Paár Ádám
Kell-e nekünk a kereszténydemokrácia? Reflexió Ann Grzymala-Busse Why there is (almost) no Christian Democracy in post-communist Europe című tanulmányára
Ann Grzymala-Busse, a Michigani Egyetem politológus professzora, a Weiser Center for Europe and Eurasia igazgatója a politikai pártok, az informális politika, a politika és vallás, valamint a rendszerváltás utáni középés kelet-európai politika témaköreit kutatja. Első könyvében a közép- és kelet-európai kommunista utódpártok sikerességének okait, a demokratikus politikai rendszerbe való beépülésüket vizsgálta. Második könyvében a politikai pártok és más politikai aktorok szerepét kutatta a demokratikus átmenet során. Jelenleg egy projekt keretében a vallásnak a politikai vitákra való befolyását kutatja a fejlett és az új demokráciákban. Mint érzékelhető, Grzymala-Busse ismerője a közép- és kelet-európai politikai és párttörténeti folyamatoknak. Beleértve a kereszténydemokrata pártok politikáját és történetét, amelyikről tanulmányt írt a Party Politics 2013. márciusi számában.
Tézisek A szerző egyik fő állítása, hogy az általa posztkommunistának nevezett országok csoportján belül a kereszténydemokrácia nem sikeres (ellentétben NyugatEurópával), hiszen a kereszténydemokrata irányultságú párt
még a régió
legvallásosabb országaiban sem volt képes arra, hogy tartósan maga mögé állítsa a választók többségét. Ezt árnyalja egy másik állítással, amely szerint a régióban kimutatható egy – negatív – összefüggés a kereszténydemokrata párt sikeressége
-1-
és az egyházhoz való viszony között. Azok a pártok, amelyeknek pozíciója nem alakult merőlegesen az egyház-állam törésvonal tengelyére, és elköteleződtek az egyházi érdek képviselete mellett, kevésbé voltak sikeresek, mint azok a kereszténydemokrata
pártok,
amelyek
a
nemzetállam
építését
helyezték
középpontba. Azonban közép- és hosszú távon a kereszténydemokrata pártok a nemzetépítés céljával sem voltak képesek támogatottságuk megtartására és kiszélesítésére. Közvetlenül a rendszerváltást követően az akkoriban sikeres középés kelet-európai kereszténydemokrata pártok is hamar (általában a 3. választás után) elveszítették kezdeti lendületüket.
Grzymala-Busse széles anyagon mutatta be, hogy azok a kereszténydemokrata pártok
váltak sikeressé,
amelyek a
nevükben szereplő „keresztény” és „demokrata” jelzők helyett inkább az utóbbira helyezték a hangsúlyt. A közép- és keleteurópai kereszténydemokrata pártok rövid ideig képesek voltak erőt
meríteni
az
antikommunizmusból,
ám
az
idő
előrehaladásával ez az érzelmi töltet kevésnek bizonyult az üdvösséghez.
Érdekes meglátása, hogy a kereszténydemokrata pártok némelyike hivatkozhatott arra, hogy a két világháború közötti időszakban működő elődje szerepet vállalt a szekuláris állam felépítésében. Vagyis a kereszténydemokrata pártok nem kifejezetten „keresztény”, hanem nagyon is világi jelszavakkal és tartalommal voltak képesek sikeressé válni.
Fontos szempont az is, hogy a rendszerváltás körül az újonnan megalakult kereszténydemokrata pártok vallásos napirendet képviseltek, ami ekkor már nem volt a
nyugati
testvérpártjaik
jellemzője.
Ugyanakkor
a
poszt-szocialista
régió
kereszténydemokrata pártjai mégis sikertelenebbek voltak átlagosan, mint a
-2-
nyugatiak – ami egyúttal jelzi, hogy a eme térség kereszténydemokrata pártjai történelmi fáziskésésben voltak, teljesen érthetően. A szerző által vázolt képletet erősnek és élesnek véljük ahhoz, hogy reflektáljunk rá. Azonban nem azért írjuk ezt a szöveget, hogy pusztán egyetértésünket fejezzük ki. Véleményünk szerint a tanulmányt azért érdemes megvizsgálni, mert többről szól, mint pusztán a kereszténydemokrácia régióbeli esélyeiről: vastagon megjelenik a Méltányosság Politikaelemző Központ fő üzenete, a nyugatosság és az adaptáció. Vajon nem arra int-e bennünket, elemzőket ez az írás, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk annak a kérdésnek a kutatására: az adaptációs krízisek milyen stratégiák követésére ösztönzik az új demokráciák pártcsaládjait és pártjait?
Két kereszténydemokrácia Európában
A
kereszténydemokrata
pártok
története
illusztrálja, hogy az 1945-48 és 1989-90 közötti történelmi megszakítottság következtében a hagyományos szocialista
ideológiai
pártok
térségben
automatikusan
követni
nem a
a
posztképesek
nyugat-európai
testvérpártjaik által bejárt utat. Ahogyan arra a szöveg rámutat, a régió hagyományos ideológiai pártjai negyvenegy-negyvenkét esztendős fáziskésésben vannak az általuk példaértékűnek tekintett nyugati pártokhoz képest (persze, ez az állítás nem csak a kereszténydemokratákra vonatkozik,
hanem
például
a
Gryzmala-Busse
által
némileg
sommásan
kereszténydemokratákként hivatkozott magyar kisgazdapártokra is).
Amikor e sorokat írjuk, túl vagyunk a 2013-as német választáson. Az európai kereszténydemokrata pártok legrangosabbika, a CDU (Christlich-Demoratische Union)
tizennegyedik
alkalommal
-3-
kerül
kormányzati
pozícióba.
De Magyarországra és a régiónkra nézve nem tanulságok nélküli, hogy a CDU, bár nevében viseli a „keresztény” jelzőt, nem „keresztény” jellege, hanem a sikeres válságmenedzselés, illetve a stabilitásra való igény révén nyerte meg a mostani választást (a CDU és konzervatívabb bajor regionális testvérpártja, a CSU együttesen a szavazatok 41,5%-át szerezték meg – az uniópártok 1990 óta nem értek el ilyen szavazatarányt). Ráadásul könnyen lehet, hogy a CDU nagykoalíciót alkot az ideológiai rivális szociáldemokratákkal, ahogyan az korábban kétszer is megtörtént.
A CDU sikere, valamint a szociáldemokratákkal való koalíciókötési hajlandósága is igazolja Grzymala-Busse tézisét, amely szerint a kereszténydemokrata pártok annál sikeresebbek, minél kevésbé tipikusan „keresztény” pártok, vagyis az egyház pártjai. Az
amerikai
szerző
gondolatmenetét
úgy
fogalmazhatjuk
meg:
a
sikeres
kereszténydemokrata párt nem egyházi rétegpárt, hanem a nemzetállam építésére fókuszáló, és így minden társadalmi réteget megszólítani képes gyűjtőpárt (néppárt).
Gryzmala-Busse nem foglalkozik a kereszténydemokrata pártok intézményi, egyesületi hátterének, szubkultúrájának, valamint ezek társadalmi hatósugarának vizsgálatával. Úgy véljük azonban, hogy egy pártcsalád sikerességének a választási eredményeken és a kormányra kerülésen kívül egyéb mércéi is vannak. Tudjuk, hogy a 19. század végén kialakuló keresztényszocialista pártok, amelyekből a modern kereszténydemokrácia kinőtt, a szocialista munkáspártokhoz hasonló egyesületi életet építettek ki: egyesületeket, klubokat, szövetkezeteket alapítottak, amelyek a „bölcsőtől a sírig” végigkísérték az egyén pályáját.
A kereszténydemokrata pártok is szubkulturális tömegpártok voltak, akárcsak a szocialista, szociáldemokrata pártok. Éppen a kereszténydemokrata karakter lényegét veszítjük szem elől, ha a sikeresség mércéjeként csak a mandátumarányt vesszük
figyelembe,
és
elfeledkezünk
-4-
az
intézményesültség
fokának,
a
szubkulturális szervezeti háló sűrűségének, az informális kapcsolatrendszernek a kutatásáról. Előfordul olyan helyzet, amikor egy társadalomban a párt súlya nem a törvényhozásban
betöltött
pozícióján,
a
mandátumok
számán,
vagy
a
kormányzóképességen, hanem a társadalmi alrendszerekbe való beágyazottságán, vagy éppen a sikeres, nagyobb pártokkal kiépített partneri, formális és informális kapcsolatrendszeren alapul. Magyarán: egy kis párt, amelyik látszólag sikertelen, esetleg nem is méretteti meg magát a választáson, képes lehet olyan hatást kifejteni, hogy a politikai napirendet elmozdítsa a saját értékeiről folytatott diskurzus irányába.
Ennek példája a KDNP, amelyik úgy befolyásolja az oktatás-nevelés és a családpolitika területét, hogy aközben látszólag
sikertelen,
hiszen
önállóan
nem
indul
a
választáson. Másrészt éppen Enyedi Zsolt könyvéből tudható,
hogy
a
KDNP
–
mint
minden
nyugati
kereszténydemokrata párt – körül gazdag, változatos szubkultúra
alakult
ki,
hol
szorosabb,
hol
lazább
kapcsolatban a párt gerincével (a KDNP esetében a teljesség igénye nélkül: Barankovics Alapítvány, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége, Nagycsaládosok Országos Egyesülete, Protestáns Műhely, Izraelita Műhely, Magyar-Hon-Lap közösség, korábban többek között a Magyar Keresztény Vállalkozói Kamara, a Keresztény Munkavállalói Szolgálat).
A keresztény társadalmi intézményrendszer természetesen szélesebb, nem korlátozható csupán egy pártra és ahhoz kötődő egyesületekre, hiszen léteznek párttól független intézmények is, amelyek valamilyen módon keresztény értékrend alapján működnek, így ideológiailag rokon a törekvésük a kereszténydemokrata párttal (pl. a Munkástanácsok, amelyek részesei a nemzetközi keresztény szakszervezeti mozgalomnak).
-5-
Nem beszélve természetesen a nemzetközi szervezetekről és fórumokról, amelyek szintén
információs
tőkét
és
adaptációs
lehetőséget
jelenthetnek
a
1
kereszténydemokrata párt számára. Tehát úgy összegezhetjük mindezt, hogy az egyesületi szervezeti háttérnek, a szubkulturális kötődéseknek, a pártokkal és nemzetközi szervezetekkel való kapcsolatoknak is szerepük van abban, hogy egy párt milyen befolyással rendelkezik a közpolitikákra: ezek alkotják a jéghegynek azt a részét, amelyik a vízszint alatt marad, és távolról nem látható. Versengő hagyományok
A közép- és kelet-európai régió legtámogatottabb kereszténydemokrata pártjai Szlovákiában,
Csehországban,
Szlovéniában,
Litvániában
és
Macedóniában
működnek. Ugyanakkor Grzymala-Busse érzékelteti, hogy ezek a pártok nem azzal a régi kereszténydemokrata programmal váltak sikeressé, amelyet a keresztény pártok 1945-47 előtt képviseltek, hanem azáltal, hogy sok szálon kötődtek a két világháború közötti nemzetépítés programjához: az államalkotás és –fenntartás folyamatában játszottak és játszanak szerepet.
A rendszerváltás utáni magyar kereszténydemokrata párt, a KDNP sikertelenségét annak tudja be, hogy a párt túlzottan is a keresztény jelleg kidomborítására törekedett, és ez óhatatlanul leszűkítette a párt társadalmi bázisát. GrzymalaBusse érthetetlen módon nem hivatkozik a Horthy-korszak keresztény pártjaira (pl. Keresztény Gazdasági és Szociális Párt), holott a KDNP esetében logikusan adja magát az összevetés ezekkel a keresztény, pontosabban katolikus organizációkkal, mivel a nagyobbik (jobboldali gyűjtőpárti
1
Ld. Enyedi Zsolt: Politika a kereszt jegyében. Bp., 1998., Osiris Kiadó. 130-133.
-6-
karakterű) kormánypárthoz hasonló viszony fűzte őket, mint a KDNP-t a Fideszhez. A mindenkori gyűjtőpárti karakterű kormánypárt (Egységes Párt, Nemzeti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja) fölénye a politikai paletta jobboldalán szembetűnő, és ezt a
keresztény-katolikus
rétegpárt
csak
egyesületi
hálózata,
informális
kapcsolatrendszere, valamint a katolikus felső klérushoz való kötődése révén egyenlíthette ki.
A két világháború közötti keresztény-katolikus pártok már a korszakban is konzervatívabb politikát folytattak, mint a nyugat-európai – német, francia, olasz, belga, holland – kortárs kereszténydemokrata pártok, ami abban a jelenségben is kifejezésre jutott, hogy a katolikus egyház szorosabb (idővel nyomasztónak is mondható) ellenőrzése alatt működtek. Nem véletlen, hogy bár a „kereszténydemokrácia” fogalma évtizedekkel korábban ismert volt, maga a „kereszténydemokrata” jelző egy pártnév elemeként csak 1944ben jelent meg Magyarországon (a névválasztás is adaptációs készséget tükrözött, hiszen a letűnőben lévő Horthy-korszak viszonyai között a „demokrata” jelző önmagában is negatívan csengett). Valódi kereszténydemokrata pártnak az 1944ben megalakult Keresztény Demokrata Néppárt, majd a Demokrata Néppárt (DNP) számított, de csak utóbbi vett részt az 1945-48 közötti időszak politikai életében. Az 1989 előtti modern magyar kereszténydemokrácia története tehát legjobb esetben is négy év, amelyik két diktatúra (a nyilas és a sztálinista) közé ékelődik be, miközben a keresztény-katolikus pártok a dualizmus utolsó három évtizedében és a Horthy-korszak negyedszázadában meghatározó politikai erővel és társadalmi támogatottsággal bírtak.
A KDNP és a DNP nyíltan deklarálták szakításukat a Horthy-korszak kereszténykatolikus pártjainak hagyományával, hiszen azok egyházi pártok voltak, és sok esetben nem voltak demokraták, gyakran antiszemiták voltak, konzervativizmusuk
-7-
pedig status quo-őrző, állagvédő jellegű volt, miközben a korszerű konzervatívoknak a hagyományos értékek megőrzése mellett éppenséggel a magyar társadalom megújítását – egy európai projektet – is fel kellett felvállalniuk. A Horthy-kori keresztény pártok nem voltak beilleszthetők az 1945 utáni magyar rendszerbe, de a KDNP és a DNP korszerű konzervatív kísérlete is elakadt a nemzetközi és belpolitikai helyzet alakulása következtében.
Négy év túl kevés volt ahhoz, hogy a DNP modern
kereszténydemokrata
szellemisége
gyökeret eress0zen, és ezt a próbálkozást lenullázta a sztálinista hatalomátvétel, majd a szovjet típusú államszocializmus negyven éve, amelyet
követően
a
kereszténydemokrata
hagyományt elölről kellett kezdeni. És mivel a nyugatos kereszténydemokráciáról kevés kézzelfogható ismeret állt rendelkezésre, természetesen a KDNP nem tudott nyugatos imázsra szert tenni. Grzymala-Busse sem a DNP által képviselt tradícióváltást, illetve ennek a torzóban maradt kísérletét, sem a KDNP adaptációs kudarcának mélyebb történeti okait nem említi, és nem vizsgálja meg.
Gryzmala-Busse
tézise
szerint
a
kereszténydemokrata
pártok
azokban
az
országokban voltak sikeresek, ahol ezek a pártok nem a „keresztény”, hanem a „demokrata” jelzőt hangsúlyozták, és ahol nem egyházi rétegpártoknak tűntek a választók számára, hanem gyűjtőpártoknak, amelyek a nemzetállam építését tekintették küldetésüknek. Ha elfogadjuk ezt a tézist, akkor viszont nem kerülhető meg a probléma, hogy a KDNP – ellentétben például a szlovák kereszténydemokrata párttal – nem volt képes kidomborítani a „nemzeti” jellegét, ebből következően a kereszténydemokrácia hazai képviselőjeként nem volt képes a „jobbközép” vezető erejévé válni (ellentétben Németországgal, Ausztriával, Hollandiával, Szlovákiával, Szlovéniával, sőt Romániával is).
-8-
Vagyis
a
KDNP
tartósan
rétegpártként
pozícionálta
magát
a
magyar
pártrendszerben. Ezt helyesen látja Grzymala-Busse, de arra már nem hívja fel a figyelmet, hogy ebben milyen szerepet játszik a történelem: az amerikai szerző csak a DNP-t említi a párt szellemi, szervezeti elődjeként, és nem mond semmit a két világháború közötti keresztény pártokról, amelyek a katolikus hierarchiához igyekeztek alkalmazkodni.
A KDNP kudarcát részben az okozta, hogy sokkal inkább a két világháború közötti időszak keresztény-katolikus pártjainak a hagyományához tért vissza. Innen már egy lépés annak elfogadása és belátása, hogy a KDNP – és a szintén adaptációs deficittel küszködő egyéb történelmi pártok, például az FKGP – helyett végül az a Fidesz vált a jobboldal vezető erejévé, amelyik „múltnélküliségével” nem cipelt fél évszázados történelmi terheket, nem kötődött személyek révén az 1948 előtti párttörténethez, ezért nagyobb rugalmassággal válaszolt a nemzetközi és belpolitikai környezet kihívásaira.
Kell a kereszténydemokrácia!
Mi lehet a sorsa a kereszténydemokrata pártoknak a poszt-szocialista régióban? Hiszen Grzymala-Busse elég ijesztő adatokat ismertet. A régió kereszténydemokrata pártjait támogató szavazópolgárok száma átlagosan kevesebb, mint harmada a nyugati testvérpártok támogatói számának. Ugyanakkor a tanulmányból egyértelműen kiderül, hogy a kereszténydemokrácia számára van lehetőség a térségben: erre utal a szlovák, cseh, szlovén, litván és macedón kereszténydemokrata pártok sikeressége. Azonban ezek a pártok, éppúgy, ahogyan a CDU, nem tipikusan kereszténydemokrata jellegükkel voltak képesek arra, hogy széles tömegeket állítsanak maguk mögé. A történelmi múltból és a nemzeti érdek védelméből kovácsoltak politikai tőkét, ma pedig a sikeres
-9-
szakpolitikák és gazdaságmenedzselés révén növelik támogatottságukat. Hosszú távon a közép- és kelet-európai kereszténydemokrata pártok számára a megújulás esélye
az
lehet,
ha
a
gyűjtőpártosodás
útján
követik
a
nyugat-európai
testvérpártjaikat.
A
KDNP
sorsa
azonban
mutatja,
hogy
lehetséges
egy
alternatíva:
a
kereszténydemokrata párt megmaradhat rétegpártnak, feltéve, ha szorosan egy nagyobb, erősebb, befolyásosabb gyűjtőpárt hajójához
köti
a
csónakját.
Nem
tudjuk
ugyanis, hogy a magyar társadalom mennyire áll
készen
egy
kereszténydemokrata
gyűjtőpártra, amelyik esetleg versenyezne a jobbközép
jelenlegi
vezető
erejével,
a
Fidesszel.
Semmiképpen
nem
helyes,
ha
túlértékeljük
a
kereszténydemokrata
vízió
támogatottságát a magyar társadalomban. A politikai verseny jobb- és baloldal között zajlik: kevesen beszélnek „szociáldemokráciáról”, „kereszténydemokráciáról”, nyilván azért, mert ezek nem mozgósító erejű fogalmak a választók többsége számára, szemben az elkenésre alkalmas „baloldali” meg „jobboldali” fogalmakkal. Úgy tűnik, hogy a társadalom és a politikai konfliktus jellege nem kedvez az önálló, erős kereszténydemokrata
gyűjtőpárt
kialakulásának.
A
Fidesz
ugyan
kereszténydemokrata értékeket is hordoz, de nem csak azokat: jobboldali gyűjtőpárt, amelyik semmiképpen nem tekinthető kizárólagosan kereszténydemokratának.
Ha a nyugatosodás vízióját vesszük alapul, akkor kívánatos lenne egy olyan kereszténydemokrata párt megalakulása, amelyik képes és mer is önállóan politizálni, elszakadva a jobboldali gyűjtőpárti Fidesztől. Viszont az önálló kereszténydemokrata párt megalapozásához a választók felvilágosítására lenne
- 10 -
szükség, és annak tudatosítására: a kereszténydemokrácia több mint jobboldaliság – az egy kapcsolódási pont a Nyugathoz.
- 11 -
