A zsidó Ajax. Bérczes Tibor

• Bérczes Tibor • A „ZSIDÓ” AJAX

Bérczes Tibor

A „zsidó” Ajax A

ki már látott Ajax-meccset, bizonyára észrevette és elcsodálkozott azon, hogy a nézôtéren – különösen az Ajax „B-közép”, az úgynevezett „F-side” szektoraiban – a piros-fehér klubszínek mellett rengeteg kék-fehér, zsidó jelképeket ábrázoló zászló látható. A legutóbbi Bajnokok Ligája sorozat találkozói alkalmával majdnem egy egész szektort beborított az a hatalmas, Dávid-csillagos zászló, melynek költségeihez a készíttetôk a stadion környékén kiragasztott, illetve a szurkolói internethonlapokon közzétett felhívásokban kérik szurkolótársaik pénzbeli támogatását. A jelenség azért figyelemre méltó, mert a második világháború után töredékére zsugorodott a hollandiai – és azon belül a legnagyobb létszámú közösséget alkotó amszterdami – zsidóság, így e lelkes szurkolósereget döntô többségében nem zsidók alkotják. Simon Kuper, angol sportújságíró, Ajax, a zsidók, Hollandia címû könyvében egyebek mellett megpróbálta kideríteni, hogyan alakult ki ez a lassan két évtizede viruló furcsa divat, miért van az, hogy a transzparenseken és a buzdításul énekelt dalocskákban az Ajax-szurkolók – azon belül is leginkább az ún. kemény mag – „önként és dalolva” zsidózza le önmagát és csapatát, és mi a magyarázata annak, hogy az amszterdami zsidókat régóta sajátos viszony fûzi a több mint százéves futballklubhoz, noha az Ajax sohasem volt a szó szoros értelmében vett zsidó egyesület – nem zsidók alapították és a tagok között sem volt soha más klubokhoz képest magas a zsidók aránya. A második világháború elôtt a sportot kedvelô amszterdami zsidók körében a boksz mellett a futball örvendett a legnagyobb népszerûségnek. Ezt bizonyítja az is, hogy a városban öt zsidó futballklub mûködött. Ezek, mint akkoriban szinte minden klub, egy-egy városrész csapatai voltak, és tagjaikat, illetve közönségüket az adott városrészekbôl toborozták. Jelentôs bázisuk és népszerûségük ellenére sikereik is helyi szinten maradtak, és egyik csapat sem tudott soha olyan országos vagy nemzetközi hírnévre

szert tenni, mint például a bécsi Hakoeh, a londoni Tottenham vagy épp a budapesti MTK. Eredetileg az 1900-ban alapított Ajax is Amszterdam egy bizonyos részéhez, mégpedig a keleti városrészhez (Amsterdam-Oost) kötôdött. Ide a klub néhány évnyi vándorlás után érkezett, hogy aztán felépítse elsô, még fából ácsolt lelátók övezte pályáját. Ezt 1934-ben váltotta fel a – Watergraafsmeer nevû városrészrôl – De Meer névre elkeresztelt stadion, ahol az Arena 1997-es megnyitásáig a csapat – a nagy nemzetközi meccsek kivételével, melyek az Olimpiai Stadionban kerültek megrendezésre – hazai mérkôzéseit játszotta. (A De Meert azóta lebontották, de emlékét oly módon is ôrzik, hogy a helyén emelt lakónegyed utcáit azokról a stadionokról nevezték el, melyekben az Ajax egykor fontos mérkôzést játszott, a házakon és az utcabútorzaton pedig visszatérô díszítô motívum a piros-fehér Ajax-színkombináció.) Amszterdam zsidó lakossága mindig is a város keleti részében élt. A „klasszikus” zsidónegyed a 17. században a városmagtól keletre alakult ki, majd amikor a 19. század utolsó évtizedeiben a túlnépesedés és a középosztályosodás hatására megkezdôdött a „kirajzás”, a távozók többsége a keleti új városrészekbe (Plantage, Transvaalbuurt, Pijp), illetve az 1920-as évektôl kezdôdôen a szomszédos déli részébe (Amsterdam-Zuid) költözött. Valószínûleg az Ajax-pálya közelsége, a klub sikerei és a közvetlen lakóhellyel, illetve a lakóhely csapatával való azonosulás lehetôsége vonzotta a csapat mérkôzéseire a környéken lakó zsidó szurkolókat. A többség nem a régi és szegény zsidónegyedbôl járt a meccsekre, hanem az újonnan épült városrészekbôl, tehát azok közül került ki, akik „kiköltöztek” és a társadalmi ranglétrán magasabbra jutottak. A klubbal való azonosulást megkönnyítette, hogy az Ajax nem „oszloposodott el”, azaz tagsága és szurkolótábora nem világnézeti alapon verbuválódott. (Az oszloposodás a huszadik század elejétôl – néhány még ma is létezô maradványát leszámítva

• 112 •


– a hatvanas évek közepéig tartott és azt jelentette, hogy az eltérô világnézetû csoportok autonóm kisvilágokat – saját iskola, újság, rádió, bolt, egyesület stb. – teremtettek maguknak és élesen elkülönültek egymástól. Külön oszlopot alkottak a katolikusok, a protestánsok – azon belül is elváltak egymástól az ún. szigorú kálvinisták és a mérsékelt irányzatokhoz tartozó hívek –, a szocialisták és a „semlegesek”, azaz a liberálisok. Az egyes oszlopok között igen nehéz, sôt gyakran lehetetlen volt az átjárás.) A közös szurkoláshoz persze az is kellett, hogy Hollandiában a zsidók és nem zsidók között eredendôen nem volt akkora távolság, mint Kelet-Európában. Ennek egyebek mellett az volt az oka, hogy a holland „kezdettôl fogva” városi társadalom volt, a kereskedôszellem sohasem volt idegen a hollandoktól, és a gyémántiparban kialakult egy igen jelentôs létszámú zsidó munkásság, mely a szakszervezeti és a szociáldemokrata mozgalomban együtt harcolt nem zsidó sorstársaival. (Az amszterdami zsidóság be- és elfogadottságát jól illusztrálja, hogy a város zsidó becenevét – „Mokum” – a nem zsidó amszterdamiak is szívesen használták.) Az Ajax és a zsidóság „találkozása” tehát egyrészt a „topográfiai véletlen”, másrészt a viszonylag nagy társadalmi érintkezési felület következménye volt. A háború elôtt az Ajax „zsidó jellege” magában Amszterdamban nem igazán tudatosult. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy inkább csak az Ajax-mérkôzésekre érkezô vendégszurkolók vették észre. Amikor ugyanis kiszálltak a vonatból a Weesperspoorstation nevû állomáson, egy nagy zsidó piac közvetlen közelében találták magukat és a stadionhoz is egy jórészt zsidók lakta városrészen át jutottak el. Ez mintegy megerôsítette bennük azt a Hollandia-szerte élô közhelyet, hogy Amszterdam „zsidóváros”. (Amszterdamban ebben az idôszakban mintegy nyolcvanezer zsidó élt, ez a város összlakosságának tíz, Hollandia zsidó összlakosságának pedig körülbelül hatvan százalékát jelentette.) Bár a vendégszurkolók körében bevett mondás lett a „megyünk a zsidókhoz”, a meccs közbeni „zsidózás” nemigen volt divat és mindenki elkönyvelte, hogy a „zsidó jelenlét” Amszterdam jellegzetességei közé tartozik. A háború után az „Ajax-zsidó viszonyban” alapvetô változások következtek be. Az elsô és legszembetûnôbb természetesen az volt, hogy az Ajax-stadion közelében lévô városrészekbôl és a mérkôzésekrôl eltûntek a zsidó tömegek,

hisz zsidók – a korábbiakhoz képest – szinte csak mutatóba maradtak Amszterdamban. (A holland történelem egyik legtalányosabb jelensége, hogy épp ebben, a zsidókkal szembeni toleranciájáról híres országban minden más nyugati országnál magasabb volt a deportált és meggyilkolt zsidók aránya. Az már csak színezi a dolgot, hogy külföldön és különösen Izraelben errôl nem vesznek tudomást és szinte csak és kizárólag pozitív kép él a hollandok háború alatti magatartásáról. Magában Hollandiában az elmúlt két évtized kritikus történeti vizsgálatainak köszönhetôen egyre inkább tudatosul, hogy a februári sztrájk, a számos embermentô, illetve Anne Frank mellett a deportálást „zökkenômentesen” lebonyolító állami hivatalnok, rendôr és vasutas is a holland vészkorszak „tartozéka”.) Ettôl semmiképp sem függetlenül egy érdekes folyamat zajlott le: a létszámában megcsappant zsidó közösségbôl sokan „tudatos választás” révén lettek Ajax-szurkolók. Mivel a háború alatt még a zsidósághoz kötôdô épületek, intézmények, tárgyak nagy része is elpusztult – a régi zsidónegyedet az 1944-es „éhínségtél” idején tüzelô után kutatva az amszterdamiak szinte teljesen lebontották, és aki ma a Pijp vagy a Transvaalbuurt nevû, többségében mohamedánok lakta városrészben sétál, ha nem tudja, magától nem jöhet rá, hogy egykor itt virágzó zsidó közösség létezett –, a városban nagyon kevés olyan hely maradt, ahol még felidézhetô és átélhetô volt az egykori zsidó élet hangulata, meg lehetett találni és fel lehetett venni a megszakadt szálakat, vagy egyáltalán találkozni lehetett a közösség más tagjaival. Az Ajax, mely a könyv egyik interjúalanyának megfogalmazása szerint „nem kóser ugyan, de zsidó”, ezt a lehetôséget kínálta és ezáltal az amszterdami zsidó identitás részévé vált. Kuper könyvében errôl egy idôsebb férfi így beszél: „Családunk nem volt, minden rokonunk ott pusztult, tulajdonképp szinte senki sem tért vissza. Viszont nagy baráti körünk volt, 99 százalékban zsidó és annak szinte minden férfi tagja kijárt az Ajax mérkôzéseire… Nagyon sok zsidóval találkozott ott az ember. Ezt persze viszonylagosan értem: a »nagyon sok« azt jelenti, néhány száz… Más helyeken is összejöttek a zsidók: Sal Meijer süteményesboltjában, a zsidó szervezetekben, a zsinagógában, mármint akik jártak egyáltalán zsinagógába. De manapság Hollandiában több a futballszurkoló, mint a hívô. A zsidók számára az

• 113 •


Ajax a legerôsebb összekötô kapocs, még a zsinagógában is.” Ugyanezt illusztrálja Leon de Winter Supertex címû regényének egyik epizódja, melyben egy fiatal zsidó férfi Ajax-mérkôzésre invitálja barátnôjét. A nô elcsodálkozik, hisz még életében nem járt focimeccsen, mire a férfi a következô „magyarázatot” adja: „De hát mindketten amszterdami zsidók vagyunk.” A második – az elôzôtôl nyilván nem független – változás az volt, hogy az ötvenes évektôl kezdôdôen – a háború elôtti idôszaktól eltérôen – számos zsidó vállalt szerepet a klub szponzorálásában, majd irányításában. Kialakult az amszterdami zsidó – elsôsorban a textiliparban és az ingatlanpiacon tevékenykedô – vállalkozóknak egy olyan köre, mely anyagi támogatást nyújtott a klubnak és más módon is sokat tett azért, hogy az Ajax Európa egyik vezetô egyesülete lehessen. (Színre lépésük idején az Ajaxnak még Amszterdamon belül is komoly és népszerû riválisai voltak, tehát e szponzorok esetében tudatos – emlékektôl és érzelmektôl korántsem mentes – választásról beszélhetünk. A többi amszterdami futballklub nem vette sikerrel a professzionalizálódással járó akadályokat, és egytôl egyig eltûnt vagy amatôr szintre süllyedt.) Az aktív szerepvállalás nem korlátozódott csak és kizárólag a szponzorálásra, hisz 1964-ben e támogatók egyike, Jaap van Praag lett, majd maradt 14 éven át a klub elnöke. (Apja, Mozes van Praag már 1912-ben a klub pártoló tagjai közé tartozott, és a húszas években Jaap is játszott – ha nem is az elsô csapatban – a klub színeiben.) Jaap van Praag mondhatni családi hagyományt teremtett, hisz visszavonulása után egy évtizeddel, 1989-ben fiát, Michael van Praagot választották a klub elnökévé és máig ô tölti be ezt a tisztséget. Míg – Kuper állítása szerint – a klub mûködtetésében különösen a háború óta feltûnôen sok zsidó származású személy tevékenykedett, magában a csapatban mind a háború elôtt, mind a háború után csak elvétve akadt zsidó játékos. A leghíresebb Sjaak Swart volt, aki 1959 és 1974 között a csapat egyik sztárjaként több mint hatszázszor öltötte magára az Ajax-mezt, és ezzel mindmáig csúcstartónak számít. A kék-fehér zászlók és a zsidó jelképek a hetvenes években jelentek meg az Ajax meccsein. Az új divat fura mód a futballmérkôzések, illetve a szurkolók „elvadulásának” egyik mellékterméke. Sjaak Swart elmondása szerint „kósza

zsidózás” már az ô idejében is volt, de az Ajaxszal szembeni ellenszenv efféle kinyilvánítása csak a nyolcvanas években vált tömegjelenséggé és öltött szervezett formát. Az úttörô szerepét az FC Den Haag és az Ajax-ôsellenség, a Feyenoord szurkolói játszották. Az elsô komoly botrány 1986-ban tört ki, amikor az FC Den Haag szurkolói a Juden, wir kommen címû náci dal holland változatával ajkukon vonultak végig Amsterdam-Zuid utcáin (Buitenveldert és Amstelveen mellett itt van még ma is viszonylag nagyobb zsidó közösség). Miután a Hága kiesett az elsô osztályból, a Feyenoord-hívek egyedül folytatták és fejlesztették tökélyre a szidalmazásnak ezt a formáját. Amikor csapatuk az Ajaxszal játszik, rímbe szedett szitkokat kántálnak (pl. „Van Praag, te zsidó fekély, Van Praag jön a körfûrész”) és gázszivárgásra emlékeztetô sziszegést hallatnak. (Az Ajax-hívek persze visszavágnak. A szolid „parasztozáson” [„boeren”] túl szívesen és örömmel emlékeztetik a Feyenoord-szurkolókat arra, hogy Rotterdamot egyszer már porig bombázták…) Hollandiában történeti hagyománya van annak, hogy az eredetileg gúnynévnek szánt nevet a „célszemély” magára veszi és büszkén vállalja. Az ôsminta az volt, amikor a 16. században a Németalföld kéréseit megfogalmazó nemeseket a spanyol hatalom koldusoknak („geuzen”) bélyegezte. A nemesek – majd a spanyolok ellen aktív harcot folytató protestánsok – válaszképp onnantól fogva koldusoknak nevezték magukat. A felvállalt gúnynevet azóta is „koldusnévnek” (geuzennaam) hívják. Ez történt az Ajax esetében is: a „lezsidózott” szurkolók magukra vették a gúnynevet és szép lassan megteremtették a maguk külön bejáratú „zsidó identitását”. Így jöttek divatba a zsidó zászlók és jelképek, így lett az Ajax immár – fanatikus – szurkolói szemében is „zsidó” csapat. A mintegy két évtizedes hagyomány erejét mutatja az a Kuper által idézett anekdota, miszerint egy fiatal Ajaxszurkoló kellékeinek kiegészítéseképp „Ajaxcsillagot” kért a zsidó vallási tárgyakat árusító boltban. A következô rövid szemelvény Simon Kuper könyvébôl való és az ötvenes és hatvanas évekrôl – azaz az Ajax-féle idôszámítás szerint – a Cruijff elôtti és utáni elsô évtizedrôl szól. A könyvbôl további angol nyelvû részletek, illetve olvasói vélemények olvashatók a www.ajax-usa.com címû internetes honlapon.

• 114 •


SIMON KUPER: AJAX, A ZSIDÓK, HOLLANDIA (RÉSZLET) Abból a 140 000 zsidóból, aki a háború elôtt Hollandiában élt, 1945-ben kereken 100 000 halott volt. Az In Memoriam címû könyvben nagyjából minden, ma még elôforduló hollandzsidó családnév megtalálható. A Van Praag név például öt teljes oldalon. Viszont a maroknyi túlélô rajta hagyta kézjegyét a focin. A nagy Ajaxot részben a holland holokauszt alakította. Sjaak Swart, aki a háború elôtt két évvel keresztény anya és zsidó apa gyermekeként született, a Nieuw Israëlietisch Weekbladban így mesélt: „Apámnak hét fiútestvére volt. Elhurcolták mind a hetet, ahogy a nôvérét, az apját és az anyját is. Mégis igen nagy zsidó család volt a miénk és sokat voltam zsidók között.” Jaap van Praag, aki egy overtoomi címen rejtôzött, ahol három éven át nappal szinte megmoccanni se tudott, a nôvérét és a szüleit veszítette el. Késôbb nemigen beszélt errôl. Amikor fia, Michael erre terelte a szót, csak ennyit mondott: „Errôl nem akarok beszélni és kész!” A hatvanas éveiben járó, szikár Salo Muller ma a Concertgebouw mögött egy gyönyörû házban lakik, néhány kilométernyire attól a Rivierenbuurtnek nevezett városrésztôl, ahol annak idején a szüleivel lakott. Hatéves volt, amikor utoljára látta ôket: több száz elfogott zsidóval együtt a Hollandsche Schouwburg1 színpadán álltak. A gyúró, aki kabátja hajtókáján Ajax-kitûzôt visel, ezt mondja: „Oda akartam menni hozzájuk, de egy német katona elráncigált. Az óvodában egy héten át sírtam és sikoltoztam utánuk.” Ezt a könyvet a Henri Polaklaanon egy olyan épületben írom, mely egykor zsidó kórházként mûködött. Az épület mögött, a Plantage Middenlaan egyik házában volt az a bizonyos óvoda, ahol a Mullerhez hasonló gyerekek várták, hogy deportálják ôket. Az ott dolgozó alkalmazottaknak körülbelül ezeregyszázat sikerült kimenteniük. Néhányan azon a szobán át szöktek el, amelyben most e sorokat írom. Salo Muller is megmenekült. Nyolc különbözô helyen bújtatták a háború alatt. Hol protestáns, hol katolikus nevelést kapott. Az ujjain számolja: „Azt se tudtam, hogy hívnak, azt se tudtam, mikor van a születésnapom, arra viszont emlékeztem, hogy a szüleim ott állnak a

Hollandsche Schouwburg színpadán. A háború nekem traumatikus élmény volt.” A háború után kiderült, hogy a szüleit elgázosították. Anyja egyik nôvére vette magához és így „hülye módon” megint a Rivierenbuurtben kötött ki. …Sjaak Swartnak, akivel egy ronda amszterdami esôs napon a Jaap Edenhalban lévô éttermében találkoztam, nem mondtam el a teljes igazságot. Tudtam, hogy zsidó származásáról nem szívesen beszél. Ezért azt mondtam, hogy a Financial Times részére szeretnék készíteni vele egy interjút a százéves Ajaxról. Remélem, Swart megbocsátja nekem, hogy neve most itt a Hard Grassban2 szerepel. 1947-ben Swart és Muller együtt játszották elsô hivatalos meccsüket a TWD (Edzés Teszi a Gyôztest) nevû klubban, mely ma már nem létezik. A háború elôtti zsidó klubok szinte mind eltûntek, így a zsidóknak más csapatokat kellett keresniük maguknak. Ennek aztán messze ható következményei lettek. Képzeljük el, hogy Swart és Muller nem 1938-ban, hanem Eddy Hammellel egy esztendôben, 1902-ben születnek. Ez esetben valószínûleg valamelyik, AED-hez hasonló zsidó, tömegklubban játszottak volna, mert nem a város elegáns déli részébôl és nem is a középosztály lakta Transvalbuurtbôl származtak. Az AEDben a zsidó Amszterdam hôsei lettek volna, de az Ajaxba talán soha nem kerültek volna be. Vagy mint Johnny Roeg túl késôn és csak hébe-hóba kaptak volna játéklehetôséget. De amikor kisgyerekek voltak, jött a holokauszt. Így történhetett meg, hogy tízéves korában Muller már az Ajax tagja volt és az alacsony sorból származó Swart már suhanc korában az elôkelô származású Eddy Hammel posztján, a jobb szélen játszott. Az a kevés zsidó, aki túlélte az üldöztetést a háború után egész Hollandiában több lehetôséghez jutott. A Jaap Edenhalban Swartot elsô klubjáról kérdeztem. „Jó hely volt, itt, a közelben, a túloldalon, egy kicsike kis klub, az OVVO.” Emlékeztettem rá, hogy Mullerrel elôször a TDWben játszott. Hihetetlen, de mindenre emlékezett. „Még egy meccset játszottunk együtt, és még arra is emlékszem, ki volt az ellenfél: a PCVB!” De aztán Swart elment az OVVO-ba, ahol az Ajax ifjúsági csapata ellen vívott meccsen öt gólt lôtt. „Nincs kedved nálunk játszani?” kérdezte az Ajax egyik ifjúsági edzôje. Swart: „Mivel az apám ôrült nagy Ajax-drukker volt, szin-

• 115 •


te az alapítás pillanatától fogva, engem pedig vitt magával a bicikli csomagtartóján az Ajaxmeccsekre, nem volt olyan nagyon nehéz igent mondani.” Úgy direktben nem mertem Swartot zsidó dolgokról kérdezni. De késôbb, a beszélgetés folyamán, miután részletesen elmesélte sikereit, megkérdeztem tôle, milyen focista volt az apja. Swart: „Az apám villámgyors szélsô volt, jól lôtt, csak nem volt olyan technikás, mint a fia.” „Melyik csapatban játszott?” – kérdeztem. Swart kávézás közben fogta azokat a jelzéseket, melyeket valószínûleg a szabadkômûvesek is használnak. Fekete a hajam és sötét a bôröm, széles az orrom és a szám. Kérdezôsködtem Bennie Mullerrôl, kérdeztem a családjáról. Tudtam, hogy Wim és Freek van der Meyden, az Ajax mecénásai a háború alatt bunkerokat építettek a németeknek.3 És amikor Swartot az apjáról kérdeztem, így válaszolt: „Az AED-ben játszott – nyilván errôl is hallott már –, aztán az OVVO-ban és a TDW-ben.” Az AED-t ma már senki sem ismeri. Legfeljebb néhány amszterdami, tel-avivi vagy New York-i öregúr tud még valamit arról a kerületi csapatról, mely 1941-ben játszott utoljára. Swart jelezni akarta: az vagyok és te is az vagy. „Persze, ismerem az AED-t” – feleltem. …A háború után a Rembrandtpleinen, pár percnyire az immár lakatlan zsidónegyedtôl nyitotta meg De Kuil nevû falatozóját Rob Cohen apja. A férfi, akit a németek két weesperstraati hentesüzlettôl fosztottak meg, Cohen szerint „száz százalékig a munkájának élt”. Így hozta létre hentesárukat forgalmazó hálózatát. A De Kuilben, ahol most a Rhapsody nevû kávézó-bár-étterem üzemel, két lépcsôn lehetett lejutni abba a fehér márvánnyal borított helyiségbe, ahol ökörkolbászok lógtak. Rinus Michels, aki az ötvenes években az Ajax csatársorában játszott, ide járt udvarolni Wilnek, az egyik eladónônek, akit késôbb feleségül is vett. Az Arenában lévô Soccer World nevû éttermében meséli Cohen: „A De Kuil ismert zsidó, de nem kóser falatozónak számított.” A zsidók bejártak, hogy egyenek egy szendvicset és afféle családi beszélgetéseket folytassanak az ott dolgozókkal, illetve a vásárlókkal. Cohen: „Abban a nemzedékben mindenki mindenkit ismert. Ha volt valami fontos történés, mondjuk férjhez ment valakinek a lánya, már jöttek is.” A két legismertebb vevô Maup

Caransa és riválisa, Japie Kroonenberg volt. Kroonenberg is a zsidónegyedbôl, nagyon szegény családból származott. Keresztény nôt vett feleségül és ingatlanmágnás lett. Cohen meséli: „Na, egyszer csak a Caransa megvette a Schillert4! Persze borzasztóan tetszett az embernek, amikor olvasta az újságban, hogy Jaap Kroonenberg vagy Caransa vett egy szállodát, vagy épp ötöt. Abban az idôben ôk voltak az ászok.” Az még egy más korszak volt, Amszterdam szegényebb volt, nem volt ennyi nagyvállalat. Az újságok mindig ugyanarról a néhány helyi, többnyire zsidó kereskedôrôl írtak. A 35 évvel ezelôtti cikkekben az ember ámulattal olvassa a Caransáról szóló cikkeket, hogy megvette a Doelen szállót, hogy Rembrandt-önarckép lóg a szobája falán, hogy Rolls-Royce-szal jár. Vasárnap a De Kuil közönsége Ajax-meccsre járt. Cohen: „Valakinek volt parkolási engedélye és beültek hatan a kocsiba, vagy felszálltak a kilences villamosra. Ez egy olyan vegyes társaság volt, zsidók, meg akik kedvelték a zsidókat. Apám a De Meerben a dísztribünön ült. Milyen kár, hogy a vejemet már nem ismerhette.” Mármint Ronald de Boert. Cohen: „Az általam ismert társaságból mindenki járt Ajax-meccsekre, csak én nem. Ez volt a kikapcsolódás. Akkoriban nem volt annyi szórakozási lehetôség, ôk pedig felejteni akartak. Én az apámat soha nem hallottam keseregni, hogy „Jaj, mit tettek ezek velem.” Aki szeretné megérteni, milyen szálak fûzték a holland zsidókat az Ajaxhoz, olvassa el Leon de Winter Supertex címû regényét. Késôbb még részletesebben is visszatérek rá. Most csak a regénybeli apára szeretnék emlékeztetni, Simon Breslauer textilmágnásra. Breslauer a családjából egyedül élte túl a háborút, belevetette magát a munkába, megalapította és sikerre vezette a Supertex nevû textilgyárat. De Winter írja: „Apám nehezen elviselhetô ember volt, aki napi tizenöt órát dolgozott. Hirtelen haragú, akinél a mosoly egy pillanat alatt dühös grimasszá változott. Mindig fess zakójában úgy nézett ki, mint egy nagy nôcsábász.” Simon Breslauer több szempontból is a zsidó túlélôk egyik típusát testesíti meg. Az általa megtestesített emberek nem akartak foglalkozni a múlttal. Így aztán nem is tudták feldolgozni. Nyomban gyerekeket nemzettek (1946-ban és 1947-ben nagyon sok holland zsidó szüle-

• 116 •


tett), akiket a meggyilkolt rokonokról neveztek el. Aztán felépítettek maguknak egy vállalkozást, mert soha többé nem akartak függô helyzetbe kerülni. Sok zsidó már a háború elôtt is önálló vállalkozó volt (sokszor másképp nem is tudott volna megélni), de a Breslauerek új típust képviseltek. Olyan valaki mondja, akinek az apja abba a nemzedékbe tartozott: „Voltak azok, akik a szüleikkel élték túl, és azok, akik a szülôk nélkül. Ezek is, azok is mesügék.” Jaap van Praag a bujkálás után elhatározta, hogy élete hátralévô részében csak és kizárólag elegáns öltönyökben jár, és 45 éves korában visszavonul. Egy barátja, Piet Smit kölcsönébôl építette fel újra apja, Mozes vállalkozását. Leo Horn5 már a háború alatt megalapította a maga textilvállalkozását, melyet 1946-ban a Jodenbreestraatra, egy Caransától bérelt helyiségbe költöztetett. Volt egy idôszak, amikor Horn 31 lerakattal rendelkezett. Évtizedekkel késôbb így beszélt errôl a Trouwban: „Az életem a családom és az üzlet körül forgott. El akartam felejteni azt a rohadt háborút.” Caransa 1946-ban 750 guldenért vásárolta elsô amszterdami ingatlanát, egy kattenburgi házat. Késôbb így beszélt errôl: „Akkoriban azt gondoltam, hogy ha majd lesz húsz házam, keresek heti száz guldent és többé nem kell dolgoznom.” A dolog másképp alakult, mert a bérlôk nem fizettek. Caransa mégis vagyont csinált: ingatlannal, autógumival, farmernadrággal, esôkabáttal és hadfelszereléssel. Ami az ingatlanokat illeti, fôként olyan házakat vett, melyeket még a háború elôttrôl ismert. Végül az övé volt majdnem az egész Waterlooplein – „nem üzleti megfontolásból, ez magánvagyon” – és a Rembrandtplein, melyet a villamoskalauzok néha Caransapleinnek hívtak. „Beletemetkeztem a munkámba” – mondta. A Breslauerek pénzt akartak keresni, hogy mindent megadhassanak a gyerekeiknek és meg tudják menteni ôket, ha a nácik visszajönnek. A háború alatt kiderült, hogy a keresztényekre nem számíthatnak. A legtöbb Breslauer kerülte a közszereplést: nem vágyott arra, hogy valamelyik gyeplabdaklub elnöke legyen vagy ott üljön az egyik múzeum kuratóriumában. A szüleik származását nem tagadták meg. „Nem vagyok kultúrember” – jelentette ki többször is Caransa. Teljesítményüket sokan úgy koronázták meg, hogy vettek egy német luxuskocsit maguknak. A

Supertexben visszatérô refrén a „porschés zsidó” és a „mercis zsidó”. Meijer Stad vécéjének falán egy gyönyörû nô a behavazott utcán egy kis kávézó elôtt kiszáll egy hatalmas járgányból: igen, ez is egy Mercedes-naptár. Sok Breslauer tervezgette, hogy egyszer majd visszavonul az üzleti életbôl. De a terv csak terv maradt. Stad csak nyolcvan felett adta el a vállalatát, Jaap van Praag még naponta bejárt a Schipholon lévô üzleteibe, mielôtt hetvenhét évesen Badhoevedorpnál belehajtott a csatornába, a nyolcvanéves Caransa pedig még mindig aktív. Becslések szerint százmilliós vagyona van, de Rob Cohen állítja, hogy jóval nagyobb. A Caransa-féle nemzedék nem minden tagjából lett Breslauer. Voltak, akik soha nem szedték össze, illetve meg magukat, vagy öngyilkosságot követtek el. Mások normálisan viszonyultak a munkájukhoz. Az Ajax-világban azonban a Breslauer-típus számarányain felül képviseltette magát. Caransa, barátja, Appie Plotske (nieuwendijki textilkereskedô), Kroonenberg, Cohen apja, Leo és George Horn mind járt Ajax-meccsre. Az egyik vitte a másikat. Hollandiában 1954ben vezették be a hivatásos futballt, de ekkoriban még nem voltak nagy pénzek. Az olyan gazdasági óriások, mint az ABN vagy az Amro túl finnyásak voltak ahhoz, hogy beszálljanak a sportba. A klubok a nézôk filléreibôl és néhány proli üzletember támogatásából tartották fenn magukat. Van Zoest, az Ajax klubtörténésze mondja: „Soha nem volt pénz, mindig trükközni kellett. A kilencvenes évek elejéig az Ajax túl csóró volt ahhoz, hogy igazi pénzeket fizessen.” A segítség néha pénz, néha szolgáltatás formájában jött. Azok a lemezek, melyeket a De Meerben a meccs szünetében forgattak le, Jaap van Praag Spui-jön lévô boltjából származtak. Például az az Ajax-induló, melyet 1950 és 1970 között játszottak és öccse, Max6 énekelt lemezre. Amikor az Ajax bajnokságot nyert, a Cohen papa meghívta a csapatot a De Kuilbe. A Liverpool elleni 1966-os nevezetes „ködmeccs” elôtt Caransa a Doelen szállóban ebédre látta vendégül a két csapat vezetôit. Az asztalok közt rohangálva azt kiabálta: „Megôrülök az Ajaxért! Majd megveszek érte!” Piet Keizer zsákokat cipelt Leo Horn boltjában, Ruud Krol pedig George Hornnál tanult meg szôni. Isaac Koekoek, Max Polak és Rob Cohen apósa is alkalmazott néha focistákat.

• 117 •


Az Ajax nevében Leo Horn kísérgette a klub kupameccseit vezetô bírókat. „Ha a Yab Yumba7 vágynak, a Yab Yumba megyünk” – ez volt a jelszava. Horn szerint a meccseken aztán az általa kísért vendégek egy-egy vitás esetben gyakran az Ajax javára döntöttek. Amikor egyszer ô maga vezette az Ajax meccsét, a klubban mindenki azt mondta: „Na, ez a meccs már zsebben van.” A bíróról köztudott volt, hogy az Ajaxnak szurkol. Egyszer rávert Sjaak Swart fenekére, miután az felbuktatta Gerard Kerkumot, a Feyenoord játékosát. Swart: „Lehet, hogy nekünk szurkolt, de amikor nekünk vezetett, inkább ellenünk, mint nekünk bíráskodott. Aki nekünk fújt, pedig nem volt Ajax-szurkoló, az Frans Derks volt, mert ki nem állhatta a németeket.” Szerintem ezzel Swart arra célzott, hogy a fénykorszakban az Ajaxot „zsidó csapatnak” tartották. Akár egyfajta zsidó családnak is nevezhetnénk ezt a társaságot. Jó, nem vérrokonok alkották, de a háború után számos zsidó családot kreáltak így. A nagypapával nagyjából egykorú túlélô lett a papa, valaki másra a nagybácsi szerepét osztották, másokat pedig unokatestvéreknek neveztek ki, és így próbálták meg folytatni az életet. Kicsit ilyen volt az Ajax is. Salo Muller, a gyúró, akihez Caransa és Kroonenberg is járt, ezt mondja: „Nézd, a sporvilágban az emberek igen kötetlen stílusban, spontán módon érintkeznek egymással. Ha Caransa bejött, megölelt. Ugyanígy viselkedett Peter Post is. És amikor összefutottam az utcán Japie Kroonenberggel, nagyon kedves volt velem, és így ugratott: „Megkeresed-e még a vajas kenyérre valót?” A közhely szerint egy futballklub olyan, mint egy család, és ez különösen igaz olyan emberek esetében, akiknek nincs családjuk. Az Ajaxcsalád a Breslauerek számára akkor lett teljes, amikor 1964. július 16-án Jaap van Praagot választották a klub elnökévé. Eleinte „köztes pápának” tekintették. Kan Melchers, a leváltott elnök állítólag azt mondta: „Egykettôre a fenekére vernek az általunk átadott milliónak.” Akkoriban ebbe az Ajax-családba biztos, hogy Wim és Freek van der Meyden, e két gyermektelen nagybácsi is beletartozott. Az öreg Ajax-szurkolók szemében a testvérpár még mindig „a két bunkerépítô”. Könnyen lehet, hogy épp azok a bizonyos bunkerek akadályozták meg, hogy bekerüljenek a klubvezetésbe, de 1964-ben a két Van der Meydent adomá-

nyozóból taggá léptették elô. Hatalmuk volt a játékosok felett, mert pénzt kölcsönöztek nekik házra és vállalkozásra. A zsidókkal egyébként sem volt semmi bajuk. Salo Muller még arra is emlékszik, hogy egyikük (Wim és Freek között a többség nemigen tett különbséget) mutatott neki egy fényképet arról a linnaeusstraati zsinagógáról, melynek helyreállításához ôk is hozzájárultak. Cohen is kapott tôlük segítséget. Esküvôje után egy évvel, amikor még mindig nem volt lakása, az apósa szólt Kroonenbergnek, aki szólt az egyik Van der Meydennek, ô pedig a vején keresztül elintézte, hogy megkaphasson egy lakást a zsidók által frekventált Buitenveldertben. Véletlenül-e vagy sem, ott az Ajax játékosa, Theo van Duivenbode lett a szomszédja. Swart mesélte nekem: „Volt egy szivarboltom, amihez Wim és Freek segítségével jutottam.” „Ôk építették a bunkerokat” – mondtam mintegy pavlovi reflexként a nevek hallatán. Swart így felelt: „Azt nem tudom. Állítólag igen. De ezt inkább hagyjuk. Hagyjuk ezt!” Hogy a Van der Meydenek és a Breslauerek mennyi pénzt fektettek az Ajaxba, soha nem derül ki. Van Zoest azt mondja: „Minden az asztal alatt történt, feketén. Caransa ügyeit mindig titokzatos homály fedte” Az újságok néha rosszmájúan „Caransajaxnak” csúfolták a klubot. 1965 körül a klub hirtelen megdöbbentôen sok pénzt kezdett költeni. Co Prins 120 000 márkáért jött át a Kaiserslauterntôl, a kapus Gert Bals átigazolt a PSV-tôl, míg Henk Grootért 375 000 guldent fizetett az Ajax a Feyenoordnak: olyan hatalmas összeget, hogy akkoriban ezt nem is hozták nyilvánosságra. Állítólag az Ajax eredetileg azt szerette volna, ha Groot Bennie Mullerért cserébe jön át a klubhoz. „Eszement baromság” – mondta Jaap van Praag azokról a híresztelésekrôl, miszerint Caransa fizette a Grootért járó pénzt. Ajax: külön kategória címmel a hatvanas években Gerth van Zanten írt egy azóta feledésbe merült könyvet, melyben Van Praag ezt mondja: „Caransa hihetetlen nagy Ajax-rajongó. Néha tanácsokkal is segít bennünket. De ez nem jelenti azt, hogy ô osztja a lapokat. Egyszer azzal a javaslattal állt elô, hogy az új tribün befedésére bocsássunk ki kölcsönkötvényeket. Ez az ötlet aranyat ért. De a Caransajax elnevezés már csak azért is nevetséges, mert azt sugallja, mintha egyfajta diktátor volna.”

• 118 •


Igaz-e vagy sem („Jaap van Praagot nekem még sohasem sikerült igazságon kapni” – mondta Cruijff), az biztos, hogy Caransa a hatvanas években az Ajaxnál nagy tekintélynek örvendett. Állítólag Buitenveldertben szeretett volna új stadiont építeni, mert a De Meer már kicsi volt, és autóval alig lehetett megközelíteni. Arról is meg volt gyôzôdve, hogy a nagyvállalatoknak be kell szállniuk a futballba. Ô maga is több amszterdami egyesülettel állt kapcsolatban. 1966-ban elkísérte a csapatot a Liverpool elleni angliai mérkôzésre és a repülôn elôbb Cruijff-fal, majd Keizerrel szemben vesztett a pókerben. (Van Zanten: „Már jó magasra srófolták a tétet, amikor Keizer flössel ütötte Caransa három ászát.” Liverpoolban azt mondta Caransa: „Ha az elsô negyedórában bevarrtok egyet, külön prémiumot adok.” Cruijff: „Majd megbeszélem a fiúkkal. De ugye tudja, hogy mi, ahogy maga sem, nem húszfilléres alapon játszunk.” Caransa: „Én nem ismerem azt a szót, hogy veszteség.” Cruijff nélkül nem lett volna aranycsapat. De talán a Breslauerek nélkül sem. Menjünk csak vissza az 1963–64-es szezonba, amikor még nem Van Praag volt az elnök és Cruijff sem mutatkozott még be a csapatban. A DWS nyerte a holland bajnokságot. Az Ajax az ötödik helyen végzett és abban az évben egy másik amszterdami csapat, a Blauw Wit is az elsô osztályban játszott. A Volewijk elôzô évben esett ki. Más szóval: az Ajaxnak még Amszterdamon belül is volt riválisa. Csakhogy az Ajaxnál ott voltak a Breslauerek. Nem kellett olyan nagyon sok pénz. Amikor Bennie Muller 1962-ben csábító ajánlatot kapott a Standard Liège-tôl, az Ajax 7000 guldenre emelte a fizetését. Egy amszterdami tehetség már csak azért is inkább az Ajaxot, mint a DWS-t választotta, mert az Ajaxnál arra is volt esélye, hogy állást kap a textilszakmában. Az alapfeltételek, melyeket Cruijff annyit emlegetett, itt voltak a legjobbak. Az Ajaxnál olyan jól fizetett élfocistákkal játszhatott az ember együtt, mint Henk Groot vagy Co Prins és az ötszörös válogatott Bennie Muller és az isteni tehetséggel megáldott jobbszélsô, Sjaak Swart („A Garrincha, Matthews, Swart vonalba tartozom.”) gyerekkora óta itt rúgta a labdát.

…A nagy Ajax nem zsidó futballistái olyan zsidó légkörben mozogtak, amilyenre a háború utáni Hollandiában nem sok példa akad. A mecénások és alkalmazottak nagy része zsidó volt: az elnök, a gyúró, néhány játékos, az újságíró Frits Barend, Donald Speelman, aki Arie Haan útját egyengette, néha már az embernek az a tévképzete támad, hogy rengeteg zsidó élt Hollandiában. Max Tailleur, ez a rembrandtpleini mulatókból ismert zsidó komikus, Caransa ismerôse 1966-ban beöltözött Sinterklaasnak8 és meglátogatta Zeistben a Liverpool ellen készülô Ajaxot. „Sinterklaas, nekünk csak egyetlen kívánságunk van, hogy gyôzzünk az angolok ellen.” Max van Praag is gyakran énekelt a csapatnak. Egy nôi rajongója azzal az ajánlattal csöngetett be hozzá, hogy szívesen megosztaná vele az ágyát. Amikor mindezt közölte a feleséggel, az asszony így válaszolt: „Akkor még várnia kell egy kicsit, mert momentán az Ajaxnál van.” Ruud Krol, aki a Nieuwmarkt környékérôl származott és gyerekkora óta ismerte Leo és George Hornt, azt mondja: „Zsidók közt nôttem fel.” Swart apja szuveníreket árult a De Meer mellett, a Swart nagypapa pedig, aki a dapperstraati piacon volt heringárus, gyakran elkísérte a csapatot az európai kupameccsekre. „Itt nagyon jól alszom” – mesélte egy újságírónak az isztambuli Hiltonban. „Otthon is ilyen ágyat akarok.” Wim Suurbier körülbelül tíz percig volt házas egy Verkaart nevezetû, zsidó leányzóval, akitôl gyermeke is született. Salo Muller emlékszik, hogy az Ajax-ünnepségeken és -mulatságokon mindig sok volt az olyan zsidó, akiket az Ajax-játékosok hoztak magukkal. Az Ajax edzômeccseit Michael van Praag vezette, aki ennek révén barátkozott össze a vele egykorú Cruijff-fal. A hatvanas évek közepén együtt mentek egy kis autóval Angliába. Ez volt az elsô alkalom, hogy Cruijff külföldön töltötte a szabadságát. Jaap van Praag mondta abban az idôben: „A Spui-jön lévô boltomban, illetve irodámban Cruijff rendszeresen megfordult. Idôvel olyan volt, mint egy családtag. A házunkban is. Múlt szombaton este tizenegykor ugrott fel hozzánk a fiam és a lányom társaságában. Velük volt egy barát és egy barátnô is és megittunk néhány sört. Szerintem kettô felé járt, amikor elment.” „Cruijff mindig zsidó társaságban mozgott” – mondta Salo Muller. Sok volt a hasonlóság köz-

• 119 •


te és Van Praagék, Caransa és Salo Muller között. Az ô anyja is Kelet-Amszterdamban volt kisvállalkozó és meghalt fiatalon. Ô is mindig mindenhová magával vitte az apját. Ô is, talán épp emiatt, mindig mindent megszállottan csinált. A Kinkerstraaton nyitott cipôboltjával ô is nagyon fiatalon kezdett üzleti vállalkozásba. Az Ajax-féle képletes mellett volt egy igazi zsidó családja is, mert a nagynénje egy zsidó gyémántkereskedôhöz ment férjhez. Az ô fiaikról, Cruijff unokatestvéreirôl mondja Rob Cohen: „Egy kicsit hasonlítanak Johannra. Keskeny arc, hegyes orr.” Cruijff sógornôje is zsidó férjet választott magának. Fiuk, akihez Cruijffot szoros szálak fûzik, ortodox zsidó lett és Jeruzsálembe költözött. A Maccabi játékokon, a zsidó olimpián karatéban még érmet is nyert. Cruijffnak tehát több zsidó családtagja van, mint a holland zsidók többségének. És a dolognak ezzel még nincs is vége. Cruijff egyik lánya a nyolcvanas évek végén Danny Mullerrel járt, akit a Barcelona egy szempillantás alatt átvett az Ajax-ifibôl. Cruijffék mindig és mindenütt zsidókba botlanak. …Aztán egy „swarti éjszakán” véget ért a dal. A Hilton Szállóban tartott fogadáson – 1973 nyarán Swart búcsúünnepségét is itt tartották – már ott álltak a Barcelona képviselôi, hogy elvigyék Cruijffot. Egy évvel késôbb Salo Muller vitába keveredett a vezetôséggel és elment a klubtól. „Az Ajax egyetlen zsidó elnökének nem lett volna szabad így megválnia egyetlen zsidó fizioterapeutájától” – panaszolja. Az egyetlen zsidó elnök 1978-ban tizennégy évnyi „köztes pápaság” után felállt a székbôl. A fogadáson Leo Horn beszédet mondott, Koeki Krol pedig elszavalt egy verset. A Breslauerek is eltûntek az Ajaxból. Leo Horn még a bírókísérésnek is búcsút kellett intsen. 1994-ben összeveszett Gustave Richheimer textilmágnással, csôdbe ment és egy év múlva meghalt. Caransa inkább a DWS-szel, majd az FC Amsterdammal foglalkozott. 1977. október 23án éjszaka az Amstel szálló elôtt leütötték, és egy autóba tuszkolták. Az emberrablásról a világ minden lapja beszámolt. A New York Post címlapon hozta a hírt. Kurt Waldheim, ENSZfôtitkár kijelentette, hogy elítéli az efféle cselekedeteket. November 2-án tízmilliós váltságdíj fejében Caransa kiszabadult. Az emberrablókkal ô maga alkudozott. A rendôrség közlése sze-

rint az emberrablók új ezerguldenes bankjegyeket kértek, és a rá következô hónapokban a „Caransa-féle ezresek” a világ legkülönbözôbb részein bukkantak fel: Rómában, Los Angelesben, egy Amszterdamban mûködô kínai játékteremben, sôt az ott rendezett világbajnokság után még Argentínában is. Az elmúlt húsz évben Caransa visszavonultan élt. Most, hogy a nagyvállalatok mind beszálltak a fociba, ô kiszállt, de Bennie Muller néha látja a vinkeveeni klubjában, ahová bridzsezni jár. Muller és Swart szinte mindennap találkoznak és néha focizni is szoktak. Swart vigyorogva mesélte, hogyan keménykedett egymással Muller és egy bizonyos Johnny Schaap. „Lehet, hogy ismered is” – mondta Swart. „A fia teniszoktató.” Jelentôségteljesen néztünk egymásra: ahogy Hollandiában az állatneveket viselôk közül sokan, úgy ez a Schaap is zsidó. De Swarttal megmaradtunk az efféle utalások szintjén. A Breslauerek többsége már nem él. A Supertex címû regényben Simon Breslauer valamikor a nyolcvanas évek közepén Mercedes 560 SEL kocsijával autóbaleset áldozata lesz. Loosdrechtnél belehajt a csatornába. Így halt meg Jaap van Praag 1987. augusztus 5-én. Badhoevedorpnál belehajtott egy csatornába és két nappal késôbb belehalt sérüléseibe. Csak nem akar összejönni egy természetes halál. A Breslauerek közül Kroonenberg, Ton Harmsen cimborája maradt a legtovább az Ajaxnál, de már ô sem él. 1991-ben, amikor Max van Praag a halálos ágyán feküdt, a lánya, Marga megkérdezte, fél-e a haláltól. A válasz ez volt: „Az igazat megvallva, jobban félek tôle, mint az ötvenedik házassági évfordulómtól.” HOLLANDBÓL

FORDÍTOTTA:

BÉRCZES TIBOR JEGYZETEK 1 A háború idején a németek a „Holland Színház” épületében gyûjtötték össze és ôrizték az elfogott és deportálandó zsidókat. 2 A Hard Grass futballra szakosodott folyóirat. Kuper könyve eredetileg a Hard Grass tematikus számaként jelent meg. 3 Hollandiában még ma is rengeteg betonbunker – mára mûemlék – van, melyek egy részét mint építési vállalkozó a testvérpár építette. 4 Patinás szálló és étterem a Rembrandtpleinen. 5 Az ötvenes és hatvanas években ô volt a legismertebb holland futballbíró. 6 Max van Praag a kor egyik legnépszerûbb slágerénekese volt. 7 A legelôkelôbb amszterdami bordélyház. 8 A holland Mikulás.

• 120 •

A zsidó Ajax. Bérczes Tibor

Recommend Documents