A TESTVÉRISÉG ÁRMÁNY SZENVEDÉLY ÉS HARC A KERESZTES HADJÁRATOK KORÁBAN

A TESTVÉRISÉG ÁRMÁNY SZENVEDÉLY ÉS HARC A KERESZTES HADJÁRATOK KORÁBAN

Gold Book Elsı kiadás: Nagy-Britannia, 2006 Hodder & Stoughton Ltd A division of Plodder Headline 338 Euston Road London NW1 3BH Eredeti cím: Brethren Copyright © 2006 by Robin Young Térkép © Sandra Oakins All rights reserved Fordította: Körmendi Agnes Szerkesztette: Békési József Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt elızetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely módon sugározni. A könyv szereplıi képzeletbeli alakok, vagy olyan történelmi személyek, akiknek a könyvben bemutatott szavai és tettei a képzelet termékei. Bármiféle hasonlatosság valós élı vagy halott személyekhez kizárólag a véletlen mőve. ISBN 978 963 426 112 4 Magyarországon kiadja a Gold Book Kft. Felelıs kiadó a kft. vezetıje Készült a Kinizsi Nyomdában Felelıs vezetı: Bördıs János

Tartalom Köszönetnyilvánítás Térkép Elıhang Elsı rész Második rész Harmadik rész A szerzı jegyzete Szójegyzék

Köszönetnyilvánítás Legelıször is köszönöm önöknek, az olvasóknak, hogy elolvassák ezt az oldalt, pedig fogalmuk sincs róla, kik az itt megemlített emberek. Tudniuk kell, hogy nélkülük nem születhetett volna meg ez a könyv. Köszönet és hála édesanyámnak és édesapámnak a hosszú éveken át nyújtott támogatásért. Nélkületek sokkal nehezebben valósulhatott volna meg ez az álom. Köszönet családom többi tagjának, különösen nagyapámnak, Ken Young-nak a történetekért. Óriási köszönet az összes barátomnak (tudjátok, kik vagytok) a folyamatos biztatásért és a segítségért, ami nélkül nem lett volna életem a számítógéptıl elszakítva is. Külön köszönet Jónak és második családomnak, Sue-nak és Dave-nek. Köszönet írótársaimnak, Clare-nek, Liznek, Niallnek és Monicának felbecsülhetetlen értékő érzelmi és szakmai támogatásukért. Köszönet a Sussexi Egyetemen megismert barátoknak és oktatóknak kiváló útmutatásukért, és Sophiának egy bizonyos latin nyelvbotlás kijavításáért. Hálás köszönet ügynökömnek, Rupert Heath-nek a hitéért, fáradhatatlan, bölcs tanácsaiért, Yodához illı „bölcsességeim” kigyomlálásáért és a sok nevetésért. Köszönet szerkesztımnek, Nick Sayersnek, asszisztensének, Anne Clarke-nak és a Hodder & Stoughton fantasztikus csapatának a meleg fogadtatásért, a lelkesedésért és elkötelezettségért, és Nick szerkesztıi zsenialitásáért. Köszönet amerikai szerkesztımnek, Julie Doughtynak a Dutton kiadónál a tizenegyedik órában tett nagyszerő javaslataiért. Köszönet Amál al-Ayoubinak a Keleti és Afrikai tudományok Intézeténél az arab szövegek ellenırzésért, és óriási köszönet Mark Philpottnak az oxfordi Keble College Középkori és Reneszánsz Központja munkatársának a kézirat elolvasásáért és azért, hogy megmentette az amatır történész írót néhány tévedéstıl. Azok a hibák, amik sajnálatos módon a szövegben maradtak, mind a sajátjaim. Végül, de elsısorban, köszönet és hála Lee-nek mindezekért és minden másért.

ELİHANG A Grál könyvébıl Napnál fényesebb a tó Fortyog, mint a kénes üst, Eleven lény nem bírná Elviselni lángjait. Ám Perceval lát lényeket, Sötét teremtményeket: A tőz alatt vonaglanak Fényük bíbor, rıt-arany, Karjuk, szárnyuk, agyaruk Mint a pokol árnyal. A parton egy lovag pihen Rajta szőzfehér köpeny Mellén vérvörös kereszt Fejét szent fény övezi. Percevalhoz fordul, s int: A tóra mutat szép keze, Hangja zeng parancsolón A kincseit mind vesse be. Kıvé dermed Perceval Szíve hideg, ujja jég Képtelen szép kincseit A lángtóba hajítani. Újra rászól a lovag, A hanga kardként vág bele: Testvérem vagy, Perceval S egy Testvér rosszra nem vezet Újra tied, mi elvész. Mi meghalt, új életre kel! Perceval új hitre lel, A tőzbe veti kincseit. Fényes, színarany kereszt Sárga, mint az ifjú Nap; Gyertyatartó, ága hét Gyengéd fényő óezüst; Vert ólomból holdsarló Érdes színe árny sötét. Rögtön édes ének kel, Egyként csendül száz torok Édes szellı szárnyain Mint a hajnal, úgy ragyog Nem lángol a tó színe, Tiszta, kék víz ring helyén A mélybıl arany ember jı Álomfürtő, ezüstszemő. Térdre roskad Perceval Örömében csak zokog Majd háromszor, boldogan Kiált: Üdvöz légy, Uram!

ELSİ RÉSZ 1.

Ain Dzsalut (Góliát tavai), Jeruzsálemi Királyság Kr. u. 1260. szeptember 3. A Nap pályája tetıpontja felé közeledett, izzása szinte betöltötte az eget, és vakító fehérré szikkasztotta a sivatag okkersárgáját. Az Ain Dzsalut síkját övezı dombok csúcsai körül ölyvek köröztek, vijjogásuk megült a forróságtól súlyos levegıben. A síkság nyugati szélén, ahol a dombok lenyújtották kopár lábaikat a homokra, kétezer férfi várakozott páncélos lovakon. Kardjaik és pajzsaik csillogtak, az acél annyira felforrósodott, hogy hozzá se lehetett érni, és bár köpenyeik és turbánjaik alig védték meg ıket a kegyetlen napsütéstıl, egyikük sem panaszkodott a megpróbáltatásra. Bajbarsz Bundukdári, a bahri regiment parancsnoka fekete lován ült az elsı sorban. Vizestömlıjéért nyúlt, ami két kardja mellett lógott az övén – a pengéken apró csorbulások és rozsdapöttyök sorakoztak az állandó használattól. Miután ivott egy kortyot, megmozgatta a vállait, hogy ellazítsa megmerevedett ízületeit. Fehér turbánját átitatta a verejték, a kék köpeny alatt viselt páncélinge szokatlanul nehéznek tőnt. A délelıtt múlásával egyre nagyobb lett a hıség, s bár a víz jólesett Bajbarsz kiszáradt torkának, a bensıjét emésztı mélyebb szomjat nem tudta csillapítani. – Bajbarsz emír – morogta az egyik mellette ülı fiatalabb tiszt. – Múlik az idı. A felderítıknek már vissza kellett volna érniük. – Hamarosan itt lesznek, Iszmail. Légy türelemmel. – Miközben Bajbarsz visszaakasztotta a tömlıt az övére, végigmérte a mögötte várakozó bahri regiment néma sorait. Emberei arcán ugyanaz a komor kifejezés ült, amit sok csatasorban látott már csata elıtt. Hamarosan megváltozik majd ez a kifejezés. Bajbarsz látta már a legmerészebb harcosokat is elsápadni, amikor szembekerültek a saját soraik tükörképeként felvonuló ellenséggel. Ám amikor eljön az ideje, habozás nélkül harcolni fognak, hiszen a mameluk sereg katonái, Egyiptom rabszolgaharcosai voltak. – Emír... – Tessék, Iszmail. – Hajnal óta nincs hírünk a felderítıkrıl. Mi van, ha elfogták ıket? Bajbarsz összeráncolta a homlokát, Iszmail pedig azt kívánta, bár hallgatott volna. Bajbarszban összességében nem volt semmi különös; a legtöbb emberéhez hasonlóan magas volt és inas, a haja sötétbarna, a bıre fahéjszínő. A tekintete azonban nem mindennapi. Egy születési rendellenesség miatt bal pupillája közepén fehér csillag ragyogott, amitıl furcsán metszınek tőnt a pillantása; részben emiatt kapta gúnynevét – a Számszeríjász. Iszmail, a fiatal tiszt úgy érezte, a veséjéig hatol az átható kék tekintet, s olyan volt, mint egy pókhálóba került légy – Mondtam, légy türelemmel! – Igenis, emír. Bajbarsz tekintete megenyhült valamelyest Iszmail fıhajtása láttán. Nem olyan régen volt, hogy maga Bajbarsz várakozott az elsı sorban az elsı csatájába. A mamelukok egy poros síkságon ütköztek meg a frankokkal, egy Herbija nevő falu közelében. Bajbarsz vezette támadásra a lovasságot, néhány óra alatt szétzúzták az ellenséget, és keresztény vér áztatta a homokot. Ha Isten úgy akarja, ma is így lesz. A távolban halvány, reszketeg poroszlop szállt fel a síkról. Lassan hét lovas hıségtıl elmosódott, hullámzó alakját öltötte. Bajbarsz a lova véknyába vágta a sarkát, és tisztjei

kíséretében elıreugratott az elsı sorból. Amikor a sebesen vágtató felderítıcsapat közelebb ért, vezetıjük Bajbarsz felé fordította a lovát. A gyeplıt élesen megrántva megállt a vezére elıtt. Az állat nyeregtakaróján verejtékfoltok ütöttek át, a szájából habos nyál csöpögött. – Bajbarsz emír! – lihegte a lovas, miközben tisztelgett. – A mongolok közelednek. – Mekkora erıvel? – Az egyik tüménjük, emír. – Tehát tízezren. Ki a vezérük? – Tudomásunk szerint a tábornokuk, Kitboga vezeti ıket. – Észrevettek titeket? – Gondoskodtunk róla. Az elıvédjük itt van a nyomunkban, és a fısereg szorosan követi ıket. – A felderítık vezetıje közelebb léptetett Bajbarszhoz, és olyan halkan folytatta, hogy a többi tiszt alig hallotta a szavait. – Óriási a seregük, emír, és sok hadigépet hoznak magukkal, a kémeink mégis azt mondják, ez csak az erıik harmada. – Ha levágod a fenevad fejét, a teste is elbukik – felelte Bajbarsz. A távolban felharsant egy mongol kürt fülsiketítı vijjogása. Aztán hamar további kürtök csatlakoztak hozzá, mígnem metszı, fülsértı kórusuk visszhangot nem vert a dombokon. A mamelukok lovai, érezve lovasaik feszültségét, horkangatni és nyihogni kezdtek. Bajbarsz bólintott a felderítık vezetıjének, majd a tisztjeihez fordult. – Amikor jelt adok, fújjatok visszavonulót! Te velem jössz! – intett Iszmail-nak. – Igenis, emír – felelte Iszmail. Az arca ragyogott a büszkeségtıl. Tíz-húsz másodpercig nem lehetett mást hallani, csak a távoli kürtszót és a síkon átsüvöltı szél nyughatatlan sóhajait. Keleten porfelhı emelkedett az égre, ahogy a mongol sereg elsı sorai felbukkantak a dombvonulat gerincén. A lovasok egy futó pillanatra megálltak, aztán tovább robogtak, a sötétség tengereként kiáradva a síkságra. A fekete áradat fölött szikrákat vetett az acélon megcsillanó napfény. Az elıhad mögött jött a fısereg, kopjás-íjas könnyőlovasok vezetésével, majd maga Kitboga. A mongol vezért minden oldalról vassisakot és bırszalagokkal megkötött, több réteg nyersbırrétegbıl álló vértet viselı veterán harcosok vették körül. Mindegyik két tartalék lovat vezetett száron, a dübörgı hadoszlop mögött pedig ostromgépek és a kifosztott városokból és falvakból szerzett zsákmánnyal megrakott szekerek érkeztek. A szekereket asszonyok hajtották, hátukon hatalmas íjakkal. A mongol hordák egységbe kovácsolója, Dzsingisz kán harminchárom éve halott volt, de harcos birodalma tovább élt abban az erıben, amivel most a mamelukok szembenéztek. Bajbarsz hónapok óta készült erre az összecsapásra, ám sokkal régebben emésztette a vágy iránta. Húsz év telt el azóta, hogy a mongolok elözönlötték a szülıföldjét, feldúlták törzse földjeit, elhajtották nyájait; húsz év telt el azóta, hogy népe kénytelen volt elmenekülni a támadás elıl és a szomszéd törzsfı segítségét kérni, aki azonban elárulta és szíriai rabszolgakereskedık kezére játszotta ıket. Ara lehetıség, hogy bosszút álljon azokon, akik rabszolgasorba kerülését elıidézték, csak néhány hónapja érkezett el Bajbarsznak, amikor a mongolok követe felbukkant Kairóban. A követ azzal a felszólítással jött, hogy Kutuz, a mameluk szultán hódoljon be a mongol uralomnak, és a muszlim fennhatóság alatt álló Bagdad feldúlásán túl végsı soron ez a szemérmetlen követelés késztette cselekvésre a szultánt. A mamelukok senki elıtt nem hajoltak meg, csak Allah elıtt. Miközben Kutuz és hadvezérei, köztük Bajbarsz a megtorlást tervezték, a mongol követ gondolkodhatott néhány napig a hibáján – nyakig a homokba ásva, a tőzı napon, Kairó falain kívül, mielıtt a hıség és a keselyők végeztek vele. Bajbarsz most hasonló leckében szándékozott részesíteni azokat is, akik a követet küldték. Bajbarsz megvárta, amíg a nehézlovasság elsı sorai elértek a síkság közepéig, aztán megfordította a lovát és szembenézett embereivel. Elırántotta és a feje fölé emelte egyik

kardját. A napfény végigtáncolt az ívelt pengén, s az felragyogott, mint egy csillag. – Egyiptom harcosai! – kiáltotta. – Eljött a mi idınk, s ezután a gyızelem után olyan hatalmas halmot emelünk ellenségeink holttesteibıl, mely magasabb, mint a hegyek, és szélesebb, mint a sivatag! – Gyızelem! – harsogták a bahri regiment katonái. – Allah nevében! Egy emberként fordítottak hátat a közelgı seregnek, és a dombok felé ösztökélték lovaikat. A mongolok azt hitték, hogy ellenségeik rémületükben menekülnek, és hujjogva eredtek a nyomukba. A síkságot nyugat felıl határoló dombok alacsonyak és szélesek voltak. A vonulatukat megtörı hasadék széles vízmosást alkotott. Bajbarsz és emberei bevágtattak ebbe a vízmosásba, és a mongol elıhad elsı lovasai a mamelukok által felvert, fojtogató porfelhıbe érkeztek. A fısereg követte ıket, bedübörgött a vízmosásba, s a tömegük keltette rezgések nyomán homok- és sziklatörmelék zúdult le a szoros falairól. A bahri regiment Bajbarsz jelzésére visszarántotta a lovak kantárszárát és megfordult, elállva a mongolok útját. Egyszerre kürtök harsogása és üstdobok puffogása töltötte be a hasadékot. Az egyik oldalsó gerincen sötét alak rajzolódott ki, háta mögött a Nappal. Kutuz volt az. Nem egyedül érkezett. Több ezer mameluk harcos sorakozott fel a vízmosás fölött, a domb hátán. Az íjász– és lovasezredeket színek különböztették meg egymástól: bíbor, skarlát, narancs, fekete. Olyan volt, mintha letakarták volna a dombot egy hatalmas, foltos köpennyel – a kopjak hegyén és a sisakokon megcsillanó napfény alkotta az ezüstfonalak szövevényét. A gyalogság karddal, buzogánnyal és íjjal a kézben várakozott, a két szárnyon pedig beduin és kurd zsoldosokból álló kicsi, de annál halálosabb csapatok fogták közre a fısereget hét láb hosszú lándzsáikkal. A mongolok besétáltak Bajbarsz csapdájába, már csak szorosra kellett húzni a hurkot. A kürtszó után felharsant a mamelukok csatakiáltása, s a harcosok ezreinek együttes hangja egy pillanatra még az üstdobok ritmikus puffogását is elnyomta. A mameluk lovasság rohamra indult. A lejtın leereszkedı lovak némelyike porfelhıt verve felbukott, de lovasaik sikolya elveszett a paták földrengetı dübörgésében. Még többen lendültek az ellenség felé, ahogy két újabb mameluk ezred viharzott ki Ain Dzsalut síkjára, hogy a mongolok utócsapatait is a szorosba terelje. Bajbarsz meglengette a kardját a feje fölött, és üvöltve rohamra indult. A bahri regiment átvette a kiáltását. – Allahu akbar! Allahu akbar! A két sereg kavargó por, kiáltások és fegyvercsattogás közepette csapott össze. Az elsı pillanatokban mindkét oldalon nyilak százai hullottak le, katonák rogytak össze holtan, megnehezítve az elırejutást az életben maradottaknak. A lovak meghıköltek, a káoszba vetve lovasaikat, a haldoklók pedig vérpermetet szórva sikoltottak. A mongolok híresek voltak lovaglótudásukról, ám a szorosban nem tudtak hatékonyan manıverezni. Miközben a mamelukok megállíthatatlanul törtek a fıseregre, a beduin lovasság megakadályozta, hogy a szárnyakon két oldalról közrefogják ıket. A domboldalakról sziszegve érkeztek a nyílvesszık, idınként pedig kivirágzott egy-egy narancsszín tőzgömb a küzdık között, ahogy a mameluk katonák eldobták naphtá-val teli cserépkorsóikat. A mongolok, akiket eltaláltak, fáklyaként lángoltak és borzalmas üvöltéseket hallatva kapaszkodtak megbokrosodott lovaikba, miközben tovább terjesztették a lángokat és a zőrzavart saját soraik közt. Bajbarsz halálos ívben meglendítette egyik kardját, és tisztán, a mozdulat lendületével levágta egy mongol fejét. Azonnal egy másik állt elesett társa helyébe, arcán annak vérével. Bajbarsz elszántan forgatta pengéit, de a lovát egyre jobban beszorították és lökdöstek a felfordulásba érkezı gyalogosok. Iszmail az oldalán küzdött, tetıtıl talpig véresen. Felkiáltott, s kardjával átdöfte egy mongol sisak rostélyát. A penge egy pillanatra beszorult, mélyen a harcos koponyájába fúródva, ám a fiatal tiszt kiszabadította és azonnal újabb ellenfelet keresett.

Bajbarsz pengéi táncot jártak a kezében, s újabb két mongol hullott el súlyos csapásai alatt. Kitboga, a mongolok vezére ádázul küzdött. Széles, rettenetes kaszáló mozdulatokkal.lengette kardját, koponyákat zúzva szét, végtagokat vágva le, s bár teljesen körülvették, senki sem fért hozzá. Bajbarsznak eszébe jutott a vérdíj, ami arra várt, aki megöli vagy elfogja a mongol vezért, de a küzdelem és a hajlított pengék fala elzárta az útját. Lebukott, ahogy egy vad ifjú rárontott egy buzogánnyal, és Kitbogáról megfeledkezve csak az életben maradásra koncentrált. Miután az elsı sorok elestek vagy visszaszorultak, a mongol nık és gyerekek is harcba szálltak a férfiak oldalán. Noha a mamelukok tudták, hogy a mongolok asszonyai és leányai részt vesznek a csatákban, most, a saját szemükkel látva ıket megtorpantak egy pillanatra. A borzas, hosszú hajú, acsarkodó nık legalább olyan jól, s talán még vérszomjasabban is harcoltak, mint a férfiak. Az egyik mameluk parancsnok, félve, hogy milyen hatással lehet ez a katonáira, megpróbálta túlüvölteni a csatazajt, és kiáltását hamarosan mások is átvették. Allah neve betöltötte a levegıt, visszhangot vert a dombok között és ott csengett minden mameluk fülében. A karok új erıre kaptak, a kardok új áldozatok felé lendültek. Az együttérzés elemésztıdött a csata hevében, és a mamelukok minden útjukba kerülıt levágtak. A rabszolga harcosok számára a mongol sereg névtelen, kortalan, nemtelen fenevaddá változott, amit fel kellett darabolni ahhoz, hogy elpusztuljon. A kardcsapások végül meglassultak. A gyalogosan küzdı ellenfelek egymásra támaszkodva hárították az egyre erıtlenebb csapásokat. A mordulások és kiáltások közepette felharsant egy-egy sikoly, ahogy a kardok eltalálták fáradó célpontjaikat. A mongolok még egy végsı rohamot indítottak a gyalogság ellen, azt remélve, hogy áttörhetnek soraikon és a mamelukok mögé kerülhetnek, de a gyalogosok megvetették a lábukat, és csak maroknyi mongol lovas jutott át a lándzsáik között. Okét a mameluk lovasság fogadta és vágta le azonnal. Kitboga elesett, lovát felborította a körülötte tolongok puszta nyomása. A diadalittas mamelukok levágták a fejét, majd kérkedve felmutatták a megtört seregnek. A mongolok, akiket a népek rettenetének is neveztek, veszítettek. S ami még fontosabb, ezt tudták is. Bajbarsz lovának nyakába beleállt egy eltévedt nyílvesszı. A fájdalomtól megvadult állat ledobta lovasát és elvágtatott. A vezér talpra küzdötte magát, csizmája csúszkált a vérben. Mindenhol vér volt. Vér a levegıben, vér a szájában, vér csöpögött a szakállából, vértıl voltak sikamlósak a kardmarkolatai. Elırelendült, és levágott még egy mongolt. A mongol hirtelen elakadó halálsikollyal zuhant a homokra, s amikor senki sem ugrott a helyébe, Bajbarsz megállt. A por elhomályosította a Napot és sárgára festette a levegıt. Egy szélroham szétszórta a felhıket, és Bajbarsz meglátta a mongol szekerek és ostromgépek fölött a megadás zászlaját. Amikor körülnézett, pillantása mindenfelé csak holttestekre esett. A vér és a felmetszett testek bőze súlyosan megülte a levegıt, s fent az égen, a magasban a dögevık már elkezdték saját gyızelmi éneküket vijjogni. Az elesettek egymáson hevertek, s az ellenség sötét bırpáncéljai között ott virítottak a mamelukok színes köpenyei. A közelben pedig ott feküdt a hátán Iszmail. A mellkasát egy mongol szablya nyitotta fel. Bajbarsz odalépett hozzá. Lehajolt, a fiatal tiszt kifejezéstelen szemébe nézett, aztán felállt, ahogy egy másik tiszt tisztelgett elıtte. A harcos homlokán erısen vérzett egy vágás, vad tekintete ide-oda járt. – Emir! – szólalt meg rekedten. – Mik a parancsaid? Bajbarsz felmérte a pusztítást. Alig néhány óra alatt megsemmisítették a mongol sereget – legalább hétezer harcossal végeztek. Néhány mameluk térdre rogyva sírt megkönnyebbülésében, de a legtöbben diadalmasan üvöltöztek és a szekerek körül gyülekezı túlélık felé rohantak. Bajbarsz tudta, hogy vissza kell szereznie az irányítást az emberei fölött, vagy gyızelmi mámorukban legyilkolják az életben maradtakat és kifosztják a szekereket. Márpedig a mongol foglyokért, különösen a nıkért és a gyerekekért szép összeget

fizetnének a rabszolgapiacokon. A túlélık felé mutatott. – Felügyeld az elfogásukat és gondoskodj róla, hogy senkit ne öljenek meg! Rabszolgákra van szükségünk, eladható rabszolgákra, nem halottakra, akiket nekünk kell elégetnünk. A tiszt sarkon fordult és futásnak eredt a homokban, hogy teljesítse a parancsot. Bajbarsz a hüvelyébe csúsztatta kardját, és körülnézett egy ló után. Talált egy vérfoltos szerszámú, lovasát vesztett hátast, felült rá és odaügetett katonáihoz. Körülötte a többi mameluk parancsnok saját regimentje sorait rendezte. Bajbarsz végigmérte a bahrik fáradt, mégis dacos arcát, és megérezte magában a diadalmámor elsı hullámait. – Testvéreim! – kiáltotta. A szavak majdnem elakadtak kiszáradt torkában. – Allah kegyes volt hozzánk ma! Gyızedelmesen állunk dicsıségében, ellenségünk elpusztult! – Elhallgatott, mert a katonák örömujjongásban törtek ki, aztán csendre intette ıket. – Ám az ünnepléssel még várnunk kell, sok a tennivalónk. Keressétek meg a tisztjeiteket! Az örömujjongás folytatódott, de a katonák már kezdtek valamiféle alakzatba rendezıdni. Bajbarsz odaintett két tisztnek. – A mieink holttestét még naplemente elıtt el kell temetni. A mongolokat égessétek el, és kutassátok át a környéket menekülık után. A sebesülteket hozzátok a táborba. Ott találkozunk, miután végeztetek. – Bajbarsz körülpillantott a pusztításon, tekintetével Kutuzt keresve. – Hol van a szultán? – Úgy egy órája visszavonult a táborba, emír – felelte az egyik tiszt. – Megsebesült a csatában. – Súlyosan? – Nem, emír, azt hiszem, csak könnyebben. Az orvosai már vele vannak. Bajbarsz elbocsátotta a tiszteket és odaügetett a foglyokhoz. A mamelukok feltúrták a szekereket, és ami értéket találtak, azt egy mind növekvı halomba dobálták a karmazsinvörös homokra. Sikoly hangzott fel, ahogy két katona kirángatott három gyermeket az egyik szekér alatti búvóhelyükrıl. A foglyok közül felugrott és odaszaladt hozzájuk egy nı – Bajbarsz úgy vélte, az anyjuk lehetett. Az asszony még hátrakötött kézzel is ádázul küzdött, úgy köpködött, mint egy kígyó és meztelen lábával rugdosott. Az egyik katona egy ökölcsapással elnémította, majd a gyerekekkel együtt a hajánál fogva visszarángatta a foglyok egyre gyarapodó csoportjához. Bajbarsz lenézett a fogságba esettekre, és tekintete találkozott egy fiatal fiú rémült tekintetével, aki épp elıtte térdelt. A fiú elkerekedett, rettegı szemébıl mintha húsz évvel korábbi önmaga nézett volna vissza. Bajbarsz kipcsak töröknek született a Fekete-tenger partján, és a mongolok támadása elıtt semmit sem tudott a háborúról és a rabszolgaságról. Miután elszakították családjától és eladták egy szíriai rabszolgapiacon, négy gazdája is volt, aztán egy egyiptomi tiszt megvette és elvitte magával Kairóba, rabszolga katonának. A Nílus melletti mameluktáborban kapott ruhát, fegyvert, és megtanították harcolni a többi fiúval, akiket a szultán seregének vettek. Most, harminchét évesen ı parancsolt a kiváló bahri regimentnek. Ám hiába a többládányi arany, hiába a saját rabszolgák, a szolgálatban töltött elsı év keserő emlékei mindennap rátörtek. Bajbarsz intett az egyik katonának, aki a foglyokat ırizte. – Gondoskodj róla, hogy az összes zsákmány a táborba kerüljön! Nagyon megbánja, aki meglopja a szultánt. A sérült ostromgépekbıl rakjatok máglyát, a többit hozzátok el! – Ahogy parancsolod, emír! Bajbarsz lova csikorogva léptetett a vörös homokon a mamelukok tábora felé, ahol Kutuz szultán várt rá. A testét súlyosnak érezte a fáradtságtól, de a lelke szárnyalt. A mamelukok most elıször arattak gyızelmet azóta, hogy a mongolok elözönlötték Szíriát. Nemsokára az egész hordát szétzúzzák, s azután Kutuz minden figyelmét egy sokkal fontosabb ügynek szentelheti. Bajbarsz elmosolyodott. Ritkán tett ilyet, s a mosoly idegenül hatott az arcán.

2.

Szent Márton-kapu, Párizs Kr. u. 1260. szeptember 3. A fiatal írnok nehezen zihálva végigrohant a sikátoron. A lába meg-megcsúszott az utcát borító nyálkás sár-, ürülék- és vizelettócsákban; orrát facsarta a szenny és a rothadó élelem bőze. Megcsúszott, egyik kezével odakapott a mellette álló épület éles kovafalához, visszanyerte egyensúlyát, és tovább futott. Balján az épületek között egy pillanatra meglátta a Szajna széles, fekete szalagját. Az ég alja keleten már világosodni kezdett, a Notre-Dame tornyán megcsillant a hajnal elsı, halovány fénye, de a kunyhók és kalyibák közötti sikátorok labirintusában még mindig éjeli sötétség volt. Az írnok haja a fejére tapadt az izzadtságtól. Elfordult a folyótól, és észak felé, a Szent Márton-kapu felé vette az irányt. Idınként megkockáztatott egy pillantást a válla fölött a háta mögé. Azonban senkit sem látott, és csak saját lépteinek zaját hallotta. Amint átadja a könyvet, szabad lesz. Mire a harangok prímát ütnek, már úton lesz Rouen és az új élet felé. Az utca végén megállt, s egyik kezét csípıre téve, a másikban egy pergamenkötéső könyvet szorongatva elıregörnyedt és levegıért kapkodott. A szeme sarkából mozgást látott. Az utca másik végén felbukkant és felé tartott egy magas, szürke köpenyes férfi. A fiatal írnok sarkon fordult és ismét futni kezdett. Ide-oda cikázott az épületek között, hogy megszabaduljon az immár az övéi mögött visszhangzó léptektıl. Ám üldözıje elszántan követte, s egyre csökkent közöttük a távolság. Az ifjú elıtt egyszer csak ott tornyosult a városfal. A keze rászorult a könyvre. Büntetés várt rá, talán halál, talán csak börtön, nem tudta, de a bizonyíték nélkül feltehetıen nem tudják elítélni. Beugrott egy szők utcába két boltsor között. Egy borkereskedı hátsó ajtaja mellett néhány hordó állt takaros sorban. Az írnok hátrapillantott. Hallotta a lépteket, de még nem látta üldözıjét. Bedobta a pergamenkötéső könyvet a hordók mögé, aztán tovább rohant, lia sikerül megszöknie, késıbb majd visszajön érte. Nem sikerült. Még három utcán tudott átvágni, aztán egy mészárszék elıtt, ahol a föld az elızı napi vágásoktól vöröslött, üldözıje utolérte. A fiú felüvöltött, ahogy a magas férfi a viseltes szürke köpenyben durván odalökte a falhoz. – Add ide! – A férfi erıs akcentussal beszélt, és bár a köpeny csuklyáját mélyen az arca elé húzta, látszott, hogy sötét a bıre. – Megırült? Engedjen el! – zihálta az írnok, hiábavalóan kapálózva. – Nincs idım játszadozni! – húzott elı egy tırt a támadója. – Add ide a könyvet! – Kérem, ne öljön meg! – Tudjuk, hogy te loptad el – emelte fel a férfi a tırt. Az írnok reszketve vett egy mély lélegzetet. – Kénytelen voltam! Azt mondta, meg... O, édes Istenem! – A fiú két kezébe fogta a fejét és zokogott. – Nem akarok meghalni! – Ki mondta, hogy lopd el? De az írnok csak zokogott. A támadó egy komor sóhaj kíséretében hátralépett és a hüvelyébe csúsztatta a tırt. – Nem bántalak, ha megmondod, amit tudnom kell. A fiatal írnok elkerekedett szemmel nézett fel rá. – A preceptórium óta a nyomomban van? – Igen. – Jean... a férfi, akit... Életben van...? – Az írnok hangja elhalt, az arcán könnyek patakzottak. – Életben van. Az írnok élesen kifújta a levegıt. Valami megzörrent mögöttük. A szürke köpenyes férfi megfordult, sötét tekintete a

házakat fürkészte. Semmit sem látott, ezért visszafordult a fiúhoz. – Add ide a könyvet, és együtt visszamegyünk a preceptóriumba. Gondoskodom róla, hogy ne bántsanak, ha elmondod az igazat. Kezdjük azzal, ki kényszerített, hogy ellopd a könyvet. Az írnok tétován szólásra nyitotta a száját. Éles kattanás hallatszott, amit halk fütyülés követett. A szürke köpenyes férfi ösztönösen lebukott. Egy pillanattal késıbb egy számszeríj lövedéke fúródott az írnok torkába. A fiú szeme elkerekedett, de egyetlen hangot sem hallatott, miközben a földre rogyott. A szürke köpenyes férfi még épp idıben pördült meg ahhoz, hogy lássa, amint egy árnyék átvetıdik a sikátor fölötti sötét tetık fölött, aztán eltőnik. Halkan elkáromkodta magát, majd leguggolt az írnok mellé, akinek hevesen rángtak a lábai. – Hová tetted a könyvet? Hová? Az írnok kinyitotta a száját, és vér bugyogott fel belıle. A lába abbahagyta a rángatózást, a feje hátrahanyatlott. A szürke köpenyes férfi megint elkáromkodta magát, aztán átkutatta a holttestet, bár nyilvánvaló volt, hogy semmi sincs a fiúnál a rajta lévı ruhán kívül. Aztán a férfi hangokat hallott és felnézett. Három alak közeledett a sikátorban, a városi ırség skarlátszín köpenyét viselve. – Ki van ott? – kiáltott az egyik. Felemelte a kezében tartott fáklyát, aminek a lángja megrebbent a szélben. – Hé, te! – csattant fel az ır, amikor meglátta, hogy sötét alak hajol valami fölé a földön. A szürke köpenyes férfi nem engedelmeskedett a parancsnak, hogy álljon meg, hanem futásnak eredt. – Utána! – parancsolt rá társaira a fáklyát tartó ır. Közelebb ment és elkáromkodta magát, amikor a lángok fényénél megpillantotta a halott írnok fekete tunikáját, a mellkasán a Templom vörös keresztjével. Néhány utcával arrébb az Antoine de Pont-Evêque nevő borkereskedı épp a boltjában sóhajtozott holmi zavaros számlák fölött, amikor meghallotta a kiáltásokat. Kíváncsian felállt az asztaltól, kinyitotta a hátsó ajtót és kinézett. Az utca üres volt, a háztetık fölött már derengett a hajnali égbolt. A kiáltozás egyre távolodott. Antoine ásítva megfordult, hogy visszamenjen az üzletbe. Azonban megtorpant, mert megakadt a szeme valamin. A valami az üres hordók sora mögött hevert a földön, és valószínőleg észre sem vette volna, ha meg nem csillan rajta a fény. Antoine nyögve lehajolt és felvette. Egy könyv volt az, elég vastag, szép, sima pergamenbe kötve. A fedelén csillogó arannyal futtatták a feliratot. Nem tudta elolvasni a szavakat, de a könyv gyönyörő mestermunka volt, és el sem tudta képzelni, hogyan dobhat vagy veszíthet el valaki egy ilyen drágának látszó tárgyat. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy visszateszi, de aztán gyorsan, lopva körülnézett, besurrant az üzletébe és bezárta maga mögött az ajtót. Elégedetten bedugta a könyvet a pultja alatti poros, zsúfolt polcra, és vonakodva visszatért a számlákhoz. Majd megkérdi a bátyját, hogy mirıl szól, ha egyszer arra jár az a csavargó. New Temple, London, Kr. u. 1260. szeptember 3. A New Temple káptalanházában csapatnyi lovag győlt össze a beavatásra. Némán ültek a padokon, arccal az emelvény felé, melyen az oltár állt. Az oltár elıtt, a lovagoknak háttal, fejét lehajtva egy tizennyolc éves fegyvernök térdelt. Levetette rendje fekete tunikáját, meztelen mellkasára borostyánszín foltokat vetett a gyertyafény. A falitartókban rebegı erıtlen lángnyelvek nem tudták szétoszlatni a belsı szentély örök sötétségét, s így az egybegyőltek nagy részét árnyékok ölelték körül. Két feketébe öltözött szerpap segítségével egy pap lépdelt fel az emelvény lépcsıin. Megállt az egybegyőltek elıtt, s magához szorította bırkötéses könyvét, míg a szerpapok elıkészítették az oltárt. Miután elrendezték a szent kelyheket, átmentek az oltár mögé, ahol két lovag várakozott a templomosok hosszú, fehér köpenyében, szívük fölött a vörös, talpas kereszttel. A pap megköszörülte a torkát és végigmérte az egybegyőlteket.

– Ecce quam bonum et quam jocundum habitare fratres in unum. – Ámen – felelték a többiek kórusban. A pap rájuk emelte a tekintetét. – A mi Urunk, Jézus Krisztus, és Szent Anyja, Mária nevében üdvözöllek benneteket, testvéreim. Egyként győltünk össze erre a szent rítusra, s így egyként visszük azt véghez. – A térdeplı fegyvernökre nézett. – Mi célból jöttél ide? A fegyvernök igyekezett felidézni a szavakat, amiket mondania kellett, s amiket egész éjjel tanult. – Azért jöttem, hogy felajánljam magam, testem és lelkem a Templomnak. – Kinek a nevében ajánlod fel magad? – Isten és Hugues de Payns, szent rendünk alapítója nevében, ki lemondván a bőn és sötétség életérıl, megszabadult e világi kötelékeitıl és... – a fegyvernök elhallgatott egy pillanatra, a szíve hevesen vert – ...és a köpenyt és a keresztet felvéve a tengeren túlra utazott, hogy tőzzel és vassal pusztítsa a hitetleneket. S aki odaérvén esküvel fogadta, hogy megvédelmezi a keresztény zarándokokat a Szentföldre vezetı vészterhes útjukon. – Kívánod-e most elfogadni a Templom köpenyét, tudván, hogy ezzel leveted világi kötelékeidet és alapítónk nyomában járva a Mindenható Isten igaz és alázatos szolgája leszel? – Amikor a fegyvernök igenlı választ adott, a pap felvett egy cserépedényt az oltárról, és óvatosan belétöltötte tartalmát egy aranyfüstölıbe. A tömjén és a mirha gyantaszerő keveréke lángra lobbant az izzó faszénen, és a felszálló füstfelhı elborította a papot. A férfi felköhögött és hátralépett. A mögötte álló két lovag elırejött. Az egyik lovag kivonta kardját és a fegyvernökre mutatott vele. – Látsz-e minket, látod-e fenséges öltözékünket és erıs fegyvereinket? Bölcsen vedd szemügyre eme dolgokat, mert olyan szemmel és szívvel nézel, melyek nem képesek meglátni és megérteni rendünk szigorát. Mert amikor a tenger eme partján akarnál állni, a túlpartján kell lenned, amikor enni akarnál, éhezned kell, s amikor aludni akarnál, ébren kell maradnod. Elfogadod mindezeket Isten dicsıségére és lelked üdvéért? – Igen, nemes lovag – felelte a fegyvernök ünnepélyesen. – Akkor felelj meg igazsággal eme kérdésekre! A lovagok visszatértek a helyükre, a pap pedig elkezdett felolvasni a könyvbıl. Hangja visszhangot vert a káptalanházban. – Hiszel-e a keresztény hitben, ahogyan azt a római egyház kinyilatkoztatja? Lovag fia vagy-e, törvényes házasságból? Ajándékoztál-e bármit bárkinek e rend tagjai közül, mely soraiba fogadni készül téged? Erıs vagy-e testben, nem titkolsz-e bármilyen betegséget, mely alkalmatlanná tenne a Templom szolgálatára? – A fegyvernök csengı hangon válaszolt a kérdésekre, a pap pedig meghajtotta a fejét. – Rendben van. – Átnyújtotta a könyvet az egyik szerpapnak, aki lelépett a fegyvernök mellé és elé tartotta. – Íme, a Templom szabályzata – folytatta a pap -, ami az áldott szent, Clairvaux-i Bernát segítségével született meg, ki támogatott minket rendünk alapításakor, s kinek lelke azóta is velünk él. Nézd meg törvényeinket, ahogy írva vannak, és esküdj, hogy megtartod ıket! Esküdj, hogy mindig hő leszel a rendhez, s feltételek nélkül teljesítesz minden parancsot, amit kapsz. Ám csak akkor, ha a parancs egyenesen a Templom valamelyik vezetıjétıl érkezik, mely vezetı nevezetesen a nagymester, ki Akkon városából vezérel minket az ı bölcsességében; Franciaország királyának vizitátora, nyugati erısségeink préceptorat; a marsall, a háznagy; majd azon királyságok mesterei, melyekben rendünk megvetette lábát mind keleten, mind nyugaton. Emellett engedelmességgel tartozol parancsnokaidnak a csatákban, illetve azon preceptóriumok mestereinek, amelyekben háborúban vagy békében állomásozol. Tartozol továbbá udvariasnak lenni minden lovagtestvéreddel, kikhez ettıl a pillanattól kezdve a vérnél is erısebb kötelék köt. Esküdj, hogy megırzöd tisztaságod, s hogy mindenféle vagyon nélkül élsz ezentúl, kivéve mindazt, amit mestereid rád ruháznak. Esküdj, hogy segíted ügyünket a tengeren túlon, a Szentföldön, megvédelmezvén a Jeruzsálemi

Királyságban lévı erısségeinket és birtokainkat minden ellenséggel szemben, szükség esetén az életed árán is. És esküdj, hogy soha nem hagyod el a Templom rendjét, csak ha mestereid erre engedélyt adnak, mert ezen eskü által hozzánk köttetsz és Isten szemében mindörökkön közöttünk maradsz. A fegyvernök rátette a könyvre az egyik kezét, és megesküdött, hogy megtartja a felsoroltakat. A szerpap fellépett az emelvényre és az oltárra tette a bırkötéses könyvet. Miközben visszahúzódott, a pap lenyúlt és gyengéd, szeretetteljes mozdulattal felvett egy kicsi, fekete, aranyberakásos dobozt. Levette a fedelét és kiemelt egy kristályfiolát, melynek sokszögletőre csiszolt felszínén felragyogott a gyertyák sápadt fénye. – Íme, Krisztus vére – suttogta a pap -, melynek három cseppjét ebben az üvegcsében hozta el nekünk közel két évszázada a Szent Sír templomából Hugues de Payns, rendünk alapítója, akinek nevében közénk állsz, s akinek nyomdokaiban járni fogsz. Nézd meg és fogadtass be! Az egybegyőltek felsóhajtottak, a fegyvernök áhítattal nézte a fiolát, a szertartásnak errıl a részérıl egy szót sem szóltak neki. – Átadod-e magad a rendnek, testestül-lelkestül? – Átadom. – Akkor hajts fejet eme oltár elıtt – parancsolta a pap -, és kérd az Úristen, a Szőz és az összes szentek áldását! William Campbell arcát a hideg falhoz nyomva nézte, ahogy a fegyvernök lehasalt a kıpadlón, két kezét kitárva, mint a keresztek a lovagok köntösein. Will, aki magasra nıtt tizenhárom évéhez képest, igazított görnyedt tartásán, mert a lábai lüktetni kezdtek. Az egerek kitartó munkája meglazított egy követ a káptalanházat a konyha raktárától elválasztó falban, és vékony rés keletkezett. A raktárra félhomály borult. Csak a konyhába vezetı ajtó résein szőrıdött be néhány fénypászma. A levegıt egérürülék és penészes gabona szaga ülte meg. A két nagy zsák, ami közé Will bekuporodott, nyújtott némi védelmet a padlóból áradó hideg ellen, és nagyrészt el is takarta a fiút. – Eleget láttál? Will elvette arcát a faltól és rápillantott a köpcös legényre, aki hátát egy zsák búzának vetve ücsörgött mögötte. – Miért? Te is meg akarod nézni? – Nem én – morogta a másik, kinyújtva lábát, és felszisszenve, amint a vér újra keringeni kezdett ereiben. – Én menni akarok. Will értetlenül csóválta a fejét. – Hogy nem akarhatod látni? Hiszen még a... – homlokráncolva próbált valami jó példát találni. – ...még a pápa sem volt soha szemtanúja egy lovag beavatásának. Megismerhetnéd a rend legtitkosabb szertartását, Simon. – Igen, titkos – hajtotta félre a fejét Simon. – És nem véletlenül az. Azt jelenti, hogy senkinek sem lenne szabad látnia. Csak a lovagoknak meg a papoknak, márpedig te egyik sem vagy. – A talpát a padlóhoz csapta. – A lábam meg teljesen elzsibbadt! – Menj hát – forgatta a szemét Will. – Majd késıbb találkozunk. – Talán a börtön rácsának két oldalán. Most az egyszer hallgass az idısebbre! – Idısebbre? – gúnyolódott Will. – Egy évvel? – Korban talán egy évvel – ütögette meg a fejét Simon -, de értelemben legalább hússzal. – Felsóhajtott, és összefonta karjait a mellkasán. – Nem, maradok. Ki más lenne olyan bolond, hogy vigyázzon a hátsódra? Will visszafordult a réshez. A pap épp lelépett az emelvényrıl, kezében egy karddal. A fedetlen felsıtestő fegyvernök felállt, de a fejét lehajtva tartotta. Will már ezerszer elképzelte, ahogy a pap lelép hozzá a karddal, már ezerszer látta lelki szemei elıtt saját magát, amint az oldalán lógó hüvelybe csúsztatja a meztelen pengét. Ám

legtöbbször mégis azt képzelte el, hogy apja ott áll mellette, erıs kezét a vállán nyugtatva, miközben befogadja a templomosok rendje; a fehér köpenyben, melynek színe a múltbéli bőnöktıl való megtisztulást jelképezi. – Azt hallottam, egyes preceptóriumban íjászok ırködnek a tetıkön a ceremónia alatt – folytatta Simon, könyökével mélyedést böködve a háta mögött álló zsákba. – Ha elkapnak, valószínőleg le is lınek. Will nem válaszolt. – Vagy kizárnak – dılt hátra Simon. Felnyögött, és újra megböködte a zsákot, most már dühösen. – Vagy Merlanba küldenek. – Látványosan megborzongott a gondolatra. Amikor egy évvel korábban megérkezett a preceptóriumba, az egyik idısebb fegyvernök mesélt neki Merlanról. A templomosok franciaországi börtöne baljós hírnévre tett szert az évek során, és a fegyvernök szavai mély benyomást tettek Simonra. – Merlanba – motyogta Will, tekintetét le nem véve a papról – az árulók és a gyilkosok kerülnek. – Meg a kémek. A konyhaajtó nagy döndüléssel kitárult. A raktárba beszőrıdı fénypászmák erısebbek lettek, ahogy a külsı helyiséget betöltötte a napsütés. Will hátát a falnak vetve lebukott. Simon átvetette magát a zsákokon és lekuporodott barátja mellé, miközben súlyos léptek közeledtek a raktár felé. Csörömpölés hallatszott, majd fojtott káromkodás, aztán valamilyen kaparászó hang. A léptek megálltak. Will, tudomást sem véve a fejét hevesen rázó Simonról, óvatosan kicsusszant a zsákok közül. Odalopakodott az ajtóhoz és kikukucskált az egyik résen. A konyha tágas, téglalap alakú helyiség volt, amit kétsornyi hosszú asztal osztott ketté, ezeken készítették elı az ételeket. Az egyik végében, az ajtó közelében óriási tőzhely állt, amiben most is jókora tőz égett. A falakat polcok szegélyezték, zsúfolásig megrakva tálakkal, edényekkel és korsókkal. A padlón hordók és zöldségekkel teli kosarak álltak, a keresztgerendákba vert kampókról pedig füstölt nyulak, sózott sertéshúsdarabok és szárítotthal-füzérek lógtak le. Az egyik asztal elıtt nagydarab férfi állt a szolgálók barna tunikájában. Will némán felnyögött. Peter volt az, a konyhafınök. Fellendített egy kosárnyi zöldséget az asztalra, majd elıvett egy kést. Will körülnézett, miközben Simon felült, és csak kócos, barna haja látszott ki a zsákok mögül. – Ki az? – suttogta Simon. Will visszalopakodott hozzá és leguggolt. – Peter – súgta. – Úgy látom, itt lesz egy darabig. Simon elfintorodott. – Mennünk kell – bökött az ajtó felé az állával Will. – Menjünk ki? Nem maradhatunk itt egész nap. Most is Sir Owein páncélját kellene fényeznem. – De úgy, hogy ott van kint? Will nem hagyott lehetıséget Simonnak a további tiltakozásra: odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Peter megdermedt ijedtében, kést tartó keze a mozdulat közepén a levegıben maradt. – Isten az égben! – Fiamar magához tért, és összehúzta a szemét, ahogy meglátta Willt. Letette a kést, megtörölte a kezét az ingében, s közben elnézett a fiú mellett Simonra, aki kisietett a raktárból és gyorsan bezárta maga mögött az ajtót. – Hát ti meg mit kerestetek ott bent? – Zajt hallottunk – felelte Will nyugodtan. – Bementünk megnézni, hogy mi az... Peter elviharzott mellette és kitárta az ajtót. – Megint az élelmet dézsmáltátok? – Fürkészve vizsgálta a raktárban derengı árnyékokat, de semmi gyanúsat nem látott. – A múltkor mit is csináltál? Kenyeret loptál? – Süteményt – pontosított Will. – És nem loptam, hanem...

– És te? – fordult Peter Simonhoz. – Mi keresnivalója egy lovászfiúnak a konyhában? Simon a két hüvelykujját az övébe akasztva vállat vont, de közben idegesen egyik lábáról a másikra állt. – Eltört az istállóban a seprő – szólt közbe Will. – Azért jöttünk, hogy kérjünk egyet. – És csak ketten bírtátok volna el, igaz? Will erre csak némán nézett a konyhafınökre. Peter a homlokát ráncolta. Harminc éve szolgált a preceptóriumban, és nem volt hajlandó engedni, hogy ez a két felkapaszkodott kölyök a bolondját járassa vele. Ugyanakkor nem állt hatalmában kicsikarni belılük az igazságot. Még egyszer benézett a raktárba, aztán vissza Willre, majd egy ideges mordulás kíséretében megadta magát. – Fogjátok a seprőt és tőnjetek innen! – Visszament az asztalhoz, és felvette a kését. – De ha még egyszer meglátlak benneteket a konyha környékén, jelentem a mesternek. Will átsietett a konyhán, csak a tőzhely mellett állt meg, hogy felkapjon egy seprőt a fal mellıl. Pislogva kilépett a napfényre, majd megfordult és rávigyorgott a mögötte érkezı Simonra. – Tessék! – Igazán kedves – vette el Simon a seprőt. – Remélem, kielégítetted a kíváncsiságodat. És ha egy lovag talált volna ránk...? – Elharapta a mondat végét. – Ha legközelebb kell valaki, hogy vigyázzon rád, én a Szentföldön leszek. Szerintem ott kevesebb veszély leselkedne rám. – Megcsóválta a fejét, de közben szélesen mosolygott Willre, felvillantva recés elülsı fogait, amik egy lórúgástól törtek le. – Nona elıtt találkozunk? Will elfintorodott a délutáni istentisztelet gondolatára. Még hozzá sem látott mindennapos teendıihez, pedig már lassan dél felé járt az idı. Mindig úgy tőnt, nincs elég óra egy napban mindarra, amit meg kell csinálnia, akármilyen gyorsan próbál is dolgozni. Az étkezések, a mindennapos gyakorlatozások a karddal, és a mesterének elvégzendı alantas munkák között nem sok ideje maradt bármi másra, a hét istentiszteletrıl nem is beszélve. Will napja, mint minden fegyvernöké, napkelte elıtt kezdıdött a matinummal, a télen-nyáron hideg és sötét kápolnában. Ezután ellátta ura lovát, majd megkapta aznapi parancsait. Hat óra körül következett a prima, ami után a többi fegyvernökkel megreggelizett, miközben felolvastak nekik a Szentírásból, majd visszatértek a kápolnába tertiára és sextára. Délután az ebéd, a házimunka és a kiképzés szünetében nonára kellett mennie. Napnyugtakor vacsora elıtt volt a vesperás, végül a kompletórium zárta a napot. Egyes templomosok büszkék voltak rá, hogy harcos szerzetesekként ismeri ıket a világ, Will azonban nem szerette, hogy többet látja a kápolna belsejét, mint az ágyáét. Épp meg akarta osztani panaszát Simonnal, aki már jól ismerte a kifogásait, amikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja. Egy alacsony, vöröshajú fiú szaladt feléjük, szétrebbentve az udvaron csipegetı tyúkokat. – Will, Sir Owein küldött érted. A lakószobájában vár, azonnal. – Mondta, hogy miért? – Nem – rázta meg a fejét a fiú. – De nem tőnt túl vidámnak. – Szerinted tudja, mit csináltunk? – motyogta Simon Will mellett. – Nem, hacsak át nem lát a falon. Will elvigyorodott, aztán átszaladt az udvaron. A nap melegen sütötte a hátát. Befordult egy folyosóra, ami az illatozó konyhakert mellett vezetett el, majd felbukkant egy szürke kıépületekkel övezett, nagy udvaron. Jobb kéz felé, az épületeken túl emelkedett a kápolna, egy magas, kecses épület, a jeruzsálemi Szent Sír-templomot utánzó, kerek templomhajóval. Will a lovagok szállása felé vette az irányt, ami a kápolna közelében, az udvar távolabbi végében volt. Fegyvernököket, lovakat vezetı apródokat, és céltudatosan dolguk után sietı szolgákat kerülgetett ki útközben. A New Temple, a legfıbb angol preceptórium egyben a legnagyobb is volt a királyságban. A kiterjedt lakó– és hivatali épületek mellett gyakorlótérrel, fegyverkováccsal és raktárral, istállókkal és saját temzei rakparttal is

büszkélkedhetett. Általában közel száz lovag lakta több száz fegyvernök és kétkezi munkás mellett. Odaérve a klastrom köré emelt kétszintes épület kapujához, Will besurrant és visszhangzó léptekkel végigrohant a boltíves folyosón. Az emeletre feljutva megállt egy súlyos tölgyajtó elıtt, és zihálva bekopogott. Lepillantva észrevette, hogy fekete tunikáját összekente a raktár padlóját borító por. Gyorsan dörzsölni kezdte a ruhaujjával, ám közben kinyílt az ajtó, feltárva Owein ap Gwyn tekintélyt parancsoló alakját. – Befelé! – csattant fel élesen a lovag. Az emeleti lakószoba, amin a legmagasabb rangú templomosok osztoztak, hővös volt és sötét. Az egyik fala mellett fegyverállvány állt, az egyik sötét, faparavánnal félig eltakart sarokban néhány támlátlan szék, a klastrom gondozott gyepére nézı ablak elıtt pedig egy asztal paddal. A festett üvegablak egyik négyzete zöldes ragyogásba vonta az asztalon tornyosuló tekercseket és pergameníveket. Will felszegte a fejét, tekintetét az ablakon túli látványra szegezve, miközben az ajtó döndülve becsukódott mögötte. Fogalma sem volt, miért hívatta az ura, de remélte, nem fog túl sokáig tartani. Ha sikerülne még noná elıtt kifényesítenie Owein páncélját, akkor talán eltölthetne egy órát a mezın a délutáni kiképzés elıtt. Ezen kívül nem volt túl sok ideje gyakorolni, és a torna rohamosan közeledett. Owein odament hozzá, és megállt elıtte. Will a lovag szemöldöke közötti ránc mélységébıl és szeme acélkék villanásából látta, hogy valamiért elégedetlen vele. A reményei egyszerre szertefoszlottak. – Látni akartál, uram. – Fel tudod fogni egyáltalán, milyen szerencsés vagy fegyvernök? – kérdezte Owein. A haragtól felerısödött szülıföldje, Powys akcentusa. – Szerencsés, uram? – A helyzeted miatt. Ami oly sok rangodbélitıl tagadtatik meg: hogy egy lovag keze alatt tanulhasson. – Igen, uram. – Akkor miért nem teljesíted a parancsaimat, miért hozol szégyent magadra és kiemelkedı helyzetedre? Will nem felelt. – Megnémultál tán? – Nem, uram. De nem válaszolhatok, ha nem tudom, mivel vívtam ki haragodat. – Nem tudod, mivel vívtad ki a haragomat? – durvult tovább Owein hangja. – Akkor talán az emlékezeteddel van baj, nem a száddal. Fegyvernök, mi az elsı teendıd matinum után? – Ellátni a lovadat, uram – felelte Will, s közben rájött, mi történhetett. – Akkor az istálló felé jártamban hogyan találhattam üresen a jászolt és lecsutakolatlan a lovam? Will az elsı mise, a matinum után elhalasztotta ezt a feladatát, hogy a beavatásra való készülıdés során megvizsgálja a raktár falában felfedezett lyukat. Elızı este megkérte az egyik fegyvernököt, akivel a szállásán osztozott, hogy etesse meg helyette Owein lovát. A fegyvernök viszont bizonyára megfeledkezett az ígéretérıl. – Bocsásson meg, uram – mondta a legbőnbánóbb hangján. – Elaludtam. Owein szeme összeszőkült. Döngı léptekkel bemasírozott az asztal mögé és leült a padra. Karját maga elé fektetve összekulcsolta az ujjait. – Hányszor hallottam már ezt a kifogást? És számtalan másikat? Úgy látom, a legegyszerőbb parancsokat sem vagy képes teljesíteni. A Templom szabályzatát azonban nem azért hozták, hogy bárki megszegje, és én sem fogom eltőrni a megszegését! Will kissé meglepıdött: rosszabbat is tett már, mint hogy elfelejtette megetetni az ura lovát. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, míg Owein folytatta. – Ahhoz, hogy templomos lovag légy, sok áldozatot kell hoznod és számos szabályt kell

betartanod. Katonának tanulsz! Krisztus harcosának! Egy nap, fegyvernök, szinte bizonyosan fegyverbe szólítanak, és ha nem tudsz engedelmeskedni a parancsoknak most, hogyan remélheted, hogy lovagként követed majd ıket a csatatéren. A Templom minden emberének bető szerint teljesítenie kell felettesei parancsait, akármilyen apróságnak is tőnnek, különben az egész renden eluralkodik a káosz. El tudod képzelni, hogy a párizsi vizitátor, vagy de Pairaud mester itt, Londonban, nem teljesíti a Bérard nagymester által rájuk rótt feladatokat? Például nem küldi el a kért számú embert és lovat valamelyik palesztinai várunk megerısítésére, mert elaludt, és lekéste a hajót? – Owein szürke tekintete a Willébe fúródott. – El tudod képzelni? – Amikor a fiú nem válaszolt, a lovag dühösen megrázta a fejét. – Alig egy hónap van a tornáig. Azon gondolkodom, hogy megtiltom a részvételed. Will egy hosszú pillanatig Oweinre bámult, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. Owein nem fogja megtiltani, hogy induljon: az ura legalább annyira azt akarta, hogy gyızzön, mint ı. Üres fenyegetés volt csupán, és ezt Owein is tudta. Owein végigmérte a magas, inas fiút, ahogy ott állt dacosan, kihúzva magát, poros tunikában. Will barna haját cikcakkosan vágták le a homlokán, s az elırelógó néhány fürt eltakarta a szemét. Szögletes arcában és hosszú karvalyorrában volt valami felnıttes keménység, és Owein megdöbbenve látta, mennyire kezd hasonlítani a fiú az apjára. Tudta, hogy elıbbi kirohanása teljesen felesleges volt; a harag és a fenyegetés sohasem használt. Valószínőleg azért, gondolta kissé bosszúsan, mert sohasem tudott sokáig haragudni a fiúra, és a többi lovag által alkalmazott, brutálisabb büntetésekre sem szánta rá magát. Rápillantott a lakószobát kettéválasztó faparavánra, aztán vissza Willre. Néhány pillanattal késıbb felállt, és kinézett az ablakon, hogy idıt nyerjen a gondolkodásra. Ahogy a csend elhúzódott, kezdett visszatérni Will idegessége. Ritkán látta Oweint ennyire feszültnek, ennyire baljósan némának, talán tévedett: talán ura valóban eltiltja a tornától. Vagy még rosszabb... a „kizárás” szó villant át az agyán. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mire Owein visszafordult felé. – Tudom, mi történt Skóciában, Will. – A lovag látta, hogy Will szeme elkerekedik, aztán a fiú haragosan összevonta a szemöldökét, és félrenézett. – Ha jóvá akarod tenni, nem ez a módja. Mit szólna az apád a viselkedésedhez? Azt akarom, hogy tiszta szívbıl megdicsérhesselek elıtte, amikor visszatér a Szentföldrıl. Nem szeretném azt mondani, hogy csalódást okoztál. Will úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. Hirtelen nem kapott levegıt, és szédülni kezdett, hányinger tört rá. – Honnan... Honnan tudod? – Apád mondta el, mielıtt elment. – İ mondta el? – nyögte ki Will erıtlenül. Lehajtotta a fejét, aztán megrázta és felnézett. – Megkapom a büntetésem, és elmehetek, uram? Owein úgy látta, mintha egy maszk borult volna Will arcára. Az a törékeny pillanat ugyanolyan gyorsan eltőnt, mint ahogy jött. A fiú ökölbe szorította a kezét, a halántékán lüktetve dagadt ki egy ér. A lovag felismerte a sziklaszilárd elhatározást. Ugyanezt látta James Campbell arcán is, amikor azt tanácsolta neki, ne kérje az áthelyezését az akkoni preceptóriumba. Jamest nem szólították keresztes hadjáratba, és nemcsak Will volt ott neki Londonban, hanem fiatal felesége és lányai is Skóciában. A fiú apja azonban nem fogadta meg Owein tanácsát. Owein azt sem tudta, eljutnak-e igazán a szavai a fiúhoz. Eljött az ideje az egyenes beszédnek, döntötte el. – Nem, Campbell fegyvernök, nem mehetsz el! Még nem végeztem. – Nem kívánok errıl beszélni, uram – mondta Will fojtott hangon. – És nem is fogok! – Nem is kell – felelte Owein higgadtan, visszaülve a padra -, ha elkezdesz végre olyan fegyvernökhöz méltón viselkedni, amilyen tudom, hogy lehetnél. – Amikor a lovag látta, hogy sikerült felkeltenie a fiú érdeklıdését, folytatta. – Éles az eszed, Will, a gyakorlótéren

pedig dicséretes a lelkesedésed és az ügyességed. Ám még rendünk legalapvetıbb kötelezettségeit sem vagy hajlandó betartani. Azt hiszed talán, alapítóink a saját szórakoztatásukra írták meg a szabályzatot? Mindannyiunknak törekednünk kell az általuk elıírt ideálok követésére, hogy beteljesíthessük szerepünket Krisztus földi katonáiként. Az nem elég, ha valaki jól harcol. Maga Clairvaux-i Bernát mondja, hogy hasztalan megtámadni a külsı ellenséget, ha elıbb nem gyızzük le a belsıt. Érted ezt, Will? – Igen, uram – mondta Will halkan. A mondat megérintett benne valamit legbelül. – Nem veszélyeztetheted tovább a pozíciódat azzal, hogy félreteszed a szabályzatot, amikor unalmasnak vagy értelmetlennek gondolod. Engedelmeskedned kell nekem, Will, minden feladatodban, nem csak azokban, amiket szeretsz. Meg kell tanulnod a fegyelmet, különben nem lesz helyed ebben a rendben. Világos? – Igen, Sir Owein. Owein hátradılt, elégedetten, hogy Will meghallgatta és megértette. – Helyes. – Felvette az asztalról az egyik tekercset. Széttekerte és lesimította a tenyerével. – Akkor a következı feladatod az, hogy a pajzsomat hordozd a Henrik király és de Pairaud mester közötti tanácskozáson. – A király? Idejön, uram? – Tizenkét nap múlva. – Owein felnézett a pergamenrıl. – A látogatása magánjellegő, úgyhogy senkinek sem beszélhetsz róla. – A szavamat adom, uram. – Addig is, büntetésül a ma reggeli feladatod elmulasztásáért, az istállóba rendellek szolgálatra. Persze a többi mindennapos feladatodon túl. Ez minden, fegyvernök. Elmehetsz. Will meghajolt és elindult az ajtó felé. – És Will... – Uram? – Eddig talán úgy tőnhetett, hogy üresek a fenyegetéseim. De ha továbbra is próbára teszed a türelmem, a legcsekélyebb habozás nélkül kizáratlak a rendbıl. Kerüld a bajt. Istenemre, úgy követ, mint egy gazdátlan kutya, de ha legközelebb megfordulsz és megsimogatod, talán megharap. – Igen, uram. Miután Will kiment az ajtón, Owein fáradtan megdörzsölte a homlokát. – Túl elnézı vagy a fiúval, testvérem. – A paraván mögül, ahol addig üldögélt, elılépett egy magas, kovaszürke hajú, bal szemét egy bırdarabbal letakaró lovag. Odament Oweinhez, és elé tartott egy pergament. – Egy templomos pajzsát hordozni nagy megtiszteltetés, s a körülményekre való tekintettel most még nagyobb. A büntetése inkább jutalom. Owein szemügyre vette az elé tartott tekercset. – Talán a felelısség segít majd megzabolázni, testvér. – Vagy még inkább vissza fog élni a rangjával. Attól tartok, elvakított a fiú iránti szereteted. Nem az apja vagy, Owein. Owein homlokráncolva felnézett. Tiltakozásra nyitotta a száját, de a kovaszürke hajú lovag nem hagyta. – Az ilyen korú és származású fiúk olyanok, mint a kutyák. Jobban hallgatnak a korbácsra, mint a szóra. – Ezzel nem értek egyet. A lovag alig észrevehetıen vállat vont, és letette a pergament az asztalra. – Természetesen tiéd a döntés. Én csak a véleményemet mondtam el. – Meghallgattam a véleményed, Jacques – felelte Owein szelíden, de határozottan. Felvette a pergament. – Mindet elolvastad? – Igen. – Jacques odalépett az ablakhoz, és végignézett a templom udvarán. A fák levelei kezdtek elsárgulni, szélük felpöndörödött. – Mit mond de Pairaud mester? Biztos benne, hogy Henrik teljesíti a követeléseinket?

– Szinte teljesen. Mivel már hónapok óta foglalkozom ezzel az üggyel, de Pairaud mester bizonyos fokig rám hagyta a tárgyalások vezetését. Megbeszéltem vele a gondolataimat, és megegyeztünk, hogy nemcsak a kincstári kimutatást kell összeállítanunk a királyi háznak az elmúlt évben nyújtott kölcsönökrıl hanem arról is listát kell készítenünk, hogy szerintünk pontosan mire költötték ezeket az összegeket. A részletekhez szükségem lesz a segítségedre. – Rendelkezz velem. Οwein biccentett köszönetképpen. – Az ügyünket fogjuk szolgálni. – Akármilyen nemes is az ügyünk, a király nem fog örülni. – Nem, nem fog. Azonban, bár úgy hiszem, óvatosan kell kezelnünk a dolgot, Henriknek nincs túl sok választása, mint teljesíteni a Templom követeléseit. És ha esetleg nemet mond, még mindig megkérhetjük a pápát, parancsolja meg neki, hogy beleegyezzen. – Óvatosnak kell lennünk, testvérem. Lehet, hogy a Templom áll a király hatalma mögött, de azért megnehezítheti az életünket. Már megtette, amikor megpróbálta elkobozni néhány birtokunkat. És – tette hozzá Jacques komoran – pillanatnyilag épp elég gondunk van anélkül is, hogy irigy uralkodók kicsinyes ármánykodásaival kellene foglalkoznunk. – Odahúzott egy támlátlan széket, és leült Oweinnel szemben. – Ma reggel beszéltél a mesterrel. Nem említette, kapott-e újabb híreket a Szentföldrıl? – A következı káptalangyőlésen errıl is beszélni fogunk, de nem, nem kapott híreket azóta, mióta megtudtuk, hogy a mongolok megtámadták Aleppót, Damaszkuszt és Bagdadot, illetve hogy a mamelukok felvonultak a horda ellen. És ez nekem épp elég késztetés arra, hogy inkább elıbb álljak a király elé az adósságai listájával, mint késıbb. Minden pénzre szükségünk lesz, amit csak össze tudunk szedni, ha szembe kell szállnunk az új fenyegetéssel. Ha a mamelukok megütköznek a mongolokkal, és gyıznek, akkor diadalittasan és magabiztosan az egész seregük ott fog masírozni a birtokainkon. – Owein az ujjhegyével megigazította a pergamenhalmot az asztalon, és megcsóválta a fejét. – És ennél veszélyesebb dolgot el sem tudok képzelni.

3.

Ain Dzsalut (Góliát tavai) Jeruzsálemi Királyság Kr. u. 1260. szeptember 3. A mameluk táborban óriási felfordulás uralkodott; a sereg örömittasan énekelve ünnepelte gyızelmét, a tisztek parancsokat üvöltöztek, próbálva úrrá lenni a látszólag teljes káoszon. Bajbarsz odaért a szultán pavilonjához, megállította a lovát és leszökkent róla. Miközben kikötötte a hátast egy póznához, egy pillanatra lenézett a messze alatta húzódó szurdokra. A nap már lebukott a dombok mögé, árnyékba borítva a völgyet. Hallotta a fejszék tompa csattanását a mongol ostromgépeken, amiket, felaprítottak a halotti máglyákhoz. A tekintete visszavándorolt a mongol foglyok sorára, ami lassan kanyargott felfelé a domboldalon a csatatérrıl. A járni tudókat társaik támogatták, a kevésbé szerencséseket szekerekre rakták, amik döcögve, nyikorogva haladtak a köves talajon. Hajnalra nagyon el fognak fáradni az orvosok, de a sírásók még jobban. Bajbarsz elindult a pavilon felé. A bejáratot a muizzijja regiment – a szultán uralkodói testırsége – két fehér köpenyes harcosa ırizte. Ám Bajbarsz elıl meghajolva félreálltak, amikor odaért hozzájuk. Odabent a pavilon levegıje szantálfaillattól volt súlyos, az olajlámpásokban lobogó lángok pedig lágy, vajszínő fényt árasztottak. Bajbarsznak kellett néhány másodperc, amíg hozzászokott a félhomályhoz, de azután tekintete rögtön a trónra tévedt, ami egy faemelvényen, fehér baldachin alatt állt. Maga a csipkével letakart trón csodálatos alkotás volt, karfáit két arany oroszlánfej koronázta meg úgy, hogy a fenevadak vicsorogva néztek le

azokra, akik a szultán elé járultak. Most azonban üresen állt. Bajbarsz körülnézett, és tekintete megállapodott az alacsony kereveten, amit félig eltakart a sőrő szövéső fátyolfüggöny. Ott feküdt puha párnák és takarók között Kutuz szultán, a mamelukok vezére, Egyiptom uralkodója. Brokáttal áttört, jádeszínő damasztköntösét szorosan hatalmas teste köré vonta, hosszú, fekete szakálla illatos olajtól csillogott. Szokás szerint nem volt egyedül. Bajbarsz gyors pillantással végigmérte, kik vannak még a pavilonban. Az évek során szinte ösztönévé vált, hogy ha belépett valamilyen zárt helyre, felmérje, kik vannak odabent és hányan hordanak fegyvert. A szultán jelenlétében ezekre a kérdésekre mindig az volt a válasz, hogy vannak, akik számítanak, és vannak a szolgák. Bajbarsz már régóta úgy gondolta, hogy Kutuz rangját nem annyira a homlokát övezı aranypánt, hanem az állandó kísérete jelzi. A kis csoportokban, fojtott hangon beszélgetı tanácsadók és a különbözı mameluk regimentek katonai kormányzói között gyümölccsel megrakott tálcákat és hibiszkuszból készített gyógyitallal teli serlegeket cipelı szolgák cikáztak merészen. A félhomályosabb szegletekben további muizzijja harcosok álltak. A pavilonba hővös levegı áradt be, ahogy egy küldönc beviharzott s odasietett az egyik kormányzóhoz. A légáramlat szeszélyes felhıkké kavarta az illatos füstöt. Kutuz felnézett. Sötét szeme megállapodott Bajbarszon. – Emir! – intett oda neki Kutuz. – Lépj elırébb! – Megvárta, míg Bajbarsz odament a kerevethez. – Fogadd elismerésem – mondta, figyelve, ahogy az emír meghajolt. – A tervednek köszönhetıen most elıször gyızelmet arattunk a mongolok fölött. – A szultán a párnákra támaszkodva elvett egy serleget az egyik felé kínált tálcáról. – Mit tanácsolsz, mi legyen a következı lépésünk? Egyes tanácsadóim szerint vissza kellene vonulnunk – intett a szemével néhány férfi felé, akik a pavilon fala mellett ácsorogtak. Bajbarsz nem vette le a tekintetét a szultánról. – Tovább kell mennünk, és megütköznünk a megmaradt mongol erıkkel, uram. A túlélık kelet felé menekültek, és a határról érkezı hírek szerint trón-viszály tört ki Mongóliában. Jó lenne addig lecsapni, amíg szétforgácsolódnak az erıik. – Az nehéz lenne – jegyezte meg az egyik kormányzó. – Hosszú az út keletre, és... – Nem! – vágott a szavába Kutuz. – Bajbarsznak igaza van. Addig kell lecsapnunk, amíg tudunk, ha teljessé akarjuk tenni a sikerünket. – Intett egy írnoknak, aki a pavilon egyik sarkában ült egy asztalnál. – Már megfogalmaztam a levelet Akkon nyugati urainak. Tájékoztattam ıket a gyızelmünkrıl, és további támogatásukat kértem a hadjárathoz. Az egyik tiszted vigye el a városba, és adja személyesen a teuton lovagok nagymestere kezébe! Bajbarsz vonakodva átvette a tekercset. Sértette a gondolat, hogy engedélyt kérjenek az ellenségtıl ahhoz, hogy belépjenek a birtokaikra, amit tılük loptak el, s az a rövid pihenı, amire a mamelukok megálltak Akkon mellett a Palesztinán átvezetı útjuk során, csak fokozta győlöletét. Míg a sereg tábort vert a város falai elıtt, a teuton lovagok, egy katonai rend a Német Királyságból, meghívták Kutuzt egy lakomára, amin a szultán a szövetségüket kérte a mongolok elleni harcban. A keresztény és muszlim erık között nem voltak szokatlanok a tárgyalások. Sok ilyen szövetség köttetett, mióta megérkeztek az elsı keresztesek, hogy pápájuk felhívására visszavívják Krisztusuk szülıhelyét a hitetlenektıl. A bőneik alóli feloldozás ösztönözte ıket – no meg a hódítással szerzett birtokok és gazdagság. Az új partokon aztán ık lettek a hitetlenek, és idıvel megtanultak tárgyalni ellenségeikkel, míg végül a háború ellenére felvirágzott a kereskedelem, sıt barátságok is szárba szökkentek. Ám azon a napon, bár a nyugati uralkodók megengedték, hogy a mamelukok átvonuljanak birtokaikon, nyersen visszautasították a katonai szövetség lehetıségét. Bajbarsz szótlanul ülte végig a lakomát a szultán oldalán, és komoran nézte, ahogy a muszlim szolgálók az asztalokra hordták a tálcákat. Akkon városában a frankoké volt a hatalom – az al-Finndzsáké, ahogy a muszlimok nevezték ıket. Ezzel a névvel illettek általában véve minden nyugati harcost, tekintet nélkül nemzetiségére, ám két dolog

mindegyikben közös volt: a római keresztény hitet követték és hívatlanul érkeztek Keletre. A frankok uralta városokban és falvakban szabadon dolgozhattak, gyakorolhatták hitüket és a helyi keresztények, zsidók és muszlimok egyaránt megszervezhették saját közigazgatásukat. Ám amit a frankok nagylelkőségnek tartottak, az Bajbarsznak sértés volt: a nyugati keresztények, akik erıvel akarták elfoglalni Szentföldjüket, rabszolgasorba vetették ezeket a népeket, és egyre csak híztak munkájuk gyümölcsein. Akkon urai megpróbálhattak elrejtızni felvett kifinomultságuk, az illatosított haj és a lobogó selymek mögé, Bajbarsz mégis látta rajtuk a Nyugat mocskát, amit Palesztina összes szappana sem moshatott le róluk. – Inkább mennék sereggel a frankokhoz, uram, mint üzenettel – meredt rá Kutuzra. Kutuz türelmetlenül dobolt ujjaival a kerevet karfáján. – Egyelıre egy ellenségre kellene összpontosítanunk az erıinket. A mongoloknak meg kell fizetniük azért, hogy megsértettek. – És a Bagdadban meggyilkolt nyolcvanezer muszlimért? – vetette közbe Bajbarsz. – Valóban – felelte Kutuz rövid hallgatás után. Kiürítette serlegét, és átnyújtotta egy szolgának. – A frankok legalább udvariasak voltak velem. – Udvariasak, uram, mert attól félnek, hogy a mongolok elveszik a birtokaikat. Ám a saját kardjukat nem akarózik felemelniük, ezért velünk vívatják meg a harcukat. Bajbarsz könnyedén állta Kutuz tekintetét. Feszült csend ereszkedett közéjük, amit csak a szolgák lépteinek dobbanása és a tábor tompán beszőrıdı zajai törtek meg. – Megkaptad a parancsaidat, emír. Bajbarsz nem szólt semmit. Lesz még alkalom a hadjárat során jobb belátásra téríteni Kutuzt. – Itt van még a jutalom kérdése, uram. Kutuz bólintott és hátradılt a kereveten. A pavilonból mintegy varázsütésre eltőnt a feszültség. – A hadizsákmány mindig azt gazdagítja, aki megharcol érte, Bajbarsz. Töltsetek meg egy ládát arannyal az emírnek! – intett oda az egyik szolgának. – Nem aranyra vágyom, uram. – Nem? – ráncolta a homlokát Kutuz. – Akkor mit akarsz? – Aleppo városának kormányzóságát, uram. Kutuz néhány hosszú pillanatig csak hallgatott. A mögötte álló tanácsadók némelyike idegesen feszengett. Aztán a szultán felnevetett. – Egy olyan várost kérsz, ami a mongolok kezén van? – Már nem sokáig, uram. Az erıik egyharmadával végeztünk, és készen állunk az erıdjeik ellen vonulni, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. – Miféle játékot játszol? – hervadt le Kutuz arcáról a mosoly. – Semmifélét, uram. – Miért kéred ezt a jutalmat? Mihez kezdenél Aleppóval, amikor a leghıbb vágyad az, hogy a keresztények ellen vezesd a seregemet? – A kormányzói poszt nem térítene el ettıl az ügytıl. Kutuz összefonta két karját a mellkasán. – Emír – kezdte, ám hangja lágyságára rácáfolt tekintete keménysége -, nem értem, miért akarsz visszatérni arra az emlékekkel terhes helyre. Bajbarsz megmerevedett. Tudta, hogy Kutuz igyekszik mindent kideríteni a tisztjeirıl és az elıéletükrıl. Ám nem hitte volna, hogy bárki, akár Kutuz is, tud az Aleppóban töltött idıkrıl. A szultán látva, hogy érzékeny pontra tapintott, halványan elmosolyodott. – Tizennyolc éves korom óta szolgállak téged és elıdeidet! – Bajbarsz mély hangja betöltötte a pavilont, és a tanácsadók meg a szolgák egyaránt félbehagyták, amit csináltak, hogy rá figyeljenek. – Azóta félelmet ültettem az iszlám ellenségeinek szívébe, és diadalra vittem ügyünket. Az elsı sorban harcoltam a herbijai csatában, és ötezer keresztényt öltem

meg. Segítettem elfogni Lajost, a frankok királyát Manszuránál, és háromezret öltem meg a legjobb lovagjai közül! – Hálás vagyok azért, amit értem tettél, Bajbarsz emír, de attól tartok, akkor sem adhatnék neked egy ilyen drága ékszert, ha az enyém lenne. – Hálás, uram? – Bajbarsz hangja könnyeden csengett, de a kezei ökölbe szorultak. – Ha én nem lennék, trónod sem lenne. Kutuz a párnákat szétszórva felpattant a kerevetrıl. – Megfeledkezel magadról, emír! Allah nevére, meg kellene korbácsolni! – Odacsörtetett a trónhoz és fellépett az emelvényre. Megfordult, leült és megragadta az oroszlánfejeket. – Bocsánatodat kérem, uram, de úgy vélem, megérdemlem ezt a jutalmat! – Távozz! – csattant fel Kutuz. – Menj, és addig ne is jöjj vissza, míg el nem gondolkodsz a szultán és egy parancsnok rangján, és rá nem jössz, hogy melyik a nagyobb! Soha nem fogod megkapni Aleppót, Bajbarsz! Hallottad? Soha! Bajbarsz a szeme sarkából látta, hogy néhány muizzijja elırelép. A kezüket a kardjuk markolatán tartották. Kényszerítette magát, hogy meghajoljon Kutuz elıtt, majd kiviharzott a pavilonból, szorosan markolva a tekercset. Miközben átviharzott a mamelukok táborán, a katonák elhıköltek haragja elıl, ami úgy vette körül, mint egy felhı. A Nap lenyugodott, s a szorosban a mongolok halotti máglyái lobogtak, lángjaik magasra szöktek a bíborszín égboltra. A hővös sivatagi levegıben nevetés és múlatás hangjai szálltak, s valahonnan közelebbrıl egy nı sikolyai. Amikor Bajbarsz odaért a sátrához, felrántotta a sátorlapot és megállt a bejáratban. A sátor közepén egy mameluk tiszt állt, egy szikár, kampós orrú, de tiszta arcú, becsületes kinézető férfi várta. – Emír! Nem láttalak a csatában, de már tíz történetet hallottam a bátorságodról! Bajbarsz átnyújtotta a kardjait egy közelben várakozó szolgának, a tiszt pedig elırelépett és megölelte. – Mást sem hallok a táborban, csak a te neved dicséretét! Az egekbe magasztalnak. – A tiszt odalépett az alacsony kerevethez, ami elıtt láda állt, rajta fügével és főszeres hússal megrakott tálcákkal. – Vedd le a páncélod, és igyunk a gyızelemre! – Elmúlt az ünneplés ideje, Omár. – Emir? Bajbarsz rápillantott a szolgáira. Az, amelyik elvette a kardjait, nekilátott megtisztítani ıket. Két másik faszenet rakott a parázstartókba, a negyedik pedig vizet töltött egy ezüst mosdótálba. – Hagyjatok magunkra! A szolgák meglepetten felnéztek, de látva uruk arcát, sietve félbehagyták teendıiket. Bajbarsz ledobta a tekercset a ládára, és hagyta a földre hullani véres köpenyét. Súlyos mozdulattal leült a kerevetre, és megfogott egy kumisszal teli kupát. Nagyot kortyolt belıle, az erjesztett kancatej balzsamként simogatta a torkát. Omár leült mellé. – Szadik? – unszolta, most, a szolgák távozása után visszatérve a sokkal bizalmasabb barátom megszólításhoz. – A tizennyolc év alatt, amióta ismerlek, soha nem láttam, hogy feldühített volna a gyızelem. Mi az oka a haragodnak? – Kutuz. Omár szótlanul várta, hogy folytassa, és hallgatott, míg Bajbarsz elmesélte, hogyan utasította vissza a szultán a kérését. Amikor az emír végzett, Omár hátradılt és megcsóválta a fejét. – Nyilvánvaló, hogy Kutuz fél tıled. A híred elıtted jár, ı pedig nagyon jól tudja, hogy a hadsereg képes megdönteni a szultánt. Hiszen maga is erıvel szerezte meg a trónt. Kutuz még csak egy éve uralkodik, és a helyzete nem teljesen szilárd a regimentek körében. Azt mondanám, attól tart, hogy túl nagy hatalomra tennél szert, ha neked adná Aleppót. Olyan

hatalomra, amit ellene fordítanál. – Omár széttárta a karját. – Azt viszont nem tudom, mit tehetnél. A szultán szava törvény. – Meg kell halnia – mondta Bajbarsz halkan. Olyan halkan, hogy Omár azt hitte, rosszul hall. – Szadik? Bajbarsz ránézett. – Meg fogom ölni, és alkalmasabb uralkodót ültetek a trónra. Olyan uralkodót, aki megjutalmazza a tisztjeit. Olyan uralkodót, aki megadja nekik a gyızelmeket, amiket megérdemelnek. Omár tekintete a sátor bejáratára rebbent. A sátorlapok félre voltak hajtva, és látta odakint a lobogó fáklyafényt és a táborba hozott zsákmányt rakodó emberek árnyékát. – Ilyesmi még csak eszedbe se jusson! – morogta. – Aludj egyet! Holnap új nap virrad, és talán elszáll a haragod az álmoddal. – Omár, lehet, hogy te vagy a legmagasabb rangú tisztem, és lehet, hogy olyan vagy, mintha a testvérem lennél. De ha ez a véleményed, akkor egyáltalán nem ismersz. Ott voltál, amikor megöltük az Ajjubida furansahot. Az én kezem fogta a pengét, ami elvette annak a szultánnak az életét. Képes vagyok még egyszer megtenni. – Igen – felelte Omár halkan. – Ott voltam. – Belenézett Bajbarsz szemébe, és szemernyi kétséget vagy bizonytalanságot sem látott benne. Ismerte ezt a tekintetet. Azon a tíz évvel azelıtti napon a bahri regiment többi tisztjével pihent a frankok feletti manszurai gyızelem után – a gyızelem után, amit Bajbarsz vívott ki. Akkoriban a bahrik alkották Ajjub szultán uralkodói testırségét, akinek az elıdei győjtötték össze és állították fel a mameluk sereget. Nem sokkal a manszurai csata elıtt Ajjub meghalt, és örököse, Turansah lépett a trónra. Turansah magára haragította a mamelukokat azzal, hogy saját embereit helyezte hatalmi posztokra, Ajbek, a bahrik vezére pedig megparancsolta Bajbarsznak, hogy hideg acéllal vegyen elégtételt a kialakult helyzetért. Bajbarsz egy éjjel, amikor Turansah lakomát rendezett, elment Omárért és a többi tisztért. Kardjukat köpenyük alá rejtve elindultak, majd berontottak a csarnokba, ahol a lakoma folyt. Turansah az egyik Nílus-parti toronyba menekült, de Bajbarsz makacsul követte, és megparancsolta, hogy gyújtsák fel a tornyot. Ahogy a lángok elemésztették a faszerkezetet, a szultán a folyóba vetette magát, és onnan könyörgött az életéért, mint egy félig megfulladt patkány. Bajbarsz leszánkázott a parton, és egyetlen csapással véget vetett a szultán siralmainak és az Ajjubida-dinasztiának, megszerezve ezzel a mamelukoknak a hatalmat, urakká téve a rabszolgákat. Omár úgy érezte, soha nem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor Bajbarsz Turansah gyomrába döfte a kardját: a késıbbi emír arca a felismerhetetlenségig eltorzult a harci láztól. – Most nem sikerülne – rázta meg a fejét Omár. – Kutuzt állandóan ırzik. Meg fognak ölni. – Ó, dehogynem! – A sötétben felcsendülı hangra mindketten megpördültek. Bajbarsz ösztönösen a csizmaszárába rejtett tırért nyúlt. – Sikerülne, sikerülne! A szavakat rekedt nevetés követte, és Bajbarsz ellazult. – Gyere ide! Egy pillanattal késıbb valami elıaraszolt a sötétségbıl: egy fogatlanul vigyorgó, csapzott, fekete hajú öregember, akinek sötét bıre olyan ráncos volt, mint egy kiszáradt gyümölcs héja. Mindössze egy elnyőtt kaftánt viselt, sebhelyes lábán pedig semmit. Lábujjkörmei sárgák voltak, szemei opálosak a hályogtól. Amikor felismerte Bajbarsz jövendımondóját, Khadirt, Omár is megnyugodott valamelyest. A Khadir derekát övezı láncról aranymarkolatú tır lógott le, a markolat végén csillogó, vörös rubinnal. Mindössze ez a tır utalt rá, hogy a görnyedt alak egykor a hírhedt hasszaszinok, az elsı keresztes hadjárat elıtt Perzsiában alapított fanatikus harcosok elitcsapatának tagja volt. Mivel a hasszaszinok az iszlám síita ágának hívei voltak, ahhoz a muszlim kisebbséghez tartoztak, ami Mohamed próféta örököseinek kérdésében szembefordult a hagyományhő szunnitákkal, s arra esküdtek fel,

hogy elpusztítják hitük ellenségeit, amit brutális hatékonysággal igyekeztek is megtenni. Észrevétlenül surrantak elı a Szíria legmagasabb hegyei között rejlı erısségeikbıl, hogy nesztelen, halálos fekete pókokként vessék magukat áldozataikra méreggel, tırrel vagy az éppen legalkalmasabbnak tőnı eszközzel és módszerrel. Az évek során egyaránt megtanultak rettegni tılük az arabok, a keresztesek, a törökök és a mongolok – és okkal. Azonban alkalmasint, jó pénzért a saját céljaikra is felhasználták ıket, mert nem volt senki, aki járatosabb lett volna náluk a gyilkolás mővészetében. Omár nem tudta, miért lépett ki Khadir a rendbıl. Hallotta, hogy kizárták, de néhány megalapozatlan pletykán kívül semmit sem lehetett tudni ennek okáról. Omár mindössze annyit tudott, hogy az öreg ugyanabban a rongyos kaf-tánban érkezett Kairóba, amit most is viselt, nem sokkal azután, hogy Bajbarsz lett a bahrik vezére, és felajánlotta a parancsnoknak a szolgálatait és szövetségét. Ahogy Khadir közelebb lépett a parázstartók táncoló fényéhez, Omár észrevette, hogy a jövendımondó egyik kezén vipera tekereg. – Beszélj! – parancsolta Bajbarsz. Khadir lekuporodott a homokba, szinte megbabonázva nézte a csuklóján tekergı kígyót, aztán talpra szökkent. A tekintete Bajbarszra szegezıdött. – Végezz Kutuzzal! – mondta hidegen. – A sereg melléd fog állni. – Biztos vagy benne? Khadir vihogva letelepedett a homokra, keresztbe tett lábbal. A hüvelyk– és mutatóujja közé fogva a kígyó fejét lehúzta a csuklójáról, valamit súgott neki, aztán ledobta a földre. A vipera vékony, hullámos nyomot hagyott maga után a porban, ahogy a kerevet felé siklott. Omár erıt vett magán, és nem rántotta el a lábát, amikor áttekergett a csizmáján. Fiatal állat volt még, de a mérge így is halálos. Amikor a kígyó Bajbarsz közelébe ért, Khadir összecsapta a két kezét. – Látod! Megmutatja a választ. – Ez a boszorkányság utálatos Allah szemében – jegyezte meg Omár halkan. – Nem lenne szabad hagynod. Khadir hályogos szeme Omár felé fordult, aki elkapta a tekintetét, nem bírva a fehér szempár látványát. Bajbarsz figyelte, ahogy a kerevet alatti sötétséget keresı kígyó átsiklik a két lába között. – Allahtól kapta a képességét, Omár, és még sohasem tévedett. – Mielıtt a vipera eltőnt volna, Bajbarsz felemelte a lábát és a csizmája sarkával rátaposott a fejére. Aztán elrúgta a tetemet, és ránézett Khadirra. A jövendımondó az egyik sebhelyet vakargatta a bokáján. – Azt mondod, a sereg támogatni fog, de mi lesz a muizzijjakkal? A testırség biztosan hő marad Kutuzhoz. Khadir vállat vont és felállt. – Talán, de elég arannyal az ı hőségüket is meg lehet venni, márpedig a mai zsákmányt a te embereid ırzik. – Odasétált a kerevethez, és felvette a kígyó tetemét. Valami atyai büszkeséghez hasonló tekintettel nézett Bajbarszra. – Fényes jövıt látok elıtted, uram. Népek buknak el és királyok halnak meg, és te fogsz állni mind fölött, koponyákból emelt hídon, hatalmas vérfolyam íölött. – Letérdelt Bajbarsz elé, s közben suttogássá halkult a hangja. – Lia a te kezedben lesz a penge, ami végez Kutuzzal, te leszel a szultán! – Szultán? – nevetett fel Bajbarsz szárazon. – Akkor Aleppo lesz a legjelentéktelenebb kincsem. – Ám a nevetése elhalt, s az elméje úgy ragadta meg a gondolatot, mint egy satu. Amikor Bajbarsz végzett Turansahhal, a gyilkosságot elrendelı ember, a bahrik akkori vezére, Ajbek kiváltsága lett, hogy átvegye a helyét a trónon. Bajbarsz azonban nem részesült illı jutalomban azért, amit tett, és nem akarván azt szolgálni, akit ı juttatott hatalomra, elhagyta Kairót. Csak egy évvel késıbb tért vissza, miután Kutuz letaszította a trónról Ajbek utódját. Azt remélte, az új szultán hőségesebbnek bizonyul majd, mint az elızıek: mind az

emberekhez, mind az ügyhöz. Ám keserően kellett csalódnia. Bajbarsz felállt a kerevetrıl és odament a sátor bejáratához. Odakint az ég alját vörösre festették a halotti máglyák, s a Hold is vörösen kelt fel a sivatag fölött. A dombok fekete halmok és völgyek soraként hullámoztak, beleveszve a sötétségbe, amikor elérték az alattuk elterülı síkságot. Délen Góliát tavai acélként csillantak meg a holdfényben. A frankok, a keresztjeikkel meg a kardjaikkal egyszer ezen a síkon ütköztek meg Szaladin egyiptomi szultánnal. A seregüket körülvették, az utánpótlási útvonalaikat elvágták, de életben maradtak, mert halásztak a tavakban, és Szaladin nem tudta rohammal bevenni a táborukat, így kénytelen volt elvonulni. A frankok közel két évszázada ették az élelmüket, gyilkolták a népüket és mocskolták be szent helyeiket. Ahol egykor Allahot imádták, ott most disznók hemperegtek a trágyájukban. Ám ahogy Bajbarsz ott állt, tekintetét a tavakra szegezve, dühét várakozásteli érzés váltotta fel. Khadir szavai úgy ropogtak az elméjében, mint a nedves fa a tőzön. Rendeltetése volt, hogy szerepet játsszon a frankok bukásában. Erezte, mélyen legbelül. – Lia én volnék a szultán – morogta -, olyan ádázul harcolnék a barbár frankok ellen, hogy még a keselyők sem találnának egyetlen húscafatot sem a csontjaikon! Omár kilépett Bajbarsz mellé. – Tudom, hogy a vérükre áhítozol, de ne hidd, hogy a frankok ostoba vademberek. Tapasztalt harcosok és ravasz stratégák, nem lesz könnyő legyızni ıket. – Tévedsz – fordult felé Bajbarsz. – Barbárok. Nyugaton a frankok úgy élnek, mint a disznók. A házaik ólak, szokásaik faragatlanok és mőveletlenek. Kelet felé néztek és meglátták városaink szépségét, népünk eleganciáját és nagy iskoláinkat. Kelet felé néztek, és megkívánták, amit láttak, ezért elindították a keresztes hadjárataikat. Nem az istenükért, hanem a zsákmányért. – Lehunyta a szemét. – Minden nap bosszúért kiált, amit az országunkban töltöttek! – A szultán kiadta a parancsait – felelte Omár. – A mongolokkal fogunk harcolni. – Hamar végzünk velünk. És azután a mi Kutuzzal kapcsolatos tervünk következik. Mellettem állsz? – ragadta meg Bajbarsz Omár vállát. – Ezt kérdezned sem kell. – Fogd az összes aranyam – mutatott az emír egy kis ládára -, és gondoskodj róla, hogy az összes tiszt ki legyen fizetve! Iigy velük bıkező, mert ha szembefordulok Kutuzzal, mindannyiukra szükségünk lesz. – És azután? – Azután? – nézett Bajbarsz a homokban kuporgó Khadirra, akinek fehér szemén vörösen csillant meg a parázstartók fénye. – Azután felkészülünk a háborúra.

4. New Temple, London Kr. u. 1260. szeptember 14. A fakardok éles csattanással csapódtak egymásnak. Will szorosabban megmarkolta a markolatot, ahogy az ütés rezgése felkúszott a karján. Ellenfele, a Garin de Lyons nevő szıke fegyvernök megtántorodott, lába megcsúszott a sárban. Sokat esett az elmúlt három napban, a mezı teljesen elázott és barnás vízzel teli pocsolyák tarkították. Jobb felé a gyakorlótér egészen a Temze partjáig húzódott, ahol sőrő nádas és bozót takarta el a vizet. Balra és hátul álltak a preceptórium épületei, ködbe burkolózva. A nedves hideget még nem tudta eloszlatni a Nap melege, de a fiatalok arca így is verejtékben fürdött. Will háta kellemetlenül viszketett, ahol fekete tunikája rátapadt. Félresöpörte Garin ismét felé lendülı pengéjét, aztán balra cselezve ívben lecsapott fiúra.

Garin hárította a vágást, és hátralépve újra küzdıállásba helyezkedett, sötétkék szemét le nem véve Willrıl. – Azt hittem, ti, skótok vagytok Britannia harci kutyái. – Még csak most kezdek bemelegedni – felelte Will, s lassan körözni kezdett. – És még el kell döntenem, hogy ma mi vagy. – Nos, én már eldöntöttem, hogy te mi vagy – vigyorodott el Garin. – Egy szaracén! – Már megint? – forgatta a szemét Will. – Rendben. Akkor te meg egy ispotályos – emelte feljebb a kardját. Garin elfintorodott és kiköpött. Szent János lovagjai, a zarándokispotályok alapítói a templomosok ádáz riválisai voltak. Hiába alkották mindkét katonai rendet nemes keresztények, akik Istenért és a kereszténységért harcoltak, ez nem gátolta ıket abban, hogy egymás ellen forduljanak a birtokok, a kereskedelem és egyéb érdekellentétek miatt. Will elıreszökkent. Éppen csak sikerült lerántani a fejét és felkapni a kardját, ahogy Garin egy gyors, erıs vágást indított felé. – Állj! A két fiú az instruktor parancsára zihálva hátralépett. A lovag öles léptekkel közeledett feléjük, köpenye szegélyén sáros foltokkal. – De Lyons, lefegyverezned kell az ellenfeled! Nem pedig megölnöd! – Bocsánat, uram – hajtott fejet Garin. – Rosszul indítottam a vágást. – Igen, rosszul – értett egyet a lovag, s tekintete keménységén mit sem enyhített az, hogy csak fél szeme volt, a másikat egy kopott bırdarab takarta el. – Folytassátok! – vakkantotta, azzal visszaindult a gyakorlótér széle felé, ahol tizenhat, Will-lel és Garinnal egyívású legény állt sorban. Α templomosok fegyvernökei közül nem mindenkit okítottak a harc mővészetére: sokan dolgozókként, szakácsokként, kovácsokként, inasokként szolgáltak a preceptóriumokban és a birtokokon, és soha nem vonultak hadba. Ám a lovagságra jelöltektıl elvárták, hogy tizennyolc éves korukra képzett harcosokká váljanak. Az alapvetı mőveltséget – a retorika, grammatika és logika triviumát, amibe a szent rendek legtöbb szerzetesét beavatták – sokkal kevésbé tartották fontosnak, bár a fegyvernököknek kívülrıl meg kellett tanulniuk a szabályzat mind a hatszáz cikkelyét. Így ezek a fiúk tizenöt éves korukra teljes vértezetben, lándzsával és pajzzsal meg tudták ülni a lovat, ám néhány kivétellel – köztük Will-lel és Garinnal – még a saját nevüket sem tudták leírni. Will a kardját szilárdan maga elé tartva szembefordult Garinnal. A fakardon meglátszottak a gyakori használat nyomai, élei szálkásra csorbultak. Garin mozdult elıbb, üvöltve rohamra indult. Will ellépett az elsı támadás elıl, de Garin tovább nyomult, s egy sor rövid vágással hátrálásra kényszerítette. Will megvetette a lábát, és összecsaptak. A kardok egymásnak feszültek, az izmok megremegtek, egyikük sem engedett. Leheletük gomolyogva szállt a levegıben, lábaik ragacsos, fekete nyálkává dagasztották a sarat. Will belevicsorgott Garin arcába, és elırelökte a kardját. Garin szeme elkerekedett, ahogy lába oldalra csúszott a nedves talajon. Elesett, s meglazult fogása a fegyveren. Will egy gyors, merev csapással kiütötte a kardot a kezébıl, s miután Garin hanyatt zuhant, megállt fölötte, és a torkának szegezte a saját pengéje hegyét. Az oldalt várakozó fegyvernökök közül néhányan felujjongtak. A lovag kurtán leintette ıket. – A küzdelem nem méltó a dicséretre – jelentette ki. – Álljatok fel! Will elvette a kardját Garin torkától és a kezét nyújtotta társának. Garin elfogadta a segítséget, felkászálódott és felvette a fakardját. Átázott tunikában és harisnyában ügettek ki oldalra. Will homlokráncolva hallgatta a csoporthoz szóló lovag szavait. – Campbell védelme erıtlen volt. Erıs védelemmel meggyengíthette volna de Lyons-t, aki szertelenül és kiszámíthatóan támadott. – A lovag odafordult a két ifjúhoz, tekintete Willen állapodott meg. – Akkor nem kellett volna ilyen bárdolatlan módszerhez folyamodnod, hogy

legyızd. Az utolsó mozdulatodban csak nyers erı volt, semmi technika. De Campbell legalább a terep adottságait a maga javára fordította. – Garinra nézett. – Hová lett az egyensúlyod, de Lyons? – Garin válaszra nyitotta a száját, ám a lovag megelızte. – Brocart! Jay! – biccentett oda két várakozó fegyvernöknek. – Foglaljátok el a helyeteket! Will megfeszítette a karjait, majd ellazította merev izmait, miközben a két fegyvernök elindult a mezı közepe felé. Rápillantott Garinra, aki a lovagot nézte. – Szokatlanul jó hangulatban van a nagybátyád. – Szerintem nyugtalanítja a holnapi találkozó – fordult Garin Will felé. – Hallom, te is ott leszel. Will tétovázott. Owein fenyegetése még frissen élt az emlékezetében, és frissek voltak a vízhólyagok is a kezén az istállótakarítástól, a szerszámjavítástól és a nyeregfényezéstıl. Garin közelebb hajolt. – Nekem elárulhatod – mondta halkan, hogy a többi fegyvernök ne hallja. – Én is ott leszek. A nagybátyám pajzsát fogom tartani. – Ne haragudj – nyugodott meg Will. – Owein megtiltotta, hogy beszéljek róla. – A nagybátyám is, de ma reggel megsúgta, hogy te is ott leszel. – Garin gyászos pillantást vetett társára. – Attól tartok, nem igazán örült neki, hogy részt vehetsz egy ilyen fontos eseményen. Will odanézett a komor arcú lovagra, aki a bajvívó fegyvernököket figyelte. Jacques de Lyons, a visszavonult templomos commandeur a herbijai és a manszurai csatában is harcolt a muszlimok ellen. Az elıbbiben az egyik szeme világát veszítette el egy khorezmi török penge vágásától, az utóbbiban pedig háromszáz lovagtársát. A New Temple-ben a sérülése és a vérmérséklete okán tanítványai a Küklopsz csúfnevet ragasztották rá. Használni azonban csak súgva merték, ugyanis a szóbeszéd szerint az a fegyvernök, aki legutóbb fennhangon kimondta, állandó kinevezést kapott egy tetves kis faluba, hat mérföldre délre Antiochiától. – Csinálhatok én akármit, a nagybátyád nem örül neki. – Most éppen nem téged hordott le – morogta Garin töredezett körmét rágva, s a gyakorlótéren egymás körül körözı két fegyvernököt bámulva. Visszafordult Will felé. – És ki hibáztathatná érte? Óvatosabbnak kell lenned. Azt mondja, ki fognak zárni, ha még egy szabályt megszegsz. Azt mondta, személyesen fog gondoskodni róla. A két fegyvernök összecsapott. Brocart, a kisebb termető felkiáltott, ahogy Jay egy esetlen támadással lerohanta, és csattanós ütést mért a fakarddal a sípcsonjára. – Náluk legalább jobbak voltunk – mondta Will, miközben a két fiú egymásba gabalyodva a földre zuhant. – Figyelsz egyáltalán rám? – Tessék? – pillantott rá Will. Garin fájdalmasan az égre emelte a tekintetét. – Azt mondtam, hogy óvatosnak kell lenned. Egy óra alvásért elmulasztottad a házimunkát, és büntetésbıl ráment az elmúlt tíz napod. Alig láttalak. – Nem aludtam. Hanem... – Will elhallgatott, majd suttogóra fogta a hangját, és elmesélte barátjának, hogy lestek meg a beavatást Simonnal. – Megırültél? – rázta meg a fejét hitetlenkedve Garin. – Látnom kellett. – De hát egy nap közvetlen közelrıl láthatod majd. – Garin arcán valami más is feltőnt a hitetlenkedés mellett. – Nem tudtam még öt évet várni. Egyfolytában csak a beavatásról beszélgettünk, nem? Egyfolytában azt találgattuk, milyen lesz. – Will elfintorodött. – Többet is láttam volna, ha nem jön be az a kampós orrú szolga. – És Simon? – kérdezte Garin mereven. – Öt miért keverted bele? – Kellett valaki, akiben megbízhattam, hogy ırködik. – Will elhallgatott, észrevette,

milyen arcot vág Garin. – Téged is megkérhettelek volna – tette hozzá sietve -, de tudtam, mit válaszolnál. Jobban örültem volna neked, ezt te is tudod. Garin csak a fejét rázta, habár Will úgy vélte, valamivel békésebb lett a tekintete. – Az sem helyes, hogy te meglested a beavatást, nemhogy egy lovászfiú. Simon nem ugyanolyan, mint mi. – Ugyanazt a tunikát viseli. – Tudod, hogy értem! – sóhajtott fel Garin. – Simon egy cserzıvarga fia. Mi lovagok fiai vagyunk. Simonból soha nem lesz lovag, soha nem lesz nemes. Will vállat vont. – Ha a rokonság teszi a nemest, akkor én csak félig vagyok elıkelı származású. A másik felem ugyanolyan közrendő, mint bármelyik lovászfiú. – Ez nem igaz! – nevetett fel halkan Garin. – Tudod, hogy az. Lehet, hogy az apám most lovag, de a nagyapám még nem volt az, anyám pedig egy kereskedı lánya. Nem mind születtünk a te családod örökségének elınyeivel. – Hát, az apád lovag, és ez elég ahhoz, hogy nemes légy – Miközben Garin elfordult, a tunikája félrecsúszott, felfedve egy élénkvörös hurkát a kulcscsontja alatt. – Ezt hol szerezted? – mutatott a zúzódásra Will homlokráncolva. Garin követte a tekintetét, aztán helyrerántotta a tunikáját. – Tegnap elkaptál a kardoddal. – Mosolyt erıltetett az arcára. – Néha mintha megfeledkeznél róla, milyen erıs vagy. A gyakorlótéren Brocart lefegyverezte Jayt: ügyetlen vágást mért a csuklójára, amitıl ellenfele fájdalmas kiáltás kíséretében elejtette a kardot. Az oldalt álló fegyvernökök idegesen fészkelıdtek, miközben Jacques elindult feléjük Brocart-ral és a csuklóját markoló Jayjel. A gyakorlás végén a lovag büntetéseket szokott kiosztani: általában tíz kör fogcsikorgató futást a gyakorlótér körül annak a fegyvernöknek, aki aznap a legrosszabb volt a harcban. Will teljes lelki nyugalommal piszkálgatott egy szálkát a fakardján. Bármily kevéssé kedvelte is Jacques, még soha nem kapott büntetést a gyakorlás végén. A lovag ellépdelt a sor elıtt, s mindegyiküket végigmérte. Will állta a tekintetét, Garin azonban lehajtotta a fejét. Jacques mindkettejükön túlhaladt, aztán megállt. – De Lyons! Ma te futsz! Garin hitetlenkedı arccal kapta fel a fejét. A többi fegyvernök is hasonló képet vágott. Brocart, aki szánalmasan teljesített aznap, különösen értetlenül nézett. – Uram? – Garin igyekezett úrrá lenni hangja remegésén. Willhez hasonlóan ı sem kapott még soha büntetést. – Hallottad – vetette oda Jacques kurtán. – Húsz kör. – Igenis, uram – motyogta Garin. – Köszönöm. Miközben Garin kilépett a sorból és a lovag elfordult, Will megérintette barátja karját. – Ez nem igazságos! – suttogta. – Jacques téved! – Campbell! Will gyorsan visszahúzta a kezét, ahogy a lovag felé fordult. – Mit mondtál? – követelte Jacques. – Hogy mit mondtam, uram? – Ne játszadozz velem, fiú! – húzta össze résnyire a szemét Jacques. – Mit mondtál de Lyons-nak? Will rápillantott Garinra, aki alig észrevehetıen megrázta a fejét. – Semmit, uram. Én csak... – elhallgatott, s támogatást keresve a többi fegyvernökre nézett. Mind kerülték a tekintetét. Will dühösen fordult vissza Jacques-hoz. – Én csak nem értem, miért Garinnak kell futnia, uram: – Megpróbált könnyed hangot megütni, kérdéssé alakítva véleményét. – Valóban ı volt a legrosszabb?

Hosszú csend állt be. – Értem – szólalt meg végül Jacques. A hangját csak még fenyegetıbbé tette higgadtsága. – Akkor szerinted ki érdemelné a büntetést? Will végignézett társai során, majd visszafordult Jacques-hoz. – Gyerünk, Campbell! – makacskodott a lovag. – Ha szerinted nem de Lyons volt a legrosszabb, akkor bizonyára van elképzelésed arról, hogy ki. – Amikor Will szóra nyitotta a száját, Jacques felemelte a kezét. Hátralépett, és a helyére mutatott. – Tessék, lépjen elıre, instruktor lovag! Will engedelmeskedett. A tekintete egy pillanatra Brocart-ra és Jayre rebbent. Brocart mereven maga elé nézett, de Jay elkapta a pillantását és összeráncolta a homlokát, tudva, mire gondol Will. – Nos? – követelte Jacques. Will egy hosszú pillanatig nem válaszolt. – Nem tudom, uram – rázta meg végül a fejét. – Hangosabban! – csattant ostorként Jacques hangja. – Nem tudom, ki volt a legrosszabb, uram! – Hát persze! – mondta Jacques, miközben komor mosolyra húzódott a szája. Odafordult a többi fegyvernökhöz, és rámutatott Willre. – Hogyan is tudhatna bármit is efféle dolgokról valaki, akinek nincs semmilyen harci tapasztalata, akinek a családfája mindössze egy nemzedékig vezethetı vissza, s akinek erényeit csak önnönmaga ismeri? Will észrevette, hogy Jay az orra alatt vigyorog. Garin mereven nézett egy pontot a földön. – A jövıben, Campbell – lépett közelebb hozzá Jacques -, tartsd meg magadnak a véleményed. Úgy kevésbé szégyenülsz meg. – Elırehajolt, míg arca egy szintbe nem került a fiúéval. – Soha többé ne merd megkérdıjelezni a döntésemet! – sziszegte. Egy csepp nyála Will arcára fröccsent. Jacques felegyenesedett. – De Lyons! – emelte fel a hangját, továbbra is Willt nézve. – Campbellnek köszönhetıen tíz körrel többet kell futnod. Will döbbenten meredt a lovagra. Hallotta, hogy halk, rekedt hangon megköszöni a büntetést. Odafordult Garinhoz, egyszerre próbálva sajnálatát kifejezni és megbocsátásért könyörögni a tekintetével. A fiú azonban nem nézett rá, és másra sem, hanem kilépett a sorból és futni kezdett. Will égı arccal fordult a preceptórium felé masírozó Jacques után. A keze remegett, legszívesebben ököllel törölte volna le az önelégült mosolyt a Küklopsz arcáról. Körülötte a többi fegyvernök némán összeszedte a fegyvereket, és elszállingózott a gyakorlótérrıl. Néhányan együttérzıen, mások vádlóan pillantottak rá. Nem vett tudomást róluk, a sáros mezı másik végében ügetı Garint nézte. A gyakorlótér soha nem tőnt még ilyen nagynak. Aztán néhány pillanat elteltével Will is futásnak eredt. Jacques feltúrta az asztalon heverı pergameneket, amíg meg nem találta, amit keresett. Lassan olvasta a jelentést, erıltetnie kellett a szemét a félhomályban. A gyertya már csonkig égett, árnyék borult a lovagteremre, csak egy holdfénypászma vetült be ferdén az ablakon, fehérre mosva néhány padlókövet. Odakint felhuhogott egy bagoly. Jacques megdörzsölte a homlokát, ahogy a pergamenre vetett szavak értelmetlen fekete vonalakká mosódtak elıtte. Felemelte a bırfoltot, és lassan végigsimította ujjával a mély üreget, ahol egykor a szeme volt. A mélyedést hegek szegélyezték. Noha már tizenhat éve volt, hogy elvesztette a szemét, még mindig úgy érezte, hogy megfájdul, ha túl sokat olvas. Jó néhány órája bezárkózott már a lovagterembe, kihagyva a vacsorát és az utolsó misét is. Egyszer felbukkant Owein, és azt tanácsolta, térjen nyugovóra, mondván, ha addig nem sikerült felkészülniük a másnapi tárgyalásra, akkor már nem is fog. Jacques nem fogadta meg a tanácsot, mert teljesen bizonyos akart lenni abban, hogy Henrik nem tudja majd kivágni magát szorult helyzetébıl. De fáradt volt. Letette a pergament, odament az ablakhoz, amin frissítı, hős levegı áradt be. A holdfény hamuszínőre festette a bırét, és az árnyékok éles szögeket rajzoltak arcára és orrára. A bagoly egy fehér villanással felröppent lentrıl, a klastromból, és eltőnt a háztetık

mögött. Valaki kopogott az ajtón. Jacques megfordult. – Tessék! – kiáltotta rekedt hangon a többórányi némaság után. Az ajtóban egy barna tunikát viselı szolgáló jelent meg, zaklatott arccal. – Bocsásson meg, uram, tudom, hogy késıre jár, de van itt valaki, aki látni akarja. És... és azt állítja, hogy sürgıs, uram. Jacques a homlokát ráncolta, részben azért, mert megzavarták, részben azért, mert nem tudta, ki lehet az, akit szolgálónak kell hozzá vezetnie. – Küldd be! A szolgáló engedelmesen félreállt, s egy magas, szürke vászonköpenyt viselı alak lépett be a terembe. A szolgáló összehúzta magát, hogy az ismeretlen ne érjen hozzá, míg elmegy mellette. Jacques szeme elkerekedett, ahogy a férfi hátrahúzta csuklyáját, és üdvözlésként meghajtotta a fejét. – Hasszán! – suttogta a lovag. – Kíván még valamit, uram? – hallotta a szolgáló óvatos hangját az ajtóból. – Esetleg valami frissítıt a... – tekintete kétkedve villant a szürkébe öltözött férfira – .. .a vendégének? – Nem – felelte Jacques, le nem véve tekintetét az alakról -, menj el! A szolgáló hálásan meghajolt és bezárta az ajtót. Elsietett a folyosón és gyorsan keresztet vetett. Skócia, Kr. u. 1257. június 9. Will az ajtóban állt, a keretbe kapaszkodva. A tőzhelyben ropogva, köpködve égett a tőz. A kecskelábú asztalon, amin a szolgálólány a vacsorát készítette, érintetlenül hevertek a hozzávalók: hét fehér hal kibelezve, ezüstösen csillogva a gyertyafényben. James Campbell az asztalnak háttal ült, kinyújtott lábbal. Will csak apja árnyékba boruló arcélét látta: a szögletes állat, a hosszú, egyenes orr fölé kiugró szemöldököt. A haja már deresedett a halántékán, de a szakálla olyan fekete volt, mint a holló szárnya. James a nyitott ajtó felé nézett, amin meleg menta– és cickafarkillatú szellı szőrıdött be. Nappal a kis birtokot övezı, egészen Edinburghig húzódó földeket és erdıket látta volna. Tiszta idıben magát a várost is látni lehetett, szürke foltként a látóhatáron. Most azonban minden sötétségbe borult. A szél halkan magával hozta a patak csörgedezését, ami egy sziklás szurdokon végigfolyva a néhány mérföldre nyugatra lévı tóba ömlött. James egy hét távollét után aznap este tért haza Balantrodachból, a templomosok skóciai preceptóriumából, ahol a mester könyvelését vezette. A széke háttámláján fekete köpeny lógott. A Templom donatusa volt, s így nem viselhette a beavatott lovagok öltözékét. Noha ideje nagy részét Balantrodochban töltötte, együtt dolgozott, élt és imádkozott a rend tagjaival, ne?n tette le a szegénységi és szüzességi fogadalmat, csak az engedelmességit, s így elláthatta férji és apai kötelességeit is, megosztva erejét a Templom és a birtok között. Fekete köpenye az emberi bőn színét tükrözte, a templomosok fehérjét csak a tiszták viselhették. Will az ajtó mellett toporogva figyelte, hogyan emelkedik és süllyed apja mellkasa minden lélegzetvétellel. Aggodalommal töltötte el, hogy apja különösen ünnepélyes hangot megütve szólította. Nevetés hallatszott a szomszédos szobából, ahol Will nıvérei, Alycie és Ede játszottak a húgukkal, Maryvel. James Campbell megfordult a hangra, és elmosolyodott, amikor meglátta Willt. – Jöjj közelebb, William! Szeretnék valamit adni neked. Amikor Will leült az asztalhoz, apja a kezére tette hatalmas kezét. James hosszú ujjai barna foltosak voltak a tölgygubó tintától, amivel a preceptórium könyvelését írta, a tenyere pedig puha volt, szemben annak a néhány lovagnak a kardforgatástól kérges tenyerével, akivel Will találkozott. James az elmúlt tizenhárom év alatt, mióta a Templomnak dolgozott, sok idıt töltött a lovagokkal, megtanulta, hogyan ülje meg csataménjeiket és hogyan harcoljon, de figyelme középpontjában mindig is a munkája állt. Will szemében viszont apja ugyanolyan

kiváló harcos volt, mint a többi, akiket ismert; sıt a fiú még kiválóbbnak tartotta, hiszen tudott olvasni, írni, számolni, és úgy beszélt latinul, mint a pápa. Will még egy dallamos, éneklı nyelven is hallott tıle néhány mondatot, amirıl James elárulta, hogy arab, a szaracénok nyelve. – Emlékszel, amikor arról beszéltem, hogy a nagyapád a halálakor rám hagyott egy ajándékot? Will elıször a birtokra gondolt. A tágas, mégis kényelmes ház a mocsár szilén, az istállókkal és a pajtákkal valaha a nagyapjáé volt. Angus Campbell, a tehetıs borkereskedı egykor megelégelte a családi viszályokat, és klánját elhagyva önálló üzletbe kezdett. Gazdag és gyakorlatias emberként úriembernek nevelte a fiát, méltó menyasszonyt választott neki, s nem sokkal elsı két unokája megszületése után beajánlotta Jamest a balantrodochi templomosokhoz, akikkel az évek során szoros üzleti kapcsolatot épített ki. Halálakor Angus az aranyát a templomosokra, a birtokát a fiára hagyta. Az otthonunkat? .....Nem, nem a házat. Valami mást. Will megrázta a fejét. James felállt, és odalépett a tőzhelyhez, ami mellett valami a falnak volt támasztva. Will elsı pillantásra azt hitte, piszkavas, de amikor az apja megfogta és odavitte az asztalhoz, látta, hogy egy kard az, egy falchion. A rövid, íves, a hegyénél kiszélesedı penge élén látható karcolásokból úgy tőnt, sok csatában forgathatták. A jobb fogás érdekében a korong alakú markolatgomb fölött ezüstdróttal tekerték végig a markolatot. A kurta pengét nyilvánvalóan gyalogosoknak készítették. Will szótlanul nézte, ahogy apja letette az asztalra. ......Ez a kard a családunk öröksége. A nagyapád az apjától kapta, s halála elıtt rám hagyományozta. Most pedig én adom neked, William. – Egy igazi kard? – meredt az apjára Will. Nem harcolhatsz örökké botokkal – mosolyodott el James. – De az a nap, amikor csatában forgathatod, még messze van; Isten adja, hogy soha ne jöjjön el. Azt hiszem, elég nagy vagy már, hogy gyakorolj vele. Beszéltem a balantrodochi mesterrel, és beleegyezett, hogy fegyvernökjelölt legyen belıled. Will óvatosan megérintette a markolatot. Meleg volt, átmelegedett a tőzhely mellett. – Tényleg elmegyek? – Elmégy? – Balantrodochba. James a fia arcát fürkészte. .....Mindent megtanítottam neked, amit tudtam, William. Megtanítottalak a betővetésre, a lovaglásra és a küzdelemre, de mindazt, amit megtanultál, nálam jobb mestereknek kell tovább csiszolnia. William, egy nap felöltöd majd a fehér köpenyt, felvesznek a Templom lovagjainak sorába, s Istenemre mondom, azon a napon ott leszek majd melletted! Will hátradılt a széken, úgy emésztette a hallottakat. A Templomos Rend fegyvernöke lesz. Ez a név kisgyerekkora óta áhítattal töltötte el. Nincs a földön még egy szervezet, mondta egykoron apja, ami annyi hatalommal bírna, mint a Templom, kivéve természetesen magát az egyházat. Will tudta, hogy éjszaka álmatlanul fog feküdni az ágyában, a testvéreivel közös szobában, s arról fog ábrándozni, hogy milyen lesz lovagnak, a világ legnagyszerőbb harcosai egyikének lenni: magasnak és méltóságteljesnek, mint az apja; lélekben nemesnek, csatában becsületesnek, szívében adakozónak. – Be tudjuk fejezni elıbb a csónakot? – egyenesedett ki ültében hirtelen Will. James felnevetett és beletúrt Will hajába. – Még legalább egy évig nem leszel fegyvernök. Bıven van idınk befejezni a csónakot. – Csak nem az apád kardja az, James? Will hátrafordult, anyja felé, aki egy tál mentával a kezében lépett be a szobába. Magas volt, egyszerő, festett gyapjúruhát viselt, haja a vadcseresznye színében játszott. Hasa állapotosán domborodott, nekifeszülve a ruha vékony anyagának. Mögötte szökdécselt Mary,

Will nyolcéves húga. Will morcosan nézte, hogy a kislány odaszalad Jameshez, félbeszakítva a beszélgetésüket. – De az, Isabel – felelte James, miközben felkapta és magasra lendítette a boldogan sikító Maryt. – Illetve most már a Willé. Isabel az egyik szemöldökét felvonva nézett férjére, miközben letette a cseréptálat az asztalra. – Azt sem bánom, ha a pápáé. Mit keres az asztalomon? James letette Maryt és az ölébe vonta a tiltakozó Isabelt. Az asszony gyengéden nyakon legyintette. – Addig nem lesz vacsora, amíg el nem tünteted azt a vasdarabot az asztalról. – Asszony! – színlelt felháborodást James. – Ez nem egy darab vas, hanem a klánunk kardja! – Nekünk nincs is klánunk, apám – jegyezte meg Alycie, a legidısebb lány, miközben kilépett a szomszédos szobából Edd-del. Anyjukhoz hasonlóan nekik is sötétvörösen fénylett a hajuk, a Maryé pedig mézszínben játszott. – Tényleg nincs – értett egyet James. – Nincs, mióta nagyapátok elhagyta a családját, de azért része az örökségünknek. – Elengedte Isabelt az ölébıl, és felvette a kardot. – Nézzétek! Jóféle skót acél. – Megsuhintotta a pengét a levegıben. A kard hegye eltalálta a mentával teli tálat, ami lerepült az asztalról, és darabokra tört a sarokban. Will nevetni kezdett. New Temple, London, Kr. u. 1260. szeptember 15. A markolat hővösen simult a tenyerébe. A penge már rozsdásodni kezdett a keresztvas alatt, az ezüstdrót pedig meglazult kissé. Will körülnézett, ahogy horkolás hangzott fel a szomszédos priccsrıl. Az éjszakai gyertya fénye rebegve táncolt a nyolc másik fegyvernök alakján, akikkel a szobán osztozott. A fegyvernökök épületének összes helyiségéhez hasonlóan a dormitórium is sötét és alacsony volt. Az egyik fal mellett kilenc prices állt, durva gyapjútakaróval leterítve. A priccsekkel szemben kapott helyet két szekrény a fegyvernökök ruhái és személyes tárgyai számára, valamint egy asztal a gyertyával. A keskeny ablakokon hideg szél süvített be, fellebbentve az eléjük akasztott zsákokat és magával hozva a Temze nedves-sós szagát. Mivel a fegyvernököknek és a lovagoknak tilos volt meztelenül aludniuk, Will inget és harisnyát viselt, de az hideg volt, ezért még rövid téli köpenyét is a vállára vetette. A falakon árnyékok táncoltak, a sarkokban megbúvó pókhálók ezüstösen fel-felvillantak, amikor az éjszakai gyertya fénye rávetült a mennyezetgerendák közötti sötét területekre. Will óvatosan letette a kardot maga elé a priccsre, és átölelte mellkasához felhúzott térdeit, összerezzenve a hátába nyilalló fájdalomtól. Akárhányszor megmozdult, más és más helyeken sajdultak meg az izmai. A lába megdagadt, sarkát vízhólyagosra dörzsölte a csizmája. Elmúlt éjfél és nagyon fáradt volt, de a kényelmetlenségek és a gondolatai nem hagyták elaludni. Amikor utolérte Garint a gyakorlótéren, a barátja egy ideig nem szólt semmit, némán futották le az elsı néhány kört. Végül aztán Garin szólalt meg. – Miért csinálod ezt? – lihegte. – Gondoltam, örülnél a társaságnak – vont vállat Will, mintha szót sem érdemelne az egész. Nem is kellett többet mondania. Két lélegzetvétel között, szemükbe lógó hajjal végigbeszélték és végignevetgélték az egész büntetést, amit Jacques rájuk mért, biztatva egymást, amikor a gyakorlótér végtelennek tőnt és a lábaik szinte leszakadtak a fájdalomtól. Miután végeztek, egy kicsi, de kielégítı lázadásban Garin ırt állt, míg Will felmászott a gyümölcsöskert egyik fájára és leszedett egy marék szilvát. A kápolna íves gyámpilléreinek hajlatai között elrejtızve szomjasan felfalták a gyümölcsöt, s közben a Nap szétoszlatta az utolsó ködfoszlányokat és megszárította a ruhájukat is. Willben felködlött, milyen volt az

élete egykor, s ettıl csak még élesebben látszott, mennyire megváltozott minden. Will két évvel korábban ismerte meg Garint, a New Temple-be való megérkezésének reggelén. Willt, aki nem jutott el Balantrodochba, ahogyan apja ígérte, a gyakorlótérre vezették, és bemutatták a fegyvernököknek, akikkel élete elkövetkezı hét esztendejét kellett töltenie. Garin maga is csak nemrég érkezett, s mivel Williammel páros számú lett a csoport, egymás gyakorlótársai lettek. A többi fegyvernök barátságosan és kíváncsian fogadta, Garin azonban a háttérbe húzódott. Will a többiek egyetlen kérdésére sem válaszolt, csak átvette a felé nyújtott fakardot, és szó nélkül követte Jacques utasításait. Az étkezéseknél és a kápolnában egyedül ült, fülében a vacsoránál és a misék alatt felolvasó papok állandó, monoton mormolásával. A dolgok közel két hétig mentek így, s a Will iránti kezdeti érdeklıdés elmúlt: társai arra jutottak, hogy vagy néma, vagy gıgös. Ám sokkal tovább is tarthatott volna a szótlansága, ha nincs Garin. Garin egyszer sem faggatta a családjáról, az otthonáról, vagy arról, hogy miért látni James Campbellt oly ritkán a lovagtermen kívül, ahol Jacques-kal és Oweinnel dolgozott a preceptórium könyvelésén egy megbetegedett írnok helyett – emiatt kellett Jamesnek és fiának Londonba utaznia. Néhány hónappal érkezésük után James belépett a káptalanházba és letette a másik két fogadalmat, a szegénységit és a szüzességit. Will döbbenten nézte apját a teljes jogú lovagok fehér köpenyében. Szinte idegen lett számára, visszafogott, hivatalos, elérhetetlen, hideg és távoli abban a vakító fehér öltözékben. Will a maga fekete tunikájában, még bőnösen, még emberként úgy érezte, teljesen elveszítette. Mint apja elmondta, anyja és testvérei egy kolostorba költöztek Balantrodoch közelében, a birtok pedig a rendé lett, cserében James lovagi posztjáért. A család nıtagjait ezentúl a rend tartotta el, és Will apja szerint semmiben sem szenvedhettek hiányt. Ez azonban nem enyhítette a fiú bánatát, és azt a tudatot sem oltotta ki benne, hogy ı a felelıs apja, családja és az egyetlen hely elvesztéséért, amit ismert és szeretett. Megnyugtatta, hogy Garint a legkevésbé sem érdeklik azok a dolgok, amikrıl nem tudott és nem akart beszélni, s amikor a fiú felvetette, hogy gyakoroljanak a szabadidejükben is, örömmel fogadta tapintatos társaságát. Aztán ahogy teltek a hetek, Will lassan megnyílt, elıbb a kardtechnikákról ejtett pár szót, aztán kérdéseket tett fel a preceptóriumról, végül pedig magáról kezdett beszélni. Az árnyék, ami Skócia óta követte, soha nem tőnt el, de amikor Garinnal volt, láthatatlanná vált. Miután az apja elment a Szentföldre, Will vakmerıvé vált. Garinnal együtt szabadságuk korlátozásának érezték a mindennapos feladatok és misék monoton egyhangúságát, és fellázadtak a merev szabályok ellen. Nem voltak ezzel egyedül a fegyvernökök között, de ahogy Owein gyakran mondogatta, együtt úgy viselkedtek, mint a kova meg a tapló. Az elızı télen, amikor a London északi kapuja melletti mocsarak befagytak, egy éjjel kisurrantak a preceptórium-ból korcsolyázni. Bırszíjakkal jégdarabokat kötöttek a lábukra, ahogyan a városbeli fiúktól látták, és felejthetetlen, örömteli órákat töltöttek a jégen kergetızve, majd kimerülten, félig megfagyva tették meg a hosszú utat hazáig, megfogadva, hogy soha senkinek nem beszélnek a kalandról. Will most már el sem tudta képzelni, hogy Garin bármi ilyesmit megtenne. Ismét megfogta a kardot, a két combjára fektette a pengét, és lassan végighúzta rajta az ujját. A barátja hiányzott az esti étkezésrıl, s amikor sem ı, sem Jacques nem jelent meg a kompletóriumon, aggódni kezdett. Nem tudta, mit tegyen. Α válasz persze ugyanaz volt, mint mindig: semmit sem tehet. Jacques lovag ı pedig fegyvernök, nincs hatalma, nincs szava. Végigfuttatta az ujját a markolaton, kitapintva a finom átmeneteket az acél és az ezüst között. Néha azt hitte tudja, mit érezhet Garm. Néha pedig azon töprengett, hogy egy olyan nagybácsi a rosszabb, aki rosszul bánik az emberrel, vagy egy olyan apa, aki egyáltalán nem is beszél vele.

5. New Temple, London Kr. u. 1260. szeptember 15. Hasszán leült egy székre, sötét szeme körberebbent a lovagtermen. Jacques a karjával félresöpörte a pergameneket az asztal egyik szélére, és szintén helyet foglalt. Megfogott két kupát, az egyiket odakínálta látogatójának, s elmosolyodott, amikor az visszautasította. – Csak víz. – Köszönöm. – Hasszán elvette a kupát és viszonozta a mosolyt. – Elszoktam már a barátok társaságától. Nehéz leszokni róla, hogy visszautasítsam a kínálást. – Ivott egy kortyot, hogy leöblítse a torkáról az út porát. Jacques feszülten hallgatta, mert Hasszán szavait néha szinte érthetetlenné mosta akcentusa. – Elnézésedet kérem – folytatta Hasszán – a váratlan érkezésért és a kései óráért, de nem volt idım, hogy értesítselek a látogatásomról. Ma este értem Londonba. Jacques elhessegette a szabadkozást. – Mi hozott ide, Hasszán? Jó ideje nem kaptam hírt Everard testvértıl. Hasszán letette a kupáját. – Ellopták a Grál könyvét. Jacques hozzászokott már Hasszán egyenességéhez; s általában örült is neki azon nem túl gyakori alkalmakkor, amikor találkoztak. Ám ha a férfi felbukkanása önmagában meg is döbbentette, az a döbbenet semmi sem volt ahhoz képest, amit szavai váltottak ki benne. Jacques elfojtotta feltörni készülı kiáltását, s néhány pillanatig csak hallgatott, hagyva, hogy leülepedjen benne a hír. – Mikor történt? – kérdezte végül. – És hogyan? – Tizenkét napja. Egy írnok vitte el a preceptorium kincstárából. – Tudod, ki lopta el? -Jacques beletúrt kovaszürke hajába, hogy leküzdje türelmetlenségét. – Akkor fedezték fel a lopást, amikor a kincstárnok eszméletlenül találta a kincstárt kezelı két írnok egyikét. Amikor magához tért, elmondta, hogy valami zajt hallott, ezért lement a kincstárba. Ott azonban megtámadta az egyik munkatársa, egy Daniel Rulli nevő fiatal írnok, és majdnem agyonverte egy alamizsnás tállal. – Ez a Rulli vitte el a könyvet? Hasszán bólintott. – A vizitátor elrendelte, kutassák át a preceptóriumot, de Everard testvér úgy vélte, Rulli megszökött. Engem küldött a városba, hogy kutassam fel. A Szent Márton-kapu mellett kaptam el. – Hasszán elmondta Jacques-nak, mit tudott meg az írnoktól a halála elıtt. – Kényszerítették, hogy ellopja? – Ezt mondta, testvérem. – Ha igazat mondott – ráncolta a homlokát Jacques -, akkor feltételezhetjük, hogy a gyilkosa és az, aki rávette a Grál könyvének ellopására, egy és ugyanaz a személy, de legalábbis két, szorosan együttmőködı személy? – Szerintem igen. Megalapozottnak tőnik a feltételezés, hogy Rulli a megbízójához igyekezett, hogy átadja a könyvet. Lehet, azért ölték meg, hogy ne árulhassa el, hol kellene találkozniuk, vagy ki az, vagy mindkettı. Azt nem tudom, miért nem volt nála a könyv. Talán elrejtette valahol, amikor észrevette, hogy követem. – Vagy már korábban átadta a megbízónak. – Az is lehetséges. Sajnos nem tudtam a gyilkos nyomába eredni. Megérkezett az ırség, el kellett tőnnöm. Kétlem, hogy kielégítı magyarázatot tudtam volna adni arra, miért ácsorgók ott egy hulla fölött; elég lett volna, ha rám néznek, és már én lettem volna a bőnös. Késıbb visszamentem és átkutattam a helyet, de nem találtam semmit.

Jacques nem szólt semmit, inkább hosszan belekortyolt saját kupájába, amit borral töltött meg. – Amikor visszaértem a preceptóriumba, Everard elment a vizitátorhoz, és engedélyt kért, hogy kikérdezhesse a kincstárnokot és a két fıírnokot, akik Rullin és a vizitátoron kívül hozzáférhettek a kincstárhoz. Egyikük sem tudta, miért követhette el Rulli a bőntettet, vagy hogy ki kényszeríthette az elkövetésére. Rulli egyik barátját is kifaggattuk, egy fegyvernököt. Azt mondta, Rulli néhány napja gondterheltnek tőnt, de fogalma sem volt, miért, és tagadta, hogy bármit tudna a lopásról. Pedig még azzal is megfenyegettük, hogy a merlani börtönbe vetjük. – Tudja bárki, hogy mit loptak el? – Az írnokok és a vizitátor csak annyit tud, hogy Everard testvér egyik értékes iratát. Sejtelmük sincs a valódi jelentıségérıl. – Ez is valami. – Jacques egyetlen hajtásra kiitta a maradék borát. – Amikor az ırség megjelent a preceptóriumban, hogy jelentse Rulli meggyilkolását, a vizitátor anyagi haszonszerzés céljából való tolvajlásnak minısítette az esetet. A Templom és a királyi országbíró közös vizsgálata semmit sem derített ki. – Ezek szerint a király annyira komolyan vette az ügyet, hogy a legfıbb bíráját bízta meg a kivizsgálásával? – A vizitátor ragaszkodott hozzá. Jacques felállt, töltött magának még egy italt. – A párizsi kincstárban sok felbecsülhetetlen értékő kincs van. A könyv aranyra váltva nagyon keveset ér. Elvittek mást is? – Semmit a világon. – Hasszán egy pillanatra sem vette le sötét tekintetét a lovagról. – Lehetek ıszinte, testvér? – Természetesen. – Akármilyen vészterhes is a helyzet, kétlem, hogy az, akinek a birtokába jutott a könyv, rendelkezik a megértéséhez szükséges képességekkel. A hétköznapi olvasó számára nem tőnne másnak, csak egy Grál-románcnak, még ha nem is teljesen ortodoxnak. – Nem teljesen ortodoxnak? – ismételte meg Jacques, visszaülve a helyére. – Ez elég enyhe kifejezés az áldozati rítusokra és a feszület megszentségtelenítésére. Minden, ami szembemegy az egyház tanításával, eretnekségnek minısül, Hasszán. Ugye tudod, mi történt a katharokkal? Hasszán bólintott. Nem volt Nyugaton, amikor kezdetét vette a katharok elleni keresztes hadjárat, de tudta, mi lett a sorsuk. A Francia Királyság déli részén virágzó kathar szekta két istent ismert, az abszolút jóságét és az abszolút gonoszságét. A hitük gyakorlása során megmaradtak az O– és Újszövetség tanításainál, ám azokat a hit allegorikus, nem pedig szó szerinti értelmezésének tartották. Úgy hitték, a világot és benne mindent a gonosz isten teremtette, s ezért minden anyagi dolog romlott. Emiatt nem ismerték el Jézust teljes mértékben emberinek, s tagadták, hogy a magasan a bőnös világ fölött álló isteni lényeg valaha is része lehetett az anyagnak. Mivel a szentség személyes megélését hirdették, szembefordultak az egyházzal, a papsággal és a templomok fényőzésével. Amikor tanaik kezdtek elterjedni és hívekre lelni, az egyház eretneknek bélyegezte ıket és háborút hirdetett ellenük. A keresztes hadjárat a katharok hazájában zajlott, harminchat évig tartott, és a végére a szektát szinte teljesen kiirtották. A legsúlyosabb csapást tizenhat éve mérték rájuk, ekkor esett el az utolsó nagy erısségük, s utána kétszáz férfit, nıt és gyermeket égettek meg. Az egyház szemében az eretnekség olyan betegség volt, amit ki kellett vágni, ahogyan akár egy végtagját is levágja az ember, ha ezzel megmenti a test többi részét a fertızéstıl. – Egyébként – folytatta Jacques, letéve kupáját – nem hiszem, hogy a könyv, a te szavaiddal élve, valami hétköznapi olvasó kezébe kerül. Szerintem akárki is vette rá az

írnokot az ellopására, pontosan tudta, hogy a Testvériségé. Egyébként miért vállalták volna a nehézséget, hogy rávegyék az egyik írnokunkat, lopjon el egy látszólag értéktelen könyvet a kincsekkel teli kincstárból? – De hát a Templomon belül is csak maroknyian tudják, mi az, a kívülállókról nem is beszélve. – Mindig is keringtek pletykák. – Pletykák igen, de semmi több – felelte Hasszán óvatosan. – A Templom Lelke csak egy legenda. A hosszú évek során senki sem tudta bizonyítani a létezésedet. – Mert nincsenek bizonyítékok, csak az érintettek vallomásai, akik viszont esküt tettek, és tudják, kínhalál vár rájuk, ha bármelyik titkunkat kifecsegik. Vagy ha beszélnek arról az átkozott könyvrıl. – Jacques fáradtan hátradılt. – Ám nem mindenki halott, aki a feloszlatásunk után kilépett a körbıl. Lehet, hogy már nem tartják magukat az esküjükhöz? Vagy valaki rájött, hogy az Anima Templi nélkülük is tovább tevékenykedik? Hogy a terveink még mindig mozgásban vannak? A tolvaj talán bizonyítékként akarja felhasználni ellenünk a Grál könyvét, vagy zsarolni akar minket? – Jacques megrázta a fejét. – Ne hidd azt, Hasszán, hogy nem vagyunk halálos veszélyben, míg elı nem kerül a könyv. Ha a terveink leleplezıdnek, a rendet feloszlatják, minket karóba húznak, és minden, amiért az elmúlt egy évszázadban dolgoztunk, értelmét veszti. És ha az egyház tudomást szerez a tervünkrıl? Nem hiszem, hogy az inkvizítoraik ki tudnának találni illıen kegyetlen büntetést. – Jacques az ajkához emelte a kupáját, aztán letette anélkül, hogy beleivott volna. – A Templom hatalma nélkül, az akaratlanul is a rendelkezésünkre bocsátott hatalmas munkaerı- és pénzforrások nélkül nem tudjuk folytatni a munkánkat. Hasszán elgondolkodott pár pillanatra. – Ha a tolvaj tud a testvériségrıl, esetleg egy korábbi tag révén, akkor ki lehet az? Ki akarhat elpusztítani minket vagy a Templomot? – Az évek során sok ellenségre tettünk szert; mindenki irigyli a hatalmunkat és a vagyonunkat. A rend csak a pápának tartozik engedelmességgel, felette áll a királyok és bíróságok törvényeinek. Lovagokként nem fizetünk adót és tizedet, és jogunkban áll templomokat alapítani, s azokból adományokra szert tenni. Szinte minden királysággal kereskedünk a tengernek ezen a partján, és a legtöbbeknél nagyobb a befolyásunk a másik parton. Szembefordulni velünk bőn, ha pedig megölik vagy akár csak megsebesítik egyikünket, annak kiközösítés a büntetése. Vajon ki lehet az? – tárta szét a karját Jacques. – Az ispotályosok, a mamelukok, a genovai vagy a pisai kereskedık, akiket kiszorítottunk az üzletbıl, bármelyik nemes vagy király, a teuton lovagok? Hosszú a lista. – Meg fogom találni a könyvet, testvérem – mondta Hasszán halkan -, még akkor is, ha Lajos király ágyát kell feltúrnom érte. Jacques rámeredt az asztalon heverı pergamenekre, melyek tartalma minden ébren töltött gondolatát kitöltötte az elmúlt két hétben. Hirtelen apró bosszúságnak tőntek csupán. – Meddig maradhatsz? – Ameddig csak szükséged van rám, bár minél hamarabb térek vissza, annál jobb. Jacques felállt és odament az ablak melletti szekrényhez. – Vár itt egy fontos dolog, amit el kell intéznem. Sajnos nem olyasmi, amit félretehetnék. Túl sok kérdezısködést váltana ki. De amint tudok, visszamegyek veled Párizsba, és segítek a kutatásban. Kinyitotta a kétszárnyú szekrényajtót, benyúlt a legalsó polcon fekvı Biblia mögé, és kivett egy kis dobozt. A legfelsı polcról levett egy kulcsot, kinyitotta a dobozt és kiemelt belıle egy erszényt. Néhány érmét a tenyerébe rázott és átnyújtotta Hasszánnak, majd visszatette a kulcsot és a dobozt a helyére. – Felnyergeltetem neked a lovamat. A Péntek utcában, Walbrooktól nyugatra van egy fogadó. Keresd a Félhold cégérét. Add oda az aranyat, hivatkozz rám, és örömmel fognak fogadni. Amikor végeztem itt, érted küldök valakit.

– Milyen találó név – mosolyodott el halványan Hasszán, miközben eltette az érméket az övén lógó erszénybe. – Everard örülni fog. Azonnal útnak indított, amint véget ért a Templom vizsgálata. Tudom, titkon azt remélte, te is visszajössz velem. – Biztos vagyok benne, hogy a pap örülni fog. Bár nem fogja kimutatni. Hasszán felállt és beletúrt a vászonzsákba, amit mindvégig az ölében tartott. – Van még valami, testvérem. Jacques szótlanul nézte, ahogy Hasszán elıhúzott egy bır tekercstartót, amit vékony fémhuzallal zártak le szorosan. – Mi ez? – kérdezte, miután átvette. – Az egyetlen jó hír, amivel szolgálhatok. Jacques letekerte a huzalt és kinyitotta a bırtokot. Egy összetekert pergamenre bukkant benne. Miközben kihúzta, megcsapta az orrát a vastag, megsárgult hártyát átitató tengerillat. A lapot takaros írás borította. Átfutotta az elsı néhány sort, majd felpillantott Hasszánra. – Ez valóban jó hír. Bevallom, nem hittem volna, hogy ilyen hamar sikerül neki. Megtarthatom? Szeretném alaposan átolvasni. – Természetesen. Jacques bedugta a levelet az asztalon heverı tekercsek alá, és az ajtó felé intett. – Jöjj! Elkísérlek az istállóba. Temze, London, Kr. u. 1260. szeptember 15. III. Henrik, Anglia királya beárnyékolta a kezével a szemét, ahogy a Nap elıbukkant egy felhı mögül és vakító ezüstszalaggá változtatta a folyót. Még korán volt, de a Nap meglepıen melegen sütött a király fejére és népes kíséretére, az apródokra, írnokokra és testırökre, akik mereven ültek padjaikon vagy épp vigyázzban álltak. A királyi bárka kapitánya egy kiáltással elparancsolt egy evezıs csónakot az orr jobb oldala mellıl. A Temzén nyüzsögtek a halászcsónakok és a kereskedık kogjai, így a nehézkes, fényőzı bárkának óvatosan kellett felfelé haladnia a folyón hosszú evezıivel. Henrik meglapogatta a fejét ott, ahol a leginkább megritkult ıszülı haja, hogy megnézze, mennyire hevítette fel a Nap az öregségtıl szeplısödı fejbırét. A Nap melege, terjedelmes fekete bársonyköpenye, a nyakán és a ruhaujján díszelgı farkasprém rátétek ellenére fázott. Nyugtalanul mocorgott párnáján, megpróbálva elkapni legidısebb fia tekintetét, ám Edward herceg mereven nézte az útjukba került csónakban ülı két férfit, akik vadul evezve próbáltak kikerülni a bárka útjából. Henrik így inkább a mellette helyet foglaló, fekete talárt és kalapot viselı alakhoz fordult. A férfi sápadt arca még a szokásosnál is fehérebbnek tőnt. – A víz aggaszt, lordkancellár? – kérdezte Henrik. – Nem, felség. A mozgás tesz nyugtalanná. – Ez a leggyorsabb út a Temple-be a Towertıl – mondta Henrik kurtán, mintha ez bármit is könnyített volna a lordkancellár kényelmetlenségén. Egy intéssel elküldte az apródot, aki italokkal megrakott tálcával egyensúlyozott feléjük. – Ez az út legalább valamivel néptelenebb, mintha lóháton jöttünk volna – válaszolta a kancellár -, s ennek örülök. Minél kevesebben látják, hogy belépünk a Temple-be, annál jobb. Köztudott, hogy mostanság csak a kincstáruk okán állsz kapcsolatban a lovagokkal. Az alattvalóidban esetleg felmerülhet a kérdés, hogy miért van szükséged még több aranyra, amikor olyan sokat elveszel az övékbıl. Az új adók már önmagukban is elég népszerőtlenek. – A te tanácsodra vetettem ki azokat az adókat, kancellár! – ráncolta a homlokát Henrik. – És biztosíthatlak, felség, hogy jó tanács volt Mindössze arra szeretnék rámutatni, hogy mi a legjobb neked, ma pedig az a legjobb, ha a lehetı leggyorsabban, észrevétlenül jutunk el a Temple-be. Az is épp elég, hogy mi megyünk hozzájuk. A templomosok kezdik nagyon fenn hordani az orrukat. Henrik kinézett a vízre, és megmasszírozta az állát, amit mintha lassan végleg össze akart

volna zárni egy satu. A partokat szokás szerint ellepte a kereskedık, ügyintézık és alkuszok végtelen áradata. Gyalogosan, lóháton, ló vontatta szekereken vagy ökrös kordékon járták az utcákat. Mögöttük terült el a város kı– és faépületek, raktárak, üzletek, paloták és kolostorok alkotta erdeje, megtörve a kápolnák és a Szent Pál-katedrális magas tornyaitól. Henrik feje lüktetett a napsütéstıl, a halászkikötık szagától és alattvalói együttes, lázas nyüzsgésétıl. – Orcátlanság volt részükrıl ez a meghívás – folytatta a kancellár, amikor a király nem szólt semmit. – Nem közöltek részleteket a megtárgyalandó ügyrıl, csak annyit, hogy én is jelenjek meg a kincstár kezelıivel együtt. – A kancellár arca fehérbıl halvány rózsaszínbe fordult egyre növekvı felháborodásával. – S ennél nem is kell többet tudnod, kancellár – torkollta le Henrik szárazon, a homlokát dörzsölgetve. – Azt hiszem, az adósságainkról lesz szó. – De hát nemrég beszéltél az egyikkel ez ügyben! – Owein testvérrel. Makacs ember. Megmondtam neki, hogy ki fogom fizetni az adósságomat, amint tudom, és ı beleegyezett. – Ha így van, felség, akkor miért hívattak most? Henrik válaszra nyitotta a száját, de fia megelızte. – Talán egy újabb keresztes hadjáratról akarnak tárgyalni? A kancellár és Henrik a herceg felé fordultak. Edward halványszürke szeme megcsillant a vízrıl visszatükrözıdı napfényben. Az, hogy a szemhéja félig le volt ereszkedve, s ettıl olyan benyomást keltett, mintha mélyen elmerülne gondolataiban, mit sem rontott jóképőségén. A hangja lágy volt, lassan és megfontoltan beszélt, leplezendı gyerekkorából megmaradt enyhe dadogását. – Kétségtelenül ideje lenne már. Lajos király hadjárata óta nincs tartós, hatékony nyomás Kelet felé, annak pedig már hat éve vége. Homályos hírek szerint a mongolok kiterjesztették az inváziójukat, a mamelukok pedig Palesztinába készülnek, hogy megütközzenek velük. – Pillanatnyilag – felelte Henrik – az itthoni problémákra kell figyelnem, nem pedig a külhoniakra, amikkel például a katonai rendek is megbirkózhatnak. Végül is ezért vannak. – Tíz éve már, hogy felemelted a keresztet, apám – mondta a herceg szelíden, de kihívással a hangjában. – Akkor azt hittem, keresztes hadjáratra kívánsz indulni. Legalábbis ezt mondtad a lovagoknak, amikor megkérdezték, mire kell a pénz, amit kölcsönkértél tılük. – És el is fogok indulni. Amikor itt lesz az ideje. – Henrik elfordult, jelezve, hogy vége a beszélgetésnek, de a hátában továbbra is érezte Edward tekintetét. Feszélyezte a pillantás. Az elızı évben szárnyra kapott az a szóbeszéd a királyi udvarban, hogy a fia részt vett egy összeesküvésben, amivel le akarták taszítani trónjáról, s aminek Henrik sógora, Simon de Montfort volt a szellemi atyja – akit ı maga tett Lancester earljévé. Amikor a fülébe jutott a hír, nekiszegezte a kérdést az earlnek és a fiának, de bizonyítékok híján végül kénytelen volt megbékélni velük. Az eset után azonban szakadék keletkezett közte és Edward közt, ami mintha nap mint nap szélesebbé vált volna. – Nos, egyelıre meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a lovagok a mi oldalunkon állnak, felség – szögezte le határozottan a kancellár. – Akármit is akarjanak tılünk. Henrik komor hallgatásba merült, miközben a bárka elhaladt a városfalak alatt. A távolban felsejlett a templomosok preceptóriuma. New Temple, London, Kr. u. 1260. szeptember 15. A kápolna ajtaja hangos döndüléssel bezárult, és az utolsó lovagok is elfoglalták helyüket, miközben a pap az oltár mellé lépett. Will a helyére surrant a többi fegyvernökkel, és letérdelt. A pap a szokásos odaadással kezdte el a tertia miséjét. Will imára kulcsolta a kezét, de nem Isten dicsıítése, még csak nem is a királlyal való közelgı találkozó töltötte be gondolatait. Késve érkezett a misére, és még mindig nem látta Garint. Szemét résnyire nyitva végigfürkészte a padsorokat, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor tekintete barátjára

esett. Garin több sorral elıtte térdelt, lehajtott fejjel, haja függönyként hullott az arca elé. Will kényelmetlenül fészkelıdött, miközben a pap elkezdett felolvasni a Szentírásból. Két éve mindennap hét ilyen felolvasást ült végig, s ebben még nem volt benne a mise, amit naponta egyszer, sexta után hallgattak, sem a vesperás vagy a halottakért minden délután elmondott vigília. És egyáltalán nem tőnt úgy, hogy a felolvasások rövidültek volna. Az ünnepek ráadásul külön istentiszteleteket jelentettek: a karácsonyi misét, a vízkeresztet; a Boldogasszony ünnepét; Nagyboldogasszony ünnepét; Szent János napját, hogy csak néhányat említsünk. De ezeknél legalább ott lebegett a szertartás utáni jó vacsora ígérete. Will mocorgása felzavart egy pókot a padlókövek közötti résben, s most a fıhajó padlójába ágyazott lovagi képmások felé vette az irányt. A fekvı alakok ünnepélyes arccal ölelték mellkasukhoz gránitkardjaikat. A fıhajó magas, kör alakú helyiség volt, falairól bőnösök és démonok kıfejei vicsorogtak le, a fájdalom és a gonoszság legváltozatosabb kifejezéseibe torzult arccal. A fıhajóból nyílt az oltárhoz vezetı mellékhajó. A mellékhajó boltíves mennyezetét oszlopok tartották, s a közöttük elhelyezett padok zsúfolásig tele voltak lovagokkal. A pap végül felemelte a kezét. – Keljetek fel, testvéreim! Istennek alázatos szolgái, az igaz hit védelmezıi, az isteni törvény megtartói, keljetek fel, és mondjuk el az Úr imáját! Will bizsergı lábbal felállt, és belekezdett a Miatyánkba. Hangja elvegyült a kápolnában lévı kétszázhatvan ember hangjával, szavaik egybefonódtak, míg végül csak egyetlen közös kántálás hallatszott, dübörgıén, mint a tenger morajlása. – Pax vobiscum! Ötszázhúsz láb csosszant, miközben a pap bezárta a breviáriumot, jelezve a szertartás végét. Will türelmetlenül várta a többi fegyvernökkel, hogy a lovagok kimenjenek. Amikor rá került a sor, társait félrelökdösve sietett ki. A kápolna félhomálya után vakította a napfény, s eltakarta szemét, miközben kilépett a boltíves ajtón. A fegyvernökök a lovagok mögött felsorakozva indultak a nagyterem felé, reggelizni. Az udvart körülvevı épületeket aranyszínbe vonta az ıszi reggel. Az ég csodálatos, párás kékben ragyogott, a gyümölcsösökbıl áradó alma– és szilvaillat édes parfümként rejtette el a preceptóriumot átható izzadság– és lótrágyaszagot. A reggeli fény mintha mindent belülrıl világított volna meg, s ez valamiért arra a napra emlékeztette Willt, amikor megérkezett a New Temple-be. A nyeregtıl sajgó combbal, kéthetes lovaglást követıen léptettek ki apjával a middlesexi erdıkbıl, búzamezıkön és szılıskerteken át, hogy meglássák az elıttük elterülı Londont. Akkor is ısz volt, a fák ágain már rozsdavörösbe fordultak a levelek. Egy pataknál megálltak megitatni a lovakat, és Will álmélkodva nézett le a városra. Jobb kéz felé, a falakon kívül bámulatos birtokokat látott a kanyargó folyó mentén, s úgy sejtette, az egyik New Temple lehet. Minden olyan nagynak és méltóságteljesnek tőnt, hogy Will képzelete nem emberekkel, hanem angyalokkal népesítette be az épületeket. Izgalommal telve fordult apjához, ám ugyanazt a szomorú ürességet kellett látnia James arcán, amibe hónapok óta újra és újra beleütközött. Will nagy nehezen elhessegette az emléket. Ha egyszer belekapaszkodott ez az árnyék, alig lehetett lerázni, márpedig aznap nem akarta beengedni a sötétséget. Az udvarra vonuló fegyvernökök között megpillantotta Garint, és arcára mosolyt erıltetve leszaladt a kápolna lépcsıjén. Garin körülnézett, mikor Will mellé ért. – A fegyvertárba jössz? – Hol voltál tegnap este? – fogta meg Will a karját. Garin elfintorodott. – Az ispotályban, Mihály testvérrel meg a hasmenésemmel. Azt mondta, biztos valami rosszat ettem. Nem beszéltem neki a szilváról. – Azt hittem... – Will elharapta a mondatot, s felnevetett, hogy elleplezze, majdnem

kimondta azt, amirıl nem beszéltek. – Legközelebb majd több eszed lesz. Nekem szerencsére vasból van a gyomrom. – Fel kellene vennünk a pajzsokat – indult el az udvar másik vége felé Garin. – Errıl a találkozóról semmiképpen sem szeretnék elkésni. A két fiú a fegyvertár felé vette az irányt, tudomást sem véve a fiatalabb fegyvernökök kíváncsi pillantásairól, amiért megbontották a sort. Miután összeszedték uraik pajzsait, a belsı udvarra mentek. Will magasabbra rántotta a karján Owein pajzsát, mert a bırszíjak belevágtak a húsába. Az oltatlan mésszel fehérre festett és karmazsinvörös kereszttel felosztott pajzsok majdnem olyan magasak voltak, mint a fiúk. A lovagok szállásai közepén elterülı udvart kerengı övezte, amirıl boltíves ajtók nyíltak az épületek alsó szintjeire. A harmatgyöngyöktıl csillogó fő zölden ragyogott. Középen nagy asztalt és székeket állítottak fel, és szolgák serege nyüzsgött körülötte a szolgálatra neveltek bonyolult, soha el nem vétett táncában, tálakat, tálcákat és boroskorsókat hordva ki a konyhából. Will Owein felé indult, és Garin követte. A lovag elmélyülten társalgott a templomosok egyik írnokával. Közeledtükre felnézett. Will üdvözlésre nyitotta a száját, ám mielıtt megszólalhatott volna, felcsendült egy másik hang. – Owein testvér! Will odafordult, és megpillantotta a feléjük közeledı Jacques-ot. Jacques még pillantásra sem méltatta a két fegyvernököt, odabiccentett Oweinnek. – Megérkezett a királyi bárka. – Remek, testvérem. Azt hiszem, készen állunk. – Owein odaintett Willnek. – A helyedre, fegyvernök, és ne feledd, csak akkor szólalsz meg, ha kérdeznek! – Igenis, uram. Odamentek az asztalhoz, ahol már ott állt két másik fegyvernök az ura pajzsával. Garin a pajzsát fél kézzel maga elé tartva elhelyezkedett Will mellett. Will tekintete Jacques-ra tévedt, aki Oweinnel együtt a fő szélén állt. Küklopsz savanyú arca és merev, gıgös tartása láttán Willt elöntötte az utálat. Nem sokkal késıbb közeledı hangokat és lépteket hallott. Az udvar másik végében feltárult a kétszárnyú kapu. A gyepre beözönlı társaság élén Humbert de Paraud, az angliai mester lépkedett. A templomos mester magas, hordómellkasú férfi volt, vasbarna, sörény-szerő hajjal, és jelenléte szinte betöltötte az udvart. Humbert mellett maga Henrik király közeledett. İszülı haja végét a divatot követve begöndöríttette, arcán mély ráncokat hagytak az évek. A jobbján Edward herceg lépdelt. A szıke ifjú majd' egy fejjel magasodott a többiek fölé, s huszonegy éves kora ellenére uralkodói tartással járt. Egy beesett arcú, sápadt, feketébe öltözött férfi, továbbá apródok, írnokok és királyi testırök csapata követte ıket. Owein elırelépett és meghajolt, elıbb a mester, majd a király és a herceg felé. – Urak, megtiszteltetés, hogy a Temple-ben üdvözölhetlek benneteket! Lordkancellár – tette hozzá, egy biccentéssel köszöntve a fekete ruhás férfit. Henrik halványan elmosolyodott. – Sir Owein! Milyen jó téged újra látni, ráadásul ilyen hamar az utolsó találkozásunk után! Will meglepetten pillantott Oweinre. Nem tudta, hogy ura találkozott a királlyal. – Nagyuram – szólt közbe Humbert, a kortól és a hatalomtól nyers hangon -, foglaljunk helyet, és kényelmesebben tárgyalhatunk. – Valóban – helyeselt Henrik, kétkedı pillantást vetve az ülıhelyekre. Kíséretének két tagja leterítette az asztalfın álló nagy széket egy skarlátvörös selyemlepellel. Miközben Henrik letelepedett, a Temple szolgái visszahúzódtak a kerengıbe, de az udvari apródok legyekként dongták körül a királyt. Egy intéssel elhessegette ıket. – Kész rejtély számomra, templomos mester, hogyan élhettek ilyen kopár erısségekben. A keresztény világ leggazdagabb emberei csak megengedhetnének maguknak egy kis fényőzést? – Mi Isten szolgái vagyunk, uram – felelte Humbert könnyedén, elfoglalva a király balján

álló széket. – Nem a testünk kényelmét kell hajhásznunk. Will hátralépett, hogy Owein leülhessen a mester mellé. Edward a király jobbjára került, a többi helyet pedig három lovag – köztük Jacques -, illetve öt írnok – kettı a palotából, három a Temple-bıl – foglalta el az asztal körül. Egy hely üresen maradt. Will úgy sejtette, a kancelláré lehet, aki viszont inkább állva maradt a király mögött, mintha csak egy holló kuporodott volna a széke háttámlájára. Henrik rápillantott a gyümölcsökkel teli tálcákra és a boroskorsókra. – Szerencsére nagylelkőségetekben e világibb élvezetekkel is elláttok minket. – Igen, király uram. – Humbert intett egy szolgának, hogy töltsön a borból. – A Templom szereti vendégeit a saját csarnokaik szokásai szerint vendégül látni. Henrik egy pillanatig rámeredt Humbertre, aztán elfordította a fejét. A szolgák közben bort töltöttek egy serlegbe, s meghajlás kíséretében felé nyújtották. A tekintete végigsiklott a társaságon, és megállapodott Willen. – A harcosaitok évrıl évre fiatalabbnak tőnnek. Vagy csak én öregszem? Hány éves vagy, fiú? – Tizenhárom éves és nyolc hónapos, uram. – Will a szeme sarkából látta, hogy Jacques szúrós szemmel figyeli. – Ah! – mondta Henrik. Nem vette észre Will feszengését. – Ha a fülem nem csal, skót vagy. – Igen, uram. – Akkor abban a megtiszteltetésben van részed, hogy a szigetek két legszebb hölgyének lehetsz az alattvalója. A feleségemnek és a lányomnak, Margitnak. Will engedelmesen fejet hajtott, de nem mondott semmit. Mindössze négyéves volt, amikor Henrik férjhez adta akkor tízéves lányát Skócia királyához. Ám miközben felnıtt, megismerte apja véleményét a házasságról, és megértette, hogy Margit révén Henrik erısebb fogást talált Skócián – amire évszázadok óta sóvárogtak az angol királyok. – Igen, az öregeknek a fiatalokba kell helyezniük a jövıbe vetett reményüket – folytatta Henrik, belekortyolva borába. – Úgy egy hónapja megbíztam a legjobb angliai festıket, hogy a Towerben, a lakosztályomban örökítsék meg Jeruzsálem elestét. Az volt a lovagság aranykora, amikor a testvériségek a legnagyobb becsben tartott rendek voltak, és az olyan kiváló férfiak, mint Godirey de Bouillon a mi Urunk, Jézus Krisztus nyomán jártak, Isten és a kereszténység dicsıségének áldozva magukat. Lehet – tette hozzá szárazon -, hogy visszatérnek még azok az idık. Humbert felvonta a szemöldökét. – Abban a hitben voltam, uram, hogy a tılünk kölcsönzött pénzt a palesztinai keresztes hadjáratra fordítod, nem pedig arra, amelyik a palotád falain van. – Ne aggódj az aranyatok miatt, de Pairaud, jó helyre ment. Túl sokat aggodalmaskodsz ilyesmin. A Templom a világ minden táján kereskedik, pénzt kér a zarándokoktól a hajóin, adományokat kap a nemesekrıl és a királyoktól, és amikor pénzt kölcsönöz, majdnem akkora kamatot szed, mint az átkozott zsidók! – A király állta Humbert tekintetét. – Szerintem a Jézus Krisztus Szegény Lovagjai név... ahogy tudomásom szerint nevezni szeretitek magatokat... kissé félrevezetı. – A Templomnak minden rendelkezésére álló eszközt meg kell ragadnia, hogy pénzt teremtsen a tengernek ezen az oldalán, ha folytatni akarjuk a harcunkat a másikon. Valóban, hasznosítanunk kell rendünk minden képességét, hogy megvalósítsuk az összes keresztény férfi, nı és gyermek immáron két évszázados álmát: Jeruzsálem visszafoglalását a szaracénoktól és a keresztény Szentföld megteremtését. Szerzetesekként imádkozunk ezért, harcosokként seregeket állítunk és katonákat küldünk a tengeren túli helyırségeinkbe, férfiakként pedig megtermelünk és eladunk mindent, ami módunkban áll, hogy valóra váltsuk céljainkat. S ha mi nem tennénk ezt – főzte hozzá Humbert, tekintetét továbbra is Henrikre

szögezve -, ki más tenné, felség? Lehet, hogy a Nyugat még mindig vágyakozik ez után az álom után, de nagyon kevesen rohannak, hogy megvalósítsák. – Az ájtatosság mögé rejtızöl, templomos mester! – csattant fel Henrik, akit felbosszantott a visszavágás. – Mindenki tudja, hogy a Templom valóságos birodalmat épít Nyugaton a hatalmas vagyonával és birtokaival! Olyan birodalmat, amiben talán már a királyok sem királyok többé a saját országaikban! Egy pillanatra teljes csend támadt az udvaron. Végül Edward herceg lágy hangja törte meg. – Érkeztek újabb hírek Keletrıl, templomos mester? A legutolsó jelentésedben arról számoltál be, hogy a mongolok megtámadták Bagdadot, és még sok várost. Van okunk azt hinni, hogy a mi erısségeinket is meg fogják támadni? Henrik homlokráncolva nézett a fiára, ahogy Humbert Edward felé fordult. – Nem, nincsenek új híreink, herceg – felelte a templomos mester. – De nem hiszem, hogy a mongolok közvetlen fenyegetést jelentenének. Engem a mamelukok aggasztanak. – Hiszen a vezérük, Kutuz, csak egy rabszolga! – szólalt meg gúnyosan Henrik. – Miféle hatalma lehet? – Harcos rabszolga – pontosított Humbert -, és már nem is rabszolga. A testvéreimmel úgy véljük, a mamelukok sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, mint a Nyugat eddig hitte. Jelenleg csak a mongolok terelik el rólunk a figyelmüket. – Aminek örülnünk kellene – vetette oda Henrik kurtán. – A mongolok sokkal erısebbek, és úgy hallottam, keresztény nıket meg gyerekeket hajtanak maguk elıtt a csatákban. Jó, hogy a szaracénok lekötik ıket. – Bocsáss meg, felség, de tévedsz. Igen, a mongolok erısek. Ám az egyház már sokakat megtérített közülük. Bagdadban is csak a szaracénokat mészárolták le, a keresztényeket megkímélték. A Szentföldrıl kapott utolsó hírek szerint a mamelukok arra készülnek, hogy Palesztinába vonulnak. A kairói kémeink azt mondják, hadat üzentek a mongoloknak, mert azok megsértették a szultánjukat. Az élcsapataiknak a mameluk sereg legtehetségesebb vezére, Bajbarsz parancsol. – Bajbarsz? – Számszeríjásznak nevezik – keményedett meg Humbert arckifejezése. – İ a felelıs a Templom háromszáz kiváló harcosának a haláláért. Bajbarsz vezette a manszurai mészárlást, uram. Azt a csatát, ami véget vetett a sógorod, Lajos király keresztes hadjáratának. Will érezte, hogy Garin megmerevedik mellette. Tudta, miért. Garin apja és két bátyja abban a hadjáratban esett el, még a fiú négyéves korában. A de Lyons családból csak Jacques élte túl a manszurai vérengzést. Will tekintete a lovagra villant. Küklopsz a homlokát ráncolva ült. A tekintete elrévedt, mintha valahol teljesen máshol jártak volna a gondolatai. Will elfordította róla a szemét, miközben Humbert folytatta. – Miután Lajos erıi elfoglalták Damietta városát, dél felé vonultak tovább, át Egyiptomon a király testvére, Robert de Artois vezetésével. A mameluk sereg Manszura falai alatt táborozott. Artois király parancsával dacolva merész támadást indított a tábor ellen. Sok mamelukot levágtak, köztük a királyi testırségük vezérét is. Bajbarsz az elesett vezér helyébe lépett, és csapdát állított Manszurában, tudva, hogy követni fogjuk az embereit a városba. Az utcákon testvéreink sorra hullottak el Bajbarsz több száz emberének kardjától. Nem szabad lebecsülni a mamelukokat, uram. Edward herceg összerezzent. – Elég erısek vagyunk, hogy ellenálljunk ennek a fenyegetésnek, templomos mester? – Igen! – jelentette ki Henrik határozottan, mielıtt Humbert válaszolhatott volna. – Vagy talán gondot jelent megtartani az esküjüket azoknak, akik megfogadták, hogy megvédik a Szentföldön a keresztényeket? – Mint a világon minden, ez is a pénzen múlik, felség – mondta Owein. Humbert élesen rápillantott Oweinre.

– A mamelukok a korábbi hadjárataiknak köszönhetıen jól ismerik a vidéket, felség. Jobban, mint a mi telepeseink, akik bevették magukat egy-két városba, és aztán elégedetten ott maradtak. A mamelukok galambokkal üzennek egymásnak, és mindenhol ott vannak a kémeik. Pillanatnyilag jobbak a támadási pozícióik, mint a mi védekezési pozícióink. – Határozottan kell fellépnünk! – mondta Edward. – Egy keresztes hadjárat... – Azt mondják – vágott a szavába Henrik, megveregetve fia karját -, hogy az elhamarkodott döntés csak sietteti a vereséget. Igen, lehet, hogy szükség lenne egy keresztes hadjáratra, de gondosan meg kell terveznünk. – Természetesen, apám – helyeselt Edward egy udvarias, kissé talán merev biccentéssel. Henrik hátradılt a székén. – Nos, ez igen nyugtalanító, templomos mester. Ám mivel jelen pillanatban nem sokat tehetek, hadd kérdezzem meg: miért kérettél ide? – Ha megengeded, felség – felelte Humbert -, Owein testvér ismerteti az álláspontunkat. Owein a két kezét az asztalon összetámasztva fordult Henrik felé. – Felség, rendelkezésedre bocsátottuk a Templom kincstárát, hogy ott tárold a javaidat, illetve szabadon rendelkezz vagyonoddal, amikor csak szükséged van rá. így volt ez már atyád, János király, és fivére, Richárd király idején is. Noha a Templom örömmel nyújt pénzügyi segítséget a királyi családnak... – Remélem is! – vágott a szavába Henrik. – A jó Isten a megmondhatója, épp elég hatalmat hagyok nektek az országomban ahhoz, hogy biztosítsa azt a szerény kis alamizsnát, amiben nagy ritkán részesíteni méltóztattok. – A jó Isten a megmondhatója – vágott vissza Humbert -, hogy nagy jutalom vár a mennyországban mindazért a jó szándékért, amit az İ lovagjai iránt tanúsítottál. Kérlek, folytasd, Owein testvér. – Noha a Templom örömmel ajánlja fel szolgálatait, a mi lehetıségeink is végesek. – Owein kinyújtotta a kezét az egyik templomos írnok felé, aki átadott neki egy pergamentekercset. A lovag átnyújtotta az asztal fölött a királynak. – Amint láthatod, felség, az adósságaid igen nagy mértékben felduzzadtak az évek során. Henrik széttekerte és átfutotta a pergament, s a ráncok egyre mélyültek a homlokán, ahogy haladt az olvasásban. Odaadta az iratot a kancellárnak, aki egyetlen pillantással meggyızıdött a tartalmáról, és vissza is adta. Edward elıredılt, hogy ı is elolvassa, Henrik pedig ritkás szakállát simogatva Oweinre nézett. – Ezeket az összegeket jóhiszemően adtátok. Vissza fogom fizetni mindet, amint tudom, de jelenlegi helyzetem nem teszi lehetıvé az azonnali fizetést. – Megtudtuk, felség – folytatta Owein futó pillantást vetve Jacques-ra -, hogy nemrégiben több viadalt rendeztél Cheapside-ban a francia udvaroncaid szórakoztatására. Ki állta a költségeket? Jacques bólintott, de nem szólt semmit. Henrik rámeredt a két lovagra. – Lovag urak, biztos vagyok benne, hogy megértik apám helyzetét – szólalt meg Edward, felnézve a pergamenrıl. – Az ország uralkodójaként kötelessége háború idején megvédeni, békeidıben szórakoztatni a népet. – Ezt megértjük – helyeselt Owein, tiszteletteljesen a herceg felé biccentve. – Ám nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezek az adósságok kifizetetlenek maradjanak. Minden aranyra szükségünk van, amit csak össze tudunk szedni, hogy növeljük erıinket a Szentföldön. – És hová lett az adakozás? – kérdezte Henrik szárazon. – A templomosok talán fel vannak mentve ez alól a keresztényi kötelesség alól? – Amennyiben alamizsnát kérsz, felség – felelte Humbert -, tisztelettel azt javasolnám, hogy az ispotályosoknál kopogtass. – Miféle arcátlanság ez? – vörösödött el Henrik arca. Ledobta a pergament az asztalra. –

Hamarosan megkapjátok az átkozott pénzeteket! Felemeltem az adókat itt is és a gascogne-i birtokaimon is, de figyelmeztetlek, templomos, még egy ilyen sértés, és egyetlen pennyt sem láttok tılem! – Az adókat sokáig tart begyőjteni, felség. Nekünk hamarabb kell az a pénz. – Krisztus az égben! Adjam talán el a ruháimat? Nem tudok aranyat rázni a fákról, és az ólmot sem tudom arannyá változtatni! Owein rápillantott Humbertre, aki bólintott. – Lenne egy mód ennek a problémának a megoldására, felség. – Akkor miért nem mondod, a fenébe is? – Add zálogba nekünk a koronaékszereket. Addig mi ırizzük ıket, amíg nem rendezed a tartozásodat. – Micsoda? – mennydörögte a király. Edward majdnem felpattant a székérıl, a kancellár pedig döbbenten meredt Oweinre. Will alig tudta megırizni nyugalmát. – Ez az egyetlen megoldás, felség – mondta Humbert. A király felpattant, felborítva székét. A skarlátszínő selyem lecsúszott és kiterült a füvön. Henrik az öklével az asztalra csapott, felborítva néhány borospoharat. – A koronaékszerek a nemzetségem jelképei és a király ékességei! Nem holmi felkapaszkodott katonáké, akik már Istennel képzelik egy szintre magukat! – Felkapta az asztalról a pergament, kettétépte és a darabokat a főbe dobta. Humbert felállt, és nyugodt hangon megszólalt. – Emlékeztetni szeretnélek, felség, hogy a Templom hősége mindig is nagy hasznára volt a nemzet uralkodójának, mi több, egyesek szerint elengedhetetlen volt számára. Nagy kár lenne, uram, ha elveszítenéd ezt a hőséget. – Ezért le kellene üttetnem a fejed! – zihálta Henrik. A gyep szélén a királyi testırök idegesen mozgolódni kezdtek. Két lovag felállt, kezükkel kardjuk markolatán. – Jöjj, apám – fogta meg Edward Henrik karját. – Úgy hiszem, a találkozó véget ért. Henrik vetett még egy dühös pillantást Humbertre, majd kirántva karját fia markából elindult a kapu felé. Edward kurtán biccentett Humbertnek, és a kíséretükkel együtt Henrik után indult. A kancellár ott maradt. Száját egyetlen keskeny, vízszintes vonallá szorítva nézte Humbertet. – Egy hónapon belül hivatalos értesítést fogsz kapni a király döntésérıl, templomos mester. Humbert lepillantott a füvön heverı összetépett pergamenre, melynek darabjait lobogtatta a szél. – A szobámban van egy másolat a kimutatásról. Kívánja ıfelsége, hogy átküldjem a palotába? – Elviszem most – rázta meg a fejét a kancellár. Elumbert körülnézett az asztal körül. – De Lyons! – intett oda Garinnak. – Kísérd el a lordkancellárt a szobámba! Az apródom majd odaadja a szóban forgó tekercseket. Garin mélyen meghajolt és elindult a gyepen át az épületek felé a kancellárral. Will körülnézett, ahogy meghallotta Owein hangját a háta mögött. – Nem ment olyan jól, mint reméltem. Csak remélni tudom, hogy a király nem akar elégtételt venni. – Amelyik kutya ugat, az ritkán harap, Owein testvér – felelte Humbert. – A legutóbb, amikor Henrik megpróbált ránk ijeszteni, rögtön meghátrált, amikor megfenyegettük, hogy letaszítjuk a trónjáról.

6. Sáron síkja, Jeruzsálemi Királyság Kr. u. 1260. október 9. Közeledünk az utolsó szakaszhoz, emír. Bajbarsz alig hallotta a szultán szavait. A levegıt betöltötte körülöttük a dobok dübörgése. Ha a mamelukok visszatérnek Kairóba, hét napon át zengenek a gyızelmi indulók. A mongoloktól zsákmányolt dobokat felhasították és póznákra tőzték. Azok némák voltak. – Gyızedelmesen térünk haza – folytatta Kutuz, próbálva túlkiabálni a hangzavart -, ahogy arra számítottam! – Az egész város dicsıíteni fogja a neved, nagy szultán – felelte Bajbarsz. Nyugodt hangja nem is sejtette a lelkében dúló vihart. Kutuz elmosolyodott. – Most, hogy szilárdan a markunkban tartjuk Szíriát, a mongolok kétszer is meggondolják, hogy magukra merjenek-e haragítani! – Igen, uram – pillantott hátra a válla fölött Bajbarsz. Mögötte a mameluk sereg több mérföld hosszúságban nyúlt el az úton. A zászlókat és a lobogókat magasan a zsákmánnyal és rabszolgákkal megrakott szekerek fölé emelték. A szultán tanácsadói és a muizzijja tisztek eltakarták a kilátást Bajbarsz elıl. Egy pillanatra rés támadt a soraikban, és valamivel távolabb meglátta Omán a bahri regiment élén, aztán ismét összezártak. Bajbarsz visszafordult az út felé. A Nap már lenyugvófélben volt, vörös karikás szemként csukódott le lassan, a látóhatár felé ereszkedve. A távolban széles zöld sáv vágta ketté Sáron síkját, egy folyó bölcsıjeként, mely jó húsz mérföldre nyugatra ömlött a tengerbe. Az út a legkeskenyebb ponton szelte át a folyót, majd dél felé kanyarodott. A sereg gyorsan közeledett Gáza felé, ahol rövid pihenı várt rá, mielıtt megkezdte volna a fárasztó utat a Sínai-sivatagon át Egyiptomba. Bajbarsz a szeme sarkából figyelte a szultánt. Kutuz mereven, összeráncolt homlokkal ült a nyergében. Jól mondta, gyızedelmesen térnek haza. A mamelukok megtették azt, amit senki más nem tudott, nem mert: szembenéztek a mongol hadsereggel és szétmorzsolták. Ám Bajbarsz számára olyan íze volt a gyızelemnek, mint a pornak. Nemcsak Aleppót veszítette el ebben a hadjáratban. Elveszítette a bosszú esélyét is – a bosszúét, amit évek óta tervezgetett és játszott el újra meg újra álmaiban. Mióta elindultak a hazafelé vezetı hosszú úton, igyekezett Kutuzra összpontosítani terveit. Az idı minden egyes megtett mérfölddel csak fogyott, mégsem akadt a leghalványabb lehetısége sem a szultán elmozdításának elıkészítésére. Az Ain Dzsalut-i csata után öt nappal a mamelukok bevonultak Damaszkuszba, maguk elıtt őzve a mongolokat. Onnan tovább mentek északnak, Homszba és Hamahba, ahol visszahelyezték hivatalukba a mongolok elıl elmenekült emíreket, s a városok újra muszlim uralom alá kerültek. Aleppónál a mongolok közel egy hónapig kitartottak, de a mamelukok végül szétzúzták a védelmüket és elfoglalták a várost. Amikor véget ért a harc, Kutuz diadalmenetben vonult végig az utcákon. A mongol iga alatt nyögı muszlimok óvatosan elıbújtak otthonaikból, hogy fogadják felszabadítójukat. A megszállás alatt is békében élı keresztényeket megölték. Mire a szultán és díszkísérete elért Aleppo fıterére, elterjedt érkezésének híre, és több száz ünneplı muszlim tódult oda, hogy üdvözölje új uralkodóját. Bajbarsz némán állt Kutuz oldalán, miközben a szultán egy bonyolult, ám látványos színjáték keretében egy újabb mameluk kormányzó gondjaira bízta a város vezetését. Amikor a ceremónia véget ért, és a kormányzók meg a regimentek tisztjei Kutuz köré győltek, hogy gratuláljanak diadalmas vezérüknek, Bajbarsz eltőnt a tömegben. Beszélt az egyik katonájával, majd elindult a piactér közepén álló rabszolgaemelvény felé.

Nem tőnt túl távolinak az a nap, amikor még maga is láncra verve állt azon az emelvényen, lenézve az emberekre, akik úgy méregették, mint valami állatot a marhavásáron. A piacon túl, valahol a város mecsetjétıl délre volt az a ház, ahol fél évig szolgált rabszolgaként. Bajbarsz fülében a sereg kiáltozásának hangjával mászott fel az emelvényre. – Allahu akbar! Isten a legnagyobb! Két órával késıbb Omár ott talált rá, az emelvény szélén üldögélve. – Emír? Bajbarsz felnézett, s kissé meglepıdött, milyen messzire jutott a Nap a város fölött. Omár felmászott mellé. – Már kerestelek – igazította meg kardövét. – Egész idı alatt itt voltál? -Igen. – Híreket hoztam. A tisztek megkapták a pénzüket. Melletted állnak. Bajbarsz bólintott, de nem szólt semmit. – Megértem – folytatta Omár -, miért maradtál inkább itt ahelyett, hogy visszatértél volna a táborba. Kutuzt megrészegítette a gyızelem, és az egekbe magasztalja a kormányzót, akit kinevezett. Azt hiszem, csalódott, mert nem vagy ott és nem látod a kárörömét. Bajbarsz elnézett a térre, amit aranyfénybe vont a lenyugvó Nap. A tömeg már szétszéledt, csak egy mameluk szakasz ırjáratozott az utcákon, míg a fıerı visszavonult a táborba. Kutuz és kísérete a citadellában tartotta a gyızelmi lakomát. – Nem a szultán miatt maradtam itt – fordult oda Omárhoz. – Lehet, hogy ma nem lett az enyém Aleppo, de az új kormányzó nem magasztalást log kapni tılem Kutuz halála után. A város hamarosan az ölembe hullik. És nem csak a város – nézett félre. – Akkor miért bujkálsz itt? Gyere, rendezzünk mi is lakomát! – Nem bujkálok, Omár. Várok. – Vársz? – ráncolta a homlokát Omár. – Mire? – Egy régi barátra. – Bajbarsz felállt, körülnézett a térre futó utcákon. A mecset kupolája hatalmas aranyharangként függött a lapos, fehér tetık szögletes mintázata fölött. Omár követte a tekintetét. – Nem mondtad, hogy bárkit ismersz a városban. Mikor is... húsz éve jártál itt utoljára? – Tizenkilenc – kulcsolta össze a két kezét a háta mögött Bajbarsz. – Menj vissza a táborba! Hamarosan megyek én is. – A tisztek megkapták a pénzüket, de az idıt és a helyet még nem beszéltük meg. El kellene döntenünk, most, amíg zavartalanul beszélhetünk... – Megtagadod a parancsot, tiszt? – kérdezte Bajbarsz, nem nézve Omárra. – Bocsáss meg, emír – felelte Omár. Hangjából tisztán kihallatszott a sértett meglepıdés. – Nem vettem észre, hogy parancs volt. Megfordult és elindult, aztán megállt, amikor Bajbarsz leugrott az emelvényrıl. Az egyik szomszédos utcából egy lóháton vágtató mameluk harcos bukkant fel. A katona körülnézett, meglátta Bajbarszt és odaügetett hozzá. – Emír! – ugrott le a nyeregbıl és hajolt meg. – Megtaláltad a házat? – Igen, emír, de a férfi, akinek a keresésére küldtél, nem volt ott. – Micsoda? – Az a ház egy ideje lakatlan. Kérdezısködtem a szomszédságban, de kevesen ismerték a családot, ami korábban ott lakott. Az egyik kereskedınek mintha rémlett volna egy nyugati lovag, akié régen volt. Úgy vélte, a lovag már meghalt, és a családja jó tíz éve visszament Nyugatra. Bajbarsz hátralépett és megkapaszkodott az emelvény peremében. – Parancsolsz még valamit, emír? – kérdezte a katona. Bajbarsz intett, hogy elmehet. A katona meghajolt, nyeregbe szállt és elléptetett. Omár leugrott Bajbarsz mellé. – Ki ez a lovag?

– Menj vissza a táborba! – Szadik, mondd el! – nógatta dühösen Omár. – Soha nem meséltél róla, mi történt veled Aleppóban, de láttam, hogyan kísért ez a hely. Az a lovag volt a gazdád? Omár felszisszent – Bajbarsz megragadta a vállát és megpördítve az emelvényhez lökte. – Azt mondtam, menj! – Omár zihálva nézett rá. Bajbarsz leengedte a kezét és hátralépett. – Hamarosan beszélünk, Omár – mondta halkan -, a szavamat adom. De nem ma. Azzal elment, magára hagyva Omárt a piactéren, miközben felcsendült az estében az imára hívó ének. Bajbarsz megmarkolta lova kantárját. Körülötte kitartóan dübörögtek a dobok, gyorsan és mélyen, mint egy hevesen verı szív. Kényszerítette magát, hogy a pillanatnyi nehézségekre összpontosítson. A mameluk sereg egyik parancsnoka. Harcolt a keresztények és a mongolok ellen, és gyızött. Eletében és nevében rabszolga volt, de nem rabszolgaként fognak emlékezni rá. Megrázta, hogy Aleppóban elmulasztotta megtenni azt, amit oly sok éven át tervezgetett, de nem maradt ideje a múlton rágódni. Az a lovag elment vagy meghalt. Nem tud bosszút állni. – Nagyon szótlan vagy ma, emír. Valami baj van? – puhatolózott Kutuz. – Nincs, uram. Kutuz átható tekintettel fürkészte parancsnokát, de Bajbarsz arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Akár a falat is nézhette volna, amennyi érzelem tükrözıdött a tekintetében. – Kairóba érve természetesen busásan megjutalmazlak a gyızelemben játszott szerepedért. – Nagylelkőséged közismert, uram. – Felség! Egy felderítı vágtatott a menetoszloppal szemben feléjük. Tisztelgett, miközben megfordította lovát és Kutuz mellé léptetett. – Felség, az út mellett három mérföldre keletre van egy falu. – Még egy keresztény akol? – Igen, felség, láttam a templomot. – Odaküldöm a muizzijjákat. – Az embereid fáradtak, felség – szólt közbe gyorsan Bajbarsz. – Ez lenne a negyedik falu, amit öt nap alatt felégetnek. Jó lenne kinyújtóztatni a lábam, hadd vigyem el a bahrikat. Kutuz elgondolkodott egy pillanatra, aztán bólintott. – Menj hát! Mi továbbmegyünk Gázáig. Gondolom, nem kell figyelmeztetni a helyes eljárásra. – Nem, felség, nyugodj meg, minden értéket eléd hozunk. Bajbarsz megsarkantyúzta a lovát. A parancsára ötszáz katona kivált a fıseregbıl, és felsorakozott mögötte. Néhány szekér is lehúzódott az út szélére: a rajtuk lévı faketrecekben volt még hely rabszolgáknak. A falu két szelíd, az olajfaligetekkel sőrőn benıtt Sáron síkjáról kiinduló lanka között húzódott meg. A mintegy hatvan házat összekötözött karókból emelt sánc vette körül; a vályogkunyhók girbegurba sorai három nagyobb kıépületet és egy templomot öleltek körbe. A tőzhelyekrıl felszálló füst gomolyogva terült szét a rózsaszín égbolton. Az olajfaligetekben dolgozó földmővesek visszafelé tartottak a kertekbıl ökrös kordáikkal. Amint odaértek a sánchoz, a mamelukok azonnal elkezdték szétdúlni a szánalmas alkotmányt. Néhány földmőves, aki észrevette a síkról fellovagoló katonákat, riasztotta társait, és a rémület szökıárként öntötte el a falut, házról házra terjedve, miközben a templom harangja hiábavalóan kongatta vészjelzését. Néhány férfi felkapta, ami a keze ügyébe esett: követ, sarlót, seprőt. Mások azt kiabálták, hogy mindenki meneküljön, vagy hogy valaki tárgyaljon a támadókkal. A mamelukok azonban ellenállás nélkül bejutottak a faluba. A földmővesek vékony sora, ami néhány hevenyészve egymás mellé tolt szekér mögött vetette meg a lábát, a lovasság elsı rohamára szétszóródott, s a páncélos hátasokat megülı lovasok lesújtottak kardjaikkal és szöges buzogányaikkal a menekülık védtelen fejére és

hátára. Férfiak és fiúk estek el a kardcsapások alatt, vagy kerültek a lovak patái alá. Az egyik földmővesnek sikerült lebuknia egy vágás elıl, és elmenekült. Három katona ugratott utána, hujjogva a vadászat izgalmában. Átható olajbogyószag árasztotta el a levegıt, mert a szétdúlt sáncon át beözönlı lovasok felborították a szekereket, s a bogyók úgy szóródtak szét a földön, mint egy elszakadt rózsafüzér gyöngyei. Bajbarsz bevágtatott a faluba, melynek lakói rémülten menekültek elıle a kunyhók nyújtotta szegényes menedékbe. Az emír végigmérte az elıtte kanyargó utcákat, miközben emberei az utolsó földmővessel is végeztek. Palesztinában tucatnyi ilyen elszórt kis falu volt, egykor nagyrészt kopt, örmény és görög ortodox keresztények lakták ıket, akiknek családjai nemzedékek óta mővelték ezeket a földeket. Amikor nyugatról megérkeztek az elsı keresztesek, a helyi keresztények és muszlim uraik közötti viszonylagos békének véget vetett a háború. A frank fejedelmek és hercegek elfoglalták Antiochiát, Jeruzsálemet, Betlehemet és Hebront, és hamarosan óriási sávot vontak uralmuk alá Dél- és Közép-Palesztinában, illetve Észak-Szíriában. Ezt a területet négy államra osztották fel, melyek együtt alkották új birodalmukat: Outremert, a tengeren túli királyságot. Ezeket az államokat Jeruzsálemi Királyságnak, Antiochiai hercegségnek, illetve Edesszai és Tripoliszi grófságnak nevezték el. Minden egyes tartományt nagy hatalmú nyugati nemesi családok kormányoztak, s mindıjük fölött Jeruzsálem új keresztény királya uralkodott. A muszlimok azóta visszavettek néhány várost, köztük Jeruzsálemet, és egy államot, Edesszát, de Bajbarsz nem elégedett meg ezekkel a gyızelmekkel. Felnézett a templomra. Zömök, tömör szürkesége a Nyugat befolyásának és a hitetlenek római vallásának volt a jegye. – A parancsaid, emír? – lovagolt oda hozzá az egyik tisztje. – Égessétek fel ezeket! – intett Bajbarsz a vályogkunyhók felé. – Semmi értékes nem lehet bennük. Azokat – mutatott a templom körül álló kıépületekre -kutassátokát! A tiszt elügetett, hogy teljesítse a parancsot. A kunyhók hamarosan lángokban álltak, ahogy a mamelukok végigvágtattak az utcákon és égı fáklyákat vetettek az alacsony nádtetıkre. Füst gomolygott föl, férfiak, nık és gyerekek támolyogtak elı köhögve rejtekhelyeikrıl, csak hogy levágják vagy elfogják ıket az utcán. A falu közepérıl hangos puffanások hallatszottak, miközben a katonák betörték a kıházak ajtóit. A fa recsegését sikolyok követték. A falu urát, akinek az ısei Nyugatról érkeztek, a feleségével együtt kirángatták az utcára. Síró gyerekeiket elvonszolták a szekerekhez, a felnıtteket pedig letérdeltették és lefejezték a mamelukok. Bajbarsz meglátta, hogy Omár vágtat felé, és leugrott a lováról. Omár egy másik bahri tiszt, egy magas, kecses, erıs pofacsontú, de jóképő férfi, Kalavun kíséretében érkezett. A két tiszt megállította a lovát és leszállt a nyeregbıl. – Már kezdtem aggódni, hogy eljössz-e – jegyezte meg Bajbarsz. – Beszélnünk kell, emír – felelte Omár halkan. – Ne itt. A szultánnak mindenhol vannak fülei. Ain Dzsalut óta figyeltet. Nem bízik bennem. – Akkor – mosolyodott el Kalavun halványan – nem is olyan ostoba, mint hittem. Az egyik kunyhóból sikítozva kiszaladt egy asszony, s mindhárman felé fordultak. A tetı félig beomlott, szikrafelhıt lıve az égre. Az asszony kis fehér csomagot szorított a mellkasához. Amikor egy katona felé ugrott, félreszökkent és próbálta kikerülni. A harcos azonban gyorsabb volt. A kardja belemélyedt a nı gyomrába, majd karmazsinvörös vérszökıkút fakadt, ahogy kirántotta. Az asszony a földre rogyott, s a fehér csomag kicsúszott a karjai közül. A katona meglepıdve nézett le, amikor meghallotta a magas hangú sírást. A kardja hegyével félrehajtotta a fehér kendı egyik sarját, és elıbukkant egy csecsemı. A katona tétován körülnézett, és meglátta Bajbarszt. – Emír? – kiáltotta, a visító csecsemı felé intve. – Mit csináljak vele?

– Te akarod szoptatni? – ráncolta a homlokát Bajbarsz. Néhány mameluk felnevetett a közelben. – Nem, emír – felelte a katona elvörösödve. Felemelte a kardját. Omár elfordította a tekintetét a lesújtó pengérıl. Talán könyörületes tett volt megölni a csecsemıt, mert sokkal lassúbb és fájdalmasabb halált halt volna magára hagyva az éhségtıl és a szomjúságtól, de akkor sem kellett végignéznie. Amikor visszapillantott, a katona már másfelé indult, a csecsemı körül pedig vértócsa növekedett, vörösre festve a fehér szövetet. Bajbarsz tekintete a templomra siklott. Az ajtaja zárva volt; még senki nem járt az épületben. – Gyertek! – szólt oda Omárnak és Kalavunnak, elindulva. A templom ajtaja nyikorogva nyílni kezdett, amikor belökte, aztán nekiütközött valaminek. Bajbarsz odabentrıl egy férfi reszketeg, ám dacos hangját hallotta. – Távozzatok, ördögfajzatok! Bajbarsz nekifeszült a vállával a fának, és benyomta az ajtót. A pad, amivel belülrıl kitámasztották, csikorogva csúszott arrébb a kıpadlón. Az emír kivonta kardját és belépett, a nyomában Omárral és Kalavunnal. Bajbarsz egyetlen pillantással felmérte a helyiséget. A templom kicsi és dísztelen, csak egy roskatag oltár állt az egyik végében egy felfüggesztett, faragott fafeszület alatt. Az oltár mögött az öreg, rongyos pap egy súlyosnak látszó vas gyertyatartót tartott harciasan maga elé. A templomot borostyánszín derengésbe vonta a két keskeny ablakrésen keresztül beszőrıdı napfény. Odakint a falu lángokban állt. A pap Bajbarszra mutatott a gyertyatartóval. – Távozz, én mondom neked! – Kehes kinézető ember volt, de erı csendült a hangjában. – Nincs jogod ide belépni! Ez Isten háza! – A templomod, pap – felelte Bajbarsz -, a mi földünkön áll. Jogunk van belépni. – Ez Isten földje! – Te, meg a fajtád, olyanok vagytok mint a hangyák... szorgosan építitek a templomaitokat meg a kastélyaitokat, bele sem gondolva, hol vagytok, mit csináltok. Olyanok vagytok, mint a pestis. – Én itt születtem! És a népem is! – kiáltotta a pap az ablakrések felé intve, amiken keresztül beszőrıdött a tüzek ropogása. – Frankok fiai és lányai. Mindıtökben nyugati vér folyik. Ezt a bélyeget nem tagadhatod le. – Nem! – kiáltotta a pap. – Ez a mi hazánk! – Kilépett az oltár mögül és meglendítette a gyertyatartót. Bajbarsz elıreszökkent és felfelé vágott a kardjával. A pap lebukott, de az erıs csapás nem ıt célozta. A penge a feszületet tartó vékony kötelet vágta el, s a feszület hangos csattanással zuhant az oltár elé, a padlóra. Bajbarsz rátaposott, és súlyos csizmájával kettétörte Krisztus alakját. A pap döbbenten nézte, ahogy az emír lehajolt és felvette az egyik darabot. – Lehet, hogy ezen a földön születtetek, de ott van bennetek a Nyugat fertızése. – Bajbarsz félrelökte a feszületdarabot. – Mi pedig egész Palesztinában azt fogjuk tenni, amit itt teszünk most. – Odalépett a paphoz, és a kardlapjával kiütötte a kezébıl a gyertyatartót. A pap elsápadt és remegni kezdett, ahogy a penge hegye megállapodott a torkánál. – A ti istenetek, pap, zokogni fog, amikor lángokban látja a templomait és az ereklyéit. A kereszténység hamvai szétszóródnak a szélben, és édes illatként lebegnek majd a muszlimok orra alatt. – Hamarabb pusztultok el mind – suttogta a pap. – Krisztus harcosai eltipornak benneteket! Bajbarsz döfött, a penge áthatolt a pap torkán, majd valamivel nehezebben a csonton és a húson is. A pap kurtán, fuldokolva felköhintett, majd összerándult a teste, ahogy a penge kibukkant a másik oldalon. Bajbarsz elfordította a markolatot, s a pap szájából vér tört fel.

Kirántotta a kardot, a férfi teste oldalra dılt, rá az oltárra, onnan pedig a padlóra. Bajbarsz felemelte a pengét, és lecsapott a testére, újra és újra, míg a kıpadlót szinte teljesen be nem borította a vér. Az emír szaggatottan kapkodta a levegıt, tekintete vad volt a lángok fényében. Bosszút fog állni! Mindent el fog venni tılük! Erıs szorítást érzett a karján, és megpördült. Omár volt az. Ziháló mellkassal tántorodott hátra. – Már halott, emír – mondta Omár halkan. Bajbarsz elfordult a véres holttesttıl, benyúlt az oldalán lógó erszénybe, és elıvett egy rongyot. Omár és Kalavun kérdı arccal figyelték, miközben letisztította a pengét. – Nos? Akartok beszélni, vagy nem? – nézett fel rájuk. – Omár beszélt a tervedrıl, emír – lépett elıre Kalavun. – Veled leszek, amikor eljön az idı. Bajbarsz biccentett köszönetképpen. Kalavun két évvel utána és Omár után került a bahri regimentbe. Mögöttük lépdelt felfelé a ranglétrán, és derekasan helytállt Damiettánál, amikor segített megölni lüransahot. – A hőséged el fogja nyerni jutalmát. – Nem lesz könnyő – szólt közbe Omár. – A szultánt mindenhová kísérik a testırei. Talán jobb lenne megvárni, míg visszaérünk Kairóba. – Nem – szögezte le Bajbarsz határozottan -, még elıtte meg kell lennie! Kutuz nem juthat el a citadella biztonságába. Ott még jobban védve lenne a támadásoktól. – Esetleg méreggel? – vetette fel Omár. – Lefizethetnénk valamelyik apródját. – Túl kockázatos. Egyébként sem fogok fizetni olyasmiért, amit magam is megtehetek. Bajbarsz végzett a kardja tisztogatásával, és visszadugta a hüvelybe. – Mit javasolsz, emír? – kérdezte Kalavun. – Akkor fogunk lecsapni, amikor Egyiptomba érünk. A Sínai-sivatagon való átkelés után al-Szalihijjánál verünk majd tábort. Kairó két nap járás még, Kutuz ébersége lankadni fog olyan közel a városához. Ha el tudjuk csalni a testırei közelébıl, lesz esélyünk. – Egyetértek – bólintott lassan Omár -, de még mindig nem világos, hogyan akarod megszilárdítani a hatalmad a szultán halála után. Valamelyik kormányzója biztos... – Errıl majd Khadir gondoskodik – vágott a szavába Bajbarsz. Omár szemmel láthatóan nem örült a válasznak. – Jobb lenne rövid pórázon tartani a jövendımondód, emír. Azt hallottam, hogy az orgyilkosok rendje azért taszította ki, mert még az ı ízlésükhöz képest is túl vérszomjas volt. Óriási kockázatot jelent. – Gondoskodni fog a feladat elvégzésérıl. Velem vagytok? – Igen, emír! – vágta rá Kalavun azonnal. Rövid tétovázás után Omár is bólintott. – Veled vagyunk. – Bajbarsz emír! Mindhárman megfordultak, ahogy egy katona belépett az ajtón. – A falunak vége – hajolt meg a harcos. – Már a szekereket rakodjuk fel. – Gyertek! – intett Bajbarsz Omárnak és Kalavunnak, miközben a katona elment. – Vigyük el a szultánnak az utolsó zsákmányát! Együtt mentek ki a templomból. Az eget lángnyelvek nyaldosták, és a ma-melukok az utolsó nıt és gyereket is beterelték a ketrecekbe. Kutuz megfordult a nyergében és a sötétségbe meredt. A síkságról felemelkedı dombokat halvány, narancsszín ragyogás koronázta meg. Éppen csak ki tudta venni a lángok körvonalait, amik azt jelezték, hogy Bajbarsz elfoglalta a falut. Kutuz visszafordult az út felé, és megdörzsölte a nyakát. A válla teljesen elmerevedett, és nemcsak az egész napos lovaglástól. Hetek óta feszítette valami, s csak egyre rosszabb lett, mióta elindultak Ain Dzsalutból. Persze elıtte is gyötörték már kételyek, de az az arcátlanság, amivel Bajbarsz magának

követelte Aleppo kormányzóságát, kétségkívül bebizonyította az emír nagyravágyásának mértékét. Miután Kutuz elutasította a kérését, arra számított, hogy Bajbarsz dühös lesz vagy legalábbis keserő; ám épp a parancsnok nyugalma aggasztotta. Kutuz vett egy mély lélegzetet, és az udvartartását végigmérve megkereste tekintetével fıhivatalnokát, aki néhány sorral mögötte lovagolt. – Aktáj, egy szóra! – kiáltotta hangosan. A húsos, olajbarna bırő férfi felnézett és elıreügetett. – Felség? – A tanácsodra van szükségem – mondta Kutuz, miközben a fıhivatalnoka felzárkózott mellé. – Miben állhatok a szolgálatodra, uram? – kérdezte Aktáj hízelgı hangon. – Van egy szálka a körmöm alatt. Meg akarok szabadulni tıle.

7.

New Temple, London Kr. u. 1260. október 13. Jacques kivett egy lúdtoll pennát az asztalon álló agyag tintatartóból, és elgondolkodva forgatni kezdte a hüvelyk- és mutatóujja között, miközben unokaöccsét fürkészte. – Tudtad, hogy a te korodban apád meg én már megnyertük az ilyen tornákat? Két éve vagy itt. Ideje lenne gyıznöd. Garin felnézett, meglepte apja említése. Jacques ritkán beszélt halott testvérérıl. – Most elıször lesz valódi esélyem rá, uram – mondta halkan. – Tavaly beteg voltam, tavalyelıtt pedig épp csak elkezdtem még a kiképzést. – Akkor idén más lesz, ugye? – Mindent meg fogok tenni, uram. – Ajánlom is. Ma délelıtt megemlítettelek a vendégeinknek, és a testvérkáptalanok mesterei nagy dolgokra számítanak az unokaöcsémtıl a sorompóban. Garin szája teljesen kiszáradt, nyelt egy nagyot. Aznap reggel érkeztek meg a skót és ír preceptóriumok mesterei lovagkíséretükkel a négy nap múlva kezdıdı tornára. A káptalant minden évben Britanniában hívták össze, hogy megtárgyalják a Templom ügyeit, és az azt követı napon lovagi viadalt rendeztek a találkozó tiszteletére. – Ádáz versengés lesz, uram. Will nagyon jó harcos, és... – Campbell csak egy paraszt! – csattant fel Jacques, megmarkolva a pennát. – Te viszont a de Lyons családból származol! Amikor majd sorra kerül a preceptori kinevezésed, a származásod lesz a döntı. Campbellbıl soha nem lesz preceptor. Fontos neki, hogy gyızzön. Neked viszont egyszerően gyıznöd kell. – Igenis, uram. – Garin rágni kezdte a körmét, aztán gyorsan a háta mögé kapta a kezét. A nagybátyja utálta ezt a rossz szokását. Jacques felsóhajtott és a pennát az asztalra dobva hátradılt a székében. – Tartozol ezzel a családodnak. Ki fogja tovább vinni a nevet most, hogy az apád és a bátyáid meghaltak? Az én napom már leáldozott. Anyád végignézte a férje és fiai pusztulását, s velük az álomét, hogy ez a család visszanyeri jogos helyét a királyság nemeseinek sorában. Cecilia méltósággal viseli sorsát, de nekem elmondta, hogy szinte minden éjjel sír abban a dohos viskóban. Egykor ékszerei voltak, parfümjei, ruhái; mindene, ami egy rangjabéli hölgynek kijárt. Most már csak emlékei vannak. Garin igyekezett elfojtani könnyeit. Soha nem látta, hogy az anyja méltósággal viselt volna bármit is. Az arcára mindig oda volt írva minden, amit érzett: a harag, a fájdalom, a keserőség, a düh. A fiúnak fizikai fájdalmat okozott a gondolat, hogy anyja éjszakánként a hálószobájában zokog, meg-megriadva a tetın kaparászó madarak zajától, a padlódeszkák recsegésétıl. A kis rochesteri birtokon, a Templomtól kapott szerény kegydíjból tengıdve

hiába mosott és fızött rá három szolgálólány, Garin tudta, hogy mindez nagyon szegényes pótléka annak a szolgahadnak, aminek Cecilia Lyonban parancsolt, ahol apja gazdag, világi lovag volt, mielıtt belépett volna a rendbe. – Segíteni fogok rajta, ígérem, uram – suttogta. – Anyáddal sok idıt és energiát fordítottunk arra, hogy képes légy elviselni ezt a terhet – enyhült meg valamelyest Jacques hangja. – Hatéves korod óta a legjobb tanárokat fogadtuk fel melléd, most pedig én képezlek. A Templom szolgálatában töltött évek során sok tapasztalatra tettem szert. Mindez a javadra válhat, ha hajlandó vagy tanulni. – Hajlandó vagyok. – Jó fiú! – mosolyodott el Jacques. A szeme sarkában összefutottak a ráncok. Garin megijedt az arckifejezésétıl. Önkéntelenül is hátrált egy lépést, amikor a nagybátyja felállt és az asztalt megkerülve felé indult. – Tudom, keményen bántam veled az elmúlt hónapokban – fogta meg unokaöccse vállát Jacques. – De ugye megérted, hogy a te érdekedben tettem? – Igen, uram. – Itt fényes lehetıségek nyílhatnak meg elıtted, Garin, még a preceptorságnál is fényesebbek. – Fényesebbek, uram? Jacques nem válaszolt. Levette kezét Garin válláról, hátralépett, s lehervadt a mosoly az arcáról. – Most menj! A gyakorlótéren találkozunk. Garin meghajolt. – Köszönöm, uram. – Reszketı térddel fordult meg, hogy távozzon. – Garin! – Igen, uram? – Büszke akarok lenni rád! Miközben Garin kiment a lakószobából és elindult a hálóterme felé, nem táplált magában illúziókat azzal kapcsolatban, mire gondolt a nagybátyja. Az, hogy büszke akart lenni rá, mindössze annyit jelentett, nem vallhatott kudarcot. Garin üresen találta a dormitóriumot. Becsukta maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodott. A preceptórium egyik macskája az ablak alatt üldögélt, egy napsütötte folton. Egy madár hevert mellette a padlón. Parányi, élettelen szemei félig le voltak hunyva, belei liláskék fonalakként lógtak ki hasából. Garin lehajolt, ahogy a macska odament és a lábához dörgölızött. – Patkányra kellene vadásznod – korholta, felvéve az állatot. Odament a priccséhez és leült, majd fáradtan hanyatt feküdt, és simogatni kezdte a hasára telepedı macska puha, fekete bundáját. A Templom egyik preceptora lesz, de figyelte azokat a fegyvernököket, akikre nem ilyen fényes jövı várt. Belefáradt már, hogy nagybátyja haragjának pengeéle alatt éljen, és hogy neve nehéz malomkıként húzza a nyakát. A vadászat izgalmától még mindig élénk macska a keze után kapott a mancsával. Garin egy szisszenéssel felült, kézfején skarlátvörös vércseppekkel. Rámeredt a vérre, meglepte élénk színe, a macska pedig elhelyezkedett az ölében és dorombolni kezdett. A nagybátyja azt mondta, ahhoz, hogy preceptor lehessen, könyörtelennek kell lennie. El kell viselnie a fájdalmat és a nehézségeket, és meg kell tanulnia, hogyan okozza ezeket másoknak. Garin beharapta az ajkát, de nem tudta elfojtani könnyeit. Arcát a macska meleg bundájába temetve megadta magát nekik. Will a rövidebb utat választva a lovagok lakhelyéhez átvágott a kápolna temetıjén. A sírkövek fehér fogakként meredtek elı a főbıl. Átugrott a templomkertet a gyümölcsöstıl elválasztó alacsony falon, ám mindössze néhány lépés után megtorpant, mert meghallotta egy fiatal lány énekét. Noha nem értette a szavakat, felismerte Owein szülıföldjének nyelvét. A lány a fák között sétált. Egy napsütötte részen megállt, és leguggolt, hogy felvegyen egy almát

a főbıl. Will hallott már róla, hogy Franciaországban vannak nıvérek számára alapított preceptóriumok is, de a szabályzat szigorúan tiltotta, hogy nık lépjenek a rend egyik legfontosabb erısségének a területére, s így olybá tőnt, mintha ez a lány egy másik világból cseppent volna oda. Will rájött, hogy látta már valahol. Körülbelül tizennyolc hónapja lehetett, kevéssel apja távozása után. James Campbell nem sokkal korábban tért vissza egy rövid útról, amelyen Humbert de Pairaud-t kísérte el a párizsi preceptóriumba. Hazatérvén a kamrájába hívta Willt, és közölte a fiúval, hogy hamarosan elmegy Akkonba. Will könyörgött, hadd mehessen ı is vele, de James nem engedett. Három héttel késıbb, az indulása reggelén egy pillanatra, épp csak egy pillanatra megszorította Will kezét, majd szó nélkül felment a Templom kikötıjében horgonyzó hadihajó fedélzetére. Will késı estig ott ült a kikötı falán, jóval azután is, hogy a hajó eltőnt és a Temze vize szürkébıl feketébe fordult. Másnap megkezdıdött a kiképzése Owein felügyelete alatt. A lovag együtt érzett Will-lel a helyzete miatt, de aztán néhány nappal késıbb váratlanul neki is el kellett mennie. Több mint egy hónapig volt távol, és Will ideiglenesen Jacques szárnyai alá került. A fiú nem tudta, honnan ered Jacques mérhetetlen utálata iránta, de a lovag az alatt a néhány hét alatt, és azóta is egyértelmővé tette, hogy nem tartja többre Willt annál, amit a csizmája talpáról szokott levakarni. Jacques ellenszenvét csak még rosszabbá tette, hogy korábban úgy tőnt, Owein és az apja is kedvelik a lovagot. Will úgy érezte, mintha elárulták volna. Will épp az istállóban dolgozott, mikor egy kései órán visszatért Owein. A fiú meglepve látta, hogy egy körülbelül vele egykorú lány kuporog ura mögött, a csatamén nyergében. Humbert de Pairad fogadta ıket az istállóudvaron. A lány segítség nélkül ugrott le a nagy termető lóról, magas volt és vékony, szinte elveszett az út során bepiszkolódott, a rá valónál jóval nagyobb köpenyben. A haja ziláltan lógott a hátára, halvány bıre ráfeszült kiugró arccsontjára. Will vad, hideg teremtésnek látta, nagy, csillogó szeme ide-oda cikázott, még a mestert is olyan áthatóan fürkészte, mintha jogában állt volna. Másnap reggel aztán elment. Amikor Will megkérdezte, ki ı, Owein azt válaszolta, hogy az unokahúga, és nem maradhatott Powysban, de nem volt hajlandó többet elárulni a dologról. Mennyire megváltozott azóta a lány! Soványsága karcsúsággá szelídült, az arca teltebb lett, és a bıre, dacolva a divattal és az illemmel, lebarnult a nyári napon. Noha a legtöbb lány kalap alá tőzte volna a haját, az övé szabadon verdeste vállát, hol réz-, hol aranyérmék színében csillogva. Ahogy Will elindult felé, a lány felnézett és abbahagyta az éneklést. Fehér ruhájának gyümölccsel megrakott felsıszoknyáját két kezével megemelve felállt. – Üdv! Will hallgatott egy pillanatig, nem tudta, mit kellene mondania. – Te Sir Owein unokahúga vagy. – Igen – szikrázott fel a lány halványzöld szeme. – Bár jobb szeretem, ha Elwennek szólítanak. És te ki vagy? – Will Campbell – felelte a fiú, feszengve a fürkészı tekintettıl. – A nagybátyám fegyvernöke – mosolyodott el halványan a lány. – Hallottam már rólad. – Igazán? – próbált közönyös hangot megütni Will. Összefonta a karját a mellkasán. – És mit hallottál? – Hogy Skóciából jöttél, és állandóan bajba kerülsz, mert az apád a Szentföldön harcol, és hiányzik neked. – Semmit sem tudsz rólam! – köpött ki Will. – És a nagybátyád sem. – Bocsáss meg! – lépett hátra a fiú dühkitörése láttán Elwen. – Nem akartalak megbántani. Will elfordította a fejét, próbálta legyőrni hirtelen támadt haragját. – Te csak egy lány vagy. – Rosszkedvően belerúgott egy lehullott almába. – Mit is tudhatnál bármirıl? – Többet – húzta ki magát Elwen -, mint egy fiú, aki egész nap egy bottal hadonászik!

Némán meredtek egymásra. Kiáltás harsant, mire mindketten megfordultak. Will némán elkáromkodta magát, amikor meglátta a reggeli misét tartó papot, amint fekete csuháját a főben húzva feléjük csörtetett. – Isten nevére, mi folyik itt? – üvöltötte a pap, Willre szegezve tekintetét. – Beszélgetünk – felelte Will. A szeme sarkából látta, hogy Elwen hidegen nézi. – És mondd, fegyvernök, miért beszélgetsz, amikor dolgod is van? – ráncolta a homlokát a pap. – Rendnek kell lenni e falakon belül, különben a hitetlenek útjára lépünk. A restség és az engedetlenség az ördög csábítása. Az ı csinálmányai, hogy gátolják Urunk mővének beteljesedését. Elwen megborzongott. – Mi csak... – Hallgass, te leány! – csattant fel a pap. Megpördült, és most elıször végigmérte. – Nem szívesen engedtük meg Sir Oweinnek, hogy itt szállásoljon el! – A nevelınım beteg. Nincs hova mennem. – A mester biztosított minket, hogy a szobádban fogsz maradni. De látom, a jelenléted... – A pap szava elakadt, amikor észrevette a szoknyájába győjtött gyümölcsöt, alatta pedig meztelen, barna lábát. Will kárörvendve figyelte, ahogy vörösre váltott az arca. – Hát ez meg micsoda? – lehelte a pap, ujjával az almák felé bökve. – Hát lopsz is, te? – Még hogy lopok!? – vágott felháborodott arcot Elwen. – Természetesen nem! Azt reméltem, a szolgák tudnak valami finomat készíteni belıle a mesternek. A pap zavartan válaszra nyitotta a száját, aztán becsukta. – Kár lenne hagyni, hogy a földön rothadjon el, nem? – kérdezte Elwen kedvesen, és a pap felé nyújtott egy almát. Will a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a mosolyát. Amikor a tekintete találkozott az Elwenével, a lány arca megenyhült kissé. A pap gyanakodva összeráncolta a homlokát, úgy méregette ıket. – Eredj a dolgodra, fegyvernök! – parancsolta végül. – Ami téged illet – fordult oda Elwenhez -, elkísérlek a szállásodra, és ott maradsz. A mester, Isten tartsa meg egészségben, helyénvalónak látta a saját akaratához hajlítani a szabályzatot, de nem tőrhetem a jósága ilyen botrányos megcsúfolását. Felemelte a kezét, hogy megfogja a lány karját, de aztán néhány hüvelyknyi-re a bırétıl félbeszakadt a mozdulat, mintha félt volna megérinteni. De Elwent nem kellett noszogatni. Szorosabban megmarkolta almával teli szoknyáját, és elindult a pap elıtt. Will ámulattal csóválta a fejét a lány arcátlanságán, és átugrott a gyümölcsös kerítésén, be a fı udvarra. A délutáni mise elıtt még el kellett intéznie valamit; valamit, amit túl régóta halogatott már. Írj anyádnak – mondta az apja, mielıtt elment volna. Ez volt az egyetlen kérése hozzá, és Will mindeddig semmit sem tett a teljesítéséért. Még mindig kísértette skóciai elválásuk emléke, anyja ajka, ahogy finoman az arcához ér, halvány mosolya. Az idı azonban egyre csak telt, és most legalább jó hírekrıl számolhatott be: ı tarthatta ura pajzsát a királlyal való találkozón. Will bekopogott a lakószoba ajtaján, remélve, hogy Owein fogja kinyitni, nem Jacques. Várt, megint kopogott, ez alkalommal erısebben. Most sem kapott választ. Körülnézett a folyosón, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. A szoba üres volt. Már épp be akarta zárni az ajtót, amikor megpillantott egy nagy halom pergament az asztalon. Amikor belépett, az ablakpárkányról felröppent egy galamb. Az ívek három kupacba voltak rendezve. Will gyorsan átnézte ıket, egy üresét keresve. Mindegyikre írtak már. Néhányon Owein lendületes írását ismerte fel, másokon Jacques szögletes, hegyes betőit. Amikor az egyik pergamen tetején megpillantotta a király vörös viaszpecsétjét, megdermedt. Az ajtóra pillantott, aztán vissza a lapra. Kíváncsian fürkészte a

sorokat. A Humbert de Pairaud-nak címzett levélben arra kérték a lovagokat, hogy gondolják át a koronaékszerek zálogba adásának követelését. Willnek az elsı néhány mondat után megcsappant az érdeklıdése, és inkább az utolsó pergameneket vette kézbe. Ezeken Henrik adósságait sorolták fel, és kicsit érdekesebbek voltak. Will halkan elfüttyentette magát, amikor meglátta, mennyi pénzt kölcsönzött Anglia királya a Templomtól az elmúlt évek során. Mindazonáltal néhány perc múlva kényszerítette magát, hogy letegye a pergament. A tekintete a szekrényre siklott. Odament, kinyitotta a kétszárnyú ajtót, és az egyik polcon talált egy kupac üres pergament. Benyúlt és kivett egyet, s közben felborította az egészet. Amikor lehajolt, hogy összeszedje a lapokat, észrevette, hogy az egyikre már írtak. Az üresét összetekerte, bedugta a háta mögé, az öve alá, aztán elıvette a töredezett, megsárgult pergament, kíváncsian, hogy mit kereshet az üresek között, miért nem a többi teleírt között van. A szöveget latinul írták, ám Will mégis arra figyelt fel, hogy az írás nem tőnt természetesnek, mintha az író szándékosan igyekezett volna megmásítani tollvonásait. Pecsétet sem talált rajta, ami szintén elég furcsa volt, mint ahogy az is, hogy címzettet sem. Dátumot viszont igen. Az Úr 1260-ik évében, április l-jén Bocsánatodat kérem, amiért nem adtam hírt magamról korábban, de mostanáig nem sok említésre méltó történt. Tavaly ısszel épségben megérkeztem, és kapcsolatba léptem Testvéreinkkel Akkon városában. Üdvözletüket küldik uruknak, és kérik, tájékoztassalak arról, hogy az itteni munka jól halad, bár lassabban, mint szeretnénk. Egyik testvérünk elhunyt a télen, és nagyon lesújt minket a hiánya. Januárban a mongolok lerohanták Aleppo városát, márciusra pedig elértek Damaszkuszba. Az elmúlt hónapban megtudtuk, hogy vezérük, Kitboga parancsot adott seregének Nablosz elfoglalására, és az erıink egyszerre körülvéve találták magukat. Megpróbáltak harcba bocsátkozni velünk, de a fenyegetés arra ösztökélte Bérard nagymestert, hogy megerısítse a Templom állásait. Megpróbáltunk tárgyalni velük, de eddig nem jártunk túl sok sikerrel. Mindezen nehézségek ellenére sikerült teljesítenem megbízásomat. A mameluk táborban kiépített kapcsolatom mindeddig igen hasznosnak bizonyult, nagyon sok mindent tudtunk meg. A Testvériség derőlátó abban a tekintetben, hogy mit jelenthet ez a jövıre nézve. Az illetı az egyik regiment magas rangú tisztje – magasabb rangú, mint korábban remélni mertük -, és minden tıle telhetıt meg fog tenni, hogy segítse itteni munkánkat. Biztos vagyok benne, hogy a megszokott csatornákon is hamarost sok mindent fogsz hallani, de annyit azért elmondok, hogy a mamelukok jelenleg a mongolok elleni támadásra készülnek... Will mozgást hallott a folyosóról, és felkapta a fejét. Visszacsúsztatta a pergament a halomba és beugrott a lakószobát kettéosztó faparaván mögé, épp akkor, amikor kinyílt az ajtó. Szívdobogva lekuporodott. Léptek koppantak, aztán pergamenek zörögtek. Néhány másodperc múlva megkockáztatott egy pillantást a paraván mögül, s a szíve még hevesebben kezdett verni, amikor meglátta, hogy Jacques de Lyons hajol az asztal fölé. A lovag felvette az egyik pergamenkupacot, és az ajtó felé indult, de aztán megtorpant, és homlokráncolva visszanézett a nyitott szekrényre. Lassan átment a szobán, s közben alaposan körülnézett. Will megdermedt, de jóval Jacques tekintetének síkja alatt volt, így észrevétlen maradt. A lovag lehajolt a polchoz, amin a pergamenek hevertek, aztán tétovázás nélkül kihúzta a levelet az üres lapok közül. Továbbra is a homlokát ráncolva betette a nála lévı ívek közé, egy erıteljes mozdulattal bezárta a szekrényajtót, és kétszer is megnyomta, hogy meggyızıdjön róla, be van zárva. Will megvárta, míg becsukódik az ajtó és elhalnak a léptek a folyosón, mielıtt kibújt volna a paraván mögül. Westminster-palota, London, Kr. u. 1260. október 13.

Henrik király kibámult az ablakon. A festett üvegtáblák kék és piros rombuszokat vetítettek az arcára. Az épületek kusza labirintusát körülvevı mocsárból köd szállt fel. Ott, ahol a Tyburn két ága beleömlött a Temzébe, még a rómaiak alapítottak települést egy szigeten. A Thorney-sziget Hitvalló Edward óta volt a királyok otthona, és a legkülönfélébb építészeti stílusokban mindegyikük ízlése felbukkant. A palota mögött a Westminster-apátság fehér falai tornyosultak az ég felé, melléképületei úgy vették körül, mint a bölcs nagyapa lábához kuporodó kisgyerekek. Henrik ezt a rezidenciáját szerette a legjobban: nem volt olyan komor, mint a Tower, és közelebb volt a városhoz. Valaki halkan köhintett a háta mögött. – Látni kívántál, felség? Henrik elfordult az ablaktól és megpillantotta a várakozásteljesen nézı kancellárt. A férfi egyszerő, fekete ruhája és fehér bıre éles ellentétben állt a helyiség élénk színeivel. A terem huszonhét yard hosszú falait festmények és faliszınyegek díszítették. Az ablakkeretekben festett üveg volt, a kıvel kirakott padlót pedig vastag, süppedı szınyegek borították. Hatalmas urnákba ültetett növények zöldelltek mindenfelé, a nagy tölgyfa asztal körül öt díszesen faragott szék állt, a padokra párnákat tettek, a falak mentén szobrok és egyéb díszek kaptak helyet. Aki elıször lépett a terembe, könnyen hihette, hogy egy kincstárba került. A király sok pénzt költött birtokaira, de a Festett teremre egy egész vagyont. Henrik odalépett a tölgyasztalhoz és felvett egy tekercset. – Ez egy órája érkezett – lökte oda a kancellárnak. Miközben a kancellár olvasott, nyílt az ajtó, és Edward lépett be. Szıke haja lelapult az izzadtságtól, lovaglónadrágján és csizmáján sárfoltok csillogtak. – Atyám – hajolt meg kurtán, bezárva az ajtót. – Vadászni indultam volna – tette hozzá, a kancellárra pillantva. – Az apród azt mondta, sürgıs. Henrik a kancellár kezében lévı tekercsre mutatott. – Olvasd csak el! – Súlyosan lehuppant az egyik padra. – A párizsi preceptóriumukba akarják vinni ıket! Szerintem azt hiszik, az lesz a legjobb, ha a lehetı legmesszebb tartják tılem és a befolyásomtól az ékszereket, hogy kerülnének egytıl egyig a pokolra! Edward elvette a tekercset a kancellártól és átfutotta. – Újabb találkozót kell kérnünk – nézett fel apjára. – Meg kell próbálni lebeszélni ıket errıl. – Mi haszna lenne? – túrt bele Henrik ritkuló hajába. – Már megkértem a templomosokat, hogy gondolják át a kérésüket. Azt felelték, udvariasan követelik a koronaékszerek átszállítását kilenc napon belül! – Mit fogsz tenni, felség? – kérdezte a kancellár. Henrik nekidılt a párnáknak és lehunyta a szemét. Fejfájás tört rá. – Kancellár, szerinted mit tennének a lovagok, ha dacolnék velük? – Ezt lehetetlen bizonyossággal megmondani, felség, de úgy vélem, a pápától kérnék a követelésük jóváhagyását. És a tengeren túl kialakult helyzetet felhasználva a maguk oldalára is tudnák állítani a pápát. Akkor pedig a pápa maga követelné tıled az ékszerek átadását. – Így nincs más választásom, mint teljesíteni a kérésüket. – Ilyen könnyen beadod a derekad? – ráncolta össze sima homlokát Edward. – Határozottabban kellene bánnod a lovagokkal! Mondj nemet nekik, ahogy a Temple-ben! Te vagy a király, nem ık. – Amekkora hatalmuk van, akár ık is lehetnének. – A koronaékszerek a mieink, apám. A mieink! Henrik szeme felpattant. Rámeredt a fiára. – Azt hiszed, én oda akarom adni nekik? Mi más választásom maradt? Várjam meg a pápai ediktumot, aztán ne engedelmeskedjek neki, és hagyjam, hogy kiátkozzanak? – Henrik felállt, az egyik kezét a homlokára szorította. – Amint tudjuk, visszafizetjük a pénzt, aztán gondoskodunk róla, hogy a kincseink visszakerüljenek hozzánk. Addig viszont átadjuk ıket a

lovagoknak. Ezzel egy idıre befogjuk a szájukat. – Elindult az ajtó felé, bársonyköpenyének szegélye végigsöpörte a szınyegeket és a padlót. – Értesítsd ıket, kancellár! Mondd meg nekik, hogy elfogadom a feltételeiket! Én már a gondolattól is rosszul vagyok. Edward tiltakozó arccal a király után indult, de a kancellár megfogta a karját. Edward lenézett a kezére, aztán fel, a férfira. Halványszürke szeme megvillant. A kancellár még csak egy éve szolgált a királyi udvarban, de látta már ezt a pillantást a herceg szemében. A palota egyik folyosóján igyekezett éppen, hogy találkozzon az embereivel, amikor meglátott egy fiatal apródot egy nagy tál levessel. A fiú megbotlott, és véletlenül elejtette a tálat. Edward herceg a fiú elıtt haladt, és néhány csepp leves a palástjára fröccsent. A herceg, akit egészen addig kellemes, határozott, kissé talán önelégült fiatalembernek tartott, megparancsolta a rettegı apródnak, hogy nyalja fel a padlóról a levest, aztán nyalja tisztára a csizmáját is. A kancellár keze lehullott Edward karjáról. – Bocsáss meg, hercegem. De azt hiszem, atyádnak igaza van. Nincs más választása, mint hogy átadja a koronaékszereket a lovagoknak. – Atyám öreg és beteg – felelte Edward jeges hangon. – Szerinted kire marad az adóssága, ha meghal? Márpedig a lovagok nem fogják visszaadni az ékszereket, amikkel meg kellene koronázni engem, míg ki nem fizetjük ıket. Nem vagyok hajlandó odaadni nekik azt, ami jog szerint engem illet! – En sem akarom, hogy a templomosok elvigyék az ékszereket – mondta a kancellár. – De talán van rá mód, hogy úgy fordítsd a helyzetet a magad javára, hogy közben nem haragítod meg atyádat, sıt tudnia sem kell róla. Bár azt hiszem, ehhez valószínőleg szükség lenne a te... – a kancellár próbált udvariasan fogalmazni – .. .a te bizalmas szolgád segítségére. – Folytasd! – Amikor a preceptóriumban voltunk, kitaláltam valamit, aminek talán hasznát veheted.

8. New Temple, London Kr. u. 1260. október 15. Párizsba? – kérdezte Simon hitetlenkedve. – Owein ma reggel szólt nekem – nézett rá Will vigyorogva; épp segített a lovászfiúnak átcipelni egy nagyobb bála szénát az udvaron. – A koronaékszereket fogom kísérni! – Te, egymagad? – kérdezte Simon enyhe gúnnyal. – Jól van, ott lesz Owein is, és még kilenc másik lovag és a fegyvernökeik, és Eleonóra királynı is – Will a dokkok felé biccentett; az egyik lehorgonyzott hajó hatalmas árboca kivillant a fák fölött. – Az Endurance-szal megyünk! – Azzal a teknıvel? – húzta fel Simon az orrát. – Nem úgy néz ki, mint ami akár egy pocsolyán átkelne! És emeld fel egy kicsit a te végedet! Will magasabbra emelte a bálát, a lába meg-megcsúszott a nedves talajon. Már két napja szakadatlanul esett, és minden talpalatnyi föld, beleértve a gyakorlóteret is, teljesen átázott. Csak három nap volt hátra a tornáig, és az elmúlt pár zsolozsmán megállás nélkül napfényért imádkozott. Aznap a fohászaira válaszul hideg, ködös reggel virradt fel, ami fagyos, napfényes délelıttbe érett. Simonnal kettesben beegyensúlyozták a szénabálát az istállóajtón, és letették. Will azonnal le is ült rá, az orrát eltöltötte az istálló meleg, állati illata, miközben Simon bement a lószerszám tárolására leválasztott raktárhelyiségbe. Az istálló hosszú volt és árnyékos. A harci mének az egyik végében álltak, a fegyvernökök poroszka lovai pedig a másik végen. A túlsó fal mellett egy lovász söprögetett, a szalmából felkavarodott a por, körbefonta, mire nagyot tüsszentett.

– Ezek szerint harcra készen várod? – hallatszott Simon hangja a raktárból. – Amennyire csak tudom! – Sir Jacques nagyon megkínoz? – Ühüm. – Will kiráncigált egy szál szalmát a bálából, és az ujja köré csavarta. Az utóbbi két napban képtelen volt úgy összpontosítani a gyakorlótéren, ahogy kellett volna. Jacques jó néhányszor rá is ordított. – Isten az égben, fegyvernök, süket vagy, vagy egyszerően csak gyengeelméjő? Ne bámulj itt rám, hanem szedd azt az átkozott lábad! Rád fér a gyakorlás! De Willnek nehezére esett nem bámulni a lovagot. Egyfolytában az üres szobában olvasott lap járt az eszében, márpedig az mintha a Küklopszé lett volna. Annak ellenére, hogy a levél meglehetısen egyértelmőnek tőnt, volt pár kifejezés, ami újra és újra az eszébe jutott, és hiába próbálta kitalálni, miért olyan fontosak, vagy mit jelentenek: a Testvériség, a mesterünk, a kiépített kapcsolat, tudta, hogy a Templom alkalmaz kémeket is ellenséges területeken, de ez a levél mintha valami még többre utalt volna, mintha valamiféle kapcsolat lett volna a rend és az ellenség között. És miért nem volt a levélen pecsét? Bárcsak végigolvashatta volna! – Úgyis te nyersz – jegyezte meg Simon tárgyilagosan, és egy nyereggel a kezében tért vissza. A nyerget felemelte a padra. – Mi? – nézett fel rá Will. – İ! Igen, talán... – megvonta a vállát, de elmosolyodott, és örült barátja rendíthetetlen bizalmának. – Szóval – folytatta Simon, és felkapott egy kendıt és egy méhviasszal teli edénykét -, meddig is leszel majd Párizsban? – Egy hétig? – Will odaténfergett, és nézte, ahogy Simon kikanalaz egy adag sötétsárga viaszt. –Talán tovább? Simon a nyereg fényezése közben felnézett Willre. – Remélem, nem feledkezel el rólam akkor sem, amikor a tenger túlpartján játszod majd a nemes lovagot! – Soha! Te vagy... – Will megrázta a fejét; képtelen volt szavakba önteni, mit érez. – Nem tudom. Két elválaszthatatlan dolog. – A trágya a lapátodon? – javasolta Simon. Mindketten felnevettek. Az udvarban lódobogás hangzott fel. Simon letette a kendıt, a tunikájába törölte a kezét, és kisietett, hogy fogadja a lovast. Will benn maradt, és egy pillanat késéssel hallotta csak a hangokat. Az elsı hang, Simoné, óvatos volt és bizonytalan; a második, egy ismeretlen férfihang hallatán Will zavartan nézett körbe. Odasietett a kijárathoz, és látta, hogy Simon elveszi egy fekete harci mén kantárját. A ló orrán fehér csillag virított. Will azonnal felismerte a Küklopsz hátasát, de nem tudta, ki lehet az ismeretlen akcentussal beszélı lovas. Sötétszürke köpenyt viselt, a csuklyáját mélyen az arcába húzta, ám ahogy biccentett egyet Simonnak és megfordult, hogy elmenjen, Will megpillantotta a férfi fekete szakállát, és bármelyik angolnál sötétebb bırét. Elnézte, ahogy átvág az udvaron, a lovagok lakótermei felé. – Ez meg ki volt? – kérdezte, amikor Simon bevezette a jókora lovat az istállóba. – Nem tudom. Nem nézett ki helyi legénynek, mi? – Miért volt nála a Küklopsz lova? – Gondolom, ı lehetett az, aki elvitte magával múlt hónapban. Az istállómester mondta, hogy Sir Jacques kölcsönadta a lovát pár hétre egy bajtársának – Simon az egyik rúdra hurkolta a kantárt, és lehajolt, hogy meglazítsa a kengyeleket. – Nem maradsz még egy kicsit? Hogy segíts nekem? – Nem – rázta meg a fejét Will oda sem figyelve. – Nem tehetem – tette hozzá Simon csalódott arca láttán. – Gyakorolnom kell! – De azért benézel hozzám valamikor? Hetek óta nem láttalak! – Persze! Simon Will után nézett, aztán leemelte a nyerget a ménrıl, és a helyére vezette a hatalmas

jószágot. Tovább sétált a szénabálához, és a késével kezdte elvagdosni a köteleit. Egy árnyék takarta el félig az istállóajtón át beáradó napfényt, és amikor Simon felnézett, újabb idegent pillantott meg. Ez a jövevény foltos, vörösesbarna köpenyében álldogált. Hosszú, csatakos haja volt, széles állkapcsa és himlıhelyes arca. Épp csak odabiccentett Simonnak. – Merre van a fegyvernökök szállása? Simon felegyenesedett. Az övére tőzte a kést, és a fickó felé indult. – Kit keres? . Az alak elmosolyodott, és jó néhány barnás fogcsonkot villantott elı. – Az csak az én dolgom, kölyök! Szóval merre? Simon egy pillanatig hallgatott, de nem volt joga faggatni a látogatókat, vagy megtagadni tılük a preceptóriumba lépés jogát, akármilyen idegenül, vagy ez esetben épp taszítóan néztek is ki. – Az udvar túloldalán – vetette oda kurtán, és az épületegyüttes távolabbi része felé bökött. – Az a magas az! A Tower, London, Kr. u. 1260. október 17. A bárka lassan siklott le a London Bridge felé; egy kivételével már az összes utasát kitette a Walbrook dokkoknál. Garin magában kuporgott egy padon a tatnál, és nézte a kápolna elıtt eldöcögı szekereket, a híd teljes hosszában sorakozó boltíveket. Ahogy a bárka áthaladt a híd boltíves lábai között, egy pillanatra látta az oszlopokról lámpásként lelógó fejeket is, az árulók fejét. Garin még szorosabban magára húzta a köpenyét, hogy eltakarja a fekete tunikán ragyogó vörös keresztet: rettegett tıle, hogy a parton vagy a fölötte emelkedı hídon valaki felismeri. Egyedül hagyta el a preceptóriumot, engedély nélkül. A puszta gondolatba is beleszédült. De az idegesség alatt ott lapult benne a kíváncsi várakozás is. Ez az érzés hajtotta idáig; ez, és az, hogy rettegett volna ezt a hívást visszautasítani. Ezek egyike sem lett volna elég erıs ahhoz, hogy bármelyik más napon rávegye, hogy elhagyja a preceptóriumot, de aznap káptalanülés volt, és a lovagok szinte egész nap bezárkóztak a káptalan győléstermébe. Senkinek sem fog feltőnni a távolléte. A híd túloldalán a londoni Tower erıssége uralta a tájat. Három oldalról széles várárokba futó, hatalmas, erıdített fal övezte. A bárka a part felé fordult, és kikötött, még mielıtt a falak tövébe ért volna: egyetlen hajó sem kelhetett át a vízi kapun elızetes engedély nélkül. Amint a legénység egy tagja a bárka peremére fektetett egy pallót, Garin felkelt a padról, és óvatosan átlépdelt a partra. A kapott utasításoknak megfelelıen átvágott a sikátorok útvesztıjén, míg csak a város felıli erıdfalhoz nem ért. Ott látta, hogy a várárkon keskeny felvonóhíd vezet át az amúgy jelöletlen, egyforma kıbıl rakott falban nyíló, boltíves ajtóhoz. Két skarlátvörös egyenruhás királyi ır állt az ajtó két oldalán. Amint Garin a hídra tette a lábát, az egyik kardot vont. – Maradj, ahol vagy! Garin engedelmeskedett a felszólításnak, és kivárta, hogy az ır elırelépjen. – Mi járatban vagy? – Garin de Lyons vagyok – a hangja elakadt. – Azt... azt hiszem, már várnak rám? – Kövess! Garin átsietett a hídon a férfi nyomában, a másik ır leakasztott az övérıl egy jókora kulcscsomót, aztán kinyitotta a zárat. Az ajtó mögött Garin elıtt feltárult a kıbıl és márványból emelt, kolosszális szürke-fehér erıdítmény hatalmas fıudvara. A karcsú tornyok az égbe fúródtak. Az erıdítmény körül fasorok szegélyezte kertek zöldelltek, de jó néhány külsı épületet is látott, beleértve a udvar egészét uraló, hosszú faépítményt is. – Menj már! – szólt rá az elsı ır igencsak türelmetlenül. – De hova kell mennem? – kérdezte Garin, és érezte, hogy elvörösödik az arca. – Eléd megy valaki az udvarra. Nekünk csak ennyit mondtak! Garin átlépett az ajtón, s az arca megrándult, amikor hangos döndüléssel becsapódott

mögötte. Hallotta a nehéz zárban forduló kulcs kattanását is, és érezte, hogy az a törékeny kis önbizalom, amit nagy nehezen összekapart, most kendıként siklik le róla, és mezítelen marad, jelentéktelen a falak komor, megfélemlíthetetlen tornyai alatt. Lassan elindult befelé. Nem tett meg nagy távot, már el is érte a faépítményt. Fintorogva kezdte megkerülni, olyan erıs, idegen bőz áradt odabentrıl. Az erıd körül ırök járkáltak fel-alá, és a falak tövében Garin látott pár magányos alakot is, akik feltételezése szerint csak szolgák lehettek, de az udvar maga üres volt. Hirtelen csoszogásra emlékeztetı hangot hallott a mellette levı építménybıl, és megfordult. Kíváncsian lépett közelebb, bekukucskált a deszkák közti hézagon. Odabenn csak vaksötétséget látott. Észrevette, hogy valamivel lejjebb egy négyszögletes nyílást vágtak a deszkákba. Odasietett és lábujjhegyre állva bepislogott. Itt még erısebb volt a bőz. Valami ott lebegett nem sokkal a nyílás elıtt. Úgy nézett ki, mintha egy jókora, győrött, szürke bırlepel lett volna. Garin belekapaszkodott a nyílás szélébe, és felhúzta magát. A bırlepel hirtelen megmozdult, és egy hatalmas, összeszőkült szem nézett rá. A szem pislantott egyet, és hatalmas fej fordult a fiú felé. Garin felkiáltott, mert egy óriási kígyó tekergızött elı a lyukból. Hátrazuhant és nekitántorodott a mögötte álló alak mellkasának. Azonnal sarkon pördült, és annak a fickónak a széles állkapcsú, himlıhelyes képébe meredt, aki két nappal korábban a meghívást hozta neki. Az épületbıl tíz trombitára emlékeztetı hang harsant. – Mi...! Mi ez? – Henrik király kis kedvence – válaszolta a férfi durván. – Siess! – mocskos kezével megragadta Garin vállát, és a Tower felé kormányozta a döbbent fiút. Foltos, vörösesbarna köpenye csak úgy csapkodott körülöttük az udvart tisztára söprı, hideg szélben. – Már várnak! – De mi volt az? – kérdezte Garin, és a válla fölött hátrapislogott a lyuk körül tapogatózó, vaskos kígyóra. Most már látta, hogy a rettentı bestia arcáról lóg le. A fickó, aki csak Rooknak hívatta magát, összevonta a szemöldökét, de láthatóan igyekezett udvariasan bánni a kölyökkel. – Egy elefánt. Lajos király ajándéka. Még Egyiptomból hozta. Garin eltépte a tekintetét a szörnyetegtıl, és hagyta, hogy elvezessék. Rookról sőrő, taszító hullámokban áradt az izzadtság, a penész és rothadó fogai bőze, és Garin épp csak kis kortyokban kóstolgatta a levegıt, nehogy a kelleténél többet belélegezzen belıle. Anélkül is épp elég rosszul volt. – Szóltál bárkinek is, hogy ide jössz? Garin megrázta a fejét. – Nem. Azt tettem, amit mondott. Nem szóltam senkinek sem, és nem is látták, hogy eljövök! Rook áthatóan méregette a fiút, számító tekintete egy pillanatra sem reszketett meg. Kicsit késıbb mordult egyet. Garinnak kis híján futnia kellett, hogy lépést tudjon tartani Rookkal, aki meggyorsította a léptét, ahogy a fıépület közelébe értek, és elsétáltak mellette. Jó néhány ırt is elhagytak, de azok oda sem figyeltek rájuk, aztán az építmény hátsó oldalánál alacsony faajtóhoz értek. Úgy nézett ki, mint egy szolgabejáró; egyáltalán nem úgy, jegyezte meg magában Garin idegesen, mint az olyan ajtó, ahol a rendes vendégeket kísérik be. Rook továbbra is határozottan markolta Garin vállát. Félhomályos folyosón zavarta végig a fiút, aztán fel a fal túlsó oldalába vágott, keskeny, meredek csigalépcsın, és inkább taszigálta, mint kísérte a vendéget. Mire felértek a lépcsı tetejére, már levegı után kapkodott. Odafönn boltíves nyílások sora nézett le a kopár várudvarra és a falakon túl a Temzére. Rook is zihált, de ugyanolyan sietısen, mint eddig, egy dupla szárnyú tölgyajtóhoz lépett. Megtorpant, kettıt kopogtatott, aztán benyitott. Ahogy az ajtók befelé lódultak, Garint hirtelen elfogta a menekülhetnék. A kíváncsisága az utolsó cseppig elpárolgott, és most már csak egy kérdés kínozta – az, amelyik azóta nem hagyta nyugodni, hogy Rook megkereste a preceptóriumban.

Mi a fészkes fenét akarhat tıle az angol trón örököse? De Rook ott állt közvetlenül mögötte, és most már nem hátrálhatott meg: csak elıre mehetett. Nagy, sötét terembe ért. Az ablakokat súlyos, fekete függöny takarta el, és szinte teljesen a falakon kívülre zárta a nappali fényt. Szabálytalan közönként fénysugarak tőztek be a sötétbe, kirajzolták porszemek örvénylı táncát, megvilágították a kıpadló széles, sima lapjait. Ettıl a törékeny világítástól eltekintve csak egy magányos gyertya égett egy tölgyfa asztalon. Az asztal két oldalán egy-egy lóca húzódott. Garin épp csak kivette a legtávolabbi fal mellett egy jókora ágy körvonalait. Ahogy a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, ráébredt, hogy a terem falait festett jelenetek borítják. Erıltette a szemét, hátha akkor jobban látja ıket: az ott egy erdı; lovas katonák, nyeregben; egy magas férfi fekete ruhában. Amikor a tekintete az utolsó képre esett, kis híján felkiáltott ijedtében, mert a festmény ellökte magát a faltól, és egyenesen felé indult. – De Lyons fegyvernök – nézett rá Edward herceg mosolyogva -, örülök, hogy eljöttél! Garin döbbenetében meghajolni is elfelejtett. – Kérlek, ülj le! – intett a herceg az asztal elıtti padra. Úgy tőnt, nem sértıdött meg Garin udvariatlanságán. Garin remegı térddel engedelmeskedett a felszólításnak, de elıtte még kurtán hátrapillantott Rookra is; a férfi fenyegetıen állt a zárt ajtó elıtt. Edward leült a Garin padjával szemben lévı lócára. Az arcát gyertyafény világította meg, még szoborszerőbbnek mutatta erıs állkapcsát és a járomcsontját. A herceg felemelt egy kancsót két serleg mellıl. – Esetleg innál valamit? Garin nagyot nyelt. – Igen! Mármint igen, felséges uram! – Apám birtokáról van, Gascogne-ból – folytatta Edward, és töltött mindkét serlegbe, majd az egyiket odanyújtotta Garinnak. – A keresztény világ legjobb bora! Garin szinte nem is érezte az ízét, csak mohón belekortyolt, hátha akkor nem lesz ilyen száraz a szája. Nemsokára szét is áradt benne a bor melege és ereje, és valamelyest feloldotta a félelmeit. Edward újra megtöltötte a fiú poharát. – Ezek szerint könnyedén el tudtál szabadulni a preceptóriumból? – Igen, felséges uram! – Helyes – dılt hátra a herceg, és drágakövekkel ékes, vaskos aranygyőrőkel megrakott, hosszú ujjai közt dédelgette a serleget. – Sajnálom, hogy ilyen szokatlan módon kellett téged meghívnom magamhoz, Garin, de a lehetı leghamarabb beszélni akartam veled, és az ügy természete miau titoktartásra volt szükségem. Remélem, nem ijesztettelek meg túlságosan! – Nem, felséges uram – pislogott körbe Garin; látta, hogy Rook homályos alakja állja el az ajtó felé vezetı utat. Nem mondta meg, hogy a meghívás kézbesítıje lényegesen jobban megijesztette, mint maga a meghívás. Rook sarokba szorította a hálóteremben, megmondta neki, hogy a herceg látni akarja, a kezébe nyomta a pénzt a bárkára, és nem hagyta békén, amíg Garin meg nem ígérte, hogy eljön a Towerba. – Azért akartalak látni – folytatta a herceg kimért, halk hangon -, mert meggyızıdésem, hogy tudnál segíteni egy bizonyos problémában. A király beleegyezett, hogy de Pairaud mester kérésére zálogba adja a koronaékszereket. Öt nap múlva elviszik ıket Párizsba, és addig ott ırzik, amíg a király vissza nem fizeti a templomos rend felé fennálló adósságát. Garin bólintott. A nagybátyja elızı este elmesélte neki, hogy Henrik király beleegyezett a mester követeléseibe, és hogy ı is az ékszereket kísérı lovagok között lesz. Egyre inkább elbizonytalanodott, hogy mit is keres most itt. Edward egy pillanatra elhallgatott, belekortyolt a borába. A fiút méregette. – Nagyon ıszinte leszek veled, Garin. Nem akarom, hogy a koronaékszerek a rended kezébe kerüljenek! Ezek az apámé és az örököseié! Megpróbáltunk tárgyalni a lovagokkal, és

számos más módját felkínáltuk az adósság rendezésének, de minden más lehetıséget visszautasítottak, és ragaszkodnak ehhez a megoldáshoz. Nem hagytak más választást, kénytelen leszek a saját kezembe venni a dolgot. Az ékszereket átadjuk a lovagoknak, apám megegyezésének megfelelıen, azonban vissza lógom tılük venni! – De felséges úr, én...? – próbálta Garin megérteni, mit is mond a herceg. Edward feltartotta a kezét, jelezve, hogy jobb, ha most hallgat. – Ebben szeretném a segítségedet kérni, Garin! Apám kérésére anyám, a királyné fogja biztonságba kísérni az ékszereket, de a lovagok titokban tartják az utazás részleteit. Biztos vagyok benne, hogy te, mint a kíséret egyik lovagjának az unokaöccse, minden részletrıl értesülni fogsz! Garin végre megértette, mit akar tıle a herceg. Arculcsapásként érte a felismerés. Felpattant; szédelgett a bortól és a felháborodástól. – Én... nagyon sajnálom, de ez lehetetlen! – kis híján keresztülesett a padon, ahogy az ajtó felé tántorodott; vissza akart érni a napfényre, a szabad levegıre, ki ebbıl a félhomályos, felnıttes cselszövéstıl fojtó szobából. – Nem akarod helyreállítani a családi neved? Nem szeretnéd, hogy a de Lyons újra az a pompás és nemes ház legyen, ami egykor a francia királyságban volt? – harsant mögötte Edward hangja. Garin megtorpant. Visszanézett Edwardra, és nem látta, hogy a háta mögött Rook elırelép, és görbe tırt húz ki a hüvelyébıl. – Nem te mondtad a lordkancellárnak, amikor a mesterhez kísérted? – kérdezte Edward. – Nem te mondtad, hogy nehéz sors egy magas rangú lovag unokaöccsének lenni? Hogy úgy érzed, lehúz a válladra helyezett felelısség súlya, hogy neked kell visszaállítanod a család vagyonát és nemesi rangját? Garin megrázta a fejét. Nem egészen ezt mondta. – Tılem megkaphatod mindezt, Garin! Úrrá tehetlek, földeket és címeket adományozhatok neked! Gazdag lehetsz! Garin egy helyben állt. A háta mögött megvillant Rook tıre. – Csak annyit várok, hogy mondj el mindent az útról, amit csak tudsz! Csak annyit! És cserébe minden tılem telhetıt megteszek érted! – De mi lesz, ha valaki rájön? – suttogta Garin, és szinte fel sem ismerte a tulajdon hangját. – Senki sem fogja megtudni! – De hogyan...? – próbált Garin valahogy a herceg szemébe nézni. – Hogyan fogja visszavenni az ékszereket? Edward kiitta a borát, letette a serleget. – Amiatt nem kell aggódnod. Senkinek nem lesz semmi baja! – felkelt és megkerülte a padot, Garin mellé lépett. A fiú most olyannak látta a magas, jóképő herceget, mint valami ısi rege hısét, egyszerre volt lenyőgözı és rettenetes, mintha nem is ember lett volna, hanem megelevenedett legenda. – Azok az ékszerek a családomé. Csak a tulajdonomat védem. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is megérted! – Felkapta a gyertyát az asztalról. – Gyere velem, Garin! Garin habozott, de aztán a herceg nyomába szegıdött, és megindultak a szoba túlsó vége felé. Ahogy közelebb értek a hosszú falhoz, a gyertyaláng megvilágította a festményeket, és a sötét örvények élénk színekre lobbantak. – Ezt apám festette magának – kezdte Edward, és feltartotta a gyertyát, hogy jobban látsszanak a képek -, azok emlékére, akik az életüket adták, hogy közel kétszáz éve elhódítsák a hitetlenektıl Jeruzsálemet. Garin tekintete egy magas fal övezte városra siklott. Jeruzsálem. Hagyma alakú aranykupolákkal koronázott, hófehér épületek sorjáztak a hegyoldalon, és fölöttük, a csúcson hatalmas, díszes épület magaslott. Garin úgy vélte, ez csak a Sziklatemplom lehet. A város

eleste elıtt fontos muzulmán szentély volt, utána pedig keresztény templommá szentelték. Magasztos fenség áradt a képbıl, és Garin úgy érezte, legszívesebben a kép elıterébe festett füvön állna, és átszaladna a hegyre felkúszó olajfaligeteken a magas, fehér falak tövébe. De Edward már tovább is lépett, és a kép elsötétült; új jelenetet világított meg a gyertya lángja. Ezúttal már közelebbrıl látszott a város, és egyik-másik épületet füstfelhı takarta el. A falak tövében hatalmas sereg táborozott, emberek és ostromgépek, lovak, szekerek, sátrak, zászlók sötét kuszasága. – Amikor II. Orbán pápa a mi Urunk 1095. évében kihirdette a keresztes hadjáratot, sokan vették fel a keresztet: lovagok, nemesek, királyok és parasztok indultak el, hogy visszavívják a Szent Várost a hitetlenektıl. De négy évbe telt, hogy a hosszú és kínzó, sok-sok emberéletet követelı szárazföldi út után végre megpillanthassák ezeket a falakat – Edward ezután a város és a keresztes sereg közt felsorakoztatott ostromgépekre mutatott. – Kis híján egy teljes hónapig építették a csatához szükséges fegyvereket. Aztán július tizenharmadikán, a hosszú hadjárattól és a szörnyő nélkülözésektıl megfogyatkozva és elcsigázottan, megkezdték az ostromot. A gyertya ismét arrébb libbent, ezúttal minden szín sötét volt; fekete és vörös, mert gomolygó füst és hajlékony lángnyelvek nyaldosták az épületek tetıit, bíbor és vörös, úgy ömlött a vér. – Karddal vették be a Szent Várost, egyetlen nap alatt, így az álmuk és az odahaza hátrahagyottak álma végre beteljesült. Jeruzsálem a miénk lett. Az utcákat lovagjaink tisztították meg a szaracénoktól és a zsidóktól. A szent helyeket. .. ahonnan Krisztus kiőzte a pénzváltókat, a sírboltot, melybıl feltámadott, a földet, ahol egykor a Szőz hajtotta álomra fejét, papjaink végre mind-mind megszentelték. Páratlan nap volt! – Edward tekintete lobogott a gyertyafényben, az arcára kiült a szenvedély. – Ó, bárcsak én is ott lehettem volna! Garin csendben nézett a tovább húzódó képre, és látta, ahogy patakokban özönlik végig az utcákon a vér, ahogy a mecsetekbıl és házakból elıráncigált férfiakat és nıket lemészárolják a lovagok, látta a tetemek mellett magasló zsákmány aranyló halmait. A keresztesek arcán fénylı gyızelemnek kárörvendı, ördögi kifejezést kölcsönzött az égı épületek visszfényeként rájuk festett vörösség. Edward Garinhoz fordult. – A szaracénok tizenhat éve vették el tılünk Jeruzsálemet. Vissza kell foglalnunk, hogy ne legyen hiábavaló áldozat azok halála, akik kivívták a Keletre vezetı utat, és ha újra lángra akarjuk lobbantani a kereszténység reményét! Vagy azt szeretnéd, hogy a tulajdon papjaink szentelte termekben imádják hamis isteneiket? Garin nem is tudta, erre mit mondhatna. Csak megrázta a fejét. – Ha apám nagybátyja, Oroszlánszívő Richárd még életben volna, szerinted megvárná, hogy az ellenség minden erısségünket bevegye, mielıtt hajlandó tenni ellene bármit is? Még szép, hogy nem! – keményedett meg Edward arckifejezése. – Apám nem fog keresztes hadjáratot vezetni. Ebben egészen biztos vagyok. De én igen. A koronaékszerek jog szerint az enyémek, és ha trónra lépek, velük koronáznak majd meg. Sem én, sem apám nem engedhetjük meg magunknak, hogy visszafizessük a templomosoknak az adósságunkat, hiszen mindnyájunknak egy új keresztes hadjáratot kellene elıkészítenünk! Ugyanazt szeretném én is, mint a templomosok, ám úgy, ahogy nekem jó, és nem úgy, ahogy nekik! Megértesz, Garin? A fiú idegesen rágcsálta a körmét, de bólintott. Edward elmosolyodott, aztán elfordult a faltól és az ágy lábánál lévı láda felé indult. A festmények visszaolvadtak a félhomályba. Garin félve szegıdött a nyomába, zavartan nézte, ahogy a herceg felemeli a láda tetejét, és belenyúl. Tömött bársonyzacskót húzott elı és Garin kezébe nyomta. – Tessék!

A bársonyerszény halk csilingeléssel roskadt Garin tenyerébe, nehéz volt és lágy. Tele pénzzel. – Ez csak a kezdet – jegyezte meg Edward, ahogy a fiú elkerekedett szemmel szorította meg a tenyerén heverı zacskót. – Segíts rajtam, Garin, és ígérem, én is segítek rajtad! Semmit sem veszítesz vele! Az én szolgálatomban csak nyerhetsz! Garin az anyjára gondolt, ahogy minden éjszaka álomba sírja magát a nyomorúságos kis rochesteri ház hálófülkéjében, díszes ruhái és csipkéi már a múltba vesztek; és azért kellett ıket eladnia, mint azt számtalanszor a fejéhez is vágta, hogy a neveltetését kifizethesse. Garin biztos volt benne, hogy az erszény tartalmából annyi ruhát vehetne neki, amennyit csak akarna. Aztán eszébe jutott a nagybátyja is, és hogy soha nem volt neki elég jó vagy elég ügyes. Elmerengett rajta, vajon ki tudná-e vívni a megbecsülését valaha is. Megpróbálta. Isten látta a lelkét, ı megpróbálta! De sosem sikerült. Felnézett Edwardra. – És visszaállítod a családom nevét is? Újra nemessé teszel minket? – Idıvel igen! Garin felnézett a herceg arcába. Kíméletlen értelmet látott rajta, becsvágyat és elszántságot, de nem látott mögötte csalást. – Csak azt szeretném, ha anyám boldog lenne – suttogta. – És hogy a nagybátyám büszke legyen ám! – Tudom, milyen nehéz megfelelni a család elvárásainak – válaszolta a herceg lágyan. Garin visszapislogta a könnyeit. – A hajónk, az Endurance nem visz minket fel egészen Párizsig – tört ki belıle aztán egyszerre. – Rakományt is visz, a londoni szövımestereink gyapjúját Franciaországba és Aragóniába, eladásra. Az Endurance Honfleurben köt majd ki, a Szajna torkolatánál, ott leszállunk a koronaékszerekkel, a hajó pedig tovább vitorlázik a La Rochelle-i támaszpontunkra. – Te is a kíséret tagja leszel? – kérdezte Edward élesen. – Igen. A nagybátyám üzent a párizsi preceptóriumnak, megkérte ıket, hogy küldjenek értünk egy kisebb hajót Honfleurbe. Azt hiszem, a királyné a rend kisebb, kikötıi épületében tölti majd az éjszakát, és másnap reggel hajózunk tovább! – Nagyon jól csinálod, Garin. Igazán leköteleztél! Garin a szájába harapott és lenézett a padlóra. Émelygett. – Most pedig – biccentett Edward kurtán -, az lesz a legjobb, ha visszatérsz a preceptóriumba! Végezd csak a dolgod! Ha az utazás elıtt kapcsolatba kellene még lépnem veled, Rookot küldöm majd. Az aranyat rejtsd el valami biztonságos helyen, ahol senki sem találja meg! – Edward az ajtó felé nyúlt, aztán hirtelen megfordult, lenézett Garinra, és határozottan megmarkolta a fiú vállát. – És ha bárkinek is szólsz errıl a találkozóról, letagadom, hogy valaha is megtörtént volna, és gondoskodom róla, hogy te és a teljes családod a London Bridge oszlopairól nézelıdve kezditek a következı életet! Megértetted? Garin sietve biccentett, a szeme elıtt felködlöttek az oszlopokról lógó férges, rothadó fejek. Kis híján bevizelt félelmében és a bortól, így alig várta már, hogy távozhasson. – Esküszöm, hogy nem szólok senkinek! – Hát ne is szólj! – intett Edward az ajtó felé. – Most várj odakinn! Rook majd lekísér! Garin az ajtóért nyúlt. Rook egy pillanatra még mereven állt elıtte, gonoszul méregette, aztán megvetıen kuncogott, majd arrébb lépett, hogy elférjen mellette a fiú. Garin gyorsan kiugrott a folyosóra. Rook behúzta az ajtót. – Szerinted megbízhatunk ebben a kis patkányban, és tényleg tartani fogja a száját? – mormolta. – Ha nem bíznék benne, nem hagytam volna, hogy élve elhagyja a szobát – válaszolta Edward halkan. – Nincs más választásunk! Ez az egyetlen esélyünk, hogy visszaszerezzük az ékszereket! Ha egyszer a párizsi kincstárukba érnek, kötve hiszem, hogy valaha is

viszontlátjuk! – És mit gondolsz, ez a kis vakarcs együttmőködik még velünk, ha szükségünk lesz rá? – Úgy hiszem, igen. De azért tudj meg a családjáról mindent, amit csak lehet, hogy biztosra mehessünk! Ideje mozgásba lendíteni a terveinket is. Öt nap... kevés idınk van! – Ne aggódj, az ékszerek sosem jutnak el abba a kincstárba! Edward elmosolyodott. – Örülök, hogy nem fecséreltem hiába a befolyásomat, amikor megmentettelek a büntetésedtıl, Rook! Egy hozzád hasonlóan tehetséges embert kár lett volna a bitóra pazarolni! – Az életem a tiéd – hajtotta meg Rook a fejét.

9. New Temple, London Kr. u. 1260. október 18. Will oldalra kapta a fejét, kirázta a haját a szemébıl, és minden figyelmét az elıtte álló, bikavállú fegyvernökre, a nála egy évvel idısebb, Brian nevő fiúra összpontosította. Hozzászokott a fa gyakorlókardokhoz, és a vaspenge súlya lehúzta a karját. Merev, a mellrészen szegecsekkel megerısített, nyersbır zekét viselt, és az alkarját és a lábszárát is vaskos bırvédık fedték. Lassan körözött a másik fegyvernök körül; ma vívott vele életében elıször. Egy körbe telt, hogy Will kiismerje magát rajta. Brian erıs volt, de lassú. A fiú nem figyelt az oldalról fel-felharsanó, elszórt biztatásokra, egy helyben maradt, a lábujjára helyezte a súlyát, ugrásra készen. Brian nekirohant. Will kivédte az elsı ütést, lebukott a második alá, megpördült, és két kézzel a fegyvernök hátába vágta a kardját. A kardok élét letompították, nehogy bárki súlyosan megsérüljön, de Brian így is nagyot nyögött és térdre esett az ütés erejétıl. Will felemelte a pengét, és heggyel elıre a fiú nyakára vágott vele; ha nem fogja vissza a mozdulatot, azonnal megölte volna az ellenfelét. A küzdıtér oldalán hangos ujjongás harsant, és az egyik közeli tölgyfáról riadtan, nagy szárnycsapkodással rebbentek fel a madarak. A herold Will nevét kiáltotta, Brian nagy nehezen talpra kecmergett, majd megölelte legyızıjét, mielıtt lebotorkált volna a pástról. Az ujjongás abbamaradt, amikor Humbert de Pairaud felállt. A rend angliai mestere mellett Skócia és Írország mesterei is ott ültek a padon. Elıttük alacsony asztalkán ott hevertek a díjak: az idısebb csoport gyıztesének egy kard, Will korosztályának pedig egy rézmedál, rajta két lovag egyetlenegy lovon – a rend pecsétjének másolata. Will meghajolt a három mester felé. – William Campbellt, Sir Owein ap Gwyn fegyvernökét nyilvánítom a párviadal gyıztesének! – mennydörgött Humbert hangja. – Campbell léphet pástra a végsı viadalban! – Willre nézett. – Elhagyhatod a mezıt, fegyvernök! Will újra meghajolt, aztán beszaladt az oldalt felemelt sátrak egyikébe. Alig egy órával korábban futásban csak ötödik lett korosztálya harminc fegyvernöke közül. A forgóbábus gyakorlatnál negyedik lett, kis híján leesett a lováról, és háromszor nem találta el a lándzsával a győrőt. De amikor Garin nyert, és Will látta, hogy kisiklik a kezébıl a gyızelem, megmakacsolta magát, és a gyalogversenyben elsı lett, a párviadalokban pedig legyızte mind a három ellenfelét. Nem is érezte már kardforgató karját, de a gyızelem ott lobogott a vérében, felperzselte a kimerültséget is. Megnyerte az utolsó párbajt is, már csak egy harc választotta el a gyızelem lehetıségétıl. Bármit megadott volna érte, ha az apja ott van vele. Will belépett a sátorba és Garint látta meg az alacsony, kecskelábú asztalka mellett, amire a fegyverek ki voltak készítve. Az egyik kard súlyát méregette éppen, ide-oda csapkodott vele. Odébb a sarokban idısebb fegyvernök ült, bırzekéje szíjait bogozgatta. Odakinn a következı viadalra készítették elı a pástot.

Garin visszatette a pengét az asztalra és Willhez fordult. – Szép volt! – Köszönöm – válaszolta Will, és meg sem hallotta a barátja hangjában az ürességet. Kézháttal törölte le a homlokáról a verejtéket. – Igencsak elszánt ellenfelet kaptam! Nem gondoltam volna, hogy le tudom gyızni! – Elvigyorodott. – Ha megnyered ezt a viadalt, az utolsó csatában találkozunk! Garin tompán biccentett. – Mi a baj? – Semmi – vont vállat Garin. Will a homlokát ráncolva nézte. – A második helyezett nem kap díjat! – Az nem számít – vetette oda Will mintegy mellékesen. – Ha eljutunk a végsı párviadalba, mindketten a nap hısei leszünk, akármelyikünk nyeri is meg! – körbenézett a sátorban, látta, hogy az idısebb fegyvernök leteszi a zekét és kimegy. – Hol voltál tegnap? – kérdezte meg aztán Garintól halkan. – Sehol – dobta vissza Garin sietve -, azaz úgy értem, a fegyverteremben – tette hozzá, és arrébb lépett, hogy újabb kardot kapjon fel a padról. – Kerestelek. Meg akartam tıled kérdezni valamit. – Will egy pillanatra elhallgatott. – Mikor járt a nagybátyád legutóbb a Szentföldön? – Azután jött vissza, hogy Herbijánál megsérült, miután a szaracénok elfoglalták Jeruzsálemet. Miért? Will beharapta az ajkát. – És kapcsolatban maradt ott bárkivel is, esetleg valaki idegennel, valakivel, aki talán meglátogatta volna? Garin hátrafordult. – Miért faggatsz ilyesmirıl? – a küzdıtér felé intett. – Bármelyik percben kihívhatnak, hogy menjek és vívjak. Mi a gond? Will körbenézett, hallotta, hogy a heroldok már Garin nevét harsogják. – Semmi. Csak lett volna pár kérdésem a Szentföldrıl. És azon gondolkoztam, hogy esetleg megkérdezhetném a nagybátyádat. De most menned kell! – barátja vállára tette a kezét. – Sok szerencsét! Garin egy pillanatig csak állt, nézte a sátorajtón túl elterülı mezıt, aztán szorosan megmarkolta a kardját, és kimasírozott. Garin nyitótámadása vad volt, a kardja olyan erıvel csapott le újra és újra, hogy a másik fiúnak hátrálnia kellett. Aztán az ellenfele is összeszedte magát és elszánt arccal elindult visszafelé. A két fegyvernök átvágott a páston. A nézık halálos csendben ültek, csak a kardok csattogása hallatszott. A nyitótámadás után alig pár pillanattal Garin már megvágta a másik fiú tunikáját, vörös csík futott le az ellenfele karján. Oldalról kurta örömujjongás harsant. Will még sosem látta ilyen jól vívni a barátját. Garin kecsesen mozgott, minden vágása erıteljes volt és pontos. Az ellenfele hamar kezdett fáradni. Garin kivédett jó néhány rövidebb szúrást, könnyedén megpördült és átbukott a fegyvernök balja alatt. Két villámgyors támadását is kivédte a másik, de ehhez esetlenül el kellett tántorognia elıle. Garin úgy tett, mintha jobbra szúrna, de a fegyvernök nem esett áldozatul a cselnek, és inkább elırelépett, hogy telibe kapja a valódi támadást. Keményen összeütköztek, Garin elveszítette az egyensúlyát, térdre bukott. De még nem volt vége. Garin védte a másik fegyvernök ütéseit, talpra kecmergett és valóságos csapászáport mért az ellenfelére, ismét meghátrálásra kényszerítve. Garin kurtán a bírák padjára nézett. Jacques mély beszélgetésbe merült az írországi mesterrel. A kard hirtelen esetlenül állt Garin kezében. A csuklója már nem volt laza, nem tudta vele leírni az elızı kör könnyed, íves mozdulatait, mereven remegett, és minden ütése lassabb lett, minden védése fájón rándult végig a karján. Will látta, hogy kihagy egy oldalszúrást, és épp csak kivéd egy, a combjára irányozott ütést. Az ellenfele is észrevette a változást, elırelépett,

vad támadásba kezdett. A fegyvernökök ujjongani kezdtek, érezték, hogy közel a gyızelem. Garin elkeseredetten csapott egyet. Will látta, hogy meggyengül a fogása a kardon. Ki is esett a kezébıl a penge, és bár még megpróbálta felkapni, nem volt elég gyors. Az ellenfele odaugrott és gyorsan rávágott bır mellvértjére. A fegyvernök diadalittasan felkiáltott, és mire felemelte a kardját, már a herold hangja is felharsant. Will látta, hogy Garin fel sem veszi a kardját, csak áll, és mereven nézi Jacques-ot. A lovag már talpon volt, az arckifejezésére ráfagyott a düh. Garin lehajtott fejjel indult el a sátor felé. Will átfurakodott az ujjongó fegyvernökök tömegén, hogy kövesse, de amikor meghallotta, hogy ıt szólítják a végsı viadalra, megtorpant. Habozott, aztán visszaindult a pást felé. Garin épp csak beért a sátorba, már tépte is le magáról a bırzekét, és hagyta, hadd essen a földre. Rátenyerelt a padra, a torkát fojtogató gombóctól levegıt is alig kapott. Elhomályosodott a látása, és mérgesen törölte meg a szemét. Nem akarta, hogy kicsorduljon a könnye. Nem volt benne biztos, hogy ha sírni kezd, akkor abba is tudja hagyni. – Kifelé! A fiú összerezzent a hangra. Jacques állt a sátor ajtajában, magas alakja szinte teljesen betöltötte a nyílást. A háta mögül áradó fény túl erıs volt ahhoz, hogy Garin láthassa nagybátyja arcát, de anélkül is pontosan tudta, milyen kifejezés honolhat rajta. Benne volt a hangjában. Garin gyomra görcsösen szorult össze. – Uram... – préselte ki nagy nehezen. – Sajnálom, én... én... – Ne is mentegetızz – mondta Jacques azon a halk, merev hangon, amit Garin úgy utált. – Gyere velem! – De a torna... ? – húzódott hátra Garin, és nekiesett a padnak, ahogy Jacques közelebb lépett. A lovag keményen megmarkolta a karját és kivonszolta a sátorból. Garin félig tántorgott, félig futott, hogy lépést tarthasson a nagybátyjával, és épp csak annyi idıre tudott hátrapillantani, hogy lássa, amint Will elıre-hátra táncol vívás közben a páston, a kardja fényes ívben villog. Az udvar csendes volt, csak pár szolga nézett a dolga után. Némelyikük kíváncsian méregette Garint és Jacques-ot. Garin legszívesebben odakiáltott volna nekik, könyörgött volna, hogy mentsék meg. De egy hangot sem tudott kipréselni magából, és amúgy sem tette volna: a büszkeség még a rettegésénél is erısebb volt. Amikor a lovagok épületszárnyához értek, Jacques felkényszerítette a lépcsın, és kivágta az ajtót. – Befelé! – mordult, és belökte a fiút. Garin megfordult, a karját dörzsölgette, miközben a nagybátyja becsukta az ajtót. – Uram, én... – hirtelen elakadt a szava, mert Jacques kíméletlenül arcon vágta. A fiú nekitántorodott az asztalnak, az megbillent, a tintásüveg leperdült róla és széttört a kövezeten. Garin beütötte a csípıjét az asztal sarkába, és felkiáltott; a két sérülés egyszerre nyilallt belé az elsı ütés zsibbadt döbbenete után. A második ütés egy pillanattal késıbb követte, ahogy Jacques ismét elırelépett, és fejbe vágta, ezúttal ököllel. Garin felkapta a kezét, hogy valahogy védje magát. – Kérlek, bácsikám! – könyörgött, és igyekezett minél jobban védeni magát a rá záporozó ütések elıl. Bármilyen erısen verte is a nagybátyja, bárhogy vérzett is már a szája és az orra, sikerült talpon maradnia. Ha összerogyik, sokkal rosszabb lett volna. Akkor a nagybátyja a csizmájával esik neki. – Kérlek! – Megmondtam, azt akarom, hogy nyerj! – ordított rá Jacques, és zihált a nagy erıfeszítéstıl. – Mit mondtam? – Hogy nyerjek! – kiáltotta Garin. – Azt mondtad, hogy nyerjek! De nem tudtam... én...! – Láttalak, te arcátlan kölyök! Szándékosan veszítetted el azt a párviadalt! Azért tetted, hogy felbosszants, ugye? – Jacques elkapta Garin vállát, kíméletlenül megrázta a fiút. – Azért tetted, ugye?

– Nem! Az ablakon beáradt a küzdıtéren felcsapó, hirtelen ujjongás. Jacques elengedte Garint. A hangzavaron át is hallatszott, hogy a heroldok a Campbell nevet kiáltják. Jacques arca már így is vészesen vörös volt, de most még jobban elsötétült. Hangosan káromkodott és visszafordult az unokaöccséhez. – Hallod? Hagytad, hogy az a senkiházi gyızzön! Garin figyelmét elvonta az ujjongás, és túl késın kapta fel a kezét, amikor a nagybátyja teljes erıbıl arcon vágta. A fiú az ablak melletti sarokba tántorodott. Egy pillanatig állt, mintha csak tulajdon megdermedt tükörképe lett volna, aztán lassan a földre roskadt, az arca égett, a bırén már most is vörösen virított a nagybátyja keze nyoma, és alatta súlyosabb, lassabban felderengı sérülések lüktettek. Az arca csupa vér volt, az orrából sőrőn ömlött a takony. – Kelj fel! – Még csak nem is figyeltél – mondta Garin, bár alig kapott levegıt, és minden szóért meg kellett küzdenie. – Micsoda? – Nem is figyelted a párviadalt! Láttam! Írország mesterével beszélgettél helyette! – nézett fel Garin a nagybátyjára, és már azzal sem bajlódott, hogy letörölje a könnyeit. – Épp azt meséltem neki, hogy milyen büszke vagyok rád! – vetette oda Jacques mélységes megvetéssel. Garin megrázta a fejét. Most már nyíltan zokogott. – Nem csak a mai napról van szó! Mindig ez van! Azt akarod, hogy mindent megtegyek érted! – A falhoz támaszkodva talpra kecmergett. Egész testében remegett, de eltöltötte a dac. – Bármit teszek, elégedetlen vagy! Hogyan is tehetnék a kedvedre? Még csak esélyt sem adsz! – Minden esélyt megadtam, kölyök! Minden esélyt, amit apád és én nem kaptunk meg, amikor... – De én nem te vagyok! – ordította Garin. Elırelépett, ökölbe szorította a kezét, kék szemében fájdalom, szégyen és vak düh égett. – Nem te vagyok és nem az apám vagyok és nem a bátyáim vagyok! Tudom, ahhoz nem lennék elég jó! Tudom! De mindig minden tılem telhetıt megtettem! Jacques döbbenten meredt az unokaöccsére – sosem hallotta még, hogy ilyen nyíltan vagy szenvedélyesen beszélt volna. És ahogy látta a fiú arcán a vért, a könnyeket, tulajdon keze vöröslı nyomát, hirtelen eszébe jutott a testvére, Raoul de Lyons arca. Manszura poros utcáin voltak, és Raoul törött gerinccel, a mellkasában három nyílvesszıvel haldoklott. A lova nem sokkal azután vetette le, hogy egy csapat mameluk katona Bajbarsz parancsára fagerendákat gurított a tetıkrıl a keskeny utcára, amivel halálcsapdába zárta a lovagokat. Raoul két idısebb fia holtan hevert a közelben. A küzdelem már továbbhullámzott, holttestek halmai mutatták a nyomát, a távolban csatakiáltások harsogtak, ki lehetett venni a kardok halk csendülését is. Jacques a testvére mellett térdelt, és a karjában tartotta véres, megtört testét. – Testvér, vigyázz a feleségemre és a fiamra! – Ezek voltak Raul utolsó szavai. Meghalt, mielıtt Jacques válaszolhatott volna. – Csak érted teszem – mondta Jacques most már jóval halkabban. Még mindig Garint nézte. – Ezt meg kell értened! Garin annyira sírt, hogy válaszolni sem tudott. – Garin – Jacques a fiú mellé lépett, megfogta a vállát. – Nézz rám! – Garin megpróbált elfordulni, de Jacques megfogta a fiú állát. – Komolyan azt hiszed, hogy így meg akarlak büntetni? Te kényszerítesz csak rá, mert nem teljesíted azt, amire pedig mindketten tudjuk, hogy képes vagy! Garin felnézett Jacques-ra. A jobb szeme kezdett bedagadni, már szinte ki sem látott rajta.

– Lovaggá fognak avatni, bácsikám – mondta rekedten. – Nem kell ezt tenned velem! Visszaállítom a család hírét, és boldoggá teszem édesanyámat! Nem kell örökké azon a helyen élnie! Esküszöm, hogy így lesz! – Nem arról van szó, hogy lovag leszel – válaszolta Jacques tehetetlen indulattal. – Mást akarok tıled, többet! Olyasmit, amirıl sejtelmed sem lehet! – Az ablakhoz lépett, a párkányra támaszkodott. Még mindig hallotta a torna végét jelzı ujjongást, hallotta, hogy Will nevét ismételgetik. Visszafordult az unokaöccséhez. – A rend nem csak annyi, amennyit látsz belıle! – Elhallgatott egy hosszú pillanatra. – Egy csoporthoz tartozom a renden belül, egy testvériséghez. Most már csak kevesen vagyunk, de még mindig erısek. A megalapításunk óta eltelt száz évben tudva vagy tudtukon kívül sokan segítettek minket. Egy ideig Oroszlánszívő Richárd király is a pártfogónk volt. De titokban mőködünk, és még a nagymester sem tud rólunk semmit. A nevünk Anima Templi, a Templom Lelke. Garin értetlenkedve rázta meg a fejét. – Nem értem. De hát mit csinál ez a csoport? És mi dolgod van velük? Jacques feltartotta a kezét. – Nem mondhatok el neked mindent, de idıvel majd megteszem. Pillanatnyilag mind nagy veszélyben forgunk. A csoportunktól elloptak valami roppant fontosat, és ha ez rossz kezekbe kerül, könnyen a végünket jelentheti; talán az egész rendet pusztulásba döntheti! – Mi az? Jacques habozott; az arcára kiült a határozatlanság. – Mondd el, bácsikám – könyörgött Garin -, ha nem tudom, mit vársz tılem, sosem fogom tudni teljesíteni! Jacques visszanézett rá és csak hosszas szünet után szólalt meg. Akkor is halkan beszélt. – Az a neve, hogy a Grál könyve. Ez a mi szabályzatunk, benne van a beavatási szertartásunk is, és részletezi a jövıre vonatkozó terveinket, márpedig ezeket a terveket senki sem ismerheti meg, amíg készek nem vagyunk, hogy végrehajtsuk! Miután Párizsba kísérem a koronaékszereket, a városban maradok, és segítek a testvéreimnek megtalálni a könyvet. – Garinhoz lépett. – Azt szeretném, ha velem maradnál, és találkoznál csoportunk fejével, Everard-ral. Mindig azt reméltem, egy napon majd te veszed át a helyemet a körünkben, de ahhoz, hogy a Testvériség tagja lehess, bírnod kell bizonyos tulajdonságokkal, és ahhoz, hogy valaki Everard-ra jó benyomást tegyen, igazán erıs jellemre van szüksége. Sajnálom, Garin! Gyakran nehéz feladatnak érzem a tanítást. Tartottam tıle, hogy részrehajlással vádolnak, úgyhogy talán ezért bántam veled keményebben, mint a többiekkel. De, hogy a szervezetünkbe tartozhass, súlyos felelısséggel jár, és ezt a fajta terhet csak kevesen tudják elviselni. Ezért hajtalak olyan keményen, ezért kell a Campbellhez hasonló kölyköknél jobbnak lenned. Ezért csinálom. .. – mormolta, és megérintette az unokaöccse arcát. Érdesen felsóhajtott, és magához ölelte a fiút. Garin a padlóra meredt, érezte a nagybátyja szívverését; halkan, gyorsan lüktetett a fülébe. Behunyta a szemét, és Edward herceg hangját hallotta helyette. Ha bárkinek is szólsz errıl a találkozóról... gondoskodom róla, hogy te és a teljes családod a London Bridge oszlopairól nézelıdve kezditek a következı életet! Garin törött orrából csorgott a vér, végigfutott az arcán, összemocskolta nagybátyja fehér köpenyét. New Temple, London, Kr. u. 1260. október 19. Elwen keresztbe font karral járkált fel-alá a szobában. Szők ujjú, halványzöld ruha volt rajta, a derekán fonott arany selyemöv csillogott. A ruha rátapadt karcsú alakjára, a hosszú szoknya még magasabbnak mutatta. A vacsorája érintetlenül állt az ágy melletti asztalkán. A szolga vagy egy órája hozhatta föl, a híg pörkölt tetejére zsíros hártya dermedt a hidegben. Elwen felhúzta az orrát. Az aprócska, spártaian berendezett szoba a lovagok lakrésze mellé toldott épületben volt, ott, ahol a preceptórium ruhatára is; Owein azt mondta, eddig a szabók

anyagait tárolták benne. Még érezni lehetett a gyapjú és az állott, régi bır szagát. Az ablak melletti sarokban egy állványon nıi ruhák lógtak és sötétkék köpeny. Az asztalon, a tálcán felhozott vacsora mellett kis hímzıráma hevert és egy halom színes fonál. A rámában félig befejezett kép rajzolódott ki: két indigószín hegy és közöttük egy folyó kék szalagja. Elwen az ablakhoz lépett. Felhık száguldottak át az égen. Egy pillanatra elıvillant a Nap is, behunyta a szemét a hirtelen ragyogásban. Valaki hangosan megzörgette az ajtaját, és Elwen visszafordult. – Elwen? Bár Owein hangját eltorzította a vastag faajtó, Elwen azonnal megismerte. Visszahúzta a reteszt és kitárta az ajtót. – Bácsikám! -köszöntötte széles mosollyal. Owein belépett, becsukta maga mögött az ajtót. Átölelte a lányt és csókot nyomott a feje búbjára. Aztán hátralépett, Elwen vacsorájára esett a tekintete. – Meg sem kóstoltad az ételt! – Nem vagyok éhes! Owein a lány homlokára tette a kezét. – Talán nem érzed jól magad? Elwen ellépett. – Nem, bácsikám, épp csak... – nagyot sóhajtott. – Mennyi ideig kell még itt maradnom? Úgy érzem magam, mint egy börtönben! Még a tegnapi tornát sem volt szabad megnéznem! Hallottam, a fegyvernököd nevét kiabálták. İ nyert? – A szobádban kell maradnod – nézett rá Owein gyengéden, de határozottan. – Nem élhetünk vissza a mester nagylelkőségével! Ha nem egyezett volna bele, hogy itt is megszállhatsz, nem tudnám, hova küldjelek! – Hálás vagyok a nagylelkőségéért – Elwen az asztalkához lépett, és úgy tett, mintha csak a hímzését nézegetné. – De ha sokáig tartasz még bezárva ebbe a szobába, akkor megırülök! –Tulajdonképp ezért jöttem ma fel hozzád, Elwen! Nemsokára elmehetsz! – A nevelınım? Jobban van? Owein a reménykedve felpillantó lány szemébe nézett. Kézen fogta és az ágyhoz vezette. – Tartok tıle, hogy nem – ültette le Elwent. – A nevelınıd meghalt, Elwen! Ma délután küldték meg a hírt a városi ispotályból. Hirtelen kórság győrte le, és az orvosok nem tudtak rajta segíteni! – Owein is leült Elwen mellé az ágyra, és átkarolta a lány vállát. – Sajnálom, szívem! Tudom, hogy boldog voltál vele! – Igen. – Elwen lenézett a kezére, kis ideig hallgatott. Mély levegıt vett és megtörölte a szemét. – Mi lesz velem? Itt kell maradnom? Owein megszorította a vállát. – Ez csak átmeneti szállás, Elwen! A rendház nem nıknek való! – Úgy értem, Londonban – fordult felé Elwen. Tágra nyitotta nagy, fényes szemét. – Nem akarok visszamenni Pwysba, bácsikám! Owein elmosolyodott. – Nem is kell visszamenned! Üzentem egy bajtársamnak Bath-ba. Charles hosszú évekkel ezelıtt vonult vissza a rend aktív szolgálatából egy sérülés miatt, és most az egyik gazdaságot felügyeli, ahol a lovainkat tenyésztik. Van egy birtoka a városon kívül, és biztos vagyok benne, hogy neked is lesz hely a háztartásában! – Bath-ba? – akadt el Elwen hangja. – De én szeretem Londont! Owein megsimogatta a haját. – Három nap múlva elindulok Párizsba. Nem tudom, mikor térek vissza, és sajnos nem lesz rá alkalmam, hogy addig kerítsek neked megfelelı szálláshelyet a városban. Tetszeni fog Bath! Charles birtoka biztos sokkal pompásabb, mint amit itt megszokhattál! – Biztatóan rámosolygott Elwenre. – Három lánya van, az egyikük veled egyidıs! Megtanulhatod mindazt, amit egy fiatal úrihölgynek tudnia kell!

Elwen felemelte a takarója egyik sarkát, és egy kiálló szálat ráncigált. – Meddig kell ott maradnom? – Legfeljebb egy évig, amíg megfelelı korba nem érsz. – Megfelelı korba? – kérdezte a lány lassan. – Mire megfelelı korba? – A házasságra, ha egyszer találok neked egy kérıt, aki méltó a kezedre! – Bácsikám! – próbált meg Elwen nevetni. – Nem akarok férjhez menni! – Nem is most kell, persze – nézett rá Owein biztatóan. – Nem! – csattant fel Elwen határozottan. – Soha! – Idıvel majd megszokod a gondolatot – mondta Owein határozottan. – Nincs más választásom? – Választhatod a házasságot, vagy felszentelhetnek nıvérnek is, és élhetsz apácaként! – Azt sem szeretném – jegyezte meg Elwen sietve. – De legalább addig hadd maradjak Londonban, amíg... – Mély levegıt vett. – Amíg nem találsz nekem egy kérıt. Owein elengedte a lány vállát. – Sajnálom, Elwen, de nem maradhatsz itt! A bath-i szállás a legjobb, amit ajánlhatok neked, és az nyújtaná a legjobb lehetıségeket a jövıdre nézve is! Nem volt alkalmad megtapasztalni az atyai tanácsok elınyeit, és tudom, hozzászoktál a függetlenségedhez, de már túl idıs vagy ahhoz, hogy azt tedd, amit jónak látsz, és oda menj, ahová csak akarsz! Erıs kézzel kell téged irányítani, és meg kell tanulnod mindazt, amit csak egy fiatal hölgynek tudnia kell! Megígértem az édesanyádnak, hogy úgy törıdöm veled, mintha a tulajdon lányom volnál! – Elwen szóra nyitotta a száját, de Owein félbeszakította. – Ebbıl nem engedek! – Felkelt az ágyról. – Pár héten belül választ várok Charlestól. Ha minden jól megy, amint visszatérek Párizsból, el is indulhatsz Bath-ba! – Az ajtóhoz lépett, kinyitotta. Visszanézett a lányra, mintha csak akart volna még mondani valamit, de aztán szó nélkül kiment, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Elwen egyedül maradt. Maga köré fonta a karját, és megállt a parányi szoba közepén. Szinte agyonnyomták a falak. Amikor özvegy édesanyját arra kényszerítette az egyre növekvı szegénység, hogy végleg elszegıdjön egy földbirtokos szolgálatába, Owein maga mögé ültette Elwent a nyeregbe, és felhozta Londonba. A lány sírva fakadt, és a nagybátyja azt hitte, bánatában zokog. Pedig az igazság az volt, hogy Elwen könnyeit a megkönnyebbülés szülte. Powysban az édesanyja minden hajnalban sápadtan, szótlanul indult el, hogy szobalányként dolgozzon egész nap. Elwen sietve elvégezte a maga dolgát, kitakarította a sötét, dohos kunyhó két szobáját, megetette a rossz természető anyakocát és a pár csontsovány csirkét. Amint ezzel megvolt, elindult a tágas, nyílt mezık felé, megmásznivaló fákat keresett, és gyerekeket, akikkel játszhatna. A hosszú, hideg délutánokon csak nézte, ahogy a parasztgazdák és a fiaik visszatérnek a legelıkrıl és odaköszönnek egymásnak. Ahogy teltmúlt az idı, az anyja egye inkább magába fordult, végül már csupán halovány árnyékként lebegett a gyermeke élte fölött. Mintha minden hangos szó, minden hirtelen nevetés fájdalmat okozott volna neki, így Elwen megtanult csendben élni. Amikor Londonba ért, az elsı három napot a nevelıanyja ajtajában töltötte, hallgatta a város zaját. Elszegényedett anyja éveken át súrolta mások padlóját, hogy megkeresse a kevés kenyérre valót, és nem maradt belıle más, csak üres héj; képtelen volt szeretetet adni vagy elfogadni, teljesen elfelejtett érezni és álmodni. Owein nem értette. İ csak a kardhegyen érkezı halált ismerte. – Will Campbell! Will épp két vödör vizet cipelt, hogy megtöltse az istállóban a vályúkat, amikor a csoportjából két fegyvernök lépett oda mellé. – Mi van? – Megnézhetjük a medált? – kérdezte az egyik, egy alacsony, szeplıs, pisze orrú kölyök. Will türelmetlenül sóhajtott, de letette a vödröket, és a tunikája zsebébe dugta a kezét.

Elıhalászta a rézmedált, a torna gyıztesének járó díjat. – Nesze – mondta, és a szeplıs fiú felé nyújtotta. A kölyök áhítattal vette el, összehajoltak fölötte a barátjával, úgy nézegették. Will látta, hogy szemközt kinyílik egy ajtó: a gyengélkedı ajtaja. Egy fegyvernök lépett ki rajta. – Hogy is volt az az utolsó támadás? – kérdezte a szeplıs fiú. Will nem válaszolt. A gyengélkedırıl kilépı fegyvernök Garin volt. Will csak a hajáról ismerte fel, úgy eltorzult a barátja arca. – Isten anyjára! – lehelte, és nem is törıdött vele, hogy a két másik fegyvernök döbbenten kapkod levegı után az istenkáromlás hallatára. Elkapta a kezükbıl a medált, és futásnak eredt. Garin jobb szeme teljesen bedagadt, a szemhéja ijesztıen vörös volt és feszes. A bır sötét püspöklilára színezıdött körülötte, a szélén sárga foltok éktelenkedtek. A fiú szája is fel volt dagadva, a bır megrepedezett, felhasadt, az arca jobb oldala úgy felduzzadt, mintha valaki egy kendıt gyömöszölt volna a szájába. – Garin? Mi...? .– Hagyjál békén – motyogta Garin, és a hangja éppolyan torz volt, mint az arca. Will a tunikája zsebébe dugta a medált és megragadta Garin vállát. – A Küklopsz tette? – Ne hívd így! – Garin elrántotta a kezét, és a preceptórium dokkjába vezetı átjáró felé futott. Will követte. Az Endurance, a párizsi útra kiválasztott hajó nekifeszült a köteleinek, a hullámok nyikorogva lökdöstek a dokk falának. Kerek, kétárbocos gálya volt; gömbölyő hasa, az orrban és a taton emelkedı, nyurga emelvények elárulták, hogy áruszállításra tervezett kereskedıhajó. Szinte nem is emlékeztetett a karcsú hadihajókra. A fedélzet fölött pókhálóként gabalyodott a kötélzet, és odafenn a templomosok fekete-fehér zászlója – a csaták gyülekezıpontja – lobogott és csapkodott a hideg szélben. A legénység a partról ırizte a hajót; amikor a két fegyvernök lerohant a kikötıfalon, felnéztek, aztán újra játszani kezdtek. Garin mereven állt, ökölbe szorította a kezét, majd leroskadt a kikötı falára. Will leült mellé. Kinézett a vízre. A Temze úgy verte vissza a napsugarakat, mint egy hatalmas, törött tükör; több ezer fényszilánk villogott a színén. A ragyogástól könnyezni kezdett a szeme. – Hogyan tehette ezt veled? Hiszen a tulajdon húsa, vére vagy! – Elveszítettem a tornát. Dühös volt. – Mikor csinálta? – Tegnap. Will biccentett. – Nem találtalak a vacsoránál. Aggódtam érted. Garin arca kifejezéstelen maradt. – Nem zavarnak a sérülések. Megérdemeltem. Nem voltam elég jó. – Megérdemelted? – rázta meg Will a fejét. – Mit mondott az ispotályos? – Hogy látni fogok, ha lelohad a duzzanat! –Krisztusom! – Talán majd kapok egy szemkötıt – jegyezte meg Garin, és elfordította a fejét. Kis vászonzacskót szedett elı a zsebébıl. Büdös, sötétzöld anyaggal volt teli· – Mihály testvér a duzzanatra adta ezt a borogatást – egy pillanatig csak nézegette a zacskót, aztán hátrahúzta a kezét, mintha a folyóba akarná dobni. – Ne! Meggyógyulsz tıle! – rántotta vissza Will a kezét. Garin ránézett, aztán kacagni kezdett. A feszült, éles hang megzavarta Willt, és örült, amikor hirtelen abbamaradt. – Megkereshetem Oweint. Talán beszélne a nagybátyáddal, talán megkérné, hogy hagyja ezt abba! – Ez családi ügy – szólt rá Garin élesen -, semmi köze nincs hozzá Oweinnek... és neked sem! Hagyj békén! – Az a kurafi ezúttal túl messzire ment – mormolta Will. – Bárcsak jobban

szembeszegülnél vele! – Mint te az apáddal? – csattant fel Garin. – Az más – vetette oda Will ingerülten. – Az apám sosem vert meg! – Egyszer azt mondtad, bárcsak inkább verne – emlékeztette Garin. – Az ökle is jobb lehet, mint a hallgatása, ezt mondtad, nem? – Most nem rólam van szó! – mondta Will a fogát csikorgatva, és most ı fordította el a fejét. – A nagybátyám azt akarja megtanítani, hogyan legyek jó parancsnok. Csak a családunk javát akarja; éppúgy, mint én. Azért büntetett meg, mert elrontottam valamit. Nem gonosz. Az én hibám, hogy nem végzem jól a dolgomat! – Hogy mondhatsz ilyet? Mindent megváltoztatott! Te is megváltoztál! Vagy nem szórakoztunk eddig jól? – Kis híján már tizennégy éves vagyok, Will, akárcsak te! Ha Owein nem lenne olyan elnézı, már hónapokkal ezelıtt kicsaptak volna, annyi szabályt szegtél meg puszta szórakozásból! Ideje lenne férfiként viselkedned! – Ha a férfivá érés azt jelenti, hogy onnantól egy csepp humorom sem lesz, inkább maradok kölyök! És a szabályok többsége értelmetlen! Azt is elıírják, hogyan vágjuk a sajtot vacsora közben! Nem errıl szól, ha az ember lovag! – Néha azt hiszem, te nem is akarsz lovag lenni – jegyezte meg Garin lekicsinylıen. – Ne tereld el a szót – vágott vissza Will kurtán; nem tetszett neki a társalgás új menete. – A nagybátyádnak nem lett volna szabad ezt tennie veled. Ez már túlmegy minden büntetésen, te is tudod! Garin örömtelenül felnevetett. – Szerinted ı az elsı, aki megvert? Az anyám bottal vert, ha nem tetszett neki valami, és a nevelım... ó, ı más volt. Ha rosszul mondtam fel a leckét, az öve után kapott! – Garin tekintete viharos volt. – Fogalmad sincs arról, milyen az, ha az embernek meg kell felelnie a családi névnek, el sem tudod képzelni, mi mindent kell tennem, hogy mindenki elégedett legyen... – Willre nézett. – Semmit sem értesz, Will! Semmit sem tudsz! – Figyelj, Garin – kezdte Will halkan -, talán van rá mód, hogy megakadályozzuk, hogy így bánjon veled. Azt hiszem, készül valamire. Elıször is, kölcsönadta a lovát valakinek, egy fickónak, aki... – Sosem értetted, miért bánik így velem – szakította félbe Garin anélkül, hogy meghallgatta volna. – Csak a javamat akarja! Talán ha Owein szigorúbban fogna téged, te is jobb fegyvernök lennél! – Micsoda? – kérdezte Will döbbenten. – Mindent elnéznek neked, mert jól bánsz a karddal. Semmit sem veszel ko-molvan, de belıled nem is parancsnokot nevelnek, mint belılem! Te egyszerően csak egy kis senki vagy! – Garin kijelentése ott lógott a levegıben. A fiú sóhajtott egyet. – Nem úgy értettem – motyogta. – De a nagybátyám így gondolja. Azt mondja, rossz hatással vagy rám, és azt is megtiltaná, hogy egyáltalán szóba álljak veled, ha nem lennénk vívótársak. Téged okol sok mindenért, amit rosszul csinálok. – İ – harapta be Will a száját. Felkapott maga mellıl egy követ, és a hajóhoz vágta. Az halk koppanással ütıdött a fának, aztán a folyóba loccsant. Will felállt. A tunikája zsebébe dugta a kezét, az ujja a medálhoz, a nyereményéhez ért. Úgy tervezte, az apjának adja; bebizonyítja, gondolta dacosan, hogy igenis méltó a megbecsülésére; hogy még így is elég jó, hogy a fia lehessen. De az apja nem volt itt vele. Az apja nem látta, ahogy minden reggel órákon át gyakorol, nem látta, ahogy megnyerte a tornát, nem ült vele éjszakákon át, nem látta karddal a kezében meredni a sötétbe, nem látta, mennyire szeretne felejteni. Will egy pillanatig csak állt, aztán elıhúzta a zsebébıl a medált. Végigsimított a két rézlovagon, aztán a barátja felé nyújtotta.

– Nesze! Garin felpattant és a medálra meredt. – Nem kell a nyereményed! – vetette oda mereven. – Most már nem nyeremény – mondta Will. Elkapta Garin kezét és a tenyerébe nyomta a medált. – Ajándék. Garin egypár pillanatig nem szólt semmit, aztán az ujjai ráfogtak a medálra. – Köszönöm – motyogta. Will biccentett és visszadugta a kezét a zsebébe. Garin kinyitotta a száját, mintha csak mondani akart volna valamit, aztán elment. Barátja távozása után Will leült a kıfalra, hátradılt a könyökére, úgy nézte, ahogy egy kereskedıhajó siklik fel a folyón. A Temze mindig zsúfolt volt errefelé. A hajók főszereket, üvegárut, textíliát, bort hoztak Bruge-bıl, Antwerpenbıl, Velencébıl, sıt még Akkonból is. Elızı tavasszal egy genovai kereskedıgálya kapitánya egész közel hajózott a parthoz, és odadobott Willnek két narancsot és egy marék fügét. Aznap éjjel Garin és Will királyi lakomát csaptak. Will újabb követ piszkált ki a falból, és a folyóba dobta. A kı a vízbe csapódott és eltőnt, csak a víz fodrozódása mutatta, hogy létezett. Garin tévedett. Will nem pusztán szórakozásból szegte meg a szabályokat. A munka, a zsolozsmák, az étkezések végeérhetetlen áradatában, az áhítatos csend foglyaként, saját belsejébe zárva nem tehetett mást,'gondolkoznia kellett. Csak a vívásban, a hátborzongató izgalomban, a vad összpontosításban tudta számőzni magától a gondolatokat. És akkor, ha olyasmit csinált, amit nem lett volna szabad; az izgalom előzte az árnyakat és megfakította az emlékeket. Közeledett az este és kezdett hővösödni. Will lassan indult el a preceptóriumba vezetı, keskeny ösvényen. Átvágott a fegyvertár mellett, a kápolna felé ment. Sötétkék köpenybe burkolódzó alak ült a temetıt szegélyezı, alacsony falon. Elwen volt az. A gyümölcsös felé nézett, hosszú haját csapkodta a szél. Will elıször el akart menni mellette, aztán hirtelen meggondolta magát. – Elwen? – Will még az alkonyi félhomályban is látta, hogy a lány sírt. – Mit akarsz, Will Campbell? – kérdezte a lány, és elfordította a fejét. A fiú megvonta a vállát és ment volna tovább. – Várj! – kiáltott utána Elwen. – Maradj! – kérte, amikor a fiú visszafordult. – Örülnék a társaságnak! Will leült mellé a falra. – Mi a baj? – kérdezte a lány elkeseredett arca láttán. – Elmegyek – piszkált ki Elwen egy kis koszt a körme alól, és beszámolt arról, mit mondott neki Owein. – Sajnálom – sóhajtotta Will esetlenül, amikor a lány a történet végére ért. – Mi az, hogy sajnálod? – kapta fel a fejét a lány erre a hangra. – Nem téged adnak hozzá valami randa vénemberhez! – Úgy értem, sajnálom, ami a nevelınıddel történt. Sajnálom, hogy meghalt. Elwen a köpenye ujjába törölte az arcát, és nem nézett a fiú szemébe. – Én is, de... – meglágyult a hangja. – Nem akarok Bath-ba menni! – Keserően felnevetett. – Most már sosem látom meg a Szentföldet, azt hiszem! Will megdöbbenve nézett rá. – Zarándokútra akartál menni? – Nem zarándokútra – fordult felé a lány, és kisimította a köpenye ráncait a szoknyája fölött. – A faluban, ahol éltem, volt egy férfi, aki járt a Szenföldön. Aranykastélyokkal és tornyokkal megrakott városokról mesélt, és azt mondta, olyan kék a tenger, hogy belefájdul az ember szeme! És hogy olyan helyek is akadnak, ahol sosem esik az esı... Powysban mindig esett – Elwen szeme felragyogott a halódó, esti fényben. – Látni akarom! Mindet! Az összes helyet, amirıl történeteket faragtam! Ha Powysban maradtam volna, anyám hamarosan

összeboronál valami helyi paraszttal. Akkor aztán nevelhettem volna a disznókat meg a gyerekeket, és életemben nem láttam volna mást, mint a nyomorúságos kunyhónk körüli földeket! Volt egy barátnım Powysban, velem egyidıs volt, és egy magánál húsz évvel idısebb férfi jegyese. Gondolom, mostanra már férjnél van és naphosszat padlót súrol. És rám is ez a sors vár! – Elwen felkelt, összehúzta magán a köpenyt. – Utazni szeretnék, más országokat látni; nem akarok öreg lenni és szegény és boldogtalan, mint akik közül jöttem! Mint az anyám! Akkor inkább meghalok! – tette hozzá hevesen. – De tényleg! – Will szóra nyitotta volna a száját, de a lány nem hagyta. – És ne mondd nekem, hogy csak a férfiak utazhatnak! Épp elég nı eljutott már a Szentföldre, még lányok is! A nevelınım mesélt a gyermekek keresztes hadjáratáról! – A gyermekek keresztes hadjárata nem számít. Csak Marseilles-ig jutottak, ott az utolsó szálig eladták ıket rabszolgának! De nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy megértelek. Ha tehetném, már holnap nekivágnék! Hidd el, nekivágnék! – tette hozzá lázasan. – Hogy háborúzz – vetette oda a lány szárazon. – Nem! – Minek tanulsz, ha nem katonának? Will nagyot sóhajtott. – Ha eljutok a Szentföldre, háborúzni fogok, az igaz – ismerte be -, de nem azért mennék oda! – Akkor miért? – kérdezte a lány egyszerően. – Látni szeretném az apámat – mondta a fiú halkan. – Akkor igazam volt abban, amit mondtam? Hiányzik neked? Will is felkelt. – Nem tudhatod, hogy sosem látod a Szentföldet! Owein azt mondta, csak egy évig kell Bath-ban lenned! – És szerinted utána elenged majd a férjem? Nem... – sóhajtott fel Elwen. – Azt hiszem, túlságosan is leköt majd a kenyérsütés meg a gyereknevelés. Végtére is ez az asszony dolga, nem? Ez a kötelességünk! – Nem feltétlenül – kockáztatta meg Will. – Nem? Anyád talán nem ezt csinálta? – Csak azt akartam mondani – válaszolta Will -, hogy sosem tudhatod, mi lesz! – Körbenézett; egy csapat fegyvernök masírozott el mellettük, csizmájuk nagyokat dobbant a földön. Némelyikük érdeklıdve méregette Elwent. – Most mennem kell! – Örülök, hogy újra láttalak, WÎ11 Campbell! Will elindult, aztán visszanézett. – Owein egyszer azt mondta, az ember maga alakítja a sorsát. Talán ugyanez vonatkozhat a nıkre is? – Igen – mondta Elwen halovány mosollyal. – Talán!

10.

Honfleur, Normandia Kr. u. 1260. október 22. Az Endurance meglovagolta a hullámokat, az orrán szétfröccsent a víz. Az ég felhıtlen, sötét azúrkék volt, és a háromszöglető vitorlák kidagadtak a szélben. Férfiak hangja harsogott, parancsszavakat kiáltottak. Az Endurance kapitánya és öt tisztje is templomos volt, de a legénység fennmaradó részét fegyvernökök és leszerzıdtetett tengerészek tették ki. Will a hajó oldalára támaszkodva nézte a vizet. Utazott már a Temzén hajózó bárkákon, de azok a lassú, békés kirándulások semmiben sem hasonlítottak a mostani útjához. Akármerre fordult, csak a végtelen kékséget látta. Mintha repült volna. Kicsivel arrébb elszürkült arcú fegyvernök hányt hangosan a tengerbe. Will elfordult az öklendezı fegyvernöktıl, tekintete a fölötte emelkedı tatfedélzeten ücsörgı alakon állapodott meg. A fickó ráérısen lógatta hosszú lábát, és szorosan magára

csavarta szürke köpenyét. A ragyogó napsütésben az arcába húzott csuklya sem rejthette el az arcvonásait. Minden sötét volt rajta: a szeme szénfeketén villogott, a haja és a szakálla hollófekete volt, a bıre fényes mahagónibarna. Nem csak Will figyelte kíváncsian. Valamivel korábban hallotta, hogy a templomos kíséret két idısebb fegyvernöke mit suttog egymásnak az idegenrıl. – Lehetne amúgy genovai is – mormolta az egyik a másiknak -, vagy pisai! De azt el nem tudom képzelni, hogy mit kereshet itt! Hallottam, az egyik lovag azt mondta, Sir Jacques bajtársa! – Nem – súgta vissza a másik fegyvernök, és komoran meredt a szürke köpenyes alakra-, nem a tengeri köztársaságok szülötte! Szerintem szaracén! Társa erre keresztet vetett és a kardja markolatára tette a kezét. Az idegen viszonozta Will tekintetét, elmosolyodott, mire a fiú elkapta a pillantását, és úgy tett, mintha csak a vízen nézne valamit. Amikor visszafordult, a titokzatos alak már elgondolkozva figyelte a tengert. Lehet, hogy valóban szaracén volna? Will képtelenségnek vélte: Isten ellensége egy templomos hajó fedélzetén? De aztán eszébe jutott az idegen különös kiejtése és a lovagok szobájában talált levél, ettıl elbizonytalanodott. Will odapislogott Garinra – szívesen megosztotta volna vele az idegennel kapcsolatos gyanúját, és a barátja egyedül ült a tat felé húzódó padok egyikén. Kicsit lelappadt már az arcán a duzzanat, bár a jobb szemét még mindig nem tudta rendesen kinyitni. Will elindult felé, aztán leroskadt egy padra a zsákja mellé: abban volt minden úti holmija, a váltás tunika és nadrág, és a rövid, görbe kard. Az elmúlt pár napban Will többször is megpróbált beszélni Garinnal, de a másik magába zárkózó érdektelensége mindig elkedvetlenítette. Úgy döntött, kivárja, amíg Garin keresi meg. Kinyújtotta a lábát és felnézett a kapitány kabinjára az emelt tatrész alatt. Az ajtó tárvanyitva állt. Tíz templomos lovag ült odabenn egy asztal körül, bort iszogattak délutáni étkezésük mellé. Owein zsámolya mellett a földön Will látott egy jókora, fekete ládát – arannyal kiverve ragyogott rajta a király címere. Úgy vélte, nyilván ebben a ládában lehetnek a koronaékszerek. Eleonóra királynı és személyes kísérete a szomszédos kabinban laktak. Miután kihajóztak a Temze torkolatából, a királynı is kijött a fedélzetre két szobalányával. Sötétbarna haját csipkés fıkötı alá tornyozták, de pár szál kiszabadult, és keretbe fogta finom vonású arcát. Bíborvörös selyemruháját aranyliliomokkal hímezték tele; büszkén viselte a francia királyság uralkodóházának jelét. Eleonóra fiatal lányként került Provance-ból Henrik Angliájába, és a testvére, Margit, IX. Lajos francia király felesége volt. A királynı aggódva figyelte a déli égboltot, míg a hajó megkerülte Anglia keleti csücskét, aztán nem sokkal késıbb vissza is vonult a kabinjába. A kísérete azonnal követte. Néha halk hárfaszó lágy foszlányai szőrıdtek ki a kabinablak elıtt szorosan összehúzott, skarlátszín függönyökön. Will a hajó falának támasztotta a fejét, lehunyta a szemét. Valamivel késıbb sirályok rikoltozására ébredt. Nagyot ásított, és az ajkán só ízét érezte. A Nap már alacsonyan járt, a tenger visszatükrözte a felhık bíborlilában játszó hasát. Szárazföldhöz közeledtek. A keskeny, zöld szalag alacsony, lágy ívő dombok sorává bomlott szét, az élüket meredek, fehér sziklák szegélyezték. Will csalódottan nézte ıket. Azt várta, a francia királyság megdöbbentıbb lesz majd, újszerőbb, de a zöld mezık és kavicsos parti sávok pont ugyanolyanok voltak, mint az angol partvidék. A gálya megkerült egy keskeny kis félszigetet, ami ujjként meredt a sós vízbe, és egy folyó széles torkolatán kezdett felfelé úszni. Will a legénység szófoszlányaiból rájött, hogy megérkeztek Honfleurbe. A dombok hátrahúzódtak, és jobboldalt védett kis öbölben lapuló, apró városka tőnt fel. A kikötı mögött a házak győrője jókora teret övezett; zsúfolásig tele volt emberekkel, az esti fény aranyként ragyogott az arcukon. Ez volt a piactér, az árusok bódéi fölött élénk, színes zászlók lobogtak a könnyő szélben. Nevetés, zene, és egy Will számára ismeretlen nyelv

foszlányai úsztak ki a hajóhoz a víz fölött. A fiú felkapta a zsákját és szétvetett lábakkal egyensúlyozott. A gálya a kikötıfalnak ütıdött és megállt. Jacques és a szürke ruhás férfi halk beszélgetésbe merülve állt a tatemelvény alatt. Will közelebb ténfergett hozzájuk, de a két férfi elhallgatott, amint felharsant mögöttük Owein hangja. – Üdvözlet, testvérem! Will egy alacsony, kövérkés, tonzúrás férfit pillantott meg, dús, piszkosbarna szakállal. Feléjük sietett a kikötıben. A templomos papok fekete köpenyét viselte. A pap felemelt kézzel fogadta Owein üdvözletét. – Pax tecum! – zihálta, kopasz feje búbján izzadtság csillogott. – Et cum stiritu tuo. Ma jól látom, vártak ránk! – lépett le Owein a pallón, hogy elébe menjen. – Múlt héten kaptuk meg Humbert de Pairaud üzenetét. A felséges asszony lakosztályát már elıkészítettük – csücsörített a pap elgondolkozva -, bár tartok tıle, a szállásunk igen egyszerő, és jobban illene egy közrangú asszonyhoz, mint királynıhöz! – Biztos vagyok benne, hogy egy éjszakára jó lesz! A hajónk készen van? – Igen, testvérem! – a pap a kikötı túlsó végére mutatott. – Az Opinicus ma reggel érkezett meg Párizsból! Will követte a tekintetével a pap ujját, és egy zömök, erıs egyárbocost látott négyszögletes vitorlával. A hajón egy opinicus képe volt – az oroszlán, a teve és a sárkány keveréke. – A legénység velünk vacsorázik. Nincs messze a szállásunk – a pap a domb felé intett, ahol omladozó kıfal övezte, szürke épület emelkedett. – Csatlakoznak hozzánk vacsorára és az esti imára? Mi pusztán egyszerő kompánia vagyunk, és ritkán hallunk nemes testvéreink felıl! – békésen elmosolyodott és összekulcsolta a kezét domború hasa elıtt. – Az áldott Clairvaux-i Bernát lépteit követve pusztán a lélek cselekedeteivel szolgáljuk a rendet. Szeretjük úgy gondolni, hogy inkább szerzetesek vagyunk, mint harcosok. De – tette hozzá sietve – nagy megtiszteltetés lenne ilyen nagy és nemes társasággal vacsorázni! -Kétkedve nézett fel a hajóra és a legénységre. – Bár talán nehezünkre esne ennyi éhes szájat jóllakatni. – Talán késıbb – válaszolta Owein. Felnézett az égre. – Várunk még pár órát, aztán a birtokra kísérjük a királynıt. Minél kevésbé hívjuk fel a figyelmet az ittlétünkre, annál jobb! Küldje le az Opinicus legénységét, a hajónál várjuk ıket! A pap mintha megsértıdött volna Owein határozott modorán. – Ahogy kívánja, testvérem – válaszolta mereven, aztán sarkon fordult és köpenye övét igazgatva elvonult. Jó pár órával késıbb Will azon kapta magát, hogy a kikötı szélén áll, és a ládák, dobozok, korsók mind növekvı halmát ırizgeti, miközben a legénység és a fegyvernökök egyre csak rakodják ki az Endurance-t. A rakomány túlnyomó része a királynıhöz tartozott, ott volt például az a hárfa is, aminek a hangját útközben hallották, de a dobozok és a korsók egy részét, pár sóval és sörrel teli hordót a párizsi preceptóriumba szántak. Will kiáltozást és nevetgélést hallott, és amikor megfordult, egy csapat gyerek figyelte kíváncsian. A piac még mindig teli volt emberekkel, bár kis híján éjfélre járt. A tér körül fáklyákat gyújtottak, és a nyárson sülı hús illatától nagyot kordult Will gyomra. Az egyik idısebb fegyvernök azt mondta, az ünnepség a szüreti idıszak legvégét jelenti. Sok nı viselt a fején búzakalászból font koronát, és a férfiak farkasokra, kutyákra, szarvasokra emlékeztetı, különös álarcokat öltöttek. Furcsa volt látni, ahogy ezek az állatparódiák a templom árnyékában táncoltak és forgolódtak a lobogó fáklyák között. Will megfordult, és látta, ahogy a legénység két tagja épp egy ládát cipel le a pallón. Karcsú, sötétkék köpenybe burkolózott alak tántorgott mögöttük egy nehéznek tőnı ládikóval a kezében, a csuklyáját mélyen az arcába húzta. Megbotlott. Will ugrott volna, hogy segítsen, de a tengerészek már letették a ládát, és a köpenyes alak mellett voltak. – Hadd vegyem el, kisasszony! – szólalt meg az egyikük. A nı mintha habozott volna.

– Nem hinném, hogy az úrnıje örülne, ha az udvarhölgyeit baj érné – jegyezte meg az egyik tengerész, és elvette tıle a ladikot -, és annak sem, ha a holmijával lenne gond! – Könnyedén a vállára vetette a terhet. Will lépéseket hallott a háta mögül, és amikor megfordult, egy ismeretlen, magas férfit látott. A fegyvernökök tunikáját viselte. – Hol találom Sir Oweint? – nézett föl a jövevény a hajóra. – A fedélzeten – válaszolta Will. – Szólj neki, hogy az Opinicus készen áll! Átküldım a legénység egy részét, hogy segítsenek! Will visszanézett a hajóra, a jövevény pedig elindult visszafelé a kikötın át. Az Endurance tengerészei újabb ládákért indultak. A királynı udvarhölgyének nyoma sem volt. Most már Owein is partra szállt; két fegyvernök kísérte, az egyikük Garin volt, a királyi címerrel aranyozott, fekete ládát cipelték. Will átadta Oweinnek az Opinicus fegyvernökének üzenetét. – Jól van – biccentett Owein -, Sir Jacques felügyeli majd a rakodást! Megfordult, mert a királynı vonult le kíséretével és három lovaggal a keskeny pallón. – Készen állsz, úrnım? – kérdezte Owein a királynıt, akit épp az egyik apródja segített az utolsó pár lépésnél. Az asszony testırei gyanakodva méregették a kikötıt. – Igen – válaszolta a királynı lágy, dallamos hangján. – A holmim...? – intett a Will ırizetére bízott halom felé. – Azonnal átrakodják az Opinicus fedélzetére – biztosította Owein. – Jöjj, úrnım, hadd kísérjünk el a szállásodra! Garin és a másik fegyvernök a rakomány többi részéhez cipelték a fekete ládát is. A királynı megtorpant. – Jobb szeretném, ha a férjem ékszerei inkább velem maradnának! Garin kezébıl kicsúszott a láda egyik vége, és nagy csattanással a földre esett. – Biztosíthatlak, felséges úrnım – kezdte Owein, és dühösen a láda fölé görnyedı, vérvörösre pirult Garinra meredt -, hogy az ékszerek tökéletesen biztonságban lesznek nálunk! – Odapillantott a királynıt és díszes kíséretét bámuló helyi gyerekekre. – Mennünk kellene – hangsúlyozta, és intett a három lovagnak, akik már mellette álltak a parton. A királynı és a kísérete Owein és a három lovag védelme alatt vonult végig a kikötın. A gyerekcsapat izgatottan fecsegve követte ıket, míg csak az egyik lovag rájuk nem ripakodott; akkor aztán riadtan elszaladtak. – És ez lesz a vége – jegyezte meg Jacques, majd ledobogott a palánkon a hátramaradt lovagokkal és fegyvernökökkel. Velük volt a szürke ruhás férfi is. Az Endurance legénysége bevonta a pallót, meglazította a hajót a parthoz fogó köteleket. – Vigyük a ládákat – csattant fel Jacques -, de gyorsan! – két lovagot és két fegyvernököt a rakomány ırzésére rendelt és elindult a többiekkel az Opinicus felé. A koronaékszereket rejtı ládát maga vitte. Will egy sóval megrakott láda alatt görnyedezett. A szürke ember, ahogy Will magában hívta, elöl ment, egy zsákot vetett a vállára, és az egyik kezében kisebb korsót cipelt. Félhomályos részen vágtak át, a fáklyák fénye tócsákban állt a nedves, csúszós köveken. A társaság szembetalálkozott az Opinicus legénységének jó néhány tagjával, akik a kikötı túloldaláról indultak a segítségükre. Amint elérték a hajót, Will letette a ládáját a többi mellé. Az Opinicus jóval kisebb volt az Endurance-nál, épp csak egy kabin fért el a megemelt tatfedélzet alatt. Jacques maga adta fel a hajóra a fekete ládát. – Azt hagyd csak itt, Hasszán – mondta, és a szürke fickó kezében lévı korsó felé intett. – Mit mondtam? – sziszegte Will mögött egy fegyvernök. – A Hasszán arab név! – Campbell! Will elszakította a tekintetét a szürke emberrıl, és látta, hogy Jacques komoran méregeti. – Segíts de Lyonsnak a többi ládával!

– Igenis, uram! – válaszolta Will kurtán. Visszaszaladt a másik hajóhoz, de amikor a magasra tornyozott rakományhoz ért, sehol sem találta a barátját. – Garin hol van? – kérdezte az egyik fegyvernököt. – Azt hiszem, az Opinicus-nál – vonta meg a vállát oda sem figyelve, aztán elfordult Willtıl, felkapott egy ládát, s egy másik fegyvernök kezébe nyomta. Will végigfuttatta a tekintetét a kikötın. Arra gondolt, biztos csak nem látta, ahogy Garin épp visszafelé jött. Ahogy átsöpört a pillantása a piactéren, egy magas alakot pillantott meg az árusok között. Hasszán volt az. Will lehajolt, úgy tett, mintha a csizmájával volna valami gondja; hagyta, hogy a két fegyvernök elmenjen mellette, és nem vette le a tekintetét a szürke emberrıl. Hasszán épp egy hangosan, részegen danolászó csoportot került meg. Hátrapillantott az Opinicus-ra, aztán belevetette magát a tömegbe. Will kíváncsisága legyızte az óvatosságát. Elindult a tér felé, és amikor egy lovag közeledett felé a királynı hárfájával a kezében, bebújt pár halbőzt árasztó, korhadt láda mögé. A kikötı sötétje után a tőz vöröses fénye, a hangos zene és ének összezavarta a fiút. Nagydarab asszonyság táncolt el mellette vidáman kacagva, a szoknyája csak úgy örvénylett körülötte. Hasszán valamivel arrébb téblábolt egy árus mellett, egy sor kenyeret és süteményt nézegetett. Will közelebb osont, de figyelt, nehogy a másik észrevegye. Nem messze egy színes ruhás zsonglır almákat dobált. Jókora, csatakos kutya hevert mellette. A zsonglır egyre magasabbra dobta az almákat, cigánykereket vetett, aztán a közönség ujjongására egyenként elkapta a gyümölcsöket. Will a kutya mellé lépett; az kinyitotta a fél szemét és rámorgott. A fiú lábujjhegyre ágaskodott, hogy átlásson a felnıttek feje fölött. Hasszán ellépett az árustól, és kis híján a tér túlsó végén sötétlı, magas épületeknél volt. Will átpréselte magát a tömegen. Mire elıbukkant, Hasszán már eltőnt. A templom harangja éjfélre kongatott. Will nem maradhatott sokkal tovább: a Küklopsz nemsokára észre fogja venni, hogy távolmaradt. A tér távolabbi felén ritkásabb volt a tömeg is. Hirtelen észrevette a szürke villanását, ahogy egy árnyék besurrant az épületek közti, keskeny nyílások egyikébe. A fiú futásnak eredt, el sem gondolkozott rajta, mitévı lesz, ha beéri Hasszánt; egy kis benyíló elıtt torpant meg. A sikátort vizelet és rothadt zöldség bőze ülte meg. Will épp megpróbált átlátni a sötéten, amikor megcsapta az egyik szomszédos épületbıl áradó sörszag és hangzavar. Két fickó lépett elı borostömlıvel a kezében. Az ajtó fölött esetlen, festett cégér lógott, és Will arra jutott, hogy ez csak valami vendégfogadó vagy kocsma lehet. Nem tudta kivenni az ábrát, de úgy vélte, talán egy zöldeskék mezın ácsorgó, sárga juhot lát. A templom tornya elhallgatott. Will felkiáltott; valaki elkapta hátulról, és acélos erıvel lefogta. Bevonszolták a sikátorba. Vergıdött, igyekezett megfordulni, belerúgni a támadójába, de bárki kapta is el, túl erıs volt. Könnyedén az egyik épület falának vágta. A fiú futásra készen megugrott, amint enyhült az ellenfele szorítása, de aztán megérezte, hogy valami hideg és kemény feszül a torkának, és megdermedt. Felnézett a tırt tartó férfira. A sikátorba beszivárgó, halvány fényben veszetten csillogott Hasszán szeme.

11. Ál-Szalihijja, Egyiptom Kr. u. 1260. október 23. Bajbarsz két szolgája után lépett be a sátorba; az egyik egy tálca gyümölcsöt, a másik egy kancsó kumiszt cipelt. Bajbarsz megkerülte ıket, látta, hogy Omár már ott ül a láda elé terített szınyegen szétszórt párnák egyikén. A spártai berendezés és a vászonfalakat vöröses fénybe vonó parázstartótól eltekintve a sátor üres volt. A hadsereg késı este ért Al-Szalihijjába – nem sokkal azelıtt ébresztették föl a város lakosságát messze visszhangzó dobverésükkel, hogy bevonultak volna. A város úgy

tizennyolc mérföldnyire fekhetett Kairótól. Tizenkét éve építették Ajjub szultán parancsára, hogy a hadseregnek legyen hol megpihennie, amikor Palesztina felıl érkezik haza. A maroknyi helyırségen kívül helyi gazdák és családjaik lakták, és amint meghallották a dobok hangját, kipattantak az ágyukból, és nekiláttak összekészíteni a friss ellátmányt a meneteléstıl elcsigázott hadseregnek. A mamelukok a falakon kívül, a füves, lapos síkon vertek tábort. A mezıt áttetszı, ezüstös derengésbe vonta a Hold fénye. Bajbarsz kellemesnek találta a sátor szellıs tágasságát a tábor kinti zsúfoltsága után; az üresség mintha csak elméje és szelleme elszánt tisztánlátását tükrözte volna. Kutuz és a kormányzói azt parancsolták, hogy a sátraikat a szokásos fényőzéssel állítsák fel, de Bajbarszt a fényőzı kényelem érdekelte a legkevésbé. Biccentett Omár felé és kicsatolta a kardövét. – Kalavun hol van? – Nemsokára csatlakozik hozzánk, emír! Épp... – Omár elhallgatott, a két szolgát méregette. Bajbarsz követte a tekintetét. – Menjetek – vetette oda a szolgáknak, és a sátor ajtaja felé bökött. A szolgák otthagyták az ételt és az italt, és kimentek, Bajbarsz letette a szablyáit a földre és letérdelt Omár mellé. Elfojtott egy ásítást, és mélyen a hajába túrt. Megbizsergett a fejbıre. Kutuz az elmúlt három órában a tábor állításával foglalta le, és már jócskán elmúlt éjfél. A Sínai perzselı, száraz vidékén át vezetı, kilencnapos menetelés kíméletlen próba volt, és forrón feszült, húzott a bıre. – Enned kellene valamit, szaddík! – mondta Omár. Bajbarsz a fügékre és a bársonyos narancscikkelyekre nézett. – Nem vagyok éhes! De – bólintott, és a kumisz felé nyúlt – egy italt örömmel meginnék! Omár hagyta, hadd ürítse ki a poharát. – Kalavun most találkozik az utolsó olyan kormányzókkal, akiket gyanúja szerint meg lehetne gyızni róla, hogy minket támogassanak. – Épp csak elmosolyodott. – Azt hiszem, tetszik neki ez az új szerepkör! – Jó érzékkel gyızi meg az embereket – válaszolta Bajbarsz, és visszatette az üres poharat a ládába. – I la ı beszél, mindenki meghallgatja! És – tette hozzá unott vállvonással – nem olyan érdes a nyelve, mint az enyém! Mindketten felnéztek, ahogy megrebbent a sátorlap, és Kalavun lépett be. Meghajolt Bajbarsz felé. – Emir! – Hogy ment a dolog a kormányzókkal? – Az a kettı, akivel most beszéltem, nem fogja elállni a trónhoz vezetı utat, ha a szultán halott! Úgy érzik, te lennél a legjobb jelölt! – Mennyibe fog nekem kerülni a hőségük? – mosolyodott el Bajbarsz szárazon. – Apró csepp csak a gazdagság tengerében, ami a citadella kincstárában vár rád. – Kalavun visszafordult és újra felcsapta a sátorlapot. – Miközben kinn jártam, találtam valamit, ami a tiéd, emír! Khadir lépett be a sátorba. A jövendımondó ruhája vizes volt és sáros, és egy döglött nyulat himbált a fülénél fogva. Beosont a parázstartó mögötti árnyékokba, maga elé fektette a nyulat és lekuporodott. Hosszú, csontos végtagjai elterültek a homokon, és Omárnak az a kellemetlen benyomása támadt, mintha csak egy támadásra kész pókot látna. Nehezen küzdötte le ezt a rossz érzést. Nem értette, Bajbarsz miért ragaszkodik hozzá, hogy ez a nyomorult görcs is részt vegyen az efféle fontos ügyekben. Egyszerre zavarta és aggasztotta a dolog. – Hol jártál? – csattant fel Bajbarsz. – Vadásztam – válaszolta Khadir durcásan. A derekát övezı láncról lógó, aranymarkolatú tırön vércseppek vöröslöttek. A jövendımondó elırenyúlt és megsimogatta a döglött nyúl

fülét. – Milyen puha – mormolta. – Sikerült kiderítened, amit tudni akartam? – faggatta Bajbarsz Khadirt. Eközben Kalavun is leült az egyik párnára, és egy fügét emelt le a tálcáról. – Igen, uram – ült a sarkára Khadir, és végigmérte a három férfit. – A trónhoz vezetı kulcsot el lehet fordítani. – Mit ért ez alatt? – fordult Omár Bajbarszhoz. – Mi a trónhoz vezetı kulcs? – Aktáj, a szultán fıhivatalnoka. Csak neki van rá joga, hogy a szultán halála után átadja a trónt az utódjának – nézett Bajbarsz Khadirra. – Biztos vagy benne? – Alaposan megfigyeltem az elmúlt pár hétben, uram! Gyáva bolond. Ha sarokba szorítjuk, hamar meghajol az akaratunk elıtt – mosolyodott el Khadir. – Itt az idı! A háború vörös csillaga uralja az eget. Vérért kiált! – Akkor meg fogja kapni. – Bajbarsz Omárhoz és Kalavunhoz fordult. -Kutuz egész napos pihenıt rendelt holnapra. Kétségkívül nagy, diadalittas beszéddel akarja fellelkesíteni a csapatokat, mielıtt dicsıségteljesen bevonulnánk Kairóba. – Az uralkodó sátrát a városfalak alatt állították föl. Kutuz napkeltekor felkel a reggeli imára, eszik valamit, aztán mindig visszafekszik még aludni egy órára. Ekkor lesz a legsebezhetıbb, és a testırei többsége sem lesz vele. Felfedeztem a sátor és a fal között egy kis citromfaligetet, kellıen sőrő aljnövényzettel. Amint világosodni kezd, elbújunk a fák között, és amikor Kutuz újra lepihen, átvágjuk a sátor hátsó falát, és bejutunk a magántermeibe. Kalavun, te fogsz végezni a szultánt ırzı két muizzijjával, aztán a trónterem bejáratára vigyázol. Omár, te a hátamat véded, és elbánsz minden szolgával, aki közbe próbálna lépni. Én pedig megölöm Kutuzt. Mindkét férfi bólintott. – Ez azt jelenti, hogy nincs túl sok idınk – folytatta Bajbarsz. – Kalavun, neked most el kell menned Aktájhoz. Ott kell lennie a szultán halálakor, hogy átadhassa nekem a trón fölötti uralmat. Fenyegesd meg, vagy ha lehet, fizesd le, nem érdekel; csak vedd rá, hogy mellettünk álljon! – Ahogy parancsolod, Bajbarsz emír! – hajtotta meg a fejét Kalavun, és felkelt. – Aktáj egy órája vonult vissza – nézett fel rá Bajbarsz. – A sátrában találod! Kalavun kisurrant a sátorból és átvágott a táboron. Mivel a hadsereg csak egy napra állt meg AlSzalihijjában, nem mindegyik sátrat állították fel, így a katonák jó része a szabad ég alatt tért nyugovóra a kis, sárgásán derengı tüzek körül. A dobosok is abbahagyták a fáradhatatlan zajongást, és lágy csend hevert el a seregen, csak a katonák halk mormolása és egy-egy lant pengése törte meg. A tábor szélén megsőrősödı árnyak között különös, fekete formákba rendezıdtek az ostromgépek és a szekerek körvonalai, és gondozóik hosszú sorokban vezették le a tevéket a gyapotföldeken át a síkon csordogáló, számtalan kis patak egyikéhez. Kalavun megkerülte az uralkodó sátrát; jól látta mögötte az alacsony városfalat és azon túl a vályogtéglás épületek sorát. A sátor elején félrehúzták és két szárnyra kötötték a súlyos szövetlapokat. Látszott odabenn díszes emelvényén a szultán trónja. Jó néhány muizzijja állt szótlanul, mereven a bejáratnál. Kalavun elment mellettük, a lépte nem csapott zajt a ruganyos füvön, és a szultán fıhivatalnokának kisebb sátra felé közeledett. – Kalavun parancsnok! Kalavun megállt. Megfordult, és látta, hogy az egyik kormányzó szólította meg, akit nemrégiben próbált megvesztegetni. – Beszélnünk kell – mondta a kormányzó, és elélépett. Kalavun tiszteletteljesen biccentett. – Jelen pillanatban, kormányzó, a szultán fıhivatalnokával van találkozóm. De utána bármikor szívesen beszélek veled! – Ha szövetségest keresel – jegyezte meg a kormányzó, és Aktáj sátra felé intett -, odabenn egyet sem találsz. – Ezt hogy értsem? – kérdezte Kalavun a homlokát ráncolva.

– Érdekes információm van! Kalavun körbenézett, aztán intett a kormányzónak, hogy kövesse. Kicsit arrébb mentek Aktáj sátrától és beolvadtak a sötétbe. – Mondd! – Amint már mondtam, értékes információm van. – A kormányzó ajkán árnyalatnyi mosoly játszott. – Megkapod a jutalmad! A kormányzó elhallgatott, aztán biccentett. – A szultán a fıhivatalnoka segítségével vadászatot szervezett holnapra, a reggeli ima után. Bajbarszt is meghívják. Kutuz meg akarja gyilkoltatni. – De hát miért tenné? – vett mély levegıt Kalavun.– Talán hírét vette volna a terveinknek? – Nem – válaszolta a kormányzó -, arra gyanakszom, egy ideje már tervezgeti Bajbarsz halálát. A szultán tisztában van vele, hogy Bajbarszt sokan támogatnák a seregben, és nem csak a bahri regiment soraiban. Kutuz attól tart, hogy Bajbarsz idıvel saját hadsereget toboroz, és ellene fordul. – Honnan tudod mindezt? – Kutuz azt hiszi, még mindig hő vagyok hozzá. Meghívott az Aktájjal tartott találkozójára, ott voltam, amikor véglegesítették a terveket! Kaiavun megrázta a fejét, próbálta megemészteni a híreket. – Hányan lesznek a vadásztársaságban? – Kutuz, hat muizzijja és öt kormányzó, engem is beleértve. – Tudnál beszélni a többi kormányzó bármelyikével a vadászat elıtt? Talán meg tudnád ingatni azokat, akiket Bajbarsz még nem fizetett meg, hogy álljanak az oldalára? – Talán eggyel vagy kettıvel ·– válaszolta a kormányzó. – Bajbarsz gondoskodik róla, hogy bıséges jutalomban részesüljön a hőséged! – Ezt el is vártam! Kaiavun visszaolvadt az árnyékok közé és újra átvágott a táboron. A sátorban ott találta Omárt és Bajbarszt; még mindig beszélgettek. – Emír – szólalt meg halkan. Bajbarsz felnézett.

12. Honfleur, Normandia Kr. u. 1260. október 23. Hasszán erısebben Will torkának nyomta a tırt. – Miért követtél? – kérdezte még egyszer; a szavait összemosta akcentusa. – Válaszolj! – Nem követtelek – lehelte Will, nagy nehezen eltépte a tekintetét a tırrıl és a férfi szemébe nézett. Hasszán szája széle megrángott. – Észreveszem, ha követnek! Azóta figyelsz, hogy elhagytuk Angliát! Ne hidd, hogy teljesen bolond vagyok! – Csak látni akartam, hová mész. Hallottam, miket beszélnek a többiek. Azt mondják, szaracén vagy. Nem bíznak benned. – Értem – bólintott Hasszán elgondolkozva. – Szóval azért követtél, hogy lásd... mit is? Hogy szakítok-e pár percet arra, hogy megölök pár keresztényt, megerıszakolok néhány apácát, és befalom a helyi csecsemıket? – Will fehér villanást látott, ahogy a férfi elvigyorodott. – Hiszen a szaracénok mind ezt csinálják, nem? Hasszán hátralépett, leengedte a tırt és kihúzott valamit a zsákjából. Will nem mert

megmozdulni. – Nesze – mondta a férfi, és feltartott egy cipót. – Ezért mentem. Ennivalót vettem – beledobta a kenyeret a zsákjába, és visszalökte a tırt is a csípıjén lógó, rövid bırhüvelybe. – Azt ajánlom, hogy menj vissza a hajóhoz! – leolvadt az arcáról a mosoly. – Ez nem gyerekeknek való hely, akármilyen bátrak is! Will ellépett a faltól, hátrálni kezdett, a tekintetét egy pillanatra sem vette le Hasszánról. Lassan, zakatoló szívvel fordult meg, és mereven kilépdelt a sikátorból. Minden egyes lépésnél magán érezte Hasszán pillantását. Amikor a térre ért, visszanézett. Hasszán még mindig ugyanott állt, és ıt figyelte. Will lerohant a kikötıbe, kis híján fellökött egy fekete ruhás, koponyára emlékeztetı, fehér álarc mögé bújó alakot. A férfi vadul káromkodott. Az Endurance már eltőnt, elnyelte a folyótorkolat sötétje. Will felkapott a jócskán megfogyatkozott rakomány halomról egy ládát és az Opinkus felé cipelte. Kétszer is meg kellett állnia és letennie, hogy kicsit kifújja magát, és ne remegjen úgy a lába, mielıtt tovább indulhatott volna. Az, hogy karddal a kezében vívjon egy másik fegyvernökkel, egy dolog; az, hogy tırt szegez a torkának egy felnıtt, mégiscsak más érzés volt. Az Opinicus oldalán fáklyákat tőztek a fém tartókeretekbe, fény árasztotta el a fedélzetet és a kikötı kıpadkáját. Garin is ott volt, épp egy ládát vonszolt be a királynı holmijának kijelölt kis kabinba. Ahogy Will a hajó mellé ért, Owein nézett le a fedélzetrıl. – Fegyvernök! – tartott fel a lovag egy zsákot. – Ez a tiéd? Will felismerte a kardját és a ruháit tartalmazó csomagot. – Igen, uram! – mondta, és feltette a ládát a falra. – Ne hagyd szanaszét – dobta le neki Owein a holmiját. – Nem hiszem, hogy a királynı örülne, ha épp a te nadrágodra bukkanna a csomagjai között! Will látta, hogy az ura odaszól két fegyvernöknek a parton, hogy ketten cipeljenek lel egy nehéznek tőnı ládát a fedélzetre. Azon gondolkozott, szóíjon-e Oweinnek arról, mi történt. Hasszán fel volt fegyverkezve, és nyilvánvalóan veszélyes alak. De ha egyszer Jacques bajtársa volt, talán Owein már tudta, hogy szaracén? Will nem értette a dolgot. És vajon a titokzatos levélnek volt valami köze Hasszánhoz, vagy az valami másra vonatkozott? Hirtelen mozgást látott. Valaki az árnyékok takarásában átsurrant a dokkokat szegélyezı kunyhók között. Akárki volt is az, hirtelen beugrott egy halom fonott angolnacsapda mögé. Egy lovag az Opinicus orrán állt, a kunyhók felé nézett. Amint elfordult, a titokzatos alak újra mozogni kezdett. Will összeráncolta a homlokát és megindult a fal mentén, el az Opinicus mellett. A háta mögött csörömpölést hallott, pár kiáltást és szitkot. – Vigyázz már, a fenébe is! – hallotta Will Owein kiáltását. Will rájött, hogy van valami ismerıs a közelgı alakban; emlékeztette valamire, hogy ilyen mélyen az arcába húzza a köpenye csuklyáját. Aztán rájött: ez ugyanaz az udvarhölgy volt, akit az Endurance-on látott azzal a dobozzal tántorogni. A lány elıtt lépett ki a sötétbıl, és megtorpanásra késztette. – Mit csinálsz itt? A lány hátrálni kezdett. – A királynı küldött? – lépett utána Will. A lány tovább hátrált, míg csak el nem botlott a háta mögött egymásra dobált hálókban. Megtántorodott és elveszítette az egyensúlyát. Lecsúszott a csuklyája, és esés közben kibomlott Elwen haja. A hajó felıl újabb csörömpölés hallatszott, jó néhány csobbanás és hangos kiáltozás kíséretében. Az Opinicus oldalának támasztott egyik palló felbillent, és két fegyvernök és a láda, amit cipeltek, a vízbe esett. Owein vadul ordított, hogy kapják el a ládát, mielıtt még elsüllyedne. Will egy pillanatig földbe gyökerezett lábbal állt, aztán Elwen mellé ugrott. A lány vadul vergıdött, és egyre jobban belegabalyodott a hálókba, amikre esett. Ahogy a fiú letérdelt mellé, elernyedt és tehetetlen dühében sírni kezdett. Will ledobta a

zsákját és lefejtette egy háló csücskét a lány karjáról. – Elwen? De hogyan...? – letekerte a háló maradékát is, és hátraguggolt. – Mi a fenét keresel te itt? Elwen falfehér volt, egész testében remegett. Kék köpenye kinyílt és a ruhája elején sötét folt éktelenkedett. – Vér? – mormolta Will, és felé nyúlt. – Nem! – csattant föl a lány, és határozottan ellökte a fiú kezét, aztán maga köré rántotta a köpenyt. – Rosszul voltam! – nagy nehezen talpra kecmergett. Owein még mindig kiabált. A vízbe esett fegyvernökök a ládát markolva próbáltak a kikötı fala felé úszni. A legénység egy tagja már ledobott nekik egy kötelet. – Mi a fene ütött beléd? – pattant fel Will is, és döbbenten meredt a lányra. -Hogyan jutottál fel az Endurance fedélzetére? – Elbújtam a raktérben utolsó este, amikor az ırök egy pillanatra nem figyeltek – vonta össze Elwen a szemöldökét -, de az a bőz! Olyan zsúfolt volt minden, és olyan rosszul voltam, azt hittem, meghalok! – Lenézett a falra; Owein a víz fölött térdelt és próbálta elérni a félig elmerült ládát. – De azt hittem, ha a nagybátyám látja, hogy nem kényszeríthet arra, hogy Bath-ba menjek, talán akkor meghallgat – megvonta a vállát. – Vagy itt kell maradnom a kikötıben, és majd egymagam eljutok valahogy Párizsba. Will hitetlenkedve, de ıszinte tisztelettel meredt rá. – Te aztán... – hirtelen elhallgatott, mert a kikötı árnyai közül jókora, fekete ruhákba burkolódzott csapat ugrott elı. Az arcuk helyén koponyák villantak fel sivárfehéren a fáklyafényben. Egy emberként rohantak az Opinicus felé. Érdes hang harsant, az egyszerre kivont kardok fémes hangja. Will figyelmeztetıen felkiáltott, de a hajón álló lovagok már kardot is ragadtak. Két fekete ruhás alak elvált a falkától, és egyenesen Owein felé rohant. Will a lovag nevét ordította és Elwen sikítani kezdett mellette. Owein megpördült, a kardja egy rettenetes pillanatra megakadt a hüvelyében, aztán hirtelen engedett, és szinte kirobbant a levegıre, ahogy az egyik támadó a lovag mellé ért. Élesen visszhangzott a kardok csengése. A folyóba esett két fegyvernök félúton volt a fal teteje felé, amikor a roham kezdıdött. Eldobták a ládát és felkapaszkodtak a kikötıbe. Az egyiküket azonnal le is vágták a támadók, hangos sikollyal zuhant vissza a vízbe, csak akkor szakadt meg hirtelen a hangja, amikor végül elmerült. – Az ékszerek! – ordította Owein. Egyik ellenfele oldalába vágta a kardját és megpördülve a földre lökte. – Védjétek az ékszereket! – A második férfi is rárohant Oweinre. A kardjaik felíveltek és szikrázva csapódtak egymásnak. Tizenhat támadó kapaszkodott fel az Opinicus fedélzetére; felrohantak a pallókon, vagy átugrottak az alacsony mellvéden. Közelharc tört ki a fedélzeten. Az Opinicus legénységének két tagja is a lovagok és a három felfegyverzett fegyvernök oldalán harcolt, de a többiek fegyvertelenek és képzetlenek voltak, így könnyő célpontnak bizonyultak – hármukkal végzett a támadás elsı hulláma. Jacques két ellenféllel küzdött, a kardja szinte elmosódott a kezében, az arcára komor összpontosítás ült ki. Garint a kabinajtóhoz szorították be, a vonásaira álarcként feszült rá a rettegés, úgy nézte a nagybátyját. Az egyik lovag elkínzottan felordított, ahogy egy penge eltalálta a fejét és csontig felhasította az arcát. A támadója nekiugrott, vállal betaszította a vízbe. Owein, egy másik lovag és a megmaradt fegyvernök végeztek a kikötıben maradt három ellenséggel, és a hajóra ugorva siettek bajtársaik segítségére. Will elırerohant, aztán megállt, a keze üresen rángatózott. Elwen megragadta a karját. – Mitévık legyünk? – a lány hangját egészen eltorzította a rettegés. – Will! Mitévık legyünk? Will visszafojtott lélegzettel nézte, ahogy Owein meghátrál egy erıteljes felépítéső férfi szapora kardcsapásai elıtt. A lovag lebukott, megfordult, és a férfi hátába vágta a kardját, de

közben így is mély sebet kapott kardforgató karjára. Jacques végzett két ellenfelével, most egy harmadikkal küzdött. Egy újabb lovag esett el, aztán a támadók veszítettek két újabb embert. Az egyik fegyvertelen tengerész kirántotta a hajó oldalára tőzött fáklyák egyikét, és ide-oda kaszált vele, hogy megvédje magát a kardcsapásoktól. A lángok fényes csíkot húztak a sötétségbe. Hangos kiáltás harsant a hajó tatja felıl; Garint egy nagydarab férfi lökte félre az ajtóból. A fickó kitépte a kabinajtót és beugrott a kis fülkébe. Egy hordót rúgott a rárontó fegyvernök útjába. Will sarkon fordult. Csak most jutott eszébe a csomagja. A hálók mellett hevert a földön. Odarohant és feltépte. Kirántotta a kardját és a hajó felé rohant. – Ne! – sikította a háta mögött Elwen. – Will! Will felviharzott a pallón, és átvetette magát a mellvéden. Lebukott, mert az egyik támadó, aki épp végzett egy fegyvernöktársával, felé suhintott. Will hátralépett, de beleütközött a hajó oldalába, és a nagydarab fickó megindult felé, vadul hörögve koponyaálarca alatt. Will elırevágott a kardjával, hogy hárítsa a támadást, az ütés ereje végigrándult a kardján és a karján is, meggyengítette a fogását. A fiú összeszorította a fogát, jobban ráfogott a markolatra, ahogy az ellenfele újra és újra nekiesett. Minden ütése erısebb és gyorsabb volt, mint az elızı. Will körül káosz uralkodott, de a fiú csak az ellenfelét látta, ahogy a mellkasa és a hasa felé vág. Will kibújt valahogy a hajó mellvédje és az ellenfele közül, megfordult és épp csak vissza tudta kapni a fejét; a kard sivítva szelte át a levegıt, és talán egyujjnyival hibázta el a koponyáját. A vértıl iszamós, holttestek borította fedélzet más volt, mint a vívótér. Az ellenfele sem fogta vissza a kardot ütés közben. A kardokat sem fából faragták, az élük sem volt eltompítva. Will hirtelen megdönthetetlen bizonyossággal tudta, hogy most meghal. Támadója kardja lassan, szinte ráérısen vágott felé. A saját pengéjét túl messzire vitte az elızı védésnél, hogy most védhessen vele. Semmi nem volt közte és a mellkasa felé száguldó vasdarab között. Will hátralépett, az utolsó pillanatban behunyta a szemét, aztán megcsúszott egy vértócsában, és kiment alóla a lába; a kard a levegıbe csapott, ahogy elesett. Will sikolyt hallott maga fölül, vér záporozott az arcára. Megdöbbentette, milyen forró. A nagydarab férfi hasából egy kard hegye állt ki. Will arrébbgördült, hogy ne rá zuhanjon az összeroskadó holttest, és látta, hogy Hasszán áll véres pengével a férfi mögött. A szaracén átrohant a fedélzeten. Will talpra kecmergett. A parton nıi sikoly harsant. Miközben vívtak, a tíz megmaradt fekete ruhás alak betört a kabinba. Kettejüknél ott volt a koronaékszerekkel megrakott láda. A másik nyolc a hajó oldalára vezetı utat tisztította meg. Oweint ketten szorították sarokba, akármilyen vadul küzdött is. Az egyik rabló összeroskadt Jacques egy vad döfése alatt; a félszemő lovag vállt vállnak vetve harcolt Hasszánnal, de a ládát cipelı két támadó így is elérte a pallókat. Lerohantak a partra és egyenesen beleütköztek Elwenbe; a lány veszélyben látta Oweint, és futva indult meg a hajó felé. Elwen elesett az ütközés erejétıl. Az egyik férfi elengedte a ládát, ami hangos reccsenéssel zuhant le a kıre. Will felkiáltott, ahogy a férfi kivont karddal fordult Elwen felé, aztán elmosódott mozgást látott, és a fickó kezébıl kiesett a kard, ı pedig oldalra zuhant – Garin rohant bele teljes erıbıl. Tompa csattanás hallatszott, majd nagy csobbanás. A fickó a folyóba zuhant, de esés közben beverte a fejét a gálya oldalába. Will leugrott a hajóról. A másik rabló ledobta a kardját és felkapta a ládát. Futva indult meg, de Owein és egy másik lovag azonnal a nyomában voltak. A férfi alig pár lépésnyire lehetett a hajótól, amikor Owein kurtán hátba döfte. A láda újra a földre csattant, a tartalma szétszóródott a kövön. Az ékkövekkel kivert korona végiggurult a falon, és csörömpölve megállt a peremen. A győrők, a nehéz arany országalma és a csillogó jogar vörösen villogott a fáklyafényben. Owein megpördült, látta, hogy ott van Will és Garin is; a fegyvernök már felkapta a folyóba lökött férfi kardját. – Védjétek az ékszereket! – ordított rájuk. Ahogy észrevette a mögöttük álló Elwent, leesett az álla és a kardja gyengén csapott a levegıbe. Zavartan fordult el a hajóról harsanó

ordítás hallatán. Garin maga is felkiáltott, amikor látta, hogy a nagybátyja összeroskad; egy kard mélyedt az oldalába, aztán véresen villant a fényben. A támadó egy pillanattal késıbb maga is elesett Hasszán vad csapása alatt. Hat rabló leugrott a hajóról. Hárman Oweinre rontottak, de a szétszórt, összeszedhetetlen ékszerek látványa, és az utánuk leugró lovagok hangja elbizonytalanította ıket. Megfordultak, majd maradék társukkal együtt futásnak eredtek. Négy lovag és két fegyvernök kergette át ıket a kikötın, míg Garin Jacques nevét kiáltozva rohant vissza a hajóra. A hajótól nem messze kisebb tömeg győlt össze, a piactérrıl iderohantak a népek, hogy megnézzék, mi ez a felfordulás. Hamar szétszóródtak, amikor kivont karddal közéjük rontottak a fekete ruhás alakok. Nık rángatták el sikítozva gyermekeiket a veszedelem elıl. Owein visszafordult az unokahúgához. – Elwen? A háta mögül nyögést hallott. A férfi, akit az elıbb hátba szúrt, térdre küzdötte magát, és erıtlenül markolta a kardját. Owein megindult felé. A férfi felemelte a fejét, és a tekintete megállapodott a lovagon. – Pax! – kiáltotta, és ledobta a kardját. – Pax! Kelj fel! A férfi lassan kecmergett talpra, lehajtotta a fejét, mintha csak így tisztelegne. Will is csak akkor vette észre a tırt, amikor már elemelte az oldalától a kezét. A fiú felordított volna, de túl késı volt már; a fickó Oweinre vetette magát és a lovag mellkasába vágta a tırt. Egyenesen szíven döfte. Owein kardja csörömpölve hullott a földre. A lovag hátrazuhant, két kézzel kapaszkodott a tır markolatába. Will torkából csak most szakadt ki az üvöltés; Owein úgy vergıdött a földön, mint egy partra vetett hal. A gyilkosa megfordult és eltántorgott. Meghallotta maga mögött a léptek zaját, és hátranézett; barna szeme elkerekedett a koponyaálarc mögött, amikor meglátta Will felé sújtó kardját. A penge tompa reccsenéssel zuhant a férfi fejére, oldalt kapta el, és sötéten lövellt fel a halántékából a vér. A fickó térdre rogyott. Will visszarántotta a kardját. Egymásba kapcsolódott a tekintetük, és a fiú egy végtelenül rövid, mégis kínosan hosszúnak tőnı pillanatig habozott, aztán elıreszúrt, átdöfte a férfi torkát, érezte a porc ellenállását, aztán a hús megadó lágyságát. – Owein! Will sarkon pördült, látta, hogy Elwen Owein fölé hajol. Kirántotta a kardját az ellenfele torkából és futásnak eredt. Elwen a két kezében fogta Owein fejét, és egyfolytában nagybátyja nevét sikította. Owein mellkasából kiállt a markolatig belevágott tır, az ajkán véres buborék pattant szét, megfestette, mintha csak erıs bort ivott volna. A szeme nyitva volt. Will meredten nézte az urát, aztán a pillantása a kezében tartott kardra siklott. Széles vércsík éktelenkedett a rövid pengén. Erezte, ahogy felkavarodik a gyomra, a fülében Elwen sikolyai visszhangzottak. Leejtette a kardot és térdre rogyott a lány mellett. Megmarkolta Elwen vállát, megpróbálta arrébb húzni, hátha attól megnyugszik. A lány keze csupa vér volt. – Menjünk innen! A lány tovább sikoltozott. – Elwen! – ordított rá Will, és hátrarántotta. A lány keze lecsúszott Owein arcáról. A lovag feje ernyedten félrebillent. – Nem! – sikította Elwen, és ököllel verte Willt. – Nem! Will elkapta a lány csuklóját és magához rántotta. Szorosan átölelte, kis híján összezúzta. Elwen válla fölött is jól látta Owein arcát: látta a lovag ernyedt száját, üresen, vakon meredı szemét.

13. Al-Szalihijja, Egyiptom Kr. u. 1260. október 23. Kutuz a trónján ült, és nézte, ahogy a Nap érkezésével keleten rózsaszínre vált az ég. A nap jónak ígérkezett nyúlra, sıt talán vadkanra is. A tábor lassan ébredezett. A katonák összecsavarták a takarójukat, megreggeliztek, ellátták a lovaikat. A vadászatra összehívott öt kormányzó és hat muizzijja a sátor bejáratánál várta. Bajbarsznak egyelıre még nyoma sem volt. Kutuz felkelt a trónról és lelépett az emelvényrıl. Átsétált a füvön oda, ahol az apródjai már kiterítették az imaszınyegét. Mekka felé fordult, amint a Nap elsı sugarai felragyogtak az égen. A sereg összes katonája ugyanezt tette. Szavaik egymásba fonódtak, énekként emelkedtek a síkság fölé. – Biszmillah arrahman arrahim. Alhamdulülah, rabb al 'alamin. Arrahman arrahim. Malik jaum addin. Kutuz a földön térdelve befejezte az imádkozást, homlokát a zöld, nedves főhöz érintette, és mélyen beszívta az illatát. Hátrakuporodott a térdére, és látta, ahogy három férfi tart felé. Összevonta a szemöldökét, amikor Bajbarsz két oldalán megismerte Omárt és Kalavunt. – Emír – köszöntötte a késve érkezıt, és felállt. Bajbarsz mélyen meghajolt. – Uram! – Egyedül csak téged hívtalak, Bajbarsz – jegyezte meg Kutuz, és kurtán rámosolygott Omárra és Kalavunra. Bajbarsz meglepıdve nézett rá. – Bocsásson meg, felséges szultán! Nem tudtam, hogy a vadászat magánjellegő lesz! – Omárhoz és Kalavunhoz fordult. – Hagyjatok magunkra! – Várjatok! – kiáltott Kutuz, és feltartotta a kezét. – Erre semmi szükség sem lesz. A tisztjeidet is szívesen látom, emír! – elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy mindegyikünknek jut elég zsákmány... – intett az apródjainak. -Nyergeljetek fel még két lovat! – Kutuz saját fehér kancájához lépett. – Induljunk is! – kiáltott a kíséretének. Mielıtt nyeregbe szállt volna, a szultán elvette könnyő vadászlándzsáját az egyik muizzijjától, és közel hajolt a testırhöz. – Szólj a többieknek – mormolta -, hogy három halál lesz ma! A vadásztársaság kilovagolt a táborból és északnak fordult. A vidéket aranyfénybe vonta a kora reggeli Nap. A lovak keskeny patakocskák fölött ugrattak át, utat törtek a friss aratás megritkította gyapotföldeken. Az ıszi termés utolját begyőjtı parasztok már a földeken voltak. Felkapták a fejüket és a lovasok után néztek. Kutuz könnyedén felvette a lova ritmusát, a térdével szorította a kanca oldalát, és élvezte, hogy a könnyő szellı felszárítja a bırén gyöngyözı verejtéket. Csupán négy hónapig voltak távol, de sokkal hosszabbnak tőnt a hadjárat. Amikor elhagyták Egyiptomot, épp csak áradni kezdett a Nílus: a folyó még nem volt akkora, hogy betöltse a deltát és felduzzassza a patakokat és a csatornákat. A víz azóta már leapadt, és mindenütt zöldellı, lapos síkot hagyott maga után. Gyızedelmesen tért haza, és holnap estére már egész Kairó a nevét fogja visszhangozni. A társaság a Manzala-tó csillogó tükréhez ért. Nádas fedte kis öblök mellett, göcsörtös ligetek között vágtattak el, gólyákat és vízimadarakat rebbentettek fel, ahogy átcsörtettek a sőrő aljnövényzeten. A parton, ahol szivacsos és rövid volt a fő, bivalyok legelésztek. Két vadász felkiáltott az elsı nyulak láttán; a nyurga, barna állatok hatalmas ugrásokkal rohantak a víztükör felé. Kutuz is átvette a kiáltást, a vadászai magasra emelték vékony lándzsáikat, és hajszába kezdtek. Három kormányzó elıreügetett, hogy bekerítse a nyulakat, és nemsokára már ujjongó, lázas kiáltások hangzottak, ahogy egyik állatot a másik után ejtették el. Kutuz is

útjára engedte a lándzsáját, átdöfte vele az utolsó nyulat. Az állat a földre zuhant és mozdulatlanul hevert. Bajbarsz megfordította a lovát, Omár és Kalavun mellé léptetett, miközben a szultán leszállt a nyeregbıl, és a muizzijják szétszóródtak, hogy összeszedjék a zsákmányt. Bajbarsz lecsusszant a lováról. – Készen álltok? – kérdezte. A tekintetével Kutuzt követte. – Igen, emír – válaszolta Omár. Leugrott a nyeregbıl és szablyája markolatára fonta az ujjait. Kalavun csak biccentett. Aktáj ráérısen lépett az asztalra halmozott, étellel megrakott tálcák felé. A sátorban fülledt forróság honolt, a férfi fél kézzel legyezgette magát, míg a másikkal egy darab húst csúsztatott a szájába, aztán lenyalta az ujjáról a zsírt. Fehér selyemruhája nedvesen, ráncosán tapadt húsos testére, a hónaljánál két lucskos folt éktelenkedett. Behunyta a szemét és örömmel fogadta, hogy hátulról könnyő szellı simít végig rajta, aztán amikor valami éles is a hátába fúródott, felkiáltott volna. A kiáltást a szájára csapódó, erıs kéz fojtotta belé. Aktáj halálra váltan pislogott, miközben valaki a fülébe sziszegett. – Hallgass! A tır hegye mélyebben a hátába vájt, erre a férfi riadtan biccentett. Támadója lassan elhúzta a kezét, és amikor Aktáj megfordult, a vigyorgó Kliadirral találta magát szemközt. A jövendımondó nekiszegezte az aranymarkolatú tırt. – Mit keresel itt? – Aktáj remegı ujjal bökött a sátor bejárata felé. – Kifelé! – Legnagyobb bosszúságára inkább ijedt nyökögésnek, mint parancsnak hangzott a szava. Khadir megpörgette az ujjai között a tırt, a markolatba fogott rubin vérvörösen verte vissza a fényt. – Az uram küldött! – A hangja hirtelen suttogássá halkult. – Üzenete van számodra! – Miféle üzenete? Khadir odaugrott elé, épp csak egy ujjnyira állította meg a tırét Aktáj hasától. Aktáj hátralépett és nekiütközött a mögötte lévı asztalnak. Felborított egy kancsó bort. – Kérlek – fogta könyörgıre -, kérlek, ne ölj meg! – Amikor az uram visszatér a vadászatról, látni szeretne az uralkodói sátorban. – Mit akar tılem Bajbarsz emír? – dadogta Aktáj. Képtelen volt levenni a tekintetét a tırrıl. – Bajbarsz emír már nem létezik – vihogta Khadir. – Nem vele fogsz találkozni! – Könnyedén megkarcolta Aktáj hasát a tırrel, a penge hegye kihúzta a finom selyemszövet szálait. A jós a hivatalnok mellkasáig emelte fel a kést. – Bajbarsz szultánnal lesz találkozód! – Mit akarsz... ? – Aktáj elkerekedett szemmel hallgatott el. – Az uralkodó sátrában fogod fogadni, és felkéred, hogy Egyiptom szultánjaként, a mameluk hadsereg parancsnokaként foglalja el a trónt! – Nem! – csattant fel Aktáj hangja. – Elıbb látnám a bitófán! – balra vetıdött, és bár a tır hegye vörös csíkot szántott a bırére, megpróbált a kijárathoz jutni. Khadir egy szemvillanás alatt elıtte termett, és megdöbbentı erıvel teremtette a földre. A jövendımondó megállt a szultán fıhivatalnoka fölött és szétnyitotta mocskos felsıruháját. Ott lógott alatta az aznap éjjel elejtett nyúl, a fülénél fogva egy madzaggal a férfi övére csomózva. Khadir lerántotta a nyulat a madzagról, és a földön heverı, riadtan ziháló Aktáj fölé tartotta. – Nevet adok ennek a teremtménynek. Aktáj lesz a neve – Khadir felemelte a tırét, és felhasította a döglött állat száját. – Aktáj csak akkor beszél, ha azt mondjuk, beszélhet! – levágta a nyúl egyik fülét. – Aktáj nem tőri, hogy bárki is rosszat mondjon Bajbarszról! – kitépte az állat egyik szemét, és leejtette. A véres kis golyó Aktáj hasán remegett. – És Aktáj

csak az új szultán hatalmát látja majd! – Ráfektette a nyulat Aktáj ziháló mellkasára. – És ha Aktáj nem teljesítené, amit most mondtam... – Khadir elıkapta a tırt, és hosszú vágást ejtett a nyúl hasán. Vér és kékes-lilás belek buggyantak ki a kezei között, bemocskolták Aktáj ruháját. – Akkor meghal! Bajbarsz átvágott a döglött nyulakkal borított gyepen. A vadászok szétszóródtak, hogy összeszedjék az eldobott lándzsákat, Omár és Kalavun a szultán két oldalára lépett. Bajbarsz egyenesen Kutuz felé tartott. Az uralkodó épp a maga elejtette nyulat vette föl. Kutuz a fülénél fogva emelte fel a döglött állatot. – Ma este pompás lakoma vár minket! – intett a szanaszét heverı állatok felé. Bajbarsz közeledtére megfordult. – Jó vadászat volt, nem, emír? – De – válaszolta Bajbarsz -, jó vadászat volt! Kutuz átnézett Bajbarsz válla fölött a parancsnok mögött álló két muizzijjára. Odabiccentett nekik. Bajbarsz figyelmét teljesen lekötötte a szultán, és nem vette észre, hogy a testırök szablyát rántanak a háta mögött. De Omár látta, mi történik. – Felséges szultánom! – kiáltott Omár, és maga is kihúzta a kardját. Kutuz feléje fordult, már nem Bajbarszra figyelt. A mosolya lehervadt, amikor észrevette Omár kezében a kardot. Omár felemelte a pengét és a vadászokra nézett. – Üdvözöljük méltóképp urunkat! – kiáltotta, és térdre esett Kutuz elıtt. A kormányzók összenéztek, aztán követték Omár példáját, nehogy udvariatlannak tőnjenek. Kalavun sem maradt el mögöttük. A muizzijják és Bajbarsz talpon maradtak, az emír értetlenül nézett Omárra. Egy pillanattal késıbb aztán ık is kardot rántottak, és a hőség szobraiként hullottak térdre. Omár tekintete a szultán mögött térdeplı Bajbarszra villant. Halványan elmosolyodott. Kutuz meglepıdve nézett le térdeplı kíséretére. – Felséges uram – kezdte Omár lágyan -, hőséget esküdhetek neked? Kutuz felnevetett, és odanyújtotta neki a kezét. – Persze! Omár határozottan megmarkolta a kezét, és megcsókolta. Kutuz kiáltást hallott és éles fájdalom hasított a hátába. Térdre roskadt, és ahogy lenézett, látta, hogy egy kard hegye áll ki a gyomrából. Aztán hátrarántották a kardot és forró vér zubogott végig a combján. Rettenetes fájdalom lett úrrá rajta. Fémes pengéseket hallott maga körül, kardpengék csattantak össze, és bár már kezdett elhomályosodni a látása, még észlelte, hogy Omár talpra pattan, és Kalavunnal együtt a testıreire veti magát. Megpróbált felállni, de a teste nem engedelmeskedett az akaratának, és haszontalanul elırebukott. Erıtlenül köhögött egyet, és letette a tenyerét a főre az egyik döglött nyúl mellé. Egy pár csizma lépett a látóterébe és felemelte a fejét; mintha csak hatalmas sziklatömb ült volna a nyakán. Bajbarsz állt fölötte. Kivont szablyáján vér vöröslött. Bajbarsz kirúgta Kutuz kezét, a szultán oldalra bukott, hanyatt gördült. Erezte, ahogy a föld nedves hidege beléárad, és egy hangot hallott, ami mintha nagyon, nagyon messzirıl szólt volna hozzá. – Már nem vagyok a rabszolgád! Bajbarsz elsétált. Négy muizzijja halottan hevert, a másik kettı megadta magát. Az emír Kalavunhoz lépett; a tiszt arra a két kormányzóra fogta a kardját, akik még nem dobták le a fegyverüket. – Tegyétek le a fegyvert! – vakkantott rájuk Bajbarsz. – Ezt nem teheted! – tiltakozott az egyik kormányzó. – Épp most tettem meg. A két férfit cserbenhagyta az ereje; hagyták, hadd essen a földre a kardjuk. Kalavun felvette a fegyvereket és odabiccentett annak a kormányzónak, aki figyelmeztette ıket Kutuz tervére.

Bajbarsz lesietett a tópartra. Ledobta a szablyáját a homokra, belegázolt a sekélyesbe, hogy lemossa a kezérıl a vért. Felegyenesedett, a tenyerével ernyızte el a szemét a Nap vakító sugara elıl, és átnézett a túlpartra, ahol a flamingók rózsaszín felhıben szálltak át a tó fölött. Bajbarsz hangosan felnevetett. Ez mind az övé volt. A tó, a sík, a madarak; mind, mind az övé volt! Átcsorgatta ujjai között a tiszta vizet. Az övé volt. Évek óta, talán életében most elıször nem kötötte semmi sem: sem a rabszolgaság béklyója, sem a hőségeskük köteléke. Szabadnak érezte magát. A megfogyatkozott vadásztársaság visszalovagolt a táborba, Omár és Kalavun Bajbarsz mellett ügettek. Visszahozták a szultán fehér kancáját és a halott testırök hátasait, de a testırök és az egyik kormányzó tiltakozása ellenére Bajbarsz temetetlenül hagyta Kutuz tetemét a tóparti gyepen. A táborban a katonák abbahagyták, amit csináltak, amikor ellovagoltak mellettük, és a tekintetük az üres nyergekre tapadt. Bajbarsz az uralkodó sátra elıtt húzta meg lova kantárját, és leugrott a nyeregbıl. Jó néhány kormányzó indult meg felé. Mit sem törıdött a kiáltozásukkal, egyenesen bevonult a nyílt sátorba. Aktáj az emelvényen állt, a trón mellett, az arca sápadt volt, egész testében remegett. Khadir ott állt mellette. Bajbarsz biccentett a jövendımondó felé, és fellépett az emelvényre. Szembefordult a sátor körül tolongó emberekkel. Egyre nagyobb volt a tömeg, ahogy a katonák kiáltásaira kezdtek odagyőlni az emberek. Bajbarsz mély hangja betöltötte a tábort. – Kutuz szultán halott! Khadir egy pillantására Aktáj lépett elıre. – Bajbarsz emír – nyögte ki remegı hangon -, a tiéd a trón! A tömeg az elsı bejelentés hallatán mormolni kezdett, de erre döbbent kiáltozás és gyızedelmes ujjongás tört ki a katonák között. Bajbarsz leült a trónra, a kezét a karfa két aranyoroszlánjára fektette. Aktáj térdre borult elıtte. – Hőséget fogadok neked, Bajbarsz Bundukdári, Egyiptom császára! A bahri regiment katonái és tisztjei követték elsınek Aktáj példáját, de nem maradt el tılük sokkal a tpbbi regiment és a szabadcsapatok katonasága sem. A fehér köpenyes muizzijja harcosok döbbenten néztek egymásra, és lassan ráébredtek, hogy ıket is leváltották: ismét a bahrik lesznek az uralkodó testırei. De ennek ellenére ık is egyesével meghajoltak új uruk elıtt. Kalavun és Omár felkeltek, a trón két oldalára álltak. Kalavun kivonta a kardját. – Éljen Bajbarsz al-Malik al-Zahir! A mameluk hadsereg egy emberként vette át a kiáltást, és Bajbarsz neve az égig harsogott. – Éljen Bajbarsz al-Malik al-Zahir! Éljen Bajbarsz, a gyızedelmes király! Bajbarsz felkelt a trónról, az emelvény széléhez sétált. Felemelte a kezét, mire a tömeg elhallgatott. – Kutuz úgy tervezte, hogy ma este itt áll majd, ahol most én állok, és a mongolok elleni evızelmet dicsıítı beszédet mond – néhányan ujjongtak ennek hallatán. – De én nem beszélek a gyızelemrıl. Csak a vereségrıl. – Az ujjongás elhalt. – Mert vereséget szenvedtünk! – Bajbarsz szava visszhangzott a hirtelen támadt csendben. – Túl sokáig tőrtük az olyan uralkodók vezetését, akik nem akartak a gyızelem útjára vezetni minket! Túl sokáig lustálkodtunk erıdítményeink biztonságában, miközben Palesztinában a népünknek nincs más választása, csak a harc és a halál! Túl sokáig hagytuk, hogy a Nyugat árnya kísértsen földjeinken! Kis híján kétszáz éve már, hogy kereszttel és karddal felfegyverkezett katonákat küld, hogy bemocskoljon és elpusztítson minket! Valóban örökké az ı rabszolgáik akarunk lenni? – Nem! – hangzott pár elszánt kiáltás. – Tétlenül akarunk állni?

A tiltakozás hangosabb lett, egyre többen csatlakoztak hozzá. – Én nem leszek tétlen! – ordította Bajbarsz. Kivonta a szablyáját, majd felharsant a taps és az éljenzés orkánszerő robaja. – Lejárt a várakozás ideje! – a szava átvágott a hangzavaron is. – Ki áll mellém a frankok ellen? A mameluk hadsereg egy emberként jelentkezett. Bajbarsz az ég felé lökte a kardját. – Dzsihádot hirdetek!

14. Temple, Párizs Kr. u. 1260. október 26. Csepergett az esı, kis, áttetszı gyöngyökben ült meg az emberek lehajtott fején, és beletapadt a szél híján ernyedten lógó vitorla szövetébe. Mindent elborított a csend; az evezık hangtalanul csaptak a vízbe, hangtalanul emelkedtek a levegıbe, és senki sem beszélt. A folyókanyarulat mögött emelkedı várost vizes köd takarta; a sötét folt minden evezıcsapással egyre növekedett. Jóval feljebb a folyó kettészakadt, és körbeölelte a hatalmas, díszes épületekkel megrakott szigetet. A legszebb és legnagyobb a túloldalon fehérlı katedrális volt. Az Opinicus a folyó bal oldali ágát választotta. A sziget és a part között szelte a habokat. Elhaladtak egy erıd mellett, aminek a kertje a partig ért, a fehér párából fák kísértetei sejlettek föl. Elhagyták az erıdöt, templomokat láttak, kolostorokat, díszes palotákat, aztán szegényesebb faházak következtek, majd mőhelyek és fogadók sőrőn összezsúfolt, keskeny utcácskák szabdalta sora. Will nézte, ahogy a parton emberek zsibonganak, bemennek a fogadókba, kijönnek a templomokból, mintha csak a hangyadomb körül tolongó hangyák lennének. Mindegyikük feketét viselt. Az esı jobban rákezdett, hangtalanul verte a háztetıket, a templomtornyokat, lezáporozott a fedélzeten kiterített kilenc holttestre is. A köpenyük szolgált szemfedıül; a lovagoké fehér volt, a fegyver-nököké és a hajósoké fekete. Az égszakadás lemosta a vért a tetemekrıl, most mindenütt vörös tócsák győltek össze a fedélzeten. Elwen Owein mellett térdelt és a szeméhez szorította az öklét. Will látta, hogy a fedélzetre mosott vért felszívja a ruhája, a vörösség teljesen átitatta a vékony anyagot. – Menj innen! – szólt oda fojtott hangon a lánynak. A vörös folt felszivárgott a lány hasáig, a mellkasáig, a nyakára. – Elwen! – kiáltott rá a fiú sürgetıen. – A vér... ! Aztán a lány már elıtte állt, az ujjával végigsimított az arcán, zöld szeme vidáman nevetett. – Will Campbell – szólította meg gúnyolódva -, az urad nem is halt meg! Will odafordult Owein testéhez, és látta, hogy a lány igazat beszél. – Ahhoz, hogy templomos lehess, nagy áldozatokat is vállalnod kell – mondta Owein, és elindult felé a fedélzeten át. Will nem tudta levenni a tekintetét a lovag mellkasából kiálló tırrıl. – Te öltél meg, fegyvernök! – Nem! Te öltél meg. Will ráébredt, hogy ezt nem Owein mondta. – Nem öltelek meg! – ordított fel Will kétségbeesetten, hátha Owein meghallja. De a lovag már nem volt ott. Will egy fekete tó szélén állt, Skóciában. Valaki sikoltott. A hang belevájt minden érzékébe. Nem mesze egy mézszıke hajú, fiatal lány táncolt, skarlátvörös szoknyája kiterült a szélben. Közelebb perdült Willhez, egyre közelebb, még közelebb, és a szoknyája vörös ködbe olvadt, úgy fogta körbe. A lány eltáncolt tıle, és amikor elment, Will látta, hogy egy

férfi áll elıtte. A barna szempár az arca helyén fehérlı semmibıl meredt rá. A férfi lassan felemelte a kezét, és Will jól látta, ahogy ráfog egy lazán lógó bırdarabra a halántékánál. Alaposan megmarkolta és nagyot rántott rajta. A fehérség elszakadt, a hangja, mintha pergament téptek volna ketté, és ahogy végre lehullott az álarc, Will sikoltozni kezdett. – Te ölted meg! – mondta az apja, feléje nyúlt és megragadta a vállát. – Minden éjszaka ezt fogja csinálni? A Will mellett kuporgó fegyvernök megfordult. – Pofa be, Hugues! – visszanézett Willre. – A kiabálásod ébresztett fel minket! Will kikotorta a szemébıl a haját. A takarója rácsavarodott a lábszárára, az alsóingét és a nadrágját átitatta a verejték. Hidegen tapadtak a tagjaira. Lesöpörte a fegyvernök kezét a válláról. – Nincs semmi bajom! A fegyvernök, aki elızı este Robert de Paris-ként mutatkozott be, megvonta a vállát és átvágott a termen. A túlsó végén volt az ágya. Will lerántotta magáról a takarót, a jéghideg kıre tette a lábát. Az egyik ágyból hangos, szabálytalan horkolás harsant. Will felkelt. Az Hugues nevő fegyvernök morogva fordult meg mellette, a fülére húzta a takaróját. Will az asztalhoz lépett; volt rajta egy kancsó víz, mosdótál és éjjeli gyertya. A gyertya már igencsak a végét járta, és a faggyú olvadt tócsája megdermedt az aljánál. A gyertyatartó peremén vajfehér cseppek lógtak, mint megannyi miniatőr jégcsap. Will tenyérrel mert vizet a kancsóból, és az arcához emelte. Libabırös lett a hideg víztıl. Leballagott a terem egyetlen, kerek ablakához, és felült a peremére. Nekidılt a kı görbületének. Jeges szél fújt. Újabb heves horkanás harsant, Will hátranézett, Hugues elkeseredetten sóhajtott egyet. Will kívülálló volt közöttük, megzavarta a szokásos rendet, a családias hangulatot. Elmesélte nekik az honfleuri csata pár részletét, de azt nem mondta el, utána mi volt; nem mesélt a kikötıben uralkodó káoszról és a kísérteties csendben telt, többnapos hajóútról sem. A csata után hamar visszatértek azok is, akik a hat menekülı rablót vették őzıbe. Kettıvel végeztek, azonban a másik négy elszökött. A lovagok Hon-fleurben akartak maradni, hogy levadásszák a támadókat és megtudják, ki küldhette ıket, de az Opinicus kapitánya azon nyomban el akarta hagyni a kikötıt. – Zsoldosok voltak! – ordította az egyik középkorú lovag, a John nevő fickó. – Meg kell tudnunk, ki bérelte fel ıket! Átkutatták a rablók holttestét, de a tetemekbıl nem tudták meg, kik lehettek, vagy honnan tudhattak bármit is a szállítmányról. A megmaradt hajósok lecipelték a fedélzeten elesett támadók testeit a partra. Két koponyaálarc úszott le gazdátlanul a folyón, keskeny, fehér képük fel-felbukkant a hullámok színén. – Három emberem meghalt – válaszolta a kapitány keserően. – Az Opinicus kihajózik, mielıtt a legénysége minden tagját elveszítem! – Nem fognak még egyszer próbálkozni. Krisztus szerelmére, a csapat nagyobbik részével végeztünk! Hadd kutassuk fel a többit is! – Nem tudhatjuk – makacskodott a kapitány -, lehet, hogy még többen vannak! – Meg kell találnunk a felelısöket – morogta John veszedelmesen mély hangon. Az egyik fegyvernök kirántotta a kardját. – Szerintem tıle kellene megkérdeznünk, ki felel ezért! – a fegyverrel Hasszán felé bökött. A férfi a hajó fedélzetén állt, csendben figyelte a szóváltást. A kapitány és a lovagok egy része megfordult és Hasszánra nézett, de a férfi tekintete a fegyvernökön pihent. – Mi okod van rá, hogy engem vádolj? – kérdezte nyugodtan. – Szaracén vagy – köpte a fegyvernök -, ennyi talán nem elég? Senki sem tudja, miért vagy itt! Senki sem ismer! – Sir Jacques ismert. Talán egy lovag szava nem elég jó neked? – SirJacques halott!

– Elég lesz – mordult fel John. Elırelépett és a fegyvernök vállára tette a kezét. Egy ideig még tovább ordibáltak, azután az Opinicus kapitánya megnyerte a vitát, és elküldtek egy fegyvernököt a preceptóriumba, hogy ébressze fel a királynıt. A királynı nemsokára megérkezett a kikötıbe a kíséretével, a pappal és a preceptórium jó néhány testvérével. A kövér pap a kezét tördelte, hitetlenkedve nézett körül, mintha csak azt várná, hogy bármelyik pillanatban felébredhet. – Irgalmas Isten! – hajtogatta. – Irgalmas Isten! A királynı az arcára szorította két kezét, úgy nézett végig a mészárszéken. A piacról a harc végére a kikötıbe győlt tömeg még mindig ott téblábolt. Alaposan megbámulták az érkezı királynıt, és összesúgtak a háta mögött. – Az ékszerek? – kérdezte Eleonóra üres hangon. A tekintetét nem vette le a fedélzetet és a kikötı falát borító holttestekrıl. – Biztonságban vannak, úrnım – válaszolta John. Az ékszereket nem hagyták a törött láda körül heverni, hamar összeszedték, egy jeltelen ládikába süllyesztették, majd bevitték a királynı kabinjába. Miközben Eleonóra és a kísérete felszállt az Opinicusra, két lovag indult meg Owein teste felé; eddig békén hagyták a kikötı földjén. Mintha senkinek sem lett volna mersze megzavarni a nagybátyja holttestén zokogó Elwent. Will próbálta már elvezetni, de nem járt sikerrel. A lovagok nem voltak ilyen gyöngédek. – Ez Sir Owein unokahúga? – kérdezte egyikük, és odalépett Willhez. Will biccentett. – Isten nevére kérdem, mit keres itt? Will nem látta sok értelmét a hazudozásnak. Bevallotta a lovagnak, hogy Elwen potyautasként került az Endurance fedélzetére. A lovag káromkodott és undorodva rázta meg a fejét. Lehajolt, a karjánál fogva felrántotta Elwent. – Talpra, te lány! Elwen nagyot sikoltott, és Will elırelépett. – Hátra, fegyvernök! – kiáltott rá a másik lovag, és segített a bajtársának arrébb tessékelni Elwent. – Owein meghalt! A sírás nem hozza vissza! A két lovag félig felvonszolta, félig felcipelte Elwent az Opinicus fedélzetére, és ott hagyták magába roskadva az egyik padon. Kíméletlen nyerseségük úgy megdöbbentette a lányt, hogy elapadtak a könnyei, és kimerült csendben ült; üres tekintettel nézte, ahogy Oweint kiterítik a fedélzeten és betakarják fehér köpenyével. Három lovag, a kövér pap és a preceptórium testvérei elmentek, hogy átkutassák a környéket a négy túlélı rabló után. Hamar visszatértek. A lovagok meghagyták az honfleuri preceptórium embereinek, hogy napvilágnál kezdjék újra a keresést, de senki nem táplált sok reményt. A papra és az honfleuri testvérekre maradt a zsoldosok eltemetésének feladata is. – Ne tegyétek ıket megszentelt földbe – tette hozzá John komoran. – Testvérem! – nézett rá a pap megdöbbenten. – De hát nem vethetjük a lelküket a Sátánnak bírálás és igazságos ítélet nélkül! – Majd a pokolban kiszabják a büntetésüket! Will a lovagok nyomában szállt fel a fedélzetre. İ cipelte Owein kardját, és gyengéden fektette le mestere mellé. Csak ekkor látta meg Garint; a fiú Jacques holtteste mellett térdelt. íiátravonta a köpenyt a halott lovag fejérıl, és a halál kegyetlen fintorába meredt arcot bámulta. Garin arca nedves volt, a keze ökölbe szorulva remegett a térdén. Kinyúlt a nagybátyja arca felé, és a keze a levegıben lebegett Jacques szemkötése fölött. Amikor Will a vállára tette a kezét, Garin összerezzent és megfordult. Az arcát egészen eltorzította a fájdalom.

– Ne érj hozzám! Wi11 hátralépett; megriasztotta a barátja hangjában égı szenvedély. Hagyta, hadd bámulja Garin tovább Jacques testét, átvágott a padokhoz, leült, és a két tenyere közé ejtette a fejét. A csatát követı felfordulás borzalmas volt. De sokkal rosszabb volt a Szajnán felfelé hajózó Opinicuson boruló csend; úgy szorult rájuk, mint egy összezárt ököl. A királynı testırei és apródjai is kinn ültek a padokon a lovagok és a fegyvernökök között. A kabint úgy megtöltötték a királynı holmijai, hogy maga és a szolgálólányai is épp csak befértek mellé. A hajó utasai közül mintha csak Elwen lett volna képes kifejezni a fájdalmát. Éjszaka ismét sírni kezdett, és egészen hajnalig megállás nélkül zokogott. Még Will is azt kívánta, bárcsak hagyná már abba, pedig ı osztozott az Owein halála felett érzett gyászban. Végül aztán az egyik fegyvernök nem bírta tovább és ráüvöltött; ijesztıen hangos volt a kiáltás a csendben. A kabinajtó egy pillanattal késıbb nagy döndüléssel kivágódott, és Eleonóra királynı jelent meg; sápadt arca halványan derengett az ajtókeretben. – Nincs szíved? – meredt a fegyvernökre, aki tátott szájjal nézett vissza rá. A királynı odalépett Elwenhez, segített neki talpra állni; halkan, lágyan beszélt hozzá, Willt arra emlékeztette, ahogy Simon vihar idején nyugtatgatta a riadt lovakat a New Temple istállójában. Eleonóra bevezette Elwent a kabinba, és az út túlnyomó részében ott is maradtak. Will nem sok mindenre emlékezett a hajóútról. Nem tehetett semmi mást azon kívül, hogy várt, nézte a lassan változó tájat és a fedélzetre kiterített holttestek körül zümmögı legyeket. Amikor az Opinicus késı este megérkezett Párizsba, a legénység egy tagja elıreszaladt a preceptóriumba, hogy kordékat küldessen a sóval és sörrel megrakott hordóknak és a holttesteknek. A királynı két testırét a palotába küldte; a testvére, Margit királynı már várta ıket. Amikor megérkezett a négy fekete ló húzta hintó és egy jókora társzekér, Elwent is beterelgették a hintóba a két udvarhölgyével együtt, miközben a férfiak a királynı holmiját a koronaékszereket tartalmazó ládikó kivételével a szekérre halmozták. – Elviszem a palotába – mondta a királynı a lovagoknak, és fellépett a kipárnázott, díszes hintóba. – A preceptóriumuk nem nınek való hely! Különösen nem gyászoló nınek – jegyezte meg, és a tekintetével odavágott a fegyvernök felé, aki ráordított Elwenre. Ahogy kigördült a kocsi, a lovagok és a fegyvernökök gyalog megindultak a Ville kanyargós utcáin. Mőhelyek hosszú sora elıtt mentek el, elhagyták az is-potályosok preceptóriumát, aztán a Rue du Temple-on át kiértek a városfalon kívül, barátságos mezık közepén fekvı preceptóriumhoz. Will szinte nem is látta, merre mennek. Amikor elértek a preceptóriumba, megmutatták neki, hol a fegyvernökök dormitóriuma, és az elkövetkezendı nap túlnyomó részét odabenn töltötte. Ez volt a második napja Párizsban, Owein temetésének a napja. Miután matinumra harangoztak, Will még ott ült egy darabig az ablakban. A többi fegyvernök ásítások és halkan motyogott párbeszédek kórusában ébredezett. A kiejtésük idegen volt Will fülének, de mivel mind latinul beszéltek, megértette ıket. A preceptóriumokban annyi különbözı ország lovagja élt együtt, hogy a latin lett a közösségi nyelv. A fegyvernökök felrángatták fekete tunikájukat nadrágjuk és alsóingük fölé, sorban odajárultak a kancsóhoz és a mosdótálhoz, és bevizezték az arcukat. Odakinn még mindig vaksötét volt. Három fegyvernök már el is ment, mire Robert odaért az asztalhoz, és tenyérrel mert a jéghideg vízbıl. A tunikája szegélyével szárazra törölte az arcát, hátrasimította finom szálú, szıke haját, és biccentett Will felé. – Nem jössz a kápolnába? – kérdezte, majd a szoba sarkában álló fegyverszekrényhez lépett, és széttárta a dupla szárnyú ajtót. Will csak megrázta a fejét. – Hadd maradjon, Robert, ha akar! Will Hugues-re nézett, aki épp a tunikáját igazgatta. A francia fegyvernök élesen visszanézett rá.

– Talán aludnod kellene egy keveset, amíg távol vagyunk! Akkor nem kellene osztoznunk az álmaidon! Robert a szemét forgatta. Kivett egy ágacskát a szekrény egyik polcáról, és dörzsölgette vele szokatlanul fehér fogsorát. – Ne is törıdj vele – mondta Willnek, és egy pillanatra kivette az ágat a szájából. – Hugues-nek csak ki kell aludnia magát! Hugues mérgesen meredt Robert-re. – Ne beszélj rólam úgy, mintha itt sem lennék! Mindig ezt csinálod! Will elnézte ıket, és érezte, hogy kis híján elmosolyodik. Mindkét fiú egy évvel idısebb volt nála, és nem is különbözhettek volna jobban egymástól. Robert magas volt és karcsú, magas járomcsontja, ívelt szemöldöke szinte már lányosan csinosnak mutatta. Hugues alacsony volt és kövérkés, közel ülı, sötét szeme épp csak kipislogott lapos, turcsi orra két oldalán, sőrő, zsíros, fekete haja alól. Hugues mindkettıjüknek hátat fordított és a szekrényhez lépett. Kirángatott-egy fekete köpenyt és a vállára terítette. – Ne is törıdj vele – jegyezte meg Robert halkan Willnek. – Csak tart azoktól, akiket még nem ismer! – mivel Will hallgatott, Robert hozzátette. – A neve miatt van az egész! – A neve miatt? – kérdezte Will szárazon. – Hugues de Pairaud. Humbert, Anglia mestere a nagybátyja. A Pairaud család hosszú évek óta szolgálja a rendet, és Hugues attól tart, hogy a kevésbé nemes születésőek közül némelyik fegyvernök talán csak azért barátkozik vele, hogy a saját útját egyengesse. – Mirıl sutyorogtok? – csattant fel Hugues, és a köpenyét simítgatva vágott át a szobán. Robert odafordult hozzá. – Épp azt meséltem Willnek, hogy egy napon te leszel a nagymester! – Úgy bizony – válaszolta Hugues hányavetin. – De legalábbis a francia királyság vizitátora! Engem erre neve... – Ha még egyszer azt mondod, hogy erre neveltek, megkorbácsollak – szakította félbe Robert. Az ágyára dobta az ágacskát és az ajtó felé terelte a barátját. – Menjünk már, Hugues! Isten halhatatlan lelket adományozott tenéked, nézzük, nem tudna-e adni mellé egy kis szívet is? – mielıtt kiment volna, még odakacsintott Willre. Nem sokkal késıbb elhallgatott a matutinumra szólító harang, jelezve, hogy kezdetét vette a szertartás. Will még mindig nem mozdult el az ablakpárkányról. Az elmúlt négy évben minden áldott nap, elıször az apjával, aztán New Temple-ben hajnalban kelt az elsı zsolozsmára. De ma nem térdepelt ott a kápolnában, ehelyett azt nézte, hogy világosodik ki az ég, és hogyan kap erıre a madárdal. A fegyvernökök szállása az istállók közelében volt, takaros négyszögbe rendezve. Az istálló tetején túl Will a messzeségbe nyúló, göcsörtös tölgyekkel és ezüstös nyírfákkal szegélyezett mezıket látott. Az egyik mezıt fonott főzkúpok tarkították; itt laktak a preceptórium mézét termelı méhek. A főben kis patak futott a vízimalom felé. A malom mögött tavacskákká szélesítették a medret, halakat neveltek benne; a víztükör visszaverte a halovány reggeli eget, a pajtákat és egyéb épületeket, amikrıl Robert mesélt neki. Ott kapott helyet a szolgaszállás, a fegyvertár, a ruhatár, a pékség és a magtárak. Még egy fazekasmőhely is akadt. Ha Will eléggé kihajolt volna, láthatja az erıd magas tornyait. A Temple, a párizsi Templom a rend legfıbb nyugati preceptóriumaként sokkal nagyobb és sokkal nagyszerőbb volt, mint a londoni New Temple, ami most igencsak szerény helynek tőnt Will szemében. Amikor már elviselhetetlenül sajgott a háta és a lába, lecsusszant az ablakpárkányról. Rámeredt az ágya lábához dobott kis zsákra. Lekuporodott, elırángatta a kardját és azt a tunikát, amit harc közben viselt. A vérfoltok beleszáradtak az anyagba. Will belemártotta a szövetet a mosdótálba, és dörzsölni kezdte. A víz hamarosan vörösesbarna lett. Még jobban

dörzsölte. A víz kiloccsant a tálból, kis tócsákban állt az asztalon, és lecsorgott a földre. A vér erıs szaga betöltötte a termet, és a gyomra összerándult. Hirtelen a zsoldos szemét látta, ahogy elkerekedett a koponyaálarc alatt, amikor a kezében lévı penge elıreszaladt. Újra érezte a karjában az émelyítı becsapódást. Megrázta a tudat, hogy milyen könnyő megölni egy másik embert, hogy milyen törékeny a test. Örült, hogy legalább nem kellett az ellenfele arcát látnia. Megnézhette volna; a zsoldosok testérıl lerángatták az álcát, aztán az honfleuri kikötı porába halmozták ıket. Megkereshette volna, melyik volt az, amelyikkel végzett, de igyekezett elkerülni a tetemeket. Egy álarcos férfi nem tőnt igazán embernek; nem volt családja, múltja, sem jövıje. Egy fiú hangja csattant el a terem elıtt a folyosón. Léptek döndültek, aztán újra elhallgattak. Will az ablakpárkányra teregette a ruháját, és azon merengett, vajon feltőnt-e bárkinek is, hogy nem jár le a kápolnába, sıt el sem hagyta a dormitóriumot. De Garin volt az egyetlen ember, akit valóban ismert a környéken, és azóta sem találkozott vele, hogy megérkeztek és külön szállásra vezették ıket. Nekiállt megtisztítani a kardot. A penge már nem egy katonásdit játszó gyerek csecsebecséje volt, nem is szeretı atyai ajándék. A halál eszközévé vált. Ahogy hosszában végigtörölgette, és nézte, amint jókora pelyhekben válik le róla az alvadt vér, Will próbálta elképzelni, hogy ott ül mellette az apja, és azt mondja neki, hogy helyesen cselekedett, hogy ezt kellett tennie, és hogy erre képezték ki; hogy ez volt a kötelessége. De akárhogy igyekezett is, csak azt hallotta, ahogy az apja üres, érzelemmentes hangon azt mondja, nem az ı hibája volt, hanem baleset, és hogy nem okolja érte a fiát. Felkondult a harang, a lovagok és a fegyvernökök a gyászmisét celebráló pap nyomában vonultak ki a kápolnából. Owein koporsóját a New Temple nyolc lovágja emelte a magasba, Will mögöttük lépdelt. A csatát még két lovag élte túl, ık az Opinicus legénységével, Garinnal és egy sereg más lovaggal, fegyvernökkel és pappal egyetemben, akiket Will nem ismert fel, a többi nyolc koporsót vitték vagy követték. Robert és Hugues is mind a ketten ott voltak, de Elwennek nyoma sem volt. Will haragudott, hogy ennyi olyan ember jön el Owein temetésére, aki nem is ismerte. Féltékeny volt az urára, és Owein fegyvernökeként tulajdon fontosságára is. A pap a kápolna fallal körbezárt udvarára vezette a menetet. Ott lépdelt mellette a francia királyság vizitátora, a nyugati erısségek parancsnoka, akinél már csak maga a rend nagymestere volt rangosabb. A vizitátor királyi külsejő férfi volt, háromágú szigonyra emlékeztetı szakállal. A temetı túloldalán kilenc sírt ástak egy sorban. Az emberek körbeállták a sírokat és leeresztették a földbe a koporsókat. Will elfordította a fejét, nem bírta nézni, ahogy Owein koporsója meg-megránduló kötelekkel ereszkedik a mélybe. A pap kántálni kezdett. – Requiem aeternam dona eis, domine, et lux perpétua luceat eis. Uram, adj nekik örök nyugodalmat, hadd ragyogjon rájuk az örökkévaló fény! Az imádság után a pap lenyúlt a talajra, felkapott egy marék földet és Owein koporsójára szórta. Végigjárta mindegyik friss sírt, és megismételte a mozdulatot. – Porból vétettél és porrá leszel! A vizitátor lépett elıre, kivonta a kardját. Mindkét kezét a markolatra fonta és felemelte a pengét. – Amit idelenn feláldozunk, azért odafenn megjutalmaznak. Ahogy testvéreink a Királyságba lépnek, várja ıket béke Istenünk kebelén! – visszatette a kardot a hüvelyébe és hátralépett a pap mellé. A sírásók megragadták az ásóikat. A koporsókra záporozó rögök tompa puffanásában a véglegesség visszhangzott. Will a sírok mellett maradt akkor is, amikor a többiek már kezdtek elszállingózni a temetıbıl. Garin a falba vágott boltíven át ment el. Egy szót sem szólt Willhez, még csak rá sem nézett a szertartás ideje alatt. Will túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy a barátja után

siessen. Letérdelt, azt sem bánta, hogy a nedves fő eláztatja a nadrágját. Honfleurben még el akarta mesélni Garinnak, miféle levelet talált a lovagok szállásán, de most már mindez mit sem számított. A Jacques elkötelezettsége iránti kétségek jelentéktelennek tőntek az elmúlt napok eseményei mellett. Will látta, hogy a vizitátor a New Temple-beli lovagok egyike mellé lép. – Holnapután elindulnánk London felé, uram – mondta John, az a lovag, aki a csata után átvette az irányítást. – A koronaékszerek biztonságban vannak a kincstárukban, a testvéreinket is végsı nyugalomra helyeztük; nincs itt semmi keresnivalónk. A rend angliai mesterének tudnia kell, mi történt. A lehetı leghamarabb vizsgálatot kell indítani ez ügyben – lehalkította a hangját. – Bár az igazat megvallva tartok tıle, hogy ez nehéz lesz. A rend tagjain kívül senki sem ismerte az utazás részleteit, ám Henrik király többször is a tudtunkra adta, hogy nem önszántából adja át az ékszereket. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy megpróbálta visszaszerezni ıket. – Elıkészíttetek egy hajót – válaszolta a vizitátor. – Tájékoztasd Pairaud mestert, hogy bármire lesz is szüksége a vizsgálathoz, akár pénzügyi támogatásra, akár emberekre, azt megkapja. Ez ügyben teljhatalommal ruházom fel. Üzenek Berard nagymesternek is Akkonba! – Igenis, uram! Amint feltöltötték az utolsó sírt is, a kımővesek gránitlapokkal takarták le a halmokat. Holnap, hogy ne zavarják meg a mennybe szálló lelkeket, a kımővesek ráfaragják majd a sírkövekre a lovagok kardjait. Valaki megérintette Will vállát. A fiú felnézett. Robert volt az. – Szeretnéd, ha itt maradnék? – Nem – motyogta Will. Elfordította a fejét és durván megtörölte a szemét a ruhája ujjával. – A fegyvertárban van dolgom. Egész nap ott leszek, ha társaságra volna szükséged! Robert elment, de Will még most sem maradt egyedül: a pap ott állt a balján. Az arcát félig eltakarta a csuklya íve, de Will így is látta, hogy a férfi öreg, öregebb, mint bárki, akivel eddig találkozott. A nyaka körül fehér és vékony, pókhálóra emlékeztetı hajszálak lengedeztek, és a szakálla foltokban nıtt az állán; a száját egy lefelé futó, csúf seb rántotta örökösen elégedetlenkedı fintorba. Púpos volt, mozdulatlanul állt, akár egy göcsörtös, fekete fa, és semmi jelét nem adta annak, hogy egyáltalán észrevette Willt. Will kurtán végigsimított az Owein sírját borító földön, majd felállt. Kényelmetlenül érezte magát a pap szótlan közelségében. – Várj – mondta, és Robert után ügetett -, veled megyek! Robert csak biccentett, nem szólt egy szót sem, hagyta, hogy Will felvegye a tempóját. Végigsiettek az ösvényen, aztán Will hátranézett. – Az kicsoda? Robert megfordult egy pillanatra. – Everard de Troyes atya – kurta félmosoly ült az ajkára. – De ne tévesszen meg a kora! Elıbb húznék ujjat az ördöggel! – Hogy érted? – Láttad a kezét? Azt, amelyiken hiányzik két ujja? Will nem látta, de azért csak biccentett. – Jeruzsálemben veszítette el, amikor a khorezmiek tizenhat éve visszafoglalták a Szent Várost. Egymaga visszavert és megölt tizenhat pogány harcost! A Szent Sír templomában volt, amikor megtámadták ıket, és a halott papok teste alatt kellett megbújnia három napon át, nehogy elfogják! – Robert komoran szónokolt, de Willnek az az érzése támadt, hogy szívesen meséli a történetet. – El tudod képzelni? Három nap abban a hıségben, körülötte a legyek és a bőz... Azt mondják, ı volt az egyetlen keresztény, aki túlélte a mészárlást! Mielıtt a két fiú a kápolnakertbıl kivezetı boltívhez ért volna, Will még hátranézett. Az öregember mozdulatlanul állt a sírok fölött. A fiú úgy érezte, akár egy erısebb szélroham is

feldöntené a törékeny külsejő papot, aki egykor tíz katonával végzett. Temple, Párizs, Kr. u. 1260. október 27. Másnap, párizsi tartózkodása utolsó napján, noná után Will visszatért Owein sírjához – nem tudta, hová máshová mehetne. Örült, hogy a következı nap visszaindulhat a New Temple ismerıs falai közé, de ugyanakkor rettegett is tıle. Megkerülte a kápolna sarkát, felnézett a tetırıl lehajoló, mohos vízköpıre, megborzongott sokfogú, eszelıs mosolya láttán, és ahogy lejjebb siklott a tekintete, Elwent látta meg Owein sírja mellett térdepelve. A lány kezében egy csokor liliom fehérlett. Egyszerő, fekete ruha volt rajta, csak a szegélye volt fehér, és a haját tisztes fıkötı fedte. Ahogy Will közelebb ért, Elwen felnézett rá, aztán ismét a sír felé fordította a fejét. – Szerinted haragudott rám, hogy nem voltam itt a temetésén? – Nem – mondta Will halkan, és letérdelt a lány mellé. – Senki sem jött el a palotába, hogy szóljon nekem a temetésrıl. A vére vagyok, itt kellett volna lennem! – Elwen a sírra fektette a liliomokat. – Megkérdeztem Eleonóra királynıt, hogy eljöhetek-e ma reggel. Az egyik testıre kísért idáig – elırehajolt, és megigazította az egyik liliomot. – Milyen volt? A szertartás? Will erıtlenül vonta meg a vállát. – Mint minden temetés. – Egyfolytában azon jár az eszem, hogy talán meg sem halt volna, ha nem vagyok ott. Talán jobban figyelt volna. Talán hamarabb észrevette volna a tırt, vagy... – Ezt nem gondolhatod komolyan – sóhajtotta Will, és nézte, ahogy a lány végigfuttatja az ujját a grániton csillogó kvarcszemeken. Elwen ujja fehér volt, amikor felemelte Owein kardjának vésett másolatáról. – Mihez kezdesz, ha hazaértél? – Nem megyek vissza Londonba – mondta Elwen, és az ölébe ejtette a kezét. – Itt maradok! – A preceptóriumban? – kérdezte Will döbbenten. – A palotában. Amikor elmondtam Eleonóra királynınek, hogy nem térhetek haza az édesanyámhoz, és hogy nincs hová mennem, azt mondta, nem akarja, hogy még több bánatot szüljön ez a tragédia. Beszélt a testvérével, Margit királynıvel, és ı beleegyezett, hogy a kíséretébe fogadjon. Az udvarhölgye leszek – a lány Willhez fordult. – Látnod kellene a palotát! Akkora, hogy el sem hagyhatom a szobámat szolga kísérete nélkül, nehogy eltévedjek! És a folyóparton kertek vannak, csodaszép gyep, több száz fa... olyan, mintha otthon lennék, mintha végre lenne otthonom emberekkel, nevetéssel tele! – Owein sírjára nézett. – És hozzá is közel lehetek. – Owein örült volna, hogy oda kerültél – motyogta Will tompán, és rászakadt saját céltalansága súlya. Nem volt ura; nem volt helye sem. Igyekezett számőzni a hangjából az irigységet. – Ez igazán kiváló pozíció! – Will lépéseket hallott, és amikor hátranézett, Garint pillantotta meg. A barátja a sírok felé tartott. De amikor meglátta Willt és Elwent, megtorpant. A lány felkelt. – Te Garin de Lyons vagy, ugye? – Igen – válaszolta Garin mereven. Elwen odalépett mellé. – Köszönöm – nézett rá ıszintén. – Megmentetted az életemet! Hallottam, te is elveszítetted egy rokonodat a csatában – tette hozzá halkan. – A nagybátyádat? – Igen. – Garin sarkon fordult és faképnél hagyta. – Garin! – Will átvágott Elwen mellett; a lány a száját harapdálva nézett Garin után. Will beérte a barátját. – Mi a baj? – Semmi – villant Garin pillantása Willre. – Csak egy kis békére vágytam! – Elmehetünk – nézett vissza Will Elwenre, és a lány bólintott. – Majd én elmegyek. – Garin le sem lassított. Will az útjába ugrott.

– Garin, kérlek, a csata óta nem beszéltél velem! Mi folyik itt? – Nem akarok beszélni veled! – feszült meg Garin arca. – Miért? Garin átfurakodott mellette, és elrohant a sírok között. – Hagyjál már békén! Will Owein sírjánál érte be. Erısebben ragadta meg a barátja karját, mint akarta. – Én is elveszítettem az uramat! Tudom, hogy mit érzel! – Fogalmad sincs róla, hogy mit érzek! – ordította Garin. Ahogy kitépte magát Will szorításából, valami kiesett a kezébıl. Will lehajolt és felvette. Jacques szemkötése volt. A bırt összegyőrte és megmelegítette Garin ökle. A fiú elıreugrott és kirántotta a kötést Will kezébıl. – Az egész a te hibád! – kiáltotta. – Micsoda? – meredt Will a barátjára döbbenten. – Ahányszor csak bajba kerültél! – Garin hangja megélesedett, az arca kivörösödött. – Ahányszor csak Owein beérte egy alaposabb dorgálással! Mit kaptam én helyette? – Az igazán nem az én... – Minden büntetést, ami neked járt volna, én kaptam meg! Elwen értetlenül nézte ıket. – Nem én büntettelek meg, hanem Jacques! És akkor is megbüntetett volna, ha a közeledben sem vagyok! – Nem igaz! Ha te nem lettél volna, a nagybátyámnak nem kellett volna megbüntetnie, és nekem nem kellett volna... – Garin elhallgatott, elöntötték a szemét a könnyek. – Halott. A nagybátyám halott. És ez a te hibád! – Miért engem okolsz? – csattant fel Will. – Semmi rosszat nem tettem! – Te aztán soha semmi rosszat nem tettél, ugye? – sziszegte Garin, és lila foltos arcát eltorzította a harag. – Owein akkor is büszke volt rád, ha semmiben sem engedelmeskedtél neki! És az apád? Akkor is behozott téged a rendbe, ha megölted a tulajdon húgodat! Will érezte, ahogy vak düh önti el. Garinnak esett, ököllel állcsúcson kapta. Garin megtántorodott; Elwen felkiáltott. A fiú sarka megakadt Owein sírkövének a szélében, és Garin hanyatt zuhant a márványon, összenyomta a lány liliomait. Will utánaugrott, a keze még mindig ökölben, de amikor meglátta a Garin szájából szivárgó vért, hátralépett. – Garin... én... én nem... Will elhallgatott, mert Garin kiegyenesedett és elvette a kezét a szájáról. Az ujjait borító vérre nézett, aztán Willre, és Jacques kötésével a markában eltámolygott. Valaki megérintette Will karját. A fiú összerezzent. – Miért ütötted meg? – mormolta Elwen. – És mire célzott a húgoddal kapcsolatban? Will összeráncolta a homlokát, és a lány szétszórt, meggyötört liliomaira nézett Owein sírján. – Bocsáss meg! Lerázta magáról a lány kezét, és futásnak eredt.

15.

Temple, Párizs Kr. u. 1260. október 27. Will az ágyán ült, a lélegzete hangosan harsogott az üres dormitóriumban. Máris jókora zúzódások vöröslöttek az öklén. Garin volt az egyetlen ember, akinek valaha mesélt a húgáról; még Simon sem tudott róla. El sem hitte, hogy a barátja ezt használta ellene. Will szégyenkezve hajtotta le a fejét, ahogy felvillant elıtte a fiú szájából ömlı vér képe. Remegve nyúlt bele a zsákjába, és kihúzta az összehajtogatott pergamenlapot. Azelıtt kezdte el az anyjának szóló levelet, hogy elindultak volna Párizsba. Még mindig nem fejezte be. Az ágyán ült, vakon meredt a tulajdon apró, kerek betőivel rótt szavakra. Jó néhány óra eltelt, a harang a vesperás végét kongatta, amikor végre kinyílt az ajtó, és

Robert nézett be. – Már nem tudtam, hova tőnhettél. Kis híján vacsoraidı van! Will még most is az ágyán ült, a takaróját apróra tépett pergamencafatok borították. Megtörölte az arcát, ahogy Robert közelebb lépett. – Mi történt? – kérdezte Robert a szétszaggatott bırcafatokra pillantva. – Nem akarok beszélni róla! – Akkor ne beszélj! – vonta meg Robert a vállát, és leült az ágy végébe. Will felemelte a fejét. – Miért engem okol? – Ki? – Garin. Azt mondja, az én hibám, hogy meghalt a nagybátyja! – Még kisgyerek voltam, amikor meghalt az édesanyám – mondta Robert. – Apám egy ideig mindenkit vádolt a halálával, bár senki sem tehetett róla. Beteg volt. Sem apám, sem más nem segíthetett volna rajta. – Jacques-ot megölték. Igenis, volna kit vádolni! – Will hanyatt dılt és a mennyezetre pislogott. – Talán épp engem. Robert oldalra fordult, az ágyra könyökölt, arcát a tenyerére fektette. – Miért épp téged? – Néha azt kívántam, bárcsak Jacques megfizetne azért, ahogyan Garinnal bánik. Talán olyan erısen kívántam, hogy be is következett – Will lassan végigfuttatta az ujját vészesen liluló bütykein. Robert a zúzódások felé biccentett. – Megtalálnám a foltkészlet másik felét valaki arcán? – Meg. Garinén. – Miért verekedtetek? – Α húgomról mondott valamit – ült fel Will -, valamit, amit nem kellett volna mondania! Robert szótlanul várt. – Megöltem a húgomat – bökte ki Will hirtelen. A szavak mintha tapinthatóan megjelentek volna a szobában. Várta, hogy Robert megnézze sötét, beteges alakjukat, ahogy ott zihálnak a sarokba görnyedve. Végül Robert törte meg a csendet. – Hogyan? Will hallgatott. – Hogyan halt meg a húgod? – faggatta Robert gyengéden. Will lehunyta a szemét. – Az apám csak kis angyalkájának hívta. Szalagokat hozott neki Edinburghból. Órákon át nézte, hogyan játszik – Will szorosan átfonta a térdét a karjával. – De Mary nem volt angyal. Mindig kenyeret lopott a konyhából, aztán rám fogta, vagy kiengedte a csirkéket, vagy összetörte a tojásokat, vagy azért durcáskodott, mert valaki megkérte valamire. – Emlékszem, azt kívántam, bárcsak eltőnne... nem azt, hogy haljon meg, csak vesszen el valahogy. Nem akartam – Will ránézett Robert-re. – Azelıtti nyáron történt, hogy a NewTemple-be kerültem volna. Apám Balantrodochban volt. Lementem a tóhoz, hogy befejezzem a csónakot, amit együtt kezdtünk építeni. Úgy terveztük, majd azzal halászunk. Meg akartam lepni, amikor hazaér. Mary követett. Mondtam neki, nem akarom, hogy velem jöjjön, mert tudtam, hogy csak útban lesz, de nem hagyott békén. Leértünk a tóhoz, én elkezdtem a csónakon dolgozni. Meleg volt. Mary hamar megunta a dolgot, és elment kagylókat győjteni. Egész nap ott akartam maradni, hogy befejezhessem a csónakot, de Mary nyaggatott, hogy menjünk haza. Mondtam neki, hogy menjen, de úgy tett, mintha nem tudná, merre kell indulnia. A tó túlpartja erdıs volt. Átmentem, hogy keressek pár ágat a csónakhoz, és Mary is velem jött. Egyfolytában azt hajtogatta, hogy apánk mennyivel jobban fog örülni a szép kagylóknak, amiket talált, mint valami idióta csónaknak, amit én farigcsáltam – Will a tenyerébe fogta a fejét. – Sziklákon álltunk, a víz fölött. Mary azt mondta... nem is emlékszem

rá, mit mondott, de valami durvaság volt, és megdobált a kagylóival, mire dühbe gurultam. – Elhallgatott. – És meglöktem. Nem akartam olyan erısen meglökni. Hanyatt leesett a szikláról, bele a vízbe. Zuhantában bevágta a fejét. Magasabban voltunk, mint gondoltam. Beugrottam és megtaláltam, de... Will megrázta a fejét. – Kihúztam és hazacipeltem. Többmérföldes út volt, és Mary nagyon nehéz volt. Egyfolytában beszéltem hozzá, de nem tért magához, a feje csupa seb volt. Az apám már otthon volt. Épp az udvaron vágott át, egy vödör vizet vitt a patakból a fürdıjéhez. Elmosolyodott és integetni kezdett, aztán meglátta Maryt. Eldobta a vödröt, és odarohant, hogy elvegye tılem – Will nagyot nyelt, amikor eszébe jutott, milyen elkínzottan kiáltozott az apja, halott lányát dédelgetve, vagy hogy az anyja hogyan rohant át hozzájuk az udvaron mezítláb. – Késıbb kivitt, és megkérdezte, hogyan történt, és azt mondtam, Mary elesett – Will lehorgasztotta a fejét. – De tovább faggatott, és végül be kellett vallanom az igazat. Mintha már tudta volna. Csak biccentett egyet, felkelt, és bement. Még csak rám sem nézett. – Amikor eltemettük Maryt, az anyám zokogott. Hónapokig. Született még egy lánya, egy Ysenda nevő kisbaba, de már sosem mosolygott vagy nevetett úgy, ahogy azelıtt. Az apám legtöbbször nem volt otthon. Sosem vitt el Balantrodochba, ahogy ígérte. Levitt Londonba, amikor felkérték, hogy vegye át egy beteg írnok munkáját – Will felkelt és a mellkasára szorította a kezét. – Azért vitt Londonba, hogy megszabadulhasson tılem. Rengeteg idıt töltött távol, vagy Garin nagybátyjával együtt dolgozva. Alig láttam. Amikor aztán az írnok jobban lett és hazamehettünk volna, vagy ı is a New Temple-ben maradhatott volna, inkább lovag lett és a Szentföldre ment, engem pedig otthagyott. Már tizennyolc hónapja nem hallottam felıle. Robert megállt Will elıtt. – Te csak meglökted a húgodat. Nem akartad megölni! Ezt apád is nyilván tudja! – Akkor miért utál? – kérdezte Will elakadva. Kinyílt az ajtó, Hugues lépett be. – Hát itt meg mi folyik? – kérdezte, és Robert mellé lépett. Amikor meglátta a széttépett pergamenlap maradványait, csak csettintett egyet. – Micsoda disznóól! Robert figyelmeztetıen nézett rá. – Hugues! A kövérkés fiú a homlokát ráncolva nézett a barátjára. – És miért vagy itt vele, amikor a vacsoránál kellene ülnöd? Holnap úgyis visszamegy Londonba! Mielıtt Robert akár csak egy szót szólhatott volna, Will átfurakodott Hugues mellett, és kirontott a szobából. Kirohant a fegyvernökök szállásáról, a lába felverte az ıszi port. A lovagok csoportosan vonultak a nagyterem felé, fehér köpenyükben úgy néztek ki, mint megannyi alkonyi kísértet. Will lassítás nélkül futott el mellettük, bár az egyik rákiáltott, hogy álljon meg. Tovább rohant, el a lovagok szállása mellett, átvágott az erıd hosszú árnyékán, ki a tiszttartó épületek során, el a fegyvertár mellett. Maga sem tudta, hová tart, csak hogy nem akar megállni semmiképp sem. Verejték gyöngyözött a bırén és megfájdult a lába, ahogy végül a temetıbe ért, és a kápolnába vezetı ösvényre tévedt a lába. A kápolnát az oltár köré lerakott gyertyák tompa fénye világította be. A füstölıbıl vékony, szürke csík kígyózott felfelé, a vesperásra égetett tömjén utolsó lehelete. Will becsukta maga mögött az ajtót, lassan letántorgott a padok között. Végigfuttatta a kezét a faragványokon és a márványoszlopok hővös ívén. Felsétált az oltárhoz. Kis fafeszület állt rajta, Krisztus lesütötte szomorú, nehéz szemhéja alatt rejtezı tekintetét. Az oltár színén morzsa hevert szétszórva, az ostyából maradtak. Will üres gyomra felmordult, csak most jutott eszébe, hogy reggel óta nem evett. Felcsipegetett pár morzsát, a szájába tömte, aztán nyughatatlanul a sekrestye felé ténfergett. Az ajtó tárva állt. Odabenn egyetlen gyertya égett egy sarokasztalon. A szobát

betöltötte a tömjén fojtó illata. A kicsiny kamra magas ablaka alatt egy padon gyertyák és bırkötéses könyvek sorakoztak. Will megállt a bejáratban, és a tekintete az asztal mögötti polcokon sorakozó boroskorsókra tévedt. Az asztalkán ott állt a tölgy ostyatartó és az áldozókehely. Egy pillanattal késıbb belépett a szobába, a polcokhoz ment, és leemelt egy félig teli korsót. A bor bíborvörösen ragyogott a gyertyafényben. Will jócskán töltött belıle az áldozókehelybe. Aztán felemelte az ostyatartó fedelét, felmarkolt belıle egy jókora adag ostyát. Krisztus teste és vére. Keresztbe vetett lábbal leült a földre, és az ajkához emelte a kelyhet. – Mi atyánk – kezdte, aztán felnevetett. Felhajtotta a bort, teletömte a száját az ostyával, és felnézett az árnyékba burkolódzó, boltíves mennyezetre, várta, akarta, hogy Isten végre megbüntesse. Semmi sem történt. Amikor befejezte az étkezést, az asztal lábának támaszkodott és felhúzta a lábát a mellkasához. Kimerült volt. Itt marad az utolsó zsolozsmáig, döntötte el, aztán elbújik a temetıben. Amikor a többiek lefekszenek, visszajön, és itt alszik reggelig. És holnap? Will összekuporodott a hideg kıpadlón és a karjára fektette a fejét. A holnapon majd elgondolkozik holnap. – Ébresztı! Azt mondtam, ébredj! Will lassan tért csak magához, érezte, hogy valami a lábát bökdösi. Kinyitotta a szemét, és szédelegve felült. A bortól elnehezült a feje, a szájában savanykás ízt érzett. Nem tudta, meddig alhatott, de a sekrestyés magas ablakán kívül már teljesen sötét volt az ég. Egy férfi állt fölötte, a papok fekete köpenyébe burkolódzva. Everard de Troyes volt az, az öregember a temetıbıl. Most hátrahúzta a csuklyáját, és Will látta, hogy a szája sarkában kezdıdı heg egészen a homloka csúcsáig húzódik; rózsaszín, fájdalmasnak tőnı sebhely volt. A pap bıre áttetszıen feszült a járomcsontjára, de a szeme alatt bı redıkben hullámzott, mint egy agyonhordott, kényelmes ruha, ami már nem illett rendesen a viselıjére. A keze göcsörtös volt, és az egyiken csak két csont dudor mutatta az ujjai helyét. Vörös karikás, halovány szeme elszántan meredt Willre. A fiú úgy érezte, mintha ez a vén tekintet egyenesen a lelkébe látott volna. – Te meg ki vagy? – Everard hangja csak száraz köhécselés volt, de így is olyan éle volt, hogy annak képtelenség volt nem engedelmeskedni. Will nagy nehezen talpra kecmergett. Lenézett maga mellé a földre, az üres kehelyre és a morzsákra, és egy pillanatig habozott. – Válaszolj! – csattant fel a pap, és a hangja lángoló fáklyaként sziszegett. – A nevem William. Az Opinicuson érkeztem. Az uram, Sir Owein azok közé tartozott, akik az honfleuri támadásban vesztették az életüket. – Mit keresel itt? – Az egyik fegyvernök mondta, hogy innen hozzak új gyertyát a dormitóriumba – vette fel Will azt az ártatlan arckifejezést, amivel annyiszor becsapta İ weint. Everard örömtelenül elmosolyodott, és Will kezdte igen kényelmetlenül érezni magát. A pap közelebb hajolt, alaposan beleszimatolt a levegıbe. – Csak nem ittál, fegyvernök? – Nem, uram! – Nem? – Everard újra beleszippantott a levegıbe. – Pedig biztos vagyok benne, hogy olcsó bor szagát érzem! – lenézett a földön heverı kehelyre. – Vagy talán az áldozás utóhatását aludtad épp ki? Krisztus vére igen hatékony altató! Különösen – mormolta veszedelmes hanghordozással, és ismét Willre szegezte a tekintetét -, ha úgy vedelik, mintha a kocsmában lennének, és nem a legmélyebb odaadással végzett, szent cselekedetben vennének részt! Will kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit a védelmére, de a pap a vállára tette egyik csontos kezét, és az ajtó felé fordította. – Hová viszel? – kérdezte Will, igyekezett sértettnek hangzani, bár elkeseredve hallotta,

hogy a hangját inkább félelem itatja át. – A vizitátorhoz – hördült föl Everard. – Én nem zárhatlak ki! Will próbált kitalálni valamit, amivel meggyızheti a papot, hogy hagyja futni, de a feje kába volt, és csak pár bocsánatkérést sikerült eldadognia, miközben a vizitátor lakrésze felé lökdöstek. Everard mintha meg sem hallotta volna. A vizitátor lakosztálya az erıdtorony alatti épületben volt. Ez a környék tele volt lovagokkal – épp most fejezték be a vacsorát, és még a napi feladataik befejezésével bajlódtak, vagy egymással beszélgettek az utolsó zsolozsma elıtt. Willnek nagy erıfeszítésébe került, hogy emelt fejjel vonuljon végig a széles verandán, be az épületbe, aztán le egy visszhangos folyosón. Kétszárnyú, fekete ajtó elıtt álltak meg. Everard határozottan bekopogott. – Szabad! – harsant egy mély férfihang. Everard kinyitotta az ajtót és belökdöste maga elıtt Willt. A terem tágas volt, jóval díszesebb, mint a New Temple-ben bármelyik lovag szállása. A túlsó falnál fényesre viaszolt asztal állt, az egyik oldalán négy zsámollyal, a másikon trónszerő, párnázott, hímzett háttámlájú karosszékkel. A jókora ablakot vaskos szövetfüggöny takarta félig, és a padlót szınyeg borította. Gyertyák lobogtak vastartóikban, a kandallóban jókora fahasáb lobogott sőrő füstöt árasztva; a lángok pattogva táncoltak, és egészséges, erdei illat töltötte be a levegıt. A vizitátor az asztal mögött ült, a trónszerő széken, egy nyitott könyv hevert elıtte. – Everard testvér? – kérdezte, és várakozva ráncolta össze a homlokát, majd a papról Willre siklott a tekintete. – Mi történt? – Ez a bajkeverı bemocskolta a szentségeket! Épp a kápolnába tartottam, hogy elıkészítsem a kompletóriumot, és ott találtam, amint az áldozás utóhatásait aludta ki! Α vizitátor még jobban ráncolta a homlokát. Will lehajtotta a fejét; nem állta ; férfi szigorú, rosszalló tekintetét. – Nocsak, ez valóban förtelmes – villant vissza a vizitátor pillantása Everard-ra. – De biztos vagyok benne, hogy ráérünk a következı győlésen elıvenni az esetet, nem? Will reménykedve nézett fel, de Everard arckifejezése rendíthetetlen volt. – Általában én is várnék vele addig, testvérem, ám ez itt Angliából jött. Holnap visszamegy, de nem hagyom, hogy csak úgy idejöjjön, és úgy bánjon a kápolnánkkal, mintha útszéli fogadó lenne, és még csak büntetést se kapjon érte! A vizitátor kicsit hallgatott, aztán becsukta a könyvét és összefonta a két kezét az asztalon; a mozdulat fájóan emlékeztette Oweinre Willt. – Mit tudsz felhozni a mentségedre, fegyvernök? Will szóra nyitotta a száját, de egy hangot sem tudott kinyögni. Megköszörülte a torkát, és újra megpróbálta. – Csak bementem a kápolnába és elaludtam, uram. Nem akartam. A vizitátor arckifejezése mit sem változott. – Nyilvánvalóan nem az a baj, hogy a kápolnában aludtál. Azt akarom tudni, hogy miért mocskoltad be a szentségeket? Will a padlóra meredt. A vizitátor összeérintette a hüvelykujjait. – A New Temple-i fegyvernökök egyike vagy, ugye? – Igen, uram – válaszolta Will halkan. – Az uram, Owein, Honfleurnél halt meg. – Hogy hívnak? – William Campbell. – Campbell? Csak nem James Campbell fia vagy? – De igen, uram – emelte fel Will a fejét. – Találkoztam vele párszor, amikor a preceptóriumunkba látogatott. Pillanatnyilag

Akkonban állomásozik, ha jól tudom, Bérard nagymester alatt? – a vizitátor megrázta a fejét. – Ez aztán kiábrándító! Igazán többet vártam volna egy ilyen nagyra becsült lovag fiától! – Egy pillanatra, testvérem! – Everard szólalt meg. Elırelépett. – Válthatnánk pár szót négyszemközt? – Természetesen – válaszolta a vizitátor enyhén értetlenkedve. – Várj odakinn! – vetette oda Wilinek. Ahogy a fiú kiment a szobából, észrevette, hogy Everard érdeklıdve méregeti. Valamiért ezt még annál is sokkal kényelmetlenebbnek találta, mint amikor a pap dühösen meredt rá. Garin hanyatt dılt az ágyán, óvatosan megérintette felhasadt ajkát. A dormitóriumra sötétség és csend borult. A fegyvernökök végeztek a vacsorával, és most az esti feladataikat fejezték be az utolsó zsolozsma elıtt. Az ágy kényelmetlen volt, a szalma szúrta a hátát a vékony alsóingen át. Egy ideig tőrte, aztán az ablakhoz lépett. Nem akart reggelig várni, hogy készen álljon a hajó; legszívesebben abban a pillanatban elhagyta volna Párizst. Lenézett a fáklyafényben úszó udvaron járkáló emberekre. Kinyílt az ajtó. Barna tunikás szolga lépett a dormitóriumba, az egyik kezében egy halom takaró volt, a másikban bizonytalanul pislákoló gyertya. A férfi lehajtott fejjel csoszogott be a terembe. Garin visszafordult az ablakhoz és elszántan rágcsálta a körmét, bár már így is véresre harapdálta az ujjait. A szolga lépései halkan koppantak a kövön, ahogy meggyújtotta az asztalon álló gyertyát a kezében égıvel. Egyik ágytól a másikig haladt, kicserélte a takarókat. Garin a szalma surrogását hallotta, aztán érmék csendültek fel halkan. Sarkon pördült. A szolga az ı ágya mellett állt, már kihúzta a zsákját a szalma alól. – Ne! – kiáltott fel Garin elırevetve magát. A szolga a zsákba nyúlt, és egy kisebb bársonyerszényt húzott elı. – Vedd le a mocskos kezed róla, te...! – megtorpant és a torkán akadt a kiáltás, ahogy a széles állú, ápolatlan fickó felnézett rá, és elvigyorodott, felfedve rothadt, barna fogcsonkjait. – Mirıl vegyem le a mocskos kezemet? – érdeklıdött Rook, és feltartotta az erszényt. – Errıl? – jól megrázta a zacskót. – Te meg mit...? – kezdte Garin, és az ajtóra nézett. Zárva volt. – Hogyan...? – A szolgák – jegyezte meg Rook – nem méltók a lovag urak figyelmére! – Barna tunikájára mutatott. – Még csak meg sem néztek alaposabban! Egy kedves fegyvernök elárulta, hogy hol találhatlak! – Felvonta a tunikáját, megmutatta az övén jól láthatóan himbálódzó, görbe tırt. A rosszul szabott ruhadarab sőrő redıi között észrevétlen maradt a fegyver. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ennyivel megúszod az egészet? Garin tehetetlenül nézte, ahogy Rook az övére köti az erszényt, a tıre mellé. – Az az enyém – mondta elhaló hangon. – A tiéd? – vonta ki Rook a tırt, és megindult a fiú leié. Garin hátralépett, az ablakpárkánynak ütközött. – Az az arany a szolgálataidért adott fizetség volt, ha visszagondolsz rá – Rook kört írt le a levegıben a tırrel, aztán a penge hegyét Garin szíve fölé nyomta. – De nem szolgáltál minket, ugye, fiam? Csak magadat szolgáltad! – Azt tettem, amit Edward herceg kért tılem! Tájékoztattam az út részletes terveirıl, aztán találkoztam az embereiddel Honfleurben az Arany Gyapjúnál, és szóltam, hogy az Endurance kihajózott – Garin halálosan megrémült, amikor indulás elıtt két nappal Rook elhozta neki Edward herceg üzenetét azzal a követeléssel, hogy Honfleurben menjen el a kocsmába, amikor megérkeztek, és adjon jelt az odabenn rejtızködı zsoldosoknak, hogy támadhatnak. Garin egészen addig lázasan reménykedett benne, hogy a herceg nem él a szerzett információval, hogy Edward hagyja elülni az ügyet. – Nem az én hibám, hogy meghaltak az embereid! – kiáltott fel, és érezte, ahogy a tır hegye még élesebben fúródik a bırébe. – Az embereink felkészültek a halálra. Amire nem készültek föl, az az volt, hogy egy gyerek támadja majd meg ıket! Egy gyerek, aki, miután hőségesen tájékoztatta ıket, hogy az

Endurance kihajózott, megölte azt, akinél a koronaékszerek voltak, és elég idıt nyert a lovagoknak, hogy megakadályozzák a menekülésüket. Úgy esett – folytatta, és kíméletlenül a hüvelykujja és a mutatóujja közé csippentette Garin arcát -, hogy a lehetı legpontosabban leírt téged a négy túlélı! Sárga hajú, kék szemő, lóarcú kis vakarcs, mondta az egyikük. – Az embereid meg akartak ölni egy lányt! – Garint elöntötte a harag, még a félelmét is elfojtotta. – Azt mondtad, senkinek sem esik bántódása. – „Azt mondtad, senkinek sem esik bántódása”! – kacagott fel Rook megvetıen. – Megölték a nagybátyámat! – kiáltott fel Garin, és erıteljesen mellkason vágta Rookot. A férfi hátratántorodott. – Megtettem, amit a herceg kért! Ezek pedig megölték! Rook hamar magához tért, visszalökte a fiút a falhoz. Garin levegı után kapkodott; a férfi erısen a mellkasának nyomta a tırt, a hegye átszúrta a bırét. – És most – sziszegte Rook – te is követheted! Garin küzdött, de Rook a torkának feszítette az alkarját. A fiú érezte, ahogy az alsóinge alatt forrón szivárog le a hasán a vér. – Figyelmeztetted a lovagokat, te kis senkiházi! Mindent elmondtál nekik az uramról! – hajolt Rook még közelebb, a lélegzete savanykásan csapott Garin orrába. – Nem! – a fiú fuldokolni kezdett; a férfi karja úgy a torkába mélyedt, hogy nem kapott levegıt. – A... szavamra mondom! – A szavad éppúgy nem jelent nekem semmit, mint az életed! – Nem mondtam el senkinek! – lógott Garin elerıtlenedve a falhoz szorítva. – Húzd ki magad, te nyomorult, siránkozó kis féreg! Figyelmeztetted a lovagokat, ugye? – Nem! – Miattad veszítettük el az ékszereket! – Nem... nem kapok levegıt – Garin pánikba esett, vadul rángatni kezdte Rook karját. A világ kezdett elszürkülni körülötte. – Istenem! Kérlek! Ne ölj meg! – Miért ne tenném? – Tudok... titkokat! Van egy könyv, amit elloptak... fontos a templomosoknak... egy... egy csoportnak a renden belül... és Richárd királynak is köze volt hozzá... és... – Mi a fenérıl nyekeregsz? – csattant fel Rook undorodva, de egy kicsit engedett a szorításán. – Van egy titkos csoport a templomosokon belül – nyeldekelte Garin nagy kortyokban a levegıt. – Elloptak tılük egy könyvet, ebbıl a preceptóriumból. Az egész rendet romba döntheti – megrázta a fejét. – Azt nem tudom, miért. – Baromság – húzta vissza Rook a tırt. – Elmondtad a lovagoknak! Garin állta Rook tekintetét. – Akkor rajta! – zihálta. – Ölj meg! De nem szóltam a lovagoknak. Esküszöm! – behunyta a szemét, minden izmát megfeszítve várta a döfést, a fényesen izzó fájdalmat. Kipattant a szeme Rook hangos horkantására. A férfi hátralépett és gonoszkodva elmosolyodott. Nevetett. – Nem azért jöttem, hogy megöljelek, kölyök – mondta Rook, amikor kicsit kinevette már magát. – De tudnom kellett, hogy elárultál-e minket, és a halálfélelem mindenkit ıszintévé tesz! Az ékszerek elveszítése nagyon elszomorította a gazdámat, de még mindig hisz benne, hogy tovább szolgálod, és egy nap visszafizeted neki a kudarc okozta adósságodat. Mielıtt Honfleurben mindent elrontottál volna, igen hasznosnak vélt! – Nem – törölte meg Garin könnyes arcát a kezével -, ezt nem tehetem meg! Nem hagyom el a rendet! – Nem is akarja, hogy elhagyd a rendet – szőkült össze Rook szeme -, sokkal nagyobb hasznára vagy a rendben, mint azon kívül! A helyzeted még fegyvernökként is elég hatalmat ad neked, és ezzel a hatalommal élni lehet! – Nem – válaszolta Garin erısebben. – Az ı parancsára halt meg a nagybátyám! Nem szolgálom tovább!

– Márpedig szolgálni fogod, kölyök! – mordult fel Rook. – És ráadásul ezer örömmel! – Ellágyult a hangja. – Mi vár rád Londonban most, hogy a nagybátyád halott? – Nem... nem tudom – rándult mg Garin arca Rook szavai hallatán. – De, szerintem pontosan tudod – mosolyodott el Rook bölcsen. – Sir Jacques fontos ember volt, nagy hatalommal bírt. Keveseknek jutott olyan magas pozíció, mint neki, és kevesen tudnának olyan nagyszerő jövıt biztosítani neked, és te legalább annyira felelıs vagy a haláláért, mint aki elrendelte a támadást. – A zsoldosok ölték meg! Nem tehetek róla! – Talán a kardjuk végzett vele, de a te nyelved árulta el nekik, amit a támadáshoz tudniuk kellett – sóhajtott nagyot Rook. – A tulajdon cselekedeteiddel lökted el magadtól a lehetıséget, hogy újra felemeld nemesi nevedet. És nem ezt akartad? Nem azt ígérte a gazdám, hogy újra nagy családdá tesz titeket? – Rook fellibbentette a tunikáját és leemelte a bársonyerszényt az övérıl. – Nesze! – odadobta Garinnak; a fiú elkapta. – A gazdám tisztességes ember. Tartsd meg az aranyadat! Egyezz bele a kérésébe, és segíteni fog, utasítsd vissza, és magam sem tudom, mi lesz a válasza! İ is hatalmas és befolyásos ember. Megkönnyítheti az életedet. De pokollá is teheti! Garin egy pillanatra méregette az erszényt, aztán visszadobta Rooknak. – A nagybátyám akarta, hogy a házunk és a nevünk olyan fényes legyen, mint volt. Csak érte tettem az egészet. Most halott. Engem már nem érdekel! Rook egy ideig csak hallgatott. – És az anyád? – kérdezte aztán halkan. – Öt sem érdekli? Garin megdermedt. – Semmit sem tudsz az anyámról! – Lady Cecilia magas, és az én ízlésemnek egy kicsit soványka – nézett fel Rook elgondolkozva a mennyezetre -, és szıke. – Visszanézett Garinra. – Gyönyörő haja van, nemde? Általában összefogja és fıkötı alá rejti, de ha kiengedi, tündéri látomás! – Sosem láthattad! Rook a szívére tette a kezét. – Pár napja láttam! A gazdám szereti tudni, kik is szolgálják! – megkeményedett az arckifejezése. – És azt is, hogy mi fontos nekik! Miután megígérted, hogy segítesz nekünk, másnap elmentem Rochesterbe! – Hazudsz – suttogta Garin. – Mint már mondtam, az anyád tündéri látomás, de a nagylelkősége nem taglózott le, amikor alamizsnát keresı, szegény koldusként kopogtattam az ajtaján. Az egyik szolgájával dobatott ki. – Közelebb hajolt Garinhez. – Ha még egyszer be kell kopogtatnom az ajtaján, sajnos rákényszerülhet, hogy jóval nagylelkőbben viselkedjen velem. Ami azt illeti, annál is jóval nagylelkőbben, mint amit egy igazi hölgytıl elvárna az ember! – Megragadta Garin kezét és belenyomta az arannyal teli erszényt. – Úgyhogy fiacskám, szolgálni fogsz minket! Garin halálos sápadtan, remegve nézett föl rá. – Ugye? – sziszegte Rook. A fiú épp csak bólintott. – Mondd ki, fiam! – Igen! – köpte Garin. – Máris jobb. Akkor még ebben a hónapban üzenek neked a New Temple-be. Ha jól tudom, van pár apróság, amit elvégezhetnél a gazdámnak. És beszámolhatnál neki arról a könyvrıl is, amirıl az elıbb hablatyoltál – kuncogta Rook az ajtó felé menet -, azt hiszem, az nagyon is érdekelné! – Megöllek, ha anyámnak bármi baja esik – morogta Garin, és nézte, ahogy a férfi kimegy. Rook hátra sem nézett. Amint becsukódott az ajtó, Garin az ágyára dobta az erszényt. Elfordult, a tekintete az asztalra és a magányos esti gyertyára esett. Egyetlen kurta mozdulattal felborította az asztalt. A gyertya kialudt és a szobára sötétség borult. Will körbenézett, amikor a feketére festett kettıs ajtó ismét kitárult, és egy lovag lépett ki a

vizitátor szobájából. Sir John volt az. Will most már több mint egy órája állt a folyosón. Látta, ahogy Everard nem sokkal aztán, hogy kiküldték, kimegy a szobából, majd hamarosan visszatér a lovag kíséretében. Sir John lesújtó pillantást vetett rá, és kivonult a folyosón. A fiú gyomra összeszorult. Amikor felnézett, Everard állt az ajtóban, intett neki, hogy jöjjön be. Amint belépett, a pap becsukta az ajtót, aztán a kandallóhoz vonult, megállt elıtte, és a táncoló lángok felé tartotta göcsörtös ujjait. – Ülj le! – mondta a vizitátor, és az asztal elıtt sorakozó zsámolyokra intett. Will átvágott a szobán, a léptei zaját eltompították a szınyegek. Óvatosan leült az egyik zsámoly szélére és a térdére ejtette a kezét. – Nagyon sajnálom, hogy megittam az áldozóbort, uram – kezdte; odakinn alaposan begyakorolta a beszédét -, de kihagytam a vacsorát, és nagyon éhes voltam. Rettenetesen sajnálom, és... – a vizitátor kemény tekintetét látva elhallgatott és összeszorította a száját. – Örülök, hogy bőnbánatot tanúsítasz, fegyvernök, de tartok tıle, hogy ez nem elég! Ez igen komoly kihágás! Más körülmények között a heti győlés elé idéznének, visszavennék tıled a tunikát, és kizárnának! – Más körülmények között? – kérdezte Will rekedten. A vizitátor hátradılt, és az ujjával simítgatta a szakállát kétoldalt, a szája mellett. – Állítólag igen bátran és önállóan viselkedtél Honfleurnél. Azok alapján, amit hallottam, igen jó képességő fegyvernök vagy, tehetséges, ígéretes fiatalembernek tartanak! Te nyerted meg a New Temple-i tornát is, ugye? Will biccentett. – Nem áll szándékomban megfosztani a rendet egy ilyen tehetséges fiatalembertıl – mondta a vizitátor -, és úgy tőnik, maga Isten is külön vigyáz rád! – Everard-ra nézett; kurta kis villanás volt, de nem kerülte el Will figyelmét. – Uram? – A körülmények figyelembevételével – kezdte a vizitátor, mintha meg sem hallotta volna – úgy döntöttünk, hogy a következı büntetést érdemled. Amikor öt év múlva nagykorú leszel, fegyvernöktársaiddal ellentétben nem teszed le a lovagi esküt. A kitőzött avatás után még egy évig és egy napig lemondasz a köpenyrıl! Will megmarkolta a zsámolya szélét. Hat év? Még hat évet kell várnia, hogy felölthesse a köpenyt? – És meg is korbácsolnak. Ha úgy viselkedsz, mint egy kutya, akkor úgy is kell bánnunk veled! Nem vagyok hajlandó eltőrni, hogy Krisztus harcosai úgy viselkedjenek, mintha istentelen pogányok lennének! Everard testvér beleegyezett, hogy maga korbácsoljon meg – biccentett a pap felé. – Elviheted, testvérem! A fiú látta, mintha az idıs pap arcán egy szemvillanásra gyızedelmes kifejezés suhant volna át, aztán Everard meghajolt a vizitátor elıtt és kinyitotta az ajtót. Will kábán lépdelt, míg Everard átvezette a folyosón, ki az udvarra. Csendben sétáltak vissza a kápolnáig, Will rettegése nıttön-nıtt minden egyes lépéssel. Még soha életében nem verték meg. Everard becsukta az ajtót, egy kurta intéssel az oltár felé zavarta a fiút. – Siess, fiam! Nem érek rá egész éjjel! Will lassan elırebotorkált. Amikor az emelvényhez értek, Everard a padlóra mutatott. – Térdre! Will letérdelt, és a tekintete az oltár fölött lógó feszületre, Krisztus alakjára tapadt. – Most pedig – ráncolta Everard a homlokát -, hová is tettem? – Végigtapogatta fekete ruháját, aztán az oldalsó falba vágott ajtóhoz lépett, és eltőnt a sekrestyésben. A csend szinte visszhangzott Will fülében. Amikor Everard visszaért, volt valami a kezében. Will megmerevedett. Egy korbács volt az. – Húzd fel a tunikádat, és hajtsd az arcodat a földre! Will felhúzta a tunikáját és az alsóingét, érezte, hogy a hideg levegın lúdbırzik a háta. Elırehajolt, a homlokát a kıre szorította, a tenyerét a padlóra tette.

– Miért nem zárt ki a vizitátor, uram? – kérdezte, remélve, hogy így kicsit késleltetheti az elkerülhetetlen pillanatot, amikor a korbács a hátára csap. – Megtehette volna! – Megegyeztünk benne, hogy a kizáratásod senkinek sem lenne elınyös – válaszolta Everard nyugodtan -, így viszont te is, én is kapok valamit, amit szeretnénk! – És mit? – próbált volna meg Will felülni, de Everard a hátára tette a lábát, és visszakényszerítette. – Te a rend fegyvernöke maradhatsz, és én – mondta Everard, és levette a lábát Will hátáról -, én kapok egy segédet! – Egy segédet? – Will arca megrándult, ahogy meghallotta a háta fölött a korbács pattanását. Amikor aztán nem hasított végig a hátán a fájdalom, rájött, hogy Everard alighanem csak kihúzta a szíjat. Mély levegıt vett. – Mit ért ez alatt? – Azt – kezdte Everard szándékosan lassan -, hogy mostantól a párizsi rendház fegyvernöke vagy. És én vagyok az új urad! Az ostor ismét pattant egyet. Will gerincébe villámként hasított a lángoló kín, a szájából kiáltást tépett ki. Végigsöpört az egész testén, a fiú a kıbe mélyesztette az ujját, mintha így le tudná vezetni a fájdalmat, és csak tompán hallotta a következı csattanást. Magába kényszerítette a levegıt, és megpróbált beszélni, de a következı ütés már le is csapott, mielıtt szavakat formálhatott volna. A fájdalom ezúttal másmilyen volt, attól, hogy várta, szinte még rosszabb is. A korbács újra és újra lecsapott, és a fiú öklendezni kezdett a kíntól. Becsukta a szemét. Könnyek égtek benne. Amikor Everard végzett, összehajtotta a korbácsot és keresztet vetett az oltár felé. Will a kıre fektette az arcát. A könny és a nyál kis tócsába győlt alatta. – Talpra! Will háta lángolt, és a lába alig bírta el. Felkelt, de nem kiáltott fel akkor sem, amikor a tunikája feltépett bıréhez ért. Legszívesebben sírva kuporodott volna be egy sarokba, de nem akarta megadni a papnak ezt az elégtételt: ha elveszíti a büszkeségét, az még a fájdalomnál is rosszabb lett volna. A pap sápadt arcán két lázasvörös folt virított. – De miért...? – Will lehunyta a szemét és fogcsikorgatva tőrte a hátában tomboló kínt. – Miért van egy papnak szüksége fegyvernökre? – Kéziratokat győjtök és fordítok, gyógyászati, matematikai, geometriai, csillagászati és egyéb szövegeket – mondta Everard, és könnyedén ledobta a korbácsot az egyik padra. – De bár az a hetven év, amit ebben az elátkozott világban töltöttem, talán bölcsességgel töltötte el az elmémet, a testemhez nem volt ilyen kegyes – megütögette a halántékát. – Kezd cserbenhagyni a látásom! írnokra van szükségem! – Írnokra – ismételte Will, és próbálta elérni, hogy ne remegjen a hangja. – Már hónapok óta kérem rá a vizitátort, de egyelıre nem tudott erre a feladatra áldozni egy fegyvernököt sem – Everard rámosolygott Willre. – Nagy szerencsém van, hogy épp erre jártál! – Még szélesebben vigyorgott. – És hogy úgy döntöttél, bemocskolod a szentségeimet! Will iszonyodva, hitetlenkedve meredt a papra. – Írnokra? – mondta még egyszer. – A korod és rangodbeli fiúk többségével ellentétben te tudsz írni és olvasni, ugye? – De én lovagnak készülök, nem írnoknak! – Szerinted egy templomosnak csak a kardjára lehet szüksége, fiam? – rázta meg Everard a fejét. – Az elızı urad megtanította, hogyan használd a kardodat. En megtanítalak, hogyan használd az eszedet – összehúzta a szemét, úgy meredt Willre -, feltéve, hogy egyáltalán van eszed! – Elfordult. – Most menj a szállásodra! Holnap reggel, matinum után gyere a szobámba! A szolgálatodat kezdheted azzal, hogy felmosod a padlómat! A szag alapján megint benn járt valamelyik kandúr! – Nem.

– Nem? – Ezt nem csinálom! – Akkor ki is mehetsz azon az ajtón! Will eltátotta a száját, aztán becsukta. Döbbenten meredt a papra. – Micsoda? – Menj már! Nem tartalak vissza! – Ez valami tréfa? – nézett Will az ajtóra. – Nem! – Akkor jó – bólintott Will egy pillanat múlva. Óvatos lépést tett az ajtó felé. – Megyek! – Menj ki azon az ajtón, fiam – mondta mögötte a pap -, és menj, amíg el nem hagytad ezt a preceptóriumot! Már nem vagy a templomos rend fegyvernöke! Feloldalak a fogadalmad alól! – De nem ezt... – Ha képtelen vagy engedelmeskedni az uradnak, semmi keresnivalód sincs itt! Will megállt félúton az ajtó és az oltár között. Sosem főtötte az a vágy, ami a legtöbb általa ismert fegyvernököt; nem akart a kereszténységért harcolni, nem akarta legyızni a hitetleneket, és nem vonzotta a harc dicsısége; nem szerette volna jobban szolgálni Istent, és a lovagi léttel járó hatalom és az elıjogok sora sem érdekelte. De Owein azt mondta, hogy amikor valaki felveszi a köpenyt, újjászületik és minden korábbi bőnétıl megszabadul. Will ezt megértette. Nem a köpeny számított – a bőnbocsánat. Kellett, hogy az apja lássa a köpenyben; hogy lássa, újjászületett; hogy már nem az a fiú, aki megölte a húgát. – Nem – suttogta. – Nem megyek! – Akkor viszont, Campbell fegyvernök, a holnap hajnali viszontlátásra! Everard nézte, ahogy a fiú kibotorkál a kápolnából. Miután Will távozott, csettintett párat, aztán elkezdte elıkészíteni az oltárt a kompletóriumra. Nem sokkal késıbb kinyílt a kápolna ajtaja, és magas, szürke köpenyes férfi lépett be. – Ó, hát itt vagy – hunyorgott rá Everard a kápolna túlsó végébıl. – Ezek szerint te is tanúvallomást tettél a csatáról? – Igen, testvérem – mondta Elasszán, és elıresétált. – Megmondtam a vizitátornak, azért voltam Londonban, hogy az egyik üzleti kapcsolatoddal, egy könyvárussal beszéljek! – Nem faggatott tovább? Pompás. – Everard letette a kezében tartott breviáriumot az oltárra, és lelépett az emelvényrıl Elasszánhoz. – Nem szívesen néznék szembe újabb nehézségekkel. Jacques halála így is épp elég súlyos csapást mért ránk. Ennek ellenére amint lehet, tovább kell kutatnunk a könyv után. Ha Rulli már átadta a megbízójának, mire elkaptad, akkor bárkinél van is a könyv, lehet, hogy még nem hagyta el a várost! Jacques nem osztotta meg veled, mit gondol a dologról, amikor még a New Temple-ben voltatok? – Akárcsak te, ı is azért aggódott, bárki kényszerítette Rullit, hogy lopja el a Grál könyvét, az Anima Templit és a terveinket akarja felfedni vele – Hasszán leült volna az egyik padra, amikor meglátta rajta a korbácsot. Felvette. – Nocsak, valaki bajba keveredett? Everard felmordult és elvette a korbácsot. -James Campbell fia. Hát nem hihetetlen? James fia? – William. A New Temple egyik fegyvernöke. A Londonból érkezı hajón volt. Ami azt illeti, épp most fogadtam a segédemmé. Elasszán felvonta a szemöldökét. – William? Akkor ı lesz az, akirıl meséltem neked; az, akit elkaptam, amikor Honfleurben követett. Szerinted tudja? Everard pillanatnyi gondolkozás után megrázta a fejét. – James tudta, mi minden forog kockán. Biztos nem mondta el a fiának! És a kölyök sem adta jelét, hogy tudná, ki vagyok! Talán csak kíváncsi volt. Nem mintha ez lett volna az elsı eset, hogy valakit a kelleténél jobban aggaszt vagy érdekel a kiléted, Hasszán! – Everard becsoszogott az oldalsó szoba ba. – De legalább hasznát veszem, amíg még itt van!

Hasszán elnézte, ahogy Everard visszateszi a korbácsot a polcra. – Tudom, hogy már egy ideje szolgát keresel magadnak, testvérem. De ha nem baj, hogy ezt mondom, hát nem vagyok benne biztos, hogy James pont erre gondolt, amikor megkért rá, hogy vigyázz a fiára! – Ennél jobban oda sem figyelhetnék rá! – válaszolta Everard kurtán. – Nincs ura. Szerinted mégis mit várna tılem James? Hogy küldjem vissza egyedül Angliába, vagy hogy tartsam itt a magam szolgálatában? Pillanatnyi hallgatás után Hasszán is bólintott; tudta, nem érdemes tovább költetnie a dolgot. – Talán újra át kellene gondolnunk, hogy ne szóljunk-e a többi testvérünknek, hogy ellopták a könyvet – mondta aztán, amikor Everard mellé lépett. – Keleten lévı testvéreinknek megvan a maguk feladata. Háború készül a mamelukok és a seregeink között. Minden erejükre szükségük lesz, ha nem akarnak elbukni a ránk váró megpróbáltatások közepette; félek, igen súlyosak lesznek! – De a segítségük nélkül nehéz lesz rábukkannunk! Talán lehetetlen! Ha a Grál könyve napvilágra kerül, és felfedik az Anima Templit, minden elveszhet, amiért eddig küzdöttünk. Vagy talán nem ez a nagyobbik veszély? – A könyv az én felelısségem, Hasszán – mondta Everard határozottan. – El is bánok vele! – ingerülten masszírozta a halántékát. – A fene vigye Armand-t! -csattant fel hirtelen. – A nagymesternek ragaszkodnia kellett a pompához meg a szertartásokhoz, mi? – nagyot sóhajtott és Elasszánra nézett. – Az a könyv a megalkotása óta lóg a nyakamon. Amikor Armand meghalt Herbijjánál, el kellett volna pusztítanom, de ehelyett visszahoztam Párizsba. Az én hibám, hogy most minden, amiért eddig olyan keményen dolgoztunk, veszélybe került! Túlságosan is fontos a világban végzett munkánk, Hasszán, hogy kockára tegyük! – Nem a te hibád, testvérem! – Nem? Én írtam azt a nyomorult könyvet! Fia nem az én hibám, hát nem tudom, ki hibája lenne! Csak hiúságból tartottam meg, Hasszán! – Everard megrázta a fejét. – Hiúságból! Hasszán pár percig hallgatott. Nem tudta, mit mondhatna. Végül aztán belenyúlt a zsákjába és elıhúzott belıle egy töredezett, megsárgult pergamenlapot. Everard kezébe nyomta. – Elvettem Jacques-tól, miután meghalt. Nem akartam, hogy bárki is megtalálja. Everard fáradtan vette el. – Elolvasta? – Igen. Örült, hogy James ilyen rövid idı alatt ilyen sok mindent elért a mameluk táborban. – Hasszán egy pillanatra elhallgatott. – Elmeséled az új segédednek, hogy mibe keveredett az apja? – Nem – válaszolta Everard kurtán. Széttépte a pergamenlapot, és a fecniket a ruhájába dugta. – Még sokat kell tanulnia!

MÁSODIK RÉSZ 16. Szafed, Jeruzsálemi Királyság Kr. u. 1266. július 19. James Campbell felkelt és az oltár felé fordulva keresztet vetett. A kápolna hővös volt és csendes. Még nem hajnalodott, az erıd lakói vagy aludtak vagy pedig a falakon ırködtek. James korán felkelt, hogy kiélvezze az üres kápolna kínálta békességet; ilyenkor ha csak pár pillanatra is, el tudta felejteni, hol van. Amint megszólalt a matutinumra hívó harang, emberekkel teltek meg a kápolna padjai, és akkora tömeg lett, hogy az utoljára érkezıknek már odakinn kellett térdelniük. Az elmúlt három héten szinte minden reggel így ment. Azelıtt csak a Száfedben állomásozó ötven lovag és harminc fegyvernök kelt fel kora hajnalban, hogy a kápolnájuk magányában vegyenek részt az elsı zsolozsmán. De most már mindenkinek komoly oka volt az imára, és a papoknak nem volt szíve elkergetni ıket. „Az elkövetkezendı napokban minden imára szükségünk lesz”, mondta Joseph testvér. James elfordult az oltártól és végigsétált a padok között. Megállt az ajtóban ırködı szobor elıtt. Szent György tekintete a mennyezetre meredt, akárcsak diadalmasan az ég felé lökött kardja. A mellkasán faragott kereszt ékeskedett, és a bal lába alatt ott hevert a sárkány, a halál ernyedtségében meglazult állal. James megérintette a szent lábát. – Óvj meg minket! Feltárult az ajtó, és jókora, fehér köpenyes alak lépett a kápolnába. A gyertyafényben a lovag szalmára emlékeztetıen vastag szálú, száraz, napszítta fehér haja és szakálla lágy aranyfényben ragyogott. – Gondoltam, hogy itt talállak – jegyezte meg mosolyogva. A bıre leégett a falak tetején az elmúlt hetek hosszú strázsál közben, és vöröses ráncot vetett a szeme sarkában. – Szerinted Isten ma meghallgatott, testvérem? James felnézett a magánál jó egylábnyival magasabb lovagra. James nem volt sem alacsony, sem karcsú, de emellett a hatalmas harcos mellett mindig aprónak érezte magát. – Isten mindig meghallgat minket, Mattius! – Néha szoktam azon gondolkozni, amikor egyszerre annyian szólongatjuk, hogy hall meg méjgis mindegyikünket – vonta meg Mattius a vállát -, de remélem, igazad van! Újabb rohamra készülnek. A parancsnok szerint hajnalban támadnak. Szükség lesz ránk a falakon. James elszánt mosolyt kényszerített magára, és az ajtó felé mutatott. – Akkor ha újra visszavertük ıket, majd megmutatom, hogy az Úr tényleg hall minket! A két férfi távozott a kápolnából, és a belsı erıdfal éjsötétjébe érkeztek. A központi teret kitöltı kápolna, a raktárak és a ciszternák eltörpültek az ıket körülvevı kı jeltelen magassága mellett. A zárt tér egyik végében jókora lakótorony emelkedett; ott kaptak helyet a lovagok, papok és fegyvernökök termei és szállásai. A falnál körben a gyengélkedıt, a fegyvertárat, a ruhatárat és a konyhákat magukba foglaló tornyok emelkedtek. A két lovag sietısen lépdelt, a fal tövében nyíló árokfolyosó felé tartottak. A távolban, a külsı falgyőrő felıl kalapácsok halk kopácsolása hallatszott. Áthaladtak a gyengélkedı alatt és közelibb hang ütötte meg a fülüket: sebesültek jajongtak fölöttük. Amikor kiértek az árokfolyosóból, a tizenhárom láb vastag falat átszelı, dohos járatba jutottak. A folyosó tetején nyíló, rácsos lyukakon át fáklyafény halovány ragyogása szőrıdött le; itt könnyen lehetett forró olajat zúdítani a lenn haladók nyakába. Mattius kinyitotta a folyosó külsı ajtaját, és kilépett. A folyosó elıtt álló ırök megfordultak, a fegyverükhöz kaptak, de a két lovag láttán leengedték a kezüket.

– Örömmel látom, hogy még ébren vagytok – mondta Mattius, és bezárta a kívülrıl vaslapokkal megerısített ajtót. Kedélyesen hátba vágta az egyik ırt; a férfi elıretántorodott és levegı után kapkodott az ütés erejétıl. – Bár nem hinném, hogy belülrıl érkezik majd a baj! – Csak aztán ne kelljen visszavonnod a szavadat, Mattius! – James már továbbindult. – A legtöbb erıd belülrıl esik el! Mattius mordult egyet és a másik lovag nyomában átvágott a külsı erıdön. Keskeny utcácskák kanyarogtak az épületek között, és a nyílt tereken tábortüzek mellett, vagy a tornyok ajtajába kuporogva hevertek az emberek. A pajtákból és ólakból áradó, állati búz erıs volt és betegesen édes. A hajnali ırség tagjainak kiáltásain, az ébredezı lakosok mormolásán és a lovak nyihogásán túl is hallani lehetett a kalapácsok folyamatos kopácsolását; a kımővesek a barbaká-non esett károkat próbálták kijavítani. A külsı falból tornyok és bástyák álltak ki; kıhajítókkal és íjászokkal megrakott, fedett átjárók kötötték össze ıket. A mellvédeken mozgó embereket a fáklyák vörösessárga lángnyelvei világították meg. A külsı vár béke és ostrom idején egyaránt a katonák és a szolgák barakkja volt. Ha az ellenség netán áttörte volna a külsı falat, pillanatok alatt mészárszékké lehetett változtatni: forró olaj, kövek, nyílvesszık zápora várta volna a támadókat. Ha az egész külsı erıd elesne, a helyırség visszavonul a belsı várba, és Száfed vár maradt volna a váron belül is. Kelet egyik legbevehetetlenebb keresztény erıdítménye volt, a templomosok büszkesége. Menet közben James tekintete egyik embercsoportról a másikra villant. Néhányan felnéztek rá, az arcukon a remény és a félelem keveréke ült. A lovagokon, fegyvernökökön és szolgákon kívül Száfedben ezerhatszáz szíriai keresztény katona is állomásozott – a könnyő páncélzatú zsoldosok fizetségért cserébe ırizték a várat. De az elmúlt hetekben felduzzadt a vár népessége, mert a környék parasztgazdái családostul, az állataikkal együtt elmenekültek otthonaikból, az erıd biztonságát választották. James megpróbálta felmérni, hányan lehetnek. Londonban letette ugyan a lúdtollat, de a Balantrodochban könyveléssel töltött évek nem múltak el felette nyomtalanul, és mindent a számok feketefehér egyszerőségében látott. Minden csak számok kérdése volt, és hogy azok a számok rendben voltak-e; adott mennyiségő gabona csak adott ideig táplálhatott adott mennyiségő embert, ha több ember érkezett, kevesebb ideig tartott ki az élelem. Igaz, egyelıre még nem volt hiány sem ételben, sem vízben. De senki sem tudta, mennyi ideig lesznek még ide bebörtönözve – még csak üzenetet sem tudtak küldeni, hogy megsürgessék a felmentı sereget. Az ostromok hónapokig is elhúzódhattak. – Legalább valami hasznosat hozhattak volna – motyogta Mattius, és egy házaspárra nézett, három sovány kisgyerekkel; az egyik tábortőz mellett osztoztak öten egy takarón. James követte lovagtársa tekintetét. Látta, hogy a család mellett kis halom edény és lábas sorakozik takaros rendben a földön. A férfi védelmezıén az edényekre tette a kezét, mintha attól tartana, hogy valaki ellopja ıket. James szinte látta, ahogy benn ül a család a kis vályogtéglás házikóban a mezı közepén, meghallják a távoli lódobogást, vagy megpillantják a felvillanó ırtüzeket, lekapják a polcról az edényeket és a lábasokat, és az ajtó felé rohannak. Átszaladnak a mezın, az anya a karjában viszi a legkisebb gyereket, az apa rettegve néz hátra a válla fölött. – A manszurai csata után, amikor az egyiptomi csapatok lerohanták Lajos király táborát, a király öccsét a szakácsok mentették meg, nyárssal a kezükben. Szinte mindent lehet fegyverként hasznosítani – jegyezte meg. Mattius felnézett az égre és az ajkába harapva keresett ihletet. – Egy tollat is? James elvigyorodott. Felszikrázott a tekintete, és kisimultak a homlokán a ráncok; mintha egy pillanat alatt éveket fiatalodott volna. – A tollból pennát lehet faragni. Egy pennával aláírhatjuk bárki halálos ítéletét, törvényeket hozhatunk, háborút hirdethetünk!

Felkaptattak a mellvédekre vezetı meredek, keskeny lépcsısoron. – Valami olyasmire gondoltam, ami inkább illene a jelen helyzetünkhöz – mondta Mattius, ahogy elhaladtak a falba vésett lırések elıtt térdelı íjászok háta mögött. – Gondolom – válaszolta James, aki roppantmód élvezte a játékot -, egy kihegyezett tollal akár meg is lehet vakítani egy embert! – És egy virággal? James már épp visszavágott volna a kérdésre, amikor a tekintete az elıttük lévı átjárón álló fiatal férfiakra esett. Az öt templomos fegyvernököt két hónapja küldték az erıdbe, elıtte Akkonban képezték ki ıket. Látta, hogy kicsit jobban kihúzzák magukat Mattius és az ı láttára. A fáklyafény felragyogott sápadt, csupasz arcukon. – Édes Istenem, Mattius, ezek fiatalabbak a fiamnál! Mattius látta, hogy James állkapcsa megfeszül, és a homlokán lüktetni kezd egy ér; a jókedve messze szállt. – És hogy van a fiad? – kérdezte barátságosan. – Ha jól emlékszem, az elızı levelében azt írta, hogy letette az esküt? – Mattius tudta már a választ a kérdésére, mert James azonnal felolvasta neki a levelet, amint megérkezett. James tudta, hogy Mattius emlékszik még a levélre, de örült, hogy a barátja igyekszik felvidítani. – William jól van, testvérem, és igen, most már lovag! Aggódtam érte, amikor még Akkonban állomásozva hírt kaptam felıle. Az ura, Owein halála nagy csapás volt rá nézve, és a levele alapján úgy éreztem, mintha Párizsban elveszett, boldogtalan lett volna,. De most már megszokta, és a mestere, Everard, láthatóan sok mindenre megtanította. Az írása sokkal szebb az enyémnél. – A kis tudós – vigyorodott el Mattius. – Bárcsak ott lehettem volna az avatásán, Mattius! Mintha egy emberélet telt volna el, mióta legutóbb láttam! – Elég hamar viszontláthatod! Ha egyszer elér Nyugatra a híre, hogy mi folyik itt, a fiad egész hadsereggel jön, hogy az oldalunkon harcoljon! James visszanézett a fegyvernökökre. – És sok mindent meg kell majd beszélnem vele. Hagyta, hadd telepedjen rájuk a csend, és tovább siettek a saroktorony rámpái felé. James elıször végtelenül boldog volt, hogy megkapta Will levelét a lovaggá avatásról, de az örömét nemsokára irigység és bánat árnyékolta be. Egyrészrıl rettenetesen hálás volt, hogy Everard a szárnya alá vette a fiát. Miután annak idején Jacques de Lyons-t olyannyira lenyőgözte James diplomáciai érzéke és arabtudása, hogy beszervezte az Anima Templibe, még Londonban, James találkozott Everard-ral – csak egyetlenegyszer, amikor a pap felkérte a keleti küldetésre. A küldetés maga izgalomba hozta Jamest: létfontosságú volt az Anima Templi céljaihoz, márpedig ı is szilárdan hitt ezekben a célokban, és úgy látta, van rá esély, hogy sikerüljön valóra váltani ıket. Azzal a feltétellel egyezett csak bele, hogy Keletre utazzon, hogy ha történne vele valami, Everard odafigyel majd Willre és gondoskodnak a fiáról. De bármennyire örült is neki, hogy a pap maga mellé vette a fiút Owein halála után, irigyelte Everard-tól, hogy nem ı, hanem a pap nevelte fel Willt, és lehetett ott az avatási ceremónián. Az elmúlt hetekben James egyre többet gondolt Williamre. Talán mert most már egyre valószínőbbnek tőnt, esetleg soha többé nem láthatja a fiát, soha többé nem ölelheti át, és nem mondhatja el neki, mennyire sajnálja, hogy így kellett elhagynia. Ahogy Will ott állt a New Temple dokkjában, James legszívesebben átölelte és elmondta volna a kétségbeesett fiúnak, hogy már rég nem okolja Mary haláláért; hogy azért kell elhagynia, mert fontos feladattal bízták meg, és talán az egész világ sorsát megváltoztathatja. De nem telt tıle többre, mint hogy szótlanul megszorítsa a fia kezét.

Ahogy a saroktorony felé mentek, James felnézett a mellette lépkedı, hatalmas lovagra. Mattius jó barátja lett az elmúlt években, de nem tudta, hogy a skót valójában miért jött a Szentföldre, és hogy mi töltötte ki az idejét, amikor nem a templomos rend ügyeit intézte, vasy a Száfedhez hasonlatos helyırségeken állomásozott. James néha olyan magányosnak érezte magát, hogy attól tartott, beleırül a fájdalomba. Hiányoztak neki a lányai, a hajuk illata, a nevetésük hangja. Hiányzott a felesége bırének melege, ahogy az övéhez ér. Hiányzott neki a fia. Ilyenkor erıvel kellett emlékeztetnie magát, hogy a küldetése a legfontosabb dolog, nem a családja, a barátai, de még csak nem is a rend iránti kötelessége. Értük teszi mindezt, mondogatta magában. James belökte a torony alján nyíló folyosó ajtaját, és Mattiusszal a nyomában feldübögött a csigalépcsın. Hideg szél sivított le rájuk, homokszemcséket vágott a szemükbe. A szél egyre erısebb lett, ahogy közeledtek a torony teteje felé; és a távoli fáklyafény is erısödött. A magas mellvéd szegélyezte, kerek toronytetı padlójába vágott lyukon bukkantak ki. Halványan derengeni kezdett keleten a látóhatár, és a csillagok belefakultak a türkizkék égbe. Alacsony, zömök, napcserzett arcú férfi fordult oda hozzájuk. Rajta kívül még nyolc templomos lovag volt fenn a torony tetején, két fegyvernök és a szíriai zsoldosok kapitánya. – Jó reggelt, testvéreim! – Parancsnok – hajtotta meg James a fejét. – Remélem, jól aludtatok; úgy tőnik, hosszú napunk lesz! – Mattius tájékoztatott róla, hogy támadásra számíthatunk, uram! A parancsnok a mellvéd felé intett. – Gyere, nézd meg magad is! James követte, és lenézett az ostromlókra. Száfed széles, magas sziklatömbre épült, és minden irányba kiváló kilátást nyújtott a környezı vidékre. A Jordán völgyének számos más keresztes erıdjéhez hasonlóan a Damaszkusz és Akkon közti utat ırizte; Jákob gázlójára, a folyó legészakibb átkelıjére nézett. Nappal dombokat és legelıket látott volna, rajtuk a Száfed uradalmába tartozó falvakkal. Ötmérföldnyire délre a Jordán a Galileai-tengerbe folyt, és a mezık poros, rózsaszín hegyekbe győrıdtek. A sötétben James nem látott mást, csak az erıd alatt elterülı hatalmas mameluk hadsereget. Több ezer fáklya égett, pokoli fénybe vonta a szekerek, sátrak, lovak, tevék, lobogó zászlók tengerét. Színes köpenyes, turbános alakok sürgölıdtek a síkságról mesebeli szörnyekként kiemelkedı ostromgépek vázai között derengı fénytócsákban. – Nagyobbnak tőnik, mint amilyen tegnap volt – mormolta James. – Ujabb erısítést kaptak? – Nem erısítést – válaszolta a parancsnok. – Tegnap este, miután nyugovóra tértél, hírnököt küldtek, hogy tájékoztassanak bennünket, újabb kétszáz keresztényt fogtak el a külsı falvakban. Láttuk, hogy ketrecekben hozzák be ıket. – Édes Istenem! – El kellett volna menekülniük, amíg még lehetett. Most már semmit sem tehetünk értük! James úgy érezte, tiltakoznia kellene, de nem tette. Akármilyen kíméletlennek is hangzottak a parancsnok szavai, James is tudta, hogy igaza van. A parancsnok a hegy lábától nem messze lévı, árnyékos részre mutatott, ahonnan meredek, kanyargós ösvény indult a vár kapuját védı barbakán felé. – Inkább azt nézd meg! Most már Mattius is odalépett melléjük, és Jamesszel együtt nézte, mit mutat a parancsnokuk. Hunyorogva bár, de James kivette az árnyékok közt a hosszú, szögletes tömb körül szorgoskodó embereket; magát a tömböt csak azért látta, mert sötétebb, feketébb volt az oszladozó homálynál. – Ostromtornyot építettek. A parancsnok biccentett. – Ez még komoly gondot okozhat. Épp most fejeztük be az elızı két támadás okozta károkat a barbakánon. – Keserően felnevetett. – És akkor még csak nem is oda céloztak! Ha

az a kı nem tévesztette volna el úgy a célját... – megrázta a fejét. – Már tudják, hogy a barbakán gyenge pont. James most ébredt csak rá, hogy nem hallja a kalapálást: a kımővesek befejezték a javítási munkálatokat, és hátrahúzódtak. A homlokát ráncolva méregette az ostromtornyot. A lejtıs fatetıvel ellátott, erıteljes, guruló fakeretet fel kellett hozniuk egészen a fal alá, hogy hasznát vegyék. A védelme alatt fejszékkel állhattak neki kibontani a kaput, vagy a tetejérıl lecsüngı láncokra vasfejő faltörı kost akaszthattak. Ez a fegyver valóban okozhatott még komoly gondot. De arra is volt mód, hogy elbánjanak vele. – Tőz? – vetette fel James. – Nyilván felkészültek rá. Valószínőleg zöld irhákkal védik majd a tetejét. James bólogatott: a zöld irhákat – az ecetbe áztatott nyers állatbıröket szinte lehetetlen volt meggyújtani. – Akkor egy csáklyás egység? – Már leküldtem ıket. Késı éjjel szokatlanul erıs mozgolódást láttunk a táborukban, ebbıl gondoltuk, hogy hajnali támadás lesz. Leküldtünk egy csapat szírt az alagutakon. Az egyik rejtett kijárat az ellenség ostromgépeihez közel bukkan ki. A szírek nem mehettek elég közel, hogy hallják, mit beszélnek a katonák, hacsak nem akarták felfedni a hollétüket, de látták, hogy megrakodják az ostromgépeket. A parancsnok a tábor bal szélére mutatott. James odanézett; huszonhét kıhajító, ahogy a mamelukok mondták, mandzsanik állt szabályos közönként. Az ostromgépek hosszú, mozgatható gerendái most egy helyben lógtak. Mindegyiket átlósan függesztették fel a keretére. A felemelt végét bonyolult kötélzet tartotta, a másik, üres, kanál alakú mélyedéssé kialakított vége a földön nyugodott. Az üregekbe akár háromszáz font nehéz köveket is be lehetett rakni. Támadás esetén a gerenda felemelt végét kötelekkel húzták le nagy gyorsan. A követ tartó vége egy keresztrúdnak ütközött, és Száfed falai felé lıtte ki a rakományát. James elszakította a tekintetét az ostromgépekrıl és tovább hallgatta a parancsnokot. – A támadás során az ellenség ezúttal is a kıhajítóira fog támaszkodni, és megpróbál áttörni a falakon. Az íjászainkat és a saját ostromgépeinket az ı pozíciójukra összpontosítjuk. Pillanatnyilag lıtávon kívül vannak, de a csata kezdetekor közelebb kell vonulniuk! – Biztos benne, parancsnok, hogy az erıd képes ellenállni egy elhúzódó támadásnak is? James, Mattius és a templomos parancsnok megfordultak. A szíriai keresztény zsoldosok kapitánya szólalt meg. – Nem lenne jobb a megadás feltételeirıl tárgyalni velük még most, amikor van rá esélyünk? – méregette ıket barna szemével. – Megadás? – mordult fel a parancsnok. – Ilyen korán? Már kétszer visszavertük ıket, és alig veszítettünk közben embert! – Az elmúlt pár évben, parancsnok, tanulmányoztam az ellenségünket. Kiismertem a taktikáját. Ott voltam Akkonban is három éve, amikor a szultán megtámadta a várost! – Én is ott voltam akkor Akkonban – jegyezte meg James, mert látta, hogy a parancsnok arca megkeményedik -, és véres harcok folytak, de a szultán nem vette be a várost; és a múlt hónapban sem járt sikerrel Akkon ostrománál, pedig újra megpróbálta! A szír kapitány lenézett az alattuk elterülı seregre. – A katonái csak Számszeríjásznak hívják. Azt mondják, addig nem nyugszik, amíg nem pusztított el minden keresztényt ezen a vidéken, de én itt születtem! Nekem és a népemnek több joga van ehhez a földhöz, mint neki! – Újabb ok, hogy küzdjünk ellene – válaszolta a parancsnok élesen. – Puszta gyávaság volna ilyen hamar meghunyászkodni az ellenség elıtt, ha egyszer eddig ilyen eredményesen ellenálltunk neki! – Nem vagyok gyáva ember, parancsnok, de ezt az erıdöt Szaladin egyszer már bevette,

és ebben a szultánban nyoma sincs az ı nemességének! A parancsnok keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Huszonhat éve kaptuk vissza Száfedet, és azóta egy vagyont költöttünk a megerıdítésére! Jóval erısebb, mint amikor Szaladin megostromolta, és hónapokig, sıt ha kell, évekig is vissza tudjuk verni az ellenséget! A szultán nem akar hosszú hadjáratot; az túl sokba kerülne, és nem adná meg neki a gyors gyızelem örömét – megveregette a mellvéd kövét, és hidegen elmosolyodott. – Nem csak habarcs tartja ezeket a falakat; az oldalunkon van Isten akarata is! A kápolna harangja matinumra kongatott, és James lenézett az erıdítményre. Száfed sima fala lenyúlt a mélybe, arctalan tornyok és harcra kész katonák ırizték minden irányban. A puszta látvány is reménnyel töltötte el. De aztán visszanézett Bajbarsz szultán hatalmas seregére, a faltörı szerkezetekre, az íjászok és fegyverek tengerére. Titokban kiküldött felderítıje nem találta meg a táborban lévı emberét. Hiábavalónak tőnt a remény.

17.

Szent Dénes-kapu, Párizs Kr. u. 1266. július 19. – Nem bízol bennem? – De! – Akkor csukd be szépen a szemed! Will sóhajtva engedelmeskedett. Hanyatt dılt és a könyökére támaszkodott, a főszálak a nyakát csiklandozták. – Mi lenne, ha csak ennénk? – résnyire nyitotta a szemét, és látta, hogy Elwen belenyúl a zsákocskájába. A lány mellette térdelt, oldalt és az ujján finom csipkebetétekkel díszített, hófehér ruhája szétterült körülötte. Levette a fıkötıjét, és a haja rozsdás hullámokban omlott végig a hátán. Pompás napjuk volt. A városfalig hullámzó mezı tele volt lilán virító bogánccsal; egyik-másik virág embermagasra nıtt, és bölcsen bólogatott a lágy szellıben. A városfalon túl Párizs fehér ékkıként szikrázott a déli napsütésben. így, messzirıl, a kosztól és a zajtól távol csodaszépnek tőnt a város. Will elmosolyodott, és amint Elwen visszafordult hozzá, lehunyta a szemét. – Mit mosolyogsz? – A furcsa elképzeléseidet. – Ha nem tetszenek a játékaim... – Ugyan, benne vagyok – válaszolta Will sietve; felismerte már a lány hangjában a sértettséget -, és én fogok nyerni! – Akár fogadni is mernél rá? – És mit tennék fel? Veled ellentétben engem nem fizetnek meg a szolgálataimért! – árnyék vetült rá, és elsötétítette a szemhéja mögött vörösen égı napfényt. Erezte, ahogy Elwen ruhaujja végigsimít az arcán. – Feltehetnéd a szívedet! Will elmosolyodott, bár a lány hangja hallatán megkeseredett egy kicsit az elégedettsége. Elwen valami keményet nyomott az ajkához, és Will kinyitotta a száját. Lassan rágott, a nyelve belebizsergett a kellemes, éles ízbe. – Alma. Ez könnyő volt! – A következı nehezebb lesz! Will várt, és a magas főben zsongó méheket hallgatta, miközben Elwen ismét belekotort a zsákjába. – Nem vár vissza a királyné? – Nem – hangzott a lány napfényes válasza -, szabad vagyok egész délután! Will megrázta a fejét. Irigyelte Elwen szabadságát. A legtöbb tizenkilenc éves nı már házassága ötödik-

hatodik évébe lépett, és minden jogát és hozományul kapott birtokát feladta a férjének. Mivel Elwen még mindig hajadon volt, és Margit királynı udvarhölgye, jó néhány szokatlan elıjoggal rendelkezett, és ha akarta volna, akár még a keresetét is önálló tulajdonba fektethette volna. Ez, és a tény, hogy az elmúlt hat évben bizalmas, jó kapcsolatba került az úrnıjével, azt jelentette, hogy sokkal szabadabb volt, mint Will valaha is lehetett volna – a fiút megkötötte a rend, és megkötötte Everard. – Keményen megdolgozom a kis engedményekért – jegyezte meg Elwen a fiú arckifejezése láttán. – Most pedig ne nyisd ki a szemed! – Édes illatú, morzsálódó ételt nyomott Will szájába. Egy ideig folyt még a játék. Will kitalálta a mandulás süteményt, a sajtot és a tojást, és a citromnál olyan csúnyán kezdett fintorogni, hogy Elwen percekig csak nevetett. – Elég lesz – mondta aztán Will, és kiköpött egy marék sót. Kinyitotta a szemét és felült, pislogott az erıs napfényben. – Egyértelmően én nyertem! – Nem! – makacskodott Elwen, és visszanyomta a földre. – Hátra van még egy! – Elwen! – nyögte a fiú. – Csak még egy! – Jól van – nézett rá Will gyanakodva -, de aztán nehogy megint citrom legyen! A lány elmosolyodott. Will lehunyta a szemét. – Különben is, honnan szedted ezt a rengeteg ételt? Csak nem a király elıl esszük el a vacsorát? Elwen nem válaszolt. Will érezte, ahogy föléhajol. A szemhéja mögött megszilárdult a sötét, ahogy a lány egyre közelebb ért hozzá. Gyorsabban vert a szíve, amikor Elwen keze az övéhez ért. Egy pillanattal késıbb valami lágyság ért az ajkához. Szétnyitotta a száját, bár tudta, hogy nem tésztát kap, és nem is gyümölcsöt, hanem még valami annál is édesebbet. Megremegett, ahogy Elwen szája az övére tapadt, és a lány nyelve végigfutott az ajkán. Tudta, hogy ez lesz a vége, már akkor tudta, amikor megkapta az üzenetét, hogy találkozzanak a Szent Dénes-kapunál. A szenvedély legyızte a józan megfontolást, Will felnyúlt, és magához húzta Elwent. Erezte, ahogy a lány teste forrón a mellkasához simul. A haja vízesésként folyt végig az arcán és a kezén. Az ujjai elmerültek göndör fürtjei között. És ha ez bőn volt, hát a bőnnek fény– és mézíze lehetett. Egy ölyv körözött a mezı fölött zsákmányt keresve, majd hangos rikoltással zuhant a fő felé. A hang kiszakította Willt a kábulatból. Megragadta Elwen karját, és gyengéden eltolta magától a lányt. – Elwen! – Mi a baj? – kérdezte a lány, és a homlokát ráncolva felült. – Tudod, mi a baj! – ült fel Will is, és nem nézett a lány szemébe. – Megígértük egymásnak, hogy ezt nem csináljuk többet! A barátságunk kedvéért! Ebben állapodtunk meg! – Ebben állapodtál meg – javította ki Elwen, és felállt. Lenézett a városra. – És ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy a köpenyed kedvéért, nem a barátságunkért! – Miféle köpenyemért? – pattant fel Will. Elwen már hozzászokott a fiú hangulatváltozásaihoz, de néha még így is derült égbıl villámcsapásként érte Will haragja. – Úgy néz ez ki szerinted, mint egy lovag köpenye? – markolt a fiú fekete tunikájába. Elwen nagyot sóhajtott. – Will! – mormolta, és megrázta a fejét. – Tudod, hogy nem úgy értettem! De Will nem hagyta, hogy ennyivel megbékítse. Széttárta felé a tenyerét. – Úgy néz ez ki, mint egy kardforgató keze? – minden ujja hegye fekete volt. Az elmúlt hat évben reggeltıl estig sikálta ıket, minden létezı gyógynövényt és fızetet kipróbált, és rávette Elwent, hogy förtelmes szagú szappanokat keressen neki, ha a piacon jár. De akárhogy dörzsölte is a kezét, a tinta sosem fakult meg. Elwen egyszer azt mondta neki, úgy néz ki tıle,

mint egy egyetemi professzor, de Willnek az ujjain sötétlı tinta szégyenbélyeg volt, és egyfolytában hiábavaló álmaira emlékeztette. – Ügy néz ki? Elwen a szájába harapott. – Lehet, hogy nem, de nem is ez a lényeg! – Nem ez a lényeg? Tudod, milyen nehéz dolog várni és látni, hogy minden barátom leteszi az esküjét, és lovagként távozik? Férfiként! Hazudtam az apámnak, Elwen, azt írtam neki, hogy engem is lovaggá avattak, mert nem tudtam elviselni, hogy felfedjem elıtte a szégyenemet! – Will elfordult. – így is eléggé rossz véleménnyel van rólam! Elwen odalépett mellé. A száraz fő szurkálta meztelen talpát. – Nem számít, hogy feketét viselsz, vagy fehéret, vagy hogy kardot forgatsz, vagy inkább pennát! Azt számít, ami benned van; a szíved és a lelked... a többi lényegtelen! Will megvetıen horkant egyet, de hagyta, hadd fogja meg a kezét a lány. Elwen kiegyengette az öklét és megcsókolta tintás ujjbegyét. A fiú érezte, hogy oszlik a haragja. – Bocsáss meg – mondta a lány. – Tudom, hogy megbeszéltük, hogy nem lehetünk így együtt, csak olyan nehéz visszatérni ahhoz, ami elıtte volt! – Nincs mit megbocsátanom – húzta ki Will óvatosan a kezét a lány szorításából. – Nekem is nehéz, de így a legjobb! – Szünetet tartott. – Mindkettınknek. – Igen – értett vele egyet Elwen is, de nem nézett a szemébe. – Így a legjobb! – Mennünk kellene – Will a derekára csatolta az övét; ott lógott rajta a kardja is. A íegyvernökök általában csak meghatározott feladatok alkalmával viseltek fegyvert, azonban Will pár hónappal ezelıtt elkezdte hordani a családi pengét. Ügy érezte, ezzel emlékezteti rá Everard-t, hogy nem lesz örökké a pap szolgája. A kihívó viselkedésnek semmi hatása sem volt: Everard mintha észre sem vette volna. De azon a pár Keletrıl érkezı levélen kívül, amiben Tames fıképp csak a bajtársáról, Mattusról írt, a kard volt az egyetlen, vékony fonál, ami az apjához kötötte Willt. Most már az érzelmi kapocs miatt viselte a fegyvert. Lehajolt és felemelte a lány zsákját. Még mindig nehéz volt, mert nem ették meg az összes ételt. – El kell mennem egy pergamenárushoz. Ha vesperásra vissza akarok érni a preceptóriumba, sietnem kell! – Jó. Nekem sem árt, ha korábban visszaérek – préselt ki Elwen magából egy mosolyt. – A palota a feje tetején áll, mióta a király meghívta Pierre de Pont-Evêque-et, hogy játsszon neki mindenszentek estéjén! A szolgák többet pletykálnak, mint dolgoznak, mióta bejelentette. A királynı nincs valami fényes hangulatban! – Pierre kicsodát? Elwen felvonta a szemöldökét. – Most komolyan, Will, tudom, hogy egy kolostorban élsz, de olykor-olykor nem ártana kapcsolatba kerülnöd a külvilággal is! – A fiú döbbenetét látva nagyot sóhajtott. – Pierre egy trubadúr. Nagyon híres trubadúr. – İ – jegyezte meg Will unottan. Nem osztotta Elwen lelkesedését a románcok iránt. – Már délen is nagy felfordulást okozott. A müvei nem valami... hagyományosak – söpörte le Elwen a szoknyájára tapadt főszálakat. – Azt hiszem, érdekes este lesz! Csendben sétáltak át a mezın. Ahogy egyre közelebb értek a városhoz, az út is mind zsúfoltabb lett – kordék és lovasok hagyták le ıket, kerekek és patkók verték fel a port. Az út északra fordult, a Szent Dénes-apátság felé; I. Dagobert király óta oda temetkeztek a francia uralkodók. Will az út szélére terelte Elwent, hagyták, hadd dübörögjön el mellettük egy felfelé tartó ökrös fogat. Tovább sétáltak. Tanyák, édesen illatozó szılıhegyek, egy nagy gazdaság, két kis kápolna és egy ispotály mellett haladtak el. A városfalakat hetven évvel korábban, Fülöp Ágost uralkodása alatt húzták fel, de Párizs azóta már kinıtte a korlátait, és átfolyt a környezı mezıkre is. A Szent Dénes-kapu elıtt egy csapat vándor várakozott. A kapuırök gyanakodva figyelték a rongyos alakokat; azok el-

elugrottak a szekerek útjából, de mindig visszatértek, és koldustállal a kezükben kéregettek a kapu elıtt ki– és bejutásra várakozó sorok között. Will és Elwen beálltak a sorba. – Átkozott koldusok! Will körbenézett, és látta, hogy egy nagydarab, bársonyköpenyes férfi méregeti haragosan a szedett-vedett csapatot. A fickó északi nyelvjárásban beszélt, de párizsi évei alatt Will ezt is épp elég jól elsajátította ahhoz, hogy értse, mit mondanak. A férfi szóáradatát hallgatva azt kívánta, bár ne így lenne. – Manapság már egy lépést sem lehet megtenni anélkül, hogy az embert ne zaklassák mindenféle törvényen kívüli, kóbor szerzetek – fröcsögte a kövér fickó rángó tokával -, átok mindegyikre! – jó néhány sorban álló odanézett rá. Úgy feltüzelte az érdeklıdı hallgatóság, hogy kész szónoklatot adott elı a rablókról, szajhákról, munkakerülıkrıl, és hogy miként teszik tönkre ezt az egykor büszke és dicsıségteljes várost. Will elfordította a fejét. Ha lovag lett volna, nem kellene várnia, odamenne a sor elejére, és aggályoskodás, kérdezısködés nélkül átengedik. A száját harapdálta dühében. Mostanában mintha minden szándékosan emlékeztette volna alacsony társadalmi helyzetére. Will tizennyolcadik születésnapja, nagykorúvá válásának ünnepe kétségbeejtı pillanat volt; csak azt éreztette a fiúval, hogy még mennyit kell tőrnie. Következı januárban, egy évvel és egy nappal késıbb azt hitte, hogy vége a várakozásnak. Most, hat hónappal a kitőzött idı után még mindig a vén pap írnoka volt. Letöltötte a szentségek bemocskolásáért járó büntetést, és egyre kevesebb panasszal végezte az Everard által rászabott alantas, fárasztó és unalmas munkákat. De Everard-t faggatni, hogy miért nem terjesztette még fel a lovaggá avatásra olyan volt, mintha egy sziklából próbált volna választ csiholni, és idıvel Will feladta a próbálkozást. Minden áldott nap kicsit mélyebben marta a tehetetlen düh – ahányszor csak a fegyvernökök között tért nyugovóra, míg a barátai a lovagok szállására mentek, ahányszor csak térdelnie kellett a kápolnában, míg a többiek a lovagok padjain ültek. És minden egyes étkezésnél is ezt érezte, mert tudta, hogy a társai maradékát kapja meg. Miután beértek a kapun, hagyták, hadd sodorja ıket a Rue Saint-Denis forgataga. Az utca tömve volt mozgóárusokkal és a járókelık figyelmére éhes utcai elıadókkal. Marhavásár volt aznap, az utcákat vastag trágyaréteg borította. A bőz gyomorforgató volt. A preceptórium viszonylagos elzártságában élve Will néha elfelejtette, hogy mennyire büdös tud lenni a város. Az emlékeztetı szinte mindig letaglózta: izzadtságszag, a cserzıvargák felıl áradó, orrfacsaró bőz, a piacokon a kendernek és lennek elegyengetett éjjeli mocsok és szemét, az ablakon vödörszám kiloccsantott emberi ürülék. – Nem fogsz egy hintót? – kérdezte Elwent. A lány felnézett az égre, a kezével ernyızte el a szemét. – Túl szép ahhoz ez a nap, hogy egy dohos kocsiban ücsörögjek. Inkább sétálok! – begyömöszölte a haját fıkötıje alá. Jó néhány rakoncátlan tincs így is az arca köré göndörödött. Will odanyúlt, hogy kisimítsa a homlokából, aztán megállt. Az egykor oly természetes mozdulat most illetlennek tőnt. A keze egy pillanatig csak lógott a levegıben, aztán az oldala mellé engedte. – Jobb lesz, ha most megyek! – Mehetnénk együtt – Elwen úgy tett, mintha nem venné észre a fiú zavarát. – Azt mondtad, hogy a pergamenárushoz kell menned, nem? A Citéig elkísérhetlek! – Ma nem a latin negyedbe megyek – dadogta Will. – Everard szokásos ellátója kifogyott. Meg kell keresnem a Temple környékén lévı árust! – İ – Elwen a fıkötıjét igazgatva próbálta leplezni csalódottságát. – És mikor találkozunk újra? – Amikor sikerül megint elszabadulnom attól a sárkánytól! – Everard nem lehet ilyen rossz! – Nem neked kell vele dolgoznod!

– Nem hagyhatja a végtelenségig figyelmen kívül a köpenyre való jogodat! – Tartok tıle, hogy megteheti – mormolta Will, ám a lány már belevegyült a tömegbe, és eltőnt. Pár pillanattal késıbb ı is elindult a fıúttal párhuzamos egyik kis utcácska felé. Everard adott neki annyi pénzt, hogy kereshetett volna egy hintót, ám akkora ember– és állattömeg tolongott az úton, hogy tudta, hamarabb ér a latin negyedbe, ha gyalog megy. Bőntudata volt, amiért hazudott Elwennek, és meglehetısen ostobán érezte magát, hogy ugyanarra tart, mint a lány, csak egy utcával lejjebb. De azután a csók után nem tudott mellette maradni; túlságosan is fájdalmas volt. Will megkerülte a marhapiac körül zsibongó embereket, és lement a Szajnához. A gondolatai éppolyan nehezek voltak, mint a fülledt nyári délután. Mióta Párizsba érkeztek, sem Elwen, sem Will napirendjében nem volt sok változás. A lány könnyedén beilleszkedett új helyére a palotában; Will jóval nehezebben szokta meg Everard keze alatt az inaskodást. Testileg természetesen mind a ketten sokat változtak: Will magasabb lett, rövid, fekete szakálla meglágyította járomcsontja és álla éles vonalát, és Elwen csinos, karcsú fiatal nıvé érett. A legjelentısebb változás kettejük viszonyában állt be. A kapcsolatukban lassan, szinte észrevétlenül indult meg a változás, s ahogy a hónapokból évek lettek, Will lassacskán ráébredt, hogy ami az Owein halálából, a közös veszteségbıl születı barátságként indult, nem állt meg ennyinél. Izgatóbb lett. Ijesztıbb. A fiú titkolta az érzéseit, csak lopott pillantásokat engedett meg magának, ha Elwen nem figyelt, és úgy tett, mintha a lány mondanivalója érdekelné, nem pusztán a jelenlétét inná magába, mint valami ritka nektárt. Elwen jóval egyenesebb volt. Egyszer megmutatott a fiúnak egy könyvet, amit a palotában talált. Will azt hitte, ez is csak egy románc lesz, mint a többi, amely a lány lelkesedését felkeltette, de aztán Elwen kinyitotta a ráncos bırfedelet. A képek a meztelenség különféle fokain álló férfiakat és nıket ábrázoltak a testi élvezetek változatos formáiba merülve. Nagyot nevettek rajta, s Will látta, hogy Elwen elvörösödik, ahogy a lapokról rá emeli a tekintetét, és abban a pillanatban azt is tudta már, hogy viszonozza az érzelmeit. Innentıl kezdve titkos helyeken találkoztak, és lopott csókjaik egészen elkábították a fiút. Átvágott a lombardiai és a zsidó kereskedık a Szajnára nézı, díszes palotái között, és közben azon gondolkozott, milyen is volt az, amikor még nem borzongott bele, ha láthatta Elwent. Képtelenségnek tőnt, mintha csak a tulajdon nevét akarta volna elfelejteni. Nem engedhette meg magának, hogy így érezzen. Ha belemerült volna ebbe a bőnbe, a házasság szentségén kívül, a lovagi jövıjét kockáztatja, és ha összeházasodnak, ahogy azt a lány egyszer felvetette, akkor sosem kapja meg a fehér köpenyt, és örökké fekete ruhákban, az emberi bőn pecsétje alatt marad. Elszántan próbált nem gondolni Elwenre. Átkelt a széles hídon az Ile de Citére, a királyi hatalom szívébe. A Notre-Dame körüli utcákon poros lábnyomok mutatták, merre vonultak árnyékba a déli nap heve elıl a katedrálison dolgozó kımővesek. Will egy ideig a lábnyomaikat követte, aztán egy kisebb hídon átsietett a folyó bal partjára. A latin negyed szokás szerint zsibongott. Erre volt az egyetem jó néhány épülete; istenfélık adományaiból emelték ıket az elmúlt száz-százötven évben, és az emberek Francia-, Angol-, Németföldrıl és a holland városokból egyaránt ide özönlöttek orvoslást, mővészeteket vagy teológiát tanulni a nyugati világ leghíresebb mesterei alatt. Will átvágott a professzorok, papok és egyetemi diákok között, majd ráfordult a Domonkos-rendi kollégiumhoz vezetı Rue Saint-Jacques-ra. A kollégium mellett volt a pergamenárus. Alig tett meg pár lépést, két ember állta el az útját. Az egyikük mezítláb volt: rongyos, fekete csuhája és a nyakában lógó fakereszt azonnal elárulta, hogy domonkos barát. A vele szemben álló, zömök fiatalember idegesen magyarázott valamit. Will igyekezett megkerülni ıket. – Egyáltalán nem voltam udvariatlan, uram – jegyezte meg a zömök fickó -, csak a preceptóriumba akarok eljutni! A templomos, a... – tehetetlenül meglengette a kezét, és tört latinsággal tett hozzá valamit.

A domonkos erre kurtán odavetett valamit, és bár a fiatalember láthatóan nem értette a válaszát, faképnél hagyta. – A pokolba! – morogta a fickó, és mogorván nézett a szerzetes után. – Ezek a papok képtelenek egyenes választ adni az embernek! Will most ért mellé, és vette észre, hogy a fiatal férfi a templomos fegyvernökök tunikáját viseli. Odament hozzá, hogy útba igazítsa, aztán döbbenten megtorpant. A fickó magasabb volt, mint amilyennek az emlékezetében élt, de még így is kisebb volt nála. Széles, csontos arca volt, dús szakálla, és a mellkasa hordóként gömbölyödött. Csillogó, barna szeme és érdes, kócos haja azonban mit sem változott. – Simon! Simon megfordult. Pár pillanat múlva az ı arcára is kiült a felismerés. – Istenem! Will? Will felnevetett és átölelte a barátját; a körülöttük lökdösıdı diákok tiltakozása sem zavarta. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte, és hátralépett, hogy alaposabban szemügyre vehesse a barátját. Simon megigazította a válláról lógó jókora zsákot. – Egy csapat lovaggal érkeztem Londonból. Velük mentem volna a preceptóriumba, de benéztem az egyik boltba, és mire kijöttem, eltőntek! – Akkor bizony tényleg eltévedtél! A jobb parton tudsz eljutni a preceptóriumba! Ez meg a bal part! Simon megvakarta a feje búbját, és még jobban összekócolta a haját. – Épp útbaigazítást kértem, de senki sem értette, mit akarok! – Talán jobb lett volna – vigyorodott el Will -, ha nem épp az egyik inkvizítort kezded arról faggatni, hogy merre van a felesége tehénistállója! – Az egy inkvizítor volt? – füttyentett nagyot Simon, és az utca túlsó végére meredt. – Hinnye! – visszafordult, és boldogan, elképedve rázta meg a fejét. De igazán örülök, hogy végre látlak, Will! Bár meglep, hogy nem a kardodat rázod a szaracénokra! – Will tunikájára bökött, ami éppúgy fekete volt, mint a sajátja. – Brocart mondta tavaly, amikor visszajött Párizsból, hogy téged még nem avattak lovaggá, de azt nem árulta el, miért! – Hosszú történet! – Az öröm, ami régi jó barátja láttán eltöltötte Willt, erre a megjegyzésre megkopott. Amikor Brocart a preceptóriumba látogatott, szándékosan kerülte egykori New Temple-i fegyvernöktársát. – Én pedig szívesen meghallgatom, ha visszakísérsz a preceptóriumba! – Jobb ötletem támadt – villant fel hirtelen Will szeme, és a kardja mellett lógó erszénybe dugta az öklét. Elıkaparta a pénzt, amit Everard a hintóra adott. – Inkább keressünk egy jó kocsmát! – Te vezetsz – vigyorodott el Simon. Will végignézte az épületek ajtói fölött lógó cégéreket. Hamar megtalálta, amit keresett. A két fiatal legény belépett az izzadtság és sült hús szagát árasztó, homályos ajtókereten, és Will kellıen lázadónak érezte magát. Miután rendeltek egy palackkal a legolcsóbb borból, és kértek mellé egy szelet kenyeret is a mogorva tulajdonostól, leültek a félig tárt ablaktáblák alá egy padra. Legyek zümmögtek a ragacsos kis asztalkák fölött; papok ültek körülöttük, söröskorsóval a kezükben, el-elakadó nyelvvel vitatták meg a helyes áldozás pontos technikai részleteit és az angyalok szárnyfesztávját. Will úgy hallotta, az efféle helyek egyike-másika nem riadt vissza a sötétebb üzemiektıl sem, és akadt, ahol a nıket a kupa sörnél is olcsóbban kaphatta meg az ember. – Te kezded – tépte félbe Simon a kenyérdarabot. – Mi történt veled, mióta Párizsba jöttél? – Nem sok – Will belekortyolt a borba, és az ízére megrándult az arca. – Nem igazán

csináltam semmit sem az elmúlt hat évben, aminek ne lett volna köze a lúdpennához és egy rossz természető paphoz! – Brocart mondta, hogy egy papnak dolgozol. Sajnáltam, amikor hallottam, mi történt Sir Oweinnel – tette hozzá Simon ünnepélyesen. – Derék ember volt! – Úgy bizony – bólintott Will csendesen -, rendes ember volt! – A veszteség érzete idıvel eltompult, de még mindig gyakran gondolt egykori urára, talán gyakrabban, mint akkor tette volna, ha nem ilyen elviselhetetlen alak ül helyette a nyakába. Simon a kezébe nyomott egy darab kenyeret. – Emlékszem, amikor Henrik király lejött a preceptóriumba, nem sokkal azután, hogy az ékszert kísérı lovagok hazaértek. Magánkívül volt. Még szinte le sem ugrott a lováról, már Humbert mesterért ordított, és egészen ellilult fejjel kiabált, hogy nem lett volna szabad elvinnünk a koronaékszereket, és hogy veszélybe sodortuk a kincseket is és a feleségét is – Simon füttyentett egyet a foga között. – Mindenki fogadásokat kötött, hogy ki üti meg elıször a másikat, Humbert mester vagy a király? Tudod, alaposan kivizsgálták az esetet. – Senki sem talált rá bizonyítékot, hogy Henrik keze lett volna a dologban – bólintott Will. – Nem volt rá sok esélyük. Amikor kitört a polgárháború, leálltak az üggyel – Simon megrázta a fejét. – Fura volt ez az elmúlt pár év! A preceptóriumban nagyjából biztonságban voltunk, senki nem háborgatott minket. De Londonban minden a feje tetején állt, és a királyság...? Általában azt sem tudtuk, mikor ki uralkodik! Egyik nap a király volt az úr, aztán meg Simon de Montfort és a bárók. Nem tartott sokáig, hogy a bárók is csatlakozzanak a nyílt lázadáshoz, mondván, hogy több hatalmat kellene adni a nép kezébe. Elesett elıttük Gloucester és a Cinque Ports és Kent jó része, és aztán Lewesnál fejjel nekimentek a királynak és a seregének. – Hallottunk arról a csatáról! – Nem csodálom! Angliában hónapokig másról sem beszéltek az emberek! Azt mondják, Edward herceg úgy küzdött, mint egy igazi hıs, és maga rohamozta meg a lázadókat az emberei élén! – Én úgy hallottam, ezért is veszítették el azt a csatát – jegyezte meg Will, és beleharapott a kemény kenyérbe. – Edward eszeveszett rohama miatt. – Csak azt mondom, amit hallottam – vonta meg a vállát Simon. – Akárhogy is, miután Lewesnál elfogták, Edward megszökött Monfort fogságából, és Eveshamnnél megint megütközött a felkelıkkel. Maga ölte meg de Montfort-t, és kiszabadította az apját. Erre aztán a legtöbb lázadó futásnak eredt vagy megadta magát. – De most már vége van a háborúnak, nem? – De Montfort hő követıi még kitartanak Kenilworth-nél, azonban Henrik király seregei már hónapokkal ezelıtt körbezárták ıket. Szerintem nemsokára beveszik – Simon lehúzta a borát, és töltött magának még egy kupával. Kényelmetlen csend telepedett rájuk. Elszoktak egymás társaságától az elmúlt hat év alatt. – Nohát – húzta ki magát Simon -, és Saidar Owein unokahúga még itt van? – kuncogott. – Mind hallottunk ám róla! – Mit hallottatok? – Will félrenyelte a borát, és hevesen köhögött. – Hogy potyautasként szökött fel a hajóra! – Ó, azt! – bólogatott Will a torkát köszörülve. – Még mindig Párizsban van? – Igen – biccentett Will, és érezte, hogy elvörösödik. Hátradılt és a hajába túrt; remélte, kellıen unottnak tőnik a mozdulat. – Elwen most Margit királynı kézilánya. Néha találkozom vele, ha mindkettınk kötelezettségei megengedik. Még mindig nem árultad el, hogy mit keresel itt! – Elıléptettek. A párizsi preceptórium marsalljának kérésére – Simon mintha zavarban lett volna. – Pár hónapja Londonban járt, és megbetegedett a lova. Sikerült megmentenem. –

Megvonta a vállát. – Nem volt nehéz; csak a megfelelı gyógynövényeket kellett neki adnom, hogy lemenjen a láza, és egy éjszakán át talpon kellett tartanom szegény párát. Nyilván jó benyomást tettem a gazdájára, mert írt Humbert mesternek, hogy azt szeretné, ha én lennék Párizsban a fılovász. – Gratulálok! – Willnek kényszerítenie kellett magát, hogy mosolyogjon. Simon, a cheapside-i cserzıvarga fia mostanra már nagyobb tisztre emelkedett, mint ı. – Köszönöm – nézett rá Simon szerényen. Wíll kiitta a borát, és felállt. Kicsit szédelgett. – El kellene neked mondanom, hogy juthatsz el a preceptóriumba! – Nem jössz velem? – Még el kell intéznem valamit. Eltart egy ideig, neked viszont jelentkezned kellene a marsallnak Azt mondtad, egy csapat lovaggal érkeztél, nem? Szerintem ık már bejelentkeztek nála. – Igen, a... – Simon egy pillanatra elhallgatott. – Nem mondtam még, ugye? Más ismerısöd is volt ám a hajón. Garin de Lyons! – Garin? – Úgy bizony – kelt fel Simon is, és bele kellett kapaszkodnia az asztalba, hogy ne dıljön el. – Isten anyjára mondom, berúgtam! Persze túlságosan is büszke a köpenyére ahhoz, hogy megvárja a magamfajtát! Tartok tıle, ha nem találkozom veled, napokig a városban kóvályogtam volna! – Garin lovag? – kérdezte Will, bár tudta a választ. Simon biccentett. – Akkor hát – veregette meg WÎ11 vállát -, holnap együtt fájlalhatjuk majd a fejünket, és közben elmesélheted, miért vagy még mindig fegyvernök! Nem mintha csalódott lennék – tette hozzá vidáman -, ki a fene akar lovag lenni? – Valóban, ki a fene? Miután Will útbaigazította Simont a preceptórium felé, lesietett a Rue Saint-Jacques-on. A gyomrát a pocsék lıre marta, a szívét Simon hírei. Bármennyire örült is, hogy viszontláthatta régi jó barátját, az, hogy két régi bajtársa is Párizsban van, és a korához képest mindkettı igen becsülendı pozíciót ért el, csak tovább fokozta tehetetlen haragját. Megpróbálta elképzelni Garint lovagként, de csak a zúzódással teli arcú, vézna, aranyhajú kölyköt látta maga elıtt. Eszébe jutottak Elwen szavai. Nem hagyhatja figyelmen kívül a köpenyre való jogodat a végtelenségig. Egy hónappal azután, hogy Everard legutóbb visszautasította, hogy a lovaggá avatásáról beszéljenek, Will eldöntötte, hogy vagy így, vagy úgy, de még az év vége elıtt elmegy a Szentföldre. Tudta, hogy az apja Száfedben állomásozik. Ha valahogy el tudná érni, hogy felavassák az elkövetkezendı pár hónapban, és kérelmezhesse az áthelyezését! Will megérintette kardja kerek gombját. Már így is túl sokáig hallgatott. A Domonkos-rendi kollégiumtól nem messze befordult a pergamenárushoz vezetı, keskeny kis utcára. Nagydarab ember tántorodott ki Will elıtt egy ivóból. Egymásnak ütköztek, az idegen söröskorsója megbillent és a sör végigfolyt a férfi mellkasán. – Az Isten verje meg! – kiáltott fel a fickó. – Bocsánat – lépett hátra Will, és a férfi fekete kabátján fehérlı keresztbıl látta, hogy Szent János lovagja: egy ispotályos. – Nem láttalak! – Nem láttál? – csattant fel a lovag, és hiábavalóan próbálta letörölni a kabátját átitató sört. – Talán vak vagy? – Mondtam, hogy bocsánat! Tovább ment volna, de az ispotályos elkapta a karját. – Az nem elég! – a tekintete lassan megállapodott Will tunikáján, és a férfi megvetıen mordult fel. – Egy templomos, mi? – a lehelete és le-lecsukódó szemhéja alapján Will úgy vélte, nem ez volt az elsı korsó sör, amit a lovag aznap legurított. – És ezzel mit kezdesz? – rázta meg a férfi a korsót. – Már bocsánatot kértem. Nem hinném, hogy ennél többet várhatnál tılem – húzta ki Will

a karját a férfi markából. – Mi a gond, Rasequin? Will megfordult, és látta, hogy újabb négy lovag jön ki a kocsmából. Mindegyiknél sör volt, és a többségük még a cimborájuknál is rosszabbul nézett ki. Az ispotályos tántorogva feléjük fordult és Willre bökött. – Ez a templomos patkány kiöntötte a sörömet, és fizetség nélkül akar meglógni! – Kérj bocsánatot a testvérünktıl! – csattant fel az egyik lovag. Pattanásos arcú kölyök volt, Willnél talán ha egy évvel idısebb. – Már bocsánatot kértem – mondta Will a fogát csikorgatva. – És ha a cimborátok nem lenne makacs, mint egy öszvér, el is fogadta volna! – Te kis korcs! – kiáltott fel Rasequin. Ledobta a korsót és a kardjához kapott. Ahogy a kardjával bajlódott, elıreléptek a társai. – Hagyd békén a kölyköt, Rasequin – csitítgatta az egyikük, aki idısebbnek nézett ki a többieknél. – Csak egy fegyvernök! Will erre elvörösödött, és ı is a kardja markolatára kapta a kezét. – Hagyd már, Rasequin – mondta tovább az idısebb lovag békésen -, veszek neked egy másik sört! – Majd utána – morogta Rasequin; végre sikerült kiszabadítania a kardját, de a lendülettıl hátratántorodott pár lépést -, majd ha jó modorra tanítottam ezt a vakarcsot! Will is elıhúzta a kardját, amikor Rasequin tántorogva megindult felé. – Maradj nyugton – vetette oda neki az idısebb lovag -, majd én elintézem! – Megragadta Rasequin vállát. – Nyugalom, testvérem! A pattanásos lovagkölyök Will kardjára mutatott. – Ezt a pengét nézzétek meg! – vihogta. – Ez aztán a régiség! A lovag nevetése hirtelen elakadt, mert Will felemelte a kardját, és rárontott. Három ispotályos hátralépett. Will kardhegye a bajtársuk torkának szegezıdött. A fiú semmi mást nem látott, csak az elıtte álló fickó arcát. Megrészegítette a kirobbanó harag; sokkal kellemesebb volt utat engedni neki, mint visszafojtani. – Gyerünk – heccelte Rasequint vicsorogva -, állj ki velem! Rasequin túlságosan is részeg volt ahhoz, hogy megijessze Will vadsága, és felemelte a kardját. – Maradj nyugton! – Ismételte meg az idısebb lovag. – Hagyd abba, az Isten verjen meg! – kiáltott Willre. A fiú még egy lépést tett elıre, és felemelte a kardját, mint aki mindjárt lesújt vele. Valaki erısen megmarkolta Will csuklóját, és megállította. A fiú szembefordult új támadójával, de amikor látta, hogy egy templomos fogja, elhallgatott. – Egy pillanat múlva, fegyvernök – mondta a lovag nyugodtan -, elengedem a karod, te meg elteszed a kardodat! Will már remegett, úgy várta a harcot; habozott egy pillanatig, mielıtt biccentett volna. A templomos elengedte, és nézte, ahogy visszadöfi a kardot az övére. Aztán felnézett az öt ispotályosra. – Megkérdezhetném, miért ez a felfordulás? Rasequin leengedte a kardját, amikor megjelent a templomos, de még mindig viharos tekintettel méregette Willt. Az idısebb lovag udvariasan meghajtotta a fejét. – Félreértés volt az egész. Ez a kölyök – intett Will felé -, kiöntötte a bajtársunk sörét! A templomos visszanézett Willre. Tiszta, hővöskék szeme még világosabbnak tőnt hosszú, fekete haja és szakálla mellett. Ránézésre a negyvenes évei derekán járhatott. Erıs vonású, jóképő férfi volt, és bıre barnasága arra utalt, hogy hosszabb idıt töltött melegebb éghajlaton. – Szóval?

Will állta a tekintetét. Látta már a lovagot a preceptóriumban, de sosem mutatták be neki, és nem tudta a nevét. – Véletlen baleset volt, uram! – És nem lett volna jobb bocsánatkéréssel elintézni párbaj helyett? Will védekezésre nyitotta a száját, aztán meggondolta magát. – De igen, uram! A templomos benyúlt az övén lógó bırerszénybe, és egy aranyat vett elı. Odament Rasequin-hez és a kezébe nyomta. – Azt hiszem, ez kárpótolni fog az esetleges kellemetlenségekért! Rasequin érthetetlenül morgott valamit, de elfogadta a pénzt. – Ez bıven kárpótolni fogja, testvérem! – válaszolt helyette az idısebb lovag. Ismét biccentett, aztán intett a cimboráinak. – Menjünk! – elindultak lefelé az utcán; Rasequin ott tántorgott középen. Will nézte, ahogy elmennek, és döbbenten gondolta végig, milyen könnyen megoldódott a helyzet; az ispotályosok nyilvános panaszt nyújthattak volna be ellene, vagy követelhették volna, hogy hivatalos párbajjal intézzék el az ügyet. Nem lepte volna meg a dolog. Az ispotályosokat nem úgy ismerték, mint akik megbocsátanának a templomosoknak bármilyen apró kihágást is. A legkisebb esélyre is ugrottak, ha megnehezíthették vele a templomosok életét; panaszkodtak a városi hatóságoknál, hogy a templomosok vízimalma elárasztotta a mezıiket; heves vitát kezdtek, hogy ellenlábasaiknak több hely jutott a gyapjúpiacon, mint nekik; feltételezték, hogy a templomos rend megvesztegette az egyházi méltóságokat, és illetéktelenül vette át az irányítást egy elhagyatott templom fölött, hogy ott győjtsön alamizsnát, holott az szerintük a johanniták területe volt. És mégis, minden tiltakozásuk dacára átvették a templomos rend jó néhány szokását. Szent János rendjét az elsı keresztes hadjárat elıtt alapították, húsz évvel korábban, mint a templomos rendet, azzal az egyetlen céllal, hogy Keleten segítsék a beteg zarándokokat. De a templomos rend megalapítása után nem sokkal az ispotályosok utánozni kezdték a templomosok katonai szerepét, várépítését és gazdasági terjeszkedését. Az avatási szertartásaik is a templomos lovagavatáson alapultak, és még a köpenyükön lévı fehér kereszt is csak utánzás volt a templomosok zöme szerint. – Mit gondoltál, fegyvernök, mi a fenét csinálsz? Will felnézett a lovagra. – Sajnálom, uram, hibáztam, és elragadott az indulat, és... – egy követ kezdett rugdalni a földön, aztán visszanézett a lovagra. – Hazudok. Nem sajnálom. Bocsánatot kértem, de nem fogadta el. Az ispotályos elıbb rántott kardot, mint én. – Szóval te csak önvédelembıl fogtál fegyvert? – Nem – ismerte be Will pillanatnyi szünet után. – Haragomban. Nem sebesítettem volna meg – tette hozzá -, csak... – elakadt a hangja. Jólesett végre kardot rántania. Az, hogy egymaga gyakorolgatott, közel sem volt olyan, mintha ellenféllel vívhatott, és hiányzott neki az az egyszerő, tiszta izgalom. De most, hogy már vége volt, ostobán érezte magát. – Nem lett volna komoly harc – jegyezte meg a lovag -, az ellenfeled alig állt a lábán! – Tudom. Azt hiszem, csak meg akartam szégyenítem! – „Aquila non captât muscas.” – A sas nem kapkod legyek után? – Pontosan! – Kezet nyújtott neki a lovag. – A nevem Nicolas de Navarre. – William Campbell – mondta Will, és megragadta a férfi kezét. A tenyere kemény és érdes volt a sok kardforgatástól. – Láttalak a preceptóriumban – bólintott Nicolas. – Te vagy a pap, Everard de Troyes fegyvernöke, ugye? – Ismeri Sir Everard-t? – Ismerem a munkásságát. Magam is ritka könyveket győjtök, avagy győjtöttem, mielıtt a rendbe léptem volna. Többször is megpróbáltam már beszélni Everard testvérrel, de egy kicsit mintha... – Érdes lenne a modora? – vetette fel Will.

– Inkább visszahúzódó – mosolyodott el Nicolas. Körbenézett az utcácskában. – Mit kerestél itt? – Friss bıröket. Néhány új fordításon dolgozunk. – Bármi érdekes? – Csak ha az embert nagyon izgatják az olajfa gyógyászati tulajdonságai! Nicolas felnevetett. – Akkor nem tartalak fel, menj a dolgodra! Jó napot! – elhallgatott egy pillanatra. – És egy jó tanács, Campbell fegyvernök! A jövıben légy óvatosabb, hogy ki ellen rántasz fegyvert! Lehet, hogy a következı jelöltet nem lesz ilyen könnyő lebeszélni arról, hogy a véredet ontsa! – Megkérdezhetem, uram – szólalt meg Will, mielıtt a lovag elfordulhatott volna -, hogy tervezi-e megemlíteni ezt a kis esetet az uramnak? – Milyen esetet? – mosolygott vissza rá Nicolas, és leballagott a sikátoron.

18. Szafed falai elıtt, Jeruzsálemi Királyság Kr. u. 1266. július 19. İ már felnézett a sziklakiszögellés tetején tornyosuló fehéresszürke erıdítményre. Ilyen messzirıl a Száfed mellvédjét ırzı katonák mintha csak hangyák lettek volna, bár ezek a hangyák veszedelmesen csíptek; az egyik rohamban csak a mamelukok közül megöltek ötvenet az íjászaik. Omár a sima, legyızhetetlen falakat méregette. Ha valami jót el lehetett egyáltalán mondani a frankokról, az az volt, hogy várat csuda jól építettek. Az építészetük nem volt sem olyan szép, sem olyan összetett, mint a mamelukoké, de akár a frankok maguk, komor volt és erıteljes. Omár megfordult, és elindult a tábor közepén emelkedı sátor felé. Bajbarsz felnézett, amint Omár belépett. A szultán két eunuchja épp az uralkodó fényes láncingét adta föl, egy harmadik pedig a kardövével és a szablyáival a kezében várt. A szolgáktól eltekintve elhagyatottnak tőnt a sátor. Bajbarsz mögött üresen állt a trón, a karfára vésett oroszlánok fején meg-megvillant a lámpafény. Omár hirtelen morranást hallott az árnyékok közül. Meg kellett erıltetnie a szemét, hogy kivegye a takarón heverészı Khadir alakját. A jövendımondó motyogott álmában, aztán megfordult és horkolni kezdett. – Felséges szultán – Omár hajlongva közeledett Bajbarszhoz. Az uralkodó egy intéssel elbocsátotta a szolgáit, és maga csatolta össze a nyakán a kabátját. – Omár! – üdvözölte a homlokát ráncolva. – Örülök, hogy csatlakozol hozzám! Végre! – Aludtam, nagyuram! – hajtotta le Omár a fejét. – Bocsáss meg! Bajbarsz felnevetett, kék szeme szikrázott. Megölelte Omárt. – Még mindig könnyen horogra tudlak csalni! – hátralépett. Omár bırére rátapadt valami kevés a szultán illatos olajkenıcsébıl. Bajbarsz az állványhoz sétált, ahová a Koránból vett idézetekkel kihímzett aranyköpenyét akasztották. Omár nézte, ahogy izmos alakjára teríti a köpenyt. Bajbarsz külseje nem változott sokat az alatt a hat év alatt, amióta Egyiptom szultáni trónjára ült. Kicsit megszaporodott a szakállában és a hajában a szürke, az arcán mintha mélyebbek lettek volna a ráncok, de ugyanúgy nézett ki, mint hat éve. Omár tudta, hogy belül változott a legtöbbet. A férfi remélte, ha egyszer Bajbarsz uralkodási vágya valóra válik, a szultán pozíciójával járó felelısség letompítja barátja vadságát. De Bajbarsz szultánként csak még elszántabb, vadabb és kiszámíthatatlanabb lett, mint amilyen elıtte volt. Még a fia születése után sem higgadt le. Az ötéves Baraka Hán, az uralkodó örököse egy évvel Baibarsz trónra lépése után született. Azóta az apja mintha meg is feledkezett volna róla; azt mondta, a gyermek addig az anyja dolga, amíg elég idıs nem lesz ahhoz, hogy elkezdje a frankok elleni harcra oktatni. Omár tudta, hogy a barátja még mindig ott van, de olyan volt, mintha Bajbarsz

kettészakadt volna. Az egyik fele most is képes volt a jóra; értékelte a szépséget, és mélyen vallásos volt. Helyreállíttatta Kairót és a kalifátust is, és egy beduint jelölt ki az iszlám fejének. De ezt a felét egyre inkább elnyomta a másik, a kegyetlen, ravasz és elképesztıen kíméletlen fele. A trónra lépése utáni évben Bajbarsz kivégeztette Aktájt és Kutuz többi régi követıjét is, és elragadta Aleppót a Kutuz által kinevezett kormányzótól azzal a mondvacsinált indokkal, hogy a férfi lázadást szított. Elvette Damaszkuszt és Kerakot az uraiktól, és a keresztények elleni háború útját egyengetve szövetségre lépett az egyik mongol hadvezérrel is. Azóta már háromszor indult el a seregeivel Kairóból, hogy pörölyként zúduljon le a frankokra. Omár nem szerette a frankokat; legalább annyira vágyott rá, hogy eltakarodjanak, mint bárki más, és a háborúban elkerülhetetlen volt a halál. De az az öröm, amellyel Bajbarsz nézte ellenfelei vergıdését, aggodalomra késztette. Nemegyszer komolyan féltette barátja lelkét. – Úgy nézel ki, mint akinek súlyos gondok nyomják a lelkét, Omár – jegyezte meg Bajbarsz, miközben felcsatolta a kardját. – Dehogy, szaddík! Csak fáradt vagyok! – Ha minden jól megy, ma éjjel nyugodtabban alhatsz! Találkoztam a kormányzókkal. A regimentek a helyükön vannak. A kapu elleni támadásra fogunk összpontosítani, azt a legutóbbi rohamnál eléggé megrongáltuk, és nekimegyünk az erıd túlsó felén is a külsı falnak. Az egyszerre két irányból érkezı támadás megosztja majd a védelmüket, és elég közel kerülhetünk hozzájuk, hogy egy harmadik csapást is intézzünk a középsı szakasz ellen. Ha sikerül áttörnünk a falakat, az egyik regiment készen áll rá, hogy behatoljon a külsı erıdbe. Ott aztán megritkítják a nyájat, mielıtt a lovagok visszavonulhatnának a belsı erıdbe. És van számukra még egy meglepetésem. Ez nem öli meg ıket, de segíteni fog elszívni az erejüket – Bajbarsz elhallgatott, és Omár arckifejezését méregette. – Talán kétségeid vannak? Omár nem nézett a szultán szemébe. – Már kétszer visszavertek minket. Végre tudjuk hajtani ezt a tervet anélkül, hogy rengeteg újabb embert veszítenénk? Azon gondolkoztam, hogy nem lenne esetleg bölcsebb egy kevésbé elrettentı célpontot választanunk? Akkor megvárhatnánk, amíg Kalavun emír seregei visszatérnek Kilikiából, és erınk teljében térhetnénk vissza, és... – Kalavun hadjárata az örmény keresztények ellen túl sokáig elhúzódhat, nem tudjuk megvárni! Induláskor az volt a célunk, hogy szétzúzzuk a frankok hatalmi bázisát Akkonban. Ezzel kudarcot vallottunk, és az embereknek gyızelemre van szükségre. Épp azért választottam Száfedet, mert olyan elrettentı. Az elmúlt pár évben több nagy gyızelmet is arattunk a frankok felett, ám válaszul nem láttunk mást, csak dacot és dölyföt. Az ellenségeink aggódnak egy kicsit, de méa nem félnek tılünk igazán! – Nem? – kérdezett vissza Omár; eszébe jutott, micsoda nyers rettegés ült ki azoknak a keresztényeknek az arcára, akiket segített lemészárolni. – Emlékszel, Omár, amikor belementem, hogy cseréljünk foglyokat a nyugati bárókkal? A templomosok és azok, akiket ispotályosnak hívnak, visszautasították az ajánlatot, azt mondták, hogy a fogságukban lévı muzulmánok túlságosan is értékes rabszolgák, nem engedik el ıket – Bajbarsz egyre dühösebben járkált a sátorban. – Még nem vesznek komolyan. De ezen változtatok. Az, hogy kiraboltuk a falvaikat és a városaikat, érzékenyen érintette ıket, de ha az egyik legnagyobb erıdjüket is elfoglaljuk, az összezúzza ıket! – a levegıbe markolt. – Bebizonyítom nekik, hogy egyetlen erıdjük, egyetlen lovagjuk sem sérthetetlen! Omár odalépett mellé, és a vállára tette a kezét. – Tudom, felséges uram! Bajbarsz egy pillanatig csak állt, aztán Omár kezére tette a kezét, és biccentett. – Gyere! Itt az idı. Akkor léptek ki a sátorból, amikor a Nap felkelt a Jordán folyó fölött. Csatlakoztak a bahri

regiment maradékához, nyeregbe kapaszkodtak, és elıre lovagoltak az elsı vonalakig. Minden szem Bajbarszra, a Számszeríjászra tapadt, ahogy felágaskodott a nyergében, az égnek lökte a szablyáját, és aranyköpenye úszott mögötte a szélben. Száfed, Jeruzsálemi Királyság, Kr. u. 1266. július 19. James a külsı falakon állt egy csapat emberrel, amikor látta, hogy a szultán elırelovagol az arcvonalhoz. – Felkészülni! – kiáltott rá a körülötte állókra. Az íjászok a lent tolongó csapatokra függesztették tekintetüket, és a kıhajítók mellett álló szír katonák erısebben markolták a gerendát tartó köteleket. Keleten felbukkantak a Nap elsı sugarai, és a hıség hullámokban zúdult le rájuk. James délre nézett, és látta, ahogy a hegyek elıször rózsaszínre pirulnak, aztán kivörösödnek. Ezek a napkelték általában hihetetlen örömmel töltötték el: úgy érezte, hogy Isten földjén áll, és csodák bomlanak ki, akármerre néz. De aznap reggel baljósnak tőntek a távoli hegyormok. Több mint hetven éve ott, az alatt a két sziklatorony, Hattin szarvai alatt a muzulmán seregek szétvertek egy keresztény hadat. Még délebbre ott volt a herbijai csata helyszíne; újabb keresztény vereség. Bármerre nézett, olyan mezıket és városokat, gázlókat és folyókat látott, ahol a seregeiket megtizedelték az iszlám hit védelmezıi. James elkapta Mattius pillantását; a barátja nem sokkal lejjebb állt a mellvéden, egy másik csapat élén. Mattius felemelte a kardját. James viszonozta a tisztelgést, s nagy nehezen visszakényszerítette a tekintetét az ellenséges seregre. – Isten óvjon minket! – mormolta. Α szultánjuk csatakiáltására felharsanó, mennydörgı mameluk ordítás elfojtotta a szavait. Az elsı roham viharként zúdult le Száfed falaira. Elıretolták a mandzsanikokat. Mameluk íjászok fedezték ıket, és nyílzáport zúdítottak a falakról lelövöldözı keresztényekre. A nyílvesszık mindkét oldalon sziszegve szelték át a levegıt, kıbe csapódtak, pajzsokba, főbe vagy emberi húsba. James lebukott, ahogy egy nyílvesszı átvitorlázott a mellvéd fölött, és hangos csattanással a kıre esett. A nyilak után jöttek a kövek. A mandzsanikok gerendái felcsapódtak és visszaestek, nekipattantak a keresztrudaknak, és az erıd felé repítették terhüket. A lövedékek nagy része lepattant a falakról, és széttört, vagy az erıd alatti sziklákon zúzódott szét. Az egyik azonban hihetetlenül magasan, nagy erıvel találta el a túlsó saroktornyot, és James még ilyen messzirıl is érezte, ahogy az egész erıd megremeg. A kı visszazuhant a földre, és a torony egy részét magával sodorta. James tehetetlenül nézte, ahogy a katonák, akik feltehetıen a belsı lépcsın álltak, kizuhannak a hasadékon. Szikla és ember hullott vegyesen a mélységbe. James keze ökölbe szorult, amikor látta, hogy egy fegyvernök – szinte még gyerek! – esik pörögve a szakadékba. Behunyta a szemét, mielıtt a fiú teste a földbe csapódott volna. Legszívesebben leordított volna a falakról, hogy mindenki azonnal hagyja abba. De pillanatnyilag elszállt a tárgyalás esélye. Nem tehettek mást; most minden egyes ember az életéért küzdött. Az ostromtorony dübörögve száguldott fel az emelkedın a kapu felé, a mamelukok elszántan húzták a köteleit. Egy nyílveszı az egyik kötélhúzó nyakába fúródott. A férfi sikoltozva esett el, és lezuhant a meredek hegyoldalon, de máris egy másik állt a helyébe. James most már nem is látta a szerkezetet; beért a falak alá. Alig telt el pár pillanat, és hallotta, ahogy a barbakán felıl felkondul a mély, visszhangos döngés. Olyan volt, mintha egy óriási ököl verte volna az ajtót. – Uram! Az egyik szír katona mutatott le a mellvéden. James követte a tekintetét, és látta, hogy hét mandzsanikot görgetnek át a talajon a középsı rész felé; oda, ahol ı is állt. James csapatán kívül csak két másik csapat állt a közelben. A keresztény seregek nagyobbik részét a kapuhoz és a túlsó toronyhoz rendelték, oda, ahol a fennmaradó húsz mameluk ostromgép ontotta

magából a köveket. James káromkodott, aztán a katonák felé fordult. Várták a parancsát. – Íjászok, felkészülni! – mondta nyugodtan. Odabiccentett a mellette ágaskodó kıhajító legénységének is. – Lıjetek, ha azt mondom! Mattius felé fordult, hogy odakiáltson neki, figyeljen, de a bajtársa már észrevette a veszedelmet, és a csapata készen állt. James visszanézett a közelgı ostromgépekre és felemelte a kezét. – Várjatok – mormolta az embereinek, miközben a mamelukok leállították a kıhajítókat, és mögé siettek. – Várjatok! – a mamelukok felkapták a köteleket, és James leejtette a kezét. – Tőz! A kıhajító karja szinte pontosan ugyanakkor ívelt fel, mint a fal mentén álló másik két ostromlóé. A mellvéd fölött átvitorlázó, három hatalmas kı nyomában nyílzápor sziszegett. A mamelukok egy része észrevette a támadást, és megpróbált elfutni, de már késı volt. Az egyik kı eltévesztette a célpontját, azonban a másik kettı telibe talált. Hirtelen, fényes villanás látszott, és a tőz végigszáguldott a többi mandzsanikon és a gépeket mőködtetı katonákon is. A mandzsanikokat görögtőzzel teli agyagedényekkel töltötték meg: nafta, szurok és fekete kénpor volt benne. A lángoló anyag rátapadt a többi gépre is, és azonnal felgyújtotta a faszerkezeteket és a rajtuk ügyködı katonákat. A falakon álló szír katonák diadalittas ordításban törtek ki, ahogy a mamelukok sikoltozva, lángoló ruhával, hajjal, bırrel fetrengtek a földön. – Deus vult! – kiáltották egy emberként. Isten akarta így. – Édes Istenem – mormolta James. Átnézett Mattius csapatára, akik mind egy szálig gyızelmi mámorban fürödtek. A barátja csatakiáltást ordított, rút, vicsorgó fintorban villantotta elı a fogait. James megértette ıket: lehetetlenség volt nem örülni, hogy még életben voltak, ha ennek más emberek halála volt is az ára, de James, bármennyire is örült, hogy él, képtelen volt ünnepelni a pusztulást. Mattius rávigyorgott, és kinyitotta a száját, hogy odakiáltson valamit. James látta, ahogy a barátja arckifejezése megváltozik. A vigyorát mintha letörölték volna. A szeme elkerekedett, a szája kiáltást formált. És ezzel egyszerre James mintha egyre közelebbrıl hallott volna valami halk sivítást. Csak egy pillanat törtrésze volt megfordulnia, de ezalatt a hang arra emlékeztette, ahogy a házuk körül, Skóciában átsüvített a lápon a hirtelen támadó szélroham. A tekintete a feléjük repülı, hatalmas, sötét tömbre tapadt. Nem pusztították el az összes mandzsanikot; az egyik, egy valódi sziklával, kıvel megrakott szerkezet még mőködött. James odakiáltott a körülötte álló katonáknak – még mindig az égre emelt karral ujjongtak és ünnepeltek – aztán megfordult, és rohant. Mint valami rémálomban, olyan lassan mozgott a lába, és alig pár lépést tehetett meg, mielıtt becsapódott a lövedék. Arra sem volt ideje, hogy felkiáltson, a kı- és véráradat már el is mosta. Repült. Hasra érkezett, kiszaladt belıle a szusz. A leomló kımővesmunka mennydörgése után hátborzongató esı záporozott le rá. Ruhacafatokba burkolt, tépett testrészek, egy kéz, csontszilánkok, inak, húsdarabok – ennyi maradt a szír katonákból. James félrefordította a fejét. A kı horzsolta az arcát. Megpróbált feltápászkodni, aztán összeesett. Nem tudta, mennyi ideig heverhetett egy helyben. Késıbb azt mondták neki, csak pár pillanat volt, de mintha egy egész emberélet lepörgött volna, mielıtt erıs kezek ragadták meg, hogy talpra rángassák. – Meghaltam? – kérdezte a látókörébe úszó, fehér szakállas férfiarctól. – Még nem, Istennek hála! James feje kezdett kitisztulni. Odafordult a férfihoz, aki félig támogatta, félig cipelte lefelé a falakon. Nagy nehezen nyelt egyet. A torkát és a száját vastagon belepte a por. – Mattius – krákogta -, mi történt? Mattius tovább vonszolta. – Ne most! Le kell vinnem téged az ispotályba! – Nem – állt meg James tántorogva. – Nem! – ismételte meg határozottabban. Lefejtette a

válláról Mattius karját, és nekidılt a mellvédnek. – Nincs semmi bajom! Odalentrıl még mindig nyilak és kövek szálltak felfelé az erıdítmény túlsó oldalán, de a középsı szakaszon, ahol a hét mandzsanikból hat már csak üszkös roncs volt, a mamelukok nem tudtak komoly támadást indítani. – Nem vagyok orvos – válaszolta Mattius, és James vállára tette a kezét -, de egyetlen véráztatta emberre sem mondanám, hogy „nincs semmi baja”! James végignézett magán, és ráébredt, hogy a köpenye már nem makulátlan fehér, hanem vérvörös, szakadt rongy. – Nem az én vérem – mondta, és visszafordult a romhalmazhoz, ahol pár perccel korábban állt. Gyors imát mormolt; most ébredt csak rá, milyen szerencsés, hogy még életben van. A mellvéd oldalán jókora lyuk tátongott, a peremén töredezett szilánkos volt a kı, mintha csak valami hatalmas bestia harapott volna ki egy darabot a falból. A tetején futó, védett sétányt kıtömbök és holttestek borították; némelyik kifelé esett, mások befelé, az erıd udvarába zuhantak. A mamelukok áttörték a falat, bár nem olyan részen, ahol ezt ki is használhatták volna. James felszisszent, amikor Mattius elengedte a vállát, és ahogy lenézett, a köpenye egy szakadásán át látta, hogy éles kıszilánk ágyazódott a felkarjába. – Ez csúnya, James! – követte a tekintetét Mattius. – Gyere! Leviszlek az ispotályba! – a kapu fölötti falszakaszon diadalmas kiáltás harsant. Mattius kihajolt a mellvéden. – Elkapták az ostromtornyot! Átpislogtak a fal fölött, és látták, hogy egy csapat mameluk rohan vissza fejvesztve az ösvényen. A csáklyásoknak sikerült elkapniuk valamelyik horgukkal a kost. Alighanem rántottak rajta egyet felfelé, hogy ne lehessen a kapu ellen használni, és a fekete füstgomolyokból ítélve utána nekiláttak kifüstölni az ostromgép alatt megbújó mamelukokat, és kénnel bekent, nedves bálákat eresztettek le köréjük. James és Mattius nézte, ahogy a menekülı ellenséget egyesével szedik le a frank íjászok. Újabb kiáltás harsant, ezúttal a mameluk táborban. Az íjászok elsı sorai hátrálni kezdtek. – Visszavonulnak – lehelte Mattius. – Takarodjatok, kurafik! – Várj – fogta meg James a karját. – Nézd! Az erıd túloldalán lévı mandzsankikat újra megtöltötték. James és Mattius szótlanul nézték, ahogy a mameluk sereg útjára engedi a reggeli támadás utolsó sortüzet. De ezúttal nem kövek repültek át a falak fölött, hanem testek. A külsı falvakban elfogott, harminc keresztény holtteste záporozott alá az erıdre. Hangos sikoltások harsantak, ahogy a külsı erıdben elszállásolt parasztok közé zuhantak a kicsavarodott tetemek. Mindegyikre vörös keresztet festettek, így gúnyolták a benn lévı keresztényeket. Szájed falai elıtt, Jeruzsálemi Királyság, Kr. u. 1266. július 19. Bajbarsz letépte magáról a kardövet, amint a sátrába ért. A tekintete a köpenyéért elıre sietı eunuchokra esett. – Kifelé! – ordított rájuk. A szolgák elmenekültek. – Felséges uram – kezdte Omár, és tehetetlenül nézte, ahogy Bajbarsz felmasírozik az emelvényre, ledobja magát a trónra, és a keze az oroszlánok fejére feszül. – Nincs még minden veszve! Ez még csak a harmadik támadás volt! – De be akartam fejezni ma! – Vastag az irhájuk. – Ha nem találták volna el az ostromgépeinket, Száfed elesik – dobolt Bajbarsz az ujjával az oroszlánok fején. – Jól használták az erejüket! – Megrázta a fejét. – Ahogy egy vadkan használja az agyarát! – Beküldhetnénk a nakkabun egységeket? Ez a hegy tele van alagutakkal. Megtámadhatnánk ıket alulról is. – Nem. Túl sokáig tartana aláaknázni a falaikat – Bajbarsz tovább dobolt az oroszlánok fején, de most már lassabban. – Ezt a vadkant hátulról kell becserkészni, nehogy megint

megsebesíthessen minket! Meg fogjuk találni a gyenge pontját, és lecsapunk rá! – Felkelt és leugrott az emelvényrıl. – És van egy ötletem, hogy mi lehet a gyenge pontjuk! – Bajbarsz a sátor bejárata felé indult. – Hívasd össze a kormányzókat! – vakkantott oda a sátor elıtt strázsáló bahri testırnek. – És küldesd ide a hírnököket! Száfed, Jeruzsálemi Királyság, Kr. u. 1266. július 19. James elfintorodott, ahogy a szír orvos kihúzta a kıszilánkot a bıre alól. A seb már kezdett összezárulni, és ahogy feltépték a vékony vart, bıven patakzott végig a vér a karján. Az orvos a kezébe nyomott egy darab gyolcsot, aztán már ment is tovább. Az ispotály elıtt az udvaron katonák zsibongtak, leginkább könnyebb sebesültek: horzsolások, kisebb égések, felületes nyílkarmolások. Magában az ispotályban csak a súlyosabb sebesülteknek jutott hely. James a sebre szorította a gyolcsdarabot, hogy elállítsa a vérzést. Nekidılt a falnak, és felkapta az éles kıszilánkot, amit az orvos elejtett. – El kellene tenned – jegyezte meg Mattius, és egy kupa bort nyomott a kezébe. – Hazavinned és megmutatnod az unokáidnak! James elmosolyodott, és az övén lógó erszénybe dugta a követ. – Odaadom majd a fiamnak – a falnak döntötte a fejét, és felnézett az égre. Egyre mélyebb, tökéletes kék kupola borult felé. Egész délután a romokat takarították, a belsı erıdbe cipelték a sebesülteket, a károkat mérték fel és a javításokat felügyelték. Tovább is a falakon maradt volna, de Mattius megfenyegette, hogy felkapja, és a hóna alatt viszi le az ispotályba, ha magától nem megy. A mameluk táborból a dallamos, muzulmán imák hangján kívül nem jött más életjel. James köpenyén ragacsosra szikkadt a vér. Szeretett volna visszatérni a szállására, de még nem volt vége a kötelességüknek. Vesperás után Mattiusra és rá esett az elsı ırség a falakon.. – Önök szerint megint támadni fognak ma éjszaka? James ránézett a mellettük ácsorgó szír katonára, és látta a szemében a rettegést. – Nem – válaszolta -, beletelik nekik pár napba, hogy összeszedjék az embereiket, és megtervezzék a következı lépést! Valaki ráköszönt. Felnézett, és látta, hogy a parancsnok tart feléjük hat lovaggal. James felkelt, amint meglátta feljebbvalója arckifejezését. – Baj van – mormolta a parancsnok, és megállt elıtte. – Mi a gond? – kérdezte Mattius, aki máris James mellé lépett. A parancsnok körbenézett, és a maguk közt beszélgetı szír katonákra esett a tekintete. Amikor megszólalt, szinte suttogott. – Bajbarsz heroldot küldött. Feltétel nélküli amnesztiát ígért a bennszülött katonáknak, ha megadják neki magukat. Két éjszakát adott, hogy eldöntsék, szabadon elmennek, vagy velünk együtt meghalnak! – Krisztus és minden szentek! – motyogta Mattius. – Egy órán belül – folytatta a parancsnok – mindenki tudni fogja, mit ígért. Ha nem tudjuk rendben tartani az embereinket, lehet, hogy reggelre lázadással kell szembenéznünk!

19. Temple, Párizs Kr. u. 1266. Július 20. Aszóba forró volt és levegıtlen. Kisebb csoport lovag ült odabenn; izzadtak vastag gyapjúköpenyükben, és nehezükre esett nem fészkelıdni. Úgy tőnt, mintha csak Everard-t nem zavarná a hıség; úgy kuporgott a zsámolya szélén fekete, kámzsás csuhájában, mint egy keselyő. A látszat dacára azonban ı is türelmetlenül várta, hogy kiderüljön, miért hívatták a vizitátor szobájába épp, amikor úgy érezte, hogy végre sikerül megfejtenie és lefordítania egy

görög szöveget, amivel már hetek óta hiába küzdött. Az általános napi ügyeket a hetente egyszer tartott győléseken vitatták meg, az összes testvér jelenlétében. Az, hogy elızetes figyelmeztetés és bármiféle magyarázat nélkül összehívtak pár lovagot magánmegbeszélésre, Everard emlékezete szerint példátlan volt. Megpróbálta a többi jelenlevı kilétébıl kikövetkeztetni, hogy miért lehetnek itt, s bár mind az öt lovag magas rangú volt, semmi másban nem tőntek ki. Ha mindenképp valaki furcsát kellett volna keresnie az összegyőltek között, maga lett volna az. Everard és az öt lovag hátranézett, amikor kinyílt az ajtó, és egy szolga lépett be, serlegekkel és egy borral teli kancsóval megrakott tálcát egyensúlyozva. Mögötte ott jött a vizitátor is; magas volt, méltóságteljes, háromágú, fekete szakállába fehér szálak vegyültek. A vizitátor mellett egy alig húszéves férfi lépkedett. Everard a puszta látványától kihúzta magát és összeráncolta a homlokát. A fiatal férfi jellegtelen, simára borotvált, magasztos arcában barna kutyaszemek fénylettek. Fekete csuhája koszos volt és toldott-foldott, a lába mezítelen és poros, és a nyakából jókora fakereszt csüggött. Úgy nézett ki, mint egy közönséges koldus, de egy nagyúr méltóságával lépdelt. Domonkos volt: Isten vérebe, egy inkvizítor. – Jó napot, testvéreim – köszöntötte az egybegyőlteket a vizitátor, és miután a szolga kiment, bezárta az ajtót. Az asztal mellett álló üres zsámoly felé terelgette a domonkost. – Kérlek, Gilles barát, ülj le! – Inkább állva maradok! – mosolyodott el a fiatalember józanul. A vizitátor arckifejezése mit sem változott. – Ahogy gondolod! – Megkerülte a jókora asztalt, és leült a túloldalon a trónszerő székbe. Hagyta, hadd álljon a domonkos barát szálegyenesen, könnyedén az összegyőlt lovagok körében. – Bocsánatot kérek, hogy figyelmeztetés nélkül hívtam össze ezt a tanácsot – fordult aztán a lovagjaihoz -, de Gilles barát nem maradhat sokáig! Azért jött, hogy négyszemközt tájékoztasson errıl az ügyrıl, de beleegyezett, hogy a ti jelenlétetekben folytassuk a megbeszélést, mivel szükségünk lehet a szolgálatotokra! – A vizitátor Everard-ra nézett. – Tanácsadóként hívattam ide, Everard testvér, figyelembe véve a szakterületét! Everard nem szólt egy szót sem, csak még jobban ráncolta a homlokát. – Ha lennél olyan szíves, Gilles barát – intett a vizitátor a domonkos szerzetesnek. Gilles kicsit arrébb lépett, hogy mindegyik lovag jól láthassa. Átható tekintettel mérte végig ıket, és Everard arca elsötétült. Gilles láthatóan gyakorlott szónok volt, kétségkívül frissen érkezett a párizsi egyetem teológia-elıadásairól, gondolta a pap megvetıen. Díszes retorikájukkal és agresszív hozzáállásukkal a domonkos barátok inkább emlékeztették ügyvédekre, mint papokra. – Pár hónapja már – kezdte Gilles -, hogy a rendem elkezdte kivizsgálni egy trubadúr esetét. A királyság déli részeiben utazgatott, és nagy hírre tett szert a Perceval-történeten alapuló úgynevezett Grál-románcok elıadásával. – Csak nem Pierre de Pont-Evêque-re gondol? – szólalt meg Nicolas de Navarre. – Hallottál róla, testvérem? – pillantott a vizitátor Nicolas-ra. – Érintılegesen – válaszolta Nicolas. – Kifejezetten érdeklıdöm a románcok iránt – tette hozza magyarázóan. Gilles a fekete hajú lovagra szegezte kutyatekintetét. – Akkor talán az is érdekelhet, hogy le akarjuk tartóztatni eretnekség vádjával! – Eretnekség? – Amikor az egyik déli rendházunk hírét vette, miféle profán dolgokat mond ez a trubadúr elıadásai során, kapcsolatba léptek a rend fejével itt, Párizsban. Kérelmet nyújtottunk be az aquitaniai udvarban, ahová meghívták fellépni ezt a trubadúrt, és betiltották az elıadását. Néhány testvérem remélte, hogy ott rajta is üthetünk, de alighanem figyelmeztették, mert sosem érkezett meg. Nemrég a tudomásunkra jutott, Lajos király meghívta, hogy ısszel a királyi udvarban játsszon – Gilles sima szemöldöke megrándult a gondolatra. – Ráadásul egy

szent ünnepen! Kérelmeztük a királynál, hogy vonja vissza ezt a meghívást, de nem volt hajlandó hallgatni a tanácsunkra. Országszerte minden testvérünknek üzentünk, hogy fogják el Pont-Evêque-et, de a királyság nagy, és még mindig túl kevesen vagyunk a feladat nagyságához mérten. Ha nem sikerül elıbb letartóztatnunk a trubadúrt, akkor a palotába érkezése után fogjuk el. És ez az pont – fordult Gilles a lovagok felé -, ahol szükségünk lesz a segítségetekre. Ha a templomos rend támogatja a kérésünket, a királynak meg kell hajolnia együttes nyomásunk alatt! Everard mozdult elsınek. – A Grál-románcok olykor közönségesnek tőnhetnek az érzékenyebb hallgatók fülének, de a trubadúrok becsületkódexe megakadályozza, hogy átlépjék az illem határait. İszintén meglep, hogy ez az ügy az inkvizítorok feladatai közé került. Talán Isten vérebeinek nincs jobb dolguk, mint hogy egy közönséges énekest kergessenek? – Everard testvér! – szólt rá a vizitátor. Gilles feltartotta a kezét. – Nem, nem, Everard testvérnek igaza van! Általában nem szoktunk ilyen látszólag kicsinyes ügyekbe bonyolódni. De ez az eset minden szempontból a feladatkörünkbe tartozik. Pierre de Pont-Evêque elıadása nem csak közönséges, de mint mondottam, eretnek! Az elıadás során azt meséli, hogy emberek ütik meg, köpik le és vizelik le a keresztet, és egymás vérét isszák az áldozókehelybıl! A verse részletesen leír különféle pogány ceremóniákat: boszorkányságot, bálványimádást, állati és emberi áldozatokat, és olyan szörnyő praktikákat, hogy arról beszélni is istentelenség lenne! – Körbenézett a teremben. – Talán még emlékeztek rá, hogy több ezer kathart találtunk bőnösnek hasonló förtelmességekben, amikor kiirtottuk a szektájukat. Pierre de Pont-Evêque-nek sok követıje akad a déli vidékeken; azokon a vidékeken, tenném hozzá, ahol a kathar eretnekség elıször szárba szökkent. Ez az alak nem veszi figyelembe a trubadúrok becsületkódexét, de a szabályszegése nem csökkentette a népszerőségét; épp ellenkezıleg, ez tette híressé és közkedveltté. Tapasztalataink szerint a parasztok úgy vonzódnak a vulgáris szövegekhez, mint légy a trágyához, és nekünk, isten szolgáinak az a kötelességünk, hogy megvédjük a lelküket, és ne hagyjuk, hogy efféle förtelmes gonoszság mocskolja be a gondolataikat. Nem kell önöket emlékeztetnem rá, hogy mielıtt felszámoltuk a kathar szektát, már kis híján olyan népszerő volt, mint maga az Anyaszentegyház. Ha nem cselekedtünk volna kellı határozottsággal, Isten tudja, hány nyájat ragadott volna el ocsmány gnoszticizmusuk! – Alapítónk, Szent Domonkos azért hozta létre a rendet, hogy felszámoljuk a kathar eretnekeket. A halála óta látványosan nıtt számunk és befolyásunk. A rendünk vezeti az eretnekség elleni háborút. A mi feladatunk, hogy a kereszténységet ne mocskolják be kártékony praktikák és elképzelések, bármilyen ártalmatlannak tőnnek is mások szemében – folytatta Gilles, és hideg tekintete Everard-ra villant. – A templomos rendnek is érdekében áll megállítani ezt a dalnokot. Egy másik lovag szólalt meg. – Nem hinném, hogy a jelenlevık közül bárki is vitatná, hogy ezt a trubadúrt meg kell állítanunk, ha igaz, amit mondott róla. De mi köze van ennek a templomos rend érdekéhez? – Ezt nem nehéz megválaszolnom – Gilles lenézett a zsámolyon üldögélı lovagokra. – Az elıadást egy lovagrendre alapozta, és a lovagok vezetik át Perce-vak egy sor egyre bőnösebb beavatási rítuson. És a leírás szerint a lovagok fehér köpenyt viselnek, rajta vörös kereszttel. A templomosok egy része zavartan fészkelıdött. Everard megtörölte a kezével a homlokát. Hirtelen izzadni kezdett. – Tehát akkor tervezitek elfogni, amikor Párizsba ér? – kérdezte Nicolas. – Igen. – És van bármiféle bizonyíték, ami alapján elítélhetitek? Gilles felvonta a szemöldökét. – Attól a több ezer embertıl eltekintve, alak füle hallatára elszavalta ezt a szentségtörı románcot? – Elhallgatott. – Történetesen van. De ezt csak nemrégiben fedeztük fel. Úgy

tőnik, nem maga Pierre de Pont-Evêque írta ezt a románcot. Tíz éve még a királyi udvarban alkalmazták dalnokként, de nem volt igazán sikeres, és a király elbocsátotta. A forrásaink alapján nem tőnik valószínőnek, hogy kellıen tehetséges volna ahhoz, hogy ilyen... – Gilles a fogát csikorgatta – ... kifejezı mővet alkotott volna. De tudjuk, hogy birtokában van egy könyv, és az elıadás egy részét abból olvassa föl. Állítása szerint egy angyaltól kapta, aki a jeruzsálemi Szent Sír-templom alatti, lepecsételt kamrából hozta ki neki. Ez természetesen újabb káromlás, de feltételezéseink szerint javarészt ebbıl a könyvbıl szerezhette istentagadó mőve alapanyagát. A könyv lesz a vádeljárás során felhasznált bizonyíték. Lehet, hogy még a katharok hagyatéka. – Van bármiféle leírásuk errıl a könyvrıl? – kérdezte a vizitátor. – Formás, bırkötéses könyvnek mondják. A szavakat eddigi ismereteink szerint vörös tintával írták, a címét pedig arannyal színezték. – A címét? – érdeklıdött Everard szédelegve. – Igen – nézett rá Gilles. – A Grál könyve a címe. – Hallottál felıle, testvérem? – kérdezte a vizitátor Everard-t. – Nem – köszörülte meg a torkát a pap. – Nem, soha! – Akárhogyan is, ez igen aggasztó – mondta a vizitátor, és hátradılt. – A rend nagyban függ a különféle országok királyainak és nemeseinek adományaitól. Nem szeretnénk elveszíteni a támogatásukat, mert ilyesmi szennyezte be a hírnevünket, különösen nem most, hogy ennyire feszült a helyzet Keleten! – Gilles-hez fordult. – Ebben az ügyben számíthatsz a rend támogatására, barát! Két órával késıbb Everard már feladta, hogy visszatérjen a fordításhoz. Helyette fel-alá járkált a cellájában, és megkönnyebbülten mordult egyet, amikor végre bekopogtattak az ajtaján. Egy pillanat múlva feltárult az ajtó, és szürkébe öltözött alak lépett be rajta. – Már kezdtem azt hinni, hogy nem jössz el – jegyezte meg Everard ingerülten, és az ablak alatt álló kis asztalkához lépett. Felkapott egy serleget és gyorsan eltörölgette a csuhája ujjával. – Jöttem, ahogy tudtam – csukta be maga után az ajtót Hasszán. – Mi baj van, testvérem? – kérdezte. Everard bort töltött, de jócskán öntött mellé is; hiányzó két ujja miatt esetlen volt az ilyesmiben. – Ügy tőnik, igazad volt – bökte ki Everard hirtelen. Hasszán értetlenül nézett rá. – A trubadúrral kapcsolatban. A fenébe az egésszel! – roskadt le Everard az ablakfülkébe. – Ülj csak le, Hasszán, túl hosszú ideje ismersz már, hogy udvariasan ácsorogj! – Túl hosszú ideje – jegyezte meg Hasszán kurta félmosollyal, majd leült Everard mellé. – Mondd csak, mi ez az egész? Everard beszámolt Hasszánnak a domonkossal való találkozóról. – Már hetekkel ezelıtt rá kellett volna, hogy uszítsalak erre a trubadúrra; már akkor, amikor elıször figyelmeztettél rá! – Akkor még semmi bizonyítékunk nem volt, hogy ennek a románcnak valóban bármi köze lenne a kódexedhez. Azok alapján, amit a forrásaim mondtak, csak felületes hasonlóságok voltak a kettı között. Ésszerő volt megerısítésre várni. – És most – mordult fel Everard -, az inkvizítorok is a nyomában vannak! – Azok alapján, amit elmondtál, úgy vélem, hogy csak Párizsba érkezése után próbálják elfogni de Pont-Evêque-et, és nem keresik meg elıtte! Everard morgott egyet, de kicsit nyugodtabbnak tőnt. – Szerinted hogyan juthatott a Grál könyve a trubadúr kezébe? – kérdezte Hasszán. – Csak arra tudok gondolni, ı kényszerítette rá az írnokot, hogy lopja el a kincstárból! – Akkor úgy véltük, hogy bárki lopatta is el, tud az Anima Templirıl és a terveinkrıl – úgy tőnt, Hasszánt nem gyızte meg a pap felvetése. – Attól féltünk, hogy bárki vitte is el, bizonyítékként fogja használni ellenünk. Ha az inkvizítorok igazat beszélnek, ez a trubadúr

csak felhasznált belıle pár részletet a saját Grál-románcához. Ez nem olybá tőnik, mintha fel akarná fedni, vagy alá akarná aknázni a tevékenységünket; különösen, mert még a templomos kötıdést sem használta ki, hanem azok alapján, amit hallottam, azt terjeszti, hogy egy angyaltól kapta a könyvet! – Én sem értem jobban a dolgot, mint te, Hasszán, de ha ez a trubadúr tehet a lopásról, és tud rólunk, akkor halálos információkat árulhat el rólunk a domonkosoknak, ha elfogják. Nagyon meggyızı módszereik vannak; bárkit rá tudnak venni, hogy valljon! – Everard felkelt, és izgatottan járkált fel-alá. – Hallanod kellett volna ezt a Gilles barátot! – Eltorzult dühében az arca. – Bármi, amivel nem értenek egyet, csak eretnekség lehet! Ahogy beszélt, az a benyomásom támadt, mintha nem Isten, hanem a domonkosok írták volna a Bibliát! Az a rengeteg ember, akit csak azért égettek meg, mert pár dolgot máshogy látott, mint az egyház? Nekik kellene máglyán égniük! – Everard elvörösödött, és a sebhelye szinte lángolt. Megélesedett a hangja. – Hány apát, hány fiút kell még csatába küldenünk az ı vak gıgjük miatt? Hány feleségnek kell özvegysorsra jutnia, hány gyermek lesz árva Isten szolgálatában? – Megrázta a fejét. – A zsebük szolgálatában. – Testvérem – nézett fel rá Hasszán csitítgatva. Everard vehemensen fordult felé. – Ki más tette volna meg, amit az Anima Templi tett, Hasszán? Senki, én mondom neked! Mindenkit csak a saját vágyai, politikai céljai, elképzelései érdekelnek! Még a saját rendünket is! – egy kicsit halkabban folytatta. – Pia a domonkosok kezére jut a könyvünk, és megtudják, mit tervezünk, elpusztítanak minket. Amit valóra szeretnénk váltani, az az egyház összes tanításával szembeszegül; sıt a keresztény világkép egészének ellentmond! Nem értenék meg, Hasszán. Te is tudod! – Van pár hónapunk, mielıtt de Pont-Evêque a városba ér. Még nem késı! – Meg kell találnunk ezt a trubadúrt. Akármilyen erıs a templomos rend, nem vagyok benne biztos, hogy akár ık képesek lennének szembeszegülni az inkvizítorokkal és sértetlenül megúszni a támadásukat. Lehet, hogy a pápa az egyetlen itt e földön, akinek a rend elszámolással tartozik, de ı is hallgat a domonkosokra! – Everard egy jókora ládához lépett, és elıszedett egy érmékkel tömött erszényt. – Ha ennél a de Pont-Evêque-nél van a Grál könyve, vedd el tıle! – nyomta Hasszán kezébe az erszényt. – És ha ı rendezte meg a lopást... – Értettem, testvérem – szakította félbe Hasszán. – A trubadúr nem jut el Párizsba! – megállt az ajtónál. – Volna még valami, amirıl beszélni szerettem volna veled már egy ideje. Most alkalmasnak tőnik. – Mi az? Hasszán habozott. – Ha mondani akarsz valamit, Hasszán – ráncolta Everard a homlokát -, akkor mondd! – A fegyvernököd. Azon gondolkoztam, talán bevonhatnánk a dologba. Minden segítség jól jönne, és most, hogy visszatértem Párizsba, kétségkívül találkozni fogok vele. Amikor legutóbb erre jártam, még mindig gyanakodva kezelt. – Csak kíváncsi – legyintett Everard. – Biztos vagyok benne, hogy nem gyanít semmit sem! Ugyanazt mondtam neki is, mint a többi érdeklıdınek. Megtért keresztény vagy, és fordítandó arab szövegeket kutatsz fel nekem. És miért is ne érné be ennyivel? Az ilyesmi épp elég gyakori Akkonban. Ott még a preceptóriumban is vannak arab írnokok! – Bocsáss meg, ha túl messzire megyek, de Campbell hőségesen szolgált az elmúlt hat évben, dacára, hogy minden ok nélkül késlelteted a lovaggá avatását! – A lovaggá avatást nem szabad elsietni, akármit gondolnak is a mai fiatalok! – Magad mondtad, milyen felbecsülhetetlenül sokat segít neked! – Még nem fejeztem be Campbell kiképzését – mordult fel Everard kurtán. – És amíg nem döntöttem úgy, hogy készen áll, nem keverem bele ebbe! – Sosem fogja tudni bebizonyítani a rátermettségét, ha nem adsz neki rá esélyt. Visszafogod! Hasznodra lehetne; mindannyiunk hasznára. Tudom, hogy James örülne, ha a körünkbe hívnánk. És testvérem – folytatta Hasszán gyengéden -, nem vagy már olyan fiatal,

mint amilyennek gondolod magadat. Ki folytatja itt a munkádat, ha elmész? Én nem tehetem. Itt, Nyugaton semmiképp sem. A munkánk... a tudás összegyőjtése és terjesztése roppant fontos, de hamarosan vissza kell térned Keletre. A többieknek is szükségük van a mesterükre, különösen most, hogy egyre feszültebb a helyzet. Új tagokat kell kiválasztani és megszavazni. – Nem kell emlékeztetned a kötelességemre, Hasszán – válaszolta Everard fáradtan. – Ha nem lopták volna el a könyvet, már évekkel ezelıtt visszamentem volna Akkonba! Tudom, hogy szükség van ott rám, és hogy új embereket kell választanunk azok helyébe, akiket elveszítettünk. De csak a fegyvernököm érdekében hallgattam. Ha egyszer az ember a Testvériség tagja lesz, nem élhet teljesen ebben a világban. Mindig távolinak fogja érezni. – Vagy talán olyan sokáig titkolóztál, hogy már félsz kimondani, amit kell? Vigyázz rá, hogy csak magadban tartsd a titkokat, de ne fojtsd meg ıket! – Hasszán felhúzta a fejére a csuklyáját. – Megégetted a kezed Armand nagymesterrel. Ezt megértem, testvérem. De itt az ideje elfeledni a múltat, és a jövı ielé fordulni. A Testvériség céljait csak akkor érhetjük el, ha van, aki dolgozik rajtuk. Ha nem toborozunk új embereket, az Anima Templi meghal ezzel a nemzedékkel! A Nap kis híján lenyugodott már, mire Will végzett a fordítással. Egész nap a dormitóriumban ücsörgött, és görcsbe állt a keze, fájt a sok írástól. Letette a pennát, felkapta a két kötött pergamenívet. Az egyiken elegáns, könnyed írás siklott végig, a másikon saját, szögletes betői barnás tintával rótt, zsúfolt sorai sötétlettek. Kiment a dormitóriumból. Will már hetek óta ezen az arab értekezésen dolgozott, késı éjszakáig égette a hálóteremben a magányos éjjeli gyertyát, és a többi fegyvernök horkolásának ütemére csikordult a tolla. Ma nagyon sietett, úgyhogy egyik-másik lapon elkente a tintát, és némelyik sor is kicsit ferde lett. Úgy tervezte, rajzol köréjük valami bonyolult, szép keretet, mert Everard azt mindig nagyon szerette, de különös nyugtalanság szállta meg, mióta elızı nap találkozott Simonnal. A befejezett értekezés jó apropónak tőnt arra, hogy nekiszegezze a kérdéseit a papnak. Will kiért a fegyvernökök épületébıl. Az ég vérvörös volt, a levegı pedig fülledt és nedves. A fiú a fı udvar közelében egy szürke ruhás alakot pillantott meg a lakótorony felé ballagni. Lelassított, és a tekintetével követte Hasszánt; a szaracén a preceptóriumba vezetı, a lakótorony mellett elfutó úton ment. Pár pillanat múlva el is tőnt szem elıl. Will a homlokát ráncolva ment tovább. Elért a lovagok szállására, és épp belökte volna az ajtót, amikor hirtelen magától kitárult. Egy lovag lépett ki rajta, és kis híján Willbe ütközött. Garin de Lyons volt az. – William! – lépett hátra. Mást nem mondott. A két fiú alaposan végigmérte egymást. Garin idısebbnek tőnt a maga tizenkilenc événél; felnıttesebb volt és jóképő. A szakálla sötétebb volt, mint régi, megszokott, aranyfényben játszó haja. Will látta magát Garin sötétkék szemének tükrében: koszos, győrött, fekete tunika, kitaposott csizma, a haja a szemébe lóg. Amikor aztán elviselhetetlen lett a csend, mosolyt kényszerített magára és elırelökte a kezét. – Simon mondta, hogy te is Párizsba jöttél. Rég nem láttalak! Garin kis szünet után kezet fogott vele. – Úgy bizony. Jól vagy? – Persze. És te? – Én is. Újabb hosszú szünet következett. – És milyen London? – kérdezte Will, mert semmi más nem jutott az eszébe. – Koszos, büdös, zsúfolt – rándult Garin szája sarka kurta mosolyra. – Mint mindig! – És mit csinálsz itt? – Will maga is érezte, hogy a kérdés kicsit élesebben hangzott, mint amilyennek szánta. – Kérelmeztem az áthelyezésemet. Londonban nagyon kevés lehetıség van az elırelépésre. Itt, a vizitátor alatt több esélyem van rá, hogy parancsnok lehessek – Garin

tekintete egy pillanatra Will tunikájára villant. – Most, hogy már lovag vagyok. Hallottam, hogy te írnokként dolgozol? Will nem hagyta, hogy kiüljön az arcára a szégyen. – Igen. Az uram, Everard, a preceptórium papja. – Everard? – ráncolta a homlokát Garin. Az arcán felismerés villant át, és még valami más... talán tiltakozás. – Ismered? Garin megrázta a fejét, és az arca megint nyugodt volt. – Nem. Valaki másra gondoltam. Mindegy – indult tovább -, most találkozóm van a vizitátorral. Jobb, ha megyek! – Ide figyelj, Garin – vetette még oda Will sietve -, tudom, hogy sok éve történt, de sosem volt rá alkalmam, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, hogy aznap megütöttelek! Aznap a temetıben. – Felejtsd csak el – torpant meg Garin. – Mind a ketten csináltunk akkor olyasmit, amit aztán megbántunk! – biccentett Will felé, aztán elvonult. Fehér köpenyének a szegélye a földet súrolta. Will Garin után nézett. Átmozgatta a vállát, és döbbenten tapasztalta, milyen feszült. Megrázta, hogy ennyivel idısebbnek látta egykori barátját. Nem tőnt olyan távolinak, amikor még fára másztak és gyümölcsöt loptak a New Temple-ben. Amikor odaért Everard ajtajához, hármat kopogtatott, aztán várta, hogy beengedjék. Már régen megkapta Everard-tól a saját kopogtatását. Will arra jutott, hogy ez is csak a pap fegyelmezési eszközei közé tartozik. Rövid várakozás után reszelıs hang harsant belülrıl. – Szabad! Everard-on kívül alig volt lovag a preceptóriumban, akinek saját szobája lett volna, és Willnek sosem sikerült kiderítenie, mivel érdemelte ki a pap ezt a fényőzést. A hátsó falra, a keskeny ágy fölé a Szentföld térképét festették fel: a középpontban Jeruzsálem volt, fölötte pedig Akkon és Antiochia városa. Ahányszor csak Will a térképre nézett, eszébe jutott, mit mesélt a New Temple egyik lovagja Antiochiáról: a kereszténység öt legszentebb városának egyike, és a legelsı keresztények itt imádták Istent a Szent Péter vezette, titkos győléseken. A lovag meséiben megelevenedı hatalmas város elképesztıen gazdag volt – tizennyolc mérföld hosszú fal övezte, és a citadella olyan magasan emelkedett a hegytetın, hogy a felhıket érte. Will nem nagyon hitt benne, hogy bármi olyan magas lehetne, hogy a felhıket érje, de amikor elıször meglátta a térképet, rajta a hegytetın magasodó várral, arra gondolt, talán mégis igaz a mese. Everard annál az asztalkánál ült, ahol fordítani Szokott; meggörnyedve hajolt egy könyv felé. Vékony szálú, fehér haja tépett pókhálóként keretezte arcát. Magányos gyertya lángja imbolygott az ablakot fedı, vastag függöny mellett beosonó, gyenge szellıben. Ahogy Will becsukta az ajtót, a pap felnézett, összevonta a szemöldökét, aztán tovább tanulmányozta a könyv lapjait. – Mit akarsz, fegyvernök? – Az Ibn Iszmail-értekezés fordítása – nyújtotta felé Will a pergamenköteget. – Befejeztem! Everard jó néhány percig tovább olvasott, aztán letette a könyvet, és intett Willnek. – Add csak ide! – Mit keres itt Hasszán, uram? – Megbíztam valami elintéznivalóval – csettintett Everard az ujjával. – Gyerünk már, gyerünk már! Will kíváncsi volt rá, hogy Hasszán miért jött a városba: már több mint egy éve nem látta, de sejtette, hogy ma este nem fog tudni választ kiszedni Everard-ból. A pap még a

szokásosnál is mogorvább volt. Will megállt az ajtónál, és arra gondolt, hogy talán nem most lenne a legbölcsebb felhozni a lovaggá avatása dolgát. De Everard várt. Will odalépett, és a kezébe nyomta a pergameneket. Everard óvatosan letette az eredetit az asztalára, aztán sietve elkezdte átlapozni Will fordítását. Néha rápillantott az eredetire. – Akartam valamirıl beszélni veled, uram – vágott bele Will. – Mondd csak, fegyvernök, mit jelent az az arab szó, hogy „ászál”? – Micsoda? Everard felnézett rá. – Méz – válaszolta Will pillanatnyi hallgatás után. – Akkor hogyan lehet az, hogy az olívaolajjal és szegfőszeggel kevert méz helyett a munkád szerint az olívaolajjal kevert ölyvszárny gyógyítja a leghatékonyabban a lázat? – vonta fel Everard a szemöldökét. – Nem vagyok a gyógyitalok nagy szakértıje, de valahogy nem bíznék benne, hogy egy efféle kotyvalék lenyomja bárki lázát is! – Mondtam, hogy az eredeti szinte olvashatatlan! – Vagy talán napvilágnál jobban láttad volna, mit olvasol! Nincs kétségem afelıl, hogy az egész munka tele lesz hasonló hibákkal, mert tudom, hogy akkor csaptad össze nagy sietve, amikor már ahhoz is túl sötét volt, hogy az orrodig elláss! – Everard Will lábához dobta a pergamenköteget. – Kezd elölrıl az egészet! Will a legszívesebben ott helyben leütötte volna a papot, de nagy nehezen nyugalmat erıltetett magára. – Órákon át dolgoztam ezzel a ford... – Tegnap nem kocsmáztál, fegyvernök? – Micsoda? Nem! – Igazán különös. Épp a vizitátorral beszélgettem, amikor egy fiatalember, egy lovász jött, hogy bejelentkezzen. Londonból érkezett. Hallottam, mit beszélt a marsallal. Igazán izgatott volt, hogy találkozott egy régi bajtársával, bizonyos Will Campbell-lel a városban, és az sem kerülte el a figyelmemet, hogy kissé részegnek is tőnt. És mind a ketten tudjuk, fegyvernök, hogy mennyire szereted az itókát! – Everard keze az ajtó felé rebbent. – Menj! Hagyj magamra! – Miért nem tudsz sosem befejezni egy beszélgetést? Everard döbbenten nézett fel Will kiáltására, aztán erısen az asztalra csapott. A kis bútordarab megremegett. – Mintha elfeledkeznél róla, hogy melyikünk az úr, és melyikünk a fegyvernök! – talpra kecmergett, és ingadozva pár lépést tett Will felé. – Egyszer már megkorbácsoltalak, kölyök! Nem áll tılem távol, hogy még egyszer megtegyem! Will nem engedett. – Csak nem gondolod, hogy az egyszeri, éles fájdalom bármiben is összevethetı azzal, hogy hat évet kellett a szolgálatodban töltenem? Everard szeme elkerekedett, aztán a pap kurtán, élesen felnevetett. A kacagása köhögırohamba fulladt. – Nohát – köpte két köhögés között -, ha... a korbácsolás túlságosan is... könnyő büntetés, talán el kellene... – mélyen, hörögve sóhajtott egyet – ...el kellene küldenem téged valami Isten háta mögötti, sivatagi helyırségbe, a háború közepére! – Úgy érted, a háború közepébe, ahol apám harcol? Ha igen, akkor kérlek, küldj el! Nem büntetés lenne, hanem áldás! Everard megmarkolta az asztal peremét. A homlokán nagy cseppekben gyöngyözött a verejték, és úgy nézett ki tıle a bıre, mint az olvadófélben lévı faggyúgyertya. – Ostoba kölyök – suttogta. – Nem láttad még, milyen a háború. Még sosem álltál csatamezın, nem égett a karod a fegyvered súlya alatt, nem borított a bajtársaid kiontott vére, nem reszkettél, hogy bármelyik csapás a mennyei királyságba küldhet! – Tizenhárom éves voltam, amikor megöltem egy embert – mormolta Will.

– Semmi, amit ebben a rövid kis életedben tettél vagy láttál, nem készíthet fel rá! – roskadt vissza Everard a székébe. – Akkor készíts fel! – lépett közelebb Will a paphoz. Az asztalra támaszkodott, de a kettejüket elválasztó távolság sokkal nagyobbnak tőnt, mint az a két-lábnyi kis falap. – Mondd el, hogyan készülhetek fel! Tudni akarom! – Nem – motyogta Everard, és remegı kézzel lapozott egyet a könyvében. Hiányzó ujjai ráncos kis bütykökben végzıdtek. – Még nem készültél fel rá, hogy megtudd! – Mivel érdemeltem ki a megvetésed? Valamiféleképp megbántottalak volna? Ha így van, mondd meg, mi volt az, és megpróbálom jóvátenni! Semmi mást nem akartam, csak hogy az apám oldalán álljak, a templomos rend lovagjai között. Miért nem hagyod, hogy megtegyem? Nem értem! Mit nyersz vele? Everard nem válaszolt. – Mindent megtettem, amit csak kértél – folytatta Will rekedten. Halálra váltan jött rá, hogy könnyek csípik a szemét, de nem hagyta abba. – Felsöpörtem a padlót és kitakarítottam a szobádat, holott erre kérhetted volna a szolgákat is. Elvittem az üzeneteidet, küldöncként szolgáltam. Ki tudja, hány rosszul megírt, kivehetetlen, unalmas értekezést fordítottam le... – Will kirántotta Everard kezébıl a könyvet, és megnézte. – Az esı különös természetének megértésérıl. Krisztusom! – visszadobta a könyvet az asztalra. – És hogyan – vágta a szemébe Everard – végezted a feladataidat? Szívesen? Zokszó nélkül? – Ha panaszkodtam, az csak azért volt, mert nekem a lovagi létre kellett volna készülnöm! De nem hagytál nekem más megoldást, mint hogy írnokként dolgozzak! Vagy hogy hagyjam el a rendet... Arról szó sem volt, hogy örömmel kellene dolgoznom! – Aha! – bökött felé Everard az ujjával. – Szóval ez az egész csak az alattam végzett munkádról szól, ugye? És mi a helyzet az elızı uraddal? Sir Oweint tisztelted, és minden kérését engedelmesen teljesítetted? Egyszer sem tiltakoztál, ha kért tıled valamit? Will elfordította a fejét. – Akkor még kölyök voltam. Megváltoztam – visszanézett Everard-ra. – Tudod, hogy igazat beszélek! – Az a te bajod – mordult fel Everard -, hogy azt hiszed, jobb vagy a többieknél. Túl jó vagy ahhoz, hogy a padlót súrold, legalábbis túl jónak véled magad! Azonnal láttam rajtad. Nocsak, egy gıgös kis uracska, mondtam magamnak, aki megszokta, hogy mindig minden úgy van, ahogy ı akarja! – Ez nem igaz! Egy kereskedı lányának a fia vagyok, és egy olyan lovagé, akinek az apja fizette ki a rendbe lépését, és büszke vagyok anyámra is, apámra is! Amikor a családommal éltem, minden rám bízott feladatot örömmel végeztem! – És még így is túl büszke vagy! – kiáltott rá Everard. – Ezért haragszol, hogy nem lettél még lovaggá avatva. A sértett büszkeség bánt! – Nem! Ez nem igaz... – Azt hiszed, a lovagi lét az emelkedettség netovábbja. Nem tudod elviselni, hogy a barátaid alatt legyél rangban! – Nehéz, ezt nem tagadom, de nem ezért akarom letenni az esküket. Mondtam már, hogy az apám... – Az apád! Az apád! – tárta szét Everard a karját. – Nincs itt, fiam! Miért akarsz lovag lenni? Ha nem az apád miatt, ha nem azért, hogy ne legyél a barátaidnál alantasabb helyzetben? Miért akarsz lovag lenni? – A fiú nem válaszolt, és a pap megrázta a fejét. – Akkor miért – kérdezte halkabban – kellene elıterjesztenem téged az avatásra? Will dermedten állt, Everard ráncos arcát bámulta, a csend hangosan zúgott a fülében. Nem akart mást, csak hogy láthassa az apját, hogy bocsánatot kérhessen tıle, és újra a fia lehessen. A húga halála óta mintha elvágták volna mindentıl – a családjától, a rendben betöltött

pozíciójától. Az elmúlt hét évben egyetlenegy célja volt: hogy valahogy újra felépíthesse ezt a kapcsolatot, és hitt benne, ha ez sikerül, minden más magától megoldódik. Lovag lesz, ahogy az apja akarta, elfelejtheti a múltat, és új lappal, tiszta, bőntelen lappal indulhat az életben. És csak ez a törékeny, hajthatatlan vénember állt az útjába. Will lassan lehajolt, felvette a fordítását a padlóról. Felegyenesedett és Everard szemébe nézett. – Mert ha nem terjesztesz fel, elmegyek a vizitátorhoz, és kérelmezem, hogy küldjön Száfedbe – Will maga is meglepıdött a hangjában csengı, összeszedett határozottság hallatán. – Azt fogom mondani, hogy szeretnék a szaracénok ellen küzdeni, fel akarom venni Isten keresztjét, hogy az Úrért és a kereszténységért küzdhessek. Mindig szükségük van harcosokra. Ha nem engeded, hogy lovagként utazzak oda, elmegyek fegyvernökként! – Ne legyél nevetséges! – horkant fel Everard. De Will már kiment az ajtón. Olyan erısen bevágta maga után, hogy az ajtókeret meghasadt.

20.

Száfed, Jeruzsálemi Királyság Kr. u. 1266. július 21. James a lovagterembe sorjázó embereket nézte. Amint a tekintete az emberei élén álló szír kapitányra esett, tudta, hogy komoly bajban vannak. A kapitány arcán komor elszántság honolt. Nem nézett fel a csarnok emelt pódiumára állított székeken ülı harminc lovagra, hanem egyenesen a csarnok szemközti részéhez vonult, ahová a tiszteknek készítettek székeket. Az ötven templomos fegyvernök és a négy pap a terem oldalán ült, rendezett sorokban. A szír katonák hívatták össze ezt a győlést, és kitöltötték körülöttük az üres székeket. James a mellette ücsörgı Mattiushoz fordult. A nagydarab lovag épp csak felvonta a szemöldökét, mintha azt mondta volna, ez aztán érdekes lesz. James hallotta, hogy a másik oldalán nagyot sóhajt a parancsnok. Amint azt a parancsnok megjósolta, Bajbarsz ajánlata, hogy a szír katonák szabadon elvonulhatnak, azonnal nagy felzúdulást keltett a seregben. A parancsnok elızı reggel, miután elterjedt a hír, tanácsgyőlést hívatott össze, hogy békésen rendezze a helyzetet. De a találkozó nem sült el túl jól, és amikor végleg elszabadultak az indulatok, és a vita ordítozásba torkollott, el kellett napolniuk. James tudta, hogy több idıre van szükségük – a katonák még mindig túl zaklatottak voltak a legutóbbi mameluk támadás után ahhoz, hogy higgadtan gondolkozzanak. De holnap hajnalhasadtára Bajbarsz választ várt, és a lovagoknak már csak egy napjuk volt, hogy meggyızzék a szíreket, hogy maradjanak, és harcoljanak tovább az oldalukon. Amikor az utolsó ember is elhelyezkedett, a parancsnok felkelt. Az arcán látszott a kimerültség, a szemei besüppedtek, az orcája sápadtnak tőnt, bármennyire le is volt barnulva, de egyenesen tartotta magát, és a tekintete komoran, szigorúan nehezedett a szír csapatok kapitányára. – Kapitány, remélem, hogy az alvás megédesítette a nyelvünket – a tekintetével végigsuhintott a többi egybegyûlten is. – Azt szeretném, ha ma inkább arról beszélnénk, amit az eszünk tanácsol, és nem arról, amit a szívünk! – Senki sem akar viszályt, parancsnok – válaszolta a kapitány. – Csak az embereim javát szeretném! – Én meg az én embereimét! Csend volt. – Akkor talán kezdhetnéd te, kapitány – ült le a parancsnok -, azzal, hogy elmagyarázod, miért gondolod úgy, hogy el kellene fogadnod Bajbarsz ajánlatát! – Jól van – mondta a kapitány pillanatnyi hallgatás után. Felkelt. – Amint azt tegnap is

mondtam, a mi túlélésünknek az a legbiztosabb záloga, ha elfogadjuk Bajbarsz ajánlatát. Ha Száfed falai elesnek, halál vagy bebörtönzés vár ránk. Ezerhatszáz emberem van. Nem hagyom, hogy lemészárolják ıket, ha így megmenekülhetnének! A parancsnok felemelte a kezét, és intett, hogy elhallgattassa a lovagok mormolását és a szír katonák elszórt helyeslését. – És mibıl gondolod, hogy Bajbarsz megtartja az ígéretét? Tegnap épp te mondtad, hogy nincs meg benne Szaladin nemessége. Mibıl gondolod, hogy nem öl meg titeket, amint kiléptek a várból? – Azt is mondtam, parancsnok, hogy tanulmányoztam a szultán taktikáját. Csak azokat pusztítja el, akik fenyegetik, vagy kihívják maguk ellen. Az erıdítmény nélkül nem jelentünk fenyegetést rá nézve, és amikor mások megadták magukat, megtartotta a szavát. Ha nem fogadjuk el az elsı ajánlatát, feldühödik az arcátlanságunkon. Nem hiszem, hogy adna nekünk még egy esélyt. – Arszúfnál nem így történt – jegyezte meg a parancsnok. – Bajbarsz megszegte, amit ott ígért. Lemészárolt kétszáz ispotályost, akik ugyanúgy hittek benne, mint most ti, hogy a megadás megmentheti az életüket. A kapitány lenézett a padlóra, aztán felpillantott a parancsnokra. – Frankok voltak – jelentette ki színtelen hangon. – Bajbarsz sokkal jobban haragszik rájuk, mint a mi fajtánkra! – Most már látjuk az igazi arcát, kapitány! – pattant fel az emelvényen ülı lovagok egyike. – Az embereivel együtt azt állítja, hogy ugyanazért az Istenért harcol, mint mi, de túlzás nélkül állíthatom, hogy amikor az Úr a bátorságot osztotta, már alig talált valamit a hordó alján, mire a szírekre került a sor! – Csend legyen, testvérem! – kiáltott rá a parancsnok. A szír kapitány arca elkomorodott, és jó néhány tisztje felpattant. – Leülni! – ordított a parancsnok a lovagra, aki vonakodva engedelmeskedett, és továbbra is mogorván méregette a szír kapitányt. – Sértésekkel nem érünk el semmit, csak késleltetnek! Nincs arra idınk, hogy gyermekekként civódjunk! – A kapitányhoz fordult. – Ha a ti csapataitok nélkül kell itt maradnunk, nem is remélhetjük, hogy még egy rohamot visszaverünk. Száfed egyszerően túl nagy ahhoz, hogy pusztán egy maréknyi lovag megvédje, akármilyen elszántak is. Együtt erısek vagyunk, de ha megosztanak minket, elbukunk! Elég élelmünk van, és jó néhány hónapig tartani tudjuk még a várat! Ha a hitünk nem inog meg, Isten gyızelemre vezet minket! – A tekintete a kapitányéba mélyedt. – Mint egyik katona a másiktól, mint Isten harcosa, arra kérlek, kapitány, hogy állj ki mellettünk a hitetlenek ellen! A szír kapitány az embereire nézett; mindegyikük szemében ugyanazt a kétséget, ugyanazt a félelmet látta, ami ıt rágta. Jó emberek voltak, de nem lobogott bennük a nyugati lovagok elszántsága. És benne sem. A lovagokat elvakította a keresztes hadjáratuk, és igazságos szólamokkal az ajkukon vágtak át a vidéken, hogy megsemmisítsék a hitetleneket. Úgy jöttek, mint az óriások, mindent eltiportak, ami az útjukba esett, és észre sem vették, mi mindent pusztítanak el. Személyük és küldetésük túl magasztos volt ahhoz, hogy eszükbe jusson, mit zúznak szét. Számukra ez Isten földje volt. De a szíreknek ez volt a szülıföldje, ez volt az egyetlen hazájuk, és minden elpusztított faluval, minden asszonnyal, gyermekkel, férfival, akit ezért az ügyért öltek meg, csak kevesebben lettek. Nem voltak tudatlan parasztok, olyan együgyőek vagy gyengék, hogy szükségük lett volna ezekre a magasztos idegenekre, hogy megmutassák nekik, hogyan kell Istent követni. Képesek voltak önállóan dönteni. A kapitány felemelte a fejét. – Nem teljesíthetem a kérésed, parancsnok! Öngyilkosság lenne! A parancsnok lehajtotta a fejét. A teremben hangzavar tört ki. – A kezdetektıl fogva nem voltatok benne tiszta szívvel! – ordította az egyik lovag a

szíreknek. – Már Bajbarsz ajánlata elıtt is fáztatok a csata gondolatától! – A kapitány meghozta a döntését – válaszolta az egyik szír tiszt. – Nincs jogod kétségbe vonni a szavát! Azért hívtatok ide, hogy megvitassuk a dolgot, vagy hogy addig verjetek, amíg bele nem egyezünk a maradásba? – Bajbarsz nem legyızhetetlen! Én mondom! – Nem kell itt maradnunk és végighallgatnunk mindezt, kapitány! – Akkor menjetek! – kiáltotta az egyik templomos fegyvernök magáról megfeledkezve. – Nincs szükségünk a hozzátok hasonló korcsokra! Erre jó néhány szír felpattant a padokról, és kardot rántott. Egy templomos pap próbálta túlkiabálni a zajongást, de mind a szírek, mind a saját templomos fegyvernökei leordították. A fegyvernökök közül is jó néhányan kardra kaptak, és a bennszülött katonák felé indultak. A parancsnok teli torokból ordított rájuk, hogy vonuljanak vissza, de már senki sem hallgatott rá. A terem végében verekedés tört ki, ahogy az egyik fegyvernök megfordult, és ököllel orrba vágott egy szírt, aki elhátrált volna a felfegyverkezett kölykök elıl. A katona vérzı orral terült el a padlón. Három bajtársa átugrott fölötte, és a földre rántotta a verekedést kezdı fegyvernököt. James felkelt. – Pontosan azt tesszük, amit Bajbarsz várt tılünk! Épp ezt akarta elérni azzal, hogy... ! – elhallgatott; a szavát elfojtotta a hangzavar. – Csend legyen! Az ordítást hatalmas robaj követte, ami visszhangozva betöltötte a termet. A kiabálók és a verekedık megtorpantak, mondat és ütés közben. Mindenki Mattius felé fordult; a lovag James mellett állt. Skarlátvörös volt az arca, és a szeme lángolt. İ okozta a robajt, amikor ököllel az asztalra vágott. Jameshez fordult. – Kérlek, testvérem, folytasd! – mondta nyugodtan a döbbent csendben. James kurtán elmosolyodott. – Köszönöm, Mattius! – A szír kapitányhoz fordult. – Bajbarsz azért tette ezt az ajánlatot, mert tisztában van vele, hogy fegyveres erıvel nem tudja gyorsan bevenni Száfedet. Kapitány, értékelem, hogy az embereid javát akarod, de ha elfogadod Bajbarsz feltételeit, azzal egyértelmően az ı kezére játszol! A szultán a gyızelemhez vezetı leggyorsabb, legkönnyebb és legolcsóbb utat keresi. Ez az év legforróbb szaka, és az emberei már így is kimerültek. Minél tovább kell itt maradnia, annál nehezebben tudja kézben tartani a seregét. Ha rákényszerítjük, hogy elhúzza ezt az ostromot, és alaposabban megcsapolja az erıforrásait, elmegy, hogy könnyebb célpont után nézzen! – A parancsnokra pillantott. – Ha a parancsnok megengedi, azt javasolnám, most rekesszük be ezt a vitát! – Miután a parancsnok fáradtan rábiccentett, James visszafordult a kapitányhoz. – Azt javasolnám, hogy a tisztjeiddel vonuljatok vissza, és beszéljétek meg egymás között ezt a kérdést, kapitány! Aztán pár óra múlva találkozz négyszemközt a parancsnokkal, hogy megvitassátok a dolgot. Dönts, de csak ha egy kicsit lecsillapodtak már az indulatok! A szírek közül néhányan hangot adtak az ellenérzésüknek, de a kapitány meghajtotta a fejét. – Tárgyalok veled négyszemközt, parancsnok, ahogy az embered kér! De nem hinném, hogy az idı megváltoztatja a döntésemet! James leült, ahogy az egybegyőltek kezdtek szétszéledni. A fegyvernökök komoran méregették a távozó szíreket, és maguk között sustorogtak. – Remélem, nem léptem túl a hatáskörömet, uram – mondta a parancsnoknak. – Jól szóltál, testvérem! – mosolygott rá a férfi kurtán. – Még mindig van rá esély, hogy helyrehozzuk a dolgot. Hiszek benne, ha négyszemközt beszélhetek a kapitánnyal, van rá esélyünk, hogy meggyızzem a maradásról! – Felkelt. – A verekedıket büntessék meg! – intett azok felé a fegyvernökök felé, akik nekiestek a szíreknek. – Semmilyen körülmények között

nem tőröm az efféle viselkedést! Isten szolgái vagyunk – tette hozzá mereven -, nem közönséges zsoldosok! James aznap este kimerülten, de megkönnyebbülve hámozta le magáról a köpenyt és a láncinget, és dılt végig keskeny tábori ágyán. Megfürdött, a haja még mindig vizes volt, hővös glóriaként tapadt a fejére. A keskeny ablaknyíláson narancssárga fénykéve áradt be, és kicsit felvidította az amúgy kopár, szürke hálótermet. Odakinn élénk mandarinsárga volt az ég. James hallotta, ahogy halkan, távolin az esti ima hangjai szállnak fel a mameluk táborból. A takaró tetején hevert, és hálás volt a mezítelen mellkasát cirógató, enyhe szellıért. A hıség általában száraz volt, szinte éles, de aznap este az a fajta fülledt, nehéz idı telepedett rájuk, ami minden ok nélkül kimeríti az embert, és minden mozdulatot kínszenvedéssé tesz. James azon gondolkozott, lesz-e vihar még az éjjel. Ki tudja, mióta nem látott már esıt. Becsukta a szemét, és a gyors, tajtékos skót folyókra gondolt, a barna köveken átcsörgedezı, kristálytiszta vízre, a lágyan zöldellı lápokra, a sötét, ködös tavakra. Látta, ahogy Isabel belegázol a patakba, a szoknyáját felfogja, a víz mezítelen lába körül fodrozódik, és nevet. A napfény felvillant a felesége haján, ahogy felé fordult, és hívogatóan intett. – James! A férfi arra ébredt, hogy félig sötét van már, és Mattius hajlik fölé. Hamar magához tért, amint meglátta bajtársa gondterhelt arcát az alkonyi Nap narancsát kioltó Hold gyenge fényében. – Mi történt? – kérdezte, és felült. – Elmennek – morogta Mattius, és odadobta Jamesnek az alsóingét. – Kik? – rángatta át James a fején az inget. Mattius ingerülten járkált fel-alá, miközben James az állványra terített láncingéért ment. – A szírek. Cserbenhagynak minket! – De hát a kapitány beleegyezett, hogy idıt kérjünk Bajbarsztól, nem? Küldtünk ki heroldokat! Megegyeztünk, hogy várunk még pár napot, mielıtt megválaszolnánk az ajánlatot! – Úgy tőnik, a kapitánynak elég volt pár óra is! Még Bajbarsz határidejét sem várta meg! A szírek valamivel napszállta után kezdtek kiszállingózni, amikor a többségünk a szállásán volt vagy a külsı falakon. A déli falszakasz egyik hátsó aknafolyosóján mennek ki, fehér zászlóval a fejük fölött. – Megpróbáltunk beszélni velük? – húzta össze James a köpenyét a vállán. – A parancsnok váltott pár szót a kapitányukkal, de nem tudta megingatni. Csak tovább erısítette az elhatározását, hogy látta, Bajbarsz serege milyen jól fogadja az embereit. A mamelukok lefegyverzik a szíreket, amint a táborba érnek, de aztán elengedik ıket anélkül, hogy akár csak egy kicsit megbökdösnék a kardjukkal. A híresztelések szerint némelyikük át is állt a szaracénok oldalára! – Hány embert veszítettünk? – A parancsnok úgy számolja, reggelre ezer fıvel lehetünk kevesebben! – Édes Istenem! És a kapitány? Mattius dühösen felhorkant. – Felkapta a köpenyét, és futott a többiekkel! – Az ajtó felé biccentett. – Gyere! – Hirtelen kimerültség kúszott a hangjába. – A parancsnoknak szüksége van ránk! James és Mattius a külsı falnál találták a parancsnokot; épp vaskos szitkokat szórt a meredek hegyoldalon töredezett sorban botladozó szír katonákra. Kirajzolta ıket a holdfény – Kurafik! – sziszegte, aztán megpördült, ahogy James felért a mellvédre. – Parancsnok – üdvözölte James komoran. – Nézz csak le rájuk! – kiáltotta a parancsnok, és lemutatott a vár tövébe. – Hitetlen, gyáva népség! Lovagok és fegyvernökök nagyobb csapata állt a parancsnokkal a falakon, néhányan maguk közt beszélgettek, mások a szírek kivonulását nézték. Mindegyikük arca komor volt a

Hold ezüstkék fényében. James érezte, ahogy felébred benne a kétségbeesés. Esélyük sem volt Bajbarsz serege ellen. Túl kevesen voltak, az erıd pedig túl nagy volt. – Uram – szólította meg Mattius a parancsnokot -, mi a helyzet a parasztokkal és a családjukkal? Nem olyan nehéz megtanítani egy újoncot a kıhajító kezelésére! A parancsnok egy káromkodás közepén hallgatott el, rámeredt, aztán nagyot sóhajtott. – Nem katonák, testvérem! Csak még jobban megosztana minket, ha csata közben rájuk is figyelnünk kellene! Ráadásul – morogta – jó néhányuk elment a katonákkal, bár a tömeges menekülés abbamaradt, amikor rájöttek, hogy a nıket és a gyermekeket foglyul ejtik a mamelukok. Bajbarsz nem olyan nagylelkő, mint amilyennek hinni kezdték. Az ostoba marhák! – Parancsnok, uram – szólalt meg egy félénk külsejő kölyök. A fiatalabb fegyvernökök közé tartozott, és tátott szájjal nézte a parancsnok kirohanását. Amikor a parancsnok odafordult hozzá a homlokát ráncolva, lesütötte a tekintetét. – Mi az, fegyvernök? – Nem lehetne, szóval arra gondoltam, hogy talán, de természetesen csak ha... – Mondd már, fiam! A kölyök mély levegıt vett. – Nem öltözhetnénk fel szírnek, és nem mehetnénk ki velük? Már ha nem tudjuk megvédeni nélkülük az erıdöt, uram? A többi fegyvernök egy része is felnézett erre, és az arcukon reményteli kifejezés ragyogott fel. – Elmenni? – harsogta a parancsnok. – Feladni Száfedet az ellenségnek? Soha! – a fegyvernök zavartan pislogott, aztán lehorgasztotta a fejét. A parancsnok ránézett. Nagy nehezen elfojtotta a dühét. – A mamelukok amúgy is rájönnének. Nem beszéljük a hitetlenek nyelvét! – Némelyikünk igen – lépett elıre az egyik lovag -, James például beszéli olyan jól, mint ık! – Nem engedélyezem, hogy bármelyikünk is elhagyja az állomáshelyét! – ismételte meg a parancsnok, és mérgesen a lovagra meredt. – Ha egy-két ember ki tudna lopódzni észrevétlenül – folytatta a lovag -, eljuthatnának Akkonba, és szólhatnának Bérard nagymesternek, kérhetnének erısítést! – Bérard sem tudna több ezer embert összeszedni pár hét alatt – válaszolta a parancsnok. – De még ha képes lenne rá, akkor is át kellene magukat vágni a szaracénokon, hogy eljussanak hozzánk! Mindenki elhallgatott és a gondolataiba merült. – Akárhogy nézem is – mondta ki végül James, és a hangja zavaróan éles volt a fülledt éjszakai levegıben -, csak két lehetıségünk maradt! – A parancsnok, a lovagok és a fegyvernökök egy emberként néztek rá. – Vagy itt maradunk, és belevágunk egy reménytelen csatába, vagy megpróbálunk mi is tárgyalni a megadásról! – James lenézett a Száfed alatt elterülı mameluk táborra. Minden irányban fáklyák és tüzek vették körül ıket. – Nem félek a haláltól, parancsnok, de még nem érzem magam késznek a paradicsomban való henyélésre, amikor annyi tennivalóm lenne itt, a földön! Szafed, Jeruzsálemi Királyság, Kr. u. 1266. július 2Î. A parancsnok egy ideig hallani sem volt hajlandó a megadásról. A szírek árulása mélyen megsebezte, és csalódottságában megmakacsolta magát, hogy semmiképp sem adja föl Száfedet. De a lovagok többsége egyetértett Jamesszel, és amikor reggel végre számszerően tudták, hogy több mint ezerkétszáz szír hagyta el az erıdöt, végül ı is engedett. James maga jelentkezett, hogy lemegy a mameluk táborba, és tárgyal a templomosok megadásáról. A parancsnoknak nem tetszett az elképzelés, de nem tudta, hogyan beszélhetnének másképp a

mamelukokkal, így aztán beleegyezett. Az elsı zsolozsma után James lesétált a hegyoldalra vezetı rejtett kijárathoz a széles úton. A lovát felnyergelték, és egy lovász vezette át a sötét, egyenetlen alagúton. A parancsnok és két lovagtársa lekísérte. – Biztos vagy a dolgodban, testvérem? – kérdezte a parancsnok. – Lehet, hogy amint meglátnak, megölnek! – Remélem, még emlékszem annyira arabul, hogy „megadom magam”! – válaszolta James könnyedén, és nem törıdött a hangjába fonódó rettegéssel. – Nem kell neked menned, testvér! James és a parancsnok megfordultak, és látták, hogy Mattius siet feléjük az alagúton. Alacsony, csontos szír legény szaladt mellette, horgas orral, ritkás bajusszal és szakállal. – Ez itt Leo – lihegte Mattius, és a szírre mutatott. – İ megy ki helyetted! James alaposabban végigmérte a katonát, és megrázta a fejét. Nem tudta, hogy Mattius lefizette-e szegény ördögöt, hogy átvállalja a feladatot, vagy Leo maga jelentkezett. – Már eldöntöttem, Mattius! – És én is eldöntöttem – válaszolta Mattius elszántan. – Nem akarom az elkövetkezendı napokban a te karóra tőzött fejedet nézegetni! Így mind nagyobb biztonságban leszünk. Lehet, hogy bennszülött, de hőséges hozzánk. Ugye az vagy, Leo? – vágta hátba a szír katonát. – Igen, uram – válaszolta a férfi. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi, törékeny alak volt, meglepıen mély volt a hangja. – Ellenzem a bajtársaim és a kapitányom döntését, és hálás vagyok érte, hogy valamennyire lehetıségem nyílt jóvátenni a hibájukat! James tiltakozott volna, de a parancsnok nem hagyta, hogy szóhoz jusson. – Ám legyen! Nem akarom elveszíteni az egyik legjobb emberemet, ha elkerülhetı! Miután ezt elrendezték, Leo felült James lovára, és kilovagolt Száfedbıl a tekerccsel, ami részletesen leírta a parancsnok ajánlatát. James, Mattius és a parancsnok felmentek a várba, hogy nézzék, mi történik, de mire felértek a fal tetejére, az ırködı lovagok csak annyit mondtak, hogy Leót fogadták, és egyenesen a szultán sátrába vezették. Ezek után nem volt más hátra, mint hogy várjanak. James az üres hegyoldalt nézte. Ólmos lassúsággal múlt az idı. A parancsnok fel-alá járkált, és Mattius az ujjával dobolt a mellvéden. Kis híján egy óra telt el, mióta Leót bekísérték a szultán színe elé. James lenézett az erıd udvarára. – Szerinted beleegyeznek, hogy elengedjék ıket? – mormolta Mattiusnak, ahogy az alsó várban tábort vert férfiak, nık, gyermekek füstbe burkolódzó menedékére esett a tekintete. – A nık és a gyermekek Száfed legértékesebb zsákmányai. Igazság szerint meglepıdnék, ha belemenne! – Én is – ismerte be James józanul. – Ott! – kiáltott fel az egyik lovag. James és Mattius átnézett a mellvéd fölött, és látta, hogy Leo lovagol visszafelé a hegyoldalon. – Legalább még életben van – jegyezte meg egy másik lovag. – Ez csak jó jel lehet, nem? Leo nem sokkal késıbb felért a fal tetejére. – Nos? – kérdezte a parancsnok, ahogy a szír átsietett a mellvéden, két templomos fegyvernök kíséretében. James észrevette, hogy a zsoldos igencsak sápadt és ideges. – Megegyeztünk, parancsnok – válaszolta Leo, és mélyen meghajolt. – Bajbarsz szultán beleegyezett a feltételeidbe! Ha további ellenállás nélkül feladjuk Száfedet, szabad elvonulást enged. Sértetlenül visszavonulhatunk Akkonba, a többi katona és a parasztok bántatlanul visszatérhetnek az otthonaikba. A nap hátralevı részében felkészülhetünk az erıd kiürítésére. Este kell elhagynunk a várat. A katonáknak és a parasztoknak benn kell várakozniuk, amíg csak Bajbarsz csapatai meg nem engedik nekik, hogy távozzanak. A parancsnok összevonta a szemöldökét.

– Ez könnyebb volt, mint vártam! – Ez ırültség – háborgott az egyik lovag -, ilyen könnyen megbízunk az ellenségünk szavában? – Természetesen nem – vetette közbe Mattias -, de mint azt James is mondta, jobb fogolynak lenni, mint halottnak. Odakinn legalább van esélyünk. Lia itt maradunk, csak késleltetjük az elkerülhetetlent. – A szultán gyors gyızelmet akar, parancsnok – magyarázta Leo. – Azt mondta, nem érdekli, mi lesz pár tucat nyugati barbár sorsa – bocsánatkérıen vonta meg a vállát. – Csak az érdekli, hogy hagyjuk el a várat, és lerombolhassa, hogy még a jelenlétünk mocska is eltőnjön errıl a vidékrıl! A parancsnok még jobban ráncolta a homlokát. – Barbárok, valóban – végigsimított a mellvéd sima kövein. – Évekig tartott felépíteni, de hetek alatt lerombolják! El sem hiszem, hogy elesik! – Szeretnéd, ha visszatérnék a szultánhoz az üzeneteddel, parancsnok? – kérdezte Leo. A parancsnok felnézett. Jamesre és Mattiusra pillantott, aztán mély levegıt vett. – Igen – mondta érdesen. – Vidd el neki a beleegyezésemet, aztán essünk túl rajta! A papok a csapat elıtt mentek, folyamatosan imádkozva és keresztet vetve. Száfed a barbakán fölé magaslott, fala és tornyai poros rózsaszínőek voltak az esti fényben. Isten és az ı szolgáinak erısségét jelképezte, de a háború áradata elérte a falait, és nem tudta tovább visszatartani a káoszt. Szent György kudarcot vallott. A vár most már Bajbarsz erıssége volt, bár a lovagok gondoskodtak róla, hogy ne találjon odabenn sok használhatót. Azoknak a keresztényeknek a holttestét, akiket a mamelukok dobáltak át a falakon, a ciszternákba vetették, hogy megmérgezzék az ivóvizet. Az összegyőjtött élelmet és gabonát is bemocskolták, vagy az egész nap lobogó tőzre vetették. A kovácsoknak és a kımőveseknek meghagyták, hogy pusztítsanak el minden fegyvert: szétverték a kıhajítókat, és addig kalapálták a kardokat, amíg használhatatlanná nem görbültek, az íjakat kettétörték. Csak a követ hagyták hátra. És egy csapat halálra rémült katonát és parasztot. James megfordult. Halk hangokat hallott maga mellıl. A helyırség öt legfiatalabb fegyvernöke idegesen nézte a papokat. Az idısebb lovag kitalálta, mi nyugtalanítja ıket. – Ne aggódjatok – nyugtatgatta a fiúkat halkan -, az imák csak a megnyugtatásunkra kellenek! – Lovag uram – suttogta az egyik fiú -, a bajtársaimmal azon vitatkoztunk, hogyan jutunk el Akkonba lovak és élelem nélkül! – Alig harmincmérföldnyire vagyunk – veregette meg James az öve köré kanyarított tömlıt -, és vizünk van! Minden más nélkül boldogulunk. A fegyvernök kicsit nyugodtabban bólogatott. – Ámen – mondta James együtt a többiekkel, amint a papok befejezték az imádkozást. A parancsnok megállt a lovagok és a fegyvernökök elıtt. – Legyetek erısek, emberek, és emelt fejjel viseljétek az ellenség társaságát! Mutassátok meg nekik, hogy Krisztus katonái nem hajlanak meg! Méltósággal nézzetek mindazok szemébe, akik el akarják pusztítani a tulajdonunkat és a reményünket, és azzal a tudattal, hogy egy napon rendünk teljes erejével térünk vissza, hogy bosszút álljunk a minket ért veszteségért! Vigaszért forduljatok a hitetekhez, bátorságért pedig a képzésetekhez! – A pillantása még egy ideig az erıdön idızött. – Menjünk! A lovagok, fegyvernökök és papok együtt mentek ki a barbakán íve alatt, együtt léptek ki a kapun, ahogy a szír ırök felvonták a vaskos rácsozatot. James és Mattius a parancsnok mögött mentek. A domb lábánál egész hadsereg várt rájuk. Ahogy a lovagok átvágtak az ellenséges táboron, a mameluk katonák tekintete követte ıket. Némelyikük gúnyolódott, mások keresztbe font karral, szótlanul nézték ıket. James érezte, hogy feláll a hátán a szır a tekintetük súlya alatt; mindegyikük szemében megvetés

égett. Átvezették ıket egy sor sátor és szekér között, aztán egy üres térre értek, és aranyköpenyes katonák vették ıket körül. James felismerte, hogy bahri katonák: a mameluk királyi testırség tagjai. Középen magas, erıteljes testfelépítéső férfi állt, rövid, barna hajába ısz szálak vegyültek a halántékánál, és kék szeme hidegebben csillogott, mint bárkié, akivel James eddig találkozott. Hideg rettenet szorította össze a szívét, ahogy Bajbarsz szemébe nézett. A szultán lába elé egy rongyos öregember kuporodott, és mohón leste a lovagokat. Bajbarsz odamormolt valamit a mellette álló katonának. Az elırelépett. – Le a fegyverekkel! – vakkantotta tökéletes latinsággal. A parancsnok döbbenten nézett, aztán összevonta a szemöldökét. – A megadás feltételei között nem szerepelt, hogy fegyvertelenül távozunk! A katona megismételte a parancsot. James a parancsnokra nézett. – Talán teljesítenünk kellene a kérésüket. Minél hamarabb elengednek minket, annál jobb! A parancsnok úgy nézett rá, mintha vitatkozni akarna vele, aztán biccentett. – Jól van! – kihúzta a hüvelyébıl a kardját, és óvatosan lefektette a földre. A lovagok és fegyvernökök követték a példáját. Jó néhány mameluk lépett elıre, hogy összeszedje a fegyvereket. Bajbarsz várt, aztán intett egy másik katonának. Ezúttal elég hangosan beszélt ahhoz, hogy James is hallja. – Küldd be az embereket! Gondolom, a lovagok minden értékeset elpusztítottak, de azért kutassátok át a várat! Ha már a kezeteken van, öljétek meg azokat a szíreket, akik nem távoztak, amikor kértem! Fogjátok el a nıket és a gyerekeket! James elképedten nézett fel rá. – A szavadat adtad! – kiáltott fel arabul. Bajbarsz körbenézett. A tekintete Jamesre esett, miközben a katonák már a vár felé masíroztak. – Ocsmányul hangzik a népem nyelve a szádon, keresztény – vetette oda rövid hallgatás után. – Nem vagy méltó rá, hogy használd! A parancsnok Bajbarszról Jamesre nézett. – Mit mondott? – Csapdába csaltak minket, uram! – válaszolta a lovag. A bahri harcosok hátulról bilincseket és láncokat hoztak. A lovagok közül többen felkiáltottak ezt látva, és ösztönösen a kardjukhoz kaptak, de az már nem volt ott. Az egyik fiatal fegyvernök felpattant, és megpróbált elszaladni. James ráordított. – Maradj a helyeden! De a fiú rémületében meg sem hallotta. Pár lépést tehetett, mielıtt utolérték a mamelukok. Sokáig kiáltozott, ahogy a földre lökték, és karddal nekiestek. Eltőnt a soraik között. Aztán elhallgatott. A mamelukok hátraléptek, és James álla megfeszült a véres holttest láttára. A fiú kezét rojtosra szabdalták, ahogy próbálta hárítani az ütéseiket. Az arca helyén vörös vágások éktelenkedtek, a teste csupa szúrt seb volt. James hangosan imádkozni kezdett, és a katonák a hirtelen elcsendesedett templomosok felé indultak. Levetették a lovagokkal a köpenyüket, a láncingjüket és az alsóingüket is. Jamest a parancsnok mellé térdeltették le, és végig kellett néznie, ahogy fehér köpenyét tőzre vetik, a páncélját pedig egy mameluk harcosnak adják hadizsákmány gyanánt. Súlyos láncokat csavartak köréjük, hideg acél tekeredett meztelen mellkasára. Amikor már megkötözték az összes lovagot, fegyvernököt és papot, Bajbarsz lépett elıre. Lenézett Jamesre. – Lehet, hogy nem tartottam meg a szavamat, keresztény, de én sem vagyok hajthatatlan. – Kis szünetet tartott, aztán elégedetten biccentett, mert látta James arcán, hogy a lovag érti, mit mond. – Választást kínálok nektek. Fordítsd le az ajánlatomat a parancsnokodnak! Bajbarsz szavai hallatán James egyre jobban émelygett. Amikor a szultán befejezte, a

lovag lehajtotta a fejét. – James? – kérdezte a parancsnok, aki követte a párbeszédet. – Mi történt? Amitıl féltem? Rabszolgaként visznek minket Kairóba? James egy pillanatig nem tudott válaszolni. Aztán kényszerítette magát, hogy felemelje a fejét, és a parancsnokhoz intézte a szavait, bár a tekintetét nem vette le Bajbarszról. – Nem, nem ejtenek minket fogságba. A szultán választást kínál. – James hangja elég erıs volt ahhoz, hogy csapata minden tagja hallja. – Választhatunk, hogy megtagadjuk Krisztust, és áttérünk muzulmán hitre, vagy keresztény mártírként halunk meg. Az egész éjszaka elıttünk áll, hogy eldöntsük, mentjük az életünket, vagy a pallos általi halált választjuk! Száfed falai elıtt, Jeruzsálemi Királyság, Kr. u. 1266. július 23. Az éjszaka forrón, levegıtlenül tapadt a földön együtt térdepelı lovagokra és fegyvernökökre. Az elsı pár órában többnyire szótlanok voltak, mindenki a maga gondolataiba merült. Hallgatták a tábor zajait, az ıket ırzı katonák halk mormolását, és a Száfedbıl kiszivárgó, távoli sikolyokat, ahogy a mamelukok lemészárolták a benn maradt férfiakat, és kihajtották a nıket és a gyermekeket. Éjfél is elmúlt már, amikor megszólalt a parancsnok. – Itt az idı. A csapat összerezzent, és minden szempár rá szegezıdött. A parancsnok dühe már a múlté volt. Nyugodt volt a hangja, bár kissé rekedtes. – Döntenünk kell. Én már tudom, mit kell tennem, de mivel testvérek vagyunk, egy emberként kell választanunk! Senki nem szólt egy szót sem. A fiatalabb fegyvernökök áthatóan meredtek rá, de az idısebbek és a lovagok, akik már hosszú évek óta szolgálták a rendet, elfordították a fejüket, mert tudták, mi lesz a döntés. – Húsz éve a gyülekezet tagjai elıtt térdeltem Párizsban, és befogadtak a templomos rend lovagjai közé, és bár az azóta eltelt évek során többször is próbára tétetett a testem, a hitemnek nem kellett egyetlen próbát sem kiállnia. Akkor esküt tettem, és hogy mire, az most is éppolyan világos számomra, mint akkor volt. Mind erre esküdtünk fel, testvéreim, azok is, akik sosem viselték közülünk a köpenyt! – Az idısebb fegyvernökök egy része bólogatott. – Mind megfogadtuk, ha kell, az életünket adjuk a rend szolgálatában – a parancsnok hangja beleremegett a szenvedélybe. – Nem tagadom meg az eskümet! Még ha az ördög maga parancsolná a pokol összes seregével, akkor sem tagadnám meg Krisztus urunkat! – elhallgatott; a lovagok és a fegyvernökök közül sokan egyetértıen mormoltak. – Ön mellett állunk, parancsnok – mondta az egyik pap. Szeretettel nézett a halálra rémült fegyvernökökre. – Halálunkban új életre születünk. Az áldozatunk nem nagy ár, hiszen cserébe megnyerjük a mennyországot! Az egyik fegyvernök szólalt meg. Remegett a szája széle. – Nem tettethetnénk, u... uram? – körbenézett a társain, támogatást várt, de mindenki más lesütötte a szemét. – Nem mondhatnánk, hogy áttértünk a szaracénok hitére, és aztán elhagynánk, amint Akkonba értünk? Nem mondhatnánk, hogy megtagadjuk Krisztust úgy, hogy a szívünk mélyén nem úgy gondoljuk? – Krisztust megtagadni, akár ıszintén, akár hamisan, a legsúlyosabb istenkáromlás volna – válaszolta a parancsnok halkan. – Akik megteszik, azok elıtt örökre bezárul a mennyek kapuja! Nem omlunk össze az ellenség elıtt. Büszkén, emelt fıvel fogadjuk a sorsunkat, és megmutatjuk a hitetleneknek az egyetlen igaz Isten hatalmát! A test mulandó, de a lélek örök élető! A fegyvernök a földre nézett. Miután kimondták a döntést, még a legrémültebb fegyvernökök is döbbent csendbe süppedtek az elszánt lovagok láttán. A templomosok az éjszaka hátralevı részét imádkozással

és halk beszélgetéssel töltötték – a családjukról meséltek. James vigasztalhatatlanul hallgatta, ahogy mások a gyermekeikrıl és a feleségükrıl beszélnek. A lassan világosodó eget bámulta. – Sajnálom! – Mit sajnálsz, testvérem? – érintette meg Mattius a vállát. James csak most ébredt rá, hogy hangosan beszélt. Rátette a kezét Mattius kezére. – El tudod képzelni, milyen az, ha győlölöd a tulajdon gyermekedet? Győlöltem a fiamat azért, ami a lányommal történt, és győlöltem magam, amiért ıt okoltam. A szívem kettészakadt, az egyik fele össze volt törve, a másikat betöltötte a gyász. Mintha két gyermekemet veszítettem volna el aznap – szorította meg James a barátja kezét -, de nem így volt! – Nem értelek, James! Nekem azt mondtad, hogy a lányod vízbe fulladt. – Olyan önzı voltam. Azt mondtam magamnak, csak a kötelesség hajtott ide, hogy érte teszem és magamért, és a végén meg fogja nekem köszönni. De csak áltattam magam, nem? Épp a kötelességem elıl menekültem ide! Nem lett volna szabad magára hagynom – könny csillogott James szemében. – Édes Istenem! Ki fog gondoskodni a családomról? Mattius átkarolta a vállát; látta, hogy Jamesnek most vigasz kell, nem válaszok. – A rend gondoskodik majd róluk! – esetlenül megölelte a barátját. – Ne félj! James nekidılt a nagydarab lovagnak. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek; nyugtalan félálomba merült. Almában kézen fogta az apja, és levezette a tóhoz, halászni. Amikor felébredt, nedves volt az arca. Nem sokkal hajnalhasadta elıtt Joseph testvér, a legidısebb pap esetlenül körbevonszolta magát térdelve, és a csapat minden tagja elıtt megállt. Nem volt olajuk, úgyhogy az egyik tömlıbıl kifacsart vízcseppekkel adta fel nekik az utolsó kenetet. Amint a napfény elsı sugarai felragyogtak a távoli hegyek csúcsán, Bajbarsz lépett a társasághoz. James úgy vélte, meglepetést, és talán – talán – szikrányi tiszteletet látott felvillanni Bajbarsz szemében, amikor megmondta neki, hogy a halált választották. A nyolcvannégy lovagot, papot és fegyvernököt egyesével talpra kényszerítették, és libasorban kivezették ıket a táborból. A katonák a kardjuk hegyével noszogatták a lassabbakat. Amikor elértek egy, a völgyön át nézı kopár földdarabot, térdre parancsolták ıket. James Mattius mellett térdelt. Végignézte a Bajbarsz mellett álló aranyköpenyes férfiakat. Sosem találkozott személyesen a kapcsolatával, de a katonák ruhájából tudta, hogy az, aki talán megmenthette volna ıket, nem volt most ott közöttük. De nem vallott kudarcot. Azért jött a Szentföldre, hogy azt tegye, amiben hitt, és meg is tette, bár a családjával és az életével fizetett érte. Sosem láthatja meg munkája gyümölcsét, de talán egy napon mások majd élvezik helyette is. Talán egy napon felszárad a vér is, amit erre a kopár földdarabra hullatnak. Virágok nınek a helyében, és a nemzedékek emlékeznek ahelyett, hogy felejtenének. A világ, amit épített, nem neki készült. A fiának lett egyre szebb. Ahogy ezt felismerte, különös nyugalom szállta meg. És ezt a nyugalmat Mattius törte meg. – Istenemre, te Júdás! – ordított fel a lovag, és megpróbált talpra állni. James felnézett, hogy lássa, mitıl gerjedt ekkora haragra a bajtársa. Bajbarsz mellett ott állt Leo, a szír katona, akit a megadás feltételeivel küldtek, és nyugodtan nézte, ahogy a mamelukok kivonják a kardjukat a kivégzéshez. Leo Mattiust nézte; három mameluk kellett hozzá, hogy a hatalmas lovagot a földre teperje. – Nem árultalak el titeket. Szóról szóra úgy adtam át a szultán üzenetét, ahogy nekem mondta! Nem tudtam, hogy megszegi az ígéretét! – És még higgyük is el neked, miközben szabadon állsz a hóhéraink oldalán? – Áttértem muzulmán hitre – vallotta be Leo -, de nektek is felajánlották az életben maradás lehetıségét! Ti döntöttetek a halál mellett! Mattius akkorát hördült, mint egy ketrecbe zárt medve, és tehetetlenül vergıdött a katonák

alatt; kénytelen volt végignézni, ahogy Leo meghajol Bajbarsz elıtt, és elmegy. – Hagyd abba, testvérem! – könyörgött neki James, akit sokkal jobban aggasztott barátja dühe, mint a hátuk mögött kivont karddal felsorakozó katonák. Elırehajolt és megragadta Mattius csuklóját. – Mattius, kérlek! Nem halhatsz meg ekkora haraggal a szívedben! Fel kell készítened a lelkedet az útra! Ne fecséreld erre az erıdet! Mattius haragja alábbhagyott, a teste elernyedt. A katonák elengedték és elhátráltak, bár a kardjukat továbbra is a lovagra szegezték. Mattius feltérdelt, és összebilincselt kezével letörölte az arcára tapadt port. James összenézett Mattiusszal. Bajbarsz kiadta a parancsot a kivégzésre. – Sajnálom, hogy sosem jutottunk el Jeruzsálembe, ahogy terveztük, testvérem! Mattius kurtán felnevetett. – Ugyan, mi a Szent Város a Paradicsomhoz képest? – Isten óvjon és kísérjen, barátom! – Téged is! James elfordult, és elırenézett, ahogy a kardok kezdtek lesújtani. Mélyen alatta a Jordán folyó aranyszalagként szelte át a völgyet, és a délre fekvı hegyek vörösen lobogtak a lágy, reggeli napfényben. Akképp szívta magába a látványt, mintha az utolsó csepp vizet itta volna meg egy hosszú, sivatagi út elıtt. A tompa puffanások és a húsba és csontba mélyedı acél csikordulása túlharsogta azt is, ahogy a hóhéraik fel-felnyögtek erıfeszítésükben. A levegıt vér és vizelet bőze savanyította meg. James behunyta a szemét, ahogy levágták a parancsnokot. Isabelre gondolt és három lányukra Skóciában, megpróbálta az elméjébe vésni a képüket, hogy legalább egy kis részüket magával vihesse. Istenem, óvd meg ıket! Két újabb lovag esett el, aztán Mattius. James a fiára gondolt, Párizsban, a lovagok fehér köpenyében. Hibiszkuszillatú fuvallat simított végig a haján, lehőtötte nedves testét. Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. – Büszke vagyok rád, William – mormolta, és rázuhant a kard árnyéka.

21.

A Hét Csillag, Párizs Kr. u. 1266. október 20. Garin nézte, ahogy a nı hosszú ujja kibontotta az alsóinge zsinórjait. Gyertyafény játszott Adela karcsú, mezítelen testén, hófehér bıre szinte ragyogott. Nem vette le róla a tekintetét, miközben a lány kifőzte az ingét, és hővös keze végigsiklott a mellkasán. A padlóréseken át hangos beszélgetés és rossz hegedőjáték zaja szőrıdött fel. A szomszéd szobában egy férfi nyögött mélyen, hangosan, aztán egy lány nevetése harsant. A kamrát megülte a füstölı sőrő, kábító illata, de az émelyítıen édeskés füst sem tudta teljesen elnyomni az egész házat átitató bőzt, a sör, izzadtság és túlfıtt hús keverékét. Adela lassan, kígyózó mozdulattal hajolt elıre, hogy megcsókolja a férfi nyakát. Sőrő, fekete haja átbukott a vállán. A nyelve tollpiheként siklott fel Garin füle felé. – Miért nem csukod be a szemedet? – suttogta, amikor célhoz ért, és forró lélegzetére Garint kirázta a hideg. A férfi észrevette, hogy Adela mindig halkan beszél, amikor a szobában van, talán azért, hogy elfedje a hangjában azt a már-már férfias rekedtséget, ami amúgy kihallatszott belıle. A lány nem kapott választ, úgyhogy egy idı után hátradılt, és a férfi kifejezéstelen arcát tanulmányozta. – Te aztán furcsa vagy! – Nem azért fizetek, hogy beszélj – válaszolta Garin. Felnyúlt, és kisöpörte a lány szemébıl a haját. Lenyőgözınek találta a szemét. Hatalmas volt, fényes, és olyan sötét kék, hogy kis híján lilának tőnt. – Akkor miért fizetsz? – mormolta Adela, és ráhajolt, amíg csak a melle a férfi mellkasához nem ért.

– Tudod te azt! – Igen – suttogta a lány Lecsúszott a férfi hasa felé, és közben kibogozta a nadrágja madzagjait. – Tudom! A lány elırehajolt, a haja legyezıként terült szét a férfi hasán, és Garin átnézett a feje fölött a szoba sarkába. Ez a kamra nagyobb volt, mint az épület többi helyisége; az egyik sarokban főzfavesszıkbıl font paraván takarta el a kis kecskelábú asztalt és a fazsámolyt. Az volt Adela munkasarka. A falat szegélyezı polcokon Garin épp csak kivette a hasas edények, csuprok és magas cseréppalackok formáját. Amikor két hónapja elıször járt ebben a szobában, megvizsgálta ıket, így tudta, hogy gyógynövényekkel vannak tele. Adela egyéb szolgáltatásai mellett füvesasszonyként is dolgozott. Garin álla megfeszült, ahogy a nı mozdulatai egyre gyorsabbak lettek, és megmarkolta a szakadt matracot. Adela tizenkilenc éves volt, és a latin negyed egykor tiszteletre méltó vendégházának tulajdonosaként ı volt az elsı nı, akivel Garinnak dolga volt. A férfit még mindig megdöbbentette, hogy a világ milyen egyszerő volt a lány ágyában. Már három hónapja volt Párizsban, és csak annyit ért el, hogy egyszer fogadta a vizitátor, és megmondta neki, ha parancsnok akar lenni, ahhoz el kell mennie a Szentföldre, aztán nem sokkal késıbb megszegte a tisztasági esküjét. Azt hitte, ha elmenekül Londonból, új életet kezdhet, és nem nyomasztja tovább nagybátyja kísértete, nem fonják gúzsba az ottani kötelékei. Jacques halála után Garint egy idısödı lovag mellé osztották be, aki alig hagyta el a preceptóriumot. A fiú elszántan vetette bele magát a képzésébe, és minden tornát megnyert New Temple-ben. De ez nem volt elég. Az élet, amit úgy utált, amibe a nagybátyja és az anyja az apja és a bátyjai helyett akarta bezárni, végül Garin lényébe ivódott, és egyszer csak rá kellett ébrednie, hogy ı maga is ezt a jövıt szeretné. Amikor kitört a belháború, elıször megkönnyebbült, mert anélkül Edward kétségkívül több, bonyolultabb feladatot bízott volna rá, mint hogy idınként közvetítenie kellett pár üzenetet. Bár Edward fogsága megakadályozta, hogy veszedelmes küldetésekkel zaklassa Garint, annak is gátat szabott, hogy a herceg megjutalmazza hő szolgáját. Edward megígérte, hogy úrrá teszi. Garint Jacques halála után sokáig kínozta a bőntudat, ezt az álmot nem adta fel. Elképzelte magát egy hatalmas birtok uraként szolgákkal, istállókkal, és az anyjának külön lakótoronnyal. De a hercegnek fontosabb dolga is volt, és Garin kénytelen-kelletlen ráébredt, ha valóra akarja váltani az álmát, csak magára számíthat. Hiába helyeztette át magát Párizsba, ez sem hozta magával az áhított változást. Miután a vizitátor megmondta neki, hogy elıször bizonyítania kell a háborúban, mielıtt egyáltalán reménykedhet a parancsnokságban, Garin heteken át játszadozott a keresztes hadjárat ötletével. Épp elég mesét hallott róla, hogy a lovagok saját városokkal, rabszolgákkal, háremekkel bíró nagyurak lettek Palesztinában. De Kelet nagyon messze volt, és félt volna egyedül odautazni. Erezte, ahogy Adela hozzáértı mozdulatai nyomán közel már a gyönyör csúcspontja, úgyhogy lenyúlt, és megragadta a lány tarkóját. Belemarkolt jázminillatú, sötét hajába, fölhúzta, és durván szájon csókolta. Erezte a saját ízét a lány ajkán. Néha szerette felingerelni a lányt, szerette nézni, ahogy ívbe görbül a háta, hogy végre megérinthesse, ahogy elnyílik a szája, lecsukódik a szeme. Szerette, ha Adela elveszítette az önuralmát, míg ı megırizte a magáét, és lassan, kimérten mozgott a lányon. De nem ma este. Garin a lány fölé gördült, a csípje fölé húzta Adela lábát, és türelmetlenül rávetette magát. Olyan erısen hatolt bele, hogy Adela elfintorodott. Garin egyre vadabbul ölelte, a feledést kereste a karjaiban, és érezte, ahogy a félelem és az aggodalom lehullik róla. A külvilág megszőnt a számára, és csak a pillanat létezett: a gyönyör és a felszabadultság pillanata. Garin utána a lányra dılt, zihált, és pár pillanatig üres volt az agya. Végül Adela felnyomta a vállát és kicsusszant alóla. Megrándult az arca, ahogy felült. Garin észrevette a dolgot, és megérintette a lány vállát.

– Fájt? – kérdezte, bár tudta, hogy fájt a lánynak, és most, hogy a gyönyör elszállt, bánta is a dolgot, és szerette volna, ha a lány megbocsát neki. – Egy kicsit – nézett rá vissza Adela. – Sajnálom! – Semmi gond! – De – ráncolta Garin a homlokát. – Bocsáss meg! – Semmi bajom nincs, Garin! Hidd el, volt már rosszabb! A lány megpróbált volna felállni, de Garin elkapta a csuklóját. – Maradj velem! – Mások is várnak még rám ma este! A férfi nem engedte el. – Csak egy kicsit! Adela habozott, aztán visszadılt mellé az ágyba. Garin a keblére fektette a fejét, és érezte, ahogy minden egyes lélegzetvétellel megemelkedik, majd visszasüllyed a mellkasa. A ringás megnyugtatta. Odakinn, a függönyök mögött sötétség borult a városra. Nemsokára vissza kell térnie a preceptóriumba. Adela gyengéden megsimogatta a vállát. Közelebb dugta az arcát a férfi hajához. Meleg és tiszta illata volt. – Bárcsak ne kellene – mormolta Garin. – Mit ne kellene? – Másokkal is találkoznod. A Tower, London, Kr. u. 1266. október 21. – És csak egyszer láttad? – Igen, uram! Carcassonne-ban, úgy nyolc hónapja. Akkora tömeg volt ott, amekkorát az ember csak egy koronázási ünnepségtıl várna – Philippe, a fiatal provance-i nemes nézte, ahogy Edward herceg megsimogatja a csuklóján ülı aranybarna sólymot. A herceg egy asztal sarkának támaszkodott a keskeny ablakon beáradó, legyezıként szétterülı fényben. Philippe egy alacsony zsámolyon ült, és zavarba ejtıen kicsinek érezte magát a magas, szálfaegyenes herceg mellett. Huszonhét éves korára Edward elérte teljes, tiszteletet parancsoló magasságát, és bár nyurga maradt, láthatóan izmos volt a lovagi tornával, vadászattal, és mostanában csatákkal töltött évek eredményeképp. – Igazán gyönyörő madár – jegyezte meg a fiatal nemes; ideges volt a hosszúra nyúlt csendtıl. Edward odapillantott rá. – A nagybátyámé volt, Simon de Montfort-é. Azután került hozzám, hogy Eveshamnél elesett! – felemelte vastag védıkesztyőbe bújtatott kezét. A sólyom felrikoltott, csapkodott a szárnyával és megrángatta az Edward kezében lévı selyembéklyókat. Megint rikoltott egyet, megrázta a tollait, aztán visszaereszkedett a helyére. Pislogás nélkül nézett maga elé. – Kicsit még nyugtalan! Philippe tekintete az ajtó felé villant. A fickó, aki idekísérte ebbe a sötét, huzatos szobába a Tower tetején, még mindig ott állt. Csúnya, himlıhelyes képén nem látszottak emberi érzelemre emlékeztetı jegyek. – Van valami különleges oka, hogy Pierre de Pont-Evêque elıadásáról faggat, uram? – kérdezte Philippe elbizonytalanodva, és visszanézett a hercegre. – Csak hallottam, hogy egyik este vacsoránál meséltél róla az apámnak. Érdekesnek hangzott! – Úgy tőnik, a trubadúr híre egyre nı – biccentett Philippe kicsit nyugodtabban. – Sokan faggattak már róla és a mővérıl, mióta itt vagyok, de igazából nem tudom megítélni. Azt mondtam, a saját szemükkel kell látniuk az elıadását, bár nem fog mindenkinek tetszeni. Reméltem, hogy láthatom, amikor Lajos király elıtt tart felolvasást a párizsi udvarban, de tartok tıle, ebben megakadályoz, hogy hosszabbra nyúlik az itteni látogatásom, mint terveztem. – Mesélj errıl a könyvrıl – faggatta tovább Edward. – Azt mondod, a Grál könyve a címe? – Igen – válaszolta Philippe -, és felolvas belıle elıadás közben. Onnan vannak a

tiszteletlenebb részek is – a fiatal nemes lekicsinylıen megvonta a vállát -, de én igazán nem értem, mi vele a gond! Biztos vagyok benne, hogy nem érti szó szerint, amit mond! – Említik a templomosokat ebben a könyvben? – Nem név szerint. De mindenki tudja, kire utal, amikor a fehér köpenyesekrıl beszél, a szívük fölött vérvörös kereszttel. Van, aki szerint egykor maga is templomos lehetett, és kizárták, de ismeri a titkos beavatási szertartás részleteit – kuncogott fel Philippe. – Nem mintha bárkit is zavarna, hogyan ábrázolják a lovagokat a mővében! Sokan úgy érzik, ideje lenne alázatosságra tanítani a templomosokat! Olyan gıgösek, és mindenki másnál többre tartják magukat, de jó néhányszor hallottam, hogy aki túl sokat ivott, csak azt mondja, hogy részeg, mint egy templomos. És a tisztaság fogadalma? Ugyanolyan elszántan és ugyanolyan gyakran járnak a lányok után, mint bárki más! Krisztus szegény lovagjainak hívják magukat, de a templomaik alatt királyi kincsek lapulnak! Edward összeráncolta a szemöldökét az utolsó megjegyzés hallatán, és Philippe zavartan hallgatott el. Amikor Párizsba érkezett, öregebbnek és gyengébbnek látta Henrik királyt, mint elızı látogatásai során; megviselte a betegség, a Simon de Montfort lázadása során elszenvedett, hosszú bebörtönzés nehézségei és Kenilworth nemrégiben befejezett ostroma. Az elesett lázadók fejei ott lógtak a London Bridge oszlopain. Philippe hallotta, a palotában arról suttognak, hogy az országot valójában Edward irányítja, nem Henrik, és hogy a szakadárok legyızéséét is ı felelıs. Most, hogy közelebbi kapcsolatba került a herceggel, megértette, hogyan kelhettek szárnyra az efféle híresztelések. – Tudod, hogy pontosan mikor lép fel ez a trubadúr Lajos király udvarában? -kérdezte Edward. – Két héten belül. Tervezi, hogy odalátogat, felséges uram? Edward odapillantott az ajtóban álló Rookra. Kurtán elmosolyodott. – Egy barátom ott lesz – visszanézett a nemesre. – Mehetsz, Philippe! Köszönöm, hogy ennyi idıt szakítottál rám! Philippe gyorsan felkelt, és meghajolt. – Engem ért megtiszteltetés, uram! – újfent meghajolt, és az ajtó felé sietett. – Ön szerint ezt kerestük? – kérdezte Rook, amint becsukódott az ajtó. Ezt a könyvet? – Ugyanaz a neve, és ahogy a kölyök mondta, egyértelmő utalások vannak benne a templomosokra. Túl sok az egyezés ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhassuk – Edward ellépett az asztaltól, az ablakhoz ment. Lehunyta a szemét és élvezte az arcát cirógató napsugarak melegét. A haja, mely fiatalságában szinte szıke volt, az utóbbi pár évben megsötétedett. Helyenként fekete szálak vegyültek bele. Hat évvel korábban, amikor Edward elıször Rooktól, aztán a zokogó, halálra rémült Garintól hallott a templomos renden belüli, titkos csoportról, azonnal utasította Rookot, hogy tudja meg az igazat. Azok alapján, amit Jacques de Lyons az unokaöccsének mesélt, az Anima Templitıl elloptak egy könyvet, és a könyvben részletesen leírt tervek halálos csapást mérhettek a csoportra és a rendre is, ha kiderülnek. Rook semmit sem tudott kideríteni a könyv eredetérıl vagy hollétérıl, bár azt sikerült igazolnia, hogy létezik egy Everard nevő személy, aki Garin szerint a titkos kör feje, és hogy a párizsi templomos rendházban lakik. A hercegnek eközben sikerült megtudnia, hogy dédnagybátyja, Oroszlánszívő Richárd kapcsolatban állt ezzel a csoporttal; amikor átkutatta a westminsteri levéltárat, homályos megjegyzésre bukkant az egykori uralkodó egyik levelében. A Templom Lelke, írta Richárd; megesküdtem, hogy az életem árán is megvédelmezem. Edward tervezte, hogy Rook mellett másokat is állít az Anima Templi kutatására, de a polgárháború és azt ezt követı bebörtönöztetése megakadályozta benne. – Mit szeretne, mikor induljak Párizsba? Edward elfordult az ablaktól. – Pár napon belül! – Alaposabban megnézte Rook arckifejezését. – Mi a gond? – Minden tiszteletem az öné, uram, de szerintem nagyon nagy reményeket főzünk egy

nagyon kis könyvhöz, aminek vagy van, vagy nincs köze egy csoporthoz, ami vagy létezik, vagy nem egy taknyos orrú kölyök szerint! – Túl sok minden beigazolódott Garin meséjébıl ahhoz, hogy hazugságnak higgyem – Rook mondott volna valamit, de Edward felemelte a kezét. – Miért, szerinted mit kellene tennem? Tervezzek fegyveres betörést a párizsi preceptóriumba, hogy visszalopjam a koronaékszereket? A zsoldosok akkor sem tudták megszerezni, amikor ott hevert egy kikötı közepén; mennyi esélyük lenne most, hogy harminclábnyira a föld alá van temetve? – Edward hangja nyugodt volt, de a szeme dühösen villogott. – Apám napról napra gyengébb lesz! Nemsokára megkoronáznak! Most kell megmutatnom a hatalmamat azoknak, akik korlátozni próbálnának, ha király leszek! Nem hagytam, hogy a nagybátyám, akit hosszú évekig tiszteltem és szerettem, csorbítsa a hatalmamat. Mielıtt megtehette volna, megölettem, a végtagjait és a fejét lecsapattam, és a testét ott hagytam az eveshami csatatéren, ebek martalékául! Mibıl gondolod, hogy hagyom, hogy a templomosok irányítsanak? Vissza akarom kapni a koronaékszereket, Rook, és ha csak úgy érhetem el, hogy elrabolok valami roppant fontosat alkualapnak, akkor azt teszem! Rook bólintott. – Hogyan vágjak bele? – kérdezte. – Azt hiszem, ideje volna meglátogatni a mi kis barátunkat! – Garint? – kérdezte Rook megvetın. – Nyáron Párizsba utazott! – Akkor a lehetı legjobb helyen van, hogy segítsen a feladatod végrehajtásában! Szükséged lesz rá, Rook! És amúgy is túl sokáig hagytuk szabadon repkedni azt a madarat – Edward megsimogatta a karján ülı sólyom mellét. – Nem szeretnénk, ha elfelejtené, ki a gazdája! Temple, Párizs, Kr. u. 1266. október 21. – Megint mereven tartod a csuklódat! Simon a homlokát ráncolva engedett a szorításán. Meglendítette a kardot, és megpróbálta olyan könnyedén fordítani a karját, ahogyan Will mutatta. A penge kirepült a kezébıl, és Will épphogy le tudott bukni, mielıtt átvitorlázott volna a feje fölött. – Szőz Mária! – kapott a fejéhez Simon. – Will! Úgy sajnálom! – Nincs semmi baj – egyenesedett fel Will, és a kard után nézett, ami pengével elıre belefúródott egy szénabálába. Nagyot sóhajtva elballagott érte. – Semmi értelme az egésznek! Nem megy ez nekem! – Csak gyakorolnod kell! Simon nagy nehezen uralkodott az elkeseredettségén. Will visszaadta neki a kardot. – Uram! – pislogott elı félénken egy fiatal lovászfiú az egyik állás mögül. – Nem találom a lóvakarót! – A raktárban – vetette oda Simon -, második polc, ahol legutóbb hagytad! – Köszönöm, uram! – válaszolta a fiú. Meghajtotta a fejét, és elvörösödött. – Uram? – vigyorgott Will Simonra. – Látom, hamar beleszoktál az új szerepedbe! – Igen – válaszolta Simon, és nagyúri mozdulattal végigintett az istálló egészén. – Most már én vagyok a trágya ura! – A sarokba halmozott szénabálákra bökött. – Miért nem tartunk egy kis szünetet? – látványosan megvizsgálta a csuklóját. – Azt hiszem, megrándítottam valamit! – Nem élvezed a dolgot, ugye? – nevetett fel Will. Simon fújtatva roskadt le az egyik bálára, és az ölébe fektette Will kardját. – Csak nem hinném, hogy valaha elég jól fog menni ahhoz, hogy bármennyire is használható gyakorlópartnered legyek! – Nem kérhetem sem Robert-tıl, sem Hugues-tıl, hogy gyakoroljanak velem – ült le mellé Will. – Ok már lovagok, és nincs ilyesmire idejük, és Everard eltiltott a vívóleckéktıl. Nem mintha – tette hozzá ingerülten – nekem sok kedvem lenne hozzájuk. Minden fegyvernök

fiatalabb nálam. Elég idıs vagyok ahhoz, hogy oktató lehessek! – összekulcsolta a kezét, és belefújt. Érdes volt és sajgott, nagyon megkínozták a jeges ıszi szelek. Az elmúlt pár hónapban a preceptórium összes tagja az ıszi betakarítással és a téli elıkészületekkel volt elfoglalva. Kitakarították a pajtákat, ólakat és dúcokat, hogy ha bejön a hideg, legyen hová terelni a kecskéket, tyúkokat és galambokat. A gyümölcsfákról leszedték a termést és elraktározták, hogy bort és lekvárt csináljanak belıle, ha eljön az ideje. Lehalászták a tavakat, a halat besózták és megszárították, és a kasokból begyőjtötték a mézet. Amikor már minden létezı raktárt feltöltöttek, rövid idıre elégedett pihenı köszöntött rájuk ısz és tél peremén. Willt lekötötte Everard, aki számos új értekezést vásárolt a preceptóriumnak, és a pap jó néhány könyvet is újraköttetett vele. Will kiült a gyümölcsösbe, és ott dolgozott; a térdén egyensúlyozta az elrongyolódott köteteket, és óvatosan forgatta a hosszú tőt a gerincüket összefogó bırön. Simon gyakran odaült mellé, és néha Robert-nek is sikerült a zsolozsmák és győlések között pár percre odaszöknie Willhez. Robert látta, Willt mennyire bosszantja, hogy még nem avatták lovaggá, és azzal nevettette meg, hogy beszámolt róla, a legutóbbi győlésen ez vagy az a testvér három álló órán át vitatkozott a többiekkel, hogy a szabónak pontosan milyen öltéssel kellene megfoltoznia a nadrágjukat. Will nagyon ritkán beszélt Garinnal. A kezdeti esetlenség megmaradt közöttük, és Will annyira kényelmetlenül érezte magát egykori barátja társaságában, hogy lassan kerülni kezdte. Nem volt nehéz dolga; Garin sok idıt töltött a preceptóriumon kívül. – Ne idegeskedj a vívás miatt – nyugtatgatta Simon. – Elég jó leszek, ha beledöglök is! – megvakarta a fejét. – Bár lehet, hogy te döglesz bele. Köpenyes alak surrant be az istállóba, és mind a ketten megfordultak. Will döbbenten pattant fel, mert Elwen mosolygott le rá. Fekete köpeny volt rajta, vörös rózsát formáló brosstő fogta össze. A haja kibontva omlott a vállára. – Mi a csudát keresel itt? Elwen összeráncolta a homlokát Will érdes hangja hallatán. – Csak látni akartalak! Simon elbizonytalanodva nézett egyikrıl a másikra. Will megragadta a lány karját, és elrángatta az ajtóból, ahol bárki megláthatta volna. – Hogyan jutottál be? – A szolgák bejáratán jöttem – nevetett újra a lány -, és ne aggódj – tette hozzá a fiú arckifejezését látva -, senki sem látott meg! – Felrántotta köpenye csuklyáját, és elrejtette a haját és az arca nagyobbik részét. – Megkérdeztem egy fegyvernöktıl, hol találhatlak – folytatta mély, férfias hangon. Felkacagott, és újra hátravetette a csuklyát, aztán körbenézett az istállón. Felhúzta az orrát. – Minden lónak ilyen szaga van – Simon felkelt a szénáról. A hangja merev volt és esetlen. – Simon vagy, ugye? – mosolygott rá Elwen. – Egyszer láttalak Londonban, amikor New Temple-ben voltam! Will mondta, hogy Párizsba jöttél! – Valóban? – kérdezte Simon, és Willre nézett. – Elwen vagyok. Simon visszanézett rá. – Sejtettem, hogy az leszel. Elwen kényelmetlenül érezte magát Simon tekintetétıl, mintha a fiú felmérte és könnyőnek találta volna. – Nem is örülsz, hogy láthatsz? – kérdezte Willtıl, hátha azzal, hogy megtöri a csendet, a lovász szótlan vizslatásának is véget vet. Will érezte, hogy Elwen félig lehunyt pillájú tekintetétıl görcsbe ugrik a gyomra. Nem értette, miért elég, ha a lány ránéz, és máris szinte elolvad. – Természetesen örülök – mormolta. – De ha elkapnak, akkor engem büntetnek majd meg, nem téged! – Simonra nézett, aki felkapott egy seprőt, és nekiállt kisöpörni az egyik közeli

állást. – Nem jöhetsz ide csak így! Túlságosan is veszélyes! – Nem jöttem volna, ha nem kerülnél már mióta! – sóhajtott fel Elwen. – Alig válaszolod meg az üzeneteimet, és nem látogatsz meg a palotában! – Komolyság ereszkedett a vonásaira. – Azt hittem, Will, hogy mi ketten barátok vagyunk! – Azok vagyunk – Will nekitámaszkodott a padnak, és keresztbe fonta a karját. – És különben is, ha valaki itt talál – vonta össze a lány a szemöldökét a fiú barátságtalan tartása láttán -, azt mondom, hogy a nagybátyám sírját jöttem meglátogatni! – Az istállóba? – Azt mondanám, hogy tıletek kértem útbaigazítást a temetıhöz! – forgatta Elwen a szemét. – Nem adhatok okot Everard-nak újabb kifogásokra, hogy elhalássza az avatásomat. Te is tudod! Szó sincs róla, hogy ne akarnálak látni, de nem lehet! Most nem. Csak adj egy kis idıt, és megoldom! – Idıt? Már így is évekig vártam! Nem azt mondtad, beszélni fogsz a vizitátorral az avatásodról? Amikor legutóbb beszéltünk, még ez volt a terv! Will, látni sem bírom, hogy feladod! – Elwen türelmetlenül hátravetette a fejét. – Ha teszel valamit, bármit, az csak jobb lehet, mint ez a tétlenség? Will a porban körözött a lábával. – Nem hajlandó fogadni – mondta aztán hidegen. Hazudott. Az Everard-ral való vita után, amikor ultimátumot adott a papnak, Will nem ment el a vizitátorhoz. Az apja azt hitte, hogy lovag. Hogy nézne ki, ha egyszer csak megjelenne fegyvernökként, és bevallaná, hogy hazudott neki? Vajon tárt karokkal fogadná az apja, és megbocsátana neki? – Figyelj – lépett oda mellé Elwen -, félretettem a királynı szolgálatában megkeresett pénzem nagyját! Én is el akarok menni a Szentföldre, mindig is el akartam! Egy-két éven belül elég pénzem lesz, hogy mindkettınk útját kifizessem. Elmehetünk együtt, ha Everard nem hajlandó felavattatni! Simon még mindig söpört, de erre megtorpant és rájuk nézett. Will is a lányt bámulta. Az ajánlat meghatotta, de fel is idegesítette. Nem akart úgy menni a Szentföldre, mint valami paraszt egy zarándokhajó fedélzetén. Lovagként akart oda jutni, és nem érdekelte egy város sem, csak ahol az apja állomásozott. – Köszönöm – mondta a lánynak -, de ezt nekem kell megoldanom! Valahogy rá kell vennem Everard-t, egyezzen bele az avatásomba. Még nem jöttem rá, hogyan tehetném – erıltetett mosolyt az arcára -, de ki fogom találni! Temple, Párizs, Kr. u. 1266. október 24. – Nem maradt sok idınk. – Tudom, testvérem! Kudarcot vallottam! Bocsáss meg! – Nem hibáztatlak, Hasszán. – Everard eddig fel-alá járkált a szobájában, de most megtorpant. – Nehéz feladatot kaptál! – Ennél jóval nehezebb feladatokat is megoldottam már. És három hónapnál jóval kevesebb idı alatt – Hasszán beletúrt fekete hajába. – A trubadúr némelyik fogadóban a valódi nevét adta meg, de legtöbbször hamis név alatt szállt meg. Azt hiszem, fıleg az erdıségeken át, kisebb ösvényeken utazott a zsúfoltabb utak helyett. Nem értem. Nem hiszem, hogy tudta, hogy követem. Óvatos voltam. – Ebben biztos vagyok. – Tovább kutattam volna utána, de féltem, ha késıbb indulok, elıttem ideér. – Jól tetted, hogy visszatértél. Lehet, hogy puszta balszerencse volt, hogy nem találtad meg, de Pierre de Pont-Evêque-nek jó oka van az óvatoskodásra – Everard leült Hasszán mellé az ablaknyílásba. – Gilles barát járt itt a minap, és ellenırizte, hogy készen állunk.

Nicolas de Navarre vezeti majd a palotába menesztett csapatot. Úgy tervezik, közvetlenül a felolvasás elıtt tartóztatják majd le a trubadúrt, hogy mindenképp nála legyen a Grál könyve. Meg kell szereznünk, mielıtt a kezükbe kerülne, vagy minden elveszett! – Everard megrázta a fejét. – Megkérdeztem a vizitátort, hogy tanulmányozhatom-e a könyvet, de mind a könyv, mind de Pont-Evêque a domonkosok fennhatósára alá kerül. A lovagjaink csak arra kellenek, hogy lebeszéljék a királyt a beavatkozásról. – Figyelhetném a déli kapukat, és csapdába ejthetném de Pont-Evêque-et, amikor a városba ér. – A trubadúr az elkövetkezendı öt nap során bármikor megérkezhet, és az ırség gyanút fogna, ha valaki a te külsıddel sokat ténferegne a falak körül. Ráadásul éjszakára be is zárják a kapukat. Csak nappal tud. bejönni a városba, és olyankor túl nagy a tömeg az utcán, semmiképp sem üthetünk rajta! Nem! Gyorsan és csendben kell végeznünk vele! – Ha kérhetnék tıle kihallgatást, amikor a palotában van? – A király sosem kedvelte a külhoniakat, Hasszán – Everard elhallgatott. – De talán engem szívesebben fogadnának! Van néhány olyan iratom, amit Lajos szívesen megszerezne a saját győjteményébe! Bejuthatnék a palotába azzal a fedıtörténettel, hogy egy elcserélendı kéziratot viszek a királynak. És ha már ott vagyok... – Nem! – Nem? – vonta össze Everard a szemöldökét. – Nem hagyom, hogy veszedelembe sodord magad, különösen, hogy az egész kutyaszorító az én hibám! – Everard megszólalt volna, de Hasszán félbeszakította. – Hogyan vennéd el a trubadúrtól a könyvet? Csellel? Elég feltőnı lenne, ha egy ismert templomos pap lopakodna át a királyi palota folyosóin. Erıvel? Több mint húsz éve nem volt kard a kezedben! – Még mindig van erı ebben az öreg testben – csattant fel Everard -, bármilyen törékenynek tőnik is a szemedben, fiatal khorezmi harcosom! Hasszán hallgatott egy hosszú pillanatig. – Azt a címet feladtam, Everard, amikor találkoztunk. Már nem vagyok harcos. – Nem – válaszolta Everard érdesen -, már az én vérebem vagy, és a vérebeknek a gazdájuk parancsát kell követniük ahelyett, hogy parancsolgatni próbálnának a gazdájuknak! Hasszán elfordította a fejét. Sötét szeme szikrázott. Everard mogorván lépett az asztalhoz. Felkapta a boroskancsót, és széttöltötte a maradék italt. – Az én életem, a te életed jelentéktelen. Egy nap úgyis mindketten meghalunk. De a céljainknak, Hasszán, tovább kell élniük! – hirtelen szélroham csapott a szobába, és parázsesıt rázott a fáklyából. Everard megborzongott. Mindent meg kell tennünk, hogy ez így legyen! – És a fegyvernököd? – vetette fel Plasszán halkan. – Talán ha Campbellt küldenénk a palotába valami megbízással, ı... – Nem beszéltem errıl Campbell-lel – szakította félbe Everard, és letette a serleget az asztalra. – De beleegyeztél, testvérem! – Nem – javította ki Everard -, abba egyeztem bele, hogy gondolkozom a dol gon, és szerintem még nem érett meg a feladatra! – Akármibe kerüljön is – mormolta Hasszán. – Kell még bor. – Hozok neked! – Nem – indult meg Everard az ajtó felé -, a fejemet sem ártana kiszellıztetnem! Miután becsukódott az ajtó a pap mögött, Hasszán lassan a szekrényhez lépett, és könnyedén végigfuttatta az ujját a fa erezetén. A kis kamra sötétebbnek tőnt Everard jelenléte nélkül. Hasszán betolakodónak érezte magát. A szoba és benne minden az idıs paphoz

tartozott: minden pergamenlapon az ı apró betős kézírása sötétlett, minden bútordarabot az ı ujja nyoma borított, minden követ az ı léptei csiszoltak simává. Hasszánnak sosem volt otthona. Egy évvel a születése elıtt Dzsingisz kán seregei elpusztították Khorezmet, Hasszán családjának otthonát, a Kelet leghatalmasabb muzulmán államát. Khorezmet elnyelte a Mongol Birodalom, és a túlélık szétszóródtak. Hasszán gyermekkorában nomád életet élt a khorezmi hadsereg maradékával. Szíria északi pusztáiban nevelkedett; az apja parancsnok volt, és harcost faragott belıle, bár sok idejüket elvette, hogy kicsikarják a megélhetésüket a meddı földbıl. Sokan elszegıdtek zsoldosnak is, és egyre csak a bosszúról álmodoztak. De Hasszánt sosem mérgezte meg, hogy elveszítette a hazáját, amit nem is ismert, és a szíve mélyén nem volt igazi katona. Huszonkét évvel ezelıtt Ajjúb, Egyiptom szultánja felkérte a khorezmieket, hogy segítsenek kiőzni a frankokat Palesztinából. Hasszán tizenkilenc éves volt, és a tízezer fıs sereggel vonult Jeruzsálem ellen. Az oda vezetı úton az apját és harcostársait is megrészegítette a becsvágy. Már nem válogatott a bennük égı bosszúvágy, és úgy vélték, hogy a segítségükért kapott fizetség elég lesz, hogy új hadjáratot indítsanak, ha nem a mongolok, akkor Egyiptom ellen. A khorezmi hadsereg fekete füstként száguldott át Jeruzsálemen, és holttestek szegélyezték az útját. Több ezer keresztény hagyta el a várost, hogy a parton kezdjen új életet, de Hasszán apja parancsba adta, hogy húzzák fel újra a frankok lobogóit a bástyák fölé, és a menekülı keresztények egy része visszatért abban a hitben, hogy felszabadították a várost. Hasszán látta, ahogy visszafelé özönlenek, mint az összezavarodott birkák a mészárszékre. És le is mészárolták ıket, az utolsó szálig; nem maradt életben egyetlen férfi, nı vagy gyermek sem. Hogy megünnepeljék a gyızelmet, és hogy felszabadították a várost a keresztény rabiga alól, a khorezmiek kirabolták a Szent Sír templomát, és végeztek a benn rekedt papokkal – egy kivételével, aki a holttestek alá bújt, miután végzett két harcosukkal. Hasszán sok szörnyőséget tett aznap, és hiába könyörgött azóta mindennap Allah bocsánatáért imáiban, nem hitte volna, hogy erre a förtelemre van bocsánat. A lángoló városból a gyızedelmes sereg Herbija felé vette az útját. Ott találkoztak a mameluk vezérrel, Bajbarsszal és a mameluk sereg maradékával, hogy együtt gyızzék le az ellenük összeverıdött frank sereget. Hasszán elbújt a falak között, és nézte, ahogy elvonulnak apjával az élükön, diadalittasan rikoltozva. Aznap este, ahogy kábán, döbbenten ténfergett a szétdúlt városban, Hasszán megtalálta Everard-t. És a pap új célt adott a szökevény életének. Amikor Everard visszatért Nyugatra, Hasszán is vele tartott. A pap elhitette vele, hogy véghezvihet még olyasmit ebben az életben, ami megváltoztatja a világot. A keresztény világban fıleg utazgatott, információt győjtött, iratokat, titkokat kutatott fel. Sosem telepedett le, mindig az árnyékban maradt, emitt egy istállóban aludt, amott a mezın. Hasszán minden porcikájával hitt az Anima Templi álmában, de mostanában többször is azon kapta magát, hogy arról álmodozik, milyen lenne, ha volna egy saját menedéke – akár csak egy kicsiny kamra – amit az ı emléke, az ı csendje tölt be. Egyszer, Szíriában volt egy asszony. Néha gondolkozott rajta, miféle életet hagyott hátra. Vagy hogy néznek ki a gyermekei. Kinyílt az ajtó, és Everard lépett be kancsóval a kezében. – Azok a nyomorult szolgák valami lóhúgyot akartak rám sózni, mondván, hogy gascogne-i bor! Hasszán észrevette, mintha a pap élénkebb lenne. A mozdulatai is határozottabbak voltak. – Mi van? Everard megfordult és elmosolyodott. – Támadt egy ötletem!

22.

A királyi palota, Párizs Kr. u. 1266. október 27. Elwen átment a szobán és leült az ágy szélére, amin egy másik udvarhölggyel osztozott. Körülnézett az üres helyiségben, aztán benyúlt köténye zsebébe, és elıvette, amit talált. A hüvelyk– és mutatóujja közé fogva tanulmányozta a gyöngy tejfehér, üvegesen csillogó felszínét az ablakon át betőzı ferde fénypászmában. Aznap reggel találta, miközben a királynı körül sürgölıdött. A hálószoba padlóköveinek résébe volt szorulva, úrnıje egyik ruhájáról eshetett le. Míg a királynı az ezüsttükör elıtt állva vizsgálgatta a bonyolult fonatokat és csigákat, amikbe Elwen rendezte a haját, a lány könnyőszerrel, észrevétlenül fel tudta venni a gyöngyöt. Nem tartotta lopásnak, amit tett. Ismerte a ruhát, amirıl lehullott; legalább száz másik függött még rajta, parányi szemekként kikukucskálva a nehéz brokátselyem ráncai közül. Senkinek sem fog hiányozni az az egy. Elwen elıvett az ágy alól egy hosszú, feketére festett, ezüstvirágokkal díszített faládikát. Egy évvel korábban látta meg a piacon, és két hónapig győjtött rá, hogy meg tudja venni, vissza-visszajárva az árushoz, aggódva, hogy valaki más elvitte. Ez volt az egyetlen luxuscikk, amit valaha vett; minden pennyt, amit megkeresett, arra tett félre, hogy egy nap elutazhasson a Szentföldre. Gyermekkorában fogant vágya azóta sem csillapult. Elvarázsolták az udvarban vendégeskedı nemesek történetei, amiket akkor hallott fél füllel, mikor a királynı ruháit varrosgatta, vagy friss libatollal tömte meg a lakószoba selyempárnáit. Senki más nem értette meg a vágyát, sem az udvarhölgyek, sem a szolgák. Ha nem zarándoklatra indul, kérdezték, akkor minek megy oda? Elwen nem tudta szavakba önteni a választ. Úgy érezte, odahúzza valami, mintha zsinórt kötöttek volna a lelkére, és ellenállhatatlan erıvel húznák kelet felé. Az évnek ebben a szakában mindig felerısödött a vonzás, ahogy a köd és a hideg lepelként burkolta be a palota tornyait, bezárva ıt a falak közé. Leguggolt a ládika elé, s levette a nyakából a láncot, amin a parányi kulcs függött. A zár halk kattanással kinyílt, és felnyitotta a fedelet. A láda belsejét válaszfalak osztották apró rekeszekre. A kereskedı azt mondta, főszertartó ládika, de Elwen nem erre a célra használta. Mindegyik rekeszben kincsek voltak: egy karmazsinszín szalag egy udvarhölgytıl, aki férjhez ment és távozott az udvarból; egy hófehér galambtoll a palotakertbıl; egy horpadt aranyérme, amit a folyóparton talált, félig a sárba süllyedve. Egy másik rekeszben négyszögletesre hajtogatott kék szövet hevert, benne egy kiszárított jázminnal. Törékeny volt és finom; ajándék Willtıl. Elwen soha nem vett el semmit, ami valódi értékkel bírt volna bárkinek, ami bárkinek hiányzott volna. A gyöngy sem volt kivétel, éppen csak túl értékesnek tőnt ahhoz, hogy veszni hagyja. Gyermekkorában Powysban is volt egy hasonló győjteménye, bár sokkal hétköznapibb tárgyakból. Mindegyikhez saját történetet költött: a kék szeplıs követ egy szultán lánya ajándékozta egy lovagnak; a girbegurba gally egy az arábiai partok mentén elsüllyedt hajóból származott. Ezek voltak a talizmánjai a hosszú éjszakákon, amikor csak alvó anyja érthetetlen motyogását és a völgyön végigszáguldó szél süvítését lehetett hallani a kunyhójukban. A Powyból való elköltözése óta eltelt évek során Elwen élete megváltozott, de a kincsgyőjtés iránti szenvedélye megmaradt. Elwen betette a gyöngyöt az aranyérme mellé, és lezárta a fedelet. Elfordította a zárban a kulcsot és betolta a ládikát az ágy alá. Épp a nyakába akasztotta a láncot, amikor kinyílt az ajtó, és beszaladt az udvarhölgy, akivel együtt lakott a szobában. – Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek. – A lány arca kipirult, mintha futott volna. – Mi a baj, Maria? – kérdezte Elwen, becsúsztatva a láncot a ruhája alá. – Valaki vár téged a szolgák kapujánál. – Maria, a tizenhat éves, alacsony, szıke lány elvigyorodott, s bezárta az ajtót. – A Templomból jött, legalábbis azt mondta a küldönc.

– A Templomból? – oldotta ki a kötényét Elwen. – Biztos vagy benne? – Igen – vihogta el magát Maria, látva Elwen titokzatos mosolyát. Kivette a kezébıl a kötényt, és szépen leterítette az ágyra. – Mikor árulod már el, hogy ki az? Mármint ez a férfi, aki vár rád. – Nos, most még nem – simított végig elefántcsontszínő ruháján Elwen. – De hát olyanok vagyunk, mint a testvérek! Nem titkolhatsz ilyesmit elıttem! – fogta meg lelkesen Elwen kezét Maria. – Férjhez fogsz menni? Ha igen, akkor még azelıtt kell megtenned, hogy lovaggá ütik, igaz? Különben leteszi az esküket. – Nem mondok semmit! – makacskodott Elwen. Maria elengedte a kezét és lebiggyesztette az ajkát. – Akkor én sem mondom el neked a titkomat! Elwen csak mosolygott, de nem szólt semmit. Maria felsóhajtott, és leült az ágyra. – Na jó, elmondom, bár nem érdemled meg. Itt van a trubadúr! – csillant fel a szeme izgatottan. – Láttad? – éledt fel Elwen érdeklıdése. A király udvartartása – és a város lakossága – nagy részéhez hasonlóan kíváncsian várta a híres Pierre de Pont-Evêque érkezését. – Már alig várom az elıadását! – dılt hanyatt az ágyon Maria. – Olyan szerencsések vagyunk! Elwen bólintott. A királynı megengedte, hogy négy udvarhölgye, köztük Elwen és Maria, megnézhesse az öt nappal késıbbre kitőzött elıadást. Amögött a súlyos kárpit mögött kell majd meghúzniuk magukat, ami a szolgák bejáratát fedte el a nagyterem oldalában. Megigazította a fıkötıjét. – Hogy nézek ki? – Szép vagy, mint egy galamb. – Galamb? – húzta fel az orrát Elwen. – Bocsáss meg! – forgatta a szemét Maria. – Elfelejtettem, hogy utálod a szép és kedves dolgokat. – Nem utálom a kedves dolgokat – pontosított Elwen -, csak jobban örülnék, ha egy... egy... – Vállat vont. – Egy varjúhoz vagy bagolyhoz hasonlítanának, valamihez, ami... – Férfiasabb – vágta rá Maria a fejét csóválva. – Bátrabb – nézett rá megrovóan Elwen. – Csak vicceltem! – kuncogott fel Maria. Visszahanyatlott a könyökére. – Úgy nézel ki, mint egy nı azokból a románcokból, amiket olvasni szoktál. Gyönyörő vagy és bátor, a legkevésbé sem olyan, mint egy galamb. Elwen elmosolyodott, az ajtó felé indult. – Késıbb találkozunk. – Csókold meg helyettem is a kedvesedet! – szólt utána halkan Maria. Elwen elment egy zöldségekkel teli kosarat cipelı szakács és két skarlát egyenruhás palotaır mellett, majd kilépett a szolgák kapuján a palota fala mentén körbefutó, kövezett utcácskára. Az egyik út a városközpontba vezetett, a másik a folyópartra. Nem tudta, miért kereshette Will anélkül, hogy elıtte üzent volna, de remélte, hogy a fiúnak megjött végre az esze és bevallja, hogyan érez iránta. Végigment az utcácskán, át az alacsony falba vágott boltív alatt, ami a folyópartra vezetett. A vízpartot egy sor tölgyfa szegélyezte. A nedves talajt szélfútta levelek borították, suttogó, rozsdabarna szınyegként. Elwen megállt. Csak egy öregember állt az egyik fa alatt, a folyót bámulva. Elwen fázósan maga köré fonta a karjait, és körülnézett. Nyomát sem látta Willnek. – Elwen! A lány odafordult a vékony, erıtlen hang felé, és látta, hogy az öregember elindult felé. A szíve riadtan megdobbant, amikor felismerte a férfit. Will mestere volt az, Everard de Troyes.

A Hét Csillag, Párizs, Kr. u. 1266. október 27. Adela kinyitotta a füveskönyvét, és óvatosan lapozni kezdte a megsárgult pergamenlapokat. Megtalálva az oldalt, amit keresett, végighúzta az ujját az összetevık listáján. A kis tőzhelyben lustán lobogott a tőz, de valami eltömte a kéménykürtıt, és a füst nagy része szürke, szemcsípı ködként gomolygott vissza a szobába. Az utcáról felhallatszott a lovak és szekerek zaja, az emberek kiáltozása, a kutyaugatás, a gyereksírás. Adela nem fordult meg, amikor Garin a háta mögé lépett. – Gyere vissza az ágyba! – morogta a férfi, ágyékát a lány hátához nyomva, kezét lecsúsztatva melle két hővös félholdjára, majd a hasára. Adela megfogta a csuklóját. – El kell készítenem a holnapi piacra ezeket a fızeteket, vagy nem lesz mit eladnom. Garin belenézett a válla fölött a füveskönyvbe. Az egyik oldal azt írta le, hogyan lehet rávenni a szuvas fogakat, hogy kiessenek, hozzájuk nyomva egy békát, egy másik szerint a szopni nem akaró csecsemı anyjának mézzel kellett bekennie a mellbimbóját. – Miért csinálod ezt? – kérdezte bosszúsan Garin. – Mit? – kérdezett vissza oda sem figyelve Adela, tekintetét a gyógynövényekkel teli polcokra szögezve. – Miért készíted ezeket a gyógyszereket? – tapasztotta az ajkát a nyakára a férfi. – Nem fizetek neked eleget? – Ami azt illeti, nem – válaszolta a lány, kicsusszanva az ölelésébıl. Odament a polchoz, és levett két magas cseréppalackot. Észrevette, hogy Garin a homlokát ráncolja. – Az, amit a lányokkal keresünk, alig fedezi a megélhetésünket. Nézz csak körül! Látod, milyen ez a hely. Ha sokáig halogatom a felújítást, akkor nem lesz hol dolgoznom és laknom. Amikor megnyitottam ezt a házat, a legnépszerőbb volt a negyedben. Most sorra nyílnak az újak, és elcsábítják a vendégeinket. – Adela nagyot sóhajtva letette a palackokat az asztalra, a mozsár mellé. Milyen csalódott lenne az apja, ha látná, mit csinált a házból! Annak idején, amikor még vendégházként üzemelt, viszonylagos jómódban éltek. Csak az volt a gond, hogy vendégeik nagy része pap és tudós volt, akik a Sorbonne-ra és a szomszédos kollégiumokba érkeztek látogatóba. Amikor Adela átvette az üzletet, a vendégek száma hirtelen megcsappant. Arra gondolt, hogy a papok és a tudósok talán nem tartották illendınek, hogy egy nı házában szálljanak meg. Amikor már nem tudta fizetni az adót a városnak, választhatott: vagy eladja, vagy átalakítja az épületet. Nem bírt volna megválni szülıházától, ezért az utóbbi mellett döntött, s mivel nem értett semmilyen mesterséghez, és ideje sem volt megtanulni egyet, tizenhat évesen nem maradt más választása, mint áruba bocsátani az egyetlen dolgot, ami a sajátja volt. – Nincs más választásom, mint tovább készíteni ezeket a gyógyszereket – mondta Garinnak. – Ha lenne, örömmel választanám ehelyett. – Ehelyett? Úgy érted, helyettem? – Nem – felelte a lány halkan, a két kezébe fogva a férfi arcát. – Mindenki más helyett. Garin rátette a kezét a lányéra. Adela pár pillanat múlva szelíden kibontakozott a fogásából, és leült az asztal elé. Garin odament a nadrágjához, ami egy rendetlen ruhakupacban hevert az ágy mellett. Miközben felvette a ruháit, a földre esett a rajtuk heverı kis bársonyerszény. Megcsörrent a padlón. Garin a zsinórjánál fogva felemelte. Aggasztóan könnyő volt. Régebben megszállottan félrerakott minden egyes pennyt, amit Edward hercegtıl kapott. Azóta szinte teljesen elköltötte vagyonát; egyik érmét a másik után nyomta Adela tenyerébe, akárhányszor csak ajtót nyitott neki. Ránézett a lányra, aki épp pipacsmagokat szórt a mozsárba. A tekintetével végigsimította sima, fehér bırét, háta ívét és a combjai közti rést, amitıl mindig görcsbe rándult a gyomra. A lány melle az asztal peremének nyomódott, ahogy elırehajolt és felvette a mozsártörıt. Kı csikordult kövön, amint elkezdte

törni és ırölni a keveréket. Teljesen lekötötte a munka; ibolyaszín szemét a mozsárra szegezte; a szája sarkát lebiggyesztette; a szemöldökét összevonta. Garin rájött, hogy így fest Adela, amikor olyasmivel foglalkozik, amit valóban szeret csinálni. Amikor együtt hevertek az ágyban, vagy amikor látta odalent a vendégeket, akkor is elég vidámnak tőnt. De most, hogy látta így, hirtelen rádöbbent, hogy annak a nagy része csak színjáték volt. Azon vette észre magát, hogy lopva elmosolyodik, s arra gondol, hogy ı az egyetlen, aki ezt az arcát is láthatja. Kíváncsi lett volna, vajon ezt érzik-e a házaspárok is. Az apja is így figyelte az anyját, miközben az valamilyen megszokott esti foglalatosságát végezte, megelégedve a nézéssel az érintés helyett? Nem tudta. De egy töredék másodpercre megpillantotta a lehetséges jövıt, amiben két ember csak van egymásnak, biztonságban, az évek csendjében. Amikor a lány felállt, hogy levegyen még egy palackot a polcról, Garin a padlóra dobta a ruháit és az erszényt, és odalépett hozzá. – Garin... ! – kezdte Adele, és szembefordult vele. A keze tele volt émelyítı szagú levendulamaggal. – Nem tehetek róla, hogy kívánlak. – Garin lehajolt, és megcsókolta a nyakát. A szája forró volt és éhes a lány bırén. – Nem az én hibám. – Elég! – lehelte a lány. – Nem – morogta a férfi a fülébe. Az ajtó hatalmas csattanással kivágódott. Garin megpördült, meztelenül és ijedten, miközben egy férfi csörtetett be a szobába. Rook gúnyosan vigyorogva mérte fel a helyzetet. – Szóval ezzel töltik a lovagok a napjaikat? Értem már, miért nem sikerült visszavenni Jeruzsálemet a szaracénoktól! Garin odaugrott hozzá, és az ajtó felé taszította. – Kifelé! Rook vigyora lehervadt. Félreütötte Garin öklét, és az egyik kezével elkapta a torkát. – Megmondtam már, te kis szaros, hogy ne próbálkozz nálam! – Engedd el! Rook odapillantott a hővös, rekedt hang forrása felé, és látta, hogy Adele ıt nézi. A lány meztelen volt, de meg sem próbálta eltakarni magát. – Tőnés, szajha! – mordult fel Rook, fejével az ajtó felé intve. Garin öklendezni kezdett a torkát fojtogató szorítástól. Két kézzel megragadva Rook kezét próbálta kiszabadítani magát. Adela nyugodtan, de ibolyaszínő szemében fenyegetı csillogással odament Rookhoz. – Nem megyek sehova! Ez az én házam, uram, és te betörtél ide! – A te házad? – gúnyolódott Rook. Adela nem felelt, hanem a fejét félrebiccentve elnézett mellette az ajtó felé. – Fabien! – kiáltotta. – Hagyd, Adela! – krákogta Garin, le nem véve a szemét Rookról. Néhány pillanat múlva futó léptek dübörgése hallatszott a folyosóról. Az ajtó kitárult. Rook kissé meglepıdve pillantott az óriási termető férfira, aki vastag, fekete szemöldökét összevonva, komor arccal belépett a szobába. Az óriás, ránézett Rookra, aztán Garinra, végül Adelára. – Biztos? – kérdezte Adela Garint. Rook lassan elengedte Garin torkát, és a herkulesi termető szolga felé fordult. Garin vett egy mély lélegzetet, és bólintott. – Magunkra hagynál minket néhány percre? Adela rövid habozás után intett Fabiennek, hogy elmehet. A férfi szó nélkül távozott, Adela pedig sietség nélkül odalépett a munkaasztalát leválasztó paravánhoz, és leakasztott róla egy piros selyemköpenyt. Rook gyilkos tekintetérıl tudomást sem véve a vállára terítette. Sok hozzá hasonlóval találkozott már, mióta jelenlegi mesterségét őzte: sunyi, durva fickókkal, akik csak villás nyelvvel vagy ököllel tudtak társalogni. Miközben odament az

ajtóhoz, elkapta Garin tekintetét. – A közelben leszek. Amikor végül kiment, Rook Garin felé fordult, aki felkapta a padlóról a nadrágját, belebújt, és szorosra húzta a zsinórját. – Nagyszájú szajha. De gondolom, ezt már tudod. – Felhorkant. – Nos, megszegtél minden esküt, amit a rendben tettél. A szegénység meg az engedelmesség már odavan egy ideje, ugye? Gondolom, a szüzességed sem tegnap vesztetted el. Egyébként csinos falat. Már amikor nem beszél. Lehet, hogy én is kipróbálom – nézett a bezárt ajtóra. – Nem fogod. Rook szeme összeszőkült Garin gyors válaszára. Egy pillanattal késıbb nevetni kezdett, nyers, győlölettel teli nevetéssel. – Belebolondultál, ugye? Te, a fenséges és magasztos templomos, beleszerettél egy szajhába? Krisztus katonája valami olcsó örömlányt pátyolgat? O, ezen napokon röhögni fogok, az már biztos! Rook szavai belemartak Garinba. – Hogy találtál rám? – kérdezte fogcsikorgatva. Rook abbahagyta a nevetést. – Óvatosabbnak kellene lenned. A preceptóriumtól követtelek. Ha jól sejtem, nem tudják, hová készültél. – Mit akarsz? – kérdezte Garin gyorsan, mielıtt Rook megint gúnyolódni kezdhetett volna. A férfi leült az ágyra, levette egyik sárfoltos csizmáját, és nyomogatni kezdte csontos, fekete talpú lábfejét. Az idı nem bánt kíméletesen vele, s noha csak tíz évvel volt idısebb Garínnál, sokkal többnek látszott. Elmélyülten vizsgálgatta a sarkán a vastag, megsárgult bırkeményedést, aztán csipegetni kezdte. – Dolgunk van, neked meg nekem. Urunk ügyében. – Felnézett Garinra és elvigyorodott. Mióta a lovag utoljára látta, még több foga adta meg magát a szuvasodásnak. Barnássárga ínye ráncos volt, beteges kinézető. – Ugye nem hitted, hogy megfeledkeztünk rólad? Garin nem válaszolt. Rook puszta látványától hányingere támadt. – Emlékszel a könyvre, amirıl urunknak beszéltél? Arra, amit elloptak? Garin arra jutott magában, hogy jobb lesz együttmőködni, mint dacoskodni. Minél hamarabb válaszol, annál hamarabb tőnik el Rook. – Mi van vele? – Úgy véljük, tudjuk, hol van – felelte Rook, kitörölve egy fekete kosz alkotta hurkát a lábujjai közül. – Van egy trubadúr, aki fel fog lépni a király elıtt. Szerintünk nála van. Körülszimatoltam kicsit, és azt hallottam, már megérkezett, és mindenszentek napján elıadja a mősorát. – Rook megtörölte a kezét az ágytakaróban. – Mit tudsz Everard de Troyes-ról? – Egy pap a preceptóriumban. Feltehetıleg az az ember, akirıl a nagybátyám azt mondta, hogy a Testvériség vezetıje. Emellett az egyik régi londoni társam, Will Campbell mestere. – Szerinted ez a Campbell tud az Anima Templirıl? – ráncolta a homlokát Rook. – Honnan tudjam? – vont vállat mogorván Garin. – Ügyelj a szádra, fiú – förmedt rá Rook -, vagy letépek rólad valamit, ami nagyon fog hiányozni a szajhádnak! Azt hallottam, hogy a domonkosok próbálják megakadályozni a trubadúr fellépését. A forrásom szerint a Templom segítségét kérték. Láttál szokatlan látogatókat a preceptóriumban az elmúlt hetekben? Garin néhány pillanatig hallgatott. – Igen – felelte végül. – Láttam egy domonkost és a nagybátyám egyik régi emberét, Hasszánt. Rook elégedetten bólintott. – Ez egybevág azzal, amit gyanítunk. Hasszán kapcsolatban állt a nagybátyáddal és a pappal is. Úgy véljük, a titkos társaságuk zsoldosa lehet. – Egy nyögéssel felrántotta a

csizmáját, és felállt. – Urunk szerint a pap meg akarja szerezni a könyvet a trubadúrtól. Hagyjuk, hogy elvégezze a piszkos munkát, aztán elvesszük tıle. – Honnan tudjátok, hogy a pap el fogja venni? – Nos, úgy gondolom, ez attól függ, igazat mondtál-e nekünk, vagy sem, ugyebár – indult el Rook Garin felé. – Ha az a könyv tényleg olyan értékes, mint ahogy mondtad, biztosan vissza akarják szerezni. – Én csak azt mondtam, amit a nagybátyámtól hallottam. Ha hazugság volt, akkor az övé volt. – Garin elhallgatott egy pillanatra. – Mi lesz, a domonkosok kezébe kerül a könyv? – Az egyáltalán nem lenne baj. Az ı kollégiumokból könnyebb lenne megszerezni, mint a templomosok kincstárából. – Rook felmordult. – De azzal is megbirkózunk valahogy, ha arra kerül sor. Az elıadásig tartsd nyitva a szemed és a füled a preceptóriumban! A következı néhány napban szüntelenül figyeld a papot meg a szaracén barátját! Ha elveszik a könyvet a trubadúrtól, neked kell majd ellopnod tılük. – És te mit csinálsz közben? – tiltakozott Garin. Rook az ajtó felé pillantott. – Majd a kedvesedet szórakoztatom – mondta, sunyi vigyorral visszanézve Garinra -, és gondoskodom róla, hogy ne hibázz. Ha mindent jól csinálsz, urunk lorddá emel, azt üzeni. És ezt küldi – húzott elı rozsdabarna köpenye alól egy erszényt. Magasra tartotta, hogy Garin jól lássa. – Szerezd meg a könyvet, és egy évre ki tudod fizetni a szukád. – Eltette az erszényt, és az ajtó felé indult. – Öltözz fel! Megyek, ráveszem valamelyik csinos lányt lent, hogy készítsen nekem valami ennivalót. Utána beszélünk még a tervünkrıl. – Azzal Rook kilépett a folyosóra, majdnem felborítva az ajtó elıtt várakozó Adelát. – Ki volt ez? – lépett be a lány szobába. Garin elvörösödve kapkodta a levegıt, és nem válaszolt. Dühödten rágta a körmét, majd levette az alsóingét a paravánról. Megdermedt, ujjai ökölbe szorultak a vékony anyagon. Legszívesebben kettétépte volna, hogy érezze a szakadását, és azt képzelje, Rook nyaka az. Kurtán felkiáltott dühében. – Pszt! – Adela odament hozzá, és lefejtette ujjait az ingrıl. Ledobta a ruhadarabot a padlóra, és a fiú nyaka köré fonta a karját. Lábujjhegyre állva megcsókolta. Garin eleinte nem viszonozta a csókot, aztán lassan ı is átölelte, és a válla hajlatába temette az arcát, mélyen beszívva haja illatát, a narancs és más, számára ismeretlen főszerek keverékét. Meleg, egzotikus illat volt, és az anyjára emlékeztette. Férje halálakor, miután kénytelen volt lemondani lyoni birtokaikról, Lady Cecilia féltı gonddal óvta azt a néhány értékes holmit, amit magával tudott vinni Rochesterbe. Ezek közé tartozott az a főszeresdoboz is, amit az ágya mellett tartott. Volt egy játékuk Garinnal: amikor a fiú nagyon jól viselkedett vagy kiválóan megtanulta a leckéjét, az anyja leültette maga mellé az ágyra, azt mondta neki, hogy hunyja le a szemét, majd a dobozból parányi csipet főszereket vett elı, és a fiú orra alá tartotta, hogy próbálja meg kitalálni, milyen fajta. Ha sikerült, meg is ízlelhette a főszert: lenyalhatta anyja ujjáról, ami rátapadt. Garint a legkevésbé sem zavarta, hogy a legtöbb főszer elvesztette az aromáját a gyakori elıvételtıl, igazából anyja lágy, játékos hangjának és szelíd érintésének örvendezett. Csupán ezekben a ritka, bensıséges pillanatokban érezte, hogy valóban szereti. Garin hirtelen kiengedte az ölelésébıl Adelát. – Fel kell öltöznöm! – Odament az asztalhoz, és felvette róla bıriszákját. – Ki volt ez a fickó, Garin? – kérdezte Adela a háta mögül. Garin nem felelt. – Mondd meg! – Törıdj a saját dolgoddal, az Isten verjen meg! Adela ibolyaszín szeme felvillant. – Könnyőszerrel kidobathatlak mindkettıtöket! – Bocsáss meg. Én csak... Magamra hagynál egy pillanatra? – nézett körül Garin. – Kérlek, Adela! A lány rövid tétovázás után bólintott és kiment, halkan behúzva maga mögött az ajtót.

Garin felvette az ingét és kinyitotta az iszákot. A zsák aljában ott lapult mocskos, győrött lovagi köpenye. Megérintette a fehér szövetet: a lovag tisztaságának jelképe. Rook szavai perzselıen visszhangzottak az elméjében: Te, a fenséges és magasztos templomos, beleszerettél egy szajhába? Szinte ugyanezekkel a szavakkal kínozta a lelkiismerete is. Ám amikor itt volt, Adela ágyában, nem számított a rangja, nem számított semmi, csak a lány illata, íze, érintése. Néha megfordult a fejében, nem adott-e valamilyen bájitalt neki, amitıl mindig éhesen, kielégíthetetlenül visszajár hozzá. Miközben kirázta a köpenyt, valami kiesett a ráncai közül. A nagybátyja szemkötıje. Felvette, és hüvelykujjával megsimította a közepét, ahol a bır megrepedezett a kortól és a használattól. A szeme elé tartotta, és belenézett Adela poros ezüsttükrébe.

23. A királyi palota, Párizs Kr. u. 1266. november 1. Elwen felemelte a szoknyája alját és könnyő léptekkel átment a sáron. Egész éjjel esett, a kápolna körüli térség teljesen felázott. A fenséges építmény szürkének és elhagyatottnak tőnt a nedves reggelen, a falairól lebámuló számtalan kıarcot elsötétítette az esı. Az oszlopsorral szemben egy öreg tiszafa állt. Elwen bebújt alacsony, sőrő ágai alá, és várt, szemét a kápolna bezárt ajtajára szegezve. A királynı szolgálatában már többször is járt a Sainte-Chapelle-ben, mégis a legelsı alkalom volt a legemlékezetesebb. Két nappal a Párizsba való megérkezése után fedezte fel a kétemeletes épületet, ami egy fal mögött rejtızött, fáktól körülvéve. Fellépett az oszlopok közé és bekukucskált az ajtón – így talált rá Lajos király. Elwen rémülten várta a feddést, és megdöbbent, amikor a király rámosolygott és bekísérte az épületbe. Miközben a király átvezette a földszinti részen, próbált egyszerre mindent befogadni. A tekintete eltelt a belsı tér pompájával: a monumentális, festett üvegablakokkal, a freskók élénk színeivel, a falakról elıredılı élethő szobrokkal. Az elsı emeleten, a király lakosztályában márványemelvény állt egy oltár elıtt, rajta kicsi, görbe fadarabbal. Elwen álmélkodva tudta meg, hogy a király amiatt a Konstaninápolyból hozott, látszólag értéktelen tárgy miatt építtette az egész kápolnát. Ám amikor Lajos mély, ünnepélyes hangon elmondta neki, hogy az egy darab Krisztus töviskoronájából, Elwen mindent megértett. Olyan ez, mint az ı kincsei: az ág valójában nem ág, hanem mindannak a megtestesülése, amit a király fontosnak tart – a hitének, az álmainak. Majd' egy óráig térdeltek együtt az ısrégi fadarab elıtt. Elwen soha nem érezte még magát olyan biztonságban, olyan melegségben, mint Franciahon királya mellett térdelve a jéghideg kıpadlón. Egyszerő, fehér ruháját és kötényét viselte, alig mert lélegzetet venni a rezzenetlen csendben. A király karmazsinvörös palástját hermelinprém szegélyezte, szemét lehunyva imádkozott. Azóta Lajos ritkán adta jelét annak az udvarban, hogy felismerné, de Elwennek épp elég volt az az egy óra is. Szorosan maga köré fonta karjait, aggódva, hogy a Sainte-Chapelle varázslata még tovább fogja késleltetni a trubadúrt. Négy napja várta már, hogy találkozhasson Pierre de PontEvêque-vel, de a dalnokot állandóan csacsogó hölgyek és faggatózó urak makacs kísérete vette körül. Everard pedig azt mondta, még a fellépése elıtt el kell vennie a trubadúrtól a Grál könyvét. A nagytermet már kezdték felkészíteni az elıadásra: asztalokat állítottak fel, korsókkal és kupákkal; a falakra zászlókat akasztottak; meggyújtották a fáklyákat. Az izgalmat és az ünnepi hangulatot csak tovább fokozta, hogy aznap volt mindenszentek napja. Este a királyi udvar és a vendégségbe érkezett nemesek a királyi családdal együtt vesznek részt a különleges vesperáson a Saint-Chapelle-ben, s a misét követi majd a trubadúr éneke és a lakoma. A városban vegyes érzelmekkel fogadták a dalnok érkezését. Sokan, akik már alig várták,

hogy láthassák, csalódottan tudták meg, hogy Pierre csak a király elıtt lép fel. Mások, fıleg a helyi kollégiumok papjai, élükön a domonkosokkal, továbbra is amellett kardoskodtak, hogy be kell tiltani az elıadását. Lajos rengeteg pénzt költött az esti ünnepségekre, nem hagyta, hogy tönkretegyék a mulatságot és elrontsák vendégei szórakozását, de Elwen a királynı egyik elejtett megjegyzésébıl arra következtetett, hogy a király többet kapott, mint amit szeretett volna Pierre meghívásával. Lajosnak mindazonáltal sikerült valamelyest lecsillapítania a párizsi kollégiumokat azzal, hogy megígérte, azonnal félbeszakítja az elıadást, ha csak a gyanúja is felmerül annak, hogy bármiféle illetlenség történik. Menj a szobájába, és vedd el, amíg távol van! De Elwen maradt, ahol volt. Nemcsak azért, mert azonnal ideges lett, amint átfutott az agyán a gondolat – más oka is volt, hogy késleltette a könyv megszerzését. Everard nem mondott el mindent, és a lány kíváncsiságát rettenetesen felszították a hiányzó részletek, illetve maga a tény, hogy Everard kétségbeesésében hozzá fordult. Elwen a feladat elvállalásáért cserébe megígértette az idıs pappal, hogy nem halogatja tovább Will beavatását. Everard-nak nem volt más választása, mint engedni a zsarolásnak; a lány visszautasította volna, ha másképp tesz. Ám annak ellenére, hogy Elwen is nyerhetett valamit a veszélyes feladat teljesítésével – nevezetesen Will háláját és a tudatot, hogy segített neki álma valóra váltásában -, lénye egy része heves izgalomban remegett amiatt, amit meg kellett tennie. Úgy érezte magát, mintha azoknak a történeteknek lenne a hısnıje, amiket oly szívesen olvasott. A trubadúrnak valószínőleg úgyis más dolga lesz, biztatta magát, miközben toporogva próbálta leküzdeni a csontjaiba kúszó hideget. Nem sokkal késıbb kitárult a kápolna ajtaja, és két férfi jött ki rajta. Elwent várakozásteli izgalom töltötte el. Félig leeresztett szempillája alól figyelte, ahogy megálltak az oszlopok között és beszélgetni kezdtek, s közben élesen beléhasított, milyen nevetségesen festhet elázva, félig elbújva a tiszafa ágai között. Pierre de Pont-Evêque jóképő fickó volt, ahogy Maria megmondta. Alacsonysága és karcsúsága ellenére mindazt, aminek híján volt magasságban és súlyban, ellensúlyozta tartása – szálfaegyenes volt és magabiztos, mint egy fınemes. Gesztenyebarna haja csillogott, szemében pedig belsı erı izzott. Elwen elfordította a fejét, amikor az átható tekintet rásiklott. – Már alig várom az estét, uram, hogy szórakoztatásotokra lehessek – hallotta a lány Pierre telt, zengı hangját. – Kérlek, tolmácsold alázatos köszönetemet İfelségének, amiért kegyesen hozzájárult, hogy megtekinthessem magánkápolnáját. Valóban a világ egyik csodája, ahogyan regélik róla. Beszélgetıtársa távozott, átkozódva az esı miatt. Elwen visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy Pierre elindult felé, magas szárú csizmájával cuppogva a sárban. Kék nadrágján és bársonyzekéjén esıcseppek gyöngyöztek. – „És a ködbe burkolózó tó partján ott állt ı, Guinevere, lombsátra alatt, Sir Lancelotra várva.” – Pierre elmosolyodott, miközben széthúzta a tiszafa ágait. – Mondd csak, hölgyem, szárazabb ott bent? S ha igen, csatlakozhatok-e hozzád? – Nem! – nevetett fel Elwen, kibújva az ágak alól. – Egy cseppet sem szárazabb. Pierre tetıtıl talpig végigmérte. Alacsonyabb volt, mint Elwen, de a lány úgy érezte, eltörpül átható tekintete alatt. – Akkor miért álldogálsz itt, félig átfagyva, amikor a cseréptetı jobb menedéket nyújtana? Elwen nem válaszolt. – A királynı udvarhölgye vagy? Elwen meglepıdött. Átfutott az agyán, ha a férfi ismeri a posztját, talán azt is tudja, miért akar beszélni vele. Talán varázsló? – Igen. – Erezte, hogy magabiztossága tovább apad. – Honnan tudod? – Kérdezısködtem, ki lehet ez a lány, a csinos árnyék, aki hően követett az elmúlt napokban. Akármerre fordultam, te ott voltál.

– Ah! – Elwen lelombozódott; azt hitte, elég óvatos volt. – Mi a neved? – Grace. – Milyen találó!1 – villant meg Pierre szeme. – És kedves Grace, arra vagy kíváncsi, hogy igazak-e a rólam kerengı történetek? Hogy a Sátán írta-e a románcomat? Hogy gonosz varázsló vagyok-e, aki azért jött, hogy elcsábítsa a királyt Isten karjaiból varázstudományával? – Nem. – Elwen kihúzta magát, és a férfi szemébe nézett. – A költıvel szeretnék beszélni a mővészetérıl. – Valóban? – nézett rá meglepetten Pierre. Elmosolyodott, s mintha egy pillanatra elgondolkodott volna. – Nos, van egy kis idım, mielıtt készülıdnöm kellene az elıadásra. Felteheted a kérdéseid, Lady Grace, de csak valamilyen szárazabb helyen. Esetleg a szobámban? – Félig meghajolva mutatta az irányt. – Ott kényelmesen beszélgethetünk a költészetrıl. Miközben átmentek a palotán, Elwen leszegte a fejét, remélve, hogy senki sem köszön rá. A folyosókon nyüzsögtek a szolgák, írnokok és udvaroncok, egyesek az esti elıadás elıkészületein szorgoskodtak, mások a mindennapos teendıiket végezték. Elwen minden egyes lépésnél hallotta a trubadúr lépteit közvetlenül maga mögött, és érezte a hátán a pillantását. Amikor odaértek a férfi szobájához, az egyik toronyban, ami a folyóra nézett, Elwen szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy már attól tartott, kitör a mellkasából és elrepül, mint egy madár. Pierre gyorsan körülnézett a néptelem folyosón, majd kinyitotta a szobája ajtaját, és beterelte a lányt. Miközben bezárta az ajtót, Elwen felmérte a kis helyiséget. Az egyik fal mellett néhány láda állt, a priccsen pedig kis zsák hevert, félig betakarva a takaróval. – A kilátás kárpótol a kényelem hiányáért. Elwen megfordult, ahogy Pierre mögé lépett. – Parancsolj! – intett a dalnok a mély ablakpárkányra. Elwen kinézett az ablakon, miközben leült. A Szajna mélyen alatta hömpölygött, szürkén, mint az égbolt. A túlsó parton ködbe burkolózott a város. Megborzongott, ahogy Pierre leült mellé. – Hiszen te fázol! – suttogta a férfi, két kezébe fogva és gyengéden megdörzsölve a lány egyik kezét. – Nagyon megörültem, amikor meghallottam, hogy fellépsz az udvarban – mondta Elwen, nézve, ahogy a trubadúr kezei lassan köröznek az övén. – Mindig is szerettem a románcokat. Olvastam Chrétien de Iroyes néhány mővét, meg Arnaut de Mareuil verseit, de soha nem volt még alkalmam egy költıtıl megkérdezni, hogy honnan meríti az ihletet. – Ez lenne a kérdésed hozzám, hölgyem? – kérdezte Pierre, a szájához emelve a lány kezét, hogy ráleheljen. – Hogy honnan merítem az ihletet? Elwen bólintott. A férfi lehelete forrónak érzıdött jéghideg bırén. – Az ihlet sokféle alakot ölthet. – Pierre elengedte a kezét, és megfogta a másikat. – Egy suttogó beszélgetés, a lehullott faleveleket áztató esı illata... – Ismét rálehelt a lány ujjaira. – Mi a helyzet mások munkáival? – kérdezte Elwen, finoman kiszabadítva kezét a szorításból. Összefőzte ujjait az ölében. – Azt hallottam, sok költı a költıtársaitól meríti az ihletet. – Elıfordulhat. – Pierre nekidılt a falnak, s szemhéját félig leeresztve hátravetette a fejét. – Például az ókori történeteknél, amikor a történelem nagy alakjairól ír az ember. Ilyenkor természetes, hogy legelıször más forrásokból merítünk. Ám ahhoz nincs szükségem mások szavaira, hogy elmondjam, milyen a szerelem – mosolyodott el. – S ennek okán a legtöbb mővem a saját szívembıl és lelkembıl fakad. – Pierre félrebiccentett fejjel fürkészte a lányt. – Van még kérdésed, hölgyem? 1

A grace jelentése báj, kellem, kecs – a ford.

Elwen folytatta a támadást. – Csak azért kérdeztem, mert azt beszélik, hogy a románcod nem a te mőved. – Micsoda? – nézett rá élesen Pierre. – Hol hallottad ezt a pletykát? – Valakitıl a palotában – felelte Elwen, meglepıdve a férfi hirtelen hangulatváltozásán. A hanyag póz nyom nélkül eltőnt. A trubadúr olyan éber lett, mint a vadászt kiszagoló dámvad. – Talán az egyik szolgától. – És egészen pontosan mit mondott ez a szolga? – Hogy talán loptad azt a könyvet, amibıl felolvasol – felelte a lány óvatosan. Aztán feljajdult, ahogy Pierre megmarkolta a karját. – Nem vagyok tolvaj! – Persze hogy nem – rázta meg a fejét Elwen. – Ebben biztos vagyok. Én csak azt mondtam, amit hallottam. Pierre lassan elengedte, mintha attól tartott volna, hogy megüti. – Nem vagyok tolvaj – ismételte meg. – És varázsló sem, meg ördögimádó sem. Pierre elıredılt, könyökével a térdére támaszkodott. Hirtelen mintha összement, összezsugorodott volna, mintha kieresztették volna belıle a levegıt. A tőz kihunyt a szemében, lesütött tekintete tompa lett. – Amikor az ember elér valamit, azok, akiknek nem sikerült, megpróbálják elvenni tıle. Az irigység a legkártékonyabb méreg. Beszivárog az emberek szívébe, és gazemberré változtatja ıket. A fél életemet a hírnév keresésével töltöttem. Most, hogy rátaláltam, már nem vagyok biztos benne, hogy valóban akarom. – Felnézett Elwenre. – Nem, nem én írtam a Grál könyvét – mondta, ismét szilárdabb hangon -, de nem is loptam. A pletyka, amit hallottál, hamis, akárcsak a többi, és kérlek, ne terjeszd tovább! – Ígérem, hogy nem fogom – bólintott Elwen. Pierre hirtelen hangulatváltozása elgyengítette. Már nem érzett izgalmat. – Bocsáss meg – állt fel. – Nem lett volna szabad ezzel rabolnom az idıdet. Magadra hagylak, hogy fel tudj készülni az elıadásra. – Várj! – kiáltott fel Pierre, miközben a lány az ajtó felé indult. Elwen idegesen megfordult. – Ne menj el! – mosolygott rá szomorúan Pierre. – Mióta itt vagyok, sokan keresik a társaságomat a palotából: hölgyek, akik arra vágynak, hogy a költı halhatatlanná tegye ıket, urak, akik az udvarukba próbálnak csábítani, hogy ott gazdagságuk és rangjuk hivalkodó jelképe legyek. Furcsa undor tört rám a gondolatra, hogy ezt a kapzsi társaságot szórakoztassam azon a helyen, ahol egykor csak kigúnyoltak és elutasítottak. Ám neked és a mővészetem iránti érdeklıdésednek örülök. Bocsáss meg, amiért úgy rád förmedtem, amikor a románcomról kérdeztél, de mióta útnak indultam, mindenfelıl csak a pletykákat és a gonosz rágalmakat hallom, és biztosra veszem, hogy valakik üldöznek is. – Üldöznek? – színlelt meghökkenést Elwen. Everard elmondta neki, hogy valakit a trubadúr keresésére küldött. – Az úton több fogadóban is mondták, hogy egy férfi kérdezısködik felılem... hol szálltam meg, mikor mentem tovább, meg ilyenek. Valamiféle külhoni, úgy mondták. – Nem lehet, hogy csak az elıadásodra kíváncsi? – De lehet – vont vállat Pierre a legkisebb meggyızıdés nélkül. – Blois-ban néhány hétig meghúztam magam egy barátomnál, ekkor veszíthették el a nyomom. Nem ülnél vissza, hölgyem? – paskolta meg a párkányt. Elwen némi tétovázás után visszament az ablakhoz, és kissé magabiztosabban leült. Támadt egy ötlete. – Kaphatnék egy takarót? Teljesen át vagyok ázva. – Természetesen – felelte Pierre lovagiasan. Odament a priccshez, felkapta róla a takarót, és gyöngéden a lány vállára terítette. Elwen az egyik kezével összefogta magán a takarót, a másikkal levette átázott fıkötıjét.

Kirázta a haját, s észrevette, hogy Pierre tekintete kibontakozó fürtjeire szegezıdik. Gyakran látta már a férfiakat így nézni: kereskedıket a piacon; ıröket a palota folyosóin; Willt, mielıtt észbe kapott – s mindnek ugyanaz az éhség csillant meg a szemében. Elwennek tetszett a hatás, amit kiváltott. Úgy érezte, egyszerre meghódíthatatlan és egyszerre vágyik rá, hogy meghódítsák. Akárhányszor látta ezt a pillantást, tudta, hogy a férfiak uralta világban az övé, egy nıé minden hatalom. Mosolyogva ült le Pierre mellé, immár közelebb, és teljesen felé fordulva. – Az elıbb arról beszéltünk, honnan merítesz ihletet. Szeretnék többet hallani errıl. – Igen – bólintott Pierre. – A mővem. – A szeme ismét életre kelt. Odament a priccshez és megfogta a kis zsákot, amit korábban félig eltakart a takaró. Belenyúlt, kivett egy pergamenkötéső könyvet és néhány pergamenlapot. Miközben visszalépett az ablakhoz, Elwen Everard leírása alapján felismerte a könyvet. – Ez a mővem – mondta Pierre, letéve kettejük közé a Grál könyvét, és odanyújtva a lánynak a pergameneket. – A valódi mővem. Elwen elszakította a tekintetét a könyvrıl és elvette a lapokat. Elolvasta az elsın a finom kézzel írt szavakat. Egy Catherine nevő nınek ajánlott, nagyon érzéki vers volt. – Ez nagyon... nagyon szenvedélyes – adta vissza a pergament. Erezte, hogy elpirul. – Olyan szenvedély ez, melynek nincs hangja – nézett Pierre csüggedten a pergamenekre. – A miénket megelızı korban a költık, akiknek a mőveit te is olvastad, ilyen szenvedéllyel írtak. Megírták a férfi szerelmének lassú, fájdalmas örömét; a várakozás kínját; a szív és a test gyönyöreit. Ám az udvari szerelem már nem olyan, mint egykor volt. Ma a poéták arról a férfiról írnak, aki megtagadja a vágyait és tartózkodik a gyönyöröktıl. Ez a férfi lett a dalok nemes hıse, nem az, aki félrelökte a bőn minden gondolatát, hogy elnyerje hölgye szerelmét. – Megrázta a fejét. – A szerelmet azonban nem lehet rács mögé zárni! Nem ismer érveket, nem ismeri a bőnt. Vad, ragadozó bestia, amit nem lehet megszelídíteni. Elwen szótlanul bólintott. Pierre felvette és forgatni kezdte a kezében a Grál könyvét. Az aranyfüstös szavak a borítón fényesen csillogtak a tompa napfényben. – Ez a könyv a bátyámé volt. Akkor került hozzám, amikor két téllel ezelıtt meghalt. Egy részét felhasználtam Perceval történetének rekonstruálásához: új korhoz új románc kell. Tudtam, ha valahogy nevet szereznék, a valódi költészetem is megszólalhatna. Ez a könyv megszerezte nekem a nevet. A hatalmat. -Kinyitotta és átpörgette a lapokat. – Tódultak az emberek, hogy hallhassanak. – A bátyád írta? – Nem! – nevetett fel fáradtan Pierre. – Antoine, szegény, a nevét sem tudta leírni. Borkereskedı volt. – Hogy került hozzá a könyv? Pierre ránézett. – Bízhatok a hallgatásodban? – Természetesen – motyogta Elwen. Amikor Pierre tovább habozott, bizalmasan a férfi térdére tette a kezét. – Megígérem. Pierre elmosolyodva nézett a szemébe. – A küszöbén találta. – Elwen arckifejezését látva bólintott, és kurtán felnevetett. – Az én változatom, hogy egy angyal hozta el nekem, hihetıbbnek hangzik, igaz? Ne kérdezd, hogy került oda! Egy reggel, évekkel ezelıtt, kinyitotta az ajtaját, és ott volt. Amikor legközelebb arra jártam, megmutatta. Átfutottam, de akkoriban épp nem érdekelt az írás. Miután elküldtek az udvarból, visszatértem Pont-Evêque-be, a családi birtokra, ahol apám megpróbált rávenni, hogy foglalkozzak valami illıbb dologgal. Nem értette a költészetet, bolondok mesterségének nevezte. Annyira szívemre vettem a király elutasítását, hogy bevallom, kezdtem hinni apámnak. Ám amikor Antoine meghalt, ismét beszélni kezdtek hozzám a múzsák. Apámmal Párizsba jöttünk, hogy gondoskodjunk Antoine vagyonáról, én magamhoz vettem a könyvet és ihletet merítettem belıle. – Pierre lenézett a kezére. – Életem nagy lehetıségének tőnt. Az

is volt. Nagyobb lehetıség, mint valaha hittem. – De nem félsz? Úgy hallottam, az aquitániai udvarból már kitiltottak. Az itteni kollégiumok is igyekeztek megakadályozni a fellépésedet. Akár ki is közösíthetnek. – Elismerem, a kényes ízlésőeknek kissé erıs volt az elıadásom. Azóta enyhítettem rajta valamelyest. – Pierre lendületesen felállt és összeszedte a pergameneket meg a Grál könyvét. – Egyébként is azt mondják, az udvar már alig várja az elıadásomat. A domonkosok nem fogják maguk mellé állítani a királyt. Elwen magában káromkodva figyelte, ahogy visszatette a könyvet és a pergameneket a zsákba. Ott hevert mellette, csak ki kellett volna nyújtania érte a kezét! – És azért nem olyan rossz, mit egyesek mondják. Az ördög legalábbis egyszer sem jelent még meg. Eddig. Kopogtak az ajtón. Pierre egy pillanatra megdermedt, aztán megcsóválta a fejét, odament, és résnyire nyitotta az ajtót. – Igen? Mi az? – Meghagytad, uram, hogy szóljunk, ha elkészültünk a nagyteremmel – hallatszott egy férfihang. Elwen feltételezte, egy szolga az. Pierre hátrapillantott a válla fölött a lányra. – Bocsáss meg, hölgyem – mondta, és kicsusszant a résen, behúzva maga mögött az ajtót. – A közepét üresen hagytátok, ahogy kértem? – Igen, uram, pontosan a trón elıtt fogsz állni. Elwen a tompa hangokra fülelve felállt, odament az ágyhoz, és feszülten hallgatta, nem nyikordul-e az ajtó. – És a terem többi része? Úgy rendeztétek be, ahogy kértem? – Igen, uram. – Csak azért, mert Clunyben egyszer rossz irányba tették le a padokat. Énekelhettem a közönség tarkójának! – Pontosan úgy rendeztünk el mindent, ahogy kérted, uram. – Jól van, hamarosan jövök. – Pierre visszalépett a szobába. Kicsit meglepıdött, hogy Elwen ott áll elıtte, aztán elmosolyodott. – Attól tartok, meg kell fosztanom magam elbővölı társaságától, hölgyem. El kell intéznem néhány dolgot. – Nekem is mennem kell – viszonozta Elwen a mosolyt. – Ha nem végzem el a munkámat, nem lehetek ott az elıadásodon. Köszönöm a beszélgetést. Megtiszteltetés volt – mondta, teljesen gonosznak érezve magát -, hogy a bizalmadba avattál. – Akkor elképzelhetı, Grace, hogy az elıadás után megtisztelsz egy újabb találkával? – Ha kötelességeim engedik. Pierre felkapta és a vállára vetette a zsákját, majd kinyitotta az ajtót a lány elıtt. – Remélem, engedik – indult el a folyosón. – O! Egy pillanat! – fordult meg. – Nálad maradt valami, ami az enyém. – Valóban? – feszült meg Elwen arcán a bır. – A takaróm – indult el felé Pierre. – Attól tartok, megfagynék abban a kriptában nélküle. – De hát vizes! – tiltakozott a lány. – És itt helyben megfagynék, ha elvennéd tılem! Majd küldök helyette egy másikat, sıt kettıt is. – Akkor tartsd meg az áldásommal együtt – hajolt meg Pierre. Elwen várt néhány pillanatot, majd elindult az ellenkezı irányba. Most, hogy csillapodott az izgalma, meglepte, milyen diadalérzet tölti el. A takaró alatt, a melléhez szorítva ott lapult a Grál könyve. A szobájában már izgatottan várta Maria. – Hol voltál? – kiáltotta az udvarhölgy, felpattanva az ágyról. – A királynı nagyon dühös. Neked kellett volna felöltöztetned a fürdı után!

Elwen arca megnyúlt. – Azt hittem, nincs már semmilyen feladatom. – Hogy lehetsz ilyen feledékeny? – emelte az égnek a két karját Maria fáradtan. – Meg fog büntetni? Maria szigorúan nézett rá. – Azt mondtam a királynınek, hogy fáj a gyomrod, és lefeküdtél. Elvégeztem helyetted minden munkát. És ne aggódj, ott lehetsz az elıadáson. Elhitte, hogy a rosszulléted biztosan elmúlik, mert nem olyan súlyos, bizonyára valami rosszat ettél reggelire. – Szerencsés vagyok, hogy ilyen barátom van. – Az már biztos! – helyeselt Maria. Rámutatott a takaróra. – Az az ócskaság meg micsoda? És hol van a fıkötıd? Elwen – ráncolta a homlokát -, te teljesen eláztál! – Kérnem kell valamit tıled. Maria felvonta az egyik szemöldökét. – Α kedveseddel találkoztál kint, az esıben, míg én dolgoztam helyetted? – Elvigyorodott. – Na, most már tényleg el kell árulnod, ki az! – Ez fontos, Maria. Maria arcáról lehervadt a mosoly. – Mi az? – suttogta, átvágva a szobán. – Nem akartalak belekeverni, de nincs más választásom. Ma már egyszer kisegítettél, és ígérem, kárpótollak érte, de valamit még kérnem kell tıled, és nem mondhatom meg az okát. – Mi lenne az? – bólintott lassan Maria. – Üzenetet kell küldenem a Temple-be, amilyen gyorsan csak lehet. Meg kellene keresned Ramont. Azt hiszem, benne megbízhatunk, és ki tud surranni észrevétlenül a palotából, ludom, hogy el fogja vinni az üzenetet, ha te kéred meg rá. Maria elvörösödött. – Én nem lennék olyan biztos benne. Néha azt hiszem, meg sem lát. – De azért barátok vagytok, nem? – Talán. Igen. – Nem írhatom le az üzenetet. Ramonnak személyesen kell átadnia. – Kinek? – Egy papnak. Everard de Troyes-nak. – Egy papnak! Nehogy azt mondd, hogy Isten szolgája a szeretıd! – Nem, nem! – vágta rá sietve Elwen. – Ennek semmi köze ahhoz. – Mit mondjak Ramonnak? – sóhajtott fel Maria. – Azt, hogy mondja meg a papnak, nálam van, amit akart. Küldje el érte az emberét hozzám vesperás elıtt félórával. Tudni fogja, hova. – Ez az üzenet? – Igen. Maria átható tekintettel fürkészte Elwent. – Bajban vagy? Elwen nevetése kissé magasra sikeredett. – Mikor nem? – Elkomolyodott. – Megteszed ezt nekem? – Meg. – Akkor kétszeresen is az adósod vagyok. – Bizony ám – bólintott Maria, félig komolyan. Aggódott barátnıjéért, de felvillanyozta a lehetıség, hogy találkozhat Ramonnal. Amikor Maria elment, Elwen elıvette a fekete ládikát. A könyv éppen csak belefért úgy, hogy ráfektette a rekeszekre. Bezárta a dobozt, a lábával betolta az ágy alá, és levett a ruhaállványról egy száraz ruhát. Pierre töltött magának egy kupa bort, és odament a nagyterem távolabbi végében elnyúló emelvényhez. Leült a szélére, és a könyökére támaszkodva körülnézett. Miután elindult a szobájából, belebotlott egy nemesbe, aki ragaszkodott hozzá, hogy igyanak meg egy kupa bort és beszélgessenek a párizsi terveirıl.

A késlekedés miatt nem sok ideje maradt, hogy felkészüljön az elıadásra. A nagyterem azonban kétségtelenül alkalmas volt az eseményre. Az emelvényen állították fel a király és a királynı trónját, tollal kitömött párnákkal megrakva. Lajos király kék lobogója a hátuk mögött függött a falon, az aranyliliomok szikrákat szórtak a gyertyák százainak fényében. A terem többi falát is lobogók díszítették, azoknak a nemesi házaknak a címereivel, amelyeknek hercegei és grófjai várhatóak voltak az elıadásra. Az emelvény elıtti térséget, ahol Pierre elı fogja adni mővét, szárított rózsaszirmokkal szórták lel. A sorokban elhelyezett asztalokat ıszi levélcsokrokkal – borostyánszínővel, karmazsinvörössel, aranyban játszóval – ékesítették fel, azok közé pedig egymástól egyenlı távolságra borral teli, drágaköves tálakat tettek. Az elıadás után Pierre tiszteletére rendezik a mindenszenteki lakomát. Illetve a király tiszteletére, de a trubadúr akkor is a magáénak érezte az alkalmat. Pierre megitta az utolsó korty borát is, és kissé zsibbadtan felugrott az emelvényre. A zsákja, benne a pergamenjeivel és a Grál könyvével, az egyik asztalon hevert. Megszólította a szolgákat, akik a levelek elrendezésével foglalatoskodtak. – Hölgyeim és uraim! – kiáltotta, lendületesen kitárva két karját. – Bátorkodhatom-e kegyeiket keresni a Roland-ének egyik részletével? – A terem akusztikájával elégedetten megköszörülte a torkát, és lehunyta a szemét. A szolgák nagy része abbahagyta a dolgát, és Pierre felé fordult. Az ének szavai tisztán és erısen szálltak fel a szájáról, betöltve a hatalmas termet. – A Nap leszáll, sötétség ereszkedik a világra. A fenséges Nagy Károly álomra hajtja fejét... ......Pierre de Pont-Evêque! Pierre kinyitotta a szemét és homlokráncolva nézett a hang forrása felé. Két rongyos fekete csuhát viselı férfi közeledett a termen át az emelvényhez. Mezítláb voltak, a nyakukban nagy fakereszt lógott. Pierre azonnal felismerte ıket a külsejükrıl. A két domonkos szerzetes mögött öt másik férfi lépdelt, akiknek a megjelenése még legendásabb volt. Pierre tekintete a templomos lovagok kezében csillogó kardokra szegezıdött, és hideg rémület töltötte el. A szolgák suttogva hátráltak a csapat útjából. – Én vagyok Pierre. Mit kívántok tılem, jó testvéreim? – Nem vagyunk a testvéreid! – szólt az egyik domonkos elırelépve, miközben a csapat többi tagja megállt. A fiatal férfi komor, sötét pillantása szinte áthatolt Pierre-en. A trubadúr próbálta teljes magasságában kihúzni magát, az emelvénnyel pótolva veleszületett hiányosságát. – Akármirıl is légyen szó, igyekezzetek vele! Attól tartok, nincs túl sok idım a társalgásra. – Pierre de Pont-Evêque! – mondta a domonkos, mintha Pierre meg sem szólalt volna. – A párizsi jakobiták háza, a Szent Dominikánus Rend fennhatóságával, melyet Isten szent eszköze, IX. Gergely pápa hatalmazott fel az eretnekség eltörlésére, ezennel elrendeli azonnali elfogatásodat! – Az elf ugatásomat? Milyen váddal? – A vád: eretnekség! – Figyelj, testvérem – felelte Pierre gyorsan -, nem tudom, mit hallottál, de biztosíthatlak róla, hogy nem igaz. Nem vagyok eretnek! – Azonnal át kell adnod a birtokodban lévı könyvet, azt a... az ördög mővét, és velünk kell jönnöd! – Ezt nem tehetitek! – kiáltotta Pierre, akin úrrá lett a félelem. – Én ıfelsége vendége vagyok! İ hívott meg, hogy szórakoztassam ma este! – Hol van a Grál könyve? – Ne nyúljatok ahhoz! – Pierre tekintete megakadt egy magas, fekete hajú templomoson,

aki az asztalokhoz lépve épp a zsákjáért nyúlt. A domonkos megfordult. – Sir de Navarre! – vakkantotta. – Lépj hátra! Majd én elintézem. Nicolas de Navarre megtorpant, keze a zsák fölött lebegett a levegıben. – Parancsolj, Gilles testvér – mondta pillanatnyi habozás után hátralépve és a zsák felé intve. Miközben Gilles levette a nyakából a fakeresztet, ráfektette a zsákra és imádkozni kezdett, Pierre leugrott az emelvényrıl. – Kapjátok el! – kiáltotta a másik domonkos. – Hívjátok a királyt! – kiáltotta Pierre a rémülten bámuló szolgáknak. Aztán elakadt a szava, ahogy egy lánckesztyős ököl könyörtelenül lesújtott a tarkójára. – Ez jár annak, aki rágalmakat terjeszt rólunk! – sziszegte a fülébe a templomos. Pierre ernyedten csüngött a szorításukban, miközben Gilles végigmondta az imát és óvatosan becsúsztatta a kezét a zsákba. – Ezt nem tehetitek! – nyögte a trubadúr. – Bőnt követtél el Isten ellen és bemocskoltad a kereszténységet – szólalt meg a másik domonkos. A hangja ugyanolyan kemény volt, mint a tekintete. – Ám a mi házunkban esélyt kapsz a bőnbánatra. Megpróbálunk megmenteni a sötétségtıl, mely szembefordított az Úrral, és megpróbáljuk kiőzni belıled a gonoszt. Azoknak, akik letérnek Isten útjáról, fizetniük kell tetteikért. Pia szövetségre léptél a Sátánnal... – Nincs itt! A domonkos megfordult. Pierre nehézkesen felemelte a fejét, és látta, hogy Gilles az asztal fölött rázza az üres zsákot. A versei szétszóródtak, de a Grál könyvének nyoma sem volt. Nicolas de Navarre átfutotta a pergameneket, Gilles pedig visszament Pierre-hez. – Hol van? – Mi? – dadogta Pierre kábán. Gilles keze elırevillant és megragadta a trubadúr állát. Durván felrántotta a fejét. – Hol van a könyv? Pierre hörgött valamit, ádámcsutkája vadul járt fel és le a torkán. – Gilles testvér! A domonkos körülnézett. Nicolas de Navarre végzett a pergamenekkel, és odament társaihoz, akik Pierre-t tartották. – Esetleg megpróbálhatnám én – javasolta a lovag. Úgy tőnt, Gilles vitatkozni akar, de aztán szótlanul félreállt. Pierre légzése szaporább lett, ahogy Nicolas elindult felé. A lovag övén egy tır és egy számszeríj lógott a kardja mellett. – A zsákban van! – hörögte Pierre, mielıtt Nicolas egyáltalán megszólalt volna. – Attól tartok, nincs ott – felelte Nicolas szelíden. Pierre szemébe könnyek győltek. – Kérlek! Nem is én írtam! Esküszöm! – Hiszek neked – bólintott Nicolas. A hangja suttogássá halkult. – Ha együttmőködsz a domonkosokkal, talán életben maradsz, de ahhoz meg kell mondanod nekik, hol van a könyv. Ha nem mőködsz együtt, kénytelenek lesznek megölni az eretnekséged miatt, és egyedül, a segítséged nélkül fogják megkeresni a könyvet. És biztos vagyok benne, hogy a családodnál kezdik majd a kutatást, Pont-Evêque-ben. – A családomnál? – motyogta Pierre. Nicolas még jobban lehalkította a hangját, míg szinte már csak lehelet volt Pierre arca mellett. – Ha ott sem találják meg a könyvet, a domonkosok meztelenül máglyára állítják ıket a fıtéren. Az apádat, Jeant, az anyádat, Eleanort, még a húgaidat, Aude-ot és Kateline-t is. Meglocsolják ıket olajjal, és faszénparázs fölött élve megsütik ıket, olyan lassan, hogy látni

fogják, ahogy elszenesedik a húsuk, megfeketednek a csontjaik, leesik a lábuk, aztán a... – Ne! Istenem! Beletettem a zsákba! A szobámban volt. Beletettem a zsákba! Esküszöm! Gilles, aki nem hallotta Nicolas szavait, álmélkodva hallgatta a kitörést. – Akkor hol van? – követelte, miközben Nicolas felegyenesedett. – Nem tudom! Én nem vettem ki a zsákból! Ott kell lennie, nem értem, hogyan. .. – Pierre hangja elakadt. – Mi az? – sürgette Nicolas. Pierre felemelte a fejét. – Volt ott egy lány, egy udvarhölgy. A költészetrıl akart beszélgetni, azért hívtam a szobámba. – Lehet, hogy ı vette el? Ezt akarod mondani? – Kimentem a szobából, épp csak egy pillanatra, de... – Pierre bólintott. -Igen. Elvehette. – Ki az a lány? – csattant fel Gilles. – Grace. – Egy pillanat, testvér! – kiáltott Nicolas az ajtó felé induló Gilles után. -Hogy néz ki? – kérdezte Pierre-t. – Magas. Karcsú. Hosszú aranyhaja van. Csinos. Nicolas odament Gilles-hez. – Több száz szolgáló van a palotában, testvérem – mondta halkan. – Megkeresem az udvarmestert, és kikérdezem, ki lehet ez a lány. Azt javaslom, vidd a trubadúrt a szobájába, és kutassátok át a helyiséget. Bizonyosodjatok meg róla, hogy nem felejtette ott tévedésbıl a könyvet, vagy nem rejtette el... mely esetben csak hazudik a lányról. Emellett úgy vélem, biztosan értesítették már a királyt a jöttünkrıl. İ is válaszokat fog követelni. Gilles a homlokát ráncolta Nicolas egyenes beszédére, de aztán mereven bólintott. – Jól van. De azonnal hozd hozzám a lányt, ha megtalálod. Én akarom kikérdezni. – Ahogy kívánod, testvérem. Nicolas megvárta, hogy a többi lovag s a két domonkos kivonszolja Pierre-t a nagyterembıl, majd maga is távozott. Megkérdezte az egyik szolgát, aki még mindig ott lapult a terem végében, hogy merre van a szolgálók szállása, és gyors léptekkel elindult a széles folyosókon, udvaroncok és tisztviselık mellett csörtetve el, tudomást sem véve a kíváncsi tekintetekrıl, amiket fehér köpenye magára vonzott. Ám amikor odaért az udvarmester szobájához – egy kicsi, de szépen berendezett szobához a földszinten -, üresen találta. Nicolas megállt elıtte a folyosón, s nem tudta, várjon-e, vagy maga keresse meg a fickót. A hosszú, félhomályos folyosón sorakozó ablakokon befújt a szél. Közeledett a naplemente, és az ég is borús volt. Az ablakok egy szők, fallal övezett sikátorra néztek, ami körülvette az egész palotát, elválasztva az egyik végén a folyótól, a másikon a Cité utcáitól. A falban boltíves nyílások tátongtak. Az egyik ilyen kapu a folyópartra vezetett. Nicolas tisztán látta a partot, és megpillantott egy szürke köpenyes férfit, aki sietve távolodott a palotától a folyót szegélyezı tölgyek sora felé. A férfi gyorsan körülnézett, majd eltőnt a fák mögött. Bıre sötét színét még a szürkületben sem lehetett mással összetéveszteni.

24.

A Ville utcái, Párizs Kr. u. 1266. november 1. Miután levágta az utat a Szajna partján a hídig, Hasszán átkelt a folyón és rálépett a Ville kanyargó utcáira. A sőrősödı sötétségben elsietett a munkából hazafelé tartó csoportok mellett. Köpenyébe bele-belekapott az idıközben felerısödött szél. A talajt csúszós sár borította, benne láb- és patanyomokkal meg a szekérkerekek mély, egyenes sávjaival. Az alacsonyan gomolygó felhık esıvel fenyegettek. Hasszán befordult egy sikátorlabirintusba, ami a kereskedık negyedén vezetett át. A Grál könyve a gerincéhez lapult, a nadrágja és az

öve alatt, köpenye rejtekében. Templomos lovakat látott kikötve a palotakapu mellett, és úgy döntött, inkább elkerüli a fıbb utakat. A kereskedık negyedében a legtöbb üzlet és mőhely már bezárt, tulajdonosaik visszavonultak otthonaikba, hogy felkészüljenek a mindenszenteki misére, csak néhány munkás dolgozott a kései órán. Hasszán egy kovács, egy kötélverı és egy cserzıvarga mőhelye mellett elhaladva fényt látott kiszőrıdni a bezárt ablaktáblák résein, és hallotta a fémen csendülı kalapács, a padlón végighúzott seprő, a bırt kaparó szerszámok zajait. Egy keresztezıdéshez érve megállt, a legrövidebb út elıre vezetett, végig egy hosszú, kanyargós utcán, ami egy templom mellett vezetett el, de a sikátor bejáratát félig elzárta egy nagy halom kı, a templom fala mellett pedig állványzat emelkedett. Némi tétovázás után kikerülte a kıhalmot és az oszlopok közt kanyarogva elindult a sikátorban. A nemrég méretre vésett kövek pora csípte a szemét. Az oszlopok és póznák fölé magasodó állványzat szövedéke megmegremegett a szélben. Elıtte fáklyák rebegı lángja vetett óriási árnyékokat a sikátor falaira. Hasszán beszélgetés és nevetés hangjait hallotta, és egy madár rikoltozását. Kilépett az állványzat utolsó oszlopai alól, és egy csoport fiatal férfit pillantott meg, akik teljesen elzárták az utat. Egyesek álltak, mások guggoltak, szők kört formálva a kımővesszállás nyitott ajtaja elıtt. Mind fehér kötényt viseltek. A rikoltozó hang két kakastól eredt. Közelebb érve Hasszán látta, hogy a madarakat bedobják a körbe. A kárálás felerısödött, ahogy a kakasok csípni-marni kezdték egymást. Nem messze, a fiatalok mögött a sikátor kiért egy térre, azon túl pedig ott állt a Templom-kapu. Hasszán a fal mellé simulva óvatosan elaraszolt a csoport mellett a madarak rikoltozása közepette. Néhány ifjú felujjongott, mások pfujoltak, ahogy a kakasok elhallgattak és pénzérmék koppantak egy hordón. Az egyik, úgy tizennyolc évesnek látszó fiatalember káromkodva dılt a falnak. Karcsú volt, ragadozószerő, ritkás fekete szakállal és táskás, beesett szemmel. Hasszánra néhány esıcsepp hullott. A víz sziszegve párolgott el a fáklyák lángjában. – Bocsánat – motyogta, átfurakodva a fekete hajú ifjú és a többiek között. Néhányan felpillantottak rá. – Hé! Hasszán visszanézett. A falnak támaszkodó ifjú ıt bámulta. Tekintete borongós volt, az arca gyanakvó. – Nem lett volna szabad erre jönnöd. Felboríthattad volna az állványzatot. – Legközelebb majd kerülök. Csend támadt. – Hová valósi vagy? – kérdezte a legény. Hasszán nem válaszolt, továbbment, óvatosan kerülgetve a nyereményüket begyőjtı és elosztó kımőveseket. – Hé! Hasszán visszanézett, és látta, hogy a legény ellöki magát a faltól és utána indul. Egyre több kımőves nézett fel rájuk. – Azt kérdeztem, hová valósi vagy! – Lisszabonba – felelte Hasszán. Udvariasan a legény felé biccentett. – Jó estét nektek! – Ha te Lisszabonból jöttél, akkor én a paradicsomból! Hasszán nem állt meg. A háta mögül felerısödı suttogást és vihogást hallott. – Ismerem ám a fajtádat, fekete pofa! – A legény hangja erısebb lett, inkább kihívó, mint kíváncsi. A léptei cuppogtak a sárban. – És a tengernek nem errıl az oldaláról. Hasszán, épp mielıtt odaért volna a sikátor végéhez, gyorsan hátrapillantott a válla fölött. A legény még mindig követte, lassan, mégis céltudatosan, több társa kíséretében. A kakasviadalt nézık száma megfogyatkozott. Hasszán meggyorsította lépteit, ám mielıtt kiléphetett volna a térre, három kımőveskötényes legény állta el az útját. Kicsit ziháltak, és Hasszán tudta, hogy az elıbb még a többiekkel látta ıket. Biztos átrohantak a szállásukon, és

a szomszéd utcában elé kerültek. Balsejtelme lassan kezdett félelemmé változni. Az egyik legény idegesnek tőnt, le is maradt a többiektıl, de a másik kettı komor arccal közeledett. Hasszán megállt. – Mit akartok tılem? – kérdezte higgadtan. – Sietek. – A beszéde sem olyan, mintha lisszaboni lenne, Gui – jegyezte meg az egyik legény, nyilvánvalóan a karcsú ifjúhoz szólva. Gui tovább közeledett, míg társaival teljesen körbe nem vették Hasszánt. Összesen kilencen voltak. Kettı fáklyát tartott. Az esı egyre sőrőbben hullott. A téren egy kislány ült egy rozzant, düledezı ház lépcsıjén. A kezében fababát tartott, a térdén jártatta ide-oda. Tıle eltekintve néptelen volt a tér. – Ismerek olyanokat, akik jártak a Szentföldön – folytatta Gui, győlölettıl sistergı hangon. – Elmondták, mit mővel a fajtád a keresztény nıkkel és gyerekekkel. És azt hiszed, idejöhetsz és szabadon járhatsz-kelhetsz az utcáinkon, a munkahelyeinken, az otthonainkban? A király elrendelte, hogy a zsidók jelet viseljenek, amirıl felismerni ıket. Hol van a te jeled, szaracén? – Keresztény vagyok – mondta Hasszán. Megırizte hangja nyugalmát, de hideg szélként érezte a Gui-bıl áradó fenyegetést. Megborzongott magában. Gui kiköpött a földre. – Azt hiszed, akar téged a mi Istenünk? Egy fekete bárányt a nyájába? – Közelebb lépett. – Egy hónapja hírnök jött anyám házába, az ispotályosok preceptóriumából. Azt a hírt hozta, hogy a fia – Gui a mellére bökött a hüvelykujjával -, az öcsém meghalt, amikor a szaracénok elfoglalták az arszufi erıdjüket a Jeruzsálemi Királyságban. Ott volt komûvesinas. – Gui beesett szeme ragyogni látszott a fáklyafényben. – Soha nem láttam még olyan boldognak, mint amikor hajóra szállt. Miután a szultánotok, az, akit a lovagok Számszeríjásznak neveznek, végzett az ispotályosokkal, mindenkit megöletett, akit az erıdben talált. Az öcsém fejét levágták, a testét hagyták temetetlen elrohadni! Anyám azóta meg sem tud szólalni a gyásztól. És erre itt vagy te, egy a gyilkosai közül, itt, a mi városunkban. – Sajnálom – felelte Hasszán halkan. – İszintén sajnálom. Én is ismertem sokakat, jó embereket, akik meghaltak a háborúban. De arra a szavamat adom, hogy Bajbarsz Bundukdári nem a szultánom. Soha nem harcoltam érte, nem esküdtem fel rá. Az én hazám itt van, már sok-sok éve. – Hazudik, Gui! – mordult fel egy hang a háta mögött. – Esküszöm! – mondta Hasszán gyorsan, odafordulva a komor arcú legényhez, aki közbeszólt. – Én... – Szavai hörgésbe fulladtak, ahogy valaki durván megtaszította hátulról. Elvesztette az egyensúlyát és térdre rogyott. A sár azonnal átáztatta a nadrágját. A kezére támaszkodott, majd elfulladó lélegzettel visszaesett az oldalát ért rúgástól. Összerándult fájdalmában, aztán újabb fájdalom hasított a fejébe, a másik oldalába és a hátába, ez utóbbi valamelyet tompítva a könyv által. Orrát betöltötte a szennyes sár és az emberi ürülék bőze, arcára és kezére fekete nyálka tapadt. Gui fölé tornyosult. Hasszán megpillantotta haragtól és gyásztól eltorzult arcát, aztán egy csizma eltakart mindent. Érezte, hogy eltörik az orra. Vér öntötte el a torkát, levegı után kapkodott. Valaki kiabálni kezdett. – Gui, ne! Azt mondtad, csak rá akarsz ijeszteni! Hasszán arrébb vonaglott. A szeme könnybe lábadt, alig látott. Gui elmosódott alakja fölötte imbolygott. Benyúlt a köpenye alá, kitapogatta tıre markolatát. Kiszabadította a fegyvert, kipislogta a szemébıl a vért, és Gui lába felé suhintott. – Vigyázz, kés van nála! – kiáltotta az egyik kımőves. Gui az utolsó pillanatban félrelépett a penge elıl és hátraugrott. A többi legény elhátrált. Hasszán vérzı homlokkal, orral és szájjal talpra kászálódott, maga elé tartva a tırt. Félig vakon, fájdalomtól görcsbe ránduló testtel megfordult, és a sikátor kijáratát elálló legények felé tántorgott. Azok szétváltak, elhúzódtak fegyvere elıl. Ám ahogy futásnak eredt a tér felé,

megcsúszott a sárban, elesett, és a tır kihullott a kezébıl. Az egyik kımőves felkiáltott és megragadta a karját, mielıtt még érte nyúlhatott volna. – Ne! – üvöltötte egy másik, amikor Gui a sárban heverı pengéért ugrott. Gui felkapta a tırt és odaszaladt Hasszánhoz, akit a mellkasára térdelve a földhöz szegezett a karját megfogó legény. Hasszán oldalába izzó fájdalom hasított Gui döfése nyomán. Látta, hogy Gui győlölettıl izzó szeme elkerekedik, majd félelemmel telik meg. A kımőves hátralépett, az oldalában hagyva a tırt. – Jézusom, Gui! – visította az egyik legény. – Mit tettél? – Tőnjünk innen! – kiáltotta egy másik, elrángatva Gui-t. – Tőnés! A Hasszán mellkasán térdelı kımőves felpattant és elszaladt a társaival. A szaracén igyekezett felkönyökölni, próbálta legyőrni az émelyítı, kínzó fájdalomhullámokat, de csak néhány lépéssel sikerült közelebb kúsznia a térhez. Ujjait a tır markolatára kulcsolta, de nem volt elég ereje, hogy kirántsa. Forró vér patakzott gyorsan hőlı kezére. A csuklyáját lefújta a fejérıl a szél. A szemben lévı épület lépcsıjén üldögélı kislány döbbenten meredt rá. – Segíts! – nyögte Hasszán. A kislány szája tágra nyílt, aztán sikítozni kezdett, és fababáját magához szorítva berohant a házba. Hasszán felhördült és elırezuhant a sárba, miközben az ajtó becsukódott. Everard-ra gondolt, aki a preceptóriumban várt rá. A Grál könyve kıként nehezedett a hátára, lenyomta a földre. Erezte, hogy kezdi elveszíteni az eszméletét, a vérét, a lélegzetét. Az esı eláztatta a fejét, lefolyt az arcán, elkeveredve vérével és könnyeivel. A Notre-Dame távoli harangja vesperást kongatott, s szinte azonnal csatlakoztak hozzá a többi templom harangjai is, böjtnapi imára szólítva Párizs polgárait. – Valahol itt kell lennie, ha igaz a bejelentés. – A Baoudouin nevő, testes, sőrő, homokszín hajú, szögletes arcú férfi leugrott a lováról, és odavetette a szárat két társa egyikének. Skarlátköpenye és a királyi ırség egyenruhája teljesen elázott az esıben. – Add ide, Lucas! – nyújtotta a kezét a fáklya felé. – A városi ırségre kellett volna bízni a dolgot – morogta Lucas, hármuk közül a legfiatalabb dühösen, miközben átadta a fáklyát. – Az Isten verje meg ezt az esıt! – A gyilkosság nem a városi ırségre tartozik – felelte Baudouin, körülnézve a környéken, ami a fáklyák lobogó lángjainak fényköreitıl eltekintve koromsötét volt. A téren kísérteties csend honolt, csak a szél zúgása és az esı dobolása hallatszott. A környezı házak ablakai vakon meredtek a térre; a legtöbb lakó még az esti misén volt. Boudouin elırelépett, magasra tartotta a fáklyát, és kipislogta a szemébıl az esıt. – Ez a kellemetlen feladat sajnos ránk hárul. – Megfordult, és fintorogva a társaira nézett. – A jó öreg kapitány embereire. – Szeretném ıt is itt látni, kint – morogta a harmadik. – Ahelyett, hogy a tőz mellett hizlalja a hátsóját a palotában. – Ó, Aimery, szerintem van épp elég gondja neki is a trubadúr okozta felfordulással! Ma este ı is megszolgálja a zsoldját, az biztos. – Tényleg – élénkült meg Lucas -, mi is volt az az egész? Mielıtt elindultunk, együtt láttam a királyt néhány templomossal. Vitatkoztak. Baudouin közönyösen vállat vont. – Úgy hallottam, eretneknek tartják a trubadúrt, vagy mi. Elvitték az inkvizítorok, hogy kivallassák. Lucas megborzongott. – Nem is olyan szörnyő itt kint, az esıben. – Az meg mi? Baudouin megfordult, és látta, hogy Aimery egy sikátor szája felé mutat. Éppen csak ki tudott venni valami elmosódott kupacot a földön. Közelebb ment, a fáklya lángja vadul táncolt a szélben. Egy test volt az. Baudouin lehajolt és megrázta a férfi vállát. Nem mozdult. – Fogd meg! – adta oda a fáklyát Aimerynek, aki közben leszállt a nyeregbıl, és odament

hozzá. Miután Aimery elvette a fáklyát, Baudouin a hátára fordította a testet. – Krisztusom! – kiáltott fel Aimery keresztet vetve, amikor meglátta a férfi arcát. – Hiszen ez egy szaracén! Baudouin meglátta a férfi oldalából kimeredı markolatot. A holttest nyitott szemmel meredt az esıbe. A sárfoltok között szürkéskék volt az arca, sebhelyek vöröslöttek rajta, a szakálla vérben ázott. – Szerencsétlen flótás! – Baudouin széthúzta a férfi köpenyét, felületesen végigtapogatta a testét, de nem talált mást, csak egy üres hüvelyt, ami ránézésre a tıré lehetett. – Úgy látom, a saját fegyverével ölték meg. Körbe kell kérdezısködnünk. Talán látta valaki, ki tette. – Mindenki templomban van – felelte Aimery morogva. – A nı, aki jelentette, csak annyit mondott, hogy kiabálást hallott, aztán meglátta, hogy fekszik valaki a sikátorban. Nem látta, ki tette. Jelentjük a kapitánynak, ı majd eldönti, kell-e tovább nyomozni. De nem hiszem, hogy egy ilyenre vesztegetné az idejét. – A holttestre nézett és vállat vont. – Valószínőleg senkinek sem hiányzik. Baudouin felsóhajtott, aztán bólintott. A zekéje ujjával letörölte az arcáról a vizet. – Akkor segítsetek feltenni a lovamra! El kell temetni. – De hová? – kérdezte Aimery, nem lépve közelebb. – Hát nem temetıbe, az biztos – vélte Lucas, megállva mögöttük. Kikötötte a lovát egy cserzımőhely elé, egy oszlophoz. – Valahová csak el kell temetnünk – mondta Baudouin. Elgondolkodtak. – A leprások temetıjébe – bökte ki végül Aimery. – A bélpoklos ispotály nem fogja befogadni – rázta meg a fejét Lucas. – Azt mondjuk, hogy leprás. Akkor be kell fogadniuk. Aimery és Lucas Baudouin felé fordult. Társuk, nem találván jobb megoldást a problémára, vonakodva bólintott. – Jól van. Segítsetek feltenni! A Temple, Párizs, Kr. u. 1266. november 2. Véget ért a prima, Will nagyot ásított, s elindult kifelé a kápolnából. A mise különösen sokáig tartott, mert aznap volt halottak napja, és minden mise alatt külön imákat mondtak az elhunyt testvérekért. Komor ünnep volt ez, különösen a vidám mindenszentekhez képest, bár az idıjárás épp jobbra fordult. A napok óta tartó szél és esı után döbbenetesen tiszta hajnal hasadt, az ég feketébıl türkizbe, majd ragyogó, sugárzó kékbe fordult. Ám ennek hirtelen lehőlés lett az ára. Hajnalban a lovászfiúknak úgy kellett feltörniük a jeget a lovak itatójában. A sár megdermedt, a fő ezüstfehéren csillogott a dértıl. A lovagok rendezett sorban indultak a kápolnából a nagyterem felé. Willnek és a többi fegyver/nıknek meg kellett várnia, míg végeznek a reggelivel, mielıtt maguk is ehettek, ezért a ruhatár felé indult, ahová elızı nap beadta Everard csuháját, hogy a preceptórium szabója megvarrja. – Campbell fegyvernök! Will körülnézett, és látta, hogy egy barna tunikás szolgáló siet felé. Titokzatos arckifejezést öltött, és állandóan a lovagok felé pislogott. – Tessék. – Valaki várja a kapunál! – súgta a fickó. – Kicsoda? A szolga nem felelt, hanem miután gyorsan hátrapillantott a válla fölött, kinyújtotta a kezét Will felé. A tenyerében egy győrött, kék szövetdarab hevert. Will homlokráncolva elvette. – Mi ez? – kérdezte, széthajtva a szövetet. Aztán rámeredt a kiszárított jázminra, ami összemorzsolódva feküdt a győrött szöveten. – Nem mondta meg a nevét! – súgta a szolga. – Csak a lelkemre kötötte, hogy adjam át ezt. Odakint vár, az út mellett. – Azzal biccentett és elsietett.

Will rázárta ujjait a szövetdarabra, és érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve. Ám az elméje nem lett annyira izgatott, mint a teste, és dühösen nyugtázta, hogy Elwen nem tartotta be azt, amire alig egy hete kérte: hogy ne keresse a preceptóriumban. Will némi töprengés után átvágott az udvaron és elindult a folyosó felé, ami a donjon mellett elhaladva a fıkapuhoz vezetett. Nem jutott messze, mikor észrevette, hogy egy lovag közeledik felé. Garin volt az. A többi fegyvernök már eltőnt az udvarról, s az utolsó lovag is épp belépett a nagyterembe. Garin mosolyogva üdvözölte. A szeme azonban valahogy rideg maradt, s amikor megszólalt, a barátságos hangvétel erıltetettnek tőnt. – Will, épp téged kereslek! – Miért? – kérdezte Will, a tunikája zsebébe dugva a kék szövetdarabot. – Nem vagyok biztos benne, de mintha valamelyik nap láttam volna a nagybátyám egyik régi harcostársát itt, a preceptóriumban. Nem ismered? Hasszán a neve. – Igen, itt van – bólintott Will. – Robert azt mondta, a mesterednek is régi barátja. – A barát talán nem a legjobb szó. A mesterem néha megkéri, hogy kutasson fel szövegeket, amiket meg akar venni. Miért kérded? – Semmi, semmi. – Garin a vállát vonogatta, és feszengve felnevetett. Will ismét érezte, hogy feszültség rejlik az erıltetett vidámság mögött. – Csak meg akarom köszönni neki, hogy megpróbálta megmenteni a nagybátyám életét Honfleurnél. A csata után nem volt alkalmam, de nem felejtettem el, hogyan küzdött mellettünk. – Elhallgatott egy pillanatra. – Nem tudod, hol van most? – Tegnap este láttam futólag, de nem tudom, most hol lehet. Azt hiszem, valahol a városban szállt meg. Ennyit tudok mondani. – Will tett egy lépést a kapu felé. – Bocsáss meg, mennem kell. – Kimégy a preceptóriumból? – A mesterem bízott meg valamivel. Ha látom Hasszánt, megmondom neki, hogy keresed. Kiért a donjon hosszú árnyékából és végigment a Rue de Temple-en, ami fölé susogó lombú mogyorófák ágai borultak. Elwen az egyik fal alatt állt, bokáig a vörösesbarna levelek hullámzó tengerében. Fehér ruhát viselt, vállára vetett kék gyapjúkendıjét szorosan összefogta magán. Will odakiáltott neki. A hangját elsodorta egy szélroham, ami megzörgette az ágakat a feje fölött. Elwen körülnézett. Aztán megkönnyebbülés ült ki az arcára. Futva indult a fiú felé, majd bizonytalanul megtorpant elıtte. Will látta, hogy könnyes a szeme, és a haragja azonnal elpárolgott. – Mi a baj? – lépett oda a lányhoz. Elwen a két tenyerébe temette az arcát. – Elwen, mi a baj? – fogta meg a vállát szelíden Will. – Mondd el! A lány néhány pillanat múlva elvette a kezeit az arca elıl. Az arca nedves volt a könnyeitıl. – Azt sem tudom, hol kezdjem. Will, rettenetes dolgot tettem! – Hevesen megrázta a fejét. – Nem így kellett volna történnie! Eszembe se jutott, hogy valakinek baja eshet! – Elwen, mirıl beszélsz? Elwen vett egy mély lélegzetet, és kibontakozott Will ölelésébıl. – És ami a legrosszabb, úgy érzem magam, mintha elárultalak volna. Will némán hallgatta, hogyan ment el Everard a lányhoz, hogyan kérte meg, hogy szerezze meg a trubadúrtól, Pierre de Pont-Evêque-tol a könyvet, amit a pap állítása szerint hat évvel korábban a preceptóriumból loptak el. Aztán Elwen elmondta, milyen alkut kötött Everardral: hogy cserébe nem halogatja tovább Will beavatását. Miután Elwen végzett a történettel, Will egy ideig nem szólt semmit. – Everard megkért, hogy lopd el a könyvet? – kérdezte végül. – Bocsásd meg, hogy a mestered háta mögé bújok, Will, de tudom, mennyire szeretnél már

lovag lenni, és azt hittem, ezzel segíthetek. Nem mintha a könyv valóban a trubadúré lett volna. – Beharapta az ajkát, és lenézett a földre. – Aztán megérkeztek a domonkosok, és annyira féltem, hogy rájönnek, hogy én tettem, hogy azonnal meg akartam szabadulni tıle. Tegnap este, a fellépése elıtt elfogták a trubadúrt. – Miért? – A domonkosok szerint a Grál könyve és az egész elıadása eretnekség. Will állkapcsa megfeszült. – Nos, az a lényeg, hogy te biztonságban vagy. – Én tehetek róla, igaz? Mi lett a trubadúrral? Azt hallottam, hogy amikor a domonkosok nem találták meg a könyvet, azzal vádolták, hogy hazudik nekik egy szolgálólányról, aki elvehette. De hát igazat mondott! Csak én mondtam neki hamis nevet. – Azt nagyon jól tetted. Elwen, te semmirıl sem tehetsz. – Will megrázta a fejét. – Nem tudom elhinni, hogy képes volt rá – motyogta. – Pierre nem rossz ember. A bátyjától örökölte a könyvet, amikor az meghalt. İ csak a költészetét szeretné elıadni. Meg fogják ölni, ugye? – A bátyjától? Elwen elmondta, mit hallott Pierre-tıl Antoine-ról. – Everard azt hitte, hogy Pierre lopta el a könyvet a kincstárból, de nem ı volt. A bátyja, Antoine találta a küszöbén. Egyikük sem tudta, hogy bármi köze van a templomosokhoz. – Hol van most a könyv? – Tegnap este találkoztam Everard emberével, ahogy megbeszéltük, és odaadtam neki. – Everard emberével? – Hasszánnal – suttogta a lány. – Azt mondta, ügyes voltam, és hogy Everard elégedett lesz. Megkérdeztem, hol született, és azt mondta, Szíriában. Megemlítettem, hogy én is szeretnék elmenni a Szentföldre. Biztatott, hogy menjek, mert csodálatos vidék. – És Hasszán elhozta a könyvet ide, Everard-nak? – Azt kellett volna tennie. De Will, a királyi ırség ırjáraton volt tegnap, és nem sokkal azután, hogy elváltam Hasszántól, találtak egy holttestet. Hallottam, amikor Baudouin, az egyik ır jelentette a kapitányának ma hajnalban, amikor vizet hordtam a királynı fürdıjéhez. Rákérdeztem, és Baudouin azt mondta, hogy egy szaracén volt az, akit megvertek és leszúrtak egy sikátorban. – Újabb könnycseppek szaladtak le az arcán. – Azt mondta, a bélpoklosok ispotályában hagyták, a Szent Dénes-kapun kívül, hogy eltemessék. Csak ı lehet az, igaz? – A leprások ispotályába? – Mert szaracén volt. – Everard azt mondta, Hasszán megkeresztelkedett... – Will hangja elhalt. Két kezével beletúrt a hajába. Régebben gyanakodott Hasszánra, de Everard nyersen megrótta bizalmatlanságáért. Ha Everard ezt az egészet titkolta elıle, és képes volt Elwen segítségét kérni a könyv visszaszerzéséhez, akkor vajon mi másban hazudhatott még neki az évek során? – töprengett. A hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet Elwen arcáról. – Mennem kell – mondta, megfogva a kezét és a tenyerébe téve a kék szövetbe tekert jázmint. – Menj vissza a palotába, és ne beszélj senkinek errıl az egészrıl! – Most győlölsz? – Természetesen nem – súgta Will, szorosan magához ölelve a lányt. – Hálás vagyok, hogy ezt is vállaltad értem, Elwen. Éppen csak dühít, hogy ilyen helyzetbe kellett keveredned. – Will érezte, hogy a lány teste ellazul az övéhez simulva. Megsimogatta a haját, aztán hátrahúzódott és megcsókolta az arcát. – Nemsokára megkereslek. ígérem. Amikor Will sietıs léptekkel felbukkant a preceptórium felé vezetı úton, Garin visszalépett rejtekhelyére, a donjon kapufülkéjébe. Elızı este látta Hasszánt elmenni, és úgy vélte, a szaracén a könyvért indul. Már épp a nyomába akart eredni, amikor belebotlott a vizitátor atyába, aki hosszasan beszélgetett vele

egy posztról, ami a ciprusi preceptóriumban ürült meg. Magas pozíció volt, a marsall segédjéé, és a vizitátor tudni akarta, érdekelné-e ıt. Garin azonban nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Rook a Hét Csillagban várja a könyvet, Adelával, és hogy Hasszán egyre messzebb jár. Sietve beleegyezett, hogy elvállalja a posztot, a vizitátor pedig elégedetten közölte, hogy minél hamarabb, még a téli viharok beállta elıtt hajóra kell szállnia Marseillesben. Mire a vizitátor elment, hogy levelet írjon a ciprusi mesternek, Hasszán eltőnt. Garinnak megfordult a fejében, hogy egyenesen a palotába megy de ha elkerüli a visszafelé tartó Hasszánt, akkor elveszít minden esélyt arra, hogy megszerezze tıle a könyvet, ezért végül úgy döntött, hogy marad és vár. Amikor Nicolas de Navarre visszatért a preceptóriumba, azzal a néhány lovaggal, akiket még korábban látott távozni két domonkos barát kíséretében, Garinnak sikerült az istálló elıtt szóba elegyedni az egyikkel, egy fiatal lovaggal, akivel egy hálóteremben aludtak. – Mi történt a palotában, Etienne? – kérdezte halkan. – Nem lenne szabad tudnod – morogta Etienne, átadva a lova kantárját egy lovászfiúnak. – Tudod, hogy itt semmi sem marad titokban. Etienne rápillantott Nicolas de Navarre-ra, aki valamivel távolabb beszélgetett a vizitátorral, és közelebb hajolt Garinhoz. – Elfogtuk a trubadúrt, és a domonkosok letartóztatták. – Remek! – préselt ki egy mosolyt magából Garin. – Örülök, hogy megvan a fattyú. Etienne komor elégedettséggel bólintott. – Nem hiszem, hogy valaha is újra írni fog rólunk. – És mi lett a könyvvel? Amirıl az emberek azt hiszik, az ördög írta? – Nem találtuk meg. A trubadúr megpróbált elhitetni velünk valami ostobaságot, hogy egy szolgáló ellopta tıle, de Nicolas testvér nem lelte a lány nyomát. – Miért nem? – A trubadúr azt mondta, Grace a neve, de az udvarmester szerint nem dolgozik ilyen nevő lány a palotában, a fickó leírása alapján... szıke és csinos... ez alapján meg nem sokra jutottunk. – Etienne testvér! Etienne megfordult Nicolas de Navarre szigorú kiáltására. – Mennem kell. Garin álmatlanul töltötte az éjszakát. Kezdett aggódni, hogy Hasszánnak talán nem is kell visszavinnie a könyvet, mert a pap valahol máshol akarja elrejteni. A beszélgetésük után követte Willt, és érdeklıdve figyelte, hogy nem a városba megy, hanem letér az útról. Nem ismerte fel azonnal a nıt, akivel a fák alatt találkozott. Meglepte Elwen átalakulása lapos mellő kislányból, akinek az életét megmentette Honfleurnél, gyönyörő, fiatal nıvé. Nem hallotta, mirıl beszélnek, de látta, hogy a lány ideges, Will pedig izgatott. Miközben nézte ıket, eszébe jutott, amit Etienne mondott a szolgálóról, és hirtelen izgalom lett úrrá rajta. Elwen udvarhölgy volt a palotában. Will jóformán egész idı alatt háttal állt neki, és elég távol voltak ahhoz, hogy észrevétlenül átvehessen a lánytól egy könyvet. Garin győlölettel eltelve gondolt rá, hogy talán Will foglalta el azt a helyet Everard titkos társaságában, amit a nagybátyja neki szánt. Amikor Will feldúlt arccal elviharzott mellette, Garin még mélyebbre húzódott a kapufülkében. Meg kell szereznie azt a könyvet! Ha nem teszi, semmit sem ér az élete. Rook és Edward gondoskodni fog róla. Amikor odaért Everard lakószobájához, Will nem kopogott az ajtón, hanem belökte az ajtót és becsörtetett. Az öklében ott szorongatta Everard csuháját. Miután elvált Elwentıl, eredeti szándékát követve a ruhatárba ment, hogy elhozza a megvarrt ruhát, és hogy lehiggadva gondolkodjon egy kicsit, mielıtt odaáll a pap elé. Nem sikerült. Minden egyes lépéssel, ami közelebb vitte Everard szobájához, csak tovább nıtt a haragja, míg kemény,

hideg csomóvá nem győlt a gyomrában. Everard ijedten nézett fel a falnak csapódó ajtó döndülésére. Will nem látta a papot sem matinumon, sem prímán. Az öreg az ablakpárkányon ült, és halottsápadtan, a függönyt félrehúzva bámult kifelé; csak a szeme körüli mély karikáknak volt valami színe az arcán. Ügy nézett ki, mint aki egész éjjel nem aludt. Will Everard lábához lökte a fekete csuhát. – Hogy viselheti egy ilyen önzı ember ezt az öltözéket? – Mit jelent ez? – károgta Everard. Visszaengedte a függönyt a helyére, félhomályba borítva a szobát. – Azt te mondd meg! – Mirıl beszélsz...? – Most találkoztam Elwennel – lépett oda hozzá Will. – Tudod, mit mondott? – Elwennel? – suttogta a pap, s reszketve felállt. – Hol van? Will kissé meghökkent Everard sürgetı hangjától, de folytatta. – Elmondta, mire vetted rá. Hogy elmentél hozzá, és megkérted, lopjon el egy könyvet a trubadúrtól, akirıl mostanában mindenki beszél. – Mit mondott, sikerült elvenni? Vagy Hasszán... Hasszánról nem mondott semmit? – Elasszán halott. – Will azonnal megbánta, hogy olyan érzéketlenül vetette oda a szavakat. A pap arcát ıszinte fájdalom torzította el. – Micsoda? – Hasszán meghalt – ismételte meg Will halkan. – Legalábbis Elwen szerint. A királyi ırség talált egy arabot, akit tegnap éjjel meggyilkoltak a városban. Everard egy pillanatig döbbenten állt, majd odabotorkált az ágyához, és súlyosan, nehezen kapkodva a levegıt, lehuppant rá. – Nem! – suttogta. – Istenem, nem! Will érezte, hogy elpárolog a haragja, ahogy meglátta az Everard arcára kiülı rémületet. Odalépett az asztalhoz, amin mindig állt egy korsó bor, és töltött egy kupával. Everard ráhajlította két jó ujját a kupa szárára. Néhány korty után nekitámasztotta a fejét a falnak, és lassan vett néhány mély lélegzetet, melyek mindegyikét magas, sípoló hang kísérte. Erıtlenül az ablak elıtt álló szék felé intett. – Ülj le! – Inkább állnék. A beálló csendet csak az ablaktáblákat zörgetı szél törte meg. A függöny meglebbent, aztán lassan visszahullott a helyére. Everard felnézett Willre. – És a könyv? – kérdezte végül. – Odaadta Hasszánnak? – Miféle könyv az? – kapott erıre ismét Will haragja. – Mi a pokol vett rá, hogy a hátam mögött megparancsold a nınek, akit... – Will észbe kapott. – ... megparancsold Elwennek, hogy ellopja neked? – Nem volt más választásom. – De volt! Megkérhettél volna engem! Örömmel vállaltam volna, csak ne ıt sodord veszélybe! És az egész megint valami fontos szövegért? – Te nem tudtad volna megszerezni – felelte Everard. Kimerült, ráncos arcára kezdett kiülni a bosszúság. – Csak Elwen juthatott Pont-Evêque közelébe anélkül, hogy felfigyeltek volna rá. Mindent tudnom kell, fegyvernök! Mondd el, amit a lánytól hallottál! – A vizitátornak kellene elmondanom inkább. Nem volt jogod ezt kérni Elwentıl! – Jusson eszedbe, hogy nem hatnak meg az üres fenyegetések! – vonta össze a szemöldökét Everard. – Ez nem üres fenyegetés! – El sem tudod képzelni, mi forog kockán! – csattant fel a pap erılködve, rekedten. Will szóra nyitotta a száját, aztán megrázta a fejét. – Mit keresek én itt? Úgysem fogsz bocsánatot kérni, vagy bármit is megmagyarázni, igaz?

– Elindult az ajtó felé. – William! Will kezével a kilincsen megtorpant. Everard arcára árnyék vetült, szemöldöke szeszélyes párkányként ugrott ki szeme fölé, felsı ajka felfelé görbült, ahogy szokott, a sebhely miatt. Will próbálta kifürkészni az arcát, de nem tudott rájönni, miért akkor szólította – a szolgálatában töltött évek során elıször – a keresztnevén Everard. – Maradj! – mondta Everard. – Kérlek! Mindent elmondok.

25.

Aleppo, Szíria Bajbarsz a széles, boltíves ablak elıtt álldogált, a sivatag felıl fújó meleg szélben. A fürdıtıl még nedves haja sötét sávokban tapadt fejére. A szél füst, főszerek és trágya szagát hozta felé a lópiacról. Alatta, a citadella vastag falainak tövében terült el Aleppo városa, Szíria koronájának ékköve. A lenyugvó Nap fénye aranyszínbe vonta a mecsetek és madraszok fehér kupoláit, a minaretek ékszertői pedig útjelzıkként ragyogtak. A citadella egyik poros udvarán lovas labdajátékot játszottak. A lóháton ülı alakok parányiak voltak ebbıl a távolságból. Bajbarsz imádta a játékot: a gyorsaságát és a vadságát. A legjobbak közé tartozott a pályán. Egy ideig figyelte a mérkızést, majd visszahúzódott lakosztálya hővösébe. A tágas szobákban nem sok bútor kapott helyet; fenségük az építésükben nyilvánult meg, nem a berendezésükben. A mozaikpadlót fekete-vörös márványoszlopok kötötték össze az aranyozott mennyezettel, a falakat fával borították be és gyöngyházzal rakták ki. Minden boltívet stukkók díszítettek, a padlóra szınyegeket terítettek. Bajbarsz odament egy márványemelvényhez, amin gyémántokkal kirakott serleg és egy kancsó állt. Töltött egy kis kumiszt, és leült párnázott székére, de amint felhajtotta a serleg tartalmát, ismét felállt. A száfedi gyızelem óta úgy érezte, dühítı lassúsággal halad a frankok elleni hadjárata. Mint arra Kalavun felhívta a figyelmét, a keresztények bizonyára nem így éreznek. Száfed után Bajbarsz mindössze néhány nap alatt elfoglalt még egy templomos erıdöt. Egy hét múlva lerombolt egy falut, aminek ıshonos keresztény lakói, mint megtudta, jelentéseket küldtek a seregei mozgásáról Akkonba, a frankoknak. Ezután erejét fitogtatva végigmasírozott a seregével a tengerparton. Minden keresztényt megöltek, akivel csak találkoztak. És ez még semmi nem volt a kilikai eredményekhez képest! Miközben Bajbarsz Száfednél ostromolta a templomosokat, Kalavun, akit a szíriai csapatok parancsnokává léptetett elı, a sereg felé északra vezette, az örmény keresztények ellen. Átkelt a hegyeken, az ellenség hátába került, és lerohanta királyságukat. Egy hónapja tért vissza Aleppóba, füstölgı romokat hagyva az örmény városok helyén, arannyal megrakott szekerekkel és negyvenezer rabszolgával. De azóta semmi. Bajbarszt féregként rágta a türelmetlenség. Míg tisztjei és katonái pihentek, ı megbeszéléseket tartott a regimentek parancsnokaival, találkozott a szövetségeseivel, és órákon át tervezgette a frankok elleni következı hadjáratot. Ám a parancsnokok annyira elteltek a nyári gyızelmekkel, hogy nem voltak kiéhezve újabbakra. Bajbarszban egyre nıtt az elégedetlenség. Aznap estére össze is hívott egy tanácskozást, hogy ezt megmondja a vezéreinek is. Lépteket hallott, hátrafordult. Egy boltív alatt, amin a Nincs más isten, csak Allah és Mohamed, az ı prófétája felirat állt, egy sor szolga lépett be. Az eunuchok lehajtott fejjel sorjáztak be a szobába, fésőkkel, késekkel és olajokkal teli tálcákat tartva kezükben. Az egyikük magasra tartotta Bajbarsz aranysárga köntösét és turbánját.

– Felség, azért jöttünk, hogy felöltöztessünk. – Ez nyilvánvaló. Bajbarsz lehunyt szemmel állt, miközben a szolgák serénykedtek körülötte. Hiába telt el hat év, még mindig nem tudta megszokni, hogy mindenben kiszolgálják. Mindig is jobban szeretett egyedül öltözködni, de szultánként méltatlan lett volna ilyesmivel foglalkoznia. A szolgák kezei könnyő, gyors pillangókként repkedtek testén és fején, megfésülve haját, levágva szakállát, olajat masszírozva a bırébe. Elıször fehér selyeminget adtak rá, nadrágot, puha bırcsizmát, végül pedig a köntösét. A felkarján lévı két hímzett szalagon a neve és a címe volt olvasható. Elé tartottak egy tükröt. Bajbarsz szemügyre vette magát a fényesre csiszolt fémlapban. Egy magas, erıs férfi nézett vissza rá; az arca napbarnított, vonásai kemények és mélyek; szemei láttak már diadalt és vereséget egyaránt; kezei erısek, eresek és bırkeményedésesek. Az arany és a finom ruhák alatt még mindig harcos volt. Megnyugtatta a tudat. – Uram! Bajbarsz elfordult a tükörtıl a belépı Omár felé, aki aranysárga köpenyt viselt, szakálla és haja olajtól csillogott. Omár meghajolt. – A trónterem készen áll. Hívassam a kormányzókat? – Nem – rázta meg a fejét némi töprengés után. Odament Omárhoz, és rátette a kezét bajtársa vállára. – Sétálj egyet velem! – Természetesen – felelte Omár meglepetten, de örömmel. Bajbarsz ment elöl a széles folyosókon, el a tanácsadók és tisztviselık szobái elıtt, át a márvánnyal kirakott fogadótermeken, ahol a kormányzók, katonák és rabszolgák abbahagyták, amit csináltak, és meghajoltak a szultán elıtt. Hamarosan eljutottak egy árkádhoz, ami egy, a felette lévı erkélyektıl árnyas udvarra nyílt. A középen álló szökıkút vize a padlóba mélyesztett csatornákban folyt szét. Karcsú fák, lombos növények és illatos virágok varázsolták paradicsomivá a helyet. A víz csobogása mellett madárcsicsergés hallatszott egy nagy kalitkából. Bajbarsz megállt a kalitka mellett, íelvett egy maréknyi magot az odakészített tálból, és bedobta. – Bámulatos ez a citadella, nem gondolod, Omár? – mondta, a ülıkéikrıl leszálló madarakat figyelve. – Mindig is annak tartottam, felség. Bajbarsz elmosolyodott. – Jobb szeretném, ha barátomnak szólítanál, legalábbis amikor kettesben vagyunk. A felség annyira hivatalos olyasvalakitıl, aki oly régóta ismer. – Ugy lesz, szadik! – viszonozta a mosolyt Omár. – Ám közel sem olyan csodálatos — folytatta Bajbarsz —, mint az a citadella, amit Szaladin épített magának Kairóban. Nemcsak hatalma székhelye volt, hanem a jelképe is. Én is akarok valami hatalmasat építeni. – Omár észrevette, hogy Bajbarsz tekintete a messzeségbe réved. – Valamit, ami az idık végezetéig állni fog. – Már eddig is sokat építettél. Megerısítetted Kairót, kórházakat és iskolákat alapítottál, és... – Nem kıbıl – vágott a szavába Bajbarsz. – Nem ilyesmire gondolok. – Elfordult a kalitkától, és felment egy lépcsın. Az erkélyek mellett elhaladva feljutott egy sétányra, amirıl egész Aleppót be lehetett látni. Omár követte. Amikor felértek, Bajbarsz rákönyökölt a mellvédre. – Ma reggel kimentem a városba. – Egyedül? Óvatosabbnak kellene lenned. – Tudod, mit láttam? – fordult felé Bajbarsz. – Nyugati bortól részeg katonákat, gyapjút és sót áruló kereskedıket, latin gondolatokkal teli könyveket. A sikátorokban nyugati nık árulják magukat a harcosainknak. Szaladin hatalmas uralkodó volt, ezt nem tagadhatom. Tudta, hogyan nyerjen csatákat, hogyan egyesítse és vezesse a népeket. Mégis kudarcot vallott. Az országunk még mindig fertızött.

– A halál a legjobb terveket is keresztülhúzza. – Szaladint nem a halála gátolta meg abban, hogy megszabaduljon ellenségeinktıl. Hajlandó volt tárgyalni, elfogadta a megadást, és csak akkor ölt, ha nem maradt más választása. A könyörülete az oka annak, hogy még nem vagyunk szabadok. Szaladin a kard volt, Omár, én azonban a Számszeríj vagyok. Én messzebbre fogok lesújtani. Amit én akarok felépíteni, az a Nyugat befolyásától mentes jövı. – A keresztény seregek legyızése önmagában is hatalmas próbatétel. De a befolyásukat? Az megfoghatatlan. Hogyan akarsz harcolni ellene? – Nagyon egyszerő. Holnap megparancsolom, hogy zárjanak be minden kocsmát Aleppóban. Aztán kitiltom a városból a szajhákat. Kiőzöm és a sivatag könyörületére bízom ıket. Én ugyanis nem leszek könyörületes egyhez sem. -Bajbarsz elindult lefelé a lépcsın, vissza az udvar fölötti erkélyre. – De az embereink – sietett utána Omár, próbálva lépést tartani vele – már hozzászoktak ezekhez a dolgokhoz. – Akkor majd hozzászoknak a hiányukhoz is. Allah nem engedi, hogy igyunk. – És a nık? A férfiaknak szükségük van... a megnyugvásra, amit kínálnak. És akkor már inkább a nyugatiak legyenek az alantas vágyaik célpontjai, mint a saját asszonyaink! – A dolgozóknak a munkájukra és a feleségeikre kell figyelniük, a katonáknak meg a kormányzóknak pedig ott vannak erre a célra a rabszolganık. – Sok rabszolganı nyugati. Az nem ugyanaz? Bajbarsz megállt. – A rabszolgák nem járnak-kelnek szabadon az utcáinkon, kelletve magukat a férfiaknak. A hatalmunkban vannak, mi parancsolunk nekik. Óriási a különbség! – jelentette ki Bajbarsz ellentmondást nem tőrıen. – Egyébként is, a mai tanácskozás után fontosabb dolgok kötik majd le a katonákat. – Még mindig el akarod mondani a kormányzóknak, hogy mi tervezel? Határozottan lebeszélnélek róla, szadik. Most tértek vissza egy hadjáratból. Idı kell nekik, hogy kipihenjék magukat, hogy kiélvezzék a gyızelmüket. Neked is idı kell. – Éppen idınk nincs, Omár. A frankok vissza fognak vágni Száfedért, ebben nem kételkedem. Le akarok csapni, mielıtt még komolyabb erıket vonnának össze. Fel akarom morzsolni és legyızni ıket, mielıtt egyáltalán esélyük lenne harcolni. Meg akarom rémíteni ıket. – De a kiszemelt célpontod... – tárta szét Omár a két karját – .. .hatalmas. Mielıtt Bajbarsz válaszolhatott volna, futó lábak dobogása hallatszott. Egy fiatal nı szaladt feléjük, kibontott haja ziláltan verdeste vállát. Egy kisfiú futott mellette, a kezét szorongatva, kétségbeesetten próbálva tartani a lépést. Két bahri harcos üldözte ıket. A nı megtorpant Bajbarsz és Omár elıtt. A kisfiú hevesen lihegett, és félve nézett hátra a válla fölött a katonákra, akik Bajbarsztól tiszteletteljes távolságban álltak meg. A fiú szipogva megtörölte az orrát aranysárga inge bı ujjában. Bajbarsz rámeredt. Gyanúsan hasonlított arra az anyagra, amibıl saját köntöse készült. – Hívd vissza a kutyáidat! – förmedt rá a nı. – Beszédem van veled! – Bocsáss meg, felség! – hebegett az egyik ır. – Tudjuk, hogy senki sem zavarhat, de egyszerően nem tudtuk megállítani! Bajbarsz egy biccentéssel elbocsátotta az ıröket, majd odafordult feleségéhez. – Mit akarsz, Nizam? – Azt, hogy fordíts több figyelmet a fiadra! Bajbarsz hátralépett, ahogy Nizam felé lökte a fiút. A hatéves Baraka Hán pisze orra kivörösödve, nedvesen csillogott, keskeny metszéső, anyjáéhoz hasonlóan sötétbarna szeme könnyben úszott. Hullámos, barna haja nedves csigákban lógott a homlokába, alsó ajkát csökönyösen lebiggyesztette. Bajbarsz sötét pillantást vetett a feleségére, mosolyt erıltetett az arcára és beletúrt fia hajába. Baraka Hán még jobban lebiggyesztette az ajkát, és megpróbált

anyja lábába kapaszkodni. Bajbarsz jóindulatúan felnevetett, felkapta a fiút és játékosan fejjel lefelé fordította, ahogy azt a katonáitól látta, amikor a fiaikkal játszadoztak. A gyerekek általában élvezettel visongtak, és folytatást követeltek, de a saját fia a legnagyobb csalódására csak sírni kezdett. Bajbarsz letette a fiút, és megpaskolta a fenekét. – Menj anyádhoz akkor. – Felegyenesedett, és ránézett Nizamra. – Ez meg mi rajta? – intett a saját köntöséhez annyira hasonló aranysárga ing felé. Zavarta, bár maga sem tudta volna megmondani, miért. – Úgy öltöztetem, ahogy te öltözködsz – felelte Nizam, félreseperve Bajbarsz kezét, és felkapva a fiút. A karjaiba zárva ringatni kezdte, susogva csitítgatta, majd érzéki ajkát szorosan összepréselve szúrós pillantást vetett Baj-barszra. – Ahogy a trón örököséhez illik. Bajbarsz érezte, hogy elönti a düh. Kivette a fiút az anyja karjából, letette, mire az megint sírni kezdett. Omár elmélyülten tanulmányozta az egyik falikárpitot. Bajbarsz megragadta Nizam karját, és odarángatta egy nagy ablakhoz, ami az udvarra nézett. Amikor a felesége megállt a betőzı napfényben, észrevette, hogy fehér ruhája szinte teljesen áttetszı. Látta csípıje finom ívét, a combját, barna lábát, melle körvonalát. Félrenézett. – Amikor Baraka Hán elég nagy lesz, mellettem fog állni, harcosként és örökösömként. De addig, ahogy már megmondtam, hozzád tartozik. – Akarok még egy fiút, Bajbarsz! – suttogta Nizam. – Nemcsak szultán vagy és katona, hanem férj és apa is. Ne feledkezz meg az irántam való kötelességeidrıl! Bajbarsz visszafordult felé. – Fordítok rád annyi idıt, amennyit kell. Ezer ágyasom lehetne, még sincs egy sem. – És velük is úgy bánnál, mint velem? – Palotáid vannak, gyönyörő ruháid, szolgáid. Nem bánok rosszul veled, Nizam. – Mert sehogy nem bánsz velem! Egy szultánnak több örökös kell, Bajbarsz. Teljesítsd a kötelességed, és megajándékozlak még eggyel! Bajbarsz nekidılt a falnak, és félig lehunyta a szemét. Háborúzni sokkal egyszerőbb volt, mint egy asszony kedvében járni: a nık ravaszak, mint a kígyók és kifürkészhetetlenek, mint a csillagok. Rettegett a feleségével való találkozásoktól, mert ezek az alkalmak mindig óhatatlanul kimerítették. Az elsı felesége, aki meghalt, amikor egy kislányt szült neki, ugyanilyen követelızı volt, de nem annyira rakoncátlan, mint ez. A harmadik felesége, Fatime, még nem szült gyermeket, s így Nizam tisztában volt saját helyzete szilárdságával. Ám Bajbarsz, bár hálás volt neki, amiért fiúval ajándékozta meg, képtelen volt szeretni Nizamot, ami addig nem is zavarta, amíg nem kellett a nıvel egy légtérben lennie. – Hamarosan felkereslek – motyogta. – De most menj! Hagyj magamra! Nizam összehúzta a szemét. Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, aztán inkább hallgatott. Vett egy mély lélegzetet, és bólintott. – Hamarosan – visszhangozta, majd sarkon fordult és hüppögı fia kezét megfogva elindult a folyosón. Bajbarsz elgondolkodva nézett utánuk, és rájött, hogy nem Baraka Fián öltözéke zavarta. Hanem maga a fiú. A kormányzói fiai, de néha még a lányai is, egymással versengve másztak fára vagy kardoztak fakardjaikkal. Figyelmesen ültek a madraszokban, és egész szakaszokat tudtak felmondani a Koránból. Ezzel szemben az ı fia semmiféle tehetséget vagy érdeklıdést nem mutatott a testmozgás iránt; a mővészetekrıl és a tudományokról nem is beszélve. Bajbarsz szomorúan gondolt rá, hogy ez valószínőleg az ı hibája. Túl sokáig hagyta a fiút a háremben. Nizamnak igaza van. Baraka FIánnak férfiak, harcosok társaságában kell lennie. – Omár, azt akarom, hogy szerezz nevelıt Barakának!

26. A Temple, Párizs Kr. u. 1266. november 2. Hallottál már – kezdte Everard – Gérard de Ridefort-ról? Will rekedten felsóhajtott és megfordult, de nem zárta be az ajtót. – Templomos nagymester volt, közel száz évvel ezelıtt. Mi van vele? – Ülj le! – parancsolta Everard, a szék felé csettintve ujjaival. Összevonta a szemöldökét, amikor Will az ajtóban maradt. – Akarod hallani, vagy nem? Will bezárta az ajtót és leült. – Ha bárkinek beszélni mersz errıl – kortyolt bele Everard a borába, véreres tekintetét Willre szegezve -, Istenre, Jézusra és az összes szentekre esküszöm, hogy megöllek. – Megborzongott, és magára húzott egy takarót. – Gérard de Ridefort azután lépett be a rendbe, hogy III. Rajmund tripoliszi gróf lovagjaként eltöltött néhány évet a Szentföldön. Én akkor hallottam róla elıször, amikor felvettek a rendbe, jó ötven évvel ezelıtt. Azok szerint, akik ismerték, Ridefort a belépése elıtt összekülönbözött Rajmund gróffal, aki nem adott neki egy birtokot, amit korábban neki ígért. Ahogy hallottam, De Ridefort agresszív, sértıdékeny ember volt, aki abban a meggyızıdésben élt, hogy nincs nála fontosabb sem a rendben, sem általában véve a világon. Talán ez a gıg és a gıgöt gyakran eltakaró tekintélyes fellépés segítette elırejutását a rendben. Akárhogy is, az akkor még keresztény kézen lévı Jeruzsálemben összehívott generális káptalani győlés ıt választotta nagymesterré elıdje halála után. – Egy évvel késıbb meghalt Jeruzsálem királya. Az utódja, az unokaöccse még gyerek volt, és gyámjául III. Rajmundot, Tripolisz grófját, de Ridefort korábbi hőbérurát jelölték ki. A gróf azonban nem sokáig állhatott a trón mögött: meghalt az új király, és nem hagyott maga után örököst, kivéve talán anyját, Sibyllát, aki egy francia lovaghoz ment feleségül. Az asszony azonnal bejelentette a trónigényét és gyorsan meg is koronáztatta magát és a férjét, Guy de Lusignant, más néven Lusignani Guidót Jeruzsálemben, a négy tengeren túli keresztény állam legfıbb hatalmi központjában. Legnagyobb támogatója Gérard de Ridefort volt, aki örömmel lökte el Rajmund kezét a koronától. – Erıink akkoriban fegyverszünetet kötöttek a muszlimok urával, Szaladin-nal. Ám amikor az új királynı egyik támogatója megtámadott egy arab karavánt, s ezzel felrúgta a fegyvernyugvást, megingott a béke. – Everard hevesen felköhögött és beleköpött a tenyerébe. Kinyújtotta üres kupáját tartó kezét. Will töltött neki. – Rajmund gróf – folytatta Everard, miután leöblítette a torkát -, aki Ride-fort-ral ellentétben mővelt és az arabok szokásait jól ismerı ember volt, megpróbálta megbékíteni Szaladint. Szaladin, akit nagyon felbıszített a kereskedelmi útvonalai elleni támadás, azzal a feltétellel ült le tárgyalni, hogy a gróf megengedi a fiának és egy egyiptomi zászlóaljnak, hogy átvonuljanak az egyik galileai birtokán. Rajmund beleegyezett, és megüzente a seregének, hogy ne támadják meg az arab csapatot. Ám épp akkor vonult át a térségen egy csapat de Ridefort és az ispotályosok nagymestere vezetésével. De Ridefort tudomást szerzett a megállapodásáról, és Rajmund parancsa ellenére csapdát állított az egyiptomiaknak. – Az egyiptomiak állítólag közel hétezren voltak. De Ridefort-nak és az ispotályos nagymesternek együttesen volt százötven lovagja. Az egyik túlélı szerint az ispotályosok vissza akartak vonulni, ám de Ridefort gyávának nevezte a nagymesterüket, és egyedül, a saját embereivel indított rohamot a muszlimok ellen. Mindössze hárman élték túl a csatát, köztük de Ridefort. Szent János lovagjainak nagymestere elesett. Ezzel újabb szög került mindkét rendünk koporsójába. – Mindkét rendünk? – kérdezte Will, miközben Everard belekortyolt a borába. – Nem akarok ellenségesnek tőnni, de az ispotályosok nem éppen a legszorosabb szövetségeseink.

– Akkor sem a történetünket, sem a szabályzatunkat nem ismered, főnek a zászlaja alá győlnél, ha a miénk elveszne a csatában? – Everard nem várta meg a választ. – Szent János zászlaja alá. Nem, fegyvernök, sok-sok éve szövetségesek vagyunk, a köztünk lévı különbségek, pontosabban szólva: hasonlóságok ellenére... – homlokráncolva elhallgatott. – Akarod hallani? Akkor ne szakíts félbe még egyszer! Will csendben maradt. – De Ridefort támadása után végleg felborult a béke Szaladin és az erıink között. Rajmund grófnak nem maradt választása, mint félbehagyni a tárgyalásokat a muszlimokkal, Szaladin pedig háborút indított. Guido, Jeruzsálem királya az egész Szentföldrıl hadba hívta a lovagokat, és az egyesített sereg felvonult Szaladin Tibenásnál állomásozó serege ellen. Rajmund gróf, akinek a feleségét és a gyermekeit fogva tartotta a városban Szaladin, azt tanácsolta Jeruzsálem királyának, hogy várjanak, amíg a nyári hıség szét nem szórja a muszlim sereget, noha tudta, hogy ezzel kockára teszi családja életét. De Ridefort kigúnyolta a grófot, árulással vádolta, és támadásra biztatta a királyt. Az ingatag Guidót és feleségét a nagymester támogatta a trónigényében, így könnyen rá lehetett venni, hogy az ı tanácsát kövesse. – Másnap kivonult a sereg a kopár dombokra, amik között egyetlen kút vagy forrás sem akadt. Könnyő célpontot jelentettek a muszlim íjászoknak, akik folyamatosan zaklatták ıket. Amikor késı délután Tiberiás közelébe ért az elıvéd, megritkítva az íjászoktól és elfáradva a hıségtıl, a Holt-tenger közelében, a hattini fennsíkon sorakozott fel. A tó partján ott várakozott Szaladin negyvenezer harcosával. – Everard belekortyolt a borába. – A seregünk víz nélkül töltötte el az éjszakát és reggel arra ébredtek, hogy lángol a fennsíkon a fő. A füstben és a zőrzavarban Szaladin seregre rohamra indult, és egész nap, sıt még másnap is, hullámokban támadott. – A seregünk végül elesett, sokan inkább a szomjúságtól, semmint a kardoktól. Rajmund gróf és az emberei megmenekültek, de a többieket elfogták vagy megölték. Mindkét oldalon számtalan katona halt meg feleslegesen aznap. – Feleslegesen? Hiszen a földünket, a népünket védelmeztük! A szaracénok megölik a férfijainkat, meggyalázzák az asszonyainkat és rabszolgasorba vetik a gyerekeinket! – És mi talán nem? – csattant fel Everard. – Ki kezdte a háborút, fiú? – követelte. – A muszlimok? Nem. Mi kezdtük. Mi mentünk oda a partjaikra, mi égettük fel a városaikat, mi őztük el a családokat az otthonaikból, mi mészároltuk le a férfiakat, nıket és gyerekeket, míg patakokban nem folyt az utcákon az ártatlanok vére! Mi állítottunk templomokat a mecsetjeik helyére, mert méltóbbnak tartottuk magunkat arra, hogy ott imádkozzunk, mert azt hittük, hogy a mi Istenünk az egyetlen igaz Isten. – Úgy hiszik a muszlimok is – vágott vissza Will -, de még a zsidók is! Mind a saját Istenünket tartjuk az egyetlen igaz Istennek. Kinek van akkor igaza? – Talán mindenkinek – felelte Everard kurtán. – Nem tudom! – sóhajtott fel. – Azt azonban tudom, hogy a háborúban mind egyformák vagyunk. Nıket erıszakolunk meg, templomokat mocskolunk be, fosztogatunk, gyilkolunk. Hattinnál nem a földünket és a népünket védelmeztük. Gérard de Ridefort keresztes hadjáratát vívtuk Rajmund gróf ellen. Ez vezette a seregünket arra a síkságra. Nem kellett volna ott lennünk! És nem is lettünk volna, ha a nagymesterünk nem olyan vérszomjas. Túlélte a csatát, bár Szaladin fogságába esett, de több mint kétszáz lovagunkat lefejezték. Mivel aznap oly sok katonánk esett el, Szaladin és a muszlimok vissza tudták foglalni Jeruzsálemet. Csak annak örülök – mondta Everard indulatosan -, hogy de Ridefort láthatta, hogy a Szent Várost kitépik mohó kezébıl! Will döbbenten hallgatta, hogy a pap így beszél az egyik korábbi nagymesterrıl. Soha nem találkozott még a rend vezetıjével, de Thomas Bérard, a jelenlegi nagymester, aki Akkon városában állomásozott, mindig is távoli, istenszerő alak volt számára, akirıl csak a legmélyebb tisztelettel lehetett szólni. Istenkáromlásnak tőnt bírálni valakit, aki egykor ezt a

posztot töltötte be, még ha meg is halt már. – De Ridefort vezetése semmi mást nem hozott a rendnek – folytatta Everard -, csak öldöklést, ám halála, amikor bekövetkezett, valami rendkívüli születésének lett az elıhírnöke. – Négy évvel a hattini csata után, körülbelül akkor, amikor én születtem, egy Robert de Sablé nevő lovagot választottak de Ridefort utódjául. De Sablé Oroszlánszívő Richárd angol király harcostársa volt, és sok mindenben egyetértett Richárddal, a Szaladin iránti ıszinte tiszteletében is. A hattini csatát követıen Szaladin sokkal kevesebb vért ontva foglalta el Jeruzsálemet, mint egy évszázaddal korábban mi. A háború csak a gyıztesnek hajt hasznot, a békével viszont mindenki jól járhat. Robert de Sablé tudta ezt. És tisztában volt a posztja súlyával is. – Akkoriban a rend a világ leghatalmasabb testvérisége volt, ahogyan ma is az. Az azóta eltelt másfél száz év alatt, hogy alapítónk, Hugues de Payns elsıként magára öltötte a fehér köpenyt, királyokat ültettünk trónra és taszítottunk le, háborúkat indítottunk és nyertünk meg, segítettünk királyságokat alapítani, és birodalmat építettünk magunknak. A rend csak a pápának tartozik engedelmességgel, és Krisztus katonáiként, akiket az Anyaszentegyház szentelt fel, hatékonyan terjesztjük Isten akaratát a földön. Mi vagyunk a Mennyország kardja, és a nagymester a kéz, ami ezt a kardot forgatja. Ez pedig súlyos felelısség. – De Ridefort a saját céljaira használta ezt a hatalmat, saját bosszúját teljesítette be általa egy másik halandó emberen, amivel ezrek halálát okozta és megingatta a szentföldi pozícióinkat. De Sablé gondoskodni akart róla, hogy Hattin ne történhessen meg még egyszer: hogy egyetlen nagymester se használhassa a saját személyes vagy politikai céljai megvalósítására a rendet. Vissza akart helyezni minket Isten kezébe. A rend egységének megóvása érdekében de Sablé titokban létrehozott egy testvériséget. Anima Templinek nevezte el: a Templom Lelkének. De Sablé a rend magas rangú tisztségviselıi közül választotta ki a Testvériség tagjait; azokat, akik pozíciójuknál fogva képesek lehettek templomos testvéreik tudta nélkül teljesíteni az Anima Templi kívánságait. Kilenc lovag, két pap és egy fegyvernök alkotta a Testvériséget: tizenketten voltak, mint Krisztus tanítványai, s ahogyan az apostolok feladata is a hit megırzése és terjesztése volt, úgy a Testvériség is a rend ırzését és irányítását vállalta magára. Volt egy tizenharmadik hely is: az İrzıé. Az İrzı, egy megbízható ember, akit a renden kívülrıl választottak, közvetítıként léphetett fel a Testvériség tagjai közötti vitákban, és tanácsot, illetve katonai vagy pénzügyi segítséget nyújthatott. De Sablé jó barátját, Oroszlánszívő Richárdot választotta erre a feladatra. Az eredeti szándéka az volt, hogy megvédje a rendet azoktól, akik saját vágyaik teljesítésére akarják felhasználni hatalmát. Késıbb azonban a béke ügyének elımozdítása lett a fı cél. – Mint mondtam, de Sablé tudta, hogy a háború csak a gyıztesnek hajt hasznot, a békével viszont mindenki jól járhat. Élénkíteni akarta a kereskedelmet Kelet és Nyugat között, és osztozni a két világ tudásán, hiszen különösen az arabok sokkal többet tudtak nálunk például az orvostudomány, a geometria és a matematika területein. A Testvériség ezért igyekezett barátságot kötni minél több kultúra befolyásos alakjaival, és győjteni kezdte a tudást, hogy továbbadja azt a mieinknek. A rend lett az álcájuk, melynek leple alatt elrejtıztek, a rend kincstára, erıforrásai és hatalma pedig az eszközeik. Amikor megingott a béke, belesuttogtak a megfelelı fülekbe, pénzt adtak a rend kincstárából az egyik oldalnak a másik által okozott károkért cserébe, megállapodásokat és kompromisszumokat kötöttek. Igen, sok csatát vívtak így is, de sokat sikerült elkerülni is a Testvériség jóvoltából. Gérard de Ridefort halála után stabilizálták a nagymesterünk hiúsága miatt megrendült királyságot. De Sablé három évvel késıbb meghalt, de az öröksége tovább élt. Az utána következı nagymesterek nem tudtak a létezésünkrıl egészen addig, míg harmincnégy évvel ezelıtt Armand de Périgord nem került hatalomra. – Miért titokban mőködik az Anima Templi? – kérdezte Will, nem bírván magában tartani a kérdést, bár most már végig szerette volna hallgatni a teljes történetet. – Jónak tőnik, amit

tesz, miért zárkózik el másoktól? – A titoktartás nélkül nyitva állnánk a rend többi tagjának, a de Ridefort-hoz hasonló hataloméhes emberek romlottsága elıtt. Rejtve kell maradnunk, hogy megırizzük önállóságunkat és megóvjuk mővünket a belsı és külsı ellenséggel szemben. Amikor céljaink fejlıdni és változni kezdtek, szükség volt a titkolózásra, hogy megmaradhassunk. Tudtuk, hogy rendünkben és a nagyvilágban sokan nem értenék, mit próbálunk elérni. Számukra a céljaink kárhozatos dolgok. Ha megismernék tervünket, elpusztítanának minket, és valószínőleg a rendet is. A Testvériség pedig nem létezhet a rend nélkül, a rend hatalma nélkül. – Kárhozatosnak? – ismételte meg értetlenül Will. – Nem értem. Mit jelentsen ez? Miféle terv? – Türelem – hajtotta fel Everard a maradék borát. – Amikor Armand a rend élére került, már a Testvériségnek is tagja volt, és nagymesterként is az maradt. A Testvériség eleinte örült a megválasztásának. Azt hittük, hogy a nagymesterrel az oldalunkon, vele együttmőködve még többet érhetünk el. Armand... – ráncolta a homlokát Everard – .. .lendületes vezetı volt. Szinte ragályos volt a lelkesedése. – Szárazon elmosolyodott. – Pedig kétszer annyi idıs voltam, mint te most, és több eszem is lehetett volna. Elıször jártam a Szentföldön, és teljesen lenyőgözött. Istenemre, maga volt a Paradicsom! Akkon, ahol állomásoztam, tele volt csodákkal, alig tudta az ember, hova nézzen, ahogy az utcákat járta. És a tenger kékje... – elérzékenyülve csóválta a fejét. – Amikor Isten megteremtette a Földet, Palesztinával kezdte, és ecsetén még élénkek és melegek voltak a színek, nem halványak és tompák, mint amikor a Nyugatot festette. – Egy neves arab tudós egyik ritka asztrológiai mővéért mentem Akkonba. Párizsi diákéveim alatt érdekelni kezdett a legkülönfélébb tudományterületek ismereteinek felhalmozása, és legnagyobb szerencsémre a felszentelésem és a rendbe való felvételem után is hódolhattam a szenvedélyemnek. Azt terveztem, összeállítok egy könyvet, ami a Föld összes királyságából összegyőjtött minden tudást tartalmazza. Természetesen sokkal átfogóbban, mint Celsus próbálta. – Kicsoda? – kérdezte Will. – Pontosan errıl van szó – jegyezte meg élesen Everard. Lebiggyesztette az ajkát. – Vigyázz az ifjúkori ambíciókkal! Hamarosan rádöbbentem, hogy a feladat reménytelenül hatalmas, és inkább csak a rend számára kezdtem kéziratokat győjteni, fordítani és rendszerezni. Ekkoriban hallottam elıször az Anima Templirıl. Annak ellenére, hogy mindent megtettek, hogy a renden belül és azon kívül is titokban maradjon a léte, a Testvériség nem tudta teljesen elleplezni tevékenységét, és idıvel pletykák kezdtek szárnyra kapni. Az emberek egy titokzatos csoportról suttogtak, ami a renden belülrıl irányítja a keresztes hadjáratokat. Olyan emberekrıl, akik egyetlen szóval képesek kirobbantani vagy megállítani egy háborút. A társaság, beszélték, senki másnak nem tartozik hőséggel, csak saját magának, és valamilyen ismeretlen végsı cél érdekében tevékenykedik. A rend tisztségviselıi mereven tagadták ezeket a pletykákat, állítva, hogy nem létezik ilyen titkos társaság, és a lovagokat csak Istenhez és a rendhez köti a hőség. Még hivatalos vizsgálat is indult. Ám semmiféle bizonyítékot nem találtak, és Armand-nak hála az egészet leállították. – Armand de Périgort lenyőgözte a munkám, és mikor fél éve voltam a Szentföldön, az egyik tag halála után bevezetett az Anima Templibe, aminek ı volt a feje. Az İrzı funkcióját megszüntette, mert jobb szerette volna a rend keretein belül tartani az ügyeinket. Néhány tag, köztük egy pap, aki öregebb volt, mint én most, még de Sablé eredeti tizenkettıje közé tartozott. Emlékeztek Hattinra és emlékeztek de Ridefort-ra. Armand-t idegenkedve figyelték. Összemosta a határt a rend és az Anima Tempil között, melyek addig két különálló szervezetet alkottak. Én viszont olyasvalakit láttam benne, aki az ambíciójával és az energiájával a világosság új korába vezethet át minket. Öt is érdekelte a tudás felhalmozása,

segítette a munkámat, s a többi tagnál nagyobb szabadságot adott nekem. Nem tudtam, de már akkor nekem szánt egy feladatot, amit régóta tervezett. – Armand megszállottja volt az Artúr királyról szóló történeteknek. Nem ritka az ilyesmi a hevesebb vérmérséklető embereknél. Egy királyságról álmodozott, amit egyedül a rend alapítana, s amiben teljesen önálló lehetne. Palesztinában akarta felépíteni a saját Camelotját, aminek ı lett volna az Artúrja, az Anima Templi pedig a kerekasztala. így ırizte volna meg a rend eszméit a jövınek. Egészen addig a Testvériség együttesen választotta ki és mérte fel a szóba jöhetı tagokat, hogy aztán óvatosan megkörnyékezze, majd soraiba invitálja ıket. Armand viszont hivatalos beavatást szeretett volna. – Néhány évvel azután, hogy a Testvériség tagja lettem, megbízott, hogy írjak szabályzatot, ami lefektetné eszméinket és útmutatóként szolgálna az eljövendı nemzedékeknek. Helyet kapott volna benne az új tagok beavatásának rendje is. Ez a beavatás Perceval történetén alapult, és az allegória a többi Grál-románchoz hasonlóan elrejtette volna az Anima Templi céljait és szándékait. A jelöltnek a beavatás során rituálisan el kellett játszania a célokat: tudatlanul a hitére kellett bíznia magát, mint ahogy Perceval tette a Grál keresése során. Percevalhoz hasonlóan ki kellett állnia bizonyos próbákat, melyek mindegyike kapcsolatban állt azzal a céllal, amit a Testvériség kitőzött maga elé. – Everard felsóhajtott Will döbbent arckifejezése láttán. – Például a kezébe nyomtak egy áldozókelyhet, és azt mondták, hogy a testvérei vérével van tele: olyan emberekével, akik vele egyenlıek Isten elıtt. És meg kellett innia. – Vért kellett innia? – Bor volt – intette le Everard. – Mondtam, hogy a Grál könyvének beavatási rituáléja csak allegória. Nem szó szerint gondoltuk ezeket a dolgokat. A jelölt azonban nem tudta. Hinnie kellett bennünk, és teljesítenie, amire kértük. – Everard megrázta a fejét. – Nem értettem egyet Armand-nal. Úgy véltem, ez a legjobb esetben is kabbalisztikus ostobaság, a legrosszabb esetben pedig a Testvériség leleplezıdését kockáztatja vele. De nem tudtam nemet mondani neki. És megírtam a könyvet. – Halványan elmosolyodott. – A Grál könyve a legjobb munkám. Addig csiszoltam a habkıvel a marhabırt, míg majdnem átlátszó lett, aztán egyforma szélességőre és hosszúságúra vágtam a lapokat. Vörös tintával írtam a szöveget, és minden iniciálét arannyal és ezüsttel díszítettem. Minden margót aprólékosan kidolgozott képek ékesítettek. Négy éven keresztül dolgoztam rajta! – Armand közben megváltozott. Lassan történt, eleinte alig néhányan vettük észre. De egy idı után nem lehetett nem észrevenni, mi történik. Armand nemes szándéka, hogy megırizze legmagasztosabb eszméinket, fokozatosan könyörtelen hatalomvággyá alakult: elıbb a Testvériség, aztán a rend, végül az egész Szentföld fölötti hatalom vágyává. A béke helyett a gyızelmet, a barátság helyett a hatalmat kezdte hajhászni. A változás kiteljesedéseként alattomos támadást indított korábbi szövetségeseink, Szent János lovagjai ellen. – Akkon kormányzótanácsában, amelyben nemesek, kereskedık és a nyugati királyságok lovagrendjeinek vezetıi ültek, vita támadt amiatt, hogy II. Frigyes német császár igényt formált a császári címre. Az ispotályosok nagymesterük, Guillaume de Châteauneuf vezetésével Frigyes mellé álltak. Az Armand vezette templomos rend szembehelyezkedett velük. A vita elfajult, s a végén Armand, hatalma fitogtatásaként, elrendelte az ispotályosok akkoni táborának ostromát. Az ostrom hat hónapig tartott, s ez idı alatt sem ételt, sem gyógyszereket nem engedtünk bejutni a táborba, és egyetlen ispotályos sem jöhetett ki. – Everard a szemöldökét ráncolva félrenézett. – Emlékszem, hogyan nevettek a lovagjaink a kapuknál ételért könyörgı, síró ispotályosokon, és hogyan dobáltak nekik rothadt gyümölcsöket. Sokan meghaltak az éhezéstıl vagy a betegségektıl, de mi nem segítettünk rajtuk. Soha nem fogják megbocsátani nekünk. – Visszafordult Willhez. – Néhányan tiltakoztunk, de mások a körünkbıl támogatták az ostromot. Armand kiválasztott két tagot, hogy sorolják fel az érveiket vele szemben, mi többiek pedig csak nézhettük. Mivel nem volt

İrzı, aki közvetíthetett volna a felek között, az ellentét egyre jobban elmérgesedett, és azután sem csillapodott, hogy az ispotályosok ostroma véget ért. Míg 1244-ben bekövetkezett a csata, ami majdnem elpusztított minket. – Megelızhetı lett volna, ha a Testvériség tárgyalhatott volna Egyiptom akkori szultánjával, Ajjubbal. De Armand, cserébe néhány erıdünkért, már szövetséget kötött Damaszkusz hercegével, Ajjub ellenségével, és megtiltotta, hogy tárgyaljunk a szultánnal. Én akkor épp nem voltam Akkonban. Azt hiszem, megszegtem volna a parancsot, ha ott vagyok. Jeruzsálemben voltam, amit néhány évvel korábban vettünk vissza a muszlimoktól. Ajjub szultán parancsára támadásba lendült a khorezmi sereg. Istenem, hogy nem lehettem ott, hogy lássam! – Everard tekintete hiányzó ujjainak csonkjaira tévedt. – A vakszerencsének köszönhettem az életemet. Azon az éjjelen ismertem meg Hasszánt. Megszökött a khorezmi seregbıl, és beleegyezett, hogy elkísér Akkonba. – Everard arca elszomorodott, és néhány pillanatra elhallgatott. Amikor folytatta, rekedt volt a hangja. – Mire odaértem Akkonba, Armand elindult a sereggel Herbijába. A falu körüli homokot a Hattin óta felállított legnagyobb keresztény sereg tapodta, pedig rájuk is ugyanolyan katasztrofális vég várt. Több mint ötezer katonánk halt meg. Armand sem tért vissza. A mamelukok akkori parancsnoka, Bajbarsz fogta el. Néhányan megpróbáltuk újjáéleszteni az Anima Templit. Ám az Armand okozta szakadás túl széles volt ahhoz, hogy áthidaljuk. A Testvériségnek vége lett, feloszlottunk. Legalábbis a többiek azt hitték. Én viszont nem hagytam veszni de Sablé ügyét. Tudtam, hogy a tizenkettıbıl ötben megbízhatok, mert igazak maradtak az ügyhöz. Az egyiket te is ismerted. Jacques de Lyons-t. -Jacques? – döbbent meg Will. – Garin nagybátyja? – Ez az öt férfiú beleegyezett, hogy segít a munkámban. Megválasztottak a Tetvériség fejének, és visszatértem ide Hasszánnal, hogy ismét a kéziratok győjtésére koncentráljak. Néhány év múlva Jacques is követett. A többiek Akkonban maradtak. – Hasszán hozta és vitte az üzeneteket. Ám Jacques meghalt, én elszigetelıdtem, és túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy olyan súlyunk legyen, mint egykor. Az elmúlt években végig kellett néznem, hogy a hidak, amiket felépítettünk, lassan megroggyannak Bajbarsz háborújának, és a vele tárgyalni nem hajlandó vezetıink önzésének súlya alatt. Már rég visszamentem volna Akkonba, hogy újjáépítsem, ami elveszett, új tagokat toborozzak, új İrzıt jelöljek ki... de akkor ellopták a Grál könyvét. – Nem tudom, miért tartottam meg. Még csak nem is használtam soha. Azt hiszem, lényem ostobább felével úgy éreztem, ha elpusztítom, akkor az Anima Templit is elpusztítom. A kincstárban ıriztem. Úgy véltem, ott biztonságban lesz. De valaki, nem tudom ki, kényszerített egy írnokot, hogy ellopja, s azóta sem került elı... csak most, a trubadúrnál. – Everard megrázta a fejét. Kimerültnek látszott. – Tegnap este a vizitátor elmondta, hogy a domonkosok elfogták Pierre de Pont-Evêque-t. Ha bármi köze is volt a könyv ellopásához, akkor a Testvériség veszélyben van így, hogy a domonkosok ırzik. – A bátyja találta meg. – Tessék? – nézett fel Everard. – Kinek a bátyja? Will elmondta Everard-nak, amit Elwentıl hallott. – Hat évig porosodott egy borkereskedınél? – hitetlenkedett Everard. – De Pont-Evêquenek semmi köze az ellopásához? És a könyv? – kérdezte pillanatnyi hallgatás után. – Hasszánnál volt, amikor megölték? Tudod, hol van most? – Elwen odaadta Hasszánnak. Ha ıt ölték meg tegnap este... – İt! – vágott a szavába Everard. – Nem tudok elképzelni más okot arra, hogy nem jött vissza. – Az ırök a leprások ispotályába vitték a holttestét, a Szent Dénes-kapu mellé. Ha nála volt a könyv, akkor szerintem eltemették vele együtt, vagy hamarosan el fogják temetni. – Will vállat vont. – Hacsak az ırök meg nem találták.

– Akkor sietnünk kell – jelentette ki Everard hosszú hallgatás után. Will úgy érezte magát, mintha egyfolytában visszafojtotta volna a lélegzetét, mióta a pap elkezdett beszélni. Rájött, hogy úgysem tudja hirtelen megemészteni a hallottak jelentıségét, ezért félretette a feltörı kérdéseit, és csak egyre koncentrált. – Ha a könyv csak allegorikusán szól az Anima Templirıl, akkor miért akarják megszerezni? Miért vették rá az írnokot az ellopására? – Mint mondtam, a könyv az Anima Templi céljait és eszményeit foglalja össze. Elég egy érintett tanúvallomásra, és bizonyíthatja létezésünket, és hogy mi az a cél, aminek az eléréséért dolgozunk. – És mi az? Everard ledobta a válláról a takarót, és felállt. Elhárította Will segítségét, és átcsoszogott a szobán a vödréhez. – Elmondtam mindent, amit elmondhattam – válaszolta. Meglazította a nadrágját és belevizelt a vödörbe. – Segítesz nekem, fegyvernök? – kérdezte kurtán. – Hogyan kérheted, hogy részt vegyek ebben? – állt fel Will. – Azok után, hogy a biztonságára nem gondolva kihasználtad Elwent? Mindent elmondtál, mégsem tudtam meg semmit. Kárhozatosnak... azt mondtad, a világ kárhozatosnak tartaná az Anima Templi céljait. Miért segítenék megmenteni valamit, ami Istent káromolja? Everard megfordult, megkötve nadrágja zsinórját. – Az apád segített – vetette oda. – Micsoda? – meredt rá Will. – Azt mondtam, nem használtam a Grál könyvét, s ez igaz is, de egy új tagot azért beavattam. Will lassan rázni kezdte a fejét, de Everard folytatta, mielıtt még megszólalhatott volna. – Ezért ment el James a Szentföldre. Miattam, az Anima Templi miatt. És ezért választottalak tanítványomul. Az elmúlt hat évben a Testvériségben végzett munkámat segítetted. Az összes fordítás, amit elkészítettél, nekünk készült. – Nem hiszek neked – motyogta Will. Úgy érezte, feje tetejére áll a világa, s ı maga szédítı ürességbe zuhan. Meg akarta mondani Everard-nak, hogy az apja biztos elmondta volna neki, hogy James nem rejtegetett volna elıtte egy ilyen hatalmas titkot. De aztán eszébe jutott, milyen közel állt az apja a New Temple-ben Jacques de Lyons-hoz, eszébe jutottak a franciaországi utazásai, a hirtelen távozása Palesztinába, és nem tudott mondani semmit. – Feladattal küldtem oda – folytatta Everard, a Will arcán végigfutó érzelmeket figyelve. – Azért ment, hogy segítsen véget vetni a háborúnak. Jelentıs elırelépéseket tett a mamelukokkal folytatott tárgyalásokban, és sikerült kapcsolatba lépnie egy fontos emberrel Bajbarsz közvetlen környezetében. Ez a kapcsolat talán segíthet véget vetni a jelenlegi válságnak, ami mindenkit fenyeget a Szentföldön. Békét kell kötnünk a mamelukokkal, különben végünk. – Istenem! – Will súlyosan lehuppant a székre, és eszébe jutott a levél, amit a New Temple lakószobájában talált. Egyszerre minden értelmet nyert: a Testvériség, kiépített kapcsolat. – İ írta? – suttogta falfehéren. – Ha nem szerezzük vissza a könyvet, ha nem gondoskodunk róla, hogy ne kerülhessen más kezébe, akkor értelmét veszíti mindaz, amiért apád olyan keményen dolgozott. A Testvériség nélkül a háború folytatódni fog. Pillanatnyilag elég ennyit tudnod. Idıvel elmondom a többit is, de addig, kérlek, higgy nekem: nem hagyhatjuk, hogy a könyv megint elvesszen. Will hirtelen felnézett. – Elmondtad neki, hogy nem ütöttek lovaggá? Megírtad neki? – Nem láttam szükségét. Csak a legszükségesebb esetben lépünk kapcsolatba egymással, így csökkentve a kockázatát, hogy valaki leleplez bennünket.

Will könyökével a térdére támaszkodva elırehajolt, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Ügy érezte, mintha eddig tükörvilágban élt volna, amit most összetörtek, feltárva a mögötte rejlı valóságot. Semmi sem volt igaz, amit annak tartott. Minden csak a valóság tükörképe volt, nem maga a valóság. Ám a zavarodottsága, döbbenete és haragja mögött megcsillant a remény. Pia mindez igaz, és az apja az Anima Templi feladatát teljesítette, akkor nem miatta ment el. A csillanás ragyogássá fényesedett. Ha az apja nem miatta ment el, akkor van esély, valódi esély arra, hogy elnyerheti a bocsánatát, és ismét James Campbell fia lehet. Will felnézett Everard-ra. – Segítek. De cserébe beavatsz. Azután elmegyek a Szentföldre, és megkeresem apámat. – Együtt megyünk, William – felelte Everard. – A szavamat adom rá. Garin az udvaron állt, a lovagok szállásával szemben, amikor meglátta Willt és Everard-t távozni. Azóta várt ott zaklatottan és türelmetlenül, mióta Will bement. Szívdobogva nézte, ahogy bemennek az istállóba, a pap Willre támaszkodva. Amikor eltőntek az épületben, felállt és közelebb ment a hosszú, gerendákból emelt istállóhoz. Hangokat hallott: a Willét, és a másikat is felismerte, a Simonét. A gerendák rései között látta, ahogy fel-alá járkálnak az állások között. Garin visszament a bejárathoz, és óvatosan belépett. Simon távolabb járt Willlel és Everard-ral, a hátaslovak között. Háttal álltak neki. Garin közeledı lépteket hallott kívülrıl. Besurrant egy üres állásba, és odalapult a falhoz. A sötét árnyékok között jól el tudott rejtızni. Hallotta, hogy valaki belép az istállóba, de nem látta, ki az. Valahol a közelben megnyikordult az egyik állás ajtaja, ahogy kinyitották. Eltelt néhány perc, és Garin ismét meghallotta Will és Simon hangját, paták kopogásától kísérve. Megkockáztatott egy pillantást az ajtóból. Simon két felnyergelt hátast vezetett ki az udvarra. Ennek csak a könyvhöz lehet valami köze, gondolta Garin izgatottan. Lehet, hogy Elwen odaadta Willnek, és most a mesterével elviszik máshova. Everard túl gyengének tőnt ahhoz, hogy kimenjen a preceptóriumból, ha nem valami nagyon fontos dologról van szó. Ennél jobb esélye talán nem lesz. Will fegyvertelen, az öregember pedig egyébként sem jelent semmilyen veszélyt. Miközben Will felült az egyik lóra, Garin óvatosan kilopakodott az állásból, és egy nyerget felkapva benyitott egy másikba. Ebben egy hatalmas, fekete csatamén állt. Garin megnyugtatóan csettingetett a nyelvével, miközben fellendítette a nyerget az állat hátára. Kikukucskált az állás ajtaja fölött. Simon bakot tartott Everard-nak a felszálláshoz. Garin lehajolt, és becsatolta a nyeregszíjat a ló hasa alatt. Szalmazörgést hallott a háta mögül, amit halk lélegzetvétel követett. Felegyenesedett, hogy megforduljon, amikor valami kemény csapódott a tarkójának. Garin elıtt elsötétült a világ és a padlóra rogyott.

27. A leprások ispotálya, Párizs Kr. u. 1266. november 2. Will és Everard északnyugat felé indultak el a preceptóriumból. A reggeli szél kíméletlenül korbácsolta az arcukat. A kopár földek barnák voltak, a lombjukat vesztett fák körvonalai élesen kirajzolódtak a kék ég elıtt. Némán léptettek, lovaik patái hangosan kopogtak a fagyos talajon. Will gondolatai apja és Everard vallomása körül forogtak, a pap pedig komor hallgatásba burkolózott. Körülbelül fél mérföldet hagyhattak maguk mögött, amikor tompán utolérte ıket a preceptórium harangjának kongása, tertiára szólítva. Everard megállította hátasát. Will mellé léptetett, miközben a pap esetlenül lecsusszant a nyeregbıl. – Miért álltál meg? – Imádkozni. Will a fejét csóválta Everard áhítatosságán azok után, hogy mennyire ragaszkodott a pap

korábban a sietséghez. Leugrott a lováról, és rátekerte a kantárt egy galagonyabokor ágaira. Felvette a másik hátas kantárát is, amit Everard ledobott a földre, azt is kikötözte, míg a pap összekulcsolt kézzel térdelt. A lovagoknak, papoknak és fegyvernököknek akkor is imádkozniuk kellett, amikor távol jártak a preceptóriumuktól, és nem hallgathattak misét. A mise helyett hét Miatyánkot kellett elmondaniuk. Miközben Will letérdelt, mögöttük, a távolban, ahol az út felkaptatott egy magaslatra, mielıtt lebukott volna a völgybe, megpillantott egy lovast. Az alak fekete lovon ült, a nagysága alapján egy csataménen. Lelassított, majd meg állt, leugrott a nyeregbıl és eltőnt Will szeme elıl. Will elmormolta a Miatyánkot összekulcsolt keze fölött, de a szavak értelmetlen hangsorozatként hagyták el a száját, semmit sem jelentve gondterhelt elméjének. – Jól van – mondta Everard, amikor végeztek. Felállt, lerázta a port a csuhájáról. Valamivel vidámabbnak tőnt, mintha az ima új erıvel töltötte volna el. – Nagyon hallgatag vagy, fegyvernök – állapította meg, miután Will felsegítette a nyeregbe. Will nem felelt, miközben ı maga is lóra szállt. A megjegyzés zavarba hozta. Mit várt tıle Everard? – töprengett. – Hazudtál nekem – bökte ki hirtelen néhány perc múlva. – Mindvégig tudtad, miért ment el az apám, de nekem nem árultad el. Én meg azt hittem, azért hagyott itt, mert... – Will hangja elhalkult. A legjobb tudomása szerint Everard mit sem tudott a húgáról, s bár már semmiben sem lehetett biztos, nem akarta elmesélni a történetét a papnak, ha nem kell. – Tudod, mennyire hiányzott – fejezte be végül. – Ha ezt elárultam volna – felelte Everard mogorván -, akkor a többit is el kellett volna mondanom, márpedig nem álltál még készen rá, hogy halld. – És most? Ha Hasszán elhozta volna a könyvet és Elwen nem mondta volna el, hogy mire vetted rá, soha nem tudtam volna meg, igaz? Azért mondtad el, mert szükséged van rám. Talán éppen hogy te nem álltál még készen. Everard rápillantott, de nem felelt. – És a beavatásom? – folytatta Will. Sikerült megıriznie hangja higgadtságát, de érezte, hogy zavarodottsága mögül lassan elıkúszik haragja, ugrásra készen, hogy rávesse magát a papra a megaláztatások, bírálatok és árulások éveiért. Ugyanakkor a harag jelentıs része az apjának szólt, amiért elhitette vele, hogy miatta megy a Szentföldre, s ezzel az érzéssel még nem volt kész szembenézni, ezért elnyomta magában, úgy folytatta. – Mikor ütöttél volna lovaggá, ha Elwen nem szabja feltételül? Most sem azért akarsz beavatni, mert úgy gondolod, hogy készen állok. Hanem azért, mert nincs más választásod. – Will ránézett a papra. – Már ha szándékodban áll betartani az ígéreted. – Nem fogom megszegni a szavam – felelte Emerald kurtán. Állta Will hideg tekintetét. – Sok fiatalt láttam harcba indulni, amint lovaggá ütötték ıket. De nagyon keveset láttam visszatérni. Ne kapkodj az utazással! Az az út általában a halálba vezet. Ezért nem avattalak még be, mert tudtam, hogy amint magadra öltöd a fehér köpenyt, útnak indulsz. – Hát persze! – morogta Will. – Mert annyira aggódsz értem! – Nem, William. Nem akarok elveszíteni egy ilyen kiváló írnokot. Will összehúzott szemmel nézett a papra, hazugságot fürkészve, de nem látta nyomát. – Meg kell értened – folytatta Everard, immár halkabban -, éveken át ıriztem ezeket a titkokat. Nehéz elengedni azt, amit ilyen közel tartottam magamhoz. Nehéz bízni. Armandban megbíztam, és majdnem elvesztettem mindent. – Ez azt jelentené, hogy bízol bennem? Everard meglegyintette hátasát a kantárral. – Igyekezzünk! Miután átvágtak a Rue Saint-Denisen, hamar odaértek a leprosiumhoz. Félig egy öreg tölgyek alkotta liget takarásában állt, s majdnem elmentek a keskeny ösvény mellett, ami a fejük fölé boruló lombok alatt a falához vezetett. A napfény foltos mintával vonta be az utat. Az alacsony falú birtokon három nagy kıépület állt, jobb szélen, a kertek mellett kápolnával.

Az ispotály a preceptórium sokkal kisebb, sokkal szerényebb változatának tőnt, de otthonosnak és gondozottnak tőnt. Will meglepıdött ezen. A leprások, akiket a városkapuknál látott koldulni, szörnyő látványt nyújtottak undorító rongyaikban és kesztyőikben, gubancos hajukkal, gyakran rémisztıen sebhelyes, eltorzult arcukkal, és nem hitte volna, hogy ilyen békés, rendezettnek tőnı közösségben élnek. Miközben a kapunál leszálltak a nyeregbıl, egy férfi indult feléjük az egyik épületbıl. A kesztyője alapján leprás volt, de az arcán még nem látszottak a betegség nyomai. – Miben segíthetek, jó urak? – kérdezte kissé gyanakodva, mikor közelebb ért. A tekintete a köpenyeiket díszítı vörös keresztre villant. – Én vagyok a kapus. Everard átadta Willnek a kantárát. – Az egyik barátomat keresem. Tegnap éjjel halt meg, és azt hiszem, ide hozták eltemetni. Azért jöttem, hogy lerójam elıtte a tiszteletem. A kapus Willre nézett. – İ az apródom – tette hozzá Everard, odaintve Willnek, aki összeszorította a száját és elfordult, hogy kikösse a lovakat. – Igen, hoztak valakit tegnap éjjel – felelte a kapus. – Bár én azt mondanám, inkább a hasába szúrt tır végzett vele, nem a betegség. A királyi ırök, akik idehozták, azt mondták, fertızött, de én semmi nyomát nem láttam. – Korai stádiumban volt még – magyarázta Everard. – Jöjjetek hát be! – A kapus megtorpant. – De ne feledjétek, hogy most a mi birodalmunkba léptek be. Ela egy ösvény túl keskeny kettınek, akkor nektek kell félreállnotok, ha nem akartok hozzánk érni. Itt nem ugyanazok a törvények érvényesek, mint a kapunk túl. – Rendben van – biccentett Everard nyugodtan. Will ellenállt a késztetésnek, hogy a szája elé tegye a kezét, mikor beléptek. Azt beszélték, a leprát a bőnökben való tobzódás, különösen a bujaság okozza, de sokan úgy vélték, testi érintkezéssel is elkapható, vagy ha együtt eszik vagy iszik az ember egy leprással, sıt akár ha közös levegıt szív vele. Ezért tiltották meg a leprásoknak, hogy megérintsenek másokat, ezért nem jelenhettek meg zsúfolt helyeken, például templomokban, és ezért kellett nyilvános helyen eltakarni a szájukat. Ám mivel a kapus nem tette, Will óvatosan, aprókat lélegzett az orrán át, és gondosan úgy helyezkedett, hogy felıle fújjon a szél, miközben átvezette ıket az udvaron az ispotály épületei mellett. A kertben voltak néhányan, szép sorokba ültetett almafákat gondoztak a szemmel láthatóan nemrég betakarított zöldségfélék parcellái mellett. Sokan vászoncsíkokkal tekerték be szabad testfelületeiket és az arcukat, és mindannyian kesztyőt viseltek. Will észrevette, hogy néhányan alig mutatták a betegség jeleit, csak itt-ott látszott rajtuk egy-egy furcsa sebhely. Másoknál elırehaladottabb volt a betegség, azok már sok éve fertızöttek lehettek. Az ı látványuk már visszataszítóbb volt. A kötések eltakarták a bırükön kiütközı fekélyes sebek nagy részét, de nem tudták elrejteni eltorzult alakjukat. Elrothadt csontú, részben vagy egészen hiányzó orrok; fogatlan szájak, lógó, formátlan ajkak; karomszerővé görbült kezek. Egyeseknek hiányzott néhány ujja, mások csoszogó lépteikbıl ítélve nyilván a lábujjaikat veszítették el, és az éretlen alma savanyú illata mellett Will orrát megcsapta a rothadó hús édeskés bőze is. Amikor valakin felismerték a lepra jeleit, beleállították egy nyitott sírba, és elmondták felette a halotti misét. Will most látta az arcokon az élıhalott lét bizonyítékait. Nık nem voltak közöttük; ıket nem engedték be az ispotályokba, és csak a városokon kívüli utakon koldulhattak. – Úgy esett, hogy épp tegnap ástunk egy sírt – mondta a kapus a kápolna felé véve az irányt. – Tudtuk, hogy Bertrand hamarosan meg fog halni. De tegnap éjjel még kitartott, ezért a barátodat tettük a sírba. Genovai volt, igaz?

– Genovai? – nézett rá Everard. – A barátotok – ment át a kápolnát és a temetıt körülvevı alacsony kıfal egyik résén a kapus. – Az ırök azt mondták, genovai. Will biztos volt benne, hogy a pap nem fog válaszolni. A beálló kínos csendben Everard mégis megtette. – Igen – motyogta. – Genovai. A temetı legtávolabbi sarkában, egy magyalbokor alatt, a kápolna hideg árnyékában frissen hantolt sír állt. – Ide tettük – mondta a kapus, amikor közelebb értek. – Nem volt túl nagy ceremónia. Az egyik sírásóval betettük, és elmondtunk egy gyors imát. Sötét volt és esett – tette hozzá, látva Everard arckifejezését. – Én majd imádkozom érte – morogta Everard, és leguggolt. Felnézett a kapusra. – Magunkra hagynál minket pár percre? – Ameddig csak akarod – vont vállat a kapus. – Kitaláltok? Everard bólintott. Megvárta, míg a kapus eltőnt a kápolna mögött, aztán visszafordult a sírhoz. Kihúzta és félrelökte a sírhalom fejéhez tőzött kis fakeresztet, majd felállt. – Látok ott egy lapátot, fegyvernök. Will levette a szemét a keresztrıl, ami egy csalános területen ért földet, és elindult arra, amerre Everard mutatott. Egy perc múlva visszatért a lapáttal, amit egy félig kidılt, mohás sírkınek támasztva talált, vastagon borítva sárral. Everard hátrébb lépve figyelte, ahogy Will nekilátott az ásásnak, kifordítva egy lapátnyi nedves, súlyos földet. A hideg ellenére beleizzadt a munkába, és ahogy nıtt a sír mellett a földhalom, úgy sajgott egyre jobban a háta. Végül a lapát valami puhához ért. Will lehajolt, és elkaparta a földet a vászonlepelbe tekert holttestrıl. Amikor végzett, letérdelt és a sarkára ült, a föld szagával az orrában. Everard tétovázott néhány másodpercig, majd elırelépett és térdre ereszkedett. Lassan kinyújtotta a kezét és gyengéden, óvatosan kibontotta a lepelbıl Hasszán fejét. Will elfordult, amikor meglátta az alvadt vérrel és zúzódásokkal borított, haláltusájába merevedett arcot. Everard nem fordult el, hanem elırehajolt, Hasszán homlokára tette a tenyerét, és suttogni kezdett. – Asadu an la iláha illa Allah. Wa asadu anna Mohammed raszúl Allah. Will visszanézett, meghallva a pap ajkáról fakadó dallamos kántálást. Everard arabul beszélt. Will tudta, mit jelentenek a szavak, mert sok fordításban találkozott már velük az évek során. Nincs más isten, csak Allah, és Mohamed, az ı prófétája. Ez a Sahada – a hiteskü, amit minden haldokló muszlimnak a fülébe mondtak, ahogy a keresztényeknek feladták az utolsó kenetet. Will beigazolódottnak látta gyanúját, hogy Everard hazudott neki Hasszán megkeresztelkedésérıl. Ám ahogy a szaracén véres, összetört arcát nézte, nem döbbenetet vagy haragot érzett, hanem szégyent, hogy azok közé a keresztények közé tartozik, akik ezt tették azzal az emberrel, aki egyszer megmentette az életét. – Ki tehette ezt vele? – Akárki is, nem volt lelke – felelte Everard, kezét Hasszán homlokán tartva. – Valaki, akit félelem és győlölet emésztett, aki csak a külsı ellenséget látta, nem azt, amelyik benne rejtızött. – Annyira értelmetlen – suttogta Will. Everard felnézett rá. Karikás, beesett szeme könnyben úszott. – Hasszán olyasvalamiért halt meg, amiben hitt. Hányan mondhatják ezt el magukról? Will nem kezdett el vitatkozni. Everard reménykedı tekintete megerısítésért, vigaszért könyörgött. – Nem sokan – értett egyet. Everard végül megtörölte a szemét.

– Segíts! – kérte, teljes hosszában felhajtva a leplet. Szétnyitották Hasszán szürke köpenyét, és Everard végigtapogatta a testet. Láthatóan aggódni kezdett, de aztán becsúsztatta a kezét a halott arab háta alá, és diadalmasan felnézett. – Itt van! Will erılködve átfordította a holttestet, a pap pedig benyúlt, és kihúzott alóla egy koszos, pergamenkötéső könyvet. A pergamen nyirkos volt, a borító sárfoltos, de néhány aranybető még megcsillant a fényben. Everard lehunyta a szemét, és suttogott valamit az orra alatt. Imádkozik, vélte Will az arcára kiülı megkönnyebbülést látva. – Kész – nyitotta ki a szemét Everard. – Végre visszamehetek Akkonba, és befejezhetem életem fımővét. – Szomorúan, szeretettel nézett Hasszánra. – Mielıtt csatlakozom hozzá. – Add ide a könyvet, Everard! – csendült fel egy jéghideg hang mögöttük. – Vagy hamarabb csatlakozol hozzá, mint hinnéd. Ijedten megfordultak. Nicolas de Navarre állt a sír mellett. A kezében felhúzott számszeríjat tartott. Everard-ra célzott vele. Fehér köpenye fölött fekete leplet viselt, sötét haját szoros varkocsba fonta. – Nicolas testvér? – hebegte Everard, magához szorítva a könyvet. Elnézett a lovag mögé, Gilles-re és a domonkosokra számítva, de a temetı teljesen néptelen volt. – Tudtam, hogy elküldöd a vérebedet a trubadúrhoz a könyvért. De me g kell mondanom, nem hittem volna, hogy egy szolgálólányra bízod a lopást. Tényleg kétségbe lehettél esve. – Nicolas elnézett a pap mellett Hasszán holttestére. – Hallottam, hogy tegnap éjjel holtan találtak egy szaracént, és amikor az embered nem jött vissza a preceptóriumba, gondoltam, hogy ı lehet az. Kár. İ is bizonyíték lett volna a romlottságodra. Nem keresztény, igaz, Everard? – Mit jelent ez az egész, testvérem? – kérdezte Everard, próbálva határozott hangot megütni, de csak félelem csengett a szavaiból. – Nem vagyok a testvéred. Add ide a könyvet! – Nicolas Everard torkára célzott a számszeríjjal. – Nem kérem még egyszer! Everard tekintete lassan a fegyverre siklott. – Istenem, te voltál az, igaz? – lehelte. – Te kényszerítetted Rullit, hogy lopja el a könyvet a kincstárból, és te ölted meg a sikátorban? Ezért vagy egyedül. Nem a vizitátor vagy a domonkosok ügyében jársz. Hanem a sajátodban. Will lenézett a Hasszán oldalából kitüremkedı tırre. Miközben Nicolas Everardra szegezte a tekintetét, közelebb lépett a sírhoz. – Életben hagyhattuk volna az írnokot – felelte Nicolas -, ha Hasszán nem üti bele az orrát a dologba. Nem engedhettem, hogy elárulja, ki vagyok. – Honnan tudsz a könyvrıl? – követelte Everard. – Beszéltem egyesekkel azok körül, akik Armand hatalomra jutása után kiléptek a körötökbıl. Mindent tudok rólad, Everard; ismerem a titkaidat és a tetteidet. – Mindvégig itt voltál? Kígyó a keblemen. – Everard halkan beszélt, de nem vette le a szemét a számszeríjról. – Több mint hét éve várok erre a pillanatra. Hét éve, hogy elhagytam az otthonom, és ebbe az országba jöttem; hét éve vagyok kénytelen ezt a hamis köpenyt viselni, úgy téve, mintha közétek tartoznék, a testvéretek lennék. – Nicolas tekintetében győlölet lobbant. – Sokáig kellett várni az igazságszolgáltatásra. De most eljött végre. A Templom és vezetıi túl régen bújnak a pápa köpenye mögé. Amikor a Szentatya megtudja, mit mőveltek a beavatási szertartásaitokon, nem lesz más választása, mint hogy elpusztítson titeket. Az utolsó szálig. – Nicolas olajbarna bıre kipirult a diadaltól és a leplezetlen haragtól. – Te a szavak embere vagy, Everard. Biztosra veszem, hogy ismered Dávid és Góliát történetét. Everard nem felelt. – És ahogy Dávid megölte egyetlen kis kıvel az óriást, úgy fogom én porba taszítani a

Templomot egyetlen könyvvel. Will tett még egy lépést a sír felé. – Miért teszed ezt? – motyogta Everard. – Ki vagy te? – Egyike azoknak, akiket a rended elárult Akkonban. Egyike azoknak, akiket a társaiddal bezártatok az erıdünkbe, akikhez nem engedtetek be élelmet és gyógyszereket, és akik közül még a betegeket és haldoklókat sem engedtétek ki. Szent János rendjének a lovagja vagyok. És az, aid elpusztítja a templomos rendet! Will rámeredt a lovagra, és eszébe jutott, milyen könnyen megoldotta a helyzetet, amibe a részeg ispotályossal került néhány hónapja. – Néhány társammal követeltük Armand-tól, hogy vessen véget annak az ırültségnek – mondta Everard. – Megpróbáltuk, hidd el. Igen, megbocsáthatatlan, amit Armand tett, de ı tette, nem mi. – Megpróbáltátok? Amíg ti próbálkoztatok, Everard, addig én csak néztem, ahogy a barátaim és a testvérem olyan sebekbe vagy betegségekbe halnak bele, amik kezelhetık lettek volna! Könyörögtünk a templomosoknak, hogy engedjenek be élelmet és gyógyszereket! De nem engedtek, és amikor a sebesültek és a betegek meghaltak, ki sem vihettük ıket, hogy tisztességes temetésben legyen részük! Hónapokon át szagoltam bajtársaim oszló tetemeit! Megbocsáthatatlan? – kérdezte Nicolas engesztelhetetlenül. – Nem ismerek elég erıs szót, amivel leírhatnám. – És azzal jóváteszed a sérelmeket, ha mindannyiunkat a halálba küldesz? – Kezdetnek megteszi – nyújtotta a kezét a könyvért Nicolas. – Nem tudod, mi ez valójában! – kiáltotta Everard, kétségbeesetten szorítva a Grál könyvét. – Ha tudnád, nem akarnál elpusztítani engem és a testvéreimet. Nem mi ártottunk nektek, mondtam már! Armand meghalt, eltemették. Egy kairói börtönben érte a végzete. – Te, a Templom vezetıi és a titkos csoportotok megvédtétek az árulását. Mindannyiótoknak fizetnetek kell azért, amit tett. Ha a bíróságok és királyok törvényei nem büntetnek meg a bőneitekért, akkor majd megtesszük mi! – Ha elpusztítod a Templomot, mind együtt pusztulunk! Miközben a pap elkiáltotta az utolsó szavakat, Will lebukott a tırért és kirántotta Hasszán oldalából. Egy szörnyő pillanatig nem engedett, aztán cuppanó hang kíséretében kiszabadult. Kezében a pengével Nicolas felé pördült. Nicolas azonnal ráemelte a számszeríjat. Egymásra meredtek. Will nyomát sem látta az ispotályos szemében annak a derőnek vagy barátságosságnak, amit annak idején, a pergamenkészítı elıtt felfedezni vélt benne. Olyan volt, mintha nem is ugyanaz az ember lenne. – Egyszer már figyelmeztettelek, hogy gondold meg, mikor rántasz fegyvert, Campbell! – Amikor Will nem mozdult, Nicolas Everard-hoz szólt. – Mondd meg a fegyvernöködnek, hogy tegye le a fegyvert, Everard, különben megölöm! Will egy kéz súlyát érezte a vállán. – Tedd, amit mond! – motyogta Everard legyızött hangon. Will tétovázott, de Everard szorosabban markolta a vállát, ezért leeresztette a fegyvert. Everard közben odadobta a Grál könyvét Nicolas lába elé. – Nem tudod, mit cselekszel. Nicolas lehajolt és felvette a könyvet. – Soha nem tudtam jobban. – A számszeríjat továbbra is Willre szegezve hátrálni kezdett. Amikor odaért a kápolnához, megfordult és futásnak eredt. Egy pillanat múlva eltőnt a szemük elıl. Will mozdult, hogy a nyomába eredjen. – Fegyvernök, várj! – szólt rá Everard. – Megszökik! – nézett vissza rá Will. – És mi hagyjuk. Egyelıre. – Everard kivette a tırt Will kezébıl, és rátette Hasszán

mellkasára. – Bocsáss meg, barátom! – suttogta, visszahajtva a leplet az arabra. – Gyere! – fordult oda Willhez. – Vissza kell mennünk a preceptóriumba. Segítségre van szükségünk. Ám amikor kiértek a kapuhoz, a lovaiknak csak hőlt helyét találták. A Hét Csillag, Párizs, Kr. H. 1266. november 2. Garin kettesével vette a rozoga lépcsıfokokat. A feje lüktetett, a tarkóján nagy, érzékeny duzzanat nıtt. Hányingere volt. Az emeleti folyosóról hét ajtó nyílt, és egy nyolcadik a végében. Némelyik alól fény szőrıdött ki, és halk zajok: kiáltások és nyögések, élvezetre, fájdalomra vagy mindkettıre utalva. A padlódeszkák helyenként el voltak korhadva és vészjóslóan nyikorogtak Garin csizmája alatt, miközben szemét a nyolcadik ajtóra szegezve végigment a folyosón. Megtorpant, mielıtt benyitott volna, félve az elé táruló látványtól. Aztán megacélozta magát és belépett. Rook Adela munkaasztalánál állt és egy csirkecombot rágcsált. Az állán zsír csorgott le, borostás arcára húscafatok tapadtak. Egyedül volt. Garin bezárta az ajtót. – Hol van Adela? – kérdezte idegesen, körülnézve a szobában. – Az udvaron – felelte Rook tele szájjal. – Megvan? Garin egy pillanatig nem válaszolt. Az ablakon túlról kaparó hangokat hallott, majd Adela kiáltását. Biztosan új hordókat hozat fel estére. A lány hangja megnyugtatta. – Nem – mondta Rooknak. – Nincs meg. Rook ledobta a tányérra a csirkecombot. – Akkor hol van? – mordult fel. Felállt és kézfejével megtörölte zsíros száját. – A forrásom azt mondja, tegnap este elfogták a trubadúrt, de a könyvet nem találták meg nála. Úgyhogy ha nincs nálad, akkor ajánlom, tudd, hogy kinél van! – Láttam Will Campbellt, Everard fegyvernökét – felelte Garin. Nem ment beljebb a szobába, amit betöltött az ablaktáblákon beszőrıdı fénypászmákban gomolygó füst. – Ma reggel beszélt Elwennel a preceptórium elıtt. – Kivel? – Még a New Temple-bıl ismerik egymást. A lány a királynı udvarhölgye. -Garin elhallgatott. – Szerintem nem Hasszán vette el a könyvet, hanem a lány. – Garin elmondta, mit hallott Etienne-tıl az álnevet használó szolgálólányról, akinek a leírása illett Elwenre; a szolgálólányról, akit Pierre de Pont-Evêque megvádolt a Grál könyve ellopásával. – Szerintem odaadta Willnek – fejezte be. – És? – követelte Rook türelmetlenül. – Körülbelül két órával ezelıtt láttam, hogy Will és Everard elmegy a preceptóriumból. Követni akartam ıket, de... – Garin hangja elhalt, és összepréselte az ajkát. – .. .de valaki leütött, és... és nem láttam, ki volt az. Rook hallgatott. – Értem – szólalt meg végül. Megkerülte a munkaasztalt, és odament Garin-hoz. – Szóval a könyv kicsúszott a kezünkbıl? Méghozzá azért, mert olyan ostoba voltál, hogy hagytad, hogy észrevegyenek. – Nekitaszította Garint az ajtónak. Garin felkiáltott, ahogy sebesült tarkója a fának csapódott. – Ne csináld, Rook! A fejem! – Fáj, mi? – acsargott Rook. Belemarkolt Garin szıke hajába, és odacsapta a fejét az ajtóhoz. – Fáj, ugye? A fájdalom szinte elvakította Garint. – Nem hiszem, hogy messzire mentek! Nem vittek magukkal semmit, és Willnél fegyver sem volt. Valahova a városba mehettek! Még megtalálhatjuk! – Hogyan? – Majd kitalálok valamit! – Ajánlom is, különben az életemre esküszöm, hogy megbánod! Te is, meg az a szajha is! Garin a rosszullét hullámaival küzdve rámeredt Rookra. A győlölet keserő, csípıs epeként

tolult fel benne. Templomos lovag volt, ıseit több nemzedékre, nagybátyja elmondása szerint egészen Nagy Károly koráig visszavezetı nemesi család sarja. Rook hírhedt tolvaj, a Cheapside utcáin született fattyú, egy banda tagja, ami éveken át rettegésben tartotta Londont, míg az egyik bandatag anyja be nem árulta ıket, és akasztófára nem kerültek mind. Rookot Edward mentette meg a bitótól és emelte fel a csatornából. De akkor sem volt több, csak egy kutya. Garin kényszerítette magát, hogy a jutalomra gondoljon, amit a feladat elvégzéséért kaphat. Kezdetnek beérte volna annyival, hogy Rook elmegy a városból. – Akármit is teszünk, óvatosnak kell lennünk – mondta, vigyázva megérintve a tarkóját. Az ujjai véresek lettek. – Nem tudom, ki támadott meg az istállóban. Vagy a könyvet kereste, vagy észrevette, hogy figyelem a papot, és meg akarta akadályozni, hogy kövessem. – Megrázta a fejét. – Lehet, hogy Hasszán volt az? Tegnap este óta nem láttam. – Hirtelen eszébe jutott, mit kellene tennie, de habozott kimondani. Ha egyszer elindul ezen az úton, nehéz lesz visszafordulni róla. – Szerintem Willre kellene figyelnünk – mondta végül, mert nem talált semmilyen más megoldást, és úgy érezte, képtelen több fájdalmat elviselni. Biztosra veszem, hogy tudja, hol van a könyv. – Vett egy mély lélegzetet. A birtokra gondolt, amirıl annyit álmodozott, a címérıl és a rá váró gazdagságról. Anyja büszkeségére és boldogságára gondolt, és Adelára, aki csak vele osztja meg az ágyát, s minden éjjel az övé lehet, ha akarja. Elszántan kifújta a levegıt. -Idehozzuk, és megkérdezzük tıle, hol van. – Hogy veszed rá, hogy idejöjjön? – kérdezte rövid hallgatás után Rook. – Elwent használjuk csalinak – állta a tekintetét Garin.

28.

A Ville, Párizs Kr. u. 1266. november 2. Nem mondanál mégis valamit arról, hogy mi ez az egész? – lihegte Simon, miközben a járókelıket kerülgetve igyekezett lépést tartani Will-lel. Vásárnap volt, és a Ville-ben nyüzsögtek a kereskedık meg a vásárlók. – Nyilvánvaló, hogy nem mondtál el mindent. – Amit elmondhattam, azt elmondtam – pillantott rá Will. Bőntudata volt, amiért részletes magyarázat nélkül belerángatta a dologba Simont, de Everard ragaszkodott hozzá, hogy vigyen valakit magával, aki ügyel a hátára, és Simon volt az egyetlen, akire rá merte bízni ezt a feladatot. Valamivel magabiztosabbnak érezte magát úgy, hogy maga mellett tudhatta az izmos lovászt. – Ne szállj szembe de Navarre-ral egyedül! – intette a pap, miközben Will még a preceptóriumban felkötötte az övére a falchionját. Everard csontos kezét Will vállára tette. – Bízom benned. Szerezd meg a könyvet, és esküszöm, hamarosan lovaggá ütnek. – Nicolas de Navarre áruló? – zihálta Simon vörös, izzadt arccal. – Alig tudom elhinni! És miféle könyvet lopott el? – Everard egyik értékes szövegét. Ügy véljük, el akarja adni, ahogy már mondtam, úgyhogy sietnünk kell. – És Everard minket küldött, hogy szerezzük vissza? – Simon megrázta a fejét. – Nem értem. Miért nem küldött fegyveres lovagokat? – Aggódva pillantott Will falchionjára. – Bajra számítasz? Csak azért, Will, mert tudod, hogy nem tudok harcolni. – Nem is kérnélek rá. Ha azonban Nicolas látja, hogy ketten vagyunk, talán nem próbál harcolni. – Will ıszintén remélte, hogy így lesz. Tudta, hogy jól bánik a karddal, de fogalma sem volt Nicolas képességeirıl, és tisztában volt vele, hogy a számszeríjjal szemben semmi esélye. Persze mindennek csak akkor lett volna jelentısége, ha Nicolas valóban az ispotályosok preceptóriumába ment. Ha nem, akkor fogalma sem volt, hol keresse. – Lovon hamarabb megjártuk volna – dohogott Simon.

Will nem válaszolt. Simon nem volt ott az istállóban, amikor Everard-ral a két ló nélkül tértek vissza a leprosiumból. Everard próbálta elmagyarázni az istállómesternek, hogy ellopták a hátasaikat, de az megtiltotta, hogy a pap további lovakat vigyen el, amíg jelentést nem tesz az esetrıl a vizitátornak. Ezért kellett most Simonnal futva, nem pedig lóháton menniük a Szent János-lovagrend preceptóriumába. Will utálta, hogy veszélybe kell sodornia a barátját. Ám bőntudata mellett tisztának és elszántnak érezte magát. Közel került a beavatáshoz, és évek óta, vagy talán életében elıször volt célja. Önmagának tett ígérete, hogy elmegy a Szentföldre és megkeresi az apját, egyszerre több lett puszta álmodozásnál. Valósággá vált. S ami még fontosabb, végre valami olyasmit csinálhatott, amirıl tudta, hogy az apja büszke lenne rá. A feloldozás immár nem csak elérhetınek tőnt, hanem elkerülhetetlennek. Mivel vezekelhetne méltóbban a bőnéért, mint az Anima Templi megmentésével és a Szentföld békéjének helyreállításával? Történjék bármi, vissza fogja szerezni azt a könyvet! Nem hagyja, hogy Nicolas tönkretegye az életét, akármilyen érthetınek vagy jogosnak tőnt is a férfi haragja. Willnek is éveket kellett várnia erre a pillanatra. Maguk mögött hagyták a marhavásár körüli tömeget és megszaporázták lépteiket. Fent, a háztetık fölött Will látta a preceptórium szürke tornyait a kıfalak fölé emelkedni. Szorosabbra húzta magán fekete köpenyét, hogy elrejtse a tunikáján vöröslı keresztet, és befordult egy szők sikátorba, ami a preceptórium melletti utcába vezetett. Simon igyekezett lépést tartani vele. A sikátor keskeny végébıl Will meglátta a kaput. Nyitva állt. Lelassította lépteit, hevesen zihált, de miközben odaért az utca végéhez, négy lovag dübörgött ki rajta csataménjein. Egyszerő lovaglóköpenyt viseltek, de megállva a sikátor végében Will látta, hogy alatta a hosszú, fekete páncélköpenyekre az ispotályosok fehér keresztjét hímezték. Kettejüket fel is ismerte. Az egyik Rasequin volt, akivel összetőzésbe keveredett a pergamenkészítı elıtt. Most nem tőnt részegnek; feszülten figyelt. Az egyik kezét a kardja markolatán tartotta, s miközben kivágtatott a kapun, csataménje patái nagy sárcsomókat vertek fel az utcáról. Nicolas de Navarre lovagolt mellette. İ is Szent János lovagjainak az egyenruháját viselte. Will felkiáltott, miközben eldübörögtek mellette, de a paták dobogásától nem hallották meg. Végigvágtattak az utcán, az emberek ijedten ugrottak félre elılük. A hátuk mögé zsákokat és takarókat szíjaztak a nyeregre. Hosszabb útra indultak. Will átkozódva nézte, ahogy eltőntek egy sarok mögött, s az utcát lassan megint betöltötték a járókelık. A preceptórium kapuja egy döndüléssel bezárult. Simon a térdére támaszkodva elıhajolt, úgy lihegett. – Az Nicolas volt, ugye? Miért bújt az ispotályosok gúnyájába? – Az ı rendjük küldte, hogy szerezze meg a könyvet – vallotta be Will rövid tétovázás után. Mielıtt Simon további kérdéseket tehetett volna fel, egy mellékutca felé intett, ami párhuzamosan haladt a preceptórium falával. – Bemegyünk, és kiderítjük, hova indultak. – Erre kell jönni? – kérdezte Simon, miközben ráfordultak a mellékutcára. -A kapu arra van. – Nem tudom, tud-e valaki odabent Nicolasról. Lehet, hogy mindenki benne van. – Will megállt és felnézett a kıfalra, ami mögött egy fasor és a preceptórium kápolnájának tornya állt. – Nem sétálhatunk be csak úgy. – Én nem tudok oda felmászni! – szögezte le Simon határozottan, miközben Will mászni kezdet, ujjhegyeivel kitapogatva az egyenetlen szélő, helyenként kiugró kövek közötti réseket. Will felért a fal tetejére, és megfeszülı izmokkal felhúzta magát a tetejére. Benézett az udvarra. A fák mögött tágas térség nyílt, kıkeresztekkel – a lovagok temetıje. A kápolna mögött gazdasági udvart és néhány magas épületet látott. Emberek jártak-keltek odabent, de a falat, amin ült, teljesen eltakarták a fák, így csak akkor vehették volna észre, ha kifejezetten keresték volna a tekintetükkel.

– Gyere már! – sürgette Simont, aki idegesen nézett fel rá. – Krisztusom! – morogta a lovász, s pillanatnyi tétovázás után esetlenül felmászott a falra. – Te leszel a halálom! – lihegte, felnyögve, ahogy lehorzsolta a bütykeit az éles köveken. A fal tetejéhez közeledve bedugta a lábfejét egy szők üregbe, de az túl kicsi volt a csizmájának, és megcsúszott. Will elkapta a csuklóját és megtartotta. Combjaival a falat szorítva, Simon súlyától felnyögve felrántotta barátját, míg annak sikerült megkapaszkodnia odafent. Simon néhány percig szótlanul, reszketve ült, lovagló ülésben a fal tetején. Végül Will nógatására leugrottak a temetıbe, és a fák rejtekét kihasználva elindultak a fal mentén. – Nem tudom, mit gondolsz, ki fogja elárulni, hova ment Nicolas – morogta Simon lehorzsolt bütykeit dörzsölgetve. – Ha az összes ispotályos benne volt a könyv ellopásában, akkor nemigen fognak mondani semmit. – Felnézett a fıépület tornyaira. – Inkább bedugnak majd a börtönükbe. – Nem egy lovagot akarok megkérdezni – felelte Will, elindulva egy hosszú, gerendákból emelt épület felé, ami mellett szalmabálák álltak feltornyozva: az istállókhoz. Amikor kiértek a temetıbıl, megpillantottak néhány lovagot az istállóval szemközti épület tornácán. Will megnézte, hogy nem látszanak-e a templomos keresztek a saját és a Simon tunikáján, aztán átvágott az udvaron. – Viselkedj természetesen! – vetette oda foghegyrıl Simonnak, aki lopva a lovagokat figyelte. Az ispotályosok pillantásra sem méltatták a két legényt, amint besiettek az istállóba. Will körülnézett, várva, hogy szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz. Nem messze tılük egy tizenkét év körüli fiú állt egy pad mellett, amin tisztításra váró nyergek sorakoztak. – Nézz körül! – mondta Simonnak, és odament a fiúhoz. – És mit keressek? – nézett rá értetlenül barátja. – Semmit. Nézd meg, hogy van-e itt még valaki. Will elmosolyodott. A fiú abbahagyta a nyergek pucolását, és ránézett. – Segíthetek valamiben, uram? – kérdezte magas, gyerekes hangon. – Remélem – bólintott Will, még mindig mosolyogva. – Nemrég felnyergeltél négy lovat egy csapatnak, igaz? – Igen, uram – biccentett a fiú. – Meg tudnád mondani, hova mentek? A fiú rápillantott az állások között az istálló vége felé tartó, az alacsony ajtók fölött bebepillantó Simonra. – Kik vagytok? – kérdezte homlokráncolva. – Még nem láttalak benneteket. – Újak vagyunk – nyugtatta meg Will. – A lovagok. Mondd, hová mentek? A fiú bizonytalanul letette a kezében tartott rongyot. – Jobb lenne, ha a marsalltól kérdeznétek. Megyek, idehívom – indult el a kijárat felé Will mellett. Will elkapta és erısen megszorította a karját. – Felesleges lenne zavarni. – Engedj el! – nézett fel rá rémülten a fiú. – Ez fáj! – Jézusom, Will! – szisszent fel Simon, miközben Will berángatta az ellenkezı fiút az istálló mélyére, és odaszorította az egyik állás ajtajához. – Nem akarlak bántani – morogta Will -, de tudnom kell, hova mentek azok a lovagok! Nagyon fontos, hogy megmondd! – Kérlek, engedj el! – rebegte a fiú. Az ajka remegni kezdett. – Will... – kezdte Simon, döbbenten nézve barátját. Will rápillantott, és Simon torkára fagyott a szó attól, amit a zöld szempárban látott. Megrémítette Will tekintete. – Mondd meg! – vetette félre a köpenyét Will, hogy a fiú láthassa a falchionját.

– La Rochelle-be! – bukott ki a fiúból. Dermedten nézte a fegyvert. – La Rochelle-be indultak. Hallottam, hogy Akkonról és a nagymesterrıl beszéltek egymás közt. – Akkonról? – Ennyit tudok! – sírta el magát a fiú. – Esküszöm! Will az arcát fürkészte, aztán bólintott. – Befelé! – intett a fejével, kinyitva az állás ajtaját, aminek addig a fiút szorította. A fiú szótlanul engedelmeskedett. Még akkor is hallották a zokogását, amikor kiléptek az istállóból. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted – morogta Simon, miközben elindultak visszafelé, a temetıbe, hogy kimásszanak a falon. – Semmi baja sincs – felelte Will szórakozottan. – Nem kellett volna így ráijesztened! – torpant meg Simon. – Ugyan már, Simon! – fordult meg Will. – Vissza kell mennünk a preceptóriumba! – Megragadta barátja vállát. – Nem akartam bántani, de kellett. Mi lett volna, ha hagyom elszaladni a marsallért? Semmit sem tudunk meg, és most valószínőleg a börtönükben gubbasztunk. Simon nem mondott semmit, de újra elindult. Kora délutánra fordult, mire áthaladtak a Templom-kapun, és végigsiettek a Rue de Temple-ön. Feltámadt a szél, keleten hatalmas, fehér felhık gyülekeztek, sebesen átsuhanva az égen, árnyékba borítva a domboldalakat. Már a preceptórium közelében jártak, amikor megkondult a kápolna harangja. Nem az imára hívó lassú, zengı harangszó volt, hanem gyors és sürgetı: riadót kongattak. Willt baljós érzéssel töltötte el a hang. Amikor beértek az udvarra, mindenfelıl a káptalanházba siettek a lovagok. A harang még mindig kongott. – Campbell! Will megfordult, és Robert de Paris-t pillantotta meg felé ügetni. Robert félresöpörte szıke haját, és a káptalanház felé bökött az állával. – Te tudod, mi folyik itt? – Nem, kint voltam a városban – rázta meg a fejét Will. Néhány lovag közeledett feléjük, köztük a vizitátor, Everard és Hugues de Pairaud. A lovagok egy részének köpenye poros volt, mintha hosszú útról érkeztek volna. Will tett egy lépést elıre, hogy odaköszönjön Everard-nak, ám valami az idıs pap arcán a torkára forrasztotta a szót. A csoport elhaladt mellette és a káptalanház felé folytatta útját, de Robert kérdı gesztusa láttán Hugues lemaradt tılük. – Mi folyik itt? – lépett oda hozzá Robert. A káptalanház nyitott ajtaján keresztül döbbent, emelt hangok hallatszottak ki. A hangzavar közepette Will hallotta, hogy Hugues mond valamit Róbertnek, amitıl egyszerre megfeledkezett Nicolas de Navarre-ról és a Grál könyvérıl. Közelebb lépett. Robert zavartan nézett rá. – Will...– kezdte. – Száfedrıl beszéltetek? – vágott a szavába Will. – Igen – válaszolt Robert helyett Hugues. Az éveken át tartó kiképzés eltüntette a zsír nagy részét a testérıl, mégis volt valami szerencsétlenül malacszerő apró szemében és tömpe orrában. – Elesett. Will kinyitotta a száját, aztán megcsóválta a fejét és úgy nézett Hugues-re, mintha nem jól hallotta volna a szavait. – Most érkezett meg Marcel testvér La Rochelle-bıl – folytatta Hugues egy napbarnította arcú férfi felé intve, aki a káptalanház ajtaja elıtt állt. – Az egyik hadihajónk kapitánya, múlt héten futott be a kikötıbe. Thomas Bérard nagymester küldte Akkonból, amint tudomást szerzett róla. Száfedet júliusban elfoglalta Bajbarsz, a mameluk szultán. Nem voltak túlélık.

– Akkor honnan tudjuk, hogy elesett? – kérdezte Simon. – Bajbarsz üzenetet küldött Bérard nagymesternek, amiben részletesen leírta, mi lett a sorsa a testvéreinknek. Lefejeztette az egész helyırséget, és a karókra tőzött fejekkel körberakatta az erıdöt. – Hugues keserően lebiggyesztette az ajkát. – Nyilván így akart figyelmeztetni, mit várhatunk tıle. Marcel Kapitány csak néhány fıs legénységgel hajózott ki Akkonból. A többi tengeren túli erınket a helyırségeink és városaink megerısítésére küldték a Jeruzsálemi Királyságba. És innen is mindenkit Keletre küldenek, akit csak nélkülözni tudnak. – Hugues – motyogta Robert, megérintve a vállát. Hugues ránézett, de komoran folytatta. – Bajbarsz és a serege visszatért Aleppóba, de biztos, hogy újra támadni fognak. Bajbarsz dzsihádot hirdetett ellenünk. Hadban állunk. – Hugues! – szólt rá Robert határozottabban. – Mi az? – értetlenkedett a lovag. -Hallgass! Csak nézték, ahogy Will arrébb tántorgott és belehányt a sárba.

29.

Aleppo, Szíria Kr. u. 1266. november 2. Bajbarsz magába mélyedve, némán ült, és a trónteremben lévı embereket figyelte. A kormányzók párnákon heverésztek, vagy egyik csoporttól a másikhoz csapódtak, levéve egyegy gyümölcsöt a szolgák által magasra tartott tálcákról. A nevetés és beszélgetés hangjait a zenészek melódiái kísérték. A terem közepén vonagló testő lányok táncoltak lebegı fátylakban. A férfiak megbabonázva nézték a hullámzó alakokat. Aztán a táncosok hirtelen szétrebbentek, amikor egy mocskos kaftánú, görnyedt alak rontott közéjük. Néhány fiatal tiszt felnevetett, ahogy Khadir a lányok éles hangú sikolyait utánozva körbekergette ıket az oszlopok között. A lakoma maradékai szétszórva hevertek az asztalokon: mézes sütemény darabjai; saját zsírjukban kisütött gödölyeszeletek; fıtt spárgacsomók; cukrozott mandula. Omár a közelben beszélgetett Kalavunnal és néhány másik kormányzóval. Bajbarsz elkapta a pillantását és magához intette. Omár otthagyta a társaságát, és felhágott a trónhoz vezetı lépcsıfokokon. – Igen, felség? – Elég a vigasságból. – Ne várjunk még egy kicsit? – javasolta Omár. – Hadd szórakozzanak az emberek... – Elég, Omár. – Igenis, uram. A kormányzók és a regimentek parancsnokai elnémultak, amikor az egyik szolga megrázott egy aranycsengıt, ezzel jelezve a megbeszélés kezdetét. A zenészek abbahagyták a játékot, a táncoslányok kiszaladtak a terembıl. Minden tekintet Bajbarszra szegezıdött, aki felállt a trónról. – Remélem, élveztétek a lakomát. – Szavaira udvarias taps érkezett válaszul. – Sok ilyen vár még ránk az elkövetkezı évben. – Ujabb taps. – Ugyanis sokkal nagyobb gyızelmeket fogunk majd megünnepelni, mint az eddigiek. – Odabiccentett Kalavunnak. – Az elmúlt hetekben már sokakkal beszéltem közületek a hadjáratunk következı szakaszáról. Azóta azt is eldöntöttem, mi lesz a fı célpontunk. – Elhallgatott, végigmérte a várakozó arcokat. – Elfoglaljuk Antiochia városát. Néhányan meglepetten, de még többen aggodalmasan pusmogni kezdtek. – Hatalmas szultán – szólalt meg az egyik kormányzó, egy becsvágyó férfi, aki mindig elsıként hallatta a hangját -, ehhez óriási erıkkel kellene támadnunk. Antiochia erıdítményei a legerısebbek egész Szíriában!

– Azokat az erıdítményeket éppen a hatalmas méretük miatt rendkívül nehéz megvédeni – felelte Bajbarsz. – Tanulmányoztam a város térképét. Hiszem, hogy egy kis erı egy hét alatt képes elfoglalni. Legfeljebb három regimentre gondolok. – Mikorra tervezed a támadást, felség? – kérdezte egy másik kormányzó. – A betakarítás véget ért. A katonák teljesen felszerelve útnak indulhatnak. .. már a hét végén. Khadir kedvezı jóslatot mondott azokra a napokra. Néhány kormányzó kétkedve pillantott a jövendımondóra, aki az egyik asztal alatt ülve egy csonton rágódott. Bajbarsz dühös lett a kifejezéstelen arcok láttán. – Talán nem gyızelmeket ígértem nektek? – Senki sem kétli, hogy meg is adod ıket nekünk, hatalmas szultán – csendült fel Kalavun hangja a pusmogásban. – Ám sok csapatunk még épp csak hazatért Kilikiából. Nem lehet, hogy a tél folyamán bölcsebb lenne kisebb erıdökre koncentrálni, mielıtt megtámadunk egy olyan erısséget, mint Antiochia? Bajbarsz sötét pillantást vetett Kalavunra, leült a trónjára, és végigmérte a jelenlévıket. A legtöbben lesütötték a szemüket. – Hát nem értitek, mit kínálok? – reccsent keményen a hangja. – Akkor hadd magyarázzam el! Ha elfoglaljuk Antiochiát, a keresztények nemcsak egy várost veszítenek: hanem az egész hercegséget. – Egy pillanatra elhallgatott, hagyva, hogy megemésszék a szavait. – Antiochia nélkül a frankok megmaradó, szétszórt települései és erıdjei csak szigetek lesznek a tengerben, amit mi uralunk. Szerintem még csak harcolni sem fognak, amikor arra kerülne a sor. – így van! – helyeselt az egyik tábornoka némi hallgatás után. – Súlyos csapást mérnénk a frankokra. Az antiochiai hercegség volt az elsı állam, amit a mi területünkön alapítottak. – Egyébként is – tette hozzá egy másik -, Akkon után ez a leggazdagabb városuk. – Ráadásul szent város – emlékeztette ıket Bajbarsz. – Edessza már elveszett, és ha Antiochiát is elfoglaljuk, a frankoknak csak két államuk marad: a tripoliszi grófság és a Jeruzsálemi Királyság, s azokban sincs már túl sok városuk és erıdjük. Hamarosan visszaőzzük ıket a tengerbe, ahonnan jöttek. Néhány kormányzó felélénkült a remélhetı zsákmány gondolatára, de Bajbarsz még mindig nem látta azt a lelkesedést, amit akart. A tanácskozás végére azonban bírta vonakodó beleegyezésüket, és kiválasztotta a támadást vezetı három parancsnokot. Miután végeztek, kiment a trónterembıl, elkerülve titkárait, akik mindenféle pergameneket akartak aláíratni vele, és Omárt is, aki megpróbálta elkapni a tekintetét. Bajbarsz fekete köpenyt és turbánt vett magára, és egy kis oldalfolyosón kiment a citadellából a városba. Minél távolabb jutott, annál jobban enyhült benne a feszültség. A levegı balzsamos volt. Egy idı után eljutott egy poros, vályogházakkal szegélyezett utcára. Az utca végén meszelt ház állt, nagyobb és szebb, mint a többi. Az ablakon lámpások fénye és egy gyerek kacagása szőrıdött ki. Bajbarsz a bejárathoz érve elfordult, megkerülte az épületet, jellegtelen alakként lépkedve az árnyékok közt. A ház mögött régi csőr állt, félig összedılve, mert senki sem formált rá jogot, senki sem vállalta a felelısségét. A tetı fele hiányzott, odabent lehullott gerendák hevertek a porban. Bajbarsz gyakran feltette magában a kérdést, hogy miért nem hordták még el tüzelınek. Akárhányszor odament, félig-meddig arra számított, hogy a gerendák eltőnnek. Letépett egy hibiszkuszvirágot az ajtó mellett növı bokorról, és belépett arra a helyre, amirıl senki sem tudott: se a feleségei, se a kormányzók, se Omár, se Kalavun. A sötétben letérdelt és az ajkához emelte a virágot, beszívva friss illatát, felidézve, hogyan illatozott annak a lánynak a hajában. A csillagok és a ház fénye beszőrıdött a félhomályba, megvilágítva a talajt Bajbarsz térde körül. Mindenfelé elszáradt, rózsaszín hibiszkuszszirmok hevertek.

30.

A Temple, Párizs Kr. u. 1266. november 2. Will a pókot bámulta, amely a fal egyik repedésébe szıtt hálóját bıvítgette. Idınként hideg szél fújt be az ablakon, megrebbentve a pókot a fonalán. Akárhányszor ez történt, a pók visszaiszkolt a repedésbe, aztán megint elıbújt, és újrakezdte a munkát. Will teljesen elmerült a szorgos tevékenység figyelésében. Fel, le, körbe-körbe. Annyira egyszerőnek tőnt. Nem úgy, mint a félig megkezdett levél, ami mellette hevert az ablakfülkében. Miközben az elsı néhány sort leírta az anyjának, tompa volt és könnyen jöttek a tollára a szavak. Ám ahogy folytatta, elméjében megjelent szüleinek a képe. Rég elfeledettnek hitt, látszólag teljesen jelentéktelen emlékek törtek fel benne, elárasztva gondolatait. A legtöbb a Mary halála elıtti idıszakból származott. Az egyik különösen tiszta volt: anyja a konyhában ült, az asztal szélén, összeszorított szájjal. A kertben járt, zöldségeket szedett a vacsorához, és rálépett egy darázsra. Az apja leült elé a székre, szelíden megfogta apró, fehér lábát. Will az apját figyelte, ahogy összehúzott szemmel koncentrált, és kivette a fullánkot. James ezután rátapasztotta a száját a kis duzzanatra és kiszívta belıle a maradék mérget. Amikor végzett, Isabel átölelte a nyakát, göndör, vörös haja a férfi vállára omlott. „Mihez kezdenék nélküled?” – hallotta Will a suttogását. Majd az emléket hirtelen felváltotta apja levágott, karóra tőzött fejének képe. A szemét kivájták a madarak, a szájában férgek nyüzsögtek. A lúdtoll kettétört a kezében. Nem volt ereje másikért menni, így a levél most ott hevert mellette, befejezetlenül, meg-meglebbenve a szélben. Will az udvarról egyenesen az üres hálóterembe futott, felkuporodott az ablakfülkébe, a mellkasához húzta a térdét és nagyokat lélegzett. Valamivel késıbb leszállt, kivett a priccse mellett álló ládából egy lúdtollat és egy pergament, majd visszaült – ugyanarra a helyre, ahol hat éve, Owein temetésének a napján ült. A pók lekúszott a fonalán, újabb szálat kezdett szıni. Will megérintette a torkát. Jó egy órája enyhe, de makacs égetı érzés kísérte minden nyelését. Nekitámasztotta fejét a kıfalnak, kinézett az ablakon. A délután folyamán összegyőlt felhık fehérre festették az eget, csak helyenként bukkant fel egy-egy szürke sáv. Hallotta a sirályok rikoltozását a folyó menti földekrıl. Biztos a hálóikat bevonó, varsáikat kiürítı halászok körül köröznek. Mindennap hallotta ıket. Àm a jól ismert hang ma új jelentıséget kapott. Will a kezébe temette az arcát. Az apja mellett ült a meleg sziklákon, lábát a víz fölé lógatva. Az apja bedobta a zsineget, idınként finoman meghúzta, hogy ellenırizze a súlyát. Α napfény visszaverıdött a víz színérıl, bevilágítva a sziklák alá és megcsillanva James szemében. Mellettük, egy vödörben három ezüstpikkelyes hal volt. A körülöttük repkedı sirályok idınként rikoltozva közelebb ereszkedtek, árnyékuk átsuhant a sziklákon. James arca lebarnult, a szakálla fölött néhány sárga homokszem csillogott. Will legszívesebben letörölte volna, de nem akarta zavarni az apját, aki békésen, tőnıdı mosollyal figyelte a zsineget. – Építenünk kellene egy csónakot – szólalt meg James kis idı után. – Egy csónakot? James kinézett a tó zöld víztükrére, ajkán még mindig azzal a tőnıdı mosollyal. – Nem gondolod, Will, hogy a mélyebb vízben nagyobb halakat foghatnánk? Will elgondolkodott, aztán bólintott. – Most, hogy hamarosan új testvéred születik, nagyobb halak kellenek majd. – Anya szülni fog? – Úgy véli, egy kislányt. – Mi lesz a neve? – kérdezte Will, próbálva közönyös hangot megütni, pedig addigi

jókedvét kissé beárnyékolta a hír. Még egy testvér? Három is sok. – Ysenda. -James Will arcát fürkészte. ~– Szükségem lesz a segítségedre, William. Nem hiszem, hogy egyedül meg tudom építeni. – Hát persze, papa! – Will kihúzta magát ültében, és csalódottságát elfújta a felelısség súlyának érzése. Töprengve ráncolta a homlokát. Még nem tudta, hogyan fogják megépíteni, de biztos volt benne, hogy a legjobb csónak lesz, amit az apjával valaha láttak. Mary halála után Will csak egyszer ment vissza a tóhoz, mielıtt elutazott volna Skóciából. A csónak ott hevert, ahol hagyta, a part tetején, a vízvonal fölött. Az evezıket már nem faragta ki, kóccal sem tömte be a deszkák közötti réseket. A fő áttört a fenéken. Willnek megfordult a fejében, hogy betolja a vízbe, de még akkor is reménykedett benne, hogy egyszer majd visszatérnek az apjával, és vízre bocsátják. Közelgett a szülés ideje, és biztos volt benne, hogy akármennyire is győlöli az apja, nagyobb halakra akkor is szükségük lesz. Amikor az elkövetkezı években eszébe jutott a csónak, csak gazzal benıtt, korhadó roncsként tudott rágondolni, amiben rákok tanyáznak. Most azonban eltöprengett, vajon nem találta és mentette-e meg valaki. Anyja elszórtan érkezı leveleibıl tudta, hogy nıvérei, Alycie és Ede néhány éve elhagyták a zárdát, mert férjhez mentek Edinboroug-ba, és saját családjuk volt. De talán a nyolcéves Ysenda visszamegy majd egy nap a birtokra, ahol született, és megtalálja a csónakot. Nem fogja tudni vízre bocsátani, de Will elképzelte, hogy a játszóhelye lesz majd, ahol bátyjára és apjára gondolhat, akiket sohasem látott. Will elvette a kezét az arca elıl, mert patadobogást hallott az udvarról, az istálló felıl. Ettıl és a sirályok halk rikoltásaitól eltekintve minden csendes volt. A lovagok, a papok és a fegyvernökök a kápolnában győltek össze Száfed elestének hírére. A délután elsı felét elesett bajtársaik gyászolásával töltötték. Ám hamarosan vége lesz a csendnek. Hamarosan fegyverbe szólítják ıket. Kinyílt a hálóterem ajtaja, de Will nem fordult meg. Hallotta, hogy valaki felé csoszog. Amikor mégis hátrapillantott, és meglátta Everard véreres szemét, megint körbezárta a csábító tompaság, és félrenézett. – Téged kereslek, fegyvernök. Will nem szólt semmit. – Meddig akarsz még itt bujkálni? – Meg kell írnom ezt a levelet. Everard a homlokát ráncolta. A tekintete a pergamenre siklott. – Ezt? – kérdezte, felvéve a lapot. A félhomályban hunyorogva olvasni kezdte. – Ez várhat – mondta halkan, letéve a pergament. – Meg kell beszélnünk néhány dolgot. – Meg kell írnom anyámnak, uram, hogy a férje, gyermekei apja halott. – Anyádról és a testvéreidrıl majd gondoskodik a rend – mondta nyersen Everard. – ígérem, semmiben sem fognak hiányt szenvedni. – Amikor Will nem válaszolt, felsóhajtott. – Megértem, hogy dühös vagy. – Megérted? – nézett rá Will. – Megérted? Akkor talán el is tudod magyarázni nekem, vagy az anyámnak! Talán neked kellene megírnod ezt a levelet, neked kellene elmondanod, miért halt meg az apám! Hiszen te küldted oda, nem? – Igazságtalan vagy – vetette oda Everard kurtán. – James nem az Anima Templi szolgálatában halt meg. Hanem a rendében, olyasvalamit csinálva, amit magától nem választott volna. – Meglágyultak a vonásai. – Apád a szabad akaratából ment a Szentföldre. Azért, mert hitt, mert másképp akart élni. Egyszer elmondta, hogy azt szeretné, ha a gyerekei más világban élhetnének. Érted tette, William. Wîll felpillantott, de szótlan maradt. – Tudnom kell, mi történt az ispotályosok preceptóriumában – mondta Everard halkan, de határozottan. – Nicolas La Rochelle-be ment három másik lovaggal – felelte végül William. – Egy lovászfiú azt mondta, Akkonról és a nagymesterrıl beszéltek.

– Akkonról? – ismételte meg aggodalmasan Everard. – Tehát Hugues de Revel áll a dolog mögött? – De Revel? – kérdezte Will fásultan. – Az ispotályosok nagymestere. Vele még nem találkoztam, de az elıdjét, Guillaume de Chateauneuföt ismertem – ı vezette a rendjüket, amikor Armand megostromolta az erıdjüket. Everard megdörzsölte az állát. – Azt hiszem, Nicolas egyenesen hozzá akarja elvinni a könyvet. Ha a nagymester úgy véli, hogy ez elég bizonyíték az Anima Templi létezésére és... amint azt Nicolas tévesen feltételezi... romlottságára, akkor kétségkívül fel fogja keresni a pápát Rómában. Hajnalban indulunk La Rochelle-be! – Indulunk? – nézett rá Will. – Egyedül nem boldogulok. – Én pedig nem kérek az egészbıl! – fakadt ki Will, leugorva a párkányról, hogy a pap szemébe nézhessen. – Még ha lenne is hozzá erım, akkor sem tehetném. Én csak egy fegyvernök vagyok. Nincs hatalmam egyetlen lovag fölött sem, legyen bár templomos, ispotályos, teuton vagy a király embere! – Nos, ez nemsokára másképp lesz – mondta Everard rövid hallgatás után. – Beszéltem a vizitátorral, hozzájárult a lovaggá avatásodhoz. – Micsoda? – Úgy érezte, illı, ha elveszítettük az apát, akkor megnyerjük a fiút. Annak a jelképeként – motyogta Everard -, hogy örökké létezni fogunk, és nem hajolunk meg az ellenség elıtt. A vizitátor szeretné minél hamarabb megejteni a dolgot, még mielıtt az összehívott tanács döntést hoz arról, hogy mit tegyünk. Attól tartok, a beavatásodra az elıkészületek kellıs közepén fog sor kerülni, de ezen már nem tudunk segíteni. – Ez valami tréfa? A lehetı legrosszabb napot választottad rá! Everard sebhelyes arca ellágyult. – A gyász az egyik legtisztább érzés, amire képesek vagyunk. A valódi fájdalom átélésekor az összes... – Türelmetlenül intett, keresve a megfelelı szót. -...az összes belsı zaj elnémul. És ebben a csendben megtalálhatjuk önmagunkat. Ezek a pillanatok formálnak minket. Tehát épp ellenkezıleg, szerintem ez a lehetı legjobb nap. Will tenyerével az ablakpárkányra támaszkodott, leszegte a fejét. – Már nem tudom, hogy lovag akarok-e lenni. – Nem ez volt apád kívánsága? – kérdezte rábeszélıen Everard. – Apám halott. – És akkor minden, amit életében tett és kívánt, elveszítette az értelmét? Már nem fontos, miben hitt, miért dolgozott, miért ontotta a vérét? – Everard megrázta a fejét. – James Campbell elkezdett valamit. A mi dolgunk, hogy befejezzük. Ha nem tesszük, akkor tényleg értelmetlenné válik az élete, a halála. Will felemelte a fejét és kinézett az ablakon. A könnyei hidegen folytak le az arcán. A világ odakint lapos volt és szürke. Éveken át egyetlen helyre vágyakozott: az apja oldalára. Most, hogy ez a hely megszőnt létezni, hová mehetne? Akármennyire is tisztában volt a Szentföldön harcolókra leselkedı veszélyekkel, meg sem fordult a fejében, hogy soha többé nem fogja látni az apját. – Nincs célom – suttogta, nem véve észre, hogy hangosan beszél. – Nekem viszont vannak céljaim veled – tette torz kezét Will vállára Everard. – Nagy céljaim. Egész reggel két izzó faszénkályha égett a káptalanházban, enyhítve a csípıs novemberi hideget, senkinek sem jutott eszébe, hogy a ceremóniára újrafőtse ıket, az ablakokat súlyos-kárpitok fedték el, kizárva a Will libabırös lett, amikor levette fekete tunikáját és odaadta a mellette álló papnak. Levetette a csizmáját is, majd lecsatolta övét és kardját. Miközben áthúzta az ingét a fején, hirtelen

rádöbbent, milyen sokan ülnek mögötte. A boltíves teremre félhomály borult, de úgy érezte, tisztán látják a hátán kanyargó vékony, fehér vonalakat, Everard korbácsának nyomait. Will ránézett az emelvényen álló Everard-ra, de a görnyedt, szigorú arcú férfin, aki a szent kelyheket rendezgette az oltáron, nyoma sem látszott a hat évvel azelıtti zord keménységnek. Everard mögött, egy fehér kıtrónuson ült a vizitátor. Kimerültnek tőnt. Az emelvényen két másik lovag állt még. Miközben Will átadta a papnak az ingét és egy szál alsónadrágban megállt az ülı lovagok és az oltár közötti üres térség közepén, egy fáklya szők fénykörében, magányosabbnak érezte magát, mint életében bármikor. Amikor a pap elment a régi ruháival, Will körülnézett, egy barátságos arcot keresve a tömegben. Meglátta Robert-t. A lovag, aki Hugues mellett ült az elsı sorban, elkapta a pillantását és rámosolygott. Will visszafordult az oltár felé, s úgy érezte, elszigeteltsége valamelyest oldódott. Everard meggyújtotta a tömjént a füstölıben, és csendet kért. A nézısereg, amely szemmel láthatóan türelmetlenül várta már a haditanácsot, azonnal felhagyott a halk mormogással. A füstbe burkolózott Everard intett Willnek, hogy térdeljen le. A fiú engedelmeskedett, de nem tudta kiverni a fejébıl, hogy a többi jelölttel ellentétben neki nem állt rendelkezésére egyéjszakás virrasztás, hogy megtanulja, mit kell mondania és tennie a beavatása során. Ám nem sok ideje maradt ezen aggódni, ugyanis a vizitátor felállt és megszólította. – Virrasztással töltötted az éjszakát, hogy elmélkedj a szent hivatalon, amit felkínáltunk neked. – A vizitátor mély hangja betöltötte a termet. – William Campbell, James fia, kívánode elfogadni a köpenyt, tudván, hogy ezzel eltaszítod magadtól világi kötelezettségeidet, és a Mindenható Isten igaz, alázatos szolgájává válsz? – Kívánom – felelte Will. S azzal elkezdıdött az eskük letétele. Will válaszolt, amikor válaszolnia kellett, idınként Everard jelzésére, és meglepı tisztasággal emlékezett a jelölt szavaira akkorról, amikor a New Temple kamrájából Simonnal meglestek egy beavatást. Elmondta, hogy vallja a katolikus hitet, hogy törvényes házasságból született. Kijelentette, hogy nem adott senkinek ajándékot, hogy felvegyék a rendbe, nincs adóssága, nem tartozik egyetlen más rendhez sem. És bár a torka kezdett égni, a mellkasa úgy feszült, mint egy dob, biztosította a vizitátort, hogy ép a teste. A két emelvényen álló lovag közül az egyik odament hozzá, az elsı oldalnál kinyitva elé tartotta a rend szabályzatát. – Olvasd fel hangosan e szavakat! Ha nem tudod, szólj, és felolvassuk helyetted. Will alig látta a latin szöveget a félhomályban, de miután meresztette egy kicsit a szemét a megfakult tintára, sikerült fennhangon elismételnie az írott szavakat. – Uram Istenem, azért járultam eléd és a jelenlévı testvérek elé, hogy bebocsátást kérjek a rendbe, és részesüljek annak lelki és világi javaiban. Egész életemet a Templom rendjének szolgálatában kívánom tölteni, mindvégig a saját akaratom elé helyezve Isten akaratát. – Will ezután megesküdött, hogy megtartja a rend törvényeit; megırzi szüzességét; megmarad szegénységben és mindig engedelmeskedik elöljáróinak. Miután elterült az oltár elıtt, hogy Isten, Szőz Mária és az összes szentek áldását kérje, kivont karddal lelépett az emelvényrıl a másik lovag is. A penge tompán megcsillant, ahogy hegyével lefelé fordítva Will elé tartotta. – Csókold meg eme pengét és fogadd el az oltalmazás terhét, melyet rád helyez! Védd meg az egyetlen igaz hitet minden ellenséggel szemben, szükség esetén akár életedet is feláldozva e szent ügyért! Will elıredılt, hogy megérintse ajkával a markolatot. A lehelete elhomályosította a csillogó fémet. Túl valóságosnak tőnt az eskü, amit letett. Miközben a hüvelyébe csúsztatta a kardot és visszalépett az emelvényre, Everard odacsoszogott egy paphoz, aki karddal és összehajtogatott fehér köpennyel várakozott az oltár mellett. A néhány másodperces csendben

Will rádöbbent, hogy nem érti, miért választotta apja és a többi lovag Száfedben a mártírhalált. Számára értelmetlennek tőnt a haláluk. Többet jelentett nekik az eskü megtartása, mint a családjuk? Hány fiút és lányt hagytak el, hogy biztosítsák a helyüket a Paradicsomban? James mindössze két levelet írt Willnek az elmúlt hat évben, s bár egyikben sem hibáztatta Mary halála miatt, a szeretetérıl sem ejtett egyetlen szót sem. Will többet tudott meg belılük a Szentföldrıl, mint apja érzéseirıl. Tudni szerette volna, miért választotta az apja a halált; a legszívesebben üvöltve követelte volna az égtıl, hogy árulja el. Ekkor történt, hogy a haragja, amit reggel óta elfojtott magában, túlcsordult. Dühös volt a rendre, amiért az apja életét követelte, dühös volt Everard-ra, amiért becsapta, dühös volt a szaracénra, aki megölte az apját, és a szultánra, Bajbarszra, aki kiadta a parancsot. De leginkább az apjára volt dühös, amiért elhagyta, amiért hazudott neki, amiért nem bocsátott meg, amiért meghalt. Az apja eltávozott, soha nem oldozhatta már föl, a feje lüktetett, Everard elindult felé, a fülében pedig ott csengtek apja szavai. William, egy nap felöltöd majd a fehér köpenyt, felvesznek a Templom lovagjainak sorába, s Istenemre mondom, azon a napon ott leszek majd melletted! Isten nevére, az apja megszegte az egyik esküjét, és megtartotta a másikat. Akkor most Isten akaratát követte, vagy a sajátját? És azért halt meg, hogy megvédje a rendet vagy az Anima Templit, vagy azért, hogy megbüntesse fiát a lánya haláláért? – Ε karddal védd meg a kereszténységet Isten ellenségeitıl! Will szédelegve felállt, az Everard kezében lévı kard felé nyúlt. Tekintete végigsiklott a csiszolt pengén, a hibátlan acélon. Leengedte a két karját. Everard a homlokát ráncolta, aztán láthatóan megértette. Csettintett a köpennyel várakozó papnak. Az bizonytalanul nézett a vizitátorra, aztán odament Everard-hoz, aki halkan, szaporán mondott neki valamit. Will hallotta a nézısereg kíváncsi mormogását, miközben a pap kisietett egy oldalajtón. Amikor visszatért, Will falchionját tartotta a kezében. Everard átadta neki az új kardot, majd elvette a csorba, karcos pengét, melynek markolatán már meglazultak az ezüstszálak, és átnyújtotta Willnek. A fiú visszafojtotta könnyeit. Meghatotta a pap együttérzése. A derekára csatolta a kardövet. – Ebben az öltözékben újjászületsz! – tartotta elé Everard a köpenyt. Will elvette és széthajtotta a ruhadarabot. A csúcsos kereszt a hátán és a szíve fölött olyan vörös volt, mint a bor, mint a vér, mint Elwen ajka. Ráterítette meztelen vállára a köpenyt, s orrát betöltötte a frissen festett szövet csípıs szaga. A köpeny kicsit rövid volt. A szabó hagyományosan méretet vett a jelöltrıl a ceremónia elıtt, de erre most természetesen nem volt idı. Nem számít, mondta magában Will; majd megigazíttatja. De a köpeny még így sem tőnt annak a szárnynak, aminek egykor képzelte. Súlyosan ránehezedett a vállára, viszketett tıle a bıre. Everard egyszerő ezüstcsattal összetőzte a nyakánál. – Feloldozlak minden bőnöd alól – mondta, keresztet rajzolva a levegıbe. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen! A vizitátor felállt a trónjáról. – Ecce quam bonum et quam jocundum habitare fratres in unuml Miután a vizitátor elénekelte a zsoltárt, Everard két kézzel megfogta Will vállát. – Az áldott Clairvaux-i Bernát szavaival mondom neked: a Templom embere félelem nélküli lovag, kit semerrıl nem fenyeget veszély, s ahogy testét óvja a vas, úgy óvja lelkét a hit. Kételyek nélkül, mindkét fegyverével megerısítve nem fél sem démont, sem embert. És nem fél a haláltól sem – nézett áthatóan Will szemébe a pap. – Légy üdvöz, Sir William Campbell, a Templom lovagja! Isten tegyen érdemes férfiúvá! – Lábbujjhegyre állva szájon csókolta Willt, a káptalanházban lévık mindegyike felállt, s egyesével elılépve ugyanígy tett. A királyi palota, Párizs, Kr. u. 1266. november 2.

– Hogy történhetett ez? – IX. Lajos, Franciaország királya elıredılt trónján a lovagok felé, akik elıtte álltak a nagyteremben. A terem üresen kongott, a trubadúr elızı esti fellépésére behordott asztalokat sietve kivitték, a díszítéseket leszedték. A szolgák csak néhány száraz rózsaszirmot hagytak, melyek szétszóródva hevertek a lovagok lábánál. – Hogyan eshetett el Száfed ilyen gyorsan? A vizitátor válaszolt a királynak. – Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! (Zsolt 133:1). – Α jelentések szerint Bajbarsz szabad elvonulást ígért a bennszülött csapatoknak, ha megadják magukat, felség. A várunk erıs volt, igen, de ha nem jutott elég ember a falaira, akkor nem lehetett megvédeni. Will a vizitátor kíséretét alkotó hat lovag háta mögött állva nézte, hogy Lajos lehajtja oroszlánszerő, sőrő, fekete, bár a halántékán már ıszülı hajjal övezett fejét. Hermelinszegélyes bársonyköpenye teljesen körülölelte testét, mely fiatalkorában híresen izmos volt, ám most, az ötvenes éveiben kezdett elhájasodni. A király arcán himlıhelyek tanúskodtak a Keleten elszenvedett betegségekrıl, vaskos kezein májfoltok sötétlettek. Mindössze tizenhat évvel korábban ez a király indította a hetedik keresztes hadjáratot a Szentföldre, elıbb gyızelemre, majd végül Egyiptomban a halálba vezetve harmincötezer emberét. A manszurai csata után Lajost és megmaradt, körülzárt erıit elfogták a muszli-mok. A felesége, Margit fizette ki érte a váltságdíjat. Will látása elhomályosult, ahogy a királyt nézte. Megrázta a fejét, próbálva úrrá lenni az ólmos érzésen, ami a beavatását követı haditanácsban tört rá. Amikor a vizitátor ünnepélyesen közölte vele, hogy ı is vele megy a palotába, alig tudta leplezni kedvetlenségét. Szédült, egész testét zsibbadtnak érezte. Lajos néhány perc múlva felemelte a fejét. Úgy tőnt, addig imádkozott. – Sötét nap ez, nagyon sötét. – Már elküldtem a hírt a nyugati preceptóriumainkba, megüzenve testvéreinknek, hogy mi történt – mondta a vizitátor. A király ismét hallgatásba burkolózott. – Bajbarsz úgy forgácsolja az erıinket – szólalt meg végül -, ahogy egy ács a gerendáját. Az elızı hónapban az ispotályosok jelentették, hogy bevette Arszúfot, elıtte pedig Caesareát meg Haifát. Messzebbre jutott, mint bármelyikünk képzelni merte volna. – Igen, felség – helyeselt a vizitátor komoran. – Ha nem lépünk gyorsan, attól tartok, semmivé zsugorodnak a területeink. Az általad emelt palesztinai erısségek csak addig tartanak ki, ameddig van, aki védje ıket. Száfed az egyik legnagyobb erıdünk volt, mégis hagytuk, hogy Bajbarsz elvegye. – A vizitátor szemében bánat csillogott, de a hangja kérlelhetetlen volt. – Mi, itt, Nyugaton, semmit sem tettünk, hogy megállítsuk a háborút. Keleti testvéreinkre hagytuk a harcot, az álmaink megvédését. Most pedig súlyos árat fizetünk a tétlenségünkért. – Mit javasolsz? A vizitátor nem válaszolt azonnal. Ám amikor megszólalt, a hangjában véglegesség csengett. – A Templom készen áll és hajlandó pénzzel és emberekkel támogatni egy keleti hadjáratot, mely elhárítja a Bajbarsz jelentette fenyegetést. Ám hosszú hónapokig tart az utazáshoz szükséges hajók megépítése, s további hónapokig maga az út. Márpedig most kell cselekednünk, s ehhez szükségünk lesz a te támogatásodra, minden igaz ember támogatására a tengernek ezen a partján, legyen bár földmőves vagy uralkodó. Újabb keresztes hadjárat, uram, a te vezetéseddel. Ezt javaslom. Lajos összekulcsolta a két kezét az álla alatt. – Nem ér váratlanul a javaslatod. Nemrég beszéltem testvéremmel, Károlyival, Anjou grófjával. Már ı is erre biztatott. – És megteszed, felség? – nézett a király elgondolkodó szemébe a vizitátor. Lajos hátradılt

a trónon, szorosabbra vonta magán bársonyköpenyét. – Igen, vizitátor mester, új keresztes hadjáratot hirdetek. A szaracénok drágán meg fognak fizetni a kiontott keresztény vérért. Amint tudom, felemelem a keresztet. Miközben a király kimondta az utolsó szavakat, Willre heves szédülés tört. Elsötétült elıtte a világ, megtántorodott, alig sikerült megkapaszkodnia a mellette álló lovag karjában. – Mi a baj? – morogta a király, ránézve. – Olyan fehér vagy, mint a liliom! – Levegıt... nem kapok levegıt! – zihálta Will. Tántorogva elindult a terem másik végében lévı ajtó felé. – Beteg az embered? – hallotta a király hangját a háta mögül, nagyon messzirıl. – Az apja azok között volt, akiket Száfednél lemészároltak, felség – felelte a vizitátor, miközben Will feltépte az ajtót és kibotladozott a folyosóra. A falakon végig nemrég meggyújtott fáklyák lobogtak. A fény bántotta a szemét. Két kíváncsian bámuló szolga mellett a folyosó végéhez tántorgott, ahol egy magas, boltíves ablak nyílt a Szajnára. Megkapaszkodott a párkányban, próbálva leküzdeni a hullámokban rátörı szédülést, mélyeket lélegezve az iszapszagú levegıbıl. Reggel óta a feje tetejére állt vele a világ, és most lénye minden rostjában érezte ezt a fordulatot. Alig néhány órája egy férfi holttestét ásta ki, akit az ı fajtája gyilkolt meg, s miközben szégyennel töltötte el a brutális tett, az apja teste valahol Palesztinában hevert, olyan arabok ölték meg, mint amilyen Hasszán is volt. Nem akarta, hogy Hasszán abban a sírban feküdjön; nem akarta, hogy apja magányosan haljon meg annak a földnek a békéjéért küzdve, amit a két oldal győlölete szakított szét; nem akarta, hogy a barátait is odaküldjék, karddal a kézben. A király és a vizitátor bosszúra szomjazott, de nem értette, hogyan tehetne bármit is jóvá az, ha még több embert ölnének meg. Will meglazította köpenye gallérját. Erezte, hogy verejték patakzik a hátán, hiába volt csípıs hideg. Ezt jelenti a lovagi lét? Hogy az ember mások ügyéért harcol és hal meg? Mert egy király úgy akarja? Mert Isten úgy akarja? Nem tudta elhinni. Üresen, élettelenül csengtek neki ezek a szavak. Az apja nem ebben hitt; ezt akkor is tudta volna, ha nem mondják el neki, miért ment el a Szentföldre. Az ı szemében James magas volt és méltóságteljes; lelkében nemes; a harcban tisztességes; a szívében jóságos. De nem a fehér köpeny tette ilyenné, nem is az eskük. A köpenyt viselı ember testesítette meg mindezt. Mások azért hagyták el a családjaikat, hogy Istenért és a hazájukért harcoljanak. Az apja azért hagyta el ıt, az anyját és a testvéreit, hogy a békét keresse. A világ elmosódott könnybe lábadt szeme elıtt. Az apja iránt érzett haragját elfújta a mindent betöltı szeretet érzése, s azzal együtt a veszteség okozta őr. – Will? – hallott egy nıi hangot. Megfordult, és megpillantotta Elwent. A fáklyák fénye kiemelte a lány ezüstfonállal felkötött hajának rézszínő árnyalatát. Tágra nyílt, zöld szemében ragyogva tükrözıdtek a táncoló lángnyelvek. Egyszerő, kanárisárga, ezüstsujtásos ruhát és köpenyt viselt. Úgy nézett ki, mint egy királynı. – Mikor? – meredt Elwen döbbenten a fehér köpenyre. – Elwen... – szólalt meg rekedten Will. A torkán akadtak a szavak, inkább odalépett a lányhoz és megölelte, olyan szorosan, ahogy egy fuldokló kapaszkodik az utolsó fatörzsbe. – Hallottam, hogy lovagok érkeztek a Temple-bıl a királyhoz – mondta Elwen a fiú mellkasához simulva. – De álmodni sem mertem voltam, hogy te is itt vagy. Mi történt? A királynı azt mondta, sürgıs tanácskozásra hívták a királyt. – Száfed elesett – suttogta Will a lány hajába. – Apám meghalt. Elwen hátrahúzódott és felnézett rá. – Will! – vette két kezébe a fiú könnyes arcát. – Istenem! – Will szenvedését látva az ı szeme is könnybe lábadt. – A király új keresztes hadjáratot hirdet. Elwen megérintette a keresztet Will köpenyén.

– Akkor te is... ? – Megbicsaklott a hangja. – Hadba vonulsz? – Nem – jelentette ki Will határozottan. – Nem hagylak el. – Lenézett a lány rettegı arcára, és egyszerre rádöbbent, milyen ostoba is volt eddig. Egész idı alatt egy kísértetet hajszolt. Apja szeretetét már csak az emlékeibıl ismerheti. De Elwen ott van, kézzelfoghatóan és szilárdan, akarja ıt, szereti ıt, ı pedig majdnem eltaszította magától a fehér köpenyért, ami most, hogy megkapta, semmivel sem jelentett többet neki, mint a fekete tunika, amit éveken át viselt. Habozott, de csak egy futó pillanatig, mielıtt kimondta volna: – Szeretlek. Elwen az arcát fürkészte. – És feleségül akarlak venni – fejezte be Will. – Ezt nem gondolod komolyan! – nevetett fel kurtán, döbbenten a lány. – Soha, semmit nem gondoltam még ilyen komolyan. – De hát nem teheted, hiszen lovag vagy! Letetted az esküket. – Elwennek kicsordultak a könnyei. – Most már soha... – Will lehajolt, s egy csókkal zárta le a száját. Elwen némi tétovázás után viszonozta a csókot. Will karja szorosabbra fonódott körülötte, ahogy a lány kinyitotta a száját, hogy felfedezze a fiúét a nyelvével. Elwen érezte, hogy az arca lángba borul a rátörı vágytól. Megfogta Will kezét és a mellére húzta. Erezte, hogy a fiú megfeszül, majd ellazul. Willnek meg sem fordult a fejében, hogy épp megszegte az esküjét, miközben végigsimította a lány testét, és meghallotta az ajkáról felszálló sóhajt. Valaki felvihogott mögöttük. Szétrebbentek. Egy szolga ment el mellettük, kupákkal megrakott tálcát cipelve. Röhögcsélve távolodott a folyosón. – Elwen! – fogta meg a lány kezét Will. – Titokban összeházasodhatunk. Jenkinek nem kell tudni róla. – Eszébe jutottak Everard szavai. James Campbell elkezdett valamit. A mi dolgunk, hogy befejezzük. – De elıbb meg kell tennem valamit.

31.

A Hét Csillag, Párizs Kr. u. 1266. november 2. Adela felcsatolta a vörös és aranyszínő nyakláncot, és rábámult a képmására az ezüsttükörben. Az üveggyöngyök hővösen simultak a bırére. Megérintette a nyakláncot, s eszébe jutott, mennyire tetszett Garinnak, amikor elıször felvette. A férfi már közel három órája elment, Rook pedig lent vedelte az ingyensört. Garin délután izgatottan és sápadtan bukkant fel. – El kell mennem a preceptóriumba – magyarázta. – Jövök, amint tudok. Ha minden jól megy, Rook holnap már nem lesz itt. Addig próbáld elkerülni, akármi történjen is. – Miért nem árulod el, mit csinál itt? – kérdezte Adela. – Mivel tart a markában? Bármikor kidobathatnám Fabiennel. Csak szólj, és megteszem. – Ne! Ne dühítsd fel. Segítek neki, hogy elvégezze, amivel ideküldték. Ha megkapja, amit akar, elmegy. – Garin, te egy templomos lovag vagy Miért hagyod, hogy így bánjon veled ez a kígyó? Garin nem mondott semmit. Adela felállt, odament a munkaasztalához, felvett egy jázminolajjal teli üvegcsét, hogy beillatosítsa a haját. Vesperás után érkezett egy csapat flandriai kereskedı, s úgy tőnt, mozgalmas éjszakának néz elébe. A tekintete a füveskönyvére tévedt, ami egy olyan fızetnél volt nyitva, amivel elejét lehetett venni a teherbe esésnek. A lap szélére maga vetett néhány sort arról, mi a legjobb módszer a terhesség elhajtására, ha a fızet nem válna be. Egy utazó orvos mutatta meg neki az egyik lányon, aki teherbe esett. Adela azonban nem elhajtani akarta a babákat: épp ellenkezıleg. Vágyott egy kis házra, éppen csak annyi földdel, amin

elférne a füvészkertje, és vágyott rá, hogy boldog, angyalarcú gyerekek kacagjanak a konyhában, miközben ı levendulás süteményt süt, vagy gyógyitalokat kotyvaszt a lehorzsolt térdekre és a darázscsípésekre. Becsukta a könyvet. Garin vajon tényleg meg tudná adni neki mindezt? Az elmúlt hónapokban, amióta hozzá járt, néha azt hitte, igen, de aztán valami felbosszantotta a férfit, és bezárkózott gyerekes duzzogásába. Adela nem találkozott még ilyen férfival: az egyik pillanatban önzı, a következıkben gyengéd és figyelmes. Nem törıdött vele, de tudta, hogy a lobbanékony külsı alatt fáradt, rémült kisfiú rejtızik, aki sem magát, sem az életben elfoglalt helyét nem érti. Elıfordult, hogy a férfi egész éjjel csak feküdt a karjaiban, forró, néma könnyekkel árasztva el a mellét. Adela egyszerre szeretett volna az anyja és a szeretıje lenni. Még az örömteli pillanataiban tett ígéreteit is elhitte – hogy egyszer, majd ha gazdag lesz, elviszi abból a házból, s együtt élnek a birtokán. Pedig hányszor intette a lányokat, hogy ne szeressenek bele az ügyfelekbe! A jóképő, szeszélyes lovaggal szembeni gyengesége megkérdıjelezte minden szavát, sıt az egész életét. Nyílt az ajtó és Rook lépett be rajta. Az arca kivörösödött az ivástól, a szeme félig leragadt. Adela felkapta és meztelen testére borította a köntösét. – Visszajött Garin? – Nem – felelte Rook a szemöldökét ráncolva. Aztán megváltozott az arckifejezése, meglátva, hogy Adela megköti a köntös övét a derekán. Rosszindulatú mosolyra húzódott a szája. – De ne aggódj, hamarosan itt lesz. Tudja, mi történik, ha nem. Adela összerezzent a szavakban bujkáló fenyegetéstıl és attól, ahogy a férfi méregette. Ennek ellenére mozdulatlanul nézte, ahogy bezárta maga mögött az ajtót és elindult felé. – Mit csinálsz? – kérdezte. Rook nem válaszolt, hanem elment mellette a tükör elıtt álló székhez. Megemelte, mintha a súlyát méregetné, aztán homlokráncolva ledobta. Körbenézett a szobán, amikor az ágyhoz ért a tekintetével, felderült. – Van köteled? – Kötelem? – Igen, köteled – vetette oda Rook. – Ha szerencsénk van, ma este vendégünk lesz. – Felkuncogott. – És nem szeretnénk, ha kényelmetlenül érezné magát, igaz? Kellene egy kötél, vagy néhány ruhadarab, vagy... – Rook elhallgatott, észrevéve Adela köntösének az övét. – .. .vagy ez. Adela elfojtott egy sikolyt, amikor a férfi megmarkolta az övet. Eltaszította magától. – Vedd le rólam a kezed! Rook visszakézbıl, alattomosan pofon vágta. Adela hátratántorodva a padlóra zuhant az ütés erejétıl, selyemköpenye felcsúszott a combjáig. A férfi lehajolt, kitépte az övet a bujtatókból. – A szajhák maradjanak csak fekve! – morogta felegyenesedve. – Remélem, megjegyezted! Adela felült, kezét az arcára szorította, ami úgy égett, mintha forró kályhához nyomta volna. Vér ízét érezte a szájában, észrevette, hogy az ütéstıl felhasadt az ajka. – Menj innen! – Felállt és összefogta magán a köntöst. – Nem érdekel, ki vagy, és mit akarsz tılem meg Garintól. Elég volt. Vége! Rook ledobta az ágyra az övet, visszanézett rá. – Garin figyelmeztethetett volna, mi fog történni, ha beleütöd az orrod. Azt csinálod, amit mondok, vagy ennél többet kapsz. – Én meg eltöretem Fabiennel a lábad, te fattyú! – csattant fel Adela, és elindult az ajtó felé. Rook két lépéssel utolérte. A karjánál fogva megperdítette, egész testével az ajtóhoz szorította, hogy meg sem tudott mozdulni. Adela macskaként küzdött, az arca és a nyaka felé lendítette hosszú körmeit, de Rook, bár nagydarab fickó volt, meglepı, inas erırıl tett tanúbizonyságot. Az egyik alkarját Adela torka alá nyomta, hátrafeszítve a fejét és benyomva

a légcsövét, hogy ne tudjon kiáltani. A másik kezével elıhúzta és a nı szeméhez tartotta a tırét. – Szóval – suttogta Rook halkan, szinte megnyugtatóan. – Csendben maradsz, és keresel még egy kötelet a vendégünknek, vagy elbúcsúzol az egyik szép szemedtıl? – Igen – préselte ki gyorsan Adela. – Mi igen? – kérdezte Rook, könnyedén a szeme sarkához illesztve a tır hideg hegyét. Adela nem mert megmoccanni, vagy akár pislogni. – Segítek. – Helyes – bólintott a férfi -, mert ha megint jelenetet rendezel, annyi sem marad belıled, a szajháidból meg ebbıl az egész helybıl, amennyi egy vödröt megtöltené. – Egy pillanatig még lefogva tartotta a lányt, felizgatta a lihegése és a hozzá simuló telt, remegı test, aztán lassan elengedte, vigyázva, nehogy megpróbáljon kirohanni. Nem próbált. Remegı kézzel összefogta magán a köntösét, és keresett a ruhái között még egy övet. Rook elmosolyodott, amikor szó nélkül felé nyújtotta. – Nem is volt olyan nehéz, igaz? – kérdezte, miközben látható jártassággal odakötözte az övet az ágy tömzsi lábaihoz. Megrángatta mindkettıt, hogy lássa, tartanak-e, aztán felegyenesedett. – Most már csak el kell ütnünk valahogy az idıt, míg vissza nem jön az az ütıdött. – Odafordult a lányhoz. – Be az ágyba! – Micsoda? – Adelát megijesztette a férfi teljesen érzelemmentes hangja. – Azért vagy itt, hogy a férfiak kedvére tégy, nem? – bökött az állával az ágy felé Rook. – Úgyhogy tégy a kedvemre! – Fizetned kell érte – felelte Adela, próbálva dacos hangot megütni, de közben érezte, hogy a szeme könnybe lábad. – Garin majd rendezi a számlát. – Rook figyelte, ahogy elfordítja a fejét. Elégedettséggel töltötte el a nı kétségbeesése. – Nem hiszem, hogy túl sokáig tartana betörni téged. – Odament hozzá, széthúzta a karjait, hogy kinyíljon a köntöse. Hátralépve méregette, míg meg nem érezte, hogy ismét rátör a vágy, ekkor megmarkolta a csuklóját, és odavezette az ágyhoz. Adela azt mondogatta magában, hogy ez is csak egy ügyfél, hogy nem rosszabb, mint jó néhány azok közül, akikkel az évek során dolga volt. Ennek ellenére nem tudta visszafojtani a könnyeit, miközben Rook ráfeküdt, és az arcába csapott forró, bőzös lehelete. Temple, Párizs, Kr. u. 1266. november 2. – Meddig leszel távol? – kérdezte Simon, miközben feltett még egy nyerget a padra. – Nem tudom – vont vállat Will. – Talán néhány hétig. – Megborzongott, megtörölte nyirkos homlokát. Nedvesen engedte le a kezét. – Nem tetszik ez nekem – morogta Simon. – Mit csináltok, ha utoléritek Nicolasékat? Négyen vannak, és nem akarok tiszteletlen lenni, de Everard aligha fog kardot ragadni, te pedig... – Simon beharapta az ajkát, és ránézett Willre. – Te pedig úgy nézel, mintha felemelni sem bírnál egy kardot, nemhogy forgatni. – Odament a barátjához, esetlenül a vállára tette a kezét. – Egy szót sem szóltál az apádról Will, amióta megjött a hír Száfedrıl. – Nem fogunk harcba szállni Nicolasszal – mondta Will arrébb lépve és leakasztva két kantárt az egyik kampóról. Odaadta ıket Simonnak. – Ha Akkonba akar menni, akkor várnia kell egy hajóra. Everard segítséget kér majd a La Rochelle-i lovagjainktól. İk elfogják és bezárják Nicolasékat. – De neked miért kell menned? Miért nem küldet Everard a vizitátorral lovagokat utánuk? – Túl sok kérdés lenne, amikre Everard egyelıre nem akar válaszolni. A La Rochelle-i lovagok viszont nem ismerik Nicolast.

– Nos, engem már az is meglep, hogy az istállómester odaadja nektek ezeket a lovakat – morogta Simon bosszúsan, amiért Will nem törıdik az aggályaival. – Azt mondta, az elızıeket elveszítettétek. – Visszaszereztük ıket! – tiltakozott Will. Megfogta a két zsákot, amit Everard adott neki, hogy töltse meg ıket a konyhán élelemmel. Aznap délután egy lovag a preceptórium egyik Saint-Denis melletti birtokáról rátalált a két poroszkára, amint szabadon kóboroltak a mezıkön, és mivel meglátta rajtuk a Temple bélyegét, behozta ıket. Az istállómester így nem mondhatott nemet, amikor egy órája lement hozzá, és lovat kért felnyergelve, útra készen hajnalra. – Sir Campbell? – jelent meg egy fegyvernök az istálló ajtajában. Meghajolt Will felé. – Üzenetet hoztam, uram. Már egy ideje kereslek vele, uram, de nem találtalak sehol. – Kint voltam. Mi az üzenet? – Egy fiú hozta a kapuhoz, amikor szolgálatban voltam. Azt mondta, egy Elwen nevő nı küldte, aki találkozni akar veled a latin negyedben, a Hét Csillag nevő sörházban. Azon az utcán van, amelyik a Szent Genovéva-apátsághoz vezet fel a dombra. – Mondott mást is? – Nem, uram – rázta meg a fejét a fegyvernök. – Mindössze ennyit. – Ismét meghajolt, majd elment. Will homlokráncolva letette a zsákokat a padra. -Mit csinálsz? – kérdezte Simon, látva, hogy Will felveszi a köpenyét a szalmabáláról, ahová korábban dobta. – Ugye, nem akarsz elmenni? Will nem felelt. – Fel kell készülnöd az útra, élelmet kell szerezned – sorolta Simon. – És egyébként is, mit csinál Elwen egy sörházban? – Nem tudom! – terítette fáradtan a vállára a köpenyét Will. – De ma este megkértem a kezét. Mennem kell. – Hogy mit csináltál? – meredt rá Willre, miközben az kinyitotta egy állás ajtaját, és kivezetett egy fürge, barna heréltet. – Hogy tehettél ilyet? Hiszen lovag vagy! Will, ezt nem teheted! – Nem maradok sokáig – makacskodott Will -, csak add ide az egyik nyerget! A Hét Csillag, Párizs, Kr. u. 1266. november 2. Garin a hátsó ajtón surrant be a fogadóba, átlopakodott a zsúfolt földszinti termen és felsietett a lépcsın. Belökte Adela szobájának ajtaját. Rook az ágy mellett állt, épp a nadrágját kötötte meg. Adela az ágyon kuporgott, térdét a melléhez húzva. Az arcán kéznyom vöröslött, az ajka duzzadtnak tőnt. Meztelen volt. Amikor Adela a tekintetét kerülve elfordult és felvette a köpenyét, Garin Rookra nézett. – Mit mőveltél? – Sokáig maradtál – vetette oda Rook. Felpillantott Garin arcára, és látható élvezettel elvigyorodott. – Nem kellett volna. – Végzett a nadrág megkötésével. – Nos? Minden rendben? Elküldted neki az üzenetet. Garin még egyszer rápillantott Adelára, majd sarkon fordult és végigrohant a folyosón, elengedve a füle mellett Rook kiáltásait. Ledübörgött a lépcsın, feltépte a sörház ajtaját, és szemében a harag égetı könnyeivel bemenekült a sötétségbe.

32.

A Hét Csillag, Párizs Kr. u. 1266. november 2. A sörház ajtaja el volt reteszelve. Will nekifeszült a vállával, de az nem engedett, ezért az

öklével kezdett dörömbölni a kemény fán. A bentrıl kiszőrıdı nevetés és beszélgetés zsivaja nem szőnt meg. Az épület elıtti téren több ló és szekér, meg néhány ember állt, feltehetıen kocsisok vagy apródok. Egy kis tőz köré győltek, s beszélgetésük közben párafelhık szálltak fel a levegıbe a szájukból. Már teljesen besötétedett, a magasban ragyogó félhold ezüsttel vonta be a háztetıket. Will épp megint dörömbölni akart, amikor zörrent a retesz, és kitárult az ajtó. A zaj azonnal felerısödött, szinte rátámadt Willre, az illatszeres olajoktól és sörszagtól sőrő, meleg légáramlattal együtt. Az ajtóban fekete hajú és sőrő, fekete szemöldökő, öles termető férfi bukkant fel. – Mi van? – Találkozóm van valakivel – mondta Will. A férfi szótlanul félrelépett. Will megállt a küszöbön túl, miközben a hatalmas fickó bezárta mögötte az ajtót. Egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerje, hogy – bár sohasem járt még ilyenben – ez az a bizonyos fajta sörház, amirıl néha Robert-rel tréfálkoztak. Húsz-harminc férfi mulatozott odabent a lerészegedés és a lemeztelenedés különbözı fokozataiban: a vacsora maradékaival borított asztaloknál ülve; egy félrészeg hegedős lendületes zenéjére táncolva; beszélgetve és harsányan nevetve. Am Will figyelmét a helyiségben tartózkodók másik fele kötötte le. Körülbelül minden második férfira jutott egy felékszerezett, vörösre festett ajkú nı. Néhányan sokat sejtetı selyemköpenyt viseltek, mások hosszú szoknyát, vagy éppen semmit. Will egyszerően nem tudta levenni a szemét egy nırıl, aki egy jól öltözött férfi ölében ült, vele szemben. A férfi, a ruhája alapján egy kereskedı, az egyik kezével a nı egyik mellét markolászta, s közben mohón szívta nagy, barna bimbóját. A nı közben elmélyülten társalgott a válla fölött egy kövér szıkével. Will végül nagy nehezen elszakította a tekintetét, és hátranézett a nagydarab fickóra. – Azt hiszem, rossz helyre jöttem. – Elwennel van találkozód? – érdeklıdött a férfi, Will fehér köpenyére pillantva. Will képtelen volt válaszolni. Zavart elméje egyszerően nem tudta kapcsolatba hozni a szeme elıtt zajló orgiát jövendıbeli feleségével. – Azt mondták, figyeljek egy templomosra – magyarázta a fickó. – Odafent vár – mutatott a lépcsıre. – Az utolsó ajtó a folyosó végén. – Azzal magára hagyta Willt. Will észrevette, hogy a tömegen át céltudatosan elindult felé egy szıke, vörös ajkú nı, aki csak egy nagy, aranyszínő gallért viselt. Gyorsan a lépcsı felé vette az irányt. Lassan hágott fel a fokokon, a lába nehéz volt, alig tudott gondolkodni az izgatottságtól. Miközben felment, megpróbálta kitalálni, miért hívhatta Elwen egy ilyen helyre, de csak egy okot talált, mire felért és megállt a hosszú folyosó elején. Eszébe jutott az a buja könyv, amit a lány mutatott neki, az, ahogy leteperte és megcsókolta a Szent Dénes-kapu melletti réten, az, ahogy a mellére vonta a kezét a palotában és az összes ügyetlen, ideges találkájuk. A folyosó végére érve megtorpant az ajtó elıtt. Nem akarta, nem aznap este, nem abban a szurtos házban, nem lüktetı fejjel és kiszáradt torokkal. De otthagyni sem akarta, ezért benyitott, remélve, hogy Elwen meg fogja érteni. A félhomályos szobát füst ülte meg. Egy üvegcsékkel és korsókkal megrakott asztal elıtt egy nı állt. Vörös selyemköntöst viselt és csipkés fıkötıt. – Elwen? – kérdezte Will óvatosan, a szemét meresztve. Belépett. Az ajtó azonnal becsapódott mögötte, és egy görbe tır pengéje villant meg az álla alatt. A férfi, aki tartotta, az ajtó mögött lapult. – Vedd le a kardod! – lépett Will mögé, továbbra is a torkához szorítva a tırt. Will tétovázott, aztán éles fájdalmat érzett, ahogy a penge belevágott a bırébe. – Vedd le! Will lassan kicsatolta a kardövét. A férfi elvette tıle és az ágyra lökte. Az asztalnál álló nı megfordult. Nem Elwen volt. Az arcáról félelem sütött, úgy festett, mintha megverték volna. – Te most már elmehetsz – mondta a férfi. Will rájött, hogy a nıhöz szólt. – Gondoskodj róla, hogy ne zavarjanak. És ha visszajön az a szerencsétlen, küldd fel!

Miközben a nı elsurrant Will mellett, felnézett rá, s a tekintetébıl bőnbánat áradt. – Bocsáss meg! – suttogta. Miután kiment, a férfi berúgta az ajtót. – Az ágyhoz! Menj oda, és ülj le elé! Will lassan elindult a nagy ágy felé. A fickó közvetlenül mögötte lépkedett. Will érezte bőzhödt leheletét. A tır még mindig a torkához nyomódott. A szíve hevesen vert, de a félelem megélesítette az elméjét, eltüntetve a korábbi bódultságot. Már majdnem odaért. Hirtelen megragadta a baljával a férfi kezét, eltolva a tırt a torkától, majd a penge alatt lebukva megpördült, oldalra feszítve a karját. Egy pillanatra meglátta az arcát, ám azt háromszöglető fekete kendı takarta, csak a szeme csillogott fölötte sötéten. Öklével a férfi gyomrába vágott. Ellenfele elakadó lélegzettel kétrét görnyedt, Will pedig felrántotta a térdét, egyenesen az arcába. A tır a padlóra esett. Will elengedte a fickó csuklóját, az ajtó felé ugrott, de a másik elé vetette magát. Esetlen mozdulat volt; még mindig alig kapott levegıt és kétrét görnyedt, de épp az esetlensége miatt keményen ütközött Willnek, és a lovag oldalra tántorodva elesett. Miközben Will térdre küzdötte magát, ismét rátört a szédülés, minden elhomályosult elıtte. Elıredılt, a kezével próbálva tompítani az esést. Egy pillanatra kitisztult a látása, de az ellenfelének csak ennyi idı kellett, hogy visszanyerje egyensúlyát. Rávetette magát Willre, visszaszorította a padlóra, ütni kezdte a veséjét, az oldalát, a hátát, egyfolytában átkozódva és fenyegetızve közben. Will megpróbált oldalra gördülni, de a támadója rátérdelt, lenyomta, minden egyes ütésével még több erıt vett ki belıle, míg a fiú végül megtört a rohamai alatt, és elsötétült körülötte a szoba. Érezte, hogy hátáról eltőnik a férfi súlya, kezek ragadják meg a vállát, durván húzni kezdik. A csuklója köré kötél vagy zsineg csúszott, majd éles fájdalom kíséretében szorosra hurkolódott. Temple, Párizs, Kr. u. 1266. november 2. – Hol van hát? – kérdezte Everard dühösen. – Már össze kellett volna szednie a holminkat! Át akartam nézni vele az útitervet. Simon tovább kefélgette a ló oldalát a keféjével. – Kiment, uram – motyogta feszengve. Everard szeme a két zsák felé villant, amiket ı adott Willnek, s amik most egy szalmabálán hevertek az istálló ajtaja mellett. Üresek voltak. -Ki? Hova? Simon nagyot sóhajtott, a pap felé fordult. – Elwennel kellett találkoznia. A lány üzent neki és találkára hívta. -Hová? – húzta össze a szemét Everard. – Válaszolj! – követelte, amikor Simon nem felelt. – A városba, egy sörházba. Everard arca elsötétült. – Tudod, hová? Helyes – tette hozzá, látva Simon biccentését. – Akkor fogod azt a lovat, és azonnal visszahozod! – De uram... ! – kezdte Simon. Everard azonban nem hagyta, hogy vitatkozzon, így Simon egy óra múlva az Ile de la Citébe vezetı hídon lovagolt a latin negyed felé. A palotától nem messze, egy piactéren néhány kereskedı a kései óra ellenére kinyitotta bódéit az ünnepi misékrıl és lakomákról hazatérık számára. Alig két óra volt már completoriumig, mégis nagy forgalmat bonyolítottak, a kis tér zsúfolásig megtelt. Simon gyomra megkordult a füst és a sülı hús szagától, miközben lépésben átlovagolt a járókelık között. A pultoknál sülteket, sört, főszereket, egy helyen még selymet is árultak, s a végek éterien, pillangószárnyakként lebegtek a szélben. A selyemárus mellett egy kocsi állt az út szélén. Skarlátszín vászon fedte, amire aranyliliomot hímeztek. Két gazdagon felszerszámozott csıdör volt elé fogva, a bakon fekete köpenyt és kalapot viselı kocsis ült. A lovak mellett egy királyi ır toporgott fázósan, szemmel láthatóan unatkozva. Simon homlokráncolva nézte, ahogy egy nı, a karján több vég összehajtogatott selyemmel,

odament a kocsihoz. Megállította a lovát. Elwen volt az. Simon leugrott a nyeregbıl, és rávetette a kantárt egy oszlopra, amihez több másik hátast is kikötöztek. Elwen felnézett, ahogy meghallotta futó lábai dobogását a kocsi mellett. – Simon? – kiáltott fel meglepetten. Mielıtt odaért volna a lányhoz, Simon vállára súlyos kéz nehezedett, és megállította. – Mit akarsz? – kérdezte a királyi ır, szúrós szemmel lenézve rá. – Minden rendben, Baudouin – lépett melléjük Elwen. – Ismerem. Baudouin elengedte Simon vállát és visszament a kocsihoz, de nem vette le a szemét a lovászról. – Hol van Will? – fordult Simon Elwenhez. – Elment? – Hogyhogy hol van? – kérdezte a lány, megijedve Simon hangszínétıl. – Visszament a preceptóriumba a többiekkel. – A többiekkel? – A lovagokkal. Miután fogadta ıket a király. – Nem, nem erre gondolok – mondta Simon kifejezéstelen hangon. Rápillantott az ırre, és valamivel halkabban folytatta. – Tudok a Hét Csillagról. – Simon, látva Elwen értetlen arckifejezését, rájött, hogy a lánynak fogalma sincs, mirıl beszél. Bosszúsága zavarodottságba, majd aggodalomba fordult. – Nem ott találkoztatok? – Nem! – kezdett felfortyanni Elwen. – Egész este a palotában voltam, aztán idejöttem. Simon, mi ez az egész? Ki mondta, hogy találkozóm van Will-lel? A legutolsó hírem róla az, hogy néhány hétre elutazik Everard-ral. A könyv miatt – tette hozzá halkan. – Ezt is elmondta? – Vissza kell mennünk, kisasszony! – szólt oda Baudouin. – A királynınek szüksége lehet a kocsijára. – Ilyen késın nem megy már sehova! – vágta rá Elwen. Hallotta, hogy Baudouin rámordult a kocsisra, a csıdörök nyughatatlanul toporogni kezdtek. Simon bizonytalanul meredt a lányra, aki látta, hogy meg akarja osztani az aggodalmát valakivel. – Mondd már, mi ez az egész! – biztatta. Simon beszívta az alsó ajkát és megrázta a fejét. – Semmi. Mennem kell. – Hova? – követelte a lány – Simon, mondd meg! Mi az a Hét Csillag? – A Hét Csillag? – szólt közbe Baudouin, körbepillantva. – Mit akarsz ott? – Ismered? – lépett Simon és az ır közé Elwen. – Hallottam már róla – felelte feszengve Baudouin. – A latin negyedben van, a Sorbonne mellett. – Láthatóan zavarba jött, s beletúrt homokszínő hajába. – Az egy... szóval az egy bordély, hogy kimondjam, kisasszony. – Honnan veszed, hogy Will ott akarna velem találkozni? – nézett vissza Simonra Elwen. – Ott van most? Simon pillanatnyi tétovázás után bólintott. – Azt hiszem. – Tudod, merre van az a hely? – nézett Baudouinra a lány. – Igen, de... – Odamegyünk! – vetette oda Elwen a kocsisnak, mielıtt Baudouin befejezte volna a mondatot. A kocsis megdöbbent, de bólintott. – És te is velünk jössz! – parancsolt rá Simonra. Szigorúan csengett a hangja, ám az arca aggodalmas volt. – Majd együtt elmondjátok, mi folyik itt. Elwen elindult, hogy megkerülje a kocsit, ám az ır elé lépett. Baudouin nagydarab fickó volt, csak úgy feszült rajta skarlátvörös egyenruhája, és amikor megszólalt, mintha még nagyobbra nıtt volna. – Sajnálom, kisasszony, de ezt nem engedhetem. Visszamegyünk a palotába. Egyedül – nézett Simonra fenyegetıen.

Elwen tiltakozásra nyitotta a száját, azonban látta, hogy semmi haszna nem lenne. Baudouin tudott békés lenni, mint egy szamár, és csökönyös, mint egy öszvér, és most elég egyértelmően látszott, hogy az öszvér énje kerekedett felül. Elwen becsukta a száját, úgy érezte, vereséget szenvedett, ám hirtelen eszébe jutott Valami, amit Mariától hallott néhány hónappal korábban. – Ha nem engedsz oda mennem, ahová akarok, Baudouin, akkor kénytelen leszek elmondani az ırség kapitányának, hogy találkozgatsz a lányával. Baudouin belenézett Elwen dacos szemébe, aztán odafordult a kocsishoz. – Tedd, amit a hölgy mond! Miközben bemászott a kocsiba Simonnal és elhelyezkedett a párnázott ülésen, magában gyors hálaimát rebegett Mariáért és azért, hogy az udvarhölgyek egyszerően képtelenek titkot tartani. A Hét Csillag, Párizs, Kr. u. 1266. november 2. Adela körülnézett a teremben. Az asztalokon táncoltak, és már nem tudta követni, hány boroskancsót törtek össze a padlón. Fabien kidobta az egyik vendéget, mert megütött egy lányt, két másik ájultan hevert egy sarokban, de mindenki más úgy nézett ki, mint aki sokáig bírja még a mulatozást. Hosszú ideje ez volt a legforgalmasabb estéjük. Nem messze tıle egy férfi két egymással táncoló lányt nézett. Adelára hányinger tört attól, ahogy a tekintetével falta ıket. Elfordult, képtelen volt szabadulni Rook tapogató, durva kezeinek és bőzhödt leheletének az emlékétıl. A legszívesebben felküldte volna Fabient, hogy vonszolja le és az udvaron verje félholtra a fickót, de tudta, hogy Rook fenyegetései nem üres szavak. – Adela. Garin állt mögötte. Az arca vörös volt, és az esti hideg ellenére verejtékcseppek gyöngyöztek az homlokán. – Hát visszajöttél? – Adela hangját elnyomta a lárma. – Tudom, hogy nem te tehetsz róla – érintette meg felhorzsolt arcát Garin. – Nem – hıkölt hátra az érintésétıl a lány. – Nem én hoztam ide. – Ne mondd ezt – könyörgött Garin -, nem az én hibám! Nem kértem, hogy jöjjön ide. Bocsáss meg! – nyúlt az elforduló Adela válla után. – Hallgass meg! – Garinnak fel kellett emelnie a hangját, mert hirtelen harsány röhögés töltötte be a termet: az egyik kereskedı leesett az asztalról. – Ha Rook megkapja, amit akar, akkor kifizet és együtt lehetünk. Komolyan gondoltam, amit mondtam. – És mi lesz a renddel? – kérdezte Adela vádlón. – Hagyják majd, hogy feleségül végy egy szajhát? – Elhagyom a rendet – vetette oda Garin könnyedén. – Fıúri címet ígértek, és ha ma éjjel minden jól megy, meg is kapom. Angliában veszek egy birtokot. -Megrázta a fejét. – Vagy ahol akarod, ha velem jössz. – És ha nem hagyják, hogy elmenj? – Tegnap azt mondtam a vizitátornak, hogy elmegyek Ciprusra. Arra számít, hogy amint lehet, indulok. Ha nem térek vissza a preceptóriumba, azt fogja hinni, hogy elutaztam. Sokáig nem fognak keresni. – Miért futottál el? Miért hagytál ott vele? – Dühös voltam. – Garin ismét próbálta megsimogatni az arcát, ám a lány félreseperte a kezét. – De visszajöttem érted, nem? – Forró, lerágott körmő kezeibe fogta Adela hővös kezét. – Nem akarok többé osztozni rajtad sem azzal a kurafival, sem mással! Hagyd itt ezt a helyet! Én majd gondoskodom rólad. – Menj inkább fel – felelte Adela halkan, és szelíden elhúzta a kezeit. – Rook ott ırzi azt a templomost, és nem szeretném, ha még egy gyilkossággal is foglalkoznom kellene ma este. – Will itt van? – nézett fel ijedten a lépcsıre Garin. – Elıbb mondd, hogy eljössz velem!

Képtelen vagyok megtenni, ha nem tudom ezt biztosan. – Gondolkodni fogok rajta. Garin némi tétovázás után bólintott, halványan elmosolyodott, aztán elindult a lépcsı felé. Amikor odaért Adela ajtajához, kihallotta odabentrıl Rook hangját, majd egy tompa fájdalomkiáltást. Vett egy mély lélegzetet és bekopogott. Néhány pillanat múlva nyílt az ajtó. Rook szeme összeszőkült, amint meglátta Garint. – Ha még egyszer így elfutsz, kitekerem a nyakad! – morogta a fekete kendı alól, szélesebbre nyitva az ajtót. Garin éppen csak ki tudta venni Will alakját. A fiú egyenes háttal ült a földön, a csuklóinál kikötözve az ágyhoz, széttárt karokkal, mintha meg akarná ölelni az egész világot. A bokáit egy övvel kötötte össze Rook. Úgy nézett ki, mint egy kettétört feszület. Garin látta, hogy megpróbálja elfordítani a fejét, aztán hevesen felköhögött, és vért köpött a padlóra. Döbbenten vette észre, hogy Will a lovagok fehér köpenyét viseli. – Nem beszél a dög. Segítened kell. – Nem tehetem! – sziszegte Garin. – Ismer! – Te is ıt! – csattant fel Rook. -Jobban tudod, mint én, hogy mi oldja meg a nyelvét. – Nem! – rázta a fejét Garin. – Ebben nem akarok részt venni. – Állával Will felé bökött. – Az Isten szerelmére, lovaggá ütötték! Ha rájönnek, mit tettünk, téged felakasztanak, engem meg Merlanba küldenek! – Segíts! – nyögött fel Will. – Kuss legyen! – szólt hátra a válla fölött Rook. Megragadta Garin karját. -Elég a vinnyogásból, befelé! – Garin bebotladozott a szobába, Rook pedig elıretaszigálta. – Elegem van az egészbıl! – köpött ki, miközben bezárta az ajtót. -Szóra bírod ezt a fattyút, vagy mindkettıtöket megöllek! Garin lassan megkerülte az ágyat. Will feje félrebillent, a szemhéját félig leeresztette. Az ajka és az orra vérzett, a jobb szeme fölött nagy, bíbor duzzanat éktelenkedett a homlokán. Halottsápadt arcát verejték borította. – Nem csoda, hogy nem beszél – morogta Garin Rookra nézve. – Mit mőveltél vele? – Garin? Garin a szédelegve felnézı Willre pillantott. – Garin? – ismételte meg Will kissé összeszedettebben. Megpróbált felülni. – Elment? Vigyél ki innen! Garin nem tudott a szemébe nézni. – Nem tehetem. El kell árulnod neki, amit tudni akar. – Nem értem – rázta meg a fejét lassan Will. – Mit akar...? – Elhallgatott, ahogy Rook elé lépett. – Mi ez az egész? – Azt akarja tudni, hol van a Grál könyve. Meg kell mondanod neki! Will üres tekintettel meredt rá. -Mondd meg! – üvöltötte Rook elırelépve és felemelve az öklét. Will összerándult, de nem tudta elkerülni a szájára mért ütést. Az ajka a fogsorához préselıdött. Oldalra dılt az ütéstıl, a szája vérrel telt meg. Rook belemarkolt a hajába, hátrarántotta a fejét. Will nehézkesen zihált. – Will, mondd meg neki! – sürgette Garin. – Mondd meg, és elenged! Rook felegyenesedve várta, hogy Will visszanyerje a lélegzetét. – Garin – lihegte Will, tekintetét a lovag felé fordítva. – Azt mondta, nála van Elwen. De nem hittem neki. Mondd, hogy nem igaz! Garin ránézett Rookra, majd vissza Willre. – De igaz. – És el tudod képzelni, mit fogok mővelni vele, ha nem kapom meg, amit akarok? – guggolt le Will elé Rook. – Amit te kaptál, az semmi ahhoz képest, amit szíved hölgye fog

kapni! Will elnézett mellette Garinra. – Hogy teheted ezt? Hogy hagyhatod, hogy ezt tegye? – Mondd meg! – sziszegte Rook Will arcába. – Vagy idehozom a lányt, és elvágom a torkát! De elıbb még elszórakozom vele. – Amikor Will nem válaszolt, felállt. – Menj, hozd ide! – utasította Garint. Garin nem mozdult. – Azonnal! – üvöltött rá. – Ne! – kiáltott Will, ahogy Garin az ajtó felé indult. – Várj, megmondom! Csak engedjétek el! – El fogja – ígérte Garin -, ha megmondod neki, hol van a könyv. – Odament Willhez. – Esküszöm, nem engedem, hogy bármi is történjen vele, Will. Esküszöm! Ha nem is hiszel el semmi mást, ezt hidd el. – Nicolas de Navarre-nél van – nyelt nagyot Will. – Elvette tılünk, és elment La Rochellebe. – Ki az? – követelte Rook. – Egy ispotályos. Akkonba akarja vinni a könyvet a nagymesterükhöz. – Hogy kerül egy ispotályoshoz? – Tönkre akarja tenni vele rendünket – köhögött Will erıtlenül. Felnézett Garinra. – Engedjétek el, mindent elmondtam, amit tudok. Rook hátralépett. A kendı sarkai megemelkedtek, ahogy elmosolyodott. – Hát ez érdekes. – Garinra nézett. – Megyek, szerzek lovakat. Még ma éjjel indulunk, megpróbáljuk az úton utolérni ezt a lovagot. – Elindult az ajtó felé, aztán visszafordult. – Öld meg! – Micsoda? – meredt rá tátott szájjal Garin. Rook kinyitotta az ajtót. – Azt mondtad, beárul, ha meglát. De ha halott, akkor nem tud beárulni, nem igaz?

33.

A Hét Csillag, Párizs Kr. u. 1266. november 2. Will nekifeszült a kötelékeinek, de azok szorosan tartottak, csak annyit ért el, hogy még jobban kifáradt. Néhány perccel a tırös fickó után Garin is kiment, de sejtette, hogy nincs sok ideje. Nem tudott másra gondolni, csak hogy ki kell szabadulnia és el kell mennie Elwenért, akárhol legyen is. Garin árulásán és annak lehetséges okain még nem tudott töprengeni; azzal ráért késıbb is. Próbálva figyelmen kívül hagyni az egész testét betöltı fájdalmat, felhagyott a küzdelemmel, és a fejét kitekerve hátranézett az ágyra. Nagy volt és elég szilárdnak tőnt, de ha összegyőjti minden erejét, talán el tudja húzni magával a falig, vagy akár az ajtóig. Ha elkezdi rugdosni a falat, valaki talán meghallja. A kétségbeesése szülte a tervet, de nem jutott más az eszébe. Valamivel meg kellett próbálkoznia. Vett egy mély lélegzetet, és az erılködéstıl zihálva elırefelé húzta a karját és a felsıtestét. Az ágy elırébb csúszott néhány hüvelyknyivel, aztán megállt, kényelmetlenül elırenyomva a hátát. Will arrébb csusszant a padlón, ismét nekiveselkedett. A kötelékei a csuklójába vágtak. Az ágy nyikorogva megmozdult. Háromszor ismételte meg ezt, mindössze néhány lábnyira jutva, aztán kinyílt az ajtó. – Segítened kell! – hallotta Garin sürgetı hangját, amit léptek követtek, majd a bezáródó ajtó csattanása. Will alig bírta felemelni a fejét, amikor Garin felbukkant elıtte egy nıvel, akit Elwennek hitt. A nı a szájához kapta a kezét, amikor meglátta. – Hol van Rook? – Elment lovakért – felelte Garin az asztal felé indulva. Felvett egy korsót és vizsgálgatni

kezdte. – Lovakért? – kérdezte a nı. – Hová készültök? – Elwen – nyögte Will akadozó nyelvvel. Mindketten ránéztek. Wll megpróbált Garinra összpontosítani. – Tégy velem, amit akarsz. De ıt engedd el. – Nincs nálunk – mondta Garin. – Rook hazudott. – Nincs itt? – Will legszívesebben sírt volna a rátörı megkönnyebbüléstıl. – Nincs – felelte Garin halkan. Mondani akart még valamit, de aztán inkább visszafordult az asztalhoz, és felvett egy másik korsót. – Elmész? Garin hátranézett a nı vádló hangja hallatán. – Csak rövid idıre. ígérem, Adela – mondta ıszintén -, ha segítesz ebben, minden megvalósul, amit mondtam. – Az beléndek – motyogta Adela, miközben Garin a korsót forgatta. – Mérgezı. – Készítened kell egy fızetet. – Tedd le, Garin! – lépett elıre Adela. – Abban nem segítek, hogy megöld ezt a szerencsétlent! Will némán, egyre tompább elmével nézte ıket. – Nem akarom megölni – tiltakozott Garin. – Nem megölni akarom. – Akkor miért... ? – intett a nı a korsó felé. – Készíts valami altatót! Ez jó hozzá, igaz? – emelte fel a korsót. – Beléndek? Anyám is használta. – Altatónak? Igen, a növény egyes részei annak is jók. De ha eltéveszted, soha nem kelsz fel az álomból. – Meg tudod csinálni? Megpróbálom távoltartani Rookot az indulásig, de a biztonság kedvéért jobb lenne, ha Will halottnak tőnne. – És mit csinálok majd, amikor felébred, és megvádol, hogy elraboltam és elkábítottam? – kérdezte Adela dühösen. – Nem fog – nézett Willre Garin. – Honnan tudod? – Azonnal a nyomomba fog eredni. Adela Willrıl Garinra pillantott. Végül kivette a korsót Garin kezébıl, és letette az asztalra. – Ehhez nem kell fızetet készítenem – mondta halkan. Odalépett a polchoz, levett róla egy hosszú, fekete palackot. – Ez is jó lesz – nyújtotta oda Garinnak. – Mennyit? – Garin kihúzta a dugót, beleszagolt a palackba és elfintorodott. – A negyedétıl úgy tíz órán át aludni fog. – Annyival is késıbb indul utánunk – lépett oda Garin Willhez. – Nyisd ki a szád! -Jól mondod – motyogta Will. – Utánad fogok menni. Garin állkapcsa megfeszült. – Épp most mentem meg az életedet, Will. Ezt ne feledd. – Megfogta Will állát, és határozottan, de nem durván hátrafeszítette a fejét. Will megpróbált elfordulni, de Garin szorosan tartotta, és az ajkához nyomta a palackot. Will érezte, hogy sőrő, ragacsos folyadék ömlik a szájába. Igyekezett nem lenyelni, de még több érkezett, Garin pedig befogta az orrát, hogy ne kapjon levegıt. Nyelt egyet, aztán köhögni kezdett a borzalmas íző kotyvalék-tól. Amikor végzett, Garin hátralépett és letette a palackot az asztalra. – Mikor hat? – kérdezte Adelától. Will köhögött, fekete folyadékot köpve az állára és a köpenyére. – Nemsokára. Teltek a percek. Will a fel-alá járkáló Garint nézte.

– Miért tetted ezt? Minek kell neked a könyv? – Nem nekem kell – rázta meg a fejét Garin. – Hanem neki. – Ki ı? Garin nem felelt. Will hamarosan szédülni kezdett. Szólni akart, de a gyomra hevesen összerándult, kétrét görnyedve a padlóra hányt. Amikor végzett, visszadılt az ágynak. A nyelve bizsergett, és mintha megdagadt volna. A gerincén fel-alá futkosott a borzongás. A bizsergés szétterjedt az arcára, a fejbırére és a tarkójára. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy nevessen. Felnevetett. A nevetés ugyanolyan heves volt, mint a hányás, s a végén már sírt a fájdalomtól. Oldalra dılt, megpróbált felegyenesedni, de a teste nem engedelmeskedett. Lejjebb csúszott, a vidámsága kezdett szétfoszlani. A karja és a lába mintha valaki másé lett volna; valakié, aki úgy döntött, hogy nem mozog, hanem lefekszik. Garin megszólalt, de a szavainak nem volt értelme, marták a fülét. Megpróbálta elhessegetni ıket, de csak az egyik kezét tudta ökölbe zárni. Garin arca elmosódott elıtte, a nı, Adela szája helyén csak egy vörös vágást látott. A színek és a formák egybefolytak. – Miért? – akarta kérdezni. Garin mintha egy kút mélyérıl válaszolt volna lassan, elnyújtottam – Hiszed vagy sem, Will, nagyon sajnálom. De nem tudod, min mentem keresztül. Will úgy érezte, mintha zuhanna. Adela odalépett a fiú ernyedt testéhez. Felhúzta az egyik szemhéját, bólintott. – Kész. – Remek. Megyek, elmondom Rooknak, hogy megmérgeztük. – Elıbb segíts eloldozni. – Miért? – Nem kockáztathatom meg, hogy valaki benyisson, és meglássa idekötözve, félig agyonverve. Tegyük fel az ágyra, akkor legalább azt hihetik, hogy részeg. Garin segített eloldozni Will kötelékeit. – Nem fogja elmondani a rendnek, hogy mit tettél vele? – kérdezte Adela, miközben nagy nehezen felemelték Will ernyedt testét az ágyra. – Nem fognak megbüntetni? Garin úgy érezte, egyébként is pattanásig feszült idegei feladják a küzdelmet Merlan gondolatára. Volt ott egy verem, amit kifejezetten az árulóknak ástak. Valaki egyszer azt mesélte róla, éppen csak akkora, hogy le tud guggolni benne egy ember. Az árulót bedobták a teljes sötétségbe és magányba, étel és víz nélkül, s hagyták, hogy meghaljon. – Megmondtam, hogy nem térek vissza a rendbe. – Odament az asztalhoz, amin a bıriszákja hevert, benne néhány holmijával és a vizitátor levelével. Levetette a köpenyét. – Amikor visszajövök, elmegyünk valahová, ahol nem találhatnak ránk. El fogok jönni érted. Itthagyhatod, vagy el is adhatod ezt a házat. Nem számít, mindenképpen elmegyünk. – Garin elhallgatott, miközben begyőrte a fehér köpenyt az iszákba. Tehát ennyi? – kérdezte gúnyosan egy hang a fejében. A nagybátyjáéra hasonlított. Feladsz mindent, a rendben elfoglalt helyedet, az anyáddal és a de Lyons névvel szembeni kötelességedet egy szajháért? Garin elhessegette a hangot, begyömöszölte a köpenyt az iszákba. – Elintézted? – követelte Rook, amikor Garin nem sokkal késıbb iszákját a hátára vetve kilépett a sörház mögötti udvarra. A Holdat eltakarta egy felhı, sötétség borult a környékre. A hordók rövid árnyékai fekete foltokat vetettek a földre. – Igen – felelte Garin. Egy horkantás hallatán körülnézett, két lovat pillantott meg az egyik sikátorban, mely kivezetett az udvart szegélyezı épületek között. Rook odament az állatokhoz, felkötözött egy zsákot az egyik nyerge mögé. – Ezeket honnan szerezted? – kérdezte Garin. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezett vissza Rook. A szeme megcsillant a sörház hátsó ajtaján az éneklés és nevetés foszlányaival együtt kiszőrıdı sápadt fényben.

– Mérget adtam neki. Meg kellett várnom, hogy elintézze. Rook rámeredt, majd felvett egy másik csomagot az egyik hordóról, és odadobta Garinnak. – Azt mondod, megmérgezted? – Azt – kapta el a zsákot Garin. – Megbízhatatlan módszer. Néha nem mőködik. Jobb lesz, ha én is megnézem. – Felesleges! – mondta Garin gyorsan, de Rook már be is ment az ajtón. Adela a karjait maga köré fonva körülnézett a zsúfolt teremben. El sem tudta képzelni, hogy érezhette magát valaha is boldognak ott. Mintha hirtelen fellebbent volna egy fátyol a szeme elıl. Olyan dolgok váltak szembeszökıvé, amik korábban alig zavarták: a repedések a falakon, amiken penész bugyogott be; a vér– és hányadékfoltos padló; a lányok ruháinak szakadásai – most minden sokkal rosszabbnak tőnt. – Adela, azt mondtad, szóljak, ha Dalmau felmegy. Adela odafordult a Blanche nevő bögyös vöröshöz, aki várakozásteljesen nézett rá. – Küldd fel Jacqueline-t! – mondta Adela. A hangja élesebben csattant, mint ahogy akarta. Felsóhajtott, a mulatozó kalmárok felé intett. – Nekem ezekkel kell foglalkoznom. – Hazudott: Fabien bármikor megbirkózott volna a vidám társasággal. De Garin még nem ment el, és el akart búcsúzni tıle. Mellesleg nem tudta volna elviselni még egy férfi érintését aznap éjjel, különösen nem a bikanyakú mészárosét. – Jacqueline-t? – kérdezte Blanche kétkedve. – Azt hittem, Dalmau a tapasztalt nıket szereti. – Dalmau túl részeg ahhoz, hogy észrevegye a különbséget – vetette oda Adela. – Mondd meg, hogy ez a menet ingyen van. Majd én kifizetem Jacqueline-t. Duplán. – Ahogy akarod. Adela elindult a terem másik végében lévı nyílás felé, ami egy rövid folyosóra vezetett. A folyosó elhaladt a konyha mellett, majd a hátsó ajtó zárta le. Megállt a nyílásban, amikor meglátta, hogy egy alak közeledik felé. – Hol van Garin? – kérdezte a félhomályból felbukkanó Rooktól. Blanche lábujjhegyre ágaskodva fürkészte a tömeget, míg meg nem látta Jacqueline-t egy csendesebb társasággal az egyik sarokban. Odament hozzá. – Ma este tied az úrnı kuncsaftja. Jacqueline, a tizennégy éves, nagy szemő, fehér bırő, göndör, szıke lány ijedten nézett fel. – Az úrnıé? – Ne félj! – nyugtatta meg Blanche. – Részeg, mint egy disznó. Csak csináld, amire tanítottalak. Hamar túl leszel rajta. – Felvisított, ahogy az egyik kereskedı hátulról elkapta és maga felé fordította. – A szobájában van! – kiáltotta Jacqueline-nak, miközben a férfi elrángatta. Jacqueline vett egy mély lélegzetet, és elindult a lépcsı felé. Fellépkedett a sötétségbe, maga mögött hagyva a visongást és a nevetést. Miután elhaladtak a Sorbonne, a Lajos király káplánja által alapított elıkelı teológiai kollégium mellett, a kocsi befordult a Hét Csillag utcájába. – Ez az – hallotta Elwen Baudouin hangját a bakról, a kocsis mellıl. Mielıtt a kocsi megállt volna, Elwen már félre is húzta a hátsó vásznat és könnyedén leugrott. Rámeredt a nagy sörházra. Az ablaktáblák rései közt fáklyafény szőrıdött ki. Hallotta a harsány, mély férfihangokat és a magas, nıi visításokat. A ház elıtt kikötött lovak és két szekér közelében álldogáló férfiak ránéztek. Az egyik obszcén mozdulatot tett felé, mire a többiek felröhögtek. Elwen szíve szaporábban kezdett verni, de nem vett tudomást róluk, hanem elindult az ajtó felé. – Hé! – kiáltotta Baudouin. Leugrott a bakról és a lány után rohant. – Mégis, hová mész? – állta el az útját. – Megkeresem a leendı férjemet – kerülte ki Elwen.

– Majd én bemegyek és megnézem, ott van-e – fogta meg a karját Baudouin. – Errefelé csak olyan nık járnak. És azt mondasz a kapitánynak rólam meg a lányáról, amit akarsz. Maga a király húzna fel a bitóra, ha hagynám, hogy elkóborolj és meg... Már megbocsáss, kisasszony, de minden férfinak vannak vágyai. – Odapillantott a kocsisok csoportjára. – Amikor meglátnak egy ilyen csinos lányt, csak egy dologra tudnak gondolni. Az ördög mőve. így van, fegyvernök? – pillantott Simonra, aki közben melléjük ért. Elwen nem hagyott idıt Simonnak, hogy válaszoljon. Kirántotta a karját Baudouin szorításából. – Akkor jobb lesz, ha velem jöttök! Úgy tőnt, Simont lenyőgözi Elwen határozottsága, de Baudouin láthatólag a legkevésbé sem örült neki. Ám mivel nem akarta erıszakkal visszatartani, nem maradt más választása, mint hogy kövesse a sörház ajtajához. A lány sárga köpenyének szegélye végigsöpörte a fagyott talajt. Simon leghátul kullogott, otthagyva az utca közepén álló királyi kocsit. Közelebb érve sokkal hangosabb lett a zene és az énekszó. Elwen megállt az ajtó elıtt, kicsit megijesztette a gondolat, hogy olyan sokan vannak a másik oldalán, de aztán megnyomta. Nem nyílt ki. Óvatosan bekopogott. – Ezt nemigen fogják meghallani – lépett mellé és döngette meg a öklével a deszkákat Simon. Nem történt semmi, bár Elwen látni vélte, hogy az egyik földszinti ablaktábla megmozdul. Simon ismét megdöngette az ajtót, Baudouin pedig hangosan morgolódni kezdett. Elwen beharapta az ajkát, de az ajtó nem nyílt ki. – Mérget adtatok a lovagnak? – kérdezte Rook Adela felé közeledve. – Igen – felelte a lány, próbálva kizárni a hangjából a félelmet. – Segítettem Garinnak. – Elnézett a férfi mellett a bezárt hátsó ajtó felé. – Kint van? El akartam köszönni tıle. – Azzal ráérsz azután is, hogy a saját szememmel láttam, hogy a lovag halott – mondta Rook. – Tőnj az utamból! Adela tétovázott, aztán megacélozta magát. – Meg kell szabadulnom a holttesttıl, mielıtt meglátja valaki. Ideje menned. – Nem mondom még egyszer! Ahogy Adela rámeredt Rookra – könyörtelen, ragyás arcára, amire mély ráncokat vésett a kegyetlenség és a megvetés, a sunyi rosszindulatra a szemében – feltámadt benne az utálat és a harag, félresöpörve félelmét. – Takarodj innen! – csattant fel rekedten. – Különben magam hozom ide a királyi ırséget, és megmutatom nekik, mit tettél! – Fenyegetni merészelsz? – sziszegte Rook. – Vége van. Megkaptad, amiért jöttél. Most menj, és senkinek sem szólok egy szót sem. Rook arca kifejezéstelen volt. Adela úgy érezte, hosszú percekig csak állt szótlanul, pedig valószínőleg csak néhány másodperc telt el. Hangosnak hallotta a saját lélegzetvételét a folyosón, a zene és a nevetés hangjai távolinak tőntek. Rook végül hátralépett. – Jobb lesz akkor, ha megszabadulsz tıle. Egyikünk sem örülne, ha most találná meg valaki, igaz? – Nem – felelte Adela. Meglepetésében, hogy Rook ilyen könnyen feladta, majdnem rámosolygott a kurafira. Nézte, ahogy odament a hátsó ajtóhoz, majd a megkönnyebbüléstıl remegve megfordult, és elindult a terem felé. A hegedő cincogása minden lépéssel hangosabb lett. Már majdnem odaért a folyosó végére, amikor egy kéz tapadt durván a szájára. Tompán felsikoltott, miközben Rook elvonszolta a fény és a zaj közelébıl, és nekitaszította a konyha ajtajának. – Azt hiszed, fenyegethetsz engem? – sziszegte Rook a fülébe. – Azt hiszed, megmondhatod, mit csináljak? – Adela angolnaként tekergett, de a férfi erısen tartotta. –

Feladnál, mi? Megmondanád az ırségnek, mit tettem, igaz, te szajha? – A szabad kezével elıhúzta a tırét. – Hát nem fogsz nekik mondani semmit! – Kezét még mindig Adela szájára tapasztva hátrafeszítette a fejét, feltárva hosszú, fehér nyakát a tır kérlelhetetlen pengéje elıtt. Egy gyors mozdulat, és vér fröccsent a falra. Adela teste rángatózva elernyedt. Könnyek törtek fel ibolyaszín szemébıl, ahogy lassan összerogyott. Vörös köpenyén terjengı sötét folt tőnt fel kiömlı vére nyomán. Rook berúgta a konyhaajtót, és miután meggyızıdött róla, hogy nincs bent senki, bevonszolta a holttestet. Adela vére sötét sávot hagyott a padlón. A férfi bedugta véres tırét a hüvelyébe, bezárta az ajtót, és elindult a folyosón. Belépett a terembe, és a lépcsı felé fordult, amikor meglátta, hogy Fabien feléje törtet a tömegben. – Hol van Adela? – kérdezte a nagydarab férfi, leplezetlen ellenségességgel meredve Rookra. – Nem tudom – vont vállat az. – Én is ıt keresem. – Lepillantott, és észrevette, hogy véres a keze. Lassan a háta mögé dugta. – Az ajtó elıtt ott áll egy királyi ır meg egy fegyvernök a Temple-bıl. Beszélnie kellene velük. – A Temple-bıl? – kérdezte Rook aggodalmasan. – Igen – mondta Fabien hidegen. – Kétségkívül a barátjukért jöttek. – Közelebb lépett Rookhoz. – Az úrnım azt mondta, bánjak udvariasan veled, míg itt vagy, de ha bajt hoztál a fejére, kénytelen leszek megszegni a parancsát. – Mi lenne, ha szóval tartanád ıket – javasolta Rook -, míg én megkeresem az úrnıdet? Fabien homlokráncolva méregette. – Igyekezz! Nem várakoztathatok sokáig egy királyi ırt. Amikor Fabien hátat fordított, Rook gyorsan visszafordult, és a konyha mellett elsietve kiment a hátsó ajtón. Garin felé fordult, amikor kiviharzott az udvarra. – Indulás! – ragadta meg az egyik ló kantárját Rook. – És Adela...? – kezdte Garin, nem tudva, sikerült-e végül becsapniuk Rookot. – Várhat! – csattant fel Rook. – Indulunk! – Felmászott a nyeregbe. – De maradhatsz is, ha el akarod magyarázni egy templomosnak meg egy királyi ırnek, hogy mit keres odafent egy halott lovag. Garin félelemmel és vágyakozva nézett a hátsó ajtóra, aztán felpattant a lovára. Kivágtattak a sikátorba, lovaik patája hangosan csattogott az éjszakában. – Hiába – morogta Simon, ellépve az ajtótól és hátrahajtott fejjel fürkészve az emeleti ablakokat. – Nem fogják kinyitni. – Hadd próbáljam meg még egyszer! – mondta Elwen elszántan. Ökölbe szorította a kezét, és addig verte az ajtót, míg bele nem sajdultak az ujjai. – Nyissák ki! – kiáltotta. Baudouin összerezzent és idegesen körülnézett. Amikor Elwen ismét felemelte az öklét, az ajtó kitárult. A lány majdnem beleesett a küszöbön álló hatalmas férfi karjaiba. – Igen? – nézett le rá a szemöldökét ráncolva a férfi. Elwen összeszedte magát. – Az egyik barátunkat keressük. – Idekint kell megvárnotok. Ez zárt körő vendégház. – Megkeressük a hölgy barátját, és már itt sem vagyunk – lépett közelebb Baudouin. – Hivatalos ügyben jártok? – Nem! – vágta rá Baudouin gyorsan. – Szó sincs róla. – Akkor, mint mondtam, kint kell várnotok. – Kérlek! – kiáltotta Elwen, miközben a férfi elkezdte becsukni az ajtót. Simon ellépett mellette, beékelte a lábfejét az ajtónyílásba, és a vállával belökte az ajtót. Gyors, erıs ütést mért a nagydarab fickó gyomrára. Az egy nyögéssel térdre rogyott, Simon

pedig a torkában dobogó szívvel berohant. Tudomást sem véve a meztelen nıkrıl, Willt kereste a tekintetével. Nem látta, de megakadt a tekintete a keskeny lépcsın, és nyomban el is indult felé, meg sem várva Elwent és Baudouint, akik elléptek a nyöszörgı férfi mellett és követték. Elwen döbbenten megtorpant a sörházban elé táruló jelenet láttán, de az ır a lépcsı felé terelte. – Gyere! Minél hamarabb végzünk, annál jobb. Simon a falnak támaszkodva, kettesével vette a fokokat. Felérve egy hosszú, szők folyosóra jutott, amit egyetlen fáklya világított meg. Nyolc ajtót látott. Néhány alól halovány fény szőrıdött ki. Az elsı pár, akire rátört, rémülten pattant fel. Simon elengedte a füle mellett a felháborodott kiáltásokat, és továbbment a következı szobához. Lépéseket hallott a háta mögül, megpördült, aztán megnyugodva ismerte fel Elwent és Baudouint. – Minden szobába be kell néznünk! – mondta az ırnek. Baudouin elindult, hogy segítsen a kutatásban. Elwen nézte, ahogy a királyi ır eltőnt az egyik szobában, hallott néhány rémült kiáltást, majd odalapult a falhoz, ahogy egy meztelen lány rohant ki az ajtón és szaladt el mellette a lépcsı felé. – Fabien! – sikoltotta, miközben ledübörgött a fokokon. Simon már majdnem a folyosó végén járt. Benyitott egy újabb ajtón, ám azon egy félmeztelen, bikanyakú férfi rontott ki. Olyan erıvel ütközött a lovásznak, hogy mindketten bezuhantak a szemközti ajtón. A szobából ádáz küzdelem zajai hallatszottak ki. – Baudouin! – sikoltotta Elwen. A királyi ır kirohant a szobából, ahova benyitott, és Simon segítségére sietett. Elwen mellett egymás után futottak el a félmeztelen férfiak és nık. Nyögéseket és összetörı bútorok recsegését hallotta abból a szobából, amelyikben Simon, a bikanyakú férfi és Baudouin eltőnt. Tehetetlenül állt, nem tudta, mit tegyen. A tekintete megakadt a folyosó végében álló utolsó ajtón. Még zárva volt. Elindult felé, elszaladt a nyitott ajtók mellett, felkészülve rá, hogy bármelyik pillanatban újabb alakok szaladhatnak ki rajtuk. Belökte az utolsó ajtót, és megállt a füstös szoba küszöbén. A tőzhelyben már hamu fehérlett a parázs színén. Legelıször a szemközti falon lógó ezüsttükröt látta meg, benne saját képmásával: kipirult arc, kibomlott haj. A pillantása gyorsan végigsiklott egy paravánon, egy asztalon, a korsókkal megrakott polcokon, a mellette lévı falnál álló ágyon. Egy pillanatra találkozott a tekintete a sápadt bırő, göndör, szıke hajú lányéval, aki az ágyon ült, derékig feltőrt szoknyával, szétvetett lábbal meglovagolva egy férfit. Elwen úgy érezte, a feje tetejére áll vele a világ, amikor a lány alatt fekvı férfira nézett. Az arcát a másik irányba fordította, de felismerte haja egyenetlen vonalát, nyaka és álla formáját. Homályosan érezte, hogy valaki megfogja a vállát és félrehúzza. Jacqueline, aki megdermedt a folyosóról behallatszó zőrzavar hallatán, legördült Willrıl és a falhoz hátrált. Az arca eltorzult a félelemtıl, amikor Simon berohant a szobába. A lovász is megtorpant, bár csak egy pillanatra. Aztán már ott is volt az ágynál, és sietve lehúzta Will ingét az ágyékára. Miközben reszketı kézzel próbálta megkötni Will nadrágját, hallotta, hogy Elwen felkiált a háta mögött. Will bıre hamuszürke volt, az arca csupa seb. Simon óvatosan felhúzta az egyik szemhéját. Csak a szeme fehérje látszott. Will felnyögött. Simon mintha egy nevet hallott volna ki a nyöszörgésébıl – Garin nevét. – Will! – Elwen kiáltása sírásba fordult, és az ágy felé indult, de Baudouin, aki megszabadult a bikanyakútól, visszatartotta. – Mi baja van? Miért nem ébred fel? Will! Simon lenézett a barátjára. Ismerte ezt a fennakadt pillantást; ugyanezt látta a lovakon, amiket elaltattak, hogy megmőtsék ıket. Elöntötte a harag. – Mi a baja, Simon? Mondd meg! Simon Elwen szemébe nézett és vállat vont.

– Részeg lehet, vagy valami. Nem tudom. – Nem! İ nem tenne ilyet! Nem tenne! – Elwen nekitántorodott Baudouin mellkasának. Az ır elkapta és felemelte. – Végeztünk. Visszaviszlek a palotába. Elwen tiltakozni sem tudott a zokogástól. Baudouin kifordult vele a szobából, ott hagyva Simont Will mellett. Amikor elmentek, a döbbent Simon óvatosan felhúzta Willre a csizmáját. A lány, aki reszketve állt a fal mellett, hirtelen kiszaladt a szobából. Simon hagyta, hadd menjen. Miután felöltöztette Willt, a saját derekára csatolta a kardövét, és a vállára vetette eszméletlen barátját. Nem értette, a nagydarab férfi, akit az ajtónál leütött, miért nem jött még utána, és miért hall sikoltozást lentrıl, a terembıl. Akik az elıbb még lent mulatoztak, most a terem hátsó végében lévı nyílás köré tömörültek. A nık sikoltoztak. Senki sem vette észre Simont, amint kivitte Willt az elülsı ajtón.

34.

Temple, Párizs Kr. u. 1266. november 3. Will azt álmodta, egy csónakban ül. Az apjával horgásztak a tavon. A víz álmosítóan ringatta ıket. Az apja egymás után fogta ki a szebbnél szebb, ezüstös pikkelyő halakat. De mindet visszadobta. – Micsoda szépség! – kiáltott fel, miközben leakasztotta a horogról és visszadobta a vízbe a halakat. Will semmit sem fogott. Látta, hogy nagy, csillogó rajokban keringenek a csónak alatt, de egyik sem harapott rá az ı horgára. – Rossz a csalid – magyarázta az apja. Will szédülni kezdett. A csónak mind hevesebben ringott, ahogy a halrajok egyre gyorsabban köröztek, körbe-körbe forgatva ıket lendületükkel. Az apja csak nevetett, két kézzel kapkodta ki ıket a vízbıl. Will felriadt, megkapaszkodott az ágyban, amin feküdt, hogy le ne essen róla. Hányinger tört rá, és csak feküdt, a mennyezetre pislogva, míg fokozatosan el nem múlt. A nyelvét dagadtnak érezte, a száját bőzhödt íz töltötte be. Nem volt nyála, amit lenyelhetett volna, belefájdult a torka a próbálkozásba. Semmi sem tőnt helyénvalónak: sem a fény, sem a bútorok, sem a puha takaró. Még a saját verejtékének a szaga is idegennek tőnt. Lassan felült, a szeme belesajdult az ablak elé akasztott drapérián átszőrıdı fénybe. Az izmai fájtak, és bár ömlött róla az izzadtság, fázott. Vacogó foggal ledobta magáról a takarót, átlendítette a lábát az ágy szélén. Ahogy körülnézett a szobában, rájött, hogy ismeri azt. Everard lakószobájában volt. Nyílt az ajtó. – Helyes – bólintott Everard, amikor meglátta, hogy Will felült. – Tehát ébren vagy. – Bezárta az ajtót, odament az ablakfülkéhez, és letett a párkányra két nagy bırzsákot. Az egyik üres volt, a másikat feszesre tömte. Will orrát frissen sült kenyér illata csapta meg. Everard odalépett az asztalához, és felvett róla egy korsót. A szabad kezével felkapott az egyik székrıl egy fehér ruhadarabot. Amikor ledobta az ágyra, Will látta, hogy egy alsóing az: ujjatlan, fehér tunika, amit a köpeny alatt viseltek. – Ma reggel hoztam a szabótól – mondta Everard. – Jónak kell lennie. Idd meg ezt – nyújtotta a korsót Will felé -, aztán öltözz fel! Amikor Will elvette a sötét folyadékkal teli korsót, zavaros képek formájában rátörtek az elızı éjszaka emlékei. – Mi történt velem? – Mire emlékszel? – Garinra – vágta rá Will. Megpróbált felállni, de a lába túl gyenge volt még, visszarogyott

az ágyra. – Simon is említette, hogy többször motyogtad a nevét – nézett rá fürkészıen Everard. – Ott volt a fogadóban? – Azért mentem oda, hogy találkozzak Elwennel – mondta Will lassan, próbálva értelmet keresni a zavaros képekben. Ránézett a papra, de Everard nem szólt semmit. – Üzent nekem. Legalábbis azt mondták, hogy ı küldte az üzenetet. Ám amikor odaértem... – Összevonta a szemöldökét. – ...megtámadtak... egy férfi, az arcán kendıvel. Tudott a Grál könyvérıl. – Will óvatosan megérintette az arcát. Az ajka legalább a kétszeresére duzzadt, és a homlokán is érzett egy nagy dudort. Felszisszent, amikor hozzáért. – Megvert. Azt hiszem, beszéltem neki Nicolas de Navarre-ról, mert utána nem láttam viszont. Aztán bejött Garin egy nıvel. – Will bólintott, kezdtek kitisztulni az emlékei. – Együtt voltak, Garin meg az a férfi. – Felnézett Everard-ra. – Honnan tudta Garin? Beszélt volna neki Jacques az Anima Templirıl? Everard felsóhajtott. – Nem hittem volna, de nincs más magyarázat. Az a férfi... Emlékszel valamire vele kapcsolatban? – Nem. Kendıt kötött az arca elé, mondtam már. – Will elhallgatott egy pillanatra. – Rook – bökte ki végül. – Azt hiszem, a nı Rooknak szólította. Garin megitatott velem valamit. Ezután nem sok mindenre emlékszem, csak hogy nyílik egy ajtó, és fény árad be rajta. – A homlokát ráncolta. – Egy nı hangjára. – Felvillant elıtte egy sápadt, szıke lány arca. A korsó kicsúszott a kezébıl. – Az a nı... – suttogta. – Az a nı... – Megszédült, nem tudta befejezni a mondatot. Úgy tőnt, Everard érti anélkül is. Lehajolt, felvette a korsót. – Feloldozlak. Nem kell aggódnod az esküd megszegése miatt. Nem mondom el senkinek. – Elwen! – kapta fel a fejét Will. – İ is ott volt! Hallottam a hangját! – Igen, mondta Simon. Will szédelegve felállt. A ruháit keresve körülnézett, és megpillantotta a nadrágját egy széken, alatta pedig a csizmáját. – Mit csinálsz? – nézte gyanakodva Everard. Will belebújt az ingébe. – Hol van a kardom? -William... – Hol az a rohadt kard? Everard hátrált egy lépést, ahogy Will szikrázó szemmel felé fordult. – Ott – mutatott az egyik ládára. Will kinyitotta a ládát. Miután felvette az új alsóinget, ami valóban jó volt rá, felcsatolta a kardövét a derekára. – Mit akarsz csinálni, William? – Látnom kell Elwent. – Will fogai vacogni kezdtek. Összeszorította a száját. – Meg kell magyaráznom neki, mi történt. – Erre nincs idı – felelte Everard higgadtan, de határozottan. – Nicolasnak már így is egynapi elınye van, és ha nem tévedsz, akkor a de Lyons meg a férfi, aki megkínzott, már a nyomába eredt. Simon hozott ide a sörházból. Már felnyergelte a lovainkat, odakint vár. Ö is velünk jön. Kikértem, hogy legyen az apródunk. – Beszéltél neki az Anima Templirıl? – Nem. De már bebizonyította, hogy helyén van a szíve, és tud de Navarre-ról. A vizitátor úgy tudja, hogy Blois-ba megyünk, meghallgatni egy fontos elıadást a hajózásról. Azt mondtam neki, hogy de Navarre-nak személyes okokból sürgısen el kellett utaznia. Még csak az hiányzik, hogy nyomozni kezdjenek az eltőnése miatt. – Nem mehetek – nézett körül Will a köpenyét keresve. Az ágy végében találta meg, csomóba győrve. Kirázta és a vállára terítette, majd elindult az ajtó felé. Everard elé állt. – Ha Elwen ugyanúgy érez irántad, mint te iránta, akkor meg fog bocsátani. Akár ma

beszélsz vele, akár holnap, akár a jövı héten. – Állj el az utamból, Everard – mondta Will kifejezéstelen hangon. – Többé te nem parancsolsz nekem! Everard megmarkolta a karját. – De Lyons elkábított és ágyba dugott egy mocskos, kétségkívül bujakóros szajhával! Hagyod, hogy büntetlenül megússza? Will megpróbálta eltolni maga elıl Everard-t, de nem volt elég ereje hozzá. Everard szavai célba találtak, és hányingere támadt tılük. – Elég! – krákogta. – Ne mondd ezt! Nem akarom hallani! – Meggyaláztatott egy nıvel! – sziszegte Everard. Véreres szeme keskeny, izzó réssé szőkült. – Az a szemét disznó meggyaláztatott! – Hallgass! – Megszegette veled az esküdet, az esküt, amit elhunyt atyád nevére tettél a rendnek! – Megragadta Will karját, és megrázta a fiút. – Mit akarsz tenni, mondd? – Megfogom ölni! – Will reszketve rogyott a pap karjaiba. A lány, Garin, apja és Elwen képmása keringett a fejében. Everard megtántorodott, de elkapta. – Megkeressük – súgta Will fülébe. – Visszakapom a könyvem, és együtt gondoskodunk róla, hogy de Lyons bitóra kerüljön. Megígérem! Caesar útja, Orléans közelében, Kr. u. 1266. november 5. Két napja üldözték már Garint és Rookot, nyugat felé haladva Caesar útján, La Rochelle irányába. Az elsı napon jól haladtak, és meglett a jutalmuk is: amikor megpihentek éjszakára Etampes-ban, egy gazdag, fıleg szövésbıl élı városban, megtudták, hogy a helybeliek aznap délután láttak áthaladni egy templomost meg egy másik férfit. Everard azt remélte, ha sikerül feltartóztatniuk vagy megelızniük Garint és Rookot, akkor zavartalanul folytathatják útjukat, és La Rochelle-be érve elfogathatják Nicolas de Navarre-t, ahogy eredetileg tervezték. Etampes-ban Will, Everard és Simon közös szobában szálltak meg egy vendégházban, aminek a tulajdonosa, meglátva a köpenyüket, meghívta ıket, hogy vacsorázzanak vadkant vele és feleségével. A zsíros hús megfeküdte Will gyomrát, s Everard nagy bosszúságára sokkal lassabban haladtak másnap. Torokfájása is csak rosszabbodott aznap, míg végül nyelni is alig bírt már, a szeme és az orra pedig folyni kezdett, és szinte vakon imbolygott a lova nyergében. Noha csípıs hideg volt, egész testét forró verejték lepte el, éjszaka pedig, egy földmőves istállójában megszállva társait is ébren tartotta hánykolódásával és félrebeszélésével. Simon aggódva figyelte. Everard-nak azonban annyira csak az elveszett könyv visszaszerzése körül jártak a gondolatai, hogy nem tudott túl sok figyelmet szentelni Will betegségének. – Egy-két nap alatt rendbe jön – mondta a pap mogorván, amikor noná körül leszálltak a nyeregbıl, és Simon szólt neki, hogy Will lázas. Az úttól nem messze, egy kis ligetben álltak meg, egy keskeny folyó partján, ami valamelyest megduzzadt az elmúlt napok esızéseitıl. A part nem volt túl meredek, így meg tudták itatni a lovaikat. A levegıben ritkás esı szemerkélt, a felhık alacsonyan vonultak az égbolton. A környezı földek barna, kopár téli leplükbe burkolóztak. Will lement a partra, hogy megtöltse a vizestömlıiket. Simon Everard kantárját tartotta, míg a pap elıvett némi kenyeret és sajtot a zsákjából, és letette az ennivalót egy kivágott fa törzsére. A lovász figyelte, ahogy Will megmerítette a tömlıket a vízben. Kétségbeesetten szeretett volna odamenni hozzá, de képtelen volt megmozdulni. Mióta elindultak Párizsból, többször is próbált beszélni Will-lel, de a nyelve egyszerően megbénult, és nem tudott megszólalni. Igyekezett megszabadulni Elwen döbbent arcának emlékétıl, amikor megmondta neki, hogy Will bizonyára részeg, de a kép egyre csak visszatért. Olyan könnyen csúszott ki a száján a hazugság! Azután pedig már nem lehetett visszaszívni. És most

akárhányszor Willre nézett, csak az árulására tudott gondolni. – Itasd hát meg a lovakat – mondta Everard mogorván, kizökkentve Simont tehetetlenségébıl. Míg Everard keresett egy megfelelı bokrot, hogy elvégezze a dolgát, Simon levezette a lovakat a partra, ahol azok fejüket lehajtva inni kezdtek. Megveregette a sárgásbarna málhás állat oldalát. A fiatal csıdörre rakták fel holmijuk nagy részét. A szeme sarkából Will felé pillantott, aztán rémülten felkiáltott. Will levette és hanyagul a sáros partra lökte köpenyét és ingét. Épp az alsóingét húzta át a fején. Nem fordult oda Simon kiáltására. A lovász eldobta a kantárakat, és futni kezdett a parton, miközben Will lerúgta a csizmáját és betántorgott a barna, habzó vízbe. Csak derékig ért, de a sodrása erıs volt, és Simon tudta, hogy jéghideg. – Will! Gyere ki! Will nem fordult meg. Vizet fröcskölt a karjaira és a mellkasára, és dörzsölni kezdte meztelen bırét. Simon elkáromkodta magát, levette a csizmáját, és fájdalmas morgásokkal tarkított káromkodások közepette begázolt a folyóba. Will karcsú teste fehéren világított a sötét hullámok között, az arcán azonban lázrózsák piroslottak. Megfordult, amikor Simon megfogta a vállát. Zöld szeme kitágult, a semmibe révedt. – Meg kell tisztulnom. – Gyere vissza, bevizezek neked egy rongyot! – lihegte Simon. A hideg olyan metszı volt, mint egy kasza. Amikor Will még mélyebbre próbált gázolni, a lovász visszatartotta. A lovag azonban legyengült állapotához képest meglepı erıt fejtett ki, Simon alig bírta megfogni. – Kérlek, Will! Itt veszünk mindketten! – Akárhányszor lehunyom a szemem, csak ıt látom! – Elwent? – kérdezte Simon. Most már ı kapaszkodott Willbe. Nem érezte a lábfejét és a lábszárát. Will tekintete mintha kitisztult volna. – Azt hittem, ı az, Simon. Azt hittem, ı az a lány. Olyan volt, mint egy álom. És akartam ıt. Én... én megérintettem... és... – Eszelısen megrázta a fejét. – Aztán amikor megláttam az arcát, az igazi arcát, megpróbáltam leállítani. Hidd el, Simon, megpróbáltam! De nem tudtam megszólalni. Nem tudtam megmozdulni! Még mindig érzem... a szagát magamon. És nem bírom elviselni! – Minden rendbe jön majd – csitítgatta Simon. A folyó hangosan zúgott a fülében. – Elwen meglátott. – Ha megszerezzük a könyvet és visszamegyünk Párizsba, meg tudod magyarázni neki. Mondd el, amit most mondtál el nekem. – Mit, Simon? Hogy ágyba bújtam egy szajhával, mert azt hittem, ı az? – Will hevesen felzokogott. – Miért ment el? Nem értem. Tudnia kellett, hogy soha nem tennék ilyet, nem? Nem értem. – Elwen meg fog bocsátani. – Simon hangja megremegett a benne kavargó érzelmektıl. İszinte akart lenni: bocsánatot szeretett volna kérni, hogy csillapodjon bőntudata. De a szavak megint a torkán akadtak, szinte megfojtották. – De talán az lesz a legjobb, ha mégsem – bökte ki. – Hogy lenne az a legjobb? – kiáltott fel rekedten Will. – Néha okkal történnek rossz dolgok, nem? Talán elhamarkodottan kérted meg a kezét? Talán várnod kellene egy kicsit, hogy megbizonyosodj róla, tényleg ezt akarod? – Nem tudok várni! – Will a part felé fordult, de megcsúszott és elmerült a vízben. Simon utánakapott és kihúzta a fuldokolva köhögı lovagot. – Hát nem érted? – kiáltott rá Will. – Éveken át vártam, hogy megbocsásson az apám, és meghalt! – Megkapaszkodott Simon vállában. – Elwenre nem tudok várni! – Összegörnyedt, a lovász alig tudta megtartani. –

Engedj el – suttogta elhaló hangon Will. – Nem én, amíg élek! – morogta Simon. Elindult a part felé. Most, hogy nem állt ellen, már ki tudta vonszolni Willt. – Mit mőveltetek? – kiáltott fel Everard, amikor a bokrok közül kilépve Willt és Simont a sárban heverve, teljesen átázva, remegve találta. Miközben kis tüzet raktak, hogy Will átmelegedjen mellette, Simon némán, egyedül tőrte Everard dühkitörését. A pap mindkettejükre haragudott a felesleges késedelem miatt, de a félig eszméletlen Will mit sem érzékelt haragjából. Miközben Everard dohogva elcsomagolta az élelmüket, Simon megpróbálta rávenni Willt, hogy egyen egy kis kenyeret. Nem sok sikerrel járt. Amióta kijöttek a vízbıl, Will csak akkor nyitotta ki a száját, amikor köhögött. Simon azonnal meggyőlölte a mélyrıl jövı, ugatós hangot. Az apja temetıi köhögésnek nevezte volna. Everard végül eltaposta a tőz maradékát, és ismét útnak indultak, remélve, hogy beérnek Orléans-ba, mire leszáll az este. Mivel Will nem bírt egyedül megülni a nyeregben, Simon felszállt mögé, és az egyik karjával szorosan átölelve tartotta. Everard maga mellett vezette Simon málhás lovát, idınként morgott valamit magában. Rettenetesen lassan haladtak, de ahogy remélték, még a sötétség leszállta elıtt beértek a városba. Egy kis kereskedıkaraván mögött léptek be a városkapun, amit rögtön be is zártak mögöttük éjszakára. Az ırök türelmetlenül intették beljebb ıket. A háztetık, tornyok és templomtornyok labirintusa fölött szürkészöld árnyalatot öltött az ég a lenyugvó Nap fényében, és az esı is eleredt, mire a pap némi bolyongás után elvezette ıket a város templomos preceptóriumába. A kis erısség a Loire-ra nézett, volt saját kápolnája és istállója, és láthatóan gondosan rendben tartották. A mester személyesen sietett üdvözlésükre, amikor jelentették az érkezésüket. Willt azonnal a betegszállásra vitték Everard-ral, Simont pedig a szállásukra kísérték. Idegesen várakozott a kis szobában, kibámulva a keskeny ablakon, amin keresztül hideg szél áradt be, magával hozva a folyó iszapos szagát. A szoba berendezése egy székbıl, egy keskeny ágyból és egy vödörbıl állt. Simon rájött, hogy aznap éjjel a padlón fog aludni. Amikor nem sokkal késıbb megjelent Everard, Simon felállt a székrıl. – Hogy van Will? – kérdezte idegesen. – Tessék? – huppant le súlyosan Everard a székre. – Vagy úgy! Nem jól. – A... a szajhától kapott el valamit, uram? – nyögte ki Simon. – Nem, nem hiszem. Heves láz gyötri. Az orvos testvér úgy véli, néhány nap alatt rendbe jön. A Hold a megfelelı fázisban van, hamarosan eret vágnak rajta. Simon bólintott. Félelmei egy része elmúlt. – Egyedül kell a könyv után menned. Simon eltátotta a száját. – De uram...! – El kell vennünk az ispotályosoktól! – fojtotta belé a szót Everard. – Ha de Navarre kihajózik vele, soha többé nem látom! – Kinyitotta az egyik bırzsákot, amit magával hozott, kihúzott belıle egy kövér erszényt meg egy hosszú vadászkést. – Fogd ezeket! – parancsolta, Simon kezébe nyomva az erszényt meg a kést. – Ennyi pénzbıl ötször is megjárhatod La Rochelle-t, oda-vissza. Menj egyenesen az ottani preceptóriumba, és mondd meg a lovagoknak, hogy az ispotályosok elloptak egy fontos könyvet a párizsi Temple-bıl. Mondd meg, hogy elıre kellett lovagolnod a csapatodtól, és hogy le kell tartóztatniuk Nicolast meg a testvéreit, meg de Lyons-t és a társát is, ha ott vannak. Mi is megyünk utánad Will-lel, amint csak tudunk. Simon rámeredt az erszényre és a késre, aztán a papra. A helyiek nyelvét nem beszélte, a latinja pedig borzalmas volt. Alig tudta leírni a nevét, éppen csak el tudott számolni tízig, fegyvert pedig csak egyszer fogott a kezébe a párizsi preceptóriumban, amikor Will megpróbálta kardforgatásra tanítani. És most ez a vad tekintető pap azt akarja tıle, tegyen el

annyi aranyat, amennyit még egész életében összesen nem látott, és vegyen üldözıbe két fegyveres csapatot? Simon a távolságra gondolt, ami közte és a tenger között terült el, és bár nem tudta, pontosan hány mérföld, Everard ennyi erıvel akár azt is kérhette volna, hogy gyalog menjen el Jeruzsálembe – akkor sem esett volna jobban kétségbe. – Uram... nem... hiszem, hogy meg tudom csinálni – hebegte. – Nem mehetnél te, uram? Én itt maradnék Will-lel, aztán utánad mennénk... – Ne légy nevetséges! – csattant fel Everard. – Te sokkal gyorsabb vagy. Már így is rengeteget késlekedtünk. Oda kell érned La Rochelle-be, mielıtt Nicolas hajóra száll. Nemsokára megyünk mi is. – A hangja elhalkult, bizalmassá vált. – Nincs más, csak te, Simon! Ha nem teszed meg, de Lyons soha nem nyeri el méltó büntetését azért, amit Will-lel tett. És akkor Will soha nem leli meg a békéjét.

35. Temple, Orléans Kr. u. 1267. február 2. Will a dombról a katedrális felé vonuló nık menetét figyelte. Az asszonyok kezükkel óvták a meggyújtott gyertyákat a Loire sötét vizét felkorbácsoló erıs széltıl. A Szőz megtisztulásának ünnepe volt, mindazok, akik az elızı évben szültek, most elvitték gyertyáikat a templomba, és kérték a Szőzanyát, hogy adjon jó egészséget gyermekeiknek. A keresztény világban a papok és a szerzetesek ezen az estén tisztították meg a gyertyákat, amiket az elkövetkezı évben a miséken fognak használni. Miközben elfordult az ablaktól, Will megpillantotta magát az ágya melletti asztalra tett tálban lévı vízben. Az arca beesett volt, a szeme karikás, látszott az összes bordája. Az elmúlt három hónapban testsúlya közel egyharmadát vesztette el. A láznak induló betegségbıl tüdıgyulladás lett, amibe majdnem belehalt. Everard korbácsolásának hegei mellett friss vágások vöröslöttek a hátán – az orvos ott engedte ki késével a testébıl a rossz nedveket. A kis szoba ruta– és babérolaj szagától bőzlött, amivel a sebeit kezelték. Will hetekig feküdt lázas eszméletlenségben, s közben többpintnyi vért csapoltak le az ereibıl, és az életadó, forró folyadékkal együtt távozott belıle gyásza és bőntudata is, nem hagyva mást maga után, csak hamuszürke bırő, üres porhüvelyét, ami nem tudott egyedül enni, öltözködni és nem tudott érezni. Ám az elmúlt két hétben a köhögése lassan csillapodott. Az újhold beköszöntével abbahagyták az érvágást is, az arcába visszatért a szín. És az emlékei is újra feltámadtak. Meg a dühe. Hidegebb, áthatóbb düh volt, mint amit valaha érzett. Aludni sem hagyta az elmúlt néhány éjszakán; még a mélységes bánatot is felülmúlta, ami akkor tört rá, amikor Elwenre gondolt. Kinyílt az ajtó. – Láttad a menetet? Will nem nézett fel Simon hangja hallatán. – Igen. Simon nem vett tudomást Will kedvetlen hangjáról, tovább mosolygott. Egy tál gızölgı húslevest és egy kupányi cukrozott, főszeres forralt sört hozott, benne vastag almaszeletekkel. – Tessék! – tette be az ajtót a lábával. – Ülj le. Segítek enni. Will bosszúságáról csak megfeszülı álla árulkodott. – Boldogulok egyedül is. – Egyre jobban idegesítette a lovász anyáskodása, a szők kis szoba bezártsága sem javított sokat a hangulatán. Hányingere volt a saját szagától, ami átitatta a takaróit és a levegıt, amit belélegzett, hányingere volt az ablaka szürke négyszögétıl. Elvette a tálat, leült az ágyára és belekortyolt a levesbe. A melegség szétáradt a torkában, majd a mellkasában, enyhítve a szorító érzést.

– Jean testvére szerint a hónap végén akár útra is kelhetsz – mondta Simon, megtörve a hosszúra nyúló csendet, amit betöltött az utcákon vonuló asszonyok éneke. Will bólintott. Jean testvér, az orvos neki is ezt mondta aznap reggel. Everard örömmel fogadta a diagnózist. Simon szerint a pap úgy viselkedett, mint egy megszállott, úgy járkált a szobájában az elmúlt hetekben, mint egy ketrecbe zárt tigris. Az összes beszerezhetı térképet megvizsgálta, a legrövidebb, leggyorsabb utat keresve a Szentföldre – akár tengeren, akár szárazföldön. Mire Simon épp télközép napja elıtt visszatért La Rochelle-bıl, Willt már szorosan ölelték a láz makacs karjai. A lovász útja a kikötıvárosba jól indult, sebesen haladt a Loire mentén. Ám egy késı este, mielıtt beért volna Tours-ba, a lova megbotlott egy kıben. Lépésben mentek be a sánta állattal a városba, ahol kénytelen volt másikat venni az Everard-tól kapott pénzen. A késlekedés és a rosszra forduló idı miatt jóval késıbb érkezett meg La Rochellebe, mint tervezte. Garint sehol sem látta, Nicolas hollétét azonban könnyen kiderítette. Amikor beszámolt a templomosoknak arról, hogy egy ispotályos ellopott egy értékes könyvet a párizsi preceptóriumukból, a marsall két lovagot küldött az ispotályosokhoz azzal a követeléssel, hogy adják ki Nicolast. Az ispotályosok tagadták, hogy bármit is tudnának a könyvrıl, és hővösen tájékoztatták a templomosokat, hogy valóban érkezett nemrég négy lovag Párizsból, de már tovább is mentek. Hárman visszatértek Párizsba, a negyedik, egy bizonyos Nicolas de Acre pedig hat nappal korábban felszállt egy Akkonba induló hajóra. A templomosok marsallja nem akarta tovább rontani a viszonyt az ispotályosokkal, és azt mondta Simonnak, semmit sem tehet, a párizsi vizitátornak kell kézbe vennie az ügyet. Amikor Simon visszatért Orléans-ba, Everard azonnal el akart indulni a kikötıvárosba. Will azonban túl beteg volt ahhoz, hogy utazzon, Simon pedig elmagyarázta a dühös papnak, hogy tavaszig már amúgy sem indul hajó Keletre. Tavasszal viszont kifut a templomosok egyik hadihajója, a Falcon is, az egyik elsı abból a flottából, amit Bajbarsz Száfed elleni támadása óta állítottak fel. Everard megüzente a párizsi vizitátornak, hogy Akkonba utaznak, ı zarándoklatra, Will és Simon pedig a város védelmének megerısítésére. Simon nézte, ahogy Will felhajtotta a forralt sört. – Gondolkodtam. Lehet, hogy nem kellene Akkonba mennünk. Háború van. És te is tudod, hogy még meg se tudok fogni rendesen egy kardot. – Én már döntöttem – felelte Will, megtörölve a száját a keze fejével. Ránézett Simonra. Nem kell jönnöd. – De igen. Everard nem fog vigyázni rád. – Nem kell, hogy bárki is vigyázzon rám. Simon nagyot sóhajtott. – Alig bírsz járni. Hetekig tart az út La Rochelle-be, aztán hónapokig a hajón. És ha eljutunk a Szentföldre, hogyan fogjuk megtalálni Nicolast... vagy Garint, ha ott van egyáltalán? Will felállt, odament az ablakhoz. A párkányra tette a kezét és lehunyta a szemét, aprókat lélegezve a fagyos levegıbıl. Napok óta csak a Szentföldre tudott gondolni: apja végsı nyughelyére. Sápadt, kifakult bıre vágyott a keleti nap elképzelt hevére. A lelkét bosszúvágy emésztette. A szaracénok elvették tıle az apját, Nicolas de Navarre pedig megfosztotta a lehetıségtıl, hogy megváltsa magát, hogy megtegyen valamit, amirıl tudta, hogy az apja is meg akarta tenni. Ha Nicolasnak sikerül tönkretennie az Anima Templit, és vele együtt a templomos rendet, akkor az apja halála valóban értelmetlenné válik, a háború örökké folytatódni fog. És Garin? Egykori barátja? A fiú, aki hajdan előzte az árnyékot? Elvette az egyetlent, ami Willnek megmaradt: Elwent. Kinyitotta a szemét. –Meg fogom találni ıket – mondta, legalább annyira magának, mint Simonnak.

HARMADIK RÉSZ 36.

A Szent János Lovagrend ispotálya, Akkon Kr.u. 1268. január 18. Akkon városában hideg volt, bár az évnek ebben a szakában Franciaországban vagy Angliában melegnek számított volna. A távolban, a várostól délre a Kármel-hegy alatti dombokat indigószínő felhık koronázták meg, éles kontrasztot alkotva a tengerparti síkság fehér és sárga foltjaival. Az égbıl fátyolként lógtak az éteri esısávok. A Jeruzsálemi Szent János Lovagrend ispotálya egyik tornyának egy világos, szellıs szobájából Nicolas de Acre figyelte a kitartóan nyugat felé húzódó esıt. Az ablakokon beáradt a preceptórium falai elıtt elterülı marhapiac zsivaja és bőze. Magában az erısségben lázas tevékenység folyt. Nicolas látta, ahogy átvezetnek két férfit, feltehetıen zarándokokat az udvaron, a vendégházba. Az egyik a másikra támaszkodott. Mivel Akkonban nıtt fel, tudta, hogy a vendégházat, és végsı soron az egész rendet a keresztény utazóknak alapították, és korábban mindig zsúfolt volt. Most viszont a legtöbb ágy üresen állt. Nicolas sejtette, hogy ez egyfelıl áldás, ám egyben annak a jele is, hogy kevesebb keresztény zarándok indult útnak a Szentföldre. Nicolas elfordult az asztaltól, rápillantott a mahagóniasztalra, amin tízévi munkájának a gyümölcse hevert. A pergamenkötéső könyvet az asztal egyik szélére tolták, hogy elférjenek a pergamenek és a tintatartók, mivel egy írnok épp szorgalmasan körmölt egy levelet, amit a Szent János Lovagrend nagymestere, Hugues de Revel mondott tollba. A nagymester magas, karcsú, élete derekán járó férfi volt, csinos szakállal és bajusszal. Magas támlájú székben ült. Az írnok kényelmetlenül kuporgott egy párnázott pad szélén, mintha gondosan ügyelt volna rá, hogy úgy ne tőnjön, jól érzi magát a kényelmes bútordarabon. Nicolas hővös, önelégült arckifejezés mögé rejtette türelmetlenségét, és visszafordult az ablakhoz. Közel öt hónapja várt erre a találkozóra, hiszen az elızı nyáron érkezett meg Akkonba. Amint kikötött a hajója, azonnal az ispotályba ment, hogy átadja a Grál könyvét a nagymesternek, aki még maga is csak közönséges lovag volt, amikor Nicolas felvette a de Navarre nevet és útnak indult Párizsba. Ám néhány héttel az érkezése után a város kikötıjének ellenırzése fölötti vita a velencei és genovai kereskedık polgárháborújává fajult, s az egész ısszel tartott. De Revel, Akkon számtalan kijelölt és önjelölt vezetıinek egyikeként éjjel-nappal tárgyalt és közvetített a felek között, s így csak most lett ideje fogadni Nicolast. – Végezetül tehát küldök neked húsz lovagot a helyırségünk és preceptó-numunk megerısítésére Antiochia nemes városába. – A nagymester elhallgatott, a mutatóujjával megütögette csinos szakállát. – Bár engedné az Úr, hogy többet küldjek, drága fivérem, de az elmúlt évek nagyon megritkították sorainkat. Az írnok felnézett az utolsó szavak hallatán. Pennája hegye egy pillanatig a papír fölött lebegett, aztán sercegve leírta ä hallottakat. – Üdvözletemet küldöm, satöbbi satöbbi. Pecsételd le és küldd el a lovagokkal – fejezte be a levelet de Revel. – Igenis, uram – mondta az írnok. Összeszedte a pergamenjeit, a pennáit és a tintatartóit, és kiment a szobából. Léptei neszét elnyelték a íehér kıpadlóra terített rózsaszín és jádezöld selyemszınyegek. De Revel tekintete Nicolasra villant. A pad felé intett. – Foglalj helyet, de Acre testvér. Nicolas úgy is tett. Nem olyan karót nyelten ült, mint az írnok, de nem is lazult el teljesen. A nagymester szemébe nézett. Hugues de Revel karcsú termete ellenére mereven tartotta magát, mintha egy főzfába vasrudat húztak volna. Nicolas öt hónappal korábban, amikor

elıször járt ebben a szobában, már látta ezt az acélosságot a nagymester tekintetében, s most újra megpillantotta. – Akaratlanul is meghallottam, uram... valóban katonákat küldünk Antiochiába? A nagymester összekulcsolta hosszú ujjait az ölében. Fekete köpenye, mellén a fehér kereszttel, a földre omlott a szék mellett. – Mindenhová katonákat küldünk. Hírt kaptam az egyik kairói kémünktıl. Bajbarsz új hadjáratot akar indítani ellenünk ebben a hónapban, csakhogy úgy tőnik, a szultán szorosra vonta a hálóját, és nem tudjuk, hol akar elıször lecsapni. Az elmúlt néhány évben Akkon volt az elsıdleges célpontja, de akárhányszor visszaverjük a falainktól, oldalra fordul és véres bosszút áll valamelyik kisebb, kevésbé védhetı erısségünkön, bár azokból egyre kevesebb van, ahogy múlnak az évek. Antiochia miatt viszont kifejezetten aggódom. Az egyik legkívánatosabb célpont a megmaradtak közül, és kétlem, hogy Bohemond herceg képes lesz másodszor is megvenni a békét, ha Bajbarsz vezeti ezt a hadjáratot. Nicolas egyetértett vele. Az egyik lovagtársa mesélt neki a tizennégy hónappal korábbi mameluk támadásról Antiochia ellen. Amikor Bajbarsz parancsnokai megjelentek a falak alatt, a város ura, Bohemond herceg tízszekérnyi aranyat, ékszereket és fiatal lányokat adott nekik a város megkíméléséért cserébe. A parancsnokok visszavonultak Aleppóba, érintetlenül hagyva Antiochiát. Azt beszélték, Bajbarsz ırjöngött dühében. – Minél hamarabb megérkeznek Lajos király keresztesei, annál jobb – morogta a nagymester. – Bár még mindig nem lehet biztosan tudni, az mikor lesz. A király tavaly felemelte a keresztet. A legutolsó, Nyugatról érkezı híreim szerint összeveszett a testvérével, Anjou Károly gróffal, aki nemrég Szicília királya lett. Az Anjou próbálta meggyızni Lajost arról, hogy legelıször Tuniszt kell elfoglalni, ha hatékonyan akarnak elıretörni Egyiptomban. – Tuniszt? – vonta fel a szemöldökét kétkedve Nicolas. – Lajos seregére itt, Palesztinában van szükség. – Egyetértek, testvérem. Vannak Akkonban olyanok, akik úgy vélik, Anjou Károly csak újonnan szerzett királysága határait akarja kitolni. Maga is saját keleti birodalomról ábrándozik, s ez keresztezheti Lajos terveit. Lehet, hogy akkor is egyedül leszünk, ha megérkezik egyszer a király. Nem hiszem, hogy túl sok segítségre számíthatunk tıle. Ám ezek – hajolt elıre a nagymester, hogy kézbe vegye a Grál könyvét – más jellegő gondok, mint amik miatt most találkoztunk. – Kinyitotta a könyvet és átlapozta az elsı néhány oldalt. – Néhány hete elolvastam már – magyarázta. Kis idı múlva visszatette a könyvet az asztalra. – Szép munka, testvérem. Rengeteg áldozatot hoztál a könyv megszerzéséért, és önzetlenül, a rendünk érdekében cselekedtél. Nicolas tiszteletteljesen meghajtotta a fejét. – A kötelességemet teljesítettem, uram. Örömmel végeztem a feladatot. Beismerem, egy ideig attól féltem, eredménytelen lesz a kutatás; hogy a könyv talán nem okozhat olyan helyrehozhatatlan károkat a templomosoknak, mint amilyeneket de Châteauneuf nagymester okozni remélt, amikor tudomást szerzett a létezésérıl. Ám magam is elolvasván, úgy vélem, a reménye nem volt alaptalan. De Revel komor arccal bólintott. – Igen. Kétségtelenül eretnek, istenkáromló mő. Hányingerem lett az elolvasásától. A pápa ırjöngene, ha megtudná, hogy a templomosoknak köze van hozzá. Ám nem hiszem, hogy a könyv önmagában rá tudná venni, hogy feloszlassa a rendet. Nicolast ökölcsapásként érték a szavak, de gyorsan összeszedte magát. – Ha szabad, uram, megjegyezném, nem pusztán a könyv eretnek mivoltát lehetne a templomosok ellen fordítani. A kémeim szerint a könyv allegóriáiban ott van elrejtve az Anima Templi összes terve is. Olyan tervek, s errıl biztosítottak, melyek az egész rend bukását okozhatják, ha egyszer napvilágra kerülnek. De Châteauneuf nagymester azt remélte, amikor rám bízta a feladatot, hogy épp erre használhatjuk majd fel a könyvet.

– Ha így is van, testvérem, a szövegben elrejtett tervek csak azoknak érthetık, akik már egyébként is tisztában vannak velük. Maga a templomos rend is vizsgálatot indított néhány évvel ezelıtt a titkos csoport ügyében, de nem találtak semmit. Több bizonyítékra van szükségünk, ha meg akarjuk alapozni a vádjainkat. Tudsz valamit az Anima Templi terveinek pontos mibenlétérıl? – Gyanítok bizonyos dolgokat – dılt elıre ültében Nicolas. – Tudom, hogy az Anima Templi létezik, uram. Miután a templomosok megtámadták a rendünket, feloszlott a csoport, de a pap, Everard de Troyes tovább vitte a célokat, amiknek eléréséért Armand és a többiek dolgoztak. Ebben biztos vagyok. – Nem vitatom, amit mondasz. De csak egyetlen esélyünk lesz a cselekvésre, és biztosnak kell lennünk abban, hogy a csapásunk célba talál. Közismert a templomosok és az ispotályosok közötti ellenségeskedés. Komoly bajunk lehet belıle, ha feleslegesen viszályt szítunk, miközben ilyen bizonytalan a helyzet a Szentföldön. A pápa számít a templomosokra, ahogyan ránk is a szaracénok feltartóztatásában. Szerintem többet kell megtudnunk errıl a csoportról és a terveirıl, mielıtt bármit is teszünk. A korábbi tagok, a forrásaid tanúvallomásai sokat lendítenének az ügyünkön. – Az az ember, aki a könyvrıl beszélt, jó néhány évvel ezelıtt meghalt. Az egyetlen volt, aki hajlandónak mutatkozott tanúskodni az Anima Templi mellett, és ı is csak akkor, ha megszerezzük a könyvet. A többiek, akikkel kapcsolatba kerültem, túlságosan félnek az árulásuk következményeitıl ahhoz, hogy elılépjenek. – Nem tudnád meggyızni ıket? Nicolas néhány pillanatig hallgatott. – A megfelelı eszközökkel talán. – Remek – dılt hátra a székben de Revel. – Ez még nagy hasznunkra lehet a jövıben. – A jövıben, uram? – ráncolta a homlokát Nicolas. – Nem kellene lépnünk, amilyen hamar csak lehet? Minél hamarabb cselekszünk, annál hamarabb bukik el a Templom. De Revel szótlanul nézte, majd felsóhajtott. – Amikor de Châteauneuf nagymester elıször beszélt nekem errıl a tervrıl, bevallom, reménytelennek tartottam az ügyet.– Úgy hittem, szóbeszédeket kerget. Miután meghalt és te leveledben tájékoztattál a könyv eltőnésérıl, azért hagytam, hogy beférkızz a templomosok soraiba, mert azt reméltem, sok mindent megtudhatunk a vagyonukról, a pénzükrıl, a birtokaikról, az ereklyéikrıl. Néhány hónappal ezelıtt felkerestél, átadtál egy hosszú listát arról, hogy mijük van a Francia Királyságban, de én még ezután is azt reméltem, hogy viszonylag pontosan feltérképezhetjük mindenüket, amijük csak van. – Én pedig még ma sem tudom, miért, uram. Megkérdezhetem, miért akarod tudni mindezt? A nagymester beharapta az ajkát, mintha azon gondolkodna, hogy válaszoljon-e. – Azért érdekel az átfogó vagyoni helyzetük, mert felmerült egy lehetıség, amin én és a rend többi vezetıje már töprengünk egy jó ideje. – Egy lehetıség, uram? – Azon tanakodunk, hogy szövetségre lépjünk-e a templomosokkal. Nicolas rámeredt a nagymesterre. – Ez lehetetlen, uram! – Én sem szeretem a Templomot, testvérem. Amit Armand és a lovagjai tettek, az megbocsáthatatlan. De Bajbarsz dzsihádja nem sok választást hagy. Ha egyesítjük erıinket, talán elég ideig fel tudjuk tartóztatni a seregét ahhoz, hogy visszafoglalhassuk birtokaink egy részét. Ha nem, mindkét rend elbukik, és mindent elveszítünk. – Tisztelettel, uram, te nem voltál itt, amikor Armand és a lovagjai ostrom alá vették ezt az erıdöt. Fogalmad sincs róla, min mentünk át azokban a hónapokban! – Válogasd meg a szavaid a jelenlétemben, testvérem. Nicolas elhallgatott. Felháborította, hogy a nagymester ilyen durván lesöpri az asztalról

erıfeszítései eredményeit – de hogy éppen az eredeti cél ellentétének az elérésére használják fel ıket, az szinte megsemmisítette. – Ha a Templom elbukik, testvérem – folytatta de Revel -, akkor vele bukunk mi is. Csak együtt remélhetjük, hogy megvalósíthatjuk álmunkat, a keresztény Szentföldet. Mint mondtam, te már így is rengeteg áldozatot hoztál, de most mindannyiunknak meg kell hoznunk egy még nagyobb áldozatot, és együtt kell mőködnünk az ellenségünkkel a nagyobb jó érdekében... vagy pedig szembe kell néznünk a lehetıséggel, hogy nem érjük meg a következı telet ezen a földön. – Nicolas tiltakozásra nyitotta a száját, ám de Revel nem hagyta szóhoz jutni. – Azt kell tennem, ami leginkább szolgálja a rend érdekeit, és pillanatnyilag a templomosok megbuktatására irányuló bármilyen próbálkozás ellentétes az érdekeinkkel. Ha túléljük ezt a háborút és elég nagy területet foglalunk vissza, talán olyan helyzetbe kerülünk, hogy anélkül léphetünk fel a templomosokkal szemben, hogy magunkat is veszélybe sodornánk. De addig nem fogom a rendünk létét fenyegetni azzal, hogy továbbviszem de Châteauneuf nagymester tervét, akármilyen eretnek is legyen az a könyv. Egyelıre arra kell összpontosítanunk, hogy megnyerjük ezt a háborút. Utána, ha megszilárdul a helyzetünk, lecsaphatunk. – De Revel kézbe vette a Grál könyvét, felállt a székbıl. – Addig ez az ügy le van zárva. – Odament egy nagy vasládához, ami a széke mögött állt a falnál. Elıvett egy kulcsot, ami láncon függött az övén, kinyitotta a ládát, és beletette a könyvet. – Az elkövetkezı hónapokban rajtunk múlik a Szentföld sorsa. Elmehetsz, testvérem – biccentett de Revel Nicolasnak. Nicolas felállt és meghajolt. – Uram. – Sarkon fordult és kiment. A folyosó magas, boltíves ablakaiból csodálatos kilátás nyílt a városra. Nicolas tekintete elsiklott a tornyok, templomok és piacterek fölött, majd megállapodott a kikötın, ahová épp akkor futott be számtalan kisebb hajó között szelve a habokat a templomosok hat hadihajója. A Falcon, Akkori kikötıje, Kr. u. 1268. január 18. A tizenhárom hajó fedélzete zsúfolásig megtelt emberekkel: fegyvernökökkel, lovagokkal, zarándokokkal, kereskedıkkel. Mind a látóhatár szélén lassan kibontakozó városra szeretett volna egy pillantást vetni. Északon és délen hegyek és sötét, baljós felhık tornyosultak. Elöl, a magas városfaltól a távoli hegyekig sárgásfehér pusztaság terült el. Ahogy a hajók közelebb értek, és kivehetıbbekké váltak a táj jellegzetességei, a fedélzeten lévık észrevették a kopár síkot pettyezı zöld foltokat is: a szántókat, a gyümölcsösöket és a kék folyók által öntözött dombokat. Néhányan térdre rogytak a látványtól. Ez volt Palesztina: a Szentföld, Krisztus szülıföldje. A maga negyvenöt yardos hosszával a Falcon volt a flotta legnagyobb hajója. Will a rembatán állt, a korlátnak támaszkodva. Alatta a hajó oldalai szédítıen hasították a vizet, elıtte pedig a vashegyő vágósarkantyú ökölként nyúlt elıre az orrárbocból. A hajóorrba épített kétszintes emelvényben helyezték el a hajó kıhajítóját: hasonló fegyver volt, mint a ballista, csak pontosabb, és nem a gerenda kivájt végében kellett a lövedéket elhelyezni, hanem egy bıriszákban. Baráti vizeken járva nem töltötték meg, így az iszák petyhüdten lógott. A Gibraltári-szoroson áthaladva felhúzták és megtöltötték, s ez valamelyest megnyugtatta az utasokat, amikor megpillantották az elsı szaracén hajókat Granada partjainál. Ám végül egyetlen követ sem lıtt ki az út során. A hat templomos hadihajó látványa, a fıvitorlákon a messzirıl kivehetı vörös keresztekkel önmagában is elég elrettentı volt. Felcsendült egy harang, az evezıpadokra szólítva az összes evezıst. Will elfordult a közeledı parttól, és lenézett a zsúfolt hajóra: ez volt az otthona az elmúlt nyolc hónapban. A Falcon és nyolc testvérhajója az elızı év júniusának elején futott ki La Rochelle-bıl. A karcsú hadihajókat négy usciere – zömök, esetlen, lovakkal, szekerekkel és ostromgépekkel

megrakott hajó – kísérte, illetve egy templomos teherszállító hajó, tele gyapjúbálákkal és szövetekkel, amiket a Szentföldön szándékoztak eladni. A Biscayai-öbölbe érve egyre sötétebb lett az ég és a tenger, a hajók részegekként imbolyogtak a hatalmas, zöld hullámokon. Két egymást követı vihar után az egyik lószállító hajó elsüllyedt. Will épp az ágyán feküdt a fedélközben, amikor felriadt egy hangos reccsenésre. Felrohant a fedélzetre Simonnal és tucatnyi álmos társával, és látta, hogy az usciere fıárboca kettétört és belefúródott a fedélzetbe. Az imbolygó, nyikorgó hadihajó korlátjába kapaszkodva tehetetlenül nézték, ahogy az usciere elıredılt, majd a legénységével meg a lovakkal eltőnt a hullámok mélyén. Nem sok nyugtuk volt a heves viharoktól, míg el nem érték a Portugál Királyság partjait, ahol bevánszorogtak Lisszabon kikötıjébe. A tízbıl négy hajó megsérült, kettı súlyosan. Három hónapig vesztegeltek, míg elvégezték a javításokat. A lovagok és a fegyvernökök többsége felhajózott a Tomar folyón az azonos nevő városba, ami teljes egészében a rendé volt. Will szempontjából nem is alakulhattak volna jobban a dolgok. Az év elején, míg betegen feküdt Orléans-ban, Robert de Paris a vizitátor megbízásából elutazott a rend egyik preceptóriumába a Kasztíliai Királyságba. Amikor elérte a hír, hogy a templomos flotta Lisszabonban rekedt, Robert és még néhányan megkérték a preceptórium mesterét, hogy csatlakozhassanak a hajókhoz. Megkapták az engedélyt, és a fél országon átlovagolva Tomarba mentek. Robert-t Will-lel szállásolták el a kastélyban. Reggelente együtt gyakoroltak a várost uraló templomos kastély melletti mezın. Will, akinek az izmai elgyengültek, s akinek néhány lépcsıfok után is égni kezdett a tüdeje, alig tudta megülni a lovát, a lándzsa megtartásáról nem is beszélve. Ám a gyakorlatozás és a portugál napsütés fokozatosan új életet lehelt belé, izmai megerısödtek, bıre lebarnult, lelke kezdett megnyugodni. Egy este, a kastély mellvédjén üldögélve Robert-rel, a napszítta hegyeket és a kövek réseibe besurranó gyíkokat bámulva Will elmesélte a barátjának, mi történt közte és a szajha között Párizsban. Garin szerepérıl sem hallgatott, bár nem sok mindent mondott árulásának okairól, éppen csak megemlítette a kéziratot, amit Everard-tól elloptak. Robert némán hallgatta, majd átnyújtott Willnek egy tömlınyi burgundi bort, amit az egyik fegyvernöktıl kobozott el. A gyónása után Will számára megváltoztak a dolgok. A bosszúvágy nem tőnt el belıle, sikerült úgy helyre tennie magában, hogy ne eméssze folyamatosan. Elwen emlékét egy másik helyen ırizte a szívében. Napközben, amíg Robert-rel gyakorlatozott, a folyóban horgászott vagy Everard-ral és Simonnal beszélgetett, sikerült kordában tartania. Ám éjszakánként, amikor semmi sem kötötte le az elméjét, gondolatai szinte állandóan a lány körül forogtak. Sok hajnalban a szeme elıtt az arcával, a belsejében pedig tátongó őrrel ébredt. Ilyenkor megfordult a fejében, hogy haza kellene mennie, de a félelem, hogy Elwen nem bocsátana meg neki, meggátolta ebben, ugyanakkor egyre jobban hajtotta Kelet felé a vágy, hogy lássa a helyet, ahol apját eltemették. Amikor ismét útnak indultak Lisszabonból, két kereskedıgálya és egy zarándokhajó is csatlakozott hozzájuk. A kapitányaik fizettek azért, hogy fegyveres kísérettel mehessenek Akkonba. Ahogy dél felé haladtak, egyre inkább megváltozott a tenger színe: a francia partok szürkéjébıl a spanyol tengerek sötétkékjébe, majd a portugál hullámok smaragdzöldjébe, végül pedig a Földközi-tenger azúrjába. – Erre számítottál? – kérdezte Robert, miközben felmászott a rembata oldalán. Átnyújtott Willnek egy tömlıt, majd átvetette magát a korláton. – Igyál! Az utolsó korty burgundi. – Mire számítottam? – Akkonra – felelte Robert a város felé intve, amihez már egész közel jártak. Az evezısök lassítottak a tempón, ahogy a hajó közelebb ért egy hosszú hullámtörıhöz, ami a legnagyobb

és legforgalmasabb kikötıt határolta, amit Will valaha látott. Will kortyolt a borból, majd visszaadta a tömlıt Robert-nek. – Olyan, mint Párizs. Csak sárgább. – Szerintem sokan csalódottak lesznek – vélte Robert, meghúzva a tömlıt, a hátsó fedélzeten összegyúlt fegyvernökök felé bökve az állával. Komor arccal fényesítették kardjaikat, és néztek fel idınként a városra. – Az egyik tengerész mesélte, hogy pár évvel ezelıtt néhány lovag nem volt hajlandó lemenni a hajóról, mert azt hitték, szaracénok várják ıket a parton. Vitatkozni kezdtek azon, hogy mehetnének elég közel az ellenséghez a kıhajítóval úgy, hogy maguk ne kerüljenek lıtávolba. – És tényleg szaracénok voltak? – kérdezte Will mosolyogva. – Nem. Egy csapatnyi templomos fegyvernök várta ıket, hogy segítsenek kirakodni a hajó rakományát. A tengerész azt mondja, azóta minden megérkezésnél maga elıtt látja a jelenetet. Az emberek fele azt hiszi, a hajóból egyenesen a háborúba lép ki. Egy órával késıbb Will, Robert és a Falcon többi lovagja meg utasa már a hajó két dereglyéjének egyikében tartott a part felé. Simon és Everard a másikba került. A hadihajók, az uscierék és a teherszállító a hullámtörın kívül horgonyoztak le a többi gályával együtt, melyek túl nagyok voltak ahhoz, hogy bemenjenek a város belsı kikötıjébe, ami zsúfolásig megtelt kereskedıhajókkal. Will Robert mellett ült a dereglye farában, és a világ egyik legısibb városát nézte. Késı délután felé járt az idı, minden aranyszínő fényben fürdött. Akkon tornyokkal tagolt falai mintha beszívták volna a napfényt és a ragyogást. A kikötıt fából, kıbıl és vályogból emelt épületek szegélyezték, a városkapu mögötti piactéren túl, aminek a zsivaja már elért Will füléig, kupolás templomok és magas tornyok emelkedtek. A város többi részét nem lehetett látni a falaktól, de így is a bıség és az erı benyomását tette rá. – Az mi? – kérdezte a Falcon egyik tisztjét, egy idıs veteránt, aki a városban született. Egy hatalmas falra mutatott, ami végigvonult a tengerparton, majd élesen elfordult, majd a városban folytatódott. Óriási tornyok ugrottak ki belıle az ég felé. Az egyik ilyen tornyot a város szélén négy fiatorony koronázta meg, melyek csúcsát mintha arannyal vonták volna be. A hatalmas falak között egy templomtornyot és nagy, fehér kıépületek tetıit pillantotta meg. – Az – követte a veterán Will tekintetét – a preceptóriumunk. Will elnémult. A preceptórium a város kicsinyített másának tőnt: makulátlan, fenséges és csodálatos volt. A dereglyék kiértek a partra, s az evezısök kiugrottak a vízbe, hogy kihúzzák a csónakokat. A piac, amit Will az öbölbıl látott, valóban zsúfolt és zajos volt. Ez a vásártér, magyarázta a veterán, a pisaiaké. Külön vásártere volt a velenceieknek, a lombardoknak és a németeknek, akik saját negyedeikben laktak a városban, melyek saját törvényekkel, templomokkal és igazgatással rendelkezı, önálló államok voltak. Mintha mindegyikük kivágott volna egy szeletet a szülıföldjébıl, és elhozta volna ide, erre a földsávra, magyarázta a lovag. Összesen huszonhét negyed volt: a falakon túl, északra Montmusart, ahol a lakosság nagy része élt és dolgozott; a Szent András-negyed, a frank nemesek negyede, akik közül sokan Jeruzsálem eleste után menekültek Akkonba; a zsidó negyed; a Pátriárka negyede, és a többi. Will próbált odafigyelni a veterán szavaira, miközben a kapitány mögött felkaptattak a parton, de a szeme a saját történetét szıtte, és alig tudott koncentrálni. – Will! – sietett felé kivörösödött arccal Simon. A nyomában ott lépkedtek a másik dereglyében utazó fegyvernökök és tengerészek. – Láttad már ıket? Nézd! Will a piac felé nézett, amerre Simon mutatott, és megpillantotta a legfurcsább kinézető állatokat, amiket valaha látott. Nagyobbak voltak, mint a lovak, világosbarnák, hosszú nyakúak, s a hátukon göcsörtösnek tőnı púpok meredeztek. A falon kisebb tömeg kezdett összegyőlni, hogy végignézze a lovagok partraszállását. Páran langyos érdeklıdéssel

szemlélték a menetet néhány percig, majd visszafordultak a piac elé, mert jobban érdekelte ıket a kereskedés. Willt legelıször ezeknek a nézelıdıknek a ruházata lepte meg. A nık testre simuló ruhái és gazdagon hímzett ingei, a férfiak méretre szabott nadrágjai és széles vállú zekéi nemcsak sokkal elegánsabbak voltak, mint a nyugatiak, hanem fényőzı anyagokból is készültek. Nem látott egyetlen gyapjúköpenyt vagy fapapucsot sem köztük, csak selymet, damasztot, puha gyolcsot és arannyal áttört brokátot. Mindenki úgy nézett ki, még a gyerekek is, mintha királyok és királynık lennének egy koronázáson. Will képtelen volt levenni a szemét a tömegrıl, ahogy közelebb értek, és láthatóvá váltak az újabb és újabb furcsaságok. A napbarnította arcok, a különös szabású ruhák, a fejükön viselt turbánok láttán és ismeretlen akcentusok hallatán elıször azt hitte, mind arabok, ám most felismerte, hogy egyesek latinul, mások angolul és franciául beszélnek. Nyugatiak voltak – de szabadon keveredtek, mi több, együtt tréfálkoztak és nevetgéltek a magas, karcsú, ébenfekete bırő férfiakkal, akiknek a fogsora hihetetlen fehérséggel villant, amikor mosolyogtak, vagy az olajbarna bırő, mandulavágású szemő, kerek arcú, Hasszánra hasonlító népséggel. – Szaracénok! – hallotta Will felszisszenni az egyik lovagot. Néhányan megragadták a kardjukat és a kapitányra néztek, de az a legnagyobb lelki nyugalommal vágott át a tömegen. Will megpillantotta a kissé lemaradva bicegı Everard-t. A pap mosolygott. A lovagok zavartan követték kapitányukat a pultok között, melyeknél fekete szemő velenceiek alkudoztak muszlim kereskedıkkel épületfára és vasra, vagy kefijáikba burkolózott beduinok kínálták maréknyi bizánci aranyért kancatejjel teli tömlıiket. Az ékszerekkel, festékekkel, kardokkal, selymekkel, porcelánokkal és szappannal megrakott pultok mellett citrommal és datolyával teli szekerek álltak. Egy okulárét viselı zsidó nevetve beszélgetett egy görög kereskedıvel, miközben lemért egy marék zafírt a mérlegén. A levegıben trágya és verejték, főszerek és balzsamok szaga terjengett. Az emberek lökdösıdtek, olyan sok különbözı nyelven és akcentussal kiabáltak, hogy a latint nem lehetett megkülönböztetni a hébertıl, a franciát az arabtól. Még akkor is új látnivalót kínált minden sarok, amikor a lovagok a piacról rátértek a preceptóriumhoz vezetı szők, kanyargós utcákra. A délutáni nap visszatükrözıdött egy templom kerek ablakainak üvegén, ami elvakította ıket. Szinte meztelen nık kiáltoztak feléjük hívogatóan a sötét sikátorok mélyérıl. Az ajtókban öregek ültek tömjénfüstbe burkolózva, mások elefántcsontból és egyiptomi üvegbıl készült táblákon sakkoztak. Mire odaértek a preceptóriumhoz, a lovagok annyira elteltek a látnivalókkal, hogy alig vették észre a négy aranyoroszlánt, amik a Templom hatalmas kapuja fölötti torony fiatornyainak tetején díszelegtek. A bejáratnál ırködı lovagok üdvözölték és beengedték ıket a kapuba vágott kisebb ajtón. Lázas tevékenységtıl nyüzsgı udvarra jutottak, amit nagy kıépületek vettek körül. Will megtorpant. Körülnézett, a lovagokat keresve a tekintetével. Ám azok közül, akiket látott, senkinek sem volt aranyszıke haja. Robert megveregette a vállát. – Az egyik hivatalnok megkért, írjam össze az érkezık nevét, és adjam oda az intézınek. Majd megkereslek, ha végeztem. Robert-t elvezették egy épülethez, aminek a tetején a Templom zászlaja lengett egy zászlórúdon. Will mögött beözönlött a kapun a hadihajók többi utasa, nagyrészt álmélkodó arccal. Simon megállt barátja mellett, miközben írnokok léptek ki az épületbıl, ahová Robertet vezették, és elkezdték csoportokra osztani az érkezıket. – Apám nem fogja elhinni! Azt se tudom, én elhiszem-e. Azok tényleg szaracénok voltak a piacon? Mielıtt Will válaszolhatott volna, odalépett hozzájuk Everard. – William, tudd meg, hogy Nicolas de Navarre itt van a városban, az ispotályosok

erıdjében! – Everard hangja rekedtebb volt, mint valaha. Makacs köhögése csak rosszabb lett Hasszán halála óta, kimerítette a hosszú utazás, s egyes napokon megszólalni is alig bírt. – Most? – Még Willt is megdöbbentette az idıs pap céltudatossága, pedig tudta, hogy Everard a La Rochelle-bıl való indulásuk óta csak ezt a percet várta. Everard körülnézett, s látta, hogy egy írnok feléjük tart. – Találkoznom kell néhány emberrel. Bízom benned, William. – Erre, testvéreim! – intett feléjük az írnok, hogy kövessék. – Ismerem a járást – csoszogott elé Everard. – Mit fogsz csinálni, ha megtalálod Nicolast? – súgta Simon, miközben beálltak a sorba. Will megrázta a fejét. Az égre szökı falak kötötték le a figyelmét, amiknek a mellvédjén lovagok ırjáratoztak a ballisták és hajítógépek között. Ez a preceptórium más volt, mint a londoni, a párizsi vagy a La Rochelle-i. És már azt is tudta, miért. Nem pusztán preceptórium volt, de erıd is. – Nem tudom – felelte, s elmentek a fegyvertár mellett, ahol néhány fegy-vernök a kardokat élezte. Simon, miközben elvezették a fegyvernökökkel a fıudvar mögötti épületekhez, aggodalmas pillantásokat vetett a válla fölött Willre. Will a többi lovaggal elhaladt az istállók, a mőhelyek és egy csodálatos templom mellett, amihez képest a párizsi kápolna egyszerő csőrnek tőnt, majd megláttak egy palotaszerő építményt, amirıl az írnokuk azt mondta, abban lakik Bérard nagymester. Végül eljutottak egy kisebb udvarra, aminek a közepén víztározó állt, s amit alacsonyabb épületek vettek körül. Willt hét lovagtársával bevezették egy szobába. A falak mentén kényelmesnek látszó ágyak álltak, s mindegyikhez tartozott egy faláda is a holmijuknak. A köpenyeiket és a kardövüket a falba vert kampókra akaszthatták. A takarók gyapjúból készültek, s minden ágy végében párna hevert; de nem holmi szalmával kitömött vászonzsák, hanem tollal tömött vászon. A tisztára söpört kıpadlóra gyékényszınyegeket terítettek. A Falcon fedélzetén töltött hónapok után palotának tőnt, Will mégsem ragadta meg a lehetıséget, hogy pihenjen egyet a fejedelmi környezetben, hanem letette a zsákját az ágyára, és kiment. A fegyvernökök és a szolgák tiszteletteljes biccentéssel köszöntötték, amint átment a preceptóriumon. A nap- és szélcserzette arcú, kemény tekintető idısebb lovagok átnéztek rajta. William sejtette, hogy tudnának Garinról, ha valóban idejött Nicolast követve, de nem tudta rávenni magát a kérdezısködésre. Most, hogy elérkezett a pillanat, nem vágyott rá, hogy lássa a férfit, aki elárulta és becstelenségbe taszította. Arra sem vágyott különösebben, hogy egyedül kimenjen az ismeretlen városba, és Nicolas keresésére induljon. Hamarosan a mellvéden kötött ki, az alant elterülı várost bámulta. A látvány magával ragadó volt. Akkon falain túl egy másik település állt, amit újabb fal és vizesárok vett körül. Azon túl gyümölcsösök, kertek és olajfaligetek terültek el az aranyos-borostyánszín fényben, ameddig csak ellátott. – Gyönyörő, igaz? Will körülnézett, és néhány lépésnyire megpillantott egy ısz hajú lovagot. – Minden este feljövök ide vesperás elıtt. És minden este megindít a látvány. – A lovag elmosolyodott. – Franciaországból jöttél, testvérem? Will bólintott. Úgy vélte, a lovag talán ismeri a választ egy kérdésére. Elnézett a város felé, és feltette a kérdést: – Merre van Száfed? – Arra – mutatott a lovag kelet felé. – Jó harminc mérföld a síkságon át. – Könnyő odatalálni? A lovag meglepetten nézett rá. – Innen, a városból egyenesen oda vezet egy út, de azt most Bajbarsz emberei vigyázzák. Ugye tudod, hogy Száfed a szaracénok kezére került?

– Igen. Ott halt meg az apám. – Sajnálom. De nem tanácsolnám, hogy felkeresd a sírját, mert az hamar a tied is lenne. Akkon urai tavaly követséget menesztettek a szultánhoz Száfedbe, hogy tárgyaljanak. Azt mesélték, az erıd körbe van rakva a kivégzett keresztények levágott, karóra tőzött fejével. Will apja testére gondolt, mely egykor az erı és a méltóság oszlopa volt, s most ott hevert valahol bemocskolva, temetetlenül. Össze akarta szedni a csontjait, hogy méltó nyugvóhelyükre vigye ıket. Felbıszítette a gondolat, hogy apja lelke itt bolyong ezen az idegen síkon, a homokszemcséket kavaró szél sodrásában. Ez nem Skócia. Nem a szülıföldje. – Most magadra hagylak – mondta a lovag szelíden. – Nem ismersz véletlenül egy Garin de Lyons nevő lovagot? – Nem, nem hiszem – csóválta meg a fejét az ısz lovag. – Tavaly érkezhetett. Úgy velem egykorú. – Will néhány szóval leírta Garin külsejét. – Sokan jönnek ide – tárta szét a karját a lovag. – İ talán egyedül érkezett, nem a rend hajóján. – Egyedül? Nem sokkal karácsony elıtt valóban érkezett egy magányos, fiatal lovag. De Lyons? – A lovag bocsánatkérıen vállat vont. – Lehet, hogy így hívták. Nem tudom biztosan. Türuszból jött, a szárazföldön. A kikötı le volt zárva, úgyhogy ha hajón utazott volna, annak ott kellett volna kikötnie. Épp hadban álltak a kalmárok – magyarázta a lovag. – Itt van még? – Ha jól emlékszem, egy csapat lovaggal együtt Jaffába küldték. – Jaffába? – Egy tengerparti város Jeruzsálem közelében, innen nyolcvan mérföldre. – A lovag délre, a távoli hegyek felé mutatott. – Van ott egy helyırségünk. – Köszönöm. – Will magára hagyta a lovagot a naplementében, és visszament a fıudvarra, a kapuhoz. Tétovázva megállt, majd visszafordult a szállása felé. Épp elindult volna, amikor valaki a nevét kiáltotta. Látta, hogy Simon szalad felé. – Már mindenhol kerestelek! – lihegte a lovász. – Meg kell keresned Everard-t! – Miért? – Megkaptuk a beosztásunkat – mondta Simon aggodalmasan. – Mindketten. – A beosztásunkat? Nem azért jöttünk, hogy... – Bejött a dormitóriumba egy lovag, egy listával – vágott a szavába Simon. – Alig pakoltunk le. Azt mondta, beosztottak az egyik századhoz. Megtudtam, hogy téged és Robertet is ugyanoda helyezték. – Hova? – Valami Antiochia nevő helyre – nézett rá Simon kétségbeesetten.

37. Temple, Antiochia Kr. u. 1268. május l. Antiochia városát még mindig a világ egyik csodájának tartották, bár korábbi, kereskedelmi központként való fontossága mára megkopott. Amikor az utazó elıször meglátta három mérföld hosszan és egy mérföld szélesen elterülı házait, nem tudta elhinni, hogy ember építette, nem Isten. A falait még Justinianus római császár építtette, s tizennyolc mérföldes kerületükön négyszázötven torony állt. Az egyik oldalról az Orontész folyó határolta, amit az arabok Rebel néven ismertek, a másik oldalon a fal körülfogta a Szilpiuszhegy meredek lejtıit, melynek csúcsán, ezer lábbal a város fölött kolosszális citadella tornyosult. A kıövbe zárt város önmagában is lenyőgözı volt. A villák és paloták kıvel kirakott udvarain pálmafák és omladozó római boltívek álltak, a piacokon zajos kereskedés folyt, mindenfelé kertek zöldelltek, és számos templom és kolostor volt. A lakosság többségét kitevı helyi keresztények szerint nem létezett még egy ehhez fogható város.

Will a templomos preceptórium mellvédjén állva tisztán látta az Orontész völgyét, ahol a folyó a mészkıszurdokból kiömlött a termékeny síkságra. Északon az Amanusz-hegységig látott el, aminek legmagasabb csúcsait örök hó födte. A rendnek két erıdje is volt a sziklás csúcsok között, melyek közül az egyik a Szíriai-kaput, a Kilikiai Királyságba vezetı hágót ırizte. Délen, a síkságon túl emelkedett a Dzsabal Bahra-hegység. Annak csúcsai között rejlett az Orgyilkosok rendjének erıdje. – Láttál valamit? Will ránézett a mellé lépı Robert-re. – Juhokat, sziklákat, füvet, még több juhot. Robert felvonta az egyik szemöldökét, és átnyújtott Willnek egy vizestömlıt. – Tudod, hogy értettem. – Köszönöm – fogta meg a tömlıt Will. Meleg délelıtt volt, bár korántsem olyan meleg, mint nyár derekán lett volna, aminek könyörtelen hıségét még nem tapasztalta sem Will, sem Robert, sem a többiek, akik az év elején érkeztek a Szentföldre. – Nem, nyomát sem láttam a felderítıknek. – Szomjasan ivott, majd visszaadta a tömlıt Robert-nek. – De akár egy hétig, vagy még tovább is eltarthat, míg megtudnak valami hasznosat. – Will rátámaszkodott a mellvédre. A Szilpiusz-hegy teljesen betöltötte a látóterét. A köves legelıkrıl pásztorok terelték lefelé nyájaikat. Két nappal korábban Will, Robert és még néhány lovag fellovagolt a hegyoldalra azzal a paranccsal, hogy gyızıdjenek meg róla, az onnan nyíló alagutak, amiken keresztül végszükség esetén elmenekülhettek a városból, még járhatók. Rengeteg alagutat és barlangot találtak, melyek némelyikét – ahogy örmény vezetıjük elmondta – még az elsı keresztények használtak az istentiszteleteikhez. Úgy tőnt, mostanság leginkább gyerekek bújócskáztak bennük. – Londonban mesélt egy lovag errıl a városról – mondta Will mosolyogva. – Mind kinevettük a háta mögött, amikor azt mondta, a citadella a felhıkig ér. Azt hittük, bolond. Robert beárnyékolta a szemét a kezével. – Itt mintha minden túl nagy lenne, nem? – Vállat vont. – Végül is... amíg a mamelukokról nem derül ki, hogy óriások... – Szerintem ez attól függ, melyik történetet hallod. – Will elırehajolt, hogy megigazítsa láncingét, aminek a karikái beakadtak a kardövébe. A láncinget még Akkonban kapta, az új köpennyel együtt, ami pont illett rá. – De ha nem hiszed azt, hogy lángot okádnak vagy a tekintetükkel kıvé változnak, akkor úgy vélem, ugyanakkorák, mint mi. – Akkor jó. Már azon töprengtem, ládára állva kell-e harcolnom velük. – Kik ellen kell harcolni? Körülnéztek. Simon közeledett feléjük, gondterhelt arccal. – Senki ellen – felelte Will. Simon tétovázva odament a mellvédhez, gondosan ügyelve, hogy ne nézzen le a szédítı magasságból az alant elterülı udvarra. – Nem jöttek még vissza a felderítık? – Nem – felelte Will és Robert egyszerre. Felnevettek. Simon rosszkedvőnek tőnt. – Semmit sem lehet még tudni – próbálta megnyugtatni Will. – Csak pletykák keringenek. Ezért küldtük ki a felderítıket. – Mi van, ha igaz? Mi van, ha Bajbarsz serege felénk tart? Will felsóhajtott. Most mit mondjon? Ugyanannyit tudott, mint bárki más, s az nem volt sok. Az elızı héten több jelentés is érkezett Antiochiába a délen folyó harcokról, ám a részleteket tekintve jelentısen eltértek egymástól. Egy damaszkuszi kereskedı azt mondta, úgy hallotta, hogy Bajbarsz Akkon ellen vonul; egy földmőves azt, hogy a mamelukok Antiochiát akarják bevenni; három kopt pap azt, hogy a frankok megfutamították a muszlimokat. A szóbeszédek hallatán a város kormányzója, Simon Mansel tanácsba hívta a katonai vezetıket. Mivel Antiochia ura, Bohemond herceg Tripoliszba utazott, Mansel kormányozta a várost. Elrendelte, hogy küldjenek ki ırjáratot a pletykák ellenırzésére, és a

templomos helyırség mestere öt lovagot ajánlott fel a feladatra. Négy napja indultak útnak. – Ha Bajbarsz serege erre tart, majd elbánunk vele, amikor ideér. – Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – Ügy, hogy semmit sem tudunk még biztosan. Tudom, nehéz, de nem tehetünk mást, mint várunk és igyekszünk megırizni a hidegvérünket. – Jól beszél – bólintott Robert, amikor Simon ránézett. – Nektek könnyő – morogta a lovász. – Van kardotok és forgatni is tudjátok. – Az elsı kereszteseknek hét hónap kellett, hogy elvegyék Antiochiát a törököktıl. – Amint kimondta, Will rájött, hogy nem kellett volna. – De elfoglalták! – kiáltott fel Simon. – Egyébként is, hallottam, mit beszéltetek a tanácskozás után. Azt mondtátok, nem tudjátok, hogyan lehet megvédeni egy várost ilyen kevés emberrel! Robert és Will összenézett. – Csak beszélgettünk – mondta Will. – Ne beszélj velem úgy, mint egy gyerekkel! – fortyant fel Simon. Will felemelte a kezét. – Akkor ne viselkedj úgy, mint egy gyerek! – Rápillantott Robert-re, majd a könyökénél fogva maga felé fordította Simont. – Mi bajod van? – suttogta. – Ugyanaz, mint mindenkinek. Félek, hogy egy kardot kapok a hasamba. – Nem, nem pusztán errıl van szó. Mióta eljöttünk Akkonból, hozzád sem lehet szólni. – Mit vársz tılem, Will? Azt hittem, megkeressük Nicolast, megteszed, amit meg kell tenned, Everard visszakapja a könyvét, és mind szépen hazamegyünk. – Everard megpróbált visszahelyeztetni minket. – Próbálkozhatott volna határozottabban is – makacskodott Simon. – Mindent megtett, amit tudott – felelte Will, s arra gondolt, milyen dühös volt a pap, amikor alulmaradt a rendíthetetlen marsallal szemben. Amikor Will még Akkonban megtudta, hová helyezték, egyenesen Everard-hoz ment, aki azonnal kérelmezte, hogy a marsall változtassa meg a beosztását. – Itt van rá szükségem! – állította makacsul a pap. – Párizsban az én fegyvernököm volt. – Most viszont lovag – vágott vissza a marsall Willre pillantva. – És Párizsban nincs háború. Lajos király keresztes hadjáratára nemigen számíthatunk a közeljövıben. Egyedül kell megvédenünk Bajbarsztól azt a keveset, ami még a miénk. – Kifejezetten azért jöttem ide, hogy késıbbi tanulmányozásra megszerezzek egy ritka és nagyon fontos orvosi szöveget! – Everard kihúzta magát, és szigorúan a marsallra nézett. – Marsall uram, maga Franciaország vizitátora bízott meg ezzel a feladattal. William a kísérım, a lovász pedig az apródunk. A marsallt nem hatotta meg. – Miután megnyertük ezt a háborút, testvérem, akár egy századot is melléd adok, hogy megkeresd azt a becses mővet, de addig úgy használok fel minden rendelkezésemre álló embert, ahogy jónak látom. Nem a kéziratok fognak megmenteni minket. – A marsall átvágott a szobán az ajtóhoz, és kinyitotta. – Hanem a kardok. Most pedig, ha megbocsátasz, fontos ügyeket kell elintéznem. – Fellebbezek a döntésed ellen, marsall uram! – mondta Everard visszafogott hangon, miközben kiment a szobából. – A következı káptalani győlésen megteheted, testvérem. Everard a tehetetlen dühtıl reszketve kiment az épületbıl az udvarra. – Mihez kezdesz a könyv ügyében? – kérdezte Will. – Bízd rám. Lehet, csak hárman maradtunk meg a Testvériségbıl itt, de azért vannak még forrásaink. – Everard lelassította lépteit, és odafordult Willhez. – Amint tudlak, visszahozlak titeket Antiochiából.

Will azóta semmilyen hírt nem kapott Akkonból. – Tényleg mindent megtettél, hogy meggyızd Everard-t? – Hogy érted ezt? – nézett Simonra homlokráncolva Will. – Nem úgy látom, hogy zavarna, hogy Bajbarsz serege esetleg ott van a hegyek túloldalán – morogta Simon. – Sıt mintha épp azt szeretnéd, hogy ott legyen. Mintha harcolni akarnál. Will elnézett a völgy felé, hogy elkerülje Simon fürkészı tekintetét. Nem akarta, hogy a mamelukok odamenjenek, de nem is nagyon ejtette kétségbe a lehetıség. Nem akart Antiochába menni, egy idegen várost védeni, és nem akart harcolni a szaracénok ellen. De az ottlét megváltoztatta a hozzáállását. Végül is templomos lovag volt, harcos. Az Anima Templi eszméit mindössze másfél éve ismerte meg, a rend eszméi egész életét átitatták. Megpróbált visszaemlékezni Everard szavaira; arra, hogy a békével mindenki jól jár. De amikor eszébe jutott, milyen szenvedéseket állhatott ki az apja, amikor a mameluk kard lesújtott a nyakára, eltőnt a fehér zászló az elméjébıl, s nem maradt más, csak a kiontandó vér, csak a hideg acél a markában. – Lovasok! – kiáltott fel Robert. – Hol? – ugrott mellé Will, ott hagyva Simont. – Ott lent! – meredt átható tekintettel a völgyre Robert. – Túl messze vannak ahhoz, hogy felismerjem, kicsodák. Will követte az ujját, és mozgást látott a völgy mélyén: lovasok közeledtek sebesen a Szent György-kapuhoz vezetı úton, a város északnyugati bejáratához. Épp beértek egy az út jobb oldalán magasodó szikla takarásába, de amikor a köves szurdok fala átadta a helyét a termıföldeknek, ismét kijutottak a napfényre, és felragyogtak fehér köpenyeik. Will az egyik lovas hátán, aki egy pillanatra lelassított, hogy elıredıljön nyergében, parányi vörös foltot pillantott meg. – Templomosok. – Biztos a felderítık. Will megrázta a fejét. – Csak ötöt küldtünk ki. Ezek kilencen vannak. Garin lemaradt a többi lovas mögött, hogy meghúzza a kengyelszíját, majd a lova véknyába vágta a sarkantyúját, vágtára ösztökélve az állatot. Az utolsó néhány mérföld alatt egyre nagyobbra nıtt elıttük Antiochia, s minél közelebb értek azokhoz a hatalmas, kopár falakhoz, annál kisebbnek érezte magát. Antiochia olyan volt, mintha Isten letette volna a kezét egy síkságra, megállásra intve mindazokat, akik a közelébe mentek. Garin egy pillanatig nem értette, hogyan is remélheti bármilyen hadsereg, hogy beveszi. Aztán eszébe jutott Bajbarsz, ettıl megingott a hite. Bajbarsz. Garin sokszor hallotta a nevét az elmúlt hónapokban, de rá kellett jönnie, csak kevesen tudják, mit beszélnek, amikor a mameluk szultánra terelıdött a szó. Egyesek úgy hitték, Bajbarsz maga a Sátán, akit Isten küldött a szentföldi keresztények megbüntetésére, mert finom ruhákban és háremekben lelték örömüket, megfeledkezve a Krisztus által hirdetett szegénységrıl és alázatról. Ezek azt mondogatták, Bajbarszt csak bőnbánattal és imával lehet legyızni. Mások vadembernek tartották, akit csak a nyers ereje vitt gyızelemre, nem pedig az intelligenciája vagy a bátorsága, és csak a zsákmány érdekelte, ezért pénzzel kell megvenni tıle a békét. Garin viszont látta Bajbarszt harcolni, és tudta, a szultán sem bátorságban, sem ravaszságban nem szenved hiányt. Bajbarsz természeti erı volt: nyers, tomboló erı, rettenetes és mégis bámulatos. Megváltoztatta Garin életét. Garin azzal a szándékkal szállt fel La Rochelle-ben egy genovai hajóra, hogy követi az ispotályost – miképp Rook parancsolta, aki közben visszatért Angliába, hogy beszámoljon Edward királynak a történtekrıl. Ám ahogy Türuszban a Szentföldre tette a lábát, megérezte szinte azonnal, mindeddig láthatatlan láncot viselt, ami abban a pillanatban elszakadt. Eletében elıször szabadnak érezte magát. Meglepıen könnyő szívvel tett le róla, hogy

kövesse a könyvet, amit Rook parancsa szerint akár az élete árán is meg kellett volna szereznie. Ehelyett elfogadta a jaffai beosztását. Ott találkozott elıször a kék szemő szultánnal is. Jaffában csak két dolgot vártak el tıle: harcoljon és maradjon életben. Nem kell hazudnia, alakoskodnia, nem kellett rettegnie, hogy valamivel feldühíti Rookot. Brutális, mégis üdítıen egyszerő élet volt. Bajbarsszal szemben kóstolt bele életében elıször a méltatásba és a büszkeségbe. Bajbarsszal szemben vált hıssé. Miközben az antiochiai ırség kinyitotta elıttük a kaput, Garin, aki túlságosan is jól tudta, mi közeledik a hátuk mögött, önkéntelenül elmosolyodott a gondolatra, hogy talán ı lesz, aki megmenti ezt az isteni várost. Will és Robert a mellvéden maradt, miközben a kilenc lovag belovagolt, és csak késıbb – amikor sürgısen összehívták a káptalani győlést – látták meg, kik érkeztek. – Nem jó jel – morogta Robert Willnek, míg a helyırség másik ötven lovagjával együtt besorjáztak a káptalanházba. Feltőnés nélkül odaintett egy hivatalnoknak, aki az épület elıtt beszélgetett egy lovaggal. – Nem – helyeselt Will. – De legalább megtudunk valamit. Az egyik hátsó padra ültek le, a terem végében, mert az elsı sorok már megteltek. Az emelvényen a helyırség mestere és két hivatalnok állt, öt lovag szoros győrőjében. Akkor fejezték be a beszélgetést, amikor Robert, Will és az utolsó lovagok helyet foglaltak. A mester intett, hogy zárják be az ajtót, erre a mellette álló lovagok köre felbomlott. Willnek elakadt a lélegzete, amikor Garin szembefordult a gyülekezettel. Mozdult, hogy felálljon, de valami meggátolta. Lepillantva látta, hogy Robert megfogta a karját. Barátja a fejét rázta. Will egész testében remegve a pad szélére csúszott, miközben a mester beszélni kezdett. – Bocsánatotokat kérem a hirtelen összehívott tanácskozásért, de az ügy nem tőr halasztást. A felderítıink útközben találkoztak négy testvérünkkel, akik komor híreket hoztak beuaforti erıdünkbıl. Megkérem egyiküket, Sir Garin de Lyons-t, mondja el, mi történt! – lépett oldalra a mester. Will tekintete az emelvény elıterébe lépı Garinra szegezıdött. Fáradtnak tőnt, mocskos volt és napbarnított. A köpenyét vérfoltok pettyezték, zilált haja inkább sötétszıkén csillogott, mint aranyszínben. Láthatóan feszélyezve érezte magát, ökölbe szorította, majd ellazította kezét, mintha nem tudná, mit csináljon vele. – Amint a mester mondta, Beaufortból jöttünk, amit ostrom alá vett Bajbarsz szultán serege. A lovagok soraiban mormogás kelt. – Az erıdöt már nyolc napja hevesen támadták, amikor elindultunk. Úgy vélem, mostanra eleshetett. A mamelukok erre tartanak, elfoglalnak minden erıdöt, ami veszélyt jelenthet a hátukban. A halk mormogás közepette kiáltások és kérdések harsantak. – Honnan tudod? – kérdezte az egyik lovag. – Mikor érnek ide? – kiáltotta egy másik. A mester összerezzent, amikor Garin bizonytalanul ránézett. Felemelt kézzel kért csendet. – Testvérek, kérlek, hadd fejezze be de Lyons testvér! Talán kezdd az elejérıl, testvérem. – Természetesen – fordult vissza a gyülekezet felé Garin. Ekkor találkozott a tekintete a Willével. A szája nyitva maradt, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Egy pillanat múlva becsukta és félrenézett. – Márciusban még Jaffában voltam. A mamelukok megtámadtak minket, a város egy nap alatt elesett. – Garin a mormogás ellenére folytatta, kerülve Will tekintetét. A keze ismét ökölbe szorult. – Lehetetlen kitalálni, mit tervez a szultán az egyes csatákban és a hadjárat egészében, annyira kiszámíthatatlan. Néha szabad elvonulást ígér a harcot beszüntetı helyırségeknek, aztán megszegi a szavát, amint azt Arszúfnál és Száfednél is tette. – Garin szeme Willre villant, aztán megint másfelé rebbent. -Néha elengedi a nıket és

a gyerekeket, a férfiakat viszont foglyul ejti, máskor fordítva. Jaffában lemészároltatta a város lakóit, de szabadon engedte a helyırséget. Miközben eljöttünk, láttuk, a rabszolgái lebontják a kastélyunkat. Azt beszélik, a szultán új mecsetet épít Kairóban. Azt mondják, az összes palesztinai frank erıd köveit fel akarja használni hozzá. Akkonba vonultunk vissza. – Néhány héttel késıbb egy csapattal Beaufortba küldtek, miután hírét vettük, hogy Bajbarsz arra tart. A mamelukok áprilisban értek a falaink alá. A hetedik éjszakán ırségben voltam, amikor láttam, hogy egy férfi átkúszik a sáncárkon, egy kiskapuhoz, ami épp alattam volt. Lementem a kapuhoz, hogy elfogjam és kiderítsem, miért küldték. Szökevény volt Bajbarsz seregébıl. Amikor megpróbálta elhagyni a helyét, elfogták és halálra ítélték. Megszökött és bemenekült az erıdbe, azt remélve, hogy a híreiért cserébe megengedjük neki, hogy a szolgánknak álcázza magát. Tıle tudtuk meg, hogy Bajbarsz hadjáratának fı célpontja Antiochia. – Garin a mögötte álló három lovag felé intett. – Beaufort parancsnoka segített négyünknek kijutni, hogy figyelmeztethessünk titeket. Ez minden – nézett a mesterre. – Köszönjük, de Lyons testvér – lépett elıre a mester. – Gyors észjárásod és önzetlen tetteid kétségtelenül nagymértékben javították az életben maradásunk esélyeit. Több lovag egyetértıen bólogatott vagy fennhangon helyeselt, bár méltató szavaikat elnémította a hírek súlya. Robert hangosan ásított, Will pedig olyan erıvel szorította a pad szélét, hogy belefehéredtek a bütykei. – Megkérdezhetem, testvérem – kiáltotta az egyik lovag -, hogy Bérard nagymester tud-e errıl? A mester Garinra nézett, aki megrázta a fejét. – Nem volt idı értesíteni. Egyenesen ide jöttünk. – Akkor azonnal üzennünk kell Akkonba! – Az üzenetünk már nem érne oda idejében – mondta a mester. – Bajbarsz hamarabb ideér, mint az esetleges erısítés. Kívülrıl nem várhatunk segítséget, itt kell összeszednünk mindent, amivel megvédhetjük magunkat. Egy harcra számító város sokkal nehezebb célpont, mint az, amelyik csak vár, azt remélve, hogy nem lesz harc. Azonnal értesítem Mansel kormányzót. Kétségtelenül össze fogja hívni a tanácsot. Néhány lovag kérdéseket tett fel az elıkészületekrıl és javaslatokkal állt elı. Mikor befejezték, imát mondtak a beauforti lovagokért, ezzel a győlés véget ért. A mester maga köré győjtötte a tisztjeit, egy írnokot pedig elküldtek az üzenettel Antiochia kormányzójához. Will felállt, miközben Garin lelépett az emelvényrıl. A lovag vetett rá egy kurta pillantást, majd az ajtó felé sietett. Will utánaeredt. – Will! – kiáltotta Robert, kiszaladva barátja után az ajtón, a napsütötte udvarra. Garin, aki már az udvar közepén járt, megfordult a kiáltás hallatán. Az arcán félelemmel nézte, ahogy Will közeledett, de nem futott el. Will nem lassított, hanem megragadta Garint és a fegyvertár falának lökte. Garinból kiszorult a levegı, ahogy nekicsapódott a durva köveknek. Will kezei a vallanak feszültek, és a falhoz szögezték. – Will! – Maradj ki ebbıl, Robert! – csattant fel Will. – Rendben – állt meg Robert felemelt kézzel. Két lovag közeledett a káptalanház felıl. Amikor meglátták, hogy Will a falhoz szorítja Garint, megtorpantak. Robert rájuk mosolygott. – Testvérek – magyarázta, Will és Garin felé bökve az állával. – Rég nem látták egymást. A találkozás öröme. A lovagok némi tétovázás után továbbmentek. – Ha a könyvet keresed, nincs nálam – mondta gyorsan Garin. – Meg sem próbáltam elvenni az ispotályostul. Nem tudom, hol van. – A könyv? – Will hangja halk volt, alig több suttogásnál, de a szeme izzott. – Azt hiszed, érdekel a könyv? Garin felkiáltott, ahogy Will ujjai az izmaiba mélyedtek.

– A bordély! – sziszegte Will a fogai között. – A méreg, amit adtál! – Sajnálom! – kiáltotta Garin, próbálva ellökni magától Willt. – Tennem kellett valamit! Rook meg akart ölni! Meg is ölt volna, ha nem kábítalak el. Will két kézzel megmarkolta Garin köpenyét. – A lány! – vicsorogta a lovag arcába. – Vele mi van? Azt akarod mondani, sajnálod, hogy otthagytál a szobában egy szajhával? – Micsoda? – hagyott fel az ellenkezéssel Garin. – Ne is próbáld tagadni! – Nem tudom, mirıl beszélsz! Will keze elindult a kardja felé, de Robert odaugrott, és megfogta a karját. Will megpróbálta elrántani, de Robert erısen tartotta. – Megöllek! – üvöltötte Will Garinnak. Garin kicsusszant Will és a fal közül, és hátrálni kezdett. – Senkit nem hagytam ott az ágyban veled, esküszöm! – Azt várod, hogy elhiggyem azok után, hogy egy bordélyba csaltál? Garin elsápadt. – Adela – bökte ki végül. – Miatta kellett ott találkoznunk. Néhány hónapja jártam már hozzá. Rook csak azt akarta, hogy csaljalak ki a preceptóriumból. – Lefeküdtél vele? – Szerettem – húzta ki magát Garin. Will nevetni kezdett. A nyers hangtól Garin összerezzent, mintha megütötték volna. Aztán a nevetés fuldokló zokogásba fordult. – Ne merészelj a szerelemrıl beszélni nekem! Robert-nek minden erejére szüksége volt megakadályozni, hogy Will elırántsa a falchionját. – Elwen meglátott azzal a lánnyal! Miattad veszítettem el, te fattyú! – Esküszöm, semmit sem tudok semmiféle lányról! – tartotta fel a két kezét Garin. – Will, nem tehetek semmirıl. Én nem akartam. Rook kényszerített. – Hadarva beszélt. – Rook akarta a könyvet, nem én. Nem tudom, honnan tudott róla, de valahogy rájött, hogy a nagybátyámnak köze volt Everard-hoz. Eljött hozzám Párizsba, és mindent kiszedett elılem, amit tudtam, mindent, amit a nagybátyám elmondott. Azt mondta, a rend ellen fogja felhasználni. Will, megfenyegetett, hogy meggyalázza és megöli anyámat, ha nem teszem, amit mond. – Garin arca eltorzult, a szeme könnybe lábadt. – Te nem tudod, mire képes! De már elhagytam. Már nem fenyegethet. Bármit megteszek, amit csak akarsz, hogy jóvátegyem! Mondd, mit akarsz, és én megteszem! Will rámeredt Garinra: a vérfoltokra a köpenyén, felemelt kezeire, könnyektıl csillogó szemére. Rámeredt a férfira, aki olyan győlölettel töltötte el, de csak az ijedt kisfiút látta, aki egyszer hazudott neki az arcán lévı sebhelyekrıl. A testébıl egyszerre kiszállt a feszültség, s hirtelen reszketeg gyengeség tört rá. – Semmit sem akarok tıled. – Will lerázta másáról Robert kezét, és elment.

38. Antiochia falai Kr. u. 1268. május 14. Nem tudták levenni róla a szemüket. Az elmúlt két órában egyfolytában nézték, ahogy közeledett; hihetetlen, rettenetes látvány volt, mint a tenger felıl támadó szökıár, amit csak tehetetlenül állva bámulhat az ember, várva, hogy elmossa a házakat, elárassza a mezıket, elragadja a gyerekeket. A reményük mögöttük rejlett, a lovagok kastélyában és fegyvertárában, ahol a harcosok feltették sisakjaikat, becsatolták láncingeiket, felöltötték

kardöveiket. A végzetüket látták bevonulni a völgybe széles, aranyló sávban, új folyóként az Orontész mellett. Antiochia, a kereszténység öt szent helye közül az egyik lakói számára a mameluk sereg megérkezése sokkal magával ragadóbb látvány volt. – Mi a fenét csinálnak azok ott fent? Will, aki épp egy hajítógépet segített a helyére tolni, felpillantott és meglátta, hogy Lambert, a csapatukat vezetı fiatal tiszt a szomszédos toronyban lévı emberek felé mutat. A ruhájukról látszott, hogy nem katonák. Püspökök vagy nemesek, vélte a selymek szabása alapján. – Valószínőleg imádkoznak – lépett oda Lambert mellé, miközben a fegyvernökök még egy utolsót taszítottak az ostromgépen. Lambert odafordult hozzá. – Ma reggel gyerekeket láttam a falon. Köveket dobáltak a völgybe, próbálva eltalálni az ellenséget. Vagy ott halnak meg, vagy az utunkban lesznek. Valakinek le kellene terelnie ıket vissza az otthonukba, vagy fel a citadellába. – Egyetértek – helyeselt Will -, de a falakra sem jut elég katona, nemhogy a rendfenntartásra. – Lenézett a völgybe, ahol kitartóan közeledett a mameluk sereg, majd vissza a toronyban tolongó nemesekre. – Tudod, még hasznunkra is lehetnek. A mamelukok azt hihetik, több katonánk van, mint valójában. – Csak több célpontjuk lesz – morogta Lambert, majd tölcsért formált a két kezébıl. – Hé! – kiáltott oda a nemeseknek. Néhányan felé néztek. – Lefelé onnan, bolondok! – Elkáromkodta magát, amikor egyszerően hátat fordítottak neki. – Majd lemennek, ha elkezdenek repkedni a nyílvesszık – lépett melléjük Robert. – Hol van Simon? – kérdezte Will. – A lovakat nyugtatgatja. Idegesek, mióta hallják a dobokat. – Tudom, mit éreznek – morogta Lambert. Mind tudták. A hang, ami halk lüktetésként kezdıdött, mintha csak a föld rezgett volna, ritmikus, ırjítı puffogássá erısödött, ahogy közelebb értek, és most már a belsı szerveik is beleremegtek. A mameluk seregnek harminc zenekara volt, mindegyiket a Dobok Urának nevezett tiszt vezette. A lovagok a falakon ki tudták venni a csapatokat is: parányi emberek vertek parányi dobokat, óriási zajt keltve. – Hogy van Simon? – kérdezte Will Robert-t. – Ne is kérdezd! Akárhányszor próbálom megnyugtatni, mindig elrohan hugyozni. Szerintem ha még néhányszor kimegy, kinyithatjuk a trágyakaput és húgyba fojthatjuk a pogányokat. – Robert rátámaszkodott a mellvédre. – Bár nem mondhatnám, hogy hibáztatom érte. Együtt nézték, ahogy a sereg elıvédje beözönlıit a völgy száján és szétterült a síkon. Az elıhadat a nehézlovasság alkotta – páncélos katonák páncélos lovakon, karddal és lándzsával. Az ezredeket felöltıjük színe különböztette meg egymástól: kék, jade, karmazsin, bíbor; legelöl a bahrik aranysárgája csillogott a reggeli napfényben. A nehézlovasság szárnyait lovas íjászok védték, a lovasok után érkezett a gyalogság súlyos tömege: a pajzsukat vállukra vetve hordozó harcosok; az ásó szerszámokkal felszerelkezett nakkabunok; a halálos naftával teli hordókat szállító szekerek. A gyalogság sorainak közepén orvosi felszereléssel, fegyverekkel, élelemmel és vízzel megrakott tevéket tereltek az ostromgépek mellett, amiket azok a századok vontattak fel a völgybe, melyek majd beállítják és elsütik ıket a csatában. A mamelukok, mondta egyszer egy idısebb lovag Willnek és társainak, olyan neveket adtak a fegyvereiknek, mint a Gyızedelmes, a Romboló, vagy a Bika. Ezt hallva a Lambert alatt szolgáló tíz lovag és hét fegyvernök elkeresztelte a saját két ostromgépét – egy hajítógépet és lándzsavetıt, mely utóbbi kisebb volt, és nem köveket, hanem lándzsákat lıtt ki az ellenségre. Az egyiket Legyızhetetlennek, a másikat Szultánölınek nevezték el.

– Szerintem ott lent fogják felállítani a fıtáborukat – vélte Lambert egy sík földsávra mutatva, amerre oroszlánfalkaként vonultak a bahrik. – Jóval lıtávolon kívül – tette hozzá. Will körülnézett, a szomszéd toronyból kezdtek elszállingózni a nemesek. Végigmentek a gyilokjárón a mellvédek felé, amik egy éles kanyarral megkerülték a Szilpiusz-hegyet a citadella irányában. Amióta néhány órával korábban riadót vertek a harangok, az emberek hosszabb-rövidebb sorai kígyóztak a fellegvár felé. Ám ahogy arra Lambert is panaszkodott, sokan a városban maradtak; az utcasarkokon csoportokba verıdve beszélgettek; a falakról figyelték a közelgı sereget; otthon maradtak, bedeszkázták az ajtókat, elásták a pénzüket és az ékszereiket a kertben. Csak azokon lehetett felfedezni bármiféle céltudatosságot vagy sietséget, akik az ırhelyeik felé tartottak. A falon, az összes toronyban olyan kis csoportok álltak, mint az övék: ispotályosok, teuton lovagok a Német Királyságból, szír és örmény katonák, Simon Mansel városi ırségének katonái. Azonban csak a tornyok felébe jutott ember, a tizennyolc mérföld hosszú védmő fájdalmasan néptelennek tőnt. A falak nagyrészt jól karban voltak tartva, a sebezhetıbb részekre pedig több embert osztottak be, ha lehetett. A legutóbbi, elızı nap összehívott haditanácsban a templomosok és az ispotályosok mesterei szokatlan összhangban aggodalmuknak adtak hangot a Két Nıvér tornya közelében lévı területtel kapcsolatban, ahol a fal emelkedni kezdett, követve a meredek hegyoldalt. Mansel kormányzó azonban már az összes embere helyét kijelölte, és nem volt hajlandó többet áldozni a szóban forgó szakasz védelmére. Mansel biztosra vette, hogy rá lehet venni Bajbarszt a tárgyalásra. Hiszen, emlékeztette a parancsnokokat, a mamelukokat egyszer már sikerült visszafordítani néhány szekér arannyal. Miközben a kormányzó a tárgyalásokra készült, a templomos mester áthelyezte Lambert csapatát a Szent György-kaputól a kérdéses területre. Amikor Will meglátta a Két Nıvér tornyától a Szilpiusz-hegy gerincéig húzódó falszakaszt, azonnal tudta, hogy a mamelukok könnyőszerrel bevehetik. De hát ı még sohasem vett részt egyetlen ostromban sem. Amikor felbukkant a támadó sereg, döbbenten kellett felfedeznie, hogy a sokéves kiképzés szemmel láthatóan nem számított semmit. A társaival együtt a torony egyik üres, pókhálós, denevérürülékkel teli helyiségében reggeliztek, amikor felharsant a riadó. Kivont karddal rohantak fel a csigalépcsıkön a mellvédre. És ott megtorpantak. Szemtıl szemben tudtak volna harcolni, de a torony tetejérıl csak nézhették a mamelukok elırenyomulását. Az idısebb lovagok, akik életük nagy részét a szentföldi hadjáratokban töltötték, nyugodtan készülıdtek a harcra. A fiatalabbakon nyugtalanság lett úrrá; az egyik pillanatban még idegesen tréfálkoztak, a másikban már a legkisebb kellemetlenségre is felcsattantak. Ficánkoltak, mint a lovak, amelyeket egy lefoglalt fazekasmőhelyben helyeztek el a torony mellett. Az lesz az otthonuk a következı néhány napban, hétben vagy talán hónapban. Will kortyolt a vizestömlıjébıl, megigazította a kardövét. Legszívesebben marokra fogta volna a kardját, hogy lesújtson vele valami kézzelfoghatóra. A várakozásteljes izgalom úgy vibrált a belsejében, mint a mamelukok dobolása, ami kezdte az ırületbe kergetni. Négy lovag lépett ki a mellvédre, lándzsákat hozva a lándzsavetıbe. Köztük volt Garin is. Amikor találkozott a tekintetük, Garin megtorpant egy pillanatra, majd elindult a másik torony felé, ahol a lándzsavetıt felállították. – Tizennyolc mérföld hosszú a fal, épp ide kellett tenniük? – csóválta meg a fejét Robert. Will a falchionja markolatát megragadva odafordult Lamberthez. – Tehetek valamit? Lambert bólintott. – Ugyanazt, mint a többiek. Várhatsz. A mameluk tábor, Antiocbia, Kr. u. 1268. május 14. Nyugaton épp lenyugodott a Nap, amikor az eunuchok megmosták Bajbarsz lábát és megtörölték a frissen mosott vászonkendıkkel. Amikor végeztek, a szultán felállt és lelépett

az uralkodói sátorban felállított trónemelvényrıl. A sátor oldallapjait felhajtották, a körülötte fekvı területet megtisztították. A kormányzói már várták, mezítláb, egy zöldellı füves sávon, leterített imaszınyegekkel. Bajbarsz Mekka felé fordult. Antiochia falai betöltötték a látómezejét, de ahogy ott állt az embereivel, és kezdte recitálni a Korán elsı szúráját, hirtelen beleolvadtak a tájba, nem jelentettek többet homoknál és sziklánál. Allah, a Felettébb Könyörületes, a Felettébb Irgalmas nevével. A dicsıség Allahot illeti, a teremtmények urát. Amikor elmondták az imát, a mamelukok felálltak és visszatértek feladataikhoz: lerakodtak a tevékrıl, felállították a sátrakat, beállították az ostromgépeket, tüzeket gyújtottak, felkészültek az esti étkezésre. Másnap kezdıdött a szent Ramadán hónap, és az elkövetkezı négy hétben mindennap böjtölnek, míg le nem száll az este. – Uram! Bajbarsz odafordult az imaszınyegeket összetekerı szolgák között közeledı Omár felé. – Elvitted a parancsomat a kormányzóknak? – Igen, uram. Mindenki tudja, hol a helye. – Omár elhallgatott egy pillanatra. – Csak én nem. – Azt akarom, hogy maradj hátul, az ostromgépeknél. – Hátul? – Hallottad – vetette oda Bajbarsz, tudomást sem véve Omár sértett pillantásáról. A legutóbbi hadjáratok során fokozatosan hátrébb helyezte Omárt. Míg saját testi épsége nem nagyon érdekelte, barátait mindjobban féltette. Talán azért, mert olyan kevés volt belılük. – Szadik! – tiltakozott visszafojtott hangon Omár. – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy te vezesd a támadást, akkor melletted akarok lenni. Nem hallottad, amit Khadir mondott? – Azt hittem, te vagy az, aki nem hallgat Khadirra – vonta fel a szemöldökét Bajbarsz. – Amikor a te életed félti, akkor hallgatok. És azt mondta, a városban veszély les rád. – Khadir nem tudta pontosan megmondani, miféle veszély, ezért azt hiszem, nem lehet több, mint a frankok vágya, hogy megszabaduljanak tılem. Abban viszont biztos volt, hogy kedvezık az elıjelek a csatához. Én pedig a biztosabb jóslatnak hiszek. Khadir mindig nyugtalan, amikor közel jár az otthonához – tette hozzá Bajbarsz, a hasszaszinok erıdjére, Maszjafra utalva a Dzsabal Bahra-hegységben – arra a rendre és helyre, ahonnan számőzték Khadirt. – Neked kell vezetned a támadást, uram? Bajbarsz állkapcsa megfeszült. – Amikor másokat küldtem a város ellen, hagyták eltéríteni magukat egy nyomorúságos kis sarccal. Nem fogadunk el ajándékokat a frankoktól, Omár. – Felség! Kalavun és az egyik ezredparancsnok közeledett feléjük. – Beszélhetek veled, uram? – hajolt meg Kalavun Bajbarsz elıtt. – Igen – bólintott Bajbarsz. – Végeztünk, Omár, igaz? Omár rövid tétovázás után fejet hajtott. – Igen, uram. Bajbarsz megvárta, míg elment, majd odafordult a két férfihoz. – Készen álltok? – Igen, uram – felelte Kalavun. – Jó. Reggelre foglaljátok el a helyeteket. – Akkor, ha megengeded, el is indulunk, uram – mondta a parancsnok. – Megengedem. – Miközben sarkon fordultak, Bajbarsz odaszólt Kalavunnak, hogy várjon. – Allah legyen veled – mondta halkan. Kalavun csontos arcára mosoly ült ki. – Attól tartok, neked nagyobb szükséges lesz Isten oltalmára, uram. Az én feladatom

egyszerő a tiedhez képest. – Ez attól függ, találkozol-e ellenállással, és ez annál valószínőbb, minél tovább maradsz... vagy a bagraszi templomosokkal és Guillaume de la Roche-sal, vagy a kilikiaiakkal. – Tavaly súlyos csapást mértünk az örményekre – mondta Kalavun halkan. – Kétlem, hogy képesek komoly sereget állítani. – Ne alapozz feltételezésekre, Kalavun! Amikor érintetlenül hagytuk Tripoliszt, Bohemond herceg fejében biztos megfordult, hogy ide jövünk. Idejében fel tud állítani egy nagyobb sereget a királyság megmaradt részeiben, bár nem szándékozom annyi idıt itt tölteni, hogy alkalma nyíljon bevetni. A közelben zőrzavar és kiabálás támadt, és egy kis, sötét alak bukkant fel futva az árnyékok közül. Kalavun már mozdult, hogy testével fedezze a szultánt, amikor meglátta, hogy Bajbarsz fia az. Baraka Hán nyomában puffogva és lihegve rohant a nevelıje, egy nyugalmazott parancsnok, Szindzsár, akit Kalavun javasolt, mint megfelelı tanítót a fiúnak. Szindzsár fehér inge elején nagy, vörös folt éktelenkedett. Bajbarsz egy pillanatig azt hitte, hogy megsebesült, aztán észrevette, hogy a folt túl halvány ahhoz, hogy vér legyen. Baraka zihálva megtorpant apja elıtt. – Te meg miért nem tanulsz? – förmedt rá Bajbarsz a hétéves gyermekre. Kérdın nézett Szindzsárra, aki meghajolt, s közben próbálta visszanyerni lélegzetét. – Bocsáss meg, uram! Egy egyszerő matematikai problémával foglalkoztunk, ám amikor Baraka nem tudta megoldani, hozzám vágott egy kupa bort – mutatott Szindzsár a foltos ingre. – Meg akartam büntetni, de elszaladt. – Apám, Szindzsár meg akart verni! – nézett izzó szemmel a tanítójára Baraka. – Meg is érdemelnéd! – kapta fel durván a fiát Bajbarsz. – Nem akarok több bajt hallani felıled, megértetted? – Igen, apám – felelte Baraka lebiggyesztett ajakkal. – Itt hagyhatod velem – biccentett oda Bajbarsz Szindzsárnak. – Uram. – Ha nem vagy hajlandó tanulni – mondta Bajbarsz a fiúnak, miközben Szindzsár elment -, akkor legalább nekem segíts. – Felvillantott egy félmosolyt Kalavun felé. – Talán az egyik mandzsanikhoz kellene beosztanunk? – Lehet – viszonozta a mosolyt Kalavun. Megborzolta Baraka haját. – Bár nem tudom, illene-e az a munka a trón várományosához, leendı vejemhez. Baraka még jobban lebiggyesztette az ajkát. Bajbarsz már közölte vele, hogy néhány év múlva, amikor elég nagy lesz, feleségül kell vennie Kalavun lányát. İszintén remélte, hogy apja majd a lányt küldi a mandzsanikokhoz dolgozni. Talán baleset éri, és véletlenül behajítják a fal fölött a városba. Elvigyorodott a gondolatra, miközben Kalavun meghajolt és elindult a tábor másik vége felé, ahol a csapata várta. – Hová megy Kalavun emír, apám? – A hegyekbe – felelte Bajbarsz, és bevitte fiát a sátorba. Mióta Baraka kikerült a hárembıl és a feleségei szárnyai alól, kezdte furcsán kellemes kikapcsolódásnak érezni a fiút az uralkodás terhei közepette. – Miért? Bajbarsz, tudomást sem véve a bent álldogáló eunuchokról, testırökrıl és tanácsadókról, letette a fiút egy szınyegre, és megfogott egy fügével teli ezüsttálat. – Megmutatom – guggolt le, Baraka kis kezébe nyomva egy gyümölcsöt. Három másik fügét háromszög alakban letett a szınyegre. – Ez Antiochia – magyarázta, a háromszög jobb alsó csúcsát alkotó fügére mutatva. – A felsı a Szíriai-kapu, ahová Kalavun megy. – Végighúzta az ujját a háromszög képzeletbeli tengelyén. – Kalavun feladata megakadályozni, hogy a keresztények északról segítséget kapjanak. – Az ujja a bal alsó fügére vándorolt. – Ez Szent Szimeon kikötıje. Elküldtem egy sereget, hogy foglalja el. Ok arra figyelnek, hogy a

part felıl se érkezhessen erısítés. – És te mit fogsz csinálni, apám? Bajbarsz elmosolyodott. Felkapta az Antiochiát jelképezı fügét, és a szájába dobta. Baraka felnevetett. – Felséges szultán! Bajbarsz felállt és szembefordult a sátorba lépı bahri harcossal. – Valakik kijöttek a városból – hajolt meg a harcos. – Kik? – pillantott le Bajbarsz Barakára, aki épp a szınyegbe préselte a megmaradt két fügét az öklével. – Kis csapat, a kormányzó vezetésével. Az északnyugati kapun jöttek ki. Bajbarsz és a tanácsadói a harcos nyomában kimentek a sátorból. A falakon kis tüzek lobogtak, amik alól rövid fáklyakígyó indult útnak a tábor felé. – Menjetek eléjük! – utasította a harcost Bajbarsz. – Fegyverezzétek le és hozzátok elém ıket! Valószínőleg tárgyalni akarnak. – Tárgyalni jöttem! – ismételgette makacsul Simon Mansel, miközben két mameluk harcos beterelte az uralkodói sátorba. A kíséretét odakint ırizték, lefegyverezve. – Azonnal engedjetek el, ha hallani akarjátok a feltételeimet! – Tört arabsággal is megismételte a követelést. – A feltételeidet? – kérdezte Bajbarsz. Mély hangja hallatán Mansel elnémult, és félve felnézett a trónra. Bajbarsz végigmérte a kövér kormányzót, miközben az emelvény elé kísérték. A férfi pompás selyemkaftánt és ékkövekkel meghintett turbánt viselt. – Nem hinném, hogy abban a helyzetben vagy, hogy feltételeket szabhass. – Amikor Mansel értetlenül ránézett, Bajbarsz intett az egyik emberének. – Tolmácsold a szavaimat a kormányzónak! A tolmács elırelépett, elismételte ura szavait. – Most pedig mondd meg neki, hogy térdeljen le! – tette hozzá Bajbarsz. Mansel felháborodott arcot vágott a parancsra, de nem volt más választása, mint engedelmeskedni, hiszen a két mameluk harcos két oldalról a föld felé nyomta a vállát. A szeme sarkából észrevett egy kisfiút oldalt, az egyik fátyolfüggöny mögött. Amikor arra fordította a fejét, a fiú nyelvet öltött rá és felkuncogott. Mansel visszafordult a tolmács felé. – Mondd meg a szultánodnak, hogy több szekér aranyat és drágakövet kap, ha elvonul seregével a falaink alól. Holnapig kap idıt az ajánlat elfogadására. És nem fogom megismételni az ajánlatot. Bajbarsz arca meg sem rezdült a fordítás hallatán. – Aranyat? Azt hiszed, megbékíthetsz egy ilyen értéktelen ajánlattal? – Értéktelen? – háborgott Mansel, amikor tolmácsolták neki a választ. – Biztosíthatlak, hogy... – Az arany semmit sem jelent nekem – folytatta Bajbarsz, meg sem várva a kormányzó szavainak fordítását. – Egyetlen dolog van, ami eltérítheti seregem fegyvereit a városról, és megmentheti a bent lévı férfiak, nık és gyermekek életét. A megadás. Mondd meg a lovagjaidnak, nyissák ki a város kapuit, annak a városnak a kapuit, amit a frankok százhetven éve vettek el tılünk. Mondd meg nekik, tegyék le a fegyvert, és engedjenek be. Ha miénk a város, elmehettek, mind, de soha nem térhettek vissza. Antiochia elveszett számotokra, az összes keresztény számára. – Nem fogadom el ezeket a feltételeket! – kezdte Mansel felháborodottan. – Ezrek vannak a városban! Hová menjenek? Nem kérhetem tılük, hogy itt hagyják az otthonukat, a vagyonukat! Mi lesz a betegekkel? A gyerekekkel és a csecsemıkkel? Fogadd el, amit kínálok, és elégedj meg... Elhaltak a szavai, ahogy Bajbarsz felállt a trónról és odaintett az egyik bahrinak, aki a sátor bejáratánál állt. Mansel nem értette, mit mondott, de összerezzent a félelemtıl, amikor

Bajbarsz kivonta az egyik kardját, és az emelvényrıl lelépve megállt elıtte. – Ha csak egyetlen hajam szála meggörbül, semmit sem kapsz! Semmit, mondd meg neki! – kiáltotta a tolmácsnak. – Mondd meg! Zajt hallott a háta mögül. Mansel hátranézett, és látta, hogy hét bahri harcos belökdösi a testıreit a sátorba. – Vigyétek ki a fiamat! – parancsolta Bajbarsz egy eunuchnak. Baraka felkiáltott és rugdosni kezdett a szolga felé, de az felkapta és kivitte. Mansel hat testıre félve sorakozott fel az emelvény elıtt. Bizonytalanul pillangattak a kormányzó felé. A bahrik térdre kényszerítették ıket. – Mit mővelsz? – kérdezte Mansel Bajbarszt. A kék szemő szultán nem felelt, hanem odament az elsı testırhöz, egy nagy, barna szemő, szeplıs arcú ifjúhoz. Belemarkolt a hajába, hátrarántotta a fejét és végighúzta a kardja élét a torkán. A nagy ívben kifröccsenı vér az emelvény szélére loccsant. – Édes Istenem! – visított fel Mansel, amint az ifjú oldalra dılt. A vér lüktetve patakzott a nyakából. A testırnek még sikoltani sem volt ideje. Társai a szultán és a bahrik felé kiáltoztak. Ketten rémülten próbáltak menekülni, de a kivont karddal elırelépı harcosok hamar visszakényszerítették ıket a helyükre. Bajbarsz, kezében a véres karddal, odafordult Manselhez. Néhány vércsepp az aranysárga kaftánra is ráfröccsent, elhomályosítva a Koránból vett idézetek írásjegyeit. – Teljesíted a követeléseimet? Vagy hagyod, hogy még több embered haljon meg? Rajtad áll. A városod lakóinak az élete. Ezt kínálom neked. Manselnek nem kellett tolmács ahhoz, hogy tudja, mit hallott. – Te szívtelen fattyú! – mondta halkan, keserően. A tolmács szóra nyitotta a száját, de aztán ránézett Bajbarszra, és meggondolta magát. Bajbarsz odalépett a következı testırhöz. Ez sikított, miközben a szultán hátrarántotta a fejét, feltárva a torkát a penge elıtt. Tekergett, próbált elfordulni, de két bahri erısen lefogta. – Az embered vagy a városod? – követelte Bajbarsz Manselre nézve. – Melyik fontosabb neked? Dönts! A tolmács szaporán fordított. – Velem nem lehet így bánni! – csökönyösködött Mansel. – Kapitány! – visította a testır. Bajbarsz szeme összeszőkült, amikor a tolmács lefordította a kormányzó válaszát. Összeszorított szájjal lesújtott a testır nyakára. Ez lassabban halt meg, ott vonaglott a padlón halott bajtársa mellett, vérhabosan hörögve, két kezével átvágott torkát szorítva. Mansel elfordította a tekintetét. – Végezzetek vele! – mordult fel Bajbarsz, a kínok közt fetrengı testır felé intve. Az egyik bahri elırelépett és lesújtott kardjával. – Ezért a pokolban fogsz égni! – mondta Mansel rekedten. – Elfogadod a feltételeimet? – Nem! – üvöltötte a kormányzó. A válasza nyomán még egy testır meghalt. – Elég! – csattant fel Bajbarsz. Vértıl csöpögı kardjával Mansel elé lépett. Mansel megpróbált felállni, de a bahrik azonnal mellette termettek. – Ne! – visította, ahogy a fölé tornyosuló Bajbarsz a hajába markolt. – A feleségem Bohemond herceg feleségének a kuzinja! – kiáltotta arabul. – A váltságdíjam többet ér, mint a halálom! – Nekem csak a város ér bármit is! Add fel most, vagy levágom a fejed és bedobatom Antiochiába, hogy a néped is lássa az ellenkezés árát! – Bajbarsz a tekergı, üvöltı férfi torkához nyomta a kardját! – Add fel a várost! – Feladom! – visította Mansel, ahogy a penge a bırébe mélyedt. A nyakán vékony, forró

vérpatak csordult le. – Elfogadom a feltételeidet! Feladom a várost! – Vigyétek a falhoz! – mordult fel Bajbarsz, hátralépve a kormányzótól. – Ismételtessétek el vele a parancsot a helyırségnek! Mindenki készüljön! Még ma éjjel bevonulunk. Azzal Simon Manselt, Antiochia kormányzóját odavonszolták a Szent György-kapuhoz, ahol reszketı hangon parancsba adta a város helyırségének és a harcos rendek csapatainak, hogy tegyék le a fegyvert. Nem sokkal késıbb, mikor Bajbarsz megmosta a kezét egy tálban, visszatért az egyik bahri harcos, aki Manselt kísérte. A testırök holttestét már kivitték, az eunuchok pedig térden állva igyekeztek lemosni a vért az emelvényrıl. – Felséges szultán! – Megtörtént? – nyúlt egy száraz kéztörlıért Bajbarsz. – Mansel kiadta a parancsot, ahogy meghagytad, uram. – Kinyitották a kapukat? – Nem, uram – felelte a bahri harcos. – Antiochia helyırsége nem engedelmeskedik Manselnek. Nem adják fel a várost.

39.

Antiochia falai Kr. u. 1268. május 18. Simon felvett egy megbarnult, ráncos narancsot a kirakott ennivalók közül. – Meddig tart még? – kérdezte hirtelen, Willhez fordulva. Willt meglepte a hangja nyersesége. – Ha Manselnek sikerül rábeszélnie a parancsnokokat a megadásra, akkor hamarosan vége. – Leült egy hordóra. Épp akkor ért véget az ırszolgálata, teljesen kimerült. Odakint hajnal hasadt. Az ajtót sápadt fény kezdte betölteni, de a torony aljában lévı kör alakú, ablaktalan helyiség egész nap félhomályban fog maradni. – Bár nem vagyok biztos benne, hogy sikerül neki – tette hozzá ásítva. Mansel kormányzót kétszer vezették fel a kapukhoz, és a város helyırsége kétszer mondott nemet a megadásra. Az elızı nap a falakon állók rémülten nézték végig, ahogy a mameluk sereg kezdte körülvenni a várost. Néhány hadosztály északra indult, a folyó felé, mások délre, a hegyoldalba. Az egyik ezred azzal a két toronnyal szemben állította fel az ostromgépeit, melyekben Lambert csapata teljesített szolgálatot. Simon ledobta az asztalra a narancsot. – Nem a csatáról beszélek – mondta durván. – Hanem rólad és rólam. – Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát Will. – Sehogy – morogta Simon. – Felejtsd el. – Nem – lépett elé Will. – Ha mondani akarsz valamit, akkor ki vele! – Tényleg nincs semmi – sütötte le a szemét Simon. – De igen, van! – mondta Will nyersen. – Napok óta nem szólsz hozzám. Ha a közeledbe megyek, valamilyen kifogással elmész. Még mindig engem hibáztatsz, igaz? Amiért itt vagyunk. – Nem... – rázta a fejét Simon. – Nem akarok harcolni. – Nem kértelek, hogy velem gyere, Simon. – Nem, ide helyeztek, emlékszel? – Nem Antiochiába, hanem a Szentföldre. Még Orléans-ban megmondtam, hogy maradj, ha nem akarsz jönni, és hogy én már döntöttem. – Igen, úgy döntöttél, hogy elkapod Nicolast – bólogatott hevesen Simon -, és visszaszerzed Everard könyvét. Ezt döntötted el. Nem azt, hogy idejössz harcolni! – Hát, pedig idekerültem. És te is. – Wîll a fal felé bökött az ujjával, ami mögött a mamelukok tábora állt. – Azok ott megölték az apámat. Lehet, az is köztük van, aki lecsapta a fejét.

– Annyira hővös vagy – mondta Simon halkan. – Nem beszélgetünk, nem nevetünk, mint régen. – Mostanában valahogy nem vagyok túl jó kedvemben. – De Robert-rel meg a többiekkel igen! Teljesen egyedül érzem itt magam. El sem tudom képzelni, milyen tudni azt, hogy mi van odakint, és azt, hogy nem tudsz harcolni ellene. Nem tudod, milyen érzés, hogy nem tudod megvédeni azokat, akiket... – Simon lehajtotta a fejét. – .. .akiket szeretsz. – De miért kerülsz, ha olyan egyedül érzed magad? Simon félrenézett, majd vissza a barátjára. – Azt szeretném, ha úgy lennének a dolgok, mint régen. – Bizonytalanul elmosolyodott. – Mint amikor kardforgatásra tanítottál Párizsban. – Nem lehetek olyan, mint akkor. – Miért? – Mert már nincs meg az, ami akkor megvolt. – Mid volt akkor, ami most nincs? – kérdezte halkan Simon. – Az apám, vagy legalábbis az esély, hogy látom még valaha. Elwen. Nem volt bennem győlölet, sem azzal az emberrel szemben, aki egykor a legjobb barátom volt, sem olyanokkal szemben, akiket soha életemben nem láttam. Semmit sem tudtam a háborúról, vagy a... – Will hangja elhalt, s a lovag lerogyott a hordóra. – Semmit sem tudtam semmirıl – fejezte be, felnézve Simonra. – És volt reményem. – Reményed még most is lehet – lépett oda hozzá Simon. – Miben? Kudarcot vallottam testvérként és fiúként. Nem lehetek olyan, mint korábban. Semmi sem maradt a régi énembıl. – De mit fogsz csinálni? Itt maradsz és harcolsz, míg meg nem halsz? Will nem válaszolt. Simon kérdése után hosszú, elnyújtott kiáltás harsant. Mások is csatlakoztak hozzá, a kiáltás üvöltéssé dagadt, s a nyughatatlan hang belehasított a hajnalba és a fülükbe. – Mi ez? – sápadt el Simon. – Nem tudom. – Will odarohant a lépcsıhöz, lábdobogást meg kiáltozást hallott fentrıl. – Az ırség harsonái? Szavaira egy sor összefüggéstelen üvöltés érkezett válaszul. Aztán valami becsapódott a falba. Az egész torony megrázkódott az ütéstıl, a lenti utcára kıtörmelék záporozott. Will elindult felfelé a lépcsın. – Mit csináljak? – kiáltott utána Simon. – Menj a lovakhoz! – Will! Will megállt és visszanézett. – Tessék? Simon rámeredt, majd nyelt egy nagyot és megrázta a fejét. – Semmi. – Ott állt még egy pillanatig, míg Will eltőnt, és újabb heves puffanás rázta meg a falakat. Simon lerohant az utcára, és az újabb törmelékzápor közepette a fazekasmőhely felé vette az irányt. Will kettesével vette a fokokat. – Mi folyik itt? – kérdezte az egyik lefelé tartó fegyvernöktıl. – A mi szakaszunkat támadják? – Az összes szakaszt, uram! – hebegte a fegyvernök, miközben elsietett mellette. – Az összes szakaszt támadják! Will kisietett a mellvédre, ahol Robert félig felöltözve segített Lambertnek és két másik lovagnak betölteni a hajítógépet egy kıvel, amit még korábban húztak fel a torony mellé kötéllel. Négyen is alig bírták el. Will a segítségükre sietett, de megtorpant a falakon túl elé táruló látványtól. A mamelukok az éjszaka leple alatt felsorakoztak az ostromhoz, és most élénk színő köpenyek és turbánok, lovak, lándzsák, létrák, faltörı kosok és katapultok élı

szınyegeként borították be a síkságot és a hegyoldalt. Míg Will a sereget nézte, a falszakaszukhoz legközelebb álló három mandzsanik gerendái felcsapódtak, nekiütıdtek a keresztgerendáknak, és három óriási kıtömböt indítottak útnak a két torony közötti fal felé. A kıtömbök célba értek, a tornyok megrázkódtak, borotvaéles kıszilánkok repültek szanaszét. A szomszédos toronyban jajkiáltás harsant, az egyik lovag holtan esett össze – eltalálta a halálos törmelék. Garin is ott volt, a lándzsavetıt irányozta be éppen. Will magához tért döbbenetébıl, majd Robert meg Lambert segítségére sietett. Garin közben elsütötte a fegyvert, egy lándzsát küldve a mameluk erık szíve felé. Will nem várta meg, hogy eltalál-e valamit, hanem megragadta a hajítógép egyik kötelét, és útjára indította a gerendát. A támadás a falak teljes hosszában elkezdıdött, kivéve a meredek hegyormot és az Orontész mocsaras partját, ahol járhatatlan volt a terep. A kövek csattanása! és reccsenései ugyanolyan egyenletesen és hangosan követték egymást, mint a dobütések, újra és újra óriási mennydörgésként betöltve a völgyet. Égı naftával teli korsók repültek a falak felé, felgyújtva az embereket és az ostromgépeket. Más századok meggyújtott szurkoshordókat lıttek ki, melyek üstökösként süvítettek a város felé, majd a tornyokba csapódva tőzvirágba borultak, megvilágítva a hajnali égboltot. Az üreges nyílhegyekbe töltött nafta és kén lángra lobbant, ahogy a vesszık a levegıbe röpültek. Akiket eltaláltak, azok a földre rogytak, vagy égı hajjal és ruhával, sikoltva zuhantak le a falakról, s az egyik szakaszon egy egész ispotályos csapatot szétzúzott egy kı. Antiochia védıi bátran harcoltak: levágták a falaknak támasztott létrákat; sortüzeket lıttek íjaikból a gyalogságra, ami parittyákból kilıtt cserépgolyókkal válaszolt; sziklákat vetettek a lovasok közé, összetörve embert s állatot egyaránt. Ám Justinianus falai, isteni méreteik ellenére nem voltak képesek önmagukban visszatartani az elszánt támadókat. Az évszázadok során megadták magukat a perzsáknak, az araboknak, a bizánciaknak, a törököknek és a frankoknak. Elkerülhetetlen volt, hogy ismét leomoljanak. Csak az volt a kérdés, hogy mikor. – Oda emberek kellenek! – üvöltötte Lambert, fél mérfölddel arrébb, a hegyoldalban lévı falszakaszra mutatva, amin egyetlen katona sem harcolt. A mamelukok hét mandzsanikot fordítottak felé, s már tekintélyes lyuk is keletkezett a fal közepén, bár túl magasan ahhoz, hogy a várakozó gyalogság elérje. A lehetıséget észrevéve újabb mameluk csapatok indultak arra egy lovascsapat vezetésével, aminek a tagjai aranysárga köntöst viseltek. – Bahrik! – kiáltotta az egyik idısebb lovag a szomszédos toronyban, a lovasokra mutatva. – Édes Istenem, ez ı! – motyogta Lambert a mellvédhez lépve. A tekintete egy hatalmas, aranyszínő köpenyt és csillogó páncélt viselı férfira szegezıdött, aki fekete harci ménjén a testırcsapatot vezette. – Kicsoda? – lihegte Will, miközben újabb követ emelt a hajtógép kanalába, majd elugrott, amikor két lovag elsütötte a szerkezetet. – A Számszeríjász – felelte Lambert. – Hol vannak a katonáink? – üvöltött befelé, a város felé, ahol az emberek félve bámultak ki ablakaikon. Lent, a fazekasmőhely ajtajában észrevette Simont. – Nyergeld fel a lovakat! – kiáltotta a lovásznak. Simon azonnal eltőnt. Will a mellvédhez lépett, onnan figyelte, ahogy Bajbarsz felvágtatott a hegyoldalon a sérült falszakaszhoz. Különös izgalom lett úrrá rajta a mameluk szultán láttán; nem tudta volna megmondani, hogy félelem vagy várakozás. A citadellához felvezetı sáncon néhány helybéli észrevette a veszélyt, és karjukat lengetve, fel-alá ugrálva kiabáltak Lambert csapatának. Lambert némán elkáromkodta magát. A falban újabb lyuk támadt, s egy kı a mögötte lévı legelıre zuhant. – Mit csináljunk? – kiáltotta Will lebukva a feje fölött elsüvítı nyílvesszık elıl. Lambert tehetetlenül nézett körül. – A fenébe!

Will megragadta a vállát. -Lambert! Mit csináljunk? – Felmegyünk oda! – mondta egy hang mögöttük. Will megfordult, és Garint pillantotta meg. A lovag haja a fejére tapadt az izzadtságtól, arca és köpenye mocskos volt. A kardját a kezében tartotta. – Lóra ülünk – folytatta Garin -, felvágtatunk, és tartjuk a rést, amíg erısítés nem érkezik. – Késı! – mondta Robert. – Nézzétek! A fal épp akkor omlott le, amikor odafordultak. Távoli mennydörgés kelt, miközben eldılt, magával rántva két tornyot is. – Istennek szent anyja! – rebegte Lambert elhaló hangon, ahogy a mamelukok Bajbarsz Bundukdári vezetésével elıretörtek a gomolygó porfelhıben. – Áttörtek! Áttörtek! – kezdett kiáltozni az egyik lovag a mellvéden. Az ispotályosok csapata, ami szintén látta a tornyok leomlását, megfújt egy harsonát. Mások is átvették a hangot, s az hamar körbeért a falakon. A mamelukok áttörtek. A város el fog esni. Lambert magához tért. – Lefelé! – kiáltotta a lovagjainak és a fegyvernökeinek. – A lovakhoz! A csapat otthagyta az ostromgépeket és leviharzott a toronyból, csak a sisakokat és pajzsokat kapták fel az egyik szobából. Kirohantak a törmelék borította utcára, ahová Simon kivezette a három lovat, amit sikerült felnyergelnie. Sápadt volt, de gyengéden beszélt a fejüket rázó, fel-felhorkanó állatokhoz. Négy fegyvernök berohant a tágas mőhelybe, hogy segítsen felnyergelni a többit. Ott volt a fazekas, a háta mögött rémült feleségével és három lányával. – Mi történt? – követelte. – Menekülj, te bolond! – viharzott el mellette Lambert. – Jönnek! – kiáltott fel az egyik lovag a hegy felé mutatva. A templomosok és a fazekascsalád arra néztek, amerre mutatott, és látták, hogy a mameluk nehézlovasság sorai széthúzódnak a hegyoldalban. Több helyen készültek megrohamozni a várost. Aranysárga, skarlátvörös és bíborszín köpenyeikben hömpölygı lávafolyamoknak tőntek. Néhányan fáklyát és íjat tartottak a kezükben, de a legtöbben hosszú, csillogó, aranyberakásos, arab feliratokkal díszített kardot. A fazekas fogta rémült feleségét és lányait, feltuszkolta ıket a mőhely hátuljában álló lépcsın egy csapóajtóhoz, amit aztán lezárt maguk mögött. Mások, akik az utcán bámészkodtak, futásnak eretek. Rémült kiáltások harsantak, ahogy az ablakokból nézelıdık észrevették a város felé dübörgı mamelukokat, szétszórva maguk elıtt a juhnyájakat és levágva a hegyoldalban a citadella felé menekülı családokat. Will észrevette, hogy remeg a keze. Megmarkolta falchionját, és a reszketés abbamaradt. – Gyerünk! – kiáltotta, legalább annyira önmagának, mint a többieknek. Odaszaladt egy lóhoz és fellendült a nyeregbe. Az egyik lovag felnyújtott neki egy pajzsot. Garin és Lambert követték a példáját, akárcsak két másik társuk, még két lovat átvéve a fegyvernököktıl. – Hová megyünk? – kiáltott oda az egyik lovag Lambertnek. – Hol van az arcvonal? A fiatal tiszt sápadtan, ajkát szorosan összepréselve megfordult a nyeregben. – Mi vagyunk az arcvonal! – Magasra emelte a kardját, ahogy az elsı mamelukok felbukkantak a szemközti utcákban. – Dem vult! – Megsarkantyúzta lovát és kardját forgatva rohamra indult. Will Garinnal és a másik két lovaggal követte, s közben hallotta, hogy Simon a nevét kiáltja. Csak most jött rá, hogy nincs rajta sisak, de már túl késı lett volna bármit is tenni az ügyben. Felemelte kardját, a kelı Nap elsı sugarai szikrát szórtak a pengén. Skót penge volt, tavak, mocsarak és esık gyermeke, távol született ezektıl a poros, napszítta hegyektıl. A klán kardja volt, apja és nagyapja is forgatta. Könnyek csordultak a szemébıl, ahogy vágtára ösztökélte lovát, és azon kapta magát, hogy felüvölt, miközben az egyik bahri, lobogó aranysárga köpenyében felé rontott.

– A Campbell-klánért! A Campbell-klánért! Az összecsapás brutális volt. Össze sem lehetett hasonlítani a gyakorlótéren folytatott küzdelmekkel. Az ellenfél kivetését megcélzó, visszafogott csapás sohasem lehet olyan, mint a gyilkos szándékú roham. Willt hátravetette az ütés, és ki is esett volna a nyeregbıl, ha nem szorítja a lova oldalát teljes erejébıl mindkét combjával. Mikor szédülve felegyenesedett, a bahri már tovább vágtatott, a pajzsa közepén szilánkos szélő lyuk tátongott, és már majdnem odaért egy másik mameluk lovas. Will ívesen meglendítette kardját, elıredılt és lecsapott. A rozsdás keresztvasú, meglazult markolatdrótú falchion a mameluk felsı karjába mart, a páncéling és az alkarvért között. A férfi felsikoltott, ahogy vér fröccsent a sebbıl, és elveszítve lova fölött az irányítást eltőnt a Will, Garin és a többi templomos körül a város belseje felé hömpölygı emberáradatban. A támadók között volt egy nagy termető férfi, fekete csataménen. Will egy pillanatra látta a kék szempárt és a vicsorgó fogsort, ahogy Bajbarsz mindössze néhány yardnyira elviharzott mellette, aztán egy másik penge lesújtott rá. A vágás lecsúszott a pajzsáról és felsértette a lova nyakát. Az állat oldalra szökkent, összeütközött egy páncélos mameluk lóval. A templomos csatamén oldalra tántorodott és kivetette Willt a nyeregbıl. A lába beakadt a kengyelbe, és felkiáltott, ahogy a ló rázuhant. Valahol fölötte Lambert felsikoltott. Simon a fazekasmőhely ajtajából látta, ahogy Will és Lambert felbukik. Robert és a többi lovag meg fegyvernök, akiknek nem maradt idejük lovat nyergelni maguknak, az épületek fedezékébe rohantak, amikor az elsı mamelukok hangos patacsattogás közepette felbukkantak az utcákon. Üvöltve figyelmeztették a környékrıl menekülni próbáló lakosokat, hogy kövessék a példájukat. Néhányan megfogadták a tanácsot, és bevették magukat a tornyokba, vagy meglapultak a falak mellett. Mások vak rémületükben tovább futottak. İket levágták az elsı katonák. Koponyájukat és hátukat felhasították, majd a következı sorok patái eltiporták ıket. Robert kivont karddal állt Simon elıtt. Az egyik mameluk lovas feléjük vágott, de a többségük nem foglalkozott a szétszóródott lovagokkal és lakosokkal, hanem tovább vágtatott a város belseje felé. A patacsattogás és a menekülık sikolyai között egyre több Allahu akbar! harsant. Simon dermedt kábulatban nézte, ahogy az utcákat elözönlik a mamelukok, aztán felkiáltott, amikor meglátta, hogy Will leesik a nyeregbıl. Félrelökte Robert-t és futásnak eredt. Robert figyelmeztetıen ráüvöltött, ahogy két lovas üldözıbe vette a lovászt. Simon térdre rogyott, eltakarta a fejét a két kezével, és a lovasok kardjai a levegıben suhantak el, alig néhány hüvelykkel a feje fölött. Amikor tovább vágtattak, Robert kirontott és visszarángatta Simont az ajtóhoz. Simon Will nevét kiabálva kapálózott. – Nem segíthetsz rajta! – Robert megrémült a lovász heves ellenállásától. Odavágta Simont az ajtófélfához. – Levágnak, mint egy disznót, te bolond! – Nem halhat meg! – üvöltötte Simon, megpróbálva félrelökni Robert-t. Barna szeme kitágult, vadul csillogott. Az arcán könnyek patakzottak. – Az én hibám, hogy itt van! Az én hibám! Újabb és újabb mameluk lovasok dübörögtek el mellettük. A levegıben közeli és távoli sikolyok szálltak az elsı füstgomolyokkal, ahogy a katonák fáklyákat vetettek a háztetıkre. – Mi a fenérıl beszélsz? – kiáltott rá Robert Simonra. – Elwen nem hagyta volna el, ha tudott volna a méregrıl. Hazudtam neki, hogy elhagyja. Hazudtam, hogy ellene fordítsam. Elveszítette volna a lovagi köpenyt, ha feleségül veszi! De azt nem akartam, hogy idejöjjünk! – Simonból zokogva buktak elı a szavak. – Tudtam, hogy Will soha... De én...! – Püfölni kezdte Robert mellkasát az öklével, de már elfogyott az ereje. – Régebb óta szeretem ıt, mint Elwen! Robert döbbenten meredt Simonra, aztán kiáltás harsan mögöttük az utcán. Simon felismerte a hangot és felkapta a fejét. A könnyein át egy elmosódott fehér lovast látott feléjük vágtatni. Kitisztult a látása, és rájött, hogy két lovag ül meg egy lovat. Garin ült

elöl, kezében véres karddal, mögötte pedig Will. Robert meglepett örömmel felkiáltott. Velük volt még az egyik lovag, aki elvágtatott, és tíz teuton lovag fekete keresztes fehér tunikában. Többen megsebesültek közülük. A szomszédos utcákból eltőnt a mameluk lovasság, csak néhányan hevertek a menekülés közben lemészárolt lakosok holttestei között. – Lambert? – kérdezte Robert, elkapva Garin lovának a kantárját. – Halott – ugrott le Garin a nyeregbıl. A teutonok is leszálltak, lesegítették sebesült bajtársaikat is. Az a pár templomos, aki Robert mellett maradt Lambert csapatából, szintén csatlakozott hozzájuk. – Ok segítettek – biccentett a német lovagok felé Garin. – Hol vannak a mamelukok? – nézett körül Robert az utcákon, amikre kísérteties csend ereszkedett. – A lovasság a város belseje felé vette az irányt – felelte az egyik teuton, közelebb lépve. – Nincs sok idınk. Hamarosan elfoglalják a kapukat, és az egész seregük betör. Semmit sem tehetünk. – Mit beszélsz? – csusszant le Will a nyeregbıl. – Adjuk meg magunkat? – Ha meg is próbálnánk, nem hiszem, hogy a szaracénok elfogadnák a megadásunkat. A hegyoldalban voltunk, nem messze innen. Ez nem csata, ez mészárlás. Mindenkit megölnek, akit csak találnak. – A teuton letörölte a vért, ami a fejét ért vágásból csorgott a szemébe. Will észrevette, hogy remeg a keze. – Próbáljunk meg eljutni a preceptóriumba – javasolta Robert -, vagy a citadellába. – Azzal elkéstünk – felelte a teuton. Azok felé az utcák felé intett, melyek a lerombolt falszakaszhoz vezettek, ahol a mamelukok betörtek; csak azon az oldalon juthattak fel a citadellához. A résen viszont egymás után sorjáztak be a mamelukok gyalogos századai, és indultak el lefelé a hegyoldalon. – Nem juthatunk át. – Akkor mit csináljunk? – kérdezte az egyik fegyvernök halálra váltan. – Fussunk az életünkért – felelte a teuton. – Igaza van – helyeselt Garin. – Nincs esélyünk, ha maradunk. Megkeressük az egyik alagutat. – Oda indultunk mi is – bólintott a teuton. – Van egy nem messze innen. Keresztülvezet a falak alatt, és a Szilpiusz lejtıi alatt, egy barlangban ér véget. A mellvéden eljuthatunk a bejáratához. Az alagútban megvárjuk, míg leszáll az est, aztán a völgyön át megszökünk. – De mehetünk északra is – szólt közbe egy fegyvernök -, Bagraszba, vagy... – Bajbarsz csapatokat küldött arra – vágott a szavába Robert. – Menjünk! – kiáltotta az egyik teuton, a kardlapja csapásaival szétkergetve a lovakat. – Gyertek, ha velünk tartotok – mondta a lovag Willnek, Garinnak és Ro-bert-nek. Azzal csatlakozott testvéreihez, és futásnak eredt a városfal felé. – Ha elmegyünk, senki sem marad, aki segítene ezeken a szerencsétleneken – mondta Will Robert-nek. – Nem futamodhatunk meg! – Mi mást tehetnénk? – kérdezte Robert élesen. – Ébredj fel! – bökdöste meg Simont, aki még mindig döbbenten állt az ajtófélfa mellett. – Gyertek! – kiáltott oda a többieknek. Kivont karddal elindultak az utcán a teutonok nyomában, akik közben eltőntek a szemközti toronyban. Egy fegyvernök egy kalapácsot nyomott Simon kezébe, amit a lovász zsibbadtan megfogott. – Élni akarsz, Will? – kiáltotta Robert. Kardjával a sebesen közeledı mameluk gyalogosok felé mutatott. – Ideje eldönteni! Will Robert-rıl a kezében tartott véres kardra nézett. Száfednél az apja és a lovagok a halált választották. Will azonban tudta, hogy nem lelne nyugalomra a sírban. Nem érezte még befejezettnek az életét. Everard, Owein, az apja, a rend, az Anima Templi – mind valamilyen irányba lökte. De belefáradt, hogy megmondják neki, miért harcoljon, milyen szabályok szerint éljen, hiszen látta, hogyan változnak a szabályok emberrıl emberre, csoportról

csoportra, s látta, hogy az esküket és ígéreteket következmények nélkül meg lehet szegni. Akármit is választ, háborút vagy békét, megbocsátást vagy bosszút, az semmit sem jelent, ha nem maga választja. És választani akart. Élni akart. – Gyere! – kiáltotta Robert. Will futásnak eredt. A város, amit az elsı keresztesek hét hónapos ostrom után tudtak elfoglalni a törököktıl, mindössze négy nap alatt lett a Bajbarszé. Az emberek eltorlaszolták házaik bejáratait, a gyerekeket a pincékbe vagy az ágyak alá bújtatták. Mások, látva a felgyújtott épületek fölött gomolygó füstöt, otthonaikat otthagyva a citadellába menekültek. Csak maroknyian jutottak át a katonák sorain. Néhánynak sikerült elérnie a Szent Péter-barlangig, amiben az elsı keresztények tartották titkos összejöveteleiket, majd késıbb az üldözések elıl rejtızködtek. Odabent szorosan összebújtak: papok, katonák, földmővesek, kereskedık, szajhák és csecsemık. Lélegzetük és verejtékük szaga betöltötte a sötétséget, miközben sorra elestek a kapuk, és beözönlıitek a városba a mamelukok. Bajbarsz ezután bezáratta a kapukat, hogy senki se szökhessen meg. A lovagok és a városi ırség katonái elhagyták a posztjukat, ahogy elfogyott a reményük és a bátorságuk. Néhányan próbálták megadni magukat, de a mamelukok azt a parancsot kapták, hogy mindenkit, akit az utcákon találnak, hányjanak kardélre. Az elhagyott vagy elárvult gyerekek a küszöbökön sírtak, miközben a lovasság vértıl csöpögı karddal végigdübörgött az utcákon. A nemzedékek óta a keresztények között élı muszlimok arabul könyörögtek az életükért, de a fosztogató katonák süketek voltak az esdeklésükre. A csatától megrészegülve, barátaik és ellenségeik vérétıl borítva, fülükben csengı csatakiáltásokkal a mamelukok elfoglalták Antiochiát. És megtörték. A kezdeti mészárlás és az utcák megtisztítása után a katonák a templomok és a paloták felé özönlöttek, levágták a papokat meg a szolgákat, kincseket keresve felforgatták a szobákat, levizelték az oltárokat, letépték a feszületeket, elégettek az evangéliumokat. És a tőz és az öldöklés közepette nıket becstelenítettek meg és férfiakat kínoztak. A Szent Péterkatedrálisban felnyitották az egyházatyák sírjait és kidobálták a holttesteket. Súlyos aranygyőrők és drágakövek hullottak a földre, ahogy a csontok eltörtek, vagy porrá zúzódtak a katonák csizmái alatt. Egy fıesperes bevette magát a katakombákba, de leütötték a betörı mamelukok. Az egyik harcos lábába kapaszkodva könyörgött, hogy kíméljék meg apja maradványait. A katonák röhögve kihúzták az oszlott tetemet a sírjából, és szétszórták a sírkamrában. Aztán az egyikük az apja koponyájával agyonverte az esperest. Bajbarsz a haldokló város központjában, egy tágas római villában állította fel a fıhadiszállását. Miközben a szökık felé hajolt az udvaron, ami tele volt az emberei által egy helyre hordott holttestekkel, odament hozzá az egyik kormányzója. Bajbarsz kardforgató karja sajgott, a csípıje pedig hasogatott, ahol egy templomos felsértette a kardhegyével. A levegıt megülte a füst, a torka teljesen kiszáradt. A kormányzó megvárta, míg Bajbarsz végez a mosdással, mielıtt megszólalt. – A citadellában lévı keresztények megadták magukat, uram. – Mondd meg nekik, hogy elfogadjuk a megadásukat. Tegyék le a fegyvert, és nyissák ki a kaput. – Szabadon elvonulhatnak, uram? – hajolt meg a kormányzó. – Nem – emelt a szájához egy kis vizet a két tenyerében Bajbarsz. – Akik életben maradtak, azok rabszolgák lesznek. A katonák holnap kiválaszthatják, akikre igényt tartanak, a többit eladjuk. – Rálépett valamire, lenézett. Egy kis rongybaba volt az. Lehajolt és felvette, azon töprengve, vajon tetszene-e Barakának. – És a kincsek? – kérdezte a kormányzótól. – Olyan sokat zsákmányoltunk, hogy szerintem szekérszámra kell majd osztogatunk – felelte a kormányzó. Bajbarsz a babát forgatta nagy kezeiben. Úgy vélte, inkább lányoknak való játék lehet. Miközben erre gondolt, megpillantotta egy gyermek testét a halottak között. A kislány fekete

haján vér csillogott. Valamivel fiatalabbnak tőnt, mint a fia. Bajbarsz látta, hogy a kormányzó várakozva nézi. – Mi az? – Azt mondtam, uram – válaszolta a kormányzó óvatosan -, olyan sok kincset zsákmányoltunk, hogy talán el sem tudjuk szállítani, de biztosra veszem, megoldjuk valahogy. – Helyes. – Bajbarsz megrázta magát. – A rabszolgákkal együtt szétosztjuk holnap a katonák között. Miközben a kormányzó meghajolt és elment, Khadir surrant oda a szultánhoz. A jövendımondó szürke kaftánja vérfoltos volt. – Uram – vetette magát a porba Bajbarsz lába elıtt -, szeretnék egy rabszolgát. Bajbarsz megfogta a jövendımondó állát és felemelte a fejét. – Hol az a veszély, amit megjósoltál? – intett a lángokban álló város felé. -Úgy látom, tévedtél. Khadir tejfehér szeme megcsillant a füstön keresztültörı napfényben. – A jövı nem hajlandó felfedni magát, uram – mondta komoran. Bajbarsz hallgatott egy sort, majd odadobta neki a babát. – Tessék. Itt egy rabszolga. Khadir úgy vetette magát a babára, mint egy macska az egérre. Leült, a karjában ringatta, és gügyögı hangokat hallatva az orrához emelte, hogy megszaglássza. Bajbarsz odaintett az egyik bahrinak, aki a villa kapuja mellett állt ırt. – Hozz egy írnokot, és hozd ide Manselt! Rá akarok bízni egy üzenetet. Bohemond herceg bizonyára tudni szeretné, mi történt a városával. – A harcos bement a villába, Bajbarsz pedig a többiek felé fordulva a holttestekre mutatott. – Ezeket égessétek el – csattant fel -, mielıtt jönnek a legyek!

40.

Temple, Akkon Kr. u. 1268. június 15. Simon az istállóudvarban töltötte fel friss vízzel a lovak itatóját, s észrevette Willt. A lovász letette a vödrét, megtörölte kezét a tunikájában. A szíve olyan hevesen vert, hogy szinte már fájt, legszívesebb besurrant volna az istállóba, hogy ott várja meg, míg Will eltőnik. De aznap nem tehette. Will körülnézett, amikor meghallotta Simon kiáltását. Elmosolyodott, és üdvözlésre emelte a kezét, de a lovász látta, hogy elıbb bosszús kifejezés fut át az arcán. Simon gyomra görcsbe rándult. Ismerte az érzést: ezt érezte, ahányszor csak meglátta Willt, már gyerekkoruk és a New Temple-ben töltött évek óta, csak most cseppet sem volt kellemes, mert félelemmel keveredett. – Mi az? – kérdezte Will, miközben Simon odament hozzá. – Hogy vagy? – mosolygott Simon. – Napok óta nem láttalak. Amióta visszajöttünk. – Jól vagyok. – Wll felnézett a lenyugvófélbe forduló Napra. Egész nap hıség volt, fullasztóvá vált a levegı. Az istállóból forrón, csípısen áradt a trágya és a széna szaga. – Akarsz valamit? A hangja nem volt barátságtalan, de közönyös szavai döfésekként érték Simont. – Everard járt erre nemrég, téged keresett. Azt mondta, ha látlak, mondjam meg, hogy menj el hozzá. – Elmegyek. – Will sarkon fordult. – Azt mondta, fontos – tette hozzá Simon kétségbeesetten, barátja hátához szólva. – Biztos várhat egy-két órát. – Miért? – harapta be az ajkát Simon. – Hova mész? Majdnem vesperás van.

– Dolgom van. – Tudok segíteni? – Nem. Simon nézte, ahogy Will elment. Jó ideje nem voltak rendben köztük a dolgok, de Antiochia óta minden rosszabb lett. Balsejtelem gyötörte, hogy mi lehet ennek az oka, de Robert biztosította, hogy nem arról van szó. Mindnyájukat megváltoztatta a csata és az azt követı utazás, ám amíg az antiochiai menekültek nagy részének jobb lett a hangulata Akkonhoz közeledve, Will egyre inkább magába fordult. A szedett-vedett csapat dél felé vánszorgott a köves síkságon. Napközben füst ülte meg mögöttük a látóhatárt, alkonyat után sőrő sötétség vette körül ıket. Simon több éjszaka is hallotta a sebesültek jajszavai és a bajtársaikat vigasztalni próbáló katonák suttogása közepette, hogy Will beszél álmában. Esküdni mert volna, hogy Elwen nevét lehelte, lágyan, mint egy sóhajt. Elwen. Ez a név kıként lógott a nyakában, bőntudattól, félelemtıl és féltékenységtıl súlyosan. Visszament a vödréért. – Tudod, mit kell tenned – morogta magában. – Tedd meg, légy túl rajta! Simon megkérte az egyik fegyvernököt, hogy fejezze be a munkáját, és elment a hivatalnokok épületébe, majd Robert-hez. Robert a szállásán volt, kezet mosott vesperás elıtt. Összeráncolta a homlokát, amikor ajtót nyitott és meglátta Simont, kezében pennával és pergamennel. – Mit akarsz? – kérdezte, miközben a lovász odament hozzá. – Beszéltél Will-lel? – kérdezte Simon. Körülnézett, hogy egyedül vannak-e a szobában. – Nemrég láttam – felelte Robert, bezárva az ajtót. – Nem – fordult felé Simon -, úgy értem, a... – Leszegte a fejét, aztán erıt vett magán, és felemelte. Most semmi értelme nem volt színlelnie; az, amit éveken át rejtegetett, most kiszabadult a ketrecébıl. Csak remélhette, hogy a halál közelében Robert-nek tett vallomása nem fog visszatérni, hogy felfalja ıt. – Arról, amit Antiochiában mondtam. – Ó! – nézett rá feszengve Robert. – A szavamat adtam, hogy nem fogok. – Olyan rideg volt velem. – Nem meglepı. Will nagyon sok mindent elveszített az elmúlt években. Az apját, Elwent, aztán ott volt Garin árulása is. Idı kell, hogy megeméssze. – Szerintem több kell neki. – Simon tétovázott, majd Robert felé nyújtotta a pennát és a pergament. – Ezért akarlak megkérni, hogy tégy meg valamit értem. Szőz Mária-templom, Akkori, Kr. u. 1268. június 15. Will átvágott a pisai negyeden, végig a Háromkirályok útján. Madarak keringtek a rózsaszín égen, felrebbenve a Szent András-templom tornyáról, amikor a harangok vesperásra kezdtek kongani. A többi templom is gyorsan átvette a hívást, míg az egész várost be nem töltötte a harangzúgás, amirıl azt beszélték, egy mérföldre is elhallatszik a tengeren. A szők utcákat szegélyezı épületek ragyogtak a naplemente fényében, az ablaküvegek pedig aranyszínben izzottak, olyan fényesen, hogy nem lehetett rájuk nézni. Will továbbment, s a harangszó lassan elhalt. A piactér üres volt, a kövezetét trágya és gyümölcshéj borította, s egy elhagyott selyemkendı bágyadtan lengedezett a tenger felıl fújó meleg, sós illatú szélben. Közelgett nyárközép napja. Párizsban hamarosan kezdıdik a nyári vásár és ünnepségsorozat. Már összeállították a bajvívók listáját is a lovagi tornára. A lányok szalagokat fontak a hajukba. Will átment egy nyílt téren, amire kék és zöld vásznak vetettek árnyékot, és átért a velencei negyedbe. Templomosként gond nélkül átjutott a fallal körülvett kerületek kapuin. Amikor a közönyösen biccentı ırök intettek, hogy tovább mehet, szapora léptekkel a Szőz Mária-

templom felé vette az irányt. Mire megérkezett, már majdnem vége volt a misének, épp az áldozásnál tartottak. Besurrant, a gyülekezettel együtt elmondta a Miatyánkot, majd megvárta, hogy kisorjázzanak az emberek. Néhányan még maradtak, letérdelve imádkoztak, miközben a pap levette az oltárról az áldozókelyhet és lesöpörte az ostyamorzsákat. Will tekintete megállapodott egy lehajtott fejen az elsı sorban. Végigment a padsorok közötti folyosón, el a Szőzanyának szentelt oltár mellett, ami körül többtucatnyi gyertya égett. Ilyen fogadalmi felajánlásokat gyújtottak Akkonban mindenfelé, mióta megérkezett Bohamond herceg üzenete Antiochia elestérıl. A hír épp Will és a többi lovag elıtt ért Akkonba, s a város már gyászolt, amikor beléptek a kapun. Felvett egy gyertyát az oltár mellett heverı halomból, meggyújtotta egy másik lángjáról. Miután elhelyezte a gyengéd tekintettel lenézı Mária márványszobra elıtt, odament az elsı sorhoz, és leült az imádkozó alak mellé. – Te kiért imádkozol? – kérdezte Garin, felemelve a fejét. Will elengedte a füle mellett a kérdést. – Minden készen áll? Garin tétovázott, aztán bólintott. – A vestibulumban van. A pap be fog engedni minket. – Megbízhatunk benne? – Ma este láttam elıször. A besúgóm akarta, hogy ıt válasszuk. – Garin lehalkította a hangját, és a papot figyelte, aki kiment a kórus ajtaján. – De segítıkésznek tőnt. A rend Velencét támogatta a Genova elleni háborúban, akik mellett viszont az ispotályosok álltak. Ha jól tudom, megmentettük az egyik testvérét az utcai harcokban. – Komolyan azt hiszed, hogy sikerülhet? – Ugye nem akarsz most meghátrálni? – ráncolta össze a szemöldökét Garin. – Nem, túl sok mindent veszítettem már emiatt az átkozott könyv miatt. Véget akarok vetni az ügynek. Csak biztos akarok lenni benne, hogy tudod, mit csinálsz. Mi van a szolgával? Honnan tudod, hogy nem csapdába vezet minket? – Önként ajánlotta fel a segítségét. Elmondta, hogy kérte, fegyvernök lehessen az ispotályosoknál, de elutasították, amitıl nagyon dühös lett, mert már tizenkét éve szolgálja a nagymestert. Öreg, szegény és keserő. Én csak lehetıséget kínáltam neki a haragja kieresztésére. – Garin vállat vont. – Meg egy kis pénzt. Mindenkinek vannak vágyai, Will. Csak azt kell tudni, hogy milyen húrokat kell megpengetni, hogy elárulják ıket. – Ezt a trükköt Rooktól tanultad? Garin nagyot sóhajtott. – Igazából azt akarod tudni, hogy bennem megbízhatsz-e, igaz? – Nem, Garin – nézett egyenesen a szemébe Will. – Benned soha nem fogok megbízni. De biztos akarok lenni benne, hogy simán fog menni a dolog. Ha a szolga az igazat mondta, és a könyvet nemsokára biztonságosabb helyre viszik, akkor ez az egyetlen esélyünk, hogy megszerezzük. – Nem hiszed el, hogy megváltoztam? – nézett le a kezére Garin. Will türelmetlenül sóhajtva hátradılt. – Emlékezz, én kerestelek meg az ötlettel! – hajolt közelebb Garin. – Everard-nak is megvolt a saját terve a könyv visszaszerzésére. – Nos, az alapján, amit mondtál, az ı terve egyáltalán nem mőködött. Will nem felelt. A visszatérése után tudta meg, hogy az Anima Templi két zsoldost küldött az ispotályosok erıdjébe, hogy visszaszerezzék a Grál könyvét. A zsoldosok nem tértek vissza, s egy héttel késıbb, Akkon urainak a győlésén Hugues de Revel figyelmeztette a többieket, hogy tolvajok próbáltak betörni a kincstárukba. Elfogták ıket, mondta az egybegyőlt vezetıknek, de még a vallatásuk elıtt szökni próbáltak, és végeztek velük. Everard hiába akarta kétségbeesetten visszaszerezni a könyvet, tudta, hogy nem küldhet újabb embereket az ispotályosok erıdjébe, és kénytelen volt várni. – Az én tervem beválhat – tette hozzá Garin. Felpillantott Willre. – És ha magamnak

akarnám megszerezni a könyvet, szerinted szóltam volna neked? Nem inkább egyedül csinálnám? – És mi van Rookkal? Nem lesz dühös, amikor rájön, hogy Everard-nak szerezted vissza, nem neki? Garin kerülte Will vádló tekintetét. – Megmondtam már, nem volt más választásom, mint neki dolgozni. – Ha fenyegetett, akkor szólhattál volna valakinek a rendben. Megállíthatták volna. – De elıbb megölte volna az anyámat! – Garin lehalkította a hangját. – Figyelj, Will, megmondtam, hogy végeztem vele. Nem tudom, mi mást mondhatnék. – Kezdhetnéd az igazsággal. Nem hiszem el, hogy semmit sem tudsz róla. Elıször is, honnan tud a könyvrıl? – Nem tudom! – állította Garin. Benyúlt az övén lógó erszénybe. – Nézd csak – vett elı egy kis bronzkorongot -, emlékszel rá? Will morogva átvette a tárgyat. Meglepetten nézte. A rend pecsétje volt az; egy bronzcsat, ami két lovagot ábrázolt, egy lovon. – A torna után adtad nekem. Te gyıztél, én vesztettem, de nekem adtad a díjat. – Garin idegesen figyelte Willt, remélve, nem veszi észre, hogy ez a kitőzı nem az, amit annak idején elnyert. Azt, amelyiket Willtıl kapta, már évekkel azelıtt bedobta a Temzébe. – Vissza akarom adni. Hogy bebizonyítsam, hogy megváltoztam. Will tétovázott, aztán visszaadta a kitőzıt. – Megmentetted az életemet Antiochiában, amiért hálás vagyok, de mi már soha nem leszünk barátok, Garin, és nem tudok neked megbocsátani azért, ami... – Az állkapcsa megfeszült, elfordította a fejét. – .. .ami Párizsban történt. Garin összeszorította a száját, aztán visszatette a kitőzıt az erszényébe. – Megértelek – mondta halkan, miközben kinyílt a vestibulum ajtaja és a pap odaintett nekik. Odabent sőrő tömjénfüst ülte meg a levegıt. A pap egy nagy ládára mutatott. – Erre! – intette közelebb ıket. Erıs akcentussal beszélt. – Az a férfi ma reggel hozta, és itt hagyta. Azt mondta, minden benne van, amire szükségetek lesz. – Köszönjük – biccentett Garin. A pap viszonozta a biccentést. – Öltözzetek át. A ruhátokat itt hagyhatjátok. Ma éjjelre nyitva hagyom az ajtót. – Egy kis ajtóra mutatott. – Arra is kimehettek. Kövessétek az utcát a falig. Ott beértek a zsidó negyedbe, azután pedig elmentek a fürdık elıtt. Onnan már látszik az ispotályosok erıdje. A pap kiment a vestibulumból, Garin pedig felnyitotta a ládát. Két szépen összehajtogatott fekete kabátot vett ki belıle, mellükön és hátukon fehér kereszttel. Az egyiket átadta Willnek, a másikat felvette. Will levetette fehér köpenyét. Garin kivett egy összetekert pergament a láda aljából. Miközben szétnyitotta, valami kiesett belıle és megcsendül a padlón. Garin lehajolt és felvette. Egy kulcs volt az. Az erszényébe dugta, és szemügyre vette az ispotályos erıd hevenyészve felvázolt, egyszerő alaprajzát, amin egyértelmően megjelölték de Revel nagymester szobáját és a vasládát. Will és Garin betették a fehér köpenyeket a ládába, és elindultak a sötét utcákon. Könnyőszerrel követték a pap útmutatását, hamarosan odaértek az ispotályosok erıdjéhez. Will visszafojtotta a lélegzetét, amikor megállították a kapu elıtt, de ahogy az ırök felemelt lámpásaik fényénél megpillantották a kabátjukat, továbbengedték ıket. Nemrég fejezték be a vacsorát, az erıdben nagy volt a nyüzsgés. Will és Garin céltudatosan haladtak a szolgák, küldöncök és fegyvernökök között. Udvariasan biccentettek a lovagoknak, akikkel találkoztak, s azok viszonozták a köszöntést. Az ispotály, akárcsak a Temple, nagy erıdítmény volt, sokan megfordultak benne, így senkinek sem tőnt fel két ismeretlen arc. A fıépületbe érve meg kellett állniuk egy kivilágított folyosón, hogy lopva megnézzék a

térképet, de azután könnyen megtalálták a legmagasabb toronyba vezetı lépcsıt, aminek a legtetején helyezkedett el a nagymester szobája. A templomból odavezetı úton megegyeztek, ha találnak valakit a szobában, azt fogják mondani, személyes ügyben keresik a nagymestert. Tétovázás nélkül indultak meg felfelé a lépcsın, hogy ne keltsék fel senki gyanúját, akivel találkoznak. Mindeddig úgy tőnt, a tervük kiválóan mőködik. Will csak amiatt aggódott, hogy mit csinálnak, ha összefutnak Nicolas de Navarre-ral. A lépcsı tetején boltíves folyosóra jutottak, aminek két végében, jobbról is és balról egyegy kétszárnyú ajtó állt. Miután megnézték a térképet, jobbra fordultak. A körívben kanyarodó falba vágott magas ablakokon át lélegzetelállító kilátás nyílt a városra, ami fáklyák és a sápadt félhold fényében fürdött. A zárt ajtó alatt halovány gyertyafény szőrıdött ki. Garin biccentett Will-nek, aki bekopogott a sötét fán. Vártak. Néhány másodperc múlva Will újra kopogott. Most sem kaptak választ. Óvatosan megnyomta az egyik ajtószárnyat, mire az nyikorogva kinyílt. A szobát a középen álló nagy asztalon égı néhány gyertya világította meg, az asztal mögött pedig Will azonnal megpillantotta a vasládát. A falak mentén márványoszlopok támasztották alá a tetıt, közöttük pedig ugyanolyan boltíves, magas ablakok nyíltak, mint a folyosón. A gyertyák vetette fénykörön kívül félhomály borult a helyiségre. Will belépett, Garin követte, aztán mindketten megtorpantak. – Mi a baj? – súgta Garin. Will az asztalra mutatott. Összevissza ledobált pergamenek és pennák borították, sıt mellette, a padlón is hevert néhány. – Lehet, hogy mindig ilyen – súgta elıre Garin Will válla fölött. – Ispotályo-sok. Menjünk! – Elırelépett Will mellett, s erszényébıl elıvéve a kulcsot a ládához sietett. Will homlokráncolva várta, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Több ládát és egy szekrényt is látott. Mindegyiket felnyitották, a tartalmukat feltúrták. A szobát doh– és izzadtságszag ülte meg. – Garin! – szisszent fel figyelmeztetıen Will. Garin a kulccsal a kezében a láda felé nyúlt, aztán megdermedt. – Nyitva van – mondta homlokráncolva. Eltette a kulcsot, és megemelte a ládafedelet, ami csikorogva felnyílt. – A fenébe! – nézett Willre. – Nincs itt. Jobbfelıl egy árnyék szökkent elı az egyik oszlop mögül. Garin rémülten felkiáltott, ahogy az összegörnyedt alak rávetette magát. A támadó rozsdabarna köpenye lobogott, vicsorgó szájából bőzhödt lehelet csapott fel, tırét magasra emelte. Mielıtt Garin megmozdulhatott volna, Rook elkapta, megpördítette és a torkához szorította a pengét. – Azért, mert nálam van, te hülye kis féreg! Will megpillantotta a pergamenkötéső, aranyozott címlapú könyvet a férfi övébe dugva, aki a bordélyban megkínozta. Már a hangjáról és a szemérıl is felismerte, hogy Rook az. Kardot rántott. – Leteszed – nézett rá Rook -, vagy elvágom a torkát! Will tétovázott, Garin pedig feljajdult, ahogy Rook végighúzta a pengét a bırén. Vékony vérpatak kezdett csordogálni a lovag nyakán. – Tudod, hogy megteszem! – Rendben – tette le a kardot a padlóra Will. – Ne oda! – mordult fel Rook. – Oda, azokhoz a ládákhoz. Nem akarom, hogy egyszer csak felkapd. Will engedelmeskedett. – Menj vissza a helyedre! Will visszament, és közben Rookot nézte. A férfi elvette és a mögötte lévı szınyegre dobta Garin kardját.

– Nos, szépen vagyunk! – mondta Garinnak. – Tudtam, hogy el fogsz árulni. – Nem árultalak el! – Garin szaporán kapkodta a levegıt a félelemtıl, és Willre nézett. – Felhasználtam Campbellt, hogy megszerezze a könyvet, hogy aztán visszavigyem neked Londonba, ahogy megbeszéltük. Will szeme összeszőkült. Elırelépett. – Maradj ott! – csattant fel Rook, hátrébb húzva Garint. – Hazudik. Soha nem tudtál hazudni, igaz, de Lyons? Will mozdulatlanul állt. Észrevette, hogy Garin keze lassan az erszénye felé kúszik. – Én viszont nagyon jól hazudok – folytatta halkan Rook, nem látva Garin kezét. – Mondhatni, értek hozzá. – Felkuncogott. – Mint a zártöréshez is. – Mirıl beszélsz? – kérdezte Garin fojtott hangon. – Ó, ezt nagyon fogom élvezni! Nevezhetjük fizetségnek azért, mert ide kellett jönnöm, hogy rendbe tegyem a dolgokat. És miután elmondtam, te meg a barátod bebújtok abba a ládába, én meg eltőnök innen. – Hangosan felnevetett. – Bárcsak láthatnám a nagymester arcát, amikor megtalál benneteket a kincsesládájában! Azt hiszem, sokáig élvezhetitek majd a pincéje vendégszeretetét! – Megkeményedett a hangja. – És hálásak lehettek, hogy egyáltalán meghagyom az életeteket. Legalábbis egyelıre – súgta Garin fülébe. – Hol is tartottam? O, igen! Emlékszel arra az éjszakára, amikor eljöttünk Párizsból? Véres voltam, és amikor megkérdezted, mitıl, azt mondtam, hogy megvágtak. Will a szeme sarkából látta, hogy Garin benyúl az erszényébe. Rook Garin arcához nyomta borostás képét. – Hazudtam. Nem az én vérem volt. Hanem azé a szajháé, Adeláé. – Micsoda? – dermedt meg Garin. – Leszúrtam, mint egy disznót – rotyogott Rook. – Akkor éppen a tırömmel. – Nem hiszek neked – suttogta Garin, de az arca másról árulkodott. Rook odatolta a száját Garin füléhez. – És amíg ezen gondolkodsz, képzeld csak el, mit fogok csinálni az anyáddal, amikor visszamegyek Angliába. – Forró leheletétıl párás lett Garin arca. – Azt hiszem, remekül fogok szórakozni. Garin kirántotta a kezét az erszényébıl. Will valami fémeset látott megcsillanni Garin felcsapó markában. Rájött, hogy a tornán nyert kitőzı az. Garin beledöfte a tőjét Rook szemébe. Vér fröccsent a sebbıl. Rook felüvöltött. A tırt elejtve, két kezét a szemére tapasztva hátratántorodott. Garin hagyta, hogy a kitőzı a padlóra essen, inkább az ívelt pengéjő tırt kapta fel. Örült dühvel vetette magát Rookra, ott döfte, ahol érte, gondolkodás, mérlegelés, célzás nélkül. Rook üvöltve összerogyott és a padlón vonaglott, egyik kezét a szemére szorítva, a másikkal a záporozó döféseket próbálva hárítani. A selyemszınyegre és a meszelt falra hosszú csíkokban fröccsent a vér, ahogy Garin tovább szabdalta, újra és újra felemelve a tırt. – Te fattyú! – sikoltotta. – Te mocskos fattyú! Sikolyaik és üvöltéseik visszhangot vertek a szobában. – Garin! – kiáltotta Will, odarohanva hozzájuk. Garin megpördült és Willre emelte a tırt. Aztán kitisztult a tekintete, a válla megroggyant. – Be kell fejeznem. Will tétovázott, aztán bólintott. Garin felemelte a tırt, és lesújtott, mindössze egyszer. A félig eszméletlen Rook nem is érezte a szívébe fúródó acélt. Will kirántotta a vérfoltos könyvet Rook övébıl, aztán felnyalábolta Garint. – Hozd a kardod! Felkapta a falchionját és az ajtó felé rohant, de megtorpant, amikor Garin nem követte. A lovag Rook holttestét bámulta. Will odaugrott hozzá, megragadta a karját és kirángatta az

ajtón, végig a folyosón, majd le a lépcsın. Mikor leértek, futó lábak dobogását hallották közeledni. Will beugrott egy ajtón egy üres szobába, Garint is magával rántva. Amikor a lábdobogás elhalkult, résnyire nyitotta az ajtót, s még látta eltőnni egy lovag hátát a lépcsın. – Gyere már! – sürgette Garint, aki zsibbadtan követte a balzsamos éjszakába. Nicolas de Acre a fı udvaron volt, amikor meghallotta a toronyból kiszőrıdı halk sikolyokat. Odakiáltott két lovagnak, és velük együtt berohant a fıépületbe, majd fel a lépcsın, a nagymester szobájába. Amikor beléptek, az egyik lovag felkiáltott: meglátta a holttestet a mellkasából kiálló tırrel, és egy pillanatra azt hitte, a nagymester az. Nicolas a kardját kivonva átkutatta a szobát, miközben a másik két lovag megvizsgálta a holttestet. – Ki az? – kérdezte eltéve kardját és odalépve hozzájuk, miután nem talált senkit. – Nem közénk tartozik – felelte az egyik lovag. Nicolas homlokráncolva közelebb hajolt a tetemhez. Az arcát és a felsıtestét vér borította, rettenetesen összeszabdalták. – Fújassatok riadót! – mondta Nicolas, odalépve a ládához. – Akárki is ölte meg, még itt lehet. – Kinyitotta a ládát, és elkáromkodta magát, amikor meglátta, hogy üres. Épp a holttestet kutatta át, amikor megérkezett a nagymester. – Mi történt? – követelte de Revel. Beviharzott a szobába, majd megtorpant a véres holttest láttán. Nicolas felállt. – Uram, elvitték a Grál könyvét. – Hagyjatok magunkra! – intett a nagymester a másik lovagnak. – Ki vitte el? – követelte, amikor a társuk kiment. – És ez kicsoda? – mutatott a holttestre. Nicolas a nagymesterhez fordult. – Talán újabb zsoldos, akit a templomosok küldtek. – Nem tudjuk biztosan, testvérem, hogy bárkit is a templomosok küldtek. – Ki más küldte volna ıket, uram? – állította Nicolas makacsul. – Everard a városban van. A saját szememmel láttam. Tudja, hogy nálunk van a könyve. Nyilvánvalóan megpróbálja visszaszerezni. – Elindult az ajtó felé. – Hova mész? – Ha sietek, még elfoghatom a fickó társát, vagy társait. Nem juthattak messzire. – Nem. – Uram? – Nem engedhetem, hogy tovább bonyolítsd az ügyet. Ha a behatolók templomosok voltak, vagy a templomosoknak dolgoztak, akkor csak a rendjük jogos tulajdonáért jöttek; azért, amit mi elloptunk tılük. – De Revel odament az asztalhoz, lehajolt, hogy felvegye a leszórt pergameneket. – Nem kockáztathatunk meg egy háborút a templomosokkal. Ebben a veszélyes helyzetben, és azok után, ami Antiochiában történt, semmiképpen. Bajbarsz nem fog megállni, csak ha meghal, vagy ha minden keresztényt előzött innen. – Felegyenesedett, letette a pergameneket az asztalra. – Teljesítettem a de Châteauneufnek tett eskümet. Kudarcot vallottunk. Most már nem foglalkozhatunk mással, csak azzal, amit meg kell tennünk. De Revel odafordult a némán rámeredı Nicolashoz. – Véget kell vetni a rendjeink közötti ellenségeskedésnek! Meg kell próbálnunk lezárni magunk mögött a múltat – hogy legyen jövınk!

41. Temple, Akkon Kr. u. 1268. június 15.

Tovább kell mennünk! – futott vissza Will Garinhoz, aki lemaradva botorkált mögötte. – Álljunk meg! – esdekelt Garin. Kezét csípıre téve elıregörnyedt. – Mindjárt elhányom magam! – Öklendezett, de semmi sem jött fel a torkán. Egy pillanat múlva felegyenesedett. A szemébıl folyt a könny, az orrából a takony. Szánalmasan nézett ki. – Mostanra riadót fújtak. Vissza kell mennünk a templomba, hogy átöltözzünk. Ezekben túl feltőnıek vagyunk – mutatott a lopott kabátokra Will. Garin ruhája ragacsosan csillogott a vértıl a holdfényben. Garin elıregörnyedt. Megint öklendezett, aztán zokogni kezdett, súlyosan, egész testében rázkódva. Will körülnézett, két embert látott kilépni egy közeli épület ajtaján. Kíváncsian nézték ıket. – Gyere már! – sziszegte Garinnak, megragadva a vállát. Garin felemelte a fejét. Véres arca megfeszült a dühtıl. – Én tehetek róla, hogy Adela meghalt. Az én hibám! – Erre most nincs idınk! – Idı? Az mi? Semmi, Will, az idı semmi! Csak üres pillanatok sora, ha nem töltöd meg valami értelmessel. Az anyám, a nagybátyám, mindenki a rendben azt akarta, hogy olyasvalaki legyek, aki nem vagyok. Adela volt az egyetlen, aki úgy szeretett, ahogy vagyok! – És meg fogod gyászolni és el fog múlni – mondta Will durván, a hüvelykujjával letörölve egy alvadt vércseppet Garin arcáról. – Ahogy neked is elmúlt? – csattant fel Garin. Összeráncolta a homlokát. – Bocsáss meg, nem akartam. Istenemre, nem akartam! – Ne szabadkozz! Siess! Garin végre engedett nógatásának, és futásnak eredtek az éjszakában. Negyedrıl negyedre haladtak, a házak, üzletek, templomok és mecsetek között cikázva. Miután a velencei templomban letették vérmocskos kabátjaikat és felvették köpenyeiket, visszamentek a preceptóriumba. Nem a fıkapun, hanem egy a kikötıbıl induló föld alatti folyosón léptek be az erıdbe. – Mosakodj meg, mielıtt valaki meglát – tanácsolta Will Garinnak. Garin tétován bólintott, majd megfordult és elindult az udvar másik vége felé. Will kavargó érzelmekkel nézett utána, aztán Everard szobája felé vette az irányt. Akárcsak Párizsban, a pap az akkoni preceptóriumban is külön lakrészt kapott a senéschaltól, az Anima Templi megmaradt három tagjának egyikétıl. Az ajtaja alatt fény szőrıdött ki. Will a kezében tartott könyvre nézett. A borító aranyozott betői megcsillantak ujjai alatt. Valamiért úgy érezte, sírás fojtogatja. Bekopogott, megvárta Everard rekedt válaszát, aztán belépett. Everard az asztalnál ült, pennát tartott a kezében egy pergamenlap fölött. A meleg éjszaka ellenére takarót terített a vállára, a sarokban pedig parázzsal teli faszéntartó füstölgött. Az arcára hálót szıttek a kor ráncai, néhány megmaradt hajtincse céltalanul lebegett a feje körül. Az elmúlt hónapokban mintha tíz évet öregedett volna. – William – károgta fáradtan -, végre méltóztatsz megtisztelni a társaságoddal? – Visszanézett a pergamenre. – Néhány órája beszéltem Simonnal. Ezek szerint átadta az üzenetemet? – Mondta, hogy látni akarsz, igen. Everard a homlokát ráncolta. – Akkor mi tartott ilyen sokáig... ? – Elhallgatott, ahogy a tekintete a Will kezében lévı könyvre tévedt. – Az meg mi? Will odament hozzá és letette a Grál könyvét a pergamenre. Everard döbbenten meredt a könyvre. A keze remegni kezdett, elejtette a pennát, ami az asztalról tovább hullott a padlóra. A két kezét tenyérrel lefelé a könyv két oldalára tette, ahol sápadt levelekként reszkettek tovább. Willre felnézve egyetlen szót kérdezett rekedten: – Hogyan?

Will leült, és elmondta a papnak, mi történt. – De Lyons segített? – kérdezte Everard, amikor Will befejezte. – Igen, jóvá akarta tenni a bőneit. – Akkor még sokat kell dolgoznia – mondta Everard élesen. – Azt mondod, az a fickó, aki el akarta venni a könyvet... Rook... halott? Will bólintott. – Szerinted egyedül volt? – Garin szerint igen, de nem lehetünk biztosak benne. Ugyanakkor ha van is valahol társa, Garin nem tud róla, s így mi sem. Azt viszont elmondta, hogy Rook megfenyegette, hogy bántani fogja az anyját, ha nem engedelmeskedik neki, s az alapján, amit ma láttam, ebben nem hazudott. A pap felsóhajtott, aztán lassan felállt és megfogta a könyvet. – Lehet – töprengett fennhangon, s odament a parázstartóhoz -, hogy mindez Isten nagy, megfejthetetlen tervének volt a része. De legalább most itt vagyok, ahol a legnagyobb szükség van rám. – Mit csinálsz? – kiáltott fel Will, felpattantva, amikor meglátta, hogy Everard az izzó parázs fölé tartja a könyvet. Everard nem nézett hátra. – Meg sem lett volna szabad írnom. Megmondtam. – Akkor hiába volt minden? – kérdezte Will, figyelve, ahogy a lángok nyaldosni kezdték a vastag lapokat, befeketítve a pergament, elhomályosítva az aranybetőket. – Hiába? – ejtette bele a könyvet Everard a parázsba. A tőz fellobbant, s a pap hátralépett a száraz pergamen felcsapó lángjai elıl. – Megvédtük a Templom Lelkét azoktól, akik el akarták pusztítani. Nem mondanám, hogy hiába fáradoztunk. – A lángok felé nyújtotta a kezét. – A Grál könyve Armand szívügye volt. A céljaink nélküle is tovább élnek. – Tehát vége? – ült le Will, amikor Everard is visszacsoszogott az asztalhoz. – Épp ellenkezıleg, William, csak most kezdıdik a munka! – kuncogott fel Everard. Leült, és eres kezét az asztalra téve elırehajolt. Hirtelen teljesen élénknek tőnt, élénknek és türelmetlennek, mintha most tudta volna meg, hogy az orvosok rossz diagnózist állítottak fel, amikor azt mondták neki, hogy már csak néhány napja van hátra. – Most már végre az Anima Templi újjászervezésére összpontosíthatok. Azt hiszem, az elmúlt hónapokban, miközben próbáltam újjáépíteni, végig arra vártam, hogy mikor rombolják le. Nem dolgoztam szívvellélekkel. – Összeráncolta a homlokát. – Bár itt lehetne most Hasszán! – A legfontosabb most az, hogy megszabaduljunk Bajbarsztól. – Bajbarsztól? – Everard a fejét rázta. – Semmiképpen. – Valakinek meg kell tennie. – Gondoskodnunk kell róla, hogy ne tegyék – felelte Everard élesen. – Hogy érted? – Az, hogy megszabaduljunk Bajbarsztól, ahogy oly ékesszólóan mondtad, ellentétes mindazzal, amiért az Anima Templi az alapítása óta dolgozik. -Everard felsóhajtott, látva Will döbbent arckifejezését. – Robert de Sablé próbálta megóvni a rendet azoktól, akik a saját vágyaik érdekében akarták felhasználni a hatalmát, és békét akart teremteni, hogy fellendítse a két nép közötti kereskedelmet és tudáscserét. A második cél, a végsı célunk ennek a kiterjesztése. Mert mi a Grál, William? – A Grál? – vont vállat Will. – A kehely, amiben felfogták a megfeszített Krisztus vérét, vagy amit az utolsó vacsoránál használtak. A történetek nem egybehangzóak ebben a tekintetben. – Egy serleg, egy kehely? – így írják. De mi köze ennek a... ? – A történet korai változataiban igen, de a késıbbi mővekben a Grál egy kard, egy könyv,

egy könyv, sıt egy gyerek. Az én könyvemben három különbözı formában jelenik meg: aranykeresztként, ezüst gyertyatartóként és ólomból öntött félholdként. Szerinted melyik a valódi formája? – Én nem hiszem, hogy a Grál létezik – rázta meg a fejét Will. – Szerintem csak jelkép, nem kézzelfogható tárgy. – Akkor, ha nem kézzelfogható tárgy, mi az, amit Perceval keres? Will vállat vont. – A megváltást! Perceval a megváltást keresi. A Grál, kutatása célja nem olyasvalami, amit megfoghatna a kezével. Nem lehet megvenni és eladni, nem lehet megtalálni, csak úgy, hogy megnyitja a szívét a lényegének. Mert itt leledzik – érintette meg a mellkasát Everard. – A szív edényében. Azok, akik kardnak látják a Grált, azt hiszik, csak a háború hozhat megváltást. Azok, akik könyvnek képzelik el, úgy vélik, a bölcsesség lesz a keresés gyümölcse. Will még sohasem látta ilyen szenvedélyesnek a papot; Everard pupillája kitágult, sápadt arca kipirult. – A beavatási szertartás végén a Perceval szerepét játszó jelöltet az egyik Testvér odavezeti egy üsthöz, ami tele van égı olajjal... ez a történetben a lángoló tó. Itt három kincset kap: a három Grált. Megmondják neki, hogy a kereszt ırzi a kereszténység lelkét, a félhold az iszlám szellemét, a gyertyatartó, a menóra pedig a zsidó hit lényegét. Ezután ráparancsolnak, hogy dobja a kincseket az üstbe, ahol felolvadnak és eggyé válnak. Percevalnak tehát ahhoz, hogy megtalálja a megváltást, illetve a jelöltnek ahhoz, hogy beavatott legyen, rituálisan meg kell békítenie egymással a három vallást. És ezt kell tennie a rendünknek is a valóságban. – Istenem! – tátotta el Will a száját. – Hogy juthat ilyesmi egyáltalán az eszedbe? Hiszen pap vagy! Hogyan akarhatná ezt bárki, aki keresztény? Felejtsük el az eretnek írásokat! Ez szentségtörés! – Csalódtam benned – biggyesztette le az ajkát Everard. – Azt hittem, te mindenki másnál jobban érted majd, hogy nem sokban különbözünk a zsidóktól vagy a muszlimoktól. Hiszen elég sokat olvastál a szent szövegeik közül. – Tudom, hogy vannak hasonlóságok, Everard, de amit te akarsz, az sért mindent, amire a társadalmunk épül! És nemcsak a miénket, hanem az övékét is! İszintén azt hiszed, hogy a zsidókat vagy a muszlimokat érdekli a megbékélés? Hiszen ellentétes a hitük törvényeivel! Miként lenne lehetséges, amikor a zsidók és a muszlimok csak egy prófétának tartják Krisztust, és tagadják isteni mivoltát? El tudom képzelni, hogyan nevetne Bajbarsz, ha tudomást szerezne az ajánlatunkról. Az egy fanatikus. – Igen, az – értett egyet Everard. – De Lajos király is. Will majdnem elnevette magát. – Lajos? A legjámborabb király, aki valaha élt? – Nekünk jámbor, igen – csapott le rá Everard. – És kétségtelen, hogy a muszlimok szemében Bajbarsz istenfélı, Lajos pedig vérszomjas fanatikus. A győlölet köre csak akkor fog megszakadni, ha az egyik fél kilép, ránéz az egészre, és megmutatja azt a világnak. A három vallás elválaszthatatlanul összeforr hitében, hagyományában és születési helyében. Testvérek vagyunk, önálló létezık, de ugyanabból a méhbıl jöttünk elı és ugyanabban a bölcsıben nevelkedtünk. – Everard kitárta a két karját. – Olyanok vagyunk, mint az apjuk szeretetéért versengı fivérek. – Elhalkult a hangja. – Nem olyan különös gondolat ez, William. Elég végigmenned Akkon utcáin ahhoz, hogy lásd, milyen szépen tudunk együtt élni, ha lehetıséget kapunk rá. Az Anima Templi nem azt akarja, hogy változtassuk meg a hitünket, vagy vegyünk fel egy másikat. Kölcsönös békét akar, amiben Isten minden gyermeke élvezheti a többi tudásának és tapasztalatának jótéteményeit. És itt fogjuk elkezdeni – intett az ablak felé, amin túl az alvó város terült el. – A mi Camelotunkban. – Nem is tudtam, hogy ilyen idealista vagy. Everard szeme összeszőkült. – Az apád hitt ebben a célban. És ha megvalósítottuk volna az álmunkat, még mindig élne.

Vessük el az ideális megoldást, mert túl jó ahhoz, hogy törekedjünk rá? Vagy mert félünk, hogy tennünk is kell az eléréséért? – Nem olyannak látod a világot, amilyen valójában, Everard! – fortyant fel Will az apja említésére. – Csak ülsz bezárkózva a szobádba, és olyan dolgokról ábrándozol, amik sohasem valósulhatnak meg. Lehet, hogy Akkonban béke van, de nézz túl a falain, és csak halált meg győlöletet találsz! Ha az Anima Templi céljait meg lehetne valósítani, az emberek már rég felhagytak volna a háborúzással. A három hitet nem lehet megbékíteni. Túlságosan eltérıek. – A hitnek általában semmi köze a háborúhoz. Amikor az emberek megtámadnak egy másik országot a jobb földekért, a kincsekért vagy a nagyobb hatalomért, a hitet általában csak ürügyként használják, amögé rejtik el e világibb céljaikat. Azzal igazolják tetteiket, hogy kijelentik, Isten akaratából cselekszenek. Sokkal inkább minket lehetne hibáztatni, ha kimondanánk, hogy mi akarjuk, nem? Akkor megszőnnénk értelmes emberek lenni, vérszomjas vadállatokká válnánk. Az emberek ritkán vívnak háborút a hitük miatt. Az olyan férfiak, mint Bajbarsz és Lajos, ıszintén hisznek. Ettıl olyan veszélyesek. – Tehát akkor egyetértünk? Meg kell állítani Bajbarszt? – Ha megölöd, mártírt csinálsz belıle. Bajbarsz azt teszi, amiben hisz. Megvédi a népét azoktól, akiket az ellenségeinek tart. És nem is téved nagyot. -Everard felemelte a kezét, amikor Will szóra nyitotta a száját. – A mi céljaink túlmutatnak Bajbarszon. Kétlem, hogy az én életemben elérjük ıket, de a tied-ben talán. – Felsóhajtott. – Vagy talán soha nem valósulnak meg. De remélnünk kell, William. Hinnünk kell benne, hogy mind jobbak lehetünk, mint amilyenek vagyunk. – Tehát újjászervezed az Anima Templit és továbbviszed ezt a tervet? – Igen. Új tagokat akarok választani itt és Nyugaton, és ki akarok jelölni egy İrzıt. – Everard beharapta az ajkát. – Tulajdonképpen ezért akartam beszélni veled ma este. Meg akartam mondani, hogy kiválasztottalak az Anima Templi tagjai közé. Már ha nem tartod ostobaságnak. – Engem? – Miért is ne? Már tudsz róla, és úgy vélem, elég jól tudunk együtt dolgozni. Jó ideje nem korbácsoltalak meg. – Nem tudom – mondta Will halkan. – Nem tudom. – Mit nem tudsz? – Hogy egyetértek-e veled. – Ezt örömmel hallom. Ha mi az Anima Templiben mindig mindenben egyetértenénk, az összes ostoba ötletet követnénk. A véleménykülönbség nem feltétlenül rossz dolog. Hasszánnak igaza volt; túlságosan is ragaszkodtam az eszméinkhez. Hozzád hasonló fiatalokra van szükségünk, hogy új tüzet hozzanak a Testvériségbe. Will egy ideig hallgatott. Végül bólintott. Everard elmosolyodott. – Az apád büszke lenne rád. Will nem felelt. Becsapva érezte magát. Átment mindezen, elvesztette az apját, Elwent, hogy aztán Everard megsemmisítse azt, amit próbált megmenteni. Nem érzett megkönnyebbülést vagy büszkeséget amiatt, hogy segít életben tartani az Anima Templit. Elérhetetlennek vélte a céljukat, aminek megvalósítását az elmúlt nyolc évben segítette, hat éven át tudatlanul. Nevetségesnek tőnt a megbékélés a kék szemő szultánnal; mi több, helytelennek. Amikor Will Bajbarszra gondolt, csak apja oszlásnak induló koponyáját látta, egyet a százvalahány közül, amit karóra tőztek Száfed falai körül. Hogyan lehetne ezzel megbékélni. Everard láthatóan nem vette észre Will lelkesedésének hiányát. – Beszélnem kell a senéschallal – állt fel. – Egyvalamit még meg kell tenni, hogy lezárjuk ezt az ügyet. – Odacsoszogott az ajtóhoz. – Aztán ihatnánk egyet.

Garin a szobájában állt, az asztal elıtt, amire egy tál vizet tett. Mögötte a többi lovag, akivel a szobán osztozott, horkolva feküdt az ágyán. Garin belemerítette a kezét a vízbe, s a gyertyafényben figyelte a kialakuló örvényeket. Megnyugtatta a mozdulat, de a vért nem mosta le. Nem tudta, mennyi idı telt el azóta, hogy belépett a szobába. Perceknek tőnt, de úgy vélte, valószínőleg több lehetett. Miközben merített a vízbıl és elırehajolt, hogy az arcára fröcskölje, kinyílt az ajtó. Garin felegyenesedett és hátranézett. Néhányan megfordultak álmukban, miközben belépett három lovag. – Garin de Lyons? – kérdezte az egyik. Garin bólintott, s érezte, hogy a víz kicsorog az ujjai közül. – A senéschal parancsára ezennel szökés vádjával illetlek! A lovagok mocorogva ébredezni kezdtek. – Szökés? – motyogta Garin. – A senéschal tudomására jutott, hogy elhagytad a párizsi preceptóriumban kijelölt szolgálati helyedet, és a Francia Királyság vizitátorának engedélye nélkül idejöttél. Ennek a bőnnek a büntetése életfogytig tartó börtön. Garin védekezni akart, de nem jöttek az ajkára szavak. Biztos volt benne, azért hozták fel ellene a vádat, mert belekeveredett a könyv ellopásába. De mit mondhatott volna? Maga a vád igaz volt. – Most leviszünk a preceptórium tömlöcébe. A döntés ellen leghamarabb öt év múlva fellebbezhetsz. – A lovag elırelépett. Garin most látta csak, hogy bilincset tart a kezében. A másik kettı kivont karddal, ugrásra készen állt, ha Garin esetleg ellenállna. Feleslegesen aggódtak. Garin szótlanul nézte, hogy vasra verik. Olyan volt, mintha valaki mással történt volna. Miközben kivezették a szobából, megbotlott. Foglyul ejtıje elkapta. – Köszönöm – mondta Garin.

42. Pisai negyed, Akkon Kr. u. 1271. június 4. Will a fogadó nyíló ajtaja felé pillantott. Magas, vékony, rikító égszínkék köpenyt viselı férfit látott belépni. A férfi egy pillanatra a szemébe nézett, de nem látszott felismerni, majd odament egy asztalhoz, ami körül kereskedık gyülekeztek. Az idegen széket húzott oda, mondott valamit, amire a többiek felnevettek, leült, és töltött magának a boroskancsóból. Will visszafordult az italához. Az ablaktáblák résein fénypászmák szőrıdtek be, fehér vonalakat rajzolva az asztalára. Egy darázs mérgesen zümmögött a fényben. Meleg volt, és Will belefáradt a várakozásba. Mostanság gyakran elveszítette a türelmét. Rosszul aludt, különösen mióta párás lett az idı, és egy ideje úgy érezte, nem kap elég levegıt, akármilyen mélyeket is lélegzik. Az ajtó ismét kinyílt, köpcös, olajbarna bırő férfi lépett be rajta barna nadrágban és házi szövéső köpenyben. Körülnézett, meglátta az egyedül üldögélı Willt, és odament hozzá. – Csodás napunk van – jegyezte meg felismerhetetlen akcentussal beszélve. – A jó Isten kegyes hozzánk – felelte Will arabul. – Bizony kegyes – helyeselt a férfi kuncogva. – Will Campbellhez van szerencsém? Will bólintott és kezet nyújtott. A férfi ránézett, aztán hirtelen felismerte a gesztust. Megfogta és hevesen megrázta Will kezét. Erıs volt a szorítása. – Meghívhatlak egy italra? – kérdezte Will. – Csak vizet kérek – ült le az idegen. Gyors kézmozdulattal elhessegette a darazsat. Will intett a felszolgálólánynak, aki az egyik asztalnál ülve nagy, száraz levéllel legyezgette izzadt arcát.

– Két korsó vizet kérünk – mondta, amikor odavánszorgott. – Az is pénzbe kerül – ráncolta a homlokát a lány. – Kifizetem. – Nem ülhetsz itt egész nap, ingyen kortyolgatva Adam sörét – morogta a lány. – Mondtam, hogy kifizetem! – csattant fel Will. – Azért nem kell így beszélni velem! – nyelvelt a lány, majd sarkon fordult és elindult a konyha felé. Az olajbarna bırő férfi áthajolt az asztal fölött. – A bölcs azt mondja, ne légy goromba azokkal, akik az ételt és az italt teszik eléd. – Hátradılt. – Az biztos, hogy én nem fogom azt elvenni, amit neked kínál. Szerintem bele fog köpni. – Megkockáztatom. Míg az italokra vártak, Will végigmérte a férfit. Semmi különöset nem lehetett felfedezni rajta. Erıs testfelépítésével és nagy kezeivel úgy festett, mint valamilyen nehéz testi munkát végzı mesterember – kovács, esetleg cserzıvarga, vagy talán szegényebb kereskedı, talán a bejrúti vasbányákból. Egyáltalán nem úgy festett, ahogy Will korábban képzelte. A pisai kereskedı, aki a találkozót megszervezte, semmit sem mondott a külsejérıl. Visszatért a felszolgálólány a vizekkel. Az egyik korsót letette az olajbarna bırő férfi elé, a másikat lecsapta Will elé, kiloccsantva egy kicsit. Will morogva átadott neki néhány pennyt. Amikor a lány elment, gyanakodva nézegette az italát. A férfi felkuncogott. – Vágjunk bele, jó? – javasolta Will, félretolva a korsót. – Persze, persze. Nálad van a pénz? Will megmutatta az egyszerő vászoningét összefogó övérıl lógó zsákocskát. A férfi hátradılt a székén és belekortyolt a vizébe. – Akkor beszéljünk arról, hogy egészen pontosan mit tehet érted a rendem. Temple, Akkon, Kr. u. 1271. június 4. Amikor végzett a tárgyalással, Will visszament a preceptóriumba. Az erıdben és a városban komor hangulat uralkodott; majdnem olyan komor, mint elızı ıszszel, amikor hírt kaptak Lajos király haláláról. A király megfogadta testvére, Anjou Károly tanácsát, és Tunisz ellen vonult seregével, de miután elfoglalta Karthágót, pestis tizedelte meg embereit. Végül Lajos is elkapta a kórt, és nagy keresztes hadjárata, a nyolcadik, mióta II. Orbán pápa két évszázaddal korábban elıször szólította fegyverbe a népeket, véget ért, mielıtt egyáltalán elkezdıdhetett volna. A holttestét visszavitték Franciaországba, hogy a Saint Denisapátságban temessék el. Manapság amiatt voltak borús gondolataik Akkon lakóinak, hogy Krak des Chevalier-t elfoglalták Bajbarsz seregei. Krakot a keleti kereszténység legerısebb erıdjének tartották, és az ispotályosok legnagyobb vára volt. A helyırség ötheti heves küzdelem után adta meg magát, és pusztulásával a frankok utolsó bábuja is eltőnt a palesztinai hátország sakktáblájáról. Az elmúlt három év során Bajbarsz fokozatosan, de ellenállhatatlanul visszaszorította ıket, míg végül már csak néhány elszórt városuk és falujuk maradt a tengerparton. Will az emberek arcát tanulmányozta, miközben átment az erıdön. Kimerültséget és félelmet látott rajtuk. A rendnek egykor majdnem negyven nagy erıdje volt a Szentföldön. Mire Bajbarsz hatalomra került, ez a szám huszonkettıre csökkent, mostanra pedig tízre. Az elmúlt hetekben kétségek mardosták Willt azzal kapcsolatban, amit tervezett, de társainak megvert tekintete segített a döntésben. Meggyızte arról, hogy helyesen cselekszik. Néhány lovag üdvözölte, miközben elmentek egymás mellett. A tengerparti torony felé tartott, ami az erıd északnyugati sarkában állt. A torony, amit még Szaladin építtetett, a preceptórium egyik legrégebbi épülete volt. A homok csiszolta kövek repedezettek voltak, a résekben moha

és szúrós fő nıtt. A bejárat két oldalán egy-egy fegyvernök állt. Mindkettı oldalán kard lógott. – 'reggelt, uram! – köszöntötte az egyik vidáman a közeledı Wíllt. – Régen láttalak, uram. – Sok dolgom volt, Thomas – hajtotta le a fejét Will az alacsony boltív alatt. – Csak figyelmeztetésül – folytatta Thomas -, nem a legszebb látvány. Will megállt. – A leonardie – magyarázta Thomas. – A múlt héten döntötte le a lábáról. – Leonardie? Súlyos? – Nem mondhatnám. De elég rosszul néz ki. Will belépett a toronyba, a forró júniusból a nyirkos novemberbe. Rövid folyosó kanyarodott el a felfelé, a kincstár felé vezetı lépcsı mellett. A lépcsıt három fegyveres ır vigyázta. Will még a lépcsı elıtt jobbra fordult és bement egy kör alakú, huzatos szobába, amiben két lovagot talált: az egyik egy asztalnál ült és pergameneket tanulmányozott, a másik egy a padlóba vágott, vasráccsal lezárt nyílás mellett ırködött. Az asztalnál ülı lovag felnézett a belépı Willre. – Campbell testvér – mondta lelkesedés nélkül. – Gondolom, a foglyot jött megnézni? – Az egyik ır azt mondta, beteg. Megvan mindene? A lovag felvonta az egyik szemöldökét. – Nem azért vagyunk itt, hogy a foglyoknak mindene meglegyen. Csak vigyázunk rájuk, amíg le nem telik a büntetésük. De – tette hozzá szárazon, miközben felállt -, biztos vagyok benne, hogy a látogatásodnak örülni fog. – Odabiccentett társának, aki elhúzta a reteszt, majd felnyitotta a rácsot. Lépcsık vezettek lefelé, a sötétségbe. A lépcsıfokok egyenetlenek voltak, és Will lehorzsolta az ujjait a durva kıfalon, miközben igyekezett megırizni egyensúlyát. Enyhe tenger-, harmat– és rothadásszagot hozó huzat túrt a hajába. A fal helyenként puha volt és omlós, mint a szikkadt kétszersült. A kövekben rezgı, ritmikus dübögés egyre hangosabb lett, ahogy Will lefelé haladt. A kincstár tornya olyan közel állt a tengerhez, hogy a tövét folyamatosan csapkodták a hullámok. A lépcsı végéhez érve fáklyafényt pillantott meg. Lebotorkált az utolsó fokokon, és egy szők folyosóra jutott, amit a sziklatalapzatba vájtak. A padlón feketén csillogtak a tócsák. A folyosó a tenger szintje alatt volt, s a durva falak nedvességet könnyeztek, ami lassan tócsákba győlt, majd ugyanolyan lassan lecsorgott a padlóba vájt kis folyókában. A folyosó egyik oldalán tíz ajtó nyílt, vaspántokkal megerısítve, vastag gerendákkal bereteszelve. A másik oldalon egy asztal és két pad állt, aminél három fegyvernök dámát játszott. – 'reggelt – morogta Will. – Reggel van? – kérdezte az egyik ır. Megcsóválta a fejét, miközben felállt. – Esküszöm, idelent másképp múlik az idı. – Otthagyta a játékba merült társait, és odament a folyosó végében lévı ajtóhoz. Leemelte a reteszgerendát, ami az ajtó két oldalán a falba vert kengyelekben nyugodott. Kétszer belerúgott az ajtóba, aztán benyitott. – Azt a fáklyát beviheted, uram. Will kivette a fáklyát a tartóból és belépett a cellába. Szinte mellbe vágta a oszlás émelyítı bőze, amit már a lépcsın felé sodort a huzat, de nem ilyen töményen. Az ır bezárta mögötte az ajtót, aztán súlyos puffanással a helyére zuhant a gerenda is. Will lassan három éve rendszeresen járt ide, de még mindig idegesítette a hang és az utána rátörı bezártság érzése. A fáklya lángja fellobbant az ajtó felöl áramló huzatban, aztán lecsillapodott, és fényköre küszködve próbálta visszaszorítani a nyirkos cella sötétségét. A padlón volt egy tál, tele zsírosan csillogó, bebırösödött levessel. A tál mögött, hátát a falnak vetve, egyik karjával eltakarva a szemét a fény elıl, másik karjával csuklójánál a falhoz láncolva ott ült Garin. Will elıször nem látott semmi különöset rajta. Garin ugyanúgy nézet ki, mint máskor. Egykor aranyszínő haja beszürkült a kosztól és a napfény hiányától, összetapadt fürtökben lógott a mellkasára, egybefonódva szintén hosszú és mocskos szakállával. Az inge és a nadrágja – más nem maradhatott nála, amikor tömlöcbe vetették – zsákvászon volt, s a szövet

kezdett elrohadni a nyirkos cellában. A mellkasa beesett, bordái kilátszottak sápadt bıre alatt. A szabad kezén rövidre rágta a körmeit, de a másikon, a falhoz láncolton, amit éppen csak annyira tudott felemelni, hogy rákuporodhasson vödrére, hosszúra nıttek, mint a karmok. Will csak akkor látta meg, mire figyelmeztette az ır, amikor Garin elvette a karját az arca elıl, és fájdalmasan hunyorgott a fény felé. Hallott már a leonardiérıl – a betegségrıl, amiben Oroszlánszívő Richárd is szenvedett az egyik hadjárata során -, de még senkit sem látott, aki elkapta. A betegség egyfelıl teljesen kimerítette az embert, másfelıl foltokban elüszkösítette a bırét. Garin arca rongyokban lógott. Az arca és a homloka nyers vörös volt, ahol a bıre megrepedezett, felhólyagzott, majd levált. Az ajka felhasadt és vérzett, s az egyik szemét óriási varr borította, kisebesedett szemhéjától. A betegség nyomai a kezén és a karján is látszottak. – Istenem! – suttogta Will, egy tartóba téve a fáklyát és leguggolva Garin elé. Megpróbált nem venni tudomást a gyomorkavaró bőzrıl, ami a vödörbıl áradt. Garin vádlón nézett rá beszőkült, könnyezı szemével. – Napok óta nem jöttél. Will nem árulta el neki, hogy már két hét is eltelt az utolsó látogatása óta. – Bocsáss meg. – Csak te vagy hajlandó elmondani, mi történik odakint. – Garin hangja erıtlen volt, mint a szellı, a szája alig mozgott, miközben beszélt, de Will így is tisztán látta izgatottságát. – Azt mondtad, idejött Edward herceg. Mi történik? Tudnom kell, Will. Tudnom kell... – Magas, dühös hangon feljajdult, ahogy az ajka felhasadt, mert túl nagyra nyitotta. Vér csorgott az áílára. – Most itt vagyok – mondta Will gyorsan. – Mindent elmondok, amit csak akarsz. – Megfogta a levessel teli tálat. – De elıbb enned kell. – Haldoklóm, Will – mondta Garin halkan. – Ne légy ökör! Richard király is leonárdiében szenvedett, és ı sem halt meg. – Will közelebb ment Garinhoz, és megpróbálta a kezébe nyomni a tálat. – Csak ételre és pihenésre van szükséged. – Nagyon fáj – tolta el a tálat Garin. Will ránézett a szája körüli nyílt sebekre, aztán a széles peremő tálra. Keresztbe tett lábbal leült a lovaggal szemben, és kivett egy zsíros húscafatot a levesbıl. Óvatosan, hogy ne érjen a sarkokhoz, bedugta a falatot Garin kiszáradt ajkai közé. Amikor börtönbe vetették, Will eleinte ritkán jött el hozzá, akkor is csak azért, mert Garin makacsul üzengetett érte az ırökkel. Részben még mindig Garint hibáztatta a bordélyban történtekért, azonban ez az érzés fokozatosan elmúlt, látva, milyen hatalmas árat fizet a lovag a bőnért, amit nem kizárólag ı követett el. Az idı múlásával egyre gyakoribbak lettek a látogatásai, míg végül heti teendıi részévé váltak; furcsa módon szinte már várta ıket. Sem Everard-nak, sem a Testvériség többi tagjának, sem a körön kívül állóknak nem tudott beszélni az érzéseirıl és a gondolatairól. Garin – aki tudott az Anima Templirıl, de nem kötötte eskü hozzá – volt az egyetlen, akivel bizonyos dolgokat megoszthatott. S ahogy teltek a hónapok, egyre nagyobbra értékelte a lovag véleményét a különbözı kérdésekben. Néha a kísértetekrıl is beszélgettek. Jacques-ról, Oweinrıl, Jamesrıl, Adeláról, Elwenrıl: mindazokról, akiket elveszítettek. Elwenrıl ritkábban. Garin egyszer azt mondta Willnek, írjon neki, de Will olyan hevesen tiltakozott az ötlet ellen, hogy nem hozta szóba még egyszer. Will már rég átengedte Elwent az emlékeknek, azt mondogatva magának, hogy a lány már biztos boldog felesége valamilyen gazdag hercegnek. Ám Elwen olyan seb volt, ami soha nem gyógyult be tejesen, és még mindig fájt. Will idınként szinte vágyott az üres sötétségre, ami Garin létezését betöltötte, s amiben napoknak tőntek a múló hetek. – Nesze! – mondta Will durván, újabb húsdarabot dugva Garin szájába. Tisztában volt

vele, milyen megalázó lehet ez a lovagnak. – Nem tudom, mit panaszkodsz. Garin lassan megrágta a kemény húst, majd erılködve lenyelte. Hatvanévesnek látszott, nem huszonnégynek. – Beszélj hozzám! – suttogta követelızın. – Nem nagyon van mirıl. Mindenkit megdöbbentett Krak eleste. Edward herceg követeket küldött a mongolokhoz, segítséget kérve, de Bérard nagymester és az akkoni tanács többsége szerint nem számíthatunk semmire. A herceg tartott néhány tanácskozást a nemesekkel, és megpróbálta feltüzelni ıket, de eddig csak a kedélyeket sikerült feltüzelnie. – Hogy érted ezt? – kérdezte Garin, újabb darab húson rágódva, amit Will a szájába tett. – Olyan, mint mindenki, aki elıször jár itt. Edward még nem érti, hogyan zajlanak a dolgok – sóhajtott fel Will, aki ott volt a harminckét éves angol herceget fogadó csapatban. A herceg ezer lovaggal érkezett. Henrik király, aki mostanában sokat betegeskedett, szemmel láthatóan letett a keresztes hadjáratról. Akkon vezetıi örültek az új csapatoknak és a herceg lelkesedésének. Legalábbis néhány napig. – Azt hitte, hogy a háború egyszerően annyi, hogy mi ellenük. İrjöngött, amikor megtudta, hogy a velenceiek fegyvereket adnak el Bajbarsznak, a genovaiak rabszolgákat szállítanak neki, és Akkon nemesei eltőrik ezt, csak azon marakodnak, hogy kinek mekkora szelet jusson. És még van merszük panaszkodni, amikor Bajbarsz elveszi a birtokaikat az új fegyvereivel és katonáival? – Will rekedten felsóhajtott, kihalászott egy újabb húsdarabot a tálból. – De nemsokára úgysem számít már az egész. Garin félretolta a kezét. – Belevágtál? Will letette a tálat és lenyalta a zsírt az ujjairól. – Igen, találkoztam ma vele. Garin az arcát fürkészte. – Nos, úgy látom, megbarátkoztál a veszéllyel. – Azt hittem, helyesled a tervem. – Tudod, hogy igen. Mindig is helyeselem. De mi lesz, ha Bérard nagymester rájön, mit tettél a rend nevében? – Garin megrázta a fejét. – Fogalmazzunk úgy, hogy szerintem gyakrabban foglak látni. Arról már nem is beszélve, hogy mit fog tenni Everard meg az Anima Templi, ha rájönnek. – Megpróbáltam az ı módszerüket követni – felelte Will hevesen. – Mindent megtettem, amit csak Everard kért: szövetséget kötöttem más rendekhez tartozó lovagokkal; behízelegtem magam az udvarba; megismerkedtem befolyásos zsidó tudósokkal; muszlim besúgókat kerítettem. Igen, a felszínen a Testvériség tett néhány fontos lépést az elmúlt néhány évben. Az ispotályosok nagymestere szóba áll Bérard nagymesterrel a hivatalos alkalmakon. De úgy érzem, sehová nem jutok. A nemeseket teljesen lekötik a cselszövéseik és a belpolitikai ügyek ahhoz, hogy túllássanak a falaikon. Hány erıdöt vetünk még oda Bajbarsznak? Az Anima Templi soha nem fogja elérni a célját, ha semmi sem marad nekünk a Szentföldbıl. Miért nem érti meg ezt Everard? – Tıle kérdezted már? – Egyfolytában arról faggatom, mit tervez és mit gondol, hogyan fogjuk átvészelni ezt a háborút, hogyan fogunk békét kötni. De nem mondja el, mit forgat a fejében. Még mindig titkolózik elıttem. Tudom, hogy van egy fontos kapcsolata a mamelukok között, egy kapcsolat, amit a saját apám teremtett! De nem árulja el, ki az. – Will dühösen megrázta a fejét. – Nem hagyott más választást! – Elıttem akarod igazolni, hogy mit tettél, vagy magad elıtt? – morogta Garin. Will rápillantott a lovagra. A tervet, ami közel tizennyolc hónappal korábban fogant meg a fejében, sokáig tartott megvalósítani. Közben csendben kapcsolatokat épített ki és megcsapolta az Anima Templi titkos pénzforrásait. Nemegyszer küszködött közben a lelkiismeretével.

– Döntöttem – mondta végül Garinnak. – A szívemben úgy hiszem, ez az egyetlen megoldás. Nem akartam idejönni és belekeveredni ebbe a háborúba, de belekeveredtem, és nem tudok mást tenni, csak amit helyesnek érzek. – Nem tudom, számít-e, de szerintem helyesen cselekedtél. Mindig is reménytelennek tartottam az Anima Templi célját. Azóta, hogy elmondtad. – Biztos vagyok benne, ha a tervem sikerül, minden megváltozik. A nemesek lelkesebben mennek majd harcba, és talán Edward hercegnek is sikerül feltüzelnie ıket. Azután – tette hozzá Will halkan -, elkezdhetjük visszavenni a városainkat és a földjeinket. Hónapok óta volt egy visszatérı álma, amiben apja szellemével találkozott Száfed néptelen termeiben. Will el akarta temetni a holttestjét, de a lefejezett testek annyira oszlásnak indultak, hogy még James kísértete sem tudta megmondani, melyik az övé. Nem hagyta nyugodni az álom. De hamarosan vége lesz. Hamarosan eltemetheti az apját, és talán esély nyílik a békére is. – Mennem kell – állt fel. – Holnap hozok valamilyen gyógyírt azokra a sebekre. – Ne bízz senkiben, hogy segít megváltoztatni a dolgokat, Will. Ne bízz se Edwardban, se a nemesekben. Csak magadban bízz. Will bólintott. Az öklével megdöngette az ajtót, és az ır néhány másodperc múlva kiengedte. Nemsokára kilépett a toronyból a vakító napfényre. Ekkor kapta el Everard. Will meglepve látta, hogy az idıs pap, aki ritkán mozdult ki a szobájából, felé biceg az udvaron át. Üdvözlésre akarta emelni a kezét, de megdermedt, amikor meglátta Everard arcát. Majdnem hátrált egy lépést, olyan harag villámlott a szemében. Everard nem lassított bicegı léptein, hanem elırebotorkált és ráncos kezeivel megragadta Will köpenyét. – Te bolond! – vicsorgott, s a nyála Will arcába fröccsent. – Mit tettél, te átkozott bolond? Will megfogta Everard csuklóját és próbálta lefejteni a kezét a köpenyérıl. – Mirıl beszélsz? – Ne add az értetlent! A senéschal egyik ıre látott a fogadóban! – Figyeltetsz? – Hetek óta figyeltetlek! – fröcsögte Everard. – Nagyon elfoglalt voltál, ugye, a titkos találkozókkal meg a tervezgetéssel! Mindent tudok! – Hogyan? – hebegte Will, elengedve a pap kezét. – Kiszedtem a pisai kereskedıbıl, akivel beszéltél. Elmondta, kivel akarsz találkozni. Most pedig visszamész, és megmondod neki, hogy akármiben is állapodtatok meg, meggondoltad magad. – Nem. – Nem? – izzott fel Everard véreres szeme. – Túl késı, hacsak el nem fogtad. – Amikor Everard nem válaszolt, Will tudta, hogy nem fogták el a férfit. – Már nincs a városban. – Akkor fogj egy lovat, és menj utána! – Nem – ismételte meg Will, durván kirántva magát Everard szorításából. – Akkor sem mennék, ha tudnám, hol keressem. Három éve a te módszeredet követjük, Everard. Nem vált be. Bajbarszt nem érdekli a béke. Legalább tucatnyi követet küldtünk hozzá tárgyalni. Hányan tértek vissza? Everard összeszorította a száját. A sebhelye vörösen lüktetett. – Tovább kell próbálkoznunk! – Ezzel már elkéstünk – fordult el tıle Will. – Nem fogják megtenni! – kapott a válla után Everard. – Neki dolgoznak, te ostoba! Vagyonokat fizet nekik. Miért harapnák meg a gazdájuk kezét? – Nem mindegyik bízik benne. Bajbarsz elkezdte a saját embereit a rendjük magasabb

posztjaira állítani. Attól félnek, a hatalmába akarja keríteni ıket. Everard szaporán kapkodta a levegıt. – Isten szent nevére, honnan szerezted a pénzt a megbízáshoz? – Amikor Will nem felelt, Everard eltátotta a száját. – A ládáinkból, igaz? – követelte hitetlenkedve. – Ó, te kígyó! – A segítségemet kérted, Everard. Azt akartad, hogy mondjam el, mit gondolok, és hozzak önálló döntéseket. Tessék, itt van. A te módszered nem vált be. Most az én módszeremmel csináljuk.

43.

Aleppo, Szíria Kr. u. 1271. augusztus 8. Hát nem gyönyörő, nagyuram? – suttogta Kalavun. Elmosolyodott, amikor a lánya felkapott egy karcsú, mandulaszemő macskát, ami betévedt a trónterem nyitott ajtóin. A levegı forró volt és mozdulatlan, s a szolgálók jégbe hőtött szörbetekkel igyekeztek lehőteni a kormányzók, parancsnokok és udvaroncok gyülekezetét. A mennyezetre függesztett óriási legyezıket kötelekkel mozgatták a rabszolgák. – Méltó egy szultánhoz – helyeselt Bajbarsz, menyét figyelve, amint ölében a macskával átkígyózott a tömegen az asztalhoz, amirıl a szolgák a lakoma maradékát szedték le. A nık gügyögve szóltak a csinos kislány után, amint szedett egy kis maradék gödölyehúst egy ezüsttányéra, és megetette védencével. Bajbarsz felesége, Fatime is köztük volt, egy síró csecsemıvel a karjaiban. A másik örököse volt a gyermek, Nizam ugyanis nem szült neki újabb fiút. Baraka Hán a terem szélén ıgyelgett néhány barátjával. Az elmúlt három év során a fiú megnyúlt, és arcán nyomokban már látni lehetett a férfit, akivé egykor válni fog. Semmiféle érdeklıdést nem tanúsított leendı felesége iránt, de Bajbarsz tudta, hogy erre rengeteg ideje lesz még. Az eljegyzési lakomát csak a látványosság kedvéért rendezték. Az eljövendı házasság fogja meghozni majd az egyesülés gyümölcsét. A zenészek citeráinak, dobjainak és kvanunjainak hangjára forgolódó táncosok között Omár lépett fel az emelvényre és hajolt meg Bajbarsz elıtt. – Megérkeztek a színészek, uram. Kívánod beengedni ıket? – Igen. De te is maradj itt, Omárí – kiáltott az elforduló tiszt után Bajbarsz. – Ülj le ide mellém! – Örömmel, nagyuram – mosolyodott el Omár. Bajbarsz odaintett egy szolgát. – Kísérjétek be a színészeket, és csináljatok helyet nekik! És hozz kumiszt! Miközben a szolga elsietett, Kalavun odafordult Bajbarszhoz. – Gondoskodom róla, hogy a menyasszony és a vılegény egymás mellett üljön az elıadás alatt, uram. Amikor Kalavun felállt, Bajbarsz odaintett Omárnak, hogy üljön le a trónemelvény legfelsı lépcsıfokára tett párnákra – a legmagasabb rangú kormányzóknak fenntartott helyre. Miközben Omár leült, belemarkolva egy tál fügébe, ami egy alacsony asztalkán állt, Bajbarsz felkuncogott. – Légy óvatos, barátom! Nemsokára nem fogsz beleférni az egyenruhádba. Attól tartok, túl sok idıt fordítunk evésre és túl keveset harcra. – Megérdemled a pihenést – felelte Omar. – Használd ki az alkalmat. A frankok nem sok gondot okozhatnak, és a mongolok is a markunkban vannak. – Majd pihenek, ha itt lesz az ideje. Omár felnézett Bajbarszra, és észrevette a szultán arcán átsuhanó fájdalmat. Ebbıl a szögbıl nézve sokkal határozottabbnak tőnt a szemöldök– és a pofacsontja. A nyughatatlan harag, amivel megtámadta és a tenger felé szorította a frankokat, tőz volt, ami ugyanúgy

emésztette ıt belülrıl, ahogyan elpusztította az ellenségeit. Bajbarsz semmiben sem tudta igazán örömét lelni, amíg el nem érte a célját, s ez állandóan kínozta. De ha így van, töprengett Omár, mi értelme az egésznek? – Itt vannak – hajolt elıre Bajbarsz a kumiszért, amit a szolga hozott. Két férfi lépett be a trónterembe, egy ezüstcsillagokkal és holdakkal hímzett fekete bársonnyal letakart kézikocsit húzva maguk után. A táncosok abbahagyták a pörgést és a szolgák a falak mentén elhelyezett párnákhoz terelték a vendégsereget. Baraka és fiatal menyasszonya egy padon foglalt helyett, a trónemelvény közelében. A kertre nyíló ajtókat bezárták, és hímzett kárpitokat vontak az ablakok elé, éjszakává változtatva a nappalt. Az egyik szolga hátraugrott, amikor az egyik kárpit mögül egy rongyos, sziszegı alak surrant ki. Az emberek rémülten tértek ki a jövendımondó útjából, aki zavaros tekintettel vetette magát Bajbarsz lába elé, az emelvény párnáira. Az ısöreg jövendımondó azt a rongybabát szorongatta a markában, amit még Antiochiában kapott a szultántól. Omár elhúzódott, de Bajbarsz rátette a kezét Khadir napégette, májfoltos fejére. – Megzavarta az álmaidat? – Zavaros álmok! – csattant fel Khadir. Hirtelen megremegett, s Bajbarsz felé nyújtotta a babát. Bajbarsz elmosolyodott és a térdére fektette. Omár a homlokát ráncolta. Azt kívánta, bár ne bátorítaná Bajbarsz a öreget, aki Antiochia óta teljesen kiszámíthatatlanná vált. – Felséges uram! Bajbarsz lenézett, ahogy az egyik férfi a kézikocsit húzók közül fél térdre ereszkedett a trón elıtt. Barna bıre volt, fekete szeme és döbbenetesen vörös haja, szakálla és bajusza – hennával festette. – Megtiszteltetés számunkra, hogy szórakoztathatunk téged és nemes vendégeidet, felséges szultán! – A férfi társa felé intett: a karcsú ifjú hozzá hasonlóan a kék különbözı árnyalataiban, azúrban, indigóban, türkizben, akvamarinban tündöklı selymekbıl varrt köpenyt viselt. Öltözékük minden egyes mozdulatukra felragyogott, mintha a víz felszínét fodrozta volna valamilyen láthatatlan áramlat. – Kezdhetitek – mutatott az ifjú pár elıtt felszabadított térségre. Baraka már most unatkozott, és a lehetı legmesszebb húzódott Kalavun lányától a keskeny padon. Α férfi felállt és kecsesen visszaszaladt társához, aki egy lámpást vett elı a kocsiból. A levegı kékes színezetet kapott a tömjénfüsttıl, ami egyszerre láthatóvá vált a kárpitok között beszőrıdı fénypászmákban. Ahogy az utolsó szolga is a falak menti árnyékokba sietett, a skarlátvörös hajú férfi szembefordult a néma közönséggel. – A szerelemrıl és az árulásról fogunk mesélni! – Odaintett társának, aki feltette a lámpást a kocsi tetejére. A fehérre meszelt falakra fénykör vetült. – A történetet árnyak játsszák el. Taps csendült fel. A két árnyszínész híres volt az elıadásairól. – Élt egyszer Arábiában egy asszony – kezdte a skarlátvörös hajú férfi -, aki olyan szép volt, hogy maga a Hold is elsápadt minden este, amikor az asszony lement a folyóhoz, hogy megfürödjön. Kalavun lánya felnevetett és összecsapta a két kezét, ahogy a karcsú férfi a lámpa elé emelte a kezeit, és az ujjai árnyéka egy asszony alakját formálták meg a falon. Az udvaroncok átvették a hercegnı lelkesedését, ahogy tovább folytatódott a történet, és az árnyszínész kezei szeretı asszonyok, csatázó férfiak, acsargó fenevadak alakjait jelenítették meg a fénykörben. Bajbarsz kezdett nyugtalanná válni. Az elıadás korántsem volt olyan magával ragadó, mint amilyenre számított; a falon ugráló alakok nem voltak olyan meggyızıek egy negyvennyolc éves harcosnak, mint egy kilencéves kislány számára lehettek. Khadir a lába elıtt kuporgott, félig leeresztett pillái alól figyelve a két színészt. A jövendımondó idınként összerezzent, amikor a skarlátvörös hajú férfi felemelte a hangját, aztán ellazult, amikor suttogva folytatta a

történetet. A skarlátvörös hajú elıvett egy szalmaszálat és egy edényt a kocsiból. Elindult az emelvény felé. – Végül – suttogta a csendben – a csodálatos szépség elment a palotába, mert odavonzotta az idıs nı éneke, akinek a hangja úgy szállt a szélben, mint a virágok illata. – Belemártotta a szalmaszálat az edénybe, a szájához emelte, és fújt egy sor buborékot. Leguggolt, letette a szalmaszálat és az edényt a legalsó lépcsıfokra, s közben az egyik buborék Omár kézfejére ereszkedett. Omár mosolyogva emelte a kezét Bajbarsz felé. A buborék kipukkant. A csendbe magas hangú visitas hasított. Bajbarsz hirtelen kiegyenesedett ültében. A hang Khadirtól származott, aki megint a szultán lábaihoz kuporodott, tejfehér szemét az ismét felegyenesedı árnyszínészre szegezve. A férfi csillogó köpenye a padlóra csusszant, mintha csak lefolyt volna, és egy aranyozott markolatú tırt tartott a kezében, aminek a hüvelyén nagy, vörös rubint csillogott. – Hasisim! – visította Khadir. – Hasisim! A skarlátvörös hajú hasszaszin felugrott a márványlépcsıre és Bajbarsz felé vetette magát. A szultánnak esélye sem volt kitérni elıle. Még fel sem állt, amikor az orgyilkos már odaért és döfésre emelte a tırét. Omár elırevetette magát. Az orgyilkos vérszomjasán felkiáltott, ahogy a tır Omár mellkasába mélyedt, és a tiszt Bajbarsz ölébe zuhant. A vendégsereg sikoltozni kezdett. Látva, hogy társa kudarcot vallott, a karcsú árnyszínész szintén tırt rántott, és rohanni kezdett a trón felé, de a Baraka elé ugró Kalavun levágta. – Fogjátok el ıket! – mennydörögte Bajbarsz a levegı után kapkodó Omárt ölelve. – Tudni akarom, ki küldte ıket! A fegyvertelen hasszaszin elhátrált a tróntól, de nyugodtan állt, miközben bahri harcosok rohantak felé. A trón mögött sikoly harsant. A jövendımondó felugrott, és saját tırét magasra emelve az orgyilkosra vetette magát. – Ne! – kiáltotta Bajbarsz Omár után kapva, aki a tırrel a mellkasában kezdett lecsúszni a padlóra. Khadir nem figyelt a kiáltásra. A számőzött hasszaszin a skarlátvörös hajú férfi felé döfött, aki imát harsogva tőrte a támadást. Miközben a bahri harcosok megpróbálták elrángatni a jövendımondót, Bajbarsz gyengéden a padlóra eresztette Omárt. – Tarts ki! – simogatta meg Omár sápadt arcát. – Orvost! – üvöltötte a tömeg felé, és a szolgák futásnak eredtek. Omár megnyalta kiszáradt ajkát, és felnézett Bajbarszra. Barna szeme összeszőkült a fájdalomtól. Halványan elmosolyodott. – Fáradtnak tőnsz, szadik. – Bajbarsz arcához emelte a kezét, de az visszahullott, mielıtt megérinthette volna. Bajbarsz rekedten felüvöltött, amikor Omár megrándult a karjai között, majd elernyedt. A tiszt arcát két kezébe fogva fölé hajolt. – Ne tedd értem, Omár – suttogta. – Ezt ne tedd értem! – Néhány másodperc múlva felegyenesedett, és a vállainál fogva megrázta Omárt. – Kelj fel! Ez parancs! De a szultán parancsa csak illúzió volt, amikor már minden kimondatott és minden elvégeztetett. Megérkeztek az orvosok, de nem léptek közelebb, látva, hogy elkéstek. Már csak egyvalamit kellett megtenni. Bajbarsz lehajolt, egészen közel Omár füléhez. Belesuttogta a szavakat. Asadu an la iláha illa Allah. Wa asadu anna Mohammed raszúl Allah. Nincs más isten, csak Allah, és Mohamed, az ı prófétája.

44.

Temple, Akkon Kr. u. 1271. szeptember 19. Kudarcot vallottál! Will körülnézett. Everard állt a háta mögött a gyilokjárón. A pap arcát verejték lepte el a mászástól és zihálva kapkodta a levegıt. – Tudom – fordult vissza Will a kilátáshoz. A városfalon túl elterülı földek aranyszínuek voltak így estefelé. Kelet felé, Galilea felé nyújtóztak, ahol a látóhatáron találkoztak az éggel, és elmosódtak a távolságtól. Will soha nem látta még, mi van a ködfátyolos hegyeken túl, bár gyakran gondolt rájuk. – Bajbarsz él és virul – tette hozzá Everard. – Mondtam, hogy tudom. – Bár igaz – folytatta a pap -, az egyik fıtisztje meghalt. Azt mondják, egy jó barátja. A szultán sereget küldött a hasszaszinok ellen. – Odalépett a mellvédhez, és fújt egy nagyot. – Nem irigylem ıket. Szörnyő lesz a haragja. – Szabad akaratukból vállalták a megbízást. – De te kerested meg ıket az ajánlattal. – Tudom, hogy soha nem fogod megbocsátani, Everard – fordult szembe Will a pappal -, de valakinek tennie kellett valamit. Tiszteletre méltó a célod, hogy békét akarsz teremteni, de ha a másik oldal nem akar békét, akkor ez csak merı ábrándozás. – Az én célom? – kérdezte Everard élesen. – Hogy elkülönülsz hirtelen! A Testvériség tagjaként ugyanúgy része vagy az egésznek. Igen, mindenki másképp gondolkodik, de ha arra kerül sor, egy emberként beszélünk és cselekszünk. Te meg úgy viselkedsz mostanában, mint egy pártütı! – Rekedt hangja még keményebb lett. – Hát semmire sem emlékszel abból, amit Ridefort de Armand-ról meséltem? Pontosan azt tetted, aminek a megakadályozására a Templom Lelke létrejött! – Azért nem hasonlíthatsz engem hozzájuk. – Nem? A saját céljaikra, a saját érdekükben használták fel az Anima Templi hatalmát. Te mit mőveltél, amikor megkötötted a különalkudat a hasszaszinok-kal, és odaadtad nekik az aranyunkat? Kinek az érdekeit szolgáltad? – Mindannyiunkét – felelte Will dacosan. – A rendét, a kereszténységét. – Ha megölöd, mártírt csinálsz belıle – bökött felé az ujjával Everard. – Ezt mondtam neked azon az estén, amikor visszahoztad a könyvet. Ez a legjobb nekünk? A kereszténységnek? Ne áltasd magad! Magadért tetted. Bosszút akartál állni apádért, igaz? – A pap zihálva elhallgatott. Mélyrıl jövı köhögés rázta meg, és kiköpött egy váladékcsomót a mellvéd fölött. – Esélyt sem adtál, William, hogy elmondjam a saját tervemet – mondta még mindig dühösen, de már halkabban, elfáradva korábbi kitörésében. – De lehet, hogy én vagyok a hibás, amiért nem ültem le veled megbeszélni, amikor láttam, hogy egyre jobban kiábrándulsz a lassú haladás miatt. Willt meglepte, hogy a pap magát hibáztatja. – Miféle tervet? Everard beleszimatolt a levegıbe, majd a gyümölcsös felé pillantott, ahol sőrőn lógtak az ágakon az édes illatú citromok. – Gyönyörő ez az évszak, nem? – Amikor Will nem felelt, Everard odafordult hozzá. – Egy ideje kapcsolatban állok azzal az emberrel, akivel apád tárgyalt, amikor itt volt. Ö, Bajbarsztól eltérıen, hajlik a megegyezésre. – Apám kapcsolatával a mamelukok táborában? – Igen. Will szótlanul várta, hogy a pap folytassa. Everard néhány pillanat múlva úgy is tett. – Apád kapcsolata Kalavun emír volt.

– Kalavun? – döbbent meg Will. – Hiszen ı Bajbarsz egyik fıvezére! İ vezette a kilikiai inváziót, amiben több ezer örmény halt meg. Hogyan dolgozhatna nekünk? – Kalavun a szíve mélyén a béke embere. A legjobbat akarja a népének, és tudja, hogy ezt nem mindig a háborúval érheti el. Már korán észrevette, hogy Bajbarsz hatalomra kerülhet. Az elsı perctıl kezdve igyekezett a bizalmába férkızni, hogy megerısítse a saját helyzetét. Idıvel azonban rájött, hogy a szultán tetteit az irántunk érzett személyes győlölete vezérli; s Kalavun úgy látta, ez a győlölet a saját népének is legalább annyit árthat, mint nekünk. İ sem rajong a frankokért, de el tudja fogadni az Anima Templi céljait, és tisztában van vele, hogy az ı népe ugyanolyan hasznot húzhat a velünk való kereskedelembıl, mint mi. Az alapján, amit hallottam, apád nagy hatást gyakorolt rá. Kalavun, hogy megtartsa befolyását Bajbarsz köreiben, kénytelen volt teljesíteni a kapott parancsokat, még ha azok ellentétesek is voltak a személyes meggyızıdésével. A béke embereként nem maradhatott volna a helyén, harcolnia kellett. A békét néha csak vérrel lehet megvásárolni. – De ha ez igaz, mit tud tenni Kalavun Bajbarsz ellen? Lehet, hogy nagy hatalma van, de nem ı a szultán. Hogyan változtathat bármin? -Lassan – felelte Everard. – Lassan kell cselekednie. Kalavun nem fog szembefordulni Bajbarsszal, de már elıkészületeket tett, hogy nagyobb hatalma legyen a trón fölött Bajbarsz halála után. A szultán örököse, Baraka Hán nemrég feleségül vette a lányát, és Kalavun igyekszik hatást gyakorolni a fiúra. Ha a terved sikerrel jár, és Bajbarszt egy frank parancsára meggyilkolták volna, a mamelukok minden erejükkel ellenünk vonulnának. Megismétlıdött volna Hattin. Amilyen gyengék vagyunk, valószínőleg mindenünket elveszítenénk, de még a barátság és a béke esélyét is. A mi utunk hosszabb, de biztonságosabb, és kevesebb vért fog kiontani a jövıben. Ha Bajbarsz természetes halált hal, csatában vagy öregségben, és ha Kalavun képes érvényesíteni a befolyását a fián keresztül, akkor a következı szultán akár a szövetségesünk is lehet. Képzeld csak el, William, mi mindent érhetünk el, ha a nyelvünket használjuk a kardunk helyett! Will rámeredt a papra. – Miért nem mondtad el hamarabb? Ha tudtam volna, mire készülsz, nem... Nem tudtam. – Megrázta a fejét, a válla megereszkedett. – Nem akartam tudni. – Korábban is láttalak már itt fent, ahogy a távolba meredsz – intett Everard a síkság felé. – Egyszer azt mondtad, semmi sincs ott kint, csak halál és győlölet. Ezt látod most is? – Nem látok semmit – suttogta Will. – Amit én keresek, az nincs ott. – Az apád – bólintott Everard. – Nem vagyok olyan vak, hogy ne lássam. Úgy nézel Száfed felé, ahogy a muszlimok Mekka irányába. El kell engedned ıt, William. Különben belülrıl fog elemészteni a bánat. – Hiányzik, Everard – mondta Will rekedten. – Nagyon hiányzik. Will a két tenyerébe temette az arcát. Everard szótlanul nézte. Egy idı után szelíden megfogta a fiú vállát. – Nézz rám, William! Nem adhatom vissza az apádat, arra senki sem képes. De azt kijelenthetem, hogy nem halt meg hiába. Mert annak köszönhetıen, amit Kalavunnal elért, még van esély rá, hogy egyszer békében fog élni ez a két nép a világban. – Nem tudtam elmondani neki, mennyire sajnálom. – Nem tudom, mi történt közted és apád közt. De azt tudom, hogy szeretett téged. Csak egyszer találkoztam vele, de ez nyilvánvaló volt. Nem azért jött ide, mert el akart hagyni, hanem mert meg akart tenni valamit, amihez kevés embernek lett volna szíve vagy bátorsága ezen a földön. Nem magáért, pénzért vagy hatalomért jött, hanem Istenért. Azért jött, mert hitt egy jobb világban; egy világban, amit segíteni akart valóra váltani, s ezért csak dicsérni tudom. És neked is azt kellene. – Nem bocsátott meg nekem. – Eszedbe jutott már, hogy igazából egy ember bocsánatát kellene elnyerned: a saját

magadét? Akármit is tettél apád ellen, akármit is tartasz a bőnödnek, még ha fel is oldozott volna, te magad igazán szabad lennél tılük? – Everard megrázta a fejét. – Pap vagyok, William. Fel tudok oldozni egy embert Isten színe elıtt, de ha nem bocsát meg magának, akkor egész életében együtt kell élnie a bőneivel, még ha Isten meg is fog bocsátani neki a következı életében. – Nem tudom, hogyan bocsássak meg magamnak. Nem tudom, hogyan változzak meg. A barátaim, azok, akikkel beszélek, mind tudják, mit akarnak. Ide illenek. Simon elégedett az istállóban. Robert talán bolondozik, de igazából örömmel teljesíti a parancsokat, ami elég is neki, ahogy a többieknek. Még Garin is mintha nagyobb békére lelt volna a cellájában, mint korábban bármikor. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy apám miatt akarok lovag lenni. Olyan sokáig vártam, hogy lásson végre a fehér köpenyben, hogy amikor meghalt, rá kellett jönnöm, nem tudom, mit akarok én. Aztán jött Elwen, de... Ha a jövıbe nézek, Everard, semmit sem látok. – Ahhoz, hogy ma élj, nem kell tudnod, mit hoz a holnap – felelte Everard élénken -, és nem kell látnod a jövıt ahhoz, hogy tovább menj felé. – De mim van ma? – Esélyed, hogy megváltoztasd a jövıt. – Everard elhallgatott. – Nem tudom megmondani, hogyan bocsáss meg magadnak, vagy hogyan csillapítsd a bőntudatod. De kínálhatok valamit, amiért élhetsz. Nemcsak azért jöttem, hogy lehordjalak. Választást akarok kínálni neked. A Testvériség győlést fog tartani. Üdvözöljük új İrzınket. – Az İrzıt? Találtál valakit? – Igen, végre-valahára. Ha akarsz, velem jöhetsz, részt vehetsz a győlésen, de ha akarod, feloldalak az esküd alól. – Úgy érted, a Testvériségbıl? – És a rendbıl is, ha kívánod. – Everard vállat vont. – Tudom, csak azért segítettél visszaszerezni a Grál könyvét, mert lovag akartál lenni, és ahogy az elıbb mondtad, lovag is csak az apád miatt szerettél volna lenni. – Nem csak azért segítettem, Everard. Everard egy legyintéssel félresöpörte a szavait. – És nem hibáztatlak, amiért nem akartál a tanítványom lenni. Tudom, hogy sokszor magamra haragítottalak. De már régóta te döntesz a sorsod felıl. Jobb esetben úgy – tette hozzá szárazon -, hogy ne pusztuljunk bele mind. A Grál könyvében a lovagok végigvezetik Percevait a küldetésén, de a végén neki kell döntenie, mit tesz: megbékíti a három vallást vagy örökre megsemmisíti a béke esélyét. Perceval a megbékélést választja. – Everard szája mosolyra húzódott. – Persze ı is hibázik néhányszor. Rajtad áll a döntés, William. Velünk dolgozol a jövıért, vagy megkeresed a saját utad. De akárhogy is, tovább kell lépned! Will elnézett keletre, a hegyek felé. Miközben beszélgettek, lement a Nap, és az északi égbolton, távolian ragyogva felbukkantak az elsı csillagok. A meleg szellı olajbogyó, só, széna és bır szagát sodorta feléjük. Lent, az erıdben emberek kiáltoztak és lovak nyerítettek. A városból halkan odahallatszott a marhapiac zsivaja, egy harang kongása, egy gyerek kacagása. Körülötte mindenfelé lüktetett az élet. Ismerıs, megnyugtató mozzanatok voltak. Everard jól mondta: az apja önzetlenül jött ide. De ezt már korábban is tudta, Párizsban, amikor Lajos beleegyezett, hogy felemelje a keresztet. Azóta az apja iránti szeretete tisztaságát elhomályosította a keserőség és a bosszúvágy. İ mélységesen önzı okok miatt jött de, és majdnem elpusztította, amiért az apja dolgozott. De esélyt kapott, hogy mindent jóvátegyem Jóvá akarta tenni. Nem akarta, hogy még többen haljanak meg, még több fiú veszítse el az apját. A bosszú, a vérontás, a háború iránti vágya saját bőntudatából fakadt, és nem azért utasította el az Anima Templi eszményeit, mert nem hitt bennük, hanem mert nem akart hinni, nem akart lemondani a bosszúról. Azonban tudta, hogy nem erre vezet a feloldozás útja. Segítenie kell Everard-nak és az Anima Templinek megvalósítani azt, amire az apja is vágyott – s most, kinézve a békés városra rájött, hogy igazából ı is ugyanarra

vágyik. – Maradni akarok. – Akkor dolgunk van – jelentette ki Everard. Szemmel láthatóan nem lepte meg a válasz. – Gyere! Will hagyta, hogy Everard levezesse a mellvédrıl. Mire leértek, eltőnt a tisztánlátás pillanata, de a tudás megmaradt, mintha egy gyöngy esett volna csapdába lénye magvában, lerakódva a szélben szálló finom homokból. Ide tartozott. A pap mellett lépkedve érezte, hogy új célok élednek benne. Élnie kell. Ez minden. Egyszerően csak élnie kell. A Testvériség ritkán tartott teljes győlést, s akkor is mindig máshol, hogy ne keltsenek gyanút a preceptóriumban. Aznap a senéschal szállásán győltek össze. Everard-nak sikerült négy új tagot találnia, ám mivel az elızı nyáron meghalt az egyik alapító tag, még mindig csak hatan voltak. Mire Will és a pap megérkezett, már mind egybegyőltek. A senéschal nyitott ajtót: egy erıs testfelépítéső, idejekorán kopaszodásnak indult, hirtelen haragú férfi. Tiszteletteljesen meghajtotta a fejét Everard felé, majd rápillantott Willre. Amikor Everard beszámolt a Testvériségnek arról, hogy Will felbérelte a hasszaszinokat, a senéschal az azonnali bebörtönzését követelte. Nyilvánvalóan nem örült, hogy véget ért a két hónapos felfüggesztés, amit érzelgıs engedékenységnek tartott. A szők kamrában három másik férfi ült a székeken. Ott volt egy fiatal templomos pap a Portugál Királyságból, akire Everard azért figyelt fel, mert az ifjú buzgón tanulmányozta a muszlim, a zsidó és a keresztény hit közötti hasonlóságokat. Mellette ült egy fiatal lovag, aki Akkon sokszínő közösségében született és nevelkedett, és egy idısebb lovag, aki a senéschalhoz és Everard-hoz hasonlóan még emlékezett Armand de Périgord napjaira. És volt még valaki a szobában, vette észre Will, amikor belépett: egy magas, barna hajú férfi, nyúlprémmel szegett fekete köpenyben. A tőzhely közelében állt, a falra függesztett világtérképet tanulmányozva, aminek Jeruzsálem volt a középpontja. – William – kezdte Everard -, hadd mutassalak be az Anima Templi új İrzıjének. Annak a férfinak, aki, biztosra veszem, ugyanolyan értékes lesz körünk számára, mint nagy-nagybátyja volt. Felség – fordult a tőzhely felé -, íme a fiatal lovag, akirıl beszéltem. Az alak megfordult. Edward herceg volt az, III. Henrik király fia, Anglia trónjának örököse. Will elég hamar összeszedte magát ahhoz, hogy meghajoljon. – Uram! – Megtiszteltetés – nyújtotta felé a kezét Edward. Will kezet fogott a herceggel. Edward kézfogása erıs volt és magabiztos. – Enyém a megtiszteltetés, hogy ismét láthatlak, felség. – Ismét? Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna. – Tizenegy éve történt, a New íemple-ben. İfelségével, Henrik királlyal érkeztél Humbert de Pairaud-hoz. Én az uram, Owein ap Gwyn pajzsát tartottam. – Az te voltál? – mosolyodott el Edward. – Attól tartok, elég rosszul emlékszem az arcokra, de azt hiszem, sok minden más is járt a fejemben azon a napon. – A mosolya elhalványult kissé, és Will egy pillanatra mintha bosszúságot látott volna átsuhanni az arcán. Így, szemtıl szembe a herceg teljesen más volt, mint amilyennek Will emlékezett rá. Akkor is egyenesen tartotta magát, de az ifjonti kifinomultság ravasz, önelégült felnıttséggé keményedett. Az egyik szemhéja még mindig ernyedten lógott, mint az apjáé, de úgy tőnt, azzal ellensúlyozza ezt a szépséghibát, hogy a szóban forgó szemét kicsit jobban kinyitja, mint a másikat. így viszont állandóan felvonta az egyik szemöldökét, amitıl kissé gunyoros lett az arckifejezése. Ahogy ott állt, felszegett fejjel, hideg, rezzenetlen tekintettel, már most úgy nézett ki, mintha ı lenne a király. Amikor beszélt, mindannyiukhoz szólt. – Apám és a templomos rend kapcsolata nem úgy alakult az elmúlt években, ahogyan szerette volna. Nagybátyjával, Richárddal ellentétben apám nehezen fogadta el a rend

önállóságát az országában. Örülök a lehetıségnek, hogy az elsı İrzı nyomdokaiba léphetek a tanácsban, és ıszintén remélem, hogy a rend és az angol korona kapcsolatai ismét olyan jók lesznek, mint az ı uralkodása idején. – Mi pedig örülünk elkötelezettségednek az ügyünk iránt, felség – mondta a senéschal, miközben Will odahúzott egy széket és leült a portugál pap mellé, aki félénken rámosolygott. A senéschal körbenézett a gyülekezeten. – Megnyithatjuk a győlést? – Igen, testvérem – felelte Everard -, sok mindent meg kell tárgyalnunk. Bár úgy vélem, új İrzınk is szeretne bejelenteni valamit, méghozzá azelıtt, hogy elmerülnénk a részletekben. Felség? Edward bólintott. – Amikor Everard atya ismertette elıttem körötök céljait, úgy véltem, segítségetekre lehetek a megvalósításukban. Bajbarsz nem mutatja jelét, hogy véget vetne az ellenünk vezetett hadjáratának, és ha ilyen ütemben veszítjük el területeinket, hamarosan egyetlen erıdünk sem marad, ahonnan folytathatnánk tevékenységünket. Ezért gyorsan kell cselekednünk. – A herceg hagyta, hogy megemésszék szavait. – A fegyverszünet – folytatta Edward határozottan – nem pusztán egy eszme, hanem az egyetlen reményünk a megmaradásra. A múlt héten már beszéltem errıl néhány kiválasztott nemessel, köztük a nagymesteretekkel és az ispotályosok nagymesterével, és sikerült meggyıznöm ıket, hogy támogassák a javaslatomat. Ok természetesen mit sem tudnak a hozzátok főzı kötelékrıl. Azt tervezem, hogy fegyverszünetet ajánlok Bajbarsznak. – Felemelte a kezét. – Nyilvánvaló, ha el is fogadja az ajánlatot, nem valószínő, hogy egyszer és mindenkorra véget érnek a harcok, de legalább az Anima Templi szilárdabb alapokról folyathatja a munkáját, és megırizhetjük a megmaradt területeinket. – Fegyverszünet? Bajbarsszal? – kérdezte a senéschal. – Nem tudom elképzelni, hogy elfogadja. – Az egyik dolog, ami megingathatja, a Mongol Birodalom. Megérkezésemkor követet küldtem Perzsia ilkánjához, Abagához, hogy a segítségét kérjem Bajbarsszal szemben. A követeim azóta azzal a hírrel tértek vissza az udvarából, hogy a mongolokat érdekelné a népeink közötti szövetség. A mongolokkal feltölthetnénk a megmaradt helyırségeinket, és együttes erıvel eltántoríthatnánk Bajbarszt a további támadásoktól. Most arra szeretném rávenni az ilkánt, hogy küldjön egy kisebb sereget Anatóliából a mamelukok északi erıdjei ellen. Magam délre utazom, és ott támadom meg ıket. Tudom, hogy ti nem akartok háborút, de rövid távon csak ez lehet az egyetlen reményünk. Kis veszteségekre számítok, ha lesznek egyáltalán. A támadások mindössze azt a célt szolgálják, hogy megmutassák Bajbarsznak, a mongolokkal karöltve komoly gondot okozhatunk neki. Úgy vélem, ettıl könnyebben elfogadja az ajánlatunkat. Will a herceget nézte, és önkéntelenül is magával ragadta a lendülete. Soha nem találkozott még ilyen magabiztos emberrel. Amikor Edward beszélt, odafigyeltek arra, amit mondott. Határozott volt. Everard ajka körül halvány mosoly játszott. A pap szemmel láthatóan úgy vélte, jól választott. A többiek is így gondolhatták, ugyanis egyetértıen mormogtak. De akkor miért nem tudok én megbízni a hercegben? – tette fel magának a kérdést Will. Ahogy folytatódott a győlés, a többi tag is feltette kérdéseit Edward-nak a terv részleteit illetıen. Will feszülten figyelte a herceget, hátha felfedez valamit, ami megmagyarázhatja bizalmatlanságát. Semmit sem látott; a herceg udvarias és figyelmes volt, de Willt mégsem hagyta nyugodni az a bosszús arc, amit egy pillanatra láthatott. Nem maga az arckifejezés zavarta; sokkal inkább az, hogy Edward mintha álarcot viselt volna, ami félrecsúszott, éppen csak egy másodpercre, de épp elég ideig ahhoz, hogy felfedje a valódi arcát a kifogástalan külsı mögött. A találkozó véget ért, a két fiatalabb lovag és a pap elment, a senéschal és a idısebb lovag ott maradt. Will is a közelben ácsorgott, amikor a herceg odament Everard-hoz.

– Örülök, hogy engem választottál erre a méltóságra, Everard atya – mondta Edward. – Én is – bólintott Everard. – Úgy hiszem, sokat tehetünk még egymásért. – Van itt még valami. Tegnap már beszéltünk róla. Sikerült döntésre jutnod? – Ah, természetesen. A válaszom: igen. Edward elmosolyodott. – Köszönöm. El sem tudod képzelni, mennyire fog örülni az apám. – Szétnyitotta a köpenyét, leakasztott egy erszényt az övérıl, és átnyújtotta Everard-nak. – Ez az adósság egy része. Mint mondtam, a többit is megadom, amint visszatértem Angliába. – Írok a párizsi vizitátornak. İ majd intézkedik. – Nagyon hálás lennék, ha kaphatnék egy bizonylatot errıl az összegrıl. – Természetesen – felelte Everard. – Mindjárt elküldök valakit érte. – Felesleges, testvérem – állt fel a senéschal. – Meg kell vizsgálnom a tömlöcöt délután. Elkísérem a herceget a kincstár tornyába. – A tömlöcöt? – vonta fel a szemöldökét Edward. – Sok foglyotok van? – Jelenleg csak három – nyitotta ki az ajtót a senéschal. – Sajnálatos, hogy meg kell büntetnünk a testvéreinket, de a fegyelem a rendünk gerince. Fegyelem nélkül nyomorékok lennénk. A senéschal szúrós pillantást vetett Willre, miközben kimentek, a herceg pedig az arca elé húzta köpenye csuklyáját. – Helyesen döntöttél. – Tessék? – fordult Everard felé Will. – Jól tetted, hogy maradtál. İszintén hiszem, hogy valami meg fog változni. – A pap elmosolyodott, a szeme ragyogott. – Mit gondolsz a tervérıl? – Hatásos, ha beválik. Mit adott neked? – mutatott Will a pap kezében lévı erszényre. – Henrik király adósságának egy részét – felelte Everard. – Egy kis részét, igaz, de kezdetnek megteszi. – Eldugta az erszényt a köpenye alá. – írnod kell de Pairaud vizitátornak Párizsba. – Hugues-nek? Mit írjak neki? – Will azóta nem találkozott Hugues de Pairaud-val, amióta eljött Párizsból, bár tudta, hogy Robert váltott egy-két levelet régi társukkal, akit elıdje halála után kineveztek a Francia Királyság vizitáto-rának. – írj neki egy parancsot, hogy szolgáltassa vissza az angol koronaékszereket Henrik királynak, Londonban. – Kinek a nevében? – kérdezte Will döbbenten. – Bérard nagymester nevét írd majd alá – vetette oda Everard az ajtó felé indulva. Will megcsóválta a fejét. – A fegyelem? A rend gerince? – morogta magában. – Még ma írd meg, William! – szólt vissza a pap, mielıtt eltőnt volna. – Sok fontos dolgunk van! Garin a szájához emelte a tálat, és felhajtotta a sőrő leves maradékát, amiben néhány fövetlen rizsszem is úszkált: a szakács késın kapott észbe. Az üres tálat az ır felé nyújtotta, – Köszönöm, Thomas. Thomas biccentett, elvette a tálat. – Sajnálom, ha nem túl jó, uram, de tudod, hogy odafentrıl csak a maradékot küldik le ide. – Egykor fegyvernök voltam. Akkor is maradékot ettem – vont vállat Garin. – Nem olyan rossz. – Elmosolyodott. – De talán még egy korty bor segítene, hogy lemenjen. Thomas félve pillantott a cella nyitott ajtaja felé. – Bocsáss meg, uram – suttogta a fejét rázva. – Ma nem lehet. A senéschal szemlét tart. Ha tudná, hogy megosztom veled a fejadagomat... – Semmi baj! – vágott a szavába Garin. – Nem mondom el senkinek. Gyorsan megiszom. – Ma nem lehet, uram – állt fel Thomas, még mindig rázva a fejét. Gyorsan kiment és bezárta az ajtót.

Miközben a gerenda a helyére csusszant, Garin a falnak támasztotta a fejét. Fáradtan káromkodott egyet. A bor nélkül sokkal lassabban telt az idı. Azon töprengett, hogy késıbb, a szemle után vajon ki tud-e könyörögni egy kortyot, de ez attól is függött, ki volt szolgálatban. Néhány ır, mint Thomas is, együtt-éreztek vele, és még uramnak is szólították, bár Garin utálta az udvariasságukat. Bizonyos szempontból sokkal gúnyosabb volt, mint a mocsok vagy szemét, azoknak a kedvelt megszólításai, akik élvezték, hogy megalázhatják bukott felettesüket, mivel maguk alacsony sorból származó fegyvernökök voltak, akik soha nem emelkedhettek lovagi rangra. Garin hamar megtanulta elrejteni méltóságát és büszkeségét, és nemcsak azok elıtt, akik meg akarták fosztani mindkettıtıl, hanem maga elıtt is. Ha az ırök akkor nyitottak rá, miközben a dolgát végezte, meg sem rezzent, hanem folytatta, amit elkezdett. Amikor kiöntötték az ételét a padlóra, hogy úgy egye meg, mint egy kutya, megköszönte és felnyalta. Olyan régóta mondogatta magának, hogy ki fogja bírni, hogy már majdnem elhitte. De éjszaka, amikor a falakon túli világról álmodott és rég elfeledett színek és helyek emlékével ébredt, közel került a szakadék széléhez, és néha bele is zuhant a mélységbe, aminek a peremén egész nap táncolt. Fojtott hangokat hallott kintrıl, felemelte a fejét. Aztán gyorsan a mellére hajtotta az állát és lehunyta a szemét. A senéschal imádott prédikálni a foglyoknak, érdemes volt úgy tenni, mintha aludna. Kinyílt az ajtó. – Kopogj, amikor végeztél, uram – hallotta Garin Thomas hangját. Az ır döbbentnek tőnt. Amikor az ajtó bezáródott, Garin szíve elszorult; ma nem fogja becsapni a senéschalt. Erezte, hogy van valaki a cellában; hallotta a szinte észrevétlenül halk lélegzetvételét; érzett valami enyhe, édeskés illatot, talán borét vagy gyümölcsét, amit a látogatója ebédre evett. Várta, hogy a senéschal egy rúgással felébressze, de az csak állt. Garin résnyire nyitotta a szemét, és meglepve látta egy fekete köpeny prémjét maga elıtt. Egy pillanatig azt hitte, pap, de aztán észrevette, hogy az anyaga nem durva gyapjúszıttes, hanem puha bársony, amit finom nyúlprém szegélyez. Garin értetlenül felnézett, nem is próbálva úgy tenni, mintha akkor riadt volna álmából. Aztán a szíve nagyot dobbant, amikor Edward herceg hővös tekintetével találkozott a tekintete. – Istenem! – kiáltott fel önkéntelenül. – Nem egészen – felelte Edward. Leguggolt a megláncolt, mocskos lovag elé, akinek arcán még ott éktelenkedtek a leonardie sebhelyei, és akinek a szeme elkerekedett a rémülettıl. – Bár sok embert küldtem már a pokolra, ha magukra haragítottak, mint te is tudod, Garin. – Hogyan...? – Garin hangja elakadt, nem tudta befejezni a mondatot. Edward így is értette. – Nem volt nehéz kideríteni, hol vagy. Tudod, milyen beszédesek a szolgák. Egyszerően megvártam, míg idehívnak. – Mit akarsz? – suttogta Garin, elnézve Edward mellett az ajtóra. Vajon bejönne Thomas, ha kiabálna? Edward követte a tekintetét. – Nem fognak zavarni minket. A senéschal készséggel megengedte, hogy lejöjjek és megnézzem az elítélteket. – Felnevetett. – Hogy mondjak nekik néhány bölcs szót, figyelmeztessem ıket az ıszinte bőnbánat jótékony hatásaira, és a többi. – Elhalt a nevetése. – Hogy mit akarok? Eredetileg azt akartam megtudni, hogy mi történt a könyvvel, amiért ideküldtelek, de mióta rájöttem, hogy megsemmisítették, már csak az érdekelne, hogy hol van a szolgám, Rook. Garinban feltört a győlölet a név hallatán. Már olyan mélyre temette magában, hogy majdnem el is felejtette. A győlölete ereje még a félelmét is legyızte. – Megöltem a fattyút! – köpött ki Edward felé. – Úgy összeszabdaltam, hogy az anyja sem ismert volna rá! Edward szeme összeszőkült haragjában, de aztán visszanyerte méltóságát és rendezte vonásait.

– Igen, gondoltam, hogy valami végzetes történhetett vele, amikor nem tért vissza. Nagyon engedelmes fickó volt. – Alattomos féreg volt – morogta Garin. – Azzal fenyegetett, hogy megöli az anyámat. És meg is ölte a... – Elhallgatott és lehunyta a szemét. – Elismerem, Rook módszerei idınként közönségesek voltak, de mindig elvégezte a rá bízott feladatot. Márpedig én csak ezt várom a szolgáimtól. Ezt te is tudod, Garin. Garin lenyelte keserőségét, félelme maradékát és Edward szemébe nézett. – Igen, elárultalak és megöltem a szolgádat. De nem maradt semmim, amikor kiléptem a szolgálatodból. Mit akarsz még elvenni tılem? – Amikor engem szolgáltál, bıségesen megjutalmaztalak. Te döntöttél úgy, hogy otthagyod... ezért – mutatott körbe a nyirkos cellán Edward. – Nem. Azért nem maradt semmim, mert neked dolgoztam. Mindent elvesztettem. A nagybátyámat, a barátaimat a rendben, Adelát, a szabadságomat. Mindent. Semmim sem maradt. Úgyhogy ha azért jöttél, hogy megölj, ne habozz. Ha nem azért, akkor meg tőnj el. Edward kissé meglepettnek tőnt Garin hevessége láttán. – Ha már nincs mit veszítened – mondta rövid hallgatás után -, akkor azt hihetnénk, csak nyerhetsz. – Hogy érted? – morogta Garin. – Az Anima Templi – felelte Edward immár rideg, tárgyilagos hangon -, a csoport, amihez a nagybátyád is tartozott... most választott meg az İrzıjének. – Micsoda? – Garin úgy érezte, hogy parányi világa, amit már amúgy is megrázott Edward felbukkanása, most teljesen kicsúszik a lába alól. – Everard de Troyes felkeresett néhány héttel ezelıtt, és megkért, hogy vállaljam el a feladatot. Úgy érezte, segítségére lehetek az ügyüknek. – Edward felnevetett. – A családom visszakapja a koronaékszereket, azokkal fognak megkoronázni, amikor trónra lépek! Befolyásra tettem szert a templomos rendben, amivel biztosíthatom, hogy soha ne próbáljanak úgy irányítani, mint ahogy apámat, azt a vén bolondot. – Edward tekintete kemény volt, mint a kı, és megvetés csillogott benne. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Sok álarca volt, de talán ez lehetett az igazi. És a legfélelmetesebb. Úgy sugárzott róla a nagyravágyás, mint egy tőzhelybıl a hı. Garin látta már ezt a tömény könyörtelenséget a herceg szemében, amikor egy ideig Londonban dolgozott neki. Azóta azonban élesebb lett, határozottabb, akárcsak az arca. – Akkor megkaptad, amit akartál? – morogta. – Egyszerően neked adták, amiért eddig küzdöttél? – Amikor trónra lépek, az a trón az enyém lesz, és nem a templomos rendé – folytatta Edward, oda sem figyelve Garinra. – Ki fogom terjeszteni a királyságom határait. Az Anima Tempil révén hozzá fogok férni a rend hatalmas forrásaihoz, hogy megvalósítsam a terveimet. Nem ık fognak kihasználni engem. – A tekintete visszasiklott Garinra. – Ezenkívül a legkevésbé sem érdekelnek az Anima Templi tervei. A céljaik megvalósíthatatlanok és keresztényhez méltatlanok. – Összeráncolta a homlokát. – Mi több, szembefordulnak mindazzal, amin társadalmunk alapszik; és szembefordulnak Istennel. Idıvel, miután elvettem tılük, amire szükségem van, gondoskodom a bukásukról. De egyelıre hagyom, hadd folytassák az ostobaságaikat, hisz úgysem járhatnak sikerrel, és addig sem figyelnek az én dolgaimra. Ha sikerül fegyverszünetet kötnöm Bajbarsz szultánnal, hagyom, hogy Everard és tejfelesszájú talpnyalói tovább hajszolják utópiájukat, de közben a saját céljaimra használom majd a rendelkezésükre álló embereket és pénzt. Nem hiszem, hogy panaszkodnának. Hiszen ismerem az összes titkukat. És mind a ketten tudjuk, hogy nem szívesen tárnák a világ elé ezeket a titkokat. – Fegyverszünetet akarsz kötni Bajbarsszal? – kérdezte Garin. Émelyegni kezdett. – Természetesen. így lesz idınk összevonni az erıinket és szilárdabb alapokra helyezni a

hitetlenek elleni háborút. Nem azért jöttem, hogy békét kössek. Hanem azért, hogy valóra váltsam a keresztény világ álmát. Ez a fegyverszünet nem fog sokáig tartani. Összegyőjtjük a seregeinket, és minden erınkkel lesújtunk a szaracénokra. – Edward jóvágású arca diadalmasan felragyogott. – Visszavesszük Jeruzsálemet, és megtisztítjuk az utcáit, ahogyan akkor tettük, amikor elıször léptünk ezekre a partokra. Ismét mi leszünk a Szent Város ırzıi, ami a mi jogos tulajdonunk. Garin lehunyta a szemét. – Akkor csak várnod kellett volna, és elıbb-utóbb megkaptál volna mindent, amire vágytál? Felesleges volt minden, amit tettem? – Ezt akkor nem tudhattuk – felelte komoran Edward. – Akkor nem. – Elhallgatott, aztán ellágyult a hangja. – Mindig hasznát veszem az olyan embereknek, mint te, Garin. – Nem – motyogta Garin, érezve, hogy maradék ereje is elhagyja, és megnyílik alatta a mélység. – Kérlek. Menj el. – Ki tudlak hozni innen. Visszamehetsz Angliába, újra láthatod az anyádat. – Az anyámat? — pattant fel Garin szemhéja. – Nincs túl jól mostanában. – Te... te láttad ıt? Edward komoran bólintott. – Még mindig abban a dohos kunyhóban él, Rochesterben. Pedig te megadhatnád neki azt az életet, amire mindig is vágyott. – Miért tennéd? – Mert jobban ismerlek, mint te saját magad. – Nem, nem igaz – próbálta visszafojtani a könnyeit Garin. – Megváltoztam. – Mi egyformák vagyunk, Garin, te és én. Már akkor láttam, amikor megismertelek. Mindketten tudjuk, mit akarunk: hatalmat, gazdagságot, földet, státust. De nem úgy, mint mások, akik egy életen át gürcölnek ezekért, mi fogjuk magunkat és elvesszük, ami nekünk kell. Minek a porban csúszva lemondani a vágyainkról? Igazából mi sokkal ıszintébbek vagyunk ebbıl a szempontból. – A rend soha nem fog visszafogadni – rázta meg a fejét Garin. – A seneschal a Testvériség tagja. Inkább látna holtan, mint a fehér köpenyben. Tudják, hogy megpróbáltam ellopni a Grál könyvét. – Nem kell templomosnak lenned ahhoz, hogy nekem segíts. Mondtam: ha trónra lépek, ki akarom tágítani a királyság határait. Más területeken is szükségem lesz segítségre, és ıszintén szólva, csak elvesztegeted a tehetséged ebben a cellában. – Edward felegyenesedett, s a magasból nézett le a padlón kuporgó Garinra. – Látom, fáradt vagy. Magadra hagylak, hogy gondolkozhass. Akkonban maradok, míg meg nem állapodunk Bajbarsszal, aztán visszamegyek Nyugatra, hogy támogatókat keressek az új keresztes hadjárathoz. Biztos vagyok benne, tudsz üzenni, ha meggondolod magad. – Odament az ajtóhoz és megdöngette. Miközben odakint felemelték a gerendát, lenézett Garin vödrére. – Igazán szólhatnál, hogy idınként ürítsék ki. Undorító ez a bőz. Garin éppen csak ki tudta várni, hogy újra bezáródjon az ajtó, aztán összeomlott.

45.

Aleppo, Szíria Kr. u. 1272. február 10. Bajbarsz a székében hátradılve figyelte, ahogy Baraka Hán az asztalon szétterített iratokat tanulmányozza. Fia homloka ráncba szaladt, állkapcsa megfeszült az összpontosítástól. A pergamenlapok sarkát meg-megemelte a boltíves ablakokon át beáradó szellı. Amikor letette a kupáját, az árnyékok közül elılépett egy szolga, teletöltötte, majd ismét eltőnt. Kintrıl behallatszott a citadella kapuján dolgozó munkások zaja. A kaput a mongolok rongálták meg, amikor néhány hónapja megtámadták a várost.

Októberben Perzsia ilkánjának egyik tumánja leereszkedett Anatóliából, betört a városba, és legyızte a helyırséget, amit Bajbarsz hagyott hátra, amikor serege nagyobbik felével Damaszkuszba ment, hogy támadásokat indítson a frankok déli erıdjei ellen. A mongolok elfoglalták a citadellát, általános rémületet keltve, bár a lovasok nagyon kevés épületben tettek kárt és nem sok életet oltottak ki. Ám amikor a tízezer fıs lovas sereg tovább folytatta útját Aleppótól délre, a helyi muszlim lakosság pánikba esett, Bajbarsz pedig kénytelen volt visszaküldeni a seregét északra. A sokszoros túlerı láttán a tumán visszavonult Anatóliába. Miközben a mongolok északról támadtak, egy frank sereg, egy bizonyos Edward herceg vezetésével, akirıl Bajbarsz sokat hallott az elmúlt hónapokban, portyázni kezdett délen, a Sáron-síkság környékén. A portyák eredménytelenek voltak, de Bajbarsznak az a benyomása támadt, hogy nem szabad lebecsülni a herceget. Lajos király keresztes hadjárata kudarcba fulladt ugyan, de a király testvére, Anjou Károly Edward nagybátyja volt, és bár Bajbarsz viszonylag baráti kapcsolatokat ápolt a múltban a szicíliai királlyal, a két férfi hozzáállásában ott rejlett egy újabb keresztes hadjárat lehetısége. Khadir is látta a veszélyt, és arra intette, legyen óvatos, amikor a hercegrıl van szó. – Lehet, hogy fiatal – motyogta a jövendımondó -, de egy oroszlán lakozik benne. Látom. – Vagy az udvarban hallod – felelte Bajbarsz szárazon. – İ olyan, mint te vagy, gazdám – suttogta Khadir alázatosan -, mint te voltál, fiatal korodban. Bajbarsz felhajtotta a kumiszt, és felnézett, amikor meghallotta Baraka sóhaját. – Kész vagy? – Nem tudom megcsinálni! – csattant fel Baraka, ledobva a pennáját a padlóra. Tinta fröccsent a kılapokra. – Szindzsár mindig olyan feladatokat ad, amikrıl tudja, hogy nem tudom megoldani ıket! – Azért teszi, mert így fogsz tanulni – felelte Bajbarsz fáradtan. – Nem fejezhetném be holnap, apám? – fordult felé Baraka. – Vadászni szerettem volna délután. Kalavun azt mondta, elvisz. – Elmehetsz, amint végeztél a leckéddel. -De apám... – Hallottad! – csattant fel Bajbarsz, lecsapva a kupát az asztalra. Baraka megijedt apja ingerült hangjától, és visszafordult a matematikai feladatokkal teli lapokhoz. Dacosan lebiggyesztette az alsó ajkát. – Zavarok, felség? Bajbarsz és Baraka egyszerre fordult az ajtóban álló Kalavun felé. Az emír majdnem olyan magas volt, mint az ajtó legmagasabb pontja. Sötét, de a halántékán már ıszülı haját varkocsban fogta össze, amitıl határozott vonásai még erısebbnek tőntek. Királykék köpenyt viselt – az ezrede színét. – Kalavun emír! – ugrott fel Baraka. Odaszaladt és megfogta a parancsnok nagy kezét. – Gyere, ülj le mellém! Segíts a leckében! Kalavun lemosolygott a fiúra. – Szerintem egyedül is jól boldogulsz. – Nem én – biggyesztette le megint a száját Baraka. – De csak azért, mert Szindzsár olyan ostoba feladatokat ad. – Szindzsár jó tanár – válaszolta Kalavun szelíden. – Meg kellene becsülnöd. İ tanított meg arabul, amikor besoroztak a mameluk seregbe. Baraka elengedte Kalavun kezét, és morcosan a padlóra meredt. Aztán hirtelen felderült. – Elviszel vadászni? Megígérted! – Ha apád megengedi – pillantott Kalavun Bajbarszra. – Apám, kérlek! – könyörgött Baraka. – Vidd a leckéd Szindzsárhoz, fejezzétek be együtt. Beszélni akarok Kalavunnal. Baraka tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán inkább odament az asztalhoz, és összeszedte

a lapokat. Sarkon fordult és elindult az ajtó felé. – A pennád! – szólt utána Kalavun. – Majd hoznak másikat a szolgák – felelte Baraka keserően. – Ezért vannak. Kalavun nézte, hogy kiment, majd odafordult Bajbarszhoz. – Hívattál, felség? Bajbarsz fáradtan felállt a székbıl, odament egy nagy ládához. – Úgy tőnik, a fiam mostanában jobban kedvel téged, mint engem – jegyezte meg Kalavunra pillantva, miközben kinyitotta a ládát és kivett belıle egy ezüst tekercstartót. – Könnyebb neki engem kedvelni, uram. Nem nekem kell fegyelmeznem. Bajbarsz átnyújtotta a tekercstartót, majd leült. Kalavun kivette a tartóból az összetekert pergament. – A frankok fegyverszünetet akarnak kötni – motyogta, végigfutva a sorokon. Felnézett a szultánra. – Ez mikor jött? – Tegnap. – Beszéltél már róla valakinek? – Te vagy az elsı – rázta meg a fejét Bajbarsz. – Szicília királya írta alá. – Igen, ahogy a levélben is írja, Anjou Károly felajánlotta, hogy közvetít köztem és a frankok között, amikor tudomást szerzett Edward herceg szándékairól. Szerintem azt hiszi, hogy korábbi jó kapcsolatunk elıremozdíthatja az ajánlat ügyét. – Nem akarnak sokat – futotta át még egyszer a levelet Kalavun. – Éppen csak meg akarják tartani, ami még az övék. – Nyilván csak ideiglenes fegyverszünetet akarnak. Ha véget akarnának vetni a háborúnak, hazamennének. Nem maradnának itt, és kezdenének el alkudozni velem. – A mongolok – bökte ki Kalavun rövid hallgatás után – most nagyobb veszélyt jelentenek, mint a frankok. A frankoktól már szinte mindent visszavettünk, a közeljövıben nem tudnak komoly sereget állítani ellenünk. Még ha csak ideiglenesnek is szánják a fegyverszünetet, talán érdekünkben állhat elfogadni. – Soha nem akartam békét kötni a frankokkal – mondta halkan Bajbarsz. – Megmondtam Omárnak is, hogy nem tisztulhatunk meg a Nyugat mocskától, ha olyan könyörületesek leszünk velük, mint Szaladin volt, ha elkezdünk tárgyalni velük. – Felállt és odament az ablakhoz. – Néha a megegyezés szolgálja a nép érdekét – mondta Kalavun óvatosan. – Nem kellene két szövetséges sereggel szemben megosztanunk az erıinket, még ha az egyik gyenge is. Ha már felajánlották a fegyverszünetet... – A nép érdeke? – suttogta Bajbarsz. – Nem tudom már, mi a jó a népnek. Azóta nem, amióta Omár... – Lehunyta a szemét. – Amióta meghalt. Hat hónap telt el azóta, hogy Bajbarsz eltemette barátját. A két hasszaszim csendben elégették, a kézikocsijukkal együtt. A valódi árnyszínészeket, akiknek az eljegyzésen fel kellett volna lépniük, holtan találták a város egyik házában. A holttestek rég oszlásnak indultak; úgy tőnt, a hasszaszinok nem sajnálták az idıt az elıadásuk begyakorlására. Bajbarsz azóta szinte teljesen megsemmisítette a rendet, de hiába állt bosszút, az nem töltötte be az Omár halálával keletkezett őrt; s az őr egyre jobban körülölelte, ahogy teltek a hónapok. Néha magához hívatta Omárt, hogy aztán a szolgák rettegve emlékeztessék, hogy barátja meghalt. – Nem is tudtam, hogy milyen fontos nekem. És nem is mondtam meg neki. – Bajbarsz kinyitotta a szemét. – Hiányzik a bölcsessége. – Szerinted Omár mit javasolna, ha itt lenne velünk, uram? – kérdezte Kalavun halkan. Bajbarsz halványan elmosolyodott. – Azt, hogy kössek fegyverszünetet. Harcos volt, de a szíve mélyén ki nem állhatta a

háborút. Megpróbálta leplezni elıttem, de annyira nyilvánvaló volt. – Eltőnt a mosolya. – És te, Kalavun? Te ugyanazt tanácsolod? – Igen, felség. Bajbarsz hallgatott egy darabig. Végül elfordult az ablaktól. – Legyen hát! – mondta nyersen. – Üzenem a frankoknak Akkonban, hogy elfogadom a fegyverszünetet. Egyelıre. Aznap este Bajbarsz sötét kaftánt és turbánt vett magára, és kisurrant a citadellából a városba. Tisztes távolságból két bahri harcos követte, kezükben fáklyával. Amikor odaért a csőrhöz, intett a két harcosnak, hogy várjanak kint, és belépett. Az utóbbi néhány alkalommal, amikor odament, lakók nyomaira bukkant. Gyerekek lehettek a padlóra faszénnel rajzolt ábrák alapján. A hibiszkusszirmokat, amik poros kupacokba győltek minden egyes látogatása után, szétszórták. Aznap este nem vitt magával virágot, üres kézzel térdelt le a száraz földre. Lehunyta a szemét, és úgy látta a lányt, ahogyan akkor, harminc évvel azelıtt. A kor és a háborúk mit sem változtattak rajta. Még mindig tizenhat éves volt, ahogy mindig is annyi lesz, a bıre sima és ránctalan, a haja csillogó fekete. Nevetett, vizet fröcskölt egy vödörbıl Bajbarsz meztelen mellkasára, miközben ı fát vágott a csőrben. İ is nevetett, amíg meg nem látta az árnyékot az ajtóban. Nem tudta, mióta állhatott ott a gazdájuk, mióta figyelhette ıket. Bajbarsz kinyitotta a szemét, de a kép nem tőnt el: a lovag fehér köpenyén vöröslı kereszt izzó bélyegként égett a szemében. Megérintette az ujjaival az ajkát, majd a földet. – Pihennem kell egy kicsit, szerelmem, mielıtt befejezem, amit elkezdtem. Fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Bajbarsz ott maradt még egy darabig, majd felállt és kiment. – Gyújtsátok fel! – mondta a kint várakozó két bahrinak. Megállt, letépett egy virágot a hibiszkuszbokorról, aztán elment. Mögötte hamarosan az égre csaptak a lángok.

46. Temple, Akkon Kr. u. 1272. május 15. Everard a munkaasztalánál ült, lúdtollat hegyezett egy kis késsel. A homlokba csomókba szaladt, ahogy szemét összehúzva az aprólékos feladatra igyekezett összpontosítani. Nem nézett fel, amikor Will belépett a szobába. – Elhoztad? Will letette a kezében lévı bırerszényt az asztalra, a pap még egy utolsót vágott a késsel, majd letette a pennát. Everard kinyitotta az erszényt, széthúzva a puha, sötét bırt. Az ablakon beáradó napfény megcsillant a maréknyi kövön: cinóber, agát, malachit, lazúr. – Gyönyörőek! Ezektıl ezer évig is eltart a tinta. – Everard összehúzta az erszény száját, felnézett Willre. – Holnap majd összetöröm ıket. Köszönöm. Lementem volna én a piacra, csak... – Mereven felállt és odavitte az erszényt a szekrényhez. – .. .mostanában alig bírok felkelni az ágyból. – El akarok menni Caesareába, Everard. – Tessék? – fordult felé a pap. – Ott szeretnék lenni a fegyverszünet megkötésénél. Everard betette az erszényt az egyik polcra, és bezárta a szekrényt. – Honnan tudsz róla? Még nem hirdették ki. – Robert de Paris-t megkérték, hogy elmenjen. – Mindegy, honnan tudod – rázta meg a fejét Everard -, szó sem lehet róla. – Miért? – kérdezte Will higgadtan, de kissé visszafogottan, ahogy próbálta leplezni valódi érzelmeit.

– Azt hiszem, tudod, miért – vonta fel a szemöldökét Everard. – Az Isten szerelmére, hiszen hasszaszinokat béreltél fel a megölésére! – Épp ezért akarok ott lenni. – Mert az elsı alkalommal kudarcot vallottál? – Everard hangja gúnyos volt, de nyilvánvaló aggodalom ült ki az arcára. Intett egyet ráncos kezével, mintha el akarná hessegetni magától a gondot vagy Willt. – Egyébként is, már kiválasztották a csapatot, ami elviszi Bajbarszhoz a szerzıdést. – Tudom, beszélhetnél Edwarddal, hogy kérjen ki engem is a feladatra. Azt mondhatnád neki, azt akarod, hogy az Anima Templi egyik tagja is ott legyen. Mellesleg azon kevesek közé tartozom, akik beszélnek arabul – folytatta Will gyorsan, mert a pap csóválni kezdte a fejét. – Jóvá akarom tenni, Everard. Be akarom bizonyítani neked, hogy komolyan gondoltam, amit korábban mondtam... akkor, a mellvéden, amikor Kalavunról beszéltél. Maradni akarok, részt akarok venni a munkádban, a munkában, amit apám kezdett el. – Tudom, tudom – morogta Everard, mintha felesleges lenne mondania. – Akkor miért csak a küldöncödnek használsz azóta is ahelyett, hogy feladatot bíznál rám, mint a Testvériség többi tagjára? Everard rápillantott, de nem szólt semmit, – Mert nem bízol meg bennem – válaszolt helyette Will. – Ez nem igaz. – De az! – vágott vissza Will. – És nem is hibáztatlak érte. De már eltelt fél év, Everard! Segíteni akarok, de csak itt ülök, és vesztegetem az idıt. Ha nem akarod, hogy a Testvériség tagja legyek, küldj el, de ha akarod, akkor hadd bizonyítsak! Hadd tegyem jóvá azt, amit elkövettem. Everard rövid hallgatás után alig észrevehetıen biccentett. Will reményei feltámadtak, aztán ismét szertefoszlottak, amikor a pap megszólalt. – Igazad van. Visszatartottalak bizonyos feladatoktól amiatt, amit tettél, de nem büntetésbıl. Egyszerően csak óvatos vagyok. Ezen a küldetésen viszont szemtıl szembe kerülnél azzal az emberrel, akinek annyira kívántad a halálát, hogy mindent és mindenkit elárultál, aminek és akinek valaha hőségesküt tettél. Ráadásul veszélybe is kerülnél. Tudod, hány követet küldtünk már Bajbarszhoz az évek során, és tudod, milyen kevesen tértek vissza. Lehet, arra akarja felhasználni ezt az alkalmat, hogy bebizonyítsa, milyen keveset jelent neki a mi békénk. Lehet, elvágja a torkotokat és kosárban küldi vissza a fejeteket! – Everard leült a székére. – És akármennyire is a sír felé taszigáltál az évek során, William, én ott szeretem a fejedet, ahol van. – Nem hiszem, hogy ezt tenné a szultán – felelte Will. – Kicsinyes dolog lenne. És Bajbarszt sok mindennek lehet nevezni, de kicsinyesnek nem. Akárhogy is, menni akarok. – Will hangja még mindig higgadt volt, de kezdett sürgetıvé válni. – Soha nem kértem tıled semmit, Everard, különösen magamnak nem. De most arra kérlek, engedj el. Everard felvette a tollat és a kést, majd egy bosszús sóhaj kíséretében visszatette ıket az asztalra. – Megesküszöl, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot? – Mielıtt Will válaszolhatott volna, gyorsan megrázta a fejét. – Nem, ne nekem esküdj, hanem az apád nevére! – Esküszöm, Everard! – nézett a szemébe Will. – Nem hagylak cserben. Everard hosszúra nyúlt hallgatás után bólintott. Az istálló fullasztó levegıje szinte összecsomósodott a beszorult hıségtıl és a trágyaszagtól. Simon értékes zaboszsákokat hordott fel a szénapadlásra. Idınként elhessegette a makacsul a feje körül zümmögı legyeket, s a mozdulattól lefröccsent a verejték az orráról és a homlokáról. Az izmai sajogtak, s a naptól vöröslı arca még mélyebb bíborban játszott az erılködéstıl. Letette a zsákot és lehajolt egy vizeskorsóért. – Simon?

A hang hallatán olyan gyorsan egyenesedett fel, hogy beverte a fejét egy jászolba. Káromkodva ledobta a korsót, ami darabokra tört a padlón. Egyik kezével a fejéhez kapva megpördült. Az ajtóban, háta mögött a kinti napfénnyel, egy magas, réz-arany hajú nı állt. Simon már a hangjáról felismerte, mégis megdöbbent, amikor meglátta rózsaszín ruhájában, valóságosan, kézzelfoghatóan. Erre a látványra vágyott, ettıl a pillanattól rettegett az elmúlt négy évben. – Megkaptam a leveled – mondta Elwen. Idısebbnek, nyugodtabbnak tőnt. – Nem hittem volna, hogy eljössz. – En sem. Sokáig. De mindig is látni akartam a Szentföldet. Simon megtörölte a kezét a tunikájába, és tétován odament a lányhoz. – Hogy utaztál? – Egy kereskedıhajón. – A királynı elengedett? – Margit királynı parancsára indultam útnak. Miután Lajos király holttestét visszahozták Párizsba, és eltemettük a Saint Denis-apátságban, a palota gyászos hely lett. Sok szolga elment, mert egyszerően nem tudott ott élni nélküle. Én úgy döntöttem, maradok. Amikor megkaptam a leveled, eltéptem – vont vállat Elwen -, de a darabjait megıriztem. Nem tudom, miért. A királynı egy nap megtalálta ıket, és tudni akarta, mit jelentenek. Simon elvörösödött a gondolatra, hogy a királynı megismerte a titkát. – Azt mondta, el kell jönnöm – folytatta Elwen. – Azt mondta, nem szalaszthatom el az alkalmat a szerelem megtalálására, mert túl kevés adódik belıle az életben. Nem tudom, hogy megtalálom-e itt, hiszen Will lovag, és nem szabad... – Elwen hangja elhalt. – Csak meg akartam mondani neked, hogy megkaptam a leveled. – Zöld szeme hosszú másodpercekig fürkészte Simont. – És meg akartam érteni, miért tetted, amit tettél. Simon félrenézett. – Will-lel nem akarsz találkozni? – kérdezte halkan. – Itt van? Nem tudtam, hogy... – Elwen vett egy mély lélegzetet és bólintott. – Igen, azt hiszem. Igen – tette hozzá nagyobb meggyızıdéssel. Hátrapillantott a válla fölött a fıkapura, ahol néhány fegyvernök állt ırt. – De jobb lenne, ha nem hívnám fel magamra a figyelmet. Az ırök csak azért engedtek be, mert azt mondtam, a nagymester unokahúga vagyok. – Váratlanul elvigyorodott, és Simon egy pillanatra meglátta azt a csintalan kislányt, aki évekkel azelıtt elrejtızött az Endurance fedélzetén. – Rendben. – Körülnézett a néptelen istállóban. A fegyvernökök többsége a nagycsarnokban ebédelt, igaz, bármelyik pillanatban végezhettek. Simon elindult a raktár felé, ahol a nyergeket és a lószerszámokat tartották. – Itt elbújhatsz, ha akarsz – nyitotta ki az ajtót. – Megyek, megkeresem Willt... – Megbicsaklott a hangja. Köhintett, megköszörülte a torkát. – Megyek, idehozom. Elindult, s Elwen nézte, ahogy esetlenül csoszog, vaskos, izmos karjait mereven az oldala mellett tartva, ökölbe szorított kézzel, lesütött szemmel, képtelenül arra, hogy a szemébe nézzen. Úgy érezte magát, mint egy tolvaj. – Köszönöm – mondta halkan, remélve, hogy ez elég lesz. Will épp kilépett a lovagok szállásának ajtaján, amikor meglátta az udvaron felé ügetı Simont. A lovász rápillantott, megtorpant, majd tétován felemelte a kezét. Négy fiatal fegyvernök szaladt át köztük nevetve. Amikor elmentek, Will meglátta Simon arcát. Gyorsan átvágott az egyre jobban benépesülı udvaron – véget ért az ebéd. – Mi a baj? – kérdezte. – Semmi – vágta rá gyorsan Simon, és kisimult az arca. Will felvonta a szemöldökét. – Úgy nézel ki, mintha valaki meghalt volna. Simon megpróbálkozott egy hısies mosollyal. – Nem. Minden rendben. Én csak... szóval van egy kis meglepetésem a számodra. – Meglepetésed? – Will!

Mindketten Robert felé fordultak. A lovag szıke, varkocsba fogott haját majdnem olyan fehérre szívta a nap, mint amilyen fehér a köpenye volt. Robert odabiccentett Simonnak, majd barátságosan megfogta Will vállát. – Beszéltél Everard-ral? – Igen. – És? – Beleegyezett, hogy beszél Edwarddal. – Remek – vigyorodott el Robert. – Akkor együtt nézünk szembe a Számszeríjásszal! – Will – motyogta Simon. – Mennünk kellene. – Elég, ha elmondod, mi az – pillantott rá Will. Láthatóan teljesen máshol jártak a gondolatai. Simon kinyitotta a száját, aztán megrázta a fejét. – Szerintem meg a saját szemeddel kell látnod. Azzal megfordult, és elindult visszafelé, amerrıl jött. Will álmélkodva mosolygott Robert-re. – Azt hiszem, túl sokat dolgozott a napon. Egy perc múlva jövök. – A fegyvertárban leszek – bólintott Robert. – Várj meg! – kiáltott Will a lovász után. Simon nem lassított, egyenletes léptekkel ment tovább az istálló felé. Amikor odaértek, Will megállt. – Simon – szólalt meg könnyedén, de határozottan, amikor a lovász tovább ment. Simon megfordult. – Nincs idım játékokra. Mondd meg, mi ez az egész! Dolgom van. – Csak gyere be egy pillanatra! – makacskodott Simon, és bement. Will bosszúsan felsóhajtott, de követte. Simon a raktár elıtt állt, arca árnyékba borult a félhomályban, semmit se lehetett leolvasni róla. Kinyitotta az ajtót és félreállt. Will a homlokát ráncolta, feszélyezte régi barátja viselkedése, de elırelépett. Aztán holtra váltan megtorpant az ajtóban, amikor a raktárban álló nı felé fordult. A hátsó fal résein fénypászmák szőrıdtek be, törékeny aranyhálót fonva a lány köré. Will szája hirtelen kiszáradt, s vele az ezernyi szó is, ami egyszerre tolult az elméjébe, követelve, hogy elkiáltsa ıket. A kiáltások és a rohanó, tülekedı gondolatok elsı hulláma után csak egy szó maradt. Különös, higgadt hangon mondta, ami mintha nem is a sajátja lett volna. – Elwen. – Hello, Wll Campbell! – mosolyodott el halványan a lány. Will tett egy lépést elıre, s észre sem vette, hogy Simon halkan bezárja mögötte az ajtót. Csend ereszkedett rájuk, és a másodpercek múlásával egyre jobban körülölelte ıket. A zárt, mégis napsütötte szoba, amit teljesen áthatott a bır– és trágyaszag, mintha kitágult és az egész világot jelentette volna. Annyira erıteljes volt az érzés, hogy Will szédülni kezdett. Csak most vette észre, hogy visszafojtotta a lélegzetét, és le sem vette a szemét Elwenrıl, mióta belépett. Félrenézett egy pillanatra, és egyszerre minden a helyére került. – Hogy vagy? – nézte áthatóan Elwen. Will megrázta a fejét. – Remekül. – Megint megrázta a fejét, a lányra pillantott. – És te? – Megvagyok. Will hirtelen elırelépett, tekintetét a lányéba fúrta. – Elwen, én nem akartalak elhagyni. Nem volt részem abban, ami történt, nem akartam, hogy úgy történjen. Nem volt részem benne – ismételte meg határozottan. – Akkor miért mentél el? – kérdezte a lány. Megváltozott a hangja, komoly lett, vádló. – Miért voltál azzal a...? – Elhallgatott, félrekapta a tekintetét, majd gyorsan, haragosan a lovag szemébe nézett. – Miért voltál azzal a lánnyal? Will fáradtan felsóhajtott és megdörzsölte a homlokát. – Emlékszel a könyvre, amit meg kellett szerezned Everard-nak? – Arra, amelyeket a trubadúrtól vettem el? Persze.

– És emlékszel, hogy el kellett mennem valaki után, aki ellopta tılünk? – Igen – suttogta a lány -, elmondtad, amikor találkoztunk a palotában. Amikor megkérted a kezem. Will a padlóra meredt. – Azon az estén, amikor Everard-ral az induláshoz készülıdtünk, Garin de Lyons üzenetet küldött nekem a nevedben. Az üzenet úgy szólt, hogy találkozzunk a fogadóban. – Will tehetetlenül vállat vont. – Azért mentem oda, mert azt hittem, veled fogok találkozni. Elfogott egy férfi, aki szintén a könyvet akarta. Kiszedték belılem, hogy hol van, aztán Garin adott valami mérget nekem, bedugott az ágyba, és ott hagyott. – Garin? – ráncolta a homlokát zavartan és haragosan Elwen. Simon keveset írt meg a levelében, csak azt, hogy hazudott neki, mert tudta, hogy Willt elkábították. – Miért tette volna? – Mert kényszerítette rá az a fickó, aki engem elfogott. – Will megrázta a fejét. – Nem számít; a fickó halott, Garin pedig tömlöcben van. Csak azt kell tudnod, nem a saját akaratomból voltam ott. – És a lány? Hogy hagyhattad, hogy azt tegye veled? Meg kellett volna állítanod. De fiatal volt, te meg... – Hagytam, hogy megtegye? – vágott a szavába Will. – Én nem hagytam neki semmit. – A hangja kemény lett és hideg. Elhallgatott, úrrá lett dühén, és ismét megszólalt. – Elkábítottak. Nem tudtam, mi történik. Alig emlékszem valamire. – Összeráncolta a homlokát, mintha emlékezni próbálna, vagy épp ellenkezıleg, kizárni az elméjébıl az emlékeket. – Egy darabig azt hittem, te vagy az. Az altató, meg hogy miattad mentem oda... Aztán rájöttem, hogy nem te vagy, de teljesen megvoltam bénulva. Még beszélni sem tudtam. Elwen lassan bólintott. – Ha mindez igaz, akkor miért nem próbáltad megmagyarázni? Miért tőntél el? – A szeme könnybe lábadt, hirtelen elfordult. Will legszívesebben odarohant volna hozzá, de nem tudott. – Másnap reggel, amint megtudtam, mi történt, hozzád akartam menni, de Everard nem engedett. Én... én nem tudom, miért hallgattam rá. Nem emlékszem. Még zavaros lehetett a fejem. Beszélt Garinról és én... – Te meg jobban vágytál a bosszúra, mint rám – vetette közbe a lány, visszafordulva felé. A hangja azonban inkább tárgyilagos volt, mint vádló. – Nem tudom elmondani, mit éreztem – felelte Will lassan. – Nem tudom elmondani, milyen érzés volt, hogy elvették tılem azt a választást. Hogy milyen volt tehetetlenül, némán. Olyan volt, mintha bemocskolt volna valami... mintha valami beteg, ártó dolog fúrta volna belém magát. Nem élhettem úgy, Elwen. Amikor Garin nyomába eredtünk, megbetegedtem. Három hónapig feküdtem Orléans-ban. Majdnem belehaltam. De aztán felépültem, Garin meg a könyv a Szentföldre került, Simon talált egy hajót, amin eljöhettünk, és tudtam, akármennyire is szeretnék visszamenni hozzád, le kell zárnom ezt a dolgot. Vissza kell szereznem a választásomat. – Miért nem írtál? – kérdezte a lány egy hosszúra nyúlt pillanat múlva. -Megpróbáltam. Száz levelet is elkezdtem. Egyiket sem tudtam befejezni. Az idı csak telt, és azt hittem, már rég férjhez mentél, családod van, boldogan élsz. Nem akartalak megbántani, nem akartam betörni az életedbe, amirıl semmit sem tudtam. És féltem – tette hozzá félénken. Aztán halkan: – Bolond voltam. – Igen, az. – Elwen összeszorította a száját, aztán elmosolyodott. Will meglepıdött. – Emlékszel, hogy régen sokat beszélgettünk a Szentföldrıl? Will komoran bólintott. Elwen mosolya szélesebb lett. – Akkor, Párizsban, a palotában, arról álmodoztam, hogy majd együtt jövünk. A ködös téli napokon lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy egy aranypalota márványerkélyén állunk, a melegben, a falakat és a padlót drágakövek díszítik, s elıttünk az elképzelhetı legkékebb

tenger terül el, ameddig csak látunk. – Elwen félig lehunyta a szemét. – Lovagi köpenyt viseltél és fényes páncélt, én pedig fehér selyemruhát. A karjaidba vettél és azt mondtad, szeretsz. Éveken át ezzel az álommal aludtam. – Elwen kitárta a karját, mintha fel akarná ölelni a zsúfolt, büdös, szalmával beszórt padlójú, repedezett, pókhálós falú raktárát. Felnevetett. Szelíd, gyöngyözı kacaj volt, nem gúnyos, se nem keserő. Will ránézett, s az ı szája is mosolyra húzódott. Megpróbálta elfojtani, de aztán kitört belıle a nevetés. Aztán észre sem vették, és egymás karjaiban voltak. És csak nevettek és zokogtak és kapaszkodtak egymásba. Végül szétváltak, zavarban az érzelemkitöréstıl. – Még azt sem tudom, hogy jöttél ide – mondta Will. – Hosszú történet – törölte meg a szemét a kézfejével Elwen -, majd egyszer elmesélem. Röviden, egy kalmárral. Egy velenceivel. – Van hol megszállnod? – Igen, nála. – Elwen látta Will tekintetét, és elmosolyodott. – A párizsi udvar beszállítója. Margit királynı kívánságára ad szállást és munkát itt. Mőhelye van a velencei negyedben. Jó ember, a felesége pedig jó asszony. Három lányuk van, jól megértjük egymást. Will elmosolyodott. Odakint megkondult egy harang. Körülnézett. – Bár tovább beszélgethetnénk, de... – Tudom – vágott a szavába a lány. – Mennem kell. Megértem. – Nem, nem érted. Elwen, figyelj rám! Lehet, hogy el kell mennem. Mindössze néhány napra, remélem. De meg kell tennem. Sajnálom. Elwen bólintott. – Azután – folytatta Will – beszélünk még. – Lenézett a köpenyére. – Nem tudom, mit... vagy hogy... Elwen az ajkára tette az ujját. – Nem kell mondanod semmit, Will. Ráérünk még ezzel. Olyan különös, hogy itt vagyok. Nekem is idıre van szükségem. – Elsuhant a férfi mellett, majd megállt, lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta az arcát. – Majd találkozunk, amikor visszatértél. Will egy darabig még ott állt egyedül a raktárban. Az arca égett, ahol Elwen ajka hozzáért.

47.

Temple, Akkori Kr. u. 1272. május 20 Csak óvatosan! Még alig száradt meg rajta az aláírásom. Will elvette a bır tekercstartót, amit Edward herceg nyújtott felé. Becsúsztatta a nyeregtáskájába, és szorosra húzta a szíját, érezve, hogy a súlya határozottan a vállára nehezedik. Everard nem csak annyit kért a számára, hogy helyet kapjon a küldöttségben; megkérte a herceget, hadd vezesse Will a csapatot. – Biztos vagy benne, hogy elég embert küldünk, herceg uram? Edward odafordult az ispotályosok nagymesteréhez. – Nem számítunk harcra, de Revel mester. – Ezt nem tudhatjuk, uram. És ha Bajbarsz tiszteletben is tartja a megállapodást, Caesareáig kétnapi lovaglás az út. Sok arrafelé a beduin. Könnyő prédának hihetnek egy ilyen kis csapatot. – Kétlem – zendült fel Thomas Bérard, a templomosok nagymestere mély hanga. Edward és Hugues de Revel a nagymester felé fordultak. – Mellesleg, testvérem – szólt az ispotályosok nagymesteréhez -, nem akarunk túl harciasnak látszani. Végül is fegyverszünetet akarunk kötni. Hugues de Revel összeszorította a száját, de kurtán bólintott. – Csak óvatos próbálok lenni, testvérem. Nem szeretném, ha bármi balul ütne ki. A három férfi Willre nézett.

– Nem is fog, uraim – hajtott fejet a lovag. A templomosok és az ispotályosok nagymesterei elégedettnek tőntek, elfordultak, hogy folytassák a beszélgetést Akkon kormányának többi méltóságával, akik megjelentek a küldöttség indulásánál. Edward még maradt egy percig. – Sok szerencsét, Campbell – mondta végül. Will nézte, ahogy a herceg odament a három királyi lovaghoz, akik a lovaikat készítették elı az útra. Edward terve a Szentföld békéjének helyreállítására eddig meglepıen zökkenımentesen haladt. Will tudta, a hercegnek köszönhetı az is, hogy Garint kiengedték a tömlöcbıl. Négy év után, mindenféle elızetes figyelmeztetés nélkül, három napja szabadon engedték. Megkereste Wîllt, hogy elbúcsúzzon tıle, mielıtt sápadtan, megtörten, a rendbıl örökre számőzve kiment volna a szolgák kapuján. Amikor Will megkérdezte Everard-t, miért gondolta meg magát, a pap azt felelte, hogy az İrzıjük kérésére. Úgy tőnt, Edward-t megindította Garin nyomorúsága, amikor meglátogatta a cellájában. Néhány hónappal késıbb beszélt Everard-ral és a senéschallal, s amikor megismerte Garin bebörtönzésének okát, felajánlotta, hogy visszaviszi magával Angliába. A lovag segíthetne neki, pusztán titkárként, az Anima Templi ügyeinek intézésében, magyarázta a király Nehéz munka, nem sok szabadságot hagy az embernek, de legalább a Testvériség javára használhatja a tudását, nem kell elrohadnia egy cellában. A herceg kérését követıen Everard, akit egy ideje már „Will is ostromolt a büntetés enyhítésért, végül beadta a derekát. Bár Willnek látszólag semmi oka nem volt, hogy kételkedjen Edward kérésének okát illetıen, valami még mindig feszélyezte a hercegben – mint az alig érezhetı füstszag az erdıben, vagy egy különös árnyék a falon. – William! Will hátranézett. Everard csoszogott felé, a tőzı napsütés ellenére fejére húzott csuklyával. – Vigyázz rá! – morogta a pap a nyeregtáska felé bökve az állával. – Vigyázni fogok. – Minden reményünk benne van. Will meglepve látta, hogy Everard véreres szeme könnybe lábad. A pap ráncos arcáról sütött az idegesség. – Lehet, hogy mégis veletek kellene mennem? – kérdezte Everard, végigpillantva az udvaron összegyőlt lovagokon, akik vizestömlıket kötöztek az öveikre, kardjaikat és sisakjaikat igazgatták. Edward emberein kívül hat templomos, négy ispotályos és három teuton lovag kísérte el Willt Caesareába: egyszerre mutattak erıt és egységet, jelezve, hogy a küldöttség az egész kereszténység nevében tárgyal. – Everard – mondta Will határozottan -, gondoskodom róla, hogy eljusson oda, ahova el kell jutnia. ígérem. A pap ráncos arca mosolyra húzódott. – Tudom, William, tudom. – Hátralépett, miközben Will nyeregbe szállt, és odaléptetett lovával Robert de Paris és a többi templomos mellé. Robert Simonnal beszélgetett. Simon rámosolygott Willre. – Hoztam neked egyet – emelt fel egy vizestömlıt. – Már van egy – lapogatta meg Will a nyergére kötözött tömlıt. – Persze – bólintott Simon -, persze hogy van. – De sosem árthat kettı – tette hozzá Will, amikor a lovász hátat fordított. – Add ide! – nyújtotta a kezét. Miközben Will felkötözte a tömlıt a másik mellé, Simon felfújta az arcát és az övébe akasztotta a hüvelykujját. – Hát akkor sok szerencsét!

Will felnevetett és a szemét forgatta. – Miért viselkedik mindenki úgy, mintha nem jönnénk vissza? – Ránézett Robertre. – Nem túl bizalomgerjesztı, igaz? – Nem úgy értettem! – tiltakozott Simon. – Néhány nap múlva találkozunk – mosolyodott el Will. Caesarea, Kr. u. 1272. május 22. Caesarea városa pusztaság volt. A lerombolt épületek törmeléke szétszórva hevert, a katedrális magas boltívei az ég felé szökelltek, aztán hirtelen megszakadtak, mert a kupola, amit egykor tartottak, megszőnt létezni. Korom, homok és por kavargott a néptelen utcákon, az oszlopsorok között és a házakban, szürke réteggel borítva be mindent. Bajbarsz az egyik domboldalból nézett le valamelyik hadjárata eredményére, és úgy érezte, belülrıl feszíti a város üressége. Odafordult Kalavunhoz, aki lóháton ült mellette. – A városban táborozunk le. Küldj felderítıket, gyızıdjenek meg róla, hogy mi vagyunk az elsık, azután állíts ıröket a kapukhoz. Kíséretet kapnak, amint megérkeznek. – Igenis, uram. – Kalavun! – Bajbarsz elhallgatott, tekintete visszasiklott Caesareára. – Uram? – Amikor megérkeznek, te fogadd ıket. Az ırök vigyázzanak a többiekre, a vezérüket viszont hozd ide hozzám. – Megkeményedett a hangja. – Óvatosnak kell lennünk, Kalavun. A frankoknak már majdnem befellegzett ezen a földön. Még egy lökés, és végük. De a sarokba szorított vadállat a legveszélyesebb. Lehet, csak újabb lehetıséget keresnek, hogy közvetlenül rám sújtsanak le. – A tekintete kihőlt, amikor eszébe jutott a hasszaszinok kísérlete. – Gondoskodj róla, hogy ez ne történhessen meg! – Természetesen, uram. Will és a lovagok kora este értek be a lerombolt városba. A Nap borostyánszínőre festette a szakadozott tetıket és boltíveket, távolabb pedig a tenger folytonos morajlással ostromolta a partot. A fejük fölött tengeri madarak köröztek, izgatottan az elhaladó lovagok látványától. A katonák szótlanul léptettek be a város leomlott falai közé, lovaik patái hangosan csattogtak a némaságban. Will úgy érezte, mintha kriptába vagy templomba léptek volna be, egy szent helyre, ahová nem illett az emberi hang. – Itt akarunk fegyverszünetet kötni? – morogta Robert. Will nem válaszolt. Számára Caesarea tőnt a legmegfelelıbb helynek. Ez a múlt, sugallta a város. Ez pedig a jövı lehet, válaszolta a tekercs a nyeregtáskájában. – Nem vagyunk egyedül – mondta halkan Edward egyik embere. Will szeme megakadt egy aranyszínő villanáson. Két félig lerombolt épület között egy mameluk harcos ült csataménje hátán. A bahrik, Bajbarsz királyi testırsége egyenruháját viselte. A lovagok óvatosan elléptettek a harcos mellett, aki kifejezéstelen arccal figyelte ıket. Néhány perc múlva Will visszanézett a válla fölött és látta, hogy a harcos kilovagolt a házak közül. Willben bizseregni kezdett a félelem, amikor négy másik lovas csatlakozott hozzá a szemközti utcából. – Ott fent – morogta Robert, az állával egy tetı felé bökve. A tetın újabb mameluk állt, felhúzott íjjal. A nyíl hegye követte a lovagokat, ahogy elhaladtak az árnyéka alatt. Patacsattogás és szétmorzsolódó kavicsok zaja hallatszott, ahogy még két katona bukkant fel valamelyik sikátorból. – Mit csinálnak? – mordult fel az egyik ispotályos. A jobbjával szorosan markolta a kardja markolatát. – Terelnek minket – morogta egy templomos, miközben elıttük négy mameluk állta el az utat. A lovagok közelebb húzódtak egymáshoz, néhányan kivonták kardjukat, de az elıttük álló négy katona nem próbálta megállítani ıket, egyszerően csak nézték, ahogy közelednek.

– Szerintem azt akarják, hogy erre menjünk – mondta Will, amikor odaértek egy keresztúthoz. Bal felé egy törmelékkel borított út vezetett a katedrálishoz, melynek megcsonkított boltíveit vörösre festette a tenger sötét látóhatárán lassan lenyugvó Nap. A katedrális romjai között állt a mamelukok tábora. Will lovakat, szekereket és embereket látott, talán száznál is többet, a fáklyák fénykörében mozogni. – Gyertek – szólt oda halkan a többieknek, ráfordulva lovával az üres útra. A mamelukok a nyomukba szegıdtek. Will feszült lett és ideges, amikor Everard közölte vele, hogy ı fogja vezetni a küldöttséget, s az érzés azóta sem enyhült, hogy a csapat elhagyta Akkon falainak biztonságát. Ám furcsa módon akkor, amikor belovagoltak az ellenség területére, az izgalma elmúlt, teljesen megnyugodott. Jó érzés volt úton lenni és egy ilyen fontos, ilyen jelentıs esemény felé közeledni. Ideje is lett, hogy Elwenen gondolkodjon, s azok a bensıséges, rövid pillanatok, amiket ezeknek a gondolatoknak engedélyezett, elterelték figyelmét úti céljukról. Azonban most, a halott város nyomasztó csendjében, a madarak rikoltásai és az ıket követı katonák némasága közepette úgy érezte, kis csapatukra minden irányból egyre nagyobb fenyegetés leselkedik. Eszébe jutott, milyen sors lett az apja osztályrésze ezeknek az embereknek a kezétıl, és eszébe jutottak Everard figyelmeztetései, amikre olyan könnyedén legyintett. Elwenre gondolt. A lány arcának képe betöltötte az elméjét, és elhatározta, bármi is történjen aznap este, túl fogja élni. Ám ahogy a mameluk katonák egyre többen lettek mögöttük, a távolság pedig egyre csökkent csapatuk és a katedrálisban táborozó kisebb sereg között, a saját elméje is bolondnak kezdte csúfolni. Hét mameluk lovag ügetett eléjük a katedrálisból. Egy magas férfi vezette ıket, elıkelı öltözetben és fegyverekkel. A csapat a lovagoktól nem messze megállt, és a magas férfi leszállt a nyeregbıl. Will és a küldöttség szintén megállt, amikor elindult feléjük. – Csapda! – sziszegte az egyik templomos, hátrapillantva az utcát alig tíz-tizenkét yardnyira lezáró mamelukok sorfalára. Will leugrott a lováról, kinyitotta a nyeregtáskát. Robert követte a példáját, a magas férfi pedig nem messze tılük megállt. – Asszalámu alejkum! — kiáltotta Will, szembefordulva a férfival. İszintén remélte, hogy az arab szövegek tanulmányozásával töltött évek elfogadhatóvá tették a szókincsét. – A nevem William Campbell, és Bajbarsz szultánhoz jöttem, hogy Edward, Anglia hercege és Akkon kormánya nevében tárgyaljak vele! A magas férfi elmosolyodott Will kiejtése hallatán, de nem gúnyosan, inkább jóindulatú leereszkedéssel. – Wa-alejkum asszaldm, William Campbell – válaszolta lassan, hogy Will megértse. – Én Kalavun emír vagyok. Nálad van a szerzıdés? – Összeráncolta a homlokát, amikor Will nem felelt. Megismételte a kérdést. – Igen – válaszolta Will a férfit fürkészve. – Jöjj velem! Az embereid itt várhatnak. – Mit mond? – kérdezte Edward egyik lovagja Willt. Amikor Will megmondta, Robert a fejét rázta. – Nem. Mondd meg neki, hogy ez elfogadhatatlan. Veled kell mennünk. Will nem vette le a szemét Kalavunról. A mameluk parancsnok óriási termete ellenére nyugalmat árasztott, barna szemében pedig ravasz értelem csillogott. Egy harcos bırébe bújt diplomata, gondolta Will. Érdekes keverék. – Nem lesz semmi baj – mondta Robert-nek. – Egyedül megyek. Egyébként sem hiszem, hogy van választásunk. Kalavun felemelte a tenyerét, amikor Will elindult felé. – A kardodat itt kell hagynod. Will tétovázott, majd lecsatolta a kardövét és letette a falchiont a porba. – Indulj el felém – mondta Kalavun nyugodtan. – Emeld fel a karod. – Végigtapogatta Will oldalát, a csípıjét, elrejtett fegyver után kutatva.

– Ismerted az apámat – mondta Will halkan, miközben Kalavun végigsimította a karját. – James Campbellt. Everard de Troyes mesélt nekem rólad. Kalavun megdermedt, kezét Will csuklóján nyugtatva. Hátrapillantott a bahrikra, de azok jóval hallótávolságon kívül voltak. – Én nem mondhatom, hogy ismertem ıt – nézte meg Will másik ruhaujját. – Soha nem találkoztunk személyesen. Túl veszélyes lett volna... fıleg nekem. De olyan volt, mintha ismerném. – Én folytatom apám munkáját – mondta Will alig mozdítva az ajkait. – Akkor talán még látjuk egymást, William Campbell – lépett hátra Kalavun. – Egyelıre vigyük el a szerzıdést a szultánnak. – Megfordult, de aztán megtorpant. – Légy óvatos! – súgta. – Bajbarsz nem kedveli a néped, a rendedet pedig különösképpen nem. Nemrég megpróbálták megölni a basszaszinok, s azóta nagyon gyanakvó. És úgy véli, a frankok állhattak a támadás mögött. Ne tégy hirtelen mozdulatokat, s csak akkor szólj, ha kérdeznek. A testırei parancsot kaptak, hogy öljenek meg, ha csak a gyanúja felmerül, hogy ártani akarsz neki. Will gyomra kellemetlen görcsbe rándult, miközben végigment Kalavunnal a hosszú utcán. Beértek a fáklyákkal megvilágított táborba, elhaladva a többtucatnyi harcos és a félholdakkal meg csillagokkal kivarrt lobogók között. Köpenyén izzani látszott a vörös kereszt, vonzotta a tekinteteket, és rettenetesen feltőnınek érezte tıle magát. Α katedrálisban a kórus egykori helyén most repedezett kıemelvény állt, azon pedig egy trón, a karfáin aranyoroszlánokkal. Málladozó lépcsı vezetett fel az emelvényre, s a két oldalán megmaradt falak résein át Will kilátott a tengerre. A trónon pedig ott ült szálegyenesen, arannyal áttört brokátban, csillogó, díszes vértben Bajbarsz Bundukdári, a Számszeríjász, Egyiptom és Szíria szultánja, apja gyilkosa. Szisszenı hang hallatszott, ahogy Will és Kalavun a lépcsı felé közeledett. Will egy rongyos alakot pillantott meg a lépcsı mellett, a kórus szélén, aki fehéren izzó szemmel, fogait kivicsorítva figyelte ıket. Az alak mögött öt bahri harcos állt, s mind számszeríjat szegezett Willre. – Közelebb léphetsz a szultánhoz – mondta Kalavun, finoman elırébb tolva Willt. Will engedelmeskedett, óvatosan, tekintetét tiszteletteljesen lesütve. A szíve hevesen vert a mellkasában. Amikor felért a legfelsı lépcsıfokra, meghajolt, majd felemelte a fejét. Mintha villám csapott volna belé, amikor a tekintete Bajbarsz kék szemére siklott. Az egyik furcsán csillogott, különös, csillag alakú folt fehérlett benne. Miközben belenézett abba a szempárba, egy hang kántálni kezdett az elméjében: ez az ember ölte meg az apádat, ezt az embert próbáltad megölni, A szavak egy rettenetes pillanatig olyan hangosan és tisztán hallatszottak, hogy Will azt hitte, hangosan is kimondta ıket. Mindössze egylábnyira állt attól az embertıl, aki elrendelte apja megölését, attól az embertıl, akit a hasszaszinokmk nem sikerült megölniük. Will elképzelte, hogy kinyújtja a kezét és megragadja Bajbarsz torkát. Aztán megszorítja. Tudta, hogy halott lenne, mielıtt akár csak megérinthetné. De nem ez állította meg. Undor támadt benne az elképzelt jelenettıl. Az, amirıl egy éve még nap mint nap álmodozott, most hirtelen helytelennek, sıt kicsinyesnek tőnt. Valóban kihalt belıle a bosszúvágy. Meglepte a felismerés. Mindez néhány másodperc alatt zajlott le benne, aztán elırehajolt, a szultán felé nyújtva a békeszerzıdést. Bajbarsz nem mozdult. Will tétovázott, majd kissé visszahúzta a karját. Bajbarsz hosszú percekig némán fürkészte Willt, majd mély, telt hangon megszólalt. – Mi a neved, keresztény? – kérdezte arabul. – William Campbell. Lassan araszoltak a másodpercek, áthatva a tenger morajlásától, mielıtt Bajbarsz ismét megszólalt.

– Elhoztad a szerzıdést, William Campbell? Will átnyújtotta a tekercset, s közben magán érezte a katedrálisban lévı összes ember tekintetét. Bajbarsz elvette a tekercstartót, s az ujjaik egy pillanatra összeértek. A szultán kivette és széthajtotta a tokban lapuló két pergament. Alaposan áttanulmányozta mindkettıt, majd odaintett egy zöld selyemkaftánt és ékköves turbánt viselı férfinak, aki az egyik oldalon állt hasonló öltözető társai körében. Will úgy vélte, tanácsadók lehetnek. A férfi közelebb lépett, elvette a tekercseket, elolvasta ıket, majd egy bólintás kíséretében visszaadta mindkettıt Bajbarsznak. Ezután elılépett egy másik, kezében egy üvegtálcával, azon egy kis üvegcsével és egy pennával. Will megvárta, míg a szultán aláírta a pergameneket, aztán Bajbarsz felé nyújtotta az egyik tekercset és a tokot. És Will a kezében tartotta a szerzıdést, ami tíz évre, tíz hónapra, tíz napra és tíz órára biztosította a frankoknak azokat a területeket, amiket jelenleg birtokoltak, továbbá a Názáretbe vezetı zarándokutak szabad használatát. Mindenki megnyugodni látszott, amikor Bajbarsz hátradılt trónján, és Will visszacsúsztatta a tekercset a tokba. – Jöjj! – szólalt meg a lovag háta mögött Kaíavun, aki közben fellépett a lépcsıre. – Visszakísérlek az embereidhez. Will nem mozdult, némán meredt a szultánra. A számszeríjászok megfeszültek. Will érezte, hogy Kalavun figyelmeztetıen a vállára teszi a kezét. Bajbarsz a homlokát ráncolta, és gyanakodva összehúzott szemmel elıredılt. – Felséges szultán – mondta Will gyorsan -, kérlek, engedd meg, hogy bántatlanul ellovagoljak Száfed erıdjéhez. Apám ott esett el, az ostrom alatt, és szeretném tisztességgel eltemetni. Tudom, hogy nincs jogom ezt kérni tıled, és nincs okod, hogy teljesítsd a kérésem, de... – Elhalt a hangja. Megingott a magabiztossága, nyelve akadozva formálta az idegen szavakat. – ...de nem tehettem meg, hogy nem kérem. Will a szeme sarkából látta, hogy a testırök és a tanácsadók meglepve, álmélkodva és gúnyosan összenéznek. Kalavun mereven állt mögötte. Bajbarsz néhány pillanatig megújult érdeklıdéssel tanulmányozta Willt. Aztán bólintott. – Teljesítem a kérésedet – mondta a csendben. – De az embereid nélkül mész, az én embereim kíséretében. – Anélkül, hogy levette volna a szemét Willrıl, intett két íjásznak, akik leeresztették fegyverüket és elıreléptek. – Vigyétek el Száfedbe! – parancsolta. – Aztán kísérjétek vissza Akkonba! – Köszönöm – suttogta Will. – Végeztünk – felelte Bajbarsz, hátradılve trónján és megmarkolva az oroszlánfejeket. – Elmehetsz. Will megfordult és lement a lépcsın. Egész testében remegve lépett ki a katedrálisból. Odakint már majdnem teljesen besötétedett, a Hold sárgás-ezüstösen ragyogott a város fölött. – Ez nagy ostobaság volt – mondta Kalavun halkan, miközben odaértek a várakozó lovagokhoz. Nem sokkal lemaradva követte ıket a két bahri, akiket Bajbarsz Will mellé kijelölt. – Meg kellett tennem – felelte Will. Megállt, és felvette a falchionját az útról, ahová ledobta. – Megértem – hajtott fejet Kalavun. – Béke veled, William Campbell. – Béke legyen veled is. Kalavun sarkon fordult és elindult vissza, a katedrális felé. – Aláírta? Will odafordult a mellé lépı Robert-hez. – Igen. És neked kell visszavinned a szerzıdést Akkonba. – Hogy érted ezt? – ráncolta a homlokát Robert. – Te hova mész? Will elmosolyodott, és

Robert kezébe nyomta a tekercstartót. – Megyek, eltemetek egy kísértetet.

A szerzı jegyzete Amikor öt évvel ezelıtt megszületett bennem a regény ötlete, az elsı pillanattól kezdve tudtam, hogy a keletiek és a nyugatiak nézıpontjából is be akarom mutatni a keresztes hadjáratokat. A templomosok köré rakódott mítoszok mögött rejlı valódi emberek lenyőgöztek ugyan, de ugyanúgy lenyőgözött a közrendő mameluk harcosból a szultáni trónig emelkedı Bajbarsz is, akit mindmáig hısként tisztelnek a Közel-Keleten. A regény megírása közben megpróbáltam hő maradni a valódi történelmi eseményekhez, alakokhoz és korhoz anélkül, hogy feláldoztam volna a történetet vagy a cselekményt, aminek eredményeképpen a regény helyenként tényeken alapul, más helyeken viszont tisztán a képzelet terméke, olykor a kettı keveréke. Példának okáért Ajn Dzsalútnál, Száfednél és Antiochiában valószínőleg nagyjából úgy zajlottak az események, ahogyan bemutattam ıket. Az Anima Templi az én szüleményem, bár a Grál könyvét nagy vonalakban egy XIII. századi Grál-románc, a Perlesvaus nyomán mintáztam meg. Az eretnek képekkel teli, ismeretlen szerzıjő mőrıl egyesek úgy vélik, egy templomos írhatta. Hasonlóképpen, a templomosok elleni támadás Honfleurnél csak a képzeletem terméke, ám III. Henrik király valóban kénytelen volt zálogba adni az angol koronaékszereket a rendnek, mivel nem tudta visszafizetni adósságait. A történelmi hőség terén több mint száz forrásra támaszkodtam, melyek nagy része tényszerő volt, némelyik kissé mesésebb, nagyon sok ellentmondásos, de mindegyik megvilágosító. Ám azok, amelyekre a leginkább támaszkodtam, mindenképpen említést érdemelnek, hiszen felbecsülhetetlen értékőek és érdemes elolvasni ıket, ha valaki többet akar tudni errıl a csodálatos korszakról, aminek éppen csak meg tudtam kapargatni a felszínét. A mővek tehát: Steven Runciman csodálatos trilógiája, az A History of the Crusades [Cambridge University Press]; The Templars, Piers Paul Read [Widenfeld & Nicolson]; The Knights Templar: A New History, Helen Nicholson [Sutton Publishing]; The Wars of the Crusades, Terence Wise [Osprey Publishing Ltd]; The Cross and the Crescent: A History of the Crusades, Malcolm Billings [BBC Publications]; The Trial of the Templars, Malcolm Barber [Cambridge University Press], és a History of Medieval Life: A Guide to Life from 1000 to 1500 AD, David Nicolle [Chancellor Press]. Hálás vagyok, amiért engedélyt kaptam a Roland-ének két sorának felhasználására (ford. Dorothy L. Sayers, Penguin Books, 1957). Hálával tartozom Malcolm Barber történésznek, a The Irial of the Templars írójának, mely mőbıl átvettem két Clairvaux-i Bernáttól származó idézetet, s melyben megtalálható a templomos beavatás egy szemtanú általi leírásának fordítása, ami rendkívül hasznosnak bizonyult, amikor nekem kellett bemutatnom a rend szertartását. 2005. augusztus

Szójegyzék AJJUBIDAK: XII-XIII. századi egyiptomi és szíriai dinasztia. Az Ajjubidák alapították meg a mameluk (rabszolga) hadsereget. Szaladin is a dinasztiához tartozott, s uralma idején jutottak az Ajjubidák a hatalmuk csúcsára. Az utolsó Ajjubida Turansah volt, akit Bajbarsz gyilkolt meg Ajbek mameluk vezér parancsára, véget vetve az Ajjubida-dinasztiának és megkezdve a mamelukok uralkodását. AKKON: város Palesztina partjainál, amit Kr. u. 640-ben elfoglaltak az arabok. A keresztesek a XII. század elején visszafoglalták, s az újonnan alapított Jeruzsálemi Királyság fı kikötıje lett. Akkonban király uralkodott, de a XIII. század közepére a helyi hatalom megoszlott a helyi frank nemesek között, s a huszonhét önálló kerület alkotta város államformája oligarchikus lett. BEZANT: (hüperperon, marabotin, szolidusz) középkori aranypénz, amit elıször Bizáncban vertek. CLAIRVAUX-I SZT. BERNÁT: (1090-1153). A franciaországi Clairvaux-ban található cisztercita kolostor alapítója és apátja. A templomosok egyik elsı támogatójaként Bernát segített megfogalmazni a rend szabályzatát. DOMONKOSOK: (dominikánusok) A Szent Ágoston tanításait követı rendet 1215-ben alapította Dominic de Guzmán Franciaországban. Guzmán a katolikus vallás szigorú, evangéliumi változatát hirdette, és az új renddel az egyházat kívánta támogatni a kathar eretnekség felszámolásában. Angliában fekete frátereknek, Franciaországban jakobinusoknak nevezték ıket. (Nem összetévesztendı a francia forradalom jakobinusaival, akik épp a domonkosok apátságáról kapták nevüket – a szerk.) A domonkosok gyorsan gyarapodtak Guzmán halála után is, elvetették a papság fényőzését és igen mőveltek voltak. 1233-ban ıket jelölte ki a pápa az eretnekség kiirtására, és hivatalosan is kinevezték az elsı inkvizítorokat. 1252-ben az inkvizítorok engedélyt kaptak, hogy kínzással is vallomásokat csikarjanak ki, és számos domonkos szerzetes aktív tagja lett az Inkvizíció néven elhíresült új intézménynek. DZSIHÁD: Jelentése: „küzdelem”. A dzsihddmk fizikai és spirituális értelme is van. A fizikai értelemben az iszlám védelmében és terjesztéséért vívott szentháborút jelenti, a spirituális értelemben a muszlim hitő egyén belsı küzdelmét a világi kísértések ellen. EMIR: A parancsnok arab megfelelıje, uralkodói cím. FRANKOK: A Közel-Keleten a frank (al-Firindzsa) kifejezéssel illették a nyugati keresztényeket. Nyugaton egy germán törzs neve volt, ami a VI. században hódította meg a késıbb Franciaországgá lett Galliát. GÖRÖGTŐZ: A görögtüzet a VII. században találták fel Bizáncban. Szurok, kén és nafta keveréke alkotta, hajók és erıdítmények felgyújtására használták a háborúkban. GRAL-ROMÁNC: Népszerő románcciklus a XII-XIII. században. Elsı képviselıje Robert de Rorron Arimateai József címő mőve a XII. század végérıl. Ekkor kezdıdött el a Grál – amit ma már a kereszténységet megelızı mitológiák örökségének tartanak a kutatók – beemelése a keresztény Artúrmondakörbe, amit a XII. századi francia költı, Chrétien de Troyes tett híressé, s akinek mővei olyan késıbbi írókra is hatást gyakoroltak, mint Malory és Tennyson. A következı évszázadokban sokan sokféleképpen dolgozták fel a Grál-témát, köztük Wolfram von Eschenbach a Parzivalbzn, a Wagner híres operáját ihletı mőben. A románcok udvari történetek voltak, általában nemzeti nyelven írt versek, amikben történelmi, mitikus és vallási témák keveredtek egymással. LIASSZASZINOK: Szélsıséges szekta, amit Perzsiában alapítottak a XI. században. A hasszaszinok a síita iszlám izmaili ágát követték, és az évek során több országban, így Szíriában is felbukkantak. Itt leghíresebb vezetıjük, Szinán, „a Hegy Öregje” vezetésével önálló államot alapítottak, ami végül beolvadt Bajbarsz Mameluk Birodalmába. JERUZSÁLEMI KIRÁLYSÁG: A jeruzsálemi latin királyságot 1099-ben alapították, miután az elsı keresztes hadjárat elfoglalta a várost. Elsı uralkodója Godfrey de Bouillon,

egy frank gróf volt. Maga Jeruzsálem a keresztesek új fıvárosa lett, de a következı két évszázadban többször elveszítették és visszafoglalták, míg végül 1244-ben végleg muszlim kézre nem került. Ettıl kezdve Akkon volt a keresztesek fıvárosa. Az elsı keresztes hadjáratok során a nyugati hódítók három másik államot alapítottak: az antiochiai hercegséget, illetve az edesszai és tripoliszi grófságokat. Edesszát 1144-ben foglalta el a Zengi nevő szeldzsuk vezér. Az antiochiai hercegséget 1268-ban döntötte meg Bajbarsz, Tripolisz 1289-ben esett el, Akkon, a keresztesek utolsó fıvárosa pedig 1291-ben. Bukásával véget ét a Jeruzsálemi Királyság és a nyugati befolyás a Közel-Keleten. KALIFA: A muszlim közösségek polgári és vallási vezetıinek címe, akiket Mohamed leszármazottadnak tartottak. A kalifátust 1924-ben törölték el a törökök. KERESZTES HÁBORÚK: Középkori európai mozgalom, amit gazdasági, vallási és politikai eszmék hajtottak. Az elsı keresztes hadjáratot 1095-ben hirdette meg II. Orbán pápa a franciaországi Clermont-ban. A keresztes hadjárat meghirdetése eleinte a bizánci görög császár segítségkérésére adott reakció volt, akinek területeit elfoglalták a szeldzsuk törökök, akik 1071-ben Jeruzsálemet is elfoglalták. A római és a görög ortodox egyház 1054-ben kettészakadt, és Orbán az egyesítés lehetıségét látta a kérés teljesítésében, illetve úgy vélte, a hadjáratok révén a katolicizmus megvetheti a lábát a keleti világban is. Orbán célkitőzése csak rövid idıre és részlegesen valósult meg, az 1204-ben indított negyedik keresztes hadjárat nyomán. Több mint két évszázad alatt több mint tizenegy keresztes hadjáratot indítottak Európából. LEONARDIE: Ismeretlen, a skorbuthoz hasonló tünetekkel járó betegség; a beteg súlyos letargiába süllyedt, a bıre hámlani kezdett, a haja kihullott. Állítólag Oroszlánszívő Richárd is szenvedett ebben a betegségben. MADRASZA: Vallási iskola, amiben az iszlám törvényeket oktatták. MAGYMESTER: A katonai rendek vezetıje. A templomosok nagymesterét élethossziglan választották a templomos vezetık, és a keresztes hadjáratok végéig mindig a rend palesztinai fıhadiszállásán volt a székhelye. MAMELUKOK: Az arab szó jelentése „rabszolga”. A név az egyiptomi Ajjubida szultánok uralkodói testırségének fıleg török eredető csoportját jelölte, ami késıbb fanatikus muszlim harcosokból álló, állandó hadsereggé fejlıdött. A saját korukban „az iszlám templomosai” néven ismeretes mamelukok 1250-ben értek el hatalmuk csúcsára, amikor meggyilkolták Turansah szultánt, Szaladin unokaöccsét, és megszerezték Egyiptom trónját. Bajbarsz ideje alatt a Mameluk Birodalom kiterjedt Egyiptomra és Szíriára, s végsı soron a mamelukok szorították ki a frankokat a Közel-Keletrıl. A keresztes háborúknak 1291-ben vége lett, utána a mameluk uralom egészen 1517-ig tartott, amikor felváltotta az oszmán törökök uralma. MARSALL: A legfıbb katonai vezetı a templomos rend hierarchiájában. MONGOLOK: Nomád nép, ami a XII. század végéig a kelet-ázsiai sztyeppeken élt. Ekkor egyesítette a törzseket Dzsingisz kán, Karakumban alapítva fıvárost, majd óriási hódító hadjáratokat indítva. Dzsingisz kán halálakor birodalma magába foglalta Ázsiát, Perzsiát, a Kaukázus vidékét és Kínát. A mongolok Bajbarsztól és Kutuztól szenvedték el az elsı nagyobb vereséget Ajn Dzsalútnál, 1260-ban. A XIV században birodalmuk fokozatosan hanyatlani kezdett. OROSZLÁNSZÍVŐ RICHÁRD: (1157-99). II. Henrik és Aquitániai Eleonóra fia, 1189-tıl 1199-ben bekövetkezett haláláig Anglia királya, de nagyon kevés idıt töltött királyságában. Barbarossa Frigyessel és II. Fülöppel együtt ı vezette a harmadik keresztes hadjáratot Jeruzsálem visszafoglalására Szaladintól. OUTREMER: Francia szó, jelentése „tengeren túli”. A Szentföldet jelöli. POROSZRA: Hétköznapi lovaglásra használt könnyő ló. PRECEPTOlUUM: A katonai rendek igazgatási központjainak latin neve, általában

majorságból, lakóépületekbıl, mőhelyekbıl és egy kápolnából álltak. SENESCHAL: Egy birtok intézıje vagy fı tiszttartója. A templomos rend hierarchiájában a seneschal volt az egyik legmagasabb rang. SÍITA ÉS SZUNNITA MUSZLIMOK: Az iszlám két ága Mohamed halála után vált ketté, az örököse körüli vitában. A többségben lévı szunniták úgy hitték, senki sem lehet Mohamed valódi örököse, ezért kalifát állítottak a muszlim közösség élére. A szunniták nagy tiszteletben tartják a Mohamed halála után kinevezett elsı négy kalifát, akiknek példáját olyan szokásként (szunna) követik, amit minden muszlimnak követnie kellene. A siíták vezetıje az imám akit a Próféta leszármazottjának tartanak Ali, Mohamed veje, a negyedik kalifa révén. A síiták elutasítják az elsı három kalifát és a szőnni hit hagyományát. SZABÁLYZAT: A templomos rend szabályzatát 1129-ben fogalmazták meg Clairvaux-i Szent Bernát segítségével a troyes-i zsinaton, ahol hivatalosan is elismerték a templomos rendet. Részben vallási, részben katonai szabályzatnak készült, és meghatározta, hogyan éljenek és viselkedjenek a rend tagjai a mindennapi életben és a csatákban. A szabályzat az évek során egyre bıvült, és a XIII. században már hatszáz igen szigorú cikkelybıl állt, melyek bármelyikének megszegése kizárást vont maga után. SZADIK: Arab szó, jelentése „barát” (férfi). SZALADIN: (1138-93). A kurd származású vezér hosszas hatalmi harcok után, 1173-ban lett Egyiptom és Szíria szultánja. Szaladin Hattinnál megütközött a keresztesekkel, és megsemmisítı csapást mért a frankokra. Visszafoglalta az elsı keresztes hadjárat idején alapított Jeruzsálemi Királyság nagy részét, kiváltva ezzel a harmadik keresztes hadjárat elindítását, ami során szembekerült Oroszlánszívő Richárddal. Szaladin az iszlám és a Kelet egyik hıse volt, de a keresztesek is félték és csodálták bátorságáért és lovagiasságáért. SZARACÉN: A középkorban ezzel a kifejezéssel illették az európaiak az összes arabot és muszlimot. SZENT JÁNOS LOVAGJAI: A XI. század végén alapított lovagrend, ami Keresztelı Szent János jeruzsálemi ispotályáról kapta a nevét, ahol az elsı fıhadiszállása volt. Az ispotályosokként is ismert rend elsıdleges feladata a keresztény zarándokok ápolása lett volna, de az elsı keresztes hadjáratot követıen drámaian megváltoztak a céljaik. Továbbra is fenntartották ispotályaikat, de leginkább erıdöket építettek a Szentföldön, lovagokat toboroztak soraikba és igyekeztek növelni földjeiket és vagyonukat. Hasonló hatalommal és státussal bírtak, mint a templomosok, és a két rend gyakran szembekerült egymással. A keresztes hadjáratok vége után a Szent János Lovagrend elıbb Rodoszra, majd Máltára költözött, ahol Máltai Lovagrend néven váltak ismertté. TEMPLOMOS LOVAGOK: A XII. század elején, az elsı keresztes hadjárat után alapított lovagrend. Alapítója, Hugues de Payns nyolc francia lovag társaságában érkezett Jeruzsálembe. A rend Salamon Templomáról kapta a nevét, ahol az elsı fıhadiszállásuk volt. A templomosokat 1128-ban, a troyes-i zsinaton ismerték el hivatalosan. A rend szigorú katonai és vallási szabályzat szerint élt. Kezdeti célkitőzésük a Szentföldre érkezı keresztény zarándokok védelme volt, ám katonai és kereskedelmi vállalkozásaik révén hamar túlnıttek ezen mind a Közel-Keleten, mind Európában. Koruk egyik leggazdagabb és leghatalmasabb szervezete voltak. A renden belül három élesen elkülönülı réteg volt: a fegyvernökök, a papok és a lovagok, de csak a szegénység, engedelmesség és szüzesség szerzetesi fogadalmait letevı lovagok viselhették a jellegzetes fehér köpenyt a csúcsos szárú vörös kereszttel. TENGERI KÖZTÁRSASÁGOK: Velence, Genova és Pisa itáliai városállamai. TEUTON LOVAGOK: A templomos és az ispotályos rendhez hasonló, Németországban alapított katonai rend. A Teuton Lovagrendet 1198-ban alapították, és a Szentföldön folytatott harcaik során ık ırizték az Akkontól északkeletre elterülı területeket. A XIII. század közepén meghódították Poroszországot, és késıbb az lett a központjuk. TUNIKA: Hosszú, ujjatlan vászon- vagy selyeming, amit a láncing vagy páncél fölött

viseltek. USCIERE: Általában két fedélzettel rendelkezı lószállító hajó, melyek egyikén körülbelül száz ló fért el, a másikon pedig ostromgépeket és szekereket szállítottak. VIZITATOR: A templomos hierarchia egyik tisztsége, amit a XIII. században hoztak létre. A vizitátor a rend második embere volt a nagymester után, és ı felügyelte a rend összes nyugati birtokát.