A KERESZTES HADJÁRATOK TÖRTÉNETE

A KERESZTES HADJÁRATOK TÖRTÉNETE Steven Runciman

OSIRIS KIADÓ BUDAPEST, 1999.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Steven Runciman: A History of the Crusades Volumes 1-3, Cambridge University Press, 1995 Fordította Bánki Vera Nagy Mónika Zsuzsanna Szerkesztette Veszprémy László A térképeket készítette Sebők László A bibliográfiai kiegészítést készítette Hunyadi Zsolt

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó-rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.

© Cambridge University Press, 1951. Hungarian translation © Bánki Vera, Nagy Mónika Zsuzsanna, 1999. © Osiris Kiadó, 1999.

2

TARTALOM

I. Az első keresztes hadjárat és a Jeruzsálemi Királyság megalapítása 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv

Előszó A kereszténység szent helyei A keresztes hadjárat meghirdetése Út a háborúba Harc a török ellen Az ígéret földje

1. függelék 2. függelék

Az első keresztes hadjárat legfontosabb forrásai A keresztesek létszáma Bibliográfia

II. A Jeruzsálemi Királyság és a Frank Kelet 1100–1187 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv

Előszó A királyság megszervezése A csúcspont A második keresztes hadjárat A fordulat Az iszlám diadala

1. függelék 2. függelék

A latin kelet történetének főbb forrásai, 1100–1187 A hattini csata Bibliográfia

3

III. Az Akkoni Királyság és a kései keresztes hadjáratok 1. könyv 2. könyv 3. könyv 4. könyv 5. könyv

Előszó A harmadik keresztes hadjárat Célt tévesztett keresztes hadjáratok Mongolok és mamelukok A tengerentúl pusztulása Epilógus

1. függelék 2. függelék

A kései keresztes hadjáratok történetének főbb forrásai A Tengerentúl szellemi élete Bibliográfia

A keresztes hadjáratok kutatásának 1951 utáni tájékoztató bibliográfiája Térképek jegyzéke Uralkodóházak leszármazási táblái

Anyámnak

4

I. kötet AZ ELSŐ KERESZTES HADJÁRAT és a Jeruzsálemi Királyság megalapítása

5

TARTALOM ELŐSZÓ 1. könyv

A KERESZTÉNYSÉG SZENT HELYEI 1. A pusztító utálatosság 2. Az Antikrisztus uralma 3. Krisztus zarándokai 4. A katasztrófa felé 5. Zűrzavar Keleten

2. könyv

A KERESZTES HADJÁRAT MEGHIRDETÉSE 1. Szent béke és szent háború 2. Szent Péter sziklája 3. A fölhívás

3. könyv

ÚT A HÁBORÚBA 1. A szegények hadjárata 2. A németek keresztes hadjárata 3. A vezérek és a császár

4. könyv

HARC A TÖRÖK ELLEN 1. A kis-ázsiai hadjárat 2. Örmény közjáték 3. Antiókhia falai előtt 4. Kié lesz Antiókhia?

5 könyv

AZ ÍGÉRET FÖLDJE 1. A Jeruzsálembe vezető út 2. A kereszt győzelme 3. „Advocatus Sancti Sepulchri” 4. A Jeruzsálemi Királyság

1. függelék 2. függelék

AZ ELSŐ KERESZTES HADJÁRAT LEGFONTOSABB FORRÁSAI A KERESZTESEK LÉTSZÁMA BIBLIOGRÁFIA

6

ELŐSZÓ Ez a könyv az első része egy háromkötetesre tervezett munkának, amely a keresztes hadjáratok történetét fogja át tizenegyedik századi születésétől tizennegyedik századi hanyatlásáig, továbbá a Szentföldön és a környező országok területén alapított államokat mutatja be. Reményeim szerint a második kötetben a Jeruzsálemi Királyság történetét, valamint a Közel-Kelet népeihez fűződő viszonyát mutatom be, majd a harmadik kötetben az Akkoni Királyság és a kései keresztes hadjáratok történetét beszélem el. Függetlenül attól, hogy a legnagyszerűbb és legromantikusabb keresztény kalandnak vagy a legutolsó barbár hadjáratoknak tekintjük a keresztes hadjáratokat, mindenféleképpen a középkor legfontosabb eseményei között kell számon tartanunk őket. Mielőtt megkezdődtek volna, a civilizáció központja Bizánc és az arab kalifátus volt. Mielőtt véget értek volna, ez a középpont Nyugat-Európába helyeződött át. Ebből az eltolódásból született meg az újkori történelem, ám ahhoz, hogy ezt megértsük, nem csak azokat a körülményeket kell megértenünk, amelyek Nyugat-Európában a keresztesek lendületét adták, hanem talán még inkább azokat a körülményeket, amelyek következtében Keleten lehetővé vált a keresztesek előrenyomulása, majd visszaszorulása. Az atlanti térségtől Mongólia felé kell fordítani tekintetünk. Ha csak a frankok vagy csak az arabok, vagy ha csak a legfőbb áldozatok, a keleti keresztények szemszögéből beszéljük el a történteket, nem tudjuk megragadni a jelentőségét. Hiszen, miként Gibbon vélte, ez az egész világ küzdelme volt. A teljes történetet nem sokszor írták meg angol nyelven, mi több, nem is volt igazi iskolája hazánkban a keresztes hadjáratok történetírásának. Annak ellenére, hogy nem volt mentes előítéletektől, s hogy már elég régen írta, Gibbon fejezetei a Decline and Fall című munkában még ma is figyelmet érdemelnek. Újabb keletű Sir Ernest Barker remek összefoglalója, mely elsőként az Encyclopaedia Britannica lapjain jelent meg, akárcsak W. B. Stevenson rövid, de nagyszerű története a keresztes királyságokról. A brit tudósok azonban jobbára elmélyült cikkekkel, keleti forráskiadásokkal és népszerűsítő irodalommal járultak hozzá a témakör irodalmához. A francia és német kutatások szélesebb körűek és nagyobb hagyománnyal rendelkeznek. A keresztes hadjáratokról írt nagy történeti munkák közül Wilkennek a tizenkilencedik század elején kiadott műve volt az első. Von Sybel első ízben 1841-ben megjelent munkája ma is alapvető. A század folyamán két másik kiváló tudós, Röhricht és Hagenmeyer tevékenysége nemcsak a forrásanyagok összegyűjtése és kritikai kiadása terén felbecsülhetetlen értékű, de maguk is megírták a keresztes hadjáratok átfogó történetét. Az utóbbi idők-

7

ben a német hagyományok továbbvivője Erdmann, aki a keresztes hadjáratokhoz vezető nyugati vallásos mozgalmakat tanulmányozta igen nagy alapossággal. Franciaországban, ahonnan a legtöbb keresztes származott, a tudósok érdeklődése középpontjában a legfontosabb nyugati, görög és keleti források kiadása állt a tizenkilencedik század közepén, s ennek terméke a monumentális Recueil des Historiens des Croisades. Michaud nagyszabású történeti műve már az 1817 utáni években megjelent. A későbbiekben a század folyamán Riant és munkatársai a Société de l’Orient Latin keretében jóval érdemesebb munkát végeztek. Ebben a században két kitűnő francia bizantinológus, Chalandon és Bréhier fordultak tudományos érdeklődéssel a keresztes hadjáratok felé, majd nem sokkal a második világháború kitörése előtt M. Grousset rukkolt elő háromkötetes kereszteshadjárat-történetével, melyben – a francia hagyományok szellemében – a tudományosság, a jó íráskészség és némi gall patriotizmus elegyedik egymással. Manapság az Egyesült Államokban tevékenykedik a keresztes hadjáratok kutatóinak a legszorgalmasabb iskolája, melynek megteremtője D. C. Munro, aki sajnálatosan keveset ír, ám, mint tanár igen jelentős szerepet tölt be. Az amerikaiak mind ez idáig a részletekre figyeltek, senki nem tett kísérletet egy átfogó és általános mű megírására. Beígértek viszont egy olyan kötetet, amelynek szerzői közé néhány külföldi tudóst is meghívnak, és amely a keresztes hadjáratok teljes történetét felöleli. Nagyon sajnálom, hogy eddig még nem jelent meg, így e kötet írásakor nem tudtam használni. Bizonyára nem tűnik bölcs eljárásnak, hogy egyetlen brit tollforgató versenyre próbál kelni az írógépek amerikai ördögeinek egész hadával. Csakhogy szó sincs versenyről. Egyetlen szerző nem akarhat egy egész szakértőcsoport hitelével szóhoz jutni, de felmutathat olyan egységes szemléletet, netalán irodalmi értékeket, amelyeket egy többszerzős mű esetében aligha várhatunk el. Homérosz és Hérodotosz a történetírás atyjai voltak, aminek Gibbon, a legnagyobb történészünk tudatában volt. Dacára egyes kritikusok véleményének, nehéz elhinni, hogy Homérosz nem egyetlen ember lett volna. Napjainkban a történetírás alexandriai korba ért, amikor nagyobb a becsülete a kritikának, mint az alkotó munkának. Az apró részletek ismeretének felhalmozódása és a kollégák éber szigorától való félelem miatt a mai történészek tudós cikkek és alaposan körülhatárolt disszertációk megírására vállalkoznak csak, hogy kicsiny erődítményüket könnyen megvédhessék a támadásoktól. Az ilyen munkák persze lehetnek nagyon értékesek, de önmagukban nem egészek. Hitem szerint a történész kötelessége, hogy történetet írjon, azaz megkísérelje följegyezni azoknak a nagyobb eseményeknek és mozgalmaknak az egymásutánját, amelyek meghatározták az emberek sorsát. Azt a szerzőt, aki elég merész, és vállalkozik erre a feladatra, nem az ambíciója miatt kellene kérdőre vonni, legföljebb azért, ha eszközei nem elégségesek, vagy eredményei nem helytállóak. A jegyzetekben mindig megadom, mely kijelentésemet mire alapozom, a bibliográfiában pedig felsorolom azokat a műveket, amelyeket áttanulmányoztam. Nagyon sokat tanultam belőlük, azokból is, amelyekre a jegyzetekben nem hivatkozom. Azon barátaim, akik segítő kritikájukkal és tanácsaikkal támogattak, túl sokan vannak ahhoz, hogy fölsoroljam őket. Végül szeretnék köszönetet mondani a Cambridge University Press munkatársainak végtelen kedvességükért és segítőkészségükért. London, 1950. Steven Runciman 8

1. könyv A KERESZTÉNYSÉG SZENT HELYEI

9

1. fejezet A pusztító utálatosság „Mikor azért látjátok majd, hogy az a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, ott áll a szent helyen… Akkor, akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre.” (Máté 24,15-16)

Kr. u. 638-ban egy februári napon Omár kalifa fehér tevéje hátán bevonult Jeruzsálem városába. Piszkos, elnyűtt ruhában érkezett, serege durva, toprongyos alakokból állt, de fegyelmük kifogástalan volt. A kalifa oldalán ott volt a meghódolt város legfőbb tisztviselője, Szophróniosz pátriárka. Omár egyenesen Salamon templomának helyéhez vonult, oda, ahonnan jó barátja, Mohamed a mennybe emelkedett. A pátriárka csak nézte őt, ahogy ott állt, Krisztus szavaira gondolt és könnyezve mormolta: „látjátok a pusztító utálatosságot, amelyről Dániel próféta szólott”. Ezután a kalifa a keresztények szentélyeit akarta megnézni. A pátriárka elvezette a Szentsír-templomhoz, s mindent megmutatott neki. Még a templomban voltak, amikor a muszlim ima órája elérkezett. A kalifa megkérdezte, hol teríthetné le imaszőnyegét. Szophróniosz arra kérte, maradjon, ahol van. Omár mégis kiment a Martyrion előcsarnokába, mondván, félő, hogy túlbuzgó követői majdan az iszlámnak követelik a helyet, ahol imádkozott. Igaza lett. Az előcsarnokot valóban kisajátították a muszlimok, míg a templom megmaradt annak, ami volt, a kereszténység legszentebb helyének.1 Mindez a város megadásának feltételei szerint történt. A próféta maga rendelte el, hogy a pogányok térjenek meg, máskülönben a halál fiai lesznek, de a Biblia népei, vagyis a keresztények és a zsidók (akikhez előzékenyen hozzávette Zoroaszter követőit is) megtarthatják, és háborítatlanul használhatják szent helyeiket, azzal a kikötéssel, hogy újabbakat nem építhetnek, fegyvert nem viselhetnek, és lóra sem szállhatnak; ezeken felül pedig fizetniük kell a különleges fejadót, a dzsízját.2 Ennél jobb feltételeket Szophróniosz nem remélhetett, mikor oltalomlevele birtokában szamara hátán baktatott az Olajfák-hegyére, hogy találkozzék a kalifával, akinél alacsonyabb rangú személynek nem volt hajlandó átengedni a várost. Jeruzsále1

Theophanész, ad ann. 6127, 333. p.; Eutükhiosz: Annales 1099. col.; Szíriai Mihály, 2. köt. 425–426. p.; Niszbini Éliás, 64. p. A forrásokról kitűnő összefoglalást ad Vincent és Abel: Jerusalem Nouvelle 2. köt. 930–932. p. 2 L. Becker „Djizya” szócikkét az Encyclopaedia Islamban, illetve Browne: The Eclipse of Christianity in Asia c. művét, 29–31. p.

10

met ekkor már több, mint egy éve ostromolták. Az ostromharcban járatlan s erre a célra rosszul felszerelt arabok tehetetlenek voltak az újonnan helyrehozott erődítményekkel szemben. A városban azonban már alig volt mit enni, felmentő seregre pedig nem számíthattak. A vidék az arabok kezén volt, s Szíria és Palesztina városai is sorra elestek. A császári flotta védelme alatt álló kaiszareiai parti helyőrséget nem számítva, a legközelebbi keresztény hadsereg Egyiptomban tartózkodott. A szokásos feltételek mellett Szophróniosz annyit tudott még elérni, hogy a város császári tisztviselői és családjuk ingóságaikkal együtt békében elhagyhassák a várost és letelepedhessenek a part mentén Kaiszareiában. Ez volt a pátriárka utolsó nyilvános szereplése, az ortodoxia védelmének és a keresztény egység megőrzésének szentelt hosszú, fáradságos élet tragikus csúcspontja. Ifjú éveiben barátjával, Ióannész Moszkhosszal végigjárta a keleti monostorokat, ahol szentekről szóló történeteket és a szentek mondásait gyűjtötték össze, melyekből Pratum spirituale címen antológiát állítottak össze; idős korára a császár – akinek politikájával nem értett egyet – kinevezte őt a jeruzsálemi fő egyháztartomány élére, és mindvégig kitartóan küzdött az eretnekség és a születőben lévő nacionalizmus ellen, mert előre látta, hogy a birodalom széthullásához fognak vezetni. Ám „a hit méz-szavú védelmezőjének”, ahogyan Szophrónioszt nevezték, hiábavaló volt minden prédikációja, minden fáradsága. Sikertelenségének látványos bizonyítéka volt az arab hódítás. Néhány hét múltán megtört szívvel halt meg.3 Nem volt emberi hatalom, amely Róma keleti tartományaiban megállíthatta volna a romlást. A Római Birodalom egész történetét végigkísérte Kelet és Nyugat lappangó ellentéte. Actiumnál a Nyugat győzött; de a Kelet legyőzte hódítóit. A birodalom két legnépesebb és leggazdagabb tartománya Egyiptom és Szíria volt. Itt folyt a legjelentősebb ipari termelés; hajóik és karavánjaik ellenőrzésük alatt tartották az egész keleti kereskedelmet; anyagi és szellemi kultúrájuk egyaránt magasabb rendű volt, mint a nyugati, s nem csupán hagyományaik ősi volta okán, hanem a korabeli civilizált világban a Római Birodalom egyetlen riválisának számító szászánida Perzsia közelsége miatt is. A Kelet befolyása nőttön-nőtt, míg végül Nagy Konstantin császár keleti vallásra tért, s székhelyét is keletebbre, a Boszporusznál fekvő Bizáncba helyezte át. A következő század folyamán, amikor a belső bajok miatt meggyöngült birodalomnak a barbár rohamokkal kellett szembenéznie, a nyugati rész ebbe belepusztult, ám a keleti, hála a konstantini politikának, megmaradt. Galliában, Spanyolországban, Afrikában, a távoli Britanniában s végül Itáliában barbár királyságok jöttek létre, miközben a keleti tartományokat Konstantinápolyból továbbra is a római császár kormányozta. A római vezetés soha nem volt különösebben népszerű Szíriában és Egyiptomban. A konstantinápolyi, nagyrészt a külső körülmények miatt, hamarosan még elkeseredettebb ellenkezést váltott ki. A Nyugat elszegényedésével Szíria kereskedői és Egyiptom kézművesei elveszítették piacaikat. Az állandó perzsa háborúk elvágták a sivatagon át Antiókhiába és a libanoni városokba vezető utat, nem sokkal később pedig az Abesszin Birodalom bukását követő arábiai zűrzavar miatt azokon a vörös-tengeri útvonalakon is megszűnt a Forgalom, amelyeket az egyiptomi hajósok, illetve Petra, Transzjordánia és Dél-Palesztina karavántulajdonosai ellenőriztek. Konstantinápoly a birodalom legjelentősebb piaca lett; a császári politika által támo3

in Mansi: Concilia, Nova Collectio 10. köt. 607. col. Ma már bizonyos, hogy Szophróniosz a pátriárka azonos Moszkhosz Szophróniosz nevű barátjával.

11

gatott távol-keleti kereskedelem északabbra, Ázsia sztyeppéin át keresett közvetlen útvonalat. Ez viszont Alexandria és Antiókhia lakóit érintette érzékenyen, hiszen máris irigykedve tekintettek az egyre inkább fölébük kerekedő, felkapaszkodott városra. A szíreket és az egyiptomiakat még inkább elkeserítette az erősen centralizáló császári politika, mely súlyosan csorbította a helyi autonómiát és kiváltságokat, ráadásul az adóbehajtás is szigorúbb lett és többet követelt, mint hajdan, a rómaiak idején. Az elégedetlenség Keleten új erőt adott a nacionalizmusnak, márpedig az nem marad sokáig a felszín alatt. A nyílt háborúskodás végül vallási okok miatt tört ki. A pogány császárok türelmesek voltak a különböző helyi kultuszokkal. A helyi istenségeket könnyen beleillesztették a római pantheonba. Csak a makacs monoteistákat, a zsidókat és a keresztényeket üldözték időnként. A keresztény uralkodók azonban korántsem voltak ilyen türelmesek. A kereszténység semmilyen más vallás létjogosultságát nem ismeri el, így arra akarták felhasználni, hogy általa az alattvalókat egységesen a kormányzathoz kössék. A teológiában nem különösebben járatos Konstantin igyekezett egyesíteni az ariánus vitától akkoriban megosztott keresztény egyházat. Fél évszázaddal később Nagy Theodosius politikai programjává tette a birodalom vallási egységéIustinianus bizánci nek megteremtését. A vallási egységet azonban nem volt császárt ábrázoló könnyű létrehozni. A Kelet rajongva fogadta be a kereszarany érme ténységet. A görögök kifinomult módszereikkel vitatták a teológiai kérdéseket, a hellenizált keletiek pedig a maguk szertelenségét és szenvedélyességét tették hozzá, ami hamarosan türelmetlenséget és gyűlöletet szült. Főképp a keresztény teológia központi és egyben legbonyolultabb kérdéséről, Krisztus természetéről vitáztak. Teológiai vita volt ez tehát, ám akkoriban még az utca emberét is szenvedélyesen foglalkoztatták ezek a kérdések, amelyek érdekességét csak a cirkuszi játékoké múlta felül. Persze más szempontok is közrejátszottak. A szírek és egyiptomiak többsége szívesebben látott volna az ortodox egyház pompájánál szerényebb külsőségekkel járó, egyszerűbb szertartásrendet. Egyre súlyosbodó szegénységükben bántotta őket a hivalkodás. Ráadásul az ortodox főpapokat és papokat a konstantinápolyi kormányzat beépített embereinek tartották. Saját főpapjaik irigységét pedig könnyen gyűlölködésbe lehetett fordítani. Az ősi alexandriai és antiókhiai egyházkerület pátriárkái ugyanis lázadoztak az ellen, hogy felkapaszkodott konstantinápolyi testvérük lassacskán fölébük kerekedik. Elkerülhetetlen volt az eretnekség kialakulása, mely idővel nacionalista színezetű, bomlasztó mozgalommá vált. Az arianizmus keleten, Abesszínia kivételével, hamarosan mindenhonnan eltűnt. Az ötödik századi eretnekmozgalmak azonban sokkal tartósabbaknak bizonyultak. A század elején Nesztóriosz, a szír származású konstantinápolyi pátriárka Krisztus emberi természetét hangsúlyozó tant hirdetett. Az antiókhiai iskola teológusai mindig is hajlottak efelé, így Nesztóriosz számos követőre talált Szíria északi részén. Tanait 431-ben az epheszoszi egyetemes zsinat eretnekségnek nyilvánította, mire több szíriai közösség elszakadt az anyaegyháztól. A birodalomban törvényen kívül helyezett nesztoriánusok a perzsa királyság területére, Mezopotámiába tették át székhelyüket. Hamarosan a távolabbi Kelet, India, Turkesztán, sőt Kína vált missziós tevékenysé-

12

gük legfőbb területévé, de Szíriában és Egyiptomban – elsősorban a távol-keleti kereskedők körében – még a hatodik és hetedik században is fönnmaradt néhány közösségük. A nesztoriánus vita egy másik, még hevesebb vitát váltott ki. Az antiókhiai tanok és a konstantinápolyi pátriárka fölötti kettős győzelemtől eltelve az alexandriai teológusok az ellenkező irányban lépték át az igaz hit határait. Olyan tant hirdettek, amely tagadja Krisztus teljes emberi valóságát. Ezt az eretnekséget első hirdetője, a kevéssé ismert Eutükhész apát után eutükhianizmusnak is nevezik, általában azonban monofizitizmusnak hívják. 451-ben a Khalkédónban összeült negyedik egyetemes zsinat elítélte a monofizitákat, akik felháborodásukban elszakadtak az anyaegyháztól, s velük tartott az egyiptomi keresztények többsége és számos szíriai közösség is. Az örmény egyháznak a khalkédóni zsinatra megkésve érkező követsége sem fogadta el a zsinat határozatait, s csatlakoztak a monofizitákhoz. A későbbi császárok állhatatosan keresték azt a békítő formulát, amely megszüntetné az egyházszakadást, és amelyet egy egyetemes zsinat jóváhagyásával az igaz hit fogalmának további pontosításaként általánosan el lehetett volna fogadtatni. Csakhogy két tényező is ellenük dolgozott. A szakadároknak nemigen akaródzott visszatérni a nyájhoz, legföljebb a saját, elfogadhatatlan feltételeik alapján; Róma és a nyugati egyház viszont tántoríthatatlanul ellenezte a megegyezést. I. Leó pápa pedig azt tartotta, hogy nem az egyetemes zsinatok, hanem Szent Péter utódának a dolga meghatározni a hitvallást, s mint, hogy nem volt türelme dialektikus szőrszálhasogatásokhoz, amiket nem értett, hát írt egy dogmatikus levelet arról, mi a helyes álláspont a kérdésben. A Tomus Leonis címen ismert irat, jóllehet nem vett tudomást a vita árnyalatairól, a khalkédóni zsinati hatóságok mégis elfogadták vitáik alapjául, s a dogma belekerült a határozati szövegekbe. Leó pápa formulája egyértelmű, kemény hangvételű volt, sem értelmezést, sem módosítást nem tűrt. Az eretnekeket csillapító bármely engedmény a Tomus figyelmen kívül hagyását, következésképp a Rómával való szakítást jelentette volna. Ezt azonban egyetlen császár sem engedhette meg magának, akit érdekei és ambíciói Itáliához, illetve a Nyugathoz kötöttek. E dilemma béklyójában a birodalmi kormányzat sohasem alakított ki következetes politikát. Hol üldözte az eretnekeket, hol megbékélésre törekedett; az eretnekek pedig egyre erősödtek a keleti provinciákban, ahol a feléledő nacionalizmus is támogatta őket.4 A monofiziták és a nesztoriánusok mellett volt még egy közösség a keleti tartományokban, mely állandó ellentétben állt a birodalmi kormányzattal: a zsidóké. A Kelet minden nagyvárosában tekintélyes számú zsidó élt. Nem élvezték a polgárokat megillető valamennyi jogot és az időről időre kitörő zavargások során mind vagyoni, mind személyi veszteség érte őket. Cserébe minden alkalmat megragadtak, hogy a keresztényeknek ártsanak. Gazdagságuk és kiterjedt kapcsolataik miatt a kormányzatra nézve potenciális veszélyt jelentettek.5

A nesztoriánus és monofizita közösségek korai történetének legjobb áttekintése: Vacant és Mangenot: Dictionnaire de Théologie Catholique-jának az Amman által írott „Nestorius”, illetve a Jugie által írott „Monophysitisme” címszava, továbbá a Fliche és Martin szerkesztésében megjelent Histoire de l’Eglise IV kötetének Bardy, valamint IV. és V. kötetének Bréhier által írt fejezetei. 5 Az önkényes, de nem túl elnyomó zsidóellenes birodalmi törvényalkotásról lásd Bury: Later Roman Empire (A. D. 395–565) 2. köt. 366. p., és Krauss: Studien zur byzantinisch-jüdischen Geschichten 1–36. p. 4

13

A hatodik század során rosszabbra fordult a helyzet. Iustinianus nyugati háborúi hosszan elhúzódtak, és sokba kerültek. Zavart keltettek valláspolitikájában is, ráadásul magasabb adókkal kellett sújtani a keleti alattvalókat, anélkül, hogy kárpótlásképp bármilyen előnyökhöz juttatta volna őket. Leginkább Szíria szenvedte meg e háborúkat; a pénzügyi terheket a perzsa hadsereg véres portyái, s az ország területét megrázó katasztrofális földrengések sora súlyosbította. Ebben a helyzetben csak az eretnekek virultak. A szír monofizitákat Theodóra császárnő támogatásával az edesszai Baradeus Jakab szervezte ütőképes erővé. Egyházukat ettől kezdve jakobita egyháznak nevezték. Egyiptom csaknem teljes őslakos népessége monofizita volt, ma koptoknak nevezzük őket. A perzsa határvonal biztonságos sáncai mögött, Kelet felé gyorsan terjeszkedő nesztoriánusok helyzete egyre inkább megszilárdult a birodalomban. A palesztin városokat kivéve az ortodoxia kisebbségbe került. Megvetően csak melkitáknak – a császár embereinek – nevezték őket, s nem is alaptalanul, hiszen létük a birodalmi közigazgatás hatalmától és presztízsétől függött.6 602-ben Phókasz, egy egyszerű százados foglalta el a császári trónust. Uralkodónak kegyetlen volt és alkalmatlan is; míg Konstantinápoly terror alatt nyögött, a provinciákban mindenfelé lázadások törtek ki és polgárháborúk dúltak a városok cirkuszi pártjai, illetve a vallási szekták között. Antiókhiában a jakobita és a nesztoriánus pátriárkák teljesen nyíltan, közös tanácskozáson vitatták meg, mitévők legyenek az ortodoxok ellen. Phókasz büntetésül egy egész hadsereget küldött rájuk, mely a zsidók buzgó segítségével tömegesen mészárolta le az eretnekeket. Két év múlva aztán a zsidók is fellázadtak, s előbb megkínozták, majd megölték a város ortodox püspökét.7 610-ben Phókaszt egy fiatal örmény nemesi ivadék, Afrika provincia kormányzójának fia, Hérakleiosz letaszította a trónról. Ugyanebben az évben II. Khoszroész perzsa király befejezte a birodalom lerohanására és felosztására tett előkészületeit. A perzsa háború tizenkilenc évig tartott. Tizenkét évig a birodalom csak védekezett, mialatt egy perzsa hadosztály elfoglalta Anatóliát, egy másik pedig Szíriát hódította meg. Anhókhia 611-ben esett el, Damaszkusz 613-ban. 614 tavaszán Shahrbaráz perzsa hadvezér Palesztina földjére lépett, s amerre járt, feldúlta az országot és felgyújtotta a templomokat. Csak a betlehemi Születés-templom menekült meg, mivel a bejárata fölötti mozaik a három királyokat perzsa öltözékben ábrázolta. Április 15-én Shahrbaráz körülzárta Jeruzsálemet. Zakariás pátriárka a vérontást elkerülendő kész lett volna feladni a várost, a keresztény lakosság azonban nem volt hajlandó engedelmesen megadni magát. Május 5-én, a falakon belüli zsidók segédletével, a perzsáknak sikerült betörniük a városba. Borzalmas vérengzés vette kezdetét. A perzsa katonák, de még inkább a zsidók válogatás nélkül mészárolták le a keresztényeket lángokban álló templomaik és lakóházaik között. Állítólag hatvanezer ember pusztult el, s harmincötezret adtak el rabszolgának. A városban őrzött szent ereklyéket, a Szent Keresztet és a keresztre feszítés eszközeit ugyan korábban elrejtették, de az ellenség kiásta őket, és a pátriárkával együtt elküldte ajándékba Perzsia keresztény ki6

L. Bréhier: i. m. 4. köt. 489–493. p.; Devreesse: La Patriarchat d’Antioche 77–99. p. Theophanész, ad ann, 6101, 296. p.; Nikiui János, 166. p.; Szebeosz, 113–114. p.; Eutükhiosz: Annales 1084. col. (a Türoszban lezajlott lázadásokról); Chronicon Paschale 699. p. (a püspök legyilkolását a fellázadó katonáknak tulajdonítja); Kulakovszkij: Theophanész történeti adatainak kritikája (oroszul). 21. köt. 1–14. p., és Bizánc története 3. köt. (oroszul), 12–15. p., ahol a szerző összeveti az adatokat és megállapítja az időpontot. 7

14

rálynőjének, a nesztoriánus Merjemnek. A város és környéke oly mértékben elpusztult, hogy mind a mai napig nem heverte ki.8 Három évvel később a perzsák előrenyomultak Egyiptomba, s egy év elteltével meghódították az országot. Ezalatt északon hadtesteik elérték a Boszporuszt.9 Jeruzsálem eleste az egész kereszténységet mélyen megrázta. A zsidók szerepét soha nem felejtették el, és nem bocsátották meg, a perzsák elleni háborút pedig kezdték szent háborúnak tekinteni. Mikor 622-ben Hérakleiosznak végre sikerült támadásba lendülnie, magát és hadseregét ünnepélyesen Istennek ajánlotta, s keresztény harcosként a sötétség erői ellen indult csatába. A későbbi nemzedékek őt tekintették az első keresztes lovagnak. Türoszi Vilmos öt évszázad múltán a keresztes hadjáratok történetét írva a perzsa háború eseményeit is elbeszéli; a könyv ófrancia fordítása Livre d’Eracles (Hérakleiosz könyve) címen vált ismertté.10 A keresztes hadjárat sikeres volt. Megannyi viszontagság, kétség és kétségbeesés után Hérakleiosz 627 decemberében Ninivénél végül győzelmet aratott a perzsák fölött. 628 elején Khoszroész királyt megölték, s utóda békét kért, amelyet azonban csak 629-ben sikerült érvényesíteni. A meghódított tartományok is ekkor kerültek vissza a birodalomhoz. Hérakleiosz augusztusban Konstantinápolyban ünnepelte diadalát. A következő tavasszal megint délre indult, hogy visszaszerezze a Szent Keresztet, és ünnepélyesen Jeruzsálembe vigye. Megindító jelenet volt. Bár meg kell hagyni, a keleti keresztények sora nem ment rosszul a perzsa uralom alatt. Khoszroész hamar megvonta kegyeit a zsidóktól, sőt utóbb száműzte őket Jeruzsálemből. Míg udvarában a nesztoriánusok élveztek előnyöket, ő maga hivatalból egyforma jóindulattal viseltetett a monofiziták és az ortodoxok iránt. Templomaikat visszajuttatta nekik és újjáépítették azokat. A király védnöksége alatt zsinatot hívtak össze a fővárosba, Ktésziphónba, hogy a szekták újraegyesítéséről tárgyaljanak. A visszaállított császári közigazgatásról az első lelkesedés elmúltával kiderült, hogy az kizárólag az ortodoxoknak kedvez. Hérakleiosz üres kincstárat örökölt. Csak az egyháztól kapott tetemes kölcsönökből tudta fedezni a hadviselés költségeit. A perzsa hadisarc pedig nem volt elegendő, hogy e kölcsönöket visszafizesse. A szírek és az egyiptomiak megint csak arra eszméltek, hogy súlyos adóterheik az ortodox hierarchia kincstárát töltik fel.11 A helyzeten Hérakleiosz valláspolitikája sem segített. Először a zsidók ellen lépett fel. Ő maga eredetileg ugyan nem volt ellenséges velük, csakhogy útban Jeruzsálem felé Tibériásban, egy vendégszerető zsidónál megszállva értesült a perzsa háborúban játszott szerepükről. Talán az a homályos jóslat is hatással volt rá, mely azt jövendölte, hogy a körülmetéltek romba döntik a birodalmat. Ezért aztán elrendelte a zsidók kötelező kikeresztelkedését, s a nyugati királyokat is sürgette, hogy kövessék példáját. A parancsot persze nem lehetett végrehajtani, de a buzgó keresztényeknek jó ürüAntiokhosz Sztratégosz, 9–15. p.; Szebeosz, 130–131. p.; Anon. Guidi, 3. p.; Chronicon Paschale, 704– 705. p. Theophanész, ad ann. 6106, 300 301 p. A betlehemi mozaik estéről keleti pátriárkák számolnak be Theophilosznak írt levelükben, in Migne: Patrologia Gracco-Latina, 95. köt. 380–381. col. 9 A perzsa háború történetéről lásd Kulakovszkij: Bizánc története, 3. köt. 33 49. p.; Ostrogorsky: Geschichte des byzantianischen Staates, 51–66. p., Bréhier: i. m. 79–101. p.; Perpice: l’Imperatore Eraclio, 58– 179. skk. p. 10 Türoszi Vilmos I. 1–2. köt. 9–13. p. Az ófrancia fordítás teljes címe L’Estoire d’Eracles, Emperum... 11 A ktésziphóni zsinatról ír Szebeosz, 189–192. p., és Anon. Guidi, 20. p. Az utóbbi valószínűleg túl nagy jelentőséget tulajdonít a nesztoriánusoknak és sikereiknek. 8

15

gyet kínált a gyűlölt faj mészárlására. A rendelet egyetlen tényleges eredményeként a zsidók csak még inkább ellenszegültek a birodalmi kormányzatnak.12 Ezt követően a császár a keresztény teológia veszélyes vizeire evezett. Konstantinápoly szíriai születésű monofizita pátriárkája, Szergiosz kidolgozott egy tant, mely elképzelése szerint összebékítette volna a monofizitizmust és az ortodoxiát. Hérakleiosz áldását adta a kezdeményezésre; a perzsa háborúk elmúltával azután az egész birodalomban meghirdették a monoenergizmus néven ismertté vált tanokat, melyek a császár és a pátriárka támogatása és a római pápa, Honorius óvatos egyetértése ellenére is népszerűtlenek voltak. A monofiziták azonnal elutasították. Az ortodoxok többsége Konstantinápolyban a nagy misztikus, Hitvalló Maximosz, Keleten pedig Szophróniosz vezetésével egyaránt elfogadhatatlannak találta azokat. Hérakleiosz lelkesen, de minden tapintatot nélkülözve igyekezett az új tanokat rákényszeríteni alattvalóira. Ám udvaroncai és a későbbiekben maronita elnevezéssel illetett néhány örmény és libanoni kivételével nem akadtak hívei. Hérakleiosz utóbb módosította e tant, de a 638-ban kibocsátott, monotheletizmust hirdető Ektheszis hasonlóképp eredménytelen maradt. Az egész epizód, mely csak a 680. évi, hatodik egyetemes zsinat után rendeződött véglegesen, arra volt jó csupán, hogy tovább mélyítse a keleti keresztények elkeseredését és zavarát.13 Amikor 629-ben Hérakleiosz Konstantinápolyban a Frankhontól Indiáig minden Irányból érkező követek gratulációit fogadta, állítólag levelet kapott egy arab törzsfőtől, aki magát Isten prófétájának nevezte, és felszólította a császárt, hogy csatlakozzék hitéhez. Hasonló levelet kapott Perzsia, illetve Abesszínia királya és Egyiptom kormányzója is. Ez a történet bizonyára apokrif. Hérakleiosz aligha tudott az Arabfélszigetet forradalmasító eseményekről. A hetedik század elején Arábiát nyughatatlan, független törzsek csoportjai szállták meg; egy részük nomád volt, mások mezőgazdasági termeléssel foglalkoztak, megint mások a karavánutak mentén létrejött kereskedővárosokban telepedtek le. Bálványimádók voltak, s mindegyik vidéknek megvolt a maga bálványa, de közöttük a legszentebb a legnagyobb kereskedővárosé, Mekkáé volt, a Kába. Ekkortájt azonban a bálványimádás már eltűnőben volt, hiszen hosszú ideje jelen voltak ezen a vidéken zsidó, keresztény és zoroasztriánus misszionáriusok. A zoroasztriánusok csak a perzsa befolyási övezetekben értek el sikereket, észak keleten, és később délen. Számos arab városban voltak zsidó kolóniák, a legjelentősebb Medinában, s még számos arabot is sikerült áttéríteniük. A legeredményesebben a keresztények működtek. Az ortodox keresztényeknek a Sínai-félszigeten és Petrában voltak követőik. A nesztoriánusok, hasonlóan a zoroasztriánusokhoz, a perzsa protektorátus területén találtak követőkre. A monofiziták viszont a nagy karavánutak mentén alapítottak gyülekezeteket, még Jemenben és Hadramautban is, de a sivatag határán élő jelentősebb törzsek is mind monofiziták voltak, így például a banú ghassun és a banú taghlib törzs. Az arab kereskedőknek számos lehetőségük adódott, hogy megismerjék a civilizált világ vallásait, hiszen gyakorta utaztak szíriai, palesztin és iraki városokba; emellett Arábiában is létezett egy ősi monoteista hagyomány, a haníf. Az araboknak egyszersmind arra is szükségük volt, hogy terjeszkedjeRészletes beszámoló, hivatkozásokkal Bréhier-nél, i. m. 108–111. p. A legfontosabb források Theophanész, ad ann. 6120, 328–329. p. és Eutükhiosz, 1089. col. A zsidók megkeresztelését elrendelő dekrétum in Dölger Regesten no. 206, I. köt. 24. p. Lásd még Doctrina Jacobi, szerk. Bonwetsch, 88. p. 13 A legjobb összegzés a monoenergizmusról és a monotheletizmusról Bréhier: i. m. 111–124., 160– 200 p. 12

16

nek. A félsziget szerény forrásai még szerényebbé váltak, mióta a himjaridák öntözőrendszerét lerombolták, s az egyre gyarapodó lakosság ellátásához már nem voltak elégségesek. Az írott történelemben a sivatagi népek újra és újra elárasztják a környező megművelt területeket. A nyomás most különösen erős volt.14 Mohamed sajátos és kivételes zsenialitása tökéletesen megfelelt ezeknek a körülményeknek. A szent városban, Mekkában született, az egyik legnagyobb klán, a kuraisiták szegény rokonaként. Bejárta a világot és megismerkedett vallásaival. A keresztény monofizitizmus különösen vonzotta, de a Szentháromság tanát nem tartotta összeegyeztethetőnek a tiszta monoteizmussal, amit annyira csodált a haníf hagyományban. Az általa kialakított tanítás ugyan nem utasította el teljesen a kereszténységet, de a maga módosított, egyszerűsített formájában népe számára sokkal elfogadhatóbbá tette. Vallási vezetőként annak köszönhette sikereit, hogy tökéletesen ismerte az arabokat. Ha műveltségével ki is emelkedett közülük, érzéseikben, előítéleteikben osztozott velük. Mindemellett rendkívül tehetséges politikus volt. Ezen adottságok együttesen tette lehetővé, hogy tíz év leforgása alatt a semmiből létrehozzon egy birodalmat, mely kész meghódítani a világot. 622-ben, a Hidzsra évében csak a háza népe és néhány barátja tartozott követői közé. 632-ben, amikor meghalt, Arábia ura volt, seregei átlépték a határokat. Kalandorok hirtelen felemelkedése nem szokatlan jelenség a keleti világban, csakhogy általában bukásuk is éppoly hirtelen bekövetkezik. Mohamed azonban maradandó szervezetet hagyott hátra, melynek állandóságát a Korán biztosította. Ebben a nagyszabású műben a próféta Isten szavait írta le; a felemelő példabeszédek és történetek mellett szól életvezetésről és a birodalom kormányzásáról, s egyúttal törvénykönyv is. Elég egyszerű ahhoz, hogy a kortárs arabok elfogadják, és elég egyetemes, hogy megfeleljen az utódai által kiépített nagyhatalom kívánalmainak. Az Iszlám ereje éppen egyszerűségében rejlett. A mennyekben egyetlen Isten létezik, a Földön a híveknek egyetlen vezetője, aki az egyetlen törvény, a Korán szerint kormányoz. A kereszténység békét hirdetett, amelyet soha nem ért el; az iszlám épp ellenkezőleg, minden gátlás nélkül a kard vallása volt.15 E kard már Mohamed életében lesújtott a Római Birodalom tartományaira, jóllehet csak néhány nem túl jelentős és kevéssé sikeres palesztinai portyában. A terjeszkedő politika Mohamed utóda, Abú Bakr idején vált nyilvánvalóvá. Arábia meghódítása akkor teljesedett ki, amikor sikerült bahreini gyarmatukról elűzni a perzsákat, ugyanakkor az arab hadsereg Petrán keresztül, végig a kereskedelmi út mentén elérte a dél-palesztinai partokat, útközben valahol a Holt-tenger mellett legyőzte a helyi kormányzót, Szergioszt, majd eljutott egészen Gázáig, s rövid ostrom után bevette a várost. A polgárokkal elnézően bántak, de a helyőrségi katonák az iszlám kard első keresztény mártírjai lettek.16 634-ben Abú Bakrt Omár követte a trónon, aki elődjének azt az elszántságát is örökölte, mellyel az iszlám hatalmat terjesztette. Ezalatt a még mindig Észak-Szíriában I. Browne: i. m. I. fejezet Mohamedről és az iszlám kialakulásáról a legteljesebb leírást adja Caetani: Annalli dell’ Islam, I. köt. Lásd még Buhl „Muhammed” szócikkét in: Encyclopaedia of Islam. Az iszlámban kimutatható monofizita hatásról lásd Grégoire: Mahomet et le Monophysisme, in: Mélanges Charles Dich, I. köt. 107– 119. p. 16 Theophanész, ad ann. 6123–6124, 335–336. p.; Tamás pap, in Corpus Scriptorum Christianorum Orientalium, Scriptores Syri, 4. köt. 114. p.; Szíriai Mihály, 2. köt. 413. p. A gázai mártírok története Passio LX Martyrium et Legenda Sancti Floriani-ban található, szerk.: Delehaye, Analecta Bollandiana, 23. köt. 289-307. p. 14 15

17

tartózkodó Hérakleiosz császár ráébredt, hogy az arab inváziót igencsak komolyan kell venni. De nem volt elég embere. A perzsa háborúban súlyos veszteségek érték, majd a háború végeztével gazdasági okokból számos hadtestet fel is oszlatott, és senki sem lelkesedett, hogy belépjen a hadseregbe. Az egész birodalmon az a fajta kimerültség és pesszimizmus lett úrrá, mely egy hosszú és keserves háború után a győzteseket éppúgy hatalmába keríti, mint a legyőzötteket. Ebben a helyzetben a császár a szíriai csapatok élén fivérét, Theodóroszt küldte Palesztinába rendet teremteni. Theodórosz két egyesült arab fősereggel ütközött meg Jeruzsálemtől délnyugatra Gabathánál, más néven Adzsnádajnnál, ahol súlyos vereséget szenvedett. A Dél-Palesztinában biztonságban lévő arabok pedig a Jordántól keletre, Damaszkuszig és az Orontész völgyében vezető kereskedelmi úton nyomultak előre. Tibériás, Baalbek és Humsz harc nélkül a kezükre került, Damaszkusz rövid csata után 635 augusztusában esett el. Hérakleiosz most igazán megrémült. Némi nehézség árán két csapatot küldött délre. Az egyik az örmény Vahan herceg irányítása alatt örmény újoncokból, illetve a banú ghassun törzs sejkjének vezetésével jelentős számú arab keresztényből állt. A másik, vegyes állományú csapatot Theodórosz Trithüriosz vezette. Érkezésük hírére a muszlimok a Jordán felé húzódtak Damaszkuszból és az Orontész völgyéből. Trithüriosz a hauráni Dzsabbiánál érte be őket, ahol vereséget szenvedett, de sikerült megőrizni állásait a Jarmúk folyón, a Galileai-tengertől délkeletre, s bevárnia Vahan seregét. Itt vívták meg 636 augusztusában, dühöngő homokviharban a döntő csatát. A keresztények serege volt a nagyobb, az araboké az ügyesebb. A küzdelem kellős közepén a ghassunida herceg és tizenkétezer arab keresztény átállt az ellenséghez. Monofiziták voltak, gyűlölték Hérakleioszt, ráadásul fizetségük is hónapok óta késlekedett. Nem volt nehéz megszervezni az árulást, s ez el is döntötte a csata kimenetelét. A muszlimok elsöprő győzelmet arattak. Trithüriosz is, Vahan is csaknem összes emberével odaveszett. Palesztina és Szíria nyitva állt a hódítók előtt.17 Hérakleioszt Antiókhiában érte a csata híre. Kétségbeesett: Isten keze lesújtott rá unokahúgával, Martinával kötött vérfertőző házassága miatt. Sem embere, sem pénze nem volt, hogy tovább védje a tartományt. Miután az antiókhiai katedrálisban tartott ünnepi misén az Úr közbenjárásáért könyörgött, lement a tengerhez és hajóra szállt, hogy visszatérjen Konstantinápolyba. A parttól távolodván keservesen sírt: – Isten veled Szíria, Isten veled!18 Az arabok rövid idő alatt lerohanták az országot. Az eretnek keresztények habozás nélkül megadták magukat. A zsidók hathatós segítséget nyújtottak az araboknak azzal, hogy kalauzolták őket. Szervezett ellenállásba csak a két nagy palesztin városban, Kaiszareiában és Jeruzsálemben, illetve a perzsa határon Pellában és Darában ütköztek. A jarmúki csata hírére Szophróniosz megerősítette Jeruzsálem védelmét. Amikor aztán értesült arról, hogy az ellenség már elérte Jerikót, összeszedte Krisztus Az adzsnádajni csatáról lásd Theophanész, ad ann. 6125, 336–337. p.; Szebeosz, 165. p. Theophanésznél a csata helyszíne „Gabitha”; Szebeosz kissé zavaros beszámolója szerint pedig „Rabboth-Moáb”. A jarmúki csatáról lásd Theophanész ad ann. 6126, 337–338. p.: Niképhorosz, 23–24. p. Szíriai Mihály, 2. köt. 420–424. p.; Szebeosz, 166–167. p.; Eutükhiosz, 1097. col. Az arab forrásokat összefoglalja Pernice: i. m. 279–281. p. Lásd még uo. 321 p., a csata helyszínéről. 18 Hérakleiosz búcsújának történetet Szíriai Mihály beszéli el, 2. köt. 424. p., igazságtalanul vádolva Hérakleioszt avval, hogy távozása előtt kirabolta a szíriai város kincstárát. A defetizmusát megörökítő hagyományt Agapiosz is megismétli Kitab al-’Unvan című munkájában, 471. p., aki szerint Hérakleiosz azt mondta volna, hogy nem küzd Isten akarata ellen Niképhorosznál, 23 p., Theodórosz a császárnak unokahúgával kötött vérfertőző házasságára vezeti vissza a katasztrófát. 17

18

szent ereklyéit, melyeket az éj leple alatt a tengerpartra küldött, hogy Konstantinápolyba szállítsák őket, nehogy ismét a hitetlenek kezére kerülhessenek. Jeruzsálem több, mint egy évig állta az ostromot. Kaiszareia és Dara 639-ig tartott ki, de ekkor már magányosan küzdöttek. Kelet metropolisza, Antiókhia egy évvel korábban elesett, s a Szuezi-földszorostól az Anatóliai-hegységig az egész országot a muszlimok uralták.19 Eközben Róma ősi ellenfelét, Perzsiát is romba döntötték. 637-ben Kádiszijja melletti győzelmük eredményeképp elfoglalták Irakot, majd a következő évben a Nihávand melletti második diadal után birtokba vették az Iráni-fennsíkot. Az utolsó szászánida király, III. Jazdagird 651-ig tartotta magát Horászánban. Ekkor érték el az arabok a Perzsa Birodalom keleti határait, az Oxoszt és az afgán hegyeket.20 639. decemberében a muszlim hadvezér, Amr négyezer emberével lerohanta Egyiptomot. Perzsia elfoglalása óta a tartomány közigazgatása meglehetősen zűrzavaros, a kormányzó alexandriai Kürosz pátriárka pedig ostoba és korrupt volt. A nesztoriánus hitről áttért pátriárka a császár monotheletista tanainak legfőbb támogatójává lett, s feltett szándéka volt, hogy e tanokat rákényszeríti a Bizánciak és arabok tengeri összecsapása hajthatatlan koptokra. Alattvalói gyűlölték uralmát, így hát Amr könnyen talált szövetségeseket közöttük. 640 elején két hónapos ostrom után bevette a pelusiumi nagy határerődöt. Ekkor segítségei kapott a kalifától, s innen Babilon (ÓKairó) felé vette útját, itt összpontosult a császári helyőrség. A 640 augusztusában megvívott héliopoliszi csata után a rómaiak visszaszorultak a babiloni erődbe, ahol 641 áprilisáig tartották magukat. Ezalatt az arabok elfoglalták Felső-Egyiptomot. Babilon elestét követően Amr végigmenetelt Fajjúmon, helyőrségével együtt maga előtt kergetve a város kormányzóját, egészen Alexandriáig. Küroszt ekkorra már visszahívták Konstantinápolyba, mert az a jogos gyanú merült fel ellene, hogy áruló módon lepaktált Amrral. Hérakleiosz februárban meghalt, s özvegye, a régenscsászárnő, Martina konstantinápolyi helyzete túl bizonytalan volt ahhoz, hogy meg tudja védeni Egyiptomot. Így hát visszaküldte Küroszt Egyiptomba, hogy állapodjon meg, ahogy tud. Novemberben Babilonba ment Amrhoz, és aláírta Alexandria feladását. Közben Martina megbukott, s az új kormányzat nem ismerte el Küroszt és az általa kötött békét. Amr pedig már meg is szegte a szerződést, hiszen behatolt Pentapoliszba és Tripolitániába. De Alexandriát nem lehetett tartani, miközben egész Egyiptom az arabok kezén volt. 642 novemberében a város kapitulált. Azonban még ekkor sem veszett el minden remény. 644-ben az a hír járta, hogy Amr kegyvesztett lett, visszahívták Medinába. Konstantinápolyból a tengeren át újabb sereg érkezett, mely 645 elején könnyedén visszafoglalta Alexandriát, és eljutott egészen Fusztatig (Kairó), az 19

Lásd Caetani: i. m. 3. köt. 1119. skk. p. és de Goeje: Mémoire sur la de la Syrie, passim; Pernice: i. m. 267–289, p., Kulakoviszkij: i. m. 3. köt. 152–156. p. A zsidók szerepét mindegyik forrás hangsúlyozza, különösen Szebeosz, 173–174. p., és a Doctrina Jacobi, 86–88. p., amely egy akkortájt Karthágóban tartózkodó konstantinápolyi zsidó írása. 20 Caetani: i. m. 3. köt. 629. skk p.; Christensen: 494–503. p.

19

Amr által alapított, Babilon melletti fővárosig. Ekkor Amr visszatért Egyiptomba, s Fusztat mellett megverte a császári erőket. Parancsnokuk, az örmény Manuelosz Alexandriáig hátrált, és minthogy a keresztény lakosság teljes közönnyel fogadta kísérletét, hogy visszahódítsa a földet a kereszténység számára, elkeseredésében neki sem fogott a város védelmének, hanem visszahajózott Konstantinápolyba. Benjámin, a kopt pátriárka visszaadta Alexandriát Amrnak.21 Egyiptom mindörökre elveszett. 700-ra a római Afrika az arabok kezére került. Tizenegy évvel később Spanyolországot is elfoglalták. 717-ben az arab birodalom a Pireneusoktól Közép-Indiáig húzódott, katonái pedig Konstantinápoly falait döngették.

21

Bréhier: i. m. 134–138., 152–155. p., Butler részletesen ismerteti a történetet The Arab Conquest of Egypt című munkájában, amely helyenként idejét múlt, de jól használható.

20

2. fejezet Az Antikrisztus uralma „…esengve várakoztunk olyan népre, amely nem szabadított meg.” (Siralmak 4,17)

A keleti keresztények elfogadták hitetlen legyőzőik uralmát. Nem is nagyon tehettek mást. Kicsi volt a valószínűsége annak, hogy Bizánc – mint egykor a perzsák idején – majd most is nekibuzdul és megmenti a szent helyeket. Az arabok okosabbak voltak a perzsáknál: alexandriai bázissal sürgősen flottát építettek és megfosztották Bizáncot legértékesebb kincsétől, a tengerek uralmától. Szárazföldön még csaknem három századon át ők maradtak a kezdeményezők. Semmi értelme nem volt a keresztény uralkodóktól megmentést remélni. Az eretnek szekták nem is fogadták volna szívesen segítségüket. A hatalomváltás számukra csak megkönnyebbülést és csupa jót hozott. Antiókhia jakobita pátriárkája, Szíriai Mihály öt évszázaddal később, a latin királyságok idején népe ősi hagyományát visszhangozza, amikor ezt írja: „a bosszú Istene, ki egyedül Mindenható… feltámasztotta délről Izmael gyermekeit, hogy általuk megszabadítson bennünket a rómaiak kezei közül”. E szabadulás, teszi hozzá „nem csekély előnyünkre vált”.22 A nesztoriánusok ugyanígy vélekedtek. „A keresztények szíve ujjongott az arab uralom eljöttén. Isten erősítse meg s virágoztassa fel őket!”, írja egy névtelen nesztoriánus krónikás.23 Az egyiptomi koptok valamivel kritikusabbak voltak, gyűlöletük azonban sokkal inkább a kegyetlen hódító, Amr személye, csalárdsága és zsarnoksága és nem népe vagy vallása ellen irányult.24 Még az ortodoxok se nagyon hajlottak arra, hogy sorsuk ellen lázadjanak, hiszen nem üldözték őket, pedig épp ettől tartottak, s a keresztényektől megkövetelt adó, a dzsízja is messze kevesebbnek bizonyult annál, mint amennyi adót a bizánci uralom idején kellett fizetniök. Némely hegyi törzsek – a libanoni és a tauruszi mardaiták – ugyan még küzdöttek, ám nem annyira hitüktől, mint inkább törvényt megvető büszkeségüktől hajtva.25 Az arab hódítás konzerválta a keleti egyházak helyzetét. A keresztény birodalom vallási egységet akart alattvalóira kényszeríteni, ám ez az eszmény nem valósult meg, hiszen a zsidókat nem lehetett sem áttéríteni, sem száműzni; ezzel szemben az arabok – a korábbi perzsa gyakorlathoz hasonlóan – elfogadták a vallási kisebbségeket, ha azok a Biblia népei voltak. A keresztények, a zoroasztriánusok és a zsidók együtt lettek a dzimmik, azaz a védett népek, vallásszabadságukat a dzsízja megfizeSzíriai Mihály, 2. köt. 412–413. p. (Szír szöveg, 412. p.) Seert krónikája, 2. r. 94. §, in: Patrologia Orientalis, 13. köt. 582. p. 24 Nikiui János, 195., 200–201. p. 25 A mardaitáknak Muávija kalifa idején tapasztalt törvénytagadó magatartásáról Theophanész ír, ad ann. 6169, 355. p. L. még Sathas, in: Bibliotheca Graeca Medii Aevi, 2. köt. 45. skk. p. 22 23

21

tésével biztosították; a dzsízja kezdetben fejadó volt, ám hamarosan a katonai szolgálat helyett fizetendő adó lett belőle, és kiegészült egy új földadóval, a haráddzsal. Mindegyik szekta milet volt, vagyis az államon belül amolyan félautonóm közösség, saját vallási vezetővel, aki a kalifa kormányának közössége politikai hűségéért is felelt. Mindegyik megtarthatta a hódítás idején birtokában lévő templomait, ami sokkal inkább kedvezett az ortodoxoknak, mint az eretnek keresztényeknek, mivel Hérakleiosz az ortodoxoknak nem sokkal korábban számos templomot visszajuttatott. Ezt a törvényt a muszlimok nem vették szigorúan. Egyes keresztény templomokat mégiscsak elfoglaltak – így például a damaszkuszi Szent János-bazilikát –, másokat pedig alkalmasint földig romboltak. Ugyanakkor folyamatosan és szép számmal épültek új templomok és zsinagógák. Későbbi muszlim jogászok engedélyezték a dzimmiknek az építkezést, azzal a megkötéssel, hogy épületeik nem lehetnek magasabbak a muszlim épületeknél, s harangjaikat és szertartásaikat muszlim fülek nem hallhatják. Nem engedtek viszont abból, hogy a dzimmik tagjai kötelesek megkülönböztető öltözéket viselni, és nem közlekedhetnek lóháton, továbbá nem támadhatják nyilvánosan a muszlim vallási gyakorlatot, nem kísérelhetik meg az iszlám hívők áttérítését, nem lehet muszlim feleségük, nem szólhatnak megvetően az iszlámról, lojálisnak kell maradniuk az államhoz.26 A milet-rendszer a nemzet akkori fogalmától némiképp eltérő értelmet nyert. A zsidók kivételével, akiknek faji tisztasága a vallási kizárólagosság következtében viszonylag sértetlen maradt, a keleti nacionalizmus a korábbi évszázadok folyamán nem faji alapon szerveződött, hanem a kulturális örökség, a földrajzi fekvés és a gazdasági érdek határozta meg. Az iszlám uralmától kezdve azonban a vallási lojalitás töltötte be a nemzeti lojalitás szerepét. Azaz, példának okáért, egy egyiptomi nem egyiptomi polgárnak tartotta magát, hanem vallásának megfelelően muszlimnak, koptnak, avagy ortodoxnak. Vallása, miletje iránt volt elkötelezett. Ez bizonyos előnyöket jelentett az ortodoxoknak az eretnek szektákkal szemben. Még mindig melkitáknak, azaz a császár embereinek tekintették őket, és ők is a császár embereinek tartották magukat. A kegyetlen kényszer ugyan a hitetlenek jármába hajtotta őket, és most az ő törvényeiknek kellett engedelmeskedniük, ám akkor is a császár, Isten földi helytartója volt az igazi uruk. Damaszkuszi Szent János jóllehet a kalifa udvarnoka volt, mindig urának és parancsolójának címezte a császárt, akinek teológiai nézeteivel pedig korántsem értett egyet, míg kenyéradóját csak emírnek nevezte. Azok a kilencedik századi keleti pátriárkák is ezzel a szóhasználattal éltek, akik Theophilosz császárnak írtak, tiltakozva valláspolitikája ellen. A császárok pedig vállalták a felelősséget. Háborúikban és a kalifákkal folytatott diplomáciai tárgyalásaik során szem előtt tartották a határaikon kívül élő ortodoxok érdekeit és jogait. Ez nem kormányzati kérdés volt, hiszen a muszlim földön élők mindennapjainak irányításába nem avatkozhattak bele; a konstantinápolyi pátriárkának nem volt bíráskodási joga keleti pályatársai felett. Érzelmi és épp ezért igen hatásos kifejezése volt ez az egységes és oszthatatlan kereszténység eszméjének és annak, hogy ezen egységnek a császár a szimbóluma.27 26

Encyclopaedia of Islam, Becker „Djizya”, ill. Juynboll „Kharadj” szócikke; Browne: i. m. 5. fejezet; Truton The Caliphs and their Muslim Subjects, 15. fejezet; Vincent és Abel: i. m. 2. köt. 936–944. p. 27 L. Runciman: The Byzantine „Protectorate” in the Holy Land. Byzantion. 18. köt. 207–215. p.

22

Az eretnek egyházaknak nem volt ilyen hatalmas világi pártfogójuk. Mivel kizárólag a kalifa jóindulatától függtek, befolyásuk és tekintélyük is csorbult. Eretnek tanaik eredetileg a keletieknek abból a törekvéséből fakadtak, hogy egyszerűsítsék a keresztény hitvallást és a szertartásokat. Az iszlám olyannyira közel állt a kereszténységhez, hogy sokan jószerivel csak a kereszténység fejlettebb változatának tekintették, de megvolt az a nagy társadalmi előnye is, hogy az új uralkodó réteg vallása volt, így aztán sok keresztény könnyen elfogadta. Nincsenek adataink arról, vajon hány keresztény tért iszlám hitre, annyi azonban bizonyos, hogy az áttértek többsége az eretnekek, nem pedig az ortodoxok közül került ki. Az arab hódítás után egy évszázaddal az eredetileg eretnek keresztény többségű Szíria lakosságának nagyobb része muszlim volt, az ortodoxok száma azonban alig csökkent. Egyiptomban a koptok térvesztése gazdagságuknak köszönhetően nem zajlott le ilyen gyorsan, de harcuk eleve reménytelen volt. Ugyanakkor a milet-rendszer biztosította az eretnek egyházak továbbélését, és azáltal, hogy helyzetüket megerősítette, lehetetlenné tette újraegyesítésüket Az iszlám szíriai és palesztinai terjedése nem a sivatagi arabok hirtelen beáramlásának eredménye volt. A hódítók nem érkeztek nagy hadsereggel. Mindössze egy katonai kasztot alkottak, amely uralma alá vetette a helybeli lakosságot. Az ország népességének faji összetétele nem sokat változott. A városlakók és a falusiak függetlenül attól, hogy felvették-e az iszlám vallást vagy keresztények maradtak, hamarosan átvették az arab nyelvet. Leszármazottaikat ma általában araboknak nevezzük, jóllelehet számos faj keverékéből jöttek létre. Laktak itt törzsek, melyek már akkor itt éltek, amikor az izraeliek kijöttek Egyiptomból, az amalekiták, a jebúsziak, a moabiták, a föníciaiak és más törzsek, így a filiszteusok, akik csaknem ugyanilyen őshonosak, továbbá arámiak, akik az írott történelem idején lassan, szinte észrevétlenül szivárogtak be a megművelt területekre és persze azok a zsidók, akik, mint az első apostolok is, csatlakoztak Krisztus egyházához. Csak a vallásos zsidók maradtak etnikailag érintetlenek, de még az ő fajuk sem maradt egészen tiszta. Az egyiptomi hamiták kevésbé keveredtek, bár számukat felduzzasztotta, hogy a Szíriából, a sivatagokból, a Felső-Nílus-vidékről és a Földközi-tenger partvidékéről bevándorlókkal házasodtak. Az arab beáramlás magától értetődően a sivataggal határos területeken, illetve a karavánutak mentén lévő városokban volt a legerőteljesebb. A Mediterráneum tengeri kereskedelmének az arab hódítás után bekövetkezett hanyatlásával e muszlim többségű településeknek a tengerhez közelebb fekvő görög városokhoz képest megnőtt a jelentősége. A Földközi-tengeren az arabok egyetlen nagy kikötője Alexandria volt. Itt és a szíriai görög városokban szép számban maradtak keresztények, valószínűleg többen is voltak, mint a muszlimok. Nagyjából hasonló különbségek mutatkoztak Szíriában is. Az ország belsejében a fennsíkok és a völgyek népe egyre inkább muszlim hitű lett, de a Libanon-hegység és a tenger közötti területen még mindig a keresztény szekták voltak többségben. Egyiptomban a választóvonal inkább a városok és a vidék között húzódott. Egyre több fellah tért iszlám hitre, de a városok jobbára keresztények voltak. Palesztina ennél változatosabb képet mutatott. Noha a vidék többnyire muszlim lett, a falvak egy része ragaszkodott régi hitéhez. A kereszténység különösen fontos városai – például Názáret és Betlehem – szinte teljes egészében keresztények voltak, és noha a muszlimok szemében is megkülönböztetett helyet foglalt el, Jeruzsálem is keresztény többségű maradt. A palesztinai keresztények csak-

23

nem kivétel nélkül az ortodox milethez tartoztak. Zsidók is jelentős számban éltek Jeruzsálemben és sok kisebb városban, így Szafadban és Tibériásban. A legfontosabb muszlim város az új közigazgatási főváros, Ramla volt. Szíria, Palesztina és Egyiptom lakosságának vallási összetétele többé-kevésbé ilyen maradt az elkövetkező négy évszázad során.28 Az ötödik kalifa, az omajjád Muávija Szíria kormányzója volt. Miután 660-ban hatalomra került, Damaszkuszt tette meg fővárosává. Utódainak csaknem egy évszázadon át ez volt a székhelye. Szíria és Palesztina számára ez az időszak gazdasági fellendülést hozott. Az omajjádok, néhány kalifától eltekintve, kivételes képességű, széles látókörű, türelmes uralkodók voltak. Udvaruk megfelelő kormányzatot és élénk kereskedelmi tevékenységet biztosított a tartományban, még a helyi kultúra fejlődését is elősegítette. Ennek eredményeképp olyan hellenisztikus-keresztény kultúra jött létre, melyet erősen befolyásolt a bizánci ízlés és eszmevilág. A közigazgatásban görögül beszélő keresztényeket alkalmaztak. Az állami számadást évtizedeken át görögül készítették. A kalifa keresztény művészeket és kézműveseket foglalkoztatott. A bizánci építészet rotunda-stílusának nagyszerű példája az Abd al-Malik kalifa által építtetett jeruzsálemi Sziklamecset, melyet 691-ben fejeztek be. Mozaikjai az egész bizánci művészet legjelesebb alkotásai közé tartoznak, akárcsak azok a talán még a Sziklamecset-bélieknél is szebb mozaikok, melyek az Abd al-Malik fia, I. Abd al-Valíd damaszkuszi Nagy-mecsetéhez tartozó udvart díszítik. Vitatott, hogy ezek menynyiben helyi kézművesek alkotásai, és mennyiben köszönhetőek az Abd al-Valíd által minden bizonnyal Bizáncból hozatott mestereknek és alapanyagoknak. E mozaikok alkotói gondosan ügyeltek a próféta tilalmára és nem ábrázoltak élőlényeket. Ám a vidéki palotákban, megfelelő távolságra a mollák megrovó tekintetétől – például a Jordánon túli síkságon, a Kaszr al-Amrai vadászlakban – az omajjádok hagyták, hadd készüljenek akár ruhátlan emberi alakokat ábrázoló freskók is. Az omajjádok uralma nem törte meg a hellén kultúra közel-keleti fejlődését, mely ekkor élte legnagyszerűbb, ám egyben utolsó virágkorát.29 A keresztényeknek tehát nem volt okuk bánni az iszlám győzelmét. Egyetlen, rövid ideig tartó üldözési hullámtól és néhány megalázó rendelkezéstől eltekintve, jobb helyzetbe kerültek, mint a keresztény császárok idején. Nagyobb volt a rend. A kereskedelem jól működött, az adók sokkalta alacsonyabbak lettek. Ráadásul a nyolcadik század nagy részében a keresztény császárok eretnek képrombolók voltak, akik elnyomták a szent képeket tisztelő ortodoxokat. A jó keresztények boldogabbak voltak a hitetlen uralom alatt. Ám ez a boldog időszak nem tartott sokáig. Az omajjádok hatalmának hanyatlása és a 750-ben az abbászida kalifák bagdadi hatalomátvételéhez vezető polgárháborúk következtében Szíriában és Palesztinában kaotikus állapotok alakultak ki. A lelkiismeretlen és semmiféle ellenőrzés alatt nem álló kormányzók úgy szereztek pénzt, hogy kisajátították a keresztény templomokat, amelyeket azután a keresztények 28

A kalifák idején a Palesztinában és Szíriában jellemző társadalmi rétegződésről lásd Le Strange: Palestine under the Aloslents, passim; Gaudefroy-Demombynes és Platonov: Le Monde Musulman, 233– 247. p.; Browne: i. m. 5. fejezet; O’Leary: How Greek Sciene Passed to the Arabs, 135–139. p. 29 Az omajjád civilizációról lásd Diehl és Marçais: Le Monde Oriental de 395 á 1081, 335–344. p. és Lammen Etudes… A művészetről lásd Creswell: Early Muslim Architecture, különösen a M. von Berchem által írott 5. fejezet, a mozaikokról. Egyes épületekről I. Richmond: The Dome of the Rock, és a bécsi kaiserliche Akademie der Wissenschaften kiadásában megjelent Kusen Amra két kötét.

24

kénytelenek voltak megváltani. Egymást követték a fanatizmus újabb hullámai, üldözései és kikényszerített áttérések.30 Az abbászidák győzelme után helyreállt a rend, ám nagy különbség volt a két uralom között. Az abbászidák a tartományok kormányzását kevésbé ellenőrizték. A karavánutak mentén a kereskedelem továbbra is élénk maradt, csakhogy jelentős piac híján a helyi fejlődést nem segítette elő. Az abbászidák szigorúbb muszlimok voltak, mint az omajjádok, és kevesebb türelemmel viseltettek a keresztények iránt. Az ő kultúrájuk nem a hellén, hanem a hasonlóan ősi perzsa kultúrában gyökerezett. Bagdad az ősi szászánida királyság területéhez tartozott. A perzsák szerezték meg a vezető kormányzati helyeket, művészetüket és mindennapi szokásaikat egyaránt átvették az arabok. Akárcsak az omajjádok idején, most is alkalmaztak keresztény hivatalnokokat, akik azonban kevés kivétellel mind nesztoriánusok voltak, és ők inkább keletre tekintettek, nem nyugatra. Az abbászida udvar sokkal intellektuálisabb beállítottságú volt, mint az omajjádoké. Nesztoriánusokkal lefordíttatták az ógörög filozófiai és szakmunkákat, a bagdadi iskolákba pedig még Bizáncból is magukhoz csábítottak tudósokat és matematikusokat. Ám ez az érdeklődés felszínes volt. Az abbászida civilizációt alapjaiban nem befolyásolta a görög gondolkodás, inkább a Mezopotámiától és Irántól örökölt hagyományokat vitték tovább. A muszlim világban a hellenizmus csupán Spanyolországban maradt fenn, ahová az omajjádok menekültek. A keresztények sora az abbászida uralom alatt nem ment rosszul. A muszlim írók, mint például a kilencedik századi al-Dzsáhiz olykor vadul támadták őket, de csupán azért, mert túlságosan jól ment nekik, egyre önteltebbek voltak, és nem nagyon törődtek az ellenük hozott törvényekkel.31 Ugyanez idő tájt írta a jeruzsálemi pátriárka a konstantinápolyi püspöknek, hogy a muszlim hatóságok „igazságosak, semmi roszszat nem tesznek ellenünk, és nem erőszakosak velünk szemben”.32 Az arab hatóságok igazságszolgáltatása és mértékletessége gyakran egészen figyelemreméltó volt. Amikor a tizedik században az arabok vesztésre álltak a Bizánc elleni háborúkban, s az arab csőcselék dühében többször rátámadt a keresztényekre, mivel azok köztudottan az ellenséggel rokonszenveztek, a kalifa mindig megtérítette az így esett károkat. Talán a császár újra megerősödő hatalmától félt, és azért cselekedett így nehogy a császár a birodalmában élő muszlimok üldözésével álljon bosszút.33 Az ortodox gyülekezetek a külföldi hatalmak támogatásával végig megőrizték kiváltságos helyzetüket. A tizedik század elején a nesztoriánus kathólikosz, III. Ábrahám az antiókhiai ortodox pátriárkával folytatott vita során ezt mondta a nagyvezírnek: „mi, nesztoriánusok az arabok barátai vagyunk, s imádkozunk a győzelmükért”, aztán még hozzátette: „Nehogy a nesztoriánusokat, akiknek nincs más királyunk, mint az araboké, egy kalap alá vedd a görögökkel, akiknek a királya mindig is hadat visel az arabokkal.” 34 Diehl és Marçais: i. m. 345–348. p.; Caudefroy-Demombynes és Platonov: i. m. 260–268. p. Al-Dzsáhiz: Három esszé, szerk. Finkel, 18. p. Labourt: De Timotheo I, Nestorianorum Patriarcha 33–34. p. bemutatja, milyen befolyásuk volt a nestoriánusoknak a kalifa udvarában. 32 Jeruzsálemi Theodósziosz levele a konstantinápolyi Ignatioszhoz, in Mansi Concilia. 16. köt. 26– 27. p. 33 923-ban és 924-ben muszlin csőcselék ortodox keresztény templomokat döntött romba Ramlában, Aszkalonban, Kaiszareiában és Damaszkuszban. Al-Muktadir kalifa mindegyik esetben segítséget nyújtott a keresztényeknek az újjáépítésben (Eutükhiosz, 1151. col.). 34 Bár Hebreus idézi Assemani, in Bibliotheca Orientalis, 2. köt. 440–441. p. A továbbiakra Baládzurí (arabul) 142. p. Ford.: Huti és Hurgotten, 208–209. Lásd Nau Les Arabes Chretiens de Mesopotamie et de 30

31

25

Mégis inkább a kétezer aranytallérnyi ajándékkal és nem az érveivel győzte meg a kathólikosz a nagyvezírt. Az egyetlen keresztény csoport, amelyhez az arabok állandóan ellenségesen viszonyultak, éppen az arab származású keresztényeké volt, nevezetesen a banú ghassun és a banú tanúkh törzsek. Azok, akik e törzsekből az erőszaknak ellenállva nem tértek iszlám hitre, kénytelenek voltak a határokon túl, Bizáncban menedéket keresni. A keresztények folyamatosan áramlottak be a bizánci császár birodalmába, a muszlimok pedig nem léptek fel ez ellen. Még a háborúk idején sem akadályozták hoszszabb ideig a kalifátus határain belül és a határokon túl élő keresztények szoros kapcsolatát. Az abbászida uralom alatt a bizánci császár többnyire nem volt olyan erős, hogy bármit is tehetett volna hittestvéreiért. Az arabok 718. évi kudarca Konstantinápoly előtt biztosította a bizánci birodalom fönnmaIX. Konstantin bizánci császár, feleségével és Kriszradását, ám még két évszázadnak tussal. A császár újjáépítette a Szentsír templomát kellett eltelnie ahhoz, hogy a bizánJeruzsálemben ciak komolyabb támadást indítsanak az arabok ellen. Időközben a keleti ortodox keresztényeknek új, külföldi támogatója akadt. A Karoling Birodalom felemelkedése a nyolcadik században Keleten sem maradt észrevétlen. Amikor a század vége felé, a nem sokkal később Rómában császárrá koronázott Nagy Károly megkülönböztetett figyelmet kezdett tanúsítani a szent helyek sorsa iránt, érdeklődését ugyancsak szívesen fogadták. Hárún ar-Rasíd kalifa afölötti örömében, hogy szövetségesre talál Bizánc ellen, támogatta, hogy Károly Jeruzsálemben építkezzen, és adományt küldjön az ottani egyháznak. Károly egy időre átvette a bizánci császár szerepét, és ő lett a Palesztinában élő ortodoxok biztonságát szavatoló legfelső hatalom, az ortodoxok pedig nagyrabecsülésük megtisztelő jeleivel viszonozták jótéteményeit. Mivel Károly birodalma az utódok alatt összeomlott, Bizánc pedig ugyanekkor újjáéledt, a frankok beavatkozása meglehetősen rövid életűnek bizonyult. Rövidesen feledésbe is merült, és nem is emlékeztetett rá más, csak az a néhány zarándokszállás, amelyet Károly épített, a latinok Szűz Mária-templomának latin szertartásai és a Szentsír-templomban szolgáló latin apácák. Nyugaton azonban nem feledték ezt a közjátékot, a legenda és a hagyomány pedig jócskán el is túlozta jelentőségét. Károlyról hamar elterjedt, hogy védnöksége alá vette a szent helyeket, sőt hogy ő maga is elzarándokolt oda. Ez a hagyomány igazolta és szentesítette a későbbi frank nemzedékek számára a Jeruzsálem feletti uralmat.35 A Bizánci Birodalom újjászületése azonban sokkal fontosabb volt a keleti keresztényeknek. A kilencedik század elején a birodalom még mindig védekezni kényszerült. Szicíliát és Krétát elhódították a muszlimok, és csaknem minden évben az arabok Syrie 106–111. p. 35 L. Runciman: Charlemagne and Palestine. English Historical Review, 1. köt. 606. skk. p.

26

mélyen behatoltak Kis-Ázsiába. A század közepén, főleg Theodóra régenscsászárnő okos takarékosságának köszönhetően, újjászervezték és újra felszerelték a bizánci flottát. Hála a hajóhad erejének, Bizánc hatalma hamarosan megerősödött Itáliában és Dalmáciában. A tizedik század elején az abbászida Kalifátus gyors hanyatlásnak indult. Helyi dinasztiák kerültek hatalomra, közülük a legjelentősebbek a moszuli és aleppói hamdánidák és az egyiptomi ihsídidák voltak. A hamdánidák nagyszerű harcosok és buzgó muszlimok voltak, és egy időre mintegy a védőbástya szerepét is betöltötték a bizánci támadásokkal szemben. A muszlim hatalom hanyatlását azonban nem tartóztathatták fel, sőt polgárháborúkat szítva inkább gyorsították. E polgárháborúk során az ihsídidák ellenőrzésük alá vonták Palesztinát és Szíria déli részét. A bizánciak gyorsan kihasználták a helyzetet. Először óvatosan támadtak, de 945-ben a hamdánida herceg, Szajf ad-Daula minden hősiessége ellenére a bizánci hadvezér, Ióannész Kurkuász meghódította a birodalom számára Felső-Mezopotámia városait és területeit, ahol már három évszázada nem járt keresztény hadsereg.36 960 után, amikor Niképhorosz Phókasz, a kiváló katona vette át a birodalmi hadsereg parancsnokságát, az események felgyorsultak. 961-ben Niképhorosz visszafoglalta Krétát; 962-ben tábort vert a kilikiai határon és Anazarbosz és Maras (Germanicea) elfoglalásával elszigetelte a muszlim Kilikiát. 963-ban Niképhorosz otthon maradt, hogy előkészítse a puccsot, amely a hadsereg és a régenscsászárnő támogatásával trónra juttatta. 964-ben visszatért Keletre. 965-ben elfoglalta egész Kilikiát, egy Ciprusra küldött expedíció pedig visszaállította Bizánc fennhatóságát a szigeten. 966-ban az Eufrátesz középső tájékán vert tábort, hogy elvágja az összeköttetést Aleppó és Moszul között.37 A keresztény Kelet fellelkesedett, már azt hitték, karnyújtásnyira van a szabadulás. A jeruzsálemi pátriárka, János írt Niképhorosznak, és azt sürgette, hogy mielőbb jöjjön Palesztinába. Ez az árulás azonban már a muszlimok béketűrésének is sok volt. Jánost elfogták, és a feldühödött nép máglyára vetette.38 Még nem volt itt az ideje, hogy János reményei valóra válhassanak. 967-ben és 968ban Niképhorosz az északi határon volt elfoglalva. De 969-ben ismét délre, egyenesen Szíria szívébe vezérelte seregét. Végigmenetelt az Orontész völgyén, egymás után foglalta el és fosztotta ki a nagyvárosokat, Saizart, Hamát és Humszt, majd átvágott a tengerparthoz, egészen Tripolisz külvárosáig. Ezután ismét északnak vette útját, nyomában lángokban állt Tortosza, Dzsabala és Latakia, míg hadvezérei Antiókhiát és Aleppót ostromolták. Az ősi metropolisz, Antiókhia októberben esett el. Aleppó az év végén adta meg magát. A többségében keresztény lakosságú Antiókhiát a birodalomhoz csatolták, a muszlimok pedig valószínűleg kénytelenek voltak elhagyni a várost. A csaknem teljes egészében muszlim Aleppó Bizánc hűbérese lett. Az aleppói uralkodóval kötött szerződés gondosan rögzítette az új birodalmi tartomány és az adófizető városok közötti különbséget. Aleppó uralkodóját a császár nevezte ki. A vazallus állam súlyos adót fizetett, egyenesen a birodalmi kincstárnak, a keresztényeket azonban nem sújtotta az adófizetési kötelezettség. A birodalmi kereskedők és karavánok különleges 36

Vasziljev: Bizánc és az arabok (oroszul), 2. köt. 229-237. p.; Runciman: The Emperor Romanus Lecapenus, 135-150. p. 37 Schlumberger: Un Empereur Byzantin, Nicéphore Phocas, 8. és 10. fejezete. 38 Antiókhiai Jahja, in: P. O., 18. köt. 799 802. p. Az időpontot tárgyalja Roszen: A bolgárölő Baszileiosz császár (oroszul), 351. p.

27

kiváltságokat és védelmet kaptak. E megalázó feltételek már előrevetítették a muszlim hatalom végét Szíriában.39 Aleppó eleste előtt, a császárnő és szeretője, a császár unokatestvére, Tzimiszkész János Konstantinápolyban meggyilkolta a császárt. Niképhorosz kegyetlen, ellenszenves ember volt. Győzelmei ellenére gyűlölték őt Konstantinápolyban pénzügyi intézkedései, korruptsága és az egyházzal folytatott örökös viszályai miatt. János, aki közismerten nagyszerű hadvezér volt, minden nehézség nélkül elfoglalta a trónt, és az egyházzal is békét kötött azáltal, hogy szakított császári kedvesével. De a Bulgáriával folytatott háború négy évig Európában tartotta őt. Ezalatt a Fátimida-dinasztia vezetésével újraéledt az Iszlám. A fátimidák hatalma Egyiptomra és Dél-Szíriára terjedt ki, és 971-ben még Antiókhia visszafoglalását is megkísérelték. 974-ben már Tzimiszkész János is a Keletre figyelt. Még azon az őszön eljutott egészen Kelet-Mezopotámiáig, elfoglalta Niszibint, hűbéresévé tette Moszult, és már Bagdad lerohanását fontolgatta. De felismerte, hogy a fátimidák sokkal veszélyesebb ellenfelek, mint abbászida vetélytársaik, és a következő tavasszal bevonult Szíriába. Niképhorosz hat évvel korábbi útvonalát követve végigsöpört az Orontész völgyén, a magát ellenállás nélkül megadó Humszon és az erőszakkal bevett Baalbeken át egyenesen Damaszkuszba ment, ahol hadisarcot és alázatosan szövetséget ígértek neki. Innen Galilea, Tibériás, majd Názáret felé folytatta útját, és eljutott egészen a caesareai partokig. Jeruzsálemből követek érkeztek hozzá, könyörögve, hogy kímélje meg városukat a fosztogatástól. János viszont úgy vélte, nem juthat el a szent városig addig, míg Fönícia tengerparti városait be nem veszi. Északnak fordult hát, s egyiket a másik után győzte le, csak a kikötő-erőddel, Tripolisszal nem bírt. Közeledett a tél, ezért a császár kénytelen volt hadműveletét egy évszakkal elhalasztani. Visszaúton Antiókhia felé elfoglalta a Noszairi-hegyek két nagy várát, Barzuját és Szahjúnt, és helyőrséget hagyott falait között. Hadjáratát azonban nem tudta befejezni. 976 januárjában hirtelen meghalt.40 E háborúk a keresztény Bizánci Birodalmat ismét a Kelet nagyhatalmává tették. Minthogy e harcok a keleti kereszténység számára a szabadulás reményével kecsegtettek, tulajdonképpen már vallásháborúk voltak. Eddig a muszlimok elleni háborúk a birodalom védelmét szolgálták, s a bizánciak szinte mindennapi életük részének tekintették azokat. Előfordult ugyan, de csak ritkán, hogy a keresztény foglyokat fanatikus muszlim legyőzőik az áttérés és a halál közötti választásra kényszerítették, e keresztény mártírokra azután nagy tisztelettel emlékeztek. A bizánci közvélemény nem értékelte többre, ha valaki a hitetlen arabok ellen, a birodalom védelmében esett el, mint ha a keresztény bolgárok elleni csatában lelte halálát, és az egyház sem tett különbséget. Ennek ellenére mind Niképhorosz, mind János kijelentette, hogy a kereszténység dicsőségéért, a szent helyek megmentéséért és az iszlám megsemmisítéséért küzd.41 A szaracénok felett aratott győzelmet ünnepelve a kórus ezt énekelte: „Dicsőség Istennek, aki legyőzte a szaracénokat!”42 Niképhorosz is hangsúlyozta e háborúk 39

Schlumberger: i. m. 14. fejezet. Schlumberger: L’Epopée Byzantine, 1. köt. 4. fejezet. 41 Konsztantinosz Porphürogénnetosz (Bíborbanszületett Konstantin): De Ceremoniis (Bonni kiad.), 1. köt. 332-333. p., (Vogt szerk.), 2. köt. 135-136. p. Ez az üdvözlés első ízben valószínűleg akkor hangzott el, amikor III. Mihály 863-ban legyőzte a szaracénokat. L. Bury: The Ceremonial Book of Constantine Porphyrogennetos, English Historical Review, 22. évf. 434. p. 42 Zónarasz, 3. köt. 506. p. 40

28

keresztény jellegét, részben talán azért, hogy az egyházzal való rossz viszonyát ellensúlyozza. De ezzel sem nyerte meg a pátriárka támogatását egy olyan határozat kibocsátásához, mely a keleti fronton elesett katonákat mártírnak nyilvánította volna, mert a keleti egyház számára még a háború kényszere sem lehetett mentség a gyilkosságra.43 Niképhorosz a 964. évi hadjárat előtt a kalifának küldött sértő hangú manifesztumában keresztény bajnoknak tekintette magát, s azzal fenyegetőzött, hogy meg sem áll Mekkáig, ahol majd felállítja Krisztus trónját. Tzimiszkész János ugyanezt a retorikát használta. Az örmény királyhoz szóló levelében így írja le 974. évi hadjáratát: „az volt a szándékunk, hogy a Szentsírt megszabadítsuk a muszlimok gyalázkodása(i)tól”. Elbeszéli, hogyan kímélte meg a galileai városokat a fosztogatástól, tekintettel a keresztény hit történetében játszott szerepükre, és azt is megemlíti, hogy ha Tripolisznál fel nem tartóztatják, meg sem állt volna Jeruzsálem szent városáig, és a szent helyeken imádkozott volna.44 Az arabok inkább hajlottak arra, hogy háborúikat vallásos színben tüntessék fel, de ekkorra már ők is ellanyhultak. Most, a keresztény fenyegetéstől tartva igyekeztek újra felszítani a vallásos hevületet. A 974-ben a bagdadi lázongások arra kényszerítették a kalifát, aki maga nem nagyon bánta a fátimidák vereségét, hogy szent háborút, dzsihadot hirdessen.45 Úgy látszott, hogy a Szentföld végre visszakerül a keresztények kezére. De a palesztinai ortodoxok hiába vártak. Tzimiszkész János törvényes utóda, II. Baszileiosz császár ugyan nagyszerű harcossá vált, de nem adatott meg neki, hogy tovább nyomulhasson dél felé. A polgárháborúk, majd a bolgárok elleni hosszú harc minden figyelmét lekötötték. Csak kétszer jutott el Szíriába, először 995-ben, hogy Bizánc fennhatóságát helyreállítsa Aleppóban, aztán 999-ben, amikor Tripoliszig menetelt. 1001ben belátta, hogy nincs értelme a további hódításoknak. Tízéves békeszerződést kötött a fátimida kalifával, s az így létrejött békét több, mint fél évszázadon át gyakorlatilag nem szegték meg. A két birodalom határát a Bánjász és Tortosza közötti tengerparttól az Orontészig, Saizartól délre húzták meg. Aleppó hivatalosan ugyan Bizánc befolyási övezete maradt, ám az 1023-ban hatalomra került Mirdaszita-dinasztia hamarosan kivívta függetlenségét. 1030-ban az emír súlyos vereséget mért a bizánci seregre. Aleppó elestét Bizánc a következő évben Edessza bekebelezésével ellensúlyozta.46 A béke a bizánci császárságnak éppúgy kapóra jött, mint a fátimidáknak, mert mindkettőt egyaránt nyugtalanította a Közép-Ázsiából érkezett török kalandorok vezetésével újjáéledő bagdadi kalifátus. A síita muszlimok által igaz kalifaként elfogaSchlumberger: Un Empreur Byzantin, 427-430. p. Egy Bécsben található arab kéziratot idéz. 43

Edesszai Máté, 13-20. p.

44

Miszkavaih: A népek tapasztalatai. In Amedroz és Margoliouth: The Eclipse of the Abbasid Caliphate 2. köt. 303-305. p. (arab nyelvű szöveg) és 5. köt. 326-328. p. (angol fordítás). 45

46

Baszileiosz szíriai tevékenységét arab források alapján ismertettük (Kamál ad-Dín, Ibn al-Aszír és Abul Mahászin), melyek megtalálhatók Roszen: i. m. 239-266., 309-311. p. 987-988-ban Baszileiosz követeket küldött Kairóba, akik a jeruzsálemi Szentsír fenntartására pénzt (uo. 202-205. p. idézet Abúl Mahászin kéziratából). A határról lásd Honigmann Die Osterenze des byzantischen Reiches, 106-108., skk. p. uő. „Shaizar” szócikk az Encyclopaedia of Islamban. Saizart egészen 1081-ig a császár nevében a püspök kormányozta (Szíriai Mihály, 2. köt, 178. p.).

29

dott fátimida uralkodó nem engedhette meg az abbászida követelések megerősödését; Bizánc pedig keleti határait sokkal sebezhetőbbnek tartotta, mint a délieket. A törököktől való félelmében II. Baszileiosz először Örményországnak a birodalomhoz legközelebb eső tartományait annektálta, majd az ország délkeleti területét, a váspurakan hercegséget foglalta el. Utódai folytatták politikáját. 1045-ben Ani királya, Örményország legerősebb fejedelme átadta területét a császárnak. 1064-ben az utolsó független örmény államot, a Karsz fejedelemséget is a császársághoz csatolták.47 Örményországot katonai megfontolások miatt kellett bekebelezni. A tapasztalat azt mutatta, hogy az örmény fejedelmekben nem lehet megbízni. Bár keresztények voltak és semmi jót nem várhattak a muszlim terjeszkedéstől, eretnekek lévén még muszlim leigázóiknál is szenvedélyesebben gyűlölték az ortodoxokat. Dacára a továbbra is fönntartott kereskedelmi és kulturális kapcsolatoknak és annak, hogy számos örmény menekült magas hivatalra tett szert a császárságban, az örmények ellenszenve soha nem szűnt meg. Mint az a korábbi határvillongások során kiderült, az örmény völgyekből könnyen el lehetett jutni Kis-Ázsia szívébe. A katonai vezetés részéről könnyelműség lett volna ellenőrzés nélkül hagyni ilyen veszélyes vidéket. Politikailag azonban nem volt szerencsés lépés az annexió. Az örményeket sértette a bizánci uralom. Jóllehet a határokat bizánci helyőrségek védték, a határokon belül nagyszámú elégedetlen lakosság élt, amely engedetlenségével veszélyessé vált, ugyanis a helyi fejedelmek iránti lojalitás nem kötötte többé őket, elkezdtek tehát vándorolni, megfertőzve az egész birodalmat a törvénytagadás szellemével. A katonai szempontokat előtérbe helyező katonacsászároknál bölcsebb államférfiak valószínűleg óvakodtak volna attól, hogy az örmény kérdés megteremtésével megtörjék a birodalmi egységet, s egy engedetlen kisebbséget alattvalóik közé soroljanak. Észak-Szíria keresztény fennhatóság alá került, de a Szíria déli részén, illetve Palesztinában élő keresztények számára könnyen elviselhető volt a hákimida uralom. Csak egy egészen rövid időn keresztül üldözték őket, Hákim kalifa alatt, aki maga keresztény anyától született, keresztény neveltetésben részesült, de egyszerre csak fellázadt e korai vallási befolyás ellen. Az 1004-től 1014-ig tartó tízesztendős periódusban, a császár tiltakozása ellenére több keresztényellenes rendeletet hozott. Kisajátította a keresztény egyház birtokait, elégette a kereszteket, elrendelte, hogy kis mecseteket építsenek a templomok tetejére és végül, hogy felégessék a templomokat. 1009-ben elrendelte a Szentsír templomának lerombolását azon az alapon, hogy a minden évben nagyszombat estéjén ünnepelt szent tűz csodája istentelen koholmány csupán. 1014-re mintegy harmincezer templomot égettek fel vagy fosztottak ki, s keresztények tömege vette fel színleg az iszlám vallást, csak hogy életét megmentse. Hasonlóképp léptek fel a zsidókkal szemben is. Meg kell azonban jegyezni, hogy időszakosan magukat a muszlimokat is üldözte a kalifa, aki mindvégig keresztény hivatalnokokat alkalmazott. 1013-ban a császárnak tett engedményként a keresztények bizánci területekre emigrálhattak. Az üldöztetéseknek azonban csak akkor szakadt vége, amikor Hákim meggyőződésévé vált, hogy ő maga isteni eredetű uralkodó. A kalifa istenségét barátja, Darazi hirdette ki nyilvánosan 1016-ban. Minthogy vezető hittestvérük viselkedése a muszlimokat sokkal mélyebben megrázta, mint a nem muszlimokat, Hákim a keresztényeknek és a zsidóknak kezdett el kedvezni, miköz47

Jegyzetekkel ellátott teljes összefoglalást ad a tárgyalt időszak örmény történelméről Grousset: Historie de l’Armenie, 531. skk. p.

30

ben a muszlimoknak megtiltotta a ramadáni böjtöt és a mekkai zarándoklatot. 1017ben teljes vallásszabadságot adott a keresztényeknek és a zsidóknak. Mintegy hatezer frissen muszlimmá lett keresztény hamarosan visszatért régi egyháza kebelébe. 1020-ban a keresztény egyházak visszakapták elkobzott vagyonukat, beleértve azt is, amit lerombolt templomaikból elhurcoltak. Ezzel egy időben eltörölték azt a rendelkezést, mely a keresztényeket megkülönböztető öltözék viselésére kötelezte. Csakhogy ekkorra felgerjedt a népharag a kalifa ellen, aki a mohamedán szertartásban Allah nevét a saját nevével cseréltette fel. Darazi Libanonba szökött, s megalapította a később róla drúznak nevezett szektát. Hákim 1021-ben tűnt el. Feltehetően becsvágyó húga, Szitt al-Mulk ölte meg; végzete azonban mind a mai napig rejtély. A drúzok hisznek abban, hogy ismét el fog jönni.48 Hákim halála után Palesztinát egy időre Aleppó emírje, Szálih ibn Mirdász foglalta el, de 1029-ben teljesen visszaállt a hákimida uralom. Egy 1027-ben aláírt szerződés értelmében VIII. Konstantin császár megkezdhette a Szentsír-templom helyreállítását, és a még muszlim hiten lévő hitehagyók büntetlenül visszatérhettek a keresztény vallásra. 1036-ban a szerződést megújították, de a templom újjáépítésének tényleges munkálataira csak tíz évvel később, IX. Konstantin császár idején került sor. A munkálatokat felügyelendő a császári tisztviselők szabadon utazhattak Jeruzsálembe, ahol a muszlim polgárok és utazók nem kis visszatetszésére úgy látszott, mintha a keresztények uralkodnának.49 Annyi bizáncit lehetett látni az utcákon, hogy a muszlimok között az a pletyka járta, hogy maga a császár is eljött a városba.50 A kalifa védelme alatt egy gazdag amalfi kereskedőkolónia is élt Jeruzsálemben, melynek tagjai állandóan hangoztatták, hogy a szülővárosuk a császár hűbérese, hogy így a bizánci alattvalóknak kijáró kiváltságokat megkaphassák.51 Mivel a muszlimok tartottak Bizánctól, a keresztények biztonságban voltak. Nászir-i Khuszrau, perzsa utazó, aki 1047-ben látogatott el Tripoliszba, leírja, hogy a kikötőben mennyi görög kereskedőhajó volt, valamint hogy a helybeliek a bizánci flotta támadásától tartottak.52 A tizenegyedik század közepén a palesztinai keresztényeknek ritka mód jól ment a soruk. A muszlim hatóságok elnézőek voltak, a császár pedig gondosan ügyelt érdekeire. Virágzott és egyre terebélyesedett a tengerentúli keresztényekkel folytatott kereskedelem. A nyugati zarándokok soha azelőtt nem figyeltek úgy Jeruzsálemre és nem halmozták el a várost annyi kinccsel, mint ekkor.

48

Lásd Graefe „Hakim” szócikkét, in Encyclopaedia of Islam, és Browne: i. m. 60-62. p. Türoszi Vilmos, 1. köt. 1. r. 391-393. p.; Schlumberger: L’Epopée Byzantine, 3. köt. 23., 131., 203-204. p.; Riant Donanion de Hugues, Marquis de Toscane, 157. p., Mukaddaszí: Description of Syria, angol ford. Le Strange, 37. p. Mukaddaszí beszéli el (77. p.), hogy Szíriában és Palesztinában az írnokok és az orvosok szinte kivitel nélkül keresztények, a tímárok, kelmefestők és bankárok pedig zsidók voltak. 50 Nászir-i Khuszrau: Diary of a Journey through Syria and Palestine, angol ford. Le Strange, 59. p. 51 Türoszi Vilmos, 1. köt., 2. r. 822-826. p.; Anne: Chronicon, 320. p. 52 Nászir-i Khuszrau: i. m., 6-7. p.; Mukaddaszí: i. m. 3-4. p. a 985. évről azt írja, hogy Szíriában „az emberek állandó rettegésben élnek a bizánci támadások miatt, mert barátaikat folyton pusztítják, erődeiket újra meg újra lerombolják.” 49

31

3. fejezet Krisztus zarándokai „Ott álltak a mi lábaink a te kapuidban, oh Jeruzsálem.” (Zsoltárok 122,2)

A zarándoklás vágya mélyen gyökerezik az emberi természetben. Ha ugyanott állhatunk, ahol egykor azok álltak, akiket tisztelünk, ha látjuk születésük, küzdelmeik és haláluk helyszíneit, misztikus kapcsolatba kerülünk velük és egyúttal tiszteletünket is leróhatjuk. S ha nagy emberek szentélyeihez messze földről elzarándokolnak csodálóik, hogyne özönlenének buzgón arra a helyre, ahol hitük szerint Isten megszentelte a földet. A kereszténység kezdetén még ritkák voltak a zarándoklatok. A korai keresztények inkább Krisztus istenségét és egyetemességét hangsúlyozták, mint emberi természetét, és a római hatóságok sem bátorították a palesztinai utazást. A Titus által elpusztított Jeruzsálem egészen addig romokban hevert, míg Hadrianus római városként Aelia néven újjá nem építette. De a keresztények számára továbbra is Krisztus életének helyszíne volt. A Kálváriát akkora tisztelettel övezték, hogy Hadrianus szándéArab karaván kosan ott emeltetett templomot Venus Capitolinának. A harmadik században már Krisztus születési helye, a betlehemi barlang is jól ismert szent hely volt, de az Olajfák hegyére, a Getszemáni-kertbe és a mennybemenetel helyére is elzarándokoltak a keresztények. Ekkorra már a keresztény gyakorlat része lett, hogy a hívők a szent helyeket imádkozás és lelki érdemszerzés miatt keressék fel.53 53

Jeromos: Epistolae XLVI, 9, in M. P. L. 22. köt. 489. col., utal a korai palesztinai zarándokutakra. Az első zarándok, akinek ismerjük a nevét, Fermilianus, a kis-ázsiai Caesarea püspöke, a harmadik századból (Jeromos: De Viris Illustribus, in M. P. L. 23. köt. 665-666. col.). Valamivel későbbről, még mindig a harmadik századból tudomásunk van egy Alexander nevű kappadókiai püspökről, aki ellátogatott Palesztinába (Euszébiosz: Historia Ecclesiastica, 185-186. p.). Origenész: (In Joannem VI, 29, in M. P. G., 14, köt, 269. col.) szól a keresztények vágyáról, hogy felkeressék azokat a helyeket, ahol Krisztus járt.

32

A kereszt győzelmével a zarándoklatok megszaporodtak. Konstantin császár örömmel erősbítette a hitet, melyet maga is választott. Anyja, Ilona császárnő, minden idők legelőkelőbb és legsikeresebb régésze azért ment Palesztinába, hogy kiássa a Kálváriát, és megtalálja Jézus kínszenvedésének ereklyéit. A császár a felfedezést azzal szentesítette, hogy helyére templomot épített, mely minden viszontagság ellenére a kereszténység legfontosabb szentélye lett: a Szentsír temploma.54 A zarándokáradat azonnal megindult Ilona működésének a helyszínére. Hogy pontosan mennyien lehettek, arról nincsenek adataink, mivel legtöbbjük nem készített feljegyzést utazásáról. De már 333-ban, mielőtt az ásatások befejeződtek volna, volt egy Bordeaux-ból Palesztinába érkezett utazó, aki leírta utazását.55 Nem sokkal későbbi annak a fáradhatatlan hölgynek a beszámolója, akit hol Aetheria, hol Aquitániai Szent Szilvia néven szokás említeni.56 A század vége felé az egyik nagy latin egyházatya, Szent Jeromos Palesztinában telepedett le, s vele tartottak azok a gazdag és divatos hölgyek is, akik már Itáliában körülvették őt. Betlehemi cellájában folyamatosan fogadta az utazókat, akik megtekintvén a szent helyeket, hozzá is eljöttek tiszteletüket leróni.57 Szent Ágoston, aki a nyugati egyházatyák közül leginkább lelki ember volt, a zarándoklatokat fölöslegesnek, sőt károsnak gondolta, és a görög egyházatyák ebben többnyire egyetértettek vele.58 Noha Szent Jeromos a jeruzsálemi tartózkodásnak önmagában nem tulajdonított lelki értéket, azt vallotta, hogy hitből fakadó cselekedet ott imádkozni, ahol Krisztus is állott.59 Jeromos nézetei népszerűbbek voltak Ágoston nézeteinél. A zarándoklatok száma megsokszorozódott, és a hatóságok is támogatták őket. A következő század elején állítólag már csaknem kétszáz kolostor és hospitium fogadta a zarándokokat Jeruzsálemben és környékén, és majdnem mindegyik a császár védelme alatt állt.60 A Jeruzsálem iránti érdeklődés az ötödik század közepére érte el tetőpontját. Itt telepedett le boldogtalan udvari élete után Eudokia császárné, egy athéni pogány filozófus lánya, és kíséretében a bizánci arisztokrácia sok más istenfélő tagja érkezett ide. Mikor épp nem vallásos himnuszok írásával töltötte idejét, Eudokia is pártfogolta az

54

Euszébiosz; Vita Constantini, 25-40. fejezet, in Palestine Pilgrims Text Society, 1. köt. The Itinerary of the Bordeaux Pilgrim, A. Stewart angol fordítását közli P.P.T.S., 1. köt. 56 Aetheria zarándoklatának angol fordítását J. H. Bernard készítette el, s a P. P. T. S. 1. kötetében jelent meg, The Pilgrimage of Saint Silvia of Aquitaine címen, bár szinte biztos, hogy tévesen azonosította a hölgyet. 57 Paula és Eusztokhion levele Marcellához a Szent Jeromos körül kialakult társaság palesztinai életviteléről, Szent Jeromos: Epistolae, 46 (483. skk. col. in M. P. L. 22. köt.). Jeromos a 47,2 sz. levélben (uo., 493. col.) ajánlja barátjának, Desideriusnak, hogy látogasson el a szent helyekre, mivel palesztinai útja következtében ő maga is sokkal jobban érti a Szentírást (Liber Paralipumenon, előszó, in M. P. L. 28. köt. 1325-1326. col). Csüggedtebb pillanataiban viszont úgy véli – mint például a nolai Paulinusnak írott 58, 2 sz. levelében (uo., 22. köt. 580. col.) –, hogy semmit sem veszít, ha nem látogat el Jeruzsálembe. 58 Szent Ágoston levele 78,3, in M. P. L. 33. köt. 268-269. col., Contra Faustum, 20, 21. uo., 42. köt. 384-385. col. Nüsszai Szent Gergely hevesen ellenzi a zarándoklatokat (II. sz. levél, in M. P. G., 46. köt. 1009. col.) Aranyszájú Szent János hasonlóképp vélekedik (Ad Populum Antiochenum V, 2, in M. P. G., 49. köt. 69. col.), másutt viszont azt mondja, bárcsak kötelezettségei engednék, hogy zarándok legyen (In Ephesianos VIII, 2, uo., 42. köt. 57. col.). 59 Lásd 53. sz. jegyzet. 60 Couret: Let Palestine sous les Empereurs grecs, 212. p. 55

33

ereklyegyűjtés divatját, és azzal, hogy hazaküldte a Szent Lukács festette Szűzanyaképet, megalapozta a későbbi nagy konstantinápolyi gyűjteményt.61 Eudokia császárné példáját nyugati és konstantinápolyi zarándokok sora követte. A luxustárgyak emberemlékezet óta Keletről származtak, s ettől kezdve a különleges kegytárgyak is innen érkeztek Nyugatra. A kereszténység eredetileg keleti vallás volt, és az ókeresztény szentek és mártírok döntő többsége is keleti volt. A szentek tisztelete egyre nőtt. Olyan tekintélyek, mint Prudentius és Ennodius azt tanították, hogy a hívek e szentek sírjainál isteni segítségre lelhetnek, és hogy a szentek teste csodákra képes.62 Férfiak és nők nagy utakra vállalkoztak ezután, hogy megnézzenek egy szent ereklyét, sőt egyet-egyet meg is akartak szerezni otthoni szentélyük számára. A legfontosabb ereklyék azonban Keleten maradtak. Krisztus ereklyéi Konstantinápolyba vitelükig Jeruzsálemben, a szentek ereklyéi pedig jobbára születési helyükön voltak. Kisebb ereklyék azonban eljutottak Nyugatra szerencsés zarándokok vagy vállalkozó kedvű kereskedők révén, illetve mint nagyuraknak küldött ajándékok. Nemsokára sorra kerültek a nagyobb ereklyék is: előbb csak darabkáikat szerezték meg, majd pedig egyet-egyet egészben is. A Nyugat így figyelt fel Keletre. Langres polgárai, akik Szent Mamasz ujjának büszke tulajdonosai voltak, előbb-utóbb látni akarták a kappadókiai Kaiszareiát, ahol a szent élt.63 A chamalières-i apácák pedig, akik Szent Tekla csontjait őrizték kápolnájukban, az ő szülővárosa, az iszauriai Szeleukeia iránt tanúsítottak személyes érdeklődést.64 Amikor egy maurienne-i hölgy Keresztelő Szent János hüvelykujjával tért haza, minden barátjának kedve szottyant, hogy megtekintse a szent testét Szamariában és a fejét Damaszkuszban. 65 Egész követségek érkeztek abban a reményben, hogy majd csak kerül nekik is valami kincs, talán Krisztus véréből egy fiolányi, vagy a Szent Kereszt egy darabja. Nyugaton sorra épültek a keleti szentekről vagy épp a Szent Sírról elnevezett templomok, melyek jövedelmük egy részét félretették, hogy elküldhessék azokra a szent helyekre, amelyektől nevüket vették. A Nyugat és Kelet kapcsolatát elősegítette a Mediterráneumban még mindig működő kereskedelem. Igaz, a kereskedelem a Nyugat elszegényedése miatt egyre jobban hanyatlott, és amikor az ötödik század közepén vandál kalózok miatt a fegyvertelen kereskedők számára életveszélyessé vált a tenger, egy időre meg is szűnt. További nehézségeket okozott a keletiek elégedetlensége és eretneksége. Ennek ellenére sok útleírás maradt fönn hatodik századi nyugati zarándokok tollából, melyek szerzői görög vagy szír kereskedőhajón utaztak Keletre. A kereskedők pedig az utasok és az áruk mellett az egyházi híreket és pletykákat is szállították. Hála a kereskedőknek 61

L. Bury: Later Roman Empire (A. D. 395-565.), 1. köt. 225-231. p. Eudokia ereklyegyűjtéséről l. Niképhorosz Kallisztosz: Historia Ecclestastica, in M. P. G. 146. köt. 1061. col. 62 Prudentius: Peristephanon VI. 132., 135. p.; Ennodius: Libellum pro Synodo, 315. p. Szent Ambrus szilárdan hitt az ereklyék erejében, és maga is felfedezett néhányat (22. levél, in M. P. L., 16. köt. 1019. skk. col.). Szent Victricius Liber de Laude Sanctorumában határozottan állítja, hogy az ereklyék erő és kegyelem hordozói (M. P. L., 20. köt. 453-454. col.). Nagy Szent Vazul viszont minden esetben meg akart bizonyosodni hitelességükről. Lásd Szent Ambrushoz írott levelét egy milánói püspök testéről, in M. P. G., 32. köt. 109-113. col. 63 Historia Translationum Sancti Mamantis vel Mammetis, in Acta Sanctorum, augusztus 17., 3. köt. 441-443. p. 64 Mabillon: Annales Ordinis Sancti Benedicti, 1. köt. 481. p. 65 Tours-i Gergely: De Gloria Martyrum, in M. P. L., 71. köt. 719-720. col. L. Delehaye: Les Origines du Culte des Martyres, 99. p.

34

és az utazóknak, a történetíró Tours-i Gergely sokat tudott a keleti eseményekről. Fönnmaradt egy feljegyzés Oszlopos Szent Simeon és egy szíriai kereskedő párbeszédéről. A kereskedő ellátogatott Aleppó mellé, hogy megnézze a szentet az oszlopon. Simeon a párizsi Szent Genovéváról érdeklődött és személyes üzenetet küldött neki.66 A felsőbb hatóságok vallási és politikai vitái ellenére a keleti és nyugati keresztények viszonya szívélyes és bensőséges maradt. Ennek a korszaknak az arab hódítás vetett véget. A szír kereskedők nem jöttek többé a francia és az itáliai partokra áruikkal és a hírekkel. Ismét kalózok özönlötték el a Mediterráneumot. A palesztinai muszlim vezetők pedig gyanakodva tekintettek a külföldről érkező keresztényekre. Az utazás költséges és nehéz volt, a keresztény Nyugat pedig szegény. A kapcsolatok mégsem szakadtak meg teljesen. A nyugati keresztények továbbra is nagy együttérzéssel és áhítattal gondoltak a szent helyekre. Amikor 682-ben I. Márton pápát azzal vádolták, hogy túl barátságos a muszlimokkal, viselkedésére azt a magyarázatot adta, hogy engedélyt akart szerezni ahhoz, hogy Jeruzsálembe adományokat küldjön.67 670-ben Arculf, frank püspök elindult Keletre és Egyiptomon, Szírián és Palesztinán keresztül eljutott Konstantinápolyba, majd onnan haza. Utazása jó néhány évig tartott és sok nehézséggel járt.68 Ebből az időből más zarándokokat is ismerünk név szerint, például a pikárdiai Rue-ből származó Vulphyt, Bercaire-t a burgundiai MonA Szent Kereszt-templom a Van-tó szigetén, a túltier-en-Derből, és barátját, Waiparton a Kaukázus hegyei mert.69 Történeteik azonban azt tanúsítják, hogy csak kemény és merész férfiak remélhették, hogy eljutnak Jeruzsálembe. Nők nemigen kockáztatták meg a zarándoklatot. A nyolcadik században a zarándokok száma megnőtt. Néhányan még Angliából is érkeztek, közülük a legnevezetesebb Willibald volt, aki 781-ben a bajorországi Eichstätt püspökeként halt meg. Fiatalon, 722-ben indult el Rómából Palesztinába, és számos kellemetlen kaland után csak 729-ben tért vissza.70 A század vége felé úgy tűnik, már arra törekedtek, hogy Nagy Károly védnöksége alatt szervezett zarándokutakat indítsanak Keletre. Károly helyreállította a rendet, fellendítette a gazdaságot, és jó viszonyt alakított ki Hárún ar-Rasíd kalifával. A Károly segítségével a Szentföldön emelt zárándokházak száma jelzi, hogy sok zarándok jutott el ez idő tájt Jeruzsálembe, köztük nők is. A keresztény Spanyolországból apácákat küldtek szolgálatra a Szent Sírhoz.71 Ám ez a felélénkülés csak rövid ideig tartott. A Karoling Birodalom 66

Vita Genovefae Virginis Parisiensis, 226. p. L. Márton levele Theodórához, in M. P. L., 87. köt. 199-200. col. 68 Arculf elbeszélését Aclamnannus írta le, J. R. Macpherson angol fordításában olvasható, in P. P. T. S., 3. köt. 69 De Sancto Vulphlagio, in At. Ss. június 7., június, 2. köt. 30-31. p. 70 Willibald Hodoeporiconját Brownlow fordította angolra, s a P. P T. S. 3. kötete adja közre. 71 Commentoratorium de Casis Dei vel Monastiris, in Tobler és Molinier: Itinera Hierosolymitana, 1. köt. 303. p. 67

35

hanyatlásnak indult. A Földközi-tenger keleti részén újra megjelentek a muszlim kalózok, nyugat felől pedig norvég kalózok jöttek. Midőn a bretagne-i Bölcs Bernát 870ben Palesztinába látogatott, Károly épületeit még működőképes, bár meglehetősen leromlott állapotban, üresen találta. Bernát csak úgy utazhatott, hogy útlevelet szerzett az akkor a dél-itáliai Barit kormányzó muszlim hatóságoktól, de még ennek birtokában sem száll hatott partra Alexandriában.72 A zarándoklatok nagy korszaka a tizedik században kezdődött el. Ebben a században veszítették el az arabok utolsó kalózfészkeiket Itáliában és Dél-Franciaországban, Krétát pedig 961-ben vették el tőlük. Ekkor már a bizánci flotta uralta a Földközi tengert, és a kereskedelem ismét fellendülhetett. A görög és az itáliai kereskedők szabadon hajózhattak Itália és a császárság kikötői között, és a muszlim hatóságok jóindulatának köszönhetően elkezdhették kiépíteni kapcsolataikat Egyiptommal és Szíriával is. A zarándok könnyen eljutott Velencéből vagy Bariból közvetlenül Tripoliszba, illetve Alexandriába, bár a legtöbb utazó megállt Konstantinápolyban, hogy megtekintse az ottani nagy ereklyegyűjteményt, és onnan tengeren vagy szárazföldön folytatta útját, ami ekkor a bizánci katonai sikerek következtében biztonságos volt. Palesztinában az abbászida, ihsídida vagy fátimida muszlim hatóságok csak ritkán okoztak gondot az utazóknak, sőt többnyire szívesen látták őket, hiszen gazdagságot hoztak a tartományba. A zarándoklatok körülményeinek javulása hatott a nyugati vallásos gondolkodás a is. Nem tudjuk pontosan, mikor szabtak ki először zarándoklatokat bűnbánati jóvátételként. A kora középkori penitenciális könyvek általában javasolják a zarándoklatot, de célját rendszerint nem határozzák meg. Ám egyre inkább terjedt az a hit, hogy a szent helyeknek határozott spirituális kisugárzásuk van, amelyek áthatják az odalátogatókat, akik még bűneikre is bocsánatot nyerhetnek. A zarándok tehát úgy tudta, hogy cselekedetével nem csupán tiszteletét rója le Isten és az Ő szentjei előtt azokon a helyeken, ahol földi maradványaik megtalálhatók és ezáltal misztikus kapcsolatba kerül velük, de egyúttal bűneiért Isten bocsánatát is elnyerheti. A tizedik századtól négy zarándokhely vált ilyen hatalom letéteményesévé: Szent Jakab kegyhelye a spanyolországi Compostellában, Szent Mihályé az itáliai Monte Garganóban, Róma és mindenekelőtt Palesztina szent helyei. A muszlimok visszaszorulásának avagy jóindulatának köszönhetően, e helyekre ekkoriban már sokkal könnyebben lehetett eljutni. Ahhoz azonban továbbra is épp elég hosszú és fáradságos volt az út, hogy a középkori embernek nemcsak vallásos érzületére, hanem józan eszére is hatással legyen. A bűnösöket okos dolog volt egy vagy akár több évre is eltávolítani tettük színhelyéről. Az utazás kellemetlenségei és költségei épp elég büntetést jelentettek, míg feladatának teljesítése, a cél által kiváltott érzelmi állapot a lelki megtisztulás és erő érzetével tölthette el őt. Jobb emberként tért haza.73 Bár a krónikák elszórt utalásaiból kiderül, hogy a zarándoklatok gyakoriak voltak, ma már csak az előkelő zarándokok nevét ismerjük. A nyugati nagyurak és nemes 72

tó.

Az Itinerary of Bernard the Wise J. H. Bernard angol fordításában a P. P. T. S. 3. kötetében olvasha-

73

I. Rozière: Recueil général des Formules usitées dans l’Empire des Francs, 2. köt. 939-941. p. Egy frank nemes, Fromondus az első, név szerint ismert személy, aki a kilencedik század közepén azért ment fivérével Palesztinába, hogy bűnét megváltsa. A Peregrinatio Frotmundit közli Aa. Ss. október 24., okt., 10. köt. 847. skk. p. Lásd még van Cauwenbergh: Les Pèlerinages expiatories et judiciaires, passim, és Villey: La Croisade: Essai sur la Formation d’une Théorie juridique, 141. skk. p.

36

hölgyek közül útra kelt Hilda, sváb hercegnő, aki 969-ben útközben halt meg; Judit, bajor hercegnő, I. Ottó császár sógornője pedig 970-ben zarándokolt el a Szentföldre. Ardèche, Vienne, Verdun, Arcy, Anhalt és Görz grófjai is zarándokok voltak. Az egyházi vezetők még buzgóbbaknak mutatkoztak. A konstanzi püspök, Szent Konrád háromszor tette meg az utat Jeruzsálembe, a pármai Szent János pedig nem kevesebb, mint hatszor. Olivola püspöke 920-ban járt Jeruzsálemben. Saint-Cybar, Flavigny Aurillac, Saint-Aubin d’Angers és Montier-en-Der apátjai is zarándokok voltak. E kiválóságok mindig számos jámbor férfi és nő kíséretében utaztak, akiknek a nevét a kor írói nem tartották feljegyzésre érdemesnek.74 A zarándoklatok egyéni kezdeményezések voltak. Az európai politikában azonban ekkoriban új tényező jelent meg, mely egyéb tevékenységei mellett a zarándokutak megszervezésével is foglalkozott. 910-ben I. Vilmos aquitániai gróf megalapította a clunyi apátságot. A század végére a jeles apátok egész sora által irányított intézmény jól szervezett, hatalmas egyházi központtá vált, és szoros kapcsolatban állt a pápasággal. A clunyiek a nyugati kereszténység lelkiismeretének tartották magukat. Mivel helyeselték a zarándoklatot, gyakorlati segítséget is akartak nyújtani hozzá. A következő század elejére a nagy spanyol szentélyek felé irányuló zarándoklatok csaknem kizárólag az ő ellenőrzésük alatt álltak. Ugyanekkor a jeruzsálemi utak szervezésének és népszerűsítésének is nekiláttak. Ők beszélték rá 990-ben Stavelot apátját és 997-ben Verdun grófját, hogy induljon el a Szentföldre. Befolyásukra jellemző, hogy a tizenegyedik században Franciaországból és Lotaringiából, azaz a Cluny és filiáléi közelében fekvő területekről egyre nagyobb számban indultak el zarándokok. Bár még ekkor is sok zarándok kelt útra Németországból – például Trier és Mainz érseke és Bamberg püspöke –, sőt Angliából is, a franciák és a lotaringiaiak jóval többen voltak. Annak ellenére, hogy a két nagy, észak-francia dinasztia tagjai, az Anjou grófok és normann hercegek egymással rivalizáltak, egyaránt a clunyiek közeli barátai voltak és támogatták a keleti utazásokat. Az egyik Anjou, a rettenetes Fulco Nerra először 1002-ben ment el Jeruzsálembe, majd azután még kétszer visszatért. A normandiai III. Richárd herceg adományokat küldött, Róbert pedig 1035-ben nagy társaság élén érkezett Jeruzsálembe. E zarándoklatokat hűségesen megörökítette a clunyi krónikás, Glaber barát.75 A normannok követték hercegeik példáját. Különös tiszteletnek örvendett körükben Szent Mihály, s igen nagy számban zarándokoltak el Monte Garganóba. A vállalkozókedvűek innen aztán továbbmentek Palesztinába. A század közepe táján már a normannok közül került ki a Palesztinába tartó zarándokok egy jelentős és igen buzgó hányada. A konstantinápolyi kormányzat, mely amúgy is haragudott a normannokra, amiért állandóan portyáztak Bizánc itáliai birtokain, kezdte rossz néven venni a zarándokforgalmat. A normannok skandináviai rokonai csaknem ugyanilyen buzgóságot tanúsítottak. A skandinávok hosszú ideje jártak Konstantinápolyba, s a város gazdagsága és csodái lenyűgözték őket. Északi hazájukban sokat meséltek Micklegrathról, ahogy ők nevezték a nagy várost, sőt időnként Asgarddal, az istenek lakóhelyével azonosították. Már 930-ban szolgáltak norvég katonák a bizánci császári hadseregben, a tizenegyedik század elejére pedig úgy felduzzadt létszámuk, hogy 74

Lásd Bréhier: L’Eclise el l’Orient au Moyen Age, 32-33. p., és Ebersolt: Orient et Occident, 1. köt. 7273. p. említi ezeket az utakat. 75 Radulphus Glaber, in Bouquet: R. H. E., 10. köt. 20., 32., 52., 74., 106., 108. p. Lásd Bréhier: i. m. 4245, p.; Ebersolt: i. m. 75-81. p.

37

külön alakulatuk volt, a híres varég őrség. Ennek az alakulatnak hamar bevett szokásává lett, hogy szabadságukat jeruzsálemi utazással töltötték el.76 Közülük az első, akinek a nevét is ismerjük, egy bizonyos Kolskeggr volt, aki 992-ben járt Jeruzsálemben. A leghíresebb varég harcos, Harald Hardrada 1034-ben jutott el a Szentföldre. A tizenegyedik század során sok norvég, izlandi és dán a császári hadseregben leszolgált négy-öt év után még elzarándokolt Jeruzsálembe, mielőtt a félretett javakkal gazdagon visszatért volna északi otthonába. Elbeszéléseiktől ösztönözve barátaik immár kizárólag zarándoklat céljából utaztak délre. Izland apostola, Thorvald Kódransson Vidtförli 990-ben járt Jeruzsálemben. Számos északi zarándok állította, hogy látta ott az 1000-ben rejtélyes körülmények között eltűnt első keresztény norvég királyt, Olaf Tryggvasont. II. Olaf fontolgatta, hogy követi elődje példáját, de utazásáról csak legendák szólnak, valójában nem került rá sor. Az északi fejedelmek rendkívül erőszakosak voltak, nemegyszer embert is öltek és gyakran kellett bűnbánatot tartaniok. A félig dán Svein Godvinsson egy gyilkosságot levezeklendő 1051-ben kelt útra egy csapat angollal, de a következő őszön az anatóliai hegyekben megfagyott; Godvinsson bűnei miatt mezítláb kelt útra. Langman Gudrödsson, Man szigetének norvég királya hasonlóképp kérte Isten bocsánatát, mert megölte saját fivérét. A skandinávok szívesen tettek körutazást, azaz odafelé a Gibraltári-szoroson át a tengeren mentek, vissza pedig szárazföldön, Oroszországon keresztül.77 A tizedik századi nyugati zarándokok kénytelenek voltak a Földközi-tengeren eljutni Konstantinápolyba, illetve Szíriába. Csakhogy az utazás sokba került, s nem lehetett egykönnyen helyet szerezni a hajókra. 975-ben Magyarország uralkodói keresztény hitre tértek, és ezzel megnyílt a Duna mentén a szárazföldi út a Balkánon át Konstantinápoly felé. 1019-ig, míg Bizánc teljesen ellenőrzése alá nem vonta a Balkán-félszigetet, ez meglehetősen veszélyes útvonalnak számított, de ezután már nem jelentett különösebb kockázatot Magyarországon át elérni a Bizánci Birodalom Belgrádnál húzódó határait, és onnan tovább Szófián és Drinápolyon keresztül eljutni a fővárosba. A zarándok másik lehetséges útja Itália bizánci fennhatóság alatt levő területein keresztül vitt. Bariból rövid tengeri út vezetett Durazzóba, majd az ősi római Via Egnatián lehetett továbbmenni Thesszalonikétől a Boszporuszig. Innen három jó út ment tovább Kis-Ázsián keresztül Antiókhiába, ahonnan aztán a part mentén lehetett elérni Latakiát, s Tortosza mellett átlépni a fátimidák területére. Ez volt az egyetlen határ, melyet a zarándoknak a Belgrádba vagy az itáliai Termoliba érkezte után át kellett lépnie, s innentől akadálytalanul haladhatott Jeruzsálem felé. A szárazföldi utazás lassúbb, de jóval olcsóbb volt, s a nagyobb társaságoknak inkább megfelelt, mint a tengeri utazás. Mindaddig, amíg nem keltettek zavart, a zarándokok számíthattak a parasztok vendégszeretetére a császárság területén. Az út kezdeti szakaszán a clunyiek ekkoriban építettek zarándokszállókat. Itáliában több szállás is működött, közülük néme76

Bréhier: i. m. 42. p. azt feltételezi, hogy a Kerullariosz Mihály-féle egyházszakadás eredményezte Bizánc és a zarándokok rossz viszonyát. Riant: Expéditions et Pèlerinages des Scandinaves, 125. p. egyénesen azt állítja, hogy a bizánci hatóságok szándékosan lezárták a Palesztinába vezető utat. Ezt nyilván Cambrai-i Leithbert beszámolójára alapozza (lásd 51. p. és a 81. sz. jegyzet), amelyeket a korabeli szír helyzet magyaráz. Viktor pápa levele (lásd 51. p. és a 83. sz. jegyzet) arra utal, hogy a császári hatóságok nem mindig voltak szívélyesek a zarándokokkal. E hideg fogadtatás oka azonban egyszerűen a normannok iránt érzett ellenszenv és nem az egyházszakadás eredménye. 77 Riant: i. m. 97-129. p. részletesen beszámol a norvég zarándokokról.

38

lyeket csak skandinávok vehettek igénybe. Volt egy nagy szálló az ausztriai Melkben is.78 A konstantinápolyi Sámson zarándokszállót a nyugati zarándokok számára tartották fönn, a clunyiek pedig Rodostó külvárosában működtettek egyet.79 Jeruzsálemben az amalfi kereskedők által alapított Szent János szállás fogadta a zarándokokat.80 Mindaddig semmi kifogás nem volt a nyugati nagyurak fegyveres kísérete ellen, míg kordában tartották őket, a zarándokok is többnyire igyekeztek egy-egy ilyen társasághoz csatlakozni. Ám az sem volt ritka, sem különösebben kockázatos, hogy férfiak egyedül, esetleg kettesével-hármasával vágjanak neki az útnak. Olykor azért akadtak nehézségek. A Hákim-féle üldöztetések idején elég sok kellemetlenséggel járt hosszasan Palesztinában időzni, ennek ellenére a zarándokáradat soha nem apadt el teljesen. 1055-ben a keresztények veszélyesnek találták átlépni a muszlim határt. Lietbert, Cambrai püspöke nem kapott engedélyt a kilépésre Latakia kormányzójától, s így Ciprusra kellett mennie.81 1056-ban a muszlimok, talán a császár hallgatólagos beleegyezésével, megtiltották a nyugatiaknak, hogy belépjenek a Szentsír templomába, s vagy háromszáz zarándokot kiutasítottak Jeruzsálemből.82 II. Baszileiosz és unokahúga, Theodóra császárnő is megdöbbenést keltett, amikor elrendelték, hogy a határőrök vessenek ki adót a zarándokokra és lovaikra. II. Viktor pápa 1056 decemberében levélben kérlelte a császárnőt, hogy vonja vissza rendelkezését. E levélből úgy tűnik, hogy a császárnőnek voltak tisztviselői Jeruzsálemben is.83 Az effajta kellemetlenségek azonban viszonylag ritkák voltak. A tizenegyedik században az utolsó két évtized kivételével utazók végeláthatatlan özöne áramlott kelet felé, olykor ezresével, minden rendű és rangú férfi és nő, fiatalok és öregek egyaránt, ebben a ráérős korban készen arra, hogy akár éveket is úton töltsenek. Elidőztek Konstantinápolyban, megcsodálták a hatalmas várost, mely tízszer nagyobb volt a Nyugat legnagyobb városainál, s lerótták tiszteletüket az itt őrzött ereklyék előtt. Láthatták Jézus töviskoronáját, varratlan köntösét és kínszenvedésének legfontosabb ereklyéit. Láthatták a vásznat Edesszából, Krisztus arcának „fénymásával”, Szent Lukács festményét a Szűzről, Keresztelő Szent János haját és Illés köntösét; szentek, mártírok és próféták testét egész garmadával, és a kereszténység legszentebb tárgyainak bőséges tárházát.84 Aztán továbbmentek Palesztinába, Názáretbe és Tábor hegyéhez, a Jordán folyóhoz és Betlehembe, és felkeresték Jeruzsálem szentélyeit. Mindet megcsodálták, mindegyiknél imádkoztak, majd mikor tapasztalatokkal gazdagon és megtisztulva a hosszú út után hazatértek, földijeik úgy fogadták őket, mint Krisztus zarándokait, akik a legszentebb utat tették meg. 78

Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica III, 4., 2. köt. 64. p. L. Riant: i. m. 60. p. 80 Türoszi Vilmos, XVIII, 4-5. I., 822-826. p.; Aimé: Chronicon, 320. p. 81 Vita Lietberti, in d’Achéry: Spicilegium, 9. köt. 706-712. p. Az 1064–65-ben, mintegy hétezer részvevővel lezajlott nagy, német zarándoklat Bizánc déli határaitól délre nagyon kellemetlen körülmények között haladt. A beszámoló megtalálható Annales Altahenses Majores, 815. p. Lásd Johanson: The Great German Pilgrimage of 1064–65. 82 Miracula Sancti Wolframni Senonensis, in Acta Sanctorum Ordinis Sancti Benedicti, saeculum III, pars l. 381-382. p. Lietbert találkozott olyan utazókkal, akiket Palesztinából kiutasítottak (Vita Lietberti, i. m.). 83 II. Viktor levele, in M. P. L., 149. köt. 961-962. col., az írást tévesen III. Viktornak tulajdonítják. Riant: Inventaire critique des Lettres historiques des Croisades, 50-53. p. 84 Ebersolt: Les Sanctuaries de Byzantine, 105. skk. p. 79

39

A zarándoklat sikere két feltételtől függött. Az egyik, hogy Palesztinában rend legyen, s így a védtelen utazók biztonságban közlekedhessenek és imádkozhassanak, a másik pedig, hogy az utak biztonságosak és olcsók legyenek. Az előbbihez a muszlim világban béke és jó kormányzat, az utóbbihoz Bizánc jóléte és jóakarata kellett.

40

4. fejezet A katasztrófa felé „… a békesség idején tör rá a pusztító!” (]ób 15,21)

A tizenegyedik század közepén a keleti Mediterráneum nyugalma hosszú időre biztosnak látszott. A két nagyhatalom, a fátimida Egyiptom és Bizánc viszonya jó volt. Egyik sem akart a másikra támadni, és mindketten ellenőrzés alatt akarták tartani a keleti muszlim államokat, ahol török kalandorok okoztak zavarokat, ám ez igazán sem a kairói, sem a konstantinápolyi kormányzatot nem aggasztotta. A fátimidák barátságosak voltak a keresztényekkel. Hákim halála óta megszűntek az üldözések, a kikötők megnyíltak a bizánci és az itáliai kereskedők előtt. Ők is, a kereskedők és a zarándokok egyaránt számíthattak a fátimidák jóindulatára. E jóakaratot Bizánc hatalma biztosította. A nagy katonacsászárok egymást követő uralmának köszönhetően a Bizánci Birodalom a Libanontól a Dunáig, illetve Nápolytól a Kaszpi-tengerig terjedt, és az időnkénti korrupció és a lázadások ellenére minden más korabeli királyságnál jobban szervezett állam volt. Konstantinápoly soha azelőtt nem volt ilyen gazdag. A világ vetélytárs nélküli pénzügyi és kereskedelmi központja lett. A négy égtáj felől mindenhonnan, Itáliából és Németországból, Oroszországból, Egyiptomból és a Keletről idegyűltek a kereskedők, hogy a maguk kezdetlegesebb áruiért cserébe helyi készítésű luxuscikkeket vásároljanak. A még Kairónál és Bagdadnál is jóval nagyobb és népesebb város pezsgő élete, zsúfolt kikötője, megrakott bazárai, terebélyes külvárosai, óriási templomai és palotái elkápráztatták az utazót. A császári udvart a világ közepének látta, még akkor is, ha ekkor épp két riasztóan különc, öreg hercegnő uralta. Amennyiben a művészet a kultúra fejlettségi fokát tükrözi, a bizánci kultúra nagyon magas színvonalon állt. A tizenegyedik századi bizánci művészek klasszikus elődeik minden mértékletességét és kiegyensúlyozottságát örökölték, amit szerencsésen ötvöztek két keleti hagyománnyal, a perzsák gazdag díszítőművészetével és az ősi Kelet misztikus intenzitásával. Az ebből a korból fönnmaradt művészeti emlékek, a legkisebb elefántcsont tárgyaktól a nagy mozaikokon át a vidéki templomokig amilyen a daphnéi vagy a Szent Lukács-templom Görögországban – mind-mind a hagyományok tökéletes egységgé ötvözött, diadalmas szintézisét hirdetik. A kor irodalma, melyet erősen befolyásolt a klasszikus művek eleven emléke, számos kitűnő művet hozott létre. Példaként említhető Ióannész diakónus míves történeti munkája, Khrisztophorosz Mitülénaiosz finom lírája, az Akritasz-eposz lendületes, népszerű epikája, Kekaumenosz, a katona nyers, nagyon is földönjáró aforizmagyűjteménye és Mikhaélosz Pszellosz szellemes és cinikus udvari memoárjai. Ezek az írók éppoly önérzetesek voltak, mint a tizennyolcadik századiak, de műveiket áthatotta a másvilág-

41

ra tekintő vallásosság és a pesszimizmus, amitől Bizánc soha nem tudott megszabadulni. A görög ember bonyolult és nehéz jellem, nem is hasonlít arra a képre, amilyennek a Kr. e. ötödik század kutatói szeretik láttatni őket. A bizánci jellem a keleti hatások következtében még bonyolultabbá vált, tele volt ellentmondással. A bizánci ember gyakorlatias volt, jó üzleti érzékű, vágyott a világi elismerésekre, de bármikor kész volt arra, hogy szakítson a világi élettel, visszavonuljon egy kolostorba szemlélődő életet élni. Mélységesen hitt a birodalom isteni küldetésében és a császár isteni tekintélyében, ugyanakkor individualista volt, és ha nem tetszett neki az épp uralmon lévő kormány, hamar fellázadt ellene. Utálta az eretnekséget, de vallása, mely a kereszténység bevett formái között a legmisztikusabb volt, tág teret hagyott a filozófiai gondolkodásra a papoknak éppúgy, mint a laikusoknak. A bizánciak megvetették szomszédaikat, barbároknak tartották őket, mégis könnyedén átvették szokásaikat és eszméiket. Minden kifinomultsága és büszkesége ellenére a bizánci ember kiszámíthatatlan volt. Bizánc oly gyakran került az összeomlás határára, hogy a bizánci ember biztonságérzete megrendült. Hirtelen válsághelyzetben azonnal elveszítette a fejét, és olyan vad dolgokra vetemedett, melyeket nyugodtabb körülmények között maga is elítélt. Bár a jelen békés és csodálatos volt, a jóslatok arra figyelmeztették, hogy egy nap a város el fog pusztulni, és ő hitt a jóslatokban. Boldogságot és nyugalmat nem e sötét, mulandó világban remélt, hanem a mennyek országában. Félelmei beigazolódtak. A bizánci hatalom alapjai nem voltak eléggé biztosak. Az óriási birodalom védekezésre rendezkedett be. A tartományokat katonai tisztviselők igazgatták, akiket viszont a konstantinápolyi polgári közigazgatás ellenőrzött. E rendszer eredményeképp erős helyi milícia jött létre, mely kisebb támadások esetén megvédte az egyes körzeteket, a nagyobb hadjáratok idején pedig kiegészítette a fő császári hadtestet. Csakhogy a veszély múltán túl nagy hatalmat adott a tartományi kormányzó kezébe, különösen akkor, ha az elég gazdag volt és nem függött a fővárosban lakó kenyéradójától. Ráadásul a gazdasági fellendülés tönkretette Kis-Ázsia mezőgazdaságát. Bizánc gazdasága szabad parasztok közösségére épült, akik földjeiket az államtól kapták, és ennek fejében általában katonai szolgálatot kellett vállalniok. De Bizáncban csakúgy, mint az összes középkori államban, a föld volt az egyetlen biztos befektetés. Minden gazdag ember földhöz akart jutni. A papság arra ösztönözte a híveket, hogy hagyják az Egyházra földjeiket. A sikeres hadvezérek és az arra érdemes állami hivatalnokok általában földet kaptak elismerésképp. Addig, amíg a birodalom területeket nyert vissza ellenségeitől, illetve a portyázások és pusztítások nyomán elnéptelenedett területeket újra benépesítették, rendben is ment minden, ugyanakkor ezek a sikerek még inkább földéhséghez vezettek. A nagybirtokosok és a kolostorok már csak úgy növelhették birtokaikat, ha megvásárolták a pénzszűkében lévő parasztok földjeit, vagy egész falvakat vettek át az államtól ajándékként, esetleg átvállalták a közösség adóterheit. A bölcsebb uralkodók igyekeztek gátolni ezt a folyamatot, részben azért, mert az új földesurak csak ritkán tudták megállni, hogy földjeikből ne csináljanak birkalegelőt, és még inkább azért, mert katonaparasztok földjeinek átvételével a földesúrnak módjában állt magánhadsereget szervezni, amivel gyöngítette az állami hadsereget. A császári törvények azonban hatástalanok maradtak. A tizedik században Bizáncban kialakult az örökletes földbirtokos arisztokrácia, mely elég gazdag és hatalmas volt ahhoz, hogy szembeszálljon a központi kormány-

42

zattal. II. Baszileiosz császár, a makedón dinasztia legjelentősebb tagja uralkodása kezdetén csak nagy nehézségek árán tudta leverni lázadásukat. Végül a császár győzött; tekintélye pedig kitartott egészen 1056-ig, unokahúga, Theodóra császárnő haláláig, ami egyben uralkodóháza végét is jelentette. Ha a makedón dinasztiának lett volna férfi örököse, vele talán a császári méltóság is örökletessé vált volna, és Bizáncnak lett volna ereje megzabolázni az örökletes nemességet. S jóllehet a dinasztia iránti lojalitás még lehetővé tette, hogy Zoé császárnő és egymást követő férjei még csaknem harminc évig fönntartsák feslett, nemtörődöm uralmukat, és hogy az öreg Theodóra császárnő egyedül uralkodjon, a bomlasztó tényezők ezalatt egyre erősbödtek. Theodóra halálakor Bizáncban két ellenséges párt maradt: a központi közigazgatást ellenőrzése alatt tartó udvari klikk, és a hadsereget irányító nemesi családok, míg az egyház mind két pártra támaszkodva igyekezett egyensúlyozni.85 Alig szenderült végső nyugalomra a hetvenéves császárnő, aki az utolsó pillanatig bízott a számára hosszú uralkodást ígérő jóslatban, az udvar máris trónra ültetett egy idősebb köztisztviselőt, Sztratiótikosz Mihályt. A hadsereg nem ismerte el az új uralkodót. Megtámadták Konstantinápolyt, hogy parancsnokukat koronázzák császárrá Mihály harc nélkül megadta magát, és Komnénosz Izsák, a hadvezér lett a császár. Az első menetet a katonai arisztokrácia nyerte. Mint a korabeli bizánci nemesek többsége, Komnénosz Izsák is másodgenerációs arisztokrata volt. Apja, a föltehetően oláh származású trák katona, elnyerve II. Baszileiosz kegyét, földet kapott Paphlagóniában, ahol hatalmas várat épített, mely a Castra Comnenón nevet kapta (ma Kasztamuni). Izsák és fivére, János örökölték apjuk birtokait és katonai tehetségét, s mindketten bizánci arisztokrata családba nősültek. Izsák a hajdani bolgár királyi családból vett el egy hercegnőt, János felesége pedig a hatalmas Dalasszéni család egyik örökösnője lett. Vagyona, magas katonai pozíciója és a hadsereg támogatása ellenére Izsák kormányzatát állandóan gáncsolták a rosszindulatú köztisztviselők. Két év után feladta a küzdelmet és kolostorba vonult. Minthogy fiúgyermeke nem volt, Konstantin Dukaszt jelölte ki utódául. Sógornője, Anna Dalasszéné soha nem bocsátott meg neki. Konstantin Dukasz talán az egyik legrégibb és leggazdagabb bizánci arisztokrata család feje volt, ő maga azonban az udvarnál futott be karriert. Izsák azt remélte, hogy választott utódja mindkét párt számára elfogadható lesz. Hamar kiderült azonban, hogy méltatlannak bizonyult társadalmi rangjához. A kincstár üres volt, a hadsereg fenyegetően erős, ezért Konstantin a hadsereg létszámának csökkentésében látta a megoldást. Belpolitikai szempontból ez indokolható is volt. Csakhogy a bizánci történelem egyetlen szakaszában sem volt tanácsos gyöngíteni a birodalom véderejét, és az adott esetben ez a lépés végzetesnek bizonyult. Keleten viharfelhők gyülekeztek, Nyugaton pedig már tombolt az orkán.86 A megelőző néhány évtizedben Dél-Itália államaiban zűrzavar uralkodott. A bizánci birodalom határa hivatalosan a Tirrén-tenger partján lévő Terracinától az adriai Termólig húzódott. E vonalon belül csak Apulia és Calabria tartozott közvetlenül Bi85

A bizánci civilizáció e korszakáról lásd Iorga: Histoire de la Vie Byzantine, 2. köt. 230-249. p.; Vasziljev: Histoire de L’Empire Byzantin, 1. köt. 476-492. p. Bizánc agrárproblémáiról lásd Ostrogorsky: Agrarian Conditions in the Byzantine Empire. In: The Cambridge Economic History of Europe, 1. köt. 204. skk. p. Politikatörténetéről lásd Bury: Roman Emperors from Basil II to Isaac Komnenos, in Selected Essays, 126-214. p.; Ostrogorsky: Geschichte des byzantinischen Staates, 224-240. p. 86 Ostrogorsky: i. m. 238-242. p.; Diehl és Marçais: Le Monde Oriental de 395 á 1081, 523-531. p.

43

zánc fennhatósága alá, ahol a lakosság többségében görög volt. A nyugati part három nagy kereskedővárosa, Gaeta, Nápoly és Amalfi névleg szintén a bizánci császár hűbérese volt. A muszlim Kelettel ekkor már tekintélyes kereskedelmi forgalmat bonyolító amalfiaknak a fátimida hatóságokkal folytatott tárgyalásai során hasznára vált a császár támogatása, így állandó konzulátust tartottak fönn Konstantinápolyban. A nápolyiak és gaetaiak, jóllehet éppúgy kereskedtek a hitetlenekkel, kevésbé tisztelték a császárt. Dél-Itália belső része a beneventói és salernói lombard hercegek kezén volt, és felváltva hol a keleti, hol a nyugati császár fennhatóságát ismerték el, de – egyiket sem becsülték sokra. Szicíliát a muszlimok uralták, annak ellenére, hogy Bizánc több kísérletet is tett a sziget visszafoglalására. A Szicíliából és Afrikából kiinduló part menti portyák csak növelték a zűrzavart. Erre a vidékre nagy létszámban érkeztek normann kalandorok Észak-Franciaországból, Jeruzsálembe vagy Szent Mihály szentélyéhez, a Monte Garganóra tartó zarándokok, és számos szerencselovag, akik valamelyik lombardiai herceg szolgálatába szegődtek. A normannok ki voltak éhezve új földekre, hiszen sűrűn lakott területeiken már nem volt hely a nyughatatlan és ambiciózus fiataloknak, a föld nélküli lovagoknak. Ez a földéhség ösztönözte a normannokat terjeszkedésre, majd nem sokkal később Anglia meghódítására, és ez irányította figyelmüket a kincses Keletre is. DélItáliát pedig a kiépítendő mediterrán birodalom kulcsának tartották. Az itteni fejetlenség csak növelte esélyeiket. 1040-ben hat fivér, egy normann kisnemes, Hauteville-i Tankréd gyermekei, elfoglalták az apuliai hegyekben fekvő Melfi városát, és ott hercegséget alapítottak. A helyi bizánci hatóságok nem vették őket komolyan. III. Henrik német-római császár, aki meg akarta szerezni a két birodalom által régóta kiszemelt területet, és a császár által kinevezett német pápa, akinek nem tetszett, hogy a konstantinápolyi pátriárka álljon bármely itáliai egyházkerület élén, támogatta a normannokat. Tankréd fiai tizenkét év alatt valamennyi lombard fejedelemségre kiterjesztették hatalmukat. A bizánciakat egészen Calabria csücskéig és az apuliai partokra szorították vissza. Már a nyugati partvidék városait fenyegették és Campanián át északra, egészen Róma szomszédságáig portyáztak. A bizánci kormányzat megrémült. Jelentéstételre hazahívták Apulia kormányzóját, Marianosz Argüroszt, s hogy a helyzetet megoldja, nagyobb hatalommal fölruházva küldték vissza. Katonailag semmit nem sikerült elérnie: a normannok könnyedén visszaverték kis seregét. Diplomáciai erőfeszítései azonban eredményesebbek voltak, mivel a pápát, a lotaringiai IX. Leót is aggasztotta a normann előretörés. A normannok sikerei felülmúlták mind a pápa, mind III. Henrik számításait. Henriket épp egy magyarországi hadjárat kötötte le, de segítséget küldött a pápának. 1053 nyarán Leó németekből és itáliaiakból álló serege élén délnek indulva szent háborút hirdetett. Egy bizánci egységnek kellett volna csatlakozni hozzájuk, ám amíg erre vártak egy kis apuliai város, Civitate mellett, a normannok rajtuk ütöttek. A pápai sereget szétverték, Leót elfogták. Szabadulása fejében egész addigi politikáját meg kellett tagadnia. Ez volt az utolsó komolyabb kísérlet, hogy Tankréd fiait megzabolázzák. III. Henrik 1056-ban meghalt. Utóda, IV. Henrik még gyermek volt, a régenscsászárnőt, Poitou-i Ágnest pedig túlságosan lekötötték Németország ügyei ahhoz, hogy a délen történtekkel foglalkozzék. A pápaság józan megegyezésre törekedett. 1059-ben a melfi zsinaton II. Miklós pápa elismerte Tankréd legidősebb fiát, a „ravaszdi” Guiscard

44

Róbertet „Isten és Szent Péter kegyelméből Apulia és Calabria uralkodó hercegének, Szicília urának”. Ez az elismerés, melyen Róma – Róberttel ellentétben – a Szent. Péter örököseihez fűződő hűbérviszonyt is értett, lehetővé tette, hogy a normannok könnyűszerrel tovább terjeszkedjenek. A tengeri köztársaságok hamarosan megadták magukat, és 1060-ra az egyetlen bizánci város Itáliában a főváros, Bari tengerparti erődje volt. Róbert öccse, Roger ezalatt lassan, de sikeresen elkezdte elhódítani az araboktól Szicíliát.87 Mindaddig, amíg Bari kitartott, Bizánc valamelyest meg tudta gátolni a normannok további keleti terjeszkedését. Itália politikai gondjai elkerülhetetlenül vallási viszályhoz vezettek. A latin egyházhoz tartozó hódítók dél-itáliai jelenléte megkérdőjelezte a görög egyház létét a tartományban, és felszította Konstantinápoly és Róma régi vitáját a terület egyházi hovatartozásáról. A Rómában bevezetett reformok következtében a pápaság nem volt hajlandó engedni követeléseiből, a konstantinápolyi patriarkátus élére viszont épp ekkoriban került a görög egyház egyik legerőszakosabb és legambiciózusabb államférfija, Kerullariosz Mihály. IX. Leó pápa követeinek szerencsétlen kimenetelű 1054. évi konstantinápolyi követjárását a keleti és a nyugati egyház kapcsolatainak elemzése során fogjuk tárgyalni. Annak ellenére, hogy a császár mindvégig megegyezésre törekedett, a találkozó kölcsönös kiátkozással ért véget, és emiatt Itália közvetlen érdekeit tekintve a továbbiakban lehetetlenné vált Róma és Konstantinápoly őszinte együttműködése. De nem ez az esemény okozta a végső szakadást a két egyház között, ahogy azt a későbbi történészek vélték. A két császári udvar politikai kapcsolatai ugyan feszültté váltak, de nem szakadtak meg. Kerullariosz hamarosan elveszítette befolyását. Theodóra császárnő, akit Kerullariosz megkísérelt kizárni örökségéből, megfékezte őt, Izsák császár pedig megfosztotta hatalmától és száműzetésben, hatalmától megfosztva halt meg. Végül mégis ő győzött. Kerullariosz Mihály az elkövetkező nemzedékek szemében a bizánci függetlenség bajnoka lett, és amikor a császár és a pápa között ismét megindult a szívélyes levélváltás, Eudokia Makrebolitissza, Kerullanosz unokahúga és Konstantin Dukasz hitvese még szentté avatását is kijárta.88 A korabeli bizánci történetírók munkái alapján úgy tűnik, a birodalom uralkodói alig figyeltek fel a két egyház közti civakodásra. A nyugati zavarok eltörpültek szemükben a Kelet sokasodó problémái mellett. Az abbászida Kalifátus hanyatlása nem sok jót hozott Bizáncra. Irak egyre nagyobb elszegényedése miatt a világ nagy kereskedelmi útvonalai máshová helyeződtek át. A távol-keleti kereskedők áruikat immár nem Bagdad piacaira hozták, ahonnan korábban azok nagy részét továbbszállították a birodalomba, és aztán Kis-Ázsia vagy Konstantinápoly kikötőiből nyugatra vitték. Most a Vörös-tengeren Egyiptomba mentek, ahonnan itáliai kereskedőhajók szállították tovább a portékákat Európába. Bizánc nem esett többé útba. Ráadásul az Abbászida Birodalom peremvidékein elszaporodott rablótámadások miatt lezárult a régi kínai karavánút, amely Turkesztánon és Észak-Perzsián keresztül Örményországba és Trapezuntnál a tengerhez vezetett. A másik, a Kaszpi-tengertől északra vezető útvonal soha nem volt tartósan biztonságos. A mediterrán világ számára mind politi87

A normannok dél-itáliai térnyeréséről és hódításáról a legjobb összefoglalás Chalandon: Historie de la Domination normande en Italie et en Sicilie című munkájában olvasható, 1. köt., 2-7. fejezet, ill. Gay: L’Italie Meridienale et l’Empire Byzantium, V. könyv, 2-5. fejezet. 88 Lásd 87-88. p.

45

kai, mind kereskedelmi szempontból áldás volt az abbászida hatalom, mert védelmet nyújtott a közép-ázsiai barbárok ellen. Most azonban összeomlott ez a védelem. Közép-Ázsia népei ismét rátörhettek az ősi civilizációra. A törökök már hosszú ideje fontos történelmi szerepet játszottak. A hatodik századi török birodalom rövid fönnállása során civilizáló és stabilizáló erő volt Ázsiában. A távoli török népek, mint például a zsidó vallású volgai kazárok és a később Kína határvidékén letelepedett és nesztoriánus keresztény ujgurok, fogékonynak bizonyultak a kulturális fejlődésre. Turkesztán azonban a hetedik század óta nem fejlődött. A karavánutak mentén létrejött ugyan néhány város, de a türkmének többsége félnomád pásztornép maradt, népszaporulatuk pedig folyamatosan arra késztette őket, hogy határaikon túlra vándoroljanak. A tizedik században Turkesztánt a perzsa Számánida-dinasztia uralta, akiknek a legjelentősebb történeti tette az volt, hogy a közép-ázsiai törököket iszlám hitre térítették. Ettől kezdve a törökök Délnyugat-Ázsia és a keleti Mediterráneum felé fordították figyelmüket. A számánidákat az első nagy muszlim török vezető, a gaznavida Mahmúd mozdította el, aki a tizenegyedik század első évtizedeiben Iszfahántól Buharáig és Lahoréig terjedő birodalmat épített ki. A muszlim világot török szerencselovagok árasztották el úgy, ahogy a keresztény Európát a normannok. A bagdadi kalifa, és több más muszlim uralkodó is tartott fenn török seregeket. A gaznavidák alattvalói közé tartozott az Arai sztyeppéról való oguz török klán, melyet félig mitikus ősük után szeldzsukoknak neveztek. A szeldzsuk fejedelmek egymásra féltékeny, de a család sikeréért összetartó kalandorcsoportot alkottak, éppúgy, mint Hauteville-i Tankréd fiai. Szerencsésebbek voltak, mint a normannok, akik csekély hazai utánpótlásra számíthattak, hiszen a törökök harcba hívhatták a népes és nyughatatlan türkméneket. 1030-ban, Mahmud halála után a türkmének fellázadtak a gaznavidák ellen és 1040re indiai területeikre szorították vissza őket. 1050-ben Tugril bég, a dinasztia legidősebb fejedelme bevonult Iszfahánba, és megtette a Perzsiától Khorászánig terjedő birodalma székhelyévé, míg testvérei laza szövetséget alkotva letelepedtek az északi határvidéken, elismerték bátyjuk fennhatóságát, és szabadon garázdálkodtak a környező országokban. Az abbászida kalifa, akit megfélemlített török minisztere, Baszasziri ármánykodása és szövetsége a fátimidákkal, segítségül hívta Tugrilt. A szeldzsuk vezér a szunnita vallás bajnokaként 1055-ben érkezett Bagdadba, ahol a Kelet és a Nyugat királyává koronázták, és ráruházták a legfőbb világi hatalmat a kalifa vallási fennhatósága alá tartozó területeken.89 A törökök már II. Baszileiosz idején is betörtek Örményországba, amikor a szeldzsukok még gaznavida uralom alatt voltak. Baszileiosz birodalma védelme érdekében kezdte meg annak idején Örményország fokozatos bekebelezését. Miután a szeldzsukok elfoglalták Perzsiát, e portyák mind gyakoribbak lettek. Tugril bég csak egyszer vett részt ilyen betörésben, 1054-ben, amikor elpusztította a Van-tó környékét, de a manzikerti erődöt nem tudta bevenni. A portyázó csapatokat a bég unokatestvérei, Aszan és Ibrahim Inal vezették. 1047-ben a bizánciak Erzerumnál legyőzték őket, a következő néhány évben a bizánciak szövetségeseit, a grúzokat támadták meg. 1052-ben végigpusztították Karszt, de 1056-ban és 1057-ben már ismét Örményor89

A korai török történelem legjobb összefoglalása az Encyclopaedia of Islam Barthold által írott „Turks” címszava. Lásd még az Encyclopaedia Britannica 11. kiadásában Houtsma „Seljuks” címszavát. A Gaznavida Mahmudról lásd Barthold: Turkestan down to the Mongol Invasion, 18. skk. p.

46

szágban voltak. 1057-ben kifosztották Meliténét. 1059-ben első ízben nyomultak be török csapatok a császári területek belsejébe, Szebaszteia városába.90 Tugril bég 1063-ban halt meg. Birodalmának északnyugati határvidéke őt magát nem nagyon érdekelte. Unokaöccse és utóda, Alp Arszlán viszont egy Bizánc és a fátimidák közötti szövetségtől tartva úgy igyekezett Bizánccal szemben országa védelmét biztosítani, hogy elfoglalta Örményországot, még mielőtt belekezdett volna tényleges célja megvalósításába, a fátimidák elleni hadjáratba. Megszaporodtak a Bizánc belsejébe vezetett portyák. 1064-ben lerombolták az ősi örmény fővárost, Anit, és Karsz fejedelme, az utolsó független örmény uralkodó a Taurusz-hegységben lévő birtok fejében boldogan átengedte földjeit a császárnak. Örmények egész csapata kísérte őt új hazájába. 1065-től kezdve a törökök évente megtámadták Edessza határ-erődítményét, ám ekkor még tapasztalatlanok voltak az ostromharcban. 1066-ban elfoglalták az Amanosz-hegység hágóit, és a következő tavaszon kifosztották a kappadókiai metropoliszt, Kaiszareiát. A rákövetkező télen Meliténénél és Szebaszteiánal legyőzték a bizánci hadsereget. E győzelmek nyomán a törökök teljesen ellenőrzésük alá vonták Örményországot. Ezután mind messzebbre hatoltak a császárság belsejébe, 1068-ban Neokaiszareiáig és Amorionig jutottak el, 1069-ben Ikonionig, 1070-ben Khonaszig, egészen az égei partok közelébe.91 A birodalmi kormányzatnak cselekednie kellett. X. Konstantin császár, aki csökkentette a hadsereg létszámát, és emiatt leginkább felelős volt a kialakult súlyos helyzetért, 1067-ben meghalt, utóda a kiskorú VII. Mihály lett, aki helyett régensként az anyacsászárnő Eudokia uralkodott. A következő évben Eudokia házasságot kötött a hadsereg főparancsnokával, Romanosz Diogenésszel, s maga mellé emelte a trónra. Romanosz kiváló katona és hűséges hazafi volt, de a rá váró feladat megoldásához egy zseniális uralkodóra lett volna szükség. Világosan látta, hogy a birodalom biztonsága érdekében vissza kell foglalnia Örményországot. Csakhogy a bizánci sereg már nem volt az a nagyszerű haderő, mint ötven évvel korábban. A tartományi csapatok a saját kerületeiket sem tudták megvédeni a betörésektől, császári hadjáratokra pedig végképp nem futotta erejükből. Azok az arisztokraták, akiknek módjában állt volna birtokaikról katonákat toborozni, bizalmatlanok voltak és távol tartották magukat az eseményektől. A század közepéig a szíriai határvidéken őrjáratozó, mintegy hatvanezer fős lovasságot feloszlatták. A jól képzett, válogatott anatóliaiakból álló birodalmi őrség régi ereje megcsappant. A hadsereg legnagyobb részét külföldi zsoldosok alkották: a varég testőrség skandinávjai, Nyugat-Európából frankok és normannok, északról szlávok, törökök a dél-orosz sztyeppékről, besenyők, kunok és oguzok. Ezekből az egységekből Romanosznak csaknem százezres sereget sikerült toboroznia, amelynek azonban csak a fele volt bizánci születésű, és nagyon kevés volt közöttük a hivatásos katona, jól felszerelt pedig egyáltalán nem akadt. A zsoldosok legnagyobb létszámú egységét a török születésű Iószéph Tarkhaniotész vezetése alatt álló kun törökök adták. Az elitalakulat frank és normann nehézlovasságból állt, vezérük a normann Bailleul-i Roussel volt. A hadtest korábbi, frank parancsnokait, Fervét és Crispint nyílt árulás miatt távolították el posztjukról, a harcosok azonban csakis honfitársaik vezetése alatt voltak hajlandók szolgálni. A császár után a legfőbb bizánci 90

Laurent: Byzance et les Turcs Seldjoncides, 16-24. p.; Cahen: La première Pénétration turque en Asie Mineur. Byzantion, 18. köt. 5-21. p. Lásd még Mukrimin Halil: Türkiye Tarihi, 1. köt., Anadolum Fern passam. 91 Laurent: i. m. 4-6. p., Cahen: i. m. 21-30. p.

47

parancsnok Andronikosz Dukasz, a néhai császár unokaöccse egész családjával együtt Romanosz esküdt ellensége volt, akit ezért a császár nem mert hátrahagyni Konstantinápolyban. Ezzel a hatalmas, ám megbízhatatlan sereggel kelt útra Romanosz 1071 tavaszán, hogy visszahódítsa Örményországot. Épp mikor elindult a fővárosból, kapta a hírt Itáliából, hogy a félsziget utolsó bizánci birtoka, Bari is normann kézre került. A krónikások részletesen elbeszélik a császár tragikus menetelését kelet felé a bizánci hadi úton. Az volt a szándéka, hogy elfoglalja és feltölti az örmény laktanyákat, mielőtt a török sereg délről megérkezne. Alp Arszlán Szíriában, Aleppó mellett járt, amikor értesült a bizánciak előrenyomulásáról. Pontosan felmérte az esemény jelentőségét, és azonnal északnak fordult, hogy megütközzön a császárral. Romanosz az Eufrátesz felső folyásának déli ága mentén lépett Örményország földjére. Manzikert mellett kettéosztotta erőit. Ő maga Manzikertet támadta meg, a frankokat és a kunokat pedig a Van-tó parti Akhalat erődjének biztosítására küldte. Alp Arszlán közeledtének híre Manzikertnél érte őt, gyorsan délnyugatnak fordult hát, hogy hadseregét a török támadás előtt újraegyesítse. De feledve a bizánci taktika első számú alapelvét, nem küldött előre felderítőket. Augusztus 19-én, egy pénteki napon, amint az akhalati úton egy völgyben pihenve várakozott zsoldosaira, Alp Arszlán lecsapott rá. Zsoldosai pedig nem jöttek megmentésére. A kunok, akik rádöbbentek, hogy tulajdonképpen ők is törökök, és ráadásul zsoldjuk is késlekedik, még előző éjjel egy emberként átálltak az ellenséghez, Roussel és frankjai pedig úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt a harcban. A csata kimenetele nem sokáig volt kétséges. Romanosz derekasan küzdött, de Andronikosz Dukasz, látva, hogy ügye elveszett, és tudva, hogy a dráma következő felvonására Konstantinápolyban kerül sor, a parancsnoksága alatt lévő, tartalék csapatokat elvezényelte a csatatérről, és megindult velük nyugatnak, sorsára hagyva a császárt. Estére a bizánci sereget szétzúzták a törökök, Romanosz pedig megsebesült és fogságba esett.92

92

A legteljesebb és legjobban dokumentált leírás Cahen: La Campagne de Manzikert d’après les sources Mussulmanes. Byzantion, 9. köt. 613-642. p. Lásd még Laurent: i. m. 43. p., ill. 10. jegyzet. A csata stratégiájáról és taktikájáról jó összefoglalást ad Oman: History of the Art of War, 217-219. p. és Delbrück: Gesichte der Kriegkunst, 3. köt. 206. p. Lot: L’Art Militaire et les Armées du Moyen Age, 1. köt. 71-72. p. ugyan kigúnyolják Ománt, amiért az elfogadja a keleti krónikások adatait IV. Romanosz hadseregének nagyságáról (százezres vagy annál is nagyobb sereg), ám a hadsereg kétségtelenül rendkívül nagy volt; csakhogy, miként Laurent: i. m. 45–59. oldalán kiemeli, X. Konstantin takarékoskodása következtében a hadsereg felszerelése silány, a képzett katonák aránya pedig nagyon csekély volt.

48

5. fejezet Zűrzavar Keleten „De ha bérelnek is a pogányok közt, most összegyűjtöm őket és kezdenek majd lefogyni a fejedelmek királyának terhétől.” (Ozeás 8,10)

A manzikerti csata a bizánci történelem sorsdöntő veresége volt. A bizánciak nem is szépítgették az esetet. Történészeik újra meg újra felelevenítik ezt a szörnyű napot. A későbbi keresztesek szemében Bizánc ezzel a csatával elveszítette a kereszténység védelmezője címet. Manzikert feljogosította a Nyugatot a beavatkozásra.93 A törökök nem használták ki azonnal győzelmüket. Alp Arszlán elérte a célját. Bizánc felől biztosította magát, és elhárította a bizánci-fátimida szövetség veszélyét is. A fogságba esett császártól csak azt kérte, hogy ürítse ki Örményországot, és hogy fizessen súlyos váltságdíjat. Ezután az Oxoszon túli területekre vezetett hadjáratot, és ott halt meg 1072-ben. Kis-Ázsiába még fia és utóda, Máliksáh sem vonult be, pedig birodalma a Mediterráneumtól Kína határáig nyúlt. A sah türkmén alattvalói azonban állandó mozgásban voltak. Nem akarta a kalifátus ősi területein letelepíteni őket, a bizánci nemesek által birkalegelővé alakított elnéptelenedett anatóliai síkság viszont kiválóan megfelelt a célnak. Unokatestvérét, Szulejmán ibn Kutulmist bízta meg azzal, hogy a törökök számára foglalja el az országot.94 A hódítók dolgát maguk a bizánciak is megkönnyítették. Bizánc történelmének következő húsz éve tele volt lázadással és cselszövéssel. Mikor a katasztrófa és a császár fogságba kerülésének híre eljutott Konstantinápolyba, az uralkodó mostohafia, Dukasz Mihály nagykorúvá nyilvánította magát és átvette a kormányzást. A sereg maradékával visszatérő Andronikosz is az ő helyzetét erősítette. VII. Mihály okos, művelt fiatalember volt, jobb időkben minden bizonnyal érdemdús uralkodó vált volna belőle. A rá váró feladatokhoz azonban sokkal tehetségesebb emberre lett volna szükség. Romanosz Diogenész arra tért haza, hogy letaszították trónjáról. Harcba szállt a trónért, de ellenfele könnyűszerrel legyőzte, és Konstantinápolyban börtönbe vetette őt. A börtönben megvakították, és sérüléseibe néhány nap múltán belehalt. 93

Türoszi Vilmos, I., 2., 1. köt. 29. p. szerint a vereség igazolta a keresztes mozgalom létjogosultságát, meri Bizánc nem tudta többé megvédeni a keleti keresztényeket. Delbrück: i. h. úgy véli, hogy a csata jelentőségét eltúlozták; az adatok alapján annyi bizonyosnak tekinthető, hogy a birodalom ezután évekig képtelen volt ütőképes hadsereget kiállítani. Lásd Laurent: i. h. 94 Zettersteen: „Suleiman ben Qutulmush” címszava in Encyclopaedia of Islam; Laurent: i. m. 9-11. p.; Cahen: La première Pénétration turque. Byzantion, 18. köt. 31-32. p. Lásd még Wittek: Deux Chapitres de l’Histoire des Tures de Roum. Byzantion, 11. köt. 285-319. p. A türkménekről lásd Ramsay: Intermixture of Races in Asia Minor Proc. Brit. Acad. 7. köt. 23-30. p. Jakubovszkij: A szeldzsuk hódítás és a türkmének a tizenegyedik században (oroszul). Proc. Acad. Set. USSR 1936.

49

Mihály nem engedhette meg magának, hogy életben hagyja őt, de Romanosz hatalmas rokonait és barátait, akiket a néhai uralkodó annak idején bőkezűségével nyert meg magának, mélyen megrázta és felbőszítette az egykori császár szörnyű halála. Haragjukat hamarosan árulással nyilvánították ki.95 Kis-Ázsia török megszállása 1073-ban kezdődött meg. A törökök nem voltak egységesek és szervezettek. Szulejmán egy rendezett szultanátust szeretett volna létrehozni Máliksáh fennhatósága alatt. A kisebb török fejedelmek – Danismend, Csaka, Mengücsek – csak egy-egy várost vagy erődöt akartak elfoglalni, hogy azután onnan banditavezérekként uralkodjanak a környék lakossága felett, legyenek azok bármilyen nemzetiségűek. A támadó sereget türkmén nomádok tették teljessé, akik könynyű fegyverzetben vágtak neki az útnak lovaikkal, sátraikkal családjukkal és a fennsíkokra vonultak. A keresztények elmenekültek, a támadók felégették falvaikat, hátrahagyott jószágaikat pedig magukkal vitték. A türkmének elkerülték a városokat, jelenlétük és az általuk okozott pusztítás azonban az egész ország területén megakasztotta a hírek áramlásai, elszigetelte egymástól a tartományok kormányzóit. A török törzsfők azt tehettek, amit csak akartak. Valójában miattuk nem tudták a bizánciak visszafoglalni a területet.96 Mihály császár megpróbált szembeszállni a török előretöréssel. A számító Bailleul-i Roussel árulása következtében a franko-normann sereg túlélte a manzikerti vereséget. De akármilyen megbízhatatlan is volt Roussel, Mihálynak szüksége volt rá. Egy kis, bizánciakból álló hadsereget rendelt Roussel csapataihoz, melynek élén a fiatal Komnénosz Izsák, az előző császár unokaöccse állt. Izsák jó választásnak bizonyult. Ő maga és vele tartó fivére, Alexiosz olyan család sarjai voltak, amely engesztelhetetlenül gyűlölte a Dukaszklánt. Anyjuk uszítása ellenére Mihályhoz egész uralkodása idején hűségesek maradtak, s mindketten kiváló hadvezérek voltak. De Izsák hűsége nem ellensúlyozhatta Roussel csalárdságát. Még mielőtt a bizánci sereg megütközött volna a törökökkel, Roussel és csapatai megszegték a szövetséget. A törökök és a frankok egyesült erővel támadták meg IzsáAlexiosz I. Komnénosz, bizánci császár kot, akinek a túlerővel szemben semmi esélye Krisztussal sem volt, és a szeldzsukok fogságába esett. Roussel szándékai immár nyilvánvalóak voltak. Dél-itáliai földijei példáján felbuzdulva Anatóliában maga is normann államot akart alapítani. Csupán háromezer embere volt, de ezek hűségesek voltak hozzá, jól felszerelt, képzett katonák voltak. Kézitusában bármelyik török vagy bizánci harcost felülmúlták. A császár szemében ekkor 95

Bizánc e zűrzavaros korszakának legjelentősebb forrása Niképhorosz Brüenniosz részletes krónikája. Korszerű összefoglalást ad Diehl és Marçais: i. m. 554. skk p., illetve Ostrogorsky: i. m. 243-247. p. 96 Lásd 94. jegyzet.

50

Roussel a törököknél is veszedelmesebb ellenségnek tűnt, akkora sereget toborzott hát, amekkorát csak lehetett, és nagybátyja, Dukasz János vezérletével küldte csatába. Roussel Amorion mellett ütközött meg velük és könnyedén legyőzte őket, még a hadvezért is elfogta. Roussel a törvényesség látszatát megőrizendő vonakodó foglyát császárrá kiáltotta ki és bevonult Konstantinápolyba. Akadály nélkül elérte a Boszporusz ázsiai partjait, felégette Khrüszopolisz (Scutari) külvárosát, majd a romjai között tábort vert. A kétségbeesett Mihály ahhoz a hatalomhoz fordult, amely egyedül segíthetett rajta. Követséget küldött a szeldzsuk szultánhoz, Szulejmánhoz. Hűbérura, Máliksáh jóváhagyásával Szulejmán segítséget ígért a császárnak azoknak a kelet-anatóliai tartományoknak fejében, amelyeket már amúgy is elfoglalt tőle. Roussel viszszafordult, hogy megütközzék Szulejmánnal, de seregeit a kappadókiai Szophon hegyen körülvették a törökök. Rousselnek néhány emberével sikerült elmenekülnie és bevennie magát az észak-keletre fekvő Amasziába. Ekkor Mihály Alexiosz Komnénoszt küldte utána, hogy leszámoljon vele. Alexiosz Rousselt túllicitálva megnyerte a legjelentősebb környékbeli török törzsfő támogatását és megadásra kényszerítette őt. Roussel azonban olyan jól működő kormányzatot létesített, és annyira kedvelték Amasziában, hogy a helybeliek csak megvakításának hírére álltak el attól, hogy kiszabadítsák. Valójában Alexiosz nem vakította meg Rousselt, aki olyan népszerű volt, hogy maga a császár is örömmel vette tudomásul, hogy a hír nem igaz.97 Roussel ezzel el is tűnt a történelemből. Ez az epizód azonban mély nyomot hagyott a bizánciakban. Megtanulták, hogy a normannokban nem szabad bízni, hogy becsvágyuk túlterjed Dél-Itália partvidékein és Keleten is hercegségeket akarnak alapítani. Itt most nem térünk ki a húsz évvel későbbi bizánci politika tárgyalására. Mindenesetre nem sorozták be többé a normannokat hadi szolgálatra, és még skandináv rokonaik is gyanúsak voltak. Ettől kezdve a varég testőrség tagjai a britanniai angolszászok közül kerültek ki, akik maguk is a normann terjeszkedés szenvedő alanyai voltak.98 Mihály félt a normannoktól és mivel folyamatosan külföldi zsoldosokra szorult, arra kényszerült, hogy békülékenyebb politikába kezdjen a Nyugattal. Dél-Itália végleg elveszett, a háború folytatását nem is engedhette meg magának. Johannes Italust, az itáliai születésű filozófust bízta meg a császár azzal, hogy békét kössön a normannokkal, de személyében nagyon sok bizánci a birodalom érdekeinek árulóját látta. Mihály azonban elégedett volt a békével, és a felkapaszkodott Hauteville család nagyszabású házassági terveinek ismeretében azt ajánlotta, hogy Guiscard lánya, Heléna legyen a császár kiskorú Konstantin fiának menyasszonya. Ugyanakkor a nagy pápa, VII. Gergely szívélyes barátságát is sikerült elnyernie. Politikájával megőrizte a békét a birodalom nyugati határán.99 Anatóliában viszont egyre nagyobb lett a zűrzavar. A birodalmi kormányzat elveszítette az ellenőrzést, és bár néhány hűséges hadvezér – mint például Komnénosz Izsák, Antiókhia ura –, továbbra is fönntartotta a császár hatalmát, az összeköttetés megszakadt közöttük, és politikájukat nem tudták összehangolni. Végül 1078-ban a 97

Roussel pályafutását Brüenniosz, 73-96. p. és Attaliátész, 183. skk. p. beszéli el. Lásd Schlumberger: Deux Chefs normands. Revue Historique, 16. évf. 98 A varég testőrségben szolgáló angolokról lásd Vasziljevszkij: Összegyűjtött művei (oroszul), 1. köt. 355-377. p.; Vasiliev: Opening Stages of the Anglo-Saxon Immigration to Byzantium. Seminarium Kondakovianum 9. köt. 39-70. p. 99 Chalandon: i. m. 1. köt. 264-265. p., Gay: Les Papes da XIe Siècle 311-312. p.

51

Kis-Ázsia nyugati-középső részén elterülő, nagy anatóliai théma kormányzója, Niképhorosz Botaniatész részben személyes ambícióitól vezérelve, részben mélységes elkeseredésében Mihály erélytelen uralkodása miatt, lázadási robbantott ki. De Niképhorosz hadsereg nélküli hadvezér volt. Hogy meglegyen a szükséges hadereje seregében nagy számban alkalmazott törököket, és őket helyezte el helyőrségnek azokban a városokba, melyeket útban a főváros felé elfoglalt: Küzikoszba, Nikaiába, Nikomédeiába, Khalkédónba és Khrüszopoliszba. Török csapatok első ízben kerültek a nagy nyugat-anatóliai városok falain belülre. Habár a saját zsoldosai voltak, a leendő császár mégsem tudta egyszerűen kiűzni onnan őket. Mihály nem állt ellen, mikor Niképhorosz a fővárosba ért, hanem kolostorba vonult. Ott végre megtalálta igazi hivatását. Sokkal jobban járt, mint a legtöbb bukott császár: néhány éven belül, kizárólag saját érdemeinek köszönhetően, érseki rangra emelkedett. Elhagyott asszonya, a kor legbájosabb hercegnője, a kaukázusi származású Alániai Mária bölcsen a trónbitorlónak nyújtotta kezét. Niképhorosz hamarosan rájött, hogy könnyebb volt lázadni, mint uralkodni. Példáját ugyanis más hadvezérek is követték. A Balkán nyugati részén Niképhorosz Brüenniosz, Dürrhakhion (Durazzo) kormányzója császárrá kiáltotta ki magát, és állandó seregébe az európai tartományokból csábított katonákat. Alexiosz Komnénoszt küldték ellene egy kis sereggel, mely képzetlen görögökből és néhány frankból állt, és a frankok, szokásukhoz híven dezertáltak. Komnénosz úgy tudta legyőzni Brüennioszt, hogy időben segítségére érkezett egy török zsoldos sereg. A hadjárat azonban csak akkor ért véget, mikor Thesszáliába vonult egy másik trónbitorló, Baszilakiosz leverésére. Ezalatt a nikaiai török helyőrség fellázadt. Gergely pápa, értesülvén szövetségese, Mihály bukásáról, kiközösítette az új császárt. Guiscard Róbert, aki a lánya eljegyzésének felbontása miatt dühös volt a bizánciakra, a pápa biztatására azt tervezte, hogy átkel az Adrián. Májusban teljes fegyveres erejével partra szállt Avlonánál és megindult Dürrhakhion felé. Ugyanezen év kora tavaszán Ázsia főparancsnoka, Niképhorosz Melisszénosz fellázadt, és szövetségre lépett a török Szulejmán szultánnal. E szövetségnek köszönhetően Szulejmán akadálytalanul menetelhetett Bithünia ellen, ahol a Botaniatész által hátrahagyott török helyőrségek népe örömmel fogadta őt. Miután Melisszénosz nem tudta bevenni Konstantinápolyt, Szulejmán nem volt hajlandó visszaadni azokat a városokat, amelyeket elfoglalt. Ehelyett megvetette lábát Nikaiában, a kereszténység e nevezetes városában, mintegy száz mérföldnyire Konstantinápolytól, s ez a város lett a török szultanátus fővárosa. Konstantinápolyban Niképhorosz császár összeveszett a Komnénosz-családdal, s ezáltal hatalma fenntartásának utolsó esélyét is eljátszotta. Izsák és Alexiosz hűséges alattvalói voltak, és a császárnéhoz fűződő közeli barátság révén remélték megőrizni a császár jóindulatát: Izsák a császárné unokatestvérét vette feleségül, Alexioszt pedig a császárné szeretőjének tartották. De a császárné nem tudta kezelni az udvari intrikákat, melyek Niképhoroszt végül a Komnénoszok ellen fordították. A fivérek, akiknek immár az élete forgott kockán, fellázadtak, és Alexiosz, a család által is tehetségesebbnek ítélt testvér császárrá kiáltotta ki magát. Niképhoroszt éppoly könnyedén távolították el trónjáról, mint ahogy ő taszította le annak idején elődjét. A megfá-

52

radt és megalázott volt uralkodó a pátriárka tanácsára kolostorba vonult és élete végéig szerzetes maradt.100 Alexiosz Komnénosz harminchét éven át uralkodott, s kora legnagyszerűbb államférfija volt. 1081-ben azonban úgy látszott, hogy mind neki, mind birodalmának vége. Alexiosz fiatal volt, talán a harmincat sem töltötte be, mégis sokévnyi hadvezéri tapasztalatot mondhatott magáénak, és általában olyan szedett-vedett seregek élén kellett helytállnia, melyek sikere kizárólag az ő bölcsességén és diplomáciai érzékén állt vagy bukott. Alexiosz személyisége nagy hatást gyakorolt az emberekre, és bár nem volt magas, de jó testalkatú, méltóságteljes ember volt. Modora nyájas és könynyed volt, önfegyelme csodálatra méltó, de eredendő kedvessége cinizmussal vegyült, és nem riadt vissza a ravaszságtól és az erőszaktól sem, ha országa érdekei úgy kívánták. Személyes kiválóságán és csapatai ragaszkodásán kívül másra nem számíthatott. Kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező arisztokrata családja kétségtelenül hozzásegítette őt a hatalomhoz, és helyzetét tovább erősítette, hogy a Dukasz-házból választott feleséget. Rokonai féltékenykedtek és ármánykodtak, erélyes anyja pedig gyűlölte menyét és annak egész rokonságát; mindez csak tovább nehezítette Alexiosz dolgát. Az udvar tele volt a korábbi császárok s potenciális trónbitorlók családtagjaival, akiket Alexiosz házassági szerződésekkel igyekezett lekötelezni. Ott élt az új császárnőre, Eirénére kétségbeesetten féltékeny Mária császárnő, és Mária fia, Konstantin Dukasz, akit Alexiosz ifjabb társcsászárrá tett, s hamarosan eljegyezte legidősebb gyermekével, Annával, Ott voltak Romanosz Diogenész fiai, egyikük a császár testvérének, Theodórának lett a férje; és Niképhorosz Brüenniosz fia, aki meg éppenséggel – Konstantin Dukasz korai halála után – Anna Komnénéval házasodott össze; aztán Niképhorosz Melisszénosz, a császár nővérének, Eudokiának férje, aki lemondott trónigényéről a sógora javára, amiért cserébe kinevezték cézárrá. Alexiosz mindenkin rajta tartotta a szemét, hogy csitítsa ellentéteiket, s megelőzze árulásaikat. A különböző méltóságok bonyolult rendszerét hozta létre, hogy kielégítse nagyravágyásukat. A nemesség, és a magas beosztású hivatalnokok egyaránt megbízhatatlanok voltak. Alexiosz lépten-nyomon leleplezett egy-egy, kormánya ellen szőtt összeesküvést, s állandóan ki volt téve az orgyilkosok támadásainak. Politikai megfontolásból és szelíd természete miatt azonban csak enyhe büntetéseket alkalmazott. A cselekedeteire oly jellemző elnéző magatartása, higgadt előrelátása annál is inkább csodálatra méltó, mert életét soha nem érezhette biztonságban.101 1081-ben olyan állapotban volt a birodalom, hogy csak igen bátor vagy igen ostoba ember vállalkozhatott a hatalom átvételére. A kincstár üres volt. Az előző uralkodók pazarlóan éltek; Anatólia elvesztése és az európai lázongások miatt jóval kevesebb lett a bevétel, a régi adórendszer összeomlott. Alexiosz nem értett a pénzügyekhez, egy mai közgazda elképesztőnek tartaná módszereit. Alattvalóit könyörtelenül megadóztatta, kényszerkölcsönöket csikart ki, kisajátította a főurak és az egyház javait, börtön helyett előnyben részesítette a pénzbüntetést, előjogokat árusított, és felfejlesztette a palota hatáskörébe tartozó ipart, hogy pénzt teremtsen elő a hatalmas köz100

Botaniatész uralkodásáról a legjobb összefoglalás Chalandon: Essai sur le Règne d’Alexis Comnène, 35-50. p. 101 Anna Komnéné nagyon kedvezően szól apja megjelenéséről, in Alexiász, III., ii, 5. köt. 106-107. p. Alexiosz jelleméről lásd Chalandon: i. m. 51-52. p. Synopsis Chronicon névtelen szerzője, aki nem mindig jóindulatú Alexiosz iránt, azt írja, hogy a császárnak hatalmas akaratereje volt, és nagy tetteket vitt véghez (185. p.).

53

igazgatási apparátusára, a hadsereg és a flotta újjáépítésére. Emellett pazar udvart tartott fenn, és a hű alattvalókat és az udvarba látogató követeket és fejedelmeket bőkezűen megajándékozta. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy Keleten a jó hírnév kizárólag a pompa és a fényűzés függvénye. A szűkmarkúság az egyetlen megbocsáthatatlan bűn. Alexiosz azonban két nagy hibát mégis elkövetett. Az azonnali segítségért cserébe alattvalói rovására kereskedelmi előjogokat biztosított külföldi kereskedőknek, illetve egy válságos pillanatban leértékelte a birodalmi pénzt, amely hét évszázadon át az egyetlen stabil fizetőeszköz volt e zűrzavaros világban. A külügyek terén még rosszabb volt a helyzet – amennyiben egyáltalán beszélhetünk „külügyekről” ebben az esetben; az ellenséges erők ugyanis már minden irányból mélyen benn jártak a birodalomban. A Balkán-félszigeten a császár hatalma ingatag volt, a dalmáciai szerbek és szlávok pedig már fellázadtak. A besenyő török törzsek a Duna vonala mögött állomásoztak, de újra meg újra átlépték a folyót, hogy végigrabolják a környéket. Nyugaton Guiscard Róbert Fosztogató török csapatok és a normannok elfoglalták Avlonát, és már Durazzót ostromolták. Ázsiában sem sok minden maradt a bizánciak kezén, kivétel csupán a Fekete-tenger partvidéke volt és néhány elszigetelt város a déli parton, valamint Antiókhia hatalmas erődítménye, de e távoli városokkal is ritkán és nehézkesen tudtak csak kapcsolatot tartani. A beljebb eső területeken több város még ekkor is keresztények kezén volt, de vezetőik egyáltalán nem tudtak érintkezni a központi kormányzattal. Az ország nagy részét, a Boszporusztól a szír határokig, nikaiai székhelyéről a szeldzsuk Szulejmán szultán irányította, bár birodalmának nem volt jól kiépített közigazgatása, és a határait sem rögzítették. A többi város egy-egy kisebb török fejedelem uralma alatt állt, ezek egy része elismerte Szulejmán fennhatóságát, legtöbbjük azonban csak Máliksáhot tekintette urának. A három legjelentősebb török fejedelem közül a danismendek Kaiszareiát, Szebaszteiát és Amasziát birtokolták, Mengücsek Erzerumot és Koloneiát s Csaka, a legveszedelmesebb, Szmürnát és az Égei-tenger mellékét. A török törzsfők a fontosabb városok környékén viszonylagos rendet teremtettek, de a vidéket még mindig a türkmén hordák uralták, a görög és örmény menekültek pedig csak tovább növelték a zűrzavart. Rengeteg keresztény tért át az iszlám vallásra, s lassacskán asszimilálódtak a törökökhöz. A hegyvidéken egy-egy görög közösség még kitartott, a néhány évszázaddal korábban a kappadókiai Kaiszareiában letelepített keresztény törökök pedig egészen napjainkig megőrizték identitásukat és vallásukat. A görög népesség döntő többsége azonban mégis a legjobb lehetőséget választotta azzal, hogy a Fekete- vagy az Égei-tenger partjára költözött.102 102

A besenyőkről lásd Vasziljevszkij: Összegyűjtött művei (oroszul), 1. köt. 38. skk. p. Szulejmánról lásd az Encyclopaedia of Islam idézett szócikkét, valamint Honigmann „Izniq” szócikkét, uo. A danismenditákról lásd Mukrimil Halil: „Danişmend” cikkét a török Islam Ansiklopedisi-ban, valamint Cahen: La première Pénétration turque, in i. m. 46-47., 58-60. p. Mengücsekről lásd Houtsma „Menguchek” szócikkét, in Encyclopaedia of Islam. A kizárólag Anna Komnéné szövegéből ismert Csakáról lásd Alexiász, VII, viii, 1-8, 2. köt. 110-116. p. Csaka pályája kezdeti szakaszáról lásd Mordtmann „Izmir” szócik-

54

Az örmények vándorlása szervezettebb és rendezettebb volt. A bizánciak által kisemmizett örmény fejedelmek Kappadókiában kaptak birtokot, főképp délen, a Taurusz-hegység tájékán. Sok alattvalójuk követte őket, majd amikor a szeldzsuk invázió kezdetét vette, az örmények csapatostul hagyták el otthonaikat és települtek ezekre az új kolóniákra, végül az örmény lakosság csaknem fele úton volt délnyugat felé. Ahogy a törökök elárasztották Kappadókiát, az örmények még tovább húzódtak, a Taurusz-, illetve az Anti-Taurusz-hegységbe, aztán beszivárogtak az Eufrátesz völgyébe, ahová törökök még nem hatoltak be. Az örmények által elhagyott területeket hamarosan nem a törökök, hanem muszlim kurdok szállták meg, akik Asszíria hegyvidékéről és Irán északnyugati részéről érkeztek. Az utolsó örmény fejedelmet, a magát büszkén Dávidtól és Bethsabétől származtató ősi Bagratida-dinasztia tagjai bizánci parancsra gyilkolták meg 1079-ben, miután ő maga különös kegyetlenséggel vetett véget a kaiszareiai érsek életének. Erre az örmény fejedelem egyik rokona, Rupen fellázadt, és Kilikia északnyugati hegyvidékén telepedett le. Nagyjából ugyanekkor egy másik örmény törzsfő, Osin, Hetum fia valamivel nyugatabbra Rupenhez hasonló fejedelemséget hozott létre. Rupen és Hetum dinasztiája egyaránt jelentős szerepet játszik a későbbi történelemben, ekkor azonban még mindkettőjüket elhomályosította a görögök által Philarétosznak nevezett örmény Vahram. Philarétosz bizánci szolgálatban állott, Romanosz Diogenész nevezte ki Germanicea (Maras) kormányzójának. Romanosz bukása után nem ismerte el Dukasz Mihály uralmát és kikiáltotta tartománya függetlenségét. Mihály zűrzavaros uralma alatt meghódította Kilikia legjelentősebb városait, Tarszoszt, Mamisztrát és Anazarboszt. 1077-ben egyik hadvezére hathavi ostrom után elvette Bizánctól Edesszát. 1078-ban Antiókhia lakói, miután kormányzójuk, Komnénosz Izsák utóda gyilkosság áldozata lett, könyörögtek Philarétosznak, hogy foglalja el városukat és védje meg őket a törököktől. Philarétosz birodalma ekkor a Taurusz-hegységtől az Eufráteszen túlra terjedt, Rupen is, Osin is vazallusai voltak. De Philarétosz nem érezte biztonságban magát. Kortársai többségétől eltérően ortodox hiten volt, és nem akart teljesen elszakadni a birodalomtól. Mihály lemondása után hűséget fogadott a trónra kerülő Niképhorosz Botaniatésznek, aki meghagyta őt az elfoglalt területek kormányzójának. Azután Alexioszt is elismerte, de elővigyázatosságból Aleppó arab urainak is behódolt.103 Mikor Alexiosz trónra került, el kellett döntenie, hogy melyik ellenségét kell leghamarabb lerohannia. Mivel úgy látta, hogy a törököket csak hosszas, kitartó erőfeszítés árán lehetne visszaszorítani, amire még nem volt felkészülve, és a török vezéreket amúgy is lekötötték az egymás közötti viszályok, ezért a normann támadás visszaverését tartotta sürgetőbbnek. De ez több időbe telt, mint gondolta. 1081 nyarán Guiscard Róbert amazontermészetű neje, salernói Sigelgaita és idősebb fia, Boemund kíséretében megostromolta Durazzót. Alexiosz októberben érkezett az erőd felmentésére, a jórészt angolszászokból álló varég testőrség élén. Ám akárcsak tizenöt éve Hastingsnél, az angolszászok itt is könnyű ellenfélnek bizonyultak a normannok számára. Alexiosz súlyos vereséget szenvedett. Durazzo egész télen kitartott, csak 1082 februárjában esett el. Ekkor Róbert előtt megnyílt a Konstantinápoly felé két, in Encyclopaedia of Islam. A bennszülött népességről lásd Bogiatzidesz: Ιστορικαίlaxopί Μελέται 1. köt. 1. rész, passim, és Köprülü: Les Origenes de l’Empire Ottoman, 48. skk. p. 103 Laurent: i. m. 81. skk. p.; Uő: Des Grecs aux Croisés. 368-403. p.; Grousset: Histoire des Croisades, xl-xliv. P. Philaretosz pályáját főleg a hozzá ellenségesen viszonyuló Edesszai Mátétól ismerjük (II, cvi. p. skk. 173. skk. p.), aki ortodox keresztény hite miatt gyűlölte őt.

55

vezető főút, a Via Egnatia. Itália ügyei hamarosan hazaszólították Róbertet, de serege Boemund vezérlete alatt hátramaradt, hogy biztosítsa Makedóniát és Görögországot. Boemund kétszer is legyőzte Alexioszt, aki kénytelen volt a törököktől harcosokat, Velencétől pedig hajókat kölcsönkérni. A hajók megakadályozták a normannok közti összeköttetést, a török harcosok révén pedig lehetővé vált Thesszália felmentése. Boemund 1083-ban hazament Itáliába, de a következő évben atyjával együtt visszatért, és Korfunál szétverték a velencei flottát. A háború azonban csak 1085-ben, Róbert Kephalléniánál bekövetkezett halálakor ért véget, mivel ekkor fiai összevesztek az örökségen.104 A császár hatalma az európai tartományokban végül is megszilárdult, de ezalatt a négy év alatt a keleti tartományok elvesztek. Philarétosz végzetesen belebonyolódott a török cselszövésekbe. 1085 elején Antiókhiát és a többi kilikiai várost Philarétosz fiának árulása révén szerezte meg Szulejmán szultán. Edessza 1087-ben egy török törzsfő, Buzan prédája lett, majd 1094-ben az örmény Torosz foglalta vissza, aki Máliksáh hűbérese volt. A városban a rendet eleinte a fellegvárba beszállásolt török helyőrség tartotta fenn. Eközben Meliténét egy másik örmény, Torosz apósa, Gabriel foglalta el, aki vejéhez hasonlóan ortodox hitű volt. Az ortodoxok, a jakobita és az örmény egyház közötti civakodás Szíria egész északi részét felbolygatta. Az örmény egyház kifejezetten örült a bizánci hatalom hanyatlásának. Szívesebben vették a török fennhatóságot.105 Szíria déli része szeldzsuk uralom alá került. Mióta 1055-ben Tugril bég betette a lábát Bagdadba, a fátimidák szíriai birtokai nem voltak biztonságban, s a növekvő veszélyérzet és a bizonytalanság zavart keltett és kisebb felkelések törtek ki. Mikor 1056-ban a bizánci határőrök Latakiánál feltartóztatták és nem engedték tovább zarándoklatán dél felé a cambrai-i püspököt, nem az volt a szándékuk, hogy kellemetlenséget szerezzenek a latinoknak, amint azt Nyugaton gyanították (bár feltehetően tényleg tilos volt beengedni a normann zarándokokat), hanem pontosan tudták, hogy Szíriában a keresztény utazók mennyire nincsenek biztonságban. Azoknak a német püspököknek a sorsa, akik nyolc évvel később a helybeliek figyelmeztetése ellenére is ragaszkodtak ahhoz, hogy átlépjék a határt, igazolta a bizánci tisztviselők eljárását.106 1071-ben, a manzikerti csata és Bari elestének évében, Atsziz Ibn Abak, egy török kalandor, Alp Arszlán névleges vazallusa, harc nélkül bevette Jeruzsálemet és hamarosan egész Palesztinát elfoglalta a határt védő Aszkalon erődjéig. 1075-ben Damaszkuszt és környékét is aszkaloni birtokba vette. 1076-ban a fátimidák visszavették Jeruzsálemet, de Atsziz többhavi ostrom után, a muszlim lakosokat lemészárolva újra elűzte őket. Csak a keresztények menekültek meg fallal körülvett negyedükben. A fátimidák azonban rövidesen megtámadták Damaszkuszt, és Atsziz kénytelen volt segítséget kérni Tutus szeldzsuk hercegtől, Máliksáh fivérétől, aki testvére egyetértésével egy szíriai szultanátus kiépítésének tervét dédelgette. 1079-ben Tutus meggyilkoltatta Atszizt és az Aleppótól Egyiptomig húzódó állam egyedüli ura lett, de maga Aleppó továbbra is arab fennhatóság alatt maradt. Tutus és helytartója, Ortok, Jeru104

A normann háborúról lásd Chalandon: i. m. 58-94. p. Laurent: Des Grecs aux Croissés. 403-410. p. (jegyzetek); valamint Honigmann „Malatya” szócikke az Encylclopaedia of Islamban. 106 Lásd 51. sz. jegyzet. 105

56

zsálem kormányzója jól szervezett közigazgatást épített ki. Az ortodoxokkal szemben nem voltak különösebben ellenségesek, noha a jeruzsálemi pátriárka ideje nagy részét Konstantinápolyban töltötte, ahol az antiókhiai püspök is épp ez idő tájt telepedett le.107 1085-ben Alexiosz császár, megmenekülvén a normann veszedelemtől, a törökökre irányította figyelmét. Eddig csak úgy tudta némiképp ellenőrzése alatt tartani őket, hogy állandó intrikáival a török hercegeket egymás ellen uszította. Most, hogy diplomáciáját erődemonstrációval is nyomatékosíthatta, sikerült olyan békét kötnie, melynek értelmében Nikomédeia és a Márvány-tenger anatóliai partvidéke ismét visszakerült Bizánchoz. A következő évben türelmes politikája újabb eredményeket hozott. Szulejmán ibn Kutulmis, miután elfoglalta Antiókhiát, Aleppó felé menetelt, a város arab uralkodója pedig Tutust hívta segítségül. Az Aleppó melletti csatában Tutus győzedelmeskedett, Szulejmánt megölték. Szulejmán halála zavart váltott ki az anatóliai törökök között, és Alexiosz igazán elemében érezhette magát: a törzsfők kölcsönös féltékenységét kijátszva vesztegetéssel és házassági szerződések ígéretével egymásnak ugrasztotta őket. Nikaia már hat éve egy török lázadó, Abúl-Kászim kezén volt, de 1092-ben Máliksáh a helyébe ültette Szulejmán fiát, I. Kilidzs Arszlánt. Ezalatt Alexiosz helyzete, bár sok nehézség árán de megszilárdult. Csupán Küzikosz városát sikerült visszaszereznie, és nem tudta megakadályozni a Danismend-dinasztia nyugati irányú terjeszkedését, akiknek a birodalma ezután Kasztamunira, Alexiosz paphlagóniai családi fészkére is kiterjedt. A császár életét udvari összeesküvések is nehezítették, ráadásul 1087-ben a Duna felől magyar segítséggel besenyők rohanták meg a birodalmat. Alexiosz csak 1091-re érte el, részint diplomáciai úton, részint nagyszerű győzelmeivel, hogy a barbárok észak felől fenyegető rohamai megszűntek. Egyre veszedelmesebbé vált viszont Csaka, Szmürna török emírje. A földijeinél sokkal ambiciózusabb Csaka császár akart lenni. Nem törököket, hanem görögöket alkalmazott, felismerte ugyanis a tengeri hatalom jelentőségét, ugyanakkor igyekezett a török fejedelmeket is szövetségesként megnyerni, ennek érdekében lányát a fiatal Kilidzs Arszlánhoz adta feleségül. 1080 és 1090 között Csaka meghódította az Égei-tenger partvidékét, Leszbosz szigetét, Khioszt, Szamoszt és Rodoszt. Alexiosz, akinek legfőbb gondja volt, hogy helyreállítsa a bizánci flottát, a Márvány-tenger bejáratánál legyőzte ellenfelét, de a veszély mindaddig nem múlt el, míg 1092-ben egy nikaiai lakomán Csakát veje, Kilidzs Arszlán meg nem gyilkolta. A gyilkosságot a császár ajánlotta a szultánnak, aki maga is félt attól, hogy egy másik török fölébe kerekedhet.108 107

Lásd Houtsma „Tutush” és Honigmann „Ortoqids” szócikkét, in Encyclopaedia of Islam. A kopt Alexandriai pátriárkák története összehasonlítása a palesztinai török kormányzatot kedvezőbbnek mutatja be, mint a rákövetkező frank uralmat (181., 207. p.). A hírhedett nyílvessző, mellyel Ortok a Szentsír-templom tetejére lőtt, nem sértő szándékot jelzett, hanem a fennhatóságot jelképezte. Lásd Cahen: La Tughra Seljucide. Journal Asianque, 134. köt. 167-173. p. Euthümiosz, jeruzsálemi pátriárka 1082 végén Konstantinápolyban volt, ekkor követként Thesszalonikébe ment Boemundhoz, majd utóda, Simeon részt vett a Leót elítélő khalkedóniai zsinaton 1086-ban. (Az 1086. évi konstantinápolyi egyházi zsinatról lásd Dolger: Regesten, uo. 1087., 2. köt. 30. p. és Montfalcon: Bibliotheca Corsliniania, 102. skk. p.) 1089-ben visszatért Jeruzsálembe. Antiókhia pátriárkája szintén részt vett ezen a zsinaton. Lásd. 92. p., 42. jegyzet. 108 Csaka halálát leírja Anna Komnéné, IX, iii, 3, 2. köt. 165-166. p., történetében azonban megjelenik egy másik Csaka (IX, v, 3, 3. köt. 24-25. p.), aki feltehetően Ibn Csaka, Csaka fia. Anna ezt a nevet egy-

57

Csaka és Szulejmán halála után Alexiosz a terjeszkedésre is gondolhatott. Konstantinápolyban immár biztonságban volt, az európai tartományok lecsendesedtek. Flottája ütőképes lett, kincstára időlegesen megtelt, de nagyon kis hadsereggel rendelkezett. Mióta Anatóliát elvesztette, csak kisszámú hazai seregre számíthatott, így képzett külföldi zsoldosokra volt szüksége. 1095 körül úgy nézett ki tehát, hogy a Szeldzsuk Birodalom végre hanyatlásnak indult. Az egész török birodalmat többé-kevésbé fennhatósága alatt tartó Máliksáh 1092-ben meghalt, és halála után a fiai között polgárháború robbant ki. Ettől kezdve tíz éven át a törökök minden figyelmét ez a küzdelem kötötte le, míg végre sikerült megállapodni az örökség elosztásában. Eközben Irakban arab és kurd törzsfők ragadták magukhoz a hatalmat. Szíriában 1095-ben meghalt Tutus, fiai pedig, az aleppói Ridván és a damaszkuszi Dusák nem tudták fenntartani a rendet. Jeruzsálem Ortok fiaira szállt, akik eredménytelen elnyomó politikát folytattak. Az ortodox Simeon pátriárka és felsőpapsága Ciprusra vonult. Tripoliban a síita Banú Ammár-klán alapított fejedelemséget. A fátimidák nekifogtak Dél-Palesztina visszaszerzésének. Északon egy török hadvezér, Kerboga, moszuli atabég, az abbászida kalifa alattvalója fokozatosan elfoglalta a Ridván uralma alá tartozó Aleppót. A kor utazói azt láthatták, hogy jóformán minden városnak más az ura.109 De még ennek ellenére is jöttek utazók, nemcsak muszlimok, hanem nyugati keresztény zarándokok is. A zarándokforgalom soha nem szűnt meg teljesen, jóllehet az utazás ekkoriban nagy nehézségekkel járt. Ortok haláláig Jeruzsálemben a keresztényeket nemigen háborgatták, jobbára Palesztinában is nyugalom honolt, kivéve, amikor a törökök és az egyiptomiak ott háborúztak. Anatóliának azonban csak fegyveres kísérettel vághatott neki az utas, és még ekkor is ezer veszélynek volt kitéve, a háborúk vagy az ellenséges hatóságok is gyakran feltartóztatták. Szíriában sem volt sokkal jobb a helyzet. Az utakat ellepték a banditák, és a helyi urak minden kisvárosban igyekeztek adót kivetni az áthaladókra. A zarándokok, akik minden nehézséget legyőztek, meggyötörten és elszegényedve tértek vissza Nyugatra és borzalmas dolgokról számoltak be.

szerűsítette Csakára, ahogy a nyugati szerzők Kilidzs Arszlán szultánt is Szulejmánnak nevezik, mivel hallhatták őt Ibn Szulejmánként szólítani. Csaka Alexiosszal vívott háborújáról lásd Chalandon: i. m. 126. skk. p. 109 Lásd Zettersteen „Sukman ibn Otok” szócikkét, in Encyclopaedia of Islam. Türoszi Vilmos, I, 8, 1. köt. 25-26. p. leírja a korabeli zarándokok benyomásait. Simeon, jeruzsálemi pátriárka jóval a keresztes hadjáratok kezdete előtt visszavonult Ciprusra, ennek pontos ideje azonban ismeretlen.

58

2. könyv A KERESZTES HADJÁRAT MEGHIRDETÉSE

59

1. fejezet Szent béke és szent háború „Miért békességre várni, holott nincs semmi jó.” (Jeremiás 8,15)

Minden keresztény állam polgárának alapvető problémája, hogy van-e joga országáért harcolnia. Vallása a béke vallása, a háború pedig emberölést és pusztítást jelent. A korábbi keresztény egyházatyáknak nem voltak kétségeik. A háborút tömegmészárlásnak tartották. De a kereszt győzelme után, miután a birodalom államvallása a kereszténység lett, vajon nem kell-e polgárainak fegyvert ragadnia az ország védelmére? A keleti egyház azt tartotta, hogy nem. Nagy Szent Vazul belátta, hogy a katona köteles engedelmeskedni, mégis úgy vélte, aki háborúban embert öl, bűnbánata jeléül három éven át tartózkodjék a szentáldozástól.110 Ez a tanács azonban túl szigorú volt. A bizánci katonát korántsem kezelték gyilkosként, bár hivatása nem hozott számára hírnevet sem. Ha csatában veszett, halála nem vált dicsőségére, s nem tartották mártírnak, ha a hitetlenek elleni küzdelemben esett el, a mártír egyetlen fegyvere ugyanis hite lehetett. A hitetlenek elleni harc helytelen, bár olykor elkerülhetetlen esemény, a keresztények elleni harc kétszeres bűn volt. Bizánc történetéből feltűnően hiányzik a támadó háború. Iustinianus hadjáratainak célja az volt, hogy a rómaiakat felszabadítsák az eretnek barbár kormányzók uralma alól, II. Baszileiosz bolgárok elleni háborúja pedig a volt birodalmi tartományok visszaszerzésére, illetve a Konstantinápolyt fenyegető veszély elhárítására irányult. Mindig is előnyben részesültek a békésebb megoldások, még akkor is, ha azok hosszas tárgyalásokkal jártak, vagy sokba kerültek. A nyugati történészek szemében, akik a katonai érdemeket tartják a legtöbbre, a bizánci államférfiak számos cselekedete gyávaságnak, ravaszkodásnak tűnhet, pedig a legtöbb esetben csupán a vérontást akarták elkerülni. Az egyik legjellegzetesebb bizánci személyiség, Anna Komnéné történelmi munkájában világosan megfogalmazta, hogy bármennyire is érdekelték őt a katonai kérdések és bármennyire is nagyra becsülte atyja hadi sikereit, a háborút mégiscsak szégyenteljes dolognak tartotta, az utolsó eszköznek akkor, amikor már minden más csődöt mondott, olyasvalaminek, ami már önmagában is a kudarc beismerése.111

110

Szent Vazul 188. levele, in M. P. G. 32. köt. 681. col. Anna Komnéné véleményéről lásd Buckler: Anna Comnena 97-99. p.

111

60

A nyugati álláspont ellentmondásos volt. Szent Ágoston úgy vélte, hogy Isten parancsára szabad háborúzni,112 s a nagy népvándorlás után létrejött nyugati katonai társadalmak óhatatlanul igazolást kerestek kedvelt időtöltésükre. A lovagi gyakorlat kialakuló szabályai, melyeket népszerű epikai alkotások is terjesztettek, tekintélyt szereztek a katona hősnek, a békepárti pedig végérvényesen elvesztette megbecsülését. Az egyház tehetetlenül állt szemben ezekkel az érzelmekkel. Azt kezdte keresni tehát, hogy a harci kedvet miképp tudná a maga javára fordítani. A szent háború, más szóval az egyház érdekei miatt folytatott háború, megengedhető, sőt kívánatos lett. A kilencedik század közepén IV. Leó pápa kinyilvánította, hogy aki az egyház védelméért vívott harcban esik el, mennyei jutalomban részesül.113 Néhány évvel később VIII. János pápa a szent háború áldozatait a mártírok rangjára emelte, ha háborúban estek el, minden bűnük bocsánatot nyert. Persze a katonának tiszta szívűnek kellett lennie.114 I. Miklós írta le azt, hogy az egyházi büntetés alatt álló férfiak nem viselhetnek fegyvert, kivéve ha a hitetlenek ellen szállnak harcba.115 Bár a legfelsőbb egyházi tekintélyek imigyen nem ítélték el a háborút, voltak olyan nyugati gondolkodók, akiket mélyen megrázott. A pogány poroszok kezétől 1009ben vértanúhalált halt német Querfurti Brúnót felbőszítették korának keresztény császárai által viselt testvérháborúi, azaz II. Ottónak a francia király elleni, illetve II. Henriknek a lengyelek elleni hadjárata.116 Franciaországban máris elkezdődtek a békemozgalmak. Az aquitániai püspökök 989. évi charroux-i zsinatán, melyet a papság hadakozástól való mentessége védelmében hívtak össze, az is megfogalmazódott, hogy az egyház biztosítsa, hogy a szegények békében élhessenek.117 A következő évben Le Puyben megtartott zsinat még határozottabban foglalt állást. Le Puy püspöke, Anjou Guido kinyilvánította, hogy béke nélkül senki nem fogja meglátni az Urat, ezért mindenkit sürgetett, legyen mielőbb a béke gyermeke.118 Néhány évvel később Nagy Vilmos, Guienne hercege még tovább ment. Az 1000-ben összehívott poitiers-i zsinat kimondta, hogy a vitás kérdéseket nem szabad fegyveres úton rendezni, hanem mindenkor az igazságszolgáltatáshoz kell folyamodni, aki pedig e rendelkezést megszegi, azt kiközösítéssel kell sújtani. A herceg és nemesei ünnepélyesen aláírták a határozatot, majd – követve példájukat – Jámbor Róbert francia király is hasonló törvényt vezetett be birtokain.119 Az egyházat még ekkor is elsősorban azért érdekelte a mozgalom, mert meg akarta óvni javait a háború igénybevételétől és pusztításaitól, s ezért tartották egyre-másra a zsinatokat. 1016-ban Verdun-sur-le-Doubs-ban megfogalmaztak egy határozatot, miszerint a nemesség megesküszik, hogy a papságot és a parasztságot erőszakkal nem kényszeríti hadseregébe, terményeiket nem tarolja le, és

112

Szent Ágoston: De Civitate Dei, in M. P. L., 41. köt. 35. col. Mansi: Concilia, 14. köt. 888. p. 114 VIII. János levelei, in M. P. L., 126. köt. 696., 717., 816. col.; Mansi: Concilia, 17. köt. 104. p. 115 I. Miklós levele, in Monumenta Germaniae Historica, Epistolae, 6. köt. 658. p. E levél Burchard, illetve Gratianus kánonjogi gyűjteményében is szerepel. 116 Erdmann: Die Entstehung des Kreuzzugsgedankens, 97. p., 5. sz. jegyzete utal a megfelelő szövegekre. 117 Mansi: Concilia, 19. köt. 89-90. p. 118 Cariadaire de Saint-Chaffre, 152. p. 119 Mansi: Concilia, 19. köt. 267-268. p.; Chartres-i Fulbert levele, in Bouquet: Historiens de la France, 10. köt. 463. p. 113

61

állataikat nem kobozza el. Az esküt Franciaország-szerte sokfelé letették, mialatt az egybegyűlt papok és a közösség azt kiáltotta: „Béke, béke, béke.”120 E siker néhány buzgó püspököt további tettekre ösztökélt. 1038-ban Aymon Bourges érseke elrendelte, hogy a tizenöt évesnél idősebb keresztények nyilvánítsák ki, hogy ellenségei minden békebontónak és szükség esetén akár fegyvert is ragadnak ellenük. Békeszövetségek alakultak, melyek kezdetben hatékonyan működtek, csakhogy az érsek rendelkezésének második fele vonzóbbnak bizonyult, mint az első. Az ellenszegülő nemesek várait a papok vezette, fegyveres parasztseregek földig rombolták, és e botcsinálta katonaság hamarosan oly felelőtlen és oly pusztító lett, hogy a hatóságok kénytelenek voltak erélyesen fellépni ellenük. Egy ilyen békeszövetséget – miután felégette Bénécy falut – Odo, Déols grófja a Cher partján tönkrevert. Állítólag nem kevesebb, mint hétszáz klerikus pusztult el az ütközetben.121 Mindeközben gyakorlatiasabb kísérletet is tettek a háborúk korlátozására. 1027ben Oliba, Vich püspöke zsinatot hívott össze a roussilloni Toulouges-ba, ahol az ünnepnapokra hadviselési tilalmat rendeltek el.122 Az ünnepnapokra vonatkozó fegyverszünetet sikerült még jobban kiterjeszteni, mikor a clunyi főapát, Odilo hatására Provence püspökei, az egész gall egyház nevében 1041-ben levelet írtak Itália egyházának, hogy a fegyvernyugvás legyen érvényes nagypénteken, nagyszombaton és áldozócsütörtökön is.123 Az aquitániai egyház ekkor már a provence-i példát követte. A burgundiai hercegség azonban még tovább ment, szerda estétől hétfő reggelig az egész hétre fönntartva a tűzszünetet, s ehhez jött még az adventtől a vízkeresztet követő első vasárnapig terjedő időszak, illetve a nagyböjt és a nagyhét, egészen a húsvét nyolcadáig, a húsvétot követő hét utolsó napjáig.124 1042-ben Hódító Vilmos Normandiában törvénybe iktatta a tűzszünetet a keresztjáró napoktól a pünkösd nyolcadáig tartó időszakra is.125 Az 1050. évi toulouges-i zsinat újabb ajánlást tett, hogy a Mária-ünnep három napja és a fontosabb szentek napjai is essenek hadviselési tilalom alá.126 A század közepére úgy tűnt, Isten fegyvernyugvásának eszméje biztos alapokon nyugszik, és az 1054-ben megtartott nagy narbonne-i zsinat arra törekedett, hogy összehangolja Isten békéjének eszméjével, s így megóvja az egyház és a szegények javait a háború pusztításaitól. Mindkettő megszegését kiközösítéssel büntették, majd a későbbiekben azt is írásba foglalták, hogy egy másik keresztényt tilos meggyilkolni, „mert hiszen aki keresztényt öl, Krisztus vérét ontja”.127 A békemozgalmak csak ritkán olyan hatásosak a gyakorlatban, mint elméletben, és e szabály alól a tizenegyedik század sem kivétel. A hercegek, akik leghangosabban hirdették Isten fegyvernyugvását, nem tartották magukat előírásaihoz. Hódító Vilmos egy szombati napon ütközött meg keresztény testvérével, Harolddal Hastings120

Hefele-Leclercq: Histoire des Conciles, 4. köt., 2. rész 1409. p.; Radulphus Glaber, in Bouquet: R. H. F., 10. köt. 27-28. p. Lásd Pfister: Etudes sur le Règne de Roben le Pieux, lx p.; Huberti: Studien zur Rechtsgeschniehe der Gottesfrieden und Landfrieden, 165. p. 121 Miracles de Saint-Benoît, kiadta: de Certain, 192. p. 122 Mansi: Concilia, 19. köt. 483-488. p. 123 Uo., 593-596. p. 124 M. G. H., Constitutiones et Acta Publica Imperatorum et Regum, 1. köt. 599. p. Lásd Huberti: i. m. 296., 303. p. 125 Mansi: Concilia, 19. köt. 597-600. p. 126 Uo., 1042. p. 127 Uo., 827-832. p.

62

nél; Anna Komnéné megütközve jegyezte fel, hogy míg az ő egyháza próbálta tisztességgel kerülni a háborúskodást a szent napokon, a nyugati lovagok nagyhéten támadták meg Konstantinápolyt, seregeik pedig tele vannak felfegyverzett, a harcokban részt vevő főpapokkal.128 A pápák tapasztalatból tudták, hogy a laikusok sem kímélik az egyház javait. A Nyugat harci kedvét és katonai dicsvágyát nem lehetett egykönnyen elfojtani. Bölcsebb volt visszatérni a régi politikához, és a pogányok elleni háborúkban levezetni ezt az energiát. A nyugati országok a muszlim veszélyt sokkal fenyegetőbbnek vélték, mint a bizánciak a török hódításokat megelőzően, ám Bizánc még ekkor is inkább barbár mivoltuk, semmint hitetlenségük miatt tartott a törököktől. Miután az arabok a nyolcadik század elején Konstantinápolynál vereséget szenvedtek, voltak ugyan helyi háborúk a kereszténység keleti határain, de ezek soha nem veszélyeztették a birodalom épségét, és soha nem akadályozták hosszabb ideig a kereskedelmet és a kulturális kapcsolatokat. Az arabok is, majdnem annyira, mint a bizánciak, a görög-római civilizáció örökösei voltak. Életvitelük nem sokban tért el egymástól. Egy bizánci jobban otthon érezhette magát Kairóban vagy Bagdadban, mint Párizsban, Goslarban vagy akár Rómában. Esetenkénti válságos időszakoktól, megtorlásoktól eltekintve a birodalom és a kalifátus hatóságai nem kényszerítettek senkit áttérésre, s hagyták, hogy mindenki szabadon gyakorolja vallását. Meglehet, egyes rátarti kalifák lenézően szóltak a keresztény császárokról és időnként megsarcolták őket, de a tizedik század vége felé a bizánciak hatalmas és jól szervezett ellenségnek számítottak. A nyugati keresztényben nem volt meg az a tolerancia és biztonságérzet, ami a bizánciban. A nyugati büszke volt arra, hogy keresztény, és hogy, amint gondolta, Róma örököse, de azt is tudta, ha nem is szívesen vette tudomásul, hogy az iszlám civilizáció sok tekintetben fejlettebb az övénél. Katalóniától Tuniszig a muszlimok uralták a Mediterráneumot. Muszlim kalózok zsákmányul ejtették a nyugati hajók szállítmányait a tengeren. Muszlimok fosztották ki Rómát. Rablótanyákat építettek Itáliában és Provence-ban. Lehetségesnek látszott, hogy spanyolországi erődítményeikből megindulva egyszer csak átlépik a határt és a Pireneusokon keresztül elözönlik Franciaországot. A nyugati Korabeli fegyvereket bemutató hispániai kézirat kereszténység nem volt elég szerve128

Anna Komnéné: Alexiosz, X., viii, 8., 2. köt. 218-219. p.; X., ix, 5-6., 2. köt. 222. p.

63

zett, hogy egy ilyen támadásnak ellenálljon. Martell Károly óta ugyan akadtak magányos hősök, akik megverték a szaracén portyázókat, egy időre pedig a Karoling Birodalom biztosított védelmet. 915-ben X. János pápa együttműködött a konstantinápolyi udvarral egy keresztény fejedelmekből álló szövetség létrehozásában, melynek az volt a célja, hogy a muszlimokat kiszorítsák gariglianói várukból.129 941-ben segítséget nyújtottak Provence-i Hugónak a fréjus-i vár ostrománál. Hugó az utolsó pillanatban megingott, emiatt az akció sikertelenül végződött, de 972-ben itáliai és provanszál hercegek bevégezték a munkát.130 E szövetségek azonban csak helyi érvényűek, szórványosak és esetlegesek voltak. Hiányzott a szélesebb együttműködés és a nagyobb erőkoncentráció. Talán sehol másutt nem tudták ezt olyan jól, mint Rómában, ahol elevenen élt a Szent Péter-székesegyház 846. évi kifosztásának emléke. A tizedik században a spanyolországi muszlimok a kereszténységre nézve nagyon is valós veszélyt jelentettek. A keresztények által korábban megszerzett területek elvesztek. A század közepén III. Abd ar-Rahmán, a nagy kalifa egyértelműen uralta a félszigetet. 961-ben bekövetkezett halála némi megkönnyebbülést hozott, mivel utóda, II. Hakam békeszerető volt, ráadásul háborúba keveredett a fátimidákkal és a marokkói idriszidákkal. De miután 976-ban Hakam meghalt, egy harcos kedvű vezír, Muhammad ibn Abi Amir lépett színre, akit az al-Manszúr, Győzedelmes melléknévvel illettek, és a spanyolok körében Almanzorként vált ismertté. Spanyolországban a legjelentősebb keresztény hatalom León királysága volt. Javarészt erre a királyságra hárult Almanzor támadásainak terhe. 981-ben Almanzor elfoglalta a királyság déli részén fekvő Zamorát. 996-ban feldúlta Leónt, s a következő évben felégette Szent Jakab városát, Compostellát, a harmadik legjelentősebb zarándokhelyet Jeruzsálem és Róma után. Arra azonban ügyelt, hogy magának a kegyhelynek ne essék baja. Még 986-ban bevette Barcelonát. Már úgy látszott, hamarosan át fog kelni a Pireneusokon, de 1002-ben meghalt.131 Halála után a mohamedán uralom hanyatlásnak indult. Afrikai kalózok 1003-ban kifosztották Antibes-t, majd 1005-ben és 1016-ban Pisát, 1020ban pedig Narbonne-t. De ezzel a szervezett muszlim támadásoknak egy időre vége volt. Elérkezett az ellentámadás ideje.132 Az ellentámadás Navarra királya, III. vagy más néven Nagy Sancho tervei szerint történt. 1014-ben megkísérelte a keresztény hercegeket a hitetlenek elleni katonai szövetségbe tömöríteni. Leóni és kasztíliai uralkodótársai szívesen segítettek neki, és lelkes szövetségesre talált Sancho-Vilmos gascogne-i herceg személyében is. Róbert francia király viszont válaszra sem méltatta. Semmi kézzelfogható eredményt nem ért el, de felkeltette egy igen értékes szövetséges érdeklődését. Két jeles apát, akik a nagy hatalmú clunyi apátságot összesen 115 éven át irányították – előbb Odilo 994től 1048-ban bekövetkezett haláláig, majd Nagy Hugó, aki egészen 1109-ig élt – különös figyelmet szentelt a spanyol eseményeknek. Cluny mindig is ügyelt a zarándokokra, szeretett részt venni a Compostellába vezető zarándokút biztosításában, és örömmel segédkezett a spanyol kereszténység védelmében. Valószínűleg clunyi befolyásra érkezett 1018-ban a muszlimoktól fenyegetett barcelonai Erselinda grófnő 129

Liudprand: Antapodosis, 61-62. p.; Leo di Ostia, 50. skk. p. Lásd Gay: L’Italie Méridionale et l’Empire Byzantium, 161. p., állapította meg a 915. évet dátumként, Runciman: The Emperor Romanus Lecapentus, 184-185. p. 130 Liudprand: i. m. 135., 139. p.; Poupardin: Le Royanne de Bourgogne, 94. skk. p. 131 Al-Manszúrról lásd Dozy: Histoire des Musulmanes en Espagne, jav. kiad., 2. köt. 235. skk. p. 132 Ballesteros: Historia de España, 2. köt. 389. skk. p.

64

segítségére Roger de Tosni Normandiából, akit minden bizonnyal a normann kalandvágy is fűtött. Sancho és utódai uralma alatt a spanyol egyházban jelentősen felerősödött a clunyi befolyás, és a reformmozgalmak élére állt. A pápaság különösen jó szemmel nézte a kereszténység határainak kiterjesztését Spanyolországban. Cluny és a pápa áldása kísérte gascogne-i Sancho-Vilmost, amikor csatlakozott Navarrai Sanchóhoz a zaragozai emír elleni támadásában, továbbá a barcelonai I. Rajmund-Berengart is támogatták, amikor dél felé szorította a muszlimokat.133 A spanyolországi hitetlenek elleni háborút így szent háborúnak tekintették, és hamarosan a pápák is részt vettek irányításában. 1063-ban Aragónia királyát, I. Ramirót a muszlimok elleni nagy támadás kezdetén Gradosnál meggyilkolta egy mohamedán. Halálán egész Európa felbolydult. II. Sándor pápa azonnal bűnbocsánatot ígért mindenkinek, aki Spanyolországban a keresztért harcolt, és toborzást kezdeményezett, hogy Ramiro művét befejezze. Itáliában a normann Montreuil-i Vilmos gyűjtött sereget a pápa megbízásából, Észak-Franciaországban Ebles, Roucy grófja, Felícia aragóniai királyné fivére, ám a legnagyobb csapatot Guido-Geoffroy Aquitánia grófja, a hadjárat parancsnoka állította ki. Nagyon keveset értek el. Elfoglalták Barbastrót, minden gazdagságára rátették a kezüket, de hamarosan megint csak elveszítették a várost.134 Ettől kezdve csak úgy özönlöttek a francia lovagok a Pireneusokon át, hogy folytassák a megkezdett munkát. 1073-ban Ebles, Roucy grófja újabb expedíciót szervezett. VII. Gergely pápa felszólította a keresztény fejedelmeket, hogy csatlakozzanak hozzá, és bár felhívta a világ figyelmét arra, hogy Spanyolország Szent Péter egyházához tartozik, kijelentette, hogy a keresztény harcosok birtokba vehetik a hitetlenektől elhódított földeket.135 1078-ban I. Hugó, a burgundiai herceg sógora, kasztíliai VI. Alfonz megsegítésére vezérelte hadát.136 1080-ban VII. Gergely személyesen is bátorította a Guido-Geoffroy által vezetett hadjáratot. A következő években minden jól ment. A kasztíliaiak 1085ben bevették Toledót.137 Ekkor a fanatikus almoravidák vezetésével újraéledtek a muszlimok. 1087-től a spanyolok a muszlimok ellen a keresztény lovagok segítségét sürgették. II. Orbán pápa sietett segítséget nyújtani, még a Palesztinába készülő zarándokokat is igyekezett meggyőzni arról, hogy sokkal hasznosabban költik el pénzüket, ha a muszlim pusztítás alól felszabadult spanyol városok újjáépítésére áldozzák.138 A század vége felé a spanyol hadjáratok még mindig vonzották a kalandorszellemű északi lovagokat, mígnem Huesca 1096., és Barbastro 1101. évi elfoglalása véget vetett e hadjáratok sorozatának. A tizenegyedik század végére ily módon a szent háború eszméje átkerült a gyakorlatba. A keresztény lovagokat és katonákat egyre buzdították az egyházi hatóságok, hogy tegyék félre kicsinyes nézeteltéréseiket, inkább utazzanak a kereszténység 133

Boissonade: Du nouveau sur la Chanson de Roland, 6-22. p. Fliche: L’Europe Occidentale de 888 à 1125, 551-553. p. szerint mind Boissonade, mind Hatem (Les Poèmes Epiques des Croisades, 43-63. p.) eltúlozza Cluny szerepét a spanyolországi szent háborúk szervezésében. Halphen a párizsi Ecole des Hautes Etudes-ben tartott, eddig még nem publikált előadás-sorozatában részletesen foglalkozik a kérdéssel, s véleménye szerint bár Cluny fontos szerepet játszott, a tényleges katonai akciók szervezésében nem vett részt. Lásd még: Rousset: Les Origines et les Caractères de la première Croisade, 31-35. p. 134 Boissonnade: i. m. 22-28. p. Fliche: i. m. 551-552. p. 135 VII. Gergely: Registrum, I., 7., 11-12. p. Lásd még Villey: La Croisade: Essai sur la Formation d’une Theorie juridique, 71. p. 136 Boissonnade: i. m. 29-31. p. 137 Uo., 31-32. p. 138 Riant: Inventante critique, 68-69. p.

65

határvidékeire, és harcoljanak a hitetlenek ellen. Szolgálatukért jutalmul részesülhetnek a visszahódított földből, és lelki ajándékokra is szert tehetnek. Hogy miféle lelki ajándékról volt itt szó, az nem egészen világos. II. Sándor valószínűleg bűnbocsánatot ígért az 1064. évi hadjárat részvevőinek.139 VII. Gergely azonban csak azokat oldozta fel bűneik alól, akik a keresztért vívott csatában elestek.140 Hasonló feloldozást kaptak Sváb Rudolf katonái is, akik a kiközösített német császár, IV. Henrik ellen küzdöttek.141 A pápaság átvette a szent háborúk irányítását. Többnyire a pápaság kezdeményezte e háborúkat, és nevezte ki a vezéreket. A meghódított területek közvetlenül pápai fennhatóság alá kerültek. Bár a nagy fejedelmek inkább távol maradtak, a nyugati lovagok készséggel válaszoltak a szent háborúba szólító hívásra. Részben tényleges vallási indíttatástól vezérelve. Szégyellték magánháborúikat, a keresztért akartak küzdeni. Persze a földéhség is hajtotta őket, különösen az Észak-Franciaországból érkezőket, akiknél az elsőszülöttség gyakorlata éppen akkor alakult ki. Amennyiben az atya nem volt hajlandó fölosztani ekkoriban már kővárában összpontosuló vagyonát és hivatalait, fiatalabb fiai máshol voltak kénytelenek szerencsét próbálni. Franciaország lovagjait általában nyugtalanság és kalandvágy jellemezte, leginkább a normannokat, akiket csak alig néhány nemzedék választott el a fosztogató nomád őseiktől. Igencsak vonzónak bizonyult az a lehetőség, hogy keresztényi kötelezettségüknek eleget téve még délvidéki földek birtokába is juthatnak. Az egyház igazán elégedett lehetett a mozgalom terebélyesedésével. Vajon nem lehetne a mozgalmat a keleti végvidékekre irányítani?

139

Jaffe-Wattenbach: Regesta, no. 4530., I. köt. 573. p. VII. Gergely: i. h. 141 Uo., VII., 14B, 180. skk. p. 140

66

2. fejezet Szent Péter sziklája „Én általam uralkodtak a királyok, és az uralkodók végeznek igazságot.” (Példabeszédek 8,5)

Az iszlám ibériai támadásának csillapodásával a pápa különösebb nehézségek nélkül kiterjeszthette egyháza hatalmát a visszafoglalt területek fölé. Konstantin adománylevele, melyet a nyugati kereszténység széles körben – jóllehet tévesen – hitelesnek tekintett, oly sok országban biztosította a pápa világi fennhatóságát, hogy már fel sem tűnt, amikor az Ibériai-félsziget is pápai befolyás alá került. Nem is volt olyan egyházi hatalom Spanyolországban, amely felvehette volna vele a versenyt. A keleti egyház azonban másként szerveződött. Az alexandriai és az antiókhiai patriarkátus – az utóbbit Szent Péter, az előbbit Szent Márk alapította – ugyanolyan régi volt, mint a római püspökség. A jeruzsálemi patriarkátust (Szent Jakab egyháza ugyan valamivel fiatalabb volt, de lévén a világ legszentebb városa a székhelye) mégis nagyobb tisztelet övezte. De mind közül a legfélelmetesebb vetélytárs a konstantinápolyi patriarkátus volt. Bár állítólag Szent András alapította, nem hivatkozhatott ugyanolyan múltra, mint a többi. Csakhogy időközben Konstantinápoly lett az új Róma. A régebbi fővárost felülmúlva a keresztény császárok állandó székhelye lett. Egyértelműen a kereszténység legnagyobb városa volt. Pátriárkája teljes joggal nevezte magát ökumenikusnak, vagyis a művelt világ legfőbb egyházi méltóságának. A bizánci vallási ellenzék ugyan igyekezett olykor felhasználni a jó, öreg Róma tekintélyét, hogy a császár növekvő hatalmát ellensúlyozza, de azt senki nem gondolta komolyan Keleten, hogy az összezsugorodott nyugati város püspöke, aki gyakorta csak a háborgó, ámde jelentéktelen nemesek vagy a barbár északi nagyurak hatalmában volt, valaha is bíráskodhat az ősi, nagy hagyományokkal rendelkező keleti egyházak fölött. Rómát azonban még így is sajátos tisztelet övezte. Bár felsőbbségét nem ismerték el, majdnem minden nagy püspökség elsőnek ismerte el maguk között, és ez alól az ökumenikus pátriárka sem volt kivétel. Azt sem vonta kétségbe senki, hogy a kereszténység mindig egységes volt és egységesnek is kell maradnia Az arab hódítás után a dél-keleti pátriárkák sokat veszítettek hatalmukból, és Konstantinápoly a keleti egyházak vezetőjévé lépett elő. Számos ellentét és viszály volt Róma és Konstantinápoly között, noha egyik sem tartott hosszú ideig, és nem is volt olyan komoly, mint ahogy azt a későbbi hitvitázók vélték.142 A kereszténység egységét ekkor még általánosan elfogadták. De a tizenegyedik században felülvizs142

Róma és Konstantinápoly viszonyáról a legjobb általános összefoglalást Every adja: The Byzantine Buriarchate, passim.

67

gálták a római egyház szervezetét. A főként a clunyi és a lotaringiai szerzetesek által kezdeményezett reformokat először a Rómában akkoriban befolyásos világi előkelők vezették be. Különösen tettre kész volt III. Henrik császár, és akkora lendületet adott a reformfolyamatnak, hogy halála után az egyház a világi kormányzattól függetlenül, sőt végül még annak ellenében folytatta a megkezdett művet. Ebből a mozgalomból nőttek ki azok az elképzelések, melyek Rómának egyetemes lelki uralmat és a világi uralkodók fölötti fennhatóságot tulajdonítottak. És ezek az elképzelések a Kelettel újabb nézeteltérésekhez vezettek. A leginkább vitatott kérdés az volt, hogy vajon Róma jogosan tart-e igényt a legfelsőbb hatalomra. A viták azonban a doktrinális kérdések és a vallási gyakorlat részletei körül robbantak ki. Hogy egyházi tekintélyét megszilárdítsa, a pápaság egységesíteni akarta a liturgikus gyakorlatot. Nemcsak a világi papság házasodását szándékozott megszüntetni politikai és lelki okok miatt, hanem a liturgiát és a rítust is megkísérelte egységesíteni. E reformok véghezvitele lehetséges volt Nyugaton, de a keleti gyülekezetek gyakorlata másként alakult. Róma befolyási övezetében éppúgy voltak görög gyülekezetek, mint latinok Konstantinápolyéban, Dél-Itália pedig a két övezet határán hosszú időn át vita tárgya volt a két fél között. Ekkoriban történt, hogy német hatásra Róma a Szentlélek származásával kapcsolatban belevette a Hiszekegybe a filioque szót. A reformpápák elődeiknél kevésbé hajlottak a kompromisszumokra, illetve arra, hogy e kérdésekben tapintatosan hallgassanak. Az összeütközések elkerülhetetlenné váltak. IV. Sergius pápa szisztatikus levele – a pápa, illetve a pátriárkák beiktatásukkor a többi pátriárkának küldött hitvallása – tartalmazta a filioque szót. A konstantinápolyi II. Szergiosz pátriárka ezért nem volt hajlandó rávésetni a nevét a patriarkátus konstantinápolyi templomainak diptichonjaira. Bizánc számára ez azt jelentette, hogy a pápa a hitelvi kérdésekben nem ortodox, amivel még nem vonták kétségbe az egész nyugati egyház igazhitűségét. Ám a pápa és a nyugati egyház számára, minthogy nyugaton a pápát hagyományosan az igaz hit forrásának tekintették, sokkal általánosabb érvényűnek és messzebbre mutatónak tűnt a sértés. A pátriárka megértette, hogy a pápa nevének diptichonra kerülése alku tárgya lett.143 1024-ben XIX. János pápához javaslat érkezett Konstantinápolyból, azzal a céllal, hogy egy rafináltan megfogalmazott formula kölcsönös elfogadásával megoldja a Róma és Konstantinápoly közötti vitás kérdést. Ennek értelmében Róma névlegesen felsőbbséget élvezne, miközben Konstantinápoly megtartaná meglévő teljes függetlenségét. A fogalmazvány szerint: a római pápa beleegyezésével a konstantinápolyi egyház éppoly egyetemes a maga területén, amilyen egyetemes Róma a világon. János elfogadta volna a formulát, de a dijoni kolostor clunyiekhez húzó apátja nem késlekedett szigorú hangú levélben emlékeztetni őt, hogy az oldás és kötés a menynyekben és a Földön egyedül Szent Péternek és utódainak áll hatalmában, és sürgette a pápát, hogy több eréllyel képviselje az egyetemes egyház hatalmát. Bizáncnak rá kellett jönni, hogy a megreformált pápaság nem hajlik efféle kompromisszumokra.144 143

Erről az ügyről lásd Michel: Humbert und Kerularios, 1. köt. 20-40. p. Más adatok amellett szólnak, hogy filioque szó 1014-ben, II. Henrik koronázásakor került a Hiszekegybe Rómában. Berno: Libellus de Officio Missae, in M. P. L., 142. köt. 1061–1062. col. 144 Radulphus Glaber, in Bouquet: R. H. F., 10. köt. 44-45. p. Egyetlen görög forrás sem szól a tárgyalásokról, ennek ellenére nincs okunk kételkedni abban, hogy megtörténtek.

68

A század közepén a normannok lerohanták Dél-Itáliát, emiatt kívánatossá vált a pápa és a császár közötti politikai szövetség. A megreformált pápaság ekkorra már síkra szállt a szertartásrend egységesítéséért, és feltett szándéka volt, hogy megszüntesse a Dél-Itáliában működő görög rítusú közösségek szertartásrendjét, melyet időközben Itália-szerte számos más közösség is átvett, még a távoli Milánóban is. 1043ban a büszke és nagyra törő Kerullariosz Mihály lett a konstantinápolyi pátriárka, aki hasonló elszántsággal igyekezett egységesíteni a szertartásrendet a maga befolyási övezetében. Abból indult ki, hogy így könnyebb lesz beolvasztani a nem sokkal korábban elfoglalt, másfajta hagyományokat ápoló – például a kovásztalan kenyér szokását őrző – örmény tartományok közösségeit. Intézkedései azonban Itáliának a Bizánchoz tartozó területein működő, illetve a kereskedők, zarándokok és a varég testőrség kedvéért Konstantinápolyban fönntartott latin közösségeket is érintették. Mikor ez utóbbiak megtagadták az alkalmazkodást, a pátriárka rendeletére templomaikat bezárták, a pátriárka udvarában pedig a latinok szertartásait gyalázó traktátusokat kezdtek kiadni. Kerullarioszt, úgy tetszik, nemigen érdekelték a teológiai kérdések. Hajlandó volt helyreállítani a diptichonban a pápa nevét, amennyiben cserébe Róma is megtesz bizonyos lépéseket. A vita tárgya a szertartásrend volt, de egyúttal a két egyház itáliai határainak kérdését is felvetette, ami ekkor a latin egyházhoz tartozó normannok inváziója miatt különösen időszerűvé vált. A bizánci fennhatóság alá tartozó Dél-Itália kormányzója, a bizánci létére latin rítust követő lombard Argyrus tárgyalásokba bocsátkozott. A császár megbízott alattvalójában, Kerullariosz azonban érthetően gyanakvóbb volt, és a körülmények az ő kezére játszottak. IX. Leó pápa, mielőtt kinevezte volna a Konstantinápolyba küldendő római legátust, 1053-ban a normannok fogságába esett. Az 1054 januárjában Umberto di Silva Candida bíboros vezetésével Konstantinápolyba érkező küldöttséget a császár szívélyesen fogadta, Kerullariosz viszont rögtön az iránt érdeklődött, hogy vajon a küldöttséget valóban maga a pápa jelölte-e ki, és hogy ha fogságban van, vajon képes-e a követekkel kötendő megállapodás ígéreteit megtartani. Még mielőtt a tárgyaló felek bármire jutottak volna, áprilisban a pápa hirtelen meghalt, és ezzel a követség minden hivatalos felhatalmazását elvesztette. Mivel a következő pápa megválasztására csak egy év múlva került sor, és senki sem tudhatta, hogy politikája milyen lesz, Kerullariosz nem volt hajlandó folytatni a tárgyalásokat. Hiába törekedett a császár megegyezésre, az indulatok felkorbácsolódtak, és végül a követség dühödten eltávozott, de hagyott egy bullát a Hagia Szophiaszékesegyház oltárán, melyben határozottan elismerte a bizánci egyház ortodoxiáját, viszont kiközösítette a pátriárkát és tanácsadóit. Válaszul a pátriárka zsinatot hívott össze, és e zsinat a bullát három, felhatalmazás nélküli személy művének minősítette, helytelenítette a nős papok üldözését, illetve a filioque szó felvételét a Hiszekegybe, de nem tett kijelentést a római egyház egészére vonatkozóan és nem tért ki a római liturgiát érintő vitás kérdésekre sem. A helyzet nem változott, csak az elkeseredettség nőtt. Az alexandriai és jeruzsálemi egyházak nem vettek részt az eseményekben. Az antiókhiai pátriárka, III. Péter határozottan úgy vélte, hogy Kerullariosz fölöslegesen nehezítette a tárgyalást. Az ő egyháza továbbra is megtartotta diptichonjaiban a pápa nevét, és nem látta semmi okát, hogy ezen változtasson. Esetleg attól tartott, hogy Kerullariosz, akinek törekvéseit Péter sejthette, majd az antiókhiai egyházkerület füg-

69

getlensége ellen tör. Péter valószínűleg inkább a császár politikájával értett egyet. A szertartások és a rítus egységesítését sem támogathatta, hiszen egyházkerületében voltak olyan templomok, ahol a szír liturgiát alkalmazták, s gyülekezeteinek nagy része a császárság politikai határain kívül működött. Ezekre még akkor sem kényszeríthetett volna egységes liturgiát, ha történetesen akarta volna. Inkább kívül maradt a vitán.145 A következő évtized folyamán valamelyest javultak a kelet-nyugati kapcsolatok. Kerullariosz Mihályt 1059-ben eltávolították tisztségéből. Röviddel ezután a konstantinápolyi latin templomokat újra kinyitották. Dél-Itáliában egyre jelentősebb sikereket értek el a normannok, akik 1059 óta a pápaság hű szövetségeseinek számítottak, és elejét vették annak, hogy Bizánc megvalósítsa egyházi törekvéseit. 1061-ben a normann Roger gróf nekiveselkedett, hogy Szicíliát elhódítsa az araboktól, s szent háborúját a pápa is támogatta. Bizáncnak pedig szembe kellett néznie azzal, hogy elveszíti fennhatóságát az ottani keresztény közösségek fölött. 1073-ra VII. Mihály császár eltökélte, hogy Rómával baráti egyetértésre jut. Miután a normannok 1071-ben elfoglalták Barit, további támadásoktól tartott, amelyeket azonban a pápai befolyás majd megakadályozhat. Már megkezdődött a türkmének beáramlása Kis-Ázsiába. Mihálynak égető szüksége volt katonákra, és a nyugati toborzást igencsak megkönnyíthette volna a pápa jóindulata. 1073-ban a tettre kész és megvesztegethetetlen ember hírében álló Hildebrand bíborost VII. Gergely néven pápának választották. Gergely meg volt győződve püspöksége elsőségéről, ezért nem is küldött szisztatikus levelet a keleti pátriárkáknak. Mihály mégis okosabbnak látta, ha tesz egy barátságos gesztust, és levélben gratulált az új pápának, célozva abbéli reményére, hogy szorosabb lesz a kapcsolatuk. Gergely, aki méltányolta e lépést, Konstantinápolyba küldte a gradói pátriárkát, Domonkost, hogy jelentést tegyen az ottani viszonyokról.146 Domonkos jelentése alapján Gergely meggyőződött Mihály őszinteségéről, és egyúttal a kis-ázsiai helyzetről, a zarándokutak nehézségeiről is értesült. Palesztina még nyitva állt a zarándokok előtt, ám amennyiben nem sikerül gátat szabni a türkmén betöréseknek, hamarosan nem lehet megközelíteni Anatólián keresztül. Gergely merész államférfi módjára új politikára adta a fejét. A Spanyolországban egyszer már bevált szent háborút Ázsiára is ki lehetne terjeszteni. Bizánci barátainak katonai segítségre volt szükségük. Küldene hát egy keresztény lovagokból álló, és egyházi vezetés alatt lévő hadsereget. S minthogy egyházi gondokat kellett orvosolni, ezúttal a pápa személyesen irányítaná a sereget. Csapatai kivernék a hitetleneket Kis-Ázsiából, és ezt követően Konstantinápolyban zsinatot tartanának, ahol a keleti keresztények lázongása hálás alázattá szelídülne, s elismernék Róma elsőségét.147 145

Kerullariosz nevéhez fűződő egyházszakadásról lásd Michel: i. m. különösen 1. köt. 43-65. p.; Jugie: Le Schisme Byzantin, különösen 187. skk. p.: Leib: Rome, Kiev et Byzance, 27. skk. p.; Every: i. m. 153172. p. Azt a következtetést, hogy a pátriárka hajlandó volt a pápa nevét visszahelyezni a diptichonra Jugie: i. m. 188. oldalán vonja le a IX. Leónak Kerullarioszhoz írott leveléből – in M. P. L., 143. köt. 773774. col. –illetve Kerullariosznak az Antiókhiai Péterhez írott leveléből – in M. P. G., 120. köt. 784. col. – Antiókhiai Péter indítékai feltevésen alapulnak, álláspontja azonban a Kerullariosszal folytatott levelezései alapján egyértelmű. Leveleiket lásd M. P. G., 120. köt. 756-820. col. 146 Lásd VII. Gergely levelét Registrumában, L, 46, 49, II., 37, 1. köt. 70., 75., 173. p. Domonkos konstantinápolyi látogatásáról jelentés uo. 1., 18., 31-32. p. Gergely valószínűleg elmulasztotta megválasztásakor szisztatikus levélben értesíteni a pápai trónra kerüléséről a keleti pátriárkákat. Lásd Dvornik: The Photian Schism, 327-328. p.

70

Hogy Mihály császár ismerte-e a pápa szándékát, és ha igen, vajon mit szólt hozzá, nem tudjuk. Gergely ugyanis sohasem tudta megvalósítani tervét. Megalkuvást nem ismerő politikája egyre nagyobb bajba sodorta Nyugaton. Fel kellett adnia keleti terveit. Teljesen azonban soha nem felejtette el, és mindig is érdeklődött az ottani ügyek iránt. 1078-ban VII. Mihályt letaszították a trónról. Mikor Gergely erről értesült, azonnal kiközösítette a trónbitorlót, Niképhorosz Botaniatészt. Nemsokára feltűnt Itáliában egy kalandor, aki a bukott császárnak adta ki magát. A normannok egy ideig, színleg hittek neki, és Gergely is segítette őt. Mikor 1081 áprilisában Niképhoroszt Alexiosz Komnénosz váltotta fel, a pápa a kiközösítést az új császárra is kiterjesztette. Júniusban Alexiosz levelet írt a pápának, hogy elnyerje jóindulatát, illetve segítséget kérjen a normann Guiscard Róbert támadásának megfékezéséhez. Válasz nem érkezett. A császár ekkor ígéretesebb szövetségesre talált a német IV Henrik személyében. Ezzel egy időben bezáratta a konstantinápolyi latin templomokat. Bizánc számára nyilvánvaló volt, hogy a pápa szövetséges viszonyban áll az istentelen és áruló normannokkal. Kitalált történetek keringtek a pápa büszkeségéről és keresztényietlenségéről. Műkor aztán a pápa balvégzetű politikájának maga szőtte hálójában vergődve elhalálozott, ellenfelei mennyei ítéletet láttak sorsa beteljesülésében.148 1085-ben, Gergely halálának évében a keleti és a nyugati kereszténység viszonya oly fagyos volt, mint azelőtt soha. A keleti császárt kiközösítette a pápa, aki nyíltan bátorított lelkiismeretlen kalandorokat keresztény testvéreik megtámadására, míg a pápa legfőbb ellensége, a német király nyíltan anyagi támogatást kapott Bizánctól. Az elkeseredés és a harag mindkét oldalon nőttön-nőtt. Szakadásra azonban ekkor még nem került sor. Jobb képességű államférfiak még esetleg konzerválhatták a keresztény egységet. Alexiosz császár személyében a Keletnek olyan államférfiúja akadt, akiben elegendő rugalmasság és bölcsesség volt. És ekkoriban volt emelkedőben egy hasonló képességű nyugati államférfi csillaga is. Odo de Lagery egy Châtillon-sur-Marne-i nemesi család fiaként született 1042 körül. A reimsi székesegyház iskolájába járatták, ahol tanítója a karthauzi rend későbbi alapítója, Szent Brúnó volt. Tanulmányai végeztével továbbra is Reimsben maradt, és előbb a székesegyház kanonokja, majd főesperese lett. Csakhogy ő nem érte be enynyivel, hogy hirtelen elhatározással belépett Cluny monostorába. 1070-ben, Hugó főapát idején tett szerzetesi fogadalmat, aki felismerte tanítványa képességeit. Odo egy ideig prior volt, majd Rómába helyezték. Ott hamarosan felfigyeltek rá, s 1078-ban VII. Gergely kinevezte Ostia bíboros püspökévé. 1082 és 1085 között pápai legátus volt Franciaországban és Németországban, majd miután visszatért Rómába, végig Gergely mellett maradt pápai hivatalának utolsó, boldogtalan éveiben. Mikor a száműzött Gergely elhunyt – Rómában ekkor Wibertus ellenpápa uralkodott – a lojális bíborosok a gyenge és vonakodó Monte Cassinó-i apátot választották a helyére, III. Viktor néven. Ostia bíborosa elégedetlen volt a választással, és egyet nem értésének hangot is adott. Viktor mégsem volt vele rosszindulatú, s 1087 szeptemberében halálos ágyán őt ajánlotta utódául a bíborosoknak. Már VII. Gergely is őt szánta utó147

Jaffé: Monumenta Gregoriana I, 46, 49, II, 3, 137, Bibliotheca Rerum Germanicarum, 2. köt. 64-65., 69-70, 111-112, 150-151. p. 148 Anna Komnéné: Alexiász III., x, 1-8, 1, köt. 132-136. p., Malaterra. Historia Sicula, in M. P. L. 149. köt. 1192.col. Anna Komnéné: i. m. I, xli, 1-10., 1. köt. 47-51 p. Gergely és IV. Henrik nézeteltéréséről meglehetős ellenszenvvel, rágalmazást sem nélkülözve számol be.

71

dának, de a konklávé csak 1088 márciusában ült össze Terracinában, és II. Orbán néven megválasztotta pápának.149 Orbán kiválóan megfelelt feladatának. Megnyerő és jóképű férfi volt, magas, szakállas, jó modorához meggyőző beszédkészség is társult. Talán nem volt benne annyi tűz, mint VII. Gergelyben, és kevésbé volt célratörő, de szélesebb látókörrel rendelkezett, és jobban tudott bánni embertársaival. Nem volt olyan rátarti és makacs, mint Gergely, de gyönge sem volt. IV. Henrik Németországban börtönbe vetette, mert hű maradt a pápához és meggyőződéséhez. Tudott szigorú és hajthatatlan lenni, de inkább szelíd volt, és lehetőleg kerülte a vitákat, mert azok keserűséghez és feszültséghez vezethetnek. Nehéz örökség maradt rá. Csak normann területeken II. Orbán pápa érezhette magát biztonságban, pedig a normannok önző és megbízhatatlan szövetségesek voltak. Rómát Wibertus ellenpápa uralta. Orbán minden nehézség nélkül eljuthatott volna a külvárosokig, de tovább csak vérontás árán, és épp ez volt az, amit kerülni akart. Északabbra hű támogatójának bizonyult kiterjedt birtokain Toszkániai Matild. Matild 1089-ben meglehetősen cinikus módon erősítette meg pozícióját: férjül vett egy német herceget, a bajor Welfet, aki fele annyi idős sem volt, mint asszonya. 1091-ben azonban seregei Trisontainál vereséget szenvedtek a német Henriktől. Henrik ekkor volt hatalma csúcsán. 1084-ben az ellenpápa koronázta meg, és most ő uralta egész Németországot és Itália északi részét. A pápaként bizonytalan helyzetben levő Orbán nem remélhette, hogy távolabbi területeken majd engedelmeskedni fognak neki. De Orbán kitartó és tapintatos volt, s végül 1093-ban minden megváltozott. Inkább pénz, mint fegyverek segítségével elérte, hogy abban az évben Rómában tölthette a karácsonyt, és a következő tavasszal beköltözött a lateráni rezidenciába. Henrik császár hatalmát saját fia, Konrád lázadása rendítette meg, akit Orbán csöndben bujtogatott. Szülőhazájában, Franciaroszágban – nagyszerű szervezőkészségének köszönhetően – Orbán ellenőrzése alá vonta az egész egyházi szervezetet. Spanyolországban is nagy volt a befolyása, és lassanként a távolabbi nyugati országok is elismerték őt lelki vezetőjüknek. Nem törekedett politikai hatalomra, mint VII. Gergely. A világi hercegekkel a legmesszebbmenőkig türelmes volt, kivéve azokat, akik kifejezetten ellenségesen viselkedtek vele szemben. 1095-re már ő volt a nyugati kereszténység lelki irányítója.150 Eközben Orbán a keleti kereszténységre is odafigyelt. Guiscard Róbert halála után annak fivére, Szicíliai Roger lett a normannok első embere, és Roger nem szándékozott megsérteni Bizáncot. Roger támogatásával Orbán tárgyalásokat kezdett a bizánci udvarral. 1089 szeptemberében a melfi zsinaton császári követek jelenlétében feloldotta Alexiosz kiközösítését. Alexiosz ezt a gesztust azzal viszonozta, hogy még ugyanabban a hónapban zsinatot tartott Konstantinápolyban, melyen megállapították, hogy a pápa neve „nem kánoni döntés miatt, hanem alkalmasint hanyagságból” maradt ki a diptichonból, és kilátásba helyezték a hiba kiküszöbölését, amint megér149

Orbán pályakezdéséről lásd Lieb: i. m. 1-4. p. és Gay: Les Papes du Xle siècle, 356-358. p. Gay: i. m. 358-363. p.

150

72

kezik a pápától a szisztatikus levél. A zsinat úgy vélte, hogy semmi valódi oka nem volt az egyházak közötti vitának, és javasolta, hogy az alexandriai és a jeruzsálemi pátriárkák véleményét is ki kell kérni. Antiókhia pátriárkája személyesen jelen volt. III. Miklós konstantinápolyi pátriárka levélben értesítette Orbánt ezekről a döntésekről, és kérte, hogy tizennyolc hónapon belül küldje el a szisztatikus levelet. Biztosította őt, hogy a konstantinápolyi latin gyülekezetek saját szertartásrendjük szerint, szabadon működhetnek. Teológiai kérdésekről nem esett szó. Ez a lépés nem tetszett a császár itáliai követeinek, Trani metropolitájának, Baszileiosznak és Rossano érsekének, Romanusnak és a görög papoknak sem, mivel megrémítette őket a területükre beavatkozó pápa, és megdöbbentette őket a pápának az a történetileg tulajdonképpen igazolható követelése, hogy egyháztartományának Thesszalonikére is ki kellene terjednie. Jobban szerették volna, ha Alexiosz az ellenpápát támogatja. De Alexiosz eldöntötte, ki a jobb ember, és elég valóságérzéke volt ahhoz, hogy elfogadja a fennhatósága alá tartozó itáliai területek elvesztet. Wibertus hamarosan azzal támadta görög barátait, hogy egy Rómában megtartott zsinaton elítélte a papok házasságát.151 Orbán soha nem írta meg a szisztatikus levelet, talán mert nem akart teológiai kérdéseket felvetni, és a neve sem került be a konstantinápolyi diptichonokba. A jó viszony mégis helyreállt. 1090-ben Alexiosz követei a szívélyes barátság üzenetével látogattak el Orbánhoz. Bizánc hivatalos álláspontja kiolvasható a bulgáriai érsek, Theophülaktosz értekezéséből. Sajnálkozott a filioque szó Hiszekegybe történt beillesztése miatt, ám magyarázatul azt hozza fel, hogy a latin teológiai nyelv szegényes, és emiatt félreértéseket okozhat. A pápának a keleti egyházak fölötti fennhatóságra vonatkozó igényét egyáltalán nem vette komolyan.152 Tulajdonképpen nem volt ok az egyházszakadásra. Más keleti teológusok ugyan tovább folytatták a szertartásbeli különbségekről szóló vitát, de ennek hangneme szelíd volt. E szerzők közé tartozik a jeruzsálemi pátriárka, II. Simeon, aki elítélte a kovásztalan kenyér gyakorlatát a szentáldozásban, de kifejezésmódja egyáltalán nem volt sértő.153 1095 elején II. Orbán pápa Rómából északra ment, és összehívta az egész nyugati kereszténység képviselőit, hogy megtartsa hivatali ideje első nagy zsinatát, melyet márciusra tervezett Piacenzába. A klérus egybegyűlt tisztviselői dekrétumot fogalmaztak meg a szimónia és a papi házasság, illetve az egyházszakadás ellen. Megvitatták Fülöp francia király házasságtörését is, de úgy határoztak, hogy mindaddig, míg Orbán Franciaországba nem látogat, nem tesznek semmit. Küldöttek érkeztek Konrádtól, Henrik császár fiától a pápához, hogy megszervezzék kettejük találkozóját Cremonába. Henrik felesége, a Kijevben uralkodó skandináv ház leszármazottja, az orosz Praxedis császárnő személyesen eljött beszámolni azokról a méltánytalansá151

A zsinati jelentést és a vonatkozó leveleket közli Holtzmann: Unionsverhandlungen zwischen Kaiser Alexios I und Papst Urban II im Jahre 1089. Byzantinische Zeitschrift, 28. köt. 60-67. p. A zsinat határozatának fentebb idézett szavai arra utalnak, hogy II. Szergiosz pátriárka 1009-ben az ügyet sem zsinat elé nem terjesztette, sem a többi pátriárkával nem tanácskozta meg, mielőtt cselekedett. A Wibertus-féle zsinatról lásd Jaffé-Loewenfeld: Regesta, 1. köt. 652. p. 152 Alexiosz Orbánnál járt követségének jelentését lásd Holtzmann: i. m. 64-67. p. Theophülaktosz értekezését közreadja: M. P. G., 126. köt. 222-250. col. 153 Simeon traktátusát közli Leib: Deux Inédits Byzantins sur les Azymites, 85-107. p. Leib kétségbe vonja Simeon szerzőségét, mivel a szöveg feltehetően Brunodi Segni 1108. évi értékelésére válaszol. Viszont Michel: Amalfi und Jerusalem im griechischen Kirchenstreit c. írásában azt mutatja ki, hogy ezen értékelés egy bizonyos, Bruno által is plagizált Laycus nevű szerző művére válaszol.

73

gokról, melyeket férjétől elszenvedett. A zsinat, mint a nyugati kereszténység legfőbb bírósága bíráskodott, amelyben a pápa töltötte be a főbíró szerepét. A zsinat résztvevői között ott voltak Alexiosz császár küldöttei is. Jól állt a törökök elleni harc ügye. A szeldzsukok hatalma érzékelhetően hanyatlásnak indult. Néhány jól időzített hadjárat akár véget vethetne neki. A császárságnak azonban még mindig nem volt kellő számú katonája. A toborzás hagyományos vidékének számító Anatóliában anarchia uralkodott, nagyobb része pedig elveszett. A császár tehát jobbára idegen zsoldosokra szorult: besenyő és más sztyeppei törzsekből összeállt, főleg határőrszolgálatra és katonai rendőrségként alkalmazott hadtestekre, a varég testőrségre, melyet jórészt még ekkor is a normann Angliából elmenekült angolszászok alkottak, és azokra a nyugatról érkezett kalandorokra, akik ideiglenesen elszegődtek hadseregébe. Közöttük a legjelesebb az 1090-től szolgálatába állt I. Róbert, Flandria grófja volt. Ez a hadsereg kiegészült a még felállítható hazai csapatokkal, ám mindezek együtt sem bizonyultak elegendőnek. A Duna mentén végig szükség volt határőrseregre az északi barbárok támadásaival szemben. Észak-nyugaton a szerbek lázongtak, a bolgár alattvalók már régóta csak rövid időszakokra csendesültek el, Itáliából állandóan számítani lehetett a normannok támadásaira. Kis-Ázsiában pedig a bizonytalan határok, a helyőrségek, a rendfenntartás és a közlekedés biztosítása emésztette fel a birodalom még meglévő erőit. Ha Alexiosz támadni akart, még több harcost kellett toboroznia. A pápasággal folytatott politikája akkor lett volna igazán eredményes, ha a pápa befolyását fel tudta volna használni a kellő számú harcos toborzásához. Orbán együtt érzett a császárral. A pápai program része lett, hogy a civakodó nyugati lovagokat sikerüljön rávenni a távoli, szent célért vívandó harcra. A bizánci követeket felkérték, hogy intézzenek beszédet az egybegyűltekhez. E beszédek nem maradtak fönn. De valószínűleg a császárnak tett szolgálat dicsőségéről igyekezték meggyőzni a hallgatóságot, azt hangsúlyozva, hogy micsoda nehézségeket kell elszenvedniük a keleti keresztényeknek, míg vissza nem verik a hitetleneket. Ha a hadállítást az egyház támogatja, kevés a jó fizetség ígérete. A keresztényi kötelesség nyomósabb érv. A pillanat nem volt alkalmas a bizánci eredmények és célok méltatására. Azt kellett elérni, hogy a hazatérő püspökök a kereszténység létét érezzék veszélyben, és így máris buzgón toborozzák híveiket Keletre, hogy harcoljanak a keresztény hadseregben. A püspökök a pápával együtt teljesen a küldöttek hatása alá kerültek. Cremonába menet, ahol fogadta az ifjú Konrád hódolatát, majd később Franciaország felé az Alpok útjain még nagyobb és dicsőbb terv fogant meg fejében: a szent háború látomása.154

154

Konstanzi Bernold, ad. ann. 1095, 161. p., Hefele-Leclercq: Histoire des Conciles, 5. köt. 1. r. 394395. p. Lásd még: Munro, American Historical Review, 27. köt 731-733. p.

74

3. fejezet A fölhívás „Hallgassatok reám, kemény szívűek, akik távol vagytok az igazságtól.” (Izajás 46,12)

Orbán pápa 1095-ben nyár vége felé érkezett Franciaországba. Augusztus 5-én Valence-ban volt és 11-én ért Le Puybe. Innen levelet küldött a francia püspököknek és a környező földekre, s novemberre Clermont-ba hívta őket. Ekkor délnek vette útját és a szeptembert Provence-ban töltötte, Avignonban, illetve Saint Gilles-ben. Október eleje Lyonban érte a pápát, s onnan Burgundiába ment tovább. Október 25-én Clunyben fölszentelte a még Hugó apát által elkezdett nagy bazilika főoltárát. Cluny után a Moulins melletti Souvigny következett, ahol lerótta tiszteletét a legszentebb clunyi apát, Szent Majolus sírjánál. Itt csatlakozott hozzá a clermont-i püspök, és elkísérte őt püspöki székhelyére, amely már készen állt a zsinatra.155 Útja során Orbán jócskán beleavatkozott a francia egyház ügyeibe, szervezett, javított, dicsért és elmarasztalt, kinek-kinek érdeme szerint. Ám utazásai közben távolabbi tervei megvalósításával is foglalkozott. Nem tudjuk, vajon déli tartózkodása alatt találkozott-e személyesen a spanyolországi szent háború ünnepelt vezérével, SaintGilles-i Rajmunddal, Toulouse grófjával és Provence őrgrófjával. De bizonyosan kapcsolatban állt vele és hallott tapasztalatairól. Clunyban beszélt olyan személyekkel, akik érdekeltek voltak mind a Compostellába, mind a Jeruzsálembe irányuló zarándoklatokban. Tőlük értesült arról, hogy a török hatalom ottani megrendülése miatt a Palesztinába tartó zarándokok milyen nehézségekkel kénytelenek megküzdeni. Megtudta, hogy nem csak a kis-ázsiai utak zárultak le előttük, de a Szentföld is jóformán megközelíthetetlen számukra. A clermont-i zsinat 1095. november 18. és 28. között gyűlésezett. Mintegy háromszáz egyházi személy volt jelen, és igen sokrétű munkát folytattak. Általánosságban megismételték a laikus invesztitúra, a szimónia és a papi házasság elleni dekrétumot, és helyeselték Isten tűzszünetét. A konkrét ügyeket tekintve: kiközösítették Fülöp királyt házasságtörés és Cambrai püspökét szimónia miatt, valamint megállapították a lyoni érsekség elsőségét a sens-i és reimsi egyháztartományokkal szemben.156 A pápa azonban nagyobb cél érdekében akarta fölhasználni az alkalmat. Kihirdették, hogy november 27-én, egy keddi napon a pápa nyilvános gyűlést tart, ahol nagy horderejű bejelentést fog tenni. Az egybegyűltek, egyházi emberek és laikusok akkora tömege gyűlt össze, hogy nem fértek be a zsinatnak eladdig otthont adó székesegyházba. A 155

Orbán útjáról lásd Gay: i. m., 369-372. p., Chalandon: Histoire de la première Croisade, 19-22. p. Hefele-Leclercq: i. m. 5. köt. 399-403. p.; Mansi: Concilia, 20. köt. 695-696., 815. skk. p.

156

75

pápa trónját ezért a városon kívül, a keleti kapunál, a szabad ég alatt egy mezőn állították föl, és ott, amikor a sokaság egybegyűlt, Orbán szólásra emelkedett. A pápa szavai négy egykorú krónikás előadásában maradtak ránk. Egyikük, Szerzetes Róbert azt állítja, hogy jelen volt a találkozón. Dol-i Baudri és Chartres-i Foucher úgy ír, mintha ott lett volna. A negyedik, Nogent-i Guibert valószínűleg másodkézből szerezte információit a maga változatához. Egyikük sem állítja, hogy pontos, szó szerinti beszámolót ad, ráadásul mindannyian évekkel az esemény után, a későbbi történések fényében jegyezték le krónikájukat. Így csak nagyjából tudhatjuk, mit is mondhatott Orbán. Feltehetően először a keleti testvéreknek nyújtandó segítség szükségességéről szólt hallgatóságának. A keleti kereszténység segítséget kért, mert a törökök mélyen benyomultak a keresztény területekre, a lakossággal kegyetlenkednek, szentélyeiket kifosztják. De nem csak Romániáról, azaz Bizáncról beszélt. Kiemelte, hogy Jeruzsálem páratlan szentségű város, és elbeszélte az odautazó zarándokok megpróbáltatásait. Az imigyen festett sötét kép után megtette bejelentését: a nyugati kereszténység vonuljon a Kelet megmentésére. Gazdag, szegény egyként vágjon neki. Hagyják abba egymás gyilkolását és inkább Isten ügyét szolgálva harcoljanak az igazságos háborúban, és Isten majd vezérli őket. Mert aki ebben a háborúban odavész, feloldozást és bűnbocsánatot nyer. Itt az élet nyomorúságos és bűnös, tönkremegy az emberek teste, lelke. Szegények és boldogtalanok, de odaát Isten igaz barátaiként boldogok és gazdagok lehetnek. Nem szabad késlekedni. Készüljenek, s a nyár eljöttével, Isten vezérletével induljanak.157 Orbán hatalmas szenvedéllyel beszélt, a nagy szónokok minden művészetével. A válasz nem váratott magára és fergeteges volt. „Deus le volt!” – „Isten akarja!” – kiáltások szakították meg szónoklatát. Orbán alig fejezte be mondandóját, Le Puy püspöke máris fölállt székéről, és a pápai trón elé térdelve kért engedélyt, hogy csatlakozhasson a szent expedícióhoz. Aztán még százak követték példáját. Majd Gergely bíboros térdre esve hangosan rázendített a Confiteorra, és a népes hallgatóság visszhangozta őt. Az ima után Orbán ismét szólásra emelkedett, feloldozást adott, majd elbocsátotta a jelenlevőket.158 A lelkesedés nagyobb volt annál, mint amire Orbán számított. Még nem is készült el teljesen a hadjárat terveivel. Clermont-ban ugyanis nem volt jelen az összes világi nagyúr. A pápa seregébe egyelőre csupa jámbor ember állt be. Szükség volt erőteljesebb világi támogatásra. Ekkor Orbán ismét egybehívta püspökeit, további tanácskozásra. A zsinat a pápa kérésére már valószínűleg határozott arról, hogy mindazoknak, akik kegyes céllal részt vesznek a szent háborúban, elengedik a földi bűneikért rájuk kirótt büntetést. Most azzal egészítették ki ezt, hogy a résztvevők világi tulajdonát távollétük idején az egyház gondnoksága alá helyezik. Sértetlenségükért a helyi 157

Orbán beszédét öt krónikás közli. Foucher, I, iii, 130-138. p.; Szerzetes Róbert, I, i-ii, 727-729. p.; Baudri: Historia Jerosolimitana I, iv, 12-15. p.; Guibert, II, iv, 137-140. p.; Malmesburyi Vilmos: Gesta Regum 2. köt. 393-398. p. Vilmos körülbelül harminc évvel az események után írta meg művét, a többi négy szerző viszont azt a benyomást kelti, mintha jelen lett volna. Baudri határozottan állítja, hogy ott volt. Ugyanakkor Baudri és Guibert is megjegyzi, hogy Orbán szövegét nem pontosan szó szerint idézi. Az egyes változatok jelentősen eltérnek egymástól. Munro: The Speech of Pope Urban II at Clermont (American Historical Review, 11. köt. 231. skk. p.) c. tanulmányában a különbségeket vizsgálva kísérletet tesz arra, hogy a megegyező szövegrészekből helyreállítsa a tényleges szöveget. Persze nyilvánvaló, hogy mindegyik szerző azt a változatot jegyezte le, amelyről úgy vélte, hogy el kellett hangzania, megtoldva minden esetben saját retorikai leleményeivel. 158 Szerzetes Róbert: I, ii-iii, 15-16. p., Baudri: I, v, 15. p.

76

püspök felel, és a harcosok visszatértekor érintetlenül kell nekik visszajuttatnia azokat. A hadjárat minden tagjának a kereszt jelét kell viselnie, elkötelezettsége jeléül köpenye vállára vörös anyagból keresztet kell varrnia. Mindenkinek, aki a keresztet felveszi, fel kell esküdnie arra, hogy elmegy Jeruzsálembe. Ám ha túl korán visszatér, vagy mégsem indul el, kiközösítik. Papi személyek és szerzetesek csak püspökük, illetve apátjuk engedélyével vehetik föl a keresztet. Az időseket és betegeket inkább le kell beszélni a részvételről, de senki sem indulhat el, csak ha előzőleg megtanácskozta lelki atyjával. Nem egyszerűen hódító háború lesz ez. Minden városban, amelyet a hitetlenektől visszafoglalnak, vissza kell állítani a keleti templomok jogait, és tulajdonaikat vissza kell juttatni nekik. Mindenkinek készen kell állnia az indulásra a következő Nagyboldogasszony (augusztus 15.) ünnepére, akkorra, mikor az aratást befejezik, és a csapatok Konstantinápolyban gyülekeznek.159 A következő teendő a hadvezér kinevezése volt. Orbán nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy a hadjáratot az egyház felügyeli. Vezetője tehát egyházi személy kell, hogy legyen, az ő legátusa. A zsinat egyhangú beleegyezésével a pápa Le Puy püspökét nevezte ki. Monteil-i Adhemar, Le Puy püspöke a Valentinois hercegi családhoz tartozott. Középkorú férfi volt, és kilenc évvel korábban már elzarándokolt Jeruzsálembe. Hadvezéri kinevezését azzal érdemelte ki, hogy elsőként jelentkezett Orbán felhívására. Minthogy azonban augusztusban Le Puyben fogadta Orbánt, és minden bizonnyal beszéltek neki a keleti ügyekről, nagyon valószínű, hogy felbuzdulása nem a pillanat szülötte volt. Mindenesetre bölcs választás volt. A későbbiekben kiderült, hogy kitűnő szónok és ügyes diplomata, széles látókörű, nyugodt és kedves ember, akit mindenki becsül, és aki inkább rábeszél, mint parancsol. Befolyását fáradhatatlanul arra használta, hogy megfékezze az indulatokat, a jó szándékot erősítse, bár nem volt mindig eléggé határozott ahhoz, hogy a névleg parancsnoksága alatt álló főnemeseket irányítása alatt tartsa.160 A főnemesek közül Rajmund, Toulouse grófja kérte elsőként, hogy csatlakozhassék az expedícióhoz. December 1-jén, amikor Orbán még mindig Clermont-ban tartózkodott, hírvivők hozták az üzenetet, hogy a herceg és számos nemese alig várja, hogy fölvehesse a keresztet. A Toulouse-bari tartózkodó Rajmund aligha értesülhetett a nagy clermont-i beszédről, de minden bizonnyal előre jelezték neki. Minthogy neki szóltak először a vállalkozásról, és ő tette le elsőként az esküt, úgy vélte, kiérdemelte a többi nagyúr világi vezetőjének tisztét. Mózes szerepére vágyott Adhemar-Áron mellett. Orbán azonban nem engedhetett meg ilyen elbizakodottságot, Rajmund mégsem adta föl teljesen a tervét. Mindenesetre úgy döntött, hogy hűségesen együttműködik Adhemárral.161 Orbán december 2-án távozott Clermont-ból. Miután meglátogatott néhány, Clunyhez tartozó rendházat, a karácsonyt Limoges-ban töltötte, ahol meghirdette a ke159

A clermont-i zsinat határozatait Arras-i Lambert közli, in Mansi: Concilia, 20. köt. 815-820. p. Csupán a 33. és egyben utolsó vonatkozik közvetlenül a keresztes hadjáratra, és noha Gratianus ezt a zsinati határozatok közé sorolja, mégsem szerepel a roueni zsinat határozatai között, holott azok alapján készültek. Lásd Hefele-Leclercq: i. m. V. köt. 339. p. Chalandon: i. m. 44-46. p. a pápa megállapodásait különböző, kissé zavaros források alapján elemzi. 160 Szerzetes Róbert, I, iv, 731. p., Guibert, II. v, 140. p. Adhemar előéletéről szóló szövegeket egybegyűjtve lásd Chevalier: Cartulaire de Saint-Chaffre, 13-14., 139., 161-163. p. 161 Baudri, I. v, 16. p.

77

resztes hadjáratot a székesegyházban, majd Poitiers-n keresztül északnak, a Loire völgye felé indult tovább. Márciusban Tours-ban volt, ahol zsinatot tartott, és az egyik vasárnapra összehívta a híveket a folyó partján elterülő mezőre. Alkalmi szószékéről hosszú, ünnepi prédikációt mondott, melyben bűnbánatra szólította föl hallgatóságát, és arra buzdította őket, hogy csatlakozzanak a keresztes hadjárathoz. Tours-ból ismét délnek indult, s Aquitánián keresztül Saintes-en és Bordeaux-n át Toulouse-ba tartott. Májusban és júniusban itt volt a főhadiszállása, és bőségesen volt alkalma tárgyalni a keresztes hadjáratról vendéglátójával, Rajmund gróffal. Június vége felé továbbment Provence-ba, s Rajmund Nîmes-ig vele tartott. Augusztusban a pápa ismét átkelt az Alpokon és Lombardiába érkezett. Utazása nem volt könnyű. Egész úton egyházi emberekkel tárgyalt, leveleket írt, a francia egyház átszervezésének befejezésén munkálkodott, de mindenekelőtt a keresztes hadjárat tervét szövögette. A clermont-i határozatokról szóló zsinati körleveleket küldött szerte a nyugati püspököknek. Néhány esetben még tartományi zsinatot is öszszehívtak, hogy e levelet átvegyék, és döntsenek a helyi teendőkről. Feltehetően a főbb világi hatalmasságokat is hivatalosan értesítették a pápa szándékáról.162 1095ben Orbán még Limoges-ból írt a flandriai híveknek, beszámolt a clermont-i zsinat határozatairól és támogatásukat kérte.163 A Flandriából és a szomszédos országokból kapott válasszal igazán elégedett lehetett. 1096 júliusában még Nîmesben üzenetet kapott Fülöp királytól, aki teljes engedelmességet fogadott házasságtörése dolgában, és arról is szólt, hogy fivére, Vermandois-i Hugó csatlakozik a keresztes hadjáII. Orbán pápa megérkezik Franciaországba, majd rathoz.164 Ugyanabban a hónapban meghirdeti a keresztes hadjáratot a clermont-i Rajmund, Toulouse grófja azzal zsinatot adta tanújelét szándékának, hogy javainak nagy részét átadta a Saint-Gilles- (Szt. Egyed-) kolostornak.165 Valószínűleg Rajmund tanácsára döntött úgy Orbán, hogy a hadjárat ellátásának biztosításához szükség lesz a tengeri flotta segítségére is. Két követével levelet küldött Genovába, hogy a város együttműködését kérje. A városállam tizenkét gályát és egy szállítóhajót ígért, de az indulást előrelátóan elhalasztották akkorra, amikor már tudni lehet, hogy a keresztes hadjárat komoly mozgalom lesz-e. A flotta csak 1097 júliusában hagyta el Genovát. Időközben sok genovai polgár is fölvette a keresztet.166 162

Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica, IX, 3. köt. 470. p.; Riant: Inventaire, 109. p., Riant: i. m. 113. p. idézi azt az azóta elveszett dokumentumon alapuló tizenhatodik századi szöveget, amely elbeszéli, hogy a pápa közölte a laikus urakkal szándékait. Utazásáról részletesen beszámol Crozet: Le Voyage d’Urbain II, Rivue Historique, 179. köt. 271-310. p. 163 A levelet közli Hagenmeyer: Die Kreuzzugbriefe, 136-137. p. Ebben Orbán augusztus 15-ét jelöli meg a hadjárat kezdőnapjául. 164 Jaffé–Loewenfeld: Regesta, I. köt. 688. p. Az ígéretet Fülöp nem tartotta meg. 165 Az iratokat közli d’Achéry: Spiedegium, 2, kiad., 1. köt. 630. p. és Mansi: Concilia, 20. köt. 938. p. 166 Callaro: De Liberatiene 49-50. p.

78

Mire Orbán visszatért Itáliába, biztos volt terve sikerében. Hívó szavának lelkes tömegek engedelmeskedtek. Még a távoli Skócia, Dánia és Spanyolország férfiai is siettek letenni az esküt. Voltak, akik vagyonuk és földjeik elzálogosításával teremtették elő az utazás költségeit. Mások azt gondolván, hogy úgysem térnek vissza, mindenüket az egyházra örökítették. Annyi gazdag nemes csatlakozott a keresztes hadjárathoz, hogy komoly katonai hátteret biztosítottak. Toulouse-i Rajmund és Vermandoisi Hugó mellett II. Róbert, Flandria grófja, Róbert normandiai herceg, valamint ez utóbbi sógora, István, Blois grófja is megtette az előkészületeket az induláshoz. Még nagyobb a jelentősége, hogy IV. Henrik császár hívei közül is kerültek ki keresztesek. Közülük a legfontosabb személyiség Bouillon Gottfried, Alsó-Lotaringia hercege volt, aki testvéreivel, Boulogne grófjával, Eustache-sal és Balduinnal egyetemben vette föl a keresztet. E vezetők köré csoportosult számos kisebb nemes és néhány egyházi kiválóság, így Bayeux püspöke.167 Itáliában hasonló lelkesedés fogadta Orbánt. 1096 szeptemberében levélben köszönte meg a bolognaiak buzgalmát, és figyelmeztette őket, nehogy papjaik engedélye nélkül elinduljanak Keletre. Az ifjú házasoknak pedig feleségük hozzájárulását is meg kell kapniuk. Ekkoriban jutott el a vállalkozás híre Itália déli részeire, és az új kalandokra mindig kapható normannok örömmel fogadták. A hercegek kezdetben távol maradtak, de Guiscard fia, Boemund, aki ekkor Taranto hercege volt, s akinek itáliai törekvéseit fivére, Roger Borsa és nagybátyja, Szicíliai Roger egyaránt akadályozta, hamarosan fölismerte a hadjárat kínálta lehetőségeket. Számos családtagjával és barátaival együtt fölvette hát a keresztet. Részvételükkel a mozgalom Európa legtapasztaltabb és legvállalkozóbb szellemű katonáit nyerte meg. Mikor Orbán 1096 karácsonyán visszaérkezett Rómába, igazán úgy érezhette, hogy a keresztes hadjárat ténylegesen elkezdődött.168 A mozgalom, melyet a pápa útnak indított, valójában nagyobb horderejű volt, mint ő maga gondolta. Talán jobb lett volna, ha valamivel kevesebb főnemes tesz eleget hívásának. Mert bár az egyetlen Boemund kivételével mindannyiuk elsődleges indítéka a vallási buzgalom volt, területszerző célkitűzéseik és egymás közti versengéseik hamarosan olyan bonyodalmakat okoztak, melyeket a pápai legátus képtelen volt kézben tartani. Még kezelhetetlenebbnek bizonyultak a francia, flamand és Rajna-vidéki jámbor tömegek reakciói. A pápa püspökeit kérte meg, hogy hirdessék meg a keresztes hadjáratot, ám náluknál sokkalta hatásosabbak voltak a szegényebb emberek és igehirdetők, amilyenek például a fontevrault-i rendalapító, Arbrissel-i Róbert, vagy még inkább egy Péter nevű vándor szerzetes. Az Amiens környékéről származó Péter ekkor már idősödő férfi volt. Pár évvel korábban feltehetően megkísérelt eljutni Jeruzsálembe, csakhogy a törökök bántalmazták és arra kényszerítették, hogy forduljon vissza. Kortársai Kis Péterként ismerték – picardiai dialektusban ’chtou’ vagy ’kiokio’ –, később azonban mindennapi viseletének számító remeteköpenye után a „Remete” melléknevet kapta, és a történetírás is jobbára így említi. Alacsony férfi volt, bőre sötét, arca vékony, hosszúkás, és olyan szörnyen nézett ki, akár úti alkalmatossága, szamara, melyet csaknem olyan jámbor tisztelet övezett, mint őt magát. Mindig piszkos ruhá167

A keresztesek teljesebb fölsorolását lásd III. könyv 1. fejezet. II. Orbán bolognaiakhoz írott levele, in Hagenmayer: i. m. 137-138. p. A normannokról lásd fentebb, 56-57. p. 168

79

ban és mezítláb járt. Sem húst, sem kenyeret nem evett, csak halat, s hozzá bort ivott. Igénytelen külleme ellenére tudott hatni az emberekre. Különös tekintélyt ébresztett maga iránt. „Akármit is mondott vagy tett – mondja róla személyes ismerőse, Nogent-i Guibert – az félig isteni eredetűnek tetszett”.169 Péter valószínűleg nem vett részt a clermont-i zsinaton, de már az 1095. év vége előtt hirdette a keresztes hadjáratot. Körútját Berryben kezdte, majd februárban és márciusban Orléans tartományán és Champagne-on keresztül Lotaringiába, ezután Meuse vidékét és Aachen városát érintve Kölnbe ment, és ott töltötte a húsvétot. Tanítványokat gyűjtött maga köré, és őket küldte oda, ahová maga nem jutott el. Tanítványai között volt a francia Nincstelen Valter, Breis-i Rajnald, Geoffroy Burel és Breteuil-i Valter, továbbá a német Orel és Gottschalk. Bármerre járt tanítványaival, férfiak és nők csapatostul hagyták oda otthonaikat, hogy követhessék őt. Mire Kölnbe ért, kísérete 15 ezer főre becsült tömegből állt, és Németországban még sokan csatlakoztak hozzá.170 Prédikációinak példátlan sikere számos okra vezethető vissza. Nyugat-Európában parasztnak lenni kegyetlen és bizonytalan életet jelentett. A nagy népvándorlás és a norvégok betörései következtében nagy földterületek maradtak megműveletlenül. A gátak lerombolása miatt a földeket elöntötte a tenger és a folyók vize. Az urak pedig nemigen akarták szántókká alakítani az erdőket, ahol vadásztak. Azok a falvak, melyek nem állottak egyik vagy másik vár védelme alatt, állandóan ki voltak téve a törvényen kívüliek, illetve a helyi polgárháborúkban harcoló katonák rablásainak és gyújtogatásának. Az egyház úgy igyekezett védelmébe venni a szegény parasztokat, hogy a parlagon heverő földeken bourgokat, nagy falvakat hozott létre, de segítségnyújtásuk alkalmi volt és nem is túl hatékony. Ha a nagyobb urak pártolták is a városok gyarapodását, a kisebb bárók ellenezték. Az ősi birtokrendszer ekkor már összeomlófélben volt, de helyette nem volt új rend. A korábbi szolgaság ugyan megszűnt, de az embereket olyan erős kötöttségek fűzték a földhöz, melyektől nehezen szabadulhattak. A népesség gyarapodott, a falvak birtokait azonban egy bizonyos határon túl nem lehetett tovább fölosztani. „Ebben az országban mondta Orbán Clermontban, Szerzetes Róbert szerint alig tudjátok ellátni magatokat élelemmel. Ezért élitek föl minden javatokat és bonyolódtok egymás közötti végeláthatatlan háborúkba.” Az utóbbi évek különösen kemények voltak. Az 1094. évi pestist és árvizet 1095-ben szárazság és éhínség követte. Ekkoriban sokaknak úgy tűnt, hogy jobb lesz elvándorolni. Az 1095 áprilisában lezúdult meteoriteső már előre jelezte a nagy népmozgást.171 A gazdasági indokokat apokaliptikus tanítások nyomatékosították. A látomások kora volt ez, és Pétert látnoknak tartották. A középkori ember meg volt győződve róla, hogy közel Krisztus második eljövetele. Meg kell bánnia bűneit, amíg még lehet, és ideje valami jót cselekednie. Az egyház tanítása szerint a zarándoklattal le lehetett vezekelni a bűnöket, a próféciák pedig azt hirdették, hogy a Szentföldet vissza kell hódítani a kereszténységnek, mielőtt Krisztus ismét eljönne. Ráadásul a tudatlanok 169

Guibert: I. vii, 142. p. Péter származásáról és korábbi életpályájáról részletesen ír Hagenmayer: Le Vray et le Paux sur Pierre l’Hermitte, Furcy Raynand ford. 17-63. p. Leírást ad róla Guibert: II, viii, 142. p. Ordericus Vitalis, IX, 4, 3. köt. 477. p. 15 000 főre becsüli követői létszámát. 170 Hagenmayer: i. m. 127-151. p.; Chalandon: i. m. 57-59. p. 171 Ekkehard: Chronicon, ad. ann. 1094, 207. p. Gembloux-i Sigibert: Chronicon, ad. ann. 1095, 367. p. Szerzetes Róbert, I, i, 728. p. A meteoritesőről, melyet Lisieux-i Gislebert püspök a szent helyek felé irányuló tömegmozgalom előjelének tartott, Ordericus Vitális számol be, IX, 4, 3. köt. 461-462. p.

80

számára nem is volt egészen világos a különbség Jeruzsálem és az Új Jeruzsálem között. Pétert hallgatván sokan úgy értették ígéreteit, hogy a jelen nyomorúságából a Szentírásban elbeszélt tejjel-mézzel folyó országba vezettetnek. Az út viszontagságos lesz, hiszen az Antikrisztus seregeit kell legyőzni. A cél azonban az arany Jeruzsálem.172 Hogy Orbán pápa miként vélekedett Remete Péterről és prédikációinak sikereiről, ma már senki sem tudja. A bolognaiakhoz írott leveléből valami olyasmi derül ki, hogy kissé talán aggasztotta a féktelen lelkesedés, mégsem tett – meglehet, nem is tehetett – semmit, hogy itáliai terjedését meggátolja. 1096 nyarán szervezetlenül, vezetők nélkül folyamatosan özönleni kezdtek a zarándokok Keletre. A pápa bizonyára azt remélte, hogy ők és Péter követői szerencsésen megérkeznek Konstantinápolyba, és ott bevárják a legátust és a katonai parancsnokokat, akik majd megszervezik a nagy keresztény sereget. Orbán nyilván azért ragaszkodott ahhoz, hogy Konstantinápolyban gyülekezzenek a hadjárat résztvevői, mert biztosra vette Alexiosz császár támogató közreműködését. Bizánc katonákat kért a Nyugattól, és ők válaszul nem csupán néhány zsoldost toboroztak össze, hanem egy egész ütőképes hadsereget. Bizakodása igen naiv volt. Nincs az a kormányzat, mely ne akarna szövetségeseket. De amikor e szövetségesek elküldik hatalmas seregeiket, ám nem képesek azokat ellenőrzésük alatt tartani, ugyanakkor elvárják, hogy élelmezzék, elszállásolják, és minden jóval ellássák őket, fölvetődik a kérdés, hogy vajon mire is jó ez a szövetség. A keresztes mozgalom híre Konstantinápolyban nyugtalanságot és riadalmat váltott ki. 1096-ban a bizánci birodalomnak megadatott néhány hónapnyi ritka békés időszak. A császár nem sokkal korábban olyan jelentős győzelmet aratott a Balkánra betörő kunok fölött, hogy egy időre elvette a sztyeppei barbár törzsek kedvét határai áthágásától. Kis-Ázsiában a bizánci diplomácia támogatásával kirobbant polgárháborúk következtében a Szeldzsuk Birodalom bomlásnak indult. Alexiosz a közeli támadás tervét dédelgette, de ki akarta várni a megfelelő időt. Még lélegzetvételnyi szünetre volt szüksége, hogy birodalma szűkös erőforrásait összegyűjtse. Aggasztotta az emberhiány. Zsoldosokat várt a Nyugattól, és kétségkívül arra számított, hogy toborzó követei sikerrel járnak Itáliában. Most arról értesült, hogy az egy-egy lovag vagy kisebb csapatok helyett – amint várta volna – egész frank seregek indultak útnak, hogy hadaihoz csatlakozzanak. Nem volt elragadtatva, hiszen tapasztalatból tudta, hogy a frank megbízhatatlan fajta, pénzéhes és szószegő. Bár a frank harcosok félelmetes támadóerőt képviseltek, adott körülmények között ez kétes érdem volt. A császári udvar nem kis megrettenéssel vette tudomásul a hírt, hogy – Anna Komnéné szavaival élve – „az Adriától egészen a Herkules Oszlopáig az egész Nyugat és a barbár törzsek, családjaikkal együtt megindultak Európán át Ázsia felé”. Nemcsak a császár, alattvalói sem repestek az örömtől. Mintegy figyelmeztető előjelként sáskajárás söpört végig a birodalmon, érintetlenül hagyva ugyan a búzát, de elpusztítva minden szőlőtőkét. Talán az általános pániktól tartó hatóságok sugallatára a népi jövendőmondók úgy értelmezték a csapást, hogy a frankok nem ártanak a jó keresztényeknek – az ő jelképük a búza, az élet kenyerének forrása – de elpusztítják a szaracéno172

A korszellem tipikus jelensége Arbris-i Róbert apokaliptikus igehirdetése (Róbert életéről Baudri tudóit, in Aa. Ss. Február 23. 3. köt.). Orbán kérésére Róbert is kihirdette a keresztes hadjáratot (Uo., 695. p.).

81

kat – akiknek élvetegségét remekül jelképezheti a szőlő. Anna hercegnő kissé szkeptikusan kezelte ezt az értelmezést, de a frankok és a sáskák közötti hasonlóság nagyon is találó volt.173 Alexiosz császár csöndben nekilátott, és megtette a maga előkészületeit. A frank sereget a császárság területén végig el kellett látnia, óvintézkedésekre volt tehát szükség, nehogy letarolják a vidéket, és lakóit kifosszák. Élelmiszerkészleteket halmoztak fel a nagyobb központokban, ahol keresztülhaladnak, és rendőri erőket rendeltek ki, hogy fogadják, és Konstantinápolyba kísérjék a birodalom területére érkező csapatokat. Két fő út vezetett át a Balkánon. Az északi út Belgrádnál érte el a határt és délkelet felé Naisszoszon (Niš), Szófián, Philippopoliszon (Plovdiv) és Drinápolyon (Edirne) keresztül vezetett, míg a másik, a Via Egnetia Durazzóból Ochridán és Edesszán (Vodena) át vitt Thesszalonikébe, majd tovább Moszünopoliszon és Szelümbrián át a fővárosba. A nevezetes 1064. évi német zarándoklat óta az előbbi útvonalat csak ritkán vették igénybe a nyugati utazók. Általában megcsappant a zarándokok száma, és akik mégis próbálkoztak, inkább a másik utat választották. Ugyanakkor Alexiosz Itáliából kapott híreket a keresztes hadseregről. Így arra számított, hogy a frank sereg átkel az Adrián, és a Via Egnetián jön majd. Ellátmányt küldött hát Durazzóba és a közbeeső városokba, és Durazzo kormányzója, a császár unokaöccse, Komnénosz János utasítást kapott, hogy fogadja szívélyesen a frank vezetőket, de őket és seregüket mindenkor tartsa a katonai rendőrség felügyelete alatt. Konstantinápolyból pedig magas rangú küldöttek érkeznek majd minden vezető fogadására. Ez idő alatt Nikolaosz Mavrokatakalon admirális egy flottilla élén szemmel tartotta az adriai partvidéket, hogy időben jelezhesse a frankok közeledtét. Maga a császár Konstantinápolyban maradt, várta az újabb híreket. Tudván, hogy a pápa augusztus 15-ét jelölte ki az indulás napjának, nem kapkodta el az előkészületeket, de 1096 májusában egyszer csak hírnök érkezett északról azzal, hogy az első frank hadsereg átvonult Magyarországon és Belgrádnál már átlépte a birodalom határát.

173

Anna Komnéné: Alexiász, X, v, 4-7, 2. köt. 206-208. p. Anna Péternek tulajdonítja a keresztes hadjárat megszervezését, talán mert Péter rongyos seregéhez tartoztak az első keresztesek, akikkel találkozott, s ők így vélekedtek.

82

3. könyv ÚT A HÁBORÚBA

83

1. fejezet A szegények hadjárata „...mivelhogy az Úr nem vihette be őket a földre, amelyet ígért volt nékik.” (Második törvénykönyv 9,28)

Remete Péter 1096. április 12-én, nagyszombaton érkezett követőivel Kölnbe.174 Lassan kezdte felmérni, hogy mennyi nehézség vár egy ilyen tömeges vállalkozás vezetőjére. A lelkes hívek hatalmas és tarka serege sokfelől érkező különféle emberekből állt. Némelyek még asszonyukat és gyermekeiket is magukkal hozták. Nagy részük földműves volt, de akadt közöttük városlakó, lovag családok sarjai, valamint egykori útonállók és törvénysértők. Egyetlen közös vonásuk a hitbuzgalmuk volt. Mindent feladtak, hogy Pétert kövessék, és elszántan folytatni akarták útjukat. Már csak azért is fontos volt mozgásban tartani őket, hogy ellátásukat megoldják: a középkori Európában csak kevés helyen volt hosszabb időre elegendő tartalékélelem egy ekkora sereg számára. Köln térsége éppenséggel elég gazdag volt, és a várost folyón jól meg lehetett közelíteni. Péter ki akarta használni ezeket az előnyöket, és egy időre itt akart maradni, hogy a németeknek prédikálhasson. Feltehetően a helyi nemesség egy részét igyekezett megnyerni a keresztes hadjárat ügyének. A francia és flamand nemesek szívesebben csatlakoztak egy-egy főúrhoz. Márpedig német nagyúr egyáltalán nem indult el a szent háborúba. Péter prédikációi sikerrel jártak. A hívó szavára hallgató németek között a kisebb nemesek élén ott volt Hugó, tübingeni gróf, Schwarzenbergi Henrik gróf, Tecki Valter és Zimmern grófjának három fia.175 A franciák azonban türelmetlenkedtek. Nincstelen Valter úgy döntött, nem vesztegel Kölnben. Pár ezer honfitársával mindjárt a húsvéti ünnepek után, valószínűleg kedden elhagyta a várost, és elindult Magyarország felé. A Rajna és a Neckar mentén vonult, majd lenn a Duna völgyében, és május 8-án érte el a magyar határt. Onnan Remete Péter és Nincstelen Valter útjáról Aacheni Alberté az egyetlen részletes korabeli beszámoló. Bár hitelessége alaposan kétségbe vonható (lásd 1. sz. függelék), az is nyilvánvaló, hogy információit szemtanútól szerezte, aki talán feljegyzéseket is készített. Egyes adatai nem meggyőzőek, Péter viselkedése olykor következetlen, ettől függetlenül a szerző valószínűleg jó színben akarta feltüntetni őt. A Zimmerni Krónika további adatokat közöl, de olykor összekeverni látszik az 1096. és az 1101. évi hadjáratok eseményeit. Továbbá az utazásról szerepel egy rövid megjegyzés Bari Krónikában 147. p. Az egész történetet részletesen vizsgálja Hagenmayer: i. m. 151-241. p. Kutatási eredményeivel nagy vonalakban egyetértek. 175 Lásd Hagenmayer: i. m. 158-160. és 165-166. p., különösen a 160. p. 1. sz. jegyzete a Péterhez csatlakozott német urakról Ekkehard: Hierosolymita, 18-19. p. beszámol arról, hogy a pápa-császár ellentéte miatt Németországban hivatalosan, nem hirdettek meg keresztes hadjáratot. 174

84

Kálmán királyhoz küldetett engedélyért, hogy átvonulhasson az országon, és segítséget kért emberei ellátásához. Kálmán barátságosnak mutatkozott. A hadsereg minden különösebb kellemetlenség nélkül haladt át Magyarországon. A hónap vége felé Zimonynál érték el a következő határt és a Száván átkelve Belgrádnál léptek bizánci földre. Belgrád katonai parancsnoka ugyancsak meglepődött. Semmiféle utasítása nem volt arra nézve, mit tegyen egy ilyen helyzetben. Gyorsfutárt küldött Naisszoszba, Bulgária provincia helytartójának székhelyére, hogy értesítse őt Valter érkezéséről. De Nikétász kormányzónak, ennek a lelkiismeretes, ám korántsem kiemelkedő képességű hivatalnoknak úgyszintén nem volt utasítása ilyen esetekre. Így aztán Nikétász futárt indított, hogy amilyen gyorsan csak lehet, vigye meg a hírt Konstantinápolyba. Valter élelmet követelt kísérete számára Belgrádban. Az évi termést még nem takarították be, a helyőrségnek pedig nem volt tartaléka, így Valter csapatai fosztogatni kezdték a környéket. Egy szerencsétlen eset Valtert még Zimonyban amúgy is felbőszítette. Tizenhat embere nem kelt át a többiekkel a folyón, hanem hátramaradva megkísérelt kirabolni egy bazárt. A magyarok elfogták, lefegyverezték és ruháiktól is megfosztották őket, majd a ruhákat és fegyvereket figyelmeztetésképp kifüggesztették a zimonyi vár falára, a kereszteseket pedig pucéran átzavarták a túlpartra. A Belgrád környéki fosztogatások hírére a parancsnok fegyverhez nyúlt. Valter emberei közül sokat megöltek a harc során, mások bennégtek egy templomban. Valter végül mégiscsak eljutott Naisszoszba, ahol Nikétász szívélyesen fogadta, élelmet biztosított számára és ott tartotta őt mindaddig, míg válasz nem érkezett Konstantinápolyból. A császár, aki eddig abban a hitben élt, hogy a keresztesek csak a Nagyboldogasszony ünnepe után indulnak el Nyugatról, kénytelen volt felgyorsítani az előkészületeket. Nikétásztól azt kérte, hogy kísérettel küldje tovább Valtert. E kísérettel azután Valter és hada békében folytatta útját. Július elején érték el Philippopoliszt, ahol Valter nagybátyja, Poissy Valter meghalt. A hónap közepén már Konstantinápolyban voltak.176 Nikétász Valtertől minden bizonnyal értesült arról, hogy Péter és jóval nagyobb serege sincs messze. Így hát Nikétász elindult Belgrádba, részben, hogy találkozzék Péterrel, részben, pedig hogy kapcsolatba lépjen Zimony magyar kormányzójával. Péter április 20-a körül indult el Kölnből. A németek eleinte kigúnyolták prédikációit, később azonban ezrek csatlakoztak hozzá, férfiak és nők egyaránt, s számuk minden valószínűség szerint megközelítette a húszezret. Péter buzgalmától feltüzelve még sok más német is elhatározta, hogy később követi őt, Gottschalk és Emicho leiningeni gróf vezetésével. Kölnből elindulva Péter a szokásos útvonalat választotta a Rajna és a Neckar mentén fel a Dunáig. A Dunánál aztán a társaság egy része úgy határozott, hogy hajóval megy tovább lefelé a folyón, de Péter és a fősereg a szárazföldön menetelt tovább a Fertő-tótól délre vezető úton, és Sopronnál léptek Magyarország területére. Péter szamárháton, a német lovagok lóháton utaztak, míg a készleteket és az útra összegyűjtött pénzt rejtő ládát szekerek szállították. A nagy többség azonban gyalogszerrel jött. Jobb utakon akár napi 25 mérföldet is megtettek. Kálmán király Péter küldötteit ugyanolyan szívélyességgel fogadta, mint Valtert, csupán arra figyelmeztette őket, hogy a fosztogatásokat meg fogja torolni. A hadse176

Valter útjáról ír Aacheni Albert, I, 6, 274-276. p., rövidebben Ordericus Vitalis, IX, 4, 3. köt. 478479. p.

85

reg május végén, június elején békében vonult át Magyarországon. Feltehetően valahol Karlóca mellett csatlakozott a hajóval utazó különítmény a fősereghez. Június 20án érkeztek meg Zimonyba.177 Itt kezdődtek a bajok. Nem egészen világos, hogy pontosan mi történt. Talán az oguz török származású kormányzót megrémítette a hatalmas hadsereg. A határ másik oldalán lévő kormányzóval kísérletet tett a közrend szigorítására. Péter serege gyanakodott. Hallottak valamit Valter embereinek megpróbáltatásairól; féltek, hogy két kormányzó forral valamit ellenük; és igencsak megdöbbentek, amikor megpillantották Valter tizenhat gazemberének fegyvereit a városfalon. Mégis minden rendben mehetett volna, ha nem kerekedik vita egy pár cipő eladása körül. Az eset lázadáshoz vezetett, mely szabályos ütközetté fajult. Valószínűleg Péter szándéka ellenére történt, hogy emberei Geoffroy Burel vezetésével a városra rontottak és bevették a fellegvárat. Négyezer magyart legyilkoltak, és hatalmas élelmiszerkészletét zsákmányoltak. Majd a magyar király bosszújától tartva, sietve átkeltek a Száván. Amennyi faanyagot csak össze tudtak szedni a házaknál, mind magukkal vittél és tutajokat építettek belőle. Nikétász rémülten látta ezt Belgrádból, és megpróbálta irányítani a folyón való átkelést, egyetlen gázló igénybevételére kényszerítve a kereszteseket. Nikétász csapatai főleg besenyő zsoldosokból álltak, akiktől bízvást várhatta, hogy vakon engedelmeskednek parancsainak. Az ő feladatuk volt uszályaikkal biztosítani, hogy a megfelelő helyen keljenek át a keresztesek. Nikétász tisztában volt azzal, hogy nincs elég hadereje ekkora sereggel megbirkózni, ezért visszavonult Naisszoszba, a tartomány katonai főhadiszállására. Távoztakor Belgrád lakói elhagyták a várost és a hegyekbe költöztek.178 Június 26-án Péter serege átkelt a Száván. Mikor a besenyők egyetlen gázlóra akarták korlátozni az átkelést, a keresztesek megtámadták őket. Több hajójukat elsülylyesztették, a fedélzeten tartózkodó katonákat elfogták és megölték. A Belgrádhoz érkező sereg előbb teljesen kifosztotta, majd felgyújtotta a várost. Ezután hét napig meneteltek az erdőkön át, mígnem július 3-án megérkeztek Naisszoszba. Péter rögvest Nikétászhoz küldött élelmiszer-ellátmányért.179 Nikétász jelezte Konstantinápolynak Péter közeledtét. Hivatalnokokat és katonai kíséretet várt onnan, akik majd a nyugatiakat a fővárosba kísérik. Nagy helyőrsége volt Naisszoszban, melyet környékbeli besenyő és magyar zsoldosokkal még meg is erősített. Arra azonban feltehetőleg nem volt embere, hogy Péterek mellé kíséretet adjon, míg a konstantinápolyi csapatokkal nem találkoznak. Másfelől viszont oktalanság és veszélyes is lett volna, ha ekkora tömeg hosszan Naisszoszban tartózkodik. Ezért Pétertől túszokat kértek arra az időre, míg az élelem összegyűlik, és azt is kikötötték, hogy amint együtt a készlet, azonnal vonuljanak tovább. Eleinte minden rendben ment. A keresztesek Geoffroy Burelt és Breteuil-i Valtert adták át túszként. A helybeliek a szükséges mennyiségű élelemmel látták el a kereszteseket, de a szegé177

Aacheni Albert, I, 7, 276. p. Malavilla bizonyosan azonosítható Zimonnyal (Hagenmeyer: i. m. 169. p. I. jegyzet); Gutbert: II, viii, 142-143. p., azt állítja, hogy Magyarországon átkelvén Péter bajba sodródott, de valószínűleg Ernichóval keveri őt a szerző. 178 Aacheni Albert, I, 7, 8, 276-278. p. Albert a másutt nyugodt természetűnek ábrázolt Pétert itt bosszúszomjasnak mutatja be, talán mert informátora úgy vélte, hogy ez a kegyetlenség Péter rovására írandó. A besenyő határőrgárdákkal kapcsolatban állandóan visszatérő hetes számot szintén nem kell szó szerint érteni. Albert olykor összekeveri a Motava és a Száva folyót is. 179 Acheni Albert, I, 9, 278. p. Magam Hagenmeyer kronológiáját követem (Chronologie, 30-31. p.).

86

nyebb zarándokoknak sokan még alamizsnát is adtak. Egyesek pedig csatlakoztak a menethez.180 Másnap reggel a keresztesek nekivágtak a szófiai útnak. Néhány német, akik előző éjjel összevesztek egy városlakóval, indokolatlanul felgyújtották a folyóparton sorakozó malmokat. Ezt hallván Nikétász csapatokat küldött a hátvédsereg ellen, hogy ejtsenek túszul néhány harcost. Péter, aki számára hátán mérföldekkel előbbre tartott, mit sem tudott a történtekről mindaddig, míg egy Lambert nevű ember be nem érte, és hírt nem hozott a menet végéről. Péter azonnal visszafordult és megkereste Nikétászt, hogy a foglyokért váltságdíjat fizessen. Csakhogy amíg ők tárgyaltak, a seregben harcról és árulásról pletykáltak. Néhány forrófejű megtámadta a város erődítményeit. A helyőrség visszaverte őket és ellentámadást indított, majd mialatt Péter visszatért embereihez, megpróbálta lecsendesíteni őket, valamint megkísérelt újra érintkezésbe lépni Nikétásszal, egy másik csoport ismét támadott. Ezért Nikétász az összes fegyveresét rászabadította a keresztesekre, a nyugatiakra súlyos vereséget mért és szétszórta őket. Sokakat megöltek, sokan – férfiak, nők és gyermekek – fogságba estek, s még hátralévő napjaikat a környéken, fogolyként töltötték. Péter – egyebek mellett – pénzes ládáját is elveszítette. Péter, Breisi Rajnald, Breteuil-i Valter és mintegy ötszáz ember a hegyekbe menekült, azt gondolván, hogy csupán ők élték túl az összecsapást. Másnap reggel azonban még hétezren utolérték őket, és együtt folytatták útjukat. Az elhagyatott Bela Palanka városánál megállapodtak, s minthogy nem maradt élelmük, betakarították a lábon hagyott termést. Itt újabb menekülő harcosok csatlakoztak hozzájuk. Amint továbbindultak, rádöbbentek, hogy a csapat negyede odaveszett.181 Július 12-én értek Szófiába. Itt követek és kíséret várta őket Konstantinápolyból, akik azt a parancsot kapták, hogy mindennel lássák el a kereszteseket, és sehol ne hagyják őket három napnál tovább tartózkodni. Ettől kezdve sima volt az útjuk. A helybeliek mindenütt barátságosan viselkedtek. A philippopolisziakat mélyen megindította szenvedéseik története és önként rendelkezésükre bocsátottak pénzt, lovakat és öszvéreket. Két nappal azelőtt, hogy Drinápolyba értek volna, a császár tisztelgő üzenetével újabb követek üdvözölték Pétert. Alexiosz úgy döntött, hogy a keresztesek minden bűnét megbocsátja, hiszen már épp eleget bűnhődtek. Péter örömkönynyeket hullatott, amiért a hatalmas uralkodó olyan kegyes volt iránta.182 A konstantinápolyi kíséret mintegy négyszáz mérföldnyi út megtétele után Szófiában találkozott Péterrel, július 9-én vagy 10-én. Igaz ugyan, hogy a kíséret lovasokból állt, tehát viszonylag gyorsan haladhattak, de még így is azelőtt el kellett induljanak a fővárosból, mielőtt a hírnök befutott volna oda a hírrel, hogy megérkezett Péter, aki július 3-án jutott el Naisszoszba. Jireček szerint (Die Heerstrasse von Belgrad nach Constantinopel, 9. p.) a tizenkilencedik század elején az osztrák császári postaszolgálatot ellátó tatárok váltott lovakkal, vágtában öt nap alatt tették meg ezt az utat (amely jóval több, mint 650 mérföld). Bár a bizánci utak sokkal jobbak voltak az Oszmán Birodalomban levő utaknál, a lovak váltása valószínűleg nem volt olyan jól szervezett. Egy gyorsfutár ebben az időben öt-hat nap alatt tehette meg az utat Naisszoszból Konstantinápolyba. Tehát Nikétász minden bizonnyal már akkor tudósította a fővárost Péter jöttéről, mikor az még át sem lépte a határt. A nyugati forrásokban Nichitának nevezett Nikétaszt egy pecsétről is ismerjük, melyet Schlumberger írt le, in Sigillographie de l’Empire Byzantin, 239. p. Nem tévesztendő össze Nikétász a paristrioni herceggel, Leó Nikétásszal, Chalandon: Essai sur Règne d’Alexis Comnène, 167. p. 4. sz. jegyzetében, tévesen azonosítja a két személyt. 181 Aacheni Albert, I, 9-12., 278-282. p, azt állítja, hogy a 40 000-es hadseregből 30 000 fő maradt. 182 Uo. I, 13-15, 282-283. p.; Anna Komnéné: Alexiász, X, v-vi., 2. köt. 210. p. 180

87

A császár szívélyessége akkor sem hagyott alább, amikor augusztus 1-jén a keresztesek megérkeztek Konstantinápolyba. Alig várta, hogy vezetőjükkel találkozzék, és Pétert kihallgatásra hívta az udvarba, ahol pénzzel és jó tanácsokkal látták el. A sokat tapasztalt Alexioszban nem keltett jó benyomást a sereg. Tartott attól, hogy ha Ázsiába érnek, hamarosan tönkreverik őket a törökök. Fegyelmezetlenségük miatt azonban mindenképpen kénytelen volt őket rábírni, hogy mielőbb hagyják el Konstantinápoly környékét. A nyugatiak gátlástalanul loptak. Betörtek a külvárosi villákba és palotákba, még az ólomlemezeket is elvitték a templomok tetejéről. Bár szigorúan ellenőrizték, hogy ki lép be a városba, és csupán kisebb városnéző csoportokat engedtek a kapukon belülre, az egész környék rendőri felügyelete megoldhatatlan volt. Nincstelen Valter már Konstantinápolyban tartózkodott, és egyidejűleg különböző itáliai zarándokcsoportok érkeztek a városba, akik mind csatlakoztak Péterhez; augusztus 6-án a teljes fegyveres sereget átszállították a Boszporuszon. Az ázsiai partoktól aztán igen fegyelmezetlenül vonultak tovább, a Márvány-tenger partján egész Nikomédeiáig, házakat, templomokat fosztogattak, melyek a tizenöt évvel korábbi török rablások óta elhagyatottan álltak. Ekkor azonban vita támadt a seregen belül, az egyik oldalon a németek és az itáliaiak, a másikon a franciák álltak. A németek és az olaszok otthagyták Pétert, és egy Rajnald nevű itáliai urat választották vezetőjükké. Nikomédeiánál a hadsereg két része nyugatnak fordult, s a Nikomédeiai-öböl déli partján eljutottak a görögöktől Kibotosznak, a keresztesektől Civetot-nak nevezett erődített táborig, melyet Alexiosz a közeli Helénopoliszban állomásozó brit zsoldosai számára készített elő. Táborhelynek nagyon alkalmas volt a termékeny földű terep, és az utánpótlást könnyen be lehetett szerezni Konstantinápolyból a tengeren át.183 Alexiosz arra biztatta Pétert, hogy várja be a fősereget, és csak utána támadjon a hitetlenekre. Péter szívesen megfogadta volna a tanácsot. Csakhogy tekintélye ekkor már megcsappant. Mind a Rajnald alá tartozó németek és itáliaiak, mind Péter francia követői, akik feltehetően Geoffroy Burel befolyása alatt álltak, ahelyett, hogy pihentek és erőt gyűjtöttek volna, egymással versengve fosztogatták a vidéket. Előbb a közvetlen szomszédságra támadtak, majd óvatosan behatoltak a török fennhatóságú területekre is, és rajtaütéseik során kirabolták a falvak lakosságát, akik mind keresztény görögök voltak. Szeptember közepén néhány ezer francia eljutott egészen a szeldzsuk szultán, Kilidzs Arszlán ibn Szulejmán fővárosa, Nikaia kapujáig. Kifosztották a környékbeli falvakat. Begyűjtötték az ott talált jószágokat, majd ádáz kegyetlenséggel megkínozták és lemészárolták a keresztény lakosságot. Állítólag csecsemőket sütöttek nyárson. A városból egy török különítményt küldtek ellenük, mely kegyetlen csatában vereséget szenvedett. Ezután a keresztesek visszatértek Civetot-ba és zsákmányukat eladták bajtársaiknak, illetve a tábor környékén tartózkodó görög hajósoknak. Ez az eredményes francia portya felébresztette a németek féltékenységét. Szeptember eleje táján Rajnald hatezer fős német sereggel, köztük papokkal és püspökökkel útnak indult. Eljutottak Nikaián túlra, útközben fosztogattak, de nagylelkűbbek voltak, mint a franciák, és a keresztények életét megkímélték, egészen addig, míg Xerigordon váráig nem értek. A várat sikerült elfoglalniuk, s minthogy jól felszerelt élel183

Aacheni Albert, I, 15, 283-284. p.; Gesta Francorum, I, 2, 6. p. megemlíti a sereg garázdálkodásait, Anna Komnéné: i. m. Ordericus Vitalis, IX, 5, 3. köt. 490-491. p beszéli el, hogy Alexiosz angol zsoldosai számára készíttette elő Civetot erődjét, lásd Vasziljevszkij: Összes művei (oroszul), 1. köt. 363-364. p. Az időrendről lásd Hagenmeyer: Chronologie, 32. p.

88

miszerraktárt is találtak itt, úgy tervezték, hogy a várat megteszik központjukká, és innen fognak portyázgatni a környéken. A keresztesek vakmerőségéről értesülve a szultán magas rangú katonai vezetővel az élen hatalmas sereget küldött a vár visszafoglalására. Xerigordon hegyre épült, vízellátását részben egy falakon kívüli kút, részben az alant elterülő völgy forrása biztosította. A törökök szeptember 29-én, Szent Mihály napján érkeztek a vár alá, és legyőzve Rajnald lesben álló csapatát birtokba vették a forrást és a kutat, és szorosan körbezárták a várban maradt németeket. Az ostromlottakon a szomjúság következtében nemsokára mélységes kétségbeesés lett úrrá. Előbb a földből próbáltak némi nedvességet nyerni, aztán felvágták lovaik és szamaraik ereit, s ezek vérével oltották szomjukat, végül már egymás vizeletét is megitták. Hiába igyekeztek a papok, hogy lelket öntsenek beléjük és bátorítsák őket. Nyolcnapi vergődés után Rajnald feladta a várat. Azt ígérték neki, hogy amennyiben elhagyja keresztény hitét, megkímélik életét, erre ő kinyitotta az ellenség előtt a kapukat. Mindazokat, akik megmaradtak hitükön, lemészárolták; Rajnald és a többi hitehagyott a törökök fogságába esett, Aleppóba, Antiókhiába, illetve a messzi Khorászánba került. Október elején jutott el a hír a civetot-i táborba, hogy Xerigordont elfoglalták a németek. A hír nyomán két török kém olyan pletykákat terjesztett, hogy a németek már Nikaiát is bevették, és a zsákmányt felosztották maguk között. A török várakozásoknak megfelelően erre az egész tábor felzúdult. A katonák követelték, hogy azonnal Nikaiába indulhassanak – azon az úton, melyen a szultán csapatai lesben álltak. Vezetőik nemigen tudták visszatartani őket, ám egyszer csak kiderült az igazság Rajnald vállalkozásának végső kimeneteléről. Erre a felzúdulás pánikba csapott át. A hadsereg vezetői összegyűltek, hogy megtárKonstantinápoly és Nikaia környéke az első kegyalják a következő lépést. Péter ekresztes háború idején kor már elment Konstantinápolyba. Egyébként is elveszítette már a hadsereg fölötti irányítást. Azzal remélte visszaszerezni, hogy megkísérelt jelentős anyagi segítséget szerezni a császártól. A hadseregben mozgolódás támadt, hogy bosszút álljanak Xerigordonért. Nincstelen Valternek sikerült rávennie a többi vezetőt, hogy várják meg Pétert, akinek nyolc napon belül vissza kellett térnie. Péter azonban nem tért vissza, s közben jelentés érkezett, hogy nagy török sereg közeleg Civetot felé. Ismét összeült a katonai tanács. A felelősségteljesebb vezetők – Nincstelen Valter, Breisi Rajnald, Breteuil-i Valter és Orleans-i Foucher, illetve a németek közül Tübingeni Hugó és Tecki Valter – azon voltak, hogy Péter érkezéséig ne történjék semmi. Geoffroy Burel azonban, háta mögött tudva a sereg közakaratát, amellett volt, hogy gyávaság és ostobaság lenne nem

89

elébe menni az ellenségnek. Végül az ő akarata érvényesült. Október 21-én hajnalban a teljes, mintegy 20 000 főt számláló keresztes hadsereg megindult Civetot-ból, s csak az öregeket, a nőket, a gyerekeket és a betegeket hagyták hátra. A törökök a tábortól mindössze három mérföldnyire rejtőztek, ott, ahol a nikaiai út Drakón falunál egy szűk, erdős völgybe ér. A keresztesek nagy zajjal, óvatlanul vonultak, élükön lovagokkal. Az erdőkből váratlanul nyílzápor zúdult rájuk, mely elpusztította, vagy megbénította a lovakat, és amikor azok teljesen megzavarodva levetették hátukról lovasaikat, a törökök támadásba lendültek. A lovasság, nyomukban a törökökkel a gyalogságig szorult vissza. Sok lovag bátran küzdött, de nem tudták megfékezni a hadseregen elhatalmasodó pánikot. Néhány perc múlva az egész sereg fejvesztetten menekült Civetot felé. A táborban épphogy elkezdődött a nap. Az öregek közül voltak, akik még aludtak. Itt-ott egy-egy pap reggeli misét tartott, ekkor a tábor kellős közepébe rontott a menekülők rémült hada, sarkában az ellenséggel. Nem volt tényleges ellenállás. A katonákat, a nőket és a papokat lemészárolták, még mielőtt bármit is tehettek volna. Egyesek a közeli erdőbe menekültek, mások a tengerhez, de csak kevesek jutottak messzire. Voltak, akik úgy védték magukat egy ideig, hogy máglyát gyújtottak, melynek tüzét a szél az ellenség arcába fújta. A törökök csak azoknak a fiatal lányoknak és fiúknak az életét kímélték, akik megtetszettek nekik, továbbá annak a néhány embernek, akiket az első roham után ejtettek foglyul. Belőlük rabszolgák lettek. Mintegy háromezren lehettek, akiknek a többiekénél szerencsésebb sors jutott, és eljutottak egy tengerparti várba. A várat régóta nem használta senki, ajtajai, ablakai sarkukból kifordultak. Ám a kétségbeeséstől hajtva a menekültek a szerte heverő lécekből csontokkal megerősített alkalmi erődöt tákoltak, és visszaverték az ellenség támadásait. A vár kitartott, de a nap közepére a csatamezőn minden elveszett. A Drakóni-hágótól a tengerig holttestek borították a földet. A halottak között ott feküdt Nincstelen Valter, Breisi Rajnald, Orleans-i Roucher, Tübingeni Hugó, Tecki Valter, Zimmerni Albert, Konrád, s velük együtt más német lovagok is. A vezetők közül csupán a katasztrófát meggondolatlanságával kiváltó Geoffroy Burel, valamint Breteuil-i Valter, Poissyi Vilmos, Schwarzenbergi Henrik, Zimmerni Frigyes és Brandisi Rudolf élte túl, de csaknem valamennyien súlyosan megsebesültek.184 Ahogy besötétedett, egy görög, aki a hadsereggel tartott, talált egy csónakot és tengerre szállt, hogy Konstantinápolyba menjen, s Péternek és a császárnak hírt vigyen a csatáról. Nincs feljegyzés arról, mit érzett Péter; Alexiosz azonban tengeri úton rögvest erősítést küldött Civetot-ba, jelentős haderővel a fedélzeten. Amint a kisebb bizánci hajóraj megérkezett, a törökök felhagytak az ostrommal és visszavonultak a szárazföld belsejébe. A túlélőket a bizánciak felvették a hajóra és visszatértek Kons-

184

Aacheni Albert, I, 16-22, 284-289. p. és a Gesta Francorum, I, 2, 6-12. p. részletesen beszámol Péter seregeinek portyáiról és balvégzetéről. Az információit valószínűleg Konstantinápolyban, egy túlélőtől szerezte a Gesta krónikása, aki szerint Alexiosz ellenségesen viseltetett Péterrel, s szinte örült, amikor Péter embereit lemészárolták, igaz, azt is elismeri, hogy a keresztesek helytelenül viselkedtek, és templomokat gyújtogattak. Albert beszámolójában hálás a császárnak nagylelkűségéért, jó tanácsaiért, és amiért azonnal cselekedett a túlélők megmentése érdekében. Anna Komnéné, X, vi, 1-6. p. rövidebben beszéli el az eseményeket, felpanaszolja a frankok viselkedését, s beszámolója szerint Péter – akiről tévesen úgy véli, hogy a hadsereggel volt – engedetlen és féktelen követői felelősek a katasztrófáért. A Zimmerni Krónika felsorolja a Civetot-nál lemészárolt németeket. (29. p.).

90

tantinápolyba. A külvárosban kaptak egy negyedet, fegyvereiket azonban elvették tőlük. A szegények keresztes hadjárata ezzel véget ért. Sok ezer ember életébe került, próbára tette a császár és alattvalói türelmét, és nyilvánvalóvá tette, hogy bölcsesség és fegyelem nélkül a hit önmagában nem nyitja meg az utat Jeruzsálem felé.

91

2. fejezet A németek keresztes hadjárata „Ah, ah, Uram Isten avagy ki akarod-é irtani Izrael egész maradékát…” (Ezekiel 9,8)

Remete Péter eltávozott Keletre, de a keresztes hadjárat iránti lelkesedés nem hagyott alább Németországban. Ott maradt Péter tanítványa, Gottschalk, hogy további csapatokat toborozzon, és számos más prédikátor és lovag is készen állt példáját követni. Jóllehet németek ezrei válaszoltak a hívó szóra, korántsem igyekeztek olyan elszántan a Szentföldre, mint a franciák. Előbb az otthoni teendőket kellett elvégezni. Az előző évszázadok alatt Európa kereskedelmi útvonalai mentén zsidó kolóniák egész sora jött létre. Lakói szefárd zsidók voltak, akiknek ősei a korai középkorban szóródtak szét a kontinensen a Földközi-tenger mellékéről. Kapcsolataikat fönntartották a bizánci és arab területeken élő hitsorsosaikkal, és így jelentős szerepet játszottak a nemzetközi, főként a muszlim és keresztény országok közötti kereskedelmi életben. A nyugati keresztény államokban az uzsorát tiltották, a bizánci birodalomban pedig szigorú ellenőrzés alatt tartották, ezért a zsidók előtt a kereszténység egész területén szabad volt a pálya, hogy pénzkölcsönzést folytassanak. Szaktudásuk és nagy hagyományaik révén az orvostudomány terén is kitűntek. A vizigót Spanyolországban elszenvedett megpróbáltatásaiktól eltekintve, már hosszú ideje nem üldözték őket Nyugaton. Polgárjogaik ugyan nem voltak, de mind a világi, mind az egyházi hatóságok szívesen pártfogásukba vették a közösség e hasznos tagjait. Franciaország és Németország királyai mindig is baráti viszonyban voltak velük, a Rajna-vidéki nagy városok érsekei pedig különösen kedvelték őket. Ám ahogy elterjedt a pénzgazdálkodás, a pénzszűke a parasztokat és a szegényebb városlakókat mind nagyobb hitelek felvételére kényszerítette. E rétegek egyre inkább a zsidók ellen hangolódtak, akik viszont, minthogy a törvény nem védte őket, magasra srófolták a kamatokat, és hihetetlen hasznot húztak mindenütt, ahol a helybeli birtokos jóindulata támogatta őket. A zsidók népszerűtlensége a tizenegyedik század folyamán nőttön-nőtt, amint egyre szélesebb rétegek vették igénybe szolgáltatásaikat, és ezt csak fokozta a kezdődő keresztes mozgalom. Egy lovagnak nagyon sokba került felszerelkezni a hadjáratra. Ha nem volt elzálogosítható földje vagy egyéb java, a zsidóktól kellett kölcsönt felvennie. Ám vajon helyénvaló-e, hogy az a lovag, aki a kereszténységért harcba száll, épp annak a népnek a markába kerül, amelyik Krisztust keresztre feszítette? A szegényebb keresztesek amúgy is a zsidók adósai voltak. De vajon rendjén van-e, ha a hitetlen faj iránti kötelezettsége miatt nem tudja teljesíteni keresztény kötelezettségeit? A keresztes hadjárat igehirdetői Jeruzsálembe, a keresztre feszítés helyszínére fektették a hangsúlyt. Óhatatlanul is ráirányították a figyelmet arra a népre, melytől

92

Krisztus elszenvedte kínjait. Igaz ugyan, hogy most épp a muszlimok voltak az ellenségeik, akik Krisztus követőit üldözték. A zsidók azonban náluk is rosszabbak voltak: mivel magát Krisztust üldözték.185 Már az ibériai háborúban is elő-előfordult, hogy a keresztény hadak bántalmazták a zsidókat. A barbastrói hadjárat idején II. Sándor pápa levelet írt a spanyolországi püspököknek, melyben arra emlékeztette őket, hogy a muszlimokat egy világ választja el a zsidóktól. A muszlimok ugyanis a keresztények engesztelhetetlen ellenségei, míg a zsidók készek együttműködni velük. Csakhogy a spanyolországi zsidók oly mértékben élvezték a muszlimok kegyét, hogy a keresztény hódítók nem bíztak bennük.186 1095 decemberében az észak-franciaországi zsidó közösségek levélben figyelmeztették németországi hitsorsosaikat, hogy a keresztes mozgalom bajba sodorhatja őket.187 Az a hír járta, hogy Rouenban zsidókat mészároltak le. Nem valószínű, hogy ez valóban megtörtént, a zsidók azonban kellőképpen megrémültek, és Remete Péternek előnyös ajánlattal álltak elő. Péter minden bizonnyal célzott rá, hogy máskülönben nem áll majd módjában embereit visszafogni. Erre olyan ajánlólevéllel látták el a francia zsidók, melyben Európa-szerte felszólították a többi zsidó közösséget, hogy fogadják szívélyesen Pétert, és lássák el őt és seregét elegendő mennyiségű élelemmel.188 Nagyjából ugyanekkor kezdte meg előkészületeit a keresztes hadjáratra Alsó-Lotaringia hercege, Bouillon Gottfried is. Azt beszélték róla a tartományban, hogy indulás előtt megesküdött, Krisztus halálát zsidó vérrel bosszulja meg. A Rajna-vidéki zsidók félelmükben rávették a mainzi főrabbit, Kalonümoszt, írjon Gottfried hűbérurának, a népük iránt barátsággal viseltető IV. Henriknek, vegye elejét az üldöztetésnek. Ugyanakkor, biztos, ami biztos, a mainzi és kölni zsidó közösségek 500-500 ezüstöt is felajánlottak a hercegnek. Henrik megírta főbb világi és egyházi hűbéreseinek, hogy birtokaikon szavatolják valamennyi zsidó biztonságát. Gottfried, minthogy sikerrel járt zsarolási ügylete, azt válaszolta, hogy mi sem áll tőle távolabb, mint az üldözés gondolata, és szíves-örömest szavatolta a zsidók biztonságát.189 Ám a zsidók nem úszták meg ilyen olcsón a buzgó keresztények fenyegetését. 1096-ban, április végén egy bizonyos Volkmar, akinek származásáról semmit sem tudunk, több, mint tízezer emberrel útnak indult a Rajna-vidékről, hogy Keleten csatlakozzék Péterhez. A Csehországon át vezető úton jutott Magyarországra.190 Péter régi tanítványa, Gottschalk néhány nappal később egy valamivel nagyobb csapattal a Rajna mentén, Bajorországon át ugyanazon az úton indult el, amelyen Péter.191 Ugyanakkor egy harmadik hadsereg is alakulófélben volt, ennek szervezője egy kisebb Rajna-vidéki nemes, Emicho leiningeni gróf, akit korábban törvényszegő és garázda viA zsidók helyzetéről ebben az időszakban lásd Graetz: Geschichte der Juden, 6. köt. 89. skk. p. A levél megtalálható in M. P. L. 166. köt. 1387. col. 187 Hagenmeyer: Chronologie, 11. p.; Mainz-Darmstadti Névtelen in Neubauer és Stern: Quellen zur Geschichte der Juden, 2. köt. 169. p. 188 Salomon bar Simeon: Relation, in Neubauer és Stern: i. m. 25., 131. p. A Notitiae Duae Lemovicenses de Praedicatione Crucis in Aquitania, 351. p. homályosan utal több francia városban véghezvitt mészárlásra. 189 Salamon bar Simeon, 87. p., Ekkehard: Chronicon, ad. ann 1098., 208. p. 190 Ekkehard: Hierosolymina, 20. p. Prágai Kozma Chronicon, III, 4., 103. p. 191 Acheni Albert, I., 23., 289-290. p., Ekkehard: i. m. 20. p. 185

186

93

selkedése tett hírhedtté. Emicho most azt állította, hogy csodálatos módon a húsába égetve viseli magán a kereszt jelét. Mint közismerten tapasztalt katona több és a társadalom szélesebb rétegeit képviselő harcost nyert meg zászlaja alá, mint a prédikátor Volkmar és Gottschalk. Buzgó zarándokok egész sokasága csatlakozott hozzá, némelyek egy Isten által vezérelt libát követve. Seregébe beálltak német és francia nemesek is, így Zweibrücken urai, Salm és Viernenberger, Dillingeni Hartmann, Nesle-i Drogo, Vendeuil-i Clarambald, La Fère-i Tamás és Vilmos, Melun vicomte-ja, akit hatalmas testi ereje okán Ácsnak neveztek.192 Talán Péter és Gottfried példája mutatta meg Emichónak, milyen könnyű a vallási hevületet a maga és társai javára felhasználni. Ügyet sem vetve Henrik császár külön rendelkezésére rávette követőit, hogy május 3-án az otthona közelében lévő speyeri zsidó közösség megtámadásával kezdjék hadjáratukat. Nem volt nagy akció. A speyeri püspök, akinek jóindulatát csinos kis ajándékkal sikerült megnyerni, védelmébe vette a zsidókat. A keresztesek csak tizenkét zsidót fogtak el, akiket aztán – minthogy nem voltak hajlandók kikeresztelkedni – megöltek, illetve egy zsidó nő, erényét védelmezendő, öngyilkosságot követett el. A többi zsidót a püspök megvédte, sőt a gyilkosok közül néhányat el is fogott. Ezeknek büntetésül levágatta a kezét.193 Bár egyáltalán nem volt jelentős a speyeri mészárlás, a kereszteseknek mindenesetre meghozta a kedvét. Május 18-án Emicho Wormsba érkezett seregével. Nem sokkal később az a híresztelés röppent fel, hogy a zsidók elfogtak és vízbe fojtottak egy keresztény férfit, majd azzal a vízzel, amelyben a holttestet tartották, megmérgezték a városi kutakat. Wormsban és környékén a zsidók nem voltak népszerűek. A hír hallatán a városlakók és a parasztok csatlakoztak Emicho embereihez, hogy együtt rohanják le a zsidónegyedet. Az elfogott zsidókat mind legyilkolták. Akárcsak Speyerben, a püspök itt is közbelépett, s palotáját megnyitotta az üldözött zsidók előtt. Emicho és a feldühödött tömeg azonban feltépte a kapukat és betört a szentélybe, s hiába tiltakozott a püspök, a mintegy ötszáz főnyi oltalmát keresőt lemészárolták.194 A wormsi mészárlás május 20-án történt. Május 25-én Emicho Mainz városához érkezett. A kapukat Rothard érsek parancsának megfelelően bezárták előtte. Érkezésének hírére azonban zsidóellenes felkelés tört ki a városban, melynek során megöltek egy keresztényt. Május 26-án aztán Emicho falakon belül lévő szimpatizánsai kinyitották a kapukat. A zsinagógában összegyűlt zsidók kétszáz ezüstmárkányi ajándékot küldtek az érseknek és a város legelőkelőbb urának, hogy fogadják be őket palotáikba. Ezzel egy időben zsidó követek mentek Emichóhoz, és hét aranyfont ellenében azzal az ígérettel tértek vissza, hogy a keresztesek megkímélik a közösséget. Fölösleges pénzkidobás volt. Emicho másnap megtámadta az érseki palotát. A támadók vadságától megrémült Rothard személyzetével együtt elmenekült. Amint távozott, Emicho és emberei betörtek a palotába. A zsidók próbáltak ellenállni, de rövid idő alatt legyőzték és lemészárolták őket. Világi pártfogójuk, akinek neve nem maradt fönn, bátrabb ember lehetett. De Emicho felgyújtotta palotáját, s a bent tartózkodók kénytelenek voltak elhagyni az épületet. Néhány zsidó, hogy mentse életét, feladta hitét. A többieket megölték. A mészárlás még két napig folytatódott, időközben a Aacheni Albert, I, 27, 28, 292-294. p. 30, 259. p. 31, 299. p., Ekkehard: i. m. 20-21. p. Salomon bar Simeon, Eliezer bar Nathan és Mainz-Darmstadti Névtelen, in Neubauer és Stern, i. m., 2. köt. 84., 154-156., 171. p.; Bernold: Chronicon, 465. p. 194 Salomon bar Simeon, 84. p., Eliezer bar Nathan, 155-156. p., Mainz-Darmstadti Névtelen, 172. p. 192

193

94

menekülőket is elfogták. Egyes hitehagyók megbánták tettüket és öngyilkosok lettek. Egyikük, mielőtt önmagára és családjára emelte volna kezét, felgyújtotta a zsinagógát, nehogy még jobban megszentségtelenítsék. Kalonümosz főrabbi körülbelül ötven társával Rüdesheimbe szökött, ahol menedéket kért a vidéki villájában tartózkodó érsektől. A látogatók rémülete láttán az érsek megfelelőnek találta a pillanatot, hogy rábírja őket az áttérésre. Kalonümosz ezt már nem bírta elviselni. Megragadott egy kést, és vendéglátójára vetette magát. Kalonümoszt ugyan lefogták, dühkitörése azonban az ő és társai életébe került. A mainzi mészárlás során körülbelül ezer zsidó pusztult el.195 Emicho Köln felé vette útját. Ott már áprilisban zsidóellenes lázadások törtek ki, és a Mainzból érkező hírek hallatán pánikba esett zsidók szétszóródtak a környező falvakban és keresztény ismerőseik otthonaiban, s június 1-jéig, pünkösdvasárnapig és az azt követő napig náluk rejtőztek, amíg Emicho a környéken garázdálkodott. A zsinagógát felgyújtották, és megöltek két zsidót, egy férfit és egy nőt, akik nem voltak hajlandók elhagyni hitüket. Az érsek azonban befolyása révén megakadályozta a további vérengzést.196 Kölnben Emicho úgy határozott, hogy befejezi Rajna-vidéki ténykedését. Június elején serege nagy részével a Majna mentén útra kelt Magyarország felé. Követőinek egy nagyobb csoportja azonban a Mosel völgyét is meg akarta tisztítani a zsidóktól. Mainznál leszakadtak a főseregről, és június 1-jén Trierbe érkeztek. A zsidó közösség nagy része az érsek palotájában kapott menedéket, de a keresztesek érkezésének hírére a halálra rémült zsidók egy része egymásnak esett, mások pedig a Moselbe vetették magukat, s vízbe fúltak. Üldözőik ezután Metzbe vonultak tovább, ahol huszonkét zsidó életét oltották ki. Június közepe felé abban a reményben tértek vissza Kölnbe, hogy ismét csatlakoznak Emichóékhoz. Minthogy Emichóék ekkorra elvonultak, ők is megindultak a Rajna mentén lefelé és június 24-e és 27-e között lemészárolták a neussi, wevelinghofeni, elleri és xanteni zsidókat. Ezután szétszéledtek, egyesek hazatértek otthonaikba, mások valószínűleg beálltak Bouillon Gottfried seregébe.197 Emicho tetteinek híre eljutott azokhoz a csapatokhoz, melyek már elindultak Németországból keletre. Volkmar és serege május végén érkezett Prágába. Június 30-án elkezdték leöldösni a városban élő zsidókat. A világi hatóságok képtelenek voltak megfékezni őket, Kozma püspök szenvedélyes tiltakozása mit sem ért. Volkmar Prágából Magyarország felé ment tovább. A határon túl az első nagyobb magyar városban, Nyitrán valószínűleg hasonló akciót tervezett. A magyarok azonban megakadályozták ebben. Mivel úgy látták, hogy a keresztesek fegyelmezhetetlenek, megtámadták és felmorzsolták seregüket. Sokan odavesztek, mások fogságba kerültek. Nincs tudomásunk arról, hogy a túlélőkkel, illetve Volkmarral mi történt.198 A Bajorországon át útra kelt Gottschalk Regensburgnál állt meg embereivel, azzal a céllal, hogy elpusztítják az ott élő zsidókat. Néhány nappal később Mosonnál Magyarország területére érkeztek. Kálmán király parancsa szerint mindaddig biztosítani kellett számukra az élelmiszer-ellátást, míg jól viselték magukat. Csakhogy a keresz195

Salomon bar Simeon, 87-91. p.; Eliezer bar Nathan, 157-158. p.; Mainz-Darmstadti Névtelen, 178180. p., Acheni Albert I, 27, 292-293. p., a mainzi mészárlást időben a kölni után teszi. 196 Salomon bar Simeon, 116-117. p.; Nürnbergi vértanúk története, 109. p.; Aacheni Albert, I, 26, 292. p. 197 Salomon bar Simeon, 117-137. p., Eliezer bar Nathan, 160-163. p. 198 Prágai Kozma: i. h.

95

tesek már az első pillanattól fosztogatták az országot, bort, gabonát, juhokat és ökröket raboltak. A magyar parasztok pedig ellenszegültek e harácsolásoknak. Harcba bocsátkoztak, néhányan meghaltak, és a keresztesek karóba húztak egy fiatal magyar fiút. Kálmán csapatokat állított fel a keresztesek ellenőrzésére, és Székesfehérvártól keletre bekerítette őket. A kereszteseknek át kellett adniuk fegyvereiket és mindazt, amit zsákmányoltak. De a bajok ezzel még nem értek véget. A keresztesek feltehetően megpróbáltak ellenszegülni, s ekkorra Kálmán a nyitrai eseményekből okulva, még a lefegyverzett keresztesekben sem bízott. A magyal sereg lecsapott a kényénekkedvének kiszolgáltatott harcosokra. Gottschalk elsőként menekült el, de hamarosan elfogták őt. Minden embere odaveszett a mészárlásban.199 Pár héttel később Emicho seregei is a magyar határ felé közeledtek. Minthogy ez a had Gottschalk seregénél nagyobb és erősebb volt, Kálmán király frissen szerzett tapasztalatai alapján komolyan megrémült. Mikor Emicho engedélyt kért az országon való áthaladásra, Kálmán megtagadta kérését, és még csapatokat is küldött a mosoni Duna-híd védelmére, de Emicho tántoríthatatlan volt. Emberei hat héten keresztül kisebb-nagyobb csatákat vívtak a magyarokkal a hídnál, közben pedig nekiláttak egy másik híd építésének, a maguk oldalán pedig rendszeresen fosztogatták a vidéket. A keresztesek végül átkeltek a maguk építette hídon, és megostromolták a mosoni várat. Jól felszerelt hadseregük olyan erejű ostromgépeket hozott magával, hogy a város eleste, úgy tűnt, pillanatok kérdése. Csakhogy, feltehetően, az a híresztelés kelt szárnyra, hogy Kálmán király teljes haderővel közeleg, és ettől olyan pánik uralkodott el a keresztesek között, mely végképp felbomlasztotta soraikat. A helyőrség ekkor kitört és lecsapott a keresztesek táborára. Emicho nem tudta összegyűjteni embereit, és rövid csatában teljesen szétverték őket. A legtöbben a csatamezőn vesztették életüket, de Emicho és néhány lovag – hála gyors lovaiknak – elmenekült. Emicho német bajtársaival végül hazatért. A francia lovagok, Vendeuil-i Clarambald, La Fère-i Tamás, Vilmos, az Ács csatlakoztak más, Palesztinába tartó seregekhez.200 Emicho hadjáratának, csakúgy, mint Volkmar és Gottschalk expedíciójának kudarca mélyen megrázta a nyugati kereszténységet. A legtöbb jó keresztény úgy értékelte az eseményeket, hogy ez Isten büntetése a zsidógyilkosságokért. Mások, akik eleve elhibázottnak és őrült vállalkozásnak tartották a keresztes mozgalmat, úgy vélték, hogy ezek a katasztrófák egyértelműen jelzik: Isten nem támogatja a vállalkozást. Mindeddig semmi olyasmi nem történt, ami igazolta volna a Clermont-t felverő kiáltást: „Deus le volt”.201

Ekkehard: i. m. 20-21. p.; Aacheni Albert, I, 23-24., 289-291. p. Ekkerhard: i. m. i. h., Aacheni Albert, I, 23-24., 289-291. p. 201 Aacheni Albert, I, 29., 259. p. Ekkehard: Hierosolyminta, 21. p., állítása szerint sokan azt gondolták, hogy a keresztes hadjárat hiábavaló, komolytalan elképzelés. 199

200

96

3. fejezet A vezérek és a császár „Vájjon járul-é elődbe sok könyörgéssel, avagy szól-é hozzád sima beszédekkel? Vájjon frigyet köt-é veled…” (Jób 41,3-4)

A nyugati fejedelmek, akik felvették a keresztet, nem voltak olyan türelmetlenek, mint Péter és barátai. Készségesen tartották magukat a pápa által megszabott menetrendhez. Csapatokat kellett toborozni és fel kellett szerelni őket, valamint az e célra szükséges pénzt is elő kellett teremteni. Mivel akár évekig is eltarthatott távollétük, birtokaik igazgatását is biztosítani kellett. Augusztus vége előtt senki sem állt készen az indulásra. A Le Maisné néven ismeretes Hugó, Vermandois grófja hagyta el elsőként otthonát. Előnevét – Le Maisné, azaz fiatalabb – a korabeli latin krónika szerzői is helytelenül Magnusnak fordították. Hugó I. Henrik francia király és a skandináv származású Kijevi Anna kisebbik fia volt, ekkor körülbelül negyvenéves, ám előkelő rangjához nem társult nagy gazdagság, kis grófságát egy örökösnővel kötött házassága révén szerezte, a francia politikában pedig soha nem játszott jelentősebb szerepet. Családfájára ugyan büszke, de valójában meglehetősen cselekvésképtelen volt. Nem tudjuk, mi indította arra, hogy a keresztes hadjárathoz csatlakozzék. Skandináv őseinek nyughatatlansága kétségtelenül a vérében volt. Talán úgy érezte, Keleten majd előkelő születéséhez méltó hatalomra és vagyonra tehet szert. Meglehet bátyja, Fülöp király is bátorította őt, hogy családjuk ily módon elnyerje a pápa kegyét. A birtokot a grófnő gondjaira bízva, augusztus vége felé kelt útra Itáliába kis seregével, mely hűbéreseiből és néhány, a fivére birtokairól érkezett lovagból állt. Indulás előtt külön hírnököt menesztett Konstantinápolyba azzal a kéréssel, hogy a császár a királyi vérből való hercegnek kijáró, tiszteletteljes fogadtatásban részesítse őt. Amint délnek fordult, csatlakozott hozzá Nesle-i Drogo, Vendeuil-i Clarambald, és Vilmos, az Ács, valamint néhány, az Emicho-féle végzetes kimenetelű hadjáratból visszatért francia lovag.202 Hugó és csapata Róma érintésével október elején ért Bariba. Dél-Itáliában a normann hercegek már készülődtek a keresztes háborúra, és unokaöccse, Vilmos úgy határozott, nem vár rokonaira, hanem Hugóval átkel a tengeren. Vilmos, az Ács vezetésével Hugó huszonnégy lovagból álló küldöttséget menesztett Bariból Durazzóba, hogy értesítse a kormányzót érkezéséről, és megismételje az illő fogadtatásra vo202

Anna Komnéné Alexiász, X, vii, I. 2. köt. 213. p.; Gesta Francorum, 14. p.; Chartres-i Foucher, 144145. p. Anna elmondja (X, vii, 3, 213. p.), hogy Ιζρπι ντιηριοζ grófja is az expedícióval tartott, Aacheni Albert (II, 7, 304. p.) pedig megemlíti, hogy Drogo és Clarambald is velük volt, Hugót Anna „Uvos”nak nevezi.

97

natkozó kívánságát. A kormányzónak, Komnénosz Jánosnak így volt alkalma figyelmeztetni a császárt a keresztesek közeledésére, neki magának pedig üdvözlésükre előkészülni. Hugó megérkezése aztán mégsem lett olyan méltóságteljes, mint ahogy azt remélte. Az átkeléshez bérelt kis hajóraj ugyanis egy viharban hajótörést szenvedett. Néhány hajó utasaival együtt elsüllyedt. Hugó Durazzótól pár mérföldre északra, Pallinál ért partot. János követei itt találtak rá a halálra rémült, csapzott hajótöröttre, és elöljárójukhoz kísérték őt, aki nyomban felszerelte, vendégül látta, és noha figyelmes volt vele, szigorú ellenőrzés alatt tartotta. Hugónak hízelgett az iránta tanúsított megkülönböztetett bánásmód, egyes követői szerint azonban egyszerűen fogoly volt, Egészen addig maradt Durazzóban, míg a császártól meg nem érkezett egy magas rangú tisztviselő, Manuél Butumitész admirális, hogy Konstantinápolyba kísérje. Hugó kényelmesen utazott, bár kénytelen volt Philippopolisz felé kerülni, mert a császár nem nagyon szerette volna, ha a Via Egnatián hemzsegő itáliai zarándokokkal bármilyen kapcsolatba kerül. Konstantinápolyban Alexiosz meleg fogadtatásban részesítene, elhalmozta ajándékokkal, de továbbra is korlátozta szabadságát.203 Hugó érkezésekor Alexiosz kénytelen volt színt vallani a nyugati hercegekkel kapcsolatos politikájáról. A hírek és mindazok alapján, ami Bailleul-i Roussel pályafutásáról emlékezetében élt, úgy gondolta, hogy bármi legyen is a keresztes hadjárat hivatalos célja, a frankok valójában keleti hercegségeket akarnak szerezni maguknak. És ezt nem is ellenezte. Feltéve, hogy sikerül visszafoglalni a törököktől az összes egykori birodalmi területet, sok minden A Balkán-félsziget az első keresztes hadjárat idején szólt a Bizánc határai mentén alapítandó keresztény ütközőállamok kialakítása mellett. Ekkoriban még senki nem gondolt arra, hogy ekkorka államok függetlenek is lehetnének. Alexiosz mégis biztos akart lenni abban, hogy őt fogják majd valamennyi alapítandó állam legfőbb urának tekinteni. Annak tudatában, hogy nyugaton ilyen esetekben ünnepélyes hűbéresküt szoktak tenni, a jövendő hódítások feletti fennhatóságát biztosítandó, eskütételt követelt a nyugati katonai vezetőktől. Nehogy méltóságuk csorbulását lássák abban, ha a császár embereivé szegődnek, s hogy könnyebben elnyerje beleegyezésüket, ajándékokkal és egyéb juttatásokkal ámította el őket, mindjárt saját gazdagságát és dicsőségét is kimutatva. A császár pompájától és nagyvona203

Anna Komnéné, X, vii, 2-5, 2. köt. 213-215. p. Elismeri, hogy Komnénosz János nem hagyta, hogy Hugó teljesen szabad legyen, de leírása részletes és meggyőző. A nyugati források – Gesta Francorum, Foucher, Albert (i. h.) azt állítják, hogy a grófot akarata ellenére fogolyként kezelték, Későbbi viselkedése azonban ezt nem erősítette meg.

98

lúságától elkápráztatott Hugó készséggel kötélnek állt. Ám a nyugatról érkezett következő vezetőt nem volt ilyen egyszerű meggyőzni. Bouillon Gottfried, Alsó-Lotaringia hercege a későbbi legendákban, mint a tökéletes keresztény lovag, a keresztes hadjáratok páratlan hőse jelenik meg. Ám egy alaposabb történelmi tanulmánynak némiképp módosítania kell ezt a felfogást. Gottfried 1060 körül született, II. Eustache, Boulogne grófjának második fiaként, anyja Ida, II. Gottfried, alsó-lotaringiai herceg lánya, aki anyai ágon Nagy Károlytól származott. Anyja családi örökségének ő volt a várományosa, ám apja halálakor IV. Henrik elkobozta a hercegséget, Gottfriednek csupán Antwerpen tartományt és az Ardennekben lévő bouilloni uradalmat hagyva meg. Gottfried ennek ellenére oly hűségesen szolgálta Henriket német és itáliai hadjárataiban, hogy 1082-ben végül megkapta a hercegséget, igaz csak, mint szolgálati, és nem mint örökletes birtokot. Lotaringia erősen Cluny befolyása alatt állt, és bár Gottfried lojális maradt uralkodójához, a pápához húzó clunyiek tanítása mélyen hatott lelkére. Lotaringia közigazgatása nem működött jól. Talán arról is szó volt, hogy Henrik nem tartja meg őt tovább szolgálatában. Tehát részben azért csatlakozott a keresztes hadjárathoz, mert kilátástalanná vált a jövője Lotaringiában, részben, mert zavarban volt a clunyiekkel való szoros kapcsolata miatt, részben pedig őszinte lelkesedésből. Igen alaposan előkészült. Miután a zsidókat megzsarolva pénzt szerzett, eladta a Meuse mentén lévő rosay-i és senay-i birtokait, bouilloni kastélyát pedig a liège-i püspöknél elzálogosította, és ily módon tekintélyes hadsereget tudott felszerelni. Csapatainak száma és korábbi magas tisztsége tekintélyt szerzett Gottfriednek, amit csak fokozott nagyszerű modora és kellemes megjelenése. Lévén magas, jó felépítésű, szőke hajú és szakállú, megtestesítette az eszményi északi lovagot. De nem volt kimagasló katonai tehetség, mint személyiség pedig öccse, Balduin árnyékába szorult. Gottfried két testvére is felvette a keresztet. Az idősebbik, III. Eustache, Boulogne grófja nem volt lelkes keresztes, minduntalan visszakívánkozott a La Manche két oldalán elterülő gazdag, birtokaira. Jóval kevesebb katonát állított ki, mint Gottfried, ezért elfogadta fivérét vezérének. Valószínűleg külön indult útnak, Itálián keresztül. A fiatalabb testvér, Balduin, aki Gottfrieddel tartott, egészen más alkat volt. Egyházi pályára szánták, így semmi sem jutott neki a családi vagyonból. De bármilyen mélyen belenevelték is a híres reimsi iskolában a kultúra szeretetét, vérmérséklete miatt nem volt alkalmas a papi pályára. Visszatért a világi életbe, és bátyja, lotaringiai Gottfried szolgálatába állt. A két testvér egymás tökéletes ellentéte volt. Balduin még Gottfriednél is magasabb volt, haja sötét, míg Gottfriedé világos, bőre azonban egészen fehér. Gottfried kellemes modorú volt, Balduin beképzelt és rideg. Gottfried az egyszerűséget szerette, míg Balduin, bár jól tűrte a nagy megpróbáltatásokat, kedvelte a pompát és a fényűzést. Gottfried magánélete tiszta volt, Balduiné szabados. Balduin örömmel fogadta a keresztes hadjáratot. Hazájában nem állt előtte nagy jövő, Keleten viszont akár királyságra is szert tehet. Mikor útra kelt, normann feleségét, Tosni-i Godverét és apró gyermekeiket is magával vitte. Nem állt szándékában visszatérni. Gottfriedhez és fivéreihez számos vallon és lotaringiai előkelő csatlakozott, így unokatestvérük, Retheli Balduin, Le Bourg ura, II. Balduin, Hainault grófja, Rajnald,

99

Toul grófja, Gay-i Warner, Konz-Saarburgi Dudo, Stavelot-i Balduin, Stenay-i Péter és az Eschből való fivérek, Gottfried és Henrik.204 Császárpárti lévén Gottfried zavarban érezhette magát a pápával szemben, és a többi keresztes vezetővel ellentétben talán ezért nem az itáliai útvonalat választotta. Inkább Magyarországon át, azon az úton indult el, melyet nemcsak az egyszerű nép fiaiból verbuválódott keresztesek, hanem a Nyugaton immár elterjedt legenda szerint őse, Nagy Károly is megjárt zarándoklata alkalmával. Gottfried augusztus végén hagyta el Lotaringiai, és néhány heti menetelés után – a Rajna mentén felfelé, majd a Duna mentén lefelé vonulva – október elején a Lajtánál érte el Magyarország határát. Innen Eschi Gottfried vezetésével, akinek már voltak tapasztalatai a magyar udvarról, Gottfried követeket küldött Kálmán királyhoz, és engedélyt kért, hogy áthaladhasson az ország területén. De Kálmán, aki már épp eleget szenvedett a keresztesektől, nem fogadta jó szívvel az újabb inváziót. A magyar király nyolc napon át udvarában tartotta a követeket, és ekkor közölte, hogy találkozni szeretne Gottfrieddel Sopronban. Gottfried néhány lovaggal jött, és Kálmán pár napra meghívta őket a magyar udvarba. A látogatás azonban olyan jó benyomást tett Kálmánra, hogy engedélyezte Gottfried seregének az áthaladást Magyarországon, azzal a feltétellel, hogy az általa legveszedelmesebbnek talált Balduin feleségével és gyermekeivel túszként hátramarad. Mikor Gottfried visszatért seregéhez, Balduin először nem volt hajlandó kötélnek állni, de végül beleegyezett Kálmán feltételébe. Gottfried ekkor seregeivel Sopronnál a királyság területére lépett. Kálmán méltányos áron ellátást ígért, Gottfried pedig hírnökök útján tudatta seregeivel, hogy mindenfajta erőszakos cselekedetet halállal büntet. Ilyen óvintézkedések után, a király és hadserege állandó őrizetével, a keresztesek békésen vonultak át Magyarországon. A bizánci határ közelében, Nagyolaszinál Gottfried háromnapos pihenőt tartott, majd november vége felé megérkezett Zimonyba, és seregét fegyelmezetten átvezette a Száván Belgrádba. Amint átkeltek, a túszok is visszatérhettek. A magyarok által már feltehetően előre értesített császári hatóságok készen álltak Gottfried fogadására. Belgrád öt hónapja, mióta Péter kifosztotta, elhagyottan állt. Egy határőr Naisszoszba, Nikétász kormányzó székhelyére sietett, ahol már kíséret várta Gottfriedet. A kíséret azon nyomban útnak indult, és a szerb erdőkben, Naisszosz és Belgrád között valahol félúton találkozott vele. Az ellátmányozáshoz szükséges előkészületeket már megtették, s a sereg minden baj nélkül vágott át a Balkán-félszigeten. Philippopoliszban jutott el hozzájuk a hír, hogy Vermandois-i Hugó Konstantinápolyba érkezett, és hogy társaival együtt nagyszerű ajándékokat kapott a császártól. Hainult-i Balduin és Eschi Henrik a hírtől felbuzdulva rögvest előresietett a fővárosba, hogy biztosítsák maguknak az ajándékokat, még mielőtt a többiek is meg-

204

Gottfried életpályájának korábbi szakaszáról lásd Breysig: Gottfried von Bouillon vor dem Kreuzzuge, Westdeutsche Zenschrift für Geschichte, 17. köt. 169. skk. p. Aacheni Albert, II, I., 229. p. felsorolja társait. Türoszi Vilmos írja le külsőjét (IX, 5, 371. p.), ugyanő beszél Balduin megjelenéséről is (X, 2, 401-402. p.). Albert szerint (II, 21, 314. p.) Boulogne-i Eustache az észak-francia sereggel indult el, ám a pontos információkkal rendelkező Foucher – aki szintén a sereggel tartott – nem tesz említést róla. Talán egyike volt azoknak a lovagoknak, akik a tengeren át nem sokkal Gottfried után érkeztek Konstantinápolyba.

100

érkeznének. Az a nem egészen alaptalan híresztelés keringett azonban, hogy Hugót fogva tartják, és ez kissé nyugtalanította Gottfriedet.205 December 12-e körül Gottfried serege megállt Szelümbriánál, a Márvány-tenger partján. Itt az addig kifogástalan fegyelem hirtelen megbomlott és a sereg nyolc napon át dúlta a környéket. Nem tudjuk, mi okozta a rendbontást, de Gottfried azzal próbálta menteni embereit, hogy így fizettek meg Hugó fogvatartásáért. Alexiosz császár tüstént elküldött két, szolgálatában álló franciát, Peeldelau Rudolfot és Dagobert fiát, Roger-t, részben hogy tiltakozzék, részben pedig, hogy rábírja Gottfriedet útjuk békés folytatására. A küldöttek sikerrel jártak. Gottfried serege december 23-án érkezett meg Konstantinápoly alá, és a császár kívánságára a városon kívül, az Aranyszarv-öböl felső részénél vertek tábort. Gottfried érkezése, jól felszerelt serege súlyos gondot okozott a birodalmi kormánynak. Alexiosz, ragaszkodva politikáHagia Szophia-székesegyház jához, meg akarta nyerni Gottfried lojalitását, majd azután, amint csak lehet továbbküldeni a fővároshoz veszedelmesen közel állomásozó hadat. Nem valószínű, hogy Alexiosz – miként azt lánya, Anna állítja – csakugyan gyanakodott, hogy Gottfried Konstantinápolyra akart támadni. Csakhogy a külvárosok lakói már sokat szenvedtek Remete Péter kereszteseinek fosztogatása miatt. Nem kis veszélyt jelentett, ha egy hozzájuk hasonlóan nem törvénytisztelő, ám sokkal jobban felfegyverzett sereg figyelme újra rájuk irányul. De Alexiosz előbb rá akarta venni Gottfriedet a hűbéreskü letételére. Amint Gottfried letáborozott, elküldték hozzá látogatóba Vermandois-i Hugót, hogy meghívja őt a császárhoz. Hugó, minthogy a császár bánásmódját egyáltalán nem kifogásolta, készséggel vállalta is a küldetést. Gottfried azonban visszautasította a császár meghívását. Nem volt biztos a dolgában. Hugó viselkedése megzavarta. Csapatai már felvették a kapcsolatot Péter haderőinek maradékával, akik többségükben a bizánciak árulásának tulajdonították a nemrégiben bekövetkezett katasztrófát. Gottfriedre is hatott ez a híresztelés. Mint Alsó-Lotaringia hercege személyesen hűségesküt tett IV. Henrik császárnak, s talán úgy gondolta, ez kizárja, hogy a keleti vetélytársnak is hasonló esküt tegyen. Ráadásul addig nem is nagyon akart semmilyen fontosabb lépést tenni, amíg nem tanácskozott a tudomása szerint rövidesen megérkező többi keresztes vezetővel. Hugó válasz nélkül tért vissza Alexiosz palotájába. Alexiosz megharagudott és meggondolatlanul arra számított, Gottfriedet majd észhez térítheti, ha megvonja a csapatainak ígért ellátmányt. Gottfried habozott, Balduin azonban fosztogatni kezdte a külvárosokat mindaddig, míg Alexiosz ígéretet nem tett, hogy feloldja a blokádot. Gottfried ugyanakkor beleegyezett, hogy táborával az Aranyszarv-öböl mentén levonul Peráig, ahol jobban védve lesznek a téli szelektől, és ahol egyszersmind a birodalmi rendfenntartók is jobban szemmel tudják 205

Gottfried útjáról részletesen beszámol Acheni Albert, II, 1-9, 299-305. p. A Zimmerni Krónika 2122. p. rövid beszámolót ad. Erről az útról nincsen görög forrás.

101

tartani őket. Egy ideig mindkét fél békésen viselkedett. A császár elegendő ellátmányt biztosított a nyugati seregeknek, Gottfried pedig gondoskodott a fegyelem fenntartásáról. Január végén a császár ismét meghívta Gottfriedet, aki azonban továbbra sem akarta elkötelezni magát, amíg a többi keresztes vezető nem csatlakozik hozzá. Unokatestvérét, Le Bourg-i Balduint, Montaigut-i Conont és Eschi Gottfriedet elküldte ugyan a palotába, hogy meghallgassák a császár ajánlatát, ám visszatértükkor nem adott választ. Alexiosz nem akarta provokálni Gottfriedet, nehogy újra feldúlják a külvárost. Miután biztosította, hogy a lotaringiaiak ne álljanak kapcsolatban a külvilággal, várt, remélve, hogy Gottfried majd elveszíti türelmét és hajlandó lesz egyezkedni. Március végén Alexiosz megtudta, hogy hamarosan újabb keresztes seregek érkeznek Konstantinápolyba. Úgy érezte, dűlőre kell vinnie a dolgot, és csökkenteni kezdte a keresztes tábornak juttatott ellátmányt. Előbb a lovak abrakját tartotta viszsza, majd a nagyhét közeledtével előbb a halat, végül a kenyeret is megvonta. A keresztesek válaszul naponta lerohanták a közeli falvakat, mígnem összeütközésbe kerültek a környéken rendőri szerepet betöltő besenyő csapatokkal. Balduin bosszúból csapdát állított a rendőrségnek. Elfogták hatvan emberüket, és közülük sokat megöltek. Az apró sikeren felbuzdulva és immár harcra készen Gottfried úgy határozott, hogy tábort bont és megtámadja a várost. Az eladdig emberei szállásául szolgáló perai házakat kifosztották, majd felgyújtották, ezután Gottfried serege átkelt az Aranyszarv-öböl hídján, előrenyomult a városfalakig, és megtámadta a Blakhernai palotanegyed főkapuját. Lehet, hogy Gottfried csak rá akart ijeszteni a császárra, mindenesetre a görögök arra gyanakodtak, hogy el akarja foglalni a birodalmat. Április 2-a nagycsütörtök napja volt, és Konstantinápolyt felkészületlenül érte a rajtaütés. Már-már pánik tört ki a városban, csak a császár jelenléte és higgadtsága csillapította le a kedélyeket. Alexioszt őszintén megdöbbentette, hogy ilyen szent napon harcolnia kell. Csapatait felsorakoztatta a kapuk előtt, azzal, hogy tartsanak erődemonstrációt, de ne ütközzenek meg az ellenféllel, miközben a várfalról az íjászok figyelmeztető lövéseket adnak le nyilaikkal. A keresztesek nem erőltették a támadást, és hamarosan visszavonultak, mindössze hét bizáncit öltek meg. Másnap Vermandois-i Hugó tiltakozott Gottfriednél, de az kigúnyolta szolgalelkűségéért, hogy ilyen hamar hűbéressé lett. Mikor még ugyanaznap követek érkeztek Alexiosztól azzal a javaslattal, hogy a csapatok – még mielőtt Gottfried hűségesküt tesz – vonuljanak tovább Ázsiába, a keresztesek, meg sem várva, mit akarnak, rájuk támadtak. Ekkor Alexiosz elszánta magát, hogy véget vet az egész ügynek, és még több emberét küldte el a támadók visszaverésére. A keresztesek nem vehették fel a versenyt a tapasztalt császári katonákkal. Rövid csata után hátat fordítottak és elmenekültek. E vereség hatására Gottfried végre belátta gyöngeségét. Mind a hűségeskü letételébe, mind a Boszporuszon való átkelésbe beleegyezett. Az ünnepélyes hűségesküre valószínűleg két nap múlva, húsvétvasárnap került sor. Gottfried, Balduin és a keresztes vezetők esküt tettek, hogy elismerik a császárt uruknak mindazokon a területeken, melyeket elfoglalnak, továbbá, hogy amennyiben korábban császári felségterületekhez tartozó földeket hódítanának vissza, átadják a császári tisztviselőknek. Ezután tisztes ajándékot kaptak, és a császár díszebédet adott tiszteletükre. Az ünnepség végeztével Gottfried csapatát hajóval átszállították

102

Khalkédónba, ahonnan Nikomédeiába vezető úton Pelekanonig vonult, és ott letáborozott.206 Alexiosznak nem volt vesztegetni való ideje. Konstantinápoly külvárosai alá máris megérkezett egy vegyes sereg, mely valószínűleg Gottfried hűbéreseiből állt, és Itálián keresztül indultak útnak, feltehetően Toul grófjának vezetésével. Most Konstantinápoly környékén Szoszthénion mellett, a Márvány-tenger partján állapodtak meg, és ott várakoztak. Éppoly garázdák voltak, mint Gottfried, s már alig várták a tudomásuk szerint nem sokkal mögöttük maradt Boemundot és a normannokat, miközben a császár elszántan igyekezett megakadályozni, hogy Gottfrieddel találkozzanak. Alexiosz csak kisebb harcok árán tudta ellenőrizni mozgásukat, és amint Gottfried átkelt a Boszporuszon, a tengeren át a fővárosba szállította őket, ahol csatlakoztak a Balkánon már korábban átvergődött kisebb zarándokcsoportokhoz. A császár minden taktikai érzékét latba vetette, és nem kevés ajándékkal sikerült rávennie őket a hűségesküre. Mikor végül kötélnek álltak, Alexiosz azzal emelte az alkalom ünnepélyességét, hogy Gottfriedet és Balduint is tanúul hívta. A nyugati urak morgolódtak és fegyelmezetlenek voltak. Egyikük letelepedett a császári trónra, mire Balduin ráripakodott, hogy csak az imént lett a császár hűbérese, vegye hát figyelembe az ország szokásait. A nyugati lovag csak annyit dörmögött az orra alá, hogy elég faragatlan dolog volt a császártól olyankor ülve maradni, amikor ennyi érdemes vitéz pedig állt. Alexiosz meghallván ezt, lefordíttatta a megjegyzést, majd magához kérette a lovagot, és miután az kérkedve győzhetetlen párbajhősnek mondta magát, Alexiosz szelíden azt tanácsolta neki, nehogy a törökökkel szemben is ilyesfajta taktikához folyamodjék.207 206

Gottfried Konstantinápolyban tanúsított viselkedéséről a legteljesebb beszámolót adja Anna Komnéné, Alexiász, X, ix, 1-11, 2. köt. 220-226. p. és Aacheni Albert, II, 9-16., 305-311. p. Mint Chalandon: Histoire de la première Croisade, 119-129. p. rámutat, Anna elbeszélése sokkal meggyőzőbb, mint Alberté, s a Gottfried seregének erejéről szóló túlzásaitól eltekintve hitelesnek tekinthető. A Gesta Francorum (I, 3, 14-18. p.) szerepel egy rövidebb, de igencsak elfogult tudósítás. Pelekanon pontos helye bizonytalan. Leib Anna Komnéné-kiadásában (2. köt. 226. p., 2. sz jegyzet) a Nikomédeiától mintegy tizenhat mérföldre nyugatra fekvő Herekével azonosítja. Ramsay: Historical Geography of Asia Minor, 185. p. szerint közelebb feküdt Khalkédónhoz. Anna szövege alapján (lásd 175. p.) kiderül, hogy közel volt a civetot-i révhez, és kedvező fekvése miatt innen könnyen kapcsolatot lehetett tartani. Kantakuzénosz János, az egyetlen bizánci szerző, aki ezt megemlíti, a mai Gebzétől keletre helyezi (I. köt. 342. p. skk.). A civetot-i rév Aigiolinál kezdődött, félúton Gebze és Hereke között, mindkettőtől körülbelül hat mérföldnyire. Anna Komnéné szerint (XI, iii, I, 3. köt. 16. p.) Nikaia eleste után Alexiosz Pelekanonban fogadta a kereszteseket, de Blois-i István (Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe, 140. p.) azt állítja, hogy ezen alkalomból Alexiosszal egy szigeten találkozott. Annyi bizonyos, hogy bárhol is volt Pelekanon, semmiképpen sem egy sziget, és nem azonos az Aigioli-félszigettel sem, melynek nevét Anna Komnéné helyesen adja meg. István közlése bizonyos tekintetben megbízható. Valószínű, hogy Pelekanon Aigioli közelében volt. Alexiosz pedig visszatér valamelyik part közeli szigetre, vagy az Aigiolitól mintegy tizenhat mérföldre nyugatra fekvő Tuzlával szemközti szigetre, ahol még napjainkban is találhatók a bizánci időkből származó jelentős romok, vagy Szent Péter és Pál szigetére, amely Pendikkal szemközt fekszik, és ismert bizánci üdülőhely volt. 207 Anna Komnéné, X, x, 1-7, 2. köt. 226-230. p. A csapat vezetőjét Raoul grófnak ó ’Ραούλ καλοηαυοζ Κόμηζ’ nevezi; e férfi kiléte ismeretlen, és másutt nem is esik róla szó. Minthogy a császár érdemesnek tartotta ezt a társaságot arra, hogy az eskütételnél Gottfried segítségére legyenek, véleményem szerint nem franciákból, hanem lotaringiaiakból állt, rájuk ugyanis nagyobb hatással lehetett Hugó jelenléte. Tudvalévő, hogy Touli Rajnald Gottfried támogatásával csatlakozott a keresztesekhez. Aacheni Albert úgy említi őt, mint aki a kezdet kezdetétől Gottfried embere, ezt azonban nem kell feltétlenül szó szerint érteni. Anna kissé hadilábon állt a frank nevekkel, így aztán gyakran megesik,

103

Az eset jellemző a császár és a frankok közötti viszonyra. Akárhogyan is, a durva nyugati lovagokra nagy hatással volt a palota pompája, kifinomult szertartásossága és az udvari emberek nyugodt, csiszolt modora. Mégis szembeszegültek vele. Sértett büszkeségükben még faragatlanabbul és fegyelmezetlenebbül viselkedtek, akárcsak a rossz gyerekek. Az eskü letétele után a lovagokat embereikkel együtt átszállították a szoroson, hogy az ázsiai partokon csatlakozzanak Gottfried seregéhez. A császár épp jókor lépett. Április 9-én Tarantói Boemund megérkezett Konstantinápolyba. A dél-itáliai normannok eleinte ügyet sem vetettek arra, hogy Orbán pápa meghirdette a keresztes hadjáratot. A Guiscard Róbert halála óta húzódó, időről időre kiújuló polgárháború kötötte le őket. Róbert első feleségétől, Boemund anyjától elvált, és az apuliai hercegséget a Sigelgaitától született Roger Borsára hagyta. Boemund fellázadt fivére ellen, megszerezte Tarantót és a félsziget sarkában fekvő Terra d’Otrantót, még mielőtt nagybátyja, Roger, Szicília fejedelme Boemund számára előnytelenebb fegyverszüneti megállapodást hozott volna tető alá. Boemund soha nem tekintette véglegesnek a fegyvernyugvást, s nem is hagyott fel Roger Borsa zaklatásával. De 1096 nyarán az egész család összefogott, hogy megleckéztesse a rebellis várost, Amalfit. Ekkor már nyilvánosságra hozták a keresztes hadjáratot meghirdető pápai dekrétumot, sőt, néhány kisebb dél-itáliai egység már át is kelt a tengeren Kelet felé. Ám Boemund csak akkor eszmélt rá a mozgalom jelentőségére, amikor a buzgó francia keresztesek seregei Itália földjére értek. Rájött, hogy a hadjáratot akár a saját javára is felhasználhatja. Nagybátyja, Roger, szicíliai fejedelem sosem fogja hagyni, hogy egész Apuliát elfoglalja. Nemde jobban járna egy esetleges levantei királysággal? Az Amalfinál összesereglett normannokat nagyon megragadta a francia keresztesek lelkesedése, Boemund pedig csak tovább tüzelte őket. Bejelentette, hogy ő maga is felveszi a keresztet, és felszólított minden jó keresztényt, hogy kövesse példáját. Hadserege szeme láttára leoldotta magáról élénk skarlátszín palástját, s darabokra tépte, hogy belőle kapitányai keresztet készítsenek maguknak. Saját hűbéresei sietve csatlakoztak hozzá, és velük együtt fivére, valamint szicíliai nagybátyja számos hűbérese is. Roger rossz néven vette, hogy a mozgalom megfosztotta hadseregétől.208 Boemund unokaöccse, Vilmos azonnal útra kelt a francia keresztesekkel. Boemundnak viszont még szüksége volt egy kis időre, hogy csapatait összeszedje. Birtokait testvére gondjaira bízta, és előteremtette a megfelelő összeget, hogy fedezhesse mindazok költségeit, akik csatlakoznak hozzá. A csapat októberben szállt tengerre Bariban. Boemunddal tartott unokaöccse, Tankréd, Vilmos bátyja, aki Boemund nővére, Emma és Odo őrgróf fia volt; továbbá unokatestvérei, Richárd209 és Salernói Rajnulf, illetve Rajnulf fia, Richárd; a szicíliai normannok közül Geoffroy, Rossignuolo grófja fivéreivel; Ansa-i Róbert, Cannae-i Herman, Monte Scabiosó-i Umberto, Cagnanói Albered és Girard, Ariano püspöke; a franciaországi normannok között pedig ott volt Sourde-

hogy a grófokat nevük helyett címükkel jelöli, ahogy például Rajmundot „Iszangelesz”-nek nevezi. Korábbról már ismert egy Raoult, mégpedig Guiscard követét. Elképzelhető tehát, hogy Touli Rajnald nevét az ismerősebben csengő Raoullal mosta össze. 208 Gesta Francorum, I, 4, 18-20. p. Lásd Chalandon: Histoire de la Domination normande en Italie, 2. köt. 302. p. 209 Aki a Principátusból való Richárd néven vált ismertté.

104

val-i Róbert és Chartres-i Boel. Ez a sereg ugyan kisebb volt, mint Gottfriedé, de jobban felszerelt és kiképzett.210 A sereg tagjai Epeiroszban, a Durazzo és Avlona közötti partszakasz különböző pontjain ért szárazföldet, és feljebb, a Vjosa völgyében egy Dropoli nevű falunál egyesültek újra. A partraszállást minden bizonnyal csak azután lehetett végrehajtani, hogy megtanácskozták a durazzói bizánci hatóságokkal, akik nem szívesen terhelték volna tovább a Via Egnatia mentén fekvő városokat, de az útvonalat valószínűleg Boemund választotta meg. Egy tizenöt évvel korábbi hadjárat idejéből már ismerte a főútvonaltól délre fekvő vidéket, és talán azért is választotta a kevésbé bevett útvonalat, mert így elkerülni remélte a bizánci felügyeletet. Komnénosz Jánosnak nem voltak tartalék csapatai, így Boemund a birodalmi rendőrség kísérete nélkül indulhatott útnak. Úgy tűnik, a döntést egyik fél sem ellenezte: a normannok bőséges ellátmányt kaptak, Boemund pedig emberei lelkére kötötte, hogy keresztény területen haladnak át, tehát tartózkodniuk kell mindenféle fosztogatástól és rendbontástól. A Pindosz-hegység hágóin áthaladva, valamivel karácsony előtt a sereg a nyugatmakedóniai Kasztodba ért. Képtelenség nyomon követni útjukat, mindenesetre nem lehetett könnyű, hiszen a tenger szintje felett mintegy 1300 m magasan vezetett. Kasztodban Boemund megpróbált élelmet szerezni, ám a lakosságnak nem nagyon akarózott kicsiny készletéből juttatni a váratlan látogatóknak, akik ráadásul néhány évvel korábban kegyetlen ellenségként viselkedtek. Így aztán a sereg elvette mindazt, amire szüksége volt, a marhákat, a lovakat és szamarakat, mivel a Pindosz hágóin számtalan málhás állatuk odaveszett. A karácsonyt Kasztodban töltötték, majd Boemund Keletnek, a Vardar folyó felé vezette embereit. Egy alkalommal megtámadtak egy paulikeiánus eretnek falut, felgyújtották épületeit, s leöldösték a bennük lakókat. Végül február közepén értek a folyóhoz, azaz mintegy hét hétig tartott az alig több, mint 100 mérföldes út.211 Boemund útvonala Edesszán (Vodenán) át vezethetett, ahol rátért a Via Egnatiára. Innentől besenyő katonák kísérték a szokásos császári meghagyással, azaz, hogy akadályozzák meg a portyázásokat, és ügyeljenek, nehogy a keresztesek elkóboroljanak vagy három napnál hosszabb ideig egy helyen tartózkodjanak. A sereg zöme késlekedés nélkül kelt át a Vardaron, Rossignuolo gróf és fivérei azonban egy kisebb csapattal a folyó nyugati partján vesztegeltek. A besenyők rájuk támadtak, hogy siettessék őket. A csata hírére Tankréd azonnal átkelt a folyón és segítségükre sietett. Elkergette a besenyőket, foglyokat is ejtett, akiket aztán Boemund elé vitt. Boemund kivallatta a foglyokat, és amint meghallotta, hogy császári parancsra cselekedtek, azon nyomban szabadon engedte őket. Tartotta magát ahhoz, hogy a császárral szemben tökéletesen kifogástalanul viselkedik.212 Erre törekedve Boemund már korábban követeket menesztett a császárhoz, valószínűleg amikor Epeiroszban partra szállt. Ahogy a hadsereg elhagyta Thesszalonikét, és Szerrai felé tartott, találkoztak a Konstantinápolyból egy magas rangú birodalmi tisztviselő társaságában visszatérő követekkel, és e tisztviselő rövidesen baráti viszonyba került Boemunddal. Élelmet bőségesen biztosítottak a seregnek, cserébe Bo210

Gesta Francorum, I, 4, 20. p. Gesta Francorum, I, 4, 20-22. p. Boemund valószínűleg a mai Albánia területén a Premetin és Koritsán át vezető útvonalat választotta, mely a határ előtt északnak, majd pedig Kaszton felé délkeletnek fordul. 212 Uo., 22-24. p. 211

105

emund ígéretet tett, hogy egyetlen útjukba eső városba sem térnek be, és azokat az állatokat is visszaszolgáltatják, melyeket emberei útjuk során zsákmányoltak. Követői több ízben is le akarták rohanni a vidéket, de Boemund szigorúan megtiltotta. A thrákiai Russzát (a mai Kesant) április 1-jén érte el a sereg. Boemund ekkor Konstantinápolyba sietett megtudni, vajon miről tárgyalt a császár azokkal a nyugati vezetőkkel, akik már megérkeztek. Embereit Tankréd parancsnoksága alá helyezte, és vezetésével a főútról egy termékeny völgybe letérve töltötték a húsvétot. Boemund április 9-én érkezett Konstantinápolyba. A városon kívül, a Szent Kozma és Damjánmonostorban szállásolták el, és másnap járult a császár színe elé.213 Alexiosz Boemundot tartotta a legveszedelmesebb keresztesnek. Korábbi tapasztalataikból a bizánciak megtanulták, hogy a normannok erős, nagyra törő és lelkiismeretlen ellenfelek, és Boemund az eddigi hadjáratokban méltó vezérüknek mutatkozott. Csapatai jól szervezettek, megfelelően felszereltek és fegyelmezettek voltak, Boemund teljes mértékben bízhatott bennük. Mint stratéga Boemund talán túlságosan is magabiztos volt, ráadásul nem mindig kellően bölcsen cselekedett, viszont rafinált diplomata, meggyőző és messzire látó politikus, erőteljes egyéniség volt. Anna Komnéné ismerte és mélységesen gyűlölte őt, ugyanakkor elismerte, mennyire vonzó, s szenvedéllyel írt jó megjelenéséről is. Boemund rendkívül magas férfi volt, s jóllehet már negyven felett járt, alakja, arca egyaránt fiatalosnak hatott, széles válla, keskeny csípője, világos bőre, pirospozsgás orcája volt. A nyugati lovagok körében divatosnál rövidebbre nyírt szőke hajat viselt, arcát simára borotválta. Háta már gyerekkorától enyhén meggörbedt, ám ez mit sem rontott az erőt és egészséget sugárzó összképen. Anna szerint volt az arckifejezésében valami keménység, mosolyában pedig valami ördögi, de csakúgy, mint évszázadok óta minden görögöt, Annát is elbűvölte az emberi szépség, és nem tudta leplezni csodálatát.214 Alexiosz előbb egyedül Boemunddal találkozott, hogy kiismerje őt, majd minthogy tökéletesen barátságosnak és segítőkésznek tűnt, a még mindig a palotában tartózkodó Gottfriedet és Balduint is bebocsátotta a tárgyalásokra. Boemund szándékosan viselkedett ennyire kifogástalanul. A többi keresztesnél sokkal inkább tisztában volt azzal, hogy Bizánc még mindig hatalmas birodalom, s hogy a segítsége nélkül semmire sem jutnak. A viszálykodás csak katasztrófához vezet, míg a szövetséges viszonyt okosan a saját javukra fordíthatják. Ő akart a hadjárat vezetője lenni, ám erre a pápától nem volt felhatalmazása, és így erre a posztra több keresztes vezető is esélylyel pályázhatott. Ha sikerül a császártól hivatalos megbízatást kapnia, ő irányíthatná a hadműveleteket. Ellenőrizhetné a császár és a keresztesek közötti kapcsolatot, ő lenne az a tisztségviselő, akinek átadnák a keresztesek a birodalomnak visszahódított területeket. Rajta múlna az egész keresztes szövetség. Habozás nélkül hűségesküt tett a császárnak, és egyúttal indítványozta kineveztetését a keleti ügyek nagy domesztikoszának posztjára, amely valójában a császári haderők ázsiai főparancsnoki címét jelentette volna.

213

Gesta Francorum, II, 5, 24-28. p. Boemund Konstantinápolyba érkezésének időpontját Hagenmeyer állapította meg, Chronologie 64. p. 214 Boemund portréjához lásd Anna Komnéné: Alexiász, XIII, x, 4-5. 3. köt. 122-124. p.

106

Alexiosz zavarba jött ettől a kéréstől. Félt is Boemundtól, nem is bízott benne, jóindulatát azonban feltétlenül meg akarta őrizni. Már eddig is különös nagylelkűséggel és tisztelettel viseltetett iránta, és továbbra is elhalmozta pénzzel. De a kérésre kitérő választ adott. Még nem jött el az ideje egy ilyesfajta kinevezésnek, mondta, de igyekezetével és lojalitásával Boemund kétségtelenül ki fogja érdemelni e címet. Boemundnak be kellett érnie ezzel a bizonytalan ígérettel, amely arra mégis jó volt, hogy fenntartsa az együttműködésen alapuló politikáját. Alexiosz ugyanakkor azt is megígérte, hogy kísérőcsapatokat küld a keresztes sereg mellé, megtéríti költségeiket, és biztosítja ellátásukat és a postaszolgálatot.215 Boemund Konstantinápolyba rendelte seregét, és április 26-án átszállították őket a Boszporuszon, hogy Pelekanonnál csatlakozhassanak Gottfriedékhez. Minthogy Tankréd nem rokonszenvezett nagybátyja politikájával, és nem is értette azt, unokatestvérével, Salernói Richárddal az éjszaka folyamán mentek át a városon, nehogy le kelljen tenniük az esküt.216 Ugyanaznap Rajmund, Toulouse grófja megérkezett Konstantinápolyba, és a császár fogadta őt. IV. Rajmund Toulouse grófja, aki a legkedvesebb birtoka után SaintGilles grófjaként volt ismert, ekkor már érett korú férfi volt, a hatvanas évei felé járhatott. Ősi birtoka Franciaország egyik leggazdagabb vidéKonstantinápoly öt méter vastagságú ke volt, és nemrégiben szállt rá a hafalai és tornyai sonlóképp gazdag provence-i őrgrófság. Aragóniai Elvira hercegnővel kötött házassága révén rokoni szálak fűzték a spanyol uralkodóházhoz, s annak idején részt vett a spanyol muszlimok elleni szent háborúkban. Ő volt az egyetlen főnemes, akivel Orbán pápa személyesen megbeszélte a keresztes hadjárat tervét, és ő volt az első, aki bejelentette csatlakozását. Ezért úgy vélte, némileg joggal, hogy ő lesz a hadjárat világi parancsnoka. A pápa viszont igyekezett egyházi ellenőrzés alatt tartani a mozgalmat, és soha nem adott helyt Rajmund követelésének. Rajmund talán abban reménykedett, hogy a világi vezetésre 215

Uo. X, xi, 1-7, 2. köt. 230-234. p. Gesta Francorum, II, 6, 28-32. p. a császárról, szokás szerint meglehetősen ellenséges képet ad. A császár és Boemund közötti, Antiókhiáról szóló titkos megállapodás (30. p., 14-20. sorok, „Fortissimo autem… preteriret”) csak később, Boemund parancsára került a szövegbe. Lásd Krey A Neglected Passage in the Gesta, 57-78. p. Aacheni Albert, II, 18, 312. p. azt állítja, hogy Boemund kelletlenül tette le az esküt. Ez az állítás feltehetően nem felel meg a valóságnak. 216 Gesta Francorum, II, 7, 32-34. p.; Aacheni Albert, II, 19, 313. p.

107

idővel egyértelműen szükség lesz. Úgy tervezte, hogy a hadjárat lelki vezetője, Le Puy püspöke társaságában vág neki a keleti útnak. Rajmund a clermont-i zsinat idején, 1095 novemberében vette fel a keresztet, de csak a következő év októberében állt útra készen. Megesküdött, hogy élete hátralevő részét a Szentföldön tölti, de minden bizonnyal némi megszorítással tette le ezt az esküt, ugyanis míg franciaországi birtokainak igazgatását természetes fiára, Bertrandra bízta, jogairól előrelátó módon nem mondott le. Felesége és törvényes örököse, Alfonz vele tartottak. Birtokai egy részét eladta, illetve elzálogosította, hogy az út céljára pénzt teremtsen elő, de a jelek szerint eléggé takarékosan szerelte fel a seregét. Nehéz képet alkotni személyiségéről. Cselekedetei alapján hiúnak, makacsnak és kissé kapzsinak tűnik. De udvarias modorával jó benyomást tett a bizánciakra, akik társainál sokkal kulturáltabbnak találták őt. Azt is a javára írták, hogy megbízhatóbb és tisztességesebb volt, mint a többiek. A későbbi események ismeretében kissé elfogultan Anna Komnéné nagyra értékelte természetének fensőbbségét, tiszta életét. Le Puy püspökének, a kétségkívül nagyon igényes Adhemarnak is megbecsült barátja volt. Rajmund hadjáratához számos dél-francia nemesember csatlakozott. Közöttük Rambald, Orange grófja, Béarn-i Gaszton, Roussilloni Gerard, Montpellier-i Vilmos, Le Forez-i Rajmund és Gapi Isoard. Le Puy püspökével, Adhemarral tartottak fivérei, Monteil-i François-Lambert, Peyrins ura és Monteil-i Vilmos Hugó összes emberével. Adhemar után a legfőbb egyházi méltóság Vilmos, Orange püspöke volt.217 A sereg a Col de Genève-hágón kelt át az Alpokon, és átvágott Észak-Itálián, az Adriai-tenger csücskéig. Talán anyagi megfontolásból döntött úgy Rajmund, hogy nem szállnak tengerre, hanem az Adria keleti partja mentén, Isztrián és Dalmácián vonulnak keresztül. Nem volt bölcs döntés, Dalmácia útjai ugyanis nagyon rosszak, a környék lakói pedig durvák és barátságtalanok voltak. Isztrián simán átjutottak, majd negyven téli napon át vergődött végig a had a dalmát ösvényeken, miközben utóvédeik a szláv törzsek háborgatásának voltak folyamatosan kitéve. Rajmund maga is az utóvéddel maradt, hogy megvédje őket, és egy alkalommal csak úgy sikerült megóvnia embereit, hogy brutálisan megcsonkított szláv foglyokból kordont emelt az úton. Bőséges élelmiszer-tartalékkal indult el, és útközben egyetlen embere sem pusztult éhen, és fegyveres összecsapásban sem veszett oda senki. Mire Skodrába értek, tartalékaik jócskán megcsappantak. Rajmund meghallgatást kért a helyi szerb hercegtől, Bodintól, aki értékes ajándékok ellenében engedélyt adott, hogy a keresztesek a város piacán szabadon vásároljanak. Csakhogy nem volt mit. A sereget innentől, egyre növekvő éhség és nyomor kínozta, mígnem február elején Durazzótól északra elérték a bizánci birodalom határát. Rajmund és Adhemar abban reménykedett, hogy ezzel bajaik is véget érnek. Durazzónál Komnénosz János fogadta az expedíciót, ugyanitt a császár követei és a besenyő kíséret is várakozott, hogy a keresztesekkel tartson a Via Egnatián. Rajmund követséget indított Konstantinápolyba, hogy a keresztesek érkezését bejelentse, a sereg pedig néhány napos durazzói pihenő után indult tovább. Adhemar fivére, Peyrins ura belebetegedett az út fáradalmaiba, és hátrahagyták lábadozni. Rajmund emberei fegyelmezetlenek voltak. Sérelmezték, hogy minden oldalról figyelik őket a 217

Rajmund korábbi pályafutásáról lásd Vaissète: Histoire de Languedoc, 3. köt. 466- 477. p. és Manteyer: Le Provence de lei au XIIe Siècle, 303. skk. p. A keresztes hadjárathoz csatlakozó jelentősebb dél-francia urak meglehetősen kusza névsorát adja Aacheni Albert, II, 22-23., 315-316. p. Adhemarról és családjáról lásd a 96. oldal jegyzetét.

108

besenyő rendfenntartók, és mivel folytonosan portyáztak, gyakorta összeütközésbe kerültek kíséretükkel. Nem sokkal később egy ilyen csetepatéban két provanszál báró halálát lelte. Kevéssel ezután egyszer Le Puy püspöke is letért az útról, a besenyők megsebesítették és elfogták. De mihelyt felismerték, kivel is van dolguk, rögvest viszszaengedték őt a sereghez. Adhemar maga talán nem is vette annyira zokon az incidenst, a csapatokat viszont nagyon megrázta. Elkeseredésüket csak fokozta, hogy Edessza mellett, hasonló körülmények között Rajmundot is megtámadták. Thesszalonikéhez érve Adhemar odahagyta a sereget, hogy sérüléseire megfelelő kezelést kapjon. Egészen addig ott maradt, míg fivére Durazzóból nem csatlakozott hozzá. Jelenlétének visszatartó ereje híján a seregben tovább romlott a fegyelem, a trákiai Russzáig azonban még így sem történt különösebb rendbontás. Két héttel korábban Boemund emberei el voltak ragadtatva az itteni fogadtatástól, de most, talán azért, mert a város lakóinak már nem maradt eladható készlete, Rajmund emberei valami miatt megsértődtek. „Toulouse, Toulouse” kiáltással a várfalaknak rontottak, behatoltak a városba, és minden házat kifosztottak. Néhány nappal később, Rodostónál találkoztak Rajmund követeivel, akik Konstantinápolyból tértek vissza a császár küldöttei kíséretében, az uralkodó barátságos üzenetével, miszerint Rajmundot mielőbb a fővárosban szeretné látni, s hogy Boemund és Gottfried is alig várja őt. Az üzenet második fele, továbbá, hogy nem akart kimaradni semmilyen fontos döntésből, végül arra késztették Konstantinápolyi paloták Rajmundot, hogy elfogadja a meghívást. A hadseregtől elválva előresietett, és április 21-én Konstantinápolyba érkezett. Miután Rajmund eltávozott, senki sem maradt, aki féken tarthatta volna a hadsereget. A katonák azonnal portyázni kezdtek a környéken. Ám ekkor már nem csupán egy kis besenyő kísérettel találták szembe magukat. A bizánci hadsereg közelben állomásozó egységei vonultak fel a portyázok ellen. Az ezt követő csatában Rajmund emberei súlyos vereséget szenvedtek, és elmenekültek, hátrahagyván fegyvereiket és málháikat a bizánciaknak. A vereség híre akkor jutott el Rajmundhoz, mikor épp a császárhoz indult meghallgatásra.218 Konstantinápolyban barátságosan fogadták Rajmundot. Bár egy városon kívüli palotában szállásolták el, kérve kérték, amint lehet, jelenjen meg az udvarban, ahol feltételezték, hogy hűségesküt fog tenni. Rajmund az út közben szerzett tapasztalataitól és a nemrégen kapott hírektől lehangolódott. Nyugtalanította és nem tetszett neki az a helyzet sem, amely a palotában fogadta. Végső célja az volt, hogy az egész keresztes vállalkozás katonai vezetője legyen. Csakhogy minden tekintélyét, ami egyáltalán volt, a pápának és a pápa képviselőjéhez, Le Puy püspökéhez fűződő viszonyának köszönhette. A püspök pedig nem volt jelen. Támogatása és tanácsai egyaránt hiá218

Rajmund konstantinápolyi útját részletesen leírja Aguilers-i Rajmund, I–II, 235-238. p. A bizánciakról meglehetősen keserű hangnemben ír.

109

nyoztak Rajmundnak. Nélküle nem is akarta elkötelezni magát, annál is inkább, mivel a hűségeskü, amelyet a többiek már letettek, a pápasággal meglévő sajátos viszonyának feladását jelentette volna, hiszen akkor ő is a többiek szintjére süllyedne. De egyéb veszély is fenyegetett. Elég okos volt ahhoz, hogy Boemund személyében azonnal felismerje legnagyobb riválisát. Márpedig úgy festett, a császár különösképp kedveli Boemundot, és az a hír járta, hogy a magas birodalmi parancsnoki cím várományosa. Ha leteszi az esküt, Rajmund nem csupán elsőségét veszíti el, de egyszersmind Boemundnak, mint a császár képviselőjének joghatósága alá kerül. Kijelentette, hogy Isten ügyében érkezett Keletre, s az ő egyetlen ura Isten maga, ezzel mintegy utalván arra, hogy Rajmund a pápa világi követe. De azt is hozzátette, hogy ha a császár maga irányítaná az egyesített keresztény erőket, természetesen szolgálatába állna. Az engedményből kitetszett, hogy nem a császár, hanem Boemund személye ellen volt kifogása. A császár viszont sajnálkozva csak azt válaszolhatta, hogy a birodalom állapota nem teszi lehetővé hadba vonulását. A többi nyugati vezető, veszélyben látva a hadjárat sikerét, könyörgött Rajmundnak, változtassa meg álláspontját, ám mindhiába. Boemund – még mindig a birodalmi parancsnoki cím reményében, a császár tetszését keresve – azt is kijelentette, hogy ha nyílt összetűzésre kerülne sor, ő a császárt támogatná. Még Gottfried is figyelmeztette Rajmundot, viselkedésével mekkora kárt okoz a keresztény ügynek. Alexiosz távol tartotta magát a vitáktól, igaz, Rajmundot nem halmozta el ajándékokkal, mint a többi herceget. Végül április 26-án Rajmund hajlandó volt letenni egy módosított esküt, melyben ígéretet tett, hogy tiszteletben tartja a császár életét és méltóságát, és vigyáz, nehogy ő vagy emberei olyasmit kövessenek el, ami kárára lehetne. Ilyesfajta esküt gyakorta tettek a dél-francia hűbéresek, és ezzel Alexiosz be is érte. E tárgyalások végeztével Boemund és serege átkelt Ázsiába. Rajmund meglehetősen zilált hada Rodostónál gyülekezett, és itt várták Le Puy püspökének érkeztét, úgy volt ugyanis, hogy az ő vezetésével fognak Konstantinápolyba bevonulni. Adhemar konstantinápolyi működéséről semmit sem tudunk. Feltehetően találkozott görög egyházi vezetőkkel, és minden bizonnyal járt a császárnál is. A megbeszélések barátságos légkörben zajlottak. A püspök talán Rajmund és Alexiosz megbékélését is elősegítette, hiszen viszonyuk ekkor látványosan megjavult, ez azonban valószínűleg még inkább Boemund távozásának áldásos következménye lehetett. A császár végre magánbeszélgetést folytathatott Rajmunddal, és elmondhatta neki, hogy ő sem igen kedveli a normannokat, és hogy Boemund soha nem fogja megkapni a birodalmi parancsnokságot. Két nappal eskütétele után Rajmund átvezényelte seregét a Boszporuszon, majd két hétre még visszatért az udvarba. Távozásakor szívélyes búcsút vett a császártól, akit erős szövetségesének tudhatott Boemunddal szemben. A birodalomról korábban alkotott véleménye gyökeresen megváltozott.219 219

Rajmund és a császár tárgyalásaira lásd Aguilers-i Rajmund, II, 238. p. és Gesta Francorum, II, 6, 52. p. A beszámolók megegyeznek abban, hogy Rajmund mindenáron bosszút akart állni a Rodostónál elszenvedett vereségért, és a többi herceg csak nagy nehezen tudta őt rávenni az eskü letételére. Az eskü feltételeiben is megegyezik a két forrás. Aguilers-i Rajmundtól származik az a fontos információ, hogy a herceg kész volt Alexiosz személyes szolgálatába állni. Véleményem szerint ez egyszerűen magyarázható a Boemunddal szemben érzett féltékenységével. A későbbi események hatására Rajmunddal pozitívan elfogult Anna Komnéné nem szól ezekről a tárgyalásokról, csupán annyit mond, hogy udvarias modora és becsületessége miatt apja tisztelte és szerette „Iszangelesz”-t – azaz SaintGilles grófját. Anna hozzáfűzi, hogy Alexiosz hosszú beszélgetéseket folytatott a gróffal, és idézi, amint a gróf Boemunddal kapcsolatban óvatosságra inti a császárt és együttműködést ígér Alexiosz-

110

A negyedik nagy nyugati hadsereg Észak-Franciaországból indult a kereszteshadjáratra, röviddel Rajmund után, 1096 októberében. A sereget együtt irányította Róbert, Normandia hercege, sógora, István, Blois grófja és unokatestvére, II. Róbert, Flandria grófja. Róbert, Normandia hercege Hódító Vilmos legidősebb fia volt. Negyvenéves, szelíd, kissé tehetetlen, de bátor és vonzó férfi. Atyja halála óta ki-kiújult a harc közte és Rufus Vilmos, Anglia királya között, aki több ízben is betört bátyja hercegségébe. Orbán felhívása a keresztes hadjáratra mélyen megindította, és hamarosan bejelentette csatlakozását. Cserébe a még mindig Észak-Franciaországban tartózkodó pápa békét közvetített a két testvér között. Hónapokig tartott, míg Róbert megszervezte keresztes hadjáratát, s végül csak úgy tudta előteremteni a szükséges pénzt, hogy tízezer ezüst márkáért elzálogosíXI. század végi nyugat-európai totta a hercegségét Vilmosnak. A zálogszerzőlovasok csoportja dést 1096 szeptemberében írták alá. Róbert néhány nappal később útra kelt seregével Pontarlier-ből, ahol csatlakozott hozzá Blois-i István és Róbert, Flandria grófja. Vele tartott még Odo, Bayeux püspöke, Valter, Saint-Valéry grófja, Montgomery és Mortagne grófjainak örökösei, Gournay-i Girard, Saint-Poli Hugó és Grant-Mensil-i Hugó fiai. Rajtuk kívül lovagok, gyalogosok nem csak Normandiából, de Angliából, Skóciából és Bretagneból is. Mégis az egyetlen ismert angol nemes a keresztesek között Gauder Rudolf, Norfolk grófja volt, aki ez idő tájt anyja bretagne-i birtokán száműzetésben élt.220 Blois-i Istvánnak nem állt szándékában csatlakozni a keresztesekhez. Csakhogy Adél, Hódító Vilmos lánya volt a neje, és családjukban az asszony hozta a döntéseket. Márpedig ő azt akarta, hogy a férje hadba menjen, tehát ment is. Vele együtt mentek fő hűbéresei, Le Puits-i Everard, Guerin Gueronat, Caro Asini, Geoffroy Guerin, és káplánja, Sándor. Kíséretében ott volt a klerikus Chartres-i Foucher, a későbbi történetíró. István, lévén Franciaország egyik leggazdagabb embere minden különösebb nehézség nélkül előteremtette az utazáshoz szükséges pénzt. Birtokait felesége hozzáértő irányítására bízta.221 Flandria grófja ugyan valamivel fiatalabb férfi volt, de nagyobb formátumú személyiség. Apja, I. Róbert 1086-ban elzarándokolt Jeruzsálembe, majd visszaúton egy időre Alexiosz császár szolgálatába szegődött, és egészen 1093-ban bekövetkezett hanak és Bizáncnak. (Alexiász, X, xi, 9, 2. köt. 234-235. p.). Nem látom megalapozottnak azt a feltevést, hogy a szerző összekeverné Rajmund e látogatását az Alexiosznál 1100-ban tett látogatásával. Aacheni Albert, aki értesüléseit Gottfried egyik katonájától szerezte, szintén úgy tudja, hogy Rajmund kétheti konstantinápolyi tartózkodása után Rajmund és Alexiosz a legjobb viszonyban váltak el egymástól (II, 20, 314. p.). A Languedocban szokásos kötelezettségek nélküli eskütételre példákat lásd Vaissète: Histoire de Languedoc, 5. köt. 372., 381. p. és 7. köt. 134. skk. p. 220 Róbert normandiai hercegről lásd David: Robert Curthose, (D függelék), megadja Róbert kíséretének teljes jegyzékét 221-229. p. 221 Blois-i Istvánról lásd Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe, 48-56. p.

111

láláig kapcsolatban maradt vele. II. Róbert számára tehát teljesen természetes volt, hogy részt vállaljon a hitetlenek elleni harcból. Serege valamivel kisebb volt, mint Rajmundé és Gottfriedé, de képzettebb. Alost-i Balduin, Gent grófjának vezetése alatt brabanti csapatok kísérték el útján. Távollétében birtokait felesége, a burgundiai Klemencia irányította.222 Az egyesült had Pontarlier-ből délnek indult el, az Alpokon át Itália felé. Novemberben Luccában találkoztak a pápával, aki Cremonából Rómába menet néhány napra megpihent a városban. Orbán fogadta a sereg vezetőit, és külön áldásban részesítette őket. A had Róma felé folytatta útját, hogy ellátogasson Szent Péter sírjához, de a város életét feldúló, Orbán pápa és Wibertus ellenpápa közötti küzdelembe nem volt hajlandó beavatkozni. Rómából a Monte Cassinó-i úton a déli normann hercegség felé haladt tovább. A sereget szívesen látta Apulia hercege, Roger Borsa, akinek felesége Adél, Dánia megözvegyült királynéja, Flandria grófjának a testvére volt, és aki Normandia hercegét nemzetsége fejének tekintette. Roger sok-sok értékes ajándékot ajánlott fel sógorának, ő azonban csupán a szent ereklyéket fogadta el, a Szűz hajszálát, Szent Máté és Szent Miklós csontjait, s ezeket hazaküldte feleségének, hogy helyezze el őket a watteni apátságban.223 Róbert, Normandia hercege és Blois-i István úgy döntött, hogy a telet kényelmesen töltik el Calabriában. Róbert, Flandria grófja viszont jóformán rögvest továbbment embereivel Bariba, és még decemberben átkelt Epeiroszba. Minden különösebb incidens nélkül, Boemunddal egy időben ért Konstantinápolyba. Alost grófja viszont a megegyezés szerinti Khimarrától kissé délebbre kísérelvén meg a partraszállást – bizánci osztagokba ütközött. Kisebb tengeri csata kerekedett közöttük, melynek történetét részletesen elbeszéli Anna Komnéné, minthogy a csata hőse: az admirális fia, Marianosz Mavrokatakalon, a baráti köréhez tartozott. Hiába küzdött a bizánciak legnagyobb meghökkenésére reverendáját meghazudtoló harciassággal egy latin pap, a brabant hajót végül mégis elfoglalták, és a gróf Durazzónál szállt partra embereivel.224 A flamandoknak láthatóan nem jelentett gondot hűségesküt tenni Alexiosznak. Róbert gróf egyike volt azoknak a hercegeknek, akik Rajmundot az eskü letételére biztatták.225 Róbert, Normandia hercege és Blois-i István egészen tavaszig Itáliában rekedt. A lelkesedés hiánya átragadt követőikre is, sokan elkezdtek hazafelé szállingózni. Végül márciusban Brindisibe vonult a sereg, és április 5-én készen állt a tengeri útra. De 222

Flandriai Róbert és Klemencia történetéhez lásd uo. 247-249. p. A keresztes hadseregben részt vevő észak-francia lovagok közli Aacheni Albert (II, 22-23., 315-316. p.). 223 Chartres-i Foucher, I, vii, 163-168. p. Klemencia, Flandria grófnőjének oklevele, in Hagenmeyer: i. m., 142-143. p. 224 Chartres-i Foucher: i. h. 168. p.; Anna Komnéné: Alexiász, X, viii, 2-10, 2. köt. 215-220. p. Maricq: Un »Comte de Brabant« et des »Brabançons« dans deux textes byzantins, Belga Királyi Akadémia Bulletin de la Classe de Lettres c. kiadványa, 34. évf. 463. skk. p. elfogadhatóan azonosítja az Anna Komnénénál szereplő ó Κομης Ηρεβέντζας–t II. Balduinnal, Alost grófjával, felülbírálva Grégoire korábbi álláspontját, aki szerint Salernói Richárddal azonos (Notes sur Anna Comnène. Byzantion, 3. köt. 312313. p., ahol érdekes fejtegetés olvasható az Anna által itt említett ιζάγγα szóról is). A Ducange által képviselt elmélet szerint a Κομης Ηρεβέντζας kifejezés Rajmundra, Toulouse grófjára vonatkozik, aki egyúttal Provence őrgrófja is; ugyanez a véleménye Mrs. Bucklernek (Anna Comnena, 465. p). ám ez a felfogás tarthatatlan, mivel Rajmundot Anna mindig „Iszangelesz”-nek nevezi, és útvonalai is jól ismertek előttünk. 225 Aguilers-i Rajmund, II, 238. p.

112

rögtön az első hajójuk vízre szállás után felborult és elsüllyedt, és négyszáz ember, velük lovak, öszvérek és pénzes ládák garmadája veszett oda. Bár az intim felfedezés, hogy a partra vetett holttestek a lapockájukon csodálatos módon egy-egy kereszttel voltak megjelölve, talán tanulságul szolgált a hívőknek, de a félénkebbek mindenesetre odahagyták az expedíciót. A hadsereg zöme azonban szerencsésen vízre szállt, s négynapi viharos út végén Durazzónál ért partot. A bizánci hatóságok készségesen fogadták őket és kíséretet biztosítottak melléjük végig a Via Egnatián Konstantinápolyba. Eltekintve attól a kisebb balesettől, amikor a Pindosz-hegységben egy hirtelen megáradt patak elsodort néhány zarándokot, az utazás kellemesen telt. Thesszaloniké falainál négy napot késlekedtek, május elején értek Konstantinápolyba. A városfal közvetlen közelében kaptak táborhelyet, és napközben ötös-hatos csoportokban bocsátották be őket a városba, hogy körülnézzenek, illetve a szentélyekben imádkozzanak. A korábban érkezett keresztes seregek mindegyikét átszállították már a Boszporuszon, e kései érkezők nem találkoztak az elégedetlenkedőkkel, így aztán nem romlott meg viszonyuk a bizánciakkal. Lenyűgözte őket a város szépsége és pompája, élvezték a pihenést és a kényelmet, amelyet biztosított számukra. Hálásak voltak a császárnak, amiért pénzt és selymet, valamint élelmet és lovakat osztott szét közöttük. Vezetőik haladéktalanul letették a hűségesküt a császárnak, és pazar ajándékokban részesültek. Blois-i István, aki kötelességtudóan küldte leveleit feleségének, a következő hónapban elragadtatással írt arról, miként fogadta őket a császár. Tíz napot töltött a palotában, és Alexiosz úgy bánt vele, akár a saját fiával, jó tanácsokkal, különféle nagyszerű ajándékokkal látta el, és azt is felajánlotta, hogy taníttatja legkisebb fiát. Istvánt különösen megfogta a császárnak a bármely rendű keresztesek iránt tanúsított bőkezűsége, és az a nagyvonalú és okos szervezés, ahogyan a harcba induló csapatok ellátásáról a háború idejére gondoskodott. „Az atyád, kedvesem – írja Hódító Vilmosra utalva – számtalan ajándékkal halmozott el, ám mindaz semmiségnek tűnik ahhoz képest, amit ez az ember adott.” A sereg két hetet töltött Konstantinápolyban, mielőtt Ázsiába szállították volna. István még a Boszporuszon való átkeléstől is el volt bűvölve, hiszen a csatornát hírből veszedelmesnek tudta, ezzel szemben azt tapasztalta, hogy semmivel sem roszszabb, mint a Marne vagy a Szajna. Végigvonultak a Nikomédeiai-öböl mentén, áthaladva Nikomédeián is, majd csatlakoztak a fősereghez, amely időközben megkezdte Nikaia ostromát.226 Alexiosz végre újra lélegzethez jutott. Zsoldosokat remélt a Nyugattól, ehelyett hadseregek jöttek, saját vezéreikkel. Nincs az a kormányzat, mely igazán szívesen látna területén tőle független, szövetséges haderőket, különösen, ha azok a civilizáció alacsonyabb fokán állnak. Élelmezni kell őket, meg kell akadályozni a fosztogatásokat. Csupán találgatni lehet a keresztes hadak tényleges nagyságát. A középkori becslések ugyan mind túloznak, Remete Péter rongyos serege azonban, az összes nem harcoló tagját is beszámítva, valószínűleg így is megközelítette a húszezer főt. A főseregek létszáma, vagyis Rajmund és Gottfried csapata, illetve az észak-franciák, a nem harcoló résztvevőket is ideértve, külön-külön mind jóval tízezer felett lehetett. Boemund seregét valamivel kevesebben alkották, és voltak velük más kisebb csopor226

Chartres-i Foucher, II, viii, 168-176. p.; Blois-i István feleségéhez írott levele in Hagenmeyer: i. m., 138-140. p. Ezt a levelet István Nikaiában írta. Egy korábbi, még Konstantinápolyban írott, s az odautat elbeszélő levél, melyre ebben az utóbbiban utalt István, sajnos elveszett.

113

tok is. Mindent egybevetve hatvan és százezer között lehetett azoknak a nyugatiaknak a száma, akik 1096 nyara és 1097 tavasza között a birodalom területére léptek.227 A császár intézkedései összességében sikeresek voltak. A Balkánon áthaladva a keresztesek közül senki sem éhezett. Élelemszerzés céljából csak néhány alkalommal portyáztak: Nincstelen Valter Belgrádnál és Péter Bela Palankánál – mindkettő különleges körülmények közepette –, illetve a tél közepén, viszontagságos úton vonuló Boemund Kasztorinál. A kisebb fosztogatásokat, egy-két város ellen intézett indokolatlan támadásokat nem lehetett megakadályozni, minthogy Alexiosznak nem is voltak erre a célra csapatai. De a parancsoknak vakon, megalkuvás nélkül engedelmeskedő besenyő osztagok – ha megannyit kellemetlenkedtek is a kereszteseknek – hatásos rendőri erőnek bizonyultak, a császár különleges követei pedig körültekintéssel kezelték a nyugati hercegeket. A császár egyre hatékonyabb módszerének sikerét jelzi, hogy a gyönge és alkalmatlan vezetők irányítása alatt álló, nem túl fegyelmezett észak-franciaországi emberekből verbuvált utolsó keresztes sereg zökkenőmentesen átkelt a birodalmon. Konstantinápolyban Alexiosz minden herceget hűségesküre bírt, az egyetlen Rajmund kivételével, akivel viszont különmegállapodást kötött. Nem voltak illúziói sem az eskütétel gyakorlati hasznát, sem pedig az eskütevők megbízhatóságát illetően. De legalább jogi előnyt élvezett, és alkalmasint még ez is jól jöhetett. Nem volt könynyű mindezt elérni, mert bár a bölcsebb vezetők – mint például Boemund –, vagy az éles szemű megfigyelők – mint például Chartres-i Foucher – belátták a Bizánccal való együttműködés szükségességét, a kisebb lovagok és a közkatonák szemében az eskütétel megalázkodásnak, mi több, árulásnak tűnt.228 A bizánciakkal szemben akkor alakultak ki a keresztesek előítéletei, mikor a vidék lakossága meglehetősen hűvös fogadtatásban részesítette őket, holott a keresztesek meggyőződésük szerint éppen az ő megmentésükre érkeztek. Konstantinápolyra, erre a hatalmas, ragyogó városra, gazdagságával, nyüzsgő életével, kereskedőivel és kézműveseivel, előkelő öltözetű nemeseivel, az eunuchoktól és rabszolgáktól kísért, gazdag ruhákban pompázó, festett nagyasszonyaival szemben a kisebbrendűség kényelmetlen érzetével elegy megvetést éreztek. Nem értették sem az ország nyelvét, sem szokásait. Még a templomi szertartások is idegenek voltak számukra. A bizánciak viszonozták ezt az ellenszenvet. A főváros lakóinak igazi csapás volt, hogy ez a durva, rendetlen horda annyi ideig a külvárosukban tanyázott, a vidékiek véleményét pedig világosan tükrözi Bulgária érsekének, Theophülaktosznak a Via Egnatia mentén fekvő Ochrida egyházkerületéből írt levele. A Nyugattal szemben igazán megértő Theophülaktosz azokról a károkról beszél, melyeket a keresztesek egyházkerületén áthaladva okoztak, bár hozzáfűzi, hogy ő maga és népe már megtanulták türelemmel viselni a terheket.229 A keresztes hadjárat kezdete nem sok jóval biztatott Kelet és Nyugat jó viszonyát illetően. Alexiosz valószínűleg mégsem elégedetlenkedett. A Konstantinápolyt fenyegető veszély elmúlt, a nagy keresztes had már harcba bocsátkozott a törökökkel. A császárnak szándékában állt együttműködni a keresztesekkel, de volt egy kikötése. Birodalma érdekeit nem áldozza fel a nyugati lovagok érdekeiért. Elsősorban népének Lásd II. sz. függelék. Chartres-i Foucher, I, viii, 9, 175-176. p., I, ix 3, 179. p. 229 A bolgár Theophülaktosz levele olvasható in M. P. C., 126. köt. 324-325. col. 227 228

114

tartozott felelősséggel. Ezen kívül, mint minden bizánci, ő is hitt abban, hogy a kereszténység sorsa a történeti keresztény birodalom sorsától függ. Jól hitte.

115

4. könyv HARC A TÖRÖK ELLEN

116

1. fejezet A kis-ázsiai hadjárat „És eljössz helyedről, a messze északról te és sok nép veled, lovon ülők mindnyájan, nagy sokaság és hatalmas sereg.” (Ezekiel 38,15)

Bármennyit civakodott is a császár a keresztes hercegekkel az előjogokon és a leendő hódítások elosztásán, a hitetlenek elleni hadjárat kezdeti szakaszát illetően nem volt közöttük vita. Ha a keresztesek el akartak jutni Jeruzsálembe, a kis-ázsiai utakat meg kellett tisztítani, márpedig a bizánci politika legfőbb célja az volt, hogy a törököket kiűzzék Kis-Ázsiából. Az alkalmazandó stratégiát illetően teljes volt az egyetértés, és oldalukon a birodalmi sereggel a keresztesek még arra is hajlandóak voltak, hogy taktikai kérdésekben a tapasztalt bizánci parancsnokokra hallgassanak. A szeldzsuk főváros, Nikaia volt az első célpont. Nikaia a Márvány-tengertől nem messzire, az Aszkániai-tó partján feküdt. A régi bizánci katonai út áthaladt rajta, igaz, volt egy másik, kissé keletebbre futó út is. Amennyiben ez a nagy erőd az ellenség, kezén marad, az egész ország hírközlése veszélybe kerül. Ahogy közelgett a nyár, Alexiosz egyre inkább azon volt, hogy amilyen hamar csak lehet, Kis-Ázsia az első keresztes hadjárat idején menjenek tovább a keresztesek, akik már maguk is türelmetlenkedtek. Április utolsó napjaiban, még mielőtt az észak-francia had Konstantinápolyba érkezett volna, parancsot kaptak, hogy bontsanak tábort, és induljanak Nikaiába.230 230

Bonyolult feladat nyomon követni a hercegek útját. Gottfried serege már április óta Pelekanonban táborozott, itt csatlakoztak hozzájuk Boemundék. A túlzsúfoltságot elkerülendő ez a két sereg

117

A támadás pillanatát kitűnően választották meg, I. Kilidzs Arszlán szeldzsuk szultán ugyanis a danismend hercegekkel harcolt birodalma keleti határain Meliténéért, melynek örmény uralkodója, Gabriel azon buzgólkodott, hogy a szomszédos uralkodókat egymásnak ugrassza. Kilidzs Arszlán nem vette komolyan az újabb nyugati fenyegetést. Mióta olyan könnyedén legyőzte Remete Péter rongyos seregét, lenézte a kereszteseket, konstantinápolyi kémei pedig – talán, hogy uruk kedvében járjanak – jelentéseikben eltúlozták a császár és a nyugati hercegek közötti viszályokat. A szultán abban a hitben, hogy a keresztesek soha nem fognak Nikaiáig előrenyomulni, feleségét, gyermekeit és minden kincsét a városban hagyta. Csak amikor értesült, hogy az ellenség Pelekanonnál gyülekezik, akkor küldte vissza sietve seregei egy részét nyugatra, azzal, hogy amint keleti ügyeit elrendezte, ő maga is utánuk megy. Csapatai azonban túl későn érkeztek, és nem tudták megakadályozni, hogy a keresztesek felvonuljanak Nikaia alá.231 Lotaringiai Gottfried április 26-án indult el Pelekanonból, ahonnan Nikomédeiába vonult. Itt három napot várakoztak, míg csatlakozott hozzájuk Boemund serege, mely ekkor Tankréd parancsnoksága alatt állt, és Remete Péter rongyos seregének maradéka. Boemund egy pár napig még Konstantinápolyban maradt, hogy megegyezzék a császárral a hadsereg élelmiszer-ellátásáról. A csapatokat Manuél Butumitész vezetésével egy ostromgépekkel felszerelt, kis bizánci műszaki különítmény is elkísérte. Gottfried Nikomédeiából Civetot-ba vezényelte seregét, azután délnek vette útját, azon a hegyszoroson át, ahol Péter emberei odavesztek. A hágó bejáratánál még mindig ott hevertek halmokban a csontjaik. Péter embereinek szerencsétlensége és maga a császár is arra intette Gottfriedet, hogy legyen óvatos; felderítőket és utászokat küldött hát előre megtisztítani és kiszélesíteni az utat, melyet a későbbi zarándokok számára fakeresztekkel szegélyeztek. Május 6-án érkezett Nikaia alá. A várost a negyedik század óta biztonságos erődítmény vette körül, s mintegy négy mérföld hosszú falát és kétszáznegyven tornyát a bizánciak folyamatosan karbantartották. A város az Aszkániai-tó keleti végénél feküdt és szabálytalan ötszöget formázó falainak nyugati szakasza egyenesen a sekély vízből emelkedett ki. Gottfried az északi, Tankréd a keleti fal előtt táborozott le. A déli falat Rajmund seregének hagyták. A török helyőrségre, jóllehet tekintélyes létszámú volt, ráfért volna az erősítés. Hírnököket indítottak hát a szultánhoz, hogy még mielőtt a keresztesek teljesen körülveszik a várost, a déli kapun át küldjön a városba csapatokat. Az egyik ilyen hírvivő a keresztesek fogságába esett. A török hadsereg pedig még túl messze volt. Rajmund május 16-án, a török előőrsöt megelőzve a déli falakhoz érkezett, és annak mentén vert tábort seregével. Boemund két vagy három nappal előbb csatlakozott hadához. Míg Boemund meg nem érkezett, az akadozó ellátás kissé meggyengítette a keresztesek sorait, ám hála az Alexiosszal kötött megállapodásnak, ettől kezdve szárazföldön és tengeren egyaránt folyamatos volt az utánpótlás. Amikor június 3-án Róbert, normandiai herceg és Blois-i István megérkeztek haderőikkel, teljessé vált a keresztes hadsereg. Annak ellenére, hogy nem volt főparancsnokuk, egységben működtek. A döntéseket a hercegek tanácsa hozta. Ekkor még nem volt közöttük komominden valószínűség szerint még Rajmundék április 29-ei vagy 30-ai érkezése előtt elhagyta a tábort, Gottfriedé három nappal korábban, mint Boemundé. Boemund serege Pelekanonnál várakozott, amíg Rajmund vissza nem tért a császárnál tett látogatásból. 231 Edesszai Máté, II, cxlix cl, 211-212., 215. p. leírja Kilidzs Arszlán Meliténé elleni támadását és elbeszéli, hogy ezalatt a frankok megtámadták Nikaiát.

118

lyabb nézeteltérés. Ez idő alatt a császár Pelekanonba telepedett át, ahonnan mind a fővárossal, mind Nikaiával tudta tartani a kapcsolatot.232 Mire az első török felszabadító csapatok, nem sokkal Rajmund után Nikaia alá értek, a város teljes szárazföldi blokád alatt volt. A Rajmund csapataival vívott rövid és sikertelen összeütközést követően visszavonultak, hogy bevárják a szultán irányításával érkező fősereget. Alexiosz utasította Butumitészt, hogy létesítsen kapcsolatot az ostromlott helyőrséggel. A felmentő sereg visszavonulása láttán a város vezetői Butumitészt menlevéllel a városba hívták, hogy megegyezzenek a város feladásának feltételeiben. Butumitész elfogadta a meghívást, csakhogy időközben megjött a hír, hogy a szultán már nincs messze, így a tárgyalások is félbeszakadtak. A szultán május 21-én érkezett meg seregével dél felől, s hogy bejussanak a városba, mindjárt megtámadták a kereszteseket. A jobbszárnyat irányító Le Puy püspökének és Rajmundnak csaknem egyedül kellett állnia a támadást, minthogy sem Gottfried, sem Boemund nem kockáztathatta meg, hogy őrizetlenül hagyja a rábízott várfalat. Róbert, Flandria grófja csapataival azonban segítségére sietett. Egész nap kemény harc dúlt, a törököknek mégsem sikerült előrejutniok. Az éjszaka beálltával a szultán a visszavonulás mellett döntött. A keresztesek a vártnál erősebbnek bizonyultak, a város előtti, nyílt mezőn, kézitusában a törököknek semmi esélyük sem volt a jól felfegyverzett nyugatiakkal szemben. Okosabbnak tűnt a várost sorsára hagyva visszavonulni a hegyekbe.233 Mindazonáltal a keresztesek súlyos veszteségeket szenvedtek. Sok volt a halottjuk, közöttük Balduin, Gent grófja, s a csata csaknem minden résztvevője megsérült. A győzelem azonban lelkesedéssel töltötte el őket. Nem kis örömükre szolgált, mikor a török holttestek között rátaláltak a kötelekre, melyekkel – a szultán reményei szerint – a leendő foglyokat kötözték volna meg. Az ostromlottak elbizonytalanítása végett a keresztesek törökök levágott fejeit hajigálták át a várfalakon, illetve lándzsáikra tűzve a kapuk előtt felvonultak velük.234 Miután nem kellett többé külső erőtől tartaniuk, immár magára az ostromra összpontosíthattak. De a vár nagyon erős volt. Hiába intézkedett Rajmund és Adhemar, hogy árkászaik a déli tornyokat aláássák, és nagy tüzeket gyújtsanak. Azt a kis kárt, amit így okoztak, a helyőrség egyetlen éjszaka alatt helyrehozta. Ráadásul az is kiderült, hogy a blokád nem teljes, a tavon keresztül még ekkor is érkezett ellátmány.235 A keresztesek kénytelenek voltak megkérni a császárt, hogy jöjjön segítségükre és küldjön hajókat, hogy a vízi utat elvághassák. Ale232

Gesta Francorum, II, 7, 34. p. leírja Gottfried hogyan vonult Nikaia ellen. Anna Komnéné, XI, i, I. 3. köt. 7. p. azt állítja, hogy a sereg egy része Pelekanonból a tengeren át egyenesen Civetot-ba hajózott. Aacheni Albert szerint Gottfried még aznap este, amikor elhagyta a (pelekanoni) tábort, „Rufinel”-be ért, ahol megállt, hogy a Konstantinápolyban tartózkodó Rajmundtól hírt kapjon, és itt csatlakozott hozzá Remete Péter (Aacheni Albert, II, 20, 313-314. p.). A „Rufinel” név valószínűleg a Pelekanontól egynapi távolságra lévő Nikomédeiára vonatkozik. Rajmund május 16-ai érkezéséről beszámol Gesta Francorum, II, 8, 36, p., illetve az északi franciákéról uo. 38. p., és a dátumot is közlő Chartres-i Foucher, I, x, 3, 182. p. 233 Anna Komnéné, XI, i, 3-4., 3. köt. 8-9. p. leírásából egyértelműen kiderül, hogy a törökök Nikaia felmentésére két önálló török csapatot küldtek. Aacheni Albert, II, 25-26., 318-319. p. elbeszéli, hogy a török támadás előtt két török kém is fogságba esett. A csatát leírja a Gesta Francorum, II, 8, 36-38. p. Aguilers-i Rajmund, III, 239. p., és Aacheni Albert, II, 27, 319-320. p. 234 Gesta Francorum, i. h.; Aacheni Albert, II, 28, 320-321. p. Genti Balduin haláláról Blois-i István számol be, in Hagenmeyer: i. m. 139. p. 235 Gesta Francorum, i. h.; Aacheni Albert, II, 31, 322-323. p.; Anna Komnéné, XI, i, 6-7, 3. köt. 9-10. p.

119

xiosz feltehetően tökéletesen tisztában volt a helyzettel, de rá akarta ébreszteni a kereszteseket, hogy mennyire szükségük van az együttműködésére. Kérésükre Butumitész vezénylete alatt egy kis flottillát küldött a tóra.236 A szultán visszavonulván meghagyta a helyőrségnek, hogy cselekedjenek belátásuk szerint, mivel ő nem tud több segítséget nyújtani. A tavon közeledő bizánci hajók láttán a védők számára világossá vált, hogy a bizánci császár minden erejével támogatja a kereszteseket, és így végül feladták a várat. Alexiosz épp ebben reménykedett. Nem nagyon akart volna birodalmához csatolni egy félig lerombolt várost, és leendő alattvalóit is meg szerette volna kímélni a fosztogatás rémségeitől, már csak azért is, mert a várost többségében keresztények lakták, s csupán a katonaság és a kisszámú udvari nemesség volt török. Újra felvette hát a helyőrség a kapcsolatot Butumitészszel, és megállapodtak a város megadásának feltételeiben. A törökök a szultán viszszatérésében reménykedvén továbbra is haboztak. Csak a keresztesek általános támadásának hírére adták fel a küzdelmet. A keresztesek június 19-ére tervezték a támadást. Ám ahogy elérkezett a reggel, már a császár lobogóját látták a város tornyain lengedezni. A törökök az éjszaka folyamán megadták magukat, és a főleg besenyőkből álló császári csapatok a tó felőli kapukon át bevonultak a városba. Nem valószínű, hogy a keresztes vezérek nem tudtak a tárgyalásokról. Az sem valószínű, hogy ellenezték, hiszen semmi értelme nem lett volna időt, embert pazarolni egy olyan város ostromára, mely bizonyosan nem kerül majd az ő birtokukba. Az utolsó lépésekről azonban szándékosan nem tájékoztatták őket, közkatonáik pedig egyenesen becsapva érezték magukat. Azt remélték, hogy kedvükre fosztogathatnak a dúsgazdag Nikaiában. Ehelyett csak kis csoportokban eresztették be őket a városba, és a császári rendőrség szigorú felügyelete alatt. Azt remélték, hogy majd váltságdíjat követelhetnek az elfogott nemesekért. Ehelyett végignézhették, amint mozdítható javaikkal együtt Konstantinápolyba, illetve a császár elé, Pelekanonba szállítják őket, és még kíséretet is biztosítanak melléjük. A császárral szemben érzett ellenszenvük nőttön-nőtt.237 Mindezt valamelyest enyhítette a császár bőkezűsége. Alexiosz ugyanis azonnal megparancsolta, hogy minden keresztes katona ajándékba többletélelmet kapjon, a vezetőket pedig Pelekanonba hívta, és a szultán kincstárából aranyat és ékszereket juttatott nekik. Toulouse-i Rajmund útitársa, Blois-i István teljesen elámult a neki szánt aranyhegy láttán. Nem osztotta egyes társai nézetét, hogy a császárnak személyesen meg kellett volna jelennie Nikaiában, mivel megértette, mennyire zavarba ejtő lett volna Alexiosz számára az ünneplés, melyben a felszabadított város részesítette volna uralkodóját. Az ajándékokért cserébe a császár azt kívánta, hogy mindazok, akik eladdig még nem tették le a hűségesküt, most már tegyék le. Sok kisebb nemes, akikkel a császár nem foglalkozott, amikor Konstantinápolyon átutaztak, nem ellenkezett. Rajmundtól minden jel szerint nem várt el többet, mint amit addig megtett, Tankréd esetét azonban szigorúbban kezelte. Tankréd eleinte erőszakosan viselke236

Gesta Francorum, uo. 40. p.; Aacheni Albert, II, 32, 323-324. p.; Anna Komnéné, XI, ii, 3-4., 3. köt. 11-12. p. céloz arra, mi indította apját arra, hogy végül mégis hajókat küldjön a tóra, és azt is elbeszéli, hogy ezzel egyidejűleg Tatikiosz és Tszitász vezényletével szárazföldi csapatokat is indított a keresztesek megsegítésére. 237 Anna Komnéné, XI, ii, 4-6, 3. köt. 12-13. p. részletesen beszámol a város feladásáról, s őszintén elismeri, hogy a bizánciak becsapták a kereszteseket. A nyugati források csupán arról szólnak, hogy Nikaia a császárnak adta meg magát.

120

dett. Kijelentette, hacsak nem adja neki a császár a saját nagy sátrát színültig megtöltve arannyal, ráadásul még annyi aranyat, amennyit a többi herceg együttvéve kapott, ő ugyan semmiféle esküt le nem tesz. Mikor a császár sógora, Palaiologosz György tiltakozott eme arcátlanság ellen, Tankréd durván nekiesett, és bántalmazni kezdte. A császár maga avatkozott közbe, Boemund pedig alaposan megfeddte unokaöccsét, Tankréd végül kelletlenül bár, de behódolt.238 A kereszteseket meghökkentette az a bánásmód, melyben a császár török foglyait részesítette. Az udvari tisztviselők és a parancsnokok megvásárolhatták szabadságukat, a szultán első felesége, Csaka emír lánya pedig királyokat megillető fogadtatásban részesült Konstantinápolyban, és mindaddig ott is maradt, míg hírt nem kapott férjétől, hogy hol csatlakozhat hozzá. A szultán feleségét és gyermekeit Alexiosz váltságdíj nélkül elengedte. Alexiosz jó ember volt, és azt is pontosan tudta, mit ér a legyőzött ellenséggel szemben tanúsított udvariasság, de a nyugati hercegek kétszínűnek és árulónak tartották.239 Bár a kereszteseknek csalódást okozott, hogy nem ők foglalták el a várost, és hogy nem juthattak hozzá kincseihez, ennek ellenére Nikaia felszabadítása örömmel és a jövőre Adhemar, mint keresztes vezér nézve jó reménnyel töltötte el őket. Levelek mentek Nyugatra tudatni, hogy ez a becses hely ismét keresztények kezére került, és a hírt lelkesen fogadták. A keresztes hadjárat sikeresnek bizonyult. Mind többen jelentkeztek, és a beígért segítségükkel eleddig óvatoskodó és késlekedő itáliai városok is kezdték komolyan venni a mozgalmat. A keresztes tábor lovagjai alig várták, hogy folytassák útjukat. Blois-i István tele volt optimizmussal. „Öt héten belül – írja feleségének – Jeruzsálemben leszünk, hacsak –

Aguilers-i Rajmund, III, 239-240. p. szerint az okozta a nagy elkeseredést, hogy a császár előzetesen az egész nikaiai hadizsákmányt a keresztes hercegeknek ígérte, továbbá vállalta egy latin rendház és zarándokszálló alapítását, ám utóbb ígéreteit nem teljesítette. Ezzel szemben Chartres-i Foucher, I, x, 10, 188-189. p., Ribemonti Anzelm, Hagenmeyer: i. m. 145. p. és Blois-i István, Hagenmeyer, i. m. 140. p. Alexiosz rendkívüli nagyvonalúságáról szól, s ez utóbbi még azt is mondja, hogy a császár a zsákmány legjavát szétosztotta a hercegek, és az élelem legjavát a katonák között; még a Gesta Francorum is beszámol a szegényeknek juttatott bőséges adományról (III, 9, 42. p.). Anna Komnéné, XI, iii, 12, 3. köt. 16-17. p. beszéli el a második eskütételt. Grousset: Histoire des Croisades, 1. köt. 31. p. úgy véli, bár erre nincsenek bizonyítékai, hogy Tankréd még ekkor is megtagadta az eskütételt, de Chalandon: Essai sur le Règne d’Alexis Comnène, 123. p. 4. sz. jegyzet szerint sem tett esküt Tankréd, minthogy a későbbiekben Alexiosz nem vádolja őt esküszegéssel. Anna története azonban eléggé világos és meggyőző. Caen-i Rudolf verziója viszont (XVIII-XIX, 619-620. p.) nyilvánvalóan a képzelet szüleménye; azt ismerteti, amit Tankréd igaznak szeretett volna tudni. Lásd Nicholson: Tancred, 32. p., 5. sz. jegyzet Anzelm: i. h., elismeri, hogy némely hercegek elégedetlenek voltak a császárral. Aacheni Albert, II, 28, 321. p. beszámol arról, hogy Alexiosz már az ostrom alatt a hercegnek adományozott ajándékokat is. A szertartás színhelyéről lásd 124-125. p., 33. sz jegyzet. 239 Gesta Francorum, II, 8, 40-42. p. szerzője szerint a császár azért bánt így foglyaival, hogy azok a későbbiekben kellemetlenkedhessenek a kereszteseknek. A szultánlány későbbi útjáról lásd 156. p. 238

121

teszi hozzá – nem tartóztatnak fel bennünket Antiókhiánál”, s ezúttal – sokkal inkább, mint gondolta volna – a próféta beszélt belőle.240 Nikaiából a keresztesek a régi bizánci főúton vágtak neki Kis-Ázsiának. A Khalkédón és Nikomédeia felőli út a Szangariosz folyó partján csatlakozott bele a helénopoliszi és nikaiai útba. Azután hamarosan elhagyta a folyót és egy mellékfolyójának völgyében futott tovább délnek, a mai Biledzsiken át, majd egy hágón át a mai Eskisehir melletti Dorülaion felé kanyargott. Itt aztán három irányba ment tovább. A nagy bizánci katonai út keletnek tartott, feltehetően délről kerülte el Ankürát, aztán a Halüsz folyón átkelve megint csak kettévált, az egyik ág Szebaszteián (Sivas) keresztül egyenesen Örményországba vitt, a másik Kaiszareia Mazakhába. Innen már több út is vezetett az Anti-Taurusz-hágóin át az Eufrátesz völgyébe, míg egy másik út visszakanyarodott dél-nyugatnak, Tüanán át a Kilikiai-kapuhoz. A másik dorülaioni út a Kis-Ázsia közepén, a Tatta-tótól mindjárt délre elterülő sós sivatagon át vezetett Amorionból a Kilikiai-kapuhoz. Ezt az útvonalat csak gyorsan haladó egységek vehették igénybe, minthogy a lakatlan területen, melyet átszelt, egyáltalán nem volt víz. A harmadik út a sivatag déli peremén vezetett, s Philomélionból, a mai Aksehirből indult Ikonionba, Hérakleiába, illetve a Kilikiai-kapuhoz. Egy másik ága pedig Philomélion mellől indult a Földközi-tenger partján fekvő Attaliába, egy további pedig Ikonion alól szintén a tenger partján található Szeleukeiába.241 Bármelyik úton is szándékozott elindulni a keresztes hadsereg, először mindenképpen Dorülaionba kellett eljutniok. Június 26-án, egy héttel Nikaia eleste után az előőrs útra kelt, majd a következő két napon kisebb egységek követték őket, azzal, hogy majd a Kék-folyó hídjánál találkoznak, ahol az út a Szangariosz völgyét elhagyva felfut a fennsíkra. A tapasztalt hadvezér, Tatikiosz vezérlete alatt egy kis bizánci különítmény is elkísérte a kereszteseket. Egyes keresztesek, jobbára valószínűleg azok, akik Nikaiánál megsebesültek, hátramaradtak, és a császár szolgálatába szegődtek. Ők Butumitész parancsnoksága alá kerültek, részt vettek Nikaia helyreállításában, majd az ottani helyőrségben szolgáltak tovább.242 A Leuké falunál lévő hídnál a hercegek tanácskozást tartottak. Az ellátási nehézségeken könnyítendő az a döntés született, hogy a sereg két részre oszlik, és egy nap különbséggel követik egymást. Az első sereg a dél-itáliai normannokból és az északfranciákból, továbbá Flandria és Blois grófjának csapataiból állt, valamint a latinokat kalauzoló bizánciakból. A második sereget dél-franciák és lotaringiaiak alkották, Vermandois grófjának csapataival. Az első sereg parancsnoka Boemund, a másodiké Rajmund, Toulouse grófja volt. Amint a hadsereg kettévált, Boemund hada megindult Dorülaion felé.243 Kilidzs Arszlán szultán, miután nem sikerült felszabadítania Nikaiát, keletre vonult vissza, részben, hogy összeszedje erőit, részben pedig azért, hogy békét kössön 240

Blois-i István: i. h. A kereszteseket tízfős csoportokban engedték be Nikaiába (Anna Komnéné, XI, ii, 10, 3. köt. 16. p.). 241 A Kis-Ázsiát átszelő útvonalakról lásd Ramsay: Historical Geography of Asia Minor, 74-82. p. 242 Boemund serege június 26-án indult el Gesta Francorum, III, 9, 44. p.), Rajmundé június 28-án, (Aguilers-i Rajmund, III, 240. p.; Ribemonti Anzelm: i. h.), az észak-franciák pedig június 29-én (Chartres-i Foucher, I, xi, I, 190. p.). Anna Komnéné, XI, iii, 3, 3. köt. 16-17. p. megemlíti, hogy a frankok egy része Butumitésszel maradt. 243 Anna Komnéné, XI, iii, 4, 3. köt. 18, p.; Gesta Francorum, III, 9, 44. p.; Aacheni Albert, II, 38, 328329. p.

122

és szövetségre lépjen a danismend emírrel az újabb fenyegető veszély ellen. Nikaia eleste nagyon megrémítette a szultánt, ottani kincstárának elvesztése súlyos csapás volt számára. A törökök azonban természetük szerint ekkor még nomádok voltak. A szultán igazi fővárosa a sátra volt. Június utolsó napjaiban összes csapatával együtt visszatért nyugatra, és vele tartott vazallusa, Haszan, a kappadókiai törökök emírje és a danismendi hadsereg a maga emírjével. Június 30-án készenlétben várakozott Dorülaionnál egy völgyben, hogy a hágón át leereszkedő keresztesekre lecsapjon. A keresztes sereg aznap este egy, Dorülaiontól nem messze eső síkságon vert tábort. Napkeltekor a törökök hangos csatakiáltások közepette zúdultak le a hegyoldalról. Boemundot nem érte váratlanul a támadás. A nem harcoló zarándokok a tábor közepére, a forrásokhoz gyűltek, az asszonyokra hárult az a feladat, hogy a frontvonalba vizet hordjanak. A sátrakat gyorsan felállították, a lovagok pedig azt a parancsot kapták, hogy szálljanak le lovaikról. Közben gyorsfutárt indítottak a második sereghez, hogy megsürgessék őket, Boemund pedig szónoklatot intézett kapitányaihoz, melyben nehéz küzdelemre szólította őket, és hogy kezdetben védekező stratégiát alkalmazzanak. Csupán egyetlen lovag tagadta meg az engedelmességet, ugyanaz, aki Konstantinápolyban vakmerően leült a császár trónjára. Boemund negyven emberével az ellenségre támadt, és a csatából szégyenteljes vereség után, száz sebből vérezve tértek vissza. A tábort hamarosan körülvette a keresztények szemében megszámlálhatatlan sokaságúnak tűnő török sereg, majd jól bevált taktikájukat vetve be, íjászaikat a frontvonalba küldték, akik nyilaikat kilőve azonnal átadták a helyet az újabb íjászoknak. Ahogy a forró júliusi reggelen telt-múlt az idő, a keresztesek egyre jobban kételkedtek abban, hogy kibírják a szünet nélküli nyílzáport. De úgy be voltak kerítve, hogy a menekülés lehetetlen volt, ha pedig megadják magukat, az egyet jelentett volna a fogsággal és szolgasággal. Elhatározták tehát, hogy ha kell, együtt halnak mártírhalált. Végül déltájt megpillantották a második seregben harcoló bajtársaikat. Gottfried, Hugó és embereik voltak az élen, közvetlen mögöttük Rajmund és csapata. A törökök rájöttek, hogy a keresztes haderőnek csak egy részét kerítették be. Az újonnan érkezők láttán elbizonytalanodtak, és nem tudták megakadályozni a két sereg egyesülését. A keresztesek valamelyest felbátorodtak. Elhúzódó frontvonalba rendeződtek. Boemund, Normandiai Róbert és Blois-i István került a balszárnyra, középütt Rajmund és Flandriai Róbert helyezkedett el, a jobbszárnyon pedig Gottfried és Hugó. Így indították meg a támadást, miközben azokra a kincsekre emlékeztették egymást, melyekhez győzelmük esetén majd hozzájutnak. A törökök nem számítottak támadásra, ráadásul valószínűleg nem volt elegendő hadfelszerelésük sem. Mikor a dél-francia kontingens élén megjelent Le Puy püspöke a hátuk mögötti hegytetőn, a bizonytalanság pánikká fajult. Adhemar maga tervelte ki ezt az akciót, és talált egy vezetőt, aki átkalauzolta seregét a hegyi ösvényeken. Beavatkozásával biztosította a keresztesek győzelmét. A törökök sorai megtörtek, és rövidesen fejvesztve menekültek kelet felé. Nagy sietségükben még tábort sem bontottak, a szultán és az emír sátrai minden kincsükkel egyetemben a keresztények kezére kerültek.244 244

Anna Komnéné: i. h. szól a francia lovagról; Gesta Francorum, III, 9, 44-48. p.; Aguilers-i Rajmund, IV, 240-241. p. leírja Adhemar szerepét; Chartres-i Foucher, I, xi, 3-10., 189-197. p.; Aacheni Albert, II, 39-42., 329-332. p.; a hercegek levele II. Orbánhoz in Hagenmeyer: Die Kreutzzugsbriefe, 161. p. Dorülaion, a város, melynek nevével a csatát emlegetni szokás a mai Eskisehirtől két mérföldnyire északnyugatra feküdt. A csata pontos helye vitatott. Anna „dorülaioni síkságról” beszél, a hercegek a pápához

123

Hatalmas győzelem volt. Számos keresztény odaveszett, így Tankréd bátyja, Vilmos, Monte Scabiosó-i Umberto, és a párizsi Róbert, de a frankok megtanulták tisztelni a török katonákat. Talán a maguk érdemeit is növelendő, csodálattal adóztál a törökök harcművészete előtt, de megtagadták ugyanezt a bizánciaktól, mivel tudományos módszereiket dekadensnek tekintették. Még a bizánci csatában szerzett érdemeiket sem ismerték el. A Gesta Francorum névtelen szerzője egyenesen azt állítja, hogy a török keresztényként a legkitűnőbb faj lenne, és utal a frank-török rokonság legendájára. E legenda alapját persze nem annyira a két nép etnikai rokonsága adja, hanem leginkább az a közös vonásuk, hogy a görögökben mindketten vetélytársukat látták.245 De bármennyire is csodálatra méltó lehetett a török katonák képzettsége, vereségük révén megnyílt az út a keresztesek előtt Kis-Ázsiába. A szultán, akit előbb fővárosától, most pedig uralkodói sátrától és vagyona nagyobb részétől fosztottak meg, úgy döntött, hogy nincs értelme tovább küzdeni a nyugatiak feltartóztatásáért. Menekülés közben egy csapat későn érkező szíriai törökkel találkozott, akiknek elmesélte, hogy a frankok sokkal többen vannak és erősebbek, mint gondolta, s hogy nem tud velük szembeszállni. A szultán és emberei bevették magukat a hegyekbe, de előtte még kifosztották és kiürítették az általuk megszállt városokat, a környéküket pedig letarolták, nehogy az előrenyomuló keresztesek élelmet találjanak.246 A keresztesek két napot töltöttek Dorülaionban, részben hogy kiheverjék az ütközetet, részben, hogy a következő teendőket megtervezzék. Nem volt nehéz eldönteni, melyik úton menjenek tovább. A kelet felé tartó katonai út túlságosan mélyen bevitt azokra a területekre, melyek a töretlen hatalommal uralkodó danismend és más emírek fennhatósága alatt állt. A sereg nagy volt és túl nehezen mozgott ahhoz, hogy a sós sivatagon átvágjon. Tehát a hegyeken át, a sivatagtól délre vezető, hosszabb utat kellett választani. Nem kétséges, hogy az ötlet Tatikiosztól és az általa szerződtetett vezetőktől származott. Akárhogy is volt, az út nem volt biztonságos. A türkmén invázió és a húszévi hadviselés következtében a falvak elpusztultak, a földeket nem írott levelükben „Dorotilla völgyét” említik, ezen minden bizonnyal „Dorülaion völgye” értendő, Aguilers-i Rajmund, „Campus Floridus”-ról, Aacheni Albert szerint pedig: „Degorganhi völgyé”-ről beszél, „melyet ma Ozellisnek neveznek.” Hagenmeyer: Chronologie 86-87. p. szerint a keresztesek június 30-án éjjel nem értek el Dorülaionba, mivel az 22 órányi járóföldre van Leukétől. Hagenmeyer a csata színhelyét a mai „Bosuzuk” (amin Bosoyukot ért) vagy Inönü közelébe teszi. A közvetlen bizánci út mindkét várost érintette, áthaladt Sögütön, s Dorülaiontól nyolc mérföldre északnyugatra érte el a síkságot. A törökök meglepetésszerűen támadtak. Tehát valahol a hegyekben kellett rejtőzködjenek, ugyanakkor Adhemar is a hegyekben került a hátuk mögé. Azon a részen, ahol az út a fennsíkra ér, a hegyek túlságosan meredekek ilyen hadműveletekhez. Viszont a Szari-su-síkságot, a görög Bathüszt, ahová az út megérkezik a Porszuk-síkságtól, a görög Tembrisztől könnyen áthágható, alacsony hegyek választják el, melyek a Dorülaion előtti folyótorkolatig tartanak. Amennyiben a keresztesek a Szari-su-völgyben táboroztak, a törökök lecsaphattak rájuk a Porszuk völgyéből, ugyanakkor a Porszuktól délre, a Karadzsasehir magaslaton lévő megfigyelőállásról figyelemmel kísérhették a keresztesek mozgásait. Valószínűleg Adhemarnak is át kellett vágnia a Porszuk völgyén, hogy a törökök hátába kerüljön. Saját terepszemlém alapján magam a csata színhelyét a Szari-su-síkságnak arra a részére tenném, ahol a Leuké felé vivő közvetlen út becsatlakozik. Eddig a pontig az előőrsnek a mintegy 85 mérföldet négy nap alatt kellett megtennie, minthogy június 26-án reggel indult el Nikaiából, de feltehetően egy egész napot Leukéban töltött. A többiek két nappal később hagyták el Nikaiát, ám minden bizonnyal nem időztek Leukéban. Erőltetett menetben a csata délutánjára beérték az előőrsöt, vezetőik pedig lóháton még a gyalogság megérkezése előtt Leukéban lehettek, hogy a többi vezetővel tanácskozzanak. 245 Gesta Francorum, III, 9, 50-52. p. 246 Uo., IV, 10, 52-54. p.

124

művelték, a kutak elszennyeződtek vagy kiszáradtak, a hidak leszakadtak vagy lerombolták őket. A szórványosan fellelhető, megfélemlített lakosságból nem mindig lehetett információt kicsikarni. Mihelyt a dolgok rosszra fordultak, a frankok azonnal a görögök árulására gyanakodtak, míg a görögöket a frankok fegyelmezetlensége és háládatlansága keserítette el. Tatikiosz egyre kényelmetlenebbnek és nehezebbnek találta feladatát.247 A dorülaionihoz hasonló fiaskó elkerülése érdekében július 3-án az egész sereg egyszerre vonult küszködve délkeleti irányban, az Anatóliai-fennsíkon át. Nem maradhattak a régi főúton. Polübotoszt elhagyva piszidiai Antiókhia – mely megmenekült a török veszedelemtől – irányába vonultak tovább, ahol némi ellátmányhoz is hozzájutottak. Innen a Szultán-hegy kietlen hágóin átvágva érték el Philomélionnál a főutat. Philomélionból a hegyek és a sivatag között néptelen vidéken keresztül vitt az útjuk. A nyár derekán, kegyetlen forróságban súlyos páncéljaikban a lovagok, lovaik és a gyalogosok egyaránt szörnyű kínokat álltak ki. A sivatagi sós árterek kivételével sehol nem láttak vizet, de növényzetet se, csak tüskebokrokat, melyek ágait hiába rágcsálták folyadék reményében. Ott voltak ugyan az út szélén a régi bizánci ciszternák, csakhogy a törökök mind egy szálig lerombolták. Először a lovak pusztultak el. Sok lovag gyalog kényszerült folytatni útját, mások ökörhátra szálltak, a teherszállító kocsik elé pedig juhokat, kecskéket és kutyákat fogtak be. A hadsereg hangulata mégis kifogástalan maradt. Chartres-i Foucher szerint a sok különböző ország megannyi különböző nyelvet beszélő fia minden bizonnyal Isten sugallatára kovácsolódott így össze.248 A keresztesek augusztus közepén jutottak el Ikonionig. Ikonion, a mai Konya tizenhárom éve volt török kézen, és Kilidzs Arszlán nem sokkal ezután tette meg új fővárosának. Ekkor azonban épp lakatlan volt. A törökök minden ingóságukkal a hegyekbe húzódtak. De a török város mögötti Meram pompás völgyének csermelyeit és kertjeit nem tudták elpusztítani. A völgy termékenysége elkápráztatta az elgyötört kereszteseket. Néhány napig itt időztek, hogy kiheverjék megpróbáltatásaikat. Mindannyiukra ráfért a pihenés. A vezetők is teljesen kimerültek. Gottfriedet néhány nappal korábban vadászat közben megsebesítette egy medve. Toulouse-i Rajmund súlyos beteg volt, azt gondolták, hogy halálán van. Az orange-i püspök már az utolsó kenetet is feladta neki, de az ikonioni pihenő során visszanyerte egészségét, és folytatta útját a hadsereggel. Az Ikonion mellett élő kis örmény lakosság tanácsát megfogadva a katonák annyi vizet vittek magukkal, hogy kitartson Hérakleia termékeny völgyéig.249 Hérakleiában Haszan emír és a danismend emír irányítása alatt török sereg várt rájuk. A kappadókiai birtokait féltő két emír talán abban reménykedett, hogy jelenlétük miatt a keresztesek majd a Taurusz-hegységen átkelve kísérelnek meg eljutni a tengerpartra. De a törökök láttán, Boemund vezetésével, a keresztesek rögtön támadtak, és Boemund személyesen akart megküzdeni a danismend emírrel. A törökök nem akartak szabályos ütközetbe bocsátkozni, ezért gyorsan visz247

Tatikioszra és a bizánciakra Antiókhiáig nincs panasz, de ettől kezdve ellenségessé váltak (Gesta Francorum, VI, 16, 78. p.). Lásd 178. p. és a 64. sz. jegyzet. Ez az erősödő ellenszenv hozzájárult Boemund propagandájának gyors sikeréhez. 248 Gesta Francorum, IV, 10, 55. p. Chartres-i Foucher, I, xiii, 1-5, 199-203. p.; Aacheni Albert, III, 1-3, 339-341. p. 249 Gesta Francorum, uo. 56. p.; Chartres-i Foucher: uo. 200. p. Aguilers-i Rajmund, IV 241. p. szol Rajmund erre az időre tehető betegségéről, Aacheni Albert, III, 4, 341-342. p. beszámol Gottfried balesetéről.

125

szahúzódtak északra, a keresztényekre hagyva a várost. A diadalt az égbolton épp ekkor átsuhanó üstökös fénye világította meg.250 Ekkor ismét meg kellett vitatni a követendő útvonalat. A főút Hérakleiától kissé északra, a Tauruszon keresztül, a félelmetes Kilikiai-kapun át vezetett Kilikiába. Ez az út közvetlenül Antiókhiába vitt, de voltak bizonyos hátrányai. A Kilikiai-kapun nem könnyű átkelni. Az út helyenként annyira meredek és keskeny, hogy egy lassan mozgó seregben már egy kisebb ellenséges alakulat is hamar zavart kelthetett a magasból. Kilikia török kézen volt, a szeptemberi időjárási viszonyok pedig a bizánci jelentései szerint a lehető legvadabbak. Ráadásul Kilikiából Antiókhiába menet át kellett kelni az Amanosz-hegység Szíriai-szoros néven ismeretes embert próbáló hágóján. Ugyanakkor a törökök legutóbbi veresége óta szabad volt az út Kaiszareia Mazakha felé. Innen a nagy bizánci katonai út folytatásaként az Anti-Tauruszon át vezetett egy út Marasba (Germanicea), majd tovább le az Amanosz-hegység alacsony és széles hágóján át az Antiókhiai síkságra. A török inváziót megelőző időkben ez volt a legkedveltebb útvonal Antiókhiából Konstantinápolyba, azzal a kétségtelen előnnyel, hogy keresztény országokon, többségükben névleg a császár hűbéreseinek számító kisebb örmény fejedelmek területein át vezetett. Tatikiosz és a bizánciak feltehetően ezt az útvonalat javasolták, de a császárral ellenséges hercegek, élükön Tankréddal ellenszegültek a javaslatnak. A többség a Kaiszareián át vezető utat választotta. De Tankrét egy csapat dél-itáliai normann élén Gottfried öccsével, Balduinnal, valamint néhány flamand és lotaringiai harcossal elszakadt a főseregtől, és Kilikia felé vette útját. Szeptember 10-e körül Tankréd és Balduin két különböző útvonalon vágott neki a Taurusz hágóinak,251 míg a fősereg északkeleti irányban Kaiszareia felé tartott. Tankrédék Augusztopolisznál beérték Hasszán csapatait és újabb vereséget mértek rájuk, de minthogy nem akartak késlekedni, az emírnek az úttól nem messzire emelkedő várát nem vették ostrom alá. Igaz, több falvat elfoglaltak, és ezeket egy helybeli örmény úrra, Simeonra bízták, aki a császár fennhatósága alatt szándékozott kormányozni. A hónap végére a keresztesek Kaiszareiába értek, melyet addigra a törökök kiürítettek. Itt nem álltak meg, hanem az örmények lakta virágzó városba, az épp a danismend törökök által ostromlott Komanába (Placentia) vonultak. Közeledtükre a törökök elinaltak, és jóllehet Boemund üldözőbe vette, nem érte utol őket. A városlakók örömmel üdvözölték a felszabadítókat, és megkérték Tatikioszt, nevezne ki a város élére császári kormányzót. A címet Tatikiosz egy provanszál lovagnak, Aulps-i Péternek adományozta, aki Guiscard-ral érkezett Keletre, majd a császár szolgálatába lépett. Okos választás volt, az egész eset pedig jó példa arra, hogy a frankok és a bizánciak ekkor még együtt tudtak működni, s közösen végre tudták hajtani a császár és a hercegek megállapodásában foglaltakat.252 A sereg Komanából délkeletre, az Anti-Taurusz-hegység egyik termékeny völgyében fekvő Koxonba, a mai Göksünbe, ebbe a főként örmények lakta, gazdag városba vonult tovább. Itt három napot töltöttek. A lakosok nagyon barátságosak voltak, és a 250

Gesta Francorum, i. h.; Anna Komnéné, XI, iii, 5, 3. köt. 18-19. p. E csata leírásakor Anna kiemeli Boemund hősiességét. Információit minden bizonnyal Tatikiosztól szerezte. Chartres-i Foucher I, xiv, 203-205. p. említi az üstököst. 251 Lásd 158-161. p. 252 Gesta Francorum, IV, 11, 60-62. p.; Blois-i István in Hagenmeyer: i. m. 150. p.; Baudri, VII, 38-39. p.; Anna Komnéné, XI, iii, 6, 3. köt. 19. p.

126

keresztesek bőséges ellátmánnyal szerelkeztek fel útjuk következő, hegyeken át vezető szakaszára. Ekkor az a híresztelés jutott el a sereghez, hogy a törökök elhagyták Antiókhiát. Boemund még mindig távol volt, a danismendek üldözték, így Toulouse-i Rajmund csak saját embereivel tanácskozta meg a helyzetet, és Castillioni Péter vezetésével sebtiben ötszáz lovagot küldött előre a város elfoglalására. A lovagok a legnagyobb iramban haladtak, ám amikor az Orontésztől nem messze lévő paulikánus eretnekek várához értek, kiderült, hogy a híresztelésnek épp az ellenkezője igaz, vagyis nagyszámú török utánpótlás érkezett. Castillioni Péter nyilván visszafordult, hogy a fősereghez csatlakozzék, ám egyik lovagja, Roaix-i Péter néhány bajtársával megszökött és a helyi törökökkel folytatott kisebb ütközetek után Aleppó felé, a Ruszia völgyéNormandiai Róbert győzelme ben elfoglalt néhány erődöt és falvat, a helybeegy szaracén felett li örmények lelkes közreműködésével. Rajmund ezzel a hadműveletével talán nem is azt akarta bebiztosítani, hogy ő legyen Antiókhia ura, csupán az elsőként érkezőt megillető dicsőségre és hadisarcra vágyott. De a sereghez visszatérő Boemund az akció hallatán gyanút fogott, ami már előre jelezte a hercegek közötti szakadást.253 A Koxon utáni útszakaszon a keresztesek minden eddiginél nagyobb nehézségekkel kerültek szembe. Október eleje volt, az őszi esőzések kezdete. Az Anti-Tauruszon át vezető út elképesztően elhanyagolt állapotban volt, mérföldeken át csak egy kis sáros ösvény vitt fel a meredek, szakadék szegélyezte emelkedőn. A lovak egymást követve csúsztak meg és zuhantak a szakadékba, a sorba kötött teherszállító állatok egymást rántották a mélybe. Senki sem mert lóra szállni. A súlyos felszerelésükben gyalogosan küszködő lovagok kétségbeesetten igyekeztek fegyvereiket eladni könynyebb felszerelésűeknek, vagy végső elkeseredésükben elhajították őket. Úgy látszott, átok ül a hegyen. Több életet követelt, mint az összes eddigi török elleni harc. Végül a sereg – mindenki nagy örömére – megérkezett a Marast övező völgybe. Marast megint csak barátságos örmények lakták, a keresztesek tehát megállapodtak itt néhány napra. A város uralkodóját, egy örmény herceget, Tatult, aki korábban bizánci tisztviselő volt, megerősítették pozíciójában. Boemund csatlakozott a fősereghez, miután hiába vette üldözőbe a törököket, Balduin pedig sietve visszatért Kilikiaból haldokló neje, Godvere látására. Asszonya halála után Balduin újra elhagyta seregét, ezúttal keletnek tartott.254 A megerősödött és felfrissült fősereg október 15-e körül távozott Marasból Antiókhia sík vidéke felé. 20-án értek a várostól három órányi távolságra emelkedő Vas-hídhoz.255 253

Gesta Francorum, IV, 11, 62. p. Lásd 200-201. p. Balduin neje, Tosni-i Godvere (Godhild) halálát Aacheni Albert jegyez le, III, 27, 358. p. 255 A Koxontól Antiókhiáig tartó utat a Gesta Francorum, IV, 11, 64. p. írja le, kihangsúlyozva a hegyi út borzalmait, ugyanerről szól Aacheni Albert, III, 27-29., 358-359. p. Tatul marasi uralkodói beiktatását Edesszai Máté, II, clxvi, 229-230. p. említi. 254

127

Négy hónap telt el azóta, hogy a keresztesek elindultak Nikaiába. Nem kis teljesítmény volt ez egy hatalmas seregtől, amellyel nem harcolók egész tömege tartott, és amely a legnagyobb nyárban, jobbára kopár terepen, erős és gyorsan mozgó ellenséges csapatok állandó támadásainak kitéve tette meg az utat. A kereszteseket sok mindenen átsegítette a hitük és a bennük lobogó vágy, hogy a Szentföldre eljussanak. A birtok és a hadizsákmány reménye mintegy ráadásképp sarkallta őket. De az expedíciót kísérő bizánciaknak is elismerés jár, hiszen a törökök ellen vívott csaták tapasztalataiból merítve jó tanácsokat adtak, vezetésük nélkül pedig aligha kelhettek volna át a keresztesek Kis-Ázsián. Igaz, a vezetők időnként hibáztak, például tévesen választották meg a Koxonból Marasba vezető útvonalat, ám miután húsz évig nem tartották karban, sőt alkalmanként szándékosan pusztították, lehetetlenség volt tudni, melyik út milyen állapotban van. Tatikioszra nagyon nehéz szerep hárult, de Antiókhiáig megmaradt a jó viszony a nyugati hercegekkel. A jámbor keresztes katonák talán bizalmatlanok voltak a bizánciakkal, de ami a hadjárat irányítását illeti, egyelőre minden simán ment. Ezalatt Alexiosz császár, akinek arról kellett gondoskodnia, hogy az összeköttetés megfelelő legyen Kis-Ázsiában, a keresztesek mögött megerősítette a kereszténység pozícióit. A frank sikerek eredményeképpen kibékültek egymással a szeldzsukok és a danismendek, akik, amint az első vereségek kábulatából felocsúdtak, a félsziget közepén és keleti részén máris erős török haderőt alkottak. A császár ennél fogva arra törekedett, hogy a félsziget nyugati részét visszaszerezze, ahonnan egyre erősödő tengeri erejének segédletével a déli part felé is utat nyithat, és e területeket uralma alatt is tudná tartani. Miután megerősítette Nikaiát és a dorülaioni utat megfigyelés alatt tartó erődeit, sógorát, Dukasz János hadvezért Kaszpax admirális hajóskülönítményével megerősítve elküldte Iónia és Frígia visszaszerzésére. A fő célpont Szmürna volt, ahonnan Csaka fia még mindig uralma alatt tartotta az ióniai partvidék nagy részét, illetve a Leszbosz, Khiosz és Szamosz szigetét magába foglaló emirátust, míg Epheszoszt és más part menti városokat hűbéres emírek uralták. Frígia szeldzsuk törzsfők fennhatósága alatt állt, teljesen elvágva a szultántól. János a nyomaték kedvéért magával vitte Csaka lányát, mivel ekkor még nem született megállapodás arról, miként fog férjéhez csatlakozni. A szárazföldön és vízen egyidejűleg indított támadás sok volt a szmürnai emírnek, és azonnal megadta magát, cserébe szabadon visszavonulhatott keletre. A jelek szerint elkísérte nővérét a szultán udvarába, és ezzel el is tűnt a történelemből. Ekkor rövid küzdelem után Epheszosz is elesett, és amíg Kaszpax flottájával a partvidéket és a szigeteket elfoglalta, Dukasz János a szárazföldön vonulva sorra bevette a fontosabb lídiai városokat, Szardeiszt, Philadelphiát és Laodikaiát. 1097-ben ősz végéig János kezére került a tartomány, majd a tél elmúltával készen állt arra, hogy még beljebb hatoljon a frígiai területeken, egészen a főútig, amelyen a keresztesek haladtak. Talán az volt a célja, hogy helyreállítsa Bizánc fennhatóságát a Polübotoszból és Attaliától délre vezető, s a tengerparton kelet felé tartó út felett, melyet a tengeri haderő védelmezne, és amely biztosíthatná az összeköttetést az örmény hercegekkel, akik ekkor már letelepedtek a Taurusz-hegységben. Ily módon rendelkezésükre állna egy út, amelyen megoldható lenne a Szíriában harcoló keresztesek utánpótlása, és tovább folytatódhatna a keresztények közös küzdelme.256

256

Anna Komnéné, XI, v, 1-6, 3. köt. 23-27. p.

128

2. fejezet Örmény közjáték „Ne higgyetek a barátnak.” (Mikeás 7,5)

Az örmények délnyugati irányú vándorlása, mely akkor kezdődött meg, amikor a szeldzsuk inváziók miatt a Van-tó mellett és az Araxész völgyében nem éltek többé biztonságban, a tizenegyedik század utolsó éveiben zajlott le. Amikor a keresztesek Kis-Ázsia keleti részére értek, már egy sor apró örmény fejedelemség húzódott ott az Eufrátesz középső folyásán túli területektől a Taurusz-hegység belsejéig. Az örmény Philarétosz kérészéletű állama még alapítója 1090-ben bekövetkezett halála előtt szétmorzsolódott. De Torosz tartotta magát Edesszában, sőt épp nemrégiben űzte ki a fellegvárból a török helyőrséget; apósa, Gabriel pedig Meliténét tartotta.257 Marasban a vezető keresztény polgárt, Tatult ismerték el kormányzónak a bizánci hatóságok, akiknek a keresztesek visszajuttatták a várost.258 A Maras és az Eufrátesz között fekvő Rabanban és Kaiszunban egy Kogh Vazul – azaz Rabló Vazul – nevű örmény alapított kicsiny fejedelemséget.259 Torosz, Gabriel és talán Tatul is Philarétosz alárendeltjei voltak, és akárcsak ő, közszereplésüket a bizánci államigazgatás tisztviselőiként kezdték. Ortodoxok voltak, azaz nem tartoztak a különvált örmény egyház kebelébe, ráadásul hitükkel együtt a császártól egykor kapott címeiket is megtartották, és amikor csak módjukban állt, ápolták kapcsolatukat a bizánci udvarral és megerősítették hűségesküjüket. Torosznak a kuropalatész magas rangját adományozta Alexiosz. A császári összeköttetés bizonyos fokig legitimálta ezeket a kormányzatokat, de jóval biztosabb alapot jelentett, hogy készséggel elismerték a szomszédos török törzsfők fennhatóságát. E potenciális feljebbvalókat Torosz bámulatos eréllyel játszotta ki egymás ellen, Gabriel felesége Bagdadban teljesített küldetést azzal a céllal, hogy megszerzi a legfőbb muszlim hatóságok elismerését. E hercegek mindegyike bizonytalan helyzetben volt. Vallásuk miatt, Kogh Vazul kivételével, mindnyájan elszigetelődtek földijeiktől, a területeiken még mindig nagy számban élő szíriai keresztények gyűlölték őket a törökök pedig nem bíztak bennük, és csupán a törökök megosztottságának köszönhették fejedelemségeik létezését. 257

Toroszról lásd Laurent: Des Grecs aux Croises, 405-410. p.; Gabrielről lásd uo. 410. p. és Honigmann „Malarya” szócikke az Encyclopaedia of Islamban. Lásd még jelen mű 70., 143-144. p. 258 Lásd 154-155. p. 259 Kogh Vazulról lásd Chalandon: Les Comnènes, 99. skk. p. Előkelő örmény hercegként, s mint az örmény egyház tagja menedéket ajánlott az örmény katholikosznak, Vahraini Gergelynek (Edesszai Máté II, dxxxviii, 258. p.). Volt egy másik, ekkor Ániban tartózkodó katholikosz is, Vazul (uo. II, cxxxiv, 201-202. p.).

129

A tauruszi örményeket kevesebb veszedelem fenyegette, mivel területeiket nehéz volt megközelíteni, megvédeni viszont annál könnyebb. Osin, Hetum fia uralta a Kilikiai-kaputól nyugatra elterülő hegyeket, főhadiszállása Lampron bevehetetlen várában, egy hegycsúcson volt, amely Tarszosz és a Kilikiai-síkság felé magasodott. Rendszertelen kapcsolatot tartott fenn Konstantinápollyal, és a császár a kilikiai sztratopedarkhész címet adományozta neki. Bár valószínűleg nem ortodox hitű volt, korábban Alexiosz alatt szolgált, és a császár beleegyezésével történhetett az is, hogy átvette Lampront a le nem győzött bizánci helyőrségtől. Gyakorta kiruccant a Kilikiai-síkra és 1097-ben kihasználva, hogy a törököket a keresztesek előretörése kötötte le, elfoglalta Adana városának egy részét.260 A Kilikiai-kaputól keletre húzódó hegyek Rupen fia, Konstantin birtokában voltak, főhadiszállása a Szisztől északnyugatra fekvő Petzerpart várában volt. Apja halála óta Konstantin kiterjesztette hatalmát keletre, az Anti-Taurusz-hegység felé, elfoglalva a Göksu folyó mentén emelkedő nagy Vahka várát, mely bizánci helyőrségétől elszigetelve állt. Apjához hasonlóan a külön álló örmény egyház buzgó híve, és a Bagratida-dinasztia örököseként ősi gyűlöletet táplált Bizánc ellen. Ő is kihasználni remélte a törökök zavarát, hogy megvethesse lábát a gazdag, s ekkor már többségében örmények lakta Kilikiai-síkságon.261 Boulogne-i Balduin már rég belebonyolódott az örmény kérdésbe. Nikaiánál közeli barátságba került egy örménnyel, Kogh Vazul testvérével, Bagrattal, aki korábban császári tisztviselő volt, és ekkor csatlakozott Balduin seregéhez. Bagrat valószínűleg meg akarta szerezni Balduin segítségét az Eufrátesz mentén fekvő örmény fejedelemségek számára, melyek sorsa családi kapcsolatai révén őt is érintette.262 Ám amikor Hérakleiánál Tankréd bejelentette, hogy elhagyja a fősereget és szerencsét próbál Kilikiában, Balduin úgy vélte, nem volna bölcs dolog hagyni, hogy egy másik nyugati herceg nekivágjon az örmény kalandnak, ahelyett, hogy ő maga aknázná ki a főúri sarj barátságát. Nem valószínű, hogy bármit is Tankréddal együtt határoztak el. Mindketten egy-egy hercegi család hazájukban kilátástalan helyzetben lévő leszármazottai voltak, és mindketten őszintén reménykedtek abban, hogy Keleten fejedelemséget szereznek. De Balduin már egy örmény állam mellett döntött, míg Tankréd kész lett volna bárhol letelepedni, ahol alkalom adódik. Ellenezte a kaiszareiai kerülőt, mert a bizánciak javaslata volt, tehát nyilván ők húznak majd hasznot belőle, s minthogy a környéket barátságos keresztények lakták, kitűnő lehetőség kínálkozott neki. Szeptember 15-e körül Tankréd száz lovagból és kétszáz gyalogosból álló kis seregével elhagyta a herakleiai keresztes tábort, és egyenesen a Kilikiai-kapunak tartott. Rögtön utána Balduin is útra kelt, unokatestvére, Bourg-i Balduin, Toul-i Rajnald, Stenay Péter, valamint ötszáz lovag és kétezer gyalogos társaságában. Mindegyik csapatban csak harcosok voltak, így Balduin felesége, Godvere és gyermekeik is a fősereggel maradtak. Tankréd minden valószínűség szerint a közvetlen útvonalon kelt át, azon ahol a mai vasútvonal vezet Ulukislán át, Balduin pedig nehezebb fegyverzetű seregével a régi főutat választotta, mely a keletebbre lévő Tüanától a hágó bejá260

Osin pályafutásáról ír Edesszai Máté, II, cli, 216. p. Lásd Laurent: Les Arméniens de Cilicie, in Mélanges Schlimberger, I. köt. 159-168. p. Máté szerint Osin Pazuni nevű bátyja még életben volt. Caeni Rudolf, XI, 634-635. p. Osint Ursinusnak nevezi. 261 Konstantinról lásd Edesszai Máté: i. h.; Sembat: Chronicle, 610. p. 262 Bagrat életéről, Balduinhoz fűződő viszonyáról ír Aacheni Albert, III, 17, 350-351. p. A Kogh Vazul-féle rokoni szálat Türoszi Vilmos, VII, 5, I. köt. 383-384. p. említi.

130

ratánál fekvő Podandoszba vitt. Vagyis a szoroson átkelőben három nappal lemaradt Tankréd mögött. A síkságra leérve Tankréd Tarszoszba, a még ekkor is a legjelentősebb kilikiai városba vonult. Közben erősítést kért a főseregtől. Tarszosz egy török helyőrség kezén volt, akik azonnal kicsaptak a betolakodókra, de súlyos vereséget szenvedtek. A város görög és örmény keresztény lakói ekkor kapcsolatba léptek Tankréddel, és könyöregtek neki, hogy foglalja el a várost. A törökök azonban mindaddig kitartottak, míg meg nem pillantották Balduin közelgő seregét. Ekkor úgy találták, hogy az ellenség aggasztó létszámfölényben van; estig vártak, és az éj leple alatt elinaltak. Másnap reggel a keresztények kinyitották a kapukat Tankrédnek, s mire Balduin odaért, már Tankréd zászlói lengedeztek a tornyokon. Tankréd csapatában nem volt egyetlen bizánci hivatalnok sem, és természetesen esze ágában sem volt átengedni a császárnak a meghódított területet. Csakhogy Balduin személyében olyan veszedelmes vetélytársra lelt, aki éppúgy fittyet hányt a Konstantinápollyal kötött egyezségre, mint ő. Balduin magának követelte a Tarszosz feletti fennhatóságot, és Tankréd dühösen bár, de a nagyobb haderővel szemben tehetetlenül kénytelen volt engedni neki. Csapatait kivonta a városból, s keletnek, Adana felé vonult tovább. Alighogy Balduin rátette a kezét Tarszoszra, háromszáz normann érkezett a város kapuihoz, akik azért jöttek a főseregtől, hogy Tankrédot erősítsék. Hiába könyörögtek, Balduin nem engedte be őket a falakon belülre. A városon kívüli táborhelyet az éjszaka folyamán megtámadták a korábbi török helyőrség arrafelé portyázó katonái, és az utolsó emberig lemészárolták a falakon kívül rekesztetteket. Az eset nagyon megrázta a kereszteseket. Még saját serege is Balduint hibáztatta, és talán jelentősen meg is rendül pozíciója, ha nem érkezik meg a hír, hogy a város mellett folyó Kündosz torkolatában, a Mersin-öbölben váratlanul felbukkant egy keresztény flotta, Boulogne-i Guynemer parancsnoksága alatt. Guynemer hivatásos kalóz volt, elég dörzsölt ahhoz, hogy felismerje, hogy a kereszteseknek tengeri segítségre van szükségük. Összeverbuvált egy csapatra való dán, fríz és flamand kalózt, és késő tavaszon elhajózott Hollandiából, majd elérve a levantei vizeket, azonnal kapcsolatba lépett a keresztesekkel. Erősen kötődött szülővárosához. Érthető hát az öröme, hogy a legközelebbi sereg parancsnoka épp az őrgrófjának fivére. Felhajózott a folyón Tarszoszig és hűségesküt tett Balduinnak. Balduin cserébe Guynemer háromszáz emberét felfogadta városi helyőrségébe, és Guynemert pedig valószínűleg kinevezte parancsnokának arra az időre, amíg maga a keleti út folytatására készülődött. Ezalatt Tankréd Adanába ért, ahol nagy felfordulást talált. Osin, Lampron ura nemrégiben lerohanta a várost, és otthagyott egy kisebb csapatot, hogy egyezkedjen a törökökkel. Közben a burgundi Welf lovag, aki annak idején talán Balduinnal együtt kelt útra, csak menet közben elvált tőle, hogy a saját szakállára próbálkozzék, szintén rátört Adanára, és megszerezte a fellegvárát. Tankréd jöttére a törökök visz-

131

szavonultak, a fellegvárban pedig szívélyesen fogadták csapatait, és Tankréd megerősítette Welfet a város birtokában. Osint leginkább az érdekelte, hogy embereit megmentse egy kockázatos kalandtól. Hálás volt Tankréd közbeavatkozásáért, és arra unszolta, menne tovább Mamisztra, az ősi Mopszueszta felé, ahol egy országnyi örmény várja szabadulását a török uralom alól. Mielőbb a vetélytársa, a rupenida Konstantin bitorolta befolyási övezetben szerette volna tudni a frankokat. Tankréd október elején érkezett Mamisztrába. Ahogy megjelent, a törökök, akárcsak Adanában, itt is elmenekültek, a keresztények pedig örömmel tessékelték be őt városukba. Mialatt ott tartózkodott, Balduin és serege megérkezett. Balduin ekkorra már feltehetően eldöntötte, hogy jövendő fejedelemsége nem Kilikia területén lesz. Talán a szeptemberben mindig párás, maláriát terjesztő klíma riasztotta el. De talán az egyre hatalmasabb császár birodalmát is túl közelinek találta. Tanácsadója, Bagrat keleti előrenyomulását támogatta, ahol az örmények már várták segítségét. Mindenesetre gondoskodott arról, hogy Tankrédnek ne legyen sok esélye erős kilikiai államot alapítani. Most visszaúton volt a fősereghez, hogy tárgyalásokat folytasson fivérével és barátaival, mielőtt újabb hadjáratba kezd. Tankréd okkal gyanakodott. Nem engedte be Balduint Mamisztrába, hanem arra kényszerítette, hogy a Dzsihán folyó túloldalán üssön tábort. Arra azonban hajlandó volt, hogy a városból élelmet küldjön a táborba. A normannok egy része – élükön Tankréd sógorával, Salernói Richárddal – nem szenvedhette, hogy Balduin büntetlen megúszta tarszoszi tettét. Rávették Tankrédet, hogy csatlakozzék hozzájuk, amikor rajtaütnek Balduin táborán. Nem volt bölcs lépés. Balduin serege nagyobb létszámú és erősebb volt, hamarosan visszaverte a folyón túlra a támadók felbomló sorait. E nem túl épületes konfliktus a visszájára fordult, Balduin és Tankréd megbékéltek egymással. De a kár helyrehozhatatlan volt, fájdalmasan nyilvánvaló lett, hogy a keresztes hercegek nem hajlandók a kereszténység javáért együttműködni, ha személyes birtokszerzés lehetősége kínálkozik; a bennszülött keresztények pedig rövidesen felismerték frank megmentőik felszínes altruizmusát, és megtanulták azt a maguk javára fordítani azzal az egyszerű módszerrel, hogy a frankokat kijátszották egymás ellen.263 A mamisztrai megbékélés után Balduin igyekezett mielőbb visszatérni a Marasban tartózkodó fősereghez. A hírek szerint Godvere haldoklott, de gyermekeik is betegek voltak, és nem sokkal élték túl anyjukat. Balduin csupán néhány napot töltött fivéreivel és a sereg többi vezérével. Azután, mikor a fő haderő elindult délnek, Antiókhia felé, ő maga kelet felé tartott, hogy szerencsét próbáljon az Eufrátesz völgyében, és a folyón túli vidéken. Jóval kisebb sereggel vágott neki az útnak, mint amekkorával a kilikiai expedícióban részt vett. Népszerűségét talán még mindig visszavetette a tarszoszi eset, de az is lehet, hogy az Antiókhia elfoglalását latolgató fivérei nem engedtek át neki több embert. Mindössze száz lovasa volt, de örmény tanácsadója, Bagrat még ekkor is vele tartott, személyzete pedig új káplánnal gyarapodott, aki nem volt más, mint Chartres-i Foucher, a történetíró.264 263

A kilikiai hadjárat történetét részletesen elbeszéli Aacheni Albert, III, 5-17., 342-350. p. és Caen-i Rudolf, XXXIII-XLVII, 629-641. p. Rövidebb, Tankréddel rokonszenvező beszámolót ad a Gesta Francorum, IV, III, 55-60. p. Rudolf (634. p.) azt mondja, hogy Adana ekkor Ursinusé (Osin), Albert szerint viszont Welle Albert (348-349. p.) meséli el Guynemer érkezését. 264 Edesszai Máté, II, cliv, 219. p. szerint Turbesszel bevételekor Balduinnak száz lovasa volt, és hatvan, amikor Edesszába tartott. A seregéhez tartozó Chartres-i Foucher (I, xiv, 2, 206. p., 15, 215. p.) induláskor „milites pauens”-ről beszél (I, xiv, 4, 208. p.) és nyolcvanról, amikor átlépték az Eufráteszt (I,

132

Balduin távozása után Tankréd sem maradt sokáig Mamisztrában. Egy kisebb helyőrséget hátrahagyva délnek fordult, és az Isszon-öböl bejáratánál Alexandretta felé tartott. Útközben követeket indított Guynemerhez, akinek ekkor valószínűleg még, mindig Tarszoszban volt a főhadiszállása, és együttműködését kérte. Guynemer boldogan jött és csatlakozott flottájával Tankréd seregéhez, még Alexandretta előtt. Az összevont erők bevették a várost, melyet ezután Tankréd látott el helyőrséggel. Ekkor Tankréd továbbvonult a Szíriai-szoroson keresztül az Amanoszon át, hogy Antiókhia előtt újraegyesüljön a keresztes hadsereggel.265 A kilikiai kaland nem hozott sok jót sem Balduinnak, sem Tankrédnek. Egyikük sem tartotta érdemesnek itt államot alapítani. A három kilikiai városban hagyott kis frank helyőrség – Guynemeré Tarszoszban, Welfé Adanában és Tankrédé Mamisztrában – nem bírt volna ki egy komolyabb támadást. A török helyőrség feloszlatásából annyi haszna mégiscsak volt a kereszteseknek, hogy antiókhiai hadműveleteik során nem kellett tartaniuk a törökök oldaltámadásától Kilikia felől, ugyanakkor Alexandretta elfoglalásával az utánpótlás szállítása tekintetében rendkívül hasznos kikötővároshoz jutottak. Az egész ügyből a hegyekben élő örmény hercegek húzták a legnagyobb hasznot. A török hatalom összeomlását követően lassanként beszivárogtak a síkság falvaiba és városaiba, és ezzel lerakták a kis kilikiai Örmény Királyság alapjait. Amikor Balduin Marasnál elhagyta a fősereget, az épp dél felé, AntióA Kilikiai-kapu khiába indult. Kezdetben Balduin attól néhány mérföldnyire keletre, párhuzamos úton vonult, hogy a balszárnyat biztosítsa. Talán ennek fejében kapott engedélyt, hogy ismét elhagyhassa a fősereget, és azzal igazolja portyáját, hogy védelmet nyújt a kereszteseknek, mivel a khorászáni törökök felmentő serege épp azon a területen át érhette el legkönnyebben Antiókhiát, amerre ő is vonulni szándékozott. Ráadásul gazdag is volt ez a környék, tehát biztosítani lehetett mindent, amire csak a kereszteseknek szükségük volt. Ajntabnál Balduin pontosan keleti irányba fordult. Nem valószínű, hogy kidolgozott haditerve lett volna, eltekintve attól az elhatározástól, hogy a maga és az egész keresztes mozgalom javára fejedelemséget alapít az Eufrátesz mentén. A körülmények kedvezőek voltak. Nem a hitetlenektől kellett területet szereznie, hiszen az már a baráti örmények kezén volt. Kapcsolatban állt az ottani örmény hercegekkel. Bagrat révén annak fivérével, Kogh Vazullal, a Marastól keletre lévő vidék urával is összeköttetésbe került. Meliténéi Gabriel a danismend törökök állandó szorongatásában minden bizonnyal amúgy is frank segítségért folyamodott, az edesszai Torosz pedig már megkereste a kereszteseket. Balduin valóban azt is mondta, azért döntött úgy, hogy elhagyja Kilikiát, mert ő maga vagy Bagrat üzenetet kapott Torosztól, aki sürxiv, 7, 210. p.). 265 Türoszi Vilmos, III, 25, I, 149. p. megemlíti, hogy a tengerészek Tankréddel maradtak.

133

gősen Edesszába hívta őket. Az örmények már hosszú ideje a nyugatiaktól remélték a felszabadítást. Húsz évvel korábban, amikor köztudottá vált, hogy VII. Gergely pápa a keleti kereszténység megmentését célzó hadjáraton töri a fejét, egy örmény püspök Rómába utazott, hogy érdekeiket képviselje.266 Még a bizánci címet viselő hercegek is vonzóbbnak találták a nyugatiak szövetségét, csak ne váljanak még inkább függővé a gyűlölt birodalomtól. A frank sereg, mely határaikon győztes harcot vívott a kereszténység ügyéért, azzal a rég áhított lehetőséggel kecsegtetett, hogy az örmények egyszer s mindenkorra lerázhatják mind a török, mind a bizánci igát. Balduinban és embereiben felszabadítóikat üdvözölték. Manapság tudjuk, hogy kételkedni kell a reménykeltő „felszabadítás” szóban. Az örmények ezt nálunk jóval hamarabb megtanulták. Ahogy Balduin az Eufrátesz felé vonult, az örmény lakosság mindenfelé üdvözölte őt. A körzetben még megmaradt török helyőrségek népe vagy elmenekült, vagy a keresztények mészárlásának esett áldozatul. A környék egyetlen jelentősebb török ura, a szamoszatai Balduk emír, aki az Edesszából Meliténébe vezető utat fennhatósága alatt tartotta, megpróbálta megszervezni az ellenállást, de erejéből támadó hadműveletre nem futotta. A latinok által bérnek és Nicususnak nevezett két helybeli örmény nemes kis seregével csatlakozott Balduinhoz. 1097-ben tél elejére Balduin egészen az Eufráteszig elfoglalta a területet, bevette a két legjelentősebb erődöt, Ravendelt és Turbesszelt, amint az arab Rávandánt és Tell Básírt latinosan nevezték. Ravendel az Antiókhiával való kapcsolattartás szempontjából volt fontos, ennek kormányzását Balduin örmény tanácsadójára, Bagratra bízta, míg Turbesszel, mely jelentőségét annak köszönhette, hogy az Eufrátesz nagymúltú gázlója, Karkemis közelében terült el, az örmény Fer irányítása alá került.267 A Turbesszelben tartózkodó Balduinhoz valamikor újév körül érkezett meg az edesszai követség. Torosz türelmetlenül várta a frankokat, akik az Eufrátesz nyugati partján szerinte csak az időt vesztegették. Állandó bizonytalanságban élt, s nyugtalanították a hírek, hogy Moszul félelmetes emírje, Kerboga Antiókhia felszabadítására hatalmas sereget gyűjt, mely útközben Edesszán és a többi örmény fejedelemségen is végigsöpörhet. Balduin kizárólag a tetszése szerinti feltételekkel volt hajlandó bevonulni Edesszába. Torosz pénz és gazdag ajándékok ellenében, zsoldosként akarta alkalmazni a sereget, de immár nyilvánvaló volt, hogy Balduin nem éri be ennyivel. A Turbesszelbe küldött edesszai követség már egy olyan ajánlat megtételére kapott felhatalmazást, hogy Torosz fiává és örökösévé fogadná Balduint, és társuralkodóként egyszersmind országa kormányzásába is bevonná. A korosodó, gyermektelen Torosz számára ez látszott az egyetlen megoldásnak. Szíve szerint talán nem úgy döntött volna, de hazájában népszerűtlen volt, és ellenséges szomszédok vették körül, tehát nem nagyon volt választási lehetősége.268 A kevésbé rövidlátó örmények azonban nyugtalanok voltak, Bagrat nyilván nem ilyen tanácsokat adott örmény ügyekben. Bagrat volt az első, aki méltatlankodott. A frankok még Turbesszelben voltak, amikor Fer, aki kétségtelenül Bagrat helyére pályázott Balduin bizalmában, hírt adott arról, hogy Bagrat összejátszik a törökökkel. Ebből valószínűleg annyi az igazság, hogy fi266

Gergely pápa levele, in Jaffé: Monumenta Gregoriana, VIII, i, Bibliotheca Rerum Germanicarum, 2. köt. 423-424. p. 267 Aacheni Albert, III, 17-18, 350-351. p. 268 Aacheni Albert, III, 19, 352. p.; Chartres-i Foucher, I, xiv, 5-6, 209-210. p.; Edesszai Máté, II, cliv, 218-221. p.; Laurent: i. m. 418-423. p.

134

vérével, Kogh Vazullal tanácskozott az örmény szabadságot fenyegető újabb veszedelemről. Talán Ravendel hercegségét is megszerezni remélte. Balduin azonban nem kockáztatott. Azonnal csapatokat küldött Ravendelbe Bagrat elfogatására, majd Balduin elé vitték az örményt, és kínzásoknak vetették alá, hogy bevallja, mit tett. Nem sok bevallani valója volt, hamarosan elmenekült, és a hegyekben testvére, Kogh Vazul védelme alatt talált menedéket, végül maga Kogh Vazul is a vadonba kényszerült és csatlakozott Bagrathoz.269 1098. február elején Balduin elindult Turbesszelből Edesszába. Csupán nyolcvan lovag volt vele. A szamoszatai törökök lesben vártak ott, ahol Balduin várhatóan átkel az Eufráteszen, talán Biredzsiknél, ám Balduin túljárt az eszükön, és egy valamivel északabbra lévő gázlót vett igénybe. Február 6-án ért Edesszába, ahol Torosz és a keresztény lakosság a legnagyobb lelkesedéssel fogadta. Torosz szinte azonnal törvényesen fiává fogadta. A szertartás, mely a korabeli hagyományos örmény rítust követte, inkább illett volna egy gyermek, mint egy felnőtt örökbefogadási ünnepéhez. Balduin derékig meztelenre vetkőzött, Torosz pedig egy, két emberre szabott inget öltött magára, melyet azután Balduin fejére húzott, és ekkor az újdonsült apa és fia egymáshoz dörgölte meztelen mellkasát. Ezután Balduin a szertartást megismételte a hercegnővel, Torosz feleségével is.270 Mint edesszai társuralkodó és trónörökös Balduin első teendőjének a szamoszatai török emirátus megdöntését tekintette, mivel az könnyen meghiúsíthatta a Nyugattal fönntartott kapcsolatát. Az edesszaiak örömest támogatták az expedíciót, hiszen Balduk emír volt a legközelebbi és egyben legkitartóbb ellenségük, jószágaik és földjeik az emír állandó fosztogatásainak voltak kitéve, sőt időnként hadisarcot fizettetett a várossal. Az edesszai rendőrség elkísérte Balduint és lovagjait a harcba, és velük tartott Torosz egyik hűbérese, Konstantin, gargari örmény fejedelem is. A február 14-20a között véghezvitt portya sikertelenül végződött. Az edesszaiak nem voltak jó harcosok. A törökök meglepték őket, és ezer főt lemészároltak közülük, mire a sereg visszavonult. Mindezzel együtt Balduinnak sikerült bevennie az emír fővárosa közelében egy Szent János nevű falut, ahol erős lovagsággal ellátott erődítményt létesített a török hadmozdulatok megfigyelésére. Ennek eredményeképp megfogyatkoztak a török portyák, amiért az örmények joggal voltak hálásak neki.271 Nem sokkal azután, hogy Balduin visszatért Edesszába, összeesküvés készülődött Torosz ellen Gargari Konstantin vezetésével. Sosem tudjuk meg, hogy Balduin menynyire keveredett bele az ügybe. Barátai tagadták ennek lehetőségét, de az örmény szerző, Máté tanúsága szerint az összeesküvők tudatták vele, hogy Balduin javára fosztanák meg Toroszt a tróntól. Edessza népe nem szerette Toroszt, és nem sokra becsülte erőfeszítését, mellyel a város önállóságát őrizte. Már csak azért sem kedvelték őt, mert ortodox vallású és névleg a birodalom hivatalnoka volt. A török fosztogatásoktól nem tudta megóvni terményeiket és termékeiket, ugyanakkor súlyos adókat vetett ki rájuk. Mindaddig azonban, míg Balduin meg nem jelent a színen, nem szabadulhattak meg személyétől. De immár ott volt nekik az erélyesebb védelmező. Nem kellett tehát az összeesküvéssel a frankok kezdeményezésére várni, de azt ne269

Aacheni Albert, III, 18, 351. p. Aacheni Albert, III, 19-21, 352-354. p.; Chartres-i Foucher, I, xiv, 7-12, 210-213. p. Guibert, XIV, 165. p. is leírja az örökbefogadási szertartást. 271 Aacheni Albert, III, 21, 353-354. p. Edesszai Máté, II, cliv, 218-221. p. egyszerűen katasztrófának mondja az expedíciót. 270

135

héz elképzelni hogy a pártütők túl messzire merészkedtek volna a frankok beleegyezése nélkül. Március 7-én, vasárnap az összeesküvők munkához láttak. Előbb Torosz hivatalnokainak házaira uszították rá a tömeget, majd a fellegvárban lévő hercegi palotához vonultak. Toroszt katonái elhagyták, fogadott fia pedig nem sietett védelmére, ehelyett azt tanácsolta neki, hogy adja meg magát. Torosz engedett, és csupán annyit kért, hogy feleségével együtt szabadon visszavonulhasson Meliténébe, apósához. Bár Balduin kezeskedett Torosz életéért, mégsem hagyták őt elmenni. Miután rájött, hogy a saját palotájában fogoly, kedden az egyik ablakon át megkísérelte a szökést, de a tömeg elfogta és széttépte. A hercegnő, Balduin örökbefogadó anyjának további sorsa ismeretlen. Március 1-jén, szerdán Edessza népe kormányzásra kérte fel Balduint. Balduin elérte hát, amire vágyott, szert tett egy fejedelemségre. Igaz, Edessza nem a Szentföld területén volt, de egy frank állam az Eufrátesz középső folyása mentén bármely Palesztinában alapítandó állam védelmében értékes szerepet játszhat. Balduin tehát igazolni tudta cselekedetét a tágabban értelmezett keresztes politika keretein belül. Épp csak az egyetemes kereszténység előtt nem tudta törvényesen igazolni magát. Edesszára, mint a török invázió előtt a császár fennhatósága alá tartozó városra vonatkozott a konstantinápolyi eskü. Ráadásul úgy szerezte meg a várost, hogy elmozdította kormányzóját, sőt meggyilkolását is elnézte, pedig az, hivatalosan legalábbis a császár hivatalnoka volt. Persze Balduin már Kilikiában bemutatta, hogy esküje semmit sem jelent, miközben az edesszai Torosz úgy bocsátotta áruba saját jogait, hogy távoli ura szóba sem került. Ám az eset nem kerülte el Alexiosz figyelmét, aki mindaddig fenntartotta jogait, amíg abban a helyzetben volt, hogy érvényesíteni tudta őket. A későbbi örmény történetírók, akik számára már világos volt, hogy a frank uralom az Eufrátesz-menti örménységet romlásba döntötte, szigorúan elítélték Balduint. De igazságtalanok voltak. Balduin Torosszal szembeni eljárására nincs mentség, amint azt a latin krónikások zavara is mutatja. Torosz annak idején hasonlóképp bánt el a török Alphilaggal. Három vagy négy évvel az imént tárgyalt események előtt Torosz a danismendek ellen hívta segítségül Alphilagot, majd megölette őt, de ezzel megóvta városát egy hitetlen zsarnoktól, és Alphilag örökbe sem fogadta őt. Igaz, hogy az örmény szokások nem veszik olyan szigorúan az örökbefogadás intézményét, mint a nyugati jog, noha ez nem kisebbíti Balduin bűnét. Az örményeknek mégsem kellene vádolniuk őt, hiszen örmények gyilkolták meg, Toroszt, és helyére saját faja egyhangúlag hívta meg Balduint. Csak azok a keresztesek által később elűzött örmény hercegek voltak bizalmatlanok a nyugati segítséggel szemben, akik valaha a császárt szolgálták. Honfitársaik ezért, de még inkább azért, mert az ortodox egyház hívei lettek, ellenük fordultak. Ám csak e korábbi birodalmi tisztviselők – mint Torosz és Gabriel – rendelkeztek elegendő tapasztalattal, hogy megőrizzék az Eufrátesz mentén az örmény függetlenséget. Hálátlan alattvalóik, ha a Bizánc iránti gyűlöletükben a latinoknak készek voltak megbocsátani ugyanazokat az eretnek vétkeket, melyek miatt a görögöket örökre elátkozták, csak magukat vádolhatják, hogy frank barátaik a pusztulásba vitték őket.272 Edesszai Máté: i. h. kidomborítja Balduin árulását; Chartres-i Foucher, I, xiv, 13-14, 213-215. p. beszámolója rövid és meglehetősen zavaros; Aacheni Albert, III, 22-23, 354-355. p. Lásd Laurent: i. m. 428-438. p. meggyőzően adja elő azt az álláspontját, hogy Máté ez idő tájt Edesszában tartózkodott. 272

136

Egy időre minden rendben volt. Balduin felvette az Edessza grófja címet, és egyértelművé tette, hogy egyedül óhajt uralkodni. Ám frank serege túl kis létszámú volt, így az örmények támogatására szorult. Talált is néhány megbízható szövetségest, de az is megkönnyítette a dolgát, hogy a fellegvárban még jobbára a bizánci időkből származó, gazdag kincstárra lelt, amelyet adópolitikájával még Torosz is gyarapított. Új keletű gazdagságából nemcsak a támogatás megvásárlására, hanem diplomáciai manőverekre is futotta. Balduin trónra lépésének híre rémülettel töltötte el a szamoszatai Balduk emírt. Látván a fővárosa lerohanására tett előkészületeket, sietve Edesszába küldött és tízezer bizánci aranyért megvételre ajánlotta emirátusát. Balduin elfogadta az ajánlatot és győzedelmesen bevonult Szamoszatába. A fellegvárban számos edesszaira talált, akik Balduk túszai voltak. Azonnal hazaengedte őket családjukhoz. Ez a tette, és a szamoszatai török fenyegetés megszüntetése alaposan megnövelte népszerűségét. Balduk meghívást kapott, hogy a gróf zsoldosaként testőrségével egyetemben költözne Edesszába.273 Ahogy Balduin sikerének híre elterjedt, az antiókhiai keresztesek erősítésére útnak indult nyugati lovagok közül többen is meggondolták magukat, és inkább Balduin sikerén akartak osztozni, de a bizonytalan kimenetelű ostrom is nem egy harcost arra ösztönzött, hogy Balduinhoz csatlakozzék. Ezek között volt Nesle-i Drogo, Toul-i Rajnald és Rajmund hűbérese, Béarni Gaszton. Balduin tisztes ajándékokkal jutalmazta új híveit, és hogy letelepedésüket elősegítse, arra biztatta őket, hogy vegyenek feleségül örmény örökösnőket. Ő maga, gyermektelen özvegy lévén jó példával járt elöl. Az új grófné a latin krónikások által Taphnuz vagy Tafroc néven ismert törzsfő lánya lett. Taphnuz gazdag herceg volt, birtoka a közelben terült el, és minden bizonnyal rokoni viszonyban állt Gargari Konstantinnal; voltak kapcsolatai Konstantinápollyal is, végül élete utolsó éveit ott élte le. Az is lehetséges, hogy Tatullal, Maras urával azonos, aki Balduin szemében minden bizonnyal értékes szövetséges volt. Taphnuz hatvanezer bizánci aranyra rúgó hozományt adott lányának, és azt a homályos ígéretet, hogy földjét majdan ő fogja örökölni. A házasság nem hozott boldogságot a lánynak, gyermekei sem születtek.274 Balduin ily módon kialakította azokat a politikai alapelveket, melyek jeruzsálemi államalapítását is döntően meghatározták. A kormányzatot a frank fejedelem és frank hűbéresei tartották ellenőrzés alatt, de a keletiek, keresztények és muszlimok egyaránt szerepet kaptak az állami életben, miáltal a fajok keveredése majdan jogilag is egységesíti őket. Ez a politika Balduin államférfiúi tisztánlátásáról tanúskodik, ám az újonnan érkező nyugati lovagok számára, akik azt vállalták, hogy a keresztnek Aacheni Albert, III, 24, 355-356. p. Balduin apósának kilétét nem lehet teljes bizonyossággal megállapítani. Aacheni Albert, III, 31, 361. p. Taphnuznak nevezi őt, és Konstantin fivérének mondja. Türoszi Vilmos, X, i, I, 402. p. Tafroc néven említi. Dulaurier Edesszai Máté kiadásában 431. p., 2. jegyzet úgy véli, hogy a Torosz nevű férfinak a rupeniáda Konstantin fivérének kellett lennie; ugyanakkor megjegyzi, hogy Konstantin ilyen nevű testvéréről nem tudunk. Hagenmeyer Chartres-i Foucher kiadása 421. p. 7. sz. jegyzet elfogadja ezt az azonosítást. Albert viszont nyilvánvalóan Gargari Konstantinra gondol. Az Encyclopaedia of Islam „Marash” szócikkének szerzője, Honigmann inkább arra hajlik, hogy Taphnusz valójában Tatul. Ezt az álláspontot támasztja alá, hogy Tatul 1104-ben visszavonult Konstantinápolyba (Edesszai Máté, III, clxxxvi. 257. p.), illetve az, hogy Balduin nem sokkal 1104 után megtagadott asszonya arra kért engedélyt, hogy Konstantinápolyban tartózkodó szüleihez csatlakozhassék (Türoszi Vilmos, XI, i. I, 451452. p.). Teljesen indokolatlanul szokás őt Arda néven említeni. Lásd Hagenmeyer Chartres-i Foucher kiadását, i. h., Aacheni Albert, V, 15, 441-442. p. megnevezi a Balduinhoz csatlakozó lovagokat. 273

274

137

szentelik magukat és kiirtják a hitetleneket, szinte esküszegéssel ért fel. Orbán nem arra hívta fel a hívőket Clermont-ban, hogy Balduint és a hozzá hasonló embereket, a keleties típusú fejedelemségeket támogassák. Eleinte nem is volt egyszerű ezt a politikát folytatni. A muszlimok kezdetben átutazó kalandornak vélték Balduint, aki talán némi hasznot hajthat nekik. Edessza és az Eufrátesz között, a várostól délnyugatra feküdt a muszlim Szarúdzs városa, egy ortokida herceg, Balak ibn Bahrám adófizetője, de nemrégiben fellázadt. Balak most levélben kért haderőt Balduintól a lázadás leveréséhez, Balduin pedig megörült a kínálkozó lehetőségnek és teljesítette a kérést. Erre titokban Szarúdzs polgárai is elküldtek Baldukhoz, kérve, jöjjön és vegye védelmébe őket. Balduk és csapata kisurrant Edesszából és bebocsátották őket Szarúdzsba. Csakhogy Balduin ott volt a sarkában, méghozzá ostromgépekkel felszerelve. Balduk és szarúdzsbéli hívei elbizonytalanodtak. A szarúdzsiak felajánlották, hogy megadják magukat és készek hadisarcot fizetni, míg Balduk Balduin elé menve azt bizonygatta, hogy a város sietős megszállásával csupán az volt a célja, hogy a frank hercegnek átengedhesse. Balduint nem lehetett becsapni. Látszólag elfogadta Balduk magyarázkodását és visszafogadta őt kegyeibe. Mindazonáltal néhány nap múlva azt követelte az emírtől, hogy adja át túszként feleségét és gyermekeiket. Mivel Balduk ellenkezett, Balduin elfogatta és fejét vétette. Ezalatt Szarúdzsban frank helyőrséget létesítettek, Chartres-i Fulkó parancsnoksága alatt, aki nem tévesztendő össze a történetíró Foucher-val. Az esetből Balduin megtanulta, hogy ne bízzék a muszlimokban. Ettől kezdve a területén élő muszlimok között egyetlen vezetőt sem tűrt meg, de vallásukat szabadon gyakorolhatták. Ha ragaszkodott a Szarúdzshoz hasonlóan többségében arabok és muszlimok lakta területek birtoklásához, nem tehetett másként. A nyugati közvélemény azonban elszörnyedt e tolerancia láttán.275 Szarúdzs megvételét néhány hónappal később Biredzsik és a városhoz tartozó, az Eufráteszen átvezető gázló elfoglalása követte, s ezzel megtisztultak az Edessza és Turbesszel, illetve Ravendel erődei között vezető útvonalak, egyszersmind megszilárdult Balduin tartományának helyzete, és zökkenőmentessé vált a kapcsolattartás a keresztesek főseregével. A muszlimok pedig megtanulták, hogy Edessza hercegének erejét jó lesz komolyan venni, és ezután hatalma megtörésére összpontosítottak. Egy májusi eseményből kiderül, mennyire komoly volt elhatározásuk, illetve, hogy mit jelentett a keresztes hadjáratnak a frank Edessza. Kerboga, útban Antiókhia felszabadítására megállt, hogy megsemmisítse Balduint. Három hét hiábavaló ostrom után adta fel Edessza bevételének tervét. Fiaskója csak Balduin hírnevét öregbítette. Az elvesztegetett idő pedig megmentette a keresztes hadjáratot.276 Az örmények sem vették elég komolyan Balduint. Dühítette őket, hogy földjüket frank lovagok lepik el, és hogy Balduin kegyeibe fogadja őket. A frank lovagok sem szívelhették az örményeket, megvetéssel tekintettek rájuk, és gyakran erőszakoskodtak velük. Az edesszai nemesek egyszerre kívül rekedtek a gróf tanácsából, melyet immár kizárólag frankok alkottak, adóterheik viszont semmivel sem lettek könnyebbek, mint Torosz idején. Mindezek tetejébe a környék örmény birtokai az újonnan érkezettek kezére kerültek, művelői pedig azontúl röghöz kötöttek lettek. 1098-ban, év vége felé egy örmény alattvaló leleplezett egy Balduin életére törő titkos összeeskü275

Aacheni Albert, III, 25, 356-357. p. Uő, IV, 10-12, 396-397. p.; Chartres-i Foucher, I, xix, 242-243. p.; Edesszai Máté, II, clv, 221. p.

276

138

vést. A város tizenkét vezető polgára állítólag kapcsolatban állt a dijarbakiri körzet török emírjével. Balduin apósa, Taphnuz épp Edesszában időzött, ahol nem sokkal korábban tartották meg lánya esküvőjét. Azt beszélték, hogy az összeesküvők őt szánták Balduin helyére, de legalábbis arra akarták kényszeríteni Balduint, hogy apósával közösen kormányozzanak. A jelentést hírül véve Balduin azonmód lecsapott. Az összeesküvés két vezetőjét elfogatta és megvakíttatta, főbb cinkosaiknak orrát vagy lábát vágatta le. A meggyanúsított örmények egész serege került börtönbe, javaikat elkobozták. Ám hála keleti agyafúrtságuknak, sokan közülük ügyesen elrejtették pénzüket Balduin emberei elől, így aztán Balduin volt olyan nagyvonalú, hogy fejenként húsz-hatvanezer bizánci arany ellenében megvásárolhatták szabadságukat. Taphnuz, jóllehet az összeesküvésben való részvétele nem bizonyosodott be, mégis jobbnak látta visszatérni a hegyekbe rettegett veje elől. Magával vitte lánya hozományának nagyobb részét is, melyből eladdig csupán hétszáz bizánci aranyat adott át.277 Balduin kegyetlen leszámolása az összeesküvőkkel megszüntette az örmény alattvalókkal adódó problémák kockázatát. Néhány örményt továbbra is magas pozícióban alkalmazott, így például Abul Gharíbot, akit Biredzsik kormányzójává tett meg. De ahogy híre mind több frankot vonzott Edesszába, egyre kevésbé szorult rá a keletiekre. Egy évvel a városba érkezése után máris messze földön nevezetes lett. A keresztes fősereg még mindig csak a Jeruzsálem felé vezető úton poroszkált, ő pedig már gazdag és hatalmas államot alapított Ázsia belsejében, és az egész keleti világ tisztelte és rettegte. A keresztes hadjáratnak legkisebb fiú módján, vagyontalanul, a bátyjai jóindulatából vágott neki. Háttérbe szorult a neves nagyurak, Toulouse-i Rajmund és Vermandois-i Hugó, vagy a nagy tapasztalatú kalandor Boemund mellett. Most mindegyiküknél nagyobb úr lett belőle. Személyében a keresztes hadjárat legtehetségesebb és legkiválóbb államférfiját tisztelhetjük.

Aacheni Albert, V, 16-18, 442-443. p.

277

139

3. fejezet Antiókhia falai előtt „Csak amely fáról tudod, hogy nem gyümölcstermő, azt veszítsd el és irtsd ki, és abból építs erősséget az ellen a város ellen, amely te ellened hadakozik, mind addig, amíg leomlik az.” (Második Törvénykönyv 20,20)

Antiókhia városa a tengertől mintegy tizenkét mérföldnyire, az Orontész folyó mentén fekszik. A szír I. Szeleukosz alapította Kr. e. 300-ban, és apjáról nevezte el. Antiókhia hamarosan Ázsia legjelentősebb, majd a Római Birodalom idején a világ harmadik legnagyobb városa lett. A keresztények számára különösképp szent hely volt, hiszen itt nevezték őket először keresztényeknek, és itt alapította első püspökségét Szent Péter. A Kr. u. hatodik században a várost földrengés rázta meg, a perzsák kifosztották s megkopott régi fénye, az arab hódítás pedig teljesen visszavetette, a szárazföld belsejében lévő vetélytárs, Aleppó szerencséjére. Mikor a tizedik században Bizánc újjáélesztette Antiókhiát, hajdani nagysága is többé-kevésbé helyreállt. A görög és muszlim kereskedelem árucseréje elsősorban itt zajlott, és ez volt a szíriai határvidék legjelentősebb erődítménye. 1085-ben Szulejmán ibn Kutulmis bevette Antiókhiát. Halála után Maliksáh szultán kezére került a város, aki a türkmén Jági Szijánt nevezte ki élére. Történetünk idején Jági Sziján tíz éve volt a város kormányzója. Maliksáh halála óta névleges ura az aleppói Ridván emír volt, de Jági Sziján nem volt kötelességtudó hűbéres; gyakorlatilag független státusát úgy tartotta fönn, hogy Ridván ellen kijátszotta riválisait, a damaszkuszi Dukákot és a moszuli Kerbogát. 1096-ban, egy Dukák elleni háború során Jági Sziján még Ridvánt is elárulta, Dukákot nevezvén urának, de Dukák még ezzel a segítséggel sem tudta elfoglalni Aleppót, az emír pedig sosem bocsátott meg Jági Szijánnak. A keresztények előretörésének híre megrémítette Jági Szijánt. A keresztesek hadjáratának célja ekkor Antiókhia megszerzése volt, hiszen nem is reménykedhettek abban, hogy útjukat folytatni tudják délre, Palesztina felé, ha a város hatalmas erődje nincs a kezükön. Jági Sziján alattvalói pedig többségükben görög, örmény és szíriai keresztények voltak. A görögöket és örményeket egyformán gyűlölő keresztények lojalitására ugyan számíthatott, a többiekben azonban nem bízott. Mindeddig türelmes volt minden kereszténnyel. Az ortodox pátriárka, Oxite-i János itt maradhatott, és a város nagy ortodox templomait sem alakították át mecsetekké. A keresztesek közeledtére viszont Jági Sziján megszorításokat léptetett életbe. A pátriárkát, a legjelentősebb antiókhiai közösség fejét, börtönbe vetette. Sok keresztény vezetőt száműzött, mások elmenekültek. A Szent Péter-katedrálist meggyalázták, és istállóvá alakították az emír számára. A város környéki falvakban is sor került megtorlásokra, amelyek

140

eredményeképpen a keresztesek közeledtére a falvak lakói nekiestek a török helyőrségeknek és lemészárolták őket.278 Ekkor Jági Sziján szövetségeseket keresett. Az aleppói Ridván nem segített, így állt kicsinyes bosszút előző évi elárultatásáért. De a damaszkuszi Dukák, akihez Jági Sziján fia, Samsz ad-Daula személyesen ment segítséget kérni, hadjáratot indított megmentésére, és atabége, a türkmén Togtekin és a humszi Dzsana ad-Daula emír is felajánlották támogatásukat. Egy másik követ a moszuli atabég, Kerboga udvarát kereste fel. Kerboga ekkor Felső-Mezopotámia és Dzsazíra legerősebb embere volt. Elég okos volt ahhoz, hogy a keresztes hadjáratban felismerje az egész muszlim világot fenyegető veszélyt, ráadásul már rég szemet vetett Aleppóra. Ha megszerzi Antiókhiát, katonailag bekerítené, és hatalmában tartaná Ridvánt. A város felmentésére is előkészített egy sereget, de Bagdad és Perzsia szultánja is támogatást ígért. Eközben Jági Sziján összeszedte az erődön belül a maga nem csekély erőit, és elkezdte felkészíteni őket hosszan tartó blokádra.279 A keresztesek egy Marata nevű kisvárosnál léptek Jági Sziján felségterületére, és jöttükre az ottani török helyőrség elmenekült. Maratából Róbert, Flandria hercege irányításával különítmény indult a délnyugatra fekvő Arta felszabadítására, melynek keresztény lakossága már lemészárolta a helyőrséget. Közben a fősereg október 20-án elérte az Orontészt a Vas-hídnál, ahol a Marasi és az aleppói út együtt keresztezte a folyót. A hidat alaposan megerősítették, hídfőjén két torony állt. De a keresztesek Le Puy püspöke irányításával azonnal támadtak, és heves küzdelem árán átkeltek a folyón. A győzelem eredményeképp a nyugatiak a Jági Sziján hadseregének ellátására útnak indított hatalmas marha- és birkaszállítmányt, illetve ezek takarmányát is megkaparintották. Megnyílt az út Antiókhia felé, a távolban már látni lehetett a fellegvárat. Másnap Boemund előőrsével a város falaihoz érkezett, majd követte őt az egész sereg.280 Az óriás város láttán a keresztesek egészen elámultak. Csaknem három mérföld hosszan és egy mérföld szélességben sorakoztak Antiókhia házai és bazárai a Szilpiosz-hegy és az Orontész közötti síkságon, a tehetősebbek villái és palotái pedig a hegyoldalt tarkították. A várost még a Iustinianus építtette hatalmas erőd vette körül, melyet egy évszázada a bizánciak a legkorszerűbb műszaki ismereteket hasznosítva újítottak fel. Az északi fal a folyó menti, mélyen fekvő, mocsaras talajból emelkedett ki, a keleti és a nyugati meredeken kúszott felfelé a hegyoldalon, míg a déli fal a hegygerincen futott végig, merészen át a hasadékon – ahol az Onopniklész, egy hegyi patak a síkságra ér –, és átívelve a Vas-kapunak nevezett szűk átjáró felett, majd a város felett mintegy háromszáz méter magasságban elterülő nagyszerű fellegvárában végződött. Négyszáz tornya úgy helyezkedett el, hogy a falszakaszok lőtávon belül legyenek. Az északkeleti sarkon a Szent Pál kapujához futott be a Vas-híd és Aleppó felől az út. Az északnyugati sarkon a Szent György kapun át vezetett a Latakiából és a libanoni partvidékről jövő út. Az Alexandrettába és Szent Simeon kikötőjébe, a mai Suadiyébe vivő út egy nagy folyóparti kapun, erődített hídon át hagyta el a várost. A kisebb kapuk, a Herceg-kapu és a Kutya-kapu keletebbre vittek a folyóhoz. A város 278

Abúl Fidá: Annales, 3. p.; Ibn al-Aszír: Kámil at-Táváríh, 192. p.; Kamál ad-Dín: Alepppói Krónika, 578-579. p. 279 Kamál ad-Dín: i. h. 280 Aacheni Albert, III, 28-35, 358-364. p.; Gesta Francorum, V, 12, 66-67. p.

141

falakon belül bőviben voltak víznek, termőföldeknek és legelőknek is. Egy egész hadsereget lehetett szállásolni, és az ellátása is megoldható volt, akár hosszabb ostrom idején is. Körül sem lehetett teljesen zárni a várost, hiszen a szakadékos déli részen csoportok nemigen állomásozhattak.281 A törökök csak árulás révén tudták bevenni Antiókhiát 1085-ben, és csak az árulás jelenthetett komoly veszélyt Jági Szijánra is. Mégis nyugtalan volt. Bár a keresztesek nem tudták körülzárni a várost, neki viszont nem volt elég embere minden falra. Az erősítés megérkeztéig egyetlen ember elvesztését sem kockáztathatta. Meg sem kísérelte megtámadni a felvonuló kereszteseket, és két hétig egyáltalán nem háborgatta őket. A falak alá érkező keresztesek az északkeleti sarok előtt foglalták el hadállásukat. Boemund a Szent Pálkapunál helyezkedett el, Rajmund a Kutyakapunál, jobbján, a Herceg-kapunál peAntiókhia 1098-ban dig Gottfried. A sereg fönnmaradó része Boemund mögött indulásra készen várakozott a bevetésre. A Hídkapu és a Szent György-kapu egy időre még szabadon maradt. De nyomban munkához láttak, és hajóhidat építettek a folyóra Gottfried táborától Talenkig, a muszlim temetőig. Ezen a hídon a hadsereg elérhette az alexandrettai és Szent Simeon-i utat, és hamarosan tábort vertek a folyó északi oldalán.282 Jági Sziján arra számított, hogy a keresztesek azonnal támadni fognak. Vezetőik közül azonban egyedül Rajmund volt az azonnali ostrom mellett. Isten, mondta, eddig is megóvta őket, most is bizonyosan győzelemre segíti a kereszteseket.283 E meggyőződésével magára maradt. Az erődítménytől visszariadtak, hiszen csapataik nagyon fáradtak voltak, s komoly veszteségeket nem engedhettek meg maguknak. Ráadásul, ha a támadást halogatják, még az erősítés is megérkezhet. Tankrédot várták Alexandrettából, s talán a császár is hamarosan ideér csodálatos ostromgépeivel. 281

Foucher (I, xv, 2-4, 217-218. p.) és Aguilers-i Rajmund (V, 241-242. p.) röviden leírást ad Antiókhiáról Türoszi Vilmos (IV, 9-10, I, 165-169. p.) részletezőbb. A nyugati krónikások az Orontész folyót Ferrinsnek nevezik (Chartres-i Foucher. I, xv, I, 216. p. – „Orontész vagy Ferrins”) illetve Farnak (Türoszi Vilmos, IV, 8, I, 164. p., ezt közkeletű tévedésnek mondja), Farlarnak (Gesta Francorum, X, 34, 130. p.) vagy Pharparnak (Aacheni Albert, i. h.). 282 Aacheni Albert, III, 38-39. p. 365-366. p. megadja a csapatok hangulatát. Gesta Francorum, V, 12, 66-68. p. elbeszéli a helyőrség tétlenségét, Aguilers-i Rajmund (V, 242-243. p.) pedig a hídépítést és Rajmund táborverését. 283 Aguilers-i Rajmund, IV, 241. p.

142

Esetleg Guynemer is kölcsönöz embereket flottájából, de a híresztelések szerint egy genovai flottára is számíthattak. A legtöbbet talán Boemund szava nyomott a latban, neki pedig személyes érdeke fűződött ahhoz, hogy ellenkezzék Rajmunddal. Minden vágya az volt, hogy Antiókhiát magának szerezze meg. Nyilván nem akarta végignézni, amint egy kapzsi hadsereg a fosztogatás öröméért kirabol egy gazdag várost, de az is komolyan aggasztotta, hogy ha az egyesült keresztes sereg foglalja el a várost, ő maga majd nem tarthat rá kizárólagos igényt. Jól megtanulta Alexiosztól a leckét Nikaiánál. Jogcímét sokkal kevésbé vonhatják kétségbe, ha egymaga éri el, hogy a város megadja magát. Tehát hamarosan nyélbe kell ütnie egy ilyen értelmű megállapodást. Már elég jól kiismerte a keleti árulási praktikákat. Boemund hatására Rajmund javaslatát elvetették, amitől Rajmund csak még jobban meggyűlölte vezértársát, és ezzel elvetették Antiókhia gyors bevételének egyetlen lehetőségét. Hiszen ha az első támadás csak valamelyest is sikeres, a megviselt idegzetű Jági Sziján vajmi kevés ellenállást tanúsított volna. A késlekedés viszont helyreállította önbizalmát. Boemund és barátai könnyen kaptak közvetítőket, akik révén kapcsolatba léphettek az ellenséggel. A blokád és a védelem hiányosságainak hála, az elűzött és elmenekült keresztények állandó kapcsolatot tartottak fönn a városbéli rokonságukkal. A keresztesek tehát mindenről tudtak, ami a város falain belül történt. Ám a hírszerzés a másik irányba is működött, hiszen sok – elsősorban szír – keresztény kételkedett abban, hogy a bizánci vagy a frank uralom majd kedvezőbb lesz, mint a törököké. Ők készek voltak Jági Sziján bizalmába férkőzni azzal, hogy a keresztes tábor életéről tudósították őt. Tőlük tudta meg Jági Sziján, hogy a keresztesek vonakodnak támadni. Így kitöréseket kezdett szervezni. Emberei a nyugati kapun osontak ki, feladatuk pedig az volt, hogy a hadseregtől különvált, kis portyázó csapatokat elzárják a fő alakulattól. Jági Sziján a Vas-híd túloldalán, az aleppói úton lévő harenci helyőrséggel is érintkezésbe lépett, és arra bátorította őket, hogy a frankok utóvédeit háborgassák. Ekkor érkezett a hír fia sikeres damaszkuszi missziójáról, melynek eredményeképp felmentő sereg közelAz Antiókhiába vezető út gett.284 Az ősz már télbe fordult, s a keresztesek, akik kezdetben, bár alaptalanul, de mégis felbátorodtak Jági Sziján tétlenségén, a kisebb sikerek ellenére kezdték elveszíteni bátorságukat. November közepén egy Boemund vezette portyának sikerült kicsalogatnia a harenci helyőrséget az erődből, és mind egy szálig megsemmisíteni. 285 Szinte ugyanaznap egy tizenhárom hajóból álló genovai flotta behajózott Szent Simeon kikötőjébe, melyet a keresztesek ekkor el is foglaltak. A hajók emberrel és fegyverrel erősítették a kereszteseket, kései válaszként Orbán pápa két év előtti, Genova városához intézett kérésére. Érkezésük jó érzéssel töltötte el a harcosokat, hiszen így, a ten284

Gesta Francorum, V, 12, 68. p.; Kamál ad-Dín: i. m. 577. p. Gesta Francorum, uo. 68-70. p.

285

143

geren át érintkezésbe léphettek otthonukkal. Csakhogy minden sikert elhomályosítottak az ellátásban jelentkező nehézségek. Mikor a keresztesek az antiókhiai síkságra léptek, a területet mindennek bőviben találták. Volt ott juh, marha amennyi csak kell, a magtárakban pedig még ott volt szinte a teljes az évi termés. Akkor jól éltek, de nem gondoltak a téli hónapokra. A csapatok egyre távolabbra kényszerültek fosztogatni, és ezzel egyre nagyobb lett a kockázata, hogy a hegyekből lecsapó törökök elvágják őket a főseregtől. Hamarosan rájöttek azonban, hogy portyázok az Onopniklész medrét követve szivárogtak ki Antiókhiából, és Boemund tábora mögött, a hegyen várakoztak, míg lecsaphattak a táborukhoz megkésve visszatérőkre. Válaszul a keresztes vezetők elhatározták, hogy egy erődített tornyot építenek a hegy tetején, ahol majd felváltva adnak őrséget. A tornyot csakhamar felépítették és Malregardnak nevezték el.286 1097 karácsonya körül a hadsereg élelmiszerkészlete csaknem teljesen kimerült és a környékről már semmit sem lehetett szerezni. A hercegek tanácsot tartottak, s Boemund és Róbert, Flandria grófja vezetésével egy kisebb sereget küldtek Hama felé az Orontész völgyében, hogy az ottani falvakból minden mozdíthatót szerezzenek meg. Az ostromot ez idő alatt Rajmund és Le Puy püspöke irányítja majd. Gottfried épp súlyos beteg lett. Boemund és Róbert mintegy húszezer emberrel december 28án indult útnak, amiről Jági Sziján azonmód tudomást szerzett. Várt, amíg elég meszszire kerültek, majd 29-én éjjel a hídon át kitört és lecsapott a várostól északra táborozó keresztesekre. Ezek valószínűleg Rajmund csapatai voltak, akiknek azért kellett elhagyniok eredeti táborhelyüket, mert a téli esőzések lakhatatlanná tették a falak és a folyó közötti, mélyen fekvő területet. A támadás váratlan volt, de Rajmund ébersége megmentette a helyzetet. Sebtiben összegyűjtötte lovagjait és a sötétben rátámadt a törökökre, akik erre sarkon fordultak és visszafelé menekültek a hídon át. Rajmund akkora lendülettel vette üldözőbe őket, hogy egy pillanatra úgy tűnt, emberei átérnek a hídon, mielőtt a törökök bezárhatnák a kaput. Már-már igazolódni látszott Rajmund elképzelése a város gyors lerohanásáról, ám ekkor az egyik ló levetette lovasát, és ahogy elszabadulva visszafelé ügetett, a hídon összesereglett lovagok teljesen megzavarodtak. A sötétben nem lehetett kivenni, mi történik, a keresztesek között pánik tört ki. Menekülni kezdtek, nyomukban a törökök, egészen addig, míg vissza nem tértek a hajóhídhoz, táborukba, a törökök pedig visszavonultak a városba. Mindkét oldalon nagyok voltak a veszteségek, különösen a frank lovagok halála volt az, hiszen a kereszteseknek rájuk volt a legnagyobb szükségük. Ekkor halt meg Adhemar zászlóvivője is.287 Közben a Róbert, Flandria grófja társaságában dél felé haladó Boemund mit sem sejtett arról, hogy Antiókhia csaknem vetélytársa kezére jutott, de arról sem, hogy nagy muszlim felmentő sereg közeleg felé. Élén a damaszkuszi Dukák atabégével, Togtekinnel és Jági Sziján fiával, egy tekintélyes hadsereg hagyta el a hónap közepe táján fővárosát. Az emír Hamánál csatlakozott hozzájuk haderejével. December 30-án Saizarnál voltak, ahol tudomást szereztek a közeli keresztes seregről. Továbbvonultak, és másnap reggel Albara falunál rajtaütöttek az ellenségen. A kereszteseket alaposan meglepték, s a kissé Boemund előtt járó Róbertnek nem volt más választása, mint hogy megadja magát. Boemund, látva mi történik, visszatartotta csapatait, arra 286

Uo., V. 13, 70. p.; Aguilers-i Rajmund, V, 242. p.; Caffaro: De Liberatione, 50. p. Aguilers-i Rajmund, V, 243-244. p.; Gesta Francorum, VI, 14, 74-76. p.

287

144

a pillanatra várva, amikor a muszlimok azt hiszik, hogy megnyerték az ütközetet. Közbelépésével megmentette Róbertet, a damaszkuszi seregnek pedig olyan veszteségeket okozott, hogy inkább visszatértek Hamába. De a keresztesek is súlyosan meggyengültek, és bár győztek, s megakadályozták Antiókhia felmentését, portyájukat nem folytathatták. Egy-két falut kifosztottak, egy mecsetet felgyújtottak, majd szinte üres kézzel tértek vissza az antiókhiai táborba.288 Társaikat nagyon borús hangulatban találták. A 29-i gyászos éjszakai csatát másnap olyan súlyos földrengés követte, hogy még Edesszában is észlelték, és este az északi fény, az aurora borealis világította be az eget. A következő hetekben szakadatlanul zuhogott, és egyre hidegebb lett. Blois-i István fel nem foghatta, egyesek miért panaszkodnak Szíriában a túl sok napsütés miatt. Nyilvánvaló volt, hogy Isten megelégelte katonái rátartiságát, nagyzolását és fosztogatásait. Adhemar háromnapos engesztelő böjtöt rendelt el, ami az éhínség kilátásához képest nem számított nagy különbségnek, a sikertelen portya viszont sokak éhezését jelentette. Nemsokára minden hetedik keresztes éhen halt. Már a távoli Taurusz-hegységbe menesztettek követeket élelemért, és a rupenida hercegek megígérték, hogy megteszik, ami tőlük telik. Némi ellátmány az Amanosz-hegységAntiókhia távlati képe ben tanyázó örmény szerzetesektől is érkezett, és a helyi örmény és szír keresztesek szintén összeszedtek minden ehetőt, s a táborba hordták. Mindezt nem emberbarátságból, hanem nyereségvágyból tették. Egy szamármálhányi élelem ugyanis nyolc bizánci aranyat ért. Ilyen kiadást azonban csak a legtehetősebb katonák engedhettek meg maguknak. A lovak még az embereknél is jobban szenvedtek, végül csupán mintegy hétszáz maradt a hadseregben.289 Ciprus szigetének segítőkészsége valamivel nagyvonalúbb volt ennél. Le Puy püspöke, bizonyára Orbán pápa utasításainak megfelelően, mindent megtett, hogy jó viszonyt alakítson ki a keleti ortodox egyház méltóságaival, és a tisztelet, amelyet irántuk tanúsított, rácáfol arra az elgondolásra, hogy Orbán pápa a keresztes hadjárat eszközével akarta volna ellenőrzése alá vonni a keleti pátriárkákat. A városában bebörtönzött antiókhiai pátriárka számára azonban e barátság sovány vigasz volt: a törökök időről időre ketrecbe zárták és kilógatták őt a várfalra. A jeruzsálemi Simeon pátriárka viszont, aki odahagyta egyházkerületét, mert Ortok halála után nem érezhette magát biztonságban ott, Ciprus szigetére vonult vissza. Amint a körülmények lehetővé tették, Adhemar felvette vele a kapcsolatot. Simeon nem szívelte a latin Gesta Francorum V, 13, 70-72. p.; Aacheni Albert, III, 50-51., 373-374. p.; Kamál ad-Dín: i. m. 580. p. Ribemonti Anzelm levele in Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe, 157. p. (külön említi a lovakat); Blois-i István uo. 150. p. (szól a borzalmas időjárásról); Chartres-i Foucher, I, xv, 2-xvi, 6, 221-228. p. (szónokias fordulatokkal kárhoztatja a kereszteseket bűneikért); Aguilers-i Rajmund, VI, 245 p. (ő említi az aurora borealist és a böjtöt), Gesta Francorum, VI, 14, 76. p. (megadja a helybeli spekulánsok árait); Edesszai Máté, II, cli, 217. p. (az örmény fejedelmek és szerzetesek nagyvonalúságát beszéli el). 288

289

145

szertartásrendet, egyszer meg is jelentetett egy értekezést, melyben határozott hangon, de visszafogottan szólalt fel ellene; most azonban a kereszténység érdekében szívesen működött együtt a nyugati egyházzal. Októberben már egyszer összefogott Adhemarral, akkora hadjáratról küldtek tudósítást a nyugati keresztényeknek. Most, hogy hírét vette a hadsereg ínségének, rendszeresen juttatott a kereszteseknek a szigeten nélkülözhető élelmiszer- és borkészletekből.290 Bármily bőségesek is voltak a pátriárka küldeményei, az általános ínséget aligha számolhatták fel. Az éhségtől elgyötört keresztesek szökdösni kezdtek, és gazdagabb vidékeken néztek megélhetés után, vagy nekivágtak a hazafelé vezető hosszú útnak. Eleinte csak névtelen közkatonák hagyták ott a sereget, mígnem egy januári reggelen Remete Péter is megszökött és vele tartott Vilmos, az Ács is. Vilmos kalandor volt, nem szívesen vesztegette tovább az idejét a kilátástalan keresztes hadjáratban, egyébként Spanyolországban is dezertált egy hadjárat során, de hogy Péter idegei miért mondták fel a szolgálatot, azt nehéz megérteni. Tankréd mindenesetre a szökevények nyomába eredt és szégyenszemre visszahurcolta őket. Minthogy Péter jó hírnevét ajánlatos volt megőrizni, neki csöndben megbocsátottak. Vilmos azonban egész éjjel ott állhatott Boemund sátrában, aki reggel alaposan kioktatta a dezertőrt. Vilmos megesküdött, hogy mindaddig, míg a sereg Jeruzsálembe nem ér, nem kísérel meg újabb szökést, ám esküjét később megszegte. Péter jó hírén a történtek óhatatlanul csorbát ejtettek, de hamarosan alkalma adódott e csorbát kiköszörülni.291 Az éhínség és a szökések miatt a sereg létszáma napról napra fogyott, ezért Adhemar úgy vélte, nyomatékosan kell kérnie a nyugatiakat, hogy segítsenek. Kérése súlyát azzal hitelesítette, hogy a levelet a jeruzsálemi pátriárka nevében fogalmazta meg, feltehetően annak előzetes beleegyezésével. Különösen figyelemreméltó e levél nyelvezete, mivel megvilágítja Adhemar egyházi politikáját. A pátriárka Kelet püspökeinek fejeként minden nyugati hívőhöz intézi levelét. Magát „apostolinak” címezi, s magára vállalja mindazon keresztények kiátkozását, akik nem tesznek eleget keresztes fogadalmuknak. Ez a hang egy független főpapé. Adhemar nem adott volna ilyen szavakat olyasvalaki szájába, akit a római pápa alattvalójává akar tenni. Akármit is gondolt Orbán a keleti egyházak jövendő sorsáról, legátusa nem hirdette keleti fennhatóságát. Arról nincs tudomásunk, milyen visszhangot váltott ki a pátriárka levele Nyugaton.292 A keresztesek a legteljesebb tiszteletben tartották a keleti egyházi hierarchiát, de a legfőbb világi méltósághoz fűződő viszonyuk egyre romlott. Február elején a császár képviselője, Tatikiosz elhagyta a hadsereget. Tatikiosz Nikaiától kezdve kísérte a sereget, egy főleg kalauzokból és hadmérnökökből álló kis csapat élén, és jó viszonyban volt a keresztes vezetőkkel. A meghódított Komanát és Koxont annak rendje és módja szerint átadták neki, ő pedig jelentéseiben nagy tisztelettel adózott hadi érdemeiknek. Távozását többféleképpen magyarázták, de semmi okunk nincs elvetni azt a változatot, mellyel ő maga indokolta lépését Konstantinápolyban. Eszerint egy nap, 290

Aacheni Albert, VI, 39, 489. p. Simeon a „libanoni cédrus almájából”, vagyis gránátalmából, szalonnából és borból álló készletet küldött a kereszteseknek. Az októberi keltezésű antiókhiai levél a hadjárat eredményeiről adott jelentést a nyugati egyháznak, aláírója Simeon és Adhemar volt, „elsősorban az utóbbi, kire Orbán pápa rábízta a keresztény sereget”, Hagenmeyer: i. m. 141-142. p. Simeonról lásd 72., 92. p. 291 Gesta Francorum, VI, 15, 76-78. p. 292 A levelet közli Hagenmeyer: i. m. 146-149. p.

146

amikor már tudni való volt, hogy a törökök Antiókhia felmentésére sietnek, Boemund érte küldetett és szigorúan bizalmasan közölte vele, hogy vezértársai Alexioszt a törökök felbujtásával vádolják, s ezért Tatikiosz személyén akarnak bosszút állni, életét veszély fenyegeti. Tatikiosz hagyta magát meggyőzni. A sereg akkori hangulatához elkélt egy bűnbak. Ráadásul úgy vélte, hogy a fizikailag és morálisan egyaránt leromlott sereg aligha lesz képes bevenni a hatalmas erődítményt. Ő ugyan javasolta, hogy a környékbeli várakat elfoglalva éheztessék ki az ellenséget és így késztessék őket megadásra, ám ezt a keresztesek figyelembe se vették. Ezért bejelentette, hogy visszatér a birodalom területére, mert meg kell szerveznie a jobb élelmiszer-utánpótlást, és Szent Simeon kikötőjéből elindult Ciprusra. Visszatérési szándéka bizonyságául személyzete nagyobb részét hátrahagyta. De alighogy eltávozott, Boemund emberei máris azt terjesztették róla, hogy gyáván megfutamodott a török elől, még jó, ha nem lett áruló. Márpedig ha a császár képviselője ilyen becstelenül viselkedik, a keresztesekre sem kötelező a császárnak tett ígéretük. Vagyis Antiókhiát nem kell feltétlenül visszaadniuk neki.293 Ezután Boemund elhíresztelte, hogy ő maga is fontolgatja a távozást. Nem hanyagolhatja tovább otthoni kötelezettségeit. Egészen eddig vezető szerepet játszott a keresztesek minden katonai megmozdulásában, és amint számított rá, személye elvesztése ebben a kritikus pillanatban megrémisztette a sereget. Épp ezért elterjesztette, hogy ha megkapná Antiókhiát, az kárpótolná mindazon veszteségért, mely az Itáliától való távolléte miatt érte őt. Ez a cselfogás vezértársainál nem jött be, a közkatonák körében azonban számtalan támogatója akadt.294 Ezalatt a törökök ismét Antiókhia felmentésére készülődtek. Amikor Dukák nem érkezett meg az ígért segítséggel, Jági Sziján újra volt hűbérurához, az aleppói Ridvánhoz fordult. Ridván ekkorra már megbánta, hogy nem cselekedett, és emiatt a keresztesek egészen Antiókhiáig jutottak. Amikor Jági Sziján újból elismerte őt urának, kész volt felmentésére sietni, melyben segítségére volt unokatestvére, az ortokida Szukmán, Dijarbakirből, illetve apósa, Hamá emírje. Február elején a szövetségesek visszafoglalták Harencet, és itt gyülekeztek, hogy megtámadják a keresztes tábort. A hírekről értesülvén a keresztes vezetők Adhemar sátrában tanácskozást tartottak, ahol Boemund azt javasolta, hogy a gyalogság maradjon a táborban visszaverni a városból kitörő törököket, míg az ez idő tájt mindössze hétszáz főnyi szolgálatra alkalmas lovagság pedig váratlanul lecsapna a közelgő seregre. Javaslatát elfogadták. Február 8-án, amint az est beállt, a frank lovasság átlopózott a hajóhídon, s elhelyezkedett a folyó és az Antiókhiai-tó közötti területen, mivel innen rajtaüthetett a Vas-hídon átkelő törökökön. Hajnalhasadáskor a török sereg látótávolságba ért, és a keresztesek első vonala, még mielőtt a török íjászok csatasorba rendeződhettek volna, máris támadott. A törökök egységét nem sikerült megtörni, a lovagok tehát visszavonultak, és becsalogatták ellenfelüket a gondosan megválasztott csatatérre, ahol balról a tó, Aguilers-i Rajmund, V, 254-256. p. azt írja, hogy Tatikiosz szorosabb körülzárást javasolt. Ötletét nem fogadták el, és nem sokkal ezután áruló módon elhagyta a kereszteseket, miután Mamisztra, Tarszosz és Adana városát Boemundnak adta. Ez a valószínűtlen ajándékozás Boemund leleménye lehet, s azután seregében elterjesztette. Gesta Francorum, VI, 16. 78-80. p. szerint egyszerűen gyávaságból menekült el, azzal az ürüggyel, hogy jobb ellátást próbál biztosítani a hadseregnek. Aacheni Albert azt meséli, hogy épp azért verte fel a sátrát a tábor szélén, mert így bármikor elszökhetett. Távozásakor a látszat kedvéért megígérte, hogy visszatér (III, 38, 366. p., IV, 38, 416. p.), A legmeggyőzőbb Anna Komnéne története (XI, iv, 3, 2. köt. 20. p.), mely minden bizonnyal Tatikiosz jelentésén alapul. 294 Aguilers-i Rajmund: i. h. 293

147

jobbról a folyó akadályozta a törököket abban, hogy túl nagy számban a keresztesek oldalába kerüljenek. E keskeny térségen a keresztesek ismét támadtak, ekkor már teljes erővel. A könnyebb fegyverzetű törökök összeroppantak és menekülni kezdtek, amivel zavart keltettek a hátsó, rendezett sorokban is. Hamarosan Ridván egész serege fejvesztve visszakozott Aleppó felé. Amikor Harencen áthaladtak, az ottani helyőrség csatlakozott a menekülőkhöz, a várost a helybeli keresztényekre hagyták, akik aztán visszaadták a kereszteseknek. Mialatt a lovasok ilyen látványos győzelmet arattak, azonközben a gyalogosok kemény csatát vívtak. Jági Sziján teljes erőbedobással rohanta le a tábort. A védők mármár vesztésre álltak, amikor délután a győzedelmes lovagok megjelentek. Ahogy közelebb értek, Jági Sziján megértette, hogy a felmentő sereg vereséget szenvedett. Viszszavonta hát embereit a várfalak mögé.295 A második felmentő sereg veresége ugyan javított valamit a keresztesek hangulatán, ám helyzetükön közvetlenül nem segített. Továbbra is alig volt mit enniök, bár már érkeztek a szállítmányok Szent Simeon kikötőjébe, főleg Ciprusról, ahol Simeon pátriárka, valószínűleg a nem sokra becsült Tatikiosszal karöltve mindent összeszedett, amit csak lehetett. Csakhogy a tengerhez vezető út mentén végig ott tanyáztak a városból kilopakodott egységek, és lecsaptak a kisebb élelmiszer-szállító csoportokra, közben a város ellátása a még mindig őrizetlen Szent György-kapun és az erődített hídon át folyamatos volt. A híd ellenőrzése és a kikötőbe vezető út biztosítása végett Rajmund azt javasolta, hogy építsenek tornyot a közelben a folyó északi partjára. Építőanyag és kőművesek híján a terv nem valósulhatott meg. Március 4-én a kikötőbe behajózott egy angol legénységű flotta, melynek parancsnoka a száműzött trónkövetelő Edgar Atheling volt. A flotta itáliai zarándokokat hozott, és Konstantinápolyban megállva csatlakozott hozzájuk a császár szolgálatába szegődött Edgar. Ugyanott felpakoltak ostromgépeket és más felszereléseket is, melyek a legjobbkor érkeztek. Arról, hogy mindez a császár küldeménye, a keresztesek gondosan elfeledkeztek. A flotta érkezésének hírére Rajmund és Boemund, minthogy egyik sem bízott a másiknak, együtt indult útnak, hogy az utasok közül harcosokat toborozzon, és a táborba kísérje a szakembereket és a felszereléseket. Március 6-án, amint a rakománynyal a kikötőből a tábor felé tartottak, rajtaütésszerűen megtámadta őket a városi helyőrség különítménye. Meglepett csapataik pánikba estek és az egész rakományt az ellenségnek hagyva elmenekültek. A menekülők közül volt, aki a táborba sietett és elterjesztette, hogy a küzdelemben Rajmundot és Boemundot is megölték. Gottfried a hír hallatán a legyőzöttek megsegítésére akart indulni, mikor a városból a törökök váratlanul rátámadtak a táborra, hogy a zsákmánnyal felpakolt társaik számára biztosítsák az utat a kapukig. Gottfried emberei ekkor már útra készen felfegyverkeztek, így hát állták a rohamot, mígnem seregeik maradékával, egészen váratlanul előkerült Rajmund és Boemund. Bár erejük végén jártak, érkezésük lehetővé tette, hogy Gottfried visszaszorítsa a törököket a városba. Ekkor a vezérek egyesült erőiket a visszatérő portyázókra összpontosították. Taktikájuk teljes sikerrel járt. A keresztesek megakadályozták, hogy a terheik miatt nehezen mozgó portyázok elérjék a hidat, lemészárolták őket, és visszaszerezték az értékes építőanyagokat. Állítólag ezerötszáz török pusztult el, közülük sokan menekülés közben a folyóba fúltak. A halottak között 295

Gesta Francorum, VI, 17, 80-86. p. Aguilers-i Rajmund, VII, 246-248. p.

148

volt kilenc emír. Este a helyőrség emberei kilopakodtak, hogy eltemessék a holtakat a folyó északi partján lévő muszlim temetőben. A keresztesek mindezt látták, de békén hagyták őket, majd másnap reggel kihantolták a tetemeket, hogy megszerezzék ruháik arany és ezüst díszeit.296 A keresztesek győzelmével Antiókhia blokádja teljessé vált. Voltak már munkás kezek, volt építőanyag is, megépíthették a tervezett erődöt, mely az erődített hidat ellenőrzi. A muszlim temető egyik mecsetéhez közel épült fel az erőd, és hivatalosan La Mahomerie várnak nevezték el, a „mecset” szó régi francia megfelelőjével. Ám amikor a vezetők arról vitatkoztak, ki legyen a vár parancsnoka, Rajmund magának igényelte a tisztet, hiszen ő találta ki az építményt, ezért azután jobbára csak Rajmund vára néven emlegették. Az épületet március 19-én fejezték be. Hamarosan kiderült, mit ér, innen ugyanis meg lehetett akadályozni, hogy bárki is eljusson a Hídkapuhoz. A Szent György kapu azonban még ekkor is nyitva állt. Hogy ezt is ellenőrzésük alá vonják, a keresztesek egy másik vár építéséről döntöttek, mely a kapuval szemközti hegyoldalon, egy régi kolostor helyén fog állni. Az építkezéssel áprilisra végeztek, a várat Tankrédra bízták, aki fenntartására háromszáz márkát használhatott fel. Ettől kezdve nem jutott be élelmiszer-szállítmány a városba, de lakói sem ereszthették ki nyájaikat a környező legelőkre, mint azt korábban tették. Egy-egy portyázó még ekkor is megkísérelte, hogy a Szilpiosz-hegyen álló falakon átmászva, esetleg a keskeny Vas-kapun át kilopózzék, de szervezett kitörésre többé nem volt mód. A helyőrség kezdett éhezni, a keresztesek ellátási gondjai azonban enyhültek. A tavasz érkeztével az idő is jobbra fordult, a fosztogatások alkalmával már nem kellett tartani váratlan török támadástól. Azok a kereskedők, akik korábban jó pénzért a helyőrségnek kínálták portékáikat, most hajlandóak voltak a keresztesekkel is üzletelni. Mindezek hatására a frankoknak több lett az élelmiszere és a hangulatuk is jelentősen javult. Tankréd nem sokkal azután, hogy vára megépült, elfogott egy nagyobb élelmiszer-rakományt, mely Jági Szijánnak szólt, s szír és örmény keresztény kereskedők szállították. A keresztesek ekkor reménykedni kezdtek, hogy mégiscsak sikerül kiéheztetni Antiókhia védőit és végül majd megadják magukat. De igyekezniük kellett, hiszen a félelmetes moszuli Kerboga már gyűjtötte hadait.297 Alexiosz még Konstantinápolyban azt tanácsolta a kereszteseknek, hogy próbáljanak egyezkedni az egyiptomi fátimidákkal. A fátimidák a törökök esküdt ellenségei voltak, mindig is türelmesen bántak keresztény alattvalóikkal és készségesen együttműködtek a keresztény hatalmakkal. A keresztesek feltehetően nem hallgattak a ta296

Gesta Francorum, VII, 18, 88-96. p.; Aguilers-i Rajmund, VII-VIII, 248-249. p.; Aacheni Albert, III, 53-55., 383-386. p.; Blois-i István levele, in Hagenmeyer: i. m. 151-152. p.; Ribemonti Anzelm in Hagenmeyer: i. m. 158-159. p.; a luccai papság levelében (in Hagenmeyer: i. m. 165-167. p.) szerepel, hogy egy Bruno nevű luccai polgár épp ekkor érkezett Szent Simeon kikötőjébe egy angol flottával. David: Robert Curthose, 236-237. p. p. kétségbe vonja, hogy Edgar Atheling e flottával tartott volna, mivel 1097 őszén még Skóciában tartózkodott, márpedig a flottának már előbb el kellett indulnia Angliából. Viszont a flotta minden bizonnyal angol „varégokból” állt, akik már rég eljöttek Angliából, és a császár fennhatósága alatt cirkáltak a Földközi-tengeren, amint a későbbiekben még látni fogjuk. Edgar pedig éppenséggel elég gyorsan eljuthatott Konstantinápolyba, hogy egy időre a császárnak ajánlja fel szolgálatait, és itt csatlakozott a flottához. Ordericus Vitalis (X, II, 4. köt. 70-72. p.) azt állítja, hogy az ostrom idején a flottával volt, amikor bevették Latakiát, míg Malmesburyi Vilmos (II, 310. p.) Latakia elfoglalását valamivel későbbre teszi (lásd lentebb, i. h.). 297 Gesta Francorum, VII, 18, VIII, 19, 88., 96-98. p. Aguilers-i Rajmund, VIII, 249-250. p.; de Ribemonti Anzelm levele in Hagenmeyer: i. m. 158-159. p.; a luccai papság levele uo, 166. p.

149

nácsra, de kora tavasszal egyiptomi küldöttség érkezett az Antiókhia melletti keresztes táborba al-Afdaltól, a gyermek kalifa, al-Musztalí teljhatalmú vezírétől. Al-Afdal valószínűleg a szeldzsuk birodalom erőinek megosztását javasolta, oly módon, hogy a keresztesek Észak-Szíriát foglalják el, míg Egyiptom Palesztinát. Al-Afdal kétségkívül csak a császár zsoldosainak tekintette a kereszteseket, tehát ezt a területi megosztást, mely megfelelt a török invázió előtti status quónak, tökéletesen elfogadhatónak ítélte. A nyugati urak szívélyesen fogadták a követeket, jóllehet semmiféle megállapodásra nem szánták el magukat. Az egyiptomiak néhány hetet a keresztesek táborában töltöttek, és egy kisebb frank követség kíséretében tértek haza, jócskán megpakolva ajándékokkal, melyek főképp a március 6-ai csata során zsákmányolt javakból kerültek ki. E tárgyalások folyamán a keresztesek megtanulták, miféle előnyök származhatnak a muszlim hatalmakkal folytatott cselszövésekből. Legközelebb vallási előítéleteiket félretéve, Kerboga előkészületeinek hírére a damaszkuszi Dukáknak üzentek, semlegességét kérve, s ennek fejében megígérték, hogy területét békén hagyják. Dukák azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel ő testvérében, az aleppói Ridvánban látta legfőbb ellenfelét, Ridván pedig visszatért korábbi semlegességéhez.298 Május elején már tudni lehetett, hogy Kerboga úton van. Saját csapatain kívül a bagdadi és a perzsa szultán embereire is számíthatott, valamint az észak-mezopotámiai ortokida fejedelmek is ígértek katonákat; Dukák rájuk várt, hogy csatlakozzék hozzájuk. Közben Antiókhiában Jági Sziján nehezen bár, de még mindig tartotta magát. A keresztesek között egyre nőtt a feszültség. Tisztában voltak azzal, hogy ha nem sikerül mihamarabb elfoglalniuk a várost, a helyőrség és a hatalmas felmentő sereg között felőrlődnek. Alexiosz császár épp hadjáratot vezetett Kis-Ázsiába. A keresztesek kétségbeesetten üzentek neki, hogy siessen megmentésükre. Boemundnak, aki meg akarta szerezni magának Antiókhiát, igazán minden oka megvolt az aggodalomra. Ha a császár Antiókhia eleste előtt megérkezik, vagy Kerbogát csak a császár segítségével sikerül megverni, lehetetlen lesz megakadályozni, hogy az ismét a birodalomhoz tartozzék. A legtöbb főúr hajlandó lett volna Boemundnak juttatni Antiókhiát, Toulouse-i Rajmund kivételével, akit feltehetően Le Puy püspöke is támogatott. Rajmund indítékairól már sok mindent leírtak. Ő volt az egyetlen főúr, akit nem kötött szóbeli eskü a császárhoz, ugyanakkor jó viszonyban vált el Alexiosztól Konstantinápolyban; gyűlölte Boemundot, és örökké gyanakodott rá, mivel a keresztes hadjárat katonai vezetésében ő volt a legfőbb vetélytársa. Talán a pápai legátussal együtt úgy vélte, hogy ha az eskü érvénytelen, a területre kizárólag az egyház jogosult, melynek Adhemar a képviselője. Tárgyalások és titkos összeesküvések következtek, melyek kompromisszummal végződtek. Amennyiben Boemund csapatai jutnak be elsőként a városba, és á császár csapatai nem érkeznek meg, Antiókhia Bo-

A Historia Belli Saeri (Tudebodus Imitatus) 181. p. szerint a keresztesek, Alexiosz tanácsának megfelelően már Nikaiából követeket küldtek Egyiptomba. A követek névsora azonban kételkedésre ad okot, talán őket küldték követként Antiókhiából. Az is lehetséges, hogy a keresztesek nem feledkeztek meg a császári tanácsról. Az Antiókhiából érkező egyiptomi követségről szól Aguilers-i Rajmund VII, 247. p., Blois-i István in Hagenmeyer: i. m. 151. p., Ribemonti Anzelm, in Hagenmeyer: i. m. 160. p. és Gesta Francorum, VI, 17, 86. p.; VII, 19, 96. p. A keresztesek Dukákkal folytatott tárgyalásait Ibn al-Aszír említi (i. m. 193. p.). 298

150

emundé lesz. Rajmundnak talán voltak kifogásai, Boemund azonban elégedett lehetett.299 Kerboga elszámította magát, így a keresztesek lélegzetvételhez jutottak. Nem akart úgy előrenyomulni Antiókhiáig, hogy közben Edesszából bármikor lecsaphatnak a frankok a jobbszárnyára. Nem ismerte fel, hogy Balduin serege ahhoz nem volt elég erős, hogy támadjon, ahhoz viszont elég ereje volt, hogy a nagy erődítményből ne lehessen egykönnyen kiűzni. Május utolsó három hetében Kerboga Edessza alatt rostokolt és mindhiába próbálta bevenni, mígnem maga is belátta, hogy erőfeszítése és az eltöltött idő hiábavaló volt.300 E három értékes hét alatt BoAz antiókhiai Vas-kapu emund megfeszített erővel dolgozott. Egy ízben még egy Fírúz nevű antiókhiai kapitánnyal is érintkezésbe lépett. Fírúz nyilván muszlimmá lett örmény, aki Jági Sziján kormányzatában magas beosztást kapott. Látszólagos lojalitása leplezte ura iránti gyűlölködését, aki nemrégiben gabonarakodásra ítélte, és Fírúz kapcsolatot tartott fönn egykori hittestvéreivel. Rajtuk keresztül elérte Boemundot, és megállapodott vele a város elárulásában. Az akciót sikerült titokban tartani. Boemund senkit nem avatott bizalmába. Nyilvánosan pedig épp a közelgő veszélyeket hangsúlyozta, ezáltal is növelvén eljövendő győzelme súlyát.301 Hírverése túl jól sikerült. Május végén Kerboga feladta Edessza eredménytelen ostromát és továbbindult Antiókhiába. Közeledtére a keresztesek táborában mind jobban eluralkodott a pánik. Olyan sokan hagyták el a sereget, hogy semmi értelme sem volt fellépni a dezertőrök ellen. Végül június 2-án egy nagyobb, észak-franciákból álló csapat kelt útra Alexandretta felé, Blois-i István vezetésével. Csak két hónap telt el azóta, hogy István a táborból írt levelében jó kedéllyel számolt be feleségének a dicsőséges március 6-ai ostromról, elbeszélve annak nehézségeit és kiemelve saját szerepét. Ám most, amikor a várost még mindig nem sikerült elfoglalni, Kerboga seGesta Francorum, VIII, 19, 100-102. p., amit megerősít Anna Komnéné, XI, iv, 4, 3. köt. 21. p. is. Türoszi Vilmos örökítette meg Rajmund ellenkezését (V, 17, 1, 220-221. p.). 300 Lásd 167-168. p., illetve uo. 47. sz. jegyzet. 301 Gesta Francorum, VIII, 20, 100. p. A szerző „Pirrusnak” nevezi a kapitányt, és töröknek mondja. Anna Komnéné, XI, iv, 2, 2. köt. 19. p. „egy bizonyos örményként” említi. Caen-i Rudolf, LXII, 651652. p. „gazdag örménynek” nevezi; Edesszai Máté mint „a város egyik legfontosabb emberéről” szól róla, anélkül, hogy a származására utalna (II, civ, 222. p.); Aguilers-i Rajmund, VIII, 251. p. azt mondja róla, hogy „quidam de Turcatis”, amely kifejezésen valószínűleg hitehagyott keresztény értendő. Az arab források, Kamál ad-Dín (i. m. 531 582 p.) és Ibn al-Aszír (i. m. 192. p) nem említik származását, s Ibn al-Aszír Firouznak nevezi őt. Kamál ad-Dín szerint páncélos volt, „Zarrad” néven ismerték, s mellvérteket, páncélt készített. Jági Sziján rakodásra ítélte őt. Türoszi Vilmos V, ii, i, 212-213. p. nyilván az arab forrásokra támaszkodva állítja, hogy ő „Beni Zarra; quod in lingua latina interpretatur filii loncatoris”. Jó családból való volt. Türoszi Vilmos szövegének ófrancia fordítása hozzáteszi, hogy „Hermin”, azaz örmény volt. 299

151

rege pedig közelgett, számára őrültségnek tűnt bevárni a biztos mészárlást. Sohasem volt a harc embere, de eddig legalább azért élt, hogy majd egy nap harcolni fog. A fejedelmek közül István volt a császár legodaadóbb híve. Boemund minden bizonnyal megmosolyogta, amikor látta őt elinalni, de azt biztosan nem gondolta volna, hogy ez a szökés mennyit lendít majd az ő ügyén.302 Ha István akár csak néhány órát késlekedik, minden bizonnyal meggondolja magát. Aznap történt ugyanis, hogy Fírúz fia által megüzente Boemundnak feladási szándékát. Egy későbbi szóbeszéd szerint még előző este is habozott, mitévő legyen, amikor eljutott hozzá a híresztelés, hogy a felesége összeszűrte a levet egy török hivatalnokkal. Fírúznak a Két nővér tornyának parancsnokaként a külső városfal azon része tartozott irányítása alá, amely Tankréd várára nézett. Arra biztatta Boemundot, hogy aznap délután gyűjtse egybe a keresztes hadat, és induljon meg kelet felé, mintha fel akarná tartóztatni Kerbogát, de sötétedés után létrákkal felszerelkezve lopakodjon vissza embereivel a nyugati falhoz, ahol Fírúz már várni fogja őket. Amennyiben Boemund elfogadja ajánlatát, Fírúz elszántsága jeléül még aznap visszaküldi a fiát túsznak. Boemund követte Fírúz tanácsát. A nap folyamán egy „Male Couronne” nevű hírnöke által közhírré tette a táborban, hogy sötétedés után az ellenség területén tilos a portyázás. Ekkor meghívta magához a főurakat, Adhemart, Rajmundot, Gottfriedet és Flandriai Róbertet, és ekkor első ízben elbeszélte nekik tervét. – Ma éjjel – mondta –, ha Isten is megsegít, miénk lesz Antiókhia. Ha érzett is irigységet Rajmund, nem hangoztatta. Akárcsak a többiek, ő is támogatta a tervet. Naplementekor a keresztesek elindultak kelet felé, a lovasság a város előtti völgyben menetelt felfelé, míg a gyalogság a város mögötti hegyi ösvényeken vonult. A törökök mindezt jól látták a városból és megnyugodva néztek elébe a várhatóan zavartalan éjszakának. De az éj közepén a hadseregben kiadták a parancsot, hogy irány vissza a nyugati és az északnyugati falakhoz. Épp mielőtt hajnalodott volna, Boemund csapatai megérkeztek a Két nővér tornyához. Nekitámasztottak egy létrát a falnak, és hatvan lovag sorban egymás után felmászott. Elsőként Chartres-i Fulkó lépett be a magasra épült ablakon át a szobába, ahol Fírúz idegesen várta őket. Amikor már mindenki bent volt, Fírúz úgy találta, hogy kevesen vannak. – Nagyon kevés itt a frank! – kiáltotta görögül. – Hol van Boemund? Pedig aggodalomra semmi oka nem volt. A Két nővér tornyából a lovagok elfoglalták a másik két, irányítása alá tartozó tornyot, hogy társaik a közbülső falrészeken is bejuthassanak, ugyanakkor egy itáliai gyalogos értesítette Boemundot, hogy ideje neki is bejutnia a városba. A létra ugyan eltört mögötte, de katonái a falak mentén 302

Chartres-i Foucher, I, xvi, 7, 228. p. szerint István Antiókhia eleste előtt egy nappal távozott, tehát június 2-án. Az eset miatt ugyan sajnálkozik, de nem tartja gyávaságnak. Gesta Francorum, IX, 27, 140. p. azt mondja, hogy István betegség miatt hagyta el a sereget. Aguilers-i Rajmund, XI, 258. p. gyávaságnak tartja István tettét, és ez tűnik a legáltalánosabb megítélésnek. Nogent-i Cuibert, XXV, 199200. p. igyekszik őt felmenteni. Istvánt megválasztották a sereg „ductor”-ává (Gesta Francorum, i. h.) vagy „dictator”-ává (Aguilers-i Rajmund, i. h.) vagy „dominus atque omnium actuum provisor atque gubernator”-ává (Blois-i István levele in Hagenmeyer: i. m. 149. p.). Ez persze nem azt jelenti, hogy a hadjárat főparancsnoka vagy politikai vezetője lett volna, hiszen a hadműveletek vezetésében soha nem vett részt, és a hercegek fölött politikai hatalommal rendelkező egyetlen személy Adhemar volt. Az viszont elképzelhető, hogy Istvánra bízták a hadsereg adminisztrációját és az ellátmányok szervezéséért volt felelős.

152

végigrohanva, meglepték tornyaiban a helyőrséget, a többiek belopakodtak a városba, felverték a keresztény lakosokat, és segítségükkel kinyitották a Szent György-kaput és a hatalmas Híd-kaput, ahol a hadsereg nagy része várakozott. Ekkor a keresztesek szinte akadálytalanul beözönlöttek a városba. A görögök és az örmények csatlakoztak a törökök mészárlásához, és akit értek, öltek, nőket, férfiakat válogatás nélkül, még Fírúz fivére is áldozatul esett. A kavarodásban számos keresztény is odaveszett. A nagy zajra felriadó Jági Sziján azonnal tudta, hogy minden odavan. Testőrével együtt lóháton menekült a Vas-hídhoz vezető kijárathoz, majd a kapun át a hegyoldalra. Fia, Samsz ad-Daula azonban nem veszítette el a fejét. Azokkal az emberekkel, akiket még sikerült összeszednie, a fellegvár felé vette útját, még mielőtt a frankok odaérhettek volna. Boemund ugyan nyomába szegődött, de nem jutott be a fellegvárba. Így lila lobogóját a legmagasabb ponton tűzte le, ahová elért. A zászló ott lobogott a felkelő nap fényében, és a látvány határtalan lelkesedéssel töltötte el a városba épp beérkező kereszteseket. Mikor már volt elég embere, Boemund komolyabb támadásra szánta el magát a fellegvár ellen, de vereséget szenvedett, ráadásul meg is sérült. Katonái már szívesen átértek a nekik inkább testhez álló utcai fosztogatásokhoz és rablásokhoz, Boemundot pedig hamarosan Jági Sziján levágott fejével örvendeztette meg egy örmény paraszt. A parancsnokot menekülés közben az egyik hegyi ösvényen levetette hátáról a lova. Kísérete magára hagyta, a kimerült, félholt Jági Szijánra pedig örmények bukkantak rá, akik rögtön felismerték. Ott helyben megölték, és míg egyikük azáltal tett szert csinos jutalomra, hogy elvitte Jági Sziján fejét Boemundnak, a többiek eladták az övét, handzsárja hüvelyét, darabonként hatvan bizánci aranyért. Június harmadikán az éjszaka beálltakor már nem volt élő török Antiókhiában, de még azokból a környező falvakból is elmenekült a török lakosság Kerboga védőszárnyai alá, ahová be sem tették a lábukat a frankok. Az antiókhiai házakat, függetlenül attól, hogy muszlim vagy keresztény kézen voltak-e azelőtt, a keresztesek mind kifosztották. A fegyvereket és a vagyontárgyakat szétosztották vagy eszeveszettül elpusztították, utcákon a járókelők mindenfelé holtak tetemein tapostak, melyek a nyári hőségben gyorsan bomlásnak indultak. De Antiókhia végre-valahára keresztény kézre került.303

303

Antiókhia elfoglalásának legelevenebb leírását adja Gesta Francorum, VIII, 20, 100-110. p., igaz, elhallgatja, hogy Boemundnak nem sikerült bevennie a fellegvárat. Aguilers-i Rajmund ezt is megemlíti beszámolójában, és ő mondja el azt is, hogy a keresztesek közül Chartres-i Fulkó lépett be elsőként a városba (IX, 251-253. p.). Caen-i Rudolf Couel de Chartres-nak nevezi (LXVI, 654. p.). Chartres-i Foucher rövidebb összefoglalást ad (I, xviii, 230-233. p.) Türoszi Vilmos hosszú elbeszélése (V, 18-23, 1. köt., 1. r. 232-223. p.) viszont tele van nem hiteles részletekkel. Tőle ismeretes Fíruz asszonyának esete. Ibn al-Aszír beszéli el Jági Sziján szökését és halálát (i. m. 193. p.)

153

4. fejezet Kié lesz Antiókhia? „Kezeit felemelte a vele békességben lévőkre; megszegte az ő szövetségét.” (Zsoltárok 5,21)

Antiókhia bevétele örömmel töltötte el a keresztény szíveket. Ám amikor a győzelmi mámor elcsendesültével a keresztények felmérték helyzetüket, ráébredtek, hogy nem állnak sokkal jobban, mint diadaluk előtt. Nagy nyereséget könyvelhettek el. A birtokukba került erődítményben a harcok alatt nem esett kár, így védelmet nyújtott Kerboga ellen, ugyanakkor a civilek, akik a betegségek és a szökések ellenére még mindig a sereggel tartottak, biztonságosabb helyen húzódhattak meg, mint korábban a táborokban, s így nem is jelentettek akkora gondot. A városban tartózkodó török sereget szinte teljesen megsemmisítették, így nem fenyegette tovább a keresztényeket. A hosszú várfal védelméhez azonban több emberre lett volna szükség, mint amennyit ekkor biztosítani tudtak. A fellegvár bevétele is hátravolt még, ahová szintén kellettek emberek. Bár a fellegvár helyőrsége támadáshoz nem volt elég erős, fentről nyomon követhette a város minden történését és lehetetlen volt megakadályozni, hogy felvegye a kapcsolatot Kerbogával. A keresztesek a városban nem találtak a remélt élelmiszerraktárra, gazdagságát viszont győzelmi mámorukban szinte teljesen tönkretették. És bár a muszlimokat legyilkolták, a helybeli keresztényekben nem bízhattak meg. A szírekkel régebben többször megesett, hogy árulókká lettek, mivel a latinokat különösen nem szívelték. Esetleges árulásuk sokkal nagyobb károkat okozhatott a várost védelmező seregnek, mint a város falain kívül táborozó ellenség. Továbbá a győzelem után egy, a keresztes hadjárat egységét fenyegető kérdést kellett eldönteniük: kinek a hatalmába adják át a várost? Eleinte nem volt idő arra, hogy a keresztesek a város jövőjéről vitatkozzanak. Kerboga támadott, tehát védekezni kellett. Akárhogy tervezte is korábban Boemund, ekkor nem volt elég katonája, hogy társai nélkül védje a falakat. A védelemben mindenkinek részt kellett vennie, és mindegyik fejedelem vállalt egy-egy részt az erődből. A hadsereg legsürgősebb teendője az volt, hogy mielőbb eltakarítsa a városból a holtakat, nehogy az oszlásnak induló testek járványt okozzanak. Míg a katonák ezzel foglalatoskodtak, Le Puy püspöke arról gondoskodott, hogy a törökök által megszentségtelenített Szent Péter-székesegyházat és a többi templomot megtisztítsák, és a keresztény gyülekezet számára ismét használhatóvá tegyék. János pátriárkát szabadon engedték és visszahelyezték méltóságába. János görög volt s idegenkedett a latin szertartástól, de ő volt a római egyházzal teljes közösségben lévő egyházkerület törvényes pátriárkája. Adhemarnak természetesen nem állt szándékában megsérteni sem a legitimációt, sem a helybeliek érzékenységét azzal, hogy János jogait semmibe veszi. De a keresztesek között sem akadt volna olyan, aki, ismerve Jánosnak a hitért

154

elszenvedett megpróbáltatásait, ellenezte volna, hogy jogaiba visszahelyezzék őt. Az egyetlen kivétel talán Boemund volt, aki előre látta, micsoda kellemetlenségeket fog még ez okozni neki.304 A keresztesek még be sem fészkelték magukat a városba, amikor Kerboga már meg is érkezett. Június 5-én a Vas-hídnál elérte az Orontészt, majd két nap múlva tábort ütött a falaknál, épp ott, ahol korábban a frankok is. A fellegvárból Samsz adDaula követek útján rögvest a segítségét kérte. Csakhogy Kerboga ragaszkodott ahhoz, hogy a saját csapatai vegyék át a fellegvárat. Samsz hiába könyörgött, hogy legalább míg a várost visszafoglalják, hadd maradjon ő a parancsnok. Az erődöt teljes felszerelésével együtt át kellett adnia Kerboga bizalmasának, Ahmad ibn Marvánnak.305 Kerboga eredeti terve szerint a fellegvár felől hatolt volna be a városba. Boemund és Rajmund előre látta e veszélyt, megakadályozására sebtiben falat húzattak az erőd és a fellegvár közé. Minthogy ez lett a védelem legsebezhetőbb pontja, a jelek szerint a fejedelmek felváltva védték. Némi felderítés után Ahmad ibn Marván megtámadta ezt a szakaszt, talán június 9-én, a korai órákban. Vermandois-i Hugó, Flandria grófja és Normandia hercege volt megbízva a védelemmel, és csaknem vereséget szenvedtek, de végül, súlyos veszteségek árán mégis visszaverték Ahmadot. Ekkor Kerboga úgy határozott, hogy kevesebb költséggel jár, ha blokád alá veszi a frankokat, és majd csak akkor üt rajtuk, amikor már az éhezéstől kellőképp legyengültek. 10-én nekilátott, hogy teljesen körbezárja a várost. A keresztesek meg akarták akadályozni ebben, és rá is törtek, de csakhamar visszakényszerültek a biztonságot nyújtó falak mögé.306 A kereszteseket nagyon elkedvetAntiókhia ostroma lenítette a kudarc. Amikor egy héttel korábban bevették a várost, fellelkesedtek, most azonban ismét a kétségbeesés lett úrrá rajtuk. Megint kifogytak az élelmiszerből. Egy kis vekni kenyér egy bizánci aranyat ért, egy tojás kettőt, egy csirke pedig tizenötöt. Sokan faleveleken és szárított állatbőrökön éltek. Adhemar hiába próbált segíteni a szegényebb zarándokokon. Sok lovag azt gondolta, hogy Blois-i István a legbölcsebb megoldást választotta. 10-én éjjel Grant-Mesnil-i Vilmos és Aubrey valamint Lambert, Clermont grófja vezetésével egy kisebb társaság átjutott az ellenség vonalán, és Szent Simeonnál elérték a tengert. Volt néhány frank hajó a kikötőben, talán genovaiak és Guynemer flottájához tartozók. Amikor a menekülők megérkeztek és tudatták velük a sereg kilátástalan helyzetét, a hajók nyomban felszedték horgonyaikat és biztonságosabb kikötőt kerestek. A menekülők is áthajóztak velük Tarszoszba. Ott csatlakoztak Blois-i István Aacheni Albert: IV, 3, 433, p. Jánost „virum Christianissimum”-nak nevezi. Kamál ad-Dín: i. m. 582-583, p.; Gesta Francorum, IX, 21, 112. p. 306 Kamál ad-Dín: i. h., Gesta Francorum, IX, 21, 114. p., a fejedelmek levele II. Orbánhoz, in Hagenmeyer: i. m. 162. p., Türoszi Vilmos, VI, 4,1, 240. p. 304

305

155

seregéhez, aki értesülvén Antióikhia bevételéről, azonnal elszánta magát a visszatérésre, de Kerboga seregének látványa messziről visszarettentette. Grant-Mesnil-i Vilmosnak Boemund testvére, Mabilla volt a felesége, s a normann vezető ily közeli rokonának dezertálása rossz hatással volt a seregre.307 Az Antiókhia falai közé szorult keresztesek a menekülést mindinkább a császár seregeitől remélték. Köztudott volt, hogy Alexiosz már elindult Konstantinápolyból. Dukasz János még tavasszal behatolt Lídiából Frígiába, egészen a főútig, amelyen a keresztesek is végigvonultak és szabaddá tette az áthaladást Attalia felé. Alexiosz ezért úgy találta, főserege biztonságban eljuthat Kis-Ázsia szívébe, hogy a keresztesek segítségére legyen, jóllehet több tanácsadója is rosszallotta, hogy emiatt messzire elhagyja a fővárosát, méghozzá egy olyan országon át, melyben bőven volt még ellenség. Június közepére Philomélionba ért. Épp készülődött, hogy továbbinduljon, amikor István és Vilmos a táborába érkezett. A dezertőrök együtt hajóztak ki Tarszoszból, és útjuk során talán Attaliában értesültek a császár hollétéről. Embereiket továbbküldték a tengeren, ők maguk viszont sietve északnak, Philomélion felé mentek, tudatni a császárral, hogy a törökök már Antiókhiában vannak, és minden bizonnyal már meg is semmisítették a kereszteseket. Nagyjából ugyanekkor csatlakozott Alexioszhoz Aulps-i Péter, aki a Kaiszareiától északra lévő Komanából dezertált, s hírül vitte a császárnak, hogy a törökök már várják érkezését, és még mielőtt elérné Antiókhiát, le akarnak csapni rá. Alexiosznak semmi oka nem volt kételkedni ezekben a hírekben. István lojális, megbízható barát volt, s egy ilyen katasztrófa egyáltalán nem tűnt képtelenségnek. A császárnak át kellett gondolnia terveit. Amennyiben Antiókhia elesett és a frankok odavesztek, a törökök folytatni fogják a támadást. A szeldzsukok feltétlenül megkísérlik visszaszerezni, amit elveszítettek, és ott áll majd mögöttük az egész győzedelmes török világ. Ilyen körülmények között őrültség volna folytatni a hadjáratot. A balszárnyat túlságosan is veszélyeztette volna a török támadás. Elképzelhetetlen volt, hogy a vesztes ügyért tovább küzdjön. Ezt a kockázatot akkor sem vállalta volna, ha történetesen a keresztes fejedelmekhez hasonlóan kalandor szellemű lett volna. Ám ő egy nagy és sebezhető birodalom jólétéért felelt, és mindennél előbbre valóak voltak számára az alattvalói iránt vállalt kötelezettségei. Tanácsot hívott hát össze, ahol bejelentette, hogy vissza kell vonulni. Kíséretéhez tartozott egy normann fejedelem is, Boemund féltestvére, Guido, aki már évek óta a császár szolgálatában állt. Guidót nagyon megindította a keresztesek siralmas helyzete és könyörgött a császárnak, hogy menjenek tovább, hátha még tehetnek valamit. Kérését azonban senki nem támogatta. A hatalmas bizánci sereg visszavonult észak felé, és a törököktől újonnan visszanyert terület védelmét úgy biztosították, hogy feldúlt vidéket hagytak maguk mögött.308 307

Aguilers-i Rajmund XI, 256-258. p.; Gesta Francorum, IX, 23, 126-128. p.; a luccai klérus levele, in Hagenmeyer: i. m. 166. p. Grant Mesnil-i Vilmost „cognatus Boemundi”-nak nevezi. Ducange Anna Komnénéről írott jegyzeteiben, in Recueil des Historiens des Croisades, Historiens Grecs 2. köt. 27. p., utal Mahillára, és az esküvőt szerinte nem sokkal korábban tartották meg. Ordericus Vitalis VIII, 28, 2. köt. 455. p. beszámol arról, hogy a keresztes hadjárat előtt Apuliában kötöttek házasságot. 308 Gesta Francorum, IX, 27, 140-146. p. elbeszéli Boemund bátyja, Guido közbenjárását; Anna Komnéné, XI, vi, 1-2, 3. köt. 27-28. p. Anna azt állítja, hogy Aulps-i Péter más menekültekkel együtt Antiókhiából jött. Csakhogy ő Placentiában maradt, mint kormányzó, és minden bizonnyal innen jött a hírrel, hogy Alexiosz előrenyomulása esetén a törökök felől vágják el Alexiosz útját. Anna szerint Alexiosz egyértelműen a hírek hatására fordult vissza. Ha a frankokat Antiókhiánál legyőzték volna, őrültség lett volna a továbbvonulás.

156

Pedig jót tett volna nem csak a birodalomnak, de az egész keleti kereszténység békéjének, ha Alexiosz meghallgatja Guidót, igaz, a döntő ütközet előtt akkor sem ért volna Antiókhiába. A birodalmi sereg visszafordulásának hírére ugyanis mérhetetlen keserűség lett úrrá a kereszteseken: Krisztus katonáinak tekintették magukat, akik a hitetlenek ellen harcolnak. A segítség megtagadása még ilyen reménytelen helyzetben is a hit elárulásának tűnt szemükben. Nem nagyon tudták méltányolni a császár más irányú elkötelezettségét. Sőt, nemtörődömsége igazolta a görögökkel szemben már kialakult gyanúikat és ellenérzéseiket. Soha nem bocsátottak meg Bizáncnak. Boemund pedig a történteket saját becsvágya szolgálatába állította.309 A keresztesek közben rájöttek, hogy Blois-i Istvánnak is van mit felróniuk. Krónikásaik dühödten vádolták őt gyávasága miatt, és híre hamarosan eljutott Európába. István pedig fogta magát és hazatért nejéhez, aki azonban szégyenében mindaddig nem nyughatott, amíg férjét vissza nem zavarta Keletre, hogy vezekeljen.310 Ezalatt Antiókhia Kerboga egyre erősebb nyomása alatt állt. Június 12-én egy rajtaütés nyomán csaknem megszerezte a délnyugati fal két tornyát. Három mecheleni lovag vitézségén múlt, hogy ez nem sikerült neki. Boemund a városfal mentén utcahosszakat rombolt földig, nehogy ilyesmi még egyszer előfordulhasson, és hogy a csapatok ezáltal könnyebben mozoghassanak.311 Ekkoriban történt, hogy egy sor esemény, melyből a keresztesek Isten különös kegyelmének megnyilatkozását vélték kiolvasni, az egész sereget jobb kedvre derítette. A katonák éhesek és ingerültek voltak, és hitük, mely mindeddig hajtotta őket, ha meg nem is tört, de megrendült. A légkör kedvezett az álmoknak és a látomásoknak. A középkori ember számára a természetfölötti nem számított sem lehetetlennek, sem ritkának. A tudatalatti hatalmának modern elméleteiről mit sem tudott. Az álmok és a víziók Istentől származtak, illetve olykor az ördögtől. A szkepticizmus legfeljebb azt jelentette, hogy nem hittek feltétel nélkül a látnok szavának. Mindezek ismeretében kell értékelnünk a következő történetet. 1098. június 10-én egy szegényes öltözetű paraszt érkezett Rajmund gróf sátrához; a gróffal és Le Puy püspökével akart beszélni. Péter Bertalan volt az, aki egy Vilmos Péter nevű provence-i zarándok szolgálatában vett részt a keresztes hadjáratban. Alacsony származása ellenére nem volt egészen analfabéta, társai körében azonban nem örvendett nagy tiszteletnek, mivel főleg az élvezeteknek élt. Azzal a történettel állt elő, hogy az utóbbi hónapokban látomások gyötrik, melyekben Szent András felfedte számára a kereszténység egyik legszentebb ereklyéje, a Krisztus oldalába döfött lándzsa lelőhelyét. Az első látomás a december 30-ai földrengéssel egy időben tört rá. Félelmében épp imádkozott, mikor hirtelen egy ezüsthajú idős férfi jelent meg neki, kíséretében egy magas és csodálatosan szép ifjúval. Az idős férfi elmondta, hogy ő Szent András, és ráparancsolt Péter Bertalanra, hogy azonnal keresse fel Rajmund grófot és Le Puy püspökét. A püspököt meg kellett feddnie, amiért elhanyagolja prédikációs kötelezettségeit. A hercegnek viszont fel kellett fednie a lándzsa rejtekhelyét, amelyet ígérete szerint a szent megmutat Péter Bertalannak. Ekkor Péter, ahogy 309

A császár visszavonulásának híre csak jóval Kerboga legyőzése után érhetett Antiókhiába. Lásd 195-196., 200. p. 310 Ordericus Vitalis, X, 19, 4. köt. 118. p. elbeszéli Adél szégyenét, s hogy addig-addig nyaggatta Istvánt, míg az ismét felvette a keresztet. 311 Gesta Francorum, IX, 26, 136. p.; Caen-i Rudolf, LXXVI, 660-661. p. szerint Róbert, Flandria grófja gyújtotta fel a negyedet, Aacheni Albert, IV, 35, 413. p. megemlíti a mecheleni lovagokat.

157

volt, egy szál ingben, abban a Szent Péter-bazilikában találta magát, melyet a törökök akkortájt mecsetnek használtak. A déli bejáraton át Szent András bevezette őt a déli kápolnába. Ott eltűnt a föld mélyében, majd mikor újra megjelent, magával hozta a lándzsát. Péter azonnal magával akarta vinni, de azt az utasítást kapta, hogy a város elfoglalása után tizenkét társával térjen vissza, és keresse meg az ereklyét. Majd egyszeriben ismét csak a táborban találta magát. Péter nem törődött a szent utasításaival, mivel azt gondolta, ilyen szegény fickóra senki nem fog odafigyelni. Ehelyett az edesszai rablóhadjárathoz csatlakozott. Február 10-én, mikor egy Edessza környéki várban tanyáztak, kakasszóra ismét megjelent neki Szent András és kísérője, s megfeddte őt engedetlensége miatt, büntetésül pedig múló szembajjal sújtotta. András kioktatta őt, hogy a kereszteseket Isten különös gonddal óvja, hozzátéve, hogy a szentek leghőbb vágya testet öltve mellettük harcolni. Péter Bertalan beismerte bűnét és visszatért Antiókhiába, ám itt megint inába szállt a bátorsága. Nem volt mersze felkeresni a vezéreket, így igazán megkönnyebbült, mikor Vilmos Péter magával vitte őt Ciprusra élelmet vásárolni. Virágvasárnap előestéjén, március 20-án Szent Simeonban sátrában urával aludt, amikor ismét látomása volt. Péter megint bocsánatot kért, Szent András pedig, miután megnyugtatta őt, hogy nincs mitől tartania, utasításokat adott, melyeket majd a Jordán folyóhoz érve kell Rajmund grófnak követnie. Vilmos Péter is hallotta a párbeszédet, de nem látott semmit. Ekkor Péter visszatért Antiókhiába, de nem sikerült a gróf színe elé kihallgatásra kerülnie. Ezért aztán visszatért Mamisztrába, hogy folytassa ciprusi útját. Szent András itt is megkereste és dühösen visszaparancsolta őt. Péter igazán engedelmeskedni akart, ám ura tengerre rakta és át kellett kelnie a tengeren. Háromszor fordultak viszsza a hajóval, majd végül Szent Simeon közelében egy szigeten zátonyra futottak, s ezzel véget is ért az útjuk. Péter kisebb betegségen esett át, és mire felépült, Antiókhiát bevettek a keresztesek, így már a városba jött vissza. Részt vett a június 10-ei ütközetben, ahol két ló csaknem halálát okozta: közéjük szorult, épphogy nem nyomták őt össze. Erre Szent András még egyszer megjelent, és olyan szigorral szólt hozzá, hogy nem mert tovább ellenszegülni. Először társainak beszélte el történetét. Bár ők hitellenkedve fogadták, ennek ellenére Péter most eljött, hogy megismételje azt Rajmund gróf és Le Puy püspöke előtt.312 Adhemar nem került Péter hatása alá. A püspök rossz hírű, megbízhatatlan alaknak tartotta Péter Bertalant. Talán zokon vette a prédikátori buzgalmát ért kritikát, falán látta a Konstantinápolyban kiállított, s régebb óta az eredeti hírében álló Szent Lándzsát. Mint tapasztalt egyházi ember, nem bízott a tudatlanok látomásaiban. A hitében egyszerűbb, de lelkesebb Rajmund azonban hagyta magát meggyőzni. Öt napon belül megszervezte a lándzsa ünnepélyes felkutatását, Péter Bertalant pedig erre az időre káplánjára bízta.313 312

Péter Bertalannak teljesen hitelt adva a történetet részletesen elbeszéli Aguilers-i Rajmund, X, 253-255. p. A Gesta Francorum, IX, 35, 132-134. p. rövid beszámolója, mely valószínűleg egyidejűleg született, szintén hajlik arra, hogy igaznak fogadja el a történetet, akárcsak a hercegek II. Orbán pápához írott levele in Hagenmeyer: i. m. 163. p.; melyet Boemund fogalmazott meg. 313 Aguilers-i Rajmund: uo. 255. p. A Konstantinápolyban őrzött lándzsáról lásd Ebersolt: Les Sanctuares de Byzance, 9., 24., 116. p. Lásd még Runciman: The Holy Lance found at Antioch Analecta Bellaudiana LXVIII. köt. Péter Bertalan rossz híréről – Boemund beszámolójának megfelelően – szólt Caen-i Rudolf, CII, 678. p.

158

Hirtelen megszaporodtak a látomások. Aznap este az összes vezér összegyűlt a felsővárosban, a fellegvárat védő falnál, amikor egy István nevű valence-i pap kért meghallgatást. Elmesélte, hogy előző este, abban a hitben, hogy a törökök bevették a várost, néhány pappal együtt a Miasszonyunk-templomba mentek, mennyei közbenjárásért könyörögni. Amint a többiek elaludtak, és ő még mindig ébren feküdt, ez csodálatos szépségű alak jelent meg előtte. Megkérdezte, hogy kik ők, és úgy tűnt, örül, hogy jó keresztények, nem pedig eretnekek. Ekkor a látogató megkérdezte Istvántól, vajon felismerte-e. István már épp nemmel válaszolt volna, ám észrevette a feje körül a kereszt alakú dicsfényt, mely épp olyan volt, mint ahogy Krisztust szokták ábrázolni. A látogató elárulta, hogy ő Krisztus, majd megkérdezte, ki a hadsereg parancsnoka. István azt válaszolta, hogy nincs egyvalaki, aki parancsnok volna, de a legfőbb hatalom egy püspök kezében van. Krisztus erre megkérte Pétert, tudassa a püspökkel, hogy emberei gonoszat cselekedtek, a paráznaság bűnébe estek, de amennyiben visszatérnek a keresztényi élethez, öt napon belül segítséget kapnak. Aztán ragyogó küllemű asszony jelent meg, és azt mondta Krisztusnak, hogy ezek azok az emberek, akikért oly gyakran közbenjárt. Majd Szent Péter is csatlakozott hozzájuk. István próbálta felébreszteni társait, lennének ők is a látomás szemtanúi, de még mielőtt sikerült volna, az alakok eltűntek. Adhemar ezt a történetet hajlandó volt elhinni. István köztiszteletben álló pap volt és az evangéliumra is megesküdött, hogy igazat beszélt. Látva, hogy mekkora hatással volt a történet a vezérekre, Adhemar megeskette őket az oltáriszentségekre, hogy a többiek beleegyezése nélkül senki nem hagyja el többé Antiókhiát. Először Boemund tett esküt, majd Rajmund, aztán Normandiai Róbert, Gottfried, Róbert, Flandria grófja, s őket kisebb urak követték. Az eskü híre jót tett a közhangulatnak. István látomásának ígérete, hogy öt napon belül esedékes az isteni kegy jele, Péter Bertalan szavait is alátámasztotta. A tábor eltelt várakozással.314 Június 14-én egy meteor úgy hullott alá, mintha a török táborra esett volna. Másnap reggel Péter Bertalant tizenkét ember társaságában a Szent Péter-bazilikához vezették. Ott volt Rajmund gróf, Orange püspöke és Aguilers-i Rajmund, a történetíró. A munkások egész álló nap ástak, de semmit sem találtak. A gróf csalódottan távozott. Végül a csupán egy szál ingbe öltözött Péter maga szállt le az árokba. Ráparancsolt a jelenlévőkre, hogy imádkozzanak, majd győzedelmesen felmutatott egy vasdarabot. Aguilers-i Rajmund elbeszéli, hogy a még földben lévő lándzsát ő maga is megölelte. A felfedezésnek hamar híre kelt a hadseregben, s nagy izgalommal és örömmel fogadták.315 Semmi értelme megpróbálni kideríteni, hogy mi történt. A bazilikát nem sokkal korábban tisztították meg az újraszentelés miatt. Lehetséges, hogy Péter Bertalan is részt vett ezekben a munkálatokban, mikor visszatért Antiókhiába – ennek időpontját egyébként soha nem árulta el –, és ekkor alkalma lehetett elrejteni a vasdarabot a padló alá. Az is lehet, hogy istenadta képességgel rendelkezett és valóban érzékelte a fémek lelőhelyét. De Adhemar teljesítménye mindenképpen csodálatra méltó, hiszen egy olyan korban, amikor normális dolog volt hinni a csodákban, ő egyértelműen 314

Aguilers-i Rajmund, XI, 255-256. p.; Gesta Francorum, IX, 24, 128-132. p. Aguilers-i Rajmund, XI, 257. p. Minden forrás megemlíti a lándzsa megtalálásának történetét, így Anna Komnéné is, XI, vi, 3. köt. 30. p., aki nem lándzsáról, hanem szögről beszél, és a felfedezést Remete Péternek tulajdonítja, lásd továbbá Edesszai Máténak II, clv, 223. p. Ibn al-Aszír nyíltan kimondja, hogy Péter maga ásta el a lándzsát, in i. m. 195. p. Lásd Runciman, i. m. 315

159

sarlatánnak minősítette Pétert, és mint a későbbiekben kiderült, nem volt egyedül. Ekkor azonban még nem hangoztatták véleményüket. Az akció eredményessége úgy fellelkesítette a keresztényeket, még a görögöket és az örményeket is, hogy senki nem akart ünneprontó lenni. Maga Péter Bertalan szegte hívei kedvét, amikor két nap múlva ismét Szent András látogatásáról számolt be. Talán megirigyelte Istvántól, hogy ő egyenesen Krisztussal társalgott, mindenesetre azt tudatta Péterrel a szent, hogy a látomásokban szótlan kísérője valójában Krisztus. Aztán még arra nézvést adott gondos utasításokat Szent András, hogy miképp ünnepeljék meg a felfedezést, majd később az évfordulóit. E liturgikus részletek alapján Orange püspöke gyanút fogott és megkérdezte Pétert, vajon tud-e olvasni. Péter azt gondolta, bölcsebb, ha írástudatlannak adja ki magát. Ez aztán hazugságnak bizonyult, de barátai hamarosan megnyugodhattak, mivel attól kezdve nem tudott többé olvasni. Szent András nem sokára újra megjelent, és bejelentette, hogy nem sokáig halogatható az összecsapás a törökökkel, mivel a keresztesek már csaknem éhen haltak. A szent azt javasolta, hogy tartsanak ötnapos böjtöt bűneikért vezeklésül, azután támadják meg a törököket és győzni fognak. De az ellenség sátrait nem szabad fosztogatni.316 Boemund, aki Rajmund gróf betegsége miatt most egyedül töltötte be a parancsnoki tisztet, már eldöntötte, hogy az egyetlen megoldást választva általános támadási indít Kerboga tábora ellen. Nagyon is lehetséges, hogy Szent András utolsó megnyilatkozása evilági forrásokra támaszkodott. Miközben a keresztesek hangulata egyre jobb lett, Kerboga mind kevésbé tudta összefogni szövetségeseit. Aleppói Ridván még mindig távol maradt a hadjárattól, pedig most igazán szükség lett volna a segítségére. Kerboga tárgyalásokat kezdett vele, és ezzel megsértette a damaszkuszi Dukákot. Dukák aggódott az egyiptomiak palesztinai támadása miatt, ezért igyekezett mielőbb visszafordulni dél felé. A humszi emír épp családi perpatvarban állt a manbidzsji emírrel, ezért nem volt hajlandó együttműködni vele. Kerboga seregében is súrlódások voltak a törökök és az arabok között. Kerboga autokratikus módszerekkel próbálta fönntartani a rendet, ám az emírek jól tudván, hogy csak atabég, nehezteltek rá. A hónap folyamán mind többen és többen dezertáltak. Törökök és arabok egyaránt nagy számban tértek vissza otthonukba.317 Kerboga gondjait minden bizonnyal ismerték a keresztes vezetők, és megkísérelték lebeszélni őt az ostromról. Június 27-én Remete Péter és egy arabul és perzsául is beszélő, Herluin nevű frank személyében kéttagú követséget küldtek Kerboga tábora. Hogy épp Péterre esett a választás, ez azt jelzi, hogy öt hónappal korábbi szökési kísérletét már megbocsátották neki. Talán azért is őt küldték, mert attól tartottak, hogy a követek sérthetetlenségét nem feltétlenül tartja be az ellenfél, ezért a vezetők közül senki sem mehetett, és minthogy Péter volt a legismertebb nem harcoló keresztény, így őt választották. Bátorságát dicséri, hogy vállalta a küldetést, ami jót tett megtépázott hírnevének is. Nem tudjuk, mire hatalmazták fel Pétert, amit ugyanis a későbbi krónikások az ő, illetve Kerboga szájába adnak, nyilvánvaló fikció. Lehetséges, hogy néhány krónikás híradásának megfelelően valóban párbajokkal akarták eldönteni az ütközet kimenetelét. Kerboga azonban ereje fogyatkozása ellenére is feltétlen megadást követelt, a küldöttek tehát eredménytelenül jártak. Arra azonban

316

Aguilers-i Rajmund, uo. 257-259. p. Kamál ad-Dín: i. m. 583. p. Abúl Fida: Muszlim Évkönyvek, 4. p.; Ibn al-Aszír: i. m. 194. p.

317

160

mégis jó volt ez a vállalkozás, hogy Herluin megtudjon egy s más hasznos információt a török tábor dolgairól. A diplomáciai kudarc után nem maradt más hátra, mint a fegyveres összeütközés. Június 28-án, egy hétfői napon kora reggel Boemund csatarendbe állította a keresztes csapatokat. A harcosokat hat seregbe osztották. Az első franciákból és flamandokból állt, és Vermandois-i Hugó és Róbert, Flandria grófja vezette őket; a másodikat Gottfried vezetésével lotaringiaiak alkották; a harmadikat normandiai normannok Róbert herceg irányítása alatt; a negyediket toulouse-iak és provence-iak, Rajmund súlyos betegsége miatt Le Puy püspökének vezetésével; az ötödik és a hatodik itáliai normannokból állt, Boemund és Tankréd parancsnoksága alatt. Kétszáz embert hátrahagytak a városban, hogy megfigyelés alatt tartsák a fellegvárat, őket betegágyából Rajmund irányította. Néhány pap és káplán a falakon tartott engesztelő szertartást, a többiek a seregekkel tartottak. Aguilers-i Rajmundnak, a történetírónak jutott a megtiszteltetés, hogy a Szent Lándzsát a csatába vigye. Az egyes vezéreket hadi zászlaikról meg lehetett egymástól különböztetni, a lovagok külső megjelenése azonban nem volt a régi. Sokuknak már a lova is odaveszett, nekik gyalogosan vagy más málhás jószágon kellett csatába vonulniuk. De az utóbbi időkben kapott isteni jelek által megerősítve a katonák bátran masíroztak egymás nyomában az erődített hídon át.318 Ahogy felbukkantak a kapuban, Kerbogát azonnali támadásra biztatta arab parancsnoka, Valthal ibn Mahmud. Kerboga azonban attól tartott, ha túl hamar lecsap, csupán az előőrsöt veri szét, míg ha vár, az egész keresztes sereget egy csapásra tönkreverheti. Ismerve katonái kedélyállapotát, Kerboga jól tudta, hogy nem folytathatja már sokáig a kimerítő ostromharcot. Amikor aztán meglátta a teljes frank alakulatot, habozni kezdett, majd hírnököt küldött, hogy mégis tárgyalna a tűzszünet feltételeiről, de ekkor már elkésett. A frankok a hírnököket meg sem hallgatva támadásba lendültek, Kerboga pedig a bevált török taktikához folyamodott, és visszavonulást színlelve nehezen járható terepre csalogatta őket, ahol íjászai hirtelen nyílzáport zúdítottak rájuk. Ezalatt egy különítményt küldött a folyó által nem védett balszárny ellen. Ám Boemund felkészült erre, s Toul-i Rajnald vezérlete alatt létrehozott egy hetedik sereget a támadás visszaverésére. A fő fronton kemény ütközet dúlt, Adhemar zászlóvivője is elesett. A török íjászok azonban nem tudták feltartóztatni a kereszteseket, s a török csatarend bomladozni kezdett. A keresztesek egyre csak nyomultak, harcukban bátorította őket egy látomás: a hegyoldalon fehér lovas lovagsereg tűnt fel, zászlóikat lobogtatva feléjük, s vezetőikben Szent Györgyre, Szent Merkuriusra és Szent Demeterre ismertek. Némiképp kézzelfoghatóbb segítségükre volt azonban, hogy Kerboga seregéből több emír is dezertált. Attól féltek, hogy győzelem esetén Kerboga túl nagy hatalomhoz jut, és ők, az emírek lesznek az elsők, akiknek majd fizetni kell ezért. Damaszkuszi Dukákkal az élen elhagyták a harcmezőt. Távozásuk pánikot keltett. Kerboga a frontvonalban felgyújtotta a száraz füvet. Hiábavaló pusztításával a keresztesek feltartóztatása volt a célja, hogy így időt nyerve rendezze sorait. Az ortokida Szukmán és a humszi emír tartott ki mellette a legtovább. Amikor aztán ők is elmenekültek, Kerboga belátta, hogy a játszma véget ért, és feladta a küzdelmet. Az egész török seregen pánik lett úrrá. A keresztesek Szent András parancsának megfelelően nem álltak le a sátrakat fosztogatni, hanem késlekedés nélkül üldö318

Gesta Francorum, IX, 28, 146-150. p.; Chartres-i Foucher, I, xxi, 1-2., 247-249. p. Aguilers-i Rajmund, XI, 259. p.; Aacheni Albert, IV, 44-46., 420-421. p.

161

zőbe vették a menekülőket. Egészen a Vas-hídig nyomukban maradtak, és sokakat megöltek közülük. Azokat, akik Tankréd várában kerestek menedéket, bekerítették, elpusztították. A csatából elmenekülök közül sokan a környékbeli szírek és örmények áldozatai lettek. Kerboga serege maradékával eljutott Moszulba, hatalma és hírneve azonban mindörökre elveszett. Ahmad ibn Marván, a fellegvár parancsnoka a hegy tetejéről követte nyomon a csatát. Mikor látta, hogy vesztettek, hírnököt küldött a városba és megadta magát. A hírnököt Rajmund sátrába vezették, aki átadta neki egyik lobogóját, hogy tűzzék ki a fellegvár ormára. De amikor Ahmad megtudta, hogy a lobogó nem Boemundé, nem volt hajlandó kitűzni, ugyanis minden valószínűség szerint már korábban titkos megállapodást kötött Boemunddal keresztény győzelem esetére. Kapuit sem nyitotta ki mindaddig, míg Boemund meg nem jelent, s ekkor a helyőrség sértetlenül elvonulhatott. Egy részük, köztük maga Ahmad is kikeresztelkedett és csatlakozott Boemund seregéhez.319 A keresztesek győzelme ugyan váratlan volt, ám annál teljesebb. A győzelem révén eldőlt, hogy Antiókhia a keresztényeké marad. Eldöntetlen volt azonban, hogy kinek a tulajdonába kerül a város. Az eskü szerint, melyet Rajmund kivételével valamennyi vezér letett, a tulajdonjog egyértelműen a császárt illette meg. De Boemund már jelezte, hogy magának tartaná meg, és társai Rajmund kivételével támogatták is, minthogy ő tervelte ki a város elfoglalását, és neki adták meg a fellegvárat. Igaz, kicsit kellemetlenül érezték magukat esküszegésük miatt, de hát a császár messze volt. Különben sem sietett segítségükre. Még megbízottja is elhagyta őket, vagyis teljes egészében az ő segítsége nélkül vették be a várost és győzték le Kerbogát. Kivihetetlennek látszott, hogy helyőrséget hagyjanak hátra, míg Alexiosz méltóztatik megjelenni, vagy legalább helyettesét elküldi. Az pedig, hogy az időt vesztegessék, s főképp, hogy egy távollévő jogait védve, a legkiválóbb katonájuk ellenszenvét felkeltsék, netalán dezertálását kockáztassák, végképp nem tűnt politikus, bölcs döntésnek. Lotaringiai Gottfried egyenesen őrültségnek tartotta Boemund törekvéseinek megakadályozását. Rajmund viszont mindig is rettentő féltékeny volt Boemundra. Ám mégis igazságtalanok lennénk, ha Alexiosz iránti lojalitását kizárólag féltékenységével magyaráznánk. Mielőtt eljött volna Konstantinápolyból jó barátságba került Alexiosszal, de saját józan eszével is belátta, hogy Antiókhia felajánlásának az elmulasztásával elveszíthetik a császár jóindulatát. Amire pedig szükségük volt, ha folyamatosan kapcsolatban akartak maradni a külvilággal és fel akartak készülni az elkerülhetetlen muszlim ellentámadás elhárítására. A keresztes hadjárat ezután nem lenne többé az egyesült kereszténység közös erőfeszítése. Le Puy püspökének ugyanaz volt a véleménye, mint Rajmundnak. A keleti keresztényekkel való együttműködés híve volt, kétségkívül elöljárója, Orbán pápa is így kívánta, és jól látta, milyen veszélyekkel jár Bizánc megsértése.320

319

Gesta Francorum, IX, 29, 150-158. p. (ez a legszínesebb beszámoló); Aguilers-i Rajmund, XII, 259261. p.; Chartres-i Foucher, XXII-XXIII, 251-258. p.; Aacheni Albert, IV, 47-56, 421-429. p.; Ribemonti Anzelm levele, in Hagenmeyer: i. m. 160. p.; Kamál ad-Dín: i. h.; Ibn al-Aszír: i. m. 195-196. p. 320 Aacheni Albert, V, 2, 433-434. p. Adhemar szerepe nem tisztázódott.

162

Valószínűleg Adhemar befolyásának köszönhetően Vermandois-i Hugót elküldték Alexioszhoz kimagyarázkodni. Most, hogy Antiókhia biztonságban volt, Hugó Konstantinápoly érintésével haza szeretett volna térni. A keresztesek még mindig abban a hitben voltak, hogy Alexiosz egy kis-ázsiai hadjáratot vezet. Bár a császár hazatért, miután beszélt Blois-i Istvánnal, ez a hír még nem jutott el hozzájuk. Adhemar és Rajmund azt remélte, hogy Hugó küldetésének hatására Alexiosz majd odasiet hozzájuk. Ugyanakkor arról is döntöttek, hogy a keresztesek november 1-jéig Antiókhiában maradnak, és csak azután vonulnak tovább Jeruzsálem felé. Érthető ez az elhatározás, hiszen a sereg fáradt volt, és igazán őrültség lett volna továbbindulni a legforróbb szíriai nyárban, jóformán teljesen ismeretlen utakon, amelyek mentén jó, ha akad egyáltalán víz. De még Antiókhia ügyét is renPéter Bertalan megtalálja a Szent Lándzsát dezni kellett, és Adhemar nyilván abban (XV. századi illusztráció) bízott, hogy a császár addigra megérkezik. Hugó július elején indult útnak, Hainault-i Balduin társaságában. Ahogy átkeltek Kis-Ázsián, a törökök több ízben is megtámadták és bántalmazták őket. Hainault grófja az úton eltűnt, további sorsa ismeretlen. Már őszre járt, amikor Hugó Konstantinápolyba ért, és elmesélhette a császárnak Antiókhia megszerzésének teljes történetét. Ekkor azonban már az időjárás miatt nem lehetett átkelni egy hadsereggel az anatóliai hegyeken. Alexiosznak nem állt módjában a következő tavasznál előbb eljutni Antiókhiába.321 Ezalatt Antiókhiában alábbhagyott a lelkesedés. Először Boemund, Rajmund, Gottfried és Róbert, Flandria grófja egyesült seregei foglalták el a fellegvárat, de a legfontosabb tornyot maga Boemund ellenőrizte. Most azonban, feltehetően Gottfried és Róbert egyetértésével, Rajmund ellenében kiszorította a többiek csapatait. Rajmund dühöngött, s válaszul a maga fennhatósága alá vonta az erődített hidat és Jági Sziján palotáját. Rajmundot azonban rossz egészségi állapota akadályozta a cselekvésben, és ekkor Adhemar is megbetegedett. A dél-franciák két vezetőjük betegsége miatt igen kényelmetlen helyzetbe kerültek, a többi csapat, különösen a normannok rosszul bántak velük. Sokan kívánták, bárcsak megbékélne egymással Boemund és Rajmund. Boemund úgy viselkedett, mintha máris ő lenne a város ura. Kerboga vereségének hírére számos genovai érkezett Antiókhiába; hogy elsőként tegye rá a kezét a város kereskedelmére. Boemund július 14-én kelt kiváltságlevelében piacot, templomot és harminc házat osztott ki számukra. Ettől kezdve a genovaiak támogatták elképzeléseit, s számíthatott a segítségükre az itáliai kapcsolatok fönntartásában. Meg-

321

Gesta Francorum, X, 30, 161-162. p.; Aacheni Albert, V, 3, 434-435. p.

163

ígérték, hogy Antiókhiában mindenkivel szemben támogatják, Toulouse grófja kivételével. Egy ilyen összecsapás esetére semlegességet fogadtak.322 Mialatt Boemund és Rajmund óvatosan egymást figyelték, a kisebb nemesek Balduinhoz csatlakoztak Edesszában vagy zsákmányszerző portyákat szerveztek, esetleg birtokokra tettek szert valahol a környéken. A legnagyobb szabású portya egy Rajmund seregebeli Limousinból való férfiú, bizonyos Pilet Rajmund nevéhez fűződik. Július 17-én indult el az Orontészen át kelet felé, és három nap múlva elfoglalta Tell Mannaszt, ahol a szír lakosság örömmel fogadta őt. Miután elfoglalt egy közeli török várat is, egy nagyobb város, Maarrat an-Numán ellen támadott. Pilet hadserege főképp helybeli keresztényekből állt, akik nemigen szokták a fegyverviselést, így mikor szembe kerültek az aleppói Ridván seregével, és meg kellett volna védeniük a várost, hátat fordítottak és elmenekültek. Tell Mannaszból azonban Ridván nem tudta kiverni Rajmund Pilet-t.323 Júliusban súlyos járvány tört ki Antiókhiában. Nem tudjuk pontosan, miféle kór volt, talán tífusz, mely az utolsó hónap ostromai és ütközetei következtében kapott lábra, és kialakulásában az is közrejátszott, hogy a keresztesek semmibe vették a keleten szükséges egészségügyi óvintézkedéseket. Az egy ideje már megroppant egészségi állapotú Adhemar, Le Puy püspöke volt a járvány első neves áldozata. Augusztus 1-jén halt meg.324 Adhemar halála a hadjárat egyik legnagyobb tragédiája volt. A krónikák lapjain alakja kissé háttérbe szorul, az azonban így is kiderül, hogy személyes befolyása minden más keresztesénél nagyobb volt. Mint a pápa képviselője eleve bizonyos tiszteletnek örvendett, ám kiváló jellemével az egész hadsereg szeretetét megnyerte. Jótékony volt, gondját viselte a szegényeknek és a betegeknek. Szerény volt és sohasem agresszív, ám mindig kész bölcs tanácsokat adni, akár katonai kérdésekben is, mint hadvezér pedig bátor és éles elméjű. A dorülaioni győzelem főképp az ő stratégiáját dicséri, s az antiókhiai ostrom alatt is számos haditanács az ő elnökletével zajlott le. Politikájára jellemző, hogy megegyezésre törekedett a keleti keresztényekkel, mind Bizánccal, mind Szíria ortodox egyházaival. Orbán pápa bizalmasa volt és ismerte nézeteit. Míg élt, kordában tartotta a frankok faji és vallási intoleranciáját, és a fejedelmek önző törekvései és civakodásai sem okoztak jóvátehetetlen károkat a keresztes hadjáratnak. Mindvégig gondosan tartózkodott attól, hogy a mozgalom élére álljon, mégis őt tartották a hadjárat vezérének, amint azt István pap látomásában Krisztusnak is jelentette. Adhemar halála után nem akadt olyan személy, akinek tekintélye az övéhez hasonlóan általános lett volna. Nézeteinek örököse Toulouse grófja volt, aki valaha maga is megvitatta Orbán pápával a keresztes hadjárat politikáját. Csakhogy Rajmund nem volt olyan tehetséges, mint Adhemar, Boemunddal pedig csak, mint egyenlővel tárgyalhatott, s nem mint az egyház szószólója. Adhemar halála után a fejedelmek között nem akadt olyan széles látókörű, mint a püspök, aki belátta volna a keresztény egység megőrzésének szükségességét. Adhemar keresztényi szeretetét, bölcsességét és integritását társai soha nem kérdőjelezték meg, még azok sem, akiknek törekvéseit ellenezte. Boemund követői éppoly őszintén gyászolták őt, mint 322

Aguilers-i Rajmund, XIII, 261-262. p.; a genovaiak levele, in Hagenmeyer: i. m. 155-156. p. Gesta Francorum, X, 30, 162-164. p.; Kamál ad-Dín: i. m. 584. p. 324 Gesta Francorum, X, 30, 166. p.; Aguilers-i Rajmund, XIII, 262. p,; Chartres-i Foucher, I, xxiii, 8, 258. p.; a hercegek levele II. Orbánhoz, in Hagenmeyer: i. m. 164. p. 323

164

saját, franciaországi emberei, sőt maga Boemund megfogadta, hogy testét elviszi Jeruzsálembe. Adhemar halála az egész hadseregben megrendülést és nyugtalanságot váltott ki. Egyvalaki azonban nem szomorkodott. Péter Bertalan soha nem bocsátotta meg a pápai legátusnak, hogy nem hitt látomásaiban. Két nap elteltével bosszút is állt. Bejelentette, hogy Szent András ismét nála járt, és ezúttal Adhemar kísérte őt. Adhemar elmondta, hogy hitetlenségéért megbűnhődött, és a halála óta eltelt időt a pokolban töltötte, ahonnan csak társai, főképp Boemund imái, illetve a lándzsa őrzésére adományozott kisebb összeg menekítette ki. Immár bocsánatot nyert, és kérte, teteme hadd maradjon az antiókhiai Szent Péter-bazilikában. Ezután Szent András üzent Rajmundnak. Antiókhiát annak kell adni, aki arra igényt tart, amennyiben igaz embernek bizonyul. Ennek eldöntését egy latin pátriárka ítéletére kell bízni. A keresztesek pedig tartsanak bűnbánatot, majd induljanak tovább Jeruzsálembe, amely már csak tíz nap távolságra van, ám akár tíz évbe is beletelhet, amíg megteszik ezt az utat, ha nem térnek vissza az Istennek tetsző élethez. Vagyis Péter Bertalan és barátai, köztük a provance-iak úgy vélték, hogy Antiókhiát Boemundnak kell megkapnia, amennyiben továbbra is támogatja a hadjáratot, hogy a seregnek mielőbb tovább kell indulnia Jeruzsálembe, s hogy nem szabad egyezkedni a bizánciakkal és a helyi ortodox egyházakkal. Ezek a kinyilatkoztatások zavarba ejtették Rajmundot. Őszintén hitt a Szent Lándzsában, és tekintélyt jelentett neki, hogy csapata birtokolta az ereklyét. Ha sokan úgy vélték is, hogy a Kerboga felett aratott győzelem Boemund stratégiájának eredménye volt, sokan az ereklyének, közvetve tehát Rajmundnak tulajdonították a sikert. Rajmund tekintélyének másik forrása Adhemarhoz fűződő régi keletű viszonya volt. Ha tehát a lándzsa helyét felfedő isteni hírnök most megkérdőjelezi Adhemar ítélőképességét és azt a politikát, melyet Rajmund örökölt, és amellyel egyetért, Rajmund kénytelen lesz tekintélye egyik vagy másik támaszát feladni. Rajmund időt próbált nyerni. Továbbra is hitt a lándzsában, ám jelezte, hogy Péter Bertalan újabb látomásainak hitelét kétségbe vonja. Szent András szavai ellenére ugyanis ő maga és néhány társa továbbra is azt tartotta, hogy Antiókhiát vissza kell adni a császárnak. Emiatt aztán csapatai többségével is szembe került. Az Adhemar elleni posztumusz támadás a hadseregben általában nem keltett jó benyomást. Tulajdonképpen a nyilvánosság előtt tette ismertté a legátus ellenvéleményét, s ez felélesztette azok kételyeit, akik kezdettől bizalmatlanok voltak az ereklyét illetően. Különösképp a provance-iakat amúgy sem kedvelő normannok és észak-franciák kezdték becsmérelni a lándzsát, és arra használták a hamisítási botrányt, hogy kompromittálják Rajmundot és terveit. Adhemar jó hírét védve egyúttal felléphettek az általa képviselt politika ellen is. Elképzelhető, milyen kutyaszorítóban érezte magát Boemund.325 Ahogy a járvány egyre terjedt Antiókhiában, a keresztesek vezetői a környéken kerestek menedéket. Boemund átkelt az Amanosz-hegységen Kilikiába, és megerősítette a helyőrséget, mely hűségesküt tett neki, és amelyet az előző ősszel Tankréd hagyott hátra. Az volt a szándéka, hogy antiókhiai fejedelemségéhez hozzácsatolja a kilikiai tartományt is. Gottfried északnak, Turbesszel és Ravendel felé tartott, amely 325

Aguilers-i Rajmund, XIII, 262-264. p. Úgy tűnik, Boemund is ekkortájt kezdte megkérdőjelezni a Lándzsa hitelét (Caen-i Rudolf: i. h.)

165

városokat fivére, Balduin adott át neki. Gottfried féltékeny volt testvére sikereire, és miként a többi fejedelem, területre vágyott Antiókhia közelében, ő is meg akarta kapni a maga részét. Valószínűleg megígérte Balduinnak, hogy visszaadja neki a városokat, ha a sereg továbbmegy Palesztinába. Rajmund hadmozdulatairól semmi biztosat nem tudunk. Normandiai Róbert Latakiába ment.326 A török invázió előtt Latakia volt a bizánci birodalom legdélebbi kikötője. A törökök 1084 körül elfoglalták, de később a saizari arab emír fennhatósága alá került. 1097 őszén boulogne-i Guynemer behajózott a kikötőjébe, s elfoglalta. Helyőrsége a tél folyamán megtartotta a várost, de márciusban Edgar Atheling flottája, miután Szent Simeon kikötőjében kipakolta a keresztesek élelem-utánpótlását, behajózott Latakiába. Kiverte Guynemer embereit és a császár nevében elfoglalta a várost. Edgar azonban csak egy kisebb különítményt tudott védelmül hátrahagyni, így a keresztes sereghez fordultak a védelem megerősítése érdekében. Nem sokkal a Kerboga felett aratott győzelem után Normandiai Róbert megérkezett a hívó szóra, és a császár nevében az ő kezére került Latakia. Róbert azonban a kormányzást egyféleképpen képzelte el: a lehető legtöbb pénzt kicsikarni az alattvalókból. Annyira népszerűtlen volt, hogy uralomra kerülése után néhány héttel elkergették a városból, ahová ekkor Eusztathiosz Philokalész, Ciprus bizánci kormányzója küldött helyőrséget.327 Szeptemberben a járvány dühe alábbhagyott, és a fejedelmek visszatértek Antiókhiába. 11-én összeültek, s levelet fogalmaztak meg Orbán pápának, melyben elbeszélték Antiókhia elfoglalásának részleteit és beszámoltak a legátus haláláról. Pontosan érezték az egymással ellentétben lévő frakciók felett álló tekintély szükségességét, ezért azt sürgették, hogy a pápa jöjjön személyesen keletre. Antiókhia, érveltek, Szent Péter által alapított egyházmegye, és neki, mint Szent Péter örökösének itt kell trónra lépnie, s a szent városba is el kell látogatnia. Készek voltak várni a továbbindulással Palesztinába, amíg a pápa megérkezik.328 A fejedelmek közül Boemund neve szerepelt elsőként a levélen, melyet valószínűleg az ő kancellárja írt meg. Adhemar hiánya máris megmutatkozott abban, hogy kimondatlanul bár, de nem ismerték el János pátriárka jogait, s mint eretnekekről, ellenséges hangon szóltak a helyi keresztény szektákról. A keresztesek aligha várhatták el a pápától, hogy keletre utazzék, de e kérvénnyel megint elodázhatták az Antiókhia sorsáról való döntést, viszont számíthattak az újabb legátus érkezésére, akire majd átháríthatják a felelősséget. Ekkor már

326

Aguilers-i Rajmund, XIII, 262. p. Aacheni Albert V, 4, 435. p., 13, 440-441. p. Latakiáról lásd Chalandon: Essai sur la Règne d’Alexis Comnène, 205-212. p. és David: Robert Curthose, 230. skk. p. Aacheni Albert, VI, 45, 500-501. p. azt állítja, hogy Guynemer 1097 őszén szerezte meg a törököktől Latakiát, és Toulouse-i Rajmundra bízta. Ordericus Vitalis szerint Edgar Atheling és az angolok a császártól vették el a várost, valamikor 1098 elején, s Normandiai Róbertre bízták (i. m. 228. p. 1. sz. jegyzet). David: i. h. kétségbe vonja Albert történetét, és azt állítja, hogy az angolok a törököktől szerezték meg a várost, s hogy Róbert 1097-1098 telén járt ott. Aguilers-i Rajmund szerint az 1097. decemberi expedíció idején Róbert nem volt Antiókhiában. Az viszont nem valószínű, hogy az angolok március előtt megérkeztek volna a szíriai partok közelébe. Caen-i Rudolf mondja el, hogy a császári fennhatóság alatt álló Latakiába Róbert Blois-i István szökésének idején ment el (LVIII, 649. p.). Ám néhány nappal később, a Kerboga elleni ütközetben a források egybehangzó állítása szerint részt vett. Nogent-i Guibert (XXXVII. 254. p.) elbeszélése szerint Róbert egy időben Latakia kormányzója volt, ám pénzügyi zsarnokoskodása miatt elkergették. Jómagam e helyt a számomra legmeggyőzőbb változatot adtam elő. 328 A hercegek levele II. Orbánhoz, in Hagenmeyer: i. m., 161-165. p. 327

166

világos volt, hogy a császár ebben az évszakban nem fog bevonulni Szíriába. Talán már azt is tudták, hogy Philoméliontól visszafordult. A hadsereg katonái és a zarándokok nagyon rossz körülmények között éltek. A harcok miatt nem takarították be a terményeket Antiókhia síkságán, és most ismét éhínség sújtotta őket. Főként az élelmiszer-utánpótlás érdekében Rajmund a muszlim területekre indítandó portyák szervezésébe kezdett. Mielőtt a célpontról határozott volna, Gottfried közös hadjáratra hívta az Edesszából és Turbesszelből Antiókhiába vezető út mentén elterülő Azaz városa ellen. Azaz emírje, Omár fellázadt ura, aleppói Ridván ellen, aki ekkor épp úton volt, hogy megbüntesse alattvalóját. Omár egyik hadvezére elfogta egy lotaringiai lovag özvegyét, egy frank hölgyet, és beleszeretett. Ez a hölgy javasolta Omárnak, hogy Gottfriedtől kérjen segítséget. Gottfried örömest segített, mivel nem volt ínyére, hogy Azaz Ridván kezén legyen. Rajmund elfogadta Gottfried hívását, bár jónak látta, ha Omár átadja nekik túszként a fiát, és Balduin is küldött csapatokat Edesszából. A keresztény sereg közeledtére Ridván visszavonult, és Gottfried megerősítette Omárt, aki hűséget esküdött neki. Rajmund szerzett a környékről élelmiszert, igaz, a visszaúton jelentős veszteségeket szenvedett a törökök rajtaütései miatt. Az epizód nem csak azt jelzi, hogy ekkor már a muszlim fejedelmek az egymás közötti csetepaték során minden további nélkül a frankok segítségéért folyamodtak, hanem azt is, hogy a frankok, némiképp módosítva harcias hitvallásukon, alkalmasint elfogadták hűbéresként a muszlimokat.329 Hiába közvetítette Péter Bertalan Szent András utasítását, mely a kereszteseket arra szólította fel, hogy mielőbb menjenek tovább Jeruzsálembe, októberben Rajmund ismét élelemszerző portyára indult. Már korábban elfoglalta az Antiókhiától mintegy harminc mérföldre, az Orontész mentén fekvő Rugiát. Innen vezetett támadást a kissé dél-keletre eső Albara ellen. A színtiszta muszlim város kapitulált, lakóit mégis lemészárolták, vagy eladták rabszolgának Antiókhiába, és a várost keresztényekkel telepítették be. A mecsetből templom lett. A hadsereg örömére Rajmund egyik papját, Narbonne-i Pétert nevezte ki püspöknek. Erre a kinevezésre csak azért került sor, mert a városban nem volt ortodox püspökség. A görög és latin egyház közötti szakadással még senki nem számolt, így a püspökség kettőzése fel sem ötlött. Jóllehet az új püspök latin volt, a görög János antiókhiai pátriárka szentelte fel. Narbonne-i Péter egyházi méltóságra emelése mégis a latin egyház keleti térhódításának

329

Aguilers-i Rajmund, XIII, 264-265. p.; Aacheni Albert, V, 5-12, 435-440. p.; Kamál ad-Dín: i. m. 586. p.

167

kezdetét jelzi, és felbátorította azokat a kereszteseket, köztük Péter Bertalant, akik már szívesen láttak volna a helybeli görög egyházi személyek helyén latin papokat.330 A Kerboga vereségét követő vitákban a fejedelmek megesküdtek, hogy novemberben indulnak el Jeruzsálembe. November 1-jén összegyűltek Antiókhiában, hogy terveiket megbeszéljék. Rajmund Albarából jött, csapatai többségét otthagyta. Gottfried Turbusszelből lovagolt be, és magával hozta a környékbeli kisebb portyák során ejtett török foglyok fejét. Flandria grófja és Normandia hercege már Antiókhiában volt, Boemund pedig, aki Kilikiában megbetegedett, két nappal később érkezett. 5-én a fejedelmek és tanácsadóik a Szent Péter-bazilikában ültek össze. Mindjárt kiderült, hogy nincs közöttük egyetértés. Boemund barátai már a kezdet kezdetén Boemundnak követelték Antiókhiát. A császárt hiába várták, Boemund pedig tehetséges férfiú volt, az a keresztes, akitől leginkább félt az ellenség. Rajmund azzal vágott vissza, hogy emlékeztette az egybegyűlteket a hűségesküre, melyet a jelenlévők közül mindenki letett a császárnak, csupán Rajmund nem. Gottfried és Róbert, Flandria grófja köztudottan Boemundot támogatta, mégsem mertek szólni, nehogy esküszegéssel vádolják őket. Több napon át folyt a vita. Közben a bazilika előtt várakozó katonák és zarándokok tömege egyre türelmetlenebb lett. Ők csak arra vágytak, hogy teljesítsék fogadalmukat, és eljussanak Jeruzsálembe. El akartak végre szabadulni Antiókhiából, ahol oly hosszan időztek, és ahol annyit szenvedtek. Péter Bertalantól és látomásaitól sarkallva ultimátumot nyújtottak be vezéreiknek. Mit törődtek ők Boemund és Rajmund becsvágyával! Aki Antiókhiában akar jövedelemhez jutni, tegye, aki a császártól remél ajándékokat, ám várja be őt, ők maguk mindenesetre továbbmennek Jeruzsálembe, és ha a vezetők még sokáig civódnak azon, hogy kié legyen Antiókhia, még a falait is lerombolják, mielőtt eltávoznak. Ezzel is számoltak, de Rajmund és Boemund fegyveres összetűzésétől is tartottak azok a visszafogottabb vezetők, akik a fontosabb fejedelmek kizárólagos részvételével zártkörű megbeszélést indítványoztak. Ebben aztán, heves szóváltások után, átmenetileg megegyeztek. Rajmund belenyugodott a tanács Antiókhiáról hozandó döntésébe, Boemund viszont megígérte, hogy a keresztesekkel tart Jeruzsálembe. Boemund ezen kívül arra is megesküdött a püspökök előtt, hogy személyes becsvágya miatt nem késlelteti a kereszteseket, és semmilyen kárt nem okoz nekik. Antiókhia kérdése tehát nem rendeződött, Boemund helyzete megerősödött a fellegvárban és a város háromnegyed részében; Rajmundé maradt az erődített híd és Jági Sziján palotája, melyet Ermingari Vilmosra bízott. Arról sem határoztak, hogy mikor induljanak Jeruzsálembe. Hogy a csapatoknak mégis legyen valami elfoglaltsága, Maarrat an-Numán erődjének megtámadásáról döntöttek. Az erőd lerombolása a sereg balszárnyának biztonságát szolgálta arra az esetre, amikor majd délnek vonulnak, Palesztina felé.331 November 23-án Rajmund és Flandria grófja elindult Rugia és Albara felé, és 27-én értek Maarrat an-Numán falai alá. A másnap reggeli támadás kudarcba fulladt. Amikor délután Boemund sem járt több sikerrel csapataival, szabályos ostrom megkezdéséről döntöttek. Jóllehet teljesen körülzárták a várost, két hétig semmire sem jutottak. A környéket átfésülték faanyagért, melyből ostromgépeket csináltak. Élelmiszerük kevés volt, így a különítmények elhagyták helyüket, hogy gabonát és zöldségféléket Aguilers-i Rajmund, XIV, 266. p.; Gesta Francorum, X, 31, 36-38. p. úgy tudja, hogy a püspököt Antiókhiába vitték felszentelni. 331 Aguilers-i Rajmund, XIV, 267-268. p.; Gesta Francorum, X, 3, 168-170. p.; Historia Belli Saeri, XCII, 208. p. 330

168

kerítsenek. Végül december 11-én, miután Péter Bertalan megjövendölte a közeli sikert, egy hatalmas, kerekeken guruló fatornyot gördítettek az egyik bástyához. A faépítményt Rajmund alkotta embereivel, parancsnoka pedig Montpellier-i Vilmos lett. A támadást ugyan visszaverték a védők, ám a toronynak azt a falát, melynél a favár állt, az építménytől védve sikerült aláásni. Este a fal leomlott, és számos közkatona bejutott a városba, ahol rögtön fosztogatni kezdtek. Boemund, aki féltékeny volt Rajmund sikerére, és antiókhiai teljesítményét is szerette volna megismételni, közhírré tette, hogy ha a város megadja magát neki, megóvja mindazon védők életét, akik a főkapu melletti csarnokba menekülnek. Az éjszaka folyamán a harc elcsitult. Számos polgár, látván, hogy a védelem már tehetetlen, megerősítette házát, ciszternáját, de életéért vállalta volna az adófizetést. Mások viszont a Boemund által említett csarnokban kerestek menedéket. De amikor másnap reggel a harcok kiújultak, a keresztesek senkit sem kíméltek. Elözönlötték a várost, mindenkit lemészároltak, akit értek, a házakba betörtek, fosztogattak és gyújtogattak. Azok közül, akik Boemundra bízták magukat, a férfiakat megölték, a nőket és a gyerekeket eladták rabszolgának. Amíg tartott az ostrom, Rajmund és Boemund seregei nehezen bár, de együttműködtek. Most, hogy Boemund árulása révén az ő emberei nagyobb zsákmányhoz jutottak, mint a város bevételét kiharcoló Rajmund emberei, ismét fellángolt az ellenségeskedés a dél-franciák és a normannok között. Rajmund magának igényelte a várost és Albara püspökére akarta bízni. Boemund viszont addig nem volt hajlandó kivonni csapatait, amíg Rajmund le nem mond antiókhiai területeiről, és ellentámadásképp nyíltan megkérdőjelezte Péter Bertalan látomásainak hitelét. Közben az elégedetlenség az egész seregben egyre nőtt. Rajmund csapatai azt követelték, hogy induljanak már Jeruzsálembe. Karácsony körül a katonák képviselői jelezték Rajmundnak, hogy ha megszervezné a sereg indulását, elismernék őt az egész keresztes hadjárat vezetőjének. Rajmund úgy érezte, nem utasíthatja vissza az ajánlatot, és néhány nap múltán Maarrat an-Numánból elindult Rugiába, bejelentve, hogy a hadsereg hamarosan továbbmegy Palesztinába. Boemund erre visszatért Antiókhiába, Maarrat an-Numánt pedig az albarai püspök gondjaira bízták.332 De Rajmund még bejelentése után is késlekedett. Nem volt képes délre menni abban a tudatban, hogy Antiókhia Boemund kezén van. Boemund, talán, mert tisztán látta, hogy minél tovább habozik Rajmund, annál jobban forronganak seregei, és azt is tudta, hogy a császár télvíz idején nem vág neki Kis-Ázsiának, azt javasolta, hogy az indulással várjanak húsvétig. Rajmund végre-valahára pontot akart tenni az ügy végére, ezért összehívta a vezéreket Rugiába. Itt megkísérelte megvásárolni a támogatásukat. A felajánlott összegek valószínűleg megfeleltek az egyes vezetőknek tulajdonított hatalom mértékének. Gottfriednek tízezer sou-t akart adni, akárcsak Normandiai Róbertnek; Flandriai Róbertnek hatezret, Tankrédnak ötöt, a kisebb vezetőknek kevesebbet. Boemundnak semmit nem szánt. Azt remélte, hogy ily módon a hadjárat vitathatatlan vezéreként majd sakkban tarthatja Boemundot. Kezdeményezését azonban fagyosan fogadták.333 Míg a vezérek Rugiában tanácskoztak, a hadsereg Maarrat an-Numánnál cselekedett. A katonák éheztek. A környék élelmiszerkészleteit teljesen kimerítették, már 332

Aguilers-i Rajmund, XIV, 267-270. p.; Gesta Francorum, X, 55, 172-178. p.; Ibn al-Kalániszí: Damaszkuszi Krónika, 46-47. p.; Ibn al-Aszír: i. m. 196-197. p. 333 Aguilers-i Rajmund, XIV, 271. p.; Gesta Francorum, X, 34, 178. p. Lásd II. sz. függelék.

169

csak az emberevés maradt. Még a törökök is csodálták kitartásukat az elviselhetetlen körülmények között, bár, mint a krónikás Aguilers-i Rajmund szomorúan megjegyzi: „Erről túl későn értesültünk ahhoz, hogy a javunkra fordíthattuk volna.” Orange püspöke, akinek volt némi befolyása a provence-iakra, belehalt a megpróbáltatásokba. Végül, az albarai püspök tiltakozása ellenére, az emberek elszánták magukat, hogy Rajmundot cselekvésre bírják, és lerombolták Maarrat an-Numán falait. A hír hallatán Rajmund azonnal a városba sietett, ahol láthatta, hogy nincs vesztegetni való idő.334 1099. január 13-án Rajmund és csapatai Maarrat an-Numánból folytatták a keresztes hadjáratot. A gróf mezítláb és gyalogosan ment, amiként az egy zarándoklat vezetőjéhez illik. A várost lángba borítva hagyta el, jelezve, hogy nincs visszatérés. Rajmunddal tartott összes hűbérese. Albara püspöke és Pilet Rajmund, Tell Mannasz ura odahagyta városát, hogy csatlakozzon hozzá. Az Ermingari Vilmos parancsnokságára bízott antiókhiai helyőrség nem tudott kitartani Boemund ellenében, így ő is Rajmund után sietett. A vezérek közül Normadiai Róbert azonnal csatlakozott hozzá, vele tartott Tankréd is, aki Boemund óhaja szerint minden bizonnyal a normann-itáliai érdekek képviseletét látta el a hadjárat alatt. Lotaringiai Gottfried és Róbert, Flandria grófja csaknem egy hónapig töprengett, míg végül a közvélemény nyomására ők is követték Rajmundot. Balduin és Boemund viszont inkább megszerzett földjén maradt.335 Így hát a két vezér ellentéte megoldódni látszott. Rajmund immár a keresztes hadjárat egyedüli vezére volt, Boemundnak pedig birtokába került Antiókhia.

Aguilers-i Rajmund, XIV, 270-272. p.; Gesta Francorum, X, 33-34, 176-178. p. Aguilers-i Rajmund, XIV, 272. p.; Gesta Francorum, X, 34, 180. p. A Gesta szerzője Tankréd egységével tartott. 334

335

170

5. könyv AZ ÍGÉRET FÖLDJE

171

1. fejezet A Jeruzsálembe vezető út „Most azért eredj: vezesd a népet ahová mondottam néked.” (Kivonulás 32,34)

Amikor Blois-i István arról a félelméről írt feleségének, hogy a kereszteseket feltartóztathatják Antiókhiánál, nem is álmodott arról, milyen hosszan ott maradnak majd. Tizenöt hónap telt el azóta, hogy a sereg a városfalak alá ért. Ez idő alatt a muszlim világban jelentős változások mentek végbe. Az egyiptomi fátimidák, akárcsak a bizánciak, még a keresztes hadjárat megindulása előtt magukhoz tértek a török támadás okozta megrázkódtatásból, és akárcsak a bizánciak, épp a keresztes hadjáratot kihasználva remélték megszilárdítani megújuló hatalmukat. Egyiptom tényleges uralkodója Sáhánsáh al-Afdal volt, aki a gyermek kalifa, al-Musztalí mellett atyját, a renegát örmény Badr al-Dzsamalit követte a nagyvezíri poszton. Al-Afdal követeket küldött Antiókhiába a keresztes táborba, de a követség nem járt sikerrel. Bár megbízottaival frank küldöttek is jöttek vissza Kairóba, hamarosan kiderült, hogy semmiféle szerződés megkötésére nincs felhatalmazásuk, továbbá hogy a keresztesek egyáltalán nem hajlandóak segítséget nyújtani Egyiptomnak Palesztina visszaszerzésében, sőt feltett szándékuk egészen Jeruzsálemig menetelni. Al-Afdal ezek után az északszíriai háborúból igyekezett hasznot húzni. Amint hírét vette Kerboga antiókhiai vereségének, és meggyőződött arról, hogy a törökök Kis-Ázsiában sehol nem képesek egy újabb támadást visszaverni, azonnal bevonult Palesztinába. A tartomány még mindig Ortok két fia, Szukman és Ilgazi kezén volt, akik a damaszkuszi Dukákot ismerték el uruknak. Amint al-Afdal közeledett, Jeruzsálem falai mögé vonultak viszsza. Tudták, hogy Dukák nem tud azonnal a segítségükre lenni, de abban bíztak, hogy Jeruzsálem hatalmas erődítményében türkmén csapataik harci képességeire támaszkodva kihúzhatják addig, amíg megérkezik a felmentés. Al-Afdal serege a legújabb ostromgépekkel felszerelve, így például negyven kővetővel. Az ortokidák így is negyven napig ellenálltak, de végül a falak súlyosan megrongálódtak és kénytelenek voltak megadni magukat. Szabadon visszavonulhattak Damaszkuszba, ahonnan azután továbbmenekültek és Dijarbakir környékén csatlakoztak unokatestvéreikhez. Az egyiptomiak ekkor egész Palesztinát elfoglalták, és őszre megszilárdították a határvonalat, mely Bejrúttól kissé északra, a Kutya-folyó (Nahr al-Kalb) torkolatánál húzódott. Ez idő alatt Jeruzsálem falait is kijavították.336 Észak-Szíriában a helyi arab dinasztiák kivétel nélkül örültek a török hatalom öszszeomlásának, és készek voltak egyezkedni a frankokkal. Még a hamai emír, Ridván 336

Ibn al-Aszír: i. m. 197-198. p. Lásd Buhl: „Al Kuds” és Zettersten: „Sukiman ibn Ottok” c. szócikkét az Encyclopaedia of Islamban.

172

apósa és a Kerboga mellett küzdő humszi emír is sutba vágta ellenvetéseit. Sokkal fontosabb volt azonban a keresztesek szempontjából a két vezető arab család, a saizari munkididák és a tripoliszi Banú Ammár-dinasztia politikája. A munkididák a keresztesek közvetlen szomszédságában az Orontésztől a tengerpartig húzódó országrészt tartották ellenőrzésük alatt, míg Banú Ammár a Libanoni-hegység középső részétől a fátimida határig uralta a tengerpartot. Barátságos magatartásuk, de legalábbis semlegességük elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a keresztesek folytathassák útjukat.337 Maarrat an-Numánból Rajmund mintegy tizenkét mérföldre délre, Kafartabba vezényelte seregét. Január 16-ig nem ment tovább, élelmet gyűjtött a seregnek, és itt csatlakozott hozzá Tankréd és Normandiai Róbert. Követek is érkeztek hozzá a saizari emírtől, aki kalauzokat és olcsó élelmet ajánlott fel a kereszteseknek, ha országán békésen átvonulnak. Rajmund elfogadta az ajánlatot, és 17-én az emír kalauzainak vezetésével a sereg Saizar és Hamá között átkelt az Orontészen, majd végigvonult a Szarut völgyén. A környék összes jószágát az egyik, a Szarut völgyével szomszédos völgyben helyezték biztonságba, ám valamelyik kalauz tévedésből odavezette a frankokat. A pásztorok és az ottani falusiak nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megakadályozzák a frankokat az állatok módszeres begyűjtésében. A völgyet védelmező erőd parancsnoka jobbnak látta, ha mentességet vásárol magának. A keresztesek akkora zsákmányra tettek szert, hogy több lovag is bement Saizarba, illetve Hamába, és a feleslegért málhás lovakat vett, összesen mintegy ez337

Honigmann: „Shaizar” c. és Sobernheim „Ibn Ammar” c. szócikke, in Encyclopaedia of Islam.

173

ret. Az arab hatóságok szabad bejárást és üzletelést engedélyeztek nekik városaikban.338 Míg az ellátmányt összegyűjtötték, Rajmund és parancsnokai megvitatták, melyik úton menjenek tovább. Rajmund azon volt, hogy a sereg nyugati irányban vágjon át a Noszairi-hegyláncon, és így mielőbb érje el a tengerpartot. Latakia már keresztény kézen volt, és ha már a parton lesz, kapcsolatba léphet Antiókhiával, s a ciprusi bizánci hatóságokkal fönntartott jó viszonyában bízva számíthatott az utánpótlásra. Tankréd azonban arra figyelmeztette, hogy a part menti út csak úgy biztonságos, ha menet közben minden nagyobb erődöt elfoglalnak. A sereg fegyveres ereje ekkor csupán ezer lovasból és ötezer gyalogosból állt. Hogy engedhetett volna meg magának ekkora sereg egész sor ostromharcot? Egyenesen Jeruzsálembe kell vonulni, érvelt Tankréd, elkerülve a tengerparti erődök kényszerű ostromát. Ha aztán bevették Jeruzsálemet, a hírre nem csak Európából érkeznek majd újabb katonák, de Tripolisz, Türosz, Akkon és a többi város sem mer majd szembeszegülni velük. Nézetének azt vetették ellene, hogy a Libanoni-hegység és a sivatag közötti terület a damaszkuszi Dukák kezén van, aki ellentétben az arab hercegekkel, mindenképpen akadályozni fogja a keresztesek előbbre jutását. Végül úgy döntöttek, hogy kivonulnak a tengerpartra, ahol déli irányba mennek tovább a Bukaián keresztül. Erről a síkságról, mely a Noszairi-hegylánc és a Libanon között terül el, könnyen eljuthattak Szíria belsejéből a tengerhez. Azt is elhatározták, hogy a lehető legkevesebb időt vesztegetik az ellenséges erődök meghódítására.339 Január 22-én a keresztesek megérkeztek Maszjáfba. A város ura sietett egyezségre jutni velük. Innen dél-délkeletnek folytatták útjukat, hogy elkerüljék a Dzsebel Helu hegyét. Másnap Rafanije városáig jutottak el, ahol egyetlen lakóra sem leltek, találtak viszont mindenféle felhalmozott élelmet. Három napot itt töltöttek, majd leereszkedtek a Bukaiára. A síkság a Huszn al-Akrád nevű hatalmas erődhöz, a Kurdok várához tartozott, mely arra a magaslatra épült, ahol ma a Krak des Chevaliers romjai állnak. A helybeliek minden jószágukat a vár falain belül rejtették el, a keresztesek pedig sokkal inkább az utánpótlás reményében, semmint stratégiai okokból a vár ostroma mellett döntöttek. Január 28-án megtámadták az erődöt. A védelem erre, ismervén szokásaikat, kieresztett néhány állatot. A frankok azonnal meg akarták szerezni a zsákmányt, soraik rögtön fel is bomlottak. Ekkor a várból lecsaptak rájuk, és nem csak azt akadályozták meg, hogy soraikat rendezzék, de majdnem elfogták Rajmund grófot is, akit elhagytak testőrei. Másnapra a csel sikerén szégyenkező frankok komolyabb támadást terveztek. Ám arra érkeztek a falak alá, hogy az éjszaka folyamán a várost elhagyták lakói. Igen tekintélyes zsákmányt hagytak maguk után, így aztán a sereg három hétre bevette magát az erőd falai közé, s megtárgyalták a további stratégiát. Itt ünnepelték a gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét is.340 Míg Rajmund Huszn al-Akrádban volt, a hamai emír követeket küldött hozzá, és ajándékokat ajánlott fel, hogy ne támadja őt meg. Ezután a tripoliszi emírtől jöttek követek. A tripoliszi emír, Dzsalál al-Mulk Abúl-Haszán, aki abból a Banú Ammárdinasztiából származott, mely inkább műveltségéről, semmint harciasságáról volt nevezetes, emirátusa függetlenségét a szeldzsukokat és a fátimidákat egymás ellen ki338

Aguilers-i Rajmund, XIV, 272-273. p.; Gesta Francorum, X, 34, 180-182. p. Aguilers-i Rajmund, XIV, 273. p. 340 Aguilers-i Rajmund, XIV, 273-275. p.; Gesta Francorum, X, 34, 182. p. 339

174

játszva őrizte meg. Most, hogy a törökök hatalma hanyatlásnak indult, nem habozott a frankokat az újjáéledő egyiptomiak ellen buzdítani. Rajmundot arra kérte, küldené el képviselőit hozzá Tripoliszba, hogy megegyezzenek a keresztesek átvonulásáról, és hogy elvinnék neki a toulouse-i zászlót, melyet az emír kitűzne városára. Tripolisz és a környék gazdagsága elkápráztatta a frank követeket, és visszatérve azt tanácsolták Rajmundnak, hogy erődemonstrációképp támadja meg az emirátus egyik erődjét, amire az emír majd nyilván hajlandó lesz egy nagyobb összegen megváltani a többi uradalma mentességét. Rajmund épp pénzszűkében volt, megfogadta tehát a tanácsot, és seregét Arka városa ellen vezette, mely Tripolisztól mintegy tizenöt mérföldnyire terül el, ott, ahol a Bukaia eléri a tengerpartot. Rajmund február 14-én ért a város falai alá.341 Ugyanekkor Rajmund, aki szeretett volna mielőbb kapcsolatba lépni a latakiai helyőrséggel felbiztatta Pilet Rajmundot és Rajmundot, Turenne őrgrófját, hogy lepjék meg Tortoszát, a Latakia és Tripolisz közötti partszakasz egyetlen jó kikötőjét. A két Rajmund egy kisebb különítménnyel sietve nyugatnak indult, s február 16-án sötétedés után már a város alá is értek. Hogy a ténylegesnél sokkal nagyobb sereg benyomását keltsék, a falak mentén végig tábortüzet gyújtottak. A trükk bevált. A tortoszai kormányzó, a tripoliszi emír hűbérese úgy megrémült, hogy az éjszaka folyamán helyőrségével együtt elmenekült a tengeren. Másnap reggel a város kapui nyitva álltak a keresztesek előtt. A győzelem hírére a tíz mérföldre északra fekvő Markije kormányzója sietve elismerte Rajmundot hűbérurának. Tortosza elfoglalása igencsak megerősítette a kereszteseket. A tengeren át viszonylag egyszerűvé vált a kapcsolattartás Antiókhiával, Ciprussal és Európával.342 Ez a siker felébresztette a féltékenységet a még ekkor is Antiókhiában tartózkodókban, akik arra a döntésre kényszerültek, hogy kövessék Rajmundot délre. Február vége felé Lotaringiai Gottfried, Boemund és Róbert, Flandria grófja elindult Antiókhiából Latakiába. Innen Boemund visszafordult. Úgy vélte, mégiscsak okosabb lesz antiókhiai helyzetét megerősíteni, hátha a tavaszon a császár Szíriába jön. Gottfried és Róbert azzal a szándékkal folytatta útját, hogy megostromolja Dzsabalát, ezt a kisebb tengeri kikötőt. Itt érte el őket Albara püspöke, akit Rajmund küldött, s arra kérte őket, hogy csatlakozzanak hozzá Arkában.343 Arka ostrománál nem ment minden rendben. A jól megerősített város védői bátran küzdöttek, Rajmund serege pedig nem volt elég erős ahhoz, hogy a várost teljesen bekerítse. Tankréd figyelmeztetése, hogy a sereg állapota nem teszi lehetővé a sorozatos ostromokat, most beigazolódott. Ám Rajmund, ha már egyszer megtámadta a várost, nem visszakozott, nehogy Tripolisz emírje, látván gyöngeségét, nyíltan ellene forduljon. Valószínűleg a katonák sem tettek meg minden tőlük telhetőt. A táborban kényelmesen éltek. Termékeny vidéken tanyáztak, s Tortoszából is megindult az élelmiszer-utánpótlás. Azok után, amiken keresztülmentek, mindenkinek jólesett egy kis kikapcsolódás. Március elején aztán felröppent a hír, hogy muszlimok közelegnek Arka felmentésére, élükön a bagdadi kalifával. A hír pletykának bizonyult, ám arra mégis jó volt, hogy Rajmund ijedtében magához kéresse Gottfriedet és Róbertet, Flandria grófját. Az üzenet hatására Gottfried és Róbert fegyverszünetet kötött a 341

Aguilers-i Rajmund, XIV-XV, 275. p.; Gesta Francorum, X, 34, 184. p. Aguilers-i Rajmund, XV, 276. p.; Gesta Francorum, X, 34, 184-186. p. 343 Gesta Francorum, X, 35, 186. p.; Aacheni Albert, V, 33, 453. p. 342

175

dzsabalai emírrel, aki elismerte fennhatóságukat, és sietve megindultak délre, Arkába. Érkezésüket azzal ünnepelték meg, hogy rátámadtak Tripolisz külvárosára, illetve portyázgattak a Bukaián, aminek eredményeképp mindenféle állatra, többek között tevékre tettek szert.344 Rajmund hamarosan megbánta társai jöttét. Ekkor már két hónapja a keresztes hadjárat elismert vezére volt. Ötezer sou-ért még Tankréd is elismerte hatalmát. Most viszont vetélytársai segítségére szorult. Tankréd, akinek tanácsát Rajmund annak idején semmibe vette, most felkereste Gottfriedet a táborában és arra panaszkodott, hogy Rajmund nem fizette meg őt rendesen. A két Róbertnek nemigen akarózott elismerni Rajmund uralmát, aki jogait érvényesítve már amúgy is sok ellenséget szerzett. Viszálykodások egész sora vette kezdetét a táborban. Az egyes csapatok katonái civakodó vezéreik példáját követve nem voltak hajlandók együttműködni egymással. Az ellentéteket csak még inkább kiélezték április elején a császártól érkezett levelek. Alexiosz értesítette a kereszteseket, hogy útra készen áll Szíriába. Ha június végéig várnak, Szent János napját már velük tölti, majd azután elvezeti őket Palesztinába. Rajmund elfogadta volna a javaslatot. Mint a császár hű szövetségese bízhatott abban, hogy a birodalom támogatásával helyreállíthatja a frank seregben korábban kivívott vezető szerepét. Saját emberei közül sokan, köztük Aguilers-i Rajmund is a bizánciak iránt érzett minden ellenszenve dacára szívesen vette volna, ha a császár megérkezik, mert személyében legalább egy minden fejedelem által elfogadott vezető került volna a keresztesek élére. A hadsereg többsége azonban már türelmetlenül várta az indulást Jeruzsálembe, és egyik fejedelem sem vágyott császári fennhatóságra. Ilyen közhangulat ellenében Rajmund politikája nem érvényesülhetett. Talán Alexiosz sem gondolta komolyan, hogy a keresztesek meg fogják várni őt. Antiókhiai viselkedésük kellőképp visszataszító volt számára, s inkább a semlegességet választotta. A bizánci diplomáciában ez nem passzivitást jelentett, hanem azt, hogy mindkét féllel fönntartják a kapcsolatot, így bármelyik is győzzön, az Bizáncnak csak jó lehet. Tárgyalásokat folytatott az egyiptomiakkal is, hiszen a keresztesek közeledtének hírére valószínűleg levélben tudakolták meg a császártól, vajon az ő hadáról van-e szó. Válaszában Alexiosz elhatárolta magát a keresztesektől. Minden oka megvolt rá. Boemund cselekedeteiből megtanulta, hogy a frankok hűségében nem bízhat, Palesztina pedig nem érdekelte. Kívül esett azokon a területeken, melyeket birodalma számára visszaszerezni remélt. Csupán az ott élő ortodox keresztényekkel szemben voltak kötelezettségei, mint védelmezőjüknek. Erről viszont akár úgy is vélekedhetett, hogy sokkal jobban járnak a türelmes fátimidákkal, mint a frankokkal, akik Antiókhiában meglehetősen ellenségesen viszonyultak a helybeli keresztényekhez. Ugyanakkor Alexiosz nem akarta megszakítani a kapcsolatait a keresztesekkel sem, hiszen még hasznára lehettek a birodalomnak. Egyiptomi levelezését azonban elfogták a keresztesek, akiket nagyon megdöbbentett az ellenük elkövetett árulás bizonyossága, noha a maguk árulását teljesen helyénvalónak és jogosnak gondolták. A keresztesek a császárra hárították a felelősséget amiatt, hogy az Antiókhiából Kairóba küldött követeiket olyan sokáig visszatartották.345 E követek néhány nap múlva tértek vissza a sereghez Arkába, a fátimidák végső ajánlatával. Ha a keresztesek tartózkodnak a fátimida területek megtámadásától, zaGesta Francorum, i. h.; Aguilers-i Rajmund, XVI, 277-278. p. Aguilers-i Rajmund, XVI, 277, XVIII, 206.

344 345

176

rándokaik szabadon eljuthatnak a szent helyekre, s mindent elkövetnek kényelmük érdekében. A javaslatot a keresztesek azonmód visszautasították.346 Bár a többi fejedelem már szeretett volna továbbindulni, Rajmund nem akarta úgy otthagyni Arkát, hogy nem vette be. Hogy végre történjék valami, Péter Bertalan április 5-én bejelentette, hogy megjelent neki Krisztus, Szent Péter és Szent András, és Arka azonnali megtámadására utasított. A sereg többsége ekkor már nagyon unta Péter látomásait, leginkább Rajmund gróf politikai eszközének tekintették. Egy észak-franciákból álló kis csoport, élükön Normandiai Róbert káplánjával, Rohes-i Arnulffal immár nyíltan is hangot adott kételyeinek, sőt a Szent Lándzsa hitelességét is megkérdőjelezte, utalva arra, hogy erről maga Le Puy püspöke sem volt meggyőződve. A provence-iak viszont nyomban felsorakoztak Péter mögött. Valence-i István emlékeztette a sereget Péter antiókhiai látomásaira. Aguilers-i Rajmund elmondta, hogyan csókolta meg a még földben lévő lándzsát. Egy másik pap, Péter Dezső azzal állt elő, hogy megjelent neki a halott Adhemar és leírta a pokol tüzét, amelybe kételyei miatt került. Megint másvalaki, egy bizonyos Everard azt beszélte, hogy midőn Antiókhia török ostromakor Tripoliszban járt üzleti úton, egy szír beszámolt neki látomásáról, melyben Szent Márk szólt a lándzsáról. Apt régebben szkeptikus püspöke egy látomásáról mesélt, melynek hatására megváltoztatta véleményét. Le Puy-i Bertrand, aki Adhemar közvetlen környezetéhez tartozott, azt állította, hogy a püspök és zászlóvivője is eljött hozzá egy látomásában és mindketten elismerték a lándzsa valódiságát. E bizonyítékok hatására Arnulf nyilvánosan megvallotta, hogy meggyőzték, barátai azonban továbbra is kétkedtek az egész történetben, mígnem a feldühödött Péter Bertalan azt kérte, hogy hadd igazolja magát tűzpróbával. Akármi volt is az igazság, ekkor már szilárdan hitt isteni elhivatottságában. A tűzpróbára április 8-án, nagypénteken került sor. A püspöktől megáldott fát két halomba rakták egy szűk átjáróban, majd a fát meggyújtották. Az egy szál pendelybe öltözött Péter Bertalan a lándzsával a kezében gyorsan átgyalogolt a lángok között, borzalmasan összeégve ért ki, s vissza is zuhant volna a tűzbe, ha nincs ott Pilet Rajmund, aki megtartotta őt. Péter tizenkét napi agónia után belehalt sérüléseibe. Az istenítélet után a lándzsa végképp hitelét vesztette, csupán a provence-iakat nem ingatta meg: azt terjesztették, hogy Péter sértetlenül leállta a próbát, csak a lelkes tömeg lökte vissza a lángok közé, amikor mindenáron meg akarta érinteni szent pendelyét. Rajmund gróf mindenesetre továbbra is tisztelettel őrizte kápolnájában a lándzsát.347 A sereg még egy hónapig időzött Arka mellett, mire Rajmundot rá lehetett bírni az ostrom feladására. A harcok sok emberéletet követeltek, az elesettek között volt Ribemont-i Anzelm is, aki hűbérurához, a reimsi érsekhez írott leveleiben igen színesen számolt be a keresztes hadjárat eseményeiről.348 Május 13-án Rajmund végül engedett társai rábeszélésének, és könnyekkel a szemében elrendelte a tábor felszedését, majd az egész sereg Tripoliszba indult. Arról még folytak a viták, hogy milyen útvonalon 346

Aguilers-i Rajmund, XVI, 277. p.; Türoszi Vilmos, VII, 19, 1. köt., 1. r. 305-306. p. Aguilers-i Rajmund, XVII-XVIII, 279-288. p. Péter Bertalan mellett áll ki; Chartres-i Foucher, I, xviii, 4-5, 238-241. p.; Aacheni Albert, V, 13, 452. p.; Caen-i Rudolf, CVIII, 682. p. Foucher és Albert egyaránt szkeptikus, de nem teljesen hitetlen. Rudolf nyíltan ellenséges Péterrel. A Gesta szerzője nem szól az esetről. 348 Aguilers-i Rajmund XVI, 276-277. p.; Gesta Francorum, X, 35, 188. p.; Chartres-i Foucher, I, xxv, 8, 270. p., aki azt is elbeszéli, hogy Anzelmet egy kővel ölték meg. 347

177

haladjanak. Rajmund a szírektől tudta, hogy van egy könnyű út Damaszkuszon át, ahol bőven van élelmiszer is, ám kevés a víz. A Libanoni-hegységen át vezető úton ugyan nincs vízhiány, viszont nagyon igénybe veszi a málhás állatokat. A harmadik lehetőség a tengerpart menti út volt számos olyan ponttal, ahol az ellenség könnyűszerrel feltartóztathatta őket. A helyi jóslatok úgy tartották, hogy Jeruzsálem felszabadítói a part mentén fognak érkezni. Végül a keresztesek ezt az útvonalat választották, nem annyira a próféciák hatására, mint inkább amiatt az értékes kapcsolat miatt, melyet az ekkoriban a levantei vizeken hajózó angol és genovai flotta biztosított.349 A keresztesek közeledtének hírére a tripoliszi emír sietve felajánlotta a városában fogva tartott mintegy háromszáz keresztény szabadon bocsátását, cserébe városa és külvárosai sértetlenségéért. Tizenötezer bizánci arannyal és tizenöt pompás lóval nyomatékosította ajánlatát, ezen felül teherhordó állatokat és takarmányt is biztosított az egész hadsereg számára. Állítólag azt is megfogadta, hogy ha a frankok legyőzik a fátimidákat, felveszi a kereszténységet.350 Május 16-án, egy hétfői napon a keresztesek az emír kalauzaival elhagyták Tripoliszt, s vezetésükkel biztonságban végigmentek a Rász Sakka-fok körül vezető úton. Miután békésen áthaladtak az emír városain, Batrunon és Dzsabailban, május 19-én a Kutya-folyónál elérték a fátimida határt. Az északi területeken a fátimidáknak a tengerparti városok kisebb helyőrséJeruzsálem látképe déli irányból gein kívül nem voltak számottevő csapataik, volt viszont jelentékeny hadiflottájuk, amely szükség esetén a városok védelmére sietett, így aztán a keresztesek, ha nem is ütköztek különösebb ellenállásba, abban nem is reménykedhettek, hogy az útjukba kerülő kikötők közül akár csak egyet is bevegyenek. A keresztes flottával megszakadtak kapcsolataik. Féltek, hogy elfogynak élelmiszer-tartalékaik, s ez arra késztette őket, hogy minél hamarabb célhoz érjenek. Mikor Bejrút közelébe értek, a helybeliek, akik nagyon féltették a város környékén megművelt, gazdagon termő kertjeiket és gyümölcsöseiket, igyekeztek ajándékokat és szabad áthaladást felajánlani, azzal a feltétellel, hogy cserébe a keresztesek gyümölcsfáikban, szőleikben, gabonájukban nem tesznek kárt. A fejedelmek elfogadták a feltételeket, és seregükkel május 20-án értek Szidónba. A szidóni helyőrséggel nem volt ilyen egyszerű dolguk, mivel azok rájuk támadtak Nár al-Avvalí parti táborukban. A keresztesek a támadást visszaverték, és bosszúból feldúlták a város körüli kerteket. De aztán amilyen gyorsan csak tudtak továbbvonultak, és Türosz szomszédságában állapodtak meg, ahol két napot vártak Bourg-i Balduinra és számos más lovagra, hogy Antiókhiából, illetve Edesszából beérjék őket. A környék forrásai és a zöldövezet nagyon kellemessé tették a pihenőt. Még a türoszi helyőrség sem háborgatta őket. Május 23-án mentek tovább. A hadsereg minden nehézség nélkül átkelt a Türoszi-létrának nevezett hágón és a Nakúra magaslatain, és 24-én érték el Akkont. A bej349

Aguilers-i Rajmund, XVIII, 288., 290-291. p. Uo., 291. p.; Gesta Francorum, X, 35-36, 188-190. p.

350

178

rúti vezetés mintájára az itteni kormányzó is tetemes mennyiségű élelmiszer-ajándékon vásárolta meg a város körüli virágzó gazdaságok háborítatlanságát. A sereg innen Haifába vonult, majd tovább a Kármel-hegy lábánál elterülő Kaiszareiába, ahol négy napot töltöttek, a 26-a és 30-a között eltelt időszakot, hogy a pünkösdöt illően megünnepeljék. Mialatt itt táboroztak, épp felettük egy sólyom elpusztított egy galambot, melynek teteme Apt püspökének sátra mellett ért földet. Kiderült, hogy szegény pára postagalamb volt, küldője pedig az akkoni kormányzó, aki a palesztinai muszlimok segítségét kérte a betolakodók ellen.351 Aztán ismét útnak indultak, de csupán Arszufig vonultak a parton, ott a szárazföld belseje felé fordultak, és június 3-án Ramla alá értek. Ramla a legtöbb palesztin várostól eltérően muszlim volt. A török hódítások előtt ez volt a tartomány közigazgatási fővárosa, az utóbbi időben azonban hanyatlásnak indult. A keresztesek közeledése megrémítette a lakosságot, mivel a város helyőrsége kicsiny volt, és túl messze esett a tengertől ahhoz, hogy az egyiptomi haditengerészet segítségét remélhesse. A lakosság csapatosan hagyta el otthonait, s délnyugati irányba menekülve, mintegy dacból, földig rombolták a Ramlától egy mérföldnyire fekvő romos falu, Lüdda hatalmas Szent György-templomát. Amikor a keresztes seregek élén Róbert, Flandria grófja és Béarn-i Gaszton belovagolt a városba, csak a néptelen utcákat és az üres házakat találta. A kereszteseket nagy lelkesedéssel töltötte el, hogy a Szentföld szívében elfoglaltak egy muszlim várost. Nyomban megfogadták, hogy újjáépítik Szent György templomát, s hogy Ramla és Lüdda fogja alkotni a hozzá tartozó egyházkerületet, melynek püspöke lesz a terület hűbérura. Rouen-i Róbert normann papot nevezték ki az egyházmegye élére. Akárcsak Albarában, a latin pap kinevezése itt sem jelentette egy görög püspök kiszorítását, csak egy püspökség alapítását a meghódított muszlim területen. A kinevezés azt a keresztesek közötti általános vélekedést is tükrözi, hogy a meghódított terület az egyházat illeti. Ramla városát tehát Róbertre bízták, és védelmül egy kis helyőrséget kapott.352 Közben a fejedelmek a további teendőkről vitáztak, néhányan ugyanis úgy vélték, hogy ostobaság volna Jeruzsálem ellen vonulni a legnagyobb nyárban. Okosabb lenne, állították, a valódi ellenségre, Egyiptomra rátámadni. Némi vita után ezt a javaslatot a fejedelmek elvetették, s június 6-án a keresztesek folytatták útjukat Jeruzsálem felé.353 Ramlából a sereg a júdeai dombokon át kanyargó, a mainál északabbra húzódó régi utat választotta. Emmausznál követek érkeztek a betlehemi hercegektől, és a teljes egészében keresztény lakosság képviseletében arra kérték a kereszteseket, szabadítsák meg városukat a muszlim iga alól. Tankréd és Le Bourg-i Balduin egy kisebb különítménnyel a dombokon át rögvest Betlehembe vágtatott. Az éjszaka közepén értek oda, és alaposan ráijesztettek a lakókra, akik azt gondolták, hogy a Jeruzsálem megerősítésére érkező egyiptomi sereg egy része tört rájuk. Pirkadatkor azután, mikor a lovagokról végre kiderült, hogy keresztények, az egész város körmenetet tar351

Aguilers-i Rajmund, XVIII-XIX, 291. p.; Gesta Francorum, X, 36, 190-192. p., Chartres-i Foucher, 1, xxv, 10-12, 271-276. p. 352 Aguilers-i Rajmund, XIX, 291-292. p.; Gesta Francorum, i. h.; Türoszi Vilmos, VII, 22, 1. köt., 1. r. 313 p., tőle tudjuk a püspök nevét. 353 Aguilers-i Rajmund, XIX, 292. p.

179

tott, előkerültek a Születés templomából az ereklyék és a keresztek, és a betlehemiek kézcsókkal üdvözölték megmentőiket.354 Míg Krisztus születési helyén helyreállt a keresztény uralom, a keresztény fősereg éjt nappallá téve menetelt Jeruzsálem felé. Jókedvre derítette őket egy holdfogyatkozás, melyben a török félhold sorsának előképét látták. Másnap reggel Tankréd mintegy száz lovagja visszatért Betlehemből társaihoz. Késő délelőtt a keresztesek elérték az út legmagasabb pontját, azt a magaslatot, amelyen Sámuel próféta mecsetje állt, és melyet a zarándokok Montjoie-nak neveztek. Erről a helyről a távolban már látszottak Jeruzsálem falai és tornyai. Még aznap, 1099. június 7-én, kedden este a keresztény sereg tábort vert a Szent Város mellett.355

354

Chartres-i Fouchet, I, xxv, 13-17, 277-231. p.; Aacheni Albert, V, 44-45, 461-463. p. Gesta Francorum, X, 37, 194. p.; Aguilers-i Rajmund, XX, 292. p.; Aacheni Albert, V, 45, 463. p.

355

180

2. fejezet A kereszt győzelme „Ti népek mind tapsoljatok, harsogjatok Istennek vígságos szóval. Mert az Úr felséges, rettenetes.” (Zsoltárok 47,2,3)

Jeruzsálem városa a középkori világ egyik nagy erődítménye volt. A jebúsziak ideje óta híres védműveiről, melyet évszázadokon át fejlesztett egyre tovább az emberi tudás. A falak, melyek alá a keresztesek bevették magukat, ugyanazt a vonalat követték, mint amelyeket később az ottomán szultán, Nagy Szulejmán építtetett, és amelyek mind a mai napig körülveszik az óvárost. Akkor készültek, amikor Hadrianus császár újjáépítette a várost, majd később a bizánciak, az omajjádok és a fátimidák egyaránt építettek hozzá, illetve javítottak rajta. Keleten a falat a Kidroni-völgy meredek lejtői védték. A délkeleti szakasz a Géhinnom völgyénél húzódott. Egy harmadik, alig valamivel mélyebb völgy, a nyugati falat szegélyezte. Csupán a Sión hegyére épült délnyugati falnál és az északi falnál volt támadható az erőd. A fellegvár, Dávid tornya a nyugati fal középső szakaszán helyezkedett el, és azt az utat tartotta ellenőrzés alatt, mely a domboldalon felfelé a Jaffa-kapuhoz vitt. A városban nem voltak források, de a hatalmas ciszternák elegendő vizet biztosítottak. A római csatornarendszer pedig, melyet még a huszadik században is használtak, megóvták a lakosságot a fertőző betegségektől. A város védelmét a fátimida kormányzó, IftiA Jeruzsálemi Szentsír-templom kár ad-Daula irányította. A falak jó állapotban voltak, Iftikár helyőrségét pedig erős arab és szudáni csapatok alkották. A frankok érkezésének hírére a kormányzó elővigyázatosságból megmérgeztette, vagy betemettette a városon kívüli kutakat, a környéken legelésző jószágokat pedig a városon belül helyezte biztonságba. Majd elrendelte, hogy a város összes keresztény lakója, ortodoxok és eretnekek egyaránt költözzenek a falakon kívülre. A zsidók azonban a városban maradhattak. Bölcs döntés volt. A tizedik században Jeruzsálemben több keresztény élt, mint muszlim; bár al-Hákim kalifa üldözte őket, és uralma alatt számuk megfogyatkozott, és jóllehet az Ortok halálát követő nehéz időkben is számos keresztény hagyta el a várost, így az ortodox papság

181

zöme és a pátriárka is, ennek ellenére több ezren maradtak, és minthogy fegyvert nem viselhettek, katonákként hasznavehetetlenek voltak, de a hittestvéreik elleni harcban amúgy sem lehetett megbízni bennük. Száműzésük azt is jelentette, hogy kevesebb éhes szájról kellett gondoskodni az ostromlott városban. Iftikár egyúttal sürgősen fegyveres segítségért küldött Egyiptomba.356 Ha a terület fekvése lehetővé is tette volna, a keresztesek akkor sem zárhatták volna körül az egész várost, mivel nem volt elegendő emberük. Ezért arra a részre összpontosították erőiket, ahol a legközelebb tudtak kerülni a falakhoz. Normandiai Róbert az északi falnál, a Virágok kapujával (Heródes kapuja) szemközt helyezkedett el, jobbján, és az Oszlop-kapuval (Szent István kapuja vagy Damaszkuszi-kapu) szemközt Flandriai Róberttel. Lotaringiai Gottfried a város északnyugati csücskét szállta meg, egészen a Jaffa-kapuig. Itt csatlakozott hozzá Tankréd. Akkor érkezett, amikor a sereg már elhelyezkedett, és Betlehemből jövet egész nyájakat orzott el, s hozott magával. Tőlük délre foglalt állást Toulouse-i Rajmund. A falaktól egy völgy választotta el, amit Rajmund túl nagy távolságnak ítélt, ezért két-három nap múltán átvonult a Sion-hegyre. A keleti és a délkeleti szakaszt nem támadták.357 Az ostrom június 7-én kezdődött meg, még ugyanazon a napon, amikor a keresztesek a falakhoz érkeztek. Az hamarosan nyilvánvaló lett, hogy az idő az ostromlottaknak dolgozik. Iftikár bőséges élelmiszer- és vízkészletekkel rendelkezett. Jobb fegyverei voltak, mint a frankoknak, tornyait pedig gyapottal és szénával teli zsákokkal erősítette meg, hogy ellenálljanak a frank vetőgépek támadásának. Ha sikerül kihúznia addig, amíg az egyiptomi felmentő sereg megjelenik, az egész keresztes hadjárat kudarcba fullad. De akármilyen nagy volt a helyőrség, a falakra nem tudtak elég embert állítani. A keresztesek viszont rövidesen vízhiánnyal küzdöttek. Iftikár intézkedései hatásosnak bizonyultak. Az ostromlók egyetlen vízvételi lehetőségét a déli fal alatti Sziloam-tó biztosította, ám veszedelmes vállalkozás volt innen vizet szerezni, mivel a városból lőni tudták a területet. Vízutánpótlásért legalább hat mérföldet kellett megtenni. A helyőrség, pontosan ismervén a viszonyokat, kis csapatokat küldött ki a forrásokhoz vezető utakra, hogy az arrajárókra lecsapjanak. Sok katona és zarándok pusztult el ilyen rajtaütés során. Az élelmiszerből is hamar kifogytak a támadók, hiszen a város mellett nem halmozhattak fel nagy készleteket. A keresztesek kellemetlenségeit tovább fokozta a forróság, a por, az árnyék hiánya, hiszen hűvösebb időjáráshoz szoktak, és sokan páncélt viseltek, ami a júdeai nyár viszonyai között nem volt épp a legalkalmasabb öltözet. Mindannyian világosan látták, hogy hosszú ostromra képtelenek, tehát a várost gyors rohammal kell bevenniök.358 Június 12-én a fejedelmek elzarándokoltak az Olajfák hegyére. Ott egy vén remete megszólította őket, s azt az utasítást adta, hogy másnap reggel támadjanak. Ellene vetették, hogy nincsenek megfelelő ostromgépeik, de a remete erre ügyet sem vetett. Ha elég erős a hitük, mondta, Isten megadja nekik a győzelmet. E szavaktól felbátorodva másnap reggelre általános támadást rendeltek el. De vagy a remete tévedett, vagy a hitük volt túl gyönge. A keresztesek nagy hévvel vetették magukat a harcba, s 356

Chartres-i Foucher (I, xxvii, 12, 300. p.) „etiópiai” csapatokat is említ. Aguilers-i Rajmund (XX, 293-294. p.) és a Gesta Francorum (X, 37, 198. p.) szól a kutak megmérgezéséről. Az örmény katholikosz Vahram először Jeruzsálemben volt, de úgy tűnik, sikerült elmenekülnie a városból (Edesszai Máté, II, clvii, 225. p.). 357 Aguilers-i Rajmund, XX, 293. p.; Gesta Francorum, X, 37, 194. p.; Aacheni Albert, V, 46, 463-464. p. 358 Aguilers-i Rajmund, XX, 293-294. p.; Gesta Francorum, X, 37, 194-198. p.

182

hamarosan átjutottak az északi fal külső védelmén. Csakhogy kevés volt a létrájuk, és nem tudták egyidejűleg elég helyen megmászni a falakat. Néhány órai elkeseredett küzdelem után belátták, hogy próbálkozásuk hiábavaló, s visszavonultak.359 Az ostrom kudarca nagy csalódást keltett, de legalább világossá vált a fejedelmek számára, hogy ostromgépeket kell építeniök. A június 15-ei haditanácson elhatározták, hogy mindaddig nem indítanak újabb támadást, míg nem állnak jobban kővetőkkel és létrákkal. Csakhogy nem volt miből megépíteni ezeket. Akárcsak Antiókhiánál, ezúttal is a tengerről jött a segítség, épp időben. Június 17-én hat keresztény hajó kötött ki a törökök által kiürített Jaffa kikötőjében. A rajt az Embriaco testvérek parancsnoksága alatt álló két genovai gálya, és négy, valószínűleg angol származású hajó alkotta. Élelmiszert és fegyvert hoztak, de volt a rakományban az ostromgépek előállításához szükséges kötél, szög és csavar is. Ahogy jöttükről értesültek, a keresztesek egy kis különítmény révén nyomban kapcsolatot kerestek velük. Ezt az alakulatot Ramla mellett meglepte egy aszkaloni muszlim csapat, és csak az mentette meg őket, hogy a nyomukban ott volt embereivel Pilet Rajmund. Időközben egy egyiptomi flotta jelent meg a partoknál, és blokád alatt tartotta Jaffát. Az egyik angol hajónak azonban sikerült áttörnie a blokádot, és visszatért Latakiába. A többi hajót kirakodás után azonnal elhagyta a legénysége, és Pilet Rajmunddal a jeruzsálemi táborba mentek. Őket is, áruikat is jó szívvel fogadták. De ekkor még mindig nem volt fa, amiből az ostromgépeket megépíthették volna. A Jeruzsálem körüli kopár hegyeken alig nőtt néhány, így a keresztesek portyákat szerveztek, és sokmérföldes körzetből gyűjtöttek be annyi fát, amennyire szükségük volt. A munkálatokat csak akkor kezdhették meg, amikor Tankréd és Flandriai Róbert egészen a Szamaria környéki erdőkig hatolt csapatával, s hátukon gerendákat és fatáblákat cipelő tevék, illetve muszlim foglyok seregével tért vissza. Létrákat készítettek, Rajmund és Gottfried pedig nekilátott egy-egy vetőszerkezettel felszerelt, guruló favár építésének. Gottfried várának építési munkálataiért Béarn-i Gaszton, a Rajmundéért Ricou-i Vilmos felelt.360 Ám a munka lassan haladt, s közben a frankok rettenetesen szenvedtek a hőségtől. Napokon át fújt a sirokkó, mely végzetes hatással van azoknak az idegrendszerére, akik nem szoktak hozzá. Egyre nehezebben tudtak vizet szerezni. A málhás állatok és más jószágok, amelyekre út közben tettek szert, naponta tömegesen hullottak el a szomjúságtól. A különítmények már a Jordánig is elmentek vízért. A helybeli keresztények ugyan készségesen segítettek a közeli források és erdők felkutatásában, de lehetetlen volt megakadályozni a muszlim támadásokat, melyeket részben a helyőrségek alakulatai, részben a környékbeli szabadcsapatok hajtottak végre. A fejedelmek között először azon robbant ki veszekedés, hogy kié legyen Betlehem. A várost Tankréd szabadította fel, és ki is tűzte zászlaját a Születés templomára. A papság és a vetélytársak viszont helytelennek tartották, hogy egy ilyen szent hely egyetlen világi úr birtoka legyen. Tankréd kitartott szándéka mellett, és bár a közvélemény ellene volt, az ügyet ekkor felfüggesztették. Ezután Jeruzsálem jövőbeni helyzete lett vita tárgya. Egyesek király kinevezése mellett kardoskodtak, ám ezt a papság egyhangúlag ellenezte, mondván, hogy keresztény ember nem neveztetheti magát királynak abban a városban, amely Krisztus töviskoronával való megkoronázásának és szenvedéseinek színhelye volt. A közvélemény ebben megint csak a papsággal értett egyet, így a to359

Aguilers-i Rajmund, XX, 293. p.; Gesta Francorum, X, 37, 196. p. Aguilers-i Rajmund, XX, 294-297. p.; Gesta Francorum, X, 37, 196-200. p.

360

183

vábbi vitát elnapolták. A fizikai megpróbáltatások, a sikertelen ostrom és a fejedelmek kiújult vitái számos keresztest még ezen a ponton is dezertálásra késztettek. Ezeknek az embereknek egy része elvonult a Jordán folyóhoz, s újrakeresztelkedett a vizében, majd pálmaágakat gyűjtöttek a folyóparton, s egyenesen Jaffába mentek, hátha találnak olyan hajót, amely visszaviszi őket Európába.361 Július elején a tábor megtudta, hogy egy nagy hadsereg indult útnak Egyiptomból Jeruzsálem felmentésére. A fejedelmek ekkor ráébredtek, hogy nincs több halogatnivalójuk. A hadsereg hangulata azonban nagyon megromlott. Ekkor ismét egy látomás segített. Július 6-án Péter Dezső pap, aki korábban már beszámolt arról, hogy megjelent neki a halott Adhemar püspök, ezúttal azzal állított be Adhemar testvéréhez, Monteil-i Vilmos Hugóhoz és saját urához, Gapi Isoardhoz, hogy megint nála járt Adhemar. Előbb azt rendelte el, hogy a keresztesek hagyjanak végre fel önző csetepatéikkal, majd azt az utasítást adta, hogy böjtöljenek, és tartsanak mezítlábas körmenetet Jeruzsálem falai körül. Ha ezt bűnbánó szívvel megteszik, kilenc napon belül elfoglalják Jeruzsálemet. Annak idején, amikor Péter Dezső azt állította, hogy látta a Szent Lándzsával kapcsolatos kételyei miatt a pokol tüzében senyvedő Adhemart, sokan kételkedtek szavaiban. Most viszont, talán, mert a szeretett püspököt ezúttal kedvező színben tüntette fel, és a Monteil család is mellé állt, az egész hadsereg hitelt adott látomásának. Adhemar utasításainak mindenben engedelmeskedtek. Elrendelték a böjtöt, s a következő három napon állhatatosan meg is tartották. Július 8-án, pénteken ünnepélyes körmenet vonult végig a várost körülvevő ösvényen. A menetet a keresztes püspökök és papok vezették, keresztjeiket és szent ereklyéiket is magukkal hozva. Őket a fejedelmek és a lovagok követték, majd a sort a gyalogosok és a zarándokok zárták. Mindenki mezítláb vonult fel. A muszlimok a falakról csúfolták őket, ám ők e csúfolkodásban megdicsőültek, s a körmenet végeztével még felmentek az Olajfák hegyére. Ott Remete Péter prédikált, majd Rajmund káplánja, Aguilers-i Rajmund szólt hozzájuk, végül a sereg legjobb prédikátorának tartott Rohes-i Arnulf, Normandiai Róbert káplánja. Ékesszólásuk megindította és felkavarta az egybegyűlteket. Még Rajmund és Tankréd is megfeledkezett viszályáról, s megfogadták, hogy együtt küzdenek a keresztért.362 A lelkesedés kitartott. A következő két napon a szomjazó katonák, feledve szenvedéseiket, megfeszítetten dolgoztak a robusztus ostromtornyok befejezésén. Az Embriaco Vilmos vezette genovaiak szakértelme nagy segítségnek bizonyult, s még az idős férfiak és a nők is kivették részüket a készülődésből azzal, hogy ökörbőrből és tevebőrből takarókat varrtak, s ezeket a faalkotmány külső részére szögezték, védekezésül a szaracénok görögtüzei ellen. 10-én a faépítmények készen álltak, és rendeltetési helyükre kerültek, az egyik az északi falhoz, a másik a Sion-hegyre. Épült egy harmadik, az előbbieknél valamivel kisebb torony is, ezt a fal északnyugati sarkához helyezték el. Az építkezés munkálatait gondosan leplezték a helyőrség katonái előtt, akik azután alaposan elképedtek és megriadtak e várak láttán. Iftikár kormányzó sietve megerősítette a védelem gyengébb pontjait, az ostromtornyokat pedig folyamatosan bombázták kővel, görögtűzzel, nehogy közelebb kerüljenek a falakhoz.363 361

Aguilers-i Rajmund, XX, 295-296. p. Aguilers-i Rajmund, XX, 296-297. p.; Daimbert levele a pápához, in Hagenmeyer: i. m. 170-171. p., Gesta Francorum, X, 33, 200-202. p. 363 Aguilers-i Rajmund, XX, 298. p.; Gesta Francorum, X, 38, 200. p. 362

184

A támadás megindítását a július 13-áról 14-ére virradó éjszakára tűzték ki. A fő csapást egyidejűleg mérték a Sion-hegy felőli és a keleti falra, miközben színlelt támadást vezettek az északnyugati sarok ellen is. Aguilers-i Rajmund szerint a hadsereg tényleges erejét ekkor tizenkétezer gyalogos és ezerkétszáz-ezerháromszáz lovas adta. A szerző adataiban nincs okunk kételkedni. A katonákon kívül ott voltak a zarándokok, öreg vagy beteg, harcképtelen férfiak, valamint nők és gyermekek, akiknek a számát a krónikás meg sem próbálja megbecsülni. A támadók első feladata az volt, hogy a fatornyokat a falak közvetlen közelébe juttassák, s ennek érdekében fel kellett tölteniök a lábuknál húzódó várárkokat. 14-ére virradóan egész éjjel erre a feladatra összpontosítottak a keresztesek, akiknek munkáját jócskán megnehezítette a várból rájuk zúduló kő- és tűzeső. A válasz nem maradt el: ők is hevesen bombázták a védőket kőhajító szerkezeteikből. 14-én este Rajmund emberei a várárok fölött a fal közvetlen közelébe gördítették a tornyot. A védelem azonban rendkívüli erővel vette fel a harcot, úgy tűnik, maga Iftikár volt e szakasz parancsnoka. A falon Rajmund egy talpalatnyi területet sem tudott elfoglalni. Másnap reggel Gottfried tornya az északi fal közelébe került, nem messze a mai Dávid tornya Jeruzsálemben Virágok kapujától. Felső szintjéről Gottfried és testvére, Boulogne-i Eustache irányította az akciót. Déltájt sikerült hidat húzniuk a torony és a fal teteje közé, és két flamand lovag, Tournai-i Litold és Gilbert vezetésével a lotaringiai sereg színe-java behatolt az erődbe, majd nemsokára Gottfried is követte őket. Amint a fal egy részét bevették, létrákon már tömegesen mászhattak be a várba a többiek. Mialatt Gottfried a falon maradt, hogy buzdítsa az újonnan jövőket, elküldött az Oszlop-kapuhoz, hogy nyissák ki a fősereg előtt. Tankréd, aki szorosan a lotaringiaiak nyomában járt, embereivel benyomult a város utcáira. A muszlimok, látva, hogy védelmükön áttörtek, a Harám as-Saríf templomnegyedébe menekültek, ahol a Sziklamecset és al-Akszá mecsete állt, azzal a szándékkal, hogy végszükség esetén ez utóbbit, mint erődöt fogják használni. De már nem maradt idejük berendezkedni a védelemre. Ahogy ott tömörültek, s elfoglalták a tetőt, Tankréd máris ott termett. Sietve megadták magukat neki, mesés hadisarcot ígértek, zászlaját pedig kitűzték a mecsetre. Tankréd már korábban megszentségtelenítette és kifosztotta a Sziklamecsetet. Ezalatt a város lakói zavarodottan menekültek a déli városrész felé, ahol Iftikár még mindig tartotta magát Rajmund ellen. Kora délután azonban már látta, hogy minden elveszett. Visszavonult Dávid tornyába, és hatalmas összeget kínált fel a maga és testőrei életéért Rajmundnak. Rajmund ráállt az alkura és elfoglalta a tornyot. Iftikárt embereivel együtt kikísérték a városból, és megengedték nekik, hogy az aszkaloni muszlim helyőrséghez csatlakozzanak.364 Aguilers-i Rajmund, XX, 293-300. p.; Gesta Francorum, X, 38, 202-204. p. E két szemtanú egybehangzó beszámolót ad Chartres-i Foucher, I, xxvii, 5-13, 295-301. p. Foucher és Rajmund egyaránt délre teszi a városba való betörés időpontját. A Gesta szerint erre Krisztus halálának óráján került sor. Aacheni Albert (VI, 19-28, 477-483. p.) hosszan, ám kevésbé hitelesen beszéli el a történteket. 364

185

A jeruzsálemi muszlimok közül csak ők maradtak életben. A kereszteseknek annyi szenvedés után ekkora győzelem szinte eszüket vette, rohangáltak az utcákon, berontottak a házakba, a mecsetekbe, és akit csak értek, férfiakat, nőket, gyerekeket, mind egy szálig lemészárolták. Egész délután, majd egész éjjel folytatódott a vérontás, Tankrédnak az al-Akszá-mecset tetején lengedező lobogója sem védte meg az oda menekülteket. Másnap kora reggel berontott egy keresztes banda, és mindenkit halomra gyilkolt. Aguilers-i Rajmund még azon a délelőttön a Templom-negyedben járt, s úgy kellett magának utat vágnia a tetemek közt a térdéig érő vérben.365 A jeruzsálemi zsidók legfőbb zsinagógájukban gyülekeztek. De a keresztesek a muszlimok segítőit látták bennük, így nekik sem kegyelmeztek. Az épületet felgyújtották, és a zsidók mind bennégtek.366 A jeruzsálemi mészárlás az egész világot megrázta. Senki nem tudja megmondani, mennyi áldozata volt, de a városban muszlim és zsidó nem maradt. Sok keresztényt is elborzasztottak a történtek, azok a muszlimok pedig, akik eleddig, úgy-ahogy elfogadták a frankok jelenlétét, mint a kor kusza politikai viszonyainak egyik összetevőjét, ettől kezdve elszántan a frankok kiűzésére törekedtek. A keresztény fanatizmus e véres megnyilatkozása felébresztette az iszlám fanatizmust. Amikor később józanabb gondolkodású keleti latinok a keresztény és muszlim együttműködés lehetőségének alapjait keresték, mindig útjukban állt e mészárlás emléke. Amikor már nem maradt egyetlen muszlim sem a városban, akit megölhettek volna, a keresztes fejedelmek ünnepélyesen bevonultak a néptelen keresztény negyedbe, amelynek lakóit még Iftikár száműzte, s a Szentsír templomában hálát adtak Istennek. Aztán június 17-én összeültek, hogy kinevezzék a meghódított város vezetőjét.367 Akit a legtöbben szívesen láttak volna e tisztben, már meghalt. Az egész sereg siratta, hogy Le Puy-i Adhemar nem érte meg ügye győzelmét. A katonák nem tudták elhinni, hogy ő ezt már nem láthatja. Egyik a másik után jelentette, hogy a támadás élén ott volt egy harcos, aki épp úgy nézett ki, mint a püspök.368 De mások is voltak, akik már nem örülhettek a diadalnak. Simeon, Jeruzsálem pátriárkája csak néhány nappal előbb halt meg száműzetésében, Ciprus szigetén.369 Az egész keresztes hadjárat megalapítója betegen feküdt a messzi Itáliában. 1099. július 29-én, két héttel azután, hogy katonái betették lábukat a Szent Városba, de még azelőtt, hogy ennek hírét vehette volna, Rómában meghalt II. Orbán pápa.370

365

Aguilers-i Rajmund, XX, 300. p.; Gesta Francorum, X, 38, 204-206 p., Daimbert levele, in Hagenmeyer: i.m. 171. p.; Abúl Fidá: i. m. 4. p. és Ibn al-Aszír: i. m. 198-199. p. írja le a mészárlásokat. Ibn al-Aszír Rajmund érdemének tartja, hogy megtartotta szavát. Lásd még Ibn al-Kalániszí: Damaszkuszi Krónika, 45. p. 366 Ibn al-Kalániszí: i. h. 367 Aguilers-i Rajmund, XX, 300. p.; Gesta Francorum, X, 38, 206. p. és Chartres-i Foucher, I, xxix, 1-4, 304-306. p. 368 Aguilers-i Rajmund, i. h. 369 Aacheni Albert, VI, 39, 489. p. 370 Vita Urbani II, in Liber Pontificalis II, 293. p.

186

3. fejezet „Advocatus Sancti Sepulchri” „Ebben az időben nem volt király Izraelben…” (Bírák 18,1)

A zarándokok elérték céljukat. Jeruzsálemet visszaszerezték a kereszténységnek. De hogyan lehet majd megtartani? Milyen legyen a kormányzata? E kérdéseket már minden keresztes feltette magában, és most nem lehetett tovább halogatni a választ. A közvélemény, úgy látszik, nem feledte, hogy a keresztes mozgalmat az egyház tervelte ki Krisztus dicsőségére, ezért a legfőbb hatalmat az egyháznak szánta. Ha Le Puy-i Adhemar még élt volna, kétség nem fér ahhoz, hogy tőle várták volna a jogi keretek kialakítását és a tisztviselők kinevezését. Szerették és tisztelték, ráadásul ő volt az, aki ismerte Orbán pápa elgondolásait. Adhemar talán Simeon pátriárka vezetése alatt egy olyan egyházi államot képzelt el, melyben ő maga tanácsadóként működött volna közre, és amelynek világi védelmezője, hadseregének parancsnoka Rajmund, Toulouse grófja lett volna. De nem állíthatjuk bizonyosan, hogy ezek voltak a szándékai, minthogy azok vele együtt a sírba szálltak. Bár a keresztesek erről még nem tudtak, Orbán pápa ekkor már kinevezte Adhemar utódául Pisai Daimbertet.371 Mint kiderült, Daimbert törtető volt, ugyanakkor befolyásolható is, aligha lehetett tehát a pápai politika képviselőjének tekinteni. Senki nem volt a keresztesek között, akinek feltétlenül engedelmeskedtek volna a többiek. Július 17-én összegyűltek, hogy a legsürgősebb közigazgatási ügyeket elrendezzék. Az utcákról és a házakból el kellett takarítani a holttesteket, meg kellett oldani elszállításukat. Az egyes városrészeket a katonák és a zarándokok rendelkezésére kellett bocsátani. Meg kellett tenni a szükséges előkészületeket a várható egyiptomi ellentámadás esetére. Azt is megvitatták, hogy Tankréd megtarthatja-e az összes kincset, többek között nyolc hatalmas ezüst lámpát, amelyet a Sziklamecsetből elhozott.372 Ekkor valaki felvetette a királyválasztás kérdését. A papság azonnal tiltakozott. A lelki szükségletek előbbre valóak. Mielőtt királyt választanának, ki kell nevezni az új pátriárkát, aki majd felügyeli a választást. Egy évszázaddal később, amikor a monarchia már bevett államforma volt, Türoszi Vilmos, aki pedig maga is érsek volt, botrányosnak tartotta, hogy az egyház ily módon akarta túllépni hatáskörét. A kortársak csupán azért berzenkedtek, mert az ötlet támogatója csupa érdemtelen egyházi személy volt. Márpedig pátriárkára szükség volt. Ha Simeon még élt volna, az ő jogait tiszteletben tartják. Személyével Adhemar is egyetértett volna, a keresztesek pe371

Daimbert 1099 szeptemberiben érkezett Latakiába. Tehát még jóval Jeruzsálem elfoglalása előtt eljött Itáliából. Lásd 232-233. p. 372 Aguilers-i Rajmund, XX, 300-301. p.; Gesta Francorum, X, 39, 206. p. és Chartres-i Foucher, I, xxviii, 1-2, 301-303. p.

187

dig még mindig hálával gondoltak az Antiókhiába küldött ajándékaira. Más görög vagy szíriai személy azonban szóba sem jöhetett. Igaz, jelölt sem volt, hiszen a jeruzsálemi ortodox egyház főpapjai követték száműzetésébe a pátriákat. Tehát latin papot kellett volna kinevezni az egyházkerület élére, csakhogy a latin papok között nem akadt egyetlen kiválóság sem. Adhemar halála után a legnagyobb tisztelet Orange püspökét, Vilmost övezte. Ő viszont még Maarrat an-Numánnál meghalt. Ekkor a legtevékenyebb egyházi személy az itáliai normann Arnulf, Marturano püspöke volt. Ő barátját, a rohes-i Arnulf Malecorne-t, Normandiai Róbert káplánját javasolta, maga inkább a betlehemi érseki székbe vágyott. Rohes-i Arnulf nem akárki volt. Korábban Hódító Vilmos apácává lett lányának, Cecíliának volt a nevelője. Cecília beszélte rá fivérét, Róbertet, hogy alkalmazza Arnulfot, és hogy ígérjen neki püspökséget. Arnulf kitűnő szónok volt, nagy műveltségű, de túl világiasnak tartották, és Péter Bertalan ellenségeként ismerték. Különben is, az egész história normann öszszeesküvésnek tűnt. A dél-francia papok, akiket kétségtelenül Toulouse-i Rajmund is támogatott, nem voltak hajlandók együttműködni. Így felhagytak azzal, hogy a pátriárkát még a király előtt megválasszák. Az eset korántsem volt olyan jelentős, mint azt Türoszi Vilmos gondolta. Amint a később történtekből kiderült, a közvélemény továbbra is a papságot részesítette előnyben a világi hatalommal szemben.373 A következő napok az uralkodó kinevezése körüli ármánykodásokkal teltek. A Konstantinápolyból elinduló jelentősebb fejedelmek közül már csak négyen maradtak a keresztesekkel: Toulouse-i Rajmund, Lotaringiai Gottfried, Flandriai Róbert és Normandiai Róbert. Boulogne-i Eustache mindig is háttérbe szorult testvére, Gottfried mellett. Tankrédot pedig minden hősiessége ellenére csak kevesen követték, és leginkább csak Boemund szegény rokonának tartották. A felsoroltak közül Rajmund volt a legesélyesebb jelölt. Kora, gazdagsága, tapasztalata, hosszú éveken át tartó kapcsolata Adhemarral olyan érvek voltak, melyekkel a többiek nemigen tudtak versenyezni. Csakhogy népszerűtlen volt társai körében. Túl gyakran és túl nyersen mutatta ki, hogy magát tekinti a keresztes hadjárat világi vezetőjének. A császárral folytatott barátságos politikája sem örvendett túl nagy népszerűségnek, még saját követői körében sem. Az a néhány hónap, amikor egyedül irányította a hadjáratot, nem sok sikert hozott. Az árkai fiaskó és a Szent Lándzsa kétes históriája nagyon megtépázta jó hírét, és jóllehet személyes bátorságát, erejét senki sem vitatta, mint katona egyetlen nagyobb győzelmet sem tudhatott magáénak. Mint király hatalmaskodó és önkényes lett volna, sem katonai vezetőként, sem politikusként nem ébresztett volna bizalmat. Ami a többieket illeti, a legtehetségesebb Flandriai Róbert volt. Róla viszont köztudott volt, hogy amint Jeruzsálem helyzete megszilárdul, haza akar térni. Normandiai Róbert eléggé közkedvelt volt, és mint a normannok vezére, nagy tekintélynek örvendett. De nem volt különösebben nagy jellem, s ő is vissza akart térni Európába. Maradt tehát Gottfried. Mint Alsó-Lotaringia hercege régebben minden társánál 11 igásabb pozíciókat töltött be. Hercegként nem volt túl hatékony, konstantinápolyi viselkedése pedig kifejezetten a gyenge, nem túl intelligens emberek gyanakvó makacsságáról tanúskodott. De államférfiúként és kormányzati tisztviselőként 373

Aguilers-i Rajmund, XX-XXI, 301-302. p.; Türoszi Vilmos, IX, i, 1. köt., 1. r. 364-366. p. Chartres-i Foucher (I, xxx, 2, 308. p.) azt mondja, hogy a pátriárka megválasztásával meg kellett várni a pápa javaslatát. Valószínűleg ezzel az első vitára utal. Arnulf korábbi pályafutásáról lásd David: Robert Curthose, 217-220 p. David szerint Arnulf valódi neve Arnulf de Choques, tehát a „de Rohes” elnevezés helytelen.

188

megért kudarcairól a keresztesek mit sem tudtak, és csak az ügy odaadó szolgáját, a lovagias, istenes embert látták benne. Állítólag amikor a választók a vezetők magánéletéről érdeklődtek, Gottfried környezete más hiba híján csak a kegyesség gyakorlásának túlzott szeretetéről tudott beszámolni.374 Nem tudjuk, kik voltak a választók. Valószínűleg a felső papság és a fejedelmek legjelentősebb hűbéresei. A koronát Rajmundnak ajánlották fel, ám ő visszautasította. E lépésével ugyancsak zavarba ejtette a történetírást, hiszen olyan nyilvánvalóan vágyott arra, hogy a keresztes hadjárat vezére lehessen. Tisztában volt azonban azzal, hogy a keresztesek többsége nem támogatja őszintén, vezértársai pedig soha nem vetnék alá magukat hatalmának. Megválasztását még saját emberei is ellenezték, akik már nagyon szerettek volna visszatérni Európába. Így bejelentette, hogy nem kíván Krisztus szent városának királya lenni, és azt remélte, döntésével mindenki mást is megakadályoz a trónra lépésben. A választók ekkor megkönnyebbülten Gottfriedhez fordultak, akit köztudottan Flandriai Róbert és Normandiai Róbert is szívesebben látott volna királyként. Gottfried előbb szabódott kicsit, de aztán elfogadta a hatalmat, azzal a kikötéssel, hogy nem viseli a királyi címet, hanem „Advocatus Sancti Sepulchri”, a Szent Sír felkent védelmezője lesz a megnevezése.375 Rajmund úgy érezte, hogy becsapták. Pedig Gottfried bizonyára őszinte volt, mikor nem fogadta el a koronát abban a városban, ahol Krisztus a töviskoronát viselte. Gottfried legnagyszerűbb tulajdonsága az volt, hogy kegyessége megfelelt az átlag keresztes kegyességének. Soha nem adta fel azt a meggyőződését, hogy a Szentföldön végül majd Krisztus egyházának kell átvennie a hatalmat. Királykoronázásra csak a halála után kerülhetett sor Jeruzsálemben, akkor, amikor a zarándokok java része hazatért, s a hátramaradt népesség jobbára kalandorokból és gyakorlatias üzletemberekből állt.376 Rajmund nagyon rosszul viselte Gottfried győzelmét. Az övé volt Dávid tornya, és nem adta át az új uralkodónak, mondván, hogy a következő húsvétot még Jeruzsálemben szeretné ünnepelni, s addig a toronyban fog lakni. Miután Róbert, Flandria grófja és Normandiai Róbert egyaránt szembeszállt vele, végül mégis hajlandó volt elhagyni a tornyot, abban az esetben, ha sorsáról majdan a keresztesek tanácsa dönt, és addig is Albara püspökének gondjaira bízzák. De Albara püspöke nem sokkal Rajmund kiköltözése után, a tanács döntését meg sem várva átadta a tornyot Gottfriednek. A püspök azzal védekezett Rajmund előtt, hogy védtelen lévén, kénytelen volt engedni, de Aguilers-i Rajmund a saját szemével látta azt a raktárnyi fegyvert, melyet a hűtlen főpap akkor vitt magával, mikor a Szentsír közelében elhelyezkedő otthonába költözött. Talán Rajmundnak azok az emberei biztatták a püspököt erre a lépésre, akik már hazavágytak Franciaországba, és rá akarták venni urukat az indulásra. Első dühében Rajmund bejelentette, hogy azonnal indul. Elment Jeruzsálemből, de csapataival csak a Jordán völgyébe vonult le. Péter Bertalan Antiókhiában adott 374

Türoszi Vilmos, IX, 1, 1. köt., 1. r. 365-366. p. Aguilers-i Rajmund, XX, 301. p. arról számol be, hogy Rajmund visszautasította a koronát; Gesta Francorum, X, 39, 206-208. p. elmondja, hogy Gottfriedet a szaracénok elleni harc okán „princeps civitatis”-szá választották; Chartres-i Foucher, I, xxx, I, szerint a „princeps” címet használta; Aacheni Albert, VI, 33, 485-486. p. szintén megemlíti, hogy Rajmund visszautasította a koronát; Türoszi Vilmos, IX, 2, 1. köt. 366-367. p. Gottfried címéről lásd Moeller: Godefroid de Bouillon ez l’Avouerte du SaintSépulcre. 376 Lásd: Chalandon: Historie de la première Croisade, 290-292. 375

189

utasításának megfelelően Rajmund az embereit, kezükben egy-egy pálmaággal, Jerikóból a folyóhoz vezette. Mikor visszatért, az egész társaság imákkal és zsoltárokkal ajkán megfürdött a szent folyóban, majd tiszta ruhát öltött, „bár azt, hogy miért utasított bennünket minderre a szent ember – jegyzi meg Aguilers-i Rajmund –, nem tudjuk”. Rajmundnak nem akarózott visszatérni megaláztatása helyszínére, Jeruzsálembe, ezért Jerikónál vert tábort.377 Mivel Rajmundnak nem sikerült megszereznie a koronát, követőinek helyzete is meggyengült. Amikor augusztus 1-jén a papság összeült, hogy pátriárkát válasszanak, Rohes-i Arnulf provance-i ellenzéke tehetetlen volt. Marturano püspöke számíthatott a lotaringiaiak és a francia, illetve az itáliai normannok támogatására, így rá tudta venni a többséget Arnulf megválasztására. Hiába emelt szót barátaival Aguilers-i Rajmund, hogy Arnulf kinevezése törvénytelen, hiszen még szubdiakónus sem volt, ráadásul erkölcseiről gúnyversek keringtek a seregben. A közvélemény mégis elégedetten fogadta Arnulf beiktatását.378 Arnulf mérsékelt szemléletű politikusnak bizonyult. Ha a papság azt várta tőle, hogy majd irányítja Gottfriedet, hát csalódniok kellett. Talán, mert tisztában volt azzal, hogy a jeruzsálemi uralkodáshoz nem elég fajsúlyos egyéniség, tevéJeruzsálem bevétele kenységét tehát az egyházi ügyekre korlátozta. E téren az egyházi kerület latinizálása volt a célja. Gottfried egyetértésével húsz kanonokot nevezett ki napi szolgálatra a Szentsírhoz, a templomot ellátta harangokkal, melyek az embereket imára hívták – a harang használatát ugyanis a muzulmánok sohasem engedélyezték a keresztényeknek. Ezután betiltotta azoknak a keleti rítusú papoknak a működését, akik eladdig szolgálatot teljesítettek a templomban. Akkoriban ugyanis, akárcsak manapság, a keleti kereszténység minden ágának volt ott oltára, azaz nem csak az ortodox görögöknek és a grúzoknak, de az örményeknek, a jakobitáknak és a koptoknak is. A helybeli keresztények a latin hódítás másnapján lelkesen visszatértek Jeruzsálembe, de kisvártatva bánni kezdték a hatalomváltást. Amikor Iftikár kiűzte őket a városból, bizonyos ortodox papok magukkal vitték a jeruzsálemi egyház legszentebb ereklyéjét, egy nagyobb darabot a Szent Keresztből. Most vonakodtak átadni ezt egy olyan főpapnak, aki nem ismeri el jogaikat. Arnulf csak kínvallatással tudta rávenni az őröket a rejtekhely feladására. Ám az egyre növekvő elégedetlenség ellenére a helybeli ortodox keresztényeknek nem volt más választásuk, mint hogy elfogadják a latin hierarchiát. A saját főpapságuk szétszéledt, az pedig eszükbe sem jutott, hogy a latinokkal szemben a maguk püspökét nevezzék ki pátriárkának. Palesztinában még nem zajlott le az egyházszakadás a keleti és a nyugati ortodoxia között, bár Arnulf megtette az első lépéseket, hogy immár Aguilers-i Rajmund, XX, 301-302. p.; Türoszi Vilmos, IX, 3, 1. köt., 1. r. 367-368. p. Aguilers-i Rajmund, XXI, 30. p.; Gesta Francorum, X, 39, 208. p. Arnulfot „sapientissimum et honorabilem virum”-nak nevezi; Türoszi Vilmos, IX, 4, 1. köt., 1. r. 369. p. 377

378

190

elkerülhetetlen legyen. A muzulmán uralom türelmes volt az eretnek egyházakkal, a latinok hódítása után a hanyatlás kora köszöntött rájuk.379 Miután Gottfried ilyen magas pozícióba jutott, addigi támogatóihoz fűződő jó viszonya megromlott. Normandiai Róbertet valamivel hamarosan megbántotta, és Flandriai Róbert is elhidegült tőle. Tankréd ekkor már Nábluszban volt. Náblusz lakói nemrégiben követeket küldtek Jeruzsálembe, és megadták magukat a kereszteseknek. Talán azt megakadályozandó, hogy szokása szerint magának tartsa meg a zsákmányt, ezúttal Gottfried testvére, Boulogne-i Eustache is elkísérte Tankrédot. A náblusziak szívesen fogadták őket, de a jelek szerint semmiféle zsákmányra nem tett szert a két vezér.380 Alighogy útnak indultak, egyiptomi követség érkezett Jeruzsálembe. A frankokat hitszegéssel vádolták és utasították őket, hogy hagyják el Palesztinát. A követek után jött a hír, hogy az egyiptomi sereg személyesen a nagyvezír, al-Afdal parancsnoksága alatt Palesztina földjére lépett, és Aszkalon felé tart. Gottfried Tankrédért és Eustache-ért küldött, azzal, hogy ereszkedjenek le a tengerparti síkságra és adjanak jelentést az ellenséges had mozgásáról. Tankrédék sietve Kaiszareiába mentek, majd délnek fordulva Ramla felé vették az irányt. Útjuk során számos egyiptomi felderítőt fogtak el, s tőlük szereztek információt a vezír seregének létszámáról és céljairól. Feltételezték, hogy al-Afdal a flottájára vár, mely az utánpótlást hozza, és nem számít a frankok támadására, ezért üzenetükben azt sürgették, hogy Gottfried lepje meg őt kereszteseivel. Gottfried azonnal összeszedte seregét és felszólította társait, hogy csatlakozzanak hozzá. Flandriai Róbert eleget tett a felhívásnak, Normandiai Róbert és Rajmund viszont – ez utóbbi még mindig a Jordán völgyéből – azt üzente, hogy megvárják, míg a hírt máshonnan is megerősítik. Csak akkor voltak hajlandóak megmozdulni, amikor saját felderítőik is utánajártak, mi történik.381 Gottfried augusztus 9-én indult el Jeruzsálemből Flandriai Róberttel, és minden emberüket magukkal vitték. Arnulf pátriárka is velük tartott. Ramlánál találkoztak Tankréddal és Eustache-sal. Ekkor Marturano püspökét sietve visszarendelték Jeruzsálembe, hogy ott tudassa, milyen vészes helyzetben vannak a keresztesek, és hogy csatlakozzék minden harcképes férfi a sereghez. Normandiai Róbert és Rajmund ekkor már elszánta magát a csatlakozásra, s 10-én elindultak Jeruzsálemből. A városban csak egy kicsiny helyőrség maradt. Remete Pétert bízták meg azzal, hogy szertartásokat és könyörgő körmeneteket tartson, melyeken görögök és latinok egyként imádkozzanak a kereszténység győzelméért. 11-én kora reggel az egész keresztes sereg a Ramlától néhány kilométernyire fekvő Ibelinnél gyűlt össze. Innen Asdod síkságára vonultak, ahol alkonyatkor rábukkantak az egyiptomiak élelmiszer-utánpótlás céljára magukkal hozott nyájára. Rövid éjszakai pihenő után a zöldellő, termékeny al-Madzsdal-síkságra vonultak tovább, mely a vezír seregének szálláshelyétől, Aszkalontól kevéssel északra esett. A hajnal első fényénél csatasorba álltak. Jobboldalt, a tenger felől Rajmund helyezkedett el, középütt a két Róbert és Tankréd, balra Gottfried, s amint elrendeződtek, már le is csaptak az egyiptomi seregre. Al-Afdalt teljesen váratlanul érte a támadás. A felderítés téves volt; a vezír nem számított arra, hogy a frankok ennyire közel járnak. Emberei alig álltak ellen. Néhány perc múltán fejvesztve 379

Aguilers-i Rajmund: i. h.; Chartres-i Foucher, I, xxx, 4, 309-310. p.; Türoszi Vilmos: i. h. Gesta Francorum, X, 39, 208-210. p. 381 Uo. 209-210. p. 380

191

menekültek. Egy nagyobb csapatuk egy szikomorligetbe menekült, és ott halálra égtek. A balszárnyon Rajmund szorított a tengerbe számos egyiptomit. Középütt Normandiai Róbert és Tankréd behatolt a tábor belsejébe, és Róbert testőrsége megkaparintotta a vezír zászlaját és személyes holmijai nagy részét. A vezír maga néhány tisztjével Aszkalonba menekült, ott hajóra szállt és visszatért Egyiptomba. A keresztesek néhány óra alatt elsöprő győzelmet arattak, s ezzel jeruzsálemi helyzetük megszilárdult.382 A győztesek tömérdek zsákmányt szereztek. Normandiai Róbert húsz ezüstért megvásárolta a vezír lobogóját a normanntól, aki magához ragadta, majd átnyújtotta Arnulf pátriárkának. Egy másik fejedelem hatvan bizánci aranyat adott a vezír kardjáért. Az egyiptomiak poggyászában rúdaranyat és rengeteg drágakövet találtak, de nagy mennyiségű fegyver és élő állat is a keresztesek kezére került. Augusztus 13-án, szombaton, a győztes menet zsákmánnyal megrakodva tért vissza Jeruzsálembe. Amit nem tudtak magukkal vinni, azt elégették.383 A győzelem jelentőségét mindenki pontosan felmérte. Csakhogy míg az egyiptomiak számára ez azt jelentette, hogy elvesztett területeiket nem tudták visszaszerezni, addig a frankok ezáltal még nem lettek urai egész Palesztinának. Az egyiptomi flotta továbbra is jelen volt a partokon, biztosítva a kikötők feletti fennhatóságot. Gottfried azt remélte, a csata után be tudják venni Aszkalont, hiszen a város helyőrsége az egyesült keresztes sereggel nem képes felvenni a harcot. De a jeruzsálemi mészárlás emléke elevenen élt. Az aszkaloni muzulmánok pedig nem vágytak hasonló sorsra. Tudták, hogy csak azok élték túl Jeruzsálem ostromát, akik Toulouse-i Rajmundnak adták meg magukat. Ennél fogva Rajmund lovagi erényeit igen nagyra becsülték. Követet küldtek hát a keresztes táborba azzal, hogy csak neki adják fel a várost. Gottfried, aki a Dávid tornyával történtek óta nem bízott Rajmundban, mivel Aszkalont nem neki magának adták fel, nem fogadta el a föltételeket. Rajmund dühös volt, megalázottnak érezte magát, s azonnal elindult észak felé embereivel. Normandiai Róbert és Flandriai Róbert számára olyan megdöbbentő volt Gottfried kicsinyessége, hogy ők is elhagyták a seregét. Márpedig segítségük nélkül Gottfried meg sem kísérelhette elfoglalni Aszkalont, így a frankok több, mint fél évszázadra le is mondhattak a városról.384 Ezután a kis Arszuf városa ajánlkozott, hogy megadja magát Rajmundnak. Gottfried ezúttal sem állt rá az alkura, Rajmund pedig ismét csak dühösen távozott. Gottfried barátai ezek után azzal vádolták meg Rajmundot, hogy kitartásra biztatta Arszuf helyőrségét Gottfried ellen, akinek gyöngeségét buzgón ecsetelte a védőknek.385 Augusztus végére Rajmund és a két Róbert elhatározta, hogy elhagyja Palesztinát. Normandia hercege és Flandria grófja már nagyon hazavágyott. Eleget tettek keresztényi kötelességüknek, jogosan gondolták úgy, hogy esküjüket immár teljesítették. Az utóbbi idők viszályai ellenére Gottfried fájó szívvel vette tudomásul távozásukat. Búcsúzóul még elbeszélgetett velük, és arra kérte őket, ha Európába érnek, tegyenek 382

Uo. 210-216. p, Aguilers-i Rajmund, XXI, 302-304. p.; Chartres-i Foucher, I, xxxi I-II, 311-318. p.; Aacheni Albert, VI, 44-50, 493-497. p.; Ibn al-Aszír: i. m. 202. p. 383 Gesta Francorum, X, 39, 216-218. p.; Aguilers-i Rajmund, XXI, 304-305. p.; Aacheni Albert, VI, 47, 495. p.; Chartres-i Foucher, I, xxxi, 10, 316-317. p. Rajmund és a Gesta története az aszkaloni csatával ér véget. 384 Caen-i Rudolf, CXXXVIII, 703. p.; Aacheni Albert, VI, 51, 497-498. p. 385 Aacheni Albert: i. h.

192

meg minden tőlük telhetőt, és vegyenek rá minél több katonát arra, hogy jöjjenek Keletre a keresztért harcolni, hiszen a Szentföldön maradók helyzete igencsak bizonytalan. Szeptember elején aztán útra keltek észak felé a tengerparton.386 Rajmund is velük tartott. Az ő távozása azonban nem volt végleges, hiszen annak idején azt fogadta meg, hogy Keleten marad. Jeruzsálem ugyan nem lett az övé, ám miért is ne követhetné Boemund és Balduin példáját, megalapítva ő is a maga fejedelemségét? E törekvéséhez Szíria központi területe ígérkezett a legalkalmasabbnak, mivel ez elég távol esett a törököktől és az egyiptomiaktól is, ugyanakkor legnagyobb része a nem különösebben harcias banú ammár törzs kezén volt. Mindehhez Bizánc támogatásában is reménykedhetett.387 Rajmundot és a két Róbertet embereik többsége is követte, bár néhányan mindegyik seregből Palesztinában maradtak, és ott letelepedtek. Igaz, mintegy ellensúlyként, Flandria grófjának zászlaja alatt Gottfried számos embere is megindult észak felé. A távozók között volt Le Bourg-i Balduin is. Tankréd követőinek kicsiny seregével Palesztinában maradt.388 Az észak felé vezető úton nem kellett nagyobb nehézségekkel számolni. A muzulmán kormányzók igyekeztek a városukat útba ejtő kereszteseket minden szükségessel ellátni. Szeptember közepén a sereg Tortoszába ért. A várost még ekkor is a Rajmund embereiből álló helyőrség védelmezte. Innen a keresztesek Dzsabalába mentek tovább. Ott vezetőik olyan híreket kaptak, melyek igen megrázták és nyugtalanították őket.389 Orbán pápa nem sokkal halála előtt kinevezte az új legátust Palesztinába Adhemar helyére. Választása Pisa érsekére, Daimbertre esett. Orbán általában jól ismerte francia hazája fiait, ám az itáliaiakkal többször is megjárta. Daimbert energikus érsek volt, s azt lehetett róla tudni, hogy nagyon érdekli őt a Szent háború. Ezért küldte őt a pápa 1098-ban a kasztíliai VI. Alfonz király udvarába legátusaként. Daimbert nagy buzgalommal és hozzáértéssel szervezte újjá az egyházat a móroktól visszaszerzett területeken. De azt is beszélték róla, hogy igazgatása nem volt mentes a korrupciótól, s hogy tekintélyes vagyont gyűjtött azokból a kincsekből, melyeket Alfonz a pápának küldött. Bármilyen erélyes volt is, nyilvánvaló volt hiúsága, törtetése és tisztességtelensége. Amikor Orbán őt nevezte ki legátusának Keletre, sokat tett azért, hogy saját politikája hitelét megkérdőjelezze.390 Daimbert 1098-ban útra kelt. Pisa városa felszerelt a kíséretére egy flottát. Kétségkívül abban bízott, hogy a Pisában élvezett hatalmát fel tudja majd használni saját helyzete megerősítésére, míg a városiak arra gondoltak, hogy még jól jöhet nekik a segítsége, amikor kereskedelmi kedvezményeket akarnak szerezni. Összességében olyan társaságot alkottak, amely nem tiszteli a törvényeket. Útban Kelet felé igen 386

Aacheni Albert, VI, 53, 499. p.; Chartres-i Foucher, I, xxxii, 318-320. p.; Ordericus Vitalis, X, II, 4. köt. 69. p. 387 Aacheni Albert: i. h.; Nem tudjuk biztosan, Rajmund mikor döntött a közép-szíriai fejedelemség alapításáról. 388 Uo. VI, 54, 499-500. p. 389 I. h. 390 Daimbert előéletéről ellenséges hangon számol be Aacheni Albert, VII, 7, 51-52. p. Lásd még Annales Pisani (szerk.: Tronci), I. köt. 178. skk. p. Lehetséges, hogy még azelőtt elindult Keletre, mielőtt Orbán értesült volna Adhemar haláláról, és vagy útközben nevezték ki legátusnak, vagy egyszerűen elismerték tekintélyét, mint a legfőbb egyházi méltóságot Keleten.

193

nyereséges portyákra tértek be a Heptannészé-szigetekre, Korfura, Leukaszra, Kephalléniára és Zakünthoszra. Fosztogatásaik híre nemsokára eljutott Konstantinápolyba is. A császár egy itáliai születésű tengerész, Landulf és Tatikiosz parancsnoksága alatt flottát küldött ellenük. Tatikiosz már jó néhány hónapja visszatért Antiókhiából. A bizánciak Szamosznál akartak rajtaütni a pisaiakon, de túl későn érkeztek, majd Kosznál sem jártak nagyobb sikerrel. A két flotta végül Rodosznál találkozott egymással. A bizánciak mindenáron meg akartak ütközni, és el is fogtak egy pisai hajót, fedélzetén Boemund egyik rokonával, ám egy hirtelen támadt vihar megsegítette a pisaiakat, s elszöktek. Ezután megkíséreltek kikötni Ciprus szigetén, de kisebb veszteséggel járó vereséget mért rájuk Philokalész, a bizánci kormányzó. Ekkor áthajóztak a szíriai partokra, a bizánci flotta pedig lehorgonyzott Cipruson.391 Boemund attól kezdve, hogy társai elindultak Jeruzsálembe, igyekezett mind jobban megszilárdítani a helyzetét Antiókhiában. A törököktől ez idő tájt nemigen kellett tartania. A legnagyobb gondja Bizánc volt. Tudta, hogy a császár soha nem fog neki megbocsátani, és amíg a császáré a legjobb flotta a keleti vizeken és a Boemund fennhatóságától közvetlenül délre eső Latakia kikötőjében, mindaddig nem érezheti magát biztonságban. Augusztus vége felé elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot, s támadást indított Latakia ellen. Csakhogy tengeri haderő nélkül nem sokra ment. Az erődítmények masszívak voltak, a helyőrség számára pedig Ciprusról biztosították az állandó, utánpótlást, élelmiszert csakúgy, mint az erősítést. A legjobbkor érkezett tehát a partokhoz az a pisai flotta, melynek semmi oka nem volt rokonBouillon Gottfried kardja és sarkanszenvezni a bizánciakkal. Boemund sietett megtyúi, jeruzsálemi sírjából állapodni Daimberttel és a pisai kapitánnyal, aki minden segítséget megígért neki.392 A császár parancsba adta tengernagyának, hogy büntesse meg a kalózkodó latinokat, de nem akart nyílt összecsapást. Tatikiosz nem tudta pontosan, miként is kezelje az új helyzetet. Miután tanácskozott a ciprusi kormányzóval, megkérte a bizánci vezért, Butumitészt – aki valószínűleg, mint különleges megbízású keleti nagykövet tartózkodott Cipruson –, hogy menjen át Antiókhiába és beszéljen Boemunddal. Boemund azonban hajthatatlan volt, a küldöttség semmire sem jutott. Butumitész viszszatért Ciprusra, majd onnan Tatikiosszal együtt továbbhajózott Konstantinápolyba jelentést tenni, illetve újabb utasításokért. Kilikia nyugati partjainál, Szükétől nem messze a bizánci hajók vad viharba kerültek, és hajótörést szenvedtek, de a tengernagy hajóraja folytatni tudta útját. A pisai hajók pedig úgy álltak fel, hogy elzárják Latakiát a tengertől.393 Anna Komnéné, XI, x, 1-6, 3. köt. 41-44. p. Aacheni Albert, VI. 45, 500-501. p. 393 Anna Komnéné, XI, x, 7-8, 3. köt. 45. p., Aacheni Albert: i. h. 391 392

194

Rajmund és a két Róbert ekkor érkezett Dzsabalába. Természetes volt, hogy Rajmund egészen elrémült a latakiai eseményektől. Semmit sem nézett jó szemmel, amit Boemund csinált, politikája pedig a Bizánccal való szövetség volt. Társai éppúgy elkeseredtek. Bármennyire is ellenükre voltak a császár egyes cselekedetei, pontosan tudták, hogy a keleti és a nyugati kereszténység bizonyos fokú együttműködése mindenképpen szükséges. Még haza kellett vezetni seregüket Európába, ami a bizánciak segítsége nélkül szinte leheletlen volt. Az is nagyon helytelen volt, hogy az új keleti pápai legátus olyan lépéssel kezdte meg keleti működését, mely az ottani keresztények többségének nagy keserűséget okozott. Daimbertet a dzsabalai táborba hívatták. A vezetők dühödt szemrehányásainak hatására belátta hibáját, és visszahívta a pisai flottát. Ennek segítsége nélkül, és hogy társai haragját is magára vonta, Boemund nem tehetett mást, mint hogy feladta az ostromot. Ekkor Rajmund a két Róberttel az ott lakók teljes egyetértésével bevonult Latakiába, és a fellegváron, közvetlenül a császár lobogója mellé kitűzte a maga zászlaját. Ciprus kormányzója, értesülve ezekről az eseményekről, jelezte egyetértését, és azt is felajánlotta, hogy Flandriai Róbertet és Normandiai Róbertet, hazaútjuk első szakaszán, ingyen elszállítja Konstantinápolyba. Az érintettek az ajánlatot hálás szívvel fogadták. A két Róbert biztonságban megérkezett Konstantinápolyba, ahol a császár fogadta őket, s felajánlotta nekik, hogy maradjanak Keleten császári szolgálatban, de ezt visszautasították, majd rövid látogatás után folytatták útjukat Nyugat felé. Nem tudjuk, hány emberük tartott velük. Néhányan talán egyenesen Itáliába tértek vissza, genovai hajókon. Rajmund Latakiában maradt.394 Ezalatt Daimbert Antiókhiában ismét csatlakozott Boemundhoz. Boemund jól ismerte emberét, és nemsokára a befolyása alá is vonta őt. A legátus már nagyon szeretett volna továbbindulni Jeruzsálembe, Boemund pedig vele tartott. A többi keresztessel együtt ő is megfogadta, hogy imádkozni fog a Szentsírnál, és a tekintélyét veszélyeztette, ha erre nem kerít sort. Nem hagyhatta hát ki a kínálkozó lehetőséget, hogy Daimberttel együtt zarándokoljon, s egyúttal szövetségét is megerősítse vele. De Jeruzsálem jövőjén is el kellett gondolkodni. Gottfriednek nem volt természetes örököse, egészségi állapota pedig nagyon megromlott. A pápai legátus épp alkalmas lehet az örökösödés felügyeletére, de nem árt személyesen is tájékozódni az ottani helyzetről. Bejelentették hát Daimbert és Boemund indulását, melynek időpontja késő őszre esett, hogy karácsonyra a Szent Városban lehessenek.395 A hír hallatára Balduin megüzente Edesszából, hogy maga is a zarándokokkal tartana. Neki is teljesítenie kellett még fogadalmát, s úgy érezte, egy időre igazán elhagyhatja Edesszát, az pedig nyilvánvalóan közös érdek volt, hogy a társaság minél erősebb legyen. Ezen kívül az öröklés körül is volt némi keresnivalója. Gottfried fivére volt, vagyis legközelebbi rokona a Keleten, hiszen Boulogne-i Eustache Flandriai Róbert kíséretében már valószínűleg elhagyta Palesztinát, ami pedig becsvágyát illeti, e tekintetben nem maradt el Boemund mögött. Boemund később talán meg is bánta társaságát. Boemunddal és Balduinnal tartottak mindazok, akiket nélkülözni lehetett területük védelmében, valamint egy egész sereg asszony. Chartres-i Foucher szerint összesen huszonötezren voltak.396 Aacheni Albert, VI, 56-60, 501-505. p.; Ordericus Vitalis, 4. köt. 70-72. p.; Nogent-i Guibert, 232. p. Chartres-i Foucher, I, xxxiii, 1-6, 322-326. p.; Aacheni Albert, VII, 6, 511. p. 396 Chartres-i Foucher (i. h.) azt állítja, hogy Boemund hívta magával Balduint, hogy elkísérje őt, mert a nagyobb tömeg nagyobb biztonságot nyújt. Foucher adata a zarándokok számáról kétségkívül 394

395

195

A zarándokok november elején keltek útra. Boemund és Daimbert a parton haladtak, s a tengerről a pisai flotta biztosította őket. A Latakiához érkező zarándokoktól Rajmund megtagadta az élelmiszer-utánpótlást. Innen kissé délre, Bulunijásznál megpihentek, hogy Balduin beérhesse őket, ő ugyanis csak Boemund távozása után érkezett meg Antiókhiába. Rajmund sokkal szívesebben fogadta őt Latakiában. Bulunijász görög keresztény lakói, akik elismerték a császár fennhatóságát, nem örültek a zarándokok jöttének, és ami az élelmiszer-ellátást illeti, nem is voltak valami segítőkészek. Amint a menet továbbvonult, máris éhezni kezdtek. A hónap végén érték el az ekkor muzulmán kézen lévő Tortoszát, s a város helyőrsége rátámadt a zarándokmenet végén haladókra, és lemészárolta őket. A zarándokok Tortoszában nem jutottak élelemhez, és Tripoliszban is csak alig valamicskéhez, mert ott a kenyeret oly drágán árulták, hogy csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak a vásárlást. Valami kis eledelt nyertek a Tripolisz mellett termő cukornádból, amely újdonságával felkeltette ugyan a zarándokok érdeklődését, szükségleteikhez mérten azonban vajmi keveset jelentett. A december szokatlanul hideg, volt, szüntelen esett az eső. Az idősek és a gyengék között magas volt a halandóság, a málhás állatok legtöbbje is elpusztult. A keresztesek mégis tovább küzdöttek, a szükségesnél hosszabb ideig sehol sem álltak meg. December közepén Kaiszareiába értek, itt végre tudtak venni élelmiszert. December 21-én jutottak el Jeruzsálembe.397 Gottfried igen megörült az érkezőknek. Nagy szüksége volt emberi erőre, s abban reménykedett, hogy sokakat rá tud majd bírni a palesztinai letelepedésre, hiszen birtokot tudott nekik ajánlani. Mikor Boemund és Balduin visszatért északra, valóban Jeruzsálemben maradt jó néhány emberük és több lovag is. Az egyiptomiak aszkaloni veresége azt jelentette, hogy bár Jaffa kivételével a part menti városok továbbra is a fátimida kormányzók kezén voltak, és az egyiptomi flotta védelme alatt álltak, Júdea és Szamaria felvidéke kicsúszott az ellenőrzésük alól. Itt a falvak nagy részét keresztények foglalták el. Ezt a passzív kistermelő népességet, melynek nemzedékek óta tiltották a fegyverfogást, a központi hatalom meggyengülésekor mindannyiszor keményen kizsákmányolták muzulmán urai. Kezdetben tehát örültek a hatalomváltásnak. Nyár végén Gottfried uralma északon a Dzsezreel-síkságig ért, délen pedig Hebronon túl, benyúlt egészen a Negev-sivatagba, igaz itt, Dél-Júdeában hatalma korántsem volt szilárd, mivel a helybeliek jobbára muzulmánok voltak, és a környező sivatagokból folyamatosan áramlottak be a beduinok. Hebron, vagy ahogy a keresztesek nevezték, Szent Ábrahám erődítményét alaposan megerősítették, hogy a környék ellenőrzését el tudja látni.398 Ezalatt Tankréd huszonnégy lovagból és embereikből álló kis csapatával behatolt Galileába. Galileáért nem is olyan régen még a fátimidák és a damaszkuszi Dukák vetélkedett. A fátimidák aszkaloni veresége óta azonban Dukáknak még nem volt ideje elfoglalni a tartományt. A helyi muzulmánok így nem szegültek szembe Tankréddal. Amint a kis sereg fővárosukhoz, Tibériáshoz közeledett, ők damaszkuszi területekre menekültek. A kisebbségben lévő, helyben maradt keresztények örömmel üdvözölték. A meglehetősen népes zsidó lakosság már kevésbé örvendezett, hiszen jól emlékeztek jeruzsálemi hittestvéreik sorsára. Tankréd megerősítette Tibériást, eltúlzott (uo. 8, 328. p.). 397 Chartres-i Foucher: uo. 7-18, 326-332. p. 398 Türoszi Vilmos szerint Gottfriednek csupán 300 lovasa és 2000 gyalogosa volt. IX, 19, 1. köt., 1. r., 393. p.

196

majd továbbment a keresztény Názáret városa, illetve Tábor hegye felé. Hódításait Beiszan (Szküthopolisz) erődjének bevételével végezte be, innen lehetett ellenőrizni a Dzsezreel-síkság és a Jordán folyó közötti átjárót. A galileai muzulmánok sietve elhagyták a tartományt, Tankréd pedig távozásuk után számos ügyes és gyors rajtaütést vezetett a környező muzulmán területek ellen, amúgy az arabok módján. Ezáltal követőivel egyetemben nem csupán tetemes mennyiségű zsákmányhoz jutott, de galileai birtokában is megerősítette magát. Az imigyen megnagyobbított keresztény állam már olyan jelentős területre terjedt ki, mely a part menti fátimida városokat teljes egészében elvágta a transzjordániai hátországtól és a Haurantól. Mivel az egyiptomiak még nem készültek fel, hogy bosszút álljanak Aszkalonért, a damaszkuszi Dukák pedig túlságosan belebonyolódott családi viszályaiba, és ezért nem kockáztathatott egy támadó háborút, Gottfriedet ekkor nem fenyegette közvetlen veszély. Ez jól is jött neki, hiszen haderejét Türoszi Vilmos a korabeli feljegyzések alapján háromszáz főnyi lovasságra és kétezer főnyi gyalogosra becsülte, márpedig ilyen állománynyal aligha verhetett volna vissza komolyabb támadást. Mindenekelőtt mégis az arabok megosztottsága tette lehetővé a betolakodók kis államának létrejöttét.399 A délnek tartó Daimbert és Boemund kitervelte a jövőre vonatkozó politikát. Gottfriednek szüksége volt a segítségükre. Szüksége volt a pisai hajók tengeri haderejére, s ezek lojalitását Daimbert biztosíthatta, de szüksége volt minden egyes lovagra is, akit Boemund felajánlhatott neki. A zarándokok Betlehemben töltötték a karácsonyt. Az ünnepek elmúltával aztán az újonnan jöttek megmutatták igazi énjüket. Elmozdították posztjáról a népszerűtlen Arnulf pátriárkát – kinek pártfogója, Normandia hercege ez idő szerint távol járt –, mondván, hogy megválasztása nem felelt meg az egyház törvényeinek, s helyére Boemund hatására Daimbertet választották jeruzsálemi pátriárkává. Úgy hírlett, hogy a Boemundnak és Gottfriednek juttatott ajándékok döntő szerepet játszottak az események ilyetén alakulásában. Alighogy beiktatták Daimbertet, Gottfried is és Boemund is letérdelt elé, és tőle fogadta beiktatását jeruzsálemi, illetve antiókhiai birtokába.400 Nagyon fontos szertartás volt ez, világos jelentéssel. A zarándokok mindig is úgy gondolták, hogy a Szentföld az egyház patrimóniuma lesz. Ám Arnulfnak nem volt tekintélye, és személye sem volt alkalmas arra, hogy a világi hatalmak fölé kerekedjék. Daimbert pápai legátusként érkezett, tekintélyét annak köszönhette, hogy még Orbán pápa nevezte ki, ezen felül igen praktikus háttérnek bizonyult a hajóraj és Boemund lelkes támogatása is. Az átlagos keresztes elfogadta igényeit, Gottfried pedig makacssága ellenére alapjában gyáva volt, nem volt biztos magában, és a többiekhez hasonlóan mélyen tisztelte az egyházat. Azt remélte, ha elismeri fennhatóságát, saját pozícióját is megfelelő erkölcsi alapra helyezi, és teljes támogatást fog kapni világi hatalma gyakorlásához az országban. Ekkor még nem ismerte Daimbertet. Boemund esete bonyolultabb volt. Daimbert fennhatóságának elismerése neki semmibe sem került, hiszen túl messze volt ahhoz, hogy Antiókhia ügyeibe beavatkozhassak. Örült, hogy semmibe vehette az antiókhiai pátriárka jogait, akit egyébként is Bizánc ügynökénél tekintett. Azáltal, hogy hatalmát a legfőbb keleti latin egyházi méltóságtól eredeztette, olyan választ adott a császár követeléseire, melyet minden latin örömmel vett, és bízhatott odaadó támogatásukban, ha a császár megtámadná őt. Valószínűleg Caen-i Rudolf, CXXXIX, 703-704. p.; Türoszi Vilmos, IX, 13, 1. köt., 1. r. 394. p. Aacheni Albert, VII, 7, 511-512. p.; Türoszi Vilmos, IX, 13, 1. köt. 1. r. 387. p.

399 400

197

az Antiókhia hercege címet is ekkor vette fel. A területhez kötött hercegi címet (princeps) Nyugaton nem nagyon ismerték, kivéve azt a néhány dél-itáliai normann uralkodót, akik lombard területeket foglaltak el, és nem ismertek el maguk fölött más urat, mint Szent Péter püspökét. Ez pedig éppen megfelelt Boemundnak. Ugyanakkor unokaöccse, Tankréd a Galilea hercege címet vette fel, amivel talán azt akarta érzékeltetni, az ő ura nem Gottfried, hanem a pátriárka. Daimbert igazán örült a megtiszteltetésnek.401 II. Orbán nyilván egyházi birtoknak szerette volna a Szentföldet, de a meglevő egyházi szervezetet nem forgatta volna fel. Kétségkívül szívesen látott volna a keleti pátiárkák örökében latin papokat, de csak amennyiben ez törvényesen és békésen keresztülvihető. Az viszont már kérdéses, vajon mit szólt volna ahhoz, hogy a jeruzsálemi patriarkátus kicsikarja magának a hatalmat a nagyobb történeti múltú antiókhiai kerület fölött. Daimbert olyan egyházi és világi hatalomra tartott igényt patriarkátusa számára Keleten, mint amilyet VII. Gergely Nyugaton a maga pápaságának követelt. Kitűnően megválasztotta a pillanatot. II. Orbán meghalt. II. Paszkál augusztus 13-án került a pápai trónra, aminek híre a télen már biztosan eljutott Jeruzsálembe. Daimbert valószínűleg ismerte Paszkált, aki spanyolországi legátusként elődje volt, s közepes képességű, nem túl erélyes embernek tudta őt. Amíg hatalmát névleg elismeri, nem kellett attól tartania, hogy a pápa kellemetlenkedni fog neki.402 Edesszai Balduin nem hódolt a pátriárkának. Hogy ezt megtagadta-e vagy nem is kérték tőle, nem tudjuk, de viszonya Daimberttel minden jel szerint nem volt túl szívélyes.403 A szertartás végeztével Boemund és Balduin együtt indult haza újév napján, 1100ban. Embereik többsége velük tartott, de számosan voltak, akik ott maradtak Palesztinában és birtokot kaptak Gottfriedtől. Gottfried és Daimbert elkísérte a zarándokokat Jerikóba és a Jordánhoz, s itt töltötték a vízkeresztet, megünnepelve a vízszentelést. Ezután Boemund és Balduin északnak vette útját, Beiszan völgye, majd tovább Tibériás felé. Itt úgy döntöttek, hogy nem kerülnek a part felé, hanem Banijász és a Litání-völgyön át egyenesen hazatérnek Coele-Syria felé. Nem is ütköztek semmiféle ellenállásba, csak amikor már mélyen benn jártak Coele-Syriá-ban, a baalbeki romok közelében. A terület a damaszkuszi Dukák uralma alá tartozott, aki itt akarta elfogni a kereszteseket. A menet élén Boemund, a végén Balduin haladt, amikor rájuk támadtak a damaszkuszi haderők. Mivel Dukák célja nem az volt, hogy lemészárolja őket, hanem hogy mielőbb elhagyják országát, nem támadott különösebben nagy lendülettel. Könnyedén vissza is verték őt, s a frankok folytatták útjukat a Bukaián keresztül le a tengerhez, majd tovább a part mentén Tortoszába, Latakiába és Antiókhiába. Balduin még február vége előtt visszaért Edesszába.404 Gottfried megerősödött fegyveres erejével kiterjeszthette hatalmát Palesztina tengermelléki síkságaira is. A Jaffához vezető folyosót leszámítva birodalma nem állt összeköttetésben a tengerrel. Az ősz folyamán ezt a folyosót már egyszer megkísérelte kiszélesíteni a Jaffától északra fekvő kis kikötő, Arszuf elfoglalásával. Az arszufiak 401

Lásd Crousset: Histoire des Croisades, 1. köt. 194-196. p., és Moeller: i. m. II. Paszkálról lásd Amann „Pascal II” c. szócikkét, in Vacant és Mangenot: Dictionnaire de Théologie Catholique. 403 Nincs semmi bizonyíték arra, hogy Balduin valaha is hódolt volna Daimbertnek Edessza birtokáért. A későbbi eseményekből kitűnik, hogy Daimbert nem bízott Balduinban. 404 Chartres-i Foucher, I, xxxiii, 19-21, 332-334. p. 402

198

előbb Toulouse-i Rajmundnak adták meg magukat, de amikor ő Gottfried beavatkozására visszautasította őket és Palesztinába távozott, jobbnak látták, ha egyezségre jutnak Gottfrieddel, ezért túszokat küldtek hozzá. Cserébe beengedték városukba Avesnes-i Gérard-t, az Hainault-ból való lovagot, egyfelől, mint Gottfried helytartóját, másfelől viszont, mint túszt. Gottfried azonban közvetlenül akarta ellenőrizni a várost, ezért késő ősszel egy kisebb sereggel rátámadt Arszufra. Első áldozata barátja, Avesnes-i Gérard lett, akit az arszufiak megkötözve kilógattak a várfalon, hogy az ostromlók nyilai először őt találják el. Hiába üvöltött Gérard Gottfriednek, hogy kímélje meg az életét, Gottfried azt válaszolta, ha saját testvére, Eustache függne ott, akkor is folytatná a támadást. Gérard hamarosan visszakerült a városba, testében tizenkét nyíllal, melyeket saját földijei lőttek rá. Mártíromsága hiábavaló volt. Gottfried emberei nem tudták bevenni a város falait, guruló tornyaikat görögtűzzel egymás után tette tönkre a helyőrség. December 15-én Gottfried feladta az ostromot. Serege felét azonban Ramlában hagyta azzal a paranccsal, hogy dúlják fel Arszuf környékét, és tegyék lehetetlenné, hogy a város lakói megműveljék földjeiket.405 Az erősítés megérkezése után Gottfried nagyobb léptékben folytatta politikáját. Emberei az összes part menti fátimida város hátországát kezdték pusztítani, így Aszkalonét, Kaiszareiáét, Akkonét éppúgy, mint Arszufét, mígnem mindegyik város élelem nélkül maradt. Ezalatt pisai hajósok segítségével megerősítette Jaffát, és kijavította kikötőjét. Az új állammal kialakítandó kereskedelmi kapcsolatok lehetősége idevonzotta az itáliai és provence-i hajókat, s ezek az osztozkodás reményében csatlakoztak a pisaiakhoz. Közreműködésükkel Gottfried blokád alá vonta a palesztinai partot. A fátimida hajók egyre nagyobb nehézségek árán tudtak csak utánpótlást szállítani a muzulmán kikötőkbe. Mindkét oldalon tevékenykedtek kalózok is, ám legtöbbet mégis a kikötővárosok lakói szenvedtek.406 Normandiai Róbert síremléke Március közepén az arszufi helyőrség sürgetésére az egyiptomiak erősítésként egy kisebb különítményt küldtek a tengeren át. Ezen felbátorodva az arszufiak ellentámadást indítottak a frankok ellen, de maguk estek csapdába, és seregük java odaveszett. Elkeseredésében a város most követeket küldött Gottfriedhez. A követség március 25-én érkezett Jeruzsálembe, és átadta a jelképes ajándékot, a város tornyainak kulcsait, és egyúttal éves adó fizetését ajánlotta fel. Gottfried elfogadta behódolásukat, a behajtás jogát pedig egyik legkitűnőbb lovagjára, Apuliai Róbertre testálta. Néhány nap múlva Gottfried meglepetésére és nagy örömére, váratlanul felbukkant Jeruzsálemben Avesnes-i Gérard. Felépült sérüléseiből, és Arszuf elöljárói mintegy 405

Aacheni Albert, VII, 1-6, 507-511. p. Uo., VII, 12, 14, 515-516. p.

406

199

jóindulatuk jeleként hazaküldték őt. Gottfried lelkiismeretét nem hagyták nyugodni a történtek, s most hűbérül Gérard-nak ajándékozta Szent Ábrahám, azaz Hebron birtokát.407 Aszkalon, Kaiszareia és Akkon nem sokára követte Arszuf példáját. Emírjeik április elején összegyűltek és követeket indítottak Gottfriedhez, ajándékként gabonát, gyümölcsöt, olajat és arab lovakat küldtek neki. Havi ötezer bizánci aranyat ajánlottak fel, ha békében művelhetik földjeiket. Gottfried elfogadta az indítványt, és hamarosan szívélyes viszony alakult ki a muzulmán városok és keresztény uruk között. A dombvidéken élő muzulmánok kisebb sejkjei már meghódoltak. Ajándékokkal és élelemmel felszerelt követségük akkor látogatta meg Gottfriedet, amikor Arszufnál táborozott. Meghatotta őket és tetszett is nekik, hogy milyen egyszerűen él, bár ez az egyszerűség szegénységéből is fakadt, nem csupán ízlése diktálta így. Az összkép mindenesetre megfelelt annak, amit a nagyszerű, mégis szerény harcosról alkottak maguknak, így barátságukat is könnyebb volt megszerezni.408 Utánuk a transzjordániai sejkek keresték a megegyezést Gottfrieddel. Azelőtt a part menti városokba küldték feleslegeiket, de a frank államok elzárták útvonalaikat. Azt kérték, hogy karavánjaik ismét átjuthassanak Júdeán. Gottfried megadta az engedélyt, de a forgalmat igyekezett lehetőség szerint átirányítani a keresztény Jaffa kikötőjébe. Egyúttal arra buzdította az olaszokat, hogy amennyire csak tudják, akadályozzák a part menti muzulmán városok és Egyiptom közötti forgalmat, hogy mindkét fél függővé váljon a keresztényekkel folytatott kereskedelemtől. Ezzel Palesztina kezdett gazdasági egységbe tömörülni, mely a tengeren át kapcsolatot tartott fönn Európával. A frank politika igen gyorsan gazdagságot és gazdasági fellendülést eredményezett a keresztes államban.409 Gottfried egyre nagyobb tekintélyre tett szert muzulmán szomszédai körében, s ezen felbátorodva megkísérelte kiterjeszteni hatalmát a Jordánon túlra. A Galileaitengertől keletre elterülő Szuvat földjén élt egy emír, akit a keresztesek csak Kövér Parasztnak neveztek. Tankréd végigpusztította országát, és elismertette vele a frank fennhatóságot, de a Kövér Paraszt Tankréd távozása után azonnal megszegte ezt a hűbéri viszonyt és urához, a damaszkuszi Dukákhoz fordult segítségért. Tankréd erre Gottfriedhez fordult. Ha a frankoknak sikerül megvetniök a lábukat ezen a területen, Dzsaulán és Hauran élénk kereskedelmi forgalmát átirányíthatják a palesztinai kikötőkbe, de maga Szuvat földje is híresen termékeny vidék volt. Gottfried szívesen részt vett hát Szuvat meghódításában. Május elején vetette be csapatait a Tankréd csapataival közös portyában, melynek során a Kövér Paraszt földjét végigdúlva eljutottak Dzsaulán szívébe. Amint zsákmánnyal megrakodva hazafelé tartottak, Dukák lecsapott a Tankréd vezette hátvédre. Gottfried elöl haladt, így a történtekről mit sem tudott. Tankréd alig tudott megmenekülni, sok emberét és teljes hadizsákmányát elveszítette. Ahhoz azonban nem érezte elég erősnek magát Dukák, hogy üldözőbe vegye a frankokat. Amikor meggyőződött arról, hogy elhagyták országát, visszatért Damaszkuszba. Gottfried folytatta útját zsákmányával Jeruzsálem felé, Tankréd viszont égett a bosszúvágytól. Amint serege Tibériásnál kipihente fáradalmait és Tankréd erősítést szerzett, ismét betört a damaszkuszi területre, méghozzá olyan vadul, hogy Dukák rögvest fegyverszünetet ajánlott. Válaszul Tankréd hat lovag által azt Uo., VII, 13, 15, 515-516. p. Uo., i. h.; Türoszi Vilmos, IX, 20, 1. köt., 1. r. 395-396. p. 409 Aacheni Albert, VII, 14, 516. p. 407 408

200

üzente, hogy térjen át keresztény hitre, vagy hagyja el Damaszkuszt. E sértéstől feldühödve Dukák felszólította a követeket, hogy térjenek muzulmán hitre, különben meghalnak. A követek közül csupán egy tagadta meg hitét, a többi ötöt lemészárolták. Tankréd erre azonnal Gottfriedhez fordult segítségért, hogy bosszút álljon a mártírokért, Gottfried pedig ismét útra kelt és csatlakozott Tankrédhoz, s ezúttal jóval nagyobb pusztítást végeztek, mint az első alkalommal. Két hét alatt végigdúlták Dzsaulánt, a muzulmánok pedig a városfalak mögé húzódtak. Dukák ideges volt, mint mindig, amikor harcba kellett szállnia, és meg sem kísérelt szembeszegülni a támadókkal. A Kövér Parasztot hűbérura elhagyta, a frankok kifosztották, ezért inkább újra elfogadta, hogy Tankréd hűbérese és rendszeres adófizetője legyen.410 Gottfried, jóllehet muzulmán szomszédai körében egyre nagyobb hírnevet szerzett magának, saját államában mégis egyre hanyatlott a hatalma. Legjelentősebb vazallusával, Tankréddal jó viszonyban volt, habár Tankréd Gottfriedet hívta segítségül, ha rászorult, valójában a saját elképzelései szerint alakította politikáját. És míg Galilea hercege független uralkodóvá vált, Gottfried önállóságát egyre jobban korlátozta sietve elfogadott feljebbvalója, Daimbert pátriárka. Daimbert nem elégedett meg névleges, lelki fennhatóságával, valódi hatalomra vágyott. Gottfried mindig is bátortalanul viselkedett az egyházzal szemben, és attól is félt, hogy elveszíti a pisaiak támogatását, ezért nemigen utasította vissza Daimbert kéréseit. 1100. február 2-án, gyertyaszentelőkor átadta a jeruzsálemi egyházi kerületnek Jaffa egynegyed részét. Ezután Daimbert már nemcsak egész Jaffa ellenőrzésére tartott igényt, hanem Jeruzsálemre és annak fellegvárára, a Dávid-toronyra is. Gottfried ezúttal is meghajolt Daimbert akarata előtt, de most, talán dühös lovagjaitól sarkallva, késlekedett a végrehajtással. Április 1-jén, a húsvéti ünnepi misén a patriarkátusra ruházta a két várost, de kikötötte, hogy haláláig, vagy legalábbis addig, amíg a hitetlenektől két nagyvárost el nem foglal, az ő birtokában maradnak. Nem ez volt a megfelelő megoldás, hiszen nem könnyű szervezett királyságot létrehozni átmeneti fővárossal. Gottfriednek udvartartásán kívül valószínűleg nem volt kormányzati testülete, és arra reménye sem volt, hogy Jeruzsálemben lehet. Ha Daimbert nagy államszervező lett volna, vagy, mint Adhemar, bölcs államférfi, az ő elgondolása szerint kialakított hierarchikus rend tartós lehetett volna. De ő rövidlátó módon el akarta űzni Jeruzsálem világi védelmezőit, pedig a főváros biztonsága épp tőlük függött, és ez a kísérlet gyászos következményekkel járt. Az a haladék, amit Gottfried kapott, csak fokozta a bizonytalanságot a jövőre nézve. De a Gondviselés kegyes volt Jeruzsálemhez.411 Mikor június 18-a körül dzsauláni portyájáról hazatért Galileába, Gottfried értesült arról, hogy Jaffába behajózott egy erős velencei flotta. Jól tudta, milyen előnyös lenne, ha ellenőrzése alá vonhatná a tengerpartot, ezért Jaffába sietett, hogy üdvözölje a flottát. Tibériástól Akkonon és Haifán keresztül Kaiszareiába utazott. A kaiszareiai emír minden áron tisztelegni akart urának, díszlakomát rendezett hát számára, ahol a legnagyobb megbecsüléssel vették őt körül. A lakomáról Gottfried egyenesen Jaffába ment. Rosszul volt, amikor megérkezett, majd ahogy odaért az előkelő vendégei részére építtetett szállóba, összeesett. Barátainak eszébe jutottak azok a gyümölcsök, melyeket Gottfried az emír asztalánál fogyasztott el, és mérgezésről kezdtek suttogni. 410

Uo., VII, 16-17, 517-518. p. Türoszi Vilmos, IX, 16-17, 1. köt., I. rész 388-390. p.

411

201

Valójában inkább tífusz lehetett. Másnapra Gottfried visszanyerte annyira az erejét, hogy fogadni tudta a velencei flotta parancsnokát, és az őt kísérő püspököt, és megtárgyalhatta velük, hogy a velenceiek milyen feltételekkel támogatják a kereszteseket. Mindez azonban túlságosan megerőltette: arra kérte udvarát, hogy vigyék Jeruzsálembe. A főváros hűvösebb levegőjétől Gottfried kissé erőre kapott, de ahhoz túl gyönge volt, hogy az államügyeket vigye.412 Gottfried betegágyánál összevesztek a politikusok. Daimbert türelmetlenül várta azt a pillanatot, amikor átveheti a várost. A velenceiek mielőbb meg akarták kötni az egyezményt. Két csoportban, az első június 21-én, a második 24-én érkeztek Jeruzsálembe, hogy imádkozzanak a szent helyeken, de a tárgyalások miatt vezetőik és püspökük valószínűleg tovább maradtak. A velenceiek jövetelének és Gottfried betegségének hírére Tankréd Galileából sietve délre utazott. A betegágyán fekvő Gottfried unokatestvérét, a burgundiai grófot, Gray-i Warnert bízta meg, hogy helyettesítse őt a tárgyalásokon, aki elfogadta a velenceiek feltételeit. Ezek értelmében a velenceiek szabadon kereskedhettek az egész frank államban, minden városban kaptak egy templomot és egy piacot, a segítségükkel meghódított városok egyharmada őket illette, Tripolisz pedig, melyért adót fizettek Gottfriednek, teljes egészében az ő tulajdonukba került. Cserébe augusztus 15-ig segítséget nyújtottak a kereszteseknek.413 Ezután azt vitatták meg, mely városokat támadják meg a nyáron. Abban egyetértettek, hogy Gottfried és az emír szerződése ellenére Akkon legyen a legfőbb célpont, és hogy Haifát is el kell foglalni. Tankréd magának szerette volna megszerezni Akkont, Haifát pedig Gottfried személyesen ígérte oda barátjának, Geldemar Carpenelnek.414 Július első két hetében Gottfried kicsit megerősödni látszott, azt gondolták róla, hogy talán meg is gyógyul. Az Akkon elleni hadjárat előkészületei jól haladtak. Tankréd csapatai a fővárosban csatlakoztak a sereghez, Gottfried csapatait pedig Gray-i Warner irányította. Daimbert pátriárka úgy határozott, hogy elkíséri az expedíciót, már csak azért is, hogy az ország legfőbb méltóságának szerepében tetszeleghessen, és hogy beleszólhasson a meghódított területek felosztásába. Warnerban sem bízott, és úgy vélte, nyugodtan elhagyhatja Jeruzsálemet, ha Gottfried betegsége miatt úgysem tud cselekedni, és minden embere részt vesz a hadjáratban. Daimbert mindig jól számított. A pátriárka, Tankréd és Warner, valamennyi emberükkel együtt július 13-án indultak el Jeruzsálemből, és Jaffába vonultak, hogy érintkezésbe lépjenek a velenceiekkel. Jaffa felé közeledve Warner hirtelen megbetegedett. Olyan állapotba került, hogy a hadjáratot nem tudta folytatni, ezért négy napig Jaffában maradt, majd hordszékben visszavitték Jeruzsálembe. Ezalatt a hadsereg a tengerparton gyorsan nyomult előre észak felé, a velencei hajók pedig már ott hajóztak az oldalukon. Az északi szél azonban visszafogta őket, alig haladtak valamit.415 Warner épphogy megérkezett Jeruzsálembe, amikor Gottfried megviselt szíve felmondta a szolgálatot. Július 18-án, egy szerdai napon az utolsó kenet által megerősítve Gottfried, Lotaringia hercege és a Szentsír védelmezője csöndben örök nyugalom412

Aacheni Albert, VII, 18, 519. p. Edesszai Máté valószínűleg helyi keresztény szóbeszéd alapján egyértelműen azt állítja, hogy Gottfriedet az emír megmérgeztette (II, clxv, 229. p.). 413 Translatio Sancti Nicolai in Venetiam, in R. H. C. Occ., 5. köt. I. r. 272-273. p.; Aacheni Albert, VII, 19, 519. p. 414 Translatio Sancti Nicolai: i. h., Aacheni Albert, VII, 20, 520. p. 415 Translatio Sancti Nicolai: i. h.

202

ra szenderült. Gyönge és korlátolt uralkodó volt, de bátorságával, szerénységével és hitbuzgalmával minden nemzet fiai között elismerést vívott ki magának. Jeruzsálem gyászolta őt. Öt napig feküdt díszravatalon, azután a Szentsír-templomban temették el.416

416

Aacheni Albert, VII, 21, 520-521. p.; Türoszi Vilmos, IX, 23, I. köt., I. rész, 399. p.

203

4. fejezet A Jeruzsálemi Királyság „Nem! Hanem király legyen felettünk.” (Sámuel 8,19)

Lotaringiai Gottfried betegágyán végrendeletet készített, melyben Jeruzsálem városát húsvétkor tett ígéretéhez híven a pátriárkára hagyta. Amikor Gottfried meghalt, Gray-i Warner kivételével egyetlen magasabb rangú személy sem tartózkodott a városban. A pátriárka és a lovagok az Akkon elleni hadjáratban vettek részt. Warner maga is haldoklott, de pontosan tudta, mit kell tennie. Betegágyából felkelve elfoglalta a Dávid-tornyot, védelmét pedig Gottfried testőrségére bízta. Ezután Gottfried udvari tisztviselőivel tanácskozott, Mátyás sénéchallal, Gottfried kamarással, Ramla püspökével, Róberttel és a korábbi pátriárkával, Arnulffal. Ramla püspökét két lovaggal lóhalálában Edesszába küldte, hogy tudassa Balduinnal fivére halálhírét, és Jeruzsálembe hívja, hogy átvegye az örökséget, mivel csak Gottfried valamelyik rokonának uralmát voltak hajlandóak elismerni. Ezt a lépést jó előre eltervezték, hiszen a Balduinnak küldött üzenethez olyan lovagok is nevüket adták, akik ekkor a seregben voltak, így például Geldemar Carpenel és Wicher, a német is. A csoport olyan lotaringiaiakból és észak-franciákból állt, akik Gottfrieddel jöttek a keresztes hadjáratba, vagy csatlakoztak hozzá, és élesen szembe helyezkedtek a normannokkal és az itáliaiakkal, akiknek Gottfried a befolyása alá került. Az egyezséget szigorúan titokban tartották, és az érintettek jónak látták, ha továbbra is titok marad. A hadseregnek nem is jelentették Gottfried halálhírét.417 A velenceiek még mindig Jaffa közelében várakoztak az északi szélre, mikor hírnök érkezett Jeruzsálemből, hogy Gottfried meghalt. A velenceiek parancsnoka tudni akarta, miként befolyásolja a hír a hadjáratot, ezért három leggyorsabb hajóját azonnal útnak indította a part mentén, hogy Tankrédtól és a pátriárkától érdeklődjék további terveikről. A hír nagyon megrázta a sereget, hiszen szerették Gottfriedet. Daimbert mintha tanácstalan lett volna, aggódott öröksége miatt. De bízott Gottfried végakaratában, és úgy tudta, hogy a lotaringiaiaknak nincs vezetőjük. Ezért amikor Tankréd ki akarván használni a velencei segítséget, azt javasolta, hogyha Akkon ostromát el is halasztják, legalább Haifát vegyék be, Daimbert ebbe beleegyezett. De közben követeket küldött Jeruzsálembe, hogy a nevében foglalják el a Dávid-tornyot.418

417

Aacheni Albert, VII, 30, 526. p.; Türoszi Vilmos, X, 3, 1. köt., I. r., 403-404. p. Bizonyos, hogy a sereg vezetőit csak a velenceiek értesítették Gottfried haláláról. 418 Translatio Sancti Nicolai in Venetiam, 275-276. p.; Türoszi Vilmos: i. h.

204

A sereg továbbment Haifába és a Kármel-hegy oldalán táborozott le. Nem sokkal utánuk a velencei hajóraj is befutott az öbölbe. Haifa lakóinak többsége zsidó volt, és egy kis egyiptomi helyőrség tartózkodott a városban. A zsidók jól emlékeztek jeruzsálemi és galileai hitsorsosaik történetére, ezért készek voltak a legvégsőkig védeni magukat. A muszlimoktól kaptak fegyvereket, és a zsidókra oly jellemző állhatatossággal vetették magukat a küzdelembe. A velenceiek egy kikötői csatában elveszítették egyik hajójukat, és elbátortalanodva kötöttek ki az öbölben. Közben Tankréd értesült arról, hogy Gottfried Geldemar Carpenelnek ígérte Haifát, ezért dühösen visszahívta embereit a csatából, és duzzogva visszavonult a sátrába. Daimbertnek minden ügyességét össze kellett szednie, hogy rábírja a további harcra. Beszélt neki a velencei hajókról, melyek már távozni készültek, és megígérte, hogy ő maga gondoskodik arról, hogy csakis a legkiválóbb férfi kaphassa meg Haifát. Mikor Tankréd ismét hajlandó volt együttműködni, újabb támadást indítottak. Elkeseredett küzdelemben az ostromlók végül rohammal bevették a várfal legerősebb tornyát, s berontottak a városba. A zsidók és a muszlimok egy részének sikerült elmenekülnie Akkonba, illetve Kaiszareiába, a többséget azonban lemészárolták.419 Haifa július 25-e körül esett el. Közvetlenül ezután a hadsereg vezetői tanácskozást tartottak arról, hogy kit illet a város. Tankrédnak nagyobb serege volt és Daimbert is őt támogatta. Geldemar Carpenel tehetetlen volt vele szemben, el is űzték. Visszavonult, és a seregben harcoló lotaringiaiak vele tartottak. Palesztina déli részéig meneteltek, és Hebronban állapodtak meg. A város korábbi ura, Avesnes-i Gérard valószínűleg, még Haifában volt, Tankréd mellett.420 Ekkor Daimbert és Tankréd összeült megvitatni Jeruzsálem jövőbeni kormányzásának nagy kérdését. Daimbert már hallott a jeruzsálemi eseményekről. Mikor követe megérkezett, Gray-i Warner már bevette magát a Dávid-toronyba, és nem volt hajlandó átengedni azt a pátriárka képviselőjének. Arról is tudott, hogy Balduint Jeruzsálembe hívták. Warner július 23-án halt meg, megpróbáltatásaitól kimerülten, és jóllehet a pátriárka barátai isteni beavatkozást véltek felfedezni sorsa ilyetén alakulásában, amiért Warner hűtlen lett egyházához, mindez nem sok jót jelentett számukra, hiszen a lotaringiaiak szilárdan tartották a tornyot.421 Daimbert nem is remélhette, hogy követelése segítség nélkül teljesülhet. Tankréd szövetsége elegendő volt, mivel fejedelemsége ekkor a Galileai-tenger keleti részétől a Mediterráneumig nyúlt, elvágva északtól Jeruzsálemet. Tankréd három éve, kilikiai viszályuk óta gyűlölte Balduint. Daimbert Tankréd teljes egyetértésével úgy határozott, hogy Palesztina kormányzását Boemundnak ajánlja fel. Daimbert megbízta titkárát, Morellust, hogy azon nyomban induljon, és vigye el a levelét az antiókhiai hercegnek. Daimbert nem akart kétséget hagyni afelől, milyen természetű lenne Boemund jövendőbeli uralkodói pozíciója. Levelét azzal indította, hogy megemlékezett a segítségről, melyet a patriarkátus elfoglalásakor nyújtott neki Boemund. Egyháztartományát – Róma igényeit semmibe véve – minden egyház anyjának, a nemzetek úrnőjének nevezte. Majd leírta a Gottfriedtől kicsikart javadalmait és elpanaszolta, miként akadályozza őt a herceg kísérete abban, hogy azokhoz hozzájusson. Megemlítette a húsvétkor tett ajándékozás feltételeit, és hogy Gottfried halála után Jeruzsálem őt, Aacheni Albert, VII, 22-25, 521-523. p.; Translatio Sancti Nicolai, 276-278. p. Aacheni Albert, VII, 6, 523-524. p. Arról nem készült feljegyzés, hogy Gerard tiltakozott volna Geldemar lépése miatt. 421 Türoszi Vilmos: i. h. 419

420

205

Daimbertet illette volna. De Gray-i Warner rosszhiszeműen elfoglalta a Dávid-tornyot és az örökséget Balduinnak ajánlotta fel. Ezért fordul most Daimbert Boemundhoz segítségért, ahogy annak idején VII. Gergely fordult segítségért Boemund apjához a német császár támadása ellen – bár e segítségnyújtás emlékét az egyház korántsem őrizte olyan nagy szeretettel, miként azt Daimbert vélte. Boemundnak levélben kellett volna megtiltania, hogy Balduin a pátriárka engedélye nélkül Palesztina földjére lépjen, és figyelmeztetnie őt, hogy amennyiben mégis megtenné, Boemund kénytelen lesz akár fegyveresen is visszatartani. Vagyis e terv szerint azért, hogy a pátriárka Palesztinában uralkodhassak a lovagok akarata ellenére, akiken pedig az ország védelme múlott, Antiókhia keresztény fejedelme üzenjen hadat Edessza keresztény fejedelmének.422 Hogy mit válaszolt volna Boemund erre a felkérésre, nem tudhatjuk. Valószínűleg nem volt olyan meggondolatlan, hogy megkockáztatta volna az összetűzést Balduinnal, de ha mégis Palesztinába megy, minden bizonnyal nem sokáig tűri Daimbert fennhatóságát. A hívó szó azonban nem ért el hozzá. Daimbertnek nem volt szerencséje. Az utóbbi néhány hónapban ÉszakSzíriában minden megváltozott. Toulouse-i Rajmund a téli hónapokat Latakiában töltötte, és a császár megbízottaival karöltve kormányozta a várost. Kitűnő viszonyban volt a ciprusi kormányzóval, aki ellátta őt élelemmel. A tavasz folyamán levelet kapott Alexiosztól. A császár köszönetet mondott a segítségért s kérte, adja át Latakiát a bizánci hatóságoknak. Egyúttal meghívta Rajmundot az udvarába. A konstantinápolyi levelet valószínűleg egy Eusztathiosz nevű eunuch kézbesíBouillon Gottfried halála, Balduin koronázása tette, aki nem sokkal korábban került a császári flotta élére. Eusztathiosz erős hajórajjal érkezett, és rögtön nekilátott, hogy visszafoglalja a nyugat-kilikiai kikötőket, Szeleukeiát és Korküroszt, majd kiterjesztette hatalmát kelet felé, Boemund területeire, Tarszoszra, Adanára és Mamisztrára. Rajmund elfogadta a meghívást, és június elején hajóval átkelt Konstantinápolyba. Ciprusnál találkozott a velencei hajókkal, melyek épp Jaffába tartottak. Rajmund a hónap végén érkezett Konstantinápolyba. Neje, Aragóniai Elvira, aki eddig minden útjára elkísérte férjét, ezúttal Latakiában maradt, a bizánci hatóságok védelme alatt, és vele maradt a toulouse-i és a provence-i sereg maradéka.423 Daimbert titkára, Morellus Antiókhiába menet július végén ért Latakiába. A hatóságok iratai átvizsgálása végett feltartóztatták, és ekkor találták meg nála a Bo422

Aacheni Albert, VII, 27, 524. p. Daimbert levelének szövege, in Türoszi Vilmos, X, 4, i, 405-406. p. Anna Komnéné, XI, vii, 4, x, 9-10, 3. köt. 345-346. p.; Chartres-i Foucher, I, xxxii, 1, 320-321. p.; Translatio Sancti Nicolai, 271. p. Anna időrendje nem egészen világos, de a nyugati források alátámasztják a datálást. 423

206

emundnak szóló levelet. Rajmund emberei, akiket a fordítással megbíztak, annyira felháborodtak, hogy a levelet eltüntették, Morellust pedig elfogták.424 Ha mégis eljut a levél Boemundhoz, talán egész hátralévő élete boldogabban alakul. Augusztus elején, még mit sem tudva a palesztinai eseményekről, seregével az Eufrátesz felé tartott Antiókhiából, a meliténéi örmények hívására. Nyár elején megerősítette az Orontészen túli, délkeleti határait, visszaverve az aleppói Ridván ellentámadását, aki a humszi emírtől volt kénytelen segítséget kérni.425 Mivel Humsz és Aleppó kapcsolatai egyáltalán nem voltak zavartalanok, Boemund nem nyugtalankodott még akkor sem, amikor a muszlimok visszafoglalták Tell Mannaszt, ahol nem maradt megfelelő helyőrség, miután Pilet Rajmund Toulouse grófjával együtt délre utazott. Boemund úgy érezte, hogy észak felé még terjeszkedhet. Tengeri haderő híján nem akadályozhatta meg, hogy a bizánciak elfoglalják Kilikiát, de mindenképpen meg akarta szerezni az Anti-Taurusz-hegység hágóit, amelyeken keresztül a bizánciak várhatóan támadni fogják Antiókhiát. Következésképp mikor a meliténéi Gabriel Szebaszteia danismend emírje, Malik Gázi Gümüstekin támadásának nézett elébe, és Boemundot hívta segítségül, Boemund szívesen állt rendelkezésére. A danismend emír három nyáron át pusztította Gabriel földjét, és félő volt, hogy nem sokára eljut Meliténébe is. Azok után, ami vejével, az edesszai Torosszal történt, Gabrielnek nem sok kedve volt Balduinhoz folyamodni, jóllehet ő közelebb lett volna. Boemund viszont mindig is tisztelte az örményeket. Barátja volt Antiókhia örmény püspöke, Küpriánosz és a Marasi püspök, Gergely is. Közvetítésükkel Gabriel Boemundnak ajánlotta fel városát, ha a török veszélyt elhárítja.426 Mielőtt Boemund a hívó szóra elindult volna Antiókhiából, olyasmit tett, ami egyszer s mindenkorra eldöntötte, hogy szakít a görög egyházzal, tette következményei pedig a görög és latin egyház első visszafordíthatatlan szakadását idézték elő. IV. János, akit Adhemar helyezett vissza az antiókhiai patriarkátus székébe, egészen eddig megmaradt tisztében. Csakhogy görög volt, és Boemund arra gyanakodott, hogy a bizánciakkal rokonszenvez, és azt a reményt táplálja a patriarkátusában élő ortodoxokban, hogy a császár majd megmenti őket. Boemund most száműzte Jánost Antiókhiából, helyébe pedig egy latin papot ültetett, Valenciai Bernátot, aki annak idején Adhemar káplánja volt, és akit Boemund nem sokkal korábban megtett Arta püspökévé, s magával vitte Jeruzsálembe, hogy ott szenteljék fel. A későbbi latinok, mint például Türoszi Vilmos, igyekeztek törvényes alapot találni arra, hogy latinok töltötték be az antiókhiai pátriárka posztját, és kijelentették, hogy János a kinevezést megelőzően már lemondott; valójában János csak akkor mondott le, amikor Konstantinápolyba ért, mert így akarta biztosítani, hogy görög utóda legyen. Ezután Oxiában kolostorba vonult (ahol írt egy értekezést a latin liturgia ellen, melyben keserűen szólt a latin elnyomásról), és helyébe a száműzött papság által megválasztott pátriárka került. Így alakult ki a versengés a görög és a latin pátriárkák között, de egyik sem tudott behódolni a másiknak. Antiókhiában Boemund lépése következtében a két egyház közötti szakadás végérvényessé vált, és a császár most már nem csak arra töreke-

424

Aacheni Albert, i. h. Kamál ad-Dín: Aleppói Krónika, 588-589. p. 426 Aacheni Albert: i. h.; Edesszai Máté, II, clxvii, 230-231. p.; Szíriai Mihály (kiad. Chabot), III, iii, 187. p. Ibn al-Aszír: i. m. 203-204. p. 425

207

dett, hogy Antiókhiát visszacsatolja a birodalomhoz, hanem arra is, hogy ismét görög papot ültessen a pátriárkai trónra.427 Imigyen megszüntetve Antiókhiában az árulás legfőbb lehetséges forrását, Boemund elindult Meliténébe. Nem szívesen hagyta volna megfelelő helyőrség nélkül fővárosát, ezért nem vitt mást magával csak unokatestvérét, Salernói Richárdot, háromszáz lovagot és egy osztag gyalogost. Antiókhia és Maras örmény püspökei vele tartottak és valószínűleg a lovagok között is voltak örmények. Boemund biztosra vette, hogy ekkorka sereggel is le fogja győzni a törököket, és minden elővigyázatosság nélkül vonult fel a Meliténét az Akszu völgyétől elválasztó dombvidékre. Itt azonban a danismend emír már lesben állva várta, és hirtelen rátámadt. A törökök körülzárták a meglepett frankokat, akiknek serege rövid, keserves küzdelemben megsemmisült. Az örmény püspököket lemészárolták, Boemundot pedig, aki hosszú ideje a hitetlenek réme volt, Salernói Richárddal együtt elhurcolták, és sanyarú rabságra vetették.428 Végül Balduin őrizte meg Észak-Szíriát a kereszténység számára. Amikor Boemund látta, hogy fogságba esett, levágott egy tincset szőke hajából, és rábízta egy katonára, akinek sikerült átcsusszannia a törökök gyűrűjén és Edesszába sietett. Edesszában a hajtincset felmutatva igazolta magát, majd átadta Boemund üzenetét Balduinnak. Boemund könyörgött, hogy mentsék meg, mielőtt a törökök elvinnék őt Anatólia mélyébe. Balduinnak azonban fontosabb volt a frank államok biztonsága, mint régi barátjáé és riválisáé. Ám nyomban elindult egy mindössze száznegyven lovagból álló kis sereggel, de kitűnő felderítői voltak, és híre megelőzte őt, jócskán felnagyítva seregét. Malik Gázi Gümüstekin győzelme másnapján Meliténé falaihoz vonult, hogy bemutassa a helyőrségnek frank és örmény áldozatai fejét. De amikor hírét vette Balduin jövetelének, jobbnak látta, ha zsákmányával és foglyaival visszavonul saját területére. Balduin követte Gümüstekint a hegyekbe, de nem mert túl messzire benyomulni az ellenséges országba, ahol könnyen csapdába eshetett, és a helybeliekben sem bízott. Három nap múltán visszatért Meliténébe. Boemundot és Salernói Richárdot pedig láncra verve a Pontoszi-hegységben lévő Níkszár (Neokaiszareia) zord várába szállították, ahol hosszú rabság várt rájuk.429 Meliténéi Gabriel felszabadítóként üdvözölte Balduint, és sietve elismerte fennhatóságát. Balduin cserébe ötven lovagot hagyott Meliténében, hogy ellássák a város védelmét. Segítségükkel Gabriel néhány hónappal később, amikor a törökök tudomására jutott, hogy Balduin eltávozott, visszaverte a danismendek támadását.430 Csak a hadjáratból Edesszába visszatérve, augusztus vége felé fogadta Balduin a jeruzsálemi követeket, akik bátyja halálhírét hozták. A szeptembert azzal töltötte, 427

Türoszi Vilmos, VI, 23. 1. köt., 1. r. 273-275. p.; Ordericus Vitalis, IV. köt. 141. p. ellentmondásos állítása szerint Bernard Boemund fogsága idején került János Ióannész helyére, ugyanakkor Boemund nevezte ki az új pátriárkát; Caen-i Rudolf, CXL, 704. p. Lásd Leib: Deux Inédits Byzantins, 59-69. p. Ióannész 1100 októberében keltezett lemondó nyilatkozata kéziratban megvan Sinaiban, kiadta Benecsevics: Catalogus Codicum Manuscriptorum Craccorum, 279. p. Lásd Grumel: Les Patriarches d’Antioche du nom de Jean, Echos d’Orient, XXXII. köt. 286-298. p. 428 Aacheni Albert, VII, 27-28. 524-525. p.; Chartres-i Foucher, I, xxxv, 1-4, 343-347. p.; Caen-i Rudolf, CXLI, 704-705. p.; Edesszai Máté: i. h.; Szíriai Mihály (kiad. Chabot), III, iii, 188-189. p. (az örmény árulásról); Ibn al-Kalániszí: Damaszkuszi Krónika, 49-50. p.; Ibn al-Aszír: i. m. 203. p.; Kamál ad-Dín: i. m. 589. p. 429 Aacheni Albert, VII, 29, 525-526. p. és az előző jegyzetek utalásai. 430 Aacheni Albert, i. h.

208

hogy felkészült az utazásra, és intézkedett Edessza kormányzásáról. Unokatestvére, Le Bourg-i Balduin Antiókhiában volt, ahol valószínűleg Boemund helyetteseként tevékenykedett, és talán a két nagy vezér összekötője is volt. Balduin Edesszába hívta őt, és fennhatósága alatt rábízta a grófságot. Október 2-án Balduin udvartartásával és kétszáz lovagból, valamint hétszáz gyalogosból álló testőrségével elindult Jeruzsálembe, bátyja halálán, mint káplánja, Foucher elbeszéli kissé szomorkodva, de inkább örökségének örvendezve.431 Daimbert hiába remélte, hogy Boemund majd megállítja Balduint. Boemund fogságban sínylődött, az antiókhiai frankok pedig örültek Balduinnak, hogy közbelépésével megóvta őket a szerencsétlenség következményeitől. Antiókhiából, ahol három napot töltött, feleségét és hölgyeit hajóval Jaffába küldte, mert attól tartott, hogy nem lesz akadálytalan az útja. Latakiában szívesen fogadták őt a hatóságok, két éjszakát töltött ott, és sok katona csatlakozott hozzá. Lelkesedésük azonban nem tartott sokáig, rövidesen kiderült ugyanis, hogy a damaszkuszi törökök el akarták veszejteni Balduint part menti útja során. Mire Balduin Dzsabalába ért, serege százhatvan lovagra és ötszáz gyalogosra fogyatkozott. Erőltetett menetben biztonsággal elérték Tripoliszt. A város új emírje, Fahr al-Mulk a lehető legrosszabb viszonyban volt a damaszkuszi Dukákkal, aki a libanoni partokig akart terjeszkedni. Így a tripoliszi emír örömmel ellátta Balduint nem csak a szükséges élelemmel, de információkkal is Dukák mozgásáról és terveiről. Tripolisz felől Bejrúthoz közeledve, a parti út a Nahr al-Kalb, a Kutya-folyó átkelőhelyénél a hegy és a tenger között egy keskeny szirten fut. Nevezetes útszakasz volt ez már az ókorban, és minden hódító győzelmét, aki Ramszesz fáraó óta itt átkelt, a sziklafalba vésett felirat hirdeti. Itt vártak a damaszkusziak Balduinra. A tripoliszi emír figyelmeztette őt, nagyon óvatosan haladt hát előre, mígnem szembe találta magát Dukák egész seregével és a hozzá csatlakozott humszi emír hadával, a parton pedig egy bejrúti arab különítmény állt készenlétben, hogy elvágja a visszavonulás útját. Ekkora túlerővel szemben nem tudott átkelni a folyón, és hálát adott az égnek, hogy eljött az éj és visszavonulhatott. A humszi emír sürgette a damaszkusziakat, hogy a sötétben támadják meg Balduint, de Dukák parancsnokai inkább megvárták a hajnalt, amikor majd a muszlim flotta is együttműködhet velük. Egész éjjel záporoztak a nyilak a frankokra. „Hogy szerettem volna ekkor otthon lenni Chartres-ban vagy Orléans-ban – írja Chartres-i Foucher a csata elbeszéléskor – és a többiek is így éreztek.” De Balduinnak nem szállt inába a bátorsága. Másnap kora reggel visszavonulást színlelt, ám a legjobban felfegyverzett embereit gondosan a sereg végére vezényelte. A damaszkusziak nagy hévvel üldözőbe vették őket, de ahol az út ismét öszszeszűkül, a Dzsunijén túl, mintegy öt mérföldnyire északra, Balduin hirtelen visszafordult és teljes fegyveres erejével az üldözőkre támadt. Azok meglepődtek és visszavonultak a mögöttük lévő csapatok sorai közé. Kis idő múlva minden zűrzavarossá lett a keskeny úton, és Balduin keresztülvitte elképzelését. Az arab hajók nem tudtak a part közelébe jönni, hogy szövetségeseiken segítsenek, akik között kitört a pánik. Mire eljött az est, az egész muszlim sereg elmenekült a hegyekbe vagy Bejrút falai közé. Balduin Dzsunijénál ütött tábort éjszakára s másnap reggel zsákmánnyal megrakottan, ellenállás nélkül kelt át seregével a Kutya-folyón.

Chartres-i Foucher, II, i, I, 352-354. p. Aacheni Albert, VII, 31, 527. p.

431

209

A muszlimok innentől már nem akadályozták útjában Balduint. Biztonságban hagyta el Bejrútot és Szidónt, és Türosz egyiptomi kormányzója készséggel küldött neki élelmet. Október utolsó napján ért Haifába, a keresztény kikötőbe. Haifa Tankrédhoz tartozott, de Tankréd ekkor Jeruzsálemben volt, ahol Daimbert hiábavaló kísérletét támogatta, hogy a Dávid-tornyot még Balduin érkezése előtt visszaszerezze a lotaringiaiaktól. Tankréd távollétében a frankok felajánlották Balduinnak, hogy megnyitják kapuikat neki, de Balduin gyanakodott, és inkább a városfalon kívül vert tábort. Néhány napos pihenő után csapataival folytatta útját a part mentén Jaffa felé. Amikor Tankréd hírét vette Balduin közeledtének, Jaffába sietett, hogy a várost ellene hangolja, ám a polgárok elkergették. Balduin a lakosság lelkes ünneplése közepette vonult be Jaffába, de nem időzött hosszan. November 9-én nekiindult a hegyvidéknek és bevonult Jeruzsálembe.432 Amikor Jeruzsálem közelébe ért, a városlakók elébe mentek, és nagy örömmel üdvözölték. Nem csak frankok, hanem görögök, szírek és örmények is voltak a Balduint fogadó tömegben, amely díszmenetben kísérte őt a Szentsírhoz. Ellenségei felmorzsolódtak. Daimbert a pátriárkai palotából a Sión hegyén lévő kolostorba vonult, és idejét imádsággal és kegyes lelkigyakorlatokkal töltötte. Tankréd északra vonult, galileai birtokaira. Az anarchia, mely Gottfried halála óta dúlt Palesztinában, ekkor véget ért. November 11-én, Szent Márton napján, vasárnap általános egyetértés és öröm közepette Balduin felvette a Jeruzsálem királya címet.433 Balduin bölcsebb volt annál, semhogy bosszút álljon. Daimbert ellenségei, így az ex-pátriárka, Arnulf is Daimbert azonnali bukását remélték. Balduin azonban nem lépett fel ellene. Minden jogában meghagyta őt, míg maga az arabok elleni hadjáratba kezdett, Daimbert pedig hamarosan rájött, hogy jobb, ha elfogadja vereségét, és megpróbál abból minél több hasznot húzni. Amikor december közepén Balduin visszatért Jeruzsálembe, Daimbert kész volt békét kötni vele. Feladta a teokratikus állam alapításának reményét, de megtarthatta névleges fennhatóságát, és továbbra is nagy befolyása maradt a királyságban. Balduin nem tévesztve szem elől, hogy a pisai segítség felett Daimbert rendelkezik, boldogan megbocsátott neki, és megerősítette tisztében.434 Tankréd nehezebb eset volt. Balduin Jeruzsálembe hívta őt, hogy kérdőre vonja, miért nem tartja magát Gottfried Haifára vonatkozó, közismert rendelkezéseihez. Tankréd kétszer is megtagadta az engedelmességet, míg végre beleegyezett abba, hogy találkozzék Balduinnal Jaffa és Arszuf között egy kis folyó, az Auja partján. Ám amikor elérkezett a találkozó ideje, mégsem jelent meg, ehelyett azt kérte, hogy Haifában legyen a tárgyalás. Végül egyszerű megoldást találtak. Mióta Boemund fogságba esett, be Bourg-i Balduin pedig Edesszát kormányozta, az antiókhiai frankoknak nem volt vezetőjük. Azt javasolták hát, hogy nagybátyja helyett Tankréd legyen a régens. Ez a javaslat új és az eddigieknél tágabb mozgástérrel kecsegtette Tankrédot, ahol nem szorul árnyékba Balduin mögött, ugyanakkor Balduin is boldog volt, hogy ilyen könnyen megszabadult hűbéresétől, akiben nem is bízott, és akit nem is kedvelt. A haifai tárgyalásra 1101. március elején került sor, és szívélyes légkörben zaj432

Chartres-i Foucher, II, i, 2-iii, 9, 354-366. p. egy szemtanú eleven beszámolója az útról; Aacheni Albert, VII, 32-35, 527-531. p. 433 Chartres-i Foucher, II, iii, 13-14, 368-369. p.; Aacheni Albert, VII, 36, 531-532. p., Türoszi Vilmos, X, 7, I, 410-411. p. 434 Chartres-i Foucher, II, iii, 15, 369-370. p.; Türoszi Vilmos, X, 9, I, 413. p.

210

lott le. Tankréd visszaadta galileai hűbérbirtokát Balduinnak, Balduin jókívánságaival elindult Antiókhiába.435 1101 karácsonyán a betlehemi Születés templomában Balduin hűségnyilatkozatot tett Daimbert pátriárkának, aki királlyá koronázta őt.436 Több, mint négy évvel azután, hogy a nyugat-európai előkelők elhagyták otthonaikat, és csatlakoztak a keresztes hadjárathoz, megalapították a Jeruzsálemi Királyságot. A nagy vezetők közül Balduin, a boulogne-i gróf nincstelen fia diadalmaskodott. Riválisai egymás után tűntek el a színről. Sokan visszatértek Nyugatra, mint Normandiai Róbert, Róbert, Flandria grófja, Hugó, Vermandois grófja és Blois-i István. Balduin bátyja, Boulogne-i Eustache, aki Gottfried örökébe léphetett volna, inkább a La Manche partján elterülő birtokaihoz ragaszkodott. A Keleten lévő legfőbb vetélytársai közül Boemund a törököknél raboskodott, és senki sem sietett segítségére, a még ekkor is föld nélküli Rajmund pedig Konstantinápolyban élt; a császár kegyeltjeként. Balduin azonban kivárta, míg eljött az ő ideje, és megragadta a kínálkozó lehetőségeket. Valamennyiük közül Balduin volt a legtehetségesebb, legtürelmesebb és a leginkább előrelátó. Elnyerte jutalmát, és miként a későbbiekből kitűnik, megérdemelten. Balduin királlyá koronázása volt az első keresztes hadjárat történetének dicsőséges és reményteli befejezése.

435

Chartres-i Foucher, II, vii, I, 390-393. p.; Aacheni Albert, VII, 44-45, 537-538. p. Chartres-i Foucher, II, vi, I, 384-385, p.; Aacheni Albert, VII, 43, 536-537. p.; Türoszi Vilmos: i. h.

436

211

1. függelék Az első keresztes hadjárat legfontosabb forrásai Az első keresztes hadjárat történetét csaknem teljes egészében elbeszélik egykorú, illetve majdnem egykorú források. A kevésbé jelentős vagy másodlagos forrásokból származó információkat a lábjegyzetekben tárgyalom, az elsődleges források azonban, melyekre folyamatosan támaszkodom, és amelyek időnként ellentmondanak egymásnak, általános kritikai megjegyzésekre szorulnak, hogy viszonylagos értékük felbecsülhető legyen. 1. Görög források Az egyetlen jelentős görög forrás Anna Komnéné Alexiásza, Alexiosz császár életének története, legkedvesebb leánya tollából. Anna idős hölgyként, mintegy negyven évvel az eseményei után írta meg az első keresztes hadjárat történetét. Emlékezete időnként megcsalta őt, különösen a történések időrendjét keveri meg. Ráadásul a későbbi események is befolyásolták. Apjának mindig odaadó gyermeke volt, s törekedett arra, hogy Alexioszt minden esetben bölcs, lelkiismeretes és jólelkű uralkodónak állítsa be. Ezért Anna hajlamos elhallgatni mindazt, ami véleménye szerint rossz fényt vethet apjára vagy apja barátaira. Kifejezetten megbízhatatlan, amikor a birodalom határain kívül történteket tárgyalja, mivel ilyenkor magával ragadják őt előítéletei, mint például akkor is, amikor beszámol VII. Gergely pápa életútjáról. A mai történészek azonban túlságosan alábecsülik őt. Anna intelligens és rendkívül tanult nő volt, tudatos történész, aki igyekezett ellenőrizni forrásait. Jóllehet művét idős korában írta meg, de mivel régóta készült arra, hogy ő lesz Alexiosz életrajzírója, dokumentumainak nagy részét még apja életében összegyűjtötte, amikor minden hivatalos irathoz hozzájuthatott. Amikor informátora megbízható, mint a keresztesek anatóliai menetelése esetében, ahol nyilván Tatikiosz jelentését használta, képes megfékezni előítéleteit, és noha kétségkívül van, amit elhallgat, nem bizonyítható, hogy bármit is elhallgatna, amikor a konstantinápolyi, illetve a birodalomban történt eseményekről ír. Anna atyja bizalmasa volt, az elbeszélésében megjelenített emberek közül sokakat személyesen ismert, az eseményeknél pedig számtalanszor maga is jelen volt. Nem nehéz kiszűrni azt, amit vallásossága és előítéletei mondatnak vele, s ha ez sikerül, mindarra, amit a Bizáncot közvetlenül érintő ügyekről leír, minden más forrásnál inkább hagyatkozunk.437 Zónarasz és Glükasz krónikások művei,438 valamint a Synopsis Sathas címen ismert rövid, népszerű munka439 nem sokkal gazdagítják ismereteinket. A keresztes hadjáratra vonatkozó hivatalos bizánci dokumentumok nem maradtak ránk, csupán Alexiosz néhány, nyugati uralkodókhoz és főpapokhoz írott levelének minden bizonnyal pontatlan latin fordítása. A Bulgária érsekétől, Theophülaktosztól fennmaradt levelek, melyeknek megfelelő kiadása még várat magára, némi kiegészítő információval szolgálnak.440

437

Anna Komnéné legutóbbi kiadása a Collection Bude-ben jelent meg, Leith szerkesztésében, bevezetővel és jegyzetekkel Mrs. Buckler Anna Comnena című munkájában részletes tanulmányt közöl az Alexiászból. Az Alexiász angol fordítása E. A. S. Dawes érdeme (London, 1928.) 438 Kiadva in Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae, Bonn. 439 Kiadva in Sathas: Bibliotheca Graeca Medii Aevi, 7. köt. 440

Theophülaktosz levelei in M. P. G. 126. köt.

212

2. Latin források Jóval több latin forrással rendelkezünk, s ezekből származik ismereteink java része. Aguilers-i Rajmund (illetve Aighuilhe, Departement d’Haute-Loire) Adhemar, Le Puy püspöke társaságában csatlakozott a keresztes hadjárathoz, majd hamarosan Toulouse-i Rajmund káplánja lett. Historia Francorum qui ceperunt Jerusalem című krónikáját Antiókhia ostroma idején kezdte írni, és 1099 végén fejezte be. Ugyan Rajmund gróf hadjáratának történetét helyezte középpontba, és jóllehet lojális volt a dél-franciákkal, feljebbvalója működését korántsem szemlélte minden kritikától mentesen, így nem értett egyet azzal, hogy a gróf késlekedett elvonulni Antiókhiából s Bizánc-párti politikáját is helytelenítette. A görögöket csupán egy alkalommal említi barátságtalan megjegyzések nélkül. A Szent Lándzsa-ügyben játszott szerepe miatt a történészek kétségbe vonják megbízhatóságát, noha a maga keretei között nyilvánvalóan őszinte és jól értesült. Munkáját röviddel megírása után széles körben olvasták, de annak ellenére, hogy egyes korai kéziratok tartalmaznak betoldásokat, mégsem szerkesztették újra.441 Chartres-i Foucher jelen volt a clermont-i zsinaton, majd ura, Blois-i István társaságában keletre ment. 1097 júniusában Boulogne-i Balduin káplánja lett, s ettől kezdve végig az ő szolgálatában maradt. Chartres-i Foucher három részletben, 1101-ben, 1106-ban és 1124–27-ben írta meg Gesta Francorum Iherusalem Peregrinantium című munkáját. A latin nyelven író krónikások közül ő a legiskolázottabb és a legmegbízhatóbb. Bár Balduin elkötelezett híve, figyelemreméltóan tárgyilagos szemléletű. Csak a harmadik részben nyilvánul meg ellenségessége a bizánciakkal szemben, és általában igazságos és barátságos a keleti keresztényekkel. A későbbi krónikások nagyban támaszkodtak Chartres-i Foucher művére.442 A feltehetőleg Szíriában tevékenykedő Nangis-i Bartolf 1108-ban kiadta az első fejezeteit, néhány, főleg topográfiai kiegészítéssel megtoldva.443 A későbbi fejezetek rövid összefoglalóját Tours-i Lisiard-nak tulajdonítják.444 Malmesburyi Vilmos, Poitiers-i Richárd és Cremonai Sicardus a keresztes hadjáratról írva egyaránt a teljes krónikát használták legfőbb forrásként.445 A keresztes hadjáratról szóló korabeli beszámolók közül a legnépszerűbb egy ismeretlen szerző munkája, a Gesta Francorum et Aliorum Hierosolimitorum volt. Eredetileg naplóként írhatta Boemund követői közül olyasvalaki, aki Tankréddal ment Jeruzsálembe. Története az 1099. évi aszkaloni csatával ér véget, és először 1100-ban vagy 1101 elején adták ki. Ekkehard 1101-ben olvasta Jeruzsálemben. A legrégebbről fennmaradt kézirat is tartalmaz betoldásokat, így például Antiókhia „irodalmi” leírását, illetve egy olyan bekezdést, amely cáfolja a Boemund konstantinápolyi ügyleteiről szóló értesüléseket (l. e mű, 130. p. 42. sz. jegyzet), és amelynek beillesztését maga Boemund kezdeményezte 1105 körül, valamint szerepel benne egy Aguilers-i Rajmundtól kölcsönzött rész is. A szerző egyszerű katona volt, lehetőségeihez mérten tisztességes, de túl hiszékeny és előítéletes, és erősen kötődött Boemundhoz. A Gesta széles körű sikere főként Boemund személyes érdeme. Boemund önmaga védőiratának tekintette ezt a munkát, és személyesen terjesztette Észak-Franciaország-szerte, mikor 1106-ban ott járt.446 Rövid időn belül újabb, csaknem szó szerinti kiadást készített egy poitevini pap, Tudebod, aki maga is keresztes volt. De Hierosolymitano Itinere című kiadását Tudebod kiegészítette saját visszaemlékezéseivel.447 1130 körül Historia Belli Sacri címen ügyetlen kompiláció jelent meg egy Monte Cassinó-i szerzetestől, mely a Gestán alapult. Néhány bekezdést átvett Caen-i Rudolftól és egyéb, mára elveszett forrásokból, illetve a korabeli legendákból is merített.448 A Gestát többször átírták: 1109-ben Nogent-i Guibert, aki néhány személyes, illetve Fulcher-től átvett információval egészítette ki, és aki nemcsak kritikusabb hangot ütött meg, de erkölcsi kérdéseket is fölvetett;449 1110 körül Bourguiel-i 441

In Recueil des Historiens des Croisades. A Historia francorum megérdemelne egy jó kritikai kiadást.

442

Hagenmeyer annotált kiadása jobb, mint ami a Recueil-ben megjelent.

443

In Recueil. Lásd Cahen: La Syrie du Nord, 11. p. 1. sz. jegyzet.

444

In Recueil.

445

Lásd Cahen: i. h., Sicardus krónikája elveszett. Legutóbb Bréhier adta ki, Histoire Anonyme de la Première Croisade címmel. Hagenmeyer Anonymi gesta francorum című kiadása (Heidelberg, 1890) még mindig jól használható. 446

447

In Recueil. Lásd Cahen: i. m. 8-9. p. In Recueil. Lásd Cahen: i. h. 449 In Recueil. Lásd Cahen: i. h. 448

213

Baudri, Dol érseke, aki a stílusán igyekezett javítani;450 és Reims-i Róbert, akinek népszerű és kissé romantikus változata, a Historia Hierosolymitana 1122-ben jelent meg.451 Szintén a Gestából indult ki a rövid Expeditio contra Turcos ismeretlen szerzője, és Fleury-i Hugó, illetve Huntingdoni Henrik is, krónikájuk keresztes hadjáratokról szóló fejezeteiben.452 Az első keresztes hadjárat három legjelentősebb krónikása személyesen nem vett részt a hadjáratban. Ekkehard, aurai apát a német keresztesekkel érkezett Palesztinába, 1101-ben. Amikor 1115 körül visszatért Németországba, tervezett világkrónikája részeként megírta Hierosolymita című művét. Munkáját részben személyes emlékei, részben a neki, illetve barátjának, St. Michelsbergi Frutholfnak a keresztes hadjárat részvevői által elbeszélt történetek alapján írta, kiegészítve már megjelent krónikákból vett adatokkal. Többnyire megjelöli forrásait, de általában hiszékeny ember volt.453 Caen-i Rudolf 1108-ban érkezett Szíriába. Az 1107. évi epeiroszi hadjárat során már Boemund alatt szolgált, majd Tankrédhoz csatlakozott. Tankréd halála után, 1113 körül írta meg a Gesta Tancredi Siciliae Regis in Expeditione Hierosolymitanát. Művét, mely csupán egyetlen kéziratban maradt fenn, nem fejezte be. Stílusa műveletlen, de nagyon becsvágyó emberre vall. Néhány olyan apróságot ugyan feljegyzett hőséről, amely másnál nem található meg, ám összességében már megjelent munkák alapján írt, de a Gesta Francorumot, úgy tűnik, nem olvasta.454 A legteljesebb korabeli beszámoló az első keresztes hadjáratról Aacheni Albert 1130 körül írott Liber Christianae Expeditionis pro Ereptione, Emundatione et Restitutione Sanctae Hierosolymitanae Ecclesiae című műve. Albertről azon kívül, hogy soha nem járt Keleten, semmit sem tudunk. A múlt század közepéig az ő könyvét tekintették a keresztes hadjáratról fennmaradt leghitelesebb forrásnak, s a történészek, így például Gibbon, teljes mértékben megbíztak benne. Von Sybel romboló kritikája óta azonban méltánytalanul mellőzik. Albert legendákat és szemtanúk beszámolóit ötvözte művében, igen csekély kritikai érzékkel, források megjelölése nélkül. Amit Remete Péter életének korábbi időszakáról ír, nyilvánvalóan megbízhatatlan, Péter hadjáratának elbeszélése azonban bizonyosan olyasvalakinek a beszámolóján alapul, aki maga is részt vett benne. Az olyan részletek miatt, mint például az egyes útszakaszok megtétele alatt eltelt idő közlése, egészen meggyőző. Gottfried útját Konstantinápolyig és az Anatólián való átvonulását bizonyosan olyan katona beszámolója alapján örökítette meg, aki ott volt Gottfried seregében. Mielőtt hozzáfogott volna könyve megírásához, Albert valószínűleg hosszú időn keresztül gyűjtötte a visszatérő katonák és zarándokok elbeszéléseit. Viszonylag egyszerű művelet kiszűrni belőle a legendás elemeket, a keresztes hadjárat eseményeinek elbeszélése pedig feltétlenül figyelmet érdemel.455 Türoszi Vilmos, a legnagyobb keresztes történetíró mintegy hetven évvel a hadjárat után írt. A keresztesek palesztinai berendezkedéséig csaknem kizárólag Aacheni Albert művére támaszkodott elbeszélésében, de a Jeruzsálem bevétele utáni időszak történetéhez a keresztes állam fennmaradt írásos dokumentumait és a szájhagyományt is felhasználta. Nagyszabású Historia Rerum in Partibus Transmarinis Gestaruma majd a Balduin hatalomra jutása utáni időszaknak lesz jelentős forrása. Ezt részletesebben majd egy későbbi kötetben szándékozom tárgyalni.456 Kissé eltérő nézőpontot képvisel a genovai Caffaro, az 1100 és 1163 közötti eseményeket felölelő genovai Annalesek és az 1155 körül született De Liberatione Civitatum Orientis szerzője. Ez utóbbi munkát mintegy száz évvel később fedezték fel valamely régi iratok között, és mielőtt kiadták, valószínűleg kisebb változtatásokat hajtottak végre rajta. Caffaro genovai családból származott, amely 1100-ban érkezett Palesztinába. Elbeszélése hazafias, de józan és megbízható.457

450

In Recueil. Lásd Cahen: i. h.

451

In Recueil. Lásd Cahen: i. h.

452

Hugóról és Henriktől részleteket közöl a Recueil 5. kötete. Az Expeditio contra Turcos és Tudebod műve a 3. kötetben jelent meg. 453

A Recueil 5. kötetében megjelent kiadás sokkal jobb, mint Hagenmeyeré (Ekkehard von Aura, Lipcse, 1888.).

454

In Recueil.

455

In Recueil. Albertről nagyon sokan írtak, a legjelentősebbek Krebs, Kügler, Kühne és Beaumont munkái (lásd Bibliográfia). Lásd még von Sybel: Geschichte des ersten Kreuzzuges, 2. kiad. (előszó), és Hagenmeyer, Le Vray et le Taux sur Pierre l’Hermite, különösen 9. skk. p. 456 In Recueil. Lásd Prutz: Wilhelm von Tyrus és Cahen: i. m., 17-18. p. 457

In Recueil 5. köt.

214

A korabeli nyugati krónikások mindegyike megemlíti a keresztes hadjáratot, ám az általunk említett források közül legfeljebb egyet-kettőt használnak. Az egyetlen kivétel a Zimmerni Krónika, amely a német hadjáratról közöl adatokat.458 A keresztes mozgalom kitermelte a maga epikáját is, mind latin nyelven, mind a langue d’oil, illetve a langue d’oc dialektusban. Ezek azonban inkább irodalmi szempontból érdekesek, történeti hitelük csekély. A latinul író Lombardiai Geoffroy, Exeteri József és Baseli Günter történeti szempontból értéktelen. Érdekesebb a Bechadai Gergelynek tulajdonított provanszi Chanson d’Antioche, s további tanulmányozásra érdemes. Langue d’oil dialektusban Baudri versbe szedett változata mellett létezik egy Douai-i Graindor által írt Chanson d’Antioche, mely részint Szerzetes Róbert, részint egy korábbi Chanson alapján született. Ez a korábbi Chanson Zarándok Péter műve, aki bizonyára részt vett a keresztes hadjáratban, Flandriai Róbert seregében, és aki egyszerű, tanulatlan ember volt, de sajátos szemlélettel bírt. Példának okáért említhető, hogy noha szerette volna, ha a keresztesek beveszik Konstantinápolyt, Tatikiosz iránt barátságos. Ismeretes egy francia költemény Gilontól, bizonyos Foucher betoldásaival, ugyanazon források alapján, és a későbbi, spanyol nyelvű Gran Conquista d’Ultramar, melynek szerzője Bechadát, Graindort és Türoszi Vilmost is felhasználta. A Lotaringiai Gottfried köré szövődő mondakör, amelyhez a Chevalier au Cygne is tartozik, csak legendákat tartalmaz.459 Nagyon kevés korabeli levelezés maradt fenn, de ami fennmaradt, az igen jelentős. Létezik néhány, II. Orbán és II. Paszkál pápa által, illetve hozzájuk írt levél; két levél keleti egyházi személyek folyamodványa; kettő keresztes vezetők küldeménye, érdekesek, bár nem túl őszinték; a két legértékesebb levél pedig két jeles keresztestől származik, az egyik Blois-i Istvántól, a másik Anzelmtől, Ribemont püspökétől. Blois-i István további három levelet írt haza, a feleségének. Az első, melyet Konstantinápolyba érkezésekor küldött, elveszett. A másodikat a niceai táborból küldte, a harmadikat az antiókhiaiból. István gyönge ember volt, de tisztességes és buzgó, levelei a keresztes hadjárat legemberibb dokumentumai. Anzelm Anthiókhiából küldte leveleit elöljárójának, Manasszésznak, Reims érsekének. Írásai informatívak, de nélkülözik az István leveleiben meglévő személyességet.460 Megkerülhetetlen a néhány, a keresztes hadjáratot szabályozó pápai dekrétum, illetve a keresztes királyság alapítására vonatkozó oklevél. A genovai és a velencei irattár anyaga egyre értékesebbé válik, amint az itáliai városok egyre nagyobb érdeklődést tanúsítanak a keresztes hadjárat eseményei iránt. 3. Arab források Az arab források a későbbi keresztes hadjáratokról bőven szólnak, és nagyon fontosak, az első keresztes hadjárat történetéhez azonban csak keveset tesznek hozzá. Hivatalos oklevél vagy más dokumentum nem maradt ránk. Az arabok körében oly népszerű enciklopédiák és földrajzkönyvek, egy kivételével, alig foglalkoznak ezekkel az évekkel. Az ismert egykorú krónikások művei csak elszórtan, rövid idézetekben maradtak fenn. Mindössze három műnek van valódi értéke. A damaszkuszi Ibn al-Kalániszí 1140 és 1160 között írta meg szülővárosa történetét a török betörésektől kezdve a saját koráig. A mű címe – Muntahal Ta'rikh Dimasq („A damaszkuszi krónika folytatása”) – jelzi, hogy szerzője a történész Hilál krónikáját szándékozott folytatni. Ám míg Hilál világtörténetet akart írni, Ibn al-Kalániszí érdeklődése csak városára és annak uralkodóira terjedt ki. Életét a damaszkuszi udvar kancelláriáján élte le, melynek legfőbb hivatalnokává emelkedett. Ezen oknál fogva jól értesült volt, és hacsak urainak jó híre nem forgott kockán, pontos és tárgyilagos is.461 A moszuli Ibn al-Aszír a tizenharmadik század elején írta Kämil at-Tawärikh („A világ történetének összefoglalása”) című munkáját. A korábbi forrásokat gondosan és kritikával használta, ezért leginkább hitelt érdemlő szerző, noha általában nagyon tömör. Ibn al-Aszír művének teljes szövegét Tornberg adta ki arabul 14 kötetben (Leiden, 1851–1876.). A vonatkozó részek in R. H. C. Occ.

458

Részleteket közöl Hagenmeyer, in Archives de l’Orient Latin, 2, köt.

459

Az epikáról lásd Hatem: Les Poèmes Epiques des Croisades, mely a költemények szír eredete mellett foglal állást, és Cahen összefoglalását, in i. m., 12-16. p. 460

E levelek legjobb kiadása in Hagenmeyer: Die Kreuzzugbriefe. Nagyobb gyűjtemény található in Riant: Inventaire des lettres historiques. 461

Ibn al-Kalániszíről lásd az először Gibb fordításához, melyet a Damaszkuszi krónika keresztes hadjáratokra vonatkozó részeiből készített (lásd Bibliográfia). A teljes arab szöveget Amedroz adta ki (Leiden, 1908.)

215

Az aleppói Kamál ad-Dín mintegy fél évszázaddal később írta befejezetlen aleppói krónikáját és az enciklopédiáját. A korábbi források alapján dolgozott, s enciklopédiájában név szerint idézi őket. Ezen elveszett források közül a legnagyobb veszteség a maaraszai Hamdán ibn Abd ar-Rahím által írt, a frankok hódításának története, melyből már Kamál ad-Dín idején is csak néhány oldal létezett. A Maarrat an-Numán-i Ibn Zuraik, aki 1051-ben született, és maga is részese volt a keresztes hadjárat eseményeinek, saját korának történetét írta meg, de ennek is csak néhány töredékét ismerjük. Az 1090ben született aleppói al-Azímí az első keresztes hadjárat korabeli Észak-Szíria történetét jegyezte le, ebből valamivel több részlet maradt ránk.462 4. Örmény források Létezik egy, az első keresztes hadjárat történetét átfogó, felbecsülhetetlen értékű örmény forrás, Edesszai Máté Krónikája. A mű Szíria 952 és 1136 közötti történetével foglalkozik, és minden bizonnyal 1140 előtt született. Máté naiv ember volt, gyűlölte a görögöket, és nem rajongott ortodox hitű honfitársaiért. A keresztes hadjáratról szerzett információinak nagy része egy tanulatlan frank katonától származik, ám szülővárosának és környékének eseményeiről bőséges információval rendelkezett.463 A későbbi örmény krónikások, mint például a tizenkettedik század végén élt Ani-i Sámuel vagy Airavang-i Mekhitar, vagy a tizenharmadik században élt Gantzagi Kirakosz és Nagy Vartan csak röviden érintik az első keresztes hadjárat történetét. Mindannyian használták Mátét és egy bizonyos János diakónus elveszett történetét. János, akit Sámuel nagyra értékelt, különös ellenszenvvel viseltetett nemcsak Alexiosz császárral, de anyjával, Anna Dalasszénével szemben is.464 5. Szír források Az első keresztes hadjárattal foglalkozó egyetlen fennmaradt szír munka Szíriai Mihály, 1166 és 1199 között Antiókhia jakobita pátriárkájának krónikája, mely röviden átsiklik az 1107 előtti eseményeken. Mára elveszett korábbi szír krónikákat, illetve arab forrásokat használt. Művének információs értéke a saját korát megelőző időszakra csekély.465 A keresztes hadjáratra vonatkozó elsődleges források közül néhányat ugyan önállóan is megjelentettek, de csak egyetlen gyűjtemény létezik, a Párizsban 1844-től kezdve kiadott nagyszabású Recueil des Historiens des Croisades. Ebben latin, ófrancia, arab, görög és örmény nyelvű szövegek szerepelnek, a görög és keleti szerzők francia fordításban is. Sajnos a latin szövegeket tartalmazó utolsó (ötödik) kötet kivételével, mely évekkel a többi kötet után jelent meg, a kéziratok meglehetősen gondatlan szerkesztésben kerültek nyomtatásba. Sok az önkényes hézag, a fordítások nem mindig pontosak. Ennek ellenére a keresztes hadjáratok tanulmányozásához nélkülözhetetlen gyűjtemény.

462

Kamál ad-Dín szövegének nincs jó kiadása. A keresztes hadjáratok 1097 és 1146 közötti történetére vonatkozó részei teljes egészében megjelentek, in Recueil. 463 A kéziratokból készült francia fordítást adott ki Dulaurier 1858-ban, illetve részleteket közöl az örmény szövegből, francia fordítással az R. H. C. Arm. A teljes örmény szöveget 1868-ban adták ki Jeruzsálemben. Ehhez nem jutottam hozzá, ezért Dulaurier fordítását használtam, és amit lehetett, egybevetettem a Recueil-ben megjelent örmény részletekkel. 464

E szerzők töredékei megjelentek, in Recueil.

465

Fordította és kiadta Chabot.

216

2. függelék A keresztesek létszáma Nemzeti hovatartozástól függetlenül kivétel nélkül minden középkori történetíró szélsőséges túlzásokra ragadtatja magát, amikor nem egykönnyen megszámlálható tömeg létszámát kell megbecsülnie. Ezért a mai történész nem tudja megállapítani a keresztes seregek tényleges méretét. Amikor az első keresztes hadjárat kapcsán Chartres-i Foucher és Aacheni Albert 600 000 harcosról beszél, Ekkehard 300 000-ről, Aguilers-i Rajmund pedig szerényen csak 100 000-ről, vagy amikor Anna Komnéné kijelenti, hogy Lotaringiai Gottfriednek 10 000 lovagja és 70 000 gyalogosa volt, nyilvánvaló, hogy ezek az adatok csupán azt jelzik, hogy nagyon sok emberről van szó.466 Ám amikor ezek a krónikások kisebb csoportokról szólnak, nem teljesen megbízhatatlanok, bár többnyire kerek számokat adnak meg, amelyek csak közelítő értékek lehetnek. Adataikból azonban bizonyos következtetéseket levonhatunk. A nem harcolók arányát nem tudjuk megbecsülni, de minden bizonnyal magas volt. Számos lovag magával vitte asszonyát. Toulouse-i Rajmunddal tartott például a felesége, Boulogne-i Balduint pedig a felesége és gyermekei is követték. Boemundnak legalább egy lánytestvére ott volt a seregben. Több olyan hölgynek ismerjük a nevét, akik részt vettek Normandiai Róbert hadjáratában. Ezek a hölgyek kíséretükkel együtt utaztak, s rajtuk kívül biztosan nagy számban voltak a seregben jámbor nők, nagy és kevésbé nagy tisztességűek is. Folyamatosan értesülünk nem harcoló férfiakról, amilyen Péter Bertalan és ura is volt. Számtalan egyházi ember volt a sereggel. Ám valószínű, hogy vészhelyzetben a nem harcoló férfiakat is fegyveres szolgálatra kényszerítették. Azok, akik egyáltalán nem harcoltak, nők, idősek és gyermekek, nem tehettek ki többet a teljes létszám negyedénél. Az is valószínű, hogy a nem harcolók között, különösen az idősek és a gyermekek körében az átlagosnál magasabb volt a halálozási arány. A gyalogosokat nagyobb arányban pusztíthatták a fertőző betegségek és más nehézségek, mint a lovagokat és a hölgyeket, akik jobb körülmények között éltek, és inkább hozzájutottak élelmiszerhez. A csatákban azonban nagyobb szerep jutott a lovasságnak, mint a gyalogosoknak, ezért ugyanolyan veszteségeket szenvedtek. A lovasok és gyalogosok aránya egy a héthez lehetett akkor, amikor a gyalogosok sorai kiegészültek az összes harcképes keresztessel. Ahogyan Anna megbecsülte Gottfried hadának viszonylagos erejét, az valószínűleg pontos, noha adatait legalább tízzel kell osztani. Az aszkaloni csatában, amikor akit csak lehetett, mozgósítottak Palesztinában, 1200 lovas és 9000 gyalogos harcolt, arányuk egy a hét és félhez.467 Jeruzsálem ostrománál Aguilers-i Rajmund szerint a 12 000 fős seregben 1200-1300 lovag volt, de ebben a létszámban benne vannak a genovai és az angol mérnökök és tengerészek is.468 A „lovag” szón minden bizonnyal fegyveres lovas értendő, nem a lovagi kultúra lovagja; a gyalogosok közül viszont sokan nem voltak rendesen felfegyverezve. Íjászok és lándzsások az összlétszámhoz képest csak viszonylag kevesen lehettek. Az egyes seregek közül csaknem bizonyosan Rajmundé volt a legnagyobb, méretére azonban csak utalások vannak. Amikor Coxonnál fülébe jutott az álhír, hogy a törökök kiürítették Antiókhiát, 500 fős lovassereget, köztük vezető lovagokat küldött a város elfoglalására.469 Az 500 fős szám gyanúsan gyakran fordul elő, ám nagyobb rajtaütéshez vagy efféle expedícióhoz megfelelő létszámnak tarthatták. Ebben a helyzetben Rajmund aligha nélkülözhette lovagsága felét. Amennyiben az 500 főt közelí-

466

Anna Komnéné, X, ix, I, 2. köt. 220. p. Chartres-i Foucher, I, x, 4, 183. p.; Ekkehard: Hierosolymita, XIII, 21. p. Aguilers-i Rajmund, V, 242. p. A Zimmerni Krónika, 27. p. Gottfried seregét 300 000 főre taksálja. 467

Türoszi Vilmos, IX, 12, I. köt, 1. r. 380. p. Aguilers-i Rajmund, XIX, 292. p.

468

469

Lásd e mű, 1. köt. 130-131. p.

217

tőleg helyes számnak elfogadjuk, Rajmund teljes lovagsága 1200 fős, vagy még nagyobb lehetett, teljes serege pedig mintegy 10 000 főt tehetett ki, nem számítva az időseket, a nőket és a gyermekeket.470 A luccai krónika elbeszéli, hogy Boemund 500 lovaggal ment Keletre. 471 Anna Komnéné megjegyzi, hogy Boemundnak nem volt különösebben nagy serege, ez az adat tehát helyes lehet.472 Tankrédnak kilikiai hadjáratához kölcsönadott 100 lovagot és 200 gyalogost, majd még utána küldött 300 gyalogost. Ezek a számok jól egybevágnak.473 A többi sereg viszonylagos méretére csupán Rajmund rugiai kísérlete alapján következtethetünk, amikor meg akarta vesztegetni vetélytársait, hogy fogadják el őt vezetőjüknek. Gottfriednek és Normandiai Róbertnek 10 000, Flandriai Róbertnek 6000, Tankrédnak 5000 sou-t ajánlott fel, a kisebb vezetőknek kevesebbet. Az összegeket minden bizonnyal az határozta meg, hogy az egyes fejedelmek épp mekkora haderőt tudtak kiállítani, bár a Tankrédnak felajánlott összeg nyilvánvalóan aránytalanul magas volt, ami azt célozta, hogy Tankréddal együtt minél több normann elpártoljon Boemundtól.474 Eltekintve Anna legendákba illő közlésétől, Gottfried seregére vonatkozó egyetlen adatunk az, hogy kész volt kölcsönadni 500 lovast és 2000 gyalogost fivére, Balduin kilikiai hadjáratához. Eléggé valószínűtlen, hogy seregének több, mint felétől megvált volna, még akkor is, ha seregét még Antiókhia előtt szándékában állt egyesíteni. Hajlom arra a feltételezésre, hogy Rajmund Rugiában lovasonként tíz sou-t ajánlott. Ugyanakkor, ha Anna számait tízzel osztjuk, Gottfriednek Konstantinápolyba érkezésekor mintegy 1000 lovasa és 7000 gyalogosa lehetett. A rugiai konferencia előtt jelentős veszteségeket szenvedhetett, még ha azokat a lovagokat, akik Balduinnal Edesszába mentek, nem is számítjuk, másrészt viszont csatlakoztak hozzá Remete Péter seregének túlélői, a kudarcot vallott német keresztesek, és Guynemer néhány tengerésze, akik lévén Boulogne urának alattvalói, magától értetődően követték Boulogne grófját és testvéreit.475 Normandiai Róbert Rugiában ugyanannyit ért, mint Gottfried. Ha tehát Gottfried alá 1000 lovas tartozott, Róbert hadereje is hasonló lehetett. Egy évszázaddal később Normandiát valamivel kevesebb, mint 600 lovag kiállítására kötelezték.476 A keresztes hadjáratra Róbert feltehetően több, talán 650 lovast tudott kiállítani. Csatlakoztak hozzá Bretagne-ból és a La Manche-on túlról érkezett katonák is, ami további 100-150 lovast jelenthetett. Továbbá Blois-i István és Vermandois-i Hugó Európába való visszatérése után az ő hátramaradt haderejük is Róbert parancsnoksága alá kerülhetett. István, akinek birtoka nem volt nagy kiterjedésű, ám annál gazdagabb, 250-300 lovassal rendelkezett, Hugó viszont 100 főnél nem sokkal többel. Mindent egybevetve a Róbert parancsnoksága alá tartozó lovasok száma Rugiában megközelíthette az 1000 főt. Hasonló meggondolások alapján Flandriai Róbertnek 600 lovasa lehetett, ezek egy része szomszédságából, Hainault grófságából érkezett. Róbert hűbérurának, a francia királynak hivatalosan csak 20 teljesen felfegyverzett lovagot tartozott kiállítani, de minthogy 1103-ban egy szerződésben 1000 lovast ajánlott fel I. Henrik angol királynak,477 a keresztes hadjáratba könnyedén küldhetett 600-at. A luccai krónika adata, hogy Boemundnak 500 főnyi lovassága volt, egybevág ezekkel az adattokkal. Ha feltételezzük, hogy a kisebb urak seregeit a nagyobb seregekbe beszámították, illetve hogy azok az összegek, amelyeket Rajmund Rugiában felajánlott, tisztán személyre szólóak voltak, a hadjárat teljes létszáma durván 4200-4500 főnyi lovasságból és 30 000 fős gyalogságból állt össze, beleértve a harcra fogható civileket is. Daimbert a pápához írt levelében a keresztes hadsereg létszámát 5000 főnyi lovasban és 15 000 főnyi gyalogosban határozza meg. Ez utóbbi adat valószínűleg csak a felfegy-

470

Rajmund serege még akkor is hatalmas volt, amikor elhagyta Palesztinát, amint az a következő hadjáratából kitűnik. 471 Idézi Chalandon: Histoire de la première Croisade, 133. p. Nem tudtam rájönni, melyik krónikára utal. 472

Anna Komnéné, X, ix, I, 2. köt. 230. p.: „Boemund… serege nem volt nagy, mert kevés volt a pénze…” Lásd e mű, I. köt. 135. p. 474 Lásd e mű, I. köt. 176. p. 473

475

Lásd e mű, I. köt. 105-106., 137-138. p.

476

Milnes Regni Franciae, in Bouqet, R. H. F. 22. köt. 684-685. p. Eszerint Fülöp Ágost idején Normandiának 60 zászlósa volt Egy zászlóshoz valószínűleg körülbelül tíz lovas tartozott. Lásd még a felsorolást i. m. 23. k. 698. p., mely Normandia hercegséghez 581 lovagot ad meg. 477

Actes des Comes de Flandres, Vercauteren szerk., no. 30, 41, idézi és kommentálja Lot: L’Art Militaire et les Armées du Moyen Age, I. köt. 130. p. 2. jegyzet.

218

verzett harcosokat veszi számításba. Az első adat tűréshatáron belül túlzó, a lovasság létszáma 4000 fő lehetett.478 A keresztes sereg tehát elég kicsi lehetett. Amikor pedig a krónikákban az egyes csaták adatait vesszük szemügyre, még kisebb számokat találunk. Az Antiókhiai-tónál vívott csatában, ahol minden mozgósítható lovag jelen volt, 700 lovas harcolt. Igaz, ekkor sok lovag beteg, volt, és főként, mint Ribemont-i Anzelm leveléből kitűnik, nem volt elegendő ló. Anzelm becslése szerint az antiókhiai csata idején csupán hétszáz lovuk volt a kereszteseknek, a többi elpusztult a hidegtől és az éhségtől. Kijelentette, hogy emberhiánnyal nem küszködtek.479 Mi több, Rajmund és serege ekkor a tábor őrizetére hátramaradt. A következő hónap portyáira Boemund és Flandriai Róbert vezetésével indult sereg 2000 lovasból és 15 000 gyalogosból állt, s ebben egészen biztosan benne volt Rajmund serege. 480 Jeruzsálem ostromában azonban megint csak 1200–1300 lovas és alig több, mint 10 000 gyalogos vett részt, és az aszkaloni csatában felvonultatott haderő is igen hasonló volt.481 Jóllehet sok katona meghalt, sokat megöltek, és sokan hazatértek, az elképzelhetetlen, hogy a rugiai tanácskozás és a Jeruzsálem ostroma között eltelt idő alatt a sereg létszáma kétharmadával megfogyatkozott volna. Csak megismételhetem, hogy minden becslés fenntartással kezelendő. Hitem szerint akkor, amikor Konstantinápolyból eljött, a teljes sereg akkora lehetett, amint azt fentebb meghatároztam. A következő két év során ez a létszám alaposan megcsappant, és Rajmund Rugiában már idejétmúlt és irreálisan optimista számítások alapján tette meg ajánlatait. A krónikákban a Balduin felderítőire megadott viszonylag kisebb számokat, úgy vélem, hozzávetőleg pontosnak lehet tekinteni. Remete Péter eredeti seregének nagyságát szintén nem lehet kiszámítani. A 40 000 fő, amit Aacheni Albert megad, nyilvánvalóan túlzó, de Péter követői a 20 000 fős létszámot elérhették. Többségük azonban nem harcoló zarándok lehetett.482 Az összehasonlítás végett meg kell jegyezni, hogy a tizedik századi teljes bizánci hadsereg a becslések szerint 120 000 fős volt. Az anatóliai tartományok elvesztése minden bizonnyal azzal járt, hogy a tizenegyedik század végére a mozgósítható bizánci fegyveres erő megcsappant, de még valószínűleg Alexiosznak is rendelkezésére állt 70 000 ember, nagy részüket azonban hosszan elnyúló határvidékein kellett állomásoztatnia, s gazdaságossági okokból télire a katonák jelentős hányadát lefegyverezték. Nem valószínű, hogy ebben az időszakban a bizánciak 20 000 főnél több jól képzett és jól felfegyverzett katonát csatába küldhettek volna. Kerboga serege körülbelül 30 000 főből állhatott, de erre vonatkozóan közvetlen adataink nincsenek. Antiókhiánál hatékonyabb blokádot tudtak létesíteni, mint a keresztesek. Az egyiptomi sereg Aszkalonnál bizonyosan nagyobb volt a keresztesekénél, a tényleges nagyságát azonban csak találgatni tudjuk. Kétséges, hogy a törökök serege Dorülaionnál volt-e akkora, mint a kereszteseké. A törökök rajtaütésekkel és mozgékonyságukkal remélték kiegyenlíteni a keresztesek számbeli fölényét.

478

A levelet közli Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe, 172. p.

479

Lásd e mű, I. köt. 150-151. p. Lásd e mű, I. köt. 150-151. p.

480

481

Lásd e mű, I. köt. 224. p. 31-32. jegyzet.

482

Chalandon: i. m. 59. p. becslése szerint Franciaországból 15 000 fő tartott Péterrel. Ezt a hihetőnek tűnő adatot igazolni nem tudjuk. A Zimmerni Krónika, 27-28. p. azt állítja, hogy a Civetot-nál Péternek 29 000 embere volt, azután, hogy (Xerigordonnál) 3200 németet meggyilkoltak.

219

Bibliográfia I. FORRÁSOK 1. Forrásgyűjtemények (Megjegyzés: Az egyes címek végén megadott rövidítésekkel utalunk az adott címre a lábjegyzetekben, illetve a bibliográfia további egységeiben.) D’Achéry, L.: Spicilegium sive Collectio veterum aliquot Scriptorum, 13 köt. Párizs, 1655-1677. 2. kiad. (szerk.: L. F. J. de la Barre), 3 köt. Párizs, 1723. Acta Sanctorum (Bollandiana). Antwerpen-Párizs-Róma-Brüsszel, 1643-. [Aa. Ss.] Acta Sanctorum Ordinis Sancti Benedicti (szerk.: J. Mabillion-L. D’Achéry), 9 köt. Párizs, 1668–1701. Amedroz, H. F. – Margoliouth, D. S.: The Eclipse of the Abbasid Caliphate: Original Chronicles of the Forth Islamic Century, 6 köt. és Mutató. Oxford, 1920–1921. Archives de l’Orient Latin. Kiadja: Société de l’Orient Latin, 2 köt. Párizs, 1881–1884. Assemani, J. S.: Bibliotheca Orientalis, 3 köt. Róma, 1719–1728. Benecsevics, V: Catalogus Codicum Manuscriptorum Graecorum qui in Monasterio Sanctae Catharinae in Monte Sinai Asservantur. Szentpétervár, 1911. Bouquet, M. et al: Recueil des Historiens des Gaules et de la France, 23 köt. Párizs, 1738–1876. Új sorozat, Párizs, 1899–. [R. H. F.] Brosset, M. F.: Collection d’Historiens Arméniens, 2 köt. Szentpétervár, 1874–1876. Catani, I. vö. Szakirodalom részben. Corpus Scriptorum Christianorum Orientalium (szerk.: J. B. Chabot et al). Párizs, 1903–. [C. S. C. O.] Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum. Bécs, 1866–. Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae. Bonn, 1828–1897. [C. S. H. B.] Dölger, F.: Regesten der Kaiserurkunden des Oströmischen Reiches, 3 köt. München–Berlin, 1924–1932. Fonti per la storia d’Italia. Kiad.: Istitutio Storico Italiano. Róma, 1887–. Hagenmeyer, H.: Die Kreuzzugsbriefe aus den Jahren 1088–1100. Innsbruck, 1902. Holtzmann, W.: Lásd Bibliográfia, 230. p. Jaffé, P.: Bibliotheca Rerum Germanicarum, 6 köt. Berlin, 1864–1873. Jaffé, P.: Regesta Pontificum Romanorum, 2. kiad. (szerk.: W. Wattenbach – S. Loewenfeld et al.), 2 köt. Lipcse, 1885–1888. Leib, B.: Deux Inédits Byzantins sur les Azymites au début du XIIme Siècle, Róma, é. n. (1924) Liber Pontificalis (szerk.: L. Duchesne), 2 köt. Párizs, 1884–1892. Mabillon, J.: Annales Ordinis Sancti Benedicti, 6 köt. Párizs, 1703–1739. Mabillon, J.: De Re Diplomatica Libri VI. Párizs, 1681. Mansi, J. D.: Sacrorum Conciliorum Amplissima Collectio, 31 köt. Firenze–Velence, 1759–1798. Continuation (szerk.: J. B. Martin–L. Petit). Párizs, 1900– (folyamatban). Migne, J. P: Patrologiae cursus completus. I. Patrologia Latina, 221 köt. Párizs, 1844–1855. [M. P. L.] II. Patrologia Graeco–Latina, 161 köt. Párizs, 1857–1866. [M. P. G.] Montfaucon, B. de: Bibliotheca Coisliniana. Párizs, 1715. Monuntenta Germaniae Historica (szerk.: G. H. Pertz – T. Mommsen et al). Hannover, 1826– (folyamatban). [M. G. H.] Muratori, L. A.: Rerum Italicarum Scriptores, 25 köt. Milánó, 1723–1751. [R. I. Ss.] Neubauer, A. – Stern, M.: Quellen zur Geschichte der Juden in Deutschland, 2 köt. Berlin, 1892. Palestine Pilgrims’ Text Society, 13 köt. és Mutató. London, 1896–1897. [P.P.T.S.] Patrologia Orientalis (szerk.: R. Graffin – F. Nau). Párizs, 1907–. [P. O.]

220

Recueil des Historiens des Croisades. Kiadó: Académie des Inscriptions et Belles Lettres. Párizs, 1841– 1906. Documents Arméniens, 2 köt. 1869–1906. [R. H. C. Arm.] Historiens Grecs, 2 köt. 1875–1881. [R. H. C. G.] Historiens Occidentaux, 5 köt. 1844–1895. [R. H. C. Occ.] Historiens Orientaux, 5 köt. 1872–1906. [R. H. C. Or.] Riant, P.: Inventaire critique des Lettres historique des Croisades, Archives de l’Orient Latin, 1. köt. Párizs, 1881. Röhricht, R.: Regesta Regni Hierosolymitani, 2 köt. Innsbruck, 1893–1904. Rozière, E. de: Recueil général des Formules usitées dans l’Empire des Francs du Vme au Xme Siècle, 2 köt. Párizs, 1859. Sathas, K. N.: Βιβλιοθήκη, Bibliotheca Graeca Medii Aevi, 7 köt. Velence–Párizs, 1872–1879. Tobler, T. – Moliner, A.: Itinera Hierosolymitana et Descriptiones Terrae Sanctae, 2 köt. Genf, 1879. Ughelli, R: Italia Sacra, 9 köt. Róma, 1644–1662. Vaissète, Dom. Lásd a Szakirodalom részben. 2. Nyugati források: latin, ófrancia és német nyelven Aacheni Albert (Albertus Aquensis): Liber Christianae Expeditionis pro Ereptione, Emundationeet Restitutione Sanctae Hierosolymitanae Ecclesiae, in R. H. C. Occ. 4. köt. Adamnan: Arculf’s Narrative about the Holy Places (ford.: J. R. Macpherson). P. P. T. S. 3. köt. Aetheria. Lásd Pilgrimage of Saint Silvia. Aimé, Monte Cassinói: Chronicon, L’Ystoire de li Normant (szerk.: O. Delarcq). Rouen, 1892. Alexiosz Komnénosz, I.: 1., 5. és 11. levél in Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe. Ambrosius, Szent, milánói érsek: Epistolae, in M. P. L., 16. köt. Annales Altahenses Majores, in M. G. H. Scriptores, 20. köt. Annales Pisani (szerk.: P. Tronci), 4 köt. Pisa, 1828–1829. Anonymi Gesta Francorum et Aliorum Hierosolimitorum (szerk.: Bréhier, I., mint Histoire Anonyme de la Première Croisade). Párizs, 1924. (Kiad. még H. Hagenmeyer, Heidelberg, 1890.) Anzelm, Ribemont-i: 8. és 15. levél, in Hagenmeyer: Kreuzzugsbriefe. Ágoston, Szt., Hippói: Contra Faustum, in M. P. L., 42. köt. Ágoston, Szt., Hippói: De Civitate Dei, in M. P. L., 41. köt. Ágoston, Szt., Hippói: Epistolae, in M. P. L., 33. köt. Bartolf, Nangis-i: Gesta Francorum Iherusalem Expugnantium, in R. H. C. Occ. 3. köt. Baudri, Dol-i: Historia Jerosolimitana, in R. H. C. Occ. 4. köt. Baudri, Dol-i: Vita di Roberti de Arbrisello, in Aa. Ss. (23 Február), 3. köt. Bechada Gergely: Chanson d’Antioche en provençal (Kiad. P. Meyer) in Fragment d’une chanson d’Antioche en provençal, in Archives de l’Orient Latin, 2. köt. Benedek, Accolti-i: Historia Gotefridi, in R. H. C. Occ. 5. köt. 2. rész Berno: Libellus de Officio Missae, in M. P. L. 142. köt. Bernold, Konstanzi: Chronicon, in M. G. H. Scriptores, 5. köt. Boemund: Oklevél no. 10., és levelek (más hercegekével) no. 12. és 16. in Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe. Gaffaro, Caschifelone-i: Annales Ianuenses, in Fonti per la Storia d’'ltalia, 1. és 2. köt. Gaffaro, Caschifelone-i: De Liberatione Civitatum Orientis Liber, in R. H. C. Occ. 5. köt. 1. rész. Cartulaire de Saint-Chaffre (szerk.: U. Chevalier), Párizs, 1881. Chanson du Chevalier au Cygne (belga változat, kiad. Reiffenberg és Borgnet), 3 köt. Brüsszel, 1846– 1859. Chanson du Chevalier au Cygne (szerk.: Hippeau), 2. köt. Párizs, 1874–1877. Chronicon Barense, in Muratori, Rerum Italicarum Scriptores, 5. köt. Chronique de Zimmern (német szöveg, francia fordításban, szerk.: Hagenmeyer) in Archives de l’Orient Latin, 2. köt. Clemencia, Flandriai grófné: 7. sz. oklevél in Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe. Cominemoratorium de Casis Dei vel Monasteriis, in Tobler – Molinier: Itinera Hierosolymitana, 1. köt. Daimbert (Dagobert), pisai érsek és jeruzsálemi pátriárka. 18. és 21. sz. levél, in Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe.

221

De Sancio Vulphlagio, in Aa. Ss. Június 7., Június, 2. köt. Ekkehard, Aurai: Chronicon Universale, in M. G. H. Scriptores, 6. köt. Ekkehard, Aurai: Hierosolymita, in R. H. C. Occ. 5. köt. 1. rész. Ennodius: Libellum pro Synodo, in Corpus Scriptorum Ecclcsiasticorum Latinorum, 6. köt. Bécs, 1802. Expeditio Contra Turcos (Tudebod alapján), in R. H. C. Occ. 3. köt. Fulbert, Chartres-i: Epistolae, in R. H. F. 10. köt. Foucher, Chartres-i: Gesta Francorum Iherusalem Peregrinantium (szerk.: H. Hagenmeyer). Heidelberg, 1913. Genfi polgárok. Boemunddal kötött megállapodás no. XIV, in Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe. Gergely, VII., pápa: Epistolae, in Monuntenta Gregoriana 2. köt. in Jaffé: Bibliotheca Rerum Germanicorum. Gergely, VII., pápa: Registra (szerk.: E. Caspar), in M. G. H. Epistolae, 2. köt. Gergely, Tours-i: De Gloria Martyrum, in M. P. L. 71. köt. Gesta Adhemari Episcopi Podiensis Hierosolymitana, in R. H. C. Occ. 5. köt. 2. rész. Gesta Francorum. Lásd Anonymi Gesta Francorum. Gilon: De Via Hierosolymitana, in R. H. C. Occ. 5. köt. 2. rész. Glaber Radulphus: Historiarum sui Temporis Libri V, in R. H. F. 10. köt. Graindor, Douai-i: lásd Richárd, a Zarándok. Guibert Nogent-i: Historia Hierosolymitana, in R. H. C. Occ. 4. köt. Gunther, Bázeli: Solymarins, in Archives de l’Orient Latin, 1. köt. Henrik, Huntingdon: De Captione Antiochiae, in R. H. C. Occ. 5. köt. 2. rész. Historia Belli Sacti (ludebodus Continanatus), in R. H. C. Occ. 3. köt. Historia et Gesta Ducis Gotfridi, in R. H. C. Occ. 5. köt 2. rész. Hugó, Fleury-i: Itineris Hierosolymitani Compendium, in R. H. C. Occ. 5. köt. 2. rész. Hugó, Lerchenfeld-i: Breviarium Passagii in Terram Sanctam, in R. H. C. Occ. 5. köt. 2. rész. István, Blois-i: 4. és 10. sz. levél, in Hagenmeyer, Die Kreuzzugsbriefe. Itinerary of Bemard the Wise (ford.: J. H. Bernar,), in P. P. T. S. 3. köt. Itinerary of the Bordeaux Pilgrim (ford.: A. Stewart), in P. P. T. S. 1. köt. Jeromos, Szt.: De Viris Illustribus, in M. P. L. 23. köt. Jeromos, Szt.: Epistolae, in M. P. L. 22. köt. Jeromos, Szt.: Liber Paralipumenon, in M. P. L. 28. köt. János, VIII., pápa: Epistolae, in M. P. L. 76. köt. József, Exeter-i: Poemata (szerk.: J. Jusserand), De Josepho Exoniensi. Párizs, 1877. József, a történetíró: Tractatus de Exordio Sacrae Domus Hospitalis Jerosolimitani, in R. H. C. Occ. 5. köt. 2. rész. Kozma, Prágai: Chronicon, in M. G. H. Scriptores, 7. köt. Lambert, Arras-i: Clermont-i zsinat kánonjai, in Mansi, Concilia, 20. köt. Leó, IX., pápa: Epistolae, in M. P. L. 143. köt. Leó, Ostia-i: Chronicon Monasterii Casinensis, in M. G. H. Scriptores, 7. köt. Lisiard, Tours-i: Historiae Hierosolimitanae Secunda Pars, in R. H. C. Occ. 3. köt. I.iudprand, Cremonai: Opera (szerk.: J. Becker). Hannover–Lipcse, 1925. Luccai papok: 17. sz. levél in Hagenmeyer: Die Kreuzzugsbriefe. Malaterra, Gaufredus. Historia Sicula, in M. P. L. 149. köt. Márton, I., pápa: Epistolae, in M. P. L. 87. köt. Milites Regni Franciae, in R. H. F. 22. köt. Miracles de Saint-Benoît (szerk.: E. de Certain). Párizs, 1856. Miracula Sancti Wolframni Senonensis, in Acta Sanctorum Ordinis Sancti Benedicti, 3. sorozat, 2. rész. Monitum in Balduini III Historiae Nicenae vel Antiochenae Prologum, in R. H. C. Occ. 5 köt. 1. rész. Miklós, I., pápa: Epistolae, in M. G. H. Epistolae, 6. köt. Notitiae Duae Lemovicenses de Praedicatione Crucis in Aquitania, in R. H. C. Occ. 5. köt. 2. rész. Orbán, II., pápa: 2. és 3. sz. levél, in Hagenmayer, Die Kreuzzugsbriefe. Ordericus Vitalis: Historia Ecclesiastica (szerk.: A. Le Prevost – Delisle), in Société de l’Histoire de France, 5 köt. Párizs, 1838–85. Paszkál, II., pápa: nos. 19. és 22, in Hagenmeyer, Die Kreuzzugsbriefe. Peregrinatio Frotmundi, in Aa. Ss. (Október 24.), Okt., 10. köt.

222

Pilgrimage of Saint Silvia of Aquitaine (ford.: A. Stewart), in P.P.T.S. 1. köt. Prudentius: Carmina (szerk.: J. Bergman), in Corpus Scriptorum Ecclesiasticorum Latinorum, 61. köt. Rajmund, Aguilers-i: Historia Francorum qui ceperunt Jerusalem, in R. H. C. Occ. 3. köt. Richárd, Zarándok: La Chanson d’Antioche, in Roman des Douze Pairs: La Chanson d’Antioche composée au Commencement du XIIme Siècle par le Pélérin Richard, renouvelée sous le Règne de Philippe Auguste par Graindor de Douai et publiée pour la première fois par Paulin Paris, 2 köt. Párizs, 1848. Róbert, Szerzetes: Historia Hierosolymitana, in R. H. C. Occ. 3. köt. Rudolf, Caen-i: Gesta Tancredi Siciliae Regis in Expeditione Hierosolymitana, in R. H. C. Occ. 3. köt. Sigebert, Gembloux-i: Chronicon, in M. G. H. Scriptores, 6 köt. Simeon, II., jeruzsálemi pátriárka (és mások): 6. és 9. sz. levél, in Hagenmeyer, Die Kreuzzugsbriefe. Tolomeo: Annales Lucchenses, in M. G. H. Scriptores (új sorozat), 8. köt. Translatio Sancti Nicolai in Venetiam, in R. H. C. Occ. 5. köt. 1. rész. Tudebod: De Hierosolymitano Itinere, in R. H. C. Occ. 3. köt. Viktor, II., pápa: 1. sz. levél (tévesen tulajdonítják III. Viktornak), in M. P L. 149. köt. Victricius, Szt.: Liber de Laude Sanctorum, in M. P. L. 20. köt. Vilmos, Malmesburyi: Gesta Regum (szerk.: W. Stubbs), Rolls Serics, 2 köt. London, 1887–1889. Vilmos, Türoszi: Historia Rerum in Partibus Transmarinis Gestarum, in R. H. C. Occ. 1. köt. 1–2. rész, ófrancia változat. L’Estoire de Eracles, Empereur, et la Conqueste de la Terre d’Outremer, uo. Vita Genovefae Virginis Parisiensis, in M. G. H. Scriptores Rerum Merovingiarum, 3. köt. Vita Lietberti, in d’Achéry: Spicilegium, 9. köt. Vita Urbani II. in Liber Pontificalis, 2. köt. Willibald: Hodocporicon (ford.: W. R. Brownlow), in P. P. T. S. 3. köt. 3. Görög források Anna Komnéné: Alexiász (kiad.: B. Leib), in Collection Byzantine de l’Association Guillaume Budé, 3 köt. Párizs, 1937–1945. (Ducange kiadása, in R. H. C. C. 1. köt.) Attaliátész, Mihály: Historia (kiad.: I. Bekker), in C. S. H. B. Bonn, 1853. Brüenniosz Niképhorosz: Historia (kiad.: A. Meineke), in C. S. H. B. Bonn, 1836. Cedrenus, Georgius: Synopsis Historiarum (kiad.: I. Bekker), in C. S. H. B. 2 köt. Bonn, 1839. Chronicon Paschale (kiad.: L. Dindorf), in C. S. H. B. 2. köt. Bonn, 1832. Doctrina Jacobi nuper Baptizati (kiad.: N. Bonwetsch), In Abhandlungen der Königlichen Gesellschaft der Wissenschaft zu Göttingen, Phil.–Hist. Klasse, Neue Folge, 12. köt. 3. sz. Berlin, 1910. Euszebiosz, Caesareai: Ecclesiastical History (ford.: H. J. Lawlor–J. E. L. Oughton), 2. köt. London, 1928. Gergely, Szt. Nazienzénosz: Epistolae, in M. P. G. 46. köt. Glükasz, Mihály: Chronicon (kiad.: I. Bekker), in C. S. H. B. Bonn, 1836. János, Szt., Aranyszájú: Opera, in M. P. G. 47–64. köt. János, VI. Kantakuzénosz: Historia ( kiad.: L. Schopen), in C. S. H. B. 3. köt. Bonn, 1828–1832 János, Oxite-i: Περί τών Αζύμων, in Leib: Deux Inédits Byzantins. Keleti pátriárkák: Levél Theophiloszhoz, in M. P. G. 45. köt. Konstantin, Bíborbanszületett: De Ceremoniis Aulae Byzantinae (kiad.: J. J. Rieske), in C. S. H. B. 2. köt. Bonn, 1829–1830. (A. Vogt kiadása, in Collection Byzantine de l’Association Guillaume Budé, 4 köt. Párizs, 1935–40.) Mihály, Kerullariosz, pátriárka: Epistolae, in M. P. G. 120. köt. Niképhorosz Kallisztosz: Historia Ecclesiastica, in M. P. G. 146. köt. Niképhorosz, pátriárka: Opuscula Historica (kiad.: C. de Boor), in Bibliotheca Teubneriana. Lipcse, 1880. Órigenész: In Joannem, in M. P. G. 14. köt. Passio LX Martyrum et Legenda Sancti Floriani (kiad.: H. Delehaye), in Analecta Hollandiana, 23. köt. Brüsszel, 1903. Péter antiókhiai pátriárka levele Kerullariosz Mihályhoz, in M. P. G. 120. köt. Synopsis Chronicon, in Sathas, Μεσαιωνική Βιβλιοθήκη, 7. köt. Theodosziosz, jeruzsálemi pátriárka levele Konstantinápolyi Ignatioszhoz, in Mansi, Concilia, 16. köt. Theophanész, Hitvalló: Chronographia (kiad.: C. de Boor), 2 köt. Lipcse, 1883–1885.

223

Theophülaktosz, bolgár érsek: Epistolae, in M. P. G. 126. köt. Vazul, Szt. Nagy: Opera in M. P. G. 29–32. köt. Zónarasz, Ióannész: Epitome Historiarum, 3. köt. (kiad.: T. Bütner–Wörst), in C. S. H. B. Bonn, 1897. 4. Arab és perzsa források [A művek címeit magyar fordításban közöljük.] Abúl Fidá: Muszlim évkönyvek (válogatás, francia ford.), in R. H. C. Or. 1. köt. (A teljes szöveget latin fordítással kiadta Reiske, J. Koppenhága, 1789–1794.) Abúl Mahászin kéziratából idézet, orosz fordítással in Rosen: Bolgárölő Baszileiosz császár. Agapiosz, Mabougi: Világkrónika (francia fordítással kiadta A. A. Vasziljev) in P.O. 5., 6., 8. köt. Antiochus, a Hadvezér: Jeruzsálem perzsa megszállása, arab változat (francia fordítással kiadta A. Couret), in Revue de l’Orient Chrétien. Párizs, 1897. vö. Szakirodalom. Baládzurí: A népek leigázása. Arab szöveg. Kairó, a hidzsra 1319. évében (1931). (Angol ford.: P. K. Hitti – F. C. Murgotten, 2 köt. New York, 1916–1924.) Al-Dzsáhiz: Három esszé (kiadta J. Finkel). Kairó, 1926. Eutükhiosz, alexandriai pátriárka: Annalesek (latin ford. in M P. G. 111. köt.). Ibn al-Aszír: A moszuli atabégek története (válogatás, francia fordítással), in R. H. C. Or. 2. köt. 2. rész. Ibn al-Aszír: A világtörténet foglalata (válogatás, francia fordítással), in R. H. C. Occ. 1. köt. (A teljes arab szöveget kiadta C. J. Tornberg, 14 köt. Leyden–Upsala, 1851–1876.) Ibn Haldún: Világtörténet, arab szöveg, 7 köt. Bulaq, a hidzsra 1287. évében (1899). (Részben latinra ford. C. J. Tornberg, Upsala, 1840.) Ibn al-Kalániszí: A damaszkuszi krónika folytatása: A keresztes hadjáratok damaszkuszi krónikája (válogatta és angolra ford. H. A. R. Gibb). London, 1932. (A teljes arab szöveget kiadta H. F. Amedroz, Leyden, 1908.) Kamál ad-Dín: Aleppó krónikája (válogatás, francia fordítással), in R. H. C. Or. 3. köt. Miszkavaih: A népek tapasztalatai (egyes részeit angolra ford. D. S. Margoliouth) in Amedroz – Margoliouth: Eclipse of the Abbasid Caliphate, 1–2. köt. (arabul); 4–5. köt. (angolul). Mukaddaszí: Szíria leírása (angolra ford. G. Le Strange), in P. P. T. S. 3. köt. Nászir-i-Khuszrau: Szíriai és palesztinai útinapló (perzsából angolra ford. G. Le Strange), in P.P.T.S. 4. köt. Seerti krónika (francia fordítással kiadta A. Scher), in P. O. 4., 5., 7., 13. köt. Severus, Aschmouneini: Az alexandriai pátriárkák története (angol frodítással kiadta B. Evetts) in P. O. 1., 5. köt. 5. Örmény források Aristaces, Lastiverti: Történelem (örmény szöveg). Velence, 1844. Kirakosz, Gantzagi (Guiragos, Kantzaki): Történelem (részletek francia fordítással), in R. H. C. Arm. 1. köt. Máté, Edesszai: Krónika (franciára ford. E. Dulaurier). Párizs, 1858. Mekhitar, Airavank: Történelem (örmény szöveg). Szentpétervár, 1867. Sámuel, Ani-i: Kronológiák (francia ford.), in Brosset: Collection d’Historiens Arméniens, 2. köt. Szebeosz: Hérakleiosz története (örmény szöveg). Konstantinápoly, 1851. Szempad, Örményország connétable-ja: Krónika (örmény szöveg). Párizs, 1859. Vahram Rabuni: A Rupenida dinasztia története (verses krónika, örmény szöveg francia fordítással), in R. H. C. Arm. 1. köt. Vartan, Nagy: Történelem (részletek francia fordítással), in R. H. C. Arm. 1. köt.

224

6. Szír források Bar Hebraeus, Gergely, Abúl Farádzs: Kronográfia. 1. rész, Politikatörténet (angol fordítással kiadta Budge, E. A. W.), 2 köt. Oxford, 1932. 2–3. rész, Egyháztörténet (latin fordítással kiadta J. B. Abbeloos – T. J. Lamy), 2 köt. Louvain, 1872–1877. (Részletek in Assemani: Bibliotheca Orientalis, 2. köt.) Elias, Niszíbíni: Krónika (francia fordítással kiadta E. W. Brooks – J. B. Chabot), in C. S. C. O. Scriptores Syri, 3. sorozat, 7., 8. köt. Mihály, Szíriai: Krónika (francia fordítással kiadta J. B. Chabot), 4 köt. Párizs, 1899–1910. Névtelen Krónika (angol fordítással kiadta A. S. Tritton). First and Second Crusades from an anonymous Syriac chronicle. In: Journal of the Royal Artistic Society. London, 1933. Névtelen Krónika (latin fordítással kiadta I. Guidi), in C. S. C. O. Scriptores Syri, 3. sorozat, 3–4. köt. (Utalásokban Anon. Guidi) Tamás pap: Kalifák könyve (Chronicon Miscellaneum ad annum Domini 724 pertinens címen latin fordítással kiadta E. W. Brooks), in C. S. C. O. Scriptores Syri, 3. sorozat, 4. köt. 7. Héber források Eliezer bar Nathan: Beszámoló (német fordítással), in Neubauer – Stern: Quellen zur Geschichte der Juden, 2. köt. Ephraim bar Jacob: Beszámoló (német fordítással), in Neubauer – Stern: Quellen zur Geschichte der Juden, 2. köt. Mainz–Darmstadti Névtelen: Megemlékezés (német fordítással), in Neubauer – Stern: Quellen zur Geschichte der Juden, 2. köt. A nürnbergi vértanúk története, Das Martyrologium des nürnberger Memorbuches (német fordítással), in Safeld: Quellen zur Geschichte der Juden, 3. köt. Berlin, 1898. Salomon bar Simeon: Beszámoló (német fordítással), in Neubauer – Stern: Quellen zur Geschichte der Juden, 2. köt. 8. Egyéb források Antiochus, a Hadvezér: Jeruzsálem perzsa megszállása, grúzul (orosz fordítással kiadta A. Mari), in Textes et Recherches rélatifs à la Philologie Arménienne, 9. köt. Szentpétervár, 1909. (Ezt a művet szerzője valószínűleg görögül írta. A grúz változat egy elveszett arab fordításból készült, a bibliográfiába felvett cím ennek rövidített kiadása. Újabban egy másik grúz és egy valamivel teljesebb arab változat is előkerült. Lásd P. Peeters in Analecta Bollandiana. 31., 38. köt.) János, Nikiui: Krónika (etiópból fordította R. H. Charles). London, 1916. (Ezt a művet szerzője görögül írta, majd lefordították arabra, s az etióp fordítás ebből készült. A görög és az arab változat elveszett.) II. SZAKIRODALOM Amann, E. – Dumas, A.: L’Eglise au pouvoir de Laiques. Fliche, A. – Martin, V.: Histoire de l’Eglise. 7. köt. Párizs, 1940. Amantos, K.: Ιστορία τοϋ Βυζαυτινοϋ Κράτους, 2. köt. Athén, 1939–1948. Amari, M.: Storia dei Musulmani de Sicilia, 9 köt. Firenze, 1854–1872. Amélineau, E.: La Conquête de l’Egypte par les Arabes. Revue Historique, 119. köt. Párizs, 1915. Anderson, J. G. C.: The Road-System of Eastern Asia Minor. Journal of Hellenic Studies, 17. köt. London, 1897. Archer, T. A. – Kingsford, C. L: The Crusades. London, 1894. Arnold, T. – Guillaume, A.: The Legacy of Islam. Oxford, 1931. Ballesteros y Beretta, A.: Historia de España, 2. köt. Barcelona, 1908. Barker, E.: „The Crusades” szócikk, in Encyclopaedia Britannica, 11. kiad. Barthold, W.: „Turks” szócikk, in Encyclopaedia of Islam. Barthold, W.: Turkestan down to the Mongol Invasion. Gibb Memorial Series. Oxford, 1928. Baudrillart, A., Vogt, A. – Rouzies, M.: Dictionnaire d’Histoire et de Geographie Ecclésiastique. Párizs, 1912–.

225

Beaumont, A. A.: Albert of Aachen and the County of Edessa. The Crusades and other Historical Essays presented to D. C. Munro. New York, 1928. Becker, C. H. Article: „Djizya” szócikk, in Encyclopaedia of Islam. Berchem, M. van.: The Mosaics of the Dome of the Rock at Jerusalem and of the Great Mosque at Damascus, in Creswell: Early Muslim Architecture, 5. fejezet. Bleye, A.: Manual de Historia de España, 2 köt. Bilbao, 1927–1928. Bogiatzides, L: Ιστορικαί Μελέται. Thesszaloniki, 1932. Boissonnade, P.: Cluny la Papauté et la première grandé Croisade internationale contre les Sarrasins d’Espagne. Revue des Questions Historiques, 117. köt. Párizs, 1932. Boissonnade, P.: Du notiveau sur la Chanson de Roland. Párizs, 1923. Bréhier, L.: L’Eglise et l’Orient au Moyen Age: Les Croisades. Párizs, 1928. Bréhier, L. – Aigran, A.: Grégoire le Grand, les Etats barbares et la Conquête Arabe. Fliche – Martin, Histoire de l’Eglise, 5. köt. Breysig, T: Gottfried von Bouillon vor dem Kreuzzuge. Westdeutsche Zeitschrift für Geschichte, 17. köt. Trier, 1898. Browne, L. E.: The Eclipse of Christianity in Asia. Cambridge, 1933. Buckler, G.: Anna Comnena. Oxford, 1929. Buhl, E.: „Al Kuds” és „Muhammed” szócikk, in Encyclopaedia of Islam. Burkitt, F. C.: Early Eastern Christianity. London, 1904. Bury, J. B.: History of the later Roman Empire front Arcadius to Irene, 2 köt. London, 1889. Bury J. B.: Selected Essays (szerk.: Temperley). Cambridge, 1930. Bury, J. B.: The Ceremonial Book of Constantine Porphyrogennetos. English Historical Review, 22. köt. London, 1907. Butler, A. J.: The Arab Conquest of Egypt. Oxford, 1902. Byrne, E. H.: Genoese Colonies in Syria, in The Crusades and other Historical Essays presented to D. C. Munro. New York, 1928. Cabrol, E. – Leclercq, H.: Dictionnaire d’Archéologie chrétienne et de Liturgie. Párizs, 1907–. Caetani, L. C.: Annali dell’ Islam, 7 köt. Milánó, 1905–1914. Cahen, C.: Diyar Bakr au temps des premiers Artuqides. Journal Asiatique, 227. köt. Párizs, 1935. Cahen, C.: La Campagne de Mantzikert d’après les Sources Mussulmanes. Byzantion, 9. köt. Brüszszel, 1934. Cahen, C: La première Pénétration turque en Asie Mineure. Byzantion, 18. köt. Brüsszel, 1948. Cahen, C.: La Syrie du Nord à Epoque des Croisades. Párizs, 1940. Cahen, C.: La Tughra Seldjucide. Journal Asiatique, 234. köt. Párizs 1943–1945. Cambridge Medieval History (Kiad. J. B. Bury), 8 köt. Cambridge, 1911–1936. Cauwenbergh, E. van.: Les Pèlerinages expiatorires et judiciaires dans le droit communal de la Belgique au Moyen Age. Louvain, 1922. Cavaignac, E.: Histoire du Monde lásd Gaudefroy-Demombynes. Chalandon, E: Essai sur le Règne d’Alexis Comnène Ier. Párizs, 1900. Chalandon, E: Histoire de la Domination normande en halié et en Sicile, 2 köt. Párizs, 1097. Chalandon, E: Histoire de la première Croisade, Párizs, 1925. Chalandon, E: Les Comnènes, 2 köt.: Jean II Comnène et Manuel Comnène. Párizs, 1913. Chamich, M.: History of Armenia (ford.: J. Avdall), 2 köt. Calcutta, 1827. Chevalier, U.: Cartulaire de Saint-Chaffre. Lásd források között. Christensen, A.: L’Iran sous les Sassanides. Párizs–Koppenhága, 1936. Cognasso, E: La Genesi delle Crociate. Torino, 1934. Couret, A.: La Palestine sous les Empereurs grecs. Grenoble, 1869. Couret, A.: La Prise de Jérusalem par les Perses en 614. Orléans, 1896. Creswell, K. A. C: Early Muslim Architecture, 2 köt. Oxford, 1932–1940. Crozet, R.: Le Voyage d’Urbain II et ses arrangements avec le Clergé de France. Revue Historique 179. köt. Párizs, 1937. David, C. W.: Robert Curthose. Cambridge, Mass., 1920. Delbrück, H.: Geschichte der Kriegskunst im Rahmen der politischen Geschichte, 3 köt. Berlin, 1907 Delehaye, H.: Les Origines du Culte des Martyres. Analecta Bollandiana, 44. köt. Brüsszel 1925. Dclehaye, EL: Sanctus: Essai sur le Culte des Saints. Brüsszel, 1927. Der Nersessian, S.: Armenia and the Byzantine Empire. Cambridge, Mass., 1945.

226

Deschamps, P.: Les Châteaux des Croisés en Terre Sainte: 1. köt. Le Crac des Chevaliers. Párizs, 1934. 2. köt. La Défense du Royaume de Jérusalem. Párizs, 1939. Devresse, R.: Le Patriarchat d’Antioche. Párizs, 1945. Diehl, G. – Marçais, G.: Le Monde Oriental de 395 à 1081, Histoire Générale, 3 köt. Histoire du Moyen Age. Kiad. G. Gloetz, Párizs, 1936. Diehl, C. – Marçais, G. – Oeconomos L. – Guillaud, R. – Grousset, R.: L’Europe Orientale de 1081 à 1453, uo. 9. köt. Párizs, 1945. Dodu, G.: Histoire des Institutions Monarchiques dans le Royaume Latin de Jérusalem. Párizs, 1894. Dölger, E.: Regesten der Kaiserurkunden des Oströmischen Reiches, 2. köt. München–Berlin, 1925. Dozy, R.: Histoire des Musulmans d’Espagne (új kiadás), 3 köt. Leiden, 1932. Ducange, C. du E: Les Familles d’Outremer. Kiad. E. G. Rey Párizs, 1869. Duchesne, I.: Les Premiers Temps de l’Etat Pontifical. Párizs, 1898. Duncalf, E.: The Pope's Plan for the First Crusade, in The Crusades and other Historical Essays presented to D. C. Munro. New York, 1928. Duval, R.: Histoire politique, religieuse et littéraire d’Edesse. Párizs, 1892. Dussand, R.: Topographie historique de la Syrie antique et médiévale. Párizs, 1927. Dvornik, E.: The Photian Schism. Cambridge, 1948. Ébersolt, J.: Les Sanctuaires de Byzance. Párizs, 1921. Ébersolt, J.: Orient et Occident. 2. köt. Párizs, 1928–1929. Encyclopaedia of Islam, 4. köt. Leiden–London, 1908–1934. Erdarr, C.: Les Monuments des Croisés, 2 köt. (albummal) Párizs, 1925–1928. Erdmann, C.: Die Entstehung des Kreuzzugsgedankens. Stuttgart, 1935. Every, G.: The Byzantine Patriarchate. London, 1947. Fliche, A.: Le Règne de Philippe Ier; Roi de France. Párizs, 1912. Fliche, A.: L’Europe Occidentale de 888 à 1125, Histoire Générale, 2. köt. Fondée par G. Gloetz, Histoire dü Moyen Age. Párizs, 1930. Fliche, A.: Urbain II et la Croisade. Revue de l’Histoire de l’Eglise de France, 13. köt. Párizs, 1927. Fliche, A.: – Martin, E. V: Histoire de l’Eglise. lásd Amann – Dumas. Fritsche, E.: Islam und Christenium im Mittelalter. Breslau, 1930. Frye, R. – Sayili, A.: Selcuklardan evvel Ontasarkta Türkler. Belleten, 7. köt. Isztambul, 1946. Gaudefroy-Demombynes, J. – Platonov, S. F.: Le Monde Musulman et Byzantin jusqu’aux Croisades. In E. Cavaignac: Histoire de Monde, 8. köt. Párizs, 1931. Gay, J.: L’Italie Méridionale et l’Empire Byzantin. Párizs, 1904. Gay, J.: Les Papes du XIe siècle et la Chrétienté. Párizs, 1926. Gibbon, E.: Decline and Fall of the Roman Empire (szerk.: J. B. Bury) 7 köt. London, 1896. Gindler, P.: Graf Balduin I von Edessa. Halle, 1901. Goeje, M. J. de: Memoire sur la Conquête de la Syrie par les Arabes. Leiden, 1900. Gordlevsky, A.: A Szeldzsuk Birodalom Kis-Ázsiában (oroszul). Moszkva, 1941. Graefe, E.: „Hakim” szócikk, in Encyclopaedia of Islam. Graetz, H.: Geschichte der Juden, 11 köt. Lipcse, 1866–1878. Graf, G.: Geschichte der Christlichen Arabischen Litteratur, 2 köt. Vatikán, 1944–1947. Grandclaude, M.: Etude Critique sur les Livres des Assises de Jérusalem. Párizs, 1930. Grégoire, H. Mahomet et le Monophysisme. In: Mélanges Charles Diehl, 1. köt. Párizs, 1930. Grégoire, H.: Notes sur Anne Comnène. Byzantion, 3. köt. Brüsszel, 1926. Grousset, R.: Histoire de l’Arménie des Origines à 1071. Párizs, 1947. Grousset, R.: Histoire des Croisades et du Royaume Franc de Jérusalem, 3 köt. Párizs, 1934–1936. Grousset, R.: L’Empire du Levant. Párizs, 1946. Grumel, V: Jérusalem entre Rome et Byzance. Echos d’Orient, 38. köt. Párizs, 1939. Grumel, V: Les Patriarches d’Antioche du nom de Jean. Echos d’Orient, 32. köt. Párizs, 1933. Grunebaum, G. E. V.: Medieval Islam. Chicago, 1947. Güterbock, C.: Der Islam im Lichte der byzantinischen Polemik. Berlin, 1912. Hagenmeyer, H.: Chronologie de la Première Croisade. Párizs, 1902. Hagenmeyer, H.: Die Kreuzzugsbriefe. Lásd Források között. Hagenmeyer, H.: Peter der Eremite, Lipcse, 1879. Francia ford. (függelék nélkül) Furcy Raynaud: Le Vrai et le Faux sur Pierre l’Hermite. Párizs, 1883.

227

Halphen, L.: L’Essor de l’Europe Peuples et Civilisations (szerk.: L. Halphen – P. Sagnac.) 6. köt. 2. kiad. Párizs, 1940. Hansen, W.: Das Problem des Kirchenstaates in Jerusalem. Fribourg, 1928. Hatem, A.: Les Poèmes Epiques des Croisades. Párizs, 1932. Heermann, O.: Die Gefechtsführung der abendländischen Heere im Orient in der Epoche des ersten Kreuzzuges. Marburg, 1887. Hefele, C. J.: Histoire des Conciles (ford. és szerk.: H. Leclercq) Párizs, 1907–. Hergenröther, J.: Photius, Patriarch von Konstantinopel, 3 köt. Regensburg, 1887–1889. Heyd, W.: Histoire du Commerce du Levant (ford.: Furcy Raynaud) 2 köt. Lipcse, 1936. Hill, G.: History of Cyprus, 1. köt. Cambridge, 1940. Hogarth, D. G. – Munro, J. A. R.: Modern and Ancient Roads in Eastern Asia Minor. Royal Geographical Saciety, Supplementary Papers (új sorozat) 3. köt. London, 1893. Holtzmann, W.: Die Unionsverhandlungen zwischen Kaiser Alexios I und Papst Urban II im Jahre 1089. Byzantinische Zeitschrift, 28. köt. Lipcse, 1928. Honigmann, E.: Die Ostgrenze des byzantinischen Reiches von 363 bis 1071, in Corpus Bruxellense Historiae Byzantinae. 3 köt. Brüsszel, 1935. Honigmann, E.: Az „al Lâdhiqiya”, „Izniq”, „Macarrat al Numan”, „MaLatya”, „Marash”, „Missis”, „Orfa”, „Ortoqids”, és „Shaizar” szócikkek, in Encyclopaedia of Islam. Houtsma, M. T.: „Seljuks” szócikk, in Encyclopaedia Britannica, 11. kiad., a „Menguchek” él „Tutush” szócikkek, in Encyclopaedia of Islam. Huart, C: Histoire des Arabes, 2 köt. Párizs, 1911–1912. Huberti, L.: Studien zur Rechtsgeschichte der Gottesfrieden und Landfrieden. Ansbach, 1892. Hussey, J. M.: Church and Learning in the Byzantine Empire. Oxford, 1937. Iorga, N.: Histoire de la Vie Byzantine, 3 köt. Párizs, 1934. Iorga, N.: Histoire des Croisades. Párizs, 1924. Iorga, N.: Les Narrateurs de la Première Croisade. Párizs, 1928. Islam Ansiklopedisi. Isztambul, 1940–. Jakubovszkij, A.: The Seldjuk Invasion and the Turcomans in the Eleventh Century (oroszul). Proceedings of the Academy of Science of the U. S. S. R. Moszkva, 1936. Jireček, C.: Die Heerstrasse von Belgrád nach Constantinopel und die Balkanpässe. Prága, 1877. Joranson, E.: The Great GermAn Pilgrimage of 1064–1065. The Crusades and other Historical Essays presented to D. C. Munro. New York, 1928. Jugie, M.: Le Schisme Byzantin. Párizs, 1941. Jugie, M.: Le Schisme de Michel Cérulaire. Echos d’Orient, 35. köt. Párizs, 1937. Juynboll, T. W.: „Kharadj” szócikk, in Encyclopaedia of Islam. Klein, C.: Raimund von Aguilers: Quellenstudie zur Geschichte des ersten Kreuzzuges. Berlin, 1892. Knappen, M. M.: Robert II of Flanders in the First Crusade. The Crusades and other Historial Essays presented to D. C. Munro. New York, 1928. Köprülü, M. F.: Anadolun Selcuklarî Tarihi’nin Yerli Kaynaklari. Belleten, 7. köt. Isztambul, 1943. Köprülü, M. F.: Les Origines de l’Empire Ottoman. Párizs, 1935. Krauss, S.: Studien zur byzantinisch-jüdischen Geschichten. Lipcse, 1914. Krebs, E: Zur Kritik Alberts von Aachen. Münster, 1881. Krey, A. C.: A Neglected Passage in the Gesta. The Crusades and other Historical Essays presented to D. C. Munro. New York, 1928. Krey, A. C.: Urban's Crusade, Success or Failure? American Historical Review, 53. köt. New York, 1918. Krumbacher, K.: Geschichte der byzantinischen Litteratur. München, 1897. Kügler, B.: Albert von Aachen. Stuttgart, 1885. Kügler, B.: Bohemund und Tankred. Tübingen, 1862. Kügler, B.: Geschichte der Kreuzzüge. Berlin, 1891. Kügler, B.: Peter der Eremite und Albert von Aachen. Historische Zeitschrift, 44. köt. Berlin–München, 1880. Kühne, E.: Zur Geschichte des Fürstentums Antiochien, 1098–1130. Berlin, 1897. Kulakovsky, Y.: ’Criticism of Evidence in Theophanes’ (oroszul). Vizantiiski Vremennik, 21. köt., Szentpétervár, 1915. Kulakovskij, J.: Bizánc törtenete (oroszul), 3 köt. Kijev, 1913–1915.

228

Kutat, A. N.: Peçenek Tarihi. Isztambul, 1937. Kuseir Amra. Kiad. Kaiserliche Akademie der Wissenschaften, 2 köt. Bécs, 1907. Labourt, J.: De Timotheo I, Nestorianorum Patriarcha. Párizs, 1904. Labourt, J.: Le Christianisme dans l’Empire Perse. Párizs 1904. Lammens, H.: Etudes sur le Siècle des Ommayades. Bejrút, 1930. Lammens, H.: L’Arabie Occidentale avant l’Hégire. Bejrút, 1928. Lammens, H.: La Syrie: Précis Historique, 2 köt. Bejrút, 1921. La Monte, J. L.: Feudal Monarchy in the Latin Kingdom of Jerusalem. Cambridge, Mass,. 1932. Lane Poole, S.: A History of Egypt in the Middle Ages. London, 1925. Lane Poole, S.: The Mohámmedan Dynasties. Párizs, 1925. Langlois, V.: Numismatique de l’Arménie au Moyen Age. Párizs, 1855. Laurent, J.: Byzance et les Turcs Seldjoucides jusqu’en 1081. Nancy, 1913. Laurent, J.: Byzance et les Origines du Sultanat de Roum, in Mélanges Charles Diehl, 1. köt. Párizs, 1930. Laurent, J.: Des Grecs aux Croisés: Etude sur l’histoire d’Edesse. Byzantion, 1. köt. Brüsszel, 1924. Laurent, J.: L’Arménie entre Byzance et l’lslam. Párizs, 1919. Laurent, J.: Le Duc D’Antioche Katchatour. Byzantinische Zeitschrift, 30. köt. Lipcse, 1929–30. Laurent, J.: Les Arméniens de Cilicie, in Mélanges Schluntberger, 1. köt. Párizs, 1924. Lieb, B.: Deux Inédits Byzantins sur les Azymites. Lásd Forrásgyűjtemények között. Lieb, B.: Rome, Kiev et Byzance à la fin du XIème siècle. Párizs, 1924. Le Strange, G.: Lands of the Eastern Caliphate. Cambridge, 1905.

Le Strange, G.: Palestine under the Moslems. London, 1890. Loewe, H. M. J.: The Seljuks, in Cambridge Medieval History, 4. köt. 10/B fejezet. Cambridge, 1923. Longnon, J.: Les Français d’Outremer au Moyen Age. Párizs, 1929. Lot, F.: L’Art Militaire et les Armées du Moyen Age, 2 köt. Párizs, 1946. Luchaire, A.: Les premiers Capétiens, in E. Lavisse: Histoire de France 2/2. köt. Párizs, 1901. Manselli, R.: Normanni d’Italia alla Prima Crociata: Boemondo d’Altavilla. Japigia. 9. köt. Nápoly, 1940. Manteyer, G. de: La Provence du Ier au XIIe Siècle. Párizs, 1908. Maricq A.: Un „Comte de Brabant” et des „Brabancons” dans deux textes byzantins. Académie Royale de Belgique, bulletin de la Classe des Lettres, 5ème série, 34. köt. Brüsszel, 1948. Mély, F. de: La Croix des premiers Croisés, in Riant: Exuviae Sacrae Constantinopolitanae, 5. kiegészítő kötet. Párizs, 1904. Michaud, I. F.: Histoire des Croisades. 5 köt. Párizs, 1817–1822. Michel, A.: Amalfi und Jerusalem im griechischen Kirchenstreit. Orientalia Christiana Analecta, no. 121. Róma 1939. Michel, A.: Humbert und Kerularios, 2 köt. Paderborn, 1924–1930. Moeller, C.: Godefroid de Bouillon et l’Avouerie du Saint-Sépulcre, in Mélanges Godfried Kurth, 1. köt. Liège, 1908. Moravcsik, Gy: Byzantinoturcica, 2 köt. Budapest, 1942–1943. Mordtmann, J. H.: „Izmir” és „Eskişehir” szócikkek, in Encyclopaedia of Islam. Muir, W.: The Caliphate, ist Rise, Decline and Fall, javított kiadás. Edingburgh 1915. Mukrimin Halil (Yinanç): „Danismend” szócikk, in Islam Ansiklopedisi. Mukrimin Halil (Yinanç): Türkiye Tarihi, Selcuklu Dairi, 1. köt. Anadolun Fethi. Isztambul, 1934. Munro, D. C: Did the Emperor Alexius I ask for aid at the Council of Piacenza? American Historical Review, 27. köt. New York, 1922. Munro, D. C.: The Kingdom of the Crusaders. New York, 1936. Munro, D. C.: The Speech of Pope Urban II at Clermont. American Historical Review, 11. köt. New York, 1906. Nau, F: Les Arabes Chrétiens de Mésopotamie et de Syrie du VIIème au VIIIème siècle. Párizs, 1933. Nicholson, R. H.: Tancred. Chicago, 1940. Norden, W.: Das Papsttum und Byzanz. Berlin, 1903. Oeconomos, I.: La Vie Religiense dans l’Empire Byzantin. Párizs, 1918. O’Leary De L.: Arabia before Mohammed. London, 1927. O’Leary, De L.: A short History of the Fatimid Khaliphate. London, 1923. O’Leary, De L.: How Greek Science passed to the Arabs. London, 1948.

229

Oman, C. W. C: A History of the Art of War in the Middle Ages (2. kiad.), 2 köt. London, 1924. Ormanian, M.: L’Eglise Arménienne. Párizs, 1910. Ostogorsky G.: Agrarian Conditions in the Byzantine Empire. Cambridge Economic History of Europe, 1. köt. Cambridge, 1942. Ostrogorsky G.: Geschichte des byzantinischen Staates. München, 1940. Paris, G.: La Chanson d’Antioche provençale et la Grande Conquista de Ultramar. Romania. 17., 19. és 22. köt. Párizs, 1888, 1890, 1893. Paulot, L: Un pape Français: Urbain II. Párizs 1903. Pernice, A.: L’Imperatore Eraclio. Firenze, 1905. Pfister, C: Etudes sur le Règne de Robert le Pieux. Párizs, 1885. Pigeonneau, H.: Le Cycle de la Croisade et la Famille du Bouillon. Saint–Cloud, 1877. Pignot, J. H.: Histoire de l’Ordre de Cluny, 3 köt. Autun, 1868. Pigulevszkaja, N. V: Bizánc és Irán a hatodik és hetedik században (oroszul). Moszkva, 1946. Pontieri, E.: Tra i Normanni nell’ Italia meridionale. Nápoly, 1948. Poupardin, R.: Le Royaume de Bourgogne. Párizs, 1907. Prutz, H. G.: Wilhelm von Tyrus. München, 1883. Ramsay, W. M.: The Historical Geography of Asia Minor. Royal Geographical Society, Supplementary Papers, 4. köt. London, 1890. Ramsay, W. M.: The Intermixture of Races in Asia Minor. Proceedings of the British Acadamy, 7. köt. London, 1917. Raszovszkij, D.: „Kunok” (oroszul), Seminarium Kondakovianum, 6–10. köt. Prága – Belgrád 1935– 1939. Rey E. G.: Les Colonies Franques de Syrie. Párizs, 1883. Rey, E. G.: Les Dignitaires de la Principauté d’Antioche. Revue d’Orient Latin, 8. köt. Párizs, 1900– 1901. Riant, P.: Donation de Hugues, Marquis de Toscane, Académie d’Inscriptions et de Lettres, Histoires at Mémoires, 31. köt. Párizs, 1884. Riant, P.: Expéditons et Pélerinages des Scandinaves en Terre Sainte. Párizs, 1865. Riant, P.: Exuviae Sacrae Constantinopolitanae, 2 köt. Genf, 1877–1878. Riant, P.: Inventaire critique des Lettres historiques des Croisades. Lásd Bibliográfia, 228. p. Richmond, E. T: The Dome of Rock in Jerusalem. Oxford, 1924. Röhricht, R.: Die Pilgerfahrten nach dem Heiligen Lande vor den Kreuzzügen, in Raumer. Historisches Taschenbuch, 5. sorozat, 5. köt. Lipcse, 1875. Röhricht, R.: Geschichte des ersten Kreuzzuges. Innsbruck, 1901. Röhricht, R.: Geschichte des Königreichs Jerusalem. Innsbruck, 1898. Röhricht, R.: Regesta Regni Flierosolymitani. Lásd Bibliográfia, 228. p. Roszen, V. R.: Baszileiosz császár, a bolgárölő (oroszul). Szentpétervár, 1883. Rousset, P.: Les Origines et les Caractères de la première Croisade. Neuchâtel, 1945. Runciman, S.: Charlemagne and Palestine, English Historical Review, 1. köt. London, 1935. Runciman, S.: The Byzantine „Protectorate” in the Holy Land. Byzantion, 18. köt. Brüsszel, 1948. Runciman, S.: The Emperor Romanus Lecapenus. Cambridge, 1929. Runciman, S.: The Holy Lance found at Antioch. Analecta Bollandiana, 68. köt. Brüsszel, 1950. Sackur, E,: Die Cluniacenser. 2 köt. Halle, 1892–1894. Schlumberger, G.: Deux Chefs normands des Armées byzantines. Revues Historique, 16. köt. Párizs, 1881. Schlumberger, G.: L’Epopée Byzantine. 3 köt. Párizs, 1896–1905. Schlumberger, G.: Numismatique de l’Orient Latin. 2 köt. Párizs, 1878–1882. Schlumberger, G.: Récits de Byzance et des Croisades. 2 köt. Párizs, 1917–1922. Schlumberger, G.: Sigillographie de l’Empire Byzantin. Párizs, 1884. Schlumberger, G.: Sigillographie de l’Orient Latin (folytatása: F. Chalandon, befejezése: A. Blanchard). Párizs, 1943. Schlumberger, G.: Un Empereur Byzantin, Nicéphore Phocas. Párizs, 1890. Simon, G.: Der Islam und die Christliche Verkündigung. Gütersloh, 1920. Sobernheim, M.: „Ibn Ammar” szócikk, in Encyclopaedia of Islam. Starr, J.: Byzantine Jewry on the eve of the Arab Conquest. Journal of the Palestine Oriental Society, 15. köt. Jeruzsálem, 1935.

230

Starr, J.: The Jews in the Byzantine Empire, 641–1204. Athén, 1939. Stevenson, W. B.: Islam in Syria and Egypt és The First Crusade, in Cambridge Medieval History 5. köt. 6–7. fejezet. Cambridge, 1926. Stevenson, W. B.: The Crusaders in the East. Cambridge, 1907. Sybel, H. von: Geschichte des ersten Kreuzzuges. (2. kiad.) Lipcse, 1881. Ter Mikelian, A.: Die Armenische Kirche in ihren Beziehungen zur Byzantinischen Kirche. Lipcse, 1892. Ter Minassiantz, A.: Die Armenische Kirche in ihren Beziehungen zu den Syrischen Kirchen. Lipcse, 1904. Thibaudet, A.: Cluny. Párizs, 1928. Thurot, C: Etudes Critiques sur les Historiens de la Première Croisade. Revue Historique, 1. köt. Párizs, 1876. Tomaschek, W.: Zur historischen Topographie von Kleinasien im Mittelalter. Sitzungsberichte der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften, Philos.–Hist. Classe. 124. köt. Bécs, 1891. Tournebize, E: Histoire politique et religieuse de l’Arménie. Párizs, 1910. Tritton, A. S.: The Caliphs and their non-Muslim Subjects. Oxford, 1930. Usener, H.: Der Heilige Tychon, Sonderbare Heilige, no. I. Lipcse – Berlin, 1907. Uszpenszkij, F. I: Keresztes hadjáratok története (oroszul). Szentpétervár 1900. Vacant, A. – Mangenot, E.: Dictionnaire de Théologie Catholique. Párizs, 1899–. Vailhé, S.: La Prise de Jérusalem par les Perses en 614. Revue de l’Orient Chrétien, 6. köt. Párizs, 1901. Vailhé, S.: Les Juifs et la Prise de Jérusalem en 614. Echos d’Orient, 12. köt. Párizs, 1907. Vaissète, D.: Histoire de Languedoc (ed. A. Molinier), 10 köt. Toulouse, 1874. Vasziljev, A. A.: Bizánc és az arabok (oroszul), 2 köt. Szentpétervár 1900–1902. 1. köt. ford. H. Grégoire – E. M. Canard Byzance et les Arabes címen, in Corpus Bruxellense Historiae Byzantinae, 1. köt. Brüsszel, 1935. Vasziljev, A. A.: Histoire de l’Empire Byzantin, 2 köt. Párizs, 1932. Vasziljev, A. A.: The Opening Stages of the Anglo-Saxon Immigration to Byzantium in the Eleventh Century. Seminarium Kondakovianum, 9. köt. Prága – Belgrád, 1937. Vasziljevszkij, V G.: Művei (oroszul). 1 köt. Bizánc és a besenyők és A varág-orosz és varág-angol társaság Konstantinápolyban. Szentpétervár, 1908. Verlinden, C.: Robert Ier, Le Frison, Comte de Flanelre, in Werken mitgegeven door de Faculteit der Wijsbegeerde en Letteren Gent. Gent, 1935. Villey, M.: La Croisade: Essai sur la Formitation d’une Théorie judique, in H. X. Aquillière: L’Eglise et l’Etat au Moyen Age. 6. köt. Párizs, 1942. Vincent, H. – Abel, R.: Jérusalem. 2 köt.: Jérusalem Nouvelle (2 fasc). Párizs, 1914–1926. Wellhausen, J.: Das Arabische Reich und sein Sturz. Berlin, 1902. Wiet, G.: L’Egypte Arabe, in C. Hanataux: Histoire de la Nation Egyptienne. 4. köt. Párizs, 1937. Wilken, E: Geschichte der Kreuzzüge, 7 köt. Lipcse, 1807–1832. Wittek, P.: Byzantinisch-seldschukische Beziehungen, in Ostersche Genootschap in Nederland, Verlag van het achste Congress. Leiden, 1936. Wittek, P.: Deux Chapitres de l’Histoire des Turcs de Roum. Byzantion, 11. köt. Brüsszel, 1936. Wittek, P.: Le Sultan de Rum. Annuaire de l’Institut de Philologie et d’Histoire orientales et slaves, 6. köt. Brüsszel, 1938. Wittek, P.: The Rise of the Ottoman Empire. London, 1938. Wolff, T: Die Bauernkreuzzüge des Jahres 1096: ein Beitrag zur Geschichte des ersten Kreuzzuges. Tübingen, 1891. Yewdale, R. B.: Bohemund the First. New York, 1917. Yinanç L. lásd Mukrimin Halil. Zettersteen, K. V: „Sukman ibn Ortok” és „Suleiman ben Qutulmush” szócikkek Encyclopaedia of Islam. Zlatarskij, V. N.: A Bolgár Birodalom története (bolgárul), 3 köt. Szófia, 1918–1940.

231