Osztrák választások Nagykoalíciótól nagykoalícióig, avagy a néppártok eróziója

#

BIZTONSÁGPOLITIKA

Kiss J. László

Osztrák választások

Nagykoalíciótól nagykoalícióig, avagy a néppártok eróziója Jelen írás szerzõje – a Magyar Külügyi Intézet tudományos igazgatóhelyettese – a 2008. szeptemberi osztrák parlamenti választások eredményeit, az eredmények mögött meghúzódó társadalmi–politikai változásokat elemzi a Nemzet és Biztonság számára készített írásában. Jelentõs teret szentel a választások lehetséges következményeinek felvázolására, továbbá annak is, hogy az osztrák választások tanulságait európai perspektívából értelmezze.

A választások sajátossága Ausztriában 2008. szeptember 28-án a második köztársaság 24. parlamentjének megválasztására elõrehozott parlamenti választásra került sor, mely mind elõzményeit, mind eredményeit tekintve különlegesnek tekinthetõ. A második köztársaság történetében ezen a választáson indult a legtöbb – szám szerint 15 – párt. Az osztrák szocialista párt (SPÖ) kezdeményezésére a 23. parlamenti ciklusban módosították a választójogi törvényt, amelynek értelmében – az EU-tagállamok között elsõként – a választói korhatárt 16 évre szállították le. A kezdeményezés mögött a szocialistáknak az a várakozása rejlett, hogy a választói korhatár leszállításával a mintegy 183 ezer elsõ választó fõként a szocialista pártot juttathatja többletszavazatokhoz. A parlamenti választások további jellegzetessége volt a levél útján történõ szavazás, illetve az ilyen típusú szavazatok viszonylag nagy száma: a választóknak csaknem tíz százaléka élt ezzel a lehetõséggel. Végül az új választásokkal Ausztria az ötéves parlamenti ciklusra tér át. Az eredmények a jobboldali-populista pártok második világháború után példa nélküli sikerét hozták. A jobboldali-popu-

lista Szabadságpárt (FPÖ) a szavazatok 17,54 százalékát (2006: 11,04%, plusz 6,5%), az abból 2005-ben kivált, ugyancsak jobboldali-populista, Jörg Haider által vezetett „Szövetség Ausztria Jövõjéért” elnevezésû párt (BZÖ) a szavazatok 10,7 százalékát (2008: 4,11%, plusz 6,59%) szerezte meg. Ezzel ez a két párt a szavazatoknak csaknem 29 százalékát mondhatta magáénak, több szavazatot, mint az 1999-ben még egységes Szabadságpárt. A második köztársaság két nagy pártja, a szocialista SPÖ (2006: 35,34%, 2008: 29,26%, mínusz 6,08%) és a konzervatív Néppárt (2006: 34,33%, 2008: 25,98%, mínusz 8,35%) történelmének legnagyobb vereségét szenvedte el, s a szavazatok kevesebb, mint harminc százalékának megszerzésével a nagypárti státus helyett a középpártokra jellemzõ kategóriába szorult vissza. A szocialistáknak koalíciós partnerként leginkább megfelelõ zöldek eredményei is messze elmaradtak a várakozásaiktól és a 2006. évi teljesítményüktõl is (2006: 11,04%, plusz 6,5%; 2008: 10,43%, mínusz 0,62%). A párt a Haider vezette BZÖ mögött csak az ötödik helyen végzett. Miként magyarázhatjuk ezt a fejlõdést, és mindez milyen következményekkel járhat? Vajon a politikai inga szokvá-

$ nyos kilengésérõl van-e szó, vagy olyan strukturális változásokról, amelyek egész Nyugat-Európában megfigyelhetõk?

A láger dezintegrációja és az ausztropopulizmus felemelkedése Az osztrák politikai kultúra sajátossága, hogy míg más országokban a két legnagyobb párt politikai szövetségét jelentõ nagykoalíció inkább anomália, azaz rendkívüli körülmények következménye, addig Ausztriában a szocialista párt (SPÖ) és a Néppárt (ÖVP), azaz a két nagy „tábor” (lager) alkotta piros-fekete nagykoalíció inkább megszokott helyzetnek, a politika normális üzemmódjának minõsül. A második világháborút követõ évtizedekben a kelet–nyugati konfliktus törékeny biztonságpolitikai környezete és az osztrák politikai erõket egyesítõ aktív semlegesség politikája kedvezett a konszenzuskultúrának és a két nagy párt által megvalósított „lágerintegrációnak”, és ez a fejlõdés a választók mintegy kétharmadát az SPÖ és az ÖVP zászlaja alatt egyesítette. A két párt hatalmi kartellje inkább a konkordancia-, semmint a konkurenciademokrácia jellegére emlékeztetett, azaz a politikai hatalom kérdése nem annyira a pártok közötti versenyen, mint inkább a két párt közötA Proporz-rendszer (Proporzsystem) a kormányzati hivataloknak, minisztériumi beosztásoknak, a bürokráciának, az oktatási hatóságoknak, az állami vállalatoknak és azok vezetésének – és általában az állami szféra valamennyire is jelentõs posztjainak – arányos felosztását jelenti a nagykoalíció két pártja, a szocialisták/szociáldemokraták és a Néppárt között. Bár igazán az 1945–1966-os nagykoalíciós idõszakra jellemzõ, maradványai és beidegzõdései a mai napig fennmaradtak.

NEMZET ÉS BIZTONSÁG l 2008. NOVEMBER

ti kompromisszumos tárgyalásokon és a politikai–gazdasági hatalom arányos megosztásának gyakorlatán alapult (Proporzrendszer). A két nagy párt alkotta hatalmi kartell lassú eróziója ugyanakkor már hosszabb idõ óta volt megfigyelhetõ. A szocialista párt, az SPÖ szavazati részaránya az 1979. évi 51 százalékos történelmi csúcs óta az állandó lemorzsolódás állapotában van. Ezt a tendenciát a párt elnökének, Alfred Gusenbauernak csupán rövid ellenzéki idõszakában sikerült feltartóztatnia. A Néppárt, az ÖVP lejtmenete tulajdonképpen már 1966-ban megkezdõdött. A párt 42 év alatt csak három parlamenti választás alkalmával – 1983-ban, 1995-ben és 2002-ben – könyvelhetett el szavazati nyereséget. A 2002-es kiemelkedõ, több mint 15 százalékos szavazatnyereség nem bizonyult tartósnak. Mindazonáltal a két párt koalícióján alapuló „lágerdezintegráció” mértéke igazán csak az 1999. évi választásokon mutatkozott meg. A Jörg Haider vezette jobboldali-populista Néppárt a szavazatok 26,9 százalékát szerezte meg. A jobboldali-populista Szabadságpárt kispártból középpárttá vált, sõt ezzel az eredményével megelõzte a Wolfgang Schüssel vezette konzervatív Néppártot is. Ezzel a Szabadságpárt a két nagy párt szövetsége által jellemezhetõ „lágermentalitás” dezintegrációjának, a nagykoalíció elleni protesztmagatartásnak a legnagyobb haszonélvezõjévé vált, s joggal tarthatott igényt a valódi ellenzéki alternatíva megjelenítésére. A Szabadságpárt sikere ugyanakkor a választói csoportok szociológiai átalakulását is jelezte. Haider 1986-ban vette át az akkor liberális jellegû Szabadságpárt vezetését, ami a Vranitzky vezette szocialista párttal alkotott koalíciójának végét jelentette. Haider hatalomra jutását követõen, 1993-ban a liberális szárny kivált,

BIZTONSÁGPOLITIKA

s Heidi Schmidt vezetésével Liberális Fórum néven új pártként szervezõdött újra. Ezzel a fejlõdéssel a jobboldali-populista jelleget öltõ Szabadságpárt elveszítette korábbi, fõként értelmiségi szavazóit, választói között a hagyományos munkásmiliõ képviselõi váltak uralkodóvá. Ez az átalakulás az osztrák politikában számos, egymással ellentétes változás kiindulópontjává vált. A Szabadságpárt sikere a nagykoalíciós politikával szembeni ellenállás forrásává vált, ám ez a folyamat a konzervatív Néppárttal alkotott koalícióban az ausztropopulizmus erõit juttatta hatalomra. Az ilyen módon létrejött fekete–kék koalíció a megmerevedett nagykoalíciós struktúrák felbomlásához és ezzel formailag a pártpolitikai rendszer modernizálódásához járulhatott hozzá. A nagykoalíciós hagyományt megtörõ kormányzati szövetség az EU elhamarkodott szankciópolitikájának is a célpontjává vált, ami azonban ellentétes hatást ért el, mivel az osztrák közvéleményben a „külsõ beavatkozás” nem annyira a jobboldali koalíció elutasítását, mint inkább az azzal való szolidaritást erõsítette. A közvélemény-kutatások azt jelezték, hogy a választások megismétlése méginkább a jobboldali-populista Szabadságpárt sikerét hozta volna. Az EU 14-ek szankciója ellentmondott a tagállamok egyenjogúságának és a szubszidiaritás elvének, s ez az osztrák közvéleményben erõsítette az „EU-centralizmussal”, az unióval, mint a „nagy tagállamok direktóriumával” szembeni ellenállást, s növekvõ mértékben adott tápot az euroszkepticizmusnak. Az euroszankciók politikája az EU-ban idõlegesen Bécs elszigetelõdéséhez, ezzel egyidejûleg viszont az osztrák külpolitikában az uniós csatlakozás elõtt álló Kelet- és Közép-Európa újrafelfedezéséhez, a „regionális partnerség” programjának a kezdeménye-

% A „regionális partnerség” a közép-kelet-európai országok uniós csatlakozásának a támogatására irányult, ám igazán nem tudott kibontakozni, mert Bécsnek számos kétoldalú konfliktusa volt, mások mellett például Csehországgal és Szlovákiával, kezdve a Benešdekrétumoktól egészen a temelini atomerõmûig. Emellett a baloldali osztrák szakszervezetek nyomására a munkaerõpiac liberalizálásának kérdésében Bécs a leendõ tagországokkal szemben igen restriktív politikát folytatott, amely a térség országainak uniós csatlakozását követõen is fennmaradt.

zéséhez vezetett, amely az érintett célországok részérõl – Magyarországon kívül – nem igazán talált támogatásra. Az osztrák belpolitikában ezt követõen is az egykori nácik által alapított, majd liberális jelleget öltõ jobboldali Szabadságpárt volt a változások és az ausztropopulizmus legfõbb forrása. 2002-ben elõrehozott választásokra került sor, mivel a Szabadságpárt kormányban részt vevõ mérsékelt, valamint a Jörg Haider vezette radikális szárnya között kibékíthetetlen konfliktus támadt, s ez a szabadságpártiak rendkívüli knittelfeldi pártkongresszusa után az FPÖminiszterek lemondásához vezetett a koalícióban. A 2002. évi parlamenti választások a Wolfgang Schüssel vezette Néppárt földcsuszamlásszerû gyõzelméhez vezettek (1999: 26,91%, mínusz 1,31%, 1999: 42,30%, plusz 15,39%), míg a kormányzati hatalomban részt vevõ Szabadságpárt a szavazatainak kétharmad részét elveszítette (1999: 26,9%, plusz 5,2%, 2002: 10,6%, mínusz 16,9%). A választók nem csupán a Schüssel vezette Néppártnak az EU szankciópolitikájával szembeni magatartását honorálták, hanem a koalíciós partner Szabadságpárt befolyásának a visszaszorítását is. 2003-ban a meggyengült Szabadságpárt és a Néppárt között újjáalakult a kormánykoalíció. Az FPÖ-nek számos miniszteri posztról le kellett mon-

& dania és jelentõs engedményeket kellett tennie. A párton belül ezt a politikát számos bírálat érte, jelezve, hogy a Szabadságpárt a Néppárt nyomására letért politikai irányvonaláról. A 2004. évi európai parlamenti választásokon a Szabadságpárt drámai lemorzsolódása folytatódott: a korábbi 23,4 százalékával szemben a szavazatoknak mindössze 6,3 százalékát szerezte meg. 2005 februárjában az FPÖ szétesésének újabb szakaszához érkezett: Jörg Haider és a párt kormányban szerepet vállalt tagjai „Szövetség Ausztria Jövõjéért” (BZÖ) néven új pártot alapítottak, amellyel a Néppárt tovább folytatta a koalíciót, míg a Szabadságpárt – maga mögött tudva a legtöbb tartományi szervezet támogatását – Heinz-Christian Strache vezetésével ellenzékbe vonult. Az újabb választásokra 2006 októberében került sor. Az SPÖ a konzervatív Schüssel vezette kormány nyugdíjpolitikáját, a fiatalkorúak növekvõ munkanélküliségét, az Eurofighter vadászgép megvásárlásának tervét éppúgy pellengérre állította, mint a konzervatív nõpolitikát, valamint a tandíjak rendszerét. Ezzel szemben a kormányzó Néppárt a szociáldemokraták gazdasági kompetenciáját és eladósodáson alapuló társadalompolitikájának hitelességét vonta kétségbe. Az SPÖ a közvélemény-kutatásokban sokáig vezetõ helyen állt, ám ezt a pozícióját az a BAWAG bank körüli botrány kezdte aláásni, amelybe fõként a szociáldemokratákhoz közel álló szakszervezeti vezetõk keveredtek bele. A választások végül rendkívül szoros eredményt hoztak: a Nationalrat 183 helyébõl az SPÖ 68 (35,34%), míg az ÖVP 66 (34,33%) mandátumot mondhatott magáénak. A Szabadságpárt 11,4 százalékot, míg az abból kivált, a választásokon elõször induló BZÖ épphogy bejutott a parlamentbe (4,1%).

NEMZET ÉS BIZTONSÁG l 2008. NOVEMBER

A reformok meghiúsulása és az Európa-politikai konszenzus felbomlása A 2008. szeptember 25-i elõrehozott választások kiírása számos okra vezethetõ vissza – mindenekelõtt az Alfred Gusenbauer szociáldemokrata kancellár és Wilhelm Molterer konzervatív alkancellár által vezetett nagykoalíciós kormánypolitika kudarcára. A nagykoalíciós kormányzásnak mindig politikai költségei vannak, mivel a kispártok jelentik az alternatívát, s ebbõl jelentõsen profitálhatnak is. Ám ezek a költségek sokszorosak, ha a koalíciós partnerek nem egymással együttmûködve, hanem egymással szemben politizálnak, s nem képesek a reformok megvalósítására. A két párt a kormányon belül csak ritkán tudott megállapodni az egyes kérdésekben, a kitûzött reformtervek – közöttük az egészségügyi és az oktatási reform – sorra hajótörést szenvedtek. Az SPÖ-nek a választási kampányban a tandíjak eltörlését célzó ígérete a koalíciós kompromisszumok áldozata lett. A szocialisták az élelmiszer áfájának csökkentésére tettek javaslatot, míg Molterer, a pénzügyminiszteri posztot betöltõ, néppárti alkancellár a költségvetési stabilitás betartására helyezte a hangsúlyt. A koalíciós válság elmélyülésében szerepet játszottak a választói táborból érkezõ jelzések, így a Tirolban lezajlott választások riasztó eredményei. A választásokon a protesztválasztók szerepe különösen érzékelhetõ volt. A Néppártból kivált Fritz Dinkhauser külön listán indulva 18 százalékot ért el, míg az ÖVP 9,3, az SPÖ pedig 10,39 százalékot vesztett a szavazataiból, ami a két pártnak a második köztársaság alatt elszenvedett legmegalázóbb vereségével volt egyenlõ. A szociáldemokrata párton belül erõsödött a kritika a pártelnök

BIZTONSÁGPOLITIKA

és kancellár Alfred Gusenbauer személyével szemben, és ez már elõrevetítette a váltást a szocialista pártelnöki székben: 2008 nyarán Gusenbauert Werner Faymann, a nagykoalíció szocialista koordinátora váltotta. A Néppártnak az elõrehozott választások melletti döntését drámaian felgyorsította, hogy a szocialista párt az Európa-politikában egy olyan konfrontatív kurzusra tért át, amelyben félreérthetetlenül jelen volt a jobboldali-populista pártokra jellemzõ euroszkepticizmus. A szocialista párton belül populista irányváltás ment végbe, amely a két koalíciós párt között felborította az Európa-politikai konszenzust, s ez az SPÖ-t az Európa-politika kérdésében a két jobboldali populista párt irányvonalához közelítette. Wolfgang Schüssel a Néppárt elnökeként még a választások elõtt írt cikkében kifejtette, hogy az SPÖ irányváltásával ugyan az alkotmánymódosításhoz szükséges többség még nem jött létre, ám a két nagy párt között hosszú ideje fennálló konszenzus felbomlott. A szerzõ szerint a folyamat az euroszkepticizmus veszélyes európai térnyerésére hívja fel a figyelmet. Mi is történt valójában a szocialisták Európa-politikai álláspontjával? Alfred Gusenbauer szociáldemokrata kancellár és Werner Faymann, koordinátor és infrastruktúra-miniszter az Európa-ellenes beállítottságáról elhíresült bulvárlap, a Kronenzeitung 2008. június 26-i számában az EU jövendõ reformjaira vonatkozóan irányváltás szükségességét fogalmazta meg. A javaslat azt hangsúlyozta, hogy az uniós szerzõdés minden megváltozása esetében az alkotmányban is rögzítendõ referendumot kell tartani. A két vezetõ szociáldemokrata politikus lépését nem kismértékben választási megfontolások és az Eurobarometer azon felmérései inspirálták, melyek azt igazolták, hogy Ausztria az

' EU legszkeptikusabb országa annak ellenére, hogy Bécs a keleti bõvülés egyik legnagyobb nyertese. Gusenbauer és Faymann azzal számolt, hogy a szociáldemokraták euroszkeptikus irányba történõ „elfordulása” megakadályozhatja a választók elvándorlását a nyíltan euroszkeptikus és populista Szabadságpárthoz. Ez a párt nyíltan követelte a korábbi európai alkotmányos szerzõdés és a török belépés elutasítását, az osztrák befizetések befagyasztását, a menedékjoggal való visszaélés megakadályozását. A pártérdekeknek feláldozott Európa-konszenzus sokkhatását az a körülmény is fokozta, hogy a két szociáldemokrata politikus sem a saját pártját, sem a koalíciós partnert, sõt Heinz Fischer szövetségi elnököt sem tájékoztatta az irányváltással felérõ lépésrõl. Nem véletlen, hogy Wilhelm Molterer, ezt a lépést az elõrehozott választásokhoz vezetõ döntésében „utolsó cseppnek” tekintette, s hangsúlyozta, meg kell akadályozni, hogy a szociáldemokraták belsõ válsága egész Ausztria válsága legyen. Az SPÖnek a Szabadságpárt választói táborához való közeledését jól mutatta, hogy a Szabadságpárt nem csupán az EUszerzõdések nyomán tartandó kötelezõ Schüssel a cikkében sorra veszi az EU fejlõdésében a globális pénzügyi válság és az ír népszavazás nyomán bekövetkezett helyzetet, különös tekintettel az euroszkepticizmus európai elõretörésére. Hangsúlyozta, hogy az EU jövõjét illetõen egyidejûleg két tartós félelem is jelen van. Egyfelõl az aggodalom, hogy az EU „szuperpiaccá”, azaz olyan szupranacionális piaccá válik, amelyben a négy alapszabadság oltárán feláldozzák a társadalmi és szociális vívmányokat. Másfelõl Európában olyan típusú aggodalom munkál, amelyet egy „európai centralista szuperkormány” rémképe táplál, amely korlátozza a tagállamok szuverenitását, és figyelmen kívül hagyja a kialakult identitást tükrözõ társadalmi struktúrákat.

 népszavazás híve, hanem az SPÖ-höz hasonlóan – tehermentesítendõ a lakosságot – a nem luxusjellegû élelmiszerek áfacsökkentésének, s általában – a nyugdíjemeléstõl az ingyenes óvodákig terjedõ – jóléti programoknak a fõ szószólója is volt.

Választói motivációk: a szociális állam sovinizmusa és az idegenellenesség A jobboldali-populista pártok euroszkeptikusságukat sohasem rejtették véka alá, sõt ez a felfogásuk kapcsolódott jóléti sovinizmusukhoz és idegenellenességükhöz. A szociális állam sovinizmusát az a félelem táplálja, hogy a határok megnyitásával felhígulnak az osztrák standardok, növekszik a bûnözés, és meg kell osztani a jóléti állam eddig megszerzett vívmányait mind a kibõvült unión belül, mind a bevándorlók új és újabb csoportjaival. A Szabadságpárt és Haider BZÖ-jének programjában a hagyományos „Brüsszel-bashing” mellett olyan jól ismert szlogenek fogalmazódtak meg, mint „Elõször Ausztria!”, „Ausztriát az osztrákoknak”, „Német nyelvtanfolyam nélkül nincs bevándorlás” stb. Számos jel mutat arra, hogy a választók csupán három százalékát kitevõ elõször választók szerepe nem volt döntõ. Annyi bizonyos, hogy ezeknek a szavazóknak a magatartása nem a választói korhatár csökkenését kezdeményezõ szocialistáknak kedvezett. A fiatalokat kevéssé érdekelte a drágulási hullám megfékezésére fókuszáló választási kampány. Sõt, az elemzések szerint a közvetlenül érintettek számára még a felsõoktatási tandíj eltörlésére irányuló szocialista törekvések sem jelentettek mozgósító erõt. Hasonlóképp nem hatott visszatartó erõvel az sem, hogy a két jobboldali-populista pártnak, a Sza-

NEMZET ÉS BIZTONSÁG l 2008. NOVEMBER

badságpártnak és a BZÖ-nek a történetében újnáci és – ettõl nehezen elkülöníthetõen – ausztrofasiszta vonások is keveredtek. Lényeges arra rámutatni, hogy az alpesi köztársaságban a nemzeti szocializmussal konkuráló ausztrofasizmus problémáját igazán sohasem dolgozták fel, és nem szankcionálták. A harmincas években az olasz korporatív államhoz hasonlítható klerikális rendi állam ugyan patrióta volt, de demokratikus semmiképp sem. Ez az állam nem demokratikus rendszerként lépett fel Hitler és a német nemzeti szocializmus ellen, aminek az lett következménye, hogy míg 1945 után a nácik „átnevelése” napirendre kerülhetett, addig ez a nem demokratikus hagyomány a „nemzeti ellenállás” részeként továbbélhetett. A szavazatait csaknem megháromszorozó BZÖ sikerének kulcsa Haider személye volt, aki néhány elemzés szerint a Néppárttal szemben sikeresebben tudta képviselni a „polgári alternatívát”. Emellett Haider – szokásához híven – a dolgok néven nevezésével, a szokványos tabuk megtörésével, álláspontjának idõbeni, pragmatikus megváltoztatásával, tehát már a korábbi választásokon is sikerrel alkalmazott módszereivel élt. A BZÖ Karintián kívül is viszonylagos áttörést ért el, ám mindez nem változtatott a párt sajátosan regionális jellegén. Ez alkalommal azonban a Haider vezette BZÖ választói bázisa már viszonylag egyenletesen oszlott meg a nemek, foglalkozási csoportok és a különbözõ nemzedéki csoportok között. Ezzel szemben a Szabadságpárt leglelkesebb szavazói a munkások voltak: 34 százalékuk a Szabadságpártra, 14 százalékuk a BZÖ-re szavazott. A Szabadságpárt már Haider vezetése alatt sem polgári párt, hanem inkább a fiatal városi munkások pártja volt. Az FPÖ-re 2008. szeptember 28-án több munkás szavazott, mint az



BIZTONSÁGPOLITIKA

SPÖ-re. A bécsi kerületi választások eredményei ezt különösen jól mutatják. A harminc éven aluliakat a foglalkoztatási kilátások érdekelték, míg ez a kérdés kevésbé állt a fõként idõsebb korcsoportokban népszerû SPÖ figyelmének homlokterében. Ahogy 1999-ben, úgy 2008-ban is elsõsorban Heinz-Christian Strache, a Szabadságpárt vezetõje nyerte meg a fiatal korcsoportok szimpátiáját. Strache választási kampányában a két néppárt hagyományos és öregesen ható kampányával szemben tudatosan az ifjúsági szubkultúrát vette célba. Az FPÖ kedvezõ megítélésének az is kedvezett, hogy a nagy visszaesést hozó 1999–2002 közötti idõszakkal szemben már nem viselt kormányzati felelõsséget. Az energia- és élelmiszerárak emelkedése nyomán a Szabadságpárt és a BZÖ a lakosság hangulatának érzékenyebbé válását is ügyesen használta fel a jóléti állam sovinizmusának érvényesítésére. Eszerint a jóléti állam vívmányainak elsõsorban Ausztria polgárait kell szolgálniuk, korlátozni kell a bevándorlást és a bevándorlók visszaélését a jóléti állammal. A hazai munkahelyek és saját értékek védelme erõteljesen összekapcsolódott az idegenellenességgel, hangsúlyozottan az iszlámellenességgel. Az idegenellenesség és a bevándorlás korlátozásának programja nagymértékben vonzotta a fiatal választók korcsoportjait. Érdekes módon a már osztrák állampolgársággal rendelkezõ egykori bevándorlók sem utasították el a két jobboldali populista pártot, s ha közülük a legtöbben az SPÖ-re szavaztak is, számos emigráns döntött a két populista párt támogatása mellett – nem utolsósorban azért, hogy saját megszerzett státusukat védjék az újonnan bevándorlókkal szemben. A Szabadságpárt különösen sok támogatót kapott a szerb, illetve a szerb

származású osztrák választóktól, mivel a párt elnöke, Strache nyíltan bírálta az osztrák kormány Koszovó elismeréséhez vezetõ politikáját.

Koalíciós kilátások és következtetések A második köztársaság történetében a választások utáni koalícióalkotás egyre hoszszabb idõtartamot vesz igénybe. 1995ben 85, 1999-ben 124, 2002-ben 96, majd 2006-ban 102 nap volt szükséges ahhoz, hogy kormányzóképes koalíció alakuljon. Mindez jelzi, hogy a szilárd többségi viszonyokon és meggyõzõ közös programon alapuló koalíciók kialakítása egyre nehezebb és idõigényesebb. A választások után világossá vált, hogy a szocialisták leginkább preferált partnerükkel, a zöldekkel nem alkothatnak többséget. A gyõztes szocialista párt vezetõje, Werner Faymann egyértelmûvé tette, hogy számára a két jobboldali-populista párt koalíciós alternatívájával szemben csak a nagykoalíció újraalakulása jöhet számításba, és az új kormánynak 2008. december közepéig meg kell alakulnia. Ezzel ellentétben a konzervatív párt bázisában a nagykoalíciós opcióval szemben számos kétely és fenntartás került elõtérbe. Ezek abból a feltételezésbõl táplálkoznak, hogy a nagykoalíció újraalakulása tovább gyengítheti az ismét junior partneri szerepbe kényszerülõ Néppártot, ami hatásaiban a történelmi mélypontra süllyedt választói potenciál további csökkenéséhez vezethet. Werner Amon, az ÖVP képviselõje, az osztrák munkavállalói szövetség fõtitkára a Der Standard címû lapnak adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy a nagykoalíció megismétlõdését csak nagyon nehezen lehetne megma-

NEMZET ÉS BIZTONSÁG l 2008. NOVEMBER

gyarázni a pártbázisnak. Nem véletlenül merült fel az a javaslat, hogy elveszett választóit a párt leginkább ellenzéki pozícióban nyerhetné viszsza, különös tekintettel a jövõ évben sorra kerülõ karintiai, felsõausztriai és voralbergi, majd egy évre rá a burgenlandi, stájerországi és bécsi tartományi választásokra. A viták ellenére az idõközben bekövetkezett változások hatására a Wilhelm Molterer után Josef Pröll által vezetett Néppárt stratégiája megváltozott. Ebben nagy szerepe volt a nagykoalíció újraéledésének megakadályozását célul kitûzõ Jörg Haider váratlan, tragikus halálának, ami megkérdõjelezte pártja jövõjét és egy néppárti–szabadságpárti és BZÖ, azaz egy fekete–kék–narancs koalíció esélyeit. Egyes elemzõk jelezték, hogy a karizmatikus pártvezetõ nélkül a tartományi patriotizmus és a Haider iránti nosztalgia ugyan a parlamenti bejutáshoz szükséges négy százalék felett tarthatja a pártot, ám számolni kell azzal is, hogy karintiai regionális párttá zsugorodik. Mások arra mutattak rá, hogy megindulhat a párt választóinak elvándorlása a kilenc tartomány közül nyolcban jelen levõ Szabadságpárt felé. A nagykoalíciós opció megerõsödésének másik tényezõje a világméretû pénzügyi válság lett, amely az ÖVP számára a nagykoalícióval szembeni minden fenntartása ellenére érzékelhetõvé tette, hogy alternatíváinak száma igencsak korlátozott, és a kormányzóképesség mielõbbi megteremtése nem tûr halasztást. A konzervatív Néppárt szempontjából egy szociáldemokrata kisebbségi kormány opciója sem elfogadható, hiszen egy ilyen lehetõség igen hamar újabb, a néppártiakban további szavazatveszteségek félelmét ébresztõ választásokhoz vezethet. A két nagy párt közötti tárgyalásokon központi szerepet játszik az Európa-politikában meglévõ nézetkülönbsé-

gek áthidalása, az a kérdés tehát, amely végsõ soron a nagykoalíció felbomlásához vezetett. Az álláspontok közötti távolságot jól mutatja az EU-szerzõdésekrõl szóló kötelezõ népszavazás szociáldemokrata követelése, illetve a népszavazásnak mint nemzeti blokádpolitikának a néppárti elutasítása. A nagykoalíciós alternatíva szükségszerûségét jelezte, hogy a két nagy párt vezetõje, Faymann és Pröll már elsõ találkozásukon elhatározták, hogy az új osztrák parlamenti választások utáni elsõ alakuló ülésén közös konjunktúracsomagot terjesztenek elõ. A lehetséges nagykoalíció 55 százalékos parlamenti bázisán a néppárti Pröll valamennyi párt bevonásával beszélgetéseket tervez. A kérdés az, hogy megteremthetõ-e a kétharmados többség a szövetségi állam egészségügyi és más rendszereinek reformjához. A nagykoalíció újraalakulásának esélyeibõl adódik az a következtetés, hogy a 2008. évi osztrák parlamenti választásokon kialakult erõteljes jobbratolódás valójában a következõ választásokon érezteti hatását, kivéve akkor, ha a megnehezült világgazdasági és nemzetközi pénzügyi feltételek között sikerrel jár az újraalakuló nagykoalíció reformpolitikája. Ellenkezõ esetben nem kétséges, hogy a néppártok eróziója folytatódik.

A néppárti integráció vége Európában? A jobboldali-populista pártok jelensége nem csupán osztrák, hanem összeurópai jelenség, bár különbséget kell tennünk a nyugat- és kelet-európai pártrendszerek fejlõdése között. Az egyik nagy kérdés, hogy a kispártokból középpártokká váló jobboldali-populista pártok miként befolyásolják a politikai rendszerek stabilitását.

BIZTONSÁGPOLITIKA

Egyfelõl óvatosnak kell lennünk a jobboldali-populista pártok térnyerésének megítélésében, mivel sikerük mögött legtöbbször nem a törzsválasztók, hanem inkább a protesztválasztók számának a növekedése és az adott kormányzati politika gyengesége áll. A jobboldali-populista pártok kormányba kerülésükkel sokat veszíthetnek protesztválasztóikból, így gyakran idõlegesen „felfúvódnak”, majd összezsugorodnak. Másfelõl azt is látni, hogy a populista-jobboldali pártok felemelkedése nem csupán a politikai inga szokványos kilengése, hanem a nyugat-európai rendszerekben lejátszódó strukturális változások következménye, ami a hagyományos nagy néppárti struktúrák eróziójában jut kifejezésre. A második világháború utáni idõszak a nagy néppártok felemelkedésének és a pártrendszerek koncentrálódásának jegyében telt, s ezzel a választói potenciál nagy részének integrálása is sikerrel haladt elõre. A kelet–nyugati konfliktus külsõ fegyelmezõ hatásától is befolyásolt osztrák és német néppártok példája különösen szembetûnõ volt. A hagyományos szociáldemokrata pártok a saját „godesbergi” fordulataikkal levetették tradicionális világnézeti, illetve osztálypárti jellegüket, és a néppártiság irányába fejlõdtek. Az 1970es évek elején kibontakozott olajválság és következményei, a növekedési fetisizmussal szembeni kritika és a posztmaterialista értékek elõtérbe kerülése a baloldali spektrum differenciálódásához, ezzel a zöld pártok és mozgalmak kialakulásához vezetett. Ralf Dahrendorf az ipari társadalmak strukturális átalakulásának eredményeként a „posztszociáldemokrata korszak” elérkezését hirdette meg. Ennek ellenére az 1990-es évek nagy részében a szociáldemokrata pártok Európa-szerte visszatértek a hatalomba, ami a jobboldali

! pártok kimerülésének, a globalizáció vesztesei magatartásának, és nem kevésbé annak volt a következménye, hogy a konzervatív pártoknak jobboldali-populista konkurensei támadtak. Elég csupán az Umberti Bossi vezette Északi Ligára, az üstökösszerûen felemelkedõ holland Pim Fortuynra, Haider Szabadságpártjára, a Front Nationalra, Vlaams Blokra és a Christoph Blocher vezette Svájci Néppártra utalni, amely még kormányzati pozíciójában is képes volt megtartani befolyását. A kelet–nyugati konfliktus lezárulására és a Thatcher–Reagen-féle neoliberális trendre adott szociáldemokrata válasz már nem a hagyományos keresletirányításon és a piacok szabályozásán, valamint a globalizációellenességen alapuló program, mint inkább a blairizmus „harmadik útja” jegyében a jobboldali pártok programjához való közeledés és a globalizálódás eredményeinek felhasználása volt. Az újraelosztó univerzális jóléti állam hagyományos modellje helyére nem az ex posto, hanem az ex ante aktiváló állam lépett. E neoliberális elemeket tartalmazó szociáldemokrata reformpolitika megvalósítása azonban újabb politikai és szociális költségekhez, továbbá a baloldali spektrum megosztottságának növekedéséhez vezetett. Nagy-Britanniában jól megfigyelhetõ volt a Munkáspárt szavazói bázisának drámai csökkenése. A Gerhard Schröder által bevezetett Agenda 2010 reformprogram a német szociáldemokrata párt belsõ polarizálódását és választói táborának erózióját indította el, és hozzájárult az egykori NDK utódpártjából, a PDS-bõl és a nyugati tartományok baloldali erõibõl rekrutálódó „Linke” („Baloldal”) kialakulásához, amely országos szinten mintegy tíz százalékos választói bázisra tett szert, s az országos politika nem lebecsülhetõ szereplõjévé vált.

" 1999-tõl az EU-ban a konzervatív pártok újra nagyobb számban tértek vissza a hatalomba, s ebben már nem csupán a politikai ingamozgás, hanem a szociáldemokraták neoliberális elemeket tartalmazó reformpolitikája és a hagyományos szociáldemokrácia társadalmi környezetének felbomlása is szerepet játszott. A strukturális változások nem egyszerûen azt jelentették, hogy a hagyományos munkásbázis megszûnt, hanem azt, hogy az még tovább differenciálódott, különös tekintettel a teljes idõben, részidõben, az állami és a versenyszférában dolgozókra. A populista-jobboldali pártok már nem csupán a hagyományos jobboldali pártoknak, hanem növekvõ mértékben a baloldali pártoknak is konkurensei. Az osztrák választásokon a jobboldali-populista Szabadságpárt több választót mondhatott magáénak, mint a szociáldemokrata párt. Az osztrák parlamenti választásokkal egy idõben tartott bajor parlamenti választások tanulságai is arra intenek, hogy a nagypár-

NEMZET ÉS BIZTONSÁG l 2008. NOVEMBER

tok integrációs ereje növekvõ mértékben erodálódik. A bajorországi tartományi választásokon a CSU a politikai Richter-skálán magas fokozatú földrengéseként élte meg szavazatai 17,3 százalékának elvesztését (2003: 60,7, 2008: 43,4 százalék), s ezzel a tartományi parlamentben 46 év óta fennálló abszolút parlamenti többségének elvesztését. A német közvélemény-kutató intézetek a két nagy német néppárt társadalmi elfogadásának csökkenését jelzik. Ez a szociáldemokraták esetében a támogatás 30, míg a konzervatív CDU esetében 40 százalék alá süllyedését jelenti. A politikai pártok piaca sokszereplõssé, a pártpolitikai rendszer nyitottabbá vált. A populista politikusok a társadalmi elbizonytalanodásra reagálnak olyan módon, hogy a felcserélhetõnek minõsített kormányzó bal- és jobboldali elitek és a túlbürokratizáltnak ítélt EU ellen fordulnak. A globális pénzügyi válság és gazdasági recesszió várható hullámverései még inkább intõ jelek az európai politikai rendszerek fejlõdésében. n