Kulcsár Ferenc
Tekintetünk öröklétet teremt Kezdettől mondjuk és hisszük, hogy a szlovákiai s egyben a Kárpátmedencei magyar értelmiségnek van, kell, hogy legyen egy szenthegye: a műveltség és a kultúra. Ennek a szenthegynek, ennek a mi Olümposzunknak méltán tagja életünk krónikása, Tóthpál Gyula, a fotóművész – immár évtizedek óta. Azóta, hogy a huszadik század hatvanas éveiben eldöntötte, olyan fotóművész lesz, olyan magyar fotóművész, akinek a képei senki máséival nem téveszthetők össze. Nos, Tóthpál következetesen megvalósította „ars poeticáját”: a kálváriák kimerítő kaptatóján felfelé haladva is végig a kultúrát, nemzetét és szülőföldjét szolgáló művész maradt, akit a 20. század félelmei és szorongásai, a kiszolgáltatottság fojtogató légköre nevelt ugyan, mégis vagy éppen ezért olyan klasszikus értékeket teremtett, melyek ama bizonyos kálvárián felvezették őt a „megváltás hegyére”. Mert nem egyszerű krónikása ő az életünknek, hanem a halál helyett az örökké újjászülető ember krónikása, akinek a szeme nemcsak a lelket, hanem a szívet is tükrözi, azt a szívet, amely a világ teremtésének a forró fészke, s amelyből minden élet kiindul. S azt is nyugodtan rögzíthetjük, hogy Tóthpál Gyulának különös adottsága van az örökkévalóság és a pillanat egymás ellen feszülésének a megragadására, mint aki művészi erejét és emberi hűségét a lelkiből eredezteti, ezért tud hatni egyszerre az érzelemre és az értelemre. Ilyen tekintetben – s azért is, mert számára a fotózás létproblémát jelent – a művészete egyetemes művészet: fekete-fehér fotóin, természeti képpel szólva, ébenfekete és liliomfehér képein elsősorban a hitelesség ragadja meg a nézőt, az a lélekbe írt elementáris erő, mely mint minden igaz művészt, rokonságba hozza a Teremtő és a teremtés abszolútumával. Úgy emlékszem, több évtizedes barátságunk egyik intim pillanatában a vizualitás katonájának, a látás harcosának nevezte önmagát, akinek a fényképezőgép a fegyvere, mellyel nem öl, hanem örök életűvé teszi az embert, meghódítja és birtokba veszi a létet, az emberi igazságot: az élet mélységét és tragikumát, a megrendüléseket és fájdalmakat, a sorsunkról regélő tárgyakat, a természetet és az állatokat: hol a ballada, hol a románc, hol a visszafogott óda, mi több, egyfajta szemérmes himnusz hangján, megmutatva a külsőbe öltözött belsőt, a mulandóságban is ott ragyogó szépséget. Csoóri Sándor írja Tóthpál Gyuláról találóan, hogy az ő képein semmi sem azonos önmagával, mert az alkotásai történelmet és drámát sűrítenek, képei1
nek „csöndje” beszélő csönd, „a bábmanökenek a kirakatban nem egyszerűen csak próbababák, hautcalányai; a vasúti kocsiban hegedülő rokkant nemcsak egy közönséges koldus vagy zenész; vele a háború utazik a vonaton; ráadásul a hallgató és emlékező férfiutas homlokráncain az elveszített hazák is ott utaznak”. De említhetjük további, a jelképek erejével beszélő képeit is. Az egyiken, melynek A diktatúrák dallama vagy a Trianon zenéje címet is adhatnánk, egy ötsoros kottaszögesdrótkerítés betonján egy vaskampó a G-kulcs s egy árván gubbasztó, szürke veréb a hangjegy; a másikon egy megtörten és vádlón magasodó bogáncsot látunk a hótengerben, mely a Donkanyar halott katonáit gyászolja: a bogáncs-katona a „kezében” egy törött kardot és egy aknarongyolta zászlót tart. Tóthpál Gyula életművét az elementáris szimmetria pecsétje teszi maradandóvá. Képein minden szimmetriában van, az arányok ezerféle módon jelennek meg alkotásain: először is a fehér és a fekete színek aránya, aztán a kint és a bent aránya, az értelem és az érzelem aránya, a fény és az árnyék aránya, az élet és a halál aránya, a szekuláris és a szakrális aránya, de beszélhetünk a gyarlóság és a helytállás arányáról, az elveszettség és a hit arányáról, a pillanat és az időtlenség arányáról, a lét örömének és bánatának arányáról, s végül a rész és az egyetemes arányáról is. Művészetével ezért képes megragadni a kisebbségi lét gondjain túl az egyetemes ember gondjait, a sorsnak kiszolgáltatott ember szegénységét, megrendüléseit, helytállását, reményét és hitét – erő és hűség által, hitelesen. Szabad Újság, 2011.10.03.
Csoóri Sándor
Az első nemzetiségi fotóművész Még jól emlékszem a hatvanas-hetvenes évek fojtogató, de izgatott légkörére, amikor az emlékezetkihagyásos korszakaink után, szinte hétről hétre, hónapról hónapra új nevet tanult meg ez az ország. Hol egy erdélyi, hol egy felvidéki magyar íróét, szobrászét, néprajzosét, sőt innen is, onnan is egy-egy életét kockáztató kisebbségi politikusét. Ekkor vésődött belénk véglegesen az erdélyi Sütő András neve és Kallós Zoltáné, Harag Györgyé, Király Károlyé, a két Szervátiuszé, a felföldi részekről pedig Dobos Lászlóé, Koncsolé, Janics Kálmáné, Duray Miklósé s másoké.
2
A máig gyarapodó névsort ma egy új névvel kell kiegészítenünk: Tóthpál Gyuláéval, akit méltatói első nemzetiségi fotóművészként emlegetnek Csehszlovákiában. Első nemzetiségi fotóművész? Rang és dicséret ez, ugyanakkor egy elszomorító bűntény leleplezése is. Mert elsőnek és kiválónak lenni például a hegymászásban, a mellúszásban vagy a hegedülés művészetében lehet kivételes teljesítmény, de ha egy több százezres nemzetiség, a fényképezés századában, csak a mi időnkben tud színre lépni legelső fotóművészével, az bizony szegényes siker. Véka alatt fényeskedő gyertya. Kedvezőbb korszakokban a kisebbség úgy tudta megőrizni, illetve fönntartani magát, ha tömegei szívós hagyományőrzők maradtak, gondolkodói viszont a többség elitjéhez fölzárkózva a legkorszerűbb eszmék és ízlés sugalmait követték. De mivel az elfuserált szocializmusokban a mesterségesen kiválasztott hatalmi élcsapaton kívül semmiféle minőségi elit nem kristályosodott ki, a Közép- és Kelet-Európa országaiban élő kisebbségeknek nem volt kihez és mihez igazodniuk. A történelem ferde szemmel nézett lelencei maradtak: megalázottak és megszomorítottak, bűntelenül is bűnösök. Nem volt előttük ajtó, amelyet természetes mozdulattal nyithattak volna ki. Sem a művelődésé, sem a politizálásé. Félelem és szorongás nevelte őket folyamatosan és a küszöbök előtt elsuttogott gondolatok. Tóthpál Gyula szlovákiai magyar fotóművész emelkedő pályája is sokkal inkább a kálváriák kimerítő kaptatójára emlékeztet, mint lendületesen fölfele vivő lépcsősorra. Aki életrajzi adataiból próbálja kihámozni sorsának alakulását, nem jut messzire. Az ő élete is, mint a legtöbb kisebbségi sorsban fölnövő emberé, alaposan álcázott élet. Takarásban fejlődik s takarásban múlik is el. Mondjuk el mégis, ami nyomon követhető és elmondható belőle. Tóthpál Gyula ezerkilencszáznegyvenegyben születik a Bodrogköz egyik falujában. A helmecei gimnáziumban érettségizik, majd Pozsonyba kerül, ahol újságírásra adja a fejét, de tollforgatóként hamarosan beszorul a nyelv és a valóság közé, az írás és az igazmondás közt megnyílt szakadékba, s a belülről fenyegető mesterséget elég gyorsan abba is hagyja. Ekkor vált át a fényképezésre. Előbb csak fotóriporter, kisebb-nagyobb események tudósítója, de képbeszámolói közt egyre szaporodnak a pillanatnyiság fölé emelkedő képek, a stilizált világ beszédes látomásai. A gyorsan avuló időszerűséget az esztétika hosszú távra berendezkedő izgalma söpri el szeme elől. A valóságot hűen másoló képeket a valóságteremtés képei. Első, önálló kiállítását ezerkilencszázhatvanhatban rendezi meg Pozsonyban. Közben hazai és külföldi fotólapok, fotószakemberek is fölfigyelnek munkáira. A következő állomás ezerkilencszázhetvenben, Prága, amikor Arcok, utak, pillanatok című kiállításával ér 3
el nemzetiségi fotósként – komoly sikereket. Egy év múlva a Berlini Világkiállítás ezüst díját nyeri el. Később ezek az elismerések érlelik meg benne egy munkásságát összegző fotóskönyv kiadásának és egy kiállítás összeállításának a gondolatát. Ennyi az, amennyit a felszínesen lepörgethető életrajz a takarásból látni enged. A többiről maguk a képek beszélhetnek. Fotós az, mondják a műfaj beavatottjai, akinek a fotózás filozófiai problémát jelent. Nekem, a beavatatlan kívülállónak, nagyon tetszik ez a gondolati megszorítás. Egyszerűen azért, mert valóban úgy érzem, hogy létproblémákra hasonlító ellentmondások jelentkeznek a fényképezőgép minden elkattantásakor. Nézzük rögtön az első ellentmondást. Nyilvánvaló, a világ vérbeli fotósait az a hódító vágy hajtja, hogy minél többet megmutathassanak a világból. De miközben a gazdagodás vágya fűti őket, tudniuk kell, hogy már eleve a vesztes helyzetéből indulhatnak csak ki. Vagyis: pontosan föl kell mérniük, hogy az emberi szemmel fölfogható világból nekik az elkészült képeken a kevesebbel kell beérniük. Az egész helyett mindig a résszel. A rész helyett a töredékkel. A töredék helyett néha csak egy falra vagy vízre vetülő kéz árnyékával. Tóthpál Gyula, ha nem elméleti alapozással is, de ösztönösen ezt a filozófus tételt igazolja. Mert mit jelent egy elhagyott csónak lefényképezése két egymásba futó sínpár között? A tárgy hányódásának tényszerűségét? Abszurditását? A világ fölfoghatatlan rendetlenségét? Vagy annak a félelemnek a tapintatos bizonyítását, hogy korunkban, itt a földön, minden megtörténhet a tárgyakkal és az emberekkel is? És mit jelenthet egy kifordított gyökerű fához kötözött ló? Azt a furcsaságot csupán, amit a szemünk lát benne? Vagy a céltalan megkötözöttség szimbólumát? Az Isten szabad ege alatt való megcsúfoltatásunk példabeszédszerű jelenetét? Íme, két találomra kiválasztott fotó is elég ahhoz, hogy megértsük: Tóthpál Gyula képein semmi sem azonos önmagával. A bábumanökenek a kirakatban nem egyszerűen csak próbabábuk, hanem a halál csúfondáros utcalányai. Egy magányos férfi világát lemosolygó fatündérek. És a vasúti kocsiban hegedülő rokkant sem csak egy közönséges koldus vagy zenész. Vele a háború utazik a vonaton. A Don-kanyar halott katonái. Tömérdek akna vágta seb, mint elüszkösödő tulipánok. Ráadásul a hallgató és emlékező férfiuras homlokráncaiban az elveszített hazák is ott utaznak. Minél inkább megkíséreljük tehát kideríteni a fotók eredetét, annál mélyebbre jutunk a filozófia, a lélektan rétegeibe, egyszóval: a valóság föltárásában. S rádöbbenünk, hogy a képek eredete nem a külvilágban található, hanem magában a művészben. Hisz végül is ő az, aki keres, aki kutat, aki ítél, aki 4
a megörökítésre érdemes pillanatot kiválasztja – legyen az köznapi csoda, útszéli botrány, vagy részvétet keltő életkép. Tudom: fényképezni azt lehet csak, ami látható; ami van. De ami van, annak a létét, légkörét a képzelet és az emlékezet is befolyásolja. Amikor tehát az ember a látható világ tárgyait, eseményeit választja, a láthatatlan dolgok egész tömegét is fölidézi velük. Tóthpál Gyula igazi mestere ezeknek a fölidézéseknek. Fotói gyakran úgy hatnak rám, mintha nem most látnám őket először. Mintha képei az én emlékeim is volnának. Emlékeim vagy az álmaim. Hiszen álmában az ember néha fának döntött mellszobrokat lát a temetőben, máskor meg lakodalmi menetet, roncsautóval az útszélen vagy havas Krisztus-keresztet egy dombtetőn, amely felé rég meghalt édesanyja közeledik sántikálva. Szépség és meghasonlás általában mindig együtt jelentkezik a képein. S valamiféle bágyasztó tériszony. Nem a magasság, hanem a kirekesztettség és az elveszettség tériszonya. Nézzük csak meg: sok a magányos férfi, a magányos nő és a magányos öreg ezeken a képeken. A leláncolt fa és a leláncolt ablak. A hámló, szegényes falakat látva, önkéntelenül fölnéz az ember az égre: vedlik-e az is. Lehet véletlen ennyi leveretés? Ennyi otthontalanság? Nem lehet! Tóthpál Gyula szelídre hangolt képeivel ugyanarról a sorsról, ugyanazokról a körülményekről beszél, mint Tőzsér Árpád vagy Duray Miklós, amikor a kisebbségi élet embertörpítő nyomorúsága ellen lázad. Az idő múlásával persze már Tóthpál Gyulától is elvárná az ember, hogy szakadjon el elégikus rejtőzködésétől; hogy megtalált harmóniáját bolygassa föl, mert a mi világunk művészetének nem mindig az „elementáris szimmetria” vagy az aranymetszés törvénye szabhat formát – legalább ennyire adhat a széttörése is. Az aranymetszés helyett az aranytörésé. Megérti az ember, hogy az „Elementáris szimmetria” kifinomult és kikezdhetetlen eszméje tíz-tizenöt évvel ezelőtt még esztétikai, sőt erkölcsi kapaszkodót jelenthetett egy Csehszlovákiában élő magyar művésznek, aki talponmaradása érdekében, a kétségbeesés megszépített álarcát öltötte magára. Ha Tóthpál Gyula egyelőre még nem vetheti is le ezt a kényszerű álarcot, meggyőződésem, hogy minél előbb át kell festenie és alakítania. Minden eszköze megvan ahhoz, hogy a kisebbségi sorvasztás fojtogató levegőjét erőteljesebb képek, metaforák sorozatában is megmutassa. Az igazság ugyan bármikor eltaposható, de nem asszimilálhatja soha semmilyen erőszak vagy hazugság. Tóthpál Gyulának az asszimilálhatatlan képek sorozatát kell a jövőben fölmutatnia. 1988, Digitális Irodalmi Akadémia
5
