Paár Ádám Történelmi filmeket – MOST! „-A vesztesnek nincs becsülete. -A becsület hozzánk tartozik. Nem veheti el tőlünk senki.” (párbeszéd az Egy lyukas dollár című westernből)
A
2016-2020
közötti
esztendők
hihetetlen évforduló-dömpinget hoznak magukkal. A mostani évben emlékezünk az 1956-os forradalom 60. évfordulójára. 2017-ben a világ megemlékezik az 1917es
oroszországi
politikai
ízlése
szerint
a
forradalomról
(ki-ki
meg
tájékozottsága
februári
demokratikus
forradalomra, vagy az októberi bolsevik hatalomátvételre, esetleg mindkettőre). 2018ban több olyan esemény centenáriumát megülhetjük, amelyek mély nyomot hagytak a 20. századi magyar társadalom arculatán: száz évvel korábban ért véget az I. világháború, ekkor tört ki az őszirózsás forradalom, és hullott darabjaira az OsztrákMagyar Monarchia. 2019-ben lesz a Tanácsköztársaság, 2020-ban pedig a trianoni békeszerződés aláírásának meg Horthy Miklós kormányzóvá választásának centenáriuma. Biztosak lehetünk abban, hogy a színes, látványos köztéri megemlékezések elárasztják a politikai tereket, és az is biztos, hogy a magyar kultúrpolitika ismét adós marad azokkal a játékfilmekkel, amelyek a száz, hatvan, ötven évvel korábbi politikai folyamatokat, emberi drámákat, politikusi manővereket közelebb hoznák a tévénézők millióihoz. Igaz, hogy a magyar film aranykorában, a Kádár-rendszerben számos filmalkotás született a magyar történelem nagy korszakairól és dilemmáiról, bizonyos
-1-
20. századi témák esetében az Aczél György-i tűrt és tiltott kategóriák között egyensúlyozva. Említhetjük a Szegénylegényeket vagy az Októberi vasárnapot, amely utóbbi az 1944es sikertelen kiugrási kísérletet dolgozta fel. De még az irodalmi adaptációk (a JókaiMikszáth-Gárdonyi trió regényeinek filmre vitele) is hozzájárultak a nagyközönség történelmi tudatának formálásához. A rendszerváltás óta megcsappant azoknak a filmalkotásoknak a száma, amelyek segítenék a nézőket a magyar közelmúlt feldolgozásában. Például mindmáig nem született film a rendszerváltás időszakáról. Holott úgy vélnénk, ha van olyan eseménysor a közelmúltban, amely méltó a megfilmesítésre tiltakozásokkal,
(bős-nagymarosi
vízlépcső-építés
kerekasztal-tárgyalásokkal,
és
négyigenes
falurombolás
elleni
népszavazással,
háttéralkukkal együtt), akkor az éppen a rendszerváltás. Persze, nem csodálható, hogy 27 évvel a rendszerváltás után senki se vette a fáradságot, hogy filmes történetet kerekítsen ebből a témából, ha még egy elfogulatlan, hiteles, ám izgalmas Károlyi Mihály-, Horthy Miklós- vagy éppen Bethlen István-játékfilmmel is adós a szakma. Holott ez utóbbiak esetében a források szűkösségére vagy titkosságára sem lehet hivatkozni. Sokan az értelmiségben azzal magyarázzák a filmes érdeklődés hiányát, hogy az eseménysor még közeli, és túl kényes. Ám akkor felmerül a kérdés: az olasz rendezőknek nem volt talán túl közeli, és kényes a 70-es évekbeli szélsőbaloldali terrorizmus és a szicíliai maffia, nápolyi camorra témája? Giuseppe Ferrara filmje, a Moro-ügy 1986-ban készült, nyolc évvel Aldo Moro kereszténydemokrata politikus, volt kormányfő elrablása és meggyilkolása után. És ne feledjük: ekkor még bőven éltek azok az olasz politikai szereplők (köztük a háromszor kormányfői pozíciót betöltő Giulio Andreotti), akiknek (maradva az eufemisztikus kifejezésnél) érzékenységét az Aldo Moro-ügy hátterének feszegetése sérthette. Mai napig feszegetik a kérdést, hogy mi is történt valójában. Aldo Moro támogatta az Olasz Kommunista Párttal való történelmi kiegyezést. Sokan felvetik, hogy a Vörös Brigádok által történő elrablása
-2-
valójában mindazok érdekét szolgálta, akik elutasították a nevezetes történelmi kompromisszumot. Vagy talán nem volt közel az 1975-ben lezárult vietnami háborúhoz Michael Cimino Szarvasvadásza (1979), Francis Ford Coppola Apokalipszis most-ja (1979), Oliver Stone Szakasza (1986)! Vagy az 1964-es Egy jenki Vietnamban, amelyet még az Egyesült Államok háborúba sodródása előtt forgattak! Vagy mit gondoljunk Oliver Stone
filmjeiről,
amelyek
bepillantást
engednek
az
amerikai
politikai
élet
boszorkánykonyháiba? A JFK – A nyitott dosszié 28 évvel Kennedy meggyilkolása után készült, a Nixon 22 évvel a Watergate-botrány kirobbanása és Nixon lemondása után. Vagy hogy eltekintsünk a filmektől, és rátérjünk az irodalom területére: a Kőszívű ember fiai 1869-ben jelent meg, két évvel a kiegyezés, húsz évvel a szabadságharc után. Vagyis pontosan annyi idő telt el a szabadságharctól a regény megjelenéséig, mint az első szabad választásoktól a 2010-es választásig. Ha Jókai Mór számára nem volt kényes a forradalom és szabadságharc megannyi helyszínének és híres meg hírhedt személyének (akár más néven való) megörökítése, akkor a magyar filmrendezők és forgatókönyvírók számára sem lehet olyan kényes a rendszerváltás történéseinek filmes ábrázolása. És egyáltalán, ki dönti el egy esemény történelmi szakaszhatár-jellegét, és hogy az attól eltelt idő elég hosszú-e a megfilmesítéshez, vagy pedig rövid? Ezt az utókor történelmi emlékezete dönti el, nem más. A filmművészet nemcsak lenyomata egy történelmi korszaknak, hanem alakítója is. A filmek a maguk módján képesek megjeleníteni egy adott közösség problémáit, konfliktusait, és ezzel segítenek azok feldolgozásában. Hatalmas szakirodalma van annak, hogy a hatodik művészeti ág nagy segítséget jelentett az amerikai és nyugat-európai múltfeldolgozásban. Nem egy esetben persze a közelmúlt témája nem volt megjeleníthető nyíltan, ezért a történelmi kulissza arra szolgált, hogy a rendező szabadon kifejezhesse a rendszerkritikát. Az amerikai
-3-
western műfajának a reneszánsza az 1950-60-as években annak volt köszönhető, hogy az amerikai rendezők előszeretettel jelenítették meg koruk társadalmi konfliktusait vadnyugati díszletek között, elkerülve a veszélyt, hogy az Amerikaellenességet akasztják a nyakukba (hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a magyar filmesek olykor a mesefilmekbe oltották a szocializmussal szembeni rendszerkritikát). A magyar film a rendszerváltást követően nem aknázta ki teljesen azt a lehetőséget, hogy részt vegyen a közösségi emlékezet alakításában. Magyarországon a közönség ki van éhezve a történelmi tárgyú filmekre. Nincs olyan ember, aki, ha megkérdezik tőle, mely történelmi korszakról vagy mely történelmi személyről nézne szívesen filmet, nem sorolja azonnal az ötleteket. A magyar értékszemlélet formálását is elősegítenék a jó történelmi filmek. Bármily furcsán hangzik, nemcsak a társadalmi valóság képes alakítani a filmművészetet, hanem fordítva is igaz: a filmek által sugallt társadalomkép formálja magát a társadalmat is. A magyar társadalom részben azért olyan, amilyen, mert az 1990-es évek második felétől készült magyar filmek jó része azt sugallja: ez egy mentálisan beteg, ügyeskedő társadalom, amelyben mindenki hazudik, lop, csal. Ha a nézők ilyen képpel találkoznak, frusztráltak lesznek. És előbb-utóbb önbeteljesítő jóslatként elkezdik követni a mozivásznon követett mintákat. Ha pozitív gondolatokat fogalmazunk meg a társadalomról, és a filmek ilyen mintákat közvetítenek, a közösség is értékeiben magabiztosabb lesz. Ha a filmek azt sugallják, erőszakkal, hatalmaskodással előnyt lehet szerezni, a gyengébbel (hajléktalan, migráns, kisnyugdíjas, diák, szegény stb.) szemben, akkor az lesz a minta. Ha egy politikai erő vagy egy film azt sugallja, féljünk az idegentől, mert az idegen az mindig rossz, és fordítva, aki rossz, az mindig kívülről, a közösségen túlról jön, az lesz önkéntelenül a minta. A nívós történelmi filmek hozzájárulnának a magyar távoli és közelmúlt iránti érdeklődés növekedéséhez, valamint segíthetnek a magyar nézőknek a politikai táborokat elválasztó düh és frusztráció kezelésében. Akkor kapott súlyos sebet a magyar történelemi emlékezet, amikor a 90-es években sorra kezdték forgatni és
-4-
vetíteni a depresszív hangú történelmi filmeket, megakadályozva, hogy mi, magyarok valóban magunkénak érezzük a történelmünket. Mennyivel jobban oldotta volna az évtizedek óta halmozódott feszültségeket és frusztrációkat egy Csengetett, Mylord?hoz hasonló sorozat, amely egy dualizmus kori dzsentri család vagy egy Horthy-kori nagypolgári család életét követte volna nyomon humoros-ironikus formában! Ez a hajó már elment valószínűleg. Hogy lesznek-e jó magyar történelmi filmek? Reménykedjünk. Erre éppen a következő évek évforduló-dömpingje nyújt alkalmat.
-5-
