PoLíSZ __________________________________________ Politika – Líra – SZéppróza szellemi-lelki “városálma” A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja __________________________________________________________ ““ ______________________________________________________________________________
Wass Albert emlékezete
2005. május
84. megjelenés
B2-re: A PoLíSz a Szellem városa NEMZEDÉKEK, MŰFAJOK ÉS BARÁTSÁGOK KERESZTEZŐDÉSI PONTJA
A megújuló magyar és keresztény hagyomány lapja Király Farkas
könnyed kontraszt nem haragszom már a télre. végül hó került a képbe, és a házak mintha tejben… ellene a vádat ejtem, hogy elbujdosott megint – fehér minden odakint a kezedben viszont nyár van. mit a kövek közt találtam, megmelegszik tenyeredben – míg kint semmi fegyelemben tél fütyül és hadovál – s moccan a katibogár.
Lapunk kiadását támogatta
TOVÁBBÁ MINDEN ELŐFIZETŐNK!
Kiadja a Kráter Műhely Egyesület közhasznú szervezet E-mail cím:
[email protected] www.krater.hu Nyilvános szerkesztőségi óra minden hónap második csütörtökén 16 órától a Pesti Sörcsarnokban (1053 Budapest, Vámház krt. 16.) Lapunk megrendelhető: 6 szám ára egy évre 2100 Ft, szomszédos országba 7000 Ft, távolabbi országba 28 euró SZERKESZTIK: Néráth Mónika (főszerkesztő-helyettes), V. Tóth László (olvasószerkesztő), Antal János (politológia), Barcsa Dániel (esszé), Bay Ágota (próza), Kaiser László (kritika), Madarász Imre (irodalomtörténet), Szappanos Gábor (műfordítás) FŐMUNKATÁRSAK: Bágyoni Szabó István, Ferenczi László, Tóth Éva FELELŐS KIADÓ ÉS ALAPÍTÓ FŐSZERKESZTŐ: TURCSÁNY PÉTER Arculatterv: Kotsis Sándor (Dertako bt.) Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/a. – udvar), az Írók boltja, a Lítea, a Fehérlófia (1082 Bp. József krt. 36.), az Osiris könyvesboltokban, valamint a nagyobb hírlapkereskedésekben. Megjelenik a Saluton Nyomda Bt. gondozásában.
ISSN 0865-4182
Szerkesztői jegyzet Barcsa Dániel
Szakáll, kisfiús mosoly, és fekete barett Frissen kiadott könyvek lapjairól lép ismét elénk. És újra filmhős. A Nyugatinál az ő portréját kínálják, szivarral, avagy szivartalan. Legutóbb egy leány pólóján láttam. A két pihegő lankás domb közé hajtotta fejét szelíden a nyughatatlan. Azon a havannai éjszakán, mikor a szakállasok között fel lett osztva gond és hatalom, ő a jegybank elnöke lett. Közgazdát kerestek, de ő jelentkezett. Mondják, a fáradt commandante az economista szót comunistának hallotta félre. Ám nemcsak félrehallott, de félreértett valamit a kommunistaságból is. Mert ő valóban úgy gondolta, a kommunista szóban a közösség fontossága rejlik. Mert ő valóban elhitte, a kommunista a hatalmat nem célnak tekinti, de a jó eszközének. S mikor csalatkozott, oly könnyű szívvel mondott búcsút. Félreértett valamit, mert félreérthetetlen vallotta: yo soy comunista. S nem hazudta magát érdekből szocialistának, népfrontosnak, békepártinak. S különösképpen nem szociáldemokratának. És nem gyűjtött, ügyeskedett, síbolt, lopott a közösből magának magánvagyont. És főként: nem gyártott kádkövet. Jó úton járt-e ez a quijotei szent-habókos felcser, mikor a bajok orvoslására az erőszakot javallotta? Kicsírázott-e végső áldozatából valami? Kisebb lett-e általa a gringo gőg és mohóság, s kevesebb-e az elnyomás és a szegénység? Aligha. Ám amidőn megszólal majd az utolsó ítélet trombitája, s angyalhadak az emberiséget bűnök szerint válogatják s rendezik külön, akkor majd egy kerub meg fog állani az ítélkezésre sorakozó kommunisták előtt. És szent kezében fog egy fotómasinát, egy utolsó csoportképet készítendő róluk. S bizony mondom, rámered majd a digitális képre, s fogja elébb az apparátot okolni. Ám hiába kap majd egy másikat, az újabb kép is életlen, és kivehetetlen lesz. De a kommunisták eme arctalan, elmosódott, mocsokszürke embermasszájában, a Csernyenkók, Husákok, Zsivkovok, Kádár Apró Dögei közt, egynek mégis csak lesz emberi arca. Egyetlennek, melyen látszik, hogy az Úr az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Az egyetlen: szakáll, kisfiús mosoly, és fekete barett.
Wass Albert
www.krater.hu A lap ára: 450 Ft
B2-re: .................................................................................................................................................................. 2 A PoLíSz a Szellem városa ................................................................................................................................. 2 Király Farkas................................................................................................................................................... 2 könnyed kontraszt ....................................................................................................................................... 2 Szerkesztői jegyzet.............................................................................................................................................. 4 Barcsa Dániel .................................................................................................................................................. 4 Szakáll, kisfiús mosoly, és fekete barett...................................................................................................... 4 www.krater.hu......................................................................................................................................... 4
A Történelem faggatása .......................................................................... 6 Varga Csaba írását péter kérlek, tedd bele, vagy én hétfőn beleteszem. köszi mónika..........................................Hiba! A könyvjelző nem létezik. Laci! Ágota! Nem volt időm átolvasni ezt a Kornis íráts, ezért kérlek, nézzétek át, hogy a sorkihagyások hol indokoltak, és ahol lehet, szűntessétek meg. köszi, Mónika ...........Hiba! A könyvjelző nem létezik. Kornis Gabriella .............................................................................................................................................. 6 Ha fogyóban… ............................................................................................................................................ 6 Magántörténelem .............................................................................................................................................. 10 Engelmayer Ákos.......................................................................................................................................... 10 Két haza, két pátria – Szepes..................................................................................................................... 10 Egy rovatzárta utáni visszaemlékezés ................................................................................................... 10 Dobos Marianne............................................................................................................................................ 13 “megszentelődni, és másokat is megszentelni...” ...................................................................................... 13 Draskóczy C. Jolán ....................................................................................................................................... 17 Az 1223-as számú szovjet láger rabja voltam ........................................................................................... 17 Egy rab fohásza ......................................................................................................................................... 19 Mikula János ................................................................................................................................................. 20 Leventesorban ........................................................................................................................................... 20 Kis magyar tarokk irodalom II. ................................................................................................................. 48 Kósa Csaba.................................................................................................................................................... 52 Minden másképp volt........................................................................................................................................ 52 PoLis Charpathiae ............................................................................................................................................. 33 Antal János.................................................................................................................................................... 33 Egy éve az Európai Unióban,.................................................................................................................... 33 avagy: ki fizeti a közmondásos révészt? ................................................................................................... 33 Élet a periférián ..................................................................................................................................... 35 A neoliberális nyomás Keletről ered ..................................................................................................... 37 A szenvedés utolérhetetlen képessége? ................................................................................................. 38 Levél Barrosonak .................................................................................................................................. 39 Skrivanek Dániel........................................................................................................................................... 40 Egy év az Európai Unióban,...................................................................................................................... 40 avagy: nemzetpolitikából elégtelen ........................................................................................................... 40 Wass Albert emlékezete XXII. rész .................................................................................................................. 56
világbeszéd............................................................................................ 58 Ferenczi László ............................................................................................................................................. 58 Ünnepi köszöntő a költészet világnapján .................................................................................................. 58 Roula Kaklamanaki................................................................................................................................... 60 Yannis Goumas ............................................................................................................................................. 60 Állapot....................................................................................................................................................... 60 Remény ..................................................................................................................................................... 60 Mérleg ....................................................................................................................................................... 61 Jean-Pierre Joyeux ........................................................................................................................................ 61 Steve Dalachinsky......................................................................................................................................... 61 Beborult Gregory Corsonak ...................................................................................................................... 63
Csupasz torkok.......................................................................................................................................... 63 Michael Castro .......................................................................................................................................... 64 Az arany hárfa dala ................................................................................................................................... 65
Merített szavak ...................................................................................... 66 Lászlóffy Csaba............................................................................................................................................. 66 A prózaírás mentségei avagy a beprogramozott emberiség ...................................................................... 66 Savonarola-változat................................................................................................................................... 66 Barcs János.................................................................................................................................................... 67 Békesség.................................................................................................................................................... 67 Füzesi Magda ................................................................................................................................................ 67 Ajtó ........................................................................................................................................................... 67 Torzó ......................................................................................................................................................... 67 Király Farkas................................................................................................................................................. 68 kozmosz .................................................................................................................................................... 68 f. part ......................................................................................................................................................... 68 Borbély László .............................................................................................................................................. 69 A lándzsa longinusa .................................................................................................................................. 69
Tájoló .................................................................................................... 74 Mezey László Miklós.................................................................................................................................... 74 Nemzeti jelkép és kisebbségi valóság ....................................................................................................... 74 Az Aracs Társadalmi Szervezet almanachja ......................................................................................... 74 Madarász Imre............................................................................................................................................... 76 A német exodus......................................................................................................................................... 76
A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA
Kornis Gabriella
Ha fogyóban… Az Úr felkapva fejét figyelt. Hogyan lehetséges…? hogyan lehetséges, hogy gyermek születik, s mégsincs hang, még sóhajt se formáz az asszony csukott ajka, nyakán se feszülnek az erek, gyöngyszem sincs homlokán, két tenyere a szívén, s imádkozik. Hogyan lehetséges… figyelt az Úr, s egyszerre csak meglátta a teremtményt, kit az asszony sikoly nélkül eresztett a világra. Fiúnak fiú – lehetett látni rögtön –, de hogy az asszony a párna csücskével letörülte a gyermek arcát, sötétkék szemei mutatták, hogy jobbra is, balra is fog látni – majd, ha egy kicsit nagyobbacska lesz. Bandzsít bíz ez – gondolta az asszony –, tudta, gyermeke szemei sohasem fognak az övéibe kapcsolódni, s talán mindennek a felét fogják csak látni. Lelke a várakozás alatt egyre jobban és jobban simult gyermekéhez, simogatta hasát s próbált elkapni szívdobbanást. Rendezgette a jövőt, s töprengett: a bódé melyik sarkába készítsen neki fekvőhelyet. Végül az ajtó megetti sarkot gondolta a legjobbnak, így nem éri majd hideg ajtónyitogatáskor, s a vaskályha nyitott ajtajából se csap parázs hősége az arcába. Nyaláb szénát hozott a sínek melletti árokból, hol múlt héten kaszált a zekés ember, ki valahonnan a magasabb hegyekből jött munkát keresni, s ott hált a kunyhóban az almás szélén, s kétszer bontott, s kétszer épített, míg a kunyhót a saját képére formálta. Köteget szedett a szénából, araszonként spárgázta össze, hosszúkás párnát mutatott, mikor készen lett vele. A ládából kiborította a krumplit a bódé másik sarkába, kukoricacsutkákkal kerítette – el ne botoljék –, s a ládát felfordítva ráhelyezvén a szénapárnát, leült a tűz előtti kicsi székre örülni. Nézegette sokáig, s tudta – hosszú ideig elég lesz a gyermeknek – bár gondolt a jövőre olyan formában is – ha nagyon összetörne a széna a gyermek mozgolódásától –, legyen friss aljzat, ha itt az ideje, fogta a zsákot, miben aprófát szokott gyűjteni az erdőszélről, visszament az árokpartra, s jól megtömve, száját összekötözve tette a láda mellé. Ingét levetette, hosszasan szapulta, s öblögette sűrűn, vizeket váltva, s mikor a déli nap fehérre szívta, már elgondolta, miként fest majd a pólya, amit rongyokkal bélel puhára. Szép lett a pólya, nagyon szép, s benne a gyermek letörülgetve, hunyva a szeme – el is lehetett felejteni a bandzsítást.
Csak szoptatni vehette magához az ágyába, keskeny volt nagyon, fordulni csak ébren lehetett, de hát nem is ágynak készült, hanem szénaetetőnek a kecske számára, ki itt lakott, míg gazdájával el nem költözött más vidékre. Éjszaka felriadt: talán egér – felülve figyelt – s ahogy elhagyta a bódulat, mosolygott a sötétben, fejét az ajtó felé fordítva. A széna neszezett a gyermek alatt, s mintha apró hangok szakadoznának belőle, de sírássá nem változva. Az asszonyt, hasára téve kezét szomorúság lepte el, hisz immár ketten vannak kétfelé. Pár órával ezelőtt hátrahőkölt, nézte a vele összekötött gyermeket, s tétova lett a szíve. Tépjem el… ne tépjem el…? Tudta, el kell tépnie, de a szíve nagyot dobbant, s lába remegni kezdett. Mi lesz vele egyedül, nélkülem, eddig védve volt, fázni fog nélkülem, s a szemét, a szemét ki érti meg majd…? Ki szereti majd? Az óriás fejet, a nyomott homlokot, s a rövidke lábakat…? Hátára feküdt s várta az álmot csendes türelemmel, …hessegetve a hosszú út emlékét, a bujkáló araszolást bokortól-bokorig, háztól-házig, rohanását rohanó szívével, kendőjével takarva arcát, arcát az anyajeggyel. Kicsúszott kezeiből, valahogyan kicsúszott, rettenetes akarással elhagyva mindenkit, még őt is, ki egy júniusi hajnalon Isten szabad ege alatt nemzette azt a parányi életet, akit most örökre el kell hagynia. Messzi szántóföldek végében, mezsgye szélén, akácerdőben talált rá a bódéra. Állt a bódé, talán csak féllábon, rogyadozva, de fedél volt, mindenképpen fedél. Másnap igazított rajta egyetsmást, s vízkeresésre indulva hallotta meg a vonatzakatolást, a lassú fujtatást, a megállás csendjét. Néhány lépés után, hogy tisztult az erdő, már látni lehetett az épületet: kicsiny állomás, tornyosodik mögötte kékes fenyves. Kendőjével eltakarva anyajegyét elindult a talpfákon a fehérre festett ház felé, hol terebélyes asszony állta útját, s mondotta magát állomásfőnöknének. S ő kevés szóval csekélyke élelmért felajánlotta két kezét. Lassú hullámokban érkezett az álom – hiába volt a kimerültség –, távol tartotta a félelem, a holnaptól való félelem, mikor fel kell fednie gyermek arcát, vállalnia kell őt, őt, aki elől lakattal záródott el a jövő. Az állomásfőnökné elsőnek kelt mindig, s mire meghallotta a szobából a borotva súrlódását a fenőszíjon, már vette is le a plattenről a tejet s a kávét, mit hetente, mindig vasárnap főzött volt cikóriából. Ahogy a csészéket s a kenyeret az asztalra tette, pillantgatott kifelé sűrűn, látja-e már jönni az asszonyt a sínek között, kezeivel egyensúlyozva a talpfákon, barna hárászkendőjét hátrakötve. Itt kéne már legyen – gondolta –, tudta, hogy úgy van, de nem hitte volna, hogy már itt az ideje, hiszen csak félidőt formázott a sovánka teremtés. S még hátra van, hogy megmondja az urának: ezután majd délután, gyermeksírást is kell szoknia, hiszen délben, a sebesen átrobogó gyors előtt csak haptákban kell állnia felemelt állal, s kemény mozdulattal sapkája peremére helyezni jobb kezét – a következő személyvonatig van egy óra és negyvenöt perc –, miből a negyvenötöt az ebédutáni szunyókálásra szokott fordítani, ejtőzve a karosszékben, mit a nagyságos úrtól kapott volt, szolgálata huszonötödik évében. A szoba, s a konyha ajtaja egyszerre nyílt, sötétkék egyenruhája ujjáról port pöckölve az úr, frissen borotválva, s bajusza kefétől fényesen a rózsaszín arc közepén – s az asszony, kinek barna hárászkendője szokatlanul domborodott –, mindkét kezével átfogta, s látni lehetett, nem a saját testét védi. A posztóegyenruhás értett a mozdulatból, s nyakán kúszott piros-fekete vére, mint medrét kereső patak. A gyermek volt, aki elsőnek megszólalt, szaggatott kicsi hang keresett utat a hárászkendő mögül, s éléssé válva vegyült bele a kiabálásba, aminek okozója volt. Hosszú volt az út a városig, a gyermeket váltogatta egyik karból a másikba, s egy idő után már nem mehetett a talpfákon, rá kellett térnie az ösvényre, ami a város szélén abba az irányba vitte, ahol fedelet adtak volt azok számára, kiket a fészekből kiejtettek, s első szárnypróbálgatásaikra nem volt kíváncsi senki sem. Ahol a nagy ritkán kapott simogatásokból hiányzott az ujjak lágysága, az ételből az a pici íz, amiről örökkön örökké rá lehet ismerni a kézre, hiányzott a takaró elsimítása s kicsi test felett s az esti lámpaoltás után a közeledő lélegzet, amitől az arc fogadásra készül puhán. Ahol nincstelenné válik a lélek, kié sebes, kié kérges egy idő után, s a megnemértés kísérő marad az ásóig, a fészekből kiejtésért gyülemlik a gyűlölet. Az itt élőket idegenség csapja meg a gyermek láttán, ki szorosan fogja anyja kezét, s testvérek iránt, kikről látni az összetartozást. Csorbaszélű lelkek egy életen át. Nagyon-nagyon lassan csúsztatta a gyermeket a nagy ház bejárata melletti padra – lassan –, legyen ideje megszokni két meleg karja hiányát. Parányi ideig hajolt a furcsa kicsi arc fülé, végigsimította a pillátlan szemeket, csend volt a szívében, ahogy nézte a senkihez és semmihez nem hasonlító kicsiny életet. Csend volt a lépteiben is, ahogy visszafelé indult az állomás irányába. Léket kapott, tudta, hogy léket kapott, s félárbocon kell élnie ezután, mindig, míg a lélek el nem hasad. Üldögélt a kecskeetető szélén, s nézte a ládát, rajta a szénaköteggel, nem tudott könnye fakadni egy sem. Nem gondolt semmire, míg cirokseprűvel seperte az állomáson gyülekező szemetet, s most a hideg, bagószagú váróterem sáros padlóját – kikefélte a folyosón a sötétkék egyenruhát s a piros tányérsapkát. Az asszony piperészkedett, s hajtotta, mintha ostor lett volna kezében, s ő Isten barma lett volna – gyerünk, gyerünk –, szállt szájából a szó, az egyetlen szó, amit összefüggésbe tudott hozni bármivel. Szótlanul, kifejezéstelenül tűrte, de érezte, szakadni készül a húr, s egy este hirtelen felhajtott egy pohár bort, mit a tányérsapkás a
konyhaasztalon felejtett volt. Kezek, érzésnélküli, sugártalan kezek, szemek vigyázták kivetett életét, tanították rövidke lábain járni, tették szájába az ízetlen ételt, durva ronggyal mosták le esténként maszatos kicsiny testét. Aludni szeretett, mindig csak aludni. Szerette a félálomban érkező képeket megfoghatatlan puhaságról, változó fényekről, hangokról. Időmúlást nem érezve teltek napjai, évei, semmi új nem keltette fel figyelmét, idegenek maradtak ágyban fekvő, földön csúszó társai is, mígnem egy napon nagy sürgés-forgás támad a házban, keletkezett siketítő hangzavar, ajtók csattanása. Őt pirosra mosdatott bőrrel idegen ruhába öltöztették, s idegen volt a fehér szoba is, ahová betuszkolták siető kezek. Akadozva tört fel belőle a szó, s a fehérköpenyesek sokáig tapogatták, szóltak hozzá, kérdések sokaságával szorították lelkét, nem bukott ki belőle egyetlen hang sem, amit feleletnek lehetett volna nevezni. A fehérköpenyesek legyintése is elmaradt, sajnálkozás nem ült arcukon, mikor testét otthagyták, mit vizsgálniok kellett volna, de így, hogy lelket sem tételeztek fel, a vizsgálat feleslegessé vált. Értette, hogyne értette volna, amit mondanak, de hasonlított a fekete-fehér kutya ugatásához, mindennap ott szaladgált az utcán elé s hátra, míg gazdáját a piacra kísérte. A tükör volt az, ami elindította – váratlanul találta magát szemben vele, valaki az asztalon felejthette, s kezébe véve belenézett. Látott valamit, valami azonosíthatatlan, nagy, nagyon nagy fej felét, kidülledő szemet, benne rettegés, vastag ajkán riadtan buktak elé szótagok, szótagok egymásra torlódva, nyomukban nyál serkedt, s a csepp megállt állán remegve. Vastag lábain bukdácsolva futott a kapu felé, esztelenül kergette a félelem, s jobbra-balra nézve, dönteni nem tudván, nekifutott a szembeni kerítésnek, hol másodpercekig fogódzót talált, aztán sebtében iramodott lefelé az utcán, s szabálytalan bukdácsolásával elért a rétekig, s a füzek mentén a patakhoz érkezett. Csodálkozott a csobogáson, s kíváncsian dugta ujját a vízbe, leszopta, s mosolygott. Előrehajolva hullámokat verve meredt rá az iménti rémség, kiáltása messzi hangzott, s futásnak eredet a mezők felé. Még van idő, gondolta a bakancsos, elhelyezkedett a váróterem festéket régóta nem látott padján, s elővéve a zöld borosüveget, néha húzva egyet-egyet belőle, s tapogatta szorgalmasan veresre gyulladt szemét. Cirokseprű hangjára eszmélt fel szunyókálásából, s meglátta a vékony, semmi asszonyt, kinek nagy volt a keze s a lába, de szorgalmat mutattak mozdulatai. Hideg volt a váróterem, nagyon hideg, s hirtelen megsajnálva az asszonyt, feléje nyújtotta az üveget. Az üveg láttán előkúszott az asszonyból az emlék – a fél pohár emléke, s szájában gyűlt a nyál, testében a kívánság. Kortyolt sokáig, s az ember felállva előrement, az asszony ott lett övé, ahol a talpfákat már eltakarta az árnyék. A réteket elérve újra tanácstalanság érkezett, s valahonnan a mellkasa táján zsibbadás szállt lábaiba. Ahogy körülnézett, embert látott messziről – vert a szíve –, s kiutat keresvén futni kezdett, felemásan döngött alatta az esőt rég nem látott föld. Az ember volt a gyorsabb, perc múltán már fogta gallérját, nem törődve a felsivalkodással. Vonszolta magával a teremtményt sokáig, s egy házhoz érve bekiabált valamit. Szikár asszony felelt, s meglátva őt, lábast tett eléje, s kanalat a hidegre hűlt leveshez. Ahogy szürkült a délután, asszony nyugtalansága nőttön-nőtt, mozdulatai kapkodóvá váltak, megfogalmazhatatlan sietés hajtotta – az állomást elhagyva körülnézett, pillanatig várt, s kendőjét szorosra fogva elindult a másik irányba, ahonnan az akácos elhagyása után, néhány lépésnyire ott volt a ház, rajta cégér, bentről muzsikaszó s embergőz érkezett az utcára – a gőzből időnként kivált egy tántorgó, s rövid időre hátrament az ólak irányába. Közelebb merészkedett, s éppen akkor látta meg a bajuszost, amikor lassú kortyokban eresztett le a torkán zavaros löttyet – ismét összefutott szájában a nyál – közeledett s a bajuszos ránevetve tartotta feléje az üveget. Kevéske idő után a talpfák irányába vették útjukat. Teltek a napok, s a kék posztóruhás egy délután megérezte rajta a borszagot, ránézett a kredencen álló üvegre, s látta rajta a kevesbedést. Idegen ívet vett fel szája, ellepte a gőz, s egyetlen mozdulattal terelte őt a szoba felé. Ettől kezdve mindennap, mikor asszonya átment egy közeli házba egy özvegyhez, a szürke élet szürkeségeiről, szürke mondatokat cserélni, csak meglökte őt, napról-napra durvábban lökte meg, s nyitotta könyökével a szoba ajtaját. S naponta a kocsmában egyre többen várták már jöttét, s egyre többen tudtak a borról, a talpfákról. A szikár asszony csípőre tett kézzel várta a kanalazás végét, s mikor a fiú a maradékot is felhajtotta, kézenfogva vitte őt az ól és az istálló közötti fészerbe, vette a sarokból a villát, erős mozdulatokkal szalmát rakott rendbe, aprózva egyengetve, s végül ágyformára lapogatva. A fiú lefeküdt, s valami felsejlett benne, valami át nem élt élményről, s egy soha föléje nem hajló arcról. Másnap a gazda jobban szemügyre vette, akit fülöncsípett, körbejárta szótlanul, a szemléje végeztével szólt
valamilyen szavakat az asszonyának, de érteni nem lehetett. Tőle semmit sem kérdezett, tudván, a válasszal mit sem tud kezdeni. Csak üldögélt naphosszat a szalmán, s minden neszre két karját a mellkasára fonta – védelmül a támadások ellen – s bár támadásokról nem tudott, mégis úgy hitte, legcélszerűbb a mozdulatlanság. Szorongva húzódott hátrébb a falig, ha elbőgte magát a tehén, ha zabláját a túlsó istállóban az ínpókos gebe, kit gazdája kora reggel eke elé fogott, s indult vele a földek felé. Egyedül a kutyával értették meg egymást, egymás felismerése nélkül kötöttek barátságot, s vakkantásuk nem sokban különbözött egymástól. Valami volt a levegőben, valami meghatározhatatlan, de alkonyatkor a kis állomáson leszálló utasok szürke borostáriól nem sokat lehetett leolvasni. Időnként szekerek szállingóztak megrakottan emberrel, szerszámmal, bútorral, s a szekerek után kötőféken haladó állatok fejrángatásából s gyorsabbra kényszerített lépteikből még nem lehetett látni a futás okát. A megmozdulás, a helyváltoztatások valamit sejttettek, de senki sem tudott magyarázatot, mígnem egy napon két katonaruhás fiú be nem szaladt az udvarba, s körülnézve egyenesen a fészerbe vette be magát. Megltáván a fiút, riadalom tágította arcukat, s egymást lökdösve hátráltak kifelé. De ahogy sötétedni kezdett, visszamerészkedtek térdre ereszkedvén a legtávolabbi sarokba. Fényes fekete csöveket csattogtattak buzgón és sietve, szó sem esett, várakoztak feszülten, ki tudja, mire. Késő este felemelt lámpával a gazda világított be a fészerbe, a csövek láttán szűk lett minden vonása s hamar meglátta, hogy őt tűzték ki célul. Kocsonyássá vált a csend, végül a gazda eléparancsolta nagy hangon a fekete csöveseket, s hosszasan egyezkedtek valami felett. Később a gazda nyaláb ruhaneművel tért vissza, s a két katona vetkőzése után a gazda az udvaron máglyát rakott s nemsokára tűz világította meg még a szomszéd udvart is, füstje csípős és fekete. Késő éjszaka botorkálva ért a bódéhoz, egyenesen a hideg tűzhely felé tartott, felemelte a félig telt üveget. Leült a kályha mellé, s mintha most látná először, a gyermek ágya felé meredt, hol már évek óta egerek tanyáztak, ott adván életet a következő nemzedéknek. Nem emlékezett az arcára, egyetlen vonására sem, csak arra a percre, mikor a köldökzsinórt elszakította. Tudta, hogy elbutult önmagával nincs már mit kezdenie, s riadalmat érzett a gondolatra, hogy bandzsi fia egy napon rátalál. Rátalál, mert megmondják neki, hogy ő az anyja. Talán nagy úr lett belőle, nagyobb úr, mint az állomásfőnök, vagy a nagyságok úr, talán fényes csatos ruhában jár, s lehet, hogy palotában lakik, körülnyüzsgik lakájok. Biztosan szeretőt tart, s talán fogatot is. Talán elviszi őt innen a bódéból, vesz neki szép ruhákat, csokoládét, s ülnie lehet majd egy csodaszép kertben, ahol vannak orgonafák. S nyúlt az üveg után. Hogy elhamvad a máglya, csend lett az udvaron, még néhány szikrapattogás, s a kutya is elémerészkedett a füst elálltával. Éjszaka egyre hangosabb dobogás hallatszott kelet felől. S dörrenés követett dörrenést. A krumplispincébe préselte be magát a gazda és az asszony, őt otthagyták a fészerben, vigyázna reá a kutya. A két fiú a fekete csövekkel mozdulatlanul állt ott a sötétben, s mintha biztosra vártak volna valamit. A zaj erősödésével a faluban is erős mozgolódás támadt, cseréltek helyet, házat, hívén, nem éri őket baj ott, ahol a másik volt. Csomagoltak, s vitték verembe az ennivalót, állatok szabadultak el, s lovak nyerítése váltakozott láncaikról elszabadult kutyák vonításával. Csattant az első lövés, nyomában ordítás, közeledett sok csizmatalp dobogása, s mikor kirántották a fészer ajtaját, a két fiú fegyvere dördült egyszerre, s nyomában egy katona az ajtófélfán lecsúszva lassú kapaszkodással érkezett a földre, s nem mozdult többé egyet sem. Hat fekete cső emelkedett vállhoz az ajtóban s egyforma magasságban vették célba a két fiút. Furcsa zokogó hang tört fel belőle, s mint gyors menyét ugrott el a fal mellől, egyenesen a csövek elé, s széttárta karjait. Csak a dördülés után néztek arcába. Szánd meg Uram, hiszen púpos is a Te gyermeked… s írd be a Nagy Könyv-be, hogy a szalmaszálat ős is felemelte… Dörrenésre ébred álmából, a szívében kés, fájdalom hasogatta, csuklani kezdett, s nyúlt az üveg után. Szívére szorított kézzel figyelt a közeledő zajra, közeledtek, egyre közeledtek a csizmák, az asszony lelke összehúzódott, semmivé vált, mire betörték a bódé ajtaját. Kiitta utolsó csepp borát, s mikor felemelték lámpáikat, látta: katonák, az almafákig katonák, katonák…
Szánd meg Uram, mielőtt ítélsz, hiszen tudod, hogy szőlővessző is volt a bárkában… s az indulatokra is csak egyedül Te tudod a választ… Találkozzunk holnap, szólt az Úr, ott a sarkon, ahol valamikor kőkapu állt. És hozd el, kérlek mindenedet, amit összetörtél, s szedd össze azt is, amit életed során elveszítettél. Amire nem figyeltél, amit menetközben elhagytál. Hozd el mindazt, ami azért vésődött emlékezetedbe, mert hibának, sőt bűnnek érezted. Szitáld, sűrű szitán szitáld át a múltadat s a legkisebb porszemet is tedd le majd a kőkapu elé – ott lészen az összeadás –, az összegyúrás, s egyik kezemből a másikba hengerítve a terhet, latolgatom majd a súlyát. S azt is, elbírod-e? Meg kell küzdenem veled, látnom kell, ki vagy – csupa sár a lelked –, meglátom, megtisztíthatlak-e, vállalhatom-e, hogy hordozlak a vállamon? Talán még az leszel, ki szerettél volna lenni. Ha közben leesne a hó, vagy eső mosná a földet, homokot szórna szét a szél, tudom majd követni lábad nyomát.
Magántörténelem “Engelmayer Ákos az 1960-as évek eleje óta íróként, fordítóként a lengyel és a magyar értelmiség közötti kapcsolatok egyik kulcsembere volt. Az 1970-es években kibontakozó lengyel ellenzéki mozgalmakkal szoros kapcsolatban állt, a Szolidaritás Szakszervezet tagjaként ő volt az első számú közvetítő a magyarországi ellenzéki körökkel. Ő és lengyel barátai 1986-ban Kossuth-címeres emléktáblát állítottak az '56-os magyar forradalom évfordulójára – ez volt az első ilyen tábla az egész kommunista tömbben. Gondolhatja a tisztelt Ház, hogy Engelmayer Ákos nem volt éppen persona grata az akkori magyar nagykövetségen, és különösen élénken – látható módon nem éppen szimpátiával – figyelte őt az a személy, aki most magas rangú beosztott diplomatának került ki Varsóba. Engelmayer Ákos volt a varsói diplomáciai testületnek az a nagykövete, akit pártkülönbség nélkül minden politikai erő tisztel és becsül Lengyelországban. Engelmayer meg is kapta a jelenlegi szocialistaparasztpárti lengyel kormánytól a Lengyel Köztársasági Érdemrend parancsnoki keresztjét, ami a lehetséges legmagasabb fokozat. Ezt Walęsa köztársasági elnök különleges megbecsülést tanúsító külsőségek mellett adta át a távozó magyar nagykövetnek.” Így jellemezte Engelmayer Ákos etnográfust, írót, újságírót, diplomatát, fotográfust, egyetemi oktatót a parlamentben Jeszenszky Géza 1995-ben, amikor kérdést intézett Kovács külügyminiszterhez a nagykövet menesztésével kapcsolatban. Az alábbi írás egy, a Szepességet bemutató lengyelországi kiállítás 1999-es megnyitásakor tartott konferencián hangzott el, s nyomtatásban eddig csupán a konferenciáról kiadott kis példányszámú kötetben jelent meg – stílszerűen több nyelven. A kiállítás azóta több felvidéki és lengyel várost is megjárt, a krakkói európai kulturális év egyik szenzációja volt, a lírai hangvételű előadás pedig megérdemli, hogy kiragadjuk a feledés homályából – (Buda Géza)
Engelmayer Ákos
Két haza, két pátria – Szepes Egy rovatzárta utáni visszaemlékezés Vaterland, Heimat... ojczyzna, mała ojczyzna... Gyermekkoromban szerettem a pátria szót ízlelgetni a haza helyett, annál is inkább, hogy odahaza gyakran hallottam: “szűkebb pátria”. Magyar vagyok, az Alföldön, Szegeden születtem, Budapesten serdültem emberré, közel negyven esztendeje Lengyelországban élek. Itt van az otthonom, a feleségem, gyermekeim, unokáim, munkám. Két hazám, két pátriám van. Szűkebb pátriám azonban messze van, pontosan félúton Varsó és Budapest között. Szűkebb pátriám neve számomra, mióta az eszemet tudom, Szepesség, de mióta Lengyelországban élek nem idegen a lengyel Spisz elnevezés sem. Szüleimnek csak Szepesség, nagyszüleimnek Szepesség és Zips, unokatestvéremnek pedig Spiš. Családom apai ágon szepességi Egy XV-XVI. században ide települt szász família leszármazottja vagyok (az Engelmayerek nemességét az általam ismert oklevelek szerint 1665-ben igazolták), de ameddig visszanyúlnak a családunkra vonatkozó ismereteim, az Engelmayerek és nagyanyai ágon a Raiszok mindig magyarnak tartották magukat, magyar hazafiak voltak, bár sohasem tagadták származásukat és magyarságuk mellett cipszernek vallották magukat. Nem tagadom, elöntött a büszkeség amikor égő arccal először olvastam Jókai Mór remek regényét, a “Lőcsei fehér asszony”-t: a címerek, amelyekkel a magyar királyok mint kiváló híveket tüntettek ki, csupa német nevek
felett pompáznak: Zecher, Perner, de Schacher, Fabriczius, Alaunda, Engelmayer (…) és egy egész tömeg ősrégi patriciátus, mely erős helyet foglal el a magyar történelemben, de különösen a magyar szabadságharcok történetében. A nagy mesemondó leírja Fabriczius lőcsei bíró és valamelyik ősöm visszatértét Lőcsére Lengyelországból fegyverrel, pénzzel, hírekkel: …tudták felőle, hogy Rákóczi Ferencnek ő és Engelmayer a két legkedvesebb embere a Szepességben. Később, sokkal később bukkantam annak nyomára (erről még a legidősebb rokonok sem tudtak), hogy Engelmayer Sámuel lőcsei apát, majdani nyitrai püspök közvetítésével folyt a titkos levelezés a bari konföderációba tömörült, szabadságukért küzdő lengyel hazafiak és a Wiener Neustadt-i börtönben sínylődő Kováts Mihály között, aki később, kiszabadulása után mint a lengyel Pułaski légió ezredese vett részt az amerikai függetlenségi háborúban és halt hősi halált 1779-ben Charleston ostrománál. (Ma az Egyesült Államok nemzeti hőseként tisztelik.) Kora gyermekkorom óta szenvedélyesen érdeklődtem a történelem iránt. Szenvedélyem melléktermékeként rengeteget tudtam meg a Szepességről. Itt, Toporcon született Görgey Artúr, a negyvennyolcas szabadságharc hadvezére, akinek felesége – nota bene – franciára tanította nagyanyámat. Szepesség keleti határa a híres-nevezetes Branyiszkó hágó: 1849 februárjában itt törte át a jól felszerelt, túlerőben lévő és kitűnő hadállásokkal rendelkező császári csapatok gyűrűjét a jobbára magyarul nem tudó szlovák önkéntesekből álló honvéd osztag. A rohamot kétméteres hóban és farkasordító hidegben a magyarul szintén nem beszélő angol Guyon Richard ezredes és a keresztet magasra emelő Erdősi Imre magyar piarista pap vezette. A branyiszkói hőstettel először kedvenc gyermekkori olvasmányomban, Rákosi Viktor “Hős fiúk” című regényében találkoztam A regény három főszereplője, a három “hős fiú” egyike később Erdélyben Bem apó zászlaja alatt harcol. Közös küzdelem, Bem-legenda, majd a lengyel történelem, s ennek eredményeként új élmény: annak felfedezése, hogy a Szepesség hány szállal kötődött Lengyelországhoz. Ha elgondolkozom, biztos vagyok abban, hogy kétségkívül ez volt Lengyelországba, második pátriámba vezető utam kezdete. Történelmi érdeklődésem vezetett el a szepesi műemlékek és a szepesi tárgyú szépirodalom megismeréséhez. Hány és hány regény, novella elbeszélés tárgya a Szepesség! Ennek titka nem csak a szepesi történelem gazdagságában rejlik, vagy abban, hogy meg-megfordultak itt a magyar irodalom kiválóságai (Jókai, Mikszáth, Krúdy). Más magyarázatot is találtam. A XVII. századtól kezdve egészen 1918-ig, a történelmi Magyarország széteséséig élt a gyermekcsere intézménye. A cipszer gyerekeket az Alföldre küldték magyar szóra, a magyar gyerekek pedig onnan németet mentek tanulni Szepességre. Ezek a magyar ajkú fiatalok később, mint újságírók, művészek, írók, gondolkodók szepesi témájú írásokat publikáltak, terjesztették az országban Szepesség legendáját. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a gyermekcsere kapcsán fonódott ifjúkori szerelmek gyakran végződtek “vegyes házassággal”. “Komoly” szepesi tanulmányaimat át– és átszőtték a történelmi legendák, a híres késmárki gimnázium egynémely professzorának különcségeiről, diákjainak tréfáiról, s nem egyszer borral, sörrel megöntözött csínytevéseiről, a késmárki széplányok ablaka alatt adott – természetesen szigorúan tiltott – éjszakai szerenádokról – szóló elbeszélések. Hányszor hallottam a késmárki diákkorzóról, ahol is – pontosan meghatározott időben – a főutca egyik oldalán sétáltak a fiúk, a másik oldalon a lányok, ellenkező irányban, a séták során bimbódzó szerelmekről. Történetek a tátrai gya1og– és sítúrákról, vadászatokról. Elképesztőek voltak báró Jugenfeld Tivadar falstini birtokos szinte münchauseni kalandjai. Elragadtatva hallgattam az elbeszéléseket a nedeci várban uralkodó szokásokról. A rokoni visszaemlékezésekből, fényképek és könyvillusztrációk alapján megismertem – természetesen felületesen – a szepesi szlovák parasztok viseletét, szokásait, s a család idősebb, férfi tagjai körében nem egy megjegyzést hallottam a falusi szlovák lányok szépségéről. Szüleim, nagyanyám, olvasmányaim megtanítottak arra, hogy egyszerre tehet szeretni a hazát, a pátriát és a szűkebb pátriát, még akkor is, ha az az ország határain kívül fekszik, s akkor is, ha csak szinte felnőtt emberként adatott meg először, hogy megismerjem. Ómami a szepesi alispánnak, azaz a vármegye ténylegesen első emberének volt a lánya (az örökös főispáni tisztség tituláris volt). Ezen a vidéken, ahol egymás mellett éltek a németek, azaz cipszerek, szlovákok, magyarok, lengyelek, zsidók, ruszinok, cigányok, dédapám volt a magyar állam legmagasabb rangú képviselője. Ómami egyszer elmesélte nekem, hogy kislány korában, még iskolába sem járt, édesapja elvitte valamilyen ünnepségre, ahol egy gyönyörű dalt énekeltek. Megkérdezte édesapját, m ez a dal? S a legmagasabb rangú magyar hivatalnok így válaszolt: ez kislányom a magyar himnusz. Ómami, aki akkor öt-hat éves lehetett, kijelentette: Én magyar akarok lenni. Ő választott. Ilyen viszonyok uralkodtak a XIX. század utolsó évtizedeiben a Magyar Korona ezen a táján, ahol állítólag erőszakos magyarosítás folyt. Számomra Szepesség nem csak a családi és nemzeti legendák, gyermeki álmok, a Tátra, a Jókai, Mikszáth, Krúdy megörökítette, történelmi hagyományok birodalma volt, hanem egyben – talán kissé – túlidealizált szűkebb pátriám is, a teljes harmónia, a nyelvi és nemzetiségi tolerancia földje – odahaza dédnagyapáméknál magyarul és németül beszéltek, tudtak szlovákul és értettek lengyelül.
Honvágyam volt e meseország iránt, bár azért tudtam, hogy az általam megszépített idilli állapotok 1918-cal véget értek Nagyapám, Engelmayer Ödön a késmárki járás főszolgabírója volt. A Csehszlovák Köztársaság létrejötte után németnek vallotta magát, azért, hogy ne kelljen elhagynia szűkebb hazáját, otthonát, hogy segíteni tudjon az ottmaradt magyaroknak... 1939-ben, a “független” Szlovákia kikiáltása után újra magyarnak vallotta magát, mert akkor ez nem fenyegetett kiutasítással. Megmaradt tisztségében, s deklarált antiszemitaként mentette a szepesi zsidókat és cigányokat. Hála Istennek nem érte meg a “felszabadulást” – a Vörös Hadsereg és a csehszlovák egységek késmárki bevonulásának napján hunyt el. Nagynéném férje szepesi német volt. Odahaza németül beszéltek, 1939-ben természetesen németnek vallotta magát. 1944-ben, amikor a németek teljesen birtokukba vették Szlovákiát, fiát, mint volksdeutschot behívták a Waffen SS-hez. A fiú a Tátrába menekült, ahol vadásztak rá a szlovák, lengyel, szovjet partizánok, no és természetesen a Gestapo és az SS is. Időközben kirobbant a szlovák nemzeti felkelés, ez, tovább súlyosbította az amúgy is szinte reménytelen helyzetét. Végül is, hogy mentse az életét, önkéntesnek jelentkezett egy Wehrmacht egységnél. Harcolni csak egyszer harcolt, 1945-ben, Prága közelében a vlaszovisták, azaz Hitler korábbi orosz szövetségeseinek oldalán, akik a német megszállók ellen fegyvert fogó prágai felkelők megsegítésére siettek. 1956 nyarán végre kaptam útlevelet, vízumot és kerékpáron útnak indultam – telve reménnyel, várakozással, szorongással. Még sikerült nyomára bukkannom annak a hajdani, lassan eltűnő, széteső világnak. Izgalmas kaland volt. De a legcsodálatosabb élmény – a műemlékek, a Tátra, az irodalomból ismert történelmi helyek mellett – első találkozásom Ómamival volt. Hatéves korom óta leveleztem vele, úgy, hogy nem ismertem. Rendkívüli asszonyt, vagy inkább hölgyet ismertem meg – művelt, intelligens, bölcs, sugárzott belőle a jóság, a megértés, s hajlott kora és betegsége ellenére szép. Súlyos betegként, részlegesen megbénulva 1946 óta nem tudta elhagyni otthonát. Szenvedett, de mindig talált vigasztaló szavakat azoknak, akiknek erre szükségük volt... S hányan és hányan keresték fel bajukkal, panaszaikkal. Ő, aki a lublói várban született, most magányosan lakott egy szobácskában, megfosztva a családi emlékek, bútorok személyes tárgyai nagy részétől (1945-ben széthordták) de sohasem hallottam panaszkodni. Derűvel, teljes megértéssel., harag, gyű1ölet, irigység nélkül figyelte az őt körülvevő új világot. Szemlélte, figyelte, míg el nem vesztette látását, de még akkor is képes volt hosszasan beszélgetni például az absztrakt művészetről, bár sohasem látott ilyet. csak a rádióból hallott róla. 1968-ban, a prágai tavasz idején, nála – aki elméletileg ismerhette volna Napóleon fiát (ha a reichstadti herceg nem hal meg fiatalon, és Ómami ilyen körökben forgott volna), aki túlélte az I. és II. világháborút, Lenint, Hitlert, Sztálint, hazájának feldarabolását, s végül megérte, hogy az ember elérte a Holdat – tehát nála, az ő szobájában hímezték a késmárki szlovák, német, magyar asszonyok a Dubčeknek és Svobodának szánt zászlót. 1972-ben hunyt el. Majd az egész város elkísérte utolsó útjára. A helyi kommunista hatalom megtiltotta, hogy magyarul vegyünk tőle búcsút. Az unokák, dédunokák között talán még hárman sem voltunk, akik értették az Ómamit búcsúztató sz1ovák nyelvű szentbeszédet. Halálával nem csak egy korszak zárult le örökre, hanem darabokra hullott mindaz, ami közeli pátriámból még megmaradt. Szűkebb hazám iránti szeretetem jeléül, Ómami, szüleim és egész családom emlékére – maradjon utánuk valami ezen a földön – adományoztam Nedec várának a Lengyelországban harminc éven át felkutatott, gyűjtött, vásárolt magyar tárgyú műgyűjteményemet. Ülök a nedeci vár kiugró bástyáján, bámulom a horizontot megtörő völgyzáró gátat, a nemrégiben feltöltött víztárolót. Hallom Ómami hangját, aki nem sokkal halála előtt megvallotta, hogy egy valamit szeretne még az életben: fenyők között sétálni. Eszembe jut 1956 nyara, a Késmárkot ás a Tátrát elválasztó, vagy talán inkább összekapcsoló fenyves, amelyen át toronyiránt gyalogoltam a Lomnici csúcs felé. Ilyen erdőben azóta sem jártam. Soha többé nem éreztem ilyen teljes békességet, derűt, boldogságot, sohasem voltam többet ilyen közel Istenhez. Ez az erdő már nem létezik. A hatvanas években kiirtották, helyét bevetették kukoricával, de a kukorica nem engedett gyökeret, a tavaszi olvadások lemosták a földet, erózió – szaharai táj a Tátra tövében. Lelki szemeimmel látom a szétvert és pusztuló műemlékeket, az ocsmány panelházakat a festői városkák és utcák helyén. Látom a gazzal benőtt és szinte már fellelhetetlen zsidó temetőket, a beomlott sírhantokat, a sírkövekről lassan eltűnő neveket – nem csak őseimét, hanem sok-sok cipszer, szepességi magyar nevét is. Ugyanakkor tudom, hogy vannak csodálatos, védett nemzeti parkok, tudom, hogy az utóbbi években sok minden megváltozott, tömegesen restaurálják a műemlékeket, hogy a mai Késmárkot nem lehet összehasonlítani a hatvanas, hetvenes évek Késmárkjával. Nincs már itt senkim, bár vannak szlovák barátaim és tudom, hogy újra működnek a cipszer szervezetek, kísérletek történnek a szepesi tudat felélesztésére. Egyike vagyok a családban az utolsóknak, akik még emlékeznek arra letűnt világra. Ómami déd– és ükunokáinak már nincs közös nyelvük, hacsak nem az angol. Szétszóródtunk az egész világon: Magyarország, USA, Lengyelország, Argentína, Szlovákia, Ausztria, Kanada, Németország, Ausztrália, Tunisz. S sajnos tudom, hogy közülük már senki sem fogja érezni azt a szépet, bölcsességet és toleranciát, amit az a két szó rejt, amikor én, a magyar kinyitom reggel az ablakot és azt mondom: “Dobry luft”. Ahogy a czorsztyni víztároló elnyelte örökre a Dunajec csodálatos völgyét D?bno és Nedec között, úgy
süllyedt el gyermekkori. álmaim, vágyaim, a családi és történelmi legendák, a gazdag, toleráns, sok nemzetiségű és nyelvű szepesi kultúra Atlantisza. Mégis ez a vidék, bár részben elpusztult, megváltozott és most újra változik, a szűkebb hazám. Szeretném, ha Nedecen temetnének el őseim földjébe, két pátriám és szűkebb pátriám – a hajdani Magyarország, a mai Lengyelország és Szepesség-Spisz földjén.
Dobos Marianne
“megszentelődni, és másokat is megszentelni...” “Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben.” Fil.2.14-15
A szent hagyomány szerint Diocletianus császár keresztény üldözése során halt mártírhalált a beneventói püspök, akit azután a Nápoly melletti Puteoliban temettek el. Ünnepe a római naptár szerint, 1586 óta, szeptember 19-én van. A nápolyiak azonban már a negyedik század végétől megemlékeznek egy évenként megismétlődő csodáról, ami természettudományos módszerekkel ma sem magyarázható. A lefejezett Januarius püspök vérét egy jámbor keresztény asszony felfogta ugyanis, majd nem sokkal halála előtt az addig évekig magánál őrzött ereklyét átadta az egyháznak. Ekkor történt először a vércsoda, 389-ben, amikor a levágott fej ereklye darabja és a vér, a beszáradt vér összeért. A vér ekkor újra folyékonnyá vált, és felbuzogott. Hiteles leírása a csoda-jelnek azonban csak egy évezreddel későbbről, 1389-ből való. A nápolyiak és a zarándokok sokaságával telik meg a templom minden évben két alkalommal, amikor május első vasárnapját megelőző szombaton és szeptember 19-én a vér cseppfolyóssá válik, és azután még nyolc napig ilyen állapotban marad. 1980. szeptember 19-én én is ott voltam Nápolyban. Saját szememmel láttam a felbuzgott vért. Mégsem erről szeretnék most beszélni, hiszen még az egyháztörténelem sem tud mindent pontosan a szent püspök személyéről és vértanú halála körülményeiről. Hosszú évszázadokra megőrizte azonban a szent vértanú emlékét a jámbor asszony cselekedete, aki talán úgy állhatott ott a hóhér bárdjának lesújtásakor, mint ahogy a kereszthordozó Jézusnak Veronika nyújtotta kendőjét. Hosszú évszázadok keresztény vértanúi, névvel, ünneppel, avagy névtelenül, mert nem állt ott, aki vérüket felfogja, sőt más esetekben az is tilos volt, hogy csupán a nevüket is kiejtsék évtizedekig is akár. Nem kell hosszú évszázadokat visszalapozni a történelembe, hogy jó néhány olyan szerzetesre, szerzetesnőre, világi papra, vagy hívő keresztényre találjunk, akik mindhalálig komolyan vették, személyesen hozzájuk szólónak érezték a felszólítást: “Szentek legyetek, mert én a ti mennyei Atyátok szent vagyok!” A huszadik század a történelembe, mint a vértanúk százada vonult be. A totalitárius rendszerek nem tisztelték, nem kímélték az emberéletet. Ellenőrzésük alá kívántak vonni mindent, és mindenkit, és aki nekik megpróbált ellenállni, annak számára nem volt kegyelem. Az egyház és a hívő ember a legfőbb ellenségnek számított. Lenin 1918 január23-án adta ki az állam és az egyház szétválasztásáról szóló rendeletét, melynek alapján azután ki akarták irtani a vallást és a vallási közösségeket a Szovjetunióban, majd a második világháború után a kelet-európai megszállt országokban is. Ahogy Buharin fogalmazott később: “A vallás és a kommunizmus elméletben és gyakorlatban összeegyeztethetetlen.” Innentől számítható a mártírok ökumenizmusa: mert ahogyan ezt egy program füzetben fogalmazták: “döntő küzdelem zajlik a pópák ellen, akiket nevezhetnek pásztornak, atyának, rabbinak, pátriarkának, mullahnak vagy pápának. Ennek a harcnak ugyanilyen elszántsággal kell folynia Isten ellen, akit hívhatnak Jehovának, Jézusnak, Buddhának, vagy Allahnak is.” A hit tanúságtevői ellenálltak, együttszenvedtek Mesterükkel. A fogságban nem voltak felekezeteket megosztó tényezők. Őszentsége II. János Pál ezt így összegzi: “Összekötnek minket Róma, a golgoták, a Szolovkij-szigetek és annyi más megsemmisítő tábor vértanúi. Egyek vagyunk vértanúinkban, nem is lehetünk nem egyek.”.
A pápa ezek közül a huszadik századi vértanú hitvallók közül eddig négyszázat avatott boldoggá, tizenkettőt pedig szentté. A Szolovkij-szigetek a Fehér-tenger egyik sziget csoportja volt, melyen a XV. századtól ortodox kolostor állt. Megszentelt hely, melyet világi és egyházi zarándokok látogattak a századok során. Erődített kőfalai mögött hagymakupolás templomok, kápolnák, kolostor együttes, és vendégház a zarándokok részére. Keresztények börtönévé, koncentrációs táborrá alakították 1920-tól, ahová már nem önként, és nem zarándoklatra érkezett valamennyi egyház és felekezet képviselője, püspökök, papok és világi hívek mellett ott volt a moszkvai mecset muftija, a grúz ortodox egyház prímása, az örmény katolikusok apostoli adminisztrátora, a bizánci rítusú katolikus exarcha, valamint ortodox érsekek, püspökök. Egy deportált leírása szerint: “Este érkezik meg a gőzhajó a Szolovkijra. Felvittek minket a hídra és huszonöt év után viszontlátom ezt a tündérszép szigetet. De Istenem, hogy megváltozott ez alatt a huszonöt év alatt. Mára nem maradt egyetlen kupola, egyetlen kereszt sem, és a Kremlnek ebben az épületegyüttesében, mely a középkori erődökre emlékeztet, minden egyformán szürke. De ebben a komor némaságban egy újfajta fenséges szépség lakozott, talán még nagyobb és még sugalmazóbb a korábbinál, amely a hosszú dicső múltról, és a vértanúsággal megkoronázott végről beszélt... A Szolovkij a szerencsétlenek birodalma. A katedrális vastag falaira, a freskókra rámázoltak egy mai várost ábrázoló hatalmas festményt, füstölgő gyárkéményekkel és darukkal, az égen repülőgépekkel, s legfelül egy nagy ötágú csillaggal. S a város felett gondosan felfestve: Éljen a szabad és örömteli munka.” (J. Brodskij: Solovki. Le isole del martirio. Da monastero a primo lager sovietico. Milano, 1998.) Ami ott történt, arról egy másik túlélő rab vallomását idézem: “Amit láttunk, az az első keresztények tiszta és autentikus hitének újjászületése volt. Az egyház egysége a katolikus és az ortodox püspökök személyében, akik egy lélekkel vettek részt a munkában, a szeretet és az alázat közösségében.” A rendszer kitalálói is, sokan, miután kegyvesztettek lettek valami miatt, deportáltként végezték a szigeteken. Az ártatlan emberek azonban ezeket a rettenetes bűnösöket is megbocsátással fogadták, és szenvedő sorstársnak tekintették. Csak a dobd vissza kenyérrel jegyében segítették, fogadták be őket a szigetre. Aki bosszút forralna ezekért a rettenetekért, az ugyanis nem hívő ember, csak egy fanatikus. A szovjethatalomnak így sem sikerült a hitet kioltania. Hiába számolták fel a templomokat, hiába oltották ki a hitvalló emberek életét. Megpróbálták belülről is bomlasztani az egyházat. Árulókat, besúgókat “építettek be”. Nem sajnálták erre a sokszor “harminc ezüst pénzt” sem. A nádszálak meghajoltak, de a tölgyekből új tölgyek sarjadtak, és ők is állva haltak meg, hogy a boldog örökkévalóságba jussanak. Bár Hruscsov idején enyhült, de egészen a gorbacsovi peresztrojkáig nem szűnt meg a “Birodalom”-ban a keresztény és bármilyen más vallás vagy felekezet üldözése. Ez a gyűlölettel teli üldözés várt azokra, akik a szovjet blokkba kerültek a második világháború után. Különösen felerősödött mindez hazánkban is az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, és itt sem volt kivétel egyetlenegy felekezet sem az egyházüldözőknek. Nem nyíltan, nem szemből támadtak ekkor, de a jog és a törvényesség látszatába csomagolták legrémesebb tetteiket is. Megverem a pásztort, és elszéled a nyáj – megfélemlítésével tartottak, illetve próbáltak, rettegésben tartani mindenkit. A jó pásztor azonban életét adja juhaiért. Életét adta, a kútba ölték az ösküi kerek templom plébánosát. A Tiszában lelte halálát a tiszavárkonyi plébános, Kenyeres Lajos. Mikor hittanóráról haza felé kerékpározott, lökték a folyóba, az ávósok. Persze, egészen másnak álcázva a tettüket. A harmadik szerzetes, aki ekkor halt mártírhalált huszonhat éves lett volna 1957. december 27-én. Azt a karácsonyt és azt a születésnapot Brenner János Anasztáz már nem élte meg. A szerzetesrendek feloszlatását követően, már titokban szentelték ciszter szerzetessé. A sugárzó hit, a fáradhatatlan munkabírás, alázatos szeretet, segítőkészség tette lehetővé talán azt, hogy munkája eredményeként a hitélet nemhogy csökkent e modernkori keresztényüldözés miatt, de egyre többen jártak templomba, és a gyerekeiket is beíratták a hittanórákra. Felfigyelt erre, vagy inkább nem kerülte el ez az Ávó és az ÁEH figyelmét. Előbb csak megfenyegették. Rá akarták bírni, hogy elhelyezhessék, hátha egy új környezetben nem tudna ilyen szép illetve ahogy ezt a rendszer érezte, ilyen hatásos, “klerikális reakció”– s munkát folytatni. A fenyegetettséget érezte. Természetes, hogy érezte, sőt látta is a fiatal szerzetes. Mert akik az ötvenes években a papi hivatást választottak, valószínűleg valamennyien tisztában voltak azzal is, lehet, hogy egyben a vértanúságot is vállalják. Vállalták, mert hitték, hogy: “Mily boldog, a ki jól és igazán él, Hamis keresményt házába nem szemlél: A ki kenyerét eszi dolgozva, nem álnok úton és orozva, Csendes az belül a maga lelkében, Vidám, Jó kedvű jártában, keltében, nem retten az fel édes álmából, A maga lelke vádolásától. Nincsen a gonosz ilyen állapottal, Ki öltözködik másoktól lopottal, Ő ellene a mit titkon letett, Haragot kiált
az ítélet, Onnan felül az Isten fenyegeti, Ide alant a mások tekinteti, Óh Isten! Áldd meg foglalatosságom, Melyben szent tetszésed által nem hágom, Vezéreld hozzád vágyó lelkemet, Hogy tőled várjam nyereségemet. Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak, Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak, Melyért szent orcádnak ítélete előtt, nem bánt lelkem ismerete.” (Szenczi Molnár Albert szövegéből.) Visszatekintve a legújabbkori egyháztörténet még teljesnek nem mondható számadataira, megdöbbenve láthatjuk azt, hogy mennyire igaz ez a szomorú tény. Papok és szerzetesek, világi hívek életáldozata, “A mártírok vére a keresztények vetése.” Szent Pál apostol Timóteusnak pedig így írt: “Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett, sem mellettem, aki érte fogoly vagyok. Ehelyett vállald az evangéliumért a szenvedéseket velem együtt, bízva az Isten erejében.” (2 Tim 1,8) A zsoltár szavai szerint pedig: “Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad.” Csak a zsoltár vigasztaló szavát, napra nap elfogadva, Isten erejéből éltek, és haltak. “Az Úr az én erőm és védőpajzsom.” – hitték. Reméltek a Feltámadott Üdvözítőben. Brenner János is, – mint ők tizenhárman, a huszadik század magyar vértanú hitvallói, akiknek életáldozata az oltárra emelést várja – mártír halált halt. 1957. december 14-én éjszaka kicsalták a rábakethelyi plébániáról azzal, hogy haldokló beteghez hívják. Azonnal felkelt, és indult. Nem tudhatjuk, miközben az útra készülődött, megfordult-e az eszében, hogy esetleg csak kicsalásról van szó. A falusi papok általában jól ismerik a közösség napi életét. Jobbára tudnak a súlyos betegekről is, no meg azokról, akiknek egészségi állapota esetleg hirtelen fordulhat válságosra, hogy az a szentségekkel történő késő éjszakai, kora hajnali betegellátást indokolja. Azt azonban tudjuk, ha a kérdés esetleg meg is fordult az agyában, a kötelesség ellátásával kapcsolatos kétkedés egy pillanatra sem. Elindult, mert nem kételkedhetett a hívás valódiságában, még akkor sem, ha a lelke mélyén sejtette is annak valótlanságát. Ezt azonban, nem tudhatjuk már meg soha sem. Az erdőben, Zsida falunál késekkel súlyos sebeket ejtettek rajta, ütötték, fojtogatták, majd magára hagyták. Elvérzett. Egyedül, teljesen egyedül fejezte be papi-szerzetesi hivatását. Ami az életénél is fontosabb volt számára. Odaadta tizenkét nap híján huszonhat éves életét, mint Mestere a kereszten. Egy vérrel átitatott karing. Csaknem fél évszázad elteltével is megrázó, a keresztény ember számára “felrázó” látvány. Krisztus köntösére sorsot vetettek. Januarius püspök vére, évszázadok után is szent ereklye Nápolyban. Egy vérrel átitatott karing, ma már lassan szent ereklyeként tisztelhető a Brenner kápolnában, Szentgotthárdon. Brenner Jánost, az ifjú mártírt levetkőztetve, egy közeli udvarban, egy pajta ajtóra fektetve boncolták, majd így hagyták ott, órákig. Azután még csak beszélni sem volt ajánlatos évtizedekig a történtekről. Rettenetes haláláról, a szörnyű gyilkosságról. Mintha nem is élt volna sohasem. A megfélemlítési procedúra forgatókönyve, valamint a rendezés is, elmondható, hogy tökéletes volt. A cél is a klasszikus, lenini-elvek szerinti: tönkre tenni mindent, amiben a hitetlen, kulturálatlan, durva lelkű, huszadik századi pogányság nem tud a keresztény emberrel osztozni. Az ellenség, a hívő élete, mit sem ér a “hithű” vagy jó pénzért, magát annak valló, eszerint élő kommunisták számára. A törvényesség látszatára ügyelve kezdődött el a nyomozás, azaz folytatódott a papverés, a buzgón templom látogatók ismételt megkínzása. A már sokat próbált, sokszor megkínzott “régebbiek” listáját új nevekkel egészítették ki. Tőlük olyan vallomásokat akartak kicsikarni, ami beleillett volna, az előre kitervelt szövegkönyvbe. A fiatal szerzetes halálát elrettentésül tervelték ki. Azzal azonban nem számoltak, hogy példaképet adtak személyében, már a halálát követő pillanattól kezdődően azoknak, akik ismerték. “Úgy akar járni, mint Brenner János?”-– tették fel a kérdést Hencz József atyának is. Már 1948 óta be akarták szervezni, elsősorban azért “nézte ki” magának erre a célra a hatalom, mert állandóan mosolygó kedélye, ritkán felülmúlható szolgálatkészsége, mindenkivel barátságos természete miatt papok és hívek, de akár hitetlenek között is nagy bizalomnak, közszeretetnek örvendett. A legjobb adottságai megvoltak ahhoz, hogy ha sikerül beszervezni, ideális besúgóvá válhatna. Nem adták fel. Újra és újra a “gondolkodó” állásba kényszeríttették. Ekkor a saját tenyerébe kellett belelépnie, az egyik ávós a haját húzta, míg a másik ütötte. “Úgy akar járni, mint Brenner János?” Nem titkolták hát, hogy hogyan “járt” Brenner János! A kapott válaszra azonban, nem számítottak. “Én arra nem vagyok méltó!”“Magukért azonban hátralévő életem minden napján imádkozni fogok, nyerjék el a jó halál kegyelmét.” Hencz József, ahogy szeretettel nevezik ismerősei, barátai Bunci atya, már az ütlegelések közben, mint a kereszten a Megváltó, így fohászkodott: “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Az egyik ávós, még ma is él.) A hetedik éve, súlyos beteg atya, aki a Szombathelyi Papi Otthonban a szobáját sem tudja segítség nélkül elhagyni, ma is igyekszik, naponkénti könyörgésével
kiimádkozni számára az isteni megbocsátást is. Mert Bunci atya megbocsátott nekik. Vajon megszólal-e egyszer a gyilkosok lelkiismerete? Kérnek-e, legalább, elközelgő haláluk óráján bocsánatot? Kegyelmet Istentől, és bocsánatot a meggyilkoltak, megkínzottak emlékétől, és a beteg, idős emberektől, akik túlélték azt a szörnyűségekkel teli több mint fél évszázadot. Arról ugyanis nem készült még pontos felmérés, és nincs arról szociológiai tanulmány, hogy hányan haltak meg, nagyon fiatalon, vagy hányan nem élték meg a harmincadik, vagy jobb esetben az ötvenedik évüket sem. A sok verés következtében a rák, vagy az állandó félelemben eltelt évek miatt az asztma, a különféle szívbetegségek rövidítették le életüket. Akik pedig túlélték mindezeket, szinte valamennyien belerokkantak. Soha sem tagadták, hiszen nem lett volna sem igaz, sem elhihető, hogy féltek. A megfélemlítés tehát, amely azonban meghátrálásra nem tudta kényszeríteni őket, tökéletesen sikerült. Féltek, ha éjszaka kopogtak a plébániák ajtaján. Féltek miközben az egyik faluból a másikba gyalogoltak, kerékpároztak, hiszen négy– öt filia tartozott egy-egy plébániához. Motorbicikli is csak néhányuknak volt birtokában. Magános utakon az sem jelent mást azonban, mint lehetőséget, egy merényletre ellenük. Ezt a merényletet kísérelték meg először Brenner János káplán ellen is. Mert jó vezető volt, biztos kézzel egyensúlyozott, így nem sikerült országúti balesetnek álcázható módon megölni. Megölték hát másként, tán sokkal kegyetlenebbül, a torkát átvágva, harminckétszer megszúrva, mint ahogyan azt az első, akkor sikertelen esetben kitervelték. “Mint a Bárány nyírója előtt” – Ez vár hát valamennyiünkre? – Hányszor és hányszor tehették fel magukban, és szűk körben egymás között a kérdést, amire egy új nap megadhatta a tragikus választ. Még ha a szószerinti kivégzés el is maradt, a betegségek nem várták meg azt az életkort, melyben a “könnyebb” sorsúakat, az átlagos életmódot folytatókat szokták utolérni. Nem jegyezték a kórtörténetébe azt, mit élt át 1957--58 telén, az akkor fiatal szentgotthárdi káplán, amikor szinte azóta beteg szívével, egy temetést celebrálva néhány évvel később összeesett. Magához térve, bár addigra a szirénázó mentők már kiértek a helyszínre, a ravatalon ülve fejezte be a temetést. Azon a San Gennaro ünnepen, mint Hencz József atya, ő is ott volt Nápolyban. 1980-ban saját szemünkkel láttuk a vércsodát. Ezt az igaz, ha kissé morbid is, történetet pedig, telefonon mesélte nekem Lamatsch Bandi atya, amikor, hogylétéről érdeklődtem, a szombathelyi kórházban. Jancsi segíts! Másik szívroham. Másik atya, a nemesbödi plébános úr. Mentő, de most nem elég a szombathelyi kardiológia, még aznap éjjel Pestre hozzák az Országos Kardiológiai Intézetbe. Elveszetten fekszik, hiszen nem tudja kihez fordulhatna. Nincs azonban magára hagyva, mert egy telefonon már megelőzte az üzenet, a Bunci atya üzenete. “Reggel kérjél Oltáriszentéget és vidd be a Kardiológiai Intézetbe.” Megyek, viszem, még nincs 8 óra. A kórteremben kérdezem, hiszen soha sem láttam, nem ismerem, ki az atya a négy beteg közül. A választ betegtársától kapom. Az ő szemében csak riadalom, miféle provokáció lehet ez ismét? Mit akar tőlem itt egy idegen nő? Kegyelmi pillanat! Tudom a választ! A válasz már a tenyeremben fekszik. Egy hétre elegendő Oltáriszentség. Nyújtom felé : “Szentséges látogatója érkezett!” Alig hiszi... A szeme könnyel teli...Nincs is semmi másra szüksége és ekkor, már, az örömtől, betegségtől, remegő kezében tartja az Urat. Csukom a kórterem ajtaját, a “Fenséges Látogató” kicsinységébeni nagysága. Szavak nincsenek. Erre kevés lenne valamennyi. Ma már, hitünk szerint, együtt van, ahogy ők nevezték Brenner Jánost, “Jancsi”-val, a boldog örökkévalóságban. Mert a “Jancsi” mártíromságában paptestvérei egyetlen percig sem kételkedtek. “Jancsi segíts!” – ezt a fohászt magam is hallottam életveszélyes beteg állapotában Hegedűs László atyától, a praemontrei szerzetestől, szívműtétje után. Ez még az az időszak volt, amikor csak kezdték ezeket a beavatkozásokat. Ma már oly sok esetben a szívműtét is csak rutin beavatkozásnak számít, olyannak szinte, mint egy vakbél operáció. Sikeresen élte át László atya ezt – az akkorában még életveszélyes --beavatkozást, sőt az azt követő komplikációkat is. Jó pár évvel hosszabbodott meg ezzel, az így is rövidnek mondható élete. Hányszor hangozhatott el, ez a “Jancsi! Segíts!” azóta a rettenetes éjszaka óta, amikor egy szerzetes fiatal életét, adta a hitéért. Igen, lehet és kell a Szentháromsághoz, az Atyához, a Fiúhoz, és a Szentlélekhez imádkozni. A Szűzanya, és a már oltárra emelt szentek közben járását kérni, őket dicsőíteni. Mégis milyen felemelő érzés volt azoknak, akik ismerték, vagy azoknak, akik ki tudták még a vallatások közepette is mondani, “a vértanúságra nem méltóak”, hogy láthatták ezt a hősi fokban gyakorolt szeretetet. Egy mártír, aki velünk járt a szemináriumba, egy mártír, aki közöttünk élt. Beszélni sem volt szabad róla, de fohászkodni, felsóhajtani hozzá, azt nem tudta a hatalom betiltani. Egy szép napon, és ez már a kilencvenes évek elején történt, felhívott telefonon Bunci atya unokatestvére, esperes kerületi vezető, Hencz Ernő. Ismerek-e egy olyan üveg-művészt, aki mestere az ablakkészítésnek. Természetesen – mondtam – még a neve is mester: mert Mester Évának hívják, akit kiváló alkotóként
ajánlhatok. Megismerkedett a művész, és a megrendelő. A zalacsébi templomban pedig megcsodálható a gyönyörű üvegablak. Elkészítéséhez Brenner József – a Brenner fiúk, mindhárman, tehát János testvérei, József és László is papok – elgondolásait, mint a művésznek adandó intenciókat így fogalmazta meg: “Kedves Ernő! Hétfő kora délelőtt van. Előkerítettem a szükséges képeket. A fényképeket azért, hogy a művésznek legyen fogalma, hogy mint nézett ki a Jancsi. A ferences üvegablak Jézussal. Az ikonnak egy színes fénymásolata: mindezek tájékozódás céljából. Az üvegablaknak úgyis a Szűzanya képével kell harmonizálnia. A következő szimbólumokat lehetne felhasználni: 1. A kethelyi templom tornya. Lásd a színes képet róla. 2. A hold, mely azt szimbolizálná, hogy éjjel hívták ki. 3. Üres betegágy. (jelképe annak, hogy csak kicsalásról volt szó, beteg nélkül.) 4. Véres karing. (lehet a testén.) A sok vér, majdnem teljesen át van itatva a karing vérrel, a nyakon szúrt sebből eredt. Oltáriszentség burzája és olajos burza. Ezeknek funkcióját neked kell megmagyarázni. 5. Egy fabetétes fém keresztet vitt magával az útra, amelyiken a keresztút domborított képei vannak, a kereszt négy végén. Ez a kereszt Kozma Ferenc tulajdona volt, a családnak ajándékozta, most a falon van nálam. Más elgondolással nem akarom a művészt befolyásolni. De ha szükséges, magáról a képről is adhatok elgondolást. Erről még gondolkodnom kell. Most sietek feladni az anyagot -Csókol: Józsi” A levél dátuma: 1993.szeptember 13. Harmincöt év telt el, 1957-től 1992. december tizennegyedikéig. Zsidán kereszt állt már ekkorra, ott, ahol “Jancsi” a huszonhatodik születésnapja előtt meghalt. A testvére, József mondta az emlékező szent misét ennél a keresztnél azon a három és fél évtizeddel későbbi decemberi napon. Ernő atya kérte, imádkozzon érte is. Kérje testvére közbenjárását is, mert ő akkorában már nem tudott lábára állni, thrombangitis obliteransa miatt. Ezután “történt valami, amiért hálás vagyok, és jobban tisztelem a Jancsit. Nem volt csoda! Nem vártam csodát, s nem is tartottam annak, csak csodálatosnak tűnt. Előtte nap még mintha ezernyi tüske elviselhetetlen szúrása lett volna. Nem tudtam ráállni. Koncelebrálást sem tudtam vállalni. Még ülve sem.” Amikor pedig az üvegablak 1993-ban Zalacsében elkészült: “Brenner Jánost ábrázolja, akinek a gyógyulásomat köszönhetem.” – jegyezte fel Ernő atya. Azóta pedig, ma is, 2005-ben, jól “szolgál” ez a láb. Az atya Zalaszentgyörgyön él, onnan lát el hat falut. Hetvenegy éves lesz március hatodikán. Januarius püspök ünnepét szeptember tizenkilencedikén tartja a világegyház. Az Új Vértanúk Bizottságához a huszadik századból, 2002. március 31-ig 12692 jelzés érkezett. 8670 Európából, 13 Magyarországról. Minden bizonnyal sokkal többen voltak, szám szerint, a mártírok, hitvallók. A mennyek országában ők a barátaink. “A hűséges barát /Sir 6,14 szerint/ erős támaszod, vagyont talál, aki ilyen barátra tesz szert.”
Draskóczy C. Jolán
Az 1223-as számú szovjet láger rabja voltam Draskóczy Ceper Jolán vagyok, 1928. április 14-én születtem egy zempléni kis faluban, Simában, és Isten kegyelméből még mindig élek. Édesapám Draskóczy Ceper Béla (1904-0964), édesanyám Draskóczy Ceper Teréz (1905-1975), tehát kétszeresen is Draskóczy vagyok. Mindkét szülőm, így én is Draskóczy Czapjár Bernhadt (?-1714) véréből származunk. 1945-ben minket is felszabadított a “dicsőséges” szovjet hadsereg. Január 23-án – még nem voltam 17 éves – zörgetett a kapunkon a kisbíró. Egy lista volt nála, rajta az én nevem is, és még 18 más. A községi bíró lakására voltunk hivatalosak. Azt mondta a kisbíró: meleg ruhát vegyek magamra, mert Abaújszántóra kell menni dolgozni. Ezért saját ruhámra rávettem a nagymamám ruháját is. Így mentem el. Útközben csatlakoztak hozzánk a többiek. A községi bíró lakása előtt már vártak ránk a szovjet katonák. Sorbaállítottak és megmustráltak minket, mint az állatokat szokták a vásárban, majd szekérbe ültettek. Ugyanekkor az apámat is elvitték a tábori csendőrök, bár operált, sánta ember volt. Csak az öregek és a betegek maradtak otthon. Amikor a szekerünk már elhagyta Abaújszántót, megkérdeztük, hogy valójában hová visznek minket? A tolmács útján azt válaszolta a
tiszt: “Majd megtudják!” A szekerünk meg sem állt Rátkáig. Ott az iskola előtt leszállítottak minket, behajtottak egy szalmával beterített (bealmozott) terembe, ahol már sok síró asszony és leány volt. Senki nem tudta, mi történik. Este bejött egy szovjet tiszt a tolmáccsal, és közölte velünk, hogy innen majd Szerencsre megyünk. Két napig sok szovjet katona vigyázott ránk, majd egy reggel felsorakoztattak minket négyesével, és a nagy hóban elindultunk – gyalog – Szerencsre. Kétoldalt mellettünk fegyveres őrök kísértek. Itt már sokan voltunk. A rátkaiakat még sokáig sírva kísérték a hozzátartozók, de a szovjet katonák lóháton közéjük ugrattak, és lövöldöztek. Hogy itt meghaltak, vagy megsebesültek, és hányan, azt nem tudom. Útközben újabbak csatlakoztak hozzánk, azok, akiket Tályáról, Golopról és Ondról hajtottak. Szerencsen a városháza épületébe hajtottak, ahol bealmozott szobákba zsúfoltak minket. Itt egy orvos mindenkit megvizsgált, majd néhány beteget és öreget hazaküldtek. Volt, aki megszökött, de ennek a hozzátartozóját hozták be helyette. Amikor beszállt a transzport, végre elárulták, mi a tervük velünk. Szovjetunióba visznek! Már körülbelül két hete jöttünk el otthonról, és azóta nem tudtunk rendesen megmosdani. Néhányan már tetvesek voltak. Indulás előtt felkeresett anyám, hozott élelmet és meleg ruhát, de nem engedték hozzám. Legalább megölelhetett volna utoljára! Csupa marhavagonokba zsúfoltak minket. Egy vagonba 40 embert. Az ablakok be voltak rácsozva, alig lehetett kilátni rajtuk. A vagon közepén kis vaskályha volt, de tűzrevalót nem kaptunk. Az egyik sarokban kilyukasztották a padlót. Ez volt a WC. Kívülről ránk zárták az ajtót, és elindultunk. Terhes nő is volt közöttünk, aki útközben megszült. Mindketten meghaltak. Lassan belefáradtunk a sírásba. A padlón ültünk összekuporodva (ennyi helyünk volt), és kétségbeesetten rémisztő gondolatokkal foglalkoztunk. Így teltek a napok. Lassan elfogyott az otthonról hozott élelmiszerünk, de nem kaptunk pótlást. Szerencsére útközben alkalmunk volt ruhaneműt élelmiszerre cserélni. Így viszont a hideg mind jobban gyötört. Már 17 napja így utaztunk, nem tudtunk rendesen pihenni, fáztunk, éheztünk és kétségek gyötörtek. Azt gondoltuk; ennél már nem lehet rosszabb. Sajnos lehetett! Végre megállt a vonat és kiszállítottak minket. Szédelegve támogattuk egymást. Vorosilovkában voltunk. Innen azonnal továbbhajtottak gyalog, néhány kilométeren át nagy hóban. Fegyveres őrök kísértek a hómezőn át. Végre megláttunk néhány romházat és két nagyobb faházra, amelyet magas, négysoros drótkerítés vett körül. A kerítésen át csak egy bejárat volt, itt mentünk be. Körülöttünk őrök és négy őrtorony fegyveresekkel. Dombász bányavidéken az 1223-as számú lágerben voltunk. A két faházban (barakkban) helyeztek el minket, összesen mintegy ezer embert. Egy “szobába” harmincan kerültünk. A berendezés mindössze egy falba épített sparhelt volt. Az udvaron egy ásott kutat készítettek (ezer ember számára egyet!). Figyelmeztettek, hogy takarékoskodjunk a vízzel, mert nincs több. Ezért 6-8 ember is megmosdott egymás után ugyanabban a lavór vízben. Később, mikor fogyott a víz a kútban, még rosszabb lett a helyzet. A lágerparancsnok egy magyarországi, tarcali férfi volt, Babuscsáknak hívták. Olyan volt a hangja, mint az oroszláné. Rettegés fogott el, mikor elordította magát. Néhány napig a sorakozót gyakoroltatta velünk, naponta öt-hat alkalommal, amíg nem ment jól. Ezt még kibírtuk volna, de az éhség nagyon gyötört. Már a vonaton is éheztünk és megérkezésünk után csak valami löttyöt kaptunk, amit otthon a disznónak sem adtunk volna. Mégis megettük. Később javult a koszt, már kenyeret is adtak – egy napra egy tenyérnyit –, fekete volt és nyers, ragadós, szúrta a torkunkat. Zöldséghez is hozzájutottunk; veremből uborkát és zöldparadicsomot szedtünk. Az ebéd általában 2 deci melegvíz – leves helyett – és egy evőkanál kása. Különösen a férfiak nem bírták az éhezést. Sokan annyira legyengültek, hogy belehaltak. Halottunk egyébként volt bőven. Aki megszökött, hamar elfogták, és általában az életével fizetett (agyonverték a többiek szeme láttára, hogy elrettentő példát adjanak mindenkinek). Így hát megtanultunk temetkezni is. A hullákat levetkőztettük (mert a ruha nagy érték az éhezőknek, a halottaknak már nem kell), majd kétkerekű taligába tettük, és kitoltuk a lágeren kívülre, ahol gödröt ástunk. Nem mélyet, mert fagyos volt a föld. A taligáról a gödörbe fordítottuk a meztelen halottat, és rákapartuk a földet, épp hogy elfedte. Majd a fegyveresek visszakísértek a kerítések mögé. Mint már említettem, a munka aránytalanul nehéz volt, és mindenhova fegyveresek kísértek. Az első időkben gerendákat hordtam a vállamon a fűrésztelepről egy építkezéshez. Hamar kisebesedett minkét vállam, de nem állhattam le. Féltem, hogy a “pincébe” kerülök. A pince egy földbevájt fedett gödör volt, ahová azokat zárták be, akik “megtagadták” a munkát. Itt is sokan meghaltak, mert főként a leggyengébbek kerültek ide. Amikor letelt a munkaidő, a körletet kellett rendbe hozni, vagy a WC-t takarítani. Ez úgy történt, hogy a megtelt latrinából átlapátoltuk a bélsárt egy lajtba, kihúztuk a kerítésen kívülre, és ott kiürítettük a lajtot. A vállaim egyre sebesebbek lettek, már a gödörről gondolkodtam, amikor áthelyeztek. A változatosság kedvéért most a gerendának való fát kellett vagy három kilométerről szállítani a fűrésztelepre, de nem vállon, hanem csillével. A terep a fűrésztelep felé emelkedett, ezért a megrakott csillét nehéz volt a meredeken tolni. Vissza magától gurult. Ilyenkor felültünk rá, és a társam, Tranka Béla egy fával fékezett. Itt lassan begyógyult a vállam, de nagyon kínoztak a tetvek. Minden szabad percemben a tetveket irtottam, de nem tudtam szabadulni tőlük, mert mindenkiben volt és átmásztak rám. Éhezés, fázás, tetvek és nehéz munka. Az első hónapok után azt gondoltam, már nem sokáig bírom. Mégis egy éven át hordtam a gerendákat. 1946 telén már szénbányában dolgoztam, 150 méter mélyen, a föld alatt. Megrakott csilléket toltam. Nagyon nehéz volt, de itt nagyobb kenyéradagot kaptam és több kását. “Fizetést” is adtak, de a kosztért fizetni kellett, így
nem sok maradt belőle. Rövid ideig bírtam a földalatti munkát. Nehezen lélegeztem és a bőrömbe úgy beleevődött a szénpor, hogy nem tudtam lemosni. Úgy néztem ki, mint egy néger. Az egész testem viszketett a szénportól, a tetvektől és a barakkban elszaporodott poloskák csípésétől. Éjjel csak vakaróztam, alig bírtam aludni. Többen inkább a szabadban aludtunk. Teljesen kimerült voltam. Társaim látták, hogy így nem bírom sokáig, ezért közbenjárásukra a felszínre helyeztek. Ott kellett kiraknom az érkező csilléket. Hazafelé a ruhám alatt mindig vittem egy-két darab szenet, hogy a lágerben tudjunk mivel tüzelni. Ezt tették a többiek is. Már nem kísértek mindig az őrök, úgysem tudtunk volna innen megszökni. Alkalmunk nyílt így arra, hogy útközben a földekről répát, káposztát, vagy más ennivaló zöldséget lopjunk. Ha megfogtak, jól megvertek, ha nem, este jót ettünk. Megérte. Máskor a megmaradt keresetünkből vettünk a orosz asszonyoktól tejet, főtt kukoricakását. Ezek nélkül nem bírtuk volna, mert a lágerkoszt nem javult. A testi gyötrelmek mellett súlyosan nehezedett rám a kétségbeesés. Nem tudtam, mi lesz velem. Látom-e még a szüleimet, a szeretteinket? Mióta elhoztak ide, azóta nem hallottam róluk semmit. Mi lehet velük? Él-e még édesapám, hiszen őt is elvitték. Lelki terheimet csak tetézte az itteni bánásmód; a durvaság, a sok megalázás, a verések, a lelki terror, aminek itt válogatott formáit ismerik. Ezek talán még gyötrelmesebbek voltak a testi szenvedésemnél. 1946 őszén új munkahelyre küldtek. Egy szénbányát kellett megnyitnunk; hat lány, hat férfi és egy brigádvezető. A brigádvezető itt nagyon rendes ember volt, sajnált minket – engem Lénának hívott. Többször kaptunk tőle egy-egy cukorkát. Eleinte a felszínen kubikoltunk, majd amikor már mélyült a bánya, csörlővel húztuk fel a földet, később a szenet. A csörlőt kézzel hajtottuk (körbejárva). A szén nagy faládákban érkezett a felszínre. Később, mikor már mélyebbről kellett húzni a szenet, kaptunk egy lovat. Én lettem a hajtója. Ez már könnyű munka volt. A láger mellett volt egy kiégett ház, ott volt a lovak istállója. Mivel én voltam a ló hajtója, reggel és este én vittem-hoztam a hátán ülve. Így már nem jártam gyalog (ez főleg a nagy hóban volt előnyös). Ez idő tájt gyakran találkoztunk a környékbeli oroszokkal. Általában rendesek voltak velünk, de voltak nagyon durvák is, főleg akiknek közeli hozzátartozóját megölték a háborúban. 1947 elején beomlott a bányánk. Nem csoda, hisz nem voltunk bányamérnökök. Omlás előtt valamilyen gáz keletkezett és két lány mérgezést szenvedett. Ekkor már 70 méter mélyen jártunk, és oldaljáratok is voltak. A járatok facölöpökkel voltak feltámasztva és állandóan recsegtek. Nem csoda, hogy beomlott. Szerencsére akkor fenn voltunk. A következő napokban másik szénbányába küldtek csillésnek. Ez is messze volt, és ismét gyalog jártam, mert a lovamat is elvették. Tavasz volt és a két-három méteres hó kezdett olvadni. Utat nem lehetett látni. Derékig süppedve a nagy hóba, egymást húzva, négykézláb másztunk. Mire a munkahelyre értünk, az egyetlen ruhánk csurom víz volt (az alsó is). Így dolgoztunk egész nap, sőt gyakran másnap is, mivel nem volt váltóruhánk. Később leküldtek a bányába. Szenet kellett egy szűk járatból tovább, felfelé lapátolnom. Szememszám teli volt szénporral, és nagyon kimerült voltam. Azt hiszem, a később megállapított betegségem ebben az időben keletkezett. Nagyon le voltam már gyengülve, alig álltam a lábamon, és egy szovjet ember (a dicsőséges) ilyen állapotomban felpofozott, amiért nem tudtam egy kisiklott, teli csillét visszaemelni a sínre. Végre elérkezett a nap, amelyet már nem reméltem. 1947 októberében egy reggel sorakoztattak az udvaron, majd felolvastak egy névsort. Aki a nevét hallotta, álljon ki a sorból – mondta a tolmács. Akik kiálltunk, azokat a lágeren kívül fertőtlenítették. (A fertőtlenítőt egyébként a rabok készítették, hogy az élősdiektől némileg szabaduljanak.) Már nem mehettünk vissza. A katonák kíséretében mentünk az állomásra, ahol már vártak az üres marhavagonok. Éjszaka megérkezett a gőzösünk. Egy szállítmány foglyot hozott, feltehetően ők váltanak minket. Még akkor éjszaka elindultunk, és 19 napon át zötyögtünk Magyarország felé. Útközben kitört rajtam a betegség. Rettenetesen fájt a bal oldalam, alig tudtam levegőt venni és lázam is volt. Egy magyar orvos is volt velünk, ő megvizsgált, és azt mondta, hogy tüdőgyulladásom van. Gyógyszert nem tud adni, mert nincs és nem is kérhet, mert akkor engem visszavisznek. Meleg takaróink sem voltak, ezért a társnőim szorosan hozzám bújva melegítettek. Az úton naponta egyszer kaptunk enni, káposztát, krumplit, marharépát. Ha megállt a vonat, loptunk valamit, vagy kenyeret koldultunk az orosz parasztoktól. Néha kaptunk. Így értük el 1947. október 30-án Magyarországot. Az első hazai egy nagy kerek kenyér volt, amit a vasutasok adtak be a vagonunkba. Sírva csókoltuk a kenyeret, majd elosztottuk és vizsgálaton vettünk részt. Engem meg is röntgeneztek. Tüdő– és mellhártyagyulladásom volt. Enni kaptunk és fogolyigazolást, amivel hazáig utazhattunk. Négy falubeli lánnyal indultam haza. Otthon nagy volt a boldogság, mert már halottnak hittek. A három év alatt egyszer kaptak rólam hírt, egy fényképet, amelyet egy korábban szabadulóval küldtem. Három éve 19-en mentünk el a faluból. Ezek közül ketten meghaltak. Egyikre rászakadt a bánya, a másik az éhezésbe és a verésbe halt bele. Otthon tudtuk meg, miért vittek el pont minket három évre, azt hitték, hogy németek vagyunk! Óh, azok a “dicsőségesek”!
Egy rab fohásza
(1946)
“Felszabadulásunk” első rút havába’ elindult egy vonat nagy Oroszországba. Bezárt vagonokban feljajdult az ének, édes, szép országunk, a jó Isten véled. Elbúcsúztunk tőled, kedves szülőhazánk, itt hagytunk téged is, drága édesanyánk. Hiábavaló volt a könnyeknek árja, elment az országnak sok fiatal lánya, idegen országba, nagy-nagy messzeségbe, tizennyolc nap után megérkeztünk végre. El lehet képzelni, rá sem jó gondolni, a meleg fészekből ily messzire jutni. Amikor kiértünk, várt a nagy ridegség, az otthontalanság és emésztő kétség. Így teltek lassacskán a szomorú napok, szálltak a keblekből a nehéz sóhajok. Keserű a kenyér az idegen földön, jó Atyánk, engedd meg, hogy mind hazajöjjön! Magyarok Istene, hallgasd meg panaszunk, mert nélkülük árvák, kifosztottak vagyunk. Két év elteltével kapták a hírt rólunk, hogy élünk, és tart még a szomorú sorsunk. Magyar testvéreim, megkérlek titeket, legyen közöttetek megértés, szeretet. Sűrű fohászotok szálljon hozzá, kérlek; szánd meg, jó Atyánk, e szerencsétlen népet! Nyújtsd ki a karod a sokat szenvedőkért, akiket a balsors ez időkben elért. Hozzál országunkra ismét víg esztendőt, mert már megbűnhődtük a múltat, s jövendőt. Neved ünnepnapján, ím, előtted állok, a legjobb apának minden jót kívánok. Reggeltől napestig fáradozol értünk, erős karjaiddal óvod a mi éltünk. Szeretlek szívemnek tiszta, szent lángjával, igaz szeretettel, gyermeki hálával. Áldja meg az Isten, ki minket így szeret, áldja meg az Isten minden lépésedet! (Vorosilovka, 7144. számú rab, 1223 számú láger)
Mikula János
Leventesorban 1. Így kezdődött Mi, az 1928-ban született nemzedék tagjai, serdülő korunkat háborús körülmények között éltük. Véletlenszerű, de számomra szimbolikus, hogy a német –szovjet háború kitörésének napja pont a 13. születésnapomra esett. A negyvenes évek sodrásával szinte észrevétlenül kerültünk a háborús életviszonyok közé. Előbb csak az egyre riasztóbb hírek jöttek, aztán ezt követték az egyre súlyosabb ellátási nehézségek, és végül a bombázásokkal megjelent a háború szörnyű valósága is. A családok életét a mind gyakoribb légitámadások alakították. A mindennapok része lett az állandó
készenlét, az új családi munkamegosztás, amelyben minden családtagnak meghatározták egy-egy fontos ingóság felügyeletét és védelmét. Légiriadó idején mindenkinek ki volt jelölve az a csomag, bőrönd, kosár, táska, vagy a vitrinből egy értékes tárgy, amelyet a sziréna hangjára fel kellett kapnia, és az óvóhelyre magával vinnie. Abban az időben számomra mindez nem tűnt rendkívülinek, hozzátatozott mindennapjaimhoz, mintegy ebbe nőttem bele. Része volt ez is életemnek, mint a reggeli felkelés és az esti lefekvés. A nap, mint nap ismétlődő izgalmak és félelmek benne voltak a levegőben, mint a hajnal pírja, az este szürkülete, vagy mint a nyár és a tél illata. Hatvan évvel ezelőtt – alig múltam tizenhat esztendős – amikor Budapesten, az Andrássy út sarkánál, az Eötvös utca 16. számú ház lábazatánál egy nagyméretű plakát vonta magára a figyelmem. A hirdetményből a PARANCS szó ötlött először a szemembe. A sorokat végigolvasva értesültem arról, hogy az 1928-ban született korosztály tagjait, a levente fiúkat kötelezte a hadba vonulásra. Tulajdonképpen még a felnőttkort el sem ért gyerek (!) behívásával képzelte el az ekkori hadvezetés a szovjet haderő megállítását, a végső győzelem kivívását segíteni. Különösen megrendített az üzenet kegyetlensége: kilátásba helyezték, hogy “felkoncoltatik” az, aki nem tesz eleget e parancs előírásainak. E plakát még ma is elevenen él az emlékezetemben, minden szava, sora beleégett a lelkembe. Ma is át, meg átélem az akkori riadalmat, amikor először éreztem át a háború feneketlen sötétségét. Az a pillanat ott, az Andrássy út sarkánál, kiemelt az addigra megszokott háborús nélkülözések, félelmek hétköznapjaiból. Bénult riadalommal döbbentem rá: Karácsony ádventje előtt elszakítanak otthonomtól, szüleimtől, Ezekben a napokban egyébként is a fővárosban rendkívüli körülmények alakultak ki. Már nemcsak a bombatámadásoktól voltak hangosak az utcák, hanem a közeledő front morajlása is részese lett életünknek. Hírek és álhírek lepték el a várost, suttogták, hogy a szovjetek már Üllőt és Vecsést is elfoglalták, s Budapest ostroma immár elkerülhetetlen. A paranccsal nem mertünk szembehelyezkedni, pedig családunk addigra már két tragédián is keresztülesett: 1943 májusában meghalt a bátyám, s ugyanez év szeptemberében a nővérem is. Egyikőjük sem volt még húsz esztendős. Nehéz szívvel búcsúztam az otthoniaktól, s a megadott időben, december 15-én, több száz leventetársammal együtt megjelentünk a hűvösvölgyi villamos végállomáson lévő Balázs vendéglő hideg, szeles, behavazott udvarán. A vendéglő fűtetlen helyiségeiben felületes orvosi vizsgálatnak vetettek alá minket: mindenkit alkalmasnak találtak, az esetleges betegségekre való hivatkozásokra csak legyintettek. A vizsgálat után eskütételre sorakoztattak minket. Többen azt suttogták, ha nem mondjuk hangosan az eskü szövegét, akkor az nem is ró semmi kötelezettséget ránk. E kikényszerített “morgós” eskü után csend borult ránk. Sokáig várakoztunk a hidegen borzoló téli szélben. már a kora este is elért, mikor végre parancsot hirdettek, amely úgy szólt, hogy a vidéki gyermekeket helyben elszállásolják, a budapestiek viszont hazamehetnek éjszakára, ám reggel hétkor kötelesek a Keleti pályaudvaron jelentkezni. Másnap reggel édesanyám sápadtan kísért ki a pályaudvarra. A vonat nekilódult, s mi elindultunk hosszú, veszélyes utunkra a háború pergőtüzében. Édesanyám úgy maradt ott gyermek és remény nélkül, mint a szedett fa. 2. Az első hadiélmények Vonatunk csak igen lassan haladt a hideg téli tájban. Mozgását a mienkénél fontosabb katonai szerelvények nyilvánvaló elsőbbsége korlátozta. Aznap eljutottunk Almásfüzitőig, ám itt megrekedtünk. Három napon át várakoztattak minket egy mellékvágányon. Ettük azt, amit otthonról hoztunk. A három nap hosszú időnek tűnik, de mi mégsem unatkoztunk. Nemcsak nappal, de az éjszakai órákban is, teljesen kiszámíthatatlanul angol és amerikai bombázók, valamint szovjet vadászgépek csaptak le az állomásra. Ilyenkor páni félelemben ugráltunk le a szerelvényről, s menekültünk a vasúti vágányoktól minél távolabbra, abban a reményben, hogy kivonjuk magunkat a repeszek és lövedékek hatósugarából. Ezekből a napokból, a hidegre, a tompa, apatikus félelemnek és a riadt menekülésnek a váltakozására emlékszem. Szenvedéseinket fokozta az, hogy tisztálkodni, természetes szükségleteinket normális körülmények között elvégezni, nem volt mód és lehetőség. Aztán váratlanul mégis továbbindultunk, s négy nap múlva elértük úticélunkat. Egy vendéglőt jelöltek, és ürítettek ki az elszállásolásunkra. Az udvaron egy kazalnyi szalma fogadott minket, azt kellett a vendéglő helyiségeibe széthordanunk és a padlóra leterítenünk, hogy legyen min aludnunk. Az érkezés utáni tisztálkodásra még csak nem is gondolhattunk. Három hónapot töltöttünk itt. Szobánkban egy vaskályha állott, azzal fűtöttünk. Ha megraktuk, azonnal izzasztó meleget adott, de amikor leégett, fázni kezdtünk, mert a kályha azonnal kihűlt a helyiséggel együtt. Tisztálkodásra, öltözetünk mosására, váltására továbbra sem nyílt lehetőség heteken keresztül. Egyszer ugyan egy nyitott, ponyvás teherautóval elvitték jó néhányunkat a városi fürdőbe, de ez az alapvető problémáinkon nem sokat változtatott. Ráadásul a fürdés után néhányan törülköző nélkül, vizes ruházattal, és hajjal léptek fel a
teherautó platójára. Magam is megtapasztaltam, hogy milyen érzés az, amikor a nedves hajam kőkeményre fagy a fejemen a nyitott teherautón való utazás alatt. Mire a körletbe értem, kiderült, hogy ettől a jégsapkától csak egy úton szabadulok: fejemet a vaskályha melegéhez tartom, és módszeresen leolvasztom a ráfagyott jeget. Meg is betegedtem, de orvosi ellátásra, gyógyszerre nem számíthattam, egyedül csak a Jóisten segítségében bízhattam. Ruházatunk nemcsak koszolódott, de foszlott és szakadozott is. Ám az elhasználódott holminknak nemcsak a lecserélésére, de még megvarrására, javítására sem gondolhattunk. Nem telt el sok idő, s a leventeszázadunk eltetvesedett. Volt egy őrmesterünk, akinek feladata lett volna a rend és tisztaság megteremtése és fenntartása. Parancsára egyszer-egyszer sort is kerítettünk körletünk takarítására. Éktelen szitkozódása és ordítozása közben – “Megemlegetitek valamennyien a francia istent!” – hol a földre leszórt szalmát kellett rendezgetnünk, hol koszos-elnyűtt ruházatunkat, sapkánkat kellett igazgatnunk. Ha igyekezetünk ellenére sem nyertük el a tetszését, megtorlás következett. A büntetések kiszabásában igen találékonynak mutatkozott: megtörtént, hogy kinn az udvaron, mínusz 10-15 fokos hidegben, életlen bicskával gyufaszálakat kellett hegyeznünk. Táplálékunk – ételnek nem nevezném – hitvány, silány minőségű volt. Reggelire híg, langyos pótkávét kaptunk, esetlegesen egy szelet kenyér kíséretében. Főétkezésre gyakran marharépa főzeléket kaptunk, mely ízetlen és zsírtalan volt, s a mindig éhes kamaszgyermekek számára mennyiségében is igen kevés. Egész nap csak kóvályogtunk az éhségtől, s egy-két héten belül a “legénység” kondíciója is láthatóan leromlott. Egy nap felfedeztünk a közelben egy német tábori konyhát, s ha nem is rendszeresen, de hébe-hóba eljártunk oda egy kis pótlást kunyerálni. Emlékezetes maradt számomra, hogy többször jómagam is kaptam ezt – azt a jólelkű konyhai személyzettől. Alkoholhoz viszont hozzájuthatott a levente. Olykor versenyre hívtuk egymást, hogy ki képes a “csatos” másfél literes üvegből a bort úgy kiinni előbb, mint a másik, hogy a szájától addig el nem veszi, míg ki az nem ürül. Gyakran a győztesek között voltam én is. Helyzetemben jótékony hatásúnak éreztem, ha a részegedés hulláma gyors ütemben, percről percre fokozódva ért el, égészen a tehetetlen állapot eléréséig. Ámde mi volt a célja ottlétünknek? Vajon mivel segíthette ez a századnyi piszkos, tetves, éhes, és gyenge leventefiú a Tengely győzelmi esélyeit? E gyermekemberek ott kemény fizikai munkát végeztek: lövészárkokat ástak, tankcsapdákat építettek, aztán meg planírozták az utakat is, melyeket a nehéz katonai szállítmányok és a tankok felszaggattak. A munka nemcsak nehéz, hanem veszélyes is volt. Állandóak voltak itt is a légitámadások. A hírhedt orosz Raták mélyrepülésben, rajtaütésszerű gépfegyvertűzzel igyekeztek minket tevékenységünkben megakadályozni. Sajnos több alkalommal is megtapasztaltuk, hogy a lövedékek előbb értek el minket, mint a vadászrepülő motorzúgása. A Raták gépfegyvertámadásai mellett megtapasztalhattuk, hogy mi is az igazi szőnyegbombázás. Ugyan nem mi voltunk ennek a támadásnak az elsődleges célpontjai, mert az angolszász bombázók elsősorban a közlekedési csomópontokat akarták tönkretenni, de azért számunkra is félelmetes és veszélyes volt, amikor a bombázógépek kötelékben, sűrű egymásutánban érkeztek, és szinte a fejünk fölött szabadultak meg bombaterhüktől. Ilyenkor egy repülőgép 10-15 bombát is leszórt az alatta elterülő tájra. A jelzett mondat csak vadászgépekhez kapcsolódhat, miután azokra volt jellemző a mélyrepülés. A bombák színeváltozása a szétrobbanás pillanatában káprázatos, ám ugyanakkor félelmetes is volt egyszerre. A másodperc töredéke alatt, szinte követhetetlenül, egyidejűleg villantak fel a piros, bordó, lila és narancssárga színek. A rémület e perceiben riadtan futottunk szét fedezéket keresve, heves szívdobogással kuksoltunk az árkokban, vagy épp csak hasra vágódva, a földre lapulva. Telt az idő, elért a hír Budapest elestéről. Közeledett a front, naponta erősödött az ágyúzás moraja. Döbbenetes látvány volt a visszavonulás, a német és magyar csapatok leharcolt állapota. A Vöröshadsereg tüzérségi tüze elérte Győr városát, küszöbön állt a szállásunkhoz közeli nagyváros ostroma. Az orosz támadás sikerét segítette az angolszász légierő is. A látóhatárt betöltötték a hatalmas láng és füstoszlopok. Ebben a hadihelyzetben kaptuk meg a parancsot a visszavonulásra Ausztria irányába. Három hosszú hónapot töltöttünk Győr melletti szállásunkon. Távol otthonaiktól, családjainkról hírt se kapva. Szeretteink se tudtak rólunk semmit. Ezalatt csaknem százszor ébredtünk színtelen, zord és öröm nélküli napjainkra, és ugyanannyiszor zuhantunk vissza nyugtalan álmainkba. A jelentől féltünk. Emberi hangot, jó szót, bíztatást senkitől se remélhettünk. Mintha elfeledkeztek volna még a létezésünkről is. A reményt szétzúzta a történelem. A jelen időt betöltötték a kietlen, embertelen körülmények, a bántalmazottság, és a félelem. A jövőtől viszont nem féltünk, mert állandó életveszélyben élve a jelen minden pillanatának szörnyű történései tartottak fogva minket. Ebben a világban a jövőről szóló gondolatok latolgatása is irrealitás világába tartozott. Csak egy vágy élt bennünk, amely a jelenből a jövőbe ívelt: valahogyan, valamikor visszatalálhassunk a háború poklából békés otthonainkba. 3. Gyaloglás, hegyen-völgyön át
Egy nap, 1945 márciusának második felében, hangos vezényszavak pattogtak, eligazításra sorakoztattak bennünket. Rendezett vonulásra, meglehetősen erőltetett sebességű menetelésre kaptunk Parancsot. Kihirdették: a sorból kilépni, századot elhagyni – főbelövés terhe mellett – tilos. A tél addigra elfáradt, a hideg szorítása engedett. Az utak latyakosak, nehezen járhatóak lettek, s nem volt tapasztalatunk a tartós gyaloglásban sem. Testünk meggyötört, gyenge, ruházatunk elnyűtt volt. Piszkos rongyainkban magunkkal vittük immár állandóvá vált társainkat, a tetveket is. A napkelte már ébren talált valamennyiünket, vagy a reggeli sorakozó közben, vagy már mozgásban, az úton. Napi menetteljesítményünk 30 kilométer lehetett. A leventeszázad előtt és után, fegyveres kíséret haladt. Menetközben zsidó gyalogcsoportokat értünk be, s hagytunk el. (Mivel a zsidók között kisgyerekek és öregek is voltak, így nálunk lassabban haladtak. A mi “menetbiztosításunk” teljesen hasonló volt az övékéhez. Ugyanúgy katonák kísértek minket, mint őket. Emlékezetem szerint napnyugta idején próbáltunk megállni, és szállást találni. Éjszakai szállásunk általában hideg melléképületekben, fészerekben volt. Néhányan közülünk a szalmakazlakba bogárként fúrták be magukat, s csak a fejüket hagyták szabadon, hogy levegőt kapjanak. Egyszer aludtam tehénistállóban úgy, hogy a szénavályúban találtam magamnak alvóhelyet. A fejem alá – párnaként – egy nagy szénacsomót tettem. A tehén azonban eljárásomat kifogásolhatta, mert egyszer csak arra ébredtem, hogy egy hideg orr ébreszt. A “meglopott” állat – kényelmemmel mit se törődve – a fejem alól húzkodta ki a szénát, s jóízűen elfogyasztotta. Lefekvéskor le se vetkőztünk, így is fáztunk egész éjjel, s vakaróztunk. Bár álmunk a kimerültség miatt azonnali és mély volt, mégis állandóan kialvatlansággal küszködtünk. Ezért nappal megtanultunk úgy menetelni, hogy közben aludtunk. Négy-öt leventefiú egymásba karolt, így támaszkodott egymásra kölcsönösen, miközben elborította őket a nyugtalan álom. A végtelennek tűnő menetelésünk közben elhasznált gyaloglógépekké váltunk, mivel nem részesültünk emberi bátorításban, vigasztalásban, azaz testi-lelki “olajozásban”. Mindez nemcsak a testnek volt kegyetlen próbája. A lélek számára is számolatlanul és üresen jöttek-mentek a napok, mert nem érzékeltük az idő múlását, és senki nem tudta, de nem is kérdezte, hogy a következő reggelen hányadikára, s a hét melyik napjára virradunk. Az erőltetett menetelés egyhangú óráiban egy darabig vigaszt jelentett számunkra az elénk táruló ismeretlen táj, változatosságot jelentett, ha az út jobbra, vagy balra kanyarodott, néznivalót kínált a becsatlakozó földutak mérete, a főutunkra való becsatlakozásuk lejtése és szöge. Később már az érdekesebb látnivalók is közönyössé váltak számunkra, egy-egy falun áthaladva üveges tekintettel, érdektelenül néztük az embereket, állatokat, a házakat, az utcákat szegélyező kerítéseket, a színek és formák sokféleségét. Menet közben nem beszéltünk az otthonról s az otthoniakról. És bár a németekkel együttharcoló magyar haderő része voltunk, de egymás között a háború se került szóba, közönyössé vált számunkra az is, hogy ki nyeri meg, és ki veszíti el e titáni összecsapást, amibe akaratunk ellenére, de mégis belesodródtunk. A kényelmes, zavartalan pihenő, és a rendes, laktató táplálék utáni vágy kiölte belőlünk a magasabb rendű gondolatokat. Mint egy tetves csorda, úgy vonultunk szálláshelyről szálláshelyre, mindenütt magunk mögött hagyva egy részt emberségünkből, s egy másokban, máshol majd “továbbszolgáló” csapatot vérszívóinkból. 4. A front átdübörög felettünk Napok hosszú szenvedésével értük el Ausztriát. Még ma is elvonulnak lelki szemeim előtt az általunk elhagyott települések: Győrzámoly, Ásványráró, Hédervár, Darnózseri, Mosonmagyaróvár, Hegyeshalom, s az 1938-ban birodalmi német területté lett Burgenland falvai, Nickelsldorf, Parndorf, Trautmannsdorf. Zuhogó esőben keltünk át a Lajta-hegységen. Emlékezetes számomra, hogy fenn a hegytetőn, valahol történelmi határunknál még visszanézhettünk volna szülőföldünkre, Magyarországra, mert ott kaptunk mintegy tíz -tizenöt percnyi pihenőt. Ám az igazság az, hogy senki se gondolt megható búcsúra: azonnal össze –vissza ledőltünk a nedves földre, s elaludtunk. A Húsvét 1945. április 1-jén, vasárnap köszöntött ránk, Ébergassingban. A helybéliektől megtudtuk, hogy ez a település már Bécs XXIV. Kerületéhez tartozik. A napok multával megerősödött bennünk az a sejtés, hogy hosszú és veszélyes utunknak itt koránt sem szakadhat véget, s inkább előbb, mint utóbb, innen is tovább kell vonulnunk. Az erősödő ágyúdörgés elárulta számunkra azt is, hogy a Vöröshadsereget megállítani nem lehet, s az ellenség haladása alkalmasint gyorsabb is, mint a mi vég nélküli gyalogló igyekezetünk. Feltételeztük, hogy századunkat, ha nem itt, akkor másutt úgyis beérik oroszok, s akkor, ha életünket tán meg is őrizhetjük, de szabadságunkat semmiképp: Szibériába kerülésünk biztosnak mondható. Páran – én és öten a szó szerinti pajtásaim közül – összebeszéltünk, hogy a bizonytalanságba vivő utunkat tovább nem folytatjuk. Így történt, hogy Húsvét reggelén, hatan, egyenként és csendben kilopózva észrevétlenül elhagytuk szálláshelyünket, a menetszázadot. Úgy terveztük, hogy valahol a környéken meghúzzuk magunkat, s
miután a harcoló csapatok átvonulnak “felettünk” megindulunk hazafelé. Nyomasztó percek voltak ezek. Hiszen bízvást tarthattunk attól, hogy észreveszik hiányunkat, akkor keresésünkre utánunk küldhetnek fegyveres kísérőket. Mikor újra mind a hatan, hiánytalanul összeverődtünk, elindultunk a magyar határ irányába. Az indulás előtt megegyeztünk, hogy semmiképp se használjuk a fő– és mellékutakat, hanem inkább az utaktól távol, a rejtett, takart, bozótos részeken haladunk keresztül, tartva a keleti irányt. Tudtuk, hogy ez fizikailag jobban megvisel majd minket, ám leromlott állapotunknál előbbre valónak tekintettük biztonságunkat. Rövid időn belül igazolást nyert óvatosságunk. Ugyanis alig tettünk meg pár kilométert, amikor motoros német tábori csendőrök majdnem ránktaláltak. Szerencsére időben meghallottuk a motorkerékpárok zúgását, s azonnal hasra vetettük magunkat. Legszívesebben a jobb rejtőzés céljából a körmünkkel gödröt ástunk volna magunknak, de inkább csak mozdulatlanul és némán feküdtünk a bozótos domboldalon, kopasz, lomb nélküli fiatal fák között. A motorosok megálltak. Harsány német szavaktól zengett az erdő széle. Aztán csend lett, a csendőrök feltételezhetően szótlanul fürkészték a bokrok sűrűjét – mi ezalatt a fejünket se mertük felemelni – majd egy idő után újra beindították a motorokat, s keresőink sejtésünk szerint eltávoztak. Sokáig tovább feküdtünk döbbenetes csendben, míg a növekvő távolság a motorzúgást végleg el nem nyelte. Csak mikor már biztonságba éreztük magunkat, akkor keltünk fel, s hagytuk el dermesztő élményünk színhelyét. Még az előzőeknél is óvatosabban folytattuk utunkat, s még a délután folyamán elértük ismét szerencsésen a pár napja már magunk mögött hagyott Trautmannsdorfot. Rövid tanakodás után, a falu főutcáján, közel a piactérnél található kőkapuhoz, betértünk az egyik házba. A háziak előtt nem titkoltuk, kik vagyunk, hogy kerültünk ide, és mi a szándékunk. Szállást kértünk valahol a pincében, padláson, vagy a ház körül. Az osztrák házbeliek segítőkésznek mutatkoztak. Megengedték, hogy a padláson húzzuk meg magunkat addig, amíg a feltételek nem teszik lehetővé hazaindulásunkat. Egész életemben hálával gondolok rájuk, magatartásuk abban a helyzetben több, mint emberséges volt. Ennél a családnál egy-két napot töltöttünk. A napok azonban itt sem teltek eseménytelenül. Hosszú idő után végre annyit pihenhettünk a padlás melegében, amennyit csak akartunk. Ugyanakkor borzasztóan éhesek is voltunk, s házigazdáinkat nem akartuk terhelni ezzel a problémánkkal is. Az éhség végül feledtette velünk óvatosságunkat, s az utcára hajtott bennünket. Szerencsénkre hamarosan belebotlottunk egy német katonai élelemszállító szekérbe. A közel se készséges kísérőktől élelmiszert és cigarettát kunyeráltunk, s míg egyikünk-másikunk alkudozva szóval tartotta a katonákat, addig a többiek suttyomban leemeltek ezt-azt a szekérről, megkönnyítve a kocsi elé fogott fáradt és sovány lovak dolgát. Akkor bele se gondoltunk, hogy milyen könnyen rajtaveszthettünk volna, a kínzó éhségérzet a veszélyérzetünket teljesen elnyomta. Nem sokkal később újabb lehetőségünk nyílott hasunk megtöltésére. A faluban újra táplálék után kóborolva két ukránnal hozott össze minket a sors. Ezek az ukrajnai emberek eredetileg a németek oldalán harcoltak. Már láttunk azelőtt is fajtájukból jó néhányat, de azok akkoriban még a saját alakulataikban a németek szürke katonai egyenruháját viselték. Ám találkozásukkor a mi ukránjaink is a háború befejezése mellett döntöttek, s valahonnan polgári öltözetet szereztek. Azonnal bizalommal lettünk egymás iránt, hisz helyzetük és gondjaik ugyancsak hasonlóak voltak, mint a mieinkhez. Elmondták, hogy valahol a közelben szarvasmarhák legelnek, s közöttük néhány borjú is található. Ajánlották, hogy fogjunk össze, az egyik borjút “vadásszuk le”, s a húsát osszuk meg egymás között. Csábítóan két mosóüstöt is mutattak, amiben a húst megfőzhetjük. Ráálltunk, hogyne álltunk volna rá a dologra. El is vezettek hamarost a tetthelyre, ahol kiosztottuk az egymás közti feladatokat. Jómagam vállalkoztam rá, hogy a kiválasztott állatot megragadom a farkánál, s ezzel megállítom. Akkor a többiek a borjút a földre döntik, s utána az egyik ukrán fiú, a nála lévő hosszú és hegyes késsel a többit elintézi. Így is történt, sikerült a borjú farkát megragadnom. Ám az nagy erővel a földre rántott, s magával húzott, hogy csak úgy porzott utánam a föld. Szerencsére a többiek ezalatt nem aludtak, hanem mindannyian belécsimpaszkodtak a szerencsétlenbe, s hamarosan a borjú kiszenvedett. A késes ukrán ezután gyakorlott mozdulatokkal megnyúzta a jószágot, a húst darabokra vágta, majd a két mosóüstbe téve a zsákmányt megfőzte. Sózni, fűszerezni nem tudtuk, de így is jól esett. Ettük a kiadós főtt borjúhúst önmagában, végre – hosszú idő után – csakugyan csillapíthattuk éhségünket. Valamelyik nap délutánján a házbeliek rémülten hozták tudomásunkra, hogy a német csapatok kiürítik a falut. Tájékoztattak arról is, hogy ilyenkor az SS katonák át szoktak vizsgálni minden házat a pincétől a padlásig. Ha nem tűnünk el időben, nemcsak magunkra, de a háziakra is veszélyt hozhatunk. Segítő szándékkal viszont azt is közölték, hogy a település keleti határában található egy sűrű erdő, ahol meghúzódva kivárhatjuk a németek távozását. Mit is tehettünk volna. Elköszöntünk, s a tanácsot megfogadva az erdő sűrűjében letáboroztunk. Sokáig várakoztunk. Figyeltük a különféle fegyverek robaját és ropogását. Érzékeltük, hogy a kézifegyverek hangja
egyre fokozottabban erősödik. Ez azt jelentette, hogy az oroszok közeledtek a faluhoz. Ebben a helyzetben újabb gonddal szembesültünk: attól tartottunk, hogyha az oroszok itt az erdőben találnának ránk, akkor esetleg – polgári öltözetünk miatt – “partizánnak” néznek minket, s úgy “nekünk annyi”. Besötétedett. Észrevettük, hogy a falu mind több pontja borul lángba. Tudtuk, hogy ez a német katonák távozását jelzi, mert egy-egy település elhagyásakor olyan parancsot szoktak kapni, hogy semmisítsenek meg mindent, amit az ellenség esetleg később fel tudna használni. Ezt látva, úgy láttuk jónak, ha a németek távozása után, de az oroszok bevonulása előtt gyorsan visszatérünk Trautmannsdorfba. A faluban rögtön megkerestük korábbi szállásadóinkat, akik visszatértünkkor épp nagy munkában voltak. A házuk udvarán igen veszélyesen lángolt egy szalmakazal. Mikor megláttak minket, rögtön kérték a segítségünket. Mikor eloltottuk a tüzet, kiderült, hogy házigazdáink boroshordókat rejtettek kazal alá. A németek elhagyták a falut, de az oroszok csak nem jöttek. Eltelt egy nap is, mire kora délután, mintegy “varázsütésre”, szinte egy pillanat alatt, sáskahadként lepték el a falut. A legelöl haladó fegyveres jobb kezében egy dobtáras géppisztolyt tartott, bal kezében pedig egy szögletes orosz kenyeret, amiből – haladása közben – fogával jó nagy falatokat tépett ki. Az orosz támadó erők katonái riasztó külsejűek voltak. Kiabáltak, ordítoztak, ruházatuk rendetlen volt, géppisztolyuk kötélen lógott a nyakukban. Szokatlan látványt mutatott mindez miután a német és magyar katonákat a visszavonulás körülményei között is rendben volt ruházatuk, fegyverük, lábbelijük, és oldaltáskájuk. Az osztrák lakosok fegyelmezetten fogadták a megszállókat, mire az oroszok elérték a falu utolsó házát, addigra már Trautmannsdorf valamennyi épületén kinn lengett a fehér zászló. Osztrák szállásadóink azt tanácsolták, hogy amíg nem rendeződnek a dolgok, addig menjünk le a pincéjükbe, és zárjuk magunkra a pinceajtót. Kaptunk tőlük egy hordócska bort is, meg egy gumicsövet, hálából a tűzoltásért. Szót fogadtunk, levonultunk, a hordó csapját kiütöttük, s a méteres cső segítségével mindenki annyi bort szívhatott magának, amennyit csak akart. Nagyban borozgattunk – kora este lehetett – amikor női sikolyokra, jajveszékelésre lettünk figyelmesek. A sikoltások egész este, hullámokban, hol elhalva, hol újra éledve hangzottak fel. Kimenni nem mertünk, de nem volt nehéz kitalálni, hogy valahol a szomszédban miféle események zajlanak. Másnap reggel eléggé másnaposan bújtunk elő a pincéből. Megdöbbenve értesültünk, hogy az éjjel milyen életveszélyben voltunk. Ugyanis, az orosz politikai rendőrség, a GPU, valamennyi házat alaposan át akarta kutatni, így azt a pincét is, amelyikben mi bújtunk meg. Mivel a pinceajtót belülről bezártuk, nem tudtak behatolni. Tanakodtak, hogy mitévők legyenek, s ötletként felvetődött az is, hogy aknával kellene a masszív ajtót berobbantani. Az Isten megsegített minket, mert végül, valamilyen okból, elálltak tervüktől, s a pince átkutatása elmaradt. Maradt még a főtt borjúhúsból, úgyhogy azt reggeliztük az udvaron. Csoportunkra egy zöld tányérsapkás orosz tiszt figyelt föl. “Kiszúrta” hogy nem tartozunk a falubeliek közé. Intett nekünk, s a parancsnokságra kísért minket. A parancsnoki szobában sorba, egymás mellé állítottak minket. Hamarosan kerítettek egy rossz kiejtésű, de magyarul úgy-ahogy tudó embert, akinek a segítségével megkezdődhetett kihallgatásunk. A parancsnok érdeklődésére elmondtuk kik vagyunk, hogy kerültünk ide. Tudomására hoztuk, hogy fegyverünk nincs, harcoló alakulat tagjai soha nem is voltunk. Egyetlen célunk van, amilyen gyorsan csak lehet, hazamenni. A parancsnok hitt nekünk, gondolom, szavaink igazát eléggé alátámasztotta szánalmas kinézetünk és állapotunk is. A tolmács útján közölte velünk, hogy elenged bennünket, de ha hajnali öt óráig nem hagyjuk el a települést, agyonlövet mindannyiónkat. A tiszt szigorú, katonás hangvételétől alaposan megijedtünk, de hogy mégis futni engedett minket, azért hálát éreztünk. Megkönnyebbülten távoztunk. Mögöttünk a front dübörgése távolodott, előttünk pedig kinyílott a hazatérés lehetősége. 5. Hazafelé. Nem késlekedtünk az indulással, még a délelőtt folyamán elhagytuk Trautmannsdorfot. Már nem emlékszem, hogy miképp tettünk szert egy kis négykerekű, zörgő kézi szekérre. Erre pakoltuk fel semmit se érő kézipoggyászaink mellé legféltettebb kincsünket – amit még a szovjet parancsnokságra, a kihallgatásra is magunkkal vittük –, a mosóüstöt, benne a főtt borjúhússal. A szekeret egyikünk, rúdjánál fogva húzta, másikunk tolta. Úgy két-három kilométerenként váltottuk egymást. Most már bezzeg gyorsabban haladtunk, mert húzott a szabadulás öröme, a hazatérés gondolata. Gyaloglásunknak immár volt célja, lelkünkbe pedig ismét visszaköltözött a remény, hogy van kiút ebből a kietlen és gonosz világból. Bruck felé vettük utunkat. A város szörnyű képet mutatott. Az egykor takaros, rendezett település romokban hevert. Mindenütt szétlőtt, lebombázott épületek falmaradványai porladoztak, az utakon törmelék hevert. Embert csak itt-ott láttunk, amint nagy csomagokkal megrakodva, látszólag cél nélkül botorkáltak, ki tudja hová. Térképünk nem volt, az útjelző táblákat pedig abban a háborús időkben nem lehetett komolyan venni.
Leginkább a természetet hívtuk segítségül: a nap keltét, és nyugtát, a mohos fákat, melyek az északi irányt jelezték, és szívünket, amelyik megsúgta, merre van a hazánk. Valamelyik útkereszteződésnél, a háborútól letarolt vidéken, megszólított bennünket egy szőke szovjet katona. Nem voltunk hozzá bizalommal, ám amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, széles mosollyal magyarázta, hogy ő finn ember, csak hát őt az orosz hadseregbe sorozták be. Szívélyesen mutatta az irányt, és biztosított minket, hogy bátran mehetünk tovább, mert az út előttünk szabad. Ez a jelenet jól illusztrálta a két nép közti mély vonzalmat, amit a finnek és magyarok akkori rokonságtudata táplált. Azóta lehet, hogy a tudomány e rokonsággal kapcsolatban árnyalta a képet, de akkor nekünk ez a testvéri gesztus, ettől az “ellenséges” katonától, igencsak jól esett. Amikor elértük a határt, és magyar földre léptünk, megöleltük egymást. Boldogan csókoltuk a földet, kirobbant belőlünk a siker fölötti öröm, hogy innen már minden könnyebb lesz, hisz itt már mindenütt magyar szót fogunk hallani. Még a határhoz közel, egy tanya mellett, nagy szerencse ért minket. Észrevettük, hogy a földbe fagyva még ott maradt az előző évről a sárga– és a fehérrépa. A körmünkkel kapartuk ki az élelmet a föld alól. Minden darab répáért akkor hálásak voltunk a sorsnak. Az éjszakai órákra szürkület tájt kezdtünk szállást keresni. Leggyakrabban a falu széli házakba, vagy még szívesebben, inkább a tanyákba kérezkedtünk be. De aludtunk szalmakazlakban, iskolában, földes konyhában, így nem ért minket közvetlenül a zord, hideg éjszaka, a csípős áprilisi hajnal. Soha nem fordult elő, hogy bárki is megtagadta volna bebocsátásunkat. Tetveink azonban továbbra is kínoztak minket. Vigyázni kellett, hogy amikor szállást kérünk, ne vakarózzunk túl feltűnően. Ma is bánt, ha belegondolok, szállásadóink mit is kaptak cserébe jutalomként tőlünk? Visszahagyott tetveinkkel fizettünk jóságukért. Jóval Komárom előtt jártunk, amikor megállított minket egy orosz katona. Barátságtalan hangon nógatott, hogy menjünk előtte. “Davaj, davaj!” – kiabálta. Ekkor találkoztunk először ezzel – az azokban az időkben oly gyakori – orosz szóval. A jelentését nem értettük, de a szándékot annál inkább. Kétségbe estünk, hogy fogolytáborba akar kísérni minket. De szerencsénk volt ismét, mert csak munkára – ha nem is veszélytelen feladatra – akart fogni minket. Több ágyúlövedéket rácsszerűen, faléccel kapcsoltak össze. Ezeket kellett nekünk egy alkalmi raktárból kicipelni, és rárakni az ott várakozó tankokra és teherautókra. Hideg volt, de mégis beleizzadtunk, ahogy kezünk megmarkolta, és magasra emelte a robbanóanyaggal töltött éles lőszert. Az oroszok tovább nógattak minket, “davaj, davaj!”, mi meg vigyázva serénykedtünk, hogy nehogy elbukjunk a lépcsőn, vagy egy kövön, vagy gémberedett ujjaink közül nehogy kicsússzon a szörnyűséges csomag. Mikor már azt hittük, sose szabadulunk, váratlanul előjött valahonnan a mi katonánk. Kezében néhány szögletes, barna színű orosz kenyeret hozott. A kenyereket a markunkba nyomta, és intett, mehetünk. Örömünk határtalan volt, hiszen szabadon távozhattunk, és ugyanakkor kenyérhez is jutottunk. De ez az eset óvatossá tett minket. Tanulságként levonhattuk azt, hogy itthon is kerülni kell a főutakat. Ettől kezdve ismét ugyanazt a módszert alkalmaztuk, mint visszaindulásunkat követően, Ébergassing és Trautmannsdorf között: toronyiránt haladtunk, erdőkön-mezőkön keresztül. Volt azonban különbség a két helyzet között, akkor a német, most az orosz katonák elől kellett bujkálnunk. Április nyolcadikán, vagy tizedikén érkeztünk Bánhidára. Dűlő– és mellékutakat keresztezve, dombokra felkapaszkodva, erdő szélén haladva beleütköztünk a vasútvonalba, amelyik a település irányába futott. Hamarosan megláttuk, hogy egy mellékvágányon gőzmozdony álldogál. Megkérdeztük a fűtőt és a mozdonyvezetőt, mikor, és merre indulnak. Azt válaszolták, hogy valamikor az esti órákban Kelenföldre kell menniük. Megcsillant a szemünk, tekintetünk összevillant. Kértük őket, hogy vegyenek föl bennünket a szeneskocsira, s vigyenek el Kelenföldig. Beleegyeztek. Fenn ültünk a szeneskocsi tetején, a szabadban, hallgatva a gőzmozdony pöfögését. Az est már jókorát haladott előre az éjszakába, s mi azt hittük, képesek leszünk az éj folyamán, a szén tetején szunyókálni. Tévedtünk. A fűtő – a kazánt táplálva – “alólunk lapátolta a szenet. Az apró szemű szén magassága folyamatosan süllyedt. Testhelyzetünk a szén tetején állandóan változott, így aludni nem nagyon tudtunk. 6. Ismét Budapesten. Kora reggel érkeztünk Kelenföldre. Újabb jótevőinktől is elbúcsúztunk. Kifelé igyekeztünk a pályaudvarról, nem tudva, hogy új helyzetbe, új körülmények közé kerültünk. S hamarosan kiderült az is, hogy kár volt feladni addigi óvatosságunkat.
A Kelenföldi pályaudvar és környéke tele volt vörös katonával. Mindez szoros orosz katonai ellenőrzés meglétére figyelmeztethetett volna minket. Ám mi óvatlanok és járatlanok voltunk, mert jóformán még magunkhoz se térhettünk, máris elcsíptek minket, s azonnal egy közeli körülkerített fogolytáborba kísértek. Iszonyúan elkeseredtünk, hogy pont most esünk hadifogságba, amikor már a hazaérkezésünk szinte karnyújtásnyi közelségbe került. Lelki szemeink előtt átvonult mindaz a sok szenvedés, amit addig átéltünk, a Bécs külvárosától Budapestig tartó hazaút nehézségei. S az, hogy mindez hiábavaló volt. Persze, az első ijedség után törni kezdetük a fejünket, hogy miképpen tudnánk megmenekedni ebből a kutyaszorítóból. Ahogy rosszkedvűen ültünk a tábor bejáratánál, figyelmesek lettünk arra, hogy a kapu tartósan nyitva maradt. A nyitott kaput egyetlen őrszem őrizte, de oly módon, hogy állandóan föl-alá járkált. Ilyenkor eltávolodott egészen a fogolytábor sarkáig, a bejárattól mintegy 300-400 méter távolságra. Csak ott fordult meg, és tért vissza. Azt is megfigyeltük, hogy a sarok felé haladva soha nem néz hátra. Döntöttünk. Vakmerő vállalkozás volt, de nem hagyhattuk ki a sors kínálta lehetőséget. Kivártuk a pillanatot, amikor az őr megkezdi a kaputól való eltávolodását. Akkor aztán ugrottunk mind a hatan, s villámsebesen kisurrantunk a szabadságba. Okosan, nem szorosan egymás mellett, hanem egymástól némi távolságra futottunk, s igyekeztünk hangtalanul eltűnni a közeli mellékutcában. Mikor már némileg biztonságban éreztük magunkat, kissé – az átélt izgalmaktól megviselve – megpihentünk. Várakoztunk egy keveset, majd elindultunk a Duna irányába. Ki szerettük volna fürkészni, hogy melyik hídon lehetne átmenni a pesti oldalra. Hamar észrevettük, hogy az utcákat polgári ruhás, piros karszalagos rendőrfélék róják, akik ügyelve az utca rendjére, a kétes egyéneket igazoltatják, és szükség esetén “begyűjtik”. A veszély tehát továbbra is ott leskelődött körülöttünk, hiszen tisztában voltunk azzal, hogy a külsőnk nem éppen bizalomgerjesztő. Visszatértünk ezért a régi, és bevált óvatosságunkhoz. A budai oldalon haladva is kerültük a főútvonalakat, a nagyobb tereket, mert feltételeztük, hogy itt az ellenőrzés fokozottabb. Körültekintően, szét– és körülnézve haladtunk, minden gyanús jelre, veszélyforrásra figyelve. Volt bennünk valami rossz érzés, valami csalódásféle. Azt hittük, hogy a fővárosi lakosok is úgy fogadnak majd minket barátsággal, mint azok a vidékiek, akik eleddig segítettek az úton. Ám a szívélyes fogadtatás elmaradt, senki nem tekintett ránk örömmel, hogy “íme, most érkeznek haza azok a fiatalok, akiket a háború forgószele elsodort nyugatra!”. A tapasztalt fogadtatás, a tartózkodó, sőt gyanakvó pillantások a járókelőktől, helybéli lakosoktól, az ellenőrzések szigorúsága az őrség részéről, kedvünket szegték. Persze ezek a gondolatok éretlenségünket fejezték ki, hiszen ma már belátom, hogy a harcok után, az akkori felbomlott rendben természetes volt ez a bizalmatlanság és a fokozott ellenőrzés. Lassú haladásunk ellenére, végre csak eljutottunk a Szent Gellért térre. Itt, korábbi elhatározásunkhoz híven, a Ferenc József – ma Szabadság – hídon szerettünk volna átkelni. A németek a hidat a két dunai pillér között felrobbantották, de rövidesen a pótlására építettek egy gerendákból és deszkákból ácsolt ideiglenes hídpályát. Hamar észrevettük, hogy a hidat nagyszámú őrség, katonai járőrök, rendőrök biztosítják, és azt is, hogy sűrűn igazoltatják az átjutni akarókat. Arra már nem emlékszem, hogy mi rendelkeztünk-e egyáltalán valamilyen igazolvánnyal, s ha igen, az milyen típusú volt. Ám ha voltak is valamilyen tépett, elnyűtt és piszkos papírok nálunk, az a személyazonosság megállapítására bizonyára nem lehettek alkalmasak. Valamilyen biztonságosabb megoldást igyekeztünk találni az oly vágyott átkeléshez. Elég gyorsan észrevettük, hogy sok vidéki asszony és férfi – hátán hatalmas batyuval – igyekszik át a pesti oldalra. (Mint később kiderült, a Fővám tértől a Kálvin térig húzódva hatalmas kirakodó vásár volt, ahol a vidékiek a magukkal hozott élelmiszert iparcikkekre cserélték a fővárosiakkal.) Hamarosan megláttam egy alaposan megpakolt asszonyt, aki több csomagot is cipelve igyekezett a híd felé. Melléléptem, és elkértem a batyuját s a többi csomagját is. Kértem, hadd vihessem, s ő meg, ha megszólítanak minket, válaszolja azt, hogy a fia vagyok. A csel bevált, az őrség szó nélkül átengedett minket. Rövidesen láttam, hogy a többiek is hasonlóan átjutottak Pestre. A derék asszonynak aztán megnyugodva visszaadtam a csomagját, s köszönetet mondtam kedvességéért. Rövidesen eljött a búcsú ideje. Nehéz volt elválni társaimtól, akikkel igazi “baj – társak” voltunk. Hiszen egymás nélkül nem jutottunk volna messzire, mert összeadtuk minden lelki– és fizikai erőnket, támogattuk egymást, s a gyengébbet, fáradtabbat nem hagytuk el, hanem bíztattuk, és segítettük. Elköszöntünk hát, s ki erre, ki arra távozott. Nekem a mai Szabadság-híd pesti hídfőjétől kellett hazaindulnom Angyalföldre, a Váci út és a Róbert Károly körút találkozásának tájékára. Nyilvánvaló, hogy egyszerűbb lett volna gyalogosan a Nyugati pályaudvarig a Kiskörúton haladnom, majd ezután rátérnem a Váci útra. Ám most, egyedül, még óvatosabbnak kellett lennem, hiszen közvetlenül a cél előtt nem kockáztathattam az orosz katonákkal való összetalálkozást, s ezzel a “malenkij robot” veszélyét. Gyalogutam így hosszabb lett, mert cikk-cakkban haladtam, mellékutcából mellékutcába jutva. Ha mégis
keresztül kellett haladnom valamelyik főútvonalon, akkor előtte gondosan körülnéztem, mielőtt egyik mellékutcából a főút túloldalán lévő kisebb, csendesebb utcába nekiindultam volna. Mentem, de közben néztem és bámultam a jól ismert tereket, utcákat, s figyeltem, hogy mi maradt épségben. Hol rombolták le a bombák, a tüzérségi ütegek a házakat és házsorokat, és milyen sérülést szenvedtek az utak, járdák, üzletek és kirakatok. Ahogy közeledtem otthonomhoz, szorongásom egyre nőtt. Vajon mit találok odahaza? Élnek-e még a szüleim. Jól emlékszem, hogy sokáig haladtam a Pannónia utcában, mert ez a Váci úthoz képest csendesebb útszakasz volt. Elhaladtam régi iskolám mellett, ahová pár esztendeig jártam. Itt-ott golyószórónyomok látszottak a vakolaton, de egészében az épület alig károsodott. Ebből, és a környék házainak állapotából arra következtettem, hogy nem lehettek errefelé nagyobb arányú harcok. Ez bennem – a jövőre nézve – némi reményt keltett. Bízni kezdtem abban, hogy otthonomat, szeretteimet épségben megtalálom. Rövidesen megláttam a házat, ahonnan pár hónapja elindultam hosszú utamra. Elöntött a boldogság, amikor megláttam, hogy a falak sérülésmentesek, épek. A kapunkhoz rohantam, de az zárva volt. Csak utólag tudtam meg, hogy a pesti házak kapuit, ezekben a vészes és zavaros időkben, állandóan kulcsra zárták. A lakók éjjel-nappali őrséget állítottak, kik nem nyitottak ajtót akárkinek. Ezen a napon, pont hazatérésem pillanatában, különösképpen épp édesanyám volt őrségbe beosztva. Amikor megtapasztaltam az újabb akadályt, megpróbáltam a kapucsengőt használni, de az nem működött. Erre aztán erőteljesen zörögni, dörömbölni kezdtem, és kiabáltam. Végre a kis kazettás kapu kukucskáló nyílása kinyílt, és abban megjelent édesanyám drága arca. Hallottam boldog felkiáltását, amint megismert. Végre kinyílt a kapu, és összeölelkezhettünk. Percekig csak zokogtunk és csókolgattuk egymást. Ez a találkozás lett életem egyik legboldogabb pillanata. Így lett vége hosszú kálváriámnak, amelyet 1944. december közepétől – leventeként – embertelen parancs alapján, végig kellett szenvednem. Hazaérkezésem napján 1945. április 17-ét írtak.
Külvilágunk – belvilágunk 5. Varga Csaba
Ami megtörtént, és ami azóta történik (A hortobágyi kényszermunkatáborokba hurcoltatások emlékére) Kettős a szégyenünk. Hogy mindez megtörténhetett. De azért is, hogy mindezzel a szembenézést Magyarország azóta sem vállalta fel. Amikor közel hatvanöt évvel ezelőtt a világot fenyegető három agresszív diktatórikus nagyhatalom közül a háború indításáért közvetlenül felelős kettővel, a német Harmadik Birodalommal és a japán császársággal szemben az úgynevezett szabad világ – elsőként a hódításuknak alávetett Nyugat-Európa, majd a szintén megtámadott Nagy-Britannia, s mögötte felsorakozva végül az Amerikai Egyesült Államok – az atlanti gondolat, sőt egyenesen a világbéke vágya letéteményeseként a harmadikukkal, vagyis Szovjetunióval katonai, majd politikai szövetségre lépett, akarva-akaratlanul egy új, nem kevésbé imperialista, tehát hódító és egyszersmind ideologikus, vagyis a gazdasági kiaknázáson túl saját totalitárius eszmeisége és politikája könyörtelen kiterjesztését eredményező szovjet világfelosztásban vállalt kezdeményező szerepet. Függetlenül attól, hogy a stratégiai tervezés és a politikai alkuk mögöttes szándéka az egyes szereplőknél eredetileg mire is irányult, végső soron az összes résztvevő közös alapozásából állott elő hamarosan az a helyzet, amelyben Közép- és a balkáni Kelet-Európa sorsa egy önmagát Harmadik Rómaként megvalósító, ázsiai hagyományú moloch foglyaként az eljövendő fél évszázadra megpecsételődött. Szovjeturalom következett hát nálunk is, mely mindenekelőtt öncélú volt, mert teljes alávetést kívánt, amit a társadalom valamennyi kialakult szövetének s szövedékének szétzúzásával, maga az ember átalakításával gondolt elérhetni. Mindezek érdekében óhatatlanul a legalantasabb ösztönöket szabadította és szította fel ezzel, s megrögzött híveinek maroknyi csapatán túl rezsimjének felépítését a társadalom legelesettebbjeire – egyben a legképzetlenebbekre, leginkább gyökértelenekre, legkevésbé polgárosultakra, olcsó eszközökkel könnyen bármiféle ügy janicsárjaivá konvertálhatókra – építette; akiknek sorai persze (bármilyen szomorú legyen is, minden társadalom válságtapasztalata ezt mutatja) hamarosan törvényszerűen kiegészülnek majd mind az i
érdekből nyomulók, mind az elvakult gyűlölködők valóságos seregével. Ezért, mint a rossz lelkiismeretben fogant háborúra következő erkölcsi megújulás paradoxona, orgiáját ülhette hát Európa e koncként odavetett többszázmilliós felén embert és kultúráját dühhel pusztító intézményes lerombolása mindannak, amit Európa és benne a keresztény erkölcsiség évezredes küzdelme folyamatosságában egyáltalán létrehozott.
Végső soron háborúban eszkalálódott, fokról fokra bármiféle morális gáttól megszabadított, kizárólag pillanatnyi célszerűségtől, indulattól vagy éppen haszon reményében vezérelt közvetlen és ellenőrizetlen cselekvések váltak ezzel állandósulttá s intézményesedtek általánosult mintaként a győztes szovjetbirodalomban – olyan barbár, civilizálatlan, alantas ösztönkiélésre hívó magatartási formák, amelyek még a legyőzendő ún. barna diktatúrák részéről sem harci cselekmények során, hanem például a német SSii
vezérletű rendvédelemben (állambiztonsági megtorló akciókban vagy a gyorsan elfajuló KZ-gyakorlatban ), a japán dzsungelharcokra következő fogolyszerzésben, majd – és figyeljünk itt a bajt hozóban a váltásra – a vörösök általi megszállásban, valamennyi győztesnek (német földön különösen az amerikaiaknak) legyőzötteiket pusztulásnak tudatosan kitevő hadifogolytáboraiban, végezetül pedig a sok évszázaddal ezelőtt keleti végeken letelepedett német polgári lakosságnak óhazájukba visszairányított gyilkos kényszerexodusában voltak legfeljebb használatosak. Mert hazánknak a győztes szovjethatalom általi katonai megszállását kérészéletű koalíciós kormányzású demokrácia követte ugyan, ebben azonban még a polgári alternatíva eszményét s erkölcsi tőkéjét is hamarosan és sikerrel felmorzsolta, mert kénytelen-kelletlen együttműködő útitárssá formálta a szovjet megszállóktól támogatottan állandósuló hazai kommunista fenyegetés. Tehát: eleinte nyomultak, mindenhová és mindaddig, ahogyan csak lehetett; a fegyveres jelenlétben fogant kommunista hatalomátvétel számos közbenső állomását követően pedig: egyre korlátozatlanabbul és gátlástalanabbul erőszakolták országunkra eleinte még behízelgő propagandával ámító programjukat, mely valójában egy mesterséges káoszra, a múlt teljes lerombolásából előálló nihilre, s egy ebben tenyésztalajra lelő “új” embertípusra építve kívánta az ázsiai orosz bolsevizmus európai kiterjesztését. A háború rendkívüliségétől elfajuló tudatos erkölcsnélküliség és emberpusztító düh folytatódott hát egy iii
olyan mesterséges eszközökkel kialakított új televényben, amely a világháborús győzelemtől megittasult, immár fél évszázados bolseviki mozgalmában melengetett, a nagy szovjetvezér egyre inkább manifesztálódó dühöngő paranoiajától is erősített agresszív terjeszkedési és bekebelezési vágyában, az uralom birodalmi mámorában valóban egyre-másra világméretekben fenyegető konfliktusokat gerjesztett: először a hidegháború vasfüggönyének leereszkedésére kényszerült döbbenten ráébredni fultoni beszédében a háborús volt brit miniszterelnök, majd a háborúban sikeres TITOista küzdőpartner feltétlen alárendelésének kudarca után Jugoszláviát s csatlósát ellenségként átkozta ki a Szovjetinternacionálé. A szovjetvilág a maga gerjesztette rendkívüliséggel így néhány évvel a nagy világégés után már ismét eszkatologikus sorsválasztóként, a Jó és a Gonosz végső összecsapásának összefüggésében s mindenkinek szerepválasztásra kényszerítésében láttatott minden történést, ami ezért egy új, még véresebb és még totálisabb, mert úgyszólván egy profán Utolsó Ítélet eljöveteleként felfogott világháborúra készülődésben óhatatlanul valamiféle bomlott haláltánc formáját öltötte magára. Mert mondanunk sem kell, hogy ázsiai despotizmus és bizánci retorika s elszántság talált egymásra a moszkovita Harmadik Rómában, mely biblikus előképekre emlékeztető formákban chiliasztikus várakozásokkal bármiféle eszközre feljogosítottnak érezte magát az önnön tételezte gonosszal szembeni iv
harcában. Emberpusztító gépezete már bizonyosan bőven túl járt félszázmillió emberi élet ledarálásán – az Internacionálé jóvoltából a nagyvilágban is, különösen tömegesen a spanyolországi polgárháborúban kipróbált gyakorlottsággal –, amikor harcoló elitcsapataik nyomában megszállóként szintúgy vörös v
hadseregnek nevezett fosztogató-erőszakoskodó hordájuk egy számukra idegen és gyűlöltté tett civilizáció peremére, közép- és kelet-európai földre érkezett. Néhány éven belül a szövetséges ellenőrző bizottság teljhatalmú magyarországi megtestesítőjeként VOROSILOV tábornok megejtő könnyedséggel emlékeztethette a békeszerződés előtti Magyarország miniszterelnökét arra, hogy logisztikailag aligha lenne kemény próbatétel számára a tízmilliónyi magyarság közép-ázsiai vagy szibériai bevagoníroztatása… Nos, a polgári lakosságból véletlenszerűen megkaparintottaknak hadifogolyként Urálon túli tömeges kényszermunkára hurcolása, tetszőlegesen kiválasztottaknak néhány perces orosz nyelvű katonai állítólagos eljárásban bűnözőként akár életfogytig gulágokba rabosítása, civil politikai ellenfeleknek katonai elhárítási eltüntetése – ilyen és hasonló, skrupulusok nélküli eljárások mutatták a példát SZTÁLIN legjobb magyarországi tanítványa és neofita buzgalmú s leleményességű csahosai számára. Mihelyst a hatalmat megkaparintották, párt, egyenruhás terrorszervezetek, ügynökök hada, az 1950-es évtől hasonszőrűekből rendszerszerűen kiépített adminisztratív (tanácsi) apparátus, végül a munkahelyeket is maradéktalanul politikai ellenőrzés alá rendelő ún. személyzeti osztályok garmadája mind egyetlen cél: a társadalom összes szervezete, és benne maga az ember (majd utóbb környezetének, az anyatermészetnek is) kommunista “átalakítása” szolgálatába állíttatott. Különféle konkrét megfontolásokból, célokból és ürügyeket felhasználva, úgyszólván véletlenszerű csoportokként egymás mellé kerülten formálódott az áldozatok azon köre, amelyről ma – az akkoriban uszító vi
Szabad Nép s az egykori hivatalos szóhasználat nyomán, jobb híján, de minden ízében pontatlanul – mint k i t e l e p í t e t t e k ről emlékezünk meg. Lakásukról rendkívül rövid s előzménytelen brutális éjszakai értesítés nyomán gyakorlatilag azonnal, ingatlan és (egy-két háziállat, ruhanemű és háztartási készség kivételével) ingó vagyonuktól egyaránt rögtöni hatállyal megfosztottan, többnyire összes családtagjukkal
egyetemben elhurcoltakról van szó, akiket valóságos jogszabályi felhatalmazás nélkül, hamis hivatkozással, jogorvoslat lehetőségét megtagadó államvédelmi intézkedéssel s az ottpusztulás eshetőleges szándékával, kényszer“lak”helyként fegyveresen őrzött zárt lak(hat)atlan telepekre szállítottak, kiskorúakat sem kímélő kényszermunka végzésére – bárminemű hivatalos számbavétel, munkaszerződés és bérmegállapodás, intézményes (szociális, egészségügyi és/vagy nevelési) gondoskodás nélkül, a nappalok és éjjelek minden órájában kitéve oktalan embergyötrésre idomított pribékjeik önkényeskedésének. Hétezernél többen voltak, államhatárhoz közeli falucskákból (Vas megyétől Csongrádig), fővárosból vagy szocialista iparfejlesztésre szánt településekről, s hol háborús hisztériától gerjesztett bizalmatlanság, hol saját lakó- vagy gazdasági ingatlanuk kiszemeltsége, hol éppen megtorlás vagy személyes bosszú okán, de mindenütt még működő tágabb közösségek megfélemlítését és – a húzóerő szerepét betöltő módosabb falusi társadalom, illetőleg az eltűnésre ítélt volt “uralkodó osztály” felmorzsolásával – a társadalom szétzilálását, bármiféle szerveződésre vii
immár képtelen atomokra bontását célozva. S pokluk örökkévalósága legtöbbjük számára nap nap, hét hét, hónap hónap, év év után reménytelenül kitartóan zajlott – valójában több, mint három évvel utóbb bekövetkezett és szerencsésnek (bár még nem megváltónak) bizonyult véletlenek egymásbafonódásáig: a népek bölcs atyja, SZTÁLIN haláláig, majd olyan szovjet utódlásáig, mely megrengette legjobb magyar tanítványának, a “tízmillió fasisztával” szocializmusát vérrel-vassal építő RÁKOSI MÁTYÁSnak, mindannyiunk akkori pajtásának egyeduralmát, hogy ideig-óráig politikai taktikából NAGY IMRE erélytelen, de e táborokat mégis feloszlató engedményeinek engedje át a terepet. És folytatódott az, mi a bolsevizmussal fogant, immár fél évszázada, a szocializmus szovjet változatában: kíméletlen o s z t á l y h a r c , mely változó eszközökkel és formában ugyan, de végigkísérte – szociáldemokráciát ma pontosan ugyanannyi felelőtlenséggel, pusztán hataloméhségből hirdető, mint ahogyan egykor a szovjetszocializmust számunkra is berendező – kommunistáink uralmát. Vagyis: a kényszertábor elhagyásának pusztán fizikai (mert számbavételtől, munkaigazolással vagy elszámolással most sem kísért) lehetősége, de az esetek túlnyomó többségében (a lakhatásnak határsávban, fővárosban, ipari nagytelepülésen rendőri eszközökkel biztosított tilalma, lakóingatlanuk idegenektől elfoglaltsága okán) a visszatérés joga nélkül, némi átmeneti segéllyel esetleg egy ízben támogatottan, megpróbálhatták – heroikus erőfeszítéssel ismét – a semmiből egy új egzisztencia teremtését, többnyire rokonoknál ínséges befogadással kezdve, s mindig a legkevesebb presztizsű és fizetésű, ámde a korábbi idők emberfeletti terhelését most újból a legnehezebb munkával tetéző álláskeresésre kárhoztatottan. Persze, mindez azokra nézve állhat csupán, akik (és amiként) túlélték a borzalmakat. Orvosi ellátatlanságtól siettetett halálok és testi-lelki terhelésből eredeztethető megnemszületések, korai gyermekhalálok és (különösen rendíthetetlen belső önállósághoz szokott paraszti nagygazda körben) öngyilkosságok csökkentették eleve a visszatérők számát. És a szerencsések? Olykor kezeletlenül élethosszig visszamaradó sebesülésekkel terhelten (főként a gyermekmunkától), megírható életrajzukban kitölthetetlen űr még utólag is cinkossá tévő vállaltatásával, munka- és járadék-viszonyaikban beszámítás nélkül újrakezdésre kényszerülten, úgyszólván mindmáig kényszerítő hallgatásba bénítottan és kibeszéletlenségre ítéltetetten – mert a felettük tort ült hatóság részéről szigorúan elfelejtendő tévedésként nyugtázottan –, ámde szocialista utóéletükben egyetemi és munkafelvételnél bizalmas értesítéssel mindenkor utolérten és akadályozottan – tehát amíg kommunistáink első rezsimjük bukásával a “rendszerváltozás” furcsa hazai változatának örvén most már második rendszerépítésükbe a nemzet és vagyona nem csekély hányadának immár liberális színezetben elprivatizálásával hozzá nem fogtak, táborelhagyásukat követő további három és fél évtizeden át mindvégig (tanulásban, munkában, előléptetésben, kitüntetésben) legfeljebb hátrányosan megkülönböztetett, néven nevezetlenül is stigmatizált osztályellenségként – örvendhettek puszta létben maradásuknak. Ezért talán nem indokolatlan a kérdés: vajon több vagyunk-e merő fizikumnál? Fáradt, megalázott és elnyomorított testek vergődésénél több-e az élet? Demiurgoszi erő – vagy éppen magabízó cinizmusban határtalanság – lakozhat a kommunistákban, ha feladatul éppen szadista végrehajtóik kapták ekkor is saját bűneik, úgymond törvénytelenségeik fölszámolását. Hallgatásnál és elhallgattatásnál nem is igen jutottak tovább. Következménye nem lett a sérelemokozásnak, de nem követte bármi gyógyír kényszerű elszenvedését sem. Hallgatásra felszólító fenyegetéssel bocsáttattak el, s szenvedésük még nevet sem kapott. Miután rokonok közt, ismerősök körében sem volt tanácsos mesélni és a sajtó, közbeszéd hallgatása is hosszú ideig töretlennek bizonyult, olykor már családi, legközelebbi baráti közösségben is nehezen hihetővé vált – mert támpont, környezeti megerősítés nélküli maradt – a beszámoló (főként az akkori gyermekszereplők utóbb született gyermekei számára alig felfoghatóan), hiszen egy amnézia lepte országban nem támogatta semmi az elbeszélést. Külső kényszer szülte brutális elfojtásra így kényszeresen önkéntes másodelfojtás épült, ami még problémásabbá tette minden, bármiként is érintett számára a történtek feldolgozását, egészséges túlélését, az ártatlanul szenvedettek és családtagjaik teljes esélyű éltét. És azóta? Kifejezte-e a kommunizmus közvetlen igájából szabaduló nemzet az ártatlanul sokkal erősebben megviseltek iránt együttérzését? Megkövette-e újsütetű jogállamiságára oly büszke – s éppen ezért jogtipró diktatórikus előzményével jogfolytonosságát mindazonáltal fenntartó – köztársaságunk közel tízezernyi polgártársunkat a személyes szabadságból évekig, az egyenlő esélyű életből évtizedekig, az érte
megdolgozottan becsületesen szerzett tulajdonból mindörökre történő kirekesztéséért? Tizenöt év távlatában egyetlen hang sem hangzott el a hivatalosság részéről. Sem néven nevezés, sem emlékezés. Hogyan is lehetne sorsuk számba vehető, ha tragédiájuknak, ember okozta balsorsuknak neve sincs? Miképpen válhatnának megemlékezetté, ha semmiféle hivatalos tényfeltárás nem történt? Noha állami és nemzetközi kapcsolati tőkétől és anyagi forrásoktól is táplált civiltársadalmi jogvédelmek tobzódásának szép új világkorát éljük, minden, ami velük történt, csupán állítólagos. Megtörtént, ha hiszem; megtörtént, ha olykor mégis hallható panaszos sóhajuknak történetesen hitelt adok. Formalizmusokra épült jogállami cinizmusunk cinkossá vált, mert bűnös nemtörődömséggel engedte az erőszakban fogant kommunista amnéziát az utódtársadalomba átnőni. Nyilvánvaló persze: ők sem kirekesztettek többé, mert formálisan egyenjogú polgárok. Az ártatlanul elzártak kategóriájába vontan néhány napi mai átlagkeresetnek megfelelő nyugdíjkiegészítést kapnak közülük is azok, akik az adminisztratív elhallgatás ellenére mégis legalább három évet tudtak bizonyítani. A tulajdonukat államosítottak kategóriájába vontan sértően máig értéktelennek bizonyult kárpótlási jegyet kiharcolhattak azok, akik – esetleg olykor ennél többe kerülő anyagi áldozattal és utánjárással, hiszen gyakran legszemélyesebb tárgyaiktól, emlékeiktől is megfosztottan, csupán eleik iránti becsületből – mégis be tudták szerezni elorzott ingatlanaik bizonyító erejű dokumentumait. Semmi más jóvátétel, bármi egyéb, oly mérhetetlenül sok szenvedésükért. Mivel a szocializmus törvénytiprásával hallgatásában cinkossá lett köztársaságunk sem adott nevet nékik, ők egymásról sem tudhattak. Rátarti újmódi alkományosságunkban akár tovább folytatódhatott volna belső elbizonytalanításuk: vajon pörsenés voltak-e új társadalmat büszkén építő szocializmusunk kamaszkorán, vagy elkerülhetetlen forgács a favágás nehéz férfiasságot követelő munkájában? Hiszen zárt viii
táborok névtelenjeivé degradáltattak, s így az együvézártság mindennapi kínos tényében és rabszolgaságuk kényszerű sorsvállalásában legfeljebb egymásról tudhattak. Véletlen hozta hát, hogy – ix
rendszerszerűen csupán alig öt éve – más elhurcolásokról, más táborokról egyáltalán tudomást szerezhettek. Ők, és nem a köztársaság hatóságai, elkezdték egymást, a sorstársakat keresni. Újramegalázott nehéz életükben, csekély nyugdíjukból arra áldozni, hogy legalább ők emlékezzenek – és ezzel, közvetve, emlékeztessenek bennünket is. És közös emlékezésből született valamelyes közösség. Saját szerveződés, a magánszféra keretei közt, önfenntartó módon, hogy emlékeik magukból kicsiholásával, közreadásával valóban közösséget hozzanak létre. Aminek talán neve is lesz egykor. Arra vélnek emlékezni csupán, hogy köztársaságunk eddig volt három konzervatív, hazánk keresztény hagyományát magasztos szavakban felvállaló miniszterelnöke között a szomorúságukban egymás közt zajló szóbeszéd szerint volt olyan, akihez még történelemként sem jutott el hírük, amiként adódott olyan is, aki megrekedt az egykorú kommunista rágalomnál, a prostitúció időleges rendészeti megoldását vélve bennük. Változott-e valóban a rendszer azóta? Hál’Istennek kiadványok valóban vannak, s néhány emlékező esemény, egy-két emlékmű. Mind magánadakozásból, nékik maguknak köszönhetően. Saját köreikben bemutatottan, általuk szervezetten s avatottan. De nem önérdekből. Inkább nemzetféltésből, saját cseppjükben a magyar tengert óva, nehogy a cinkos hallgatás, az amnézia makacs folytatódása pártoktól s harsányan sulykolt szómágiáktól függetlenül óhatatlanul alááshassa magának a köztársaságnak morális alapzatát, ebben bizonyára nem hibáztatható eszményét. Pedig akár csak saját régi irományok közt tallózva is egyértelműnek tetszik, hogy nemigen késtünk az igényfelismeréssel a rendszerváltoztatásnak remélt folyamat hajnalán. Már a szabadon választott parlamenti kormányzatra áttérés úgyszólván kezdő pillanataiban, 1990 elején megfogalmazódott annak már akkoriban bántóan érzett hiánya, hogy mindaddig a hivatalosság részéről “nálunk még semmiféle tény- és adatfeltárás nem történt. […] A [jobb híján publicisták tollából népszerű folyóiratok hasábjain testet öltő] magánkezdeményezés elszigeltségéből fakadó védtelenség folytán viszont maga az eljárás pillanatok alatt olyan mértékig abszurd jelleget öltött, hogy elrettentés, megszégyenítés vagy – egyszerűen – történelmi érdekű adatrögzítés helyett az ún. pártatlan tömegtájékoztatásnak köszönhetően úgy rögzült mindez a polgárok tudatában, mint valamiféle gyanús (mert tiltakozásoknak jog szerint legalább részben jogosultan teret nyújtó) manipuláció. […Mert…] bármekkora publicisztikai ereje, leleplező hatása is lehet a szerzői műveknek […], még mindig maradna néhány nosztalgikus kommunista orgánum, ami azért változatlanul hajtogatná, hogy a szocialista forradalom a francia revolúció örököse, a SZTÁLINizmus pedig pusztán kétségbeesett modernizációs kísérlet volt, s a hivatásos forradalmárok mégis csak a társadalmi átalakulás hősei. Tehát a leleplezés, a nevek kiírása önmagában még nem ad formát. Forma pedig mindenképpen szükséges.”x Már pedig a forma, a kellő és egyben méltó fórum és keret kérdésével történő viaskodás egyértelműen az államra mutat mint az egyetlen olyan közegre, amely az európai “fehér könyvek” vagy az amerikai state books mintájára
fordulópontokon (pl. háborúk után) civilizált körülmények közt közvetíteni tudja a közösségnek a közösségben hiteles tanusítványt a történtekről. Eszerint “Kell tehát valamely nemzeti fórum, mely egyértelműen s a jövőbe is hatoló erővel rögzíti, hogy az elmúlt negyven év során mi történt, s ez hogyan történt. Kell tehát valamely nemzeti fórum, mely legalább is a személyes részvétel és felelősség kirívó eseteiben példaértékűen ítél. Nem feltétlenül személyes hátrányokozás céljából vagy azt akár lehetővé téve. Csupán azért, hogy ne múljék el a múlt megítéletlenül. […] A múlt jelenünknek és jövőnknek része. Azért tárgya foglalatoskodásainknak, hogy általa is ez utóbbiakat szolgáljuk.”xi Megindult hát rögvest az információgyűjtés más kontinenseken s szomszédságunkban egyaránt annak kipuhatolására, hogy civilizált nemzetek miként szoktak önnön újjáépítésükbe fogni egy drámai és valamiféle xii
és egyre módon mindenképpen hangsúlyosan lezárandó, tragikus örökséget hagyó múlt után, egyértelműbbé vált, hogy egy ilyen múlttól elválasztó bármiféle caesura határozott megvonásához elengedhetetlenül nem más szükséges, mint éppen egy bírói ítéletnek jogerő pecsétjével vitathatatlanná és kétségbevonhatatlanná tett ténymegállapítása és jogi értékelése; az igazságtétel vállalható programjának pedig feltétlenül ki kell egészülnie elérhetően teljeskörű dokumentációval, mely egyként szolgálhat majd történettudományi és az áldozatokat illető lelki profilaktikai célokat egyaránt. Amikor még töretlen volt a becsületes megvalósíthatóságba vetett bizalom s igazunk, erkölcsi kötelmünk tudatában kizárólag a méltányos megfogalmazhatóság függvényének tetszett mindez, a kor szándékának megfelelő következménylevonásként le is szögeztetett, hogy (1) az áldozatnak a nemzet nevében kifejezendő országgyűlési elismerésen, (2) elérhető igazságtételen és (3) egy hivatalos tényfeltárás teljeskörű dokumentációján túl – “A múlt lezárása […] egyidejű, összehangolt cselekvés eredője lehetne […, így a fent említettek mellett…] (4/a) Egyidejűleg egy Fehér Könyv kibocsátása, mely összefüggö elemzésben, mintegy ötven–száz elsőrendű felelős megnevezésével a jellegzetes s a mai csődtömeghez vezető különféle közreműködéseket nevezné néven – függetlenül attól, hogy ez büntetőbíróságilag bizonyítható, illetőleg kriminalizálható-e vagy sem. (Csupán a példa kedvéért: MAROSÁN verbális szerepjátszása, a történelem mint érettségi tárgy eltörlése ACZÉL által, előnytelen szerződések köttetése MARJAI, FEJTI által.) (Amennyiben bárki sérelmezné megneveztetését, természetszerűleg a szabott jogi keretek között eljárást indíthatna […].) (4/b) Ezzel egyidejűleg s ezzel párosítottan, esetleg ezt követően, valamiféle garantált állami vagy hatpárti sponzorálásban, erőteljesen támogatott árral, hozzáférhetően nagy példányszámban egy – pl. 40 év című – állandósított periodikum indítása, hasonlóképpen létesített s fenntartott dokumentációs központtal a háttérben, mely maguknak a sérelmet szenvedetteknek vagy tanúiknak, illetőleg publicistáknak vagy történészeknek a tárgyat illető visszaemlékezéseit, valamint dokumentumokat, esemény- vagy névösszeállításokat – komoly szerkesztőségi-filológiai kontrollal, de nem feltétlenül cenzúrázottan – adna közre. Természetszerűleg ebben jelenhetnének meg az előbb felsorolt tevékenységi formák dokumentumai, melléktermékei, előkészítő anyagai is.”xiii Már akkor tudottan – pedig az 1980-as és 1990-es évek fordulóján a nemzetközi emberi jogi mozgalmak még jogsérelmet szimatoltak a diktatúrákat felváltó kormányzatok bármiféle múltfeltárási kísérletében, sorrarendre akadékoskodva, olykor meg is hiúsítva például dél-amerikai törekvéseket – a múlttal történő szembenézésre irányuló hajlandóság a jogállamiság értelmének, őszinteségének, morális megalapozásának egyenesen a tesztje, a próbaköve lett. Nem véletlen hát a néhány évvel később fogalmazott figyelmeztetés, miszerint “hiteltelenül fognak kongani majd jogállami eszményeink, ha egyszersmind múltunkkal szembesülni nem segítenek bennünket. S kezdeti lelkesedésünk is óhatatlanul le fog lohadni, jogállami eszményünk pedig elveszti majd erkölcsi tartását és vonzerejét, végül pedig demokratikus pátoszt s távlatot vesztett száraz formává válik, ha kiderül, hogy nincs érdemi üzenete a múlt meghaladásához.”xiv Az elvekbe rögzültség széplelkű harcosai időközben e kérdés örvén szintúgy csatát veszítettek, hiszen kiderült, hogy általuk az elintézetlenség bugyrában hagyott múltbéli szenvedések nemcsak új és még megokolatlanabb s igazolhatatlanabb szenvedést rónak a túlélőkre, de egyszersmind a demokrácia újraépülésének is pótszerekkel át nem hidalható akadályát képezik szerte Latin-Amerikában és Afrikában egyaránt. S mert szeretnek elől menetelni és másoknak utat mutatni, az ún. liberalizmus zászlóhordozói ezért pisszenés nélkül lobogót váltottak, és most már – egyébként helyesen – az utódkormányzat felelősségéről szónokolnak, amit igyekeznek nemzetközi jogi kötelezettség szintjére emelni. Korábbi politikai demagógiájuk ezért legalább az atlanti világban mára elhalkult, s talán hazai népieschből tákolt bölcsességük is – “Minek a múltat bolygatni, csakis ellentéteket szítani?” “Az idő majd mindent elintéz!” “Mint Erdély
patakkövei, szép lassan egymáshoz csiszolódnak.” – is majd józanabb, és főként felelősebb s távlatosabb xv
politizálásnak fogja majd átadni helyét. Ha ezen immár megfontoltnak tetsző, s esetünkben egy számunkra partizánakciói révén ismerős, némi ironikus szellemmel megáldottan éppen Open Societynek nevezett zárt erőközpont valamely szintén New York-i kiágazódásának nyolc évvel ezelőtt lefektetett követelményrendszerét vesszük alapul – “a súlyos és rendszeres jogsértések kötelezettségeket eredeztetnek az állam oldaláról az áldozatok és az egész társadalom iránt […, amik…] valójában önálló kötelezettségek, és a kormányzat ezek mindegyikének köteles – ráadásul: a lehetőségeihez mérten a legteljesebben – eleget tenni. […Így…] (1) nyomozni, büntetőjogilag üldözni és megbüntetni az elkövetőket – jogként az igazságszolgáltatáshoz, mely az áldozatot illeti meg; (2) feltárni az áldozatok, családjaik s a társadalom előtt mindent, ami a szóban forgó eseményekről utólag megbízhatóan megállapítható – jogként az igazság megismeréséhez; (3) az áldozatoknak megfelelő jóvátétellel szolgálni – jogosultságként mind a jóvátételre, mind pedig a restitutio integrum [teljes helyreállítás] nem-pénzbeli formáira egyaránt; és végezetül (4) eltávolítani az ismertté vált elkövetőket az állam jogi végrehajtó testületeiből és mindenféle más hatósági tisztségből – jogosultságként új (vagy újból megszervezett, ám immár számonkérhetővé tett) intézményekhez.”xvi –, úgy legkevesebbként is megállapíthatjuk, hogy egymást kiegészítő négy alapvető várakozásának egyike sem ment nálunk teljesedésbe a “rendszerváltoztatás” szépelgésével becézett, ám leginkább “rendszerrefundálást” eredményező elmúlt másfél évtized során. Sőt, úgyszólván viták sem bolygatják immár megnyugtatóan csendes, békés, gyarapodó, elégedett, harmonikusan révbe ért társadalmunkban egy egyetértéstől övezett hatékony kormányzattól vezetett nemzetnek a sikerekben bővelkedését – hacsak valamiféle régi elbeszélések, sóhajok és panaszok a szélekről nem hoznak olykor némi váratlan zavart okozó diszharmóniát felszínre… xvii
a kényszermunkatáborokba elhurcoltak morális A hozzáférhető emlékezésekből egyaránt kitetszően tartásról tettek tanúbizonyságot. Ha emberi tűrőképességük határáig hajszoltan, testben megtörten és életfeltételeikből kiforgatottan is, mégis, ha túlélték, győztesen kerültek ki meggyötörtetésükből: többek lettek, mint voltak. Kényelmesebb feltételeink közt a mához érkezve jó lenne hinnünk, hogy egyszer legalább megközelítő erkölcsi igényességről számolhatunk majd be magunk is.
PoLis Charpathiae Antal János
Egy éve az Európai Unióban, avagy: ki fizeti a közmondásos révészt? Amikor az uniós csatlakozás lehetősége először felmerült, még sok volt a bizonytalanság, de több volt reményből, idealizmusból is. A “létező szocializmus” 1989-es látványos, gyors összeomlása az Európai Uniót is meglepetésként érte, a német újraegyesítés pedig olyan precedenst teremtett, amely után nehéz lett volna megtagadni az uniós csatlakozás jogát az NDK-val együtt szabaddá lett volt szocialista országoktól. Magyarország – a kelet-európai változásokban, a kommunista világrend nemzetközi intézményrendszerének lebontásában betöltött szerepe miatt – joggal tarthatott igényt arra, hogy az uniós bővítés beharangozott következő körében a biztos csatlakozók közé kerülhessen, elég itt Antall Józsefnek a Varsói Szerződés felbomlását siettető lépéseire gondolni. 2004. május 1-jén pezsgőspalackok, petárdák durrantak, fanfárok szóltak, nagyívű beszédek hangzottak el, Európa ujjongott. Az ír fővárosban, Dublinban, másfél évtizeddel a vasfüggöny lehullása után ünnepélyes külsőségek között adták át a tagság írásos dokumentumait az újonnan csatlakozó országok képviselőinek. Magyarország immár egy éve az unió tagja, a földrész megosztottsága tehát, úgy tűnik, a múlté. Az Európai Unió az új tagországok 75 millió lakosával lett népesebb, és a “régi” tagállamokkal együtt (375 millió lakos) a világ legnagyobb piaci közösségét jelenti, amely a globális GDP egynegyedét termeli meg. Nem tudhatni, mennyi célzatossság volt abban, hogy a csatlakozást, a keleti bővítést éppen május elsejére, a “a munkásosztály nagy, nemzetközi ünnepére”, a két Internacionálé tavaszi “seregszemléjére” időzítették, igaz, a bővítést nem is a munkások, a parasztok, a nyugdíjasok és a rászorultak szorgalmazták és üdvözölték elsősorban, hanem inkább a politikai, gazdasági és tudományos-kulturális elit tagjai, akik az áruk, a munkaerő és a tőke szabad áramlásából a legnagyobb hasznot húzhatják.
A keleti irányú bővítés óta eltelt esztendő, persze, a régi tagországokban is sok mindent átértékelt; a szakszervezetek és szakmai szövetségek már most tapasztalják, hogy a keleti bővítés óta miként válnak egyre nehezebbé a bértárgyalások, hogyan indul lebomlásnak a szociális rendszer, amit pedig a második világháború vége óta építettek sok munka és még több konfliktus árán. A jólét és a szociális biztonság, amihez a nyugateurópai polgárok olyannyira hozzászoktak a kelet-nyugati szembenállás hosszú évtizedei alatt, eróziónak idult, és – most legalábbis így látszik – feltartóztathatatlan leépülés fenyegeti. A folyamat tartósnak ígérkezik, ezért a következő évtizedekben a “régi” uniós polgárok többségének a kiadások, a létfenntartási költségek növekedésére kell számítania, mégpedig úgy, hogy közben a bérek vásárlóértéke, illetve a szociális ellátórendszer teljesítőképessége folyamatosan csökken. Az új viszonyok között csak azok maradhatnak életképesek – ezt sulykolja belénk a politika és hű szolgálóleánya, a média is –, akik elég bátrak, tehetségesek és dörzsöltek, akik idegen nyelveket beszélnek, akiknek külföldi tapasztalataik vannak, de ma már tudjuk, hogy a gátlástalanság, a törtetés, illetve a kapcsolati (hálózati) lehetőségek maximális kiaknázása (nepotizmus, “mutyizás”, korrupció) legalább ennyire fontos az érvényesüléshez. Az európai közvélemény-kutatások is a félelmek erősödését regisztrálják. Az Eurobarometer egyik idei jelentése arról számol be, hogy az unió polgárainak mintegy fele tekint gyanakvással a bővítésre, éljenek bár Nyugaton vagy Keleten. Nyugaton (a “régi” tagországokban) az emberek kétharmadának az a véleménye, hogy a bővítésből kevés jó származik, ellenben a munkahelyek számának csökkenésére, az olcsó keleti munkaerő konkurenciájára, a bűnözés növekedésére kell számítaniuk. A tekintélyes Allensbach Intézet (Németország) szerint csak minden hetedik német polgár tekint bizakodva a jövőbe, egyedül a politikai és a gazdasági elit tagjai elégedettek kilátásaikkal, hiszen a pártok, a (nagy)vállalkozók és a vállalkozói szövetségek egyaránt erősen hisznek abban, hogy az unió bővítése jóval több esélyt kínál annál, mint amennyi kockázatot rejt magában. A szavak szintjén a 15-ök (a “régi” tagállamok) vezetői egyértelmű nyereségként értékelik a keleti bővítést mind a saját maguk, mind az új tagállamok szemszögéből, de lehet, hogy e nyilatkozatok szintjén csupán a remény szól a politikusokból. Az unió helyzetére ugyanis jelenleg nem a keleti bővítés, hanem inkább az unió két mozdonyának, Németországnak és Franciaországnak a gondjai nyomják rá bélyegüket. A jelenlegi helyzet kimenetele is javarészt attól függ, hogy e két országban miként sikerül úrrá lenni a belső problémákon, miként sikerül például fellépni a munkaerő magas költségei vagy az elszabaduló államháztartási hiány ellen. Ezt a reformfolyamatot az Agenda 2010 elnevezésű programnak kellene, kellett volna elindítania, de az erőfeszítéseknek eddig nem volt sok eredménye, hacsak eredménynek nem nevezhetjük azt, hogy a két említett ország máris a költségvetési hiány mértékét szabályozó, és a közös fizetőeszköz, az euró értékállóságát biztosító úgynevezett stabilitási paktum lazítását javasolja. Az Agenda 2010, amely egyebek között a bérszabályozás enyhítését, a munkaidő növelését, a szabadságon töltött napok számának csökkentését irányozza elő, egyelőre be sem indult, pedig kiötlői és szorgalmazói számtalanszor felhívták már a figyelmet arra, hogy az újonnan csatlakozott országokban jól képzett, motivált munkavállalók seregei állnak glédában, hogy a csatlakozáskor kimondott munkavállalási, letelepedési moratórium lejártával nekilóduljanak, és megfosszák munkájuktól az elkényelmesedett, túlfizetett nyugati munkásokat. (Nem ismerős ez valahonnan? Csak nem egy helyen találták ki a receptet? Kovács László annak idején 23 millió románnal fenyegette a magyar közvélemény gyanútlanabb részét…) A keleti munkavállaló – így a nem kevés demagógiával nyakon öntött érvek – alacsonyabb bérért, rövidebb szabadságért, kevesebb üzemi és szociális juttatásért, akár ünnepnapokon is hajlandó dolgozni, és miközben a nyugati munkvállaló bérköltségei 30 euróra rúgnak óránként, addig keleti társai 5-6 euróba “kerülnek” az őket foglalkoztató cégeknek. Nem csoda hát, ha a nyugat-európai nagyvállalatok egyfolytában azzal fenygetőznek, hogy termelésüket valamelyik új tagország területére helyezik át, ahol dömpingbérért, a legalacsonyabb adózási kulccsal, sőt nagyon gyakran hosszú évekig adómentesen dolgoztathatnak, és ha nagy ritkán az új tagállamok berzenkednek ezellen, azzal példálóznak, hogy belépésük után Spanyolország és Írország is így zárkózhatott fel az unió akkori fejlettségi szintjéhez. Természetesen nem mindegyik nyugati cég képes talajt fogni az új tagországok területén. Ők feltehetően visszavándorolnak hazájukba, vagy valamilyen még olcsóbb távol-keleti vagy afrikai országot találnak terveik helyszínéül, de a puszta lehetőség, hogy a vállalat kihelyezheti termelését, elegendő ahhoz, hogy megtörje a munkás-érdekképviseletek ellenállását, és rákényszerítse őket arra, hogy partnerek legyenek a bérek és a szociális juttatások megnyirbálásában. Eszerint úgy tűnhet tehát, hogy a bővítés legutóbbi, egyben legnagyobb hullámának (uniós Big Bang-nek is nevezik az elemzők) a legnagyobb, legerősebb tagállamok lesznek a vesztesei, legfőképp azért, mert elmulasztották azokat a reformokat, amelyekre még a bővítés időpontja előtt kellett volna sort keríteniük. A nyugati szakemberek egybehangzóan állítják, hogy a munkaerőpiac masszív átalakítása (deregulációja), a szociális rendszerben (nyugdíjak, egészségügyi ellátás stb.) végrehajtandó fájdalmas változtatások nélkül mind Franciaország, mind Németország gazdasága visszaesik, ami akár az unió egészére vonatkozóan is végzetes folyamatokat indíthat el.
2004. május 1-jén nem csupán az 1980-as években megkezdődött kelet-európai politikai változások végére tettek pontot, hanem egyben lerakták egyfajta kulturális szupranacionalizmus (nemzetek fölöttiség) alapjait is, a nyugat-európai gazdaság pedig újabb expanzionista lendületet kapott. A szupranacionális (uniós) azonosságtudat kialakulására egyelőre csupán a városi-liberális polgárság és a brüsszeli bürokrácia soraiból van példa, mellette azonban tovább él, sőt politikailag egyre inkább artikulálódik a nemzeti önzés is – elsősorban a népesebb tagországokban. A liberális értelmiség mindezt természetesen úgy állítja be, mitha valamilyen új osztályharcnak lennénk a tanúi; ezek szerint az “eurokonform”, kozmopolita, “europolitikusan” gondolkodó liberális polgárság állna szemben az euroszkeptikus, gyakran idegenellenes nacionalizmussal. A szemlélődőben azonban gyakran felmerül a gyanú, hogy itt tulajdonképpen csupán látszólagos szembenállásról van szó, mert a legtöbb esetben a liberalizmus és a nacionalizmus együtt fejti ki a hatását, anélkül, hogy az egyik irányzat alternatívája lehetne a másiknak. A neoliberalizmusba oltott nacionalizmus (vagy akár fordítva: a nacionalizmusba oltott neoliberalizmus) a könyörtelenségig “reakciós”, antiszociális ideológiát és gazdasági-szociális gyakorlatot eredményez, ahogy azt az Egyesült Államok példáján, a jelenleg uralkodó “neocon” (újkonzervatív) kurzus ideológiai alapállásából is lemérhetjük. Az amerikai minta európai térnyerésével földrészünkön is kialakulni látszanak bizonyos szociáldarvinista elképzelések – akár a belső problémák megoldásának receptjeit, akár a nemzetközi expanzionista törekvések indoklását illetően. A szociáldarvinizmus a társadalmi folyamatokat is evolúciós kontextusban látja, azaz vallja, hogy csak az erősnek van joga a túléléshez, a gyenge pedig elpusztul…
Élet a periférián Az expanzionista törekvések már a csatlakozási tárgyalások folyamán lelepleződtek, ugyanis Brüsszel mármár hegemonikus erővel kezelte a belépni kívánó országok ügyét. Nemcsak azért látszik ez így, mert az úgynevezett Aquis Communitaire (körülményes fordítással: a közösségi joganyag) 31 fejezetében egyetlen olyan pont sincs, amely legalább valamelyes játékteret biztosított volna az újonnan csatlakozóknak – Brüsszelnek csupán az volt a fontos, hogy a 10 ország teljes egészében, mintegy automatikusan átvegye az uniós joganyagot, tekintet nélkül az eltérő politikai, gazdasági, történelmi és kulturális hagyományokra. A brüsszeli magatartás beavatkozás-jellege, hajthatatlansága abból is lemérhető, hogy az unió, pontosabban a brüsszeli bürokrácia nem elsősorban politikai, hanem inkább gazdasági célokat követett, és meghajolt a nagy nyugat-európai vállalatok követelései, akarata előtt, amennyiben szabad utat biztosított számukra a kelet-európai áru– és munkaerőpiac felé. Az is látható, hogy a nyolc, korábban szovjet befolyás alatt álló kelet-európai ország között alig van (alig lehet) olyan, amely területi-politikai egységben, vagy egyáltalán szuverén államként vészelte volna át az elmúlt évszázadot, ráadásul az újonnan csatlakozó tíz országból hét területi-territoriális széthullás eredményeként jött létre. Ezekben az országokban ezért hiányzik az a polgári-nemzeti azonosságtudat, amely Nyugaton oly természetesnek látszik. Az a nemzeti érzelmű polgárság, amely a nyugat-európai kapitalizmusban a társadalom gerincét alkotta és alkotja, ezekben az országokban nem létezik, sok helyen ki sem alakulhatott, ahol pedig létrejött, ott megsemmisítették, peremre szorították a kommunizmus hosszú évtizedei alatt. Mi ennek a következménye? Azoknak ez “eliteknek”, amelyek – úgymond – az unióba vitték országaikat, szintén hiányzik a polgári önképük, kudarcot vallottak a nemzeti középosztály megteremtésére irányuló (nem túl lelkes) igyekezetükben, így funkciójuk, szerepük szerint inkább hasonlítanak holmi uniós helytartókra, mint helyi polgárokra. Azokra a “kreol”-adminisztrációkra emlékeztetnek, amelyek a gyarmatosítók igényei szerint tették a dolgukat a saját hazájukban, legtöbbször a saját népük érdekei ellenében. A legnagyobb, legnépesebb csatlakozó ország, Lengyelország példáján is jól vizsgálható a politikai “elit” gyengesége. Az átalakulás első négy évében, amikor az volt a tét, hogy megtalálják a gazdasági, társadalmi és kulturális felzárkózás lehetséges eszközeit és metodikáját, öt kormány (Mazowiecki, Bielecki, Olszewski, Pawlak és Suchocka) váltotta egymást, ami gyakorlatilag lehetetlenné tett minden eredményes kormányzást. Hogy ki kormányzott helyettük? Lengyel rendszerkritikusok szerint leginkább a két nagy nemzetközi pénzügyi szervezet, a Világbank és a Valutaalap vette át a kormányzás szerepét, amely két szervezet feltehetően az ország 42 milliárd dollárra rúgó külföldi adósságállományát tekintette megfelelő alapnak a beavatkozásra. Az átalakulás 10. évében, az ezredfordulón Lengyelország már 72 milliárd dollárral tartozott a világnak, és amikor Leszek Miller kormányfő az ünnepélyes dublini kézfogás után egy nappal lemondott, az sokak szemében egyet jelentett egy politikai kinyilatkoztatással – ezek szerint Miller ily módon juttatta volna kifejezésre, hogy a lengyel kormánynak Brüsszelben esélye sem lehetett a lengyel ipar, mezőgazdaság és szolgáltatásipar érdekében eljárnia, hanem meg kellett hajolnia a terjeszkedni vágyó nyugati nagyvállalatok akarata előtt… A bővítés gazdasági dimenzióit leginkább talán a tulajdonviszonyok gyökeres megváltozásán keresztül lehet feltérképezni, ami tulajdonképpen az összes gazdasági szektort érintette. Egy gigantikus nemzetközi kiárusításnak lehettünk a tanúi, amelynek következtében német, francia, brit, olasz, osztrák, holland és belga
konszernek – közülük is csak a nagyok, az úgynevezett “Global Player”-ek – jutottak potom áron egész iparágakhoz a csatlakozni kívánó országokban. Talán jó példa a bankszektor, amely a maga hitelpolitikájával nemcsak az egyes termelőüzemek sorsára nézve hoz létfontosságú döntéseket, de a nemzetgazdaság egészét tekintve is kulcsfontosságú területként értékelhető – itt (is) elképesztő mértékű tulajdonosi átalakulás ment végbe. Ennek eredményeként mára Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon a bankok 75-80 százaléka került külföldi “kérő” kezére; ezek a vevők azonban gyakran saját, gyengülő hazai pozícióikat próbálták a vásárlással javítani. E tekintetben talán Szlovénia az egyetlen kivétel… Az export irányának totális átfordítása az Európai Unió felé az egyes országok vállalati struktúrájában is mélyreható változásokat eredményezett. Az osztrák közgazdász, Joseph Pöschl (Wiener Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche – Bécsi Nemzetközi Gazdaság-összehasonlító Intézet, WIIW) nemrég az egyoldalú külgazdasági függőség veszélyeire hívta fel a figyelmet, amely nagyon gyakran egyetlen iparág dominanciáját jelenti a kűlgazdaságban. Pöschl meglátása szerint a kelet-európai átalakulás motorja a robbanómotor volt. Számokba öntve – a WIIW statisztikája szerint – ez azt jelenti, hogy 2003-ban a magyar exportbevételek 60 százaléka származott a járműiparból (leginkább a Suzuki és az Opel gyártmányaiból), ami azért is furcsa, mert például Csehországban, ahol a járműgyártásnak igazi hagyományai vannak, ez az arány nem éri el a 45 százalékot. Igaz, még ez az arány is egészségtelenül magas. Pöschl szerint ez a strukturális egyenetlenség, amely egy-két nagyvállalat külgazdasági dominanciájában jelentkezik, a perifériális, erősen függő gazdaságokra jellemző, ezért a kelet-európai gazdaságokat ilyennek kell tekintenünk. Ezek a gazdaságok tehát csupán olcsó termelőkapacitásuknak köszönhetik világpiaci jelenlétüket, ami szociális megfontolásoktól mentes, szabályozatlan munkaerőpiac jelenlétét feltételezi az adott országban… Ellentétben a politika és a média által ezerszer és ezerszer kinyilatkoztatott véleménnyel, amely szerint az unió keleti bővítése a régebbi tagállamoknak sok-sok, és még annál is több pénzébe kerül, a tőke nem nyugatról keletre, hanem fordítva, keletről nyugatra áramlik, mégpedig folyamatosan. (Hiszen ez lenne a lényege az egész “projektnek”!) Vállalati szinten mindenképpen. Az Aquis Communitaire 3. fejezetéből átvett, a “tőke szabad áramlását” garantáló joganyag a külföldi befektető számára lehetővé teszi, sőt szavatolja, hogy akár a teljes nyereséget a vállalat központjába – azaz külföldre – utalja át. De makroökonómiai szempontból sem problematikus a megállapítás: a tőke nyugat felé folyik. Csak a kelet-európai országok összesen mintegy 170 milliárd dollárra rúgó hitelállományából következő adósságszolgálat is jelentős tőkével látja el a nyugati bankokat; ami tulajdonképpen többet jövedelmez, mint az 1989-ben megkezdődött közvetlen tőkebefektetés együttesen, amelynek összege a kelet-európai térségben 2003 végére valamivel több, mint 130 milliárd dollárt tett ki. Hogy a keleti bővítést mennyire a kapitalizmus (saját) válságmegoldási stratégiájának a része, azt bizonyítja talán, hogy a folyamatnak még nincs vége. 2007-ben még két ország csatlakozása válik esedékessé, Romániáé és Bulgáriáé, de – bármennyire is berzenkednek látszólag a horvát csatlakozás ellen Brüsszelben – rövidesen Horvátország csatlakozása is napirendre kerül, és feltehetően előbb-utóbb Szerbia és Törökország belépése is aktuálissá válik. Az állandó bővítés tulajdonképpen zseniális koncepció, arra legalábbis kiválóan alkalmas, hogy a versenynyomást szinten tartsa a legtöbb gazdasági és szociális területen. A hidegháború éveiben Európa-szerte kiépült – szociális partneri viszonyon alapuló – társadalmi struktúra, lett légyen szó rajnai kapializmusról, skandináv szociáldemokráciáról, a Franciaországban és Olaszországban lezajlott nagy társadalmi megbékélésről vagy akár a magyar “gulyáskommunizmusról”, napjainkban már csak nyomaiban lelhető fel, és lebontásában a “mindenható” verseny nagy szerepet játszott. A lefelé mutató szociális spirál kialakulását, az életfeltételek rohamos romlását több társadalomkritikus a neoliberális gazdaságpolitika térnyerésének számlájára írja. A folyamatos, keleti irányú bővítés során ugyanis olyan egyenlnőtlenségek jelennek meg, amelyek mind a régi, mind az új tagállamokban a verseny kiéleződéséhez, elszegényedéshez és anyagi-társadalmi lecsúszáshoz vezetnek. Elég csupán a bérek közötti különbségekre pillantanunk: a német munkás átlagban ötször annyit keres, mint magyar társa, és harmincszor többet, mint egy ukrán munkás (Ukrajnában) – az unió perifériáin jelentkező “bérdeficit”, és a “régi” uniós munkavállalók ezzel járó zsarolhatósága viszont csak akkor tartható fenn, ha a bővítés folyamata állandó marad. Ennek a folyamatnak a nyertesei a részvénytulajdonosok és a tőzsdealkuszok lehetnek, a vesztesek a bérből és fizetésből élők tömegei, a nagycsaládosok, az öregek és azok a régiók, amelyek valamilyen szempontból elveszítik a befektetők kegyeit (mondjuk, a “magas” adók és a “drága” munkaerő miatt). Kivált az új uniós tagországok bérmunkásainak helyzete siralmas – ismét talán az egyetlen Szlovénia kivételével –, ami a gazdasági-társadalmi átalakulás mikénjével és a perifériális helyzettel magyarázható. Lengyelországban például, ahol az 1990-es évek elején, a hiperinfláció idején háromszámjegyű inflációt mértek, mindenkinek, akinek csupán egy vékonyka takarékbetétkönyv és a puszta munkaereje volt az összes vagyona, legalább 25 százalékos vagyon– és bérveszteséget kellett elszenvednie. Ez tulajdonképpen a nincstelenek törvényes(?) kifosztását jelentette, amire az akkori új elit, közöttük a Szolidaritásból (tehát a szakszervezeti mozgalomból!) érkező Jacek Kuron munkaügyi miniszter még büszke is volt…
A pokol tornáca tehát, ahová a csatlakozni kívánó országoknak – de leginkább a munkavállalóknak és az alkalmazottaknak – alá kellett szállniuk a kommunizmus évtizedei után, sokak számára állandó tartózkodási hellyé változott. Álljon itt csupán néhány számadat ennek illusztrálására: 1990 és 2000 között Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon csaknem 11 millió munkahely szűnt meg, de ennél lényegesen kevesebb keletkezett, aminek következtében a munkanélküliség 2005. februárjában Lengyelországban 19, Szlovákiában 17 százalék volt, enyhén csökkenő, vagy inkább stagnáló tendenciával. Magyarországon a foglalkoztatottság alacsony szintje torzítja a számokat; 56 százalékos foglalkoztatottság mellett 6-7 százalékos munkanélküliséget regisztrálnak, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a munkaképes korú lakosság köréből csupán minden második polgár végez valamilyen pénzkereső tevékenységet.
A neoliberális nyomás Keletről ered Az Európai Unió keleti bővítése tehát a tulajdonképpeni “Mag-Európa” perifériáinak bekebelezését jelenti. Periféria azért, mert mindmáig késik az a modernizálási hullám, amely értelmet adhatna a felzárkóztatás ígéretének, ehelyett inkább egyfajta kapitalista-kolonialista igyekezet megnyilvánulásának vagyunk tanúi az unió “törzsi” előkelőségei (magyarán: az európai nagyvállalatok, konszernek) részéről. Maga a GDP-növekedés mértéke is tagadja a modernizálódásról, a felzárkózásról hangoztatott szólamokat. A WIIW 2003-ra vonatkozó, az OECD számain alapuló adatai szerint az átalakulás 12 esztendeje alatt Mag-Európa (1995-ig 12 ország, '95től, Ausztria, Finnország és Svédország csatlakozásával 15 ország) éves gazdasági növekedése átlagban magasabb volt, mint a nyolc volt szocialista országé. Miközben az EU-12/15-ök gazdasága 1990 és 2002 között átlagban 1,9 százalékot gyarapodott évente, Közép-Kelet-Európa 8 csatlakozó országának (KKE-8) GDPnövekedése csak 1,7 százalékot tett ki; a két országcsoport közötti gazdasági olló tehát tovább nyílt, az állítólagos felzárkózási lendület ellenére. Igaz, hogy eközben a KKE-8 országokban a termelékenység gyorsabban növekedett, mint a mag-európai országokban, de ennek hasznát nem a társadalom, hanem a külföldi befektetők fölözték le… A “fejlődés” mindegyik új csatlakozó országban ugyanabba az irányba mutat: a függőség erősödése az összes gazdasági szektorban megfigyelhető, a külkereskedelemtől kezdve egészen az egyes iparágakig. Az említett KKE-8-ak deindusztrializálása (“ipartalanítása”) után – ekkor szűnt meg az említett 11 millió munkahely – a nyugati befektetők, rendkívül szelektív módon, csak néhány iparágat építettek újjá, piacot teremtve a többi iparág máshol legyártott temékeinek, ami végsösoron a KKE-8 országok teljes függőségének kialakulához vezetett külgazdasági téren. A fentebb taglalt fejlemények, vagyis a 2004. május 1-je után, Kelet-Európában kialakult és egyfolytában erősödő neoliberális nyomás Mag-Európa országaira – elsősorban munkavállalóira – nézve is mélyreható negatív következményekkel járnak. A KKE-8 országokban működő, többnyire valamelyik amerikai elitegyetemen kiképzett közgazdászok azon dolgoznak, hogy – amint azt Vaclav Klaus cseh miniszterelnökként egyszer kifejtette – a piacgazdaságnak egyelen jellemző tulajdonsága se érvényesülhessen az újonnan csatlakozó országokban. A Brüsszel által kívánatosnak tartott, kizárólag gazdasági természetű konvergencia (felzárkózás) egy lefelé mutató szociális versenyt indított el az uniós országok között, amelyben a kelet-európai országokban megteremtődött költségelőnyök játsszák a legfontosabb szerepet, mintegy a gazdasági tervezés kizárólagos szempontjává emelve azokat. A költségelőnyök (olcsó és “készséges” munkaerő, a munkaerőpiac felületes vagy teljesen hiányzó jogi szabályozása, a szociális – egészségügyi, társadalom-, illetve nyugdíjbiztosítási – rendszer szétverése, illetve körültekintés nélküli privatizálása, legalábbis ennek előkészületei) a mag-európai országok munkavállalóit is zsarolható pozícióba taszítják, és megnyitják az utat a munkaidő, az egészségügy-biztosítási önrész növelése vagy akár a nyugdíjbiztosítási rendszer kívánatosnak tartott privatizációja és a különféle deregulációs programok (mint amilyen a sokat vitatott német Hartz IV) előtt. Mindezt az unió keleti irányú bővítése tette lehetővé. A legszembetűnöbb, és statisztikailag is a leginkább megfogalmazhatóbb különbség a mag-európai és a KKE-8 országok között a GDP (bruttó nemzeti össztermék) egy főre jutó hányadában jelentkezik. Ha az EU-15ök átlagát 100-nak vesszük, megfigyelhetjük, hogy az új csatlakozókra jellemző index messze ezalatt található, még Szlovéniában is, amely ország csatlakozása bizonyos szempontból másként zajlott le, mint a többi KKEországé. Szlovénia mutatója eléri a büszke 70-et, ami mégis alacsonyabb, mint az EU “szegény” országai közé sorolt Portugáliáé (75) vagy Spanyolországé (83). A legnépesebb csatlakozó ország, Lengyelország esetében azonban ez az index csupán 39-et mutat, ami mégis magasabb, mint Lettország vagy Litvánia mutatói (egyaránt 30-30). Nem sokkal jobb a helyzet a többi KKE-8 ország esetében sem… Egy másik mutatót, az úgynevezett PIN-indexet, amit különféle szociális faktorok (a munkanélküliség, a szegénységi küszöb vagy éppen a GDP) összehasonlításával számolnak ki, a politikai és társadalmi stabilitás mérésére használnak. Ez a mutató Csehország esetében azt jelzi, hogy a cseh társadalom alig ismeri például azt a
fajta szegénységet, ami veszélyeztethetné a politikai stabilitást, Magyarországon viszont ez a szám a cseh index ötszöröse, míg a lengyelországi mutató a csehországinak a nyolcszorosa, azaz Magyarország ötször, lengyelország pedig nyolcszor akkora hajlamosságot mutat a politikai instabilitásra, mint Csehország.
A szenvedés utolérhetetlen képessége? Ezeknél a pillanatképeknél sokkal többet mond a kialakult helyzetről a kelet-közép-európai országokban az elmúlt 15-16 évben lezajlott társadalompolitikai folyamat. Az államilag garantált és a foglalkoztatottságban is megjelenő társadalmi biztonság megszűnése mindegyik KKE-országban történelmileg szokatlan gyorsasággal, szinte összeomlásszerűen ment végbe, és e tekintetben teljesen mindegy, hogy az állampárti berendezkedés is torz ideológián alapult. A társadalom bizonyos rétegei közötti szolidaritás fogalmának kiüresedése, végsősoron szinte teljes eltűnése lett a folyamat következménye. Az állami és üzemi szintű szociális juttatások, a legkülönfélébb szubvenciók (az energiától kezdve a tömegközlekedésen keresztül az otthonteremtésig) leépítése, illetve a már említett deindusztrializálás, a privatizáció és végül a megmaradt üzemekben végrehajtott “racionalizálás” egy hihetetlen mértékű és kiterjedésű társadalmi földindulást is jelentett egyben. Ez a jelenség statisztikailag nehezen megfogható, de mindenki számára könnyedén értelmezhetővé válik, ha figyelmünket a kisszámú, fejlődést mutató régión kívüli kelet-európai területekre irányítjuk. Aki a lengyel Alsó-Sziléziába, Walbrychba, a felső-sziléziai Katowicébe, a magyarországi Tatabányára vagy a középszlovákiai Túrócszentmáronba láátogat, annak nincs szüksége semmilyen tudományos bizonyítékra ahhoz, hogy meglássa az ott élők szociális jogfosztásának következményeit. Persze, akinek ez nem elég, az vethet néhány pillantást a foglalkoztatási statisztikákra is, amelyek a felsorolt régiókban 30-60 százalékos munkanélküliséget regisztrálnak. A koppenhágai csatlakozási egyezményt aláíró nyolc KKE-ország átlagos, 15 százalékos munkanélküliségi rátáját (ebből Lengyelország 20, Szlovákia 19, Szlovénia 6,5 százalék) szemlélve azonban aligha kaphatunk képet arról, hogy milyen pusztító lélektani hatással jár a tömeges munkanélküliségből fakadó feleslegesség-érzet a krízisrégiókban élő társadalmi rétegekben, csoportokban, főleg, ha számításba vesszük, hogy 1989-ig a munkanélküliség ismeretlen fogalom volt az említett országokban. A munkanélküliségi ráta mellett a foglalkoztatottság aránya is útbaigazítást adhat arról, kik is a fordulat igazi vesztesei. A külföldi befektetők kívánságainak megfelelően az újonnan csatlakozó országokban olyan munkaerőpiac jött létre, amely tulajdonképpen a feje tetejére állította a szocializmusban felnevelkedett hétköznapi emberek elképzeléseit az addig olyannyira csodált kapitalizmusról. Külön fejezet ebben a történetben az, ami a nökkel történt, akik a “létező szocializmus” munka-, illetve (pontosabban) foglalkoztatási kényszere alatt gyakorlatilag szintén bérmunkások voltak. A fordulat éveiben elsősorban ők kerültek az utcára, és kényszerültek vissza a tűzhely mögé. Hasonló sors várt az idősebb munkavállalókra és a romákra. Magyarországon az egykori 5,3 millió munkavállalóból (1990-es adat) 2002-ig 1,4 millió vesztette el állását; ez az keresőképes korú lakosság 24 százaléka. Csehországban a munkavállalók 10 százaléka (500 ezer fő), Lengyelországban 7,5 százaléka (1,2 millió fő) került az utcára, egyedül – ahogy azt már korábban is láttuk – Szlovéniában sikerült a foglalkoztatottak számát szinten tartani. Az oktatás és az egészségügy a keleti uniós régió periferizálódásával párhuzamosan sorvad el, züllik le, veszít hatékonyságából. A hajdani KGST-országokban az alapfokú oktatásban résztvevő diákok számának helyenként drámai mértékű visszaesése tapasztalható. Lengyelországban, ahol 1990-ben még 10 ezer lakosra vetítve 1380-an jártak általános iskolába, tíz évvel később ez a szám 833-ra olvadt. Magyországon a kötelező alapfokú oktatásban résztvevő diákok száma 1092-ről 957-re csökkent – szintén 10 ezer lakosból, ugyancsak tíz esztendő alatt, bár itthon ebben nagy szerepet játszik a lakosság létszámának, s benne a gyermekek, a fiatalok arányának drámai csökkenése is. Lengyelországban azonban a diáklétszám visszaesése nagyban annak a következménye, hogy a nebulók egy bizonyos, egyre növekvő hányada idő előtt távozik az alapfokú oktatás kötelékeiből. Az egészségügyben lezajló periferizálódási folyamatok az úgynevezett “ágyindikátor” segítségével leplezhetők le talán a legkönnyebben. Az egészségmegőrzés költségeinek robbanásszerű növekedése, ami az állami-paternalista, illetve a hitelét vesztett kommunista gyakorlat összeomlása után jelentkezett, gyakran egész kórházak bezárását vonta maga után. Kivétel nélkül mindegyik KKE-országban megfigyelhető a kórházi ágyak számának csökkenése. A magyar és a cseh egészségügyben az átalakulás 12 esztendeje alatt megszűnt a kórházi ágyak 18 százaléka, Lengyelországban ez az arány 14, Szlovéniában és Szlovákiában 6-6 százalék. És noha igaz, hogy a születéskor várható élettartam 1990-ben a legtöbb KKE-országban még csökkenő tendenciát mutatott, viszont 1998-ra enyhe növekedésnek indult, az öngyilkossági ráta meredek emelkedése (Litvániában 43, Lettországban 28, Észtországban és Szlovéniában 26, Lengyelországban 14 öngyilkosság 100 ezer lakosra) sokat ront a statisztikán. Magyarországon speciális a helyzet, mert az öngyilkossági ráta – örvendetes módon – a
korábbi (feltehetően a mindent felforgató történelmi traumák feldolgozatlansága miatt kialakult) nagyon magas értékről már régebb óta, csekély mértékben, de folyamatosan csökkenni kezdett. Különös egészségügyi veszélyre hívja fel a figyelmet Arno Tausch, bécsi szociológus, aki az ENSZ egészségügyi szervezete, a WHO adatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a tuberkolózis (TBC), amely 1990-re gyakorlatilag eltűnt Európából, 2000-ben ismét felütötte a fejét a hajdani szovjetbirodalom romjain kialakult országokban, kivált a Baltikumban. Ezeket a számokat figyelve szociológusok és közgazdászok a “szenvedés utolérhetetlen képességéről” beszélnek a KKE-országok populációjának kapcsán, és hangsúlyozzák, hogy erre a képességükre feltehetően még hosszú ideig szükség is lesz. Ezt a kijelentésüket arra a meglátásukra alapozzák, hogy az annyiszor megénekelt gazdasági felzárkózás nem történhet meg olyan gyorsan, olyan rövid idő alatt, mint ahogy az ezügyben napvilágot látott elemzések többsége azt sejtetni engedi. A periferizálódás és a felzárkózás ugyanis két, egymást kizáró folyamat. Még az egyszerűbb, sematikus számítások is azt bizonyítják, hogy az újonnan belépett KKE-országok gyors gazdasági felzárkóztatására vajmi kevés esély van, talán leginkább azért, mert az unió újólag felébredt neoliberális szelleme ezt egyre kevésbé teszi lehetővé. A lengyel közgazdász és korábbi külügyminiszter, Dariusz Rosati az úgynevezett Levine-Renelt számítási módszer alapján arra a következtetésre jutott, hogy Lengyelországnak 23 évre van szüksége ahhoz, hogy elérje az unió fejletlenebb országainak (Portugália, Görögország, Spanyolország) jelenlegi fejlettségi szintjét. Litvániának 33, Lettországnak 23, Magyarországnak 22, Szlovákiának 19, Észtországnak 17, Csehországnak pedig 15 esztendőnyi időre lesz szükségük ugyanerre a teljesítményre. Rosati számításai során a KKE-országok esetében egy képzeletbeli, évi ötszázalékos átlagos gazdasági növekedésből indult ki 1998-ban, így jutott a fenti eredményekre. Biztos azonban, hogy ez a növekedési ütem nem lesz tartható évtizedeken keresztül, tehát a gyors felzárkózás egyetlen – elméleti – esélye az lehetne, ha Nyugat-Európa tartós és mély válságba kerülne, ha ugyanis a mag-európai országokat hosszú időn keresztül stagnáló gazdaság jellemezné, kisebb növekedési ráta is elegendő lenne a KKE-országok viszonylag gyors gazdasági felzárkózásához – gondolhatnánk. Ennek a lehetséges szcenáriónak azonban ellentmond az a tény, hogy a kelet-európai országok exportja javarészt az unió régebbi tagországaiba irányul, ezért az ottt jelentkező esetleges válságot a piacvesztés miatt a KKE-országok is megsínylenék, semmivé foszlatva a gyors felzárkózás reményeit… Ennek a feloldhatatlannak látszó dilemmának a nemzetgazdasági reakciói máris jelentkeznek; a nagy uniós periferizálódás az egyes országokon belül is hasonló folyamatokat indítanak el. Megfigyelhető, hogy a KKEországokban a csupán néhány, fejlődésre képes, dinamikus régió mellett ugyancsak kialakulnak az országokon belüli periférikus zónák. Ez a diszparitás nem egy tudatos regionális politika fejreállításának következtében jön létre, hanem inkább egyfajta természetes, törvényszerű jelenség; a befektetők döntéseinek a következménye. Amelyik régió képes befektetőket vonzani, fejlődésnek indulhat, mások szükségszerűen periferizálódni fognak. A neoliberális gazdaságpolitika – hiába látja ezeket a fejleményeket – saját elviségénél fogva nem avatkozik be. Példa máris sok van – több, mint elegendő. A totális peremre szorulás jellemzi például egész Kelet-Lengyelországot, továbbá az ország némely északnyugati régióját, Északkelet-Szlovákiát, Kelet-Magyarországot és Románia, illetve Bulgária egészét. A jövedelmi különbségekben vagy a munkanélküliségi statisztikákban megnyilvánuló különbségek megfelelően szemléltettik a fejlődés eme két irányát. Miközben Varsóban és környékén, Pozsony körzetében, Budapesten vagy Nyugat-Magyarországon, Szlovénia legnagyobb részén, valamint Prágában és Bohémia nyugati felén gyakran a nyugat-európaihoz közelítő számokat-adatokat tapasztalunk, addig máshol a lakosságnak meg kell elégednie a sokkal kisebb fizetésekkel, a sokkal elmaradottabb infrastrukturális adottságokkal. Az a szociális olló tehát, amely a kelet-európai gazdagok és a jóval nagyobb létszámban jelenlévő szegények között nyílik, a regionális különbségek miatt is összezárhatatlan, s hatásaként feltehetően tovább nyílik majd. Ennek az elméletnek legutóbb talán a szlovákiaki gyakorlatban láthattuk látványos visszaigazolását. 2004. februárjában több tízezer roma tört ki kelet-szlovákiai gettóiból, hogy a közeli szupermarketekben erőszakkal magához vegye azt, amit az életben maradásához szükségesnek érzett. A trebisovi, luniki és a többi romatelepen kitört éhséglázadás természetesen felébresztette a gyorsan fejlődő, például a főváros környéki szlovákiai régiók lakosságának félelmeit, de még Nyugat-Európából is aggodalommal szemlélték a fejleményeket, hiszen akkor már biztos volt, hogy alig három hónap múlva a lázadó romák is az unió polgárai lesznek. Meg aztán valahogy a sajtóban elhangzó, megjelenő hangzatos, az unió bővítését dicsőítő propagandaszólamok közé sem nagyon illettek az éhező, fosztogató romákat ábrázoló képsorok…
Levél Barrosonak 2004. október végén az éppen megválasztott új uniós Bizottság, élén José Manuel Barroso elnökkel levelet kapott az 50 legjelentősebb európai civil szervezettől, amelyben azt kérték, hogy Barroso, mint a Bizottság
legtekintélyesebb alakja, vessen gátat az ipari-gazdasági lobbicsoportok egyre növekvő befolyásának az európai döntéshozatalban. A levél aláírói azt javasolták a Bizottság elnökének, hogy világítsák át, hozzák nyilvánosságra az európai döntéshozással valamilyen szinten is kapcsolatban álló személyek gazdasági kapcsolatait, érdekeltségeit, mert szerintük csak így lenne elkerülhető, hogy a politikai döntéshozatalban – neoliberális mintára – kizárólag a gazdasági szempontok érvényesülhessenek. Azon uniós biztosok számára, akik hivatali idejük lejárta – vagy lemondásuk – után a gazdasági életben kívánnának elhelyezkedni, az 50 aláíró javaslata alapján egy bizonyos hosszúságú moratóriumot hirdetnének ki, ezalatt pedig nem szabadna felhasználniuk a hivatali idejükből származó információkat. A lobbiszervezeteket és PR-cégeket – amerikai mintára – arra köteleznék, hogy rendszeresen jelentéseket írjanak tevékenységükről, költségvetésükről és ügyfélkörükről, ezeket a jelentéseket aztán a nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tegyék. A civil szervezetek a levélben kifejezték aggodalmukat az unió Bizottságának fokozódó nagyvállakozó-barát politikája miatt is, ami abban is megnyilvánul szerintük, hogy a brüsszeli testület fontolóra vette a környezetvédelmi és fogyasztóvédelmi előírások gazdaságossági felülvizsgálatát. Az aláírók végül követelik, hogy a nagy európai lobbicsoportoknak – mint amilyen a European Roundtable, a European Services Forum vagy a Trans-Atlantic Business Dialogue – tiltsák meg a közvetlen kapcsolatot a Bizottság tagjaival. Bár abból kell kiindulnunk, hogy a civil szervezetek levele sok vizet nem fog zavarni, a Barroso-féle Bizottság munkáját nem fogja feltartóztatni, egyre erősödnek a tiltakozó hangok a növekvő neoliberális befolyás miatt, és ez az eddig szokatlan fejlemény akár az unió egészének későbbi sorsára is hatással lehet. Kérdéses még például az uniós alkotmány sorsa, hiszen éppen a civil tiltakozások szaporodása miatt nő az elégedetlenség az uniós alapokmánnyal szemben. E pillanatban nem tudni, hogy például Franciaországban, ahol amúgy is meglehetősen erős az antiglobalista ellenállás, és ahol közvetlen népszavazás fog dönteni az uniós alkotmány sorsáról, milyen válasz születik a Barroso-Bizottság mind nyilvánvalóbb neoliberális tendenciáira. A francia népszavazás sikertelensége jó időre véget vethet az uniós alkotmányozási láznak, és egészében visszavetheti az európai reformfolyamatokat is. Hogy ez az új tagországok számára milyen előnyökkel vagy hátrányokkal járhat, azt még nehéz lenne megjósolni, hiszen egy évvel a csatlakozás után még semmi sem világos. Tulajdonképpen tagok is vagyunk, meg nem is, úgy fogadtak be bennünket be, hogy igazából nem fogadtak be, úgy kaptunk ajándékot, mintha nekünk kellett volna ajándékot adnunk – mint a mesében, mint valami újszerű Mátyás-király történetben, amelyben viszont most mi játsszuk a leleményességre kényszerített leányzó szerepét: ha sikerül túljárnunk a király eszén, nyerünk, ha nem, akkor büntetésből osztályismétlésre utasítanak bennünket, ami már feltehetően meghaladná az ország erejét és tűrőképességét. Kérdés, ezzel politikai döntéshozóink is tisztában vannak-e…
Skrivanek Dániel
Egy év az Európai Unióban, avagy: nemzetpolitikából elégtelen “Meghagyom s írom, szeretettel intvén mind az erdélyi és magyar országi híveinket az egymás között való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lészen is, el ne szakadjanak. A magyarországiakat, hogy az erdélyieket töllök el ne taszítsák, tartsák ő atyjafiaiknak, az ő véreknek, tagoknak”. (Bocskai István végakarata, 1606) Bocskai István, Erdély és Magyarország fejedelmének végrendeletében megfogalmazott intelmei négyszáz esztendő távlatából is frissek és időszerűek. Az elmúlt esztendő nemzetpolitika terén született eredményei – vagy inkább eredménytelenségei, kudarcai – szolgálnak tanúbizonyságul erre. A sors kegyetlen iróniája, hogy éppen a Bocskai emlékének szentelt esztendőben, 2004-ben fordult szembe a legdurvábban szeretett népe a fejedelem intő szavaival. Testvér tagadta meg testvérét, anya dobta el magától gyermekét, felelőtlen emberek játszadoztak felelőtlenül idegenbe szakadt magyarok millióinak életével, jövőjével. 2004. december 5-én bekövetkezett az, amitől Bocskai talán a leginkább tartott: magyar fordult magyar ellen, s eltaszította magától nem csak erdélyi, de felvidéki, délvidéki, kárpátaljai testvéreit is. E napon –
mondhatni – mindannyian aláírtuk Trianont. Az érvénytelensége miatt kudarcba fulladt decemberi “kétigenes” népszavazás vitathatatlanul rányomta bélyegét az elmúlt esztendő megítélésére. A határon túli magyarság számára egyértelműen a fájdalmas eltávolodás esztendeje volt a tavalyi – a kétszeres kitaszíttatás éve. Először Magyarország európai uniós csatlakozásakor érezhették úgy a külhoni magyarok, hogy legördülni készül a képzeletbeli (schengeni) vasfüggöny, másodszor pedig – mintegy a folyamat betetőzéseképpen – december 5-én, amikor szembesülniük kellett az anyaországi társadalom egy jókora szeletének közönyével, egy kisebb részének rosszindulatával, s a magyar kormány széles körben megrökönyödést keltő politikájával. S miközben Magyarország egy népszerűtlen, hitelét vesztette kormánnyal az élén bemasírozott az unióba, addig Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken és Délvidéken a kisebbségi sorba kényszerített magyarság folyamatosan vívta harcát a megélhetéséért, a boldogulásáért – a puszta létéért. Politikai pártok és nézetek csaptak össze, a teljes joggal igényelt, s az európai gyakorlatban is jól bevált autonómia szinte fegyverbe szólította az érintett utódállamok vezetőit, törvénytelenül elvett magyar földek visszaszerzéséért indult mozgalom: a határon túli magyarság élte tehát a megszokott mindennapjait, küzdött, mint ahogy azt eddig is tette. De közben számított az immár uniós taggá lett Magyarország segítségére is. Csalódnia kellett. Noha Magyarországon is akadtak szép számmal ellenzői az ország – szerintük – feltétel nélküli kapitulációjának, azaz uniós csatlakozásának, a külhoni magyarság számára (talán a Felvidéket leszámítva) egyértelműen negatív momentumnak minősül a május elsejei “nagy pillanat”. Az EU-tól fényévnyi távolságokra lévő államok (mint például Ukrajna vagy Szerbia) magyar polgárai pedig még inkább érezhették azt, hogy 2004. május elsején egy újabb kapu zárult be előttük. A csatlakozás óta eltelt közel egy esztendő eseményei igazolták a határon túli magyarok félelmeit és csalódásait: az elszakított magyarság – sokan egyeznek ebben a véleményükben a határon túl – magára maradt. Új korszak, új elnök – mégis minden a régi. Szlovákia is az EU tagja. Szlovákiában 2004. május elsején új korszak kezdődött: az alig több mint egy évtizedes önálló államisággal rendelkező (1993. január 1-jén, Csehszlovákia felbomlása után alakult meg a Szlovák Köztársaság) trianoni utódállam minden belső visszássága és ellentmondásossága ellenére bebocsátást nyert az öreg kontinens országainak közösségébe, az Európai Unióba. A csatlakozás örömére rendezett ünnepségek szónokai nem győzték hangsúlyozni, hogy mindez igen hosszas és fáradságos küzdelmek eredményeképpen valósulhatott meg, s ezzel valóban lezárult egy korszak az ország történetében, s elkezdődött egy új. A valóság azonban – mint oly gyakran – számos területen mást mutat, mint amit az ország vezetői hirdettek és hirdetnek ma is. Nem sikerült – nem sikerülhetett – lezárni május elsejével a múltat, mert annak számos árnya kísért Szlovákiában mind a mai napig, kezdve Eduard Benes anakronisztikus örökségétől egészen a jelenlegi köztársasági elnök politikai megnyilvánulásaiig. Maga a köztársasági elnök, Ivan Gasparovic személye a “garancia” arra, hogy van miért a múltba tekintenie és emlékeznie a felvidéki magyarságnak, nehogy a szlovák politikai szemfényvesztés áldozataivá váljanak. Szlovákiában az uniós csatlakozás előtti hónapban tartották az államfőválasztást. (A magyarországi gyakorlattól eltérően itt a nép közvetlenül választja meg az ország első polgárát…) Az első fordulóra 2004. április 3-án került sor. A korábban napvilágot látott esélylatolgatások rendre Vladimír Meciar volt kormányfő továbbjutását jósolták a második fordulóba Eduard Kukan külügyminiszter mellett. A politológusok, publicisták, politikai elemzők – de az egész ország (sőt mondhatni, a világ) meglepetésére és megdöbbenésére felborult minden számítás, és Meciar mellett Ivan Gasparovic lett a második befutó (47,9 százalékos részvétel mellett Meciar a szavazatok 32,7 százalékát, míg vetélytársa a voksok 22,28 százalékát tudhatta magáénak. A nagy esélyesnek tartott Kukan 22,09 százalékos támogatottsággal a harmadik helyen végzett az első fordulóban). A felvidéki magyarság számára innentől kezdve tét nélküli volt a további játszma, hiszen a választási lehetőség a rosszra és a még rosszabbra szűkült. Világos, hogy nem állt egyik jelölt mellé sem, hisz az már biztos volt: Szlovákiát egy nacionalista kilengésektől sem mentes politikus fogja átemelni az emberek egyenlőségét hirdető Európai Unió küszöbén. A második fordulóban, április 17-én aztán az is kiderült, hogy ki lesz az elkövetkezendő öt esztendőben az EU egyik tagállamának legfőbb közjogi méltósága: 60-40 százalék arányban Ivan Gasparovic került ki győztesen a küzdelemből. Gasparovicnak nem kell a szomszédba mennie némi magyargyűlöletért, bár kétségkívül sokat tanulhatott korábbi mesterétől és pártbeli főnökétől, Vladimír Meciartól, akit a legnagyobb jóindulattal sem lehetne a felvidéki magyarok barátjának nevezni. Gasparovic a Meciar által vezetett HZDS (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) nevű párt alelnöke volt, s egyben a Meciar-kormány regnálása alatt a parlament alelnöki tisztét töltötte be. Hamar tanúbizonyságát adta annak, hogy hűen követi példaképe magyarellenes politikáját, s e szokását a mai napig megőrizte, és következetesen gyakorolja is.
Noha a későbbiek során csúnyán összerúgta a port Meciarral (új pártot is alapított HZD – Demokráciáért Mozgalom néven), hamar sikerült társra és támogatóra találnia a szintén szélsőségesen magyarellenes Robert Fico személyében, aki a baloldalinak titulált Smer (Irány) nevezetű politikai tömörülés vezetője – megalakulásától kezdve egyébként vezeti a pártok népszerűségi listáját. E párt hathatós segítségével sikerült megvetnie a lábát a pozsonyi Grassalkovich-palotában, a köztársasági elnöki rezidenciában. A felvidéki magyar közvélemény egy jelentős többségének a szemében azonban az a legfájóbb, hogy Fico számára nemcsak Gasparovic bizonyult kiváló partnernek, hanem a határ túloldaláról is sikerült barátra lelnie, mégpedig Kovács László külügyminiszter személyében. Kovács még 2004. február 25-én fogadta a Smer elnökét, aki egyébként a Teleki László Alapítvány egyik rendezvényének előadójaként tette tiszteletét a magyar fővárosban. S hogy teljes legyen a kép, hozzá kell tenni: a Smer, valamint a Magyar Szocialista Párt képviselői nagy egyetértésben politizálnak ugyanazon frakció padsoraiban, az Európai Parlamentben… Az európai államok közössége hamar elfogadta az új szlovák elnököt, múltja ellenére is. Mégsem ez volt a legnagyobb mulasztás. A legégbekiáltóbb igazságtalanság ugyanis a magyarok jogfosztását kimondó benesi rendeletek ügyének cinkos eltusolása volt. Kollektív bűnösséget kimondó rendeletek az EU-ban A kísértő múlt Tehát 2004. május elsején nemcsak a Gasparovic által képviselt, alig burkolt nacionalizmus, hanem a korábbi (csehszlovák) elnök, Eduard Benes által megfogalmazott magyarellenes rendeletek is könnyedén átcsúsztak az Európai Unió (más esetekben egyébként hamar megremegő) léce alatt. E rendeletek – az úgynevezett kassai kormányprogram (1945. április 5.) egyes részei – később “Benes-dekrétumok” néven váltak ismertté, aztán hírhedtté szerte Európában, ám a dolgok jelenlegi állása szerint ahhoz mégsem eléggé, hogy az EU politikusainak szemet szúrjanak a jogtipró törvények. A felvidéki magyarság kollektív háborús bűnösségét és jogfosztását kimondó elnöki rendeletek a mai napig érvényben vannak, azokat soha senki nem vonta vissza, s a rendeletek értelmében elkövetett igazságtalanságokért soha senki sem kért bocsánatot az érintettektől. Az Európai Unió nem talált kivetnivalót ebben, hiszen a tagjai közé fogadta Szlovákiát és Csehországot. Érdemes röviden, vázlatosan áttekinteni, hogy mi minden fér bele manapság az “európaiságba”. A felvidéki magyarok háború utáni megpróbáltatásaival, s ezen belül is a dekrétumok kérdésével számos kitűnő tanulmány foglalkozik (a legfontosabb szerzők: Arató Endre, Fábry Zoltán, Janics Kálmán, Vadkerty Katalin). Az egyik legjobb összefoglaló munka, mely tömören, de igen precízen felvázolja a felvidéki magyarok Trianon utáni történetét, Vígh Károly keze munkáját dicséri (A szlovákiai magyarság sorsa, megjelent a Népek Hazája sorozatban). E tanulmányában a következőképpen foglalja össze Benes dekrétumait (124.oldal): a magyarok vagyonának állami felügyelet alá helyezése; a magyar közalkalmazottak elbocsátása, nyugdíjuk megvonása; a magyar nyelvhasználat betiltása az egyházi szertartásokon; a papok Szlovákiából való kiutasítása; a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről; a magyar kulturális, társadalmi egyesületek feloszlatása, vagyonuk elkobzása; a magyarok házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül kitehetők; a magyarok üzleteinek, műhelyeinek zárgondnokság alá vétele; a magyarok bankbetétjeinek befagyasztása; közhivatalokban tilos a magyar nyelvhasználat; magyar újság, könyv kiadása tilos; magyarnak rádiója nem lehet; magyar ember polgári keresetet nem indíthat, vádló nem lehet; magyarok közmunkára bármikor, bárhová, bármennyi időre igénybe vehetők, államérdekből. Természetesen a Benes-dekrétumok intézkedései nem valósulnak meg ma már a gyakorlatban, azonban mégis feltűnő a szlovák hatalom részéről a ragaszkodás hozzájuk. Bármilyen összetételű kormány legyen is hatalmon Szlovákiában, a Benes-dekrétumok felülvizsgálatáról, netán eltörléséről még csak szó sem eshet. Nem mindenki ért egyet a felvidéki magyarság érdekeinek képviseletét ellátni hivatott politikai tömörülés, a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) hozzáállásával sem. A párt ugyanis 2002-ben vállalta, hogy kormánypozícióba kerülése esetén nem nyúl a Benes-dekrétumok kérdéséhez, nem feszegeti a kérdést. A kritikák szerint 2002 előtt sem tett semmit a felülvizsgálat ügyében, pedig akkor megfelelő egyeztetések után komoly támogatóra lelt volna egyrészt a polgári magyar kormány részéről, másrészt pedig a szudétanémetek ellen elkövetett igazságtalanságokat sérelmező, valamint a dekrétumokat támadó német politikai erők részéről – közéjük
tartozott például Edmund Stoiber bajor miniszterelnök is. Ám, mint ahogy azt a későbbiekben még látni fogjuk, nem ez lehet az MKP egyetlen mulasztása a felvidéki magyarság ügyével kapcsolatban. Az imént nem véletlenül kellett hangsúlyoznom, hogy az MKP a polgári magyar kormányban lelhetett volna támogatóra a dekrétumok elleni küzdelmében, hiszen most az látszik valószínűbbnek, hogy ugyanezt a támogatást a jelenlegi szocialista-liberális kormánytól biztosan nem kapná meg. Ellenkezőleg: sokak mélységes megdöbbenésére, s ugyanakkor a szlovák diplomácia legnagyobb megelégedésére maga a magyar kormány fordult szembe a Benes-dekrétumok felülvizsgálatának kezdeményezőivel. Történt ugyanis, hogy Szlovákia ellen külföldi magyar szervezetek, csoportok és magánszemélyek panaszokat nyújtottak be az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának genfi hivatalába, mert értékelésük szerint a Benesdekrétumok szlovákiai alkalmazása súlyosan sérti az emberi jogokat, diszkriminatív, éppen ezért azok érvénytelenítését követelték Pozsonytól. Az Emberi Jogok Bizottságának országhelyzetekkel foglalkozó munkacsoportja már második alkalommal tárgyalta a dekrétumok kapcsán Pozsony ellen benyújtott panaszok ügyét. A munkacsoport öt tagja (Magyarország mellett Hollandia, Zimbabwe, Kuba és Szaúd-Arábia) február 7e és 11-e között ülésezett, s azt a döntést hozta – Magyarország beleegyezésével -, hogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága nem a megfelelő fórum az ügy tárgyalására. A kérdés talán fölösleges, de mégis: joggal érezhette-e magát elárulva a felvidéki magyarság a magyar kormány idevonatkozó döntéseinek láttán? Duray Miklós, az MKP ügyvezető alelnöke is csalódottságának adott hangot, amikor elkeseredett hangon kijelentette, hogy a magyar fél lépése felér egy nemzetárulással. Mindezek ismeretében nem meglepő, hogy a dekrétumok jogalapján kisemmizett felvidéki magyarság jelentős része úgy érzi, teljesen magára maradt a küzdelemben, nem számíthat támogatásra sem a hazai magyar politikai képviselet, sem pedig az anyaországi diplomácia részéről. Az is nyilvánvaló számukra, hogy az Európai Unió nem fogja kezdeményezni a probléma megoldását, és vallják, itt csakis és kizárólag a magyarság együttes fellépése és sziklaszilárd elhatározása hozhat pozitív eredményt. E fellépésre pedig nagy szükség lenne, hiszen nemcsak elvi jelentősége van a dekrétumok felülvizsgálatának. Benesék ugyanis hatalmas földterületeket koboztak el magyar tulajdonosaiktól, s játszották át a betelepülő szlovákok kezére. Kárpótlásra azóta sincs lehetőségük a kifosztott felvidéki magyaroknak, éppen a dekrétumok hatályossága miatt. A földek továbbra is idegen kézben vannak. A 2003. október 24-én a szlovák törvényhozás által elfogadott földtörvény értelmében csak azok a szlovák állampolgárok igényelhetik vissza földjeiket, akiktől az állam 1948 februárja, vagyis a kommunisták hatalomra lépése után vette el. Ezáltal a kárpótlásból eleve kizárják a Csehországba és Magyarországra telepítetteket (hiszen ők nem szlovák állampolgárok). Ám ami a legfontosabb: a magyarok és a németek vagyonát pontosan 1945 és 1948 között kobozták el, így a törvény egyértelműen diszkriminatív. Mindazonáltal a jelenlegi restitúciós törvényben is nagy lehetőség rejlik a magyarság számára, hiszen körülbelül 580 ezer hektárnyi nevesítetlen földről van szó(ez az ország területének 1,1 százaléka), amelyek tulajdonosai jórészt magyarok. Ha azonban az eredeti földbirtokosok 2005. szeptember 1-jéig nem jelentkeznek tulajdonukért, akkor a földek az államra, majd pedig az önkormányzatokra szállnak. Mondani sem kell, mennyire fontos a földtulajdonok mielőbbi rendezése – éppen a régiók Európájában. Amit szabad Európában, nem szabad a Kárpát-medencében? Az uniós csatlakozásról szóló népszavazás előtti kampány során – úgy Magyarországon, mint Szlovákiában – gyakran hangoztatott érv volt (a magyarság számára) a határok úgynevezett “légiesedése”. A csatlakozás mellett korteskedők már-már Trianon meghaladásáról, ledöntéséről beszéltek, mondván, a két szomszédos ország egyidejű csatlakozásával megszűnnek az országhatárok, s ezzel együtt Trianon káros következményei is. Kétségtelen, hogy a felvidéki magyarság szemében ez volt a legnyomósabb érv, erre mozdultak a leginkább, s még az euroszkeptikusok is elismerték, hogy valóban könnyebb lesz a kapcsolattartás az anyaországgal. Glatz Ferenc történész, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke igen találóan fogalmaz Koltay Gábor dokumentumfilmjében, a Trianonban, amikor megállapítja, hogy az Európai Unió vagy egy egységes szuperállam lesz, vagy pedig az egyes államok szövetsége, ahol a régióknak nagyon fontos szerepük lesz. A régiók Európája… E logika szerint a magyarság számára a megmaradás szempontjából mindenképpen elengedhetetlenül fontos, hogy erős régiókat hozzon létre az egységesülő Európában. Csak ez lehet komolyabb fegyvertényező mind a globalizációs folyamatokkal, mind pedig az asszimilációs törekvésekkel szemben. Azt azonban tudatosítania kell mind az anyaországi, mind pedig a határon túli magyarságnak, hogy ezeket a régiókat nem Európa hozza létre, az csak teret adhat a kibontakozásuknak. Létrehoznia őket magának a nemzeti közösségnek kell, önálló kezdeményezéssel és megvalósítással, még akkor is, ha adott esetben ezért bizonyos mértékben akár konfrontálódnia is kell a többségi nemzettel.
A legkézenfekvőbb, és Európában is elfogadott, remekül bevált módszer a régiók megerősítésére az autonómia. Az autonómia, az önrendelkezésnek ez a formája tökéletes összhangban áll az európai alapelvekkel, s mint ahogy számos (nyugat-)európai példa is mutatja, nagymértékben hozzájárul az adott terület fejlődéséhez, s ugyanakkor az ország javára is válik. Ahogy a korábbi, polgári kormány miniszterelnöke fogalmazott: “Ha valamely szabadság természetes módon elérhető egy katalánnak vagy egy osztráknak Dél-Tirolban, egy brit állampolgárságú skótnak, egy németnek Belgiumban vagy egy svédnek Finnországban, akkor az uniós tag Magyarország úgy gondolja, hogy ezek az igények a határon túl élő magyarok számára is természetesek.” (Elhangzott a Kisebbségi önkormányzatiság Európában – autonómiák, kihívások és tapasztalatok c. konferencián, a Pro Minoritate Alapítvány és a Budapest Analyses rendezésében). A trianoni utódállamokban – köztük az EU-tag Szlovákiával – azonban még jobbára a régi reflexek működnek: az autonómiát egyenesen az állam szuverenitása elleni támadásnak, irredentizmusnak s a revízió előfutárának tartják. Ez még talán érthető – de nem elfogadható –Szerbia vagy Románia esetében, ám Szlovákia ellenállása mindenképpen meglepő fejlemény. Az autonómia kérdését Európának ezen a fertályán még ma is szigorú tabuként kezelik, s ezért, sajnos, felelősség terheli a határon túli magyar politikusok némelyikét is. Legyen szó bár Erdélyről, a Felvidékről vagy a Vajdaságról, az önrendelkezéssel kapcsolatban vagy csak látszatlépések születtek, vagy még azok sem. Sőt. Jellemző fordulat volt talán, hogy a Felvidéken egyenesen a magyar párt vetette el az autonómia-kérdést, s mindezt írásba is adta! E tekintetben az MKP-nak az autonómiához való viszonyulása a Kárpát-medence egyik – ha nem a legnagyobb – nemzetpolitikai ellentmondása. Hiszen nézzük csak meg! Erdélyben például az RMDSZ, még ha csak elvi állásfoglalás szintjén is, de legalább foglalkozott az autonómiával (lásd: Kolozsvári Nyilatkozat, 1992. október 25.). Ezzel szemben érdemes felidézni, hogy miképpen vélekedik magáról a kérdés felvetéséről a Magyar Koalíció Pártjának alelnöke, az emberi jogokért felelős miniszterelnök-helyettes, Csáky Pál: “A Magyar Koalíció Pártjának tagjai az elkövetkező négy évben azokban a témákban foglalnak állást és azokat a kérdéseket fogják felvetni, melyeket a választási programunk tartalmazott.(…) Minden egyéb dologról esetleg tárgyalni lehet, viszont a többi téma nem része annak a társadalmi szerződésnek, mely a választók és a megválasztott politikusok között létrejött” (Új Szó, 2002. október 22.). Ez a “társadalmi szerződés” nem más, mint a 2002-es kormányprogram, sokak szerint az önfeladás törvényerejű dokumentuma. De álljon itt még egy idézet az MKP 2002-es programjának a magyarok jogállására vonatkozó fejezetéből! “A kormányalakításkor az MKP vállalta: a kormányzás négyéves időszakában nem tűzi napirendre az önálló magyar egyetem alapításának követelményét, a kollektív bűnösség elve szerint alkotott benesi dekrétumok jogfosztó következményeinek a megszüntetését, illetve nem igényli az etnikai elvű területi autonómiát”. Ezek tudatában aztán már végképp érthetetlen, hogy a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) miben látja az MKP veszedelmességét, de legfőképpen az nem világos, hogy az idézett program mely soraira reagálva adta ki az SNS azt a nyilatkozatot, amely egyebek között ezt a megállapítást is tartalmazza: “Az MKP választási programja az autonómia egyértelmű programja”. A szavakat persze tettek is követték, s az SNS aláírásgyűjtésbe kezdett avégett, hogy Szlovákia polgárai referendumon dönthessenek arról, hogy akarják-e Dél-Szlovákia autonómiáját. Figyelemre méltó egyébként az is, hogy a Szlovák Nemzeti Párt az uniós csatlakozásra úgy tekint, mint egy jó alkalomra ahhoz, hogy a NagyMagyarország létrehozását célzó akció meginduljon. Nagy-Magyarország? A történelem mára meghaladta a revizionista törekvéseket, de a magyarok által lakott területek (mint régiók) megerősödésére mindenképpen kiváló alkalmat teremthetne az uniós tagság, hiszen az unióban egyenesen követelmény a regionalizmus megerősödése. Az MKP programjának ismeretében sokan a következetes, határozott fellépés hiányával magyarázzák, hogy miért nem tudott a felvidéki magyarság komoly eredményt felmutatni az elmúlt tizenöt esztendőben az önrendelkezés terén. Pedig Európának ezen a részén a nemzetiségi kérdés – a Felvidéken ez az általános vélemény – távolról sincs megnyugtatóan rendezve. Egyáltalán sehogy sincs rendezve! Európában körülbelül kilencvenmillió ember él kisebbségben, ebből mintegy harmincmillió NyugatEurópában, a maradék pedig nyugattól keletre és délre. Ez a megállapítás különös figyelmet érdemel, főképp a neves lengyel politológus, Krzystof Czizewski véleményének ismeretében, aki szerint “a kisebbségi kérdés biztonságpolitikai kérdés, mert csak ott lehet tartósan megőrizni a békét, ahol a kisebbség jogait kielégítik”. (Soóky László: Szlovákiai tabu: Autonómia. Új Szó, 2001. december 13.) A kisebbségek jogainak kielégítésére pedig kézenfekvő és hatékony megoldásként kínálkozik az etnikai elven megvalósítandó területi autonómia.
A magyarok önrendelkezésével szemben tanúsított masszív szlovák ellenállás jól érzékelhető: “Szlovákiában aki szájára veszi az autonómia szót, nyomban megbélyegezte magát, mert a hatalom a szélsőségesek, a revizionisták s újabban megint az államellenes elemek kategóriájába sorolja őt, ami egyet jelent a kiközösítéssel és a titkosszolgálat által való megfigyeléssel” (Soóky: Szlovákiai tabu: Autonómia. Új Szó, 2001. december 13.). Ami azonban még ennél is elszomorítóbb: az anyaországi politikai és értelmiségi elit hozzáállása is ellentmondásos. Duray Miklós feltehetően a fején találta a szöget, amikor 1994. június 13-án kiadott nyilatkozatában kijelentette: “Csak önfeladással lehet szlovák politikai partnert találni”. Az MKP – a látszat erre vall – mégis megtalálta partnereit. Az autonómiakérdés megoldatlanságát semmiképpen sem szabad a magyar diplomácia, a magyar kormány számlájára írni, még annak tudatában sem, hogy a Kovács László nevével fémjelzett magyar külügyi tárcát nehéz lett volna következetes nemzeti politizálással vádolni. Az kétségtelen, hogy megfelelő diplomáciával az európai országok előtt nagyot lehetett volna lendíteni az ügyön, ám ha maga az érintett közösség elöljárósága passzivitást, sőt ellenállást tanúsít a kérdéssel kapcsolatban, akkor abban a helyzetben meglehetően korlátozott a mozgástér. Az autonómia, bár az egyik legégetőbb szükséglete lenne a kárpát-medencei szétszakított magyarságnak, egyelőre legfeljebb csak távoli lehetőségként merülhet fel. Magyarország már közel egy esztendeje teljes jogú tagja az Európai Uniónak, a nemzetpolitika terén azonban mégsem tudott átütő eredményt felmutatni – a korábbi ígértek ellenére. Erdélyben a helyzet változatlan Autonómia ügyében az erdélyi helyzet sem sokkal bíztatóbb a felvidékinél, ott is ellenállásba ütközik a hatalom részéről, miközben a magyar érdekképviselet pusztán nyilatkozatok szintjén tartja életben a témát. Tőkés László királyhágómelléki református püspök, az RMDSZ korábbi tiszteletbeli elnöke a 2003. november 22-én Üzenet haza címmel megtartott budapesti sajtótájékoztatóján mindezt kemény szavakkal fogalmazta meg: “Úgy látjuk, hogy a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség egyértelműen támogatja az autonómiát, a másik ellenzéki párt, az MDF gyakorlatilag támogatja, a kormánypártok viszont erőteljesen az autonómiát elszabotáló RMDSZ csúcsvezetősége mellé állnak.” Tőkés azért fogalmaz keményen az RMDSZ politizálásával kapcsolatban, mert véleménye szerint a párt éppen a saját maga által megfogalmazott és vállalt programot nem teljesíti. Az RMDSZ ugyanis minden kongresszusán megerősíti az 1993-ban elfogadott programot, amely többek között tartalmazza az úgynevezett háromszintű autonómia koncepcióját is. Az autonómia itt is a különböző politikai alkuk áldozatává esik. A református püspök, valamint az autonómiát szorgalmazók mindenképpen számítanak Magyarország szövetségére, támogatására, hiszen EU-tagként sokat tehet az ügy érdekében. Erre azonban úgy tűnik, várniuk kell még, holott már az 1996-os magyar-magyar csúcstalálkozón megfogalmazták az önrendelkezés lényegét, valamint annak szándékát, hogy tevőlegesen is hozzájárulnak a megvalósításához: “A határon túli magyarok identitása megőrzésének, közösségként való fennmaradásának és fejlődésének, valamint a szülőföldön való megmaradásának alapvető kérdése az önkormányzat, az autonómia létrehozása, összhangban a működő európai gyakorlattal és a nemzetközi normák szellemiségével. Összehangolt támogatásban részesítik a határon túli magyar közösségek ennek megfelelő autonómia-törekvéseit.”. Ez a megállapodás még a Horn-kormány idején köttetett, annak képviselői látták el kézjegyükkel. Azóta közel egy évtized telt el, ám konkrét lépések nem történtek. A magyar kormány csak az elvi támogatásnál maradt, a diplomáciai gépezet azóta sem indult be. A helyzet egyébként valóban kísértetiesen hasonlít a felvidékire. Mint ahogy a Felvidéken, úgy Erdélyben is komoly küzdelmet kell vívniuk az autonómia szorgalmazóinak a román politikusokkal, másrészt pedig a velük együttműködő RMDSZ-vezetéssel. A román diplomácia egészen elképesztő kijelentésekre ragadtatja magát, amelyekre sokan várnának a magyar fél részéről valamilyen választ. Mircea Geoana román külügyminiszter például úgy véli, hogy a Székely Nemzeti Tanács autonómiatervezete “agresszív és ellentétben áll az európai szellemmel”, ráadásul már nem időszerű a 21. század Európájában. Magyarország, mint az Európai Unió tagja, akár arról is felvilágosíthatta volna a román felet, hogy mi áll, s mi nem áll ellentétben az európai szellemmel, a román miniszterelnöknek pedig talán tanulmányoznia kellene a működő európai autonómiákat, hogy véleményt alkothasson azok időszerűségéről. Sokan várták ezt Erdély-szerte… Figyelemre méltó a jelenlegi román miniszterelnök, Calin Popescu Tariceanu megnyilatkozása is (akkor még a Demokrata Párt és a Nemzeti Liberális Párt által alkotott ellenzéki tömörülés szóvivőjeként) az
autonómiatervvel kapcsolatban: “Felszólítjuk a hatóságokat, akadályozzák meg a román államhatalmi szervekkel párhuzamosan működő intézmények létrehozására irányuló kísérletet”. Ebből is világosan kitűnik, hogy a román vezetés hallani sem akar autonómiáról, annak megakadályozására pedig kész bevetni bármilyen hatalmi eszközt. A legfelháborítóbb mindebben mégis az, hogy a románok éppen az európaiságra hivatkozva ítélik el az erdélyiek és a székelyek autonómiatörekvéseit: “Egyetlen európai állam sem fogadhatja el a székelyföldi autonómia jogosságát” – jelentette ki Adrian Casunean Vlad, a Szociáldemokrata Párt Kovászna megyei elnöke. Ebben a helyzetben bizony felbecsülhetetlen értékű lenne a magyar diplomáciai segítség. Mindezeken már csak az RMDSZ-elnök Markó Béla tesz túl azon nyilatkozatával, miszerint “Az elmúlt tizennégy évben az RMDSZ nagymértékben megteremtette az autonómia eléréséhez szükséges feltételeket”. Talán éppen erről szól az RMDSZ-szel szemben életre hívott Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) és Markó pártjának immár több hónapos elkeseredett küzdelme. Az RMDSZ-t feltehetően elbizonytalanította az MPSZ határozott autonómiakoncepciója, vezetőiben talán felmerült a parlamentből való kisesés rémlátomása is, így ez is magyarázhatja a két szervezet közötti felettébb feszült viszonyt. Az RMDSZ kezdeményezésére módosított román választási törvény azonban, amelynek értelmében a romániai nemzeti kisebbségek képviseletében fellépő szervezetek csak akkor vehetnek részt a választásokon, ha a kisebbséghez tartozók 15 százaléka aláírásával támogatja azokat, az európai politikusoknak is szemet szúrt, fel is mutatták a sárga lapot. Az erdélyi autonómiakoncepciók két álláspont mentén körvonalazódnak. Az egyik szerint (amelyet az RMDSZ képvisel) az erdélyi magyar közösségnek először gazdaságilag, az intézményépítés terén kell megerősödnie, s csak utána következhet az önrendelkezés megvalósítása. A másik elképzelés ezzel szemben azt hirdeti, hogy az autonómia kérdését még Románia EU-csatlakozása előtt napirendre kell tűzni. Jelen pillanatban azonban mindenféle autonómia-elképzelés alig több óhajnál, hiszen az Európába törekvő Románia egyelőre képtelen tudomásul venni és alkalmazni az európai módszereket. Szlovákiához hasonlóan. Miről árulkodnak a külföldi jelentések? Románia mostanság hangzatos szólamokkal bizonygatja uniós elkötelezettségét, ugyanakkor számtalanszor felrúgja az agyonhangoztatott európai elveket. Nem egy esetben olyan messzire sikerült elmennie a jogsértésekben, hogy a külföld figyelmét is felkeltette. Az elmúlt egy év során több panasz is megfogalmazódott Romániával szemben, és számos jelentés foglalkozott a romániai demokrácia állapotáról. Azt talán mondani sem kell, hogy az esetek döntő többségében a visszaéléseket a magyarok ellen követték el. 2004. februárjában a New York-i székhelyű Hungarian Human Rights Foundation (HHRF) a romániai magyar kisebbség ellen a román hatóságok által elkövetett jogsértéseket tartalmazó jelentést hozott nyilvánosságra. Az emberjogi szervezet szerint a román hatóságok gátolták egyebek között a szólás– és gyülekezési szabadságot, zaklatták a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) képviselőit, törvénytelen intézkedéseket hoztak az aradi Szabadság-szoborral kapcsolatban, nem oldották meg az egyházi és közösségi javak visszaszolgáltatását, nem hozták létre az állami magyar egyetemet Kolozsvárott, akadályozták a kétnyelvűség bevezetését a közigazgatásban, az igazságszolgáltatás pedig negatív megkülönböztetést alkalmaz a magyar nemzetiségű személyek esetében. A jelentés nyilvánosságra hozatala óta a lista tovább bővült. Alig egy hónappal később, 2004. márciusában az Európai Parlament marasztalta el Romániát, s felhívta a figyelmet arra, hogy amennyiben nem tesznek lépéseket a visszásságok megszüntetésére, akkor szinte biztosra vehető, hogy Románia nem csatlakozhat 2007-ben az Európai Unióhoz. Júniusban az Európa Tanács is megfogalmazta kritikáját Romániával szemben, s egyúttal felkérte a Velencei Bizottságot (amelynek döntéshozó szerepe ugyan nincs, de mindenképpen normaalkotónak tartják, s véleményét messzemenően figyelembe veszik), hogy készítsen jelentést a román választási törvényről, amely diszkriminatív elemeket tartalmaz (ennek segítségével lehetett kizárni a Magyar Polgári Szövetséget a versenyből). Miközben készültek a külföldi jelentések, sorra hangzottak el a bíráló figyelmeztetések, addig a magyar fél épp az ellenkezőjét tette: védelmébe vette Romániát, az ottani magyarság legnagyobb csalódására és megdöbbenésére. Medgyessy Péter miniszterelnök 2004. június 2-án a román rádiónak adott interjújában arról beszélt, hogy Magyarország kifejezetten szorgalmazza, hogy Románia mielőbb beléphessen az Európai Unióba. Éppen ezért a múltat le kell zárni, s a román-magyar kapcsolatokban előre kell tekinteni. Persze igazából nem meglepő ez a hozzáállás, hiszen éppen Magyarország volt Románia NATOcsatlakozásának a legfőbb támogatója, holott már akkor megszabhatta volna a maga nagyon is racionális feltételeit; a csatlakozás támogatásáért cserébe követelhette volna például az erdélyi magyarság jogainak biztosítását, illetve garanciák nyújtását). Távol Európától
Magyarország EU-csatlakozásának legnagyobb vesztesei egyértelműen a kárpátaljai és a délvidéki magyarok, hiszen azok az országok, amelyeknek hatalma alá a trianoni diktátum igazságtalansága folytán kerültek, pillanatnyilag beláthatatlan messzeségben állnak az Európai Uniótól. Nem csak gazdaságilag, de a demokrácia színvonalát tekintve is. Szerbia és Ukrajna jelenlegi felkészültsége mellett – ha lehet egyáltalán felkészültségről beszélni – még nagyon sokáig nem válhat valóra az az óhaj, hogy végre ismét egy “közös állam” keretein belül éljenek a Kárpát-medence magyarjai. A határok “légiesedése”, az újbóli együvé tartozás gyakorlati érzése tehát jelenleg csak egy, majd néhány év múlva esetleg két elszakított nemzetrésznek adatik meg. Kárpátalja és a Vajdaság magyarjaival azonban meglehetősen mostohán bánik az anyaország. A kárpátaljai és a délvidéki magyarság képviselői már jóval a csatlakozás előtt igyekeztek felhívni Magyarország vezetőinek figyelmét arra, hogy 2004. május 1-je számukra az újbóli elszigetelődés kezdetét jelentheti. Voltak, akik második Trianont emlegettek – talán nem minden ok nélkül, hiszen a schengeni határok bevezetése után valóban komoly akadályokba ütközhet az érintett területeken élők kapcsolattartása az anyaországgal. Mindezt csakis a magyar vezetés képes és hivatott megoldani, rendezni; akár megfelelő vízumpolitikával vagy – ha az anyaország képes lesz felülemelkedni kicsinyes szűkkeblűségén – a magyar állampolgárság megadásával). A jelek szerint azonban a kormány, illetve a külügyi tárca a megoldások keresése helyett a politikai intrikákra, az ellentétek elmélyítésére és a kárpátaljai magyarság megosztására áldozott nem csekély energiát. A magyar kormány és külügy ugyanis a posztkommunista Ukrán Szociáldemokrata Párt fiókszervezeteként működő Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget (UMDSZ) karolta fel, s leplezetlenül igyekezett a nagy támogatottságnak örvendő, s korrekt nemzetpolitikát folytató Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) ellen fordítani. Ennek egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása az volt, amikor 2004 januárjában a Határon Túli Magyarok Hivatala a helyi státusirodák koordinálását az UMDSZ-re bízta, holott korábban ezt a feladatot a KMKSZ látta el, mégpedig kifogástalanul. A dolog pikantériája pedig az, hogy az UMDSZ korábbi elnöke, Tóth Mihály 2002 nyarán a Magyar Állandó Értekezleten mindenki legnagyobb megdöbbenésére a státusirodák felszámolását követelte. Miközben tehát a magyar vezetés Erdély esetében az egységről prédikál, s az MPSZ-t megosztónak tartja, addig Kárpátalján ez az egység már kevésbé fontos neki, ott az önös hatalmi érdek előrébb való. S mindennek az ott élő magyarok az elszenvedői, hiszen nem elég, hogy május elsejével még távolabb kerültek az anyaországtól, hanem még a megosztó törekvésekkel is fel kell venniük a harcot. A kárpátaljai magyarokhoz hasonlóan a délvidékiek is aggodalommal várták 2004. május elsejét. Joggal, hiszen Szerbia nem éppen a nyugat-európai jogállamiság mintaképe, éppen ezért még csak beszélni is felesleges a valamikori EU-csatlakozásáról. S miközben szinte mindennapossá váltak az atrocitások és a magyarokra halált kívánó falfirkák Délvidék magyarlakta településein, Kárpátaljához hasonlóan itt sem számíthattak komoly segítségre az anyaország részéről. Éppen ezért a kezdeményezést az érintetteknek kellett átvenniük, és sorsuk irányítását a saját kezükbe kellett venniük. A Magyarok Világszövetsége felmérve a helyzetet, s látva a tétlenséget, illetve a helyzet komolyságát, döntő lépésre szánta el magát: úgy határozott, hogy akár a politikai vezetés segítsége nélkül is megvalósítja a legkézenfekvőbb és leghatékonyabb nemzetpolitikai megoldást, a kettős állampolgárságot. Kettős állampolgárság: a magyar nemzet kudarca A kettős állampolgárság ötlete nem újkeletű dolog, csak éppen keveset beszéltek-írtak róla – egészen addig, míg a Magyarok Világszövetsége 2004 elején aláírásgyűjtésbe nem kezdett egy országos ügydöntő népszavazás kiírásának érdekében. Éppen a Világszövetség volt az a szervezet, amely még az Orbán-kormány asztalára letette az úgynevezett külhoni állampolgárság precízen kidolgozott tervezetét. Ez ugyan még kevesebbet tartalmazott, mint a későbbi kettős állampolgárság-elképzelés, a polgári kormány azonban szóra sem méltatta a kezdeményezést, egyszerűen lesöpörte asztaláról. 2004-ben azonban ezt már nem tehette meg, mert akkor már egy alulról jövő, nagy támogatottságot élvező kezdeményezés volt. S mikor minden alkotmányos aggályt sikerült eloszlatni, Mádl Ferenc köztársasági elnök december 5-ére kiírta a népszavazást a kettős állampolgárságról. Az addig sok esetben semleges, ködös állásfoglalások gyorsan polarizálódni kezdtek, sőt a végén – a népszavazások általános gyakorlatával szöges ellentétben – maga a kormány is részt vett a kampányban… A december 5-i népszavazásnak, az ahhoz vezető útnak, illetve következményeinek mára már szinte könyvtárnyi irodalma született. Elemzések, vélemények láttak napvilágot jobbról is, balról is. Ezek részletes elemzésére itt és most nincs lehetőség, azt azonban mindenképpen meg kell állapítani, hogy a népszavazás napja rendkívül fontos dátum, fordulópont a rendszerváltás utáni magyar nemzetpolitika történetében. 1989 óta
ugyanis nem fordult elő ilyen nyílt és leplezetlen szembefordulás a határon túli magyarság, a nemzet érdekeivel. Hiszen a határon túli magyarok legitim képviselői határozottan kiálltak a kettős állampolgárság mellett, s kijelentették, hogy azt mással helyettesíteni nem lehet. A Gyurcsány-kormány azonban mindezt figyelmen kívül hagyta, s a belpolitikai harcok áldozatává tette ezt a stratégiai fontosságúnak is nevezhető kezdeményezést. A kormány érvelése (gazdasági vonatkozások) már az első pillanatban hamisan csengett, mindenféle valóságalapot nélkülözött, és az újonnan kiötlött, valós tartalom nélküli terminus technikusok, mint amilyen például a “nemzetpolgárság” is csak a figyelemelterelésre és félremagyarázásra voltak alkalmasak. A propaganda végül is elérte célját: sikerült oly mértékben elbizonytalanítania a választópolgárokat, hogy azok többsége távol is maradt a szavazástól. A népszavazás tehát megbukott, hiszen nem sikerült arra kötelezni az Országgyűlést, hogy törvényt alkosson a határon túli magyarok magyar állampolgárságának visszaadásáról. Ennek az “eredménynek” azonban – közhely? – nemcsak a határon túli magyarok a vesztesei, hanem az egész magyar nemzet. Maga a tény, hogy az anyaország megtagadta a külhoni magyarokat, példa nélküli és szégyenletes. Aligha van még egy nemzet a világon, amely így cselekedett volna… Érthetetlen már csak azért is, mert az Európai Unió is többször állást foglalt az ügy kapcsán, s mindannyiszor kinyilvánította, hogy minden országnak saját belügye az állampolgárság megadása, valamint a kettős állampolgárság intézménye nem ellenkezik az európai joggal. Ellenkezőleg: bevett gyakorlatnak számít. Nagy kérdés, hogy sikerül-e valaha is begyógyítani december 5-e sebeit, sikerül-e lemosni az árulás szégyenét az országnak. Mindenesetre a végsőkig csalódott határon túli magyarság bizalmát visszanyerni ezek után nem lesz egyszerű dolog. Egy év mérlege a nemzetpolitika tükrében Magyarország első éve az Európai Unióban – a fent tárgyaltak alapján is – a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető sikeresnek, legalábbis ami a nemzetpolitikát illeti. Ebben a magyar kormány felelőssége vitathatatlan, de nem szabad megfeledkezni a kormány partnereiről sem, a határokon túlról. Uniós tagságából fakadóan Magyarországnak számtalan lehetősége lett volna arra, hogy komoly lépéseket tegyen az elszakított nemzet újraegyesítésének érdekében, mégpedig európai módszerekkel és jóváhagyással. Az unió által is támogatott autonómia, valamint a kettős állampolgárság intézményének tevékeny szorgalmazása a legfontosabb feladat kellett volna, hogy legyen. Ugyanakkor az Európai Unió tagállamaként kötelessége lett volna időben, és határozottan fellépnie a súlyosan diszkriminatív, kollektív bűnösségre épülő szlovákiai törvények ellen. Megosztás helyett pedig éppen az egységet kellett volna hirdetnie, és a lehetőségekhez mérten megvalósítania. E dolgozat keretei nem teszik lehetővé, hogy az összes felmerült problémát tárgyalja, éppen ezért csak egy vázlatos áttekintést nyújthatott a határon túli magyarság helyzetéről, kilátásairól és lehetőségeiről, kapcsolódva az anyaország uniós tagságában rejlő – sajnos kiaknázatlan – lehetőségeihez.
Csallóközi Zoltán – Osváth László
Kis magyar tarokk irodalom II. A XX. század KISKAPITÁLIS Mikszáth Kártya című írásában már éles különbséget tesz a régi és mostani idők kártyajátékai között. A régi, ami mulatság volt és az új, ami iparág, ami személyeket, családokat tesz tönkre, “amivel az egész magyar társadalom egzisztenciája fenyegetve van.” A tarokk vagy whist senkit sem tett tönkre, “nem is volt egyéb a jó táblabírók közt, mint egy kis tréfálkozás a szerencsével, hogy ugyan kinek kedvez jobban.” Abban az időben még a bíróságok is úgy voltak összeállítva, “hogy mihelyt dolgukat végezték, minden körülmények között ki legyen a tarokk-kompánia.” Ahogy felváltják a régi játékokat az új szerencsejátékok, ahogy változnak az erkölcsök, úgy jön elő a pusztulás víziója. Lám a székely huszárok mutatnak példát még egyenes tartásból. “Pusztul, vész a nép, mely azt hitte magáról, hogy Isten választottja; mindenféle ragályos betegségek meleg fészket találnak nála, – és minden gyengeségét felhasználják. Az álmaira adót vetnek, a lutri által maga az állam pusztítja, valamint sok más káros szenvedélyéből hasznot igyekszik vonni, a többiben pedig zsebmetszők, csalók, szemfényvesztők kezébe kerül, s azok szabadon zsákmányolhatják ki becsületességét s ártatlan naivságát. Bámulva beszéli egy szemtanú, hogy a székely
huszárok olyan piszkos kártyával játszottak a táborban, mely tízféle hátú kártyatucatból volt összehozva, s a veres felsőnek el volt szakítva a füle, a makkhetesről lemállott a felső kéreg, a zöld alsó meg a közepén volt összevarrva cérnával, – de azért a jó fiúk mégis úgy játszottak, mint igazi gentlemanok, sohasem csalták egymást, – míg ellenben egy nagyvárosi kaszinóban (hol pedig nagy urak ülnek, s ahol sok olyan történetnek játszanak le első jelenetei, amelynek vége egy pisztolygolyó) nemrégiben is ki kellett utasítani egy urat, ki tükörrel ellátott gyufatartóján, mely eleibe volt helyezve, mikor osztott, mindig meglátta a kártyákat. Itt a különbség a régi és a mostani kártyajáték közt, a régi mulatság volt, s bár nem mondható az sem nemes mulatságnak, oly szomorú következményei nem voltak, mint a mainak: ma már iparág a kártyajáték, s lovagjai hasonlítanak azon rettenetes állatokhoz, akik hullákon táplálkoznak.” Azért a tarokk megmaradt, ha a népszerűséget meg is kellett osztani kevesebb gondolkodást igénylő játéktársaival. Krúdy hősei már mindenféle kártyajátékban otthonosan mozognak. A kártyaasztaloknál nagy bankók cseréltek gazdák, órák alatt úsztak el évszázados birtokok, de a tarokk ott van a nagykállói kaszinó asztalainál. Az Andráscsik örökösében Zathureczky “haragjában leült az öregurak partijába, a sarokasztalhoz, akik krajcárban tarokkoznak ott, évtizedek óta. Szórakozott játékával, elhamarkodott kontráival annyira felbőszítette az öregurakat, hogy egyesült erővel kitették a pártiból.” Móricz falusi világában is elképzelhetetlen az élet kártya nélkül. Legyen az megyebál, vagy István-napi vigadalom, mint a Kivilágos kivirradtigban, a vacsora után azonnal a kártya asztalhoz ülnek a férfiak. A Kamaszokban a kántortanítói állás kicsit furcsa betöltési gyakorlatát mutatja be. “Az én apám egy olyan nagy gazember volt, hogy mikor pályázott arra a bizonyos kántortanítói állásra, elment, orgonázott nekik, s azt mondták az urak, (mert az egész falu olyan kurtanemes falu ott Ivánházán,) hogy: jó…jól orgonázik, de az a kérdés, hogy forgatja a bibliát. Még két hét volt a választásig, az apám ott maradt, leült blattozni, abban az időben olyan szép világ volt, édesem, hogy az urak beültek a kántorhoz kártyázni s tizennégy napig nem álltak fel onnan. Még én is emlékszek rá, hogy hét napig, tíz napig, két hétig ott folyt a kártyázás, nem aludt ott senki, csak aki megbágyadt, így letette a fejét a kezére s szundított egy kicsit, míg fel nem rázták, akkor folytatta…Hát az én apám, kérlek alássan, olyan legény volt, hogy mind elnyerte az Ivánfalviak pénzét: “hő, ez kell nekünk!”, mondták az urak, “ez a mi emberünk!” Sógor bácsi nagyot nevetett, az arca már a két pohár bortól is fényleni kezdett: Nem az orgonálás kellett nekik, kérlek alássan, hanem a jó tarokkista!” Sinkó Ervin Falusi történetében a plébánosnál ül össze a délutáni tarokkparti. Gábor Andor mint a garéi tarokk-egyesület jegyzője az egyesület alapszabálya mellé hosszú versben állit emléket a tarokkozó társaságnak: …”Indítványozza is Németh Pál plébános Hogy a tarokkozás legyen általános S hamar rajongni kezd érte minden férfi S ferde szemmel csak az asszonynépség nézi.” …”Így esküdtek össze plébános, tanító, Jegyző, postamester s ezen verset író, Bérlő és református tisztelendő atya, A tarokkba őket plébános avatja.”… A festő Csók István beszámol Rippl Rónaival töltött müncheni és párizsi élményeiről, az ünnepszámba menő tarokkpartikról. Kodolányi János Vallomásában a vizsla, a vadászfegyver és a tarokk– kártya a nemesség velejárói, s az öregember az, akinek “rozsdás a puskája és a fiókban hevernek a kártyái.” Herczeg Ferenc, ki ha nem is játszott, de nagy barátja volt a tarokkjátéknak és szívesen kibicelt, a legelmésebb és legmulatságosabb kártyajátéknak nevezte. Cs. Szabó László fővárosi leírásában a millenniumi emlékmű királyait “szép parlamentáris főkhöz” hasonlítja, “kik korona nélkül egy korabeli tarokkasztal fölé illenének.” Babits Aestati Hiems szonettjében a tél képében idézi a tarokkot: “Múl a szüret, fonnyad a róna tarja; tanyában járja alsós és tarokk; s az élet emlékét a hó takarja.”. Kosztolányi a Pacsirtában hosszan ír a kaszinóba évek után visszatérő Ákos szenvedélyes játékáról. “Hanem most következett a bosszú, a haddelhadd, az új párti. Mikor kiosztották a kártyát, Ákos nekigyürkőzött, még kézelőit is lekapcsolta, összeszedte minden erejét. Azzal vetette magát ellenfeleire, a régi biztonsággal. – Segít a tizennyolcas – szólt azonnal. Irigyelték a boldog tizennyolcast. Vajon ki lehet az? Ő azonban már először ütésben maradt. Majd ravaszdian kacsintva feléjük, egymás után hívta ki a nagy “böhönc”-öket, először a skizt, aztán a
huszonegyest, a tizenkilencest és végül a tizennyolcast is. – Hahaha, nála volt – kiabáltak. – Önmagát hívta ki – kacagtak mindnyájan, álmélkodva. – Nem lehet vele bírni, a régi Ákos, a régi – ölelgették. – Ördögöd van, öreg – harsogtak -, igyunk egyet – és úgy dörgött a nevetés, hogy az ablaküvegek reszkettek. Így fonódott össze egyik játszma a másikkal, ő pedig agyafúrtan állta helyét, leleplezve minden cselszövést, megelőzve minden orvtámadást. De a játszma hosszú volt. Nem neki volt hosszú, meg a többinek, mert ki tudja, mi történt azóta, hogy ez a marasztaló, rábeszélő játék rabul ejtette. Aki kártyázik, az a felejtés teljes mámorát élvezi, s külön világegyetemben él, melynek síkjait kártyalapok rakják ki. Volát, bika, pagát – röpködtek a szók a füstös levegőben -, pagátultimó, pagátultimó – és az emberek sziszegtek, hüledeztek.” A háború után. A háború utáni Magyarország életében a kártya – elsősorban a tarokk és a bridzs – a dölyfös úri osztály szimbóluma lett. A játékot nyilvános helyeken, kávéházakban betiltották, aztán eltűntek a kávéházak is, a helyükbe lépő eszpresszókat pedig nem a kártyások számára tervezték. Azért a kártyázó kedv megmaradt. Kora tavasztól késő őszig szenvedélyes ulti– és snapszercsaták színterévé váltak a parkok, terek padjai, persze a hazárdjátékoknak is otthont adtak, folyt a huszonegy, a makaó és a kopka is. Mert hogy a játékszenvedély nem múlik, csak a játékok változnak. De volt már ilyen a századelőn is. Így ír erről Mikszáth Az én kortársaimban: “Vegyük például a Tisza-regimet. Minden asztalnál jó csendes, kedélyes hármas tarokkot játszottak az öregurak. Tíz-tizenöt asztal volt elfoglalva és a derék skíz dominált mindenütt. Tiszán kívül nem is volt más jelentékenyebb faktor, mint a skíz… A regime vége felé azonban kezdte már felütni fejét a pikét. Négy-öt asztal elpártolt a tarokktól. Eleinte némelyek gúnyolódtak az új játék rovására: Vasúti kupéba való, unalmas toll-fosztás! De hasztalan. A párt belső állapota előtologatta ezt a játékot, mint közszükséget. A pártolói így szólottak: – Jó játék ez, mert nem kell benne annyit gondolkodni, mint a tarokkban. (A párt ezekben az időkben kezdett leszokni a gondolkodásról.) A Szapáry-korszakban egyszerre stagnáczió állt be a piketben. Ki hitte volna ezt? Sőt valóságos averziók keletkeztek ellene. Kifogásolták: – Gondolkozni nem kell benne sokat, de roppant sokat kell benne beszélni s ez kellemetlen. A párt már annyira ellustult akkor, hogy a beszélés is terhére esett. S okvetlenül be kellett következnie ama hirtelen nagy népszerűségre vergődött játéknak, melyet az öblös hangú Kőrösy Sándor hozott Debrecenből, s melyet “faramucinak” neveztek; szakasztott olyan mint a kopkázás, hogy se gondolkozni nem kell benne, se beszélni.” Domahidy András Szülőföldem szép határa című írásában emlékezik a meggyfa alatti kaláber és tarokk csatákról. Rónay György 1953-ban Hét törpe című versében a Hidegkúti úti vendéglővel együtt a múlt idők tarokk partijaitól is búcsuzik: …”A Hidegkúti út mentén, a nagy, évszázados gesztenyefák alatt állott ez a parányi házikó, akár egy meseillusztráció. Már szinte eltemette, úgy ömölt felé a lejtőn e tengernyi zöld; rejtőző kis sziget volt, melyre csak szerelmesek vetődnek néhanap, no meg vasárnap, ha a hegyvidék útjait ellepi a pesti nép; rugzakkos polgárok közt járta jó hűs sör mellett a pagát ultimó; s a sánta pincér, ki Volhinián kapott golyót térdébe hajdanán,
fejét csóválta, úgy botránkozott, ha a huszonegy végül megfutott”… …”De a kis ház a Hidegkúti út mentén túlélt orkánt és háborút, olyan mint rég, csak éppen a mesét szórták róla az aknák szerteszét. A fák alatt nem járja már tarokk, lábuk égnek nyujtják az asztalok, hullik a lomb, a sör is elapadt, alszik a vén pincér a föld alatt; a homlokzaton füstszürke kerek sebhely látszik a napóra helyett, a törpék meg, posztjuk elunva végképp, elmentek megkeresni Hófehérkét.”… Tova tűnt József Attila játékossága, amikor bridzs nyelven írja meg egy újszülött érkezését: “Megszülettél lábbal, kézzel, távirati rövidséggel. Szlemmet szoktak így csinálni: Nem tudtak kilicitálni Te sem győzted jószívvel – mi? – a mamádnak kibicelni. Untad a sok link bemondást, pikk helyett a káróbontást. S fölvisitál, mint a bibic: Nem leszek itt többé kibic! Mamád kis rönonsszal élve, így ütött egy robbert nyélbe.” Gyurkó László Kádárról írt könyvében megemlíti, hogy a legendák szerint a pártvezér szenvedélyes kártyajátékos volt. “Csodálatos történetek keringtek az országban, hogy fontos államügyek, személyi kérdések dőltek el ultipartik során. Magam is ismertem politikusokat, akik úgy vélték, pályájukat egyengetik, ha kártyatudásukat tökéletesítik. Az igazság az, hogy Kádár valóban szeretett kártyázni, mint ahogy általában szerette a játékot, de ennek soha nem volt jelentős szerepe az életében. S ha kártyázott, akkor csak a játékkal foglalkozott, semmi mással. A közvélemény elsősorban Mikszáth Kálmántól tudja, hogy a századvég fontos politikai döntései gyakran születtek a zöld posztós kártyaasztal mellett. A legendák születésének mechanizmusa szerint csak az “úri” kártyajátékot, a tarokkot kellett behelyettesíteni a “proli” ultira, s kész volt a mítosz.” No igen. A rendszerhű író ebben is ideális képet rajzol vezéréről, s szajkózza a kor hivatalos álláspontját az úri osztály léha, kártyázó, uram-bátyám világáról. De az irodalom továbbra sem felejtette el a kártyát. Csurka István írásaiban előtérbe kerül a hazárdjáték, hatalmas pókercsatákat vív a reménytvesztett értelmiség. Lezsák Sándor Macska-snapszerében a kádári idők börtönőre szólal meg: “Most makkot! Mert hiába épült újjá a Lánchíd, tele az ország rendbontókkal, és mennyi a kém! Mostanában mennyi a kém! Tromfot! Az én munkám nyugodalmas, csak kísérgetni kell, nagy kulcsokkal nyitni-zárni, a lépcsőkön föl-le kell kísérgetni. Még egy tromfot! Karácsonykor megnősülök, szoba-konyhát adnak, szolgálatit. Eddig ez éppen ötvenhat!”... Így szövi versébe a költő a történelmi dátumot, mely mintegy allegóriája a Paskievics tarokk 48-as parti
győzelmének. Ha már a legnépszerűbb tarokk játék a szabadságharc leverőjéről kapta a nevét, úgy a parti megnyeréséhez nem engedhetünk a 48-ból. (Ennyi pont kell a felvevőnek a játék megnyeréséhez.) Napjainkra a kártyaanekdoták is eltünedeznek, bár Jánoska Antal – a kiváló kártyatudós – rendületlen buzgalommal gyűjtögeti azokat. A Fészekben kártyázgató néhány művész javít valamit a statisztikán, de az igazán jó történetek, úgy látszik, váratnak magukra. Bár a Fenyvesi, Schmitt, Kulcsár, Nemere párbajtőr válogatott 1971-ben, Bécsben, a XXI. Vívó Világbajnokság elődöntőjében lejátszott bridzspartija mindenképp a kártyatörténetek aranykönyvébe kívánkozik. Az elődöntőt a svédek ellen vívtuk, akiknek megsérült egy vívójuk. A szabályok lehetőséget adnak ápolásra, de a pástot egyik vívó sem hagyhatja el. Míg folyt a svéd versenyző ápolása, a magyar csapatnál előkerült a kártya és már osztották is a következő bridzspartit. Ez a nyugalom szinte sokkolta az ellenfelet. A folytatásban simán nyert a magyar csapat, s a következő mérkőzésén a világbajnoki címet is megszerezte. Azért a rendszerváltozás hozott valami előrelépést. Újra vannak kávéházak, tarokk, bridzs egyesületek alakultak, megjelentek újra a hiánycikk számba menő szabálykönyvek, és ami a legfontosabb, a fiatalok körében feléledt az érdeklődés e szép hagyomány iránt. A legutóbbi idők üde irodalmi színfoltja volt Mesterházi Gábor tarokk nyelven írt zenekritikája a Fesztiválzenekar koncertjéről. -folytatjuk-
Kósa Csaba
Minden másképp volt (Vidám történetek egy kevésbé vidám pályáról IX. rész) – Egyszer lenn, egyszer fenn! – mondogatta Tunyogi Karcsi bácsi, az ősz hajú rovatvezető helyettes. Amúgy a nők bálványa. Nem csoda. Elmehetett volna filmszínésznek. Némely hölgyek Jean Marais magyar mását látták benne, mások Mastroiannit, kicsit idősebb kiadásban – egyre megy. Rajongtak érte. Sokat köszönhetek neki. Ő vitt – ő csent – be gyakornoknak a délutáni napilaphoz. Sordíjasnak, slapajnak. Akkor még nem volt rovatvezető helyettes, csupán munkatárs. Cipelte a régi idők nyűgét: az 1930-as évek száguldó bűnügyi riporterét a második világháborúban haditudósítónak hívták be, és 45 után csak nehezen, sokára igazolták. Az újságírást így több esztendei kihagyás után folytathatta. Ugyanakkor elismerték, hogy a délutáni napilapban elengedhetetlenül szükséges színes kisriportot senki nem műveli úgy, mint ő. Hasonlóképp utolérhetetlennek bizonyult címadásban. Mindezeken túl pedig katonatisztesen snájdig, színesen sarmőr volt. A nő munkatársak szinte kivétel nélkül szerelmesek voltak belé, s ha a fülükbe búgta, hogy “Csillagom!” (mindegyiknek ezt búgta, válogatás nélkül), pihegni kezdtek, a lábuk reszketett, csak Karcsi bácsi óriási gyakorlatán múlt, hogy soha nem sértődtek meg, ha finoman elhárította őket. (Nem mindegyiket, persze de a pillekönnyű kalandok megszervezésének és titokban tartásának is nagymestere volt. ) Szóval: lenn és fenn! – tanította Tunyogi Karcsi bácsi, amin nem csak azt értette, hogy a szerencse forgandó, főképp az újságírói pályán, hanem mélyebb értelemben szakmai ars poeticát is megfogalmazott. E szerint, ha valaki itt sikeresen meg akar ragadni, fogadja el, hogy egyik nap a föld alá kell bebújnia, másik nap fel kell másznia, mondjuk egy hatvan méter magasságú daru irányító fülkéjébe, ahol úgy érzi, hogy a kis doboz lengedezik a légtérben, mintha cérnaszálon függene. – Csinálhatod úgy is, hogy lenn vagy, vagy fenn vagy – magyarázta -, de az semmi! Az nem újságírás. Mélyen megvetette azokat a pályatársakat, akik megvárták a vájárt a felszínen, úgy kérdezgették a lenti veszélyekről, és lehívatták a darust a magasból, hogy kifaggassák, milyen érzés odafenn nyolc órát eltölteni. Ilyen meggondolásból küldött el rovatvezető helyetteseként a pálvölgyi cseppkőbarlangba, ahol öt-hat bátor barlangász éjszakai felfedezőútra indult. “Menj le velük, reggelre visszajöttök, és megírod a riportot!” Délelőtt tíz óráig ugyanis még le lehetett adni az utolsó kéziratokat. A barlangászok már beöltözve vártak a bejáratnál, jómagam utcai ruhában csatlakoztam hozzájuk. Azt mondták, hogy a Pálvölgyi barlang össze van kötve a Mátyáshegyivel, csak eddig nem sikerült rábukkanni az összekötő járatra. Hát mi éjszaka kísérletet teszünk az átjutásra. “Igazi szenzáció lesz!” – nyugtattak meg a felfedezők. Eleinte élveztem a barlangjárást, még a hosszabb-rövidebb járatokba is nevetve kúsztam be. Igaz, hogy rámegy az utcai ruhám, de az igazi újságíró nem törődik ilyesmivel. Néhol a folyosók kiszélesedtek, néhol úgy összeszűkültek, hogy éppen átpréselődhettünk rajtuk. A legtöbb
járat sáros volt, csörgedezett bennük a víz. Már fogalmaztam magamban az éjszakai barlangriport sorait, amikor megérkeztünk egy kürtőhöz. A csapatvezető a kürtő fölé mászott, háttal a kőfalnak, két lábával a fal túlsó oldalának támaszkodott. – Mit művel ez az ember? – kérdeztem a mellettem hasaló barlangászt. – Átmegy a kürtő felett! – De miért ilyen kifacsart helyzetben? – Hogyan menne át másképp? Ezen így kell átmenni. Nagy traverzzel! A meredély pereméhez érve lenéztem a kürtőbe. Elborzadva láttam, hogy mély kút ásítozik ott, amelynek a fenekét nem látni. A fölfedezők már a túloldalon voltak, bíztattak, hogy vágjak neki én is. – Gyere, gyere! – sürgettek. – De hogyan? – Nagy traverzzel! Tehát hátat a falnak, két lábat előre nyújtani, kitámasztani a túlsó falra, és átaraszolni a mélység fölött. Szívem szerint visszafordultam volna, de szégyellettem megtenni. Az is eszembe jutott: mit szól Tunyogi Karcsi bácsi a megfutamodásomhoz. Sordíjas vagyok, sosem vesznek föl gyakornoknak? És ha mégis visszafordulok, hogyan jutok el a kijáratig? A barlangászoknak van lámpájuk, nekem nincs. Eltévedek a labirintusban, soha rám nem találnak. Éhen veszek a föld alatt. Nincs ennél szebb halál? – Milyen mély ez a kút? – dobtam át a kérdést a túloldalra. – Húsz méter. A barlangászok recés talpú bakancsot viseltek, én könnyű utcai félcipőt. Ha a cipőm talpa megcsúszik, belezuhanok a kürtőbe, amely lefelé szűkül. Ha túlélem a zuhanást, akkor is beszorulok a kútba. Onnan soha fel nem hoznak. Hiszen utánam sem tudnak jönni. A barlangászok nem értették, hogy mit tétovázok. – Hátat a falnak, jól kitámasztani! Lényeg, hogy a láb ne rogyjon be térdnél! Nem lehetett több az az út másfél méternél, de én úgy éreztem, hogy soha nem érek át. A kürtő közepe fölé érve a két lábam megmakacsolta magát. Kitámasztottam, hátam a falnak, így nem zuhanok le. Egyelőre. De a lábam nem engedelmeskedett. – Mire vársz? Igyekezz! – Le fogok esni!– szakadt ki belőlem. – Ugyan már! Itt még senki sem esett le! Hát persze, hogy nem. Recés talpú bakancsban. Barlangász gyakorlattal. – Csúszik a cipőm! – Támassz ki jól! Mondhatták volna azt is: nem mi hívtunk, te jelentkeztél! Igen, jelentkeztem, mert Tunyogi Karcsi bácsi küldött. Olyan helyre csak nem küld, ahol az életem a tét! Egy örökkévalóságba telt, míg átjutottam. Vártam, hogy a barlangászok megdicsérnek, de ők a világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy megcsináltam a nagy traverzet. Ellenben sopánkodtak az időveszteség miatt. – Elvesztettünk negyedórát! A végén még lelkiismeret furdalásom támadt, hogy miattam nem találják meg az átjárót a Mátyáshegyi barlangba. Mintha tíz vagy húsz percen múlna Különben még hosszú évekig nem találták meg. Lehet, hogy az én csapatom találta meg, lehet, hogy egy másik csapat, bevallom, elvesztettem az érdeklődésemet. A Nagy Traverz örökre elvette a kedvemet a barlangászattól. Úgy, ahogy reggel kimásztam a barlangból, sáros, vizes ruhában, szakadt nadrágban rohantam a szerkesztőségbe. A villamosan elhúzódtak mellőlem az emberek. Mire a szerkesztőségbe értem, a fejemben már megíródott a riport. Fél óra alatt írógépbe vertem. Tunyogi Karcsi bácsi azonnal kihúzta a nagy traverz leírását. – Az nem érdekli az olvasót, hogy csúszik a cipőd vagy sem! Az újságíró ne magáról írjon! Ha leesel, az más! Azt meg lehetett volna írni! – Akkor nem lennék itt... – De hát itt vagy! Módfelett elégedetlen volt, mert nem adhatta a riportnak az előre elképzelt címet: “Megtalálták az átjárót!” – Mit gondolsz? – dohogott. – Ér valamit Magellán világkörüli útja, ha nem találja meg a Magellán-szorost? – Akkor is körbehajózta a földet Tunyogi Karcsi bácsi az asztalra ütött: – Út közben meghalt! Ennyit sem tudsz? De a Magellán-szorost megtalálta! Ezért maradt fenn a neve. De ti mit találtatok? Semmit! (Ezt másképp mondta, sz-el kezdődő szóval.) Egész éjszaka hason csúszkáltatok, és semmi!
A nagy címadó azért mégis mentette a menthetetlent. “Méterekre az átjárótól” – írta a jól meghúzott riport fölé. Úgysem mérhette le senki, hogy mennyire voltunk tőle. Lenn tehát jártam. Fentre Kobzos küldött el, a rovatvezető. Ő nem volt a nők bálványa, (nem is kedvelte túlzottan Tunyogi Karcsi bácsit), de éppúgy büszke volt címadó tudományára, mint Karcsi bácsi. Még büszkébb volt arra, hogy ő adja a legkitűnőbb riport-témákat a munkatársaknak. – Csillagtúra! – pödörte meg gondosan suvikszolt bajszát kétfelől, és büszkén, egyúttal sejtelmesen vigyorgott. A csillagtúrát azokban az időkben április negyedikén rendezték meg, ám korántsem turisták, hanem repülőgépek számára. Kobzos kitalálta, hogy üljek fel az egyik gépre, és repüljem végig a kijelölt útvonalat. – Ültél már repülőgépen? – Még sosem! – Annál jobb! – most már szinte tépdeste a bajszát a boldogságtól. – És ha leesnek? – kérdezte kajánul az éppen a szobában tartózkodó Paja. – Akkor olyan címet adok, hogy bekerül a sajtótörténetbe! Paja megjegyezte, hogy talán Kobzosnak kellene felszállnia, ha annyira lelkesedik a repülésért, ő azonban elengedte a füle mellett a javaslatot. Ugyanakkor megemlítette, hogy Paja már két hete egyetlen sort sem adott le, tehát jobban teszi, ha ötletek helyett munkához lát. A csillagtúrán résztvevő gépek a budaörsi repülőtérről szálltak fel. Spenót zöld színű, kettős szárnyú, légcsavaros katonai gépek sorakoztak egymás mellett. Talán a második világháborúból maradtak meg, vagy – ki tudja?– még az előbbi időből. Megkerestem a pilótát, akinek a gépére beosztottak. Csörgő Róbertnek hívták, tüskefrizurás, vidám fickó volt. Elmondta, hogy gyermekkora óta repülni vágyott, beszélt a falujáról, a szüleiről, akik minden gépnek felintegetnek a földről, mert hátha az ő fiuk vezeti. Biztosított róla, hogy kellemes élményben lesz részem. Először Szekszárdon landolunk, aztán áthúzunk az Alföldre, és további három repülőteret érintve, alkonyat előtt megérkezünk Budaörsre. – Az idő gyönyörű – mondta. – Élvezetes utunk lesz! Felmásztam az utastérbe. Ott már ketten ültek a felhajtható fémpadon. Egy fotós lány, lófarokba kötött szőke hajjal, meg egy apró termetű, idősebb férfi. – Szóval hárman leszünk! – mondta a férfi. Frissen beretvált arca volt, öltönyt viselt, nyakkendőt. Látszott rajta, hogy különös gonddal készült az utazásra. Megkérdeztem, melyik laptól jött. – Egyiktől sem!– mondta rátartian. Nyugdíjas pilóta volt, vágyott egy kis repülésre. Megkérte a rendezőket, hogy engedjék fel az egyik gépre. – Ezt a fiút ismerem – intett a pilótafülke felé. – Ez ma a legjobb! A Robi. De nem is csoda! A tanítványom volt. Hamarosan felbőgött a gép, aztán ráfordultunk a felszálló pályára. A fotós lány bekötötte magát a biztonsági övvel. Ezek szerint tehát repült már. Követtem a példáját. A nyugdíjas pilóta szánakozva nézett ránk. Ült a padon, kicsit szétvetette a lábát, és mosolygott. – Nem köti be magát? – kérdezte a lány. – Jól néznénk ki! Egy kis sétarepülésen. Felhúztunk Bicske irányába. A Velencei-tó fölött délre fordultunk. A kis ember mesélni kezdett. Fantasztikus repüléseket idézett fel, életveszélyes helyzeteket. Hatalmas égzengéseket, amikor a gépét forgatta, pörgette a viharos szél, mint valami gyufás skatulyát, csapkodtak a villámok, ő azonban úrrá lett a helyzeten. – Két dolog fontos! – magyarázta. – Tiszta fej és biztos kéz. Akkor legyőzöd az elemeket. – No meg a műszerek– vetettem föl. – Azok is számításba jönnek fiatalember. Azok is De elárulom maguknak, hogy én alig hagyatkoztam a műszerekre. Alig néztem rájuk. Minden ott volt a fejemben! Mindent megéreztem. Végigmentem a döntési fázisokon. És mindig meghoztam a helyes döntést. Az utastér hátsó felében három ejtőernyős csomag feküdt. Odakészítették őket, a biztonság kedvéért. Vagy talán azért, mert a szabályzat előírja az ilyen óvintézkedést. – Akár ugorhatunk is! – mondta a kis ember. – Szólok a Robinak, ha ugorni akarnak. Belevaló gyerek, benne van a mókában. Egymásra néztünk a fotós lánnyal, egyszerre húztuk be a fejünket a nyakunkba. – Ugortak már? – kérdezte a kis ember. – Magasba – nyögtem. – Tornaórán – tette hozzá a fotós lány. – Az is ugrás! Na megjött a kedvük?
Nem, nem jött meg. – Van időnk – mondta a kis ember. – Napközben még meggondolhatják magukat! Ha nincs kedvük a Dunántúlon ugrani, ugorhatnak majd az Alföldön. Ami őt illeti, természetesen ugrott is. Több mint száz ejtőernyős ugrást végzett. – Pilótaként?– kérdezte a fotós lány. – Úgy is. Persze! Aztán észbe kapott, hogy pilótaként mégsem ugorhatott, mert akkor kire hagyta volna a gépet. – Akkor ugrottam, amikor velem volt a másodpilóta. Ide hallgass, gyerek, mondtam a másodpilótának: kedvem támadt egy kis ugráláshoz, vedd át az irányítást! Magamra csatoltam az ernyőt, és gyerünk, fejest a levegőbe! Nagy élmény az ugrás, gyerekek, fantasztikus élmény! Zuhantok lefelé, közeledik a föld, már egészen közel van, amikor megrántjátok a zsinórt, és kinyitjátok az ernyőt. Érzitek, hogy mikor kell kinyitni. Mert nem mindegy. Ha késtek fél másodpercet, már hiába nyílik az ernyő. Szóval időben nyitni, ez a lényeg! Mindjárt mondott is néhány példát a felesleges vakmerőségre. Így halt meg szegény Szabó Pali, meg Erős Laci, így haltak meg még néhányan, akik elszámították magukat. Mondjuk éppen fél másodperccel. Ültünk falfehér arccal, ő meg egyre jobban lázba jött: – Azt mondom, hogy próbáljátok ki! Beszélek a Robival! Kiugorhattok a szekszárdi repülőtérre. Ő majd előre jelzi rádión, hogy ugrás lesz. Párosban is ugorhattok. Úgy még érdekesebb. De akkor vigyázni kell, hogy össze ne gabalyodjon az ernyőtök Akkor már felvettük az utazó magasságot, szépen, zümmögve szállt a gépünk Szekszárd felé. Sütött a nap, odalenn falvak tűntek fel, makett-szerű házakkal, vonalzóval húzott utakkal. Alant mezők, erdőcsoportok, fejünk felett bodorodó bárányfelhők. Idilli kép. Egyszerre azonban minden megváltozott. A gép orral lefelé fordult, zuhanni kezdtünk. Átfutott rajtam a gondolat, hogy érdemes lett volna felvenni az ejtőernyős mellényt, most talán megmenthetném az életemet. Kiugranék. De már úgysem lenne rá idő. És egyébként is, hogyan ugranék ki? Ki sem tudnám nyitni az ajtót. Amikor az ember zuhanni kezd, elképzeli a néhány másodperccel későbbi pillanatokat. A gép a földbe csapódik, kigyullad, felrobban. Az ember volt – és nincs. Prés szorított a gép falához. A két lábam mintha felszaladt volna a fejem helyére. A fejem – önálló életre kelve – mintha labdaként pattogott volna az utastérben. A fotós lány belém csimpaszkodott, és azt kérdezte: – Most meghalunk? Meglepően nyugodt volt a hangja. Tárgyszerű. Ő is a gép falához préselődött, mint én. Ösztönösen próbálta kikapcsolni a biztonsági övét. Még a nevét sem tudtam. Talán elhadarta, amikor találkoztunk az utastérben. Valamilyen Mari. Mintha ezt mondta volna. Vele halok meg. Valamilyen Marival. A kis ember hasra esett, összegömbölyödött, röpködött az utastérben. Hol ide, hol oda vágódott a teste nagy koppanással. Felbőgött a motor, a gép fémteste mintha darabokra szakadt volna. De nem a földbe csapódtunk. Ezt csak akkor értettem meg, amikor újra zümmögve repültünk a levegőégen, mint a nagy zuhanás előtt. Az obsitos pilóta leporolta a ruháját, igazgatta a nyakkendőjét. Az arca vérvörös volt. De gyorsan összeszedte magát. – Megijedtünk, igaz? – állt terpeszbe előttünk. Hallgattunk megszeppenve. Fölényesen legyintett: – Ez még semmi sem volt! A Robi sokkal többet tud. Dugóhuzó, csavar, háton repülés, orsó. És így tovább! – Ezekről nem volt szó – rebegte a fotós lány. – Egy szó sem volt róluk! – erősítettem meg. – Hát akkor mire gondoltak? – kérdezte a kis ember. – Csillagtúra! Előírt gyakorlatok vannak. Mindegyiket be kell mutatni. Lent nézik, és pontozzák. A zuhanórepülés már megtörtént. Szerintem tökéletes volt. – És a többi? – érdeklődtem. – Majd Szekszárd után, ugye? – Szekszárd után! Ha-ha-ha! És már újra megbillent a gép, jobbra-balra vetette magát, hánykolódott, mint a viharba került hajó. A kis ember összegömbölyödött, megint repkedni kezdett az utastérben. Éppen a fordítottját éreztem, mint elébb. A fejem lement a lábam helyére, zúgott, dörömbölt benn valami, a lábamat mintha elveszítettem volna. Egyetlen fejjé váltam, és ez a fej zsugorodni kezdett. Akkora lett, mint egy teniszlabda. Kis szünet után következett a háton repülés. A test kettéhasad, a szem kiugrik a szemgödörből, tonnányi súlyok nehezednek a mellkasra. Aztán a pilóta visszabillentette a gépet eredeti helyzetébe. A kis ember már megviseltebben állt előttünk. De azért hetykén kérdezte:
– Begyulladtunk? Begyulladtunk? Mi lesz majd a dugóhúzónál? Az az igazi! Majd az Alföldön! Tudják, én hogy csináltam? Ötezer méterről lementem dugóhúzóban háromszáz méterig. Már mindenki azt hitte, hogy a földhöz vágódom, de fölemeltem a gépet. Egy tizedmásodperc. Annyi hiányzott. És szétmaszalódok a földön. De az igazi pilóta éppen ezt szereti. A veszélyt. Elmegy a végső pillanatig. Vagy vagy. Robi is ilyen. Ez a legény! Látszik, hogy a tanítványom volt! Szerencsére Szekszárd légterébe érkeztünk. Leszálltunk. Kikecmeregtünk a gépből. Robi előzékenyen érdeklődött, hogyan érezzük magunkat. – Hát – nyögtem. A fotós lány összepréselt ajakkal hallgatott. – Remek volt! – lelkendezett a kis ember, miközben támolyogva kereste az egyensúlyát. – Bravó Robi! A pilótának jólesett a dicséret. – Majd ráteszek egy-két lapáttal, Lacikám! Van néhány figurám! Még senki sem próbálta rajtam kívül! – Senki? – kérdezte Lacikám gyanakodva. – Neked is meglepetés lesz! – Nekem is? – Halálcsavar, kettős orsóval! Mit szólsz hozzá? Lacikám erre semmit sem szólt, hirtelen lehajolt, és a cipőfűzőjét kezdte babrálni. – Ezek megőrültek – súgta a fotós lány. Még nem múlt esztendeje, hogy egy híres ejtőernyős haláláról írtak az újságok. Túl akarta szárnyalni a társait, és a végsőkig késleltette az ernyőnyitást. Azt nyilatkozta az ugrás előtt, hogy még senki sem próbálta, amit ő kipróbál. Talán tizedmásodperccel várt többet. És szétlapult szegény a földön. Nagy temetése volt, siratta a fél ország. “Meghalt a bátrak bátra!” – Tunyogi Karcsi bácsi ezt a címet adta a temetői tudósításnak. Félórányi pihenőnk volt. A repülőtér hátsó sarkában állt egy épületet. Azt mondtuk a fotós lánnyal, hogy oda megyünk Illemhelyet keresünk, ugye A pilóta összenézett a kis emberrel. Hát, persze, amatőrök – Mindjárt jövünk– intett a fotós lány Robinak. A ház mögött örömmel fedeztük fel az országutat. Megkerültük az épületet, és amikor Robiék nem láthattak bennünket: futás, iszkiri! Meg sem álltunk az állomásig. Mikor megy vonat Pestre? Negyven perc múlva. Óriási! Megvettük a jegyet, elvackolódtunk az ülésen. Szárazföldet érve a hajótöröttek érezhetik azt a boldogságot, amit mi éreztünk. – Ne haragudj! – mondtam a fotós lánynak. – Ugye Marinak hívnak? – Nem – mondta. – Erzsinek. – És hol dolgozol? – Az MTI-nél. – Akkor majd rendelünk tőled képet. A csillagtúráról. Megnyugtatott, hogy felszállás előtt sok felvételt készített. A gépről is, a pilótáról is. Kidöcögtünk az állomásról. Mennyire lehet szeretni egy vicinálist! Az egy terű, dohányfüsttel, lábszaggal átitatott levegőjű, fapados utasteret, amit máskor pokolba kíván az ember! – Meglesznek ezek ketten!– nevetett Erzsi. – Dugóhuzó, orsó, csavar! Meglesznek egymással! Nyílt az ajtó, beóvakodott egy ember. Egy öltönyös, nyakkendős, veresre beretvált arcú emberke. Úristen! Ez a mi obsitos pilótánk. Ő volt az: Lacikám! Utánunk jött. Hát nincs menekvés? Ahogy meglátott bennünket, hátrahőkölt. – Maguk itt? – És maga? – kérdezte a fotós lány. – Eszembe jutott – hebegte Lacikám -, eszembe jutott, hogy névnapja van az unokámnak Nem kérdeztük tőle, hogyan hívják az unokáját, nem hagyott rá időt. Kimenekült a kocsiból. – Szegény Robi! – mondta a fotós lány. – Egyedül maradt A riportból Kobzos kihúzta a légi bukfencek során átélt izgalmakat. – Az olvasót nem érdekli, hogy mi történik az újságíróval! Nem rád kíváncsi! Háton repült a gép? Rutin mutatvány. Dugóhúzó? Zúgott a fejed? Na és! Ha leestetek volna, az más! Az sztori lett volna! Az igen! Azt megírhattad volna! Annak lehetett volna címet adni! És csalódottan tette hozzá: –De sajnos, nem estetek le?
Wass Albert emlékezete XXII. rész Wass Albert
Erdők könyve – Beköszöntő Igen, elvesztettük az otthonunkat, fiam. Elvesztettünk mindent – ahogy azt manapság mondani szokták. Mégis nézd: szép a világ. Susognak a fák, harmat csillog a fűszálak hegyén, pillangók vannak, és virágok vannak. Tudd meg, hogy a sárgarigó egyetlen füttyével megszépíthet ezer csúnya rontást ezen a világon. Nézd a világot és figyeld meg jól. Figyelj a fákra és a madarakra! Őzre, pillangóra, virágra! Ne törődj sokat az emberekkel és ne hallgass oda, ha cifra jelszavakkal hozzád szólanak. Az emberek csak rontani tudják a világot. Haszontalanságokat ne gyűjts soha! Bélyeget, gyufás-skatulyát, pénzt, vagyont! Csak a szépet gyűjtsed meg magadban. A szépet, amit szemeddel látsz, füleddel hallhatsz, orroddal érezhetsz, és ujjaid hegyével megtapinthatsz. Játékaidat elvehetik, ruháidat elvehetik, pénzedet elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehesse tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mint egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek. Egyszer egy fiatal tiszt állott tábornoka előtt. Kemény, szigorú hangon beszélt a tábornok. Tervekről, parancsokról, háborúról. Szavai mögött tankok dübörögtek, bombák robbantak, géppuskák zakatoltak. Az ablak nyitva volt s az ablak alatt egy barackfa virágzott. Rózsaszín volt és csodaszép. Ezt a barackfát nézte a fiatal tiszt, amíg a tábornok beszélt. A tábornok hirtelen elhallgatott. – Mit néz? – kérdezte ingerülten. – A barackfát, tábornok úr – felelte a fiatal tiszt –, most virágzik. A fiatal tisztet megbüntették akkor. De ma, ha visszagondol a múltra, csak azt bánja, hogy nem figyelt még jobban a barackfára, ott, hajdan, a tábornok szobájában, amíg a tábornok beszélt. Mert a tábornok már régen nincs sehol és amiket mondott: elfoszlott, mint a sűrű, rossz szagú köd. Csak annyi marad meg abból a napból, hogy szép volt a barackfa nagyon, ahogy ott állt, tömötten, rózsaszínen, puhán és mosolyogva. És a fiatal tisztnek egyebe sem maradt, csak a virágzó barackfa színének és illatának emléke, abból az időből. Ez a fiatal tiszt a te apád volt, fiam.
Kerecsendi Kiss Márton
Erdők könyve Lapunk mostani számában közöljük azt a kis bevezetőt, amelyet kilenc gyönyörű mese társaságában küldött el Wass Albert bajorországi kiadója. Addig is, amíg a kiváló erdélyi író meséiből mutatót adhatunk, felhívjuk olvasóink figyelmét erre a csodálatos könyvecskére, szegényes, sokszorosított állapotában is a magyar lélek legyőzhetetlenségét hirdeti. Az írót régóta ismerjük. A magyar széppróza egyik legegészségesebb, fiatal hajtása Wass Albert, aki a magyar földből kisarjadt szépséget, hagyományt, hitet, fájdalmat, ízt és erőt, eredeti látásmódjának és gazdag kifejezőkészségének segítségével oly szintézisbe sűrítette, hogy a fiatal írót az értékelés pásztorai már jó néhány éve klasszikusaink közé sorolták. A Mire a fák megnőnek és a Kastély árnyékában már úgy él emlékezetünkben, mint a magyar irodalom egy-egy szerves része. Wass Albert könyveinek megjelenése mindig ünnepi eseménye volt szellemi életünknek. S miután a tavak meséinek gyémántfényű kristályait s véle a meleg emberi szív megannyi színes varázslatát elborította a lőporfüst s a szavak tündéri muzsikáját elnyelte az omlás robaja és a bomba-dübörgés: elmaradtak ezek az ünnepek is. Velünk együtt Wass Albert is az utakra került. S művei is elbujdostak mibennünk – és az otthoni katakombákban – egyszerű emberi tanításait a jóságról, a szeretetről, a békességről végighurcolunk a háború, a gonoszság s a gyűlölet stációin s azok vámolatlanul élnek bennünk a nyomorúság ránk nehezedő rétegei alatt. S íme új könyve itt fekszik rozoga asztalunkon, szavai felébresztik a régi szavakat s az egész, mint szelíd zenei tétel körüllengi bennünk a reménységet. Fiának mesél az erdőről s ez az erdő a mi életünk, otthonunk, fájdalmas, szép magyarságunk, – tündérekkel, gombákkal, pillangóval, csalánnal, virággal, mérges bogyóval. Wass Albert mesél. Folytatja, ahol abbahagyta. Úgy hat mint sorsunk jóságos öregapja, aki újra belekezd, hogy a vihar elhúzódott. Közben mi minden történt, azt alig érezzük, tán a hangja mélyebb imitt-amott, benne borong a látók szomorúsága, hogy hite és a természettel egybeolvadt derűjének belső csillogása még magasabbra sugározzék, egyre közelebb az éghez. S újra a Szeretetről beszél, a Jóságról, a Békességről. E három mennyei kincsről, melyet Isten küld le az Angyalok tisztására az emberi szíveknek. De a szívekben lakat van. Rozsdás
lakat. Itt fekszik a mű előttünk, a D. P.-karácsony legszebb ajándékaként, – eljött e rangjához nem illő foglalatában s példázza sorsunkat, a szegénység foltos köntösébe burkolt nemes emberi magatartást. S ha a könyvecskét kinyitjuk, gazdagok leszünk –, angyalszárnyak emelik magasba gondoktól nehéz perceinket, a mesélő apa meleg szavát s a természet istenadta igazságait. Manók suhannak körénk. patakok csevegnek. Csönd bácsi, a jó öreg meghúzódik a sziklák árnyékában, és zuzmószakállán mászkálnak a kicsi csigák. A mókus keresi diótörőjét s a róka szájában viszi a tyúkot, mert tarisznyáját elvesztette. És Visszhang, e kedves kisleány halványkék ruhában áll a szikla tetején és megkiáltja a bennünk lakó jóságot. Mindazt, ami a könyvben van, a nyomtatás s akár a díszkötés sem mondhatná el szebben, mint ez az ízléses sokszorosítás, amelyről árvaságunk s a kódexírók áhítata egyképp sugárzik. Olvassa el ezt a könyvet minden magyar! Az erősek s az elesettek, a hívők és a kétkedők. Kacagjon és sírjon fölötte, s a mese áradása megtisztítja majd lelkét, ahogy az eső megmossa az erdőt. Ó, bár meghallaná minden ágrólszakadt magyar gyermek ezeket a meséket! Nincs most elég helyünk és érkezésünk az író és hirtelen jött könyvének summásabb méltatására. Csak megállunk egy percre, mert ünnep van ismét. Nagyobb ünnep a régieknél! A hazátlan irodalom – vagy ahogy Borostyán Péter írta elsőnek a feffernitz-i lágerben – a bujdosó irodalom most felmutatta első gyermekét. Meghatottan simogatom a könyvet, e kedves fiatal jövevényt, aki betoppant hozzám, megvigasztalt, elhozta az erdélyi hegyek illatát, a sárga rigó Kelétre hívó dalát s a rozsdás lakatot ím levette szívemről. Nem esemény! Elhomályosít minden politikai és katonai hírt: Első könyv a száműzetésben!... A szeretetről szól. S aki e könyvet elolvassa, elhiszi majd e krónikásnak, hogy e pár mese erősebb a fegyvereknél. Köszöntsük hát fennszóval: Légy üdvöz, Lélek, szárnyalj magasan. VILÁGBESZÉD
Ferenczi László
Ünnepi köszöntő a költészet világnapján Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! A görög írószövetség 1997-ben elhatározta, hogy március 21-ét, a nap-éj egyenlőség napját a költészet ünnepének szenteli. A költészet napját először 1998-ban rendezték meg, fényes külsőségek között, számos külföldi költő részvételével. Hamarosan Párizsban is követték példájukat. 2001-ben Vaszilikosz, a görög írószövetség elnöke és egyben Görögország nagykövete az UNESCO-nál, javasolta az UNESCO-nak, hogy nyilvánítsák március 21-ét a költészet világnapjának. Javaslatát elfogadták, és még attól az évtől kezdve március 21. a költészet világnapja. A részletekről Roula Kaklamanaki, a görög írószövetség egyik vezetője tájékoztatott. Roula Kaklamanaki athéni lakásán találkoztam Yannis Goumassal tavaly novemberben. Miközben Egy perccel éjfél előtt című görög és angol nyelvű verseskötetét lapozgatom, – egyidősek vagyunk, hetven felé járunk, mélységesen értem problémáit – bekapcsolódom beszélgetésükbe, amit, hogy ne zárjanak ki, angolul folytatnak. Az első szavak után a meghittség. T. S. Eliot, Valéry, Eluard, Auden, egymást folytatva idézünk verseikből, és fenntartásaink, komoly fenntartásaink is közösek. Goumas hirtelen megkérdezi: József Attila ugye géniusz volt. Ez valami egészen más, definiálhatatlan minőséget jelent. T.S. Eliot, Valéry, Éluard, Auden költők voltak, a közös kultúra részei. József Attila géniusz volt. Az olasz fordítások döbbentették rá, az angol, francia és görög fordítások csak arról győzték meg, hogy érdemes olvasni, noha ez is nagyon sok. Kavafisz cikkem miatt, melyet Roula közölt a Hellenic Quarterlyben, ismerkedett meg velem. Kavafisz, aki szintén géniusz volt, és aki olvasói közt barátságokat teremt. Hérodotosz és Kavafisz miatt kerültem Athénbe. Az előző évben, 2003-ban, Liege-ben voltam egy költői konferencián. Bosszantott a sok sóder a technika és a tudomány veszélyeiről, a korrupcióról, a politikusok tudatlanságáról, a globalizáció szörnyűségeiről, stb. A tisztelt résztvevők figyelmébe ajánlottam, hogy olvassanak Hérodotoszt és Thykididészt és kései utódjukat, Kavafiszt. Tűzfegyverek nélkül is lehetett népeket kiírtani, városokat elpusztítani xx. századi tökéletességgel. A múlt eltüntetésének Orwell leírta tudománya már a görög városállamokban is dívott. A nagy agytrösztök pedig mindíg tévedtek, Périklész számításaiból kihagyta a pestist. A jelen bármilyen jogos kritikája csak a múlt ismeretében lehetséges. Nem tartozom azok közé, akik azt hiszik, hogy a történelem velük kezdődött. Az ilyen veszélyes és gyakori tévhitnek a történetírás mellett a költészet a leghatékonyabb cáfolta. A történetírás is költészet és a költészet is történetírás – csupán a létezés más dimenzióit ragadják meg. Gondoljanak csak Kavafisz vagy József Attila költészetére. A globalizációnak pedig pedig szebb nevei is vannak: világkereskedelem, világirodalom, világkultúra. Nálunk az elmúlt kétszázötven évben nemzedékek versengtek azért, hogy a világirodalmat új és új fordításokban asszimilálják. Ennek
következtében Budapesten, /de Prágában is/, azokban az évtizedekben is tudtunk arról, hogy létezik egy francia nyelvű belga költészet, amikor ezt Belgiumban tagadták. Hozzászólásom után, mely enyhén szólva nem aratott osztatlan sikert, odajött hozzám Roula. “Nyilván nem ismersz meg” – mondta. “Én is csak a neved alapján ismertelek fel. Huszonöt évvel ezelőtt konzultáltam nálad Budapesten, az Irodalomtudományi Intézetben.” Természetesen nem ismertem meg, de udvariasságból füllentettem. “Akkor nem mondtam meg neked” – folytatta másnap -, “hogy görög kulturális miniszterhelyettesként hivatalos tárgyalásokat folytatok Budapesten, mert úgy nehéz lett volna kitérned a találkozás elől. Így engem fogadtál, készségesen és kedvesen, és nem a hivatalos személyt, kötelezően”. Roula is szenvedélyesen szereti József Attilát, ha jól tudom, fordította is. És miután kiadta a xx. századi magyar költészet görög nyelvű antológiáját, most a bővített új kiadáson dolgozik. Mivel a költészet világnapja és József Attila születésnapja közel esik egymáshoz, és mert ma a Medáliák pályázat jutalmazottjait köszönhetjük, nekem József Attila születésnapja és a költészet világnapja azonosul. Roula, tegnap beszéltem vele telefonon, ezt azonnal megértette. Harmadszázada Jerevánban voltam. Örmény barátaim Parurj Szevak fordításában olvasták József Attilát. “Csárenc nagyságrendű költő volt” – mondták. Ennél többet nem mondhattak. Mintha mi mondanánk egy csupán fordításokból ismert költőről, hogy Petőfi vagy József Attila nagyságrendű. Csárenc a sztálinizmus áldozata volt. A hatvanas évek elején rehabilitálták. Az új örmény költészet belőle nőtt ki, tájékoztattak. Csárenc és Szevak versei régóta olvashatók magyarul, Rab Zsuzsa szép fordításában. “József Attila tanított meg a költészet ízére” – mondja Jean-Pierre Joyeux francia költő, korosztályom tagja. Első verseskötetét 1960-ban adta ki. Liege-ben ismertem meg a költői konferencián. Jean Rousselot fordításában olvasta József Attila verseit. Rousselot életének főműve József Attila fordításai, mondja Belgium egyik legolvasottabb asszonya. Magánbeszélgetésekben elhangzottakból idézek. Spontán megnyilatkozásokat, amelyeket sokszor sokkal hitelesebbeknek érzek, mint az írásos méltatásokat. Természetesen sem olyan vakmerő, sem olyan naiv nem vagyok, hogy megkiséreljem megmagyarázni József Attila hatásának okát. Yannis kérdése tudatosította, nemde géniusz volt, hogy itt valami másról van szó, mint az egyébként nagyon fontos irodalmi tájékozottságról, műveltségről. Természetesen nem vagyok sem olyan vakmerő, sem olyan naív, hogy megkiséreljem definiálni a költészetet. Ki tudja definiálni azt, hogy mi az, hogy élet. Sok szó esik a magyar nyelv elszigeteltségéről. A világon több ezer nyelv van. A magyar a 42. legnagyobb nyelv a világon, napokban tudatosította megint Kovács Mária egy rádió interúban.Nem árt ezt újra meg újra tudatosítani. Szavai visszahozták, amit 1970-ban Jerevánban mondtak nekem örmény barátaim. A magyar nagy nemzet, 15 millióan vannak, Európa közepén. Az örmények a nemzetet nem az állammal vagy az országhatárokkal azonosították. Tíz egynéhány évvel ezelőtt mondtam az egyik francia költőbarátomnak: “a gyarmatosítás mindig megmarad. Mert amíg én úgy, ahogy megtanulok franciául, te megírsz két könyvet”. Aztán eszembe jutott Kosztolányi, aki azt mondta, hogy őt Jules Renard tanította meg magyarul. Sokáig szellemes mondatnak gondoltam. De aztán tudatosítottam, hogy Kosztolányi fiatalon fordította Jules Renard-t. És mindenki tudja, aki gonddal és figyelemmel fordít, hogy a fordító a magyar nyelv rejtelmeibe kényszerül elmerülni. Hogy is mondta Illyés: akkor ért meg egy francia verset, ha lefordítja magyarra. És még, ha nem is fordít, bármilyen idegen nyelvet megtanulva magyarul is tanul az ember. És akkor már az a két könyv, amit nem írtam meg, nem írtunk meg, amíg valamennyire megtanultam, megtanultunk franciául, már nem is olyan nagy ár. És még valamit. Egy svéd vagy holland könnyebben tanul meg angolul, egy román vagy portugál könnyebben tanul meg franciául, mint mi. De azért figyelem. A svéd tanul meg angolul, a román tanul meg franciául, és nem az angol svédül vagy a francia románul. Itt és most, a költészet világnapján és a Medáliák pályázat eredméyhirdetésekor a racionalizálások, reformok, újítások, korszerűsitések korában szeretnék emlékeztetni arra, hogy a magyar kúltúra, a magyar irodalom nem egynyelvű. Anonymustól Janus Pannoniuson keresztül Rákóczin át a 18. századi eposzokig latin nyelvű is volt. És francia nyelvű is volt, megint csak Rákóczira gondolok, és német nyelvű is volt, Széchényi Naplójjáról nem szívesen feledkeznék meg. Sajnos arról, hogy a magyar irodalom soknyelvű, már a 19. század derekán megfeledkeztek. Azóta voltak néhányan, akik ez ellen az öncsonkítás ellen alkotó módon tiltakoztak. Horváth János, Joó Tibor és mások is. Szörényi László egyik könyvének már a címe is figyelmeztet: Studia Hungarolatina. Tanulmányok a régi magyar és neolatin irodalomról. Hadd dicsekedjek el itt: a neolatin irodalom magyarországi kutatása az európai élvonalban van. Ezt annál könnyebben tehetem, mert mert nem veszek részt ezekben a kutatásokban. József Attila példája azt is tudatosítja, hogy gyakran öncsalás a nyelvi elszigeteltségről beszélni.És megerősít abban a konzervetív hitemben, hogy a költészet szavakon túl vagy szavakon innen is létezik. De megmarad a
kérdés, amit, ha még egyszer találkozunk az életben, felteszek Yannisnak, miért az olasz fordítások miatt lett József Attila a személyes költője. És akkor, ahogy megigértem, Adyról is beszélek neki. Akik még magyarul olvasták, a szerb Todor Manojlovics, a szlovák Jan Smrek, az izráeli Avigdor Haméri, tudták hogy ki Ady. Fordításokban miért nem érvényesül? Nagyon örülök ennek a pályázatnak, és nagyon nagy megtisztelésnek tartom, hogy beszélhetek ezen az ünnepségen. Miért? Messziről kell kezdenem. 2002-ben jelent meg Juveau belga szociológus könyve, amelyből kiderül, hogy Belgiumban és Franciaországban is ma az elit szó szitokszónak számít, hogy a diákok egyrésze csaknem analfabétaként érkezik az egyetemre, és hogy tiltakoznak az ellen, hogy Racine-t olvassanak. Költészet, versírás és versolvasás – elitképzés. Nemcsak Racine, Arany János vagy József Attila képez elitet, hanem az a névtelen költő is, aki valaha, egy ma ismert népdalnak az első variációját kitalálta. Ahogy a Biblia is, mindkét Testamentum, elitképzés. Azért örültem ennek a pályázatnak, mert személyes, mert képzeletet megmozgató, mert fantázia felszabadító. Mert segít ahhoz, hogy a költészet személyes ügy legyen. A költészetet valószínűleg Platon tisztelte legjobban, mert különben nem száműzte volna a költőket államából. Miközben a leghatározottabban szeretném leszögezni, hogy egy pillanatra sem hiszen azt, hogy a költők a világ öntudatlan törvényhozói lennének, mint Shelley állította, vagy hogy a költők a valóságot jobban ismernék, mint bárki más, a költészetet jótékony hatalomnak tartom. Mert a világkultúra és az egyén kapcsolatáról tanúskodik. Mert – Illyést variálva – az embernek segít/het/ eligazodni saját dolgaiban. Befejezésül: Remélem a Polisz hű marad saját hagyományához, és a Medáliák pályázatnak méltó folytatása lesz. Gratulálok minden résztvevőnek, a Költészet világnapja és József Attila születésnapja megünneplőinek. Három költő, akik József Attilát szeretik, és akik – tudomásom szerint – most olvashatók először magyarul. A két görög költőt angolból, a franciát franciából fordítottam.
Roula Kaklamanaki Számlalod számtalan testét életednek a pénzváltó önös érekével. Megidézed a másik testet. Korábbi testedet. Saját szemeddel szeretnéd látni. Érinteni, szagolni, ízlelni akarod, minden év és minden nap szívverését hallani, – oh, hogy akarod. És mivel az eltünt testek nem térnek vissza lelkeikhez, hogy mentsd magad, levelekhez, fotókhoz menekülsz. “Megvan” – mondod. Egy bucka levél és öt tenger fotói. Levekek: föld és kő. Fényképek: só és víz. Az időnek kölcsönöztél mindent, hogy kártalanítsd magadat /kamattal és profittal/ kúzdened kell a végig. Kűzdened kell, nyerned kell, hogy megbosszuld a percenkénti vesztességet, vagy a semmiségét a mai végnek. Sosem állsz meg. Mindíg visszatérsz. Az eleve elrendelt utazás folytatódik. Amíg csak nevetséges madárojesztővé nem válsz, amint a nap megűl a nedvességben. Nehéz sötétségre várva mint egy megfordítható vonat elindulsz, méred az időt, meghívod az emléket, oly hosszan, amíg csak egy kor vagy pillanat megmarad ilyen vagy olyan matematikai ponossággal.
Yannis Goumas
Állapot Lapokat forgatok Hogy valami hang Legyen a házban.
Remény
Tünő remény Szépíti multam Eltörli jövőm
Mérleg A ruhásszekrény sötétjében egy jeans, egy ing, egy öv. Társadalmi léthez kevés, Elég a költeményhez.
Jean-Pierre Joyeux Pezsdítő játéka a szomszédos gyermekeknek szabadon legelő tehenektől két lépésnyire Fenséges nyugalommal tölti el szívünket. És pontosan e percben a zene: a zene a szájban, elszunnyadt király palotája. zene gyümölccsé válik: málna.
Steve Dalachinsky New Yorkban élő amerikai jazz– és performance-költő, a világban zajló azz-fesztiválok rendszeres résztvevője. 5 verseskötet és két CD szerzője nem tudom hova megyek mondta Billy Holiday de azt tudom most mit csinálok -benyúl az Ismeretlenbe furcsa gyümölcsöt húz elő áldást a gyermekeknek migrénnel terhelt fátylat Don Cherry a zongoránál trombitával kezében -nem tudom mit hoz a jövő de most jól érzem magam benyúl az Ismeretlenbe előhúzza Brooklynt, előhúzza az ősi Mu-t előhúz egy nyaláb összetört szívet és vörös babot trombitaajkú mosolyával nekem utazza körbe a földet Cherry kft törékeny teste a Túlvilágba lendül nem tudom hol voltam múlt éjszaka csacsogja Bird de tudom hol leszek később benyúl az Ismeretlenbe előránt egy maroknyi el nem játszott dallamot
fénysebességgel utazik tovább vakon Monk a nevét suttogja a billentyűknek lassan The lo nious benyúl az Ismeretlenbe egy ismeretlen TÉR-be lép a Leg magány osabb Jim Pepper többre szomjazik mint használt Füstre és Megszegett Szerződésekre belemarkol az Ismeretlen Végtelenségbe csak egy BÉKEpipa maradványait találja Art Pepper megköti az érszorítót elszívja utolsó cigarettáját és az Ismeretlen börtönrácsán át egy majmot húz elő TOLVAJOK KURVÁK ANGYALOK és az ISMERETLEN Miles Davis körülveszi magát az ismeretlennel mosolyog rekedten suttog át hangfogóján én vagyok a Sötétség Hercege nincs Ismeretlen csak ha én azt mondom Sun Ra azt állítja ő az Ismeretlenből való benyúl az Ismeretlenbe és újra és újra megtalálja önmagát az Ismeretlen Ismertben Prez visszasiklik az őt körülvevő Levegőbe kevés szóval élő mocskos szájú ember hangja és bőre vékony benyúl az Ismeretlenbe gyűrött kalapokat és hegedűhúrt pengető nőket húz elő NEM JELENT SEMMIT HA EZ NEM LENDÜL ÁT AZ ISMERETLENBE Hawk repül amikor a szél fúj benyúl az Ismeretlenbe érzi Dexter kezét benyúl az Ismeretlenbe érzi Sonny-t és Trane-t érzi Doplhy-t és Ayler-t Hope Nichols és Hassan Bud után sétál benyúlnak az Ismeretlenbe és rájönnek hogy az idő játszhatóbb mint gondolták fillérekért zenéltek és reményért és hírnévért és IDŐért tudom hol vagyok szólt Blakey keményebb vagyok az Ismeretlennél miközben újabb üzenetért nyúl az Anyaságba Max csak egyre nyúl tudja a keringő minden pillanatában egy másik keringő vár Az Ismeretlen Látomásai Ismeretlen Látomások DUKE LOUIS BROWNIE LEE nevek özöne bocsássatok meg hogy nem vagyok epikus
Benyúlok az Ismeretlenbe ezeket a szavakat húzom elő ezeket a szavakat húzom elő ezeket a SZAVAKAT... (a mű a 2002-es New York-i Vision Zenei Fesztiválra íródott)
Beborult Gregory Corsonak Úgy nézel ki, mint Artaud Louie jelentéktelen napok és kísérteties éjszakák szürkeség és eső fenyeget talán Geronimo (nézett ki így) nem látatlan naplemente vagy elfelejtett évek a piros, fehér, kék zászló csattog lassan kibomlik a puha, hűvös szélben védetten mégis csapongva “nem kapok levegőt” mondod, nagyon fáj a hátad nagyon “kérlek” mondod úgy nézel ki, mint az a vén, sápadt tégla a túloldalon szobád fehér falai cigaretta égette szürke szőnyeg barázdált hamuszín bőröd a kicsiny piros-kék tetoválás a legfényesebb ebben a meglehetősen levegős szobában hosszú nyugodt tökéletes hosszú ujjaidat tartja a lány “tropára ment a gyomrom” mondod “dehogy” biztosít róla simogatva szemöldököd felé emeled szemed aztán le a közeledő pohár hidegvíz felé úgy nézel ki, mint Szókratész ha ezt megérte volna érintetlen tógája vagy akármelyik fellengzős bukott hős aki elérhetett a végállomásra a végállomás hol van? / szék / ágy / unikornis “A HÁTAM” mondod “A HÁTAM” “az ég” mondja a kiscsibe az ég...
Csupasz torkok úgy rágod át magad rajtam mint egy vén apátság falához vágott szerelem
úgy rágod át magad rajtam mint egy kísérteties idegen a faluban kísértő látogató aki nem ment el soha átrágod magad rajtam mint egy antológián felébresztesz kivéreztetsz te a vágy szerelemre képtelen hajója a fogaid közé kaptál úgy nyelsz le mint üveget a füst homályos sikátorokban a dobos elvéti újra és újra érints meg
Michael Castro Michael Castro a Saint Louisban élő amerikai jazz– és performance-költő, műfordító, az 1975-ben létrehozott River Styx irodalmi folyóirat alapító szerkesztője, a hetenként jelentkező Poetry Beat költészeti rádióadás szellemi atyja, műsorvezetője 1945-ben született New Yorkban. Hét verses– és egy esszékötet (Interpreting the Indian: Twentieth Century Poets and the Native American) szerzője, valamint társfordítója a Saint Louis-i Neshui kiadó gondozásában 2002-ben megjelent Swimming in the Ground című kortárs magyar versantológiának. 1. Americana időnként puska dörren a Times Square árkádsorán -fedetlen fejű katona 2. New York City forgalmi dugó a Columbus Circle-nél – szürke madarak repülnek délnek csendesen 3. három napig esett -a lehullott levelek a dombokra tapadtak 4. Eső után
vörösbegy ugrál lent kukacot keres fent a többi vörösbegyet 5. nem vagyok sajátom ez az a gondolat 6. Jim Aigoe satorija amerikai nyárfa -szél shhh 7. Hold a Halakban Hold a vízen. Ezer fodor. Változó arcok tükröznek egyetlen arcot 8. Tápláló természet az adomány az, ami kell egy kis víz egy fénylő mosoly egy érintés egy kedves szó táplál mi vagyunk a legemberiebbek a legalázatosabbak istenhez leghasonlóbbak
Az arany hárfa dala Senki sem őrizte a családi ékszereket -az emberiség történelmét, a korai civilizáció kincseit, lerámolták a polcokról, ki a tárolókból. Forgalmi dugót okozó fosztogatók surrantak át mosolygó katonák között
a különben üres utcákon. A magányos felszabadítók hallótávolságban álltak, de nem vettek tudomást a tőlük egy saroknyira és az egész világon felcsendülő segélykiáltásokról. A csapatok nem mozdultak. Körbevették az olajügyi minisztériumot a szétbombázott Bagdadban és hagyták lopni a tolvajokat. Többé nem csendül fel nyilvánosan az arany hárfa hangja, a dal, amit újra meg újra hallunk “Az iraki szabadságért”, zenei kíséret nélkül marad. A dalok üresek, mint a múzeumok. Gyukics Gábor fordításai MERÍTETT SZAVAK
Lászlóffy Csaba
A prózaírás mentségei avagy a beprogramozott emberiség Nem én voltam regényeimnek a hőse; ők szabadon átjártak a falakon, és az idő korlátjait legyőzvén, sikerült erőlködés nélkül kibújniuk bármelyik kor kényszerzubbonyából; ha kedvük szottyant, a legképtelenebb dolgokat művelték, például a felszínre bűvölték Dosztojevszkij mélytengeri bűnhődéskomplexusát, és segítségére siettek a szerencsétlen Oblomovnak, aki ott feküdt egy reggel az ágyban, a lakásán, megadóan várva az éhhalált. Hogyan is mesélhettem volna el azt, ami még meg sem történt velem(?) – a különös reinkarnáció viszont (amely egy talán jellegtelen emberi testből akárhány még emberibb testet mintázott – nem valamilyen nem emberit) lehetővé tette, hogy tulajdon kicsiny(es)ségem tojáshéjától is megszabadulhassak, s minden divatossá vált vagy divatjamúlt szemérmességtől és szemérmetlenségtől. És nincs kizárva, hogy a nevetségesség (még ha csak képzeletben is) megkérdőjelezze a biztosnak látszó cél diadalát. Hiába is próbálnátok megfejteni a kezdőmondatokat s a végszókat – hiszen ha rólatok vagy róluk beszéltem, rendszerint önmagamat is kibeszéltem –, ezért hát nehéz lesz valaha is eldönteni, hogy mennyiben hazugság, vagy féligazság, midőn hajnali háromkor azt fogom mondani, hogy: fáradt vagyok, nincs közöm hozzátok; nincs több gondolatom?
Savonarola-változat csak ami meztelen az az enyém remegő testemen minden egyéb személytelen –
mint szerzetesruhát levetkezem.
Barcs János
Békesség Hold úszik az égen; szobánkban villany ég, kislányunk aluszik, kicsiny–, madonnakép. Holdvilággal szemben, ülve asztalomnál: kék tollal kezemben gondom, áradva száll. Papír sem zizzen már; pék csüng fényes szálon, lassan éjfélre jár, az egész világon… Álmot sző az utca; zöldell kint a pázsit, – gondomat ki tudja? Csak bennem világít!
Füzesi Magda
Ajtó Ajtót ácsol a halál éjfekete ébenfából. Ajtót: nyitja-csukja már. Az ajtón innen délibáb: csak rozmaring és tulipán, csak délelőtt és délután Az ajtón túl is délibáb: ballagnak tejfehér ködök, meg angyalok és ördögök. Ajtót ácsol a halál. Éjfél felé rám talál, s holló rikoltja: “soha már…”
Torzó A sóhaj hossza másfél méter: neked épült, orangután a nyálkás falú tetraéder.
Kihalt az őshonos szivárvány, piros, fehér, zöld vére hullt, idegenek álltak a járdán. Odakünn kásás hó szakad, betekint agyadba a sátán, kopogtatja a falakat. Dizájnos sátor a hazád, csak halvér, amit érte vérzel, másfél méter, sóhajtanád, Sóhajtod: csupán másfél méter…
Király Farkas (kedvesemnek, áprilysan)
kozmosz tőlem magamig – csak egy pont – egy pont vagy egy végtelen – tőlem magamig – pont egy végtelen
f. part itt mégis valamiféle széles víz henyél mintha ez olyan természetes lenne a csúcsaikon billegő fordított hegyek közt s kellékek is hozzá tollakba csavart madarak meg pikkelyes bőrzsákokba dugott halak szemeim vonalában még nappal van a felhők közül csordogál egy átttetsző lámpagyújtogató fáklyájának fénye de a kezem már csak különböző szürkék játékából él körülnézek nincs csónak hajó vagy híd s ha van – akkor sincs az ösvényeknek előbb-utóbb mind végük s elejük szakad rájuk lépnem nem lenne érdemes itt állok
a sosemvolt tó partján nem is egyedül s ha mégis – akkor sem
Borbély László
A lándzsa longinusa – Részlet az azonos című regényből -
Ugyanoda zártak be, ahol néhány nappal korábban még Barabást őriztük. Corneliust másutt tartották fogva, hogy ne üzenhessünk egymásnak. Magányosan tűnődtem a sötétben. Őreimet nem láttam, csak a szuszogásukat hallottam. Vernusnak egyszer sem volt bátorsága ahhoz, hogy négyszemközt maradjon velem a börtönben. Minduntalan sok légionárius kíséretében jött. Talán sohasem fogom megtudni, hogy mi játszódott le benne, mialatt mi Jézus sírját őriztük. Vajon felkínálták neki a hatalmat, vagy ő kérte a századosi rangot, az árulásért cserében? Hogyan juthatott az eszébe, hogy minket nevezzen összeesküvőnek? Lehet, hogy hibát követtem el? Ha velünk van, és második alkalommal is szembesül az istenség megnyilvánulásával, talán örökre megváltozott volna? Ki tudja? Valami azt súgta, hogy mellőzzem őt, amikor az őrséget kijelölöm. A rácsos kapu kinyílt és Procula alakja tűnt fel előttem, három légionárius kísérte, fáklyákat tartottak a kezükben. – Szabadítsátok ki! – parancsolt rájuk Procula. Őreim értetlenül néztek rájuk, ám mielőtt bármit kérdezhettek volna, leszúrták őket a légionáriusok. Levették rólam a nehéz bilincseket. Az asszony megölelt. – Minden készen áll a szökésedhez – magyarázta. – A városfalon kívül lovakkal várnak az embereim. – Az embereid? – Pilátus még Cezareában kiválogatott néhány légionáriust, megparancsolta nekik, hogy történjék bármi, az életük árán védelmezzenek és engedelmeskedjenek. Szempillantás alatt mértem végig a légionáriusokat. Barátságtalan alakoknak látszottak, amolyan kegyetlen praetoriánusoknak. – Mi történt Pilátussal? – Megint rosszul van! Elájult. – Vernus és Valerius? – Nem tudom hová tűntek! Délután elhagyták az Antonia-várat. Induljunk! Rossz előérzetem támadt. – Várj! Ki kel szabadítanunk Corneliust és a többi kafarnaumi katonát is. – Nincs idő másokkal törődni! Örülj, ha magadat mentheted. – Egyedül nem megyek. – Még a lándzsáért is vissza kell mennünk. Erre felkaptam a fejemet. – Milyen lándzsáért? – A pilumért, amelyet a Golgotán Jézusba szúrtál. – Azt már hiába keresnénk. A föld nyelte el. – Te vagy a lándzsa Longinusa. Majd megmutatod, hogy hová ástad el. Procula nevetett. Ez a nevetés leplezte le őt. Megtorpantam, a hozzám legközelebb álló légionáriust hasba vágtam könyökömmel és elvettem a kardját, a többiek nekem támadtak. A harc zajára újabb légionáriusok rohantak le a lépcsőn, velük volt Vernus és Valerius. Túlerőben voltak, kilátástalannak tűnt a küzdelem. Megadtam magam. – Ha nem árulta el neked, majd mi kiszedjük belőle a titkot – mondta Valerius. Újra megbilincseltek. – Miért tetted? – kérdeztem Proculától. – Igazad lehetett, amikor azt mondtad, hogy testvérek vagyunk: anyám és Tiberius házasságából valóban született egy fiú csecsemő, akiről úgy tudjuk, hogy korán meghalt. Talán vér szerint a testvérem vagy, de lélekben nem. Augustus unokái a hatalmat akarják, bármilyen áron, nem úgy, mint te. – És Jézus? Csak megjátszottad a hited? – Jézussal, vagy nélküle, de császárné leszek egy napon. Ha a hatalom Jézuson múlik, akkor hiszek benne. Ha nem, akkor nem. Bosszút állok Tiberiuson és a családján, akik miatt szenvedtem egész életemben.
– Megrontanál sok ezer életet azért, mert a tiedet megrontották? – Igen! – kiáltott, a hangja izzott a gyűlölettől. – Tudjátok ti, hogy mit érez egy ártatlan teremtés, akit a bortól és izzadságtól bűzlő férfi test maga alá gyűr? Egy császár ugyanúgy bűzlik, mint egy tetves paraszt… – Tudom, mennyit szenvedtél, Procula, de így semmit sem teszel jóvá. Egy élet szenvedéseit, nem lehet mások kínzásával helyrehozni. Arcon ütött. – Nekem te ne prédikálj! Mi vagy te? Halljam, hogy hol van a lándzsa? Nekem a csodatévő pilum kell, azzal fogom legyőzni a császárt. – Elnyelte a föld – jelentettem ki. – Elnyeli azokat is, akik méltatlanul akarják birtokolni. Erre ütni és rúgni kezdtek. Procula távozott. A kard markolatával kitörték több fogamat, vér szivárgott a fülemből és a szám sarkából, az egyik szemem úgy bedagadt, hogy nem láttam vele. Valerius többször megkérdezte: – Hol a lándzsa? Megmondod végre, vagy itt akarsz megdögleni? Nem feleltem. Imádkoztam, hogy minél előbb legyen vége, azután elájultam a fájdalomtól. * Éjféltájt a hold elmozdul a helyéről. Aranysugár árad be a zárkámba, fényességgel és ragyogással tölt el mindent. Arimateai József jelenik meg előttem. – Mi történt veled, József? Meghaltál te is? – Azt akarták, hogy meghaljunk, de élünk. – Kik bántottak? Meséld el! – Miután eltemettük Jézust. A főtanács több tagja eljött hozzám és nekem támadt. Haragudtak rám, mert szóltam Jézus érdekében a praetoriumban, és elkértem tőletek a testét. Azt akarták, hogy a gonosztevők között nyugodjon. ,,Csúnyán bántatok el vele! – emlékeztettem őket tettükre. – Legalább bánjátok meg, hogy kereszthalálra ítéltettétek Pilátussal. Nem feledhetitek el, hogy azt mondtátok, vére rajtatok szárad és a ti gyermekeiteken. Nem is értitek, hogy mit beszéltetek! Ő valóban meghalt értetek is, s megváltotta utódaitokat is.” Megkérdezték, hogy Messiásnak, az Isten Fiának gondolom-e Jézust. Igent mondtam. Hátulról fejbe ütöttek, de nekem nem fájt, mert Jézus miatt emeltek kezet rám. Vitatkozni kezdtek. Tudták, hogy hét évig álltam Pilátus szolgálatában, bízik bennem, így nehéz dolguk lesz, ha vádat emelnek ellenem a praetoriumban. Sokan tiltakoztak az eljárás ellen, mert éjjel senkinek az ügyében nem szabad tárgyalni. Két pártra szakadt a küldöttség. Tehetetlenségük és tanácstalanságuk egyre jobban feldühítette őket. Haragjukat rajtam töltötték ki. A szolgáik földre löktek, ahol addig rúgtak, míg el nem ájultam. Bebörtönöztek. Nekem úgy tűnt, mintha negyven napig tartottak volna fogva, pedig csak a szombatot töltöttem rabságban. Éjjeli imám közben a ház sarkainál fogva felemelkedett, s villámlást láttam. Elkezdtem mondani a Tízparancsolatot, hátha kísértettel van dolgom. Az mindig menekülni szokott a Tízparancsolat hallatán. Rémülten a földre borultam, illatszer illatát éreztem az orromban. Ugyanazt, amellyel Jézus testét bekentük. Ő jött el értem. Rám bízta ezt a kelyhet, mely fényt és táplálékot adott. Köntöse alól kelyhet vett elő, ugyanazt, amelyet a Golgotán láttam nála: ott fel sem tűnt, hogy a pereme alatt, gyönyörű homlokkő tündökölt, olyan formája volt, mint egy szemnek, talán jáspisból készítették. –,,Őrizd meg a kelyhet, József! – kért Jézus. – Bátorságod és hited méltóvá tett erre a feladatra. A kehely védelmezni fog téged, és azokat is, akiknek megmutatod. Titkát csak azok előtt tárhatod fel, akik Istenhez fordultak, hogy megtalálják önmagukban az Egységet. A kehely melybe az én vérem folyt, egyesít benneteket.” – Ez az utolsó vacsora kelyhe? – Igen. Angyalok vették át tőlem a Golgotán. Ég és Föld között lebegve tartották, míg Jézus föl nem támadt. Én láttam, ahogy ott lebegett. A föltámadt Jézus kivette angyalai kezéből, mielőtt meglátogatott engem. Nézz rá! Látod rajta a követ? A Golgotán még nem láthattad. – Különös erőt ad, úgy érzem. – Mert ez égi kő. A Gonosz koronájáról hullott a földre, amikor Mihály arkangyal letaszította őt a Mennyből. Sokáig volt Sába királynőjének birtokában, majd Salamoné lett, tőle örökölte Nikodémus, aki Jézusnak ajánlotta fel, mellé temette a sírba. S most újra itt van. A fény köve. Ez a fény erénye, mely világít. Életet ad, de tudja az ellenkezőjét is. Mint a lándzsa, mellyel megnyitottad Jézus testét. – Nálad van a lándzsa is? – A lándzsa a mennyben van. Szeráfok védelmezik. Általa fogsz kiszabadulni börtönödből. – Mikor? – Majd ha itt az idő, és az utolsó kísértésben is helyt álltál. Ne feledd el! Amennyi jó van a világon, annyi rossznak is kell lennie. A lélek tartalmazza a bűnt és az erényt is. A rossznak a jelenléte és megnyilvánulása,
ugyanúgy szükségszerű, mint a jóé. Ez azonban nem menti fel tetteik alól sem azokat, akik bűntetteket követnek el, sem azokat, akik a bűntett következményeitől tartva egyáltalán nem cselekszenek. Egy jó tett gondolata ugyanúgy lehet kísértés, mint a rossz. Csak az érdek nélküli, az önként vállalt cselekedet az üdvös. Ha valaki csupán azért ad, hogy érdemeket szerezzen, hibázik, valójában becsapja magát. Csak az önzetlen tett az őszinte. A lemondás nem veszteség. De nem célja valamely személyes nyereség sem. Az igazi őszinte lemondás egy gondolatban fejezhető ki csupán: ,,Mi Atyánk legyen meg a te akaratod!” Meglátod, hogy hamarosan kiszabadít téged is. Arimateai József alakja átlátszóvá válik. Meg akarom érinteni, de beleolvad az éjszakába. Csak a hangját hallom már. – Elmegyek Avalonba, ahol a nap lenyugszik, a Grál ígéretének földjére. Ezt parancsolta nekem az Úr – fejezi be Arimateai József. Corneliust csak a tárgyaláson láttam viszont. Cezareában álltunk a haditörvényszék elé. Nem kaptunk kegyelmet. A halálos ítéletek felolvasása után ismertették a szíriai helytartó, Vitellius levelét, aki hosszasan sorolta és méltatta, Afrika tartományban véghezvitt háborús hőstetteinket, majd sajnálkozását fejezte ki, légionáriushoz méltatlan viselkedésünk miatt: hangsúlyozta, hogy a történtek ellenére is, egészen a halálunkig kötelesek vagyunk a római népet szolgálni. A haditörvényszékről az amfiteátrum egyik börtönébe vittek minket. Addigra már elkészítették azokat a libellusokat, és a falrafestett hirdetményeket, amelyek rendkívüli küzdelmet ígértek a népnek. Tudatták velük, hogy a következő cirkuszi játékokon a pompa, a felvonulás, és a venatio, az állathajsza után két légionárius méri össze erejét a birodalom legkiválóbb gladiátoraival. Utoljára láttam hát Cezareát, híres épületeit, a széles utcáit, és önmagukról megfeledkezett a panem et circenses örvényében, tébolyultan fuldokló, lakóit. Ők sem tudták, hogy mit cselekszenek… Görögök, szíriaiak, rómaiak, zsidók lakták. Öntudatlanul bolyongtak a városban, melyet Nagy Heródes király, tizenkét évig építtetett, remek mérnökök tervei alapján, Alexandria példája lebegett a szeme előtt. Több színháza volt, hatalmas hippodroma, s a tengerrel szemben márványtemploma, mely a császár tiszteletére épült. A város különböző pontjait földalatti utak kötötték össze, ezeken több szekér kényelmesen elfért egymás mellett. Az egyik út egyenesen az amfiteátrumig vezetett. Egyik éjszaka elkezdődött a vándorlás az amfiteátrumhoz, az utcákat elözönlötték a fecsegő népek. Le se feküdtek, hogy reggel jó helyről nézzék végig a vérontást. Inkább az amfiteátrum kényelmetlen padjain aludtak egy keveset, pokrócba burkolták testüket. A küzdőtér közepét éjjel sziklás vadonná alakították át, sziklákat és fákat hurcoltak be, ellenőrizték a süllyesztőket és a felvonókat. Bíborszínű drapériákat erősítettek a bejáratok fölé, virágfüzérekkel díszítették az oszlopokat. A porond felett széles díszerkély, podium volt, ott helyezkedtek el az előkelőségek márványkarosszékeikben. Közepén, a főbejárati kapuval szemben volt a prafectus páholya, onnét nézte a játékokat Procula, Valreius, és Vernus is. Az erkélyt aranyozott bronzrácsozat védte. A podium felett egyre szélesedve következtek az első, második, harmadik emelet ülősorai. Amikor megszólaltak a fanfárok, a sziklás vadon megélénkült, idomított vadállatok, szarvasok, őzek, kecskék népesítették be. Orpheus lépett a színre, tarka tunika volt rajta és bíborpalást, lantját pengette és énekelt. Egy halálraítélt volt – rabló, tolvaj, vagy gyilkos, ki tudja, mit követett el? Démoni jelmezbe bújt hóhérok kísérték, kezükben kard, arra az esetre, ha szerencsétlen meggondolná magát az utolsó pillanatban. Kitört a tapsvihar, Orpheus meghajolt. Kiéhezett medvét küldtek a porondra valamelyik rejtett csapóajtón keresztül, s az állat azonnal nekirontott a dalnoknak, a hóhérok még időben menekültek be a ráccsal elkerített sarkokba. A vadállatok széjjelrebbentek. Orpheus csontjainak ropogása felhallatszott a nézőtérre. Kicserélték a díszleteket, fejedelmi trónust állítottak a középpontba, eléje oltárt tettek. Az áldozati tűz lángja égett. Felvonultak a díszesen öltözött szereplők. Egyenes tartással belépett a porondra a Mucius Scaevolát alakító fogvatartott, s hangosan kijelentette, a trónusom ülő uralkodónak, hogy a római ifjak közül bárki készen áll életét áldozni hazájáért. Erre a király felszólította, hogy bizonyítsa be állítását. Az elítélt az oltárhoz lépett, jobbkarján felhajtotta köntöse bő ujját, s könyökig tartotta kezét a lobogóra szított lángba. A hóhérok szorosan álltak mögötte, fáklya volt a kezükben, nehogy visszariadjon, vagy ordítani merjen a fájdalomtól. Végül az egyik megérintette a fáklyával, a gyantával átitatott, nehéz tunikát, s Scaevola lángoszloppá vált.
Undorodva fordultam el az ablaktól, s a zárka homályos sarkába húzódtam. Behunytam a szemem. Magamban mondtam el az imát, melyet Jánostól hallottam, közvetlenül Jézus temetése után. ,,Atyánk, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta, és bocsásd meg nekünk vétkeinket, aminthogy mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek, és ne vígy minket kísértésbe.” A halálra készültem, talán ez az ima megtisztítja saját sötétségemet, hogy a fény ezáltal növekedjék bennem és a külvilágban. Saját eltemetett mélységembe szóltam. Az őr kinyitotta a zárka ajtaját. Megbilincselt. Maga előtt vezetett a spoliariumba, a vetkőztetőbe. A porondon elkezdődtek a gladiátorok harcai… A küzdőtéren találkoztam újra Corneliusszal. Századosi egyenruhát viselt ő is. Tisztként áldoztak fel mindkettőnket, nyilvánosan nem fosztottak meg a becsületünktől. Megszólaltak a fanfárok. Felsorakoztak az ellenfeleink, összesen nyolcan. A hoplomachusoknak hatalmas, ragyogó ércpajzsuk, szélespengéjű rövid kardjuk volt. Leeresztett rostélyú, tarajos, nagy sisakjuk harcias benyomást keltett a nézők között. A murmillóknak valamivel könnyebb fegyverzetük volt. Szorosan a fejhez simuló, minden kiálló karimát, taréjt nélkülöző sisakot viseltek, melynek egyetlen dísze, a tetejére erősített, aranyozott bronzhalacska volt. Gyermekkoromban az öregek még gallusoknak hívták őket, de a kis hal a sisakjukon, a mormyr, megváltoztatta a nevüket. Bőrrel bevont, szép tarkára festett, álluktól bokájukig érő, négyszögletes, domború fapajzsaikhoz ütögették fegyverüket. A trákok voltak a legnehezebb fegyverzetű gladiátorok. Tollforgóval ékesített sisakot, aranyos cifrasággal kivert, térdenfelülérő lábvértet hordtak. Jobbjukban a régi trák harcosok sajátságos fegyverét, a sarlószerű, kampóformán befeléhajló hegyű kardot fogták. Herkulesi termetű gladiátorok voltak, befelé görbülő fegyverük, akár a pajzs mögött is mély sebet vágott. Kis, kerek acélpajzzsal védekeztek. A hálóvető-gladiátorok, a retiariusok homlokát szalag övezte, sisakot nem viseltek. Egyedül az ő arcukat nem fedte rostély. Mezítláb küzdöttek. Felsőtestüket sem fedte ruha, derekukon széles bőröv volt, ahhoz erősítették a lábszáruk közt átvitt lágyékkendőt. Pajzsuk nem volt. A balkarjukat páncélujj fedte, ennek a vállnál felkanyarodó, merev vége védte nyakukat. Jobbjukban hosszúnyelű, súlyos, háromágú halászszigony volt. A vállukon nyugodott, gondosan összegöngyölítve a sűrűn csomózott, erős háló. Bőrövükben rövid tőrt tartottak. Hirtelen elcsendesült a nézőtér. Hátunkat egymásnak vetve néztünk szembe az első négy gladiátorral. Leghamarabb a retiarius esett el. Cornelius megkaparintotta a szigonyát, s azzal szúrta le a murmillót. Erre az őrök újabb gladiátorokat vezényeltek a porondra. Ügyeltek arra, hogy egyenlő harc sohase alakulhasson ki. Az egyik hoplomachus megszúrta Corneliust, de az okozott seb, csak harciasabbá tette. Úgy küzdöttünk, mint annak idején, bármelyik csatában. A gladiátorok egymás után váltak harcképtelenné. Hörögve kínlódtak a porban. Ruhánk és arcunk véres lett tőlük. Sebeink erősen véreztek. Gyengültünk, de tudtunk még küzdeni. Két trák bírta a legtovább. Az alacsonyabb mélyen a húsomba vágott, leszúrtam őt is. Megfordultam. Cornelius is legyőzte minden ellenfelét. A díszpáholyból tanácstalanul figyeltek minket. Nem erre számítottak. Pilátus törte meg a csendet: – Folytassátok a harcot, egymás ellen, életre-halálra! Az őrség, Vernus vezetésével bevonult a porondra. Ha megölöm Corneliust, szabad vagyok? – tettem fel a kérdést magamnak. Csakhogy a földön nincs szabadság. Vagy szabadság az, ha az ember szabadon választhat börtönei között? Szabadon eldönthetem, hogy hol töltöm le a büntetésemet, Rómában, Afrikában, Júdeában?… Csak a falak vastagsága változik, az ablakok méretei, meg az ágyak bűze, a fénytelenség mindenütt állandó. Nem!
A földön nincs szabadság. Valaha létezett, de ma már nincs. Bebörtönöztük önmagunkat, előbb a vágyainkba zárkóztunk, aztán a testünkbe. Mert bármit akarsz elérni, mindig az üdvösséged az ára. Állandó a kísértés. Bűnök és vétkek árán nagy nehezen leszel valakivé, vagy valamivé, de bármit is érsz el, vagy szerzel meg, az örökké nem maradhat a tied. Vagy elveszíted, vagy megfosztanak tőle. Az anyádat, az apádat, a szerelmeidet, a családodat, a barátaidat, mind elveszíted. S olyankor rájössz, hogy mennyire kiszolgáltatott lettél. Szabadság csak fönt van, túl a kereszten, a mennyben. S akik a mennyben élnek, ahová magam is tartozom, azok nem kívánhatják tőlem, hogy bármilyen, szabadságnak kikiáltott, aljasság nevében engedelmes legyek. – Missus! – ordították a nézők. – Elbocsátani! Cornelius lassan térdre ereszkedett, majd eldőlt. Tenyerét a gyomra tájékára szorította, a retiarius tőre felhasította hasfalát, erősen vérzett, ujjai között látszottak a belei. Nehezen lélegzett. Két szolga sietett hozzánk. Nem engedtem, hogy hozzá nyúljanak. Fölé hajoltam. Azt suttogta: – Elkészültem az útra… – Tudom, mindig mondtad, engem is megtanítottál rá. – Ismételd el! – nyögte, véres csík futott ki a szája sarkán. – Kérlek, mondd el, hogy mire tanítottalak! – A harcban állandóan a győzelemre törekedj, de úgy, hogy közben készen állsz testben és lélekben a halállal való szembesülésre! Fogadd el a halál kihívását! Ne csak az ellenfelet győzd le, hanem a megsemmisülést is. Ne arra készülj, hogy végleg elmúlsz, hanem a felemelkedésre, a mennybemenetelre, a beteljesedésre. A halál legyen a híd számodra, melyen keresztül magasabb világokba lépsz, ahova a hétköznapokban – egy-egy ritka alkalom kivételével – nem juthatsz el. Mindegy hány esztendősen esel el a harcban, önmagadban a legmagasabb fokon kell állnod abban a pillanatban. Úgy gondolj a halálra, mint a testbeli életnél magasabb rendűre, önmagadat pedig áldozatként kínáld fel! Csakis így győzheted le a halált. Ez a diadalmas halál, a mors triumphalis misztériuma. Mikor befejeztem, utolsó leheletével lehunyta a szemét. Eltávozott. Egy lándzsa fúródott a földbe mellettem. Először azt hittem, meg akarnak ölni, csak rosszul vettek célba, de más történt. Mindenki felállt a helyéről és a felhőkre mutatott. – Nézzétek! – sikoltott fel Procula. A lándzsa az égből esett le. Ugyanaz volt, amelyet a Golgotán Jézus bordái közé szúrtam. Nem római pilum volt. Ezt a lándzsát, ahogyan azt Arimateai Józseftől megtudtam, Pineas, a vén próféta kovácsoltatta egykor, a mágikus erő jelképeként. Ezzel adott jelet Józsua katonáinak a Jerikó falait leomlasztó hatalmas kiáltásra, ezt dobta Saul király féltékenységében az ifjú Dávid felé, ezt tartotta kezében Nagy Heródes, mikor élet és halál ura volt, ezt hozta magával a templomi őrség a Golgotára, hogy bebizonyítsák: őket felhatalmazták, arra, hogy megtörjék Jézus csontjait… Cornelius ott feküdt a porban. A többiek csak az élettelen testet látták. Ők sohasem fedezték volna fel tekintete mögött a héroszt, aki utolsóként is hitt abban, hogy a Sacrum Imperium, egykor, valamelyik császár uralma alatt helyreáll. A Sacrum Imperium, amikor az uralkodó világkirályként kormányoz, az égiekkel egyetértésben, az emberiség mennyei országba törekszik, mélyebb és magasabb önmagához halad. Császárrá azonban senki sem teheti magát, csak akkor, ha erre a Mennyből felhatalmazást kap. Hogyan is mondhatta volna el ezt magáról Tiberius, vagy Augustus? Az istenek elfordultak tőlük, mert ők is magára hagyták az égi birodalmat, belegonoszodtak a hatalomvágyba, le akarták taszítani az égieket trónusaikról, hogy elfoglalják helyüket. – Longinus! Longinus! – üvöltötte a tömeg. Megragadtam a lándzsát és nyílegyenesen belevágtam Jupiter szobrába. Abba az ízléstelen kőbálványba, amivé az emberi kéz aljasította az isteni teremtményt. Nem Jupitert bántottam meg ezzel, hanem azoknak üzentem hadat, akik ezt a megdermedt világot kormányozzák. Azoknak, akiknek az ilyen szobrok a bálványaik. Azoknak, akik elfelejtették származásuk titkát. Akik csak szónokolnak az égiekről, de felfelé már képtelenek tekinteni: övék a hatalom, övék a pénz, övék a fegyver… Vernus ki akarta húzni a lándzsát a szoborból, de az megégette a tenyerét. Arca eltorzult a fájdalomtól. – Ne bántsd a lándzsát, mert meggyilkol! – kiáltottam rá. – Pusztít, vagy gyógyít, attól függ, hogy ki közeledik hozzá. Még nem vagy méltó rá, hogy megérintsd! Majd ha legyőzted a kísértést, akkor a tied. Előbb
ébredj fel az álomból! Légy önmagad! Ez az utolsó alkalom, hogy megtérj, ha nem teszed elporladsz. Légionáriusok támadtak rám, hogy elfogjanak. – Hagyjátok békén! – parancsolt rájuk Vernus. Elkésett. Az egyik már felém szúrt hátulról. Akkor a lándzsa villámokat szórt magából, s leterítette a támadókat. A lándzsából vérfolyam eredt. Vernus leborult előttem. Talpra állítottam. – Légy Krisztus századosa! Keresd meg és szolgáld a híveit! Ne feledd! Az, aki vezér, híd a többieknek. És emlékezz a dalra, amelyet utoljára együtt énekeltünk. Vernus énekelni kezdett. Fagy verte testünket, nap sütötte arcunkat. Sohase volt vagyonunk, csak pár garasunk. Falakat, és tornyokat emeltünk, kéjt, és bűnt szültünk. Sok borzalmat megéltünk, a koldus nem dalol nekünk. Énekeljünk mi! A gyerek bosszút áll, a testvér gyilkol, az apa feláldozza fiát. Vívjunk mi! Mert a legfontosabb mindig Egy: Az eltemetett szeretet. A szobor apró darabokra robbant szét. A talapzat alatt megrepedt a talaj, és mély árkok keletkeztek minden irányban. Rengett a föld. A díszpáholy leomlott. Belém csapott a villám. Nem éreztem fájdalmat. Az égből vakító fény sugárzott le rám. Hatszárnyú szeráf röppent elém, belém bújt, hogy felemeljen a mennybe. Csak felfelé néztem. Útközben láttam a nyomorultakat, a test nélkülieket, akik a köztes létben csalódottan repkedtek az amfiteátrum felett: –Vért! Vért! Vért! – így sóvárogtak, és káromoltak engem. Sok mennyen repített keresztül a szeráf, újra láttam azokat az alakokat, akiket az afrikai barlang mélyén, a beavatási halálban. Végül olyan erőteljes, ragyogó fény fogadott, hogy beleszédültem. Mégsem rettentem meg, nem féltem az alakoktól, emlékeztem rá, hogy az érzéki világban szerzett élmények kísértetei között járok újra. Imádkoztam a kísértésben, majd rájuk szóltam, hogy nyom nélkül ellobbanjanak, mint a gyertya lángja: – Ti nem léteztek – az én teremtményeim vagytok. Csak ÉN VAGYOK. Hiszen voltam, aki voltam, voltam, aki vagyok, voltam, aki leszek; vagyok, aki voltam, vagyok, aki vagyok, vagyok, aki leszek; leszek, aki voltam, leszek, aki vagyok, leszek, aki leszek – teljes önmagam, végtelenül… A tavaszi Niszán hónap elmúlik, elpusztul Jeruzsálem, ahogy Róma is, de az öröklétnek sosincs vége. Ne hallgassatok Pontius Pilátus lovagra, Júdea ötödik helytartójára! TÁJOLÓ
IDE KÉREM VARGA CSABA ÍRÁSÁT!!!
Mezey László Miklós
Nemzeti jelkép és kisebbségi valóság Az Aracs Társadalmi Szervezet almanachja
“Literula (s qui) / cunque legunt // Deum omni (potent-) / tem rogent”, azaz: “Akik e betűcskéket / olvassák / A mindenható Istent / kérjék” – ezek a töredékes sorok olvashatók a Törökbecse melletti Aracson előkerült domborműves kövön. A XI. századi latin nyelvű szövegemlék jelképi erejű, hiszen az Árpád-kori Délvidék első írott forrása már a betűről, az olvasásról szól, és a Mindenhatóhoz való könyörgésre buzdít. Az elmúlt évtizedekben az aracsi templomrom a délvidéki magyarság szimbolikus jelentőségű kegyhelye lett, nemcsak vallási értelemben számít zarándokhelynek, de nemzeti szempontból is. A sokat szenvedett és manapság is szenvedő bácskai és bánáti magyarok úgy tekintenek a pusztatemplom torzó falaira, mint sorsuk jelképére. A XX. század a Délvidék magyarjainak is tengernyi szenvedést hozott, határváltozást, kisebbségi sorsot, megannyi üldöztetést, megaláztatást, tömeggyilkosságba is torkolló bosszúhadjáratot, nemzeti megkülönböztetést és persze időnként “finomabb” módszerekkel élő manipulációkat: a magyarság múltismeretének zsugorítását, a nemzeti kegyhelyek eltüntetését, a hagyományok és szokások eljelentéktelenítését, a nemzeti tudat fölmorzsolását. Mindennek következtében Délvidék magyarságának lélekszáma ebben az évszázadban éppen a felére apadt, manapság alig éri el a háromszázezret. Ez a nemzeti kisebbség – legalábbis most úgy látszik – végső csatáját vívja a megmaradásért. Még nem látni biztosan, hogy hatalmas erőfeszítéssel (és reménybeli anyaországi segítséggel) sikerül-e fölegyenesednie, vagy pusztán becsületes utóvédharcot folytat a fogyatkozó kisebbség értelmiségének valamennyi tenniakaró tagja. A délvidékiek “tűzfelelősei” – hogy ezúttal Sütő András szép szavát használjuk – úgy gondolták, nem elegendő az egymás erejét kioltó kisebbségi magyar pártok, a civakodó politikusok szólamaira hallgatni, valamit tenni kell a fogyatkozó magyarságért, valamilyen értéket – bármily keveset is – adni kell neki, amiből rossz sorsában némi erőt meríthet. A politikusi magyarázkodást elutasító és a kulturális cselekvésben nemzetszolgáló hivatást fölismerő akarat hozta létre 1997-ben a szabadkai székhelyű Aracs Társadalmi Szervezetet, amely a jelmondatát Szabó Dezsőtől vette: “Minden magyar felelős minden magyarért”. Ezt az axiómát viseli címeként az Aracs Társadalmi Szervezet (ATSZ) öt esztendei munkájáról számot adó almanach, amely dokumentumok, eseményösszefoglalók, újságcikkek és számos fotó segítségével tudósít az ATSZ sokszínű és eltúlozhatatlanul fontos munkájáról. A szervezet alapszabályának első szakasza e munka célját úgy fogalmazza meg, hogy “Az Aracs Társadalmi Szervezet a Művelt Faluért abból a célból jött létre, hogy növelje a falvak magyar lakosságának műveltségi szintjét”. A szikár megfogalmazás mögött az az eszme húzódik, hogy a délvidéki magyar falvak – és főként a szórványtelepülések – lakossága műveltségi szintjének emelése a magyarként való megmaradás ügyét is szolgálja. Ennek jegyében folyik az a sokrétű tevékenység, amely a nemzeti műveltség, a szaktudás, a közösségi és múlttudat, a szülőföld szeretetének gyarapítását, erősítését szolgálja. Az ATSZ kiváltképp a bánáti szórványmagyarságot szolgálja, éspedig azzal az elgondolással, hogy az itteni lakosság kulturális gyarapodása, a műveltség gazdagodása elvezethet a gazdasági élet föllendüléséhez, amely egyrészt erősíti a táj megtartó képességét, segíti a magyarként való megmaradást, másrészt az anyagi gyarapodás alapul szolgál a majdani még magasabb színvonalú művelődési élet kialakításához. E céltól vezettetve szervez az ATSZ például könyvgyűjtési akciókat, kulturális programokat. Könyvtárat alapított a Versec és Fehértemplom között fekvő, 120 magyar lakosú Udvarszálláson, ahol 1997 előtt fél évszázadig nem volt magyar nyelvű kulturális esemény. Ugyancsak könyvtárat alapított az ATSZ Magyarmajdányban, Bókán, könyv– és folyóirat-adományokkal, kötelező olvasmányok filmfeldogozásait tartalmazó videokazettákkal gyarapította Kisoroszi, Maradék és Magyarkanizsa korábban kicsiny és szegényes könyvgyűjteményeit. Az ATSZ működésének első esztendejében 3200 könyvet adományozott, többek között olyan települések számára is, ahol magyar elemi iskola sincs. 1998-ban is folytatódott a könyvadományozás, ebben az esztendőben 3700 kötet jutott el a bánáti falvakba (például Torontáltordára vagy Tiszaszentmiklósra), emellett műsoros esteket szerveztek szórványtelepüléseken, azután Szabadkán és Palicson nyaraltattak bánáti magyar gyerekeket, szerveztek számukra magyarországi kirándulásokat is. Az ATSZ megalapította az Aracs Díjat (Szervátiusz Tibor “Magyar életfa” című kisplasztikája), amely manapság a délvidéki magyarság egyik legrangosabb kulturális kitüntetése, továbbá elkészült az évente három személynek adományozható Aracs Érem is (ez Kutas Ágnes alkotása). Ugyancsak jelentős megmozdulás volt az ATSZ kezdeményezte Délvidéki magyar Értelmiségi Mozgalom megalapítása. A Tóthfaluban 2000 decembere óta működő szervezet a kisebbségi tudományos és művelődés élet fóruma, illetve támogatója. Nemkülönben fontos állomás volt az ATSZ életében az Aracs című közéleti folyóirat megalapítása, ennek első száma a 2001. év Szent István napján látott napvilágot. A szerkesztőség alapvető célkitűzése, hogy a lap vessen számot a délvidéki magyarság sorskérdéseivel, hogy a legőszintébben keressen kiutat a kisebbség szorongatott helyzetéből. A lap megjelenésétől kezdve folyóirat-estek is gazdagítják az ATSZ programkínálatát. A kötetben beszámoló olvasható az Aracs Főnix Díjról is (ezt a nem Délvidéken élő, de a tájegység magyarságáért sokat tevő személyiségeknek adományozzák) és kitüntetettjeiről (pl. a Duna Televízió), valamint a bajmoki ATSZ-tagszervezet alapításáról és eredményes munkájáról. Az öt esztendő (1997-2002) munkájáról beszámoló kötet három nagy egységre tagolódik. Az első, bevezető
rész összefoglalja az ATSZ megalapításának históriáját, fölrajzolja céljait, bemutatja alapítóit és alapszabályát stb. A második rész az öt esztendei tevékenység részletes krónikája, míg a harmadik fejezet a kapcsolódó dokumentumok (köszöntők, levelek, díjátadási laudációk, sajtóközlemények, tagok és pártolók névsora stb.) gyűjteménye. Ilyenformán az évkönyv teljességigényű képet rajzol a szervezet tagságának áldozatos munkájáról, eredményeiről, újabb és újabb célkitűzéseiről. Mivel lehetne legtalálóbban példázni ezt az áldozatos és fontos – csaknem leírtam: nemzetmentő – munkát? Talán azzal, hogy a Duna Televízió segítségével parabolaantennákat juttattak el olyan bánáti szórványtelepülésekre, ahová addig nem jutott el magyar nyelvű média. Vagy azzal, hogy műsoros, zenés estet rendeztek olyan falvakban, ahol – magyar iskola híján – a gyermekek nem tudnak anyanyelvükön írni és olvasni. Meg azzal, hogy az anyanyelvüket szinte újratanuló gyerekeket nyaraltatnak Vajdaság magyar nyelvű környezetében, illetve az anyaországban. Aracs pusztatemplomának romja jelkép: a délvidéki magyarság megmaradásáért folytatott, emberhez, magyarhoz méltó életéért való küzdelmének szimbóluma. De az ATSZ első öt évének történetét szemlélve nem kell sokat kutatni újabb jelkép után. Gondoljuk el, hogy az ATSZ alapítója, Gubás Jenő visszafordíthatatlan, sorvadásos betegsége miatt tolókocsihoz kötött ember, aki ennek ellenére másfélezer kilométert tett meg Bácska és Bánát útjain, hogy önmagát nem kímélve dolgozzék a szórványmagyarság fönnmaradásáért. “Azon töprengek -– írta Soltis Gyula a Szabd Hét Nap című szabadkai újság egyik 1998. évi számában --, mekkora szív lakozhat ebben a vézna kis emberben? Honnan ez a tenniakarás, ez az erő, amely hajtja, űzi, bámulatos munkateljesítményre sarkallja a testi valóságában szinte szemünk láttára elfogyatkozó, mégis szellemi erejének teljében levő orvost, gondolkodót?” Majd a kötetben teljes terjedelmében idézett cikkét így zárta: “Az aracsi templom évszázadokon át állta az idő próbáját. Romjaiban is fenséges. Hirdeti, hogy a magyarok nem tegnap érkeztek erre a vidékre. Rajtunk áll, hogy bizonyítsuk: vagyunk, megtépázottan is létezünk. És maradunk, amíg utódaink nem felejtenek el magyarul gondolkodni, beszélni… és imádkozni.” Akként – tehetem hozzá én --, ahogyan az aracsi dombormű szövegmaradványa tanít bennünket ezer év óta! (Minden magyar felelős minden magyarért. Az Aracs Társadalmi Szervezet almanachja [1997-2002]. Szerk. Tóth Eszter. Szabadka, 2003. ATSZ. Aracs Könyvek sorozat)
Madarász Imre
A német exodus A nácizmus áldozatai közül a németek nemcsak az elsők voltak – mert elsőként fosztották meg őket emberi és polgári szabadságjogaiktól –, hanem az utolsók is: a második világháború következtében nemzeti történelmük talán legnagyobb katasztrófáját kellett elszenvedniük. Ez a tanulsága K. Erik Franzen és Hans Lemberg Elűzöttek. Hitler utolsó áldozatai című könyvének. A mű nem a németek közvetlen értelemben vett háborús veszteségeivel, a frontok katonai és a bombázások polgári áldozataival foglalkozik, hanem azzal a bosszúterrorral, amely a kollektív bűnösség jogtalan elve alapján sújtott le túlnyomó részben ártatlan, bűntelen német polgárok millióira Európa-szerte, először önkényes, kaotikus atrocitások – gyilkosságok, rablások, nők megerőszakolása –, majd úgymond “legális”, valójában minden jogszerűséget és törvényességet nélkülöző, sőt lábbal tipró, “kitelepítéseknek” becézett deportálások, etnikai tisztogatások formájában. Pusztán német (vagy annak vélt) származásuk (vagy nevük) alapján emberek millióit űzték el fegyveres, illetve intézményes erőszakkal őseik földjéről, szülőhazájukból, teljesen kirabolva, kifosztva, kisemmizve őket, tulajdonukból csupán annyit hagyva meg, amennyit kezükben avagy kis kézikocsin magukkal vihettek. Sok helyen olyan látványos megkülönböztető – másodrangú vagy inkább kitaszított állampolgár, bűnös alattvaló voltukat hirdető – jel (például karszalag) viselésére kényszerítették a németeket, amilyet pár esztendővel korábban a zsidóknak kellett hordaniuk, de arra is volt példa, hogy az újdonsült megbélyegzetteket ugyanazon koncentrációs táborba zárták, mint amelyben korábban a nemzeti szocializmus által alsóbbrendűnek minősítettek raboskodtak… A tényszerű, tárgyilagos történetírói hangba mindegyre belevegyülnek a megidézett tanúk, megszólaltatott áldozatok fájdalmasan feltörő emlékei, felejthetetlenül szörnyű emlékképei (és számos fénykép). A kötet függelékében utószóként Vitári Zsolt tanulmányát olvashatjuk a magyarországi németek második világháború utáni – számukra aligha felszabadulást jelentő – tragédiájáról, amelyet elfelednünk nem szabad és nem lehet, ha nemzeti történelmünkről hiteles képet akarunk. Itt jegyzem meg, mint ürömi lokálpatrióta, hogy “földim”, Bondor Gyula 2001-ben, Az ürömi svábok kálváriája 1946 címmel publikált helytörténeti könyvet az emlékezés erkölcsi imperatívuszának engedelmeskedve, egyszersmind adalékként a magyar hontörténethez. (Canissa)
i
Nem véletlen sem a fenti két kategória gyakorlati összemosódása, sem a korai elmegyógyászati reagálás az elso világháborút követo forradalmi lázhullámra válaszul. Lásd például Oláh Gusztáv dr. Politikai psychopathák (Budapest: Eggenberger) 12 o. [a Lipótmezei Áll. Elmegyógyintézet min. tan. igazgatójának a Magyar Elmeorvosok VII. Orsz. Értekezletén tartott eloadása] [különlenyomat a Népegészségügy 1922. évi 19–20. számából]. ii A.m. Konzentrationslager. iii Egy valódi közösségiség megélhetése hinyában a háború és a kommunista mozgalmiság pótlékszerepét mutatja be Robert Nisbet ‘A közösség keresése’ [The Quest for Community (San Francisco: ICS Press 1990)] in PoLiSz (2003. június–július & augusztus–szeptember), No. 71 & 72, 15–37. és 23–39. o. iv Ironikusan, legavatottabb szerzoként lásd az oldalági leszármazott tudományos elemzésében in Tibor Szamuely The Russian Tradition ed. Robert Conquest (London: Secker & Warburg 1974). v Szovjet közegben elaljasodottan az írói tehetség is szolgává züllött, ahogyan ezt például Ilya Ehrenburg A németek [1944] (Budapest: Szikra 1945) 26 o. címu, az ellenfélt emberi lényként is, általa hordozott kultúraként is maradéktalanul felkoncolandóként és megsemmisítendoként láttató pamfletje mutatja. vi “Az említett [1950. július 13-án kelt 00384/1950.] B.M. [IV. Ücs. számú] utasítás nem határozza meg azt, hogy a telepített személyekkel szemben alkalmazott intézkedések mely jogszabály alapján történtek, s nem jelöli meg jogi pontossággal elnevezésüket sem. Elnevezésükre csupán a »telepítettek« szót használja. Ez a megjelölés jogszabályainkban eddig ismeretlen […].” Sebestyén László rendorezredes foosztályvezeto feljegyzése Pocze Tibor miniszterhelyettes elvtárs részére (MOL XIX–B–1–j, 40. doboz, 106. 00269] [HANTÓ ZSUZSA szíves adatközlése nyomán). vii Megfontolandó, vajon – amint ezt családi tapasztalatai nyomán az egykor kitelepített BADI GYÖRGYI személyes beszélgetéseink során felvetette – nem ez adta-e meg a kegyelemdöfést valahai hona, a mára felbomlott Ormánság helyi társadalmának? viii Létszámadatok szóltak róluk csupán, “fogyatkozás” vagy “növekmény” gyanánt jelölve a halál vagy születés okozta változást – kivéve, ha nem engedélyezett mozgást észlelve bunözoknek kijáró körözést bocsátottak ki ellenük. ix Egymás keresése az (akkoriban egyéb híján) egymással igazolás értelmével és lehetoségével erosödött fel az állítólagosan rendszerváltoztató elmúlt évtized elején, a táborok listájára (s ezzel üldöztetésük tömeges és rendszerszeru voltának dokumentálhatóságára) pedig – a titkosításnak már 1994–95-ben is megkésetten történt feloldása ellenére – eloször DR. HANTÓ ZSUZSA szociológus tudott rábukkanni 2000 tavaszán, a Belügyminisztérium Központi Irattárában végzett harmadévnyi kitartó kutatásának talán nem váratlan, mégis úgyszólván véletlenszülte eredményeként. Ennek nyomán szervezhettek konferenciát már azon a nyáron, aminek intézményes gyümölcse a résztvevok önkezdeményezéseként a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének a megalakítása volt. x A jelen szerzotol ‘A mértékállítás szüksége’ [1990. január 12.], újranyomva in Varga Csaba Jogállami átmenetünk Paradoxonok, dilemmák, feloldatlan kérdések (Budapest: [AKAPrint] 1998), 104–105. és 109. o. [A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának könyvei 5]. xi A jelen szerzotol Koncepció a múlttal szembenézés hatpárti egyezteto tárgyalásához [eloterjesztés fogalmazványa az MDF Választmánya számára] [kézirat, 1990. május 9.]. xii Saját tevékenységi körömben 1990 októberétol 1991 áprilisáig több tucat levelet küldtem szét hasonló dilemmákkal bajlódó jogfilozófus kollégákhoz, az egykori spanyol börtönbezárt
ellenállóból madridi emberjogi professzorrá lett GREGORIO PECES-BARBAtól a szintén ellenállóból lett szövetségi köztársasági elnöki tanácsadó és Buenos Aires-i jogfilozófiaprofesszor CARLOS NINOig, 1991 szeptemberében pedig – miközben az ANTALLkormány programjával azonosuló több külképviseletünk szintén gyujtött és eljuttatott a Miniszterelnöki Tanácsadó Testületben hozzám információkat – lisszaboni és varsói (részben kormányzattól független tudományos finanszírozású) tanulmányúti tapasztalatszerzésrol számolhattam be részletesen, egyéb eloterjesztések közt. xiii A jelen szerzo megfogalmazásában A múlt lezárása Javaslatok a hatpárti tárgyalásokhoz [Az MDF Választmányának címezve, az MDF Választmánya és az MDF Jogi Bizottsága képviseloinek 1990. május 9-én tartott megbeszélése eredményét rögzítve] [kézirat] [az elso változat Maróti László Ferenc {MDF Választmány}, a második változat dr. Varga Csaba {MDF Jogi Bizottság} javaslataként]. xiv A jelen szerzotol ‘Bevezetés’ in Igazságtétel jogállamban Német és cseh dokumentumok, szerk. Varga Csaba (Budapest: [Osiris] 1995), 10. o. [A Windsor Klub könyvei I]. xv Az összefüggésekhez vö. Banovits Anna interjúját a szerzovel ‘Miért maradt el a múlttal szembenézés, az újrakezdés beteljesülése?’ PoLíSz (2004. június–július), No. 77, 3–8. o. xvi Juan E. Méndez ‘Számonkérhetoség múltbéli visszaélésekért?’ [eredetileg in Human Rights Quarterly 19 (1997), 255–282. o.] in Kiáltás gyakorlatiasságért a jogállami átmenetben szerk. Varga Csaba (Budapest: [AKAPrint] 1998), 76. és 84. o. {a kötelezettségés jogosultság-oldalt itt egybeszerkesztve} [A Windsor Klub könyvei II]. xvii Drámai elozményként lásd a szerzotol különösen – haszonnal és szomorúsággal – áttanulmányozottan Kitaszítottak I: »Magukkal fogjuk megzsírozni a földet«, szerk. Hantó Zsuzsa, Takács János, Füzes Miklós – II: Dokumentumok a hortobágyi zárt táborokról, 1950– 1960, szerk. Füzes Miklós (Budapest: Alterra 22002 és 2002) 245 és 332 o.; Hortobágyi kényszermunkatáborok 1950–1953, szerk. W. Balassa Zsuzsa, Hajdú Mária, Vecsernyés Jolán (Budapest: [Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete] [2004]) 32 o.; Telepessors szerk. Saád József (Budapest: Gondolat 2004) 368 o.; Bárány Ottóné Badi Györgyi »Élet« a Lenintanyán [kézirat] (Debrecen 2005) 95 o.; valamint Élned, halnod… Kényszermunkatáborokba hurcolástól az 1956-os forradalomig, szerk. Kozma László [kézirat] (megjelenendo: Budapest: Kairosz 2005), melyhez eredetileg szerkesztoi felkérésre eloszóként készült – elobb lelkes egyetértéssel találkozva, majd a kötet leadásakor különféle mondvacsinált megfontolásokra hivatkozott visszautasításra találva – a jelen írás.
