjszakák, melyeken tűvé tették a házat még fellelhető éles tárgyak után kutatva, azok az éjszakák, amikor Adele a heverőn aludt, nyitott szájjal, nyugtatókkal telitömve, mert nem akarta vele megosztani az ágyat. Azok az éjszakák, mikor úgy tűnt, csak reggelig tart a jövő, és ő a távoli harangkondulásokból számolta az órák múlását. Olyan mélyen befészkelte magát a fejébe a meggyőződés, hogy egy reggel majd holtan találja a fiát, hason fekve, a vértől csatakos párnába fúrt fejjel, hogy lassacskán szokásává vált úgy gondolni rá, mintha már nem is volna, még most is, amikor ott ült mellette az autóban. Az új iskola felé tartottak. Odakint esett, apró szemekben, hangtalanul. Néhány héttel korábban az E. M. Gimnázium igazgatónője behívatta őt és Adelét az irodájába, hogy vázolja a helyzetet, ahogyan Mattia ellenőrzőjébe írta. A találkozón aztán sokáig kerülgette a forró kását, hosszasan ecsetelte a gyerek érzékeny jellemét, rendkívüli intelligenciáját és bombabiztos ötös átlagát minden tárgyból. Balossino úr ragaszkodott hozzá, hogy a fia is jelen lehessen a beszélgetésen, mert így

tisztességes, bár ezt nyilvánvalóan csak ő tartotta fontosnak. Mattia a szülei mellett ült, és egész idő alatt nem emelte föl a tekintetét a térdéről. Ökölbe szorította a kezét, olyan erősen, hogy pár csepp vér kiserkent a bal tenyeréből. Két nappal azelőtt Adele pillanatnyi feledékenységében csak a fia másik kezén ellenőrizte a körmöket. Mattia úgy hallgatta az igazgatónő szavait, mintha igazából nem is róla beszélne, és az az eset jutott eszébe, amikor ötödikes korában, miután zsinórban öt napig egyetlen szót sem ejtett ki a száján, Rita tanárnő leültette az osztályterem közepére, a többieket pedig patkó alakban köréje. A tanárnő nekiállt fejtegetni, hogy Mattiának biztos olyasvalami nyomja a szívét, amiről senkinek sem szeretne beszélni. Meg hogy Mattia nagyon okos kisfiú, talán túl okos is a korához képest. Aztán megkérte az osztálytársait, hogy segítsenek neki megnyílni, mutassák meg neki, hogy ők a barátai. Mattia a lábfejét bámulta, és amikor a tanárnő megkérdezte tőle, hogy szeretne-e mondani valamit, végre megszólalt és megkérdezte, hogy visszamehet-e a helyére. A dicshimnuszok után az igazgatónő végre a tárgyra tért, és Balossino úr megértette, igaz csak néhány órával később, hogy Mattia összes tanára valamiféle nem kézzelfogható, furcsa, kellemetlen érzésről, majdhogynem alkalmatlanságról panaszkodik ezzel a különleges képességekkel megáldott fiúval szemben, aki a jelek szerint egyetlen társával sem törekszik szorosabb kapcsolat kialakítására. Az igazgatónő szünetet tartott. Hátradőlt a kényelmes fotelban, és kinyitott egy dossziét, mintha bele akarna olvasni. Aztán hirtelen becsukta, mint aki akkor döbben rá, hogy mások is vannak az irodájában. Gondosan megválogatott szavakkal azt sugallta a Balossino házaspárnak, hogy az E. M. Gimnázium esetleg nem képes tökéletesen kielégíteni fiuk igényeit. Aztán amikor vacsora közben Mattia apja megkérdezte a fiút, tényleg szeretne-e iskolát váltani, ő egy vállrándítással válaszolt, és azt kezdte figyelni, milyen vakítóan csillog a neonlámpa fénye a húsvágó késen. *** – Igazából nem ferdén esik – szakította ki apját a gondolatai közül az ablakon kifelé bámuló Mattia. – Tessék? – rázta meg Pietro ösztönösen a fejét. – Nincs szél. Különben fújná a leveleket a fákon – folytatta Mattia. Apja nehezen tudta követni a gondolatmenetét. Valójában egyáltalán nem érdekelte, valami újabb hóbortra gyanakodott. – Vagyis? – kérdezte. – Rézsút futnak az ablakon a cseppek, de ez csak a mi mozgásunknak köszönhető. Ha megmérnénk a függőlegessel bezárt szöget, kiszámíthatnánk az esési sebességet. Mattia végigkövette egy csepp útját az ujjával. Odahajolt a szélvédőhöz, és ráfújt. Majd a mutatóujjal húzott egy vonalat a párafoltban. – Ne lehelj rá az üvegre, nyomot hagy – vetette a szemére az apja. Mattia úgy tett, mintha nem hallotta volna. – Ha nem látnánk ki a kocsiból, ha nem tudnánk, hogy mozgásban vagyunk, lehetetlen volna megmondani, hogy mi tehetünk róla vagy a cseppek – mondta Mattia. – Miről? – kérdezte révetegen és kissé bosszúsan az apja. – Hogy ilyen ferdén futnak. Pietro Balossino, bár nem értette, komolyan bólintott. Megérkeztek. Üresbe rakta a sebességváltót, és behúzta a kéziféket. Mattia kinyitotta az ajtót, friss levegő árasztotta el az utasteret. – Egykor itt vagyok érted – mondta Pietro. Mattia bólintott. Balossino úr kissé előrehajolt, hogy adjon neki egy puszit, de a biztonsági öv visszafogta. Újra hátradőlt az ülésben, és nézte a fiát, ahogy kiszáll, és becsukja maga mögött az ajtót. Az új iskola egy szép kertvárosi részen volt a dombon. Az épület még a fasizmus évei alatt készült, és bár nemrég felújították, rögtön szemet szúrt a fényűző villák között. Egy fehér

betonhasáb, négysornyi, egymástól egyenlő távolságra elhelyezett ablakkal meg két zöld színű, vas tűzlétrával. Mattia fölment a bejárathoz vezető két lépcsősoron, és megállt a becsöngetésre váró diákok kisebb csoportjaitól távol, noha így nem védte a tető, és a nyakába hullott az eső. Belépett az épületbe, és megkereste a termek elhelyezkedését mutató táblát; nem akart segítséget kérni a portásnőktől. A kilencedik F terme az első emeleti folyosó legvégén volt. Mattia nagyot sóhajtott, és benyitott. Beállt a fal mellé, hátra, ott várakozott, hüvelykujjait a hátizsákja vállpántjaiba akasztva, olyan szemekkel, mint aki legszívesebben eggyé válna a fallal. Új társai beültek padjaikba, közben bizalmatlanul oda-odasandítottak. Senki sem mosolygott rá. Néhányan összesúgtak, és Mattia biztos volt benne, hogy róla van szó. Az üres helyeket figyelte a padokban, és amikor a pirosra festett körmű lány mellé is beült valaki, megkönnyebbülést érzett. A tanárnő belépett a terembe, és Mattia becsusszant az utolsó üresen maradt helyre, az ablak mellé. – Te vagy az új fiú? – kérdezte a padtársa, akiről ugyanaz a magányosság sütött, mint róla. Mattia bólintott, de nem nézett rá. – Denis – nyújtotta a kezét a másik. Mattia erőtlenül megszorította, és azt suttogta, örvendek. – Isten hozott – mondta Denis. 5 Viola Bait az összes többi lány ugyanolyan hevülettel csodálta, mint ahogy tartott tőle, mert szívfájdítóan szép volt, és mert tizenöt éves korára minden más hasonló korú társnőjénél mélyebben ismerte az életet, vagy legalábbis ezt mutatta. Hétfő reggelente a szünetben a lányok összegyűltek a padja körül, és mohón itták a hétvége eseményeit elbeszélő szavait. Az esetek nagy többségében Viola a nála nyolc évvel idősebb nővére, Serena előző nap mesélt történeteit dolgozta át jó érzékkel. Viola úgy állította be a dolgot, mintha minden vele történt volna meg, sőt gyakran az ujjából szopott piszkos részletekkel gazdagította az elbeszélést, mely így barátnői számára titokzatossá és izgatóvá vált. Úgy beszélt egyik-másik szórakozóhelyről, hogy igazából még sosem járt ott, mégis képes volt aprólékosan leírni a villódzó fényeket, és külön kitért a Cuba Librét töltő pultos fiú kaján vigyorára. Az esetek nagy többségében végül a pultos fiú ágyában kötött ki, esetleg a raktárhelyiségben, a söröshordók és vodkásrekeszek közt, ahol a srác hátulról elkapta, és fél kézzel befogta a száját, hogy ne kiálthasson. Viola Bai tudta, mitől döglik a légy. Tudta, hogy a hatás a részletek tökéletességén áll vagy bukik. Kitűnően sáfárkodott az idővel, úgy intézte, hogy mindig akkor csöngessenek be, amikor a pultos fiú éppen az ő márkás farmerjának a cipzárjával bíbelődik. Hűséges hallgatósága ekkor az irigységtől és a méltatlankodástól kipirosodott arccal lassan szétszéledt. Kicsikartak Violából egy ígéretet, hogy a következő szünetben folytatja, de neki több esze volt. Tökéletes vonalú szájának egyetlen grimaszával rázta le mindig őket, mintha nem is volna fontos, ami történt vele. Csak egy epizódja az ő rendkívüli életének, de ő máris több fényévnyivel előbbre tart. Valóban kipróbálta már a szexet, valamint néhányat azokból a kábítószerekből, melyeknek nevét oly gyakran és előszeretettel emlegette, de mind ez idáig csak egyetlen fiúval volt, s vele is csak egy alkalommal. A tengernél történt, a fiú a nővére egyik barátja volt, és aznap este túl sokat szívott meg ivott ahhoz, hogy szem előtt tartsa, egy tizenhárom éves lány még túl fiatal bizonyos dolgokhoz. Sebtében megdugta a nyílt utcán, egy szemeteskonténer rejtekében. Miközben lehajtott fejjel mentek visszafelé a többiekhez, Viola megfogta a kezét, de a fiú lerázta, és megkérdezte, mit csinálsz? Violának zsibbadt az arca, és a lábai közt megrekedt melegség miatt magányosnak érezte magát. Az elkövetkezendő napokban a fiú nem szólt hozzá, Viola ekkor megosztotta titkát a nővérével, aki kinevette a naivságáért, és azt mondta neki, mire számítottál, légy ravaszabb. Viola hűséges hallgatóságát Giada Savarino, Federica Mazzoldi és Giulia Mirandi képezte. Összetartó, kőkemény csapatot alkottak, ők voltak a négy boszorkány, ahogy az iskolában

néhány fiú hívta őket. Viola gondosan megválogatta a barátnőit, mindegyikőjüktől elvárt valami kis áldozatot, mert az ő barátságát ki kellett érdemelni. Ő döntötte el, kit fogad a kegyeibe és kit nem, s döntései kiszámíthatatlanok és megfellebbezhetetlenek voltak. Alice titokban figyelte Violát. Két padsorral odébb, a saját helyén, el-elkapott egy-egy mondattöredéket és elbeszélésfoszlányt. Aztán este, a szobájába visszavonulva már önállóan ízlelgette végig a történeteket. Azt a szerda reggelt megelőzően Viola sosem szólt hozzá. Ám az első alkalom emlékezetesre sikeredett. Sohasem tudta meg egyik lány sem teljes bizonyossággal, hogy Viola rögtönzött, vagy jó előre kifundálta-e a kínzást. De mindannyian egyöntetűen zseniálisnak találták. Alice gyűlölte a tornaöltözőt. Tökéletes alakú társnői a lehető leghosszasabban kellették magukat bugyiban és melltartóban, hadd egye az irigység a többieket. Természetellenes, kifacsart pózokat vettek fel, behúzták a hasukat, kinyomták a mellüket. Sóhajtoztak az egyik falra szerelt, töredezett tükör előtt. Ide nézz, mondták, és kezükkel méricskélték a csípőjüket, mely arányosabb és csábítóbb nem is lehetett volna. Szerdánként Alice, hogy ne kelljen átöltöznie, már otthon a farmerja alá vette a rövid tornanadrágot. A többi lány gúnyosan és gyanakodva figyelte, elképzelték, micsoda borzalmakat rejtegethet a ruha alatt. Alice hátat fordított nekik, úgy vette le a pólóját, nem akarta, hogy lássák a hasát. Belebújt a sportcipőbe, az utcait párban a falhoz tolta. Gondosan összehajtotta a farmerját. A lányok ruhái viszont rendetlenül lógtak a fapadokról, cipőik szerteszét a padlón, fejjel lefelé, ahogy lerúgták őket. – Alice, te torkos vagy? – kérdezte Viola. Beletelt pár másodpercbe, míg Alice elhitte, hogy Viola Bai valóban hozzá beszél. Meg volt róla győződve, hogy ő láthatatlan Viola számára. Meghúzta a cipőfűzője két végét, de ujjai közt kioldódott a csomó. – Én? – nézett körül elveszetten. – Szerintem nincs más Alice – replikázott Viola. A többiek nevetgéltek. – Nem. Nem vagyok nagyon torkos. Viola felállt a padról, és közelebb lépett hozzá. Alice magán érezte a frufru belógó árnyékával elválasztott, csodálatos szemeket. – De a cukorkát csak szereted, nem? – unszolta Viola. – Igen. Tulajdonképpen. Mondjuk. Alice beharapta az ajkát, és rögtön szemrehányást tett magának ezért az ostoba határozatlanságért. Csontos hátával a falhoz lapult. Remegés futott végig a jó lábán. A másik, mint mindig, élettelen maradt. – Hogyhogy mondjuk? A cukorkát mindenki szereti. Ugye, lányok? – Viola a barátnői felé fordította a fejét. – Ühüm. Mindenki – visszhangozták a lányok. Alice különös aggodalmat olvasott ki Federica Mazzoldi tekintetéből, aki az öltöző másik végéből figyelte őket. – Szeretem, igen – javította ki magát. Kezdett félni, bár még nem tudta, mitől. Nyolcadikban a négy boszorkány lefogta Alessandra Mirranót, azt a lányt, aki aztán megbukott, és átment a kozmetikusiskolába, és bevonszolták a fiúöltözőbe. Bezárták az ajtót, és két fiú előkapta előtte a szerszámát. Alice a folyosóról hallotta a fiúk egymást buzdító kiáltásait keveredni a négy elvetemült harsogó kacajával. – Na ugye. Biztos voltam benne. Szóval kérsz egy karamellát? – tudakolta Viola. Alice töprengett. Ha igennel válaszolok, ki tudja, mit etetnek meg velem. Ha nemet mondok, lehet, hogy Viola begurul, és engem is bevisznek a fiúöltözőbe. Csendben állt, akár egy félnótás. – Na? Nem olyan nehéz a kérdés – piszkálta Viola. Maréknyi gyümölcsös gumicukrot vett elő a zsebéből. – Ti ott hátul, milyet kértek? – kérdezte.

Giulia Mirandi közelebb lépett Violához, és ránézett a kezére. Viola nem vette le a szemét Alice-ről, aki úgy érezte, a teste olyan gyűrött lesz ettől a tekintettől, mint a gyújtósként használt újságpapír a kandallóban. – Van narancsos, málnás, áfonyás, epres meg őszibarackos – mondta Giulia. Lopva, hogy Viola ne lássa, aggódó pillantást vetett Alice-re. – Én málnásat – mondta Federica. – Én barackosat – szólt Giada. Giulia odadobta nekik a cukrokat, és kibontotta magának a narancsosat. Bekapta, majd hátrébb lépett egy lépést, hogy újra átadja a terepet Violának. – Áfonyás meg epres maradt. Mi lesz, kérsz vagy nem? Talán csak adni akar nekem egy cukrot, gondolta Alice. Talán csak azt akarják látni, tényleg megeszem-e. Csak egy cukorka. – Én inkább az epreset – mondta halkan. – A fenébe, nekem is az a kedvencem – játszotta el pocsékul Viola a sajnálkozást. – De neked szívesen odaadom. Kicsomagolta az epres gumicukrot, és a földre ejtette a papírt. Alice kinyújtotta a kezét, hogy elvegye az édességet. – Várj egy pillanatot – mondta Viola. – Ne légy mohó. Lehajolt a földig, a cukorkát a hüvelyk- és a mutatóujja között tartva. Végighúzta az öltöző szutykos padlóján. Behajlított térddel végigment Alice balján a fal mentén, lassan húzta a fal tövében a cukorkát, ott, ahol a kosz porgombolyagokká és hajcsomókká állt össze. Giada és Federica majd megpukkadt a nevetéstől. Giulia idegesen harapdálta az ajkát. A többi lány rájött, honnan fúj a szél, kimentek, és becsukták az ajtót. Amikor a fal végéhez ért, Viola odament a mosdókagylóhoz, ahol a lányok a testnevelésóra után a hónaljukat meg az arcukat mosták. A cukorkával kitunkolta a belülről a lefolyóra rakódott, fehéres, mézgaszerű anyagot. Ismét odalépett Alice elé, és az orra alá dugta azt az ocsmány valamit. – Nesze – mondta. – Epres, amilyet kértél. Nem nevetett. Komoly volt és elszánt, mint aki fájdalmas, de szükséges dolgot visz véghez. Alice ellenkezésképpen megrázta a fejét. Még inkább a falhoz simult. – Mi van? Most meg nem kell? – kérdezte Viola. – Ja – szólt közbe Federica. – Ha kérted, hát megeszed. Alice nyelt egyet. – És ha nem eszem meg? – bátorkodott megkérdezni. – Ha nem eszed meg, viseled a következményeket – felelte Viola talányosan. – Milyen következményeket? – A következményeket nem tudhatod. Sosem tudhatod, mi lesz a következmény. Be akarnak vinni a fiúöltözőbe, gondolta Alice. Vagy levetkőztetnek, aztán nem adják vissza a ruháimat. Alig észrevehetően remegve Viola felé nyújtotta a kezét, Viola meg a tenyerébe ejtette a mocskos cukorkát. Lassan a szájához emelte. A lányok némán álltak, úgy tűnt, az jár a fejükben, hogy úgysem fogja megtenni. Viola szenvtelenül figyelte. Alice a nyelvére helyezte a cukrot, és érezte, hogy a ráragadt hajszálak felszárítják a nyálát. Kettőt harapott, és valami megcsikordult a fogai alatt. Ne hányd el magad, gondolta. Nem szabad hánynod. Visszatartotta a feltörő savas gyomornedvet, és lenyelte a cukorkát. Érezte, hogy akár egy kődarab, nehezen végigmegy a nyelőcsövén. A mennyezeti neon elektromos zümmögése meg a tornateremből kihallatszó kiáltások és nevetések alaktalan egyveleget alkottak. Az alagsorban nehéz volt a levegő, túl kicsik voltak az ablakok, hogy ne rekedjen meg.

Viola komoly arccal nézte Alice-t. Bólintott. Nem mosolygott, csak intett a fejével, mintha azt akarná mondani, most már mehetünk. Aztán sarkon fordult, és kiment az öltözőből, a másik hármat pillantásra sem méltatta. 6 Denis kapcsán fontos megjegyeznünk valamit. Igazság szerint Denis úgy gondolta, hogy ez az egyetlen említést érdemlő dolog, amit róla tudni kell, éppen ezért még soha senkinek sem árulta el. A titkát leleplező szörnyű szó úgy takarta be a gondolatait, akár egy nejlonponyva, lélegzethez sem juthattak alatta. Ott élt a fejében, nyomasztóan, mint egy megfellebbezhetetlen ítélet, mellyel előbb vagy utóbb szembe kell néznie. Amikor tízéves korában a zongoratanára, meleg tenyerét enyhén rányomva a kézfejére, végigkísérte Denis ujjait a teljes D-dúr skálán, a fiúnak elakadt a lélegzete. Felsőtestével kissé előredőlt, hogy a melegítőnadrágjából hirtelen kipúposodó erekcióját palástolja. Egész hátralévő életében úgy gondolt vissza arra a pillanatra, mint az igaz szerelemre, és később létezésének minden zugát végigtapogatta annak az érintésnek a melege után kutatva. Minden alkalommal, amikor ilyesféle, a nyakát és kezeit megizzasztó emlékek szállták meg, Denis bezárkózott a fürdőszobába, fordítva ráült a vécére, és vadul maszturbálni kezdett. A gyönyör csupán egyetlen pillanatig tartott, és alig néhány centiméternyire sugárzott ki a nemi szerve körül. A bűntudat viszont úgy zúdult rá a magasból, akár egy piszkos vizű zuhatag. Befolyt a bőre alá, elraktározódott a zsigereiben, lassan pusztította a testét, mint ahogy a régi házaknál a felszivárgó nedvesség tönkreteszi a falat. Biológiaóra volt a pincelaboratóriumban, Denis Mattiát nézte, aki egy hússzeletet darabolt, hogy elválassza a fehér rostokat a pirosaktól. Szerette volna megsimogatni a kezét. Szerette volna kipróbálni, hogy a fejében lakozó jókora vágygombóc valóban szétolvad-e, mint a vaj, ha csak egyszerűen hozzáér az osztálytársához, akibe beleszeretett. Közel ültek egymáshoz. Alkarjukkal mindketten a munkapadra támaszkodtak. A fénysugarakat megtörő és a mögöttes teret eltorzító átlátszó üvegcsék, mérőedények és kémcsövek sora választotta el őket az osztály többi tagjától. Mattia a munkára összpontosított, legalább negyedórája fel sem nézett. Nem szerette a biológiát, de ugyanolyan módszeres pontossággal végezte a feladatát, mint az összes többi tantárgy esetében. Az élővilág, mint tantárgy, a törékenységével és tökéletlenségével felfoghatatlan volt számára. A nyers húscafatból lankadatlanul áradó életszag enyhe undoron kívül semmit sem ébresztett benne. Egy csipesszel kihúzott egy vékony, fehér rostot, és belehelyezte a kis üvegtálba. Odahajolt a mikroszkóphoz és beállította az élességet. Minden részletet följegyzett a kockás füzetbe és készített egy rajzot a kinagyított képről. Denis mély levegőt vett. Majd, mint aki a semmibe ugrik, összeszedte a bátorságát, és megszólalt. – Matti, van neked valami titkod? – kérdezte a barátjától. Mattia úgy tett, mintha nem hallotta volna, de a szike, amellyel éppen egy újabb izomdarabkát szeletelt, kiesett a kezéből, és megcsörrent a fémfelületen. Lassú mozdulattal újra megfogta. Denis várt pár másodpercet. Mattia mozdulatlan volt, a levegőben tartotta a kést, néhány centire a hústól. – Nekem elmondhatod a titkodat – folytatta Denis. Most, hogy nekirugaszkodott, és egy lépésnyire belépett társa lenyűgöző intim szférájába, lüktetett az arca az izgalomtól, és esze ágában sem volt félúton megállni. – Tudod, nekem is van egy – mondta. Mattia, mintha még egyszer meg akarna ölni egy már halott valamit, egyetlen határozott mozdulattal kettészelte az izmot. – Nekem nincs semmilyen titkom – suttogta. – Ha te elmondod a tiédet, én elmondom az enyémet – makacskodott Denis. Székével

közelebb került Mattiához, erre ő láthatóan megmerevedett. Kifejezéstelen szemekkel bámulta a húsdarabot. – Be kell fejeznünk a kísérletet – mondta színtelen hangon. – Különben nem tudjuk kitölteni a feladatlapot. – Tojok a feladatlapra – válaszolta Denis. – Mondd el, mit csináltál a kezeiddel. Mattia elszámolt háromig. A levegőben pihekönnyű etanolmolekulák kergetőztek, egyikmásik beszédült az orrlyukába. Érezte a kellemes meleget, ahogy felkúsztak az orrsövénye mentén, egész a szeme közé. – Tényleg tudni akarod, mit csináltam a kezemmel? – fordult Denis felé, de a fiú háta mögött sorakozó formalinos tégelyeket nézte, a tucatnyi, magzatokat meg különféle állatok amputált végtagjait tartalmazó tégelyt. Denis remegve bólintott. – Akkor figyelj – mondta Mattia. Mind az öt ujjával megszorította a kést. Aztán beigazította a mutató- és középső ujja közti vájatba, és lehúzta a csuklójáig. 7 Csütörtökön Viola megvárta a nagykapu előtt. Alice már majdnem elment mellette lehajtott fejjel, de Viola visszahúzta a ruhája ujjánál fogva. A nevén szólította, Alice összerezzent. Rögtön eszébe jutott a gumicukor, és beleszédült az émelygésbe. Ha egyszer a négy boszorkány kipécézett valakit, nem volt menekvés. A matektanárnő feleltetni akar, mondta Viola. Nem tudok semmit, inkább nem megyek be. Alice értetlenül nézte. Nem tűnt ellenségesnek, de nem bízott benne. Próbált távolabb kerülni tőle. Sétáljunk egyet, folytatta a másik. Te meg én? Igen, te meg én. Alice rémülten körülnézett. Gyere, siessünk, nógatta Viola, nem szabad, hogy itt lássanak minket az iskola előtt. Na de…, kísérelt meg ellenkezni Alice. Ám Viola nem hagyta, hogy folytassa, még erősebben húzta a ruhaujját, és a lány bicegve futott utána, egészen a buszmegállóig. Egymás mellett ültek. Alice az ablakhoz lapult, hogy Violának elég helye legyen, és várta, hogy egyik pillanatról a másikra történjen valami, valami borzalmas. Viola ellenben sugárzott. Elővette a rúzsát a táskájából, és végighúzta az ajkán. Aztán megkérdezte, kéred? Alice megrázta a fejét. Mögöttük egyre távolabb került az iskola. Apám megöl, suttogta. Remegett a lába. Viola felsóhajtott. Ugyan már, mutasd az ellenőrződet. Tanulmányozta Alice apjának aláírását, aztán kijelentette, pofonegyszerű, bízd csak rám. Megmutatta a saját ellenőrzőjét. Rábökött az aláírásokra, melyeket akkor hamisított, ha nem volt kedve iskolába menni. Holnap úgyis azzal a vaksi Follinival van az első óránk, mondta. Viola fecsegni kezdett az iskoláról, hogy menynyire fölösleges neki a matematika, hiszen úgyis jogot tanul majd. Alice-nek nehezére esett követnie. Az előző nap járt a fejében, a tornaöltöző, és nem tudott mit kezdeni a hirtelen bizalmaskodással. A főtéren szálltak le, és elindultak a boltívek alatt. Viola belibbent egy csiricsáré kirakatú divatüzletbe, ahol Alice azelőtt még sohasem járt. Úgy viselkedett, mintha ősidők óta barátnők volnának. Kiválasztott néhány ruhát, és erősködött, hogy próbálják fel mindegyiket. Alice-től a méretét tudakolta, s a lány szégyenkezve mondta, harmincnyolcas. Az eladónők gyanakodva figyelték őket, de Violát nem zavarta. Ugyanabban a fülkében próbáltak, és Alice titokban összehasonlította kettejük testét. Végül nem vettek semmit. Bementek egy bárba, és Viola rendelt két kávét, anélkül hogy megkérdezte volna Alice-t, mit szeretne. Alice össze volt zavarodva, semmit sem értett, de a fejébe új és váratlan boldogság költözött. Lassan megfeledkezett az apjáról és az iskoláról. Viola Baival ült egy asztalnál, és úgy tűnt, kizárólag övék az idő. Viola elszívott három cigarettát, és Alice-t is rávette, hogy gyújtson rá egyre. Ahányszor a dohányzáshoz nem szokott újdonsült barátnőjét elkapta a köhögés, tökéletes fogsorát kivillantva felkacagott. Kifaggatta a sosemvolt fiúiról és a sosem ízlelt csókokról. Alice szemlesütve válaszolgatott. Azt akarod velem elhitetni, hogy még nem volt pasid? Soha de soha de soha? Alice megrázta a fejét. Lehetetlen. Tragédia, túlozta el Viola. Mindenképpen tennünk kell valamit. Csak nem akarsz szűzen meghalni!

Így aztán másnap a tízórai szünetben portyára indultak az iskolában, pasit szerezni Alice számára. Viola lerázta Giadát meg a többieket, dolgunk van, mondta nekik, és a szemük láttára masírozott ki az osztályból új barátnőjével kézen fogva. Mindent előre eltervezett. Jövő szombaton fog megtörténni, a szülinapi buliján. Most már csak meg kellett találni a megfelelő alanyt. Ahogy haladtak a folyosón, rámutatott egyik-másik fiúra, nézd a fenekét, mondta Alice-nek, nem rossz, biztos király az ágyban. Alice idegesen mosolygott, nem tudott választani. Agyában nyugtalanító tisztasággal élt a pillanat, amikor majd egy fiú becsúsztatja a kezét a pólója alá. Amikor majd rádöbben, hogy a jótékonyan aláhulló ruha mögött nincs más, csak háj és petyhüdt bőr. A második emeleten nekidőltek a tűzlétra korlátjának, és onnan figyelték a fiúkat, amint egy puhának látszó sárga labdával fociznak az udvaron. – És Triverio? – kérdezte Viola. – Az meg ki? – Hogyhogy nem tudod? Tizenkettedikes. A nővéremmel járt evezni. Érdekes dolgokat rebesgetnek róla. – Mégpedig? Viola tett egy méretre utaló mozdulatot, és hangos nevetéssel nyugtázta zavarba ejtő célozgatásai hatását. Alice érezte, hogy elpirul szégyenében, ugyanakkor úrrá lett rajta a csodálatos bizonyosság, hogy magánya valóban véget ért. Lementek a földszintre, és elhaladtak a szendvics- meg italautomaták előtt. A diákok rendezetlen sorokat alkottak, némelyikük csörgette az aprót farmerja zsebében. – Ideje volna dönteni – mondta Viola. Alice fordult egyet. Tanácstalanul nézett körbe. – Az ott elég helyesnek tűnik – mondta, két fiú irányába mutatva, akik az ablak mellett ácsorogtak, külön a többiektől. Egymás mellett álltak, de nem beszélgettek, nem is néztek egymásra. – Melyik? – kérdezte Viola. – Az a bekötött kezű vagy a másik? – A bekötött kezű. Viola rámeredt. Csillogó szemei óceán nagyságúra nőttek. – Te bolond vagy – mondta. – Tudod, mit csinált az a srác? Alice megrázta a fejét. – Szétszabdalta a kezét egy késsel, direkt. Itt, a suliban. Alice vállat vont. – Szerintem érdekes – mondta. – Érdekes? Az a srác pszichopata. Képes és feldarabol, aztán lefagyaszt. Alice elmosolyodott, de nem vette le a szemét a bebugyolált kezű fiúról. Volt abban valami, ahogy leszegve tartotta a fejét, Alice legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy megemelje az állát, és azt mondja neki, nézz rám, itt vagyok. – Egészen biztos vagy benne? – kérdezte Viola. – Igen – felelte Alice. Viola megvonta a vállát. – Akkor gyerünk – mondta. Kézen fogta Alice-t, és húzni kezdte a két fiú felé. 8 Mattia kifelé bámult a zsibongó homályos ablakán. Március eleje volt, szikrázó, kora tavaszi nap. Az erős szél, amely éjszaka megtisztította a levegőt, úgy tűnt, felgyorsítja és magával viszi az időt is. Mattia a háztetőket számolgatta, azt próbálta megbecsülni, milyen messzire lehet ellátni. Denis mellette állt, és lopva figyelte, próbálta kitalálni a gondolatait. Arról, ami a biológialaborban történt, nem beszéltek többet. Keveset beszélgettek, de együtt töltötték az időt, mindketten a saját örvényükre koncentrálva, melyben a másik jelentette a biztos fogódzót, szavak nélkül is.

– Sziasztok – hallotta Mattia túlontúl közelről. Az ablaküveg tükrében két lányt látott, mögötte álltak kéz a kézben. Megfordult. Denis kérdőn nézett rá. Úgy tűnt, a két lány akar valamit tőlük. – Sziasztok – mondta alig hallhatóan Mattia. Lehajtotta a fejét, hogy megvédje magát az egyik lány átható tekintetétől. – Én Viola vagyok, ő pedig Alice – folytatta a szúrós szemű. – A kilencedik B-ből. Mattia biccentett. Denis tátva felejtette a száját. Egyikőjük sem szólt. – Nos? – nyomult Viola. – Ti nem mutatkoztok be? Mattia, mintha kicsit önmagát is emlékeztetné, halkan kimondta a nevét. Lagymatagon Viola felé nyújtotta a kezét, a kötés nélkülit, és ő erősen megszorította. A másik lány épp csak hozzáért, majd mosolyogva másfelé nézett. Aztán Denis is bemutatkozott, ugyanolyan esetlenül. – Szeretnénk titeket meghívni a születésnapi bulimra, jövő szombaton – mondta Viola. Denis ismét Mattia tekintetét kereste, de ő válaszképp Alice félénk félmosolyát figyelte. Arra gondolt, hogy olyan halvány és keskeny a lány ajka, mintha egy éles szikével metszették volna ki. – És miért? – tudakolta. Viola rásandított, aztán Alice felé fordult, én mondtam, hogy bolond, volt az arcára írva. – Hogyhogy miért? Nyilván, mert ahhoz van kedvünk, hogy meghívjunk titeket. – Kösz, nem – mondta Mattia. – Én nem tudok elmenni. – Én sem – sietett hozzátenni megkönnyebbülten Denis. Viola nem törődött vele, a bekötött kezű fiúra koncentrált. – Á, nem? És vajon milyen elfoglaltságod van szombat este? – provokálta. – A haveroddal kell videojátékoznod? Vagy netán megint az ereidet akarod felvágni? Ahogy az utolsó szavakat kimondta, Violán rémülettel és izgalommal teli borzongás futott végig. Alice erősen megszorította a kezét, mintha azt akarná mondani, hogy ne folytassa. Mattia arra gondolt, hogy elfelejtette, hány tetőig jutott, és becsöngetésig már nem lesz elég ideje újraszámolni. – Nem szeretem a bulikat – magyarázta. Viola néhány másodpercig erőltetetten nevetett, hihihi, hallatszott élesen és metszőn. – Te tényleg csodabogár vagy – gúnyolódott. – Bulizni mindenki szeret. Mutatóujjával kétszer rákoppintott jobb halántékára. Alice elengedte barátnője kezét, és akaratlanul a hasára tette a tenyerét. – Én nem szeretek – ismételte meg Mattia komoly hangon. Viola kihívóan nézte, és ő kifejezéstelen arccal állta a tekintetet. Alice hátralépett, Viola kinyitotta a száját, hogy visszavágjon, de abban a pillanatban megszólalt a csengő. Mattia sarkon fordult, és elindult a lépcső felé, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést. Denis megbűvölten loholt a nyomában. 9 Amióta Soledad Galineas a Della Rocca családhoz szegődött, csak egyetlenegyszer botlott meg. Négy éve történt, egy esős estén, amikor Della Roccáék a barátaiknál vacsoráztak. Soledad szekrényében kizárólag fekete ruhák voltak, beleértve az alsóneműt is. Oly sokszor idézte fel a férje halálával végződő munkabalesetet, hogy néha már maga is elhitte, valóban így történt. Elképzelte, ahogy ott áll az állványon, húszméteres magasságban, cigarettával a szájában, és a maltert szintezi, hogy felrakhasson egy újabb sor téglát. Látta, amint megbotlik egy ottfelejtett eszközben, vagy egy összetekert kötélben, melyet biztosításképpen magára kellett volna kötnie, de ő inkább félredobta, mert biztosítókötelet csak a pancserok használnak. Elképzelte, ahogy egyensúlyoz a fapallókon, aztán jajkiáltás nélkül a mélybe repül. Most távolabbról látta a férjét, egy zuhanó, karjaival kalimpáló fekete pontocska az ég fehérjében. A mesterséges emlékezést egy felülnézeti kép zárta: férje szétlapult teste az építkezés porában. Élettelenül és kétdimenziósan, még nyitott szemekkel, és egyre növekvő sötét vérfolttal a háta alatt.

Ha így gondolt rá, kellemes, szorongató bizsergést érzett a torka és az orra közt, s ha kellően hosszan merengett rajta, sikerült kipréselnie néhány, csak saját magát sirató könnycseppet. Valójában lelépett a férje. Elhagyta egy közönséges reggelen, valószínűleg azért, hogy újrakezdje az életét egy másik nővel, akit Soledad még csak nem is ismert. Soha többet nem hallott felőle. Azért találta ki az özvegységét, amikor Olaszországba költözött, hogy mesélhessen a múltjáról, hiszen az igaziról nem volt mit mondani. A fekete ruhák és a törekvés, hogy a többiek mindig kiolvashassák szeméből a tragédia meg a soha nem csillapodó fájdalom nyomát, ezek jelentették neki a biztonságot. Méltósággal viselte gyászát, és egészen addig az estéig sosem volt hűtlen az elhunyt ura emlékéhez. Szombatonként eljárt a misére, a hatóraira, hogy még időben hazaérjen vacsorára. Ernesto hetek óta udvarolt neki. Az istentisztelet után megvárta a templomtéren, és szokásos szertartásos ünnepélyességével felajánlotta, hogy hazakíséri. Soledad feszengett a sötét öltözékben, de végül beleegyezett. A férfi azokról az időkről mesélt neki, amikor még a postánál dolgozott, meg hogy mostanság milyen hosszúak az esték, otthon, egyedül, éveinek súlya alatt roskadozva, kísértetek nyomasztó társaságában. Ernesto idősebb volt Soledadnál, s az ő feleségét valóban elragadta a hasnyálmirigyrák. Mindig illedelmesen, karonfogva lépdeltek egymás mellett. Azon az estén Ernesto Soledad feje fölé tartotta az esernyőjét, az ő feje és a kabátja pedig jól megázott közben. Megdicsérte, hogy hétről hétre jobban beszéli a nyelvet, és Soledad nevetett, zavart színlelve. Egy suta, összehangolatlan mozdulat miatt történt, hogy búcsúzáskor két szemérmes, baráti arcpuszi helyett összeért a szájuk Della Roccáék házának nagykapuja előtt. Ernesto bocsánatot kért, de aztán ajka ismét rátapadt Soledadéra, és az asszony úgy érezte, hogy az évek során a szívében lerakódott összes port forgószél kapja fel, és a szemébe fújja. Fölhívta magához. Ernesto majd pár órára elrejtőzik a szobában, amíg ő megeteti Alice-t és elküldi aludni. Della Roccáék nemsokára elmennek, és csak későn jönnek haza. Ernesto köszönetet mondott az égieknek, hogy még az ő korában is megtörténhetnek bizonyos dolgok. Besettenkedtek a lakásba. Soledad kézen fogva bevezette szeretőjét a szobájába, akár egy bakfis, és mutatóujját a szájára téve megparancsolta neki, hogy maradjon csendben. Aztán sebbel-lobbal elkészítette a vacsorát Alice-nek, figyelte, ahogy a lány csigalassúsággal eszik, fáradtnak tűnsz, mondta, jobb, ha elmész aludni. Alice ellenkezett, tévét akart nézni, és Soledad megengedte neki, csak hogy megszabaduljon tőle, azzal a kikötéssel, hogy fent nézi a manzárdban. Alice sántikálva ment föl a felső szintre, így használva ki, hogy nincs otthon az apja. Soledad visszatért szeretőjéhez. Hosszasan csókolóztak egymás mellett ülve, s nem tudták, mihez kezdjenek kezeikkel, olyannyira kijöttek a gyakorlatból, és elszoktak az ilyesféle helyzetektől. Aztán Ernesto összeszedte a bátorságát, és magához húzta az asszonyt. Miközben a férfi a melltartó megátalkodott csatjával bíbelődött, és suttogva szabadkozott, amiért ilyen ügyetlen, Soledad fiatalnak, szépnek, könnyelműnek érezte magát. Lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, Alice állt a szoba küszöbén. – Coño – szaladt ki a száján. – Qué haces aqui?[2]Elhúzódott Ernestótól, fél karjával eltakarta a mellét. Alice félrebillent fejjel nézte őket, csodálkozás nélkül, akárha ketrecbe zárt állatokat figyelne. – Nem tudok aludni – mondta. Valami rejtélyes egybeesés folytán Soledad pont erre az esetre gondolt, amikor hátrafordult, és meglátta Alice-t, mozdulatlanul a dolgozószoba ajtajában. Soledad éppen a könyvszekrényt porolta. Hármasával vette le az ügyvéd úr egyik lexikonjának sötétzöld kötésű, aranyozott gerincű, súlyos köteteit. Már sajgó baljában tartotta a könyveket, miközben a jobb kezében lévő ronggyal végigtörölgette a mahagóniszekrény legeldugottabb zugait is, mert egyszer az ügyvéd úr megrótta, hogy csak tessék-lássék törölget. Alice évek óta nem tette be a lábát apja dolgozószobájába. Az ellenségesség láthatatlan gátja mindig megállította a küszöbön. Biztos volt benne, hogy ha akár csak lábujjhegyen is rálépne a

szabályos geometriájú bűvös parkettre, a fa megrepedne a súlya alatt, és ő mély, sötét szakadékba zuhanna. Az apja átható szaga lengte be az egész szobát. Megült az íróasztalon szép rendben feltornyozott aktákon, átitatta a vastag, krémszínű függönyöket. Kiskorában Alice lábujjhegyen ment be, hogy szóljon az apjának, kész a vacsora. Mindig habozott egy pillanatig, mielőtt megszólalt volna, lenyűgözte az apja egész íróasztalt betöltő alakja, ahogy ezüstkeretes szemüvege mögül a bonyolult iratokat tanulmányozza. Amikor az ügyvéd úr észrevette a lányát, lassan fölemelte a fejét, és összeráncolta a homlokát, mintha azt kérdezné, mit keresel te itt? Aztán bólintott, és küldött felé egy félmosolyt. Megyek, mondta. Alice még most is hallani vélte a stúdió tapétázatán visszhangzó, a négy fal közt és az ő fejében örökre megrekedt egyetlen szót. – Hola, mi amorcito[3] – köszöntötte Soledad. Továbbra is így hívta, jóllehet a vele szemben álló ceruzavékony teremtés már nemigen hasonlított arra az álmos kislányra, akit reggelente felöltöztetett, és elkísért az iskolába. – Szia – felelte Alice. Soledad nézte pár másodpercig, várta, hogy mondjon valamit, de Alice idegesen elkapta a tekintetét. Soledad visszafordult a könyvszekrényhez. – Sol – szólalt meg végül Alice. – Tessék! – Szeretnék kérni tőled valamit. Soledad lerakta a köteteket az íróasztalra, és közelebb lépett Alice-hez. – Mondd csak, mi amorcito. – Egy szívességre lenne szükségem. – Milyen szívességre? Persze, mondd csak. Alice a mutatóujja köré tekerte a nadrágja gumiját. – Szombaton buliba megyek. A barátnőmhöz, Violához. – Ó, ez nagyszerű – mosolygott Soledad. – Szeretnék vinni valami édességet. Saját készítésűt. Segítesz? – Hát persze, csillagom. Milyen édességet? – Nem tudom. Egy tortát. Vagy tiramisùt. Vagy azt a fahéjas desszertet, amit te szoktál csinálni. – Édesanyám receptje – mondta Soledad leplezetlen büszkeséggel. – Majd én megtanítom neked. Alice kérlelő tekintettel nézett fel Soledadra. – Akkor szombaton elmegyünk együtt bevásárolni? Nem baj, hogy szabadnapod van? – Hát persze, csillagom – válaszolta Soledad. Egy pillanatra fontosnak érezte magát, és ebben a bizonytalanságban ráismert a kislányra, akit felnevelt. – Vigyél el még valahova – kockáztatta meg Alice. – Hova? Alice tétovázott egy csöppet. – Meg akarom csináltatni a tetoválást – hadarta. – Ó, mi amorcito – sóhajtott fel Soledad enyhén csalódottan. – Apád nem akarja, tudod jól. – Nem mondjuk el neki. Sosem fogja meglátni – makacskodott nyafogós hangon Alice. Soledad megrázta a fejét. – Na, Sol, kérlek – könyörgött. – Egyedül nem tudom megcsináltatni. Szülői beleegyezés kell. – És én akkor mit tehetek? – Eljátszod, hogy te vagy az anyám. Csak alá kell írnod egy papírt, meg sem kell szólalnod. – Nem lehet, kincsem, nem lehet. Apád kirúg. Alice hirtelen komollyá vált. Egyenesen belenézett Soledad szemébe. – A mi titkunk lesz, Sol. – Szünetet tartott. – Végül is van már kettőnknek egy közös titka, nem? Soledad zavarodottan nézte. Először nem értette.

– Én tudok titkot tartani – folytatta lassan Alice. Erősnek és kegyetlennek érezte magát, olyannak, mint Viola. – Különben már réges-rég kirúgtak volna. Soledad úgy érezte, valami eltömi a légcsövét. – De… – mondta. – Szóval, megteszed? – sürgette Alice. Soledad a földet nézte. – Rendben – mondta halkan. Aztán hátat fordított Alice-nek, és miközben a könyveket igazgatta a polcon, két kövér könnycsepp buggyant ki a szemén. 10 Mattia készakarva volt minden mozdulatában olyan csendes. Tudta, hogy a világon uralkodó zűrzavar óhatatlanul növekedni fog, és az alapzaj addig erősödik majd, amíg el nem nyomja az összes koherens hangot, de meg volt róla győződve, hogy amennyiben csínján bánik minden egyes gesztusával, kevésbé lesz felelős e lassú pusztulásért. Megtanulta, hogy ha először a lábujjhegyét, aztán a sarkát teszi le a földre, és súlyát a talpa külső élére helyezi, minimálisra csökkentheti a talajjal érintkező felületet. Évekkel korábban fejlesztette ki ezt a technikát, akkoriban, amikor éjszakánként felkelt, és suttyomban végigkutatta a házat, mert a kézbőre teljesen kiszáradt, és csak úgy tudott megbizonyosodni róla, hogy a kezei hozzá tartoznak, hogy végighúzott rajtuk valami éleset. Idővel aztán ez a különös, óvatos járása mindennapossá lett. Gyakran megesett, hogy úgy termett ott hirtelen a szülei előtt, összeráncolt szemöldökével és folyton csukott szájával, akár egy föld alól kivetített hologram. Egyik alkalommal az anyja ijedtében elejtett egy tányért. Mattia lehajolt, hogy összeszedje a cseréptörmeléket, és alig bírt ellenállni az éles darabkák kísértésének. Az anyja zavartan megköszönte neki, és amikor a fia elment, leült a padlóra, és ott maradt negyedóráig magába roskadtan. Mattia elfordította a kulcsot lakásuk ajtajának zárjában. Kitapasztalta, hogy ha maga felé húzza a kilincset, és tenyerével megnyomja a zárat, majdnem teljesen ki tudja küszöbölni a nyitáskor hallható fémes kattanást. Bekötött kézzel még könnyebb is volt. Becsusszant az előszobába. Bedugta belülről a kulcsot, és megismételte ugyanazt a műveletet, mint aki betör a saját lakásába. Apja már hazaért, a szokásosnál korábban. Mikor meghallotta, hogy apja felemeli a hangját, Mattia megtorpant, habozott, hogy keresztülvágjon-e a hallon és félbeszakítsa szülei vitáját, vagy jobban teszi, ha kimegy, és addig vár, míg az udvarról azt nem látja, hogy lekapcsolják a nappaliban a lámpát. – …hogy nem találom helyesnek – jelentette ki az apja szemrehányó hangon. – Persze – vágott vissza Adele. – Te inkább szemet hunysz a dolgok felett, úgy teszel, mintha nem volna benne semmi furcsa. – Miért, mi benne a furcsa? Szünet következett. Mattia kristálytisztán látta maga előtt az anyját, ahogy a fejét ingatja, és elhúzza a szája szélét, mintha azt akarná mondani, neked úgyis hiába magyarázom. – Hogy mi benne a furcsa? – nyomta meg a szót az asszony. – Én nem… Mattia egy méterrel a nappaliból az előszobába átcsúszó fénynyaláb mögött állt. Szemét forgatva követte az árnyék vonalát a padlón, a falakon és a mennyezeten. Úgy találta, hogy az árnyék trapéz alakot formál, de tudta, hogy ez csak egy újabb érzéki csalódás. Anyja sokszor félbehagyta a mondatokat, mintha beszéd közben elfelejtette volna a végüket. A félmondatok után üresség-buborékok maradtak az anyja szemében meg a levegőben, és Mattia minden alkalommal elképzelte, hogy az ujja hegyével kipukkasztja őket. – Az benne a furcsa, hogy egy késsel belevágott a kezébe az összes osztálytársa előtt. Az benne a furcsa, hogy hiába voltunk biztosak benne, hogy elmúltak azok az idők, megint tévedtünk – folytatta az anyja. Mattia semmit sem érzett, amikor rájött, hogy róla van szó, csupán enyhe bűntudatot, amiért hallgatózik, pedig nem volna szabad.

– Ez nem elég indok, hogy nélküle beszéljünk a tanáraival – mondta az apja békülékenyebb hangon. – Elég nagy már, joga van jelen lenni. – A fenébe is, Pietro – csattant fel az anyja. Sosem szólította a nevén. – Nem ez a lényeg, hát nem érted? Elég abból, hogy úgy tekintesz rá, mintha… Elhallgatott. A csönd elektrosztatikus töltéssel telítette meg a levegőt. Mattia vállait enyhe áramütés járta át. – Mintha micsoda? – Normális volna – vallotta meg az anyja. A hangja kissé remegett, és Mattia azon tanakodott magában, vajon sír-e. Egyébiránt az óta a délután óta gyakran sírt. Többnyire ok nélkül. Például mert rágósra sikeredett a hús, vagy mert az erkélyen a virágokat ellepték a tetvek. Mindig ugyanolyan kétségbeesetten sírt, bármi is volt az ok. Mintha már nem volna mit tenni, minden mindegy volna. – A tanárok azt mondják, nincsenek barátai. Csak a padtársával beszélget, egész napját vele tölti. Az ő korában a fiúk eljárnak esténként, a lányokat hajtják. – Te azt hiszed, hogy… – szakította félbe az apja. – Szóval, hogy… Mattia megpróbálta befejezni a mondatot, de ötlete sem volt, hogyan. – Nem, azt nem hiszem. Pedig talán jobb volna, ha csak arról volna szó – mondta az anyja. – Néha már azt gondolom, hogy átkerült belé Michela énjének egy része. Az apja felsóhajtott, mélyen, hangosan. – Megígérted, hogy nem beszélsz róla – mondta árnyalatnyit ingerülten. Mattia visszagondolt a testvérére, akit elnyelt a föld. Csak a másodperc tört részéig gondolt rá. Aztán hagyta, hogy figyelme tovább kalandozzon, a szülei miniatűr, fakó tükörképére az esernyőtartó sima, domború felületén. Vakarni kezdte a bal könyökét a kulccsal. Érezte, ahogy ideoda ugrál az ízület. – Tudod, mi rémiszt meg a legjobban? – folytatta Adele. – Az a csomó jó jegy, amit kap. Mindig csak ötös és ötös, mindig a legjobb. Van valami félelmetes ezekben a jegyekben. Mattia hallotta, hogy az anyja szipog, egyszer. Aztán újra, de most mintha valaminek nekinyomta volna az orrát. Elképzelte, ahogy apja magához szorítja a nappali közepén. – Tizenöt éves – mondta az apja. – Kegyetlen életkor. Az anyja nem válaszolt, Mattia hallgatta, hogy hüppögése egyre erősödik, majd egy csúcspont után lassan megnyugszik, és újra beáll a csend. Ekkor belépett a nappaliba. Mikor bekerült a fénytölcsérbe, szeme kissé összeszűkült. Megállt, két lépésre a szüleitől, akik összeölelkezve, döbbenten nézték, mint két, csókolózáson kapott kamasz. Elképedt arcukról sütött a kérdés, mióta lehetett ott a fiuk. Mattia elnézett kettejük között. Vannak barátaim, közölte szűkszavúan, szombaton buliba megyek. Aztán elindult a folyosó felé, és eltűnt a szobájában. 11 A tetováló srác gyanakodva végigmérte Alice-t, majd rögtön utána azt a riadt tekintetű és túlságosan sötét bőrű nőt, akit a kislány úgy mutatott be, mint az anyját. Egyetlen másodpercig sem hitte el a mesét, de nem foglalkozott vele. Már hozzászokott az ilyesfajta kellemetlenségekhez meg a szeszélyes tinikhez. Egyre fiatalabbak jöttek: ez a lány itt még biztos nincs tizenhét, gondolta. Ám nem volt abban a helyzetben, hogy elvi okokból visszautasítson egy munkát. Rámutatott egy székre, és az asszony szó nélkül leült. Úgy szorongatta a retiküljét, mintha egyik pillanatról a másikra el akarna rohanni. Mindenfelé nézett, csak a tű irányába nem. A kislány meg sem nyikkant. Fáj-e, kérdezte tőle, mert meg kellett kérdeznie, nem, felelte a kislány összeszorított fogakkal. Aztán a lelkére kötötte, hogy legalább három napig tartsa rajta a gézt, és egy héten keresztül reggel és este tisztogassa meg a sebet. Megajándékozta egy tégely vazelinnel, és zsebre vágta a pénzt. Otthon a fürdőszobában Alice leszedte a fehér ragasztócsíkot, amely a kötést tartotta. Még csak pár órás volt a tetoválása, de ő már tucatszor megleste. Minden pillantással tovaillant egy adagnyi izgalma, mint ahogy a csillogó pocsolya vize elpárolog az augusztusi napsütésben.

Most csak az járt a fejében, mennyire bepirosodott a bőr az ábra körül. Azt latolgatta, hogy vissza fogja-e valaha nyerni a természetes színét, és egy pillanatra a rémület elszorította a torkát. Aztán elhessegette az ostoba aggodalmat. Utálta, hogy minden cselekedetét olyan visszafordíthatatlannak és végérvényesnek látja. A következmények súlya, így hívta gondolatban ezt az érzést, és biztos volt benne, hogy ez is apjának egy terebélyes része, mely az évek során beágyazódott az agyába. Mohón vágyott a többi, vele egykorú lány felelőtlenségére és üres halhatatlanságérzésére. Szerette volna átélni tizenöt évének minden könnyedségét, de miközben erőlködött, érezte, hogy a rendelkezésére álló idő őrült sebességgel kicsúszik a kezei közül. Így a következmények súlya egyenesen elviselhetetlenné vált, és a gondolatai még gyorsabban kezdtek egyre szűkülő körökben forogni. Az utolsó pillanatban meggondolta magát. Így mondta a srácnak, aki már bekapcsolta a zümmögő gépet, és közelített a tűvel a hasa felé, meggondoltam magam. A fiú meglepődés nélkül megkérdezte, már nem akarod? Dehogynem akarom, mondta Alice. De nem egy rózsát. Hanem egy gondolj rám violát. A srác meghökkent. Aztán bevallotta, hogy nem igazán tudja, milyen a gondolj rám viola. Nagyjából olyan, mint a margaréta, magyarázta Alice, fölül három, alul két szirma van. És lila. Oké, mondta a srác, és munkához látott. Alice nézte a köldökét körülölelő kis, kékes virágot, és arra gondolt, vajon Viola tudni fogja-e, hogy őmiatta csináltatta, a barátságuk miatt. Úgy döntött, hétfőig nem mutatja meg neki. Szerette volna, ha var nélkül látja ragyogni a világos bőrön. Ostorozta magát, hogy nem ébredt korábban, és nem lesz tökéletes a várva várt estére. Elképzelte, milyen lenne titokban megmutatni annak a fiúnak, akit meghívott a buliba. Két nappal korábban Mattia a szokásos elvarázsolt ábrázatával megjelent előtte és Viola előtt. Elmegyünk Denisszel abba a buliba, mondta. Violának annyi ideje sem volt, hogy egy gúnyos megjegyzést tegyen, mert a fiú már a folyosó végén járt, csak a hátát és a leszegett fejét látta. Nem tudta biztosan, meg akarja-e csókolni, de már nem volt visszaút, Viola hülyének nézné, ha visszakozna. Pontosan kimérte, hol kell elhelyezkednie a bugyi szegélyének, hogy a tetoválást látni lehessen, de a közvetlenül alatta kezdődő forradást már ne. Belebújt a farmerjába, fölvett egy pólót, meg egy jó hosszú kapucnis felsőt, ami mindent eltakart, a tetoválást, a forradást, a kiálló csípőcsontját is, aztán kilépett a fürdőszobából, hogy csatlakozzon Soledadhoz a konyhában, és végignézze, ahogy elkészíti a híres fahéjas desszertet. 12 Denis mélyeket, nagyokat lélegzett, megpróbálta teleszívni a tüdejét Pietro Balossino autójának szagával, azzal a kissé fanyar izzadságszaggal, melyet mintha nem is annyira a jelenlévők árasztottak volna magukból, mint inkább az ülések tűzálló kárpitja, meg valamiféle, talán az autószőnyegek alatt régóta lappangó nedvesség. Denis úgy érezte, mintha ez a szagkeverék meleg kendőt terítene az arcára. Legszívesebben egész éjjel ki sem szállt volna ebből a kocsiból, föl-alá furikázott volna a domb jobbára sötét utcáin, és figyelte volna, ahogy barátja arca kigyúl a szembejövő autók fukar fényétől, majd újra elsötétül. Mattia elöl ült, az apja mellett. Denisnek, aki titokban kettejük arcának kifejezéstelenségét tanulmányozta, úgy tűnt, mintha apa és fia összebeszéltek volna, hogy egész úton egyetlen szót sem ejtenek ki a szájukon, és ügyelnek rá, hogy látóterük még véletlen se essen egybe. Észrevette, hogy ugyanúgy fogják meg a tárgyakat, kinyújtott ujjaik mintegy keretbe foglalnak mindent, de nem fekszenek rá a felületre, alig találkoznak vele, mintha mindketten attól tartanának, hogy eltorzítják a kezükbe kerülő dolgokat. Balossino úr látszólag alig ért a kormányhoz. Mattia félelmetes kezei annak az ajándéknak az éleit követték, amelyet az anyja vásárolt Violának, és amely most az összezárt combjain pihent. – Szóval egy osztályba jársz Mattival – préselte ki magából kevés meggyőződéssel Balossino úr.

– Igen – csikorgott Denis hangja, mintha túl hosszú időre szorult volna be a torkába. – Padtársak vagyunk. Mattia apja komolyan bólintott, majd immár nyugodt lelkiismerettel visszatért a gondolataihoz. Mattia figyelmét látszólag teljesen elkerülte a rövidke párbeszéd, továbbra is kifelé bámult az ablakon, és próbált rájönni, hogy kizárólag a szeme lassú válaszideje avagy valami más, bonyolultabb mechanizmus miatt látja-e egybefüggőnek a felezővonal szaggatott csíkját. Pietro Balossino megállt, nagyjából egyméternyire a Bai-villa nagykapujától, és behúzta a kéziféket, mert az út enyhén lejtett. – Van mit a tejbe aprítania a barátnőtöknek – jegyezte meg, miközben előrehajolt, hogy jobban belásson a kapu mögé. Sem Denis, sem Mattia nem árulta el, hogy épp csak a nevét tudják a lánynak. – Akkor éjfélre értetek jövök, rendben? – Tizenegyre – sietett a válasszal Mattia. – Legyen tizenegy. – Tizenegy? Már kilenc van. Mire elég két óra? – Tizenegyre – kötötte az ebet a karóhoz Mattia. Pietro Balossino megcsóválta a fejét, majd azt mondta, oké. Mattia kiszállt az autóból, Denis kelletlenül követte. Attól tartott, hogy a bulin Mattia új barátokra lel, szellemes, divatos srácokra, akik örökre elragadják tőle. Attól tartott, hogy ő soha többet nem ül majd ebben az autóban. Illedelmesen elköszönt Mattia apjától, és hogy felnőttebbnek látsszon, még kezet is nyújtott. Pietro Balossino tett egy kifacsart, akrobatikus mozdulatot, hogy a biztonsági öv kikapcsolása nélkül meg tudja szorítani a fiú kezét. A padtársak lecövekeltek a kapu előtt, és megvárták, hogy a kocsi megforduljon, csak aztán csöngettek be. Alice a fehér kanapé egyik végében kuporgott. Kezében egy pohár Sprite-ot tartott, és a szeme sarkából leste Sara Turletti fekete harisnyába csomagolt, tekintélyes méretű combjait. A kanapéhoz nyomódva még vaskosabbak, a szokásosnál majdnem kétszer szélesebbek voltak. Alice azon merengett, mennyi helyet foglal el ő a társnőjéhez képest. A gondolatra, hogy egyszer a láthatatlanságig vékonnyá válik, kellemesen összeszorult a gyomra. Amikor Mattia és Denis belépett a szobába, gyorsan kihúzta magát. Tekintetével kétségbeesetten kereste Violát. Észrevette, hogy Mattián nincs már rajta a kötés, és azt kémlelte, maradt-e forradás a fiú csuklóján. Ösztönösen végighúzta a mutatóujját a saját forradásán. A ruha alatt is tudta, hol találja, olyan volt, akár egy giliszta a bőrén. A két újonnan érkezett úgy nézett körbe, mintha vadállatok vennék őket körül, de a harmincegynéhány jelen lévő fiú és lány közül valójában senki sem törődött velük. Senki, Alice-t kivéve. Denis Mattiát utánozta, oda ment, ahová ő, arrafelé nézett, amerre ő. Mattia elindult Viola felé, aki épp egy kisebb csoport lányt etetett nagy lelkesen a valótlan történeteivel. El sem gondolkodott rajta, hogy látta-e már ezeket a lányokat az iskolában. Megállt az ünnepelt mögött, mereven tartotta az ajándékot, a mellkasa magasságában. Amikor Viola észrevette, hogy barátnői nem az ő ellenállhatatlan ajkait nézik, hanem a háta mögött egy pontot, megfordult. – Á, megjöttetek – állapította meg nyersen. – Tessék – mondta Mattia, és a kezébe nyomta az ajándékot. Aztán motyogva hozzátette, hogy boldog születésnapot. Már-már elfordult, amikor Viola felkiáltott, vékony, túlzottan izgatott hangon. – Ali, Ali, gyere ide! Itt van a barátod. Denis nagyot, szúrósat nyelt. Viola egyik barátnője beleheherészett egy másiknak a fülébe. Alice felállt a kanapéról. Az alatt a pár lépés alatt, ami a csapat lánytól elválasztotta, próbálta leplezni bicebóca járását, de biztos volt benne, hogy mindenki pont azt figyeli. Egy futó mosollyal üdvözölte Denist, szia, mondta aztán Mattiának félrehajtott fejjel, elhaló hangon. Szia, válaszolta Mattia, miközben összerándult a szemöldöke, amitől Viola még

merevebbnek látta. Túl hosszú csend következett, melyet végül csak Viola volt képes megtörni. – Felfedeztem, hol tartja a nővérem a tablettáit – közölte sugárzó arccal. Váó, mondták a lányok, teljesen felajzva. – Akkor kértek belőle? Egyenesen Mattiának szegezte a kérdést, biztos volt benne, hogy a fiúnak gőze sincs, miről van szó. És nem is tévedett. – Utánam, lányok, kapjunk be egyet! – mondta. – Gyere te is, Alice. Karon ragadta Alice-t, és az öt lány szinte egymást lökdösve eltűnt a folyosón. Denis újra egyedül találta magát Mattiával, szíve ismét rendes ütemben kezdett verni. A két fiú odament az üdítős asztalhoz. – Whisky is van – jegyezte meg Denis, kissé meglepetten és kissé megbotránkozva. – És vodka is. Mattia nem válaszolt. Levett egyet az oszlopba rakott poharakból, és a pereméig megtöltötte Coca-Colával, próbálta a lehető legjobban eltalálni azt a pontot, ahol a folyadék felületi feszültsége még megakadályozza a kicsordulást. Aztán letette a poharat az asztalra. Denis whiskyt töltött magának, körbesandított, és remélte, hogy viselkedése imponál a barátjának, aki azonban észre sem vette. Két fallal odébb, Viola nővérének szobájában a lányok leültették Alice-t az ágyra, hogy kiokítsák a tennivalókat illetően. – Ne vedd a szádba. Még akkor se, ha kéri, megértetted? – kötötte a lelkére Giada Savarino. – Első alkalommal az a maximum, hogy kivered neki. Alice idegesen fölnevetett, nem tudta, Giada komolyan beszél-e. – Te most átmész, és leállsz vele beszélgetni – magyarázta Viola, akinek jól kifundált terve volt. – Aztán kitalálsz valamilyen ürügyet, és behívod a szobámba, oké? – És mit találjak ki? – Mit tudom én, valamit. Mondd neki, hogy zavar a zene, egy kis csöndre vágysz. – És a barátja? Le sem lehet róla vakarni – kérdezte Alice. – Vele majd mi foglalkozunk – mondta Viola, a legkegyetlenebb mosolyával. Fölállt a nővére ágyára, cipőjével a világoszöld ágytakarón taposott. Alice-nek eszébe jutott az apja, aki megtiltotta neki, hogy cipővel rálépjen a szőnyegekre. Egy pillanatra megfordult a fejében, mit szólna, ha ő ezt csinálná, de aztán visszanyelte a gyomrába a gondolatot. Viola kinyitotta az ágy fölött lévő szekrény egyik fiókját. Tapogatózott benne egy kicsit, mert nem érte fel annyira, hogy belelásson, majd kivett egy vörös szövettel bevont, aranyszínű jelekkel ékesített dobozkát. – Ezt vedd be – mondta. Kinyújtotta a kezét Alice felé. A tenyerén egy élénkkék, négyszögletes, a sarkainál lecsiszolt tabletta volt. A közepén belevésve egy stilizált pillangó. Alice-nek egy másodpercre bevillant a mocskos cukorka, melyet ugyanebből a kézből fogadott el, és mintha újra érezte volna, ahogy megakadt a nyelőcsövében. – Mi ez? – kérdezte. – Te csak vedd be. Segít jól érezni magad. Viola rákacsintott. Alice egy pillanatig gondolkodott. Mindenki őt nézte. Arra gondolt, ez egy újabb próbatétel. Elvette Viola kezéből a tablettát, és a nyelvére helyezte. – Készen vagy – mondta Viola elégedetten. – Gyerünk. A lányok libasorban hagyták el a szobát, mindannyian lesütött szemmel, arcukon kaján vigyorral. Federica könyörgött Violának, én is kérek egyet, légyszi, várd ki a sorod, válaszolta nyersen Viola. Alice lépett ki utoljára a szobából. Mikor a többi lány háttal volt neki, a szájához emelte a kezét, és kiköpte a tablettát. Elrakta a zsebébe, és lekapcsolta a lámpát. 13 Mint négy ragadozó, úgy állta körül Denist Viola, Giada, Federica és Giulia.

– Átjössz velünk amoda? – kérdezte Viola. – Miért? – Majd megtudod – nevetgélt Viola. Denis megdermedt. Mattiától remélt segítséget, aki azonban teljesen belefeledkezett a poharat színültig megtöltő Coca-Cola fodrozódásának tanulmányozásába. A szobában bömbölt a zene, minden egyes dobütés megremegtette az ital felszínét. Mattia különös aggodalommal várta a pillanatot, amikor majd kicsordul. – Inkább itt maradok – mondta Denis. – Jaj, ne bosszants már! – vesztette el a türelmét Viola. – Velünk jössz, és kész. Megrántotta a karját. Denis tétova ellenállással kísérletezett. Erre Giada is rángatni kezdte, és a fiú megadta magát. Miközben a lányok belökdöstek a konyhába, még egyszer visszanézett a továbbra is mozdulatlan barátjára. Mattia akkor vette észre Alice-t, amikor az letenyerelt az asztalra: az egyensúly felborult, egy kevéske ital kifolyt, majd sötét gyűrűt alkotva körülölelte a pohár alját. Ösztönösen felnézett, tekintetük összetalálkozott. – Hogy vagy? – kérdezte a lány. Mattia biccentett. – Jól – mondta. – Tetszik a buli? – Ühüm. – Nekem megfájdul a fejem az ilyen hangos zenétől. Alice várta, hogy Mattia mondjon valamit. Úgy látta, mintha a fiú nem is lélegezne. Szeme szelíd volt és szenvedő. Ugyanúgy, mint első alkalommal, kedve támadt magára irányítani azt a két szemet, két kezébe fogni Mattia fejét, és azt mondani neki, nincs semmi baj. – Bejössz velem a másik szobába? – kockáztatta meg. Mattia megcsóválta a fejét, mintha pontosan ezeket a szavakat várta volna. – Oké – mondta. Alice elindult a folyosón, Mattia két lépés távolságból követte. Menet közben lefelé nézett, maga elé, ahogy mindig. Észrevette, hogy Alice jobb lába térdmagasságban kecsesen hajlik, mint a világ összes lába, és a talpa nesztelenül ér le a talajra. A bal viszont merev maradt. Alice csak úgy tudta előrelendíteni, ha leírt vele kifelé egy kis kiflit. Medencéje a másodperc töredékéig féloldalt egyensúlyozott, félő volt, hogy eldől. Végül a bal lába is földet ért, súlyosan, akár egy mankó. Mattia figyelmét lekötötte ez a giroszkopikus ritmus, és önkéntelenül a lányéhoz igazította lépteit. Viola szobájába érve Alice odasiklott a fiú mellé, és saját maga számára is meglepő merészséggel becsukta az ajtót. Álltak, Mattiának jutott szőnyeg, a lány leszorult róla. Miért nem mond semmit?, kérdezte magában Alice. Egy pillanatig kedve lett volna hagyni az egészet, kinyitni az ajtót, kimenni és újra szabályosan lélegezni. És Violának mit mondok?, gondolta. – Itt jobb, ugye? – kérdezte. – Aha – bólintott Mattia. Karjai ernyedten lógtak az oldalán, mint a hasbeszélő bábfigurájának. Jobb mutatóujjával a bal hüvelykujja körme mellett ágaskodó rövid, kemény bőrkét piszkálta. Olyan volt, mintha tűvel szurkálná magát, és az égő érzés egy pillanatra távolabb repítette a levegőtlen szobától. Alice bizonytalanul leült Viola ágya szélére. A matrac nem hajlott meg a súlya alatt. Körülnézett, mintha keresne valamit. – Ideülnél? – kérte meg végül Mattiát. A fiú engedelmeskedett. Leült, óvatosan, háromarasznyira a lánytól. A nappaliból úgy hallatszott át a zene, mintha a falak zihálnának súlyosan. Alice Mattia ökölbe zárt kezeit fürkészte. – Meggyógyult a kezed? – kérdezte. – Nagyjából – felelte a fiú.

– Hogy csináltad? – Megvágtam magam. A biológialaborban. Véletlenül. – Megnézhetem? Mattia még erősebben szorította az öklét. Aztán lassan kinyitotta a bal kezét. Kékesszürke, tökéletesen egyenes vágás szelte át a tenyerét. Körülötte Alice rövidebb, halványabb, majdnem fehér forradásokat fedezett fel. Telis-tele volt velük a fiú tenyere, úgy keresztezték egymást, mint a lombját vesztett fa ágai szembefényben. – Nekem is van egy, tudod? – mondta. Mattia visszazárta az öklét, és kezét beékelte a lábai közé, mintha el akarná rejteni. Alice felállt. Kissé megemelte a kapucnis felsőt, és kigombolta a farmerját. Mattián úrrá lett a pánik. A lehető legjobban lesütötte a szemét, de még így is látta, hogy Alice félrehajtja a nadrágját, és kibukkan alóla egy ragtapasszal keretezett fehér gézdarab, és alig lejjebb a világosszürke bugyi szegélye. Alice néhány centire félrehúzta a bugyi gumiját, Mattia pedig visszafojtotta a lélegzetét. – Nézd – mondta a lány. Hosszú forradás futott végig a kiálló medencecsont mellett. Vastag volt és kitüremkedő, szélesebb, mint Mattia hegei. Az öltések nyomai egyenlő távolságban, merőlegesen keresztezték, a farsangra kalóznak öltöző gyerekek szoktak ilyen sebhelyet az arcukra festeni. Mattiának nem jött szó a szájára. Alice visszagombolta a farmert, és betűrte a pólóját. Majd ismét leült, kicsit közelebb a fiúhoz. A csönd mindkettejüknek szinte tűrhetetlen volt. Arcaik közt csak úgy forrt a várakozás és a zavar. – Tetszik az új iskola? – kérdezte Alice, csak hogy mondjon valamit. – Igen. – Azt beszélik, zseni vagy. Mattia beszívta az arcát, aztán addig mélyesztette bele a fogát, amíg a vér fémes íze ki nem töltötte a száját. – Tényleg szeretsz tanulni? Mattia bólintott. – És miért? – Ez az egyetlen dolog, amihez értek – mondta halkan. Szívesen elmondta volna neki, hogy azért szereti, mert tanulni egyedül is lehet, és mert az összes dolog, amit megtanulunk, már lerágott csont, halott és hideg. Szívesen elmondta volna neki, hogy az iskolai tankönyvek mind azonos hőmérsékletűek, hagynak időt a választásra, sosem okoznak fájdalmat, és mi sem tudunk nekik fájdalmat okozni. De inkább hallgatott. – És én tetszem neked? – bökte ki Alice. A hangja kicsit csikorgósra sikeredett, arcát elöntötte a forróság. – Nem tudom – válaszolta Mattia lesütött szemmel. – És miért? – Nem tudom – ismételte meg. – Nem gondolkodtam rajta. – Ezen nem kell gondolkodni. – Én ha nem gondolkodom, semmit sem tudok. – Nekem te tetszel – mondta Alice. – Egy kicsit. Azt hiszem. Mattia bólintott. Azzal játszott, hogy megfeszítette, aztán elernyesztette a szemlencséjét, ezáltal ráfókuszált a szőnyeg mértani ábráira, majd fókuszon kívül helyezte őket. – Nem akarsz megcsókolni? – kérdezte Alice szégyenkezés nélkül, de miközben beszélt, üres gyomra összeszorult a félelemtől, hogy a fiú nemet mond. Mattia másodpercekig nem mozdult. Aztán lassan ingatni kezdte a fejét, jobbra-balra, és továbbra is a szőnyeg ákombákomjait bámulta. Alice ideges mozdulattal a csípőjéhez nyúlt, a dereka kerületét méricskélte. – Nem számít – hadarta megváltozott hangon. – Ne beszélj róla senkinek, légy szíves – tette hozzá.

Ostoba vagyok, gondolta. Rosszabb, mint egy általános iskolás kislány. Aztán felállt. Viola szobája egyszeriben idegen, ellenséges hellyé vált. Elkábították a sokszínű falak, a szépítkezőszerekkel telizsúfolt rendetlen íróasztal, a szekrényajtóról felakasztott lábfejként lógó balettcipő, a tengerparti homokban heverő csodaszép Violáról készült kinagyított fénykép, a magnó mellett csálén feltornyozott kazetták és a fotelba halmozott ruhadarabok. – Menjünk vissza – mondta. Mattia felállt az ágyról. Egy pillantást vetett Alice-re, az meg úgy látta, mintha bocsánatot kérne. Alice kinyitotta az ajtót, a zene bezúdult a szobába. Az első métereket egyedül tette meg a folyosón. Aztán arra gondolt, milyen arcot fog vágni Viola. Visszafordult, anélkül hogy engedélyt kért volna rá, megfogta Mattia merev kezét, s így együtt léptek be a Bai-ház zajos nappalijába. 14 A lányok beszorították Denist a hűtő melletti sarokba, hogy játsszanak vele egy kicsit. Felsorakoztak előtte, egymás mellett, izgatott szemük és leomló hajuk barikádján át Denis nem láthatta a másik szobában lévő Mattiát. – Igazság vagy bátorság? – kérdezte Viola. Denis félszegen megrázta a fejét, így jelezte, hogy nincs kedve a játékhoz. Viola az égre emelte tekintetét, aztán kinyitotta a hűtőt, Denis kénytelen volt félrehajolni, hogy ne álljon a frizsiderajtó útjába. A lány kivett egy barackos vodkát, és meghúzta az üveget, pohárral nem vesződött. Aztán cinkos mosollyal odanyújtotta a fiúnak. Denis már így is bódultnak érezte magát, gyomra émelygett. A whisky keserű utóíze ott lebegett az orra és a szája közt, de volt valami Viola viselkedésében, ami nem engedte, hogy visszautasítsa. Megfogta az üveget, és belekortyolt. Aztán továbbadta Giada Savarinónak, aki mohón megragadta, és nyakalni kezdte, mintha narancslé volna. – Szóval? Igazság vagy bátorság? – ismételte meg Viola. – Különben mi választunk. – Nem szeretem ezt a játékot – ellenkezett Denis meggyőződés nélkül. – Mmm, mekkora mamlaszok vagytok, te meg a barátod – mondta Viola. – Akkor én választok. Igazság. Lássuk csak. Mutatóujját az állára helyezte, és szemét körbefuttatta a mennyezeten, mintha töprengene. – Megvan – kiáltott fel. – Meg kell mondanod, ki tetszik neked közülünk a legjobban. Denis bátortalanul megvonta a vállát. – Hát… – mondta. – Hogyhogy hát? Valamelyikünk csak tetszik, nem? Denis arra gondolt, hogy semelyik lány sem tetszik neki a négy közül, ő csak azt szeretné, hogy eltűnjenek előle, és engedjék visszamenni Mattiához. Meg hogy alig egy órája maradt vele, hogy éjszaka is nézhesse, amikor egyébként csak elképzelni szokta, hogyan alszik otthon, a saját szobájában, a számára ismeretlen színű takarója alatt. Ha kiválasztok egyet közülük, békén hagynak, gondolta rögtön utána. – Ő – mutatott rá Giulia Mirandira, a látszólag legveszélytelenebbre. Giulia a szája elé kapta a kezét, mint egy frissen megválasztott bálkirálynő. Viola lebiggyesztette a száját. A másik kettő hahotában tört ki. – Jól van – mondta Viola. – Akkor most jöhet a bátorság. – Nem, elég volt – tiltakozott Denis. – Te aztán unalmas vagy. Négy lány vesz körül, és nincs kedved játszani egy kicsit. Pedig nem mindennapos alkalom. – De most már más jön. – Most is te jössz, ha én mondom. Hátravan még a bátorságpróba. Ti mit szóltok? A lányok vadul bólogattak. Az üveg újra Giada kezében időzött, aki szabályos időközönként hátracsapta a fejét, és vedelt, mintha az egészet meg akarná inni, még mielőtt a többiek észbe kapnak. – Látod? – mondta Viola.

Denis fújt egyet. – Mit kell tennem? – kérdezte beletörődve. – Hát, mivelhogy jól nevelt házigazda vagyok, kellemes bátorságpróbában részesítelek – közölte Viola titokzatosan. A másik három lány áhítattal csüngött az ajkán, az újabb kínzás reményében. –Meg kell csókolnod Giuliát. Giulia elvörösödött. Denis szúró fájdalmat érzett a bordái közt. – Megbolondultál? – mondta Giulia, talán csak tettetett felháborodással. Viola egy szeszélyes kislány arckifejezésével vállat vont. Denis megrázta a fejét, kétszer, háromszor. – Te mondtad, hogy tetszik – mondta Viola. – És ha nem teszem meg? – próbálkozott Denis. Viola hirtelen komollyá vált, és egyenesen belenézett a fiú szemébe. – Ha nem teszed meg, újra az igazságot kell választanod – mondta. – Például beszélhetnél nekünk a kis barátodról. A lány szúrós, csillogó szemében Denis felfedezte mindazt, amit eddig láthatatlannak hitt. Nyaka megfeszült. Odafordult Giulia Mirandihoz. Oldalához szorított karokkal előrenyújtotta az arcát a lány arca felé. Behunyta a szemét, és megcsókolta. Aztán el akarta húzni a fejét, de Giulia fél kézzel megfogta a tarkóját, és visszatartotta. Beerőltette a nyelvét a fiú összezárt ajkai közé. Denis a szájában érezte az idegen nyál undorító ízét. Még tartott élete első csókja, amikor kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy Mattia belép a konyhába, kéz a kézben a sántával. 15 A többiek már akkor észrevették azt, ami Alice-nek és Mattiának csak évekkel később lett világos. Kézen fogva léptek be a szobába. Nem mosolyogtak, tekintetük eltérő pályát követett, ám úgy tűnt, ujjaik és karjuk érintkezésén keresztül testük megállíthatatlanul egybefolyik. A világos hajú, erősen sápadt arcú Alice és a fekete szemébe lógó sötét loboncot viselő Mattia közötti éles kontraszt semmivé foszlott az őket összekötő keskeny ívben. Volt közöttük egy bizonytalanul határolt, közös tér, ahol látszólag semmi sem hiányzott, és ahol nyugodtnak, mozdulatlannak tűnt a levegő. Alice egy lépéssel a fiú előtt járt, és attól, hogy gyengéden húzta Mattiát, léptei egyensúlyt nyertek, rossz lába nem tökéletlenkedett. A fiú hagyta magát vezetni, lába nem csapott zajt a padló kövén. Sebhelyeit óvva rejtette a lány keze. Megálltak a konyhaajtóban, a lányok csoportjától és Denistől kissé távolabb. Próbáltak rájönni, mi történik. Merengő ábrázattal szemlélődtek, mintha egy távoli helyről jönnének, melyet csak ők ismernek. Denis durván ellökte magától Giuliát, ajkaik cuppanva szétváltak. Nézte Mattiát, és annak a dolognak a nyomát kereste az arckifejezésében, amitől annyira rettegett. Azt gondolta, hogy Mattia és Alice mondott egymásnak valamit, valamit, amit ő sosem tudhat meg, és agyát elöntötte a vér. Kirohant a helyiségből, vállával szándékosan megtaszította barátját, hogy megtörje a gyűlöletes harmóniát. Mattia tekintete egy pillanatra találkozott Denis kivörösödött, rémült szemével. Valamiért Michela védtelen tekintete jutott eszébe, amilyennek azon a délutánon a parkban látta. Az évek során e két tekintet egyazon kitörölhetetlen félelemmé mosódott össze az emlékezetében. Elengedte Alice kezét. Úgy érezte, minden idegvégződése arra a pontra összpontosul, és mikor szétváltak, karja mintha szikrákat szórt volna, akár egy csupasz vezeték. – Bocsáss meg – suttogta, kiment a konyhából, és Denis után eredt. Alice közelebb lépett Violához, aki zord tekintettel nézte. – Mi… – kezdett volna bele. – Egyáltalán nem érdekel – szakította félbe Viola. Alice és Mattia látványa felidézte benne a tengerparti fiú emlékét, aki visszautasította a kezét, amikor ő éppen így, kézen fogva szeretett volna visszamenni a többiekhez a strandra. Irigységet érzett, heves, fájdalmas irigységet, meg haragot,

mert a vágyott boldogságot éppen most ajándékozta oda valaki másnak. Úgy érezte, meglopták, mintha Alice elvette volna azt is, ami az övé. Alice odahajolt a füléhez, de ő elfordult. – Mit akarsz még? – kérdezte. – Semmit – visszakozott ijedten Alice. Ebben a pillanatban Giada előregörnyedt, mintha egy láthatatlan ember hasba vágta volna. Egyik kezével a konyhapultba kapaszkodott, a másikkal a hasát fogta. – Mi bajod? – kérdezte Viola. – Hánynom kell – nyafogta a lány. – Pfuj, de undorító, menj a mosdóba – kiáltotta a házigazda. De már késő volt. Giada összerándult, és a padlóra ürítette gyomra tartalmát, azt a vöröses és alkoholos, Soledad desszertjének összeturmixolt változatára emlékeztető masszát. A többi lány elborzadva hátrébb húzódott, Alice pedig a derekánál fogva próbálta Giadát megtartani. A levegőt egy csapásra avas szag töltötte meg. – Bravó, te idióta – mondta szinte pityeregve Viola. – Ez aztán a szar buli. Kiment a konyhából, ökölbe szorított kezét csípőre téve, mintha így akarná megállni, hogy össze ne törjön valamit. Alice aggódva nézte, majd figyelme visszatért az apró hüppögésekkel síró Giadához. 16 A többi meghívott kisebb csoportokat alkotott szerte a nappaliban. A fiúk többsége ütemesen himbálta a fejét előre-hátra, a lányok pedig bámészkodtak. Néhányuknak pohár volt a kezében. Hatan-heten az A question of time-ra táncoltak. Mattia azon elmélkedett, hogyan tudják magukat jól érezni úgy, hogy mindenki szeme láttára vonaglanak. Aztán arra gondolt, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, és ő pont ezért képtelen rá. Denisnek nyoma veszett. Mattia keresztülvágott a szalonon, és belépett Viola szobájába, hogy megkeresse. Megnézte Viola nővérének szobájában, és a szülőkében is. Bekukkantott mindkét fürdőszobába, és az egyikben egy fiút meg egy lányt talált az iskolából. A lány a lehajtott vécéfedőn ült, a fiú előtte a földön törökülésben. Szomorú és kérdő arckifejezéssel mérték végig Mattiát, és ő sietve visszacsukta az ajtót. Visszament a nappaliba, majd ki az erkélyre. A domb feketén ereszkedett, lent, ameddig a szem ellát, fehér és kerek pontocskák rengetege rajzolta meg a várost. Mattia kihajolt a korláton, hogy a Bai-villa parkjának fái közt kutassa barátját, de senkit sem látott. Újra bement, és a szorongástól lassan már levegőt is alig kapott. A nappaliból egy csigalépcső vezetett a sötét manzárdba. Mattia felment pár lépcsőfokot, aztán megállt. Hová tűnhetett, gondolta. Aztán továbbment, egészen föl. Az alsó szintről felszüremlő fényben sikerült kivennie Denis álló alakját a szoba közepén. A nevén szólította. Amióta barátságuk tartott, legfeljebb háromszor ejtette ki a nevét. Nem volt rá szükség, mert Denis mindig ott volt mellette, mintha végtagjainak természetes meghosszabbodása volna. – Menj innen – válaszolta a barátja. Mattia megkereste a kapcsolót a falon, és villanyt gyújtott. A szoba hatalmas volt, körben magasan bekönyvespolcozva. Az egyetlen további bútor egy nagy, üres fa íróasztal volt. Mattia valamiért úgy érezte, hogy jó ideje senki sem járhatott ezen a szinten. – Mindjárt tizenegy óra. Indulnunk kell – mondta. Denis nem felelt. Háttal állt, egy nagy szőnyeg közepén. Mattia odalépett hozzá. Amikor szembekerült vele, észrevette, hogy a barátja sírt. Összeszorított fogakkal fújtatott. Maga elé bámult, félig nyitott ajkai kissé remegtek. Mattia csak néhány másodperccel később fedezte föl a lába előtt az összetört asztali lámpát. – Mit csináltál? – kérdezte.

Denis légzése átcsapott hörgésbe. – Denis, mit csináltál? Mattia erőt vett magán, és megfogta barátja vállát, aki hevesen összerázkódott. Mattia megszorította. – Mit csináltál? – Én… – kezdte el a mondatot Denis. Aztán nem folytatta. – Te micsoda? Denis kinyitotta a bal kezét, és egy lámpadarabkát mutatott Mattiának, egy tenyere csillogó izzadságától maszatos, zöld üvegcserepet. – Azt akartam érezni, amit te érzel – suttogta. Mattia nem értette. Zavartan hátrább lépett. Hasában tűz lobbant, szétáradt a karjában és a lábában. – De aztán nem bírtam megtenni – mondta Denis. Két tenyerét kifordítva állt, mintha várna valamit. Mattia már-már megkérdezte tőle, hogy miért, de aztán inkább csöndben maradt. A zene tompán hallatszott fel az alsó szintről. A magasabb frekvenciákat foglyul ejtette a padló, az alacsonyabbak átjutottak rajta. Denis szipogott. – Menjünk innen – mondta. Mattia bólintott, de egyikőjük sem mozdult el a helyéről. Végül Denis hirtelen sarkon fordult, és elindult a lépcső felé. Mattia követte, át a nappalin, aztán ki, ahol várt rájuk a friss éjjeli levegő, hogy újra lélegzethez jussanak. 17 Azt Viola döntötte el, ki marad körön belül, és ki kerül kívülre. Vasárnap reggel Giada Savarino apjának telefonhívása verte fel az egész Bai-házat. Hosszan beszélt Viola apjával, közben a még pizsamában lévő lány a szülei hálószobájának ajtajára tapasztotta a fülét, de egyetlen szót sem sikerült kihámoznia a beszélgetésből. Mikor meghallotta az ágy nyikorgását, visszaszaladt a szobájába, bebújt a takaró alá, és úgy tett, mintha aludna. Az apja rányitott, később majd számolunk, mondta, egyelőre jobb, ha tudod, hogy soha többé nem lesz buli ebben a házban, és hogy mindenféle buliról lemondhatsz egy jó időre. Ebédnél az anyja a manzárdban összetört lámpáról faggatta, és a nővére nem vette a védelmébe, mert rájött, hogy Viola megdézsmálta a vésztartalékát. Viola egész nap a szobájában gubbasztott, megsemmisülten, a szülei még azt is szigorúan megtiltották neki, hogy telefonáljon. Nem tudta kiverni a fejéből Alice-t és Mattiát, és azt, ahogy kézen fogva álltak. Miközben körmével a lakk utolsó maradványait kaparta, eldöntötte: Alice kívülre került. Hétfő reggel Alice bezárkózott a fürdőszobába, és végérvényesen leszedte a tetoválást borító gézt. Jól összegyűrte, és bedobta a vécébe a reggelire meg nem evett, szétmorzsolt kekszekkel együtt. Nézte a tükörben a gondolj rám violát, és az jutott eszébe, hogy örökre megváltoztatta a testét, másodszor is. Bűnbánat és az aggodalom kellemes keveréke borzongatta meg. Arra gondolt, hogy a teste csak az övé, és ha ahhoz van kedve, tönkreteheti, eltávolíthatatlan jelekkel csúfíthatja el, vagy hagyhatja, hogy elfonnyadjon, akár egy földön hervadó szál virág, amit szeszélyből szakított le egy kislány. Ma délelőtt meg fogja mutatni a tetoválását Violának meg a többieknek a lányvécében. Elmeséli majd nekik, milyen hosszan csókolózott Mattiával. Szükségtelen ennél többet kitalálnia. Vagy ha esetleg a részletekről kérdezik, hagyja, hadd fantáziáljanak. Az osztályban lerakta a hátizsákját a székre, és Viola padja felé vette az irányt, ahol már ott voltak a többiek is. Ahogy ment feléjük, hallotta, hogy Giulia Mirandi azt mondja, itt van, jön. Sziasztok, mondta ragyogva, de egyik lány sem felelt. Odahajolt Violához, hogy adjon két puszit az arcára, éppen úgy, ahogy tőle tanulta, de barátnője egyetlen millimétert sem közeledett. Alice kiegyenesedett, és négy szigorú szempárt látott maga körül.

– Tegnap mindannyian rosszul voltunk – kezdett bele Viola. – Tényleg? – mondta Alice őszinte aggodalommal. – Mi bajotok volt? – Szörnyen fájt a hasa mindannyiunknak – szólt közbe Giada agresszíven. Alice újra maga előtt látta, ahogy odahány a padlóra, és legszívesebben azt mondta volna, meghiszem azt, amennyit ittatok. – Nekem nem volt semmi bajom – mondta. – Persze – gúnyolódott Viola, a többiek felé nézve. – Ezt nem is gondolta senki. Giada és Federica nevetett, Giulia lesütötte a szemét. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte értetlenkedve. – Tudod te azt jól, mit akarok mondani – vágott vissza Viola hirtelen más hangszínben, és csodálatos, szúrós szemei belefúródtak Alice arcába. – Én aztán nem – védekezett Alice. – Megmérgeztél minket – esett neki Giada. – Miről beszéltek? Hogyhogy megmérgeztelek? Giulia félénken közbeszólt. – Ugyan már, lányok, nem igaz. – De. Megmérgezett minket – ismételte meg Giada. – A fene tudja, miféle ocsmányságokat rakott abba a desszertbe. Aztán ismét Alice-hez fordult: – Azt akartad, hogy mindannyian rosszul legyünk, ugye? Hát sikerült. Alice hallgatta az egymást követő szavakat, de beletelt néhány másodpercbe, míg összerakta a jelentésüket. Ránézett Giuliára, bocsáss meg, nem tehetek semmit, olvasta ki a lány nagy, kék szemeiből. Akkor Viola tekintetétől remélt oltalmat, ám ő üres szemekkel bámult vissza rá. Giada fél kézzel a hasát fogta, mintha még mindig görcsölne. – A desszertet Soledaddal együtt készítettem. Mindent a szupermarketben vettünk. Senki sem felelt. A távolba néztek, mintha arra várnának, hogy álljon már odébb a gyilkos. – Nem Sol desszertje a hibás. Én is ettem belőle, és nem lettem rosszul – füllentette Alice. – Hazug disznó! – ugrott neki Federica Mazzoldi, aki mind ez idáig csöndben volt. – Egy falatot sem ettél belőle. Mindenki tudja, hogy… Hirtelen elhallgatott. – Jaj, hagyjátok már abba – könyörgött Giulia. Úgy tűnt, kevés hiányzik, hogy elsírja magát. Alice egyik kezét a lapos hasára tette. Szíve ott dobogott a bőre alatt. – Mit? – kérdezte nyugodt hangon. Viola Bai lassan megrázta a fejét. Alice némán nézte volt barátnőjét, várta a szavakat, de azok nem jöttek, csak áttetsző füstnyelvekként lebegtek a levegőben. Akkor sem mozdult, amikor megszólalt a csengő. Tubaldónak, a fizikatanárnőnek kétszer is rá kellett szólnia, míg végre visszament a helyére, és leült. 18 Denis nem jött iskolába. Szombaton a hazafelé úton egyetlenegyszer sem néztek egymásra Mattiával. Denis tőmondatokban válaszolgatott Mattia apjának kérdéseire, és amikor kiszállt a kocsiból, azt sem mondta, szia. Mattia a mellette lévő üres székre tette a kezét. Időről időre átfutottak az agyán barátjának a sötét szobában kiejtett szavai. Ám aztán tovasiklottak, túlságosan gyorsan ahhoz, hogy a jelentésük végére járhasson. Úgy gondolta, igazából nem is fontos megértenie, mit mondott, ő csupán azt szerette volna, hogy Denis ott legyen mellette és megvédje mindattól, ami a padon túl történik. Előző nap a szülei leültették az egyik kanapéra a nappaliban. Ők is leültek, szemben vele a másikra. Nos, mesélj nekünk valamit erről a buliról, mondta az apja. Mattia erősen ökölbe szorította a kezét, de aztán inkább szétnyitotta, és a térdére fektette, hogy a szülei láthassák. Megvonta a vállát, nincs mit mesélni róla, mondta a szokásos kedvetlen hangján. Anyja idegesen felállt, és eltűnt a konyhában. Apja viszont odalépett hozzá, kétszer vállon veregette, mintha tudná, hogy valamiért meg kell vigasztalnia. Mattiának azok a régi, nagyon meleg nyári

napok jutottak eszébe, még kiskorából, amikor az apja felváltva fújta Michela és az ő arcát, hogy felfrissítse őket. Felidézte az érzést, ahogy a bőréből kipárolgó veríték könnyeden elillan, és belenyilallt a Michelával együtt a folyóba fulladt rész világ utáni nosztalgia. Azon tépelődött, vajon az osztálytársai tudják-e. És netán a tanárok is? Érezte, ahogy képmutató pillantásaik hálót szőnek a feje fölé. Találomra kinyitotta a történelemkönyvet, és elkezdett megtanulni minden évszámot, ami csak előfordult attól az oldaltól kezdve. A logikátlanul sorba rakott számok mind hosszabb csíkot húztak a fejében. Ezt a csíkot követve Mattia lassan eltávolodott a félhomályos szobában álló Denis emlékképétől, és megfeledkezett barátja hűlt helyéről. 19 Szünetben Alice belopózott az első emeleti betegszobába. A kicsike, fehér helyiségben csak egy vizsgálóágy volt, meg az elsősegélyhez szükséges dolgokat tartalmazó tükrös faliszekrény. Eddig csak egyszer került oda, akkor, amikor majdnem elájult a testnevelésórán, mert a megelőző negyven órában csupán két grahamkekszet és egy energiaszegény müzliszeletet evett. Akkor a tornatanár, zöld melegítőjében és a nyakába akasztott, sosem használt síppal, azt mondta neki, gondold meg jól, mit csinálsz, nagyon jól gondold meg. Aztán kiment, egyedül hagyta Alice-t az egész következő órára, tétlenségre ítélve őt a sivár neonfényben. Alice nyitva találta az elsősegélydobozt. Kivett belőle egy szilva nagyságú vattacsomót meg a denaturált szeszes üvegcsét. Visszacsukta a szekrényajtót, és egy súlyosabb tárgy után kutatva, körbenézett. Nem talált mást, csak a kemény műanyagból készült, fakó vörösesbarna szemetesvödröt. Imádkozott, hogy senki se hallja meg odakint a zajt, és a vödör aljával betörte a szekrény tükrét. Aztán, óvatosan, hogy ne vágja meg magát, kivett egy jókora, háromszögletű üvegdarabot. A tükrös részében egy másodpercre megpillantotta a jobb szemét, és büszke volt magára, hogy nem sírt, egy kicsit sem. Elrakta a tükördarabot a két számmal nagyobb kapucnis felsője középső nagy zsebébe. A délelőtt hátralévő részét kábán töltötte. Egyszer sem nézett Viola és a többiek felé, és egyetlenegy szót sem jegyzett meg Aiszkhülosz színházáról. Miközben ment kifelé a teremből, utolsónak a többiek mögött, Giulia Mirandi észrevétlenül megfogta a kezét. – Ne haragudj – súgta a fülébe. Aztán adott egy puszit az arcára, és rohant a lányok után, akik már a folyosón jártak. Alice az előcsarnokban várta Mattiát a linóleumborítású lépcső alján, melyen zabolátlan folyamként száguldottak a kijárat felé tartó diákok. Fél kézzel a korlátot fogta. Megnyugtatta a fém hidege. Ahogy Mattia jött lefelé a lépcsőn, jött vele a félméteres üres tér is, melyet Denisen kívül senki sem mert elfoglalni. Kócos fekete csimbókjai szinte a szemét is eltakarták. Törzsét kissé hátrahajlítva járt, jól megnézve, hová teszi a lábát. Alice a nevén szólította, de a fiú nem fordult felé. Mattia, kiáltotta még egyszer, hangosabban, akkor aztán felnézett Mattia, szia, mondta zavartan, majd folytatta útját a kijárat üvegajtaja felé. Alice utat tört magának a diákok közt, és utolérte. Megfogta a karját, Mattia összerezzent. – Gyere velem – mondta. – Hová? – Segítened kell valamiben. Mattia idegesen körülnézett, mintha veszélytől tartana. – Apám odakint vár – mondta. – Apád megvár. Segítened kell. Most – válaszolta Alice. Mattia felsóhajtott. Jól van, mondta aztán, tulajdonképpen maga sem tudta megmagyarázni, miért. – Gyere.

Alice kézen fogta, mint Viola buliján, de Mattia ujjai most maguktól az ő ujjai köré fonódtak. Kiváltak a többi diák közül. Alice gyorsan ment, mintha menekülne valaki elől. Már a kihalt első emeleti folyosón jártak. A nyitott ajtók mögött az üres termek elhagyatottságérzést keltettek. Bementek a lányvécébe. Mattia habozott. Nekem nem szabad ide bejönnöm, akarta mondani, de aztán hagyta magát továbbvonszolni. Amikor Alice bevitte az egyik fülkébe és becsukta az ajtót, olyan közel kerültek egymáshoz, hogy beleremegett a lábuk. A pottyantós vécé mellett csak egy keskeny sávnyi kőpadlónak maradt hely, alig fért el rajta a talpuk. Szanaszét vécépapírdarabok hevertek félig a földhöz tapadva. Most megcsókol, villant át Mattia agyán. Csak vissza kell csókolnod, gondolta. Könnyű lesz, csókolózni mindenki tud. Alice lehúzta a fényes anyagú kabátja cipzárját, majd vetkőzni kezdett, éppen úgy, mint Violánál. Kitűrte a pólóját ugyanabból a farmerból, és leengedte a nadrágot a feneke közepéig. Nem nézett Mattiára, úgy tett, mintha egyedül volna a fülkében. A szombat esti fehér géz helyén egy tetovált virág látszott a bőrén. Mattia mondani akart valamit, de aztán inkább hallgatott és másfelé nézett. Valami megmozdult a lába közt, próbált nem figyelni rá. Elolvasott néhányat a falon lévő feliratokból, anélkül hogy felfogta volna a jelentésüket. Észrevette, hogy egyik felirat sem párhuzamos a padlólapok vonalával. Majdnem az összes ugyanazt a szöget zárta be a padlóval, Mattia úgy saccolta, hogy harminc és negyvenöt fok között lehet. – Fogd ezt meg – mondta Alice. Egy tőrszerűen hegyes, az egyik oldalán tükrös, a másikon fekete üvegdarabot adott a kezébe. Mattia nem értette. Alice megemelte a fiú állát, pont úgy, ahogy első találkozásukkor képzelte. – Tüntesd ezt el innen. Egyedül nem tudom – mondta. Mattia ránézett a tükörtöredékre, aztán Alice jobb kezére, amellyel a hasán lévő tetoválásra mutatott. A lány elébe ment a tiltakozásának. – Tudom, hogy meg tudod csinálni – mondta. – Én látni sem akarom. Tedd meg nekem, légy szíves. Mattia forgatta a kezében az éles szilánkot, és karján végigfutott a borzongás. – Na, de… – mondta. – Tedd meg nekem – szakította félbe Alice, fél kezét a fiú szájára tette, hogy elhallgattassa, ám aztán rögtön el is kapta onnan. Tedd meg nekem, gondolta Mattia. Ez a három szó bennrekedt a fülében, és letérdeltette Alice elé. Sarka hozzáért a mögötte lévő falhoz. Nem tudta, hogy helyezkedjen el. Bizonytalanul megérintette a tetoválás mellett a bőrt, hogy jobban megfeszítse. Arca sosem volt még ilyen közel lány testéhez. Ösztönösen mélyeket lélegzett, hogy magába szívja az illatát. A húshoz közelítette a tükörszilánkot. Biztos kézzel ejtett rajta egy rövid, ujjpárna hosszúságú vágást. Alice megremegett, és nem tudott elfojtani egy kiáltást. Mattia azonnal visszahőkölt, és a háta mögé rejtette a tükördarabot, mintha azt akarná jelezni, hogy nem ő volt. – Nem tudom megtenni – mondta. A plafont nézte. Alice csendesen sírt. Csukott szemét összeszorította a fájdalom. – De én nem akarom többé látni – pityergett. Mattiának nagy megkönnyebbülésére világossá vált, hogy a lánynak inába szállt a bátorsága. Feltápászkodott, és azt latolgatta, jobban tenné-e, ha kimegy. Alice a kézfejével letörölt egy lefelé gördülő vércseppet a hasáról. Begombolta a farmerját, miközben Mattia egy biztató mondaton törte a fejét. – Majd megszokod. Észre sem fogod venni – mondta. – És hogyan? Örökre itt lesz a szemem előtt. – Pont ezért – válaszolta Mattia. – Pont ezért nem fogod látni.

A másik szoba (1995) 20 Mattiának igaza lett: a napok, egyik a másik után, oldószerként csorogtak végig a bőrön, és mindegyik magával vitt egy picit Alice tetoválásának pigmentjéből, meg a kettejük emlékeiből. A kontúrok, miként a körülmények, még ott voltak, feketén, jól kivehetően, de a színek összemosódtak, s jelentésüket vesztve egyforma, semleges fakóvá sápadtak. A gimnáziumi évek mély, begyógyulni sohasem képes nyílt sebként éltek Alice és Mattia emlékezetében. Lélegzetvisszafojtva vészelték át őket, Mattia úgy, hogy kirekesztette a világot, Alice viszont azt érezte, a világ rekeszti ki őt, s végül ráeszméltek, nincs túl sok különbség a kettő között. Tökéletlen, aszimmetrikus, hosszú kihagyásokkal és sok csönddel felépített barátság fűzte őket össze, egy tiszta, üres tér, melyben mindketten újra levegőhöz jutottak, ha fullasztóan összeszűkültek az iskola falai. Aztán idővel behegedt a kamaszkor sebe. Szélei észrevétlenül, de állhatatosan közeledtek egymáshoz. A var minden egyes kaparásra levált, ám helyén makacsul mindig új képződött, egyre sötétebb és vastagabb. Végül friss, sima, rugalmas bőr foglalta el a hiányzó réteg helyét. A piros heg kifehéredett, ugyanolyan lett, mint az összes többi. Most Alice ágyán fekszenek, a lány feje az egyik oldalon, a fiúé a másikon, mindketten természetellenesen behajlított lábakkal, hogy testük egyetlen porcikája se érjen össze. Alice arra gondolt, hogy megfordulhatna, lábujja így Mattia hátához kerülne, és úgy tehetne, mintha nem venné észre. Biztos volt benne, hogy a fiú azonnal elhúzódna, és úgy döntött, megkíméli magát ettől az apró csalódástól. Egyikőjük sem vetette fel, hogy hallgathatnának valami zenét. Nem volt más tervük, mint tétlenül várni, hogy a vasárnap délután magától leperegjen, és elérkezzen a pillanat, amikor újra szükséges dolgokat csinálhatnak, vacsorázhatnak, alhatnak, új hetet kezdhetnek. A nyitott ablakon át sárga szeptemberi fény áramlott be, a nyomában szaggatott utcazaj. Alice felállt az ágyon, Mattia feje alatt cseppet megremegett a matrac. Két öklét a csípőjére tette, fentről nézte a fiút, előreomló haja elrejtette szigorú arcát. – Maradj így – mondta. – Ne mozdulj. Aztán átlépett rajta, jó lábával leugrott az ágyról, a másikat úgy húzta maga után, mint valamit, amit tévedésből erősítettek hozzá. Mattia leszegett állal követte Alice mozgását a szobában. Nézte, ahogy kinyit egy kocka alakú dobozt az íróasztal közepén, amely eddig elkerülte a figyelmét. Amikor Alice megfordult, egyik szeme csukva volt, a másik pedig egy régi fényképezőgép mögé rejtve. Mattia fel akart ülni. – Vissza – parancsolta a lány. – Mondtam, hogy ne mozdulj. Elkattintotta a gépet. A Polaroid kiköpött egy keskeny, fehér nyelvet, és Alice meglobogtatta, hogy kijöjjenek rajta a színek. – Ezt meg honnan szedted? – kérdezte Mattia. – A pincében találtam. Apámé volt. Megvette valamikor régen, aztán sosem használta. Mattia felült az ágyban. Alice a földre ejtette a fényképet, és csinált a fiúról még egyet. – Hagyd abba – tiltakozott Mattia. – Hülyén mutatok a fényképeken. – Te mindig hülyén mutatsz. Újra elkattintotta. – Azt hiszem, fényképész akarok lenni – mondta Alice. – El is döntöttem. – És az egyetem? Alice vállat vont. – Az csak apámnak fontos – mondta. – Végezze el ő. – Ott akarod hagyni? – Talán.

– Az nem úgy van, hogy egy reggel arra ébredsz, hogy fényképész akarsz lenni, és sutba dobod egy év munkáját. Nem így működik – jelentette ki Mattia. – Persze, majd elfelejtettem, hogy te is olyan vagy, mint ő – gúnyolódott Alice. – Ti mindig tudjátok, mit kell csinálni. Te már ötévesen tudtad, hogy matematikus akarsz lenni. Unalmasak vagytok. Vének és unalmasak. Aztán az ablak felé fordult, és találomra készített még egy fényképet. Ezt is a földre dobta, a másik kettő mellé. Rájuk lépett, és megtaposta őket, ahogy a szőlőt szokás. Mattia valamiféle védekezésen gondolkodott, de semmi sem jutott eszébe. Lehajolt, hogy kihúzza Alice lába alól az első fotót. A fehérségből fokozatosan egyre inkább kirajzolódott a feje mögött összekulcsolt kezének formája. Azon töprengett, milyen különös reakció mehet végbe azon a fényes felületen, és eltökélte magában, hogy amint hazaér, utánanéz a lexikonban. – Mutatok még valamit – mondta Alice. Ledobta a fényképezőgépet az ágyra, akár egy kislány a megunt játékot, amikor megpillant egy izgalmasabbat, és kiment a szobából. Jó tíz percre eltűnt. Mattia az íróasztal fölötti polcon szabálytalanul sorakozó könyvek címeit olvasgatta. A megszokott könyvek. Összeolvasta a címek kezdőbetűjét, de nem kerekedett ki belőle értelmes szó. Arra gondolt, hogy jó volna felfedezni valamiféle logikát a könyvek egymásutánjában. Ő valószínűleg a gerincük színe szerint rakta volna sorba őket, talán az elektromágneses spektrum alapján a vöröstől az ibolyáig, vagy a magasságuk szerint, csökkenő sorrendben. – Ta-damm – szakította el a gondolataitól Alice hangja. Mattia megfordult, és meglátta a lányt a küszöbön, az ajtófélfákba kapaszkodva, mintha attól tartana, hogy elesik. Menyasszonyruhában volt, amely egykor vakító fehér lehetett, de az évek alatt szegélyei megsárgultak, mintha lassú kór emésztené. A dobozban töltött idő szikkadttá, merevvé tette. Mellben kókadtan lógott Alice nem létező keblére. A dekoltázs nem volt túl erős, de ahhoz elég, hogy az egyik vállpánt pár centire lecsússzon a lány válláról. Ebben a testhelyzetben Alice kulcscsontjai még kiáltóbbnak tűntek, megszakították a nyaka lágy vonalát, és egy kiszáradt tómederhez hasonló lapos teknőt határoltak. Mattia azon elmélkedett, milyen lehet csukott szemmel végighúzni az ujjai hegyét a kerületén. A ruhaujjak alján a csipke gyűrött volt, és baloldalt túlságosan lelapult. A hosszú uszály kilógott a folyosóra, Mattia nem láthatta a végét. A bő szoknya alatt különös disszonanciát képezve továbbra is a piros papucs virított Alice lábán. – Na? Szólhatnál valamit – mondta a lány, anélkül hogy Mattiára nézett volna. Fél kézzel lesimította a szoknya elálló tülljét. Tapintásra silánynak, szintetikusnak tűnt. – Kié? – kérdezte Mattia. – Hát az enyém. – De tényleg. – Szerinted? Anyámé. Mattia bólintott, és elképzelte Fernanda asszonyt ebben a ruhában. Maga előtt látta, a számára tartogatott egyetlen arckifejezéssel, amellyel minden alkalommal ránézett, amikor ő hazaindulás előtt beköszönt a nappaliba, ahol az asszony tévézett; azzal a gyengéd és mélységes szánakozást rejtő arckifejezéssel, ahogy az ember a kórházi látogatás alkalmával a betegre néz. Azzal a nevetségesnek is mondható arckifejezéssel, hiszen a beteg ő maga volt, s a betegség lassacskán birtokba vette az egész testét. – Ne állj már ott úgy, mint egy rakás szerencsétlenség! Rajta, csinálj rólam egy fényképet. Mattia felvette a Polaroidot az ágyról. Forgatta a kezei közt, próbált rájönni, hol kell megnyomni. Alice jobbra-balra hullámzott az ajtóban, mintha szél mozgatná, amit csak ő érez. Amikor Mattia a szeméhez emelte a gépet, Alice kihúzta magát, és komoly, majdhogynem kacér arcot öltött. – Kész – mondta Mattia. – Most együtt is egyet. A fiú megrázta a fejét. – Hé, ne kezdd megint az undokoskodást! Egyszer az életben szeretnélek rendes ruhában

látni. Nem mindig ebben az ócska pulcsiban, amit egy hónapja le sem lehet rólad robbantani. Mattia lefelé nézett. Kék pulóverének kézelőjét mintha moly rágta volna meg. Hüvelykujjának körmével szokta birizgálni, hogy lefoglalja a kezét, és ne a középső- meg a mutatóujja közti bemélyedést kapargassa. – Meg aztán csak nem akarod tönkretenni az esküvőm napját, ugye? – fűzte hozzá Alice bosszúsnak tettetve magát. Nyilvánvaló volt, hogy csak játszik. Vicc az egész, időtöltés, színjáték, egyszerű bohóckodás. Mégis, amikor kinyitotta a szekrényajtót, és a belső oldalon lévő tükörben meglátta saját magát Mattia oldalán abban a fehér ruhában, egy pillanatra a lélegzete is elállt rémületében. – Itt nincs semmi jó – mondta gyorsan. – Gyere velem. Mattia lemondóan követte. Mindig, mikor Alice-re rájött az ötperc, neki azonnal bizseregni kezdett a lába, és mehetnékje támadt. Volt valami elviselhetetlen a barátnője viselkedésében, abban, ahogy hevesen ragaszkodik a gyerekes szeszélyeihez. Úgy érezte magát, mintha Alice odakötözte volna egy székhez, majd behívna egy csomó embert, hogy úgy mutogassa nekik, mintha a tulajdona, valami mókás háziállatféle volna. Ilyenkor többnyire csöndben maradt, és csak a gesztusain látszott, hogy feszeng, míg Alice meg nem unta a közönyét, és rálegyintett, mindig eléred, hogy hülyének érezzem magam. Ment Mattia a barátnője uszálya mögött, beléptek a lány szüleinek szobájába. Még sosem járt odabent. A majdnem teljesen leengedett redőnyökön át párhuzamos csíkokban beáramló fény éles vonalakat festett a fapadlóra. A levegő sűrűbb és állottabb volt, mint a ház többi részében. A fal mellett egy Mattia szüleinek ágyához képest jóval magasabb franciaágy meg két egyforma komód állt. Alice kinyitotta a szekrényt, és végighúzta az ujját az apja összes, szép rendben, védőfóliában egymás mellett lógó öltönyén. Kivett egy feketét, és az ágyra dobta. – Vedd fel ezt – utasította Mattiát. – Megbolondultál? Mi lesz, ha apád észreveszi? – Apám nem vesz észre semmit. Alice egy másodpercre elmélázott, mintha az éppen kiejtett szavakon gondolkodna, vagy valamit figyelne a sötét ruhák függönyén keresztül. – Keresek neked inget meg nyakkendőt – tette hozzá. Mattia mozdulatlan maradt, nem tudta, mit tegyen. A lány észrevette bizonytalanságát. – Gyerünk, csipkedd magad! Csak nem vagy szégyenlős? Ahogy kimondta, üres gyomra összerándult. Egy pillanatra tisztességtelennek érezte magát. Szavai zsarolásnak is beillettek. Mattia felsóhajtott. Aztán leült az ágyra, és elkezdte kikötni a cipőjét. Alice háttal állt neki, s jóllehet, már választott, úgy tett, mintha még mindig inget keresne. Amikor meghallotta az övcsat fémes csörrenését, háromig számolt, és megfordult. Mattia már majdnem teljesen levette a farmerját. Alatta bő, szürke bokszert viselt, nem olyan testhez állót, amilyet a lány elképzelt. Alice arra gondolt, hogy több tucatszor látta már rövidnadrágban, és az alsógatya majdnem ugyanaz, mégis enyhe remegést érzett a menyasszonyi ruha négy fehér rétege alatt. A fiú lejjebb húzta a pólója alját, hogy eltakarja magát, majd gyorsan belebújt az elegáns nadrágba. A szövet puha volt és könnyű. Ahogy a lábát végigsúrolta vele, az elektromos töltéstől felborzolódott a szőre, mint a macskáé. Alice odalépett hozzá, és felé nyújtotta az inget. A fiú elvette, anélkül hogy felnézett volna. Bosszús volt, torkig lett ezzel a felesleges színjátékkal. Szégyellte megmutatni vékony karjait és a ritkás szőrt a mellkasán meg a köldöke körül. Alice arra gondolt, hogy a fiú most is, mint általában, mindent elkövet, hogy zavarba ejtő legyen a helyzet. Aztán meg arra, Mattia szerint biztosan ő a hibás, és összeszorult a torka. Nem szívesen, de elfordult, hadd vegye le Mattia a pólóját úgy, hogy ő nem látja. – És most? – hallotta a fiú hangját. Megfordult. Elállt a lélegzete, amikor meglátta Mattiát az apja ruhájában. A zakó kicsit

lötyögött rajta, vállban bővebb volt a kelleténél, Alice mégis nagyon szépnek találta. – Még hiányzik a nyakkendő – mondta egy pillanat múlva. Mattia elvette a lány kezéből a bordó nyakkendőt, és hüvelykujját ösztönösen végighúzta a fényes szöveten. Karján végigfutott a borzongás, majd továbbszaladt, le a hátán. Tenyerét száraznak érezte, akár a homok. Késlekedés nélkül szájához emelte a kezét, és rálehelt, hogy benyirkosítsa. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne harapjon az egyik ujjpercébe, próbálta úgy csinálni, hogy Alice ne lássa meg, de hiába. – Nem tudom megkötni – mondta vontatottan. – Mmm, te aztán tényleg semmihez sem értesz. Az volt az igazság, hogy Alice viszont tudott nyakkendőt kötni. És alig várta, hogy megmutathassa a fiúnak. Az apja tanította meg rá, amikor még kicsi volt. Reggelente a lánya ágyára tette a nyakkendőjét, és mielőtt elment volna otthonról, beszólt a szobába, és megkérdezte, készen van a nyakkendőm? Alice odafutott hozzá a kész csomóval. Az apja összekulcsolta a kezét a háta mögött, és lehajtotta a fejét, mintha egy királynő előtt hajolna meg. A lánya feladta rá a nyakkendőt, ő meghúzta, és megigazította egy kicsit. Parfait, mondta végül. A baleset utáni egyik reggelen Alice apja ugyanúgy találta a nyakkendőt az ágyon, ahogy otthagyta. Attól kezdve mindig ő kötötte meg magának, s mint annyi más dolog, ez a kis szertartás is az enyészeté lett. Alice csontsovány ujjainak kissé eltúlzott mozdulataival megkötötte a csomót. Mattia figyelte a technikáját, és bonyolultnak találta. Engedte, hogy a lány beigazítsa a nyakkendőt az ingnyak alá. – Váó, egész emberi külsőd lett. Megnézed magad a tükörben? – Nem – mondta Mattia. Nem akart mást, csak elmenni, a saját ruhájában. – Fotó – mondta Alice, és tapsolt egyet. Mattia ismét követte a lányt a szobájába. Alice a kezébe vette a fényképezőgépet. – Nincs rajta időzítő – mondta. – Vaktában kell elkattintanunk. A derekánál fogva magához húzta Mattiát. A fiú megmerevedett, Alice megnyomta a gombot. Sípolva előbukkant a fénykép. Alice ráhanyatlott az ágyra, éppen úgy, mint egy ifjú ara a hosszú dáridó után, és legyezni kezdte magát a képpel. Mattia nem mozdult, úgy érezte, eltűnik az idegen ruhában, és kellemes volt az érzés. Hirtelen megváltozott a fény a szobában. Sárgáról egyöntetű kékre váltott, mert a nap utolsó gerezdje is lebukott a szemközti bérház mögé. – Most már visszaöltözhetek? Készakarva mondta, azért, hogy a lány megértse, szerinte elég ideig tartott a játék. Alice látszólag a gondolataiba mélyedt. Kissé felvonta a szemöldökét. – Volna még valami – mondta. Újra felállt. – A vőlegénynek a menyasszonnyal a karjaiban kell átlépnie a küszöböt. – Vagyis? – Vegyél a karjaidba. És vigyél át oda. – Alice kimutatott a folyosóra. – Aztán szabad vagy. Mattia a fejét rázta. Alice közelebb ment hozzá, és kinyújtotta felé a kezét, mint egy kislány. – Rajta, vitézem – ugratta. Mattia megadóan horgasztotta le a fejét. Sután előrehajolt, hogy felemelje a lányt. Még soha senkit sem vitt a karjaiban. Egyik kezével Alice térde alá nyúlt, a másikkal a háta mögé, és megdöbbent, milyen könnyű, amikor fölemelte. A folyosó felé botladozott. Az ing finom anyagán át túlontúl közelről érezte Alice lélegzetét, és hallotta az uszály surrogását a padlón. Átlépett a küszöbön, de a szakadó ruha nyers és elnyújtott reccsenésére földbe gyökerezett a lába. – A fenébe – mondta. Gyorsan lerakta Alice-t. A szoknya beakadt az ajtó sarokvasába. A hasadás arasznyi hosszú volt, vigyorra emlékeztetett. Maflán meredtek rá. Mattia arra várt, hogy Alice mondjon valamit, hogy kétségbeessen, és veszekedjen vele. Érezte, hogy bocsánatot kellene kérnie, de végül is a lány ragaszkodott annyira ehhez az

ökörséghez. Magának kereste a bajt. Alice kifejezéstelen arccal bámulta a hasadást. – Nem számít – mondta végül. – Úgysem kell már senkinek. A vízben és kinn a vízből (1998) 21 A prímszámok csak eggyel és önmagukkal oszthatók. Ugyanúgy másik kettő közé ékelődve foglalnak helyet a természetes számok végtelen sorában, mégis lépésnyi távolságra vannak tőlük. Gyanakvó, magányos számok, éppen ezért találta őket Mattia csodálatosnak. Néha arra gondolt, hogy tévedésből kerülhettek a sorozatba, és az foglyul ejtette őket, akár a nyaklánc a gyöngyöket. Máskor viszont úgy vélte, hogy a prímek is olyanok szeretnének lenni, mint az összes többi közönséges szám, ám valamilyen okból nem képesek rá. E második gondolat főleg esténként érintette meg, az álmot megelőző képzeletszövevény részeként, amikor az elme túl gyengévé válik ahhoz, hogy hazugságokkal áltassa magát. Az első évfolyam egyik szemináriumán Mattia megtanulta, hogy a prímszámok között akadnak még különlegesebbek is. A matematikusok ikerprímnek hívják őket: egymást követő számpárok, vagyis majdnem egymást követőek, hiszen mindig van közöttük egy páros szám, amely megakadályozza, hogy ténylegesen összeérjenek. Ilyenek például a 11 és a 13, a 17 és a 19, vagy a 41 és a 43. Ha van elég türelmünk rájuk keresni, megfigyelhetjük, hogy ezek a párok a számok növekedésével egyre ritkábbak lesznek. Egyre elhagyatottabb, a számjegyek csendes és egyenletes rengetegében elszigetelt prímekre bukkanunk, és szorongva gyanakodni kezdünk, hogy az eleddig talált párok pusztán a véletlennek köszönhetőek, a prímszámok sorsa valójában a magány. Aztán mikor már-már feladjuk, mert beleuntunk a számolásba, hopp, egyszer csak két szorosan összekapaszkodó prímszámba botlunk. Matematikus körökben általános meggyőződés, hogy bármeddig haladunk előre, mindig lesznek újabb ikerprímek, bár hogy hol, azt senki sem tudja, amíg csak rájuk nem bukkan. Mattia úgy vélte, hogy Alice meg ő éppen olyan, mint két ikerprím, magányosak és elveszettek, közel egymáshoz, de nem annyira, hogy tényleg összeérjenek. Sosem beszélt erről a lánynak. Amikor elképzelte, hogy elmondja neki, azonnal elpárolgott a tenyerét borító finom izzadságréteg, és jó tíz percig képtelen volt bármit is megfogni. Mielőtt hazament volna, ezen a téli napon is Alice-nél időzött, aki egész délután csak a tévécsatornákat váltogatta. Mattia nem figyelt a szavakra és a képekre. Alice szalonasztalnak támasztott jobb lábfeje úgy lógott bele balról a látóterébe, akár egy kígyó feje. A lány hipnotikus szabályossággal görbítette meg és egyenesítette ki a lábujjait. Az ismétlődő mozdulatok hatására valami tömör, nyugtalanító dolog kezdett nőni Mattia gyomrában, és a fiú kényszerítette magát, hogy a lehető legtovább ugyanabba az irányba nézzen, és így ne változzon a látott kép. Otthon kivett pár lapot a gyűrűs füzetéből, éppen annyit, hogy egymásra rakva őket, puhán futhasson rajtuk a toll, és ne karcolja az asztal kemény felületét. Összeillesztette a lapok szélét, először fönt és lent, majd oldalt is. Az íróasztalon lévő tollak közül kiválasztotta azt, amelyikben a legtöbb tinta volt, lecsavarta a kupakját, és ráhúzta a tetejére, hogy el ne kallódjon. Aztán írni kezdett, pontosan a papír közepén, nem volt szüksége rá, hogy megszámlálja a kockákat. 2760889966649. Rátette a kupakot a tollra, és lerakta a lap mellé. Kétezerhétszázhatvanmiliárd-nyolcszáznyolcvankilencmillió-kilencszázhatvan-hatezerhatszáznegyvenkilenc, olvasta fennhangon. Aztán újra, suttogva, mintha el akarná sajátítani a nyelvtörőt. Úgy döntött, ez lesz az ő saját száma. Biztos volt benne, hogy amióta a világ világ, még soha senki sem vette a fáradságot, hogy megvizsgálja ezt a számot. Valószínűleg mostanáig senki sem vetette papírra, és még kevésbé ejtette ki hangosan. Pillanatnyi habozás után két sorral lejjebb vitte a tollat, és leírt még egy számot.

2760889966651. Ez pedig az övé, gondolta. Agyában ugyanabba az ólomszínbe öltöztek a számjegyek, mint amelyik Alice lábfejét megfestette a tévé kékes fényében. Még az is lehet, hogy ikerprímek, gondolta Mattia. És ha azok… Gyorsan megálljt parancsolt a gondolatának, és nekifogott osztót keresni a két számhoz. A 3 gyerekjáték: csak össze kell adni a számjegyeket, és megnézni, hogy az összeg a 3 többszöröse-e. Az 5 ránézésre kilőve. Lehet, hogy létezik valami szabály a 7-re is, de Mattia nem emlékezett rá, így megcsinálta az osztást a papíron. Aztán 11-gyel, 13-mal és így tovább, egyre bonyolultabb műveletekkel. A 37-nél tartott, amikor először elnyomta az álom, és a toll kicsúszott a kezéből, rá a lapra. 47-nél abbahagyta. Az örvény, melyet Alice-nél érzett a gyomrában, eltűnt, felhígult az izmaiban, mint az illatok a levegőben, már fel sem tudta idézni. Egyedül volt a szobában egy rendetlen halom, felesleges osztásokkal teleírt papírlappal. Az óra hajnali negyed négyet mutatott. Mattia újra a kezébe vette az első lapot a közepén a két számmal, és hülyének érezte magát. Félbetépte, aztán megint félbe, mindaddig, amíg minden éle olyan nem lett, hogy pengeként végig tudta húzni őket a bal gyűrűsujja körme alatt. *** Az egyetem négy éve alatt a matematika bevezette Mattiát az emberi gondolkodás legrejtettebb és leglenyűgözőbb zugaiba. Aprólékos szertartásossággal másolta le a tanulmányai alatt felmerülő összes tétel bizonyítását. Még a nyári délutánokon is lehúzott redőnyök mellett, mesterséges fényben dolgozott. Mindent, ami a figyelmét elvonhatta volna, letakarított az íróasztalról, hogy valóban egyedül érezhesse magát a papírral. Megállás nélkül írt. Ha úgy találta, hogy túlságosan bizonytalan az egyik lépésben, vagy elrontotta az egyenlőségjel mögé rendelendő kifejezést, a földre lökte a lapot, és elölről kezdte az egészet. Amikor a végére ért, és a jelekkel, számokkal meg betűkkel teleírt lapok aljára odabiggyesztette a q. e. d. rövidítést, egy pillanatra úgy érezte, rendbe tette a világ egy picinyke darabját. Akkor hátradőlt a széken, és anélkül, hogy egymáson csúsztatta volna, összekulcsolta a kezeit. Lassacskán elvesztette a kapcsolatot a lappal, a jelek folyama, melyet alig valamivel korábban csuklója mozgása táplált, most mintha jéggé fagyott volna, valahol távol, egy előle elzárt helyen. A szoba sötétjében agyát ismét ellepték a zajos, komor gondolatok, s Mattia ilyenkor általában fogott egy könyvet, találomra felütötte, és újra belemerült a tanulásba. Azonban a komplex analízis, a projektív geometria és a tenzorszámítás sem tudta eltántorítani a számok iránti kezdeti szenvedélyétől. Mattia számolni szeretett, elindulni 1-től, és komplikált, gyakran frissiben kitalált haladványokat követni. Hagyta, hogy a számok vezessék, hiszen úgy érezte, mindegyik közeli ismerőse. Ezért aztán amikor elérkezett a pillanat, hogy szakdolgozattémát válasszon, szemernyi teketóriázás nélkül a diszkrét matematika adjunktusa, Niccoli professzor irodája felé vette az irányt, akinél előtte egyetlen vizsgát sem tett, és akit csak névről ismert. Francesco Niccoli professzor szobája a matematika tanszéknek otthont adó tizenkilencedik századi épület harmadik emeletén volt. Kicsi, rendezett, szagtalan helyiség volt, melyet a fehér szín uralt, fehérek voltak a falak, a könyvespolcok, a műanyag íróasztal és rajta a jókora számítógép. Mattia olyan halkan kocogtatta meg az ajtót, hogy odabenn a professzor abban sem volt biztos, nála kopogtak-e, vagy a másik irodában. Tessék, mondta, és remélte, hogy nem lesz nevetség tárgya. Mattia benyitott, és fél lábbal belépett az irodába. – Jó napot – mondta. – Jó napot – felelte Niccoli. Mattia tekintete megakadt a professzor mögött egy fényképen, amely a tudóst ábrázolta, sokkal fiatalabban, szakáll nélkül, amint egyik kezében ezüsttáblácskát tart, a másikkal pedig egy fontos embernek kinéző ismeretlen kezét szorongatja. Mattia hiába meresztette a szemét, nem sikerült elolvasnia a táblára írt szöveget. – Mit óhajt? – sürgette Niccoli, összeráncolt homlokkal figyelve a fiút. – A Riemann-féle zéta-függvény zérushelyeiről szeretném írni a szakdolgozatomat – mondta

Mattia, tekintetét a professzor bal vállára szegezve, melyen miniatűr csillagos égként világított a ráhullott korpa. Niccoli gúnyos mosolyfélére húzta a száját. – Bocsásson meg, de kicsoda maga? – kérdezte leplezetlen iróniával, és tarkóján összekulcsolta a kezét, mintha ki akarná élvezni a szórakoztató pillanatot. – Mattia Balossinónak hívnak. Végeztem a vizsgáimmal, és még az idén szeretnék lediplomázni. – Itt van az indexe? Mattia bólintott. Leejtette válláról a hátizsákot a földre, mellé guggolt, és keresgélni kezdett benne. Niccoli kinyújtotta a kezét, hogy elvegye a leckekönyvet, de Mattia inkább az asztal szélére rakta. Pár hónapja a professzor kénytelen volt eltartani magától a dolgokat, hogy élesebben lássa őket. Gyorsan átfutotta a jelesek és dicséretek hosszú sorát. Sehol egy elhasalás, egy megingás, egy rosszul sikerült vizsga, mondjuk egy balul végződött szerelem miatt. Becsukta a leckekönyvet, és figyelmesebben megnézte Mattiát. Semmitmondó öltözet, és olyan testtartás, mintha nem tudná, hogyan helyezze el a testét a térben. A professzor arra gondolt, ez is egy azok közül, akik a tanulásban jók, de az életben balfékek. Az ilyenek az után, hogy kizökkennek az egyetem kerékvágásából, semmire sem viszik, állapította meg magában. – Nem gondolja, hogy nekem kellene témát ajánlanom magának? – kérdezte lassan szűrve a szavakat. Mattia megvonta a vállát. Fekete szeme jobbra-balra mozgott az asztal éleit követve. – Engem a prímszámok érdekelnek. A Riemann-féle zéta-függvénnyel szeretnék foglalkozni – mondta megingathatatlanul. Niccoli felsóhajtott. Aztán fölállt, és odament a fehér könyvszekrényhez. Ritmikusan fújtatva mutatóujjával végigböngészte a könyvek címeit. Előszedett néhány összegemkapcsozott gépelt lapot. – Jól van, rendben – mondta, és odanyújtotta a lapokat Mattiának. – Majd jöjjön vissza, ha újraszámolta ennek a cikknek a számításait. Az összeset. Mattia elvette a papírköteget, és anélkül, hogy elolvasta volna a címet, elrakta a lábánál kókadozó nyitott hátizsákjába. Köszönöm, dünnyögte, azzal kiment az irodából, és behúzta maga mögött az ajtót. Niccoli visszaült a helyére, és arra gondolt, hogyan fogja a vacsoránál elpanaszolni a feleségének ezt az újabb, váratlanul jött macerát. 22 Alice apja úgy tekintett a fényképészesdire, mint egy unatkozó bakfis szeszélyére. Mindazonáltal a huszonharmadik születésnapjára egy tükörreflexes Canonnal ajándékozta meg a lányát, amelyhez még táska és állvány is tartozott, és amiért köszönetképpen egy mosolyt kapott, mely szép volt és megfoghatatlan, akár egy jeges fuvallat. Ezenkívül befizette Alice-t egy hat hónapos önkormányzati tanfolyamra is, melyről a lány egyetlen órát sem mulasztott. Az egyezség világos volt, bár hallgatólagos: az egyetem mindenekelőtt. Aztán hirtelen, olyan pontosan meghatározhatóan, mint a vonal, amely a fényt és az árnyékot kettéválasztja, Fernanda betegsége súlyosabbra fordult, és mindhármukat magával ragadta az új teendők egyre szűkülő spirálja, az elkerülhetetlen végcél, az apátia és az egymás iránti közöny felé. Alice nem járt be többé az egyetemre, és az apja úgy tett, mintha nem tudna róla. A lelkiismeret-furdalás, mely tovább élt benne, jóllehet jeleit már régen nem mutatta, meggátolta abban, hogy határozottan érvényt szerezzen a tekintélyének a lányával szemben, sőt nagyjából abban is, hogy egyáltalán beszéljen vele. Néha úgy érezte, elég lenne valami kevés, elég lenne akármelyik este bemenni hozzá a szobájába, és azt mondani neki, hogy… Tényleg, mit is? A feleségéből úgy fogyott az élet, ahogy a vízfolt megszárad egy pólón, és ezzel együtt egyre lazult a szál, amely a lányával összekötötte, már a földet súrolta, és nem akadályozta Alice-t a szabad döntéshozatalban.

A fényképezésből Alice inkább a mozdulatokat szerette, mint az eredményt. Szerette kinyitni a gép hátulját, és pár centit előretekerni az új filmen, éppen csak annyira, hogy elkapja a vezetőhenger, azon gondolkodni, hogy ez az üres film nemsokára valamivé válik, és nem tudni, mivé, az első pár kockát vaktában elkattintani, beállítani a képet, fókuszálni, előre-hátra billenteni a felsőtestét, kénye-kedve szerint dönteni, hogy a valóság mely részeit örökítse meg vagy hagyja ki a képből, nagyítani, deformálni. A kattanást követő halk zümmögésről mindig az jutott eszébe, amikor kislány korában a hegyi nyaraló kertjében elkapta és két tenyerébe zárta a sáskákat. Arra gondolt, hogy ugyanez történik a fényképekkel, most az időt ejti rabul és szögezi oda a celluloidhoz, még félúton, mielőtt az átugorhatna a következő pillanatra. A tanfolyamon megtanulta, hogy a gép szíját kétszer a csuklója köré kell tekerni. Ily módon, ha valaki el akarná lopni, a karját is le kellene hozzá szakítania. A Maria Ausiliatrice Kórház folyosóján, ahová az anyját beszállították, Alice-t nem fenyegette ilyesféle veszély, de már megszokta, hogy így hordja a Canonját. Szorosan a kétféle színű fal mellett lépkedett, időnként súrolta is a vállával, hogy kitérjen mindenki más elől. Csak nemrég kezdődött a déli látogatási idő, és a kórház folyosóin folyékony masszaként áramlott a tömeg. A kórtermek alumíniumból és rétegelt lemezből készült ajtói nyitva álltak. Minden osztálynak megvolt a saját szaga. Az onkológiáé fertőtlenítő és alkohollal átitatott géz. Az anyja az utolsó előtti szobában feküdt, Alice belépett. Az asszony aludt, álma nem a sajátja volt, a műszerek felől, melyekre rákötötték, semmilyen zaj sem hallatszott. Kevés és álmosító volt a fény. Az ablakpárkányon egy vázában piros virágok: Soledad vitte be őket előző nap. Alice letámaszkodott, és letette a gépet is, oda, ahol az anyja alakjától középen kipúposodó takaró ismét elsimult. Mindennap bejött, és semmit se csinált. Az ápolók úgyis mindenről gondoskodtak. Az ő szerepe az, hogy beszéljen az anyjához, gondolta. Sokan ezt teszik, úgy viselkednek, mintha a betegek képesek volnának meghallani a gondolatot, az ágyuk mellett állók fejében lezajló párbeszédeket, mintha a betegség egy új érzékelési csatornát nyithatna meg az emberek közt. Alice nem hitt ebben, egyszerűen egyedül érezte magát abban a kórteremben. Általában csak ücsörgött, várta, hogy elteljen fél óra, aztán távozott. Ha összefutott valamelyik orvossal, érdeklődött tőle, de sok újdonságot nem tudott meg. Szavaik és összeráncolt homlokuk azt sugallta: arra várunk, hogy valami rossz történjen. Aznap délelőtt viszont vitt magával egy hajkefét. Elővette a táskájából, és óvatosan, nehogy megkarcolja az arcát, megfésülte az anyja haját, legalábbis azt a részét, amelyik nem nyomódott bele a párnába. Az asszony mozdulatlanul tűrte, akár egy játék baba. Alice kihúzta a takaró alól és laza pózban elhelyezte az anyja két karját. A tartályból egy újabb csepp infúzió indult útjára, végigfutott a csövön, és eltűnt Fernanda vénájában. Alice megállt az ágy végében, és a Canont az alumíniumrácsra helyezte. Becsukta a bal szemét, a másikkal pedig belenézett a keresőbe. Korábban sohasem készített fényképet az anyjáról. Elkattintotta a gépet, aztán előbbre hajolt, de megtartotta a képbeállítást. Egy zizegő hang ijesztett rá csöppet, és a helyiség hirtelen megtelt fénnyel. – Jobb így? – hallatszott egy férfihang a háta mögül. Alice megfordult. Az ablak mellett egy orvos állt, kezében a reluxa zsinórja. Fiatal volt. – Igen, köszönöm – mondta Alice kissé bátortalanul. Az orvos fehér köpenye zsebébe dugta a kezét, és tovább nézte a lányt, mintegy azt várva, hogy folytassa. Alice ismét lehajolt, és inkább csak a férfi kedvéért, majdnem találomra újra elkattintotta a gépet. Az járhat a fejében, hogy bolond vagyok, gondolta. Az orvos azonban fesztelenül odalépett az anyja ágyához. Rápillantott a lázlapra, és miközben olvasott, résnyire összehúzta a szemét. Odament az infúzióhoz, és a hüvelykujjával elmozdított egy görgőt. A csepegés felgyorsult, és ő elégedetten nézte. Van a mozdulataiban valami

megnyugtató, gondolta Alice. Az orvos közelebb lépett a lányhoz, és mindkét kezével az ágyrácsba kapaszkodott. – Hibbantak ezek a nővérek – jegyezte meg félig magában. – Mindenhol sötétet akarnak. Mintha itt nem volna már így is épp elég nehéz megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. Megfordult, és rámosolygott Alice-re. – A lánya vagy? – Igen. A férfi részvét nélkül bólintott. – Rovelli doktor vagyok – mondta. – Fabio – tette aztán hozzá, mintha gondolkoznia kellett volna rajta. Alice megszorította a kezét, és bemutatkozott. Pár másodpercig szótlanul figyelték az alvó Fernandát. Aztán a doktor kétszer megveregette az üresen kongó ágyvasat, majd elindult kifelé. Amikor elhaladt Alice mellett, közelebb hajolt a lány füléhez. – El ne áruld, hogy én voltam – suttogta kacsintva, és a fényben úszó ablakokra mutatott. A látogatási idő végén Alice lement a kétemeletnyi lépcsőn, aztán átvágott az előcsarnokon, és kilépett az érkeztére önműködően kitáruló üvegajtón. Átszelte az udvart, és megállt a főkapu melletti büfénél. Egy üveg szénsavas ásványvizet kért az idős, verejtékező eladótól. Éhes volt, de megszokta, hogy kordában tartsa és már-már el is fojtsa ezt az érzést. A szénsavas italok jelentették az egyik ilyen fortélyt, éppen annyira töltötték meg a hasát, hogy átvészelje az ebédidő kritikus perceit. A csuklójáról csüngő fényképezőgép miatt kissé ügyetlenkedve keresgélte a pénztárcáját parányi válltáskájában. – Majd én – hallotta a háta mögül. Fabio, az orvos, akit alig fél órája ismert meg, egy bankjegyet nyújtott a büfés felé. Aztán rámosolygott Alice-re, elejét véve minden tiltakozásnak. A köpeny helyett rövid ujjú kék pólót viselt, erős illat lengte körül, ami korábban nem tűnt fel a lánynak. – És egy kólát is – tette hozzá a büfés felé fordulva. – Köszönöm – mondta Alice. Megpróbálta lecsavarni a kupakot az üvegről, de az kicsúszott az ujjai közül, meg sem mozdult. – Szabad? – kérdezte Fabio. Kivette az üveget Alice kezéből, és két ujjal kinyitotta. Alice arra gondolt, hogy nincsen semmi különös ebben a mozdulatban, hogy ő is meg tudta volna csinálni, mint bárki más, ha nem lett volna izzadt a keze. Furcsamód mégis elbűvölte a dolog, mintha valóságos kis hőstettet vitt volna végbe érte valaki. Fabio visszaadta a vizet, és ő újra megköszönte. Mindketten meghúzták a saját üvegüket, és közben lopva méregették egymást, mintha azon tanakodnának, mit is mondjanak aztán. Fabiónak rövid, göndör haja volt. Ahol rásütött a nap, gesztenyebarna színe vörösbe hajlott. Alice úgy érezte, hogy tisztában van a fényjátékokkal, sőt valamiféleképp az egész lényével, és mindazzal, ami körülveszi. Néhány méternyire eltávolodtak a büfétől, együtt, mintha közösen döntöttek volna így. Alice nem tudta, hogyan búcsúzzon el. Adósnak érezte magát, azért is, mert a férfi vette neki a vizet, és azért is, mert segített neki kinyitni. Igazság szerint nem is volt benne annyira biztos, hogy ilyen gyorsan el akar tőle válni. Fabio megérezte. – Elkísérhetlek oda, ahová mész? – kérdezte szemtelenül. Alice elpirult. – A kocsimhoz megyek. – Akkor a kocsidhoz.

A lány nem mondott se igent, se nemet, mosolyogva másfelé nézett. Fabio tett egy udvariaskodó mozdulatot a kezével, mintha azt akarná mondani, csak teutánad. Átkeltek a főúton, és elindultak egy kisebb utcán, ahol a járdát már nem védték a naptól a fák. És ahogy mentek egymás mellett, az orvos éppen Alice árnyékára nézve figyelt fel rá, hogy aszimmetrikus a járása. Alice jobb válla, melyet lehúzott a fényképezőgép súlya, ellenpontot alkotott botmerevségű bal lábának vonalával. Alice aggasztó vékonyságát az elnyúló árnyék a végletekig hangsúlyozva, már-már egydimenziósnak mutatta: sötét szakasznak, két természetes és két művi végtag-vonallal. – Fáj a lábad? – kérdezte a férfi. – Hogy? – mondta Alice rosszat sejtve. – Azt kérdeztem, fáj a lábad? – ismételte meg. – Látom, sántítasz. Alice érezte, hogy a jó lába is görcsbe rándul. Próbálta kiigazítani a menését, amennyire csak bírta hajlítani a rossz lábát, amíg igazán fájni nem kezdett. Arra gondolt, mennyire kegyetlen és pontos a sántítani ige. – Volt egy balesetem – mondta. Aztán, mintegy szabadkozva, hozzátette: – Sok évvel ezelőtt. – Autó? – Nem, sí. – Én imádok síelni – lelkesedett Fabio, és biztos volt benne, hogy megtalálta a társalgási témát. – Én utálok – válaszolt Alice szárazon. – Kár. – Az, kár. Szótlanul lépdeltek egymás mellett. A fiatal orvost nyugalom vette körül, a biztonság áttetsző, törhetetlen gömbje. Ajka akkor is mosolyra hajlott, ha éppen nem mosolygott. Magabiztosnak tűnt, mintha bármelyik nap előfordulhatna, hogy egy kórteremben összetalálkozik egy lánnyal, beszélgetésbe elegyedik vele, és odakíséri az autójához. Alice ellenben úgy érezte, mintha fából volna. Ínszalagjai megfeszültek, ízületei csikorogtak, izmai mereven tapadtak a csontjaihoz. Rámutatott egy parkoló kék hatszázasra, ez az, jelentette a mozdulat, és Fabio széttárta a karját. Egy autó bukkant elő a semmiből, és haladt el mögöttük az úton. Zaja felerősödött, majd újra elhalkult és elenyészett. – Szóval fényképész vagy? – kérdezte az orvos, csak hogy időt nyerjen. – Igen – válaszolta Alice ösztönösen. De rögtön meg is bánta. Pillanatnyilag csak egy lány volt, aki otthagyta az egyetemet, s most járja az utcákat, és jobbára találomra fényképezget. Azon merengett, mindez elégséges-e, hogy fényképésznek vallja magát, és hogy hol van az a pontos határ, amely eldönti, hogy valaki az-e, ami. Beharapta vékony ajkát. – Fogjuk rá – tette hozzá. – Szabad? – kérdezte a doktor, és szétnyitotta a tenyerét, hogy elkérje a gépet. – Persze. Alice letekerte csuklójáról a szíjat, és átnyújtotta a férfinak. Az orvos forgatta a kezében, levette a védőkupakot, és először maga elé, majd a magasba, az ég felé irányította az objektívet. – Hűha – mondta végül. – Profinak látszik. Alice elpirult, a férfi vissza akarta adni neki a gépet. – Fényképezhetsz, ha akarsz – mondta Alice. – Nem, nem, még csak az kéne. Nem értek hozzá. Fényképezz te. – De mit? Fabio körülnézett. Bizonytalanul ide-oda forgatta a fejét. Aztán megvonta a vállát. – Engem. Alice gyanakodva nézte. – Minek? – kérdezte, és hangja akaratlanul is kissé gúnyosra sikeredett.

– Mert így muszáj lesz megint találkoznunk, hogy megmutathasd. Alice habozott egy pillanatig. Belenézett Fabio szemébe, most először istenigazából, és nem állhatta egy másodpercnél tovább a tekintetét. Kék szeme volt, árnyéktalan, tiszta, mint mögötte az égbolt, és Alice elveszettnek érezte magát benne, mint meztelenül egy hatalmas, üres szobában. Szép, gondolta. Úgy szép, ahogy egy fiatalembernek szépnek kell lennie. Az arca közepére irányította a keresőt. A férfi mosolygott, egyáltalán nem volt zavarban. A fejét sem döntötte oldalt, mint sokan, ha objektívbe néznek. Alice beállította a fókuszt, aztán mutatóujjával lenyomta a gombot. Egy kattintás hasított a levegőbe. 23 Mattia első találkozásuk után egy héttel jelent meg ismét Niccoli irodájában. A professzor már a kopogásáról ráismert, és ez a tény roppantmód felidegesítette. Mikor meglátta a fiút belépni, mélyeket lélegzett, készen arra, hogy rázúdítsa a dühét, mihelyst az belekezd majd a mondókájába, például hogy van itt egy-két dolog, ami nem teljesen világos, avagy szeretném megkérni, hogy magyarázzon el bizonyos lépéseket. Ha kellően csípős leszek, gondolta Niccoli, még az is lehet, hogy sikerül egyszer s mindenkorra megszabadulnom tőle. Mattia engedélyt kért, és anélkül, hogy a professzor szemébe nézett volna, letette az asztalra az áttanulmányozásra kapott cikket. Niccoli fölvette, de a kezéből kicsúszott egy köteg sorszámozott, takaros kézírással írt, az összetűzött lapokhoz csatolt papír. Ahogy újra összerendezte a köteget, látta, hogy a cikk számításai vannak a papírokon, jól kidolgozva, mindegyik mellett ott szerepelt az utalás a szövegre. Gyorsan átfutotta a lapokat, szükségtelen volt tüzetesebben átvizsgálnia, hogy lássa, alapos munka: az oldalak rendezettsége egyértelművé tette a pontosságot. Kis csalódottságot érzett, mert félúton elakadt a torkában a dühkitörés, akár egy bennrekedt tüsszentés. Hosszasan bólogatott, miközben elmélyülten vizsgálta Mattia munkáját. Hasztalan próbálta elfojtani az ostorcsapásként érkező irigységet ez iránt a lény iránt, aki látszólag teljesen alkalmatlan a hétköznapi létre, ám kétségkívül tehetséges abban a tudományban, melyben ő sosem érezte magát igazán annak. – Kitűnő – mondta végül, inkább csak magának, tényleges dicsérő szándék nélkül. Aztán készakarva nagyon unott hangon hozzátette: – Az utolsó szakaszban van egy problémafelvetés. A zéta momentumait illetően a… – Megcsináltam – szakította félbe Mattia. – Azt hiszem, sikerült megoldanom. Niccoli előbb hitetlenkedve, majd leplezetlen megvetéssel nézte. – Á, igen? – Ott van a jegyzeteim utolsó oldalán. A professzor benedvesítette nyelvével a mutatóujját, és végignyálazta a lapokat. Összeráncolt homlokkal gyorsan átnézte Mattia bizonyítását, nem értett belőle sokat, de kivetnivalót sem talált benne. Aztán újra kezdte, elölről, lassabban, és ezúttal a levezetést, bár néhol felbukkant benne a dilettánsokra jellemző szőrszálhasogatás, pontosnak és világosnak találta. Ahogy a lépéseket követte, homloka kisimult, és önkéntelenül elkezdte simogatni az alsó ajkát. Megfeledkezett Mattiáról, aki kővé dermedve állt, a lábfejét nézte, és úgy ismételgette magában, add, hogy helyes legyen, add, hogy helyes legyen, mintha a professzor ítéletétől függene egész hátralévő élete. Pedig igazából még nem sejtette, hogy valóban így lesz. Niccoli gondosan visszarakta az asztalra a papírokat, és kedvenc testtartásában, a tarkóján összekulcsolt kézzel hátradőlt a székben. – Hát, szerintem magának nincs mitől tartania. A diplomavédést május végére tűzték ki, és Mattia arra kérte a szüleit, hogy ne legyenek jelen. Hogy-hogy?, szaladt ki mindössze az anyja száján. A fiú megrázta a fejét, és az ablakot bámulta. Az üveg nekifeszült a sötétség falának, és visszatükrözte hármójuk képét a négyszögletes asztal körül. Mattia látta, ahogy apja tükörképe megfogja az anyja karját, és a másik kezével int, hagyd rá. Aztán látta, ahogy az anyja tükörképe a szája elé kapja a kezét, föláll az asztaltól, és

megnyitja a csapot a mosogatáshoz, noha még be sem fejezték a vacsorát. Telt-múlt az idő, elérkezett a diplomavédés napja, és Mattia már azelőtt felkelt, hogy megszólalt volna az ébresztőóra. Kellett pár perc, hogy eltűnjenek a szeme elől a telefirkált papírlaphoz hasonló éjszakai kísértetek. A nappaliban senkit sem talált, csak egy vadonatúj, elegáns kék öltönyt, s mellette egy halvány rózsaszín, tökéletesen vasalt inget. Az ingen egy cetli, melyen az állt: A mi diplomásunknak, aláírás mama és papa, de az egész csak az apja kézírásával. Mattia felöltözött, és úgy ment el hazulról, hogy a tükörbe egy pillantást sem vetett. A diplomavédés alatt végig egyenesen a bizottság tagjainak szemébe nézett, mindegyikőjüknek ugyanannyi időt szentelt, a hangja egyszer sem bicsaklott meg. Niccoli az első sorban ült többedmagával, összeráncolt homlokkal bólogatott, és az egyre növekvő döbbenetet leste kollégái arcán. Mikor eljött a kihirdetés pillanata, Mattia beállt a többi jelölt közé a sorba. Csak ők álltak a nagyterem túlméretezett terében. A hátában érezte a nézőközönség bizsergető tekintetét. Próbált másra figyelni, az elnök termetét mértékegységnek véve megsaccolni a helyiség nagyságát, de a bizsergés felmászott a nyakán, kettéágazott, és belemarkolt a halántékába. Elképzelte a sok ezer rovart, amint a fülében nyüzsögnek, az ezernyi kiéhezett molylepkét, ahogy alagutat vájnak az agyában. A formula, melyet az elnök az összes jelölt esetében változatlanul ismételt el, mind hosszabbnak tűnt neki, és egyre inkább elnyomta a fejében erősödő zúgás, olyannyira, hogy amikor eljött a pillanat, nem ismert rá a saját nevére. Valami szilárd, jégkockához hasonlatos dolog zárta el a torkát. Megszorította az elnök kezét, és olyan száraznak érezte, hogy ösztönösen nem létező övének fémcsatjához nyúlt. A közönség tengermorajlást hallatva felállt. Niccoli odament hozzá, gratulálok, mondta, és kétszer megpaskolta a vállát. Még el sem ült a taps, és Mattia már kívül volt a termen, sietősen lépdelt a folyosón a kijárat felé, még arra sem ügyelt, hogy a dübörgést elkerülendő, először mindig lábujjheggyel érjen talajt. Sikerült, sikerült, ismételgette némán. Ám ahogy közeledett a kapuhoz, úgy nőtt gyomrában az örvénylés. Amint kilépett, elvakította a fény, és megcsapta a forgalom zajával keveredő meleg. Megtántorodott a küszöbön, félő volt, hogy leesik a betonlépcsőn. A járdán kisebb csoportosulás állt, Mattiának egyetlen pillantás elég volt, hogy megszámolja, tizenhatan vannak. Sokan virágot tartottak a kezükben, nyilvánvalóan a többi friss diplomást várták. Egy pillanatig Mattia nagyon szerette volna, ha őt is várja valaki. Szívesen könnyebbedett volna meg valaki másnak a vállán, mintha a lába hirtelen nem bírná tovább mindannak a súlyát, ami a fejében van. Tekintetével a szüleit, Alice-t vagy Denist kereste, de nem látott mást, csak ismeretleneket, akik türelmetlenül pislogtak az órájukra, ki tudja, honnan szerzett papírlapokkal legyezték magukat, dohányoztak, nagy hangon beszélgettek, és nem törődtek vele. Nézte az összetekert papiruszt a kezében, melyre tetszetős dőlt betűkkel az van írva, hogy Mattia Balossino egyetemet végzett, diplomás ember, felnőtt, és ideje végre, hogy a tudós úr a saját lábára álljon, mert itt ér véget az a vágány, amelyen csukott szemmel és bedugott füllel az általános iskola első osztályától eljutott a diplomáig. A lélegzete bennrekedt, mintha a levegőnek nem volna elég lendülete, hogy végigjárja teljes útját. És most?, tette föl magának a kérdést. Elnézést, mondta egy alacsony, kimelegedett asszony, és ő félrehúzódott az útból. Követte az asszonyt az épületbe, mintha az elvezethetné a válaszhoz. Most ellenkező irányban sietett végig a folyosón, és fölment az első emeletre. Belépett a könyvtárba, és leült a szokott helyére, az ablak mellé. Lerakta a papiruszt a mellette lévő üres székre, és nyitott tenyerét az asztalra helyezte. A lélegzésére összpontosított, mert a levegő továbbra is meg-megakadt a tüdeje és a torka között dúló viharban. Már korábban is megtörtént vele néhányszor, de sosem ilyen hosszan. Nem felejtheted el, hogyan kell csinálni, gondolta. Ez olyan dolog, amit nem lehet elfelejteni, és kész. Kifújta a levegőt, és néhány másodpercig üres volt a tüdeje. Aztán kitátotta a száját, és akkorát szívott, amekkorát csak bírt, még a mellizmai is belefájdultak. Ez alkalommal végigért a levegő, és Mattia látni vélte a parányi, kerek oxigénmolekulákat, ahogy szétáradnak az ütőereiben,

és újra a szívében keringenek. Úgy maradt, ugyanabban a testtartásban, meghatározhatatlan ideig, valamiféle méla bénultságban, gondolatok nélkül, észre sem véve a kimenő és bejövő diákokat. Aztán hirtelen egy piros folt tűnt fel a szeme előtt, és Mattia hátrahőkölt. Valaki egy celofánba csomagolt rózsát vetett elé, mely pofonként csattant az asztalon. Követte a szárát, és a kiálló, a fehér ujjakhoz képest kissé vörösebb bütykökről meg a lekerekített, az ujjbegyig levágott körmökről felismerte Alice kezét. – Mekkora tetű vagy. Mattia úgy nézett rá, mint egy látomásra. Olyan volt, mintha távolról közelítene a jelenethez, egy elmosódott helyről, melyre már alig emlékszik. Mikor elég közel ért, Alice arcán eddig sosem tapasztalt, mély szomorúságot fedezett föl. – Miért nem szóltál? – folytatta a lány. – Értesítened kellett volna. Mindenképp. Alice kimerülten lerogyott a Mattiával szemközti székre. Kifelé nézett, az utcára, és a fejét csóválta. – Honnan… – fogott bele Mattia. – A szüleidtől. A szüleidtől tudtam meg. – Alice váratlanul feléje fordult, és ahogy ránézett, kék szemében fortyogott a harag. – Szerinted ez rendjén van így? Mattia tétovázott. Aztán megrázta a fejét, és vele együtt mozdult a homályos, torz árnyék az összehajtogatott celofán felületén. – Én mindig úgy képzeltem, hogy itt leszek. Annyiszor elképzeltem. De te… Alice szünetet tartott, mert a mondat folytatása beszorult a fogai közé. Mattia még mindig azon tűnődött, hogyan válhatott a pillanat egy csapásra ilyen valóságossá. Próbált visszaemlékezni, hol lehetett pár másodperccel korábban, de hiába. – Semmibe veszel – fejezte be Alice. – Semmibe. Mindig. A fiú úgy érezte, feje besüllyed a vállába, és a molylepkék újra ott hemzsegtek a koponyájában. – Nem volt jelentősége – suttogta. – Nem akartam, hogy… – Hallgass! – szakította félbe durván a lány. Ssst, mondta valaki egy másik asztaltól, és a következő másodpercek csendjében tovább élt a sistergés emléke. – Sápadt vagy – mondta Alice. Gyanakodva nézte Mattiát. – Minden rendben? – Nem tudom. Kicsit szédülök. Alice felállt. A hajával együtt a rossz gondolatok seregét is elsimította a homlokából. Majd lehajolt Mattiához, és könnyű, hangtalan csókot lehelt az arcára, amely egyszeriben elűzte az összes bogarat. – Biztos nagyon ügyes voltál – súgta a fülébe. – Tudom. Mattia érezte, hogy a lány haja csiklandozza a nyakát. Érezte, hogy a kettejüket elválasztó keskeny léghézag megtelik a lányból áradó melegséggel, és puhán, akár a vatta rátelepszik a bőrére. Ösztönös késztetést érzett, hogy magához szorítsa, de a keze, mintha elzsibbadt volna, mozdulatlan maradt. Alice fölegyenesedett. Elvette a székről a diplomát, kigöngyölte, és mosolyogva, félhangosan elolvasta. – Váó – mondta végül. Hangjába más színt kevert a csodálat. – Ezt meg kell ünnepelnünk. Gyerünk, dokikám, talpra! – parancsolta. Odanyújtotta a kezét Mattiának. Ő megfogta, eleinte kicsit bizonytalanul. Hagyta magát kivezetni a könyvtárból, ugyanolyan megadóan bízta rá magát a lányra, mint sok évvel azelőtt, amikor Alice a lány vécébe vonszolta őt. Az eltelt évek alatt kezeik egymáshoz viszonyított aránya megváltozott. Most Mattia ujjai tökéletesen betakarták Alice kezét, mint kagylót a kemény héja. – Hová megyünk? – kérdezte a fiú. – Mászkálni. Süt a nap. És neked jót tenne egy kis napsütés. Kiléptek az épületből, és most Mattia nem riadt meg a fénytől, a forgalomtól és a nagykapu előtt összegyűlt emberektől.

Lehúzott ablakokkal kocsikáztak. Alice két kézzel markolta a kormányt, és a rádióval együtt énekelte a Pictures of you-t , próbálta utánozni az ismeretlen szavak hangzását. Mattia érezte, hogy izmai fokozatosan elernyednek, és teste alkalmazkodik az ülés formájához. Az autó mintha sötét és ragacsos csíkot húzott volna maga után a múltjából és az aggodalmaiból. Egyre könnyebbnek érezte magát, mint egy üdítősdoboz, ha kiürül. Lehunyta a szemét, és néhány másodpercig sikerült az arcát legyező levegőn és Alice hangján lebegnie. Mikor kinyitotta a szemét, a hozzájuk vezető úton voltak. Csak nem szerveztek neki meglepetésbulit, gondolta, és imádkozott, hogy ne legyen így. – De tényleg, hová megyünk? – kérdezte megint. – Mmmm – mormolta Alice. – Te csak ne aggódj. Ha majd egy nap te furikázol engem, te dönthetsz. Mattia most először szégyellte el magát, hogy huszonkét éves korára még nincs jogosítványa. Ő ezen is túltette magát, amikor úgy döntött, hogy ezt a más fiúk életében magától értetődő lépést sem teszi meg, hogy minél távolabb tartsa magát az élet fogaskerekeitől. Olyasmi volt ez is, mint pattogatott kukoricát enni a moziban, felülni a pad háttámlájára, nem menni haza időben, alufólia-galacsint rugdosni, vagy meztelenül állni egy lány előtt. Arra gondolt, hogy ettől a pillanattól kezdve minden másképp lesz. Elhatározta, hogy a lehető leghamarább megszerzi a jogosítványt. Őérte, azért, hogy megkocsikáztathassa. Mert félt beismerni, de amikor Alicevel volt, úgy érezte, hogy érdemes mindazokat a normális dolgokat csinálni, amiket a normális emberek csinálnak. Már egészen közel voltak Mattiáékhoz, amikor Alice elkanyarodott. Rátért a főútra, és pár száz méter után leparkolt a parkkal szemben. – Voilà – mondta. Kikapcsolta a biztonsági övet, és kiszállt az autóból. Mattia, mint akit az üléshez szegeztek, mereven bámulta a parkot. – Mi lesz? Kiszállsz? – Itt nem – mondta a fiú. – Na, ne hülyéskedj. Mattia megrázta a fejét. – Menjünk máshová – mondta. Alice körülnézett. – Mi a baj? – makacskodott. – Csak sétálunk egyet. Odament a Mattia felőli ablakhoz. A fiú mozdulatlanul ült, mintha kést tartanának a hátához. Póklábszerűen szétnyitott ujjai az ajtónyitó fogantyút markolták. A nagyjából százméternyire lévő fákat nézte. A dús, zöld lomb eltakarta göcsörtös vázukat és az ágak bozótját. Féltve őrizték borzalmas titkukat. Azóta nem járt itt. Utoljára még a rendőrséggel volt a parkban, azon a napon, amikor az apja azt mondta, add oda a kezed a mamának, de az anyja elhúzta és zsebre dugta a kezét. Aznap még mindkét karja be volt kötözve, az ujja hegyétől a könyökéig, vastag, több rétegben rátekert kötéssel, amelyet aztán egy fűrészszerű alkalmatossággal kellett levágni. Megmutatta a rendőröknek, hol ült Michela. Pontosan akarták tudni a helyet, hogy fényképeket készíthessenek, előbb távolabbról, aztán közelről. Amikor már hazafelé mentek, az autóból látta, hogy markolók mélyesztik gépkarjaikat a folyóba, kiemelnek belőle egy nagy adag lucskos, sötét iszapot, és kiborítják a súlyos pépet a partra. Mattia észrevette, hogy az anyja minden egyes alkalommal visszatartja a lélegzetét, amíg csak a kupac szét nem terül a földön. Michelának ott kellett volna lennie abban a masszában, de nem találták meg. Sosem találták meg. – Menjünk innen. Kérlek – ismételte meg Mattia. Hangja nem könyörgött. Inkább tűnt merengőnek, kedvetlennek. Alice visszaült a kocsiba. – Néha nem is tudom, hogy… – Itt hagytam magára a húgomat – szakította félbe a fiú, színtelen, alig emberi hangon. Fölemelte a jobb kezét, és a park fáira mutatott. Karja úgy maradt a levegőben, mintha

megfeledkezett volna róla. – A húgodat? Miről beszélsz? Nincs is húgod… Mattia lassan bólintott, továbbra is a fákat bámulva. – Az ikertestvérem volt. Ugyanolyan, mint én – mondta. Aztán mesélni kezdett, anélkül hogy időt hagyott volna Alice-nek a kérdezésre. Mintha átszakadt volna egy gát, úgy zúdította rá az egész történetet. A gilisztát, a bulit, a Legót, a folyót, az üvegdarabokat, a kórtermet, Berardino bírót, a felhívást a tévében, a pszichológust, mindent, úgy, ahogy még eddig soha senkinek. Alice-re rá sem nézve, szenvtelenül beszélt. Végül elhallgatott. Jobb kezével az ülés alatt tapogatózott, de csak lekerekített formákat talált. Megnyugodott. Újra távolinak, idegennek érezte a testét. Alice megérintette Mattia állát, és gyengéden maga felé fordította a fejét. A fiú csak azt érzékelte, hogy egy árny hajol felé. Ösztönösen becsukta a szemét, és az ajkán érezte Alice meleg ajkát, a lány könnycseppjeit az arcán, vagy talán nem is az ő könnye volt, meg a pihekönnyű kezeit, melyek biztosan tartották a fejét, nyakon csípték és nem eresztették a gondolatait a kettejük között most nem is létező térben. 24 Az elmúlt hónapban gyakran találkoztak, sosem beszélték meg, de sosem egészen véletlenül. A látogatási idő letelte után Alice mindig odakeveredett Fabio osztályához, és Fabio tett róla, hogy megtalálható legyen. Aztán lementek az udvarra sétálni, majdnem mindig ugyanazt a szavak nélkül is közös megegyezéssel választott utat járták be. A kórház kerítése által határolt terület jelentette történetük önálló színterét, ahol nem volt szükség rá, hogy nevet adjanak a közöttük hullámzó titokzatos és tiszta valaminek. Úgy látszott, Fabio pontosan ismeri az udvarlás dinamikáját, semmit sem sietett el, és mondatait úgy megválogatta, mintha könyvből olvasná a teendőket. Tisztában volt Alice szenvedésével, de kívül maradt rajta, megállt mintegy a szélénél. A világ túlzásai, bármifélék is, nem nagyon értek el hozzá, lepattantak a kiegyensúlyozottságáról és józanságáról, és ő maga is jobbnak látta, ha nem törődik velük, egyszerűen úgy tesz, mintha nem léteznének. Ha bármilyen akadály keresztezte az útját, kikerülte, és ment tovább, aztán gyorsan elfeledte. Szinte sosem voltak kétségei. Nagyon is tudta viszont, hogyan érje el a célját, ezért aztán tisztelettudóan és kissé pedánsan figyelt Alice hangulatváltozásaira. Ha a lány nem szólt, egyszer megkérdezte tőle, mi baj, de kétszer sosem. A fényképeiről érdeklődött meg az anyja állapotáról, és azzal töltötte ki a csöndeket, hogy elmesélte, hogy telt a napja, milyen vicces dolgokat hallott az osztályon aznap. Alice hagyta, hogy magával ragadja Fabio magabiztossága, és fokozatosan egyre inkább elengedte magát, mint kislányként a vízen, amikor halottat játszott az uszodában. Univerzumaik lassan és láthatatlanul egymásba hatoltak, olyanok voltak, mint két, azonos tengely körül egyre szűkebb pályán keringő égitest, melyekre az a nyilvánvaló sors vár, hogy a tér és az idő valamely pontján egybeolvadjanak. Az orvosok leállították Alice anyjának gyógykezelését. A férje rábólintott, hagyta, hadd merüljön végre fájdalmak nélküli álomba a súlyosan föléje boruló morfium alatt. Alice már csak azt várta, hogy vége legyen, és nem tudott bűntudatot érezni emiatt. Az anyja már most is emlékként élt benne, leülepedett, mint a por, fejének valamelyik zugába, hogy attól fogva ott is maradjon mindhalálig, ugyanabba a néhány, sosem változó néma emlékképbe dermedve. Fabio nem készült fel rá, hogy megkérdezze tőle, és nem volt a rögtönzések embere, de volt aznap délután Alice viselkedésében valami szokatlan izgatottság, ahogy a kezét tördelte, és a tekintete ide-oda rebbent, de őrá még véletlenül sem nézett. Megismerkedésük óta Fabio most először kapkodott el valamit óvatlanul. – Hétvégén a szüleim a tengernél lesznek – szólalt meg minden előzmény nélkül. Úgy tűnt, Alice nem hallotta vagy legalábbis elengedte a füle mellett a mondatot. Néhány

napja olyan volt a feje, mint egy méhkas. Mattia a diplomavédés óta, vagyis több mint egy hete nem hívta már. Pedig egyértelmű, hogy most rajta a sor. – Gondoltam, szombaton nálam vacsorázhatnál – bökte ki Fabio. Önbizalma egy pillanatig a kimondott szavak között imbolygott, de rögvest lerázta magáról a bizonytalanságot. Mindkét kezét köpenye zsebébe dugta, és felkészült, hogy bármilyen választ ugyanazzal a könnyedséggel fogadjon. Tudta, hogyan építse ki jó előre a védőállásait. Alice félmosolya árnyalatnyit szenvedőre sikeredett. – Nem tudom – mondta halkan. – Talán nem a … – Igazad van – vágott a szavába Fabio. – Meg sem kellett volna kérdeznem. Bocsáss meg. Csöndben fejezték be sétájukat. Oké, dünnyögte maga elé Fabio, amikor visszaértek az osztálya elé. Egyikőjük sem mozdult. Összenéztek, majd mindketten lesütötték a szemüket. Fabiónak nevethetnékje támadt. – Sosem tudjuk, hogyan búcsúzzunk el, te meg én – mondta. – Hát nem – mosolygott rá Alice. Odanyúlt a hajához, mutatóujjával elkapott egy tincset, és kissé meghúzta. Fabio határozottan odalépett hozzá, lába alatt megcsikordult a kavics. Gyöngéd határozottsággal megcsókolta a bal arcát, majd hátralépett. – Azért legalább gondolkodj rajta – mondta. Teli szájjal rámosolygott Alice-re, mosolygott a szeme és az arca is. Aztán sarkon fordult, és szép, egyenes léptekkel a bejárat felé indult. Most visszanéz, gondolta Alice, amikor Fabio túljutott az üvegajtón. De Fabio már el is tűnt. 25 A levelet doktor Mattia Balossinónak címezték, és tapintásra olyan könnyűnek és jelentéktelennek tűnt, hogy nehezen lehetett elhinni, Mattia teljes jövője van benne. Az anyja vacsoráig nem mutatta meg neki, talán mert restellte, hogy engedély nélkül felbontotta. Nem szántszándékkal tette, meg sem nézte a címzettet: Mattia sohasem kapott postát. – Ez jött – mondta, és a fia felé nyújtotta a levelet a tányérok fölött. Mattia kérdő pillantást vetett az apjára, aki rábólintott, bár maga sem tudta pontosan, mire. Mielőtt elvette volna a levelet, végighúzta a papírszalvétát a már amúgy is tiszta felső ajkán. A bonyolult, kör alakú, kékkel a cím mellé nyomtatott logót szemlélve elképzelése sem volt, miről lehet szó. Kétoldalt megnyomta a borítékot, és kivette belőle az összehajtott papírlapot. Szétnyitotta, és a gondolattól, hogy ez a levél neki, doktor Mattia Balossinónak szól, kissé megborzongva olvasni kezdte. Szülei a kelleténél nagyobb zajt csaptak az evőeszközzel, az apja többször megköszörülte a torkát. Miután elolvasta, Mattia fordított sorrendben megismételve a szétnyitás mozdulatait az eredeti formájára hajtogatta lapot, belerakta a borítékba, és letette Michela székére. Újra kézbe vette a villáját, és egy pillanatig értetlenül bámult a karikára vágott cukkínire, mintha valaki most varázsolta volna oda azt a tányérjára. – Jó lehetőségnek látszik – mondta Adele. – Aha. – Szeretnél menni? Még ki sem mondta, amikor Mattia anyja érezte, hogy forróság önti el az arcát. Ráébredt, hogy egyáltalán nem fél fia elvesztésétől. Ellenkezőleg, minden erejével azt kívánta, hogy fogadja el az ajánlatot, hogy tűnjön el ebből a házból, arról a helyről, ott, vele szemben, minden este a vacsoraasztalnál, a tányér fölé hajtott fekete üstökével, és lénye körül a tragédia ragályos árnyékával együtt. – Nem tudom – válaszolta Mattia a cukkíninek. – Ez egy jó lehetőség – ismételte meg az anyja.

– Aha. Mattia apja törte meg a csendet, tett néhány ötletszerű megjegyzést az észak-európai népek hatékonyságáról, az utcáik tisztaságáról, meg hogy mindennek a rideg éghajlat az oka és az, hogy az év nagy részében kevés a fény, ami nyilván jót tesz a figyelemnek. Ő még sosem volt arrafelé, de abból, amit innen-onnan hallott, nyilvánvaló, hogy így van. Amikor a vacsora végén Mattia nekiállt összeszedni és egymásra rakni a tányérokat, ugyanabban a sorrendben, ahogy minden este, az apja a vállára tette a kezét, és halkan azt mondta neki, menj csak, majd én befejezem. Mattia elvette a borítékot a székről, és bement a szobájába. Leült az ágyra, és forgatni kezdte a levelet a kezében. Ahogy néhányszor előre-hátra hajtogatta, mindig pattant egyet a boríték vastag papírja. Aztán tüzetesebben megvizsgálta a cím melletti logót. Egy ragadozó madár volt rajta, valószínűleg sas, széttárt szárnnyal és oly módon félrefordított fejjel, hogy hegyes csőre profilból látsszon. A szárnya végeit és a karmait egy kör kötötte össze, melyet a nyomtatás tökéletlensége enyhén oválissá tett. Egy másik, nagyobb, az előzővel koncentrikus kör tartalmazta az egyetem nevét, amely állást ajánlott Mattiának. A sok k és h a név gót karaktereiben, na meg az átlósan áthúzott o-k, ami a matematikában az üres halmaz jele, egy magas, sötét épületet vetítettek Mattia elé, csupa visszhang folyosókkal és nagyon magas mennyezettel, körülötte alig pár milliméteresre vágott gyep, az egész csöndes és elhagyatott, akár egy katedrális a világ végén. Ezen a távoli, ismeretlen vidéken van az ő jövője matematikusként, a menekülés ígérete, egy romlatlan, tiszta hely. Itthon viszont Alice van, csak ő, és körülötte mindenhol mocsár. Ugyanaz történt vele, mint a diplomavédés napján. A levegő megint megakadt a torkán, és eldugaszolta. Úgy tátogott, mintha a szobájában cseppfolyóssá vált volna a lég. A nappalok már nagyon hosszúak voltak, az alkony pedig kék és tikkasztó. Mattia, miközben várta, hogy a külső fény utolsó sugara is kihunyjon, gondolatban a még sosem látott folyosókon lépkedett, és minduntalan Alicebe botlott, aki szótlanul nézte és nem mosolygott. El kell döntened, gondolta. Mész vagy nem mész. 1 vagy 0. Mint a bináris kódok. De minél inkább egyszerűsíteni próbált, annál inkább belezavarodott. Bogárnak érezte magát egy nyúlós pókhálóban, a kalimpálással csak azt érte el, hogy még jobban belegabalyodott. Valaki kopogtatott a szobája ajtaján, és a hang mintha egy kút mélyéről jött volna. – Tessék – mondta. Az ajtó lassan kinyílt, és az apja dugta be a fejét. – Bejöhetek? – kérdezte. – Ühüm. – Miért vagy sötétben? Pietro nem várta meg a választ, megnyomta a villanykapcsolót, és a kellemes fájdalom, ahogy az izzó száz wattja beléjük hasított, összerántotta Mattia kitágult pupilláit. Az apja leült mellé az ágyra. Mind a ketten ugyanúgy szokták egymásra tenni a lábukat, a bal bokát a jobb sarkon egyensúlyozva, de ez idáig még egyikőjüknek sem tűnt fel. – Hogy is hívják azt a dolgot, amit te tanultál? – kérdezte Pietro kis idő elteltével. – Milyen dolgot? – Amiből a szakdolgozatodat is írtad. – A Riemann-féle zéta-függvény. – Ja, persze. Riemann zétája. Mattia a hüvelykujja körmével a kisujja körme alatt kapargált, de ott már olyan kemény és kérges volt a bőr, hogy nem érzett semmit. A két köröm zajosan csúszkált egymáson. – Bárcsak nekem lett volna ilyen fejem, mint neked – folytatta Pietro. – De én semmit sem konyítottam a matematikához. Nem az én világom. Vannak dolgok, amikhez különleges agy szükségeltetik. Mattia arra gondolt, hogy igazán nincs mit irigyelni az ő fején. Hogy szívesen lecsavarná és kicserélné egy másikra, vagy akár egy kekszesdobozra is, feltéve, ha üres és könnyű. Kinyitotta a száját, hogy azt válaszolja, az ember sokféle ketrecet építhet magának, de a legrosszabb a vélt különlegességé, de aztán nem szólt semmit. Eszébe jutott, amikor a tanárnő

kiültette az osztályterem közepére, a többiek meg körülülték, és úgy bámulták, akár valami különleges állatot, és olybá tűnt neki, mintha az eltelt sok-sok év alatt el sem mozdult volna onnan. – A mama mondta, hogy gyere be? – kérdezte az apjától. Pietro nyakizmai megmerevedtek. Beharapta az ajkát, és bólintott. – A jövőd a legfontosabb – mondta, hangjában enyhe zavarral. – Eljött az idő, hogy magadra gondolj. Ha úgy döntesz, hogy elmész, mi nem tartunk vissza. Nincs sok pénzünk, de azért elég lesz, ha szükséged lenne rá. Újabb hosszú csönd következett, Mattia Alice-re gondolt és a pénzre, Michela részére, amit ellopott. – Papa – szólalt meg végül. – Tessék. – Megtennéd, hogy kimész? Telefonálni szeretnék. Pietro hosszú sóhajában megkönnyebbülés is volt. – Persze. Felállt, és mielőtt megfordult volna, kinyújtotta a kezét Mattia arca felé. Már-már elérte, de keze megállt néhány centiméterre fia kusza szakállának tincseitől. Átirányította a simogatást a haja felé, de azt is épphogy csak érintette. Végül is már jó ideje nem voltak hozzászokva ilyesféle dolgokhoz. 26 Mint az égve felejtett gyertya egy üres szobában, úgy fogyott el lassan Denis szerelme Mattia iránt, és a helyére sóvár kielégítetlenség lépett. Tizenkilenc éves korában az egyik helyi újság utolsó oldalán rálelt egy melegklub hirdetésére, kitépte, és két teljes hónapig őrizgette a pénztárcájában a papírfecnit. Időnként széthajtogatta, és noha már kívülről fújta, újra elolvasta a címet. Körülötte a hasonló korú srácok bőszen csajoztak, és olyannyira hozzászoktak a szexhez, hogy felhagytak a folytonos emlegetésével. Denis érezte, hogy számára az egyetlen kiút az a darabka papír, az a cím, melyet ujjbegyei izzadsága már enyhén kifakított. Egy esős estén aztán, anélkül hogy igazán elhatározta volna, elment a klubba. Egyszerűen csak magára kapta a kezébe akadó első ruhadarabokat a szekrényből, bekiáltott a szüleinek a másik szobába, és elindult. Elmegyek moziba, mondta. Kétszer-háromszor elsétált a lokál előtt, mindannyiszor megkerülte az egész háztömböt. Végül belépett, zsebre dugott kézzel, és bizalmasan odaintett a kidobóembernek. Leült a pulthoz, rendelt egy világos sört, és miközben lassan kortyolgatva várt, az üvegek sorát bámulta a falra szerelt polcon. Kisvártatva odalépett hozzá egy alak, és Denis még azelőtt eldöntötte, hogy elmegy vele, mielőtt jobban megnézte volna. A másik magáról kezdett beszélni, vagy talán egy filmről, amit Denis nem látott. A fülébe kiabált, de ő nem figyelt a szavakra. Nyersen félbeszakította, menjünk a mosdóba, mondta. A férfi elhallgatott, majd csúnya fogait kivillantva elmosolyodott. Borzalmas, gondolta Denis, a szemöldöke majdnem teljesen összenőtt, és öreg, nagyon öreg, de nem számít. A mosdóban az alak felhúzta a fiú hasán a pólót, és előrehajolt, hogy megcsókolja, ám Denis leállította. Letérdelt, és kigombolta a férfi nadrágját. A mindenit, de sietős, mondta a másik, de hagyta. Denis lehunyta a szemét, és próbált gyorsan túl lenni rajta. Szájjal nem járt sikerrel, és magát okolta a tapasztalatlansága miatt. Akkor nekiállt kézzel, mindkettővel, elszántan. Ahogy a másik elélvezett, ő is elment, bele a ruhájába. Szinte kirohant a mosdóból, arra sem hagyott időt az ismeretlennek, hogy felöltözzön. A megszokott bűntudatérzés ott várta a vécéajtó mögött, és rázúdult, akár egy vödör jeges víz. Odakint aztán fél órát bolyongott egy kutat keresve, hogy lemossa magáról a szagot. Később többször is visszatért a lokálba. Minden este mással beszélgetett, és mindig talált valami ürügyet, hogy ne kelljen elárulnia a nevét. Senkivel sem ment el többé. Gyűjtögette a vele egyívásúak történeteit, általában alig szólt, csak hallgatott. Lassacskán felfedezte, hogy a történetek hasonlóak, hogy közös az út, amelyet meg kell tenni, és útközben valahol elkerülhetetlenül alá kell

bukni, fejjel a víz alá, lemerülni egész a mederfenékig, és csak azután lehet újra feljönni, és levegőt venni. Beszélgetőtársai mindegyikének volt a szíve mélyén egy magától elhervadt szerelem, mint az övé Mattia iránt. Mindannyian tudták, milyen a félelem, néhányan még most is féltek, de itt, ebben a megértő társaságban, a védelmező közegben, ahogy ők nevezték, nem volt okuk rá. Amikor Denis ezekkel az ismeretlenekkel beszélgetett, kevésbé érezte egyedül magát, és azon töprengett, mikor fog eljönni az ő pillanata, az a nap, amikor majd alámerül a mélybe, és az, amikor végre ismét levegőhöz jut. Egy este valaki a mécsessorról mesélt neki. A közegben így hívták a műemlék temető mögötti kis utcát, ahol az egyedüli világosság a sírkövek mécseseinek halvány, reszkető, a nagykapu rácsai között kiszűrődő fénye volt. Arrafelé vaktában kellett tapogatózni, ez a hely arra szolgált, hogy az ember megszabaduljon a vágytól, akár valami súlytól, látatlanul és semmit sem látva, és egyszerűen csak a sötétség rendelkezésére bocsássa a testét. A mécsessoron merült alá egészen Denis, ott ért mederfeneket, arccal, mellkassal és térddel csapódott neki, mint amikor túl sekély vízbe ugrik valaki. Ez után az eset után nem tért többé vissza a lokálba, és a korábbinál még makacsabbul a saját maga választotta tagadásba burkolózott. Aztán harmadéves egyetemista korában Spanyolországba ment tanulni. És ott, távol a családja meg a barátai vizslató tekintetétől és az összes ismert nevű utcától, mégiscsak rátalált a szerelemre. Valeriónak hívták, ő is olasz volt, ő is fiatal és halálosan rémült. A Ramblától pár háztömbnyire egy parányi lakásban együtt töltött hónapok gyorsak voltak és hevesek, s elsöpörték a szenvedés haszontalan borúját, mint amikor esős napok után egyszer csak kitisztul az ég estére. Miután visszatértek Olaszországba, szem elől tévesztették egymást, de Denis nem sínylette meg. Vadonatúj, de többé nem szűnő bizakodással vetette bele magát az új kalandokba, melyek mintha egész idő alatt ott várták volna szépen sorban a sarkon túl. A régi barátok közül csak Mattiát tartotta meg. Ritkán beszéltek, nagyrészt telefonon, és képesek voltak hosszú percekig hallgatni, mindketten a saját gondolataikba merülve, melyeknek ütemet szabott a másik ritmikus és megnyugtató szuszogása a vonal túlsó végén. Denis éppen fogat mosott, amikor megcsörrent a telefon. Mindig két csengés után válaszoltak, ennyi idő kellett ugyanis, hogy a lakásban bárhonnan elérjék a legközelebbi készüléket. Denis, téged keresnek, kiáltotta az anyja, és ő nem siette el, hogy fölvegye. Jól kiöblítette a száját, végighúzta rajta a törülközőt, és még egy pillantást vetett a két felső metszőfogára. Pár napja az volt a benyomása, hogy a növekvő bölcsességfogai két oldalról egymásra nyomják őket. – Halló! – Szia. Mattia sosem mutatkozott be. Tudta, hogy a barátja úgyis felismeri a hangját, ő pedig nem szerette kiejteni a saját nevét. – Hahó, dokikám, mi újság? – mondta Denis vidáman. Nem haragudott a diplomavédés miatt. Már megtanulta tiszteletben tartani a mély árkot, melyet Mattia maga köré ásott. Évekkel ezelőtt megkísérelte átugrani, de beleesett. Most beérte azzal, hogy a szélére ül, és a semmibe lógatja a lábát. Mattia hangjára már semmi sem mozdult meg a gyomrában, de még benne élt, örökre kitörölhetetlenül a barátja iránti érzelem emléke, mint az egyetlen igazi összehasonlítási alap mindazzal, ami utána történt. – Zavarlak? – kérdezte Mattia. – Nem. És én téged? – ugratta Denis. – Én hívtalak. – Persze, mondjad: a hangodból ítélve van valami. Mattia nem szólt. Tényleg volt valami, ott, a nyelve hegyén. – Na? – nógatta Denis. – Mi az a valami? Mattia nagyot fújtatott a kagylóba, és Denis meghallotta, hogy nehezen veszi a levegőt. Felragadott egy tollat a telefon mellől, és a jobb keze ujjai közt bújtatva játszadozni kezdett vele. Aztán a toll leesett, és ő nem hajolt le utána. Mattia még mindig nem szólt. – Faggassalak? – kérdezte Denis. – Na, jó akkor tehát… – Kaptam egy külföldi

állásajánlatot – szakította félbe Mattia. – Egy egyetemtől. Egy híres egyetemtől. – Váó – kommentálta Denis, cseppnyi meglepettség nélkül. – Jól hangzik. És te elfogadod? – Nem tudom. El kéne? Denis nevetést színlelt. – Tőlem kérded, aki még csak be sem fejeztem az egyetemet? Én tuti, hogy elfogadnám. Mindig jót tesz a levegőváltozás. Gondolatban hozzátette, „meg aztán mi tart vissza?”, de nem mondta ki. – Csak hát a múltkor történt valami – bökte ki Mattia. – A diplomavédésem napján. – Mmm. – Ott volt Alice, és… – És? Mattia egy pillanatig habozott. – Szóval, csókolóztunk – vágta ki végül. Denis ujjai szorosabban markolták a kagylót. Meglepte ez a reakció. Nem volt már féltékeny Mattiára, nem volt értelme, de hirtelen mintha elszorította volna a torkát egy öklömnyi múlt. Egy pillanatra viszontlátta Mattiát és Alice-t, amint kéz a kézben belépnek Viola konyhájába, és érezte, ahogy Giulia Mirandi begyömöszöli a nyelvét a szájába, akár egy összegyűrt törülközőt. – Halleluja – próbált meg boldognak tűnni. – Végre-valahára. – Ja. Szünet következett, és mindkettejüknek megfordult a fejében, hogy lerakja a kagylót. – És ezek szerint nem tudod, mit tegyél – szólalt meg Denis nagy nehezen. – Ja. – De most akkor te meg ő, hogy is mondjam… – Nem tudom. Azóta nem láttam. – Á. Denis végigfuttatta a mutatóujja körmét az összetekeredett telefonzsinóron. A vonal másik végén Mattia ugyanezt tette, és mint mindig, ezúttal is egy ikerpárját vesztett DNS-spirál jutott eszébe a zsinórról. – Viszont számok mindenütt vannak – mondta Denis. – És mindenhol ugyanolyanok, nem? – De. – Tehát döntöttél. Denis hallotta, hogy a barátja légzése könnyebbé és szabályosabbá válik. – Köszönöm – mondta Mattia. – Ugyan mit? Mattia letette. Denis még néhány másodpercig úgy maradt, hallgatta a fülére tapasztott kagyló csendjét. Valami kialudt benne, mint hamu alatt az utolsó parázs. Ezt kellett mondanom, gondolta. Aztán felhangzott a foglalt jelzés, tú-tú. Denis lerakta a telefont, és visszatért a fürdőszobába, hogy szemügyre vegye azokat a nyavalyás bölcsességfogait. 27 – Qué pasa, mi amorcito?[4] – kérdezte Soledad Alice-től, és kissé félrebillentette a fejét, hogy elkapja a lány tekintetét. Amióta Fernanda kórházban volt, egy asztalnál evett velük, mert se az apa, se a lánya nem bírt volna egyedül ülni a másikkal szemben. Alice apjának szokásává vált, hogy nem öltözött át, miután megjött a munkából. Zakóban és alig meglazított nyakkendőben vacsorázott, mintha épp csak hazaugrott volna. Mindig egy szétnyitott újságot terített az asztalra, és csak időnként nézett fel belőle, hogy megbizonyosodjék, a lánya leküzd legalább néhány falatot. A csend az étkezés részévé vált, és csupán Solt zavarta, akinek gyakran eszébe jutottak az anyjával, otthon elköltött lármás ebédek, az az idő, mikor még kislány volt, és nem sejtette, hogy ilyen sors vár rá. Alice még hozzá sem nyúlt a tányérján lévő salátához és hússzelethez. Az ajkához támasztott pohárra bandzsítva aprókat kortyolt a vízből, olyan komolyan, mint amikor valaki orvosságot vesz be. Megvonta a vállát, és küldött Sol felé egy villámmosolyt.

– Semmi – mondta. – Nem vagyok túl éhes. Az apja idegesen lapozott. Mielőtt újra letette volna az újságot, erősen megrázta, és nem állhatta meg, hogy egy pillantást ne vessen lánya érintetlen tányérjára. Nem szólt semmit, újból olvasni kezdett, találomra az egyik cikket a közepétől, és nem sikerült kihámoznia az értelmét. – Sol! – fordult most Soledadhoz Alice. – Tessék! – A férjed hogyan hódított meg téged? Úgy értem, első alkalommal. Mit csinált? Soledad egy pillanatra abbahagyta a rágást. Aztán újrakezdte, lassabban, hogy időt nyerjen. Az első kép, amely az agyába villant, nem a megismerkedésük napja volt. Hanem az a reggel, amikor későn kelt, és mezítláb kóválygott a házban a férjét keresve. Az évek során a házasságuk minden emléke erre a néhány másodpercre szűkült össze, mintha az urával töltött idő teljes egészében csak a finálé előkészülete lett volna. Aznap reggel rápillantott az előző estéről maradt mosatlan edényekre és a díványon szanaszét heverő párnákra. Minden pontosan ugyanolyan volt, mint ahogy hagyták, a levegőben ugyanazok a megszokott zajok. Mégis, valami a tárgyak elhelyezkedésében és abban, ahogy a fény megült rajtuk, pánikkal töltötte el, és odaszögezte a nappali közepére. És akkor ott zavarba ejtő egyértelműséggel rájött, hogy a férje lelépett. Soledad a szokásos nosztalgiát tettetve felsóhajtott. – Biciklivel vitt haza a munkából. Mindennap értem jött biciklivel – mondta. – Aztán meg kaptam tőle ajándékba egy cipőt. – Hogy? – Egy cipőt. Fehéret, magas sarkút. Soledad elmosolyodott, és a hüvelyk- meg a mutatóujjával mutatta, milyen magasat. – Nagyon szép volt – mondta. Alice apja nagyot fújt, és úgy mocorgott a széken, mintha elfogadhatatlannak találná a jelenetet. Alice elképzelte Sol férjét, amint kilép a boltból, hóna alatt a cipősdobozzal. Ismerte a fényképről, amely az ágy fejénél, a támla fölött lógott, az asszony a szög és az akasztó közé egy száraz olajágat dugott. Egy pillanatra könnyebbnek érezte a fejét, de a gondolatai rögtön visszatértek Mattiához, és ott is maradtak. Eltelt egy hét, és a fiú még nem hívta föl. Most elmegyek hozzá, gondolta. Bekapott egy villányi salátát, mintha azt üzenné az apjának, tessék, ettem. Az ecet enyhén csípte a nyelvét. Még rágott, amikor fölállt az asztaltól. – El kell mennem – mondta. Apja meglepetten felvonta a szemöldökét. – És megtudhatnám, hová mész ilyenkor? – kérdezte. – El – mondta Alice dacosan. – Egy barátnőmhöz – tette aztán hozzá, hogy lágyítson a hangszínén. Az apja megcsóválta a fejét, mintha azt akarná mondani, csinálj, amit akarsz. Alice megsajnálta egy másodpercre, ahogy ott ült egyedül az újságja mögött. Kedve lett volna megölelni, elmondani neki mindent, és megkérdezni, mit tegyen, de egy pillanattal később már beleborzongott ugyanebbe a gondolatba. Sarkon fordult, és határozott léptekkel a fürdőszoba felé indult. Apja lerakta az újságot, és két ujjal fáradt szemhéját masszírozta. Sol forgatta még egy kicsikét a fejében a magas sarkú cipő emlékét, aztán visszazárta a helyére, és fölállt, hogy leszedje az asztalt. Útban Mattia lakása felé Alice bömböltette a zenét, de ha valaki a megérkezésekor rákérdezett volna, hogy mit hallgatott, nem tudott volna válaszolni.Egyszeriben elöntötte a harag, és biztos volt benne, hogy a vesztébe rohan, de nem tehetett mást. Akkor este, ahogy fölállt az asztaltól, átlépte azt a láthatatlan határt, amelyen túl a dolgok már maguktól mennek. Ugyanaz történt vele, mint a síeléskor, amikor a testsúlyát néhány jelentéktelen milliméternyivel előbbre

helyezte, éppen csak annyival, hogy arccal a hóba zuhanjon. Eddig csak egyszer járt Mattiánál, és akkor is csupán a nappaliban. Akkor Mattia eltűnt a szobájában, hogy átöltözzön, ő pedig váltott néhány megilletődött szót az anyjával. Adele asszony zavart és enyhén aggódó szemekkel nézte, mintha lángra kapott volna Alice haja, vagy mi, még arról is megfeledkezett, hogy hellyel kínálja. Alice megnyomta a Balossino-Corvoli gombot, és a csengő mellett kigyulladt a piros lámpácska, mint egy utolsó figyelmeztetés. Rövid sercegés után megszólalt Mattia anyjának meglepett hangja. – Ki az? – Alice vagyok. Elnézést a késői zavarásért, de… Mattia otthon van? A túloldalról töprengő csend hallatszott. Alice egy fejrázással a jobb vállához libbentette az összes haját, kellemetlen érzés volt, hogy figyelik a kaputelefon lencséjén keresztül. Aztán elektromos kattanást hallatva kinyílt a kapu, Alice pedig, mielőtt belépett volna a házba, köszönetképpen a kamerába mosolygott. Léptei úgy visszhangzottak a társasház kihalt előcsarnokában, mint a szívdobogás. A rossz lábából mintha teljesen kiszállt volna az élet, mintha a szíve elfelejtett volna vért pumpálni belé. A lakás résnyire nyitva hagyott ajtajában senki sem várta. Szabad?, kérdezte Alice, és belökte az ajtót. A nappaliból előbukkant Mattia, és legalább háromlépésnyire tőle megállt. – Szia – mondta, és a karja meg sem mozdult. – Szia. Néhány másodpercig csak álltak és méregették egymást, mint két idegen. Mattia a papucsban keresztbe tette a nagylábujját a mellette lévőn, és olyan erővel nyomta mindkettőt egymáshoz is meg a padlóhoz is, mintha szét akarná morzsolni őket. – Bocsáss meg, ha… – Bejössz? – szakította félbe Mattia gépies hangon. Alice megfordult, hogy becsukja az ajtót, de a gömbölyű sárgaréz fogantyú kicsúszott izzadt tenyeréből. Ahogy az ajtó becsapódott, beleremegett az ajtófélfa, és Mattia megborzongott. Mit keres itt?, gondolta. Mintha ez az Alice, aki hívatlanul betoppant hozzá, nem ugyanaz volna, akiről néhány perccel ezelőtt Denisszel beszélt. Próbálta kipucolni az agyából ezt a nevetséges gondolatot, de a kellemetlen érzés benne maradt a szájában, akár valami hányinger. Az üldözött szó jutott az eszébe. Aztán meg az, amikor az apja a szőnyegen gyömöszölte és hatalmas karjai börtönébe zárta. Megcsiklandozta a hasát meg az oldalát, és ő úgy nevetett, hogy alig kapott levegőt. Alice követte a fiút a nappaliba. Mattia szülei állva várták, mint egy kisebb fogadóbizottság. – Jó estét – köszönt behúzott nyakkal. – Szia, Alice – válaszolta Adele, de tapodtat sem mozdult a helyéről. Pietro viszont odalépett hozzá, és váratlanul megcirógatta a haját. – Szebb vagy, mint valaha – mondta. – Édesanyád hogy van? A férje mögött Adelének az arcára fagyott a mosoly, és beharapta az ajkát, amiért nem neki jutott eszébe, hogy megkérdezze. Alice elpirult. – Ugyanúgy – mondta, hogy ne tűnjön patetikusnak. – Megvan. – Add át neki a szívbéli jókívánságainkat – mondta Pietro. Aztán kifogytak a szóból mind a négyen. Mattia apja mintha keresztülnézett volna Alicen, Alice pedig egyensúlyozni igyekezett a két lábán, hogy ne látsszék sántának. Rádöbbent, hogy az anyja sosem fogja megismerni Mattia szüleit, és egy kicsit sajnálta, de azt még inkább sajnálta, hogy ő az egyetlen, aki ezekre a dolgokra gondol. – Menjetek csak be a szobába – mondta végül Pietro. Alice még egyszer rámosolygott Adelére, lehajtotta a fejét, és elment a férfi mellett. Mattia már a szobájában várta. – Becsukjam? – kérdezte Alice az ajtóra mutatva, miután belépett. Úgy érezte, inába szállt az összes bátorsága.

– Ühüm. Mattia leült az ágyra, kezét összekulcsolta a térdén. Alice körülnézett a picike helyiségben. Az volt a benyomása, mintha a szobát megtöltő tárgyakhoz soha senki nem nyúlna hozzá, olyanok voltak, akár a gondos megfontolással elhelyezett árucikkek egy üzlet kirakatában. Semmilyen felesleges dolgot nem látott, sehol egy fénykép a falon, vagy egy kabalának megőrzött gyerekkori plüssállat, semmi, ami a kamaszok szobáira jellemző családiasság és melegség illatát árasztaná. Alice fejében és testében is akkora volt a zűrzavar, hogy azt sem tudta, hová legyen. – Szép szobád van – mondta minden meggyőződés nélkül. – Köszönöm – válaszolta Mattia. Fejük fölött ott lebegett a mondandók roppant buborékja, de hogy ne kelljen tudomást venniük róla, inkább mindketten lefelé néztek. Alice a szekrénynek vetette a hátát, lecsúszott a földre, és a jó térdét a melléhez húzva leült. Magára erőltetett egy mosolyt. – Szóval milyen érzés diplomásnak lenni? Mattia megvonta a vállát, és alig észrevehetően elmosolyodott. – Tök ugyanolyan, mint előtte. – Hát, te aztán semminek sem tudsz örülni. – Úgy tűnik. Mmm, hümmögött nyájasan Alice, és arra gondolt, hogy teljesen értelmetlen kettejük közt a zavar, mégis ott van, szilárdan és kikezdhetetlenül. – Azért az utóbbi időben történt veled egy s más – mondta. – Igen. Mondjam vagy ne mondjam, tanakodott Alice. Aztán nagy nehezen csak kibökte. – És volt közte jó is, nem? Mattia megfeszítette a lábát. Helyben vagyunk, gondolta. – De, igen – mondta. Pontosan tudta, mit kellene tennie. Föl kellene állnia, és odaülni Alice mellé. Mosolyognia kellene, a szemébe nézni, és megcsókolni. Ennyi az egész, egyszerű mechanika, vektorok banális sorozata, melyek odaközelítik és összeérintik az ajkát a lányéval. Megtehetné, még akkor is, ha ebben a pillanatban nincs hozzá kedve, rábízhatná magát a mozdulatok egyértelműségére. Fel akart állni, de a matrac valahogy visszahúzta, mint a sár. Ezúttal is Alice cselekedett helyette. – Odamehetek? – kérdezte. Mattia bólintott, és bár szükségtelen volt, kicsit arrébb húzódott. Alice kézzel is besegített magának a feltápászkodásban. A Mattia által szabadon hagyott részen egy harmonikaszerűen háromba hajtott gépírásos papír hevert az ágyon szétnyitva. Alice megfogta, hogy odébb tegye, és észrevette, hogy angolul van. – Ez mi? – tudakolta. – Ma kaptam. Egy egyetem küldte. Alice elolvasta a félkövérrel szedett városnevet a bal felső sarokban, és összefutottak a betűk a szeme előtt. – Mit írnak? – Ösztöndíjat ajánlanak. Alice megszédült, és elsápadt rémületében. – Hűha – játszotta meg magát. – És mennyi időre? – Négy évre. Alice nagyot nyelt. Még mindig állt. – Elfogadod? – kérdezte halkan. – Még nem tudom – mondta Mattia szinte bocsánatkérőn. – Szerinted?

Alice némán fogta a papírlapot, a falat nézte mereven. – Szerinted? – ismételte meg Mattia, mintha hihető volna, hogy Alice nem hallotta. – Szerintem micsoda? – csattant most keményen Alice hangja, Mattia kis híján fel is ugrott a helyéről. A lánynak valamiért az anyja jutott eszébe a kórházban, a gyógyszerektől kábán. Kifejezéstelen arccal nézte a lapot, legszívesebben széttépte volna. De aztán csak visszatette az ágyra, oda, ahová neki kellett volna leülni. – Fontos lenne a karrierem miatt – szabadkozott Mattia. Alice komolyan bólintott, állát előreszegezte, mintha golflabdát tartana a szájában. – Jól van. Akkor meg mire vársz? Rohanj. Itt úgysincs semmi, ami érdekelne, azt hiszem – mondta összeszorított fogakkal. Mattia érezte, hogy kidagadnak a nyakán az erek. Talán sírva fakad. A sírást az óta a parkbeli délután óta folyton ott érezte a torkában, mint valami lenyelhetetlen falatot, mintha aznap végre megnyíltak volna a rég eltömődött könnycsatornái, és mindaz, ami felhalmozódott benne, megindult volna, hogy kibuggyanjon. – Ha elmennék – fogott bele kissé remegő hangon. – Te azért… – Elakadt. – Én? – Alice fölülről nézte, mint egy foltot az ágytakarón. – Én a magam részéről másképp képzeltem a következő négy évet – mondta. – Én huszonhárom éves vagyok, és az anyám haldoklik. Én… – Megrázta a fejét. – Mindegy, téged ez úgysem érdekel. Gondolj csak a karrieredre. Most először használta fel az anyja betegségét, hogy megrázzon valakit, és mindent egybevetve nem bánta meg. Látta, ahogy Mattia összezsugorodik a szeme előtt. Mattia semmit sem válaszolt, gondolatban a légzés szabályait ismételgette. – Mindenesetre ne aggódj – folytatta Alice. – Egyébként is találtam valakit, akit érdekel. Sőt azért jöttem, hogy elmondjam neked. – Szünetet tartott, s közben semmire sem gondolt. A dolgok megint maguktól mentek, megint görgött lefelé a lejtőn, és elfelejtette leszúrni a botot, hogy fékezzen. – Fabiónak hívják, orvos. Nem akartam, hogy te… Szóval érted. Mint egy színésznőcske, úgy mondta ezt, a hangja is idegen volt. Érezte, hogy a szavak homokként kaparják a nyelvét. Miközben beszélt, Mattia arckifejezését figyelte, a csalódottság jelét kereste, hogy belekapaszkodhasson, de a fiú sötét szemében nem lehetett meglátni a felvillanó tüzet. Biztos volt benne, hogy nem érdekli Mattiát, és kifordult a gyomra, akár egy nejlonzacskó. – Megyek – mondta halkan, elcsigázottan. Mattia bólintott, a csukott ablakot nézte, hogy teljesen kizárja Alice-t a látóteréből. Az égből hullott alá ez a név, Fabio, ki tudja, honnan, beleállt a fejébe, mint egy szálka, és ő nem akart mást, csak hogy Alice elmenjen. Látta, hogy odakint tiszta az este, és bizonyára meleg szél fúj. A nyárfák homályos pihéi úgy repkedtek az utcai lámpák fényében, mint hatalmas, láb nélküli bogarak. Alice kinyitotta az ajtót, és Mattia felállt. Két lépéssel mögötte kikísérte Alice-t a bejáratig. Alice szórakozottan matatott a táskájában, hogy ellenőrizze, mindene megvan-e és nyerjen még egy pillanatot. Oké, mondta aztán, és kilépett a lakásból. Mielőtt a liftajtó becsukódott volna, elköszöntek egymástól, szia, szia, mondták, csak úgy. 28 Mattia szülei tévét néztek. Anyja felhúzta a térdét a hálóinge alatt. Apja a kanapé előtti alacsony asztalon keresztbe rakott és kinyújtott lábakkal ült, egyik combján a távirányítóval. Alice nem viszonozta a köszönésüket, mintha észre sem vette volna, hogy ott vannak. Mattia a kanapé háttámlája mögül mondta: – Úgy döntöttem, hogy elfogadom. Adele az arcához emelte a kezét, és elveszetten a férje tekintetét kereste. Mattia apja épp csak hogy hátrafordult, és úgy nézett a fiára, ahogy egy felnőtt fiúra szokás. – Jól van – mondta. Mattia visszament a szobájába. Elvette a papírt az ágyról, és leült az íróasztalához. Érezte, érzékszervei észlelték, hogy az univerzum kitágul, felgyorsul a lábai alatt, és egy pillanatra azt remélte, hogy az elasztikus anyag beszakad, és hagyja őt a mélybe zuhanni.

A kapcsoló után tapogatózott, és lámpát gyújtott. Kiválasztotta a leghosszabbat az asztal széléhez veszélyesen közel egymás mellé rakott nyolc ceruza közül. A második fiókból elővette a hegyezőt, és a szemetesvödör fölé hajolt a hegyezéshez. Lefújta a ceruza tölcsér alakú végéről a rajta maradt faforgácsot. Az üres lap már az asztalon várta. Kifordított tenyerét jól szétnyitott ujjakkal a papírra helyezte. Végighúzta rajta a tűhegyes grafitot. Tétovázott egy másodpercig, hogy beleszúrja-e a középső ujja alatt a két vastag ér találkozásába. Aztán lassan visszahúzta a ceruzát, és nagyot lélegzett. To the kind attention of the Dean,[5]írta a lapra. 29 Fabio az ajtóban várta, és a lépcsőházban, a hallban, a nappaliban, mindenhol égett a villany. Ahogy kivette a kezéből a fagyisdobozt rejtő reklámszatyrot, a lány ujjai köré fonta az ujjait, és úgy csókolta arcon, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Nagyon jól áll neked ez a ruha, mondta, mert komolyan így gondolta, aztán visszament a tűzhely mellé a vacsorához, de közben tovább nézte Alice-t. A hifiből Alice számára ismeretlen zene szólt, de nem hallgatni kellett, a zene is egy tökéletes, semmiben sem véletlenszerű forgatókönyv része volt. Két gyertya égett, a bor már kinyitva, az asztal két személyre szépen megterítve, a kések éllel befelé fordítva, ami a kislány korában hallott anyai tanítás szerint szívesen látott vendéget jelent. A fehér terítőn sehol egy ránc, a szalvéták tökéletes éllel háromszögletűre hajtva. Alice leült az asztalhoz, és számba vette az egymásra rakott tányérokat, hogy tudja, mennyit kell enni. Aznap este, még mielőtt eljött volna otthonról, hosszú időre bezárkózott a fürdőszobába, és a törülközőket bámulta, melyeket Soledad péntekenként szokott cserélni. A márványlapos fürdőszobaszekrényben megtalálta az anyja sminktáskáját. Félhomályban sminkelte ki magát, és mielőtt végighúzta volna a rúzst az ajkán, megszagolta a hegyét. Semmire sem emlékeztette az illat. A szertartás kedvéért négy különböző ruhát próbált fel, bár kezdettől, talán már előző nap elhatározta, hogy azt veszi föl, amelyet Ronconi fiának a bérmálásakor viselt, az apja szerint nagyon nem az alkalomhoz illően, mivelhogy derékig szabadon hagyta a hátát, és teljesen fedetlenül a karjait. Még mezítláb, de már a könnyű, kék ruhában – kivágása elégedett mosolyként ívelt világos bőrén – lement a konyhába Solhoz, és szemöldökét felvonva a véleményét kérte. Csodaszép vagy, mondta Sol. Homlokon csókolta, és Alice félt, hogy elmaszatolódik a sminkje. Fabio otthonosan mozgott a konyhában, de mérhetetlenül fegyelmezetten is, mint aki tudja, hogy figyelik. Alice a fehérbort kortyolgatta, amit Fabio kitöltött neki, és az alkohol kisebbfajta robbanásokat idézett elő már legalább húsz órája üres gyomrában. A melegség szerteágazott az ereiben, majd lassan felkapaszkodott a fejéig, és elmosta Mattia gondolatát, ahogy a tenger foglalja vissza este a strandot. Az asztal mögül Alice figyelmesen megnézte magának Fabiót, gesztenyebarna hajának nyílegyenesre nyírt vonalát a tarkóján, nem túl keskeny csípőjét, az ing alatt duzzadozó vállait. Elképzelte, milyen biztonságos lehet a karjai fogságában, amikor nincs már más választás. Azért fogadta el a meghívását, mert beszélt róla Mattiának, és mert meggyőződése lett, hogy neki sosem jut már szerelemhez hasonlóbb valami, mint az, ami itt vár rá. Fabio kinyitotta a hűtőt, vajat vett elő, és levágott belőle egy Alice becslése szerint legalább nyolc-kilenc dekás darabot. Bedobta a serpenyőbe, a rizottóhoz, a vaj pedig felolvadt, kiengedve magából minden telített állati zsírját. Fabio eloltotta a lángot, és fakanállal további néhány percig kavarta a rizottót. – Kész is vagyunk – mondta. Megtörölte a kezét az egyik székről lógó konyharuhában, és a serpenyővel az asztal felé

fordult. Alice rettegő pillantást vetett az ételre. – Nekem csak nagyon picit – mondta, és az ujjaival mutatta is, milyen keveset, még éppen időben, mielőtt Fabio a tányérjára rakott volna egy merőkanálnyit a pépes kalóriabombából. – Nem szereted? – Nem az – füllentett Alice. – Csak allergiás vagyok a gombára. De azért megkóstolom. Fabio csalódottnak látszott, kezében megállt a serpenyő. Kicsit még el is sápadt. – A mindenit, nagyon sajnálom. Nem tudtam. – Nem számít. Tényleg – mosolygott rá Alice. – Ha akarod, esetleg… – folytatta a férfi. Alice megfogta a kezét, hogy elhallgattassa. Fabio úgy nézte a lányt, akár egy kisgyerek az ajándékot. – De azért megkóstolhatom – mondta Alice. Fabio határozottan megrázta a fejét. – Szó sem lehet róla. És ha bajod lesz tőle? Elvitte a serpenyőt, és Alice nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Jó félóráig csak beszélgettek az üres tányérok fölött, és Fabiónak ki kellett nyitnia még egy üveg bort. Alice-t hatalmába kerítette a kellemes érzés, hogy minden korttyal elveszít önmagából egy darabkát. A saját testét súlytalannak érezte, a vele szemben alkarközépig feltűrt ingben az asztalra könyöklő Fabio viszont nagyon is masszívan volt jelen. A Mattiához az utóbbi hetekben oly kitartóan visszatérő gondolata úgy vibrált erőtlenül a levegőben, akár egy meglazult hegedűhúr, egy hamis hang, mely elvész a zenekar játékában. – Na, vigasztalódásképp jöhet a második fogás – mondta Fabio. Alice-t az ájulás környékezte. Eddig azt remélte, hogy megúszta. Fabio azonban felállt az asztaltól, és kivett a sütőből egy tepsit, benne két paradicsom, két padlizsán és két sárga paprika, megtöltve valamiféle, darált hús és zsemlemorzsa keverékének tűnő dologgal. A színkompozíció vidáman hatott, de Alice egyből arra gondolt, milyen irgalmatlanul nagy darabok ezek, és elképzelte, amint így, ahogy vannak, beletoccsannak a gyomra kellős közepébe, mint kövek a pocsolyába. – Válassz te – kínálta Fabio. Alice beharapta az ajkát. Azután bátortalanul rámutatott a paradicsomra, Fabio pedig késselvillával megfogta, és áttette a tányérjára. – És még? – Ennyi elég – mondta Alice. – Nem létezik. Nem ettél semmit. Meg fog ártani a bor. Alice laposat pillantott rá, és egy pillanatig mélységesen gyűlölte, ahogy az apját, anyját, Solt vagy bárkit, aki valaha is számon kérte, mi van a tányérján. – Azt – adta meg magát a padlizsánra mutatva. Fabio mindegyik zöldségből kivett magának egyet, és mielőtt nekilátott volna, elégedetten mustrálta a művét. Alice beleszúrta a villája hegyének legvégét a töltelékbe, és megkóstolta. A húson kívül rögtön ráismert a tojás, a túró és a parmezán ízére, és sebtiben kiszámolta, hogy egy teljes napi koplalás sem lesz elég, hogy ezt ellensúlyozza. – Ízlik? – kérdezte Fabio mosolyogva, félig tele szájjal. – Finom – válaszolta Alice. Bátorságot merített, és bekapott egy falat padlizsánt. Legyűrte a viszolygást, és szótlanul, harapásról harapásra folytatta az evést. Megette az egész padlizsánt, de alig tette le a villáját a tányér mellé, rátört a hányinger. Fabio egyfolytában fecsegett és töltötte neki a bort. Alice bólogatott, és minden mozdulatra úgy érezte, hogy a padlizsán föl-le táncol a gyomrában. Fabio már mindent befalt, miközben Alice tányérján még ott piroslott az émelyítő kutyulmánytól duzzadó paradicsom. Ha feldarabolja, és a szalvétába rejti, Fabio biztosan észreveszi, mert a félig már leégett gyertyákon kívül semmi sem takarta.

Aztán, isteni szerencse, elfogyott a második üveg bor is, és Fabio nehézkesen felállt az asztaltól, hogy hozzon egy harmadikat. Fejét a két keze közé kapta, és rákiáltott, állj meg, kérlek, ne forogj!. Alice nevetett. Fabio bekukkantott a hűtőbe, és végignyitogatta a konyhaszekrényeket is, de nem talált több üveggel. – Úgy látszik, a szüleim mindet benyakalták – mondta. – Le kell mennem a pincébe. Minden ok nélkül felnevetett, és Alice együtt nevetett vele, bár a nevetéstől megfájdult a hasa. – El ne mozdulj innen – parancsolta, az ujját a lány homlokának szegezve. – Oké – felelte Alice, és már készen is állt a terve. Amint Fabio távozott, két ujjal megfogta a löttyedt paradicsomot, és az orrától jó távol tartva, mert már a szagát sem bírta, bevitte a mosdóba. Bezárkózott, felhajtotta az ülőkét, és a tiszta csésze úgy mosolygott rá, mintha azt mondaná, bízd csak rám. Alice szemügyre vette a paradicsomot. Nagy volt, talán jobb lett volna feldarabolni, de elég puhának is látszott, nem érdekel, gondolta Alice, és beledobta úgy, ahogy volt. Egy toccsanás, a víz majdnem ráfröccsent a kék ruhára. A paradicsom a csésze alján, a lefolyóban félig eltűnve, megállt. Alice lehúzta a vécét, a víz úgy zubogott, mint a megváltó zivatar, de ahelyett, hogy lefolyt volna a lyukon, kezdte megtölteni a vécékagylót, alulról pedig kevéssé biztató bugyborékolás hallatszott. Alice rémülten hátralépett, rossz lába megbicsaklott, majdnem a földön kötött ki miatta. Nézte, ahogy a víz egyre emelkedik, majd hirtelen megáll. Szörcsögni kezdett a szifon. Csordultig volt a csésze. A víz átlátszó felszíne alig remegett, a beszorult paradicsom odalent pedig maradt, ahol volt. Alice halálra váltan és furcsamód kíváncsian is, legalább egy percig csak nézett. A bejárati ajtó zárjában megforduló kulcs zaja térítette magához. Fogta a vécékefét, és arcán utálkozó grimasszal a vízbe mártotta. A paradicsom meg sem mozdult. – Most mit csináljak? – suttogta saját magának. Azután, szinte öntudatlanul megint lehúzta a vécét, s a víz most már kifolyt, és vékony rétegben, Alice elegáns cipőjét nyaldosva, szétterült a padlón. Alice megpróbálta visszatolni a lehúzó karját, de a víz tovább ömlött és folyt kifelé, s ha Alice nem torlaszolja el az útját a kisszőnyeggel, elér az ajtóig, és átfolyik a másik szobába. Hosszú másodpercek után ismét abbamaradt az öblítés. A paradicsom még mindig ott volt lent, sértetlenül. Már nem növekedett a tó a padlón. Egyszer Mattia elmagyarázta neki, hogy a víz egyszer csak nem terjed már tovább, mert a felületi feszültség egyben tartja, mint valami hártya. Alice nézte, mekkora galibát csinált. Lecsukta a vécéfedőt, és mintegy megadva magát a borzalmaknak, ráült. Két kezét lehunyt szemére tapasztotta, és sírni kezdett. Sírt Mattia miatt, az anyja miatt, az apja miatt, a rengeteg víz miatt, de legfőképp saját maga miatt. Suttogva Mattiát szólította, mintha tőle várna segítséget, de a név ott maradt az ajkán, súlytalanul és ragadósan. Fabio kintről rákopogott, de ő nem mozdult. – Ali, minden rendben? Alice láthatta az alakját az ajtó tejüvegén keresztül. Szipogott, de csak úgy, hogy ne lehessen hallani, és a sírást leplezendő, megköszörülte a torkát. – Igen, persze – mondta. – Egy másodperc, és jövök. Elanyátlanodva nézett körül, mint aki nem tudja, hogy került ebbe a fürdőszobába. A csésze legalább három helyen csöpögött, és Alice egy pillanatra azt remélte, hátha bele lehet fulladni abba a néhány milliméteres vízbe. Fókuszálás (2003) 30 Egyik délelőtt tíz órakor jelent meg Marcello Crozza műtermében, és határozottságot

színlelve, aminek három kör volt az ára a háztömb körül, azt mondta, szeretném kitanulni a mesterséget, fel tudna venni gyakornoknak? Crozza, aki az előhívó gépnél ült, bólintott. Aztán felé fordult, egyenesen a szemébe nézett, és hozzátette, egyelőre nem tudok neked fizetni. Ahhoz nem volt szíve, hogy lebeszélje őt a dologról, mert sok évvel ezelőtt maga is ugyanezt tette, és mostanra csupán az akkori izgalom emléke maradt neki a fényképezés iránti szenvedélyéből. Minden csalódottsága ellenére senkit sem szeretett volna megfosztani ettől az érzéstől. Leginkább nyaralós képekkel dolgoztak. Három-négy tagú családok, a tengernél vagy a történelmi városokban, összeölelkezve a Szent Márk tér közepén vagy az Eiffel-torony alatt, lemaradt lábakkal, mindig ugyanabban a pózban. Automata gépekkel készített, túlexponált vagy fókuszálatlan képek. Alice már rájuk se nézett: előhívta, aztán együtt belerakta őket a sárga-piros Kodak logóval díszített borítékba. Nagyrészt a boltban kellett lennie, átvenni a huszonnégy vagy harminchat kockás, műanyag dobozkába zárt tekercseket, ráírni a vevő nevét az elismervényre, megmondani neki, hogy másnapra elkészül, megcsinálni a blokkot, megköszönni és elbúcsúzni. Időnként pedig, szombaton, ott voltak az esküvők. Crozza háromnegyed kilencre ment Aliceért, mindig ugyanabban a ruhában, nyakkendő nélkül, végül is ő fényképész, nem vendég. A templomban föl kellett állítania a két lámpát, és egyszer, még az elején, Alice elejtette az egyiket. A lámpa darabokra tört az oltár lépcsőjén, és ő rémülten nézett Crozzára. Crozza olyan grimaszt vágott, mintha az egyik üvegszilánk beleállt volna a lábába, de aztán azt mondta, nem érdekes, takarítsd el onnan. Szerette a lányt, és nem tudta, miért. Talán, mert nem voltak gyerekei, vagy mert amióta Alice is a boltban volt, ő tizenegykor átmehetett a presszóba, hogy megnézze a lottószámokat, és mikor visszaért, Alice rámosolygott és megkérdezte, na, gazdagok vagyunk? Talán a rossz lába miatt, és mert a lánynak hiányzott az anyja, mint neki egy feleség, és ezek a hiányok egy kicsit mind hasonlítanak. Avagy mert biztos volt benne, hogy a lány hamar beleun a dologba, és ő esténként újra egyedül húzhatja majd le a redőnyt, aztán meg üres, mégis oly nehéz fejjel elindulhat hazafelé, ahol senki sem várja. Ezzel szemben eltelt másfél év, és Alice még mindig ott volt. Most, hogy kapott kulcsot, reggelente ő érkezett először, és mire Crozza is megjött, már a bolt előtti járdán söprögetett a mellettük lévő csemegeüzlet tulajdonosnőjével együtt, akinek a férfi mindig épp csak hogy odaköszönt. Crozza feketén fizetett a lánynak, ötszáz eurót havonta, de az együtt végigdolgozott esküvők után, amikor a nap végén megálltak a Della Rocca-ház nagykapuja előtt, a járó motorú Lanciában elvette a pénztárcáját a műszerfalról, prémiumként átnyújtott neki egy ötveneuróst, és azt mondta, hétfőn találkozunk. Időnként Alice megmutatta neki a felvételeit, és a véleményét kérte, jóllehet mindkettejük számára világos volt, hogy már nincs mit tanulnia a férfitól. Leültek a pulthoz, Crozza a fény felé tartva nézte a képeket, aztán adott néhány jó tanácsot az expozíciós idővel vagy a jobb blendehasználattal kapcsolatban. Megengedte a lánynak, hogy bármikor használja a Nikonját, és titokban elhatározta, hogy ha egyszer elmegy, neki is ajándékozza. – Szombaton házasodunk – mondta Crozza. Ez volt a szavajárása arra, hogy megbízást kaptak. Alice épp a farmerdzsekijét vette fel. Fabio bármelyik pillanatban megjöhetett érte. – Oké – mondta. – És hol? – A Gran Madréban. Aztán fogadás egy magánvillában a dombon. Flancos népség – jegyezte meg Crozza, csipetnyi megvetéssel a hangjában. De rögtön meg is bánta, mert tudta, hogy Alice is közülük való. – Mmmm – dünnyögte a lány. – És tudod, kicsodák? – Elküldték az értesítőt. Oda tettem valahova – felelte Crozza a pult pénztárgép alatti polcára mutatva. Alice keresett egy gumit a táskájában, és összefogta a haját. Crozza a helyéről leste. Egyszer úgy maszturbált, hogy elképzelte a lányt térden állva a lehúzott redőnyű bolt

félhomályában, de aztán olyan rosszul érezte magát, hogy nem is vacsorázott, másnap meg hazaküldte, mondván, ma pihenőt kapsz, senki se lábatlankodjon itt nekem. Alice a pult alatt felhalmozott papírok közt turkált, csak úgy, hogy elüsse az időt. Így került kezébe az értesítő kemény, nagy alakú borítékja. Kinyitotta, és a csupa kacskaringós, aranyozott, dőlt betűvel szedett név majd kiugrott a lapról. Ferruccio Carlo Bai és Maria Luisa Turletti Bai tudatják, hogy lányuk, Viola házasságot köt… Nem tudta tovább olvasni, látása elhomályosult. Fémes ízt érzett a szájában. Nyelt egyet, és mintha ismét az öltözőbéli cukorkát nyelte volna le. Visszazárta a borítékot, és kis ideig elgondolkodva lobogtatta. – Mehetnék egyedül? – kockáztatta meg végül, továbbra is háttal Crozzának. A férfi becsukta a pénztárgép nagyot csilingelő fiókját. – Micsoda? – kérdezte. Alice megfordult, tágra nyílt szeme, melyben különös tűz égett, olyan szép volt, hogy Crozzának mosolyoghatnékja támadt. – Már mindent megtanultam, nem? – mondta Alice, és közelebb lépett hozzá. – Meg tudom csinálni. Különben sosem leszek képes egyedül megoldani. Crozza gyanakodva nézte. Alice könyökével a pultra támaszkodott, éppen szemben a férfival, és előretolta a felsőtestét. Alig egyarasznyira volt az orrától, és tekintetében a csillogás azért könyörgött, hogy mondjon igent, és ne kérjen magyarázatot. – Mi lesz, ha… – Kérlek – vágott a szavába a lány. Crozza megsimogatta a füle szélét, és kénytelen volt másfelé nézni. – Hát jó – adta be a derekát. Ő maga sem értette, miért, de halkan hozzátette: – Aztán semmi marhulás. – Megígérem – bólintott Alice szélesen fénylő mosollyal. Majd előbbre csúszott a könyökén, és adott Crozza háromnapos szakállára egy csiklandozó puszit. – Menj csak, menj – hessentette el a férfi. Alice kacagott, és miközben szaggatott, hullámzó, nagyon egyéni járásával kiment a boltból, a kacagásával lett teli a levegő. Aznap este Crozza, bár semmi dolga sem volt, kicsit tovább maradt az üzletben. Nézte a tárgyakat, és sokkal jelenvalóbbnak érezte mindet, mint sok-sok éve, amikor a tárgyak még maguk kínálkoztak fel neki, hogy fényképezze le őket. Elővette a gépet a táskából, amelybe Alice a lencsék és a mechanika alapos megtisztítása után tenni szokta. Felrakta a teleobjektívet, és ráirányította az első szemébe ötlő tárgyra, a bejárat melletti esernyőtartóra. Addig nagyított ki egy részt a legömbölyített pereméből, amíg azt nem érezte, hogy olyan, mintha másvalami, például egy kialudt vulkán krátere volna. Aztán mégsem exponált. Elrakta a gépet, fogta a zakóját, leoltotta a lámpát, és kilépett a boltból. Lelakatolta a redőnyt, és elindult a szokásossal ellenkező irányba. Arcáról hasztalan próbálta eltüntetni a buta mosolyt, és egyáltalán nem volt kedve hazamenni. A templomot kálából és margarétából készített csokrokkal díszítették fel, két hatalmas csokor az oltár két oldalán, és több tucat miniatűr változat a padsorok szélén. Alice felállította a lámpákat, és elhelyezte a fényvisszaverő vásznat. Aztán beült az első sorba várakozni. Egy asszony porszívózta a vörös szőnyeget, amelyen Viola egy óra múlva majd végigvonul. Alice arra a napra gondolt, amikor Viola és ő a korláton ülve beszélgettek. A témára már nem emlékezett, csak arra, hogy honnan nézte megbabonázva: valahonnan a szeme mögül, a váltig titkolt, kusza gondolatokkal teli homályból. Fél óra leforgása alatt minden padsor megtelt, a később érkezők, akiknek nem jutott ülőhely, a templom végében tolongtak, és a liturgiás lapokkal legyezték magukat. Alice kiment az utcára, ott várta a menyasszonyt szállító autót. A magasan járó nap

melengette a kezét, sőt mintha át is hatolt volna rajta. Kiskorában szerette fény felé tartani a tenyerét, bámulni összezárt ujjainak piros vonalát. Egyszer az apjának is megmutatta, az meg erre végigpuszilgatta az ujjbegyeit, mintha csak meg akarná enni őket. Viola egy csillogó-villogó szürke Porschén érkezett, a sofőrnek kellett őt kihámoznia a terebélyes uszályával. Alice veszettül kattintgatni kezdett, leginkább azért, hogy arcát a gép mögé rejtse. Azután amikor az ara melléje ért, szántszándékkal leengedte a fényképezőt, és rámosolygott. Csak egyetlen másodpercig néztek egymásra, és Viola összerándult. Alice nem láthatta, milyen arcot vág, mert már el is haladt mellette, és az apjával karonfogva belépett a templomba. Ki tudja, miért, Alice mindig magasabbnak képzelte a papát. Ügyelt rá, hogy egyetlen mozzanatról se maradjon le. Csinált jó pár közelképet az ifjú párról és a két családról. Megörökítette a gyűrűváltást, az eskütételt, az áldást, a csókot és a tanúk aláírását. Egyedül ő mozgott az egész templomban. Mikor Viola felé hajolt, úgy látta, hogy kissé megmerevedik. Még jobban megnövelte az expozíciós időt, hogy érdekesen homályos legyen a kép, ami Crozza szerint az örökkévalóság képzetét kelti. Az ifjú házasok kifelé indultak a templomból, Alice sántikálva és kicsit meggörnyedve hátrált előttük az alulnézet kedvéért, hogy továbbra is ugyanolyan magasnak látsszanak. Az objektíven keresztül észrevette, hogy Viola rémült félmosollyal nézi, mint aki kísértetet lát, valamit, amit más nem. Alice rövid szünetekkel jó tizenötször villantotta a képébe a vakut, hunyorgásra késztetve végül az arát. Nézte, ahogy beszállnak a kocsiba, és Viola rápillantott az ablak mögül. Nyilván elmondja mindjárt a férjének, hogy ki ő, meg hogy milyen furcsa így összetalálkozni. Az osztály anorexiásának fogja beállítani, a sántának, akivel ő sosem volt jóban. A cukorkáról, a buliról meg a többiről egy szót se ejt. Alice elmosolyodott a gondolatra, hogy ez lehet házasságuk első féligazsága, az első hajszálrepedés a kapcsolatukban, ahová az élet előbb vagy utóbb beerőlteti a pajszerét, hogy feszegetni kezdje. – Kisasszony, az ifjú pár a folyónál várja a fényképezés miatt – szólította meg valaki a háta mögül. Alice megfordult, és felismerte az egyik tanút. – Hogyne. Már megyek is utánuk – válaszolta. Besietett a templomba, hogy elpakolja a felszerelését. A szétszedett gépet rakta be épp a szögletes táskába, amikor a nevét hallotta. – Alice? Már mielőtt hátrafordult volna, tudta, ki szólította. – Tessék! Giada Savarino és Giulia Mirandi állt előtte. – Szia – mondta Giada éneklősen, és odalépett hozzá, hogy kétfelől arcon csókolja. Giulia a háttérben maradt, szemét lesütve, mint a gimnáziumban. Alice összepréselt szájjal épphogy csak hozzáérintette az arcát Giadáéhoz. – Mit csinálsz te itt? – csipogta Giada. Milyen hülye kérdés, gondolta Alice, és nevethetnékje támadt. – Fényképezek – válaszolta. Giada egy mosollyal nyugtázta a választ, arcán a tizenhét éves kori gödröcskéivel. Furcsa volt maga előtt látnia őket, teljes életnagyságban, a darabka közös múlttal, ami egyszerre semmit sem számított már. – Szia, Giulia – préselte ki magából Alice. Giulia rámosolygott, és nehezen formálta a szavakat. – Hallottuk, mi történt édesanyáddal – mondta. – Szegény. Giada folyamatosan bólogatott, hogy együttérzését mutassa. – Hát igen – felelte Alice. – Köszönöm. Aztán sietősen újra pakolni kezdett. Giada és Giulia összenézett. – Hagyunk dolgozni – mondta Giada, s megérintette a vállát. – Nagyon elfoglalt vagy. – Oké.

Megfordultak, és elindultak a kijárat felé, cipősarkaik ridegen kopogtak az elnéptelenedett templom falai között. Az ifjú pár egy nagy fa árnyékában várt rá, és nem voltak összeölelkezve. Alice leparkolt a Porsche mellett, és a válltáskájával együtt kiszállt. Meleg volt, érezte, hogy a haja a tarkójához tapad. – Szia – mondta közelebb érve. – Ali – válaszolta Viola. – Nem gondoltam volna, hogy… – Én sem – szakította félbe Alice. Csak mímelték, hogy átölelik egymást, mintha nem akarnák tönkretenni a ruhájukat. Viola még szebb volt, mint a gimiben. Az évek során arcvonásai megszelídültek, kontúrjai lágyabbak lettek, szeméből eltűnt az alig észrevehető, rettegett vibrálás. Teste még mindig tökéletes volt. – Ő Carlo – mondta Viola. Alice megszorította a férfi kezét, és simának találta. – Hozzálátunk? – zárta rövidre. Viola bólintott, és a férje tekintetét kereste, de ő nem vette észre. – Hová menjünk? – kérdezte. Alice körülnézett. A nap a zeniten volt, vakut kell majd használnia, hogy ne legyen árnyékos az arcuk. Rámutatott egy padra a folyóparton, a tűző napon. – Üljetek le oda. A szükségesnél tovább piszmogott a gép összerakásával. Színlelte, hogy bíbelődik a vakuval, feltett egy objektívet, majd kicserélte egy másikra. Viola férje a nyakkendőjével legyezte magát, míg Viola ujjheggyel próbálta megállítani a homlokán kibuggyanó izzadságcseppeket. Alice hagyta őket főni még egy darabig, úgy tett, mintha a tökéletes távolságot keresné. Azután határozott hangon utasítgatni kezdte őket. Öleljétek meg egymást, mosolyogjatok, most komolyan, fogd meg a feleséged kezét, hajtsd a vállára a fejed, suttogj a fülébe, nézzetek egymásra, közelebb, a folyó felé, vedd le a zakód, mondta. Crozza megtanította rá, hogy ne engedje lélegzethez jutni a kuncsaftot, ne hagyjon neki időt a gondolkodásra, mert elég egy pillanat, és elpárolog a természetesség. Viola engedelmeskedett, kétszer-háromszor aggodalmaskodva meg is kérdezte, így jó? – Oké, most átmegyünk oda a fűre – mondta Alice. – Még? – képedt el Viola. Felhevült arcának pírja már átütött az alapozón. Szeme körül a fekete szemceruzával kihúzott vonal kissé elkenődött, szélei kicikcakkozódtak, fáradtnak és kissé elgyötörtnek mutatták. – Tegyél úgy, mintha menekülnél, a férjed pedig üldözne – adta ki az utasítást Alice. – Mi? Fussak? – Igen, fuss. – Na, de… – húzódozott Viola. Ránézett a férjére, és ő megvonta a vállát. Viola nagyot fújt, kicsit megemelte a szoknyáját, és kelletlenül futásnak eredt. Cipőjének sarka több milliméternyire fúródott a sáros földbe, és a felvert rögöcskék belülről összekoszolták a fehér ruhát. Férje a nyomában loholt. – Túl lassan futsz – mondta. Viola hirtelen visszanézett rá, és egy Alice számára nagyon is ismerős pillantással porig sújtotta. Alice futtatta még őket két-három percig, akkor aztán Viola nagy nehezen kiszabadította magát férje szorításából, és azt mondta, most már elég. Féloldalt leomlott a frizurája. Az egyik hajtű kilazult, egy fürt az arcába lógott. – Jó – mondta Alice. – Még egypár kép, és készen vagyunk. Odavitte őket a fagylaltosbódéhoz, és vett két citromos jégkrémrudat, ő fizetett. – Fogjátok – nyomta a rudacskákat a kezükbe. Úgy tűnt, nemigen értik. Bizalmatlanul bontogatták a csomagolást. Viola vigyázott, hogy össze ne piszkítsa a kezét a ragadós sziruppal.

Keresztbe font karral kellett etetniük egymást a saját jégkrémjükkel. Viola mosolya egyre feszültebbé vált. Amikor Alice arra kérte, hogy álljon oda a lámpaoszlophoz, és forogjon körülötte, mint egy rúdtáncos, Viola kitört. – Micsoda ökörség! – mondta. Férje kissé megszeppenten nézett rá, aztán meg Alice-re vetett egy bocsánatkérő pillantást. Alice mosolygott. – Ez is a klasszikus albumhoz tartozik – magyarázta. – Olyat kértetek. De ki is hagyhatjuk ezt a részt. Igyekezett továbbra is komolyságot színlelni. Érezte, hogy lüktet a tetoválása, mintha ki akarna szakadni a bőréből. Viola dühödten nézte, és Alice állta a tekintetét, amíg csak égni nem kezdett a szeme. – Végeztünk? – kérdezte Viola. Alice bólintott. – Akkor gyerünk – mondta Viola a férjének. Az meg, mielőtt hagyta volna, hogy elvonszolják, odalépett Alice-hez, és udvariasan még egyszer kezet szorított vele. – Köszönjük – mondta. – Nincs mit. Alice nézte, ahogy felkapaszkodnak az enyhe kaptatón a parkolóig. Körülvették a szombat ritkás zajai, a körhintázó gyerekek kacaja, a rájuk vigyázó anyukák hangjai. A távolból zeneszó is hallatszott, a főúton elhaladó autók egyhangúan morajlottak. Jó lett volna elmesélni mindezt Mattiának, ő értette volna. De Mattia most messze volt. Eszébe jutott, milyen pipa lesz Crozza, de végül azért majdcsak megbocsát. Biztos volt benne. Mosolyogni támadt kedve. Kinyitotta a gép hátulját, kivette a filmet, és szépen kigöngyölte a fehér napfényben. Ami megmarad (2007) 31 Apja szerdánként telefonált, este nyolc és negyed kilenc között. Az elmúlt kilenc évben nem sokszor találkoztak, és a legutóbbi alkalom óta is sok idő telt már el, de a telefon sosem hiába csöngött Mattia kétszobás lakásában. A szavak közti hosszú szünetekben mindkettejük mögött ugyanaz a csend hallgatózott, nem szólt a tévé, se a rádió, sosem csilingeltek vendégek evőeszközei a tányérokon. Mattia elképzelte az anyját, ahogy a fotelból hallgatja a beszélgetést, végig változatlan arckifejezéssel, mindkét karját a karfán nyugtatja, mint amikor Michela meg ő kisiskolások voltak, és az anyjuk ugyanott ülve kérdezte ki a kívülről megtanulandó verseket, és Mattia mindig mindet tudta, míg Michela, aki erre sem volt képes, meg se szólalt. Miután letette a telefont, Mattia minden szerdán eltűnődött, vajon még most is ugyanaz a narancs-virágos kárpit van-e a fotelon, vagy a szülei áthúzatták, hiszen már akkoriban is elég kopott volt. Azon töprengett, hogy vajon a szülei megöregedtek-e. Biztosan megöregedtek, hallotta apja lassúbb, erőtlenebb hangjából. Hallotta a telefonban, ahogy a lélegzése egyre hangosabbá, már-már zihálóvá válik. Anyja csak időnként vette át a kagylót, szokásos kérdései mindig ugyanazok voltak. Hideg van, vacsoráztál, mi újság a kurzusaiddal. Errefelé hétkor szokás vacsorázni, magyarázta Mattia az első pár alkalommal. Mostanában már csak annyit mondott, igen. – Halló! – szólt bele a telefonba. Semmi oka sem volt rá, hogy angolul beszéljen. Jó, ha tízen ismerték az otthoni számát, és

eszükbe sem jutott volna ilyenkor keresni. – Szervusz, fiam. A válasz alig észrevehető késéssel érkezett. Mattia régóta tervezte, hogy fog egy stoppert, leméri ezt az időt, és kiszámolja belőle, mennyire tér el a jel az apját és őt összekötő, több mint ezer kilométeres egyenestől, de aztán mindig elfelejtette. – Szia. Jól vagy? – kérdezte Mattia. – Jól. És te? – Jól… Mama? – Itt van. Először mindig ilyenkor zúdult rájuk a csend, akár a beszippantott levegő a lélegzetvétel nélkül leúszott első hossz után. Mattia egy karcolást kapargatott mutatóujjával a kerek asztal világos fájában, a közepétől úgy egyarasznyira. Már nem is emlékezett, hogy kinek a műve, az övé-e vagy az előző lakóké. Közvetlenül a lakkozott felület alatt préselt forgácslemez volt, ami bekerült a körme alá, de nem okozott fájdalmat. Minden szerdán tovább mélyítette az árkocskát néhány milliméter-töredéknyivel, de egy teljes élet is kevés lett volna, hogy átjusson a túloldalra. – Na, láttad a hajnalt? – kérdezte az apja. Mattia elmosolyodott. Kettejük játéka volt ez, talán az egyetlen. Nagyjából egy évvel ezelőtt Pietro azt olvasta valamelyik újságban, hogy a hajnal az Északi-tengernél kihagyhatatlan élmény, és este beolvasta a cikket a fiának a telefonba. Feltétlenül nézd meg, kötötte a lelkére. Attól a naptól fogva időről időre megkérdezte tőle: na, láttad? Mattia mindig nemmel válaszolt. Az ébresztőórája nyolc óra tizenhét percre volt beállítva, és az egyetem felé a legrövidebb út nem érintette a tengerpartot. – Nem, a hajnal még kimaradt – válaszolta. – Oda se neki, nem szalad el – mondta Pietro. Kifogytak a szavakból, de néhány másodpercig még vártak a fülükre tapasztott kagylóval. Mindketten magukba szívtak egy keveset a kettejük közötti, a több száz kilométernyi koaxiális kábelen felhígult szeretetből, melyről egyikőjük sem tudta volna megmondani, honnan ered, de ha jobban belegondolnak, talán belátják, hogy már sehonnan. – Hát akkor, légy jó – mondta végül Pietro. – Persze. – És próbáld jól érezni magad. – Oké. Puszilom a mamát. Letették. Mattiának ezzel véget ért a nap. Körbejárta az asztalt. Vetett egy szórakozott pillantást az egyik oldalon felhalmozott, az egyetemről hazahozott munkát rejtő papírkötegre. Nagyon megfeneklett az egyik lépésnél. Bárhonnan is közelítették meg a levezetést, Alberto és ő, végül mindig beleütköztek. Érezte, hogy ez után az utolsó akadály után ott a megoldás, ha ezt leküzdik, onnantól már gyerekjáték, mint csukott szemmel legurulni a domboldalon. Túl fáradt volt, hogy újra munkához lásson. Kiment a konyhába, és teleengedett csapvízzel egy kis lábost. Rátette a tűzhelyre, és meggyújtotta a gázt. Olyan sok időt töltött egyedül, hogy bárki más egyetlen hónap alatt beleőrült volna. Leült az összecsukható műanyag székre, de nem engedte el magát teljesen. Fölnézett a plafon közepén lógó sötét villanykörtére. Alig egy hónappal az érkezése után kiégett, és ő nem cserélte ki. Evéshez a másik szobában kapcsolta fel a villanyt. Ha aznap este egyszerűen csak kisétál a lakásból, és soha többé nem tér vissza, az asztalon felhalmozott megfejthetetlen papírlapokon kívül senki a nyomát sem találta volna az ottlétének. Mattia semmit sem formált a saját ízlésére. Megtartotta a jellegtelen, világos tölgyfa bútorokat és a még a ház építésekor a falakra ragasztott megsárgult tapétát. Fölállt. Kitöltötte a forró vizet egy csészébe, és belelógatott egy teafiltert. Nézte, ahogy elsötétül a víz. A gázláng még mindig égett, és a félhomályban élénk kék színe volt. Lejjebb vette a gázt, annyira, hogy éppen ne aludjon el, a fütyülés elhalkult. Fölülről a tűzhely felé közelítette a kezét. Érezte a hő gyenge nyomását szétroncsolt tenyerén. Mattia lassan leengedte a kezét, és

körülzárta vele a lángot. Még most is gyakran eszébe jutott, több száz és ezer tökéletesen egyforma egyetemi nap meg ugyanannyi ebéd után, amit a campus legvégén lévő lapos menzaépületben fogyasztott el. Jól emlékezett rá, amikor első nap belépett a menzára, és a többiek mozgását utánozta. Beállt a sorba, és tyúklépésben odaaraszolt a műanyaggal bevont fatálcák oszlopához. Papírszalvétát, evőeszközt és poharat rakott a tálcára. Azután mikor szembe találta magát az egyenruhás konyhás nénivel, találomra, anélkül hogy tudta volna, mi van benne, rámutatott a három alumíniumtartó egyikére. A szakácsnő kérdezett tőle valamit, a saját nyelvén vagy talán angolul, és ő nem értette. Megint rámutatott az ételre, és a konyhás nő elismételte a kérdést, ugyanúgy, mint az előbb. Mattia megrázta a fejét. I don't understand, mondta, vontatottan, csiszolatlan kiejtéssel. Az asszony fölnézett az égre, és meglobogtatta a levegőben a még üres tányért. She's asking if you want a sauce, szólalt meg mellette egy fiatalember. Mattia összerezzent, és tétován ránézett. Én… I don't…, dadogta. Olasz vagy?, tudakolta a másik. Igen. Azt kérdezte, kérsz-e szószt erre a förtelemre. Mattia tanácstalanul megrázta a fejét. A srác odafordult a nőhöz, és egyszerűen csak annyit mondott, nem. Az rámosolygott, végre telimerte Mattia tányérját, és rácsúsztatta a tálalópultra. A fiatalember ugyanazt kérte, és mielőtt a tálcára tette volna, az orrához emelte a tányért, és undorodva megszagolta. Moslék, állapította meg. Most érkeztél, ugye, kérdezte kicsivel később, miközben még mindig a híg pürét szemlélte a tányérjában. Igen, felelte Mattia, és a fiatalember összeráncolt homlokkal bólintott, mintha valami komoly dologról lett volna szó. Miután fizetett, Mattia, kezében a tálcával, lecövekelt a pénztár mellett. Tekintetével egy üres asztalt keresett a terem végén, ahol mindenkinek hátat fordíthat, és evés közben nem érez magán túl sok szempárt. Alig tett meg egy lépést az egyik irányba, amikor az előbbi srác megelőzte, és azt mondta, erre gyere. Alberto Torcia már négy éve dolgozott ott állandó kutatói státusszal, valamint legutóbbi publikációinak elismeréseként európai uniós szakösztöndíjjal. Ő is valami elől menekült oda, de Mattia sosem kérdezte meg, mi elől. S bár hosszú évek óta osztoztak az irodán, és nap mint nap együtt ebédeltek, egyikőjük sem tudta, hogy barátnak vagy egyszerű munkatársnak nevezze-e a másikat. Kedd volt. Alberto szemben ült Mattiával, és a teli vizespoháron keresztül, melyet Mattia a szájához emelt, meglátta a tökéletes kört alkotó új, kékes heget a tenyerén. Nem kérdezett semmit, csupán rosszallóan nézett, hogy tudassa vele, észrevette. Asztaltársaik, Gilardi és Montanari valami internetes felfedezésükön heherésztek. Mattia egy hajtásra kiitta a poharat. Aztán megköszörülte a torkát. – Tegnap este támadt egy ötletem azzal a diszkontinuitással kapcsolatban, ami… – Kérlek, Matti – vágott a szavába Alberto, elengedte a villát, és hátradőlt a széken. Mindig eltúlozta a gesztusait. – Könyörülj rajtam, legalább amíg eszem! Mattia lehajtotta a fejét. A tányérján heverő hússzeletet egyenlő kockákra vágta, és most egyenként szétválasztotta őket villával, de úgy, hogy a fehér közök szabályos rácsot alkossanak. – Miért nem csinálsz soha semmi mást esténként? – folytatta Alberto halkabban, mintha nem akarná, hogy a másik kettő meghallja. Késével apró köröket rajzolt beszéd közben a levegőbe. Mattia nem felelt, és nem nézett rá. A szájához emelt egyet a szélső húskockák közül, melyek cikcakkos szegélyükkel zavarták az alkotás geometriáját. – Eljöhetnél néha meginni velünk valamit – mondta Alberto. – Nem – válaszolta kurtán Mattia. – De… – próbált ellenkezni a kollégája. – Úgyis tudod. Alberto összeráncolt homlokkal, megadóan csóválta a fejét. Még mindig próbálkozott, ennyi év után is. Amióta ismerték egymást, jó, ha tízszer sikerült elrángatnia őt otthonról. – Hé, azt nézzétek! – vágott hirtelen a másik két kolléga szavába, és rámutatott egy lányra, aki egy idősebb úr társaságában ült, két asztallal odébb. Mattiának úgy rémlett, hogy a férfi a

földrajz tanszéken tanít. – Ha nem volnék nős, isten az atyám, hogy tudnék mit kezdeni egy ilyennel. A kizökkentett két kolléga egy pillanatnyi habozás után belement a játékba, és Albertóval együtt találgatni kezdték, vajon hogy került egy asztalhoz ez a bomba nő és a vén trottyos. Mattia átlósan kettévágta az összes húskockát. Majd úgy rendezte a sok kis háromszöget, hogy egy nagyot alkossanak. A hús már hideg volt és rágós. Bekapott egy darabot, és szinte egyben lenyelte. A többit otthagyta. Mihelyt kiléptek a menzáról, Alberto rágyújtott egy cigarettára, hogy Gilardi és Montanari eltávolodhasson. Pár lépésnyire tőlük bevárta Mattiát, aki leszegett fejjel haladt a járdán egy hosszanti repedés mentén, és gondolatai valahol nagyon messze jártak. – Mit kezdtél el mondani a diszkontinuitásról? – kérdezte Alberto. – Nem lényeges. – Na, ne légy undok. Mattia ránézett a munkatársára. A szájában égő cigaretta parazsa volt az egyetlen élénk szín ezen az előzővel és nyilván a következővel is megegyező, szürke napon. – Nem tudunk tőle megszabadulni. Nincs mese, meggyőződtünk róla. De talán megtaláltam a módját, hogy kihozzunk belőle valami érdekeset. Alberto közelebb húzódott hozzá. Nem szakította félbe, amíg be nem fejezte a magyarázatot, mert tudta, hogy Mattia keveset beszél, de ha megszólal, érdemes csöndben maradni és figyelni rá. 32 A következmények súlya egyszerre zuhant rá, egy néhány évvel ezelőtti estén, amikor Fabio a behatolás pillanatában azt súgta a fülébe, hogy gyereket szeretnék. Olyan közel volt hozzá, hogy a lélegzetét is érezte, ahogy végigsiklik az arcán. Magához húzta, fejét a nyaka és a válla közötti mélyedésbe hajtotta. Egyszer, még mielőtt összeházasodtak volna, Fabio azt mondta, hogy a feje tökéletesen passzol oda, ott a helye. Szóval, mit gondolsz?, kérdezte Fabio, a párnába fúló hangon. Alice nem válaszolt, csak kicsivel még erősebben szorította. A lélegzete is elakadt, nem tudott megszólalni. Hallotta, ahogy Fabio visszacsukja az óvszeres fiókot, és még jobban behajlította a jobb térdét, hogy helyet csináljon neki. Végig tágra nyitott szemmel egy pillanatra sem hagyott fel férje hajának ritmikus simogatásával. A titok a gimnazista évek óta követte, és néha utol is érte, de pár másodpercnél tovább sosem ejtette foglyul az elméjét. Alice mindig elhessegette, mint valamit, amivel majd később foglalkozik. És most egyszer csak megjelent, sötéten kavargott a szoba mennyezetén, akár egy szörnyűséges, feltartóztathatatlan örvény. Alice szerette volna azt mondani Fabiónak, állj meg, várj egy kicsit, van valami, amiről eddig nem beszéltem, de ő lefegyverző magabiztossággal mozgott, és biztosan nem értette volna meg. Érezte, hogy beleélvez, most először, és elképzelte a ragacsos, reménységgel teli folyadékot, amint leülepedik valahová terméketlen testében, majd kiszárad. Nem akart gyereket, vagy talán mégis. Sosem gondolkodott el rajta igazán. Egyszerűen fel sem merült a kérdés. Utoljára nagyjából akkor jött meg a menstruációja, amikor megevett egy egész szelet csokitortát. Az volt az igazság, hogy Fabio gyereket akart, és ő tartozott neki ezzel a gyerekkel. Tartozott, mert Fabio az első alkalom óta, amikor még a szülei lakásán szeretkeztek, sosem kérte tőle, hogy kapcsolják fel a villanyt. Mert amikor Fabio végzett, ránehezedett, és testének súlya elnyomott minden félelmet, és nem szólt, csak szuszogott, és ott volt. Tartozott vele, mert ő nem volt szerelmes Fabióba, de Fabio szerelme elegendő oltalmat nyújtott mindkettejük számára. Ez után az este után más lett köztük a szex, precízen célszerű jelleget öltött, ez pedig hamar arra késztette őket, hogy elhagyjanak belőle mindent, ami nem elengedhetetlenül szükséges. Teltek-múltak a hetek, majd a hónapok, de nem történt semmi. Fabio elment megvizsgáltatni magát, és az ondóvizsgálat jó eredménnyel zárult. Este elmondta Alice-nek,

gondosan ügyelt rá, hogy akkor tegye, amikor szorosan karjába zárva tartja. Ne aggódj, nem a te hibád, tette rögtön hozzá. Alice kiszabadította magát az ölelésből, és még mielőtt sírva fakadt volna, átment a másik szobába, Fabio meg utálta magát, mert valójában azt gondolta, sőt tudta, hogy a felesége hibája. Alice kezdte úgy érezni, hogy kémkednek utána. Megtévesztésképp számon tartotta a napokat, húzgálta a vonalkákat a telefon melletti noteszbe. Megvette, majd érintetlenül kidobta az intimbetéteket. Azokon a napokon elhárította Fabio közeledését, ma nem lehet, mondta a sötétben. A férje is számolta a napokat suttyomban. Alice áttetsző, nyúlós titka bekúszott közéjük, és egyre inkább eltávolította őket egymástól. Minden alkalommal, amikor Fabio orvosra, gyógykezelésre, a probléma okának feltárására tett célzást, Alice arca elsötétült, és biztos volt, hogy pár órán belül talál ürügyet a veszekedésre, ha mást nem, valami lényegtelen ostobaságot. Aztán lassan belefáradtak. Nem hozták szóba többé a dolgot, és a beszélgetésekkel együtt szeretkezéseik is megritkultak, a péntek este fáradságos rítusává váltak. Egymást váltva mosakodtak, előtte is, utána is. Fabio tiszta pizsamában tért vissza a fürdőszobából, arcbőre még szappantól fénylett. Közben Alice is pólóba bújt már. Mehetek?, kérdezte. Mire visszajött a szobába, férje már aludt, vagy legalábbis csukott szemmel feküdt, oldalt fordulva, egész testével a saját ágyfelén. Az a péntek sem sokban különbözött a többitől, legalábbis kezdetben. Már egy óra is elmúlt, amikor Alice bebújt Fabio mellé az ágyba, az után, hogy az egész estét a sötétkamrába bezárkózva töltötte, melyet férje a dolgozószoba helyén alakíttatott ki neki, meglepetésként a harmadik házassági évfordulójukra. Fabio leengedte a magazint, melyet éppen olvasott, és nézte feleségének a padlóhoz simulva közeledő meztelen lábfejeit. Alice becsúszott a takaró alá, és szorosan mellé bújt. Fabio a földre ejtette az újságot, és leoltotta a lámpát az éjjeliszekrényen. Mindent elkövetett, hogy ne tűnjön rutinszerűnek, szükséges áldozatnak az, amit csinálnak, de az igazság mindkettejük számára világos volt. Végigzongorázták mozdulataiknak az idők során állandósult és mindent egyszerűbbé tévő skáláját, majd Fabio az ujjai segítségével belehatolt. Alice nem volt benne biztos, hogy a férje tényleg sír-e, mert elfordította a fejét, nehogy a bőréhez érjen, de észrevette, hogy van valami szokatlan a mozgásában. Hevesebb volt és sietősebb, mint máskor. Aztán hirtelen megállt, nagyot sóhajtott, és újrakezdte, mintha nem tudná eldönteni, hatoljon-e még mélyebbre, vagy inkább meneküljön ki belőle és a szobából is. Fabio lihegésébe szipogás is vegyült. Amikor végzett, gyorsan kivette, fölkelt az ágyból, és villanyt se gyújtva, bezárkózott a fürdőszobába. A szokottnál tovább időzött odabent. Alice behúzódott az ágy közepére, ahol még friss volt a lepedő. Fél kezét a hasára tette, ahol ismét nem történt semmi, és most először arra gondolt, hogy már senkit sem okolhat, mindenről csakis ő tehet. Fabio keresztülment a szobán a félhomályban, és lefeküdt, háttal neki. Most Alice-nek kellett volna kimennie, de ő nem mozdult. Érezte, hogy valami történni fog, teli volt vele a levegő. Kellett még egy vagy talán két perc is, amíg Fabio megszólalt. – Ali – mondta. – Tessék. Még habozott. – Én így nem bírom tovább – mondta halkan. Alice érezte, hogy a szavak, akár az ágyból hirtelen kinövő kúszónövények, összeszorítják a gyomrát. Nem válaszolt. Hagyta, hogy Fabio folytassa. – Tudom, honnan fúj a szél – mondta Fabio. Hangja erőteljesebbé vált. Szinte fémesen verődött vissza a falakról. – Nem akarsz beleavatni, azt sem akarod, hogy beszéljek róla. De így… Elhallgatott. Alice nyitott szemmel feküdt. Már hozzászokott a sötéthez. Ki tudta venni a bútorok formáját: a fotel, a szekrény, a komód, és rajta a most semmit vissza nem tükröző tükör. Az összes

tárgy ott volt, mozdulatlanul és rémisztő nyomatékkal. Alice-nek eszébe jutott a szülei szobája. Arra gondolt, hogy hasonlít ehhez, hogy a világ összes hálószobája hasonló. Nem tudta, mitől fél jobban: attól-e, hogy elveszti a férjét, vagy hogy elveszti ezeket a tárgyakat: a függönyöket, a képeket, a szőnyeget, a gondosan fiókokba hajtogatott biztonságot. – Ma este alig két cukkínit ettél – folytatta Fabio. – Nem voltam éhes – vágott vissza Alice szinte automatikusan. Helyben vagyunk, gondolta. – Tegnap szintúgy. Hozzá sem nyúltál a húshoz. Felvágtad darabokra, aztán belerejtetted a szalvétádba. Tényleg ilyen hülyének nézel? Alice megszorította a lepedőt. Hogyan is gondolhatta, hogy Fabio sosem veszi észre? Újra lejátszódott előtte a férje szeme láttára százszor, ezerszer megismétlődő jelenet. Dühítette mindaz, amit Fabio szavak nélkül gondolhatott. – Nyilván azt is tudod, hogy mit ettem tegnapelőtt este, meg azelőtt – mondta. – Magyarázd meg, mi ez az egész – emelte föl a hangját a férje. – Mondd el, mi taszít annyira az ételben. Alice az apjára gondolt, aki a tányérhoz közel hajolva ette a levest, és úgy szürcsölt, mintha szívná is a kanalat. A férje szájában forgatott pépre gondolt undorodva, ahogy ül vele szemben Fabio a vacsoraasztalnál, és rág. Viola cukorkájára gondolt, a rátapadt hajszálakkal és a műeper ízével. Aztán saját magára gondolt, a tükörképére, póló nélkül, régi otthonának nagytükrében, és a forradásra, amely elválasztja a lábát a törzsétől, és különálló részt csinál belőle. Vonalainak oly törékeny egyensúlyára gondolt, és a keskeny árnyékcsíkra, melyet bordái a hasára vetítenek, s melyet ő kész bármi áron megvédeni. – Mit szeretnél? Azt akarod, hogy kezdjek el zabálni? Hogy formátlanodjak el a gyereked kedvéért? – mondta. Úgy beszélt, mintha a gyerek már megvolna valahol a világegyetemben. A gyereked: szándékosan mondta így. – Végigcsinálhatok egy kúrát, ha annyira akarod. Beszedhetek hormonokat, gyógyszereket, minden istenharagját, ami kell, hogy gyereked lehessen. Legalább abbahagynád a kémkedést. – Nem erről van szó – vágott vissza Fabio. Egy szempillantás alatt teljesen visszanyerte idegesítő magabiztosságát. Alice kihúzódott az ágy széle felé, hogy távolabb kerüljön férje fenyegető testétől. Fabio hanyatt fordult. Szeme nyitva volt, homloka összeráncolva, mintha fürkészne valamit, túl a sötétségen. – Hát miről? – Gondolnod kellene rá, mi mindent kockáztatsz, különösen a te adottságaiddal. A te adottságaiddal, visszhangzott Alice fejében. Ösztönösen megkísérelte behajlítani a rossz térdét, hogy bebizonyítsa magának, azt tesz vele, amit akar, de az éppen csak megmozdult. – Szegény Fabio – mondta. – Nem elég, hogy sánta a felesége, még… Nem sikerült befejeznie. A szó, amely már a levegőben vibrált, a torkában ragadt. – Van az agynak egy része – kezdett bele a férje, mintha meg sem hallotta volna, és mintha egy magyarázat mindent egyszerűbbé tehetne –, valószínűleg a hipotalamusz, ami a szervezet zsírtömegindexét felügyeli. Ha ez a mutató túlságosan alacsonnyá válik, letiltja a gonadotropintermelődést. A gépezet leáll, a menstruáció megszűnik. De ez csak az első tünet. Más dolgok, sokkal súlyosabbak is történnek. A csontokban lévő ásványok sűrűsége csökken, és csontritkulás alakul ki. A csontok szétmorzsolódnak, mint az ostya. Úgy beszélt, mint egy orvos, monoton hangon sorolta fel az okokat és a következményeket, mintha nevén nevezni egy betegséget egyenlő volna annak gyógyításával. Alice arra gondolt, hogy az ő csontjai egyszer már szétmorzsolódtak, és hogy nem érdekli ez az egész. – Csak fel kell tornázni ezt a mutatót, és minden helyrejön – tette hozzá Fabio. – Lassú folyamat, de még időben vagyunk. Alice a könyökére támaszkodva felült. Ki akart menni a szobából.

– Fantasztikus. Képzelem, mióta tartogatod magadban – jegyezte meg. – Szóval ennyi az egész. Ilyen egyszerű. Fabio is felült. Megfogta Alice karját, de ő kiszabadította magát. Fabio a félhomályon keresztül mélyen a szemébe nézett. – Már nem csak a te ügyed – mondta. Alice megrázta a fejét. – Szerintem meg igen – mondta. – Lehet, hogy pont ezt akarom, arra nem gondoltál? Azt akarom érezni, hogy a csontjaim szétmorzsolódnak, le akarom állítani a gépezetet. A te szavaiddal élve. Fabio nagyot csapott a matracra, Alice összerezzent. – És most mit szándékozol tenni? – kérdezte kihívóan. Fabio összeszorított fogakkal fújtatott. Karja megfeszült a tüdejébe szorult indulattól. – Önző vagy. Önző és elkényeztetett. Visszadobta magát az ágyra, és ismét hátat fordított a feleségének. A tárgyak mintha egy csapásra ismét a helyükre kerültek volna a sötétben. Megint csend volt, de bizonytalan csend. Alice valamiféle halk zümmögésre lett figyelmes, hasonlóra, mint régen a filmek surrogása a moziban. Fülelt, próbált rájönni, honnan jön. Majd látta, hogy férje alakja meg-megrázkódik. A matrac ütemes remegéséből érezte a visszafojtott hüppögést. A teste azt kérte tőle, hogy nyújtsa ki a kezét, érintse meg, simogassa meg a nyakát és a haját, de ő nem engedelmeskedett. Felkelt az ágyból, elindult a fürdőszoba felé, és bevágta maga mögött az ajtót. 33 Ebéd után Alberto és Mattia lementek az alagsorba, ahol mindig ugyanannyi volt az idő, és az órák múlását csak az mutatta, hogy az ember szeme lassan elnehezült a mennyezeti neon fehér fényétől. Bevették magukat egy üres terembe, és Alberto felült a katedra asztalára. Zömök testalkata volt, nem igazán kövér, de Mattiának az volt a benyomása, hogy folyamatosan terebélyesedik. – Ne kímélj – mondta Alberto. – Magyarázz el mindent elölről. Mattia fogott egy krétát, és kettétörte. Vékony, fehér porréteg rakódott a diplomavédéskor is viselt fekete bőrcipője orrára. – Vizsgáljuk két dimenzióban az esetet – mondta. Gyöngybetűivel írni kezdett. A bal felső saroktól indult, és teleírta az első két táblát. A harmadikra átmásolta a később felhasználandó eredményeket. Mintha már több százszor megcsinálta volna ezt a számítást, pedig ez volt az első alkalom. Időnként Alberto felé fordult, és ő nagy komolyan bólogatott, miközben az agya próbált lépést tartani a krétával. Mikor a végére ért, jó félóra múltán, Mattia odabiggyesztette a bekeretezett eredmény mellé, hogy q. e. d., ugyanúgy, mint diákkorában. A kréta kiszárította a kézbőrét, de ő észre sem vette. Kissé remegett a lába. Hosszú másodpercekig egyikőjük sem szólt, némán szemlélték a táblát. Majd Alberto összeütötte a kezét, és a csattanás ostorcsapásként szólt a csöndben. Leszállt az asztalról, és majdnem elesett, mert a lába elzsibbadt a hosszas lógatástól. Keze súlyosan és mégis megnyugtatóan nehezedett Mattia vállára. – Most aztán semmi mellébeszélés – mondta. – Ma este nálam vacsorázol, van mit megünnepelni. Mattia éppen csak elmosolyodott. – Oké – mondta. Együtt törölték le a táblát. Ügyeltek rá, hogy semmi se maradjon olvasható, hogy a nyomát se lehessen látni az odaírtaknak. Valószínűleg senki sem értette volna meg igazán, de ők máris féltékenyek voltak erre az eredményre, úgy, ahogy egy csodaszép titokra féltékeny az ember. Kiléptek a teremből, és Mattia lekapcsolta a lámpát. A pillanat dicsőségét ízlelgetve mentek föl egymás mögött a lépcsőn. Alberto lakása egy külvárosi lakónegyedben volt, ugyanolyanban, amilyenben Mattia lakott,

csak a város másik végén. Mattia egy félig üres autóbuszon tette meg az utat, homlokát az ablakhoz nyomva. Az üveg hidege megnyugtatta, azt a kendőt juttatta eszébe, melyet az anyja Michela fejére rakott: csak egy benedvesített kis szövetdarab volt, de megnyugtatta Michelát, ha egy-egy este rájött a roham, és egész testében remegni kezdett meg a fogát csikorgatta. Michela ilyenkor azt akarta, hogy a testvére homlokára is rakjanak kendőt, a pillantásával kérte ezt az anyjuktól, aztán pedig Mattia végignyúlt az ágyán, és várta, hogy abbamaradjanak a húga rángásai. A fekete zakóját vette föl inggel. Lezuhanyozott, és megborotválkozott. Egy szeszes italokat árusító boltban, ahol eleddig még sosem járt, vett egy üveg vörösbort, a legelegánsabb címkéjűt választotta. A boltosnő becsomagolta selyempapírba, és egy ezüstszínű tasakba tette. Mattia most ezt himbálta előre-hátra, miközben várta, hogy valaki ajtót nyisson. Lábával úgy igazította az ajtó előtt a lábtörlőt, hogy a szélei tökéletesen párhuzamosak legyenek a padló vonalaival. Alberto felesége fogadta. Nem törődött Mattia kinyújtott kezével, sem az üveget rejtő tasakkal, csak magához húzta, és arcon csókolta. – Nem tudom, mit műveltetek ti ketten, de Albertót még sosem láttam ilyen boldognak, mint ma este – súgta. – Gyere beljebb. Mattiának viszketett a füle, a vállához szerette volna dörzsölni, de erőt vett magán. – Albi, megjött Mattia! – kiáltotta az asszony egy másik szoba vagy a fölső szint felé. Alberto helyett a kisfia, Philip bukkant fel a folyosón. Mattia eddig csak arról a fényképről ismerte őt, amelyet az apja az íróasztalán tartott, és amelyen Philip alig néhány hónapos volt, duci és személytelen, mint minden csecsemő. Soha meg sem fordult a fejében, hogy azóta megnőhetett. Egyre inkább kiütközött rajta szülei némely vonása: Alberto túl hosszú álla, az anyja félig hunyt szeme. Mattia a növekedés kegyetlen mechanizmusára gondolt, a puha porcok észrevehetetlen, de könyörtelen változására, és bár csak egyetlen pillanatra, de Michelára, Michela körvonalaira is, melyek egyszer s mindenkorra megdermedtek aznap a parkban. Philip úgy közeledett a háromkerekű gyerekbiciklin tekerve, akár egy ördögfióka. Amikor észrevette Mattiát, hirtelen lefékezett, és olyan döbbenten bámult rá, mintha valami tiltott dolgon kapták volna. Alberto felesége leemelte a járgányáról, és a karjába vette. – Itt a kis gézengúz – mondta, és belefúrta az orrát a kicsi arcába. Mattia erőltetetten rámosolygott. Nem tudott mit kezdeni a gyerekekkel. – Menjünk be, már Nadia is megérkezett – folytatta Alberto felesége. – Nadia? – értetlenkedett Mattia. Az asszony zavartan nézett rá. – Igen, Nadia – mondta. – Albi nem szólt? – Nem. Egy pillanatig feszengve álltak. Mattia nem ismert semmiféle Nadiát. Találgatta, mi lehet a dolog mögött, és tartott tőle, hogy tudja. – Mindenesetre itt van. Gyere. Útban a konyha felé, Philip bizalmatlanul méregette a vendéget anyja vállának fedezékéből, középső és mutatóujjával a szájában, nyáltól csillogó ujjbütykökkel. Mattia kénytelen volt másfelé nézni. Eszébe jutott, amikor Alice-t követte egy ennél hosszabb folyosón. A falakon képek helyett Philip kriksz-krakszai lógtak, azokat nézte, és vigyázott, hogy ne lépjen rá a földön szanaszét heverő játékokra. Az egész lakást, a falakat számára szokatlan életszag itatta át. A saját otthonára gondolt, ahol olyan könnyű egyszerűen a nemlét mellett dönteni. Már megbánta, hogy elfogadta a vacsorameghívást. A konyhában Alberto szeretetteljes öleléssel fogadta, és ő automatikusan viszonozta. Az asztalnál ülő nő felállt, és kezet nyújtott neki. – Ő Nadia – mutatta be Alberto. – Ő pedig a mi Fields-érem-várományosunk. – Örvendek – mondta Mattia zavartan. Nadia rámosolygott. Felsőtestét kissé előrebillentette, talán arcon akarta csókolni, de Mattia mozdulatlansága visszatartotta.

– Örvendek – mondta csupán. Mattia néhány másodpercre belefeledkezett a nő füléből csüngő hatalmas fülbevaló csodálásába: legalább öt centiméter átmérőjű aranyszínű karika volt, amely Nadia minden mozdulatára bonyolult hullámzásba kezdett, és Mattia megpróbálta felbontani a mozgást a három koordináta-tengely mentén. Az ékszer mérete és a Nadia ébenfekete hajával alkotott kontraszt szemérmetlen, már-már obszcén gondolatokat ébresztett benne, ami megrémisztette, de ugyanakkor fel is izgatta. Asztalhoz ültek, és Alberto mindenkinek töltött a vörösborból. Ünnepélyesen koccintottak a mihamarább megírandó cikkre, és Alberto megkérte Mattiát, hogy leegyszerűsítve magyarázza el Nadiának, miről is van szó. Nadia határozatlan mosollyal hallgatta, de látszott rajta, hogy elkalandoznak a gondolatai, Mattia pedig többször is elvesztette emiatt a fonalat. – Érdekesnek tűnik – jegyezte meg végül Nadia, és Mattia lehajtotta a fejét. – Sokkal több, mint érdekes – hadonászott Alberto, egy ellipszist rajzolva a levegőbe, melyet Mattia valóságosnak képzelt el. Megjelent Alberto felesége egy erős köményillatot árasztó levesestállal. A társalgás semleges vizekre, az ételekre terelődött. A feszültség, melynek jelenlétét pontosan nem is érzékelték, mintha szertefoszlott volna. Mattia kivételével mindannyian visszasírtak valamilyen ínyencséget, melyről itt Északon le kell mondaniuk. Alberto arról a ravioliról mesélt, amit az anyja otthon készített, amíg készített. Felesége a tengeri herkentyűs salátát idézte fel, melyet annyiszor ettek együtt egyetemista korukban abban a stranddal szemközti vendéglőben. Nadia a szülőfaluja egyetlen cukrászdájában kapható, friss túróval töltött és apró, szénfekete csokoládédarabkákkal megtűzdelt süteménytekercset írta le. Miközben beszélt, szemét csukva tartotta, és beharapta a száját, mintha rajta maradhatott volna egy kevéske abból az ízből. Metszőfogaival egy pillanatra visszatartotta az alsó ajkát, majd elengedte. Mattia figyelmét akaratlanul is lekötötte a jelenet. Arra gondolt, hogy van valami túlzó Nadia nőiességében, a könnyedségben, az élénk kézmozdulataiban, és a gyakran ok nélkül megkettőzött ajakhangok délies akcentusában. Olyan volt, mint valami sötét erő, elbátortalanította, mégis tüzelt tőle az arca. – Vissza lehetne menni, csak elszánás kérdése – mondta Nadia. Pár másodpercig mind a négyen hallgattak. Mintha ki-ki arra gondolna, mi az, ami odaköti. Philip a játékait csapdosta egymáshoz, az asztaltól néhány lépésnyire. Az akadozó beszélgetést egész vacsora alatt Alberto tartotta életben, gyakran ragadva magához hosszasan a szót, és élénken gesztikulálva a mind ziláltabb asztal fölött. A desszert után a felesége fölállt, hogy összeszedje a tányérokat. Nadia segíteni akart, de az asszony azt mondta neki, maradjon csak, és eltűnt a konyhában. Hallgattak. Mattia önkéntelenül végighúzta egyik mutatóujját a kés recés élén. – Megyek, megnézem, mit ügyködik odaát – mondta Alberto, és ő is felállt. Nadia háta mögül rápillantott Mattiára, mintha azt akarná jelezni, most mutasd meg, tied a pálya. Mattia és Nadia egyedül maradt Philippel. Ugyanabban a pillanatban emelték föl a tekintetüket, mert nem volt más néznivaló, és mindkettejüknek nevethetnékje támadt zavarában. – És te? – kérdezte Nadia kicsivel később. – Miért döntöttél úgy, hogy itt maradsz? Félig lehunyt szemmel fürkészte a fiút, mintha meg akarná fejteni a titkot. Hosszú, sűrű szempillája volt, és olyan mozdulatlan, hogy Mattiának úgy tűnt, nem lehet valódi. Mattia morzsákat rendezgetett sorba a mutatóujjával, de most abbahagyta. Megvonta a vállát. – Nem tudom – mondta. – Mintha itt több levegő volna. Nadia elgondolkodva bólintott, mint aki érti. A konyhából behallatszott Alberto és a felesége hangja, hétköznapi dolgokról beszélgettek, arról, hogy megint csöpög a csap, meg arról, hogy ki fektesse le Philipet, csupa olyasmiről, amit Mattia most rettentő fontosnak érzett. Újra csönd lett, és Mattia valami mondanivalón törte a fejét, valamin, ami normálisan hangzik. Bármerre is nézett, Nadia mindig bekerült a látóterébe, mint egy roppant kiterjedésű dolog. Kivágott ruhájának ólomszíne még akkor is vonzotta Mattia tekintetét, amikor az üres poharába bámult. Lábaikat az asztal alatt a terítő takarta, és Mattia elképzelte őket, a lenti sötét kényszerű

intimitásában. Philip odalépett hozzá, és letette elé az abroszra az egyik kisautóját. Mattia nézte a miniatűr Maserati-modellt, aztán Philipet, aki pedig őt figyelte, és várta, mit fog most csinálni. Mattia kissé tétován két ujja közé fogta a kisautót, és előre-hátra tologatta a terítőn. Magán érezte a bénázását szemlélő Nadia sűrű tekintetét. Bátortalanul berregett a szájával. Aztán abbahagyta. Philip csendben és kissé bosszúsan figyelte. Odanyúlt, visszavette a kisautóját, és játszott tovább magában. Mattia megint töltött magának a borból, és egy hajtásra megitta. Majd észbe kapott, hogy először Nadiát kellett volna megkínálnia, és megkérdezte tőle: kérsz? Nem, nem, kapta maga elé a kezét Nadia, és behúzta a nyakát, mint aki fázik. Alberto röfögésszerű hangot hallatva lépett be a szobába. Kezével erősen megdörzsölte az arcát. – Ideje bubukálni – mondta a fiának. Fölemelte a pólója nyakánál fogva, akár egy rongybabát. Philip ellenkezés nélkül követte. Mielőtt kiment volna, még egy pillantást vetett a padlón felhalmozott játékaira, mintha közéjük rejtett volna valamit. – Azt hiszem, ideje, hogy én is menjek – mondta Nadia, nem egyértelműen Mattiának. – Tényleg, elszállt az idő – állapította meg Mattia. Mindketten megfeszítették a lábizmaikat, mintegy nekikészülve a felállásnak, de rossz volt a rajt. Ülve maradtak, és ismét összenéztek. Nadia mosolygott, és Mattia úgy érezte, Nadia tekintete a csontjáig hatol és levetkőzteti, semmi sem marad rejtve előtte. Szinte egyszerre álltak fel. Ahogy közelebb tették az asztalhoz székeiket, Mattia megfigyelte, hogy Nadia is gondosan megemeli az övét. Tanácstalanul álltak, nem tudták, mihez kezdjenek. – Mi az? – tért vissza hozzájuk Alberto. – Máris mentek? – Késő van, biztos fáradtak vagytok – felelte Nadia kettejük nevében. Alberto cinkos mosollyal nézte Mattiát. – Hívok nektek egy taxit – mondta. – Én busszal megyek – sietett leszögezni Mattia. Alberto ferde pillantást vetett rá. – Ilyenkor? Ugyan már – mondta. – Nadia lakása úgyis útba esik. 34 Suhant velük a taxi a külváros kihalt utcáin, a teljesen egyforma, erkélytelen lakóházak közt. Itt-ott még világos volt néhány ablak. Márciusban rövidek voltak a nappalok, és az emberek az éjszakához igazították bioritmusukat. – Errefelé sötétebbek a városok – mondta Nadia, mintha csak hangosan gondolkodna. A hátsó ülés két szélén ültek. Mattia a számok változását figyelte a taxiórán, nézte, hogyan alszanak el, majd gyúlnak ki és formálódnak különböző számjegyekké a vörös pálcikák. Nadia a kettejüket elválasztó nevetséges magányhézagra gondolt, és gyűjtötte magában a bátorságot, hogy elfoglalja a testével. A lakása már csak néhány háztömbnyire volt, és az idő, akárcsak az út, gyorsan fogyott. Nem csupán az aznap esti idő, hanem a lehetőségek, az ő tökéletlen harmincöt évének ideje is. Az utóbbi évben, mióta szakított Martinnal, idegennek kezdte itt érezni magát, szenvedett a bőrét szikkasztó és igazából soha, még nyáron sem enyhülő hidegtől. Mégsem tudta rászánni magát, hogy elmenjen. Függött már ettől a helytől, makacsul ragaszkodott hozzá, ahogy csak azokhoz a dolgokhoz tud ragaszkodni az ember, amelyek fájdalmat okoznak. Azt gondolta, ha valami eldől, akkor az itt, ebben a kocsiban fog eldőlni. Később már nem lesz hozzá ereje. Megadja magát, nem lesz többé lelkiismeret-furdalása, és már csak a fordításainak fog élni, könyvlapokat fog boncolgatni éjjel és nappal, hogy megkeresse a betevőt, és hogy kitöltse az idő vájta űröket. Lenyűgözte őt Mattia. Furcsa volt, még furcsább, mint Alberto többi munkatársa, akiket Alberto eddig eredménytelenül mutatott be neki. Úgy látszott, a tudomány, mellyel foglalkoznak,

vagy csak a baljós alakokat vonzza, vagy az évek során teszi ilyenné őket. Csak hogy mondjon valami vicceset, megkérdezhette volna Mattiától, az ő esete melyik a kettő közül, de nem volt hozzá mersze. Mindenesetre ráillett az, hogy „furcsa”. Meg nyugtalanító. De volt valami a tekintetében, mintha valami csillogó részecske úszkált volna a sötét szemeiben, melyet, Nadia biztos volt benne, még egyetlen nőnek sem sikerült rabul ejtenie. Provokálhatta volna, majd elepedt a vágytól, hogy megtegye. Fél oldalra dobta a haját, hogy meztelen nyakát mutassa Mattia felé, és előre-hátra húzogatta az ujjait ölben tartott retikülje varrásán. De tovább nem merészkedett, és oldalt fordulni sem akart. Nem akarta látni, hogy a fiú esetleg másfelé néz. Mattia halkan az öklébe köhintett, hogy felmelegítse. Érzékelte Nadia sietségét, de nem tudott határozni. Vagy ha mégis, gondolta, nem tudta, hogyan tegye. Annak idején egyszer Denis a saját tapasztalatairól beszélve azt mondta neki, hogy közeledni mindig ugyanúgy kell, hogy olyan az, mint sakkban a megnyitás. Semmi különöset nem kell kitalálni, fölösleges, hiszen mind a két fél ugyanazt akarja. Azután a játék magától beindul, és csak ekkor következik a stratégia. De én a megnyitásokat sem ismerem, gondolta. Annyit tett, hogy a bal kezét az ülés közepére ejtette, ahogy kötelet dobnak a tengerbe. Ott hagyta, bár beleborzongott a szintetikus anyag érintésébe. Nadia vette az adást, és csendben, hirtelen mozdulatok nélkül középre csúszott. Megemelte Mattia karját, a csuklójánál fogva, mintha mindent tudna, és a nyaka köré fonta. Fejét Mattia mellkasára hajtotta, és lehunyta a szemét. Erős parfümillat áradt a hajából is, átragadt Mattia ruhájára, az orrlyukaiba tódult. A taxi lehúzódott balra, és járó motorral megállt Nadia háza előtt. – Seventeen thirty[6] – mondta a sofőr. A lány felült, és mindkettejüknek az járt a fejében, micsoda fáradságba fog kerülni, hogy ismét eljussanak idáig, hogy megtörjenek egy másik egyensúlyt, és létrehozzanak egy újat. Azon tépelődtek, képesek lennének-e rá még egyszer. Mattia előkotorta a pénztárcáját. Odanyújtott egy húszast, és azt mondta, no change, [7] thanks . Nadia kinyitotta az ajtót. Most utána mész, gondolta Mattia, de nem mozdult. Nadia már a járdán állt. A taxis a visszapillantó tükrön keresztül figyelte Mattiát, utasításra várt. A taxióra mindegyik cellája világított, 00.00, jelezték a villogó számok. – Gyere – mondta Nadia, és ő engedelmeskedett. A taxi elindult, ők meg felkapaszkodtak egy kék padlószőnyeggel borított meredek és olyan szűk lépcsőn, hogy Mattiának sasszéznia kellett. Nadia lakása olyan tiszta és rendes volt, amilyen csak egy egyedülálló nő lakása lehet. Egy kerek asztal közepén fonott kosárban száraz virágszirmok, melyek már jó ideje nem illatoztak. A falak Északon merőben szokatlan, már-már tiszteletlen módon élénk narancssárga, kék, sárga színűre festve. Nadia engedelmével Mattia belépett, és aztán csak nézte, milyen otthonos fesztelenséggel veszi le és rakja az egyik székre Nadia a kabátját. – Hozok valamit inni – mondta Nadia. Mattia a nappali közepén várta, szétszabdalt két keze a zsebében. Kisvártatva két, vörösborral félig töltött pohárral tért vissza Nadia. Nevetett valamin. – Elszoktam ettől. Rég voltam már így – vallotta be. – Nem baj – felelte Mattia, ahelyett hogy azt mondta volna, hogy ő meg még sosem volt így. Csendben szürcsölték a bort, és ahogy óvatosan körbepillantgattak, minduntalan összeösszenéztek. Ilyenkor felkuncogtak, akár két kiskamasz. Nadia felhúzta a lábát a díványra, hogy ezzel is közelebb kerüljön. Minden készen állt. Csak a kezdeményezés hiányzott, egy ugrás a mélybe, gyors és vakmerő, mint minden kezdet. Még egy pillanatig tétovázott. Majd letette a földre a poharat, a dívány mögé, hogy még véletlenül se borítsa föl a lábával, és elszántan odahajolt Mattiához. Megcsókolta. Lerúgta magáról

a magas sarkú cipőt, az nagyot koppant a padlón. Lovagló ülésben Mattiára pattant, lélegzetnyi időt sem hagyott neki, hogy tiltakozzon. Elvette tőle a poharat, és a csípőjéhez irányította a fiú kezét. Mattia nyelve merev volt. Nadia addig körözött körülötte a sajátjával, belesulykolva a mozdulatsort, míg Mattia is rá nem kezdett ugyanerre, az ellenkező irányban. Kissé sután oldalt dőltek, majd Mattia alulra került. Az egyik lába lelógott a díványról, a másik kinyújtva, Nadia súlya alatt leszorítva. A nyelve körkörös mozdulataira gondolt, a periodikus mozgásra, de nem sokáig tudott koncentrálni, mert Nadia arca az arcához nyomult, és ezzel mintha megakasztotta volna gondolatainak bonyolult gépezetét, akárcsak akkor régen, Alicevel. Kezeit becsúsztatta Nadia blúza alá, és nem volt kellemetlen a bőr tapintása. Úgy szabadultak meg lassan a ruháiktól, hogy közben egy percre sem váltak szét, és a szemüket sem nyitották ki, mert túlságosan világos volt a szobában, és bármiféle megszakítás megállíthatta volna őket. Miközben a melltartó kapcsával bíbelődött, Mattiának az jutott eszébe, hogy most megtörténik. Végül csak megtörténik, nem is gondoltad volna, hogy így. 35 Fabio korán fölkelt. Lenyomta az ébresztőórát, hogy Alice ne hallja, és kiment a szobából. Próbálta megállni, hogy ne nézzen a feleségére, aki a saját ágyfelén feküdt, egyik karja kilógott a takaró alól, a másik kezével pedig azt szorította, mintha álmában kapaszkodna valamibe. A kimerültségtől aludt el, és zuhant egyik rémálomból a másikba. Most úgy érezte, muszáj csinálnia valamit, össze akarta koszolni a kezét, le akart izzadni, ki akarta fárasztani az izmait. Fontolgatta, hogy bemegy a kórházba túlórázni, de a szüleit várták ebédre, mint minden hónap második szombatján. Kétszer is fölemelte a kagylót, azzal a szándékkal, hogy felhívja őket és megmondja nekik, ne jöjjenek, mert Alice nem érzi jól magát, de amilyen aggodalmaskodóak, gondolta, később biztos telefonálnának, és akkor neki megint vitatkoznia kellene a feleségével, s az még rosszabb lenne. A konyhában levette a pólóját. Ivott a hűtőben lévő tejből. Megtehetné, hogy a homokba dugja a fejét, hogy úgy viselkedik, mintha az éjjel semmi sem történt volna, és élhetne tovább ugyanúgy, ahogy eddig, ám a torka mélyén eddig sosem tapasztalt undort érzett. Az arcbőre feszült a rászáradt könnytől. Megmosta a mosogatónál, és megtörülközött az oldalt lógó ronggyal. Kinézett az ablakon. Borult volt az ég, de tudta, hogy nemsokára kisüt a nap. Ebben az évszakban mindig így történik. Egy ilyen napon nyeregbe pattanhatna a fiával, végigkerekezhetnének a csatorna mellett a bicikliúton, egész a parkig. Ott aztán innának a kútból, és ücsörögnének egy félórácskát a gyepen. Aztán elindulnának hazafelé, ezúttal az úton. Beugranának a cukrászdába, és vennének egy tálca süteményt az ebédhez. Nem kért sokat. Csak ami normális, ami járt neki. Lement a garázsba, még mindig alsónadrágban. A legfölső polcról levette a szerszámosládát, és a súlya egy pillanatnyi megkönnyebbüléssel töltötte el. Elővett egy csavarhúzót, egy kilences meg egy tizenkettes kulcsot, és módszeresen, alkatrészenként haladva nekiállt szétszedni a biciklit. Először bezsírozta a fogaskerekeket, majd egy alkohollal átitatott ronggyal fényesre törölte a vázat. A körmével lekaparta a rászáradt sárdarabkákat. Gondosan megtisztította a pedálok közeit is, azokat a kis réseket, ahová az ujjai nem fértek be. Visszaszerelte az alkatrészeket, és ellenőrizte a fékkarokat, úgy állította be őket, hogy tökéletesen össze legyenek hangolva. Felfújta a gumikat, tenyérrel próbálgatta a keménységüket. Hátralépett, beletörölte a kezét a combjába, és ahogy szemlélte a művét, bosszantóan távolinak érezte. Egyetlen rúgással felborította a biciklit. A bicikli összecsuklott. Az egyik pedál forogni kezdett a levegőben, Fabio hallgatta, ahogy hipnotikusan surrog, majd újra csönd lett. Elindult kifelé a garázsból, de aztán visszafordult. Fölállította a biciklit, és a helyére tette. Kényszeresen ellenőrizte, nem esett-e baja. Vajon miért nem képes mindent rendetlenül hagyni, teret engedni az agyát elöntő haragnak, káromkodni, törni-zúzni? Mert rendben akarja látni

a dolgokat akkor is, amikor nincsenek úgy. Leoltotta a lámpát, és fölment a lépcsőn. Alice a konyhaasztalnál ült. A gondolataiba mélyülve teát szürcsölt. Előtte csak az édesítőszer doboza. Felnézett, és meglátta a férjét. – Miért nem ébresztettél föl? Fabio megrántotta a vállát. Odament a csaphoz, és ütközésig elfordította. – Olyan jól aludtál – válaszolta. Mosogatószert öntött a kezére, és dörzsölni kezdte róla a folyó víz alatt a fekete zsírcsíkokat. – Elkések az ebéddel – mondta Alice. Fabio vállat vont. – Le is fújhatnánk ezt az ebédet – mondta. – Mi ez az újítás? Fabio még erősebben dörzsölte a kezét. – Nem tudom. Csak egy ötlet volt. – Újfajta ötlet. – Az, igazad van. Szar ötlet – vetette oda Fabio összeszorított foggal. Elzárta a csapot, és szinte sietve kiment a konyhából. Kicsivel később Alice meghallotta a zuhany csobogását. Berakta a csészét a mosogatóba, és visszament a szobába, hogy felöltözzön. Fabio oldalán gyűrött volt a lepedő, lelapult ráncok viselték a teste nyomát. A párna félbehajtva, mintha alá dugta volna a fejét, a takaró kupacba rúgva az ágy végében. Enyhe izzadságszag érződött, mint minden reggel, és Alice kitárta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be. A bútorok, melyeknek előző éjjel mintha lelkük lett volna, s úgy tűnt, hogy lélegeznek, visszavedlettek közönséges szobabútorokká, szagtalanok voltak, akár az ő langyos belenyugvása. Rendbe szedte az ágyat, szépen kisimította a lepedőt, és a sarkait befogta a matrac alá. A takarót kissé visszahajtotta, a párna közepéig, ahogy Sol tanította neki, majd felöltözött. A fürdőszobából behallatszott Fabio villanyborotvájának zümmögése, ami már jó ideje az álmos hétvégi reggeleket idézte fel benne. Azon tűnődött, hogy a múlt éjszakai veszekedés vajon különbözik-e a többitől, vagy most is úgy oldódik meg minden, ahogy mindig: Fabio kijön a zuhany alól, félmeztelenül átöleli hátulról, és belefúrja az arcát a hajába, amíg el nem párolog a harag. Nem létezett más lehetséges megoldás, legalábbis pillanatnyilag. Alice megpróbálta elképzelni, mi lesz ezentúl másképp. Elmélázva bámulta a huzattól meghullámzó függönyöket. Ritkás csüggedés vett rajta erőt, mint valamiféle előérzet, hasonló ahhoz, amit abban a hóval teli árokban meg Mattia szobájában érzett, és amelyet még mostanság is érez, minden alkalommal az anyja érintetlen ágya láttán. Mutatóujját ráhelyezte hegyes medencecsontjára, és végigfuttatta a kiálló élen, melyről nem volt hajlandó lemondani. Amikor meghallotta, hogy a borotva zúgása abbamarad, megrázta a fejét, és az ebédfőzés kézzel fogható gondolatával visszament a konyhába. Felaprította a hagymát, levágott egy kockányi vajat, és félrerakta egy kistányérban. Mindezt Fabio tanította meg neki. Már hozzászokott, hogy aszkéta távolságtartással készítse az ételt, egyszerű cselekvéssort lásson benne, melynek a végeredménye őrá nem vonatkozik. Megszabadította a spárgaköteget a piros rögzítőgumitól, majd hideg vízben megmosta, és egy vágódeszkára rakta. Feltett forrni egy teli lábas vizet. Apró zajok figyelmeztették Fabio közeledésére. Megmerevedett, várta, hogy hozzáérjen a teste. De Fabio leült a pamlagra, és szórakozottan egy magazint kezdett lapozgatni. – Fabio – szólt oda neki Alice, bár nem igazán tudta, mit is akar mondani. A férje nem válaszolt. Lapozott, a kelleténél zajosabban. Két ujja közé fogta a lap sarkát, mint aki habozik, hogy kitépje-e vagy sem. – Fabio – ismételte meg Alice, ugyanolyan hangerővel, de felé fordulva. – Mi van?

– Vedd le nekem a rizst, légy szíves! A felső polcon van. Én nem érem föl. Csak ürügy volt, tudták jól mindketten. Igazából azt jelentette, gyere ide. Fabio a dohányzóasztalra dobta a magazint, az meg fellökött és megpörgetett egy kókuszdióhéj hamutartót. Fabio pár másodpercig még ülve maradt, két kézzel a térdére támaszkodott, mintha gondolkodna. Aztán felpattant, és odament a mosogatóhoz. – Hol van? – kérdezte ingerülten, és kerülte Alice tekintetét. – Ott – mutatta a felesége. Fabio odahúzott a hűtőszekrényhez egy széket, jól megcsikorgatva a kerámiapadlón. Ráállt. Mezítláb volt. Alice úgy nézte a lábát, mintha még sosem látta volna, és vonzónak, de egyszersmind valahogy félelmetesnek is találta. Fabio levette a rizses kartondobozt. Már nyitva volt. Megrázta. Majd elmosolyodott, és Alice baljóslatúnak látta a mosolyát. Megdöntötte a dobozt, és a rizs apró, fehér szemű esőként kezdett el peregni a földre. – Mit csinálsz? – kérdezte Alice. Fabio nevetett. – Nesze neked rizs – felelte. Még erősebben rázta a dobozt, és a rizsszemek az egész konyhában szétszóródtak. Alice odalépett hozzá. – Hagyd abba – mondta, de a férje rá sem hederített. Alice megismételte, hangosabban. – Mint az esküvőnkön, emlékszel? Az átkozott esküvőnkön! – üvöltött Fabio. Alice a vádlijába markolt, hogy leállítsa, de Fabio a fejére öntötte tovább a rizst. Néhány szem megakadt Alice sima hajában. Felnézett Fabióra, és megint kérte, hogy hagyja abba. Az egyik rizsszem fájdalmasan szemen találta, mire Alice vaktában sípcsonton ütötte Fabiót. Válaszképpen Fabio nagyot rúgott feléje, és közvetlenül a bal válla alatt el is találta. Alice rossz térde tartotta Alice-t, amíg bírta, előrebicsaklott, majd hátra, mint valami kiugrott zsanér, végül engedett, és Alice végigzuhant a padlón. Az összes rizs kiszóródott. Fabio rémülten állt a széken, kezében a lefelé fordított dobozzal, és nézte, ahogy a felesége macskaként összegömbölyödve fekszik. Vadul hasított agyába a megvilágosodás. Leszállt a székről. – Ali, megsérültél? – kérdezte. – Mutasd. Fél kézzel az álla alá nyúlt, hogy megnézze az arcát, de Alice lerázta magáról. – Hagyjál! – kiáltotta. – Drágám, bocsáss meg – könyörgött Fabio. – Megsé… – Menj innen! – ordította Alice, s hangjából olyan erő áradt, hogy mindkettejüket meglepte. Fabio azonnal visszakozott. Remegett a keze. Hátrált kétlépésnyit. Rendben, dadogta aztán. Berohant a hálószobába, majd újra megjelent pólóban és cipőben. Úgy ment el otthonról, hogy vissza sem nézett mozdulatlanul tovább fekvő feleségére. 36 Alice a füle mögé simította a haját. Feje fölött még nyitva volt a faliszekrény ajtaja, előtte az élettelen szék. Nem fájt semmije. Nem környékezte sírás. Nem tudott a történteken gondolkodni. Elkezdte összeszedni a padlóról a szétszóródott rizsszemeket. Először egyesével. Aztán tenyérbe söpörgette őket. Fölállt, és beledobott egy félmaréknyit a lábosba, melyben már forrt a víz. Figyelte, hogy ugráltatja föl-le a rizsszemeket a hőáramlás. Mattiától tudta a nevét, még egyszer régen mondta. Eloltotta a gázt, odament a pamlaghoz, és leült. Nem tesz rendet. Hadd találjanak csak mindent így az apósáék, amikor megjönnek. El fogja nekik mondani, hogy viselkedett Fabio. De nem jött senki. Fabio biztosan értesítette őket. Vagy elment hozzájuk, és éppen most meséli az ő verzióját, azt, hogy Alice méhe olyan száraz, mint egy kiszáradt tómeder, és neki elege van, nem bírja így tovább.

A lakásra rátelepedett a csend, úgy tűnt, a fény sem találja a helyét. Alice fölemelte a telefonkagylót, és az apja számát tárcsázta. – Tessék – szólt bele Soledad. – Szia, Sol. – Szia, mi amorcito. Hogy van az én kicsikém? – kérdezte, kedvesen, mint mindig, a volt dadusa. – Nem a legjobban – válaszolta Alice. – Miért? ¿Quépasó?[8] Alice hallgatott néhány másodpercig. – Apa ott van? – kérdezte. – Alszik. Fölébresszem? Alice elképzelte, ahogy a lehúzott redőny fénycsíkokat rajzol apja alvó testére a nagy szobában, melyet immár csak a gondolataival oszt meg. A kettejüket mindig elválasztó neheztelést mostanra elnyelte az idő. Alice már nem is emlékezett rá. Ami egykor a leginkább taszította szülei lakásában, az apja súlyos és átható tekintete, most az hiányzott neki a legjobban. Az apja nem szólna semmit, mostanság alig beszél. Megsimogatná az arcát, és megkérné Solt, cseréljen ágyneműt a régi szobájában, és ennyi elég is lenne. Felesége halála óta mintha valami megváltozott volna benne, mintha meglágyult volna. Furcsamód nyájasabbá vált, amikor Fabio belépett Alice életébe. Már nem beszélt magáról, hagyta, hogy a lánya meséljen, elmerült a hangjában, nem is annyira a szavakra, mint a hangszínre figyelt, és elgondolkodva hümmögött. Az emlékezetkiesései körülbelül egy éve kezdődtek, amikor egy este először tévesztette össze Soledadot Fernandával. Magához húzta, hogy megcsókolja, mintha valóban a felesége volna, és Sol kénytelen volt finoman arcon legyinteni, amire ő kisfiúsan nyafogós duzzogással válaszolt. Másnap semmire sem emlékezett, de a homályos érzet, hogy valami nincs rendben, hogy valamiért megszakadt az idő örök ritmusa, arra késztette, hogy megkérdezze Solt, mi történt. Ő megpróbált nem válaszolni, elterelni a beszélgetést, de az ügyvéd úr nem hagyta annyiban. Mikor a házvezetőnő elmondta az igazságot, elkomorodott, bólintott, és elfordulva, halkan azt mondta, bocsánat. Azután bezárkózott a dolgozószobájába, és vacsoráig ott maradt. Nem aludt el, de csinálni sem csinált semmit, csak ült az íróasztalnál, kezét a diófa asztallapon nyugtatta, és hasztalan próbált rálelni az emlékezete szalagjából hiányzó darabkára. Az említetthez hasonló kínos esetek egyre gyakrabban ismétlődtek, és mindhárman, Alice, az apja és Sol is megtettek mindent, hogy elkendőzzék a dolgot, amíg még lehetséges. – Ali! – zökkentette vissza Sol. – Akkor ébresszem föl? – Nem, nem – sietett a válasszal Alice. – Ne ébreszd föl. Nem fontos. – Biztos? – Igen. Hadd pihenjen. Lerakta a telefont, és végigfeküdt a pamlagon. Kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a szemét, a plafont bámulta. Éber akart maradni ebben az új, kiszámíthatatlan változásokat sejtető pillanatban. Tanúja akart lenni a sokadik apró katasztrófának, az agyába akarta vésni a menetét, de alig néhány perc múltán szabályosabbá vált a légzése, és elaludt. 37 Mattiát meglepte, hogy vannak még ösztönei a gondolatokból és elvont képzetekből maga köré szőtt sűrű háló alatt. Meglepődött, milyen hevességgel törtek felszínre ezek az ösztönök, és milyen magabiztosan vezették a mozdulatait. Annál fájdalmasabb volt a visszatérés a valóságba. Nadia idegen teste ott feküdt rajta. Felül Nadia verítéke tapadt rá, alul meg a dívány ráncos huzata és a kettejük összegyűrt ruhadarabjai nyomták fullasztóan. Nadia lassan lélegzett. Mattia arra gondolt, hogy ha a lélegzetvételeik periódusai közti kapcsolat egy irracionális szám, akkor lehetetlen összhangba hozni őket, és szabályszerűséget találni. Kitátotta a száját, hogy több oxigénhez jusson Nadia haján át, de a levegő teli volt valamiféle sűrű párával. Szeretett volna betakarózni. Elfordította az egyik lábát, mert érezte, ahogy hímtagja, petyhüdten és hidegen, a lány lábának nyomódik. Véletlenül megrúgta a térdével. Nadia

összerezzent, és fölemelte a fejét. Már aludt. – Bocs – mondta Mattia. – Semmi baj. Nadia megcsókolta, és túl meleg volt a lehelete. Mattia nem mozdult, várta, hogy abbahagyja. – Bemegyünk a szobába? – kérdezte Nadia. Mattia bólintott. Legszívesebben hazament volna, vissza a saját otthonos ürességébe, de tudta, hogy nem volna helyes. Miközben az ágy két oldalán bebújtak a takaró alá, mindketten érezték a pillanat zavarát és természetellenességét. Nadia rámosolygott, mintha azt akarná mondani, minden rendben. A sötétben bevackolta magát Mattia vállához. Adott neki még egy csókot, és már aludt is. Mattia is lehunyta a szemét, de kénytelen volt azonnal újra kinyitni, mert töméntelen mennyiségű borzalmas emlék leselkedett rá a szemhéja alatt. Lélegzete ismét elakadt. Bal kézzel az ágy alá nyúlt, és hüvelykujját a drótháló éles csomózásához dörzsölte. Majd a szájához emelte a kezét a sötétben, és megszívta. A vér íze néhány másodpercre megnyugtatta. Lassanként meghallotta Nadia lakásának ismeretlen zajait: a hűtő halk zümmögését, a fűtés kattanásig tartó rövid duruzsolását, és egy órát, amely mintha lelassulva tiktakolt volna a másik szobában. Szerette volna megmozdítani a lábát, és fölkelni az ágyból. Nadia középen feküdt, nem volt helye mellette megfordulni sem. A lány haja szúrta a nyakát, a lélegzete kiszárította a bőrt a mellkasán. Mattia arra gondolt, hogy egy szemhunyásnyit sem fog aludni. Késő volt, talán már kettő is elmúlt, és neki holnap reggel órája van. Hullafáradt lesz, és biztos bakizni fog a táblánál, leég az összes diákja előtt. Otthon viszont alhatna legalább néhány órát. Ha nem csapok zajt, észre sem veszi, gondolta. Még jó egy percig nem mozdult, tépelődött. A zajok egyre tolakodóbbá váltak. A cirkó újabb hangos kattanására megdermedt, és elszánta magát a távozásra. Óvatos mozdulatokkal sikerült kiszabadítania a karját Nadia feje alól. A lány álmában is megérezte, hogy nincs ott, és utána nyúlt, hogy megkeresse. Mattia felült. Egyik lábát lerakta a földre, aztán a másikat is. Ahogy felállt, az ágyrács éppen csak megnyikordult. Megfordult, nézte a lányt a félhomályban, és halványan beugrott neki a pillanat, amikor a parkban hátat fordított Michelának. Mezítláb kiment a nappaliba. Összeszedte a ruháját a díványról és a cipőjét a földről. Teljesen hangtalanul nyitotta ki a zárat, mint mindig, és kint a folyosón, még a nadrágjával a kezében, végre sikerült mélyeket lélegeznie. 38 Már beesteledett a rizses szombaton, amikor Fabio felhívta a mobilján. Aliceben felvetődött, miért nem próbálta meg először a vonalason, és arra jutott, talán azért, mert az otthoni telefon egy mindkettejükhöz tartozó tárgy, és a férje, csakúgy mint ő, e pillanatban jobban szeretné, ha semmin sem közösködnek. Rövid beszélgetés volt, az elnyújtott csöndek ellenére is. Ma éjszakára itt maradok, mondta Fabio, mint egy már meghozott döntést, tőlem holnap is maradhatsz, sőt ameddig csak akarsz, vágott vissza Alice. Majd, miután tisztázták a kényes részleteket, Fabio hozzátette, sajnálom, Ali, de a felesége lerakta, anélkül hogy azt mondta volna, én is. Aztán nem vette föl a telefont. Fabio kitartása hamar semmivé foszlott, és Alice, túláradó önsajnálatában, azt mondta magában, látod? Mezítláb végigment a lakáson, találomra összegyűjtötte a férje néhány holmiját, igazolványokat meg pár ruhát, és beletette mindet egy nagy dobozba, amelyet aztán lerakott a hallban. Egyik este, amikor hazaért a munkából, már nem találta ott a dobozt. Fabio nem sok minden mást vitt el, a bútorok a helyükön voltak, a szekrény még tele a ruháival, de a nappali könyvespolcain lyukak, a széthullás kezdetét jelző hézagok ásítoztak feketén a könyvek között. Alice hosszasan nézte a hézagokat, az eltávolodás most először kapott tényeknek kijáró konkrét formát, szilárd formájú, masszív tartalmat.

Egyfajta megkönnyebbülés vett rajta erőt, elengedte magát. Úgy tűnt neki, eddig mindig mindent valaki másért tett, de most csak ő van, és egyszerűen abbahagyhatja, megadhatja magát, és kész. Több ideje maradt ugyanannyi teendőre, de mozdulataiban különös tehetetlenséget érzett, mintha valami sűrű, nyúlós folyadékban kellene előrejutnia. Végül már a legkönnyebb feladatait is elhanyagolta. A fürdőszobában halomban állt a szennyes, de ő csak hevert a díványon órák hosszáig, tudta, hogy be kellene raknia a mosást, hogy semmi kis erőfeszítés lenne, de egyetlen porcikája sem kívánta. Influenzára hivatkozva dolgozni sem járt. A szükségesnél sokkal többet aludt, fényes nappal is. Még a redőnyöket sem húzta le, elég volt becsuknia a szemét, hogy kizárja a fényt, eltüntesse az őt körülvevő tárgyakat, és elfeledkezzen gyűlöletes, egyre erőtlenebb, de a gondolatokhoz még mindig makacsul ragaszkodó testéről. A következmények súlya tovább nyomta, mintha egy vadidegen feküdne rajta. Ott virrasztott fölötte akkor is, amikor Alice-t elnyomta az álom, a mély, álomképektől hemzsegő, egyre inkább függőséghez hasonlító álom. Ha kiszáradt a szája, Alice azt álmodta, hogy fuldoklik. Ha túl sokáig a párna alá szorult és elzsibbadt a karja, akkor farkaskutya falatozott belőle. Ha fázott a lába, mert a forgolódásban lejött róla a takaró, Alice újra a hasadék mélyén volt, nyakig a hóban. De szinte sosem félt. A bénultság miatt csak a nyelvét tudta mozgatni, és ő kinyújtotta, hogy megkóstolja a havat. Édes volt, és Alice szerette volna mind megenni, de nem bírta elfordítani a fejét. Aztán csak várt, várta, hogy a hideg felkússzon a lábán, kitöltse a hasát, onnan kisugározzon az ereibe, és megfagyassza a vérét. Ébredéskor félig megemésztetlen gondolatok rohanták meg. Amikor már nem halogathatta tovább, fölkelt, a félálom okozta zavartsága csak lassan oszlott, tejszerű maradványfoltokat hagyott az agyában, megszakadt emlékféleségeket, melyek összekeveredtek a valódiakkal, és ugyanolyan igazinak tűntek. Önmaga kísérteteként bolyongott csendben a lakásban, az ép eszét kereste sietség nélkül. Lassan megbolondulok, gondolta időnként. De nem bánta. Sőt, mosolyogni támadt kedve, mert végre ő választhatott. Esténként salátaleveleket eszegetett, egyenesen a nejlonzacskóból. Ropogósak és tartalmatlanok voltak. Csak vízízük volt. Nem azért evett, hogy megtöltse a gyomrát, hanem hogy helyettesítse a vacsora szertartását, és valamiképpen elüsse azt az időt, amivel egyébként nem tudott volna mit kezdeni. Addig rágcsálta a salátaleveleket, amíg rá nem tört a hányinger az ízetlen zöldségtől. Kiürítette magából Fabiót és önmagát is, mindazt a hasztalan erőlködést, ami idáig juttatta, ahol végül semmit sem talált. Tartózkodó kíváncsisággal figyelte, ahogy ismét előjönnek a gyengeségei, a rögeszméi. Mostantól majd hagyja, hogy övék legyen a döntés, ha már neki semmi sem sikerült. Önmaga bizonyos részeivel szemben tehetetlen az ember, mondogatta magának, miközben kellemesen visszasüllyedt abba az időbe, amikor még lány volt. Amikor Mattia és kicsivel később az anyja is útra kelt, az egyik erre, a másik meg arra, de tőle mindketten messzire. Mattia. Már megint. Gyakran gondolt rá. Ismét. Mintha ő is az egyik betegsége lett volna, amelyből valójában nem akart kigyógyulni. Egyetlen emlékbe is bele lehet betegedni, és ő a betegévé vált annak a délutánnak, ott a kocsiban a parkkal szemben, amikor saját arcával takarta el Mattia arcát, hogy elrejtse előle a borzalom helyszínét. Hiába erőlködött, a Fabióval együtt töltött évek emlékképei közül egyetlenegyet sem sikerült felidéznie, amelytől ilyen erősen összeszorult volna a szíve, amelynek ilyen vad erővel rikítottak volna a színei, és amelyet ugyanígy képes volna még mindig a bőrén, minden szál hajában, a lába közt érezni. Vagyis egy eset mégis volt, Riccardónál meg a feleségénél vacsoráztak, sokat ittak és nevettek, és miközben segített Alessandrának mosogatni, elvágta a hüvelykujja végét egy pohárral, amely a kezei között tört el, és ahogy a földre ejtette a poharat, feljajdult. Nem hangosan, szinte csak suttogott, de Fabio meghallotta, és a segítségére sietett. Megvizsgálta az ujját a fényben, lehajolt, a szájához húzta, és mintha a sajátja volna, kiszívott belőle egy kis vért, hogy elálljon a vérzés. Az ujjával a szájában alulról nézte őt azzal az áttetsző tekintetével, mely mindig kifogott Alicen. Azután marokra fogta a sebet, és szájon csókolta Alice-t. Ő pedig megérezte férje nyálában a saját vére ízét, és elképzelte, ahogy végigkeringett Fabio egész testében, és megtisztult, mint valamiféle dialízisben, mielőtt visszakapta volna.

Volt ez az alkalom, meg számtalan másik, melyekre Alice már nem emlékezett, mert annak a szerelme, akit nem szeretünk, megülepszik a felszínen, majd gyorsan el is párolog onnan. Mostanra csak a halvány, szinte láthatatlan pirosság maradt Alice feszes bőrén, ott, ahol Fabio megrúgta. Néha, főleg esténként eszébe jutottak férje szavai. Én így nem bírom tovább. Megsimogatta a hasát, és próbálta elképzelni, milyen lehet, ha valaki ott úszkál benn a hideg magzatvízben. Magyarázd meg, mi ez az egész. De nem volt mit megmagyarázni. Nem volt egy indítóok, vagyis nem csak egy volt. Nem volt kezdet. Van ő, és kész, s nem akar senkit sem a hasába. Talán ezt kellene neki elmondanom, gondolta. Ilyenkor fogta a mobilját, és végiggörgette a számjegyzéket az F betűig. Hüvelykujjával dörzsölgette a billentyűket, mintha titkon azt remélné, véletlenül elindítja a hívást. Aztán megnyomta a piros gombot. Viszontlátni Fabiót, beszélni vele, újra felépíteni mindent: mindez embertelen erőfeszítésnek tűnt, s ő inkább csak bámulta, hogyan hízik napról napra a porréteg a nappali bútorain. 39 Szinte sosem nézett a diákokra. Ha meglátta a táblára és őrá szegeződő tiszta tekintetüket, úgy érezte, mintha meztelen volna. Csak írta a számításokat, és olyan alapos kommentárokat fűzött hozzájuk, mintha saját magának is magyarázna. Az aula aránytalanul nagy volt az algebrai topológia kurzusra járó tucatnyi negyedéves számára. Az első három széksorban ültek, nagyjából mindig ugyanazon a helyen, egymástól padnyi kihagyásokkal, ahogy egyetemista korában ő is, de egyikőjükben sem sikerült felfedezni semmit, ami saját magára emlékeztette volna. Hallotta az ajtócsukódást a csendben, de amíg a végére nem ért a levezetésnek, nem fordult meg. Lapozott a jegyzetében, melyre igazából nem is volt szüksége, összerendezte a lapokat, és csak akkor vette észre látómezeje legfelső sarkában az új alakot. Fölnézett, és meglátta Nadiát. Az utolsó sorban ült fehér ruhában, keresztbe rakott lábakkal, és nem köszönt neki. Mattia palástolni próbálta a rémületét, és belekezdett a következő tétel magyarázatába. A felénél elvesztette a fonalat, I'm sorry, mondta, kereste a levezetést a jegyzeteiben, de nem sikerült koncentrálnia. A diákok felől alig érzékelhető moraj hallatszott, mert a kurzus kezdete óta sosem fordult elő, hogy tanáruk elbizonytalanodott volna. Mattia folytatta, és a tábla jobb széle felé közeledve egyre inkább lefelé hajló sorokkal sietve befejezte. Az utolsó két lépést az egyik felső sarokba zsúfolta be, mert alul nem maradt elég hely. Néhány diák előrehajolva próbálta kisilabizálni a körülöttük lévő számokkal összekeveredő kitevőket és indexeket. Még negyedóra hátravolt az órából, amikor Mattia azt mondta, okay, I’ll see you tomorrow[9]. Lerakta a krétát, és látta, hogy a diákjai kissé meglepetten állnak föl, s mielőtt kimennének a teremből, búcsúzásképpen odaintenek neki. Nadia változatlan testtartással ült tovább a helyén, úgy látszott, senkinek sem tűnik fel. Egyedül maradtak. Óriásinak tetszett közöttük a távolság. Nadia ugyanabban a pillanatban állt fel, amikor Mattia megmozdult, hogy elinduljon felé. Nagyjából a terem közepén találkoztak, jó egy métert hagytak maguk között. – Szia – mondta Mattia. – Nem gondoltam… – Figyelj – szakította félbe a lány, és elszántan a szemébe nézett. – Mi nem is ismerjük egymást. Sajnálom, hogy így rád törtem. – Ugyan, nem… – kezdett volna bele Mattia, de Nadia nem hagyta szóhoz jutni. – Felébredtem, és te sehol sem voltál, megtehetted volna, hogy legalább… Egy pillanatra elhallgatott. Mattia kénytelen volt lesütni a szemét, úgy égett, mintha több mint egy perce nem pislogott volna. – Mindegy, nem számít – folytatta Nadia. – Én senkit sem fogok üldözni. Már semmi kedvem hozzá. Mattia felé nyújtott egy cetlit, Mattia pedig elvette. – Rajta van a telefonszámom. De ha úgy döntesz, hogy használod, ne sokat késlekedj. Mindketten a földet nézték. Nadia már-már előrehajolt, alig észrevehetően hintázott a sarkán, de aztán hirtelen megfordult.

– Szia – mondta. Mattia válasz helyett megköszörülte a torkát. Arra gondolt, hogy véges az idő, amíg Nadia az ajtóhoz ér. És ennyi idő nem elég rá, hogy döntést hozzon, kigondoljon valamit az ember. Nadia megállt a küszöbön. – Én nem tudom, mi van benned – mondta. – De bármi is legyen, azt hiszem, tetszik. Aztán kiment. Mattia a cetlit nézte, amelyen csak egy név meg egy főképp páratlanokból álló számsor volt. Összeszedte a papírjait az asztalról, de nem ment ki a teremből, megvárta az óra végét. Az irodában Alberto éppen telefonált, a válla és az állkapcsa közé szorítva a kagylót, hogy szabadon gesztikulálhasson mindkét kezével. Szemöldökét felvonva üdvözölte Mattiát. Amikor letette, hátradőlt a székben, és kinyújtotta a lábát. Cinkos mosolyt küldött Mattia felé. – Na? – kérdezte. – Hosszúra nyúlt az éjszaka? Mattia szándékosan kerülte, hogy ránézzen. Megvonta a vállát. Alberto felállt, és odament a széke mögé. Gyömöszölni kezdte a vállát, mint bokszolónak az edzője. Mattia nem szerette, ha hozzáérnek. – Értem, nincs kedved beszélni róla. Alright then, váltsunk témát. Megírtam a cikk vázlatát. Ránéznél? Mattia bólintott. Mutatóujjával halkan dobolt a számítógép 0 billentyűjén, várta, hogy a másik levegye a kezét a válláról. Az elmúlt éjszaka egyes emlékképei, mindig ugyanazok, halvány villanásokként cikáztak a fejében. Alberto visszament a helyére, és esetlenül lehuppant a székre. Nekiállt megkeresni a cikket a rendezetlen papírhalomban. – Ja – mondta. – Ez neked jött. Egy borítékot dobott át Mattia íróasztalára. Mattia nézte, de nem nyúlt hozzá. A nevét és az egyetem címét kék tintával írták, olyan vastagon, hogy biztos átütött a papíron. Nevének kezdőbetűje, az M, szép egyenes szakasszal indult, majd valamelyest távolabb lágy, konkáv görbületben folytatódott, mely jobboldalt alul egy farkincában ért véget. A két t betűt egyetlen vízszintes vonal kötötte össze, minden írásjegy egy kissé oldalra dőlt és összetorlódott, mintha egymásra estek volna. Volt egy hiba a címben, eggyel több c szerepelt az sh előtt. Mattiának egyetlen betű is elég lett volna, vagy akár csak egy pillantás a Balossino testes B-jének aszimmetrikus hasaira, hogy azonnal ráismerjen Alice kézírására. Nagyot nyelt, és a papírvágó után tapogatózott, mely a szokott helyén volt a második fiókban. Idegesen forgatta az ujjai közt, majd bedugta a boríték zárófüle alá. Remegett a keze, még erősebben szorította a papírvágó nyelét, hogy uralkodjon magán. Alberto lopva leste az íróasztal túloldaláról, miközben úgy tett, mintha nem találná a papírokat, pedig már ott voltak előtte. Az, hogy Mattia keze reszket, abból a távolságból is kivehető volt, de a cédulát eltakarta a tenyere, azt nem láthatta Alberto. Figyelte a munkatársát, amint lehunyja a szemét, és úgy marad néhány másodpercig, aztán újra kinyitja, és elveszetten néz körül, mint aki hirtelen nagyon távol került. – Kitől jött? – puhatolta Alberto. Mattia már-már ingerülten mérte végig, mint egy vadidegent. Majd felállt, nem törődött a kérdéssel. – Mennem kell – mondta. – Mi? – El kell mennem. Azt hiszem… Olaszországba. Alberto is felállt, mintha meg akarná akadályozni. – Miket beszélsz? Mi történt? Ösztönösen közelebb lépett Mattiához, és ismét megpróbált a cédulába kukucskálni, de Mattia úgy szorította durva kötésű pulóverén keresztül a hasához, mint valami titkot. Három fehér

csücsök látszott csak ki az ujjai alól. – Semmi. Nem tudom – válaszolta Mattia, miközben egyik kezét már bele is bújtatta széldzsekije ujjába. – De el kell mennem. – És a cikk? – Majd ránézek, ha visszajöttem. De te folytasd csak. Aztán kiment az ajtón, Albertónak ellenkezni sem maradt ideje. 40 Aznap, amikor Alice újra bement dolgozni, közel egyórás késéssel érkezett. Reggel még csak fel sem ébredt, úgy nyomta le a vekkert, aztán később, már a készülődés közben többször meg kellett állnia, mert testének minden mozdulat kibírhatatlan fáradságba került. Crozza nem tett neki szemrehányást. Csak rá kellett néznie, és mindent értett. Alice arca beesett, nagyon is kidülledő szemét pedig, a látszat ellenére, baljós közöny fátyolozta. – Bocs a késésért – mondta, ahogy belépett, de nem gondolta komolyan. Crozza lapozott az újságban, és nem állta meg, hogy rá ne nézzen az órára. – Tizenegyre meg kell csinálni pár előhívást – mondta. – A szokásos szarságok. Megköszörülte a torkát, és magasabbra emelte az újságot. A szeme sarkából követte Alice mozdulatait. Figyelte, ahogy lerakja a táskáját a szokott helyére, leveszi a kabátját, és leül a géphez. Lassú mozdulatainak túlzott precizitása árulkodóan mutatta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy úgy tűnjön, minden rendben van. Crozza látta, ahogy tenyerébe támasztott állal néhány másodpercre még elmereng, mielőtt végre rászánná magát, hogy haját a füle mögé igazítva, munkához lásson. Higgadtan mérte fel Alice rendkívüli soványságát, mely rejtve maradt a magas nyakú garbó és a nagyon is kevéssé passzentos nadrág alatt, de nyilvánvalóan meglátszott a kezén, és még inkább az arca kontúrján. Dühödt tehetetlenséget érzett, amiért semmi köze Alice életéhez, miközben Alice-nek viszont köze van az övéhez, mintha a lánya volna, akinek nem választhatta meg a nevét. Ebédidőig dolgoztak, anélkül hogy szóltak volna egymáshoz. Ha nagyon muszáj volt, biccentettek. Annyi éve dolgoztak már együtt, hogy minden mozdulatuk automatikusnak tűnt, ők pedig ügyesen elvoltak, jól megfértek egymással. A régi Nikon ott volt a helyén, a pult alatt, a fekete tokjában, és néha mindketten eltűnődtek rajta, vajon működik-e még. – Ebédelhetnénk a… – kockáztatta meg a fényképész. – Dolgom van ebédidőben – szakította félbe Alice. – Bocsáss meg. Crozza gondterhelten bólintott. – Ha nincs kedved visszajönni, otthon maradhatsz délután – mondta. – Nincs túl sok munka, ahogy látod. Alice veszélyt szimatolva ránézett. Úgy tett, mintha a pulton lévő tárgyakat rendezgetné: egy ollót, egy fényképtasakot, egy tollat és egy négy egyforma darabra vágott filmtekercset. De csak ide-oda rakosgatta őket. – Nem. Miért? Én… – Mióta nem találkoztatok? – vágott közbe Crozza. Alice alig érzékelhetően összerezzent. A táskájába nyúlt, mintha védeni akarná a kezét. – Három hete. Nagyjából. Crozza bólintott, majd megrándította a vállát. – Menjünk – mondta. – Na, de… – Gyere, menjünk – ismételte meg határozottabban. Alice gondolkodott egy pillanatig. Aztán úgy döntött, hogy követi. Bezárták a boltot. Az ajtó fölött lógó csengettyű csilingelt még egy kicsit a félhomályban, majd elnémult. Elindultak a fényképész kocsija felé. Crozza lassan lépdelt, Alice erőtlen járásához próbált igazodni feltűnés nélkül. Az öreg Lancia csak a második kísérletre indult, és Crozza káromkodott egyet a fogai közt. A fasoron mentek, majdnem egészen a hídig, aztán a fényképész jobbra fordult, és rátért a

folyóparti útra. Amikor kisorolt a külső sávba, és kitette az indexet, hogy ismét jobbra forduljon, a kórházhoz vezető útra, Alice egyszerre megmerevedett. – De hová… – kezdett bele a lány. Crozza leparkolt egy félig leeresztett redőnyű műhely előtt, az ügyelet bejáratának szomszédságában. – Nem akarom beleütni az orrom – mondta anélkül, hogy Alice-re nézett volna. – De neked be kell oda menned. Fabióhoz, vagy egy másik orvoshoz. Alice dermedten nézte. A kezdeti rémülete helyét már átvette a harag. Az út csendes volt. Ebédre mindenki behúzódott a házakba vagy egy bárba. Nesztelenül lengedeztek a platánfák levelei. – Akkor láttalak utoljára ilyennek… – A fényképész habozott. – Amikor megismertelek. Alice gondolatban az ilyennek szó súlyát mérlegelte. Baljósan hangzott, és ő meg akarta nézni magát a visszapillantó tükörben, de abban csak az autó jobb oldala látszott. Megrázta a fejét, kinyitotta a zárat, és kiszállt a kocsiból. Becsapta az ajtót, és vissza se nézve, határozott léptekkel elindult a kórházzal ellentétes irányba. Sietett, amennyire bírt, minél messzebbre attól a helytől és Crozza arcátlanságától, de alig több mint száz méter után meg kellett állnia. Nem kapott levegőt, és a lába minden lépéssel jobban fájt, úgy lüktetett, mintha kegyelemért esedezne. Csontja mintha az élő húsba hatolt volna, mintha ismét elmozdult volna a helyéről. Alice teljes súlyával a jobb lábára nehezedett, és egy érdes falnak támaszkodva tartotta csak meg nagy nehezen az egyensúlyát. Megvárta, hogy elmúljon a fájdalom, hogy a lába megint érzéketlenné váljon, amilyen volt, és hogy megint automatikusan tudjon lélegezni. A szíve lassan, meggyőződés nélkül pumpálta a vért, de a dobogását Alice még a fülében is érezte. Be kell menned Fabióhoz. Vagy egy másik orvoshoz, ismételgette Crozza hangja. És aztán?, gondolta Alice. Elindult visszafelé, a kórház irányába, nehezen járt, és nem tudta pontosan, mit akar. A teste ösztönösen választotta ezt az utat, a járdán szembejövők pedig félrehúzódtak, mert Alice, bár nem vette észre, imbolygott is egy kissé. Valaki meg is állt, habozott, hogy ne segítsen-e, de aztán továbbment. Alice belépett a Maria Ausiliatrice Kórház udvarába, és eszébe sem jutott azokra az időkre gondolni, amikor Fabióval sétálgatott ugyanezen a kis úton. Úgy érezte, mintha nem volna múltja, mintha anélkül került volna ide, hogy tudná, honnan jön. Erőt vett rajta a fáradtság, az a fáradtság, amely csak ürességet kínál. A korlátba kapaszkodva felment a lépcsőn, és megállt a bejárattal szemben. Csak idáig akart eljutni, működésbe hozni az önműködő ajtót, és várni néhány percet, míg erőt gyűjt, hogy elinduljon visszafelé. Így akart egy cseppnyi esélyt adni a véletlennek, egyszerűen csak ott lenni, ahol Fabio van, és megnézni, mi történik. Nem teszi azt, amit Crozza mondott, nem hallgat senkire, és még saját magának sem vallja be, hogy tényleg szívesen találkozna most vele. Semmi sem történt. Az önműködő ajtó kinyílt, és amikor Alice hátralépett egyet, újra becsukódott. Mire számítottál, kérdezte magától. Gondolta, leül pár másodpercre, hátha arra jár a férje. Valamit kért tőle a teste, minden idegsejtje ezt üvöltötte, de ő nem akarta meghallani. Már majdnem visszafordult, amikor ismét az ajtó elektromos surrogására lett figyelmes. Önkéntelenül fölnézett, és biztos volt benne, hogy ezúttal tényleg a férjével találja magát szembe. Az ajtó újra kitárult. Fabio nem volt ott. Helyette egy lány állt a túloldalon. Ő hozta működésbe az érzékelőt, de nem jött ki. Csak állt egy helyben, a szoknyáját simítgatta. Végül ugyanazt tette, amit az imént Alice: hátralépett, és az ajtó becsukódott. Alice jobban megnézte a lányt, felkeltette a kíváncsiságát a viselkedése. Észrevette, hogy már nem is annyira fiatal. Nagyjából egyidősek lehettek. Felsőtestét enyhén előredöntötte, lógó vállait szorosan összehúzta, mintha nem volna elég hely körülötte.

Van valami ismerős benne, gondolta Alice, talán az arckifejezésében, de nem tudta hová tenni. Gondolatai összegabalyodtak, üresjáratba kerültek. Aztán a lány megint ugyanazt csinálta. Fél lábbal előrelépett, mellézárta a másik lábát, majd pár másodperc múlva visszahúzódott. S ekkor fölemelte a fejét, és rámosolygott Alice-re az üvegen túlról. Áramütés járta át Alice hátát, csigolyáról csigolyára, míg el nem halt az érzéketlen lábában. Alice visszatartotta a lélegzetét. Ismert még valakit, aki ugyanígy mosolygott, csak a felső ajkával, a két metszőfogát éppen csak kivillantva, amúgy mozdulatlanul maradó szájjal. Lehetetlen, gondolta. Közelebb lépett, hogy jobban lássa, az ajtó nyitva maradt. A lány csalódottnak tűnt, kérdőn nézett Alice-re. Alice észbe kapott, és hátrébb húzódott, hogy amaz folytathassa a játékot. A lány újra is kezdte, mintha mi sem történt volna. Ugyanolyan sűrű, sötét, csak a végén hullámos haja volt, mint az, amelyiket Alice csak alig néhányszor érinthetett meg. Járomcsontja kissé rádomborult két fekete szemére, de amikor Alice beléjük nézett, ugyanaz a szédület fogta el, mint egy-egy álmatlan éjszakáján, ugyanarra a fátyolos csillogásra, Mattia szemére ismert. Ő az, gondolta, és valami rettegéshez hasonló érzés szorította el a torkát. Ösztönösen a fényképezőgépe után kapott a táskájában, de nem volt nála még egy nyavalyás automata sem. Tovább bámulta a lányt, nem tudta, mit tegyen. Szédült, és időnként elhomályosodott a látása, mintha a szemlencséje nem találná a megfelelő görbületi sugarat. Michela, dadogták száraz ajkai, de a szájából nem jött ki elég levegő. Úgy tűnt, a lány sosem unja meg. Úgy játszott a fotocellával, akár egy kisgyerek. Most apró ugrásokkal előre-hátra szökellt, mintha ki akarna fogni az ajtón. Idősebb asszony közeledett az épület belseje felől. A táskájából jókora sárga, négyszögletes boríték kandikált ki, talán egy röntgenlelet. Szó nélkül karon fogta a lányt, és elindult vele kifelé. A lány nem ellenkezett. Amikor elhaladt Alice mellett, egy pillanatra visszafordult, még egyszer ránézett az önműködő ajtóra, mintha csak meg akarná köszönni, hogy elszórakoztatta. Olyan közel volt hozzá, hogy Alice-t meglegyintette a huzata. Ha kinyújtja a kezét, megérinthette volna, de csak állt bénultan. Tekintetével követte a lassan távolodó két alakot. Most ki-be jártak az emberek. Az ajtó folyamatosan nyílt és csukódott, hipnotizáló ütemével lett teli Alice feje. Michela, szólt hirtelen feleszmélve, ezúttal hangosan. A lány nem fordult meg, és az őt kísérő idősebb asszony sem. Csak mentek tovább pontosan ugyanúgy; mintha semmit sem mondana nekik ez a név. Alice arra gondolt, hogy követi őket, megnézi a lányt közelebbről, beszél vele, a végére jár a dolognak. Jobb lábával lelépett az első lépcsőfokra, és utána húzta volna a balt, de az ott maradt, ahol volt, zsibbadtan. Hátratántorodott. Fél kézzel a korlát felé nyúlt, de nem sikerült elkapnia. Letört faágként hullott a földre, és lecsúszott a maradék két lépcsőfokon. Odalentről még épp látta, ahogy a két nő befordul a sarkon. Aztán úgy érezte, a levegő megtelik nedvességgel, a zajok eltompulnak, és egyre távolibbá válnak. 41 Mattia rohanva sietett le a harmadikról. Az első és a második emelet között összefutott egy diákjával, aki szeretett volna kérdezni tőle valamit. De ő lerázta, sajnálom, tényleg nagyon sietek, mondta, és ahogy kikerülte, kis híján elbotlott. Amikor az előcsarnokba ért, hirtelen lelassított a rend kedvéért, de azért továbbra is sietős léptekkel haladt. A padló márványa sötéten fénylett, úgy tükröződtek benne a tárgyak és az emberek, mint valami víztükörben. Mattia odaintett a portásnak, és kiment. Készületlenül érte a hideg. Mit művelsz, kérdezte magától.

Aztán leült a kőfalra a bejárattal szemben, és nem értette, miért reagált úgy, mintha ennyi sok év alatt csak egy hazahívó jelre várt volna. Újra megnézte a fényképet, amelyet Alice küldött. Kettejüket ábrázolta Alice szüleinek az ágya előtt, naftalinszagú esküvői ruhában. Mattia arcán beletörődés látszott, Alice mosolygott. Egyik karja Mattia derekán. A másik a fényképezőgépet tartotta, és félig kilógott a képből, mintha feléje nyúlna, most, felnőttként, hogy megsimogassa. A fénykép hátuljára Alice csak egyetlen sort írt, alá meg a nevét. Ide kell jönnöd. Ali Mattia valamiféle választ keresett az üzenetre, és még inkább a saját kapkodó reakciójára. Elképzelte, ahogy kilép a reptéren az érkezési kapun, és Alice meg Fabio ott várja a kordon mögött. Ő üdvözlésképpen arcon csókolja Alice-t, és egy kézszorítással bemutatkozik a férjének. Aztán színleg összevitatkoznak, hogy ki vigye az autóig a bőröndöt, az úton pedig hasztalanul próbálják majd elmesélni egymásnak, hogyan alakult az életük, mintha bizony el lehetne azt pár szóban mondani. Mattia a hátsó ülésen, ők ketten elöl: három idegen, akik úgy tesznek, mintha volna bennük valami közös, a dolgok felszínét kapargatják, csak csönd ne legyen. Semmi értelme, mondta magában. Ez a világos gondolat kis megkönnyebbüléssel töltötte el, mintha egy pillanatnyi emlékezetkiesés után térne magához. Mutatóujjával megütögette a fényképet, már az járt a fejében, hogy elrakja, és visszamegy Albertóhoz, hogy folytassák a munkát. Még nem ocsúdott egészen fel, amikor mellé lépett Kirsten Gorbahn, egy drezdai posztdok, akivel a legutóbbi cikkei közül néhányat közösen írt, közelebb hajolt, és rápillantott a fotóra. – A feleséged? – kérdezte derűsen, Alice-re mutatva. Mattia a nyakát kifacsarva nézett föl Kirstenre. Először el akarta takarni a képet, de aztán arra gondolt, hogy modortalanság volna. Kirstennek olyan hosszúkás arca volt, mintha valaki jó erősen meghúzta volna az állánál. Két évig Rómában tanult, így hát beszélt egy kicsit olaszul, de minden o-t zártan ejtett. – Szia – mondta Mattia bizonytalanul. – Nem, nem a feleségem. Csak… egy barátnőm. Kirsten kuncogott, ki tudja, mit talált olyan viccesnek, és belekortyolt két kézzel markolt műanyag kávéspoharába. – She's cute – jegyezte meg. Mattia kissé kelletlenül végigmérte, aztán tekintete visszasiklott a fényképre. Igen, tényleg csinos. 42 Amikor Alice magához tért, egy ápolónő mérte a pulzusát. Hordágyon feküdt, a kórház bejáratához közel, kissé féloldalasan, cipővel a lábán, egy fehér lepel alatt. Azonnal Fabióra gondolt, arra, hogy megláthatta ilyen állapotban, és rögtön felült. – Jól vagyok – mondta. – Maradjon fekve – utasította a nővér. – Mindjárt megvizsgáljuk. – Szükségtelen. Tényleg jól vagyok – bizonygatta Alice, és sikerült megtörnie az őt lefogni próbáló ápolónő ellenállását. Fabio nem volt ott. – Kisasszony, ön elájult. Látnia kell egy orvosnak. De Alice már talpon volt. Megnézte, megvan-e a táskája. – Semmi bajom. Higgye el. A nővér az égre emelte a tekintetét, de nem ellenkezett. Alice bizonytalanul körülnézett, mintha keresne valakit. Aztán azt mondta, köszönöm, és sietős léptekkel távozott. Nem lett baja az eséstől. Csak a jobb térdét üthette meg. Érezte, ahogy lüktet a zúzódás a farmer alatt. Meg a keze volt csupa por, és horzsolódott le egy kicsit, mintha végighúzta volna az udvar kavicsán. Ráfújt, hogy letisztítsa.

Odament a betegfelvételi ablakhoz, és a kerek nyíláshoz hajolt. Az üveg túloldalán ülő nő ránézett. – Jó napot – mondta Alice. Fogalma sem volt, hogyan magyarázza el, mit szeretne. Azt sem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen. – Az előbb… – kezdett bele – én ott álltam… Mutatta, hogy hol, de a nő feje nem moccant. – Volt ott egy lány, a bejáratnál. Én rosszul lettem. Elájultam. Aztán… Szóval, annak a hölgynek a nevét szeretném megtudni. A nő megütközve nézett rá az asztala mögül. – Tessék? – kérdezte egy grimasz kíséretében. – Tudom, hogy furcsának tűnik – erősködött Alice. – De talán tud nekem segíteni. Esetleg ideadhatná azoknak a betegeknek a névjegyzékét, akik ma kivizsgáláson vettek részt ezen az osztályon. Vagy felülvizsgálaton. Csak a nőbetegek neveit, az nekem elég. Az ügyintéző végigmérte. Aztán hűvösen rámosolygott. – Nem vagyunk felhatalmazva ilyen jellegű információk kiadására – felelte. – Nagyon fontos. Kérem. Tényleg nagyon fontos. A nő egy tollal rákoppintott az előtte lévő betegnaplóra. – Sajnálom. Tényleg nem lehet – válaszolta ingerülten. Alice felsóhajtott. Már-már ellépett az ablaktól, de aztán inkább megint odahajolt. – Rovelli doktor felesége vagyok – mondta. A nő kihúzta magát a széken. Felvonta a szemöldökét, és újra dobolni kezdett a tollal a betegnaplón. – Értem – mondta. – Akkor, ha óhajtja, értesítem a férjét. Fölemelte a kagylót, hogy felhívja a melléket, de Alice egy kézmozdulattal leállította. – Nem – mondta, anélkül hogy ügyelt volna a hanghordozására. – Nem szükséges. – Biztos benne? – Igen, köszönöm. Ne fáradjon. *** Hazaindult. Egész úton másra sem tudott gondolni. A tudata lassan kitisztult, de az agyába toluló képeket mind semmivé foszlatta annak a lánynak az arca. A részletek már összemosódtak, sebesen merültek alá más, jelentéktelen emlékek óceánjába, de az a megmagyarázhatatlan meghittségérzés megmaradt. És az a mosoly, az a Mattia-féle, ahogy az ajtó üvegén rá-rávetül a saját tükörképére. Lehet, hogy Michela életben van, és őt látta. Őrültség volt, de Alice nem tudott nem hinni benne. Mintha agyának éppen erre a gondolatra lett volna tébolyító szüksége. Mintha ebbe kapaszkodott volna, hogy életben maradjon. Nekiállt logikus magyarázatot keresni, feltevéseket gyártani. Megpróbálta kitalálni, mi történhetett. Talán elrabolta az az idős asszony Michelát, rátalált a parkban és magával vitte, mert megszállottan vágyott egy kislányra, de neki nem lehetett gyereke. Mert terméketlen volt a méhe, vagy mert nem akart benne egy kis helyet csinálni. Mint én, gondolta Alice. Elrabolta, aztán fölnevelte, valahol messze innen, más névvel, mintha a saját gyereke volna. De akkor miért tért vissza? Miért kockáztatta meg, hogy ennyi év után lelepleződjön? Talán a bűntudat hajtotta. Vagy csak ki akarta hívni a sorsot, ahogy ő is az onkológiai osztály bejárata előtt. De lehet, hogy az asszonynak semmi köze az egészhez. Csak sokkal később találkozott Michelával, és semmit sem tudott a származásáról, az igazi családjáról, akárcsak maga Michela, aki szintén nem emlékezett már semmire. Alice Mattiára gondolt, arra, amikor a régi kocsijában ülve hamuszürke, halálra vált arccal, üres tekintettel mutatott a szemközti fákra. Ugyanolyan, mint én, mondta. Hirtelen úgy érezte, minden egybevág, és a lány valóban Michela, Mattia eltűnt ikertestvére, s minden apróság ezt támasztja alá: a homlokformája, a hosszú ujjai, az óvatos mozdulatai. És az a

gyerekes játék, főleg az. Egy másodperc múlva viszont már össze volt zavarodva. Az összes részletet elnyomta egy bizonytalan fáradtságérzés, melyet a napok óta a halántékát szorító éhség vezérelt, és Alice attól tartott, hogy ismét elveszti az eszméletét. Amikor hazaért, belülről beledugta a kulcsot a zárba, de nem csukta be teljesen az ajtót. Bement a konyhába, és még kabátban kinyitotta a kredencet. Talált egy tonhalkonzervet, megette a dobozból, még az olajat sem szűrte le róla. Az ízétől rátört a hányinger. Bedobta az üres dobozt a mosogatóba, és egy zöldborsókonzervet vett elő. Villával kihalászta a borsószemeket a zavaros vízből, és levegőt sem véve, megette a fele dobozt. Homokíze volt, és a csillogó borsóhéjak hozzáragadtak a fogához. Aztán fogta a felbontott kekszeszacskót, amely azóta ott állt, amióta Fabio elment, megevett belőle öt kekszet, egyiket a másik után, szinte megrágatlanul. Amikor nyelt, úgy kaparták a torkát, akár az üvegszilánk. Csak akkor hagyta abba, mikor olyan erősen görcsölni kezdett a gyomra, hogy a fájdalomtól le kellett ülnie a földre. Miután elmúlt, felállt, és gátlás nélkül sántikálva, mint mindig, ha egyedül volt, bement a sötétkamrába. Levett egy dobozt a második polcról. Pillanatfelvételek, virított az oldalán letörölhetetlen vörös filctollal. Kiöntötte a doboz tartalmát az asztalra. Ujjaival széttúrta a fényképeket. Egyik-másik össze volt ragadva. Gyorsan végignézte őket, és végül megtalálta, amit keresett. Hosszasan tanulmányozta. Mattia fiatal volt rajta, és ő is. A fiú feje lehajtva. Nehéz volt kivenni az arcvonásait és megállapítani a hasonlóságot. Sok idő telt el. Talán túl sok. Ez az állókép más képeket is előcsalogatott, és Alice gondolatban összekötötte őket, mozdulatokat idézett fel, hangfoszlányokat, érzettöredékeket. Nyilalló, mégis kellemes nosztalgiaérzés járta át. Ha választhat, honnan kezdhetné újra, ezt választotta volna: ő és Mattia egy csendes szobában, ki-ki a saját, érintéstől vonakodó és mégis pontosan a másikéba illeszkedő körvonalú intimitásával. Értesítenie kell. Csak ha látja, úgy kaphat választ a kérdésére. Ha a húga él, Mattiának joga van tudni. Most először érezte nevetségesnek az őket elválasztó távolságot. Biztos volt benne, hogy Mattia még mindig ugyanott van, ahová sok évvel ezelőtt párszor írt neki. Ha helyet változtat, azt ő valamilyen módon megérezte volna. Mert közte és Mattia közt mindenféle jelentéktelen dolgok mögött egy rugalmas és láthatatlan szál feszül, amely csakis két olyan embert köthet össze, mint ők: akik egymásban ismernek rá a saját magányukra. Végigtapogatta az asztalt a fényképhalom alatt, és talált egy tollat. Leült, írni kezdett, figyelt, hogy ne maszatolja el a tintát a kezével. A végén ráfújt, hogy felszárítsa. Keresett egy borítékot, beletette a fotót, és leragasztotta. Talán eljön, gondolta. Kellemes izgalom járta át az összes csontját, elmosolyodott, mintha pontosan mostantól kezdődne újra az idő. 43 Mielőtt becélozta volna a leszállópályát, a gép, amelyen Mattia utazott, átrepült a domb zöld foltja fölött, elhagyta a bazilikát, és leírt két kört a városközpont körül. Mattia a régi hidat vette vonatkozási pontnak, és onnan követte az utat a szülei házáig. Még mindig ugyanolyan színű volt, mint amikor itt hagyta. A közelben felismerte a nagy kanyarral egymásba futó két sugárút által határolt parkot, melyet kettészelt a folyó. Egy ilyen kristálytiszta délutánon minden látszott odafentről: senki sem tűnhetett volna el a semmibe. Előrébb hajolt, hogy lássa mindazt, amit a repülő maga mögött hagy. Szemmel követte a dombon egy darabon felfelé kapaszkodó utat, és meglátta a Della Rocca-házat: fehér homlokzatával és egymásba érő ablakaival egy impozáns jégtömbre hasonlított. Kicsivel feljebb ott volt a régi iskolája a zöld tűzlétrákkal, melyeknek hideg, érdes tapintású felületére még mindig emlékezett.

A hely, ahol élete másik felét töltötte, azt, amelyik már véget ért, egy hatalmas színes kockákból és élettelen formákból álló maketthez hasonlított. A repülőtéren taxiba szállt. Az apja erősködött, hogy kimegy érte, de ő azt mondta, nem, egyedül megyek, azzal a hangsúllyal, amelyet a szülei jól ismertek, és amelynek úgyis fölösleges lett volna ellentmondani. Miután a taxi elment, még ácsorgott egy kicsit a járdán, az út túloldalán, és nézte a régi otthonát. Nem volt nehéz a válltáskája. Legfeljebb két-három napra elegendő tiszta ruha volt benne. Nyitva találta a társasház kapuját, és fölment az ő emeletükre. Becsöngetett, és semmilyen zajt sem hallott odabentről. Aztán ajtót nyitott az apja, és még mielőtt szólni tudtak volna, egymásra mosolyogtak, és ki-ki a másikon láthatta, hogy múlik az idő. Pietro Balossino öreg volt. Nem csak az ősz haján és a kézfején kidagadó ércsomókon látszott. Öreg volt, ahogy ott állt a fia előtt, ahogy alig észrevehetően egész testében reszketett, ahogy a kilincsre támaszkodott, mintha a két lába már nem volna elég, hogy megtartsa. Kissé sután összeölelkeztek. A táska elfordult Mattia vállán, és kettejük közé csúszott. Mattia hagyta, hogy a földre essen. A testhőmérsékletük még egyforma volt. Pietro Balossino megérintette a fia haját, és annyi minden jutott egyszerre az eszébe, hogy belefájdult a mellkasa. Mama hol van, kérdezte Mattia tekintete, és az apja megértette. – A mama lepihent – mondta. – Nem érezte túl jól magát. Napok óta nagy a hőség, biztosan azért. Mattia bólintott. – Éhes vagy? – Nem. Csak egy pohár vizet kérnék. – Rögtön hozom. Az apja sietve eltűnt a konyhában, mintha csak egy ürügyre várt volna, hogy szabadulhasson. Mattia arra gondolt, hogy csupán ennyi maradt, hogy ez lett a szülői szeretetből, apró figyelmességek és a szokásos szerda esti telefonbeszélgetések alkalmával felsorolt néhány aggodalmas kérdés, mindig ugyanaz: evés-ivás, meleg, hideg, fáradtság, néha pénz. Minden más mintha elérhetetlen mélységben volna, a soha le nem folytatott beszélgetések, a meg nem történt bocsánatkérések és megbocsátások, a kijavításra váró, mégis örökre változatlanul maradó emlékek betontömbje alatt. Végigment a folyosón a szobájáig. Biztos volt benne, hogy mindent ugyanúgy talál, ahogy hagyta, mintha ezt a területet nem kezdhetné ki az idő, mintha a sokéves távolléte itt nem volna több egy zárójelnél. Mellbe vágó csalódás volt meglátnia, hogy minden megváltozott, olyasfajta szörnyű érzés, mintha nem létezne többé. Az egykor világoskék falakat krémszínű tapéta borította, amitől a szoba világosabbnak látszott. Az ágya helyén az a dívány állt, amely előtte évekig a nappaliban volt. Az íróasztala még mindig ott állt az ablak előtt, de rajta már nem az ő holmija volt, csak egy köteg újság és egy varrógép. Sehol egy fénykép, se róla, se Micheláról. Lecövekelt a küszöbön, mintha nem volna engedélye a belépéshez. Az apja odalépett mellé, kezében a pohár vízzel, és úgy tűnt, olvas a gondolataiban. – Anyád meg akart tanulni varrni – mondta szinte szabadkozva. – De hamar beleunt. Mattia egy hajtásra kiitta a vizet. Lerakta a táskáját a fal mellé, ahol nem volt útban. – Most el kell mennem – mondta. – Máris? Hiszen csak most érkeztél… – Találkoznom kell valakivel. Hátával a falat súrolva ment el az apja mellett, kerülte a tekintetét. Testük túl nagy kiterjedésű, túlságosan hasonló és felnőtt volt, hogy ilyen közel legyenek egymáshoz. Kivitte a poharat a konyhába, elöblítette, és felfordítva a csöpögtetőre tette. – Este jövök – mondta. Búcsút intett az apjának, aki a nappali közepén állt, ugyanott, ahol egy másik életben összeölelkezve róla beszélgettek a mamával. Nem volt igaz, hogy várja őt Alice, azt sem tudta, hogy hol keresse, de innen azonnal el kellett mennie. 44

Az első évben még leveleztek. Alice kezdte, mint mindent, ami kettejükkel volt kapcsolatos. Küldött Mattiának egy fényképet, rajta egy tortával, melyen félbevágott eprekből kirakott betűkkel kissé csálén az állt: Boldog Szülinapot. Hátulra aláírásképp csak egy hegyes A-t írt, nem fűzött hozzá semmit. A tortát ő maga készítette a fiú születésnapjára, majd érintetlenül kidobta a szemétbe. Mattia négy, sűrűn teleírt oldallal válaszolt, amelyeken arról mesélt, milyen nehéz az újrakezdés egy ismeretlen helyen, nyelvismeret nélkül, és a levélben bocsánatot kért azért, hogy eljött. Vagy legalábbis Alice-nek így tűnt. Fabióról sem abban, sem a következő levelekben nem kérdezett semmit, és Alice nem beszélt róla neki. De azért mindketten érezték, hogy idegen és fenyegető jelenléte már szinte a lapszélen túl elkezdődik. Ezért is vált köztük hamarosan egyre hűvösebbé a hang, és levelezésük mindinkább megritkult, míg végül teljesen abba nem maradt. Néhány év elteltével Mattia ismét kapott egy levelet. Alice és Fabio esküvői meghívója volt. Felragasztotta a hűtőszekrényre egy darabka celluxszal, mintha azért tette volna oda, hogy emlékeztesse valamire. Minden reggel és este szembe találta magát vele, és minden alkalommal egy kicsit kevésbé fájt. Egy héttel az esküvő előtt sikerült küldenie egy táviratot a következő szöveggel: Köszönöm a meghívást, munkahelyi elfoglaltságok miatt nem tudok menni. Sok boldogságot, Mattia Balossino. Egy egész délelőttjébe került, amíg kiválasztott egy kristályvázát a városközpont egyik boltjában, melyet aztán elküldött az ifjú pár új címére. Nem e felé a cím felé vette az irányt, amikor kilépett a szülei házának kapuján. A domb irányába indult, Della Roccáék háza felé, ahol Alice és ő annyi délutánt töltött együtt. Biztos volt benne, hogy nem fogja ott találni, de úgy akart tenni, mintha semmi sem változott volna. Hosszasan tétovázott, mielőtt megnyomta volna a kaputelefon gombját. Női hang szólt bele, valószínűleg Soledadé. – Ki az? – Alice-t keresem – mondta Mattia. – Alice már nem lakik itt. Igen, Soledad az. Megismerte a még mindig oly markáns spanyol akcentusát. – Ki keresi? – kérdezte a házvezetőnő. – Mattia vagyok. Hosszú csend következett. Soledad emlékezni próbált. – Megadhatom az új címét. – Nem szükséges. Nekem is megvan, köszönöm – mondta. – Akkor viszontlátásra – felelte Sol, újabb, ezúttal rövidebb szünet után. Mattia elindult, anélkül hogy visszafordult és felnézett volna. Biztos volt benne, hogy Sol ott áll az egyik ablakban, őt figyeli, csak most ismer rá, és azon tűnődik, hová tűnt ennyi sok évre, és vajon most mit keres újra itt. Az volt az igazság, hogy ő maga sem tudta. 45 Alice későbbre várta. Alig öt napja küldte el az üzenetet, megeshetett volna, hogy ennyi idő alatt még el sem olvassa. Mindenesetre biztos volt benne, hogy előbb telefonálni fog, akkor megbeszélnek majd egy találkozót, esetleg valamelyik bárban, ahol nyugodtan felkészítheti a hírre. Napjait a várakozás töltötte ki, valamilyen jelzésre várt. A munkahelyén szórakozott volt, de vidám, és bár Crozza nem merte megkérdezni tőle, hogy miért, a szíve mélyén úgy érezte, ez egy kicsit az ő érdeme is. A Fabio után maradt űrt szinte kamaszos lelkesedés töltötte ki. Alice fejben ezerszer összerakosgatta és felbontotta a képet, amikor majd találkoznak Mattiával, tökéletesítgette a részleteket, különféle beállításokból tanulmányozta a jelenetet. Annyit játszott ezzel a gondolattal, hogy már-már nem is képzelgésnek, hanem inkább valódi emlékképnek vélte. Még a városi könyvtárba is elment. Be kellett iratkoznia, mert még sosem járt ott. Megkereste a Michela eltűnéséről író újságokat. Nagyon felkavarták az olvasottak, mintha az egész borzalom most újra megtörténne, valahol a közelben. Bizonyossága kissé megingott,

amikor meglátta Michela képét az egyik újság címlapján, ahol a kislány zavartan meredt egy pontra az objektív fölött, talán a fényképet készítő személy homlokára. Ez a kép azonnal aláásta a kórházban látott lány emlékét, olyan élesen lépett a helyébe, hogy az szinte már nem is tűnt hihetőnek. Most először fordult meg Alice fejében, hogy képzelődhetett, hogy az egész nem más, mint egy hosszúra nyúlt érzékcsalódás. Aztán fél kézzel letakarta a fényképet, határozottan elhessegette a kételyt, és folytatta az olvasást. Michela holttestét sosem találták meg. Semmilyen nyomra sem bukkantak, még egy ruhadarabra sem. A kislány felszívódott, és hónapokig emberrablásként kezelték az ügyet, de ez sem nyert megerősítést. Nem voltak gyanúsítottak. A téma lassanként a belső oldalak mínuszos hírei közé szorult, majd teljesen eltűnt. Amikor megszólalt a csengő, Alice éppen hajat szárított. Meg se kérdezte, ki az, szórakozottan ajtót nyitott, miközben a fején lévő törölközőt igazgatta. Mezítláb volt, és Mattia éppen a pőre lábfejét látta meg először, a nagylábujjnál valamivel hosszabb, előreálló második és a többi alá gyűrődő, rejtőzködő negyedik lábujjat. Ismerős részletek voltak számára ezek, hosszabban megmaradtak az emlékezetében, mint a szavak vagy az események. – Szia – nézett fel rá. Alice hátralépett, és ösztönösen összehúzta a köntösét, mintha attól tartana, mindjárt kiugrik a szíve. Aztán végignézett Mattián, és felfogta, hogy itt van. Nyakába borult teljes súlytalanságával, és átölelte. Mattia jobbjával átkarolta a derekát, de ujjait, mintegy óvatosságból, eltartotta tőle. – Rögtön jövök. Egy pillanat – hadarta Alice. Visszalépett a lakásba, és kizárta Mattiát. Szüksége volt néhány percre egyedül, hogy felöltözzön, kisminkelje magát, és megtörölje a szemét, még mielőtt Mattia észrevenné a könnyeit. Mattia leült a bejárat előtti lépcsőre, az ajtónak háttal. A parányi kertet tanulmányozta, a kis utat mindkét oldalt szegélyező alacsony sövény szinte teljes szimmetriáját, fél szinuszgörbének megfelelő hullámformáját. Amikor kattant a zár, megfordult, és egy pillanatra minden ugyanolyannak tűnt, mint régen: ő kint várja Alice-t, Alice pedig már jön is szépen felöltözve, mosolygósan, és mindjárt elindulnak együtt, mindegy, hogy hova. Alice lehajolt, és arcon csókolta. Ahhoz, hogy le tudjon ülni mellé a merev lábával, meg kellett kapaszkodnia Mattia vállában. Mattia odébb húzódott. Nem volt minek támasztani a hátukat, ezért mindketten kissé előredőltek. – Gyors voltál – szólalt meg Alice. – Tegnap délelőtt kaptam meg a leveledet. – Akkor nincs is olyan messze az a hely. Mattia lehajtotta a fejét. Alice megfogta a jobb kezét, és kinyitotta a tenyerét. Mattia nem ellenkezett, mert Alice előtt nem kellett szégyellnie a hegeket. Voltak újabbak is: könnyen felismerhető sötétebb szakaszok a kifehéredett forradások keszekusza rengetegében. Egyik sem látszott nagyon frissnek, egy égési sebnek tűnő gyűrű kivételével. Alice körbesimította a mutatóujja hegyével, és a fiú alig érezte az érintését a többrétegnyi, megkeményedett bőrön keresztül. Hagyta, hogy Alice nyugodtan végignézze, mert a keze sokkal többet elmondott annál, mint amit ő szavakkal képes lett volna. – Fontosnak tűnt – mondta Mattia. – Fontos is. Mattia kérdő tekintettel biztatta, hogy folytassa. – Még nem – mondta Alice. – Először menjünk innen. Elsőnek Mattia állt fel, majd segítségképpen Alice felé nyújtotta a kezét, ahogy szokták. Elindultak az utca felé. Nehéz volt egyszerre beszélni és gondolkodni, mintha a két cselekvés kioltaná egymást. – Erre – mondta Alice. Kikapcsolta egy sötétzöld kombi riasztóját, és Mattia arra gondolt, hogy Alice-nek egyedül túl nagy ez az autó. – Vezetsz? – kérdezte Alice játékból. – Nem tudok.

– Ugye viccelsz? Mattia megrántotta a vállát. Nézték egymást az autótető fölött. Kettejük közt csillogott a napfény a karosszérián. – Odafönn nincs rá szükségem – magyarázkodott. Alice elgondolkodva ütögette a kulccsal az állát. – Akkor már tudom, hová menjünk – mondta, és ugyanúgy villant a szeme, mint kislány korában, ha valami ötlete támadt. Beszálltak a kocsiba. A műszerfalon Mattia előtt semmi más nem volt, csak két, egymásra rakott cédé, gerincükkel a fiú felé: az Egy kiállítás képei Muszorgszkijtól meg egy Schubertszonátaválogatás. – Rákaptál a komolyzenére? Alice futó pillantást vetett a cédékre, és elhúzta a száját. – Dehogy. Ezek az övéi. Én csak elalszom rajtuk. Mattia nekifeszült a biztonsági övnek. Vágta a vállát, mert valaki alacsonyabbra volt beállítva, valószínűleg Alice-re, nyilván ő szokott itt ülni, amikor a férje vezet. Együtt hallgatják a komolyzenét. Megpróbálta elképzelni a jelenetet, de aztán hagyta, hogy a figyelmét elvonja a visszapillantó tükörre nyomtatott szöveg: Objects in the mirror are closer than they appear.[10] – Fabio, ugye? – kérdezte. Tudta a választ, de oldani akarta a csomót, el akarta oszlatni azt a nyomasztó érzést, hogy valaki titkon figyeli őket a hátsó ülésről. Tudta, hogy különben elakad köztük a párbeszéd, mint csónak a sziklazátonyok között. Alice bólintott, de mintha nehezére esett volna. Ha mindent elmondana Mattiának, a gyerekről, az összeveszésükről és a rizsről, amiből még mindig akadt egypár szem a konyha zugaiban, azt gondolná, hogy ezért hívta haza. Nem hinné el a Michela-sztorit, úgy kezelné őt, mint egy válófélben levő feleséget, aki most megpróbálja fölmelegíteni a régi kapcsolatait, hogy ne érezze annyira egyedül magát. Egy pillanatra fel is vetődött benne a kérdés, nem erről van-e tényleg szó. – Van gyereketek? – Nincs. – Miért?… – Hagyjuk – szakította félbe Alice. Mattia elhallgatott, de nem kért elnézést. – És neked? – tudakolta kicsivel később Alice. Habozott, hogy megkérdezze-e, félt a választól. Aztán a hangja önállósította magát, szinte őt magát is meglepte. – Nincs – válaszolta Mattia. – Nincs gyereked? – Nincs… – Legszívesebben hozzátette volna, egy sem. – Nem nősültem meg. Alice bólintott. – Szóval még mindig kéreted magad – mondta, és rámosolygott. Mattia zavartan ingatta a fejét, felfogta, mire céloz Alice. Elértek egy hatalmas, kihalt parkolóhoz, a lakatlanul álló jókora panelépületeknél, a kamionterminál mellett. Az egyik szürke fal előtt, egy leeresztett redőny szomszédságában háromoszlopnyi lefóliázott fa raklap látszott. Följebb, a tetőn, éjszakánként narancssárgán ragyogó, de most kivilágítatlan cégtábla. Alice megállt az autóval a parkoló közepén, és leállította a motort. – Tied a pálya – mondta, és kinyitotta a kocsiajtót. – Mi van? – Most te vezetsz. – Én aztán nem – ellenkezett Mattia. – Felejtsd el. Alice összehúzott szemmel és előrecsücsörített szájjal, figyelmesen nézte, mintha csak most ébredne rá valami elveszettnek hitt szeretetféleségre. – Sokat nem változtál – mondta. Nem szemrehányásnak szánta, inkább megkönnyebbültnek tűnt. – Te sem – felelte Mattia.

Megvonta a vállát. – Na jó – mondta. – Próbáljuk meg. Alice nevetett. Kiszálltak az autóból, hogy helyet cseréljenek, Mattia súlyosan cammogva mutatta, mennyire beletörődik mindenbe. Most először cseréltek szerepet, hogy megmutassák egymásnak, milyennek is gondolják a másikat. – Fogalmam sincs, hogy kell – mondta Mattia, és a kormánynak támasztotta a karját, mintha tényleg nem tudná, hová tegye. – Egyáltalán egy kicsit sem? Soha életedben nem vezettél? – Gyakorlatilag soha. – Az baj. Alice föléje hajolt. Mattia megállapította, hogy egyenes haja függőlegesen, a Föld középpontja felé hullik alá. Aztán a kissé felcsusszanó póló alól kivillant Alice hasán a tetoválás, amelyet Mattia réges-rég közelről is láthatott már egyszer. – Olyan sovány vagy – szaladt ki a száján, mintha csak hangosan gondolkodna. Alice odakapta a fejét, de aztán közönyt színlelt. – Ugyan – mondta egy vállrándítással. – Csak mint általában. Kissé hátrább húzódott, és rámutatott a három pedálra. – Na, figyelj. Kuplung, fék, gáz. Bal láb csak a kuplunghoz, a jobb a másik kettőhöz. Mattia bólintott, még mindig kissé kábán Alice testének közelségétől és a belőle áradó láthatatlan habfürdőillattól. – A sebességeket tudod, nem? Meg ide is vannak írva. Egyes, kettes, hármas. Azt hiszem, egyelőre elég lesz ennyi – folytatta Alice. – Amikor váltasz, lenyomod a kuplungot, aztán lassan fölengeded. Induláskor is: kinyomod a kuplungot, aztán föl, és adsz egy kis gázt. Felkészültél? – És ha nem? – kérdezett vissza Mattia. Megpróbált összpontosítani. Olyan idegesnek érezte magát, akár valami vizsgán. Ahogy teltek az évek, egyre inkább meggyőzte magát, hogy ő már semmire sem képes a saját közegén, a matematika rendezett és transzfinit halmazain kívül. Másoknak a kor megnövelte az önbizalmát, ő viszont vesztett belőle, mintha végesek volnának a tartalékai. Felmérte, mekkora távolságban lehetnek a parkoló végén feltornyozott raklapoktól. Jó ötvenméternyire saccolta. Még ha padlógázzal indul, akkor is van ideje fékezni. Túl hosszan tartotta elfordítva a kulcsot, az indítómotor köszörült. Finoman fölengedte a kuplungot, de nem adott elég gázt, és az autó egyet prüszkölve lefulladt. Alice nevetett. – Majdnem. De azért egy kicsit határozottabban. Mattia mélyet lélegzett. Aztán újrapróbálta. Az autó megugrott, kuplung és kettes, utasította Alice. Mattia váltott, és tovább gyorsított. Egyenest haladtak, és úgy tizenvalahány méterre lehettek a gyárfaltól, amikor a fiú rászánta magát, hogy elfordítsa a kormányt. Tettek egy száznyolcvan fokos kanyart, melytől mindketten oldalt dőltek, és visszaértek oda, ahonnan elindultak. Alice tapsolt. – Na látod – mondta. Mattia már ismét kanyarodott. Még egyszer megtette ugyanazt a kört. Úgy tűnt, hiába a rendelkezésére álló hatalmas terület, nem tud elszakadni ettől a szűk, ovális pályától. – Menj tovább egyenesen – mondta Alice. – Ki az útra. – Megbolondultál? – Ugyan már, nincs itt senki. Különben is már megtanultál. Mattia a kormányt markolászta. Keze izzadtan tapadt a műanyaghoz, az adrenalin pedig úgy működésbe hozta az izmait, mint már régen. Egy pillanatra belegondolt, hogy egy dugattyúkkal és olajos alkatrészekkel teli autót vezet, mindenestül, és hogy Alice itt van vele, karnyújtásnyira, és megmondja, mit hogyan csináljon. És ez az, amit oly sokszor elképzelt. Igazság szerint nem pontosan így, de most az egyszer úgy döntött, nem törődik a tökéletlenségekkel. – Oké – mondta.

A parkoló kijárata felé vette az irányt. Amikor kiért az útig, előrehajolt a szélvédőhöz, és kinézett mindkét irányba. Gyengéden forgatta el a kormányt, és az egész felsőtestével követte a mozdulatot, mint a vezetést mímelő gyerekek. Kint volt az úton. Hátuk mögött a nap már alacsonyan járt, és a középső visszapillantó tükrön keresztül a fiú szemébe sütött. A sebességmérő harmincat mutatott, és az egész autó úgy remegett, mint egy melegen ziháló, kezes állat. – Jól csinálom? – kérdezte. – Kitűnően. Most már hármasba teheted. Az út egyenesen folytatódott pár száz méteren keresztül, és Mattia maga elé nézett. Alice kihasználta az alkalmat, hogy közelről nyugodtan szemügyre veheti. Ez már nem a fényképen látható Mattia volt. Az arcbőre már nem feszült egyenletesen, simán és rugalmasan: homlokán megjelentek az első, vékony ráncok. Megborotválkozott, de arcán máris ott feketéllett az új borosta. Testi valója masszív képzetet keltett, mintha senki sem férkőzhetne már be kedvére úgy, ahogy Alice annak idején oly gyakran, az általa elfoglalt térbe. Vagy talán csak ő érezte úgy, hogy már nem volna joga hozzá. Hogy nem bírna vele. Kereste a hasonlóságot közte és a kórházban látott lány között, de most, hogy Mattia itt ült mellette, az emlék még zavarosabbá vált. Egyszeriben nem is volt olyan nyilvánvaló mindaz a sok kis részlet, ami eddig egyezni látszott. A lány haja egy kicsit világosabb volt talán. És nem emlékezett gödröcskékre a szája szegletében, vagy hogy neki is ilyen bozontban végződött volna kétoldalt a szemöldöke. Most először tartott tőle igazán, hogy tévedett. Hogyan mondjam el neki, tépelődött. Mattia megköszörülte a torkát, mintha túl hosszúra nyúlt volna a csend, vagy mintha észrevette volna, hogy Alice figyeli. Alice elfordult, és most a dombot nézte. – Emlékszel, amikor először jöttem érted kocsival? – kérdezte. – Nem egészen egyórás volt a jogosítványom. – Aha. A sok kísérleti nyúl közül engem választottál. Nem igaz, gondolta Alice. Nem a sok közül választotta őt. Az az igazság, hogy nem is gondolt senki másra. – Egész végig a kapaszkodót szorongattad. Folyton azt ismételgetted, hogy lassan, lassan. Éles kislányhangon utánozta Mattiát. Mattia emlékezett rá, hogy semmi kedve sem volt akkor vele menni. Aznap délután tanulnia kellett volna az analízisvizsgára, de végül kötélnek állt, mert Alice olyan átkozottul ragaszkodott hozzá. Egész délután csak azt számolgatta, hogy hány óra tanulást kell majd bepótolnia. Most meg olyan hülyén érezte magát, ahogy akkor szokás, amikor eszébe jut az embernek, mennyi idő megy pocsékba azzal, hogy máshol szeretne lenni. – Fél óráig köröztünk, hogy találjunk két parkolóhelyet egymás mellett, mert egy nem volt neked elég, hogy beállj – mondta, hogy elűzze a gondolatait. – Csak ürügy volt, hogy velem legyél – válaszolta Alice. – De te sosem értettél semmit. Mindketten nevettek, hogy visszazárják a palackba a mondat által kiszabadított szellemeket. – Merre menjek? – kérdezte Mattia ismét elkomolyodva. – Fordulj be itt. – Rendben. De aztán elég. Visszaadom a helyed. Visszaváltott hármasból kettesbe, anélkül hogy Alice-nek szólnia kellett volna, és szépen bevette a kanyart. Az előzőnél szűkebb, felezővonal nélküli, árnyas útra fordult rá, kétoldalt egyforma, magas, ablaktalan épületek sora. – Ott a végén megállok – mondta. Már majdnem odaértek, amikor a sarok mögül, szembe velük pótkocsis teherautó bukkant fel, és az úttest nagy részét elfoglalva, feltartóztathatatlanul közeledett. Mattia megmarkolta a kormányt. Jobb lába nem ismerte az ösztönt, mely segített volna átlépnie a fékre, így a gázpedálra taposott rá. Alice jó lába egy nem létező pedált keresett. A teherautó nem lassított. Éppen csak egy picit jobban lehúzódott. – Nem férek el – mondta Mattia. – Nem férek el. – Fékezz – utasította Alice, és próbált nyugodtnak tűnni.

Mattia képtelen volt gondolkodni. A teherautó alig néhány méterre volt, és csak most mutatott hajlandóságot lassítani. Mattia érezte, hogy a lába görcsbe rándul a gázpedálon, és az járt a fejében, hogyan fog elmenni mellette. Eszébe jutott, hogy amikor gyerekként a bicikliúton zúgott lefelé, mekkorát kellett fékeznie a végén, hogy átférjen az autóbehajtást megakadályozó kis oszlopok között. Michela viszont nem lassított, észre sem vette az oszlopokat, úgy ment el közöttük a pótkerekes biciklijével, hogy még a kormánya sem érintette őket, egyetlenegyszer sem. Jobbra fordította a kormányt, és úgy tűnt, egyenesen nekimegy a falnak. – Fékezz! – ismételte meg Alice. – A középső pedál. Mattia két lábbal beleállt a fékbe. Az autó hatalmasat rándult előre, aztán, kétarasznyira a faltól, megállt. A lökéstől Mattia beütötte a fejét a bal oldali ablakba. A biztonsági öv a helyén tartotta. Alice előredőlt, mint egy pálcika, de sikerült elkapnia a kapaszkodót. A teherautó két hosszú, piros csíkban, szenvtelenül húzott el mellettük. Pár másodpercig csöndben ültek, mintha valami rendkívüli dolgot szemlélnének. Aztán Alice nevetésben tört ki. Mattiának égett a szeme, és a nyaki idegei úgy lüktettek, mintha hirtelen pukkadásig dagadtak volna. – Megsérültél? – kérdezte Alice. Mintha nem tudta volna abbahagyni a nevetést. Mattia rémülten ült. Nem válaszolt. Alice komolyságot erőltetett magára. – Mutasd – mondta. Megszabadult a biztonsági övtől, és odahajolt Mattiához, aki továbbra is az orra előtt magasodó falra meredt. Mattia a rugalmatlan szóra gondolt. Hogy a lábait most úgy remegtető kinetikus energia egyszerre szabadult volna fel mind az ütközésben. Végre levette a lábát a fékről, és a lefulladt kocsi kissé hátrább gurult az alig érzékelhető lejtőn. Alice behúzta a kéziféket. – Kutya bajod – simított végig Mattia homlokán. Mattia lehunyta a szemét, és bólintott. Koncentrált, hogy ne sírja el magát. – Most hazamegyünk, és ledőlsz egy kicsit – mondta Alice, mintha együtt laknának. – Vissza kell mennem a szüleimhez – tiltakozott kevés meggyőződéssel Mattia. – Majd később odaviszlek. De most pihenned kell. – Nekem… – Csönd. Kiszálltak az autóból, hogy helyet cseréljenek. A sötétség egy keskeny, mihaszna csík kivételével, mely a látóhatár szélén futott, már birtokba vette az égboltot. Egész úton egy szót sem szóltak. Mattia a jobb kezébe temette az arcát. Szemét eltakarta, és a középső meg a hüvelykujjával a halántékát masszírozta. Újra és újra elolvasta a feliratot a tükrön. Objects in the mirror are closer than they appear. A cikkre gondolt, melyet Albertóra hagyott. Biztosan csinál egy-két bakit, jobb, ha ő mihamarább visszamegy. Meg az előadásokra is készülnie kell, és a lakása is milyen jó csöndes helyen van. Alice időnként levette a szemét az útról, és aggódva ránézett. Mindent elkövetett, hogy kíméletesen vezessen. Azon tűnődött, nem kellene-e beraknia valami zenét, de nem tudta, mi tetszhet Mattiának. Tulajdonképpen már semmit sem tudott róla. Amikor megérkeztek, felkínálta Mattiának a segítségét, de Mattia egyedül szállt ki. Miközben Alice az ajtót nyitotta, ő enyhén megtántorodott. Alice gyorsan, de megfontoltan cselekedett. Felelősnek érezte magát a történtekért, mintha minden az ő rossz tréfájának váratlan következménye volna. Ledobálta a földre a párnákat, hogy helyet csináljon a kanapén. Feküdj le ide, mondta, és Mattia engedelmeskedett. Aztán kiment a konyhába, hogy készítsen egy teát vagy kamillát, vagy bármit, amit a kezében tarthat majd, amikor visszamegy a nappaliba. Miközben várta, hogy felforrjon a víz, gyorsan nekiállt rendet rakni. Időnként bekukucskált a nappaliba, de csak a kanapé támlája kéklett a szemébe élénken és egyenletesen. Hamarosan eljön a pillanat, amikor Mattia megkérdi majd tőle, miért hívta ide, és akkor már nem lesz menekvés. De hovatovább semmiben sem volt biztos. Látott egy lányt, aki hasonlított Mattiára. Igen, és? A világ teli van egymásra hasonlító emberekkel. Teli van ostoba és jelentéktelen

véletlenekkel. Még csak nem is beszélt vele. Azt pedig semmiképp sem tudná, hogy hol keresse. Most, hogy Mattia ott feküdt a másik szobában, képtelennek és cudarnak érezte ezt az egészet. Csak annyi volt bizonyos, hogy Mattia visszajött, és ő azt szeretné, ha nem menne el többé. Még egyszer elmosta a mosogatóba halmozott tiszta tányérokat, és kiöntötte a tűzhelyen lévő lábasból a vizet. Az alján hetek óta némi rizs. A vízben a rizsszemek nagyobbnak látszottak. Alice kiöntötte egy csészébe a forró vizet, és belelógatott egy teafiltert. A víz elszíneződött. Tett bele két púpozott kanál cukrot, és visszament a nappaliba. Mattia keze lejjebb csúszott a csukott szeméről a nyakára. Arcbőre kisimult, arckifejezése semleges. Mellkasa szabályosan járt föl-le, csak orron át lélegzett. Alice lerakta a csészét az üvegasztalra, és egyre csak Mattiát nézve leült a kanapé melletti fotelra. Mattia lélegzése újra nyugalommal töltötte el. Semmilyen más zaj nem hallatszott. Úgy érezte, lassacskán rendeződnek és lelassulnak a gondolatai a bizonytalan cél felé tartó őrült vágta után. Mintha egy másik dimenzióból csöppent volna vissza a saját nappalijába. Előtte egy ember, akit valaha ismert, és aki mostanra valaki mássá lett. Talán tényleg hasonlít a kórházban látott lányra. De nem egyformák, biztos, hogy nem. És ez a Mattia, aki a kanapén alszik, már nem az a srác, akit elnyelt a lift azon az estén, amikor az a meleg, nyugtalan szél fújt a hegyek felől. Nem az a Mattia, aki befészkelte magát a fejébe, és megakadályozta, hogy bármi más bejusson. Nem, ez itt felnőtt férfi, aki egy szédítő szakadék szélére, omladékra építette az életét, és mégis sikerült neki, távol innen, Alice számára ismeretlen emberek között. Ő meg kész lett volna mindent szétrombolni, előásni az eltemetett borzalmat egy puszta gyanú miatt, mely olyan halvány, mint egy emlék emléke. De most, hogy Mattia itt feküdt előtte, csukott szemhéja mögött az ő számára hozzáférhetetlen gondolatokkal, egyszeriben minden megvilágosodott: azért kereste meg, mert szüksége volt rá, mert azon az estén, amikor elváltak a lépcsőházban, az élete egy szűk szurdokba jutott, ahonnan sosem sikerült többé kikeverednie. Mattia a végpontja a belsejében sok-sok éve kuszálódó gubancnak. Csak úgy bogozhatja ki, csak akkor lazíthat rajta, ha meghúzza azt a végét, amelyet most a kezében tart. Úgy érezte, megoldódik most valami, mintha hosszú várakozás érne véget, ezt érezte minden porcikájában, még a mindig érzéketlen rossz lábában is. Természetes volt számára, hogy feláll. Nem rágódott rajta, hogy helyes vagy sem, hogy vane hozzá joga. Csak az idő ment a maga útján, és hozott magával további időt. Magától értetődő gesztusai semmit sem tudtak múltról és jövőről. Odahajolt Mattia fölé, és szájon csókolta. Nem félt, hogy felébreszti, úgy csókolta, mintha ébren volna, ajka elidőzött a fiú csukott száján, rányomódott, mintha meg akarná jelölni. Mattia összerezzent, de nem nyitotta ki a szemét. Szétnyitotta az ajkait készségesen. Ébren volt. Más volt, mint első alkalommal. Arcizmaik mostanra megerősödtek, tudatosabbak lettek, és a határozott férfi-nő szereppel összefüggő agresszivitás jellemezte őket. Alice úgy hajolt Mattia fölé a kanapé mellett, mintha megfeledkezett volna teste többi részéről. A csók sokáig, hosszú percekig, épp elegendő ideig tartott ahhoz, hogy a valóság beférkőzhessek összetapadó ajkaik közé, és mindkettejüket rákényszerítse, hogy elemezzék azt, ami történik. Szétváltak. Mattia gyorsan, gépiesen elmosolyodott, Alice pedig egy ujjal megérintette nedves ajkát, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy valóban megtörtént a dolog. Dönteniük kellett, méghozzá szavak nélkül. Nézték egymást, de már eltűnt az összhang, s a szemük nem találkozott. Mattia bizonytalanul felkelt a kanapéról. – Ki kell mennem egy pillanatra… – mondta a folyosó felé mutatva. – Persze. Az utolsó ajtó. Mattia kiment a nappaliból. Még mindig cipőben volt, de lépteinek zaját mintha elnyelte volna a föld.

Bezárkózott a fürdőszobába. A mosdókagylóra támaszkodott. Kábának, tompának érezte magát. A fején, ahol megütötte, apró, lassan növekvő dudort fedezett fel. Megnyitotta a csapot, és hideg víz alá tette a csuklóit, ahogy régen az apja, amikor a kezéből patakzó vért akarta elállítani. Nézte a vizet, és Michela jutott róla eszébe, mint mindig. Fájdalommentes gondolat volt, olyasféle, mint az alvásé vagy a lélegzésé. A húgát bekebelezte az ár, lassan feloldódott a folyóban, majd a víz útján visszatért őbelé. A molekulái pedig szétterjedtek a testében. Érezte, ahogy megindul újra a vérkeringése. Ideje elgondolkodnia a csókon, és azon, hogy mit keres itt annyi idő után. Hogy miért volt felkészülve Alice ajkának fogadására, meg hogy utána miért akart elválni tőle, és bemenekülni ide. Alice ott várja a nappaliban. Közöttük két sor tégla, néhány centi vakolat és kilenc év csönd. Az az igazság, hogy ismét Alice cselekedett helyette, ő vette rá, hogy hazajöjjön, habár maga is mindig vágyott erre. Írt neki egy levelet, azt mondta, gyere ide, és ő az első szóra ugrott. Egy levél hozta őket össze újra, mint ahogy annak idején szétválni is egy levél miatt váltak szét. Mattia tudta, mi lenne a dolga. Visszamenni, leülni a kanapéra, megfogni Alice kezét, és azt mondani, hogy nem lett volna szabad elmennem. Újra meg kellene csókolnia, aztán megint, egész addig, amíg olyannyira hozzá nem szoknak, hogy nem bírnak meglenni nélküle. Ez történik a filmekben, és ez történik a valóságban is, mindennap. Az emberek megszerzik, amit akarnak, belekapaszkodnak a ritka egybeesésekbe, és felépítik rá az életüket. Vagy azt mondja most Alice-nek, hogy itt vagyok, vagy pedig elmegy, felül az első gépre és újra eltűnik, visszatér oda, ahol sok-sok éve elakadt. Mostanra megtanulta. A döntések pár másodperc alatt születnek, s aztán egy életen át bűnhődik miattuk az ember. Először Michela, aztán Alice, és most megint ő. Most azonban résen volt: tudta, hogy ezek azok a másodpercek, és hogy ezúttal nem fog hibázni. Összezárta az ujjait a vízsugár alatt. A tenyerébe vett egy kis vizet, és megmosta vele az arcát. Még mindig a mosdókagyló fölé hajolva, vakon kinyúlt egy törülköző után. Megtörülte vele az arcát. Aztán a tükörben észrevette, hogy van egy sötétebb folt a túloldalán. Megfordította. Az FR monogram volt belehímezve, néhány centire a saroktól, a szögfelező vonalhoz képest szimmetrikusan. Mattia hátrafordult, és talált még egy ugyanolyan törülközőt. Azon meg az ADR betűket varrták ugyanoda. Figyelmesebben körülnézett. A vízköves peremű pohárban csak egy fogkefe volt, mellette egy kosárkában egymás hegyén-hátán mindenféle tárgy: krémek, egy piros hajgumi, egy hajszálakkal teli hajkefe és egy körömvágó olló. A tükör alatti polcon borotva hevert, a pengéje alá milliméteres sötét szőrdarabkák szorultak. Volt idő, amikor ha Alice mellett ült az ágyon és végigfuttatta a szemét a lány szobáján, biztosan fölfedezett valamit az egyik polcon, amire azt mondhatta, ezt én vettem neki. Útjelzőként szolgáltak ezek az ajándékok, mint afféle zászlócskák egy térképen. A karácsonyok és születésnapok ritmikus egymásutániságát követték. Némelyikre még most is emlékezett: a Counting Crows első lemeze, egy Galilei-hőmérő az átlátszó folyadékban úszkáló különböző színű ampullákkal, és egy könyv a matematika történetéről, melyet Alice egy grimasszal fogadott, de végül mégis elolvasott. Alice gondosan őrizgette az ajándékokat, feltűnő helyet talált nekik, hogy Mattiának nyilvánvaló legyen, mindig ott vannak a szeme előtt. Mattia tudta ezt. Mindent tudott, mégsem sikerült rászánnia magát a cselekvésre. Mintha engedni Alice hívásának azt jelentené, hogy újra csapdába kerül, amelyben megfullad, örökre odavész. Annak idején nem mozdult, csendben várt, amíg késő nem lett. Most egyetlen ismerős tárgy sem volt körülötte. Nézte magát a tükörben, a kócos haját, a kissé csálé inggallért, és egyszerre rádöbbent. Ebben a fürdőszobában, ebben a házban, csakúgy, mint a szülei lakásában, semmi sincs már őbelőle. Állt mozdulatlanul, hogy hozzászokjon a döntéshez, melyet meghozott, amíg azt nem érezte,

hogy elfogytak a másodpercek. Gondosan összehajtogatta a törülközőt, és kézfejével letörölte a mosdókagyló széléről a vízcseppeket. Kilépett a fürdőszobából, és végigment a folyosón. A nappali előtt megállt a küszöbön. – Most mennem kell – mondta. – Jó – felelte Alice, mintha már felkészült volna rá. A párnák újra a helyükön voltak a kanapén, nagy csillár világított meg mindent a mennyezet közepéről. Már nyoma sem volt a cinkos légkörnek. A tea kihűlt a kisasztalon, az alján sötét, cukros üledék képződött. Hiába, ez más otthona, gondolta Mattia. Együtt mentek a bejárati ajtóig. Ahogy ellépett mellette, Mattia megérintette Alice kezét. – A levél, amit küldtél… – szólalt meg. – El akartál valamit mondani. Alice elmosolyodott. – Nem számít. – Az előbb azt mondtad, hogy fontos. – Nem. Nem az. – Velem kapcsolatos? Alice habozott egy pillanatig. – Nem – mondta. – Csak velem. Mattia bólintott. Arra gondolt, hogy valami kimerült, hogy eltűntek a láthatatlan térerővonalak, amelyek azelőtt összekötötték őket a levegőn keresztül. – Akkor szia – mondta Alice. Az összes fény odabent volt, az összes sötétség odakint. Mattia egy intéssel válaszolt. Mielőtt becsukta volna az ajtót, Alice még látta a tenyerén kirajzolódó sötét karikát, olyan volt, mint valami titokzatos, letörölhetetlen és végérvényesen zárt szimbólum. 46 Éjszaka repült, és az a néhány álmatlan lélek, aki lentről észrevette a gépet, csak villódzó fénypontocskákat látott, mintha valami csillagkép vándorolna a mozdulatlan, fekete égen. Semelyikük sem emelte föl a kezét, hogy integessen, mert ilyet csak gyerekek tesznek. Mattia beszállt a reptér előtt sorban várakozó taxik közül az elsőbe, és közölte a sofőrrel a címet. Amikor a tengerparti útra értek, már halványan pirkadt az ég alja. – Stop here, please[11] – mondta a taxisnak. – Here? – Yes. Fizetett, és kiszállt az autóból, mely azonnal továbbment. Átvágott egy jó tízméteres füves területen, és odalépett egy padhoz, amely mintha azért lett volna ott, hogy az ember a semmibe bambulhasson róla. Ledobta a padra a táskáját, de nem ült le. Már felbukkant a nap egy gerezdje. Mattia megpróbált visszaemlékezni annak a sík formának a geometriai nevére, melyet egy ív és egy körszelet határol, de nem jutott eszébe. A nap mintha gyorsabban haladt volna, mint nappal, érzékelhető volt a sebessége, mintha igyekezett volna mihamarább feljönni. A vízfelületet súroló sugarak pirosak, narancssárgák és sárgák voltak, Mattia tudta is, hogy miért, de ennek a tudásnak most nem volt jelentősége, és nem vonta el a figyelmét. A tengerpart kopár volt, szélfútta, és csak ő nézte. Végül az óriási, vörös gömb elvált a tengertől, mint egy izzó buborék. Mattia egy pillanatra a csillagok és bolygók keringésére gondolt, a napra, mely esténként lebukik a háta mögött, és reggel ismét felkel ott elöl. Minden áldott nap bele a vízbe, ki a vízből, függetlenül attól, hogy ő nézi-e vagy sem. Egyszerű mechanika az egész, energia- és impulzusmomentum-megmaradás, egymást kiegyenlítő erők, centripetális és centrifugális, csak egy röppálya, olyan, amilyen. A tónusok lassan elhalványultak, a reggel világoskékje fokozatosan kivált a többi szín közül, és birtokba vette előbb a tengert, majd az égboltot. Mattia ráfújt a sós széltől érzéketlenné vált kezére, majd bedugta a dzsekije zsebébe. A jobbjával kitapintott valamit. Elővette, egy négyrét hajtott cédula volt. Nadia telefonszáma. Emlékezetből felidézte a számsort, és elmosolyodott. Megvárta, hogy a horizonton kihunyjon az utolsó lilás fény csík is, és a már oszladozó

könnyű ködpárában elindult gyalog hazafelé. A szüleinek tetszene a hajnal. Talán egyszer majd elhozza őket, hogy megnézzék, aztán elsétálnak együtt a kikötőbe, és lazacos szendvicset reggeliznek. Elmagyarázza nekik, mi hogyan történik, hogyan egyesül fehér fénnyé a fényhullámhosszok végtelenje. Beszél majd az abszorpciós és az emissziós színképről, ők meg bólogatnak anélkül, hogy értenék. A hideg reggeli levegő behatolt a dzsekije alá, de Mattia nem bánta. A tisztaság érzetét keltette. Nem messze meleg zuhany, egy csésze forró tea meg egy átlagos nap várja, és neki nincs is szüksége semmi másra. 47 Ugyanezen a reggelen, néhány órával később, Alice felhúzta a redőnyt. A hengerre felgördülő műanyag lapocskák hangja megnyugtató volt. Kint már magasan járt a nap. Különösebb gondolkodás nélkül kiválasztott egyet a hifi mellett egymásra rakott cédék közül. Egy kis lármára vágyott, amely megtisztítja a levegőt. Az első piros rovátkáig tekerte a hangerő gombját. Fabio dühös lenne. Mosolyoghatnékja támadt, ahogy elképzelte, amint a férje előreszegezett állal, a zenét túlkiabálva és az i- t hosszan elnyújtva a nevét üvölti. Lehúzta az ágyneműt, és a sarokba dobta. Elővette a szekrényből a tisztát. Nézte, ahogy kipúposodik a levegőtől, aztán enyhén hullámozva aláhull. Damien Rice hangja egy pillanatra elhallgatott, majd újra felcsendült, oh coz nothing is lost, it's just frozen in frost, énekelte. Alice komótosan megmosakodott. Arcát a vízsugár felé fordítva, sokáig állt a zuhany alatt. Aztán felöltözött, és leheletnyi sminket tett az arcára és a szemhéjára. Mire elkészült, a cédé már rég véget ért, de észre sem vette. Kilépett a lakásból, és beszállt a kocsiba. Egy háztömbnyire járt az üzlettől, amikor irányt változtatott. Kicsit késni fog, de nem számít. Elhajtott a parkig, ahol annak idején Mattia mindent elmondott neki. Ugyanott parkolt le, és leállította a motort. Azóta mintha semmi sem változott volna. A gyepet körülvevő fényes fakorlát kivételével mindenre emlékezett. Kiszállt az autóból, és elindult a fák felé. Még hersegett a fű az éjszakai hidegtől, az ágak teli voltak új levelekkel. A padokon, ott, ahol sok évvel ezelőtt Michela ült, most gyerekek ücsörögtek. Az asztal közepén egymásra rakott üdítősdobozokból épített torony állt. A gyerekek nagy hangon beszélgettek, egyikük erősen gesztikulált, valakit utánozhatott. Alice közelebb került hozzájuk, megpróbált elkapni valamit a beszélgetésükből, de még mielőtt észrevették volna, továbbment, és a folyó felé kanyarodott. Amióta a városvezetés úgy döntött, hogy egész évben nyitva tartják a zsilipet, itt szinte alig volt benne víz. A hosszúkás bemélyedésekben a folyó fáradtnak, mozdulatlannak, magára hagyottnak tűnt. Meleg vasárnapokon otthonról hozott nyugágyaikkal napozni jártak le ide az emberek. A mederfenéken fehér kövek és finom, sárgás homok. A parton magasra nőtt a fű, Alice-nek térden felül ért. Leereszkedett a töltésen, minden lépésnél figyelt, nem indul-e meg lába alatt a talaj. A folyómederben egész a víz széléig ment. Előtte ott volt a híd, távolabb meg az Alpok vonulata, amely az ilyen tiszta napokon nagyon közelinek látszott. Már csak a magasabb csúcsokat borította hó. Alice lefeküdt a kiszáradt ártérben. Rossz lába hálás volt, hogy megpihenhet. A nagyobb kövek nyomták a hátát, de ő nem mozdult. Lehunyta a szemét, s megpróbálta elképzelni, hogy körülötte és fölötte mindenütt víz van. Michelára gondolt, ahogy előrehajol a parton. Az újságban látott kerek arcára a folyó ezüstös tükrében. A csobbanásra, melyet senki sem hallott, és a jéghideg vízzel átitatódó ruhájára, amely a mélybe húzta. Sötét algaként lógó hajtincseire. Látta, ahogy kapálózik, ahogy kétségbeesetten hadonászik, miközben fájdalmas kortyokat nyel az egyre mélyebbre, már-már a mederfenékig húzó hideg léből. Aztán azt képzelte el, hogy hajlékonyabbá válnak a mozdulatai, karjai összhangra lelnek, fokozatosan egyre nagyobb köröket írnak le, lábai uszonyként megfeszülnek és együtt mozognak, s

a fejét fölszegi, a magasba, ahonnan még leszűrődik egy kis fény. Látta, ahogy Michela újra felszínre bukkan, és végre lélegzethez jut. Gondolatban végigkövette, ahogy úszik a sodrásban, viszi az ár egy új hely felé. Egész éjszaka úszik, amíg el nem ér a tengerig. Amikor kinyitotta a szemét, még mindig ott kéklett fölötte az ég egyhangúan és ragyogóan. Sehol egy felhő. Mattia messze van. Fabio messze van. Halkan, álmosítón duruzsolt a folyó. Eszébe jutott, amikor a hó alá temetve feküdt a szurdokban. Az ottani tökéletes csöndre gondolt. Akkor sem tudta senki, hol van, csakúgy, mint most. Ezúttal sem fog jönni senki. De ő már nem is várta. Rámosolygott a tiszta égre. Kissé nehézkesen, de egyedül is föl tudott állni. Köszönetnyilvánítás Ez a könyv nem létezne Raffaella Lops nélkül. Köszönetet mondok, összevissza sorrendben, An-tonio Franchininek, Joy Terekievnek, Mario Desiatinak, Giulia Ichinónak, Laura Ceruttinak, Cecília Giordanónak, a szüleimnek; Giorgia Milának, Roberto Castellónak, Emiliano Amatónak, Pietro Grossinak és Nella Re Rebaudengónak. Mindegyikük tudja, miért. JEGYZETEK Brodszky Erzsébet fordítása A fenébe… Mit csinálsz itt? (Spanyolul.) [3] Szia, édesem. (Spanyolul.) [4] Mi van, édesem? (Spanyolul.) [5] Igen tisztelt dékán úr! (Angolul.) [6] Tizenhét harminc. (Angolul) [7] Nem kérek aprót, köszönöm. (Angolul.) [8] Mi történt? (Spanyolul.) [9] Viszlát holnap. (Angolul.) [10] A tükörben megjelenő tárgyak közelebb vannak, mint amennyire látszanak. (Angolul.) [11] Itt álljon meg, kérem. (Angolul.) TARTALOM [1] [2]

Angyal a hóban (1983) 1 Arkhimédész törvénye (1984) 2 A bőrön és kicsit alatta (1991) 345678910111213141516171819 A másik szoba (1995) 20 A vízben és kinn a vízből (1998) 212223242526272829 Fókuszálás (2003) 30 Ami megmarad (2007) 3132333435363738394041424344454647 JEGYZETEK