1
Oláh Tibor: A nemzetet teremtő történelem
„Franciaország a demokrácia miatt többé nem állam, hanem csak társadalom, nem nemzet, hanem csak közösség” E. Cioran
A történelmi tudat hasznáról és jelentőségéről kívánunk szólni. Feltenni ismét a kérdést, rákérdezni a lehetetlenre és az igazság lediktálása nélkül az olvasóra bízni a választást az adottság, műveltség és művészi érzékenység szerint.
Van-e boldogsága annak, aki nem a feladás művelője? Magyarság sorsának lesz-e megoldása, vagy marad az egyezkedés a jóvátehetetlennel? Nehéz onnan kérdeznie annak, aki egy egész nemzet nevében kíván szólni. Ha könyvekben utánanézünk mit is értünk ma még nemzetállamon, akkor különböző meghatározásokat találunk pontokba szedve, annak függvényében, mennyire „erős” meghatározásról beszélünk; említhetünk akár etnikai kritériumot is. A pontok többsége vagy semmitmondó, vagy alkalmatlan arra, hogy megragadjuk a nemzet fogalmát. Ha a közös történelem megélését tekintjük, mint elsőre legalkalmasabb definíciót, akkor is be kell látnunk, hogy ez az ellenséges nemzeteket éppúgy jellemzi, mint egyazon nemzet polgárait, e helyett inkább a megélt történelem ugyanúgy értését kéne kiemelni. Korunk embere beszélhet-e még önnön nemzetéről? Értékek romba dőlése maga alá temette a nemzet értelmét, értékeit? Közös törvények szerint terelt emberek sokadalma lett mára a nemzet? Vagy már csak a nagy államok polgára létezik igazán; európai, amerikai és így tovább? Nem! A történelem megértése és vállalása lesz az egyetlen rendező elv, amely mentén leírhatjuk és megérthetjük a nemzet fogalmát. Ennyiben ma még biztos nincs európai „nemzettudat”, ha amerikai lehetséges is. A vállalt identitástudat esetén is kérdésként tehető fel, hogy lehet-e valaki európai, kulturálisan tartozhat-e több, mint százmillió emberhez? A másik határaira az egyénnek hasonlóan szüksége van, önmegértés végett. A másik, aki hatással van az egyénre, mint az erdőben a fa, ami úgy, de érzékeli környezetét, amennyiben az segíti, vagy épp gátolja a növekedésben. A történelem értése a Kárpát-medence sok vidékén még mindig konfliktusok tára. A Balkán tragédiája, hogy a nyelvek éppúgy elválasztják az embereket, mint a történelem megértése. A szó, amelyen a másikat megérintjük; megértjük és segítjük egymást, elvesztette a becsületét. A nyelvtudást általában megbecsüli a közösség, de itt az egymás mellett élő népek nyelvére és történelmére is úgy tekintenek, mint arra a közegre, ami elválaszt. Mi magyarok a történelmi tudatban közösen osztozunk mindannyian? Politikai rendszerek akaratának, egykori törvényeknek akart, akaratlan megfelelés, és a szomszédos országainkkal való békés együttélés jegyében tűnt el Észak, Dél, Kelet, Nyugat szobra a magyarság csöndes imája(1) a Szabadság térről? És éppúgy kérdezhető a történelmi integritást jelző megyéink neve miért őrzi az elcsatoltnak a nevét is? Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar és még sorolhatnánk a magyarországi megyéink sorát, ám az egykori veszteség olyan mérhetetlen nagyságot öltött, hogy még így is voltak megyék, amelyek elvesztek. Budapest miért nem váltott a mai napig zászlót? A kiegyezés során megvalósult a forradalmi követelések tizenkettedik programpontja; Erdély visszatért az egységes magyar királyságba, az erős és 2
büszke székesfőváros ekkor veszi föl dicső Erdély színeit, a piros-sárga-kéket. Így a mai napig szimbolizálja az ezer éves multikulturális értékek országának trikolórját viselő főváros az együvé tartozást. A szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszóra emlékeztető nemzetállamok vállalt értékeként viseli a főváros a mai napig Erdély ország zászlaját, és nem a százötven éves Romániáét(2)! Léteznek országok, amelyek úgy akarják önnön történelmüket megvalósítani, hogy tagadnak mindent, ami osztozik saját történetük alakulásában nem látva azt, hogy így épp a történelem határain is kívül lépnek, történelem nélkülivé teszik önmagukat. A történelmi utcatáblák is kifejeznek valami vállalt értéket, vagy a múlt hátrahagyott még látszódó nyomai? Politikailag így korrekt? Vagy erről kevesen tudnak? Esetleg így éri meg, mert a felmerülő költségek végett a Kolozsvár utca(3) lakóinak heves tiltakozása hallatná hangját, ha lakcímkártyát kéne cserélniük? A föltett kérdések minden bizonnyal megosztják a magyarságot, ki így, ki úgy próbál meg válaszolni, ha megkérdezik. Magyar ember önnön történelmére vonatkozó kérdés kapcsán nehezen felel, mert ezer éves múlt nehezedik minden szavára. Leginkább hallgat, ilyesmiről nem szól. E kérdés mentén húzódnak a mai Magyarország határai. Ahol nehéz szívvel beszélnek, vagy épp múltat tagadva némán a jövő felé tekintve hallgatnak a kérdéssel szemben, ott élnek a magyarok, az még Magyarország. A magyar nem csak a jóvátehetetlen döntéseket igyekszik figyelmen kívül hagyni, de azt is, ami egykor a sajátja volt; Nagyváradról, Aradról hajlamos megfeledkezni. Amiben közösen osztozott, ami éppúgy az övé is. Kolozsvárt se mindenki említi, ha a múltról faggatják. Szlovákiában, Romániában és egyéb múlt nélküli országokban kérdés nélkül is válaszolnak a történelem legapróbb részletére is. Szemben hangos szomszédaink kiabálásával, a magyarság identitását a „nehéz” kérdésekre adott mély hallgatás, vagy az egyet nem értés jellemzi. Magyar ember van, hogy némán felel ha múltjáról kérdezik. Nehezen találja meg a jövőjét az a nemzet, amely feledi múltját. Könnyebben az, amelyiknek sosem volt és idegen kultúrák felé fordulva egységesen munkálkodik azon, hogy nemzete jövőjét megteremtse. Erre példák a „békés” szomszédjai Magyarországnak. A múltat tagadó, jövőbe tekintő nacionalizmus nemzetalkotó ereje elsöpri a tradicionalizmus által értéknek látottakat. Romániát például véve, a fiatal Cioran így ír nemzetéről: „Mi a sziklák hasadékaiból, a hegyekből és a völgyekből jöttünk. Az árnyékból kémleltük az eget, és egyenesen csak a sötétben álltunk. Ezer éven keresztül hűsöltünk. Ezért most már csak a láz menthet meg minket”.(4) Eminescu nagyságot vélt felfedezni a „történelem nélküli múltban” is; Cioran szavaival Románia nemzeti nagyságát múltjának gyászos homályába vetítette, és nem leendő jövőjébe. Mindez talán megérthető Romániában, ahol a múlt a leendő nemzet útjában állhatott, de nem érthető Magyarországon, mi okból tagadná bárki a magyarként értett múltat? Az egykor volt tájegységek szobraira gondolok most is, a csendes imára, a történelmi utcatáblák jelentőségére. Minek az útjában áll az egykor volt Magyarország területi nagysága, történelmi városai, városainak neveltjei? A válasz gyakran paradox és éppen a magyarságtudatra, a nemzeti önérzetre és annak hiányára mutat; amikor a magyar azt szeretné a megmaradt országrészen tudjon magyarként élni, legalább csonka országát szeresse s országának tekintse, ha már a múltját el is veszítette. „A magyar uralkodásra hajlamos nép, amely mára csak disznókat tud hizlalni. Példátlan módon levitézlettek”.(5) Ezek ismét Cioran szavai, amelyek vitathatatlan éleslátása ellenére mégis pontosításra szorulnak. A magyar sosem volt uralkodásra hajlamos nép, csak a rabságot nem tűrte soha. Idegen uralom alatt élve érezte magát mindig csak magyarnak, s szerette hazáját. Az elvesztett 3
értékek őrzője a magyar, a más nemzet-tudattal sosem békülő, de ellenséget egyet sem ismerő. Ezer éven át – ha nem „békés szomszédjaink” identitásának, múlt értelmezésének túlzása ez ismét –éltek a Magyar Szent korona alatt románok, szlovákok. Idegen országban magyarként élni szükség, kisebbség tagjaként többségben magyarként felelősség, Magyarországon kötelesség. A történelem érthetetlen Pozsony, Arad, Mátyás király, Kossuth és Bălcescu példaadó megegyezése nélkül. Van, aki a jövőbe próbál tekinteni és a múlt terhe nélkül új hazát kíván teremteni, csak azt nem veszik észre: önmagukat tagadják meg, gyökértelenné válnak és ha az elmúltba vetik tekintetüket, múltként látják azt is, ami természeténél fogva nem az. Nietzsche egyik korszerűtlen elmélkedésében(6) a történelem értékét és értéktelenségét vizsgálja az élet szempontjából. Állítása szerint van egy olyan foka a történelmi érzéknek, amely minden eleven lényt károsít, s végül elpusztít, legyen az akár ember, akár nép vagy kultúra. Mégsem tagadja a történelmi tudat teremtő erejét. A magyar ember történelmi tudatának vállalására Nietzsche szavait idézzük megértésképpen. „Ahhoz, hogy (…) a határt megállapíthassuk, amelynél a múltat el kell felejteni, hogy ne váljék a jelen sírásójává, pontosan tudnunk kellene, mekkora is egy ember, egy nép, egy kultúra plasztikus ereje; arra az erőre gondolok, amivel valami sajátosan növekszik magától és magából, ami elmúltat és idegent átformál és bekebelez, sebeket begyógyít, elveszettet pótol, széttört formákat önmagából formál újra”.(7) A magyar nemzet tagjaiban ez az erő úgy látszik kellő mértékben jelen van, mert a rá nehezedő történelmi sebek, az ellene elkövetett jogtalanságok véres horzsolásaival szemben sem vérzett még el. E mellett fontos, hogy megtaláljuk a történelmi megértés helyes módját a három lehetséges történetírás között. „Egy növény meggondolatlan átültetéséből csak baj származik: az ínségtől nem szenvedő kritikus, a kegyeletet nem érző antikvárius, a nagyságnak nagy tettre nem képes ismerője ilyen gyommá satnyul, természetes őstalajától elidegenedett s ezért elfajzott növény”.(8) Ideológiai belháborúban él a magyar nemzet. A világháborút lezáró brutális „igazság” megjelenése, az otromba ostobaság hangoztatása: „ez már csak így van” szemlélettel szembe a „nem így kellene lennie” moráljának az egyedüli megoldása az „így legyen”. Talán az európai közösség értékpolitikája megadhatja nemzetünk polgárainak, hogy meglelje hazáját. A kulturális határ, ami kialakulhat ismét a diktatórikus rendszerek következetes és fokozatos háttérbe szorítása révén. Ha a közigazgatási határok fellazulnak, és a nemzet polgárai ismét szövetségre léphetnek egymással a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavai alatt, meglelhetik újra ezeréves vágyott hazájukat. A magyar nép a vállalt múltjával mindig is büszkén állt a nagyhatalmakkal szemben. Vágyát azonban történelem kényszerei, korszakok diktatúrája, az idegenek irigysége letörte. Itt az ideje e nemzetnek kisebbségeivel együtt újra fölállni, és utat mutatni Európa számára. Az 1848 és ’49-es évek örökségének politikai törekvései előkészítették, és megvalósítani kívánták a nemzeti kisebbségek közösségi jogait és aktív politikai képviseletüket. Magyar kezdeményezésre váltak elsőként a kollektív kisebbségi jogok lehetségessé Európában.(9) Az erdélyi románoknak egyáltalán nem valamiféle Nagy-Románia volt a törekvéseik célja, hanem egy kisebbségi státusz, egy svájci mintára alakult osztrák-magyar-cseh-román föderáció. Ennek volt kultusza, ezt imádták – meséli visszaemlékezéseiben Cioran(10) - a Monarchia felosztását követően, szerencsétlenségükre a magyarok lettek a felelősek ezért a tragédiáért, mert kormányuk elutasította a föderáció eszméjét. A románok, szlovákok és a Szent Korona országának egyéb nemzeti kisebbségei már másként 4
értik a történelmet, nem találnának önmagukra nemzetünk kisebbségeként egy Magyarországon. Történelmük, önnön történelmi múltmegértésük megteremtette országukat. A magyarként értett történelemben nem sok hely maradt számukra, még ma is egy alárendelt paraszti hegyből előbújó népcsoportnak számítanak, akikre megvetéssel pillant a magyar, ha véletlen előfordul, hogy valamiben elismerést kell adni az ő nemzetüknek. Kossuth egykori törekvései korunkban sem érnének célba. Magyarország önnön korlátainak ledöntése az első, hogy a másikat megértse, a másik megismerése az érintkezés minimuma. A definíció is egy megértő eszköz, ám van egy érvényességi köre. Magyarország egyedüli megmentése, az „így legyen” akarata által lehetséges csak, ami definíciók fölött ível át. Önnön határainak lebontása, s az elcsatolt területek felé emelt kulturális palló fogja össze ismét őket, kik érteni, megérteni akarják a történelmet, egyesülni vágynak ismét egy Honban a szabadság, egyenlőség, testvériség zászlaja alatt. Az akarat, mely nem az ellensége fölismerésére tör, hanem a másik meglátására, ami által megértőként viseltetik önmagával szemben. A szó, ami nem sért senkit, mégis önmaga nevében szól, saját vágyának ad hangot, amíg van fül, amely odahallgat rá. Jegyzetek: 1. Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában. Hiszek egy isteni örök igazságban. Hiszek Magyarország föltámadásában. Ámen. 2. Bővebb kultúrtörténeti adalék olvasható: BERECZKI Károly: Román zászló Budapest felett, Népújság 3. Budapest XV. Kerületének egyik utcájának a neve, 2009. 4. FARKAS 2004, 93. old. 5. FARKAS 2004, 95. old. 6. Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról, Akadémiai kiadó 1989. 7. NIETZSCHE 1989, 31. old. 8. NIETZSCHE 1989, 42. old. 9. Bővebben: SZARKA László: The Minority Politics of the Szemere Government, és EGYED Ákos: Revolution and War of Independence in Transylvania 10. FARKAS 2004, 80. old. Felhasznált és hivatkozott irodalom: • BERECZKI Károly: Román Zászló Budapest felett? Népújság ld.: http://www.erdely.ma/publicisztika.php? id=46147 • EGYED Ákos: Revolution and War of Independence in Transylvania ld.: http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/mr_01/cikk.php?id=1183 • Émile M. CIORAN 2004: Kalandozások, ford.: Farkas Jenő, Palamart kiadó • FARKAS Jenő, 2004: Utószó: A száműzött próféta in.: CIORAN 2004 • Friedrich NIETZSCHE 1989: A történelem hasznáról és káráról, ford.: Tatár György, Akadémiai kiadó • SZARKA László: The Minority Politics of the Szemere Government ld.: http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/mr_01/cikk.php?id=1181
5
Hírek: •
•
HÉTVÉGÉNK Az elmúlt hétvége (május 15-17) igazán pazar volt. Mindenki mehetett kedvére bármerre. Pénteken Tankcsapda volt Kolozsvárosban, egy nappal később ugyanott a Paraziţii, fordítsuk úgy; az élősködők, a román rap fenegyerekei szórakoztattak. A Fővárosban, vasárnap, a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében Rutkai Borbála és a Speckó Jednó zenekar mozdított meg tömegeket. Andy Warhol Art exhibition of Andy Warhol’s workes has arrived on the last days of the salons at Szeged what is the city of the sunshine. More than seventy pictures and creations are showed from the king of Pop-Art what cames from amazingly stream of The XXth Age. The exhibition can be visited from 6th February to 8th May. Tickets, at a cost of 600 HUF (group facilities) or 800 HUF (student facilities) or 1000 HUF, are being sold through REÖK. The official and hungarien link is here/ Andy Warhol kiállítás Szegeden: www.reok.hu
Filmkocka: Néma esküvő / Nunta mută Román film. A múlttal és a diktátori évekkel történő szembenézés ezúttal vidékre vezette a román filmeseket. A Ceaușescu érában felnövekvő ország kimeríthetetlen témája ez, és még sincs ábrázolás, amely ténylegesen szembenézne a múlttal. Gyönge vállalkozások akadnak, amelyek csak egy-egy részletét képesek megragadni a diktátori korszaknak, s arra esztétikai és dramaturgiai képeket helyezni. Ezek a fölvillantott képek fontosak és a legkisebb kétely sem támasztható velük szemben, ámbár mégis azt érezhetjük: a részletekben elveszni talál a lényeg. A néma esküvő a vidéki kisemberekre nehezedő városi, felsővezetés általi nyomást, az egyszerű emberek életébe beleszóló hatalom képeit mutatja meg. A falu sajátos világa felborul, a helyben bevált és a falusiak által elfogadott szabályok, a vezető személyek hatalma elvészni látszik. Elér-e odáig a diktátori hatalom, hogy szabályozza a kisemberek életét? A válasz igen, a diktatúra a korszak legmélyére hatol. Egy falusi közösség életébe enged bepillantást a Néma esküvő c. film, ahol az emberek akkor is megtartják az ünnepet, ha ezt a rendszer ellenzi; ha másképpen nem, hát némán. Szembeszállhat-e egy kis közösség együttes akarata a rendszer hatalmasaival? A kisemberek akaratát, életét igyekszik bemutatni a film a diktátor évei alatt. Szerelem, esküvő s emberi érzések, közösségi akarat próbál meg élni ott, ahol mindent elsöpör és maga alá temet a központi rendelkezés. A közhelyszerű elemek végtelenségig hangoztatott jelenetei könnyen emelik ki a film komikus oldalát, ámbár kellőképpen elterelik a figyelmet mindarról, amit megölt a kommunizmus Tündérországban. Szimbólumokkal ábrázolják, hogy a film hol játszódik. 6
Békés, idilli természeti környezet erdei tündérrel s egy törpével. A falu összes gondja mind megvitatható a helyi „ücsörgőben”. Mégis a romániai diktatúra nem csak a falusi idillt kívánta iparosítani, hanem románosítani akarta Tündérország magyarságát is. Ahogy vállalva mutatja be a mindenkori témához nyúló azt, hogy maradtak a gyárváros romjai az egykori templomtorony környékén, úgy hallgat arról, hogy fojtja el az egyetlennek kikiáltott román kultúra Erdély ország értékeit. Ez maga a kép, ami valóban a sztálini világra jellemző. A keret viszont a modern nyugati ember életében játszódik, akit ténylegesen megrendíthet a történelem megértése. A film azzal indul, hogy a tévés stáb valami „helyre” látogat nyomasztó emberek közzé. Furcsa fekete ruhás sirató asszonyok lépnek elő a gyár rom még rozsdálló falai mögül, egy fehér ruhás leány fut el a furgon mellett… Idővel, amint megismerjük a falusi miliő történetét, az ott élők életét, megértjük ki kicsoda s azt is, kivel készül el a riport a film végén.
Zárt tér, Térség Szimbiózis Napok a Kossuth Klubban – IV. Kulturális Antropológiai Fesztivál Május 15-16. között került megrendezésre a kétnapos rendezvénysorozat, immár negyedik alkalommal, idén először a Kossuth Klubban. A szimbiózis kifejezés kölcsönös előnyökkel járó együtt megjelenésként értelmezhető a legegyszerűbben. Mégis miként jelenik meg ez a fesztivál hazánkban, mit jelenthet a fiatalok számára egy ilyen rendezvény, erről is beszélgettünk a főszervezőkkel; Melles Évával és Szász Antóniával. A Kossuth Klub volt a legújabb állomása a kétnapos rendezvénysorozatnak. A fesztivál évrőlévre érdekes és izgalmas programok kapcsán nyújt betekintést a világ népeinek sokarcú kultúrájába, valamint a kulturális antropológia kortárs kutatási irányainak lehetőségeibe. Az előadások, beszélgetések, kiállítások témája a megtörtént események eltérő és változó percepciója, újraértelmezése, az újdonság varázsa, a régi mítosza. Design és a kultúra kapcsolata. A szülés és a születés, a szerelem és a szexualitás megjelenése a különböző kultúrákban. Tingatinga festmények és Kelet-Afrika világa. Külföldön a hasonló fesztiválok már jól ismertek, és általában egy témára koncentrálva, azt bemutatva szerveznek meg egy–egy ilyen eseményt. A Szimbiózis alulról építkező, kulturális antropológiai fesztivál, ami szakmai igényességgel fordul a közönség felé. Kilépve a zárt tudományos keretek közül, a főszervezők által egy előre kitalált téma, és a megbeszélt irányelvek mentén szervezik a fesztivál programját. Minden évben adott a jelentkezési lehetőség a programba illeszkedő előadással, nyitott beszélgetéssel, kiállítással vagy alkotóműhellyel. Az elsőként felvetett témák közös beszélgetés nyomán alakulnak ki. Ezeket az elsődleges ötleteket elküldik különböző fórumokra, levelező listákra. A szervezők egyrészt ezeknek az irányelveknek a mentén várják a szekciójavaslatokat, de ez sokkal inkább lehetőséget, gondolatindítót, semmint korlátot jelent: ettől függetlenül is jelentkezhetnek témajavaslatokkal a szakmabeliek vagy akár a szakmán kívüliek is. Az idei főcím a rendszerváltozás volt. Az elsődleges szempont a programok minősége. A fesztivál reklámjának lehetőségei háttérbe szorulnak, a rendkívül kevés anyagi támogatás miatt. A támogatók leginkább olyan partnerek, akik jelenlétükkel, vagy a helyszín, a szükséges technikai eszközök biztosításával, a piaci ár alatti kölcsönzésével járulnak hozzá a fesztivál megvalósulásához, szintén azért, mert fontosnak érzik. A kevés támogatás ellenére is sokakhoz elért a fesztivál híre.
7
Szórólapok idén is megtalálhatóak voltak a fiatalok által látogatott kávézókban, és a város rom korcsmáiban. A programfüzet is részletes tájékoztatást nyújtott a rendezvényre látogatóknak. Nem biztos, hogy a fesztivál vágyott célja a minél több ember meghódítása volt. Ebben az esetben a sajátos hangulat és sok más érték is eltűnhetne, amik meghatározói a rendezvénynek immár negyedik éve. Első alkalommal 2006–ban került megrendezésre a Kultiplex falain belül, a következő években a Kortárs Építészeti Központban, majd a DokuArtban és most itt vagyunk a Kossuth Klubban. Magyar viszonylatban egyedüli fesztiválról beszélünk, társrendezvényként az Antropológiai filmfesztivált említhetnénk még. A korábbi években volt ételkóstoló is. Különleges afrikai ételek, indiai fűszerek világa segített közelebb lépni a közönség számára a bemutatni kívánt kultúra minden egyes részletéhez. Idén számos érdekes program mellett kínai teaszertartással, és a korábbi évekhez hasonlóan egy sajátos műfajjal, az antropológiai-dokumentumfilmmel is találkozhattunk a fesztivál keretein belül. A filmmel, mint a tudomány egyik lehetséges közvetítő közegével, ami megszólítja a nézőt. A fesztivál rengeteg izgalmas programmal várta az érdeklődőket. A Tingatinga stílus, festmények kiállítása A Tingatinga festmények kiállítása egy külön teremben volt látható a fesztivál ideje alatt. Tanzánia volt a központjában a Képes Sarkok – Történetek Afrikából, Afrikáról c. kiállításnak. Kortárs afrikai festők művei, a tingatinga stílus irányzatának megfelelően: biciklizománc festékkel festett képek, farostlemezen. A zománcfesték nagyon jó a kontraszt kiemelésére. A művészi alkotás menete a lassú száradás végett jelentősen eltér az európai festőiskolák módszertanától. Elsőként egy alap festése, majd a téma felvázolása jelenik meg a „vásznon”, s a festőt továbbvezetve több rétegben születik meg a végleges kép. Az itt kiállított képek a könnyebb szállíthatóság érdekében vásznon láthatóak, mondta el érdeklődésünkre Tomory Ibolya (kulturális antropológus, afrikanista), a terem tárlatvezetője. A festmények mellett még láthatóak voltak fényképek is, amelyek a természeti és társadalmi környezetet kívánták megragadni, a kettő közti átjárhatóságot bemutatni. A Női körülmetélés c. festmény (Mohamedi Wasia Charinda: Circumcisio) egy éles társadalmi problémát választott témájául. Henry Lilanga az ifjak tanácskozását ragadta meg a művészet eszközeivel, így látható, hogy az afrikai festészet témavilága nem merül ki a mindennapi környezet, vagy az állatvilág ábrázolásában. Fesztivál a látogatók szemében, jövőbeli tervek, lehetőségek Nehéz meghatározni a fesztivál célközönségét, mert nem csak a humán beállítottságúak érdeklődési körének központjában jelenhetnek meg a Szimbiózis napok kínálta programok. Találkoztunk egy fiúval, aki a matematika tudományának területéről érkezett. Egy lány a barátnőjétől hallott a fesztiválról, és így jöttek el többen, a kultúrák találkozása érdekli a leginkább. Elmondta, hogy nagyon szeret utazni, és minden kultúra iránt érdeklődik, akár a magyar kultúrkör határain belül is. Szerinte a fesztivált a kuriózum jelzővel illethetnénk leginkább. Az előadók táborában és éppúgy a közönség soraiban is megtalálhatóak voltak egyetemi előadók, diákok, volt hallgatók. A kulturális antropológia egy olyan tudományterület, ami nehezen határolható le, más szakterületekről is bevonzza az érdeklődőket. A főszervezők kérdésünkre elmondták, a fesztivál nemzetközi jellege megfontolandó. Jó továbblépés lenne, ha sikerülne külföldi előadókat is meghívni. A programok minősége 8
azonban a továbbiakban is elsőrendű igényként jelenik meg. Alapvetően a külföldi előadók, a tanszékek meghívása szervezés és pénz kérdése, de amíg ez más munka rovására menne, addig megmarad az egyik lehetséges jövőbeli irány szintjén. Lejegyezte: Oláh Tibor
Szemtanú: Olvasva a buszon Ma, május 5-én az 5-ös busszal tartott hazafelé. Az Astoriánál szállt fel és egészen a Rákos útig élvezhettem jelenlétének a közelségét. Nagyon megtetszett nekem ez a lányka.
találkozásunknak” – ámbár nem tettem. Szép barna szeme volt, haja étcsokoládé fekete, amit feltűzve viselt. Testalkata vékony, egészen kamaszos, mégis nőies testalkat. Kék farmer, zöld felső, fekete cipő és amikor leszállt még a bugyiját is láttam, rózsaszín volt. Délután öt óra ötvenöt perckor szállt le, addig olvasott.
Igaz idősebb volt már, mint egy húsz éves de arcán fiatalság ragyogott, szemében kíváncsiság élt. Ujján még nem viselt gyűrűt, így egészen biztosan mondhatom: nem volt eljegyezve, és amíg a nő nincs eljegyezve vagy férjezve, addig bármilyen barátféléje ellenére is, bizony illethető a lányka jelzővel. Ha megszólítom, a következőt mondtam volna: „Szia, elhívhatnálak egy randevúra? Kérlek szándékom ne vedd tolakodásnak, mert bármilyen hevesen is ébredt bennem a vágy hogy megszólítsalak, azért mielőtt szót szóltam volna, megnéztem és láttam nincs olyan gyűrűd, ami akadálya lehetne
Alighogy felszállt egy fehér horgolt válltáskából egy könyvet vett elő s elkezdte olvasni. A százötvenedik oldal környékén járt, és egészen a huszonötödik fejezetig haladt tovább. Érdekesek és igazán szórakoztatóak lehettek ezek a rövidke fejezetek, mert kétszer is elárulta nekem a mosolyát. James Herriot: Minden élő az ég alatt c. könyvét olvasta.
Zárt tér, térség: Önérzetében megbántott magyarok – avagy rápillantás a VI. Tánc és Performance Fesztiválra
Tegnap lett vége, mára már gazdagabbak vagyunk egy Tánc és Performance Fesztivállal. A rendezvény meghatározó hangulata fesztivál jellegben talált magára. A kétnapos megmozduláson láthatóak voltak kortárs balett és tánc előadások, tűzzsonglőr produkciók, akciók, happeningek és performance-ok. Minden képviseltette magát, ami túllép a hagyományos művészetfelfogáson, ami elgondolkoztat, megdöbbent, felháborít és megsért. Elgondolkozunk Budapest kultúráján annak fényében, hogy az ókori görög világ méltatását és megértését onnan kezdjük, mi minden zajlott egykoron a világukban. Micsoda értékek felmutatója lehetett az egykor volt civilizáció, ha jelen volt náluk a performance világa: most Diogenész „művészetére” kell gondolnunk, a cinizmusra épített filozófiára. Mennyi minden volt már ismert számukra, ha a provokációra volt szükség ahhoz, hogy az ember megálljon, elgondolkozzon, egyszóval eljusson hozzá a művészi szándék. Ismert volt már a vers, a 9
széppróza, a képzőművészet, a színház s a mai értelemben vett klasszikus művészet, ami talán a megszokott szórakoztatás szükségét elégítette ki. Idővel eltűnt a görög civilizáció, a művészet a templomban élt tovább, és ki kellett tudni lépnie a szentség falai közül. Ismét egy lépés volt számára, amikor leszámolt azzal a bilincsével is, hogy a művészi alkotás értékére csak az tarthat számot, ami régi korok ismert nyomait mintázza. A művészet Budapestre érkezett, ez a legújabb állomása. Átlépi a közönség által ismert határokat: elgondolkoztat, megdöbbent, és így áll az ember elé. Célja mára már nem csak a szórakoztatás, az igények kiszolgálása. Leszámolt egykor volt fogalmával, és a vele szemben támasztott követelésekkel. Kilépett az ember elé, és abban az esetben, ha megérintette őt, sikeres volt. A fesztivál mindkét napjának megvolt a „győztese”. Az utolsó nap, utolsó performance előadásának címe: Stílus volt (Pletl Zoltán: Stílus). Ez még objektív tényként közölhető, és innen már minden szubjektív, egyedi értés a mozgatója. A mű elvált az alkotótól, elhangzott, kimondatott, így már a befogadóé. Nincs joga újra hozzá nyúlni, vagy megmagyarázni, mit akart mondani. Hosszasan beszélgettünk róla hazafelé menet, megérteni véltük. Egy stílus címet viselő performance-nak van-e joga hozzányúlni a nemzet himnuszához? Ezzel megsértett minket, magyarokat? Hiába éreztük az egész estén a provokatív felhangot, amikor egy másik előadás (Kókai János társulat) a beteg embereken komédiázott, azon, aki öngyilkos próbál lenni, aki szexuálisan aberrált, mániás és bezárt egy intézetben, a napjaik bemutatása kapott tapsot a befogadóktól. Onnan se volt ember, ki elment volna, mindenki állt és végignézte. A Stílus előadását sokan ülve kezdték el nézni. Volt provokátor is, aki bekiabálással megmegzavarta az előadás menetét. Az előadó kitekintett ugyan, de ez nem okozta az előadás sikertelenségét. A darab provokációra talált, valakiben érzelmeket váltott ki, az előadó már tudta, legalább egy emberhez elért, ott áll valaki előtt, s párbeszédet folytat vele. Egyébként is jogalap nélkül háborodhatna fel az, aki kiállít egy „vécét” és abba valaki belerondít. Folyamatos feszültség volt a színpadon. Körüljárva a stílus mibenlétét, nem csak felolvasták mit jelent a stílus és mi mondható el róla, de be is mutatták: egy férfi teljesen átöltözött, stílust váltott. Ebbe az alsónadrág is beleértendő. Egyazon stíluson belül is megkérdőjeleződött az egyediség lehetősége. A rövidre kötött nyakkendő egyedi stílus-e, ami eltér a szolgaian másolótól, vagy épp a stílustalanság mintázata, korok, hagyományok megsértése? Végén felállt, ismételten mondom: felállt, és a színpadra maga mellé hívott egy öregebb, szegényebb, koszosabb stílusú embert és felcsendült a Himnusz, a Nemzeti Himnuszunk. Provokálta a közönséget, de mégis akadt ember ki e pillanatban követte őt, és mivel az első sorban ült, kiállt a sor szélére. Talán nem akarta zavarni azt, aki nem áll fel, de ő felállt, mert az ő Himnuszán állni szokás. Ez a nemzete értéke, szimbóluma. Nem volt egyedül, ebben a pillanatban társakra lelt, de éppúgy millióktól szakadt el. Nem vagyunk egyformák, himnuszunk is különböző. Majd a nemzetet szimbolizáló versdal recsegve szakadt meg és az előadás egyik szereplője énekelte tovább. Majd hamisan - az is csak egy stílus és különben is kinek ne lenne joga hamisan énekelni a nemzeti versdalunkat?! Egy másik közegben felhangozhat-e a himnusz, ott, ahol nem biztosított az ünnepélyes tér? Ugyan arról a műalkotásról van szó, ha valaki hozzányúl? Volt, akik nem a Himnuszt hallották az előadás keretein belül, számukra ez így nem a nemzet versdala; ők voltak az ülve maradottak. A performance sikerét ott véljük látni, hogy megbántottak lettünk önérzetünkben. A mondanivaló feszültsége belénk költözött. Elgondolkoztunk mindannyian, közelebb léptünk 10
nemzetünk egyik szimbólumához, értékéhez, és ugyan megsértettek, megdöbbentettek lettünk, de volt mihez közelebb lépnie mindenkinek, így sikeres volt (az általam kiemelt) a performance. Az embereknek talán van más értékük is, és más előadások kapcsán ezekhez léptek egy lépéssel közelebb, ölelték át azt féltve, vagy látták meg egy másik oldaláról.
Lejegyezte: Oláh Tibor május 4.
Szemtanú: A lány, aki a szemtanú tükre lett Alig gyújtott rá, már jött is a busz, s dobhatta el a cigarettát. Együtt szálltunk fel este nyolc óra huszonhat perckor a Moszkva tér Csaba utcai megállójából az ötös buszra. Úgy látszik, ez a bekezdés talán többet fog elárulni magáról a szemtanúról is, mint az szükséges lenne. Gyakran jár az ötös busszal, vagy gyakran lel kedvére való lánykát ott. Nem tudom mennyire, de egészen bizonyosan meghatározza önnön képünket az, miként visszatükröződünk bizonyos felületekről. Balázs Béla szavai jutottak akkor eszembe, amikor azzal találkoztam, hogy valami szép elárul:
állt rajta. Piros királylány cipőt viselt, piros és fehér játékos fülbevalóval, és arra az estére piros körömlakkot választott. Vörösesbarna hullámos haja volt. Barna szeme. Nem gesztenyebarna, sokkal inkább olyan igazán mélybarna színű s ezzel a tekintettel pislantott nagyokat a világba. Ó, veszélyesek az ilyen pislantások! Új buszra szálltunk fel, s ő a busz jobb oldalán hátul, egy négyes blokkban ült le a menetiránynak háttal. Olvasott. Az Erzsébet hídnál járhattunk, amikor elkezdett szakadni az eső, s a mögötte nyitva lévő ablakon keresztül a nyakát verte. Úgy csinált, mint akit nem zavar, pedig még a könyvének a lapjai is áztak. Persze mindezek mellett vízcseppek folytak végig a ruhácskájából csábítóan kimaradt hófehér vállán, egészen a felsőjének kezdetéig. Gyermeki kislánykönnyekként gördültek végig a vállán azok az egyszerű, városi esőcseppek. Eljött az én időm, most jövök én a képbe gondoltam: amikor felajánlom neki, hogy leszek oly jó s becsukom az ablakot. Indultam is felé, amikor az ablak alatt ülő önkényesen bezárta azt. A lányt tényleg nem zavarta a nyitott ablak, mert amikor leszállt az, aki becsukta, ő igyekezett újra kinyitni. Nem ment neki, próbálkozott de nem ment.
„… ezért érzem magam a nagy ornamentális szépséggel szemben is, mintha valami mögött elmaradtam volna. De titkos büszkeség és gőg is támad bennem, mert a szépség, amit meglátok, mégis én magam vagyok! Akármin látom is meg, a szépségben mindig csak énrólam lehet szó!” (Balázs Béla: Halálesztétika Kuriózum könyvek 51. o.) A lány már a Moszkva téren felhívta magára a figyelmet, a kecses lépteivel, miként megelőzte a magába mélyedt, s komoran ódalgó szemtanút. A gondolatmenet itt szakadhatott meg, s innentől a figyelem középpontjába a finom, egészen rövidke barna szoknya került. Igen, ez a nagyszerű lány figyelmeztetett arra, hogy mennyire is szeretem én a jó időt. Pillanatra megfontoltam ruhácskája vajon egy, vagy gondosan választott hozzá ugyanolyan színű barna felsőt. A kérdést végül nem döntöttem el, a lényeg: barnában volt, jól
Háromnegyed kilenckor szállt le a Keleti pályaudvarnál s gyorsan el is tűnt a többiekkel együtt, akiket szétkergetett a nyári futó zivatar. Megtörtént; június 10-én.
11
Könyvpor:
Jackie French: Hitler lánya Hitler's Daughter (1999. Harper Collins Publishers) Ifjúsági irodalom
A történelem tényeken alapul. Mindig a győztesek írják az általuk tekintett tények alapján. Egy regényre ez nem föltétlen igaz, mégis a legtöbbször az életből, s annak tényeiből merítkezik minden írásmű. Egy másik perspektíva, egy újabb világ kezd látszani az irodalmi alkotások lapjain, ami éppúgy megtörténhetett volna, vagy épp megtörténik nap, mint nap. Jackie French írónő egy érdekes könyvét szeretnénk bemutatni, rákérdezni a leírt szó lehetőségére. – Én hiszem, hogy ha bárki egy gyermeknek a megfelelő korban száz könyvet a kezébe ad, akkor száz különböző világot tár elé. Nincs két egészen hasonló világnézetű ember (gyermek). Nyújts jó könyveket bárki felé, s megtanítod őt gondolkozni! – Ezek az írónő gondolatai, aki sohasem becsülte alá a gyermekek világát. A könyv tehát nevel, egy új világot tár egy új világ elé; azok világa elé, akik olvasnak. Az írónőnek a Hitler leánya c. könyve több kiadást és színházi előadást élt meg, a fogadtatás talán felülmúlta a lehetséges várakozásokat is. A történet Hitler személyén keresztül kapcsolódik a valósághoz. Hitler esetleges lányának élete, és morális felelőssége rajzolódik meg. Persze a gyermekek nem felelősek a szüleik bűne miatt, tudjuk ezt mi jól. Hitler neve viszi a könyv sikerét, vagy mindez megírható Ausztráliából? Megírható onnan is. Az írónő arra a kérdésre, hogy miért írta meg ezt a történetet, személyes emlékeiről kezd mesélni. Fiatal korában a család egyik ismerőse segített neki a német házi feladat megírásában. A németül tudó „tanító” ekkor mesélt neki egy történetet, amely önmagában nem hívná életre a(z ifjúsági) regényt, de később történt még valami. Édesanyjával és fiatal gyermekével egy zenés előadó estre mentek. Az előadáson egy fiatal pincér énekelt egy dalt a barátságról. Kisvártatva a dal megváltozott, a fények felerősödtek és láthatóvá vált a pincér náci egyenruhája. Az eddig tetszetős dal megértésre talált az írónő fiában. Könnyen a nácik táborában találhatta volna magát a tizenéves fiú is, ha Németországban él a hitleri birodalom kibontakozásakor. „Miképpen tudod megkülönböztetni mi a jó és mi a rossz, amikor tizennégy éves vagy, és a világ körülötted megzavarodik? (...) Ha Hitler lánya vagy a háború utáni években, akkor muszáj elmondanod, hogy sajnálod amit a te apád elkövetett és hogy neked nem volt részed mindabban?” Erre a kérdésre nincs válasz, de a kérdés mindenképpen szükséges; és ez hívta életre az írónő Hitler lányáról szóló könyvét.
12
A könyv közönsége a fiatalság. A nevelő szándék érvényesülni kíván, és nem az számít, hogy egy iskolás vagy az olvasó képes-e realizálni, hogy Hitlernek volt egy lánya, aki most Ausztráliában él, hanem hogy a kérdés megfogalmazódjon mindenkiben. Hitlernek szinte egészen biztosan nem volt lánya, de ellenben volt egy-két „nevelt gyermeke” és igen, valaki talán ténylegesen őt tekintette az apjának. A kérdés elsődlegessége a történet létalapja, a kérdés, melyre minden olvasóban különböző válaszok fogalmazódnak meg. Száz különböző válasz minden oldalon felvetett kérdésre. Válaszok, amelyek különböző világokba vezetik az olvasót. A válaszok különbözőek lesznek ugyan, nem lesz egyöntetű morális tanulság a kérdésre, de megtanítja az olvasóját gondolkozni, ítélni. A vesztesekre figyel a könyv, a fekete fehér világunkból próbál meg áthallgatni a másik szavára. Rádöbben, hogy önmaga előítéletei végett nem tudott a másikhoz közelebb menni, odafigyelni rá. A könyv írása alatt a szerző sok időt töltött Németországban, beszélgetett emberekkel, felhasználta az elmesélt történelmet. A mai Németország ugyan teljesen más világ, mégis ez is segíthette őt a történet olyan hiteles megírásában, amennyire az lehetséges. A könyvet már görög nyelvre is lefordították, várakozva tekintünk egy magyar nyelvű kiadás elé. Az írónő szavai a hivatalos oldalon elhelyezett riportban olvasható. Bővebben a bemutatott könyvről és írójáról: www.jackiefranch.com
13
