ISTEN TEREMT, AZ EMBER ALKOT

Isteni és emberi teremtés. A kibervilág benépesítése filozófiai és teológiai konferencia Nagyvárad, 2004. április 30.

elsö díjas dolgozat

ISTEN TEREMT, AZ EMBER ALKOT Sáfrány Attila Munkaterv A következőkben a szentkönyvekből ismert isteni teremtés elképzelés, mindenekelőtt annak keresztény változata, és a kibervilágban megnyilatkozó emberi teremtés között szeretnék párhuzamot vonni. Ehhez azonban előbb föl kell vázolnom a keresztény teremtés-gondolat lényegi vonásait. Az írás első felében erre fogok kísérletet tenni. Második felében a fölvázoltak alapján az emberi teremtés lehetőségét fogom megvitatni. A teremtő Isten A Biblia elképzelése a teremtésről nem egységes kép. Könyvekből összeállított könyv maga a Biblia is, eltérő hagyományokat szerkeszt egybe, s ez a heterogén jellege szembetűnik a teremtésről kialakított nézetében is. Három nagy csoportba sorolnám a kezdetekről szóló emberi elgondolásokat. (A negyedik csoport csak érintőlegesen kapcsolódik ezekhez, mert az a világot öröktől fogva létezőnek tekinti. Ez a látásmód a meghatározó vonása a hindu és a kínai világképnek, valamint a görög filozófiai kozmológiának.) Az első csoportba azok a teremtés-képzetek tartoznak, amelyek a világ megszületését a káosz fölötti győzelem eredményének tartják. Nélkülözhetetlen jegyei e belső látomásnak a győzedelmes isten és a káoszt megjelenítő mitikus alak pre-kozmikus harca és az istenáldozat, melyből az élő-lények, mindenekelőtt az ember jön létre. A második csoportot azok a meditatív leírások alkotják, melyek a világ megteremtődését az isteni, örök rend lépésekben történő megnyilatkozásának látják, egyfajta emanációnak. Ennek a nézetnek a központi eleme az önmegosztó isten gondolata. A

Sáfrány Attila: Isten teremt, az ember alkot

harmadik csoport az előbbi kettő valamiféle szintézise. Ennek egyik formájában az isteni értelem megnyilatkozásaként lépésekben bontakozik ki a teremtés, de nem a rend forrásának, istennek önmegoszlása, hanem akaratának káoszt zabolázó végtelen ereje által. Másik formájában aktív, akarati műnek tartatik ugyan a teremtés, de nem a teomachia és az istenáldozat aktivitása, hanem értelmes, lépésekben végbemenő ténykedés, mintegy isteni kézműves munka által. Az eszméknek abban a hatalmas olvasztótégelyében, melyben az emberi civilizáció kialakult ezek a kezdetekről szóló elképzelések, köztük az öröklét gondolata is, kölcsönösen áthatották egymást, s ezért nemigen lehetne egy a felsorolt négy típus valamelyikének tökéletesen megfelelő teremtésmítoszt felmutatni. Így például a legismertebb hindu eredetmítosz, a Purusa-szúkta a kozmikus istenember feláldozásával és ¼-ének az áldozattal megtörtént önmegoszlásával magyarázza a világ létrejöttét. Annak ellenére, tehát hogy alapkoncepciója a világ ciklikus örök-léte, e látomásába két másik elképzelést is bevont: az istenáldozat és az önmegoszlás gondolatát. Ugyanez elmondható a neoplatonista filozófiáról is, amely az emanációs tannal az örök-lét elgondolását az önmegoszlás elgondolásával vegyíti. Az elkeveredés cáfolhatatlan tényei ellenére azonban domináns jegyeik alapján mindkettő az örök-lét tanát hirdeti. A teremtésmítoszokat eszerint meghatározó vonásaik alapján sorolhatjuk a négy csoport egyikébe. A babiloni teremtésmítosz, az Enuma elis e kritérium alapján helyezhető az isteni tevékenységre alapozó teremtésmítoszok táborába. Bevezető sorai ugyan a kozmikus kezdetekről, az ősvizek megoszlásáról szólnak, meghatározó, befejező része viszont a teremtés művében egyértelműen Marduk győzelmére

1



Kingu és Tiamát fölött és a legyőzöttek feláldozására helyezi a hangsúlyt1. Az egyiptomi teremtésmítoszokban is ott van a rájuk hű vulgáris alakban az aktivitás köpés, hányás, egyesülés és szülés vagy szó formájában, azonban ezek kivétel nélkül a benső lényeg kivetülését, a megnyilatkozó önmegoszlást fejezik ki mitikus nyelvezetben2. A két nagy ókori civilizáció, a mezopotámiai és az egyiptomi közé ékelődve Izrael számára lehetőség nyílott, hogy az eltérő nézetek házasítójává legyen. Megalkotott teremtésmítoszaiban ennek a kihívásnak kétségtelenül eleget tett: a Bibliából ismert két teremtés elbeszélés vitán felül abba a táborba sorolható, melyet a két másik változat szintéziseként írtunk le. Találhatunk ugyan olyan részleteket a Bibliában, melyek a harc általi teremtés elképzelést szólaltatják meg3, ezek azonban csupán a szövegtest betoldott, érvelést szolgáló elemei. Nem képeznek egy önmagában fennálló, kiindulási alapul veendő fejezetet, mint a két teremtéstörténet. A keresztény Bibliában János evangéliumának a prológusát akár a Logosz emanációjának, Isten önmegoszló kiáradásának is értelmezhetjük. Ezzel az interpretációval azonban az ariánus eretnekség talajára tévednénk. A zsidó kabbalista hagyománnyal ismerkedve is könnyen arra az útra térhetnénk, hogy a teremtést az értelem forrásának, Istennek az önmegoszlásával magyarázzuk. Ez viszont nem az eredeti bibliai teremtés elképzelés. Amint az írás kezdetén utaltunk rá a Biblia heterogén képet mutat a teremtéssel kapcsolatban is, ez a heterogenitása azonban nem jelent többet annál, minthogy a bibliai teremtéselképzelés is, akárcsak az összes többi, a lehetséges négy változat különböző elemeiből merít, de úgy, hogy közülük egyértelműen az egyikre helyezi a hangsúlyt: a szentkönyvet a szintetikus teremtéskép uralja. Ez az első teremtéstörténetben az Isten Szava általi, míg a másodikban az isteni kézműves munka általi teremtésben nyer kifejeződést. A Lásd Teremtés. In Gilgames: Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986. 2 Lásd Mitologija: Mladinska knjiga, Ljubljana-Zagreb. 96-97 o. Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Bp., 1997. 81-82 o. 3 Lásd például Iz 9,10; 74. zsoltár; Jób 41. fejezet.

Biblia teremtés-képének heterogenitása egyrészt tehát abban mutatható ki, hogy elgondolása a tárgyról már eleve egy szintézis, másrészt abban, hogy mint kapcsolódó szövegtestek kimutathatóak benne a másik két teremtés elgondolás jegyei is. Ezek az utóbbiak azonban a szövegkörnyezetből kiszakíthatatlan, érvelői mellékelemek csupán. Önálló, kiindulási alapul szolgáló teremtés-elképzelésnek kizárólag az első két teremtéstörténet mondható. A Pentateuchus tudatos szerkesztői tevékenysége egyértelműen ezekre helyezte a hangsúlyt, s így joggal váltak ezek mind a zsidó, mind a keresztény teremtésképzet sarokköveivé. Ebből kiindulva -hangsúlyai alapján a Biblia egységes szellemiségét megállapítva -- mondhatjuk a föntiekben lehetőségként megemlített ariánus és kabbalista interpretációt az eredeti szellemtől idegennek, mint ahogy a káosz harc általi legyűrésének elképzelését is annak tekinthetjük. A hangsúly által meghatározott egységes szellemiség nevében ezeket a központi gondolat szellemében kell értelmeznünk: a Jahve harcát leíró részleteket úgy kell látnunk, mint az ősgonosz legyőzésének küzdelmét, tehát etikus színezetben, míg a Logosz megnyilatkozását, mint Istennek Magának a megnyilatkozását (nem pedig mint az emanáció révén eltávolodó létminőséget vesztett kép-mást). Mindkét értelmezési szükségszerűség rendkívüli jelentőséggel bír a keresztény teológiában: az elsőre a megváltás, míg a másodikra a szentháromság tana épül. Sokáig az a nézet uralkodott a keresztény teológiában, hogy a héber vallási gondolkodásban a szent történelem mellett eltörpül a világteremtés jelentősége4. A teremtés és az üdvtörténet éles szétválasztása azonban téves állásfoglalás volna5. Gerhard von Radnak minden bizonnyal igaza van abban, hogy a teremtésről szóló tanítás csak a szabadítás mindent megelőző megvallása után jöhetett

1


Vö. Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I, i.m. 144 o. 5 Vö André Lacocque: Rések a falon. In RicouerLacocque: Bibliai gondolkodás. Európa Könyvkiadó, Bp., 2003. 4

2



létre6, viszont egyáltalán nem biztos, hogy a keresztény teológia szempontjából is fenntartható a befolyásolásnak ez a sorrendje. A föntiekben fölvázoltak alapján az első teremtéstörténet a Logoszról, s azon túl a szentháromságról vallott tan kialakításában játszott meghatározó szerepet, míg a második a keresztény megváltás-tant tessékelte a maga által kijelölt keretek közé. Nemcsak Isten egyedülisége tanának a megőrzése végett, hanem az első teremtéstörténet miatt is, ami eleve kizárja az emanációs tant, az Atyától megkülönböztetett isteni személyeket vele azonos rangú, öröktől létező személyeknek kellett bemutatni, vagyis ki kellett dolgozni a szentháromság teológiáját. Miként azt Plótinosz filozófiája mutatja az isteni egyedüliség elve az emanációs tannal is fenntartható azzal a gondolattal, hogy a kiáradások lét-minőséget vesztett kép-mások. Így például újplatonista szellemben a Szentlelket súlyában egy másodlagos jelentőségű, a Logoszt pedig egy Szentlélek szülte harmadlagos jelentőségű kiáradásnak tekinthetnénk, aki alatt a negyedik régió, a teremtett világ terülne el az angyaloktól az embereken át az élettelen természetig. Az Isten Szava, a Logosz általi teremtés viszont kizárja az emanációs tant. Itt a teremtés nem az isteni lényeg önmagától fokozatokban eltávolodó kitárulkozása, amiért egy eleve lét-hiányos, tökéletlen állapot. A keresztény teremtés elképzelésben is az isteni lényeg, a bölcsesség nyilatkozik meg, ebben a megnyilatkozásban viszont nyoma sincs az emanációs tanra jellemző, lét-hiányossághoz vezető eltávolodásnak. Az Atya és akit örökkön szül, a Fiú egyazon isten7. Ebből kifolyólag a Logosz által megteremtett, s így benne létező teremtmények, köztük az ember sem szenvedhet lét-hiányosságban. A Teremtő Isten zárószavai a papi teremtéstörténetben, hogy amit létbehívott, az mind jó, pontosan ezt fejezik ki. (Jó csakis az lehet, ami nem lét-hiányos8.) Lét-hiányosság egyedül az ember szabad akaratú döntése által alakulhat ki ebben a teológiai látásmódban: akkor ha az ember 6

Uo. 21 o.

Vö. Órigenész: A princípiumokról. I. könyv 2. fejezet. 8 Vö. Eckhart mester: A Teremtés könyvének magyarázata. 137-139. 7


kilép a Logoszból. Ezt a kiszakadást nevezik bűnnek. A jahvista teremtéstörténet fogalmazza meg ennek a mikéntjét. A jahvista teremtéstörténet a papival ellentétben nem az isteni lényeg kiáradásának, hanem az isteni akarat művének mutatja be a teremtést. Ezt viszont értelmes, megtervezett tevékenységnek láttatja: mintegy isteni kézműves munkának. A mitikus nyelvezet allegorikus képeiben kifejezve ez a teremtéstörténet is léthiányosság nélkülinek mutatja be az embert, de csak az embert. (A teremtés többi szereplője ember miatti létező, lét-teljességét tehát egyedül az emberre irányulva találhatja meg. Az első teremtéstörténet végén is ugyanez a nézet mondatik ki9.) Abban nyer ez világos megfogalmazást, hogy Ádám létbe hívása nincs semmilyen feltételhez kötve, önmagában fennálló és önmagáért, magáért az emberért való létezés. Nem úgy mint a mezopotámiai teremtés elképzelés, ahol az ember az istenekhez méltatlan, fárasztó munka elvégzése miatt teremtetik, vagy mint a görög teremtés elgondolásban, amelyben az ember Prométeusz beavatkozásáig egy életképtelen, nyomorult lény, az állatoknál is értéktelenebb valaki. Az önmagában és önmagáért való létezésnek, vagyis a boldogságra teremtettségnek Éden kertje a jelképe. Az ősbűnnel azonban az ember kivettetik a lét-teljességből, az allegória nyelvezetén kiűzetik Éden kertjéből. Ennek következtében fáradságos, kínkeserves munkára ítéltetik, s a rá váró szenvedések révén nyomorultabbá válik az állatoknál is10. (A szenvedő embernek, mivel tudatos lény, a fájdalom mellett ráadásul a szörnyűség terhét is el kell viselnie, s a testiek mellett lelki kínok is nyomasztják.) Az allegória nyelvezetén a második teremtéstörténet, melynek szerves része a bűnbeesés története, azt is kifejezi, hogy mit takar valójában a lét-teljességből kiszakító ősbűn fogalma. Enni a jó és a rossz tudásának a fájáról azt jelenti, hogy a Bölcsességből, a Logoszból, rabbinikus terminológiával a Törvényből kiszakad a gondolkodó lény, az ember, vagyis ezentúl, az isteni vezetéstől elfordulva, ő maga 9

Ter 1, 26-30. Ter 3, 16-19.

10

3



akarja megmondani, hogy neki mi a jó és mi a rossz11. Az alkotó ember Thorlief Boman szerint a héber gondolkodás dinamikusságával válik el a hellén gondolkodástól. Ez a tétel kétségtelenül igazolást nyer a léttel kapcsolatos elképzelések megváltozásával a középkorban: a parmenidészi alapokra visszanéző, platóni-arisztotelészi statikus lét-fogalmat a kereszténységnek köszönhetően befogadott héber hagyomány dinamikussá alakítja át: a Lét egy cselekvő abszolút személy, Isten alakját ölti fel így a középkori gondolkodásban12. A Léttel való emberi viszony is személyes jellegűvé lesz: a Teremtő és a teremtett szeretetkapcsolatában nyer emberközeli formát. A léthiányosság pedig bűnként, vagyis a szeretetviszony megromlásaként értelmeződik ebben az új, dinamikus és etikus látásmódban. (Etikai színezete a másik megkülönböztető vonása a héber világszemléletnek a hellénnel összevetve.) Az újkortól kezdődően, de csak a 20. században kikristályosodva, egy teljesen új teremtés elképzelés hódította meg a nyugati világot, ami különbözik mind a görög kozmológia harmonikus világképétől, mind a kereszténység létközpontú genezis-képzetétől, habár tagadhatatlanul merít mindkettőből: ez az új szemlélet a tudomány teremtés elmélete. A keresztény elgondolással mutat rokon vonásokat abban, hogy a teremtésnek egy meghatározott kezdetet tulajdonít (a világ esetében ez az ősrobbanás, míg az ember esetében az evolúció kezdete), és hogy a teremtést egy máig tartó dinamikus folyamatnak fogja fel, abban viszont a görög kozmikus látásmódhoz hasonlít, hogy ezt a permanens teremtést az örök természeti törvények hatásköre alá vonja. A szemléletváltás lényegi mozzanata a létező világ Istenre való ráhagyatottságának a tagadása, más szóval a 11 Vö. Szent Ágoston: A Teremtés könyvéről a manicheusok ellen. Paulus HungarusKairosz Kiadó, Bp., 2002. II. könyv, 15. fejezet. 12 Vö: Étienne Gilson: A középkori filozófia szelleme. Paulus Hungarus-Kairosz Kiadó, 2000. II. fejezet.


teremtés cáfolata. A világ nem teremtett, s ezért Teremtőre sem volt szükség a létrejöttéhez13. Csakhogy az évezredes emberi elgondolások nem tudnak néhány évtized alatt nyomtalanul eltűnni. A vallás szent teremtője helyébe egy világi teremtőt kellett állítania az új, szekularizált világszemléletnek, hogy az elvesztett Teremtő űrjének égető hiányát valamivel betöltse. Erre az elvilágiasított teremtői szerepre pedig csak egyetlen lény lehetett alkalmas: maga az ember. De tudhat-e ez a véges lény, az ember, bármilyen értelmes is legyen, teremteni? Magától értetődik, hogy a keresztény teológia értelmében az ember képtelen a teremtésre. Nem tud a semmiből, szavának puszta erejével létbe hívni, önmagát kifogyhatatlanul adva fenntartani, önmagában és önmagáért való létet (öntudatot) ajándékozni az általa létrehozottaknak. Habár ehhez az általános nézethez nem kell feltétlenül ragaszkodnunk. Ha kitartunk az előbbi teológiai megállapítások mellett, hogy a Logoszban az ember a létteljesség birtokosa, akkor ebből egyenesen kell következnie, hogy a Logoszban, de csakis abban, az ember a teremtés, vagyis az önmagát adás kifogyhatatlan képességével van felruházva. Az apostolok tettei, kik ugyanazokat a csodákat cselekszik, mint előtte Jézus, erről a teológiai nézetről tanúskodik. A bűnben lévő, vagyis a Logoszból kiszakadt ember viszont elveszíti teremtőerejét. Ha eltekintünk a teológiai értelmezésnek ettől a lehetőségétől, akkor magától értetődőnek tűnik számunkra, hogy az ember teremteni nem, csak alkotni tud. Az elvesztett teremtés égető hiánya miatt azonban a szekularizálódott világban az emberi alkotás képzete, különösen a 20. századtól kezdődően a valláspótlék szerepkörébe kényszerült, vagyis a világiasság talaján megmaradva magát egyre inkább a teremtéshez kötődő jellemvonások szerint kellett bemutatnia. A 19. században ez a törvényszerű folyamat a zsenikultuszt és a művészeti-filozófiai alkotótevékenység Szinte vallási ihletettségű megfogalmazását adja ennek a tudományos “hitnek” P. W. Atkins. Lásd P. W. Atkins: Teremtés. Gondolat, Bp., 1987. 13

4



apoteózisát alakította ki. Itt az emberi alkotás és az isteni teremtés még csak egyetlen pontban hasonult egymáshoz: az előbbi fölveszi az utóbbi világfölötti, a priori és szellemi meghatározottságának a jegyeit. Ez elsősorban a korabeli zsenikultuszra és művészetfelfogásra érvényes. Hegel filozófiájában éppenséggel fordított a helyzet: benne az emberbe térve a világfölötti ölt világi vonásokat. A 19. század végétől kezdődően az új, feltörekvő szellemi diszciplína, a tudomány fokozatosan átveszi a tekintélyi elsőbbséget a filozófiától és a művészettől. Ez a változás az alkotás valláspótléki szerepét is módosítja. A tudós alkotói tevékenysége és maga a tudomány -- mint egyedül az emberre jellemző alkotótevékenység -- a teremtés ismertetőjegyeibe öltöznek. Ez a valláspótléki szerepe kölcsönözte azt a határtalan tudományos optimizmust, ami az egész 20. századot uralta a posztmodern jelentkezéséig. Eszerint a derűlátás szerint nincs ami a tudomány számára elérhetetlen volna, ha ma még valamit ismeretlen számára, a jövőben minden bizonnyal megoldást fog találni a talányra. Minden csupán idő kérdése! (Ehhez az elgondoláshoz természetesen szorosan kötődik a nyugati társadalom másik sajátossága: a fejlődéseszmény utópisztikus optimizmusa is.) Az ember a tudománynak köszönhetően, paradox módon, egyszerre fog önmaga és a világ továbbteremtőjévé válni: magyarán átveszi Isten szerepkörét. A tudományos ismeretek révén olyan világot fog kialakítani, amilyenre valamikor a legmerészebb álmaiban sem gondolt volna: a mind tökéletesebb gépek nyújtotta kényelem szinte vissza fogja juttatni őt a paradicsomba. Nem kell többé kínkeserves munkával biztosítania a megélhetését, s a szenvedés gyötrelmeitől is mentesül. A szenvedéstől való megszabadulás már a tudomány embert továbbteremtő átvállalásai közé tartozik. Bízva az orvostudomány mindenhatóságában, a pszichológia és a szociológia tudásgyarapodásában, az ember jövőjét illetően a tudományos optimizmus nem ismer határokat: az emberi életet és annak minőségét vég nélkül növelhetőnek véli. Mindez csak idő kérdése! – vallja szinte vallásos ihletettséggel a tudományos optimizmus.


A 20. század végén azonban egy kis törés érzékelhető a tudományos optimizmusban: az ekkor eluralkodó posztmodern gondolkodás kritikusan viszonyult minden ideológiai színezetű tartalomhoz, mélységes szkepszist érzett bármi iránt, ami a biztos tudás előjogaival lépett fel. A tudományra mindkettő jellemző: tudományos optimizmusként egyfajta ideológiának számít, mégpedig olyan ideológiának, amely a megfellebezhetetlen és a megmentő tudás birtoklását hirdeti magáról. A posztmodern általános kritikai beállítottsága ezért elkerülhetetlenül érintenie kellett a tudományos optimizmust is, azt azonban korántsem állíthatjuk, hogy maga a posztmodern tudományellenes volna: maga is attól reméli az ember boldogulását. Éppen ezért az általa ütött seb, legalábbis az eddigiekig, nem mondható jelentősnek. A tudományos optimizmus, mint valláspótlék, a köznép körében, ha van ilyen, tovább él és virul. A huszadik század végének újabb technológiai forradalma, a kibervilágot létrehozó informatikai forradalom sokkal jelentősebb változásokat hozott az emberi alkotás valláspótléki szerepkörében. A virtuális valóság lehetőségét felvillantva az emberi alkotást minden eddiginél közelebb hozta a teremtéshez mint létbehívó aktushoz. Amint a tudományos optimizmussal is így volt, a virtuális valóságnál is az a helyzet, hogy a fantasztikus lehetőségek között igazán messzire előregondolni még csak a hollywoodi sikerfilmek merészeltek, ennek ellenére a virtuális valóság, maga a kibervilág már kétségtelenül köztünk és bennünk él. A kibervilágon belüli emberi teremtés egy különös fordulatot eredményezett, mintha a kör általa és benne fordulna vissza az ember felé. Amíg a teremtés csak a művészeti és filozófiai alkotótevékenységre vetült ki, addig csupán a ráhatás, az ihletettség tudatát kölcsönözte; amikor áttért a tudomány terepére, akkor a szentet profanizálva egyfajta deista szellemben az embert a teremtés világi folytatójává nevezte ki, a gondolkodó lényt tehát még inkább megerősítette teremtői szerepében; a kibervilág kialakulásával viszont alapvető fordulat állt be. Abban már egyre kevésbé tudni, hogy ki az, aki

5



teremt: az ember, aki intellektusával megalkotja és irányítja a kibervilágot, vagy visszahatva a kibervilág alakítja át, vagyis teremti újjá az embert mint felhasználót? Három szempontból fogom megvizsgálni ezt a problémát. Az a három szempont szerint, amelyekről megítélésem szerint a kibervilág a leginkább ismert számunkra, egyszerű felhasználók számára. E három szempont a játék, az információcsere és a virtuális valóság. Közülük a harmadik, a virtuális valóság igazából még a jövő zenéje, de aligha kétséges, hogy a kibervilág e legújabb területe dinamikus fejlődés előtt áll. Az elsőről, a játékról pedig csak annyit, hogy a számítógépes játék nemcsak a gyerekeket és a fiatalokat tudja rabul ejteni, tehát nem kizárólag egy korosztályi szenvedély. A játék A játéknak magának a lényege, hogy örömforrásul szolgáljon. Az első részben taglalt teremtéstörténetek szerint ha nem is mondhatjuk, hogy Isten játékból teremtette a világot, hiszen ez komolytalan lépésnek tüntetné fel azt, mégis bizton állíthatjuk, hogy a teremtésben kezdettől fogva jelen volt a teremtői örömet kifejező játékosság eleme. A teremtéssel a Teremtő játékosan megsokszorozta a létét, majd a létbe hívott valóságok összességének, a világnak a szabályait megállapítva (ami a játék nélkülözhetetlen eleme) önmagában és önmagáért való létezéssel ajándékozta meg teremtményeit. Ami rendkívül fontos ebben a teológiai föltételezésben, hogy a Teremtő szabadon, mindenféle korlátozás nélkül határozta meg a szabályokat. Valami hasonló tesz a programozó is. (A matematikus elmék nem véletlenül szokták a Teremtőt egyfajta szuper-programozónak ábrázolni.) Ő virtuális létezőket hoz létre, majd megállapítja e virtuális létezők mini világának a szabályait. Ezek alapján akár egy szerény képességű emberi teremtőnek is nevezhetnénk őt. Van azonban egy óriási különbség közte és a valódi teremtő között, az Isten ugyanis ténylegesen létbe hív, vagyis amit megteremt, azt az önmagában


való, sőt az önmagáért való lét képességével látja el. A világ, legalábbis a nyugati látásmód szerint, Isten közvetlen bevatkozása nélkül is tökéletesen működik: a csillagok és a bolygók nem térnek le a pályájukról, és az élő-lények a saját képességeik által meghatározott céljaikért küzdenek. Isten közvetlen beavatkozását a világ menetébe e keresztény teológia szerint üdvtörténetnek hívjuk. Ez azonban nem a világ fenntartásának a szükséges lépése, hanem Isten döntése a belépés a játékba a Fiú személyében, hogy a játék értelmére figyelmeztesse és kiteljesülése felé vezesse a játék értelmét megérteni képes, öntudatos játékost: az embert. Ez tehát Isten szabad akaratú döntése, ami nyilvánvalóan szeretetéből adódik. Semmi hasonlót nem találunk az „emberi teremtőnek” kinevezett programozónál. Nemcsak éles, áthidalhatatlan határvonal húzódik közte és az általa létrehozott mini-világ között, amiért abba játékosként belépni sohasem tudna, hanem ráadásul az a rendszer, amit a bináris matematika szabályaival létrehozott, képtelen az önmagában való létezésre, nem is beszélve az önmagáért való létezésről (ami már öntudatot igényelne). Ahhoz, hogy működtesse, „életben tartsa” a rendszert, ahhoz előbb be kell kapcsolnia a számítógépet, és gombokat kell nyomogatnia, vagyis parancsokat kell osztogatnia. Az általa létrehozott rendszer kizárólag a közvetlen beavatkozása által „élhet”. Eszerint az ember a játék kibervilágában egyedül felhasználóként tud teremtői szerepet játszani: „életet adni és éltetni”. (Ez még a programozóra, a rendszer kiötlőjére is érvényes, hiszen alkotását ő is csupán felhasználóként tudja „éltetni”.) Ez a különbség az isteni és az emberi teremtés között rendkívül lényeges: ezáltal érthetjük meg a fönti alaptételünket, hogy teremtőt játszva az ember miért válik teremtetté. Azért, mert felhasználóként függőségi viszonyba kerül attól, amit létrehoz. A valódi teremtésnél szóba sem kerülhet ez: ott a szeretet a feltétlen kapocs teremtő és teremtett között, nem pedig a függőségi viszony. A kibervilágban viszont a kölcsönös függőség e kapcsolat alapja: a számítógép nem tud működni az ember közvetlen beavatkozása nélkül, de

6



felhasználóként az ember is függőségi viszonyba kerül az általa létrehozott kibervilággal. Ez annak minden területére érvényes lehet, de különösen szembetűnő a számítógépes játékoknál. Mindannyiunk előtt ismert, s már tudományos vizsgálatok tárgyát képezi az órákig a képernyőre meredő, a külvilággal szinte mindem kapcsolatot elveszítő számítógépen játszó ember. Az ok világos. A játék örömforrás, s az ember könnyen függővé válik attól, ami neki felhőtlen örömérzetet nyújt. A játék tehát a kibervilág narkózisává lehet. Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy az emberi „teremtő” az általa létrehozott teremtményévé válik: egy egydimenziós, külvilággal kapcsolatot vesztett valakivé. Az információcsere A teremtéssel a Teremtő létbe hív. Nem véletlenül hangoztatjuk unos-untalan ezt az alaptételt. Benne van ugyanis az a gondolat, hogy a megteremtett a lét-teljesség birtokosa mindaddig, míg el nem szakad a Teremtőjétől. A teremtéssel tehát a Lét birtokosainak a száma megnövekszik, s így a létbe hívni tudók száma is megsokszorózódik. Ez azt jelenti, hogy a Logoszban, a Logosz által az ember is képes lehet a teremtésre. Emiatt a teremtés folyamatossága, nemcsak úgy értendő, hogy Isten szándéka szerint továbbteremti a világot, hanem úgy is, hogy a Logoszban lévő ember is továbbteremti azt. Amit a Fiúban és a Fiú által az ember létbe hív, azt az Atya is létbe hívottnak tekinti. János teológiájának ez az egyik központi gondolata, s csodatevés, az őskereszény egyház legitimációs gyakorlata enélkül a teológia nélkül szemfényvesztésnek minősülne. Mondanom sem kell, hogy semmi hasonlót nem találunk az emberi „teremtő” és a kibervilág kapcsolatában. A kibervilágba behelyezett virtuális létező, nemcsak hogy képtelen a további létrehozásra, hanem ráadásul maga sem mondható valós, önmagában fennálló létezőnek. Mégis van egy terepe a kibervilágnak, ahol valami ehhez hasonlót tesz az ember: ez az Internet világa. (A létezés ontológiai fogalmát itt természetesen egy tudás-alapú tartalom, az információ váltja fel.) Mi történik ugyanis az


Interneten? Az emberi tevékenység folytán, legyen ennek forrása egy webgazda vagy csupán egy e-mailező egyén, információkat rakunk fel az infósztrádára, ahol azok a hatalmas, egységes információs adatbázis részelemévé válnak. Az isteni teremtés végtelen továbbburjánzásánask nem teljesen felel meg ez az információnövelési technika , hiszen ott a Létnek, aminek netes megfelelője az egységes adatbázis, mindenki korlátlan birtokosa, az infósztrádán viszont az adatokat a titkosítások kísérik, ami nem minden információt tesz hozzáférhetővé. Ez a különbség a kétfajta Forrás, a Lét és az Adatbázis különbségéből adódik. Az utóbbi tudás-alapú, s a tudás-alapúsághoz mindig is hozzátartozott a titkosítás révén történő korlátozás. Ennek ellenére a véges befogadóképességű emberi agy számára az Internet, mint gigászi adatbázis, az információk végtelen áradásának tűnik. Épp olyannak tehát, mint ontológiai szempontból a Lét a létezőnek. A játékkal kapcsolatos viszony az Internet esetén is érvényesnek mondható. Az információ az ember közvetlen beavatkozása nélkül nem tud létezni, az információk nem tudják önmagukat csak úgy önmaguktól megsokszorozni, ugyanakkor az ember pusztán felhasználóként tudja az adatbázist működtetni. Ez az információt felrakó emberre is érvényes, amíg ugyanis nem rakja fel az információt az Internetre, addig az „élettelenül hever”, csupán a saját fejében vagy papíron létezik. A felrakó így rá van utalva a potenciális felhasználóra. Ha viszont ez a tényállás, tehát ha az Internet felhasználófüggő jelenség, akkor hasonló helyzet jön létre, mint amit a játékkal kapcsolatban már elmondtunk. Az ember két szempontból is függőségbe kerülhet: az információ felrakójaként azzal, hogy felhasználókat, potenciális olvasókat vagy szemlélőket igényel; internetezőként pedig az információgazdagság bűvkörébe kerülhet. Az okok itt is világosak. Az információt felrakó vagy bocsánatos hiúsága miatt, vagy ha abból él, akkor a pénztárcája miatt függ a potenciális felhasználóktól. A kettő között lényegi különbség van, abban azonban mindketten megegyeznek, hogy a számlálót tekintik az infósztráda legfontosabb részének. Az

7



internetező hasonlóképp juthat függőségbe, mint a televíziót néző: az információgazdagság és a képvilág bűvöletébe kerülhet. Ennek végeredménye pedig ugyanaz, mint az előbbiekben elmondottaknak: az ember létrehozóból az általa létrehozott teremtményévé válik, egy a valóságtól elidegenedett, képernyőt bálványozó, ámuló valakivé. A virtuális valóság A másik unos-untalan hangoztatott tételünk, hogy a Teremtő önmagában való és önmagáért való létezést ajándékoz teremtményeinek. Az önmagában való létezésről az előbbiekben már szó esett, most az önmagáért való létezés van soron. E fogalom alatt voltaképpen a teremtmény boldogságra való teremtettségét értjük. Minden teremtmény önmagáért létezik, s csakis akkor tud boldog lenni, ha így létezhet. Ez természetesen minden egyes lénynél mást jelent. Az ember akkor boldog, ha emberségéért élhet, vagyis ha emberhez méltóan élheti meg emberségét, mint életküldetését. A kutyát minden bizonnyal kutyaságának megélése teszi boldoggá, és így tovább. Azt már az előbbiekben elmondtuk, hogy az emberi „teremtő” képtelen önmagában való és önmagáért való létezést ajándékozni. Az ember teremtőt játszó tevékenysége a virtuális valóság esetén egészen más formában jelentkezik, mint amiről szó volt az előbbi két esetben, s ez az a terep ahol ténylegesen is, s nemcsak áttételesen mondható, hogy az ember teremtőt játszik. Mit tesz ugyanis a virtuális valóság megalkotásával? Mivel elégedetlen a valós lét nyújtotta örömökkel, de főként az abból elkerülhetetlenül származó szenvedésekkel, ezért létrehoz maga számára egy olyan látszat-világot, amelyben felhőtlenül boldognak érezheti magát. A virtuális valóságot a gyakorlatban is fel lehet használni, tanulás céljából például valós élethelyzetek szimulására, a játékiparnak is rendkívüli lehetőségeket jelent, virtuális valóság alatt én azonban elsősorban ezt az előbbit értem: a valós világtól elmenekülő számára egy felhőtlen boldogsággal kecsegtető látszatvilág megteremtését a számítógép segítségével. Ennek


megvalósítása természetesen még a jövő kérdése, de reális célkitűzésnek tűnik, ami felé tudatos törekvés tapasztalható. Ebben a látszatvilágban azután az öröm biztosítottnak tűnik, hiszen ott lehetünk, ahol csak akarunk, azzal szeretkezhetünk, kivel csak akarunk, annak élhetjük meg magunkat , akinek csak akarjuk, s a sikertelenség messziről elkerül bennünket. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy ilyen virtuális valósággal szemben az ember narkotikus függőségbe kerül. Már az e célt szolgáló virtuális valóság használata is eleve függőségről tanúskodik: arról, hogy az ember képtelen szembenézni a valós élet problémáival. Az önmagáért való lét boldogsága nem azt jelenti, hogy embersége megélésében például az embernek ne kellene szenvedésekkel szembenéznie. Éppenséggel ellenkezőleg: részint a szenvedések révén válhat igazán emberré. Ha pedig az igazi boldogság forrása az emberség megélése és kiteljesítése, akkor ennek az igazi boldogságnak részint a szenvedés is az előfeltétele! Amikor a szenvedések elől egy virtuális valóságba menekül az ember a boldogság reményében, akkor tulajdonképpen boldoggá válásának a lehetőségétől menekül el. Éppen ezért kizártnak tartom, hogy a jövő virtuális valóságába menekülő emberek boldogok fognak lenni: ellenkezőleg, végtelen csömör, tompaság és zavarodottság fogja hatalmukba keríteni őket, ami elől a még nagyobb örömöket ígérő virtuális valóságba menekülnek, ahonnan a még nagyobb csömörbe zuhannak. Ugyanabba az ördögi körbe fognak kerülni, mint amibe a droggfüggő emberek. Alkotni inkább Amint a föntiekből kiderült, a teremtői szerepet felvállaló ember könnyen függő viszonyba kerülhet az általa létrehozottal szemben. Nem vagyunk végtelen hatalmú, feltétlen lény, mint az Isten, s ezért a függőségünk bármivel szemben kialakulhat, amit létrehozunk, minek következtében átvitt értelemben az általunk létrehozott teremtményévé válhatunk. Erre a veszélyre

8



szerettem volna rámutatni a kibervilággal való kapcsolatunkban. Természetesen ezzel nem egy számítógép ellenes hitvallást szerettem volna megfogalmazni. Végtére ez az írás is azzal készült. A lehetségesen kialakuló függőséget nem a számítógéptől való tartózkodással kerülhetjük el, ez a mai világban a lehető legrosszab döntés volna. Úgy őrizhetjük meg szabadságunkat, ha megmaradunk annak a független, öntudatos lénynek, amilyenek természetünktől fogva vagyunk. Ha megmaradunk embernek. A megoldás ilyen egyszerű, a megvalósítása viszont közel sem ennyire.


Irodalom Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I-III. Osiris-Századvég, Bp., 1994. Paul Ricoeur/Andre Lacocque: Bibliai gondolkodás. Európa, Bp., 2003. Órigenész: A princípiumokról I. Paulus Hungarus/Kairosz, Bp., 2003. Szent Ágoston: A teremtés könyvéről a manicheusok ellen. Paulus Hungarus/Kairosz, Bp., 2002. Eckhart mester: A Teremtés könyvének magyarázata. Helikon. Dr. Gál Ferenc: Dogmatika I-II. Apostoli Szentszék Kiadója, Bp., 1990. Gilgames. Vál. És szerk. Komoróczy Géza. Kriterion, Bukarest, 1986. „Fénylő ölednek édes örömében…” A sumer irodalom kistükre. Vál. és szerk. Komoróczy Géza. Európa, Bp., 1983. Thorlief Boman: A héber és a görög gondolkodásmód egybevetése. Kálvin Kiadó, Bp., 1998. P.W. Atkins: Teremtés. Gondolat, Bp., 1987. Étienne Gilson: A középkori filozófia szelleme. Paulus Hungarus/Kairosz, 2000

9

ISTEN TEREMT, AZ EMBER ALKOT

Recommend Documents