Oláh Attila: Mi a pozitívuma a pozitív pszichológiának? Kitűnő írásában (Iskolakultúra, 2004. 5.) Pléh Csaba bemutatta a mai pozitív pszichológiai áramlatoknak a huszadik századi európai pszichológiában megjelenő előfutárait. Ezúttal pedig az amerikai előzmények felvázolása mellett azt vizsgáljuk meg, hogy milyen célkitűzések jellemzik az új évezred pozitív pszichológiáját, milyen programmal bontott zászlót a Marty Seligman és Csíkszentmihályi Mihály nevével fémjelezhető mozgalom, miért lehet ígéretes ez a szellemi áramlat az oktatás számára, mi a pozitív tulajdonképpen a pozitív pszichológiában. Az új évezred stílusának megfelelően a magát networkként definiáló szellemi műhely a pszichológiai gondolkodás és a pszichológia feladatáról való gondolkodás terén hajt végre fordulatot, hoz paradigmaváltást, azt kezdeményezve és sürgetve, hogy a pszichológia foglalkozzon többet az ember pozitív mûködésével, tárja fel a pozitív funkcionálás törvényszerûségeit, a jó mûködés feltételeit mind az egyén, mind a társadalom szintjén, s ezzel járuljon hozzá a fejlõdéshez. A „szenvedés pszichológiáját”, amely a betegségek gyógyításában, a lelki rongálódások kijavításában látja elsõdleges feladatát, váltsa fel az ember pozitív vonásait tanulmányozó pszichológia, amely a boldogság, pszichológiai jóllét, egészséges mûködés, kreativitás, bölcsesség, bátorság, spiritualitás témáit kutatja. A pszichológia különösen a második világháború óta a gyógyításról szóló tudománynyá vált. A pozitív pszichológia célja az, hogy egy fókuszváltás katalizátora legyen, melynek következtében a pszichológia nemcsak az élet legrosszabb dolgainak a kijavítására törekszik, hanem a pozitív tulajdonságok kialakítására és annak bemutatására, hogy milyen cselekvés és magatartás vezet jóléthez és gyarapodó közösségekhez. A pszichológusok eddig ritkán foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy miért érdemes élni; eljött az ideje annak, hogy a pszichológia kutatási eredmények birtokában válaszoljon arra, milyen családokban fejlõdnek jól a gyerekek, milyen munkafeltételek mellett a legelégedettebbek a dolgozók, milyen vezetés mellett a legnagyobb az emberek társadalmi elkötelezettsége és milyen feltételek mellett érezhetik az emberek azt, hogy értelme van az életüknek. A pszichológia fordítson több figyelmet azoknak a személyen belüli forrásoknak és társadalmi feltételeknek a tanulmányozására, amelyek garanciái annak, hogy az emberek elégedettek legyenek a múltjukkal, boldogság és flow (optimális) élmény jellemezze jelenüket, reménnyel és optimizmussal nézzenek a jövõbe. A gyermeknevelés például a pozitív pszichológia szerint nem kizárólagosan arra való, hogy korrigálja az elmaradást, sokkal inkább arra, hogy felismerjük és tápláljuk a legerõsebb tulajdonságokat, azokat, amelyek igazán jellemzõi a tanulóknak és segítsük õket abban, hogy megtalálják azokat a területeket, ahol a legjobban ki tudják használni kiváló képességeiket. A könyvesboltok polcai tele vannak olyan nem pszichológus szakemberek által írt könyvekkel, amelyek a boldog és hosszantartó élet receptjeit sorolják. A pozitív pszichológia mint tudományos áramlat nem értékeli (miután nem ellenõrizte tudományos próbákkal) ezeket a validitásukban megkérdõjelezhetõ programokat; az emberek ítélõképességére (megélt tapasztalataikra) bízza, hogy az empirikus kutatások által igazolt pozitív következményeket hozó magatartást választják-e vagy sem. A pozitív pszichológia nem sulykolja azt az embereknek, hogy legyenek például optimisták. Empirikus vizsgálatok eredményei alapján igazolja ugyanakkor azt, hogy az optimizmus – következményeit tekintve – véd a depresszió ellen, gyorsítja a mûtétbõl való felépülést, azonos felkészültség mellett jobb teljesítményt eredményez, általános életszemléletként szignifikánsan hosszabb életet szavatol. A pozitív pszichológia tehát nem ír elõ semmit. Azt fogalmazza meg, amit a tudományetika mércéjét elfogadva, empirikus kutatások eredményeire építve az emberi boldogulás aktuálisan legoptimálisabb útjának gondol. Fontos észrevenni, hogy a pozitív pszichológia az egyetlen a tudományos pszichológiai iskolák közül, amely határozott tudományos álláspontot fogalmaz meg a jó mûködés és a fejlesztési célkitûzések vonatko-
zásában és ezt a feladatot a pszichológia számára központi vállalásként javasolja. A pszichológia központi küldetéseként a mentális betegségek gyógyítása mellett a pozitív pszichológia az emberek életének kiteljesítését, boldogságuk megteremtését, a tehetségük és a közösségeik fejlesztését jelöli meg. A pszichológia legalább olyan mértékben az erõ és az emberi kiválóság tudománya, amilyen mértékben a gyógyításé. A kezelés ugyanúgy vonatkozik arra, hogy erõsítsük és ápoljuk azt, ami a legjobb, mint arra, hogy javítsuk ki azt, ami eltörött. A szempontváltás lényege az, hogy elõrevivõbb a fejlesztésre, a kompetenciák kiépítésére összpontosítani, mint kizárólag a gyengeségek korrekciójára. A pozitív pszichológiai egyik üzenete, hogy az embert az tette kiemelkedõvé, hogy képes elõrelátni, elõre gondolkodni, ebbõl következõen a pszichológia a humán jövõorientáció, az elvárás, a megelõzés és a felvirágoztatás tudományának tekinthetõ. A megelõzés kutatási eredményei azt igazolják, hogy vannak olyan „lökhárítók”, lelki „lengéscsillapítók”, amelyek eredményesek a mentális betegségekkel szemben; ilyenek a bátorság, az optimizmus, a kontrollképesség, a leleményesség, a pszichológiai immunkompetencia, hogy csak néhányukra utaljunk. Az új évszázadban a megelőzés-tudomány fõ feladata az lesz, hogy a protektív faktorok erõsítésének módszereit kidolgozza a fiatalok körében. A pozitív pszichológia a normális emberek lelki edzettségének, produktivitásának erõsítését és személyiségének általános fejlesztését vállalja fel. Amerikai előzmények Ennek a tudománynak kétségtelenül nem kellett mindent elölrõl kezdenie. Maslow humanisztikus pszichológiája – amely az érett, egészséges személy tanulmányozásának programjával indult és arra figyelmeztetett, hogy a „kriplik tanulmányozása csak kripli pszichológiát eredményezhet” – olyan elõzménye a pozitív pszichológiának, amely pozitív szemléletét inkább a terápia és a személyfejlesztés gyakorlatában népszerûsítette, ugyanakkor kevés olyan empirikus kutatást inspirált, amely jelentõs akadémikus elismertséget eredményezhetett volna – ezért nevezték inkább mozgalomnak. A tökéletes funkcionálás feltételeinek meghatározásában a pozitív pszichológia a humanisztikus mozgalom célkitûzéseit követi, az empirikus vizsgálatoknak az elõdökhöz képest jóval nagyobb jelentõséget tulajdonítva. A pozitív pszichológia azonban nem tekinthetõ elméleti tudományos kalauznak, amelyik az önmegvalósítás és a boldogság újabb kottájának ígéretével igyekezne figyelmet kelteni; a pozitív pszichológia olyan network, amely a humán mûködés azon aspektusainak kutatatását állítja a középpontba, amelyekrõl empirikusan igazolható az, hogy fejlõdést, gyarapodást, edzettséget eredményeznek. Az érett személyiség jegyeit leíró Allport, a jól funkcionáló ember megértésére törekvõ Rogers, a kompetencia-motívumnak az énhatékonyság és a kontrollképesség kialakulásában jelentõséget tulajdonító White, a kontroll hit pozitív hatását empirikusan igazoló Rotter, a sikerorientáció teljesítményfokozó hatását vizsgálat-sorozatokon keresztül bizonyító Atkinson, a tehetségesség és az életbeli sikeresség összefüggését longitudinális vizsgálatokban feltáró Terman, a megküzdést mint az ember legpozitívabb alkalmazkodási erõfeszítését tanulmányozó Lazarus olyan kutatók, akik valamennyien joggal tekinthetõk az amerikai pszichológia azon képviselõinek, akikre a ma pozitív pszichológiája épít. Milyen kérdéseket fogalmaznak meg és milyen témákat ajánlanak a szemléletváltást sürgetõ nagy menetelésük kezdetén a jelenkor pozitív pszichológiájának képviselõi? Kiáltványuk (Seligman és Csíkszentmihályi, 2000) legátfogóbb üzenete mindenekelõtt az, hogy meg kell érteni és empirikusan is elemezni kell a pozitív humán mûködés mechanizmusait az evolúciós eredetektõl a fiziológiai alapok feltárásán át a személyiségfunkcionálással, a társas magatartással és a közösségi léttel való összefüggésekig. A konkrét kérdések többek között arra irányulnak, hogy milyen evolúciós elõnyök kapcsolódnak a
pozitív érzelmekhez, mi okozza a boldogság pillanatait, milyen pozitív érzelmi állapotok könnyítik meg az intellektuális mûködést, milyen pozitív vonások szavatolják a stressztûrõ képességet, az egészségfenntartást, a pszichológiai jóllétet és a szociálisan kívánatos magatartást. Hogyan járulhat a pszichológia hozzá, hogy az emberek boldogabbak, produktívabbak, fizikailag és lelkileg egyaránt egészségesebbek legyenek. A boldogságteremtés és fenntartás útjai A pozitív pszichológia egyik központi témája a mindenki által vágyott boldogság feltételeinek, dinamikájának és fennmaradásának vizsgálata. Az ezen a téren végzett legújabb vizsgálatok eredményei egyértelmûen azt a – közgondolkodás által nehezen megemésztett – tényt erõsítik meg, hogy az anyagi javak, a materiális jutalmak nem biztosítanak tartós boldogságot és nincs lineáris összefüggés a jóllét-érzés növekedése és az anyagi gyarapodás között. Miért nem biztosítják a materiális jutalmak feltétlenül azt a boldogságot, amit elvárunk és miért nem javít tartósan az életminőségen például a több pénz? Az okok egyike az elvárások eszkalációjában található meg. Amikor az emberek egy bizonyos anyagi szintet kívánnak elérni, azt gondolván, hogy ez fogja õket boldoggá tenni, a vágyott szint elérésekor hamar megtapasztalják, hogy a már elért állapotot nagyon könnyû gyorsan megszokni, és újra elkezdenek szomjazni a jövedelem, a tulajdonlás magasabb nívójára. A célok a materiális jutalmak megszerzése terén egyre magasabbra kerülnek, mihelyt az elõzõeket elértük. Nem objektív mértékei vannak a materiális gyarapodásnak, az egyén adaptációs szintje határozza meg azt, hogy milyen anyagi természetû jutalmazást él meg boldogítóként. A második ok összefügg az elsõvel. Amennyiben az anyagi javak nem egyenlően vannak elosztva, az emberek nem annak alapján kezdik el értékelni a vagyonukat, hogy mire van szükségük egy boldog élethez, hanem összehasonlítják azokéval, akiknek a legtöbb van. Ebbõl következik az, hogy a viszonylag tehetõs emberek is szegénynek érzik magukat a nagyon gazdagokhoz képest és ezért boldogtalanok. Ezt a jelenséget relatív hiánynak nevezhetjük, mely a vizsgálatok tanúsága szerint egyetemesnek tekinthető. Az anyagi javak boldogságot fenntartó kizárólagosságának hite a materiális céloktól való függõség kialakulásához vezet és az egyéb jutalmakkal szemben vakságot alakít ki. Minél több energiát fektetünk az anyagi célok elérésébe, annál kevesebb marad olyan célok keresésére, amelyek ugyancsak fontosak lehetnek a boldogságunk fenntartására. Az anyagi hasznokat nem lehet egyszerûen lefordítani társadalmi és érzelmi elõnyökre, amilyen mértékben lekötik a lelki energiákat a materiális célok, annyira valószínûsíthetõ, hogy a más jutalmakra való érzékenység elsorvad. Az anyagi jutalmak boldogságteremtõ korlátainak bemutatása mellett a pozitív pszichológia a boldogságteremtés és fenntartás pszichológiai alternatíváinak és megoldásainak a jelentõségére hívja fel a figyelmet. A boldogságteremtés pszichológiai receptje azon a premisszán alapul, hogy a boldogság lelki állapot, amely kognitív úton befolyásolható. A boldogság nemcsak egyszerûen történik az emberrel, hanem az ember eléri, hogy megtörténjen vele. A pozitív pszichológia azon belsõleg motivált, önindította tevékenységek kutatását szorgalmazza, amelyek útján az ember képes tudatosan a pozitív élményállapot megteremtésére, materiális jutalmazás vagy bármiféle manipuláció (például szerek fogyasztása) igénybevétele nélkül. A materiális és a pszichológiai úton történõ boldogságelérés lehetõségeinek és folyamatainak tanulmányozásánál a pozitív pszichológia arra hívja fel a figyelmet, hogy hasznos megkülönböztetni az élvezetes pozitív tapasztalatokat az örömteli pozitív élményektõl. Az élvezet az a jó érzés, amely a homeosztatikus szükségletek (éhség, szex, testi komfort) kielégülésébõl származik. Az öröm ezzel szemben azokra a jó érzésekre és boldogító állapotokra vonatkozik, amelyeket az
emberek akkor tapasztalnak meg, akkor élnek át, amikor átlépik a homeosztázis korlátjait, amikor valami olyat tesznek, ami korábbi önmaguk fölé emeli õket (lehet az egy jó cselekedet, egy stimuláló beszélgetés stb.). Alapvetõen az örömteli élmény és nem a – materiális jutalmakhoz kötõdõ – élvezet az, amely a személyes növekedéshez és hosszú távú boldogsághoz vezet. A következményeiben boldogságot teremtõ, tudatosan irányított tevékenységek prototípusaként a pozitív pszichológia a flow élménnyel kísért aktivitásokat tekinti. A Csíkszentmihályi (2000) által leírt flow állapot (áramlatélmény vagy optimális élmény) olyan tevékenységekkel „állítható elõ”, amelyek annyira lekötik az embert, hogy maga az aktivitás öncélúvá válik; pusztán önmagáért megéri a cselekvést végezni, olyan örömteli állapothoz vezet. A boldogság mértéke annak függvénye, hogy az ember mennyire képes áramlatélményt származtatni abból, amit csinál. A flow koncepciója arra világít rá, hogy az emberek nem attól boldogok, amit csinálnak, hanem attól, ahogyan csinálják azt. A flow állapotában az emberek pillanatról pillanatra tudják, hogy mit kell tenniük, vagy azért, mert a tevékenység úgy kívánja, vagy azért, mert világos célokat követnek. A tevékenységet koncentráltsággal folyamatos kontroll alatt tartják és a visszajelentések függvényében alakítják. A flow élmény egyetemes jellemzõje, hogy az emberek úgy érzik, a képességeik pontosan megfelelnek annak, amit az akció körülményei elvárnak. A flow koncepciója összhangban van a pozitív pszichológia emberképével, amely úgy láttatja az embert, mint aki autonóm módon választott célokat követ és tudatos célválasztásain keresztül képes érzelmi állapotát is kontroll alatt tartani. Bõvebben kifejtve, ha valaki a képességeivel elérhetõ célokat választ, a célelérés útján nagyobb esélyt teremt magának arra, hogy pozitív élmények részesévé váljon. A boldogtalanság arra a tévedésünkre vezethetõ vissza, hogy nem jól választjuk meg céljainkat. A flow önmagában természetesen nem biztosítéka a boldog életnek. Az is fontos, hogy olyan tevékenységekben találjuk meg az optimális élményt, amelyek komplexitásuknak köszönhetően az egész élet folyamán biztosítják a gyarapodást, amelyek nem gátolják a tájékozódást az új lehetõségek irányában, hanem egyértelmûen stimulálják az új képességek kialakulását. Amikor a flow aktív fizikai, mentális tevékenységekben való elmélyülés következménye – mint amilyen például a munka, a sport, a hobbi, a meditáció, a társas együttműködés –, nagyobb az esélye egy olyan összetett életvitelnek, amely boldogságot eredményez. Ahogyan beszélhetünk a materiális jutalmak vonatkozásában a függõség lehetõségérõl, a flow élménnyel kapcsolatban is említhetünk ilyen veszélyeket. Világosan kell látni azt is, hogy a flow szükséges, de nem elégséges feltétele a boldogságnak. Átélhetünk flow élményt olyan tevékenységek során, amelyek adott pillanatban örömteliek, de nem járulnak hozzá a képességeink fejlõdéséhez. A flownak mint a boldogsághoz vezetõ útnak egy másik, a személyiséget beszûkítõ hatásáról akkor beszélhetünk, amikor egy személy olyannyira megtanul élvezni egy tevékenységet, hogy minden más elhalványul annak tükrében. Ilyenkor az egyén függõvé válik a lehetõségek egy kis tartományában, és közben elmulasztja azoknak a képességeknek a kialakítását, amelyekkel gazdagíthatná személyiségét. Egy sakkmester, aki csak a játékot élvezi, egy munkamániás, aki csakis a munkája közben érzi magát egész embernek, eljátssza a lehetõségét a sokoldalúan kifejlesztett képességek használatával megteremthetõ boldogságteli életnek. John Locke intelme, amely szerint a boldogság keresésekor fontos a körültekintés, egyaránt megfontolást érdemel akár materiális jutalmak, akár pszichológiai eszközök igénybevételével akarunk boldog világot teremteni magunknak. Az emberek pozitív tulajdonságai A pozitív pszichológia célkitûzéseinek egyike, hogy ismerjük meg azokat a pozitív ka-
rakterjegyeket (jellemvonásokat), amelyeknek köszönhetõen érdemes élni. Erre az objektív ismeretanyagra épülhet azután minden tudományosan megalapozott fejlesztési program. Ennek a sokirányú feladatnak a teljesítésére Seligman (2003) elsõ lépésként munkacsoportot szervezett, amely elkészítette a pozitív karakterjegyek taxonómiáját és kidolgozta az ezen alapuló mérési eljárást. A személyiségpszichológiát az elmúlt évtizedekben uraló úgynevezett „big five” lobbival – amely öt alapdimenziót (extroverzió, barátságosság, neuroticizmus, lelkiismeretesség, nyitottság) tekint a személyiség-megismerés útjának – versengve az emberi viselkedés tudományos elemzésére a pozitív pszichológia újraéleszti a karakter és az erény fogalmát mint központi kategóriát. Bár az erény erkölcsileg pozitív töltésû minõsítõ fogalom és ezért felmerülhet, hogy tudományon kívüli kategória, az erény mérésével a pozitív pszichológia nem elõírni akar és nem is kívánja minõsíteni azt, akit vizsgál, hanem azt teszteli, hogy milyen következményei vannak az erényesség gyakorlásának. A „big five” modell az optimális személyiségképet az öt alapdimenzió magas értékével kapcsolja össze, a pozitív pszichológia az erényesség mutatójaként bevezetett erõsségek mértékével jellemzi az optimálisan mûködõ személyiséget; azt a hipotézist fogalmazva meg, hogy egészségesen és hatékonyan mûködik az a személy, aki képes arra, hogy többnyire az erõsségeit használva feleljen meg az alkalmazkodási követelményeknek. A pozitív karakterjegyek osztályozási rendszerének megalkotásakor az elsõ kérdés az volt, hogy melyek azok az erények, amelyek általánosan elfogadottak. Ennek a kérdésnek a megválaszolására a taxonómia készítõi mintegy kétszáz „erénykatalógust” tanulmányoztak át (az Ótestamentumtól a Talmudig, az Upanisadoktól a Koránig, Arisztotelész, Platon, Lao-ce, Konfuciusz, Buddha, Benjamin Franklin és Szent Ágoston írásait beleértve). Ez az elemzõ munka, amely három évezredre visszamenõen a földkerekség legfontosabb erényeket tárgyaló írását dolgozta fel, hat olyan erényt (karaktervonást) azonosított, amely a kultúrák mindegyike számára fontos volt és napjainkban is kiemelkedõ fontossággal bír. Ezek a következõk: bölcsesség és tudás, bátorság, szeretet és emberiesség, igazságosság, mértékletesség, spiritualitás és transzcendencia. Ez az a hat erény, amely valamennyi erénykatalógusban egyértelmûen pozitív megítéléssel szerepel és a jó karaktert jellemzi. Ahhoz, hogy valakit igazán erényes embernek tekintsünk, a fenti hat univerzális erénnyel rendelkeznie kell, és ezt tudatos viselkedésével is ki kell fejeznie. Fontos észben tartani azonban, hogy az erények absztrakt kategóriák, az erényeknek (vagy egy erénynek) való megfelelést, illetve az erények (vagy egy erény) „birtoklását” többféle úton fejezhetjük ki. Az utakat, a viselkedésbeli megnyilvánulásokat, amelyeken keresztül az erényeket kifejezésre juttatjuk, erõsségeknek nevezzük. Pszichometriai szempontból az erõsségek az erények markerei, olyan pszichológiai változók (konstruktumok), amelyek mérhetõk. Az erõsségeknek mint pszichológiai konstruktumoknak a kritériumai a következõk: – az erõsség vonás jellegû pszichológiai jellemzõ, amely sokfajta helyzetben jelenik meg és idõbeli stabilitást mutat; – az erõsséget önmagáért értékeljük, a cselekvés, amelyre késztet, önmagában jutalmazó jellegû; – az erõsség az a jellemzõ, amelyet a szülõk univerzálisan kívánnak az újszülötteiknek; – az erõsségek gyakorlása emelkedettséget, pozitív élményállapotot eredményez és másokat is követésre sarkall; – a kultúrák szerepmodelleken, rituálékon, példabeszédeken és alapvetõen a gyermekmeséken keresztül fejlesztik az erõsségeket; – a különbözõ kultúrák szerepmodelljei és ideáljai igen meggyõzõ képviselõi az egyes erõsségeknek (például Deák Ferenc a haza bölcse, a bölcsesség erényének magyar rep-
rezentánsa, de említhetjük Mátyást, az igazságost is). Vannak csodagyerekek, akik már igen korán mutatnak egyes erõsségeket, és az erõsségeknek léteznek idiótái is, olyan személyek például, akikre a bölcsesség még a legjobb indulattal sem jellemzõ. A Darwin-díj egyes nyertesei képezik ezt a populációt, az a személy például, aki égõ gyufával ellenõrizte, hogy mennyi benzin van még a hordó mélyén, prototipikus képviselõje a bölcsesség hiányáról tanúbizonyságot adó embereknek. (Darwin-díj jár azoknak, akik az emberiség génállományát úgy javítják, hogy saját magukat értelmetlen haláluk elõidézésével kivonják az utódot nemzõk sorából). Az erõsségek legfontosabb kritériuma az univerzalitás, a világ szinte valamennyi kultúrája általi elfogadottság. Az erõsségek pszichometriailag hitelesített mérõeszköze a Values-In-Action (Mûködõ Értékek) kérdõív, amely 24 erõsséget azonosít mint a hat fõ erény viselkedésbeli megnyilvánulását (out put-ját). Az erények megnyilvánulási formái a következõk. A bölcsesség és tudás erénye, mely a kíváncsiság, a világ iránti nyitottság, a tanulás iránti szeretet, az ítélõképesség és kritikus gondolkodás, a leleményesség és originalitás, a szociális és érzelmi intelligencia, valamint az élethez szükséges jártasság útján jut kifejezésre. A bátorság erényként olyan erõsségek révén azonosítható, mint a hõsiesség és merészség, a kitartás és szorgalom, a hitelesség és becsületesség. Az emberiesség és szeretet viselkedésbeli jegyei a kedvesség és nagylelkûség, valamint a szeretet és a szeretet elfogadása. Az igazságosság erénye olyan viselkedésekben ölt testet, mint a társadalmi elkötelezettség, a lojalitásra való törekvés, a méltányosság gyakorlása és az egyenlõség képviselése, valamint a vezetõi képességekre utaló magatartás. A mértékletesség olyan viselkedésekben érhetõ tetten, mint az önkontroll gyakorlása, az óvatosság és körültekintés, valamint az alázatosság és szerénység. A transzcendencia vagy spiritualitás erénye megjelenik a szépre és a kiválóság ra való fogékonyságban, a hála gyakorlására való képességben, a játékosságban és a humorban, a lelkesedés és rajongás kifejezésében. Az erényekre és erõsségekre összpontosító pozitív pszichológia szerint a hatékony és boldog élet receptje az, hogy a birtokolt erõsségeinket mindennapi életünk számunkra fontos területein használjuk. Paradigmaváltás a stressz és megterhelés értelmezésében A negatívumokra fogékony, úgynevezett hagyományos pszichológia a stressz és a betegség kapcsolatának vizsgálatát helyezte elõtérbe, elfogadva azt az okozati láncot, hogy a stressz és a tartós megterhelés megbetegít. Ennek a paradigmának a rabságában szenvedõ megközelítések figyelmen kívül hagyták azokat a tényeket, amelyek arra utalnak, hogy az emberek nagy százaléka egészséges és kiegyensúlyozott marad, sõt az esetek jelentõs százalékában még hatékonyabbá is válik a stresszelõ körülmények között. A pozitív pszichológia egyik elõfutára, az Antonovsky (1989) nevével fémjelezhetõ salutogenikus (a stresszt az egészség és fejlõdés aspektusából elemzõ) megközelítés hívta fel a figyelmet arra, hogy a stressznek kitett, de egészségesként viselkedõ személyek tanulmányozásából a pszichológia sokat profitálhat. Felderítheti például a stressztûrõképesség személyiség-komponenseit és megismerheti azokat a tudatos és nem tudatos erõfeszítéseket, amelyeket az emberek egészségük megõrzésére és fenntartására eredményesen alkalmaznak. A stressz okozhat megbetegedést, lehet az élet sava-borsa, de mindenképpen olyan tényezõje az életnek, amit nem lehet kiiktatni, elengedhetetlen része mindennapjainknak, ugyanolyan arányban elõmozdítója a fejlõdésnek, mint amilyen arányban patológiába sodorhat. A pozitív pszichológia az erények és erõsségek vizsgálatán túl azon személyiség komponensek tanulmányozására összpontosít, amelyek a stresszel és megterheléssel szembeni küzdelemben szavatolják az egyén megküzdési hatékonyságát és eredményességét.
Pozitív egyenleget képes elérni a fenyegetés, a kihívás a kár és a veszteség helyzeteiben az a személy, akit olyan protektív vonások jellemeznek, mint optimizmus, koherencia-érzék, kontroll-hit, énhatékonyság-érzés, leleményesség, lelki edzettség és reziliencia (a stratégiák rugalmas alkalmazásának képessége); vagyis rendelkezik a pszichológiai immunkompetencia azon eszköztárával, amely fejlett stressztûrõképességet szavatol. A pozitív pszichológia a nem-tudatos mûködés megítélésére vonatkozóan is paradigmaváltást javasol, felvetve azt a gondolatot, hogy a tudattalan történések ugyanolyan arányban elõsegítõi az eredményes alkalmazkodásnak, mint amilyen arányban az alkalmazkodást zavaró tünetek elõidézõi lehetnek. Ezen megközelítés szerint stressz-szituációkban, feszült helyzetekben, tartós konfliktusok alkalmával mûködésbe léptethetünk olyan automatikus (nem-tudatos), érett énvédõ stratégiákat, amelyek mint lelki öngyógyító mechanizmusok funkcionálnak, biztosítva azt, hogy ne kerüljünk szélsõséges (például szorongástól elöntött), a lelki szerkezetünket szétrázó állapotba. Az érett énvédõ mechanizmusok rendszerét és komponenseit Vaillant (2000) írta le, olyan stratégiákat operacionalizálva, mint altruizmus, anticipáció, humor, szublimáció és elnyomás. Ezen stratégiák alkalmazásával pozitívan kerülhetünk ki a bajból, képesek lehetünk „aranyat csinálni az ólomból”, elõnyünkre és fejlõdésünk elõsegítésére használhatjuk mindazt, amit a fenyegetés, a kár és a veszteség átélése és feldolgozása során megtapasztalunk. Az altruizmus mechanizmusának lényege az, hogy azt tesszük másoknak, amit szeretnénk, hogy mások velünk tegyenek. Ebben az az öngyógyító, hogy kezdeményezõ részesei vagyunk egy olyan folyamatnak, ami egy alapvetõ hiányérzetünket csillapítja. A szublimáció lényege, hogy limonádét csinálunk a citromból, úgy szelídítjük meg indulati vagy ösztön-megnyilvánulásunkat, hogy az társadalmilag „fogyasztható”, sõt mások számára is élvezetes és hasznos legyen. Az anticipáció során cselekvéstervekkel készülünk fel a várható fenyegetések kezelésére, így megnyugvással tudunk belevágni a meg próbáltatásokba, tudva azt, hogy nem érhet bennünket semmi felkészületlenül. Az elnyomás mechanizmusa arra utal, hogy a szenvedélyek szelét képesek vagyunk úgy a vitorlánkba préselni, hogy az elõre vigyen a célunk irányába. A humor mint öngyógyító pozitív védekezõ mechanizmus a feszültség-feldolgozás olyan eszköze, amelynek során kiélezzük gondjainkat, de eltántoríthatatlanul fenntartjuk a változtatás iránti igényünket, annak ellenére, hogy pillanatnyi tehetetlenségünket görbe tükörben kell szemlélnünk. A stressz és megküzdés – pozitív pszichológia által javasolt – képlete az, hogy a stressz a fejlõdés stimulátora, a megküzdés pedig az ember olyan erõssége, amellyel saját maga javára fordíthatja mindazt, amit a stresszel való birkózás során tapasztalatként szerez. A pozitív pszichológia üzenete a nevelés és oktatás számára A félelemkeltést, a fenyegetést, a szeretetmegvonással való zsarolást, vagyis általában a negatív érzelmek húrjain való játszadozást gyakran alkalmazzák a szülõk és a pedagógusok is szocializációs technikaként a gyereknevelés során. A pozitív pszichológia azt szeretné elérni, hogy a büntetésre építõ praktikák helyett a pozitív emóciók kifinomult alkalmazása jellemezze azt a folyamatot, amit személyiségformálásként ír le a pedagógia. A pozitív emóciók evolúciós funkciója az, hogy energizálják az ismeretszerzés, a képességek és kompetenciák kiépítésének folyamatát, meggyorsítják az énhatékonyság kialakulását, az énhatékonyság-érzés kifejlõdését. A pozitív érzelmek, növelõ, építõ és megtartó hatása gyermekkorban akkor a leghatékonyabb, ha a gyermek a szülõkhöz biztonságosan kötõdhet. Ilyenkor a biztonságérzés talaján kialakuló pozitív érzelmek serkentik az explorációt, miáltal a gyermek uralmat nyer közvetlen környezete felett, ez a hatékonyságérzés pedig még több pozitív érzelmet indukál, elindítva ezzel egy emelkedõ spirált a képességek gazdag tárházának a kiépítése felé.
Amikor a gyermekek pozitív érzelmeket élnek át, akkor átbillennek egy másik gondolkodás- és cselekvésmódba, gondolkodásuk nyitott lesz és kreatív, a tetteik pedig kalandkeresõvé és exploratívvá válnak, a kitágult cselekvési repertoár segítségével jobban le tudják gyõzni a kihívásokat, ami eredményként további pozitív emóciókat generál. Annak felismerésén túl, hogy a pozitív érzelmek evolúciósan a fejlõdés mozgatói, a pozitív pszichológia arra is figyelmeztet, hogy a pozitív érzelmek intenzitása és minõsége fõként annak függvényében változik, hogy milyen kihívások legyõzésével, milyen követelmények teljesítésével teremtjük meg pozitív élményállapotainkat. A korábban már definiált optimális élmény, flow élmény például akkor teremtõdik meg ha a képességek és kihívások egyensúlyban vannak és akkor prolongálható, ha a fokozatosan növekvõ követelményekkel a képességeinket fejlesztve tudunk lépést tartani. A tanulók iskolai terhelése a pozitív pszichológia felfogása szerint akkor optimális, ha a követelmények teljesítését a flow élmény állapota kíséri. Az az iskola (tanár) látja el leghatékonyabban a funkcióját, amelyik a követelményeket és a terhelés szintjét képes úgy kialakítani, hogy azzal tartós flow állapotba hozza tanulóit, mert ismeri erõsségeiket, amelyeknek birtokában optimális élményt átélve tehetnek eleget az elvárásoknak. Az „addig terhelem, ameddig flowban tudom tartani” elv alkalmazásával az oktatás pozitív élményt teremtõ folyamattá alakíthatja a tudás-asszimiláció és személyiségfejlesztés folyamatát. A pozitív pszichológia a tanítást a tudás szeretet útján való átadásának folyamataként tekinti. A pedagógiai folyamatban olyan készletbõl gazdálkodik minden tanár, amely kiapadhatatlan, sem a szeretetünk, sem a meglévõ tudásunk, tapasztalatunk nem vész el, még csak nem is apad azáltal, hogy másokkal megosztjuk vagy átadjuk azt, amink van; az egyetlen dolog, amire hangsúlyt kell helyeznünk, hogy az a befogadókban is szeretetet és tudásszomjat ébresszen. A pozitív pszichológia szerint a tudás gyökerei nem keserûek, hanem édesek, különösen akkor, ha az iskola képes flow élményhez juttatni a tanulókat. Irodalom Antonovsky, A. (1989): Unraveling the Mystery of Health. How people manage stress and stay well. Jossey-Bass, London. Csíkszentmihályi M. (2000): A flow- az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest. Seligman, M. E. P. – Csíkszentmihályi M. (2000): Positive Psychology: An introduction. American Psycholo-gyst, 55, 5–14. Seligman, M. E. P. (2003): Authentic happiness. Free Press, New York. Pléh Cs. (2004): A pozitív pszichológiai hagyományok Európában. Iskolakultúra, 5. 57–61. Vaillant, G. E. (2000): Adaptive mental mechanism: Their role in a positive psychology. American Psychologyst, 55. 89–98. Iskolakultúra, 2004/11 39-46.p.
Kopp Mária - Prékopa András: Ember-környezeti játékelméleti modell Bevezetés A testi-lelki egészség feltétele, hogy össze tudjuk hangolni a környezeti elvárásokat és pszichológiai céljainkat, miközben testi, fiziológiai egyensúlyunkat is folyamatosan fenntartjuk. Ez a kettős, egymásra épülő szabályozás a modern, civilizált feltételek között sokszor csak igen nehezen biztosítható. Az emberiség életfeltételei az utolsó kétszáz évben alapvetően megváltoztak, és a változások során az emberi alkalmazkodóképesség, az emberi agy információfeldolgozási korlátait egyáltalán nem vették figyelembe. A cél a technikai fejlődés, az anyagi javak felhalmozása, és nem az emberi „jóllét, egészség” megvalósítása. A modern, civilizált életforma folyamatosan termeli azokat a helyzeteket, amelyekben a környezeti elvárások teljesítése közben a pszichológiai és fiziológiai egyensúly csak igen nehezen tartható fenn. Ezért is nevezik a pszichés eredetű testi tüneteket, megbetegedéseket civilizációs megbetegedéseknek. Így például a bölcsődében nevelt kisgyermekek anyjukat csak betegséggel társítva kapják meg, ha megbetegszenek, anyjuk otthon marad velük. Tanuláselméleti alapelv, hogy néhány társítás egy igen erős pozitív vagy negatív érzelmi ingerrel már tanult szervi választ eredményez. Kimutatták, hogy az immunrendszer működését patkányoknál befolyásolni lehet például cukortartalmú ital adásával. A kisgyermek számára az anyával való együttlét a legnagyobb jutalom, a legerősebb pozitív inger, és ha ezt betegséggel társítjuk, várhatóan az immunrendszer megtanul betegséggel válaszolni az enyhe fertőzésekre is. Ezeket a folyamatokat, amelyeknek a hatásait az emberi alkalmazkodóképességre eddig alig vették figyelembe, meg kell ismernünk ahhoz, hogy ne csupán áldozatai, de alakítói lehessünk az emberközpontú fejlődésnek. Ember-környezeti játékelméleti modell Az ember és a környezet közötti kölcsönhatás időben lejátszódó folyamat, amely az evolúció során folyamatosan biztosította az emberiség fennmaradását, és minden egyes ember életében a születéstől a halálig jelen van. Életünk minden éber percében döntenünk kell, hogy képesnek tartjuk-e magunkat az adott környezeti elvárások teljesítésére, hogy korábbi tapasztalataink, a memóriánkban tárolt információink alapján képesek vagyunk-e az adott helyzet megoldására. Az egyik játékos tehát a környezet, a másik a személy. Valójában nem az objektív elvárások és saját valódi képességeink összhangját vizsgáljuk, hanem mindig azt, amit ebből észlelünk. Az ép személyiség jellemzője, hogy reálisan méri fel saját képességeit és a környezet felé irányuló elvárásait. Az érzelmi, magatartási zavarok szempontjából alapvető, hogy mennyire reális az adott élethelyzetek minősítése, szubjektív értékelése. A kognitív értékelés annyit jelent, hogy a helyzet meg oldására rendelkezésünkre álló, észlelt képességeinket összevetjük az észlelt környezeti igényekkel, és korábbi tapasztalataink alapján döntünk, képesek vagyunk-e a helyzet megoldására. Néhány gyakorlati példán vizsgáljuk meg, milyen széles skálán mozoghat az adott helyzet kognitív értékelése. Egy önmagával szemben igen magas elvárásokat támasztó, enyhe depresszióban szenvedő egyetemi hallgató beszélgetés közben egy idegen szót tévesen ejt ki. Az önmagával szemben támasztott elvárásokhoz képest súlyosan negatívan minősíti az eseményt, a kínzó élmény emléke alvászavarral, vegetatív tünetekkel, önvádlásokkal napokig foglalkoztathatja. Egy szorongó beteg számára az a környezeti igény, hogy bemenjen vásárolni a sarki közértbe, súlyosan veszélyeztető helyzetnek minősülhet. Testi tüneteket, mint az enyhe aktiváltságot, egy kávé elfogyasztása által kiváltott vegetatív reakciókat a szorongó, ún. pánikbetegek –
általában korábbi életesemények, haláleset hatására – katasztrófa előjelének, súlyos betegség tünetének minősítik. Más betegségekben a valóban súlyos tüneteket nem észleljük, és nem minősítjük betegség jeleként, ez jellemző egyes tumoros megbetegedésekre. Labilis hipertóniában a belső testi érzetek érzékenységi küszöbének emelkedését írták le, aminek következtében később érzékeli, később minősíti kórosnak a beteg a vérnyomás emelkedésével együtt járó belső, testi (viszcerális) érzeteket. Ezzel szemben az ún. kardiális szorongás szindrómában a viszcerális érzékelési küszöb csökkenését írták le. Antiszociális személyiségzavar esetén a súlyosan antihumánus, gyakran bűnöző magatartást sem minősíti negatívan az elkövető.Mitől függ, hogy képesnek érezzük-e magunkat az adott helyzet megoldására? Mihez viszonyítva tartjuk sikeresnek vagy sikertelennek saját magunkat? Magunkról alkotott képünk, önképünk a környezeti vissza jelzések hatására alakul folyamatosan, ezek szerint a visszajelzések szerint minősítjük saját magunkat. A szocializáció, a komplex tanulási folyamat egésze során alakul az is, hogy milyenek szeretnénk lenni, milyenné válik az ún. énideálunk, milyen értékeket fogadunk el, melyekkel tudunk azonosulni. Minden egyes élethelyzetben énideálunkhoz viszonyítjuk, hogy meg tudunk-e felelni a saját magunkkal szemben támasztott elvárásoknak. Ha valaki irreálisan sokat követel saját magától, és azt minden részletében tökéletesen akarja megoldani – teljesíthetetlen feladatok elé kerülhet, állandóan negatívan minősíti saját magát. Ha az ember környezetétől valamilyen ideális magatartást vár el, a valóság ritkán felel meg az elvárásoknak. Nem az a baj, ha valaki túl magas teljesítményt vár el saját magától, hanem az, ha képtelen az önmagával szemben támasztott elvárások teljesítésére. Kompetenciának (Kopp et al., 1978; Kopp, 1980, Bandura, 1988) nevezzük a sikeres, eredményes, célirányos viselkedés élményét és igényét, a saját helyzetünk feletti kontroll képességét. Ez a legáltalánosabban megfogalmazott optimalizálási alapelv, amelyre az ember magatartási döntéseiben, az emberkörnyezet közötti játékelméleti modell szerint törekszik. Ennek alapján leírhatjuk a környezeti ingerfeltételek és a lehetséges pszichofizo lógiai állapotok „veszteség”-mátrixát, ami a különböző szorongásos kórképek kialakulásában meghatározó szerepet játszik. A személyiségfejlődés során alakul ki az az értékrendszer, amely szerint egyes élethelyzetekben önmagunkat, illetve környezetünket minősítjük. A magatartásszabályozás egyéni mintái a szocializáció során alakulnak a jelentős személyek, alapvetően a szülők helyeslésének – helytelenítésének erőterében. A kialakuló, megszilárduló magatartásmintákat elsősorban az határozza meg, hogy a büntetés–jutalom hogyan, milyen szempontok szerint, illetve fogalompárokban jelenik meg a személy számára. Így például a demokratikus légkörű család az önálló kezdeményezést jutalmazza, az önállótlanságot bünteti, ezzel szemben a tekintélyelvű környezet a gyer meket azért jutalmazza, ha akaratát mindenáron alárendeli a szülők utasításának, s éppen az önálló kezdeményezést bünteti. Az első esetben az önállóságot, a második esetben a feltétlen engedelmességet tekintheti legfontosabb értéknek az ilyen környezetben nevelkedő gyermek. A gyermek legtöbbet a szociális tanulás során, az általa szeretett személlyel való azonosulással, utánzással tanul. Ebben a folyamatban van alapvető jelentőségük a kora gyerekkori hatásoknak, majd később a tágabb környezetnek. Amennyiben a gyermek, a fiatal nem azonosul a környezete által képviselt értékekkel, számára a kortárs csoport vagy éppen a gyermekkori minták felrúgása válhat magatartása mozgatórugójává. A gyermek a szülők, a környezet, a közösség által képviselt értékekkel azonosul, amennyi ben ezek mintaként jelennek meg számára. Így az egyén vagy közösségek, kultúrák jó–rossz dimenziói jelentősen eltérhetnek egymástól.A korábbi évszázadok során a fizikai életben maradás, életfenntartás, családfenntartás voltak az alapvető optimalizálási elvek, amelyek az emberiség tömegeinek magatartását meghatározták. A xx. század technikai fejlődése következtében a civilizált országokban ez már nem szükségszerű. Ugyanakkor megszűnt az értékek átadásának korábbi kötött rendje, közösségi formái. A falu, a kisváros közösségében a család, a
nagycsalád, a kortársak visszajelzései alapján alakult ki a fiatal énképe, a nagycsaládban találta meg a követendő példákat énideálja alakításához, az ún. szociokulturális azonosuláshoz. Ma ehelyett a tömegkommunikáció, a videó társaságában úgy érzi, közösségben van, miközben valójában izolált. Ezt a passzív „társaságot” maga választja meg a gyermek, nem kap visszajelzést, így számára „jó”-vá, értékké szinte kizárólagosan a minél több élvezet fogyasztása válhat. A különböző értékrendszerrel, jó–rossz dimenzióval rendelkező emberek, különböző kultúrákhoz tartozó csoportok közötti konfliktusok oka gyakran az, hogy ugyanazokat a fogalmakat másképpen értik, mást értenek kompetenciaoptimalizálás alatt. Míg egy amerikai üzletember számára az üzleti sikeresség, egy indiai fakír számára a testi működések feletti minél teljesebb kontroll lehet a kompetenciaoptimalizálás alapvető célja. A pszichés és élettani jelenségek kapcsolódási pontja Az ember és környezete közötti kölcsönhatás egyik legdrámaibb vizsgálata során krónikus beteg, illetve egészséges gyermekek édesanyjai körében vizsgálták, hogy ez a nagyon súlyos környezeti hatás hogyan hat a sejtszintű öregedés folyamatára. Az édesanyák minden más szempontból egymás ún. szociális ikerpárjai voltak, ugyanakkor az egyik csoport nyilvánvalóan igen súlyos, éveken át tartó stresszhelyzetben élt, hiszen egy édesanya számára a beteg gyermek ellátása, ennek a helyzetnek a feldolgozási nehézsége folyamatos súlyos adaptációs többletterhet jelent. A vizsgálat eredményeként azt állapították meg, hogy a beteg gyermekek édesanyjainál szignifikáns telomera-rövidülés volt kimutatható, ami 9–17 évvel idősebb sejtszintű öregedésnek felelt meg az egészséges gyermekek édesanyjaihoz hasonlítva. Igen érdekes azonban, hogy a sejtszintű öregedés értéke igen nagy szórást mutatott közöttük is, és ennek mértéke az észlelt stressz szintjével volt kapcsolatban. Azok az édesanyák, akik helyzetüket folyamatosan kínzónak minősítették, sokkal gyorsabban öregedtek, mint akik el tudták fogadni ezt az igen nehéz élet helyzetet is. (Epel et al., 2004; Falus et al., 2010) A pszichés és élettani jelenségek, a pszichofiziológia alapvető kapcsolódási pontja az a mozzanat, amelyre a fenti példa rámutat, hiszen a környezeti hatások csupán a belső minősítésen keresztül eredményezhetnek testi tüneteket. Ha egy helyzetet veszélyesnek minősítünk, vészreakcióval reagálunk – függetlenül attól, hogy a helyzet mennyire veszélyes, vegetatív válaszok sora alakul ki. Így a munkahelyi főnök igazságtalan megjegyzése ugyanolyan valós élettani ártalommá válhat, mint a súlyos testi sértés. Igen lényeges, hogy döntéseink során észlelt képességeinket és az észlelt környezeti elvárásokat vetjük össze. Az előbb felsorolt példák rávilágítanak, milyen jelentős eltérés lehet mindkét oldalon. A valódi környezeti elvárások és az észlelt elvárások közötti különbségek számtalan példáját tapasztalhatjuk a gyermek–szülő, a házastársi és párkapcsolatok zavaraiban. Például amikor a feleség úgy gondolja, hogy a tökéletesen rendezett lakást várják el tőle, miközben a házastársa inkább kikapcsolódni szeretne. A szülők gyakran nem valódi teljesítményt, hanem az iskolai eredményességet várják el a gyerektől. A kettő természetesen szerencsés esetben egybeesik, de nem feltétlenül. Ha a gyermek elfogadja ezt az elvárást, önmagát mindig a külső elismerés szerint fogja értékelni. A mai iskolarendszer termeli az ilyen „külső kontrolltól” függő embereket. Saját képességeink megítélése is jelentősen eltérhet a reálistól, vagy úgy, hogy a valóságosnál kevesebbre értékeljük önmagunkat, vagy irreálisan felértékeljük saját képességeinket, és ebben az esetben a környezet jelez vissza, büntet. A személy és környezete közötti reális információátadás és átvétel a kommunikációelmélet és gyakorlat tárgya. A magatartás-szabályozás alapkérdése, hogy döntéseinket mihez viszonyítjuk, milyen tényezőktől függnek, mennyire reálisak. Ha valaki számára az alapvető érték az önérvényesítés, bármilyen magasztos ideológiát is
csupán saját céljai megvalósítása érdekében fog felhasználni. Nem is feltételezi, hogy mások másfajta értékrendet, az emberiség életben maradása szempontjából alapvető értékeket őszintén képviselhetnek. Stresszmodell: a helyzetek feletti kontroll szerepe magatartási döntéseinkben A stressz kifejezést ma a legáltalánosabb értelemben használjuk, az ember és környezete közötti kölcsönhatás folyamatában az újszerű magatartási választ igénylő helyzeteket stresszhelyzetnek nevezhetjük. Szűkebb értelemben csak azok a helyzetek minősülnek stresszhelyzetnek, amelyeket aktivitással kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak minősítünk. Selye János nevéhez fűződik a stresszkoncepció leírása (Selye, 1976). Selye szerint nem specifikus károsító hatásokra a szervezet azonos módon, az általános adaptációs szindrómával reagál. Ennek három szakasza: • az alarm vagy vészreakció, • az ellenállás fázisa, • majd a kimerülés állapota. Az első fázis nem csupán nem káros önmagában, hanem mind a fizikai, mind a pszichológiai fejlődés alapvető feltétele. Mint Selye mondta, a stressz az élet sója, hajtóereje. A mai világ egyik súlyos következményekkel járó jelensége, hogy a fiatalok többségében nem alakul ki eléggé a nehézségekkel való meg birkózás képessége, mert nincsenek kitéve elég kihívásnak, főleg fizikai értelemben. A múlt század első felében még természetes volt a gyermekek többsége számára, hogy a kútra jártak vízért, kilométereket gyalogoltak az iskolába. Ma ehelyett gyakran „csomagként” szállítják őket a szülők egyik helyről a másikra, és csak a sport pótolhatja a hiányzó fizikai kihívásokat. Az egykeként felnövő, minden igényüket leső családba születő gyerekek pszichológiai kihívásokkal sem találkoznak első éveikben, így később nagyon könnyen összeroppannak, ha az iskolában vagy a munkahelyen, párkapcsolatban nehéz helyzeteket kell megoldaniuk. A stressz tehát alapvető a fejlődéshez, ha folyamatosan képesek vagyunk megbirkózni a nehézségekkel. Ezért a megbirkózás, coping, a stressz ikerfogalma, a stresszelmélet egyik legfontosabb összetevője. Fentiekből nyilvánvaló: a stressz akkor válik kórossá, ha nem vagyunk képesek megbirkózni az újszerű, veszélyeztető helyzettel, illetve a krónikus stressz, a kimerülés fázisa egyértelműen károsító hatású. A modern stresszelmélet kulcsfogalma a kontrollvesztés, hiszen a nehéz helyzetek, a kihívások akkor válnak károssá, ha megoldhatatlannak, kontrollálhatatlannak minősítjük azokat. A kontrolligény összetett pszichológiai jelenség. Beszélünk a kontroll külső és belső dimenziójáról. Vannak emberek, akik szívesen engedik át a kontrollt a környezetnek, a „másik játékosnak”, szülőnek, partnernek, főnöknek. Így csökken a döntéssel járó felelősségük, de nagyobb a veszélye annak, hogy nem tartják saját kezükben sorsuk irányítását. A belső kontroll azt jelenti, hogy általában úgy gondoljuk, az események saját döntéseinktől függnek. Ez bizonyos reális határok között előnyös, azonban károssá válhat akkor, ha olyan esetekben is magunkat tartjuk felelősnek, ha az események már nem rajtunk múlnak. Ilyen helyzet az, ha az orvos nem tudja elfogadni betege halálát, önmagát vádolja, még akkor is, ha valóban mindent megtett a gyógyulás érdekében. Mindannyiunknak meg kell találnunk a kontrolligény optimális szintjét, és el kell fogadnunk azt, amin nem tudunk változtatni. A kimerülés állapotának, a krónikus stressznek egyik legnyilvánvalóbb példája a segítő foglalkozásúak kiégettsége, ami annak következtében alakul ki, ha az orvos az orvos–beteg találkozásokat frusztrációként éli át. A stressz három összetevője
Mivel a stresszt mint fogalmat a mindennapi életben is igen gyakran és különböző értelemben használják, fontos meghatároznunk a stresszfogalom három összetevőjét. Ezek: • a stresszorok, a veszélyeztető környezeti hatások, • az élettani és pszichológiai stresszreakciók, • az egyén pszichológiai adottságai, vonásai. A stresszorokat leginkább azokkal az életeseményekkel – külső körülményekkel – vizsgálhatjuk, amelyek a legtöbb ember számára negatív következményekkel járnak, amikor az ember-környezet egyensúly a legnagyobb valószínűséggel borul fel. A legismertebb életesemény-skála a Richard Rahe (1990) által összeállított életesemény kérdőív, amely egyrészt arra kérdez rá, hogy megtörtént-e az adott életesemény az elmúlt évben, majd arra, hogy mennyire volt érzelmileg megterhelő. A legsúlyosabb életesemény egy közeli hozzátartozó halála, de például a gyermek születése vagy a házasságkötés is különböző mértékben stresszornak minősül. Igen nagy egyéni különbségek mutathatóak ki a pszichológiai és élettani stresszreakciókban, vannak, akik igen intenzív vegetatív válaszmintát mutatnak, közben érzelmileg kevésbé élik át a stresszreakciót, de a fordítottja is gyakori. A harmadik összetevő magyarázza, hogy ugyanaz az életesemény, stresszor az egyik ember számára elviselhetetlen, kontrollálhatatlan helyzet, míg a másik kifejezetten kellemesnek, kívánatosnak tartja. A szélsőséges, veszélyes sportok kedvelői egy ejtő ernyős ugrást élvezetesként élnek át, míg mások számára maga a repülés is szinte elviselhetetlen élmény. Egy vizsgálat például kimutatta, hogy az infarktuson átesett betegekkel nem fordult elő több súlyos életesemény a betegséget megelőzően, mint a kontroll népesség körében. Ebből arra következtettek, hogy a stressz nem kockázati tényező az infarktussal kapcsolatban. Mi a buktató ebben a gondolatmenetben? Azt feltételezi, hogy ugyanaz az életesemény ugyanúgy hat mindenkire, pedig éppen ebben van rendkívüli különbség az emberek között. Később további vizsgálatok megcáfolták az előző eredményeket is, az infarktust megelőzően igen gyakoriak a súlyosan negatívan minősített életesemények. A megbirkózás, az adaptív attitűdök és a társas támogatás A stressz ikerfogalma a megbirkózás (coping), mivel az, hogy egy nehéz, újszerű élethelyzet milyen reakciókat vált ki, alapvetően az egyén megbirkózási készségeitől függ. Fontos hangsúlyozni, hogy az ember esetében nem egyszerűen alkalmazkodásról van szó, hanem arról, hogy céljaink megvalósítása során hogyan tudunk megküzdeni a nehézségekkel, ezt nevezzük allosztázisnak. Ha kialakul a sikeres megküzdés, megbirkózás képessége, egyre nehezebb célokat tűzhetünk ki magunk elé, és az eredményesség élménye fokozza énerőnket, kompetenciaélményünket, hatékonyságunkat. Az ember-környezet egyensúlyának fenntartását biztosító, a kontrollvesztés valószínűségét csökkentő legfontosabb tényezők: • célravezető (adaptív) megbirkózási, konfliktusmegoldási stratégiák (Folkman – Lazarus, 1980); • célravezető, adaptív attitűdök, beállítottság; • a társas támogatás, szociális háló. Célravezető (adaptív) megbirkózási, konfliktusmegoldási stratégiák Mind a magatartási viselkedésminták, mind a kognitív visszacsatolás jellege az egyén konfliktusmegoldó képességét, coping stratégiáját jellemzik. A megbirkózási módokat egyrészt az adaptív – nem adaptív dimenzió mentén osztályozhatjuk, másrészt a megbirkózási készségeknek három fő formájuk van: • a problémamegoldó,
• az érzelmi • és a támogatást kereső formák. Az ember-környezet rendszer játékelméleti modelljének alapsémájában egyensúlyvesztés esetén az egyensúly helyreállítására egyrészt magatartási válaszok segítségével törekedhetünk. Az adaptív konfliktusmegoldás, problémamegoldás egyik formája, ha a nehéz helyzetben magát a szituációt próbáljuk megváltoztatni, tehát magatartási választ adunk. Ilyen az, ha állást cserélünk, mert nem ez a képességeinknek, érdeklődésünknek megfelelő munkakör. A gondolkodási-érzelmi egyensúly helyreállításának másik lehetősége a kognitív sémák, tehát a helyzet értékelésének, minősítésének befolyásolása – ezért váltak a kognitív viselkedésterápiák a pszichés eredetű testi zavarok kezelésének alapvető módszereivé. Ha a helyzetet megoldhatatlannak minősítjük, az adaptív módszer az újraértékelés, a kognitív átstrukturálás. A kognitív átstrukturálás mint konfliktusmegoldási stratégia azt jelenti, hogy nehéz élethelyzetből más emberként kerülünk ki, pozitív értelemben véve, azaz hogy a krízishelyzetekből a személyiségfejlődés magasabb fázisába képes jutni az ember. A kognitív átstrukturálás képessége fontos szerepet játszik az érzelmi funkciózavarok megelőzésében és kezelésében. A konfliktuskezelés döntési folyamatát elemezve megállapíthatjuk: a döntés meghozatalához az érzelmi feszültség csökkentésére kell törekednünk, megteremtve a döntéshozatal belső, pszichológiai fel tételeit. Alkalmassá kell válnunk a probléma elemzésére és a probléma okának befolyásolására, a kontroll megszerzésére. Az érzelmi konfliktusmegoldási módok akkor adaptívak, ha nem ismerjük eléggé a problémát, nem érezzük magunkat alkalmasnak a helyzet feletti kontrollra. Tehát például egy nagyon súlyos, érzelmileg elviselhetetlennek érzett helyzetben, mint egy hozzátartozó halála, igen nagy szükségünk van az érzelmek elengedésére, a sírásra, akár jajgatásra. Falvakban még ma is él a „sirató” szokása, és ezzel a gyász feldolgozását jelentősen megkönnyítik. A legveszélyesebb nem adaptív konfliktusmegoldási kísérlet az, ha valaki nehéz élethelyzetben eszik, iszik, gyógyszert szed, és így próbálja elviselni a helyzetet. A konfliktushelyzetek válhatnak ilyen nem adaptív stratégiák következtében az önfeladó, önkárosító magatartás kiindulópontjaivá, ugyanakkor a krízisek, konfliktusok a személyiségfejlődés legfontosabb hajtóerői, ha képesek vagyunk azok adaptív megoldására. A támogatáskérés is fontos konfliktus kezelési mód, ezzel a környezeti elvárásokat tudjuk megváltoztatni. A nők inkább hajlamosak ezt választani. Részben ezzel magyarázzák a férfiak és nők egészségi állapotának, halálozási arányainak különbségét. Betegség, panasz esetén a nők hamarabb fordulnak orvoshoz is. Különösen a tradicionális kultúrákban nem tekintik „férfias” magatartásnak a segítségkérést, még súlyos problémák esetében sem. Célravezető, adaptív attitűdök, beállítottság Aaron T. Beck (1976) kognitív depresszió elmélete szerint a szorongás, depresszió szempontjából veszélyeztetett személyeket magas ún. diszfunkcionális attitűdértékek jellemzik. Ezek az attitűdök, beállítottságok a külső kontroll kivételével csak az egyén számára károsak, ha nem képes megfelelni a saját maga vagy környezete felé támasztott fokozott elvárásoknak, a társadalom fejlődése szempontjából igen fontos hajtóerőt jelentenek. A nevelők, a szülők nagy súlyt fektetnek ezeknek az attitűdöknek, különösképpen a teljesítményigénynek az erősítésére, jutalmazására. Sok esetben a szorongás, depresszió hátterében a fokozott, irreális szülői, nevelői elvárások és a gyermek képességeinek ellentmondása áll. A hét ún. diszfunkcionális attitűd a következő: • Külső elismerés igénye: az az elvárás, hogy teljes mértékben megfeleljünk a környezetünk igényeinek. Ha valaki helyteleníti magatartásunkat, kicsinylő megjegyzést tesz, ezt igen negatívan értékeljük. • Szeretettség igénye: mindenki által elfogadottnak szeretné tudni magát, ha ez nem
történik meg, negatívan minősíti saját magát. • Teljesítményigény: önmagától és másoktól is igen nagy teljesítményt követel, szenved, ha nem tud ennek megfelelni. • Perfekcionizmusigény: mindent minden részletében tökéletesen szeretne megoldani. Ha ez nem sikerül, elégedetlen önmagával vagy környezetével. • Jogos elvárások a környezettel szemben: környezetétől ideális, de nem reális magatartást vár el; ha nem kapja meg, szenved. • Omnipotencia-igény: mindenért felelősnek érzi magát, akkor is, ha nem képes a helyzetek megoldására. Orvosokra, pszichoterapeutákra gyakran jellemző. • Külső kontroll, külső meghatározottság attitűd: úgy érzi, a helyzetek történnek vele, nem saját maga irányítja sorsát. Ellentéte az autonómia, önállóságra való beállítottság. A szorongó betegek egy hányadának egyik alapvető jellemzője, hogy egyszerre jellemzi őket nagyfokú teljesítmény- és perfekcionizmusigény, amelynek nem képesek megfelelni. Így tehát amikor aktuális énjüket énideáljukkal összevetik, nem érzik kompetensnek, negatívan értékelik saját magukat. A terápia célja nem az attitűdök megszüntetése, csupán a reális helyzethez való közelítése. A szorongás és depressziós tünetek kognitív viselkedésterápiájának egyik alapvető célja a káros beállítottság korrigálása. A magatartásorvoslás egyik fontos célja az egyén képességeinek megfelelő értékek, attitűdök kialakítása. Egészségi kockázati szerepe miatt különösen nagy jelentőségű az ellenségesség (hosztilitás) attitűdje, amely fokozza a kontrollvesztés valószínűségét, hiszen az ember-környezet játszmában a környezetet eleve ellenségesnek tételezi a személy. Az ellenséges beállítottság azt jelenti, hogy az embereket általában aljasnak, önzőnek minősítjük, akik csak ki akarják használni a többieket, és úgy gondoljuk, hogy legbiztosabb nem bízni senkiben. Ilyen lelkiállapotban a nehéz helyzetekben sokkal inkább érezzük magára hagyottnak saját magunkat, így érthető, hogy a stresszhelyzetekre nagyobb valószínűséggel reagálunk kontrollvesztéssel. Az ellenséges beállítottság ellentéte a bizalom, ami a társadalmi tőke legfontosabb jellemzője. Ez ma-gyarázza, hogy a bizalom, társadalmi tőke igen jelentős egészségvédő tényező. (Skrabski, 2003; Skrabski et al., 2003). Az ellenséges beállítottság valamennyi önkárosító magatartásformával – dohányzás, kóros alkoholfogyasztás – igen szoros kapcsolatban van, és jelentős kardiovaszkuláris rizikófaktor. Az ellenségesség legfontosabb és legkárosabb összetevője a cinizmus attitűdje. John Bare foot (1983) vizsgálatai a Harvard Egyetemen végzett orvostanhallgatók között mutatták ki, hogy a végzéskor átlagnál magasabb ellenségességgel jellemezhető hallgatók közül 25 év után 13% halt meg, míg az átlagnál kevésbé ellenséges hallgatók közül csak 3%. A többi veszélyeztető tényező szerint kontrollálták az adatokat, tehát ez a különbség egyértelműen az ellenségességgel volt kapcsolatban. Társas támogatás, szociális háló Az ember-környezeti játékelméleti modell másik fontos szereplője a társas kapcsolatok minősége. Ugyanaz a helyzet, amelyet magunktól nem tudunk megoldani, külső segítséggel, valódi kapcsolatok segítségével elviselhetővé vagy megoldhatóvá válik. A legsúlyosabb élethelyzetet is könnyebb elviselni szerető, odaforduló környezetben, ezt nevezzük társas támogatásnak, szociális hálónak. A társas támogatás egészségvédő szerepe igen szoros kapcsolatban áll a korai kötődés és a kötődéselmélet pszichobiológiai elméletével. A társas támogatás légkörének kialakítása a nagy orvosegyéniségek egyik alapvető „titka”. A társas támogatás, az odaforduló, elfogadó magatartás az orvos vagy környezet részéről
a beteg fizikai állapotát sokszor nagyobb mértékben befolyásolja, mint a terápia többi komponense. A pszichoterápia egyik legfőbb nem specifikus, módszertől független ható tényezője az ún. feltétel nélküli elfogadás, odafordulás.
Tanult tehetetlenség, depresszió Az eredeti, Selye-féle stresszkoncepcióhoz képest a legjelentősebb fejlődés, változás, hogy ma a helyzetek feletti kontroll képessége, illetve ennek hiánya, a kompetenciaoptimalizálás lehetősége az alapvető tényező. Ha egy adott helyzetet újszerűnek vagy várhatóan veszélyesnek minősítünk, kétféle magatartási válasz következhet. Ha az érzelmileg negatív helyzetet aktivitással megoldhatónak, kontrollálhatónak minősítjük, aktív elkerülő magatartással reagálunk. Ez a klasszikus, Cannon-féle vészreakció, alarmreakció, a flight or fight válasz, tehát vagy elmenekülünk, vagy támadunk – a környezeti feltételeket igyekszünk módosítani. Ilyen helyzetben a szervezet felkészül a támadásra vagy védekezésre, fokozódik az oxigén-felvétel, az anyagcsere, és ezt fel is használjuk a szükséges fizikai aktivitásra. Amennyiben az érzelmileg negatív helyzetet aktivitással kontrollálhatatlannak, megoldhatatlannak minősítjük, vagy azért, mert nem ismerjük a helyes megoldást, vagy mert az ehhez szükséges cselekvésre nem érezzük képesnek magunkat, passzív elkerülő magatartással reagálunk. Mivel a szorongáscsökkentő szerek e rendszerre hatnak elsősorban, ezt az állapotot a szorongással azonosíthatjuk. Ál-latkísérletben a tartós kontrollvesztés következményei a gyomor-bélrendszeri fekélyképződés, kardiális ritmuszavarok és végül a tanult tehetetlenség (Seligman, 1975) állapota, amelyet a depresszió legjobb modelljének tekintenek. A tanult tehetetlenség állapota akkor alakul ki, ha egy állatot negatív ingerek érnek úgy, hogy nincs lehetősége a menekülésre, például folyamatosan áramütések érik, vagy jeges vízben kell úsznia. Egy ideig mindent megtesz, hogy elmenekülhessen, azonban egy idő múlva feladja, a „holttátettetési reflexnek” megfelelően passzívvá válik. Amennyiben az állat többször éli át ezt az élményt, már a veszélyhelyzet előjeleire is tehetetlenséggel, passzivitással reagál, tehát mintegy „megtanul- ja”, hogy reménytelen a menekülés, az aktív magatartás. Az ember esetében hasonló szerepe lehet egy tartósan rossz, megoldhatatlannak érzett kapcsolatnak, fenyegető munkanélküliségnek, munkahelyi rossz légkörnek. A tartós, hosszan tartó kontrollvesztés élménye elkerülhetetlen, érzelmileg negatív helyzetekben, a reménytelenség, magárahagyottság érzése a későbbi helyzetekre is áttevődik, és kimutatható élettani változásokkal is jár. Egyeseknél könnyen alakul ki a tanult tehetetlenség állapota, míg másoknál alig váltható ki. A veszélyeztetettséget fokozza a kora gyermekkori szeparáció az anyától. A korai szülővesztés, negatív családi légkör, gyermekkori bántalmazás fokozza a „tanult tehetetlenség”, a depressziónak megfelelő lelkiállapot kialakulását. A depresszió ún. szociális stressz modellje szerint a korai anya– gyermek kapcsolat zavara három fázison át vezet a depresszió iránti fokozott sérülékenységhez, ezek a fázisok a tiltakozás, reménytelenség, majd a kötődési zavar. Ez a sérülékeny ség minden gerincesnél mintegy huzalozva kimutatható az agyban. A kötődéselmélet e modellen keresztül bizonyítja a biológiai és pszichológiai tényezők igen szoros összefüggéseit. A tanult tehetetlenség mellett egy másik fogalom az ún. tanult leleményesség, sikeresség, eredményesség (learned resourcefulness) vált a mai, pozitív pszichológia egyik központi fogalmává. Ennek a készségnek az elsajátítása szintén a nevelés, az önnevelés eredménye. A pozitív pszichológia nemzetközileg elismert képviselője a Chicagói Egyetem professzora, Csíkszentmihályi Mihály (1997), akinek Flow című, magyarul is megjelent kitűnő könyve gyakorlati eszközöket nyújt a tanult sikeresség, eredményesség eléréséhez. Az utóbbi időben egyre több tanulmány emeli ki a krónikus stressz és a depresszió közötti párhuzamot. Utóbbi kialakulásában a gyermekkori, családi háttér, az egyén megbirkózási képességei, szociális kompetenciája és az életesemények meghatározó szerepet játszanak. Mivel az önértékelés attól függ, hogy az ember milyen célokat tűz maga elé,
mikor érzi magát sikeresnek, az énideál, a célok, értékek szerepe a depresszió megelőzésében alapvető (Kopp – Réthelyi, 2004). Nem adaptív aktív kontrollszerzési stratégiák Magatartást szabályozó döntéseinkben észlelt képességeink és az észlelt környezeti elvárások egyensúlyát minden egyes helyzetben az önmagunktól elvárt énideálunkhoz viszonyítjuk. Ebből a helyzetből kétféle alapvető nem adaptív magatartási séma következhet. Amennyiben irreálisan magas mércét állítunk saját magunk vagy környezetünk elé, igen nagy a valószínűsége annak, hogy úgy ítéljük meg, hogy az adott helyzet nem felel meg elvárásainknak, nem tudunk kompetens módon viselkedni. Ha saját helyzetünket, környezetünket, jövőnket tartósan negatívan minősítjük, ez az állapot ismétlődve szorongáshoz, gyomor-bélrendszeri fekélyhajlamhoz, végül a tanult tehetetlenség és a depresszió állapotához vezethet. Az énideál, az attitűdök által kitűzött igen magas mérce másfajta nem adaptív magatartásmintát is kialakíthat. Ennek lényege, hogy a szervezet élettani egyensúlyának hosszú távú feláldozásával, saját élettani alkalmazkodási tartalékaink felélésével teremtjük meg a pszichológiai egyensúlyt. Ilyen nem adaptív lehetőség a drogok, alkohol alkalmazása a kognitív egyensúly helyreállítására, a kompetenciaélmény hamis meg élése érdekében. Ilyen magatartásformák lehetnek az agresszivitás, az öngyilkossági magatartás és az, ha pszichológiai céljaink meg valósítása érdekében feláldozzuk saját élettani egyensúlyunkat. Az emberiség története során drogok széles körét alkalmazta a központi idegrendszeri minősítés befolyásolására, ezek közül legelterjedtebb az alkohol. Az alkohol igazolt szorongásoldó hatása azt jelenti, hogy az alkoholfogyasztás előtt aktivitással megoldhatatlannak minősített helyzetet ivás után aktivitással megoldhatónak érezhetjük. Erre példa, hogy az az ember, aki szociális fóbiája miatt társaságban alig mer megszólalni, alkohol hatására felszabadul, nem fél attól, hogy nevetségessé válhat, beszédes lesz. Így az alkoholfogyasztás tanult válaszkészségként rögzülhet az igen kínzó, szorongáskeltő helyzetek elkerülésére. A negatív érzelmi állapot, a szorongás elkerülése, illetve a helyzetünk feletti kontroll megszerzése erős motiváló tényező. Minden olyan tanulható válasz, amely ezt az állapotot, a helyzet feletti kontroll érzetét fokozza, tanult válaszként fennmaradhat, tartósan rögzülhet. A helyzet átmeneti megoldása alkohollal vagy drogokkal visszacsatolás formájában visszahat a személy képességeire, és hosszú távon a szervezet állapotát, a környezettel kialakított kapcsolatát súlyosan károsíthatja. Egy tanulmány elemezte, hogy elkerülhetetlen elektrosokknak kitett állatok, ha a ketrecben többen vannak összezárva, egymás ellen fordulnak, ugyanakkor nem alakulnak ki náluk a kontrollálhatatlan helyzetnek megfelelő központi idegrendszeri elváltozások (a hippokampusz noradrenelin-tartalmának csökkenése). Tehát az agresszív, ellenséges magatartás is lehet a nem adaptív szorongás-elkerülés egy formája. A nem adaptív aktív megoldási kísérletek körébe sorolható az öngyilkossági magatartás is. A világviszonylatban igen magas magyar öngyilkossági arányok mutatják, hogy Magyarországon a kontrollvesztett helyzet gyakori megoldási módja az öngyilkossági kísérlet. Akár segítségkérésként, akár végső megoldási kísérletként. A nem adaptív aktív magatartásválaszok nagyon gyakori, civilizációs ártalomnak nevezhető sorába tartoznak azok a stratégiák is, amelyek az aktivitás kóros fokozásával biztosítják a személy lelki értékelési egyensúlyát. Ebben az esetben a környezeti elvárásoknak megfelelő saját magunkkal szemben támasztott pszichológiai elvárások, mintegy belső kényszerként, nagyobb hatékonysággal érvényesülnek életvezetésünk alakításában, mint az élettani egyensúly fenntartása. Erről beszélhetünk, amikor egy menedzser éjt-nappallá téve hajszolja saját magát, soha nem jut ideje a pihenésre, és csak akkor megy orvoshoz, ha viszik – infarktussal, sztrókkal. Ilyen megbe-tegedéseknek tekintik a magasvérnyomás-betegséget, az ízületi gyulladás,
pajzsmirigytúl-tengés, cukorbetegség bizonyos formáit, a migrént és a szívneurózisokat. A kóros akti-vitásfokozódás nagy gyakorlati jelentősége miatt különösen a magasvérnyomásbetegség kialakulása szempontjából meghatározó. Több féle nem adaptív válaszminta ugyanannál a személynél válthatja egymást. Kulcsszavak: pszichés hatások, környezeti elvárások és saját képességek összhangja, stresszhelyzetek, coping, tanult tehetetlenség, depresszió, játékelméleti-modell Irodalom Bandura, Albert (1988): Self Efficacy Concept of Anxiety. Anxiety, Stress and Coping, An International Journal. 1, 2, 77–98. Barefoot, John – Williams, R. B. – Dahlström, W. G. (1983): Hostility, CHD Incidence and Total Mortality: A 25-Year Follow-Up Study of 255 Physicians. Psychosomatic Medicine. 45, 59–62. http://www.psychosomaticmedicine.org/content/ 45/1/59.full.pdf+html Beck, Aaron, T (1976): Cognitive Therapy and the Emotional Disorders. InternationalUniversity Press, New York Bowlby, John (1978): Attachment Theory and Its Therapeutic Implications. Adolescent Psychiatry. 6, 5–33. Csíkszentmihályi Mihály (1997) Flow – az áramlat. A tökéletes élmény pszichológiája. Akadémia, Budapest Epel, Elissa S. – Blackburn E.H. – Lin J. et al. (2004): Accelerated Telomere Shortening in Response to Life Stress. PNAS – Proceedings of the National Academy of the USA. 101, 17312–17315. • http://www.pnas.org/content/101/49/17312.full.pdf Falus András – Marton I. – Borbényi E. – Tahy Á. – Karádi P. – Aradi J. – Stauder A. – Kopp M. (2010): A 2009. évi orvosi Nobel-díj és egy meglepő üzenet: az életmód befolyásolja a telomeráz-aktivitást. Or-vosi Hetilap.151, 965– 970. • http://www.akademiai. com/content/g4475523j872q24g/fulltext.pdf Folkman, S. – Lazarus, R. S. (1980): An Analysis of Coping in Middle Aged Community Sample. Journal of Health and Social Behavior. 21, 3, 219–239. Kopp Mária – Prékopa A. – Skrabski Á. (1978): A dysthymiás és hystériás neurózis, valamint a pszichopáthiás magatartás Eysenck–Gray féle elméletének játékelméleti modellje. Ideggyógyászati Szemle. 31, 154–165. Kopp Mária (1980): A vegetatív tünetképződés mechanizmusa a fiatalkori magas vérnyomás és nyombélfekély korai szakaszában. Kandidátusi disszertáció. MTA, Budapest http://reald.mtak.hu/29/ Kopp Mária – Réthelyi János (2004): Where Psychol- Where Psychol-ogy Meets Physiology: Chronic Stress and Premature Mortality—The Central-Eastern European Health Paradox. Brain Research Bulletin. 62, 351–367. • http://www.behsci.sote.hu/Kopp-Rethelyi.pdf Kopp Mária – Ádám Sz. – Balog P. – Purebl Gy. – Stauder A. – Salavecz Gy. – Rózsa S. – Konkolÿ-Thege B. (2010): Measures of Stress in Epidemiological Research. Journal of Psychosomatic Research. 69, 211–225. Rahe, Richard H. (1990): Life Change, Stress, Respon-sivity and Captivity. Psychosomatic Medicine. 52, 373–396. • http://www.psychosomaticmedicine.org/content/52/4/373.full.pdf Seligman, Martin E. P. (1975): Helplessness: On Depression, Development, and Death. Academic Press. New York Selye János (1976): Stress in Health and Disease. Better-worth, Boston. Skrabski Árpád (2003): Társadalmi tőke és egészségi állapot az átalakuló társadalomban. Hét Szabad Művészet Könyvtára. Corvinus, Budapest
Skrabski Árpád – Kopp M. – Kawachi, I (2003): Social Capital in a Changing Society: Crosssectional Associations with Middle Aged Female and Male Mortality Rates. Journal of Epidemiology and Community Health. 57, 114–119. • http://www.behsci. sote.hu/szechenyiterv/changing_society_cross-sectional_associations.htm Magyar Tudomány, 2011/6 665-677.p.
