Töredékeim István királyról és elődeiről halála után közel száz évvel később írták le az első emlékezéseket. Miért legyek én pontosabb? Pedig pontosabb vagyok. Azok az emlékeim, és azok a tárgyi dokumentumok is. Olvasd! Úgy fekszem le este tíz óra felé, hogy a mellemen egymásra teszem a két kezem. Közben halkan szól a rádió. Majd kikapcsol magától. Mindennap elgondolok egy-egy képet, amit végignézek gondolatban. Mióta Alice-nál láttam Bosch halálcsövét - tudod, amin a tudat áthalad -, elképzelem, hogy az ajtóból nézem magam, ahogy halottan fekszem egyik hajnalon. Hasonlít. Ez kétségtelen. De nem én vagyok, az biztos. Mindent tisztán látok, de körülvesz valami furcsa gomolygás. Formátlan, de tudatos. Siettet. Pedig maradnék még. De úgy látszik, nem lehet. Végigszáguldunk a csövön. Nem kellemes érzés. Aztán hirtelen hatalmas fényesség. Régebben elvakított volna, de ez inkább beburkol. Mindenfelől árad. A cső végén Enikő áll, mosolyog. Nyilván rám vár. Szemben óriási sűrű erdőség, előtte mező, és balra egy ház terasza. A hosszabbik végén van a lépcső, amin felmegyünk, de van egy lépcső a szemközti keskenyebb oldalon is. A teraszon nagy asztal. Mi leülünk a ház felöli oldalon. Szemben látom az erdőt. Az asztal bal végén ül nagyapám. A térdei között boros üveget tart. Szemben Hédi néni és nagyanyám. A jobb végén Juci néni. Mindenki derűs, beszélnek, de nem értem. Hédi néni előtt egy tálon sült csirke krumplival, nagyanyám előtt egy porcelánon egészben sült karaj, Juci néni előtt sült libacomb párolt vörös káposztával. Nagyapám kihúzza a dugót az üvegből, és tölt mindenkinek. Felköszöntenek. De nem értem a szavukat. Balra a teraszon áll egy másik asztal. Nekem háttal apám ül mellette. Tőle balra Tibor bácsi, apámmal szemben Feri bácsi, jobbra Ödön. Kártyáznak. A szemközti lépcsőn jön anyám. Tibor bácsi rögtön átadja a helyét és a kártyákat. Félreül az asztal sarkához. A
réten Ati és Gyuri beszélgetnek. Ati erősen gesztikulál, Gyuri zsebre tett kézzel figyeli. Közben mindenki beszél hozzám, de nem értem, mit mondanak. Néha átnézek a másik asztalhoz. Senki sem figyel ránk, és apámnak mindig csak a hátát látom. Azóta többször álmodom ugyanezt, de mindig kicsit másképpen. Van úgy, hogy nagyapám már rögtön tölti a bort, keresem Kristófot, talán inna velem, de nem jön. Néha anyám ül le az asztal sarkához, és nézi a kártyázókat. Egyszer Ati letérdelt, és firkált a földön valamit. Miközben úgy látszik, hogy ez az örökkévalóság, tudom, hogy bármelyik pillanatban minden eltűnhet. Persze pillanat nincs. Már egyáltalán nem érdekel, amit magam mögött hagytam. De Enikő miért nem kérdez a fiáról? Legalább Ödön fordulna felém egy pillantásra. Vajon mi lesz most? Örökké nem fogunk itt ülni. Biztosan jön valaki, hogy elkísérjen. Ödön az operisták sztárja volt. Túlélte Szinetár korrepetitor úr kínzásait. Egyébként Miklósnak igaza volt, ha én másképpen is viselkedtem volna. Még emlékezett, hogy Ödön pofon vágta a gimnáziumban. Most visszaadta. Lehet, hogy Ödön adta az egyetlen pofont az egyetlen magyar Nobel-díjas írónknak. Keresztapám ráadásul nem is volt nagy énekes. Nem volt nagy hangja. Ismered azt, amikor az énekhang olyan, hogy néha azt hiszed, most mindjárt sírva fakad. De jó színész volt, és művelt. Klemperer karnagy úr pedig kedvelte a zenei műveltséget. Talán még a balerináknál is jobban. Egy nyári előadáson az egyik jobb oldali páholyban ültünk családostul. Az Operában kellemesen hűvös volt, miközben kint tombolt a nyár. Nem is emlékszem, volt-e azelőtt ilyen meleg nyarunk. Előre húzódtam, hogy lássam a sárkányt A Varázsfuvola első jelenetében, de csak valami papundekli tekervényt toltak ki a színpadra. A zene jó volt, mivel jól éreztem magam. A szünetben bejött a páholyba egy úr. Később tudtam meg, hogy a keresztapám öltöztetője volt. Átadott egy nagy dobozt. Nekem adta át. Zavarban voltam. Nyolcévesen szólni sem tudtam. A doboz egy kalitka volt, és benne ült egy papagáj. Gyanúsan nézett rám, de ez érthető. Mindketten zavarban voltunk. A dobozra tűzve egy cédula volt ezzel a felirattal: Születésnapodra Pa-
pageno keresztapád. Tényleg! Eszembe sem jutott. Kint az utcán, hazafelé menet, én vittem a kalitkát. Megálltunk a sarkon, ahol az a kávéház volt, ahová Ady járt. Neki biztosan legyezték a homlokát a feslett kis csukák. Ahogy mentünk, nagyanyám egyszer csak megállt. Fekete fehér pöttyös selyemruha volt rajta, derékban megkötve. Nyakánál egy ametiszt kitűző. Szóltunk hozzá, de nem válaszolt. Imbolygott. Valaki mondta, hogy biztosan a hőségtől. Taxit hívtak, gondolom, mert én csak arra emlékszem, hogy gyalogolok haza kezemben a kalitkával. Abban az időben sokat kellett gyakorolnom a zongorán. A papagáj ott ült velem szemben a kottatartón. Általában nagyanyámmal nyaraltam. Anyám nem ért rá, vagy nem érdekelte. Néha meglátogatott. Ödönnek volt Felsőgödön egy kis kertje, rajta egy vályogház. Oda jártunk. Nagyanyám paradicsomot, paprikát palántázott, volt egy sárgabarack fa és egy hatalmas eperfa. A vályogházban jó hűvös volt. Az utca végén, ahol mostanra egy lakótelepet építettek, volt egy mocsár. Az egyik oldalán elhagyott, félig beomlott háborús lövészárkok. Ott legeltek az egyik szomszéd kecskéi. A mocsárban és a domboldalon pedig rengeteg csodálatos állat. Fürge gyík, zöld gyík, a mocsárban teknős, és esténként előbújt néhány vízityúk is. Volt a kertben egy kád. Ezt azonnal kisajátítottam. Az aljára vastag földréteg került, növényeket ültettem bele, és itt éltek a gyíkjaim és a békáim. Amikor anyám meglátogatott, nem örült a látványnak. Biztosan azt gondolta, hogy a fürdőkádban fürödni fog a nyári hőségben. Micsoda butaság! Menjen a Dunára. Én is ott úsztam általában délután. Nagyon meleg volt nap közben. Le kellett jönnie, mert nagyanyámnak valamilyen gyomorfertőzése volt. Tudod, abban az időben még a városban sem volt hűtőszekrény, nemhogy falun. A szomszéd galamblevest ajánlott a beteg gyomorra. Átmentünk, a szomszédnak voltak galambjai, és megfogott kettőt. Anyám a favágó tőkén fejszével vágta le a fejüket. Aznap csak tejet ittam. Azt az utca végéből hoztam reggelenként, és a kútba eresztettük le hűlni. Az egyik délelőtt váratlanul beállított az apám. Megijedtem, mert tudtam, hogy nagyanyámmal nagyon rossz viszonyban vannak.
Halkan suttogtak, majd nagyanyám szólt, hogy öltözz, fölmész apáddal Pestre. Az állomásról egyenesen az Üllői úti klinikára mentünk. Az egyik szobában ott feküdt a nagyapám. - De jó, hogy eljöttél! - mondta. - Ülj le az ágyam szélére, és jól figyelj. Látod, hogy milyen vékony a fülem? Olyan, mint a zsírpapír. Át lehetne látni rajta. Az orrom meg hegyes lett, az ujjaim vége kék. Látod, itt a körmöm alatt. Tudod, ez a halál. Nagyon megnyugtató volt. Nekem mindent tudnom kell, és a nagyapám ilyen jól elmagyarázta. Apám rögtön visszavitt Felsőgödre. Gyorsan levettem a városi ruhát, és futottam a dombra szöcskét meg más bogarakat fogni. Az állatkertemben már éhesek voltak a gyíkok és a békák. Másnapra meghalt a nagyapám. Vasárnap lesz anyám halálának első évfordulója. Régi szokás szerint ilyenkor szoktak sírkövet állíttatni. Ezért ma az Oázisban vettem ötven kiló márvány zúzalékot, kivittem, beszórtam vele a sírt. Nem bírtam el a zsákot, képzeld el, ezért zacskókban, kisebb darabokban vittem a kocsitól. Nem sírkő, de annak is fölfogható. Többé nem akarok a temetőbe menni. Elmentem, Bori miatt, Ati sírjához is. Olyan a sírja díszítése, mintha Miska grófé volna a Csárdáskirálynőből. Ha már nem volt időnk arra, hogy Atival ezt megbeszéljük, és ragaszkodott a hagyományos temetéshez, legalább egy nagy bazalt kőtömböt kellett volna rátenni. Ez, ami van, iszonyú. Anyám sírjánál észrevettem, hogy ahová elástam, ott a múlt nyáron virágok nőttek, és általában dúsabb volt a növényzet. Pedig a doboz teljesen zártnak látszott. - Én, Béla, villamoson mentem naponta a Trefort gimnáziumba Kispestről. Amikor apám nyugdíjba ment Mindszenten, a falu vett neki egy házat Pest környékén, hogy együtt lehessen a család. A kispesti házban még ott volt Laci és Margit is. Vilma a közelben lakott a négy gyerekkel. Nemsokára átköltöztek Rákosfalvára, mert Ödön sógorom ott lett egy kertészet vezetője. Nagy ház, hatalmas kert. Ez azért jobb választás volt, mint a kispesti iskolában tanítani. Anyám már csak a háztartást vezette. Csak! Elég nagy munka volt az is. Mindszenten is tette a dolgát. - Tudod, fiam, nincs annál nagyobb boldogság, hogy
szeptemberben bejön egy csapat mezítlábas, és karácsonyra már mind tud írni és olvasni. - mondta mindig. Egész tanítói életében csak az elemi első osztályát tanította. Csak! És szült egy csomó gyereket. Négyen maradtunk. 1916 januárjában az osztályfőnök úr mondta, hogy menjünk le a tornaterembe. Mi, utolsó évesek. A tornateremben ott állt egy katona, fogalmam sem volt, hogy milyen rangú, és így szólt hozzánk: - Uraim! A hazának szüksége van önökre. Az antant vérebek már megszentelt földünk határát harapdálják. Önök holnap hadiérettségit tesznek, és hétfőn reggel hét órakor jelentkeznek az Üllői úton, a Ludovika laktanyában. Hazájukat az egyesített osztrák-magyar haderő tagjaként az olasz fronton fogják megvédeni. Erőt, egészséget! Isten óvja szeretett hazánkat! Rögtön hazaengedtek mindannyiunkat. Anyám elsápadt a hírre, de nem szólt semmit. Laci hülyéskedett. Este átjött Ödön, és vitéz úrnak szólított, amíg meg nem ígértem neki, hogy kimegyünk a kertbe, és letöröm a karját. Anyám estére olyan vacsorát főzött, mint valami ünnepnapon. Én nem gondoltam, hogy bármit is ünnepelni kellene. Hétfőn beöltöztünk, de hazaengedtek elbúcsúzni. - Aztán vigyázz magadra, Béla. És gyere haza! - mondta anyám. - Úgy lesz! Ne aggódjék! - mondtam, és mentem a pályaudvarra. Sokszor megálltunk. Egy hét is eltelt, mire Isonzóhoz értünk. Új védelmi területet jelöltek ki. Századunk több száz méter hosszú árkot ásott. Ez pontosan szemben volt az olasz védelmi vonallal. Állandó őrségre volt szükség, mert nem tudhattuk, az ellenség mikor támad. A négyórás beosztások alatt Feri támaszkodott a falnak mellettem. Hamar kiderült, hogy tanyájuk van Csongrádban. Így afféle földinek számított. - Tudod, Béla mondta -, ha ennek vége, hazamegyek, és teheneim lesznek. Hallottam valami svájci fajtáról, ami sok tejet ad. Na, olyanokat veszek majd a zsoldból, amit megtakarítok. - Az árok végében volt az illemhely, ahol szükségünket végeztük. Ott is melegítettük fel a konzerveket, mert onnan nem látszott ki a tűz fénye. Dohányozni az árokban is lehetett, de csak egy embernek adhattál tüzet. A harmadikra már becélozhatott az olasz. Hetente cseréltek bennünket. Ilyenkor a hátvédnél pihenhettünk, de leginkább mosakodhattunk, és kicserélhettük a ru-
hánkat. Az árokban nem kíméltek a férgek, és a piszok. Egyik este az olaszok nagyon belelendültek. Felállítottak szemben egy géppuskát is, amilyen nekünk nem volt. Mi lőttünk, ahogy tudtunk, de sok esélyünk nem volt. - Feri, adj még töltényt! - szóltam, de választ nem kaptam. Ahogy oldalra néztem, láttam, hogy Feri testének nincs feje. Telibe találta egy géppuska sorozat. De elég volt ez a rövid figyelmetlenség, és egy golyó pattant sisakomon. Úgy behorpasztotta, hogy elvesztettem az eszméletemet. A szanitéceknél ébredtem. Amikor felépültem, hazaengedtek egy hétre. Ebből három nap volt a vonatút. Otthon, Kispesten, csak ültem a szobámban. Nem engedtem felhúzni a redőnyt. Képzeld, anyám egy egész tyúkból főzött levest! A fronton a rövid kimenő után egy másik területre vezényeltek. Csak annyit mondok neked, hogy amikor a domboldalt elözönlötték az olaszok, és mentünk visszafelé, az út szélén úgy feküdtek a bajtársaink, mint egy kidöntött erdő fái. De ne kérdezz többet! Én erről nem beszélek. Amikor kitört a béke, ahogy ezt majd harminc év múlva mondani fogják, leszereltünk. Azt csináltunk, amit akartunk. Bárkit fölvettek bármilyen iskolába. Elég volt csak annyit mondani, hogy a frontról jöttem. A császár már halott volt, a vörösök is elmentek, és akit nem pécéztek ki a Horthysták, azok békében voltak. Laci és Margit tanítottak. Margit férje, aki ugyan zsidó volt, pár év múlva már a Főposta igazgatója lett. Elvégeztem az egyetemet. Aztán béreltem egy lakást a Mester utcában, és a Körút sarkán egy bankfiókba neveztek ki igazgatónak. Naponta hazajártam ebédelni. Jolán, a feleségem, mindennap meleg étellel várt. Néha összejött a család. Pipi tanítóképzőbe járt, aztán hozzáment egy emberhez, akivel nem voltunk nagyon jó viszonyban. Margit férje, aki a Főposta igazgatója volt, szintén végigharcolta a háborút. Nagyobb kitüntetései voltak, mint nekem. Amikor családi összejöveteleken találkoztunk, mindig volt valaki, aki a háborúról próbált kérdezgetni. Ilyenkor egymásra néztünk Miskával, és tudtuk, hogy egy szót sem fogunk szólni. Vannak kimondhatatlan dolgok. Amikor már lehetett tudni, hogy erősödik az antiszemitizmus, Miska sógorom kikérte a végkielégítését, hogy majd üzletet nyit abból. De mindenét elvesztette. Visz-
szament hát a Főpostára, ahol igazgató volt, és beült egy ablakba. Kezdte elölről. A háborúban volt valamilyen sérülése, amiről soha nem beszéltünk. A tény az, hogy élete végéig nem tudott aludni. A lakásából, a Királyhágó utcában volt, amiről még mesélek nektek, kiirtott minden órát, és éjszaka csak feküdt az ágyon. Ezt nevezik alfa állapotnak, ahogy azt megtudtam a '90-es években. És soha nem fázott. A leghidegebb télben is csak zakóban járt. 1944-ben, mint régi frontharcost újra behívtak, most már hadnagyi rangban. Egy ideig a Vár védelmébe osztottak be, de én hamar rájöttem, hogy ez egy egérfogó. Szakaszommal elindultunk nyugat felé. Kisbér környékén egy arra kószáló nyilas csoport megtalált. Igazoltatni próbáltak. Bennünket! Egy frontharcos csapatot. Azonnal rájuk lőttünk, de viszonozták a tüzet. Néhányan meghaltak mellettem, mi lelőttük az egész nyilas csapatot, de én golyót kaptam. Csak a hasam bal oldalán futott át. Olyan volt, mintha csak súrolt volna. A derekamat átkötöttem egy eltépett ingemmel. Elindultam Győr felé. A győri kórház tele volt. Nálam sokkal súlyosabb sérültekkel. Azt mondták, hogy várjak. Erőltethettem volna, hiszen nálam volt a fegyverem. De erre nekem nem volt sem szándékom, sem türelmem. Egy nővér átkötözött, levette széttépett ingemet, új kötést tett a sebemre valamilyen sárga krémmel. Úgy döntöttem, hogy fölösleges a várakozás. Elindultam Sopron felé. Mindig volt, ahol megpihenhettem, ahol enni adtak. Sopronban egyenesen a kórházba mentem. Náluk volt hely és szíves segítség. Egy olyan szobába kerültem, ahol rajtam kívül még húsz sérült volt. Bizony, véres visszavonulás volt ez. Átkötötték a sebemet. Ugyanazt tették, mint a győri nővér. Minden olyan homályos. A seb egyáltalán nem fáj. Ez nagyon meglepő volt. Én felkészültem a fájdalomra. Felkészültem arra, hogy a gyógyulás nem lesz könnyű. A soproni temetőben hantoltak el. Sok évvel később, amikor Jolán megtalált, és Pipivel eljöttek a síromhoz, hallottam, hogy azt mondják, a penicillin megmenthette volna. De hát ez nem mindegy?! Minden alkalommal, ha fürdeni megyek, és magamra zárom az ajtót, különös dolog történik. Amikor leveszem a köpenyem, boldogság tölt el, és testi-
lelki melegséget érzek. Mintha ez volna a természetes életem. Ruha nélkül lenni. Megeresztem a meleg vizet, eloltom a villanyt, és bérelek egy tengerparti területet Vanuatun. Ez egy domboldal, arra épült bambuszból a házam. A tengerpart felé nagy terasz van, a jobb oldalán lépcső. Itt lehet lemenni a homokra. Legalább húsz méter gyaloglás a tengerig. A jobb oldalon sziklafal, balra sűrű erdő. Itt járok le, betartva a jobb kéz szabályt. Mellesleg a bal kézit is. Önvédelemből. A homoksávon gyakran járnak át állatok a sűrűből a sziklához és vissza. Nem szabad zavarni őket. Van olyan, akit nem is tanácsos. Gyakran üldögélek a teraszon a ratan asztal körül álló fotelek egyikében, ahonnan jól látszik a tenger. A lány letesz mellém egy jeges vödörben valamilyen gyümölcslét és egy üveg rumot, némi rágnivalót. Ma már legföljebb csak írogatok néha, és belülről, a szobámból zene szól. Most újabban kezdem megszeretni Mahlert. Értettem persze eddig is, de most mintha belépett volna hozzám. Nálunk itt a szigeten természetes a két-három fős személyzet, akik közül az egyik a szakács. Tulajdonképpen nekik teszünk jót, mert másfajta munka nincs errefelé. Napnyugta előtt egymásfél órával a lány kihoz egy vödör halat és egy szatyor dobozos sört. Lesétálok a tengerpartra. Jobbra, a szikla oldalában van egy barlang. Ez azért túlzás. Csak egy kis bemélyedés, ahová már régen leterítettem egy szizál szőnyeget, amelyen kényelmes üldögélni. Felnyitom az első sört, és nézem a tengert. A hullámok szabályos egyszerűséggel futnak ki a partra, mint egy pszichológiai kezelés, amikor az állandóan ismétlődő ingerek lenyugtatják az idegeket. Egy órával napnyugta előtt megérkeznek a delfinek. Felveszem a vödör halat, és bemegyek derékig a tengerbe. Mindenki kap egy-egy halat. Kivárják a sorukat. Nincs vita. Egyikük, Angel, a karom alá úszik, hogy megfoghassam a hátuszonyát. És akkor őrületes tempóban elkezd úszni ki a tenger felé. Nagy kört teszünk meg. Aztán lassan visszahoz a partra. Így lesz holnap is, ahogy így volt tegnap és tegnapelőtt. Visszamegyek a barlangomba, és kinyitok egy újabb sört. Hirtelen sötétedik, mint az egyenlítő környékén mindenütt. Szemben látom, ahogy kigyúlnak a falu fényei. A tenger villog és csillámlik a hullámverésben. Világítanak a sok kis
apró állatok. Elkezdődik a tenger éjszakai élete. Visszamegyek a házhoz. Már biztosan kész a vacsora. Közben kihűl a fürdőkádban a víz. Megtörülközöm, és visszaülök az asztalomhoz, hogy ezt megírjam. - Én, Keresztúry Mária, úgy rendelkezem, hogy férjem, néhai Gelsy Péter mellé... De minek is folytassam! Úgyis az uram mellé temetnek majd. Van elég gondjuk a gyerekeknek. Még én is terheljem őket! Béla nem beszél, mióta megjött a frontról. Laci és Margit élik a saját életüket. Hogy Laci miért egy sántát vett el? Fel nem foghatom. Ma már tudom, hogy igaza volt. Jó felesége lett a robbanásig, amikor meghalt. Margit hozzáment egy nagyon rendes zsidó emberhez, aztán egyedül maradt. A robbanásban aztán meghalt ő is. Vilma Ödönnel Rákosfalvára költöztek, mert Ödön ott egy kertészetnek lett a vezetője. Ödön különlegesen jó lélek. Mindenki a barátja volt. Nem messze lakott tőlük Bali Mihály. Gyönyörű rózsakertészete volt. Így aztán akadt közös témájuk éppen elég. Azokban az években Bali volt az állami hóhér. Kedves, fehér bajuszos bácsi volt. Ahogy Pipi mesélte. Aztán Béla is elköltözött, amikor elvette Jolánt. Mariska volt az egyetlen, aki kilógott a sorból. Játszotta az úriasszonyt. Aztán mégis mi lett belőle! Meghalt ő is sok évvel később, mint a férje. Nem szerettem őket. Nehéz ezt így kimondani, de hamisak voltak. Velem is. Amíg a fiúk otthon voltak, nagy volt a vendégjárás. Mindennap elment hozzájuk egy szomszéd fia, Anda Géza, gyakorolni. Azon a zongorán, ami majd a dédunokámé lesz. Géza apja nem szerette a művészkedést. Ha megtudta, hogy a fia náluk zongorázott, vonalzóval verte véresre a kezét. Később nagy pianista lett Fricsay karnagy úrnál, aki viszont dédunokám karmester osztálytársa édesanyjának volt a barátja. A középosztálynál kicsivel magasabb rangban voltunk. Apám Aradon kúriai bíró volt, anyám persze otthon igazgatta a cselédséget. A családnak nagy múltja volt, bár abban az időben, mint most a fiatalokat sem, nem érdekelt csak az itt és most, és lila vágyak. Akinek sorsára életemből emlékszem, az Keresztúri Bíró Pál volt. Comenius előfutárának tartották. Ő nevelte Rákóczi György fejedelem fiait. Ehhez iskolát rendelt a fejedelem, ahol az erdélyi nemesség fiataljai is ta-
nultak. A kálvinisták elképzelni sem tudnak egyházat iskola nélkül. Tanártársa, Apáczai, összetűzött a nagyúrral, ezért eltiltatott a tanítástól. 1655-ben aztán Lórántffy Zsuzsanna segítségével visszakönyörögték katedrájához. Az asszonyok mindent el tudnak intézni. A jót is és a rosszat is. De Gyulafehérvárra nem engedte vissza. Kolozsvárra kellett mennie. Keresztúri még abban az évben, amikor Apáczai visszatért, meghalt alig hatvan évesen. Bethlen Miklós, másik tanítványa addigra már önállósult. Ezt írta róla: „...tanítani ritka és példa nélkül való ember volt, és Erdélyben s Magyarországban nem találkozott soha addig párja, aki a gyermeket olyan hamar annyira vitte volna, és nemcsak a latinitásban, hanem egyéb tudományokban is.” Könyvei is mind pedagógiai tárgyúak voltak, kivéve egy röpiratát, amit a fejedelmet támadó könyvre írt. Noha a fejedelem nagyon haragudott ezért, hiszen rontotta kapcsolatát Béccsel, őt mégsem kergette el, mint Apáczait. Angliában tanult, és a nyelvtanulást az egyik legfontosabb tudománynak tartotta. A kedvéért tanult meg Bethlen Miklós még törökül is. Engem kisded leányként beadtak az aradi zárdába tanulni. Olyan rend volt, hogy sétálni is csak csoportosan mehettünk. A családhoz, haza sohasem. Édesanyám is csak leveleket írt, mindig szíves hittel. Még élt Keresztúry nagyanyám is. Ő ezt írta, az én anyám is olyanokat írhatott, mint neki az ő édesanyja: „Égieknek Asszonya előtt minden reád árasztandó kegyelmekért, melyek közt éltednek minden szakaszát nyilván megelégedés és tiszta öntudat édesítse. Melyet az ő szívéből kíván néked a te szerető anyád Névery Anna, Böjtelőhava 3án 1842.” Egy délutáni hímzéstanulás közben hatalmas bogár csapódott az ablaknak. Rögtön apám jutott az eszembe, és így is történt, akkor halt meg. A főnökasszony a temetésre sem engedett el, ezért a család úgy intézte, hogy a gyászmenet a zárda felé kanyarodjon, és én egy ablakból nézhettem. Fojtogatott a szomorúság, és ezen esemény után már nem is tanultam olyan rendesen, mint annak előtte. Egy ízben épp tintát készítettünk. Ehhez kénsav kellett, és nekem kiesett a kezemből az üveg. A kénsav végigfolyt a bal karomon. Ezért aztán életem végéig csuklóban zárt ruhát hordtam. Amikor összeösmerkedtünk Péterrel,
akkor ő már Szeged-Mindszenten tanított. Ezért hát én is odaköltöztem. Ott volt az esküvőnk is 1978. november 20-án délután 3 órakor. Este 7 órakor volt a vacsora. Péter akkor már igazgató volt a faluban, én tanítani kezdtem. Végig, egész életemben az első osztályt. Az szép volt. Mivel Péter görög katolikus volt, gyakran jártunk a Máriapócsi kegytemplomban, ahol egy rokon volt a pap és az orgonista. Tihamér is görög katolikus volt, akit már nem ismertem. Talán le tudtam volna beszélni róla Pipit, de semmi értelme. Úgyis mindenki azt a sorsot éli meg, amit kiszabott magának. Nekem sok gyász volt. 1879 augusztusában az urammal Görömböly-Tapolcán fürödtünk, és szeptember 8-án megszületett kis Mariskánk. Emilkénk 1880. november 26-án született, és 1882. november 3-án meghalt. Ilonkánk 1882. június 21-én született, és 1888 márciusában halt meg. Vilmánk 1884. január 11-én született. Gizellánk megszületett 1886. február 20án, és meghalt 1889. április 24-én. Margitunk 1887. október 9-én született, Iduskánk 1889 júliusi. Laczikánk 1890. szeptember 5-én született. Péter Zoltánunk 1892. június 1-jén született, és 1899. június 10-én meghalt. Laczikánk 1897. február 22-én született. Béla Antalunk születése 1899. június 27-ára esett. Az uram 1926-ban halt meg nem sokkal azután, hogy felköltöztünk Kispestre. Most már egyedül vagyok, mert mindenki éli a saját életét. Pipi is már 16 éves. Amikor meghaltam, kiküldtem mindenkit a szobából, ittam még a kedvenc talpas poharamból. Ezt a poharat most a dédunokám használja. Így minden pohár bornál gondol rám, mert mi szeretetet eszünk. Vendel bácsi Drégelypalánk - pontosabban Drégelpálank - bírója volt. Nemrég találkoztam egy odavalósi asszonnyal, aki még emlékezett arra, hogy része volt a falu történelmének. A kisebbségek, mint a palócok is, jobban őrzik a múltat. A bírói rang azokban az időkben olyan volt, mint ma a polgármester. A falusiak nagyjából mind tudták, hogy mi a dolguk, de ha vita adódott, Vendel bácsi tett igazságot. Egyébként ő is éppen olyan földművelő ember volt, mint mindenki más a faluban. Csak éppen nagy volt a tekintélye, és ezt nem választás, nem kinevezés révén szerezte. Egyszerűen ő volt a legokosabb. Nagyapám-
mal valószínűleg a váci kollégiumban ismerkedtek meg. Ez úgy történt, hogy Szvoboda dédapám Gödöllőn volt iskolaigazgató, és várkápolnai kántor. Ha ráért, a méhészetével foglalkozott. Írt is egy könyvet róla. Hosszú, derékig érő szakálla volt. Gárdonyi Géza és ő kapott engedélyt a császártól, hogy tanítás közben is pipázhattak. A pipája bordó kerámia ezüst szegéllyel. Nyilván meggyfaszár volt beledugva. Amíg a pipa testét pucolták, a szárat többnyire időnként frissen vágták. Büszke volt, hogy sohasem kellett nyakkendőt kötnie, amikor Erzsébet vagy Ferenc József - ritkán együtt - Gödöllőre jöttek. Úgysem látszott volna a szakállától. Amikor az uralkodók Gödöllőn voltak, ő szolgáltatta a zenét a nemrég restaurált kápolna orgonáján. A nagyapám genealógiája kissé zavaros. Állítólag a morva Mühlhausenből jöttek. Ezt tudni kellett abban az időben, amikor mindenkit számba vettek. Mesélik, hogy egyszer a király Gödöllőre jött pihenni, és megtetszett neki a kántor felesége. Ki tudja ma már! Ezért nem fogok DNS-t kérni Ottótól. Nagyapám is megtanult orgonálni, így Mindszenten, amikor már házas volt, és jöttek a gyerekek nála és dédapám, Gelsy Péter igazgatói lakában, minden hétvégén egymás után járta a templomokat kezdve a zsidóknál, befejezve a reformátusoknál. Ahogy a családi mítosz tanítja, anyai dédapám Gelse falu után kapta a nevét. Eredetileg Sigray volt, akiknek Gelse faluban voltak a birtokai. Miután szegény Sigrayt Martinoviccsal együtt lefejezték a Vérmezőn, a család nevet változtatott. Nyilván volt rá okuk. Féltek attól a császártól, akinek unokája másik dédapámat kitüntette valamilyen nagy arany érdemrenddel. Amikor a nagyapám született. Anyám évtizedekig harcolt, hogy megszerezze a kitüntetést Gödöllői rokonainktól, jogtalanul. Vajon most mire menne vele? Dédapám nagyapámat az öccsével együtt beadta Vácra kollégiumba. Történt egyszer, hogy a fiúknak elegük lett az iskolából. Összeszedelőzködtek, és hazagyalogoltak Gödöllőre. Este kopogtak az ajtón, és dédapám nyitott rájuk. Amikor megtudta, hogy tulajdonképpen semmi bajuk nincs, rájuk zárta az ajtót belülről, és azt mondta, hogy rá ne hozzanak szégyent a fiai. Vissza Vácra! Gondolom, reggelre vissza is érkeztek.
Vendel bácsi gyönyörűen írt. Ahogy kezembe veszem egy-egy levelét, amit nagyapámnak küldött, úgy érzem, ehhez legalább fél nap kellett. Sohasem tegezte nagyapámat. Úgy gondolom, nem fejezhette be az iskoláit, nagyapám meg igen. Így Vendel bácsi a barátját, mint tanult embert, nem tegezhette. Amikor már erősek voltak a főváros bombázásai, a repülők - talán Liberátorok - egyegy támadáskor olyan tömegben jöttek, hogy elsötétült az égbolt. Bár a környékünket nem bombázták, anyám úgy gondolta, hogy meneküljünk el Pestről, és Vendel bácsi szívesen befogadott. Sohasem értettem, hogy miért kell elmenekülni, bár tudom, hogy ez ősidők óta szokásban volt. Ahová menekülnek, az ottaniak is elmennek máshová. Ha baj van, sehol sem jó, de talán mégis jobb otthon, a saját környezetben. Ez valami százezer éves ösztön lehet. A mi családunk átmenekült Budára. Féltek az oroszoktól. Budán aztán kihalt a fél család, míg Pesten a lakásunknak az ablakai sem törtek be. Nagyapám dolgozott, anyám, nagyanyám jöttek velem. Nagyanyám rögtön beállt a konyhai munkába, anyám a plébánia fiatal papjaival udvaroltatott magának, én meg Vendel bácsi unokáival játszottam. Leginkább kacsákkal és egy kisborjúval. Fogalmam sincs, milyen játékok lehettek ezek, de nem unatkoztam. Aztán évekig palócul beszéltem. Már ősz felé járt, amikor anyámmal vásárolni voltunk, és utunkba került egy zsidó csoport, akiket néhány nyilas legény kísért. Anyám észrevette köztük a falu orvosát. Odamentünk, és anyám odaadta neki, amit vásároltunk. A doktor mondta, hogy nagyságos asszony, menjen csak innen, nem lesz semmi baj velünk. Ekkor jött oda az egyik nyilas: - Ha nem mennek el innen a zsidóktól, belököm magukat is közéjük! Így ment ez abban az időben. Azt nem tudom, hogy miért, de még ősszel átköltöztünk a Zebegényi Dőry kastélyba. Rajtunk kívül csak a házmester lakott ott a kert jobb végében egy kisebb házban. A kuvasz kutyája volt egész idő alatt az egyetlen barátom. Abban az időben kaptam egy repülőt. Már nem emlékszem, hogy kitől, de valószínűleg Ödöntől. A Harmadik Birodalom játékai nagyszerűek voltak. A játék katonákat és állatokat olyannak gyártották, mint egy-egy szobrot. A kastély nagytermébe, a csillárra szerelték föl
a repülőmet. Rugós motorja volt. Amikor fölhúztuk, elkezdett körbe-körbe repülni, majd egy váratlan pillanatban kirepült belőle a pilóta, és ejtőernyővel leereszkedett a földre. De ennél sokkal érdekesebb volt, hogy valaki - talán anyám aktuális barátja, apám már katona volt - fölvitt a kastély tornyába. Látszott a sötétben, ahogy a Pilis hegyei közé telepített óriási reflektorok pásztázták az eget. Keresték az ellenséges repülőgépeket, amelyek közben - jól látszott - bombázták a Szobi vasúti központot. A kastélyban nagyon szép szobánk volt. Előtte terasz, amelyről két oldalt lépcső vezetett le a kertbe. Több mint negyven évvel később ebben a szobában nyaraltunk négyen. Ott a kertben kezdett biciklizni tanulni Kristóf. A bicikli azért mégis csak jobb jármű, mint a Liberátor. A Bethlen utcába jöttünk haza. Apám már elment katonának. Anyám szerint nem lett volna kötelező, hogy itt hagyjon bennünket. Béla Antall József minisztériumában dolgozott. Volt szolgálati kocsija. Akkoriban ez ritkaság volt. Közlekedési problémák azonban nem voltak. Nem volt közlekedés. 1941 őszén állt át Magyarország a jobb oldali közlekedésre, de alig volt magán autó. Azok Meseautók voltak. Szemetes, jeges és néha mentő. Csak a villamos volt nagyszerű. A budapesti hálózat a világon az egyik legjobb volt. A házunk előtt ment el a 45-ös. A Keleti pályaudvartól a Nyugatiig ment. Amikor már zongoráztam, egymástól eltérő távolságban riasztó pisztoly töltényeket raktam a sínre. Amikor jött a villamos, ritmusra robbantak. Mi, fiúk, sohasem vettünk jegyet. Tujáztunk. Ez azt jelenti, hogy a megállónál, éppen indulás előtt felültünk az ütközőre. Később éveken keresztül ültem a szomszéd ház képcsőjén. Ott volt a megálló, és vártam haza anyámat, aki általában alig volt otthon. Én úgy látom, hogy a térnek vannak kitüntetett helyei. Ezeken jobb vagy rosszabb dolgok történnek szabályos rendszerességgel. A buddhisták szerint Zalaszentgrót egy jó terület. A magyar sámánisták szerint a Pilis. Most éppen Szörényi Levente ásat a Holdvilág árokban. Keresi Árpád sírját, állítólag. Persze hülyének tartjuk, amíg meg nem találja. Nálunk a Peterdy utca és a Wesselényi utca, különösen az utóbbi kereszteződése, volt negatív terület. Nem volt olyan év, hogy ne történt volna halálos
baleset ezen a szakaszon. Itt Pesten eleinte anyámmal voltam kettesben, az első emeleten nagyanyám lakott Bélával, és Mariska néni élt egy hatalmas lakásban a Damjanich utca Városliget felöli sarkán. Akkor a liget még egészen az utca széléig húzódott, és a Damjanich utca torkolatában állt a Regnum Marianum templom. Hatalmas, kupolás fehér márvány katedrális. Mindenki félt az oroszoktól. Nagyanyámnál fél évig lakott két lengyel nő, biztosan Béla hozta oda őket, aki ugyan erősen adminisztrálta magát a Horthy lemondása utáni kormányban, de elég okos volt ahhoz, hogy védje magát a másik oldalról is. Én állandóan nagyanyámnál voltam, mint ahogy később is, mert anyám - ki tudja, miért - Wallenbergnél dolgozott a svéd követségen. Ez később jól jött neki. De minden évben Galyatetőn is nyaraltunk. Hétvégeken apám és nagyapám meglátogattak. Van papírom arról, hogy felszólítják anyámat, hogy fékezzen meg, mert állítólag az őrületbe kergettem az üdülőket. 1944 ősszel úgy döntöttek, hogy költözzünk át nagyapámhoz Budára, a Bercsényi utcába. Ott nagyobb biztonságban leszünk. Mariska néni akkor már átment Laciékhoz a Királyhágó utcába. Abban a házban lakott Margit néni is, akinek férje, a néhai postás már 1942-ben meghalt. Róla metsződött be agyamba életem első emléke. Mariska néni férje is halott volt már. A Bercsényi utcai lakás nagy három szobás volt. Egyik oldalon egy francia kertre néztek az ablakok, a másik oldalon az utcára. Apámról nem jött semmiféle hír. De karácsony előtt, amikor az oroszok átkeltek a Dunán, a németek már felrobbantották a hidakat, fokozódtak a szövetséges bombázások. Apai nagyapám lett a légóbizalmi, és kinevezésével együtt elvesztette az eszét. Valamilyen általános sokk lehetett. Védekezés mindazok ellen, amelyeket soha nem élt meg életében. Én ilyen érzést nem tapasztaltam egész eddigi életemben. De amikor anyámat vittük a kórházba, lebénultam úgy, mint még soha. Mert tudtam előre, hogy mi fog történni. Most már ezt az érzést is ismerem. A pincében laktunk, s noha két villanyégő lógott a falról, nagyapám állandóan oltogatta, mert takarékoskodni kell. Így tett a vízzel is, pedig a ház lakóinak a pincében csak egy fali csap állt a rendelkezésére. Én szívtam magamba a különleges élményeket. Egy-
szer egy bomba az udvar kövezetébe fúródott, de tele volt a környék méteres vascsövekkel. Ezek a bombák tartozékai voltak. A végükön kis propeller volt. Amikor a repülőgép ledobta a bombát, ezek a propellerek kicsavarták a fémcsövet, és ez gyújtotta be a bombát. Anyám átvette a hatalmat a pincében. Jóska nagybátyám későbbi feleségének húgával jártak vízért a Gárdonyi szoborhoz, mert december végére már csak ott volt egy működő vízcsap. De anyám azt is megtette, hogy elment a Gellért hegyre karácsonyfát vágni. Karácsony után bombatalálat érte a házat is. Az utcáról láttuk, hogy a ház fele eltűnt. A harmadik emeleten a szobánk felén állt a zongora, és rajta a karácsonyfa. Mellette a négyemeletes mélység. Mivel a szovjet csapatok már a Horthy Miklós úton voltak, megszűntek a bombázások. A szovjetek a Gellért szálló felől jöttek, miközben a Körtérnél, a Villányi út elején egy német harckocsi osztag várta őket. Mivel a lakás felét elvitte a bomba, az öregek leköltöztek a pincébe, mi a földszinten laktunk egy kedves úriembernél, aki a konzervgyárban dolgozott azelőtt. Anyámmal úgy jártak ennivalóért, hogy az úr begipszelte az egyik karját. Így a katonák békén hagyták. Nagyapám elment tejért, mert ketten voltunk gyerekek. Én és nagybátyám felesége húgának a lánya. Akkor már a németek felrobbantották a hidakat, ezért csónakot bérelt, és elgyalogolt Rákosfalvára, ahol ismerősei éltek. Visszajött a Dunán át szintén csónakon egy kanna tejjel, amit én a konyhában rögtön fölborítottam. Még most is úgy gondolom, hogy ez a csalódás, amit érezhetett egy egész napi út után, hozzájárulhatott a halálához. Mielőtt az oroszok megszállták volna a környéket, a nyilasok, a németek támogatásával razziáztak zsidókat keresve a házakban. A sarkon volt egy élelmiszerbolt. A nyilasok feltörték, és vitték, amit találtak. Nagyapám állítólag megpofozott egy nyilas suhancot a rablás miatt. Ez nyilván családi mítosz, mert kicsi, madárcsontú ember volt. Bár az igaz, hogy a bátorság és a felháborodás vakmerőséget ad. Magamon is tapasztaltam nem egyszer. Az oroszok lassan jöttek a Körtér felé. Éjszaka egyszer fölébredtem a nagy zajra, pedig eléggé megszokott volt már addigra, és a francia kerten keresztül nagy vörös fényt láttam,
és egy futó katonát, aki hirtelen megtorpan, és elesik. Mindenki gyűjtött, amit tudott. A házból az emberek kimentek a Gárdonyi szoborhoz, amikor éppen csend volt, és darabolták a lelőtt lovakat. Nem nagyon volt más ennivaló. A Körtér felől, a szomszéd utcában volt egy kilőtt Tigris harckocsi. Valaki bemászott, és kihozott egy kis írógépet. Mindezeket láttam, mert anyám mindenhová magával vitt. Én nem tenném. Amikor megszűntek a harcok, anyám akkor is vitt magával az oroszokhoz ennivalóért. Volt egy nagy laktanya a Kisrabló étteremnél. Az utca nevére már nem emlékszem, csak az étteremre, mert ott találkozgattunk később Tamási Áronnal. A másik orosz csoport a Villányi útnál volt. Vagy a gimnázium, vagy az Eötvös kollégium. Már nem emlékszem pontosan. Akkor már nálunk lakott Kati is. Anyám Laci nagybátyjának kamasz lánya. Ők a Királyhágó utcában laktak. A németek egy lőszerszállító kocsit hagytak a ház előtt. A házban lakó férfiak tudták, hogy ez milyen veszélyes. Úgy döntöttek, hogy elhúzzák a térre, ahol később a Joliot Curie szobor állt. De késő este volt. Úgy gondolták, hogy majd reggel. Éjszaka egy akna eltalálta a kocsit. A lőszer felrobbant, és a ház összedőlt. Meghalt Margit néni, Laci, és a romok alatt maradt Laci sánta felesége, Mariska néni és Kati lányuk. Amikor reggel lett, a mentőcsapatok kiásták Mariska nénit - semmi baja nem lett -, és Katit, anyjára azt mondták, hogy ezt már felesleges, már üveges a szeme. De Kati annyira sírt, hogy a gyerekért mégis kiásták. Aztán élt még 93 éves koráig. De Kati hozzánk került, anyja kórházban volt, és velem játszott. Fakockákból faragott kicsi házai voltak. Várost építettünk, és bombáztuk őket rendszeresen. Nem sokkal ez előtt történt, hogy rosszul lett a nagyapám. Akkor már a földszinten laktunk. Sem víz, sem villany nem volt. Érdekes, hogy a telefon működött. Így megtudtuk, hogy Ödön el tudta rejteni felesége zsidó családját, Béla is a Bethlen utcában lakott. Akkor ismerte meg fél francia feleségét, Erikát. Pesten már béke volt, de Budán még harcok voltak. Mert a Führer azt a parancsot adta, hogy az utolsó emberig kell harcolni. Egyik este anyámék a nagyapámmal hagytak, hogy vigyázzak rá. Az éjjeliszekrényen egy gyertya világított, és nagyapám már nem volt magánál.
Egyszer csak észrevettem, hogy nem lélegzik. Átmentem szólni nagyanyáméknak. Három és fél éves voltam akkor. Másnap a férfiak föltörték a sarki kocsmát, és a pult deszkáiból koporsót csináltak. Apai nagyapám kiabálása közben, aki nem akarta engedni, mert neki, mint légóparancsnoknak el kell számolnia a tulajdonnal. Érdekes, hogy amúgy normális és értelmes emberek mennyire megváltoznak a szokatlan terhek nyomása alatt. Nagyapámat a francia udvar utca felöli bal sarkában ásták el. Nem sokkal később hazajöttünk a Bethlen utcába. A Ferenc József híd felrobbantott részei közé fapallókat ácsoltak. Ott toltak át engem is egy gyerekkocsiban. Ahogy lenéztem, láttam a palló résein át a Dunát. A túlvilági álmok ismétlődnek. Még mindig nem értem a szavukat. Egyáltalában nem hallok semmiféle hangot. De néha valami változik. Miközben eszünk, észreveszem, hogy Ödön néha felém fordul. Gyuri karba teszi a kezét, Ati leguggol, és firkál valamit a földre. Apám eddig nem fordult meg. Anyám sem vesz észre. Nálunk az asztalnál nagyapám mintha tréfálna. Mindenki nevet. De csend van. Nem olyan csend, mint amikor bedugja az ember a fülét. Egyszerűen nincs hang. Csak színek. Minden szín élesebb, tisztább és erősebb, mint a földön. Jobbra lejt a mező és a szélén az erdő is. Lent csillogó házak csoportja. Érzem, hogy oda kell majd mennem. De mivel idő nincs, biztosan valami másra van most szükségem. Talán azoknak a segítségére, akik most itt vannak körülöttem. Egyelőre nem tudok semmit. Majd biztosan felvilágosítanak, és át kell esnem a szégyenen, hogy megértsem, miért kell újra visszamenni. Amikor visszaértünk a Bethlen utcába, kiderült, hogy ezen a környéken semmi atrocitás nem történt. A harmadik emeleten a lakás érintetlen volt, csak a cserepes virágok száradtak el. Az első emeleten Béla lakott. Akkor költöztek el a lengyelek. Béla, valószínűleg Antall utasítására, befogadott két lengyel nőt a lakásba. Anyám szerint biztosan kémek voltak. Talán. Béla akkor már ismerte Erikát, későbbi feleségét. Erika apja magyar szabó volt, anyja osztrák. Még a harmincas években Párizsba költöztek. Erika és húga Janine ott jártak iskolába. Nem tudom, miért, de a negyvenes évek elején hazaköltöztek, és a mai Október
6. (lánynevén Teleki Pál) utcában volt divatszabóságuk. A házat azóta lebontották. Itt lakott Erika, a húga és a szülei. Többnyire németül és franciául beszéltek. Nagyon szórakoztató volt. Béla Antall József minisztériumában dolgozott, de Ödönnel együtt aktívan részt vettek a Turul mozgalomban. Tökéletesen elmebetegek voltak. A Belgrád rakpart egyik raktárhelyiségében a falra festettek egy fehér lovat. A hasán egy bemélyedés volt. Hetenként, amikor összegyűltek, valamelyikük hozott a Vágóhídról ló belsőségeket, és a táltos abból jósolt. Őrület! Béla a háború előtt Teleki Pál intézetében tevékenykedett. Talán még a gödöllői Jamboree-n ismerkedtek össze. Az egyik iskolatársa anyám vőlegénye volt. De szakítottak, mert Béla szerint lefekvés előtt úgy ment be a sátorba, hogy nem mosott lábat. Vele később többször találkoztam, amikor Pesten járva fölkereste anyámat. Mezőkövesden élt. Ő volt az egyetlen, aki tudott abban az időben skót dudán játszani. Nagyon kedves, kulturált ember volt. Feltűnt, hogy a későbbiekben is, amikor már felnőtt voltam, mennyire vonzódott anyámhoz. Apám - mielőtt bevonult - afféle szalonfasiszta lehetett. 1968-ban egyszer lehordott, amiért diszpécser vagyok a tévében. - A te korodban én már kommunista gyűléseket vertem szét. - mondta. A '60-as években a diszpécser volt az isten a tévében emlékezem önvédelemként. Aki éppen ügyeletes volt, az döntött mindenről. Nélküle egy kocsi sem hagyhatta el az épületet. Az asztalomon volt egy belső telefonközpont, egy városi telefon és a K-vonal telefonja. Ezen legtöbbször Kádár jelentkezett, amikor valami különleges ügyet kellett elintézni. - Jó estét, Ujhelyi elvtárs! Holnap érkezik Tyereskova elvtársnő. Közvetíteni kellene. - Így ment ez akkoriban. Nemrég mondta Vitray, hogy akkoriban alig tudtak hazamenni, olyan jó volt a tévében dolgozni. Így volt. Mindenki jóban volt mindenkivel, és ragyogó hangulat volt. Vitray talán jól érezte magát, de vele biztosan kevesen. A háború utánról nem emlékszem szinte semmire. Nyilván a harmadik emeleten laktunk, de valószínűleg nagyanyám főzött ránk az első emeleten. Volt egy barátom az emeleten, vele játszottunk. Egyszer anyám hívott ebédelni, de
nekem ez nem volt alkalmas. Többszöri hívása után rárohantam az ajtóra, és ököllel bevágtam az üveget. A szilánkok elvágták a csuklómat, még ma is megvan a nyoma. Bal kézzel ütöttem, és mást is ezzel a kezemmel végeztem. Valószínűleg eredetileg bal kezes lehettem, bár arra nem emlékszem, hogy valaha is átszoktattak volna a jobb kézre. Az tény, hogy zongorán egyformán használom a két kezemet. Ősszel megjött apám. Nagyapám jött át Budáról a hírrel. Anyámmal átmentünk a Bercsényi utcába. Apám hosszú szakállal a cselédszobából jött elő. Teljesen idegen volt. Amikor már volt bátorsága átjönni Pestre, együtt éltünk a harmadik emeleten. Télen nem volt mivel fűteni, ezért mindannyian a konyhában laktunk. Fát nem lehetett kapni, de víz, villany, gáz volt. Az egyik estét nálunk töltötte volt háziorvosunk, Knaute József. Meglepő, hogy évekkel később, amikor apám próbálta elhinteni bennem az antiszemitizmust, föl sem merült benne, hogy kedvenc kártyapartnere a zsidó orvos volt. Egyik este, kártyázás közben anyám észrevette, hogy nem lélegzem. A gyerekágy is a konyhában volt, és gázzal fűtöttek. Az orvos fölkapott, adott valamilyen injekciót, és elkezdett velem járkálni a körfolyosón. Úgy emlékszem rá, mintha a szemközti tűzfalon ültem volna, és onnan nézném az egészet. A szomszédból kijöttek hárman, és figyelték. Közben apám, aki már előbb rosszul lett, bent ült a hideg szobában eszméletlenül. Azért gondolom, hogy valóságos az emlék, mert teljesen világosan látom magam előtt a falról a körfolyosón szaladgáló doktort a testemmel, és nem valószínű, hogy említették volna a három szomszédot. Mindketten Knaute doktornak köszönhetjük az életünket. Ő a Rottenbiller és Jósika utca sarkán lakott. A felesége később valamilyen módon belekeveredett a Rajk ügybe. Letartóztatták és az Andrássy úton kitépkedték a körmeit. Amikor szabadult, ki sem kelt az ágyból. Amikor a doktor meghalt, élnie kellett valamiből. Ezért asszisztens lett a Péterfy kórház EKG laborjában. A fia kiváló zongorista volt. Vagy lehetett volna. A doktor lakásában balra volt két szoba. A külső volt a váró, a belső a rendelő. Ha Tamásnak pénzre volt szüksége, rázárta az apjára a rendelőt - közben a betegek ott ültek a váróban -, és addig nem nyitotta ki a ren-
delő ajtaját, amíg az apja ki nem dugta a pénzt az ajtó alatt. Később a villamos lett a mániája. Beszerezte a régi villamosok vezető alkatrészeit. Ezek sárgaréz fogantyúk voltak, amelyeket egy asztalba csavarozott, majd rendelési időben kettes sorban maga elé ültette a betegeket, és vezetett. Utánozta a villamos hangját, és tekergette a fogantyúkat. Apja halála után a Corvin étteremben lett zongorista. Állítólag nagyon jó. Egyszer a Damjanich utcában egy korabeli nőszervezet ünnepsége volt. Persze anyám szervezte. Ödön énekelt, és Tamás zongorázott. Abban az időben én egy bécsi mechanikás Wirth zongorát használtam, amit még Rákosfalváról hoztak. Tamásnak az volt az igénye, hogy szerezzenek neki egy angol mechanikás hangszert. Még évekkel később is ezen mulatott az egész család. Hogy micsoda nagyképűség! Pedig Tamásnak tökéletesen igaza volt. Bécsi mechanikával nem lehet olyan gyorsan játszani, ami anyám rendelése szerint egy Chopin etűdhöz kell. Az előadás után a vendégek körbeülték Ödönt, aki legalább egy órán át vicceket mesélt. Mivel nem volt kiemelkedő hang, de jó színész volt, kár, hogy nem érte meg a musical korszakot. Nagy sztár lehetett volna. Közben Bélát letartóztatták. Anyám nagyanyámmal együtt hetente járt a Gyorskocsi utcába ennivalóval. Nem tudom pontosan, hogy mi történt, de valószínűleg nem a megfelelő helyen volt a megfelelő időben. Ahhoz túl gyáva és túl okos volt. Ebben az időben anyám a Magyar Rádió színtársulatának volt a tagja mindaddig, amíg elmondott az egyik felvételi szünetben egy kommunista ellenes viccet. Nem nézett az asztalra, és nem vette észre, hogy ki van hangosítva. Azonnal kirúgták. Ezek után még egy színészi munkája volt. Akkor alakult orosz tanácsadással a magyar szinkron. Az első filmben anyám egy parasztlányt szinkronizált. De kirúgása előtt sokat szerepelt. Talán még megvannak a Rádióban a viaszlemezek, amelyeken Lelkes Mária néven szerepelt. Akkoriban az erősödő kommunista párt rendszeresen küldte a művészeket vidékre. Propaganda volt inkább, mint művészet. Galabárdi Zoli, későbbi kollégám a szinkronban, Zalában járt. Útközben meglőtték, és élete végéig sántított. De járt lelkesíteni az embereket Déry és Palotai Boris is. Anyám csinos volt, és egyszer Gobbi Hildá-
val volt közös szobájuk. Történt egyik este, hogy amikor lefekvéshez készülődött, észrevette, hogy Hilda teletöltötte a pizsamáját cukorkával. Szóval, jó viszonyban voltak. Amikor Béla már hónapokat töltött a börtönben, anyám felhívta Hilda nénit, hogy tud-e segíteni. Béla még aznap otthon volt. Amíg Béla a börtönben volt, apám meg nem jött még vissza az amerikai hadifogságból, az első emeleten laktunk nagyanyámnál, aki magához vette Mariska nevű testvérét, akit élő állapotban ástak ki a fölrobbant Királyhágó utcai ház alól. Be kellett fogadni, mert a lakását minden berendezési tárgyával együtt, az pedig nem volt kevés, elfoglalta a kerületi párttitkár. Azt nem tudom, apám mit tett a háború alatt, de hadifogsága nem lehetett különösebben kellemetlen. Az amerikaiak rögtön szélnek eresztették a magyarokat, hogy éljenek meg, ahogy tudnak. Ők fát vágtak az erdőben, és eladták a környékbeli házakban ennivalóért. Ez a Rajna melletti Wetzlarban volt. A Leica gyárban szállásolták el őket, mert ugyan szabadon voltak, de megszabták, hogy hol élhetnek. Apám hozott is egy lencsecsiszoló korongot, és mindig azon élesítette a késeit. Ahogy múlt az idő, elhatározták, hogy hazajönnek. Ez nem okozott gondot, csak időt és fáradtságot, mert közlekedés nem volt. Nekem egy korbácsot hozott ajándékba. Amilyet a kápók használtak a koncentrációs táborokban. Hát, nem tudom! Hozott még egy német dinamós zseblámpát. A fogságban arra is volt ideje, hogy naplót írjon és faragjon a holmijainak egy dobozt. Lívia nagynénémmel nem voltam jó viszonyban. Az igaz, hogy vadul izgattak ellene, de ő sem volt vonzó személyiség. Egyetlen jó dologra emlékszem, hogy egyszer meglátogattuk apámmal, és készített egy tál epret. Amikor apám meghalt, írtam egy levelet, hogy minden az övé. Ez azért nem volt teljesen rendben, mert apám lakásában voltak nagyanyám bútorai is. Köztük a kedvenc ovális ebédlőasztalunk. Valószínűleg nem tudták megbocsátani, hogy nem mentem el a temetésre. Ebben teljesen igazuk volt. Semmiféle megértést nem lehet elvárni az emberektől. Nagynéném iszonyúan csúnya volt. De szorgalmas. Beleásta magát a magyar csiga fauna etológiájába. Több tudományos cikke is volt. Mint egyedülálló
nőnek, neki is megvolt az unokaöcs-szerelme. Ez Zoli volt, József nagybátyám kisebbik fia. A nagyobbik fia a magyar kosárlabda válogatott kapitánya lett. Az ilyen nagynéni kapcsolat nagyon hasonlít a szerelemhez. Sok példát láttam rá. Ilyen E.K. viszonya Márta fiához, aki a szememben az egyik legtiszteletreméltóbb ember, a Gandhi gimnázium alapítója, és ilyen volt Anikó viszonya Atihoz is. Ez természetes lelki reakció, nem kell szégyellni. Hosszú évekkel később eljött hozzám Zoltán, hogy meghalt a néni, én volnék az egyik örökös. Rögtön írtam egy papírt, hogy mindent ráhagyok. Aztán csak szóban azt kértem, hogy örülnék apám naplójának meg a doboznak, amit a hadifogságban faragott. Azóta nem jelentkezett. Sajnos megoldhatatlan, hogy ne legyenek szüleink és így további hozzátartozók, például nagyszüleink. Ezért a legtöbb esetben szinte reménytelen, hogy rendbe tudjuk hozni azt a sok kárt, amiket a szüleink okoztak nekünk. A legjobb az amerikai módszer. Nagy ország. A gyermekek felnövekedvén hol itt, hol ott kapnak munkát, és ez a hol sokszor több ezer kilométer. Az egyetemi éveket a legtöbb esetben az ország más-más részén töltik el. Évente általában egyszer találkoznak, a hálaadás napján. Néhány napot bárki kibír még a legundorítóbb sógorral vagy sógornővel is. Ilyenkor a szülőknek elég az, hogy mindenki együtt van. Nincs idejük a további rombolásra. Apai nagyapám Ungváron született. A Zempléni Pázmány törzs leszármazottja. A nevünk eléggé egyértelmű. A honfoglalás idején, ami egy másfélszáz évig tartó folyamat volt, az ezredfordulóra Géza fia István lett a törzs főnöke. Anyja Sarolt volt az erdélyi törzsfőnök, Gyula, lánya. Igen határozott, szenvedélyes asszony volt. Egyszer egy vadászaton egyik szolgája valamilyen hibát követett el, erre rögtön halálra döfte lándzsájával. Géza, miközben folyamatos üzleti tevékenységet folytatott a keleti és nyugati szomszédokkal, felvállalt hol ettől, hol attól büntető hadjáratokat, amelyek mind valamilyen rablással kapcsolódtak össze. Ha a bizánciak bízták meg, hogy támadja meg a németeket, elvégezte a feladatot, ami nyilván busás hasznot hozott. Ezt természetesen megtette
fordítva is. Mivel a magyarok jó harcosok voltak, ráadásul harci technikájuk teljesen eltért a szomszédok módszereitől, igen eredményesek voltak. Eljutottak egészen Andalúziáig (bár ott maradtak volna!), és bevették Bizáncot is. Árpádot, aki még a két törzsi főnöki rangot egymagában testesítette meg, valószínűleg Erdélyben megölték. Géza abszolút megalkuvó volt, de felismerte, hogy a törzsszövetségnek alkalmazkodnia kell a nyugati kultúrához. Miközben görögkeleti kolostort építtetett, fiának Svájcból hozatott sváb lovagokat, hogy elkötelezze Istvánt a nyugati kultúra felé. Gondolom, oktatták is. Géza fiának nem sok ismerete lehetett a nyugati kultúráról. Hont és Pázmány ütötték lovaggá Istvánt, majd a közvetlen testőrei lettek. Ezért kapták a későbbi Hont vármegye területét. Pázmány a mai Fejér megye déli részét. Akkoriban két szálláshelyük volt a magyaroknak, egy téli és egy nyári. A Pázmányok nyári szálláshelye a mai Zemplén és Szilágyság volt, a törzs főnökének szálláshelye pedig egy sátor alakú hegy lábánál. Ez volt Sátor Alja Ujhely. Apai nagyapámról keveset tudok. Kedves bácsi volt. A Keleti pályaudvar melletti posta egyik vezetőjeként ment nyugdíjba. Felesége a Sulyok családból jött. Valamelyik ősének leszármazottja volt Sulyok Mária a Vígszínházból. Édesanyjának ott volt birtoka a századfordulón. Virágmag termesztésből éltek. Még megvan az ezüst gazdasszonyi kulcsa. Lant alakú szerkezet, amit az övre lehetett akasztani. A gazdasszony ezen tartotta a fontosabb helyiségek, mint például a kamra, a pince kulcsait, nehogy a cselédek lophassanak. Nagyapám abszolút családfő volt, városi kivitelben. Ez vidéken másképpen zajlott. Ott a családfő még a régi törzsfőnöki formát hordozta. Mindszenten az anyai dédapám, ha harangszóra nem volt az asztalon a forró leves, befogott a bricskába, és behajtott Szegedre a kaszinóba, és ott kártyázott egy hétig, hogy máskor el ne felejtsék a rendet. Apai nagyapám ugyan családfő volt, de abból a fajtából, aki csak látszatra az. Az ő nevében döntött mindenről a nagyanyám. Ilyen volt a Dávid család is. Az anyai nagyapámnál más volt a helyzet. Ugyan itt is mindenben a nagyanyám döntött, de nagyapámat nem érdekelte, csak a kertészete. Apai oldalon mindig megvolt a családfő bálványozása, anyai
oldalon csak enyhén ironikus lenézés. Nálunk nagyapám a háború alatt is végezte a munkáját Rákosfalván, miközben névre szóló söröskorsója volt a Baán kocsmában a Damjanich és Nefelejcs utca sarkán. A háború után, voltam már 5 éves legalább, vasárnaponként ide küldtek le egy üvegkorsó sörért. Később ez a kocsma lett az orosz bolt. Itt vásároltak a közeli orosz követség alkalmazottjai. Általános iskolás korunkban gyakran leskelődtünk az ajtónál, és amikor rövid időre kinyílt, láttunk egy-egy doboz szardíniát vagy csokoládét. Most is valamilyen élelmiszer bolt. Ha bárkinek eszébe jutna, hogy nem kaptunk édességet, az téved. Minden vasárnap volt valamilyen sütemény, rácsos linzer vagy rétes, leginkább. De a legfontosabb édesség beszerző hely a Damjanich utcában, már majdnem a Rottenbiller utca sarkán, a volt német iskola melletti cukorkaüzlet. Medvecukor volt, kandisz-cukor (spárgára kristályosított répacukor) és egy csavart színes rúd, ami leginkább azokhoz a reklám rudakhoz hasonlított, amelyek a New York-i borbélyüzletek bejárata mellé vannak kifüggesztve. Anyai nagyapám derűs, ironizáló ember volt, már amennyire nagyanyám engedte. Az apai játszotta azt a szerepet, amit apai nagyanyám kiutalt neki. Az ő korosztályuk még a századforduló nemzedéke volt. Természetesen mindketten beszéltek németül és olvastak latinul. Az anyai ugyan tudta, de nem érdekelte, az apait viszont igen. Halála előtt még Liviust olvasott szórakozásként. Dédapám az iskola és az orgona mellett méhészkedett. Ahogy már mondtam valahol, írt is méhészeti szakkönyvet. Nagyapám a kertészetében élte az életét, gondolom, jó kedvűen. Szabadalmaztatott egy libatömő gépet. Amikor Mindszentről elköltöztek Makóra, hagymás lett. Aki olvasott már Erdeit és Bibót, az tudja, mire gondolok. Azért kellett költözniük, mert aláírt egy váltót valamelyik rokonának, aki persze nem fizetett, s ezért rajta hajtották be az adósságot. Dédszüleim már Kispesten laktak nyugdíjban. El kellett adni a Mindszenti házat, a család is segített, de nem maradhattak a faluban. Mire összeszedte magát, ők is felköltöztek Kispestre. Akkor kapott tüdőbajt Ödön. Én ma már nem tudom elképzelni, hogy milyen anyagi és társadalmi kapcsolatok voltak száz évvel ezelőtt, de tény, hogy mi-
közben nagyapám három gyerekkel a nyakán dolgozott és fizette vissza másnak a tartozását, nagyanyám Ödönnel több évet töltött Ótátrafüreden. Mindenesetre a Rákosfalvai kertészetben, miközben ellátta a főméltóságú Horthy kormányzó úr háztartását a napi zöldséggel, elkezdte a lila hagyma termesztését, és nála volt először fekete rózsa. Elvitte a háború, míg apai nagyapám meghalt a megfelelő időben. De ki tudná azt megmondani, hogy melyik a megfelelő idő? Nagyanyám megtanult eszperantóul, a szövetség főtitkára volt, miközben Karinthy volt a tiszteletbeli elnök. Több eszperantó nyelvű színdarabot írt. Dávid anyósom jól festett. Ezek mind a nők kitörésének a középkorból apró jelei voltak. Fogalmam sincs, hogy apai nagyapám hová járt iskolába. Talán Ungvárott. Anyai nagyapám a VIII. kerületi állami főgimnáziumba járt, ahol matematika-fizika tanárja Kacsóh Pongrác volt. Nem tudhatta, hogy a fia majd játszani fog a János vitézben. Az Erkel színházi előadáson ő alakította a francia királyt, a királylány Gyurkovics Mária volt, aki reszketett és vonaglott a király ölében, amikor a darab szerint Jancsi visszautasítja a király házassági ajánlatát. Az előadás után az öltözőben kérdeztem Mária nénit, hogy ugye nagyon szenvedett. Azt válaszolta, hogy szó se róla, Dönci közben olyan vicceket súgott a fülébe, hogy alig bírta eljátszani a sírást, nehogy a közönség észrevegye a nevetését. Azt nem tudom, hogy anyai nagyapám hol tanulta a kertészetet. Az valószínű, hogy az alapokat Szvoboda dédapámtól szerezte, de a többiről nincs emlékem. Úgy történik ez, hogy amikor még lehetőségünk van arra, hogy információkat szerezzünk, addig általában nem érdekel bennünket a múlt. Amikor pedig kezdünk érdeklődni, a források emlékeinkkel együtt már meghaltak. Nem is egyszer jut eszünkbe, hogy egy szeretett hozzátartozónknak mondanánk valamit, szeretnénk adni valamit, de már késő. Ugyanígy gyakori, hogy tudni szeretnénk valamit a múltról, de már késő. A háború utáni évek emlékezetes események nélkül teltek el. Legalábbis számomra. Amikor Bélát letartóztatták, egyik este megjelent nálunk az első emeleten két ávós, és kutatni kezdtek Béla szobájában, ami később, egyetemista koromban, az én szobám lett. Értelmi színvonalukra
jellemző, hogy egy Szabó Dezső könyvről megkérdezte egyikük, hogy miért van ebből három példány. Az elsodort falu ugyanis három kötetes kiadás volt. Én, ahogy Béla tanította, harsány Kitartás, éljen Szálasi kiáltással üdvözöltem őket. A helyzetet anyám színészi tehetsége mentette meg. Az egyik ávósnak azt mondta, hogy én ismerem magát, nem én adtam magának menlevelet a svéd követségen? Erre a fiú zavarba jött, és csendesen elmentek. Sokan nem tudják, de a háború után a kis nyilasok csoportosan jelentkeztek az ávóba. A megmenekült zsidók egy része is átállt abban a hamis tudatban, hogy a zsidó Rákosi majd megvédi őket. Nagyon csalódtak. Néhányuknak sikerült. Abból a nyilas csoportból valók, akik Radnótiékat agyonlőtték, ketten még a Kádár időszakban is békés jólétben éltek. Ebben az évben kezdték észrevenni, hogy szívesen játszom a zongorával. Ez a hangszer az a bécsi mechanikás Wirth volt, amit Ödön használt Rákosfalván. Ma már sajnálom, hogy elveszett, mert ugyan lassú volt, mint a bécsi mechanika általában, de szép hangja volt. Anyám talált egy Alice nénit a Damjanich utcában, aki tanítani kezdett. Amikor első elemista voltam, már fel is léptem különböző házi előadásokon, de Alice nénivel állandó összetűzéseim voltak. Ő ugyanis szép rendesen tanítgatott a szokásos rend szerint. Én azonban állandóan kitörtem. Nem elégített ki a skálázás embertelen gyakorlása. Vagy improvizáltam, vagy Bartókot és Schubertet gyakoroltam. Keresztanyám általában kórházban volt. Az államosításkor elvették kis mosodájukat, ahol nyolc ember dolgozott. Imádtam ott lenni. A pára, a gőz, a kalanderek nyikorgása, az valami csoda volt. De keresztanyám nem bírta, hogy elvették a tulajdonát, a munkahelyét. Folyamatos kiborulásai után bekerült a Róbert Károly körúti elmeosztályra. Sok év kínlódás után Debrecenben megoperálták a kor szakmai szintje szerint. A homlokán vágott két nyíláson keresztül kiiktatták a homloklebenyét. Meg is gyógyult, de attól kezdve minden iránt közömbös lett. Semmiféle érzelmet nem mutatott. Osztrák zsidó édesanyja a lakás cselédszobájában élt. Nem tudott magyarul. Volt egy papagája, aki két nyelven tudta elmondani a nevét és a
lakcímét. Ödönék a családon belül németül beszéltek. Emlékszem, hogy a néni zsidó léte mellett azért is utálta Hitlert - ahogy nekem mesélte -, mert nem értette a beszédeit. A porosz német bizony más, mint a lágy bécsi. Mivel a lakás két szoba hallos volt, az egyik szoba volt a keresztanyámé, a másik Ödöné, mert ott állt a zongora, és hetente többször otthon tanított, ami elég zajos mesterség. Miközben keresztanyám az elmeosztályon volt, naponta nyolcvan forintot kellett fizetni érte. Ezért Ödön operai és rádiós munkája mellett mindent elvállalt. Szinte állandóan haknizott, hogy ki tudja fizetni a pénzt. Állandó partnere Vörös Sári volt, és a kísérő zenekar Kozák Gábor József együttese, majd a sírjánál búcsúztatják, mint tiszteletbeli cigányt. Általában nálunk ebédelt vasárnaponként. Akkor a későbbi szobámat nem fűtöttük. Nálunk volt ebéden Knaute doktor is, a háziorvosunk. Ebéd közben Ödön szívrohamot kapott. Emlékszem, a hideg szobában ült a doktorral a nyitott ablak előtt. Ezek után volt az Operában az Ifjú Gárda című rémmű előadása, amelyben Ödön játszotta az áruló ifjúgárdistát. Az egyik jelenetben a KGB képviselője, Fodor János, úgy a földhöz vágta, hogy gerincsérve lett. A Szabolcs utcai kórházban volt. Többször meglátogattam, s egyszer a két épület közötti udvaron ültünk. Mondtam neki, hogy inkább tanítson és komponáljon, ezt az életet nem lehet bírni. - Atikám, el kell tartanom a családot. - mondta. És miután kijött a kórházból, folytatta ugyanúgy, mint azelőtt. Amikor anyámhoz mentem a rehabilitációs osztályra - mondjuk ki, a halálosztályra -, az udvaron ott láttam ugyanazt a padot ugyanott, ahol Ödönnel beszélgettünk. Közben jártam a Madách gimnáziumba, ahol Szávai Nándor ötlete alapján egy diplomata képző iskolát alapítottak. Ebben az iskolában francia volt az oktatási nyelv. Az elsőben még csak tanultuk, de a második elemiben már minden tantárgyat franciául tanítottak. Nekem annyira jól ment, hogy már az első elemi után két társammal együtt meghívtak a követség júliusi ünnepségére. Általában nagyanyám kísért az iskolába. Történt, hogy a Rottenbiller utca sarkán megállított egy öreg néni. Akkor hosszú hajam volt, mint születésem óta mindig, kivéve, amikor anyám nyáron leborotváltatta a fejem, mert az úgy
egészséges. Svájci sapka volt rajtam, hiszen már ősz volt. A néni megállított, és azt mondta : - Kisfiam, dugd be a pajeszodat a sapka alá. Nem kell azt mindenkinek látni. Nagyanyám vadul tiltakozott, mire a néni azt mondta, hogy - Persze, tudom én azt, igaza van. Így teszik tönkre sok-sok kicsi szúrással az emberek életét. Az iskolában kiemelt értelmi szintű gyerekekkel kerültem össze. A legfájóbb a héber hittan volt. Ugyanis, amikor hittan óra volt, az osztályból a zsidó gyerekek elmentek egy másik tanterembe. Gyönyörű tankönyvük volt. Mivel a hittant héberül tanulták, a hittankönyv egyben nyelvkönyv is volt. Egymás után sorakoztak a betűk képekkel és szöveggel, két nyelven. Akkor még megvolt a régi nyomdatechnika, és a könyvük gyönyörű pasztellszínű volt puha papíron. Nagyon irigyeltem, hogy én nem járhatok együtt velük. Akkoriban robbantották fel a Regnum Marianum templomot, mert Rákosi egy nagy felvonulási teret akart létrehozni, bár az első kommunista felvonulás a Hősök terén volt. Még nem állt a Sztálin szobor. Ott voltunk este, mielőtt hajnalban felrobbantották a templomot. Még első elemista koromban májgyulladásom volt, de hogy miféle, azt nem sikerült megtudnom. Majdnem fél évig otthon voltam úgy, hogy naponta meg kellett ennem egy kiló cukrot. A manapság ismert gyógyszerek közül akkor még semmi sem volt. Nem kis gond lehetett anyámnak ennyi cukrot előteremteni. Közben persze nem tanított írni senki, de kottát olvastam. Ezért jobban tudtam a kottát, mint a betűket. Olyan is lett az írásom. Csak egy ember van, aki képes elolvasni. Néhány hónap után én már nem értem a saját írásomat. Még ma is könnyebben olvasok partitúrát, mint valakinek a kézírását. A második tanév végén Rákosi megszüntette az iskolát, mivel nem látta szükségét egy elitképzőnek. A harmadik elemit négy iskolában jártam ki. Először a fasori evangélikus. majd a református iskolában, aztán rövid ideig a Damjanich utcai volt nyilas iskolában, végül a Hernád utcában. Ha anyámnak lett volna esze, kihagyatja velem ezt az évet, és közben franciára taníttat. Mert ugyan már szinte mindent elfelejtettem, akkor jól beszéltem, de a kiejtésem tökéletes. Ezért azt a keveset, amit tudok, jól mondom. Ezért Párizsban már a második nap simán beszélek, de
itthon nem tudok semmit. Közben hittanra járattak a Regnum Marianum egyik papjához a Cházár András utcába. Ez egészen különleges volt. Panthol Márton, a tanárom, diavetítéssel tanított. Ezzel az oktatási módszerrel legalább húsz évvel megelőzte az audiovizuális nevelést. Így tulajdonképpen megismertem több száz év egyházi művészetét. Egyszer akkor érkeztem, amikor ott volt nála Széchenyi Zsigmond, későbbi ideálom. Ő is úgy beszélt velem, mint Szabó Lőrinc. A vállamra tette nagy, meleg kezét. Az összes könyvét elolvastam, még megvannak most is. Afrika vadász akartam lenni, mint ő. Neki a Rákosi időkben elvették a fegyvereit, és elég szegényesen élt. Aztán 1956-ban szovjet barátaink lerombolták a Nemzeti Múzeumot. A muzeológusok a szétégett padlódeszkák közül kapargatták ki a honfoglalás kori és az avar aranykincsek megolvadt maradékait. Leégett az Afrika kiállítás is, ami a világ leglátványosabb tárlata volt. Például volt benne egy komplett szavanna tele állattal. A forradalom után szükség mutatkozott egy újabb kiállítás építésére, ezért Szederkényi úr, aki ennek a főnöke volt, meggyőzte az elvtársakat, hogy egyedül Széchenyi alkalmas pótolni az elveszett értékeket. Szerveztek is egy expedíciót, a gróf visszakapta elkobzott fegyvereit, és szoros belügyi ellenőrzéssel elutaztak Kenyába, ahol Széchenyi néhány hét alatt meglőtte az új kiállítás anyagát, ha nem is olyan jót, mint az előző. Széchenyi ugyanis az európai nyelveken kívül jól beszélt szuahéliül is. Így jól ment a munka. Aztán persze meghalt ő is. Nagy törés volt a sok iskolaváltás. Állandóan verekedtünk. A legtöbbször engem vertek, mert ha valakit bántottak az osztályban, mindig közbeléptem. Valamiért nincs bennem félelem. Szinte biztos, hogy életem során csupán szerencsém volt, hogy soha nem vertek agyon. Később nyilván segített, hogy egy ideig dzsúdóztam a Markó utcában, és karatét is tanultam. Ez igen nagy önbizalmat adott. Úgy mentem a világban mindenhova, bármilyen emberek közé, hogy föl sem merült bennem, talán bánthatnának is. Később ez kiegészült azzal, hogy elkezdtem szeretni az embereket. A szeretetem persze tízből kilencszer félreértik, mert nem képesek fölfogni. Akihez közel kerülök, mindnek terhes vagyok. Ha-
marább fel kellett volna ismernem, hogy minden embertől tartsak bizonyos távolságot. De a jó szerencse mellett az sem ígértetett meg, hogy eléggé okosak lehetünk. Talán ezek voltak a segítségemre: a harci technikák és a szeretet. Bár mindig jobb volt egyedül lenni, ez nem jelenti azt, hogy mostanáig sem tartok érdekesebbet, mint az emberi természetet. Már kicsi koromban sem féltem. Apám, amikor még együtt éltünk a harmadik emeleten, egy pálcát tartott a szekrény tetején. Ezzel, nyilván, amikor oka volt rá, megvert. Ötéves koromban történt, hogy egy ilyen alkalommal kikaptam a pálcát a kezéből, és összetörtem. Soha többé nem nyúlt hozzám, kivéve addig a pofonig, ami kapcsolatunkat véglegesen eltörte. Az iskolában, miközben folyamatosan zongoráztam, általában napi három óra gyakorlás, anyám egyik barátja Lakat Károly volt, akit akkor éppen valami csempész ügy miatt félreállítottak. Történt egyszer, hogy elhatározták, megtanítanak a magasugrásra. Karcsi bácsi levitt a tornaterembe, és biztosan jót akart. A harmadik eltört léc után feladta. Érdekes, hogy ugyan még nem hordtam szemüveget, de a tárgyakat másutt láttam, mint ahol voltak. Ezért nem voltam alkalmas a labdajátékokra sem. Társaim bevontak a fociba is, mert mindenkivel jóban voltam. Kis idő után rájöttek, hogy minden poszton alkalmatlan vagyok. Ezért beállítottak a kapuba, és egyszer úgy tökön rúgtak, hogy azóta utálom a focit. Egyszer apám elvitt a stadionba, de inkább az embereket néztem. A sok magáról megfeledkezett, őrjöngő őrültet. Szemhibám sokat segített volna a búvárkodásban, mert víz alatt tisztábban láttam volna másoknál. A maszk alatt nem lehetett szemüveget viselni. Most már lehet. A víz fénytörése kb. 1,5 dioptriát javít a látáson. Az általános iskola után a Madách gimnáziumba írattak. Nekem különösen érdekes, hogy egyáltalán nem emlékszem arra, hogy mikor kezdtem az Andrássy útra, a volt Fodor féle zeneiskolába járni. Tanárom, Vasváry Zoltán, nyilván hamar felismerte, hogy nem lesz belőlem hivatásos zenész, bár talán reménykedett, ezért inkább áttanultuk a zongora irodalmat. Abban az időben elképesztően olcsó volt a könyv és a kotta, ezért nagyon sokat vásároltam. A Rózsa-
völgyiben Albin, a híres kottaeladó mindig szólt, ha valami érdekes antikvár példány jött be. Ma már sok nincs meg közülük, de hát zongorám sincs. Nagyon jól tudtam lapról olvasni, hiszen így tanultam írni is. Azért jó a francia kiejtésem, mert azt a keveset, amit ég tudok, még diákkoromban tanultam meg. Csak éppen hozzászoktatott anyám, hogy semmit se fejezzek be. Megszoktam. Ezért negyven-ötven évvel ezelőtt választhattam volna a zene, az irodalom, a nyelv, a biológia, az elméleti fizika között, de semmiben sem merültem el, ezért most ugyan mindegyikhez értek, de egyikhez sem jól. Ez egy silány élet lett. Most, hogy már tudom, hogy az igazi valláshoz elméleti fizika kell, már késő újrakezdeni a tanulást. Már csak pótolgatok. Sokszor volt, hogy Zoltán bácsi áthívott egy-egy tanárt, hogy hallgassanak meg. Általában kiadta a menüt a zeneirodalomból, de előfordult, hogy rám bízta a választást. Egyszer, gondoltam, hogy megtréfálom. Választottam egy Bach fúgát, ami legalább félórás volt. Ahogy játszottam, úgy negyedóra felé észrevettem a szemem sarkából, hogy vörösödik a feje. Körülbelül húsz perc körül felugrott és kidobott. Sikerült fejbőrének vörösödését még egyszer létrehozni. Diákelőadás volt a Tátra (lány nevén Fürst Sándor) utcai iskolában. Én Kodály 7 zongoradarabjából a Rubatót adtam elő. (E. az Olasz koncert első tételét; a kis hülye még talán ma sem tudja, hogy milyen jól játszott egy ilyen nehéz művet). Úgy a fele tájékán észrevettem, hogy elfelejtettem a darabot. Gondoltam, hogyha rubato, hát nincs nagy baj, és elkezdtem improvizálni. A darabot valószínűleg még soha nem adták elő ilyen hosszasan. Majd elegánsan befejeztem, miközben láttam a függönynél Vasváry tanár úr vörös fejét. Az ellenkező irányba menekültem, majd néhány hétig hanyagoltam a zongoraórákat. Sokáig nem lehetett. Ekkor már javában szerveztük a gimnáziumban a színházi előadásokat. A rendezők Babarczy László és Félix László volt, a vezető színészek Vajda László és Koltai Róbert (Laci korán meghalt, csak ez a bohóc maradt életben). Én szolgáltattam a zenét. Egy ideig Medveczky barátommal nyeregettük a kerületi versenyeket, de ő hamar átment a zenei gimnáziumba, így rám maradt a munka.
Medveczky a Damjanich utcában lakott. Sokan nem tudják, hogy milyen híres utca volt ez. Itt lakott Dzsida Jenő, Neumann János, Faludy György és vele egy időben másodnagybátyja, Szilárd Leó, aki nélkül ma nem volna atomreaktor. Itt volt a lakása Antall István zongoristának is (ő tanította Dobszayt), akihez egyszer felvitt Medveczky. A lakásában volt egy szoba, amelyben két zongora volt, semmi más, és a falak körben be voltak vonva bársonnyal. Mindketten játszottunk. Én valami Lisztet, Laci nem tudom, mit. Antall azt mondta, hogy jól játszotok, fiúk, de nem lesz belőletek zongorista. Végre megtudtam! Egy gimnáziumi futó kapcsolat után akkor éppen P.K.-ba voltam szerelmes. A futó kapcsolatot nem ártott volna erőltetni, hiszen az apukája bőrdíszműves volt. Még üzlete is volt az Emke mögött, de én mindig, egész életemben futottam az ellenkező irányba, ha pénzszagot éreztem. Ezért van több berendezett lakásom is, amiket csak én nevezek annak, hiszen én emlékszem majdnem mindenre. Mások olyan könnyen felejtenek, kényelmükre. P.K.-val együtt jártunk a Fodorba zenetörténet órákra Dobszayhoz. 1958-ban egy egész kötet verset írtam neki, de mivel Mihelics Vid a Vigiliától azt mondta, hogy túl jók, de nem érettek, eltüzeltem őket. Szerencsére P.K.-val a kapcsolat nem volt túl elmélyült. Ma már a hangját sem bírom elviselni. Jobban is járt a két férjével, de azon megdöbbenek, hogy a fia a legaljasabb televíziós tevékenységet folytatja. Ehhez értek egy kicsit. A gimnáziumban 1957 márciusa volt igazán emlékezetes. Mivel az iskolában mi voltunk azok, akik elismerten értettünk az ilyen dolgokhoz, bennünket bíztak meg azzal, hogy rendezzük meg a március 15-ei ünnepséget. Úgy történt, hogy egy kórus énekelt, majd Félix elszavalta Vajda János Karthágó romjai című versét, én eljátszottam Liszt himnusz és szózat fantáziáját, majd a gimnázium pártitkárja - aki mellesleg É. professzorának testvére volt - próbált ünnepi beszédet mondani, de a diákság leüvöltötte. Így megint egy kórus zárta be az eseményt. Fényi igazgató úr összehívott bennünket, és tájékoztatott, hogy számítsunk letartóztatásunkra, mint Kasánszky Zsombor esetében. Egyébként ő is fél, mert ő adott engedélyt az egészhez. Nem telt el egy hét, és kijött az iskolába Marosán.
A díszteremben gyűltünk össze. Ő hosszasan üvöltözött, majd rámutatott kirekire azzal, hogy a te apád volt fasiszta gazember? Téged kéne fölkötni hazaárulásért? És így tovább. De aztán nem történt semmi. Biztos vagyok abban, hogy Fényi Bandi bácsi simította el, miszerint nincs veszély, ezek csak hülye kis diákok. Akkor már jártam zenetörténetre Dobszayhoz (a szolfézst Czövek Erna néni tanította) a Dózsa György úti iskolában. Istenem, akkor még boldogan, hiszen ott lakott P.K. is. Az egyik óra 1947. október 23-ára esett. Dobszay azt mondta, hogy most eltérünk a tantervtől, és lejátszotta zongorán, a szöveget elmondva Kodály Zrínyi szózata című kórusművét (bariton szólóval), amit állandóan játszott a rádió a forradalom alatt. Ez akkor életfogytiglanit ért. Lázítás, ráadásul diákokat. Dobszay hihetetlenül bátor volt. Akkoriban kezdtünk járni Laci lakásába a Dózsa György út másik végén. Ez általában szombat délutánonként volt, ahol a diákok között megjelent egy-egy nálunk idősebb szakember, például Mezey László (akitől kódexolvasást tanultam később korai haláláig), Perneczky Géza (aki Kölnben egyetemi tanár és nagy festő), Végh János (aki a középkori festészet szakembere, és boldog nyugdíjas, mert régi közhely, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll, amiből egyenesen következik, hogy minden sikertelen férfi mögött is, a felesége - miközben hozzám akarta adni a húgát - egyszer meglátogatott Királyréten is; de mit tegyen az ember, ha csak kedvel valakit?), Földes Imre (aki most a Zeneakadémia emeritus professzora) és még sokan mások. Dobszay kiváló szellemi játékokat talált ki, és persze mindig zenéltünk is. A sok kis érdektelen csajszi között P.K. után nekem A, E és É tűnt föl. Valójában első szerelmem Emília volt. Negyedikes-ötödikes koromban nyáron, ha éppen máshol nem lehettem, anyám igyekezett kiadni valahova. Akkor éppen Győző osztálytársamhoz, akinek édesanyja mindennap vitt bennünket a Sportuszodába. Le voltam taglózva. Csak én nem tudtam úszni. Hosszas könyörgésemre anyám befizetett az egyik edzőhöz, Svarci bácsihoz. Kis termetű vörös orrú alkoholista volt. Odavitt Győzővel a műugró medencéhez, és azt mondta, hogy ugorjak bele. Mondtam, hogy nem tudok úszni. Nem baj, csak ugorj bele.
Elmerültem, mint egy kő. Győző kihúzott. Így ment ez addig, amíg már egyedül is felkeveregtem a felszínre. Később, amikor az egyetemista társaimmal is jártam ide, azzal szórakoztunk, hogy bedobtuk Ráday Mihály kabinkulcsát a műugró medencébe. Valamilyen büfé jellegű kárpótlásért aztán én fölhoztam neki. Aztán bementünk a fedettbe Svarci bácsival, és jött az oktatás. Éppen a kétharmadánál anyámnak eszébe jutott valami, és abbahagyatta velem az úszásórákat. Ezért nem tudom a gyorsúszást (ami egyébként a legkönnyebb), a pillangóhoz meg már nincs erőm. Utána hosszú évekig rendszeresen jártam a Sportba. Jó viszonyban voltam több más társammal együtt az öttusásokkal. Ők ott is laktak. Én Balczóval és Török Ferivel voltam személyes kapcsolatban. Érdekes emberek voltak. Kár, hogy Balczó megőrült. Talán a harc, míg másoknál az öregség kikezdi az önismeretet, és az ilyen ember lelkének sorsát kiadja bérbe Istenének. Nem sokra megy vele. Mindenki saját magának a megváltója. Amikor érettségi után nem vettek fel sehova, a Gyógyszerkutató Intézetben is az úszás okozott mindig problémát. Én ugyan reggel hatkor keltem, de télen úszás után meg kellett szárítani a hajam, ezért mindig elkéstem. Pedig nem vagyok elkésős fajta. De a munkában csak a teljesítményt vagyok hajlandó elismerni. A hozzá kapcsolódó sallangokat nem. Ezért már jó régóta olyan munkám volt, ahol nem volt semmiféle időbeli kötöttség. Ha pedig olyan munkám volt, amit szerettem, nem érzékeltem az idő múlását. A tévébe persze mindig, nem hogy pontosan, de inkább korábban mentem. Hiszen a kollégámat váltottam ilyenkor, és csak a legritkább esetben fordult elő, hogy túlórára kérjem. A minap nyilatkozta Vitray, hogy annak idején alig tudtak hazamenni este a Szabadság térről, olyan jó volt a légkör. Most képzeld el, ha Vitray erre így emlékszik, akit úgy került mindenki, mint a parazsat, akkor milyen lehetett a valóság! A televíziósnak a '60-as-'70-es években mindig volt programja, és én szerettem a társaságot. Sokan talán csodálkoznak ezen, mert nem veszik figyelembe az adott társaság színvonalát. Meg aztán szexuális szempontokat tekintve igen válogatós voltam, de csak gasztronómiai szinten. Nem is tartottam soha többre egy kapcsolatot egy jól vagy rosz-
szul sikerült vacsoránál. A szerelem az más kérdés. Nekem 5 volt életemben, és ezzel nagyon meg vagyok elégedve. Persze az emberek többségének fogalma sincs a kettő megkülönböztetéséről. A televíziós csatangolásokra egy példa: munka után Szilágyi Virgil operatőrrel, Buss Gyula színésszel, Halász Mihály operatőrrel (miután kitéptük akkori felesége, Schütz Ila karmaiból), kisétáltunk a Római fürdőre iszogatni és beszélgetni, reggel a Rudas fürdőben a gőzkamra, és nyolckor már az irodám. Hajnalban általában a Marx téri Tejbüfében ettünk. Később gyakran összehozott az élet Rádayval, akiről az a véleményem, hogy kiváló operatőr és nagy televíziós, még nagyobb, mint közéleti ember. Sokáig összejártunk, de meguntam, hogy a beszélgetéseknek csak egy témája lehet: Ráday Mihály. 1956-ban Királyréten együtt nyaraltunk. Az édesanyja kint festegetett a kertben. A Svédországba kicsempészett festményeiből vett lakást a Nap hegyen, miután édesanyja a fürdőkádban elvágta az ereit. Imre bácsi éjjel-nappal anyámmal kártyázott. Egyszer vasárnap Imre bácsit meglátogatta barátnője, Komlós Juci a lányával. Mihály édesanyja még az ebédre sem jött le. Ki érti, miért? Kiváló botrányokat okoztunk. Minden héten vetítés volt az üdülőben. Egyszer egy kazah filmet vetítettek, amelyben a zenében tehetséges pásztorfiúnak a jurtákból összeadják a pénzt, hogy felmehessen a konzervatóriumba Leningrádba. A vonat ugye nem áll meg a tajgán, de a legény a vágtató lóról átugrik, és el is jut estére a nagyvárosba. Letelepszik a konzervatórium előtti Csajkovszkij szobor lábához, és a mester lenyújt neki egy szolfézskönyvet. Ekkor szabadult el a pokol. Az üdülő gondnoka felelősségre vonta a szülőket, de Ráday Mihállyal és Lelkes Máriával szemben nem volt esélye. Az igazi balhé akkor tört ki, amikor szalonnasütést rendeztünk hárman a tóparton a konyhalányoknak. Szerintem jó ötlet volt. A harmadik Mihály öccse András volt, aki akkor már fellépett az apjával. Egy év múlva meghalt agydaganata miatt. A gimnáziumban volt egy színész csoportunk, nekem kis zenekarom. A rendezők Babarczy és Félix voltak, a főszereplők Vajda és Koltay. Csak egy előadásra jutott időnk. Előadtuk Csehov Medvéjét, a Dohányos monológját és a Pathlin mestert, egy kö-
zépkori farce-t. Szerettem volna még a Bellaci Apollót, de nem volt már idő rá, pedig Vajda Laci jó lett volna benne. Vonzott, hogy a darab kollaboráns szerzője miatt be volt tiltva Franciaországban. De a tartalma is illett akkori világfelfogásomhoz. Lényege szerint az embernek mindig dicsérnie kell a másik embert, de például nem szabad azt mondani, hogy szép a kezed, mert akkor azt gondolhatja, hogy ez igaz, de nagy fülem van. Egyszerűen azt kell mondani, hogy szép vagy. Az amerikaiak ezt nagyon jól megtanulták. A módszert persze most is tudom. Bárkivel képes vagyok - most már inkább telefonon - jó kapcsolatot kialakítani, csak már nem érdekel. A darabokhoz a zenét én kerestem ki, és Dobszay meghangszerelte. Olyan sikerünk volt, hogy kétszer megismételtük a Bethlen moziban. A családomból egyszer sem jött el senki. Az érettségi valahogy lement. Anyám nagynénje, akit nagyon szerettem, volt a fizika tanárom. Érettségi előtt kérdezte, hogy miből akarok kettest. Mondtam, hogy matematikából. Így lett a fizika hármas. Magyarból aztán majdnem megbuktattak. Éppen a Tanácsköztársaság évfordulója volt, és ezzel kapcsolatban kellett Adyról írni. Én azt találtam ki, hogy minden sort Ady idézetekből állítok össze. Ettől kiakadtak. Aztán úgy döntöttek, biztosan Fényi Bandi bácsi tanácsára, hogyha kívülről tudom Adyt, akkor nem lehetek annyira hülye, és átengedtek egy kettessel. A gimnáziumban a legjobb barátom Tamás András volt. Ő most ment nyugdíjba, mint a Politikatudományi Intézet rektora. Nem tudott kottát olvasni, de egész jó dzsesszt zongorázott. Szobrokat öntött műkőből. Nagy vonzódása volt a keletiekhez, elsősorban a japánokhoz, akiket sohasem fog megismerni, mert nem ül repülőre. Édesapját, aki pilóta volt, lelőtték a háborúban. Egyetemistaként összejött egy kolléganőjével, aki büntető bíró lett. Amikor megkaptam a jogosítványt, elkértem anyámtól a Renault-t, és másnap elmentünk négyesben Sopronba. A negyedik E.K. volt. Később egyszer evezni voltunk a Szúnyog szigeten, ahol Tamás felesége nem engedte, hogy kifizessem az ebédet. Én szokás öngyilkos stílusomban felálltam, és eljöttem. Azóta nem találkoztunk. Pár évvel ezelőtt felhívtam a feleségét, és bocsánatot kértem. De ez a vonat már elment. A fordulópont
életemben az egyik szombat este volt. Négyen jöttünk el Dobszaytól, A., E., É. és én. Mentünk a Damjanich utca felé, és én tudtam, hogy ott be fognak fordulni, mert ott lakott E. nagymamája. Abban a házban, ahol 1956 előtt az amerikai unokatestvéreim éltek. A sarkon megálltunk. Tulajdonképpen velük kellett volna mennem, hiszen arra jártam haza, meg közben beugorhattam volna Antall Imréhez vagy később főorvos úrrá lett barátomhoz zongorázgatni, de elköszöntem, és továbbmentem a Peterdy utcáig. Attól kezdve E.-vel gyakoribbá váltak a találkozásaink. Általában a Dózsa György úti zenetörténet után felmentünk a sötét tantermek valamelyikébe, és számoltuk a csillagokat. Ezt egyszer megpróbáltuk a Mátyás templom egyik kápolnájában is, de a takarítónő kikergette az istenteleneket. A legszebb emlékem ezekről az időkről az volt, amikor télen a Városligetben egy padon azt vettük észre, hogy betakart a frissen hullott hó. E. már hivatalosan is többször jött Királyrétre. Egyszer É.-vel és É. Gundolf nevű német barátjával. Ha összevetem az akkori életkorunkat a gyerekeimével, úgy találom, hogy mi mindenben fiatalabbak, összetartóbbak, egymást jobban szeretők voltunk. Végül is E. alig volt 19 éves, amikor Prágába utaztunk! Ma mintha elkésnének. De késésben van az egész világ. Az a tény, hogy az életkor meghosszabbodott, nem indokolja ezt, mert a hosszú élet ma még passzív. Ez a késedelem talán kezdeti jele egy másfajta embernek. De persze nincs távlati áttekintésünk. A gimnáziumban volt egy magyar tanárom, aki újságírót akart faragni belőlem, de a faliújság szerkesztésén kívül más írói feladat nem érdekelt. Az irodalom inkább. Azt hiszem, gimnazistaként jobban értettem a képzőművészethez és például a korszak francia irodalmához, mint bárki más. Rendszeresen jártam az egyetemre Zádor Anna olasz renaissance előadásaira, és Füst Milánhoz. Akkor anyám színészi indulatait a pesterzsébeti Csiliben élte ki. Akkori tanítványai közül sokan lettek színészek, de csak a háttérben. Egyedül Huszti Péter futott be nagy karriert, de ő azóta titkolja, hogy anyámhoz járt. Ki tudja, miért? Félig meddig tanárnői kolléga szinten jött össze a barátságom Vihar Bélával, aki nagyapám lehetett volna. A Csilibe elhozta Tersánszky Józsi Jenőt, akivel na-
gyon jó viszonyba kerültem. Bélával a Damjanich utcai Capri presszóban, Jenővel a Hungáriában találkoztam. Ezektől az emberektől, ahogy Füst Milántól is, tartást, stílust lehetett tanulni. Más könyvben olvasni József Attiláról vagy Adyról, és más hallgatni a résztvevő anekdotáit. Béla munkaszolgálata alatt ennivalóért ikonokat festett az ukrán parasztoknak. Aztán néhány évtized múltával meglátta a Falk Miksa utcai bizományiban árulni az egyik képét. Ilyen történetekből áll össze az irodalom. A továbbiakról kezdem érezni a közösen megélt történetek veszélyét. Egyrészt két ember kétféle módon emlékezik vissza ugyanarra. Mindenki a saját érdeke szerint. Ezért kell annyi történelemkönyvet írni. Meg aztán vigyázni kell a még élőkre is. Ugyanakkor kavarog a sok emlék, minden kezd egyre jobban összefüggeni más és más emlékekkel. Ki tudja, melyik a fontosabb! A forradalom előtt István nagybátyám a Csurgói tanítóképző után Jászárokszálláson lett tanító. Akkor vette feleségül Stumpfenberger Biancát. Amikor nagyapám meglátogatta, borzadva mesélte, hogy a lovát félig halottan az istálló két deszkafala között találta, mert támaszték nélkül meg sem tudott állni a lábán. A nagybátyám ugyanis elfelejtette etetni. A színpad helyett inkább a falusi színészkedést választotta. Egy falusi gyűlésen, ahol jelen voltak a kommunisták kiküldött képviselői, beszédet mondott, miszerint Jézus volt az első kommunista. Ma már azt mondanánk, hogy mekkora marhaság. Akkor két év börtönre ítélték. Bányában dolgoztatták, és közben kitanulta a villanyszerelő mesterséget. Amikor szabadult, felesége, Janka, az akkor már növekvő két lánnyal a Damjanich utcában laktak. Persze, ilyenkor is eszébe jut az embernek, hogy mennyi minden részletről nincs tudomásunk. Amikor még kérdezhetnénk, nem érdeklődünk, később már nincs kitől kérdezni. István kapkodott a börtön után mindenféle munka után, még villamoskalauz is volt, de a színészi tehetség ezen is átsegítette. Szerzett a családnak egy lakást a Szív utcában. A lakás ma is megfelelő volna számomra. Közben inkább csavargott, és ma-
gántanítványokkal foglalkozott. Köztük G.É-val, akinek később szerepe lesz az életemben, ha átmenti is. Apám gyakran elvitt hármunkat fagylaltozni. Ilyenkor mindig megkaptam, hogy - Ne engedd, hogy a hülye apád vaníliát vagy tejszínt vegyen, mert akkor betegek lesztek. A forradalom leverése után a határok még nyitva voltak. Nagybátyámék úgy határoztak, hogy külföldre mennek. Előtte eljöttek a gyerekek elbúcsúzni. Nem nagyon jártunk össze, mert nem kedvelték nagyanyámat. Állítólag miattam. Én persze gyakran meglátogattam őket. Kettőjük közül Á.-val voltam közelebbi viszonyban. A búcsúzásnál nagyanyám így szólt: - Mondd, Évikém, akkor most külföldre mentek. Erre É. azt válaszolta: - Hát, ha fölébredek. Fölébredtek, és nagybátyámmal kimentek Bécsbe, ahonnan ő azonnal hazajött, hogy magával vigye É. tanítványát. A búcsúzás egyik estéjén nagybátyám pénzt kért anyámtól, aki nem adott. Erre István nekiugrott, én meg közéjük. Ekkor István pofon vágott. Sok dolgot nem tudok ezekről az időkről, csak azt, hogy Bécsből Torontóba utaztak. Ott azonban csak Janka maradt a gyerekekkel, István É.-val Montrealba ment. Nyilván részt vettek az emigránsoknak szervezett nyelvtanfolyamon, és É. nemsokára dolgozni kezdett. Istvántól nem hallottam egyetlen angol szót sem, de valamennyire biztosan tudott. Nem sokkal később írta, hogy előadásokat tart az egyetemen, és diplomamunkát kell írnia, hogy nyugdíjba mehessen, és így pénzt kapjon. Nevelőapám, Tibor elkezdett dolgozni, és alig egy év alatt kis papírlapokon, apró betűivel megírta neki a dolgozatát Madách Az ember tragédiájáról. Meg is kapta a nyugdíját. Később hazahozott a dolgozatából egy példányt, de amikor én azt mondtam, hogy ez szélhámosság, valahová eldugták. Máig sem találtam meg. Lehet, hogy abban a két papírdobozban van, amelyeket Boriék letettek nálunk a pincében. Nincs erőm arra, hogy átnézzem. Talán egy év múlva. Minden az agyon múlik. Anyám betegsége és halála óta kitört szinte az összes fogam. A felső fogsorom teljesen. Protézisre persze nincs pénzem, de elvagyok így is.
István és É. 1966-ban jöttek haza először. É. a testvéreinél lakott a Damjanich utcában, István persze nálunk. Szóba került a Madách könyv. Én elmondtam a véleményemet, mire István nekem ugrott. Én fölemeltem az ujjam, és mondtam, hogy vigyázz most már én vagyok az erősebb. Attól kezdve végig, amíg találkoztam vele, bűbájos volt. Ez általában így szokott történni a gyáva embereknél. Amikor Béla először jött Erikával Budapestre, anyámmal kijöttek hozzánk Rómaira. A második látogatásakor már nem akartam találkozni vele. A szobámban az irodalomról esett szó, és én mondtam, hogy a XX. század legnagyobb költőjének József Attilát tartom. Erre Béla fölfortyant, az a proletár kölyök egy rendes rímet sem tudott írni. Én leemeltem a könyvet a polcról, és elkezdtem fölolvasni. Béla utána végig bűbájos volt. Olyan kiábrándító és szomorú. Általában tapasztalható, hogy a gőgös, nagypofájú embereknek csak kevés erőt kell mutatni, és rögtön elhallgatnak. Életem során a legtöbb ember ilyen volt. Nagyon kevesen voltak képesek szembeszállni velem, amit pedig nagyon kedveltem volna. 1966-ban felháborított, hogy István É.-val tartatja el magát. Ezért leválasztottam róla. Talán jogtalanul, de igazam volt, és később É.-nak nem lettek volna gyerekei nélkülem, de hál' istennek nem általam. Ami a múltat illeti, Béla későbbi felesége és annak húga, Janine, a szüleikkel együtt visszamentek Párizsba. Janine-nak egy angol tiszt udvarolt, aki valószínűleg az elhárításhoz tartozott. Egyik éjszaka a Kulacs étterem előtt agyonlőtt egy orosz katonát, de már várta egy repülő Budaőrsön. Amíg a Mészáros család, Janine-nal Párizsba ment, az angol Ausztráliába. Ott két évig erdőirtáson dolgozott, mert abban az időben olyan kevés nő élt arrafelé, hogy nőnek azonnal állampolgárságot adtak, a férfiaknak azonban nem. Béla szabadulása után rögtön Erika után utazott. A szülőkről nem tudok, de ők hárman egy lakásban laktak, és Béla állítólag valamilyen fizikai munkát végzett. Valószínűleg elég hamar a lábára állt, mert 1948-ban meghívta magához nagyanyámat, sőt elvitte egy fogadásra is, ahol bemutatta Habsburg Ottónak. Ezzel
egy kézfogás keretében, ha a monda igaz, bennem egyesült az Árpád-ház és a Habsburg-ház, ami derűvel tölt el. Béla természetére, ha a későbbieket nem is említem, jellemző, hogy amikor Janine állítólag hisztériás rohamot kapott, mert nem volt információja szerelméről, kihívta a mentőket, és bevitette az elmegyógyintézetbe. Mindannyian visszük magunkkal gyermekkorunk töréseit. Ezeket legtöbbször a saját szüleink okozzák. Amikor apám hazajött a fogságból, anyám úgy döntött, hogy nekem közösségi életet kell tanulni. Ezért néhány hónapig, mert csak addig bírtam, naponta vittek a Rózsák terére egy óvodába. Ez az épület most a szerb gimnázium. Útközben apám állandóan félrefordított, hogy ne lássam az út szélén fekvő levetkőztetett halottakat. Persze, láttam. Soha nem játszottam senkivel. Délután egy szelet cukros margarinos kenyeret adtak, amit soha nem ettem meg. Egész délután, amíg értem nem jöttek, kezemben a kenyérrel ültem az udvar egyik sarkában. Pár hónap után rájött anyám, hogy ez nem megy. Rá egy évre betett egy intézetbe a Hűvösvölgyi úton, majdnem szemben a Pannónia Filmstúdióval, ahol nagyon kellemes munkahelyem lett. Ez az intézeti idő kezdetben egy hónapra szólt, ami alatt délelőttönként egy fa alatt feküdtem, mert volt ott egy hangyaboly, ami roppant érdekes látványosság volt. Délután a kerítésbe kapaszkodva álltam, és vártam, hogy valaki meglátogasson. Még nem telt el az egy hónap, amikor az intézetben gyermekparalízis járvány tört ki. Elkezdtek oltani bennünket. Akkoriban a Salk és a Sabine előtt valamilyen olajos folyadékot fecskendeztek belénk. A fecskendő legalább egy decis volt. Így még három hónapig leshettem a hangyákat a karanténban. Anyámnak az volt a mániája, hogy legyek közösségi, társaságkedvelő ember, miközben én semmi mást nem akartam, csak azt, hogy hagyjanak békében. Valószínűleg olyan lehettem, amit ma indigó gyereknek neveznek. Nagyon gyakran tudtam előre, hogy mi fog történni, és mindig hamar átláttam a dolgok kapcsolatait. Az ilyen emberek boldogtalanok lesznek felnőtt korukban. Ez
sikerült. Amikor Tibor hozzánk költözött, először egy kihúzható vaságyon aludt a fürdőszoba mellett, mert ugye a társadalmi tisztesség így kívánta. Amikor megvolt az esküvő, akkor már bemehetett anyám szobájába, ami egyetemista koromban az enyém lett. Nagyon szégyelltem magam anyám helyett. Az esküvőre és az utána következő ebédre nem hívtak meg. Én a középső szobában aludtam. Éjszakánként gyakran hallottam a veszekedéseiket. Az ágyam fölött volt egy polc. Azon álltak az akkori kedvenc könyveim, Verne, Arany, May Károly. Az éjszakai sötétségben, miközben anyám éppen rendszeres zokogó előadását alakította, láttam, hogy a polcról másznak le az indiánok, és tomahawkkal elvágják a torkom. Egyszer Tibor megszökött, nyilván már nem bírta, és még nem volt eléggé megtörve. Anyám nem engedett iskolába, hanem vitt magával megkeresni Tibort, akit megtaláltunk a Mártírok útján az éppen akkor épülő Ipari minisztérium portás fülkéjében. Sikerült befejezni a gimnáziumot, ami felettébb unalmas volt. Szinte csak a saját mániáinkkal foglalkoztunk. Én zenéltem, Tamás japánozott, Babarczy a színészettel volt elfoglalva. A tantárgyakkal nem nagyon törődtünk. Így aztán most kell megtanulnom a gimnáziumi anyagot, hogy legalább valamennyire is megértsem, ami most érdekel. Ilyen a csillagászat és az elméleti fizika. Nem tanultam meg a kémiát sem, pedig családi barátunk volt a tanár, aki ráadásul nagyon jól tanított. Ez a mulasztás később sok kárt okozott. Ugyanis az iskolában semmi mást nem lehet megtanítani, csak azt, ami fölkelti a diákok érdeklődését. Ez a tanár személyiségéből fakad. Rácz tanár úr a fasori gimnáziumban megalapozta a huszadik századi fizikát és néhány Nobel-díjat. Egy országnak nincs nagyobb felelőssége az oktatásügynél. Az érettségi után felvételiztem az ELTE-re. A magyar felvételi simán lefutott, igazán érdekes a művészettörténet volt. Fogalmam sincs, vagyis az Alzheimerem miatt nem emlékszem, ki hallgatott ki, csak azt tudom, hogy a tanszékvezető professzor volt. Ez azért van, mert folyamatosan romlik a névmemóriám. Általában azt mond-
ják a szakemberek, hogy teljesen természetes, ha valakinek nem jut az eszébe egy szó vagy egy név. Néhány perc múlva váratlanul bejön. Nekem ma már hetekbe telik, vagy egyáltalán nem jut eszembe. A felvételi három kérdésből állt. Az elsőben azt kívánták tudni, hogy az Esztergomi kálvária stílusához hasonló hol látható Budapesten. Megmondtam, hogy a Ferenciek terén. A második kérdés arra volt kíváncsi, hogy mi jellemezte Uitz Béla stílusát az 1920-as években. Azt mondtam, hogy Moszkvában a kubizmust igyekezett forradalmi tartalmú dekoratív realizmussá alakítani. Miután ez a két kérdés megfelelő volt, a professzor úrnak fel kellett tennie egy olyan kérdést, amire valószínűleg nem tudok válaszolni. Ugyanis E (egyéb) kategóriás voltam, akit hátrányban kellett tartani a munkás-paraszt jelentkezők előnyére. A harmadik kérdés ez volt: ha úgy állok Velencében a San Marco előtt, hogy a templom jobb kézre esik, akkor az előttem lévő utcán bal oldalt milyen stílusú házak vannak. Ezt persze nem tudtam, ezért kirúgtak. A jövendő olvasójának tudnia kell, hogy ezekben az években egyáltalán nem lehetett külföldre utazni. Nem sokkal később jelentkeztem Szegeden földrajz-biológia szakra. A kémia kivételével minden jól ment, de kémia nélkül (ráadásul az E-vel) nem sikerült. Tibor mondta, hogy keressem fel Eötvös kollégiumbeli társát, Halász Elődöt. Ő készítette az akkori német szótárt. Délután el is mentem hozzá eléggé szomorúan. - Ne aggódj, kisfiam - kiáltott rám. - Meghallgatjuk a Parsifalt. A szobájában tornyokban álltak a hanglemezek és a vörösboros üvegek. Hajnalig beszélgettünk, Wagnert hallgattunk, és ittunk. Ezek után szerződtem el gyógyszerkutató asszisztensnek a következő évi felvételikig. Asszisztensként dolgozva még ma sem tudom, hogy mit csináltunk. Havonta felmentünk kocsival a Sváb-hegyre, ahol egy gyógynövénytermelő intézet volt. Szedtünk egy zsákra való articsókát. Ezzel babráltunk egy hónapig. A végén maradt a lombik alján egy marék fehér por. A főnököm hosszasan tanulmányozta, majd mondta, hogy dobjam ki.
A következő évben simán felvettek a Bartók Béla Szakiskolába orgona szakra, de az ELTE megint gondot okozott. Nemeskürty István segített áttörni a származási korlátot, így 1960-ban egy hónappal később elkezdtem az egyetemet. Közben jártam orgonálni Gergely Ferenchez. Az orgonával semmi gondom nem volt, de az összhangzattan órákon tanárom, Soproni József, rögtön rájött, hogy nem vagyok valóban tehetséges. Ezt úgy demonstrálta, hogy minden órán engem hívott ki a zongorához bemutatni a napi anyagot. Természetesen nem tudtam. Vajon hogyan lehet egy nagy zeneszerző ilyen kegyetlen! Én elhívtam volna magamhoz a tanítványom, hogy segítsek megtörni a gátlásait. De az emberek kegyetlenek, ellentétben az állatokkal. Az összhangzattan ugyanis úgy működik, hogy az, aki tehetséges, tudja ösztönösen. Nekem végig kellett volna gondolni, amihez idő kell. Így telt el az első félév. Noha tudtam, hogy az orgona nem probléma, az elmélet állandó összeütközés volt. Közben jelezték az egyetemen, hogy választanom kell, mert két felsőfokú intézménybe nem járhatok. Mivel Soproni elég egyértelműen felvilágosított, hogy nem vagyok született zenész, az egyetemet választottam. Gergely tanár úr többször megkeresett, hogy ne hagyjam abba, de már nem érdekelt. Van az embernek egy terhelhetőségi foka. Még próbálkoztam. Elmentem Dobszayhoz, és eljátszottam előtte egy késői Beethoven szonátát. Ez nem sokkal könnyebb volt, mint a Hammerklavier. Dobszay azt mondta, hogy tisztességes munka. Ebből világosan kiderült, hogy nem vagyok alkalmas a szóló zongorázásra. Ekkor még könnyedén orgonálhattam volna, és most élhetnék kántorként egy templomban, de többre kívánkoztam. Így ez sem sikerült. Nagy kár. Most békés életem volna. Amit szerettem volna csinálni, azt anyám megfúrta. Negyedik gimnazista koromban, miközben naponta jártam a Sportuszodába, összeismerkedtem az első magyar könnyűbúvár csoporttal. Hónapokig együtt dolgoztunk. Padlószőnyegből csináltunk uszonyt, gumicsőből üveglappal szemüveget, s mivel nálunk nem volt kapható a Cousteau-féle aqualung, oxigén palackot
használtunk két manométerrel. Anyám egyik szombat estére meghívta a barátaimat vacsorára. Ezek után az uszodában szóba sem álltak velem. Kiestem az egészből. Fogalmam sincs, hogy anyám miket beszélhetett. A lényeg az, hogy kiestem a társaságból. Ha velük maradok, most nem dohányoznék, és egy csomó víz alatti film állna már a hátam mögött. Ötven évvel később vallotta be anyám, hogy az akkori barátja mondta, hogy ne csináljam, mert behívnak katonának. Egyébként akkori társaim közül senkit sem hívtak be. Tudományos munkát végeztek. Például a Tapolcai barlang feltárását. Ez a barátja, aki katonatiszt volt, anyám akkor a katonáknál vizsgáztatott, és persze jóban volt mindenkivel, ő volt az, aki lehozta anyámat Káptalanfüredre, ami nekem nagy szégyen volt. Abbahagytam az orgonálást, és maradtam az egyetemen. Novemberben Módos Péter megállított a folyosón, hogy Kis Pintér Imre beszélni akar velem. Bevettek a csoportjukba, ami valamiféle egyetemi önképzőkör volt. Imre nagyon okos volt, ma már nem, és mivel béna volt fél oldalára, a szellemi oldalt részesítette előnyben, okosan. Akkoriban például rendszeresen összejöttünk nálam szombatonként, és valamelyikünk tartott egy előadást különböző témakörökből, aztán beszélgettünk. Próbáltuk kipótolni, amit az egyetem elmulasztott megtanítani. Egyébként Imre betegsége miatt többnyire Óbudán találkoztunk. Módost akkor hívták be katonának. Szerettünk volna segíteni rajta. Imrének naponta több órán át kellett béna lábát nagy súlyokkal feszítenie. Módost fölfektettük az asztalra, én föléje álltam, és a karjára ejtettem a húsz kilós vassúlyokat, hátha eltörik, de nem sikerült. Megúszta, kultúros lett a honvédségnél Budakeszin. Négyen voltunk jó barátok: Kis Pintér Imre, Brády Zoltán és Zalán Vince. Ahogy változik az élet, Imre húsz éve nem áll velem szóba, mert az volt a véleményem, hogy Antall József káros személyiség. Ez alatt gyakorlatilag tönkretette a Kortárs folyóiratot, ami olvashatatlanul unalmas lett. Zalán valamilyen félreértésért haragszik rám, noha én csináltam kislányáról az első fényképeket. Ez a kislány most haditudósító hol a Gázai öve-
zetben, hol Afganisztánban. Nagyon színvonalas újságíró lett belőle. Ami a munkáját illeti, én a gyerekem miatt folyamatos idegrohamban volnék. De nem vagyunk egyformák. Brádyról most derült ki, hogy egy Bolíviában agyonlőtt terrorista segítségével ő hozta nyilvánosságra Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét. Noha semmi szimpátiám Gyurcsány iránt nincs, Brády cselekedete hazaárulás, mert zűrzavarba taszította az országot. Most éppen levelezünk, mert az a mániám, hogy az emberek józan ésszel meggyőzhetőek. Íme a levelek, mert van olyan súlyú az ügy, hogy személyes családinak tekintsem. 2009. április 18. Kedves Zoli, olvasom a mai újságokat és a net híreit, és nagy szomorúság tölt el. Ha igaz az, miért ne volna, hiszen te mondtad, hogy részed volt az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatalában, akkor tájékoztatlak, hogy a morális (sajtóetikai) vétségen túl ez a tett kimeríti a hazaárulás fogalmát ( Értelmező szótár: A haza iránti köteles állampolgári, hazafiúi kötelesség megszegése). Ugyanis a zűrzavar felkeltése, a demokratikus rend megtörése semmiképpen sem hazafiúi és állampolgári cselekedet. Én megértem, hogy rosszul érzed magad, ha éppen nem vagy valamilyen sajtópörben, de az embernek túl kell lépni személyes vágyain. Természetes, hogy Gyurcsány naiv és ostoba volt. De ezt az ország rendjének megzavarására felhasználni több mint hiba. Dobozy elvtárs most a keblére ölelne. Sajnálom, hogy a találkozónkon nem voltál ott (ahogy Imre sem, de neki van felmentése). Egyébként nem volt nagyon vidám, legföljebb annyiban, hogy többé már nem fogunk találkozni. Amit ajándéknak készítettem, Győri Lacinál van. Ha még nem jutott el hozzád, kérd el tőle. Remélem, hogy örömöt fog okozni. Miközben morálisan teljes mértékben elítéllek, a gondolataimban továbbra is a szellemes, nagyon érdekes és szórakoztató Brády Zoli él, aki még az édesanyjának is bemutatott, a Roviettóról nem is beszélve. Utálok csalódni, és most nagyon szomorú vagyok.
Szeretettel hát...van, aki így gondolkozik. Joga van hozzá. A találkozón azért nem voltam, mert későn szóltak, és az utána való nap kaptam meg az értesítést...Hátha a legközelebbin. üdv Brády Zoli, szerencsétlen barátom, én lassan ötven éve szeretlek, és ez nem változik. Ahogy szeretem Imrét is, akivel húsz éve nem találkoztam. Ezt a rövid testi létet ne fecséreljük napi politikai hiábavalóságokra. Persze hogy jogom van úgy találni, hogy az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala, bár publicisztikailag nagy poén, káros lett az országnak. Körülbelül két év múlva meglátjuk, ha már van most akárki, aki nem veszi észre. Ahogy annak idején kedvenc szóhasználatod volt, inkomenzurábilisak a nézeteink. De ez a jó. Kár, hogy néhány gazember miatt személyes haragok keletkeztek. Mikszáth még békésen sörözött Kossuthtal és Tisza Istvánnal, aztán megírta a vitriolost. Szakítsuk meg ezt a primitív, barbár szokást, ami kialakult az utóbbi időkben. Keresd meg Győri Lacit. (3225228). Nála vannak Bella nekem ajánlott Viszockij fordításai. Ha Márta engedi, publikus. És egy CD, amin rajta van a Lóhús parádé és a Buli előzetes. Ne engedd, hogy a múlt emlékei megzavarjanak. Könnyezz rajtuk, és szerető érzelemmel fordulj vissza hozzájuk. Én újságod kb. 60 %-ával egyetértek. Ez már elég jó arány, miközben a Kortárssal egyáltalán nem, noha tudod, hogy mennyire szeretem Imrét. Olyan törékeny, esendő emberek vagyunk. Emelkedjünk felül ezen. Mindazonáltal nagy hibát követtél el. Például illendő lett volna megszólítanod íméledben. Végül is nem vagyunk ellenségek. Én legalábbis így gondolom. Szeretettel ölel Választ eddig és valószínűleg ezután sem fogok kapni. A lényegi tartalma, hogy a szeretet nem érzelem, hanem tudatos, hasznos tett, az eltérő nézet nem gyűlölet, sőt. Volt idő, amikor ezeket nem keverték össze. Petőfi például egy lakásban lakott Jókaival, s amikor az elvette Laborfalvy Rózát, attól kezdve Pe-
tőfi nem köszönt. De együtt vacsoráztak a Pilvaxban. Jókai ugyanis tudta, hogy Petőfi azért nem köszön, mert a barátja. Ezt a legtöbb ember nem érti. Ilyenformán is egyedül maradtam. Ma már csak a nyugalom érdekel, és legföljebb boldoggá tett volna, ha A. egyszer is azt mondja, hogy hetekig üresen áll a vidéki házam, lemehetsz, ha akarsz. De keresztény íróink véleménye ellenére senkinek a megértésére, és senkinek a segítségére nem lehet számítani. 1955. szeptember 9. csütörtökön éjszaka fél kettőkor csöngött a telefon. Anyám felébresztett, hogy öltözzem föl. Nagyanyámnak csak annyit mondott, hogy Ödön nagyon beteg. Éjszaka mentünk a Benczúr és Kmetty utca sarkán álló házba. Ők a második emeleten laktak. A lakásban már ott volt Jani bácsi, keresztanyám bátyja. Az orvos már elment. Ödön teste az ágyon feküdt fölkötött állal. Még kedden ott voltam nála. Zongoráztunk, és mutatott részleteket egy a honfoglalás korában játszódó operából, amit éppen akkor írt. Keresztanyámat akkor már megoperálták, így nagyon nyugodt volt. Hazafelé anyám fölcsöngette háziorvosunkat, hogy jöjjön el nagyanyámhoz. Amikor hajnalban lefeküdtem, pont rám sütött a Hold. Azóta utálom. Mintha egy gonosz démon volna. Bár nagyanyám mindegyik gyereke közül anyámhoz ragaszkodott a legjobban, Ödönre nagyon büszke volt, és hát ő volt itthon a fiai közül. Sokat ártott. Nekem is és Ödönnek is. Amikor Klemperer már elment, nem volt, aki pártfogolja. Tóth Aladárral nem volt jó viszonyban, és felnőtt a konkurense, Melis György, aki nemcsak jobb hangú énekes volt, de a direktorral is igen meleg viszonyban volt. Ha szó szerint érteném, ez Tóth Aladárra nem vonatkozik, inkább a magatartásra. Figyelemreméltó, hogy nagyanyám, nyilván anyám inspirációjára, levelet írt Tóth Aladárnak, hogy miért nem ad jobb szerepeket a fiának. Tóth végigmutatta a levelet az Operában a társulatnak. Ödön őrjöngött. Így aztán nem csoda, hogy anyám még harminc éves koromban is, a tudtom nélkül, meglátogatta a főnökömet a tévében, hogy megtudja, tényleg alkoholista vagyok-e. A temetésen nagyon nagy tömeg volt. Tóth Aladár, Radnay György és Hernádi Lajos búcsúztatta és az Operaház kórusa. Tóth Aladár az Opera épületében akarta felravataloz-
tatni, de nagyanyám nem engedte. Még Rákosfalváról és Mindszentről is voltak ott. Nyitott koporsóban volt. A szája kicsit nyitva, s nedvesen csillogott. Érdekes, hogy amikor kihozták a koporsót, kisütött a nap. A sírnál Feri bácsi végzett szertartást, és Kozák Gábor József a zenekarával játszott. Nagyanyám a temetés után fél évig nem beszélt. Feri bácsi végigasszisztálta egész életemet. Örülök, hogy amikor vége lett, tudtam segíteni neki. Az ilyen örömök sokszor kétszínűek. Nehéz eldönteni, hogy egy kapcsolatban mennyi a szeretet, a segítő kényszer és az ebből fakadó hiúság, vagy éppen az önzés. Nekem már az elején nagyon furcsa volt A.-E.- és É. barátsága. E. számomra tiszta biológia, bár tisztességből mindig próbáltam intellektuálisan színezni. É.- ban semmi biológia, de szellemileg abszolút harmóniában vagyunk azóta is, mert egy szemöldökrándítás nélkül képes elviselni mindent, amit mondok. A. a legbonyolultabb. Szinte alig találok olyan témát, amiben egyetértenénk, mégis számomra nélkülözhetetlen, és teljesen harmonikus. Ez persze csak számomra lényeges, de mintha önmagam volnék. E. még akkor sem érdekelne, ha találkoznék vele. De azért A.-val mindig vigyázni kellett. Közben rendszeresen jártunk Dobszayhoz. Egyszer csak megjelent Csizmadia Gerő bencés tanár. Vele aztán jelentősen megváltozott a helyzet. Érdekes, hogy Dobszay akkor is prédikált, ha beszélgettünk, Gerő akkor is beszélgetett, ha prédikált. Közben a három lánnyal többször kirándultunk négyesben, de ez már nem publikus. Szokatlan volt már akkor is, de nekünk teljesen természetes. Végül is nincs jogom senki magán gondolatait nyilvánossá tenni. Egyébként is sokat kirándultunk Dobszayval. Kiemelkedő volt egy éjszakai túra a Rámszakadékban, de sorolhatnám, bár minek. Többször együtt nyaraltunk is. Pécsett, Káptalanfüreden, Bakonyszentlászlón, Sümegen. Pécsett egy sátorban aludtunk a ma iskolaigazgató-kaszkadőrrel és E.Gáborral, akiből magas színvonalú brácsás lett. Ő is a Damjanich utcában lakott. Yehudi Menuhin meghallgatta, és főiskolás korában magával vitte tanársegédjének, úgy emlékszem, Zürichbe. Egyik délután följött hozzám, és kérdezte, hogy van-e valamilyen könyvem a gregorián
zene írásáról. Adtam neki egyet. Másnap visszahozta. Kérdeztem, hogy nem érdekli? Azt válaszolta, hogy dehogynem, éjszaka lemásolta. Pécsett a sátorban arra ébredtünk éjszaka, hogy rágcsálást hallunk. A zseblámpa fényénél megláttuk, hogy Gábor egy dobozból süteményt eszik, amit az édesanyja küldött. Miklóssal nagyon megvertük. Másnap Dobszay elmagyarázta, hogy a különleges tehetségű emberekhez másképpen kell viszonyulni, mint az átlagemberekhez. Való igaz, hogy Gábor nem mindennapi ember. Sümegen az udvaron több napon keresztül tanult biciklizni egyedül. Sikerült neki. Nagyon nehéz az ilyen emberekkel szót érteni. Másképpen működik az agyuk. Tévedés azt gondolni, hogy valaki keres egy témát az életéhez, és azt kidolgozza. Fordítva van. Nem tudható, miért, de a témák találják meg az emberüket. Ezután az áldozatnak nincs szüksége sem türelemre, sem akaratra. Elkezd sodródni. Előfordul, hogy készülünk egy vizsgára, és bármennyire utáljuk is, el kell merülni benne, mert másnap vizsga lesz. A zseniknél nem így működnek a dolgok. Bármilyen témának vannak látszólag érdektelen, de nélkülözhetetlen részei. Ilyenkor a zseninek nincs szüksége akaraterőre. Amikor foglalkozik valamivel, éppen úgy érdeklődik a téma iránt, mintha az érdekes volna. Nagyon jellegzetes példa erre Max Planck. Ő indította el a kvantummechanikát és tulajdonképpen Einsteint is. Még fiatalabb korában meghalt a felesége és a két lánya. Az egyik fia elesett az orosz fronton, a másikat Hitler kivégeztette, mert részt vett egy ellene szervezett merényletben. Mindez Planck munkáját nem befolyásolta, bár nyilván nem volt boldog ember. É. a magánéletben szinte képtelen egyetlen jó szót szólni bárkiről is, bár többnyire igaza van. Iranisztikával foglalkozik. Azt gondolhatnánk, hogy ehhez elég perzsául tudni, de ez nem így van. Neki tudni kell görögül, latinul, angolul, németül, oroszul, ismernie kell az ősi fárszi és a modern perzsa nyelvet. Azt nem tudom, hogy ezeken kívül még mit tud. A világ legjobb tadzsik nyelvésze, de ezt csak szórakozásból tanulta meg. Az emberi hiúság persze ilyenkor is ott van az emberben. É. dicsekedett nekem, hogy amikor átvette Teheránban az állami kitüntetést, mennyire tetszett a jelenlévőknek, hogy négy nyelven tud be-
szélni velük. Amikor Tel Avivból Jeruzsálembe utaztak M.Miklóssal, a hátsó ülésen Miklós azt kérdezte, hogy nem tudja megállapítani, milyen nemzetiségű a sofőr. Most akkor héberül vagy arabul beszéljen vele? Ez nekik természetes. Én már annak is örülök, ha valaki szépen beszél magyarul. Mindazonáltal fölneveltek két különleges képességű fiút. Így hát senki nem mondhatja, hogy a gyerekek mellett nem lehet tanulni és dolgozni. Nem vagyunk egyformák. Nem becsülöm le a gyerekeimet, de amiket eddig írtam, azokból egy sort sem olvastak el. Talán, ha vennék rá a fáradtságot, jobban megértenének, és tovább lenne érdemes élni. - Mi volt az eredeti célja a beszéd kiszivárogtatásának? - A két lehetőség: vagy megbuktatni vele Gyurcsányt, vagy olyan „gumicsontot” adni a nép szájába, amelyen elrágódhat egy évig. - Ezt mondta Zoli Krizsó Szilviának a MTV1ben. Ezért írtam Zolinak, hogy ez hazaárulás. Nem tiltakozott. És nézem a tévében Brádyt most, hétfőn reggel. Minden rossz tulajdonsága felerősödött, és közben ösztönösen a fiatalkori gesztusait, arcmozdulatait látom. Hogy megváltozunk! Halálunkban egész életünk morális arcképét visszük magunkkal. András Flores Házi Jutka évfolyamtársa volt. Egy időzített bomba - ahogy írta nekem Chiléből. Brády szerint művész, újságjának főmunkatársa, akinek egy rossz gondolata nem volt. Egyébként gyűjtötte a fegyvereket, és célba lőtt a miniszterelnök arcképére. Életem történeteihez ez azért tartozik, mert egyetemista korunkban négyen Imrével, Zolival és Vincével elhatároztuk, hogy utazgatunk a Dunántúlon úgy, hogy csak ötszáz forint lesz nálunk, és csak stoppolni fogunk. Végiglátogatjuk az évfolyamtársainkat. Végül is Vince nem jött velünk. Sokat veszített vele. Klári, a menyasszonya nem engedte. Kimentünk az akkor még álló Osztyapenko emlékműhöz, a Balatoni út elejére. Bal oldalon volt egy hoszszú ház tűzfala. Kár, hogy lebontották. Az egész fala tele volt írva üzenetekkel, hiszen mindenki innen indult. Ma egy könyvet lehetne írni a hatvanas évek elejének világáról ezekből az üzenetekből. Nem ez volt az első ilyen kirándulásunk. Még gimnazista korunkban elhatároztuk Babarczyval, hogy lemegyünk a roko-
naihoz a Balatonra biciklivel. Este elutaztunk vonaton Székesfehérvárra, és hajnalra Zamárdiba értünk. Nagyon szórakoztató volt, ahogy a rokonai házának bejáratát szegélyező két oszlop tetején álltunk, amikor az ébredő rokonok kijöttek a házból. Hajnalban, hogy ne zavarjunk föl senkit, még lementünk a partra, és hatalmas üstököst lehetett látni Tihany fölött. Máig sem tudom, hogy melyik volt, mert az emléken kívül nem érdekel. Másnap átmentem P.K.-hoz Balatonfüredre, aki egy barátjával elvitt pár órára egy kalózzal, hiszen rendes úrilány volt. Így sikerült megszabadulnunk egymástól. Aztán már haza végig biciklivel jöttem. De térjünk vissza Imréhez és Zolihoz. Mindenféle járművel utazgattunk, és ott aludtunk, ahol lehetett. Az első cél Szombathely volt. Közben Imrével Keszthelyen meglátogattuk a Hévízi kórház orvosát, aki talán tudott volna segíteni Imrén. Brády az én fényképeimmel folyamatosan cikkeket írt az Egyetemi Lapokba. Akkor Árkus József volt a főszerkesztő. A cikkekből szinte egy szó sem volt igaz, de Brády nagyon szórakoztatóan írt. Érdekes lenne összegyűjteni, de ez inkább Brády archívumába tartozna, bár őt már nem érdekli. Elvesztett sikeres életében ez természetes. Lentiben elkaptak a határsávban, és Zoli, aki éppen részeg volt, a kérdésre, hogy hová mennek az urak? azt válaszolta, hogy a Wehrmachtba. Szerencsére egy normális katona állított meg. Közben néha különváltunk. Az egyik stopp Zamárdinál, az elágazásnál tett le. Gyalog indultunk a rév felé, mert Zolival a tihanyi templomnál adtunk egymásnak randevút. Imre fél oldalára béna. A jobb lábán acél járógép van. Elindultunk a három kilométerre lévő kikötőig. Fél óra alatt megtettük az utat. Csodálatos emlékem Imre akaratereje és kitartása. Egyetemista korunkban naponta jártunk a Lukácsba, mert Imre hitt abban, hogy az segít rajta. Az egyetemnél, ahogy leszálltunk a villamosról, Imre elcsúszott, bár úgy jártunk, hogy belém karolt, és én vittem a táskáját. Ahogy elcsúszott, és feküdt a földön, folyamatosan beszélgettünk, miközben a közelben álló emberek átkoztak, hogy csak állok, és nem segítek a barátomnak. Mindketten tudtuk, hogy Imrének saját magának kell felállnia, a segítség nem segít rajta. Az emberek átkozódása annyira mulatságos volt, hogy Imre
ott fetrengett a jégen, miközben halálra röhögte magát. Úgyhogy kénytelen voltam a derekam köré emelni, hogy elkerüljük a botrányt. Az utazás közben az utolsó komp indulásakor értünk a kikötőbe. Én még át tudtam volna ugrani a hajóra, de Imre nem. A sötétben kerestünk egy házat, ahol éppen vacsoráztak. Nem voltak nagyon lelkesek. Az asszonytól kaptunk egy-egy bögre tejet, a férfi pedig bevitt az istállóba, ahol elalhattunk. Reggel arra ébredtem, hogy egy ló áll fölöttem, és néz. Másnap átmentünk Tihanyba, ahol a templom előtt várt Brády Zoli egy hasáb Hitler szalonnával. Aki már elfelejtette, hogy ez mi, annak elmondom. Hasábba öntött sűrű lekvár, szeletelni lehetett, de ember meg nem mondhatta, hogy milyen gyümölcsíze volt. Egy hónap után már elég fáradtak voltunk. Almádiban észrevettem, hogy az egyik gyógyszertáron a nevem van fölírva. Kiderült, hogy a gyógyszerész valamelyik másod unokatestvérem. Adott annyi pénzt, hogy vonattal hazajöhessünk. A pénzt persze visszaküldtem. Sajnálnám, ha ezt a kalandot kihagytuk volna az életünkből. Ez idő tájt mentük E.vel és K.-val néhány napra Prágába. Akkor még a Hradzsinban érintetlen volt a régi étterem. Belül középkori fa szerkezet körül ültünk, és cink kupákból kaptuk a forralt bort. A katedrálisban pedig az ódon agátokon láttuk arcunk mását, ahogy Apollinaire. Odafelé összeismerkedtünk egy idősebb férfival, aki hotelt ajánlott a pályaudvar mellett. Éjjel elkezdett zuhogni a hó. E.-vel ott álltunk az ablak előtt. Másnap átköltöztünk egy távoli utcába, ami a Tynska mögött volt. Kétszobás apartmant volt. Kívül K., mi E.-vel a belső szobában voltunk. Innen nyílt a fürdőszoba, ami nem okozott problémát, mert K. ritkán volt otthon. Hazafelé nagyon szórakoztató volt, hogy indulás előtt K.-val vettünk egy szatyorra való sört. A vonaton én Bibliát olvastam, E. a vállamon aludt, K. időnként nyújtotta a kibontott sörösüveget. Akkoriban éppen fekete korszakom volt, a fekete pulóverre ki sem hajtottam a fehér ing gallérját. Útitársaink eléggé meg voltak botránkozva, hogy milyenek a mai papok. Aznap Durayéknál aludtam. Tibor bácsi éppen Rómában volt Amerigo Totnál. Minden más, ami ehhez az utazás-
hoz és a körülményeihez tartozik, nem nyilvános. Elég az, hogy tisztességes voltam és hülye. Az egyetemen viszonylag ritkán jártam a hivatalos órákra, de egyebekre gyakran. Az egyetem úgy működik, hogy akit fölvettek, az előbb-utóbb diplomát kapott, bármit is tett ellene. Én Benedek Marcell szemináriumára is jártam, de a legkedvesebb tanárom Antal László volt. Ő Vácról járt be. Általános nyelvészetet tanított, de néhányunknak maláj nyelvet is. Párizsba költözött, ahol a magyar titkosszolgálat megölette, mint Szakács Miklós színészt Londonban. Nagy esemény volt, hogy amikor 1962-ben leváltották, az egész évfolyam sztrájkolni kezdett, összegyűltünk a 10-es teremben, és követeltük, hogy helyezzék vissza. Sikerült, pedig ki is rúghattak volna. Bóka Lászlónál akartam diplomamunkát írni Hevesi Andrásról, sokat beszélgettünk is a témáról, de időközben meghalt. Hevesi a nyilas rezsim alatt öngyilkos lett feleségével együtt. Párizsi regénye alapmű. Mivel Bókával nem jött össze a dolog, összeütöttem egy diploma-dolgozat félét, amit egyik tanárom, akivel jó baráti viszonyban voltam, elfogadott. Írhattam volna jót is. Abban az időben - de talán most is - ez úgy működött, hogy a hallgató írt egy szemináriumi dolgozatot négy oldalban Babitsról. Aztán írt egy diplomamunkát Babitsról hatvan oldalban, majd később írt doktorátusi értekezést százötven oldalban Babitsról, amiben már az is benne volt, hogy hány órakor itta meg az első kávéját. Pár év, és mindezt kibővítve kandidátusi fokozatot kapott Babitsból. Ez ilyen egyszerű, és ilyen undorító. Einstein első írása a speciális relativitás elméletéről négy gépelt oldal volt. De azért neheztelhetünk rá, hogy kihagyta belőle Eötvöst, aki legalább annyira fontos szereplő volt a relativitás megértésében, mint maga Einstein. Később egy lábjegyzetben azért hivatkozott rá. Ezek a dolgok azért fontosak, mert tudni kell mindent a valós értékén megítélni. Mi nagy társasági életet éltünk, és a tanszéken elismerten a legfigyelemreméltóbb fickók voltunk. Mariska néni már meghalt, és az enyém volt a lakás jobb oldali szobája. Ott sokszor és sokakkal összejöttünk éveken át. Ott sikerült máig szégyellt szakításomat
abszolválni E.-rel. Utána elmentem D.Tiborhoz, hogy elmondjam, a kapcsolatunknak vége. A csöngetésre T. nyitott ajtót fürdőnadrágban, kezében egy fejsze volt. Kiderült, hogy aggodalomra semmi ok, csupán képkeretet faragott. Elmondtam, amit akartam, mire T. így válaszolt: - Nézze, nekem semmi közöm ahhoz, hogy magának milyen viszonya van a lányommal. Aztán több órán keresztül jót beszélgettünk. De tudnivaló, hogy két művelt tehetséges ember tönkretette a gyerekeit, aminél nincs nagyobb bűn a testi létezésben. 1961 márciusában előadást szerveztünk a Jogi kar dísztermében. Már nem emlékszem, kinek az ötlete volt, de több hétig készültünk rá. A hagyomány, miszerint farsang idején előadást rendeznek a diákok, már az Eötvös kollégiumban is évenkénti szokás volt a század elején. Fogalmam sincs, hogy ennek a hagyománynak volt-e bármilyen hatása a mi munkánkra. A terveket többnyire nálam, a Bethlen utcában fontolgattuk. Az előadást többen csináltuk. Kis Pintér Imre előadó (most: Kortárs főszerkesztő), Brády Zoltán előadó (most: Kapu főszerkesztő), Langmár András csinálta a díszleteket (most: Debrecenben színházi tervező), Lengyel Enikő csinálta a jelmezeket (most: halott), és én csináltam a zenét és szerepeltem is. A lapozóm a Nemzeti Múzeum főrestaurátora volt. A mű címe Rovietto, hat felvonásos opera. Témája a politikai gazdaságtan tankönyvünk, amelynek tanárát Rovó Jenőnek hívták. Nagy sikerünk volt, bár eléggé egyértelműen kimutattuk a szövegekben, hogy a szocializmus gazdaságtana tulajdonképpen a működő kapitalizmus leplezését szolgálja. Sikerünk olyan nagy volt, hogy nem sokkal később elő kellett adnunk újból az Egyetemi Színpadon a pártbizottság előtt, miszerint kirúgjanak-e vagy sem. Maradtunk. Sajnos a teljes szöveg és kottaanyag megsemmisült Imre pincéjében egy csőtörés alkalmával. Ráday Mihály (most: rendező-operatőr, városvédő) készített fényképeket. Ebből néhány megmaradt. Volt még több ilyen előadásunk is. Az egyiken én Sherr Tibor nevű tanárunkat parodizáltam, mint közel-keleti archeológust. Ő a kommunista időszak elején Libanonban teljesített szolgálatot, és tudtuk mindannyian, hogy kihelyezett megfigyelő a tanszékünkön. Később kandidátusi dolgozatot
nyújtott be, ami nagyon vidámra sikeredett. Az egyik védője Hahn István hebraista professzor volt, aki valóban értett a szakmájához. Dicsérte a jelöltet minden oldalról, majd megjegyezte, hogyha igaz, amit a jelölt leírt, akkor az asszír birodalomnak hatszáz évig nem volt uralkodója. Ettől eltekintve a dolgozat természetesen kiváló. Mit tehetett volna? Egy jól körülírható rendszerben éltünk. Mindenki ismerte a határait. Ma már a jelölt és bírálója is halott. Mindig vonzott Párizs, és csalódásom E. viselkedésében, miközben a szerelemnek gondolt érzés megmaradt, azt az ötletet adta, hogy ki kellene próbálni, már a kockázat is felizgatott. Elegem volt a családomból. Tulajdonképpen el kellett volna költöznöm, ha abban az időben nálunk erre lett volna lehetőség. De nem volt, és én megelégedett lehettem azzal, hogy nagyanyám főzött rám, és külön szobám volt. De a családi perpatvarok annyira zavartak, hogy akkor szoktam hozzá ahhoz, hogy állandóan szólt nálam a zene. Ez egy akusztikus függöny volt. Amikor eldöntöttem, hogy utazni fogok, megkerestem Ortutay Gyulát, hogy az a szándékom, kihagyok egy évet, és azt az időt Párizsban töltöm. Nagyon helyeselte, mondta, hogy ajánlólevelet ad, de pénz nincs. Ez engem nem érdekelt. Ilyen támogatással kaptam útlevelet és hetven dollár költőpénzt. Ez volt a turista ellátmány. Anyám ott tanított és vizsgáztatott, ahol éppen beengedték, a MÁV-nál is tevékenykedett. Közben volt A. esküvője, amiben én igyekeztem részt venni, de nem nagyon örültem neki. Ennek alapja ambivalens viszonyom A.-hoz. Soha nem voltam képes különválasztani a szerető és a barát szerepét. De sajnos tudomásul kellett vennem, hogy A. vonzódik a laza, felületes, kissé link férfiakhoz. Ezt örökölte K. is, akiben több képesség van, mint amit felszínre tud hozni. Határozott meggyőződésem, hogy él, de bármilyen létformában legyen is, sorsát ez a vakság okozta. Különös, hogy az egyik lányom teljesen hasonló, és van egy nevetése, ami pontosan megegyezik K. azzal a nevetésével, ami azt jelenti, hogy igazad van, de ez már csak így marad. Ez persze nem baj, hiszen mindenki a saját életét teszi tönkre kedve szerint, és semmit nem lehet erőltetni, csak nagyon szomorú. A. és közöttem ebben a helyzetben az a kü-
lönbség, hogy az ő vonzódása genetikai, én pedig elfogulatlan vagyok, mint az isten. Ha a gyerekem gyilkolna, azonnal vinném a rendőrségre. Soha nem falaztam egyiküknek sem. Hiszen nem az a dolgom, hogy ebben az életükben leplezzem a rosszat. Hazudni úgysem érdemes, hiszen mindenre fény derül. Segíteni mindenek felett, kötelesség. De csak a jót. Anyám összeismertetett egy kalauzzal, aki a Wiener Walzer nevű vonaton dolgozott. Bécsben elvitt a vasutasok szállására lerakni a csomagomat, majd meghívtam a Mariahilfe utcában egy kávéra. Meglepett, hogy az ásványvíz drágább volt, mint a kávé. Elmentünk a Ring mellett egy boltba, ahol olcsón lehetett ruhát vásárolni. Fehér nejloningeket vettem és zoknikat. Az ingek beváltak. Naponta kimoshattam akárhol, és akkor még nyakkendővel bárhol tisztességesen meg tudtam jelenni. Általában nem sok sikerrel. Ha nem bíztam volna folyamatosan Bélában, egyszerűen és könnyen dönthettem volna valami mellett. A zoknik az első mosás után jelentős változáson estek át. Az egyik zokni maradt, a másik meg térdharisnya. De az öltözködés, ahogy most sem, nem érdekelt soha. A vasutasok szállásán aludtam, majd felszálltam a bázeli vonatra. Lett volna vonat München felé is, gyorsabb is, de amikor sorban álltam a francia követségen vízumért, mögöttem egy felettébb ismerős úr állt. Elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy Bartók idősebbik fia. Ő javasolta, hogy álljak meg Bázelben, mert kár kihagyni a Kunsthistorisches Museumot. Mehettem volna München felé is. Abban az időben előre rögzíteni kellett, hogy hol lép be, és hol lép ki az ember Gloire csodás birodalmából. Hajnal felé értünk a Svájci határra. Még a fény is más volt. Kristályos hideg levegő, és kétoldalt hatalmas hegyek. Igen, ez már egy másik világ. Gondoltam, szegény idióta Petőfi csak csodálja az Alföldet. A hegyek, ez a világ értelmesebb része. A határon különösebben nem zavartak bennünket. Végül is kit érdekel, hogy valaki hová utazik? Aztán elmentünk egy tó mellett, amiről már itthon fogom megtanulni azt a zongoraművet, amit Liszt írt róla. Bázelben a csomagommal szállást kerestem, mert itt kellett maradnom, ahogy Bartók mondta. Ahogy megyek az utcán, látom, hogy egy üzlet ablakára
ki van írva, hogy Ungarische Spezialitäten. A tulajdonos történetesen a Nefelejcs utcából jött, így honfitársként szívesen fogadott. Mondta, hogy este hatra menjek vissza, addig szerez szállást. Most már csomag nélkül járkálhattam. A Rajnára csak egy pillantás jutott, a főtérre több, mert ilyen nálunk nincs. Aztán jött a múzeum. A bejáratnál Rodin Calais-i polgárok másolata. Bent egymás utáni termekben a huszadik század egy-egy művésze. Egy terem Picasso, egy terem Braque, aztán egy terem Dalí, és így tovább. Máig érzem a hiszterikus megdöbbenést, látva a jól-rosszul reprodukált kedvenc festményeimet eredeti valóságukban. Soha többé életemben nem ért ilyen hatás. A Louvre, amiben legalább hússzor jártam, csak érdekes volt és tanulságos. Ki gondolná egy repróról, hogy Dalí égő zsiráfja alig arasznyinál nagyobb kép? Mire megnyugodtam, elértem a könyvtárhoz. Mondtam tört német-franciaságommal, hogy szeretnék Klee képeket látni. Türelmet kértek, majd kihoztak egy dossziét az asztalhoz, amelyben egy életszakasz grafikái voltak. Nyugodtan lapozgathattam az eredeti Klee rajzokat. Ma már ez is tönkrement. Ma már senkit sem engednének ilyen közel egy eredetihez. Egy évre volt erőm, pedig hozták volna a következő mappát is. Hat órára ott voltam a magyar üzletnél. A múzeum után volt még időm, ezért beültem egy moziba (egy fagylalt után) a Mondo cane című sorozat egyik filmjére. Amikor ahhoz a jelenethez értek, amikor egy jógi beledöf egy kést a torka jobb oldalába, és a kés hegye éppen készül átszakítani a torka bal oldalát, akkor még volt annyi erőm, hogy kimenjek az előcsarnokba, és leüljek a lépcsőre. Azonnal megjelent egy leányzó egy tálcával, amin volt egy pohár víz, egy vizes edény és egy szivacs. Ez volt nekem Svájc! Amikor megérkeztem a magyar boltba, már várt egy hatvanas úr ezzel: - Szervusz, öcsém! Nálam fogsz ma aludni. A bácsi huszárszádos volt, aki akkor éppen raktárosként dolgozott, de a határ francia oldalán volt egy lova. Időnként átjárt lovagolni. Odaát olcsóbb volt a lótartás. Lezuhanyoztam, tiszta inget vettem - nála láttam először ülőkádat -, majd mentünk a barátaihoz egy sörözőbe. Körülbelül húsz ember ült körül egy asztalt. Mindenki egyszerre beszélt. Rögtön elém tették az első korsó sört. Arra
már nem emlékszem, hogy hányadik korsó után, de egész este folyamatosan beszélgettem swisstüsch nyelven. Másnap felszálltam a párizsi vonatra. A határnál olyan alapos ellenőrzést végeztek, hogy ahhoz képest Hegyeshalom puszta játszadozás volt. A franciák azt hiszik - úgy látom, hogy még most is -, hogy a demokrácia lényege a mennél alaposabb ellenőrzés és rengeteg kitöltendő papír, amiket nyilván kidobnak. A tiszta Svájc után rögtön megtapasztalhattam az igazi francia légkört. A vonaton, ahogy gyorsított vagy lassított, a folyosón előrehátra gurultak a kidobott üres borosüvegek, és mindenhol áradt az átható fokhagymaszag. A svájci átutazás közben sem aludtam - volt egy kitelepített sváb bácsi, akivel beszélgethettem -, és a Párizsig tartó úton is csak figyeltem. Évtizedek szocializmusa után nekem minden újdonság volt. Mindent meg kellett nézni, meg kellett tanulni. Hasonló gondom volt Kaliforniában is. Ott nekem egy postaláda, egy üzlet kirakata is különleges volt. A rokonaim baromira utálták a kíváncsiságomat. Az ugyanakkor érdekes volt, hogy fogalmuk sem volt, hogy közel hozzájuk létezik a JPL és például a Beverly Hills múzeum. Sajnos, nekem nincs a saját színvonalamnak megfelelő családom. Az elmúlt hetekben megírtam unokahúgomnak, hogy megtehették volna azt a szívességet, hogy szereznek a lányomnak egy ösztöndíjat. Kár, hogy nem zsidó család vagyunk, mert azok rendes, összetartó emberek. Erről sok jó tapasztalatot szereztem Párizsban. Adrien néni beajánlott egy Párizsba szakadt tanítványának. Amikor leszálltam a vonatról a Gare de l'Esten, ott várt Márta egy táblával a kezében, amin a nevem volt felírva. Vele volt a Végh házaspár és egy Pierre nevű fiú. Nagyon aranyosak voltak. Végh Gyurin kabát volt, és a nyaka körül egy sálat tekert. A helyzethez hozzátartozik, hogy legalább + 35 fok volt. - Ez olyan aranyos - mondta Gyuri -, idejön az amnesztia után, és nem látszik rajta semmi. Óriási! A felesége - szintén Márta - hozzám hajolt, és így szólt: - Teljesen őrült, ne törődj vele! Aztán Mártával beszálltunk valamilyen kocsiba, amit Pierre vezetett, és elindultunk Anthonyba, az egyetemi kollégiumokhoz. Közben rosszul lettem, és kiszálltam
hányni. Senki nem érti, ma már különösen nem, hogy a diktatórikus államokból kiszabadult emberek vagy mély közönnyel, vagy különös, zavaró izgatottsággal reagálnak a demokráciára. Úgy emlékszem, ezt a magatartást még egyetlen pszichológiai iskola sem vizsgálta meg. Végül megérkeztünk a kollégiumokhoz. Ez betonból épült hosszú háztömbökből épült telep volt hatalmas park közepén. Később láttam Marseille mellett a Le Corbusier féle Le Habitat-t. Le Corbusier mániája a nyers beton volt. Neki köszönhetjük a lakótelepeket, amelyek nemzedékeket tettek tönkre. Megnéztem a Marseille-i házat, és kiábrándítóan hidegnek találtam. Elképzelését először az oroszok vették át, mert ezzel a módszerrel viszonylag olcsón lehetett nagy tömegeknek lakhelyet biztosítani. Ma is ennek a következményeit szenvedjük. Legyen átkozott Le Courbusier! Bárcsak megmaradt volna az egyes, különálló épületeknél! Viszont a kollégiumi szoba már messze megelőzte még a mai kor hazai színvonalát is. Egyszemélyes szobák voltak, két szoba között egy közös fürdőszobával. Márta fölvitt az egyik szobába, a kezembe nyomott egy köteg ebédjegyet, majd elment. Én meg az ágyra rogytam, és már nem is emlékszem, mennyi ideig aludtam. Márta és férje a tehetséges magyar fiatalok jó példányai voltak. Hazánk kárára az ilyeneket űzték el a kommunisták. 1964-ben Márta férje a Strassbourg-i egyetemen helyes francia irodalmi beszédet tanított a színész növendékeknek. Rengeteg ilyen példa van. Vajon hová fejlődhettünk volna, ha ez a sok kiváló ember itthon marad? Végig ezt csinálták. 1974-ben kiűzték az országból a legjobb filozófusokat, akik kivétel nélkül nagy karriert futottak be szerte a világon. De már évtizedekkel ezelőtt így viselkedtek azokkal a tudósokkal, akiknek nagyobbik része Nobeldíjas lett. Ezért ez a gondolkodás nemcsak a kommunisták bűne, ez a pillanatnyi politika kisszerűségének általános megnyilvánulása. Még ma sem látom, hogy a hatalom képes volna mindezt visszafordítani. Másnap felszálltam a Metróra. Nálunk sokan nem tudják, hogy a Párizsi metró nagyon sok helyen a föld felett megy. Például a Montmartre-nál, de Anthonynál hamar a föld alá bújik. Párizs alatt a talaj olyan, mint a lyukas sajt.
Könnyű benne alagutakat fúrni. Az Opera alatt például hatalmas tó van. A Budapesti metróépítés ezért óriási tévedés. A legjobb esetben elegendő lenne a kéregvasút, mint a régi földalatti, de nagyon sok helyen futhatnának a szerelvények hidakon vagy egyszerűen valamilyen villamos vonalon. Sokkal olcsóbb lenne, és hamarabb felépülhetnének. Felszálltam a vonatra, hogy bemenjek a városba. Kiszálltam, és ahogy följöttem az állomásról, ott állt előttem a Dôme kávéház. Leültem egy asztalhoz, amelyen kis réztábla mutatta, hogy ennél az asztalnál sakkozott Lenin. Mivel hosszú évek óta tanultam Párizst, ez volt maga a csoda. Kértem egy kávét, és szemben ott láttam állni Rodin Balzac szobrát. Átsétáltam a Bld. St. Michelre, mert tudtam, hogy a kollégiumban csak egy hétig maradhatok. Volt nálam egy ajánlólevél az egyetemről. Az ebédjegyek jól jöttek. Mert egyetemi éttermek mindenfelé voltak Párizsban. Nem akarták korlátozni a diákok magánéletét. Az furcsa volt, hogy első fogásként kaptunk salátát, és a végén húslevest, bouillont. Mivel óriási távolságok vannak a városon belül, ésszerű, hogy mindenki ott ehessen, ahol éppen akkor van, amikor eljön az ebédidő. Azt ajánlották egyetemi barátaim, hogy menjek a Magyar Intézetbe. Így is tettem. Roppant kedvesek voltak, de semmi több, pedig több vendégszoba is volt az Intézet felső emeletén. Rézsút szemben volt a Marie Curie laboratórium. Mivel már nem maradhattam a kollégiumban, a sarkon találtam egy hotelt. Napi egy dollárért kaptam egy hatodik emeleti szobát, ami több okból is nagyon praktikus volt. Az egyik ablakából kiláttam a Sorbonne-ra, másik ablakából pedig az Eiffelre a háztetők fölött. Sur les toits de Paris, ahogy a filmcím is mondja. A szoba nagyon kellemes volt, mert lejtett a padlója. Így bármi, ha kiesett a kezemből, egy idő után összegyűlt egy sarokban. És este a fények a tetők fölött! Ez volt Párizs. Már másnap beiratkoztam az Allience Française nyelvtanfolyamára a Montparnasse-on. Körülbelül tízen voltunk. Én voltam magyar egyedül, de volt perzsa, arab, kínai, mindenféle. A tanítási módszer az volt, hogy minden új szót el kellett mondani franciául. Részletesen. Az asztal az, aminek négy lába van, lapos teteje stb. Egy hónapig jártam csak, mert Béla nagybátyám, aki akkor
már Kolumbiában volt iskolatulajdonos, szerényen csepegtette a dollárokat, megírva, hogy milyen jellemfejlesztő Párizsban nyomorogni. Márta révén megismerkedtem egy azonos nevű zsidó nénivel, aki a testvérével lakott együtt a Bellevue negyedben. Ez körülbelül a külső Józsefváros. Végig csodálatosan kedvesek voltak. Ha már nagyon éhes voltam, náluk mindig kaptam vacsorát. Összeismertettek a Csillag családdal. Ők 1957-ben emigráltak Izraelbe, noha keresztények voltak. A férfi útépítésen dolgozott, a két gyerek, András és Tamás egy francia iskolába jártak. Apjuk egy év múlva váratlanul meghalt. Így kerültek Párizsba. Bár maradhattak is volna. De vajon ki ítélheti meg a másik ember indítékait! Egy hotelben laktak. Abban az időben ez általános volt. Havi bért fizettek, és a szobában főzhettek is, ha tudtak. András akkor kezdett fényképezni, Tamás verseket, dalszövegeket írt. András készítette a Champs Elysées-n az egyetlen Párizsi fotót Elvis Presleyről, aki németországi katonai szolgálata közben átugrott egyszer Párizsba. András később a Bee Gees hivatásos fotósa lett. Ma, úgy tudom, Floridában él, és a U2 fotósa. Ma már semmit sem tudok Tamásról. Bella néni nyilván meghalt. Sajnálom, hogy megszakadt a kapcsolatunk, de az emberek nyilván másképpen gondolkoznak, mint én. Nekem az, ami negyven éve történt olyan, mint a mai nap. Azt tudom, hogy anyám kölcsönt adott, amikor kijött, és ebből később sok vita lett. Az én hotelembe általában késő este értem haza. A sarkon volt egy japán bolt, ami éjjel-nappal nyitva volt. Hazafelé általában vettem egy jól behűtött Coca-Colát. Nekem ez a szabadság íze, hiába gyalázzák. Eljött végül az a pillanat, amikor elfogyott a pénzem. A hotelben lezárták a szobámat, összepakolták a holmimat, és nem engedtek be. Aznap jó meleg nyáréjszaka volt, a Sorbonne előtt egy padon töltöttem, ott, ahová járhattam volna diákként. Elfogyott a hetven dollárom, munkát kerestem. Akkor már elég jól meg tudtam értetni magam. Ennek az volt a módja, hogy kezdetben szépen megfogalmaztam egy-egy francia mondatot, amit senki sem értett meg. Aztán úgy segítettem magamon, hogy leírtam a mondatot, és betanultam úgy, hogy én már ne értsem. Ezt a zavaros egyveleget aztán a boltokban tö-
kéletesen értették. Bella néniék felvilágosítottak - miközben napokat és éjszakákat kószáltunk szerte Tamással -, hogy a magyarok általában a St. Germaine-en egy étteremben találkoznak délidőben. Elmentem, és összeismerkedtem sokakkal. Az étteremben többnyire magyarok és perzsák voltak. Két magyar festővel voltam jó viszonyban. Ők éppen egy lakásfelújításban vettek részt. Ez egy sarokház tetőtere volt a St. Augustine utcában. A tulajdonos - magyar öregasszony - engedélyével ott lakhattam, amíg a fiúk befejezik az építkezést. A bal ablakból kitekintve ott lakott Belmondo, a jobb ablakkal szemben pedig Picasso. A tetőtér nagyon hangulatos volt. Az egyik sarokban volt a fürdőszoba, a másik sarokban egy ágy, amin aludtam. Egy kifeszített kötélen szárítottam az esténként kimosott fehérneműt. Amikor a lakás elkészült, a tulajdonos néni megengedte, hogy a házukban lakhassam, és elfoglalhassam azt a tetőtéri szobát, ami éppen megüresedett, mert lakója (Keszei István költő - meghalt) éppen Afrikában utazgatott. A bére annyi volt, hogy másnaponként kiporszívóztam a lakását. Néha szabad volt zongoráznom. A hagyomány szerint ebben a házban szállt meg Dante, és nem sokkal messzebb lakott George Brassens. A nénit sohasem láttam az ágyán kívül, amelyben a macskáival élt. Férje egy távolabbi szobában lakott, ott nem volt szabad takarítani. A szekrények tetején gyönyörű khmer szobrok álltak. A férfi az Arts című lap munkatársa volt. Reggelenként Belmondóval vásároltunk a sarki boltban, délben a Rue Bucinél egy szerb étteremben ettem piláfot, ahol a bosnyák pincér minden délben szeretetreméltó magyar káromkodásokkal fogadott. Az, hogy Belmondóval, nem nagyképűség. Akkoriban minden természetesebb volt. Nem is tudták, hogy mi az, hogy testőr, és Bébel is nyilván reggelizett, mint mindenki más. Pénzem persze nem volt. Így éhezéskor jöttek a látogatások. Némelyik hozott valami jó ötletet egy további munkához. Én tulajdonképpen a Sorbonne-ra szerettem volna járni, de nagybátyám hasznosabbnak tartotta lelki épülésemhez a nyomort. A kávéház, ahol délben találkoztak a magyarok, afféle munkaközvetítő iroda funkcióját töltötte be. Beszélgettünk, és kicseréltük a tapasztalatainkat. A festő fiúk többnyire olyan lakásfelújításokban dol-
goztak, ahol én is laktam. De egyikük tervezte Weöres Sándor új könyvének címlapját, amit a Magyar Műhely adott ki. Sanyikának akkor már volt érvényes szerződése egy magyar kiadóval, de az nem érdekelte. Rengeteg féle munkában vettem részt. Lakásról lakásra járva árultam golyóstollakat, villanyt szereltem Méray Tibornál. Munka közben észrevettem, hogy a tizenéves lánya nem tud magyarul. Mondtam, hogy te mégiscsak magyar író vagy, hogy megy ez! Azt válaszolta, hogy jobb a gyereknek, ha elfelejti a hazáját. Aztán Méray mégis a magyar emigráns irodalom nagy alakja lett. Az élet bonyolult, s ahogy K. barátom mondta, büdös. Segítettem egy magyar festőnek, aki szintén a Latin negyedben lakott. Az ágya fölött kitűzött egy saját Krisztus tusrajzot. Még sohasem láttam szebbet. Abból élt, hogy házak előcsarnokába freskót vagy seccót festett. Egy ideig inaskodtam nála. Nem illik a nevét említenem. Elég annyi, hogy a Szentendrei iskolához tartozott. Közben anyám is küldött pénzt, Béla néha bölcs tanácsokkal ellátva adott húsz-huszonöt dollárt. Igyekeztem. Tulajdonképpen havi száz-százötven dollár elég lett volna ahhoz, hogy legalább két félévet járhassak az egyeteme. Így csak az utca nyelvét tanultam meg, hiszen a pénzkereset miatt általában magyarok között voltam. Érdekes, hogy a nők feltűnően kerültek. Talán megérezték az érzelmi kötöttségem. Apám borítékban küldött bélyegeket, amiket eladtam - biztosan becsaptak - a Trinité melletti boltok egyikében. Apám nagyon értett a bélyegekhez, ami éppen annyira nem érdekelt, mint a kártya. Apám tanár volt, és a bélyeg egészítette ki a fizetését. Mivel egy házban laktunk, sajnos, találkozásaink váratlanok és kivétel nélkül megrázóak voltak. Apám szerelt egy csengőt az első emeleti kamránkba, amit a harmadikról egy dróttal lehetett megszólaltatni. Ezzel jelezte, ha azt akarta, hogy menjek föl hozzá. Engem legtöbbször nem a szüleim magánélete érdekelt. Sokkal izgatóbb volt, hogy a földszinten a fal egyik festett repedését napról-napra tovább tördeltem, amíg ki nem alakult a töredékekből Amerika térképe. Apám a saját gondolkozása szerint igyekezett foglalkozni velem. Például évente egyszer elvitt görög katolikus misére, amit értelmetlennek tartottam hozzá intézett utolsó levelem-
ben. Ez után tagadott ki, kiegészítve azzal, amit A.-ról mondtam. De erről majd később írok. Amit nagyanyám nem engedett, azt apám a sarokszobában még támogatta is. Ott tartottam az állataimat, kígyókat, gyíkokat, teknőst. Gyakran mentünk az állatkertbe. Jó volt beszélgetni, de minden alkalom anyám gyalázásával fejeződött be. De nálunk sem volt ez másképp. - Menj fel a hülye apádhoz, megint nem küldte el a tartásdíjat. - hallottam gyakran nagyanyámtól. Jobb lett volna valahol vidéken laknom, vagy egy kollégiumban. Istenem! Ha akkor Pannonhalmára mehettem volna! Ráadásul akkor még keresztény is voltam. Később, amikor már okosodtam, sok vitánk volt, mert teljes mértékben ellene voltam rasszista nézeteinek, sőt azt hiszem, ilyeténképpen a toleranciámat neki köszönhetem. Gőgös és közepesen művelt volt. Ez a legrosszabb variáció. Az ilyen embert nem lehet tekintéllyel letörni, hiszen tudja, hogy ő az okosabb. Érvekkel sem lehet, mert azt meg nem érti. Neki nem tetszett Wagner, mert sok benne a fúvós. Mondtam, hogy a tetszés méltánylandó, de jellemző az emberre, miszerint más színvonalú az a gondolkodás, amely az operettet szereti, és más az, amelyik Mozartot. Jogos a személyes érdeklődés, de jellemző. Egyébként sok fúvóst Berlioz és a Strauss testvérek használtak. - Ne vitatkozz velem, én vagyok az apád. Erre csak nevetni tudtam. A kapcsolataim ma sem mások. Mindenkinek elmondom, hogy én hogyan látom, amiről éppen beszélünk. Aztán, ha nem értek egyet velük, akkor én vagyok erőszakos. Őrület! Apám hamar rájött, hogy érinthetetlen vagyok. Felvittem hozzá E.-t a megfelelő időben. Nagyon tetszett neki, nekem is tetszett. Bár Vásárhelyi nevű zongoratanárom szerint a legnagyobb hibája az, hogy kicsi a feneke. Szegény nem tudta, hogy nem ez a legfontosabb. Egy jó beszélgetés után, ahogy jöttünk lefelé a lépcsőn, mondtam E.-nek, hogy még jó, hogy nem tudja, hogy félzsidó vagy. Hát még az milyen jó - mondta E. -, hogy azt sem tudja, hogy apám meg fél cigány. Apám rasszizmusa a negyvenes évek primitív faji nézetein alapult. Nem hallgatta meg Menuhint, mert mindegy, hogy jól játszik-e, de zsidó. Ugyanakkor volt önkritikája. Egyszerre vásároltuk az Élet és tudományt és a Természet világa című lapokat. Egy-
szer azt mondta, hogy az utóbbit többé ne vegyem, mert nem tud annyit, hogy megértse. De a bélyegek is hoztak valamennyi pénzt. Később sikerült összedolgoznom annyit, hogy kivehessek egy kis szobát a külvárosban. Mielőtt anyám kijött hozzám, amit még most is nagyon sajnálok, mert összekeverte az életemet, és megingatta Bella néniékkel a kapcsolatomat, összeismerkedtem egy fiúval a szokott kávéházunkban. Lehel válogatott atléta volt, és '56-ban egy lengyel körúton lelépett. Az USA-ba ment, majd Párizsba. Akkor éppen bizsu ékszereket gyártott, és bevett segéderőnek. A felesége nigériai félvér volt, a lánya modell. Gyártottunk mindenfélét cseh üveggyöngyökből, majd november felé elindultunk árulni szerte az országban. Egy félig roncs VW Bogárral mentünk. A legkisebb baj az volt vele, hogy út közben egyszer kigyulladt, mert a bal hátsó ülés alatt volt az akkumulátor, és az ülés annyira kirohadt, hogy a rugói rövidre zárták az akkut. Északra mentünk kiszállítani különböző boltokba az ékszereket. Ezek különböző zacskókban voltak, és Lehel egy fekete bársony párnára rakva vitte be a boltba megkötni az üzletet. Persze nem arra mentünk, amerre én szerettem volna, hiszen ez üzleti út volt. De Lehel így is sokszor tett kisebb kitérőket a kedvemért. Tulajdonképpen máig sem értem, hogy miért tette mindezt. Verdun, Metz, Nancy felé mentünk, majd Strassbourg, és délre Dôle, Dijon, majd Genf felé az Alpok, délre Provence, Avignon egészen Montpellier-ig. Aztán Marseilles, St. Tropez, Cannes, Nice. Vence-ban lakott a felesége francia családja. Ott egy volt zárdában vett ki nekem egy szobát egy hétre. Egyszer elvitt vacsorázni a családjához. A ház valamikor a XII. században épülhetett. Belépve az ajtón egy keskeny rés volt egészen a tetőig. A baloldalon tűzfal, a jobbikon lépcső az emeletekre. Bár akkor már elég normálisan beszéltem, ezeket az embereket nem értettem. Egy helyi dialektust használtak, ami a francia, a provanszál és az olasz keveréke. De kedvesek voltak. Az érthetetlen viselkedéseim egyike, hogy nem messze laktam majdnem egy hétig Chagalltól, akit nagyon szerettem. Volt nálam fényképezőgép, ráadásul tudtam még egy kicsit oroszul, de eszembe sem jutott, hogy fölkeressem. Matisse nem sokkal korábban meg-
halt, de arra sem gondoltam, hogy megnézzem a kápolnáját. Nem értem. A legtöbb időt Nice-ben töltöttük, majd visszafelé a Rhône mentén Párizsba. Abban az időben még egyetlen autópálya sem volt. Többnyire egyedül kószáltam Párizsban, és gyakran éjszaka. Nagyon hiányzott a társaság, hiszen évekig E.-t mindig megvártam az órája végéig, majd elmentünk a Híradó moziba, ahol vettem két ishlert (Ferenc József kedvenc süteménye) három forint hatvanért (nagyanyám: - Fiam, már megint olyan hülye voltál, hogy te fizettél a barátaidnak?), majd egy óra múlva elkísértem az Oktogonhoz a 4-es autóbusz megállójáig. A hétvégék persze többnyire közösek voltak. Ezért a Párizsi éjszakák emléke nagyon különös érzés bennem máig. Persze Párizsban nem lehet egyedül lenni. Percek alatt találsz valakit, akivel lehet fecsegni. Így vitt el egy utcai ismerősöm a Les Halles-ba egyik éjszaka. Ez volt a város központi csarnoka (lebontották). Ládákat pakoltunk. Naponta fizettek. Körben egész éjjel nyitva voltak a cafék. Újságpapír tölcsérben adták a sült krumplit, amit arrafelé lóhájban sütnek, mert úgy puhább. De az ilyen dolgokkal nem kell törődni, nem is kell tudni róluk. A Híradó moziban sem tudtuk, hogy akkoriban az ishler belsejében a lekvár marhavérből készült. A tudatlanság nagy érték és nagy nyugalom. Egy évvel később A.-nál L. kérdezett tőlem egy francia szót. Mondtam, hogy nem tudom. - Na, ezért kár volt Párizsba menni! - válaszolta. Ha a tudatlanságon méretik a boldogság, akkor ő most nagyon boldog, de jól tudjuk, hogy ez nem így van. A boldogság közös tudás, a nyugalom vagy teljes megértés, vagy teljes érdektelenség. Itthoni magyarral nem nagyon találkoztam. Egyszer megkeresett egy évfolyamtársam, aki most egy országos múzeumunk igazgatója. Eldadogta kicsit részegen, hogy nem bírja már az otthoni kommunista rendszert. Menjünk el Izraelbe egy kibucba. Másnap megkerestük a toborzó irodát. Mondták, hogy az állampolgárság kérdésében nincs gond, elég csak annyit mondanunk, hogy zsidók vagyunk. Van kibucban éppen elég választék. Szívesen látnak, de többé nem mehetünk haza. Számomra ez így érdektelen volt, de L. is meghátrált. Itt-
hon aztán a Párt kulturális bizottságának lett a tagja, majd múzeumigazgató azóta is. Jó elvtárs volt. Amikor egyre több lett a két Kőröshegyi templomban az alternatív kiállítás, performansz, zenei este, ő tanácsolta Aczél elvtársnak, hogy az lenne a legsimább megoldás, ha közegészségügyi okból zárnák be, miszerint nincs folyóvíz és vécé. Így is történt. Megfullasztották a bimbózó avantgárd művészetet. De ő legalább vállalta. Beépített ügynök lett azonban Sz.I. és B.G., két kiváló filmrendező. I. úgy védekezik lelkiismerete ellen, hogy büszkén vállalja, miszerint nem ártott, ami persze nem igaz. G. nem bírta. Egy szép nyári estén vastag injekciós tűt szúrt könyökvénájába, hogy elvérezzen, de hamarább vitte el a tüdőembólia. Ha ez volt a legvidámabb barakk, vajon milyen volt a többi? Egyszer meglátogatott Ottovay Laci, aki valamilyen sportcsapattal jutott ki két napra. Este a Montmartre-on sétáltunk és főleg a Pl. Pigalle-on. Egy szomszédos mellékutca kis caféjában leültünk a pulthoz egy pohár borra. Rögtön odajött egy kurva, hiszen számára egyértelmű volt a helyzet. Én mondtam neki, hogy nagyon szép vagy, de mi szegény magyar diákok vagyunk. Erre azt mondta, hogy érezzétek jól magatokat, és kifizette a borunkat. Később egyszer megkeresett egy ismeretlen férfi, hogy lépjek be a Szabad Európa tudósítói közé. Nagyon jó ajánlat volt, de így biztosan nem jöhettem volna haza. Fogalmam sincs, hogy találtak rám. Valójában nagy önzésünk, önállóságtudatunk, elképzelésünk független életünkről csupán illúzió, ahogy azt József Attila már régen megírta, Számba veszik kivel telefonoztam stb. Így van ez most is. Jobb talán, ha megpróbáljuk megérteni egymást, és jót tenni egymásnak. A nők erőszakosságában nincs semmi különös. Húsz-harminc ezer évvel ezelőtt piszkálni kellett a férfiakat, hogy menjenek már vadászni, egyébként ott aludtak volna egész nap a tűz mellett. De hát az a helyzet semmit sem változott, hogyha nem értek egyet, az erőszak - tőlem. Egyébként meg mi értelme annak a kapcsolatnak, amelyben mindkét oldal ugyanazt mondja? Nincs is sok barátom. A legtöbbet már sikerült kiirtani.
Egyik éjszaka Tamás összeismertetett egy Ghiczey Attila nevű fiúval, aki már egy éve az utcán élt, mert az édesanyja öngyilkos lett, ő meg nem volt nagykorú, hogy megkapja a lakását. Mondták neki, hogy szóljon, ha betölti a 21. évét, akkor majd megkapja a kulcsot. Ez mérhetetlenül feldühített. Elmentem a kerületi rendőrségre, és néhány óra alatt kezemben volt a kulcs, miszerint vállaltam a fiú gyámságát. Kinyitottuk hárman Tamással a lakást. A Rue St. Denisben volt. Párizs másik legnyomorultabb részén, bár közel a nagykörúthoz. Attila édesanyjának szobájában ott volt érintetlenül a véres ágynemű. Az éjjeliszekrényen egy kis lemezjátszó úgy, hogy a tű a lemez végén volt. Mahalia Jackson egyik spirituáléja volt. Édesanyja nyilván ezt hallgatta utoljára. Az In the upper room. A lemez most is nálam van. Kitakarítottunk, visszaköttettük a villanyt, és Attila beköltözhetett. Néhány héttel később én is odamentem, mert megint nem volt pénzem. Attila akkorára már befogadott egy francia-finn párt. A finn lány terhes volt. A másik szobában ő aludt madagaszkári félvér barátnőjével és annak húgával. Az ágy olyan nagy volt, hogy simán elfértünk. Akkor pár hétig együtt dolgoztunk a Pigalle mellett egy bárban. Egy pincében volt. Elég sötét helyiség. Csak a falra akasztott vörös absztrakt festmények voltak megvilágítva egy-egy kis reflektorral. A zenét egy The Jets nevű banda szolgáltatta. Olyanok voltak, mint a Beatles. A két lány felszolgált, mi vigyáztunk rájuk. Nemsokára egy kis pénzhez jutottam, és kivettem egy szobát közel Bella néniékhez. Attilával már csak ritkán találkoztam. Később beállt az idegenlégióba, és agyonlőtték. Így megy ez. Valójában nem is tudom, hogyan fizettem a hotelt, de itt maradtam végig. Mivel a francia cafékban a kenyér ingyen van, délben általában rendeltem valahol egy pár virslit, és annyi kenyeret ettem hozzá, amennyit csak bírtam, plusz a kabátzsebek. Ez egy jellegzetes Párizsi hajléktalan étkezés. Megállsz egy hentesbolt előtt, kiveszel a zsebedből egy darab kenyeret, és hozzáképzeled, amit látsz a kirakatban. Általában vettem Nesquicet, és azt ittam reggelenként vízzel hígítva, jobb napokon tubusos tejjel. Bár okom lett volna rá, de sohasem loptam. Nem is tudom, hogy miért nem. Hetente néhány este meghívtak vacso-
rázni hol ide, hol oda. Később már nem mentem, mert nagyon haza akartam jönni. A honvágy olyan, hogy most sincs semmi bajom Párizzsal, és akkor is bírtam volna, ha néha sétálhatok egy órát a Duna parton. Persze, ha bejutok a Sorbonne-re más lett volna a helyzet. De a honvágyat elég nagy mértékben fokozza a nyomor. András iskolába járt, Tamás egy bankban dolgozott, hogy kiegészítse Bella néni szociális segélyét. Ebből éltek hárman. Tamás tökéletes elmebeteg volt, de ez nem meglepő. A napi munka után járta velem a várost és a zenés hangversenytermeket, mert sanzon szövegeket írt éjjel-nappal. Később fordított több Adyt franciára, és írt két kisregényt valamilyen ifjúsági lapba. Fogalmam sincs, mi van vele. Nagy valószínűséggel nem él már, ahogy Bella néni biztosan nem. Andrást nem találom, mert a kiadója leráz. Pedig háromnyelvű levelet írtam neki, hogy feltűnőbb legyen. Persze az is lehet, hogy nem akar találkozni velem. Ez természetes. Én sem megyek el az ötvenéves érettségi találkozónkra. Mit beszélhetnék ezekkel az idegenekkel? Lakott a szomszédunkban egy Claude François nevű rockénekes, akivel sokfelé eljutottunk. Ahogy már írtam, akkor még békésebb volt a világ. Így ismertem meg Chuck Berryt, Gilbert Bécaud-t, George Brassenst, Aznavourt, Johnny Hollydayt. Brenda Lee-hez nem engedtek közel, mert éppen terhes volt. Nagyon szórakoztatóak voltak ezek az éjszakák. Ami a múzeumokat illeti, jól ismerem a Louvre-ot kívül-belül. De oda, ahol a számomra legérdekesebbeket állították ki, szándékosan nem mentem el egyszer sem. Ez az impresszionisták és a Musée Guimet, ahol a keleti gyűjtemény van. Visszagondolva, talán a bizonytalanságom volt az oka. Nem volt módom elmerülni. Egyébként is sok lehetőséget elmulasztottam. De hát az ember teljesítőképességének határai vannak. Pedig nyitottabb volt a világ. Amikor a Chuck Berry koncert volt - ez azért volt szenzáció, mert először lépett fel Európában -, a színpad bal oldalán egy lépcsőzetes emelvény volt, amit a nézőtérről nem lehetett látni. Chuck egyedül jött, és helyben választották ki a kísérő zenészeket. Ekkor volt a rock'n'roll és többek között a Beatles csúcsidőszaka. Egy héttel később
már árulták az előadás felvételét hanglemezen. A szünetben Clauddal hátramentem az öltözőbe, majd abba a büfébe, ahol a VIP vendégeket szolgálták ki. Kértem egy viszkit, és kóvályogtam a híres emberek között. Egyszer csak valaki hátba lökött, megfordultam, és Paul McCarthy volt az illető. Mondta, hogy bocsánat. Én meg, hogy nem történt semmi. Ma már ez elképzelhetetlen. Akkor vajon miért nem kezdtem beszélgetni? - Te mit iszol? Ugye, Chuck baromi jó az E húron? Vagy valami hasonló. De eszembe sem jutott. Ha éppen egyetemre járok, miközben megmaradt volna a barátságom Tamással és a többiekkel, nem zárkózom el, talán. Sok hasonló kapcsolatom volt, és több olyan helyzet, amelyben lerögzíthettem volna magam. De haza akartam jönni, mert nem voltam normális. Közben E. férjhez ment. Sokat tehetett volna értem. Ha találok egy állandó munkát, kijöhetett volna hozzám. De valamiért nem így történt. Valamilyen hatást azért gyakorolhattam rá. A '70-es évek elején Zoli barátommal és J.-vel lementünk Balatonfüredre megnézni egy szőlőt, amit közösen megvehettünk volna. Ez hatszáz négyszögöles terület volt a Déry ház fölött volt. Sajnos nem volt rá pénzünk. Kár. Közben lementünk kávézni a tanítónőhöz, aki az ismerősük volt. Ahogy jártam a szobában, néztem a képeket, és azt mondtam, hogy különös, mennyi Duray rajz van itt egy szobában. A tanítónő elkapta a vállamat, mélyen a szemembe nézett, és ezt mondta: - Csak nem maga az az Attila? Töredelmesen bevallottam, majd ő elmesélte E. nászútjának történetét. Így hát Párizsban az lett volna a normális, ha legyintek, elvállalok valamilyen stabil munkát - például a Szabad Európát - és a saját lábamra állok. De nem ment. Alig vártam, hogy hazajöhessek. Anyám küldött vonatjegyet, én meg elmentem az Idegenrendészetre, hogy vízumot kaphassak. Ez az iroda szemben volt a Notre Dame-mal, hatalmas terem kis fülkékkel, és hangszórón szólítottak. Erősen kellett koncentrálnom, hogy megértsem a nevem, amit a francia leányzó Üzsli-nek ejtett ki. Csak mi, magyarok, ragaszkodunk ahhoz, hogy mindent az eredeti formában ejtsünk ki. Nekik Michelangelo Miselanzs. Sok-sok órát kellett várni. Az arabok, akik abban az időben kértek letelepedési engedélyt, családostul a lép-
csőkön várakoztak. Közben készítették az ebédjüket kis gázfőzőkön. Senkit sem zavart. Amikor hívtak, mondták, hogy fizessek kétszáz frankot a vízumért. Mondtam, hogy van vonatjegyem, és az összes pénzem elköltöttem. Már holnapra sincs pénzem ennivalóra. Ezért vagy ideadják a vízumom, vagy lejár a vonatjegyem, és a nyakukon maradok, mint munkanélküli. Ezen még több órát meditáltak, majd kiadták a vízumot ingyen. Bella néniék kísértek ki a vonathoz, és Tamás még felnyújtott egy frissen megjelent Bécaud lemezt. Itthon A.-t kerestem föl először. E.-vel és édesanyjával fél évvel később találkoztam a villamoson, amikor már terhes volt. Néhány napig zavart, hogy a trafikban franciául kértem cigarettát, de ez hamar elmúlt. Visszamentem az egyetemre, és kisebbnagyobb zökkenőkkel megkaptam a diplomámat. Anyám azonnal mozgásba lendült, és szerzett egy könyvtárosi állást a tiszti iskolában. Az a katonatiszt, akihez beosztottak, évekkel azelőtt segített anyámnak megfúrni búvár karrieremet. Végtelenül undorított, hogy mindennap meg kellett jelenni az iskolaparancsnok előtt, aki kiadta a napi feladatot. Velem mindennap közölte, hogy a mai napon a könyvtárban teljesítek szolgálatot. Figyeltem a tiszt kollégámat, hogy járás közben milyen könnyedén libeg a pisztolytáskája. Kiderült, hogy a tízórai szendvicsét tartotta benne. Egy idő után áthelyeztettem magam a Szentendrei harckocsizó dandárhoz. A könyvtárban egy bájos ifjú hölggyel dolgoztam együtt, akinek egy brutális állat volt a férje. Pár hét után kiderült, hogy a kolléganőm a Mátrában élt az édesapjával, aki a helyi laktanya parancsnoka volt. Éveken keresztül a lányát használta feleségként. Ezt észrevette az egyik hadnagy, majd megzsarolta a főnökét, hogyha nem lépteti elő őrnaggyá (ez havi 4500.- Ft fizetés volt), akkor elterjeszti bűnös kapcsolatát. A papa hozzáadta a lányát, és főbe lőtte magát. Ez csupán érdekesség volt. Jobban zavart, hogy fogdás katonákat kaptunk, amikor az új könyveket kellett pakolni. A katonák ollókat és késeket kaptak, hiszen másképpen nem lehetett kibontani a ládákat, miközben az ajtónál egy őr állt géppisztollyal, nehogy a katonák árthassanak maguknak. Történt egyszer, hogy az egyik katona - nyilván nem bírta tovább - ön-
gyilkos lett úgy, hogy spárgát kötött a géppisztolya ravaszára, a csövet a torkához nyomta, és meghúzta a spárgát. Azonnal otthagytam a katonaságot. Néhány hét pihenő után a Postás kultúrotthonban találtam munkát. Kolléganőm V.É. volt, akinek apukája Kádár testőreként szolgált, majd indiai nagykövet lett. Cigány táncosnő édesanyja hamar lelépett, történetesen éppen Párizsba, második feleségének fia ma neves közgazdász. Vad és aktív kapcsolatunk volt. Hétszer kérte meg a kezem, de akkor még hülyébb voltam, mint most. Simán élhettem volna éveket Indiában, és most valamelyik privatizált vállalatot vezetném. De soha nem volt ambícióm. Később sem. Teljesen alkalmatlan vagyok rá. A könyvtár persze roppant unalmas volt, ráadásul a postás lányok nemhogy buták, de csinosak sem voltak. Noha abban az évben szinte akaszkodtak rám az egyetemista lányok. Kevesen csináltunk meg ekkora időt külföldön akkoriban. Közben anyám említette, hogy találkozott az utcán egy emberrel, akinek segített évekkel azelőtt. Az ötvenes évek fordulóján anyám azzal egészítette ki a fizetését, hogy megvette egy-egy színházi előadás teljes nézőterét, és eladta különböző iskoláknak. Az illető úr, L.I., azelőtt a Nemzeti Színház programirodájának volt a vezetője. Előtte anyámnál volt bedolgozó a közönségszervezésben. Anyám tőle kapta első nejlon harisnyáját. Amikor anyámmal találkoztak, már a tévénél dolgozott. Mondta, hogyha munka kell, keressem föl. Azonnal alkalmazott diszpécser beosztásban. Három kollégám volt. Szászi Mari, akinek férje a honvédség hőse volt. Egy MIG vadászgépet vezetett, és a társával katapultálniuk kellett. A társának nem nyílt ki az ejtőernyője, ezért ő odakormányozta hozzá magát a levegőben, és így megmentette az életét. Soha többé nem repült. Ha csak meghallotta egy repülőgép hangját, idegrohamot kapott. Nem tudom, hogy élne itt Kőbányán, ahol óránként több gép is elszáll a ház fölött. Én élvezem. A másikat Forntran Lászlónak hívták. A Mártírok útján laktak beteg fiukkal, aki életének nagy részét a Péterfy kórházban töltötte Rajk András keze alatt. Laci egy idő után nem bírta tovább, otthagyta őket, és elvette egy nemrégen azelőtt meghalt kollégánk özvegyét. Ez még érthető is lehetett volna, de beperelte a fe-
leségét és az akkor már haldokló gyerekét a lakásért és a kocsiért. Szegény ostoba, a pillanatnyi élet morális kötelességén túl nem tudta, hogy a hibás gént ő örökítette át fiára. Az ebben az életben megnyilvánuló sorskövetkezmény jó példája volt egyik beosztottja, akit rávett arra, hogy tanúskodjon az érdekében a felesége ellen. Ez a fiú aztán családjával együtt Izraelbe költözött, ahonnan egy évvel később kirúgták, és elég nyomorult körülmények között halt meg. Aztán meghalt a gyerek és az anyja is. J. néni és A. sokat segítettek nekik az utolsó években. Erre egyszer nekem is módom adódott, amikor balesetet szenvedtek Karynthiában, de minek dicsekedni. A harmadik kollégám Szecskő István volt, aki kiváló novellákat írt, de nem volt hajlandó elküldeni őket egyetlen laphoz sem, mondván, hogy ő megírta, fedezzék föl mások. Ez nagyon megnyugtató, mert bizonyíték arra, hogy nemcsak én vagyok elmebeteg. Bátyja (Tamás meghalt) alapította az első magyar közvélemény kutató intézetet. Tartok tőle, hogy Pista megőrült, mert úgy fejezte be pályafutását, hogy haragudván feleségére a kislányával együtt bezárkózott az egyik szobába. Aztán a rendőrök kiszedték őket. Később egy Dunai kotróhajó kapitánya lett. Azóta nem tudok róla. A tévé akkor még kezdeti éveiben volt, és mivel hozzánk tartoztak az operatőrök is, mindenben benne voltunk, és nagyon jól éreztük magunkat. Még olyan kevesen voltunk, hogy szinte mindenhez kellett érteni. Többször álltam kamera mögött, ha nem volt operatőr. Történt egyszer, hogy anyám meglátogatott (kivételesen engem, és nem a főnökömet), és éppen be kellett építeni a 3. stúdiót. Innen mentek a napi élő adások. A nagyobbak persze a másik kettőből. Átküldtem valakit az Alföldi borozóba, hogy szedje össze a díszletmunkásokat. Amikor bejöttek, elmondtam nekik, hogy mi a dolguk. Utána anyám megdöbbenve mondta, hogy még soha nem hallott ilyen ordenáré módon beszélni. Kénytelen voltam, mert másképp nem értik meg. Csodálatos évek voltak, és jobbak lehettek volna, ha emberi gyöngeségeim (K.) nem akadályoztak volna meg benne.
A tévében töltött hét év alatt - közben egy évig másutt dolgoztam - szinte semmiféle politikai környezet nem vett körül. Anyám beíratott cserkésznek, majd úttörőnek - mint mindenkit -, a DISZ-be, és negyedikesen beléptettek a KISZ-be. Azt mondták, ha nem lépek be, nem javasolnak az egyetemre. Mondtam, hogy akkor belépek. Az egyetemen kellett KISZ-munkát végezni. Én vállaltam egy Bartók előadást, de a barátnőmön és Bartók unokahúgán kívül nem jött el senki. Erre elvittem őket a Bethlen utcába, nagyanyám készített szendvicseket, és meghallgattuk a lemezeket. Ezeket Kriszta megkapta Bartók Pétertől. A Bartók Records első példányai voltak Bartók saját felvételeivel. Nagyon barátságos, otthonos KISZ-program volt. A tévében aztán megkeresett a KISZtitkár, Kovács P.József, azzal a kérdéssel, hogy tagnak vallom-e magam. A megfogalmazásmód annyira mulatságos volt, hogy csak röhögni tudtam. Szegény Jóska nagyon megsértődött. Ennyi volt életem mozgalmi része. A Pannóniában erősen kapacitáltak a párttagságra, de mondtam, hogy nem lehet, mert buddhista vagyok. Azért beiratkoztam a marxista egyetemre vallástörténet szakra. Így nekem lett a legmagasabb ideológiai végzettségem. Jellemző hazánk szellemiségéra, hogy az Antall kormány érvényteleníttette a diplománkat, de a tanáraink továbbra is egyetemi oktatók maradtak, ki itt, ki ott. De '56 mindenkire brutálisan hatott. Szeptemberben Tibor bácsival egyik este kimentünk a Múzeum kertbe, ahol a lépcsőn a Honvéd énekkar adott búcsúkoncertet kínai útjuk előtt. Horváth Ádám így úszta meg a forradalmat, mert kórustag volt. Mi Kodállyal és egy kisebb társasággal a Petőfi posztamens előtt álltunk. Kissé távolabb állt szintén társaságban Nagy Imre. Itt hangzott fel először a Nemzeti Dal. Hazafelé mutogattuk egymásnak a kertben a fák mögött megbúvó ávósokat. Forró nyári este volt. Aztán 1956. október 23-án estefelé valaki beszaladt a házból, hogy fegyvereket osztogatnak a Keletinél. Egy szál ingben - nagyon meleg volt - kiszaladtam végig a Bethlen utcán. Nagy tömeg volt, és tényleg katonai karabélyokat és dobtáras géppisztolyokat adtak az embereknek egy teherautóról. Csak oda kellett volna lépni. Este hallgattuk Gerő be-
szédét a rádióban, ami borzasztó volt. Este kimentünk a Sztálin szoborhoz, hogy lássuk a ledöntését. Éppen az esemény előtt negyedórával vitt haza anyám, hogy már késő van, le kell feküdni. Ezért lemaradtam róla. A téren teljes sötétség volt, csak érezni lehetett a sok tízezer ember jelenlétét. Vaskábeleket kötöttek a szobor nyakára, és a Gorkij fasorból teherautóval húzták. De a kábelek elpattantak. Akkor hoztak hegesztőgépet, és a téren csak a hegesztő fényét lehetett látni a sötétségben. Másnap nagyanyám kiküldött a Garay piacra azzal, hogy vegyek cukrot, lisztet meg egy libát. Ahogy jöttem haza a Peterdy utcán, lekiabált a szemközt lakó cigány pincér: - Bevásároltok? Azt hiszitek, háború lesz? Nem is tudta, mennyire igaza volt. Hazaérve apámmal találkoztam a lépcsőházban, aki lehúzott egy nagy pofont, hogy ki ne tegyem a lábam a házból! Még mindig nem értette meg, hogy velem erőszakkal semmit sem lehet elérni. Iskolába persze nem mentem. Sokat zongoráztam, anyámékkal kártyáztunk, és hallgattuk a rádiót. Valójában senki nem értette, hogy mindenki Nagy Imre oldalán állt, mégis ő hirdetett statáriumot. Aztán jött november 4-e hajnala. Nagyon félelmetes volt. Az utcában jártak a tankok. Egy idő után a számukból rájöttem, hogy tulajdonképpen csak ugyanazok keringenek. De néha lőttek is. A Bethlen utcából a szemközti Damjanich utcai ház egyik lakását. Teljesen értelmetlen dolog volt. Aztán kialakult valamiféle katonai rend, miszerint a Bethlen utcával párhuzamos utcákban lőttek, a keresztutcákban nem. Valaki feljárót készített az egyik pinceablakhoz, így másztunk föl a Peterdy utcába. Ugyanis a Nefelejcs utca sarkán volt egy zöldséges. Szereztek egy kis játék gyerekautót, mind a két végére spárgát kötöttek. Az emberek ezen az oldalon beletették a pénzt, a zöldséges áthúzta, a pénzt kicserélte valamilyen ennivalóra, az emberek meg visszahúzták. Éjszaka szép volt a nyomjelző lövedékek fénye. Novemberben volt olyan időszak, amikor tulajdonképpen szabadon lehetett járni a városban, mert a harcok néhány helyen összpontosultak. Arra kellett vigyázni, hogyha jött egy tank vagy rohamlöveg, akkor fedezékbe húzódjon az ember, mert az oroszok kaszálták az embereket géppuskával. November végén már minden park tele volt sírokkal. A Fiu-
mei úti temető jobb oldali sétányán fektették a földre az utcán talált holttesteket. Ha valakinek nem ment haza a rokona, ide jöhetett megkeresni. Talán megtalálja a testét. Mivel anyám a IX. kerületben dolgozott, és a kerületi tanács a Bakáts téren volt, többször mentem oda biciklivel ennivalóért. Végig a körúton fölrobbantott harci járművek és halottak, a Rákóczi tér sarkán elégett páncélautó, benne sok kicsi szétégett katona, és annyi fegyver szerteszét, amennyit még sohasem láttam. De a forradalom kitörése után, amikor már sok tank álldogált szerteszét a városban, sok diák fölmászott rájuk, és beszélgetett a katonákkal. Megpróbálták felvilágosítani őket, hogy mi nem rájuk haragszunk. Hruscsov nagy hibát követett el, hogy mégis hadiállapotot teremtett. Még néhány hét, és Nagy Imrék kiszűrték volna a pincéből előbújó volt fasisztákat, horthystákat, köztörvényes bűnözőket. Mert a forradalom nem volt tiszta miattuk, de a folytatás az lehetett volna. Még a mai vezetők sem értik az orosz gondolkodást. Velük nem lehet egyenrangú felekként tárgyalni. A muzsik-cár mentalitás nem tűri a szabad párbeszédet. Korunk orosz irodalma, amit persze alig olvasnak, a döntéshozók biztosan nem, rengeteg példát hoz erre. Vizuálisan a legmegrázóbb élményem, hogy közel a Corvin mozihoz láttam a földön egy orosz katonát, akinek a sisakja kicsit elgurult, és benne volt a fél agya. A fontosabb helyeken nem jártam, csak végeztem a szükséges családi beszerzéseket. Decemberben ismét gimnáziumba jártam. Évekkel később egy tavaszi szünet alkalmával mentem a Pártközpont (most Képviselői Irodaház) mellett a Sportuszoda felé. Láttam, hogy a lépcsőn civil emberek kísérik fel a megbilincselt Nagy Imrét. 1957. május 1-je előtt Marosán a következő jelmondatot üvöltötte a rádióban: Mindenki hozzon magával még egy embert. Mintha Orbán Viktort hallanám. Az emberek azonban egy kissé konszolidáltabb szocializmust akartak. Ez így is történt a '80-as évek végéig. Mivel nem volt polgárság, a rendszerváltás óta ezért sírják vissza sokan a Kádár rendszert. Akkor volt biztos munkahely, Trabant, telek. Három évenként utazhattunk nyugatra, de akkor utaztunk is. Most világútlevelünk van. Oda utazhatnánk, ahová akarunk, ha volna rá pénzünk.
Nekem semmi bajom nem volt a tévében. Ebben az országban mindenki ismerte a határokat, mindenki tudta, hogy reménytelen a falnak menni. A '80-as évek elején néhányan megpróbálták. Történelmi tett volna Kornis napló-könyve és Demszky illegális újság- és könyvterjesztése. A rádióban Hárs István, a televízióban Pécsi Ferenc regnálása idején mindenki minden védelmet megkapott. Így aztán boldogan éltünk. Azoknak, akik most jártatják a szájukat, akik még sohasem dolgoztak, jobb lenne megérteniük, hogy mi a '60-as években boldogok voltunk. Úgy emlékszem, hogy az utolsó 25 évben a filozófusok elűzése és a Prágai Charta volt egyedül a hatalom igazi keménykedése. 1967-ben elmentem a Széchényi könyvtárba, mert egy régi újságot kerestem. Amíg kihozták, elmentem a büfébe. Ott találkoztam egyetemista társammal, K.K.-val. Mondtam, hogy a szendvicsünkkel üljünk ki a múzeum lépcsőjére. Abban az időben csak a hirdető oszlopoknak nem udvaroltam. Mondtam K.nak, hogy olyan csinos vagy, legszívesebben megkérném a kezed. - Kérd meg! mondta. - Jó, akkor megkérem. - De nem tőlem kell, hanem a nagymamámtól. És ő hol van? Írd le a címét! Sajnos leírta. Mondtam, hogy itt várj meg. Letettem a szendvicsem felét, átmentem a postára, és föladtam egy táviratot. Aztán házasodgattunk. Azt hiszem, biológiai és társadalmi kényszer, hogy az ember egy bizonyos életkorban bele akar épülni a közösségbe. Feri bácsi esketett Római fürdőn, és ebédet is főzetett. Van egy olyan ködös érzésem, hogy az ilyen cselekedetek többek, mint a barátság. Nagy veszekedés volt előtte, miszerint az apám jöjjön el vagy Tibor bácsi. Apám ragaszkodott hozzá, hogy csak ő, és senki más. Feri bácsinak mindegy volt. Mind a kettőjükkel jó viszonyban volt. Én megalkuvó voltam, és apámat választottam. Ma nem így döntenék. Tibor bácsi fia fényképezett (meghalt), aki a pécsi műszaki egyetem rektora lett. Rómairól rögtön Ferihegyre mentünk, és onnan egy Il 14-es repülővel Pécsre. Egyetlen percet sem laktunk együtt anyámékkal. Szecskő István kollégám kiadta a szépen berendezett szuterén szobáját Aquincumban. Közben anyám befizetett egy alapösszeget egy budai kétszobás lakásra. Ott éltünk mindaddig, amíg ki nem derült,
hogy tökéletesen ellentétesek vagyunk. Egy idő után elválasztottuk a két szobát, és fél évig kis cédulákon levelezgettünk. A nők imádják a kis cédulákat. Amikor Á. unokanővéremék először hazajöttek, kivettem a Lillafüredi rádió üdülőben néhány szobát, de többnyire nálam laktak. Másodszorra Á. már P. fiával és az apjával jött. Á. és P. ekkor is nálam laktak. Hosszú történet lenne, és valójában érdektelen, hogy mi történt az évek során. Érdekes történet számomra Tibor bácsi halála, majd apám infarktusa. Mindkettő hosszú, tanulságos történet. Gyógyulása után valami rosszat mondtam a nagynénémről, mire megpofozott. Fogalmam sincs, miért pofoztak annyit egész életemben. Rögtön kifordultam a lakásból. Később véletlenül találkoztunk az Oktogonon. Beültünk a Royalba. Teljesen egyértelműen látszott rajta, hogy örül nekem. Kávé közben elmondtam, hogy el fogok venni egy asszonyt két gyerekkel. Hangsúlyozta, hogyha így lesz, a gyerekekkel mindennap éreztetni kell, hogy semmi közöm hozzájuk, mert csak a vér számít. Letettem a kávém árát, és azt mondtam, hogy többé nem akarok találkozni vele. Ezek után még volt két infarktusa, és az utolsó elvitte. De a temetésére sem mentem el. Ennek most harminchárom éve. Aki szembe akar köpni, megtalálja a címem, de nem érdekel senkinek a véleménye. Közben egy rövid évig a TANÉRT vállalatnál dolgoztam, mint gyártásvezető. Az egyik értekezleten - az elvtársak imádtak értekezni - azt az utasítást adták, hogy csak nyolckor szabad elindulni forgatni, mert akkor kezdődik a munkaidő. Én megkérdeztem - éppen a méhekről csináltunk oktató filmet -, hogy mit tanácsol az igazgató elvtárs, hogyan magyarázzam meg a méheknek, hogy nem napkeltekor kell munkába állniuk. Azonnal kirúgtak. Általában ilyen helyzetekben - sokszor rúgtak ki életemben - nem szoktam pánikolni. Elmentem a vállalat igazgatójához, és azt mondtam, hogy vagy ad egy ennél jobban fizető állást, vagy a munkaügyi bíróságon elmesélem, hogy milyen dilettánsokat foglalkoztat. Akkor néhány hónapig könyveket szerkesztettem a Szentkirályi utcában. Ott dolgozott gimnáziumi osztálytársam, Bokor Levente (meghalt), aki nagy költő lehetett volna.
Aztán visszamentem a korábbi munkahelyemre. A televízióban még 1966 őszén felkerestem a hangosztály vezetőjét (Kemenes Frigyest - meghalt), hogy adjon tanácsot. Én bölcsész vagyok, most televíziós dolgokban kell döntenem, amelyeknek nagy része műszaki, mit tegyek. - Jöjjön föl hozzám kedd délutánonként. - mondta. Fél évig tanított a szép szememért a szakmára. Boldog vagyok, hogy halála előtt pár héttel elmondhattam neki, mennyire hálás vagyok. Egyedül a lakásomban volt boldog másfél évem. Nagyanyám halála után elmentünk anyámmal Erdélybe, közben voltam Prágában, autóúton a Tátrában, de ezek az utak túl személyesek ahhoz, hogy elmesélhetném. Majd néhány évtized múlva. Ezen kívül mindig másokért dolgoztam, többnyire eredménytelenül, hacsak nem tekinthető eredménynek a női erőszak eltűrése. Még házasságunk alatt elmentünk K.-val Párizsba. Megálltunk Bécsben és Bázelben. Itt csak sétáltunk, mert a hotel nagyon drága volt. Még aznap továbbmentünk. Párizsba érve elmentünk Bella nénihez, aki felajánlotta, hogy nála lakhatunk. Nem volt otthon senki. Akkor már nem hotelben laktak, hanem volt háromszobás tetőtéri lakásuk a Montmartre mögött, a Poulet utca sarkán. Remek helyen. A ház előtt metró lejárat, a szemközti utcában piac volt. Leraktuk a csomagokat, én átmentem a piacra, és vettem egy üveg Martinit. A concierge megmondta, hogy Bella néni melyik caféban ül ilyenkor. Átmentünk, és nagyon jó hangulatú találkozás volt. Később András átjött miattunk Londonból. Akkor ő már ott volt fotós. Tamás még a bankban dolgozott. Általában K. főzött. Egyszer lementem májat venni a piacra. Mondta a néni, aki a hentes volt, hogy a Monsieur mennyire szeretheti a macskáját, ha ennyi májat vesz neki. A franciák nem eszik a májat. Ezért nagyon olcsó volt. Sokat csatangoltam Tamással, de K.-nak bemutattam Párizsból mindent, amit lehetett. K. a nevemet használta válásunk után is. 1974-ben L.I. titkárnője meg még mások is azt sustorogták, hogy föltétlenül menjek el az ünnepségre. Már nem emlékszem, melyik ünnepnap volt. Az akkor elkészült 4-es stúdióban tartották. Nagy jutalomosztás volt. Végül felhangzott a nevem, én felálltam, de azt
mondták, hogy Attiláné. Óriási égés volt. Hozzájárult a feszültségemhez, hogy a magyar vezetők valamiért képtelenek embernek tekinteni a beosztottjaikat. Pedig nekik is könnyebb volna. A főnököm látta rajtam a feszültséget. Ha egy kis esze lett volna, és nem 85 éves korában veszi észre, hogy milyen jó színész, azt mondja, hogy menjek le egy hétre Gárdonyba pihenni. De eszébe sem jutott. Én meg nem voltam olyan tolvaj fajta, mint azok, akik tönkretették a Magyar Televíziót. A legnagyobb hibám, ha annak lehet nevezni, hogy soha nem volt semmiféle társadalmi ambícióm. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy miközben elég sokan akaratukon kívül is magas beosztásokba kerültek, nálam mindig minden leállt egy fokon. Akkoriban Magyarországon 800 ezer párttag volt, ami nevetséges szám, miközben mindannyian pontosan tudtuk, hogy ki a párt vagy a belügy megbízottja. Érdekes lenne megnézni, hogy miket írtak rólam, de hogy még azzal is rongáljam magam, hogy az emlékezetteken kívül még kiket kell utálnom, azt nem. Dolgozni szerettem, a karrier nem érdekelt. Azt mondtam L.I.-nak, hogy most mindenképpen elmegyek, de ha van valamilyen ajánlata, örülni fogok neki. Pár nap múlva közölte, hogy a felesége (Országos Nőtanács) beszélt a Pannónia filmstúdió igazgatójával. Keressem föl. Másnap elmentem, és a néni (Varga Edit - meghalt) bemutatott új főnökömnek (Fehér Imre /Bakaruhában/ - meghalt), aki életem egyetlen emberszabású főnöke volt. Egyáltalán nem érdekelte az ellentmondás, a vita. Csak a színvonal számított. És most hagyom abba még életem felénél sem. Egyre jobban sűrűsödnek a még élők. Ha elmondom, hogy mikor és kiről mit gondolok, biztos, hogy én lennék a gazember és a hülye. De mivel a Bibliában az Úr 120 évre becsülte életkoromat, majd egyszer folytatom. De talán túl optimista vagyok. Esténként már hallom, miket beszélnek az asztalnál, ott a teraszon, bár a kártyaasztaltól még nem szóltak hozzám.
