Owen Matthews: Sztálin gyermekei Három generáció szerelemben, háborúban Részlet: 1. Az utolsó nap Egyetlen dolog van, amiben hiszek: az emberi akarat erejében. Joszif Sztálin Előbb tudtam oroszul, mint angolul. Amíg be nem írattak egy angol középiskolába, ahol sapkát, blézert és rövidnadrágot adtak rám, oroszul láttam a világot. Ha egy nyelvnek lehet színe, akkor az orosz élénk rózsaszín, mint anyám hetvenes évekbeli ruhái; meleg piros, mint a régi üzbég teáskanna, amit magával hozott Moszkvából; fekete és arany, mint a konyha falán függő giccses orosz teáskanalak. Az angol, amit apámmal beszéltem, tompa zöld, mint a dolgozószobája szőnyege, fakóbarna, mint a tweedzakói. Az orosz bensőséges nyelv, privát jelrendszer, amit anyámmal használtam, meleg, testi és nyers, a konyha és a hálószoba nyelve, az illata pedig olyan, mint az ágy áporodott melege és a gőzölgő krumplipüré. Az angol a formaságok, a felnőttkor, a tanulás nyelve, a Janet and John gyerekkönyvek olvasása apám ölében; az illata olyan, mint Gauloises cigaretta, a kávé és a gépolaj apám vasútmodellgyűjteményén. Anyám Puskin-történeteket olvasott nekem, például a „Ruszlán és Ludmilla” című fantasztikus népi eposzt. A sötét orosz rengeteg, a baljós gonosz és a fényes, ragyogó hősök természetfeletti világa, amit a téli estéken elővarázsolt a kis londoni lakás nappalijában, a Victoria pályaudvarra befutó vonatok távoli sivításától kísérve, gyerekkori énem számára végtelenül valóságosabb volt, mint bármi más, amit apám képes volt megidézni. „Ott lakik az orosz lélek, ott érződik Oroszország szaga” – írta Puskin a titokzatos földről, ahol a tenger partján hatalmas, zöldellő tölgyfa állt, törzsét aranylánc fonta körül, a láncon egy fekete macska sétált fel és alá, és a fa kusza ágai között egy sellő úszkált. 1976 tikkasztó nyarának végén Marta nagyanyám meglátogatott bennünket Londonban. Négy és fél éves voltam, és az Eccleston Square parkjának pázsitját sárgára perzselte a hőség. A tűzforró járdák, eperízű nyalókák nyara volt ez, és kedvenc drapp kord kertésznadrágomé, amelynek nagy, sárga virág díszítette a térdét. Emlékszem nagyanyám vaskos termetére, dohos orosz szagára, puha, tésztás arcára. A fényképeken láthatóan kényelmetlenül érzi magát, nagy darab, mérges és férfias külsejű alak, úgy tart engem, mint valami izgő-mozgó zsákot, miközben anyám idegesen mosolyog mellettünk. Goromba szidalmaival, kiszámíthatatlanságával megrémített, állandó feszültséget sugárzott. Néha órákon keresztül ült egy karosszékben a nappali ablaka mellett némán, egymagában. Volt, hogy ellökött magától, amikor megpróbáltam felmászni az ölébe. Egyik nap az Eccleston Square-en voltunk, anyám a többi édesanyával beszélgetett, nagyanyám pedig egy padon ült. Én épp egyedül játszottam rabló-pandúrosat, fejemen műanyag rendőrsisakkal, kezemben cowboy-pisztollyal rohangáltam a parkban. Nagyanyám mögé lopóztam, előugrottam a pad mögül, és megpróbáltam a csuklójára erőltetni egy műanyag bilincset. Mozdulatlanul ült, amíg én azon küszködtem, hogy kezére kattintsam a bilincset, de amikor felnéztem rá, láttam, hogy sír. Anyámhoz szaladtam, odajött, sokáig ültek a padon egymás mellett, én pedig elbújtam a bokrok közé. Aztán hazamentünk, útközben nagyanyámnak még mindig némán folytak a könnyei. – Ne ijedj meg – mondta anyám. – Nagymami azért sír, mert a bilincs eszébe juttatta az időt, amikor börtönben volt. De az már régen történt, elmúlt, most már nincs semmi baj.
Anyám életének nagy részében egy képzeletbeli jövőnek élt. Hároméves volt, amikor a szüleit börtönbe zárták. Attól a pillanattól fogva a szovjet állam nevelte, a saját képére formálva az elméjét, ha a lelkét nem is. Az ő nemzedékének azt tanították, hogy a fényes hajnal mindjárt felkel a láthatáron, de csak akkor jön el, ha vért ontanak érte, mint egykor az aztékok, és az egyén áldozatot hoz a közösség érdekében. „Az egyszerű szovjet emberek mindenhol csodákat visznek véghez” – ezt a sor anyám gyakran idézi iróniával egy népszerű harmincas évekbeli dalból, valahányszor a bürokrácia ostobaságával, tudatlanságával szembesül. Mégis, mélyebb értelemben egész életét az a hit alakította, hogy az egyén képes legyőzni még a látszólag leküzdhetetlen akadályokat is. Apja, Borisz Bibikov ugyanebben hitt. Férfiak és nők ezreit lelkesítette fel – és félemlítette meg –, hogy építsenek fel egy óriási gyárat, szó szerint a földből, amelyen állt. Anyám pedig majdnem ugyanilyen léptékű csodát vitt véghez. Nem volt más fegyvere, csak rendíthetetlen meggyőződése, mégis szembeszáll a szovjet állam hatalmas gépezetével, és győzött. Ha anyámra gondolok, sosem látom kicsinek, pedig valójában apró termetű, alig százötven centiméter magas. Mégis hatalmas egyéniség, jelenlétének kinetikus energiája egész házakat képes betölteni. Gyakran láttam őt sírni, de sosem tehetetlenségében. Még gyenge pillanataiban sem kételkedik önmagában. Nincs ideje a köldöknézésre, a léhaságra, ami az én nemzedékem életét jellemzi, bár acélos önfegyelme ellenére hatalmas képességgel bír a megbocsátásra mások gyengesége iránt. Anyám kisgyermekkorom óta arra tanított, hogy az életben mindenért meg kell küzdeni, hogy minden kudarc elsősorban az akaraterő kudarca. Egész életében kérlelhetetlen elvárásokat támasztott önmagával szemben, és ezeknek meg is felelt. „Érdemesnek kell lennünk a belénk vetett hitre – írta apámnak. – Nincs jogunk a gyengeséghez… Az élet egy szempillantás alatt eltapos bennünket, és senki sem fogja meghallani a kiáltásunkat.” Ugyanakkor kegyetlenül szellemes és intelligens is, igaz, ez az oldala leginkább társaságban mutatkozik meg. A vacsoraasztalnál, vendégek társaságában hangja tiszta és kifejező, véleményét divatjamúlt bizonyossággal fejti ki kereken formált angol hangzóival. – Minden relatív – mondja ravaszul. – Egy hajszál a levesestálban túl sok, egy hajszál az ember fején kevés. Esetleg fennhangon közli: – Az oroszban azért van annyi visszaható ige, mert az orosz nép betegesen felelőtlen! Az angol azt mondja: „azt akarom”, „arra van szükségem”. Az orosz pedig azt: „akarat támadt”, „szükség támadt”. A nyelvtan a lélektan tükre! Egy infantilis társadalom lélektanáé! Beszéd közben könnyedén cikázik Nurejevtől Dosztojevszkijig, Karamzintól Bloking, megvető horkantásai és elutasító kézlegyintései közé a csodálat sóhajai vegyülnek, kezét elragadtatva csapja a mellkasához, miközben úgy vált témát, ahogy egy autóversenyző veszi be a kanyart. „Hah, Nabokov!” – mondja lebiggyesztett ajakkal és felhúzott szemöldökkel, minden jelenlevővel tudatva, hogy javíthatatlanul nagyképűnek és hideg, szívtelen, mesterkélt alaknak tartja. „Ah, Harmsz!” – mondja, tenyerét az égre emelve, jelezvén, hogy ez az ember mélyen érti Oroszország abszurditását, pátoszát és hétköznapi tragikumát. Nemzedékének sok más értelmiségijéhez hasonlóan tökéletesen otthon van hazája irodalmának zegzugos útvesztőjében, úgy tájékozódik szűk sikátoraiban, mint aki ott született. Mindig csodáltam anyámat, de az ilyen a pillanatokban, amikor egy egész asztaltársaság hever a lábai előtt, rettentően büszke is vagyok rá. Milan Kundera írja: „Az ember küzdelme a hatalom ellen az emlékezés küzdelme a felejtés ellen.” Ez anyám életére is igaz. Gyerekkoromban ritkán emlegette előttem a saját gyermekkorát. De amikor felnőttként rákérdeztem, szívesen mesélt róla, minden melodrámai felhang nélkül. Most meglepő szenvtelenséggel és őszinteséggel idézi fel az életét.
Ugyanakkor aggódik amiatt, hogy az én tálalásomban a története túlságosan komor, lehangoló lesz. „Írj a jó emberekről is, ne csak a sötétségről – mondta, amikor a gyerekkoráról mesélt. – Annyi emberi nagylelkűséggel találkoztam, annyi csodálatos, együttérző emberrel!” Még egy utolsó kép anyámról, mielőtt belevágunk a történetébe. Hetvenkét éves, egy ebédlőasztal mellett ül, az asztalon étel, besüt a nap. Egy barátja házának hűvös, Márványtengerre néző teraszán ülünk egy Isztambulhoz közeli szigeten. Anyám most is féloldalasan ül a széken, ahogy világéletében, csípője miatt, amit gyerekkorában tönkretett a tuberkulózis. Vendéglátónk, a török író napbarnított, akár egy antik tengeri isten. Bort tölt, saját gyűjtésű kagylóval megrakott tálat és kitűnő szakácsa által elkészített fogásokat kínál körbe. Anyám ellazult, remek formában van. A vendégek között van egy török balett-táncos, magas, karcsú, gyönyörű nő. Anyámmal a balettről beszélgetnek, hatalmas szenvedéllyel. Én az asztal végénél ülök, épp vendéglátónkkal társalgok, amikor hallom, hogy anyám hangjának tónusa alig észrevehetően megváltozik. Az apró változást mégis mindenki meghallja, aki az asztal körül ülve beszélget, odafordulunk, és őt hallgatjuk. Szolikamszkról mesél, a városról, ahová a háború alatt az árva gyerekeket vitték, őt is ide evakuálták 1943-ban. A túlzsúfolt iskolában a tanáruk ebédidőben egy tálca fekete kenyeret hozott, hogy enni adjon az osztálynak. A helyi gyerekeket kérte meg, hagyjanak pár falatot az árváknak, bár akkoriban mindenki éhezett. Anyám egyszerűen meséli el a történetet, minden pátosz nélkül. Nem néz senkire. Arckifejezését csak fájdalmas mosolyként tudom leírni. Két ujja apró mozdulatával mutatja, mekkorák voltak a tálcán a kenyérdarabkák. A szeme megtelik könnyel. A táncosnő is elsírja magát, és átöleli anyámat. Már hallottam ezt a történetet, mégis hatással van rám az emberi élet és a sors hétköznapi csodája – hogy az éhes gyermek abban a téli osztályteremben, a háború idején ugyanaz az ember, aki most itt ül közöttünk ezen a forró délutánon, és mintha a háború és az éhezés távoli, idegen világából cseppent volna bele a mi gondtalan, modern életünkbe. Lenina nagynéném konyhája a Frunzenszkaja rakparton, egy fénylő moszkvai nyárestén, a kilencvenes évek végén. Nagynéném széles ablakpárkányán ülök cigarettázva egy rettenetes méretű, nehéz vacsora után, melyet muszáj volt legalább ötször megdicsérnem, míg a háziasszony végül elégedetten nyugtázta, hogy valóban ízlett az étel. Lenina vizet forral ósdi, zománcozott teáskannájában, fittyet hányva a német elektromos vízforralóra, melyet a lányaitól kapott. Anyám nővére, Lenina épp olyan vaskos termetű, mint édesanyjuk, Marta volt – széles csípőjű, nagy mellű, háta meghajlott a teher súlya alatt, amit a világ rámért. Metsző kék szeme is épp olyan, mint Martáé. Anyám szeme is ilyen, az enyém is, és Nyikita fiamé is. De Lenina temperamentuma inkább társaságkedvelő apjáé, Borisz Bibikové. Imádja, ha a barátai összegyűlnek a konyhaasztala körül, imád fecsegni, pletykálni, intrikálni. Szereti latba vetni befolyását, megszervezni mások életét eposzi léptékű telefonbeszélgetései során. Betelefonálásokkal terrorizálja a televíziós műsorvezetőket, az üzletvezetőket pedig személyesen tartja sakkban. Hatalmas, nagyhangú asszony, aki számtalan majdnem halálos betegségben szenved, s ezekről imád a lehető legrészletesebben beszámolni. Miközben teát tölt, Lenina rátér kedvenc témájára, unokaöccse eseménydús szerelmi életére. Szemében kislányosan buja vágy csillan. Én már rég átlátok Lenina szigorú öregasszonyálcáján. Ez is csak egy fegyver abban a félelmetes arzenálban, melyet nap mint nap bevet a külvilággal folytatott mindennapos drámai csatározások, konfliktusok és botrányok során. Valójában csak arra vár, hogy leülhessen a hokedlire, rákönyököljön az asztalra, és hallhassa a legújabb részleteket, miközben fénylő tekintettel bámulja unokaöccsét. A sikamlósabb részleteknél úgy vihog, akár egy piaci kofa.
– Szerencséd, hogy anyádnak ebből nem árulok el semmit – kuncog. Furcsa, hogy amíg a saját lányait fáradhatatlanul szapulja, engem ritkán kritizál heti pletykaszeánszaink alatt. Helyette igencsak világi, gyakran meglehetősen cinikus tanácsokat osztogat. A köztünk levő fél évszázadnyi korkülönbség ellenére Lenina néném igaz barátom és bizalmasom. Lenina fenomenális módon emlékszik a részletekre. Beszélgetéseink mindig a jelenből indulnak, de ez csupán átmeneti állapot, hamar elintézzük, nem elég színes és drámai ahhoz, hogy sokáig lekösse a figyelmét. Egyik mondatról a másikra visszaréved a múltba, elindul szokásos esti kóborlására az emlékezet ösvényein, a feltoluló történetek, hangok hol erre, hol arra térítik el a figyelmét, mint ahogy a pohár csúszkál a szellemidéző asztal lapján. Ahogy öregszik, egyre kevésbé mozgékony, a látása romlik, de a képzelőereje mintha egyre élesebb lenne. A múlt kézzelfoghatóbbá válik számára a jelennél. Éjszakánként eljönnek hozzá a halottai, panaszolja. Nem hagyják nyugodni – a férje, a szülei, a barátai, Mása unokája, aki rákban halt meg huszonhat évesen, mind ott vitáznak, hízelegnek, nevetnek, zsémbelnek, élik az életüket, mintha nem tudnák, hogy halottak. Álmaiban szünet nélkül a múltban jár. Olyan, mint a moziban – mondja. Élete végéhez közeledve a kezdet egyre élénkebben él benne. Részletek bukkannak fel, beszélgetések, incidensek, történetek, élettöredékek, ezeket apró filmbejátszások formájában látja és leírja, hogy következő látogatásom alkalmával elmesélhesse. Tudja, hogy már olyan jól ismerem a szereplőket, hogy felesleges bemutatnia őket. – Meséltem már, mi jutott eszembe Jasa bácsiról, meg a lányokról, akiket a Mercedesével szedett fel? Hogy mit mondott neki Varja? – kérdezi a telefonban, és én rögtön tudom, hogy arról a hírhedten erkölcstelen járműről van szó, amelyet nagyapám testvére, Jakov hozatott haza Berlinből 1946-ban, meg a felesége éktelen haragjáról. – Olyan dühös volt, hogy a ház összes virágcserepét hozzávágta, de még az étkészletet is a konyhából. Jasa pedig csak nevetett, még akkor is, amikor szilánkokra törtek körülötte a tányérok. Varját ez dühítette fel a legjobban! Lenina világa beszélgetésekből, hanglejtésekből, emberekből épül fel. Húgával, az én könyvmoly anyámmal ellentétben nem olvas túl sokat. Előadóművész, színpada a konyhaasztal, közönsége pedig barátainak, kérelmezőinek, egykori tanítványainak, szomszédainak és rokonainak folyton változó köre. Ljudmila és Lenina története egy másik konyhában kezdődik, egy tágas, nagy belmagasságú lakásban, Csernyigov belvárosában, 1937 nyarán. A magas ablakokat sarkig tárták, hogy befújjon a Deszna folyó felől lengedező szellő. Anyám, aki hároméves volt, a sarokban játszott egy rongybabával. Lenina néném kihajolt a széles ablakpárkányon, és az utcát figyelte, mikor bukkan fel végre apja nagy, fekete szolgálati Packardjának csillogó sziluettje. Tizenkét éves, kerek arcú, nagy, okos szemű lány volt. Kedvenc ruhadarabját, a divatos, fehér pamut teniszszoknyát viselte, melyet egy moszkvai divatlapból varrattak neki. A Lermontov utca platánjainak lombjai felett a Csernyigov középkori kremljében álló székesegyház arany kupoláit látta. Anyja, Marta a konyhaasztalnál épp ebédet csomagolt férje, Borisz számára: sült csirkét, főtt tojást, uborkát, kekszet tett a zsírpapírba, mellé egy csipet sót, újságpapírba csomagolva. Borisz azt mondta, útban a pályaudvar felé feljön a csomagjaiért, mielőtt továbbindul üdülni a pártszanatóriumba Gagrijba, a Fekete-tenger partjára. Három éve nem volt szabadságon. Marta közben fennhangon panaszkodott, hogy a férje megint késik, ami jellemző, oly jellemző rá. Borisz a munka megszállottja volt, még szabadsága első napját sem volt képes otthon tölteni. Úgy tűnt, a Pártra mindig több ideje van, mint a családjára. Marta magas, erős asszony volt, aki az orosz parasztasszonyokhoz hasonlóan hízásnak indult, miután anya lett. Import pamutból készült ruhát viselt, és gondosan felvitt sminket. A hangja örökké zsémbes volt, legalábbis Lenina – aki rettegett attól, hogy egy egész hetet kell
anyjával töltenie, míg apja távol van – így érezte. A mosogató mellett ott állt Varja, a család sokat tűrt cselédje, vaskos vidéki lány, aki széles szarafant hordott, az orosz parasztasszonyok hagyományos viseletét, kikeményített köténnyel. Varja egy szekrényféleségben aludt a nappali végében, de pénzt keresett és enni kapott, így nemhogy Martát, hanem még rosszabbat is elviselt volna. Amikor a tekintetük találkozott, Leninára kacsintott, miközben Marta morogva kiviharzott a konyhából, hogy átnézze Borisz poggyászát odakint a széles folyosón. Ljudmila – becenevén Mila – úgy követte mindenhová Leninát, akár egy kiskutya, és nem szerette szem elől téveszteni a nővérét. A lányokat cinkos összetartás fűzte apjukhoz, kölcsönös véd- és dacszövetség, amit Marta nem értett és nem is szeretett. Lenina az ablakból látta, hogy apja nagy fekete kocsija befordul a sarkon, és a háztömb elé gördül. Léptek zaja hallatszott a lépcsőn, és Borisz beviharzott a lakásba. Erős testalkatú, testes férfi volt, idő előtt megkopaszodott fejét simára borotválta. Tudatosan proletár ruhákat hordott, nyáron egyszerű vászoninget, télen csíkos matróztrikót. Harmincnégy événél jóval idősebbnek látszott. Akkoriban már a város második legnagyobb hatalmú emberének számított, a Kommunista Párt Megyei Bizottságának agitációs és propagandáért felelős titkára volt. Borisz, az ismert politikai agitátor gyorsan haladt fölfelé a Párt ranglétráján, a Leninrend birtokosa volt, és a vidéki közigazgatásban csupán inaséveit töltötte. Köztudott volt róla, hogy fontos kijevi vagy akár moszkvai poszt várományosa lehet. Nagy jövőt jósoltak neki. Felesége szidalmait és tanácsait elengedte a füle mellett, és gyors búcsúcsókot nyomott lányai arcára. – Légy jó, vigyázz anyádra és a kishúgodra! – súgta oda Leninának. Feleségét egy gyors öleléssel hallgattatta el, pár kurta szóval elbúcsúzott tőle, felkapta becsomagolt bőröndjét és ebédjét, majd lesietett a lépcsőn. Lenina az ablakhoz szaladt, és látta, hogy apja sofőrje, aki addig a kocsi mellett állva cigarettázott, eldobta a csikket, amint meghallotta főnöke lépteit a kőlépcsőn. Lenina vadul integetett, miközben szeretett papája beszállt a kocsiba, majd egy gyors, széles, inkább szalutálásnak tetsző mozdulattal visszaintett. Lenina akkor látta utoljára. Miután útnak indította a férjét, Marta a szemközti lakás ajtajához ment, hogy megnézze, minden rendben van-e a szomszédokkal. Reggel nem hallotta a szokásos ajtócsapódást, amikor a család munkába indult, és senki sem jött haza ebédelni. Amikor Marta visszatért, Lenina észrevette, milyen sápadt és ideges. Hiába csöngetett be a szomszédba, senki sem nyitott ajtót. Aztán meglátta az ajtóra ragasztott papírt, melyen a Belügyi Népbiztosság, az NKVD pecsétje állt. Azonnal tudta, hogy ez mit jelent. A Bibikov család szomszédait, férje munkatársának családját az éjszaka letartóztatták. Másnap reggel Marta űzött tekintettel öltöztette a kis Ljudmilát, ellentmondást nem tűrő hangon szólt a gyerekekhez, keskeny karimájú, divatos nyári kalapot nyomott a fejükbe, majd bevásárolni indultak. A piac felé menet Marta megállt, hogy megkösse a kis Ljudmila cipőfűzőjét. Miközben lehajolt, egy Lenina korú kislány lépett oda hozzájuk. Lehajolt, Marta fülébe súgott valamit, aztán elsietett. Marta nem állt fel, hanem térdre rogyott a járdán, mint egy megsebzett vadállat. A gyerekek riadtan próbálták felsegíteni. Pár pillanat múlva összeszedte magát, felállt, és elindult hazafelé, maga után ráncigálva Ljudmilát, aki botladozva igyekezett lépést tartani vele. Marta sok évvel később elárulta Leninának, mit mondott neki a kislány: – Ma este jönnek, házkutatási paranccsal. Senki sem tudta, ki volt, ki küldte. Amikor hazaértek, Marta elsírta magát. Tizenkét esztendőnyi házasságuk alatt csak egyszer választották el férjétől, amikor Borisz megismerkedésük után nem sokkal bevonult a Vörös Hadseregbe. Most elment, és a világ, amit együtt építettek fel, széthullani készült.
Aznap este a gyerekek éhesen feküdtek le, Marta maradékokból állított össze nekik sietős vacsorát. Később elmesélte Leninának, hogy nem tudott aludni, és a fél éjszakát mosással töltötte. Aztán odaült a nyitott ablak mellé, és várta, mikor hallja meg a kocsi hangját. Hajnal előtt végül elnyomta az álom, így nem hallhatta. Marta hangos kopogásra ébredt. Az órájára pillantott, hajnali négy múlt. Pongyolát rántott és ajtót nyitott. Négy férfi állt odakint, fekete bőrkabátot viseltek, bőrcsizmát, övükben pisztolyt. Vezetőjük házkutatási parancsot mutatott fel, valamint letartóztatási parancsot a férje ellen. Megkérdezte, hogy Bibikov otthon van-e. Nem, elutazott, felelte Marta, és magyarázatért könyörgött. A férfiak benyomultak és nekiláttak átkutatni a lakást. A gyerekek is felébredtek a zajra. Ljudmila sírni kezdett. Az egyik férfi benyitott a gyerekszobába, felkapcsolta a villanyt, körülnézett, és csendre intette a gyerekeket. Ljudmila bemászott Lenina mellé az ágyba, és álomba sírta magát. Anyjuk bejött, és zavarodottan vigasztalni kezdte őket, miközben a szomszéd szobából hallatszott, ahogy átkutatják a fiókokat és kiürítik a szekrényeket. A férfiak tizenkét órát töltöttek a lakásban, és szisztematikusan átnéztek minden könyvet, minden aktát Borisz szobájában. Martát nem engedték ki a konyhába, hogy enni adjon a gyerekeknek. Lenina emlékszik az arcukra, „olyan kemény volt, mint a bőrkabátjuk”. Miután végeztek a házkutatással és elkoboztak egy rekesznyi iratot, az NKVD-tisztek Martával aláírattak egy átvételi elismervényt, négy szoba ajtaját lepecsételték, az asszonyt és a hálóinges gyerekeket pedig a konyhában hagyták. Amikor becsapódott utánuk az ajtó, Marta zokogva roskadt a konyhakőre. Ljudmila és Lenina is üvölteni kezdett, átölelve anyjukat. Miután Marta végül összeszedte magát, bement a fürdőszobába és kicsavart egy vizes ruhát. A tükör előtt megtörölte az arcát, meghagyta Leninának, hogy vigyázzon a kishúgára, és elment. A helyi NKVD-központba rohant, mert szilárdan hitte, hogy családjuk szörnyű tévedés áldozata. Aznap késő este ért haza a gyerekekhez, dolgavégezetlenül és kétségbeesetten. Egy volt csupán a több tucat rémült feleség közül, akik kérdésekkel ostromolták a rezzenéstelen arcú portást, de csak annyit sikerült megtudniuk, hogy férjeik után „nyomozás van folyamatban”, és hogy majd értesítik őket a fejleményekről. Marta nem tudta, hogy férje ekkor még szabad ember volt, mit sem sejtve feküdt egy dél felé robogó vonat első osztályú hálókocsijában, és várta jól megérdemelt pihenését a pártüdülőben.
