PAOLO CECCOLI KERESZTES HADJÁRATOK

PAOLO CECCOLI KERESZTES HADJÁRATOK KEGYETLENSÉG A KERESZT NEVÉBEN Fordította Korencsy Zsolt Alexandra Kiadó Pécs 2001 ISBN 963-368-152-9

Tartalom: Bevezetés A KERESZTES HADJÁRAT ESZMÉJE A kihirdetés A Földközi-tenger medencéje és Európa az V-X. század között A középkori társadalom a XI-XVI. század között Az egyház reformja az ezredforduló környékén A megosztott iszlám A reconquista JERUZSÁLEM A “koldusok keresztes hadjárata” A császár és a hercegek Jeruzsálem meghódítása A keleti latin államok A lovagrendek és a római egyház keleten MEGVALÓSÍTHATATLAN EGYÜTTÉLÉS Az iszlám ébredése Zengi Szent Bernát keresztes hadjárata VII. Lajos és III. Konrád keresztes hadjárata A latin kelet védelme Az újraegyesített iszlám A hattini csata A VERESÉG A palesztinai tengerpart visszafoglalása III. Ince Velence keresztes háborítja A keleti Latin Császárság Keresztes hadjárat a Baltikumban és a katharok ellen A gyermekek keresztes hadjárata Az ötödik keresztes hadjárat II. Frigyes keresztes hadjárata A Ciprusi királyság és Jeruzsálem A keleti latin államok újjászületése IX. (Szent) Lajos keresztes hadjáratai A mamelukok A tatárok Az iszlám diadala A SZENT HÁBORÚ ALKONYA Templomosok bukása A végső győzelem Spanyolországban A Német Lovagrend és a johanniták

Keresztes hadjáratok a tengeren A nagy egyházszakadás Keresztes hadjárat a husziták ellen Az oszmán veszély Az újkor keresztes hadjáratai Szent Liga Bécs védelmére Az utolsó keresztesek

Bevezetés Kilencszáz éve II. Orbán pápa fegyverbe szólította a kereszténységet. Hétszáz hosszú éven keresztül Európa és a Földközi-tenger medencéjének történetét katonai expedíciók kísérik végig. Ezekben a hadjáratokban katonák és lovagok, fejedelmek és keresztény népek küzdöttek azért, hogy a keresztet magukra öltvén, bűnbocsánatot nyerve megszerezzék maguknak a Paradicsom egy darabkáját. Sokszor és sokan próbálták már ezeket a vállalkozásokat az akkori idők szellemével, a muzulmán szent háború gyakorlatára adott válasszal megindokolni, vagy úgy fogták fel, mint a kegyetlen és barbár idők szükségszerű velejáróját. Nem hisszük, hogy mindez elégséges magyarázattal szolgálna, és az a tény, hogy a kereszténység jelentős késéssel dolgozta ki a maga sajátos szent háborúját, tanúbizonyságul szolgál arra, hogy mindez nem szerepelt annak a vallásnak a “genetikai kódjában”, amely nem született erőszakosnak és legmélyebb ihletettségében erőszakmentes is maradt. Ez a könyv az események fővonalának elbeszélésével megpróbálja olyan helyzetbe hozni az olvasót, hogy meg tudja magyarázni magának, hogyan és miért alakult ki az a meggyőződés, hogy Krisztus nevében ölni jogos, sőt kötelesség. A középkorban az Újszövetség könyvei közül a Jelenések könyve volt a legnépszerűbb. János Apokalipszise bővelkedik az utolsó ítéletet és az örök üdvösséget bemutató magasztos leírásokban és hátborzongató víziókban. Akkoriban az emberek rosszul éltek, nem csak anyagi, hanem lelki értelemben is. Az elérhető közelségben lévő, végleges és visszafordíthatatlan üdvözülés és az örök földi boldogság nagyon vonzó ideálok voltak azok számára, akik akár erővel próbálták legyőzni nehézségeiket, mindennel és mindenkivel szemben. Éppen ezért az első keresztesek közül sokan azzal a meggyőződéssel mentek a csatába, hogy ez lesz a végső, a történelem utolsó csatája. Mindez magyarázatot adhat a hadjáratok kezdetére, de nem magyarázza meg, miért tartottak ilyen sokáig. Ahhoz, hogy ilyen fontos és költséges expedíciót szervezzen, Nyugat-Európának újjá kellett élednie, és olyan dolgokat kitalálnia, amelyeket azelőtt egyáltalán nem ismert, mint például a jövedelemadó, és el kellett nyomnia a mindezzel szemben álló belső mozgalmakat, mint például a különféle eretnekségeket. Mindez akkora költségeket jelentett, hogy csak az állam, a minden egyén felett álló szervezet volt képes ezt megfizetni. A keresztes hadjárat tehát bürokratikus ügyletté, katonai specializációvá vált, bizonyos tekintetben pedig a lovagkor hosszan tartó divatja is volt, amely azonban elvesztette apokaliptikus jellegét, és tisztán a hatalom akaratának megnyilvánulásává vált. Manapság is vívnak háborúkat bizonyos eszmék jegyében, mint például az emberi jogok tiszteletben tartása, de ma már tudjuk, hogy a hit és a lelkesedés nem elég ezekhez a vállalkozásokhoz, és gyakran sejtjük, hogy a kinyilvánított szándék mögött más érdekek húzódtak meg. A keresztes háborúk kegyetlenségei egyszer és mindenkorra megtanították, hogy igazságos háború nem létezik.

A KERESZTES HADJÁRAT ESZMÉJE A kihirdetés

1095 márciusának első hetében II. ORBÁN (1042-1099) elnökölt a piacenzai zsinaton. A zsinatot CANOSSAI MATILD (1046-1115), Toszkána őrgrófnője hívta össze, aki azokban a hányatott időkben a leghatalmasabb világi és feudális tekintélynek számított Itáliában. A pápa hívei szerették volna megszilárdítani a Szent Római Birodalom császárának, IV. (SVÁB) HENRIKnek (1050-1106), az invesztitúra-háborúk vezéralakjának hívei felett aratott győzelmüket. A város hódolatát látván a pápa elfogadta annak a zsinatnak az elnökségét, ahol kétszáz püspök és ötezer egyházi személy vett részt Itáliából és Franciaországból. A zsinaton jelen volt a már teljesen elgörögösödött kelet-római császár, I. ALEXIOSZ KOMNENOSZ (1048-1118) bazileusz néhány küldötte. Az 1054-ben a pápai legátusok és KERULÁRIOSZ MIHÁLY (1000-1058) pátriárka közötti Konstantinápolyban történt kölcsönös kiközösítések ellenére a görögök segítséget kérni jöttek egy új és minden eddiginél fenyegetőbbnek látszó veszély elhárítására. A közép-ázsiai eredetű, félnomád törökök nem sokkal ezelőtt tértek át az iszlám vallásra. Elfoglalták Perzsiát és Irakot, és Kisázsiában, a mai Törökországban telepedtek le. A MANTZIKERTI CSATA (1071) után a törökök már közvetlen veszélyt jelentettek Keletrómai Birodalomra. Ekkor hangzott el az a segélykiáltás, amelynek visszhangjaként megindult a keresztes háborúk több évszázados mozgalma, és amely a hívők egész közösségének fegyveres védelmére hívta fel a nyugati kereszténységet. Néhány hónappal később Orbán Franciaországban, a clermont-i zsinaton megismételte felhívását. 1095. november 27-én, a zsinat lezárásakor beszédet mondott, melyben felhívta a nyugat-európai nemességet, hogy vonuljon keletre, és segítse meg keresztény testvéreit. Valószínű, hogy ebben a beszédben a pápa utalt a Kr. u. 638-ban a muzulmánok által meghódított Jeruzsálem és a Szent Sír felszabadításának lehetőségére is. Minden bizonnyal a pápa maga is meglepődött azon, hogy milyen hatást keltettek szavai. Számtalan frank nemes és közrendű válaszolt lelkesedéssel a felhívásra, és egymást követő hullámokban indultak kelet felé. 1099. július 15-én, minden várakozás ellenére, elfoglalták Jeruzsálemet, és létrehozták a néhány évszázadig fennálló keresztes államokat. A keresztesek - akik a nevüket a ruhájukra varrott vörös keresztről kapták - a Római Birodalom bukása óta az első nyugat-európai expanziót jelentették Keleten. A keresztes háborúk eszméjével felvértezett Nyugat-Európa a Kelettel mint ellenséggel találta magát szemközt, és így nem is érthette meg azt igazán. Ennek következményeit mind a mai napig láthatjuk. A Földközi-tenger medencéje és Európa az V-X. század között Milyen események előzték meg a keresztes hadjárat meghirdetését? A kérdésre akkor tudunk választ adni, ha egy gyors pillantással áttekintjük a keresztény kor első évezredét. Jézus Krisztus néhány évtizeddel azután lépett fel, hogy Róma birodalommá nyilvánította magát. A Római Birodalom uralma alatt tartotta a Földközi-tenger egész medencéjét, hatalma északon a Rajnáig és a Dunáig terjedt ki, míg keleten a PARTHUSOK által elfoglalt mezopotámiai területekkel, délen pedig az észak-afrikai sivataggal volt határos. Évtizedekig húzódó polgárháborúk után az OCTAVIANUS AUGUSTUS CAESAR által létrehozott principátus rendszere a latin nép uralma alatt egyesítette az akkor ismert világot. Ugyanakkor a Földközi-tenger medencéjének egyesítése bizonyos

tekintetben sokkal inkább látszólagos, mintsem valóságos volt. Nyugaton a rómaiak olyan kultúrát hoztak létre, amely korábban nem lécezett, vagy csak kezdetleges társadalmi formákban nyilvánult meg, és amely formák magukon viselték a bronzkor jegyeit. Keleten viszont a már fejlett és gazdag kultúrával rendelkező hellenisztikus civilizációt igázták le. Jó néhány esetben azonban ez a civilizáció hódította meg a rómaiakat, számtalan művészeti és gondolati forma öltött testet, úgymond görögről latinra fordítva. Mindebből olyan alapvető ellentmondások születtek, amelyet a római uralom évszázadai alatt sem sikerült megoldani. Itáliában és az Atlanti-óceán irányában a rómaiak az előző civilizációkra telepedtek rá, amelyek a latin világ legalsó rétegeként maradtak fenn. Görögországban és Ázsiában a rómaiak egy viszonylag gazdag és jól szervezett társadalmat vetettek uralmuk alá, éppen ezért sokat tanulhattak tőlük. Elmondhatjuk tehát, hogy itt a győztesek hellenizálódtak, és nem a görögök váltak latinokká. A Római Birodalom kb. két évszázadon keresztül nagyobb megrázkódtatásokat nem élt át. A harmadik századtól kezdve azonban a létét fenyegető egyre mélyebb válságba került. A birodalom megmentését célozta a főváros Bizáncba történő áthelyezése is. Ez a szerény görög kolónia Új Róma néven épült újjá, de a mai Isztambul általánosan ismert Konstantinápoly nevét építtetőjéről, I. (NAGY) CONSTANTINUS császárról kapta. Igazi nagy tette azonban a kereszténység elismerése volt. A császár ezzel megpróbálta kihasználni azt a kiegyensúlyozott és bensőséges viszonyt, amely a keresztény Isten és hívei között alakult ki. Abban reménykedett tehát, hogy ha Krisztus védelmezőjeként és földi helytartójaként jelenik meg, a hívők hasonló bizalommal és ragaszkodással tekintenek a császárra is. Az ily módon létrejött egység azonban nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy a birodalom megőrizhesse hatalmát a nyugati provinciákban, és ezek az V. században egymás után kerültek véglegesen barbár és műveletlen germán törzsek uralma alá. A hívők és a császár összetartása ugyanakkor a Keletrómai Birodalom számára több évszázadon át tartó tündöklést és aranyfényben csillogó hanyatlást eredményezett, melynek végére Konstantinápoly török meghódítása tett pontot 1453-ban. A Keletrómai Birodalom túlélése attól is függött, hogy hogyan lehetett uralkodni egy olyan egységes és jól szervezett társadalom felett, amely számára a vallás szigorú monoteizmust és központosítást biztosított. A Kelet azonban, amely a kezdetektől fogva nagy lelkesedéssel követte e kereszténységet, nem könnyen adta meg magát a bizánci császári udvar egységesítő törekvéseinek. Az első századok vitáit és hitét különféle eretnekségek szőtték át, amelyek elsősorban Krisztus természetét vitatták. Számtalan közösség jött létre, amelyben felváltva imádták Jézus emberi vagy isteni természetét. A keresztény Új Róma császárainak minden erőfeszítése ellenére 1000 környékén léteztek, sőt még napjainkban is léteznek olyan tisztán és mélyen keresztény közösségek, amelyeket nem lehet visszatéríteni sem a katolikus, sem a görög-ortodox egyház kebelére. A római kor nagy üldözéseit túlélt zsidó diaszpóra közösségein kívül a XI. században jelen voltak az iszlám (szó szerint, ‘odaadás’ - természetesen az isteni akaratnak), a harmadik, arab eredetű monoteista vallás hívei is. A VII. század második felében lezajlott első nagy muzulmán terjeszkedés nagy területeket és különböző népeket egyesített. Az arab kalifák és kellemetlen, török eredetű nomád hitsorsosaik az 1000. év környékén hatalmas kiterjedésű területeket foglaltak el, amelyek az Ibériaifélszigettől Észak-Afrikán keresztül Mezopotámiáig terjedtek. Négy szereplőt találunk tehát a színpadon, amikor felgördül a keresztes háborúk története előtt a függöny. A főszereplő a pápa által vezetett nyugati kereszténység, az iszlám, a bizánci császárság és a független keleti keresztény egyházak. A felsoroltak közül valamennyi jelentős szerephez jut.

A középkori társadalom a XI-XVI. század között Kik voltak a keresztes háborút elindító “nyugatiak”? A Római Birodalom bukása után NyugatEurópában olyan monarchiák alakultak ki, ahol a germán hódítók római vagy elrómaiasodott népek felett uralkodtak katonai erővel. A római barbár királyok, azzal a nem titkolt céllal, hogy maximálisan kihasználják a legyőzötteket, megpróbálták változatlanul fenntartani társadalmuk szerkezetét, gazdasági kapcsolataikat és kultúrájukat. A katasztrofális gazdasági helyzet, a súlyos társadalmi problémák és a barbár uralkodók közötti állandó összetűzések azonban már nem tették lehetővé a Nyugat számára, hogy elérje egykori szintjét. Az utak leromlottak, a vízvezetékeket senki sem tartotta karban, és az Észak-Európából vagy egyenest a közép-ázsiai sztyeppékről érkező nomádok inváziói egészen a X. századig tartottak, amikor is hirtelen megszűntek. A Nyugat lehanyatlott, a háború és az erőszak uralta az emberek lelkét és így mindennapjait is. Ugyanakkor éppen az ezredik év fordulóján, amikorra néhány eszkatologikus látomás az Úr második eljövetelét és a világ végét jósolta, tehát éppen ekkor Európa egyre inkább az újjászületés jeleit mutatta. A népesség növekedése, amely egyrészt a népvándorlás befejeződésének és a pestisjárványok csökkenésének, másrészt pedig az azokban az évtizedekben tapasztalható kedvező éghajlati változásoknak volt köszönhető, erdőirtásokhoz és új földterületek művelés alá vételéhez, valamint új, szinte a semmiből kinövő városok és települések születéséhez vezetett. Újjászületett a pénzgazdálkodás is, s az áruforgalom nem korlátozódott többé az egymás mellett fekvő települések közötti egyszerű cserekereskedelemre. A nyugat-európai uralkodók azonban nem feledték el harcos eredetüket. Egy zárt és örökletes rendbe, a nemességbe tömörültek mindazok, akik valamiféle hatalommal rendelkeztek, és együttesen magukénak és mindennél fontosabbnak vallották a lovagi eszményeket: bátorság, merészség, a veszély semmibevétele és a hódítás vágya. A középkor alkonya egyre inkább eltávolította ezeket az értékeket eredeti tartalmuktól. Éppen a keresztes háborúk mutatták meg a nemes eszményekért való háború hiábavalóságát, és egyre inkább az a felfogás kezdett elterjedni, hogy igazságos háború nem létezik, csak jogos és törvényes, amennyiben azt az állam vagy uralkodó parancsolja, melynek alattvalói vagyunk. Az egyház reformja az ezredforduló környékén A 313-ban kibocsátott milánói ediktum után a kereszténység jelentősége folyamatosan növekedett. Keleten az egyház a csiszári hatalom egyik kifejeződésévé vált, pontosabban a hatalom Krisztus megbízottjaként, ha nem egyenesen képviselőjeként szeretett volna feltűnni. Ezzel szemen nyugaton a stabil politikai hatalom eltűnése és a gyakran műveletlen és analfabéta barbár fejedelmek megbízhatatlansága volt az oka, hogy itt évszázadokon keresztül az egyház maradt a kultúra egyetlen biztos pontja, az egyetlen, az emberi közösségek által elismert társadalmi intézmény. A fejlődő feudalizmus az egyházat sem kerülte el. A püspökök és apátságok nagyon gyakran tényleges politikai és igazságszolgáltatási hatalomhoz jutottak, ami megtörte a vallás és a politikai élet merev kettéválasztásának azt az Evangéliumban rejtőző elvét (“Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené”), amelyet a keleti egyházak, legalábbis hivatalosan, még mindig szigorúan gyakoroltak. Így született meg az az eszme, hogy a kereszténység egységes res publica, akárcsak a

római állam. Voltak, akik a római püspök felsőbbségét hangoztatták minden létező földi hatalom felett, mások a két kard teóriáját vallották magukénak. Eszerint az egyik kardot a világi hatalom, azaz akkoriban a német-római császár, a másikat pedig a pápa, azaz a spirituális hatalom feje tartotta kezében. Az ebből származó összetűzés elkerülhetetlen volt és súlyosan megrázta a vallási életet. “Az egyház a rendszeresen visszatérő reformláz időszakában volt. A HITÚJÍTÓK meg szerették volna szabadítani az egyházat attól a korrupciótól, ami az egyházi méltóságok kinevezésére gyakorolt erőteljes laikus befolyásnak volt köszönhet. Tiszta egyházat akartak, kezdetlegeset, hasonlót az Apostolok cselekedeteiben elképzelt egyházhoz, nőtlen és minden földi értékre érzéketlen klérusról álmodtak, akik olyan laikusoknak celebrálják a szertartásokat, akik lehetőségük szerint a reguláknak megfelelően jámboran élnek. A reformátorok mérhetetlen energiát és időt szenteltek az ügynek, a »hit partizánjai« határtalan szigorral és buzgalommal próbálták átalakítani az európai egyház külső megjelenését is. A parókiák (plébániák) létrehozásának az volt a célja, hogy templomok épüljenek a laikus közösségek számára is. A hitújítók szokatlan intelligenciával működtek a kultúra területén is, a grammatika, a história és a kánonjog tanulmányozását egyaránt reformtörekvéseik szolgálatába állították. A pápaság sem vonhatta ki magát a reformok szellemisége alól, nem véletlen, hogy ebben a korban a legtöbb pápa korábban szerzetes volt. Kétezer éves története folyamán a pápaság nemigen állt a reformtörekvések élére, de néha támogatta a hitújítókat, és kezébe vette a megindult reformok irányítását. Ugyanakkor nagy bizonyossággal elmondhatjuk, hogy a pápák a történelem folyamán csal: egyszer, a XI. század végén kerültek reformokat meghatározó helyzetbe, de ezzel együtt vállalniuk kellett annak kockázatát is, hogy egy, az egyházon belüli radikális párt vezetőivé váljanak”. (J. Riley-Smith) A megosztott iszlám Az iszlám fennhatósága alatt élő, vallásukat megtartó keresztényekkel és zsidókkal, mint biblikus eredetű doktrínák követőivel szemben a muzulmánok toleránsan viselkedtek, és részükre bizonyos önállóságot biztosítottak. Úgynevezett dhimmis, azaz védett nép lett belőlük, akik a dzsizja, a csak a nem mohamedánokat sújtó adó megfizetése ellenében szabadon gyakorolhatták vallásukat. A védettek félig autonóm közösségét a mohamedánokkal szemben felelős vallási vezetőjük képviselte. 1095-ben Jeruzsálem már több mint 400 éve állt muzulmán megszállás alatt, de az iszlám sem volt egységes, és belső válságai tovább bomlasztották. Elméletben a kalifa, mint a próféta egyenes leszármazottja a vallási és a politikai hatalom kizárólagos birtokosa. Ennek ellenére 969-ben Egyiptomban a többséget képviselő szunnita irányzat és a kisebbségi, ámde annál agresszívebb síiták között dúló küzdelem végül is egy új kalifátus kialakulásához vezetett a fátimida dinasztia uralma alatt. A kairói kalifák fokozatosan terjesztették ki fennhatóságukat Szíriára és Palesztinára, míg a bagdadi ABBÁSZIDA KALIFA a perzsiai eredetű síita buvajhida dinasztia túszává vált. 1040-ben a szeldzsukok, a szunnita vallást nem sokkal azelőtt felvett nomád törökök meghódították Afganisztánt, és Kelet-Perzsiát, 1055-ben pedig bevonultak Bagdadba, ahol az Abbásszida kalifák uralma alól való felszabadítókként fogadták őket. Hamarosan észre kellett azonban venniük, hogy “csöbörből vödörbe” kerültek. Az új dinasztia, vagy hivatalos nevükön a hívők fejedelmei, tehetetlennek bizonyult, és a luxustól elpuhulva szívesen játszotta a másodhegedűs szerepét.

A nagy Szeldzsuk Birodalom 1071-ben érte el csúcspontját, amikor ALP ARSZLÁN SZULTÁN Mantzikertnél legyőzte a bizánciakat, és fia MÁLIKSÁH, elhódította Szíriát és Palesztinát a Fatimidáktól. Ez egyben a vég kezdetét is jelentette: 1092-ben Máliksáh halála után véres polgárháború tört ki. Számos törzsfőnök betört Kis-Ázsiába, és az uralkodócsalád néhány tagja Nikaiában, a RúmSzeldzsuk Szultanátusban telepedett le, míg az Anatóliai-félsziget északi és középső részén a rivális Danismend-dinasztia vetette meg a lábát. A kalifák Egyiptomban is veszítettek hatalmukból a hadsereget irányító “miniszterelnökeik”, a vezírek térnyerése folytán. 1094-ben az eredetileg a síiták egyik szélsőséges irányzatát képviselő izmailiták szakadása folytán egy újabb, a keresztes háborúk idején fontos szerepet játszó szekta született: az Asszaszinok (az arab Hashishijja, azaz hasis fogyasztók szóból). Központjuk az alámuti vár volt Perzsia északi részén, innen indították rabló hadjárataikat. 1098-ban felgyorsultak az események. A fatimidák visszahódították Jeruzsálemet, és a Szeldzsukok nem tudtak visszavágni, a keresztesek ugyanis átvonultak Anatólián, és meghódították Antiokhiát.

A reconquista Amikor II. ORBÁN meghirdette a Fegyveres zarándoklatot a közel-keleti hitetlenek ellen, a keresztények és muzulmánok közöni háborúskodás már több évszázada tartott. Itt az Ibériai-félszigetre kell gondolnunk, amit az arabok a VIII. század elején foglaltak el, de már néhány évvel a hódítás után erős keresztény ellenállás bontakozott ki. A vizigótok által a Római Birodalom felbomlása után létrehozott Ibériai-királyság egyik pillanatról a másikra eltűnt, de Asztúriában néhány, a hegyek között élő fejedelem kitartása újra Felszította a küzdelmet. A hagyomány szerint a lázadást vezető első király PELAYO (718-737) volt, aki 722-ben a Covadonga melletti csatában aratta első győzelmét. A csata szimbolikus jelentőséggel bírt: a reconquista kezdetét jelentette, annak a küzdelemnek, amely nyolc évszázadon keresztül meghatározta az Ibériai-félsziget történetét. A IX. század vége és a X. század eleje között a keresztények jelentős területek, mint például Galícia és Cantabria visszahódítását kezdték meg. Fejlődésnek indultak a városok, a vallási élet újjászületett a római katolikus egyház vezetése alatt, elterjedt a szerzetesség, és Santiago, azaz Szent Jakab és Compostelában található sírjának kultusza. A sírhely hamarosan az egész kereszténység legfontosabb zarándokhelyévé vált. A “Camino de Santiagót” olyan sok zarándok járta végig, és a középkori vallásosságban annyira fontos szerepet játszott, hogy létrejött egy, mondhatni, idegenforgalmi szakirodalom. Erről tanúskodik A santiagói zarándok vezetője című XII. századi szöveg, amely leírja a lehetséges útvonalakat, fogadókat és szálláshelyeket a Szent Jakabhoz vezető zarándokúton. Északon és nyugaton létrejöttek a X. század folyamán erőteljesen terjeszkedd navarrai királyság Pamplona székhellyel, valamint az aragóniai grófság, majd királyság, és a majdan a barcelonai grófság által egyesített katalóniai grófságok. A reconquista második szakasza a magát 926-ban kikiáltó és 1002-ben lehanyatló cordobai kalifátus bukása után vette kezdetét. A kalifátus helyén harminc apró állam jött létre, amelyeket Taifa-királyságok néven ismerünk. (A taifa az uralkodó családi eredetét jelölte.) 1085-ben VI. (VITÉZ) ALFONZ (kb. 1030-1109) visszahódította Toledót, míg az aragóniaiak bevették Zaragozát, a Cid Campeadornak - “a harcos úr” - nevezett RODRIGO DIAZ DE VIVAR (kb. 1013-1099) pedig néhány évig Valenciát birtokolta. Egy új, az Almorávidák berber eredetű dinasztiája által vezetett újabb iszlám hullám azonban Afrikából kiindulva 1086-ban a sargajasi csatában megállította a keresztény előretörést. Ezután az egész muzulmán Spanyolországot bekebelezte az Almoravidák birodalma, amely azonban az Almohádok, egy új, szintén afrikai eredetű dinasztia hódítása következtében 1140-ben hanyatlásnak indult.

JERUZSÁLEM

A “koldusok keresztes hadjárata” A keresztesek első hulláma 1096 tavaszán indult meg. Vezetőjük egy kóbor szerzetes, KIS PÉTER volt; aki a történelembe REMETE PÉTER néven vonult be, így nevezték el ugyanis állandóan viselt piszkos és rongyos köpenye alapján.

Prédikációja óriási visszhangot keltett, 1096 húsvétján talán több mint tizenötezer ember gyűlt össze a német Köln mellett. A nagyarányú részvételt minden bizonnyal a hitbuzgóság táplálta, valamint az az igyekezet, hogy mindenki jó pozíciót szeretett volna magának biztosítani az eljövendő utolsó ítéletre, de a kalandvágyat még az akkori idők létbizonytalansága is sarkallta. A kölni gyülekező után a keresztesek továbbvonulva súlyos kegyetlenségeket követtek el a Rajna és a Mosel völgyében található városok zsidósága ellen. Májusban és júniusban LEININGENI EMICH vezette csapatok lemészárolták Speyer, Worms, Mainz, Trier és Mainz zsidóságát, míg a FOLKMAR nevű pap által vezetett keresztes csapatok a weseli és a prágai zsidókkal szemben léptek fel, igaz, hogy ezt a csapatot később a magyar határon szétverték. A túlélőket - a kánonjog minden normája ellenére - keresztségre kényszerítették vagy elüldözték. A zsidókkal szembeni erőszakos fellépés okai kőzött meg kell említenünk a rablást (a zsidók ugyanis gyakran nagy vagyonokat halmoztak fel), de a kereszteseket elsősorban a bosszú vágya ösztönözte Krisztus gyilkosaival szemben. Péter csapata, amely NINCSTELEN WALTER lovag seregét követte, 1096. augusztus 1-jén érkezett meg Konstantinápolyba. A seregek vonulását számtalan kínos esemény kísérte, a magyaroknak és a bizánciaknak a saját bőrükön kellett tapasztalniuk, hogy nem készültek fel megfelelően a keresztesek fogadására, a fegyveres zarándokok ugyanis még a keresztények fosztogatásától és legyilkolásától sem riadtak vissza, amikor fenyegetve látták szükségleteik kielégítését. Sok keresztes vesztette így életét, és a zsidóktól rabolt pénz egy része a bizánciakhoz került, akik Nis térségében indítottak ellentámadást a keresztes előretörés ellen. Mindennek ellenére ALEXIOSZ bizánci császár barátian fogadta a kereszteseket, és azt tanácsolta nekik, hogy várakoztassák csapataikat. Amikor azonban megkezdődtek a fosztogatások és az erőszakoskodások, a görög főparancsnok átszállíttatta a fegyelmezetlen csapatokat a Boszporusz túlsó partjára. Itt a keresztesek tábort ütöttek, ahonnan a legbuzgóbbak meggondolatlanul rögtön továbbindultak Nikaia, a Rúm-Szeldzsuk Szultanátus meghódítására. A törökök könnyűszerrel verték szét ezeket a szervezetlen és rosszul felfegyverzett keresztes hadakat. Az első csapatot szeptember 29-én semmisítették meg, míg WALTER seregének színe-java az október 21-i “rettenetes hadicsel”-nek esett áldozatul. A császár és a hercegek A hadjárat második hulláma nagyobb szerencsével járt. A keresztesek a pápa által meghatározott időpontban, augusztus közepén indultak el Európából. A csapatokat rangos feudális urak vezették, bár a nyugat-európai királyi családok nem képviseltették magukat. Egyetlen kivétel VERMANDOIS-I HUGÓ, a francia király testvére volt. A keresztesek egyik seregének élén BOUILLON GOTTFRIED, Alsó-Lotharingia hercege, korának egyik legtalányosabb személye állt. Az őt különösebben nem kedvelő IV. HENRIK CSÁSZÁR egykori “partizánja” addig nem mutatott túlságosan nagy érdeklődést a keresztesek iránt, minthogy valószínűleg részt vett a császárnak abban a hadjáratában, amelynek során 1084-ben elüldözték a városból VII. GERGELY pápát. A lotharingiai kontingens vezetői között találhatjuk Gottfried testvérét, BOULOGNE-I BALDUINT is, aki először papnak készült, de miután az egyházi pályát 1086-ban elhagyta, meglehetősen rosszul élt, mert kimaradt a családi örökség felosztásából. Érdekből feleségül vette az angol-normann arisztokrata családból származó TOSNY-I GODVERT, akit magával vitt Keletre, és aki ott meg is halt. Keresztes

háborújának célja minden bizonnyal egy kis saját állam létrehozása volt a meghódított területeken. HUGÓ átkelt az Alpokon, végigvonult egész Itálián, és Bariban hajózott be Durazzo felé. Innen a bizánciak kisérték Konstantinápolyig a régi Egnatiusi úton. A lotharingiaiak ezzel szemben az előző csapatok útját követték: a Rajna völgyéből indulva a Duna folyását követve, némi fosztogatások után december 23-án elérték Konstantinápolyt, és az Aranyszarv-öböl mellett ütöttek tábort. A dél-itáliai normannok is elküldték saját csapattesteiket TARANTÓI BOEMUND parancsnoksága alatt. Boemund annak a GUISCARD RÓBERTNEK a fia volt, aki Bari elfoglalásával véglegesen kiszorította a bizánciakat Itáliából. Néhány évvel ezelőtt Boemund apjával betört Albániába, elfoglalta és rövid ideig kezében tartotta Durazzo városát és kikötőjét, komoly fenyegetést jelentve ezzel KOMNÉNOSZ ALEXIOSZ császár birodalmára. A bizánciak, mivel okkal féltek a normannoktól, minden segítséget megadtak nekik útjuk során. A normann csapatok 1097 áprilisában érték el Konstantinápolyt, ahol alvezérük, HAUTEVILLE-I TANKRÉD, Boemund unokaöccse szabad rablást engedélyezett a város környékén. Nem sokkal ezután ért Konstantinápolyba a TOLOSAI RAJMUND, Saint Gilles grófja által vezetett sereg. A pápa, aki az egyházi reformokhoz nyújtott támogatása miatt szövetségesének tekintette Rajmundot, őt szánta az egész keresztes sereg fővezérének, nem véletlenül rendelte mellé LE PUY-I ADEMÁR PÜSPÖKÖT, mint pápai legátust. Rajmund ekkor már fáradt öregember volt, aki egész életét birtokainak növelésével és megszilárdításával töltötte, amelyeket most fiaira kellett hagynia. Egy másik sereg Észak-Franciaországból indult II. RÓBERT Normandia hercege, sógora BLOIS-I ISTVÁN és unokatestvére, Flandria grófja II. RÓBERT együttes parancsnoksága alatt. Ők is az Adrián átkelve közelítették meg a bizánci császárságot, és 1097 májusának közepe táján értek Konstantinápolyba. A Konstantinápoly közelében táborozó keresztesek által keltett benyomások meghatározó jelentőséggel bírtak a hadjárat további folytatására. A görögök nem értették, mi történik körülöttük. A császár segítséget kért a Nyugattól, és legrosszabb esetben is zsoldosokra számított. Ehelyett fegyveres zarándokok tömege érkezett, nőkkel és gyerekkel vegyesen. A FRANKOKnak nevezett keresztes vezérek találkozója a bizánci udvarral mindkét félre mély benyomást gyakorolt. Az ortodoxok nem értették, hogyan hatalmazhatta fel az egyház a szentnek nevezett hadsereget az erőszakra. Különösen furcsának tűnt számukra, hogy egy keresztény szükségét érezze az erőszak gyakorlásának a hit nevében, ráadásul abban reménykedve, hogy tiszta lélekkel küzdve ily módon bekerülhet a mártírok paradicsomába. A búcsú gyakorlatát, így nevezték az elnyerhető bűnbocsánatot, nem tarthatta érvényesnek az ortodox teológiai felfogás, amely három évre kizárta a szentségek kiszolgáltatásából, ha, törvényes okból is, de embert ölt. KOMNÉNOSZ ANNA, ALEXIOSZ császár lánya megírta apja uralkodásának történetét. Ebben sok érdekes részletet találhatunk a keresztesek bizánci tartózkodására vonatkozóan. A nyugati szokásoknak megfelelően Alexiosz megpróbálta meggyőzni a keresztesek vezetőit, hogy hűséget esküdjenek neki. A császár így próbálta felségjogát biztosítani a törököktől esetlegesen visszahódított területek felett. A nyugati nemesek kézzel-lábbal tiltakoztak, de bárdolatlan viselkedésük egyébként is ellenérzést keltett a választékos modorú görög udvarban. Ott, ahol a proszhinézisz, azaz az uralkodó előtti mély meghajlás volt szokásban, botrányosnak tűnt az egyik frank gróf, valószínűleg Párizs grófjának az a gesztusa, hogy hanyagul ráült a bazileusz trónjára, amely csak az uralkodót illette. Amikor felhívták figyelmét a nagyfokú tiszteletlenségre, a gróf azt válaszolta, hogy neki sokkal inkább neveletlennek tűnt a császár, aki egyedül ült, míg a bátor lovagoknak állniuk kellett jelenlétében. Mindennek ellenére, az egyetlen SAINT GILLES-t kivéve, a császárnak, ha formálisan is, de

sikerült mindenkitől kivenni a hűségesküt. Ezután Alexiosz a lehető leggyorsabban átszállíttatta a kereszteseket a Boszporusz túlpartjára, ahol kezdetét vette a tényleges katonai akció. Jeruzsálem meghódítása Maguk a keresztes hadak vezetői is számukra váratlan helyzetben találták magukat. Hivatalosan a bizánci császár segítségére siettek, és azt várták, hogy a bazileusz annyira meggyengült; hogy esdekelni fog segítségükért, nem pedig azt; hogy még feltételeket is szab. Hamarosan észre kellett azonban venniük, hogy ALEXIOSZnak nem lett volna ellenére a fővezéri szerep, és az sem, hogy a nyugatiakat minden eszközzel arra kényszerítse, hogy - lehetőleg minden, számára kellemetlen kockázat nélkül - hódítsák vissza a birodalomnak a törökök által elfoglalt területeket. Az - egyébként igen értékes - görög segítség egy csapatra korlátozódott, amely az elgörögösödött török TAITIKIOSZ parancsnoksága alatt az Anatólián áthaladó karavánt vezette. A hadjárat sikeresen kezdődön. 1097 júniusában a keresztesek elfoglalták Nikaiát, a kereszténység által különösen tisztelt várost, a Rúm-Szeldzsuk Szultanátust és Dorülaiont, a mai Eskisheir közelében. A régi, délkelet felé vezető hadi út mentén, nagy nehézségek árán Ikónium (a mai Konya) és Herakleia (a mai Eregli) érintésével átvágtak az Anatóliai-félszigeten. Az ellenség a felperzselt föld taktikáját alkalmazta: ahogyan lépésről lépésre visszavonultak, magukkal vittek mindent, megmérgezték a kutakat, és felégettek mindent, amit nem tudtak elvinni. A sereget az éhség és a szomjúság kínozta, az Európából hozott drága harci lovak jó része elpusztult a menetelés alatt. Időközben Tankréd és Boulogne-i Balduin serege behatolt az örmények által nemrég meghódított Kilikiába. Az örmények a Kaukázus lejtőin fekvő hazájukból dél felé menekülve új, független államot akartak létrehozni. A keresztesek elfoglalták Tharszoszt, Adanát, Müsziszt és Iskenderunt, majd 1098 februárjában BALDUIN Edesszába ért, ahová THOROS örmény fejedelem, a város ura hívta a keresztes sereget. Thoros szándéka az volt, hogy Balduinnal szövetkezve tartsa távol magától a török fenyegetést, az események azonban hamarosan bebizonyították, hogy illúziókba ringatta magát: március 9-én THOROSSZAL ismeretlen bérgyilkosok végeztek. Nincsenek bizonyítékaink arra nézve, hogy Balduin keze lett volna a dologban, bár számos korabeli tanú ezt kész lett volna esküvel is megerősíteni. Tudjuk azonban, hogy Edessza lakosai nem rajongtak túlságosan görög-ortodox beállítottságú uruk iránt, számukra ugyanis ez a vallás a független keresztény közösségeket folytonosan leigázni akaró hatalmat testesítette meg. Thoros halálát követő napon BALDUIN magához ragadta a hatalmat a városban. Ezzel megszületett a Közel-Kelet első keresztes domíniuma, ha nem is éppen a Szentföldön, de az Eufrátesz felső folyásánál található termékeny és gondosan művelt földek nagyszerű bázisát és hátországát képezhették egy Palesztina felé induló hadjáratnak. Ezalatt a hadsereg java tovább folytatta az előrenyomulást, és úgy döntöttek, hogy télen járhatatlan hágói miatt megkerülik a Taurosz hegységet. Az Antitaurosz vonulatai kőzött is rendkívüli nehézségekbe ütközött az átkelés, de a korszak krónikáiban megénekelt, eposzba illő viszontagságok után, 1097. október 21-én a keresztesek az erős muzulmán csapat által védett Antiochia falai alá értek. Ekkor még az ellátásban nem voltak különösebb fennakadások, bár öt lovagból négynek gyalogosan vagy szamárháton kellett harcolnia. Körülbelül negyvenezerre becsülhetjük a szinte bevehetetlen várat körülvevő ostromlók létszámát, akik között szép számmal akadtak asszonyok és gyerekek is. Az ostrom hét hónapig tartott, és a vár végül is árulás folytán került a keresztesek kezére.

Ekkorra már a keresztesek között nagy éhínség ütötte fel fejet (a krónikák emberevésről is beszámolnak), és soraikat betegségek is tizedelték. A város elfoglalása után az ostromlókból ostromlottak lettek, de a seregeiket az antiochiai helyőrség felmentésére Szíriában összegyűjtő törökök túlságosan későn érkeztek. Ekkor történt, hogy két katonának látomásai támadtak és beszámoltak misztikus hallucinációikról. Az egyik KRISZTUST látta, aki biztosította őt a győzelemről, míg a másiknak Jézus apostola, SZENT ANDRÁS jelent meg, és felfedte számára a SZENT LÁNDZSA rejtekhelyét; ez volt az a fegyver, amellyel a kereszten függő Jézus oldalát megsebezték. A valóban megtalált ereklyétől (egy lándzsát mindenesetre találtak) fellelkesült keresztények 1098. június 28-án csatába bocsátkoztak az ellenséggel, és legyőzték KERBOGHA, Mosul atabekjének szíriai seregét. (Az atabek a szultánok nevelőinek hivatalos titulusa volt, szó szerint “apámuram”.) Antiokhiát, a fontos kikötőt és a Szíria és Palesztina közötti összeköttetés stratégiai jelentőségű pontját a bizánci császárnak tett ígéretek ellenérc a keresztesek nem adták vissza a görögöknek. A város ura a hadsereget győzelemre vivő TARANTÓI BOEMUND lett, aki ideköltöztette egész udvartartását, és a SZENT SÍRt csak öt hónappal felszabadítása után látogatta meg. Időközben egy tífuszjárvány megtizedelte a zarándokok sorait, és magával ragadta ADEMÁR püspököt is, aki, akárcsak mint egy új Mózes, nem láthatta beteljesedni munkáját, amiért annyit fáradozott. Halála súlyos következményekkel járt a keresztesek vezérkarának körében. A vezetők nem tudtak megegyezni a folytatásról, mígnem a fogadalmukat megtartani szándékozó legszegényebb zarándokok lázadása 1098 novemberében a Jeruzsálem felé való továbbvonulásra nem kényszerítette őket. 1099. június 7-én a keresztes sereg megérkezett Jeruzsálem falai alá. Eközben az egyiptomi kormányzó (Jeruzsálemet nem sokkal ezelőtt hódították vissza a fatimidák) felkészült az ostromra. Akárcsak Antiochiát, Jeruzsálemet sem lehetett ostromgyűrűbe fogni, ezért a keresztesek erőiket a déli falnál, a kereszténység legszentebb helyeinek közelében, valamint az északi oldalon, a Damaszkuszi Kapu mellett összpontosították. Július 8-án, megint csak egy látomás hatására és az ellenség legnagyobb meglepetésére az egész sereg mezítláb, zsoltárokat és imádságokat énekelve bűnbánó processziót tartott a város körül. A keresztesek megfelelő építő-és friss faanyag felhasználásával épült hatalmas ostromgépekkel akarták megerősíteni támadó arzenáljukat. A teljesen őrizetlenül hagyott jaffai kikötőbe meg is érkezett egy genovai és angol hajókból álló flotta, amely az ehhez szükséges embereket és anyagot hozta. A faanyagot viszont a kereszteseknek költséget és áldozatot nem kímélve nagy távolságból kellett Jeruzsálem alá szállítaniuk. A döntő ütközetre az 1099. július 13-a és 14-e közötti éjszakán került sor. A keresztesek már a végsőkig kimerültek, ivóvizük és élelmük elfogyott, és ráadásul Egyiptom felől egy felmentő sereg is közeledett. A városba csak 15-én reggel sikerült betörni, amikor is BOUILLON GOTTFRIED csapatának két katonája egy ostromtoronyból hidat vert a fal fölé. A sikertől megrészegült és a nélkülözésektől megvadult keresztesek kifosztották a várost, és az asszonyokat és gyerekeket sem kímélve lemészárolták a zsidókat és a muzulmánokat. A keleti latin államok Az első hadjárat sikere után a felszabadult Szent Sír templomában való imádság után sok zarándok tekintette megtartottnak Fogadalmát, és visszatért Európába. Mások viszont Keleten maradtak, és egy

frank-nyugati típusú társadalmat hoztak létre, francia nevén az Outmert, amely a meghódított területeken megalakított négy független államot jelentette. Az államok - északról dél felé haladva - a következők voltak: az Edesszai Grófság, az Antiochiai Hercegség, a Tripoliszi Grófság és a Jeruzsálemi Királyság. Ez utóbbi szimbolikus jelentősége miatt valamiféle ideológiai fennhatóságot gyakorolt a másik három felett. A keresztes államok hamarosan a Közel-Kelet integráns részévé váltak, és a térség többi államához hasonlóan próbáltak terjeszkedni. 1100-ban a Szentföldet meghódító keresztesek újra a Nyugat segítségére szorultak, ezért 1101 és 1147 között számos expedíciós sereg indult Keletre. A kánonjog még nem rögzítette, mit is kell pontosan keresztes háború alatt érteni, ezért nem volt egészen világos, minek kellett tartani ezeket a seregeket. Egyes expedíciók, mint például az 1107. évben érkezett norvég hadtest, csak fegyveres zarándokokból álltak, de az 1122 és 1126 között lezajlott. II. CALLIXTUS pápa által proklamált hadjárat már valódi keresztes háborúkent lett meghirdetve A “második keresztes hadjárat” néven ismert 1147-1148-ig tartó expedíció elnevezése nem egészen pontos A II. Callixtus meghirdette keresztes hadjárat volt igazából a második, ugyanis a keresztények mind keleten, ahol 1124-ben elfoglalták Türosz kikötőjét, mind nyugaton támadást indítottak. Ez utóbbi során I. ARAGÓNIAI ALFONZ sikeres akciót indított az Ibériai-félszigetet megszállva tartó muzulmánok ellen, és egészen Malagáig nyomult előre. A keleti latin államok a Nyugatról importár feudális modell alapján alakították ki politikai berendezkedésüket. Az uralkodók kiépítették vazallusaik rendszerét, a hűbéresek az átruházott hatalom fejében készek voltak urukat megvédeni, és bármelyik pillanatban fegyverbe állni. A nyugatiak nem tettek semmit a nekik alávetett népek érdekében, jogaik csak a katolikusoknak voltak. Ez a diszkrimináció nem csak a másik három keresztény hitvallás követőit, hanem a zsidókat és a muzulmánokat is sújtotta. A nem katolikusok ugyanakkor alávetett helyzetükben is megtarthatták saját vezetőiket, legalább is a vallási kérdések vonatkozásában. Kísérletek történtek telepesek behozatalára is. Az esetek nagy részében, mint például a Jeruzsálemtől északra fekvő Cezareában, az újonnan érkezettek egy régi települést alakítottak át igényeiknek megfelelően, máskor pedig, mint Parva Mahumeria (Jeruzsálemtől északra) esetében, meglehetősen kevés sikerrel próbáltak új parasztfalvat létrehozni. A lovagrendek és a római egyház Keleten A keresztesek nem minden súrlódás és nehézség nélkül keveredtek a meghódított területek helyi keresztény lakosságával. A keresztesek nagyszámú prelátus és püspök társaságában érkeztek Palesztinába, akik létrehozták saját katolikus, de ortodox többségű patriarchátusukat. A vallási vezetők irányítása alatt a keresztesek hozzáláttak az egyházi építmények tatarozásához, sőt új épületeket is emeltek. Különös hangsúlyt kapott a Szent Sír-Bazilika, amelyet 1149. július 15-én, Jeruzsálem visszafoglalásának 50. évfordulóján szenteltek fel. A keresztesek keleten rendkívül tarka vallási közegben találták magukat: a meghódított északi területeken az örmény monofiziták voltak túlsúlyban az ortodox közösségekkel szemben, míg délen a többségében lévő síita és szunnita muzulmánok éltek együtt ortodox keresztényekkel, örmény és szír jakobitákkal és néhány egyiptomi kopttal. Libanonban viszont nesztoriánusok és marroniták. Galileában pedig drúzok és zsidók éltek. A keresztesek igyekeztek minden nem keresztényt kiüldözni a katonai vagy vallási szempontból

fontosnak tartott városokból, míg az ortodox püspökségek megmaradhattak, bár ahol a püspöki szék megüresedett, vagy még nem létezett püspökség, a keresztesek katolikus püspököt neveztek ki, illetve katolikus püspökséget alapítottak. A keleti latin egyháznak a kereszténység szempontjából legfontosabb ténykedése azonban kétségkívül a lovagrendek létrehozása volt. Az új rendek tagjai harcoló szerzetesek voltak, akik meghatározó szerepet játszottak a meghódított területek védelmében. 1119 körül egy bizonyos PANSI HUGO nevű francia lovag a Jeruzsálembe tartó zarándokok védelmére létrehozott egy laikus jellegű rendet. Kezdeményezését II. BALDUN jeruzsálemi király is támogatta, sőt a clairvaux-i apát, a későbbi SZENT BERNÁT is jóváhagyta. A szerzetesek a templom területén kaptak szállást, a rend innen nyerte későbbi nevet: a templomosok. A jeruzsálemi Szent János ispotályt fenntartó szerzetesek is alapítottal: egy rendet, az eredetileg betegek ápolására létrejött ispotályosok vagy johanniták közössége azonban hamarosan katonai feladatokat is ellátott. A új alapítású rendek jelentősége - birtokaik kiterjedésével együtt-rohamosan nőtt, és a Nyugaton fekvő rendházak közül sok valóságos sorozóközponttá változott. A lovagrendeket gazdagságuk és a keresztény területeket fenyegető veszély elhárításában kifejtett tevékenységük olyan fontos tényezővé tették, hogy nagymestereik, legalábbis 1187-ig, a Jeruzsálemi Királyság meghatározó szereplőivé váltak. Bár a rendeket meglehetősen lekötötte katonai tevékenységük, nem feledkeztek meg eredeti küldetésükről: folyamatosan karban tartották és védelmezték a Szent Sír felé tartó zarándokok szálláshelyeit és ispotályait.

MEGVALÓSÍTHATATLAN EGYÜTTÉLÉS

Az iszlám ébredése A korábbiakban láttuk, hogy az iszlámot megosztó ellentmondások és torzsalkodások megkönnyítették a keresztesek dolgát. A belső küzdelmek egészen addig tartottak, míg fel nem tűnt a láthatáron Zengi atabek. (Róla részletesebben később lesz szó.) Ő villantotta meg újra az “iszlám kardját”, ugyanis szent háborút hirdetett a keresztények ellen, és ugyancsak ő volt, aki egyesítette a szíriai területeket a Tigris és az Eufrátesz felső völgyével. 1144-ben a Zengi vezette törökök visszafoglalták Edesszát, az egyik keresztény grófság székhelyét. Ez az esemény megmutatta a keleti latin államok minden gyengeségét. A helyzetet a bizánciak is igyekeztek kiaknázni. Alexiosz fia, KOMNÉNOSZ JÁNOS császár erős sereget indított a jó okkal bizáncinak tekintett Antiochia felszabadítására, de 1143. április 8-án bekövetkezett halála megmentette a kereszteseket a biztos vereségtől. A bizánci terjeszkedés a törököket is nyugtalanította, nem akartak ugyanis két fronton harcolni. A császár halála kapóra jött nekik is, meri így erejüket a keresztesek ellen összpontosíthatták. Edessza elestére senki sem számított, olyannyira, hogy II. JOSCELIN, az örmény többségű város

utolsó ura nem is tartózkodott a falak között. Joscelin szakállas, alacsony és nagyorrú ember volt, nem túl nagyeszű, de elég népszerű alattvalói körében. Pozíciója (néhány arab emír szövetségese és Antiochia urának névleges vazallusa) arra kényszerítene, hogy aktívan részt vegyen a régió politikai eseményeiben, ezért az ostrom előtt éppen a Zengi által megtámadott Diarbekir muzulmán herceg védelmére vezette csapatait. Az atabek kémei felhívták gazdájuk figyelmét, hogy ne szalassza el a kínálkozó alkalmat: Zengi sereget küldött Edessza ellen, és négy hét alatt be is vette. A meglepett Joscelin nem sieteti város a védelmére, túlságosan is bízott a keresztes csapatokban, amelyek azonban vagy nem akartak, vagy nem tudtak időben beavatkozni. Az ostrom alatt a törökök nagy veszteségeket szenvedtek, de a falon áttörve sikerült behatolniuk a városba. Edesszát kifosztották, lemészárolták a frankokat, az asszonyokat és gyerekeket pedig rabszolgának adták el. “Edessza elestének hírére fellelkesült az egész arab világ. Határtalan bizalmat vetettek Zengibe. A hozzá közel álló, Palesztinából és a partvidék városaiból érkezett menekültek már egyenesen Jeruzsálem visszafoglalásáról beszéltek, a FRANKOK elleni küzdelem szimbolikus céljáról” (A. Maalouf).

Zengi IMAD AD-DIN ZENGI atabek 1127-ben lett a szeldzsuk Szíriában fekvő Mosul ura Külsejében és szokásaiban is hasonlított korának török hadvezéreire: gyakran volt részeg, gátlástalanul, senkit és semmit nem kímélve tört előre céljai érdekében. Elhivatottsága sokkal nagyobb volt, mint utódainak. Amikor 1128. június 28-án ünnepélyesen bevonult Aleppóba, már leverte a török “védelmezők” ellen felkelt kalifa lázadását. Zengi seregei tizennyolc éven keresztül portyáztak Szíria és Irak területén. Az atabek szalmán aludt, akárcsak katonái, fáradhatatlanul küzdött az ellenséggel szemben, és ez nem tette lehetővé, hogy letelepedjen óriási birtokai valamelyik kastélyában. Udvartartása válogatott emberekből állt, akik lesték minden szavát. Sikereinek egyik titka az volt, hogy mindig pontos és naprakész információkkal rendelkezett, nem kis részben egész Közel-Keletre kiterjedő kémhálózatának köszönhetően. Hadserege szigorúan hierarchikus rendben épült fel, a főparancsnok maga Zengi volt. A hadseregben egységes és szigorú fegyelem uralkodott, a legkisebb hibát is súlyos büntetés követte. KAMAL ADDIN arab történész szerint Zengi katonái úgy vágtak át a földeken, mintha láthatatlan kötelek közé lettek volna szorítva, ennyire szigorú volt ugyanis a termés fosztogatását megtiltó parancs. Egy másik történetíró azt beszéli el, hogy egyszer Zengi egyik emírje beköltözött egy gazdag zsidó kereskedő házába, aki ezért panaszt emelt. Zenginek elég volt egy pillantás, és az emír gyorsan elhagyta a házal. Amikor beérkezett egy városba, Zengi a falakon kívül sátorban aludt, akárcsak sztyeppei nomád ősei. Olyan ember volt tehát, aki szívből és szolgálatkészen szentelte magát az iszlám ügyének, nem pedig egoizmusból vagy hataloméhségből. Az akcióit kísérő nagy lelkesedés ellenére a sors azt akarta, hogy ne ő legyen a Jeruzsálemet visszahódító mohamedán hadvezér. 1146. szeptember 14-én éjszaka az atabek részeg álmát aludta sátrában, amikor felriadt valami zajra, és meglátta JARANQASH nevű, valószínűleg frank származású eunuchját, aki éppen az ő kupájából ivott. A haragra gerjedt Zengi másnap reggelre súlyos büntetést helyezett kilátásba, azután visszafeküdt aludni. Az eunuch félelmében meggyilkolta gazdáját, majd egy másik, Zengivel szembenálló emírhez menekült. Zengi tragikus halála megrendítette a kortársakat, de egyben arra is felhívta a figyelmet, hogy a mohamedán világ még korántsem egységes. Az atabek halála után kaotikus helyzet alakult ki. Csak egy vezér, Zengi második fia, NORANDIN (NÚRADDIN) nem vesztette el a fejét, felemelkedő csillaga már a horizonton ragyogott. Zengi, a gondviselés embere az iszlám előtt "Ha a magasságos Isten nem adta volna meg azt a kegyelmet, hogy az atabek (Zengi) hódítsa meg Szíriát, a frankok tették volna ezt. Mivel ezek már Szíria falvait ostromolták, és alighogy Zadir adDin Tungitkin ennek tudomására jutott, összegyűjtötte csapatait, területükre vonult, ostrom alá vette őket és harcolt velük, míg arra kényszerültek, hogy mindent felhagyván visszatérjenek saját földjükre. Akkor Isten azt akarta, hogy ebben az évben Tungitkin halálát lelje, és Szíria mindenfelől nyitva álljon előttük olyan ember nélkül, aki segítségükre tudna sietni, De Isten az ő muzulmánok iránti jóságában örömét lelte abban, hogy Zengit juttatta a hatalomra, aki a frankok ellen elkövette mindazokat a cselekedeteket, amelyekről majd Istennek tetszően megemlékezünk." F. Gabrieli (gondozásában) Storici arabi delle crociate, Einaudi, 1987

Szent Bernát keresztes hadjárata Az úgynevezett második keresztes hadjárat addig még soha nem látott katonai művelet volt, a háborút ugyanis egyszerre három fronton vívták: Spanyolországban, a Közel-Keleten és a Baltikumban. Az új hadjáratra Edessza elestével a Szentföldön kialakult helyzet szolgáltatott okot. De a hadjárat kibontakozása és menete például szolgált arra, hogy a keresztes eszményt mi módon lehet alkalmazni több fronton is, valamint arra, hogy a keresztes hadjárat SZENT BERNÁT prédikációin keresztül, választ adhat a keresztények lelki szükségleteire is. 1045 januárjában III. JENŐ pápa a kereszt nevében újból hadba szólította a kereszténységet. Quantum praedecessores kezdetű enciklikájában a pápa elsőként nevezte meg mindazon anyagi és lelki természetű privilégiumokat, amelyeket a keresztesek elérhettek. A felhívás nem váltott ki túlzott lelkesedést, sőt VII. LAJOS szentföldi zarándoklatának tervét meglehetősen ellenségesen fogadták. A pápának 1146. március 1-jén újabb levelet kellett kibocsátania, hogy teljes lendülettel meginduljon a keresztesek toborzása. A keresztes hadjárat fő prédikátora és a mozgalom valódi lelki vezetője Bernát CLAIRVAUX-I APÁT lett. VII. Lajos francia király és nemesei Vézelay városában az ő kezéből vették fel a keresztet 1146 húsvétján. A prédikációt akkora tömeg hallgatta, hogy a szentnek egy dombról kellett beszélnie, a prédikáció végén pedig szét kellett tépnie ruháit, hogy elegendő kereszttel tudja ellátni a fellelkesült híveket. Bernát ezután Burgundiában és Flandriában prédikált, a Rajna-vidéken szembeszállt egy felhatalmazás nélküli antiszemita prédikátorral, majd a német Svájc kantonjaiban folytatta tovább tevékenységét. A kegyes apát hatására III. KONRÁD német király 1146 decemberében Speyerben öltötte magára a keresztet. Nemsokára azonban a hadjárat menetében váratlan fordulatok sora következett be. 1147 augusztusában a pápa felhatalmazta VII. ALFONZ kasztíliai királyt, hogy a MÓROK ellen folytatott háborúját keresztes hadjáratnak nevezze, októberben pedig Szent Bernát adott keresztes privilégiumokat a Baltikumban a pogány szlávok ellen küzdő szász vezéreknek. A Szentföldre végül is a francia és a német király csapatai indultak, de velük mentek az auvergne-i és a savoyai gróf, Montferrat őrgrófja, és a toulouse-i gróf által vezetett csapattestek is. Eközben a flamand, rajnai, normann és angol hajókból álló flotta a portugál királyt segítette Lisszabon elfoglalásában. 1148 februárjában ugyanez a flotta jeleskedett Faro ostrománál is, decemberben pedig, a genovai flottával kiegészítve, részt vett Barcelona ostromában és elfoglalásában. A hadjárat felaprózása azonban a jövőre nézve súlyos következményekkel járt. VII. Lajos és III. Konrád keresztes hadjárata Az új keresztes hadjárat, legalábbis Keleten, kudarccal végződött. Az ellenséges területeken való hosszú menetelés annyira elcsigázta a keresztes lovagokat, hogy demoralizált csapataikkal kénytelenek voltak visszavonulni. A hadjárat célja Edessza visszafoglalása volt. A fő csapattestek a szárazföldi utat választották, és 1147 őszén érték el Bizáncot. A németek a Boszporuszon való átkelés után kettéváltak: a német király mostohatestvére és korának híres krónikása, FREISINGI OTTÓ püspök által vezetett fegyvertelen zarándokok közvetlenül a

Szentföld felé vették az irányt, míg a szeldzsuk-törökök legyőzésére áhítozó hadsereg Anatóliába vonult. Konrád személyesen vezette csapatait az ütközetbe, de így is súlyos vereséget szenvedett. A sebesült és kedveszegett német uralkodó visszatért Bizáncba, a csatát túlélő katonái pedig a franciákhoz csatlakoztak, akik időközben a nehezebb, de a bizánciak ellenőrzése miatt védettebb tengerparti utakon haladva próbálták meg elérni céljukat, Ataleia kikötőjét. Innen egy bizánci flotta szállította volna a kereszteseket Palesztina felé. A német megerősítés ellenére VII. Lajos serege is számtalan nehézségbe ütközött. A törökök folytonos támadásai, a kemény tél és a bizánciak akadékoskodása az utánpótlás terén majdnem meghiúsította az átkelést. A keresztesek a törökökkel a Kadmusz-hegy mellett vívott csatából épphogy ép bőrrel szabadulva a templomosok segítségével végül is 1148 januárjában érték el Ataleia kikötőjét. Miután a bizánci flotta nem bizonyult elégségesnek az összes keresztes csapat átszállítására, a Taurosz-hegységen át sokan gyalogszerrel vágtak neki a Szentföldre vezető útnak, de ezt a kísérletet csak kevesen élték túl. Szíriába érkezvén Lajos felhagyott eredeti tervével, és Edessza helyen közvetlenül Jeruzsálem felé vette az irányt. 1148 tavaszán a keresztes hadak zöme, az időközben felgyógyult Konráddal együtt, Palesztinában újra összeállt. A június 24-én Akkon városában III. (JERUZSÁLEMI) BALDUIN király és a keleti latin államok uralkodóinak részvételével tartott gyűlésen azonban Damaszkusz visszafoglalásáról születelt döntés. Az ostromra júliusban került sor. A keresztesek elfoglalták a város délkeleti részén fekvő kerteket, de mivel itt szívós ellenállásba ütköztek, egy másik falszakaszon akartak próbálkozni. A keleti oldal ostroma azonban rossz döntésnek bizonyult, mivel itt a terep sík volt, fedezékek és - ami a legfontosabb - víz nélkül. A kereszteseknek vissza kellett vonulniuk és a vereség felelősségének kérdése körül kirobbant vádaskodások hosszú évekre megmérgezték a nyugati és a keresztes államok közötti viszonyt. A latin Kelet védelme Az 1148 év eseményeit követően a szentföldi latin teleülések vezetőinek védekező stratégiát kellett követniük. Északon a muzulmánok Folyamatos előretörése addig folytatódott, míg 1170-ben vissza nem foglalták az Orontész folyótól keletre eső területeket. A keresztesek dél felől próbálkoztak ellentámadással, és 1153-ban bevették Aszkalont, 1163 és 1169 között háromszor kísérelték meg Egyiptom ostromát, mindannyiszor sikertelenül. “A vidék latin megszállása sohasem magasabb stratégiai szempontok szerint történt, hanem lépésről lépésre bontakozott ki, attól függően, hogy területek megszerzéséről vagy a kereskedelmi utak útdíj beszedése végetti ellenőrzésének megszerzéséről volt-e szó. A tényleges hatalom egy adott területen annak irányítását vagy védelmét lehetővé tévő váraktól vagy erődített városoktól függött. Ez a tény, valamint a katonák krónikus hiánya, amely nagyméretű, a szerény helyőrségek által is védhető robusztus erődítmények építését tette szükségessé, imponáló építkezéseket indított el, melyek nyomait mind a mai napig láthatjuk.” (J. Riley-Smith) Az erődítmények elhelyezése általában véletlenszerűen történt, a hely kiválasztásában nagyon sokszor ugyanis nem katonai jellegű okok - mint például az ellátás - domináltak. Egy erőd katonai Fontossága tehát elsősorban nem annyira építőinek katonai tehetségétől függött, mint inkább helyőrségének ügyességétől, amely lehetővé tette a csatatér megszerzését és az ellenség legyőzését a szomszédos helyőrségek segítségével. Csak katonai lovagrendek rendelkeztek akkora anyagi háttérrel, amely lehetővé tette

ennek az igen költséges védelmi rendszernek a kiépítését és fenntartását. A második keresztes hadjáratot követő években a templomosok és a johanniták egyre nagyobb jelentőségre tettek szert, így ők gyakorolták a hatalmat a legtöbb erőd felett. A kezükön lévő várak a legsebezhetőbb területeken feküdtek, és gyakran igen hatalmas építmények voltak, mint például a híres Krak des Chevaliers, a Tripoliszi Grófság északkeleti részén. A latin települések védelmére azonban sohasem volt elég ember. A legnagyobb szíriai és palesztinai keresztény expanzió idején a muzulmánok ellen bevethető lovagok összlétszáma nem haladta meg a kétezret. Ha ehhez a tartalékokat is hozzászámítjuk, talán ötezer embert és néhány száz lovagrendi szerzetest láthatjuk, hogy hány embert lehetett elméletileg bevetni, kivéve a vészhelyzetben elrendelt tömeges sorozásokat. Nehezen lehetett tehát egyszerre mozgósítani minden hadra fogható embert, anélkül, hogy egész vidékek vagy városok el ne néptelenedtek volna, annak ellenére, hogy néhány városban kis olasz kereskedelmi telepek is működtek minden katonai jelentőség nélkül. Az újraegyesített iszlám Zengi örökösének, NUR AD-DINnak (Norandin, Núraddin) sikerült apja terveit megvalósítani, azaz újraegyesíteni a közel-keleti iszlámot. Norandin rendelkezett apja minden erényével, de hiányoztak belőle annak hibái. Hamarosan elődjével éppen ellentétes kép alakult ki róla: kegyes és igazságos, adott szavát tiszteletben tartó, magát teljes egészében a szent háború ügyének szentelő uralkodó hírében állott. Az új mohamedán vezető valóságos propagandaszervezetet hozott létre, amellyel a frankok Szíriából és Palesztinából való kiűzésére lelkesítette híveit. 1154-ben Norandin elfoglalta Damaszkuszt, amely az addig a frankokkal kétértelmű szövetségeket kötögető emír uralma alatt állt. 1169-ben megszerezte az ellenőrzést Egyiptom felen is, nagyrészt egyik legjobb tábornokának, Jeruzsálem majdani meghódítójának, a Nyugaton SZÁLADIN néven ismert szultán nagybátyjának, SHIRKUH kurd emírnek köszönhetően. Urától eltérően, aki egyre ünnepélyesebbé, fenségesebbé és visszahúzódóbbá vált, Shirkuh korának tipikus mohamedán hadvezére volt. Részeges és hirtelen haragú volt, de katonái nagyon szerették, mert megosztotta velük tréfáit és a háború fáradalmait egyaránt. Stratégiai tehetsége az Egyiptom elleni hadjáratban mutatkozott meg a leglátványosabban. Minden valószínűség szerint egy súlyos gyomorrontás végzett vele, három hónappal a három egymást követő ostrommal bevett Kairó visszafoglalása után. A nagyvezíri méltóság, melyet AL-ÁDID FÁTIMIDA KALIFA Norandin tábornokára bízott, most annak unokaöccsére SALAH ED-DIN JUSZUFRA, azaz SZALADINRA szállt át, minden bizonnyal azért, mert tapasztalatlanabb és látszólag befolyásolhatóbb volt, mint a többi szóba jöhető emír. Igazi ellentét Szaladin és Norandin között soha nem alakult ki, még akkor sem, amikor az utolsó fátimida kalifa halála és az Egyiptomban lezajlott ortodox szunnita restauráció után a kurd vezér vált Egyiptom lényleges urává. Zengi fiát akkor érte utol a halál, amikor büntető hadjáratra készülődött Egyiptom ellen, mivel le akarta törni egykori tábornokának túlságosan megnövekedett hatalmát. 1174. május 15-én hirdették ki Damaszkuszban NORANDIN MAHMUD, a szent király halálát, Szaludin pályafutása pedig a csúcsa Felé közeledett. Szaladin Egyiptomot arra használta fel, hogy elszakítsa Szíriát Zengi utódaitól. 1184-re Egyiptom és

Palesztina maradványainak újraegyesítése virtuálisan már befejezettnek volt tekinthető. A keresztények helyzetét a bizánciaknak a Rúm-Szeldzsukoktól elszenvedett veresége is súlyosbította. Szaladin az 1193-ban bekövetkezett halálát megelőző években meghódította Palesztina legnagyobb részét, és hatalmát testvére. TURANSHÁH vezetése alatt álló serege segítségevet Jemenre és Észak-Afrikára is kiterjesztette.

A hattini csata A Jeruzsálemi Királyság sorsát megpecsételő csata 1187. június 30-án kezdődött, amikor is SZALADIN körülbelül huszonnyolcezer katonából és kétezer lovasból álló hadseregével a Tibériástó közelében átlépte a Jordán folyót. Vele szemben LUSIGNANI GUIDO, jeruzsálemi király serege állt, húszezer emberrét és körülbelül ezerkétszáz lovassal. A keresztények szerencsés helyet választottak a táborozáshoz, táborhelyük jól védett, és ami azon a vidéken a nyári időszakban különösen fontos, vízzel jól ellátott volt. A muzulmánok, hogy a keresztényeket kimozdítsák állásaikból, néhány csapatot a Tibériás-vár ellen küldtek. Rövid és heves küzdelem után a táborban lévő keresztények úgy döntöttek, hogy ostromlott társaik segítségére sietnek. A jeruzsálemi király hadserege nagyon lassan mozgott, arab íjászok és felderítők nehezítették az előrevonulást, és a szokatlanul nagy melegben hamarosan elfogyott az ivóvíz. Július 3-án este a keresztények észak felé fordultak, hogy vizet keressenek. A következő napon a menetoszlop már veszedelmesen megnyúlt, és a keresztesek kénytelenek voltak a Hattini-hegységnek nevezett hegylánc völgyeiben vonulni. A kereszteseknek csak a TRIPOLISZI RAJMOND gróf parancsnoksága alatt lévő jelentéktelen része kerülte el a Szaladin hadserege által végzett bekerítő hadmozdulatot. Guidó katonáival együtt megadta magát és Jeruzsálem királya a muzulmán uralkodó foglya lett. A Jeruzsálemi Királyság hadserege nem létezett többé. Szaladin hadseregét legyező alakban terítette szét Galilea és Szamária között, meghódítván számos, védekezésre már képtelen várost, mint például Názáretet. Miután kikémlelte Türosz védelmét, megállapította, hogy a várost hajóhad híján nem tudja minden oldalról körbevenni, és egyelőre lemondott ostromáról, és dél felé vonult. Itt számos várost foglalt el, megannyi kitűnő kikötővel. Különösen fontos volt Aszkalon elfoglalása, innen indultak ugyanis néhány évvel ezelőtt a keresztes hadak Egyiptom meghódítására. Október 2-án Jeruzsálem gyakorlatilag ellenállás nélkül adta meg magát. Szaladin a keresztények számára lehetővé tette a békés elvonulást, a legszegényebbekre és a legöregebbekre pedig hadisarcot sem vetett ki. Jeruzsálem eleste súlyos csapást jelentett a keresztényekre, de Szaladin mégsem tudta művét bevégezni. Türosz, Tripolisz és Antiokhia a nyugatiak kezén maradt, és alapot képezett a jövendő ellentámadáshoz, olyannyira, hogy Tripoliszba 1188-ban meg is érkezett egy szicíliai normann flotta. Szaladin buzgósága a Szent Háborúban "A legmagasabb Isten azt mondta: 'A mi ügyünkért küzdőket mi vezetjük utunkon, és Isten azokkal van, akik nemesen cselekszenek'. A szent szövegekben még számos egyéb utalást is találhatunk a szent háborúra vonatkozóan. Szaludin fáradhatatlan buzgósággal vett részt a szent háborúban (…), amely iránt érzett szenvedélye annyira áthatotta szívét és egész testét, hogy nem beszélt másról, csak erről, nem ügyelt másra, csak erre, másra nem nézett, csak arra, aki ezért küzdött, és csak azt találta rokonszenvesnek, aki erről beszélt és ezt magasztalta." da F. Gabrieli (a cura di) Storici arabi delle crociate, Einaudi, 1987

A VERESÉG

A palesztinai tengerpart visszafoglalása Szaladin hódításai indították el a harmadik keresztes hadjáratot, amelynek során a keresztényeknek sikerült visszafoglalniuk a palesztinai tengerpart jelentős részét. A hattini vereség ugyanis nagy visszhangot keltett Nyugaton. VIII. GERGELY pápa 1187. október 29-én kiadott Audita Tremenda bullájában az általános közhangulat ki fejezéseképpen meghirdette az újabb keresztes hadjáratot. A keresztes háborúk szabályai ekkorra már nagyjából kialakultak. 1140 körül jelent meg Gratianus Decretum című műve, amely a kánonjog egyik alapvető forrása. A kánonjog volt a katolikus egyház egyik eszköze, amellyel Nyugat-Európában megpróbálta hegemóniáját megszilárdítani. Az egyik hosszú szekció, a XXIII. causa foglalkozik a háborúkkal és az erőszakkal. A causa lehetőséget biztosított az eretnekség erőszakos kiirtására, a háborút nem feltétlenül tartotta bűnnek, sőt Isten nevében jogos is lehetett, főleg, ha a pápa hirdette meg. A keresztes hadjárathoz csatlakozott POITOU-I RICHÁRD, később Oroszlánszívű Richárd néven Anglia királya, II. HENRIK ANGOL KIRÁLY, II. FÜLÖP FRANCIA KIRÁLY, valamint I. (BARBAROSSA) FRIGYES császár. Velük egy időben indult a már említett normann flotta, amelyet II. VILMOS szicíliai király bocsátott a keresztesek rendelkezésére. A franciák és az angolok indulását 1190-ig késleltette II. Henrik király halála és az ezt követő belső küzdelmek, míg Flandriából, Angliából és Észak-Európából hajóhadak indultak a Szentföld felé. Időközben Szíriában válságosra fordult a helyzet. LUSIGNANI GUIDO király képességeit és uralkodásának legitimitását már korábban is többen kétségbe vonták, de a kegyelemdöfést 1187-ben MONTFERRAT-I KONRÁD Palesztinába érkezése adta meg a királynak. A bátor és energikus Konrád olyan nagyszerűen irányította Türosz védelmét, hogy azt lehet mondani, a nyugatiak neki köszönhetik, hogy Palesztinában maradhattak. A lovagok nagy része őt szerette volna királyként látni. Guido merészsége azonban más irányt adott az eseményeknek. Mivel nem akarta, hogy kimaradjon a katonai akciókból, a jeruzsálemi király néhány megmaradt hívével ostrom alá vette Akkon városát, így az újonnan érkező csapatok arra kényszerültek, hogy segítségére siessenek. A nagy német sereg, miután győzedelmesen keresztülvágott a Balkánon és Anatólián, 1190. június 10-én felbomlott, amikor is a már meglehetősen idős császár véletlenül belefulladt a Göksu folyóba. Sok német katona visszafordult és hazatért, akik pedig maradtak, továbbfolytatták útjukat Palesztina felé, és 1190 októberében megérkeztek Akkon alá. Az angol és a francia király 1190 júliusában együtt indult Vézelay-ből, a telet pedig Szicíliában töltötték. Alighogy kitavaszodott, Fülöp elindult a Szentföld Felé, és 1191 márciusában megérkezett Akkonba. RICHÁRD előbb meghódította Ciprust, elűzvén onnan KOMNÉNOSZ IZSÁK despotát és trónkövetelőt, aki rendszeresen kifosztotta a Szentföld felé tartó zarándokokat. Végül, 1191 júniusában az angolok is elérték Akkont. Júliusban a kereszteseknek sikerült bevenniük a várost, és három héttel később a francia király haza is tért. Richárd pedig, aki még tizenhat hónapig maradt Palesztinában, megcsillogtatta a muzulmánok

által is elismert katonai erényeit, mindezt néha féktelen kegyetlenség is kísérte. Akkori eleste után Richárd megpróbált békét kötni Szaladinnal, de miután ez habozott, Richárd hidegvérrel lemészároltatta Akkon megmaradt lakosságát, kétezer-hétszáz szaracént, nőket és gyerekeket sem kímélve. Richárd június 22-én azzal a szándékkal indította el dél felé a kereszteseket, hogy visszafoglalják a tengerpartot, egészen Aszkalon kikötőjéig. A hadsereget a muzulmánok Folyamatos támadása kísérte, eredményt azonban a Richárd állal újjászervezett keresztesek ellen nem tudtak elérni. A középen lévő lovasságot a hegyekben egy oldalról gyalogosok hosszít sora védte, míg a másik oldalon lévő gyalogosok az utánpótlást vitték magukkal, a tenger felől a szárazföldi csapatok tartalékát képező flotta által védelmezve. Szeptember 7-én Szaladin Arszur mellett bocsátkozott csatába. Gyalogsága és lovassága azonban nem volt elégséges ahhoz, hogy szétzilálja a keresztes hadat. A keresztények tehát - a túl korán támadó templomosok elhamarkodott lépései ellenére - megnyerték a csatát, és szétszórták az ellenséget, de nem tudták megsemmisíteni. A tél folyamán Richárd előtt megcsillant Jeruzsálem visszafoglalásának lehetősége is, de a körülmények nem tették lehetővé a vállalkozást. Ezért csapatait Aszkalonba vezényelte, ahol nekiláttak a falak újjáépítésének. Időközben rendeződtek a Jeruzsálemi Királyság belsei ügyei is. Richárd a tehetetlen Guidót Ciprusra küldte, ahol ezzel létrejön a közel négyszáz évig fennálló királyság, Montferrat-i Konrádot pedig Jeruzsálem trónjára ültette. Az újdonsült uralkodót azonban - máig is rejtélyes okok miatt - a Gyilkosok szektája megölte, így Izabella hercegnőnek, az egyetlen örökösnek hozzá kellett mennie Champagne-i Henrikhez. 1192 nyarán Oroszlánszívű Richárd újra tanújelét adta katonai képességeinek, legyőzte a jóval nagyobb számbeli fölénnyel támadó Szaladint. 1192. augusztus 5-én, szerdán, a két hadsereg által körbevett Jaffa közelében a szaracénok támadást indítottak, Richárd pedig csodálatra méltóan mádon rendezte el kevés emberez. “Egy alacsony, sátorrudakból készült palánk mögé, amelynek az ellenséges lovasságot kellett szétszórnia, Richárd úgy helyezte el csapatait, hogy a katonák párosával pajzsukat a földhöz rögzítették, az így keletkezett Fal elé pedig oly módon szúrták hosszú lándzsáikat a Földbe, hogy a támadó lovasság felnyársalja magát rajtuk. Minden gyalogos párban egy íjász volt. A muzulmánok hét hullámban támadtak, mindegyikben ezer-ezer emberrel, de ezt az acélfalat nem tudták áttörni” (Runciman). A csata után a szembenálló felek békeszerződést írtak alá. Az 1192. szeptember 2-án aláírt egyezmény jóváhagyta az aszkalonai keresztény erődítések lerombolását, elfogadta a keresztény uralmat Jaffa és Akkon tengerpartjain, és lehetővé tette minden keresztény számára a Szent Sír zavartalan felkeresését. Richárd 1192. október 9-én indult vissza Európába. III. Ince Még nem múlt el három év a harmadik keresztes hadjárat befejezésétől, amikor VI. HENRIK császár, Barbarossa Frigyes fia új hadjáratot szervezete. Bár Henrik meghalt, mielőtt elindulhatott volna, a már jelentős számban összegyűlt keresztesek elérték Palesztinát, felszabadították Szidónt és Bejrútot, majd a császár halálhírére szétoszlottak. Míg a németek visszavonulóban voltak Palesztinából, 1198. január 8-án a pápai trónra korának és az egyház történetének egyik legjelentősebb pápája, LOTARIO SEGNI gróf, azaz III. INCE került. Ince művelt és puritán életet élő férfiú volt, a már sokak által várt reformpápa megtestesítője.

Programjának lényege az egyház fensőbbségének megerősítése volt minden világi hatalom, de elsősorban a csak általa delegált hatalommal rendelkezők felett, mint például a császár. Különösen komolyan vette a pápa hatáskörét, azt tartotta, hogy az egyház szavaival bármilyen világi kérdést is el lehet dönteni, bár elsősorban teológiai és belső egyházi ügyekkel foglalkozott. Hatására elődeinél sokkal inkább előtérbe kerültek a szervezeti kérdések, azért is, mert abban az időben a legtöbb világi hatalom teljesen mással volt elfoglalva. A történelem megmutatta, hogy a pápaságnak sem legális, sem pedig szervezeti hatalma nem volt ahhoz, hogy keresztes hadjáratot vezessen, még akkor is, ha III. Ince sokkal inkább támogatta a keresztes mozgalmakat, mint elődei, talán az egy II. ORBÁN kivételével. Lelkesedése olyan nagy volt, hogy 1201-ben felforgatta a kánonjog egyik alaptételét is, miszerint ha a férj a Szentföld érdekében felesége tiltakozása ellenére is magára ölthette a keresztet, így csorbát szenvedett a házassági szerződésnek a felek egyenrangúságát tartalmazó alapelve. Akár önkéntes volt, akár nem, a kereszt viselése mindenképpen morális kötelezettséget jelentett, amelynek mindenkinek alá kellett vetnie magát. III. INCE PÁPA így nem csak kihirdette a keresztes háborút, de elrendelte annak végrehajtását is. A mozgalom ezzel későbbi történetét meghatározó új jelleget öltött magára, s a keresztényeket a lehető legnagyobb összetartásra kényszerítette. Velence keresztes háborúja 1198 augusztusában III. INCE kibocsátotta első, a keresztes hadjárattal foglalkozó enciklikáját. Ebben kijelentette, hogy kész személyesen vezetni az expedíciót, legalábbis a Szentföldre érkezésig. Ezenkívül az enciklikában újrafogalmazta a bűnbocsánat doktrínáját is. Eszerint már nem csak egyszerű penitenciáról és zarándoklatról volt szó, hanem valódi bűnbocsánatról. Nem az volt a fontos, hogy a bűnös mit tehetett saját megmentéséért, hanem csak Isten könyörületessége, amit a pápán keresztül gyakorolt. Az új elméletet kísérő lelkesedés ellenére úgy tűnt, hogy egyetlen nevezetesebb lovag sem hallotta meg a pápa hívó szavát. A fő problémát a megfelelő anyagi háttér hiánya jelentene. Ince ekkor a bűnbocsánat ígéreténél is merészebb lépésre szánta el magát: meghirdette az univerzális egyház első közvetlen adóját. Ezzel mintegy megelőzte a laikus államokat, amelyek a későbbi századokban ezzel a módszerrel jutottak a szükséges pénzügyi fedezetekhez. Ettől kezdve a pápák a keresztes hadjáratok bankáraivá váltak, és el kellett viselniük a sikertelen vagy rosszul irányított vállalkozások minden negatív következményét is. A pápaság ezzel bürokratikus szervezetté alakult át, és inkább a pénzalapok kezelésével, mintsem apostoli feladataival foglalkozott. Végül is a pápa ismételt felhívása meghallgatásra talált a francia nemesség körében, és az 1190-ben az Evry-sur-Aisne-ben rendezett lovagi tornán kiválasztásra került a hadjárat fővezére is champagne-i TIBALD gróf személyében. VILLEHARDOUIN-I GOTTFRIED, a grófság egyik marsallja öt követtel együtt Velencébe ment, hogy a hadjáratot diplomáciailag előkészítse. A küldöttség meg akarta győzni a már igen öreg és majdnem vak Enrico Dandolo dózsét, hogy szervezze meg a keresztesek átszállítását keletre. Ez a kezdeményezés nem volt új keletű, a keresztesek hajók, fegyverek és élelem biztosítása céljából már korábban is igénybe vették az itáliai tengerparti városokat, a champagne-i gróf akciója azonban a kérés természete és a várható költségek nagysága miatt eltért az előző, hasonló jellegű misszióktól. Velence ugyanis volt olyan gazdag, hogy egyedül is teljesíthette a gróf igényeit.

Velence válasza megelégedéssel töltötte el a kereszteseket. A velenceiek - természetesen fizetés ellenében - vállalták a keresztesek szállítását, sőt öt felfegyverzett gályával a hadjáratban való részvételt is. A keresztesek igénye a fegyvereket illetően kissé eltúlzott volt, felülértékelték ugyanis a hadjáratba jelentkezők számát. A velenceiek buzgósága meglepte az egyezmény főszereplőit is, és amikor Tibald meghalt, világossá vált, hogy az európai nemesség nem lesz képes kifizetni a velenceiek költségeit. A velencei köztársaság azonban fizetési haladékot adott annak fejében, hogy a hiányzó összeget a keresztesek a hadjáratban szerzett vagyonnal kompenzálják. És miután a magyarok védelme alatt álló Zára visszafoglalása nagyszerű alkalomnak látszott az első törlesztésre, Dandolo dózse azt javasolta, hogy az indulásra kész keresztes had először a dalmát város ellen forduljon. A San Niccoló- szigeten (ma Lido-sziget) gyülekező keresztesek nehézségekkel küszködtek, és hiába váltak meg gyakorlatilag minden értéküktől, nem tudták kifizetni tartozásaikat a velenceieknek. Amikor pedig néhány illusztris lovag dezertált, és a főparancsnoki tisztet MONTFERRAT-I BONIFÁC kapta meg, a keresztesek úgy döntöttek, hogy elfogadják a dózse javaslatát. A pápa elítélte a keresztesek döntését, de DANDOLO hajlíthatatlan volt, és céljainak bizonyítására a Szent Márk-templomban tartott ünnepélyes szertartás során nemeseivel együtt ő is magára öltötte a keresztet. 1202. október 8-án, egy feladat és méret szerint csoportosított, 480 hajóból álló flotta nagy lelkesedés és a kortárs krónikások csodálkozása közepette elhagyta Velencét. Zárát hamarosan ostrom alá vették és elfoglalták. A keresztesek a dalmát városban töltötték a telet, ahol felkészültek a következő nagy akcióra, Konstantinápoly megtámadására. Az elhatározás már 1202 novemberétől érlelődött. A keresztes hadjárat támogatói között volt SVÁB FÜLÖP is, II. (ANGELOSZ) IZSÁK bizánci császár veje, akit testvére III. ALEXIOSZ 1195-ben letaszított a trónról és megvakíttatott. Fülöptől Montferrat-i Bonifác, a hadsereg főparancsnoka jelentős pénzbeli támogatást kapott. Már a keresztesek velencei tartózkodása alatt követek érkeztek Bizáncból, akik a trónbitorló nagybácsin bosszút állni akaró II. Angelosz Izsák fiának, ALEXIOSZ hercegnek az ügyét támogatták. Amikor a pápa kifejezett akarata ellenére megszületett a döntés, a pápa kiközösítette a velenceieket (igaz, hogy ez soha nem került nyilvánosságra), és néhány keresztes elhagyta a fősereget, hogy Palesztinába vonuljon. A többség azonban a fiatal Alexiosz ígéreteiben és a várható zsákmányban bízva a kettős falrendszerrel védett Bizánc ostromára készülődött. A keleti Latin Császárság A keresztes had 1203 áprilisának végén indult el Zárából, majd a Dardanellákon keresztülhajózva 1203. június 26-án ért Konstantinápoly alá. Dandolo vezérhajója, Alexiosz és Fülöp gályája felvonult a falakon tömörülő és a flotta szándékairól mit sem sejtő görögök előtt. Az elkövetkező napokban minden tárgyalási kísérlet hiábavalónak bizonyult, többek között azért, mert a város csak az ostromlók által legitimnek tartott hatalom visszaállításával kerülte volna el a támadást, ellenkező esetben pedig a trónbitorló sorsát a fegyverek döntötték volna el. Ekkor váratlanul FLANDRIAI BALDUIN vette át a főparancsnoki tisztet, míg a flotta élére a VELENCEI DÓZSE került. Az első összetűzésekből világosan látszott, hogy az ostromlóknak nem lesz könnyű dolga, főleg azért nem, mert a görögök nem szívesen bocsátkoztak nyílt ütközetbe. A keresztesek először a kikötő melletti dombon álló Galatatornyot támadták meg. Az Aduila nevű gálya orrára felszerelt sarkantyú könnyűszerrel elvágta a

kikötőt lezáró vastag vasláncot, így Dandolo gályái elfoglalhatták a kikötőt. Megkezdődött tehát az ostrom. A bizánciak elszántan védekeztek, hadigépezeteket vetettek be, és igénybe vették legszörnyűbb fegyverüket, a görögtüzet is, amely vitorlázatukkal és kötélzetükkel egyetemben elolthatatlan lángokba borította a fából készült hajókat. Ebben a kritikus pillanatban, amikor az volt a kérdés, hogy az ostromlók vereséget szenvednek vagy erősebben támadnak, DANDOLO DÓZSE és híveinek akarata kerekedett felül: a keresztesek támadást indítottak a szárazföldön is. ENRICO DANDOLO nehézfegyverzetben és Szent Márk zászlaja oltalmában leszállt a hajójáról, és az ostrom élére állt. Kétszáz hadigép szórta mindenféle lövedékét a falakra, míg a velenceiek a nyilak és lándzsák záporában hajóikra támasztott ostromlétrák segítségével kúsztak felfelé a falakon. A bizánciak vereséget szenvedtek, és az ostromlott város huszonöt tornyán - a legmagasabbon is - a győztesek huszonöt lobogóját lengette a szél. Míg a hirtelen támadt tűzvészben a várost fosztogatták, a bizánciak fellázadtak, elűzték a trónbitorlót, és a letett II. IZSÁKOT visszahelyezték méltóságába. Izsák néhány nap múlva lemondott fia javára, akit az Hagia Sophia templomban koronáztak meg IV. ALEXIOSZ néven. A következő hónapokban az új uralkodó viselkedése megváltozott. Előzőleg azt ígérte a kereszteseknek, hogy kifizeti adósságaikat, a görög egyházat pedig a római alá rendeli. Adósságát azonban csak részben fizette meg, a két egyház egyesítése pedig olyan heves tiltakozást váltott ki, hogy egy összeesküvés eltávolította őt a trónról, és helyére unokatestvére V. Alexiosz került, aki mindenáron szeretett volna megszabadulni az egyre kellemetlenebbé váló vendégektől. A keresztesek két tűz közé kerültek: támogatást biztosító kormány nélkül sem előre, sem hátra nem mehettek. Nem maradt más számukra, mint elfoglalni a várost. A döntő roham 1204. április 9-én kezdődött, és ismét a velenceieknek és flottájuknak jutott az oroszlánrész. Az ellenszél először a nyílt tenger felé nyomta a hajókat, és szinte lehetetlen volt megmászni a falakat. A velenceiek ekkor egymáshoz kötötték hajóikat, amelyek így nagyobb ellenállást tudtak kifejteni az áramlattal és az ellenséges fegyverekkel szemben. PIETRO ALBERTI velencei katona volt az első, aki az ellenséges sáncra tette a lábát, őt követték a többiek, és mészárlást rendeztek a pánikba esett lakosság sorai között. A lerombolt épületekben talált kincsek és relikviák hadizsákmánnyá lettek, a bizánci patríciusok évszázadok alatt felhalmozott vagyona pedig a vállalkozás költségeit fedezte. A velencei dózse, akit emberei a trónra méltó győztesként ünnepeltek, elhárította a megtiszteltetést, és FLANDRIAI BALDUINT javasolta maga helyett. Balduint így május 10-én a Latin Császárság uralkodójává kiáltották ki, és megkezdődött a meghódított területek felosztása. A pápát elkeserítette a keresztes hadjárat eredménye. A két ostrom kimerítette a sereget anélkül, hogy a Szentföld közelébe jutott volna, a görög és a római egyház egyesítése pedig még kilátástalanabbá vált az új Róma barbár kifosztása után, amely a történetírók szerint az egyik legsúlyosabb csapás volt, amit keresztények okoztak keresztényeknek. A pápa szomorúan állapította meg: “Hogyan tudna a porba sújtott és üldözött görög egyház visszatérni a keresztény egységhez, és hogyan lehetne hű az Apostoli Szentszékhez, amikor a latinokban csak az elkárhozottakat és az ördög művét látja, és jobban gyűlöli őket, mintha kutyák lennének?”

Keresztes hadjárat a Baltikumban és a katharok ellen Még folytak a negyedik keresztes hadjárat előkészületei, amikor Ill. INCE két újabb háború is meghirdetett. Az első hadjárat a Baltikum pogányai ellen irányalt, akik folytonosan zaklattak a kereszténységre nemrég áttért közösségeket. A dánok 1230-ban meghódították Livóniát (a mai Észtország és Lettország), északon azonban konfliktusba keveredtek a Német Lovagrenddel. A német lovagok azonban nem tudtak ellenállni a dán király jelentős számbeli fölényben támadó flottájának. A hadjáratok célja a pápa szavaival élve “a pogány tévelygés” kiirtása volt, és ugyanolyan egyházi támogatást élveztek, mint a Közel-Kelet felé irányuló egyéb keresztes akciók, bár a pápák folyamatosan hangsúlyozták, hogy Jeruzsálem Felszabadítása mindennél fontosabb. A második hadjárat már kifejezetten a németek ellen folyt. Amikor Ince tudomást szerzett róla, hogy ANWEILERI MARKOVALD Szicíliába indult azzal a céllal, hogy alávesse a normannok állal alapított királyságot, 1199. november 24-én levelet intézett a szicíliaiakhoz. A pápa a levélben kijelentette, hogy Markovald egy második Szaladin, és aki szembeszáll vele, ezt a Szentföldért küzdő keresztesek minden privilégiumával felvértezve teheti, a dél-itáliai kikötők ugyanis fontos szerepet játszottak a Közel-Kelet felé irányuló hadjáratok stratégiai terveiben. A hadjáratnak, amelyben talán a fiatal ASSISI SZENT FERENC is részt vett, 1203-ban Markovald halála vetett véget. Az Ince levelében lefektetett doktrínák ugyanakkor érvényben maradtak, és 1209-től ideológiai alapot szolgáltattak a dél-franciaországi kathar eretnekség leveréséhez. A katharok eretneksége (a görög ‘katharós, azaz, tiszta’ szóból) újdonsága és követőinek nagy száma miatt súlyos veszélyt jelentett az egyház számára. A katharok szerint a világ anyag, azaz a rossz, míg a lelek a jó, a hatalmas és mindenható Isten teremtése. Az ember kettős természetének erejénél fogva ellentétekben részesül: teste a rossz teremtménye, de lelke Istenhez tartozik. Aki meg akart szabadulni a test zsarnokságától, és újra tiszta lélek akart lenni, annak szigorú aszkézist kellett követnie: böjtöt kellett tartania, nem ehetett állati eredetű táplálékot, tisztának kellett maradnia, nem lehetett tulajdona, nem vehetett részt sem az igazságszolgáltatásban, sem a háborúban, tulajdonképpen halálra kellett éheztetnie magát. A katharok ellen kegyetlen és hosszan elhúzódó küzdelem folyt, és egymást érték az atrocitások. Béziers elfoglalásakor például (1209 júliusa) a keresztesek lemészárolták a város teljes lakosságát, mintegy tizenötezer embert. A hadjárat vezére, SIMON MONTFORT, Észak-Franciaországból származó báró, egyike volt azon hadvezéreknek, akik a pápának engedelmeskedve a negyedik keresztes hadjárat során nem vettek részt Zára elfoglalásában. Viselkedése, amely elsősorban személyes uralmának kiterjesztését célozta, ellene hangolta a környék Főnemeseit, akik a toulouse-i gróf és a sikertelenül beavatkozó aragóniai király pártjára álltak. 1218-ban Montfort halála és a francia király közvetlen beavatkozása meghozták a békét, amelyet 1229-ben írtak alá Párizsban. A kathar eretnekséget azonban nem sikerült teljesen kiirtani, csak az inkvizíció több évtizedes tevékenysége és a toulouse-i teológiai egyetem megalapítása végezte be a keresztesek eredeti feladatát. A gyermekek keresztes hadjárata III. INCE pápasága alatt az Ibériai-félsziget felszabadítására is meghirdetett egy keresztes hadjáratot. Ez válasz volt az almohád kalifák támadására, akik 1210-ben egy támadás során Dél-

Spanyolországban elfoglaltak egy fontos várat. A hír megrázta a kereszténységet, és a pápa 1212 tavaszán útjára indította az újabb hadjáratot. 1212. július 17-én a keresztények Las Tavas de Tolosa közelében a nyílt mezőn győzelmet arattak. A lelkesedés olyan nagy mértékű volt, hogy az elkövetkező években Spanyolország jelentős része felszabadult. Ez a lelkesedés még a gyerekek között is spontán mozgalmat támasztott. A Vendőme melletti Cloyes-ből származó, István nevű pásztorfiú azt állította, hogy közvetlenül Jézustól kapta a hitetlenek legyőzésére felhívó parancsot. A tiszta szívű emberekhez szóló ékes szavú felhívása megfelelő gyógyírnak látszott a negyedik keresztes hadjárat okozta szégyenre. Sokszor idősebb rokonaik által is felbiztatva, körülbelül harmincezer gyermek csatlakozott Istvánhoz, hogy elhódítsa a muzulmánoktól a Szent Sírt. (A korabeli krónikák által becsült szám minden bizonnyal erősen túlzott.) Ugyanebben az időben egy Nikolas nevű német parasztfiúnak is látomása támadt, és azt állította, hogy egy fénylő kereszttől kapott utasításokat, hogy gyűjtsön össze harmincezer fiút a keresztes hadjáratra. Nikolas képesnek tartotta magát erre, bár a hozzá csatlakozottak száma alig érte el a hétezret. Az Istvánt követő gyermekek jó része éhségtől és betegségektől pusztult el az úton, míg több ezer német gyerek fagyott meg vagy zuhant szakadékokba az Alpokon való átkeléskor. A francia “sereg” végül is diadalmasan bevonult Marseille-be, de mivel a Földközi-tenger István ígéretei ellenére nem nyílt meg a gyerekek előtt, sokan közülük inkább visszafordultak. Számtalan gyerek halt meg a hazafelé vezető úton is, de azok sem jártak jobban, akik tovább folytatták útjukat. A gyerekek átszállítását ugyanis két gyanús kereskedő vállalta. Két hajó, legalább ezernégyszáz gyermekkel a fedélzetén nemsokára elsüllyedt egy viharban, a többiek viszont elérték Egyiptomot és Palesztinát. A fiatal keresztesek partra szálltak, sokat közülük azért gyilkoltak le, mert nem akartak mohamedán hitre térni, a többieket pedig az őket szállító tengerészek adták el rabszolgának. Amikor a németek Genovába értek, senki nem akarta őket átszállítani, ezért a magára maradt gyermeksereg szörnyű körülmények között, gyilkosságok és verések közepette feloszlott. A negyedik keresztes hadjárat valamennyi közül a legcinikusabb volt, a gyermekek hadjárata pedig kétségkívül a legtragikusabb. Az ötödik keresztes hadjárat Az a lelkesedés, amellyel Ince a hitetlenek és az eretnekek ellen hívta a keresztény népeket, hamarosan zavaros helyzetet okozott. A nyugati kereszténység a különböző frontokon szétforgácsolta erejét, és elfelejtette a legfőbb célt. A pápa ezért egy új, az egész katolikus Európa katonai erejét koncentrálni képes szentföldi hadjáratot szeretett volna gondosan előkészíteni. Az új hadjáratot a Quia maior enciklika hirdette meg, amelyet 1213 tavaszán küldtek szét az egyházmegyékbe. Bár a szöveg nagyjából az előző enciklikákat ismételte, néhány pontja és a hozzá fűzött szövegek átalakították a keresztes szolgálat arculatát. Azoktól az évektől kezdve az egyház mindenkit felhívott a kereszt felvételére, de az erre alkalmatlanok pénzbeli adományokkal válthatták meg Isten iránti kötelezettségüket. Mivel a keresztes hadjárat meghirdetése kevés lelkesedést keltett a keresztény népek körében, a pápának kellett azt finanszíroznia. Ezért az enciklikához hozzácsatolta az Ad liberandam kezdetű appendixet, amelyben lehetővé tette az egyházi vagyon, vagyis az abból hasznot húzó prelátusok

megadóztatását. Az adóról és a hadjáratról a negyedik lateráni zsinat hozott döntést. 1217-18 telén egy nagy létszámú, de a legfontosabb uralkodókat nélkülöző keresztes had gyűlt össze Akkonban, amely igazából nem tudta, hogy mit is csináljon. Amíg a vezérek arról vitatkoztak, hogy hogyan és merre indítsanak támadást, a keresztesek jelentéktelen csetepatékat vívtak. 1218 tavaszán azonban Észak-Európából befutott egy nagy flotta, és ennek hatására a csapatok Egyiptom elfoglalására indultak. Hosszas viták után a BRIENNE-I JÁNOS jeruzsálemi király által vezetett keresztes had bevette a Nílus deltája és Kairó meghódítása szempontjából kulcsfontosságú Damietta városát. A kairói szultán békeajánlatokkal igyekezett elkerülni a fenyegető veszélyt, de Albanói Pelagius püspök, pápai legátus minden közeledést visszautasított. A keresztesek húsz hónapon át vártak a II. Frigyes ígérte segítségre, ehelyett azonban Bajor Lajos herceg érkezett meg seregével. 1222 júliusában a keresztesek elhagyták Damiettát, és Kairó felé vonultak, de augusztus végén súlyos vereséget szenvedtek, és kénytelenek voltak elhagyni Egyiptomot. II. Frigyes keresztes hadjárata A várt német csapatok már a vesztett háborúba csöppentek bele, de keményen ellenszegültek a megadás feltételeinek. Maga II. FRIGYES is haragra lobbant, amikor a népszerűségét és a pápai udvar előtt kivívott tekintélyét csorbító békefeltételekről tudomást szerzett. 1223-ban Ferentinóban Frigyes megpróbált visszakerülni a pápa kegyeibe, a Jeruzsálemi Királyság legfőbb méltóságai előtt megújította keresztes Fogadalmát, és ígéretet tett a trónörökös JOLANDÁvaI (IZABELLA) kötendő házasságra is. Az indulás időpontját 1225. június 24-re tűzték ki, de a császár ismét kénytelen volt ezt elhalasztani, mivel felhívásának nem volt túl nagy sikere, és így a szükséges pénzalap sem gyűlt össze. Frigyes ennek ellenére ígéretet tett, hogy a keresztes hadak 1227. augusztus 15-én el fognak indulni. Az egyházat mindenképpen szerette volna jó szándékáról biztosítani, ennek érdekében súlyos pénzügyi terheket vállalt magára, főbbek között százezer uncia arany kölcsönfélét adott az egyháznak, amelyet annak a császár Akkonba érkezésekor kellett volna visszafizetni. A keresztesek végül is elindultak, de Frigyes betegsége miatt nem tarthatott velük. A pápa ígérete megszegésével vádolva kiközösítette a császárt. Frigyes alighogy felépült, elindult Akkonba, ahová 1228 szeptemberében érkezett meg. Hadserege azonban időközben meggyengült, részben a vezér hiánya miatt, részben pedig azért, mert nem akartak engedelmeskedni egy kiközösített uralkodónak. Frigyes már 1226-ban tárgyalásokat kezdett al-Kámil egyiptomi szultánnal, Szaladin unokájával, aki a keresztények ellen testvérével, Muazzammal, Damaszkusz urával kívánt szövetségre lépni. Viszonylag kis létszámú seregévei Frigyes fáradhatatlanul haladt előre, és a Szentföldre érve, 1229. február 18-án megkötötte a békeszerződést. A muzulmánok azzal a feltétellel adták át Betlehemet, Názáretet és Jeruzsálemet, hogy ott a keresztények ne építsenek erődítményeket. Frigyes viszonzásképpen védelmet ígért a muzulmánoknak ellenségeikkel, tehát a keresztényekkel szemben is. A békeszerződés természetesen óriási felháborodást váltott ki, a jeruzsálemi pátriárka interdiktum alá vetette városát. Időközben a pápa szolgálatában álló csapatok elfoglalták az itáliai Pugliát, így Frigyesnek haza kellett térnie. A császár 1229. május 1-jén megpróbálta titokban elhagyni Akkont, de felismerték, és míg a kikötő felé tartva átvágott a húspiacon, belekkel és egyéb szeméttel dobáltak meg. Jeruzsálemet végül is egy illegális keresztes hadjárat során sikerült visszafoglalni, egy olyan

kiközösített hadvezér által, akinek otthoni birtokait a pápa csapatai dúlták. A Szent Várost saját pátriárkája vette interdiktum alá, míg a győztesnek szeméttel borítva kellett elhagynia Palesztinát. A Ciprusi Királyság és Jeruzsálem OROSZLÁNSZÍVŰ RICHÁRD keresztes hadjárata után 1191-ben Ciprus szigetén önálló királyság alakult a Lusignan-ház uralkodása alatt. A XIII-XIV. században a királyság fontossága fokozatosan nőtt. Csúcspontját az energikus I. PÉTER király alatt érte el, aki Jeruzsálem visszafoglalására is kísérletet tett. A Palesztinából származó uralkodók a szigeten feudális rendet honosítottak meg, amely inkább a nyugati modellhez, mint annak gyenge palesztinai másához hasonlított. A többségében görög katolikus parasztságot súlyos terhek kötötték a földhöz, és a ciprusi falvak nagy részének földjein is extenzív nagybirtokos gazdálkodás folyt. A Nyugattól eltérően azonban itt a feudális urak nem építhettek várakat benefíciumaikon, így nem csorbíthatták a királyi hatalmat. Csak a templomosok és a johanniták rendje emelhetett erődítményeket, amelyek 1291, azaz az utolsó előretolt palesztinai helyőrségek eleste után a lovagrendek székhelyévé váltak. A nehézségek ellenére a virágzó gazdaság és a politikai stabilitás a keleti latin államok legéletképesebb képviselőjévé tette a Ciprusi Királyságot. A sziget fővárosa Nicosia volt, korának egyik legszebb városa. A Famagusztában, a legfontosabb kikötőben álló, nyugati gótikus stílusban épült katedrális mind a mai napig tanúsítja, milyen fontos volt a középkorban a nyugatiak jelenléte a Közel-Keleten. Ezen a vidéken, akárcsak bárhol másutt, a római katolikus egyház mindig is szerette volna alávetni a görög egyházat, a püspököket pedig Rómából szándékozta kinevezni. A Ciprusi Királyság története összefonódott a szárazföld keresztény birtokainak sorsával. Lusignani Guido halála után a korona testvérére, AIMERYre szállt, aki CHAMPAGNE-I HENRIK halála után 1197 októberében feleségül vette JERUZSÁLEMI IZABELLÁt. AIMERY hűségesküt tett a német-római császárnak, aki viszonzásképpen őt királyi címmel ruházta fel. Halála után azonban a két korona elvált egymástól. Ciprus I. HUGÓHOZ, Aimery első feleségétől, az egyik legbefolyásosabb családból származó IBELINI ESKIVÁTÓL született fiához került. Jeruzsálemet viszont Mária, Izabella és Montferrat-i Konrád lánya örökölte. A két korona azután III. (CIPRUSI) HUGÓ uralkodása alatt egyesült újra. Hugó előbb házassága révén Jeruzsálem királya lett, ugyanis 1269-ben feleségül vette CHAMPAGNE-I ALIZt, Izabella harmadik lányát. A keleti latin államok újjászületése A XIII. század első évtizedeiben a közel-keleti latin birtokok kiterjedése csökkenést mutatott az 1187-es állapothoz képest, de a megmaradt településeket már sokkal jobban védték. Nem voltak már elszigetelt előretolt helyőrségek, a Ciprusi Királyság, a kilikiai örmény királyság, a görögországi frank birtokok és az itáliai tengeri köztársaságok kezén lévő kolóniák megfelelő számú embert és megfelelő mennyiségű tartalékot halmoztak fel ahhoz, hogy meg tudják védeni a katolikusokat a Szentföldön. 1198-ban Leó, a kilikiai örmény királyság ura elfogadta a nyugati császár és az uralkodóház invesztitúráját, sőt rokonságba is került a ciprusi és a jeruzsálemi dinasztiákkal is. Leó ezért

számtalan nyugati törvényt és feudális szokást honosított meg Keleten. 1375-ig, amikor is az örmény királyság végleg muzulmán kézbe került, a templomosoknak, a johannitáknak és a Német Lovagrendnek átengedett várak, a velencei és genovai kereskedőknek nyújtott számtalan privilégiummal egyetemben a keresztes mozgalom egyik legfontosabb hátországává tették Örményországot. Az 1204. évi keresztes hadjárat örökségéből született latin államok az ősi Bizánci Birodalom területén osztoztak. Bizánc és környéke a Flandriai-Courtenay-ház ellenőrzése alatt maradt, de a császároknak az 1204-ben kötött béke értelmében el kellett tűrniük a Velencei Köztársaság gyámkodását. Görögország északi része, majdnem egészen Athénig a MONTFERRAT-I BONIFÁC uralta Thesszaloniki Királyságba tartozott, míg a déli görög földeken Villehardouini Vilmos létrehozta az Akhaiai Hercegséget. Ez utóbbi a konstantinápolyi Latin Császárság vazallus állama volt, határai pedig Attikától a Peloponnészoszig terjedtek. A görögországi latin domíniumok államszervezete a feudális hagyományokhoz igazodott, ami magával hozta a félfüggőségben lévő államok lakosságának kényszerű csökkenését. Az őslakos görögök helyzetét még az is súlyosbította, hogy a Nyugatról “importált” püspökök megpróbálták fennhatóságuk alá vonni a görög rítusú egyház intézményeit. A görögök nagy része azonban hű maradt vallásához, helyzetük pedig valamivel könnyebbé vált, amikor az uralmuktól megfosztott bizánciak új császárságot alapítottak Nikaiában, és ide pátriárkát is kineveztek. A görögországi latin államalakulatok már létrehozásukkor sem voltak szilárdak és biztonságosak, annak ellenére, hogy néhány udvar, mint például az akháj hercegek andravidai udvara, fényében nem maradt el európai társaitól. A megmaradt bizánciak és az északi határok felől fenyegető bolgárok folyamatos nyomása alatt az államocskák egyre-másra kezdtek megszűnni. 1224-ben az epiroszi görögök elfoglalták Thesszalonikit, 1230-ban a keresztesekkel szövetséges bolgárok hódították vissza, mígnem a Nikaiai császár végérvényesen megvetette lábát a városban. Így tehát sok viszontagság után 1259ben a keresztesek konstantinápolyi kalandja a végéhez közeleden. PALAIOLOGOSZ MIHÁLY, az új bizánci császár súlyos vereséget mért a VILLEHARDOUINI VILMOS által vezetett seregre. A császár két év múlva szinte ellenállás nélkül vonult be Konstantinápolyba, a tehetetlen BALDUIN CSÁSZÁR ugyanis a velencei flottával együtt elmenekült birodalma fővárosából. Az akhaiai hercegség még néhány évig fennmaradt, 1267-ben azonban ANJOU KÁROLY szicíliai király elfoglalta és sorsára hagyta a rövid életű keresztes államot. Az akhaiai állam büszkeségét, a frank lovagokból álló sereget pedig a Katalán Társaság nevű zsoldos alakulat semmisítette meg 1311-ben. A keresztesek mellen Keleten fontos szerep jutott az itáliai tengeri köztársaságok kereskedőinek is, akik jelentős gazdasági és igazságszolgáltatási kiváltságokat szereztek. A keresztes domíniumokban a kereskedők államot alkottak az államban, sőt némelyek, mint például a genovai Embriaci család, saját feudális signoriát is létrehoztak. A nagy szervezőtehetséggel megáldott velenceieknek pedig még kormányzójuk is volt Akkonban, aki egész Szíria területén védelmezte a köztársaság érdekeit. A kereskedelem megélénkülése azonban nem csak az itáliaiaknak hajtott hasznot, a nyugatról importált termékek megvámolásával a jeruzsálemi királyság is megtalálta saját hasznát. IX. (Szent) Lajos keresztes hadjáratai

IX. LAJOS francia királyt 1297-ben, a tuniszi emír ellen vezetett keresztes hadjáratban bekövetkezett halála után húsz évvel avatták szentté. Nem nehéz kitalálni, hogy a szentté avatásban nagy szerepet játszott a keresztes lelkület és az a lelkesedés, amellyel a király mozgósítani tudta a keresztényeket a szent cél érdekében. Mindemellett nyilvánvalóan közrejátszott a király igazságosságának híre, a szegények gyámolítására és a legelesettebbek támogatására való hajlama is, de ezt a megtiszteltetést elsősorban azért kapta, mert hősies módon saját életét áldozta fel a keresztes fogadalom jegyében. Néhány kezdeti tanulóév után a király 1244 decemberében öltötte magára a keresztet. Néhány hónappal azelőtt ugyanis a II. FRIGYES tárgyalásai eredményeképpen felszabadult Jeruzsálem ismét sok gondot okozott. Az immáron több mint százötven éves Jeruzsálemi Királyság magát már de iure is a közel-keleti hatalmak közé sorolta. A jeruzsálemi frankok, a többi keleti latin állammal karöltve és az akkoni kikötőben állomásozó haderőkben bízva kereskedelmi, diplomáciai és politikai kapcsolatokat szövögettek mohamedán szomszédaikkal. A királyság azonban megpróbálta kiaknázni az ajjúbida (azaz Szaladin leszármazottai) dinasztia birtokait megrázó válságot, ami végül is a Szent Város elvesztéséhez vezetett. Az egyiptomi szultán ellen a damaszkuszi uralkodóval szövetkezett frank király 1244. október 17-én Aszkalon mellett vereséget szenvedett a La Forbie-i (Herbya) csatában. 1245-ben, amikor Jeruzsálem elvesztésének híre már mindenkihez eljutott, IX. LAJOS megkezdte a keresztes had szervezését. A helyi és pápai prédikátorok Franciaország számos nagyurát, köztük ARTOIS-I RÓBERTet, ANJOU KÁROLYt és POITIERS-I ALFONZt is meggyőzték, hogy öltsék magukra a keresztet. 1246-ban Lajos Genova és Marseille városával szerződést kötött a had átszállítására. Harminchat gályát bérelt, míg kereskedői a hadjárathoz szükséges ellátmányokat vásárolták fel, amelyeket később Ciprusra küldtek és ott tároltak, a felhasználásra várva. Aigues-Mortes, egy korábban jelentéktelen halászkikötő lett az expedíció fő bázisa. A hadjárat óriási költségeit részben a francia kincstár állta, de ennek éves jövedelme a szükséges összegnek csak egy hatodát tette ki. A hiányzó pénzt az egyházi birtokok adójából, a feudális urak magánkincstárából és a vállalkozásban részt vevő szabad városoktól szedték össze. A végeredmény a történelem egyik legimpozánsabb keresztes hada lett, jóllehet a katonákat szinte kizárólag csak francia földön toborozták. 1248 nyarán tizenkétezer-ötszáz katona és kétezer-ötszáz lovag indult útnak Aigues-Mortes kikötőjéből. A hadsereg ugyanezen év szeptemberében elérte Ciprus szigetét. Itt eldőlt, hogy a hadjárat célja Egyiptom visszafoglalása lesz, a keresztesek, akárcsak négy évvel korábban a szentföldi keresztények, úgy gondolták, hogy Egyiptom meghódítása nélkül nem lehetséges a palesztinai domíniumok konszolidációja. A következő év júniusának elején a franciák viszonylag könnyen vették be Damietta kikötőjét, de Kairó felé csak november 20-án indullak, a Nílusnak a városba vezető ága mentén. A keresztes csapatok Manszúra városával szemben álltak meg. A muzulmánok nehéz helyzetbe kerültek, mert ekkor értesültek szultánjuk haláláról. A keresztesek végül 1250 februárjában indultak tovább, de néhány elkövetelt taktikai hiba és a középkori hadseregek szokásos problémája: a katonák engedetlensége IX. LAJOSt arra kényszerítették, hogy Damiettába vonuljon vissza. 1251. április 6-án Lajos és leghűségesebb csapatai megadásra kényszerültek, és a király csak a meglehetősen magas váltságdíj kifizetése után szabadult ki. Lajos nem tért rögtön haza, hanem négy évig Akkonban maradt, ahol rendbe tette a királyságot, mehet meglehetősen szétziláltak a különböző nemesi és városi frakciók között dúló küzdelmek - akárcsak a

korabeli Európában. Végül 1254. április 24-én Lajos, miután saját költségén egy franciákból álló állandó regimentet hagyott Akkonban, hat év után visszatért hazájába. Tizenhárom évvel később, 1267 márciusában Lajos újra felvette a keresztet, de ezúttal ez végzetesnek bizonyult. Alattvalóiban ez alkalommal nem tengett túl a lelkesedés, de azért a királynak sikerült egy nagyjából tízezer főt számláló hadsereget összeszednie, amely rögtön el is indult szokatlan célja, Tunisz felé. A választás indoka nem eléggé világos, az uralkodó védelmezői mindenesetre azt az egyébként valószínűtlen feltevést igyekeznek elhitetni, hogy a tuniszi emír szeretett volna áttérni a keresztény hitre, és ennek igazolására valamilyen kényszerítő körülményre, például egy fegyveres támadásra volt szüksége. Alighogy a sereg megérkezett, járvány ütötte fel a fejét a táborban, és megtizedelte a keresztesek sorait. A király 1270. július 25-én halt meg, testvére, ANJOU KÁROLY pedig rögtön érkezése után igyekezett kedvező feltételekkel békét kötni. Az Akkonban állomásozó keresztesek közül azonban csak kevés jutott el a Jeruzsálemi Királyságba, és 1272-ben az utolsó francia katona is elhagyta a Szentföldet.

A mamelukok SZALADIN halálakor egy Egyiptomtól Kis-Ázsiáig terjedő birodalmat hagyott családjára. Mint ahogyan ez akkoriban szokásos volt, a családtagok osztozkodása meggyengítette az állam egységét, és az egykori birodalmat hatvan évvel később egy katonákból álló szekta, a Mamelukok foglalták el, akik országukat kiépítve az egykori uralkodók helyét foglalták el. AL-SZÁLIH egyiptomi szultán uralkodásának idején vonultak a keresztesek Kairó felé. Szaladin utódainak pozícióját rendkívül meggyengítette az a tény, hogy az általuk sorozott, tulajdonképpen rabszolgasorú katonák meggyilkolták a szultán fiát, és magukhoz ragadták a hatalmat, melyet először névlegesen egy szultánra, majd egy bizalmukat bíró kalifára ruháztak. A kalifát azután ültették a kairói trónra, miután a tatárok megölték az abbászida dinasztia utolsó uralkodóját. Szíria hűnek mutatkozott Szaladin utódaihoz, de 1260-ban elfoglalták a tatárok, akikre viszont a mamelukok mértek súlyos vereséget az ugyanezen év szeptemberében al Dzsalut mellett lezajlott csatában. (A hely nevének jelentése: Góliát kútja. A mamelukok gyakorlatilag megsemmisítették a tatár lovasságot, és a mongolok ennél nyugatabbra már nem jutottak. Kik voltak ezek a mamelukok? Nevük az arab ‘rabszolga’ szóból származik, így hívták a délorosz sztyeppékről elrabolt gyerekekből nevelt szolgákat. Török eredetűek voltak, bár eredeti törzseik még jórészt pogányok voltak, amiért is az elrabolt gyerekek szigorú vallási nevelésben részesültek. Miután a török eredetű mamelukok magukhoz ragadták a hatalmat, a rabszolgákat a kaukázusi cserkeszek közül szerezték. A mamelukokat, a hadsereg legerősebb részét, a muzulmánok a Kr. u. IX. századtól vetették be, ami megkönnyítette számukra a katonai hatalom megragadását, a politikai hatalom átvételének elengedhetetlen előfeltételét, ahogyan ez a XIII. századi Egyiptomban is történt. A mamelukok dinasztiája 1517-ig uralkodott Egyiptomban, de egészen az 1798-ban bekövetkező francia hódításig fontos szerepet játszott az ország katonai és politikai életében. A történészek hagyományosan két részre osztják a mamelukok korát. Az első, a török mamelukok uralmának 1250-től 1382-ig tartó korszakában az állam elérkezett hatalmának csúcsára, a másodikat, a cserkesz mamelukok korát viszont már az 1517-ig tartó lassú hanyatlás jellemezte. A tatárok 1167-ben, pontosan húsz évvel azelőtt, hogy Szaladin meghódította Jeruzsálemet, Mongólia északkeleti részén, az Onon folyó mellett született egy gyerek, aki a későbbiekben még sokat hallatott magáról. Szülei JESZUGAJ törzsfőnök és felesége Holeun voltak. A gyermeket Temüdzsinnek nevezték el, de a világ DZSINGISZ KÁN néven ismerte meg. Birodalma a muzulmánok és a keresztények számára egyaránt halálos fenyegetést jelentett. A tatárok birodalma legnagyobb kiterjedése idején a Japán-tengertől a Fekete-tengerig húzódó óriási területet foglalta magában, és gyakorlatilag nem maradt általuk meg nem hódított földdarab. A birodalom expanziója 1206-ban kezdődött, amikor Temüdzsint a kínai nagy faltól északra található összes törzs fejének ismerték el. Ettől kezdve, mintegy varázsütésre, mindenfelé megszaporodtak a mongol lovasság támadásai és háborúi. A tatár hadsereget alkotó könnyen

irányítható, jól kiképzett lovasság taktikáját a nomád vadászatnak és pásztorkodásnak köszönhette. A várostromok alkalmával jelentkező problémákat a tatárok először kínai, majd muzulmán hadmérnökök bevonásával oldották meg. A tatárok 1236 és 1241 között kerültek kapcsolatba a kereszténységgel, amikor lerohanták az orosz sztyeppét és a magyar királyságot. A hadjárat 1242-ig tartott, ekkor a tatárok váratlanul és megmagyarázhatatlan módon visszavonultak. A muzulmánoknak viszont Dzsingisz kán egyik unokájával, Hülegüvel akadt dolguk, aki felszámolta a Gyilkosok szektáját, lerombolta Alamutot, a székhelyüket (értékes könyvtárával együtt), majd elfoglalta Bagdadot, és kivégeztette az utolsó abbászida kalifát. Szíria mongol inváziója, amelyről az előző fejezetben szóltunk, komoly morális probléma elé állította a kereszteseket: milyen álláspontot foglaljanak el azokkal szemben, akik készek régi ellenségeik, a muzulmánok megsemmisítésére? Néhány kivételtől eltekintve a keresztények megőrizték semlegességüket, és inkább a mohamedánok, mint a tatárok győzelmében reménykedtek. A dolgok menete 1262-ben változott meg radikálisan, amikor a tatár birodalom a nem nomád államokhoz hasonló egységekre, a kánságokra bomlott fel. A Fekete-tengertől északra elhelyezkedő Arany Hordának a mameluk emírekkel kötött szövetsége arra kényszerítene az ilkán mongolokat, hogy a keresztényekkel próbáljanak szövetséget kötni. A szándék azonban csak szándék maradt, nem kis részben azért, mert a két nép vezetőit túlságosan nagy távolság választotta el egymástól ahhoz, hogy folyamatos találkozók révén mélyítsék el kapcsolataikat. Így a Tigris és az Eufrátesz völgyében letelepedett mongolok asszimilálódtak, és 1322-ben áttértek a mohamedán vallásra. Az iszlám diadala Az al Dzsalut mellett kivívott győzelem után a Mamelukok a keresztények ellen fordultak Az 1223ban született BAJBARSZ szultán, aki pályáját rabszolgaként kezdte Szíriában, Palesztina ellen fordult, végigrabolta a keresztesek kezén lévő Galileát, majd a tengerparti városokat is. A támadások célja a Nyugatról érkező utánpótlás elvágásával és a mezőgazdaság tönkretételével a frankok erejének meggyengítése, majd megtörése volt. A muzulmán katonák minden útjukba eső erődöt megostromoltak, csak hogy minél előbb felmorzsolják a Jeruzsálemi Királyság ellenállását. Cezarea volt az első jelentősebb város, amely mameluk kézbe került. S 1266-ban elfoglalták Arszurt és Szafet városát. Ez utóbbi, ami a keresztes területek szívében helyezkedett el, nagyszerű bázis volt a későbbi támadásokhoz. 1268-ban, 170 évvel a keresztes hódítás után elfoglalták Antiochiát, a keresztesek legfontosabb észak-palesztinai támaszpontját. 1271-ben, mintán Szent Lajos második hadjáratának elterjedt a híre, BAJBARSZ hevezte a keresztény Palesztina legerősebb erődítményét a Krak des Chevaliers-t, amelyet még maga Szaladin sem tudott megvívni. A keresztények ellenállása hiábavalónak bizonyult, településeik végleges felszámolódásához csak egy megfelelő alkalom hiányzott, amit az 1277-ben megmérgezett Bajbarsz már nem érhetett meg. 1289-ben Kaláun, az új szultán folytatta a támadásokat. Elfoglalta és lerombolta Tripoliszt, és az ostrom híre Nyugat-Európában is keltett némi visszhangot. A keresztesek segítségére siető hadsereg azonban sem számban, sem felkészültségben nem volt elégséges a feladat végrehajtásához, ugyanis mindössze huszonöt velencei és aragóniai gálya érkezett - túl későn - Palesztinába. 1291 márciusában al-Asraf, Kaláun fia és örököse hatalmas sereg és számtalan hadigép kíséretében

megindult Egyiptomból. Április 15-én csapatai elérték Akkont, és héthetes ostrom után bevették a várost. Jeruzsálem királya néhány nemes kíséretében Ciprus irányába menekült, a maradék lakosságot pedig a mohamedánok lemészárolták, és a várost a föld színével tették egyenlővé. ABU AL-FIDA arab történész leírja, hogyan menekültek el a keresztények Jeruzsálemből és a tengerparti városokból, amely utóbbiakat pedig vérontás nélkül vették be. “Ezekkel a hódításokkal - folytatja Abu al-Fida - a tengerpart minden földje visszajutott a muzulmánok birtokába, és ezt tulajdonképpen senki sem várta. Így a frankok, akik már közel álltak Damaszkusz, Egyiptom és sok más vidék meghódításához, kiűzettek Szíriából és a tengerpartról. Legyen Isten akarata, hogy többet ne tegyék be lábukat!”

A SZENT HÁBORÚ ALKONYA A templomosok bukása Akkon eleste ellenére a keresztes szellem nem tűnt el. A kereszténység számos területén újabb hadjáratok terveit dolgozták ki, hogy visszafoglalják azt, amit tragikus körülmények közön veszítettek el. Az egyik legátfogóbb tervet a Torcellóból származó velencei nemes, MARIN SAUDO dolgozta ki, aki az Égei-tenger szigetvilágának velencei birtokain uralkodó herceg rokona volt. Saudo azt javasolta, hogy a mamelukok hatalmát gazdasági embargóval, politikai szövetségekkel és állandó katonai nyomással aknázzák alá. Terve szerint Egyiptom, majd Palesztina visszafoglalása két szakaszban zajlott volna le. Az első fázist viszonylag korlátozott méretű professzionális hadsereg hajtotta volna végre, a másodikat, a katonák eredményeinek megerősítéseképpen, egy nagy tömegben érkező népi keresztes sereg vitte volna győzelemre. Többen a tatárokkal való szövetséget is jó szemmel nézték volna, mivel ezek, már csak vallásuk miatt is - sokan ugyanis áttértek a monofizitizmusra - minden keresztes akciót támogattak volna. Az ottománok előretörése a XIV. század második felében azonban meghiúsította ezeket az elképzeléseket, de nem volt akadályé annak, hogy a keresztes szellem jegyében újabb és újabb tervek lássanak napvilágot Európában. Ezek között érdemes megemlíteni a katalán misztikus filozófus RAMÓN LLULL (1223-1315) koncepcióját, akinek meggyőződése volt, hogy az összes pogányt, zsidókat és arabokat egyaránt, keresztény hitre lehet téríteni, ha a fegyverek erejét lángoló prédikációi és érvelései is támogatják. Llull, korának egyik legnagyobb írója, költője és Filozófusa a muzulmánok fogságában halt meg, miután egyik reménytelen missziós próbálkozása közben elfogták és börtönbe vetették. Llull meg volt győződve az Ars magna, a logikai gondolkodás szükségességéről és valóra váltásának lehetőségéről. Ennek segítségével az emberek kiszámíthatták volna eljövendő összeütközéseiket, és fegyverek helyett pusztán az ész érveit vetették volna be a harcba. Akkon elestének egyik legsúlyosabb következménye az volt, hogy a lovagrendeknek újra át kellett gondolniuk szerepüket, tekintve, hogy a kialakult helyzetben már feleslegessé váltak a létrejöttüket

meghatározó indokok. A legmagasabb árat a változásokért a templomosoknak kellett fizetniük. Mi dolguk lehetett a hatalmas és nagyon gazdag lovagrendeknek, ha már tevékenységük, Palesztina keresztény erődjeinek megvédése okafogyottá vált? Hogyan kellett volna viselkedniük az immáron nyugaton élő lovagoknak, akiknek jelenléte potenciális fenyegetést jelentett az őket befogadó hatalom számára? Ezeket a kérdéseket tehette fel magának SZÉP FÜLÖP francia király is, amikor meg kellett állapítania, hogy a templomosok ellenálltak minden olyan elképzelésnek és tervnek, amely őket az johannitákkal akarta összeolvasztani. A templomosok konzervatív felfogása csak tovább rontotta a Szentföldön tanúsított arroganciájuk és kétes vállalkozásaik miatt már amúgy sem túl fényes hírüket. 1307 szeptemberében Szép Fülöp megparancsolta, hogy tartóztassanak le minden templomost királysága területén. A vádak rettenetesek és megalázóak voltak. A vádpontok szerint az újonnan belépőknek egy obszcén és erotikus ceremónián keltea keresztülmenniük, melynek során meg keltea tagadniuk Krisztust, és leköpni a keresztet. A bebörtönzött és megkínzott lovagok közül sokan vallomást is tettek, igaz, hogy ezt később néhányan visszavonták. V. KELEMEN pápa hivatalosan is kifejezte rosszallását, amiért a francia király az ő megkérdezése nélkül kezdett a lovagrendek elleni akcióba. 1307 novemberében megpróbálta az ő közvetlen irányítása alatt tevékenykedő inkvizíció hatáskörébe vonni az ügyet. Az erőtlen fellépés azonban nem tudta meghiúsítani azt, hogy 1314-ben Jacques de Molay-t, a rend nagymesterét társaival együtt meg ne égessék. A per botrányos visszhangot keltett a kereszténység kórében. Az európai uralkodók és gondolkodók jó része egyáltalán nem volt meggyőződve a templomosok bűnösségéről, és úgy tűnik, nem IV. Fülöp vallásos hevülete állt a per hátterében. A templomosok vagyonának, amelyet a per kezdetén azonnal elkoboztak, kétharmad része francia földön volt található. Ezek a birtokok a leggazdagabb és legfejlettebb vidékeken, a Földközi-tenger felé vezető utak mentén és egyéb kulcsterületeken, mint például a transzalpin kereskedelem egyik központjában, Champagne-ban feküdtek. Érthető tehát, hogy a templomosok birtokai bármely uralkodó étvágyát felkeltették volna. A végső győzelem Spanyolországban Az Ibériai-félsziget visszahódításának utolsó két évszázadát a keresztények lassú, de folyamatos előretörése jellemezte, amit csak néha szakított meg az arabok rövid ideig tartó fellendülése. 1479ben, a két uralkodó közötti házassággal létrejött Kasztília és Aragónia egysége, amely megadta a kegyelemdöfést a már agonizáló granadai mór királyságnak. Az elméletileg kasztíliai vazallusnak számító granadai szultánok hegyeik, erődítményeik, diplomáciájuk és alattvalóik védelmét kiaknázva éveken keresztül autonóm politikát tudtak folytatni. Akkon elestének idejében Marokkóban egy különösen fanatikus dinasztia uralkodott, amely Szent Háborút hirdetett a spanyol keresztények ellen. A granadai muzulmán uralkodók átengedtek bizonyos területet a marokkóiaknak, akik innen próbáltak meg akciókat szervezni a kasztíliai területek ellen. Ezek a támadások gyakorlatilag semmilyen eredménnyel nem jártak, de néhány nemrég visszahódított keresztény város újra muzulmán kézre került. Időközben Aragónia és Portugália felhagyott a reconquistával, egészen 1340-ig, amikor a portugálok az újra kirobbant ellenségeskedések során segítséget nyújtottak Kasztíliának. 1344-ben sikerült bevenniük Algecirast, és a marokkói csapatok visszavonultak. A Kasztíliában dúló belső küzdelmek

azonban lehetővé tették, hogy a granadai mohamedánok még néhány éven keresztül viszonylag háborítatlanul éljenek. 1388 után az erejét visszanyert kasztíliai királyság dél felé kezdeti terjeszkedni, de egy újabb polgárháború megállította a keresztény előretörést. A nem spanyol keresztények, akárcsak eddig, keresztes privilégiumokat ígérő pápai bullák hatására vettek részt a küzdelemben. A háborúskodások ellenére a keresztények és muzulmánok viszonya, néhány esetet kivéve a kölcsönös tiszteleten alapult. Sőt néha közösen léptek fel a granadai hegyek közön egyre jobban elharapódzó bűnözés ellen is. 1479-ben V. (Aragóniai) Ferdinánd és Kasztíliai Izabella a mai Spanyolország egész területének urai lettek. A keresztes szellemtől áthatott két uralkodó minden idegen néptestet szeretett volna eltávolítani országából. A reconquista érdekében bevetették a korban rendelkezésre álló teljes haditechnikát, mint például az ágyúkat. 1492-ben, nyolcszáz évvel azután, hogy az arabok a vizigótoktól elfoglalták az Ibériai-félszigetet, elesett Granada, a nyugat-európai muzulmánok utolsó védőbástyája. A Német Lovagrend és a johanniták A templomosok eltűnése a szentföldi keresztes uralom alatt született másik két lovagrendet helyezte előtérbe. A johanniták Rodoszra tették át székhelyüket, a Német Lovagrend pedig, amely ekkor már hatalmas birtokokkal rendelkezett a nemrég megtérített Baltikumban, valóságos államot hoztak létre a porosz területeken. Főhadiszállásukat 1309-ben Marienburgba helyezték. A XIV. században a rend aktívan részt vett az észak-európai tengerparti városok kereskedelmi szövetsége, a Hanza tevékenységében, ami jelentős anyagi haszonnal járt. A lovagok ebből finanszírozták a Litvánia maradék pogány lakossága ellen indított akcióikat. Ezek a reisennek nevezett katonai vállalkozások sok lovagot vonzottak Európa minden tájáról, így a lovagság intézményből divattá kezdett átalakulni, olyan rítusok sorozatává, amelyen a nemesség bizonyos részének át kellett esnie, hogy a társadalom teljes jogú tagjává válhassanak, míg a valódi háború egyre inkább a hivatásos csapatok feladata lett. Amikor a litvánok 1386-ban áttértek a keresztény hitre, a Német Lovagrend elvesztette utolsó indokát is keresztes hadjáratok folytatására. A lovagok kis állama hamarosan nagyhatalommá fejlődött, és szembe kellett szállnia a megerősödött lengyel-litván királysággal. A lovagok először 1410-ben a tannenbergi csatában szenvedtek vereséget, majd az 1454-től 1466-ig tartó tizenhárom éves háborúban is. Ezután a rend fokozatosan elvesztette minden politikai jelentőségét. A johanniták, rövid ciprusi tartózkodás után, 1310ben a bizánciaktól elvett Rhodoszon telepedtek le. A rend nyugaton fekvő birtokai nagyszámú lovag felfegyverzését és fenntartását tette lehetővé, így valódi keresztes állam jött létre az Égei-tenger közepén. Hosszú francia hegemónia után, 1377-től kezdve, a rend nemzetközi jelleget öltött magára és minden, katolikus nemzetből érkezett lovagot befogadott. Rhodosz elfoglalása a kezdetét jelentette azoknak a katonai akcióknak, amelyek a lovagrend hajóit és a sziget kikötőjét kihasználva igyekeztek a Szentföldre. A johanniták 1344-ben részt vettek Szmürna elfoglalásában is, de 1402, a város eleste után szerepük a mamelukoktól és az ottománoktól való védekezésre korlátozódott. Két ostrom visszaverése után, 1440-ben és 1444-ben, hősiesen ellenálltak az 1480. évi támadásnak is, de 1522-ben Bajazid szultán előtt megadásra kényszerültek.

Keresztes hadjáratok a tengereken A XIV. század első éveiben a görög szárazföld és a szigetek latin urai új muzulmán fenyegetéssel találták magukat szemben. A régi Rúm Szeldzsuk Szultanátust a mongolok megsemmisítették, helyén pedig az anatóliai tengerpart mentén független emirátusok születtek. Néhány emír, mint például AJDINI UMUR, szent háború feltétlen híveiként az iszlám legszélsőségesebb ágát képviselték, és semmilyen alkalmat nem mulasztottak el, hogy kifosszák a vidék keresztény településeit. A nyugatiak, különösen a velenceiek, a johanniták és a ciprusiak megpróbáltak méltó választ adni a rabló hadjáratokra, ezért egy olyan tengeri szövetségek létrehozásán gondolkodtak, amely képes lett volna felvenni a harcot az egyre agresszívabb muzulmánokkal. A szövetségek keresztes privilégiummal való felruházása iránti kérelmek meghallgatásra találtak, és így megszületett a keresztes hadjáratok újabb típusa is. A számtalan erőfeszítés ellenére a XIV. században csak három ilyen jellegű szövetség alakult meg. Az első szövetség 1334-ben kivívott győzelmével bebizonyította a keresztény flotta fölényét a törökökkel szemben. A második hajóhad, VI. Kelemen pápa lelkesedése kíséretében, elfoglalta Szmürnát, a török Égei-tenger legnagyobb, és stratégiai szempontból legfontosabb kikötőjét. Ez a győzelem olyan nagy lelkesedést váltott ki a Nyugaton, hogy egyesek már új hadjáratokat is szerveztek, igaz, siker nélkül. 1359-ben egy újabb tengeri szövetség győzelmet aratott Lampszakosz mellett, és megnyitotta az utat I. PÉTER ciprusi király keresztes hadjárata előtt, amely néhány évig azt az illúziót keltette, hogy visszatért a keresztes mozgalmak hőskora. I. PÉTER (1359-1369) uralkodása alatt a ciprusi királyság hatalmának csúcsára jutott. 1360-ban a ciprusiak Kis-Örményországban foglaltak el egy várost, majd 1361-ben Attaleia kikötőjét is, amely kiváló támaszpontul szolgált a török partok menti portyázásokhoz. Péter valódi célja a keletiek és nyugatiak között a keresztények által folytatott kereskedelem védelme volt, de a portyázásokban részt vevő katonák számára a keresztes ideológia nagyszerű indítéknak bizonyult. 1362-ben a király hosszú utazást tett Európa katolikus államaiban, személyesen próbált meg pénzt és támogatókat szerezni katonai vállalkozásaihoz, amelyeket a pápa hivatalosan is keresztes hadjárat címmel ruházott fel. 1365 októberében egy jól felszerelt tengeri expedíció elfoglalta az egyiptomi Alexandria kikötőjét, de a keresztények ahhoz már nem bizonyultak elég erősnek, hogy meg is tartsák a várost. Ezért néhány nap után gazdag zsákmánnyal megrakodva visszavonultak. Az elkövetkező öt évben egymást érték a szíriai és a palesztinai partokig elérő próbálkozások. A Ciprus és a mamelukok között zajló háborúskodás 1370-ben ért véget, egy évvel azután, hogy Péter király életének végére egy udvari összeesküvés tett pontot. A nagy egyházszakadás 1376-ban kettészakadt a nyugati kereszténység, és Európa belekeveredett a rivális pápák közötti küzdelembe. A nagy egyházszakadás ideje alatt előfordult, hogy egyszerre három pápa is felsorakozott. Ez a jelenség annak a több mint száz évvel azelőtt elkezdődött folyamatnak volt az epilógusa, amelynek során a keresztes hadjáratokat nem csak a muzulmánok vagy az eretnekek ellen használták eszközül, hanem tisztán politikai célzatú háborúkban is, felrúgva ezzel minden előzetesen lefektetett szabályt. A középkor virágzó időszakában a pápaság az egyik legfontosabb hatalmi tényezővé nőtte ki magát

Itáliában. Szerepet kapott a guelfek és a ghibellinek, azaz a pápát vagy a császárt támogatók közötti harcban is. Az ellenségeskedésben gyakorlatilag minden fontosabb itáliai város részt vett, de nem maradt ki belőle a pápa és II. FRIGYES császár sem, aki a XIII. század első felében a kezdetektől a pápaság feudumát képező Szicíliai Királyság törvényes uralkodója volt. Már láttuk azt a paradox helyzetet, amikor a császár a vele harcban álló egyház kiközösítettjeként szabadította fel a Szent Sírt. 1198 és 1268 között a pápák a keresztes hadjáratok egész sorát hirdetik meg politikai ellenfeleikkel szemben. A legfontosabb ezek közül ANJOU KÁROLY, IX. (SZENT) LAJOS francia király testvérének szicíliai akciója volt. 1266-ban a beneventói csatában a franciák legyőzték Manfrédet, Frigyes császár természetes fiát, majd 1268-ban, a vesztes tagliacozzói csatában a Hohenstaufok reményeikkel együtt utolsó örökösüket, Konrádot is elveszítették. 1282-ben a francia uralom ellen kirobbant bárói felkelés az Aragóniaiak kezére játszotta Szicíliát. Szicília megszerzése fontos lépés volt az Aragóniaiak számára a Földközi-tenger medencéjében létrehozandó birodalmuk építésében. Megszerezték a Baleári-szigeteket, Észak-Afrika néhány városa felett a protektorátust, és a Katalán Társaság nevű zsoldossereg segítségével az athéni hercegséget is. 1283 és 1302 között a pápaság számos keresztes hadjáratot hirdetett meg az Anjouk uralmának visszaállítása érdekében, a caltabellottai békében azonban beletörődött abba, hogy Szicíliát elszeparálják Dél-Itáliától. A pápaság hatalma ezután folyamatosan gyengült, a pápai székhely Avignonba költöztetése 1309-ben pedig már világosan jelezte, hogy az apostoli Szentszék a francia udvar politikai akaratának és céljainak kiszolgálója lett. A pápák gyakran hirdettek meg Avignonból keresztes hadjáratokat gibellin városok ellen, de a stabil guelf hegemónia iránti remények soha nem váltak valóra. A pápák “babiloni fogsága” elégedetlenséget váltott ki a bizonyos egyházi körökben és jó néhány európai udvarban, amelyek nem nézték jó szemmel a pápaság függőségbe kerülését egy kimondottan világi hatalomtól. Amikor végül VI. ORBÁN pápa 1378-ban a Rómába való visszatérés mellett döntött, a franciapárti bíborosok VII. KELEMEN személyében ellenpápát kiáltottak ki, és mindkét pápa keresztes hadjáratot hirdeteti a másik ellen. Ezekből a kalandokból csak kettő bírt némi jelentőséggel. Mindkét esetben angol lovagok vezették a hadjáratot, akik először Flandriát özönlötték el, de Ypres ostroma közben a franciák visszaverték őket. A második hadjárat során az angolok egy portugál kontingenssel kiegészülve az AVIGNONI PÁPÁHOZ hű Kasztíliát támadták meg. Ez a vállalkozás is sikertelen véget ért, az egyházszakadás megszüntetésére irányuló fegyveres kísérletek pedig háttérbe szorultak az új felfogás mögött, amelyik azt hirdette, hogy a nyugati kereszténység a muzulmánok ellen vezetett új, nagyszabású hadjáratban tudna csak újraegyesülni. 1390-ben BOURBON LAJOS gróf a szükséges hajókat rendelkezésére bocsátó genovai köztársaság buzdítására keresztes hadjáratot vezetett el-Mahdia tuniszi kikötő ellen. A hadjáratban sok francia vett részt, de mindkét párt képviseltette magát. Ebben az időszakban mindenesetre már valamit javult a keresztesek viselkedése, mivel kilenc hétig tartó sikertelen ostrom után a csapatok rendben hazatértek. A hadjáratból csak a genovaiak húztak hasznot: több évszázadra szóló kereskedelmi privilégiumokat csikartak ki a tuniszi emírtől. Megfelelően ambiciózus és jó irányba mutató diplomáciai tevékenység készítene elő a következő hadjáratot, amely 1396-ban Nikápoly (Nikopolisz) ostromába fogott. Jóllehet a küldetés ezúttal sem járt sikerrel, de a kereszténység úgy értékelte az erőfeszítéseket, hogy azok a pápaság egyesítésének javát szolgálták, többek között azért is, mert a hadjáratot mindkét pápa meghirdette. Az egyházszakadás még inkább elmélyült, amikor a Pisában összegyűlt néhány bíboros egy harmadik

pápát is megválasztott úgy, hogy a másik kettőnek közben eszében sem volt lemondani. Csak az 1417-ben tartott konstanzi zsinat volt képes - számtalan nehézség közepette - egy olyan pápát választani, akit az egész kereszténység elismert. Keresztes hadjárat a husziták ellen A konstanzi zsinat alatt eretnekség vádjával elítélték a cseh HUSZ JÁNOSt, és 1415-ben máglyán megégették. Az ítélet azonban nem semmisítette meg tanításait, Husz öröksége a cseh nemzeti egyház megszületéséhez vezetett, amely az évszázadok óta a külföldi hatalmak nyomásának kitett cseh királyság autonóm fejlődését tűzte ki célul. Öt keresztes hadjárat során próbálták meg sikertelenül elfojtani a mozgalmat, amelyet azonban csak a XVII. században, a harmincéves háború végén tudtak leverni. A husziták elleni támadások vallási, nemzeti és politikai tényezők kombinációjának eredményei voltak, amelyek elsősorban, de nem kizárólagosan, Csehországot érintették. A huszita mozgalom követelései a klérus reformjától az egyház világi jogainak revíziójáig terjedt. A gyenge kezű IV. VENCEL uralma alatt a husziták a királyság minden részében megjelentek, és saját egyházi szervezetet hoztak létre. Vencelt halála után testvére, ZSIGMOND, a luxemburgi ház utolsó császára követte a trónon, aki a nyugati egyház egyesítésének híve, és mint ilyen a kostanzi zsinat előmozdítója volt. Aki az egyház egységét támogatta és ugyanakkor a német-római császárság feje volt, nem tűrhette el, hogy birtokain eretnekség verjen gyökeret és németellenes érzések kerekedjenek felül. Így indultak meg a hadjáratok Husz János követői ellen. Az 1420-21-ben lezajlott első hadjárat során a nyugat-csehországi német városok és a birodalom néhány fejedelmének támogatása ellenére a katolikus erők súlyos vereséget szenvedtek. A keresztesek megpróbálták kihasználni az északi mérsékelt husziták és a szélsőséges táboriták megosztottságát, de tehetségtelen és fegyelmezetlen zsoldosaik megakadályozták őket ebben. A katolikusok morálja úgy csökkent, ahogy a huszitáké nőtt, őket ugyanis olyan zsoldosvezérek irányították, akik ki tudták használni az első tűzfegyverek adta lehetőségeket, sőt szokatlan, de nagyon hatékony új harcmodorokat is feltaláltak. A legérdekesebb találmányok között volt az ágyukat hordó harci szekerek, a számszeríjak és az első személyi lőfegyverek. A katolikusok hiába próbálták meg utánozni a huszitákat. Az 1427-31 között indított hadjáratok sorra megtörtek a husziták által felállított védőbástyákon, sőt a husziták támadásba is lendültek, és le-lecsaptak azokra a német városokra ahonnan a keresztesek jöttek. Miután Zsigmond király képtelen volt alattvalóit engedelmességre kényszeríteni 1436-ban kompromisszumot kötött a lázadókkal. Az oszmán veszély A XIV. század elején az oszmán uralmat, amely az alapító OSZMÁN EMÍRRŐL kapta nevét, egy kis emírség képviselte az egykori Rúm-Szeldzsuk Szultanátus területén. Nem keltea száz év, és a kis emírség a történelem egyik legnagyobb birodalmává nőtte ki magát. Az oszmánok a saját szempontjukból pontosan ugyanazt akarták tenni, mint a keresztesek. Az oszmán háborúk fő ideológiai mozgatóereje a Szent Háború, a dzsihád volt, ennek sikere lehetővé tette egy szilárd vallási alapokon álló univerzális birodalom létrehozását. Az a perspektíva, hogy a

kereszténység megint az újraegyesített, életerős és agresszív hatalom alatt álló iszlámmal áll szemben, természetesen heves érzelmeket keltett Európában, bár a török előretörés megakadályozására indított hadjáratok egymás után kudarcot vallottak. Birodalmi álmaik megvalósításához az oszmánoknak megfelelő fővárosra volt szükségük, amely megfelelően tükrözi gazdagságukat. A török támadások éppen ezért Konstantinápolyt és az egykori bizánci birodalom megmaradt részeit vették célba. Minek is kellene új fővárost építeni, amikor már van egy, csak el kell foglalni? A XV. század elején, amikor a törököket TIMUR mongol csapatai megtámadták, birodalmuk már Európában Bulgáriáig, Szerbiáig és Macedóniáig terjedt, Ázsiában pedig egész Anatóliát elfoglalták. Az első keresztes hadjáratot, amely megpróbálta megállítani a törökök előretörését, VI. AMADEO, Savoya grófja vezette, akinek sikerült visszafoglalnia a Gallipoli-félszigetet és visszaadni a bizánciaknak a Márvány-tenger európai partjának ellenőrzését. Konstantinápolyba érve a gróf észrevette, hogy unokatestvérét, V. JÁNOS CSÁSZÁRT a bolgárok elrabolták. Ezért seregével együtt a Fekete-tenger partján fekvő Várna ellen indult, ahol győzelmet aratott, és kiszabadította unokafivérét. 1394-ben a törökök lerohanták Moreát, és elvágták a tengertől Konstantinápolyt. Mindkét pápa, a római és az avignoni is keresztes hadjáratot hirdetett, amely a Duna vonalát követve indult meg Bizánc felé. Zsigmond magyar király és Nevers-i JÁNOS HERCEG parancsára tízezer ember állt fegyverbe. Talán az egyik csapattest türelmetlenségének, talán a későn kiadott vagy kapott parancsoknak köszönhetően a keresztesek 1396-ban súlyos vereséget szenvedtek a nikápolyi csatában. 1399-ben a Spanyolországban és Litvániában már harcolt híres francia lovag BOUCICAUT állt egy hadsereg élére, és megtörte Bizánc tengeri blokádját, majd magával vitte II. MÁNUEL CSÁSZÁRT, hogy segítséget kérjen a nyugati hatalmaktól. 1403-ban ugyanez a lovag portyázásokat indított a mameluk kikötők ellen, de komolyabb hadi vállalkozásra legközelebb csak 1443-ban került sor. Januárban IV. JENŐ pápa keresztes hadjáratba hívott mindenkit a keleti kereszténység védelmére. Amikor a magyarok az ősz folyamán elfoglalták Nint és Szófiát, a Balkán keresztényei felkeltek a törökök ellen. A legtöbb sikert a SZKANDER BÉG által vezetett albánok érték el, őket a nyugati hatalmak is támogatták. A tőrök birodalom átmeneti válsága lehetővé tette az egész Balkán visszafoglalását. 1444 augusztusában húszezer keresztesek sorakozott fel ULÁSZLÓ magyar király zászlaja alatt, és megindult a törökök elleni hadjárat. A törökök azonban megelőzték a keresztényeket, akik Várna mellett súlyos vereséget szenvedtek II. MURÁD szultántól. Konstantinápoly eleste 1453-ban a Földközi-tenger térségének középkorban kialakult rendjét végképp felborította. A törökök komoly fenyegetést jelentettek az európai államok rendszerére is. II. (HÓDÍTÓ) MOHAMED lesz az a szultán, aki véglegesen felszámolja a Bizánci Birodalom utolsó maradványait is. Ez az esemény óriási szimbolikus jelentőséggel bírt, mind a Nyugat számára, amely most már farkasszemet nézett a törökökkel, mind pedig a Kelet számára, amely most már az egykori Bizánci Birodalom által megtestesített univerzalisztikus törekvéseinek tekinthette magát. A Bizánci Birodalom romjai lassan eltűntek, Albánia pedig 1478-ban végképp török uralom alá került. Egy rövid ideig tartó bizonytalanság után amelyet a Perzsiában uralomra jutott síita szafávida dinasztia által keltett külső fenyegetés okozott, a törökök rendületlenül folytatták tovább hódításaikat. 1514-ben a szultán Kaldiran mellett megverte a szafávidákat, és elhárította a mameluk szövetséget. Az oszmánok ezért minden kötöttségtől mentesen foglalhatták el Egyiptomot, és amikor I . (FENSÉGES) SZOLIMÁN került a trónra, a törökök hatalma még jobban megerősödött. Az

oszmánok az ő uralkodása alatt foglalták el Nándorfehérvárt 1521-ben, és Rodoszt 1522-ben, míg 1526-ban a mohácsi csatában megsemmisítő csapást mértek a magyarokra, amely egyben a középkori magyar királyság végét is jelentette. Ezzel a csatával kezdődtek az újkori keresztes hadjáratok, melynek célpontjában a Habsburgok és a törökök közti világi küzdelem állt. Az újkor keresztes hadjáratai A reformáció Európa jó részét elvonta a keresztes mozgalmaktól. Jóllehet néhány protestáns elviekben nem ellenezte az erőszak alkalmazását a keresztény hit védelmében, de az a tény, hogy egy keresztes hadjárat a pápa által meghirdetett vagy jóváhagyott háború volt, lehetetlenné tette, hogy az egytől egyig a pápai hatalmat ellenző új hitvallások közül bármelyik is csatlakozzon vagy támogassa az erre való felhívásokat. Katolikus részről az ellenreformáció mozgalma sok tekintetben a keresztes hadjáratok jellemzőit viselte magán, még akkor is, ha csak a harmincéves háború idején támadt fel újra az eretnekek ellen harcoló keresztes szellemiség. A VIII. HENRIK és I. ERZSÉBET Angliája ellen indított katolikus expedíciók a kortársak szemében keresztes hadjáratoknak tűnhettek, de csak a spanyol Legyőzhetetlen Armada volt az, amelynek az angol eretnekek elleni, egyébként sikertelen támadásakor V. Sixtus pápa megadta a keresztes privilégiumokat. A reconquista befejeződése után a spanyol uralkodók Észak-Afrikában folytatták a harcot a muzulmánok ellen. Az új uralkodók politikája mohamedán vallású alattvalóik irányában csak rövid ideig volt toleráns. A Kasztíliában és Aragóniában élő nem keresztény vallásúaknak a XVI. század első felében meg kellett keresztelkedniük, ha nem akarták, hogy száműzzék őket. Ezért történt, hogy Granada és Valencia lakosságának jelentős része ellenszenvvel kezdett tekinteni az uralkodókra, és inkább az észak-afrikai kalózokat támogatta. A jelenség elfojtására a “legkatolikusabb” spanyol uralkodók akciókat szerveztek a kalózok kikötői ellen. Sikerült is néhány hídfőállást kiépíteniük, néhány várost elfoglalniuk, de véglegesen nem tudták leverni a kalózokat, sőt egy KHAIR AL-DIN nevezetű kapitány, a Rőtszakállú kalóz, Algériából kiindulva egészen Dél-Itáliáig végigrabolta a partvidéket. Időközben az Oszmán Birodalom folytatta megállíthatatlannak tűnő terjeszkedését. A törökök ekkorra már uralmuk alá hajtották a Földközi-tenger medencéjének keleti felét, és egyre inkább nyugat felé tekingettek. Ellenlépésként V. KÁROLY császár és spanyol király Málta szigetére telepítette a johannitákat, és katonai akciót indított a Tuniszt akkor már egy éve kezében tartó Rőtszakállú kalóz ellen. III. PÁL PÁPA nagyszabású keresztes hadjáratot engedélyezett, annak minden kellékével, így a résztvevők bűnbocsánatával együtt, és a keresztényeket hajóhad és pénz gyűjtésére hívta fel. Bár a hadjárat sikeres volt, V. Károlyt túlságosan is lekötötték az európai ügyek, semhogy meg tudta volna tartani a meghódított területeket, így elhagyta a kalózoktól visszavett kikötők nagy részét is. Utóda, II. FÜLÖP 1560-ban bevette ugyan a tunéziai Dzserba sziget kalózbázisát, de a törökök váratlan támadása szétszórta és részben meg is semmisítette a spanyolokat. Mindenesetre II. Fülöp uralkodása alatt jelennek meg az első biztató jelek a török terjeszkedés tengeren való megállítására. 1565-ben a törökök vereséget szenvedtek Málta ostromakor, majd a moriscos, az erőszakkal megkeresztelt mohamedánok felkelését fojtotta el Fülöp 1568 és 1571 között anélkül, hogy a törökök hitsorsosaik segítségére siethettek volna. Portugália is súlyos vereséget szenvedett abban az

akcióban, amit SEBESTYÉN király indított Marokkó északi partjainak meghódítására. A romantikus, de tehetségtelen keresztesnek bizonyult király hadseregével ment sorsa elébe, 1578-ban megverték Alcazarquivir mellett, és a csatamezőn több nemesével együtt a király is halálát lelte. Két évvel később II. Fülöp a hatalmi vákuumot kihasználva elfoglalta Portugáliát, és így már az egész Ibériaifélsziget urának mondhatta magát. A törökök időközben továbbterjeszkedtek Közép-Európa és az Égei-tenger irányában. Miután a mohácsi csatában gyakorlatilag megsemmisítette Magyarországot, SZOLIMÁN 1529-ben sikertelenül fogott Bécs ostromába. Az ausztriai Habsburgok az európai kereszténység védőbástyájává váltak, és a XVI-XVII. század pápái a Habsburgok ürügyén hirdették meg keresztes hadjárataikat. Ezek a felhívások azonban a kölcsönös bizalmatlanság okán nem bizonyultak túlságosan hatékonynak, és éppen amikor megalakult a Szent Liga, Andrea Doria admirális akkor szenvedett vereséget Preveza vizein. Az 1489-től a velenceiek birtokát képező Ciprust kellett a törököknek elfoglalniuk ahhoz, hogy Velence, az Egyházi Állam és Spanyolország végre összefogjon. A Szent Liga 1571-ben meghatározó győzelmet aratott Lepanto mellett a tengeren. A keresztény diadal nagy reményeket keltett nyugaton, de ennek sem lett sok eredménye, az óvatos Velence ugyanis különbékét kötött, ahogy tudomást szerzett a lepantói Főparancsnok, Don Juan d’Austria terveiről, aki már a Szent Sír visszafoglalásáról álmodozott. A háború parazsa azonban tovább izzott a Balkánon: a pápák több keresztes hadjáratot is hirdettek az oszmán elnyomás alatt sínylődő keresztények felszabadítására, de a törökök hatalmát csak a határon épített erődök láncolatával sikerült némiképp korlátozni. Újból fellángolt viszont a keresztes lelkesedés 1663-ban a szentgotthárdi győzelem után, de a HABSBURGOK elsietett békét kötöttek, és nem tudták teljesen kihasználni a győzelem adta lehetőségeket. 1645-ben a törökök megtámadták a velenceiek birtokát képező Kréta szigetét. Sokan, közöttük önkéntesek vettek részt a sziget huszonnégy évig tartó védelmében. A török birodalom Lengyelország felé is terjeszkedett, és sikerült is meghódítani Podóliát. A lengyel király azonban 1673-ban megverte a törököket, egyúttal be is bizonyította, hogy gátat lehet szabni az oszmánok expanziójának. Szent Liga Bécs védelmére Amikor a török csapatok 1683-ban Bécs alá értek, a keresztény államok végre félre tudták tenni ellenségeskedéseiket. Ennek jegyében alakították meg a Szent Ligát, amely visszaverte a támadókat, és a következő években lehetővé tette az egykori Magyarország területének visszafoglalását is. Meghatározó szerepet játszott a Ligában a SOBIESKI JÁNOS király vezette lengyel hadsereg, három hónapi ostrom után a szövetséges csapatok megérkezése visszavonulásra késztette a törököket. XI. INCE pápa mindent elkövetett, hogy összeszedje a szükséges anyagi fedezetet egy újabb keresztes hadjárat elindításához, de erőfeszítései mindaddig hiábavalónak bizonyultak, míg a Habsburgok, Lengyelország, és Velence részvételével létre nem jött egy új liga, amely magához ragadta a kezdeményezést. Az osztrákok előbb békét kötöttek a franciákkal, akik hegemóniájukat megpróbálták a Nyugatra erőltetni, úgy tűnt, akár háború árán is. A kozákokkal szövetséges lengyelek Moldáviában és Besszarábiában küzdöttek, míg Magyarországon 1686-ban felszabadult Buda és 1688-ban Belgrád. Velence pápai, toszkán és máltai gályák, valamint a Hannover-ház csapatainak segítségével visszaszerezte Moreát, mialatt irreguláris

szláv csapatok Dalmáciában hódítottak vissza jelentós területeket. Ezt az előrenyomulást a franciákkal kiújult ellenségeskedések állították meg 1688-ban. A törököknek nyújtott közvetett segítség miatt XIV. LAJOS királyt a “legkeresztényibb török fejedelem” néven emlegették. 1690-ben egy török ellentámadás során újból elesett Nándorfehérvár. A nyugat-európai feladataiktól megszabadult császári csapatoknak csak 1697-ben sikerült újra támadásba lendülniük, és a zentai győzelem után az 1699-ben megkötött karlócai béke szentesítette az addig elért eredményeket. A törököknek azonban nem állt szándékukban lemondani a gazdag európai területekről, ezért újrakezdték katonai akcióikat. 1717-ben hadat üzentek Oroszországnak, amely az előző konfliktus során kijutott a Fekete-tengerig, és elfoglalta Azov kikötőjét. Talán az orosz-török ellentét is szerepe játszott abban, hogy I. PÉTER cár az ortodoxok bajnokának és védelmezőjének kiáltotta ki magát, és felszólította a keresztényeket, hogy lázadjanak Fel török uraik ellen, de a felkelés nem következett be. A törökök támadást indítottak a velencei köztársaság ellen is, amely meglehetősen erős pénzügyi és politikai nyomást gyakorolt görög alattvalóira. 1716-ban az osztrákok Velence segítségére siettek, és megverték a török sereget a dél-magyarországi Pétervárad melletti csatában, majd Belgrádot is visszafoglalták. Velencének is sikerült némi eredményt elérnie, amikor a nyugati események miatt kényszerhelyzetbe került császár 1718-ban elfogadta a pozsareváci béke feltételeit. Velence megtartotta a Jón-szigeteket és néhány dalmáciai várost, de minden görögországi területéről le kellett mondania. Így a balkánon a Habsburgok képviselték a legfontosabb keresztény hatalmat. Az utolsó keresztesek A XVI-XVII. század folyamán még létezett az első, vagyis a Szent Sír felszabadítására indult keresztes hadjárat egyik előretolt helyőrsége. Málra szigetéről van szó, ahol a Jeruzsálemi Szent János Ispotály Rendjének, azaz a johannita rend túlélő tagjai V. Károly parancsára 1530-tól kezdve letelepedtek. A Porto Grandéban található Sant’Angelo tengeri erőd és a Birgu nevű városka lett a johanniták új főhadiszállása. Az első idők nem voltak túl szerencsésnek mondhatók, mert 1551-ben a törökök kirabolták és a földig lerombolták Gozo szigetét. 1565-től azonban erődítési munkákba kezdtek és sikeresen védték meg a szigetet egy újabb nagyarányú török támadástól. Bár a török flotta nagyon erős volt, a vezérek vitái, a szokatlanul nagy meleg (július volt) és az új erődítések lehetővé tették, hogy a lovagok ellen tudjanak állni a szicíliai spanyol alkirály, TOLEDO DE GARCIA által küldött felmentő hajóhad megérkezéséig. A törökök végül is feladták a küzdelmet, és egész Európa örült, hogy sikerült elhárítani a veszedelmet. Az ostrom után a johanniták átköltöztek Vallettába, amelyet rögtön megerősítettek. Birgut ezek után Victoria névre keresztelték át, és a Vallettával szemben fekvő falvakat a Cottonerának nevezett falrendszerrel vették körbe. A rend megerősített hajóhada 1571-ben részt vett a lepantói csatában és még sok más akcióban. A lovagok közel két évszázadig hasznot hajtó legális kalózkodás formájában avatkoztak bele a törökök által Folytatta kereskedelembe. Kikötője és természeti adottságai, amely szükség esetén karantén elrendelésére is alkalmas volt, Máltát egy hatalmas raktárrá tették, ami nagymértékben hozzájárult a gyapot termelésén és kereskedelmén alapuló helyi gazdaság fejődéséhez is. A sziget egy gazdag és virágzó, kozmopolita kultúrájú udvartartás székhelyévé vált, a johannita

rendet pedig egyre inkább egy arisztokratikus, de összességében jó szándékú despotizmus jellemezte. A XVIII. század végétől kezdve a lovagok elvesztették katonai és vallási funkciójukat és gyakran a szabadkőművesség prédájává váltak. Az európai fejedelmek, amelyektől Málta - legalább is névlegesen - függött, hanyatlani kezdtek, néhányan közülük a reformáció örvényében tűntek el, mások pedig nem küldtek már sem embert, sem ellátást. Amikor a francia forradalom idején a Nemzetgyűlés elkobozta a rend vagyonát, a vég már nem volt messze. 1798-ban NAPÓLEON kiűzte Máltáról a semmi ellenállást nem tanúsító lovagokat. A keresztes hadjáratok utolsó előretolt helyőrsége ezzel megszűnt létezni. A Máltai Lovagrend megszűnése után a keresztes hadjáratok emlékezete is halványulni kezdett. De az egykor egész Európát és a Földközi-tenger medencéjét magával ragadó vallási és politikai mozgalom nem tűnhetett el nyom nélkül. A keresztes hadjárat eredendően vallási mozgalom volt, és ebből a szempontból érthető is végleges hanyatlása. Ha belegondolunk, hogy például az USA Colorado államának Pueblo nevű egyházmegyéjében csak 1945-ben törölték el a cruzada (keresztes hadjárat) nevű egyházi adót, fogalmat alkothatunk a jelenség igazi súlyáról. A keresztes hadjáratok hozták magukkal az egyház által mind a mai napig gyakorolt bűnbocsánat intézményét, valamint a jövedelemadót, eleinte a hadjáratok finanszírozásának céljával. De erre a mozgalomra vezethető vissza az is, hogy a ferences rend feladata lett a szent helyek védelme. Ma is számtalan olyan vallási, katonai vagy lovagrend létezik még, amely eredetét a keresztes háborúkig vezeti vissza. A katolikus hierarchiában is létezik még a címzetes püspök intézménye, amelynek nincs székhelye, mivel ezt a címet azért hozták létre, hogy valamiféle kánonjogi keretet adjanak a Szíria és Palesztina elvesztése után egyházmegye nélkül maradt katolikus prelátusoknak. A marroniták, az egykori Tripoliszi Grófság (a mai Libanon) legfontosabb keresztény közösségét 1181-ben megpróbálták a római katolikus egyházba kényszeríteni. Miután évszázadokig sikerült ellenállniuk sziklaerődjeikben, a libanoni keresztények úgy tekintenek a keresztes hadjáratok idejére, mint valami aranykorra: függetlenségi törekvéseiket nem lehetne megérteni történelmük ismerete nélkül. Málta elvesztése után a johannita rend visszatért eredeti elhivatottságához, kórházakat állított fel mindenfelé, ahol mind a mai napig a legszegényebb betegeket ápolják. Ma a máltai lovagrend az egyetlen, saját terület nélkül elismert szuverén állam a világon, székhelye Rómában van. A johannitáktól származó más lovagrendek léteznek a protestáns országokban is, de itt kizárólag lovagi, és nem vallási rendként vannak jelen. Elmondhatjuk, hogy ezek az emberek az utolsó örökösei annak a mozgalomnak, amely végig megőrizte jelentőségét a nyugati kultúra történetének menetében, de a keresztes hadjáratok a történészek és az utca embere számára is felvetik a mind a mai napig aktuális kérdést: létezik, létezhet-e jogos erőszak, szent háború Isten nevében.