Franka Tibor KEREPES VÁROS A

Franka Tibor KEREPES VÁROS

A

9 789630 872591

Ára: 500 Ft

Franka Tibor: Kerepes város

Kerepesből lehetetlen kiszeretni, legfeljebb megcsalni és elhagyni. Én sem szerettem ki belőle, de elhagytam. Nem is egyszer. Elhagytam városba repítő álmaim szárnyán már gyerekkoromban, aztán naponta Pestre járva okosodni, még később budai lányoknak pipiskedni, ólomból szedett betűkből újságot, könyvet írni, rádióban beszélni, televízióban mutatkozni. Egyre kisebbre zsugorodott emlékeimben, csupán kopott trambulinnak sejlett fel a mindenség túlpartján. De nem ment teljesen feledésbe… Sőt minél többet adott nekem és követelt tőlem az élet, annál sűrűbben jelent meg előttem Kerepes, mint asszonytündér vagy bölcs útba indító, aki teljes tudatában van hűtlenségemnek, mégis hazacsalogat. Szerető felelősséget mutatott irántam, amiként az bennem is újraerősödött iránta – beleunva, főként beleöregedve „világmegváltó” tékozlásaimba. Igazából csak ott lehetsz otthon, ahonnan jöttél. Fényes vagy koszlott kitérőket enged és kínál a sors, de megnyugvást nem rendel hozzá. Így aztán minden kitérő csak egy állomás, és minden állomáson izgat a kérdés: mikor indul vissza a vonatom? Hová? Hiszen tudod… A szerző

Franka Tibor

„Ha aszerint készítenék el Kerepes térképét, ki honnan került vagy kényszerült ide, alighanem belerajzolódna az egész ország. Sőt nemcsak a jelenlegi Csonka-, hanem NagyMagyarország! Kerepes kicsiny túlzással nemzetünk keresztmetszete: a régi 64 vármegye talán mindegyikéből érkezett ide és telepedett meg itt magyar, székely, sváb, tót, szerb, horvát, cigány és bármi nemzetiségű atyámfia” – kezdi el Kerepesről szóló monográfiáját Franka Tibor, mintegy behatárolva ezzel, mire számítsunk: milyen olvasmányra, milyen megközelítésmódra. E bevezető a múlt kényszereinek, vesztéseinek leírását ígéri egyfelől, a jövő együttélési, összehangolódási kényszerűségeinek – súrlódásainak, összecsiszolódásainak – taglalását másfelől. A szép szó megtartatik. Azt hihetné az ember, könynyű dolga volt a szerzőnek: gyakorlott író, hiszen sokkönyves zsurnaliszta, az ismereteknek is mondhatni első kézből a birtokában van, hiszen ha nem

is Kerepesen született, itt nőtt fel, s a könyv írása idején ő a polgármester is. De éppen ebből fakad az igazi nehézség: az ember nem bujkálhat ki a különböző minőségeiből, majd vissza beléjük, olyan nem létezik, hogy az írói munkásság különválasztható lenne a politikai éntől, ahogy a politikai megfontolás sem független a gyermek- vagy félfelnőttkori élettapasztalattól. Ha torlódtak az értelmezési síkok, azt igyekeztem észrevenni és a feltétlenül szükséges mértékben kiigazítani. Eközben azonban nem állt szándékomban kiiktatni egyik Franka Tibort sem, mindössze azon voltam, hogy világosan el lehessen különíteni, mikor szól belőle a monográfus, mikor a politikus (polgármester), és mikor a szilasligeti hetyke. Úgy vélem, ez hozzájárul ahhoz, hogy semmi se zavarja majd az olvasókat abban, hogy az ő ablakából gyönyörködhessenek ama kis univerzumban, amelyet Kerepesnek hívnak. A szerkesztő

1148-2013

D

KEREPES VÁROS

1148-2013

FRANKA TIBOR Kerepes város

Mindenkinek köszönöm, aki testületi döntésével, személyes nyilatkozataival és történeteivel, esetleg hivatalos dokumentumaival vagy a kiadáshoz Kerepes önkormányzatának nyújtott anyagi támogatással segítette a könyv megjelenését. a szerző

Franka Tibor

Kerepes város

Kerepes Város Önkormányzata Kerepes, 2013

© Franka Tibor, 2013 © Kerepes Város Önkormányzata, 2013

Forráskutatás, grafika, szedés, tördelés: Solomnis Kiadó Tervezés, szerkesztés: Mézes Flórián A védőborítóra Mihalik Mihály Jelzőkő című szobrának részletét stilizáltuk. A keményfedeles borítóra a Kerepes nevet tartalmazó részletet tettük II. Géza 1148-as oklevelének 1253-as átiratából.

A fotók forrásait lásd a 174., a szövegforrásokat a 175–176. oldalon. Nyomás és kötés: Berei & Tsa, Mogyoród Felelős vezető: Cseszlai Róbert ISBN 978-963-08-7259-1

TARTALOM

7

Lelkemről beszéd

9

A rend helyreállt! Kerepes város

11

Csibesors a kotlós körül Miért éppen 865 éves Kerepes?   13 Szarvaskerep és lóvonta   15 Vizeknek és másaknak nevei   17 Falucímer és pecsét   18

19

Laza homokon erős várat építeni A Kerepesi út hossza és híre   21 Mogyoródi csata, Hungaroring-háború   22

24

Őseink tetemén, a jövő talpa alatt „házi szükségletük kielégítésén túl más hasznuk nincs”   30 „ha fejeteket életeteket szeretitek”   30 Vitézek és apácák   34 A magyar, a nemzetiségi meg a telepes   35

38

Gödöllő felől befelé a lejtőn Úrnak, polgárnak, és ami marad…   44 Vallások, templomok, kápolnák   45

51

Pest felől változó határokon át Küldemény és delizsánsz   55 Verseny úton és sínen   56

57

Cifra nyomorúság, kenyérharc Szocializmus torzóban   60

61

Édes Erdély, itt vagyunk… Tanyasorsok   63

Amit mi tettünk hozzá   65 Az állandóság állványzata   68 Változások, maradások   74

Kerepes emberei   78 Kerepes alkotói   82 Kisebbségek, civilek   92

97

Szocialista székház után vadprivatizáció Embert, földet, barmot a közösbe!   99 Tojás a szégyentáblán   103 Kamilla, lestyán, avagy répát esztergálni   108

112

Hengermalom és kettős kereszt

115

Az a kerepesi fekete folt Mosolyvár – a csöppség nagysága   119

122

Nemzeti színű potkontyik Sztálin elvtárs halála és az idegen „elit”   124

128

A koncleső meg a talapzat

134

Szamárkóró hátán, Szilasliget felé

137

Egyes szám első személyben Betűvetés színről színre   140

142

Vagon bár és színpad Helvécián Ármin, Ede, Simon meg a parcellák   144 Lelki és testi orvoslás   146

148

„Drogüzem” a Patkó fölött

150

Falu rossza nyolc szoknyában Feltörekvés – állandóan úton   155 A féltés meg a foglalás   159

162

Pártok, szervezetek régen és ma

165

A népi művelődés kötéltánca

169

Szűkös élet – gazdag termés

172

Zárszó helyett

Kerepes számokban   174 Forrásjegyzék   175 Hibajegyzék   G

Lelkemről beszéd

Kerepesből lehetetlen kiszeretni, legfeljebb megcsalni és elhagyni. Én sem szerettem ki belőle, de elhagytam. Nem is egyszer. Elhagytam városba repítő álmaim szárnyán már gyerekkoromban, aztán naponta Pestre járva okosodni, még később budai lányoknak pipiskedni, ólomból szedett betűkből újságot, könyvet írni, rádióban beszélni, televízióban mutatkozni. Egyre kisebbre zsugorodott emlékeimben, csupán kopott trambulinnak sejlett fel a mindenség túlpartján. De nem ment teljesen feledésbe… Sőt, minél többet adott nekem és követelt tőlem az élet, annál sűrűbben jelent meg előttem Kerepes mint asszonytündér vagy bölcs útba indító, aki teljes tudatában van hűtlenségemnek, mégis hazacsalogat. Szerető felelősséget mutatott irántam, amiként az – beleunva, főként beleöregedve „világmegváltó” tékozlásaimba – bennem is újraerősödött iránta. Igazából csak ott lehetsz otthon, ahonnan jöttél. Fényes vagy koszlott kitérőket enged és kínál a sors, de megnyugvást nem rendel hozzá. Így aztán minden kitérő csak egy állomás, és minden állomáson izgat a kérdés: mikor indul vissza a vonatom? Hová? Hiszen tudod… A szerző

KEREPES VÁROS

7

Éppen befejeztem a Kerepes fennállásának 865. évfordulójára megjelenő monográfia írását, amikor a várospályázatot elbíráló javaslattévő minisztérium titkárságáról rövid telefont kaptam: Kerepes nagyközség 2013. július 15. napjától, hétfőtől a köztársasági elnök rendelete alapján: VÁROS.

8

KEREPES VÁROS

A rend helyreállt! Kerepes város

„a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják” Deák Ferenc1 Tisztelt Kerepesi Honfitársam!2 Ön 2013. július 15-én reggel már úgy ébredt otthonában, mint városi polgár, noha előző este még falusi lakosként hajtotta álomra a fejét. Igaz, nagy­ köz­ség volt a miénk, 15-e előtt 187 városnál népesebb és történelmét, jó hírét tekintve is acélosabb, mégsem keltettük fel a várossá nyilvánító bizottságok érdeklődését, vagy éppen nagyon is felkeltettük. De ennek vége! Kerepes visszaszerezte feledésbe merült vagy kényszerített jelentőségét immáron papíron, azaz oklevélben is. Igazságtalanok voltak velünk a sors, a történelem és a politikai, gazdasági döntéshozók. Igen, azok voltak. Szerényen, de bátran mondhatjuk, mint ahogyan az elmúlt években mondtuk és bizonyítottuk is, hogy Kerepes többet érdemel. Az idén 865 esztendős település a térség egyik legrégebbi lakóhelye, a középkortól közlekedési, vallási, oktatási és egészségügyi központ. Volt idő, amikor hozzátartozott Csömör, Kistarcsa, Mogyoród, sőt Gödöllő is. Persze sokat változott a világ, s többször is, sajnos, nem Kerepes javára. Növekedése, fejlődése nem állt meg, de központi szerepe, különösen az 1900-as évek elejétől egyre fogyatkozott – az iparosítás Kistarcsát és Gödöllőt szerencséltette . Közigazgatási gyengülését betetézte két dátum: az egyik az 1951-ben Kistarcsához csatolt Zsófialiget elveszítése volt, majd a kegyelemdöfést 1979. január 1-jén szenvedtük el, amikor Kerepest és Kistarcsát – szintén hatalmi szóra – egyesítették, de elsőbbséget 1 Kedves

Olvasóim, a kötetben ilyen indexszámokkal jelzem, hogy megadom, az értesülés, információ kitől, mely forrásból származik. A források jegyzéke a 175. oldalon található. Ha idéztem, megtartottam az eredeti helyesírást, írásmódot, mint itt, Deák Ferenc esetében is. KEREPES VÁROS

9

Kistarcsa kapott. Odaköltözött a politikai és települési irányítás, ott mondták meg, mi történik, és mi nem történhet. Kerepes képviselői, volt vezetői, lokálpatriótái tehetetlennek bizonyultak a település képviseletében, Kerepes érdekei és fejlődése egyre hátrébb sorolódtak, miközben Kistarcsa az 1994. évi szétválásig izmosodott, sőt később városi rangot is kapott. Ebből a Gödöllő és Kistarcsa közé szorított falusi helyzetből kellett felállni és az évtizedek során elkopott, ellopott, elirányított tekintélyt visszaszerezni. Polgármester elődeim és testületeik cinkos némák voltak, nem is kezdeményezték a várossá válást. Magam 2006ban történt megválasztásom után megfogadtam, mindent megteszek azért, hogy Kerepes ismét régi fényében tündököljön: erre kötelez őseink reánk hagyott öröksége, erre kötelez a település társadalmának bizalma és kívánsága, valamint erre köteleznek szüleim, családom, saját kötődésem Kerepeshez. Szép dolog, de nem elegendő. Így igaz, hiszen materiálisan és mentálisan is lemaradásban voltunk. Ezért aztán mindenre pályáztunk, ami csak mozgott: az elmúlt hét év alatt összesen 2,1 milliárd forintot nyertünk, abból bölcsődét építettünk, idősek és fogyatékkal élők napközi otthonát, felújítottuk a művelődési házat, a családsegítőt, óvodákat bővítettünk, utakat építettünk, röviden 2006-tól 2014-re több mint 2,5 milliárddal növeljük Kerepes tulajdonát úgy, hogy új adót nem vezettünk be. Amikor először vittem a testület elé a városi pályázatot, többen húzták a szájukat, akadt olyan képviselő – nem is egy, a politikai balon –, aki meg sem szavazta kezdeményezésemet. Talán mert nem ismerik vagy nem vallják Deák Ferenc már idézett beszédének folytatását, mely szerint „miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak vis�szaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges”. Elsőre az akkor szocialista kormány kétszer is elutasította városi pályázatunkat, aminek politikai okai is voltak, hiszen a testület többsége és jómagam, bár pártoktól függetlenek vagyunk, kereszténynek és jobboldalinak valljuk magunkat. A harmadik pályázatunk idején, 2011-ben a jobbközép volt hatalmon, akkor viszont úgy döntöttek, hogy abban az esztendőben nem bírálják el a „versenyzőket”. Tavaly adtuk be negyedszerre, és most sikerült. Torokszorító... Tisztelt Kerepesi Honfitársam! Az Ön bizalma és támogatása nélkül mindez nem lett volna lehetséges. Köszönöm mindenkinek a segítséget, az ellenzőknek az ellenkezést, mert megerősített abban, jó úton járunk… Istennek is köszönöm.

10

KEREPES VÁROS

Csibesors a kotlós körül

Ha aszerint készítenék el Kerepes térképét, ki honnan került vagy kényszerült ide, alighanem belerajzolódna az egész ország. Sőt Kerepes a Kálvária-domb felől. Milyennek láthatta századokkal eznemcsak a jelenlegi előtt a Kálvária-templom elől a kerepesi plébános? Csonka-, hanem NagyMagyarország! Kerepes kicsiny túlzással nemzetünk keresztmetszete: a régi 64 vármegye talán mindegyikéből érkezett ide és telepedett meg itt magyar, székely, sváb, tót, szerb, horvát, cigány és bármi nemzetiségű atyámfia. A település földrajzi és gazdasági elhelyezkedése, akár mágnes a vasreszeléket, vonzza az embereket. A 2013-ban 865 éves Kerepes az állandó változás, a folyamatos megújulás és terjeszkedés egyik szimbóluma: a 2013-ban friss sütetű 18 város közül a legnépesebb, de az összesen 346 hazai város 60 százaléka is kevesebb lelket számlál nála. Ám e nagyság az önállóságot is terheli: a népességbeli és a vagyongyarapodás többnyire sokkal inkább múlik Budapesten, mint a településen magán, hiszen ahogy az egész ország, Kerepes is, akár egy falba vert nagy szegen, Budapesten csüng. De éppen ennek köszönhetően a Gödöllői-dombság mélyén megbúvó helység szinte elpusztíthatatlan. Közel a főváros munkához, szórakozáshoz, aránylag jó és kényelmes a közlekedés: itt halad át a 3-as főút, hamar elérhető az M3-as és az M31-es autópálya, a gyalogosoknak pedig ott vannak a HÉV-járatok. Az emberek úgy telepednek a főváros köré, mint kotlós alá tett csibék: az övtelepülések többségének a népessége, ha csökkenő intenzitással is, de nő. Kerepes ráadásul nem pusztán gyarapszik lelkekben, bár ez sem lenne kevés, hanem itt – szemben a nemzet elszomorító népességfogyásával – az élveszületések száma meghaladja a halálozásokét, sőt KEREPES VÁROS

11

az utolsó években az is előfordult, hogy a lélekszám-gyarapodás a helybéli születéseknek volt köszönhető, nem a bevándorlásnak. A kerepesi népesség növekedése azonban a korábbi ütemhez képest összességében lassult: az utolsó 200 esztendő alatt bő húszszorosára nőtt a lakosság, 1949 óta már „csak” mintegy a háromszorosára. 1828-ban mindössze 112 család lakott a településen, 2013-ban viszont az ingatlanok száma meghaladja a 3500-at, a falu az 1828-as félezer lélekkel szemben tíz és fél ezret számlál. De még az utóbbi hatvan évbeli megháromszorozódás is jóval nagyobb, mint az országos gyarapodás: egy átlagos magyar település lélekszáma – a Trianon előtti időkre is az ott megcsonkított országterülettel kalkulálva – 1715-höz hasonlítva a hatszorosára nőtt, 1800 óta még megháromszorozódott, 1980 óta azonban „országosan” sajnos egyre csak kevesebben vagyunk. A most, 2013-ban itt élő mintegy tíz és félezer állandó lakos, illetve másfélezer albérlő és nyaralótulajdonos különbözőképpen és különböző érdekek mentén tekinti magát kerepesinek, aminek köszönhetően sokszínű a település, ám ami olykor igencsak nem szolgálja az egységes megjelenést és kiállást. A mindennapi életet Kerepesen manapság inkább a laza kötődés, semmint az erős gyökerek jellemzik – a többség csak aludni jár haza, mert Budapesten dolgozik, szórakozik, sőt oda is adózik. Egyre csökken az a ragaszkodó réteg, akiknek az ősei félszáz vagy akár kétszáz éve telepedtek meg a térségben – közülük a többség helyben talált és talál megélhetést, illetve ápolja a település kulturális fejlődését a hagyományőrzéstől a falunapon és búcsún át a szüreti mulatságig. Ám ami az egyik embernek megtartó erőt, a másiknak esetleg csak ismeretlen óságot jelent, s halad ugyan a ráhangolódás egymás felfogására, de az út kitérőkkel, akadályokkal szegélyezett. A különböző időszakokban érkezett és érkező népességhullámok lenyomatai jól láthatóak és tapasztalhatóak a település arculatán az ős-Kerepesről kiindulva a Hollandia, a Széphegy településrészeken át Szilasligetig. A templom környékén ma is fellelhető hosszúkás téglalapot formázó és nagy kertekre nyúló, éppen ezért gazdálkodásra alkalmas régi portákat a terjeszkedés vonalán az 1960-as évek azonos méretű, kétszáz négyszögöles telkei és a rajtuk épült 60-100 négyzetméteres sátortetős kockaházak váltják fel, őket pedig az elmúlt tíz-tizenöt esztendőben emelt, szinte már telek nélküli lakóparkok, sőt lakótelep követi. Márpedig ahány ház, annyi szokás… Kerepes a településépülésben kicsiben leismétli a fővárost: az utóbbi 200 esztendőben a negyvenszeresére nőtt község az ősi Kerepesen csüng, onnan terjeszkedik. Az ősi Kerepes a Patkó csárdától indult és a Szent Anna templomig, az akkor még mellette álló egyházi iskoláig tartott, később pedig leért a temetőig, amely a falu végét szegélyezte. A legrégebbi utcák több száz évesek, a Szőlő, a Szőlősor, az Árok (volt Ulicska) és a Templom (volt Kissor), illetve a Fő utca, ma Szabadság út egy szakasza. A település-ős a köré emelkedő dombok és erdők miatt alkalmatlan a bővülésre, terjeszkedés csak Kistarcsa és Mogyoród felé volt lehetséges, és aszerint is történt. Kerepes kifordult ősi központjából. Magára hagyta, mint korosodó asszonyt nyughatatlan kérője. A többi a történelem és a településfejlesztés műve. Más településeken a hivatal, az oktatás, a gyógyítás és a művelődés egymás szomszédságában található, itt ezen intézmények nagyon is szétszórtan helyezkednek el. A templomon kívül az ősi falu lelke – iskola, hivatal, egészségügy stb. – kiköltözött régi helyéről, elsősorban azért, mert a falu kinőtte a 12

KEREPES VÁROS

régi épületeket. Ugyanakkor az 1979-ben összevont település, Kerepestarcsa közigazgatási központját is a kistarcsai községrész irányítási helyére tették, az egyesített városvezetés pedig nem ambicionálta, hogy Kerepesnek is maradjon centruma. A pénzhiány a rendszerváltoztatás, a két település 1994-es szétválása után sem tette lehetővé, hogy Kerepes igazi központot hozzon létre; még 2013-ban is csak távlati terv, hogy a szilasligeti réten – a település csaknem mértani középpontjában – hivatali, egészségügyi, oktatási komplexum jöjjön létre.

Miért éppen 865 éves Kerepes? Az eddig ismert történeti források szerint először II. Géza király 1148-as adománylevele említ Kerepest, amikor is a király arról intézkedik, hogy a budai káptalan egyebek mellett megkapja „tributum fori Geysa et tributum portus Pest et Kerepes”.3 (Maga az oklevél csak későbbi átiratokban4 maradt fenn, lásd 66 oldal). Az oklevélbeli Kerepes-rév, a „portus Kerepes” legalább a 19. század vége óta foglalkoztatja a kutatókat, név-, hely- és gazdaságtörténeti munkák sora feszegeti: végül is hol keressük a budai káptalan Kerepesét? Az egyik gondolatmenet lényege az, hogy a Kerepes-rév nem azt jelenti, hogy Kerepesen magán rév lett volna (ehhez kellő víz is szükségeltetett volna), hanem azt, hogy a rév a Kerepesre vezető úton volt található. Kerepes első ismert említése. Az első vámhely a Ortvay Tivadar például 1882-es munkájában öt tekintélyt is felsorakoztat, gödöllői dombok ölébe futó kereskedelmi úton akik osztják azon álláspontját, hogy az oklevélbeli portus Kerepesre is „kiterjed”, mivel a portus itt a Kerepes felé vezető úton lévő „átkelő azon a külső nagy vízárkon, mely Pestet körülfogta”.5 A lényeget tekintve ezen logika mentén haladt Kerepes helytörténetének korábbi és eddig egyetlen kutatója, Horváth Lajos történész-levéltáros is. A latin okiratot ő úgy fordítja magyarra, hogy a káptalan Gézavására vámját és Pest és Kerepes révjének a vámját kapta meg, s amellett teszi le a voksot, hogy az oklevélbeli Kerepes szó „arra mindenképpen bizonyíték, hogy a település már akkor létezett”.6 Az 1148-as dátum 1998-ban az önkormányzat rendelete7 alapján bekerült Kerepes címerébe is, azt mutatván ezzel, hogy Kerepes 2013-ban, vagyis az idén éppen 865 éves. A rendeletalkotó képviselő-testület azonban sajnálatos módon, úgy látszik, nem az addig egyetlen Kerepes-monográfusra KEREPES VÁROS

13

támaszkodott: a rendeletben idézett indoklást8 Horváth Lajos művében tartalmilag természetesen megtaláltuk, a rendeletbeli idézettel azonos szöveget viszont nem sikerült felfedeznünk. Több történész szerint Kerepes a nagy hajó jelentésű kerep vagy kereph szó után kapta a nevét. Néhányan azonban ezt éppenhogy Kerepes „ellen” fordítják. Kubinyi András például 1964-es munkájában – nem nélkülözve hasonlóan vélekedő elődöket – amellett érvel, hogy az oklevélbeli Kerepes-révnek nemcsakhogy nincs köze Kerepeshez, hanem az valójában az óbudai rév. Ezt egyebek között arra alapítja, hogy később a káptalan „erre is jogot formált, pedig adományozására nincs adatunk”,9 de arra is, hogy Kerepes portus alatt „olyan kikötőt és vámját kell értenünk, ahol kerep hajókat használtak”.10 Ehhez érvként Ország Mihály nádor 1465. április 13-ai okiratát idézi fel, miszerint ott az szerepel, hogy magyarul kerephnek nevezték a réveknél használt nagy átkelőhajókat (azaz kompokat). 2006-ban Weisz Boglárka az Árpád-kori vámokról írva szintén nagy hajóként azonosítja a kerep elnevezésű hajókat, s ugyancsak arra jut, hogy az 1148-as adománylevélben szereplő Kerepes-révként az „óbudai rév jöhet egyedül szóba.”11 A harmadik megközelítés elveti azt, hogy a rév szónak köze volna Kerepeshez. Györffy György 1975-ös tanulmányában minden másokkal szemben azt állítja, hogy a rév szó az oklevélben nem hozható össze Kerepessel, mert „a tributum portus Pest et Kerepes kifejezésben a portus szó egyes számban áll, … ha Kerepesre is vonatkozna, portuum állna benne”.12 Az ő olvasatában tehát a budai káptalan az oklevél e szakasza szerint Gézavására vámját, továbbá a pesti rév és Kerepes vámját kapja meg. E felfogás tulajdonképpen vámhelyet, vagyis települést köt a Kerepes névhez ott, „hol az Oroszország felől jövő nagy kereskedelmi út a gödöllői erdőségek közül kiér a rákosi dombokra”.13 *** Úgy tűnik, többen vannak azok a tudós történészek, akik Kerepes 1148-as első említésére szavaznak, ám a történelmi igazság semmi esetre sem szavazási kérdés, nem attól függ, többen képviselik-e az egyik álláspontot, mint a másikat. Azt hiszem, különösen most, újsütetű városként rá kellene vennünk magunkat, hogy felkérjük a tudomány embereit, hogy – ha ésszerű költségekkel megoldható – világítsák át a történelmi forrásokat, hogy véglegesen és megnyugtatóan tisztázódjék, hány éves is településünk, és miben gyökerezik a neve. Magam ezt pártfogolom, és javaslom a képviselő-testületnek is. A továbbiakban dőlt betűkkel polgármesteri-politikusi véleményeimet olvashatják.

14

KEREPES VÁROS

Szarvaskerep és lóvonta Kerepes első, 1148-as királyi okirati említése abban természetesen nem igazít el, hogy a név maga vajon honnan származhat. Az ezzel foglalkozó történészek rendszerint az akkortájt hajót, mégpedig úgy tűnik, éppenséggel nagy hajót jelentő kerep vagy kereph szóval hozzák összefüggésbe, de valójában nem igazán mondják ki, hogy innen eredne a név. Példának okáért kifejezetten Horváth Lajos sem állítja ezt, csak annyit szögez le, hogy a „régi magyar kerep, kerepes … egyként jelenthet révet, hajót, kompot és lovakat költöztető hidast, valamint ezeknek az eszközöknek a készítőit”,14 s a többit az olvasó képzeletére bízza. E vélemények te­ hát, úgy tűnik fel, tu­laj­donképpen csak a királyi oklevélbeli Kerepes-rév miatt kötnek Kerepeshez hajót, Hajóvontatók a 19. században. Komp, virág, ló, és amit akartok... hajóépítést, s kevéssé törődnek azzal, hogy igencsak erős fantázia kell a kerepesi ligetes, dombalji, vizekben nem bőséges világba nagy hajókat odaképzelni, s azzal sem, hogy e megközelítés nem ad magyarázatot a máshol található, Kerepes elnevezésűként azonosítható településekre, helyekre. Ezek nemcsak azok lehetnek, amelyeket Kerepes néven említenek, hiszen a Pest melletti Kerepest is megtaláljuk Kerepechként vagy Köröpesként is a történeti forrásokban. A budai káptalan okiratának ismertetője (regesztája) szerint például 1355-ben „Zeech-i Miklós országbíró bizonyítja, hogy a Kerepech-i Máté fia: Miklós és Imre fiai: Demeter és Benedek között Kerepech birtok miatt folyó perben”15 a felek megegyeztek. Köröpes szerepel 16-17. századi urbáriumokban,16 de éppígy nevezi Buda szabad királyi város magisztrátusa a „néhai Pauckhenhaider János császári és királyi köröpesi postamester hátrahagyott javairól”17 szóló hagyatékrendezési eljárásáról írott bizonyságlevelében. Kerepes létezett a Duna túlpartján, Pomázon is, ahol 1368-ban a budai káptalan egy birtokvitában úgy osztja meg a „Zemche és Zenthendre közt fekvő Pomaz-i birtokrészt”, hogy az „osztály tárgyát képező földek között említik a Tusmege nevű helyet, a Kerepes nevű szőlőt, a Zempche-ről jövő utat, Vrozpathac nevű erdei folyót, malomhelyet”.18 Kerepec (Kerepech, Kerepecz, Kerepes) néven ismernek települést Pest megyétől távolabb is: a kolozsmonostori konvent19 Bereg ma Ukrajnához tartozó részében említi több névváltozatban (ma Alsókerepec, ukránul Nyizsnij Koropec), de 1609-ben szerepel20 Bihar vármegyében is. Hajóval, hajózással ezek a települések, helyek is nehezen hozhatók összefüggésbe. A kerepet magát többen a lóval kapcsolják össze: Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond nyelvtörténeti szótárukban a 19. század végén lószállító hajóként21 nevezik meg, Bálint KEREPES VÁROS

15

Sándor néprajzkutató az általa vizsgált 1552. évi tizedfizetők lajstromában szereplő Kerepest a neve alapján lóvontatású vízi jármű gazdájaként22 azonosítja. János esztergomi érsek vikáriusa is Kerepesnek nevezett Miklósról beszél, amikor 1390-ben hozzájárul, hogy „Elizabeth relicta condam Nicolai dicti Kerepes hospes de Strigonio elhunyt férjének testvéreit: Istvánt és Imrét in pauperes Christi válassza”,23 vagyis hogy az esztergomi szabad polgár, Kerepesnek mondott Miklós Erzsébet nevezetű özvegye az elhalt férje testvéreit, Istvánt és Imrét válassza Krisztusban pártfogóinak. A „dicti” formula azonban inkább tulajdonságra-tulajdonosságra szokott utalni, nem pedig helyre vagy foglalkozásra, arra ugyanis a dictus szolgált,24 ha tehát azt akarták volna mondani, hogy a Kerepesre való Miklós, akkor a dicti helyett valószínűleg dictus szerepelne. Ebből következően esély van rá, hogy – az 1552. évi tizedlajstrom példájára – mondjuk kerepet birtokló, működtető Miklósról van szó. Elgondolkodtató az is, hogy lóherék, lucernák, illetve más fűfélék népi, illetve régi neve is kerep a sárkereptől, azaz király füvétől vagy sárga lóherétől a szarvas-, a mész-, a borbáskerepig. Ezt persze nem valamiféle bizonyítéknak tekintjük, de már csak azért is említjük, mert ezek alapján már könnyebben szaladgálhat a képzelet a kerepesi dombhajlatokban, ahol esetleg abraknövényeket termesztettek. Azok az állítások, melyek szerint Kerepes elnevezése szláv személynévből jönne, netán a német Krebs (rák) szóból eredne, jobbadán szintén inkább csak találgatások. Elvileg természetesen lehetséges, ám egyelőre ismert források nem támasztják alá, hogy Kerepes környékén a honfoglalás táján szlávok vagy németek éltek volna. Amit a feltárt leletek alapján tudni lehet, az az, hogy itt késő avarkori település létezett, ám az avarok legfeljebb (elő)magyarok voltak, ahogyan azt László Gyula és mások is például a Widukind-krónika alapján állítják, mely szerint a Kárpát-medencében avarok élnek, „quos modo Ungarios vocamus”,25 vagyis „akiket most ungaroknak nevezünk”.

16

KEREPES VÁROS

Vizeknek és másaknak nevei A Kerepessel szemben fekvő területen, a Duna bal partján, a Rákos-patak torkolatában a kutatások szerint már a II. század végétől átkelésre alkalmas hídnak kellett lennie, méghozzá állandó római helyőrséggel. Ráadásul a mai főváros és környékének akkori vízrajza jóval eltérőbb képet mutatott a mainál, főként érvényes ez a Duna mellékágaira. A mai Nagykörút helyén például, talán hihetetlen, de Duna-ág hullámzott, vele párhuzamosan pedig a Rákos-patakból táplálkozó lápos vízfelület uralta a térséget.26 A honfoglalás korában és még századokig a Duna és a Rákos mocsarak, illetve fás és ligetes enyhe „magaslatok” tarkította gazdag vízi világa ez, amelyet ma már elképzelnünk is nehéz: az utolsó pár évszázad szabályozásainak köszönhetően teljesen eltűnt. Szada környékét tölgyfák, Gödöllőét vadkörtefák A Pest-határi (nyíllal jelölt) Duna-ág 1737-ben Mikoviny Sá mutarkították, ami azért is el vízrajzi térképén . Felül a Csörsz-árok: Kerepes alatt fut el érdekes, mert a kutatók az akkori flórának, faunának tulajdonítják némely település elnevezését is. Horváth Lajos szerint a Szilas patak esetleg sűrű szilfás övezte területen kanyaroghatott, a Kerepest környező patakok, például Rákos, Sződ-Rákos neve pedig arra enged következtetni, hogy ezen folyóvizek tele voltak édesvízi rákokkal.27 Ez persze csak egy a megfontolások közül. A Rákos nevét először alighanem P. magiszter, vagyis Anonymus, III. Béla Névtelen jegyzője említi 1067-ben. Szerinte „dux arpad et omnes sui primates cummuni”, vagyis Árpád fejedelem és minden nemzetsége „usque ad fluvium Racus”, azaz „a Rákos folyó mentén” települt meg.28 Ennek kapcsán Podhradczky József múltkutató 1861-es munkájában megjegyzi: „E Rákos patak Szadánál Gödöllő fölött folydogál Izsaszegnek, Péczelnek, Csabának, Kereszt-úrnak és Rákos mezejéről Ördög-malmának, a hol Pesten föllül szalad a Dunába; nevének a keleti Ra gyök, víz jelentéssel, nyújtott alkalmat.”29

KEREPES VÁROS

17

Falucímer és pecsét Kerepes 1998 óta használatos címerét, amely pajzs alakú kék és piros háttérrel, meglehetős képi zsúfoltság jellemzi. A vízszintesen megosztott pajzs felső részében perspektivikusan ábrázolt postakocsi látható, amely technika címerek esetében legalábbis szokatlan. Mellette lombos fa, patak és három kereszt, talán hármashalom, alájuk pedig kéve gabonát és mezőgazdasági szerszámokat rajzolt alkotója. A több mindenre utalás, a szimbólumok sokasága inkább zavaró, semmint kifejező. A falupecsétet illetően kevesebb a bizonytalanság: Pest megyében Kerepesé a legkorábbi ismert pecsét, 1585-ből való,30 de ábrája nem felismerhető. Később, 1723-tól Kerepes pecsétje erős gyökérzetű, dús lombozatú fát ábrázolt. Kerepes várossá nyilvánításának évében ezt az ősi szimbólumot mintázta meg üvegmozaikból Jócsák Zsolt helyi üvegművész, a teKerepes pecsétje 1723-ból, a nagyközség címere 1998-tól és az új lepülést alkotó Kerepes, városszimbólum. Mélyre nyúló gyökérzet és ölelkező ágak Szilasliget, Széphegy és Hollandiatelep közös gyökerű együttélése jelképeként. A pajzs alakú alkotás a Városháza falára került 2013. augusztus 20-án. Ugyancsak a várossá válás alkalmából Krach Ernő és Maya Tibor múzeumi restaurátorok készítették el a város kulcsát és az ünnepi polgármesteri láncot, amelynek tűzzománc medálján szintén a lombos fa látható.

18

KEREPES VÁROS

Laza homokon erős várat építeni

Magam még tíz esztendeje sem rontottam a levegőt ebben a földi világban, amikor 1960ban egy Csepel teherautó platójáról a konyhaszekrény meg a dívány közül először pillantottam meg Kerepest. Ide költöztünk, Szilasligetre, az Ady Endre utca hetes számot viselő olcsó víkendházba (később 30-as, majd 32-es lett a számozása, amint az ideköltözők száma emelkedett). Drága szüleim egy pesti polgárembertől vásárolták, de nem hétvégi háznak, hanem állandó otthonunknak. Előtte még kisebb szoba-konyhás albérletben laktunk a szülővárosomban, Szolnokon. Annak előtte, mikor még a világon sem voltam, Nógrád megyében élt anyám s apám. Békés pásztorélet volt az övék, ahol tanyán és faluban szorgos emberek keze között nőtt a birka, a disznó, és hízott a határ. Mivel a II. világháború győztes hatalmai Moszkva kezére adták Magyarországot, az orosz (szovjet) megszállást követően eljött a padlássöprések kora, elhajtották a jószágot is, lefoglalták a földet. Kellett az ember, terelték őket kapitalizmust legyőzni: a vas és acél országának építéséhez, az erőltetett iparosításhoz kellett a férfi, de még az asszony is; az alacsonyra vágott fizetések kétkeresőssé kényszerítették a családokat. Akkoriban a magyar vidék tarisznyát dobott a vállára, legalábbis a munkabíró fiatalabbak, ha nem akartak éhen pusztulni. És nem akartak! Ha siratva is, de útnak indította őket a kényszer. Nem is egyszer: másodszor majd a forradalom után a második iparosítási-téeszesítési hullámban szintén ezrek és százezrek vándoroltak a városokba, az iparba, a nagy építkezésekre vagy éppen a főváros közelébe. Kerepes a 19. században lassacskán növekedgetett, a századfordulós boom, Budapest chicagói típusú nagyvárosiasodása hozza meg ide is az első nagy betelepülést: tíz év alatt, 1910-re a másfélszeresére, 1300-ra nő a lakosság száma. A nagy világgazdasági válság nyomására, ahogy József Attila írja, „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, de jutott paraszt-Magyarországról ember a fővárosba, a fővárosövi településekbe is: Kerepes lélekszáma 1920-ról 1930-ra szintén a másfélszeresére nő, ekkor már 2500-an vagyunk itt. Hasonlóan nagy gyarapodást hozott a szocializmus: az 1949 és 1970 közötti két hullámban a KEREPES VÁROS

19

kétharmadával, 4700-ra nőtt a lakosságunk. Eddig nem felmért különbséget jelent azonban a néplélekben az, ha felvirágzás, mint a 19-20. század fordulójának szecessziós országépítési láza mozdítja meg az embereket, vagy a nincstelenség-szegénység kényszere űzi őket, mint a nagy válság idején, meg ha, mint a szocializmus modernizációja esetében, állami korbács is szaggatja a társadalmi, gazdasági szöveteket, tépi a szokásokat, miáltal az emberek társadalom-lélektani értelemben a megszüntetettből a még nem létezőbe költöznek. A lényeg azonban mégis az, hogy az embereket nem a szabad akaratuk hozta, hanem inkább a sors vetette ide őket. És amit nem választhatunk, azt nehezebben fogadjuk el és szokjuk meg… Lehet, csak kevesen hiszik, és még kevesebben tudják elképzelni azt a látványt, amely az 1960-es években Szilasligetre látogatót vagy költözőt fogadta. Mindössze öt hosszú utca futott Mogyoród felé, amelyben összesen sem lakott több 900-1000 embernél. Szilasnak boltja, kocsmája, temploma, kultúrháza, de még egyetlen szilárd burkolatú útja sem volt. Nomád élet a homokon, Pesttől alig néhány kilométernyire. A településrészen üres porták sorakoztak, a látványt esetleg hétvégi házak vagy szerszámoskamrák tarkították. Vége is volt nagyjából ott, ahol most a posta van. Nem volt Wéber, Kodály, Sólyom, Hegy utca. Helyükön vízelvezető árkok húzódtak, vagy ugaron maradt földek, néhol kukoricások. Széphegyen jó, ha tíz portán laktak állandóan, míg a Szőlő utcát és környékét gazzal felvert kertek jellemezték. A táj kies volt, mondhatni idilli. A tavasszal virágzó cseresznyék és barackok úgy szegélyezték azt az öt utcát, mint repülőtéri leszállópályát a fehéren izzó lámpasorok. Homlokunkon cserebogarak csattantak, miközben karvastagságú száraz gallyakat gyűjtöttünk az erdőn télire, s újságpapírba sodort falevelet pöfékeltünk. Télen pedig a Látó-hegyről szánkóztunk lefelé egészen a HÉV-sínekig. Aztán olvadáskor a latyaknak is tudtunk örülni. Hát ennyi… Idejöttek azok, akiket meghajtott a történelem szerencsét próbálni: az ötvenes-hatvanas években a helyi Szilasmenti téeszben, a pesti Gumigyárban, a sashalmi Rug­g yan­ta­ áru­g yárban, a fővárosi közlekedésben, kereskedelemben vagy építőiparban, a mátyásföldi Ikaruszban, a kistarcsai Gyűjtőben, később a nagytarcsai rakétabázison. Ezekhez a lehetőségekhez kellett, a megélhetés reményében, igazodni. Kényszerűen kétlelkű nép, melynek tagjai Szabolcstól Nógrádig, Hajdútól Békésig, Zalától Fejérig sokféle helyről, sokféle, hatalmilag felejtésre ítélt szokással érkeztek a kerepesi homokra várat építeni. Ezért aztán nem okozhat különösebb fejtörést az, hogy a kerepesiek nagy ünnepeinken miért nem maradnak itthon, hanem ehelyett utaznak az ország szinte minden szegletébe. Hát azért, mert annak idején onnan jöttek ők vagy a szüleik, röviden, ott is maradtak gyökereik, miközben itt is gyökeret eresztettek. A nagymama sírját még a vidéki temetőben tisztelik, de a gyerekük vagy az unokájuk már pesti gyárban dolgozik vagy egyetemen tanul. Amilyen könnyű egy nyúlfarknyi összefoglalót követően megérteni, annál nehezebb volt megélni azt a helyzetet. Egy időben búcsúzni, lemondani, felszámolni, illetve újrakezdeni, beilleszkedni, boldogulni. Az álmaik még otthon jártak, de már itthon ébredtek fel.

20

KEREPES VÁROS

A Kerepesi út hossza és híre A fővárosban – és Nagy-Budapest 1950-es létrehozatala előtt a sok kis peremvárosban – a Kerepesi út hossza a századok alatt sokszor változott. Valamikor teljes hosszban Kerepesi út volt, szinte egészen az Erzsébet híd lábától, s feltehető, azért kapta a Kerepesi nevet, mert Kerepes volt az első postaállomás a Hatvanon át vezető fővagy nagyúton. A mai Kossuth Lajos utcát a 18. században még a Hatvani kapuig (a mai Astoriáig) Hatvaner Strassénak hívták, 1804-től Kerepescher Strasse a neve, s 1874től Kerepesi út lényegében Kerepesig. Időközben több szeletét Képeslap 1830-ból a Kerepesi úttal, a Rókus templommal és kóris átnevezték, először házzal. A fogyás Pest irányából kezdődött Pest irányából kezdett fogyni: 1894-ben a mai Kossuth Lajos utca szakadt le róla, 1906-ban a Rákóczi út (az előbbi Kossuth halála után, az utóbbi akkor, amikor Rákóczi hazahozott hamvait itt vitték ki a Keleti pályaudvarra). Aztán jött az Örs vezér terén kívüli szakaszok „kisajátítása”. Előbb innentől Kerepesig Szabadság út lett, majd a fővárosi szakasza Cinkotáig felvette a Veres Péter út nevet, Cinkotától Szabadföld út. Nagy-Budapest határán kívül Kistarcsán és Kerepesen is Szabadság út, illetve Szabadság útja maradt.31 …Mennyi híres épület, létesítmény, sőt történelmi esemény fűződik a Kerepesi út nevéhez: az Astoria, a Rókus kórház és kápolna, a Corvin áruház, az Uránia mozi, az EMKE, az elpusztított Nemzeti Színház, a Keleti pályaudvar, az első metróvonal, a nemzeti sírkert, a Kerepesi temető, az „arénásított” lóversenypálya, a gödöllői HÉV, a Magyarországot ideiglenesen megszállt szovjet hadsereg irányítóközpontja Mátyásföldön – a tisztek öröklakásaival –, amelyet mára közhasználatra átalakítottak, végül, de nem utolsósorban pedig maga Kerepes.

KEREPES VÁROS

21

Mogyoródi csata, Hungaroring-háború A krónikákból ránk maradt tudósítások szerint a mogyoródi csatára Salamon király seregei és László, illetve Géza hercegek seregei között került sor 1074. március 14-én, szombaton. A Horváth Lajos monográfiájában részletesen leírt események szerint Salamon Tokaj felől vonult a mai Gödöllő térségébe, míg a hercegek március 12-én, csütörtökön érkeztek meg Cinkotára, illetve Kerepes határába. Utóbbi hadtestek minden bizonnyal Kerepesen időztek, méghozzá a 3-as főút és az M31-es autópálya környékén, ahol (a mai Kálvária dombon és környékén) akkoriban egy földvár is állhatott, de erre nincsenek biztos adatok. Az ütközetet eredetileg a hercegek március 13-án, pénteken indították volna – nem lévén babonások –, de a ködös időjárás miatt egy nappal elhalasztották. És megérte a csúszás, mert Salamon seregét Szilasliget, illetve a mai Hungaroring és Cinkota határolta térségben legyőzték. Az összecsapás előtt László herceg megfogadta, ha az Úr győzelemre segíti, Tüntetés a Hungaroring-zaj ellen 2007-ben, július 20-án – a végig egyházat épít Szent zárva maradt főbejárat előtt. Lakossági feljelentések, bírósági per Márton tiszteletére. Fogadalmához híven, a mai Mogyoródon kolostort építtetett, s abba bencéseket telepített.32 Csata most is jellemzi ezt a vidéket, de egészen más jellegű. Napjainkban nem lovasok űzik egymást, hanem négykerekű versenyautók, méghozzá hatalmas zajjal és legalább akkora közfelháborodás közepette. A versenypálya helyén gyerekkoromban, az 1960-as években még csendes dimbes-dombos, ligetes kirándulóhely húzódott. Ide jártunk iskola után várat építeni, ugrálni a vízmosások gödreiben, a földből kiálló gyökereken csimpaszkodni, cigitől köhögni, lányokat gúnyolni. A szakadékok alján előbújó vízerek után úgy hívtuk: Hármas-forrás. Az 1980-as évek közepén ezt a festői paradicsomot föltöltötték, hogy megépítsék itt a Formula 1 versenypályáját. A legenda szerint Hármas-forrást a kerepestarcsai tanácselnök titkárnője javasolta „pártunk és államunk” magas helykereső bizottságának. Megtörtént a csoda, s talán ezért sem figyelt arra senki, hogy a Hungaroring területe nem is Kerepestarcsáé, hanem éppenhogy Mogyoródé, ahogy az az 1990-es rendszerváltoztatást követően kiderült. Az évente 240-250 alkalommal megrendezett hangos események Mogyoródnak évi több mint 100 milliós iparűzési adóhasznot hajtanak, Kerepesnek viszont – különösen a szilasligeti településrésznek – kifejezetten kárt és bosszúságot okoznak. Jelenleg Kerepesnek fájdalomdíj sem jár, azaz nem kap részt a pálya adóbevételéből. Világszerte milliók imádják a gyorsasági versenyeket – évente néhányszor és néhány óráig. Eleinte, még tíz esztendeje is a háromnapos nagy versenyen kívül csak ritkán búgtak fel olyan irdatlan hangerejű motorok, amelyek manapság már heti négy-öt alkalommal 22

KEREPES VÁROS

teszik próbára a pályától pár száz méterre élő több ezer ember tűrőképességét, apróságtól a nyugdíjasig. Gyakorta reggel nyolctól este nyolcig róják a köröket a pályán és az emberek füljárataiban. Különösen hétvégeken dühítő a flúgos futam a kertekben dolgozni vagy pihenni vágyó szilasiak számára. Persze a zaj a csukott ajtón és ablakon is átszivárog: se kinn, se benn nincs nyugalom. A versenyek és edzések számának növekedésével négy lakossági, civil szervezeti feljelentés és egy bírósági per ismert. Ugyanazt a zajt méri a helyi civil szervezet, mint a hatóság, a következtetés mégsem egyezik. A lakossági tüntetést 2006-ban az önkormányzat is támogatta, a demonstrációt a mai polgármester vezette, aztán már az önkormányzat rendezett lakossági részvételű vitákat az éppen aktuális Hungaroring-elnökökkel. Végső és megnyugtató egyezség azonban a mai napig nincs. A lakosság a zajszint, illetve a rendezvények számának drasztikus csökkentését követeli: jelenleg is 85 polgár pereli a Hungaroringet. Ítélettel eleddig egyetlen ügy végére sem került pont. Be kell látni, Kerepes miatt nem fogják bezárni a pályát. Ebben a helyzetben az önkormányzat 2006 óta eddig mintegy 21 millió forintnyi támogatást préselt ki a pályatulajdonosokból, köztük az államból, amit elsősorban településfejlesztésre, például a létesítményhez vezető utak aszfaltozására, illetve a zajzónában régebben épült óvodák felújítására fordít. A környezetvédelmi hatóság megbízásából folyamatosan készülnek a tervek zajvédő erdősáv kialakítására, földtöltések emelésére, nézőtéri lelátók hangszigetelésére, de bármelyik megvalósítására sincs sem egyetértés, sem pénz. *** A mai önkormányzati képviselő-testület egységes az ellenállásban: tárgyal, a település javát szolgáló megegyezéseket szorgalmaz, követeli az iparűzési adó megosztását, de egyelőre csak fenyegetve, alkudozva tud kiharcolni kényszerű együttműködéseket. A csatának koránt sincs vége: az elkeseredett lakosság és önkormányzata tovább vív többek között a többségi tulajdonos állammal, illetve Mogyoród községgel. A megfizethetetlen csend és a minden napi zajongás háborúja folytatódik. Együttműködünk, de nem egyezünk…

KEREPES VÁROS

23

Őseink tetemén, a jövő talpa alatt

A nagy történelmi, illetve gazdasági változások és a nyomukban érkező népvándorlások kevés kivétellel szinte érintetlenül hagyták a gödöllői dombság lábainál megbúvó települést. Az élet, amely a női blúzokon meg a vászon férfiingek ujjain virító – kék, sárga, zöld színű – hímzések alatt meghúzódott, kemény volt, de béketűrő. Egyetlen bizonyosság boldogította az itteniek mindennapjait, az Isten felé fordulás. Neki tudták be, ha jó volt a termés, ha a káposztából, a kacsából, meg a krumpliból eladnivaló is jutott a pesti piacokra és alázattal fogadták az égi büntetést, ha elmaradt az eső, ha jött a pestis, a filoxéra, és csak a kemény munka kínálkozott betevő falat helyett. A gürcöléstől görbe ujjak alatt mégis pompás hímzések és háziszőttesek, sőt templomi oltárterítők születtek, akár megannyi kis Jézus, mert az ilyen tevékenységre karácsony tájt maradt idő, amikor a férfiember legfeljebb szekeret javított, meg erdőt irtott, az as�szonynép pedig, sparhelt mellé húzódva végre kedvére való gyönyörűségnek hódolhatott. S miközben kék meg még kékebb virágokat és zöld indákat mintázott, aközben énekelt, sokszor saját költésű dalokat, főként az ünnepről, meg a szerelemről, a körtéfáról, kerepesi körtéfáról. Szemérmesen titkolták és alázattal tűrték azt az egész életükre szóló alapvetést, mely szerint a sorsuk nem rajtuk áll. Hajoltak, vetettek, arattak, de a pénz, főleg a sok pénz nem az ő portájukon és földjükben termett. Kevés kivétellel szolgálni és sóvárogni születtek. Mégis itt maradtak. Ez az igazi dicséret. Számos tanulmány, monográfia és régészeti lelet bizonyítja,33 hogy térségünkben az időszámítás előtt 2100-1900 között is volt élet, sőt a Szálaska oldalából előkerült tárgyak és kerámiák az időszámítás előtti 4000-2500 évezredekre utalnak. A rézkorra egy, a településen fellelt rézcsákány, a bronzkorra a halomsíros temetői kultúra, a vaskorra az Erkel Ferenc utcában kiásott bordákkal díszített balta és más, a kelták és a szarmaták jelenlétére utaló lelet szolgál tanúbizonyságul. Továbbá bizonyíték a Csörsz-árok (lásd 17. oldal), amely Mogyoród és Kerepes között ma is fellelhető, valamint a római jelenlét hírnökei azok a kerepesi középkori templomnak a falából előtűnt római kőemlékek, amelyek minden 24

KEREPES VÁROS

bizonnyal Pest közeli katonai erőd romjaiból kerültek hozzánk. Az avarok jelenlétére pedig egy 1966-ban Kerepesen feltárt avar kori temető leletei utalnak a VII. századból. Csak e néhány, és felsorolásszerűen idecitált kutatási adat is büszkévé tehet bennünket, hiszen nem akárkik nyomdokaiban élünk és járunk. Minden bizonnyal nekik sem volt könnyebb ezen a vidéken a megélhetés, mint nekünk, de maradtak és kitartottak, mert a gazdasági lehetőségeken kívül ide parancsolta őket a Duna közelsége, a megélhetés kényszere és a tulajdonlás reménye. Kerepes ősidők óta egyszerre közlekedési és kereskedelmi, illetve hadi útvonal is. Központja nem is tolódott el vagy épült át az évszázadok során, legfeljebb az utóbbi évtizedekben néhány kilométernyit. Ma is, akárcsak a honfoglalás korában Gödöllő felől a Bolnoka- és a Husztinaerdő, valamint Ökörtelek határolja, Szilas felől a Szár-hegy és az Ürge-part, Kistarcsa felől a Szilas-patak. Ezek lábainál, ezek szűk lapályában telepedett meg a falu, elsősorban a rajta át vezető főút két oldalán. Lakói aránylag szorgalmasan pásztorVéber Teréz 1933-ban. Ők nem a selymet kodtak és művelték nem túl gazdag földjeiszőtték... ket. Fényes Elek, a hazai statisztika egyik megalapítója, aki geográfiai szótárában a 19. század közepén írta össze Magyarországot, azt rögzítette Kerepesről,34 hogy „Pest m. tót-magyar falu, Pesthez egy postaállásnyira a kassai országutban: 708 kath., 7 evang., 8 zsidó lak. Kath. paroch. templom, Postahivatal; Vendégfogadó; határa hegyes és homokos; tölgyes erdeje szép; dohányt termeszt; de rétje kevés.” A lakosság ezen összetétele a török dúlás után alakult ki, I. Lipót német-római császár és magyar király 1689-ben megjelent Inpopulationale Patense, királyi telepítési rendelete nyomán. Lipót ebben nem a magyarok át- vagy visszatelepítését, hanem más nemzetiségek betelepítését részesítette előnyben, s ebben lelkes társra lelt a betelepítő, többnyire császári tisztekből és rangosokból lett földesurakban. Ahogy Dedek-Crescens Lajos, a tudományegyetemi könyvtár őre 1910-ben megfogalmazta, „alig egy-két helyre hoztak a telepítő birtokosok magyar népet; jobbára németeket, tótokat és ráczokat telepítettek, mert azokban alkalmazkodóbb elemet véltek nyerhetni”.35 Kerepesre Grassalkovich Antal talán már 1710-ben tótokat, 1727-ben kevés németet hozatott, minek nyomán nemzetiségi összetételét tekintve a falu tovább veszített „magyarságából”, a mintegy fele német mellé a század végére 20 százaléknyi szlovák is csatlakozott. A következő században, az 1867-es kiegyezés idejére meg már szinte egynemű lett: 695 tót és 7 zsidó lakta,36 németek ekkorra már nem maradtak, magyarok még nem voltak. Ez gyökeresen megváltozott a kiegyezést követő, később majd szecessziósnak elneveKEREPES VÁROS

25

zett századfordulós iparosítási, országépítési láz hatására: 1910-ben Reiszig Ede már 227 házról és 1379 lakosról tud,37 vagyis szűk negyven év alatt lényegében megduplázódott a lakosság. A magát világvárossá ekkor kinövő fővárosba özönlők egy része az övtelepüléseken, köztük Kerepesen talált magának új lakhelyet, s elsöprő többségük magyar volt: Nyilas István ekkorra már fele tót, fele magyar településként írja le.38 A hirtelen növekedés azonban nemcsak előnyökkel jár. „Egy primitív civilizáltságú paraszti vidék indult itt el 1700 körül a fejlődés útján – írja Erdei Ferenc Futóhomok című szociográfiájában39 Pestvidék kistelepüléseiről. – Magára hagyva bizonyára … kifejlesztett volna néhány centrumot és a maga módján polgárosodott volna. E helyett az történt, hogy rajta kívülálló erőkre támaszkodva egy nagy város épült a centrumába, s a magasfokú civilizáció s a pezsgő kultúrélet, melyet a nagyváros teremtett, befejezett tények elé állította vidékét. Az nem tehetett mást, mint behódolt. Hozzáidomult a város szükségleteihez, bekapcsolódott a város által kínált civilizációba és kultúrába. Ahol valami ok miatt kiesett egy-egy rész e fejlődésből, az végkép kiesett és Ázsiának marad, ha maga nem segít magán.” Kerepes társadalma, ahogy a hozzá hasonló peremhelységeké is, nem várt változások elé nézett. A betelepülők közül sokan, főleg a munkás- és hivatalnoki foglalkozásúak városi megélhetésre és ittlakásra rendezkedtek be, mások kétlaki életmódot választottak: városon kerestek, otthon azonban még földet műveltek, amivel kiegészítették munkahelyi keresményüket. Az őslakosok, a parasztok közül sokakat csábított Pest fejlődése, lakosságának élelmiszerigénye a jövedelmezőbb, de fáradságos, sőt kockázatos kereskedelem felé. E vidékre a közhit által cifra ruhájú parasztnak ismert kérges tenyerű, barázdált arcú atyámfia csak alig volt jellemző. Sokkal inkább az igazán paraszti életformából kivetkőző ember, aki több lábra állva igyekszik kihasználni azt az időt, amelyet számára az Isten a földi világban előírt. Ha csak az eke szarvát szorongatta, attól bizony felkopott az álla. Szükségeltetett aprójószágot nevelni, szőlőt és zöldséget termeszteni és emellett még eljárni napszámba, vagy kubikolni, maltert keverni az építkezésekre. A még nem iparos és a már nem paraszt életforma gyakorlása jelentette a fennmaradást. A „maradna is, meg a menne is” állandó bizonytalansága rágta az emberek lelkületét és alakította sorsukat. Jelentősen játszott közre ebben a leginkább helyben járásra hasonlító folyamatban Budapest közelsége, a nagyvárosból idáig kihallatszó mesék a gazdagságról, a könnyű életről, a könnyelmű mulatságokról, az úri osztály passzióiról, a világlátás sokat ígérő gyönyöreiről… És a mesék sokszor igaznak tűntek, sokak addig hittek bennük, és kergették őket, amíg belepusztultak, egészen a mai napig. A kétlakiak életmódja, az alkalmazott – munkás, hivatalnok – is, paraszt is létforma a kötődések lazulását eredményezi. „Állandóan a munka szorító nyomáskényszere alatt élt. Kikapcsolódása és pihenése az ünnepnapokra korlátozódott. Kedvét, örömét a falusi társadalom hagyományos szokásaiban, szórakozásaiban lelte (farsangi ivó, húsvéti locsolkodás, lakodalom, szüreti felvonulás, torkos búcsú stb.). Elszakadása a tradicionális falusi társadalomtól hosszan tartó folyamat” – állapítható meg néprajzi tanulmányok sorából.40 Hosszan tartó folyamat volt az életmódváltás, de visszafordíthatatlannak tetszik, beleért26

KEREPES VÁROS

ve azt is, ahogyan a kétlaki család a hagyományos paraszti önellátásról fokozatosan átáll a konzumfogyasztásra, utóbb élelmiszert is boltban vásárol, azaz rátér arra az útra, hogy kétlakiból a saját otthonában „ágyrajáró” legyen, aki a házát, lakását tulajdonképpen csak alvóhelynek tekinti. A hosszú útnak azonban, mondhatni, még csak az elején voltak, amikor az ötvenes években és a második téeszszervezés idején véget ért számukra az időszámítás: állami ráhatással igyekeztek átlendíteni őket a bejáró státusba. Nem ment könnyen. A kerepesi tanácsülések jegyzőkönyveiben 1951 és 1957 között vissza-visszatérő téma a kétlakiság, amely a hét főbűn egyikének minősült: akadályozta a téeszszervezést csakúgy, mint a világbékét. A kerepesi tanács végrehajtó bizottságának (vb) elnöke 1951 januárjában41 az imperialisták rémtetteiről szóló beszámolóval indítja az új évet is, de csak azért, hogy rávilágítson: azok nagy elánnal készülnek a háborúra, aminek egyetlen ellenszere van, mégpedig a begyűjtési kvóták teljesítése. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint azokban az években szinte minden tanácsülést a nemzetközi helyzettel kezdtek, minden párt- és állami intézkedést az imperialisták által fenyegetett világbéke megőrzésének keretébe helyeztek, minden kényszert, megszorítást azzal indokoltak. A begyűjtés, a beszolgáltatás nem kényszer, fejtegette a vb-elnök, a begyűjtési kvóták teljesítését viszont főleg a kétlakiság akadályozza, és a téeszcsék hiánya. Tegyük hozzá, a „nem kényszer” a valóságban azt jelentette, hogy 400 ezerre becsülhető azok száma,42 akiket Magyarországon az ötvenes években közellátási bűntett vádjával eljárás alá vontak, azaz nagyjából minden második család érintett volt; a közellátási bűnkörbe egyaránt beletartozott például a begyűjtés elmulasztása, akadályozása és a feketevágás is. Egy 1955-ös tanácsülési összecsapás megmutatta a probléma valóságos tartalmát is, amikor azt vetették a kétlakiak szemére, hogy azok nem akarnak búzát termeszteni az egy holdjukon, holott az a többholdasoknak kötelező. Az ülésen jelen lévő kétlaki munkás riposztja43 szerint ők az üzemben „sokat dolgoznak a parasztságért”, és ha történetesen bérelnek 1 hold földet, nehogy már gabonát is kelljen rajta termeszteniük. A kérdés még 1957-re sem jutott nyugvópontra, mert egy akkori tanácsülésen44 azt fejtegették, hogy a cséplőmunkások nagy része üzemi dolgozó, és az üzem nem fogja meghosszabbítani nekik a fizetés nélküli szabadságot, így kalákában kell majd a cséplést befejezni (amit feltehetően úgy értettek, hogy az egész falunak együtt). A 19-20. század fordulója hozta kataklizmatikus társadalomszerkezeti átalakulásainak tükrében szinte idillikusnak tetszik, ahogy a magyar korona országainak 1910-ben megjelent enciklopédiája a Kerepesen is élő népekről, a tulajdonságaikról ír. „Egyszerűen, igen takarékosan és szegényesen élnek, csak ritkán tesznek ki magukért. Egyáltalán roppant munkásak és nagyon tudnak spórolni. Pénzért mindenre készek, csak becstelenségre nem” – jellemzi a németeket, majd a tótokat: „Szorgalmasak, igen takarékosak és főleg szerfölött kisigényűek. … Nincsenek parasztnábobjaik, de kevés a teljesen tönkrement ember is közöttük s nincsenek általánosan eladósodva.”45 Az életmód, a néplélek eme összetevőinek azonban megváltozott az élettere: a 19. században még fontos jellembéli és emberi tulajdonságok addig ismeretlen szokások, értékek KEREPES VÁROS

27

terében hirtelen érvénytelennek kezdtek látszani. Úgy is lehet mondani, a mozgásterük lett korlátozott: már nem voltak érvényesek a teljes lakosságra, a betelepülőket ugyanis egészen más problémák igazgatták, mint az őslakosokat. „A parcellázások és építkezések eddig egy csomó ügyvédet, pénzintézetet, környékbeli földbirtokost, építővállalkozót, építőszövetkezetet mozgósítottak, eredményül azonban semmi figyelemreméltót nem hoztak létre” – mutatja be a Futóhomok46 a földcsuszamlásszerű társadalmi mozgások egyik következményét. Kerepes azoknak köszönheti létének szilárdságát, akik nem ültek fel a meséknek, akik nem hagyták el a szülői házat, akik újra és újra bevetették a sovány földeket, tojást raktak a kotlós alá, és újra tapasztották a ház falát, ha elmosta a vihar. Attól sem riadtak meg – pedig a megélhetésüket nehezítette tovább –, amikor nem erre, hanem Vác felé épült vasútvonal, erősen meggyengítve a térségen áthaladó főút kereskedelmi, postai és közlekedési jelentőségét, felfestve a falu lassú kihalásának rémképét is. De a kerepesi magyarok, tótok meg németek közösen templomot, iskolát emeltek, egészségügyet tartottak el, és közösen mérlegelték a paraszti meg az ipari munka súlyát a Székelyek tisztelgése a Kerepes várossá váközösség gyarapodása érdekében. Később, lását követő augusztus 20-án. Magyar, tót, cigány, sváb, és már székely is az 1900-as évek elején a vasút után a Kerepestől Gödöllőig akkor meghosszabbított HÉV is elkerülte a települést, legalábbis a magját, hiszen a pályát nem a központ felé, a temető mellé fektették, hanem a település szélén vitték tovább. Igaz viszont, hogy ennek is köszönheti népességnövekedését Szilasliget és Széphegy. A település dacolt a kihívásokkal, s megmaradt. A történelem alakulása és a pestisjárvány pusztítása miatt többször majdnem egészen kiapadt, illetve elnéptelenedett (lásd erről 30., 36. oldal). Tizedelte a tatár, írmagja is alig maradt a török után. E megmaradási készség is része annak a szellemi örökségnek, amelyet minden településnek, Kerepesnek is össze kell gyűjtenie, meg kell tartania és tovább kell adnia a jövő nemzedékének. A mai napig – egyre csökkenő számban – fellelhető régi családok ősei az 1600-as évek végén, illetve a Rákóczi szabadságharc közbeni elnéptelenedést követően telepedtek meg Kerepesen: szlovákok, németek, majd később magyarok is. Ilyenek például az Ohátok, 28

KEREPES VÁROS

Zlatnikok, Madarászok, Brancsok, Gubcsok, Horvátok, Stóglik, Krizsánok, Véberek, Tunklik, Hoffmanok, Krigerek, Kollárok, Csernákok, Pisákok, Oraveczek, Turcsányok, Grófok, Rapavik stb. Három nyelv, három kultúra, három népviselet, három gazdálkodási technológia szorult és kényszeredett egyetlen közösségbe, és alakult, sőt csiszolódott, vagyis alkalmazkodott egymáshoz. Ha valamitől, akkor ettől a sokszínűségtől, ettől a tűrőképességtől, ettől a békeszeretettől igazán értékes és egyedi az a hagyománykör, amelyet az itt élők évszázadok alatt kialakítottak. Ettől pompás a női pruszlik (mellény), virágos réteket túlszárnyaló tobzódása, ettől lenyűgöző a férfi vászoningek kemény életet feledtető, kedélyes díszítése és ettől virítanak a templomi oltárterítők, a lányok rakott szoknyái, vagy a tiszta szobák szőttesei. És a századok óta „közös fedél” alatt boldoguló kerepesi három náció a megélhetés sovány szeletei közül ugyancsak hármat választott magának, úgymint földművelés és állattartás, a pesti és budai piacokon való kereskedés, nem utolsósorban pedig ipari szakmák gyakorlása. Az 1760-as adóösszeírás szerint például a 62 jobbágy család mellett már 14 mesterember élt a faluban. Napjainkban, a XXI. század elején Kerepes több mint 10 ezer polgárának többsége a Kárpát-medence minden szegletéből és nemzetségéből érkezett és talált otthonra nálunk. Ha úgy tetszik, gondolkodásmódjában, származásában különböző, de összességében tízezer mégis-magyar gondozza és építi tovább a település szellemi alapzatát, szilárdítja falait és erősíti óvó tetőzetét. *** Három a magyar igazság! – tartja a közmondás. Kerepesen is három – nemcsak az igazság, hanem a magyar! Három náció közösen épített sziklát a homokra, teremtett tartós alapot magának és a jövőnek. Kerepes éppen ezért és éppen ettől igazi magyar település. Politikai és üzleti szélhámosság, faji kalandorság, történelmi traumák, esetleg önző önérdek mondatta és mondatja ma is némelyekkel, hogy Kerepes csak rég volt magyar falu, ma valójában tót. Megint mások indulatosan és erőszakosan állítják, Kerepes egyik sem: sem nem magyar, sem nem tót, hanem echte sváb. Nem, kérem szépen! Mind együtt, ahogy a háznak is különböző tulajdonságú mindenik eleme és összetevője, de mind nélkülözhetetlen: a beton, a fa, a tégla, a vályog, a cserép. Kerepes is így egész, és így magyar.

KEREPES VÁROS

29

„házi szükségletük kielégítésén túl más hasznuk nincs” A kerepesiek már az 1550-es években is nemcsak a földből, de mint családnevek mutatják, iparos mesterségekből is éltek: kovács, borégető, szántó, vasöntő, halász stb. A fő megélhetési forrás azonban természetesen a föld volt, bár az itteni területek sok munkával keveset hoztak. Ha a török adószedők adataiból kiszámítjuk, mennyi adót tudtak „kitermelni” a Kerepesen, illetve néhány más környékbeli településen élők, akkor azt látjuk, hogy egy kecskemétire kétszer, egy tarcsaira háromszor annyi adó esett, mint egy kerepesire,47 ami alapján meg lehet kockáztatni, hogy Kecskeméten kétszer, Tarcsán háromszor könnyebben éltek meg az emberek, mint Kerepesen. Az itteni földek kirívóan gyenge eltartóképességét VI. Károly császár és magyar király 1728-as összeírása48 látványosan mutatja. E szerint „Kerepes possessio szántóföldjei területének csekély volta és erdőségei miatt három részre vannak osztva”, a föld részben homokos, részben vörhenyes fövenyes és agyagos, ezért „közepes termés idején egy pozsonyi mérő gabona elvetése után csak 2 mérőt hoz”. Eladni az őszi gabonából „a csekély termés miatt nem lehetséges”, keveset a tavasziból értékesíthetnek. Rétjük nincs, csak „egy füvet termő kis csapásuk, s a füvet még zölden lelegelik a katonalovak”. Legelőik kb. 150 szarvasmarha és ló nyári eltartására elégségesek, és 400 juhéra, ezekből „házi szükségletük kielégítésén túl más hasznuk nincs”. Pusztájuk nincs, szőlőskertjük „egy kapás után közepes termés idején 2 csöbör bort terem”, de mivel „gyenge minőségű és nem nagy mennyiségben terem”, nagyrészt maguk a lakosok fogyasztják el, legfeljebb egymás között árulnak keveset, kevés pénzért. „Malmuk nincs. Halászóvizük nincs. Kereskedelmük nincs” – zárul a nem túlzottan biztató termelőerő-bemutatás.

„ha fejeteket életeteket szeretitek” A török idők alatt Kerepes és környéke, Pest megye hadszíntérré vált, különösen a 16. század végén, ahogyan azt Kosáry Domokos egy 1597-es jelentésből idézi,49 a több éven át itt telelő tatárok „feljövéséért és rablásáért az szegénység megfutamék, az egész föld elpusztula, kit levágának s kit elvinek”. Az egyik következmény az elnéptelenedés, falvak sora tűnt el, ha csak időlegesen is. Köztük ez a sors jutott Kerepesnek is, hiszen egy 1683-as összeírás szerint kipusztult: „Héviz deserta Heviz Györk deserta Kerepes deserta Macsa deserta Monor deserta”.50 Kosáry szerint Kerepes 1686 és 1696 között volt lakatlan.51 A másik következmény a határviták szinte állandósulása, hiszen bizonytalanná vált, ki kié, az egyik birtokos területének hol a vége, hol kezdődik a másiké. A három részre szakadt országban különösen az érintkező peremvidékek kicsit amo­ lyan senki földjévé is váltak. Ha elnéptelenedtek, ha nem, mindenki: a török, a magyar birtokos, a király és az egyház egyaránt a magáénak tekintette őket. Ez egyikük részéről sem csak kinyilatkoztatás volt, hanem amellett, hogy a török a maga módján szedte az adót (hol a szultánnak, hol akár többször is magának), megpróbálta érvényesíteni a jogait 30

KEREPES VÁROS

a király, aki a törökkel adóegyezségeket kötött, a Fülekre, Gácsba, Szécsénybe, Losoncba vagy máshová felhúzódott magyar nemes, aki magához rendelte a parasztot és adóját, csakúgy, mint a váci káptalan.52 A török, legalábbis bizonyos Memhet effendi, „Én az Győzhetetlen Török Császárunknak az Tengeren innen lévő hadainak fizető mestere” nem kertelt: „Falussi Birák esküttek, ezen parancsolatomat látván, mingyárt Kerepes 1 szekeret, Aszód 4, Bagony 3, Héviz György 2, Szenlőrincz Káta 1, Szecső 4, Tatárszentmiklós 4 , Ócsa 1; úgy nyissátok szemeteket, hogy mingyárt kötözve hozlak benneteket, azért ha fejeteket életeteFosztogató katonák 1686-os rézmetszeten. Három részből négy ket szeretitek, mingyárt itt legyenek az Szekerek, úrnak szolgái az hatalmas Csillagos Vezér embere Bécs alól jött hamarsággal. Isten veletek. Adum Czegléd 20. July 1683.”53 A Rudolf magyar király és Mátyás főherceg nevében 1608-ban Konstantinápolyban járt követség magyar nemes tagja, Rimay János a török szultánnak is felpanaszolja, hogy„a szupassák (altisztek) és spahiák (könnyűlovasok) szolgáikkal, lovaikkal, kutyáikkal hosszabb ideig a falukon élősködnek; sőt a hódolt falvakban lakó nemesség is folyvást zaklattatik és nyögő panaszra kény szerül”.54 Nem volt azonban végtelen a szupassák hatalma sem, legalábbis ez derül ki egy 1648-as határvitában elhangzott tanúvallomásból. Mint ebben Pribék Péter, Kisdy (Kisdi) Benedeknek 75 éves kerepesi jobbágya mondja: „Az »úton felől« a bagiak megparancsolták, hogy ott az aszódiak ne kaszáljanak, mert »ha az hatvani szupassa ot kap megh károsít benneteket«. Amit az aszódiak az úton felül kaszáltak, nem merték nappal elvinni, csak éjjel.”55 Magyarán éjjel már nem volt annyira félelmetes a szupassa… A török mellett a királyi katonaságnak is szüksége volt takarmányra, szállítóeszközre, kenyérgabonára, igavonó állatokra, beszállásolásra (forspontra). A pár évvel 1700 előtti teherlistában adók, az átvonuló seregek számára szénásszekerek, szekerek több évben is, ökrök szerepelnek, hajdúk beszállásolása, amit majd levonhatnak az adóból. 1702-ben a „kiállt veszedelmek miatt” elengednek Kerepes adójából, de négy évben is csökkentik vagy elengedik az adót, 1701-ben templomépítés miatt. Mind e közben több évben is „kóborló császári katonák” károkozásait igyekszik helyrehozni a vármegye, amiből kiviláglik, hogy a kiszámítható terhek mellett a jobbágyoknak rendkívüli sarcokra is számítaniuk kellett.56 Az adók és más terhek behajtása nem ment konfliktusok nélkül, egy 1723-as leírás szerint a kerepesi kocsmában Althan-dragonyosok összeverekedtek a helybéliekkel.57 KEREPES VÁROS

31

Követelte jussát a távolba menekült magyar birtokos is, néha kirívóan erőszakosan. A Pest megyei községbíróság eddig legkorábbinak ismert irata éppen a kerepesiek panaszlevele a Kassai Kamarához 1585. február 28-án, amelyben panaszt emelnek Egerben lakó tiszttartójuk ellen.58 A váradi káptalan Egerben székelő tiszttartója, akárha a török, saját magának is szedett dézsmát, évente csaknem tucatszor magához rángatta a kerepesi bírót, az egyiket még meg is verette, a másikat akkora költségekbe verte, hogy az teljesen elszegényedett. A jobbágy, akinek nem is kettő, hanem egyszerre akár négy-öt urat is szolgálnia kellett volna, úgy tűnik, gyakran a törökhöz futott védelemért a keresztény (magyar vagy német) ura ellen, mert ennek tilalmát I. Lipót 1659-ben szükségesnek látta törvénybe foglalni. A törvény preambuluma szerint őfelsége magyar követe útján gondoskodni fog arról, hogy a törökök a „szegény néptől rendkivülileg kizsarolandó” adókat megtérítsék (vagyis azok eljussanak a „szegény nép” nem török uraihoz), a poltúrát, a Lipót által a lengyel kereskedelemre tekintettel veretett ezüst úgynevezett lengyel pénzt „bevett értékében” elfogadják, az alattvalóknak pedig megtiltja, hogy határügyekben és egyéb panaszokkal a törökhöz folyamodjanak”.59 Valami kicsit ehhez a rendelkezéshez 1668. április 30-án Fülek várában általános nyomozás, vagyis inquisitio 60 keretében „Kerepes faluból Botka István és Tóth (Toot) István” is hozzájárultak. A két kerepesi elmondta, hogy a töröknek nem teljesen jó a poltúrapénz, mert a szultánnak járó adót mindenféle pénzben „elveszen” tőlük, de „az mely 3 tallér bitangot vészen az császár adaján kívül, azt tallérul, aranyul prestállják (követelik) kéntelenség alatt”. Magyarán azt, amit a behajtó török a szultánnak járó adón felül jogtalanul, vagyis saját zsebre elvesz tőlük, azt aranyban követeli. A füleki vizsgálat hátterében vélhetően a törvény meghozatalának kommunikációs megalapozása állhatott, hiszen a tucat kérdés a körül forgott, hogy a török jogtalanságokat követ-e el, és csaknem száz tanút hallgattak meg. Nincs új a nap alatt… Abban sincs, hogy a királyi törvényt szinte azonnal elkezdték arra használni, hogy a földesurak vitás ügyeikben erre hivatkozva gyakoroljanak nyomást a jobbágyaikra. 1675-ben például Cinkota földesura azzal vádolja a cinkotaiakat, hogy határvitájukban a törökhöz fordultak oltalomért. Figyelmezteti őket, hogy „egy hónapi haladékot ad nekik, ha ez letelik, ügyüket átadja az alispánnak eljárás céljából”.61 Úgy tűnik tehát, hogy ha a határvita számára elfogadhatóan megoldódik, akkor eláll attól, hogy a törökhöz forduló, ezért a törökös jelzővel illetett jobbágyokat átadja az alispánnak. Ennek az ügynek a kimeneteléről nincs tudomásunk, ám a törökösség vádjának súlyos következménye is lehetett, „halálos ítéletet is vonhatott maga után”.62 A kettős (hármas, négyes?) hatalom zsarnok igényeinek hálójában vergődve azonban a községek „egyre többet azért fordultak a török hatóságokhoz ügyes-bajos dolgaik elintézése végett, mert azok, keleti módon, többnyire annak adtak igazat, aki többet fizetett, vagy több ajándékot vitt”. Persze, ami a községek szempontjából kényszerű szükségnek látszott, az uraik szemszögéből ellenük való támadás volt. Mindössze annyi teendőjük volt, hogy ezt hazafiatlan vagy országvesztő megnyilvánulásként, netán a nemzet ellen való árulásként kommunikálják. Eljöhetnének tanácsadónak mai kormányokhoz, azoknál szintén nagy a kereslet arra, hogy hogyan tereljenek érdekütközéseket az egyiknél hon-, a másiknál jogérzelmi 32

KEREPES VÁROS

síkra. A 17. századi következmények is egészen maiak voltak. 1681-ben füleki (végvári) katonák lepték el Aszódot, ahol az utólagos vizsgálat szerint azonnal követelőzni kezdtek, a bírót szidalmazták, a nőket fogdosták, és megkezdték a kamrák feltörését. A pohár akkor telt be, amikor a községet törökösnek nevezték. Félreverték a harangot, az összefutott emberek rátámadtak a katonákra, ma úgy mondanánk, utcai harc fejlődött ki: a helybeliek az ablakokból lövöldöztek az utcán kerengő katonákra, leterítették a strázsamestert és a lovát (a strázsamester túlélte), egy aszódi ember azonban belehalt. Egyszer valaki vehetné a fáradságot, hogy összeszámolja, hányan haltunk már bele történelmünk kezdetei óta abba, hogy megbélyegzéssel akartunk megoldani érdekproblémákat, így tán azt is meg lehetne becsülni, hányunkra vár még ugyanez a sors. A megmaradt iratok határviták soráról tudósítanak a 16-17. századból. Birtokviták természetesen mindig is voltak, Mátyás király elé például 1467-ben János váradi püspök egyszerre csaknem öt tucat „Kerepes-i jobbágya” került azzal a váddal, hogy elhajtották Péczel-i Benedek „összes ménesbeli lovait a Tharcza és Kerepes birtokokon levő saját legelőjéről”.63 Az okiratból kész horror bontakozik ki: a lovakat a kerepesi bíró kúriájához hajtották, „15 napon keresztül ott bezárva tartották, egyeseket közülük agyonvertek, másokat megsebeztek”. A később gyakorivá vált határviták viszont a birtoklás jogi elbizonytalanodásáról szólnak, amikor hosszas eljárásokban tanúk sorát kihallgatva, a területet akár többször is bejárva próbálják megállapítani, hol van a birtokhatár: ott-e, vagy nem ott, ahol eddig tudták? Tipikusnak mondhatók az 1653. március 11-én Alagon tartott, mai szóval kihelyezett tanúkihallgatás kérdései: „1. Vallja meg, hol van az Alag (Alagh) és Keszi (Keszü) közti igazi határ? 2. Vallja meg, hogy Buday (Budaj) Pál keszi jobbágyának, Tóth (Tot) Gergelynek két ökrét 1647-ben a fóti bíró adósság fejében foglalta le vagy »hatalmasul«? 3. Vallja meg, hogy a Sárfű (Sár fő) nevű rétet a fótiak »élik-e hatalmasul Budai Pál uram ellen«, és azt is, hogy a Sárfű nevü rét Keszihez tartozik-e, vagy Alaghoz, vagy máshová?”64 Ugyanakkor az is kitűnik a dokumentumból, hogy a 17. századi hatóságok előtt igencsak hasonló jogi tartalmú viták folytak, mint amilyenek manapság, negyedfélszáz év múlva zajlanak. Ha jól megnézzük ugyanis, a jogállamról eszközöltek vizsgálatot, amikor azt firtatták, hogy az inkriminált két ökröt a fóti bíró „adósság fejében foglalta le vagy »hatalmasul«”. Mert ha van jogalapja, az rendben van, de ha hatalmasul, vagyis önkényesen… Ugyanígy a jogalapokról szóló vita az az eset is, amikor 1734-ben a keresztúri evangélikusok azzal a panasszal fordultak a vármegyéhez, hogy a kerepesi és az isaszegi plébánosok – holott nem volt „semmiféle joguk” az intézkedéshez – az embereikkel egy halottjukat exhumálták és máshová temették, majd amikor e halott apja is meghalt, „újra megjelentek, és a holttestet mindenféle szertartás nélkül elvitték, és nem tudni, hol temették el”.65

KEREPES VÁROS

33

Vitézek és apácák Kerepes oklevélben is említett első birtokosa Sándor bán volt, aki, mint Horváth Lajostól tudjuk,66 bizonyára a későbbi V. István király szűkebb környezetéhez tartozott – mindenesetre úgy tűnik, az erdélyi Feketehalom vára előtt ő, Sándor fia Sándor vívott az akkor még „ifjabb király” nevében párviadalt –, és bátor viselkedésével tűnt ki saját korának férfiúi közül. Részt vett és hősiesen harcolt az olmützi csatában, később Erdélyben, V. István oldalán. De nem csak kardot forgatott mesterien, hanem az adatok szerint a birtokait is haszonnal adta-vette vagy cserélte. Kerepes az 1260-as évek végén kerülhetett a tulajdonába, s azt halála esetére végrendeletileg a feleségére hagyta, s a község történetére nézve kiemelkedően jelentős az a királyi oklevél, amely ennek kapcsán 1274. december legvégén, 25-e és 30-a között készült. Ebben IV. László király jóváhagyja, hogy Sándor bán szebeni és dobokai ispán „Ilsuazyg cum tributo et aliis attinenciis suis, item villám Bagata, item villám Meger, item villám Kerepes, item villám Buda prope Zenholm, item villám Sancti Jacobi”,67 vagyis a feleség megörökölhette Isaszeget a jussaival, Baktát, Megyert, Kerepest, a Szihalom melletti Budát és Szentjakabot. Nem sokkal később Kerepes a nagyváradi püspökség, így a kiváló humanista, a kiemelkedő tudós-mecénás, a magyarországi egyház nagy egyénisége, Vitéz János kezébe kerül. A település akkoriban, a 14-15. században erős és vagyonos lehetett. Erre látszik utalni, hogy Péter kerepesi plébános IX. Bonifác pápától 1402. december 12-én megkapja a váradi Szent Demeter kápolna igazgatóságát”.68 Ez a kiváltságosságot feltétlenül mutatja, ami pedig valószínűsíti a vagyonosságot. „Voltak ún. kiváltságos plébániák, amelyeket pápai bullák sorolnak fel, s ezek nem kerülhettek magánkegyurak kezébe” – olvasható Gergely Jenő idevágó tanulmányában,69 s ez fordítva is igaz volt: a pápa általában nem rendelkezhetett egy kegyúr (például a király) által alapított plébániával, így lehet, hogy a kerepesi plébánia kiváltságos pápai plébánia volt. Ugyancsak bonyolult birtokviszonyok uralkodtak akkoriban, hiszen Pálóci László országbíró 1449-ből fennmaradt ítéletlevele szerint a II. Géza király által 1148-ban az óbudai egyháznak adományozott vámjogokat (lásd a 13. oldalon) „Lajos király és az anyja: Erzsébet királyné … elcserélték az óbudai egyháztól … és azt az óbudai apácáknak adományozták”.70 Ami azt jelenti, hogy ha elfogadjuk, hogy a budai káptalan, vagyis az óbudai egyház 1148-ban Kerepes vámját, nem pedig Kerepes-rév vámját kapta meg (lásd a 14. oldalon), akkor nemcsak a váradi káptalannak, hanem az óbudai apácáknak is voltak jogaik Kerepes fölött. A Nyulak-, mai nevén Margit-szigeti apácáknak Ökörteleken volt birtokuk, ami azért érdekes, mert nem messzire esett Pokloskutától, amely a mai 3-as főút jobb oldalától beljebb, a várostól egy-két kilométerre lehetett. E helynév mindössze egyszer szerepel, egy 1352-ből származó oklevélben, és minden bizonnyal olyan kútra kell gondolnunk, amely közelébe a távolabb lakott területekről a fertőző és szinte gyógyíthatatlan betegeket telepítették. Akkoriban így védekeztek: a nem gyógyuló, de sokáig nagy fájdalmakkal élő „bélpoklosokat” elkülönítették a lakóközösségektől. 34

KEREPES VÁROS

A magyar, a nemzetiségi meg a telepes Kerepes középkori népessége még a török hódoltság első ötven esztendejében is minden bizonnyal színtiszta magyar71 – következtet az 1546 és 1590 közötti török defterekben, vagyis összeírásokban felsorolt nevekből Horváth Lajos, magyarnak elfogadva például a Hatvani, az Oszlári-Osztári, a Somogyi, a Veresegyház-Veresegyházi és még sok olyan nevet, amelyek származási helyre utalnak. Az ekkor betelepültek között voltak többek között a Baranyai, a Becsi, a Csáti, a Győri, a Szalai, a Gyöngyösi, a Magyaród, a Patacsi család. A Kerepesről elköltözőkről szintén feltételezi, hogy új lakhelyükön családnévként esetleg a falu neve „ragadt” hozzájuk Kerepes vagy Kerepess, Köröpes formában, netán még törökökhöz is, mert a korabeli szandzsákösszeírásokban találhatni egy Iszkender Kerepis nevű tisztségbirtokost is, akinek Apostag, Bia és Kerekegyháza fizette az adót.72 A nemzetiségi összetétel a török hódoltságot követő betelepítések nyomán változott meg, Buda környékén sok helyen gyökeresen. A földesurak visszahívják „az sok nyomorúság és háborúság miatt” elmenekült lakosokat, de az elsőség „a budai császári hivatalnokokból lett új földesuraké volt, akik a hatalom birtokában egyre több jószágból szorították ki különféle jogcímen a régebbi birtokos nemeseket”, írja tanulmányában73 Kosáry Domokos. A pilisi hegyek és a Duna-kanyar 1690-es években létrejött új telepei pedig „a császári igazgatás azon törekvésének is nyomát viselik, hogy Buda körül minél megbízhatóbb bázist teremtsen magának”. Németeket telepítenek Buda köré szinte mindenhová, meg szlovákokat és rácokat, ami pár évre rá meg is mutatja a maga hasznát: a csepeli rácok „fegyverrel vagy anélkül” erőst ellenállnak Rákóczi kurucainak. Az elnéptelenedett Kerepest is főleg németekkel népesítették be, az 1600-as, 1700-as évek fordulóján ők voltak enyhe többségben, de uralni mindenképpen uralták a községet. Nemcsakhogy német volt a bíró, az albíró, hanem a kerepesiek a vármegyéhez ekkortájt írt panaszlevele74 szerint „velünk lakos svábok ház helyeinkbül, rétyeinkbül s szántó földeinkbül, egy szóval minden jobbágysághoz tartozandó circumstanciánkbul ki tudtak bennünköt, mégis sem a T:N: Vármegye parancsolatira, sem szálló tartásban nem contribuálnak”. Ebből jól látszik, hogy az egyes községekbe előjogokkal és szerzési jogcímekkel felszerelkezve érkeztek a német betelepülők – akik persze szolgasorba nyilván nem is jöttek volna –, minek következtében minden tulajdonukból „kitudják” a magyarokat, ahhoz hasonlatosan, ahogyan I. Lipót révén a hivatalnokai-tisztjei „különféle jogcímeken” elszerezhették magyar birtokosok földjeit. Ráadásul a jobbágyterhek egy részét is nyilvánvalóan elengedték nekik, nem kellett forspontot adniuk, illetve a vármegye is ki-kihagyta őket a „parancsolatiból”. Ráadásul az összeírásokban a németek neve mellett gabonatermés nem szerepel, csak a tartott állatok, ami arra utal, hogy a takarmányt vásárolták, viszont az állattartásban megjelenő magasabb hozzáadott értéket ők fölözték le a gabonatermelő magyarok helyett. Nem sokáig tartottak ki azonban sem a svábok, sem a magyarok, 1707-ben már a vármegyei közgyűlés azzal utasította a decemberi kassai conventusra a küldötteit, hogy kérjenek adócsökkentést, amit azzal indokoljanak, hogy a falvak „éjjeli nappali félelemmel vannak, csak ki csapását is az ellenségnek hallván megint meg fognak futamodni”.75 A diKEREPES VÁROS

35

kajegyzékek, vagyis adójegyzékek alapján Kosáry Domokos megállapítja, hogy 1703-hoz képest 1707-ben a váci járásban „15 helységet keresünk hiába, főleg Pest körül, hatalmas ívben: nincs meg Dunakeszi, Kerepes, Nagytarcsa, Pécel, Maglód, Ecser, és e félkörön belül a többi sem”, amit főleg a csepeli rác és a budai német csapatok gyakori betöréseivel magyaráz. Nyilván köze volt az újabb elnéptelenedéshez annak is, hogy a lakosok épphogy betelepültek, ráadásul a németek vélhetően nemigen pártolhatták Rákóczit, a kurucokat. A történelem viharainak és a hazánkat megszálló hatalmaknak köszönhetően a németség és a szlovákság Kerepesen is hol teljesen alámerülni látszott a magyarságba, hol pedig aktivizálta a faját, attól függően, mit gondolt érdekében állónak. 1940-ben 3544-en laktak Kerepesen, közülük 3412-en magyarnak, 98-an szlováknak vallották magukat, s csak 19-en németnek (a mai adatokat lásd 174. oldal). A II. világháború nemcsak halált és pusztulást hozott, német, majd véget nem érőnek tetsző szovjet megszállást, hanem megalázó szenvedéseket is, zsidók deportálását, majd németek kitelepítését, és felvidéki magyarok ide-, illetve itteni szlovákok szemérmesen még ma is szlovák– Az áttelepítési kormánybizottság 1947-es tájékoztatómagyar lakosságcserének hívott jának el­ső oldala. A történelem lapjai Csehszlovákiába telepítését. A szlovákok kitelepítéséről készült 1946. szeptemberi jelentés szerint Kerepesen 221-en jelentkeztek kiköltözésre, ezt 108-an visszavonták. A tényleges kitelepüléskor, 1947-ben 83-an szerepelnek az útnak indulók listáján, a neveik alapján volt közöttük magyar, de még német is.76 A háborús, a háborúval összefüggő sebeket talán lassan begyógyítja már az idő, ami nem jelenti azt, hogy azóta ne keletkeztek volna új ellentétek, súrlódások. Még a fokozatok is eltérőek, Szlovákia, mondjuk úgy, méltatlanul bánik a felvidéki magyarokkal, akadályozza például a kettős állampolgárságot, Romániában az erdélyiek a saját szülőföldjükön időnként bozgorként, hazátlanként élik meg kisebbségi létüket, Szerbiában meg a parlamenti, népképviseleti huzavona paravánja mögött még az is megesik, hogy verik a fajtánkat. Nem állítom, hogy 36

KEREPES VÁROS

a béketűrés az egyetlen fegyverünk az ország jelenlegi határain túl élő magyarok érdekében, de az sem volna hasznosabb, ha vitézkednénk, követelőznénk, erősködnénk. A nemzet már lassan száz esztendeje igazságtalan határokkal szabdalt, de reményeim szerint annál egységesebb. Vagy az lesz, ha nem mondunk le semmiről; a kitartás megőrzi a közös fundamentumot. Kerepesen a cigány lakosság jelenléte egyáltalán nem volt jellemző – kivéve az utóbbi 50 esztendőt. Az 1760-as összeírás Kerepesen például még nem talált cigányt – az ös�szeírók szavaival: rideget –, Kistarcsán is mindössze egyet. Gyerekkoromban, az 1960-as években talán 4-5 család élt Kerepesen, ma három helyen, a Gyár, a Mogyoródi és a Lázár utcában legalább fél ezren laknak. Ideérkeztetésük, átgondolatlan letelepítésük és még átgondolatlanabb „szocializációjuk” napjainkban már, akárcsak az egész országot, komoly gondok elé állítja Kerepest (lásd 116. oldal). A legnagyobb kihívást és a legtöbb súrlódást mégis az elmúlt félszáz esztendő során Kerepesre települt és települő, az ország minden részéből érkezettek és érkezők, illetve az őslakosok együttélése jelenti (lásd 161. oldal). Földrajzilag Szabolcs, Nógrád, Hajdú-Bihar és Békés megye vezeti a „bevándorlói” listát, de egyre többen költöznek ide Somogyból, Baranyából vagy éppen Budapestről. Akárcsak a fát, az embert is a gyökerei tartják meg a viharban. Ám a világ más-más szegleteiből érkezők kötődése nem költözik velük együtt, nem rakodható fel a bútorszállító autóra. Kerepesen, más földben, és más közösségben, új gyökeret kell ereszteni. Ettől izgalmas és ettől sokszínű, olykor ellentmondásos itt a közös élet.

KEREPES VÁROS

37

Gödöllő felől befelé a lejtőn

Késő nyári délután, amikor laposan süt a nap és megnőnek az árnyak, amikor a fák zöldje imbolyogva felesel az enyhén sárguló rétekkel, akkor csodás ez a táj, akárha Paál László-képek sorakoznának egymás mellett, Ős-Kerepes körzete a térképen. Kemény élet a dombok alján ameddig a szem ellát. Ilyenkor még buja az erdő, de már nem éget a hőség, langyos szellők osonnak át az akácoson meg a kövéredő szőlőfürtök között, és a kutyák sem keresik az árnyékot. Ilyenkor, mint izgalmas könyv lapjai következnek egymásra a látnivalók, miközben a természet ölét a hervadás sárga szálai kezdik beszőni, akár az ökörnyál az aprócska ágak és levelek közeit. Villan a fény a szél mozgatta lombok között, mintha sikerre éhes lesifotósok kattintgatnának a tölgyfák takarásából mindenre, ami lassan az őszbe pusztul. Gödöllő felől a patkóformát követő főút hirtelen lejtősre vált, miután átbukik a hegytetőn. Ha nem figyel a vándor, akkor meglehet, „gatyaféken” csúszik le a városba. A takarékosabb autósok már ott, ahol a Csörsz árka fut neki a Hármas út oldalának, ott fent üresbe kapcsolnak, és legurulnak egészen a szilasi elágazásig. Amit „megevett” a jármű felfelé, azt ilyenkor „visszapótolják” az ügyes sofőrök lefelé. Átfut rajtunk az út, akár falánk gyereken a hasmenés. Mégis előrelátó gondoskodásra vall, hogy Kerepes első lakói ide, az alföldi síkságba simuló dombkaréjok közé telepedtek. Már nem az északi vadonba, de még nem is a nyargaló pusztába, hanem a kettő találkozásánál vertek tanyát. Talán a Pesttől Kassáig vezető, az idők során egyre fontosabb szerepet játszó főút, valamint a térség erdői és legelői bírhatták őket maradásra. 38

KEREPES VÁROS

Idefészkelő eleink talán nem is tudták, hogy a barna földtakaró alatt mihaszna homok, és agyag lapul, arra meg pláne nem gondolhattak, hogy évszázadok alatt majd elfogynak a tájat akkor még uraló tölgyesek, azzal meg, ha tapasztalták is, nemigen tudhattak mit kezdeni, hogy a bőséges napfényt és tikkasztó nyári meleget gyakran nem követi elegendő csapadék, hanem csak gyötrelmes aszály. Ha viszont szokatlan vehemenciával csapott le a vihar vagy indult meg az olvadás, akkor embermagasságú árkokat vájt a laza földekben, és ahol nem talált kitörési pontot, ott felgyülemlett a víz, de annyira, hogy gyerekek teknőkben és lavórokban csónakáztak rajta. Ezek a változatos domborzati viszonyok következtében kialakult árokrendszerek ma is úgy szabdalják át meg át a települést, mint nagybeteg testét a sebészi beavatkozások. Gödöllő felől a Patkó csárda alatt, aztán a Szent Anna templom előtt és után, végül pedig a CBA-üzlettel szemben is hatalmas vízvájatok futnak hátra a Szilvások aljáig, egy újabb, rájuk merőleges árokba, a Szilas patak vízgyűjtőjébe. Hasonló a helyzet Szilasligeten, ahol a Kiss József utcából indulva az Ady Endre és a Mártírok utcák alatt vezet a vizesárok, míg feljebb, a Wéber Ede utcában éppen az okoz időről időre pánikot, hogy felelőtlen köz­ ségfejlesztők – az ingatlan eladásából származó „könnyű” bevétel reményében – a természetes vízelvezetőt némely helyen betemették, és oda a víz útjába házakat engedélyeztek építeni. Széphegynek a mélyedésében viszont a nagy esők után megmarad a víz, akárha házakkal tűzdelt lavórba öntötték volna. A peremén viszont, a Sólyom lakótelepen az okoz gondot, hogy amikor építették, nemhogy erdőt telepítettek volna a mogyoródi szőlőkből lezúduló csapadék útjába, vagy árokrendszert, hanem annak a helyére is sorházakat húztak fel, így a víz akadálytalanul ömlik át és végig az ingatlanokon, az aszfaltos utakon, elöntve az alsóbb, lapályos területeket. Kerepes talán legrégebbi épületének, az 1713-ban épült volt Tiszttartóháznak (lásd 46. oldal) a hosszanti oldalát is elérte a Templom utcai omladozó és mélyülő árok . Ez a vízmosás hosszú évtizedek során terebélyesedett szinte életveszélyessé, betemetni viszont drága, és időt rabló papírmunkával jár. Csak a tervek készítése és az engedélyek beszerzése több mint 5 millió forintba kerül. Az elmúlt hat esztendőben az önkormányzat a terveztetésekkel és környezetvédelmi hatósági hozzájárulásokkal múlatja az időt, de másként nem megy. Még néhány esztendő kell a munkálatok befejezéséig, amely lehetővé teszi a Templom utca környékének méltó és hasznos rendezését. Sajnos nem a Templom utcai az egyetlen veszélyes vízmosás a város területén. A Szabadság úton van további kettő, a szilasligeti részen a Kiss József utca mögött egy, és a Kálvária-domb alatt is hosszan kígyózik egy, amelyek rendezésre, részben feltöltésre, részben szabályozásra szorulnak. A jobb sorsra érdemes Tiszttartóházat nemcsak az árok miatt fenyegeti összeomlás. Mondhatni, a tulajdonviszonyok változása juttatta az enyészet pusztító markába. A II. világháború után jött szocializmusban államosították, és hagyták tönkremenni, talán mert a régi épület a magyar arisztokráciára, annak állami és vallási értékrendjére utalt, vagy egyszerűen csak azért, mert a szocializmusban mindenkié lett, tehát senkié sem volt. Az elöl konttyal díszített palatetőzete több helyen beszakadt, az épületbelsőt gazdagon díszítő gipsz stukkókat, boltíveket kikezdte az idő, az ajtók és ablakok elkorhadtak. Az 1960-as években kultúrháznak használták, még én is jártam oda tánciskolába, farsangi bálba… KEREPES VÁROS

39

Sőt, ott álltam életemben először a világot jelentő deszkákra, amikor hetedik osztályos tanulóként színre vittük a János vitézt. Aztán a Szilasmenti Termelőszövetkezet használta, leginkább raktárnak, majd 1990 után magánkézbe került, a téesz volt párttitkáráéba, Boros Györgyébe, de az állapotával nemigen gondolt – például mosodát rendezett be benne –, mindenesetre nem költött rá. Végül nem Kerepesnek, hanem a kistarcsai református egyházközségnek adományozta, hiába kérte a polgármester levélben, hogy közösen mentsék meg. E döntését hivatalosan nem magyarázta meg. A reformátusok új lelkésze, Koncz Zoltán és presbiterei, illetve az önkormányzat a történtek ellenére is nyitott arra, hogy közösen vágjanak bele a felújításba, meg hogy együtt találjanak valamilyen pénzforrást – ez a becslések szerint mintegy 150 millió forintot emésztene fel –, legelőbb a palatető kijavítására legalább 30 millió forintra lenne szükség. Szomorú, amikor éppen azok hagyják veszni értékeket, akik megőrizhetnék. Kerepesen a Tiszttartóházhoz hasonló régi hajlékok közül több is áldozat, például a Magtár téri terménytároló, a Templom utcai régi parókia és tucatnyi, múlt század elején épült paraszt- és polgárház, vagy nyaralóvilla. Ezek gazdái már elhaltak vagy kórházi ágyon fekszenek, a gyerekeik veszekednek, sőt pereskednek, közben meg az épületek mennek tönkre, és emiatt még az értékük is csökken. Jelenünk esélye múltunk koporsója. Az idő lassan, az önzés, a pillanatnyi politikai és gazdasági érvényesülés vágya pedig hamar félretolja az ősök hátrahagyott örökségét, filléres kacattá silányít korábban féltve őrzött értékeket. Évszázadok és évezredek múlnak, de az embernek ez a tulajdonsága mit sem változik. A legcsekélyebb gazdagodás és nyugalom is vonzóbb, mint akár csak a legapróbb áldozat is. Még akkor is, ha erre rámehet eleink tisztelete, és rámehet gyermekeink jövője. A pillanat dönt épületről, könyvről, szerelemről, születésről, történelemről… És pillanatra pillanat következik. Milyen nehéz, olykor pedig lehetetlen a pillanatokat harmonizálni. Családok, települések, nemzetek, sőt kontinensek veszthetnek rajta. ...És ami egyszer a múlt sírjába veszett, azt lehetetlen újra feltámasztani, esetleg még újraképzelni is. A Tiszttartóház mellett az 1730-as években az írások szerint állt egy másik épület is, amelyet urak használtak átutazóban vagy vadászatkor szállásként. Több ismeretünk ma nincs róla. Az 1930-as években elbontották a minden bizonnyal az 1700-as években készült kápolnát is, amely a régi és szintén több száz éves katolikus plébániával szemben állhatott a Szentháromság szobor mögött. Lehet, hogy hiányzik oda. De hiányozhat-e valami, amiről nem is tudunk? Egyházi tulajdonban volt a kerepesi régi iskola is, aztán elvette az állam, ma már fű nő a helyén meg néhány csenevész fa. Az 1960-as években hozzátapasztott toldalék viszont túlélte „anyaépületét” – ma is ott áll az azóta egyházi tulajdonba visszakerült ingatlan a régi falu közepén, az új katolikus plébánia mellett, kitéve az enyészetnek. Ráadásul az újabb, ma is működő iskolát, a terjeszkedést és közlekedést tekintve a lehető legrosszabb helyre, Kerepes hátsó sarkába építették fel 1980-ban, „háttal a fejlődésnek”. Az meg egyenesen építészeti barbarizmus, ahogyan az 1920-as években készült szilasligeti tornyos palatetős, háromoszlopos árkádos iskolával elbántak. Először a bal oldalához ragasztottak egy lekátránypapírozott, lapos betontetős bővítményt, a növekvő tanuló40

KEREPES VÁROS

szám okán, később megszüntették az alsó tagozatos képzést, majd újabb, de már két lapos tetős toldalékkal óvodává alakították. Most úgy áll a Mártírok és József Attila utcák kö-

A Patkó csárda ma. Hátrányos átalakulások és átalakítások

zött, mint egy építészeti torzó. Az is. A Wéber Ede utcai óvoda sem úgy nézett ki, mint napjainkban, amíg Pecz Ármin pazar kúriájának adott otthont az 1920-as években. De átépült, és hátrányára alakítgatták a Patkó csárdát, a Kökény-féle Petőfi kocsmát, a Rét utca sarkán álló régi élelmiszerboltot és a Tiszttartóházzal szemben lévő italboltot. Ugyancsak a modernizáció áldozataivá váltak a régi, hosszú gangos parasztházak vagy az elsősorban Szilasligetre jellemző könnyed, üvegezett verandás nyaralóépületek, a gondozott fasorok, a művelt gyümölcsösök. Kivágtak, átalakítottak, bővítettek, vagy nagyot legyintve dózeroltak. A „mindent egy kaptafára ráhúzni” szemlélet kocka alapterületű, elől kétablakos házakkal álmodta meg és rakta tele a földrajzilag izgalmas és többre érdemes településrészeket. A pénztelenség szülte nemtörődömség még a HÉV-sínek mentén is átírta az addig megszokott látványt. A kerepesi állomás értékes régi épülete romosodik, miközben körülépült kocsmával, sírkőlerakattal, zöldségessel és halsütővel. Ugyanakkor Szilasligeten a tájba illő piros cserepes várótermet és jegykiadót már az 1970-es években eldózerolták a megállóban, és a gödöllői irányban összetákoltak helyette egy pléhbódét, ahol egyébként leginkább senki sem várakozik. Az 1990-es rendszerváltoztatás a társadalomideológiai diktatúra helyett gazdaságideológiait hozott: eluralkodott a „minél kevesebből minél többet bezsebelni” üzleti gondolkodás. A kárpótlás és a privatizáció újraosztotta és parcellázta a térséget. Az ügyeskedőket, a vállalkozókat, a pénzintézeteket a minél kisebb és minél olcsóbb telekre történő minél több lakás építése kecsegtette a legnagyobb és leggyorsabb haszonnal. Megvett a vállalkozó egy régi és hosszú családi házas ingatlant 20-25 millió forintért, úgy 70-80 millióért nyolclakásos házat épített rá, s egy év múlva az uszkve 100 milliós kiadása fejében KEREPES VÁROS

41

legalább 120-130 milliót kasszírozott. A szilasi posta alatti meg a Sólyom lakóparkban, valamint a Wéber utcában nagyrészt önkormányzati tulajdonú ligetes területeket értékesítettek, és a helyükre 30-90 lakásos sorházak erdejét húzták fel. A puszta haszonelvű üzleti gondolkodás „eredménye” a kertvárosi övezetbe csöppet sem illő Magtár tér és környéke vagy a Szabadság út néhány sorházzal elcsúfított portája. Adódik a kérdés, miért kaptak építési engedélyt? Talán mert az önkormányzat nem látta, nem ítélte szükségesnek a kertvárosias jelleg megőrzését-kialakítását, talán csak azért, mert gyorsan szüksége volt a pénzre, talán a népesség gyarapítását tartotta szem előtt, például több visszamaradó személyi jövedelemadóra számított. A helyi közbeszéd azonban nem zárja ki más, személyesebb kapcsolatok, érdekek szerepét sem. A 2006-os választások után alakult önkormányzat folytatta a szabályozási terv korábbi testület által megkezdett módosítását, közben kiderült számára, hogy hiányoznak a stratégiai elképzelések, a terv kizárólag lakóövezeti ingatlanfejlesztéseket tartalmaz, s végeredményben a települést gazdaságilag és településképileg is veszélyezteti. A gazdasági területeknek a település előnyeit szolgáló kijelölése, fejlesztése háttérbe szorult. A 2007ben elfogadott tervmódosítás révén csökkent a magántelkeken építhető lakások száma, így a megmaradt önkormányzati telkek kissé felértékelődtek. *** A város fejlődése és arculata érdekében 2006-ban, amikor először polgármesterré választottak, és önkormányzati rendeletekben előírtuk például a teleknagyságot, a lakásszámot, a beépítési hányadot, a lakásméretet, a kivitelezők, érthetően, háborogtak, sőt akadt, aki életveszélyes fenyegetésektől meg állandó feljelentgetésektől sem riadt vissza, csakhogy visszaálljon a számára kedvező állapot. Nem állt vissza! Igaz, a 2006-ig elkészült lakótelepek ott éktelenkednek, ahol megvalósultak, de újabbak már nem követik őket. Az épített környezet védelme érdekében az engedélyek kiadása előtt ezentúl is minden egyéni, állami, vállalkozói tervet, elképzelést szigorúan átvizsgálunk. *** Hagyomány- és értékőrző megoldásokra Kerepesen eddig jobbára csak önkormányzati példa van. A közösségi tulajdonú Forrás Művelődési Ház épületét az önkormányzat uniós pályázati pénzből újította fel 2012-ben, vele szemben 2009-ben a Családsegítőt, a pályázatban is rögzítve, hogy elsődleges cél a két létesítmény eredeti homlokzatának és arányainak a megtartása. Ez persze több millió forinttal megdrágította a beruházást, de most már vannak a településnek kinézetében harmonikus, közösségi tevékenységekre a korábbinál célszerűbb épületei. A település egyik legrégebbi utcájának, a Kissor, ma Templom utcának viakolorral való burkolását 2007-ben az ott élők és az önkormányzat közösen fizette. Ugyancsak látható és érzékelhető a településfejlesztés összképén az 1990-es rendszerváltozást követő kárpótlás: a téeszföldek újraosztása, az „aki kapja, marja” földszerteadási őrület. Röpködtek az aranykoronák, de gyakran nem a föld termőértéke számított (az aranykorona-érték azt hivatott kifejezni, hány aranykorona bevételt hoz a termés egy holdon vagy hektáron), hanem kizárólag csak az, ki milyen gyorsan kapott észbe, illetve kinek mennyi mobilizálható pénze volt arra, hogy olcsón vegyen földet vagy kárpótlási jegyet. Aki szemfüles volt, jól járt, aki nem, az sóvárog. 42

KEREPES VÁROS

A nagy földszerzések ideje lejárt, s Kerepes két területén most érett be. Az önkormányzat a Széphegyen és az általános iskola feletti oldalban a közelmúltban közel 400-400

A Sólyom utcai lakótelep. Az önkormányzat nem szorgalmaz lakótelepeket

építési telket nyilvánított belterületnek, miáltal az ottani tulajdonosok a félig-meddig műveletlen földjeiket most majd építési telekként két-háromszor drágábban tudják értékesíteni, mint eddig tehették volna, illetve saját családi céljaikra is hasznosíthatják. Az iskola felőli területen megalakult a Panoráma Lakásépítő Közösség, a terveket benyújtotta az önkormányzatnak, s a megkötött szerződés szerint csak akkor kapnak lakhatási engedélyt, ha a településrész infrastruktúráját – víz, gáz, villany, út – önerőből valósítják meg, továbbá mintegy 5 ezer négyzetméternyi területet a város tulajdonába adnak közcélú intézmények létesítésére. Az önkormányzat e két területtel egyelőre lezártnak tekinti a parcellázást. El­ső­ sorban azért, mert nem akarja tovább csökkenteni a zöldterület arányát, s kézben akarja tartani a lakásszám növekedését. Az agglomerációs törvény szerint egyébként is szigorú korlátokat állít a belterületbe vonás elé, Kerepes például a lehetőségei határán van. Gyönyörű mindkét helyszín. Széphegyen a 2012-ben avatott Szabó Magda emlékhelyen ácsorgok, nézem a szemközti Csipkai-tanyát körbefutó zöld gyepet. Előbukkan a gödöllői HÉV-járat, csillan a sínpár, amelyen bekígyózik a fák közé. Idehallatszik a kerekek csattogása, elvegyül a Hegy utcán kapaszkodó teherautó hörgésével. Amúgy mozdulatlan minden, delel a késő nyár. Innen körbelát az ember, és észlelhetni a város minden rezdülését, akár magaslesről az erdőét. Hasonló panoráma fogad a Szár-hegy alatt az Ürge-parton sétálgatva, ahonnan tiszta időben látni Mátyásföldet, a régi Ikarus-gyár kéményét, a kistarcsai kerek víztornyot. KEREPES VÁROS

43

Alulról az iskola udvarából felhallatszik a gyerekzsivaj. Ütemesen skandálják a rigmusokat, amelyeket ötven éve én is, az „Adj, király, katonát”, a nem is annyira csúfolódó, mint inkább irigykedő mondókát, a „Két szerelmespár mindig együtt jár”-t, miközben torkukban csilingel az őszinte nevetés: falevelek tánca pajkos forgószélben.

Úrnak, polgárnak, és ami marad… Noha Kerepes népe szeretett a törvények szerint élni, de ha mindent betartott, könnyen felkopott az álla neki, a gyerekeinek meg a jószágának. Szép vidék sok lankával, erdővel, patakkal, réttel, de mind uraságoké, a legtöbb a Grassalkovichoké, meg néhány gazdagabb paraszté. Malmuk, halastavuk, kereskedelmük nincsen, földjük homokos, ezért évente jó volna pihentetni, de hát nincs belőle elegendő. Lovat, ökröt, birkát tartanak, de vetnek zabot, búzát, kukoricát és gondoznak káposztát, tököt és művelnek némi szőlőt is – olvastam Jády György sportszakíró korábban készített tanulmányában. Szántani, vetni és aratni kötelesek voltak az uraságnak, a gróf, majd herceg Grassalkovichoknak, akárcsak fát vágni vagy trágyát hordani. Adózni kellett pénzben, szőlőben, mézben és aprójószágban is. A kötelező robot, amelynek mértékét az uraság akár évente változtatta, meghatározta sorsukat. Mária Terézia úrbéri rendezése az 1760-as években Kerepesen még tovább növelte a robotterheket.77 Kerepes az 1700-as évek végétől a kertes művelési rendszert alkalmazta. Nagy, 10002000 négyzetméteres és egybefüggő portákra kell gondolnunk, amilyenek még ma is például a főút két oldalán a telkek. Az út mellett álltak a házak kerítetlenül. Hozzájuk csatlakoztak a hátsókertek, ahová tavasszal tököt, babot, kukoricát vetettek, lejjebb a szérűskertek meg a belső kis legelők is, hiszen ott legeltették a kezes, azaz istállózott állatokat. Ebből már jutott a pesti piacokra is, ha úgy hozta az időjárás. Mert Kerepes földjei – soványságuk mellett – gyakran a hosszú szárazságtól is szenvedtek. Ezért nagy becsben tartották a jószágot, jelesül a szarvasmarhát, a sertést, a juhot és a méhészkedést. A 17-18. század fordulóján idetelepített sváboktól tanulhatta el az itteni nép (lásd 35. oldal), hogy ha nem terem elegendő gabona, veszünk, majd lesz belőle hús. Gürcöltek, iparkodtak, ügyeskedtek: 1736-ból maradt fenn, hogy a kerepesi összesen 47 családfőből 25 vitte legalább egyszer a pesti piacra eladó terményeit.78 Ezek a gyakoriság sorrendjében: zab, sertés, kacsa, csirke, káposzta és dohány voltak, a piacozók pedig szekerezők: két- vagy négyökrös és kétlovas szekereken vitték az árut Pestre. Később, a 19. század elejére-félközepére a batyuzó piacozás is eléggé elterjedt, Erdei Ferenc sokaknál már életformaként találja:79 „A HÉV állomásain színes népviseletben ömlenek ki a vonatból a batyuzó asszonyok s fejen, háton, karon, kézben ijesztő nagyságú batyuk gyümölc�csel, tojással, baromfival és minden egyebekkel. Elözönlik a vásártelep piacait s fülsiketítő zsongás és zaj közt adnak túl portékáikon. Erősen keleties kép s előázsiai vásári és forgalmi látványosságra emlékeztet. Ez is egy kicsit Ázsia. A »milimárik« – egyik alfaja a batyuzóknak – összevásárolnak 20-30-40 liter tejet a közeli termelőktől s azt biciklin, vonaton, 44

KEREPES VÁROS

villamoson hordják szét a város külső területein az egyes háztartásokba. Pár fillért keresnek literenként s ezzel egzisztenciát teremtenek maguknak.” Előfordult az is, hogy a történelem fordított egyet az irányon: 1954-ben egy tanácsülésen azt javasolja Rozmüller Mihály, hogy a tanács hozasson a faluba sertéseket, ami révén megszűnne a feketézés. Az abban áll, hogy a vasutasok „vidéken megveszik olcsón a húst, és felhozzák a vonattal, a kerepesi dolgozók pedig drágán megveszik tőlük: egy úton 5-600 ft. nyeresége van a vasutasnak”.80 A piacozás még az én gyerekkoromban is virágzott az 1960-as évek végén. Hajnalban leginkább tót népviseletben, hátukon, mintha ötven éve megállt volna itt az idő, kosárral, kezükben megpakolt szatyrokkal érkeztek az asszonyok a HÉV-megállóba. Siettek a pesti piacokra zöldséggel, dióval, gyümölccsel, vágott csirkével, esetleg virággal. Még mindig voltak családok, amelyek kifejezetten a piacozásból HÉV-re várakozók a szilasi megállóban. éltek. Később gépesítették a batyut, Trabanttal Az öregasszonyok csak az emlékeimvagy Zsigulival szállították a földiepret, a málben élnek nát vagy a főzni való kukoricát a Bosnyákra, az akkor legismertebb zuglói nagybani piacra. Azok a sokat bíró és dolgozó, fekete kendős, fekete tótruhás asszonyok, a hátukon cipelt kosaraikkal már csak az emlékeimben élnek. Ráncaikat, gyümölcseik érett színét feledésbe mosta az idő.

Vallások, templomok, kápolnák A település első temploma magaslaton, a Kálvária-dombon épült, eléggé messzire a falutól. Az ábrándos és nagyravágyó elképzelés kiagyalóit csöppet sem emlegethették szeretettel a hívek, amiért olyan helyre építettek templomot, ahová a Jóisten előbb leérne, ha akarna, mint az őt imádók fel őhozzá a hegyre. Az egyik plébános így írt róla: „főleg téli, havas időben fölöttébb terhes és fáradságos a felmenetel”.81 A legenda szerint előfordult, hogy a halottak is lecsúsztak a magaslatról, vélhetően a télidőben lovas szánon szállított halottas koporsók, holt terhükkel együtt, leestek, és leszánkáztak a meredek hegyoldalon. Mihalik Mihály szobrász-lokálpatrióta úgy tudja, a környező falvakban a múlt században is járta még a mondás, hogy a lányok ne menjenek hozzá kerepesi legényhez, mert onnan még a halottak is megszöknek. Talán nem is bánták a hívek, amikor 1907. augusztus 7-én reggel KEREPES VÁROS

45

belecsapott a villám a toronyba, minek folyományaként megszűnt az építmény biztonsága. Akkor döntötték el végleg, hogy az Isten házát le kell hozni a nép közé. Annyi nagy valószínűséggel bizonyos, hogy Kerepesen már az 1300-as évek végén létezett templom: IX. Bonifác 1402-ben tekintélyes egyházi feladattal bízta meg Péter kerepesi plébánost (lásd 34. oldal), s nehéz elhinni, hogy egy talán pápai plébános templom nélkül „állomásozott” volna a településen. A középkori eredetű templom eleinte igen kes-

Kerepes főutcája az 1920-as években, elöl a Tiszttartóház. Akkor volt faluközpont...

keny épület lehetett, valószínűleg egyhajós, gótikus jelleggel, amelyhez később kápolnaszerű toldást építettek. Péter plébánoson kívül Ambrus papról van tudomásunk, aki a török időkben sem hagyta magukra híveit. Az is nagy valószínűséggel állítható, hogy a reformáció idején, az 1620-as évektől a templomot a kerepesi református lakosság használta, református lelkészét pedig Váraljay Péternek hívták. A reformáció egyébként Vác térségében az 1540-es évektől hódított, különösen Bocskai István erdélyi fejedelem idejében, amikor 1605-ben református egyházkerületet alakított Vácon.82 Az ellenreformáció Buda 1686. évi visszafoglalását követően az 1700-as évek legelején lendült támadásba Pest és Vác környékén, így Kerepesen is Schlerer Péter kerepesi plébános vezetésével. Bél Mátyás így emlékezik meg erről: a plébános az ünnepnapokon a falun átszekerező reformátusokat „nagy agyarkodással letartóztatja a közuton s most becsukatással, majd kocsiláncaik elvételével, majd gabona és egyéb némüekkel való birságolással szokta vexálni”.83 Veresegyházán éppen ellenkezőleg, az esett meg, hogy miután a katolikusok 1719ben megkapták református földijeik templomát, s a protestáns lelkésznek püspöki utasításra távoznia kellett, egy alkalommal a szentmisét bemutató plébánosra a feldühödött protestáns tömeg fejszével akarta rátörni az ajtót.84 A kerepesi meg az isaszegi plébánosok meg eltévedt bárányokat még azok holtában is magukhoz vettek: szó szerint kiástak keresztúri evangélikus halottakat, hogy maguk újra eltemethessék (lásd 33. oldal). Felgyorsította a folyamatot és mélyítette a vallási ellentéteket, amikor Kerepes a nagyváradi káptalan fennhatósága alól Grassalkovich Antal gróf tulajdonába, később 46

KEREPES VÁROS

katolikus kegyúri rendelkezése alá került. A gróf 1733-ban, kegyúri kinevezésekor azzal hencegett, hogy „az eretnekeket több helyről kiszorította”,85 mert telepesei szinte kivétel nélkül német katolikusok. Végül persze mindenhol győzött a katolicizmus, Kerepesen 1860-ban a katolikusok száma már 730, a lutheránusoké mindössze tíz, a zsidóké hét. A falu nemzetiségi összetételének változását meg az mutatja, hogy 1830-ig az egyház nyelve Kerepesen német és szlovák volt, attól fogva magyar is.86 A Szent Anna templomot 1730 körül Grassalkovich restauráltatta, majd 1769-ben ismét javítottak rajta, 1840-ben pedig orgonával és új padokkal díszítették. A templom zsindelytetőjét szinte évente javították, oltárait díszítették, kriptáját viszont 1868-ban lezárták, többé nem temettek oda. Plébániát nem távol a falutól, hanem éppen a közepére építettek, 1734-ben készült el, majd kápolnát is emeltek mellé Szent Rókus tiszteletére. Lehet, hogy a pestisjárvány után, hiszen Szent Rókus a pestisesek védőszentje: a helytartótanács 1739. május 14-én a postaforgalmat Budáról a pestisjárvány miatt átirányítja Kerepesre és Ócsára, miáltal bő két hét múlva már járványt állapít meg Kerepesen, s a vége az, hogy a kerepesi postásokat vesztegzár alá helyezik: egy félreeső erdei kunyhóba zárják.87 Aztán az 1907. augusztus 7-én támadt viharban villám csapott a toronyba, a fazsindely lángra kapott. A tüzet ugyan sikerült gyorsan eloltani, de a tornyot vissza kellett bontani, és az életveszélyre hivatkozva az uradalom tisztjei bezáratták a Kálvária-dombi templomot. Nem sokkal később a templom romjait és földterületét közönséges árverésen eladták. Nagy és szép vállalkozás lenne a Kálvária-dombon meglévő kripta feltárása. Az új Szent Anna templom – amely 2012-ben volt 100 esztendős – felépítéséről 1908ban döntöttek, és az akkori település közepére szánták, méghozzá a Szent Rókus kápolna helyére. A kápolna igen szép és mesterien kivitelezett épülete a mai Szentháromság szobor mögött állott, de 1930-ban lebontották. A Szent Anna templomnak nem volt útjában, hiszen bonyolult telekcseréket követően az végül nem oda épült, ahová szánták, hanem jóval feljebb, ahol ma is látható. Szilasi hívektől már gyerekkoromban, az 1960-as években hallottam, édesanyámtól is többször, hogy igényelnének egy önálló Isten házát, mivel a kerepesi nagyon messze van, dombokon, völgyeken át. Épphogy megalakult a tanácsot felváltó önkormányzat, 1990. december 21-ei ülésén már tárgyalta is Varga József katolikus plébános kérelmét 88 arra, hogy a szilasligeti hívek „a József Attila 41. sz. alatti telket kápolnaépítés céljára” megkaphassák. A polgármesterhez megismételt instanciát az esperes azzal támogatta meg, hogy ezt már a tanácsrendszer idején is kérték, és szóban „ígéretet is kaptunk a Tanács vezetőségétől, hogy kérésünket teljesíteni fogják”. A plébános azzal is nyomatékosította az igényét, hogy ha az „országban bárhol új templom épült, még a régi rendszerben is a Tanács ajándékozott hozzá telket”, ezen túlmenően pedig ígéretet tett arra is, hogy ha „az elvett egyházi ingatlanok kártalanítása törvényileg rendeződni fog, és ha az önkormányzat ragaszkodik hozzá, arról is szó lehet, hogy az általunk visszaigényelt két tulajdon értékéből kompenzálás történjék”. Rapavi József polgármester megerősítette a képviselő-testületnek,89 hogy az ott élők a tanácsi vb-titkárnak 800 aláírást adtak át, amelyeket azért gyűjtöttek össze, hogy „adományokból összegyűjtött pénzen” szeretnének KEREPES VÁROS

47

az ingatlanon kápolnát építeni, és „azóta rendszeresen szentmisét tartanak a meglévő épületben”. A képviselő-testület nem állt teljesen egyhangúan a kérés teljesítése mellé, 15:2 arányban szavazták meg, hogy a „Kerepestarcsa /Szilasliget/, József Attila u. 41.sz. alatti ingatlant – cserébe a volt egyházi: Kerepestarcsa, Szabadság u. 137.sz. alatti ingatlanért” a katolikus egyház tulajdonába adják, s hozzájárulnak, hogy a telken kápolna épüljön. Az ellenzők egyike arra hivatkozott, hogy „Szilasligeten nagyon sok különböző vallású ember él, ökonikus-templomot [sic!] szeretnének létesíteni az épületből”, másfelől meg arra, hogy „a Szilasligeti Önkormányzati Kör előbb igényelte az ingatlant, mint az egyház”. A másik ellenző azzal érvelt, hogy „Szilasligeten van nagyon sok szép terület (minden községrésznek azonos távolságra lenne), ami sokkal alkalmasabb lenne”. Rapavi József azzal vágta el a vitát, hogy őt megkeresték szilasligetiek az ügyben, és „ígéretet kaptak arra, hogy megkapják a területet kápolnalétesítésre”. Az ingatlanon 1991 végéig elidegenítési tilalom volt, annak lejártát ki kellett várni. Másfél millió forint készpénzzel vágtak bele, ami egy egyházi ingatlan értékesítéséből származott, ehhez jött csaknem száz hívő adománya, ingyen munkája, végül szűk 10 millió forintos összköltséggel elkészült a templom, amelyet 1994-ben Szent Lászlónak szenteltek. Apró torony és harang – szintén adakozásból, hozzávetőleg 1,2 millió forintért – 2007-ben került az épületre, tavaly pedig, vagyis 2012-ben gyűjtés indult a templom fűtésének 2,5 millió forint költségű kialakítására. A szilasi templom az első bizonyítéka annak, hogy az 1950-es években érkezett telepesek az 1980-as évektől már állandó otthonuknak tekintették a településrészt, hiszen átmeneti szálláshelyen bolondok lettek volna közakadozást, munkát fektetni a jövőbe, másoknak. Varga József esperes volt a kerepesi katolikus élet meghatározó plébánosa 1966-tól 2001-ig: 36 esztendőn át keresztelte, tanította, összeadta a kerepesieket, illetve temette a másvilágra távozókat. Tiszi tiszteletes – mindenki így hívta – sötét politikai időkben reményt és hitet sugárzott. Azt meg hívei vélhetően nem is tudták, hogy az egyházak még a nyolcvanas évek elején is állandó felügyelet alatt álltak, a plébánosoknak is minden egyházi eseményt, rendezvényt be kellett jelenteniük. Kellett ezt annak ellenére, hogy a hetvenes évek közepére a magyarországi egyházak kivétel nélkül elfogadták a szocializmust, sőt vezetőik gyakran buzdítottak az állampárt eredményeinek elfogadására.90 Ez annak nyomán alakult így, hogy a Szentszék, vagyis VI. Pál pápa 1964-ben megállapodást kötött a Kádárkormánnyal (a szovjet országok közül elsőként velünk), amelyben elfogadta például, hogy az Elnöki Tanács hozzájárulását kelljen kérni a püspöki kinevezésekhez. Jellemző a bizantinus „magas szerződő felekre”, hogy a megállapodás hivatalos szövegét sehol sem tették közzé, sőt, bár az egyik rejtezkedő fél, a Kádár-rezsim azóta kimúlt, a másik, a Vatikán kérésére 1998-ban a magyar kormány még további 75 évre, vagyis 2073-ig zárolta az anyagot. Jelenteni azonban (természetesen csak nagy titokban) kellett. Nem nagy dolgok voltak ezek, de a jelentés bekérése önmagában is azt bizonyította, hogy az állam (az állampárt) ezáltal beférkőzött egy olyan területre is, amely régebben kizárólag az egyházak terrénuma volt, ugyanakkor az istentiszteletek, körmenetek résztvevőinek összetétele szükséges volt ahhoz, hogy a Párt „vallásos tömegek” körében végzett felvilágosító és nevelő tevé48

KEREPES VÁROS

kenysége célzottabb lehessen.91 „Bejelentem, hogy az elsőáldozási oktatásokat a templomban f. év márc. 16-án kezdem el. Az oktatások két hónapon át tartanak” – tartalmazza egy aláíratlan, ám a kerepesi római katolikus plébánia pecsétjével ellátott, a kerepestarcsai tanácshoz intézett levél,92 amelyet a szigorúan bizalmas, vagyis szig.biz.- vagy más néven tük-dossziéban iktattak (a tük a titkos ügykezelés rövidítése). A kerepestarcsai tükiktatóba nem került túl sok szig.biz.-bejegyzés, évente 10-20 iratot, dokumentumot raktak el ide, ám 1976 és 1980 között ezek közül 5-15, vagyis a felük-kétharmaduk vallási, egyházi eseményekkel kapcsolatos. Feltűnő, hogy 1978-ban, tehát a Kerepes és Kistarcsa egyesülését megelőző évben is már ott vannak a kistarcsai tük-irattartóban kerepesi plébániai bejelentések, úgy tűnik, ez is mintha az egyesülés előkészületeihez tartozott volna. A kerepesi, illetve a kerepestarcsai plébánosnak jelentenie kellett mindent, ahol várhatóan sokan részt vettek, az elsőálKenyérszentelő és városavató ünnepi szentmise. Va­sár­na­ dozástól az úrnapi, búcsúi körmeneten át a hittanoktapon­ként a szilasi templom is megtelik tásig. A tanács meg statisztikákat készített a felsőbb szerveknek, hogy hányan voltak a körmenetben – hányan nők, hányan férfiak, mennyi gyerek –, az iskolaigazgató pedig arról, hogy hányan vesznek részt hitoktatásban. Utóbbi az 1980-as jelentése írásakor alighanem úgy érezte, azzal vádolhatják, hogy iskolájában lazult az éberség, ezért magyarázkodott kicsit: „Tapasztaltuk a hittanórák látogatása során, hogy a hitoktató nagy gondot fordított a korszerű módszerek és eszközök alkalmazásával annak érdekében, hogy az órákat vonzóvá tegye. Az idén esedékes bérmálás együttesen magyarázza a tavalyi 7%-ról 7,8%-ra való emelkedést.” Talán úgy gondolhatta, a bérmálás némileg ellensúlyozhatta azt a hibát, hogy a hitoktatót olyan hosszú láncra engedték, hogy vonzóvá tehette az óráit. KEREPES VÁROS

49

Az utolsó év 1980, amikor a vallási eseményeket titkosítottan figyelemmel kísérte a közigazgatási hatalom, úgy tűnik, akkorra erre a szintre is leért a pártállam és az egyház „kiegyezése”. Az 1980-as év egyébként más miatt is különleges: választási év volt. Ebben az esztendőben Kerepestarcsán 70 irat kerül a titkos dossziéba, 13 kapcsolódik vallási eseményhez, de ennek több mint a kétszerese, 30 irat az az évi országgyűlési és tanácsi választásokkal kapcsolatos. A demokratikusnak hirdetett választás minden előkészülete titkos volt. Nem tudhatott például a magyar honpolgár arról, hogy a Hazafias Népfront kifüggesztendő választási hirdetményéből egy-egy választókörzet ötöt-hatot kap majd, ugyanennyit a képviselőjelöltek adatait tartalmazó, szintén kifüggesztendő hirdetményből is, a választási adminisztrációhoz szükséges listákból, gyűjtőívekből pedig egyet-egyet. Valószínű azonban, hogy nem elsősorban ezen ártatlan információk miatt kellett titkosan kezelni a választás-előkészületeket, hanem azért, mert a listában szerepelt az is, hogy belépési engedélyeket osztanak majd ki a választást szervező-felügyelő Hazafias Népfront és a sajtó képviselői részére, s az engedélyűrlapok „elosztását a Magyar Szocialista Munkáspárt járási bizottságával, illetőleg a Hazafias Népfront városi bizottságával egyetértésben kell meghatározni”.93 A titkosított halomban bújtak meg azok a jelentések is, amelyekben jóváhagyás végett lejelentették a jelölteket a különböző pártszerveknek, sőt a rendőrségnek, hogy az „priorálja”, vagyis ellenőrizze le a jelölteket. „A Pest megyei Tanács VB. Gödöllői Járási Hivatala Titkárságának átirata szerint a sorra kerülő általános tanácstagi választásokat megelőzően szükséges a tanácstagjelöltek priorálása. Mellékelten megküldöm a tanácstagjelöltekre vonatkozó adatokat, egyben kérem Parancsnok Elvtársat, hogy a priorálások lehetőség szerinti soronkívüliségét szíveskedjék elősegíteni”94 – menesztette az előírt adatsort a gödöllői városi-járási rendőrparancsnoknak Kerepestarcsa tanácselnöknője, Vassné Nyéki Ilona. A választás minden döntésre jogosult szereplője megjelenik az irathalmazokban, számos szempont is a jóváhagyott személyek alkalmasságára, egyedül a választópolgár meg az ő akarata hiányzik feltűnően belőlük. Erre példa a kerepestarcsai tanácselnöknő alábbi beszámolója is: „…a cikluson belül nem volt célszerű a tanácstagi csere még abban az esetben sem, amikor ez betegség, érdektelenség miatt egyébként célszerű lett volna. A tervezett tanácstestület összeállításánál másrészről figyelembe kellett venni, hogy az új ciklus további 5 évre szól, és ez indokolttá tette, hogy egyes idősebb tanácstag elvtársak helyébe fiatalabb, munkabíróbb jelöltek kerüljenek javaslattételre. Nagyközségünk lüktető élete, ütemes fejlődése is indokolttá teszi a jelen követelményeknek megfelelő összetételű új tanácstestület kialakítását.95

50

KEREPES VÁROS

Pest felől változó határokon át

Amíg Gödöllő felől, akár facér lányok az autósokat, szelíd völgyecskék és erdőpamacsok csábítják az utazót, addig Pest felől Kistarcsa, mint aki megbillent, úgy támaszkodik A régi kerepesi nagyút itt ér el Kerepesre. Kistarcsával összeKerepesnek. A helységnévnőve, mégis külön táblák egymásba érnek, nincs átmenet, nincs egyetlen fa, fűcsomó sem, amely figyelmeztetne: barátom, másik településre érkeztél. Kevésbé az összetartozás olthatatlan vágya, sokkal inkább a gőzvasút (később HÉV) és az 1800-as évek végén a fővárosból „kiszédült” iparosítás csalta el a két falu közötti távolságot. Mivel a gőzvasút végállomása akkor még a jelenlegi kerepesi HÉVmegállóban volt, hát hol máshol, mint a közvetlen közelében mutatkozott a leggazdaságosabbnak beruházni, munkáslakásokat, üzleteket, kiszolgáló egységeket építeni. Hamarosan kialakult a helyi gyáripar és vele együtt az addig szokatlan körülmények is, amelyek megváltoztatták a környezetet, a helyi közéletet. Megkezdte termelését a kerepesi Gyár utcában, a mai cigánytelep területén a Haller-féle tégla- és agyagárugyár az 1910-es években, a zsófiai HÉV-megállóval szemben a Gép- és Vasút-felszerelési Gyár 1908-ban – ahol az 1920-as években például, Puchmann névre hallgató személyautókat és motorkerékpárokat gyártottak –, valamint a kistarcsai villamossági részvénytársaság az 1920-as évek végén. Miután a gazdasági világválság felemésztette a gépgyárat, a maradék csarnokait és műhelyeit két olasz vállalkozó vette meg, és 1935-ben megindult a kistarcsai fésűsfonógyár. A sziámi ikrek módjára kényszerűen összenőtt települések esetében volt még egy csöppet sem elhanyagolható körülmény, tudniillik az, hogy Zsófia akkor Kerepeshez tartoKEREPES VÁROS

51

zott, ily módon akkor még szerves egységet alkottak. Kerepes határa tehát egészen a II. világháború utánig, egészen pontosan 1951-ig nem ott volt, ahol ma húzódik: a Rákosirendszer közigazgatási és politikai szikével, mondhatni erőszakos beavatkozással operálta át oda, ahol van. És a sebek nehezen gyógyulnak… Nehezen gyógyulnak azért is, mert több alkalommal ejtették Kerepesen, azon a településen, amely sokáig a térség gazdasági, vallási, oktatási, sőt egészségügyi központja volt: idetartozott Csömör, Nagytarcsa, A polgármesterek megegyeznek. Kistarcsa fizet Kistarcsa, Mogyoród, de még Gödöllő is. A település „vezérszerepe” az idők múlásával fokozatosan gyengült, miközben Gödöllő, de Kistarcsa is erősödött. Sőt Kistarcsa esetében még a történelemhamisítástól sem riadtak vissza Kerepes rovására. Mi egyébről lehetne szó, hiszen visszaemlékezések és településtörténeti munkák 1908-ra, 1912-re, 1930-ra visszavetítve szólnak kistarcsai gépgyárról meg kistarcsai fésűsfonógyárról. Ezzel szemben az igazság az, hogy ezek a létesítmények Zsófialigeten épültek, Zsófia pedig 1951-ig közigazgatásilag Kerepeshez tartozott. Ebből következően, ami 1951-ig Zsófián épült, az nem lehetett kistarcsai, csakis kerepesi. A várossá nyilvánítást Kerepesen kicsit e fájdalmas sebre is gyógyírnak érzik… A jóval későbbi, 1979-es egyesítést nem Kerepes, de nem is Kistarcsa lakói kezdeményezték, hanem felsőbb pártakarat rendelte el; természetesen a „népképviseletek”, a települési tanácsok egyhangúan megszavazták. Az összevont név: Kerepestarcsa ingerelte a kistarcsaiakat, akik viszont az egyesített település akkori vezetésétől – a kerepesi polgárok szerint – több előnyhöz jutottak, mint a kerepesiek, hiába kerültek a névben a második helyre. Azt emlegették, hogy a településközpont, a rendőrség Kistarcsán működött, a közös pénzből ott épült több aszfaltos út, uszoda létesült, sőt kórház és kórházi lakótelep, Kerepesnek ehhez képeset jóval kevesebb jutott. Megindult a kötélhúzás, az egymásra mutogatás, és az ellentétek még a két településrészen élő rokon atyafiak között is sokszor veszekedést és sértődöttséget okoztak, sőt okoznak a mai napig. A kényszerű házasságnak évtizedekre visszanyúló előzményei, elvetélt kezdeményezései voltak. „Kistarcsa és Kerepes község egyesítése érdekében mozgalom indult meg. Pestvármegye törvényhatóságának kisgyűlése legutóbbi ülésén foglalkozott az egyesítés kérdésével. Az ügyben a belügyminiszter fog dönteni” – keltezte a hírt Kistarcsáról 1931. május 8-án a Magyar Távirati Iroda. Az egyesülés akkor elmaradt, úgy tűnik, a belügyminiszter nem hagyta jóvá, vélhetően, mert a felső megyei szintről érkező frigyötletet Kerepes és Kistarcsa testülete is elutasította: megtehette, mert volt választói felhatal52

KEREPES VÁROS

mazása. Ahogy az 1940-es években is, amikor Zsófialigeten került szóba: menni vagy maradni? Az ottaniak kérték, hogy Kistarcsához kerüljenek át, és Kistarcsa fogadókész is lett volna, Kerepes azonban ellenállt.96 Amit a szocializmusban átkosnak mondatott Horthy-rendszer a községeknek megengedett, azt a demokratikus szocializmusnak kinevezett kádárizmusban egyetlen tollvonással intézte el a felsőbbség – természetesen kikérve a kerepesi és a kistarcsai nép képviselőinek hívatott hatalmi szerv, vagyis a tanácsok véleményét, azok meg, mit ad isten, megszavazták. Népszavazás, közvélemény-kutatás, ugyan, kérem… Így Mikszáth Kálmán regényének hasonlatával élve létre is jött a „különös házasság”, azaz: Kerepestarcsa. A különbség az, hogy Kerepestarcsa esetében az aktusnak nem Dőry báró és Szucsinka plébános nyomorult félelmei ágyaztak meg, hanem a kommunista hatalmi gőg és arrogancia. A helybéli szereplők ebben a színdarabban legfeljebb statiszták lehettek. Az 1990-es rendszerváltoztatást követően a két település választói beadták a válópert, és 1994-ben visszaállt a rend, azaz lett, ami volt: Kerepes és Kistarcsa. Más kérdés – mert gazdaságilag és kulturálisan is indokolható lenne –, hogy a két település miért is nem maradt egy: a parancsszó és a több mint fél évszázados huzavona, sértődöttség olyan messzire taszította az okos kérdésekre adható okos válaszokat egymástól, mint Makó vitézt a pálinkás butykos Jeruzsálemtől. A „közös háztartásnak” természetesen voltak hasznos következményei, a haszna, ha nem is egyenlő mértékben, megmutatkozott a két falu gazdasági fejlődésében. Ha pedig így volt, a széthúzás mögött inkább érzelmi és történelmi, mentalitásban mutatkozó, semmint gazdasági okokat kell keresnünk, de annak a történelmi ténynek a tükrében, hogy a hatalom Kerepest kétszer „nyúlta le”. Ennek tudatában Kistarcsa a korai iparosításának, a gépgyár 1908-as, aztán pedig a fésűsfonó 1935-ös odatelepítésének köszönhette viszonylag gyors fejlődését. Sorra érkeztek s telepedtek meg itt „vendégmunkások”, lengyelek, csehek, de még olaszok is. Más világ jött ide lakni, ami, akár a pestis, megfertőzte az addigi hagyományokat, a vallást, röviden: a közéletet. A szegényes munkáskolóniákon a gyári műszak után italozó, duhajkodó asztaltársaságoknak igencsak eltérő szokásrendjük volt, ami lassan, de látványosan felszámolta az addigi értékrendet: a múltat 1919-ben, ha rövid időre is, de maradandó károkat okozva maga alá söpörte a munkásöntudat. Kerepesen sokkal inkább megmaradhatott, sőt virágozhatott a hagyományok tisztelete és művelése, a szokásjog és szokásrend betartása és betartatása: a hagyományos életmódot képviselő „őslakosság” mellett a Pestre bejáró tisztviselők, de a kétlaki munkások is jobban kötődtek a konzervatív értékrendhez, mint a Kistarcsára beözönlött proletariátus; itt Zsófialigetet leszámítva ki sem alakultak proletárgócok. A szüreti mulatságot nem váltotta fel a munkásdalárda vagy az üzemi bál, a vasárnapi szentmisének nem kellett versenyre kelnie a szakszervezeti majálissal. Az 1994-ben ismét önállóvá vált Kerepesen, ha nem is szűnt meg, megtorpant a haladás. Akkori vezetői és képviselő-testületei inkább csak ingatlanértékesítésben és lakásépítkezésben gondolkodtak, vállalkozások, nagyobb kereskedelmi vagy ipari beruházások viszont alig telepedtek Kerepesre. Közben tönkrement a hivatal épülete, és nem figyeltek KEREPES VÁROS

53

oda az óvoda, az iskola, a Faluház állapotára, a csapadékvíz-elvezetésről és az utak állapotáról már nem is beszélve. A kényszerházasság végét követő búcsú sok kérdést, főleg vagyonvitát hagyott nyitva. Végül úgy döntött a két testület, hogy ami a saját közigazgatási határain belül épült vagy létesült, ahhoz a másiknak a szétválást követően semmi köze. Készültek összeírások, listák, sorjáztak kínok és keservek, röviden: ment az adok-kapok, de igazából egyik település sem érezte, és nem érzi ma sem úgy, hogy jól járt volna. Hiába, no! Igazságos válás – akár házastársi, akár települési, akár nemzetek közötti – nincsen. Nem létezik olyan vagyoni, területi, gazdasági vagy politikai porciózás, amely a két fél teljes megelégedésére történhetne meg. Az 1994-es szakítást követően még 2006ban is tartott a két település közötti vagyonmegosztási per. A tárgyalások és a követelések jegyzőkönyveiben nevetséges tételek is feltűnnek: traktor, Zsuk meg Wartburg, amelyeknek egyébként is csak a hűlt helyük volt meg. Szerepel ott persze a kistarcsai lakótelep, az uszoda, az iskola és több létesítmény, a települések területén lévő ivóvízkutak, amelyek értékét lakosságarányosan próbálták megosztani, megállapítva, milyen összegeket tart jogosnak Kerepes. A végül kialkudott közigazgatási határok is néhol ügyetlenek, ezért szerencsétlenek. A Homokdűlő utca egyik oldalának lakói Kistarcsára adóznak, de a másik oldal és az úttest is Kerepesé, ezért az út fenntartását Kistarcsa egyetlen fillérrel sem támogatja, de Kerepesen számon kéri. Hasonló a helyzet a Telep utcával, amelynek az egyik oldala már a kistarcsai cigánytelephez tartozik. Az ott élők viselkedése távol esik az általános közösségi normáktól – napi probléma a hangoskodás, rendzavarás, szemetelés stb. –, ennek következményeit Kerepesnek, különösen a Hollandiatelepen lakó békeszerető és dolgos családoknak kell elviselniük. Pest felől közelítve Kerepesnek – Kerepestarcsaként –a kórház sarkánál volt a határa, azelőtt Zsófialiget sarkánál, legújabban pedig a település a Lidl áruház sarkánál ér véget. Akik ott élnek vagy az őseik úgy laktak hol az egyik, hol a másik településen, hogy közben egyszer sem költöztek. Hasonlatos sors ez, mint a hazánktól elcsatolt területeken élő magyaroké, de persze csak messziről vethető ez össze, mert óriási különbség ám települést cserélni, vagy hazát! *** 2006-ban a menteni, ami menthető elv alapján kezdtem tárgyalásba Kistarcsa polgármesterével és képviselő-testületével. A megbeszéléseken – nem titok – a törvényességet, a jogot, az igazságot, a megbékélést hol, mint éles kardot, hol, mint védekező pajzsot rántottam elő, attól függően, milyen pozíciót volt érdemes elfoglalnom. Végül egyetlen esztendő alatt megegyeztünk, és Kistarcsa városa, ha nem is kitörő örömmel, hanem fogcsikorgatva, leszámolt Kerepes önkormányzatának 30 millió forint bánatpénzt. Volt mire költeni.

54

KEREPES VÁROS

Küldemény és delizsánsz A Kerepesi út ősidők óta a Pestet Hatvannal, Kassával és Eperjessel összekötő köldökzsinór éltető, tápláló és informáló szerepét töltötte be. Különösen történelmünk tragédiái idején (tatár, török, osztrák, német, orosz) véres hadiúttá változott, annyira, hogy térségéből gyakran kénytelenek voltak elmenekülni az itt élők, a Rákóczi-szabadságharc idején például a postakocsi-szolgálat is szünetelt.97 Szelídebb időkben talán pezsgő kereskedelmi élet zajlott az út két oldalán. A kerepesi út szervezett igénybevételéről az 1690-es évektől vannak írásos emlékek, melyek tanúsítják, hogy egy osztrák érdekeltségű postatársaság az akkor leggyorsabbnak ítélt Kerepesi úton „lovas járművekkel” továbbította a küldeményeket az ország keleti és északi térségeibe. Személyszállítással akkor még nem foglalkoztak. Bizonyos, hogy a Pestről induló küldeményes kocsik első állomása Kerepes volt, ahol pihent lovak, étel és ital várta a postaszekeret. A használt postás tárgyak arra is utalnak, már abban az időben is számottevő adminisztráció kísérte az információáramlási tevékenységet. Az 1703-ban indult Rákóczi-felkelés bukása, 1711 után, mert hasznos és jövedelmező volt, újraszervezték és állandóan fejlesztették a járatokat. A Pest–Eperjes Gyorsutazási Intézet hétfő kivételével minden nap indított járatot, és nyújtotta a kapcsolódó szolgáltatásokat, s haladván előrébb az időben, beindult a személyszállítás is.98 Minden bizonnyal igénybe vette a delizsánsz, azaz postakocsis utazás kényelmét például Petőfi Sándor, akár azért is, hogy éppen Kerepesre jöjjön vagy itt megálljon, hiszen rokonai éltek itt; édesanyja leszármazottai közül Kökény Éva ma is Kerepes lakója. Később az 1800-as évek végén I. Ferenc József osztrák császár és magyar király többször is átutazott Kerepesen, vagy éppenhogy idejött vadászni. Ezekről a nem mindennapi eseményekről a falu plébánosa számolt be.99 Később az átutazók között megfordult itt Horthy Miklós kormányzó, korábban Klapka György, majd Ady Endre, később Habsburg Ottó. Az idő múlásával, no meg a tudomány fejlődésével a négylábú „zabparipákat” felváltották a gőzzel hajtott vasparipák, és ezáltal a Kerepesi út jelentősége, ha nem is szűnt meg, némileg csökkent. Ezzel együtt a postamester fontossága is, aki pedig valaha igencsak tekintélyes férfiú volt. Pauckhenhaider János császári és királyi köröpesi (= kerepesi) postamester hagyatékában 1696-ban budai várbeli ház, 8 fertály szőlő, néhány száz forint készpénz, a postaépület, a postalovak és postakocsik szerepelnek.100 1717-ben egyenest a királyig szalajtotta a hírt a kerepesi postamester, hogy a feleségét, lányát és szolgáját útonállók levetkőztették és kirabolták. Az alispán viszont arról tájékoztatta a királyt, hogy útonállók Pest megyében nincsenek, ezzel szemben az történt, hogy a postamesterné behajtott a hintójával a gabonába, s nem akarván kifizetni a kárt a mezőőrnek, az útonállómesébe menekült.101 A postamesterség rangja a 20. századra igen nagyot esett, vagyona meg egyenesen nincs is, hiszen például 1989-ben a kerepestarcsai postásnő a tanácstól kapott támogatásból vett videókészüléket.102

KEREPES VÁROS

55

Verseny úton és sínen Az 1990-es évek közepén például Németországban megfigyeltem, hogyan teszik tönkre egymást a párhuzamos közlekedési formák. Csodálatosan karbantartott sínpályák vesztegeltek robogó vonatok nélkül csak azért, mert időközben elterjedt az autós közlekedés. Aztán, egyebek között a benzinárak emelkedése miatt Németországban is, ahogy egész Európában ismét felértékelődtek a vasutak, az elővárosi gyorsjáratok. Hasonló a helyzet és a versengés itthon a Kerepesi út és a vele párhuzamos – eleinte a Keleti pályaudvartól induló – sínpálya között. Gyerekkoromban, mikor nálunk csak elvétve lehetett autót látni, a HÉV-szerelvények utasokkal tele közlekedtek. Később az autóbuszok, aztán a személyautók terjedésével a kötött pályás közlekedés veszített és napjainkban is veszít jelentőségéből. A két közlekedési forma mára nehezen fenntartható versengéssé változott. Az 1867-es kiegyezést követően forradalmi jelentőségű volt az 1896-ban megépült Közúton Kerepesre. Olykor az utak, Budapest–Cinkota egyvágányú gőzvasút, közmáskor a vasutak zsúfoltak vetlenül a Kerepesi út mellett, illetve vele párhuzamosan, melynek végállomása Kerepesen, a mai HÉV-megállóban volt. A Muki névre hallgató mozdonyt ott salakolták és indították újra, a salaktömbök ma is láthatók a töltés mellett a kertészettel szemben. A fővárosi vaspálya-részvénytársaság a századfordulót követően újabb ötlettel állt elő: építsék tovább a sínpályát Kerepesen túl egészen Gödöllőig. Kerepes üdvözölte az elképzelést, de feltételként szabta, hogy a vasút a temető mellett haladjon, s a település közepén fusson tovább. Ám nem így történt: „Nem a község érdeke vétetett figyelembe, hanem Barber Simon ide való földbirtokos érdeke, ki az ő tanyáját házhelyeknek parcelláztatta, s azt a közigazgatási bejárás alkalmával bemutatta” – rója fel a felsőbbségnek a kerepesi képviselő-testület,103 „a község kérelme úgy a Társaságnál, mint a Minisztériumban és a Megyénél figyelembe sem vétetett” – teszi hozzá (lásd még erről 63. oldal). „Íme a számtalan országos panama közül egy kicsi Kerepesen” – kommentálja az ügyletet Kerepestarcsa-monográfiájában Horváth Lajos. A végeredmény az lett, hogy noha Kerepesen két HÉV-megállót is építettek, egyik sincs jó helyen: a kerepesi a kerepesieknek, a szilasi a szilasligetieknek-széphegyieknek esik ki.

56

KEREPES VÁROS

Cifra nyomorúság, kenyérharc

Az „Isten hozott” feliratú várostábla után a település adottságaira jellemző vállalkozások sorakoznak egymás mellett, váltakozó üzleti sikerekkel és vegyes kinézettel. Születésük indoka a BKV tulajdonában lévő kerepesi HÉV-megálló és a hozzá tartozó hatalmas telephely áruba bocsátása volt. Minden talpalatnyi földet eladtak a budapesti közlekedésiek, kivéve a szűken vett utasperont és az állomás épületét, amely egykoron pazar stílusával és építészeti megoldásaival pompázott, de mára ugyancsak lepusztult. Elsőnek a Profi áruházlánc költözött ide, egy praktikusan, de ízléstelenül felépített hodályba, majd miután pár év után, 2006-ban az áruház tönkrement – több száz milliós adóssággal 280 millióért árulták, de vevő nem akadt, máig csak bérlemény. Zenés szórakozóhely üzemelt a helyén – éjszaka is nagy hangerővel, a környék lakóinak nem kis, rendőrségi feljelentésekben „megjelenő” felháborodására –, aztán az is veszteséges lett, s megszűnt. Napjainkban kínai árutól roskadozó polcairól ruhákat és szilikonszagú cipőutánzatokat kínálnak megvételre, de ez is halódik. A parkolóját egyszerre adták ki utánfutóból árusító húsosnak, tejesnek, mézesnek, lángossütőnek, sőt járműszélvédő-javítónak. Az üzlet oldalára rajzolt kínai figurák élettelen tekintete meg az akácmézet vagy a füstölt tarját árusító atyafiak haragos pillantása össze-összetalálkozik, ami hűen illusztrálja a Kárpát-medence magyarságának XXI. századra kijutott cifra nyomorúságát és újmódi kenyérharcának frontjait. Az ízlést erőst nélkülöző látványt Kistarcsa felé ugyancsak szerény kivitelű üzletsor végteleníti presszóval, horgászfelszerelésekkel, kenőanyagokkal, egészen a benzinkútig, a Mol mögött pedig szórakozóhely, bútorbolt, tornaterem feliratok csalogatnak a Napsugár nevet viselő emeletes épületbe. Természetesen e vállalkozások életét, fennmaradásuk forgatókönyvét is a hazai gazdasági és kereskedelmi változások írják. Az állam részéről megszorítások: Kerepesen több mint száz kisebb-nagyobb vállalkozás szűnt meg az utóbbi két évben. A piac részéről pedig a hazánkba be- vagy éppen innen kitelepülő, a piaci versenyben egyelőre behozhatatlannak látszó előnnyel induló külföldi ipari és üzletláncok, a multik: KEREPES VÁROS

57

Kerepesen nincs kereskedelmi multi, de Kistarcsától Gödöllőig „körbe van véve” velük. Megélt már az ország, benne Kerepes is hasonlót: a 17-18. században sváb, tót, rác betelepü-

Üzletsor az állomásnál. A pénz képzelőerejéből erre futotta

lőket vonzott ide az, hogy kedvezőbb pozícióba kerültek itt, mint amire otthon számíthattak (lásd 35. oldal), s előnyösebbe, mint az itteni magyar jobbágyok. Az egyébként elnéptelenedett Magyarországnak szüksége volt rájuk, ők azonban ezen előnyök nélkül nyilván nemigen szánták volna rá magukat az idetelepülésre. Akkor az elnéptelenedés tett bennünket kiszolgáltatottá, ma a szocializmus eredményezte kiszipolyozottság. Bár a tőke akkor főleg ember formában érkezett, ma pedig beruházás alakban jön, szaktudás jött be akkor is, termelési kultúra, s ugyanez a hasznunk a külföldi tőkéből ma is. A hátrányunk meg az, hogy amint 300 éve a magyar jobbágy nem volt versenyképes, most egyelőre a magyar vállalkozók többsége nem az, s úgy tűnik, a távolság itt-ott már szakadékká nő, a rendszerváltoztatás óta a kormányok pedig nem nagyon jeleskedtek ezen hátrányok mérséklésében. Ettől persze Kerepesen még állhatnának úgy, és épülhetnének úgy ezek a „kereskedelmi egységek”, hogy szépek, csalogatóak és a környezetbe illeszkedőek legyenek. A tulajÜzletsor a Mogyoródi út elején. Tőkevariációk a temetővel szemben

58

KEREPES VÁROS

donosaik azonban erre nem költenek – ki azért, mert nem futja rá, ki pusztán csak azért, hogy a lehető legolcsóbban jöjjön ki –, a városnak, a képviseletében az önkormányzatnak pedig csökkentek a jogosítványai a beavatkozásra. Engedélyért 2009 óta nem az önkormányzathoz kell fordulni, elegendő, ha bejelentik, hogy üzletet nyitnak. Ha bejelentik egyáltalán… Ha a tisztiorvos, az állatorvos, a tűzoltó meg a többi hatóság megadja az engedélyt, akkor Magyarországon bármilyen üzlet bármilyen helyen vagy épületben kinyithat: közért a pincében, fodrász a nyári konyhában, kocsma az udvarban vagy éppen sírköves a HÉV-megállóban, a kenyérbolt mellett. Az eladósodás, a szegényedés, foltokban van jelen, vagyis nem silányítja az egész települést. Viszont akár a domborzati térképen a magaslatok és a völgyek, a társadalomban is határozottan érzékelhető, hogy a kiemelkedő vállalkozások és ingatlanok mellett lehangolóan szaporodnak a rongyolódók. Egyre szembetűnőbb az eltérés a jövedelemben, általa pedig az életszínvonalban. Ahogy mondani szokás, ha már kenyérboltot és kiskocsmát is bezárnak, akkor nagy baj van… A kilátások nem jók. A munkanélküliség országos átlagban üti a 10 százalékot, félmilliónál is többen külföldön vállalnak munkát. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint104 1,4 millióan élnek kevesebből, mint a középjövedelem 60 százaléka, ami 2010ben havi 62 ezer forint volt. Kerepes jobban áll, mint az ország egésze: itt 2011-ben ugyancsak a KSH kimutatása szerint csak 585 munkaképes korú embernek nem volt munkája, ami nem éri el a 6 százalékot. A külföldön dolgozókról nincs pontos adat, a kifejezetten szegények száma az önkormányzat adatai szerint ezer fölötti. A HÉV-állomástól jobbra a Szabadság, a Patak és a Telep utcák alkotta háromszögben meghúzódó Hollandiatelep közelebb esik Kistarcsához, mint a kerepesi hivatalhoz, iskolához, óvodához. Takaros utcácskái nagyjából egyenesek, és az utcákat alkotó porták nem mutatnak nagy eltéréseket egymástól. Békés emberek lakják, közülük többen az utóbbi 15-25 esztendőben költöztek ide és építették házukat. Általában értelmiségiek, szakmunkások és nyugdíjasok, de akad egy-két vállalkozó is, a betonlapgyártó Bedő Istvánék, a szellemi foglalkozású Ungi Edináék, a mélyépítő Fülöp Gáborék vagy a vastelepes Perger Csabáék – főként a Patak utcában. A Hollandia boltja, a Lila ABC évtizedeken keresztül amolyan utasresti volt, ahová munkába menet vagy munkából jövet tértek be az emberek. Később a környék lumpenizálódott – elsősorban a Gyár és Telep utcai roma közösségek miatt –, egyre többször fordult elő rendbontás, csendháborítás, olykor pedig verekedés. Addig tartható volt a helyzet, amíg Kerepesnek volt saját rendőrőrse (lásd 52. oldal), ráadásul a kocsmától mindössze két házzal feljebb. Mire az ivót az önkormányzat felszámolta, már ráragadt: cigánykocsma. A bezárt kocsmával szemben, a BKV-tól vásárolt területek egyikén hamarosan új ivó nyílt, ma is üzemel, de hasonló gondokkal küzd és billoggal „büszkélkedhet”, mint az elődje. A Hollandia ugyanis a kistarcsai és a kerepesi romanegyed szorításába került. A rendőrség álláspontja szerint egy kis létszámú bűnözői csoport tartja félelemben mindkét, a roma- és a magyar telepet egyaránt, mindenesetre errefelé itt a máshol megszokottnál vastagabb kerítéseket, erősebb zárakat, kapukat, redőnyöket szereltek fel, és feltétlen előny a kötélidegzet. A kistarcsai rendőrőrs az önkormányzat kérésére szigorítja az igazolKEREPES VÁROS

59

tatásokat, sűríti a razziákat, olykor két-három mikrobusznyi készenlétes rendőr igazoltat mindenkit délután öttől hajnalig. Az erős összetartás miatt azonban gyakran nem kerül kézre a bűn elkövetője, minek következtében mintegy beigazolódik a mondás, hogy romából nehezebb kiszedni a tettes nevét, mint kölcsönt kapni tőle. József Attilával szólva, fortélyos félelem igazgat errefelé: nemcsak a bűncselekményektől való félelemre igaz, hanem egyformán a bűnnel fertőzött tágabb környezet bevallásától való félelemre is, hogy a félelem „komplex folyamatok eredményeként keletkezik, e folyamatok előre meghatározzák bizonyos helyekkel kapcsolatos vélekedéseinket, azáltal, hogy tudatosítják bennünk az áldozattá válás kockázatát”.105

Szocializmus torzóban Az állomástól balra – az uniós pályázati 35 millió forintból készült parkoló mögött –emelkedik a magyar szocialista mezőgazdaság kerepesi szimbóluma, a rendszerváltoztatást követően felbomlott Szilasmenti Mgtsz egykori székháza. A kétemeletes, eredetileg lapos tetős épület piros keretes ablakaiból kitekintve az egész Kerepes „szem előtt” volt, amellett a betontömb a helyi közélet és gazdaság zászlóshajójának politikai jelentőségét kifejező monumentum is volt. Tekintély, tisztelet és hatalom. Ezen ütött lyukat a demokrácia és a téeszek felbomlása. A dicső székhely lapos teteje beázott, az ablakain keresztül pedig akkor is süvített a szél, amikor be voltak csukva. A „nagy osztozkodás” idején, vagyis amikor Kerepes és Kistarcsa szétvált, megint komoly szerepet játszott, hiszen más alkalmas épület Kerepesen nem lévén, „belőle” lett a kerepesi önkormányzat szálláshelye. A szép és daliás időket is megélt épület – a kerámiákból a falára felragasztott gyógynövénydíszítésekkel együtt – az elherdált múlt ránk hagyott kriptája; a beázott tető alatt a második emeleten pénztári vasrácsok, léckeretek egykori tsz-ügyiratok és polgári védelmi gázálarcok indultak oszlásnak. Hozzájárult a pusztuláshoz a bizonytalan helyzet is: a már halódó Szilasmenti téesz az épülettel fizette meg a kerepestarcsai tanáccsal szemben fennálló pár tíz milliós gázkontingens-tartozását. A „sohase építs nagyobbat az ügy jelentőségénél” elv mellőzése miatt élvezhetetlenné lett ez az objektum, akár a meghibásodott kávéfőzőből alácsurgó zavaros lötty. Semmi sem volt a helyén, ugyanakkor minden kérkedett! Piros keretes ablakok mellett csauszínű csempe, szürke váci betonhoz tardosi márványlépcső, a túlfűtés miatt elvetemedett ajtók. Egy halomba dobált kacatok és kincsek, semmi sem drága kivagyiságok: elherdált boldogulások. A vége huzat, beázás és kiselejtezett gázálarcok!

60

KEREPES VÁROS

Édes Erdély, itt vagyunk…

Régi családok, Farsangék, Koroknaiék mesélik, Prikkelék és Tarcsiék meggerősítik, hogy errefelé valamikor csak szőlő volt. Szőlő, és minden évben annyi bor, amennyit a töve termett. Szőlő utca, Szőlő dűlő, Homok dűlő meg a vele járó mámoros munka eredménye, ami gazdagodást és mai szóval élve maligánsikert gyümölcsözött. A cseresznye és meggy virágzása… A földieper, a paradicsom pirosa, a sóska zöldje és a paprika fehére akár a nemzet zászlaját is mintázta, ha nem volt aszály vagy májusi fagy. Ha meg volt, akkor elsiratták és kezdték újra. No, ezek a szőlők már évtizedek óta nem teremnek, töveik helyén betonból és téglából falak készültek: házak, pincék, garázsok vagy éppen autófelhajtók. Az egykor szőlőt gondozó kezeket elette az idő, tulajdonosaiknak szemgödrében anyaföld alatti mohák szövik álmaikat. Fejfáikon a sírfelirat ugyancsak hiányos, mert az elmúláson kívül nem utal semmi egyébre. Mégis, általuk életre kap az új. Az új felfogás, az új honfoglalás, az új kényszer, ami átrajzol mindent, amiként azelőtt is volt. Ha arra járok, megkóstol a hontalanság kínja, a kiszolgáltatottság félelme. Az anyaföldön csak az képes megmaradni, akinek a szülei a jelenlegi országhatártól függetlenül az anyaföldön születtek és anyaföldünkben nyugszanak. Nem enged a múlt, és nem tud többet ígérni a jövő. A régi szőlők helyén létrejött telkeken tanyát vertek, egyre többen, az erdélyi magyarok. Lassan kivetkőznek a titoktartásból meg a „hazátlan” jelző fogságából, most új helyzetű keservüket ízlelik: bizonyítani! Kerepesen több mint félezer erdélyi talált ilyen-olyan boldogulást. Jött az első, a harmadik, és a sok századik. A kötődés nem csak a csalogatástól erősödött, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy a zártkertek olcsóbbak, mint a belterületi ingatlanok. Kedvezmény nélkül csak a nagyvilág lehet végállomás. Kedvezni tehát muszáj. Egyikük a Szőlő utcában csodálatos és drága székely kapuval tette különlegessé portáját. Jó látni, de nyugtázni lehet azt is: jeleket hagynak, ami az állandóság kezdete. KEREPES VÁROS

61

E térség felemás része a településnek: például a Szőlő- és a Homokdűlőn a kis épületeket bujtató hétvégi telkek keverednek az állandóan lakott nagyházas portákkal. A Szőlő utca szokatlanul éles kanyarral fordul a Hegy utcára, s onnan csak Széphegybe lehetett bemenni. Ha térképen követjük a területet, mindjárt látszik: Széphegy így olyan volt, mint egy zsák: bemenni könnyű, kijönni belőle szűkös és nehézkes. Az autós közlekedés könnyítésére az önkormányzat 2008-ban tízmillió forintos költséggel utat nyitott Kistarcsa felé. A nyílegyenesre kiparcellázott földszalagok úgy rohannak bele a Kölcsey Ferenc utcába, mint csalódott szerelmes az első utcalány karjaiba. Sem mámort, sem feledést nem hoz. Ez a szigorúan üzleti alapon kimért és értékesített telkek következménye, a Barber- és Wéber-időkből (lásd 56. oldal). Nincsen hajlat, nincsen félreeső zug, nincsen intimitás ezen a tájon, mert minden szögletes, szabályos: legfeljebb csak a homok mozog, amikor a szél a zsombékok tövéhez, a szívós akácok törzséhez, netán a gyanútlan ember szemébe fújja. Akkor igazán szembetűnő a porta és porta között meglévő különbözőségek okozta ös�szevisszaság, ha visszafelé jövet a Homok- és a Szőlődűlő enyhe lejtőjén közelítünk a HÉVállomás felé. Az egyik telken idős pesti házaspár gyilkolja kapával a tarackot, a mellette lévőn ingujjra vetkőzött atyafi keveri a betont, a harmadikon cigánygyerekek rohangálnak egy félig már összedőlt faház előtt, a negyediken bontott téglarakásokon, üvegtelen ablaktokokon és szétesett irodai székeken lobogtat műanyag ponyvát a szél. Ahány porta, annyi kinézetű, két egyforma nincsen közöttük. Jóindulattal sem nevezhetők bármiféle közösségnek, legfeljebb csak annyiban, hogy tulajdonosaik egymás mellett laknak. Vagyoni, morális és kulturális különbözésüket tekintve az itt élőket hasonlíthatjuk valamely nagyvárosi lakótelep népéhez. Igaz, az ő lakótelepük nem emeletes, hanem csupán vízszintes. Nem egymás ellen rácsozzák be az ajtójukat, hanem ki-ki csak a maga „várát” vasalja körbe. Ahhoz, hogy közösségi életet éljenek, szükséges még néhány esztendő, de nem reménytelen. Az 1945 után államosított kertek – mivel a termelőszövetkezet nem törődött velük – a szocializmusban tönkrementek, most viszont újjászületnek. No, nem gyümölcsösként, hanem egyre inkább építési, azaz otthonteremtő szerepben. Egyelőre a zártkertek mint külterületek viszonylagos olcsósága csábítja ide a pálya- vagy életújrakezdőket. Elvált fél családok, kis jövedelmű fiatal házaspárok, Erdélyből, Kárpátaljáról vagy Délvidékről idemenekültek szálláshelye. A telek a harmadába kerül, mint Kerepes más részein, 3-4 millióba, mert építkezni tilos rajta. Viszont ők mégis megteszik, mert élni kell valahol. Aztán várnak az önkormányzat jóindulatára: a belterületbe vonásra. Kérnek, könyörögnek, némi büntetést fizetnek, és előbb-utóbb megkapják a várva-várt papírost. Ha valami okból eladni kénytelenek, akkor viszont annyit kérnek érte, mintha a település közepén lenne.

62

KEREPES VÁROS

Tanyasorsok Akár a széljárás az enyhe rézsűket, úgy fogyasztotta el az idő a valamikor itt több száz kataszteri holdon „árválkodó” Barber-tanyát, mára nyoma sem maradt. Tulajdonosa egy pénztárcáját tekintve bizonyára nagytehetségű és a kalmárszellemiséget illetően is talán kiemelkedő adottságú zsidó férfiú, Barber Simon volt: 1910-ben 380 kataszteri holdat, holdját 1260 koronáért eladott a Poligen Városépítő Rt.-nek,106 amely még parcellázási részvénytársaság néven már korábban is vásárolt tőle 25 holdat. Azt nem tudjuk, mennyiért vette Barber a földjeit, vagyis nem tudjuk, mekkora „bót” volt a számára a parcellázási társasággal kötött szerződés, de úgy tűnik, nem lehetett – mai kifejezéssel élve – kispályás: e korszakban több nagyobb fővárosi ingatlanügy főszereplőjének Barber Simon a neve, ami önmagában valószínűsíti, hogy ugyanarról a személyről van szó. A mai Rákóczi út 82. – Huszár utca 2. számú ház akkori telkein a tulajdonosa, Ehrenvald Fülöp 1870 és 1873 között Hild Károllyal háromemeletes bérházat húzat fel, de ezzel be is csődöl. A házat meg a még üres telkeket 1879-ben árverésen egy Barber Simon veszi meg, majd hamarost, 1882-ben eladja Mannó István nagykereskedőnek 135 ezer forintért.107 Egy másik esetben a magyar Országgyűlés 1880 februárjában fogadja Barber Simon budapesti lakosnak és háztulajdonosnak „Wahrmann Mór képviselő ur által benyújtott kérvényét, melyben a Budapest pesti részén levő ingatlanait, a budapesti első folyamodása kir. törvényszék fenyítő osztálya számára lakhelyiségül felajánlja”.108 Azt nem sikerült kiderítenünk, végül mi lett az ajánlat sorsa, lett-e belőle ügylet, vagy sem. Ha minden esetben ugyanarról a Barber Simonról van szó – s eléggé valószínűtlen, hogy ugyanazon években Buda-Pesten és környékén egyszerre több Simon keresztnevű Barber is ingatlanban „utazott” volna –, akkor látható, hogy nyilvánvalóan egészen magas kapcsolatokkal rendelkezett, ami révén lehettek bennfentes információi. A kerepesi HÉV a rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint 1887-ben jelent meg először a magyar Országgyűlés előtt mint befektetési lehetőség, ám ott már úgy szerepel, hogy a „budapesti közúti vaspálya-társaság … előmunkálati engedélyeket kért és nyert a fővárosból Soroksár, Czinkota, Kerepes, Szent-Endre és Tétény felé haladó helyi érdekű vonalakra”. Ami azt jelenti, hogy a vaspálya-társaságnak már korábban meg kellett tennie az előkészületeket – hiszen az engedélyhez terveket kellett kidolgozni –, s egy jó kapcsolatokkal rendelkező ingatlantőzsér üzleti horizontjára már évekkel korábban odavetülhetett egy kerepesi kisajátítás vagy legalább parcellázás képe. A kerepesi Barber-kúria boltíves tornáca és az épület egyik darabja még az 1960-as években is álltak, természetesen az állam, majd a Kossuth, később a Szilasmenti Mgtsz tulajdonában, de igazából és láthatóan a pusztulás birtokában. Többször bemásztunk a düledező kerítésen, leültünk a boltíves tornácon, szedtük az elvadult szőlőt vagy a gondozatlanságtól haldokló gyümölcsfák apró terméseit. Aztán akadt rá eset, hogy kizavart onnan bennünket az, aki éppen ott lakott. Emlékszem, amikor kevés volt a traktoros vagy esztergályos a téeszben, a tanyai elhanyagoltságba szállásolták el a hozott pótmunkásokat. Az egyik Nógrádban élő nagybátyám is lakott néhány hónapig a Barber-tanyán, míg el KEREPES VÁROS

63

nem unta a kétlakiságot, vagy ahogyan ő mondta, a cigányéletet, és haza nem ment. Na, ő legalább nem zavart ki bennünket, suhanc barátokat, ha a környéken portyáztunk. Manapság a földdel egyenlővé vált épület helyén eleinte – az önkormányzattal 2002ben kötött szerződés értelmében – autóroncsokat tároltak, de amióta ennek az „üzletnek” befellegzett, a tanya puszta helye áll ott. Legalább akkora különbség mutatkozik tehát a régi meg a legújabb földtulajdonosok között a hasznosságukat tekintve, mint a sír fölött állni vagy már benne feküdni. A Barbertanyától Csömör felé haladva a könnyű és az átlagember számára rejtélyes haszonszerzés szomorú helyszínét szemlélhetjük a Bányatelep elnevezésű térségben is. Kavicsot, homokot Ártalmatlanítás. Csöppet sem ártalmatlan körülmények bányászni belőle, követ, betont darálni, lerakóhelyet üzemeltetni itt mindig jó üzlet volt és maradt. Persze akkor még jobb üzlet, ha minél olcsóbban, azaz kevés ráfordítással teszik: sáros dűlők, árkokkal hasogatott, kerítésekkel határolt, vasbódékkal tűzdelt kavics- és homokbányák, hulladék-, zúzalék- és daráléktelepek sorakoznak egymás mellett. Költeni útra, kátyúra, környezetre, minek az? Még a varjúk is feketébbek, ha felettük kárálnak. Tulajdonosaik, bérlőik 1990 előtt többnyire politikai vagy gazdasági al- vagy középvezetők voltak, esetleg „csak” jó banki kapcsolatokkal rendelkeztek a privatizációhoz. Tevékenységük a szigorodó körAz ipari negyed bejáratánál. Ha nincs megrendelés, a kör­ nyezetvédelmi előírásokra épül – ártalmatlanítás címén kell lenye­zet bánja darálni például a betont, téglát –, ugyanakkor ők ezenközben tovább szennyezik a környezetet. Gyakran, legutóbb 2013 májusában tett az önkormányzat hatósági bejelentést, fényképekkel, ahogy az kell. Kevés reménnyel, akárcsak eddig. Az ember kapzsisága alatt meggörnyedt természet fuldoklása – vadkacsa a vörös iszapban.

64

KEREPES VÁROS

Amit mi tettünk hozzá

Amit a Történelem kérdezés nélkül elvett, azt a Jóisten most visszaadta. Nem adta könnyen, dolgoztunk érte. Kerepes város. Amit mi tettünk hozzá? Új bölcsőde, az idősek napközije, aszfaltos utak, óvodák, művelődési ház, családsegítő, orvosi rendelők, iskola felújítása, aztán tiszta ivóvíz, és tiszta beszéd, harmonizáló kulturális, közösségi és vallási élet. A városkulcs, a polgármesteri lánc és a várossá nyilvánítási államfői oklevél átadása Sokan az új városlakók közül

KEREPES VÁROS

65

Fent: városként az első augusztus 20-a Kerepesen a templomban és a Faluház előtt Lent: a budai káptalan 1253-as ítéletlevele – leírja, hogy II. Géza 1148-ban neki adományozta Kerepes vámját

66

KEREPES VÁROS

KEREPES VÁROS

67

Az állandóság állványzata Feljebb jutni – hacsak nincsen égig érő létránk – folyamatosan emelkedő állványzaton lehetséges. Ősi, esetleg csak régi vagy egészen új falak mentén közben azokat építve, vakolva, festve, aztán a tetőt kiigazítva kerülünk közelebb a boldogsághoz meg a biztonsághoz, És, ha a közösen emelt állványzat megtette a magáét, akkor tündökölhet a mi állandóságunk. A Széchenyi István általános iskola: ablakcserék után (balra) Családsegítő: készül az elesettek otthona (lent balra) Idősek, fogyatékkal élők: napközi pihenő (lent)

68

KEREPES VÁROS

Forrás: vasalják a betonkoszorút (balra fent) Kész a csöppségbirodalom: Ba­ba­li­ get (lent). A régi kultúrház: tető nélkül (középen jobbra) Egy dolog a napló, másik: a valóság... (fent jobbra)

KEREPES VÁROS

69

Sörgurítás: a Mező utcai aszfaltút avatásán (fent) Mosolyvár gyerekközpont: megnyitó (középen jobbra) Körtéfa, körtéfa, kerepesi körtéfa... (lent)

70

KEREPES VÁROS

Önkéntes munka: Trianon-emlékmű (fent) Temető (balra), Templom utca (középen jobbra): díszkövezés Cigányok önkormányzati kölcsönföldön: krumplit vetnek a maguk számára (lent)

KEREPES VÁROS

71

Útépítés: mart aszfalt a forró alá (fent balra). Út a postához: a város útjainak csaknem fele szilárd burkolatú (fent jobbra) A Csicsergő óvoda felújítása: 2013-ban indul be igazán (jobb középen felül) A Szent Anna templom restaurálása 2011-ben: mise az állványok alatt (jobbra) A 2009-ben aszfaltozott Wesselényi utca: egy kis San Francisco (lent jobbra) Hősi Emlékmű-állítás 2007-ben: adakozásból (lent balra)

72

KEREPES VÁROS

A Szent Anna katolikus templom a sekrestyei oldalról: a hívek segítségével újult meg a százesztendős épület (fent) A felújított régi ravatalozó: adakozásból (balra) A szilasligeti katolikus templom: a hívek keze nyoma (lent)

KEREPES VÁROS

73

Mit fordít ki a földből, milyen kincset a régész ásója? Elképzelni sem tudjuk, pedig ránk hagyták, közünk van hozzá. Mit kell megmenteni a múltból, hogy ne szegényítsük a jövőt? Felelősséggel és tisztelettel alakítsuk mindennapjainkat, hogy egykoron majd utánunk is értéket találjon a kutató. A Fő utca a múlt század elején és a mai Szabadság út

Változások, maradások

74

KEREPES VÁROS

A volt csendőrlaktanya, alatta mint kultúrház, majd Forrás Faluház: a pincéje 1825-ben épült (fent) A falu régi kútja, a Szent Anna (fent jobbra) A volt jegyzőház és a mai családsegítő: régi stílusban (lent)

KEREPES VÁROS

75

Érintések Az érintések szemérmesen és távol születnek egymástól. Aztán tétován közelednek: a pillantások, a gondolatok, a kezek, a vállak, az eszmék, végül a szívek is összeérnek. Mégis, olykor sokáig gyötrelmesen és vigasztalanul kóborolnak társukra, társaikra várva. Érints meg… Önfeledt gyerekek: négyszáz a veszélyeztetett (fent balra) Táncház: soha nem késő (lent balra) Fesztivál a szilasi réten: első lépések (lent jobbra)

76

KEREPES VÁROS

Színház: évente félszáz gyermek- és felnőttelőadás (fent) Apró betlehem: szíves vendéglátás (balra) Kerepesi kertművelők: zöldségverseny (középen jobbra) Új műfüves pálya: bemelegítés (lent)

KEREPES VÁROS

77

Császár Ferenc † író, költő, lapszerkesztő, műfordító, 1807–1858

Zalaegerszegen született, 1824-től két évig bencés szerzetes, majd Pesten és Zágrábban tanul jogot, a pesti egyetemen szigorlatozik. A fiumei gimnáziumban a magyar nyelv és irodalom tanára lesz. 1850-ben költözik Pestre, ügyvédi irodát nyit, pihenőházat vesz Kerepesen; 1857-ben misszálét (misekönyvet) ajándékoz a kerepesi templomnak. Irodalmi pályája fiumei éveiben indul, a soknyelvű városban megtanul horvátul, szerbül, németül és olaszul. Főleg a publicisztikája maradandó: művelődéspolitikai cikkek, a nép szellemi színvonalának emelését szorgalmazva, az úrbéri terhek megszüntetéséért harcol. A Linzben számkivetésben élő Batsányi Jánossal levelez, levelezésüket a bécsi titkosszolgálat felfedezi, ettől kezdve potenciális ellenség. 1841-ben megjelent, Rákóczi-tanulmányában a fejedelem korát és harcait nem csekély Bécs-ellenes szándékkal és éllel idézi fel. Korai halálát egy részeges kocsis okozta, aki árokba borult vele. A baleset következtében Császár Ferenc sérüléseibe kerepesi otthonában belehalt.

Kerepes emberei

Wéber Ede † pedagógus, nemzetgazdász, 1843–1935

Szülővárosában, a svájci Bázelben szerzett tanári diplomát. A magyar kormány 27 évesen meghívja, hogy vezesse a balatonfüredi árvaházi nevelőintézeti pedagógusokat képező intézetet. A kultuszminiszter 1874-ben Norvégiába és Svédországba küldi a háziipar tanulmányozására. Az anyagi és egyéb gondokkal küszködő balatonfüredi intézet éléről 1876-ban lemond, a kultuszminiszter közbenjárására a budai tanítóképzőben vállal állást, ahol 1882-ig német nyelvet tanít. Valószínűleg ebben az időben fordítja németre Madách Imre Az ember tragédiája című művét. Több Petőfi- és Tompa Mihály-verset is átültetett németre, továbbá magyar népdalokat. 1882-ben Kerepesen kis birtokot vásárolt, amelyet a helybeliek Wéber tanyának neveznek el. Gyümölcsöst és szőlőt telepít, a helybéli gazdák tőle veszik az oltványokat, vesszőket. Az 1910-es években tagságot vállal a köz­ségi képviselő-testületben. Kerepesi birtoka egy részének felparcellázásával, Kispolgárok Otthona Helvécia Telep néven kispolgári városrészt kívánt létrehozni: hat utca, 200 négyzetméteres telkek. A kerepesi képviselő-testület 1910. október 29-én elfogadja a tervet, azzal, hogy kötelezi a születendő telepet templom, temető, piac, óvoda és gyermekjátszótér létesítésére (ebből csak az iskola valósult meg). A Helvécia telep az 1940-es évektől kezdve Szilasliget. Az önkormányzat 2009-ben Wéber Ede tiszteletére emléktáblát helyezett el a szilasligeti Közösségi Ház falán. 78

KEREPES VÁROS

Pecz Ármin † kertművész, 1855–1927

Kereskedelmi iskolát végzett, majd családi hagyományként kertészetet tanult a Füvészkertben, illetve apjánál, a magyarországi árukertészet és faiskolai termesztés egyik úttörőjénél. Elméletet Németországban, a Neckar-parti Reut­ lin­genben tanult. Hazatérve, 1846-ban Pesten kereskedelmi kertészetet alapított. 1848-ban Eötvös József a Ludoviceum főkertészévé nevezte ki, 1867-től ismét keresett kerttervező és kertkivitelező: Ludoviceum-park átalakítása, Múzeum-kert tervezése, az 1896-os millenniumi kiállítás kertészeti rendezése, a budai Várpalota kertrendezése, a Műegyetem parkosítása. Kerepesen 60 holdon létesített faiskolát, a későbbi Pecz tanyán – a mai Wéber Ede utca és BajcsyZsilinszky utca között, lásd a rajzon –, amely mára, főleg 1975 után beépült. Hazánkban elsőként létesített hatalmas törzsfagyűjteményt – kúriáját különleges díszfákból álló gyönyörűséges park vette körül, amelyből napjainkra alig maradt néhány példány. Faiskolája a századfordulóra országos hírnevet szerzett, elsősorban azonban a közvetlen környéket és Pest megyét látta el fa- és a filoxérának ellenálló szőlőcsemetékkel. A Tanácsköztársaság alatt a Pecz Ármin kerepesi kertészetében megalakult munkástanács szocializálta az üzemet, de a működéséről nincsenek adatok. Az önkormányzatunk 2010-ben emléktáblát helyezett el Pecz Ármin tiszteletére a róla elnevezett piac falán a Wéber utcában.

Liptay László † iskolaigazgató, 1899–1966

A felvidéki Vihnyén született hétgyermekes polgári családban, Selmecbányán tanítóképzőt végzett. Az első világháborúban önkéntesként harcolt egyebek között Isonzónál is. A háború végén megházasodott – felesége Pulinger Margit (1901–1980) tanítónő –, 19 évesen Kistarcsára helyezték tanítónak az egyházi iskolába, de inkább átment a Helvécia telepi (ma szilasligeti) állami iskolába. Itt szolgálati lakás is várta a tanítót és családját. Házasságukból két gyermek született. Pártnak sohasem volt tagja. A II. világháborúban részt vett Erdély felszabadításában Ko­lozs­vár­ nál, majd orosz fogságba esett; 1946-ban tért haza. Helvécia telep állandó lakosai, nagyjából 15 család – a többiek itt nyaraló kispénzű emberek – a harmincas években létrehozzák a Helvéciai Egyesületet, Liptay László a titkára. A telepet az egyesület nevezi el Szilasligetnek. Liptay tanító úr színi előadásokat szervez helyi felnőtt szereplőkkel, a darabokat a feleségével tanítják be. A környező községekben tartott bemutatók bevételéből játszóteret építenek, majd vettek egy 16 mm-es mozit: vasárnaponként a szilasi kis iskola mozivá változik. 1956 után Liptay László községi, később megyei tanácstag. Ő lobbizta ki, nagyon sok utánjárással, hogy megszűnjön az az állapot, hogy Szilasliget csapadékos időben szinte megközelíthetetlen: elérte, hogy megépüljön a jelenleg is meglévő bitumenes bekötőút a 3-as főúthoz. Társadalmi munkákat szervezett az utcák járhatóvá tételére, járdaépítésre, például a HÉV-állomáson. Megszervezte az Állomás utcai híd építését, a MÁV kiselejtezett hídelemeiből létesült híd építését mérnök fia felügyelte. Utolsó éveiben a kerepesi iskola igazgatója volt, 1966-os nyugdíjazása után pár hónappal meghalt. KEREPES VÁROS

79

Varga József † főesperes, 1921–2011 A hívei által csak Tiszinek tisztelt plébánost 25 évesen szentelték pappá, egy-két évet szolgált Kerekegyházon, Nagykátán, Galgamácsán, Kiskunfélegyházán. Kerepesre 1966-ban került, ahol 35 éven keresztül plébánosként működött. 2001. augusztus 1-jén nyugdíjazták, attól fogva a székesfehérvári papi szeretetotthon lakója lett. 2011. január 19-én hunyt el Székesfehérvárott, 2011. január 26-án temették Kerepesen. Kerepesen abban az időben szolgált, amikor az állam nemhogy nem támogatta a hitéletet, de ahol lehetett, akadályozta, igyekezett ellehetetleníteni. Tiszi azonban bölcsességgel, vidámsággal, közvetlenséggel és fáradhatatlan tenniakarással ebFrajna András ben az időszakban is meg tudta tartani híveit; számos történet kering róla, amint Babetta robogójával járja a falut, esperes, 76 éves 2001 augusztusa óta Frajna András senkit ki nem felejtve látogatásaiból. Különösen a gyereesperes úr irányítja és szervezi a kekért lelkesedett, velük még többet törődött. Közismert katolikus közösséget. Szívós és volt sportszeretete is, s egy-egy Fradi-meccsre rendszerekitartó munkája nyomán a Szent sen nagy csapat gyermeket is vitt magával. Nem ismerte Anna templomot építésének 100. a tétlenséget, s a legnehezebb időkben is példát tudott évfordulóján belül restaurálták, mutatni, emberségben, vidámságban, töretlenségben. 1999-ben megkapta a Kerepesért-díjat, 2001-ben Kerepes díszpolgára lett, 2006-ban átvehette a kerepesi Katolikus Kultúráért-díjat.

Nagy Géza † tanító, méhész

ezt követően a teljes tetőzetet felújították és felépítették az új parókiát. Kerepesen Gróf László és Károly, Varga József és Lobmayer Miklós közreműködésével hasznosan működik az egyháztanács, ami ugyancsak elmondható a szilasiakról, nevezetesen Zalai Miklósról, Madaras Attiláról, Vaszil Lászlóról és örökös segítőikről, például Brédl Félixnéről, Lencse Balázs kántorról és sokan másokról. 80

KEREPES VÁROS

Cibakházán született 1899-ben, a tanítóképzőt Kiskunfélegyházán végezte el 1921-ben, 19 évig Mesterszálláson tanyasi tanító. 1941-ben került a kerepesi általános iskolába, történelmet, magyar irodalmat és testnevelést tanított, igazgatóhelyettes volt. Felesége, Törőcsik Emilia, Emi néni a kerepesi könyvtárat vezette lányukkal, Nagy Olgával. Géza bácsi Kerepesen az irodalom és a történelem tanítása mellett nemzedékeket nevelt az élet szeretetére, szervezte a helyi kulturális életet: színdarabokat rendezett. A helyi futballcsapatot, a cserkészeket és a tűzoltóegyletet vezette, megszállott méhész volt, vándorolt, járta Magyarország erdeit.

Horváth Lajos történész, levéltáros, nyomdász, újságíró, 75 éves Gödöllőn született, a Pest Megyei Levéltár, majd az Országgyűlés Hivatalának levéltárosa, 1991–1998 között szakfőtanácsosként. Kerepestarcsa tanácselnökétől, az országgyűlési képviselő Vassné Nyéki Ilonától kapta a megbízást Kerepestarcsa történetének a megírására. Megszabott feltétel volt, hogy az 1979-ben egyesített Kerepest és Kistarcsát egységben kell szemlélni és tárgyalni, a szocializmus korszakát pozitívnak kell bemutatni. E keretben az 1956-os helyi eseményeket is bemutathatta. Az 1987 májusában befejezett, lezárt kézirat abban a politikai légkörben írója bátorságáról tett tanúbizonyságot. Horváth Lajos összesen 15-20 település monográfiáját írta meg, többségük Pest megyei. Külön kutatási területe a magyar őstörténet és a postatörténet. A rendszerváltás után településtörténeti kutatást tanított a gödöllői Szent István Egyetemen. A 2010-es években Veresegyház a XX. században munkacímmel lakóhelyének történetét kuVincze Lajos tatja és írja. * orvos, 63 éves Horváth Lajosnak ezúton is köszönöm hoz- Kerepes jelenleg praktizáló orvosai közül a legzájárulását, hogy az általa írt Kerepestarcsa korábban kezdte meg gyógyító tevékenységét a története című könyve anyagát az általam szilasligeti térségben. Dunántúlról érkezett a főírt Kerepes-monográfiához felhasználhattam. városba, ott végezte az egyetemet, s a kerepesSzeretném kifejezni hálámat és nagyrabecsülétarcsai kórházban kezdte meg doktori pályafusemet is településünk múltját bemutató színvotását. Az 1980-as évek elején került Kerepesre, nalas tevékenységéért. emberi hozzáállásáért. szilasi lány feleséA szerző gével, aki a segítője. Azóta is Szi­las­ Forró Józsefné † ligeten élnek. díszpolgár, 1920–2012 Színvonalas gyógyíHat elemi elvégzése után Hovanyecz Mária tó munkájáért a cseléd Szilason. Később 20 éves koráig Pesten la­­kosság becsüli, az dolgozik az építőiparban, malterhordóként. önkormányzattól Férjhez megy, 21 évesen egy kislánynak ad ezért elismerést kaéletet. Az ötvenes évek végétől dolgozik a pott. kerepesi óvodában szakácsnőként, innen megy nyugdíjba 1975-ben. Nyugdíjasként kezdte el átadni a kerepesi iskolásoknak a helyi hagyományokat a népviseletben és a táncban. Tánccsoportja 1979 farsangján lépett fel először. Később is aktívan részt vesz a kulturális életben. 2006-ban megkapta a Kerepes Kultúrájáért-díjat, amely kapcsán a Faluházban kiállítása is volt. 2008-ban Kerepes díszpolgárává választották. KEREPES VÁROS

81

Szabó Magda † író, költő, drámaszerző, 1917–2007

1917. október 5-én született Debrecenben, 2007. november 19-én hunyt el Kerepesen. Érettségi vizsgát 1935ben tett Debrecenben, 1940-ben a debreceni egyetemen szerzett latin–magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát. Ugyanebben az évben kezdett el tanítani: két évig a szülővárosában, majd három évig Hódmezővásárhelyen dolgozott. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium munkatársa, 1949-ben elbocsátják. Az irodalom szinte minden területén kipróbálta tehetségét, indulásakor verseskötetekkel jelentkezett, később regényeivel vált híressé, s színpadi művei is sikereket arattak. 1947-ben házasságot kötött Szobotka Tibor (1913–1982) íróval. Ennek emlékeit 1983-ban megjelent, Megmaradt Szobotkának címmel adja közre. Házasságkötése időszakában írja meg első versesköteteit, majd 1949-től a kényszerű hallgatás időszaka következik: 1958-ig nem publikálhat, az ebben az időszakban alkotott műveit csak később adják ki. Ekkortól datálható áttérése a regényírásra. Az 1958-as Freskó és az 1959-es Az őz című regényei hozzák meg számára a szélesebb körű ismertséget. Műveiben a lélektani regények hagyományait is hasznosítva formálja meg jellegzetes alakjait. Önéletrajzi ihletésű munkái az Ókút (1970), a Régimódi történet (1971), amelyek képet adnak a gyermekkori hatásokról, de a korabeli Debrecen mindennapjainak kordokumentumai is. 1985-től öt éven át a Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka és zsinati világi alelnöke. 1993-ban a Debreceni Református Teológiai Akadémia díszdoktorává, 2001-ben a Miskolci Egyetem tiszteletbeli doktorává avatták. 2003-ban Az ajtó című regényért elnyerte a Femina francia irodalmi díjat. Az Európai Tudományos Akadémia és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja volt, Debrecen városának díszpolgára. Fontosabb díjai, elismerései: 1949 – Baumgarten-díj (visszavonva) 1959, 1972 – József Attila-díj, 1978 – Kossuth-díj, 1982 – SZOT-díj, 1983 – Pro Urbe Budapest-díj, 1987 – Csokonai-díj, 1992 – Getz Corporation díja, 1996 – Déry Tibor-jutalom, 1998 – Szép Ernő-jutalom, 2000 – Nemes Nagy Ágnesdíj, 2001 – Corvin-lánc, 2003 – Femina-díj, 2003 – Prima Primissima-díj, 2003 – Gundel Művészeti Díj, 2007 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeA képen: Szabó Magda írószobája resztje (polgári tagozat), 2007 – Hazám-díj.

Kerepes alkotói

82

KEREPES VÁROS

Határ János † festőművész, 1924–2000

Tizenkét éves korától festett, egész életében. Kiváló mesterei voltak, Koszta József és Martyn Ferenc. 1958-ban készítette különös hangulatú erdei képeinek sorozatát. Élete nagy álma volt eljutni Afrikába, ez sikerült is neki: 1983 és 2000 között többször járt Algériában. Algériai ihletésű művei egyedi stílusban tárják elénk a sivatagot, a szinte érintetlen természetet, Oránt, a szűk sikátorokat, bazárokat, az ott élő embereket. 1999-ben algériai kormánykitüntetést kapott. Az algériai Nemzeti Múzeum állandó kiállításán nyolc képe látható. Számtalan tárlata volt Magyarországon, s külföldön is például Algériában, Németországban, Los Angelesben. A Magyar Kép­ző­mű­vé­

sze­ti Alap tagja volt. Az 1997-ben a kerepesi Faluház nagytermének főfalára festett szekkója, a község látképe áldozatul esett az épület renoválásának. Elsősorban tájképeket festett, különösen szerette a magyar tájakat és az afrikai sivatagokat. Gyerekkora óta vonzotta a sivatag, az ott élő beduinok élete és a tájak hangulata megragadta. Valósághűségre törekedett, de nem fotorealisztikus ábrázolásmódban. „Alkotómunka egy életen át” – vallotta. Ha nem festett, műszaki szerkezeteket tervezett és készített – végzettsége szerint műszaki technikus volt –, feleségének például paprikadaráló gépet. A képeken: Határ János az algériai kitüntetésével (fent jobbra), Kerepes látképe szekkón (középen), Jánoshegyi hangulat (balra lent), Hálót szövő halász (jobbra lent) KEREPES VÁROS

83

Somló Sári † író, költő, szobrász, 1886–1970

Aradon született, művészetet Holló Barnabásnál és Maróti Gézánál tanult. Az Iparművészeti Iskola tanársegédje 1912 és 1915 között, a Magyar Képzőművésznők Egyesületének titkára 1920–1922-ben, elnöke 1922–1941-ben. Az irodalomban korán bemutatkozik. Költemények című művének két kötete 1907-ben és 1909-ben jelent meg. Hallali című novelláskötete 1914-ben, Szent Miklós című elbeszélésgyűjteménye 1917ben. Siker volt 1920-as, A mélységből kiáltok című verseskötete is. Jelentősebb szobrai: Bartók Lajos és Vajda János síremléke Budapesten a Kerepesi úti temetőben, az erdődi Bartók-emlék, Katona József és Madách Imre portréja. A kerepesi községi könyvtárnak a Madách-portré gipszmásolata van meg, a carrarai márvány eredeti a csesztvei (Nógrád megye) Madách kúriában található. A kerepesi Szent Anna katolikus templomban látható a szobrásznő eredeti márvány domborműve, a Mária a Kisdeddel. Somló Sári 1957-ben a templom Jézus Szíve oltára elől elloHortobágyi László pott perzsaszőnyeg pótlására egy másik perzsát ajándékeramikus, fotóművész, kozott az egyháznak. 55 éves Az érdi Vörösmarty Mihály gimnázi- Az önkormányzat 2010-ban umi érettségi után fényképész szak- emléktáblát helyezett el képesítést szerzett, de kereskedelmi Somló Sári tiszteletére a végzettsége és infraszerelői képesíté- templomban. se is van. A keramikusságot a katona- A képen: Mária a Kisdeddel ság után tanulta ki. Az érdi fotókör alapító tagja, a Galéria 11-ben és az ELTE-bölcsészkaron is voltak kiállításai. A fotózás és kerámiázás mellett alugrafikát is készít. A Kerámia Café alkotótáboraiban korongozást és mintázást oktat gyermekeknek. Tagja az Amrita Stúdiónak, amellyel több alkotónapot és kiállítást is szerveztek. Szívesen foglalkozik rejtvénykészítéssel, intellektuális kalandnak tekinti a számrejtvényeket, eddig két szudoku könyve jelent meg. Tagja volt az időközben megszűnt Kerepesi Alkotókörnek. Rendszeresen túrázik, vizsgázott túravezető. Magáról mondja: „Számomra a külsőségek lényegtelenek, az emberi kapcsolatok minősége a fontos.” Az életről vallja: „Az életben egyetlen fix dolog a változás, az nyer, aki képes alkalmazkodni.” A képen: Kálvária-domb – fotó 84

KEREPES VÁROS

Mihalik Mihály szobrász, restaurátor, régészeti muzeológus, Kerepes díszpolgára, 89 éves

Kerepesen született és nőtt fel. Hatvan esztendőt töltött el a alkotói pályán, iparművészeti és képzőművészeti alkotásokat restaurált és alkotott újra, a település életének napjainkban is aktív résztvevője. Munkásságát Kerepesen kezdte. Húszévesen Somló Sári szobrászművész tanítványaként került az Iparművészeti Iskolára. A Szépmíves Líceumban Somogyi Józseftől tanult szobrászművészetet. Első komoly munkájaként mesterével az Országház előtti, a háborúban elpusztult két bronz oroszlánszobrot mintázták meg újra, de „a restaurálásból, majd a nyugdíjból éltem, a szobraimért soha nem kértem pénzt, ingyen dolgoztam mindig”. Elvégezte az ELTE muzeológus szakát is, régészeti cikkeket jelentetett meg. A Budapesti Történeti Múzeumban ornamentális és figurális alkotásokat restaurált és rekonstruált, a 45. sz. Állami Építőipari Vállalatnál restaurátori, épületszobrászati munkát végzett, a Képzőművészeti Kivitelező Vállalatnál 1983-as nyugdíjazásáig agyag-, gipsz-, műkő, márvány- és műanyag alkotások gyártásával foglalkozott. Külföldi megrendelőik is voltak, főleg franciák és angolok, dolgoztak Amerigo Totnak is. Munkái révén 10-12 szakmában szerzett jártasságot. A Kerepesen látható Arany­paj­zsos nőt közép-európaiságunk vé­delmi szob­rá­nak szánta, a Jelzőkő az avarokra kíván emlékeztetni, a barátságra és rokonságra, s a közös hősi emlékmű is a kerepesi főúton. A vandálok által ledöntött Szentháromság szobrot 1985-ben restaurálta. Magáról mondja: „A közép-európaiság hangsúlyozása hitvallás, szerintem általa visszanyerhetjük önbecsülésünket, jövőbe vetett hitünket. Mindig békére kell törekedni, nem ellenséget kell keresni.” Az életről vallja: „Az embereknek tisztességre, becsületre van szükségük, közös, szép munkára: erre kell nevelni az ifjúságot is.” A képeken: Aranypajzsos nő (jobbra), Jelzőkő (lent) KEREPES VÁROS

85

Horváth László népi faragó iparművész, versíró, 75 éves

Budapesten született és nevelkedett. Fafaragással az 1960-as években kezdett foglalkozni. Műveinek motívumait falun szerzett élményeiből merítette. A GanzMávag Gépgyár dolgozójaként a vállalat vezetőinek a rendelkezésére bocsátotta különleges faragványait, akik révén azok, mint reprezentatív ajándékok, a világ számos országába elkerültek. A Vadászati Világkiállítás szobáit 1971-ben az ő alkotásai díszítették. A mexikói olimpián az általa készített csanakokkal ajándékozták meg az olimpikonokat. Az ő juhászszobrát adta át II. János pápának Ákos Géza váci püspök, a szobor jelenleg is a Vatikán múzeumának egyik ékessége. Számos idelátogató hírességet ajándékoztak meg az ő műveivel. Önálló kiállításai Magyarországon és külföldön is nagy sikert arattak. 1969-ben megkapta a Népi Iparművész címet, tehetségét számos alkotói díjjal ismerték el. A Pest Megyei Ön­ kormányzat 2004-ben Horváth Lászlónak a Pest Megye Mű­vé­ szetéért díjat adományozta. 1984 óta él és alkot Kerepesen, feleségével együtt. Kerepes 850. éves évfordulóján oklevéllel és a település címeres plakettjével ismerték el munkásságukat. Számos művet adományoztak a községnek, a temetőben állíttatták fel a távolban elhunytak emlékére faragott oszlopot. Házuk előtt 1997ben az önkormányzat szoborparkot létesített a műveikből. A parkot a művészházaspár gondozta, amíg bírta erővel, 2004-ben elkészítették és ünnepélyesen átadták a Hősök Oszlopát, s ekkor adománylevéllel átadták a gondozást az önkormányzatnak. Azóta a senki parkja… Magáról mondja: „Mindig arra törekedtem, hogy megőrizzük a magyar népművészetet, hagyományt, s beillesszük a mai modern ember életterébe.” Az életről vallja: „Kerepesnek szeretnénk átadni életünk munkáit, azt szeretnénk, ha kellő megbecsülést, gondoskodást kaphatnának és megőriznék őket a jövő számára.” A képeken: Vadászkürt (Horváth László kezében), Vita hevében (középen), Áttört strucctojás (lent) 86

KEREPES VÁROS

Horváthné Szilágyi Ilona fafaragó népi iparművész, 81 éves Nyírtasson született és nevelkedett. Már fiatalon vonzotta a fafaragás művészete, nyolc évig zsűrizték az alkotásait, majd 1974-ben megkapta a Népi Iparművész címet. Évtizedekig a Népművészeti Tanács kiállítótermében dolgozott, mint vezető, majd a Szent István Társulat könyvesboltjának helyettes vezetője volt. Férjével, Horváth László népi iparművésszel két évtized alatt 75 közös kiállításuk volt, külföldön is számtalanszor nagy sikerrel szerepeltek együtt műveikkel. Sokrétű közéleti tevékenységet végeznek férjével: köztéri szobrokat, faragványokat ajándékoztak Kerepes községnek, és amíg erejük engedte, évekig gondozták a házuk előtt kialakított szoborparkot is. Magáról mondja: „Egész életemben legfőbb célom volt megőrizni, ápolni a népművészetet.” Az életről vallja:”A mai világban nem értékelik, nem ismerik el a faragványokban rejlő munkát, az igazi népművészeti értéket.” A képeken: Kínáló (Horváthné Szilágyi Ilona kezében), Csanak

File Zoltán keramikus, bonsaikertész, 57 éves

Óbudán nevelkedett, érettségizett. Ke­rá­­miát Várdeák Ildikónál és Bődi Oszkárnál tanult, 35 éve önálló keramikus. 20 éve bonsait is nevel. Budapesten a Képcsarnok Vállalat forgalmazta a kerámiáit, e vállalat szervezésében voltak kiállításai, gyakran belsőépítészekkel közösen. Prágában négy művésztársával együtt állított ki. Országszerte sok helyen dolgozott szállodáknak (például Mariott, Meridián), de a Tudományos Akadémiának is, általában belsőépítészek vagy növényberendezők felkérésére. Kerepesen él és dolgozik, kezdettől aktív tagja volt az időközben megszűnt Kerepesi Alkotókörnek. Az utóbbi években csak egyedi kerámiák készítésével foglalkozik, megrendelésre. Magáról mondja: „Néhány ihletett pillanat 35 év alatt, ezért érdemes volt.” Az életről vallja: „Szeresd, amit csinálsz.” A képen: Bonsai, saját készítésű kerámiatálban KEREPES VÁROS

87

Kalmár Marianna tiffanyüveg-műves, 39 éves

Gödöllőn született, Szilasligeten nőtt fel. Vendéglátó-ipari szakközépiskolát, majd lakberendezői tanfolyamot végzett, a tiffanytechnikát teljesen önállóan tanulta meg. A lámpatervezés és készítés mellett szívesen foglalkozik ezotériával és reiki gyógyítással is. Derűs és szép vonalú lámpáit pár éve a kerepesi művelődési házban és Budapesten a VI. kerületben egy lakberendezői stúdióban állította ki. Közösen nyitna boltot több lakásművészeti ág képviselőjével, ám egyelőre nem talált társakra. Szerinte nincs eléggé megbecsülve ez a szakma, „az emberek nem tudják az értékét.” Magáról mondja: „Magamat adom, másoknak ezt tudom átadni, minden művemben én jelenek meg.” Az életről vallja: „Mindenbe bátran bele kell vágni, ne féljünk semmitől, teljes odafigyeléssel, szeretettel, minden pozitív energiánkkal kell dolgozni.” A képen: Tiffanylámpa

Konda Szilvia festőművész, 41 éves

Budapesten nőtt fel, az általános iskola alatt először Németh Ágnes festőművésztől, majd Dombyné Szántó Melániától tanult. Tagja volt a Barcsay Gyermek-képzőművészeti körnek és a Ferenczy rajzszakkörnek, részt vett Mártélyon és Tyukodon alkotótáborokban. Képző- és Iparművészeti szakközépiskolát végzett textil szakon, tanult dekoratőr iskolában, dolgozott az Újpesti Gyapjúszövőgyárban, textil szakon végzett az Iparművészeti Egyetemen, majd ugyanott menedzserképző szakon is. Pécsett művészetterápiás képzésen vett részt. Sóskúton rajztanár volt, és művészeti igazgatóhelyettes. Külföldön és országszerte 35 kiállítása volt eddig, 2013-ban Kerepesen, a Forrás Művelődési Házban Évkör címmel egyéni kiállítását láthatta a közönség. Magáról mondja: „De a művész, az igazi, nem »tévedhet« semmiféle pályára, s nincs olyan történelmi vagy helyzeti erő, mely eltéríthetné feladatától, nem lehet más, csak író vagy festő, vagy zenész. Aki így művész, annak végzete van.”(Márai Sándor) Az életről vallja: „Vándor vagy, és minden nap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e időd eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj minden nap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.”(Márai Sándor) A képen: Álom Hava – December – Nyilas 88

KEREPES VÁROS

Séthy Viktor zenész, festőművész, író, 45 éves

Budapesten született, Oránban (Algéria), majd Budapesten nevelkedett. Gimnáziumba járt, 12 évig tanult klasszikus zenét, ezt később improvizációs dzsesszel ötvözte. Játszik zongorán, gitáron, dobon, szintetizátoron. Fiatalon kultúrkört szervezett, szólókoncertje anyaga alapján bostoni ösztöndíjat nyert, de 16 évesen még nem utazhatott el. 1988-ban kijutott Amerikába, zenét tanult, festményeiből New Yorkban kiállításokat rendezett, igazgatóhelyettes is volt egy zeneiskolában. 1993-ban hazatért, itthon is folytatta a zenetanítást, képzőművészetet tanult Báthory Júlia üvegművésztől és a nagymamájától. Iparművészettel is foglalkozott, illusztrációkat, csomagolóterveket készített, színházban díszletet tervezett, fordított, lektorált, bedolgozott a Tilos és a Kerepes rádiónak is. Eddig 29 szakmája volt, írással is foglalkozik, műveiből nagy sikerű felolvasóesteket tartott Kerepesen. Magáról mondja: „Nem csak kenyérrel él az ember, két világév közötti átmeneti időszakban vagyunk: a jelen válság az értékek válsága, értéket kell teremteni, a tanítás fontos.” Az életről vallja: „Az ember lehetőleg szabadon éljen, minél kevesebb kompromisszumot kössön a rendszerrel.” A képen: Az asszony, a kutya és a hal

Séthy Bogár festőművész, fotóművész, 40 éves

Budapesten nevelkedett, hároméves kora óta művész akart lenni: kivételes rajztehetséget láttak a falakra rajzoló gyerekben. 13 éves korában már tanított, és megrendezte első kiállítását. Érettségije van, a Könyves Kálmán Gimnáziumban szerezte. 20 évesen találkozott Séthy Viktorral, ettől kezdve életük, művészetük összefonódott, közös kiállításaikat rendszerint performansszal nyitják meg. 1998-ban települtek Kerepesre, festészetet, zenét tanítanak. Séthy Bogár művészetterápiás rajztanítást is tart, tanítványai sorra nyerik a versenyeket, pályázatokat. Csak tehetséges gyerekekkel foglalkozik, a jelmondata: „egyedi és egyéni foglalkozás”. Újabban 3D-s grafikai programokat is oktat. Magáról mondja: „Az vagyok, aki vagyok.” Az életről vallja: „Sok földet fel kell túrni, hogy aranyat találjon az ember.” A képen: Pillangó és hal KEREPES VÁROS

89

Székely Tibor népművelő, pedagógus, amatőr művész (festő, költő, előadó), katonai hagyományőrző, 61 éves

Budapesten született. Nevelkedése legfontosabb helyszínei Lágymányos és Pilisszentkereszt. A Hunfalvy János Köz­gaz­dasági Szakközépiskolában érettségizik, az Egri Tanárképző Főiskola budapesti tagozatán népművelő, pedagógia szakos tanárként végez. 1974 óta a HVDSZ Jókai Művelődési Központ igazgató-népművelője volt, s mint ilyen a világhírű Bihari János táncegyüttes, a Liszt Ferenc Férfikar és a Stúdió K színházi alkotó közösség munkáját segítette. Életének két meghatározó egyénisége volt Kis Albert – aki felfedezte tehetségét – és Novák Ferenc Kossuth-díjas, Érdemes művész, akihez máig is atyai jó baráti kapcsolat fűzi. Munkája kapcsán bejárta a világot, Európa szinte minden országán át Dél-kelet Ázsiától Észak-Afrikán át DélAmerikáig. Alapítója a Bihari János Kulturális Egyesületnek, a Magyar Táncházi Kamarának, a Vitézi Ének alapítványnak, a Magyar Köztársaság Nemzeti Lovas Díszegységének. A Honvéd Együttes örökös tagja. Jelenleg a Kaláris Hagyományőrző Egyesület, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Lovas Szakosztályának elnöke. Hagyományőrző huszár ezredesként a Honvédelemért kitüntető cím ezüst fokozatának kétszeres, 2013. március 15től a Magyar Köztársaság Bronz Érdemkeresztjének birtokosa. Közel húsz éve lett Kerepes polgára. Gyermekkora óta rajzol, fest és verseket ír. Évekig a helyi alkotó közösség vezetője volt, s mint ilyen festményeiből a faluházban alkotótársaival közös kiállítása volt két ízben is. Verseivel nagysikerű önálló estjén ismerkedhettek az érdeklődők. Nős, négy gyermek (három leány és egy fiú) édesapja. Magáról mondja: „Akinek van bármiféle tehetsége, az köteles az emberek javára fordítani. A szolgálat a fontos, ez tartott ezen a pályán. Az életről vallja: „A gyökereinkhez ragaszkodnunk kellene, ehhez persze egy életen át kell tanulnunk. Közösségben a közösségért létezni… csak így érdemes élni.” A képeken: Nagymamám (ceruzarajz – balra középen), Meggyes csárda (akril – lent) 90

KEREPES VÁROS

Bányai Györgyné Margitka gobelinkészítő, 61 éves

Budapesti születésű, kicsi kora óta Szilasligeten él. Az EGIS dolgozója volt 22 évig. Asztmája miatt kényszerült nyugdíjba, azóta kézimunkázik, varr, keresztszemest hímez, terítőket és gobelineket készít. Csodálatos színvilágú gobelinjei többnyire híres festők képeinek másai, időnként új színvariánsai. Kerepesen a Faluházban két alkalommal volt kiállítása. Férje sokat segít az alkotómunkában, rámát feszít, színeket válogat, ellenőrzi az öltéseket. Jelenleg a Magyarok bejövetelét gobelinezi, jövő májusig szeretne elkészülni vele, Szamosközi Antal festőművész kiállítására. Magáról mondja: „Vissza szeretném tükrözni azt, amit a festő közölni akar, de a saját életemet is belevarrom a képeimbe.” Az életről vallja: „A betegséget kihagytam volna az életemből, és akkor dolgozhattam volna az EGIS-nél tovább, de ha így történt volna, akkor kimarad az életemből a gobelinkészítés. Minden úgy jó és szép, ahogy van.” A képen: Mosogató

Jócsák Zsolt üvegműves, ólomüvegező, restaurátor, 39 éves

Kisvárdán született, Tiszakanyáron nevelkedett. 1998-ban egy tanfolyamon ismerte meg a tiffanyüvegezést, s ez óriási fordulatot hozott az életében. 2001-ig Szíjártó Tibor műüvegesnél négy technikát sajátított el: az ólomüvegezést, a tiffanyt, a fusingot (üvegrogyasztást) és a restaurálást. Részt vett a pécsi bazilika és a nagynyárádi templom díszüvegeinek restaurálásában. 2001-től a GM Üvegezők Boltja Kft.-nél marketinges és termékmenedzser, alapos ismereteket szerzett a díszüvegek kellékeinek beszerzéséről, forgalmazásáról, s új technológiákat is tanult. A kft díszüvegezési tanfolyamán vizsgát tett ólomüvegező és üvegfestő szakon, ezekből a tárgyakból gyakorlati oktatást is vezetett. 2002 áprilisától egyéni vállalkozó, díszüveg termékeket készít. Ezen kívül oktat és épületüvegezést, ólomüvegezést, savazást is vállal. Kétszer állított ki a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Kerepesen három éve él, itt szeptemberben nyitja meg tiffanyműhelyét, ahol tanfolyamokat is tart majd. Magáról mondja: „Magamat adom a műveimben.” Az életről vallja: „Nem az a kérdés, hogy van-e élet a halál után, hanem az, hogy élünk-e a halál előtt.” A képen: Kerepes város szimbóluma KEREPES VÁROS

91

Aranyeső Ezüstévek Egyesület nyugdíjasprogram-csoport, 8 éve alakult

A helyi nyugdíjasklubból kiváltak 2005-ben megalakították az Aranyeső Ezüstévek Egyesületet, a létszám több mint 50 fő, a tagok között vannak még nem nyugdíjasok – fiatalok is –, ők pártoló tagok, de 80 éven felüliek is. Klubösszejövetel minden második páros kedden az aktuális programok és rendezvények megbeszélésére. Évente többször zenés-táncos rendezvényeket szerveznek. Az egyesület tagjaiból alakult tánccsoport 12-14 fős. A csoport kerepesi népviseletben a hagyományokat őrző vidám műsorokkal, táncokkal szórakoztatja az egyesület tagjait. A város rendezvényein is részt vesznek, az évek során számos meghívásnak tettek eleget, műsoraikkal az ország minden táján felléptek, nagy sikerrel. Legutóbb Balatonfüreden kánkánnal nyertek Kiváló minősítést, a II. Kerepesi Sörfesztiválon pedig fergeteges sikert aratott Szuper Nagyi Buli című táncos, énekes műsoruk.

Kisebbségek, civilek

Együtt Egymásért Klub programszervező csoport, 49 éve alakult A klub a szilasligeti Tamás Józsefné vezetésével alakult 1964-ben. Bejárták az országot, voltak néhány külföldi városban. Az egyesület „megfiatalodott” tagságának vezetését 2000-ben Dudás Istvánné Gizi néni vette át, aki folytatta az addigi hagyományokat: utaznak és ünnepelnek. Szombatonként összejárnak, 60-90 fő: sütnek, főznek, köszöntenek és megemlékeznek. Ott vannak a település megemlékező rendezvényein, az összefogásaiban és karácsonyain. 2006ban Gizi néni megalakította a csoport irodalmi színpadát. A darabok írására és betanítására felkérték Almássy Bettina Kerepesen lakó rendezőt, drámaírót és színésznőt. Több mint tíz éve dédelgetett álmuk egy idősek napközi otthona – amelyet sokszor megígértek a település vezetői –, végül 2012-ben teljesült, felépült a település szilasligeti részén a Wesselényi utcában az idősek és fogyatékkal élők nappali otthona. A csoport fő céljai: kedvenc és követendő példamondatukban rejtezik, mely szerint „lassan 50 évesek lettünk és bár életünk évei többet mutatnak, ha együtt vagyunk, nem gondolunk rá”. 92

KEREPES VÁROS

Kisvirág Tánccsoport tánchagyományőrző csoport, 15 éve alakult A Kisvirág Tánccsoport 1998 szeptemberében jött létre Ragoncza Imre táncművész-tanár vezetésével. Az öt fővel indult csoportnak ma ötven 5–22 éves gyermek, fiatal a tagja. A csoportba kerülő gyermekek tánctudásának alapja, hogy a helyi iskola tantervében szerepel a néptáncoktatás. A Kerepes Kultúráért-díjjal kitüntetett Kisvirág Tánccsoport jelen van a település kulturális eseményein, és egyre több meghívásnak tesz eleget szerte az országban, de határon túl is, például Ausztriában, Szlovákiában, Lengyelországban, Litvániában, Er­dély­ ben, Törökországban. Többször szerepeltek együtt a kerepesi Pávakörrel, 2011 szeptemberében együtt szereztek Arany minősítést a magyarországi szlovák táncegyüttesek és hagyományőrző csoportok minősítő versenyén. Májusonként a tánccsoport költségeinek fedezésére támogatóbált szerveznek, amelyen műsort adnak a Szülők Nagyvirág Körével együtt. A tánccsoportot támogatja a kerepesi és a szlovák nemzetiségi önkormányzat, a Forrás Művelődési Ház, a Széchenyi István általános iskola és nem utolsósorban a szülők és hozzátartozók. A csoport fő céljai: a hagyományőrzés gyermekkortól való megszerettetése. Koreográfusok, tánctanárok: Suba Éva, Ónodi Béla, Tóth Katinka, Ragoncza Anikó, Osváth Ildikó, Györfi Csaba, Borbély László, Szengyel István, Lányi Attila, Ragoncza Imre.

Lila- Akác Nyugdíjas Klub nyugdíjasprogram-szervező, hagyományőrző csoport, 23 éve alakult Az 1990-ben indult Nagyi Klubból létrejött Lila – Akác Nyugdíjas Klub heti klubnapjait férfiak és asszonyok egyaránt látogatják a Forrás Művelődési Házban. Ezen túl rendszeresen járnak fürdőkbe, kulturális és szórakoztató eseményekre, színházba, nótaestekre, ünnepségeket szerveznek és egészségügyi előadásokat hallgatnak. Művészeti csoportjuk, énekkaruk hét éve lép fel színpadon. Jelen vannak, fellépnek a települési nemzeti ünnepségeken, kulturális rendezvényeken, országszerte nyugdíjastalálkozókon, művészeti eseményeken, köztük a Pest Megyei Nyugdíjas Majálison. 2012-ben meghívást kaptak a balatonfüredi Művészeti Csoportok Fesztiváljára. 2012. augusztus 20-án Kerepesen, régi kerepesi hagyományt felelevenítve, zöldség-, gyümölcs-, virágkiállítást és vásárt szerveztek. A csoport fő céljai: minden szépkorú érdeklődését kielégítő programok, a kerepesi szlovák és magyar hagyományok őrzése. A klub vezetője Kiss Lászlóné Ilonka. KEREPES VÁROS

93

Kerepesi Német Önkormányzat érdek-képviseleti szervezet, 3 éve alakult Kerepesen 2010-ben alakult meg a német nemzetiség önkormányzata, ma Német Önkormányzat Kerepes néven működik. Stammtisch Klub, azaz Törzsasztal Klub néven kultúrcsoportot szervezett, s az alakulás évében létrehozta az Edelweiss (havasi gyopár) kórust is, amelyben gyermekkorúak és nyugdíjasok egyaránt énekelnek: a 2010-es adventi ünnepen a templomban adtak elő karácsonyi dalokat. A Stammtisch Klub tánccsoport rendszeresen szerepel nemcsak Kerepes rendezvényein, de számos más településen is. A német önkormányzat 2012-ben létrehozta a Kerepesi Német Kultúregyesületet, német nevén a Heimat­ver­eint, több mint ötven tagja van. A szervezet fő céljai: a több mint 300 éve Ke­re­pe­sen élő svábság érdekeinek a képviselete.

Pávakör hagyományőrző csoport, 38 éve alakult Az országos Repülj Páva-vetélkedők hatására 1975-ben indult útjára Kerepesen is Pávakör néven egy tízfős kis közösség, amely Kerepesi Hagyományőrző Pávakör Egyesület néven 1998 óta bejegyzett civil szervezet. 2013-ban csatlakozott az egyesülethez a Kisvirág táncegyüttes és a Sarkantyú néptánccsoport. A Pávakör indította el 2002ben a Nemzetiségi Fesztivált, amit azóta évente megrendez a Szlovák Nemzetiségi Ön­kormányzattal közösen. A kör az egész országot be­járta már, és fellépett máshol is: Olaszországban, Lengyelországban, Né­met­or­ szág­ban, Romániában, Szlovákiában, Csehországban, Izraelben. Eddig három oklevelet szerzett, legutóbb Szarvason 2011-ben a Vo-vire minősítő rendezvényen Legénybíró-választás című hagyományőrző előadásával arany fokozatú minősítést. Fő támogatók a kerepesi városi és szlovák önkormányzat, valamint a Forrás Művelődési Ház, továbbá az Emberi Erőforrások Minisztériuma. A csoport fő céljai: eleink népszokásainak, viseletének, táncainak, énekeinek, a hétköznapi és ünnepi szokásainak felkutatása, a hagyományőrző szellemiség generációkon átívelő továbbadása, a kerepesi tót nyelvjárás tanítása és a helyi tót kultúra értékeinek megőrzése. Az egyesület a kerepesi hagyományokon alapuló, évszakokhoz kötődő, nemzeti ünnepekhez kapcsolódó műsorokkal és felkérésre összeállított műsorszámokkal építi fel programjait. Tánctanár és koreográfus Szilágyiné Suba Éva, Ragoncza Imre és Szilágyi Zsolt, az egyesület elnöke Zombori Hubertné. 94

KEREPES VÁROS

Reformátusok Közössége vallásvédelmi szervezet, 3 éve alakult A Reformátusok Kerepesi Közösségét a Riskó házaspár szervezte meg csaknem három esztendeje, napjainkban Koncz Zoltán fóti lelkész vezeti és irányítja. Terveik között szerepel templom felépítése Szilasligeten – jelenleg a Közösségi Házban tartják istentiszteleteiket –, valamint közösen az önkormányzattal a régi Tiszttartóház hasznosítása és megmentése. Az önkormányzat telekkel járult hozzá a templomépítéshez. Városunkban az önkormányzati ünnepségeket, koszorúzásokat közös imával kezdik, az új létesítményekre és emléktáblákra egyházi, katolikus és református áldást mondanak. A reformátusság különösen az Erdélyből érkezőkkel erősödik, számuk közelíti az ezret.

Roma Kisebbségi Önkormányzat érdek-képviseleti szervezet, 8 éve alakult Kerepesen a cigányság száma különösen az 1970-es évektől emelkedik, jelenleg mintegy félezer fő, noha a 2011-es népszámláláskor 183-an mondták magukat cigánynak. Számottevő a cigány népesség a Gyár utcai telepen, a Mogyoródi út mellett és a Lázár Vilmos utcában. A kerepesi Cigány Kisebbségi Önkormányzat megválasztott képviselőit a 2010-es választásokon a Magyarországi Nemzeti-Etnikai Kisebbségek Érdekvédelmi Egyesülete (ÉKE) és a Magyarországi Cigányszervezetek Fóruma Roma Összefogás Párt (MCF Fórum) indította. Itteni életük, nem problémamentes, gyakori a súrlódás a többségi társadalommal, akár a hétköznapokban, akár az oktatásban. Az önkormányzat évente szervez a cigány lakosságnak közös kirándulásokat, fürdőlátogatást, főzőrendezvényeket, ezek némelyikét a polgármester magánemberként finanszírozza. A beilleszkedést az önkormányzat nem segélyekkel, hanem aktív közreműködéssel kívánja elérni például az intézményeinkben – családsegítő, bölcsőde, óvoda, iskola, kultúrház – szervezett programok keretében. A szervezet fő céljai: minél több cigány nőnek és férfinak munkát szerezni, az önkormányzat, a polgármester segítségével. Az önkormányzat elnöke Oláh Ibolya.

Kerepesi civil szervezetek listája Hanyagolt Tehetségek Klubja Hosszú Élet Alapítvány Kaláris Hagyományőrző Egyesület Kalász Egyesület (Katolikus Asszonyok és Leányok Szövetsége) Kerepesi Gyermekekért Közhasznú Alapítvány Kerepesi Pávakör Egyesület

Kerepesi Sportbarátok Köre Kerepesi Természetjárók Kerepesi Vállalkozók Egyesülete Kisvirág Gyermek Tánccsoport Összefogás Kerepesért Egyesület Összefogás Környezetünk Védelméért Egyesület

Palánta Hagyományőrző Közhasznú Alapítvány Pátria Civil Közhasznú Egyesület Pátria Egyesület Szilasligetért Egyesület Szilas Tér Közhasznú Egyesület Szilasligeti Teleház Közhasznú Egyesület Szilasliget–Széphegyi Együtt– Egymásért Nyugdíjas Klub KEREPES VÁROS

95

Kerepesi Székely Hagyományőrző Kör hagyományőrző csoport, 4 éve alakult

Az 1988-as év óta több mint félezer erdélyi, többségben magát székelynek valló fiatal költözött Kerepesre, „néhányan útlevéllel érkeztünk, mások a zöldhatáron szöktek át, és voltak olyanok is, akik pár hónap után továbbmentek nyugati országba”. A Kerepesre telepedettek 2009 júniusában Kerepesi Székely Hagyományőrző Kört alakítottak. Tánccsoportjukban szoros a kapcsolat, mert mindenki testvérasszony, sógorasszony, komámasszony, nénémasszony vagy szomszédasszony. Hogy teljes legyen a csapat, magukkal hozzák az „embört” és a „gyermököt” is. Részt vesznek a települési nemzetiségi fesztiválon, a szüreti felvonuláson, évente megrendezik a székely szüreti és farsangi bált, székely esteket szerveznek, népszokásokat, táncokat mutatnak be. 2010-ben hozzájárultak a kerepesi Trianon-emlékmű felállításához. Ott vannak az erdélyi világtalálkozókon, a Székelyföldért futballtornákon, a környező falvakban lévő erdélyi körök rendezvényein. A csoport fő céljai: a székelységük megőrzése a magyarságukban, a szülőföldről hozott hagyományok, népszokások átadása gyermekeiknek, megismertetésük a faluközösséggel. A kör vezetője Szabó Adél.

Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat hagyományőrző, lokálpatrióta szervezet, 7 éve alakult

Az első szlovák nemzetiségű családok több mint 300 évvel ezelőtt telepedtek le Kerepesen, többségük a felvidéki Nyitra megyéből. Saját legendájuk van a város nevére, miszerint az abból ered, hogy kerepesszki hruškári, vagyis kerepesi körtések. A nemzetiségi önkormányzat 2006-ban alakult, tagjai tősgyökeres kerepesiek. A Szlovák Nemzetiségi Önkormányzat a Hagyományőrző Pávakör Egyesületen keresztül mutatja be eleik ünnepi, hétköznapi szokásait, népviseletét, énekeit, néptáncait, hagyományait és az őket körülvevő tárgyi eszközeit helyben és Magyarország több vidékén, külföldi testvértelepüléseken, időközönként helytörténeti kiállításokat szerveznek. Rendszeresen részt vesznek a Templomhegyre vezető gyertyás Zöld Csütörtöki Zarándoklaton. Értékőrzési és értékközvetítési céllal szervezik minden évben a Nemzetközi Nemzetiségi Fesztivált, valamint a Mindenki Karácsonyát. A Kerepesi Szlovák Önkormányzat aktív munkával képviselteti magát a Pest Megyei Szlovák Önkormányzat vezetésében is. A csoport célja: az ősök tót hagyományainak megőrzése, lokálpatrióták lévén a „mi” tudat (mi kerepesiek) előhívása, megalapozása. Elnök Kiss Károly, elnökhelyettes: Zombori Hubertné. 96

KEREPES VÁROS

Szocialista székház után vadprivatizáció

Eleinte bitangul mentek a kényszerű termelőszövetkezetesítés dolgai Kerepesen is, akárcsak országszerte, mert az emberek imádták a földet, és ragaszkodtak hozzá, boldogulásuk évezredes bölcsőjéhez. „Élete” második felében a szövetkezet a térség legnagyobb munkaadója, gépei, dolgozói besegítenek az építkezésekbe, a parkok, járdák és utak karbantartásába, a téesz támogatja az iskolát, az óvodát, a sportot, a kulturális csoportokat és az ünnepségeket. Megszűnésével Kerepes sokat veszített. A rendszerváltoztatás egyelőre nem pótolta a társadalomszervezésnek abból a kiiktatott rendjéből adódó helyi bevételeket, hogy a cégeknek a jövedelmük és az emberi erőforrásaik bevetésével a Szilasmentiéhez hasonló módon az iparűzési adón kívül is illik hozzájárulni településük fejlődéséhez. Az úgynevezett területi vagy helyi tőke egyebek között az odatartozás-érzetből, a formális és informális közösségi hálózatok létéből, a helyi kulturális és gazdasági hagyományok érvényesüléséből áll össze, de nagyban függ a helyi üzleti szereplők társadalmi és gazdasági beágyazottságától is.109 Ennek egyik formája a felsőbb utasításra kötelező „beágyazódás”, ami megszűnt, de még nem lépett a helyébe a saját érdekek felismerésén alapuló kölcsönös összefonódás, aminek egyik „mozgásformája” például az adófizetés. Ehhez nemcsak vállalkozások kellenek, hanem a jövedelem, a befolyt adók elosztásának más rendje is. De Kerepesen már az új vállalkozások megtelepedése is hosszú évekbe tellett, kivéve azokat, amelyek a téesz melléküzemágait, gépeit és feldolgozó csarnokait privatizálták, igen gyorsan, javarészt már 1990-ben. Például a volt irodaházzal szembeni egykori telephelyen napjainkban 6-8 önálló vállalkozás működik, melyeknek magyar és külföldi tulajdonosai a raktározástól az aromagyártásig sok mindennel foglalkoznak. Más kérdés, hogy a felszámolás időszakában mit mennyiért és hogyan lehetett megvásárolni. Annyi bizonyos, a valódi értékénél jóval kevesebbért. Hiszen bolond az a vevő, aki nem alkudozik, ha teheti. A „felfordulást” kihasználva azonban voltak, akik vittek, amit bírKEREPES VÁROS

97

Téeszközgyűlés az 1970-es években. A vezetés javasolt, a tagság megszavazta

tak, röviden: loptak gépet, építőanyagot, terményt, szerszámot, zsákot, ládát, csövet… Jó néhány történet kering ezekről az időkről a volt téesztagok, az idősebbek emlékei között… A volt téeszirodaház fokozatosan pusztult, 2006-ra, amikor polgármesterré választottak már csak az első emeletét lehetett úgy-ahogy hasznosítani. A földszinten nevelési tanácsadó, egy szociális alapítvány és a település karbantartó részlege működött, a helyiségek némelyikében azonban áztak a falak, kilyukadtak a fűtőtestek, a második emeletnek meg valamennyi szobája beázott. El kell adni minél előbb, nehogy a fejünkre dőljön: a képviselő-testület jóváhagyta a javaslatomat. Többszöri próbálkozást követően végül egy helyi vállalkozó vette meg 120 millió forintért, lakásokat alakított ki, de azoknak csak a harmadát tudta értékesíteni, az épület így végül a beruházást hitelező bank tulajdonába került. Az önkormányzat 2007-ben felszámolta a Széchenyi iskolához épített kisegítő iskolát, és beköltözött a helyére, a település egyik végéből vissza a községbe. *** Az új közképviseleti szálláshely fenntartása a régiének a harmadába kerül. Természetesen, mint annyi mindenért, ezért is feljelentettek. Feljelentettek a temetőbővítés, a hősi emlékmű engedélyezése, a szilasi templom harangjára történt pénzgyűjtésem, a hivatal gazdálkodása, az önkormányzati telekértékesítés ügyében, az új autóm vásárlása miatt vagyonosodási eljárás alá juttattak, el akarták vetetni a jogosítványomat, azt állítva, a lábammal nem tudom kezelni a pedált. A kisegítő iskola felszámolásával a rasszizmus, fasizmus, a cigányüldözés vádját vontam a fejemre. És a felsorolás nem teljes… Nem azt akarom sugallni, hogy amit teszek, abban nincsen hiba, hogy sohasem tévedek, de azt igen, hogy mindenkinek nem tudok megfelelni, de nem is akarok. Igaz, népi sport lett a mások feljelentése. Kerepesen folyt már bírósági per a szilasi harangszó ellen, kakaskukorékolás, libagágogás, lombégetés, fűnyírás, szomszédból átlógó fenyőág, autószerelői kopácsolás megszüntetése végett. Évente több tucat fülemüleper… 98

KEREPES VÁROS

Embert, földet, barmot a közösbe! Hazánk szovjet megszállása után a nagy átverések évei következtek. Ahhoz, hogy az új, szovjet típusú hatalom elvegye az emberek földjeit, először azoknak is adni kellett, akiknek addig kevés volt, vagy talpalatnyi sem. Kerepesen a Szociáldemokrata Párt helyi titkára által 1946-ban készített összesítés szerint 1302 holdat osztottak szét az igénylők között a 600/1945. kormányrendelet110 alapján. A szerint általánosságban földhöz juttatás céljára meg kellett váltani, vagyis ellenérték fejében kellett elvenni a 100 kataszteri holdon felüli, illetve „a székesfőváros határától számított 30 kilométeres körzetben az 60 kat. holdon felüli birtokokat”, néhány kivétellel, köztük azzal, hogy a földet élethivatásszerűen művelők 200 holdat is megtarthattak. Kerepesen a korábbi koronauradalom, vagyis állami föld mellett így osztották ki Balázsovics Dezső földjeit.111 A rendelet 39. paragrafusa kimondta ugyan, hogy „az állam teherbíró képessége szerint kártalanítja a megváltást szenvedőket”, ez azonban az 1948-1949-es kommunista hatalomátvétel után, ahogy mondani szokás, lekerült a napirendről. A később törvényerőre emelt földosztási rendelet szerint „a hazaárulók, a nyilas, nemzeti szocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbundtagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök” földbirtokai esetében a megváltás nem jöhetett szóba, azokat „nagyságra való tekintet nélkül” el kellett kobozni, vagyis térítés nélkül kellett elvenni. Így kobozták el Kerepesen a Pecz-földeket és a volt nyilas Szepesvári Gyula birtokát. Sajátos pontként szerepelt a rendeletben, a hazai németek kitelepítésének egyfajta megalapozásaként, hogy például a német hadseregbe önként beállók, a besúgók mellett „hazaáruló, háborús- és népellenes bűnös”-nek számított az is, „aki ismét felvette német hangzású családi nevét”. Sok visszaélésre adott okot ez is, s a háborús bűnösnek nevezés lehetősége is, mert elő-előfordult, különösen, ahol kevés földön kellett osztozkodni, hogy a földosztó bizottságok „önkényesen értelmezték a népellenes fogalmat”.112 Országosan körülbelül átlagosan három hold jutott egy új tulajdonosra, ami a legtöbb művelési ágban nem gazdaságos méret. Kerepesi részletek nem igazán ismertek, de egy 1956. nyári, amolyan bűnbánati tanácsülésen, amikor felülvizsgálják a kuláklistákat, a Balázsovics-birtokról azt tudjuk meg, hogy „a 15 kh. szöllőből az állam 6 kh.-dat igénybe vett, ami jelenleg is állami tartalék terület, amit kis emberek bérelnek”,113 vagyis valószínűsíthető itt is az új gazdák három hold körüli földnagysága. A földosztás eredményeként országosan a földbirtokok nagyjából kétharmada legfeljebb 5 hold volt. Az új törpegazdák jó része korábban cseléd, mezőgazdasági munkás volt, nekik még a birtokvitelbe is bele kellett tanulniuk. Az új gazdák számára alig kigazdálkodható volt a megváltás törlesztése (amit az állam a volt földtulajdonosoknak „megelőlegezett” volna, az újaktól pedig 10 vagy 20 évi részletben szedte be). Az adó- és beszolgáltatási terhek „kulákbüntetési” célból földmérettől is függtek, de egyébként mindenki számára egyre csak nőttek. A tagosítás, a kulák- és téeszszervezési zaklatások elsősorban az „ingadozó középparasztot” sújtották. Mind e mellett ott volt még a mesterségesen, vagyis az állam által nagyra nyitott agrárolló: az agrárium drágán vette az ipari terméket, s csak olcsón, áron alul adhatta a saját termékeit. Összességében becslések szerint ezek révén az agrárjövedelmek átlagosan felét elvonKEREPES VÁROS

99

ták, vagyis tulajdonképpen „az újjáépítés terheit a parasztságra hárították”.114 S akkor még nem beszéltünk a három évi aszályról… Ha nem hajtották volna befelé, ilyen körülmények között sok kisbirtokos valószínűleg magától is ment volna a téeszbe. Sokan, főleg középparasztok odahagyták a mezőgazdaságot, s elmentek az iparba: 1949 és 1953 között negyedmillióan hagytak fel a gazdálkodással. Részben ez is mutatta, de agráriumon kívüli jelek is masszívan beégették a közgondolkodás horizontjába, hogy a földosztás valójában puszta díszlet volt. A kommunista párt nyomására, szovjet szuronyokkal a háttérben 1948 márciusában államosították a 100 főnél többet foglalkoztató üzemeket, Rákosi Mátyás november 27-én „üzembe helyezte” a téeszesítést (3-4 évet adott rá), 1949 tavaszán életfogytiglanra ítélték a Begyűjtés-népszerűsítő plakát az 1950-es katolikus egyház fejét, Mindszenty József évekből. Most már érdemes eltöprengeni, min bíboros érseket. Az 1949. március 15-ei választáson formálisan még öt párt jutott érdemes töprengeni be a parlamentbe, az mégis már egypártinak mondható, mert mind csak az MDP által létrehozott Magyar Függetlenségi Népfront színeiben indulhatott, s a választások eredménye előre ki volt osztva (az MDP fölényesen, 71 százalékkal „nyert” a másik négy párt előtt). Szabaddá lett az út a totális államosítás, a további felelősségre vonások és a kollektivizálás kiteljesítése előtt. A paraszt dugta a csirkét, a zsírt, a búzát, bujtatta a disznót meg a tehenet, de előbbutóbb mindent megtaláltak. Az eredményes kutatásba néhány helyi lakos is „besegített”, egyik talán a hatalom kegyeinek elnyerése érdekében, a másik, lehet, személyes bosszúból, a harmadik félelemből. Közellátási bűntett miatt öt kerepesi lakos szerepel a Pest megyei bíróság 1947–1957-es ügyeket tartalmazó nyilvántartásában. Elsőként 1951-ben egy szövetkezeti ügyvezető: őt felmentik, egy terménybegyűjtő: őt a megyei bíróság 5 hónap szabadságvesztésre, 2 év közügyektől való eltiltásra ítéli, a Legfelsőbb Bíróság ezt 5 hónap szabadságvesztésre mérsékli. Aztán 1953-ban egy ismeretlen foglalkozású 4 hónap felfüggesztettet és 500 forint pénzbüntetést kap, egy földművesre 7 hónap szabadságvesztést, 300 forint pénzbüntetést és 3 év közügyektől való eltiltást mérnek, 1955-ben szintén egy földművesnek 3 hónap szabadságvesztést „termett” a közellátási szabályok megsértése.115 A kommunista hatalom szisztematikusan építette a feljelentések kereteit. Bizalmas alispáni körlevél ment 1949 októberében a főjegyzőknek, hogy a mezőőr nem csak a tolva100

KEREPES VÁROS

jok elfogására való, hanem fontos politikai állás is egyben.116 A mezőőrök politikai fontossága abban állt, hogy „fel kell ismerniük a kulákot, aki a dolgozó nép jövő évi kenyerét el akarja szabotálni, jelenteniük kell, ha úgynevezett »kulák vetésforgót« találnak, »ugyanis a kulák már a dolgozó nép elleni vad gyűlöletében olyképpen is szabotál, hogy kukorica után kukoricát, búza után búzát, rozs után rozst vet, hogy a terméshozamot ezzel is csökkentse«”. Persze ez mind nem elegendő, a kulákokat be kell rendelni a köz­ ségházára, és kellő eréllyel, teljes szigorúsággal felszólítani őket a terv teljesítésére, ha kell, feljelentést kell tenni, nem szabad barátságosan beszélni velük. November 10-én az alispán már továbbment, a lakosság bevonását is elrendelA beszolgáltatás megszüntetésén túli engedményekte, miszerint az akkor Magyar ről tájékoztató plakát 1957-ből. Az adómegmaradás elve Dolgozók Pártjának nevezett kommunista párt, az MDP vezetésével a népnevelők győzzék meg a dolgozó parasztságot, hogy maga is figyelje és jelentse a kulákok magatartását; „Kipellengérezni a kulákot, dobszó, közérdekű hírek, szégyentábla.”117 A hivataloknak ekkorra alighanem rutinjuk alakult ki a feljelentés-előkészítésben, mert korábban is került feljelentendő, ellenőrzendő elem, csak pár évvel azelőtt, 1944-ben nem a kulákok, hanem a zsidók. Augusztusban a gödöllői főszolgabíró bizalmasan utasította a községi elöljárókat, hogy Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei című könyvét haladéktalanul rendeljék meg, hogy „az ügyintézést szorgalmazó vagy ajánló személyek tekintetében kellő tájékozottsággal legyenek”,118 vagyis valószínűleg, hogy képesek legyenek felismerni az instanciázó zsidókat vagy azok hátsó szándékait. A lakosságnak nem kellett „kellő tájékozottsággal” lennie, elegendő volt, ha készségesen jelentett, mint azt egy 1944-es szintén titkosított kerepesi irat rögzíti: a Várkonyi cégnél van három zsidó, akiket a Wekerléről csempésztek oda autóval, s nem viselik a csillagot.119 Kötelező begyűjtést, beszolgáltatást már a 2. világháború alatt, az 1943-as esztendőben bevezettek az élelmiszer-ellátás biztosítására, A Horthy-kort követően a nyilasok alatt is fennmaradt, később pedig a koalíciós időkben, majd a Rákosi-rendszerben végig, ha 1953 után kíméletlensége kicsit enyhült is (az 1956-os forradalom után a Kádár-rendszer KEREPES VÁROS

101

is, megváltoztatott formában adórendszerként, működtette). A nép ebből alighanem csak annyit érzékelt, hogy akkor is adni kellett, amikor csendőrök kísérték a behajtó civileket, akkor is, amikor rendőrök, ahogy akkor is, ha ávósok-karhatalmisták. A diktatúra, legyen bármilyen, földbe taposta és tapossa a mindig újraéledő reményeket, az emberek, a családok és a közösségek álmait. A szovjethatalom ezen belül is különleges volt, s a szavakban szintén végig demokráciát hirdető Asszonyok a burgonyaföldön. Az ötvenes években magyar alegysége, a Rákosi vekrumplival fizettek, húsz évvel később forinttal zette magyar kommunista párt hűen tartotta magát az ott meghirdetett elvekhez. Ezen elvek pedig – annak ellenére, hogy világszerte sztálinizmusnak neveztetik – a bolsevikok kétes világhírét megteremtő kommunista forradalmár, Lenin elvei, aki 1918 szeptemberében hirdette meg a vörösterrort. A végrehajtására a titkosrendőrség, a Cseka – a későbbi NKVD, majd KGB elődje – élére Dzerzsinszkijt nevezte ki, aki a következő utasítást adta az embereinek: „Gyűjtsetek össze annyi elszánt embert, amennyit csak tudtok, akik képesek megérteni, hogy a tömegek elhallgattatása céljából semmi sem olyan hatékony, mint egy fejbe eresztett puskagolyó.”120 A magyar hason-erőszakszervezet, az ávó, majd ÁVH éppen ezt követte… Kerepes lakossága 1946 utolsó három hónapjában kétharmadának, 2300-nál is több embernek nem jutott elegendő kenyérgabona. Burik János, a Magyar Dolgozók Pártja kerepesi titkára a lazaságot, fegyelmezetlenséget tartotta veszélyesnek – például, hogy többen részegen jelentek meg a mozgalmi gyűléseken, illetve a tanácsüléseken –, tanácsülésen viszont a fő tárgyalási pontok az, hogy a cigányok lopnak, a szilasiakhoz nem jut el burgonya, zsír, a népboltban nincs hús, zöldség, megint mások szabotálják a munkát. Azt követően szépen gyarapodott a falu, legalábbis a lakosság állatállománya ezt mutatja. Perger Ferenc főjegyzőnek, az MDP helyi szervezete elnökének 1950. márciusi jelentése121 szerint akkorra már kétszer-háromszor annyi marha, sertés volt a faluban, mint 1946-ban – 300, illetve 460 állat –, aprójószágból meg egyenesen 15-ször annyi, 4800, vélhetően főleg baromfi. Az ellátási gondok azonban ezzel nem oldódtak meg, a megélhetési lehetőségek romlottak, amit az is mutat, hogy Kerepes „a begyűjtési versenyben a járásban az utolsó, az adófizetésben majdnem az, az őszi mélyszántásban nagy a lemaradás”.122 A begyűjtésben való lemaradást a hatalom rendszerint a reakciónak, a kulákok szabotázsának állította be, ezzel szemben legtöbbször annak következménye volt, hogy rossz volt a termés. A begyűjtés szó tulajdonképpen gyűjtőfogalom: része volt a természetben 102

KEREPES VÁROS

fizetendő földadó, a kötelező terménybeszolgáltatás, a termelési szerződés szerinti, illetve „szabad” (rögzített felvásárlási áron történő) központi felvásárlás, s még néhány csekélyebb díj is (cséplés, őrlés stb.). Ezek közül a kötelező beszolgáltatás is valójában felvásárlás volt, rögzített és a szabad piacitól jóval alacsonyabb áron. A lényeg az, hogy az adót és a beadást is természetben, terményben kellett megfizetni, ezért ha nem termett elegendő gabona, akkor a gazda nem tudta teljesíteni leadási kötelezettségét. Ilyenkor jó esetben begyűjtési bírságot vetettek ki rá (ennek számáról nincs adatunk), rosszabb esetben, például ha találtak nála eldugott terményt, állatot, közellátási bűncselekmény címén elzárásra ítélték (ezen verdiktek számát 400 ezerre becsülik123). Ilyen körülmények között, 1951 őszén, Tihanyi József – vélhetően ingadozó – középparaszt mégis elvállalta a téeszelnöki tisztet egyetlen lovával együtt. Később vettek még egy lovat, miközben a taglétszám 17 főre emelkedett. Később Tihanyit Horváthné váltotta.124 Idős falibeliektől tudom, hogy az emberek egyikükkel sem szimpatizáltak.

Tojás a szégyentáblán Közben, aki tehette, hátat fordított a földnek és menekült az iparba, az építkezésekre, a közeli gumigyárba vagy a vasúthoz jegykezelőnek, esetleg sofőrnek. Egyre kiterjedtebbé vált a kétlakiság is: a fővárosban dolgozni, itthon földet művelni. A paraszti lét viselkedésformái és szokásai ezzel tovább hígultak, a falu társadalma tovább foszlott, de a kétlakiak ráadásul még a hatalomnak sem tetszettek: akadályozták a „felsőbbrendű” nagyüzemi mezőgazdaság kialakulását, a világbékére meg egyenesen csapást jelentettek (lásd 27. oldal). Gödöllőről vagy Pestről, de akár távoli településekről is átirányítottak vezetőt, agitátort, például Komádiból, akik rábeszéléssel vagy fenyegetéssel igyekeztek rávenni az embereket arra, hogy alakítsanak téeszt vagy lépjenek be, ha már volt, de még a kétlakiakat is, hogy adják el kis földecskéjüket az államnak. A legtöbbet – párttitkártól tanácsvezetőn át iskolaigazgatóig – ott is „felejtették” a falu élén, hogy a helyi gyenge jelleműekkel összefogva vegyék át az irányítást úgy lelkileg, mint fizikálisan. Később, 1955-ben például 39 család összesen 51 taggal „erősítette” a Kossuth Téeszt, hat tehénnek és 16 anyakocának építettek istállót, illetve ólat. Közben valamit enyhült a beszolgáltatási és az adóteher, sőt a téeszből is ki lehetett lépni (igaz, olyan rossz földeket kaptak, hogy megint sokan inkább elmentek az iparba). Az emberek azonban továbbra is éhbérért dolgoztak, de jobban tette mindenki, ha nem mondta ki – ha netán azt gondolta is –, hogy ez a kommunista rendszer hibája. Közben akadtak olyanok is, akik nagyobb anyagi és „erkölcsi” megbecsülésre tettek szert, mint amire a falu 1945 előtti társadalmában számíthattak volna: belőlük lettek igen hűséges pártmunkások, államvédelmisek vagy katonatisztek, köztük olyanok is, akik csak azért törleszkedtek a kommunista hatalomhoz, mert jobban szerették az eke szarva helyett a demizson nyakát markolni. Fejére állt az értékrend. KEREPES VÁROS

103

Addig jól gazdálkodó és köztiszteletben álló családok meg földönfutóvá váltak. Özvegy Balázsovics Dezsőné kerepesi villáját térítés nélkül államosították, ráadásul „államellenes kijelentései” miatt is zaklatták, rendőri felügyelet alá helyezték: 1952-ig bírta, akkor átadta az államnak az összes földjét.125 Állami tulajdonba vándoroltak bútorok, berendezések és műkincsek is. A bátrabbak leveleket írtak, kértek, könyörögtek, de a hatalom különösen 1948 után nem Nyugtató macskagyökér palántázása a Szilasmenti téesztűrt ellenvetést. Hadd citáljak ben. A téesz­csélovat lóerőre cserélték ide 2006-ban megjelent Szegfűk a Rózsadombon című könyvemből egy levelet, amelynek szerzője, Gábor Andrásné egyenesen a miniszterelnök elvtársnak küldött kérelmet 1956-ban, abban a naiv reményben, hogy az majd a segítségére lesz az állam által elrekvirált háza visszaszerzésében: „Tessék meghallgatni az én panaszomat. Minket egyetlen nap alatt 1955 decemberében kiraktak a házunkból a nagy télbe, de most sem tudjuk miért. Senki sem mert a faluban befogadni, mert még rájuk is a bajt hoztuk volna. Koldusok leszünk? Borzasztó, hát az elvtársak nem gondolkodnak, ha őket is ilyen helyzetbe juttatná az új rendszer? Lánykorom óta gürcölök és ötven évesen földönfutóvá lettem.” Az elvtársak azonban nem gondolkodtak, nem is nagyon válaszoltak az ezrével, sőt százezrével érkezett jajkiáltásokra, e helyett a moszkvai forgatókönyv előírásait követték az országban és Kerepesen is. A tanács végrehajtó bizottságának 1953. március 17-ei ülésén126 Burik János párttitkár javasolta, hogy „a verseny és szégyen táblára minden nap ki legyenek írva a jó vagy rossz teljesítők”, felelős Kundra Kató adminisztrátor. Április 6-án Boros József vb-elnök „kimondja, hogy akik beadási kötelezettségüknek nem tettek eleget, kártérítés lesz rájuk kivetve, ha ez sem használ, pénzbírsággal lesznek büntetve”.127 Hovanyec István elvtárs felvetette, hogy ő már az egész évi beadási kötelezettségét teljesítette, mégis azt mondják neki a faluban, hogy „olyan emberekért kell nekünk tojást adni a közösbe, amilyen te vagy.” Burik János MDP-titkár elvtárs megjegyezte: „Mégis csak a politikai felvilágosító munkát kell javítani, hogy dolgozzon a paraszt, a közös traktort használhatják a kulákokon kívül, mert azoknak viszont nem jár.” Huli Sándorné vb-titkár elvtársnő: „Személyesen kell a hátralékosokat felkeresni, és ha ez sem használ, akkor a bírságokat kivetni. Ellenőrizni kell, hogy addig piacra nem vihet tojást senki, amíg a kötelező tojásokat be nem szolgáltatta.” 104

KEREPES VÁROS

Tihanyi elvtárs közölte, hogy ő Rákosi elvtárs születésnapjára az egész évi kötelezettségét teljesíti. Ugyanakkor Korda Gábor elvtárs beszámolt, milyen hasznosak a Szabad Föld és a Szabad Nép után elnevezett olvasói esték, ahol természettudományos elvek mentén a mezőgazdaság szocialista átalakítása a téma. Ennek is köszönhető, hogy a III. számú Kossuth téeszcsébe újabb 14 tag beiratkozott. Szentgyörgyi István elvtárs kijelentette: „Le kell számolni a maradisággal, fontos, hogy legyen munkaverseny, igen nagy jelentősége van neki. Mert verseny nélkül nincs eredmény. Nem szeretném azt, hogy Kistarcsa legyőzzön bennünket a munkában, meg a begyűjtésben.” Győzködték, zsigerelték, sőt jelentgették egymást, de a beadási százalékok kukoricában, gabonában, húsban és semmiben sem teljesültek az „elvárt” mennyiségben. Huliné elvtársnő az 1953. október 19-én tartott vb-ülésen beszámolt arról, hogy „felszólítottunk 60 hátralékost és ezek közül egy kulák gazdálkodót el is számoltattunk, ami eredménnyel járt, mert a kukorica beadás terén javulás mutatkozik”.128 …És azok hajtották végre – mit tehettek mást –, akik a községet vezették. Az 1956-os szabadságharcot megelőzően, 1956. július 28-án tartott tanácsülésen129 Boros József tanácselnök a következőképpen értékelte a kerepesi helyzetet: „Pártunk központi vezetősége megvizsgálta az osztályharc során elkövetett hibákat és megállapította, hogy helytelen volt a kulákokkal kapcsolatos rendszabályok mechanikus alkalmazása, így sok esetben személyi bosszúból, vagy egyszerűen tudatlanságból nem egy középparasztot a kulákok közé soroltunk.” Boros elvtárs többes szám első személyben fogalmazott, vagyis önmagát és vezetőtársait is hibásnak mondta, beismerve ezzel elévülhetetlen „érdemeiket” a begyűjtés, a padláslesöprés és a kuláktalanítás végrehajtásában. Majd így folytatta: „a legfontosabb és véleményünk szerint a legsürgősebb feladat, hogy ezeket a hibákat kijavítsuk és az igazságtalanul kulák listára tett középparasztokkal szemben megszüntessünk minden megkülönböztetést.”130 A „megjavult” tanács Csernák Mihályt, Rapavi Mihályt és Rapavi Józsefet levette a kuláklistáról, s így utólag azt is megállapította, hogy B. Gróf Mihályt és Fogd Józsefet a megyei tanács már jóval korábban, 1952-ben levétette velük. A tanácselnök ugyanakkor megkérte a volt listázottakat, hogy „ahogy megbélyegzetten eddig is a szocializmus ügyét szolgálták, úgy ezen túl is dolgozzanak együtt és építsék a szocializmust”. A jegyzőkönyvben nincs nyoma, hogy az érintettek erre reagáltak volna… Özvegy Balázsovics Dezsőné és Zentai Antal viszont rajta maradt a kuláklistán, függetlenül attól, hogy mindketten már rég az államnak adták az összes földjüket. Hiába, a kulák örök. Az Országos Rendőr-főkapitányság 1953. október 13-án kelt, az alsóbb szerveket eligazító leirata131 szerint: „Az a téves nézet alakult ki, hogy kulák lista megszűnt közigazgatási vonalon, így nem kell vezetni a nyilvántartást”, ami magyarul annyit tesz, hogy hiába jelentette be a kormány, hogy a kuláklisták megszűnnek, a rendőrség nem szüntette meg azokat, sőt. Ők nemcsakhogy vezetik a kuláknyilvántartásokat, hanem új rendszerben vezetik: nyilvántartásba kell venni nemcsak a kulákot, hanem annak „keresőképes felnőtt gyerekeit” is, nemcsak a tőkéseket és kizsákmányolókat, hanem azok „keresőképes gyerekeit” is. Kitér a leirat bűnelkövetőkre is (ezzel a bűnözők közé besorolva a kulákot, a tőkést-kizsákmányolót is), „akik közismerten munkakerülésből, bűncselekmények elkövetéséből vagy titkos kéjjelgésből tartják fenn magukat”, és akiket szintén KEREPES VÁROS

105

nyilvántartásba kell venni, ám őket csak akkor, ha e tetteik hitelt érdemlően bebizonyosodnak, s már kaptak is értük elzárást. Kuláknak viszont nem jár bizonyítás… Aminek így hatvan év múltán az a fő tanulsága, hogy embertársaink különböző csoportjai iránt ne generáljunk politikai megfontolásokból ellenérzéseket, mert a társadalom rendvédelmi és erőszakszervezeteinek nem túlzottan kifinomult a gondolkodásuk: ők séróból csupáncsak eltüntetnék azt, aki a politikának nem tetszik. A tanácsi vezetők, jellemző módon, most is csak a Párt utasítására cselekedtek, most éppen felmentést adtak olyanoknak, akiket korábban megbélyegeztek. De a gyors bűnbánat nem volt elegendő a megmentésükhöz. A kultúrházban 1956. október 29-én összegyűltek eltávolították a tanács végrehajtó bizottságát (Boros József elnököt, Hajnóczi Gyula elnökhelyettest, Huli Sándorné titkárt és Sütő Sándornét), s ahogy a hatalomba újra vis�szakerültek, az 1957. májusi tanácsülésen tulajdonképpen az ellenforradalmárság vádjának megalapozásaként megjegyezték, „a mikrofon bemondta, hogy a nép ellenségeit eltávolították a tanács kebeléből”. Országszerte hasonlóan „intézte” az új hatalom az új Münnich Ferenc pártvezető a dolgozó parasztsággal berendszerre történő átmenetet. szélget. Kádár után a második ember az ötvenes évekből Az 1945 utáni nagy „történelmi óraátállítást” temérdek kín, igazságtalanság, meghurcoltatás és kioltott emberélet övezte. Az ország addigi gazdasági kulturális és vallási időbeosztásának órásmestereit – politikus, pap, tanító, katonatiszt – el kellett zavarni, börtönbe kellett csukni, vagy csak egyszerűen felakasztani, és a helyükbe azonnal újakat, a kommunista párthoz, vagyis a Párthoz feltétlenül hű embereket kellett állítani. Zömüket a nép közép-, de inkább alsóbb rétegeiben találták meg, onnan emelték hatalomba. A legtöbbjük nem volt kegyetlen, és nem akart rosszat sem. Ha nem volt kegyetlen, és nem akart rosszat sem, akkor miért vállalta? No, erre nem adható felmentő válasz. Forró Marika néni – tavaly temettük – 2010-ben így fogalmazott: „Ezek, mivel pártvonalon lettek vezetők, nem igazi végzettségű emberek voltak, csak kőművesből, konyhásból, lakatosból vagy parasztból politikailag átképezték őket fejeseknek, azt kellett csinálniuk, amit a pártban megparancsoltak nekik.” A nagy történelmi óraátállítás például a hitet is megforgatta: sok településen, városban és kis faluban a téeszelnökök vagy a párttitkárok és munkásőrök 1945 előtt még templomba jártak, aztán kényszerűen áttértek a kommunista hitre, 1990 után meg, amikor a történelem órája újra fordult, ismét templomba jártak, és járnak a mai napig, ha meg nem haltak. Nekik kellett behajtani az emberektől az adókat, kipréselni belőlük a beszolgáltatásokat. 1954. június 7-én a községi tanács II. negyedévi terve a következő volt: 7610 liter 106

KEREPES VÁROS

tej, 1055 kg tojás, 321 kg baromfi, 621 kg sertés, 1862 kg marha és 526 kg zsír. Bizonyára szép terv volt, de nem tudták teljesíteni. Ahogy nem sikerült teljesíteni talán egyetlen évi tervet sem a tanácsrendszer első hat évében az ülések jegyzőkönyveinek tanúsága szerint. Pedig néha rugalmasan alkalmazkodtak: 1955. január 22-én szóvá tette az egyik tanácstag, hogy az előző évben 25 lámpát ígértek Zsófialigetnek, a mostani tervben meg már csak 5 szerepel, aztán szeptemberben mégis elégedetten nyugtázzák, hogy Zsófialiget kapott végre 2 lámpát.132 De nem a közvilágítás vagy a falu egyéb infrastrukturális ügyei voltak a legfontosabbak: a begyűjtés és a reakció elleni harc mindent vitt. Az MDP megyei bizottsága 1953-ban úgy találja,133 hogy a népnevelő csoportok hiánya az oka annak, hogy a kerepesi Kossuth Tszcs-ben „a tagság egy részének rossz a viszonya a munkához”, ami, ha magyarra fordítjuk az inkább ködösítő, mint szépítő apparátcsikfogalmazást, azt jelenti, hogy nem akartak éhbérért dolgozni, pláne úgy, hogy gyakran még azt sem kapták meg. Hivatalosan a „népnevelés”, vagyis az agitáció, a Szabad Nép, a Szabad Föld olvasása, kisgyűlések, aratás és cséplés alatt úttörő- és kultúrműsorok és hasonlók az egyetlen eszköz a begyűjtés, a téeszesítés ösztönzésére; a tanácsi jegyzőkönyvek a fizikai megfélemlítésről látszólag szemérmesen hallgatnak. Sőt a központi ukázokat végig imamalomszerűen ismételgetik, hogy ugyanis nem szabad fizikai erőszakot alkalmazni, „csak a meggyőzés erejét”, ami azért azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy tisztában voltak a bántalmazásokkal. Az agitációban a tanácstagokra hárul a legtöbb feladat, jellemző, hogy a Kerepesen egyébként 92%-osra sikerült békekölcsönjegyzés esetén is „épp a dolgozó parasztság nem vállalt áldozatot, mert nem volt elég hatékony a tanácstagság népnevelő agitációja”,134 vagyis nem járt eleget a nyakukra Perger Ferenc, Kundra Katalin, Baltazár Imre, Varga István, Szentgyörgyi István és a többi tanácsi és pártvezető. A kvázi kötelező békekölcsön egyébként az államnak nyújtott hitel volt – a világbéke megóvása érdekében, persze –, s ahogy a többi elrendelt önkéntes kölcsönt, a kommunista-szocialista állam ezt sem fizette vissza soha. A kerepesi téeszcsében sem mentek jobban a dolgok: akadozott a földek művelése, a trágyázás, a betakarítás, hiányzott az állatoknak a takarmány. A hozzáértő embereket, a középparasztokat kinevezték kuláknak, s ha mégis beléptek a téeszcsébe, akkor ott nem lehetett termelési szavuk sem. Mindent felülírt a lojalitás, a feltétel nélküli rendszerhűség. Ráadásul Kerepes térségének időjárása kontinentális, azaz napfényben és hősugárzásban bővelkedő, csapadékban inkább szélsőséges, ezért kiszámíthatatlan, s az évi csapadék egyébként is alig éri el az 500-550 millimétert. A föld a vékony humusz alatt homokos, sőt néhol agyagos. Sikerrel csak a hőigényes és szárazságot tűrő növénytermesztés kecsegtet, elsősorban a szőlő, a gyümölcsök (eper, meggy, cseresznye, barack) és a zöldségfélék. A gabonafélék az országos átlagot, ha elérik, errefelé csak a saját és az állattartási szükségletek miatt érdemes termeszteni őket. A szocializmusban azonban árral szemben kellett volna úszni: országosan a gabonatermesztést és az állattartást erőltették, ennek következtében a szőlőket és gyümölcsösöket sokhelyütt veszni hagyták, például Kerepesen is. Gyerekkoromban még léteztek a Zentai-féle cseresznyeültetvény Szilas határában, a szőlőültetvények Széphegy fölött, de néhány éven belül kivágásra kerültek vagy magukra maradtak a gyümölcsösök. Lassan, de végérvényesen a kertekből és az utcákból is KEREPES VÁROS

107

eltűntek a körte, a naspolya, a meggy, a birs, a mandula, a barack és az eper. Mindenhová búzát, kukoricát, zabot, lucernát vetettek – amit a szocialista tervgazdaság aktuális terve előírt, a helybéliek tapasztalata, hozzáértése sokáig nem volt figyelembe vehető sem. A könyörtelen beavatkozás áldozatává vált a Wéber Ede és Pecz Ármin munkássága nyomán kifejlődött gyümölcstermesztési és gyümölcsfa-nevelési technológia a szakirodalmával, a szakmai fogásaival és tartozékaival együtt. Személyes meggyőződésem is, hogy a gyümölcs- és zöldségtermesztés lenne Kerepes mezőgazdálkodásának leghumánusabb és legnyereségesebb formája a hozzá kapcsoló feldolgozói háttérrel. Újrakezdeni sohasem késő. Egy 1903. évi kimutatás szerint Kerepes lakossága 1430 fő volt, a település gyümölcsfái közül pedig almából 270-et, körtéből 465öt, cseresznyéből 350-et, dióból 270-et, szederből 138-at, szilvából 2193-at számoltak össze. Ha a mai lakosságszámot vesszük alapul, akkor cseresznyéből legalább 2400, dióból 1800, szederből 980, körtéből 3200, míg szilvából több mint 14 ezer fát kellene találnunk, de nem találunk, mert a tizede sincsen.

Kamilla, lestyán, avagy répát esztergálni Hasonló megállapításra juthatott Koós László is, akit a Párt 1965-ben kerített a járási tanács mezőgazdasági osztályának vezetői székéből az addig döcögve és nehézkesen haladó kerepesi Kossuth, rá egy évre a kistarcsai Új Barázda szövetkezet élére; a felsőbbség összevonási szándéka nyilvánvaló volt, a két téesz 1970-ben egyesült is. Koós talán tudta, mire valók a térség földjei, és mire haszontalanok, talán meghallotta a későbbi idők szavát is – majd csak a hetvenes évek végére, nyolcvanas évek elejére válik központi programmá a növény- és állattermelés köré-mellé telepített élelmiszer-feldolgozás –, mindenesetre fóliáztak, konzervgyári mennyiségben termesztettek léparadicsomot, uborkát, paprikát, földiepret. A fő újdonság azonban, amit a volt járási osztályvezető hozott, a melléküzemágak sorának beindítása: a meglevő gumiüzem mellett lakatosüzemet létesített, hamarosan golyóstollat is gyártottak, vasat is öntöttek, 1968-ban pedig a közgyűlésen bejelentette, hogy „a növénytermesztést átállítjuk egy másik vágányra, gyógynövénytermelésre”,135 és ezzel elindult a későbbi Szilasmenti Mgtsz sikerágazata. „Koós szívós, elszánt kis ember volt – emlékszik Rapavi József, Kerepestarcsa rendszerváltás utáni első polgármestere, aki korábban több beosztásban is dolgozott a keze alatt. – Nem a párt, hanem a munkája hajtotta, és csak az.” Rapavi megerősíti a Szilasmenti téeszről készült monográfia információját, hogy először ők, a vezetők termesztettek a háztájijukban kamillát, mert az emberek hallani sem akartak róla, csak akkor fogadták el, amikor néhány buktatót követően bebizonyosodott, „menni fog ez”. Az ipari melléktevékenységek mellett a kavicskitermelés is szépen hozott a konyhára, s az állattenyésztésben is sikereik voltak: akkoriban Kerepesről évente ezer marhát exportáltak. Kamilla, lestyán, angelika, fehérmustár, izsóp és még vagy húszfajta gyógyfű, legalább tízféle gyógycsepp szerepelt a Szilasmenti repertoárjában, és a Szilas gyógytermé108

KEREPES VÁROS

kekből egyre több kelt el hazai, illetve külföldi piacon is. Baran Józsefné Annuska szerint Koós idejében szárnyalt Kerepes, mert első embere éjjel-nappal dolgozott, és az tartotta életben, ha segíthetett. Az 1970-ben Szilasmenti néven egyesült kerepesi és kistarcsai téesz további megnagyobbításához elsőként a gödöllői Petőfi téesz csatlakozása került szóba, ám úgy tűnik, más érdekek vagy mások érdekei kiejtették a felsőbbség kegyeiből Koós Lászlót, mert az új egyesült téesz élére 1974-ben már nem ő került. Az addig sikeresnek dicsért, bár öntörvényűnek bírált elnöknek talán irigyei is lettek, mindenesetre a kor szokásai szerint kikezdték: megvádolták, hat hónapra még börtönbe is került. Valószínűleg a Koós-ügy is csak újabb példa arra, hogy a világnak e medencéjében az érdekeinket talán túl gyakran is próbáljuk álruhába, más ügynek öltöztetve ütköztetni… Bánki János mérnök 1962-ben hozatta az első esztergagépet a kerepesi Kossuthba. „Megőrültél, kérdezték tőlem – meséli a nyolcvanesztendős Bánki –, hát sárgarépát vagy csöves kukoricát fogunk esztergálni?” Azzal nyugtatta őket, hogy a földből nem lehet annyi hasznot kivenni, mint a vasból. A hajdan első osztályban kosárlabdázó hórihorgas Bánki szerint „mélyről hoztuk fel a falut a hat elemit meg egy pártiskolát végzett Koós Lacival”. „Koós nem szólt bele sem a földbe, sem az állattartásba, sem az iparba – emlékezik. –Menedzselt, tárgyalt, osztott meg szorzott, akkor volt elemében. Mikor idekerültem, megállított a marhaistállóban az egyik atyafi. »Tudja maga, miért van Kerepes a térképen? – szegezte nekem a kérdést. – Hogy ne legyen rajta lyuk«, adta meg a választ is… Rosszak a földek, nem terem semmi, itt nagyon nehéz az élet.” Bánki maga elé néz és mosolyog: „A rossz is jó, ha az ember fiatal… Aztán hóna alá kaptam az embereknek meg a határnak. Három esztendő múlva az addig holdankénti húszmázsás kukoricahozamot a háromszorosára növeltük, igaz, búzából harmincöt mázsánál többre képtelenek voltunk. Csikót exportáltunk a nyugatnémeteknek, szarvasmarhát az oroszoknak, és jó pénzért fogaskerekeket esztergáltunk, gumialátéteket préseltünk, kavicsot bányásztunk. Az igazi mégis a gyógynövény volt, az nagyon beütött… Főleg, amikor már nem csak eladtuk a termést, hanem fel is dolgoztuk.” Siker szüli a kételkedőt. Finnek, csehek, lengyelek, nigériaiak, oroszok jártak a Szilas irodájába, Bánki szerint ez is oka volt annak, hogy a helyi és a Pest megyei párt- és téeszvezetők csak a megfelelő alkalmat keresték, mikor csaphatnak le Koósék birodalmára. „Kissé rászolgált az irigykedésre – mondja a volt főagronómus –, olykor a fejébe szállt a dicsőség, és visszapofázott a pártnak.” „Nem a kerepesiek fogtak össze ellenünk, a kerepesi emberek nem irigykedtek, és nem vallottak ránk – emlékezik vissza Bánki. – Több mint negyedszázadot húztam le a faluban, de az itteni nép előtt megemelem a kalapom. Szorgalmas, béketűrő, imádságos, szóval jóravaló. Mindig azok keverték a kakit, akiket máshonnan evett ide a fene. Most is így lehet. Azok sóvárognak a hatalom után, akik ott sem kellettek, ahonnan jöttek. A középszer rátelepedik a dolgos emberek fészkére, és addig mocorog benne, míg kilöki belőle a fészekrakót, és elfoglalja a helyét. Mihaszna, mellé még hőzöng is.” Ránk nyitják az irodaajtót – a polgármesteri szobámban beszélgetünk –, Bánki feláll a fotelból, cseppet hunyorog, majd elbődül: „Jóska, te vagy az?” A kérdezett bólint, aztán kezelnek, ölelkeznek. „Dicsérem a kerepesieket” – számol be beszélgetésünkről Rapavi Józsefnek, KEREPES VÁROS

109

aki ágazatvezető volt a téeszben. „Nézd csak, hoztam néhány képet, hát ezen is milyen fiatalok voltunk – mutatja az 1972-es közgyűlésen készült fekete-fehér felvételt. – Sok rendes magyar, meg tót ember az asszonyaikkal együtt.” „Német? – kérdez vissza. – Kerepesen sohasem beszélt németül senki. Jóska, te hallottál valakit is kapálás közben vagy a téeszben németül beszélni?” Jóska int, hogy ő aztán soha. „Még hogy német! – morog Bánki. – Komám, a kerepesiek magyarul olvasták az újságot, de tótul beszélték meg a tartalmát. Tót ruhában szedték az uborkát, de mellé magyarul káromkodtak. Csuda népség, szeretnivaló. Ha akadt errefelé német az is tótnak állt.” Kitérőkkel tarkítva jutunk vissza beszélgetésünk indulópontjához, tudniillik az országos port is felvert Szi­ lasmenti-perhez, amikor úgy hullottak a fejek, mint feszített ponyvára az eldöngeKözgyűlés a Szilasmenti Mgtsz-nél. Koós, a dícsért, de öntörvényű, ezért félreállított elnök tett meggyfa termése. Bánki János Murvai Zoltánban és Varga Tiborban látta a felbujtókat: „Mindketten pártemberek és idegenek voltak, s nem más, mint Cservenka Ferencné Pest megyei első titkár vette őket védőszárnyai alá.” Bánki szerint Murvai a téesz elnöke szeretett volna lenni, Varga pedig „valami pártvezér a Cservenkáné támogatásával”. Akár megyei pártbizottsági, akár még Cservenkánén is felülről hozott döntés volt a téeszvezetés félreállítása – a dolog és az akkori hatalmi világ természeténél fogva nem igazán lehet az ügy mélyére látni –, Koósék bíróságon végezték. „Összesen tizenhárom dolgozót vádoltak meg, de igazából Koós meg én kellettem nekik – meséli Bánki János –, a többieket csak hurcolászták meg ijesztgették. Igaz, azért »ijesztgetésül« csattantak pofonok is az Aradi utcában, ahol a kihallgatásokat tartották. Bizony, kérem szépen, még 1972-ben, 1973-ban is verték az embereket a rendőrségen, ha a helyzet úgy kívánta. Mikor engem hallgattak ki az Aradi utcában, két civil állt a hátam mögött, a tiszt pedig velem szemben. Tagadtam mindent, mert aljas hazugságokkal vádoltak. Megszólalt a hátam mögött az egyik verőlegény, hogy kaphatok akkorát, hogy a fal adja a másikat. Bármekkorát kaphatok, akkor sem csináltam semmi rosszat…” „Koós Lacit vitték el elsőnek, őt hat hónapig haza sem engedték – sorolja Bánki a történteket. – Mesélte szegény, néhány éve halt meg, hogy közönséges bűnözők közé zárták, volt közöttük néhány cigány, akik csicskáztatták, például hetekig nem engedték meg, hogy tiszta ruhát vegyen magára… Pedig nem csinált semmit. Nem lopott, nem ivott, ahogyan én sem. Mi tényleg tisztességesen és sokat dolgoztunk. Ez csípte a szemüket, meg hogy jól kerestek, akik a Szilasmentiben kaptak munkát.” „Engem reggel nyolcra hívattak az Aradiba tanúskodni, de még délben is ott ültem a folyosón – idézi fel a történteket Rapavi József. – Gondoltam, elugrok valami ennivalóért, 110

KEREPES VÁROS

de a rendőr az ajtóban azt mondta, innen se ki, se be, amíg nem szólítanak. Aztán szólítottak, de mondtam, én semmit sem tudok mondani semmiről, mert én többet vagyok a marhaistállóban, mint az emberek, főként a fejesek között. Többet nem hívattak.” „Előre el volt döntve, hogy Koósnak mennie kell, a többi csak színjáték volt. A Kávási nevű bíró addig csűrte-csavarta a vádakat, míg Koós nyolc év börtönt kapott felfüggesztve, én pedig négyet. De ma sem tudom miért – emeli magasba a karját, mint az, aki váratlan eseményre figyelmeztet. – Disznó emberek voltak a ve­zetésben a tanácsnál, a té­ eszben, a pártban, a rendőr­ ségen, mindenütt… Ezeket úgy hozták vagy küldték más helyekről, mert hűségesek voltak a párthoz. De csak ahhoz. A legtöbbjük ivott és lopott.” A Koós-ügy után két évvel, 1976ban még tovább nagyobbodott, ahogy akkoriban mondták, Traktorszemle a Szilasmenti Mgtsz-nél. A nyolcvanas évektől tönkrement Rákosszentmihálytól Valkóig terjedő, immár 6 ezer hektáron gazdálkodó Szilasmenti megatéesz elnökeit Bánki így mutatja be: „Z. Molnár Mihály például tizenhét fröccs után kezdett tárgyalni bárkivel, de legalább ő nem lopott… Hogy mennyi közpénzt ivott el? Jó kérdés. Porgányi Gyuláért, a még későbbi elnökért sem tenném tűzbe a kezem. Úgy kezdte 1990-ben a privatizációt, hogy felvett 180 millió forint hitelt 28 százalékos kamatra. Püff neki! A lepárlóüzemet megszerezte egy dunántúli vevő, a szárítót meg a fene tudja, ki… Ami maradt, abból a régi tanácselnök fia is privatizált…” A Szilasmenti szekere még futott néhány évig, de a központi támogatások általános csökkenése miatt megindult a lejtőn: az 1980-as évek közepétől visszafordíthatatlanul száguldott lefelé. A téesz a rendszerváltoztatás körüli privatizációkban 1994-ig nagyon sok földtől, üzemegységtől és berendezéstől megvált, jóformán bagóért – a szemfüles vevők, köztük a téesz tagjai, vezetői és mások örömére. A földkiosztó bizottság egyik élő tagjától tudom, aránytalanul sok és jó fekvésű földet szerezhettek olyanok, akik az akkor már kihunyni készülő MSZMP-tűz mellett melegedgettek, s ami fontosabb ennél, informálódtak. Közülük vagy az ő szerzeményükből gazdagodó gyermekeik közül sokan most is Kerepesen élnek, és köszönik szépen, jól vannak. A bizottsági tag neveket is mondott és ezeket a neveket településszerte ismerik, de azért nem hozom nyilvánosságra, mert életem hátralévő évei kevesek lennének a bírósági perek befejezésére. Az igazság tüskéje egyszer talán mégis átdöfi majd a hallgatás lufiját…

KEREPES VÁROS

111

Hengermalom és kettős kereszt

A kerepesi HÉV-állomáshoz vezető járda 2007-ben kiegészült, a domboldalon lépcsők készültek – addig évtizedeken át csak négykézláb lehetett arrafelé közlekedni –, s a lejárattal szemben a Szilasvíz kft központja áll. A helyi felszín alatti vizek fölösen tartalmaznak mezőgazdasági és ipari vízből, illetve lakossági szennyvízből származó nitrátot, ammóniát, minek következtében a kerepesi önkormányzat több mint 20 éve hetente parádi tiszta vizet oszt a csecsemőknek, s a vizek szennyeződése ma is folytatódik. Az érintett két település 2007-ben közösen – Kerepes kezdeményezésére, Kistarcsa támogatásával – adott be ivóvízminőség-javítási támogatásra pályázatot, és nyert 1 milliárd forintot: a pályázatban vállaltak szerint legkésőbb 2015-ben minden kerepesi otthonban tiszta víz kerül a pohárba. A vízmű épülete egyébként hasonló betonstílusban épült, mint a téesz székháza, vagyis nem szép, de idáig megfelelt a feladatának. Az elnyert beruházás során az épület, a környezete, de az önkormányzat elképzelései szerint még a vezetése is megújul majd. Vele szemben a sínpálya előtt öreg nyárfasor szegélyezte zöld fűsáv húzódik, éppen alkalmas lenne piacnak, az önkormányzat azonban nem kezdhet vele semmit, mert a BKV tulajdona. Ráadásul a sínek közelsége okán veszélyzóna. A szűk rét sarkában áll Mihalik Mihály kerepesi restaurátor és lokálpatrióta szobra, amelyet évente koszorúznak. Ugyancsak az ő alkotása díszíti a volt tsz-székház, később önkormányzati épület előtti terecskét, amelyet a szerző közép-európaiságunk szimbólumának tekint és hirdet. A zöld terecske csücskében, a Rét utca elején áll az a kőkereszt, amely az egyház kérésére került önkormányzati területre arról a portáról, amelynek gazdája ott nem tűrte meg. Bizonyosan nem tudni, honnan is vitték a magántelekre a keresztet, talán valaha még a falu elején volt, s az idegent köszöntötte Pest felől. A megkopott és töredezett korpuszt az újrafelállítás előtt 2009-ben Varga József kerepesi műköves mester állította helyre. Keresztet állítani torokszorító érzés, akár a Himnuszt énekelni. Az ember ilyenkor magához tér, mintha az Isten kólintaná fejbe arra figyelmeztetőleg, hogy halandók és esendők vagyunk. Ilyenkor örvendeni és emlékezni tanít, jelesül pedig arra, hogy földi 112

KEREPES VÁROS

életünk rövidsége okán mutassunk példát és állítsunk jeleket az utánunk érkezőknek. Jeleket, amelyek segítik őket útba igazítani, még inkább a helyes úton tartani. Nem kell istenesnek meg imádságosnak lenni: ateisták, azaz hitetlenek is gondolkodhatnak és érezhetnek hasonlóan. Meggyőződésem, hitetlen ember nem létezik, legfeljebb olyan, és egyre több, akit a valahová tartozás és a vele járó kötelezettség és felelősség taszít. A karrierhez is előnyösebb lehet a sehová sem tartozók táborát erősíteni. Van, aki vállalja, és van, aki röhög rajta! Kerepes többségében nem ilyen. Negyedszázados újságírói, televíziós riporteri és könyvírói tevékenységem felfedező útvesztői során bejárhattam a jelenlegi, sőt a nagy Nagy-Magyarországot és a fél világot. Jelentem, nem állunk rosszul, különösen nem az utóbbi tíz esztendőben. Sehol sem könnyű a talpon maradás, még kevésbé a holnapot jelentő hit vállalása. Akárha kagylóba szédült piszok, az ember köré igazgyöngy vastagszik, ha hiszi és végrehajtja küldetését. Kerepesen is jelen van a csoda: összekulcsolt kezekben, rózsafüzérrel hurkolt csuklókon, szelíd tekintetekben, esküvői könnyekben, szülői vállalásokban, keresztelő és bérmálkozó összejöveteleken, mosószerszagú kórházi ágyak mellett, a mindennapi kenyér keservében és a halottak napi keresztszentelésben. Tolakodás nélkül állítom, csak ebben lehet hinni. Kerepesen az elmúlt hét esztendőben további kereszteket és emlékműveket emeltünk és márvány emléktáblákat avattunk utcán, kerítésen és templomon. A Rét utcait követte a település másik végén a Patkó Csárda fölötti kettős kereszt felállítása, Ferenczi Lajos helyi vállalkozót dicséri, aztán pedig 2010-ben a szilasligeti József Attila utca végén felszentelt kereszt, amelyet jómagam Varga József műköves mesterrel közösen állítottunk az Úristen dicséretére és az itt élők tiszteletére. Az első változat kőalapba állított fakereszt volt alumíniumból öntött, bronzszínűre festett korpusszal, amelyet egy éjszaka derékban szétfűrészeltek, és elvittek; éppen emiatt nem zárható ki a politikai indíttatás sem. A helyére műkő korpusz került, az még nem kellett senkinek… A 100 esztendeje készült kifakult fényképeken látszik, a településfejlesztők – nagyon helyesen – eredetileg is ilyen szélesre hagyták Kerepes főútját, mint amilyen ma. Nagy segítség és hasznos előrelátás eredménye különösen napjainkban, amikor a 3-as főút óriási forgalmat „teljesít” éjjel-nappal. Persze azokon a régi felvételeken látható apró és egyforma házacskák közül csak néhány maradt meg, többségüket jellegtelenebbekre, egyenkockaházakra „cserélték” új tulajdonosaik. A mai Vis Vitalis és Royal Station helyén pedig még gyerekkoromban is, elsősorban a talajvíz okán, inkább lápos, hínáros, ezért mocsaras tájat lehetett látni, melyből girbegurba fűzfák ágaskodtak az ég felé, akár fuldokló emberek karjai. Akkoriban a Szilasliget felől folydogáló Szilas-patak még nagyobb vízhozammal, kiszélesedett mederben hömpölygött át – különösen nagy esőzések, vagy hóolvadások idején – a HÉV-sínek alatti vágaton, amelyet közlekedésre is csak ritkán lehetett használni. Már a vízfolyások sem a régiek – mondhatnánk viccesen –, pedig igaz, hogy a földalatti erek, illetve járatok útjai valóban eltolódtak, sőt megváltoztak. Elegendő a térségben a lakosság ellátására kialakított hét nagyteljesítményű ivóvízkútra gondolni, amelyek tetemes mennyiségben veszik fel a vizeket. Ez a természeti vízvándorlás tette lehetővé az előtte mocsaras föld száradását, azaz a vízmű, az Antal-féle kertészet, valamint a Royal Station KEREPES VÁROS

113

és a Vis Vitalis megépítését. Egészségügyi és sportcentrumnak nevezhetjük csöppnyi jóindulattal Kerepes két új, alig néhány esztendős létesítményét, amelyek közül az egyik napjainkban is keresi igazi profilját, hiszen a szolgáltatások a fizetőképes kereslethez igazodnak. A Gróf-féle vállalkozás nagy termével, kávézójával, fedett medencéjével és egyéb lehetőségeivel várja vendégeit, míg a Rapavi-féle jóval nagyobb, 62 szobás gyógyszálló egyetlen célja az igényes körülmények között történő pihenés és kaqun vizes gyógyterápia; Kerepes egyik idegenforgalmi vonzereje. A korosabbak emlékezhetnek azokra az időkre, amikor ennek a térségnek egyetlen épülete a Szabadság út elején álló, Várkonyi Zoltán építette varroda, később rendőrségi kutyakiképző iskola volt, amelyet idővel kenyérgyárrá alakítottak át, napjainkban pedig a keleti kultúra egyik hazai fellegvára, a shaolin templom kapott benne helyet. Az ingatlan alsó részét a testvérem vette meg autójavító üzemnek és Godla Imre tüzéptelepnek. Az 1920-as években eredetileg varrodának épült shaolin templom magas téglakerítése mögött – különösen Épület a főutcán. A takaros régi házacskák tüzéptelepi abhétvégeken – több tucat fiatal lakkal, lapos tetős kiegészítéssel modernizálva gyakorolja az önmérséklet, a kitartás, az állóképesség tudományát, miközben elsajátítja a kungfu harcművészetet. Az utca mégsem keleti névre, hanem Hengermalom névre kereszteltetett azon egyszerű oknál fogva, hogy itt zakatolt még az 1950-es évek végén is a Pejtsik Gyula által üzemeltetett malom, amelyet szerb földről idevándorolt tulajdonosa 1921-ben épített a falutól kapott 600 négyszögöles telekre. Berendezése az első világháborút követő időkben modernnek számított, hiszen villamos energiával hajtották, és kapacitása is kimagaslónak minősült. Az arányaiban takaros ipari épület egy része ma is áll Csaba László portáján, aki állítja: berendezését a téeszidőkben verték szét és hordták el…

114

KEREPES VÁROS

Az a kerepesi fekete folt

A település egyik, ha nem a legszebb része a közelmúltban sokszor megdézsmált, olykor pedig felgyújtott fenyves alatti térség, a híres és hírhedt Gyár utca. A nevét szépségével ellentétben azért kapta, mert ide települt a múlt század elején a cserép- és kerámiagyár. Emlékszem, gyerekkoromban, az 1960-as évek derekán még állt néhány csarnok falmaradványa, és állt a gyár piros téglából épített magas kéménye is. Manapság a szemét áll halmokban és gyakran rendőrségi razziáktól, botrányoktól hangos a fenyves alja. A hegy lábához épített, vagy tákolt, többnyire elhanyagolt házak és kamrák lakói közül sokan semmibe veszik a közösségi élet többségi normáit, gyakran törvényen kívülinek érzik magukat, és aszerint élnek. (A Gyár utcával részletesen foglalkozom a magyarországi cigányság helyzetéről 2007-ben Cigánykérdés cigányúton címmel írt könyvemben. – A szerző.) Elcsépelt mondás, de igaz; „nem minden kerepesi cigány bűnöző, mégis minden kerepesi cigányt egy kalap alá vesznek.” Azt is, aki dolgozik vagy dolgozni szeretne, azzal, akinek büdös a munka, és helyette inkább henyél, és szerez. A többnyire képzetlen segéd- és betanított munkásokra nincsen kereslet, ami főként 1990 óta azokat a rétegeket sújtja, ahol sokaknak nem volt és nincs szakképzettségük. Messzemenően nem csak a cigányság került ebbe a helyzetbe, de lélekszámukhoz viszonyítva ők ugyancsak felülreprezentáltak a munkanélküliek világában. Kerepes lakosságának az 1970-es években 52 százaléka dolgozott gyárban vagy az építőiparban, ma ez az arány csupán 10-15 százalék. Külön probléma Kerepesen is, hogy a nemzetiség Magyarországon csak önkéntes bevallás alapján tartható számon, bizonyos körülmények között még úgy sem. Emiatt például a Központi Statisztikai Hivatal 2011-ben a népszámláláskor 183 cigányt talált Kerepesen (vagyis ennyien írták rá a népszámlálási ívre, hogy azok), valós lélekszámuk viszont 450500. A munkanélküliségi adatokat statisztikák, szociológiai felmérések még csak-csak alátámasztják, a bűnözésről azonban, mivel azok, ahogy mondani szokás, „érzékenyebb” adatok, nincsenek megalapozott információk. Következésképpen az egyik végen marad a mindennapi tapasztalaton, de gyakran csak hallomáson alapuló általánosítás– akik így KEREPES VÁROS

115

Cigánytelep a Gyár utcában. Agyagárugyár helyén kiégetett sorsok

közelítik a kérdést, rendszerint szervezetlenek. A másik végen pedig ott van az együttérző érdekvédelem, de gyakran csak annak álcázott, elsősorban minden tényt tagadó, sőt letagadó megélhetési „jogvédelem” – ők sok esetben szervezettek, politikai párt, kisebbségi vezető, alapítvány, emberjogi bozótharcos, melegszervezet, akik saját politikai érdekeikben felhasználják a cigányságot, a problémáikat. És a kettő között állnak, sőt őrlődnek azok, a többség, cigányok és nem cigányok, akik szeretnének végre tisztán, nyíltan beszélni… Árnyaltabbá teszi a cigányságról festett képet a népcsoport félezer éve tartó vándorló életmódja, sajátos kultúrája, de a magas gyermekszám is, mely utóbbinak az oka szintén összetett: tradicionális is, ami sokaknál – érthető okokból – keveredik megélhetési megfontolásokkal. A másik oldalon ott áll, hogy a közbiztonság kétségbeejtően zuhan, és a közbiztonságot elsősorban azok ítélik meg (lásd 60. oldal), azok a kisemberek, akik – szintén érthető okokból – tíz körömmel ragaszkodnak megszerzett javaikhoz, mint a túlélés aranyrögeihez. A cigánysággal kapcsolatos megoldási javaslatok eleinte a közigazgatási kereteken belül maradnak, „a rendőrség erélyesebben lépjen fel a cigányok garázdálkodása ellen – követelik 1953-ban –, mert már olyan merészek, hogy ha figyelmeztetik őket, verekedéssel fenyegetőznek”,136 ám amikor már erkölcsrontást is látnak: „a cigányok az utcán fényes nappal erkölcstelenkednek és az iskolás gyerekeink nézik”,137 akkor radikálisabb megoldások is előkerülnek. Ugyanazon év novemberében már „a zsófialigeti cigányok kitelepítését” kérik,138 ami nyilvánvalóan nem valósult meg, ám a probléma sem szűnt, még 1954-ben is élő maradt: „a zsófiai nép a cigányokkal teljesen meg van ölve”,139 1955re eljutnak egy megoldásabbnak tűnő megoldási javaslatig is, „a tanács jelöljön ki egy cigánybírót, a legrendesebb cigányt, aki felelős lenne a többiek magaviseletéért és tisztaságáért”.140 Nyilvánvalóan nem oldódtak meg a problémák, mert ugyanazok a jelenségek kerülnek a tanács, illetve 1990 őszétől újra képviselő-testület elé, mint az 1950-es években (társadalminorma-ütközések: lopások, erkölcstelenkedések, erőszakoskodások, illetve egészségügyi veszélyeztetettség: higiéniai állapotok, fertőzések). Ekkor is előkerül a kite116

KEREPES VÁROS

lepítés ötlete („máshol ezt már megoldották” felkiáltással),141 máskor 200 lakos tiltakozik az „újabb cigánytelkek kiparcellázása” miatt, amit azonban a tanács folytatni akar, hogy megszüntethesse a Hollandia községrészi cigánytelepet, egyébként is, érvel, „csak pár cigány családdal van baj”, továbbá „csak az újonnan betelepült cigányokkal van baj”.142 Júniusban a cigányok szaporodásának meggátlása kerül terítékre, „valakinek valahol állást kellene foglalni”.143 A júliusi rendkívüli tanácsülésen a tanácselnöknő konstatálja, hogy „nem vagyunk kellően erősek a cigánysághoz”, amíg nincs központi intézkedés, „amit követni lehetne”, ám felvetődik cigányfőiskola terve is. Augusztusban vissza nem térítendő segély, hogy „egyes cigány családok más településen tudjanak ingatlant vásárolni”, a végrehajtó bizottság 180 ezer forintot utal ki, hogy egy cigány család megvehesse a lakást, amelyet Nagylócon találtak maguknak; a Wallenberg Társaság a Népszabadságban ezt kitelepítésként értelmezi.144 Egy hónapra rá a vb-titkár beszámol róla, hogy közben másik két cigány család is Nagylócra költözött, amihez 300 ezer, illetve 400 ezer forint támogatást kaptak a tanácstól.145 A magyarok és magyarok, a cigányok és cigányok, a cigányok és nem cigányok közötti problémák újra-újratermelődnek, állandó – jó, rossz – válaszokra késztetve a kerepesi közösségeket. A szigorú tények: Kerepesen a roma lakosság 450-500 fő között mozog, időnként a szó szoros értelmében, hiszen gyakran egyszerre jön-megy a teljes népes rokonság. Nagy számban az 1970-es, 1980-as években érkeztek ide, amikor nem messze innen, a fővárosban ezrével épültek a panelházak, füstöltek a gyárkémények, zakatoltak a szövőgépek, készültek a gumiabroncsok, a víz-, a gáz- és a telefonhálózatok. Kerepestarcsán az akkori párt- és községi vezetés az egykori téglagyár helyén adott telkeket számukra. Az akkor kialakult, még aránylag rendezett telepet napjainkra építési engedély nélkül összeeszkábált fészerek és kunyhók éktelenítik mindenütt, még a domboldalon is; ma az épületek ötöde lehet ilyen. A tulajdonviszonyok a gyakori halálozások, el- és idevándorlások, a tisztázatlan párkapcsolatok okán követhetetlenek, szintúgy a bódék építése, tisztelet a néhány kivételnek. Akad olyan ház, ahová tizenhatan, máshová harmincketten vannak bejelentkezve hozzávetőleg 25, illetve 60 négyzetméterre. Helyszíni szemlék során siralmas állapotok, keserves kínlódások, helyrehozhatatlan sorsok kerülnek nyilvánosságra súlyos anyagi, erkölcsi és mentális traumát okozva az egész településen. Az udvarok és a telep környéke tele van szeméttel, gyakori a veszekedés, emiatt is a rendőrségi ellenőrzés (lásd 60. oldal), röviden: olyan állapotok uralkodnak, hogy romák költöztek el innen, mondván: „Ezekkel nem lehet együtt élni.” Régebben egyetlen rendőr és a választott vagy elfogadott vezetőjük, például Vendel bácsi vagy Elvira néni – csak így, keresztnevükön ismertük őket – rendet tudott tartani a telepen. Tekintélyüket erősítették azok a roma férfiak és nők, akik óvodában, varrodában, nyomdában, építkezésen vagy zenészként dolgoztak. Akkor, akárcsak a nem cigányok között, itt is mindenkinek megvolt a „kiérdemelt” helye: sem több, sem kevesebb! Ez a lassú asszimilációs folyamat a rendszerváltoztatással végleg megtorpant, hiszen a munka nem volt többé kötelező, nincs is belőle elegendő; az önkormányzat évi átlagban 15-18 közmunkást tud foglalkoztatni. Marad a törvény adta lehetőség: a segély, ami tárKEREPES VÁROS

117

sadalom-lélektani értelemben ingyenélés. Már a második korosztály többsége tengeti úgy az életét, hogy nem járta ki az általános iskolát, és később nem volt egyetlen munkahelye sem; ma, elsősorban a fiatal felnőtt romák körében terjed a bűnözés, a kemény drog, a lopás, a rablás, a verekedés. Igaz, nemcsak a romák, a nem cigányok között is egyre többen választják e dologmentes, ahogy mondani szokás, cigányéletet, vagyis össztársadalmi problémáról beszélünk. Az elmúlt években az önkormányzat Élelmiszersegély-mustra karácsony előtt. Van­ fórumokat rendezett, mulatságokat, kinak, akik elérhetetlenek maradnak rándulásokat, kedvezményes vagy ingyenes élelmiszercsomagokat osztott, lisztet, burgonyát, ruhát, bútort, és 2009-ben átengedett művelésre két hektár földet konyhakertnek. Sokan használták, bevetették, aztán kiásták egymás zöldségeit, és loptak már vasat, mosógépet egymás portájáról is. Az önkormányzat segélyt csak alig vagy egyáltalán nem oszt, legfeljebb a gyerekeknek: élelmiszerjegyet ad, vagy kiváltja a gyógyszereket. *** A magam részéről úgy gondolom, a féktelen szabadság fabatkát sem ér szabályozó kötelességek nélkül! Nem bizony, s ez független származástól, bőrszíntől, vallástól! A 2006-os választások előtt azzal riogatta cigánytársait a szocialista párti helyi roma vezetés, a közvéleményt pedig a politikai pártok helyi sejtjei és civil szervezetek tartották azzal lázban, hogy ha én nyerek, rasszista, fasiszta kezekbe kerül a falu. Mára a kerepesi roma vezetés véleménye, de reményeim szerint a Gyár utcában élőké is sokat változott irányomban. Kétségtelenül egyértelművé tettem: Kerepesen a többség akarata érvényesül, mégpedig úgy, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a közös boldogulás érdekében. Megszüntettük a kisebbségi összekötő önkormányzati pénzből finanszírozott állását, felszámoltuk a kisegítő iskolát, ezzel az ott uralkodó állapotokat is (lásd 141. oldal). Támogattuk a felnőttek továbbképzését, és szorgalmaztuk a megyei rendőrkapitányságon, hogy helyezzen körzeti rendőrt Kerepesre, így második éve saját körzeti megbízottunk van. Megváltoztattuk a segélyezések rendjét, bevonjuk a szülőket gyermekük nevelésébe (szülői értekezlet, családlátogatás stb.), szigorítottuk az ellenőrzéseket, megalakítottuk a családsegítő szolgálatunkat. Kiépítettük a rendőrség, a polgárőrség, az óvoda, az iskola, a szociális és az egészségügy együttműködését, melynek eredményei napjainkban mérhetőek. Csak 2013-ban több mint száz hátrányos helyzetű gyerekeket segítettünk nyári táborozáshoz, kétharmaduk cigány volt, sőt Dunántúlon 20 roma gyereket nyaraltattunk. Ilyenkor meg az a vád, hogy a cigányok fenekét nyalom… Segélyt – mivel az állami elvonások időszakát éljük, és egyre több a szegény ember – csak nagyon indokolt esetben adunk, és elsősorban annak, aki dolgozott, dolgozik vagy nyug118

KEREPES VÁROS

díjjal rendelkezik. Előbb kaphat az, aki egész életében gürcölt, mint az, aki igen drágán tetovált karokkal, hatalmas műkörmökkel és mobiltelefonnal felszerelkezve érkezik, és fenyegetőzik. A nyomorból kitörni, együttműködni szándékozókat lehetőségeinkhez képest segítjük, a hőbörgőket, etnozsarolókat viszont határozottan elutasítjuk: az azonnali krízissegélyek esetében polgármesterként én, egyébként a szociális bizottság vizsgálja az indokoltságot. Vannak azonban, akiken egyre kevésbé tudunk segíteni: igazából elérni sem tudjuk őket. Meggyőződésem, hogy a törvényeink hiányosak – ezért kijátszhatók –, az igazságszolgáltatásunk következetlen, a rendőrségünk pedig bátortalan. A környező településeken élők irigylik a kerepesi cigányokat, mégpedig, hallom, azért, mert „itt emberszámba veszik őket a hivatalban, fogadja őket a polgármester, és ha megérdemlik, akkor segítenek rajtuk”. Lassan ugyan, de fakulóban van az a kerepesi fekete folt… Hogy mikor tűnhet el véglegesen? Nos, erre, az elmúlt félezer év gyatra próbálkozásainak ismeretében felelős választ senki sem tud adni sem Magyarországon, sem másutt.

Mosolyvár – a csöppség nagysága Egy magára valamit is adó közösségnek kötelessége gondoskodni az apróságokról és a szépkorúakról. Különösen nehéz, de éppen ezért különösen fontos feladat ez olyan időkben, amikor a gazdaság gyenge, az infláció állandó, az előrejelzések bizonytalanok. Minden ember élete egyszeri és megismételhetetlen, következésképpen ígéretekkel meg csodavárással nem lehet jóllakatni sem, azon túlmenően pedig iskolára, szociális otthonra van szükség. A Szabadság úti legrégebbi óvodához az önkormányzat 2006-ban hozzáépített egy új csoportszobát, a templommal szembeni Családsegítő épületének felújítására pedig támogatást pályázott meg. A Családsegítő szolgálat több mint 160 családdal, illetve 300 idős, beteg emberrel tart kapcsolatot, igyekszik elviselhetőbbé tenni kínjaikat. A szilasi iskolából kialakított óvodában lévő tanítólakást megvásárolta az önkormányzat, és 25 fős csoportszobává és szociális helyiséggé építette át. Jelenleg három óvodában összesen 345 gyereket gondoznak, de kevés a hely, mert a szomorú országos tendenciával ellentétben Kerepesen az élveszületések száma sokévi átlagban kicsivel magasabb a halálozásokénál: 2012-ben 105 újszülött látott napvilágot, s 83 lakost temettünk el. Helyhiány miatt 2008-ban már mintegy félszáz gyereket nem tudtak felvenni óvodába, ezért az önkormányzat 2009-ben támogatást pályázott meg a Wéber utcai intézmény, a volt Pecz tanya bővítésére. Az elnyert csaknem 200 millió forintból 2014ben további 75 gyerek elhelyezése válik lehetővé. Az önkormányzat szintén 2009-ben pályázaton 40 millió forintos vissza nem térítendő támogatást nyert a szegény és többszörösen hátrányos helyzetű gyerekek, illetve fiatal szülők megsegítésére. Sokan itt tanulnak meg fogat mosni, késsel-villával enni, gáztűzhelyet kezelni, röviden: itt készülnek a szülők és a gyerekek a közösségi életre; többségük cigány származású. KEREPES VÁROS

119

Gyermekjátékok. Álomvilág hintában és műhóval

A 2010-ben szintén uniós pályázaton elnyert közel 300 millió forintból 2012-re megépült a Babaliget Bölcsőde, amely a térségben is egyedülállóan kiemelkedő beruházás nem csak költségeit, de felszereltségét tekintve is. A szilasi településrészen a Wesselényi utcában, ugyancsak uniós pénzek felhasználásával, közel 100 millió forintos költséggel 2012-ben létesült az idősek és fogyatékkal élők nappali otthona, talán a megyében sincs hozzá hasonló. *** A három óvodában dolgozó negyven munkatársunk Lengyelné Jankovics Mária vezetésével évtizede színvonalas munkát végez. A szülők és gyerekek kedvencei valamennyien, kiemelkedik közülük Kovácsné Erzsike, Gerhathné Marika, Lipp Mónika, Burik Lászlóné, Vígh Sándorné. A kerepesi óvodák jó híre a környező településeken is közismert, sokan szívesen hordanák hozzánk a gyerekeiket. Nagyszerű a szülők hozzáállása is, hiszen anyagilag és társadalmi munkával támogatják intézményeinket, segítik az oktatómunkát és a felszerelések beszerzését. Igaz, a szülők az óvodai, iskolai szülői értekezleteken olykor a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük szerint kakaskodnak egymással. Zvada Éva vezetésével kellemes, fiatalos és türelmes munkacsapat működteti a szülők és a lakosság megelégedésére a település egyik legújabb büszkeségét, a Babaliget bölcsődét. Alig esztendeje nyitotta meg tipegő lakói előtt kapuit, de a jó híre máris közismert, hasonlóan az óvodáéhoz. Keller Pista pedig, óvodáink gondnoka, asztalosa, röviden: mindenese, fogalom. Sajnos az idén nyugdíjba vonul. 120

KEREPES VÁROS

2006-os megválasztásom óta törekvésünk a gyermekek és a munka világából „kiöregedett” idősek sorsának egyengetése is. Ez a törekvés sokba kerül – az állami támogatás hozzá gyatra –, ráadásul csöppet sem látványos, de úgy tartom, a település, egyben pedig a nemzet fennmaradásának, morális tartásának alapköve. Ennek a szellemiségnek alárendelve fejlesztjük a családsegítést, az idősek gondozását, a betegek ellátását, a nyugdíjascsoportok életben maradását, a rászorultak, különösen a cigány lakosság szigorú, ugyanakkor törvényes felzárkóztatását. Ahhoz, hogy eredmény is legyen, kevés pályázni és tervezni, fel kell keresni a beteget, be kell vásárolni a mozgásképtelennek, szükséges beszélgetni a magányossal, menteni a fél családokat, a lecsúszottakat, gyűjteni bútort, pelenkát, ruhát és élelmiszert. Horváth Vera vezeti ezt a szerteágazó, de nagyon fontos tevékenységet nem kis lelkesedéssel és sok lemondással, már ami a magánéletét jelenti neki és munkatársainak, Zsólyomi Gabriellának, Fekete Máriának, Borsos Csillának és a többieknek. Nélkülük nehéz lenne eredményt felmutatni, sőt lehetetlen. Jó csapat. Kellemes feladat ilyen cselekedetekről írni, hiszen azt bizonyítják, amire szövetkeztünk, vagyis: jót tenni jó. Mindezért többen támadnak is, például azzal, hogy ez az egész nem hoz hasznot, ettől nem lesz út, járda, elsősorban olyanok, akik a mindennapjaikat, azaz a jelent féltik, akik más politikai nézeteket vallanak, és nem szeretik a keresztény, nemzeti elkötelezettségű polgármestert. Utóbbi kevésbé izgat, de az a felfogás igen, miszerint a jelen érdekében áldozzuk fel a jövőt, és hagyjuk veszni a múltat. Úgy építünk, hogy az a múltat hirdesse, a jövőt szolgálja!

KEREPES VÁROS

121

Nemzeti színű potkontyik

Mielőtt átkelnék a Gyár utcai telepről jövet, a csendesen csobogó vízfolyás fölé fektetett betonpaneleken, visszatekintek a kies tájra és a rajta felelőtlen emberek ütötte gennyesedő sebre. Átvillan agyamon a mondás: „Az ember csak akkor él hasznosan és Istennek tetszően, ha épít valamit.” Sajnos a régi tapasztalatot egyre több földi halandó figyelembe sem veszi, nemhogy aszerint élne. Az építés dicsőségét földbe tiporja a felélés csábítása. Leginkább azok érezhetik a pusztítás dühét, akik naponta közlekednek a Gyár utca felé: fölötte hétvégi telkek, nyaralók tulajdonosai, jobboldalán lovardák népe igyekszik hasznossá tenni létét a természet sérelme nélkül. Naponta megy el a kedvük talán az élettől is. Nos, velük és egyre többekkel nehéz elhitetni az esélyegyenlőség látszatát, a munka fontosságát, az ön- és családfenntartás kötelezettségeinek fontosságát. Persze a nap mindenkire egyformán süt, akár lebzsel, akár gürcöl, és az eső is egyformán hull a magot borító földre és a földet elborító szemétre. Az építés dicsősége azoké a kortársainké, akik most építik tehetségük engedte hajlékaikat Kerepes-szerte, meg azoké is ám, akik a mai főúton a Szabadságon építették 100 vagy 150 esztendeje egyszerű házacskáikat. Ma is látható közülük néhány. Háromszög alakú konttyal ellátott, piros cserepes tető alatt két piciny ablak a homlokzaton, és apró utcai ajtó, amely a tornácra nyílik. A keskeny épületek hosszú falai úgy nyújtóznak a szilvások vagy a Magtár tér felé, mint sovány kutya szokott a forró homokon… Odaképzelem a kis házak elé, téli hóesésbe vagy nyári éjszakába azokat a szép és szeppent lányokat, akiket egyetlen ölelésért kísérgettem hol egyik, hol másik kapuig, és odaképzelem az apró bejárati ajtók mögé az aggódó édesanyákat, amint kiszólnak a sötétből: „Kislányom, azonnal gyere be!” Sok régi és remek kerepesi ember lakik a főúton. Jelesül Mihalik Mihály testvére, a 95 esztendős Jóska, aki tavaly óriás zöldségeivel tűnt ki egy versenyen. Balázs Ferenc, a fűrészes, aki több száz mázsa fát vágott már fel szerte a falunak. Brancs Mihály, a szódás, aki a mai napig saját kútjából nyert vizet szénsavasít kis műhelyében, aztán Gödöllőtől Csömörig autóval hordja kocsmáról kocsmára, házról házra, még a polgármesteri hivatal 122

KEREPES VÁROS

is tőle rendeli. Az Al Capone pizzéria fiatal személyzete, a festékboltos, nemkülönben a Centrál tulajdonosa vagy a fiatal gumiszervizes, akinek édesapját nemrég temettük; az igaz magyar ember 2006-ban gumilövedéket kapott a torkába Budapesten a Deák téren, a család szerint ezzel is összefügghet gyors elmenetele. Aztán következnek Dinka János építőipari vállalkozása, a régiek közül Ellenbacher, a műszerész, Kárpáti Mariék, a cukrászdások, Perge Csaba, a vasudvar tulajdonosa vagy Barabás doki és az út túloldalán a másik doki, az állatorvos. No és persze azok, a régebben még „sok szoknyában” tipegő as�szonyok, akiknek álla alatt csomóra kötött mintás fejkendőjük kortalanná keretezte vékony arcukat, és akik minden esztendő tavaszán, Jézus feltámadása előtt fehérre meszeltek tyúkólat, nyári konyhát és tisztaszobát. Ropogott a hó pántos cipőjük talpa alatt, akkor is, amikor a kis Jézus született, és noha Forró Marika néni kamaszlányt öltöztet. Szoknyát tótul beszéltek, ünnepeken pirosfehér-zöld szalaggal pántlikázták szoknyára, órát órára fejdíszüket, a potkontyikot. Sűrű kötésű vállkendőikben úgy tipegtek a szentmisére, akár pingvinbrigádok a jégbarikádra. …És a templom falaiból sütött a hideg, megcsípte a fülcimpákat, a fitos orrocskákat, az ízületek kegyetlenségétől csámpás kézfejeket. Ha visszasietünk, mint az otthon felejtett imakönyvért a Rét utca sarkáig, akkor feltétlenül említést érdemel a mai festékbolt – a Szamek-féle üzlet –, amelynek épülete még az 1960-as években is a temetőtől a HÉV-állomásig terjedő településrész boltja volt. Tulajdonképpen az onnan könnyen elérhető Tavasz, Ilka, Alföldi, Bartók, Nefelejcs stb. utcák alig idősebbek 80-90 esztendőnél. (Az itt található játszóteret 2 millió forintos költséggel 2010-ben felújítottuk.) „Azelőtt gyöp borította a térséget, homokot hordtak innen a malterba – emlékszik vissza Kerepes egyik legidősebb lakója, Salvári néni –, úgy hívták, hogy Kántor-tanya. Kántortól megvette a tanyát egy zsidó ember, még a háború vége előtt, no, az aztán kiparcellázta, és emlékszem, egyetlen portát 700 pengőért bocsátott áruba. A Mogyoródi út másik oldalát abban az időben Paptanyának hívták, azon oknál fogva, hogy egyházi tulajdonban volt, amely földterületet ugyancsak kimértek telkeknek és értékesítették. Később ezekből a portákból még ingyen is kaphatott annak a családja, akit bevonultattak katonának, akárcsak az, aki az orosz megszállás után, az új rendszer szolKEREPES VÁROS

123

gálatába állt. Nagyon vegyes nép a miénk! Sok család váltott nevet, aztán mundért meg párttagkönyvet abban az időben. Neveket nem akarok mondani a régiek úgy is tudják, kikre gondolok” – legyint Salvári néni, akár lemaradt utas a vonat után.

Sztálin elvtárs halála és az idegen „elit” Talán a beteljesületlen szerelem képes annyira csigázni az embert, mint az igazság utáni vágy. Akár az elérhetetlen kedves, az igazság is kérkedő, csalogató, és mindig új kihívások elé állít. …És mindaddig gyávának érzed magad, amíg el nem éred. Még akkor is, ha tudod, jobb lenne, sőt kifizetődőbb lemondani róla. Mert a rajtad kívül állót űzöd, mégis benned okoz fájdalmat, ha magához enged. Űzzük, befogjuk és vallatjuk az igazságot, mint eszét vesztett gazda az elbitangolt jószágot, miután rátalált. Bárha inkább veszni hagyta volna, hiszen hiába nevelte, hizlalta és ragaszkodott hozzá, egyik napról a másikra elvették tőle. Az emberiség történelmében talán azok a korszakok a legmegalázóbbak, amikor harc nélkül, azaz békében, de a halál árnyékában kell lemondanod mindarról, amiért addig éltél. Emberhez illőbb állva és küzdve meghalni, mint térdre kényszerítve alázkodni, majd odaadni. Az 1946-os szénbánya-államosítási törvényt évente akár több új is követte.146 Még ugyancsak 1946-ban a nehézipari üzemeket, 1947-ben a bankokat, 1948-ban a bauxit-, alumíniumipart, a 100 fő fölötti üzemeket, az egyházi iskolákat, 1949-ben a nagykereskedelmet, a 10 fő fölötti, a külföldi tulajdonban lévő üzemeket, 1950-ben három főben maximálták a kisiparos által foglalkoztathatók létszámát. A házingatlanokat 1952-ben érte el az államosítás, az erről kiadott törvényerejű rendelet147 lényegében maximálta a lakásnagyságot, mert elvenni rendelte a hatszobásnál (kulák esetében ötszobásnál) nagyobb lakó- és a kistermelői szükségletet meghaladó méretű gazdasági ingatlanokat, külön a bérbeadással hasznosított ingatlanokat és a volt „tőkések”, „kizsákmányolók”, „népelnyomók”, tulajdonképpen a kitelepítettek ingatlanait. A rendelet még csak nem is a hatalmi szervekre bízta, hogy írják össze az államosítandó ingatlanokat, hanem a 13. paragrafus szerint a tulajdonosnak kellett ilyen ingatlanát bejelentenie az illetékes községi tanácsnál, s ha ezt elmulasztotta, akár három év börtönt is kaphatott. Az indok a következő volt: „abból a célból, hogy népgazdaságunkat megóvja a házingatlanok állagának romlásából eredő kártól, megszüntesse a volt uralkodó osztályhoz tartozó elemek házingatlanból eredő, munka nélkül szerzett jövedelmét, … állami tulajdonba vétetnek mindazok a magántulajdonban álló házingatlanok (lakóházak, villák, öröklakások, üzletházak, üzemházak, raktárak stb.), amelyeket vagy amelyeknek egyes részeit bérbeadás útján hasznosítják, a tőkések, egyéb kizsákmányolók és a megdöntött társadalmi rendszer népelnyomó elemeinek házingatlanai, abban az esetben is, ha azokat nem bérbeadás útján hasznosítják.” Kik vesztettek? Akik két kézzel kapaszkodtak a megszokottba, akik imádságaikba foglalták az élet felelősségét, akik nem cseréltek volna lovat villamosjegyre. Akik ismerték az ulicska neszes zugait, akik részegültek a bortól meg az útszéli kereszt alatt lopott 124

KEREPES VÁROS

csóktól, akiket kirázott a hideg a becstelenségtől. Ők fordultak ki elsőként önmagukból, ők váltak földönfutóvá, ők vették nyakukba a világot, mert képesek voltak otthagyni, amit addig teremtettek. Hódítani mindig könnyebb, mint teremteni és megtartani. De újra teremteni és újra megtartani csak azok képesek, akik kigyógyultak már a hódítás szertelenségéből. Az állandóság bölcsessége mindig túléli a ficánkolás harciasságát. Az állandóság fundamentum, a ficánkolás futóhomok. Az egyik megtart, a másik betemet. Mindent elvenni, a tulajdont és mindazt, ami az embernek tartást ad, érvényesülési célt jelent, a hatalommal szembeni ellenállásra késztethet: vendéglőt, kaszinót, iskolát, boltot, parókiát és hullaházat. Arannyal bevonni a zsarnok vasfogát. …És amikor a diktátor a földi giliszták birodalmába pusztul, még akkor is magasztalni, azt hiszem, betegség. A jegyzőkönyv, amelyből idézek, 1953. március 21-én készült a kerepesi tanács ülésén. Részt vettek Perger Ferenc, Varga József, Burik János, Tihanyi József, Varga Mihály, Huli Sándorné, Horváth Ferencné, Rapavi József, dr. Dezsényi István, Liptay László, Ruska Mihály, Tóth Lajos, Véber Istvánné, Vathy János, Major István, Rozmüller József, Hovanyecz István, Csernák Mihály, Fogd József, ifj. Gróf Mihály, B. Gróf János és sokan mások. „Villámcsapásként sújtotta az egész világot Sztálin elvtárs halála – kezdte emlékbeszédét Boros József elnök. – Sztálin elvtárs titáni munkásságának eredménye, hogy a szocializmus nem álom, hanem valóság a testvéri Szovjetunió képében. Mindez nem lenne, ha Sztálin és Lenin elvtárs nem áll az élére és nagyszerű tanítványuk Rákosi elvtárs nem tesz meg mindent a szocializmus győzelméért. Halódik a burzsoa Téeszkirándulás az 1970-es években. Az ötvetársadalmi rend világszerte.” nes években Sztálinnak szobor, húsz év múlva Nem tudom, Boros József elhitte-e, vissza Árpád vezérhez amit felolvasott, de annyi bizonyos, hogy nem a „burzsoa” halódott, hanem maga Sztálin elvtárs halódott, mígnem meghalódott. Halálával azonban nem szűnt meg emberiségellenes politikája, mert hűséges tanítványai Rákosi, Gerő, Nagy Imre, Apró Antal, Biszku Béla, Kádár János tökélyre fejlesztették, ha kellett, száz és százezreken átgázolva. Kerepesen elsőként vitték az egyházi iskolát, a Pecz és a Barber tanyát, a Wéber házat (mai óvodák) a Tiszttartó-házat, a jegyzői házat – a mai művelődési ház elődépületét –, de elvették a pékséget, a cipész- és a kovácsműhelyt, a raktárt, a kitelepítettek, a HorthyKEREPES VÁROS

125

rendszer katonatisztjeinek, tisztviselőinek, csendőreinek és rendőreinek szilasi házait vagy nyaralóit. Röviden: elvettek mindent, amit csak tudtak, hogy kihúzzák az őket és eszméjüket szabad akaratából elfogadni képtelen vagy képtelennek gondolt megelőző magyar uralkodó és középosztály alól a létalapot, mert ha az nincs, akkor bármi megtehető bárkivel. Sokan, abban reménykedve, hogy nem kerülnek fel sem a kitelepítendők, sem a kulákok listájára, önként adták oda akár a házaikat is, például a mai sportházat az Erkel Ferenc utcában vagy a Kökény-féle kocsmát, a régi Petőfi kocsmát a Szabadság úton. És a kiüresedett épületeket megkapták a társadalmi szervezetek (párt, Hazafias Népfront, DISZ, később KISZ stb.) és megkapták a Kerepesre ejtőernyőztetett „újsütetű” vezetők, az idegenek, természetesen ingyen, és megkapta a tanács, a téeszcsé, a sportkör, az MHSZ, vagy éppen az Államvédelmi Hatóság és rendőrség. Ráadásul mindezt – minő ördögi színjáték – úgy interpretálta a kommunista propaganda, mintha a néphatalom, azaz a munkás-paraszt szövetség akaratából tenné. Kerepes egyik legrégebbi polgárával, az 1920-ban született Forró Marika nénivel beszélgettem 2011. szeptember 20-án, aztán pedig a nála néhány évvel fiatalabb Salvári Margitka nénivel, tudakolva az 1940-es, 1950-es évek történeteit, de mindketten azt mondták, amit tudnak, azt magukkal viszik a sírba, mert az emberek nem kíváncsiak, nem akarnak beszélni a múltról. „Az emberek megbocsátanak egymásnak, nagyon sok ember úgy van vele, hogy majdnem mindenkinek volt valami sérelme, amit az a korszak okozott” – mondta Marika néni. A hangszalagra rögzített disputa közben fény derült arra, melyik család, melyik tagja volt keresztény, kisgazda, aztán pedig melyik állt kommunistának. Volt família, amelyik kétfelé húzott, még az is megesett, hogy jelentgették egymást, meg a rokonokat és a barátokat. Ez a viselkedésforma sohasem volt és maradt idegen Magyarországon (lásd például 98. oldal). De a visszaemlékezésekből kiderült még valami: a többség kisemmizetten is tisztességes maradt, vagy sokan megtartották és amint tudták, gyakorolták keresztény hitüket, annak ellenére, hogy ezt tiltották, és megfigyelték őket még a hetvenes években is! (lásd 49. oldal), és annak ellenére, hogy a példaképeket átvitt értelemben köpködték, a falu szégyenét megdicsőítették. Igaz, sok volt a szakmunkás, a mesterember Kerepesen, de az is igaz, hogy kevesen voltak a magasabb iskolai végzettségűek, következésképpen az ellenállók, ezért Kerepest az 1956-os események sem mozdították meg. Szabadon röpködtek a munkaversenyfelajánlások, a párt terveinek teljesítési adatai, a beszolgáltatási főösszegek, az adóbeszedés sikerei. Ezzel együtt még 1959. májusban is szerepelt a vb-ülés napirendjén a felháborítóan laza adózás.148 Rozsnyai Sándor adóügyi megbízott védekezésképpen elmondta, azért kevés az adó, mert eddig nem volt tisztában a módszerekkel, és nem ismerte a helyi szokásokat és problémákat. Erre még szeptemberben is visszatérnek, Pál István elvtárs leszögezi, hogy „a terv az törvény, azt mindenképpen teljesíteni kell, az adóügyi megbízottak dolgozzanak úgy, hogy a tervet teljesítsék”.149 Ezt követően utasításba kapták, hogy még aznap este látogassák meg az adósokat, és intézkedjenek. Rozsnyai beszámolt arról is, hogy mennyi zálogolást és fizetésletiltást „foganasítottak” az előző időszakban. A begyűjtés és adóbehajtás „sikerében” központi szerepet játszottak a kényszerítő eszközök: aki nem teljesített, az büntetésben részesült. A kerepesi tanácsjegyzőkönyvek 126

KEREPES VÁROS

szerint főleg 1950-1951-ben állandó begyűjtési lemaradásban vannak, mint rendszeresen megállapítják, főként azért, mert a tanácstagok sem teljesítik a kvótákat, „nem járnak elöl jó példával”. Az 1952-re érvényes rendelet szerint határidő-mulasztás esetén a beadási kötelezettséget 5 százalékkal, 15 napon túli mulasztás esetén 10 százalékkal meg kellett emelni, s a mulasztó kártérítés fizetésére is kötelezhető volt. Ekkor kenyérgabonából „a háztartási és gazdasági szükséglet biztosítása után fennmaradó mennyiségből” kellett teljesíteni a beszolgáltatást, a többi terményből állatból és állati termékből először a beadást kellett teljesíteni, a saját szükséglet csak azután jöhetett szóba (vagyis ha maradt még termény, állat, termék).150 Úgy látszik, nem találták eléggé hatásosnak a szankciót, mert 1953-ra már minden esetben 10 százalék a büntetőnövelés, s ha a paraszt határidőre ekkor sem teljesít, a helyszínen el kell számoltatni, s persze maradt a kártérítés is. 1953-ra már kenyérgabonából is először a beadást kellett teljesíteni, a saját szükséglet csak azt követően „játszott”. Az a szabály nem változott, hogy aki „szándékosan, vagy saját hibájából” nem teljesítette a beszolgáltatást, az bűntettet követett el, s öt év börtönt is kaphatott, feltéve, ha „cselekménye súlyosabb minősítés alá nem esik”. Kisebb súlyúnak ítélt esetekben kihágás címén hat hónap elzárás járt.151 Országosan 1948 és 1955 között 400 ezer parasztot ítéltek el közellátási bűntett címén – amibe a begyűjtés nem teljesítésétől a feketevágásig sok minden beletartozott –, csaknem ötször annyit, mint ahányan kuláknak minősültek, ami mutatja, hogy a teljes birtokos parasztság volt a célpont, nem csupán a kulákság. Ezen felül a rendőrség 1951 és 1953 között 850 ezer, vagyis napi 1000 kihágási bírságot szabott ki.152 Rákosi Mátyás 1950-ben kiadott parancsa még sokáig szedte áldozatait: „kényszeríteni kell a parasztot, hogy többet áldozzon a szocializmus építésére!” De nem jártak jobban az iparosok és a kereskedők sem, hiszen a vállalatokról, a bányákról, a szállodákról, a bankokról most nem is beszélve, a háború előtt még mintegy 2500 nagykereskedés, 280 ezer kisipar és kiskereskedés döntő többségét államosították Magyarországon. A vihar után előbb, vagy utóbb mégis mindig kisüt a nap. Idővel az emberek beletörődtek a sorsukba. Túlélték a diktatúra rájuk mért kezdeti legnagyobb csapásait, eltakarították a romokat, felegyenesedtek és megrázták magukat: élni kell. Igaz, megváltozott tulajdonviszonyok és megváltozott jelképek alatt, de újra kellett kezdeni mindent. Sikerült. Keserves fizikai és lelki alkalmazkodással, egymás iránti szeretettel, hallgatag kitartással „kihozták” az úgynevezett szocializmusból, amit csak lehetett. Sokan ma is visszasírják, mert akármilyen is volt, benne éltek, az jutott nekik, következésképpen azt szokták meg, abban telt az életük. Nagyapám mondta egyszer, amikor a Nógrád megyei Alsótoldon meglátogattam, és arra kértem, költözzön hozzánk Kerepesre, hogy gyere csak velem az alsó kertbe, a szilvásba. Lementünk, nem volt messze, és megálltunk az egyik facsemete előtt. „Na látod – mondta –, ezt a fiatal fát egy kézzel a földig hajlítom, ha kell, mégsem pusztul bele. De ezt a másikat – lépett a mellette álló öregebbhez – már nem tudom a földig hajlítani, csak ha kivágom.”

KEREPES VÁROS

127

A koncleső meg a talapzat

A Kerepesre látogatókat gyakran gondolkodóba ejti: mit keres a temető a falu közepén? Amikor megnyitották – miután a Kálvária dombon lévő régi temetőt 1868-ban bezárták, a templomot pedig lebontották – nos, akkoriban itt volt a falu vége. Jól példázza az a nóta is, amelyet Brenner Tivadar tanító úr költött az egyik Kálmán Imre-operett betétdalára, amelyet az 1930-es években a Petőfi kocsmában emígyen énekeltek a kapatos legények: „Falu végen van egy kocsma, magyar ház, a kapuja mindig tárva, a gazdája magyar árva. A vendégek mindig várják, Petőfinek emlékére menjünk el oda.” Nos, a nótabeli Petőfi kocsma épülete, amely akkor a falu végén volt, a temetővel szembeni üzletsor mögött állott, és áll ma is a főúton. Falára 2006-ban emléktáblát helyezett el Petőfi Sándor édesanyja családjának egyik kerepesi lakos leszármazottja, Kökény Éva néni és a párja a polgármester támogatásával. Érdekes kérdés, vajon miért kellett 1907-ben a Hrúz Ádám-féle „italboltot” kitelepíteni a központból? Mert útjában volt a Szent Anna templomnak, amelyet éppen a helyére szántak, ahol ma is áll. Persze nem maradt búfelejtő nélkül az ősi fészek, hiszen a volt kultúrházzal szemben napjainkban is üzemel a régi Magdi presszó, amelynek egyik felét később csöppnyi népbolttá alakították. Mai szóhasználattal élve jól menő kocsma volt a Petőfi, amíg a Hrúz-leszármazott Kökény Feri bácsi, Kökény Éva apja tulajdonolta. Egyik falán kereszt, a másikon Petőfi Sándor arcképe hirdette, mit és kit tekint a falu népe példaképének. Aztán államosították, odaköltöztették a sportkört, az ivó berendezéseit pedig elszállították Gödöllőre a vonatállomás restijébe. Ezzel a Petőfi-emlékezet és a Hrúz család kerepesi tagjainak vagyoni helyzete „el volt intézve”. A kerepesi sportélet minőségén a Petőfi kocsma „elfoglalása” sem lendített különösebben, mert akkoriban, de előtte sem mutatott sokat, sőt napjainkban csak apróbb sikerekre képes. A temető melletti pályát az 1900-as évek elején nyithatták meg, és hasonlóan Kistarcsához, a labdarúgás az 1930-as években lendült meg valamelyest. Ha volt kiemelkedőbb képességű sportember, akkor gyorsan elcsábították például Gödöllőre vagy Pestre, 128

KEREPES VÁROS

de többen, főként a fiatalok Kistarcsára jártak az 1922-ben alakult egyesületbe, annál inkább, mert ott szerveződött a leventeiskola is. Az elmúlt ötven esztendőben több-kevesebb sikerrel kergették a labdát például Andrási Gyula, Zsiák Jancsi, Pordán Miklós, Nagy Béla, Kű Lajos, Ferenczy Lajos, Zsivóczki Gyula, Kovács Kálmán és mások lelkesítő segédletével. Régebben egy-egy felnőtt- vagy öregfiúkmeccsre akár fél ezren is kilátogattak, főként, amikor még a téesz is támogatta a csapatot. A kerepesiek nevéhez fűződik az 1946-

Mai futballmeccs és a temető a sportpálya mellett. Sokszor a sírok között landol a labda

ban megrendezett „Mezítlábas járási focibajnokság”. Később 1948-ban járási bajnokságot nyertek, és megkapták öltözőnek a Berneczei család házát. Az 1960-as években Barna László vezetésével férfi és női kézilabda-, valamint asztalitenisz-szakosztály alakult. Az 1970-es évektől a sportélet hanyatlásnak indult, 1990-re oda jutott, hogy a kerepesi pályát balesetveszélyessé nyilvánították, a kistarcsait beépítették; a meccseket azontúl Gödöllőn játszották.153 Gyerekkoromban az 1960-as évek végén sokat jártunk ide tanítás után rúgni a labdát, s mivel a kapun sohasem volt háló, gyakran a Mogyoródi úton a járművek között találtuk meg a bőrgolyót. Aztán mi, szilasiak eluntuk, hogy semmink sincs, és először a HÉV állomás alatti gyepen alakítottunk grundot, ahol most ivóvízkút és játszótér található, majd a HÉVsínek mellett az Ady Endre utca végében is, ahol mészporral szórtuk ki a pálya vonalait, és amelyen a rivális kerepesi kölyökcsapat ellen küzdöttünk. Már akkor és később is Szilas és Kerepes versengett egymással: a régiek az új telepesekkel. A települést kettészelő sínek oldalain gyakran másként gondolkodtak ugyanarról és cselekedtek ugyanazért. A vidéki focipályák jellegzetessége nem csak az, hogy több helyen a temető mellé telepítették, és felszabadító rúgás után gyakran a sírok közé repül a labda, hanem az is, hogy a focipálya ad helyet a falunapnak, a búcsúnak vagy a kötelező állami ünnepségeknek is: KEREPES VÁROS

129

április negyedike, a felszabadulás (értsd hazánk 1945. évi szovjet megszállása) ünneplésének vagy május elseje, a munka sörös, virslis napja rendezvényének. Kerepes esetében is a helyszűke az indok, hiszen a falu kinőtte a központját. Régen búcsú, mulatság a Templom utca környékén rendeztetett, de a szórakoztató „eszközök” (körhinta, csúszda, stb.) és a vándorkereskedők szaporodásával szűknek bizonyult a megszokott helyszín. A pályát 2005-ben gyeptéglázták: sajnos drágán, de szakszerűtlenül, mára ki is égett, talajára az önkormányzat erdei földet teríttetett, és újrafüveztette. A tömegsport felelevenítése érdekében 2008-ban uniós pályázati 30 millió forinton műfüves bekerített kispálya épült. Ugyanabban az évben Ferenci Lajos vállalkozó és az önkormányzat közösen

Városi emlékművek: országzászló, emlékoszlop, kereszt, kopjafa. Jeleket hagyni

finanszírozta a pályavilágítás kiépítését. Némi eredmény is született az utóbbi években: a serdülők, az ifisták és a női csapat is nyert bajnokságot. Sajnos, akárcsak a temető, a sportpálya sincs jó helyen, hiszen körbenőtte a város, és minden valószínűség szerint, a kettő közül a pályát kell áttelepíteni annál is inkább, mert egy új temető nyitása 250 millióba kerülne, egy új pálya meg csak ennek a harmadába. A döntést 4-5 éven belül meg kell hozni, mert a lakosságszám emelkedésével a temető területét tovább kell bővíteni, ami csak a sportpálya felé lehetséges. A sírkertet a szocializmusban elhanyagolták, de ugyanez történt önkormányzati tulajdonba kerülése után az 1990-es rendszerváltoztatást követően is, noha az élők felelőssége a gondozás, részben mert ezzel becsülik őseiket és csak így számíthatnak utódaik figyelmére, ha felülnek majd Szent Mihály lovára. A temető kerítését – a karvastagságú akácoszlopok közé kifeszített dróthálót – megette az idő, ráadásul a főbejárat melletti csúszós homokpartot szürke hullámpala lemezekkel igyekeztek a helyén tartani, a település szégyenére. Az új ravatalozó beázott, a régit, amelyet még az 1800-as években építettek, a csövesek és mások feltörték, szétverték, 130

KEREPES VÁROS

illemhelynek használták, noha még az 1980-as években is temettek innen; drága szüleimtől is a kis épület előtt vettünk búcsút 1984-ben, illetve 1986-ban. A 2006-os választások kampányában társadalmi munkában elbontottuk a régi kerítést, kivágtuk az életveszélyessé vált nyárfákat, és mintegy 12 méterrel kiszélesítettük a focipálya felőli oldalt. Nagyon sokan segítettek, köztük a legtöbbet Fülöp Gábor, Bokor Béla, G. Nagy Andor, Kóbor Tamás, Pordán Miklós, Görgényi Erzsébet, Mayer Gyuláné, Szabó Anikó, Andrási Gyula, Fácáni László, Váradi Ede, Varga József. Már a választás után az önkormányzat felállíttatta az új kerítést, a főút felőli oldalon pedig nádfonattal takartatta a régit, megépíttette a viakoloros sírkerti sétányt, és az üzemeltető SZIGÜ-vel közösen felújíttatta a keresztet, a ravatalozót, illetve urnafalakat építtetett, mert addig az sem volt. Később a polgármester magánemberi hozzájárulással, G. Nagy János, Varga József, Czibi Béla, Váradi Ede és mások közreműködésével helyreállíttatta a régi ravatalozót: belül apró oltár, szentképek díszítik Kerepes egyik legrégebbi építészeti emlékét. Nepomuki Szent János szintén több száz esztendős szobra fölé tetőzet és világítás került, a sétány mellett ma már hangulatos kandeláberek állnak. Fű veszi körbe és bokrok övezik Horváth László fafaragó mester kopjafáját, aki a Tavasz utcában apró szoborparkot hozott létre, rendbe tétetett Császár Ferenc jogtudós, szerkesztő 1850-es években emelt obeliszkje és Wéber Ede kerepesi birtokos, közgazdász sírhelye. A kerepesiek felelősséggel és illő tisztelettel gondozzák hozzátartozóik síremlékeit, elhanyagolt halom kevés található a temetőben. Különösen halottak napjára virág- és sárgán világító lángpaplan kölcsönöz felejthetetlen látványt a sírkertnek, amikor ki-ki közös imádsággal emlékezik elhunyt hozzátartozóira. A síremlékek többsége egyszerű, nem túldíszített, a nagyobb kripták száma alig pár tucat, felépítmény pedig egyikhez sem készült, idáig. A vallások szerint sem túl nagy a tagozódás: Kerepest évszázadok óta zömmel katolikusok lakják, reformátusok, evangélikusok jóval kevesebben, zsidó síremlék meg csak elvétve található. A parcellák szabályosak, ezért könnyen bejárhatók, problémát egyre inkább a magasra nőtt fák jelentenek, különösen vihar idején. A kerepesi temetőben sajátos módon nincs egyetlen emlékmű, nem tudunk világháborús katonasírokról sem, szemben például országos hírű névrokonával, a Kerepesi úti temetővel, ma Nemzeti Sírkerttel. Mint korábban már írtam (lásd 12 oldal), az ősi Kerepes központja talán már akkor is kicsinek bizonyult – földrajzi elhelyezkedése okán –, amikor több száz éve kialakult. A lakosságszám növekedése, valamint a sínpálya központot elkerülő kiépítése miatt adódott egy könnyebben megközelíthető új bevásárlóhely kialakulása. Ez a hely pedig a temetővel szembeni keskeny sávban alakult ki immáron több mint 30 esztendeje, a Szabadság és a Mogyoródi út kereszteződésében. És megint rossz helyen, hiszen nincs elegendő tér sem embernek, sem autónak. Önmagát zárta be az üzletsor, amelynek látogatottsága és forgalma az utóbbi néhány esztendőben ugyancsak visszaesett. Magam két okát látom: amikor volt bevétel, akkor az üzletek tulajdonosai, illetve bérlői a fejlesztésre, az arculat szépítésére nem gondoltak, amikor pedig megnyíltak a környéken a multik bevásárlóközpontjai – a Profi, az Auchan, a Brico Store, a Decathlon, később a Lidl –, azzal behozhatatlan hátrányba kerültek. KEREPES VÁROS

131

Az önkormányzati engedély kiadásakor, úgy tűnik, senki sem számolt a Szabadság, a Mogyoródi és a Mező utcák határolta térség változtathatatlanságával, vagyis azzal, hogy nincs lehetőség a bővítésre. Talán az arculat, azzal még lehetne segíteni. Polgármesterként 2007-ben kerestem meg az üzletek tulajdonosait és bérlőit azzal a javaslattal, hogy egységes előtetővel és nyílászárókkal tegyék vonzóbbá, s főleg közössé a megjelenést. Felajánlottam, hogy a tervezőt az önkormányzat fizeti. Sajnos egyikük sem akart áldozni rá. Úgy látszik, nem osztják azt, hogy ha Kerepes a helyi vállalkozók érdekében nem szorgalmazza multik betelepülését, akkor a helyi vállalkozóknak többet kellene áldozniuk a saját boldogulásukra, annál is inkább, mert Kerepesen, más településekkel ellentétben, a vállalkozókat és senkit sem terhel építményadó. Manapság egy kis közért vagy virágüzlet, esetleg kocsma vállalkozója évente jó, ha néhány 10 ezer forint iparűzési adót fizet, némelyik azt is késedelmesen, vagy évek óta egyáltalán nem. Ráadásul a nagyobbak, például a CBA és a Coop egyenként mindössze pár százezer forint A Brancs-szikvíz. Ő még talpon van, sok vállalkozó már nincs adóval járul a települési büdzséhez. Gödöllőn egy kisvállalkozásnak például csak az építményadója lenne annyi, mint Kerepesen most az egyedüli iparűzési adója. Kerepesen a vállalkozók kevésbé tartanak össze, kevésbé állnak ki, és még kevésbé áldoznak közös érdekeik érvényesítésére, a település fejlődésére (lásd 158 oldal). Tisztelet a kivételnek. Tovább soványítja az önkormányzat bevételeit a 2008-ban ránk tört hét szűk esztendő: a gazdasági válság, a bankok teljhatalma, a munkanélküliség, a szegénység. A kerepesi vállalkozók harmada is megrogyott, mint vályogház az árvízben. Nincs jobb helyzetben a szilasi üzletsor sem, a posta mellett: itt is, ott is hol bezárnak, hol kinyitnak, hol pedig eladók az apró boltok. Eddig az esztendőig, azaz 2013-ig hozzávetőleg 30 százalékkal csökkent a vállalkozások és a nyitva tartó kereskedelmi, illetve szolgáltató egységek száma Kerepesen. Az üzletsorral szemben a CBA sem dúskál a profitban, de a szilasi Cooppal együtt jó néhány kisebb üzlet halálát okozták már eddig is. Szerencsére mindig maradnak, aki küzdenek, kapkodnak: profilt váltanak, újra kezdenek… nem úsznak az árral a végtelen kilátástalanságba. Felületes történelmi szemléletre vall, ha az ország egyik legrégebbi és méltán közismert településén 1848-as, 1914-es vagy 1945-ös, de 1956-os emlékmű sem áll. Hál’ Istennek, szovjet sem. Adódik a kérdés, polgárai hol ünnepeltek és hová helyeztek emlé132

KEREPES VÁROS

kező koszorúkat? Hát hol itt, hol ott, hol pedig, sehol. A régi polgármesteri hivatal épülete előtt áll Mihalik Mihály alkotása, amelynél a település az augusztus 20-ai hivatalos ünnepségen a mai napig koszorúz, a többi megemlékezés helyszíne pedig a Horváth László faragott faoszlopai alkotta vagy a régi Faluház előtti tér voltak. A 2006-os választásokat követően a képviselő-testület összegyűjtette a háborúkban elesettek névsorát – 96 ismert áldozata volt a falunak –, és úgy döntött, hogy nemes kőből faragott, méltó emlékoszlopot, Hősi Emlékművet emeltet a tiszteletükre, ahol az esztendő jeles ünnepein fejet lehet hajtani a hősök előtt. A polgármester anyagi felajánlásával indult kezdeményezéshez több mint százan csatlakoztak, hozzájárulva munkával és a költségekhez: volt, aki ötszáz, volt, aki ötezer, volt, aki százezer forintot áldozott, ki mennyit tudott. Az emlékmű helye a temető mellé, a sportpálya elé, a Mogyoródi (azaz Szilasligetre vezető) út enyhe ívelésébe méretett ki. A nemes kő beszerzését és faragását, valamint a kompozíció elhelyezését Varga József testvére, a Kerepesről Gödöllőre költözött, de Kerepes iránt nagy szeretettel viselkedő Varga Árpád műköves és fiai kivitelezték, nem kevés anyagi áldozat vállalva. *** Milyennek látom az emlékművet? Az Isten, vagyis az ég felé törő és tekintélyes. A kőtű legfelső harmadában kettős kereszt, alatta „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh, magyar” felirat, az alatt pedig a hősök és áldozatok kőbe vésett névsora. Egyszerű, ezért méltó. És megint! Összefogtunk a derék kerepesiekkel, a hozzátartozóktól az egészen fiatal lokálpatriótákig, vállalkozók és hazafias érzelmű képviselők, több mint százan. Dolgozott ott mindenki, aki talán meglepődve, de annál nagyobb elszántsággal segített, érezve, hogy valami olyasmi történik, amire addig kevés példa volt Kerepesen. Engem a település 1723 óta ismert pecsétmintája, az erős gyökerű lombos fa lelkesített, hiszen olyan sokféle ember él itt együtt és valamennyi gyökeret szeretne ereszteni, valamennyi itthon szeretne lenni akkor is, ha másutt látta meg a napvilágot. Magam is közéjük tartozom, azon fájdalmas oknál fogva, hogy a szüleim elkényszerültek onnan, ahol gyökereik termő fává növekedtek volna. Az Istenért, hát ne járjunk már úgy, mint más népek és országok, ahol a többség főleg abban egyforma, hogy nem kívánja képviselni saját fajtája kultúráját, küldetését és értékrendjét. Sem a Hősi Emlékművet, sem a később Szilasligeten állított Országzászlót, sem az azt követően felavatott Trianon-emlékművet nem szavazta meg a testület minden tagja, és vélhetően a településen élők között is voltak-vannak ellenzői, ezzel azt mutatva, hogy nem tartja fontosnak a magyar történelmet. Mindhárom áll, méghozzá betontalapzaton. A csekély számú ellenző ma is külön koszorúzza vagy nem is koszorúzza. A koncleső szalad, de a kő marad!

KEREPES VÁROS

133

Szamárkóró hátán, Szilasliget felé

Mint cimbalmos ütője alól felfeslő lágy dallamok, úgy vezeti át az érdeklődőt Kerepesről, a Mogyoródi út Szilasligetre. Gyermekkoromban nem értettem, miért mogyoródi az, ami pedig szilasligeti. Kerepes és Mogyoród között igazából sohasem volt –ma sincs – szükségszerű, ezért érdemi közlekedés. Még ötven éve is, ezen az úton, egyszerre A Mogyoródin át Szilasra. Köldökzsinór az ófalu és az új városfutott gyerek és homok. rész között Előbbit szigorú anyja, utóbbit uralkodó széljárások kergették. Nem volt beépülve telekről-telekre, inkább hasonlított arra a településrészre, amelyre átbukott a szó szoros értelmében, hiszen nem a síneken, hanem a pálya alatt ma is fellelhető átjárón kanyarodott be Szilasra, nagyjából a mai Hegy és Sólyom utca kereszteződésénél. Errefelé akkoriban szamárkóró hátán lovagolt az idő, azt röptette a szél, akár gyerek a papírsárkányt. A csöndet meg a port Feri bácsi lovának patái verték fel naponta egyszer, amikor ponyvás szekéren hozta a friss kenyeret, a kistarcsai pékségből a „szilasi népeknek”. Én nem tudom, hogyan csinálta, talán órát szerelt az agyába, de esőben vagy hóban, mindig megérkezett és aránylag pontosan. Mi, kenyérért és tejért szalasztott gyerekek, ott ültünk a bolt előtt, és vártuk az öreget, mikor bukkan fel a József Attila utcai éles kanyarban, az „élet szekerével”. 134

KEREPES VÁROS

Szilast és Széphegyet keréken is három lyukon át lehetett akkoriban megközelíteni: a kerepesi meg a szilasi HÉV-állomásnál, illetve a Mogyoródi úti átjáró alatt. Valamennyivel az volt és maradt a baj, hogy például busz vagy teherautó nem fért át rajta vagy alatta, de ez addig nem számított, amíg Feri bácsi és néhány lóval fuvarozó meg a HÉV kielégített minden igényt. Az egyik hozta a kenyeret, a másik szállította munkába az embereket, mi kell még? Ehhez igazodva Szilas központja az 1960-as, 1970-es években is valójában a HÉV-állomás volt, ahol a járatra várakozva lehetett beszélgetni, pletykálkodni, híreket cserélni, sőt a szerelvényen folytatni ezt, és kiszélesíteni a társasági, a baráti, olykor a szerelmi életet. Akik hat órára jártak dolgozni, már hajnali négykor indultak, de másfélszáz vagy több középiskolás is a hatórás „tuján” ült, hogy nyolcra, azaz a becsöngetésre odaérjen a pesti iskolába, mondjuk a kereskedelmibe, építőipariba, a Dózsa György úti egészségügyi „szakközépbe”. Eleinte a gödöllői HÉV végállomása a Keleti pályaudvar oldalában volt, közvetlenül a mai parkoló előtt, akkor „vágták vissza” az Örs vezér térig, amikor a metrót átadták. Az utolsó szerelvény éjfél után indult Gödöllő felé, és aki lekéste, az vagy Pesten éjszakázott, vagy elindult gyalog. Fiatal koromban sokszor előfordult, hogy kimaradtunk, és akkor órákon át mentünk a síneken: hajnalodott, mire hazaértünk. A „tujának” meghatározó szerep jutott az életünkben. Mindig ugyanabban a kocsiban utaztunk, mindig ugyanazokkal a fiúkkal és lányokkal marháskodtunk, együtt szívtuk a cigarettát a kalauzzal, a szolgálatba igyekvő rendőrrel vagy katonatiszttel, és megkörnyékeztük a zárkózottabb hölgyeket. Tudtuk, ki melyik állomáson száll fel vagy le, tudtuk, hol tanul vagy dolgozik, és mikor jár haza. A kocsik mindig tele voltak, egymáshoz ért a vállunk és a lábunk a lányokéval, sokszor az ajtót is alig lehetett becsukni. Kapcsolatok, barátságok, szerelmek születtek és hunytak ki a cigarettafüsttől, kölniszagtól nehéz összezártságban, Gödöllő és Pest között, félúton. Az 1960-as és 1970-es években a gyér számú lakosságot önérzetes zárkózottság, ebből következően pedig közönyösség jellemezte. Sokfelől jöttek, mindenkit a saját boldogulása foglalkoztatott, és mindenki félt az őszinte kitárulkozástól, az egyik azért, mert idegenek közé pottyant, a másik azért, mert idegenek jöttek közéjük. Ráadásul sokaknak szomszédjuk sem volt, hiszen öt-hét üres telek után következett egy-két lakott porta. Mert Szilas és Széphegy az 1930-as években még nem arra tartott, amerre 1945 után kényszerült. Az orosz megszállás előtt a Horthy-rendszer tisztviselői, első világháborús vitézei és jól kereső pesti polgárok vásároltak telket, ahová tavasztól őszig kijártak pihenni, esetleg gyümölcsfát ültetni és kertet kapirgálni. Akkoriban hirdették meg a „Hévvel a szabadba” mozgalmat, amelynek népmozgási eredménye hasonlíthatott az autózás elterjedésével később divatba jött balatoni telekvásárlási őrülethez. A víkendházak tulajdonosi körét aztán a történelem részben lecserélte: elvettek – elkoboztak, megváltottak – telkeket a nép ellenségének gyakran csak kinevezettektől, volt, aki eladta magától, sőt, aki mindenét hátrahagyva Nyugatra menekült. Ezredes néni, akinek a férjét, a Horthy-hadsereg ezredesét megfosztották mindenétől, aztán Szakács úr, aki csendőrtisztként szolgált az „ántivilágban”, na és Moraváék: őket elhurcolták az ávósok… A történelem lecserélte főleg a máshol élő ingatlantulajdonosi kört, a telek és utcaméreteken, illetve a kiépítetlen infrastruktúrán azonban ez mit sem változtatott, illetve KEREPES VÁROS

135

a növekvő betelepedés csak tovább rontotta a helyzetet, melynek keserveit a mai napig szenvedjük. Nyaralóövezetből gondos és megtervezett bővítések nélkül állandó lakóövezetet kialakítani, legalábbis komfortosan, szinte lehetetlenség. Igaz, nem is alakították, hagyták magától alakulni. Olyan is lett! Keskeny utak, az árokrendszer szinte teljes hiánya, összevissza telepített villany- és telefonoszlopok, zsákutcák, megközelíthetetlen magaslatok és beépített vízgyűjtő árkok. Amit nem végeztek el akkor, amikor szükséges lett volna, azt ma már egyéni- és közsérelmek, valamint rengeteg pénz nélkül lehetetlenség orvosolni. Szilast valahogy mindig hátrébb sorolták, az önkormányzat ezen változtatott – annál is inkább, mert Kerepes lakosságának csaknem a fele ezen a településrészen lakik, Kerepesen 5510 fő, Szilasligeten 4715 fő. Szilasligetre negyven esztendő alatt nem költött az önkormányzat annyit, mint az elmúlt nyolc évben, de a közvélemény értékelése szerint jó, ha a gondok felén túl vannak. Több mint 250 millió forintba került az út- és vízelvezetés kiépítése a Wesselényi, Szondy, Wéber, Kodály, Kiss József, Béke, Sólyom, Dessewffy utcákban, számos áteresz, járda készült. A többi, addig földes utcában az önkormányzat rendszeresen mart aszfalttal és zúzott kővel tölti fel a kátyúkat, ami, pénz híján, csak átmeneti megoldás. …Jelenleg egy négyzetméter út martaszfaltozása 3 ezer forintba, bitumenezése 5 ezer forintba, minden igényt kielégítő aszfaltozása és vízelvezetése 10 ezer forintba kerül. Azaz egy 100 méter hosszú, 4 méter széles út vagy 1,2 millióba, vagy 2 millióba, a megfelelő, aszfaltos megoldás viszont 4 millió forintba kerül. A város kommunális adóból származó éves bevétele például 50 millió körül mozog. Ennyiből 1-2 kilométer útra tellene, s ebben még nincs is benne a járda, az áteresz és a többi szükséges mellékműtárgy. Abban az esztendőben a településen máshol már nem jutna járdára, átereszre, szinte semmire. Ezért időigényes, mert drága a településfejlesztés. Az önkormányzat karbantartó vállalkozásának gépparkja 2007 óta folyamatosan bővül: önrakodó és billenőplatós autók, hókotró és két földmunkagép segítségével csaknem minden munkát el tudnak végezni, amely Kerepes komfortját javítja. Ha végigsöpör a településen a vihar, a víz, vagy az olvadó hó hordja le az utak feltöltését az aljakba, akkor, akár Kőműves Kelemen, újraépítjük. Persze hasonló a helyzet a kerepesi Hárs, Nyár, Árok vagy Patak utcákban, illetve a Szőlősoron is. A szeszélyes domborzati viszonyok, illetve a laza és homokos talajszerkezet miatt a legváratlanabb helyeken és időpontokban szakad be az úttest, törik ketté a víznyomócső, indul meg némelyik domboldal vagy dugulnak el az átereszek. Ha valami csoda folytán a kenyeres Feri bácsi most életre kelne, és lakásától, az Ady Endre utcából indulva végigjárná lovas kocsijával a térséget, lehet, csalódott volna. Hiányolná esetleg az akkori Szilasliget azóta durván beépített ligeteit, a cseresznyefák virágzását, a csendes környék báját, de végül talán mégis csak büszke lenne arra, hogy akiknek naponta fuvarozta Kistarcsáról a friss kenyeret, nos, azok, meg azoknak a gyermekei, akárcsak ő maga, gyökeret eresztettek a homokban.

136

KEREPES VÁROS

Egyes szám első személyben

Ebben a számomra akkor újdonsült világban, ami alig állott néhány hosszú utcából meg néhány homokhegyből, és távoli erdőből, megremegett a lábam, és kalimpált a szívem, amikor először mentem a szilasi iskolába. Szolnok, a város után, a szolnoki emeletes általános iskola után – ahol az első három osztályt és számos kalandot, harcot és „szerelmet” tudhattam magam mögött – túl kicsinek és titokzatosnak tűnt a Mártírok utcai árkádos iskola, egyetlen tanterem, tán’ ha 30-35 gyerek járhatott ide összesen. Együtt az első és a harmadik, illetve a második és a negyedik osztály. Ez volt az 1960-as években Szilasliget és Széphegy egyetlen középülete. Oda hívtak gyűlésre, a színpadon helyezték el a filmes masinát, ha mozifilmet vetítettek; Liptay László igazgató úr cserélte a tekercseket. A belépő egy forint ötven fillérbe került, és a jegyet az igazgató úr szemrevaló szőke lányunokája adta, aki sajnos legalább három évvel idősebb volt nálam, kilátástalanságra ítélve ezzel a szorosabbra fűzhető kapcsolatunknak már a lehetőségét is. Belenyugodtam, akárcsak abba a kétségtelenül szegényes helyzetbe, hogy az iskolához csak kinti pottyantós vécé épült; körülbelül ott állhatott, ahol most az óvoda épületének a bal sarka emelkedik. Szúrós szagú budiban szívtam kölyökkoromban a Munkás meg a Kossuth cigarettákat, együtt a kis Bostya Jancsival, Laczai Jóskával, Jámbor Lacival, Sipos Pityuval meg a többiekkel. Aztán, ha meghallottuk Varga vagy Pécsi tanító néni hangját: „vége a szünetnek”, a csikket ijedten bedobtuk a pottyantósba, és mentünk betűt vetni. Nem tárult ablak a világra, nem volt semmi, csak tikkasztó meleg, meg a forró homokban megbújó akáctövis, amitől, ha mezítláb rátévedtünk, hát nagyokat ugrottunk. Aztán mégis hozzáidomultam ehhez a világhoz, noha a szüleim is idegenül mozogtak benne, és ahol ebből következően én is csak egy tízéves, glottgatyás, gyüttment kölyök voltam. Talán éppen ezért kerestem szépségeit, kutattam rejtelmeit, kerestem a fiúk barátságát és a lányok mosolyát. …És megtaláltam, és ragaszkodni kezdtem hozzá, a kegyeibe, a hegyeibe, az erdeibe, a vízmosásaiba férkőztem, a gyümölcseit és zöldségeit majszoltam, a levegőjét haraptam. KEREPES VÁROS

137

Istenem, ötven év telt el azóta! Képzeljék, Szilason még önálló bolt sem volt, illetve volt, a Mártírok utca ma 27-ben, egy takaros kúriaszerű ház, amelynek egyetlen helyiségében lehetett tejet, meg kenyeret venni. Az épület ma is áll, de az idő tompította a régi fényét. Két öregkisasszony lakta a portát, amolyan bohókás úri hölgyek, akik minden bizonnyal jobb sorsra érdemesültek, de arisztokrata származásuk és műveltségük okán nem jutott számukra méltó hely a demokratikus szocializmusban. Egyikük, Ibolyka fotózással egészítette ki, mindennapi kenyérre költhető anyagi szűkösségét, persze csak „stikában”, mert a maszekolást a hivatalosságok nem nézték jó szemmel, annál inkább „adószemmel”: évi 50 ezer forint fölötti jövedelemre 70 százalék volt az adó.154 Emlékszem öreg, három-

Tisztviselő-nyaraló. Szilas régi bája körbegazosodva

lábú masinájára, amely elé egy hokedlit állított és arra ültette a klienseit. Addig kellett mosolyogni, ameddig számolt, azaz a szerkezet exponált. Mobiltelefon, internet nem volt… Mégis szép volt, no! Szép volt, mert az enyém volt az az élet, és szép volt, mert onnan feszültem neki a világnak, noha Szilasról Kistarcsáig sem láttam el, nem hogy Budapestig, Torontóig, Rómáig, Athénig vagy Betlehemig. Éppen ezért, ha néha HÉV-vel vittek valahová a szüleim, az maga volt a nagy utazás. Sínen csak azok közlekedtek, akik középiskolába vagy dolgozni jártak, mi kölykök otthon gubbasztottunk az anyukánk szoknyája mellett, és utasításai szerint, mert akkoriban az édesanyák nem jártak el dolgozni, csak nagyon kevesen. Szegényes háztartást vezettek, művelték a konyhakertet, árokparton szedték a csalánt, a füvet, az aprójószágnak – a kezükre nylonharisnyát húztak –, a learatott téeszföldeken gyűjtögették a kombájn után hátramaradt kalászokat. …Ebből, meg az apák soványka fizetéséből éltek a családok: csendesen, szegényen, de tisztességesen. Nem tellett az 1960-as évek végén az országba becsempészett nyugati farmerra vagy sportcipőre, leginkább azt a ruhát viseltük, amelyet idősebb testvéreink vagy unokatestvé138

KEREPES VÁROS

reink reánk hagyományoztak. Persze mindenkinek volt legalább egy fehér inge, egy pár cipője és nadrágja, amelyet csak iskolai, családi ünnepségeken, esetleg templomban hordhattunk. Múlt el tél, nem is egy, amit félcipőben kellett átvészelni, mert hosszú szárúra éppen nem tellett. Pedig miután a negyedik osztályt letudtam, ötödikbe már Kerepesre kellett átjárni, a mai katolikus parókia szomszédságában álló, az 1970-es években lebontott régi iskolába. Ez pedig naponta legalább négy kilométert jelentett gyalog, hóban, sárban vagy éppen szikrázó napsütésben. Havonta megtettünk száz kilométert egy tanítási év alatt, amivel csaknem Párizsig juthattunk volna gyalog. De mi oda-vissza járkáltunk Párizs helyett Kerepes és Szilas között. Öreg iskola, olajos padlózattal, szeneskályhával, fekete táblával és legalább százesztendős padokkal, kicsiny ablakokkal és szigorú igazgatóval, tanárokkal, akik gyakran vonalzóval, nádpálcával, pajeszhúzogatással vagy nyaklevessel igyekeztek fejünkbe táplálni a tudást, a rendet, az értéket. Kozsda néni, a cúgos cipős gondnok-mindenes is olyan tekintélyt követelt, mint egy hitoktató. „Nincs pardon, fiam! – figyelmeztetett apám. – Szót kell fogadni, mert a tanárok nem akarnak neked rosszat. Ha nyavalyogsz az órán, és megtudom, hát tőlem is megkapod a magadét, mikor hazaérsz.” Tiszta beszéd volt, és csöppet sem haszontalan. Tényleg nagyszerű tanárok voltak – akiket akkor csak mérsékelten szerettünk, de akik nélkül ki tudja, mire vittük volna. Pakot Lajosné történelem, Édes József matematika, Kiss Margit magyar, Nagy Géza testnevelés, Urbán Gábor biológia, Karlovicsné és a többiek későbbi jövőnk példaképei. Magam is részt vállalhattam a tanításból, mert akkoriban a Kovács család hazatelepült Csehszlovákiából, és velemkorú Jóska gyermeküket rám bízták. Jozsó a tanítás után minden nap átjött hozzánk – a Béke úton laknak ma is –, és a konyhaasztal mellett okítottam, amennyire tudtam, magyarra és történelemre. Elvégezte a nyolc általánost osztályismétlés nélkül, aztán, ha jól emlékszem, villanyszerelőnek tanult. Mégis volt valami a tanárok szigorában és a mi folyamatos ellenállásunkban, ami nem feloldható, ezért állandósult. Ma már úgy gondolom, a szembenállás oka az lehetett, hogy a tanáraink nem mindenben viselkedtek őszintén, akárha csak kénytelenségből, de elhallgatva történelmi és más igazságokat. Egy hazug rendszer kényszerű behódolóiként nem volt más választásuk. De erről mi, fogékony gyerekek semmit sem tudhattunk, de érezni éreztük. Borzasztó lehetett annak a pedagógusnak, aki úgy tanított, hogy kifelé mosolygott, belül viszont sírt. Tudják, kik voltak igaz nevelőink? Akik pár évvel előtte még leventeiskolába vagy egyházi gimnáziumba jártak, esetleg kántortanítók, netán a szovjet hadifogságot megjárt, ezért megfigyelt tanárok voltak. De akkor mi ezt nem tudhattuk, mert tanár és szülő egyaránt hallgatott róla. Mi hőzöngtünk, ők pedig védtek bennünket. Így! Iskolai vörös csillagos ármány alatt, otthoni keresztény kitartással és reménnyel. Hogy voltak köztük gazemberek, köpönyegforgatók? De nem a többség. Az iskolában nem volt kérdés, ki a szilasi és ki a kerepesi. Zsemler Jóska, Kisgyörgy Sanyi, Sipos Pista, Sas Feri, Jámbor Laci, Hajósi Karcsi, Bodó Gyuri, Stógl Laci meg a többiek mind együtt küzdöttünk, ha idegenben kellett focizni vagy kézilabdázni. Ugyanakkor a hazai pályán, mindig akadtak közöttünk ellentétek, hol a csajok, hol a sport, hol csak különböző természetünk okán. A szép lányok, Bakos Kati, Gubcsó Mari, KEREPES VÁROS

139

Görgényi Erzsi, Tarcsi Edit, Kollár Mari, Turai Zsuzsi és mások miatt sokszor kakaskodtunk, sőt, régi és új honfoglalók, csapatokat toborozva verekedtünk: Szilas Kerepes ellen. Persze fogalmunk sem volt arról, hogy amit és ahogy akkor át- és megéltünk, visszaköszön későbbi sorsunk valamennyi sikerében és kudarcában.

Betűvetés színről színre Már tettem róla említést, hogy a térség egyik katolikus központja és fellegvára a középkor óta Kerepes volt; oklevél, méghozzá pápai oklevél említi plébánosát. Plébános viszont, plébánia nélkül nemigen létezhetett, és ahol plébánia volt, ott a katolikusok elemi iskolát állítottak fel, ha csak lehetett. Ugyanezt tették a reformáció képviselői is azokon a településeken, ahol prédikátoraik és az adott település földesura erősebbnek bizonyult a katolikusoknál. A magyar történelmi egyházak a kezdetektől fogva sokat tettek azért, hogy minél több tehetséges és kiművelt emberfő szolgálja hazánk felemelkedését és nemzetközi szerepét. Kötelező zsinati előírások szerint épültek az iskolák és neveltek a tanítók: erkölcsre, imádságra, hazafias viselkedésre, olvasásra, betűvetésre. Akkor volt fegyelem, tisztelet és tisztesség. Ráadásul 1711 után a falusi iskolák anyanyelve a helybeli lakosok anyanyelve volt, azaz magyar, szlovák és német.155 Kerepes katolikus iskolája a falu közepén épült és három tanteremmel rendelkezett. Ezt az iskolát később, az 1970-es évek végén lebontották, viszont meghagyták a társépületét, amely ma is látható a Szabadság úton, a templomi gyalogátkelőhellyel szemben. Az is volt minden: iskola, a szocializmusban egészségház, ilyen-olyan hivatali helység, végül lényegében cigány kisegítő iskola. Ma ismét egyházi tulajdonként üresen áll és omladozik. Kár érte. Kerepes másik és jóval fiatalabb, alsó tagozatos iskolája Szilasligeten épült, még az 1920-as években. Ebben az alma materben a XXI. században is folyt, ráadásul sikeres alsó tagozatos oktatás, de 2005-ben mégis óvodává építették át, építészetileg dilettáns módon (lásd 41. oldal). A régi egyházi iskola remek elosztású és méretű tömbjének lerombolását követően a faluközponttól távol épült fel panelból és működik ma is a kirívó energetikai és stílusbeli hiányossággal küzdő Széchenyi István általános iskola 1980-ban. Az önkormányzat toldozza-foltozza, szépíti-modernizálja: tetejét bitumenezi, ablakait cseréli, a horribilis fűtési költséget szigeteléssel igyekszik csökkenteni, de csak lassacskán kerül rá fedezet. A rendszerváltoztatás után a kerepesi települési iskola nemcsak fenntartási, hanem oktatási válságba is került: elsősorban azt követően, hogy a kisegítő iskolát 2002-ben melléköltöztették (a mai polgármesteri hivatali épületbe), rohamosan csökkenni kezdett és folyamatosan csökkent a tanulói létszám, 2009-ben is még kevesebb mint a fele volt a 2002 előtt 600 körüli gyerekszámnak. A fegyelmezés a kisegítő iskolában mindig is gondot okozott, az egymás mellé költözés után a települési iskolában is ellehetetlenült: mindennaposak voltak a botrányok, verekedések, rendőrségi intézkedések, a két iskolát végül vasrács 140

KEREPES VÁROS

választotta el. A következmény: a nem cigány tanulók csoportos kiíratása az intézményből. A helyzet megoldására a polgármester 2007-ben már szorgalmazta a kisegítő iskola azonnali felszámolását, vagyis fenntartása visszaadását a megyének (a kisegítő iskolák működtetése nem önkormányzati feladat volt, hanem állami, az önkormányzat legfeljebb átvállalhatta, ha akarta). Ezt liberális jogvédők, a cigány önkormányzat, baloldali-balliberális politikai személyiségek részvételével országos botrány, médiazaj övezte. Az önkormányzat nem engedett: a megye visszakapta a kisegítő iskolát, és a tanulóit más településeken helyezték el. A fegyelmezetlenség, rendbontás, garázdaság fertőzése azonban ott maradt a települési iskola falai között. Ennek megszüntetésére az önkormányzat a kezelhetetlennek ítélt tanulókat és szüleiket törvény adta keretek között „kezelésbe vette” – megpróbálta elérni náluk, hogy nekik is fontos legyen, hogy megszűnjenek a lógások, a lopások, a kábítószerezés, sőt a tetvesség. Az önkormányzat az elbizonytalanodott, s részben ezért is alkalmatlannak minősített tanárokat és az igazgatónőt elbocsátotta. Visszahívta a régi igazgatót, és az iskolában, mint fenntartó, megkövetelte a rendet és a tanulást: mivel az önkormányzat a megszüntetett kisegítő iskola épületébe költözött, a polgármester naponta személyesen felügyelt és intézkedett, közösen a tanárokkal agitálta a szülőket, hogy hozzák vissza ide a gyerekeket, személyes felelősséget vállalva, hogy rendbe jönnek az iskola dolgai. A tanulók száma ma már ismét közelíti a négyszázat... *** Az áldatlan iskolai helyzet kialakulásáért felelősség terheli az akkori települési vezetőket (az elkorhadt ablakokat például csere helyett beszögelték), a testületeket (hagyták egyes vezetők és képviselők csatározásait), sőt magát a kerepesi közösséget is (eltűrte a kerepesi kultúrát és oktatást lejárató történéseket). A ma már látványos sikerekben viszont nem kis része van a megújult tantestület tagjainak, élükön Nagy László igazgató úrral, aki 2006 előtt hagyta el igazgatói székét, és akit személyesen kértem visszatérésre. Feleségével, aki szintén elismert pedagógus – és helyi lakosok –, sokat tesznek az iskola fejlődéséért. Sokat tesz Ragoncza Imre tanár úr is, aki útjára indította a Kisvirág tánccsoportot, amely immáron elmúlt 15 esztendős, aztán Herczegné Kenesei Edit, az igazgatóhelyettes vagy Müllerné Szabó Margit, Ágó Katalin és Mészáros Klára, de említhetem Almásiné Babit, a könyvtár vezetőjét, az új és fiatal tanárokat, akikkel megbízunk egymásban, és nem utolsó sorban Pivarcsi Gábort, a szülői munkaközösség elnökét. …De említhetem a szülőket, akik megértéssel, aztán anyagiakkal, sok társadalmi munkával segítik az intézmény mindennapjait, illetve vállalják gyermekeik tánc- és népviseleti ruháinak elkészítési költségeit. Nagyszerű csapat, és még közel sem értek teljesítőképességük határára: sok van még bennük, ahogy mondani szokás. Nélkülük semmire sem mentünk volna. Mégis a legnagyszerűbbek a gyerekek: okosak, szépek, tisztelettudóak és egyre több sikert érnek el a sport-, a tanulmányi és más kulturális versenyeken. Szeretjük őket, és ők is szeretnek bennünket. Ha szünet van az iskolában és meglátnak az udvaron, odajönnek, rám köszönnek, a fiúk a kezüket nyújtják, a lányok megölelnek. Ha létezik polgármester, akinek ettől nem szorul el a torka, és nem szökik könny a szemébe, akkor az csak egy szívtelen polgármester lehet. KEREPES VÁROS

141

Vagon bár és színpad Helvécián

Kerepes, különösen a szilasi rész az 1950-es évek elején olyan volt, mint a kifüstölt méhkaptár. Politikai fertőzésre hivatkozva a tulajdonosok, illetve iparosok és kereskedők jó részét szélnek eresztették vagy elkergették. Igazából sem az üldözöttek, sem a helyükre érkezők nem tudták, mi és miért történik velük úgy, ahogyan történt. Mindenki másik otthont keresett magának, mert a régiből kilökték. Dudás Gizi néni meg a férje úgy hagyták el a szabolcsi Lónyát, mint a fészekből elűzött galambok. „Anyósoméknál laktunk két gyerekkel, egy tehénnel, meg egy borjúval – mesélte Gizi néni. – Nehéz és szűkös életet éltünk, az elkeseredés meg a szülői önkény miatt gyakran veszekedtünk. Egyszer azt mondta a férjem, ebből elég, elmegyünk Lónyáról.” És elmentek. Budapestre a testvér után, aki az építőiparban dolgozott. Hamarosan ők is kaptak munkát meg helyet az egyik munkásszállón, ahol két gyerekkel egy esztendeig laktak. Aztán Szilasra vetődtek, megtetszett nekik az egyik akácfákkal meg gazzal benőtt telek a Mártírok utcában. „Eladtuk Lónyán a tehenet meg a borjút, és az árából meg a megtakarított pénzünkből tizenötezer forintért megvettük egy pesti embertől ezt a portát. Építettünk rá aprócska házacskát, ahol meglátogattak bennünket Lónyáról Labanczék meg Szabóék és mások is, és utánunk jöttek, letelepedtek ők is Kerepesen” – kerekít hirtelen apró társadalomrajzot Gizi néni. Lónya, Alsótold, Tab, Komádi, Csávoly, Acsa, Cegléd, de gyakrabban Budapest és megint Budapest. Jöttek az újak, az itt élők számára idegenek. Minden úgy történt, mint a mesében: a legkisebb vagy az egyedülálló, esetleg a legvadabb nekiindult a nagyvilágnak, amely nagyvilágra Budapesten vagy annak közelében lelt rá. Aztán következett a munkakeresés, a szálláskeresés, az ismerkedés, a kapcsolatteremtés és a „teljesen mindegy, hol, csak állapodjunk már meg” letelepedés. Mikor először látogat haza, szinte hencegve meséli, milyen jó és milyen egyszerű az élet az új szálláshelyén. Az otthoniak, persze, szájtátva hallgatják és kevés gondolkodás után meg a könnyebb élet reményében utánaindultak szerencsét próbálni testvérek, sógornők, apósok és keresztgyerekek, gyakorta egész családok. 142

KEREPES VÁROS

Lassan és fájdalmasan, sok szempontból pedig véletlenszerűen így keveredett, így állt össze és így alakult ki, méginkább így alakul tovább napjainkban is Kerepes. Ide mindenki úgy vágtat be, mint karámból megugrott csikó – büszkén és rúgkapálva. Aztán, ahogy telik az idő, észre sem veszi, hogy már régen betörték a kerepesi körülmények. Lukácsék például – három teljes család – úgy került Szilasligetre, hogy a legidősebb nővér Pesten szolgált egy jó nevű nőgyógyásznál, aki, mielőtt az oroszok elől Nyugatra menekült, neki ajándékozta a nyaralóját. A fiatal nő rövidesen összeállt későbbi férjével, egy építőanyagtelep fuvarosával és arra A szilasi bolt. Félszáz éve itt vártuk Feri bácsi kenyereskocsiját biztatta vidéki testvéreit, jöjjenek utána. …És azok jöttek. Lukács Jóskából, aki előtte ki sem mozdult a faluból, kazánfűtő lett az egyik fővárosi rendőrkapitányságon, még rendfokozatot is kapott, a húgából pedig dadus a Hungária körút egyik óvodájában. Görgényi Péter megsiAz első bolt, úri kisasszonyok hajlékában. Tej, kenyér, fényké- ratta a lovait, amikor be kellett adnia a komádi pezés téeszbe, aztán áttelepült Kerepesre. Az ízig-vérig földműves kitanulta a galvanizáló szakmát, és villamos fogantyúkat krómozott évtizedeken át. A lónyai Dudás Gizi néni a Kozma utcai temető konyhájára került, onnan – miután letudott egy eladói tanfolyamot – a vendéglátásban helyezkedett el, végül még saját italboltot is nyitott Szilason, a Hangulat presszót, akárcsak falubélije, Labanczné a Ferencz József sörözőt. Az 1960-as évek elején építették Szilasliget és Széphegy első népboltját a József Attila utcában, a mai Mácsai-Krizsán-féle üzletet, ahol mi gyerekek vártuk az 1960-as években a kenyeres Feri bácsit, és ahol árultak mindent, de leginkább tejet meg kenyeret. A vénkisasszonyok, az Ibolyáék házában addig működő kereskedés megszűnt. Volt még egy posta is, a Bajcsy Zsilinszky utca elején Krevnyik Tamásék portáján. Ennyivel ennek a településrésznek a fejlesztését el is intézték. KEREPES VÁROS

143

Mi suhancok lődörögtünk erdőben, réteken vagy utcasarkokon, esetleg nyári konyhában, ahol külön lehettünk a felnőttektől. Kapóra jött a televízió, ha jól emlékszem, a szüleim csak 1967-ben tudtak először vásárolni egy Duna készüléket. Addig hol az egyik, hol a másik családnál jöttünk össze esténként, televíziót nézni. Kellett volna egy hely nekünk, fiataloknak is, de csak az iskola jöhetett számításba. Azt mondta a községi párttitkár, Pécsi Pálné elvtársnő, akkor kaphatjuk meg, ha megalakítjuk – az egyetlen lehetséges ifjúsági szervezet – a Kommunista Ifjúsági Szövetség helyi alapszervét. Megalakítottuk, én lettem a titkára, s ezért, emlékeim szerint, KISZ-gyűlést soha nem tartottunk. Volt részünk bőven kötelező rendszerünneplésben. Például az 1970. november 7-ei kerepesi ünnepi forgatókönyv a helyi KISZ jelentésében így nézett ki: 1., Szovjet Himnusz közös eléneklése. 2., Komszomol dal Leninről, elmondja XY úttörő. 3., Csajkovszkij románc, előadja: meghívott zenészek. 4., Ünnepi beszédet mond XY elvtárs. 5., A Szovjetunió élete a Nagy Októberi Szocialista Forradalomtól napjainkig versben és prózában, összeállította: XY tanárelvtársnő. 6., Internacionálé közös eléneklése. Politikai gyűlésezés helyett az általam írt színdarabokat tanultuk be, majd előadtuk azokat Szilasligeten, Kerepesen, Kistarcsán, sőt, még Zuglóban is. Később irodalmi színpaddá alakultunk, a társulatba kerepesi meg kistarcsai ifjak is beléptek, például Benke Misi, Szakács Öcsi, Győri Bandi, lehettünk összesen legalább húszan. Sokan emlékezhetnek azokra az időkre, Prikkel Árpi, Angyal Karcsi, Imre Józsi, Szijj Klári, Rozsnyai Árpi, Bartucz Éva, Lovászi Jóska, Samu Jóska, Sipos Pista, Tarcsi Edit, Koroknai Laci meg mégahányan. Engem 1969-ben Pécsiné javaslatára még a községi tanácstagjelölti listára is feltettek, s onnan be is választottak a tanácsba. Hozzáteszem: soha semmilyen pártnak nem voltam és nem vagyok a tagja, az állampártnak sem voltam. Ám a közösségépítésnek és a szórakozásnak akkor nem volt más lehetősége. Hasonlóan lelkes ember volt – noha nálunk jóval idősebb – Balajti Jancsi bácsi, aki főállásban mozdonyt vezetett, de rendelkezett némi üzleti érzékkel is, hiszen az ő nevéhez fűződik Szilas első vendéglátóhelye, az 1969-ben létesült Vagon bár. Az öreg munkahelyi kapcsolatai révén szerzett egy kiszuperált villamoskocsit, amit a mai Coop áruház mögött állítottunk fel közönséges italboltnak. Nagyszerűen működött. No, így éltünk! Mostohán, kiszolgáltatottan, közös hagyományok nélkül, de leleményesen.

Ármin, Ede, Simon meg a parcellák Szilasliget és Széphegy – fiatalságuk okán, hiszen alig múltak 100 esztendősek – csöppet sem bővelkednek hagyományokban, különösen közös hagyományokban. Érthető, ha az itt élők közül többen is kutatják a közelmúltat, kapaszkodókat remélve. A településrész a kialakulását az 1896-os vasútépítésnek és az 1908-ban az akkor még Kerepeshez tartozó Zsófialigeten átadott, Zsófia elcsatolása után kistarcsaivá átkeresztelt gépgyárnak köszönheti, illetve annak a három földbirtokos üzletembernek, akik 144

KEREPES VÁROS

elsőként használták ki a térség adottságait: Pecz Árminnak, Wéber Edének és Barber Simonnak. Minden bizonnyal Pecz Ármin volt az első közülük, aki az 1870-es években mintegy 60 kataszteri hold földet vásárolt Kerepesen és kialakította országos hírű, elsősorban gyümölcsfanevelő iskoláját (Pecz-tanya). Őt követte Svájcból Wéber Ede, aki 1882-ben vetődött Kerepesre, és az itt vásárolt birtokán megkezdte a filoxérának ellenálló szőlőfajták kinemesítését, termesztését, árusítását (Wéber-tanya). Minden bizonnyal a lobbista-kapitalista Barber Simon érkezett legkésőbb a településünkre, aki az 1880 körül vásárolt itteni szőlőföldjeit az 1900-as első években eladta a Polygen (vagy Poligen) parcellázási részvénytársaságnak, megteremtve ezzel Zsófialiget, Szilasliget és Széphegy telkesítését, azaz lakhatóvá tételét. Vagyis amíg Képeslap a kerepesi állomásról. Hol vannak már a mellkasfeszí- az előző kettő a termelésben jeleskedett, s azzal tő dicső évek? tett Kerepes fejlődéséért, Barber, úgy tűnik, elsősorban ingatlanügyleti hasznot akart húzni Kerepesből is (lásd 63. oldal), de végül az is a település javára fordult. Ami csak azt mutatja, hogy a társadalmi-gazdasági érdekérvényesülések útjai kifürkészhetetlenek… Pecz Németországban tanult, Wéber Svájcban szerezte képesítéseit. Két kiváló szakember, egyben humanista, a visszaemlékezésekben mégis kicsit összekeverednek. Ha a történelmi és földrajzi tényeket tekintjük ugyanis – s mi mást? –, a Wéber utca neve helyesen Pecz Ármin lenne, ez vezetett az egykori díszkertbe épült Pecz-kúriához, a mai óvodához. Wéber Ede Kerepesen lakott. Mindkettőjük tiszteletére emléktábla áll a Közösségi Ház, illetve a Pecz piac falán. A száz esztendeje Kispolgárok Otthona Helvécia telep néven beadott és elfogadott parcellázási terv még összesen hat utcát tartalmazott, napjainkban, a mai Szilasligeten az utcák száma megközelíti a harmincat, a lakosok száma 4715 (Kerepesen 5510 fő, 2012-es adatok). Viszonylagos fejlődéséről az 1980-as évek elejétől beszélhetünk, amikor megépült a Béke úti üzletsor, az orvosi rendelő, a posta, és a gödöllői Áfész-, ma Coop áruház. Az első aszfaltos út, a József Attila költségeibe az utca lakói is beszálltak, a templomát is ös�szeadott pénzből emelte a közösség (lásd 45. oldal). Széphegy, talán mert távolabb esik a HÉV-állomástól, lassabban népesült, de az 1980-as évek végétől, az autós közlekedés fejlődésével, szintén lábra kapott. Kerepesnek ezen a részén a féktelen és üzletlelkű lakás-, illetve lakótelep-építés, később pedig az 1986-ban átadott gyorsasági versenypálya ütött maradandó sebet. Az egyik KEREPES VÁROS

145

zsúfolt, a tájba csöppet sem illő, leginkább emeletes kaptárakra hasonlít, a másik szinte naponta teszi próbára az itt élők tűrőképességét (lásd 22. oldal), mivel semmibe veszi a csendhez és nyugalomhoz való alapvető jogukat. Előbbit a magántulajdon, utóbbit az állami tulajdon szentsége védelmezi. Széphegynek felfelé, a Béke utcában szaporán kapkodja az ember a levegőt, de megéri, hiszen a legmagasabb pontjára érve, a Vécsey utcából csodás a kilátás. Életének utolsó esztendeit itt töltötte a Kossuth-díjas, nemzetközileg is elismert írónő, Szabó Magda. Szerette a vidéket és 2007-ben, 90 éves korában bekövetkezett haláláig szinte minden nap alkotott. Az ő nevét kapta meg Kerepes könyvtára – ahol író–olvasó találkozók vendége volt –, egykori lakhelyén, itt a Vécsey utcában emléktáblát helyezett el az önkormányzat, halálának ötödik évfordulóján pedig örökösével, Tasi Gézával közösen kopjafás emlékparkot avatott Széphegyen.

Lelki és testi orvoslás A lelki béke, de legalábbis közelsége és a test szerkezeti olajozottsága, állóképessége egymást feltételező szükségletek. A bábaasszony, később a szülésznő, aztán az orvos és a védőnők jelenléte, munkájuk minősége, ugyanúgy meghatározója egy település közállapotának, mint az oktatás vagy a vallás. Annyi bizonyos, hogy már az 1810-es évek közepén létezett szervezett orvosi, szülésznői és szociális ellátási hálózat, melynek központja Csömör, Mogyoród, Kistarcsa és Gödöllő községek számára Kerepesen volt. Száz évvel később, a II. világháború idején az egészségügy ugyancsak megsínylette az értelmetlen világégést, majd a szovjet birodalomba kényszerítés következményeit. Az orvosi ellátásnak sokáig nem volt méltó helye. Az 1950-es évek végén Kerepesen az orvosi rendelő hol a mai családsegítőben volt (régi jegyzőház), hol a mai művelődési házban, hol a községi tanáccsal együtt, hol pedig a nélkül, az orvosnak pedig lakása sem volt. Néhány évvel később a kerepesi HÉV-állomással szemben, a mai Kis Gömböc falatozó helyén, a Dezsényi doktor úr által lakott épületben kapott helyet a gyógyítás hajléka. Ekkor láttam életemben először halottat. Szívbeteg édesapámnak jártam gyógyszert felíratni és az egyik alkalommal a főút mellett haladva szemtanúja voltam, amint egy busz elütötte Pista bácsit, a kerepesi nyugdíjast. Így nevezték az emberek a rendelőben. Szegény, a kismotorjával akart Dezsényi doktorhoz menni, felülvizsgálatra. Még később, a település lakosságának rohamos növekedése okán bővülni kényszerült az ellátás Barabás és Bodnár doktorok közreműködésével. Utóbbi a mai Tölgyfa utcai rendelőben praktizált, egy közönséges családi házban. Elsősorban szilasi és széphegyi lakosok jártak hozzá, persze gyalog, akár a hivatalba, akár a felső tagozatosok az iskolába vagy a hívek a templomba. Akkoriban nemhogy út, de még szilárd burkolatú járda sem vezetett Szilasról Kerepesre. Emlékeim szerint az első sármentes gyalog-összeköttetés kiépítésére a szilasi József Attila utca és a kerepesi Magtár tér között az 1960-as évek elején került sor, amikor 146

KEREPES VÁROS

Orvosi rendelő a Tölgyfa és a Wéber utcában. Távlati cél: összevont egészségügyi centrum

a lakosság, köztük mi, felső tagozatos iskolások társadalmi munkában betonlapokat fektettünk a járda vonalába, legalább két kilométer hosszúságban Liptay László igazgató úr felügyelete mellett. Így próbáltunk a sínek két oldalán közösséget teremteni… A Tölgyfa utcai rendelőt később az önkormányzat bővítette, a telek alsó részében gyermek- és védőnői szolgálat létesült, Szilasligeten pedig 1985-ben önálló rendelő és orvosi lakás épült. Ezeket az elmúlt 30 esztendőben ugyancsak lepusztult épületeket, az önkormányzat 2008-ban mintegy 15 millió forintos költséggel szigetelte, felújította. Egy központi egészségügyi intézet egyelőre csak tervekben létezik (lásd 13. oldal). Napjainkban Kerepesen és a szilasligeti településrészen önálló gyermek- és felnőttorvosi rendelő, valamint védőnői szolgálat, illetve gyógyszertár működik. A harmadik gyógyszertár a Rapavi-féle gyógycentrum épületében nyílott 2010-ben. A fogorvosi ellátás szintén kerepesi székhelyű. A települések mentális és fizikális állapotának egyik fokmérője, helyben vagy távol lakik-e az orvos, az ápolónő, az iskolaigazgató, a lelkész, a képviselő. Kerepesen jellemző volt és maradt a helyben lakás. A régi és elismert orvosok, Dezsényi István, Barabás Gábor, Bodnár Pál a településen éltek, Barabás „doki” pedig ma is a Szabadság úton lakik. Ugyancsak megbecsült egészségügyi dolgozók voltak a ma már nyugdíjas Kőhegyi Istvánné és Szakos Antalné, ahogy a jelenlegi védőnők is Sinka Györgyné vezetésével. Mindkét gyermekorvos, Mokos Zsuzsanna doktornő és Vaszil László doktor úr Kerepesen lakik családostól. Utóbbi a szilasligeti katolikus egyháztanács tagja és önkormányzati képviselő. A legrégebben – több tíz éve – praktizáló Vincze Lajos doktor úr pedig az 1980-as években került Szilasligetre, azóta szolgálja alázattal és közmegelégedéssel Kerepes egészségügyét. Ugyancsak a település polgára Hessami Mir Ahman Shah, aki messze földről, a nyughatatlan Afganisztánból került hazánkba, és tanulmányai befejeztével a kistarcsai kórházból szegődött hozzánk háziorvosnak. Az önkormányzat 2007 óta minden esztendőben a rendelővé átalakított iskolai tantermekben ingyenes egészségnapot szervez, ahol 15-20 féle vizsgálaton vesz részt a település általában száznál is több lakója. KEREPES VÁROS

147

„Drogüzem” a Patkó fölött

Ha a Szabó Magda emlékparktól indulva leereszkedünk a Hegy utcán – amely ebben az esztendőben viakolorjárdát kap –, akkor a szilasi réten át a Látó-hegy lábához, a HÉVmegállóhoz érkezünk. Gyerekkoromban a tetejéről szánkóztunk meg síeltünk – kinek mije volt – lefelé egészen a sínekig. Nem véletlen, hogy azt az utcát nevezték el Szilasligeti útnak, amely az állomástól a Látó-hegy oldalán vezet át Kerepesre. Oka egyszerű, hiszen hosszú évtizedeken át, amikor nem volt buszközlekedés, és kerékpárból is jó ha 15 akadt az egész településen, mindenki gyalog közlekedett hivatalba, tanácsházára, rendelésre, iskolába, templomba és mindenhová. Kerepesnek ez a térsége ugyancsak a gödöllői HÉV vonalának köszönheti gyors kiépülését, hiszen a Szilasligeti út bal oldalán még az 1960-as évek elején is kukoricások voltak, ma pedig új és újabb házak, üzletek, boltok, iskola, polgármesteri hivatal, legújabban pedig bölcsőde épült ide. De az út jobb oldalán is viszonylag foghíjas volt a telkek beépítettsége egészen fel a Tölgyfa utcáig azt követően pedig a Magtár térig. Az eredetileg urasági terménytároló épülete az ipari tervezés remekműve volt. Előtte a szépen gondozott gyepen az 1900-as évek elején piacot nyitottak, az 1960-as években pedig – mivel a régi iskolában nem volt tornaterem – oda jártunk magasat ugrani, sújt lökni meg kézilabdázni. Az ipari remeket rendszerváltoztatás utáni legújabb tulajdonosai Autó Eldorádó név alatt ugyancsak elcsúfították: bádograktárakkal építették körbe. Azzal a szándékkal vásárolták meg, hogy minden igényt kielégítő idősek otthonát varázsolnak belőle, de a nagy elképzelésekből ez idáig csak egy szánalmas autóroncs-telepre futotta, az egykori tornaórák helyét félbevágott mikrobuszok, kibelezett személyautók, erőgépek foglalják el. Vele szemben a Mező utca túloldalán a tájba ugyancsak kevésbé illő új épületek sorakoznak, némelyik emeletes, a többi pedig XIX. századi bérlakások formáját és hangulatát idézi (lásd 42. oldal). Fiatal családok élnek itt, ezért ide épült 2009-ben a település harmadik játszótere, több mint másfélmillió forintból. Akár húsz éve is, a tősgyökeresek, Fera Annuskáék, Szauter Katiék, Zsiák Paliék, Zsemler Jóskáék, Nagy Béláék aligha gondolták, hogy a Magtár té148

KEREPES VÁROS

ren egyszer játszótér is lesz, ahogy a szilasiak sem, hogy a Közösségi Ház előtt majd szintén játszótér épül, 2 millió forintból. A Mező út, amelyet a 3-as főúti forgalom átterelhetősége érdekében 2008-ban az önkormányzat 45 milliós költséggel leaszfaltoztatott, elvezet bennünket a Madarász utcán át a Patkó csárdáig, amely fölött a település egyetlen szolgáltatási és ipari tevékenységre kijelölt térsége található. Idetelepítették annak idején a Szilasmenti Mgtsz gyógynövényszárítóját és csomagolórészlegét, vagy ahogy akkoriban hívták, a drogüzemet. Napjainkban többféle vállalkozás igyekszik itt talpon maradni: betonüzem, fatelep, autószerelő műhely, állateledel-gyártó, lakatos műhely, fémAutó Eldorádó a Magtár épületében. Ipari múlt roncsokban hulladék-átvevő, műköves, használtautó-telep, az erdő alatt pedig egy lovarda. A másik, vállalkozásokkal aránylag sűrűn telepített térség a Szilasmenti Mgtsz HÉV-állomás fölötti feldolgozó üzemének privatizációja során alakult ki, szintén 1990 után. Ha utunkat az idők folyamán gyakran, de sohasem az előnyére átépített Patkó csárdától az ősi központ – azaz e könyv kiinduló helyszíne – felé vesszük, akkor meg kell említeni, napjainkban már nyomát sem leljük annak az egykor pezsgő életnek, amely itt lehetett. Elegendő az 1700-as évekből a postakocsis világra, a sok uraságra, hadvezérre, gazdatisztre, csepűrágóra, átutazóra, később pedig uralkodóra, császárra, kormányzóra gondolni – a többi fantázia dolga. Erre sétálgattak, vagy tartottak mustrát a községi bírók, itt patkoltatták az utazók lovait a lovászok (például a Wéber család kovácsai), hajtották a gulyát, szállították a bort meg a terményt a pesti piacokra. Igazi központja volt a térségnek Kerepes: mészáros, szűcs, borégető, sőt vasöntő űzte az ipart a földművelők igényei szerint. Ennek megfelelően a politikai és a kulturális élet is gyorsabban fejlődött a szomszédos településekhez viszonyítva, hiszen saját bíróval, plébánossal, postamesterrel, kántortanítóval büszkélkedhetett. A politika kevésbé volt és van jelen, legalábbis a pártok szintjén. Mindig vallásos és hazájuknak elkötelezett emberek lakták, nem hajlongtak az uralkodó széljárás szerint. A földművelők és állattartók inkább kisgazdák, a fővárosban, főként az építőiparban, a gyárakban dolgozók, inkább szociáldemokraták voltak.

KEREPES VÁROS

149

Falu rossza nyolc szoknyában

Dicséretes módon Kerepes művelődési élete a szomszédos településekhez hasonlítva archai­kusabb, azaz népibb volt, sőt az is maradt egészen napjainkig. Az átörökítés elsősorban az asszonyoknak és lányoknak köszönhető, akik passzív és hatásos ellenállást tanúsítva a divat iránt, sok tradíciót őriztek meg az utókornak. Elismerést érdemlő kitartásuknak kedvezett, hogy Kerepesen tulajdonképpen csak Zsófialiget képviselte a nagyipart, máshol igazából nem volt és ma sincs gyáripar, így napjainkban sincs a népi hagyományokból kiszakadt, annak hátat fordító következménye. Büszkén és Kerepest az otthonuknak érezve dolgozhattak itt – kevés kivételtől eltekintve – ugyancsak elhivatott vezetői, plébánosai, kiválóságai, például Császár Ferenc jogász, politikus, lapszerkesztő vagy Wéber Ede tanár, közgazdász, Pecz Ármin kertészmérnök, Somló Sári író és képzőművész, Brenner Tivadar, Nagy Géza, Liptay László pedagógusok, Paulovics Mihály plébános, Varga József esperes, és sokáig sorolhatnánk a kiválóságokat. Akárcsak a köznép kiválóságait, akik örökölt szokásaik szigorú keretei között, de ünnepeiket, mulatságaikat, nótás, zenés jókedvüket megtartva élték mindennapjai­ kat. Nevezetes citerások, például Udvardi Rozi édesapja, aztán a rezesbanda vagy az Ellenbacher István vezette fúvószenekar szolgáltatta a talpalávalót, a lányok és asszonyok a nevezetes ünnepekre új ruhát varrtak maguknak; egyiküknek sem volt saját szabója, még a gazdag Csernákéknak sem. Csodálatra méltó teljesítmény, hiszen egyetlen ruha pendelyből és nyolc, nem elírás, nyolc alsószoknyából állt, a sort brokát zárószoknya tetézte; az 1930-as évekig a nők nem viseltek zárt alsóneműt. Berneczei Margitka, a Pávakör vezetőjének, Zombori Mártának az édesanyja megismertetett az öltözködés nehézségeivel, amikor mesélt szertartásos hosszúságának okairól, mely tevékenységet a ruhavarrással együtt némelyik asszony, mint Burkovics Marika néni szinte művészi szintre fejlesztette. Szorgalomból varrott ruhái és öltöztetett babái a tótok büszkeségei. A felsőruházat éke a pruszlik volt, amelyre időjárástól függően strikányt – kardigánt –, 150

KEREPES VÁROS

arra pedig nagykendőt kanyarítottak. Baran Annuska például szlovák ruhájához nemzeti színű masnit tűz. A fejdísz jelezte leginkább viselője életkorát: a fiatal lányok szalagot kötöttek a hajukba, később már asszonyként csepjecet, még később pedig áll alatt csomózott kendőt hordtak – sorolja Zombori Márta. A lányok fehér, az asszonyok viszont barna, öregen fekete bordázott harisnyát húztak a lábukra, magas szárú fűzős cipőt hordtak, télen lakkcsizmát. A múlt század fordulóján a fiúgyerekeknek is női ruhát mintázó öltözéket varrtak az anyukák, ezt hívták zobonynak, a férfiak pedig abban az időben, például egy múlt század harmincas éveiben készült fotón Pivarcsi Pál még bő gatyát és kék kötényt viseltek. De amikor az időigényes készülődés végére értek a Zacsik Marik, a Gubcsó Marik, a Huszka Annák, a Nagy Júliák, a Kundra Terézek meg a Hovanyecz Máriák, hát Boldog lányok ünnepi szoknyában. Még harminc éve is jártak csinos faruk úgy ringott a főutcán, hogy attól a reígy templomba, bálba zesbanda tagjainak hangszerében összefutott a nyál. A legények keményített fehér ingükre fekete lajbit vettek, a fejükbe nemzeti színű szalaggal díszített kalapot nyomtak, és úgy taposták a földet a lányok körül, mint kakas, mikor a tyúkot körbeudvarolja. Jeles ünnepeken nem csak táncoltak, és mulattak, hanem színdarabokat is adtak elő, például a Falu rosszát, a Mágnás Miskát, utóbbival még a szilasligeti iskolában is bemutatkoztak az 1930-as évek második felében. Olykor, főleg a Szent Anna napi búcsún meg a szüreti mulatságokon sok rokon és még több idegen érkezett a környező településekről szórakozni, ismerkedni. Gyakran csattant a csók meg a pofon, attól függően, ki volt boldog és ki volt megcsalatva. Repültek a szoknyák a hintón, meg a körhintán, epekedő könnyek hulltak fiú és lány után. Tavasszal csinos rendet raktak a portáikon és kitakarították az árkokat. Aki elkényelmeskedte a kötelező márciusi szokást, azt megszólták. Húsvét napján a férfinép gyerektől aggastyánig nyakába vette a falut, a múlt század fordulóján még gyakran ugyanúgy, ahogyan az Apor Péter leírásában, a Metamorphosis Transylvaniae – azaz Erdélynek régi együgyű alázatos idejében való gazdagságából e mostani kevély, czifra; felfordult állapotjában koldusságra való változása – című művében olvasható: „úrfiak, elévaló fő és nemes emberek, húsvét másod napján az az vizben vetű hétfün rendre járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokot hányták az vízben”.156 A múlt század közepére-második harmadára úgy változtak a szokások, hogy „az lányok vízben hányása” helyett olcsó kölKEREPES VÁROS

151

ni meg likőr illatától terhelt szobák küszöbén toporogva hadarták ünnepi mondókájukat, amiből csak az látszik, hogy nincs semmi örök, a szokások sem. Alumínium forint, piros tojás, vasalt zsebkendő, megannyi locsolóajándék. Májusfát sokszor lopva, azaz éjszaka állítottak a lányos házak meg a jegyző- és községháza elé, gyakran a templom kerítésére meg a falusi kút mellé. Szent István napján magyar zászlókkal díszítették házaikat, és nemzeti színű szalaggal átkötött új kenyeret szentelt a plébános. Búcsú napján virágba borult a templomi oltár, a zsalugáteres ablakpárkányok és a fehérnép ruházata. A Máriás lányok, mögöttük a vonuló tömeg, fölöttük a zúgó harangok, akár a reménybeli örökkévalóság, úgy ragyogták be egész Kerepest. Hozzá hasonló eseménynek a lakodalom számított. Már kora reggel levágták a disznót, és megpucolták a meghívott vendégek levesbe szánt kacsáit és csirkéit azok a férfiEbédszünet aratáskor. Műszak után egy pofa sör a ak és asszonyok, akik faluszerte szaMagdi presszóban kácstudományukról voltak híresek. Az ügyetlenebbeknek a „fuss oda, tedd ide” feladatkör jutott, illetve a szagos bél kaparása vagy a hurkatöltés. Közben érkeztek az ajándék sütemények és torták, no meg a hívatlan kíváncsiskodók, akik a kerítés tövében kaptak inni- meg ennivalót. Az udvaron szél kapkodta a lakodalmas sátor ponyváját, színes krepp papírszalagokkal futkostak a gyerekek a csirkebéllel iszkoló macskák és kutyák után. Olyankor mindenki azt érezte: egyetlen boldogító igen az egész élet. Ha néha korholták is, de szerették egymást. Együtt dolgoztak a pesti építkezéseken és gyárakban, kalákában arattak, csépeltek a földeken, építették házaikat, templomukat, tartották ünnepeiket. Közösséggé formálta őket a kényszer, amely az első sikerek után már csöppet sem tűnt annak. Közösséggé formálta őket az a kényszer is, amely minden esetben annak tűnt: a hatalom vezérelte társadalmi munkamegosztás zavaraiból fakadó kényszer, amit például egy 1957-es tanácsülésen a vb-elnökhelyettes közvetített. A cséplőmunkások nagy része üzemi dolgozó, állapította meg, de az üzem nem fogja meghosszabbítani nekik a fizetés nélküli szabadságot, ezért „kalákában kell majd a cséplést befejezni”.157 A kerepesi emberek nem színlelték örömüket, ha esküvőre, keresztelőre, disznótorba hívták egymást, őszintén adták, amijük volt, mosolyukat bánatrontónak szánták, semmint 152

KEREPES VÁROS

külsőségnek. Könnyeiket nem erőltetették, amikor a portán felravatalozott halottól búcsút illett venni. Mindennek megadták a módját, aztán siettek tovább: élni.. Az együttlét újabb örömhozó eseménye volt, amikor az 1930-as években divatba jöttek a mozielőadások. Véber Terust meg az ő filmvetítő masináját imáikba foglalták a polgárok, főként a fiatalok. Eleinte az egyházi iskolában vetítettek, ahol padokban ülve nézhették az emberek vászonra vetített, soha valóra nem váló álmaikat, később a Diamant házban, majd pedig a kultúrházban tartották az előadásokat.158 A lekapcsolt villanykörték alatt, a mozigép berregése közben, tétova kezek értek össze, gyengéd vallomások izgatták a női fülcimpákat. Még csókolózni is lehetett, a mama nem látta meg, csak a villanyfényes szüreti mulatságokon. Egyébként a már a múlt század közepén elbontott Diamant ház, Diamant Gizu néni zsidó kereskedő tulajdona volt, és a mai Családsegítő, a régi jegyzőház épülete mellett állott. Ugyancsak a Fő úton tartottak nyitva Hercverber, Hoffmanka és Szamek kereskedők boltjai, illetve mészárszéke. Mai világunkban, amikor náci táborhalálok egyre halványuló emléknyomatait többnyire szimpla politikai-hatalmi érdekből aktualizált-kigyúrt antiszemitizmusokkal, azon feszített rasszizmusokkal kísérlik meg újra és újra görcsösen megeleveníteni, szinte elképzelhetetlen, hogy annak idején magyar, sváb, tót, zsidó és cigány hisztériamentesen megfértek egymással. Mindenkinek megvolt a dolga! Nem voltak előítéletek és nem voltak „kisírt” privilégiumok, mindenkinek csak annyi járt, amennyit megérdemelt, és amiért megdolgozott. A magyar paraszt sohasem akart cipőfűzőt, meg tört borsot árulni, a tót nem akart parancsolgatni, a zsidó nem akart szántani, a cigány bezártan élni, a sváb pedig földönfutó lenni. Tisztában voltak ezzel, mégha olykor sóvárogtak is a másikéra. Tudtommal Kerepes sohasem volt, és ma sem a hisztériakeltés nagymestere. Mifelénk az ember számít, nem a fajtája, a vallása vagy a bőrszíne. Ezért mifelénk kellő hasznosság nélkül senki sem számíthat a bőrszíne, a vallása vagy a fajtája okán elismerésre. A hisztéria hiánya nem jelenti azt, hogy nincsenek konfliktusok, de még azt sem, hogy nincsenek kisiklott megfontolások, döntések. Előfordult bizony a szégyen, hogy a falu egyik vezetője állampolgári kötelességének tartotta beárulni a hatalom által nemzetiségük-vallásuk miatt veszélyeztetett zsidó embertársait (lásd 101. oldal). Nem is olyan sokkal később a falu egy másik vezetője szintén az ő korabeli hatalom szemüvegén át nézte embertársait, akik politikailag álltak más oldalon. Az 56-os forradalom után a székébe újra visszakerült kerepesi tanácselnök gondolkodás nélkül felmondja a kádári vezetés propagandaszövegét, hogy a forradalomban nem munkások és diákok vettek részt, azok ugyanis, „mint Kerepesen is”, dolgoztak tovább, és nem gyilkoltak. A forradalomban a reakciósok mellett bűnözők vettek részt, például a Poncok vagy Nyúzó gúnynevű kerepesi cigány férfi, akit egy külföldi újságfotón azonosított a rendőrség forradalmárként.159 A tanácselnök pontosan tudta, hogy az őt 56-ban leváltó nemzeti bizottság tagjai még véletlenül sem voltak bűnözők: Kálmán Vendel nb-elnök, római katolikus plébános és az nb-tagok: Fogd József és Drinóczki Mihály (volt tanácstagok), Nagy Géza, Oravecz Mihály, Berneczei László, Földesi István, dr. Rimmel Béla. Ahogy egyébként minden valószínűség szerint Varga János is aligha volt bűnöző, aki „vaskapoccsal leverte a községházáról a KEREPES VÁROS

153

népköztársasági címerrel ellátott táblákat”, majd. két barátjával kidobolta, hogy másnap mindenki vegyen részt a nemzeti bizottság megválasztásában. A kerepesi forradalmárok tulajdonképpen olcsón megúszták, a rendelkezésre álló források szerint itt említettek közül Varga kapott másodfokon 1 év börtönt, Földesi rendőri felügyelet alá került, Rimmel közbiztonsági őrizetbe.160 Máskor az együttélés eltérő társadalmi normáinak ütközéseit próbálják hol riadt, hol erőszakos, hol kapkodó váltóátállítgatásokkal elkerülni, elhárítani. Az általunk átvizsgált 1949 és 1957, illetve 1989 és 1990 közötti képviselő-testületi, tanácsi, majd ismét képviselő-testületi jegyzőkönyvekben igen gyakori a helyi cigánysággal kapcsolatos felszólalás: az ötvenes években az imperialisták, a reakciósok és a begyűjtés „mindent visznek”, 19891990-ben a rendszerváltoztatás körüli problémák a leggyakoribbak, ám a cigányság mindig ott van a topon. Általában együttélési normákkal kapcsolatosak a felszólalások (lásd 116. oldal), az ötvenes évektől a kilencvenes évekig a cigány gyerekek iskolába (nem) járása – 1949-ben az analfabéták összeírásakor csak cigányok körében találtak írástudatlant, szám szerint 23 főt161 –, a közbiztonság cigányokkal összefüggésbe hozott romlása, a romlás jelenségei (lopások, betörések, hangoskodások, kakaskodások stb.), a cigányok egészségügyi állapotának veszélyeztetettsége. Tán’ a sors intézte úgy, hogy ezeket a sorokat éppen a 2013-as esztendő március 29én, azaz Nagypénteken vetem papírra. Idáig abban reménykedtünk – akár régen –, hogy fürdik a Nap a Szilas-patak tükrében. De helyette hó borít mindent, ráadásul nálunk 10-15 centiméter, míg Kékesen csaknem 90 centiméter vastagságban. Ilyen még nem volt – mondogatják az öregek, és igazuk lehet, hiszen a meteorológusok is nyilatkozzák: évszázada példa nélküli a hasonló téli húsvét. Bűntudatot kelt, hogy a virrasztók a hideg miatt nem vonulnak lobogóikkal a Kálvária-hegyre imádkozni, hogy deresen szürkéllik a barka, hogy fagyhaláltól riadtak a kisbárányok. A kereszténység legnagyobb ünnepén baljós fehérség palástolja bűneinket. Visszatérve a mozgókép varázslatos világához, Szilasligeten is az 1930-as évektől valósággá vált a tapasztalás nélküli „egyhelyben utazás” káprázata. Az egyetlen középületben, az egyházi iskolában is felberregett a mozimasina, a fehér vászonról Turay Ida, Karády Katalin és Jávor Pál mosolygott a megszeppent nézőseregre. Az alig 20 esztendeje kiparcellázott térségben igazán dicséretes kezdeményezésnek számított a formálódó társasági élet, a korán neszező közösséggé alakulás igényével együtt. … Hasonló folyamat részesei leszünk majd az 1960-as években a családi televíziózás kezdetén… Véber Terus népnevelői tevékenysége egyébként 1947-ben szomorúan végződött: államosították a moziját.

154

KEREPES VÁROS

Feltörekvés – állandóan úton Városunk társadalmát – a gyerekek és a nyugdíjasok kivételével – a kétlakiság és a feltörekvés jellemzi. Naponta utaznak a fővárosba tanulni, vagy dolgozni, jószerivel csak aludni járnak haza, így igazából sem Kerepesen, sem Budapesten nincsenek „otthon”. Máshol laknak, mint ahol boldogulni szeretnének vagy kénytelenek. Településünk fejlődésének szempontjából fogalmazhatok úgy is: törekvése színhelyén adózik, költi el jövedelme és tölti el szabadideje nagyobb részét, miközben a lakóhelyén szeretne új utat, járdát, bölcsődét, mindent. …És aki kettős életet él, az mindig megcsalja hol az egyik, hol a másik énjét, mert állandó időA Magtár téri lakónegyed. Skatulyázott honfoglalások és identitászavarral küzd. Néha akaratlanul is felcseréli a munkahelyi és a ház körüli szerepeket, amitől viselkedése előbb-utóbb bizonytalanná, sőt kiszámíthatatlanná válik. Tudniillik a megfelelés például a fűnyírás és a termelési értekezlet feltételeinek – a két tevékenység földrajzi távolságáról nem is beszélve – sokszor csak valamelyik tevékenység rovására teljesíthető maradéktalanul. No, most akkor törekszem, érvényesülök, vagy kertet gondozok, kerítést építek? És egyáltalán melyik a fontosabb, feljebb kerülni a társadalmi ranglétrán vagy fürdőmedencét állítani az udvaron a gyerekeknek? Mindig a másik rovására dönt. Tőlünk a derékhad általában elvágyik vagy kényszerül, mégis egyre többen vagyunk, mert állandóan érkeznek új ingázók és új feltörekvők. Tudomásul véve ezt a helyzetet, Kerepesnek úgy kellett és kell megmaradnia, hogy örökösen változik. Számítások szerint naponta közel háromezren ingáznak Kerepes és a főváros között. Egyharmaduk – elsősorban a 14 év feletti tanulók és a szakképzettséggel nem rendelkező munkavállalók – HÉVvel, illetve távolsági Volán-buszokkal, a többiek viszont saját gépkocsival. További félezerre tehető azon nyugdíjasok, kismamák és csellengők száma, akik vásárolni, nézelődni vagy kórházi vizsgálatokra utaznak. Mondhatni, minden második porta üres napközben, kihalt, estére alvó város Kerepes. Ennek tükrében manapság a lakosság ötöde – vagyis a régiek – nagyon kerepesiek, az 1948 és 1970 között érkezettek vagy azok gyerekei közepesen kerepesiek, számuk meghaladja a 4000-et, a többieknek pedig csak a lakcímük kerepesi. Utóbbiaktól Kerepest hívhatnák Vecsésnek, Pécelnek vagy bármi másnak, őket az sem zavarná. Közülük sokan hangoztatják, ők igazából pestiek, csak aludni járnak ide, mert itt nem a lift nyikorog, helyette a veréb „énekel”. A fentebb említett „kettős élet” egyik furcsa és frusztráltságra utaló megnyilvánulása az ilyen kijelentés, ráadásul nem következmény nélküli, hiszen közvetKEREPES VÁROS

155

len szomszédokat is fényévnyi távolságra taszíthat egymástól. Valóban – no nem az ősi településrészen – sokan még a szomszédjaikat sem ismerik, ettől pedig eléggé titokzatos tud lenni a kertvárosi idill. Titokzatos, sőt rejtőzködő. Gyakran a kerítések résein figyelik meg egymást a szomszédok, és aszerint értékelik a másikat, hogy például fakanállal keveri-e a bográcsgulyást, kesztyűben nyír-e füvet, hány éven belül cserélt autót, netán motorcsónakot vagy csak kerti bútort. Mivel legtöbbjük a teljesítményét, a rátermettségét nem kerepesi vállalkozásban, munkahelyen, közösségben bizonyítja, maradnak a státusszimbólumok, amelyekkel bőségesen körülveszik magukat. Ezekkel remélik befolyásolni azokat, akik nem ismerik őket, a munkájukat, a családjukat, a gyökereiket. A titokzatosságnak tehát van bája, de van célja is. mutatni, hogy milyen irányba, milyen társadalmi csoportba törekednek, kiknek akarnak megfelelni, illetve kikre nem vágynak. Szociológusok állítják, valamennyi 10 ezer lakosnál nagyobb lélekszámú városban létezik egy markánsan körülhatárolható felső osztály, amely a középosztály fölött áll, és néhány igazán tehetős polgár alkotja. Ők a Házak a főutca két oldalán. Átmenetek – jövedelmi település kiemeltebb helyein építkezhelyzetek tek, vagy nagyon is régi, de hatalmas portákon élnek, és a középosztálytól is rejtőzködőbbek, illetve szerényebbek. Vagyonukról nem beszélnek, de nem is tiltakoznak, ha mások becsülik gazdagságukat, még örülnek is, ha gyarapodásuk pletykaként terjed. Bizakodó, energikus emberek, akik elvégezték az egyetemet, vagy nem végezték el, de hasznos üzleti adottságokkal rendelkeznek. A középosztály tagjai másabbak: ők konformistábbak, erkölcsösebbek és aktívabb templomjárók, mint a fölöttük és alattuk állók a társadalmi ranglétrán. Bizonyítani 156

KEREPES VÁROS

igyekeznek, hogy ők tiszteletreméltóbbak, illedelmesebbek, emberszeretőbbek, mint más csoportok képviselői. Érettségizettek, főiskolát végzettek, technikusok, akik közepes vállalkozásaikban vagy irodai, szolgáltatói beosztásokban igyekeznek bizonyítani rátermettségüket. Felszínen megvetik ugyan a földi javakat, de semmilyen körülmények között nem adnák ki a kezükből. Korlátozott sikerű csoport furcsasága, hogy önmaga építi gyarapodása korlátait. Ugyancsak mérsékelten sikeres, ráadásul a gazdasági rezdülések gyakori áldozata a legnagyobb kerepesi réteg, az alkalmazottak serege. Közöttük is jellemző az érettségi, vagy a szakmunkás képzettség, de legalább a gépkezelői, az előadói, az autóvezetői, vagy éppen az egészségügyi szakvizsga megléte. Jó időben rendszeres a munkájuk, de egyre többször kényszerülnek munkaügyi hivatalok kisablakai előtt várni a sorukra. Ilyenkor odacsapódnak, ahová a sors pofozza őket: levélhordónak, pénztárosnak, liftesnek, műtősnek, takarítónak, targoncásnak, fűnyírónak vagy csak egyszerűen közmunkásnak. A legdrámaibb lét az övék, akik közül sokan feladják az állandó leértékelődés terhe alatt a holnapot, vele együtt a családjuk holnapját is. Rendes, derék emberek, rendesen is élnek, ameddig bírják idegekkel, de tudják, nem viszik sokra. Pedig mindent elvállalnak, hogy a felszínen maradhassanak: a hitoktató takarít, az üzletvezető parkosít, az eladó kertet ás, a technikus kecskéket nevel, a sofőr galambokat tart, a pedagógus szépítőszerekkel ügynököl, az irodista vízszűrőkkel járja a portákat, a könyvelő mások gyermekeire vigyáz, a művelődésszervező jósdát üzemeltet, a feleslegessé vált titkárnő apróhirdetések után futkos, az énektanárnő zumbaklubot gründol, a szakmunkás zárjegy nélküli cigarettával üzletel, a focibíró meg óvodásokat okít labdarúgásra. Munkájuk, ezt ők is tudják, esetleges és korántsem értékteremtő, ezért unalmas, olykor pedig szégyellnivaló. Kegyetlen nehézség, sőt embert, családot, nemzetet fogyasztó nehézség, amely alól Kerepes sem kivétel. Sajnos. Amíg ők hónapról-hónapra élnek, addig az alsó, mélyszegény réteg máról-holnapra is alig. Utóbbiak sokszor embertelen körülmények között tengődnek, és többségük fütyül mindenre. Az iskolát vagy befejezik, vagy nem, rendszertelenül dolgoznak, vagy nem, ösztöneik mozgatják cselekedeteiket, vagy már az sem. Nem rémülnek meg úgy, mint mi, ha elveszítik a munkájukat, ha bűnözésért előállítja őket a rendőr, ha gyermeklányuk várandós lesz, sőt attól sem rezdülnek, noha tudják, nem képesek előteremteni nemhogy a jövő heti, de még a holnapi ennivalót sem. Nincs vesztenivalójuk, így fogják fel, mert így kényelmesebb. Viszont összetartók, befogadják egymást, és közösen portyáznak gazdagabb területeken a nyomor ellen. Az őslakos és a gyüttment világának eltérése tapasztalható például a cigány lakosságon belül is. „A település cigánysága – néhány, csupán az utóbbi években, egy-másfél évtizedben beköltözött, s a faluban a többségi lakosság házai között szétszórtan házat vásárló oláhcigány családtól eltekintve – romungró, azaz magyarcigány” – írja a kerepesi cigányokról írt tanulmányában162 Landauer Attila, s hozzáteszi: „E cigányoknak (az oláhcigányoknak – F.T.) azonban az »őshonos«, kerepesi romungrókkal semmilyen kapcsolatuk nincs. A helyi cigány kisebbségi önkormányzat tagjai is csak annyit tudnak róluk, hogy vannak, és kivétel nélkül jobb körülmények között élnek, mint a település magyarcigányai.” KEREPES VÁROS

157

Visszatérve a középosztályhoz: ezt Kerepesen a helyi közélettől inkább tartózkodó kisebb vállalkozók – fuvaros, könyvelő, kereskedő, építőiparos, pék, számítógép- és autószerelő stb. –alkotják, illetve az 1945 előtti tehetősebb parasztok gyerekei és unokái, akik 1990 után visszakapták őseik földjeit és ingatlanpiacra vitték. A másik középosztálybeli csoport a pedagógusok, orvosok, banktisztviselők, közalkalmazottak, illetve néhány közepes ismertségű művész, énekes, politikus és sportoló. Eltérő társadalmi szerepük, szaktudásuk és műveltségük okán ritkán keresik egymás társaságát, nincs „alkotó” vállalkozói közösség, nincsenek komolyabb mulatságok, rendezvények, közös felajánlások. Mivel szemérmesek és tartózkodók, jelentőséggel bírnak a státusszimbólumok, úgymint a magas, keményfából készült kerítés, a kúszó örökzöldek, a kerti medencék, a szaletlik, a Magyarországon szokatlan mediterrán házak: színes cserepek, apró tornyocskák, a giccs határát súroló műkő oszlopfők, díszkutak, automata garázskapuk és a sort sokáig folytathatnánk. Kerepesen a középosztály szerepének erősítése sürgető feladat, fejlődési alapvetés. A végletek találkozása, ha egy ilyen csiribiri porta mellett több lepusztult vagy éppen konyhakertként hasznosított telek sorakozik: rozsdás drótkerítés, mállott betonoszlopokon kapaszkodó szőlők, málnabokrok vagy fejtőbab, távolabb befőttes üvegben kovászolódó zöld uborka, a korcs kutya láncot csörget, a gazda salátát locsol, a felesége kötélre akasztja a frissen mosott alsóneműt. De van lejjebb is: kerítés csak foltokban létezik, a kertet felveri a gaz, az udvarra összehordott roncs hűtőszekrényekből, mosógépekből drótok csüngnek zománcát vesztett éjjeli edény köré. Semmi nem mozdul, csak a szél. Az átlag azonban a végletek között lakozik. Szerény, de gondozott öreg vagy kevésbé öreg családi házak trónolnak a kétszáz négyszögöles „birtokon”, amelyen tenyérnyi ágyásokban megterem a zöldség, a krumpli, az eper, a káposzta, és a kerítés tövében talpalatnyi helyen vad futórózsa kapaszkodik a kapucsengő felé. A porták végén az egykori disznóól meg csirkeudvar helyét szalonnasütő foglalja el, az unokákat várva. …És ismerik egymást a szomszédok. Szinte minden a tulajdonosáról árulkodik: az egészen gazdagtól a szegényen, de tisztességesen élőn át a mélyszegénységben tengődő dologtalanig. Ezzel együtt, mintha csökkenne a különbség a jómódúak és a szegényebbek életmódja között. Talán a gazdagabbak is visszavettek egy kicsit a felvágós viselkedésből, ugyanakkor sok tömegárut már a szegényebbek is képesek a nagy áruházakban „olcsón” megvásárolni. Ezzel együtt a jövedelemkülönbségek óriásiak. Kerepes társadalmi rétegződését talán egy apró történettel tudom érzékeltetni. Egyik óvodánkban szülői értekezletre hívtak, polgármestert, mert gondok voltak a gyerekek étkeztetésével. Lánykájáért aggódó anyuka elmondta, mindennap sok gyümölcsöt és még több finomságot vásárol Biankának, sőt néhány hónapja kakinaptárt is vezet, a gyermek anyagcseréjét ellenőrizendő. Színesbe öltözött anyatársa csak nevetett: neki ingyen étkezik a gyereke, mert nincs jövedelme, ami pedig a kakinaptárt illeti, náluk pottyantós budi van, az udvar végében... Viszonyításképpen Kerepes nem a fővárosi II., de nem is a VIII. kerülethez hasonlít társadalmi rétegződését tekintve, hanem egyik fővárosi kerülethez sem, és mindegyikhez is a Duna két partján. Elképzelhető, milyen nehézségekkel és mekkora felelősséggel jár „közös fedél” alatt foglalkozni, nevelni és fejleszteni „ennyiféle” gyereket. Nem csak az óvó158

KEREPES VÁROS

nőnek, a pedagógusnak, a családsegítőnek, az önkormányzatnak, az orvosnak, a rendőrségnek nehéz, hanem a szülőknek is nehéz, hiszen a természetes gyermekféltésen túl telve vannak gátlásokkal, előítéletekkel és minden mással. Sokan, legalább általános iskolás kortól magukkal hordják a gyerekeiket pesti iskolákba, ami további gátja a város közösségi élete fejlődésének, hiszen akárcsak a szülő, már a kis gyereke is kétlaki életet él, igazi és megtartó közösség nélkül. *** Az utóbbi 4-5 esztendőben mégis érzékelhető javulás, hiszen az általános iskola megtépázott tekintélyét és rendjét sikerült helyreállítani, sikerült erősíteni a családsegítő szolgálatot, az orvosi ellátást, a közbiztonságot, a kulturális és művelődési életet, miáltal a közbizalom is erősödik. Másik oka a helyben maradásnak a munkanélküliség, a fokozódó létbizonytalanság, illetve az emelkedő közlekedési tarifák, végül annak a felismerése: a fővárosban sincsenek „steril” körülmények, nincs tökéletes védelem. Ezt a folyamatot erősíti tovább Kerepes várossá nyilvánítása, mert a kétkedőket, a helyüket keresőket, a társadalmi rangkórságban raboskodókat büszkeséggel és elégedettséggel tölti el, következésképpen „gyorsabban” válnak ők is igazi kerepesivé. Tudom, óriási a távolság a pottyantós budi meg a gyerekszoba falára kitűzött és pontosan vezetett kakinaptár között. De nincs más megoldás, mint napról napra rövidíteni ezt a távolságot és közelebb kerülni egymáshoz, egymás sorsának megértéséhez és elfogadásához. De még ez is kevés! Tudomásul kell venni, hogy egyik társadalmi réteg sem képes lerázni magáról a másikat, mint kutya a vizet. Ugyanakkor az együttélés feltételeit csak a vonatkozó törvények szigorú betartása és betartatása vezérelheti: a jogok, a kötelességek alól senkinek sincs kibúvó! Nincs kettős mérce! Ahogyan két Kerepes sincsen…

A féltés meg a foglalás Tanulságos vizsgálódni, vajon milyen lehetett eleink közösségi élete, illetve milyen képet mutat az elmúlt évtizedekben és napjainkban az egymás mellett élés abban a városban, amelyben a földrajzi és gazdasági adottságok egyazon időben vonzzák, illetve elengedik lakosságának bizonyos részét. Nos, a közösség fogalma – gyakorta indulatos és érzelmes felhangoktól sem mentes – akként definiálható, hogy az együtt élő embereket mennyire hozza össze a közös érdek, a közös cél, a közös értékrend, azaz, a „mi” tudata. A „mi” tudat fundamentuma tehát az összetartás, viszont összetartozni csak azok képesek és akarnak, akik ismerik egymást. Becslésem szerint közel háromezer ember gondolja úgy, hogy ő az igazi kerepesi, az ő szokásai, tradíciói a meghatározóak és minden utána érkezett és érkezőnek hozzá kellene igazodnia. Érthető hát, ha olykor nehezen viseli, sőt ellenszenvet érez azok iránt, akik ha akarnak sem képesek megfelelni, hiszen egészen más vidékről, több szempontból eltérő értékrenddel szeretnének vagy nem szeretnének beilleszkedni. Az érdekek tehát olykor nem találkoznak, és az idő múlásával sem enyhülnek a feszültségek KEREPES VÁROS

159

A régiek büszkék és védik eddig elért eredményeiket, míg az újak a sajátjukat hirdetik és néha nagyképűek, lekezelőek a hagyományokat illetően. A középen állók pillanatnyi érdekeik, vagy ismeretségeik okán hol ide, hol oda húznak. A befogadás és a beilleszkedés folyamata ettől nehézkes, gyakran reménytelen. …És nem csak napjainkban. Már az 1540-es évekből fennmaradt török szandzsákösszeírások bizonyítják, hogy Kerepesre nagyon is jellemző volt a ki-beköltözés, például 1546-ban az akkori lakosság 24 százaléka beköltözött volt. A jövevények befogadása tehát nem újdonság, annál inkább nem, hogy Kerepes történelme során kétszer szinte elnéptelenedett, kezdhette elölről (lásd 30. oldal). A befogadás nem volt mindig zökkenőmentes: Kerepes befogadja a jövevényt, ha zsörtölődve is, ám az idegen hatalmat nem tűri – noha kénytelen volt rá, nem is egyszer. A Irodalmi est a kultúrban. Merről jöttél, hová tartasz? kerepesi nem sváb lakosok panaszlevélben berzenkedtek az 1600-as évszázad végén a Tekintetes Vármegyénél a betelepített svábok előjogai ellen (lásd 35. oldal), s például 1700. augusztus 24-én Elepacher Tamást – egy favágás körül kirobbant veszekedés során – lelövéssel fenyegette a helyi postamester, akit a plébános szerencsére sikeresen lebeszélt erről.163 Tudomásul kell venni, hogy egy-egy biológiai, természeti, legtöbbször pedig háborús esemény felszámolja az addig kialakult és elfogadott közösségeket, ugyanakkor nem képes rövid időn belül megteremteni az újak kialakulásának feltételeit. Könyvünk keretein belül hagyatkozzunk most 1945-re és az azt követő, akár napjainkig tartó folyamatra. Hirtelen és gyökeresen megváltoztak az emberi, közösségi, társadalmi kapcsolatok, mondhatni hatalmi- politikai vezényszóra. Megint százezrek és milliók kényszerültek számukra ismeretlen települések, városok kapuin kopogni: a féltés és a foglalás néztek farkasszemet egymással. A „mit akar ez itt” és a „hová kerültem én” kérdések foglalkoztatták az őslakosokat, illetve a gyüttmenteket, és a válaszok helyett legtöbbször maradt a távolságtartás, amely később feloldódott, vagy éppen továbbfejlődött. Az 1950-es években a kötelezőn kívül, szinte semmilyen emberi kapcsolat még csak ismerkedési kezdemény sem alakult ki a régiek és a telepesek között, mintha nem is lett volna dolguk egymással. A „sokszoknyások”, ahogyan gyerekkoromban hívtuk öltözetük után a kerepesieket, eléggé zárt közösséget alkottak, mi betelepülők jószerivel viszont semmilyet. A régiek nem engedtek – igazuk volt –, az újak viszont nem idomultak. Egyikük nyugalmat és békét, másikuk érvényesülést, saját fészket, területet akart. 160

KEREPES VÁROS

Lehetőség sem volt a tartalmasabb ismerkedésre, nem voltak közös rendezvények, maradtak a bálok, a szüreti mulatságok, egy-két kötelező rendezvény, de a szilasiak nem mentek Kerepesre, a kerepesiek nem mentek Szilasra. A mindenkori faluvezetés csak irányított, a régiek és az újak „összeboronálása” kevésbé foglalkoztatta őket. Maradt a gyerek és a hit, azaz az iskola és a templom. Ezt leszámítva kényelmesebb volt egymást szapulni és megszólni, mint megismerni. Persze jó néhány régi és új lakos – iskolaigazgató, pedagógus, orvos, lelkész, szakmunkás, védőnő stb. – igyekezett már akkor is csökkenteni a távolságot ember és ember között, több-kevesebb sikerrel. Különleges, szinte a választóvonal szerepét tölti be a Kerepesen átvezető HÉVsínpálya, már tudniillik az, hogy ki lakik az egyik és ki a másik oldalon: a szilasi és széphegyi oldalon, mely településrészek 2013-ban éppen csak 103 esztendősek, az idén 865 esztendős Kerepes a sínek másik oldalán. Az idő múlása hoz enyhülést, közeledést. Kerepesen is kirajzolódtak a közös célok, a közös érdekek és születendőben volt a közös értékrend, de az újak és a régiek, a már kevésbé újak közötti súrlódások a mai napig érzékelhetőek. Lekezelően – tisztelet a kivételnek – azok viselkednek, akik a fővárosból vagy nagyobb településről költöztek és költöznek ide, simulékonyabbak azok, akik kis falvakból vagy elmaradottabb térségekből érkeznek és érkeztek. Sokszor inkább domináns a versengés, mint az együttműködés. Gyakran csak 4-5 főből álló civil egyesületek reprezentálnak a nevükkel egy-egy településrészt, némelyik közülük a különválást, a városból való kiszakadást is a zászlójára tűzi, a másikuk gazdasági előnyökért hőzöng, a harmadik meg a sokadik pedig helyet követel magának ott, ahol még nem fogadták be. A másik oldalon a közös cél, a közös érdek, azaz a „mi” tudat kialakítása és terjesztése nem zárja ki és nem ellenzi az újak, az idegenek betelepedését, de érthetően kétkedő, ezért időre van szükség, amíg a féltés és a foglalás szándéka megfér egymással, nem terjed a másik rovására. Kevésbé toleráns viszont Kerepes és Szilas és Széphegy társadalmának döntő többsége az egyre növekvő, ugyanakkor sűrűn cserélődő cigány lakossággal. Ez esetben sem a régiekkel van azonban bajuk, hanem az újakkal, az ismeretlenekkel, azokkal, akiknél úgy látják, elsődleges céljuk nem a beilleszkedés, hanem az időnként a közbiztonságot és a tulajdont veszélyeztető túlélés.

KEREPES VÁROS

161

Pártok, szervezetek régen és ma

A szovjet megszállással szinte egy időben kezdődött meg a Horthy-rendszer társadalmi bázisának teljes és kegyetlen felszámolása. Jóllehet az 1947. évi elcsalt „kékcédulás” választásokig a kommunista vezetés igyekezett fenntartani annak látszatát, hogy a demokrácia a céljuk, már hamar előkészítették minden párt, vallási és társadalmi szervezet nyakára a hurkot. A később saját párttársai által kivégeztetett Rajk László a demokratikus koalíciós kormány kommunista belügyminisztereként – de, jellemzően a kommunisták erőtudatára, a kormány tudta nélkül! – adta ki 1946-ban a rendeletet164 a „reakciós” szervezetek felszámolására, minek nyomán feloszlatták például a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyleteket (Kalot), illetve a Katolikus Leányok Általános Szövetségét (Kalász), a cserkészszövetséget: az 1937-ben milliós tagsággal működő 16 747 egyesületből 1948-ra mindössze 225 maradt.165 A kerepesi közösségeket is gyorsan szétrobbantotta az új politikai hatalom. Előbb csak a fasisztának minősített pártokat, szervezeteket,166 Kerepesen 1945 végén a Levente Egyesületet, a Magyar Országos Véderő Egyletet (MOVE), a Magyar Élet Pártját és a Nyilaskeresztes Pártot,167 de aztán sorra megszüntették a gazdakört, az iparegyletet és minden más polgári, vallási szervezetet, egyesületet. Talán annál is inkább meg kellett szüntetni a „reakciós” civilszerveződéseket, mert Kerepes nem igazán volt kommunista: az országos 17 százalékkal szemben az MKP 1945-ben itt csak 13 százalékot kapott. Háttérben a szovjet szuronyokkal a szedett-vedett, magyar és nem magyar érzelmű kommunista vezetés 1948-1949-ben totálisan felszámolta a többpártrendszert (lásd 100. oldal). Szabad lett a pálya, 1949-ben betagozta a „fényes szelek” nemzedékének népi kollégiumait az állami diákotthoni rendszerbe (likvidálva a gondolati szabadságot is). A megtizedelt ifjúsági szervezetek maradékából 1950-ben létrehozta az ifjúság körében egyedül létezni engedett DISZ-t, aminek majd már a Kádár-rendszerben, 1957-ben a KISZ lett a szintén kizárólagos szervezkedési lehetőséget jelentő utódja. Megszüntették 1951-ben a szerzetes- és apácarendeket is, a civil és egyházi pálya ezzel teljesen elsivárosodott. A mű bevégeztetett, a diktátorok elégedetten hátradőlhettek véres trónjukon. 162

KEREPES VÁROS

Az egypártrendszer több mint 40 esztendeje alatt Kerepesen – ahogy általában az országban mindenütt – lassan csordogált a politikai, illetve a mozgalmi élet. Voltak itt is lelkes párt- és KISZ vezetők, csoportocskák, de mint az országban a többség, a Kerepesen élők is annyit tettek meg politikai helytállásban, amennyit még éppen muszáj volt a nyugalomhoz, az egyéni gyarapodás „akadálytalanításához”. Nem ezt és nem így akarták, de akár az áttöltött víz, kénytelenek voltak az új edény formájához igazodni. Abban csak kevesen bíztak, hogy a torz forma nem lesz végleges. Nem lett, persze, de sokáig szorított bennünket a palack vörös falához. Voltak megfigyelések, feljelentések, apróbb-nagyobb vis�szaélések, de példának okáért 1956-ban azon kívül, hogy békés körülmények között elzavarták a falu vezetését, különösebb esemény nem történt. Később az is mind megtoroltatott (lásd 154. oldal). Nagy port kavart „ellenállásra” tudtommal csak jóval később, 1975-ben került sor. Hárman, Angyal Károly, Bostya János és én, vagyis Franka Tibor szilasligeti illetőségű huszonéves fiatalemberek az április 4-ét követő éjszaka a Mátyásföld Imre úti HÉV-megállóban ma is látható keresztre villanyoszlopokról levett, lánccal összebilincselt magyar zászlókat dobtunk. Kifejezőnek gondoltuk… A rendőrség „lakossági bejelentés” alapján előállított bennünket (soha nem tudtuk meg, Az MSZMP búcsúkívánság-kártyája. Pártköszönet és ki volt a bejelentő), majd a „függetrendszerváltoztatás len” bíróság államellenes izgatás vádjával hat hónap szigorított börtönre ítélt bennünket. Rendszerellenes „mákvirágok” lettünk. Súlyosbító körülmény volt, hogy mindez annak a napnak az éjszakáján történt, amikor kötelezően ünnepelni kellett „felszabadításunk” 30. ünnepnapját, s az eset éppen a „felszabadító” szovjet hadsereg főszállása közelében történt. Végül próbaidőre bocsátással megúsztuk a szabadságvesztést. Két barátom nem sokkal később Nyugatra disszidált, én a rendszerváltoztatás után a Politikai Foglyok Szövetségének, a Pofosznak a tagja lettem, az 56-os Hazáért Érdemkereszt birtokosa. A rendszerváltoztatást követően a kerepesi szavazók többsége 2002-ig inkább balpárti volt, a politikai irányultság 2006-ban fordult jobbra. Az egypártrendszer mindent, KEREPES VÁROS

163

oktatást, könyvet, filmet, közéletet, egyáltalán, a gondolatot átfogó, monolit, az állampártétól eltérő megközelítéseket kizáró propagandája teljes generációkat abban a tévhitben ringathatott, hogy a nagy döntések a fejük fölött történnek, ezért nemcsak tilos, de felesleges is a hatalmasok dolgába beleszólni. A szabad véleménynyilvánítást 1990 előtt nem gyakorolhatták, idő kellett, mire rájöttek, egyáltalán hogyan kell (ha tényleg mind rájöttünk már…), s meggyőződtek arról, hogy a sorsuk a saját kezükben van vagy legalábbis lehet. A paternalista hatalom gyermekként kezelt bennünket, ha szót fogadtunk, cukrot osztott, ha hőbörögtünk, sarokba állított. Napjainkban Kerepesen a parlamenti pártok közül a kormányzó Fidesz-KDNP, az ellenzéki Jobbik és MSZP formációk működnek, taglétszámuk itt együtt sem éri el a 100 főt. Kerepesen 2010-ben a választási akarat sem a pártokat, hanem az induló személyeket részesítette előnyben: pártok és más civilek csak listán tudtak bejuttatni jelölteket, ez egyharmadnyi helyre volt elegendő a képviselő-testületben. A többi mandátumot, az összes egyéni képviselői helyet az Összefogás Kerepesért Egyesület jelöltjei nyerték, ezzel csaknem kétharmados többséget szerezve a képviselő-testületben. A 2010-ben az országos választásokon kétharmados parlamenti többséget szerző Fidesz-KDNP-nek a kerepesi testületbe egyetlen, kompenzációs listán bejutott mandátum jutott, ugyanennyi a Szilasligeti Teleház Egyesületnek és az Európai Civil Koordinációs Egyesületnek is. Megbékélés, talán ezért meg a polgármester személyisége mián azóta sincs: a vesztesek újabban nemzeti ünnepeken sem koszorúznak együtt a civil önkormányzattal. *** A választók már nem, a pártok továbbra is tétovák és bizonytalanok nálunk: a demokráciában sem tépik a politikai erők az istrángot! Választások közeledtével „munkásságuk” felerősödik, akárcsak azoknak a deklaráltan civil szervezeteknek a tevékenysége, amelyeket azonban mégis inkább politikai érdekeik tartanak laza egységben. A civil kurázsi érthetően bosszantja a politikai pártokat, de a többi, választási bukást elkönyvelő, szavakban szintén civil szervezetet is, tisztelet a kivételnek. Létezik például ellenzéki kerekasztal, ahol volt liberális, kommunista, velük fideszes meg jobbikos töri a fejét a változtatáson, és akadt olyan rendezvény, ahol a jobboldali meg a volt munkásőr együtt emlékezett. A polgármestert viszont soha nem hívják, sem nyilatkozni, sem kérdések elé állítani. Akik őt és ma már a képviselő-testület tagjait is támadják, azok eszközei a névtelen internetes mocskolódások, a rémhírterjesztések, a külön ünneplések és koszorúzások, a „minél ros�szabb, annál jobb” elvének hirdetése kiadványokban, szórólapokon és rádióban... Ezt a gyakorlatot a képviselő-testület velem együtt károsnak és méltatlannak tartja, s úgy gondolja, nem szolgálja a város érdekeit. Ezért, mint eddig is, a magunk részéről készen állunk a párbeszédre, az együttműködésre és választások idején a tisztességes versengésre. Rajtunk nem múlik… Mert Kerepes érdekei minden más érdeket fölülmúlnak.

164

KEREPES VÁROS

A népi művelődés kötéltánca

Májusban olyan szép szokott lenni Kerepes, hogy az emberek bolondos merengéssel néznek Kelet felé, honnan a Nap is rájuk ébred. Hársak és gesztenyék illata bódít, meggyek és cseresznyék virágcsokros ágai, akár fehér lampionok, fényességet árasztanak mindenfelé. Ilyenkor a legtöbben úgy érezzük, van remény és volt értelme annak, amit eleink tettek, és amit ma teszünk, annak is meglesz a gyümölcse akkor, amikor testileg már távol, de lélekben a jövő nemzedéke között leszünk. Létezik-e ennél nagyobb, felelősségteljesebb és szebb feladat? A bölcsességhez idő kell, mert a bölcsesség, akár a kő, szilárd, és mint a jó könyv, tanít. Jelesül arra, hogy megőrizni, felmutatni és fejleszteni kell mindazt, amit reánk hagytak, mert mi is abban reménykedhetünk, hogy amit ma terveztünk, az lesz a holnap hagyománya. …És májusban mindig bódultabbak, elszántabbak vagyunk. Annyi bizonyos, hogy 1946-tól az 1980-as évek derekáig a közösségépítést, a hagyományőrzést és a vallási, illetve nemzeti ünnepeket részben vagy egészben újra kellett gondolni, már azt, amit nem szüntettek meg végleg. A civil – Kádár kori szóhasználattal társadalmi – közösségeket veszélyesnek ítélte a kommunista hatalom, ezért a Rákosi-időkben azzal kezdték, hogy betiltották őket (lásd 162. oldal), s létrehoztak néhány, a Párthoz hű, a nevében, szóban, deklaráltan civil szervezetet, amelyeket azonban a maguk képére szabtak: új eszmék, új jelképek, új szimbólumok és új Istenek. Felszabadulási ünnepnek kötelezték a szovjet megszállás gyászos dátumát, április 4-ét, így még a szovjet hősi emlékművek is becsületesebbek voltak, mert azokra az volt kiírva, hogy a felszabadító szovjet hadsereg megszállta Magyarországot… Kötelező volt megünnepelni iskolapadtól a kenyérgyárig mindenütt az 1917-es szentpétervári lenini államcsínyt, november 7-ét is. Később Kun Béla 1919-es tanácsköztársaságát is „betették” a Forradalmi Ifjúsági Napok közé, hogy az emberi lelkekben egy masszává kutyulódjanak az első orosz kommunista diktatúra, a felszabadításnak nevezett megszállás és az 1848-as lélekemelő magyar idők eseményei. A hitoktatásra járók szüleit, a templomba járókat időről időre zaklatták, ha veszélyesnek ítéltettek, meg is figyelték őket, igencsak ajánlatos volt belépni a kisdobosba, az KEREPES VÁROS

165

úttörőbe, na meg a kommunista ifjúsági szervezetbe, a KISZ-be. Más szervezetek legálisan nem létezhettek. Budapesten iskolába járva kötelező volt május 1-jén meg április 4-én felvonulni és integetni a Hősök terén a díszemelvényen helyet foglaló párt- és állami vezetőknek. Március 15-ével, az igazi forradalommal nemigen tudtak mit kezdeni: hol nemzeti ünnep volt, hol oktatási szünet, hol sima munkanap; talán a diákság zendülési hajlama járt a fejükben. Ha a diáknak mégis eszébe jutott a zendülés, akkor bevitték, esetleg el is verték, a Rákosi-korban még anyját, apját is kirúgták a munkahelyéről, őt pedig egy életre megbélyegezték. Izgatás miatt két kerepesi lakos szerepel a Pest megyei bíróság 1947– 1957-es ügyeket tartalmazó nyilvántartásában. Egy kerepes-szilasligeti szűcssegédet 1951-ben 2 év szabadságvesztésre, 10 év közügyektől való eltiltásra ítélnek, a fellebbviteli bíróság ezt még meg is toldja 100 forint pénzbüntetéssel, egy kőművessegédet 1 év szabadságvesztés és 4 év közügyektől való eltiltás sújt.168 Mindenki elvtárs volt, ha tetszett neki, ha nem: főorvos elvtárs (de: doktor úr!), anyakönyvvezető elvtársnő, tanár elvtárs, titkárnő elvtársnő és így tovább. Abban az időben az írógépek szinte maguktól ütötték az illető neve mögé: elvtárs. A közösségi igényeket szocialista brigádok meg munkahelyi kultúrcsoportok voltak hivatottak kielégíteni. Ha valakinek eszébe jutott magyar zászlót kitűzni – és eszébe jutott –, akkor becsöngetett a rendőr, és levetette vele. Ha irodalmi előadást rendeztünk, azt meghallgatta valamelyik illetékes helyi elvtárs, és ha nem tetszett neki, rászólt a KISZ-bizottságra, ha kellett, feljelentettek a rendőrségen. Ilyen kihallgatásokra magam is kaptam meghívót, például 1970-ben a szilasi irodalmi színpad előadása miatt. A magyar kultúrának – a nemzet megmaradásáért folytatott kötéltáncában – egyik legveszélyesebb pillanata a sváb kitelepítés és a magyar–csehszlovák lakosságcsere volt, hiszen általa, akárcsak Trianonban, a hazát nemcsak területileg, de kulturálisan is szabdalták és gyengítették tovább. Persze, hogy nem akartak menni elsősorban a tótok, de a svábok sem. Utóbbiakat nem kérdezték: akár a zsidókat, bevagonírozták őket, és némi személyes holmival kitelepítették az akkori NSZK-ba. Több százezret. Arról nem beszéltek, hogy félmillió magyart sanyargattak szovjet vagy magyar táborokban, és hagyták hullani őket, mint a legyeket. Kerepesről a svábok kitelepítéséről hozott miniszteri rendelet kapcsán 1946-ban az elöljáróság a következőket jelentette: „nincs német, de van 5 volt SS-katona, 2 fogságban, 3 szabadlábon (3 szilasligeti, 1 zsófialigeti, 1 kerepesi)”.169 Ebből is úgy tűnik, nincsen adat arról, hogy Kerepesről svábokat telepítettek ki, egyrészt mert kevesebben lehettek, mint például a pilisi falvakban, másrészt pedig, akik maradtak, alkalmazkodók voltak: magyarosították a nevüket, ha kellett, s visszanémetesítették, ha meg az járt előnnyel. A tótoknak nem volt kötelező menni, minek következtében – noha csalogatták őket – állítólag mindössze öt család költözött a mai Szlovákiába. Az 1949-es népszámlálás adatai szerint Kerepesen mindössze 17-en vallották magukat szlovák anyanyelvűnek, németnek senki sem. Csehszlovákiából viszont kérdezés nélkül kergették ki, elsősorban a gazdag magyarokat haza. A kerepesi szlovákok mindig ápolták a kultúrájukat, a németek viszont évtizedek óta nem. A szlovák kisebbségi önkormányzat 2006-ban alakult, a német 2010-ben. A legko166

KEREPES VÁROS

rábbi önkormányzat a cigány kisebbségé. Ebből az látszik, hogy a kisebbségek megszerveződésének időrendje ellentétes itteni első megjelenésük időbeni sorrendjével. Az állami, költségvetési támogatás reményében olyanok is nemzetiséginek vallják magukat, akiknek semmi közük nemzetiséghez. Ha húsz magyar szülő szeretne német vagy szlovák nyelvű osztályt az iskolában, arra a pénzhiány miatt kevés a reményük. Ám ha csak nyolc szülő vallja is magát németnek vagy szlováknak – és ehhez következmények nélküli aláírását adja –, az esetben törvény teszi kötelezővé az osztályindítást akkor is, ha nincsen rá pénz. A kerepesi nemzetiségi német osztályban, német nemzetiségiként, roma gyerek is tanul. Az idevágó törvény170 lehetővé teszi, hogy a kedvező lehetőségek kihasználása érdekében az emberek úgy váltsanak állami nyereséggel nemzetiséget, mint alsóneműt. Különösen a kerepesi kisebbségi szlovák önkormányzat számos kulturális és nemzetiségi összejövetelt és fesztivált jegyez, tevékenysége tovább színesíti a városi művelődési palettát. A németek Kerepesen az elmúlt 50 esztendőben beolvadtak, teljesen elSzilas-fesztivál annó. Álarcos kilátások tűntek. Most igyekeznek újra elővenni és kifényesíteni hagyományaikat, amelyek politikai sorsuk és saját kényelmük okán feledésbe merültek, azt a hagyományt, amely Kerepesen sajnos nem volt jelen sem táncban, sem népviseletben, sem a német anyanyelvi társalgásban. Eközben toboroznak, olykor megosztva például az embereket, hogy ki magyar, ki a tót, ki a sváb… A hatalom az 1960-es években is saját hasznára akarta fordítani a nemzeti és nemzetiségi érzelmeket: eszköznek tekintette a Nyugatról beáramló és hódító dzsesszmuzsika, illetve beatzene ellen, amely zenékben ideológia behatolást szimatolt, sőt a Szabad Európa, az Amerika Hangja rádiók szerinte „imperialista támadásokat” közvetítettek, köztük a modern zenét. A hatalom e dekadensnek, burzsoának bélyegzett irányzattal kívánta szembeállítani a hagyományos magyar és nemzetiségi népzenét és néptáncot. Ennek igazi oka azonban, az volt, hogy a kiirthatatlannak bizonyuló nemzeti érzelmeket ezáltal ellenőrizhető csatornákba terelje. Smeló István tanácstag az egyik ülésen a következőket mondta: „…hozzunk határozatot, hogy az ifjúság körében a jampec táncokat megszüntessük, a jampec zeneszámokkal együtt. A bálokra népi muzsikusokat kell meghívni”.171 Tíz esztendővel később a hatalom már nem csak a zene „beáramlását”, de a beatzenét játszó hazai együttesek gombamód szaporodását sem tudta megakadályozni, legfeljebb csak lassítani. …És valóban, a hazai bandásodás, a zenés bulik a politikai ellenállás egyik KEREPES VÁROS

167

bölcsőjévé váltak. A kerepesi fiatalok közül Angyal Károly, Mező József, Fittler Antal, Kanti István, Zlatnik Ede, Kedves Károly, Franka András, Franka Tibor és együtteseik Kistarcsától, Csömörtől, Nagytarcsától Gödöllőn, a Jászságon, a Balaton partján át egészen az akkor nagyhírű Budapest ifjúsági parkig szórakoztattak fiatalokat. Zenéjük – főként annak szövege – gyakran „érdemelte ki” a politikai jelentgetők megkülönböztetett figyelmét. A népzene és néptánc, a beatzene, az alternatív irodalmi színpadok és tánccsoportok akaratlanul is a hatalommal való szembenállást képviselték, természetesen kellő csomagolásban. Akkoriban a jó könyvet – különösen a tiltott műveket – és az izzó kocsmai beszélgetést nagy becsben tartottuk. Nem lévén számítógép, nem lévén szabad sajtó, szájhagyomány és olvasnivalók útján tájékozódtunk, kaptunk kitekintést a nagyvilágra, illetve betekintést meghamisított történelmünkbe. Idős, II. világháborút megjárt emberek, színházi és művészvilágban megfordult ismerősök, az 1956-os események felkentjei avattak be bennünket a titkokba, mindabba, amiről nyilvánosan nem volt szabad tudni. Menni kellett az igazság után, még inkább kiérdemelni, nem úgy, mint manapság, amikor a számítógépen minden olvasható, akár valós, akár nem, válogatás nélkül (ma is menni kell az igazság után). Akkoriban a fuvaros, például Kiss Imre vagy Szakos Antal, az orvos, mint Pécsi vagy Bodnár doktor, a színházi ember Radványi Sándor, az írónő Somló Sári, a plébános vagy a tanár, a csendes paraszt, a hőzöngő melós többet tudott, főként pedig hitelesebben, mint napjaink mágusa, a számítógép. A könyvtár eleinte az egyházi, majd államosított két iskolában működött, összesen 1051 könyvvel. Később, 1955 őszétől a könyvtár a kultúrházba költözött, és az 1970-es évekre Nagy Olga irányításával nemcsak a könyvek, de az olvasók száma is rohamosan gyarapodott. Az Egri csillagok, a János Vitéz, a Sári bíró, a Különös házasság, de még a szocializmusbeli ponyva, egy-egy Szilvásy- vagy Berkes-könyv olvasása is többet ért egy mai száznegyvenrészes szappanoperánál. Csend és alázat honolt a könyvek birodalmában, akár az Isten házában, lábujjhegyen közlekedtünk. Jelenleg a kerepesi Szabó Magda könyvtár Almási Miklósné vezetésével az általános iskola épületében fogadja olvasóit közel 20 ezer olvasnivalóval, video- és CD-felvételekkel, folyóiratokkal, köztük azért sok irodalmilag kevésbé fontos kiadvánnyal is, ahogy a divat megkívánja. Az ember azt hinné, a számítógép a könyv halálát jelenti. Szerencsére ez nem igaz. A beiratkozott tagok száma félezer. Ha gyengélkedik is miatta, az olvasáskultúra azért a könyv, főként a jó könyv, örök. Ha nem égetik el…

168

KEREPES VÁROS

Szűkös élet – gazdag termés

Visszaérkeztünk oda, ahonnan a könyv elején elindultunk, az ősi központba. A templomkert százesztendős gesztenyéinek árnyékában a régi falusi kút mellől jól szemügyre vehető az egykori közigazgatási rendszer és társadalmi élet szerkezeti felépítése. Ma is világos, könnyen átlátható, melyik régi épületet mire használták, hogyan illesztették a tájba, miként vették figyelembe a földrajzi adottságokat, a főút kanyarodását, a házak egymáshoz igazított elhelyezését, a jószágistálló, meg a disznóól fekvését a szekérbejáróhoz képest, azaz mindent megterveztek, de szűkösen, hogy minél több föld maradjon termőnek. Mert csak a szűkösre tervezett élet hozhat gazdag termést! – így gondolták, és ekként cselekedtek. Tudtak örülni a váratlan meglepetéseknek és nagy izgalommal készültek a megszokott eseményekre. Gyermekeinknek – de már nekünk is – az effajta élmények ismeretlenek. Amikor egyetlen kattintással „részesei” lehetünk az emberi kíváncsiságot és félelmet sokszorozni képes „való világnak”, akkor érzéketlenné, még inkább gyávává válunk a tapasztalásra és a bekövetkezésre. Negyed négyzetméternyi ablakon keresztül jelszóért cserébe képesítjük magunkat, majd vizsgázunk, aztán ítélkezünk, végül leokézzuk az egészet. Magam a számítógéphez mit sem értek, maradnak hát az apró meglepetések nagy örömei, például, ha azt látom, hogy kicsiny lány nagy nevetéssel és hímzett pruszlikkal szalad be a Faluházba, vagy ahogyan az épület felújítása után elkereszteltük, a Forrás Művelődési Házba. Mint negyven vagy hatvan esztendeje Sörös Tercsi, Pap Márti, Hovanyecz Ica, Ruip Éva, Molnár Ani, Turai Zsuzsi, Rozmüller Ani, Toldi Ica, Kisgyörgy Ica, Legéndi Margit és a többi, akkor még serdülő lány futott be cserfeskedve a volt csendőrlaktanya, majd ÁVH-s bázis udvarába beöltözni, aztán pedig a rájuk aggatott több kilós múlt súlyával a csípőjükön, táncolni… A remény felé tartó hányódásban az életben olykor meg kell állni. Erőt gyűjteni a folytatáshoz. Összehúzódni, mint a tenger aszály idején, és összebújni, mint a bárányok dermesztő hidegben. Kell egy hely, ahol közösen a régi meg a mai lányok nagy nevetéssel és csípőjükre KEREPES VÁROS

169

terhelt múltunkkal közénk rontanak és felmutatják a folytatás szentségét, a mindenkori legények szemérmes sorfala előtt. Ez a Forrás Művelődési Otthon meg a szilasligeti Közösségi Ház igazi küldetése: buzdítani a közös folytatásra, a személyes tapasztalásra, az ismeretlen bekövetkezésére. Sokat költöttünk rá, több mint 130 milliót, hogy alkalmas legyen az átörökítés, a folytatás és az újítás szentélyének. A pince boltívében kicsiny tábla 1825-ös évszámot hirdet, és a fölé emelt falak sem lehetnek sokkal fiatalabbak. Közöttük elöljárók, bírók, jómódúak, később tanácselnökök, hivatalok, orvosok, kultúrcsoportok, irodalmi színpadok és kölniszagú zenekarok vagy éppen egyenruhások vertek tanyát. A nem is oly régen még kihallgatásra, ügyintézésre vagy tüdőszűrésre használt helyiségek átalakítva Kamilla és Tölgyfa terem elnevezést kaptak, falaik között pedig táncolnak, verset tanulnak, gyöngyöt fűznek vagy ezüstlakodalmat ünnepelnek. A konyhából, mint régen, nem nyílik női vécé, a színpadon nem tálalnak pörköltet, és az iroda falából nem gyöngyözik a talajvíz. Évente hetven-nyolcvan színházi és bábszínházi előadás, képzőművészeti kiállítás, tánc- és szavalóverseny, huszárparádé, motoros Mikulás, használtruha-árusítás vagy őstermelői zöldségpiac kerül megrendezésre. Minden este tarka fesztivál: vibráló zumba nyomja el a tótok archaikus párnatáncát, a Kisvirág csárdása áthallik a székelyek marosmenti lassújába, a Lila Akác magyar nótája ingerli a svábok sramliját, az Aranyeső kánkánját meg az utcán is hallani. Közülük a Pávakör, a Kisvirág és a Székelykör csoportjai számos kitüntetést és elismerést kaptak országszerte. Érkeznek a Sarkantyús fiatal tagjai, akik már az általános iskolában megtanulták a népi táncot, jönnek az anyukák, a nagyszülők, és türelmesen várják a kicsik próbájának a végét, és öltöztetik a gyerekeket, és varratják a ruháikat, felkészítik őket az előadásokra: itt mindenkinek van feladata. Hát ez az, amiért megéri... És azért is megéri, mert akik ide járnak, száznál is többen, azok nem járnak máshová. Nem járnak olyan helyekre, amelyekről szüleiknek fogalmuk sincsen, csak amikor már késő. A szüreti mulatság, a nemzetközi nemzetiségi fesztivál vagy a Szilasmenti Napok idején több száz különböző népviseletbe öltözött helyi, környékbeli és szlovák, lengyel, cseh, illetve erdélyi fellépő tarkítja a település utcáit, tereit, színpadjait, akár színes virágok a rétet. Díszruhában vágtató huszárok, ostoros csikósok fogják közre a feldíszített lovas kocsikat, mikrobuszokat és a bíró hintóját. Olyankor, mint régen, táncol, mulat, vígad mindenki. A templomba meghívott lelkészek miséznek magyarul, szlovákul, németül, gyakran „annyi a nép”, hogy be sem férnek a padokba, meg fel a kórusra. Kerepes nyelvi és nemzeti, nemzetiségi hagyományokban megmutatkozó sokszínűsége más országokban is érdeklődésre tart számot, ezért szorgalmazzuk a határon kívüli kapcsolatépítést. Jelenleg lengyel (Pabijanice), szlovák (Alsóbodok), cseh (Horice) és erdélyi (Oroszhegy) településekkel kötöttünk társtelepülési megállapodásokat, melynek keretében gyermekeink, csoportjaink egymás hazájában vendégeskednek. Már egy németországi várossal is felvettük a kapcsolatot. Kerepes több mint fele vallásos. A Szent Anna templom híveinek száma vasárnaponként eléri a háromszáz főt, a szilasligeti Szent László templomot másfélszázan látogatják. A 2011-es 170

KEREPES VÁROS

népszámlálás adatai szerint a katolikusok száma csaknem 3600, a reformátusoké 852, az evangélikusoké 150, az izraelitáké 4 fő. Vallástalan 1680 fő. Szilasligeten a településrész életkorához viszonyítva az utóbbi esztendőkben az infrastruktúrával párhuzamosan fejlődik a közösségi élet. Az első máig létező Együtt Egymásért nyugdíjascsoportot még Tamás Jánosné hozta létre az 1960-as években, aki az átlagosnál többet foglalkozott a szilasiak kulturális tevékenységének megszervezésével, a hátrányos helyzetű családok és gyerekek vezetésével. A Közösségi Házban művészitorna-csoport, babamama-klub, zenebölcsi, akrobatikustánc- és más tanfolyamok, a Hi-Fi fiatal csapata kaptak helyet, de itt tartják a református istentiszteleteket, a Hit gyülekezete összejöveteleit, és itt próbál az egyre sikeresebb előadásokat színpadra állító nyugdíjasok csoportja is. A pihenés, a gyógyulás és időtöltés új helyszíne a 2013-ban átadott és minden igényt kielégítő Nyugdíjasok és fogyatékkel élők napközi otthona. A „minden településen ott lappang néhány másik” közismert megállapítás Kerepesre különösen igaz, ezért kiemelten támogatjuk és szervezzük a kulturális életet, mint az együttélés törékeny bölcsőjét. Művelődési házainkat ingyen használhatják a csoportok, anyagilag támogatjuk a fellépéseket és utazásokat (külföldre is), a kirándulásokat, biztosítjuk a díszletek és ruhák raktározását, megvásároljuk a rendezvényekhez szükséges kellékeket, üzemeltetjük a helyi buszközlekedést. Összességében közel félszáz millió forintot költünk Kerepes közösségi életére évente. A lakosság összetétele és gazdag múltunk erre kötelez. Néhány esztendeje a Zsalakó István jegyezte közösségi Szilas Televízió tudósításaival, riportjaival segíti munkánkat, míg a Kerepes Rádió Springer Krisztina vezetésével van jelen a település életében. A Forrás ház tetőterének beépítését, valamint udvarának játszótérré alakítását tervezzük, elsősorban a szaporodó csoportok és együttesek igényeinek kielégítésére, valamint a kicsinyek szórakoztatására, amíg szüleik szerepet próbálnak vagy táncokat tanulnak. Az intézményt Kolozsvári Katalin vezeti régi munkatársaival, Pálinkásné Prokop Adéllal, Szabos Józsefné Zsuzsival és Véber Gáborral, aki együtt dolgozott már a régebbi igazgatókkal, például Gáspár Sándorral, Babos Károllyal vagy Horváth Klárával. A Hősi Emlékmű, az Országzászló, a keresztek és emléktáblák szellemi, politikai és kulturális üzenete mintegy előkészítette a Trianon-emlékmű születésének közös igényét. Hazánk történelmének igazságtalan békeszerződése, Trianon kilencvenedik évfordulójára 2010ben az Összefogás Kerepesért Egyesület és a kerepesi Székely Kör adománygyűjtést hirdetett a mintegy másfél millió forintért készülő mementó költségeinek fedezésére. …És akár a szilasligeti templom harangjának, a temetőkerítés felújításának vagy a Hősi Emlékmű felállításának érdekében megint összefogtunk a derék kerepesi polgárokkal, vállalkozókkal, civil egyesületekkel, főképpen Varga József kőfaragóval, aki az emlékmű kivitelezését, sok áldozattal, vállalta; a tereprendezési és segédmunkákba sokan besegítettünk, és 2010. június 4-én az emlékező szentmisét követően a felzászlózott Templom téren az egybegyűlt tömeg előtt a felvidéki magyar politikus, Duray Miklós beszéde után lelepleztük az emlékművet: együtt tótok, svábok, székelyek, magyarok és mindenki.

KEREPES VÁROS

171

Zárszó helyett

Hát így állunk, még inkább idáig jutottunk Kerepes 865. születésnapjának és várossá emelkedésének esztendejében. Bizonyára akadnak, akik keveslik a megjelentetett adatokat, eseményeket, neveket és tényeket, megint mások kihagytak volna a könyvből neveket és tényeket, mást írtak volna helyettük. Amit írtam, az szubjektív, de ha más írta volna meg, máshogy, az ugyancsak szubjektív volna. A végére még egy rövid és szikár felsorolást szántam ide, mintegy összegzésként a legfrissebb települési mutatókból. A tíz és félezer körüli lakosságszám állandóan változik, a többgenerációs családok száma csökken. Az újak inkább a tehetősebb középosztály tagjai – tisztviselők, banki alkalmazottak, értelmiségiek, vállalkozók –, ugyanakkor magas a kisnyugdíjasok száma, a növekvő roma kisebbség pedig egyre kilátástalanabb gazdasági helyzetbe kerül. Mégis az átlagosnál kiugróbb adat például, hogy az összlakosság több mint 40 százaléka legalább középfokú végzettséggel rendelkezik, és 3473 ingatlanra 3512 személykocsi jut, a munkanélküliség az átlagos alatt van. Számottevő ipari vagy kereskedelmi vállalkozások nem telepedtek meg elsősorban a kertvárosias jelleg és a magas ingatlanárak miatt. Ezt hátráltatta az is, hogy nincsenek erre a célra szabályozott térségek. Sok az apró magánvállalkozás. A legnagyobb foglalkoztató az önkormányzat: 125-140 fő dolgozik iskolában, óvodában, családsegítőben és közmunkán. Multicég sem az iparban, sem a kereskedelemben nincsen: nem is törekszenek ide, de az önkormányzat sem szorgalmazza, a helyi vállalkozásokat pártolja. Az agglomeráció nyújtotta lehetőségek az itt élők többségét fővárosi munkahelyekre és iskolákba terelik. A kertvárosias élet egyik hátránya, hogy az adóbevételek csekélyek: 2013-ban ebből 220-240 millió forintra számíthat az önkormányzat. Az adóhátralék is tetemes, évi 120-140 millió körül mozog, a legnagyobb tétel az elmaradt iparűzési és gépkocsiadó. Az önkormányzat új adókat nem tervez bevezetni – ellentétben az országos tendenciával –, 172

KEREPES VÁROS

építmény-, telek- és garázsadó nincs, egyetlen helyi adó az évi 18 ezer forintos kommunális adó. Kerepes a környék „adóparadicsoma”. Az uniós pályázati támogatások önrészének finanszírozására az önkormányzat a lakosságnak értékesített kötvényt bocsátott ki. A 2013-as esztendőben a 800 millió forint kötvénytartozás az adósságrendezés következtében 410 millióra csökkent. Közben összesen 2 milliárd 217 millió forint uniós pályázati pénzt sikerült új beruházásokra és fejlesztésekre fordítani Kerepesen. Mára a település önkormányzati vagyona – iskola, óvoda, kultúrház, ingatlanok, utak stb. – meghaladja az 5 milliárd forintot, a tartozásokat (a hiteleket és kamataikat) naprakészen fizeti, adóssághátralék nincs. Pályázatokon az utóbbi négy-öt évben több pénzt nyert a település – évente átlagosan 300 millió forintot –, mint amennyi az adóbevétel. A városi képviselő-testület 11 képviselőből és a polgármesterből áll. A 2010-es választásokon nyolc egyéni körzetben indulhattak a jelöltek, a többi helyet kompenzációs listáról lehet betölteni. Mindegyik egyéni körzetben az Összefogás Kerepesért civil egyesület, valamint polgármesterjelöltje nyert, így az egyesületnek kétharmados többsége van a képviselő-testületben. Az önkormányzat azonnali tervei között szerepel egy komplex városközpont létrehozása, a temető bővítése, az iskola épületének korszerűsítése, az M31-es autópálya melletti ingatlanán ipari terület kialakítása, a közbiztonság egyértelmű szigorítása, a földutak aszfaltozása, nemkülönben a hagyományőrzés, a közművelődés, a település civil szervezeteinek, valamint vallási jellegét meghatározó egyházainak támogatása.

Kerepes számokban Terület, népesség, foglalkoztatás 2011-ben Terület 24 km2 Lakónépesség 10 305 fő ingázó, albérlő, nyaraló 11 500 fő Népsűrűség 418 fő/km2 Természetes szaporodás 110-120 fő/év Halálozások száma 80-95 fő/év Aktív kereső 5 900 fő építőipar 9% értelmiségi 20% egyéb foglalkozás 68% mezőgazdaság 1,2% Intenzív kereső 2 400 fő Eltartottak száma 2 492 fő Regisztrált munkanélküli 410 fő 18 év alatti fiatal 760 fő Középfokú végzettségűek aránya 41% Gazdaság és kereskedelem 2011-ben Működő vállalkozás Egyéni vállalkozás Kereskedelmi üzlet Vendéglátóhely Kereskedelmi szálláshely Szálloda Hotel

789 259 57 18 156 1 2

Lakás, közműhálózat 2011-ben Lakásállomány 1970 és 2001 között épült összkomfortos és komfortos vzhálózatba kapcsolt gáz hálózatra kapcsolt Egyéni távbeszélők száma Nyilvános távbeszélők száma Bankautomata Üzemanyagtöltő állomás Személygépkocsik száma

3473 1853 2337 2402 3366 2162 7 1 1 3512

A lakosság 2012-ben Lakosság Szilasliget-Széphegy Kerepes Születések száma Halálesetek száma 18 év alattiak 0–3 évesek 3–6 évesek 6–14 évesek 14–18 évesek 18–60 év közöttiek 60 év felettiek Erdélyben születettek száma Romák száma

10 225 fő 4 715 fő 5 510 fő 105 fő 83 fő 2 242 fő 375 fő 418 fő 895 554 fő 6 043 fő 1 940 fő 550 fő 450-500 fő

Egészségügyi ellátás és intézmények 2011-ben Működő háziorvos 4 Gyermekorvos 2 Fogorvos 2 Állatorvos 2 Bölcsőde 1 Bölcsődés 54 Védőnői szolgálat 4 Működő óvoda 3 Óvodások 345 Családsegítő szolgálat 1 Családsegítő kapcsolati száma 1500-1600 Általános iskola 1 Általános iskolai tanuló 350 Ismert vallások és hívek száma 2012-ben Római katolikus, illetve katolikus Református Evangélikus Izraelita Nem vallásos Ateista

3547 852 150 4 1680 206

Kerepes lakossága az 1600-as évek végétől 10 068 8 269 6 758 5 901

0

200

0

3 476 2 846 2 440 2 738 1 329 1 654 656 772 789 822 816 905 110 150 250 250 250 325

4 723

96 99 11 15 18 20 21 28 68 50 57 70 80 90 00 10 20 30 41 49 60 70 80 90 01 11 16 16 –17 17 17 17 17 17 17 18 18 18 18 18 19 19 19 19 19 19 19 19 19 19 20 20 6– 8 04 A 17-18. század fordulója körüli adatok bizonytalanok, így az akkori időszakhatárok is inkább csak jelzésértékűek. 16 17

A kötetben közölt fotók forrása: Forrás Faluház, Kerepes (11, 21, 25, 45–46, 69, 70, 74–77, 92–94, 96, 120, 123, 145, 151, 160, 167); Franka Tibor (52, 71–72, 80–81, 95, 111, 118, 125, 152); Hortobágyi László (84); Horváth Péter: A Szilasmenti Mgtsz 30 éves története. Budapest, 1980. (98, 102, 104, 106, 110); Jócsák Zsolt (91); Képes Kerepes (56, 70, 82, 84, 129); Kerepesi Vélemény (22, 68, 81–82, 93, 94, 96); Konda Szilvia (88); Magyar Országos Levéltár (13, 66); Országos Széchényi Könyvtár (15, 17, 31); Pest Megyei Levéltár (101, 163); Solomnis Kiadó (8, 18, 28, 41, 43, 49, 58, 64–69, 73–75, 78–81, 83–91, 95, 114, 116, 129–130, 132, 138, 143, 147, 149, 155–156); Szarka László: A szlovákiai magyarok kényszertelepítéseinek emlékezete 1945–1948. Komárom, 2003. (35); Székely Tibor (90); Verseghy Ferenc Könyvtár, Szolnok (100). 174

KEREPES VÁROS

Forrásjegyzék 1DeákF 1906/II/72.

50SzakályF 1995/108.

3 GárdonyiA 1936/I/3.

52HorváthL 1988/72–73.

2KerepesPm 2013. 4Ítéletlevél 1253.

5OrtvayT 1882/427–428. 6HorváthL 1988/30. 7KerepesCímerR

1998/12/1.§ (5) 8 KerepesCímerR 1998/12/1.§ (3) 9 KubinyiA 1964/88. 10 KubinyiA 1964/88. 11WeiszB 2006/143., 402. 12GyőrffyGy 1975/289. 13 GyőrffyGy 1975/289. 14HorváthL 1988/30. 15Birtokperoklevél 1355. 16MaksayF 1959/853. 17Inventárium 1696. 18 BakácsI 1982/840. regeszta 19 JakóZs 1990/I/948. 20TagányiK 1886/36. 21SzarvasG 1890/I/1010. 22KatonaI 1964/484. 23 MályuszE 1951/I/154. 24HegyiV 2008/12. 25Widukind 1935/172. 26HorváthL 1988/30. 27HorváthL 1988/21. 28 FlobianusM 1883/39. 29 PodhradczkyJ 1861/330. 30 HorváthL 1988/55. 31TóthE 1972. 32HorváthL 1988/24. 33 HorváthL 1988/10–17. 34FényesE 1851. 35Dedek-CrescensL 1910. 36Rádyné RáczK 1990/332. 37ReiszigE 1910. 38NyilasI 1910. 39 ErdeiF 1937. 40 Paládi-KovácsA 2000/281. 41KerepesTan 1951.01.29. 42GyarmatiGy 2010/271. 43 KerepesTan 1955.10.22. 44KerepesTan 1957.08.24. 45NyilasI 1910. 46ErdeiF 1937. 47Káldy-NagyGy 1985/353–354., 347–350., 628–630. 48 BorosyA 1997/II/949. 49 KosáryD 1965/10.

51KosáryD 1965/17.

53 HornyikJ 1861/II/393. 54 FerencziZ 1911/III/83. 55BorosyA

1998/I/39. regeszta

56BorosyA

1986/IV/3133–4117. regeszták 57BorosyA 1992/III/1256., 1407. regeszták 58 HorváthL 1990/185. 59TörökösTv 1659. 60 BorosyA 2001/I/49. regeszta 61BorosyA 1984/II/1731. regeszta 62HorváthL 1991/97–98. 63 Ítéletlevél 1467. 64BorosyA 1998/I/89. regeszta 65BorosyA 2004/IV/505. regeszta 66HorváthL 1988/31–33. 67WenzelG 1862/IV/51. 68 MályuszE 1951/II/254. 69 GergelyJ 1995. 70 Ítéletlevél 1449. 71HorváthL 1988/69. 72Káldy-NagyGy 1985/89., 128., 353. 73 KosáryD 1965/32. 74HorváthL 1988/82. 75KosáryD 1965/57. 76HorváthL 1988/280. 77HorváthL 1988/107. 78 BorosyA 2004/IV/548. regeszta 79 ErdeiF 1937. 80 KerepesTan 1954.01.19. 81HorváthL 1988/161. 82HorváthL 1988/123. 83 HorváthL 1988/124. 84 SchramekL 2007/II/10–11. 85HorváthL 1988/123. 86HorváthL 1988/125. 87BorosyA 1996/VII/5476, 5522, 5538. regeszták 88 KerepestarcsaKt 1990.12.21. 89 KerepestarcsaKt 1990.12.21. 90VölgyesiZ 2011/32–33. 91KerepesTük 1956/014. 92KerepestarcsaTük 1980/005. 93 KerepestarcsaTük 1980/036.

Államosításjog 1946–1952 = Államosítási jogszabályok (év.hó.nap): szén­ bányák (tv, 1946.06.26.), nehézipari üzemek (tv, 1946.12.01.), bankok (tv, 1947.09.29.), bauxit-, alumíniumipar (tv, 1948.02.06.), 100 fő fölötti üzemek (tvr, 1948.03.25.), egyházi iskolák (tv, 1948.06.16.), nagykereskedelem (tv, 1949.10.10.), 10 fő fölötti üzemek, külföldi tulajdonban lévő üzemek (tvr, 1949.12.28.), házingatlanok (tvr, 1952.02.19.) Apor Péter 1863: Altorjai B. Apor Péter munkái. Bácskai Vera 2008: Bérkaszárnyából bérház. In: Szívvel és tettel. Bakács István 1982: Iratok Pest megye történetéhez. Balázs Gábor (et.al) 2006: 1956 Pest megyében, I. kötet. BegyűjtésTvr 1952 = 1952/2. törvényerejű rendelet az állami begyűjtésről. BetiltóKr 1946 = 1946. évi 7330. ME-rendelet Birtokperoklevél 1355 = Szécsi Miklós országbíró oklevele. Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai levéltár (Q), DL 42105. Borosy András 1984, 1986, 1989, 1992, 1996: Pest–Pilis–Solt vármegye köz­ gyűlési jegyzőkönyveinek regesztái – 1984: 1638–1711, II. kötet; 1986: 1638–1711, IV. kötet.; 1989: 1712–1740, Új sorozat I. kötet; 1992 (et.al.): 1712–1740, Új sorozat III. kötet; 1996: 1712–1740, Új sorozat VII. kötet. Borosy András 1997: Pest–Pilis–Solt vármegye 1728. évi regnicoláris össze­ írása, II. kötet. Borosy András 1998, 2001, 2004: Pest–Pilis–Solt vármegye közgyűlési iratainak regesztái – 1998: igazságszolgáltatási iratok I. kötet, 2001: Közigazgatási és politikai iratok I. kötet, 2004 (et.al.): Közigazgatási és politikai iratok, IV. kötet. Dancs Istvánné 1988: Dokumentumok a szabadművelődés történetéhez, 1945–1949. Deák Ferenc 1906: Deák Ferencz Munkáiból, II. kötet. Dedek-Crescens Lajos 1910: Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegye története. In: Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegye. Erdei Ferenc 1937: Futóhomok. FeloszlatásMr 1945 = 530/1945. M-rendelet a fasiszta szervezetek föloszla­ tásáról. Fényes Elek 1851: Magyarország geográphiai szótára. Ferenczi Zoltán 1911: Rimay János 1573–1631, III. kötet. Flobianus, Matthias 1883: Chronica Hungarorum. FöldosztásTv 1945 = 1945. évi VI. törvény a földosztásról. Gárdonyi Albert 1936: Budapest történetének okleveles emlékei, I. kötet. Gergely Jenő 1995: Egyház a középkori Magyarországon. História 17./7. Gyarmati György 2010: A Rákosi-korszak. Győrffy György (et.al.) 1975: Budapest története az őskortól az Árpád-kor végéig. IngatlanTvr 1952 = ingatlanállamosítási 1952/4. törvényerejű rendelet. Hegyi Veronika 2008: Szolgák megnevezései az Árpád-kori oklevelekben. (szakdolgozat, Debreceni Egyetem) Hornyik János 1861: Kecskemét város története, oklevéltárral, II. kötet. Horváth Attila 2011: A rendészeti szervek története Magyarországon a szov­ jet típusú diktatúra korában. Rendészet és emberi jogok 1.1. Horváth Lajos 1988: Kerepestarcsa története. Horváth Lajos 1991: Jobbágyközségek egymás közötti összeütközései ha­ táraik miatt Pest–Pilis–Solt vármegyében a 17. században. In: Társadalmi konfliktusok. Horváth Lajos 1990: Községi közigazgatás Pest megyében a XVII–XVIII. szá­ zadban. In: Fejezetek Pest megye történetéből. Horváth Péter 1980: A Szilasmenti Mezőgazdasági Termelőszövetkezet és jogelődeinek 30 éves története. Inventárium 1696 = Hagyatéki jegyzék Pauckhenhaider János postamester vagyonáról. Magyar Országos Levéltár, Urbáriumok és összeírások re­ gesztái, UC 153:34. Ítéletlevél 1253 = II. Géza 1148-as oklevele a budai káptalan 1253-as ítélet­ levelének átiratában. Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai levéltár (Q), DL 105992. Ítéletlevél 1449 = Pálóci László országbíró 1449-es ítéletlevele. Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai levéltár (Q), DL 14211. KEREPES VÁROS

175

94KerepestarcsaTük

1980/3-10. 95KerepestarcsaTük 1980/006 melléklete 96HorváthL 1988/203. 97HorváthL 1988/84. 98 HorváthL 1988/153. 99 HorváthL 1988/152–153. 100 Inventárium 1696. 101BorosyA 1989/I/520–523. regeszták 102KerepestarcsaVb 1989.07.11. 103 HorváthL 1988/153. 104KSH-tükör 2012/3. 105MolnárA 2012/33. 106HorváthL 1988/153., 157. 107BácskaiV 2008/224. 108 Képviselőház 1880/X/123–124. 109 JónaGy 2013/32. 110 FöldosztásTv 1945. 111HorváthL 1988/290. 112KelemenK 2007/56. 113 HorváthL 1988/295. 114KelemenK 2007/74. 115PestMB 2012. 116KerepesTük 1949.10.19. 117KerepesTük 1949.11.10. 118 KerepesTük 1944.08.22. 119 KerepesTük 1944. dátum nélkül. 120 HorváthA 2011/12. 121KerepesTük 1950.03.28. 122HorváthL 1988/291. 123 GyarmatiGy 2010/271. 124HorváthL 1988/292–293. 125HorváthL 1988/295. 126KerepesVb 1956.03.17. 127KerepesTan 1956.04.06. 128 KerepesVb 1953.10.19. 129 KerepesTan 1956.07.28. 130 HorváthL 1988/295. 131 ORK 1953/003. utasítás 132KerepesTan 1955.02.22., 1955.09.27. 133 MDP-PmPB 1951.05.28/314. 134KerepesTan 1952.10.11. 135HorváthP 1980/57. 176

KEREPES VÁROS

136KerepesTan

1953.08.08. 137KerepesTan 1953.10.10. 138 KerepesTan 1953.11.10. 139 KerepesTan 1954.09.11. 140 KerepesTan 1955.11.19. 141KerepestarcsaTan 1989.09.28. 142KerepestarcsaVb 1989.07.28. 143 KerepestarcsaTan 1989.06.19. 144KerepestarcsaVb 1989.08.08. 145KerepestarcsaTan 1989.09.28. 146 Államosításjog 1946–1952. 147IngatlanTvr 1952/4. 148 KerepesVb 1959.05.12. 149 KerepesVb 1959.09.29. 150 BegyűjtésTvr 1952/2/50.§. 151BegyűjtésTvr 1952/26/44–45.§. 152GyarmatiGy 2010/271. 153 KerepestarcsaVb 1990.07.28. 154ValluchT 2002/174. 155HorváthL 1988/126. 156 AporP 1863/359. 157KerepesTan 1957.08.24. 158HorváthL 1988/233., 285. 159 KerepesTan 1957.05.11. 160 BalázsG 2006/I/114. 161DancsI 1988/416. 162LandauerA 2004/63. 163 HorváthL 1988/84. 164BetiltóKr 1946/7330/3§. 165HorváthA 2011/37. 166FeloszlatásMr 1945. 167KerepesTük 1945.12.10. 168 PestMB 2012. 169 KerepesTük 1946.01.04. 170 NemzetiségiTv 2011/160.§ (4) 171HorváthL 1988/286.

Ítéletlevél 1467 = Mátyás király 1467-es ítéletlevele. Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai levéltár (Q), DL 16531. Jakó Zsigmond 1990: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei 1289–1556, I. kötet. Jóna György 2013:A területi tőke fogalmi megközelítései.Tér&Társadalom 27./1. Káldy-Nagy Gyula 1985: A budai szandzsák 1546–1590. évi összeírásai. Katona Imre 1964: Bálint Sándor: Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezeték­ nevei. (recenzió) Ethnographia 75./3. Kelemen Katalin 2007: Fából – vaskarika. Képviselőház 1880 = Az 1878. évi október 17-ére hirdetett Országgyűlés képviselőházának naplója, X. kötet. 1880. KerepesCímerR 1998 = 12/1998. (IX. 22.) sz. önkormányzati rendelet Kerepes köz­ség címerének és zászlójának alkotásáról és használatáról. KerepesPm 2013 = Polgármesteri városköszöntő, szerkesztve. Eredeti: Ke­re­ pe­si Vélemény 2013/08. Kerepes Tan, Tük, Vb = Pest Megyei Levéltár, Tan: Kerepes tanácsülési jegy­ zőkönyvei, Tük: Kerepes nagyközség polgári kori bizalmas iratai, Vb 1953: Kerepesi tanács vb jegyzőkönyvei Kerepestarcsa Kt, Tan, Tük, Vb = Kistarcsa Polgármesteri Hivatal Irattára, Kt: Kerepestarcsa képviselő-testületi jegyzőkönyvei, Tan: Kerepestarcsa tanácsi jegyzőkönyvei, Tük = Kerepestarcsa tanácsi titkos (Tük) iratgyűjtő (év/iratszám), Vb: Kerepestarcsa tanács vb jegyzőkönyvei. Kosáry Domokos 1965: Pest megye a kuruckorban. In: Pest megye múltjá­ ból: Tanulmányok. KSH-tükör 2012 = Központi Statisztikai Hivatal: StatisztikaiTükör 6./72. Kubinyi András 1964: Budafelhévíz topográfiája és gazdasági fejlődése. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 16. Landauer Attila 2004: Peremhelyzetben. In: A feladatra készülni kell. Maksay Ferenc 1959: Urbáriumok: XVI–XVII. század. Mályusz Elemér 1951: Zsigmondkori oklevéltár, I. kötet. MDP-PmPB = Pest Megyei Levéltár, MDP Pest megyei PB jegyzőkönyvei. Molnár András 2012: A maszkulin és heteroszexuális köztér termelése. Tér és Társadalom 26./1. NemzetiségiTv 2011 = 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól. Nyilas István 1910: A vármegye népe. In: Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegye. ORK 1953 = Az Orfk vezetőhelyettesének 003/1953. számú utasítása. Ortvay Tivadar 1882: Magyarország régi vízrajza a XIII-ik század végéig. Paládi-Kovács Attila 2000: Magyar Néprajz, VIII. kötet. PestMB 2012 = A Pest megyei bíróságok politikai iratainak adatbázisa 1947–1957. (a Pest Megyei Levéltár segédlete) Podhradczky József 1861: Béla király Névtelen jegyzőjének ideje, kora és hitelessége. Rádyné Rácz Katalin 1990: Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatásának szer­ vezeti és területbeosztási változásai 1848-1867 között. In: Fejezetek Pest megye történetéből. Reiszig Ede 1910: Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye községei. In: Pest–Pilis– Solt–Kiskun vármegye. Schramek L. Péter 2007: A veresegyházi plébánia településeinek demográ­ fiai viszonyai 1731-ben. In: Tanulmányok Pest megye múltjából, II. kötet. Szakály Ferenc 1995: Pest–Pilis–Solt megye 16–17. századi dica- és dézsma­ jegyzékei. Szarvas Gábor (et.al.) 1890: Magyar nyelvtörténeti szótár, I. kötet. Tagányi Károly 1886: Jegyzéke az Országos Levéltárban [...] található hercze­ gi, grófi, bárói, honossági és nemesi okleveleknek. Tóth Endréné 1972: Budapest enciklopédia. TörökösTv 1659 = I. Lipót 1659. évi XIII. törvénycikke. Valluch Tibor 2002: Magyarország társadalomtörténete a 20. század máso­ dik felében. Völgyesi Zoltán 2011: A kommunista egyházpolitika szakaszai Ma­gyar­or­szá­ gon 1948-tól 1964-ig. Mediárium 5./4. Weisz Boglárka 2006: Vámok és vámszedés az Árpád-kori Magyarországon. (disszertáció, Szegedi Tudományegyetem) Wenzel Gusztáv 1862: Árpádkori új okmánytár, IV. kötet. Widukind 1935 = Die Sachsengeschichte des Widukind von Korvei.

Hibajegyzék Az alábbiakban nemcsak a szokásos módon javítom a nyomtatott könyv esetleges hibáit, tévedéseit, hanem kitérek az észrevételezőknek a hibához vagy általában a könyv tartalmához kapcsolódó egyéb közléseire, kérdéseire is, ha vannak, illetve felhasználom az alkalmat arra is, hogy a könyvből terjedelmi okokból kihagyott, néhol sajnos kifelejtett információkból közzétegyek néhányat. A könyv tartalmát érintő kifogást azok esetében is figyelembe veszem, akik a vélelmezett hibát nem a javítás szándékától vezérelve teszik közzé, hanem a lejáratásomra igyekeznek felhasználni. Sőt figyelembe venném még a politikai vagy személyes becsmérlésbe, trágárkodásba csomagolt tartalmi jelzést is, de az ilyen hozzászólásokban eddig nem találtam értékelhető észrevételt. Politikai kijelentésekkel viszont itt akkor sem foglalkozom – vagyis ezekre itt nem reagálok –, ha azokat a könyvhöz, annak vélt vagy valós tévedéséhez kapcsolják. Mindenkit kérek, hogy ha hibát vél felfedezni vagy mások hibajelzésébe botlik, hozza a tudomásomra, hogy korrigálhassak, ha a hiba valósnak bizonyul. Annak ugyanis természetesen nem örülök, ha hiba van a művemben, de annak igen, ha erre felhívják a figyelmemet, s kijavíthatom azt. Köszönöm előre is, és az itt már szereplő hibajelzéseket is. Franka Tibor szerző–polgármester

4. oldal: hiányzó ISBN-szám Hibavélelmező: Springer Friedrich a kerepes.site90.net/index.php?page=forum&tema=85&honnan=150 internetes fórumon, 2013-09-13 06:20:56. Hibaállítás: „könyv, ISBN szám nélkül”.  Valóság: Kerepes város című könyvem ISBN-számát 2013. augusztus 14-én délután 1:09-kor küldte meg kérésemre az azt szolgáltató Országos Széchényi Könyvtár e-mailben. Az állítással szemben tehát a könyvnek van ISBN-száma, csak a nyomtatott változatban nincs benne. Hibaállítás: az ISBN-szám „megjelentetése kötelező!”.  Valóság: Egyáltalán nem kötelező: „Vannak olyan országok, ahol törvény szabályozza az ISBN használatát, de Magyarországon nem; az ISBN-re vonatkozó szabvány betartása nem kötelező”, mondja az ISBN-ért felelős Országos Széchényi Könyvtár tájékoztatója, www.oszk.hu/sites/default/files/ISBN-utmutato-%20 20121220.pdf. Hibajavítás: Bár az ISBN-szám szerepeltetése nem kötelező, nyilvántartási, azonosítási okokból igencsak praktikus és célszerű, tehát ajánlatos. Ezért én is beleírtam a kéziratba, amelynek a 2013. augusztus 16-ai változatában még ott is volt, akkor egy javítás véletlenül kisodorta onnan, amit aztán többen sem vettünk észre. Az itteni internetes kiadásban a 4. oldalra már újra betettem. 8. oldal: várossá válás Hibavélelmező: Springer Friedrich a kerepes.site90.net/index.php?page=forum&tema=85&honnan=0 internetes fórumon, 2013-10-01 10:56:29. Hibaállítás: mese (hazugság?), hogy akkor tudtam meg, hogy megkaptuk a város címet, amikor befejeztem a monográfia írását, mert „a 18. oldalon már tudja hogy város lettünk”, és ha igaz volna, hogy csak akkor tudtam meg, akkor át kellett volna írnom a könyvet.  Valóság: Nemcsak a 18. oldalon tudom, hogy város lettünk, a hibavélelem szerzője azt is felfedezhette volna, ha jobban figyel, hogy a könyv címe is az, hogy „Kerepes város”, nem is beszélve a 65–67. oldalakról a városavató augusztus 20-ai ünnepség képeivel, továbbá a Jócsák Zsolt – nemcsak a 18., hanem a 91. oldalon is látható – városszimbólumához hasonlóan rohammunkában elkészült városkulcs és polgármesteri lánc fotóival. Hibajavítás: Nem világos számomra, mi is itt a hiba (mese, pláne hazugság), így nincs mit javítanom sem. Megjegyzem, azt persze reméltem, hogy sikerrel járunk a várossá válási pályázaton, ezért például a városműtárgyak alkotóival előtárgyalásokat folytattam, hogy abban az esetben, ha… Egy könyv kéziratának elkészülte, azaz megírása és a megjelenése között pedig sok idő eltelik – jelen esetben ez mintegy másfél hónap volt –, eközben szerkesztik (ez több hét), továbbá számos javítási fázisra, több korrektúrafordulóra is sor kerül (újabb hetek), s még a végső lezárás, az úgynevezett imprimatúra is alkalmat adna olyan javításokra, mint hogy a könyvben néhány helyen szereplő nagyközség szót „város”-ra cseréljük, s néhány új képet, képaláírást tegyünk be. Más „átírásra” semmi szükség sem volt. 25. oldal: rangelírás Hibajelző: a szerző.  Hiba: Grassalkovich Antalt sajnos tévedésből gróffá tettem már 1710-ben – elnézést érte –, holott az 1910-es Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei enciklopédia 1. kötete 456. oldalának tanúsága szerint akkor még csak köznemes. Ilyenként is azonban 1716-ban már – 22 évesen! – Budán királyi ügyész, 1720-ban a királyi ügyek igazgatója, 1731-től 1748-ig királyi személynök. Bárói rangot viszont csak 1732-ben kap, grófi méltóságot 1751-ben, birodalmi hercegi rangra pedig nem ő, hanem majd a fia, II. Grassalkovich Antal emelkedik 1784-ben. Hibajavítás: az itteni internetes változatban Grassalkovich neve mögül kivettem a grófot.

25. oldal: Grassalkovich és a németek, tótok betelepítése Hibavélelmező: Springer Friedrich a kerepes.site90.net/index.php?page=forum&tema=85&honnan=0 internetes fórumon, 2013-10-01 03:25:16. Hibaállítás: az én hazugságom, hogy Grassalkovich Antal 1710-ben betelepíthetett volna Kerepesre.  Valóság: Az információt természetesen nem kitaláltam, hanem a könyvben is megadom, honnan származik. A hibaállítás szerzője erről „elfeledkezik”, ezért most itt is közlöm a forrást: a Borovszky Samu szerkesztette, Magyarország vármegyéi és városai címmel megjelent sorozat Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéről 1910-ben kiadott könyve. Ennek 1. kötete 306. oldalán, a vármegye történetéről írott fejezetben szerepel, hogy „Tótokat telepített Grassalkovich Antal Zsidón, Kerepesen (1710)”. Ezen belül a Grassalkovich-fi szerepének cáfolatához az nem elégséges, hogy akkor még csak 16 éves: mint az előző hibabejegyzésben írom, 22 évesen például már királyi ügyész – ami mai szemmel nézve szintén eléggé furcsán hat –, s kérdés, hogyan függ össze ezzel apja Thököly alatt eredt kuruc volta (netán két vas a tűzben?). Ráadásul akkoriban egy 16 éves rendszerint már nagykorú volt – fiúk többnyire már 14 évesen azok lettek – , s aki kiskorú volt is, de a nevében intézkedtek, az olyan, mintha ő intézkedett volna. A cáfolathoz az is kevés, hogy a Grassalkovichok csak később vették meg Kerepest: ez ugyanis nem jelenti például azt, hogy nem kaphattak jogot telepítésre a király 1689-es telepítési rendelete nyomán. Hibaállítás: Grassalkovich Antal nem telepíthetett be senkit Kerepesre, mert „1711-ig Kerepes elhagyott település”.  Valóság: Kétségtelen, hogy például Horváth Lajos ezt írja Kerepestarcsa-monográfiájában (a 87. oldalon). Kosáry Domokos általam is használt kuruckorszak-tanulmányát idézi, mely szerint 1707-ben több falu, köztük Kerepes is „hiányzik”, majd úgy folytatja, hogy „ez már így is maradt az 1711. április 30-án megkötött szatmári békéig”, ám nem találtam meg, hogy ezt mire alapozza (és sajnos elmulasztottam jelezni az adat bizonytalanságát a 174. oldalon, ahol beépítettem a Kerepes lakosságának alakulását mutató grafikonba). Kosáry ugyanakkor ugyane tanulmányában a 61. oldalon azt írja, „Pest megye már 1709 óta kihullott a kuruc »frontvonalból«”, „lakossága a nagyobb hadműveletek múltán kezdett ismét elhagyott helyére visszatelepülni”. Más, például a szlovák telepesek „mozgásáról” szóló források is inkább az 1910-es vármegye-enciklopédiát valószínűsítették számomra, ezért arra támaszkodtam, nem pedig Horváth Lajos közlésére. Hibaállítás: „Ha 1710-ben hozunk föleg tótot, majd 1727-ben egy kevés németet is hozunk és így kevesebb lesz a magyar, hogy lesz 50% német aki mellé így jött 20% tót?”  Valóság: A rövid kis hibakérdés szerzője egyszerűen átírja a szavaimat (annak ellenére, hogy idézi is tőlem az inkriminált mondatot): én azt írom, a betelepítések nyomán „a falu tovább veszített »magyarságából«”, ő ezt úgy fogalmazza át, hogy kevesebb lett a magyar, ami nagyon nem ugyanaz. A „tovább veszített” kitétel azért lényeges, mert azt jelenti, hogy enélkül is veszített. Ugyanis nem csak betelepítés történt: az újratelepülés részben vissza- és áttelepülés, sőt tranzittelepülés volt, olyannyira, hogy a Pest megyei falvak például esetenként csak közbenső állomás voltak a török idők után, a 17-18. század fordulóján a jobb megélhetésért, szabad jobbágyi státusért DélMagyarország felé megindult felvidéki szlovákok számára. Az egyébként valóban megválaszolásra váró kérdés, hogy ez szerepet játszott-e abban, hogy a szlovákok 1715-ben (még?, már csak?) két családfővel voltak jelen Kerepesen. A „veszített »magyarságából«” pedig jelen esetben nem számbeli, hanem aránycsökkenést jelent. Horváth Lajosnak a Kerepestarcsamonográfiája 90. oldalán közölt adatai szerint a magyarok száma 1715 és 1782 között még nőtt is, 10 családfő helyett a századvég felé már 30, vagyis háromszor annyi volt magyar, de hányaduk a lakosságon belül csökkent – a családfők számát tekintve 45 százalékról 32 -re. A németek ugyanis eközben akár négyszer annyian is lehettek (10 helyett 43 családfő), a szlovákok, azaz tótok száma pedig megtízszereződhetett (két családfő 1715-ben, húsz 1782-ben). A németek hányada ezen időszakban csaknem végig 45-50 százalék között mozgott, függetlenül attól, hogy 1715-ben csak tíz családfővel szerepeltek, 1782-ben meg 43-mal. A számok világa már csak ilyen… Hibajavítás: Az nem világos számomra, hogy mi lenne itt a hazugságom, másként szólva: hogy jön az a hazugsághoz, hogy az egymásnak részben ellentmondó források közül melyiket tartom valószínűbbnek? Megjegyzem, ha ez hazugság, akkor az is hazugság lenne, ha a másik forrást tekinteném mérvadónak (ahogy azt a hibaállítás szerzője teszi), ám ez a logika hamis. Ettől függetlenül azonban, a Grassalkovich Antal szerepét, Kerepes 1710 körüli lakottságát illető kifogásokat a magam részéről érdeminek tekintem, vagyis ésszerű kétségeket keltenek. Aggálytalan válaszokat azonban legfeljebb további kutatások nyomán lehetne adni, ezért annak egyelőre nem látom okát, hogy felülbíráljam azt, hogy a vármegye-enciklopédia Grassalkovich-információját választottam. Lehet azonban, a bizonytalanságot itt sem ártott volna jelezni, ezért az itteni internetes változatokban a következőre javítottam: „Kerepesre Grassalkovich Antal talán már 1710-ben tótokat, 1727-ben kevés németet hozatott”. Ugyanakkor pótoltam, amit éppen az adott időszakra vonatkozó adatok ingadozása miatt mindenképpen be kellett volna írnom a 174. oldalra, hogy tudniillik „A 17-18. század fordulója körüli adatok bizonytalanok, így az akkori időszakhatárok is inkább csak jelzésértékűek”. 146., 147., 168. oldal: névelírás Hibajelző: a szerző.  Hiba: sajnos Bodnár Pál doktor urat Bognár Józsefnek írtam, elnézést érte. Hibajavítás: az itteni internetes változatban már helyesen, Bodnár doktorként, illetve Bodnár Pálként szerepel.

H

KEREPES VÁROS