NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM BENEDEK ELEK PEDAGÓGIAI KAR SZOCIÁLIS FÜZETEK VII. Dr. Teleki Béla PhD SZOCIALIZÁCIÓ

NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM BENEDEK ELEK PEDAGÓGIAI KAR SZOCIÁLIS FÜZETEK VII.

Dr. Teleki Béla PhD

SZOCIALIZÁCIÓ ERKÖLCSI, TÁRSADALMI ÉS CSALÁDI ÉLET ALAPJA

Lektorálta: Dr. Závoti Józsefné PhD egyetemi docens

BPK Sopron, 2010 Elektronikus-könyv (E-book)

TARTALOMJEGYZÉK

Tartalomjegyzék

2

Bevezetés

3

I. A szocializációról általában 1.1. A szocializáció szakaszai 1.2. A szocializáció közegei 1.3. Az eltévelyedés (deviancia) és okai 1.4. Az eltévelyedés (deviancia) fajai 1.5. A szocializáció – családi háttér – szabadidő

5 5 9 12 13 17

II. Az elsődleges szocializáció főbb válfajai 2.1. Általános szocializáció 2.2. Nyelvi szocializáció 2.3. Szocializáció nemzeti öntudatra 2.4. Erkölcsi szocializáció 2.5. Vallási szocializáció 2.6. Szocializáció a családi életre

18 18 22 28 38 44 51

III. A szocializáció egyes zavarai 3.1. A család életvitele és a stressz 3.1.1. A stressz hatása a család életére 3.1.2. Társadalom okozta stresszhelyzetek 3.2. Családi kapcsolatok árnyoldalai 3.2.1. Erőszak 3.2.2. Erőszak a családban 3.2.3. Nemi erőszak 3.3. A válás ténye 3.3.1. A válás Magyarországon 3.3.2. A válás következményei 3.4. Az egyedül-nevelés 3.4.1. Egyedül-nevelés és bonyodalmai 3.4.2. Az egyedül nevelők segítése 3.5. Újraházasodás 3.5.1. Az újraházasodás ténye 3.5.2. Az újraszerveződött család

63 63 64 65 67 68 69 72 74 74 75 77 77 79 79 80 80

Irodalom

82

2

BEVEZETÉS A szocializáció fogalmával jelöljük azt az életen áthúzódó folyamatot, amely során az egyén társadalmi lénnyé válik, beépül a társadalomba, miközben társas viszonyokkal gazdagodik személyisége, valamint alkalmazkodik a társadalmi erőkhöz és a kulturális jelenségrendszerekhez. A „szocializáció” szakkifejezést a 19. század végétől használják a társadalomtudományok. Elsőként talán E. A. Ross a szociális ellenőrzés folyamatát jelölte ezzel a szakkifejezéssel, illetve azt, hogy „az egyének a csoport szükségleteinek megfelelően formálják érzéseiket és vágyaikat” (Geulen, 1980: 31.). A szocializáció elsődleges színtere a család. De Gerando Antonina, a családpedagógia egyik úttörője írja: „Az erkölcsi nevelés alapja, hogy a jót a gyermekkel éreztessük, megszerettessük, s a jó, a törvény szerinti cselekedeteket neki úgyszólván, legbensőbb szokásává tegyük… Az erkölcsi érzék csakis a családban fejlődik ki.” (De Gerando, 1880: 65). A szocializáció másodlagos tényezői viszont az egyéb intézmények és szerveződések (óvoda, iskola, cserkészet, médiumok stb.). A szocializáció kérdéseit több tudomány irányából közelíthetjük meg. A lélektan (pszichológia) a személyiség kialakulásának folyamatát, a környezetéből személyként kiemelkedő individuum kifejlődését nevezi szocializációnak. Döntő tehát a gyermekkor. A lélekelemzők (pszichoanalitikusok) (Freud, 1933) a csecsemőkorra helyezik a fő hangsúlyt. Piaget és iskolája a gyermekkor későbbi szakaszait tartják elsődlegesnek, ismét mások (Erikson) a serdülőkort jelölik meg a szocializáció fontos tényezőjének. A társadalomkutatás (szociológia) is több megfogalmazást használ. Szocializációnak nevezi azt a folyamatot, miközben a gyermekek megtanulják, hogyan kell a társadalomban élni, azaz elsajátítják az adott társadalom kultúráját, normáit, értékeit. Másrészt a szocializáció az a folyamat, mely során a gyermek magáévá teszi azon szerepeket, melyeket életében be kell töltenie. A szerepet viselkedésminta, jogkör és kötelesség kíséri. Ilyen szerepek a férfi, a nő, az apa, az anya, a férj, a feleség, a szülő, a gyermek, a fiú, a leány stb. Ezek státuszfüggőek, azaz az egyén különböző státuszaiban (a társadalomban elért pozícióiban, mint pl. a tanár, házas, orvos stb.) eltérő szerepeket tölthet be. Végül, a szocializáció az egész életen áthúzódó folyamat, mert az újabb és újabb élethelyzetek (házasságkötés, gyermekvállalás, munkahelycsere, költözés stb.), állandó felhívások a szocializációra. Az embertan (antropológia) az adott kultúra és szociális viselkedés elsajátítását hívja szocializációnak, miközben az egyén megkedveli a népszokásokat, hagyományokat, hiedelmeket, a közösség és szervezeteinek megfelelő tevékenységformákat. A rendszerszemlélet szerint szocializáció fogalmával jelöljük azt az emberi életet átszövő, a fogamzástól a halálig tartó folyamatot, amely során az egyén aktív társadalmi lénnyé válik, alkotó és tevékenykedő elemként épül be a szűkebb és tágabb társadalomba, miközben egyéni jegyekkel és társas viszonyokkal gazdagodik személyisége, valamint képessé válik az alkalmazkodásra a társadalmi erőkhöz és a kulturális jelenségrendszerekhez. Eszerint nem csak a gyermek, hanem a fiatal, a felnőtt, sőt az idős ember is a szocializáció áramlatában él, válaszol az újra és újra megjelenő társadalmi kihívásokra, jelenségekre, a családi élet fordulataira, a munkahelyi változásokra stb. Ugyanakkor a szocializáció kölcsönhatást jelent: az egyén és a közösség, valamint az egyik és a másik ember között. Ez kétirányú folyamat, az alkudozások sorozatában valósul meg. (Ranschburg, 1998: 19-24) Az alkudozás lehetőségét biztosítani kell az egyénnek, de ha a család és a társadalom túl sok alkudozási lehetőséget ad, a gyermek, fiatal és felnőtt kudarcokat élhet át, esetleg a normákat és értékeket sem sajátítja el kellően. A szocializációval rokon fogalom a lélektanban használt egyénítés (individualizáció) és beépülés (internalizáció). A szocializáció az ember társadalomba való beilleszkedését hangsúlyozza, míg az egyénítés a személyiség kialakulását emeli ki a közösségben. A beépülés során a személy elsajátítja és bevési lelkébe az értékeket és viselkedési szabályokat

3

(normákat). Akkor is ezeknek megfelelően viselkedik, ha nem fenyegeti külső megtorlás (szankció). Más szóval, meggyőződésből követi a szabályokat. A sikertelen szocializáció okozza az eltévelyedést (devianciát), az egyén képtelenségét, hogy a társadalmi normákat és az értékrendet elfogadja, élje. Ebben az esetben szükséges az ismételt szocializáció, illetve reszocializáció, pl. az idült alkoholista, a kezelés (rehabilitáció) után beépül családjába, és a társadalom alkotó elemévé is válik. Napjainkban – a súlyos értékváltság következtében - első helyre kerültek az anyagi értékek. Baljós jelenség ez, amelynek következményeit már látjuk. – A szocializációt, különösen az erkölcsi szocializációt hatványozottan erősíteni kell, hogy emberibb emberré váljunk. „Fel kell emelkedni a szeretetben, a vidámságban, jóságban egészen az odaadásig.” (Perlaki, 2004: 179) Szerző

4

I.

A SZOCIALIZÁCIÓRÓL ÁLTALÁBAN

Az alábbiakban ismertetem a szocializáció szakaszait, közegeit, majd kitérek a sikertelen szocializáció alapkérdéseire, szólok a deviancia okairól, és ismertetem megjelenési formáit. Végül a szocializáció, a család és szabadidőtöltés kérdéseit és összefüggéseit taglalom. Anyagunk forrásmunkái ismert szerzők művei (Teleki, 2003: 34-95, Giddens, 1995: 59-176, Andorka, 1997: 491-492 és Somlai, 1997: 14-20.) 1.1. A szocializáció szakaszai A szocializáció alapja a bizalom, életünk minden szakaszában. Méghozzá, a bizalom önmagunkba és másokba. Olyan ez, mit a híd: híd adottságaim és eshetőségeim, az egyik és a másik személy között. Gyökere az ősbizalom, amely az anya-gyermek kapcsolatban bontakozik ki. Bízik a szülő abban, hogy gyermeke felnő, egészséges és boldog ember lesz, de bízik önmagában is, hogy ezen az úton gyermekét szükségletei szerint segíteni tudja. (Tőrösné, 2010: 34-36) Ugyan ezt mondhatjuk életünk bármely szakaszára. Bízom abban, pl. hogy házastársam boldog lehet mellettem, de bízom magamban is, hogy ebben képes leszek őt segíteni. Ha a bizalom megrendül: a gyerek becsapja szüleit, a hitves tévelyeg stb., le kell ülni, hogy helyreállítsuk a bizalmat. Nem szemrehányások özönével, hanem a „híd” keresésével. Rohanó életvitelünkben ez igen bonyolult. Ám meg kell találnunk az alkalmat, hogy minden nap beszélgessünk gyermekünkkel, egyeztessünk hitvesünkkel. August Comte (1798-1857), a szociológia alapítója, a szocializációt három szakaszra („három stádium törvénye”) szűkítette le: A teológiai szakasz (gyermekkor), amikor a gyermek ismerkedik a dolgok belső természetével. A metafizikai szakasz (ifjúkor) során serdülőink az evilági dolgok felé fordulnak, de keresik az élet értelmét, célját is. Végül a pozitív szakasz (felnőttkor) folyamán az érett ember értelmezi a világot. – Ez a felosztás már nem követhető, ezért a szocializáció számos szakaszát különböztethetjük meg a fogamzástól a halálig. Legfontosabbak: magzati kor, kisgyermekkor, kisiskoláskor, serdülőkor, ifjúkor, fiatal felnőttkor, felnőttkor, az élet dele és az időskor. Mindegyik életszakasz jelentős. A magzati kor (Teleki, 2000¹) jelentőségét nem vették figyelembe a múltban. Ma már számos terápiát ismerünk, amelyek azon sérülések kiküszöbölésén fáradoznak, amelyeket a magzati szocializáció során szerzett az egyén. Nagyon fontos a környezet odafigyelése a magzatra és a gyermeket váró anyára. A magyar népi bölcsesség a várandós asszony védelmére szólítja fel környezetét. Az anya lehetőleg tartózkodjon mindenféle kábító szertől (kávé, cigaretta, alkohol, drog, gyógyszer), sokat mozogjon, egészségesen táplálkozzon, és kiegyensúlyozott, boldog életet éljen. Mind az anya, mind a környezete foglalkozzon a magzattal: beszéljenek hozzá, énekeljenek neki, simogassák a kiemelkedő testrészeit stb. Óvják őt a goromba hangoktól (veszekedés), bántó zörejektől (építkezés), dübörgő zenétől. A kisgyermekkor (Teleki, 1983) a születéstől az iskolába lépésig tartó időszak. A társas fejlődés szempontjából fontos, hogy az egyén már kiskorától tartós és bensőséges kapcsolatot alakítson ki alakítson ki a környezetével. Az ember, társas fejlődése érdekében fontos, hogy kiskorában tartós és bensőséges kapcsolatokat alakítson ki környezetével. Ez a szocializáció döntő tényezője. Ezért fontos, hogy a gyermek teljes (apa, anya és testvér), valamint kiegyensúlyozott légkörű családban (szeretetben) éljen, ahol a családtagok szeretik egymást és foglalkoznak egymással. Fontos a testvérkapcsolat biztosítása. A kistestvér születése ajánlatos valahol a gyermek harmadik életévében. Az óvodába lépéssel (Teleki, 1990) kinyílik a család kapuja, és a gyermek belép a gyermektársadalomba, s ez hatással van rá. Magyar óvodáinkat zsúfoltak, tömegesítettek. Lehetőség szerint olyan óvodába adják gyermeküket a szülők, ahol kb. 15 fő a gyermeklétszám és higgadt, nyugodt légkör uralkodik. Ebben az életkorban különösen zavarhatja a szocializáció folyamatát a szülők válása, a gyermek bölcsödébe adása és az agresszív családi, bölcsődei vagy óvodai légkör. Sokat

5

ártunk a gyermeknek a szóbeli agresszivitással, mint a szócsata, káromkodás, trágár szavak használata. A tévében látott agresszív jelenetektől is óvnunk kellene kicsinyeinket. A kisiskoláskor (Teleki, 1992) az általános iskola első négy évfolyamára járó gyermekek életszakasza. Az iskola, mint másodlagos szocializációs intézmény, jelentékenyen befolyásolja a gyermek szocializációját, aki most ismerkedik igazán a természet csodáival, sőt magával a családon kívüli élettel. Különös jelentőséggel bír a jó szülő-gyermek, tanár-diák és diák-diák kapcsolat, ami erősen fejleszti, tanulásra és elfogadható viselkedésre serkenti a gyermeket. Erkölcsi fejlődésüket megakasztja viszont a negatív kapcsolat a fentebb említettekkel. Kudarcélménnyel terhelik a gyermeket, ha fegyelmezetlenségét, elevenségét és mozgékonyságát helytelenül kezelik a szülők és pedagógusok. (Teleki, 2000²). Ha a gyermekeket bűntudatossá teszi a közvetlen környezete, ez a személyiség súlyos károsodásához és viselkedési zavarokhoz vezet, ami devianciába torkolhat. A hagyományos meghatározások az átlagtól való eltérésnek alapvetően három kategóriáját szokták elkülöníteni: (1) a kiemelkedő képességű tanulók, (2) a tanulási nehézségekkel küzdő tanulók, (3) a problematikus vagy nehezen nevelhető gyermekek. A Piaget-féle kognitív fejlődéspszichológia szemléletváltozást hozott a fejlődéspszichológiai, gyógypedagógiai felfogásban: az azonos életkorú gyermekek között fennálló különbségek, eltérések a fejlődés folyamatát jobban jellemzik, s alapjai az intraindividuális és az interindividuális különbségeknek. Az elmúlt évtizedekben Mariann Frostig vizuális percepciós koncepciója, A. J. Ayres szenzoros integrációs elmélete, F. Affolter észlelési funkciók fejlődéséről alkotott elmélete megváltoztatták a teljesítménydeficitet mutató gyermekek pedagógiai megítélését, és elindították olyan terápiás rendszerek kialakítását, amelyek a tüneti kezelésekkel ellentétben az etológiai háttér ismeretére épülnek. 1977-ben elfogadták azt a törvényt az USA-ban, amely biztosította a tanulási nehézségben szenvedő gyermekek ellátását és oktatását. Ez a szemlélet terjedt el Európában is. Hazánkban, a szakemberek (Szűcs, 2003) a gyógypedagógiai tevékenység speciális feladatának tekintik a magatartás-, olvasás- és írászavar kezelését. A 70-es évek oktatási reformtörekvései az olvasás- és írástanítás folyamatait erősen érintették. Az angol nyelvterületről átvett globális (szókép) olvasás-tanítási módszer nem veszi figyelembe a magyar nyelvi specialitásokat. A szavakhoz kapcsolódó toldalékok oly mértékben meghosszabbítják a betűsorokat, ami a 6-7 éves gyermek számára – ép mentális funkciói mellett is – rendkívül megerőltető. Nem véletlen, hogy a 70-es évek elején 2 %-ban, a 80-as években 7-8 %-ban érintette a tanulókat a dyslexia tünetegyüttese, azonban a 90-es évektől sokszor tízszeres az olvasási nehézséggel küzdő gyermekek száma. A magatartászavarokat egyik hallgatónk (Horváth, 2005: 43) öt osztályban vizsgálta, az alábbi eredménnyel: Osztályok

Magatartászavaros (fő)

5. osztály 4. osztály 3. osztály 2. osztály 1. osztály

3 3 3 4 5

Ebből tanulási nehézséggel küzd (fő) 3 3 1 2 3

A táblázat azt tükrözi, hogy a magatartászavarok – általában - az alacsonyabb osztályokban magasabb arányban (kb. 25%), míg a felsőbb osztályokban alacsonyabb (kb. 15%) arányban képviseltek, a tanulási nehézségek nagyjából a 15% körül mozogtak 2005-ben. A serdülőkor (12-18 életév) fejfájást okozhat a gyermekeknek és szüleiknek, illetve nevelőiknek egyaránt (Szekszárdi, 2000: 473-498). Sok a bizonytalansági tényező. A

6

változások tömkelege zúdul a fiatal nyakába. Érzékeny és sérülékeny. Érzelmei erőteljesen hullámzanak. Igyekszik önállósulni és keresi szexuális önazonosságát. Mivel a „kicsik” világában már nem érzi jól magát, a felnőttek még nem fogadták be, erőteljesen kortársaihoz csapódik. Szocializációs zavarai főképp az esetleges elmagányosodásból, a szülő-gyermek kapcsolat elégtelenségéből, értékvesztésből (egzisztenciális vákuum), céltalanságból és iskolai nehézségekből adódhatnak. Sokat árthatnak az iskolai konfliktusok, de a szabadidő szervezetlensége, nem különben a diszkó, ahol a kábítószerrel ismerkedhet, vagy a tévé, ahol agresszivitást tanulhat, és amely olyan igényeket táplálhat benne, melyeket eltévelyedés (deviancia) nélkül nem képes a serdülő kielégíteni. Felmérésem (Teleki, 2000³: 20-31) világosan kimutatta, hogy serdülőink fő szabadidős foglalkozása a céltalan bolyongás és tévénézés. A tévében inkább a thrillert és akciófilmeket nézik, és nem a komolyabb programokat. A rossz társaság is elragadhatja a serdülőt. A konfliktuskezelés alapelve: „Elfogadni másokat. Hogy kapcsolatba tudjunk lépni másokkal, ahhoz önmagunkról s a másik személyiségről nyert benyomásainkat is pontosítanunk kell. Ehhez önismeret, kíváncsiság, a beleélés és az együttérzés képessége, s a kölcsönös megbecsülés és bizalom kell, amely a kapcsolattartás eszköze.” (Gabnai, 1993: 12) Ennél – akár a családban, akár az iskolában, vagy bármely gyermekközösségben – segítséget nyújt „minden olyan játékos emberi megnyilvánulás, amelyben a dramatikus folyamat jellegzetes elemei lelhetők fel. A dramatikus folyamat kifejezési formája: a megjelenítés, az utánzás. Megjelenítési módja: a fölidézett vagy éppen megnyilvánuló társas kölcsönhatás, az interakció. Eszköze: az emberi és a zenei hang, az adott nyelv, test, a tér, és az idő. Tartószerkezete pedig a szervezett emberi cselekvés. Ilyenek a játékok a szerep- és helyzet-, egyszóval a drámajátékok, amelyek az emberépítést célozzák, feladatuk a személyiségformálás, a kapcsolatfelvétel, a kapcsolattartás, a közlés megkönnyítése.” (Gabnai, 1993: 14) Ezzel segítjük a konfliktuskezelést és az erkölcsi szocializációt is. A szocializáció szempontjából a szülők és más szocializációs tényezők hangsúlyozott feladata ebben az életszakaszban: 1. Folytonosan informálódjanak a serdülő társas kapcsolatairól, konfliktusairól. 2. Mellőzzék az erőszakos beavatkozást. Fontosabb a jó családi, iskolai légkör ápolása, és a dolgok alapos megbeszélése. 3. Nagyon sokat használhat a szülő-szülő, valamint a szülő-iskola jó, támogató kapcsolata. 4. Helyes utat - a barátságra, művelődésre, szórakozásra, beszédre és általában a viselkedésre - a szülő és az iskola, valamint a serdülő közvetlen környezete mutat. Hangsúlyos az együtt végzett foglalkozás: múzeum-, színház-, templomlátogatás, olvasás, tanulás, kirándulás stb. Segíthetnek a fejlesztő táborok, vagy a cserkészet, esetleg más ifjúsági szervezetek. 5. Ha a serdülő már a tűzzel játszik: alkohollal, kábítószerrel próbálkozik, gyanús ügyleteket bonyolít, viselkedése kérdéses stb., a bűvös kört meg kell szakítani – a gyermek védelmében – főképp értelmes tevékenységek felé irányítva (Rácz, 2001: 30) serdülőinket. A fiatal felnőttkor (18-30 év) fő jellemzője az intimitás keresése, igaz, hogy társadalmi célja a pályaválasztás és házasságkötés is. Ebben a korban végzik be fiataljaink az iskoláikat és próbálnak munkahelyet és házastársat keresni. Most hozza létre a saját családját és beépül munkahelyi közösségébe. Mindkettő nagy energiát igényel. Ugyanakkor a jó párválasztástól és az érett pályaválasztástól függ a fiatal felnőtt sikeres, tisztességes, erkölcsös életvitele. A fiatal felnőtt eredményes szocializációja megbukhat azon, hogy túlságosan függ szüleitől, de azon is, ha elhamarkodottan választ magának házastársat, nem talál megfelelő munkahelyet, és az új életkezdéshez nem jut kellő lakáshoz. A pár- és hivatásválasztásban, valamint a házasságban hajótöröttek, eltévelyedett (deviáns) életútra léphetnek, pl. az alkohol rabjaivá válnak. Segítségre szorulnak a család, a környezet és a társadalom részéről. A felnőttkor (30-62), a szocializáció szempontjából szinte állandó kihívásokkal áll elő: házasságkötés, összemelegedés házastársával, lakásépítés, gyermekvállalás és gyermeknevelés, szakmai előrehaladás, stb. A közvélemény nem kedvez a házasság stabilitásának, szinte

7

divat a válás. A lakásépítés pénzügyi megoldása már „művészet”. Az alacsony gyermekvállalási kedv „fertőző betegség” hazánkban. A gyermeknevelés nagy anyagi és szellemi energiákat követel, ugyanakkor, állandó változásra készteti a szülőket, mert alkalmazkodniuk kell az óvodához, az iskolához, a gyermek serdüléséhez, gondoskodni kell gyermeke iskoláztatásáról. A szakmai előrehaladás nem ritkán kerül összeütközésbe a szülőszereppel. Hűvösvölgyi Ildikó színésznő, interjújában így vall erről a feszültségről: „Bennem is sokszor harcol a színésznő és az anya, végül azonban majdnem mindig a család javára billen a mérleg. Bemutatók és „pofafürdők” helyett szívesebben tanulok a gyermekeimmel, segítek a férjem munkájában, vagy éppen főzök, takarítok, vasalok” (Válogatás, 1999/4: 7). A felnőtt egyén erkölcsi szocializációját megnehezíti az igények, szükségletek, és a lehetőségek közötti feszültség. A korszellem a horizontális gondolkodást sugallja a vertikálissal szemben. Viszont „a vertikumban való gondolkodás mindig egyszerűbb, hiszen az adott jelenvaló lét eseményeit tradicionális összefüggéseiben láttatja, míg a horizontális megjelenésmódban a ránk zúduló információdömping és az élet alapvető versenyhelyzete miatt a különböző értékű események mellérendelten jelennek meg” (Garaczi, 2003: 192). A vertikumban gondolkodó ember keresi az összefüggéseket. A józan megfontolás és a jövő mérlegelése nélkül nem bocsátkozik pl. szexuális kapcsolatba. Míg a horizontálisan gondolkodó akár adócsalást is elkövet, hátha nem derül ki turpissága. „Mindenki ezt csinálja!” – érvvel. Az élet dele (40-50. életév), igazából a felnőttkor egy igen jelentős szakasza a szocializáció szempontjából. Ezt a kort erősen meghatározza egyrészt az érvényesülés és bizonyítás vágya, másrészt a személyiség (a tudatos és tudattalan, vallási és profán, családon kívüli és családon belüli tevékenység stb.) egységesülése (integrációja). Amennyiben ez az integrációt – Jung szerint (Jung, 1996: 11, 30-31, 60) még a keresztény alapelvek sem segíthetnék – a csalódás zsákutcába vezeti az egyén szocializációját. Fromm is hangsúlyozza a természetfelettit (transzcendencia-szükségletet) (Fromm, 1993: 69), mint az ember legalapvetőbb igényét, ami öntudatának tényében gyökerezik. A személyiség szocializációját akadályozó tényezők „robbanást” válthatnak ki az élet delén: elválik, és egészen fiatallal házasodik, alkoholba temetkezik, „csak a munkájának él” megfeledkezve családról, gyermekről, egészségről, szórakozásról. Közismert, hogy az infarktus-veszély komolyan fenyegeti szorgalmas népünk – különösen – férfi tagjait. Jung még az idegösszeroppanás veszélyét is sejteti ebben az életkorban. Az időskor (62-től), illetve a korosodás a szocializáció sajátságos életszakasza, amely szembesíti az egyént egyrészt az élet „végtelenségével” unokáiban, másrészt az élet mulandóságával saját szülei halálában és részben saját betegségeiben. Ennek a kornak sajátja a szocializáció a nyugdíjas életvezetésre is. Nem mindegy, hogyan készül fel az egyén saját nyugdíjaztatására. Megalkotja-e nyugdíjas „életprogramját”, vagy belevesz a semmittevés ürességébe. E kor feladata a teljes „beérés”, a múlt és a jelen egységesítése (integrálása) a jövővel: megtalálni a megfelelő családi, nagyszülői életvezetést, sőt megbarátkozni a mulandósággal. Az egységesített (integrált) személyiségek, a boldog öregek. Ellenkező esetben megszületik a panaszkodó, kiállhatatlankodó vénember. A boldog öregség helyett vár a személyre a magány, az elkeseredettség, a beszűkülés. Nagyanyám 95 éves korában, aktív tevékenységének áldozataként halt meg. Integrálódott személyiségként, vidáman és boldogan élt. Napjait szentmisével kezdte, és rózsafüzérrel végezte. Közben végiglátogatta öt gyermekét. Minden családnál elvégzett valamit: ellátta az unokákat, takarított, főzött, állatokat etetet stb. Egyik esős napon, éppen az etetést látta el, amikor megcsúszott, és elesett úgy, hogy forgóját törte.

8

1.2. A szocializáció közegei Az elsődleges szocializáció intézménye a család, míg a másodlagos szocializáció az óvoda, iskola, gyermek és ifjúsági központ, cserkészet, munkahely, szórakozóhely, a média stb. hatására történik. A családban lezajló szocializáció szempontjából fontos, hogy a gyermek meghitt családi körben nevelkedjen. A családi és házassági tanácsadók (Reader’s, 1988: 107-109) a jó szocializáció szempontjából a családi élet hat ismérvét állapították meg: (1) Felelősség minden családtag iránt. (2) Számtalan együttes családi élmény. (3) Elismerést ad és kap minden családtag.

(4) Meghitt nyíltság és bizalom. (5) Erkölcsi tartás és következetesség. (6) Konfliktustűrő képesség.

Mindez természetesen elsősorban a két szülő jellemzője, de a gyermekek is fokozatosan belenőnek ebbe a rendszerbe. Lényegesnek mondható továbbá, hogy ki áll a család középpontjában. Eszerint: Három családtípus lehetséges: felnőtt-, gyermek- és fejlődésközpontú. Családtípus Autokrata – önkényes Autoritarian Lessez-faire – ráhagyó Permisszív Demokrata – fejlődésköz-pontú – Autoritatív

Központban áll Felnőtt - szülő

Nevelésmód Önkényes: tilt, parancsol, fenyít Ráhagyó: erőtlen, hanyag vagy elhanyagoló Tekintélyelvű: együttműködő, kiegyensúlyozott

Gyermek Szülő és gyermek

Eredmény Becsületes, szorgalmas, de rideg ember Nehezen alkalmazkodó, esetenként bűnöző Kiegyensúlyozott egyéniség

Baumrind (Baumrind, 1971: 1-103) a szülők nevelési taktikája szerint osztályozta a családot. Eredménye lényegében megegyezik Gansszal, de az elnevezés más. Baumrind önkényes (authoritarian), ráhagyó (permissive) és irányítottan együttműködő (authoritative, tekintélyelvű) családról beszél (Teleki, 1997: 6-23). Az irányítottan együttműködő, fejlődésközpontú (autoritatív) család képes öntudatos és felelősségteljes egyéneket nevelni, azaz pozitív szocializációt biztosít, időtálló elveket és megbízható értékrendet közvetít, bensőséges érzelmi légkört teremt. A felnőttek, példaképek. Minden családtípus hivatása, hogy tagjait boldoggá tegye, ami nem mindig sikerül. Egyik hallgatóm (Ratku, 2010: 36) vizsgálta a szülők érzelmi állapotát, a következő eredménnyel: A szülők érzelmi állapotának alakulása 2 hét adatai alapján 60% 50% 40% 30% 20%

1

2 8

3

5

10% 0% -10% 0

4 5

6

14

7 9

10 11 12

10

13 15

.

9

1. Vidám 2. Álmos, aluszékony 3. Bánatos 4. Kiborult, magán kívül van 5. Izgatott, feldobott 6. Zaklatott, feldúlt 7. Bűntudata van 8. Boldog 9. Ellenséges 10. Magányos 11. Szomorú 12. Boldogtalan 13. Dühös 14. Szorongó

A

A gyerekek érzelmi állapotának alakulása 2 hét adatai alapján 90% 80% 70% 60% 50% 40% 30% 20% 10% 0%

1

2

5 3

8 7

4

13 9 10

6 0

5

10

11

12

14

15

15

20

serdülők érzelmi állapota pedig így alakult: 1. Vidám 2. Álmos, aluszékony 3. Bánatos 4. Kiborult, magán kívül van 5. Izgatott, feldobott 6. Zaklatott, feldúlt 7. Bűntudata van 8. Boldog 9. Ellenséges 10. Magányos 11. Szomorú 12. Boldogtalan 13. Dühös 14. Szorongó

A család és tagjainak élete napjainkban nem zökkenőmentes: sok gyermeket egyetlen szülő nevel, a szülők a gyermek születése után nagyon hamar visszamennek munkahelyükre, s a kicsi bölcsödébe, idegenek kezébe kerül. Ezen kívül sok az eltévelyedett (deviáns) viselkedés a családokban is: erőszak, szexuális visszaélés. Az alkoholizmus szedi áldozatait. A gyermek elsődleges szocializációs tere megtépázott, segíteni kell a szocializációt. A másodlagos szocializációs tényezők között jelentős helyet foglal el a kortárscsoport, a hasonló korú gyermekek baráti alapközösségei. A gyermekek 4-5 éves koruk után idejük jó részét ebben a közegben töltik, társaiktól is tanulnak. Első helyen áll a testvérkapcsolat, miközben a gyermek saját nemzedékének tagjaként éli meg, fogadja el és közreműködik testvérével. A testvérviták alkotóak: „Abban a bosszúszomjban és kiszámítottságban, amellyel a gyermekek testvéreiket kínozzák, nemcsak azt figyelhetjük meg, hogy a konfliktus felfedi a megértésre való igen korai képességet, hanem azt is látnunk kell, hogy az összetűzéseknek olyan érzelmi hajtóereje van, amely maga is fejleszti ezt a megértést” (Dunn, 1990: 39). Egyéniségüket, különbözőségeiket és identitásukat gyermekkoruk testvérvitáiban fejlesztik a gyermekek. Igazolják ezt az ikerkutatások is (Köcski, 1996: 129-161). A testvérek szerepjátékai (pl. papás-mamás, orvos-beteg) hozzák legközelebb a gyermek számára a felnőttek és a saját világuk közötti különbségeket, de azokat a hidakat is megmutatják, amelyeken keresztül kapcsolatba hozható ez a két világ. Kortárscsoportra hatványozottan szüksége van az egyedül nevelkedő (egyke) gyermeknek, ahol a gyermek felkészülhet a másik emberhez való alkalmazkodásra és a felnőtt szerepek vállalására. Minden gyermek számára fontosak a játszótársak, óvodai, iskolai csoporttársak. A baráti szálak szövögetése lényeges. Elmaradása egy életen át hiányként jelentkezik. A fiúk vagy lányok baráti csoportjában gyakorolják a lojalitást és az intimitást: a másik elismerését, az elkötelezettséget, a kölcsönös megértést. A barát beleéli magát barátja helyzetébe: együtt örül és együtt sír, együtt küzd, és együtt szorong. Ez a kapcsolat fejleszti fiataljaink önbizalmát, növeli biztonságérzetét. A kortárscsoport különös hangsúlyt kap a serdülés korában, de jelentős a szerepe egész életünkben: a munkahelyen és egyéb környezetben. A serdülőkre jellemző (18-19 éves korukig) az ugyanazon neműek csoportjához tartozás igénye. A fiúknál a fizikai erő, a bátorság és ügyesség vezet. A lányok csoportja a szépségre helyez nagy súlyt. A fiatalok „bandái” sok hasonlóságot mutatnak: védenek, támadnak, tüntetnek… Fontos gyakorlóterei ezek a fiatalok szociális érzéseinek. Nevük is kifejező. Gondoljunk a „Pál utcai fiúkra”. Gyakran adnak egymásnak fedőnevet, becenevet. Az óvoda és az iskola is jelentős szocializációs színtér. Magyar óvodáinkban jól képzett pedagógusok fejlesztik gyermekeink minden képességét: értelmi, akarati, érzelmi, esztétikai, mozgásos adottságait. Lényeges, hogy a nevelő intézet és a család között jó kapcsolat alakuljon ki. Az iskola, különösen az általános, nem arra hivatott, hogy a gyerekeket élő

10

lexikonokká varázsolja, feladata inkább az, hogy szerettesse meg a feladat-teljesítést, a munkát, teremtsen egyensúlyt a munka és a pihenés között. Baj, ha a gyermekek megutálják az iskolát, nem tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget jelenük vagy jövőjük szempontjából. Különösen szükséges, hogy az iskola első évei képezzenek átmenetet az óvoda és az iskola között. Nem feladata az iskolának a gyermekkor megszűntetése. Úgy is gyorsan elröppen az a néhány gyermekév. A komoly iskolai „tudományos” munka a középiskola, különösen a felsőoktatás feladata, az általános iskola csak ennek megalapozása. Ám a középiskola sem tudósképző. Az egyik hallgatóm 2010-ben végzett felmérést középiskolájában. A kérdés: mik a fő motívumai a mai középiskolásnak? Meglepő és szomorú az eredmény: Az egyedül jelentős motívum a jegy, az osztályzat. Elgondolkodtató, hogy miért nem fontos a tudásszerzés, a tanulás és a közös tevékenység öröme stb. A média, tömegkommunikációs eszközök (sajtó, rádió, tévé stb.) szerepe vitathatatlan a szocializáció esetében (Mérei, 1978: 111). Egyrészt az újságok, folyóiratok, könyvek, rádió, televízió, filmek, zene révén rengeteg információra és élményre tehetünk szert, másrészt rombolóan eláraszthat bennünket a pornográfia, az erőszak és agresszivitás. A „képernyők” (tömegmédia és elektronikus média) elözönlötték a világot. Számos családban több képeslap is jár, már 2-3 televízió is van. 1998-ban több mint 220 millió, 2000-ben egymilliárd számítókép befolyásolta használóit, és formálta véleményüket (Manning, 2001: 246). Durkheim már 1915-ben (Durkheim, 1961) kihangsúlyozta, hogy a kollektív tudatot jelképek megjelenítésével erősítjük. Ezek tükrözik a társadalmat és meghatározzák az egyének beágyazódását a közösségbe. A kódok, a sávszélesség és a darabokból összeállított egész határozzák meg a „valóságot”, legyen az igaz, vagy hamis (Negroponte, 1966: 60-61). A képernyő az „eredetit” meghamisíthatja, sőt az „igazságot” hazugságként mutathatja be (Goffman, 1974: 8). Az „én” és a „másik” létét és kapcsolatát a józan ész, és a cselekedetek szabályozták, minősítették. Napjainkban, már az „én” – a „képernyőknek” köszönhetően – nem teljesíti egységesítő (integratív) szerepét, illetve darabokra hullik, a társadalmi kapcsolatok kuszák, „beágyazatlanok” (Giddens, 1990: 53). További szocializációs tényezők pl. a munka és a szomszédság. A munka emberformáló ereje közismert, akár üzemben, akár otthon dolgozunk. Sajnos a szocialista rendszer rejtett munkanélkülisége leszoktatta népünket a munkaszeretetről. Részben azért, mert nem volt méltósága a munkásnak és a munkának (a bérben sem jelent ez meg!), másrészt azért, mert nem volt elégséges munka. Bezzeg a külföldön végzett munkában jeleskednek polgáraink, mert foganatja van a munkának, és a munkás is megbecsült, ha lelkiismeretes, erkölcsösen végzi feladatát. Idehaza, még mindig – általában – más a helyzet: Az egyik parkban 2 „kertész” – a szerszámaikról ítélve – üldögél (2010. 07. 15.), eszközeiket kézbe sem veszik, majd megunják a tétlenséget, elhagyják a munkahelyet, de még félóra múlva sem térnek vissza. Megfigyelésem másik két alanya „padfestő”. Többet álldogál, beszélget, mint dolgozik. Egy óra alatt ketten egy parkpaddal sem készülnek el, pedig csak egyszer kellett lefesteni. A szomszédság, a szociális környezet meghatározó. Nem mindegy milyen közegben élünk: falun vagy városon, a budai hegyekben, vagy egy hátrányos lakótelepen. Városon idegesebbek az emberek, kapcsolataik ziláltabbak, mint falun. A lakótelep lakóinak magatartása több problémától (válás, alkoholizmus) terhelt, mint a kertes házakban élőké. A szocializációt és hatását ecseteli Dorothy Law Noltte: Ha egy gyerek… c. verse: Ha egy gyerek megértésben él, Ha a gyerek szidalmakban él, Megtanulja, a szeretetet. Megtanulja, az ítélkezést. Ha egy gyerek helyeslésben él, Ha a gyerek haragban él, Megtanulja, magát szeretni. Megtanulja, a harcot. Ha egy gyerek elismerésben él, Ha a gyerek félelemben él, Megtanulja, hogy jó, ha célja van. Megtanulja, a rettegést. Ha egy gyerek önzetlenségben él, Ha a gyerek szánalomban él,

11

Megtanulja, az önsajnálatot. Ha a gyerek gúnyban él, Megtanulja, a szégyent. Ha a gyerek féltékenységben él, Megtanulja, az irigységet. Ha a gyerek szégyenben él, Megtanulja, a bűnbánatot. Ha egy gyerek biztatásban él, Megtanulja, az önbizalmat. Ha egy gyerek megértésben él, Megtanulja, a türelmet. Ha egy gyerek dicséretben él, Megtanulja, az önbecsülést.

Megtanulja, a nagylelkűséget. Ha egy gyerek tisztességben és őszinteségben él, Megtanulja, mi az igazság és a becsület. Ha egy gyerek biztonságban él, Megtanulja, hogy bízzon magában és a többiekben. Ha egy gyerek barátságban él, Megtanulja, hogy jó a világban élni. Ha egy gyerek nyugalomban él, Megtanulja, megtalálni a saját békéjét. A te gyermeked miben él?

1.3. Az eltévelyedés (deviancia) és okai Az értékrend (normák), viselkedési szabályok megtartása lényeges feltétele a társadalom egyensúlyának és a polgárok társadalmi együttélésének. A családban és a társadalmi környezetben létrejön a szocializáció, ami segíti az egyént az értékrend (normák) megtartásában. Mégis előfordul, hogy egyes személyek megszegik az értékrendet (normákat), ezt nevezzük eltévelyedésnek (devianciának) (Giddens, 1995: 137-176, Andorka, 2000: 511545 és Elekes – Paksi, 2000: 14-66, Rácz, 2001: 13-114). Az eltévelyedett (deviáns), normaszegő viselkedés az a magatartásforma, amely eltér az adott családban, illetve társadalomban elfogadott értékkövetéstől. Világos, hogy nem minden érték-(norma)szegés eltévelyedett (deviáns) viselkedés. Vannak forradalmárok, akik szembehelyezkednek az adott társadalom értékrendjével (normáival), de a társadalom javát szolgálják, tehát nem nevezhetők eltévelyedettnek (deviánsnak), bár sok forradalmárt, tudomány úttörőjét, vallásalapítót és erkölcsújítót a saját társadalma eltévelyedettként (deviánsként) kezelt: bebörtönzött, sőt kivégzett (pl. Jézus Krisztus esete). Azt sem téveszthetjük szem elől, hogy az eltévelyedett (deviáns) viselkedésnek lehet haszna: alkalmat ad a közösségnek, hogy elítélje a bűnözőt, megszilárdítsa saját értékrendjét (normáit) és erősítse az összetartozás érzését. Egyes társadalmi rétegek (pl. a veszélyeztetett helyzetben, valamint az állami gondozásban lévő gyermekek) különösen ki vannak téve az eltévelyedett (deviáns) viselkedés veszélyének. Az is gondot jelent, ha nincs kellő veszélyeztetettségi érzése az egyénnek. Az eltévelyedett (deviáns) viselkedés magyarázatait két nagy csoportra osztom: a szociológiai és az egyéb elméletekre. A szociológia, különböző feltételezésekkel keresi a deviáns viselkedések okait, közös az, hogy a szociológiai elméletek az eltévelyedett (deviáns) viselkedés társadalmi gyakoriságának okait igyekeznek feltárni. Elmélet (1) Szocializáció zavara (2) Racionális választás (3) Kulturális elméletek (4) Anómia elméletek (5) Elidegenedés

Lényege A teherbírás és ellenállás képességének hiánya a feszültségekkel szemben. A várható haszonnal magyarázza, pl. a vagyon elleni bűncselekményeket. Az értékek gyengék, és a társadalmi ellenőrzés erőtlen az adott kultúrában. A társadalmi értékek (normák) meggyengülése (Durkheim - 1967), a szegény rétegekben gyakori (Merton - 1980) eltévelyedett (deviáns) viselkedést okoz. Hatalomnélküliség, az élet értelmetlensége, az elmagányosodás, az önbecsülés elvesztése, az értékrend-nélküliség következménye a bűnözés (Seeman, 1959).

Az egyéb elméletek közé sorolom a biológiai, pszichológiai és kulturális elméleteket. Biológiai elméletek Pszichológiai elméletek

(1) (2) (3) (1)

Bűnözőnek születnek (C. Lombroso olasz orvos) Kromoszóma-rendellenesség, az XYY kombináció az XY helyett. Genetikailag meghatározott (pl. az alkoholizmus) Frusztráció-agresszió elmélet (Dollard, 1939). Szükségletek sikertelen kielégítése erőszakos viselkedést szül, ami irányulhat

12

Kulturális elméletek (Bagdy, 1997: 124-125.)

mások ellen (veszekedés), vagy önmaga ellen (öngyilkosság). (2) Akut feszültséghelyzet - elmagányosodás, a családi viták öngyilkossághoz vezethetnek. A férfi-nő kapcsolat zavarai, a hivatás feszültségei alkoholfüggőséghez, az iskolai kudarcok kábítószerhez vezethetnek. Feszültséghelyzetből menekül a személy a devianciába. (3) Pszichoanalitikus elmélet - a személyiségfejlődés, különösen az anya-gyermek kapcsolat zavaraiban keresi a deviáns viselkedés okát (pl. az alkoholista számára, az alkohol, az anyamell pótléka.) (1) Szülő-gyermek kapcsolat hiánya, megszakadása. (2) Szülők személyiségzavara. (3) A családi értékrend bizonytalansága vagy hiánya. (4) Azonosulási folyamat törése (példaadó személyek hiánya, ellentétes értékrend, kedvezőtlen minta). (5) Brutális, rideg, elhanyagoló, túl szigorú, de következetlen nevelés. (6) Torzult jutalmazás (jutalmazzák, a bűnért, büntetik, a jóért). (7) Gyermek a bűnbak a szülői vitákban, ezért menekül a családból.

Az eltévelyedettség (deviancia) okait a gyakorlatban így vázolhatnánk: 1. Társadalmi tényezők: A munkahelyi bonyodalmak, mindennapi élet problémái, feszültségei közvetett módon kihatnak a gyermekek és felnőttek érzelmi életére is. 2. Elsivárosodott érzelmi élet: Azok, akiknek az érzelmi élete szegényes, a testi-lelki állapota leromlott, a kapcsolatrendszere szűk, hajlamosak arra, hogy indulataikat, feszültségeiket a családon belül vezessék le, leggyakrabban a gyerekeken. Az ilyen felnőtt mellett növekedő gyermeket is veszélyezteti a mintakövetés. 3. Érték- és normaválság: A felnőtt nemzedék lényegében azonos értékek, normák szerint él. Ha azonban ezek a normák és értékek hirtelen megváltoznak, az emberek elbizonytalanodnak, önbizalmuk és önértékelésük csökken. A kialakult bizonytalanság természetesen kihat a családtagokra és környezetükre. Nem képesek annyi energiát fordítani egymásra: hitvesre, gyermeknevelésre és rokoni, valamint baráti kapcsolataikra. 4. Életvezetési problémák: A nőknek munkahelyi és otthoni terheik mellett egyre kevesebb idejük jut a gyermeknevelésre, emiatt a családon belüli feszültség szintén nő. A férfiak egyre inkább „pénzkereső automatákká” válnak. A társas és családi viszonyok sérülnek. 5. A család kedvezőtlen hatásai: A magatartási problémák kialakulását elősegítik a kedvezőtlen családi szerkezet (pl. egyedül-nevelés), a zavaros minták (pl. apahiány), a nyílt konfliktusok (pl. veszekedés, válás), a családi nevelés hibái (pl. elkényeztetés, elhanyagolás, következetlenség), a szülők rossz példája (pl. a bűnelkövető fiatalok rokonságának 70%-ában van bűnelkövető – Rosta, 2005: 384). Az eltévelyedett (deviáns) viselkedést általában megtorolta a társadalom: a bűnözőt elzárták, sőt megkínozták, súlyos esetben kivégezték. Ismertek a régi, egészséget károsító börtönök. A mai civilizált világ börtönei inkább üdülőre hasonlítanak. A cellákban tévé, az intézményben tornaterem, jobb esetben, hétvégére is hazaengedik a foglyokat. 1.4. Az eltévelyedés (deviancia) fajai Az eltévelyedés (deviancia) gyakori formái (Andorka, 1997: 526-543 és Elekes – Paksi, 2000: 14-66) az öngyilkosság, bűnözés, alkohol-, valamint kábítószer-fogyasztás betegség. A magyar politikának, az összmagyar társadalomnak „meg kell védenie az embereket nemcsak az árvíztől, hanem az erkölcstelenségtől is. A sok ellopott pénzt vissza kell szereznie, és a ne lopj, ne hazudj parancsolatokat be kell tartatnia mindenáron” – mondja Sebestyén Márta, a Liszt Ferenc-díj, a Kossuth-díj, a Prima Primissima-díj és a Magyar Köztárssági Érdemrend tulajdonosa (Halász, 2010: 9). Igen: az eltévelyedést (devianciát) minden szinten és teljes erővel le kell fékezni, illetve erkölcsileg szocializálni kell az egész társadalmat. A szocializáció első célkitűzése az élet értékelésének elfogadása. Ezzel szemben világszerte évente kb. 800 ezer ember veti el magától az életét. A hivatalos álláspont, valamint a józan, hétköznapi gondolkodás szerint is az öngyilkosság a halál nem természetes módja.

13

Fellelhető benne „a meghalás szándéka”, valamilyen „előre megfontoltság” (Rácz, 2001: 197). Nevezhetjük „meghívott halálnak”, sőt „morbus hungaricus”-nak (Vital, 2010. V. 28.) hiszen Magyarország már a 20. század eleje óta a legnagyobb öngyilkossági létszámmal rendelkező országok között van. Az OECD 30 országa között, 2007-ben hazánk a második helyet foglalta el, 100 ezer lakosra 22,6 (az első hely Dél-Koreáé 25-ös mutatóval) (OECD, 2008). Az öngyilkosság inkább férfijelenség (Papp, 2009: 46-49). Az öngyilkosság okai (Origo, 2010) összetettek. Elsődleges okai

Másodlagos okai

Harmadlagos okai

lelki betegségek (mélabú, skizofrénia, alkoholizmus, drog- vagy nikotinfüggőség stb.), modellkövetés (öngyilkosság a családban, rokonságban, baráti körben, öngyilkosságot utánzó játék gyermekeknél), média negatív hatása (erőszak, pornó) a gyermekekre és fiatalokra, de felnőttekre is, egyes szekták öngyilkosságot sugalló tanai, öngyilkossági szándék (halálvágy, figyelem-fölkeltés, környezet büntetése). gyermekkori veszteségek (szülő halála, válás, szerelem elvesztése serdülőknél), magányosság (testvérhiány, társhiány, kapcsolathiány), munkanélküliség (munkakör elvesztése, megélhetési gondok, nyugdíjazás), esélytelen élet (elhelyezkedési nehézségek, családalapítás kilátástalansága, család fenntartásának nehézségei). serdülőkor problémái (elidegenedés a szülőktől vagy kortársaktól, szerelmi csalódás, iskolai kudarc), időszakok (tavasz, ünnepek környéke, menzesz kezdete, átmeneti kor).

A halálnem megválasztása: férfiak az akasztást, fejbelövést részesítik előnybe, ami biztos halálhoz vezet, míg a nők altatókat szednek be, ahol a halál bekövetkezte könnyebben kivédhető. Úgy tűnik, hogy az öngyilkosság hazánkban a szorongástól való menekülés elfogadott útja. Nagyjaink soraiban sem ritkaság (Széchenyi István?, József Attila, Teleki József, Teleki Pál stb.). A bűnözés kérdését nem egyformán bírálják el az országok. Kivételek: az általános formák, mint a szándékos emberölés, nemi erőszak, súlyos testi sértés, rablás, prostitúció. Magyarországon, 1952-ben 152 ezer embert ítéltek el. Ebben az időszakban ugyanis, sok olyan tett bűncselekménynek számított, ami egyébként nem az. Ártatlan embereket és kiváló állampolgárokat ítéltek el több évi, esetleg életfogytiglani fogházra, sőt többtízezer egyén halállal lakolt. Hazánkban 2006-ban 425.941, 2007-ben 426.914 ismertté vált bűncselekményt regisztráltak (Gönczöl, 2009: 23).

A bűnözés néhány válfaja: 1. Erőszakos bűncselekmény

2. Szervezett bűnözés (bandák hajtják végre) 3. Prostitúció 4. Számítógépes bűnözés 5. „Fekete” néven ismert bűnözés 6. Fehérgalléros bűnözés

1988-ban 185 ezer bűncselekmény vált ismertté, míg 1995-ben 502 ezer (HVG, 1997.II.15: 100). Növekedés, elsősorban a lopás területén következett be. Emelkedik továbbá a gyermek- és fiatalkorú bűnözők száma. A bűnözők 6%-a írástudatlan, egynegyede az általános iskolát nem fejezte be. 80%-a vagyon elleni bűncselekményt hajtott végre A bűncselekmények kb. 10%-át külföldiek követik el (Halász – Lannert, 1998: 60). Ősmintája a szicíliai maffia. A posztkommunista rendszerekben is erősödik a helyi maffiák hatalma. (Belügyminisztérium, 1998.II.5.) 1987-ben 518 elítélt, 1992-ben 977 (HVG,1996.VII.27: 53). Jelentős a fiatalkorúak száma. Nagy károkat okoznak a bűnözők „vírusaikkal”. Fekete valutakereskedelem, munkavállalás feketén, adócsalás stb. Vezető személyiségek közösséget károsító magatartása.

A bűnözés okai: 1. Anómiás állapot 2. Családi légkör, szocializáció és nevelés

3. Családhiány

Szegénység, munkanélküliség, a túlzott jómódban történt nevelkedés, a családi élet ziláltsága, a családi minta, a nyomornegyedek, a vándorlás, a kábítószer-kereskedelem, az erőszakkultúra stb. Az ESPAD 99 (Európa 30 országában végzett) vizsgálat szerint, két vagy több deviáns viselkedésforma megjelenése a családban, már deviánssá teheti a gyermekeket (Elekes-Paksi, 2000: 55-56). Az egyik elítélt fiatal így nyilatkozott: „Itt sokunk élete abba ment tönkre, hogy széthullott a családunk” (ÖTKB, 1994: 34). A család nélkül nevelkedett fiatalok (Zsidai, 1997: 80-113) hajlamosabbak (felnőtt korukban is!) a bűnözésre. Részben a szeretethiány, másrészt a nagy megrázkódtatás (trauma) (szülők rossz példája, elhanyagoltság, az utca hatása), s végül a szűkebb lehetőségek miatt.

14

4. Erőszakkultúra

A betyárvilágban volt elterjedt. Újabban a média (különösen a tévé) terjeszti az erőszakot. Agresszivitást sugall, akár a mese- és rajzfilm is.

A bűnözés megelőzése (prevenciója) össztársadalmi feladat, minden szocializációs tényező mozgósításával történhet. Lehetőségei: (1) Stabil és jól működő családok erősítése a szegénység, munkanélküliség stb. kiküszöbölésével (2) A sérült családok (egyedül nevelők, veszélyeztetettek) anyagi és szellemi gondozása. (3) A szabadidő-szervezés gyermekek, fiatalok és felnőttek számára (iskolában, iskolán kívüli intézményekben). (4) A gyermek- szervezetek (cserkészet, ifjúsági klubok, táncházak, szórakozóhelyek) létesítése és támogatása. (5) A vallás- erkölcsi nevelés biztosítása a közoktatásban és a médiában.

Az alkoholizmus (Elekes, 2001: 75-92) hozzászokáson alapuló függőbetegség. Kiváltó okai: anómia, céltalanság, magányosság, örömhiány, szociális vagy családi minta, szorongás, bűntudat, üresség, reménytelenség, stb. Az alkoholizmus elterjedt főképp a nagy bortermelő országokban (Franciaország, Portugália, Spanyolország, Olaszország). A májzsugorodásban meghaltak arányszáma Magyarországon a legmagasabb a világon. Ennek alapján - a Jellinek-képlet szerint - nálunk 744 ezer alkoholista lenne, ám az egy főre jutó alkoholfogyasztásban az első tíz ország között állunk. Az alkoholfogyasztás szempontjából csökkenő a tendencia: 1978 után megállt, 2007-ben a 11 liter tisztaalkohol szinten a 15 év felettieknél. (Papp, 2009: 50-54) A felnőtt kor derekán a legmagasabb. A nők és a fiatalok körében erőteljesen növekvő tendenciát mutat. A tizenévesek 40-80%-a fogyaszt alkoholt az életkorral emelkedő arányban, 15-20%-uk bizonyos rendszerességgel. Ez jóval magasabb, mint a bécsi 15-17 éves fiatalok alkoholfogyasztása (10%). A németországi (15 éves) fiatalok 17%-a. A lerészegedés aránya a magyar középiskolások soraiban 20,7%, 1995ben. 25%-uk sört, 42%-uk töményt és 44,7%-uk bort fogyasztott. A fiúk inkább sört, a lányok főképp tömény szeszt fogyasztottak. (Elekes, 2000: 14)

Az alkoholizmus betegségét megelőzhetjük: 1. az életminőség növelésével 2. a családok helyzetének javításával 3. az erkölcsi értékek tudatosításával

4. kulturált szabadidő-eltöltési szokások bevezetésével 5. felvilágosítással 6. kortárssegítők bevetésével stb.

A már kifejlett alkoholizmus kezelhető: 1. a betegek méregtelenítésével 4. a betegek beépítésével önsegítő csoportba 2. a betegek csoportterápiás kezelésével 5. a társadalmi visszailleszkedés biztosítása, pl. munkahellyel 3. családjaik bevonásával a csoportterápiába 6. a visszaesés gátlása közösségi kontrollal Kábítószerként kezeljük elsősorban a drogokat, de a nikotint és a nyugtatókat is. A kábítószer-fogyasztás (Elekes, 2001: 34-65) terjedése a fejlett országok kínjainak egyike. Már Baudelair (1821-1867), a világirodalom kiemelkedő alakja „mesterséges mennyországoknak” nevezi a kábítószer-fogyasztást, mert önámítást (illúziót) váltanak ki élvezőikből. (Baudelair, 2010) Hátterében értékrend-zavar (anómia), céltalanság, magányosság, örömhiány, szociális minta, szorongás, bűntudat, üresség, reménytelenség, társadalmi engedékenység a könnyű drogokkal szemben, a bőséges kábítószer-kínálat (diszkóban, iskola környékén, társak körében) stb. található. A fogyasztók családi háttere – legtöbbször – zilált, széteső, elhanyagoló, vagy éppen „mindent megadó” (pénzt, ajándékot, kívánságok teljesítését), de hiányzik az őszinte odafordulás, érdeklődés, törődés és szeretet. Bár nincs összhang a drogok meghatározásában, elfogadható a következő csoportosításuk (Yugovich, 2010): 1. Ópium és származékai: morfium, heroin, 4. Oldószerek: ragasztók gőze („szipózás”) kodein 2. Stimulánsok: kokain és anfetamin 5. Altatók, nyugtatók, szorongásoldók 3. Hallucinációt okozó szerek: LSD, hasis, 6. Alkohol+gyógyszer, alkohol+kábítószer marihuána vagy kannabisz Magyarországon ténylegesen a 60-as évek elején vette kezdetét a drog terjedése Budapesten, a hetvenes években, az egész országban. Az 1985-ös pártkongresszuson 30 ezer kábítószerező fiatalról szóltak. 1995-ben 200 magyar fiatal halt meg kábítószer-fogyasztás miatt (Rádió, 1997.I.20.). 2006-ban 15.500 fő jelentkezett kezelésre hazánkban. (Papp, 2009: 55-57) A tizenévesek 20,3%-a fogyasztott valamilyen illegális szert, legmagasabb volt (17,3%) a kannabisz-fogyasztás. A gyógyszer, illetve alkohol-fogyasztás gyógyszerrel együtt a

15

második (14,7%) helyen állt, míg az egyéb (ecstasy, speed, őpiát-származékok, kokain, LSD, mágikus gomba stb.) 12,4%-ot tett ki. (Felvinczi, 2007: 49)

A kábítószer szempontjából Magyarország nemcsak tranzit- és kábítószer-fogyasztó ország, hanem illegális kábítószergyártó és exportáló is (1992 óta). A fiatalok főképp a diszkóban vagy az iskola környékén jutnak az illegális drogokhoz. Sajnos bőséges a legális drogok kínálata. A cigarettát már ötévesen kipróbálják, használata 10-12 éves kortól divatos. A népesség 31%-a rendszeresen, 5%-a alkalmanként dohányzik. Középiskolásaink 73,7%-a már dohányzott. A Napi 1-20 cigarettát szív a gimnazisták 15,7%-a, a szakközépiskolások 26,3%-a, szakmunkásképzősök 39%-a. (Elekes, 2000: 66) Gyakran a szülők kínálják, mert „mindenki cigizik nálunk” – mondják.

A kábítószer-élvezet legjobb ellenszere a megelőzés: céltudatos és kreatív életvezetés, sport, stb. Érzelmileg biztonságot nyújtó, intim légkörben élő, egymást önzetlenül szerető családokra van szükség, ahol időt szentelnek egymásnak, együtt játszanak, sokat beszélgetnek. Erőt és önbizalmat sugároznak a személyek. Nem hajszolják az anyagiakat, nem üldözi őket a „teljesítmény kényszere”, sem a „karrier fantomja”. Azokból a családokból, viszont, ahol csak az anyagi, a karrier, a pénz, a jólét számított, csavargóvá lettek a fiatalok. Az ép családban élő fiatalok 72,1%-a, az újraszerveződött családban élők 57,9%-a, az egyszülős családban élők 59,3%-a nem fogyasztott sem legális , sem illegális kábítószert. Kimutatható az is, hogy azok a fiatalok, akik gyakran hiányoznak az iskolából (lógnak), hajlamosabbak a kábítószer-fogyasztásra (Felvinczi, 2007: 57). Megrázó Milos Forman „Runaway kids” c. filmje a csavargó fiatalokról.

Az óvoda és az iskola is köteles fellépni a drogok ellen. Már 1981-től létezik óvodai drogmegelőző program, amit 1996-ban ismertettem az Óvodai Nevelésben, több előadásommal népszerűsítettem. Iskoláink felvilágosító programjait nem dicsérhetem, mert fiataljaink egy részét kíváncsibbá teszik, kipróbálják. Az erkölcsi (etikai) nevelés olyan szükséges óvodáinkban és iskoláinkban, mint a falat kenyér. A drogfogyasztás megelőzése érdekében a média is lépjen, olyan programokat iktasson be, amelyek a fiatalokat, de a felnőtteket is pozitív irányba terelik, a konzummentalitást viszont fékezik, mert különben azt éri el, hogy minden élvezhetőt kipróbálnak klienseik. A lelki (mentális) betegségek terén nehéz eligazodni. Még a súlyos elmebetegségek definíciója is korszakonként és országonként változó. Ugyanazon országra vonatkozó statisztikai adatok is eltérőek, sokszor ellentmondóak. Magyarországon, 1988-ban a 16 éven felüli lakosságnak 16%-a súlyos és 18%-a kevésbé súlyos neurotikusnak minősült, 3%-a súlyosan, 5%-a közepesen és 17%-a enyhén depressziós. A neurózisban és depresszióban szenvedő egyének száma enyhén emelkedik, előfordulásuk gyakoribb a szegények és munkanélküliek között, magasabb a nőknél, mint a férfiaknál, az életkorral is emelkedik.

A lelki betegségek okai lehetnek velünk születettek (genetika), de helytelen életvitellel is megbetegedhetünk, balesetek is előidézhetik. Bizonyos, hogy a prevenció lehetséges. Jobban meg kellene gondolni a párválasztást. Óvatosnak kellene lenni azon párkapcsolatok esetén, ahol a partner családjában előfordul a lelki betegség. Egészségesebb életvitelt kellene szorgalmazni és gyermekeinket nem szabadna túlterhelni. Ehelyett meleg családi fészket kellene nekik biztosítani és megengedni azt, hogy sokat mozogjanak és játszanak. A lelki betegek gyógykezelése a társadalom kötelessége. A viselkedés- és/vagy magatartászavarban (Teleki, 2000²) szenvedő gyermekek, felnőttek és idősek száma felmérhetetlen. Bizonyos, hogy kb. 3,5 millió polgártársunk nikotinfüggő (dohányos) káros és kóros magatartásnak hódol. Saját felméréseim szerint (1995) minden iskolai osztályban legkevesebb két gyermek (9/1 arány a leányok javára) pszichoorganikus tünetcsoportba (POS) tartozik, és számuk állandóan emelkedik, sőt viselkedészavaruk is halmozódik. Rohamosan növekszik az erőszakot (agresszivitást) gyakorlók száma. Hazánkban kb. 100 ezer egyén játék-automatáktól függő, kb. félmillió „műkedvelő”. A családok 10%-ában? van számítógép (felmérésem szerint, Budapesten 17%-ában). Gyermek és fiatalkorú használóik főképp az akciójátékokat „gyakorolják” és nem a számtan- vagy nyelvi programon nevelődnek. A durvaságot meghökkentő aprólékossággal ábrázolják, ritmikus zene, vérfagyasztó zajhatás keríti varázslata alá gyermekeinket. Emellett könnyen hozzáférhető programok ezek. Szomorú tény, terjednek az erotikus programok és erőszakos játékok.

16

Következménye: Nő az erőszak. Sok fiatal felnőtt képtelen normális párkapcsolatra. Felbomlik számos házasság. (Vincze, 2009: 14-16)

A viselkedészavaroknak számos oka van. Lehetnek akár genetikai vagy biológiai alapúak. A moziban, tévén látott durvaságok után 3-15%-kal nő a nézők agresszivitása. A számítógépes- és videojátékok hatása súlyosabb, mert a gyermek nem puszta szemlélő, „részt vesz” az erőszakban. Érdemes odafigyelni egyes „vallási szerveződések” (szekták) tevékenységére. Szembeállítják az egyént családjával, ellenségeskedést szítanak egyének vagy csoportok között, öngyilkosságot sugallnak stb. Adott a segítés tematikája. Hangsúlyozza az érzelmi stabilizálást, a képzést és a nevelést, ami erősebbé teszi az érintetteket. Ugyanakkor a családokat, oktatást és médiát is össztársadalmi érdekként fel kellene vértezni. Ebben a munkában jelentős szerepe van a parlamentnek. A segítő feladata megismerni az egyént, a családját, az iskoláját és a munkahelyét – amennyiben nevelő hatást gyakorolhat reá –, hogy alkalmazhassa a „Rosenthal-effektust”, a pozitív megerősítést, aminek következtében a gyermek, fiatal és felnőtt teljesítménye akár 50%-kal is javulhat. A pedagógusok tájékoztassák a szülőket. Ne vegyenek meg gyermekeiknek erőszakra nevelő és erotikus jellegű játékokat. 1.5. Szocializáció – családi háttér – szabadidő A szocializáció, illetve szocializáció zavarai: a legális vagy illegális szerek használata és a bűnözés családi háttérrel is rendelkezik (Elekes, 2000: 49-66). Leginkább a nagyon alacsony és nagyon magas társadalmi státuszú, az alacsony vagy magas végzettségű szülők családjából származó tizenévesek körében terjed. Legtöbb drogfogyasztó fiatal a rossz- illetve nagyon jó tanulók körében található. Legveszélyeztetettebbek azok a tanulók, akiknek nincs apjuk. Már 1975-ben egy 850 fiatalra kiterjedő felmérésemben kimutattam az apa kimagasló szerepét a szocializációra. Az ESPAD 99 megerősítette eredményeimet: A droghasználat és deviancia legalacsonyabb azoknál a fiataloknál, akiknek nevelésében édesapjuk is részt vesz. A teljes család (édesapa és édesanya) a legjobb prevenció a droghasználat és bűnözéssel szemben. Az összes többi családtípus veszélyeztető tényező. A teljes családban élő fiatalok 19,9%-a próbált valamilyen kábító szert, s ezen belül 15%-uk használt tiltott (illegális) szert. Az újraszerveződött (édes szülő és mostoha) és egyszülős családokban minden harmadik fiatal fogyasztott már valamilyen kábító szert, 25%-uk illegális szerhez nyúlt. Az olyan fiatalok körében, akiket egyáltalán nem nevel édes szülő, 40,7%-os a drogfertőzöttség, minden harmadig fogyasztott illegális szert. A visszaélésszerű gyógyszerhasználat elterjedtebb az egyszülős családtípusban. Több forrásból is kiderül, hogy az intézetben nevelkedő gyermekek és fiatalok 50%-a kipróbált valamilyen illegális drogot. A bűnelkövető fiatalok 53%-ának az apja büntetett, 70%-uk rokonságában van bűnelkövető (Rosta, 2005: 384-385. és Felvinczi, 2007: 57).

A drogprevenció szempontjából rendkívül fontos a meleg családi kör. A drogot nem fogyasztók elégedettebbek mind anyjukkal, mind apjukkal, mint a drogot kipróbált fiatalok. A szülőkkel való elégedetlenség mértékének növekedésével nő a fiatalok drogfogyasztása is. A drogot nem fogyasztott fiatalok 52,3%-ának, a tiltott drogot használók 70,3%-ának, a visszaélésszerű gyógyszerhasználók 72,2%-ának voltak konfliktusai szüleikkel. Kopp Mária felmérésében (Münnich, 1994: 107.) megállapította, hogy a 20 év alatti aszociális fiatalok lényegében szüleikre és rokonságukra nem számíthatnak.

A következő családi tényező a prevenció szempontjából a családi előfordulás veszélyeztető hatása: ha a családban (különösen halmozottan) előfordult eltévelyedés (deviancia) vagy droghasználat, az ott élő gyermekek és fiatalok körében jelentékenyen magasabb a drogfogyasztás, vagy az eltévelyedés (deviancia). Láttuk ezt a fiatalkorú bűnözők esetében is. Fiataljaink szabadidős tevékenységét próbáltam megállapítani (Teleki, 2000/4). Serdülőink, fiataljaink legkedveltebb időtöltése (77,3%) a lődörgés és tévézés (napi 3-4 óra). Az 5-8-ik általános iskolások 35,7%-uk rendszeres diszkó-látogató. Soha sem sportol 14,5%-uk, de rendszeresen csak 40,3%-uk tölti erre szabadidejének egy részét. 30%-uk csak napi fél órát tanul otthon. 21,3%uk olvas a kötelező olvasmányon kívül. Az ESPAD 99 (Elekes, 2000: 58) megállapította, hogy a drogot fogyasztó középiskolások 49%-a és a visszaélésszerű gyógyszerfogyasztók 31,3%-a szokott lődörögni. Hetente

17

eljár szórakozni a nem fogyasztók 35,1%-a, a fogyasztók 71,7%-a, a gyógyszerezők 50,3%-a. A drogfogyasztó fiatalok körében gyakoribbak a konfliktusok, verekedések, felelőtlen szexuális kapcsolatok.

Külön problémát jelent a családi együttlét hiányossága (Ratku, 2010: 39): A legtöbb családban csak havonta Közös programok a családban szerveznek közös programokat (41%). 24%-uk szerint nagyon ritkán van Havonta alkalom a közös együttlétre. 18%-uk 18% vallotta, hogy hetente, és szintén 18%Nagyon ritkán uk nyilatkozott úgy, hogy évente 1-szer, 18% 41% Hetente 2-szer van együtt a család. Ha ez a helyzet, akkor a család, akár felnőttet, 24% Évente 1-szer, 2akár gyermeket támogató szerepe szer kicsire zsugorodik. Fontos tényező még a fiatal önmagával való elégedettsége. Eltévelyedett (deviáns) viselkedést tanúsító fiatalok általában kevésbé megelégedettek önmagukkal, mint pl. a drogot nem fogyasztók. A gyógyszerezők bírnak a legalacsonyabb önbecsüléssel. Ez együtt jár a hangulatzavarral. Ismét a gyógyszerezők hangulata a legbonyolultabb. Az anémia (bizonytalanság, orientációhiány) szempontjából pedig a tiltott szereket fogyasztók vezetnek jóval a gyógyszerezők előtt. Kopp Mária feltérképezte (Münnich, 1994: 107) a 20 év alatti aszociális, ellenséges beállítottságú fiatalok érzelmi világát. Lényegében mélabúsak (depressziósak), reménytelenek, közömbösek, neurózisban szenvednek, céltalanok, csökkent munkaképességűek, evés-ivásba menekülnek, öngyilkossági kísérletre hajlanak, vakmerőek.

A kutatások eredményei (Gerevich, 1999: 195-202.) szerint segítő szolgálatban és a prevencióban hangsúlyozott szerepet kap: (1) Az iskolázottság (2) A családi állapot (3) A jó kommunikáció (4) Csoporttudat (5) A történelmi egyházak (6) A helyhez kötöttség ( lokalitás)

II.

Kihat az egyén egészségére, élethosszára, anyagi helyzetére, önbecsülésre. Szemmel kell tartani a nem teljes családban, vagy olyan családban élőket, ahol elhatalmasodott az erőszak, a szerektől való függés vagy a bűnözés. Külön gondozás illeti a szülők nélkül nevelkedőket. Biztosítja a lelki egyensúlyt. A tánccsoport, cserkészet, családmozgalom, szülők egyesülete, Nagycsaládosok Egyesülete stb. szociális támaszt és segítséget biztosít. Biztosítják a hagyománytiszteletet, erős értékrendet és szabályozott életvitelt. Az erőltetett mobilitás (ingázás, elvándorlás stb.) veszélyt jelent felnőttre és gyermekre egyaránt

AZ ELSŐDLEGES SZOCIALIZÁCIÓ FŐBB VÁLFAJAI

Megkülönböztethetjük az elsődleges szocializáció több formáját: általános, nyelvi, nemzeti, erkölcsi, vallási és családi szocializációt. Bár felsorakoztathatjuk a szocializáció más területeit is: jogtudat, esztétikai, politikai, foglalkozási, munkahelyi, katonai stb. szocializáció, esetleg említhetjük a civil-, vallási-, párt-, erőszakszervezetek és mozgalmak szocializációját. Fejezetünk a szocializáció első hat válfaját tárgyalja, főképp Teleki (1985) és Somlai (1997) alapján. 2.1. Általános szocializáció Az ember társadalmi lény. A szocializáció során illeszkedik be szűkebb (család, baráti kör) és tágabb (település, ország) emberi közösségébe. Az általános szocializáció szempontjából fontos, hogy a család, az iskola, a média és a társadalom milyen értékrenddel (Andorka, 1997: 502-506) rendelkeznek, és ezek mennyire összehangoltak.

18

2.1.1. Értékek és normák Hazánkban Hankis Elemér és munkatársai vizsgálták behatóan az uralkodó értékeket a rendszerváltás előtt. Eredményeik érdekesek. A tíz legfontosabb érték hazánkban: a béke, család, felelősség, szavahihetőség, a haza biztonsága, boldogság, bátorság, munka, anyagi jólét és segítőkészség. USA-ban ez az értékrend így alakul: béke, szavahihetőség, család, szabadság, törekvés, felelősség, megbocsátás, előítélet-mentesség, boldogság és önérzet. Hazánkban az életkörülmények biztosításához szükséges értékek kerültek előtérbe, míg Amerika a személyes és nem anyagi értékeket helyezi előtérbe. Így pl. nálunk a bölcsesség a 34 helyre került, míg USA-ban a 12 helyen áll. Nálunk az üdvösség a 36-ik, USA-ban a 16ik. Tapasztalhatjuk, hogy a rendszerváltás után tovább csökkent a közösségi és morális (szellemi) értékek fontossága, viszont, hangsúlyozottabbá vált az anyagi jólét. Az értékrend (normák), szabályok, életelvek (Andorka, 1997: 506-507.) lényegesen hozzájárulnak az egyének és a társadalmak egyensúlyához. Hiányuk és megszegésük (anómia) viszont komoly személyi és társadalmi problémákat jelez és okoz. Förtelmesen elterjedt hazánkban a hazugság. Emberek ezreit ölték meg, tették szegényekké a szocializmus nevében, közben hirdették a „földi paradicsomot”, vagy újabban „Az Új Magyarországot”. „A magyar hazugságipar eddig sohasem látott folyammá duzzasztotta a mocsok áradatát.” Élharcosai Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János (Franka, 2007: 10-24). „A nemzeti és nemzetközi szocializmus a XX. század legnagyobb hazugsága volt.” (Czakó, 2003: 80) Sajnos áthajlott a XXI. századba. Gyurcsány Ferenc – elhíresült „öszödi beszédében” közölte: „Hazudtunk, éjjel, reggel meg este” (Franka, 2007: 25-39). Hazánkban „a hazugság legnépszerűbb formája a szerelmi hazugság” (Czakó, 2003: 74). Gondolhatunk itt a válásra, de a házasság nélkül élő párokra (kb. 30%), akik „ágyassági kapcsolatban élnek, persze nem így mondják. Ahogy Hamvas Béla mondja, az igazság túl erős, a mai ember szóda nélkül nem tudja lenyelni. A hazug élet alapja a hamis beszéd” (Czakó, 2003: 11) Igazat kell adni Hamvasnak: a hazug beszédet követi a hamis élet: a családban, a párkapcsolatban, sőt a gazdaságban. A közvéleményben is gyakran elhangzik: „Ha nem csalsz, nem érvényesülsz!” A „feketemunka”, a „feketepiac”, a „fekete valutakereskedelem”, az „adócsalás” stb. jelenléte is a normák gyengeségét mutatja. A Háztartás Panel második hullámában felvetett kijelentéssel: “Aki vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon” polgártársaink 39%-a teljesen egyetért, a másik 39%-a csak részben. Úgy látszik, hogy társadalmunk jelentős hányadának az a véleménye, hogy a siker, karrier, meggazdagodás csak szabálysértéssel elérhetők. Úgy tűnik, hogy a polgárság, 1992-1995 között meglehetősen elégedett munkájával, lakásával és környezetével, ám meglehetősen elégedetlen jövedelmével, életszínvonalával és kilátásaival, végül legelégedetlenebb az ország gazdasági helyzetével. Igazából csak a “birtoklás” (anyagi helyzet) mennyisége (dimenziója) kap hangsúlyt, a “szeretet” (emberi kapcsolatok) hiányos még a családban is, bár a családra, rokonokra, barátokra általában számíthatunk, igaz ezek inkább csak anyagi támogatást biztosítanak. A tényt a régi totalitárius rendszerben (rendőrállam) szerzett tapasztalatokkal magyarázhatjuk: mindenkitől lehetett félni, hátha besúg. Amikor (1989-ben) Magyarországra jöttem, feltűnt a „létezési elégedetlenség” (az élet értelmetlenségének) magas foka az országban. Azóta sem tapasztalom, hogy polgártársaim lelki egyensúlya jelentősen javult volna. Az emberi kapcsolatok gyengeségét és az élet értelmének megkérdőjelezését eredményezheti az elmagányosodás is. 1999. évi felmérésem (Teleki, 2000/4.) szerint serdülőink 52,2%-a magányos, 25,8%-a egyke, igaz, hogy 73,2%-uk dicsekszik baráttal, de 39%-uk csak ritkán, 25%-uk csak hetente egyszer-kétszer találkozik barátjával. 35% százalékuk szenved amiatt, hogy szüleik sokat veszekednek. 92,5%-uk szüleikkel is csak reggel és este találkozik, 29,3%uk csak ünnepnapokon ülhet le családjával. - Valószínűleg hosszabb időre van szükség a társadalmi sebek gyógyulásához.

19

Az általános szocializáció tartozéka az élményszükségletek (Lappints, 1995: 193-197.) kielégítése, ami környezetszeretetre, a szépre (esztétikumra), a segítő életmódra irányít. Az élményszükségletek szocializációjának útjait egyrészt az önállóság (szuverenitás) kövezetén a szabadság-, önállósulási és öntevékenységi vágy kielégítésében található, másrészt fellelhető az önértékelési motívumok erősítésében, mint pl. az önbecsülés, önbizalom, ambíció, befogadóképesség, önkifejezés, önreflexió, önmegismerés, önfejlesztés egyengetésében. A környezetszeretetre általában fogékony minden egyén, csak lehetővé kell tenni neki, hogy mozogjon a szabadban, megcsodálja, óvja-védje környezetét. A szépre is kaphatóak vagyunk, különösen, ha találkozunk is vele a családban, az iskolában, a munkahelyen, minden szépélmény-keresés során. Tapasztalatom szerint mindenkiben van készség a segítésre. A többgyermekes család, a meghitt csoport eleve jó környezet a szociális kompetencia és készségek kialakulására, illetve erősítésére. Az iskola és a média kötelessége is ez lenne. Erkölcsi jelentést is hordoz magyar nyelvünk „tiszta” fogalma. „A tiszta, mint jelző minden nyelv közül talán a magyarban használható a legtöbb jelentésben. A higiénia szabályait betartó embert és a legfőbb erkölcsi szabályok szerint élőt ugyanúgy tisztának mondjuk, mint a mindkét felet előnyökhöz juttató üzletet, vagy a szennyezés-mentes természetet. Más nyelvekben a szó a jelzett szókapcsolatokban nem mindig használatos” (Boros, 2009: 6). Erkölcsös a tiszta ember, a tiszta lelkiismeretű, a tiszta tekintetű, a tiszta erkölcsű, a tiszta kezű egyén, de az is, aki tiszta ügyeket intéz, aki tiszta üzletet köt, akinek tiszták a pénzügyei stb. Az angol nem ismeri az utóbbi szókapcsolatokat, nem használhatjuk a clean szót, csak a fair kifejezést. Szeretnék látni olyan nyelvet, amely adekvát módon érti a tiszta tekintetű és hasonló szókapcsolatainkat. 2.1.2. A viselkedés alapelvei Igazat mond Korzenszky Rickárd: „Ha nincs elkötelezettség, akkor nincs hivatás, nincs család, nincs felelős élet” (Erdélyi, 2009: 159). Az elkötelezettség ugyanis, szinte minden emberinek az alapfeltétele. Nélküle megjelenik családi, az erkölcsi, kulturális, politikai és gazdasági válság, illetve fogyatkozik a „társadalmi tőke.” Általa viszont élhetőbbé válik közösségi és egyéni életünk, azaz, erkölcsösebbek és boldogabbak leszünk, sőt hosszabbodik az életünk. Az elkötelezettség hátterében a szeretet áll, amit nem pusztán az érzelmek, nem csak a gondolatok és szavak jelenítenek meg, hanem cselekedetekben és szokásokban bontakozik ki. Valahol olvastam a következő mondatokat: „Légy ura érzelmeidnek: - vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük, - vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük, - vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük, - vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük, - vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat! - A harag és a szeretet nem ismernek határt. - Válaszd a szeretetet, hogy szép és kedves életed legyen!” Arra is oda kellene figyelnünk, hogy vannak dolgok, amiket „csak mi adhatunk”, mint az önmagunk és mások megbecsülése, a nyitottság mások felé, az élethelyzet és a másik ember elfogadása, a türelem, a biztatás, a bátorság, a bizalom, az együttlét, a meghittség, az összefogás, a barátság, a hűség, az őszinteség és a megbocsátás. (Naszádi, 2009) Tudatosítanunk kellene, hogy minden napunk út a boldogsághoz (Grün, 2006). Kezdve a reggeli ébredéstől az éjjeli pihenésig, s közben ott őrködik felettünk a bizakodó tevékenység. A szabadidő kulturált eltöltését is szolgálja a szocializáció. A család, az iskola, a média formál. A szülőknek általában napi 10-20 perce van gyermekeikre, ugyanakkor napi legkevesebb másfél órát szentelnek a tévénézésnek. Nem csoda, ha – az 1999. évi felmérésem értelmében – serdülőink szabadideje céltalan bolyongással és tévénézéssel telik (77,3%). A

20

sport is általában hiánycikk. Serdülőink 40,3%-a sportol bizonyos rendszerességgel. A tanulást, a könyv szeretetét is elsősorban a szülők lopják be gyermekeik szívébe. Gyermekeink tanulással töltött idejével viszont nem lehetünk megelégedve (30%-a napi ½ órát, 48%-a egy órát tanul). Olvasásra is több időt kellene szentelni, mert a serdülők pusztán 21,3%-a olvas önszántából. Ha pedig arra gondolok, hogy a felmért 4150 serdülő 36,5%-a soha sem volt színházban, azt hiszem, van mit tennie országunknak. A séta, kirándulás és nyaralás is nemes időtöltés. Serdülőink 50,9%-a nyaralt a családjával. Polgári társadalmunknak abban az irányban kellene fejlődnie, hogy ez az arány lényegesen növekedjen. A szórakozás nagyon fontos az egyén életében, pihentet és feszültséget old. Komoly gondok vannak a szórakozási helyek hiányosságaival és magával a szórakozás módjával is. Szülőfalumban mi gyerekek sportolhattunk, moziba járhattunk. A nagyobbak alkalmi bálokon, és színelőadásokon vehettek részt. Szombat és vasárnap a pihenést szolgálta. Napjainkban elterjedt a fesztiválokon való részvétel. Jó esetben alkoholkimérés nincs, alapos a biztonság. Tapasztalhatjuk, hogy a résztvevők kb. 30%-a részeg, ismét 30%-a ittas, 10%-a kábítószeres. Ritkásan szervezünk bálokat, de ott is az illuminált állapot dominál. Persze vannak józan résztvevők a táncon és a fesztiválokon is, de kisebb (kb. 30%) százalékban. Az ünnepléssel is baj van (Teleki, 1992). Nem tudunk leállni, képtelenek vagyunk ünnepelni. Sem vasárnapunk, sem ünnepnapunk! „Az igazi ünneplés – mondja Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke – nem mulatság, nem csak egyszerű szórakozás vagy kikapcsolódás: egy magasabb szándék figyelmét és erejét is bírnia kell. … Megtartásához műveltség kell, ragaszkodás és akarat” (Zalka, 2010: 8). A viselkedési szokások is a szocializáció fontos részei. A köszönés, a kapcsolattartás csak a falura zsugorodott volna? A mások tisztelete, nem modern többé? Ki nevel, és ki szocializál a viselkedésre? Úgy tűnik, a szülőknek nincs ideje. Hangsúlyozzák: Azért küldöm iskolába. Ezért serdülőink énképe is elgondolkodtató: 57,5%-uk neveletlennek tartja önmagát. Nagyon fontos a felebaráti szeretetre való szocializáció, ami elsősorban a szülői szeretettel kezdődik. Ahhoz viszont, sok időt kellene együtt tölteniük gyerekeikkel, ami – modern korunkban – nehézkes. Különösen, ha arra gondolunk, hogy a szülőkkel: apával és anyával való együttlétről van szó. Tizenéveseink körében végzett felmérésem szerint, a gyerekek 80%-a soha sincs együtt szüleivel. Az apák hiányoznak! David Balazic, a Nagymaroson élő francia, többször díjazott mestercipész, időt szentel családjára: „Erre odafigyelek - mondja. Szombaton délben bezárok, felpakolom őket, és megyünk biciklivel kirándulni. Adrient és Krisztiánt egyelőre babautánfutóval visszük. A természetben töltött idő összekovácsolja a családot, ilyenkor van idő megélni a pillanatot, rengeteget beszélgetünk, nevetünk, játszunk” (Tölgyes, 2010: 57). Következő lépés a szeretet útján a nagyszülőkkel való kapcsolat, amit az erős vándorlás (mobilitás) megnehezít. Az unokák messzire, sőt külföldre kerülnek. Pedig a nagyszülők közelsége roppant fontos a gyermekek szocializációja szempontjából. „Az idősek társasága az élet fontos iskolája, amely képes értékeket és hagyományokat átadni, elősegíteni a fiatalok növekedését, akik ilyenképpen megtanulják, hogy ne csak a maguk, hanem mások javát is keressék.” (II. János Pál). Persze a nagyszülők nagy segítséget jelentenek a fiatal szülőknek is az életük kihívásaiban, hogy helyesen oldják meg a saját és gyermekeik szocializációját. A rokonok és a szomszédság is fontos eleme a szeretetre való szocializációnak. Ebben is nagy kárt tesz a vándorlás és a tévéfüggőség. Mindkettő eltávolítja egymástól az embereket, pedig: „Összefogásban az erő!” Az egészség nem csak adott, hanem életre szóló feladat is (Grün, 1998). A szocializáció folyamata irányt mutat gyermekeinknek, és önmagunknak az egészséges életvitelre? Az egészséges életmód kérdésében lemaradunk a szomszédos és a nyugatabbra eső államok polgáraitól. Kb. 10 évvel rövidebb az életkorunk, nagyon magas az elhalálozás érrendszeri és egyéb – egészségtelen életvitelre utaló – megbetegedések következtében. Elgondolkodtató, hogy serdülőink 52%-a étkezik naponta háromszor, 17,5%-a kétszer, és 30,5%-a csak egyszer.

21

Alvásuk nem kielégítő. 68%-uk álmos az iskolában és 67%-uk fáradt. Alszanak legalább 9-10 órát naponta? És, mi van a felnőttek pihenésével? Alszanak éjjelente legalább 7 órát? – És a szenvedélyeink? Felmérésem szerint, serdülőink 59%-a előnyben részesíti az alkoholt a cigarettával szemben (47,5%). Az életkor emelkedésével az alkohol- fogyasztása eléri a 80%ot, a cigarettázás pedig a 60%-ot. A kábítószer fogyasztása kb. 5% körül mozog. A szülők 37,4%-a erős dohányos, 21,8%-a alkoholizál. A diszkó is sokhelyütt melegágya az alkoholfogyasztásnak és álmatlanságnak. Serdülőink 35,7%-a diszkóba jár rendszeresen. A számítógép bejutott családjainkba (55%). Az már kevésbé örvendetes, hogy mire használják serdülőink ezt a „modern kommunikációs eszközt”. Használhatnák tanulásra, kapcsolattartásra stb. 40%-uk napi 1-2 órát játszik rajta. Általában társtalanul, egyedül. Egyébként is kérdéses, hogy a szokványos játékok mennyire fejlesztik őket. Köztudott, hogy megjelent a játékautomata- és számítógép-függőség felnőtteknél és gyermekeknél egyaránt. A BBC felmérése szerint (Vincze, 2009: 14-16) terjed az internetes pornográfiától való függőség, ami azt eredményezi, hogy a függő egyének alkalmatlanokká válnak normális párkapcsolatra, esetleg házasságuk tönkremegy. A munkaszeretet jeles eredménye a szocializációnak. Az általános szocializáció elsőrangú célja a felkészítés a munkára, ami nem könnyű napjainkban, főképp, ha a szülők házon kívül dolgoznak, gyermekeik nem is ismerik foglalkozásukat. A munkára való szocializáció egyik fő eleme: a szülő példája, illetve, dolgozni azzal, akit szeretünk. A szülők munkához való viszonya a tanulók 95%-ánál visszatükröződik. Ugyanilyen százalékban hat a szülő-gyermek viszony (Komlósi, 1998: 132). (Megdöbbentő pl., hogy Németországban és USA-ban a gyermekek jóval nagyobb százalékban vesznek részt a házi munkában, mint Magyarországon.) Szerencsére az óvoda és az iskola igyekszik – többek között – a munkára is nevelni. A munkára történő szocializáció fontos eleme, a munka társadalmi megbecsültsége, és a munkahely biztosítása. A munkahely hiánya biztos szocializáció a munkakerülésre. A tanulás is fontos része a munkára való szocializációnak. Motívumai között első helyen áll a jó jegyek megszerzése (Komlósi, 1998: 14). Az egyik diplomázó hallgatóm felmérést végzett 2001-ben egy gimnáziumban, ahol ugyanezen meglepő eredményhez jutott. Szomorú az, ha a tudásszerzés, a munka és siker öröme, a szülők és pedagógusok megelégedettsége nem motivál a tanulásra. 2.2. Nyelvi szocializáció Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a kultúra egyetemes jellemzői közül a nyelv „az információközvetítés emberre jellemző formája. Lényege a jel és a jelölet közötti önkényes, mesterséges egység.” A nyelv minden kultúrában létezik, több mint 6.000 nyelvet ismerünk. (Fodor, 1999: 4) Mivel a nyelvek között bizonyos hasonlóság ismétlődik, egyes nyelvészek feltételezik az ősnyelv létezését. (Broschart, 2010: 27, 22, 25) Gondolatainkat és érzelmeinket a beszéd közvetíti, de léteznek egyéb kifejezési formák is, mint pl. az írás, a testbeszéd (nem verbális kommunikáció). Sorainkat jeles szakemberek (Mönks, 1998: 125-146., Oerter, 1987: 578-638., Forgas, 1989: 133-197., Végvári, 2000., Sugárné, 2001., Czakó, 2008.) sugallták 2.2.1. A nyelvi szocializáció alapjai A nyelv általában az érintkezés (kommunikáció), de főképp a társas kapcsolat (interakció) alapvető formája, az emberi viselkedés egyik fő csatornája. Csak az embernek vannak olyan genetikai adottságai (száj- és garatüreg), amelyek képesítik arra, hogy elsajátítsa és használja a nyelvet, mint érzelmei, gondolatai, szándékai közvetítő eszközét. Csak az embernek van olyan képessége, hogy véges számú szavakból, kelképekből (szimbólumokból), vagy jelekből végtelen számú üzenetet alkosson (Peatak, 2010: 30). Már a sztoikusok erősítgették, hogy a beszéd természet adta képesség. W. von Humboldt (1766-1835)

22

megalapította a nyelvfilozófiát. Ám a nyelvi szocializációnak pszicholingvisztikai és szociolingvisztikai alapjai is vannak. Ősleleteken kimutatható, hogy a „homo sapiens” legalább ötvenezer éve beszélő képességgel rendelkezett (Peatak, 2010: 30). A pszichológia csak az 1920-as években kezd erőteljesen foglalkozni a beszéd és nyelv kérdéseivel. Különböző elméletek láttak napvilágot. 1. Karl Bühler, 1927-ben ismerteti nyelvelméletét „A pszichológia válsága” c. művében. Szerinte a beszéd értelmes cselekvés és egyben eszköz. Valaki (szubjektív kompetencia) közöl a másikkal (interszubjektív kompetencia) valamit a dolgok állásáról (objektív kompetencia). Három funkciónak van döntő szerepe: a felszólításnak, a kifejezésnek és az ábrázolásnak. 2. Nyelvészeti-kommunikációs elmélet (a híressé vált „generatív grammatika”) megalkotója, N. Chomsky, aki könyvsorozatot írt a nyelv- és beszédfejlődés kérdéséről (Synatic Structures, 1957., Aspects, 1965., Language and Mind, 1968.), és kidolgozta a nyelv és beszédtanulás LAD-modelljét: a velünk született nyelvtanulási képesség (LAD = language acquisition device = beszédtanulási terv v. eszközrendszer) a környezetből kapja az adatokat (imput), ezeket a LAD feldolgozza, s ennek végeredménye (output) a nyelvismeret, nyelvi kompetencia. 3. Az empirikus és tanuláselméleti magyarázat szerint a gyermek eszköztár nélkül születik, s a nyelvet utánzással, modellkövetéssel és megerősítéssel sajátítja el. Úttörői ennek a nézetnek Skinner (az inger-reakcióelmélettel értelmez) és Bandura (a szociális tanuláselmélet alapján áll). Tény, hogy az anya és gyermeke közötti nyelvgyakorlás (interakció) erősíti a gyermek nyelvkészségét és nyelvtudását, ha a nyelvgyakorlás silány, a gyermek nyelvi fejlettsége alacsony marad. Ugyanakkor, lehetetlenség pusztán utánzás és megerősítés útján megtanulni egy nyelvet. 4. Az interakciós elmélet a két előző elméletet közös nevezőre vitte. Összefogta Bruner (1983, 1985), amikor kihangsúlyozta, hogy a természet adta beszédkészséghez (előzetes szociális tudáshoz) társul az anya és gyermeke közötti, a születéstől folyamatos nyelvgyakorlás (interakció). Ezért a Chomsky-féle LAD-ot kiegészítette és a LADY névhez jutott, amivel azt akarja kiemelni, hogy a gyermek társalog (kommunikál), bár még nem beszél. Ez a preverbális kommunikáció. Lényege, hogy az anya és gyermeke érdeklődése (referencia) ugyan az legyen, és együtt cselekedjenek. 5. Vigotskij (1967) elmélete arra hívja fel figyelmünket, hogy a nyelv nemcsak az emberek közötti külső érintkezés (kommunikáció) eszköze, hanem belső is, amelyet a gondolkodásban, a világ bemutatásában, rendszerezésében és megszervezésében használunk. A külső és a belső világunk fontos szerepet játszik a kultúra és az egyén fejlődésében. Ezért az egyéni, a közösségi, valamint a társadalmi élet fellendülésének alapvető tényezője. A nyelv és a kultúra kölcsönösen függnek egymástól. A dolgok elnevezése és rendszerezése jelzi, hogyan látjuk a világot. Környezetünket a rendelkezésünkre álló nyelvi kategóriáknak megfelelően észleljük. 6. A nyelvi relativitás elmélete Sapir és Whorf (1956) nevéhez fűződik. Szerintük a különböző nyelven beszélő emberek a világot is különbözően látják, illetve a nyelv meghatározza a gondolkodást. Whorf vizsgálatai során arra a megállapításra jutott, hogy a különböző kultúrával rendelkező emberek, különböző megismerési univerzumokban is élnek. Nyelvünk mintákat biztosít, s ezekben kodifikáljuk a világot. Bernstein (1970) nagybritanniai megfigyeléseit hazánkra vetítve, a roma kisebbség gyermekeinek iskolai kudarcai miatt is bekövetkezhetnek, mert korlátozottabb nyelvi kódrendszert használnak, mint pl. a magyar gyerekek. Az egyes társadalmi rétegekben is megfigyelhető az a törekvés, hogy specializált nyelvi kódrendszerüket kialakítsák. Jó példa erre az orvosok nyelvhasználata és a szaknyelvek léte. Azt sem szabad mellőznünk, hogy a nyelvhasználat előtt, közben és után létezik jelbeli kapcsolatteremtés és közlés (nonverbális kommunikáció), ami a beszédet helyettesítheti, kiegészítheti és a beszéd értelmét lényegesen megváltoztathatja, általában hatékonyabban és őszintébben továbbítja a céljainkról (attitűdjeinkről) és érzelmeinkről szóló üzeneteket, mint a nyelv. Gondoljunk a tetszeni vágyó beszédre, az ideges hangra, a csábító mosolyra stb. Ilyen jelzések a tekintet, mosoly, gesztusok, testtartás, közelség stb. Csatorna-ellenőrzésnek, -kezelésnek nevezzük azt az irányítást, hogy ki beszéljen, és mennyi ideig szólhat, ki lehet a következő. Ha pl. háromnál többen vagyunk, igen nehéz lenne szóval (verbálisan) szabályozni a megszólalás sorrendjét. Ezt elvégzik a nem szóbeli jelzéseink. Aki pl. át akarja venni a szót, erősen ránéz a beszélőre, előrehajol, vesz egy mély lélegzetet. Ha egymás szavába vágunk, gesztusaink döntik el, kié a szó.

2.2.2. A beszédfejlődés szakaszai Az első a beszéd előtti szakasz, amely már a születés előtt (magzati állapotban) megkezdődik, és az első beszédjelek kimondásával végződik. Ebben a szakaszban gyakorolja a gyermek a kapcsolat (interakció) alapmintáit. A lendületes és kölcsönös fejlődés alapja az anya-gyermek kapcsolat, amikor az anya igyekszik beleélni magát gyermeke igényeibe, beszél hozzá, énekel neki, mondókákat mond. Ez a tevékenysége lényeges gyermeke beszédtanulása szempontjából. Ennek segítségével megtanulja: (1) Megkülönböztetni a

23

cselekvőt a cselekvéstől (ez az alapja az alany és állítmány közötti különbségtételnek). (2) Az anya irányításával - figyelmét egyes dolgokra terelni (tanulja a nyelv szabályozó szerepét). (3) Elkülöníteni a helyet a tulajdonságoktól. (4) Az anya hanghordozásának változásán keresztül, maga is képessé válik különbséget tenni a kérés és követelés között. (5) A közös játékok, a csevegés, a beszéd, az ének stb. biztosítja a kapcsolat örömét, szeretetét. A gyermek felnőtt koráig húszezertől nyolcvanezer fogalmat tanul meg, ám végtelen számú mondatot képes belőlük alkotni (Peatak, 2010: 30). Kezdi azzal, hogy születésekor felsír, ez a beszédfejlődés első lépcsője. Sírással később is – általában – a rossz közérzetünket fejezzük ki, ám nem csak kifejező, felszólító funkciója is van: segítsetek! Sírással uralhatjuk (manipulálhatjuk) családunkat, társainkat és környezetünket. Igyekszünk valamit kierőszakolni vele. Legtöbbször eredményesen. Ezzel szemben a gőgicsélés a megelégedés érzésének ad szárnyat. Először csak magánhangzókat hallat (a, á, e, é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű), majd az első mássalhangzók is megjelennek (b, p, n, m, k, g, sőt a r is). Két hónapos kortól gurgulázik a kicsi. A hathónapos kezd gagyogni: „baba”, „papa”, „mama”. Valahol 5 hónapos korában felfüggeszti a gőgicsélést kb. négy hétre, majd ismét rázendít. Ezután már mindenképpen nagy ütemben tanulja a fogalmakat. Most már kísérletezik és utánoz is. Második a beszéd bevezető szakasza (perilingvális periódus). A 12. hónap táján veszi kezdetét, amikor a gyermek, hangokban, szavakban, „egyszavas mondatokban” próbálja kifejezni magát. Szavai (funkcionális-kommunikatív szakasz, szituatív beszéd) mondatot jelentenek, bennük lüktet az érzelem, az értelem, és az akarat ereje, de csak az érti, aki ismeri az adott beszédhelyzetet (beszédszituációt). A „Mama!” - jelentheti: „Mama, gyere ide!” „Mama, ülj le!”, stb. A beszédfejlődés harmadik szakasza, a beszéd rendszerének felépítése. Valahol a 1820 hónapban megjelennek a kétszavas mondatok (koralingvális periódus, jel-viszony fázis, kontextusos beszéd). Egyes szavakat gyakran ismétel, ezek a „kulcsszavai”, mint pl. az „el”, „le”, másokat ritkábban használ: tej, mama, autó, ezek a „nyitott szavak”. Általában párosítja őket. „El tej” - azt jelenti „Vigyük el a tejet, nem kell neki”. A 24-30 hónapos gyerek háromszavas mondatokkal kísérletezik (differenciálódás időszaka, absztrakt beszéd). Elérkezett a „Mi ez?” - kérdések korszaka. Már van szótára, szókincse és azt rendezi is. Megjelenik a többes szám, a múlt és a jelen. Ezt követi az igeragozás. Megdöbbentő a kicsi alkotókészsége (kreativitása), olyan szerkezeteket is használ, amilyeneket tőlünk nem hallott. A hároméves főképp édesapja hangját tekinti nyelvi példaképnek (Peatak, 2010: 30). Három és fél éves korban megjelennek a „Miért?” - kérdések. Bogozgatja az ok és okozat összefüggéseit. A négyéves már több mint 6000 szót ismer. A beszédtanulás hosszú évekig tartó folyamat, akár életre szólónak is mondhatjuk, ám a gyermek hatéves korára már – normális körülmények között – ismeri anyanyelvét, illetve családja és környezete beszédfordulatainak legnagyobb részét. Sőt, alkotóan kezeli azt (Peatak, 2010: 31). Bár a magyar szókincstár több mint egymillióra tehető. A „jár” igénk pl. 66 változatát számláltam össze (Kiss, 1999: 376). Ám, ki tudja mind megszámlálni! Bizonyos fokig érvényes a népi bölcsesség: „Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz!” Egyes szakemberek hangsúlyozzák: először az anyanyelvet tanulja meg a gyermek (Arany, Ady, József Attila nyomdokain), miután elsajátította anyanyelvének teljes kultúráját, erre építheti az egyéb nyelvi kultúrákat. Egyesek szerint, az idegen nyelvek tanulását ajánlatos hétéves kor után kezdeni. (Peatak, 2010: 32) 2.2.3. A nyelvi szocializáció feltételrendszere A nyelvi szocializáció kifejezés kétféle értelmezéssel bír. Egyrészt, utalhat a szocializáció azon részfolyamataira, amelyek a nyelv használata kapcsán, a nyelv segítségével megvalósulnak (realizálódnak). A társadalmi és kulturális tudást a nyelv közvetíti (pl. Ne beszélj tele szájjal!), a gyerek viselkedését a nyelv segítségével szabályozzuk (pl. Ne bántsd a

24

kisöcsédet!). Másrészt, a szocializáció a nyelv használatára, miközben megtanítjuk a gyermeket, hogy megfelelően bánjon a nyelvvel a különböző beszédhelyzetekben. A nyelvismeret meghatározza ugyanis gondolkodásunkat és kultúránkat (Broschart, 2010: 26). Közismert, hogy azok, akik szebben beszélik anyanyelvüket, általában magasabb kultúrával és életszínvonallal is rendelkeznek. A nyelvi szocializáció elsődleges alapja a nyelv szeretete, amit átadunk gyermekeinknek, de a felnőttek is egymásnak. Külföldi tapasztalataim igazolják, hogy azoknak a családoknak, közösségeknek gyermekei, akik szerették az anyanyelvet, több generáción keresztül is büszkék eredetükre, akkor is, ha az iskolában már nem tanulhatták. A nyelvi szocializáció másik lényeges feltétele az anyai és apai beleélő képesség (empátia) (Sugárné, 2001: 69-88.), amikor a szülők beleélik magukat gyermekük világába, együtt éreznek, együtt örülnek és szomorkodnak vele. A szülői társalgás (kommunikáció) ugyanis nem más, mint a beleélés (empátia) jeles terepe (Buda, 1993: 223). Az erős (74%) beleélő képességű anyák „dialógusra”, párbeszédre törekszenek. A gyenge (54%) beleéléssel rendelkezők „túlbeszélik” a gyermeküket, sőt – szélsőséges esetben – elnyomják a gyermek tevékenységét. Az erős beleéléssel rendelkező anyák gyermeke több hangot ad, érzelmeit gyakrabban kifejezi, mint a gyenge beleéléssel rendelkezőké. Az apa beleélő szintje nem nyomja rá gyermekére a bélyegét úgy, mint az anyáé. Ha az apa empátiája gyenge, a csecsemőből akkor is erős kapcsolatfelvételt vált ki. A fiú érzelem-dús hangadása az anyai erős beleéléssel függ össze. Gőgicsélése és gagyogása viszont az apai erős beleéléssel hozható összefüggésbe. A lány pozitív hangadásait elemben mindkét szülő beleélése (empátiája) serkenti. A kétszülős családban növekvő gyermek beszédfejlődése zavartalanabb, mint az egyszülős, vagy többnyelvű családban növekedőé. A család nélkül, gyermekotthonban nevelkedők beszédkészsége még alacsonyabb, az ő helyzetük ebben a tekintetben is hátrányosabb, mint a teljes családban, vagy akár egyszülős családban elő gyermekeké. A családban élő lányok beszédhanglejtése tisztább, pontosabb a ritmusuk és mondathangsúlyuk, több ép szerkezetű mondatot használnak. A fiúk beszédértése jobb, beszédük ésszerűbb (racionálisabb). A gyermekotthonban nevelkedők beszédkészsége alacsonyabb, bár a fiúké ott is racionálisabb (Sugárné, 2001: 93). A nyelvi szocializáció következő alapja a társalgás, beszélgetés, amikor üzeneteket küldünk egymásnak, és azt megfejtjük (dekódoljuk). Az üzeneteknek több lehetséges megoldása van: megragadhatunk a tárgyi üzenetnél. „Hogy vagy?” - kérdezi ismerősünk. Elfogadhatjuk tárgyi üzenetként: jólétünk iránt érdeklődik. Ám lehet, hogy önmagáról akar valamit közölni. Az sem kizárt, hogy valamit kér tőlünk. Például azt, hogy jobban érdeklődjünk őiránta. Persze az üzenet kifejezheti azt is, hogy milyen a kettőnk kapcsolata. A társalgást és beszélgetést elsősorban a családban tanuljuk meg. Ezt egészíti ki a másodlagos szocializációs színtér: óvoda, iskola, gyermekközösség stb. Megállapítható, hogy a társalgás és beszélgetés kultúrája családjainkban eléggé hiányos (Teleki, 2000/4). Serdülőink 38%-a ül le szüleivel, hogy megbeszélje ügyeit, 13,5%-uk pedig testvéreivel tárgyalja meg gondjait. Igaz, hogy 73,2%-ának van barátja, de csak 36%-uk találkozik rendszeresen, naponta. Nem véletlen tehát, hogy fiataljaink beszédmódja száraz és tartalmilag szegényes. Nagyon sok a fölösleges, sőt nyomdafestéket nem tűrő szó. Meglepett – hazatérésem után – a sok káromkodás és szitkozódás az utcán, de még a rádió- és tévéadásokban is. Szerintem – az egyéb magyarázatok mellett – tanult viselkedésről, téves és hiányos nyelvi szocializációról, sőt a nyelvszeretet hiányáról van szó. Az érintkezés és kapcsolat két formáját különböztetjük meg. Az egyik a „fókuszos interakció”, miközben közvetlenül figyelünk egymás szavaira, cselekedeteire. Folyamatosan kapcsolatba lépünk szülőkkel, barátokkal, munkatársakkal. Ide sorolhatjuk azonban a futó beszélgetéseket, vitákat társainkkal, a játékot és rutinszerű kapcsolatot (jegyeladókkal, boltosokkal stb.). Az érintkezés másik fajtája a „nem fókuszos interakció”, miközben csak

25

tudomást szerzünk egymásról egy nagyobb közösségben pl. a forgalmas utcán, színházban vagy szórakozás közben, még ha közben nem is beszélgetünk. Ebben az esetben főképp testbeszédről, jelbeszédről van szó. Az érintkezés során jelentős szerep jut a személyes térnek, a személyek közötti távolságnak (zónának), aminek nagysága kultúránként különbözhet. Közel-Kelet népei pl. közelebb állnak egymáshoz a kapcsolatteremtés során, mint a Nyugaton élők. Az intim távolság legfeljebb fél méter. Ezen belül megengedett a testi érintkezés szülők és gyermekeik, vagy szerelmesek között. A személyes távolság fél métertől egy méterig a barátokkal és közeli ismerősökkel való kapcsolatunkat fémjelzi. A társadalmi távolság egy és négy méter között van. Az ilyen kapcsolatok formálisak, például az interjúk esetén. Negyedik zóna, a nyilvános távolság négy méter fölött jelentkezik, ez jellemző a nézőközönség előtti szereplésre. Nagy jelentősége van az időnek (Peatak, 2010: 35) is a nyelvtanulásnál. Ha egy gyermek nem tanul meg beszélni hétéves koráig, nagy valószínűséggel, soha sem lesz erre képes. Azok a bevándorlók, akik nem gyermekkorban érkeznek, nem képesek az újhaza nyelvét tökéletesen elsajátítani. Hazánkban a nyelvi szocializáció buktatói igen erősek. Gondoljuk arra, hogy – környező szomszéd népekkel ellentétben – mi nem becsüljük saját nyelvünket. Sőt, egyesek, pl. olaszok nagyobbra tartják a mi nyelvünket, mint mi magunk. Ami teljesen érthetetlen. Hiszen a magyar egy igen hosszú nyelvtörténettel rendelkezik. Gondoljunk pl. az óvodásaink mondókájára: „Antanténusz, Szórakaténusz. Szóraka tiki-taka Ala-bala bambusz. Te vagy az a nagy Krampusz.” Egészen 1950-ig senki sem tudhatta, mit rejt magában ez a kiszámolósdi. Ekkor fedezték és fejtették meg e mondókát a német sumerológusok (A. Falkenstein és W. Solden). Ez ugyanis egy ősi sumer napébresztő himnusz. A sumerok 4000 éve letűntek a történelem színpadáról, hogyan lehet az, hogy a magyar óvodások mondókájában megmaradt ez a négyezer éves szöveg (Czakó, 2008: 13). Nyelvünket azért sem kellene szégyellenünk, mert rendkívül gazdag és változatos szókinccsel rendelkezünk. Közismert, hogy a magyarra lefordított idegen-nyelvű irodalmi művek, pl. versek szebben csengenek, mint az eredetiben. Nem is csoda, hiszen csak a helyváltoztatásra 1150, beszélésre-közlésre 450, szomorúságra 120, bolondságra 200, az elhalálozásra 100 szavunk van, ikerszókincsünk 2323 stb. szóból áll (Czakó, 2008: 134 és 143). Szégyenletes nyelvünk elgorombítása (trágárság, káromkodás) újságcikkekben, tévé- és rádióadásokban, sőt már a szépirodalom lapjain is. Gyalázatos a magyar nyelv torzítása, eredeti szavaink lelkének kifacsarása: „api”, az apa helyett, „fizi”, a fizetés helyett, stb.. Bizonyos, hogy az egész országnak össze kellene fogni, hogy ezt a téves irányú nyelvi szocializációt leállítsuk. 2.2.4. A nyelvi szocializáció folyamata A nyelvi szocializáció alapvető módja a megfigyelés: a kisgyermeket szeretetteljes légkör veszi körül, a társalgás (kommunikáció) áradatában mozog, neki és róla beszélnek, ő pedig figyel, hallgatja és „irigykedve szemléli” a nagyok beszédjét, ugyanakkor próbálkozik maga is bekapcsolódni – metakommunikációs jelekkel – ebbe az érintkezésbe. A nyelvtanulás más módja az utánzás: a szülő beszél gyermekéhez. Elvárja, hogy a baba válaszoljon kérdéseire, utánozza őt, kezdetben csak hangadással, majd alaposabb válasszal. Visszaadja a gyermek válaszreakcióit szavakkal, s ezzel serkenti és tanítja beszélni. Az önkénytelen „reaktív) kiáltások”, mint pl. a „Hoppá!” (és hasonlók), azt fejezik ki a szemtanúknak, hogy ez csak véletlen, mi egyébként urai vagyunk cselekedeteinknek. Ugyanakkor lehet figyelemfelkeltés is. Az egyéves kislány pl. minden eredményes művelete után hangosan mondja: „Hoppá!”, ami azt jelenti, Nézzétek, mit tudok! A „nyelvbotlások” – Freud szerint - nem véletlenek, hanem mindig tudattalan énünk üzenetei és belső zavarokat (konfliktusokat) jeleznek. Ez a vélekedés leegyszerűsítő. A

26

nyelvbotlás kétségtelenül lehet a fáradtság jele, de történhet szórakozottságból, a nyelv ismeretének hiányából, sőt humoros szándékosságból stb. A nyelvtanulás magasabb módja az olvasás. Az 1910-es években hazánk élen járt Európában az írástudás szempontjából. Jókai, Móricz, Mikszáth, Herczeg és Gárdonyi országában természetesnek tűnhet, hogy magas lesz az olvasáskultúra. Döbbenettel hallottam egyetemet végzettektől a dicsekvést, hogy a diploma megszerzése óta egyetlen szakkönyvet sem olvastak el. Hihetetlennek tűnt. 1999 évi felmérésem (Teleki, 2000/4) azt bizonyította, hogy serdülőink 21,3%-a olvas a kötelező olvasmányon túl. A fiúk előnyben részesítik a kalandregényeket, a lányok a fantáziadús és szerelmes történeteket. Az olvasás helyét a tévénézés és a céltalan bolyongás tölti ki. Ifjúságunk képes napi 3-4 órát ülni a képernyő előtt, miközben thrillereken és akciófilmeken nevelkedik. A nyelvi szocializáció sajátságos eleme és formája az ének és dal. A magyar dalkultúra közismert, nemzetközileg is. Énekkultúránk igen szerteágazó és gazdag: történelmi énekeink, népdalaink (több mint 200000), virágénekeink, kuruc dalaink, vallásos népénekeink, a magas szintű műdalaink igen színvonalas énekkultúránkról tanúskodnak. A család komoly feladata és lehetősége ezt a hatalmas zenei kultúrát átadni gyermekeinek. Közben csiszolja gyermeke nyelvérzékét, formálja életfilozófiáját, fokozza magyarságtudatát, hozzájárul történelemismeretének bővüléséhez, s nem utolsó sorban jó közérzetet, meleg családi hangulatot támaszt. Gyermekkorom egyik felejthetetlen élménye, amikor a téli estéket bearanyozta a dal szárnyalása családunkban. Büszkén számolgattam kicsi gyerekként, hogy már hány dalt ismerek fejből, szövegestől. Számos országból (USA, Japán stb.) érkeznek kutatók a magyar dal és zene tanulmányozására. Nem egy külföldinek a magyar szó felhangzása Bartókot, Kodályt stb. juttatja eszébe. A magyar dal művelői, művészei ismertek a határainkon túl is, mint pl. Béres Ferenc „A magyar ének, a magyar dal fejedelme. Aki hangjával, énekeivel egybekötötte a világ különböző tájaira szakadt magyarságot, s megszólaltatta a teljes magyar történelmet” (Temetési beszéd, 1996.VII.19.). Ezért csodálkozom, hogy a 2010 évi Európai Dalfesztiválon Magyarországot senki sem képviselte. Egy fiú és egy leány beszédmagatartását vizsgáltam (Teleki, 1996: 10-12), akik meleg családi körben, szeretetben növekedtek, 10, illetve 13 hónapig szoptak, az ének, a beszélgetés, a mondókázás mindennapos volt, mint a jókedv és a játék is. Beszédfejlődésüket így jellemezhetem: 3. hónap végére megértenek néhány mondatot, mint pl. „Hol van a…?” 4-ik hónapjukban képesek 30 percen át gügyögni. A hónap végén, megjelenik a „lala-beszéd”. A 7-ik hónapot már a hangsúlyozott egybetűs fogalomalkotás jellemezte: „P” = „papa”, „B” = „baba”. A 11-ik hónapban egy-szótagos beszéddel rendelkeztek: „Ka” = „Karcsi”, „Ba” = „baba”. A 13-ik hónapjukat az „egyszavas mondatok” jellemezték: „Apáé”, „Béláé”. A 14-ik hónapot már a „ két- és háromszavas beszéd” illetve „sürgönybeszéd” jellemezte: „Anya, ide”, „Iszi-iszi, nincs”. A 17. hónapban megmagyarázó, értelmező beszédformát válogatnak: „Kacsika lugott babát!” A 18-ik hónaptól egyszerű tőmondatokban képesek magukat megértetni. Nincs beszédhibájuk, csak az „r” zörej hiányos. Választottam egy ellenpéldát is, aki 18 hónapos korában még egyáltalán nem beszélt, az egyszótagos beszéd szintjét sem érte el, csak indulatszavakat használt: „a”, „ö”. Három testvére van, akik mindent megértenek, amit kishúguk „mond”. Anamnézise: három hónapos koráig szopott, az anyának nem volt már türelme, lefoglalták a nagyobbak. Behatóan, komolyan most sem foglalkozik vele a család.

Sugárné 1988-as, Fried és Forster 1991-es kutatási eredményei figyelmeztetnek arra, hova helyezze a család és a környezet a hangsúlyt gyermekek beszédfejlesztése során (Teleki, 1996: 8-9). Talán a legfontosabb: (1) a gyermekbarát környezet (2) a beszéd feletti öröm táplálása (3) a kommunikációs készség fejlesztése (4) a nyelvcsiszolás (5) az értelemfejlesztést (6) a munkakedv növelése

áldozatra is készek a gyermekért és egészséges fejlődéséért elismeréssel nyugtázzák, örömüket lelik a beszélgetésben felnőttek és gyerekek társalognak, együtt játszanak választékos, szabályos és szép beszéd, mesék mondókák, versikék és gyermekdalok segítségével képek nézegetése, állatok, növények, tárgyak és formák megnevezése, közös séták, beszélgetések, játék és mesemondás segítik a gyermek összpontosítását, kitartását és önállósulását

27

(7) az egyéb képességeinek fejlesztése (8) A nehézkesen beszélő gyermekre

tárgyakat adnak a kezébe, manipuláljon, firkáljon, rajzoljon stb. jobban odafigyelnek, tervezett beszédhelyzetekkel fejlesztik, szükség esetén (5 éves kortól) logopédus segítségét kérik.

Az egészségügy idejében felfigyel a beszédfejlődés fiziológiai kerékkötőire, mint pl. a nagyothallás, látászavar, vagy értelmi korlátoltság. A szülők és a környezet feladata, hogy ügyeljen azokra a gyerekekre, akiknél a bemenet (látás, hallás, értelmi képesség) zavartalan, mégis bajos a beszédfejlődésük, a kimenet, a beszédfeldolgozás: a beszédészlelés és beszédmegértés folyamata korlátolt. (Teleki, 1996: 7-8) Roppant fontos a beszédzavarok korai felismerése és kezelésbe vétele. A beszédzavarok jelei lehetnek: (1) A beszéd nem kelti fel a kisgyermek figyelmét, nem hallgat a hozzá beszélő szülőre. (2) A gyermek magába roskadt, nem szerepel szívesen, csendesen elvan. (3) Kevés hangot ad, keveset „beszél”. (4) Későn kezd el beszélni, csak 2,5-3 éves korában szólal meg. (5) Hangképzési zavarai: (a) nem jól képzi a sziszegőket (s, sz, zs, z, c), vagy a palatális hangokat (ny), (b)? különösen nehezére esik az „r” kiejtése. (Ezek a hangképzési hibák normális jelenségek a beszédtanulás kezdetén. A rotacizmus /az r hang nehézkes képzése/ még az óvodában is meglelhető, általában 4-5 éves korban eltűnik. Ha nem, logopédus segítségét kell kérni. Beszéd folyamatosságának és ritmusának zavara

A beszédhibák okai: (1) Örökletes (A gyermekek ősei 50%-ban szintén beszédhibával bajlódtak.) (2) Ingerszegény környezet (Keveset foglalkoznak a gyermekkel.) (3) Hiányzik a beszélgetés (Nem beszélnek hozzá, nem énekelgetnek, nem mondókáznak vele.) (4) Hiányzik a családból a beszédpélda (A példa ragad magával.)

2.3. Szocializáció a nemzeti öntudatra Születésünk révén egy nemzet tagjaivá válunk. Az öntudatra-ébredés mértéke szerint tudatosodik bennünk a nemzeti hovatartozás. Hazánkban súlyos problémának tartom a nemzeti öntudat hiányos megjelenését. Valószínűleg, a negyvenéves, illetve hatvanéves múlt egyenes következménye ez. Jele: (1) Ha a „magyar”, főképp „mi magyarok” szó elhangzik, azonnal megjelenik a „magyarkodás”, a „nacionalizmus”, vagy „szélső jobboldali” jelző még parlamenti képviselők szájából is. (2) Az ősi magyar jelképek még nemzeti ünnepeken sem jelennek meg házainkon. (3) Szinte elvesztek a magyar hagyományok. Fejtegetéseimet főképp jeles szakemberek (Csepeli, 1992, Gergely, 2003, Seruton, 2005, Bodó, 2007, Görömbei, 2008, Für, 2010) műveire alapozom. 2.3.1. A nemzeti öntudat Magyarország Közép-Európa „gazdasági és kulturális logikáját olvasztotta magába: magyar ízzel… A piramis csúcsára állítva a nemzeti kultúrát: zenét, építészetet, irodalmat, képzőművészetet, gasztronómiát” (Fabricius, 2010: 64), amint ez még ma is él. Svédországban, Hollandiában, Svájcban, Dániában, Ausztriában, hogy csak néhány fejlett országot említsünk. Az 1947 utáni szocialista ideológia 60 éven át stigmatizálta a hatalmi politikai elvárásoktól eltérő identitásmodelleket, sokszor a „jó szomszédság” és a torz „internacionalizmus” ürügyén. A határon túlra szakadt magyarokat kirekesztette, sőt nemlétezőknek tekintette. A „magyarság”, „magyar”, „magyar nemzet” stb. kifejezések félelmet keltettek a vezető szocialisták körében. Ettől a félelemtől stigmatizálással próbáltak megszabadulni: „magyarkodó”, „hungarista”, „nacionalista” stb. jelzőkkel illették az említett szavak alkalmazóit. Ez annál is furcsább, mert ezt a jelenséget nem magyarázhatjuk pusztán a szocializmussal, hiszen Szovjetunióban orosz, Lengyelországban lengyel, Romániában román, Jugoszláviában szerb, Csehszlovákiában cseh nemzeti szocializmus uralkodott, sőt a nacionalizmus túlburjánzott.

28

A nemzeti szó rokonfogalmainak sokaságát ismerjük. Ilyenek a törzsek, nép, faj, haza, vérség, nemzet, nemzettudat, nemzeti lét, nemzethez tartozás, nemzeti kultúra, nemzeti identitás, hazafiság, nemzeti örökség, nemzeti jelleg, nemzeti gondolkodás, nemzeti értékek, nemzeti ízlés, nemzeti mítoszok, nemzeti hősök, nemzeti himnusz, nemzeti zászló, nemzeti irodalom, nemzeti bajnokság, de a nemzetiség, etnikum, sőt nacionalizmus stb. (Kiss, 1999: 626). Rokonszó még a nemes: méltó, derék, kiváló, finom, értékes, jeles, derék, egyenes, erélyes, lovagias, elegáns, előkelő stb. (Kiss, 1999: 636-637). Nehéz egyértelmű megközelítést biztosítani. Megkülönböztetésként is használjuk e fogalmakat: „Én hazafi vagyok, ő viszont nacionalista, azok pedig törzsiek!” Annyi bizonyos, hogy a nemzeti valamilyen közöset (származást, nyelvet, földet stb.) jelent. „A hazafiság nem más, mint a nemzeti hűség egyik formája. Nem beteges nacionalizmus, hanem a haza, a honfitársak és az őket egyesítő kultúra iránti természetes szeretet” (Seruton, 2005: 161). Sajnos találkozunk negatív kifejezésekkel is, mint a nemzetietlen, nemzetáruló. Az ilyen egyének közömbösek, vagy ellenségesek saját nemzetük iránt (Csábi, 2003: 973). Az ókorban náció („natio”) volt a nemzet, amit a közös származás, közös nyelv (latin) és a közös szokások határoztak meg. „Gens” (gensz) a nemzetiség, „populus” (populusz) a nép. Magyar nemzet szavunk a „nemzésre” vezethető vissza: származást, összetartozást fejez ki. A Középkorban mindenki magyar volt, aki Magyarországon született vagy ott élt. A 13. században pl. „magyar nemzet” (Natio Hungarica) kifejezéssel illetnek minden Magyarországi tanulót, aki a Bolognai, vagy a Bécsi stb. egyetemeken tanult függetlenül az anyanyelvüktől. A reneszánsz korban tudatosodott a nemzeti történelem, a nemzeti irodalom, a nemzeti kultúra, a nemzeti művészet igénye. A 19. században egy erős nemzeti ébredéssel találkozunk Európában. A nemzet történeti és politikatudományi kategóriaként is megjelenik. A nemzetek önállósági igénnyel lépnek fel, amint ezt igazolja az 1848-as forradalmunk is. Ezzel párhuzamosan megjelennek az etnikai-nemzetiségi ellentétek. Ennek végkicsengése Trianoni Szerződés 1920-ban az I. világháborút követően. Késői jelenségként látjuk a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia népegységekre bontását a XX. század végén. „A nemzeti létnél jobbat aligha kínálhatunk” (Seruton, 2005: 66). A nemzet ereje abban van, hogy bármilyen forrásból (ifjúsági mozgalmakból, oktatásból, házasságból és a családból, illetve a szóban, dalban, filmben kifejeződő hazafias kultúrából) meríthet erőt a megújulásra. Buktatója viszont (Seruton, 2005: 68-83) számos. (1) A vallás elidegenítése a társadalomtól, holott a vallás a nemzettudat jóváhagyója és őre. (2) A „multikulturalizmus” túlkapásai, amikor pl. a kisebbség bírálata tilos, sőt bűn. Ide sorolhatjuk (3) a „megtagadás kultúráját.” Ebben a közegben elapad a hűség, de ezzel a kötelességtudat is elvész, ám a jogok igénye megmarad. A vallás megtagadásának, a közösségi szellem is kárát vallja. A család megtagadásával napirendre kerül a szabadszerelem, a partnerek váltogatása, sőt az elkötelezettség kerülése. Az ész trónra ültetése (felvilágosodás) megtermi az érzelmek (szeretet, együttérzés) elhalását. „A nemzetállamot lehet dicsérni vagy vádolni, utálni vagy szeretni, de az általa biztosított tagsági forma az egyes állampolgárok közötti bizalmi köteléket is jelenti, és azt a testületet is, amelynek döntéshozatalából a polgárok kiveszik részüket” (Seruton, 2005: 135). A nemzetfogalom több értelmezését is ismerjük. Egyrészt olyan közösség, amelyet a tartós együttélés, a közös kultúra (nyelv, tudomány, művészet, vallás, életforma) köt össze, de nem élnek feltétlenül egy államközösségben. Ez a kulturnemzet, pl. a kárpátmedencében élő magyarság. Másrészt a nemzet egy ország valamennyi polgárát egybeforrasztó közösség, közös történelmi múlttal, közös területtel, közös politikai akarattal, ám nincs közös nyelvük, sem közös kultúrájuk. Ez az államnemzet, mint pl. USA, de Magyarország is. Az öntudat (én-tudat) születésünktől belénk gyökerezik, általa válunk „mémcsaláddá”, az emberiség tagjává, de szert teszünk a legtöbb normára,, vallási meggyőződésre, a Transzcendensben való hitre, nemzeti öntudatra, univerzális családképre és számtalan apróbb

29

identitásra (hovatartozás-, bizonyosság-érzésre stb.). Nemzettudat, vagy nemzeti öntudat az öntudat (én-tudat) kiemelt része. Lényeges eleme a személyesség (Ki vagyok én?), de a társadalmi öntudat is (Hova tartozom?), megkülönböztető jel (Más vagyok, mint a…!). (Ennél az elemnél óvatosnak kell lennünk. Szomorúan tapasztaljuk, hogy a vezető szlovák politikusok eszerint értelmezik saját nemzettudatukat: szlovák az, aki nem magyar. Bár a szlovák és a magyar kultúra évszázadokon át összefonódott.) A nemzettudat kulturális érték: nyelvi, történelmi, tudományos, vallási gyökerekre utal. „Ahol a nemzettudat gyenge, netán nem is létezik, ott a demokrácia nem vert gyökeret” (Seruton, 2005: 157). Érdekes, hogy a csángók (kárpátaljai magyarok) arra a kérdésre: Milyen nemzetiségű vagy? – azt válaszolják, hogy „Katolikus!” A nemzettudat a személyiség értékvilágának és kulturális beállítottságának szerves része. A magyar nemzettudat nem tett különbséget a nemzeti és etnikai identitás között a XIX. század előtt. Sőt a XX. és XXI. században sem eszerint ítélik meg a személyek magyarságát a külföldiek. „A XX. században a magyarok meghatározó szerepet játszottak Amerika fejlődésében Hollywoodtól az ennél sokkal ártalmatlanabb atombomba megteremtéséig – írta Norman Macrea, az Economist főszerkesztője. A Los Alamosban dolgozó magyar atomfizikusokat marslakóknak nevezte Isaac Asimov, közéjük sorolva a nagy matematikus Neumann Jánost is. Milyen magyarok voltak ők, ha zsidó ősöktől eredtek? Milyen zsidó volt a katolikus Neumann? – Mivoltuk nem „faj” volt, és nem „vallás”, hanem valami más? A marslakók egyike, Teller Ede gyakran mondogatta, hogy ha ő nem Ady Endre nyelvén tanul gondolkodni, akkor belőle legföljebb csak egy közepesnél valamivel jobb fizikatanár lett volna” (Czakó, 2008: 131). A nemzettudat jellemzője a „hűség”. A hűséget a három legfőbb állampolgári erény: a törvénytisztelet, az áldozathozatal és a közösségi szellem teszi tartóssá. A „közösségi szellemű ember időt, erőt és forrásokat fordít általa ismeretlen emberek javára” (Seruton, 2005: 60-61). A nemzettudat kifejezői az állampolgárság és egyes jelképek, mint a himnusz, a nemzeti lobogók, történelmi emlékművek (pl. Turul madár Tatabányán, Szent István szobor Budán stb.), zarándokhelyek (pl. Ópusztaszer, vagy a Csíksomlyói Szűzanya stb.). „Az állampolgárság az állam és az egyén közötti viszony, amely akkor áll fenn, amikor mindkettő elszámoltathatja a másikat” (Seruton, 2005: 164). Ebből fakad a szabadság, a biztonság, a gazdasági előny. Napjainkban hangsúlyozott a nyelv, amint ezt Márai Sándor mondja: „Magyar, akinek az anyanyelve magyar, s aki úgy érzi, azonosult az anyanyelvvel és magyar” (Márai, 1942: 122-123). Bár Magyarország nagysága éppen abban volt Szent István óta, hogy a nem magyar anyanyelvűeket is magához ölelte és öleli. David Balazic, a francia, a párizsi „Év Mestere” címet viselő, nagymarosi lakos, aki még nem magyar állampolgár, háza igazán magyaros lak. Polcán ott ékeskedik Szent István képe. Ünneplő cipőjének talpába is bemintázta a magyar történelmi címert. „Jó – mondja -, ha a nagy példaképek jelen vannak az életünkben. A nemzeti értékek, a kultúra, a hagyományok ápolása nagyon fontos. Ahhoz, hogy tudatosan építsük a jövőt, ismernünk kell gyökereinket. Nincs elég reklám a magyar hagyományoknak. … A magyar hagyományoknak rendkívül széles tárháza van. A bőr megmunkálása, a lovas-kultúra. Nem is olyan régen Budapest volt az egyik legnagyobb európai divat-főváros. Egy kicsit, mintha kiengedte volna ez a nép kezéből a gyeplőt. Több kollektív önbizalomra lenne szükség, hiszen annyi minden van, amire büszkék lehetnétek. Szeretném megérni például, hogy Magyarország legyen a termálfürdő-turizmus európai központja” (Tölgyes, 2010: 57). A nemzettudat újraélesztése céljából szükséges a „kulturális hatások feltérképezése, regionális értékek megtalálása és nemzeti értékek megkülönböztetése,” sőt a „nemzetközileg elismert nemzeti kultúrelit létrehozása, turnéztatása, menedzselése” (Fabricius, 2010: 64). Ide soroljuk, a fesztiválok (Melléklet, 2010: 67) fellendítését. Legyen az akár a jelenleg legrangosabb gasztronómiai (30,8%), vagy a könnyűzenei (18,6%), a hagyományőrző (17%).

30

Különös támogatásra szorul a népművészeti (5,4%), képző- és iparművészeti (3,6%), színházés táncművészeti (3,6%), komolyzenei (2,1%), népzenei (0%). Különösen fontos: „Bízzunk – Széchenyi szavaival élve – abban, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Ezért nem a vészharangot kell kongatni, hanem összefogni, és mind a 15 millióan egy emberként, egy nemzetként cselekedni… Érezze minden magyar ember, hogy van értelme küzdeni, van értelme a hazáért áldozatot hozni, még akkor is, ha – Calcuttai Teréz anya szerint – csak cseppek vagyunk a tengerben, hisz anélkül a csepp nélkül, csekélyebb volna a tenger!” (Mátyás, 2003: Bevezető) 2.3.2. A magyar nemzeti öntudat A nemzeti öntudat elemei általánosságban a nemzetközpontúság (etnocentrizmus), nemzeti büszkeség, kultúratudat, történelem-tudat, államtudat, hazaszeretet stb. Hazánkban a fiatalok 78%-a az anyanyelvre, 71%-a az állampolgárságra, 63%-a magyarságtudatra, 51%-a arra a tényre helyezi a hangsúlyt, hogy az egyén Magyarországon született (Murányi, 2005: 112). XVI. Benedek pápa az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára, 2006-os „Üzenetében a Magyar Népnek” dicséri a bátor magyar népet, amely „szabadságvágyától vezérelve, szembeszállt egy olyan rendszerrel, amely a magyar nemzet értékeitől eltérő célokat érvényesített… Szívesen gondolok arra, hogy az Ön Népe, Elnök Úr, az évszázadok során megtapasztalt sok-sok elnyomatás – legutóbb a szovjet kommunista diktatúra – ellenére, bármely ideológián túl, mindig helyesen értékelte az állam és az állampolgárok egymáshoz való viszonyát.” Majd kihangsúlyozza, hogy a „személy – erkölcsi, etikai és szociális mivoltában – megelőzi az államot”. Hivatkozik a „hiteles nemzeti értékekre”, s kéri „Országa, Elnök Úr, továbbra is legyen az emberi személy tiszteletén, elletve magas céljainak megbecsülésén nyugvó társadalom szószólója” (XVI. Benedek, 2006: 478-479). Milyen furcsa, ha egy német származású, Olaszországban élő, nemzetközi tekintély többre értékeli a magyar nép történelmi múltját és jelentőségét, szabadságvágyát, fontos szerepét Európa életében, mint a Magyarországon élő polgárok többsége. A magyar nemzeti öntudatot büszkén vallották szinte ezer éven keresztül, még azok a magyarok is, akik nem beszéltek, vagy nem beszéltek jól magyarul. Köztük pl. a „legnagyobb magyar honleány”, a közép-európai óvodaalapító, Gróf Brunszvik Teréz. Arról ne is szóljunk, hogy Petőfi Sándor, milyen lelkes magyar ember volt, szláv gyökerei ellenére. Magyarországon békésen élt a magyar nemzet mellett, sőt Magyarország védelmét élvezte századokon át számos nemzetiség egészen 1848-ig, vagy talán Trianonig, illetve a mai napig. (Keressünk még egy államot Európában, ahol minden nemzetiségnek országos és települési önkormányzata van!) Bár a nacionalista politikai hatalmak igyekeztek, sőt igyekeznek – több-kevesebb sikerrel - éket verni a nemzet és nemzetiségei közé. „Nyomás alatt nő a pálma!” – halljuk a mondást. Érvényes ez – úgy látszik – az elcsatolt országrészekben élő magyarságra is. Az igaz, hogy fogy a magyarság a régi Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia területéről, de az is igaz, hogy a megmaradt magyarokban erősebb a nemzeti öntudat, mint a Magyarországiak többségében. Gondoljunk csak a magyar idegen országhoz csatolt magyarok magyar állampolgárságának szégyenletes leszavazására a többség részéről (2006). Sajnos „a kádári melós-kispolgári világ, alacsonyabb-rendűség, proletáresztétika, félreértelmezett kassáki lakótelep-kockológia, XX. századi ideológiai viharokban inflálódott nemzeti attribútumok helyettesítése materialista életcéllal, majd az ezredforduló tömegcikkfetisizmusa olyan gödröt ásott a századfordulón virágzó és a Kárpát-medencében mintaként szolgáló kulturális élet és a jelen közé, hogy a polgári kultúrában megszakadt a folytonosság” (Fabricius, 2010: 64). A magyar szocialista propaganda és elnyomás 60 éve során jelentékenyen gyengült a magyarországi magyarság öntudata. Veszett a hazaszeretet, csökkent az összmagyarság közösségtudata. Szomorúan tapasztaljuk, hogy iskolázott embereink

31

hatalmas tömege megy külföldre munkát vállalni, elfeledve a régi tudatot: „Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned s halnod kell!” Sőt Csepeli György szerint a magyarság 32%-a szégyelli, hogy magyar (Konferencia 1996. V. 15.). Bulgáriában a nemzeti öntudat 82%, Oroszországban 73%, nálunk csak 1995-2003 emelkedett valamicskét a magyarok öntudata (Csepeli, 2004: 473-474). 1985-ban (Lázár, 1988: 39) a 14-30 évesek 72%-a a „nemzethez” sorolta a hazai nemzetiségeket is, míg a felnőttek 76%-a tette ugyanezt, ám a szórványmagyarságot csak a fiatalabbak 24%-a és a felnőttek 34%-a vallotta a nemzethez tartozónak. A kép némileg tisztult, mert 2004-ben (Murányi, 2005: 106) a 10-17 évesek 84%a a szomszéd országokban élő magyarokat a magyar nemzethez sorolta, 79,9%-a a nyugati országokban élőket is. A Magyarországon élő nemzetiségeket pedig csak 36%-a vallotta a magyar nemzet részének. A magyar nemzeti öntudatnak vannak kerékkötői. Ilyen pl. a Werbőczy Hármaskönyv, amely a nemzetet szinte a nemességre szűkítette, vagy Mária Terézia nagybirtokrendszere, amely talán Európa legigazságtalanabb földelosztását hozta létre. Ide sorolhatjuk a felelőtlenül „magyarkodásnak” bélyegzett mindennemű magyar jellegű megnyilvánulást még 1989 után is, valamint a „polgárság” vagy „polgári” kifejezések gúnyos használatát. Ám nem kevésbé szégyenletes, és a nemzeti öntudat rombolását jelenti a magyar szimbólumok (Szent Korona, Magyar Címer, Árpádsávos történelmi lobogó stb.) kigúnyolása egyes politikusok, sőt rádió és tévéadók részéről, vagy az állami magyar lobogó lábbal tiprása politikusok, illetve rendőrök által. Sőt, Magyarország gyalázása – még politikusok részéről is! A dzsungelben sem történhet meg, hogy a törzsfőnök csúnya szavakkal illesse saját törzsét, de Magyarországon lehetséges az, hogy egy kormányfő „k. Magyarországot” emlegessen. Méghozzá, következmények nélkül! – Igen „voltak a történelemnek olyan időszakai, amikor arra akarták kényszeríteni ezt a nemzetet, hogy megtagadja múltját, elferdítve tanulja meg történelmét és elfeledje ősei vallását. Sajnos, ez igen mély nyomot hagyott az emberekben. Generációk nőttek fel egy szellemi nihilben, akik maguk sem tudták átadni utódaiknak azt, amit egy folyamatosan fejlődő társadalomban az előző nemzedék átad a következőnek. Szilárdan hinnünk kell abban, hogy ez nem ismétlődik meg, és nemzetünk függetlensége soha többet nem fog veszélyben forogni.” (Mátyás, 2003: Bevezető) – Persze, tegyünk meg mindent, hogy ne következhessen be ismét, nemzeti létünk és öntudatunk továbbra is otthon legyen a Kárpát-medencében (Für, 2010). 2.3.3. Nemzeti öntudatot alakító tényezők A nemzet kulturális tér, amely olyan kommunikáción, olyan nyilvános hangulaton (szférán) alapszik, ahol a nyilvános közvélemény nemzeti, amely a nemzeti közösség minden tagját eléri és áthatja. Ebben a kommunikációban alapvető az ország és a nyelv és az ember értékének tudatosítása, ami függ képzettségtől, kulturális összhangtól (kohéziótól). Ebben a tekintetben is komoly károkat okozott hazánkban a szocializmus hatvan éve. Középiskoláinkban nem igen esett szó az igazi magyar – határokat is átívelő – közösségről, vagy magyar történelemről. A 90-es évek közepén érettségizett fiataljaink felvételi vizsgáján nagyon meglepődtem történelem és magyarságtudatuk hiányosságán. A tétel Trianont érintette. A frissen érettségizett nem hallott az eseményről. Segíteni próbáltam: „Élnek-e Romániában magyarok?” – A válasz: „Nem!” – Hogyan alakulhat ki az ilyen emberekben a megfelelő érzelmi kötődés a néphez, az országhoz. Érdekes meggondolni „érték” szavunk alapját az „ér” gyököt. Erre épül: az érint, az értelem, az érzelem, az érték, az érdek, az érdekes, az érvényes, megért, illetve mindaz, ami sokat ér az embernek. Nem ellentét az értelem és az érzelem a magyar gondolkodásban, a kettő ugyanonnan táplálkozik, egyazon gyökérből él (Czakó, 2008: 133). A szocializáció során – történjen az a családban vagy közoktatási intézményben, illetve más közegben – a nemzet megértését kell tudatosítani. Magyarországra jellemző mindkét

32

fogalmi megközelítés: a kultúr-etnikai nemzet, amely a nemzetet és nemzetiséget is összekapcsolja a magyar kultúrában, de az államnemzet is, hiszen a nemzet és a nemzetiségek ugyanazon állampolgársággal rendelkeznek. A következő feltétel a nemzeti öntudat kialakulásánál a nemzet és a haza iránti pozitív attitűd, hozzáállás, sőt szeretet kialakítása: szeresse meg a fiatal az anyanyelvét, az országot intézményeivel együtt. Azzal jár ez, hogy minél részletesebben ismerje a magyar nyelvet és az országot. Az, amit nem ismerünk, nem is szerethetjük. A mély és tartós nemzeti szocializációhoz persze az egész nemzetnek és minden nemzetiségnek össze kellene fogni, és természetesen a médiának teljesen be kellene vetnie önmagát ebbe a folyamatba. Fel kellene hagyni a gúnyolódással (fasiszta, nacionalista, cigány, magyarkodó stb.), amiben olyan mélyre süllyedtünk. Az alkotmányos patriotizmust (törvénytisztelő haza és népszeretet) és a jóléti sovinizmust (büszkék vagyunk közös múltunkra és vívmányainkra) megtűrhetjük, hiszen ezek a nemzeti öntudat alkotó részei (Csepeli, 2004: 483). A kelet-közép-európai alkotmányokban (Halász, 2005) megkülönböztetett helyet kap az adott nemzet nyelve és kultúrája. A nemzetállam tehát túllépi a politikai, területi határokat, azaz a nyelvi és kulturális önállóság (szuverenitás) kifejezője. Ebben az értelemben, a Magyar Alkotmány (6.3 cikkelye) felelősséget vállal a „határain kívül élő magyarok sorsáért”, illetve segítséget nyújt „a kisebbségben élő magyarok Magyarországgal való kapcsolatának” ápolásához (Öllös, 2006: 26-43). A nemzetpolitika, tehát az egész nyelvi és kulturális nemzeti közösség érdekeit hivatott szolgálni. Minden magyar, a hátáron belül és kívül, alanya, tárgya és kedvezményezettje. Mivel Magyarország Szent István óta nemzetiségeket befogadó és fenntartó államszervezet, a kiegyensúlyozott nemzetpolitika gondoskodik a magyarországi kisebbségekről is, amit fényesen igazol a 13 kisebbségi önkormányzat léte és működtetése. A család az első szocializációs tényező a nemzeti öntudat terén is. Az amerikaiak tele vannak optimizmussal, öntudattal, mert mindenki tudja és ápolja, hogy „A család az első!” Egyértelműen kimutatható, hogy a kulturálisan és egzisztenciálisan kedvező családi háttér előnyösen hat a gyermekek, fiatalok, sőt felnőttek nemzeti öntudatára. Az állampolgári nemzet tudata főképp a vallásos, az etnikai nemzettudat inkább a nem vallásos családban erősödik (Murányi, 2005:108-109). Létében, tartósságában bizonytalan és vegyes családokban a gyermekek nemzeti öntudata gyengébb, vagy zavart. Rendkívül fontos a teljes, kulturáltan és egzisztenciális biztonságban élő családok erősítése. Kiemelt szerepet kap a szülők iskolai végzettsége és a harmonikus családi légkör: anya és apa foglalkozzon a gyermekkel és fiatallal, a válás traumáit – lehetőleg ki kell védeni, sőt az újraszerveződött család negatív hatását is semlegesíteni kell. Az iskola és egyéb közoktatási intézmények is hozzájárulnak a nemzeti öntudat erősítéséhez. Pozsgai Imre, a révfülöpi országos konferencián, 2009. november 9-én tartott előadásán (Nemzeti vagy/és keresztény öntudat) kiemelte, hogy „amit a katolikus család és a kis falusi iskola beültetett, az a politikai ellenszéllel dacolt, megmaradt. Olyan hazát kell tehát teremtenünk, amely tartást adhat, és a megmaradás igényét tartja életben bennünk!” Kutatások azt is igazolták, hogy az iskolai szinttel emelkedik fiataljaink nemzeti öntudata. Legalacsonyabb a nemzeti öntudata a szakmunkásképzőbe járó fiataloknak, a szakközépiskola diákjai már tudatosabbak, de legtudatosabbak a gimnazisták (Murányi, 2005: 107). Persze még nem lehetünk megelégedettek, mert a „magyar vagyok” kérdés a fiataljaink 14%-át egyáltalán nem, 46%-át csak néha, 30-át gyakran és csak 10%-árt foglalkoztatja erőteljesen. Az európai öntudattal még rosszabbul állunk: a fiatalok 50%-a soha, 39%-a időnként, 9%-a gyakran és 2%-a nagyon erősen érdekelődik e kérdés iránt (Murányi, 2005: 111). Pedig az általános oktatás feladata, hogy a szocializáció intézményes formájává váljon, ahol generációk tanulják – többek között - azon ismereteket is, melyek a nemzeti identitás kialakulásához nélkülözhetetlenek, akár a magyar történelemről, akár a magyar nyelv

33

kimagasló értékéről és szépségéről, akár a magyar tudósokról, éppenséggel élsportolókról stb. legyen szó. A történelem tiszta vize, táplálja a nemzeti öntudatot. Számos országra jellemző saját történelmének kiszínezése, felnagyítása. Érthetetlennek tartom, hogy Magyarország a saját történelmét homályosítja, ami a magyar öntudat rombolásához vezet. Még olyan könyvekben is találkozunk ezzel a jelenséggel, amelyeket 2000 után adtak ki hazánkban: torzított kép jelenik meg őseinkről és történelmünk eseményeiről, alakjairól, hőseiről. Pedig a tények erősítenék a magyar ember egészséges nemzeti öntudatát. Nem, nem kell hőzöngeni, de ne becsüljük magunkat le, ne legyen rosszabb véleményünk önmagunkról, mint a minket ismerő idegen tollforgatóknak. Álljon itt néhány idézet: „A magyarok a munkát, a fáradságot, az égető meleget, fagyot, a hideget, minden nélkülözést tűrnek. Szabadságkedvelők és pompakedvelők” (Bölcs Leó -866-911 - bizánci császár). „A magyarok bátrak, jó kinézésűek, és tekintélyesek. Ruházatuk színes selyemszövetből készült, fegyverzetük ezüsttel bevont, fényűzést kedvelők” (Gardezi perzsa író, 1050-tájt). (Hogyan egyeztethető ez a történelemkönyveinkben megjelenő kistermetű, csúnyácska, bőgatyás őseink torzképével?) „Európa népei mind irigylik a magyaroktól a Kárpát-medence területét, az itt lévő gazdagságot, ezért gyűlölet veszi őket körbe. Magyarországon a leggazdagabb a föld, bő a haláldás, nagymennyiségű a kenyérgabona, a bor pedig kiváló” (Marzio Galeotto – 14271497 – humanista). „Magyarország a kereszténység pajzsa és a nyugati civilizáció védelmezője” (II. Pius pápa 1456-ban). (Sőt, a nyugati civilizáció támogatója: pl. a British Museum egyik legértékesebb ősnyomtatványa magyarul íródott, 1533-ban. Vagy nézzük meg a bécsi kincstár magyar ékességeit. Esetleg gondolhatunk Brunszvik Teréz európai óvodaalapító munkásságára stb.) „A magyar híres szabadságszeretetéről, nemes és nagylelkű jelleméről, hősi bátorságáról. Vendégszeretetének legendás híre van” (Montesqieu – 17981855). „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon!” (Albert Camus francia író, 1957. október 23.) Végül a Dalai Láma üzenetét idézem: „Magyarok! Bár népük nagy múltra tekint vissza, a szabadság és demokrácia terén még fiatalnak számítanak. A lehetőség eljött az Önök számára, hogy kibontakoztassák képességeiket és megmutassák a világnak szellemüket, kezdeményező képességüket. Ehhez azonban az önbizalom elengedhetetlen… Biztos vagyok abban, hogy egy ilyen nagy múltú nemzet fényes jövő előtt áll… Gondolkodjanak távlatokban!” (Üzenete a magyaroknak, 2006. október 11-én.) A magyar történelem érdekessége, hogy „a honfoglalás után nem kerültek elő tömegsírok, felégetett várak – mondja Böjte Csaba, Erdély szociális embere. Árpád vezér egy asztalhoz tudta ültetni a Kárpát-medencében lakó embereket, különféle honfoglaló törzseket. Ez nem olyan magától értetődő, mert az olasz városállamok évszázadokig ölték egymást. Az Árpád-házi királyok alatt hunokat, besenyőket, talán minket, székelyeket, befogadtak, és otthon érezhettük magunkat. Ez az otthonérzés évszázadokon keresztül megvolt. Gondoljunk csak a csatákra, Nándorfehérvárra, a negyvennyolcas szabadságharcra, a tábornokokra. … Az árpádi álmot ebben látom, hogy együtt többen vagyunk, mint külön-külön. Én Trianon kapcsán sem a hegyeket, bányákat sajnálom, hanem azt a népek közötti baráti együttlétet” (Zalka, 2010: 9). A vallás, nálunk kifejezetten a kereszténység a nemzettudat megalapozója és ébren tartója. ”A kereszténység ma is, a tömegek korában is, kultúránk lényege. Ezt a keresztény kultúrát a vertikálisan betörő barbárság ellen megvédeni, minőségét elmélyíteni a nemzetnevelés feladata” (Márai, 1942: 192). A vallásgyakorlatok: istentisztelet, körmenetek, szertartások, zarándoklatok, nem csak vallási élményekhez és gazdagabb vallásossághoz juttatják az egyéneket, általában mélyítik, aktivizálják a nemzeti öntudatot, a hovatartozás élményét és az összetartás tényét. A vallás alapvetően optimizmust jelent, ki kellene ragadni népünket a depresszió és a vele kapcsolatos, alkoholizmus, öngyilkosság stb. útvesztőiből. Túl

34

kellene lépni a szocialista 60 év vallásüldözésén, a vallás gyalázásán, és a vallást az emberiség közkincseként kellene értékelnünk. Tudományos lapból idézem: „A 21. század embere fellázad a csak ésszerű világ ’mechanikus kővé válása’ ellen. Így ma a tudásalapú társadalom csúcspontján a vallásosság és a hit első helyet foglal el a kultúra és a tudomány napirendjén.” Dean Hamer molekulárbiológus 2004-ben megállapította, hogy „létezik egy isten-gén. A hit ösztön, a spiritualitás ezért az ember genomjában lakozik. Röviden ez azt jelenti, hogy az ember azért hisz, mert génjei miatt nem tehet másként.” (Schüle, 2008: 38. és 44) Érdekesek pl. Albert Einstein világhírű tudós kijelentései a vallásról: „A természet minden igaz kutatója vallásos tiszteletet érez, mert nem tudja elképzelni, hogy ő az első, aki kigondolta a rendkívül törékeny szálakat, amelyek észleléséhez kötődnek.” „Fenntartom, hogy a kozmikus vallásos érzés a tudományos kutatás legerősebb ösztönzője” (Calaprice, 1996: 145. és 148). Kiegészíthetjük: a vallás, a gazdasági jólét egyik biztosítéka. Az amerikai dolláron ez áll: „Istenben bízunk!” Ez a pénznem a világ kulcsvalutája! Elgondolkodtató jelenséggel találkozunk: „Hitler és Lenin, hatalomra kerülvén, azonnal vallásüldözésbe kezdett, s kitiltotta a közoktatásból a hit- és erkölcstant, kiüldözte az országból a tisztességesen gondolkodó tudósokat, művészeket” (Czakó, 2003: 150). A sajtó, különböző formái, különösen a magyar irodalom: a költészet (Benedek, 1998), a mese és mondavilág (Tóth, é.n.), de főképp a történelmi regényirodalom rendkívüli segítséget nyújt a nemzeti öntudat megteremtésére, fejlesztésére és megtartására. A nemzeti kultúra megalapozását is szolgálja, különösen 1772-től, amikor vagy Bessenyei György, Berzsenyi György művei megjelentek. Ezt a célt szolgálta Kazinczy Ferenc és körének munkássága, sőt az egész nyelvújító mozgalom. Különösen a fiatalokat segítik nemzeti öntudatra a történelmi regények. A regényirodalom 1788-ig a francia művek és szellemiség képviseletében állott Bessenyei, Baróczi és köreik képviseletében. Ezután hódított tért a német irány. A XIX. sz. legismertebb regénye volt a Lafontaine Különce és Kotzebue Leontínája. A történelmi regény úttörője Walter Scott, Magyarországi kezdeményezője Josika Miklós. Azóta ez a műfaj folyamatos. A 19. században a történelem szakaszait boncolgatták, amelyek segítik a társadalom, a nemzet és a közösségek önmeghatározását, mint pl. Eötvös József, Kemény Zsigmond, Jókai Mór művei. A XX. században viszont Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Móricz Zsigmond, Kodolányi János regényei képviselik ugyanezen célkitűzést. Végül hiteles, tényeken alapuló történelmi regényírással próbálkoznak (Gyulai Pál, Kemény Zsigmond). Megvannak a saját regényírói Erdélynek (Kós Károly, Makkai Sándor), a Felvidéknek (Darkó István, Kaczér Illés) és a Délvidéknek (Németh Ákos, Siposhegyi Péter). 1948 után marxista regényírás következett be. Napjainkban inkább a múlt rekonstruálásával foglalkoznak regényíróink, ami lehetetlennek tűnik. Ugyanakkor járványszerű az ún. korszerű, modern irodalmunk törekvése, hogy elferdítse magyar szavainkat, burjánzik a szépirodalom trágár bulvárosítása, az irodalom kiüresítése, ami bénítja a nemzeti öntudat formálását. A média erősen támogathatja a nemzeti öntudat kialakulását és fennmaradását. „A magyar tömegek nagy összessége ma sem az egyetemi szemináriumok munkaszobáiban szerzi átlagos műveltségét, hanem néptanítók, továbbá a sajtó, könyvkiadók s végül a színház és a mozgóképeket pergető üzemek jóvoltából.” (Márai, 1942: 206) A nemzeti öntudat formálását magáévá kellene tennie a rádiónak, a televízió minden magyarországi csatornájának, a nyomtatott és elektronikus sajtónak valamint az internetnek egyaránt. Ez közös felelősségvállalást jelent a nép és az ország szolgálatában. Sajnos, Magyarországon a piacgazdasági és a szélsőséges liberális gondolkodás erősebb a médiában, mint a nemzeti öntudatban érdekelt állam, egyházak és civil szféra jelenléte. A politika mindig jelentős szerepet játszott a nemzet öntudatának formálásában. Az utóbbi 60 éven át – talán 4 év kivételével – azt tapasztaltuk, hogy a politikai hatalmat nem

35

érdekelte sem a magyar nemzet, sem ennek a nemzetnek öntudata. A média rabul szolgálta ezt a politikai nihilizmust. Ezért is fogyott a magyarság idehaza (több százezerrel), de Erdélyben (kb. kétszázezerrel), Szlovákiában és Délvidéken (kb. ötven-ötvenezerrel). Megszűntek a falusi iskolák. Szinte nincsenek kulturális rendezvények, kulturált szórakozó helyek stb. A magyarságtudat megnyilvánulásait a politikai hatalom megszégyenítette, tiltotta, sőt büntette. Vegyük például az 1848-as forradalmi dalok, vagy a himnusz szövege éneklésének tilalmát. Még egy gyalázkodónak szánt fogalmat is kitaláltak: „magyarkodik”. Más népeknél nem ismerünk ilyen jellegű fogalmat: a német nem „németkedig”, az angol nem „angolkodik”, a japán sem „japánkodik”, illetve, ha kifejezi német, angol vagy japán öntudatát, azt nem fojtja el az adott politikai hatalom, és nem illeti elmarasztaló jelzőkkel. Múlt nyáron meglátogattam amerikai rokonságomat. Szinte minden ház előtt ott lengedezett az amerikai lobogó, esetleg a származási ország lobogójával. Egyik ház tulajdonosa tele tűzdelte portáját kisebb lobogókkal. Tizennyolcat számoltam meg. Építkezéseken, a darun leng az amerikai zászló szép nagy példánya. Ám senkinek nem jutna eszébe, hogy ezek „amerikáskodnak”! Az lenne természetes, hogy a politika és politikusok élen járnak a nemzetépítésben. Ismernék és lelkesen énekelnék a magyar himnuszt, kéz a kézben ünnepelnék a magyar ünnepeket, tisztelnék a magyar emlékműveket. Nem furcsa az, hogy egy magyar miniszterelnök nem tudja a magyar himnuszt, nem furcsa az, hogy magyar milliomosok énekelik az internacionálét, nem furcsa az, hogy magyar polgármesteri hivatal leszedeti a turulmadarat, nem furcsa az, hogy a hungarológiával foglalkozó Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak azt nyilatkozza a magyar kulturális tárcavezető: hungaristákat nem támogatunk? – Miközben a hungarológia a magyarság megismertetését szolgálja, a nem magyarok számára. A finn Juväskylä hungarológiai tanszékén például a magyar filmmel, gasztronómiával és néptánccal is foglalkoznak. Érdekes, hogy a hungarológia úttörői Magyary mellett Gragger, Becker és Klebelsberg voltak. Közismert a turkológia, a germanisztika, a szlavisztika stb., de milyen helye van a hungarológiának (magyarságtudománynak) (Sümegi, 2010: 56-58) a magyar politikában. Hóman Bálint idején hazánk 48 külföldi egyetemi képviselettel rendelkezett. Szerencsére, 2002-ben kisarjadt a Balassi Intézet, melynek 19 oktatóhellyel van kapcsolata, és létezik egy jelentős civil szerveződés, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság. De ez még mind túl kevés. „Olyan nemzetpolitikai koncepcióra lenne szükség, amely támogatja például a magyar kutatási eredmények külföldi publikálását. Ez a magyarságkép alakításában ugyanolyan fontos lenne, mint az épített örökség vagy a hungarikumok sora… A hungarológia nem elvont tudomány: fontos, hogy az Európai Unió intézményeiben és az élet más területein legyenek a világban olyan szakemberek, akik, bár nem magyarok, de rokonszenvvel és némi rálátással tudnak beszélni hazánkról tudományos és közéleti vitákban, magánbeszélgetésekben” (Sümegi, 2010: 58). Románia, például nemzeti prioritásként kezeli, hogy a nagyvilág minél többet megtudjon róluk, méghozzá francia, angol nyelven. Mit tesz ezért a magyar politika? Mekkorát lendíthetne a magyar gazdaságon és a magyarság ismertetésén, sőt a magyar öntudaton is a jól szervezett nemzeti turizmus. Igaz van ebből valami a Bugaci Pusztán, a Hortobágyon. A napokban jártam Ausztriában. Az egyik töltőállomáson gyönyörű angol- és egyébnyelvű kiadványokkal találkoztam a különböző megyei falusi, kulturális, egészségügyi stb. turizmusról. Nem kellene könnyedén elintézni: Hát ők ebből élnek! Meglehetne indulni ezen az úton. Magyarországnak is van mit felkínálnia az idelátogatóknak. „Zárjuk le a rendszerváltozás utáni kort, szülessen meg az ezeréves alapokon nyugvó, modern és önbizalommal teli Magyarország, az egységes magyar nemzet új alkotmánya, ez mindannyiunk történelmi felelőssége” – hangoztatta Schmitt Pál államfővé választása után a parlamentben (Kisalföld, 2010. június 30: 2). - Ezt akarják mai politikusaink? A magyar intézmények (Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Pedagógiai Társaság, Magyar Szociológiai Társaság stb.) és nemzeti ünnepek sokat lendíthetnek a

36

nemzeti öntudaton. Persze, ha nem magyarellenesek, amint ennek bizonyos jeleivel találkozhatunk hazánkban. Intézményeinknek csak a nevében szerepel a magyar szó, vagy ténylegesen szolgálják az ország tudományosságát, művészetét, közéletét? Az ünneplés is emeli a nemzet öntudatát. Nem véletlen, hogy az osztrákok megülnek minden állami és minden egyházi ünnepet. Még az olyanokat is, melyek az egyházban csak másodlagosak. Ünnepelnek munkaszüneti jelleggel. Mi magyarok viszont megfeledkeztünk a történelmi és nemzeti ünnepeinkről is. Sőt – mondhatjuk, hogy többségünk – nem is tud ünnepelni. Nincs sem ünnepe, sem vasárnapja. A legnagyobb nemzeti ünnepeken is dolgozik a földeken, az építkezéseken. Kíváncsian várom, hogyan fogjuk jövőre ünnepelni nemzeti ünnepeinket, vagy a gyászos Trianon-emléknapokat. Persze vannak reménnyel kecsegtető jelek, mint a 2010. június 24-27-ig az Árpád-házi Magyar Szentek Napja Csíkrákoson (Erdély), azzal a reménnyel, hogy egy nemzettudat építését szolgáló hagyományt teremtenek. A példaképek erősítik egy-egy nemzet öntudatát. Országunk bővelkedik ezekben. Európai hírű királyaink sora (István, László, Mátyás, hogy csak néhányat említsünk) erősbítette a magyar nép hírnevét. Nagy politikusokban is bővelkedett ez a nemzet (Rákóczi, Széchenyi, a Telekiek stb.). Vitézségéről híresek magyarjaink világszerte: Kovács János huszárt Amerika méltatja és hősei közé iktatta, Teleki Sámuel élharcosként küzdött Európa szabadságharcainak mezején, sőt Benyovszky huszár a császárságig vitte. A tudomány terén is jeleskedtek a magyarok: az atomreaktor felfedezői Teller Ede és társai), a számítógép tökéletesítő Neumann János és társai, vagy a jelenben a napelemes tetőcserép Tóth Miklós, az üvegbeton Losonczi Áron stb,. magyarok találmánya. A sportban sem kell visszatérni Puskás világhírű csapatáig, napjainkban is számos magyar jeleskedik, mint Hosszú Katinka úszóvilágbajnok, a 31 mérkőzésben veretlen Erdei Zsolt, vagy a világpiaci siker Aczél Zoltán és társainak társasjátéka, a Krysis stb. Nagyon kevés nép dicsekedhet annyi szenttel, mint a magyarok: Első királyunk egész családja, majd László, Erzsébet, Margit és modern korunk számos szentje. XVI. Benedek pápa üzenetét így zárja: „Mária, a Magyarok Nagyasszonya, Szent István király, Szent Erzsébet és mindazon szentek, akik a nemes pannon föld szülöttei, őrködjenek továbbra is a magyar nép legitim törekvései fölött” (XVI. Benedek, 2006: 479). A nemzeti jelképek és hagyományok: szobrok, lobogók, történelmi zászlók, zarándokhelyek, szokások mind, mind megannyi generátorai és erősítői a nemzeti öntudatnak. Magyar emlékszobrokkal, szimbólumokkal még az elcsatolt országrészeken is találkozunk. Nem mindig zavartalan az ottani létük a politikai hatalom részéről: gondolhatunk Mátyás királyunk szobrának keresztútjára Erdélyben. Ezek a jelképek, a nemzeti tudat megnyilvánulásai, sőt fenntartói határokon belül és határainkon túl egyaránt. Svédországi kutatásom során felfigyeltem az svéd öntudat egyik sajátos megnyilvánulására: a svéd tájra! A sűrű erdők, a jellegzetes parasztházak, a tehenek és ezek megjelenítései dísz- és emléktárgyakon ékes jelei a svéd nemzeti öntudatnak. Mennyi „hungaricum” veszik el Magyarországon? – Az osztrákok tenyésztik a magyar szürke marhát, a lipicai ménest, és lépten-nyomon építenek lovardákat, a szlovákok mérik a magyar tokajit. Minden magyar jellegzetességre: a magyar tájra, a csikósokra, a szürke marhára, a lipicai ménesre, a tokaji borra, a magyar konyhára stb. szükségünk van a magyar öntudat felébresztése és ápolása céljából. „A legújabb kor egyetlen lényeges eseménye – írja Baranyai Tibor – az egyetemes szellemi hagyomány újra megtalálása és felélesztési kísérlete. Ez, mint lépés, az évszázadok óta tartó és egyre válságosabb hanyatlási folyamatnak bensőleg egy csapásra véget vet. Aki a hagyomány valódi jelentőségét megértette, a világválságot kezelendő, többé nem valami új és még újabb valami után kutat, hanem – mintegy minden részleges lehetőséget kimerítve – a legősibbet tekinti az egyetlen teljes lehetőségnek” (Baranyai, 2005: bevezető). – Milyen jó lenne, ha ez Magyarország és minden magyar ember esetében is megvalósulna: felfedeznénk nemzeti hagyományinkat. Megszabadulnánk végre „a sötét kortól”, amely nem más, mint „hagyományvesztettség és hagyományellenesség”. „Az ember – írja Baranyai -, aki ma

37

számít, a modernségen maradéktalanul túl van. Túl van a reneszánszon, racionalizmuson, mechanizmuson, materializmuson, ahogyan túl van a kapitalizmuson, szocializmuson, liberalizmuson, és profán tudományon és technikán: minden olyan illúzión, ami az igazságot oly rég óta legyűrni igyekszik.” Talán nem vagyunk mi saját hagyományaink ellenségei, de – általában – a nemtörődömség, a semlegesség jellemzi gondolkodásunkat, sőt tetteinket. Illetve, nincs bennünk „egzisztenciális bátorság”. Gondoljunk csak gyermekszerető hagyományunkra. Az átlag 4-6 gyermekre a magyar családban. Mi lett belőle? 1-2 gyermek családonként! Nemzetünk egzisztenciája, fennmaradása is kétségessé vált. Valamikor azt tanították, hogyan kell magyarosan és szabatosan beszélni. Mai rádió- és tévéadások, filmek nyelvezete, milyen messze került a helyes szóhasználattól. Ha „a nemzet a nyelvében él”, mi lesz a jelen nemzetünkkel. A magyar turizmus? „Shop-okkal” (Posta-shop) és egyéb angol cégtáblákkal, McDonald’s-szokkal, vagy čevapčič-csel ide lehet csábítani a Magyarország iránt érdeklődőket? – Nagy szükség lenne „az őseredeti frissességű tradícióra” hazánkban. 2.4. Erkölcsi szocializáció Az ember alapvetően erkölcsi lény. Erkölcse életszabályozója az ősi kezdetektől napjainkig, illetve „szabályokra vagy normákra épül, amelyek lehetnek felszólítóak vagy tiltóak.” (Nyiri, 1994: 17) Az erkölcs az erényekben valósul meg. Van bennünk egy különleges erkölcsi érzék (lelkiismeret) az erkölcsi jó és az erkölcsi rossz megértésére és megkülönböztetésére, amint ezt Adam Smith híres közgazdász és morálfilozófus világosan kifejtette. (Hársing, 1992: 142) Erkölcs nélkül eltorzul a személyiség, de nincs emberséges társadalmi, közösségi élet sem. Emberhez méltó-e a családi élet a hűség, a szeretet, a megbocsátás, az igazmondás stb. erkölcsi erénye nélkül? Nyelvterületünkön, főképp Gyökössy E. (1981), Teleki B. (1985 és 2000) és Bene É. (2009) munkáit ajánlhatom azon szülőknek és nevelőknek, akik lényegesnek tartják gyermekeik erkölcsi szocializációjának kérdéseit. 2.4.1. Erkölcsi elbizonytalanodás Erkölcs szavunk (Kiss L., 1967: 788) fellelhető 1372-től. Jelentése: a társadalom szempontjából helyesnek tartott emberi magatartást meghatározó normák összessége. Az erkölcsös szót megtaláljuk 1405-től, az erkölcstelent pedig 1510-től. Az erkölcs rokonszavainak gazdag színpompájával találkozunk (Kiss G., 1999: 225). Ilyenek: a morál, ethosz, móres, erény, erényesség stb. Az erkölcsös erényes, tisztességes, feddhetetlen, becsületes, jámbor, igaz, makulátlan, morális, etikus, szeplőtlen, ártatlan, romlatlan, istenes, stb. Az erkölcstelen tisztességtelen, etikátlan, becstelen, aljas, alávaló, hitvány, megvesztegethető, lefizethető, megvásárolható, korrupt, korrumpált, jellemtelen, immorális, amorális, feslett, ledér, léha, könnyűvérű, kicsapongó, laza erkölcsű, tisztátalan, szemérmetlen, szégyentelen, parázna, frivol, romlott, züllött, szabados, erkölcsromboló, erkölcsrontó, szeméremsértő, stb. Az erkölcs „tehát azoknak a cselekvési mintáknak az összessége, amelyeket az emberek bizonyos közösségében elismertek, s általában kötelező érvényűek”. Az erkölcsösség „olyan cselekvés minősége, amely vállalja a jó iránti feltétlen elkötelezettséget”. Erkölcstelen az, akinek „viselkedése nem felel meg az általános erkölcsi kódexnek, vagy az, aki romlott, jellemtelen ember” (Nyíri, 1994: 13). René Descartes (1596-1650) híres francia filozófus, matematikus és természettudós az emberi életet fához hasonlítja. Gyökere a metafizika (természetfeletti), törzsét a természettudományok jelentik, a koronája és gyümölcse viszont az etika (az erkölcs). Descartes gondolatai mélyek. Arra mutatnak rá, hogy életünk koronája, gyümölcse az erkölcsi magatartás. Erkölcs nélkül lombtalanok és gyümölcstelenek vagyunk.

38

Bárhogyan nézzük az életet, tény, hogy az erkölcsi magatartás terén elbizonytalanodás tapasztalható a nyugati társadalomban. Az erkölcsi válság jelei „A társadalmi beilleszkedési zavarok Magyarországon” c. tudományos felmérés szerint (Buda, I. kötet, 1984: 1-78): 1. az öngyilkosság növekedése minden korcsoportban, fiataloknál és időseknél egyaránt 2. a bűncselekmények számának emelkedése (1993-ig 22%-al nőtt a fiatalkorúak között) 3. az alkoholizmus viharos terjedése már gyerekkortól 4. a veszélyeztetett helyzetű fiatalok számának növekedése (1980-1992-ig 28,3 %) 5. a mentális zavarok gyakorisága 6. az erőszakos cselekmények szaporodása 7. széthúzás és ellenségeskedés növekedése

Az erkölcs meglazulásának okai ugyanezen felmérés szerint (u.o.: 85-105): 1. elgyökértelenedés a személyek és családok gyakori helyváltoztatása, költözése miatt 2. a családi szilárdság meglazulása 3. a viselkedés-szabályozók elgyengülése 4. a közösségek, értékrend, hagyományok, vallás, közvélemény elbizonytalanodása 5. az individualizmus, a szabadosság, az anómia erősödése 6. nevelési elvek ziláltsága Tanulmányok sorozata bizonyítja, milyen erkölcsi rombolást visz végbe a szülők válása. Az apa hiánya pl. lefokozza a leány nőiességét (Hetherington, 1972), elősegíti a fiú bűnözését (Lynn, 1974). Újraházasodás esetén a mostohaszülő szinte mindig zavar, különösen a serdülők életében (Rice, 1978). Ha a szülő megpróbálja egyedül felnevelni gyermekét, a gyermekben felhalmozódik a magányosság-érzet, a bűntudat, kialakul az erőszakos magatartás, a "másodrangú polgár" tudata (Mendes, 1976, Brown-Ferguson, 1976, RosenthalKeshet, 1978). A válás, öngyilkosság, alkoholizmus, bűnözés, idegbetegségek stb. javarészt "menekülési formák" (Korzenszky, 1983), jelzik az "erős ember", a "jelentékeny másik", vagyis a hősök és szentek hiányát. Ugyanakkor bizonyos az is, hogy e válságjelenségek mögött áll a társadalom filozófiája és emberképe. A nyugati társadalom konzumembert, tömegembert, önállótlan embert igényel (Fromm, 2010: 105-106). Mai társadalmunk nem csak manipulálja az embert, szinte kényszeríti az egészségtelen magatartásra (devianciára). „A legerkölcstelenebb érzéseket nevelték belénk a kommunista rendszerben – mondja Jurij Jubimár orosz művész, a szocialista rendszer üldözöttje. - Gyűlöletre, csalásra, ellenségeskedésre és árulásra tanítottak” (Magyar Rádió, 2001.03.28.). Ám napjainkban is divatos emlegetni, hogy nincsenek általános erkölcsi értékek (normák). Sőt a „hagyományos” értékrendet – egyesek – ki is gúnyolják: szentimentálisnak és maradinak nevezik. Ezzel szemben Clive S. Lewis kutató, az Oxford és a Cambridge Egyetemek professzora vizsgálta a nagy kultúrákat (Babilon, Roma, Kína, India stb.). Megállapította: Léteznek egyetemes erkölcsi normák, mint pl. a szociális igazság, a nagylelkűség, gondoskodás a családról, hűség, szexuális fegyelem, tenni a jót stb. Sőt, az is világossá vált, hogy az a kultúra, amely elhagyja az egyetemes normákat, értékrendet, önmagát teszi tönkre (Lewis, 2007: 95-121). Az egyetemes erkölcsi értékrend az egyén és a társadalom jólétéhez, sőt fennmaradásához szükséges! Az erkölcsi szocializáció elsődleges tényezője a család. Vitathatatlan, hogy a családnak és a különböző közösségeknek sorsdöntő a szerepe az ifjúság erkölcsi szocializációjában és nevelésében, de még a felnőttek magatartását is jórészt a család szabályozza. Az említett alapos magyarországi tanulmány is leszögezi, hogy a társadalmi beilleszkedési zavarok korai megelőzésének és korlátozásának "legfontosabb intézménye az ép és rendeltetését ellátni képes család. (Buda, 1984: 137). Lényeges a szülők erkölcsi felfogása és értékfelfogása, különösen erkölcsös magatartása. A szülők által képviselt tíz legfontosabb erkölcsi érték: 1. őszinteség (férfiak 66,2%, nők 71,8%), 6. munkaszeretet (f 33,8%, n 30%), 2. önállóság (f 58%, n 51,1%-a), 7. takarékosság (f 32,8%, n 31%), 3. felelősségérzet (f 55,9%, n 51,1%), 8. önfegyelem (f 29,5%, n 26,5%),

39

4. mások tisztelete (f 43,5%, n 48,6%), 9. határozottság (f 24,4%, n 20%), 5. udvariasság (f 35,4%, n 34,2%), 10. engedelmesség (f 22,2%, n 20,9%). A szocializáció és nevelés elsődleges helye a család. Ám, fáradozásai akkor lesznek igazán eredményesek, ha a család, az egyház, az iskola és a média karöltve iparkodnak nemzedékünk erkölcsi szocializációját és nevelését előmozdítani. – Szomorú, hogy néha még az iskola is, de gyakrabban a média az erkölcsi szocializáció kerékkötői. Milyen furcsa, hogy a középiskolás gyerekre rászól az apja: Mikor hallottad tőlem ezt a káromkodást? S a gyerek azt válaszolja: „Tőled soha, de a matek tanáromtól az órán, igen!” Vagy gondoljunk a Megasztár gyalázatos esetére Pál Istvánnal (Madách Imre-díjas, a Magyar Kultúra Lovagja, a Népművészet Mestere). Egy dal előadása után, az Öregúr távozni akart, amikor a stáb egyik tagja megállította, és követelte tőle, hogy pajzán, szexuális dalokat is énekeljen. Az ilyetén megalázott Öregember, levette kalapjáról a sorszámot, összetaposta, kikérte magának, és távozott. (Dévényi, 2010: 66) – A „szépirodalom” egyes példányairól, a bizonyos rádió- és tévéműsorokról ne is szóljunk. Ez büntetlenül megtörténik a magyar médiában. 2.4.2. Erkölcsi szocializáció és személyiség Az erkölcsi szocializáció az a folyamat, amely abban segíti az embert, hogy élete során erkölcsösen viselkedhessen, becsületes, tisztességes életet élhessen, függetlenül attól, hogy megéri-e vagy sem. A reszocializáció célja is az egyén visszaállítása az értékek, az erkölcs rendjébe és rendszerébe. Az erkölcsi szocializáció értékek mentén történik. Általánosan elismert, hogy léteznek évezredeken átnyúló, érvényes értékek (Kamarás, 2001: 46). Vitathatatlanul elsőbbséget élvez az élet, mint érték, ami az egészséges életmódra, egészségkárosító hatások (alkohol, nikotin, vegyszerek stb.) kerülésére, helyes napirendre (tisztálkodás, mértékletes táplálkozás, sportolás, munka) épül. Fodor István, az EU BÜT elnöke szerint a nevelők kötelessége, hogy „a túlfogyasztást, az értelmetlenségeket, a nem odafigyelést felszámolják, és a felelősség az egyén felelősségévé váljon. Adott esetben tízmillió egyéné. Vagy ha úgy teszik: hatmilliárdé” (Zalka, 2003: 17). E nélkül a következő generáció élete súlyosan veszélyeztetett. Az élet minőségét biztosítja a józan szabadidőeltöltés is. Második helyre állíthatjuk az erkölcsi értékcsomagot: a tisztesség, az igazmondás, az igazságosság, a becsület, a szeretet, a magántulajdon, a szexuális erkölcsi rend stb. tiszteletét. Az érzelmi értékek közé sorolhatjuk a szeretet és megbocsátás képességét, az együttműködést, a szerelmet és barátságot, a boldogság készségét stb. Akarati értékeink a kitartás, az állhatatosság, a döntés képessége stb. Szociális értékeink az együttérzés, az áldozatvállalás, a gyermekvállalás, a közösségi munka és segítés. Mindez több mint tolerancia. Az értelmi (szellemi) értékek között találjuk a gondolkodást, a világos fogalomalkotást, a tudást, a tanulás képességét, a szellemi alkotások tiszteletét, a nyelvtudást, a technika és számítástechnika stb. ismeretét. A természeti értékek közül kiemelkednek a természet szeretete, a természeti és az emberi alkotások (művészetek) védelme stb. Végül az anyagi értékeinket sem mellőzhetjük: a dolgok (ruhák, tanszerek stb.) megbecsülése, az építés és gyarapítás, a pénz takarékos kezelése, az anyagiak munka általi megszerzésének igénye. Piaget gyengéje: beszél ugyan az érzelmekről, de nem ad eligazítást, hogyan nevelhetjük a gyermek érzelmi világát. Részben kiegészíti őt Kohlberg, amikor az erkölcsi fejlődés három szintjét különbözteti meg, mindegyiket két-két fokkal. Ezzel jobban megértjük az egyénekben rejlő erkölcsi érzelmeket. Az egyezmény előtti szint (preconventional level) első foka (3-12 év), melynek része a büntetésre és jutalmazásra épülő, az erkölcsi magatartást megelőző szakasz (3-6 éves). Ezen a szinten szoros értelemben nem nevezhetjük a gyermek viselkedését erkölcsösnek. Magasabb szintje, amikor a gyermek (6-12 éves) az eszközi viszonylagosságra (instrumental relativist) törekszik. Viselkedése megfelel a régi szabálynak: Szemet szemért, fogat fogért! Ennél a fejlődési foknál nehéz még igazán erkölcsi magatartásról beszélni, hisz a kölcsönös és személyes igazságosságra és természetfeletti szempontokra még nem nyitott.

40

Az egyezmény szintjének (conventional level) (kb.10-35 éves) első fokán a fiatal (10-18 éves) személyközi kapcsolatokra törekszik, de gyakran még mindig csak a "mindenáron kiegyezés" szintjén. A fiatal "jó fiú, jó kislányként" meg akar felelni, főképp társainak és példaképeinek. A következő fejlődési fokon (18-35 éves) az egyén a társadalmi és szociális rend és a lelkiismeret "törvényhódoló" embere. Élete a "törvény és a rend" nevében telik. Az erkölcsi törvény viszont az, amit ő elfogad! Az egyezmény utáni (postconventional level) (35 év után) szint első fokán az egyén (35-50 éves) "közösségi megegyezésre", személyre szabott jogokra és a demokratikusan elfogadott törvényekre építi magatartását. Tiszteletben tartja mások jogait, akkor is, ha azok az ő érdekeit keresztezik. Az erkölcsi fejlődés hatodik fokán (érett életkorban) az általános erkölcsi törvények uralkodnak és irányítják a személyt. Ilyen általános érvényű elvek pl.: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" (Mt 22,37-39). "Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéltessetek!" (Mt 7,1). "Bocsássatok meg egymásnak!" (Mk 11,25) stb. Kevesen jutnak el erre a szintre. Ismertek pl. Mahatma Gandhi, Teréz Anya és II. János Pál. (Gandhi az erőszakmentesség élharcosa. Teréz Anya szeretettel karolta fel India szegényeit és haldoklóit. II. János Pál megbocsátott merénylőjének, sőt igyekezett összefogni az emberiséget.)

Vitathatatlan, hogy a személyiséget fejlődésében megerősítik az egyetemes és stabil értékek. Bár ezek a „modernség” (Garaczi, 2003: 187-192) címszóval elidegenítik az embert önmagától és természetes értékeitől, mint pl. a kötődés, a transzcendencia, meggyökerezettség, önazonosság, szeretet és testvériség erénye és igénye (Fromm, 201: 69). A testi igényeket bálványozza: Veszélyforrás 1. nihilizmus és individualizmus 2. információáradat 3. kollektivizmussal és tömegtársadalom 4. az intézmények bürokratizálása 5. a XX. sz. „modernitása” 6. szerepzavarok szinte minden területen 7. szabadosság 8. média hatalma

Áldozat a személyiség (elidegenedetté vált!) a személy által értékelhető folyamatok (kuszáltak!) a személyiséget felváltja a tömegember a magánélet és szabadidő (kiárusítása!) az egyén (újbarbár és pazarló életmód!) a becsület (pl. csaló lett a sikeres egyén!) az önfegyelem (gúny tárgyává lett) az igazság (érdekszféra: jóslás, babona stb.)

Igaz, hogy a „modernség” hatására az emberi személy erkölcse megtépázódott, de Platón óta megmaradt alapmagatartásként, az emberi jellem és tulajdonságok maradtak, mint két és félezer éven keresztül, csak a személyiségnek talpon kell maradnia, naponta kell megvívnia harcát. Tisztán kell látnia. Ebben segítenek az eszmények. A személyiség esetlegességét motívumokkal látják el. Ezekben gyökereznek a személy szándékai. Ám a szándéktól vezető út, az akarat igen kacskaringós ösvényeken vezet a megvalósulásig. A középkori valláserkölcsi jellem megvalósulására ugyanis, sokkal világosabb körülmények álltak rendelkezésre, mint ma. Gondoljunk arra, milyen egyszerű és világos a Tízparancsolat. Bevilágította Európa számára az erkölcsi szocializáció útját. Az erény (szeretet, bizalom, hűség, segítés, megbocsátás, egymás elviselése stb.) (Naszádi, 2009) nem szűnhet meg a modernitás következtében, mert akkor az eszmény ontológiai alapfeltétele dőlne össze. Más szóval, egyetlen kor sem nélkülözheti az erényeket. Ha nincs pl. az őszinteség erénye, akkor képtelenség bármilyen kommunikáció. Megvalósulna a „mindenki, mindenki farkasa” képlet. Persze a családtagok és a nevelők (pedagógusok, média szakemberei, politikusok) hiteles és meggyőző személyisége lényegesen hozzájárul a másik ember (gyermek, felnőtt) erkölcsi személyiségének kialakulásához és stabilizálásához. A középkor nevelő-tanítvány viszonyai elsősorban vertikális vonalon jelent meg. Mai világunk esetében a politikai és szociokulturális eseményáradat inkább pusztán horizontális. Már pedig a vertikumban való gondolkodás egyszerűbb, hiszen a jelent a múltra építve láttatja. A horizontális megjelenésmód a ránk zúduló híráradat és a versenyhelyzet miatt az eseményeket egymás mellé rendeli. Dönteni, választani így nehezebb. A személyiség többet tévedhet, sőt eltévelyedhet. Másik nehézsége a személyiségnek ma, hogy összefonódik az individuum (személyiség) és az individualizmus (önzés, magánakvalóság). Jung meghatározása alapján mondhatjuk, hogy az individualizmusban „az egyén szándékosan kiemeli és hangsúlyozza állítólagos egyediségét, vélt sajátszerűségét a közös követelményekkel szemben. Leegyszerűsítve: csak

41

jogai vannak, kötelességei nincsenek. „Ezzel szemben az individuáció – vagyis az önmegvalósítás – éppen az ember közösségi kötelmeinek jobb és pontosabb teljesítését jelenti” (Czakó, 2003: 189). Illetve, akkor válok igazán egyéniséggé, akkor valósítom meg igazán önmagamat, ha minél hasznosabb tagja leszek családomnak, munkahelyemnek, országomnak. Az individualizmus arra sarkallja az egyént, hogy csak a saját érdekeit tartsa szem előtt: versenyezzen, anyagi előnyöket szerezzen minden áron stb. Az individuáció viszont abban erősíti a személyt, hogy házasodjon, gyermeket vállaljon, munkával keresse megélhetését stb. Az individualizmus meghasonlást, míg az individuáció összefogást eredményez. Már pedig „minden meghasonlott ország elpusztul és egyetlen meghasonlott város vagy ház sem állhat fönn.” (Mt 12,25) A tárgyi valóság megítélése nagyban függ a személyiségtől. Vegyünk egy hasonlatot: Kuba népességét. Kesereghetnének: a 11 millió lakosból 2 millióan kerékpáron járnak dolgozni. 25-szörös árat fizetnek, minden talpalatnyi földet ki kell használniuk. Ősi módszerekkel kénytelenek művelni a földet. Mindennek ellenére, életigenlő, családcentrikus, vidám emberek. Büszkén járnak-kelnek, szóba elegyednek egymással, sőt idegenekkel is. Magyarországnak sokkal kedvezőbbek az életkörülményei: termőterületünk 30 millió embert eltarthatna, de silány minőségű külföldi áruval táplálkozunk, a gépkocsik százezrei lepik el utjainkat. Áraink nem alacsonyak, de kifizethetőek. Kesergünk, öngyilkosságba, alkoholba stb. menekülünk. Pedig csak meg kellene tanulnunk a kubaiaktól „a családba és szűkebbtágabb közösségbe vetett hitet, valamint a töretlen optimizmust” (Buggyár, 2010: 13). Bizonyos, hogy az erkölcsösség terén mindenkinek fejlődnie kell. Emberi gyarlóságunk következtében megrekedhetünk egyik másik fejlődési fokon. Kohlberg elmélete – szerintem – nem igazol egy időbeli egymásutániságot. A különböző fejlődési fokok egyszerre lehetnek bennem, csak egyszer az egyik, máskor a másik jut vezető szerephez. Mint érett embernek törekednem kell, hogy éveim múlásával a felsőbb fokok uralkodjanak viselkedésemben. Közben viszont, ha levert, beteg vagyok, leginkább úgy viselkedem, mint egy gyermek. 2.4.3. Az erkölcsi szocializáció elméletei Az erkölcsi szocializációnak és nevelésnek számtalan tudományos megközelítése van. Jelesebbek a viselkedés- (behaviorizmus), pszichoanalitikus-, a szociális tanulás-, és az értelmi fejlődés elmélete. Számos kutató munkáját ajánlhatom (J. Piaget, 1932., G. Allport, 1950., Kohlberg, 1963., Muray, 2003.). Kiváló összefoglaló tanulmányok jelentek meg (Munsey, 1980., Reimer-Paolitto-Hersh, 1983., Lappincs, 1998., Sira, 2000.), amelyeket - tárgyilagosságuk miatt - haszonnal forgathatunk. A viselkedéselmélet (Eimer-Aitchison, 1977., Dreikurs, 1958., Dreikurs-Grey 1970) kihangsúlyozza az erkölcsi magatartás, viselkedés fontosságát. Szerinte a család és az iskola a gyermek erkölcsi viselkedését állandósítja jutalmazással. A szocializáció légkörét ajánlatos úgy alakítani, hogy segítse a kívánt viselkedést. Egyes szakemberek szorgalmazzák a büntetés meghonosítását is, hogy a gyereket elrettentsük a nem kívánt viselkedéstől. Mások (Skinner, 1971) kihangsúlyozzák, hogy a büntetés nem segít, ezért a nem kívánt viselkedést eltereléssel orvosoljuk. Az erkölcsi szocializáció és nevelés főbb elvei a gyakorlatban a következők: 1. Tegyük együtt a jót. 2. Lelkesítsünk mindarra, ami erkölcsös: a szorgalomra, a munkára, közreműködésre, adakozásra. 3. Engedjük, hogy a vétkes megtapasztalja a hibája gyümölcsét: ha nem eszik időben, ne terítsünk külön. 4. Segítsük hogy tanuljon hibáiból is (Dreikurs-Stolz, 1964). Beszélje meg, miért jutott ide. 5. A szülők és nevelők legyenek erélyesek és tartsanak ki elveik mellett határozottan. 6. Ne forduljon el a hibázótól sem a család, sem a nevelő, maradjanak mellette, megbocsátásra készen. Freud (1933) sokat beszélt az ösztönről (libido), de megállapításait kizárólagosan klinikai tapasztalataira építette. Elképzelése alapján készült el az erkölcsi szocializáció és nevelés pszichoanalitikus megközelítése, melynek klasszikus ismertetője Flugel (1945), jó bevezetést írt róla Hall (1954) és Stafford-Clark (1965). Az elmélet egyébként az "azonosulást" és a "'bevésést" hangsúlyozza. A gyermek sok kellemetlenséget él át, részben a szülői ellenőrzésből, másrészt fiziológiai okokból (betegség, időjárás stb.). Lelkében ellenszenv születik szülei

42

iránt. Attól való félelmében azonban, hogy elveszítheti szeretetüket, elfojtja ellenségességét. Mégpedig azzal, hogy azonosul a szülők elvárásával, magatartásával, illetve a szülői követelést és tiltást bevési magába. A pszichoanalitikus elmélet gyakorlati alkalmazásánál két véglettől kell óvakodnunk. Mindkettőnek vannak úttörői. Neil képviseli és pártfogolja az engedékeny és majdhogy erkölcsromboló nevelést. Szerinte a zsenge évektől kezdve hagyni kell, hogy „a gyermek személyisége szabadon fejlődjön”, ne fojtson el semmit. Még az elemi erkölcsi szabályokat, pl. a tízparancsolatot sem kell ismertetni (Summerhill, 1960). A másik véglet szóvivője Bettelheim. Annyira hangsúlyozza a szülőktől átvett erkölcsi normák jelentőségét, hogy mintegy félelemmel akarja "beleverni" a gyerekbe az erkölcsöt, miközben elfojt minden örömet és élvezetvágyat (Sizer, 1970). A szélsőségek helyett kövessük a középutat: a szeretet és a határozottság párosítását. A tanulás szociális elméletét főleg Bandura-Walters (1963), Bandura (1969), Eysenck (1964) és Aronfreed (1968) alkalmazta részletesen az erkölcsi nevelésre. Alapgondolata, hogy legkönnyebben a közösségben tanulunk, mégpedig utánzással, mások példáján. Felmérésekkel is igazolták, hogy a legtöbb emberi viselkedést azzal tanuljuk, hogy másokat megfigyelünk és követünk. A gyerekek hajlamosak követni példaképeik erkölcsi elveit és magatartását. Ehhez a zsenge korban szükség van ellenőrzésre (kontrollra). A kisgyermeket fizikai jutalomban vagy büntetésben részesíti családja, de ahogy nő lassan áttér a társadalmi jutalmazásra és büntetésre. Példaképek a szülők, társak és jelképben gazdag valóságok: a keresztény világszemléletben a szentek és angyalok. Kutatások szerint (Aronfreed-Reber, 1965., Walters Parke-Cane, 1965., Solomon-Turner-Lassac, 1968.), az azonnali jutalom vagy büntetés hatásosabb, mint a későbbre halasztott. Pl. a gyereket rajtakaptuk, hogy lop anyja pénztárcájából: megszidtuk, megbüntettük. Ha ez azonnal történt, a pénztárca látása vagy érintése is már szorongást vált ki a gyerekben. Bizonyossá vált, hogy a hatalommal fegyelmező szülők és nevelők gyönge eredményt érnek el az erkölcsi szocializáció és nevelés területén. A szeretetbe öltöztetett szigor, hatásosabb. Az együttérzés sarkallja a jóra a gyermeket és fiatalt. Természetesen érvényes a régi mondás is: Mások kárán tanulunk. Berger (1962) kutatásai igazolják: ha a gyerek megfigyelte a másik bűnhődését, kerülni fogja azt a hibát. Áll ez részben a felnőttekre is.

Az értelmi fejlődés elméletének két oszlopos tagja J. Piaget (1932) és L. Kohlberg (1963, 1969, 1976). Jó összefoglalóval szolgálnak Flawell (1963) és Baldwin (1967). Iskolára alkalmazza Reimer-Paolitto-Hersh (1979). Piaget a gyermek értelmének fejlődéséből indul ki. Megállapítja, hogy minél értelmesebb a gyermek, annál inkább képes az erkölcsi viselkedésre. A viselkedés mindig az egyén értelmi fejlettségének és a környezeti ráhatás közös gyümölcse. A gyermek második évétől kb. hét éves koráig az "értelmi műveletek előtti" (preoperational), egocentrikus, önközpontú gondolkodás szintjén áll. Csak a saját szemszögéből képes látni és felfogni a világot. Most még csak képekben gondolkodik, nem pedig fogalmakban. Hetedik éve tájt beérik a "gyakorlati értelmi" (concrete operational) gondolkodásra: kezdi megközelíteni a valóságot és elkülöníteni azt önmagától és fantáziájának világától. Egyszerre két dolgot is képes kísérni. Figyelemmel tud lenni mások szempontjaira is. Lehetővé válik az igazi megbeszélés, keresi az okokat és a bizonyítást. A serdülőkorral éri el a fiatal azt a képességet, hogy a tárgyaktól elvonatkoztatva gondolkozzék. Ez az "elvont értelmi" (formal operational) korszak. Nem csak az adott szociális helyzetre válaszol, tépelődik az általános emberi kapcsolatokról, rendszerez, elveket és ideálokat sorakoztat fel. Értelmi fejlettségének megfelelően a gyermek kb. tíz éves koráig heteronóm, majd ezután autonóm erkölcsi felfogással bír. A heteronóm felfogású gyermek úgy éli át a törvényt és szabályt, mint amit kívülről akasztottak reá. Az erkölcsi rendszabályok hordozói a szülők, tanítók, könyvek stb. A kisgyermekre jellemző, hogy a szabályok és törvények eredetét misztifikálva fogja fel. Hétéves koráig önkényes, vágyai szerint változtatja a szabályokat. A kisiskolás szerint a törvények teljesen merevek és változtathatatlanok. A "bűn" nagyságát a kisgyerek a büntetés nagyságához méri: Nagyon rossz voltam, mert nagyon kikaptam! Csak hétéves kora után kezd bontakozni értelme az önállóbb erkölcsösségre. Az autonóm erkölcsi felfogással rendelkező fiatal már befogadta magába az erkölcsi elveket s ezek belső erőkként irányítják. Lassan szerepet kap döntéseinél a szándék. Tíz éves kora után pedig már az erkölcsi törvények belülről irányíthatják. A normákat és a közösség szabályait képes saját érdekei elé helyezni a hősiesség fokán is.

43

2.5. Vallási szocializáció a családban Megállapíthatjuk, hogy a vallás, mint az emberi és társadalmi élet végső kérdéseire, az élet értelmére és céljára, valamint az életvitelre vonatkozó válaszokat megfogalmazó eszmerendszer velejárója az embernek és kísérője a társadalomnak. „Azért hisz az ember, mert ha túlgondol önmagán, akkor szüksége van egy érzékfeletti otthonra. Egy mennyországra, egy metafizikus tetőre a feje fölött. Ezt pedig Istennek, mindenható lénynek, a lét alapjának stb. nevezzük. Röviden ez azt jelenti, hogy az ember azért hisz, mert génjei miatt nem tehet másként” (Schüle, 2008: 43-44). Sorainkkal a vallási szocializáció lehetőségeit fejtegetjük a rendszerszemlélet fényénél, főképp Teleki (1985: 134-148), Giddens (1995: 435-464), Andorka (1997: 547-562), Gereben (2009) és a GEO (tudományos magazin, 2008/12: 28-53) nyomán. 2.5.1. A vallás szerepe a társadalomban Minden társadalomnak szüksége van szertartásokra, melyek alapját a vallás szolgáltatja. (Durkheim, 1925) Ezek tudatosítják polgáraiban azokat az értékeket (emberi jogok, szabadság, egyenlőség, összefogás, hazaszeretet, becsületesség, szorgalmas és lelkiismeretes munka, őszinteség, egymás támogatása stb.), amelyeken áll és tovább fejlődik a társadalom (Schüle, 2008: 47). Az ember társadalmi létező, ösztönei nem szabályozzák, sőt ösztöneit magának kell kézbe vennie, szüksége van tehát viselkedési szabályokra, normákra. Ezeknek a normáknak viszont az emberi élet végső kérdéseire adott válaszokban kell gyökereznie, mint alapértékekben. A végső kérdésekre viszont a vallás keresi és kínálja a válaszokat. Emiatt minden társadalomnak szüksége van valamilyen vallásra, különben maga a társadalmi felépítmény alakul valláspótlékká, amint ez megtörtént a marxi szocializmussal (kommunista rendszerrel), amelyben a vallás alapelemei fellelhetőek: a Párt az élet és halál megfellebbezhetetlen ura, a marxi ideák kemény dogmarendszert képviseltek, a szertartásosság pedig mindenütt megjelent (májusi ünnepség, névadás stb.). Ez a pótvallás igen kegyetlen volt és 60-100 millió ártatlan ember életét követelte, 1918-tól. Az embert sanyargató, vagy emberáldozatot parancsoló vallás szintén kegyetlen, sőt káros a társadalomra, ha összehasonlítjuk a keresztény vallással, amely a minden ember iránti szeretetet hirdeti, és a társadalmi rendet Istentől eredezteti. Robert Barro és Rachel McCleary (Schüle, 2008: 47) amerikai közgazdászok összehasonlították a világ különböző országainak növekedési mutatóit és az adott nép vallásosságáról rendelkezésre álló adatokat. Megállapították, „hogy a vallás hat az állampolgárok munkaerkölcsére. A vallás-gazdasági egyenlet pedig így hangzik: a kemény munka Istennek tetsző, ami által magasabb nemzeti össztermék keletkezik, s az ismét csak nagyobb gazdasági össztermést eredményez. Ez felvet egy politikai kérdést is: képes-e egyáltalán hit nélkül működni egy társadalom, a világ?” Világos: ahol a társadalomban a vallásos meggyőződés támogatja a polgárok kiegyensúlyozottságát, boldogságát, őszinteségét, becsületességét, önfegyelmét, hűségét stb., ott kevesebb erőforrás megy el a csalás elleni intézkedésekre, bűnüldözésre, korrupció elleni védekezésre, a függőbetegségek kezelésére, stb. Egyszóval a polgárok vallásossága társadalmi érdek, társadalmi haszonnal jár. Példa lehet erre a magyar politika utolsó 8 éve, amely vallásellenes, de ugyanakkor korrupt, dekadens, gazdaságilag süllyedő volt. „A világ – a különböző kultúrákban, különböző fogalmakkal jelölt isten nélkül nem létezhet.” Egybecseng ezzel Albert Einstein, a XX. század egyik legnagyobb tudósa megállapítása: „Az emberiségnek minden oka meg van arra, hogy a magas erkölcsi normák és értékek hirdetőit az objektív igazság felfedezői elé helyezze. Amit az emberiség az olyan személyiségeknek, mint Buddha, Mózes és Jézus köszönhet az számomra többet jelent, mint az aktív, alkotó elme összes eredménye… Meggyőződésem, hogy a jólét semmit sem tud segíteni az emberiség előrehaladásában… Az óriási és makulátlan személyiségek példája az egyetlen, ami tiszta elképzelésekhez és értékes cselekedetekhez vezethet minket. A pénz csak önzéshez vezet… El tudja valaki képzelni Mózest, Jézust vagy Gandhit carnagie-i pénzestáskákkal?” (Calapriece, 1996: 108 és 117)

44

A vallástörténészek és kultúrantropológusok minden eddigi társadalomban kimutatták a vallás létezését. A vallás és a társadalom szinte elválaszthatatlanok. Innen a vallásszociológia fontossága. A vallás elemei teljesen összefonódhatnak a társadalom életével. Minden amerikai elnök, pl. székfoglalójában hivatkozik Istenre, a negyedévenkénti hálaadás ünnepe kifejezetten az imádság és hálaadás napja, az amerikai dollárt az „Istenben bízunk” mondat fémjelzi. Demokratikus rendszerekben elképzelhetetlen, hogy a jeles állami ünnepeken ne szerepeljenek egyházi vezetők, és a kimagasló egyházi ünnepeken ne tegye tiszteletét a kormány. – „Magyarország, vagy inkább a magyar faj most van fordulóponton. Vagy ragyogva élni fog, vagy bukik örökre… Miként állnak az esélyek? A halál bizonyosnak látszik, mert 1. Szalmaviszonyok közt élünk minden tekintetben, 2. Az erkölcsiség a legalacsonyabb fokon áll, 3. A jelenlegi vezetők sokkal inkább az ördöggel állnak szövetségben, mint Istennel, 4. Európa lángol… Ellene vetni ennek… a következőt lehet. A Gondviselés 1. Gyakorta a legcsodálatosabb módon karolja fel a gyermekek, ittasok és lelki szegények ügyét. Magyarok Istene! 2. Ama magból, amelyet az ördög hint el, Isten gyakorta a legnemesebbet, a legerkölcsösebbet sarjasztja… 3. Hol legnagyobb az ínség, ott legközelebb a segítség…”.(Széchenyi István: Napló, 1848.III.18.).

Szociológiai tény – Marx véleményével ellentétben -, hogy a vallás a társadalmi változás és a gazdasági fellendülés előmozdítója lehet. Max Weber vallásszociológiai műveiben vizsgálta a nagy (hinduizmus, konfucionizmus, mohamedanizmus, izraelita és keresztény) vallások hatását a társadalom gazdasági életére. Megállapította: ezek lényegesen befolyásolták, hogy az adott társadalomban milyen gazdasági rendszer alakult ki. A kereszténység, mint „megváltásvallás” állandó küzdelemre buzdít a bűnnel szemben, ezzel lázadást szíthat, akár a fennálló korrupt társadalmi rend ellen is. Jézus újraértelmezte az előtte meglévő társadalmi elveket, s ezzel forradalmian megkérdőjelezte a fennálló társadalmi rendet. A katolikus egyház szerepe Lengyelországban, 1945 után azt látszik bizonyítani, hogy a vallás ma is a társadalmi változások és gazdasági fellendülés lényeges tényezője lehet. A – sokszor túlhangsúlyozott – szekularizáció helyett, Max Weber a világ „varázstalanításáról” beszél. Ebben az értelemben a szekularizáció folyamatai egyrészt a (1) racionális gondolkodás elterjedése, ami magukban a vallásokban is végbement. Kétségtelen, hogy a zsidó és keresztény vallás ösztönözte a racionalitás felé vezető fejlődést. Ugyanakkor az is tény, hogy az érzelmi elemek lényegesek maradnak nemcsak a vallásokban, hanem az emberközpontú társadalmakban is. Másrészt a szekularizáció hatására (2) egyes nem kifejezetten vallási feladatok (államigazgatás, oktatás, betegápolás, család-, gyermek-, idős- és szegénygondozás) állami kézbe kerülnek. Ám, ezen feladatok megoldásánál az államnak szüksége van az egyházak több évszázados tapasztalataira, illetve nélkülük nem tud megbirkózni e feladatokkal. A szekularizáció eredménye talán az is, hogy (3) gyengül az egyházak hierarchikus szerkezete, ugyanakkor erősödnek a spontán vallási kiscsoportok, hatványozódik a laikusok (hívek) szerepe a vallási tevékenykedésekben, illetve a hívek tudatosabbá és aktívabbá válnak. A The Economist főszerkesztője és munkatársa alapos kutatással keresik modern világunk alapvetően formáló tényezőit. Arra döbbentek rá, hogy egyik a vallás, amely napjainkban reneszánszát éli. Lendületesen terjed a kereszténység. 2050-re Kína lehet a legnagyobb keresztény állam. Megállapítják: „A vallás erősíti a gazdaságot és csökkenti a szegénységet. Komfort érzetet, célt és közösséget ad. A világot nyitottabbá, toleránsabbá és békésebbé teszi.” (Micklethwait, 2009: 416)

A vallás szerepeit a társadalom javára így foglalhatjuk össze: (1) Alapelveket biztosít (az élet értelme, az emberi és társadalmi értékrend, viselkedési normák stb.) (2) Elősegíti a társadalmi integrációt, fejleszti az összetartozás érzését (3) Közösségeket teremt (pl. egyház, lelkészség, mint Sopronban az Árpád-kori templom működő plébániája) (4) Erősíti és módosítja a fennálló társadalmi rendet, mint pl. a „felszabadítás teológiája” Dél-Amerikában. (5) Helyettesíti, vagy legalább segíti a társadalom szociális ellátórendszerét.

Évszázadokon keresztül, világszerte a vallás volt a szociális ellátórendszer hordozója: kórházakat, iskolákat, árvaházakat, szeretetházakat tartott fenn. A mai magyar társadalmunkban is a keresztény vallás segíti társadalmunk szociális tevékenységét, sőt a demokrácia felépítését, valamint a hazaszeretet feltámasztását. 2.5.2. A vallás szerepe az ember életében Az ősemberi ásatások bizonyítani látszanak, hogy őseink már 800 ezer évvel ezelőtt végeztek szertartásokat (Peatsch, 2008: 50-53). Napjainkra is jellemző a vallás „Felnövekvőben van egy új értelmiségi generáció, amely tudatosan vallja egyházi kötődését, és ez nem csak az imában, hanem az értékválasztásaiban is megmutatkozik” (Gereben, 2010: 81). Einstein szerint, áll ez a modern tudományban is. „Nehezen találsz olyan komolyan gondolkodó elmét, akinek ne lenne egyéni vallásos világképe… A kutatót az egyetemes érvelés

45

érzése tartja hatalmában. Vallásos érzülete a természeti törvények harmóniájának elbűvölő csodálatában ölt formát, ami egy olyan felsőbbrendű intelligenciát tükröz, melyhez képest az emberiség módszeres gondolkodása és tettei teljesen jelentéktelenek. Ez kétségtelenül hasonlít ahhoz, ami minden érában a vallásos lángelméket hatalmában tartotta” (Calaprice, 1996: 151). Sören Kierkegard (1813-1855) dán író és filozófus azt állította: Abban az esetben, ha összeütközés támadna a hit és a tudomány világában, a hitet kell követni. Az emberi élet három stádiumát különböztette meg: az esztétikait, az etikait és a (legfontosabbat) vallásit. Dean Hamer molekulárbiológus, 2004-ben megállapította, hogy az emberben létezik egy „isten-gén”, melynek a legfőbb feladata, hogy az embert optimizmussal lássa el (Schüle, 2008: 44). Ennek megfelelően „Utak, mélyutak, kapuk és keresztek, pléhkrisztusok hálózták be a keresztény Európa közepét, melyet a magyarság épített. Aztán eltűntek az utak, eltűnt a déli imádság, nem létezik semmi csak az üres pléh ragyogása a magára maradt fán. A lét utáni semmi… De újra kezdünk mindent. Mert mi megmaradtunk” – mondotta Makovecz Imre építőművész egy fotókiállítás megnyitóján, 2000-ben. Egyik amerikai kutatásban megkérdeztek 10.467 szülőt és ugyanennyi gyermeket. Az egyik kérdés: Mit jelent a vallás az életedben? – Az anyák 80%-a állította, hogy „a legfontosabb”, illetve „egyik legfontosabb” tényező, míg az apák 67%-a vallotta ugyanezt. A fiúk és a lányok 60%-a is ezen a véleményen volt (Strommen, 1985: 131-133). Giddens szerint (1993) az írek 96%-a hisz az Istenben, és 65% hetente jár templomba, az amerikaiak 93%-a vallásos, és 43%-a heti templomjáró. Magyarországon nincsenek jól értékelhető adataink a polgárok vallási hovatartozásáról és meggyőződéséről. Az erős vallásellenes szocialista propaganda hatására a magukat vallásosnak mondók aránya az 1970es évek második feléig csökkent, bár viszonylag mégis magas maradt, 1978 után egyre többen mondják magukat vallásosnak. Talán a 2001-es népszámlálás valamivel mérhetőbb adatokat szolgáltat, bár az összeírást végzők sok gubancot okoztak azzal, hogy a vallásról nem is kérdeztek, mert erre a kérdésre „úgy sem volt kötelező a válaszadás”. Magyar nagyjaink között ott állnak az elkötelezetten vallásosak. Csak néhány nevet említsünk: Kodály Zoltán zeneszerző, Öveges József fizikus, Sinkovits Imre előadóművész. Medveczky Ádám (az Állami Operaház karmestere, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola és a Zeneakadémia tanára) 30 éves karmesteri évfordulóján nyilatkozta, 2000-ben: „A jó Isten odateremtett egy muzsikus családba, és hála Istennek nem is volt más választásom, mert nem is érdekelt más.” Íróink sora is mély vallásosságról tanúskodik. Gondoljunk Móriczra, Mikszáthra, Jókaira, Gárdonyira, Adyra, Babitsra stb. (Enyéim, 2010) József Attila így vágyódik Isten után Keresek Valakit c. versében: Keresek valakit, s nem tudom, ki az? Könnyeim csorognak, A percek robognak, tűnik a tavasz majd kiapadnak: s nem tudom, ki az. vágyak magukkal messzebb ragadnak Csüggedő szívvel loholok egyre, majd kiapadnak! keresek valakit a végtelenbe, loholok egyre. Márai Sándor (1900-1989) a magyar szépirodalom egyik legjelentősebb XX. századi alkotója (az ostoba kultúrpolitika 45 esztendőre száműzte 1948-ban), jellegzetes mondása: „Fejem meghajtom s vallom: Istenem!” A tudományok is – amint a szociológia tanúságában már láttuk – a vallás emberformáló jelentőségét hangsúlyozzák a személy életében. James W. Fowler (1981) pszichológus és sok más emberrel foglalkozó tudós (pl. Goldman, Alport stb.) szerint minden ember vallásos a maga nemében. A vallásosság szerkezeti lényegét a legfelsőbb lény (Isten) elismerésében, az értékrendben és szertartásos ünneplésben látják. Kutatók megállapították (Schüle, 2008: 47), hogy a vallásosság 84%-ban pozitív hatással van az egészségünkre, 13%-nál semleges és 3%-ban ártalmas. Erősen pozitív hatása

46

érhető, mert a hívő emberek között kevesebb a dohányzó, az alkoholista, a drogozó, viszont nagyobb támogatást kapnak közösségeiktől, szeretettel ápolják betegeiket, érzelmi terheiket együtt viselik, a stresszhatásokat levezetik, akár imával, akár lelki gondozással. Izraeli kísérletsorozat megállapította, hogy az igazhitű viselkedés pozitíven hat a szív és érrendszerre. A személyes hit tehát nemcsak jobb közérzetet biztosít, hanem fejlődésbiológiai előnyt is jelent. A vallásos magatartásnak különböző típusait találjuk meg, ami társadalmanként is változhat. Magyar társadalmunkban a múlt árnyékában – az „Aufbruch” nemzetközi vallásszociológiai kutatás szerint (Igen, 2001/III: 8-11.) - az alábbi típusok alakultak ki: 1. A társadalomorientált-konformista. Feladta vallásos meggyőződését és hátat fordított a vallási értékrendnek, ennek fejében magas iskolai végzettséget szerezhetett, vezető beosztásba került. Életútjában a társadalmi érvényesülés került előtérbe, mindennapi életében a társadalmi elvárásokat szolgálta, meggyőződését is ennek rendelte alá. Gyermekeit is ebben a szellemben nevelte. Magatartásukat a rendszerváltásig fenntartották, utána sokan megjelentek a templomban. Visszatértek, de nem tartottak elszámolást, bűnbánatot múltjukért. Altípusa a társadalomorientált-pragmatista személy gyermekkori vallásossága „kényszeren” nyugodott, amit a rendszer kedvéért könnyen feladott. Legfontosabb az életében a munka és a teljesítmény. A rendszerváltás után is emellett maradt, nincs ideológiai elkötelezettsége. 2. A vallás-orientált egyének. Számukra másodlagos volt a társadalmi pozíció. A vallás megőrzése mellett kiálltak, vállalva a hátrányos megkülönböztetést, a meghurcoltatást és gyermekeik lemaradását. Általában kiválóan dolgoztak, de elismerésben nem részesültek. Nem voltak merevek, de csak addig alkalmazkodtak, míg ez nem került összeütközésbe lelkiismeretükkel. Ennek a típusnak is két válfaja van. A „tradícióőrzők” az egyház szolgálatában álltak a múlt rendszer alatt is, nem hódoltak be az államnak. Ezek főképp papok és szerzetesek, akik nem ismertek rendszerváltást sem 1948-ban, sem 1989-ben. Nem szolgálták a rendszert, de a karrierről lemondtak. Mások voltak a „közösség-építők”, akik a vallásüldözést közösségben vállalták. Feladatuk: a vallási közösségek (vallási kiscsoportok, bázisközösségek) építése. Meg is járták a börtönöket általában. 3. Az egyensúlyozóan vallásosak. Igen számosan voltak. Rejtegették vallásosságukat, titokban kereszteltek, esküdtek, de küzdöttek társadalmi felemelkedésükért. A magányos egyensúlyozó az, aki megpróbálta fenntartani meggyőződését, de átértékelte a vallás eredeti természetét. Ha környezetétől tartania kellett, nem ment templomba, de ha nem ismerték gyakorolta vallását. A közösségben egyensúlyozó emberek közösségüktől tették függővé vallásosságukat. Ha az igazgatói állása kockára került, akkor is eljárt vallási közösségébe, vidékre. 4. A konfliktusmentes vallásos életút. Alacsonyabb társadalmi helyzetet örököltek s nem tudtak, esetenként nem akartak feljebb emelkedni. Egyházukhoz mindig hűek maradtak, papjaiknak segítettek a templom körüli munkákban. Gyermekeiknek is át tudták adni hitüket. Gyermekeik az 1998-as változásokkal jól jártak, nekik nincs priuszuk, nem szennyezték be magukat.

Nem csak Fowler (1981), más pszichológusok is hangsúlyozzák a hit különböző fokait, még a hívő emberekben is. Igen alacsony szintű pl. az ősnépek 28 ezer évvel ezelőtti temetkezési ceremóniája (Petsch, 2008:52). Összehasonlíthatatlanul kifinomultabb és lényegesen más a keresztelés szertartása. Alacsony fokú a törzsek győzelmi tánca (bizonyítottan jelen volt már az őskőkorszakban) (Peatsch, 2008: 53), tökéletesebb formája, viszont pl. a föltámadási körmenet vagy éppen a lezáruló milléniumi ünneplés-sorozatunk. James William (1902) kiemelte a vérmérséklet hatását a vallásos magatartásra. Szerinte az ember vagy „egészséges gondolkodású" (healthy-minded), vagy "beteges gondolkodású" (sick-minded). Az első optimistán néz az életre, és mindig meglátja annak virágos oldalát. A "beteges gondolkodású" személy pesszimista. Vallásosságának középpontjában a szenvedés, betegség, önsanyargatás és lemondás áll. Gordon Allport (1950), a személyiség-lélektan nagy tudora is kétféle: "külső" és "belső" vallásosságról beszél. A "külső vallásosság” menhely azoknak, akik nem találják helyüket az életben. A kitaszítottak, kizsákmányoltak, nyomorultak számára védelem. A vallásban közösségre, sorstársakra találnak, de az egyént is erősíti a hit. A "belső vallásosság” irányvétel, értékrend, végső cél. Míg a külső vallásosság biztonságszerzés a vallási közösségben, intézményben, kultúrában; csak alkalmazkodás, különösebb önállóság nélkül, addig a belső vallásosság aktív részvétel a vallási keretek megváltoztatásában is, az egyéni vagy társadalmi igények szerint. Az ilyen ember nem halogatja a boldogságot a túlvilágra. A belsőleg vallásos ember igyekszik meghaladni önmagát, megpróbál túllépni korlátjain s biztos abban, hogy ez sikerül.

47

Allport nagy előnye Piaget-vel vagy Kohlberggel szemben, hogy az érett személyiséget nemcsak mint valami "észembert" fogalmazza meg, számol vallásos érzelmeivel is. Szerinte a személy egyedisége éppen vallási élményeinek sajátságos mivoltában és vallási irányultságában nyilvánul meg. A személy viszonya az Istenhez erősen meghatározza boldogságához szükséges vágyait, igényeit vagy félelmeit. Ezért a vallásos érzelmek alapvetően emberiek. Véleménye egyezik P. Tillichhel (1957), miszerint „a vallás az emberi lét végső és legmélyebb valósága és a szellemi értékek kincsestára. Így különösen a fiatalok, és felnőttek számára válhat a vallás életük egységesítő filozófiájává, amely az apró részleteket és életszakaszokat irányítja, és értelmessé teszi.” A vallási szocializáció és nevelés célja a belső vallásosságra vezetés, illetve az éretten vallásos ember megteremtése. Mit jelent azonban: éretten vallásosnak lenni? Milyen az érett vallásosság? Gordon Allporttal (1950) válaszolunk erre a kérdésre. 1. árnyalt (welldifferentiated) 2. lüktető, mozgásban gazdag (dynamic)

3. állandóan irányít (consistently directive) 4. átfogó (comprehensive character) 5. ötletes (heuristic):

A hitet értelmesen és kritikával veszi. Tudja, miért hisz és elfogadja hite következményeit is. Tudja, mi a lényeges és mi a mellékes vallásban. Megérteti az eseményeket, és cselekvésre serkent. Képes gyökerében megváltoztatni az életet: Talbotból, a részeges kirakodó munkásból csodás egyéniséget faragott. Innen a nagyobb gyermekáldás, és segítőkészség, a társadalmi elkötelezettség magasabb foka (Tomka M., 1985). Megóv a szélsőségektől: fanatizmustól, vagy nemtörődömségtől. Nincs ellentét hite és magatartása között. Vallási idealizmusa motiválja, hogy az erkölcsi és etikai szabályokat megtartsa. Elfogadja azt a különbözőséget, amit másoknál (egyéneknél, népeknél, vallásoknál) tapasztal. Tudja, hogy rászorul a másikra, testvérére. Mindenkiben van valami jó, erény. Segít a jobb és megfelelőbb megoldások felé. Tökéletesebb válaszokat ad az élet kérdéseire. Tudatosítja, hogy nincs abszolút bizonyosság az életben. A bizonytalan, a rizikó vállalására képesít.

A érett hit szerves része az ember életének. Allport szerint az érett hit belefonódik az ember életének minden rétegébe és tudásába. Az ilyen hit megérti a rossz jelenlétét az egyedben és társaiban, de úgy, hogy küzd az emberi gyarlóság ellen. Allport szerint továbbá a vallás szerves része a tudománynak is. A hit tehát nem tudományellenes, vagy tudomány előtti, hanem ko-tudományos, azaz, a vallás és a tudomány karöltve jár. Sőt, „a tudomány, vallás nélkül béna, a vallás, tudomány nélkül vak” – amint ezt Einstein mondotta (Calaprice, 1996: 153). Az ember hite a kételyekben tisztul, erősödik. Fontos tehát, hogy tudja, hogyan ellenőrizheti és igazolhatja hitét. Értelmi érveléssel, mint pl. K. Rahner: A hit alapjai (Szent István Társulat, Budapest, 1983), vagy személyes élmények révén (istentiszteleteken, zarándoklatokon, szeretetszolgálatban), esetleg a jó példa ragad magával (példaképek környezetünkben, vagy könyvekben, mint pl. a Sugárzó emberek /1981/, Közöttünk éltek /1984/, a Prugg Verlag kiadásában). Másokat a "pragmatista út" (James 1902., Webster, 1998.) győz meg, amikor rádöbbennek, hogy a hit legtermékenyebb kelléke életüknek. (Pl. Evelyn Waugh /1903-1966/, a XX. század egyik legjelentősebb angol írója, hittel kiérlelt szépirodalmi műve, az 1950-ben írt „Helene” (Szent Ilona) c. regénye.) 2.5.3. A vallási szocializáció szakaszai John Elias nagyszerű könyvet írt (1979) a pszichológia és vallásos nevelés kapcsolatáról. Jamas Fowler (1981) jelentősége a vallásos fejlődés terén azt a helyet foglalja el, amit Piaget vagy Kohlberg az erkölcsi tudat fejlődésének kutatásában. Ronald Goldman (1964) kutatásai nyomán mutatjuk be a gyermekek és felnőttek vallási szocializációját. Goldman megfigyelése szerint az ember vallásos fejlődése lépcsőzetes. Három fejlődési fokra mutat rá. Piaget mintájára szemléli az átmenetet a két-két fejlődési fok között. 1. elővallásos gondolkodás (pre-religious thinking)

Élményekre és tapasztalatokra támaszkodó gondolkodás. (1-8. év) Nem lát a vallás mélységeibe,

48

a) átmeneti fok

2. részben vallásos gondolkodás (sub-religious thinking)

a) átmeneti fok

3. kifejezetten vallásos gondolkodás (religious thinking)

de a felszíni vallásosságot észleli. A vallásos elvek még messze állnak tőle, mert sem tapasztalata, sem szellemi képessége nincs az elvont gondolkodáshoz. – Lényeges a szülő és a környezet vallásgyakorlata, a beszélgetés a vallás kérdéseiről felfogó képességéhez mérten. a) Különbséget tesz érzelem és valóság között. Közeledik a logikai, következtető gondolkodáshoz. Viselkedése a valósághoz hívebb, de még nem jellemzi a mély vallásosság. Konkrét értelmi műveletekből áll (concrete operational). (8-13 év) Logikája szigorúan fűzi a látható és tapintható tárgyakhoz, saját tapasztalataihoz. A hitigazságokat hiányosan, főképp szó szerint értelmezi. A hit szimbolikus és átvitt jelentését, a bibliai események tanító és oktató jellegét a szavak szerinti értelemben fogadja el. A hit felszínén marad. Akár egész életére megakad a továbbfejlődésben. – Lényeges a beszélgetés és vita a jelképes beszéd értelmezéséről az értelmes okfejtés talaján. a) Részben logikusan, elvonatkoztatva gondolkodik, de kísérti az érzékelhetőre és szemlélhetőre támaszkodó gondolkodásmód. Goldman állítja, hogy sok felnőtt sem haladja meg ezt az átmeneti fokot, nem éri el az igazán vallásos gondolkodás mélységét. Törekszik ugyan a szószerinti értelmezés fölé kerekedni, de a konkrétumok fogva tartják. Istent a felhők fölé képzeli, találkozni akar vele a világűrben. Elemző és elvonatkoztató fogalomalkotás. (13. évtől) Elvonatkoztatással és összehasonlítással értelmez, a feltételest és jelképest felfedi. A tényekből visszatér az okokra, és elméletek alapján is képes megérteni az eseményeket, jelenségeket. Goldman szerint, a vallásos gondolkodás magasabb fejlettségi fokot és több tapasztalatot feltételez, mint a puszta logikai következtetés és absztrakt fogalomalkotás. A vallás nyelve ugyanis nehezebb, mint a mindennapi életben használt nyelv. Tele van jelképekkel, szóképekkel, képletes eseményekkel, példabeszédekkel és erkölcsi célzatú, tanító elbeszélésekkel. – Lényeges az érzelmek és a gondolkodás összhangja. A serdülés során, a fiataloknak értékeljék át eddigi vallásos elképzeléseiket és felfogásukat.

A kifejezetten vallásos egyének (Gandhi, Teréz anya, II. János Pál stb.) egytől-egyig mélyen érző és mélyen gondolkodó, elmélkedő személyek. Mivel az emberi élet lüktető változékony valóság, hitünknek is állandóan alakulnia, tökéletesednie kell. Ez egy életre szóló művészet. Soha sem állhat meg a személy azzal, hogy most már eléggé érett a hitem. 2.5.4. A vallás főbb fogalomrendszere Goldman maga összegezte a vallási fogalmakkal kapcsolatos kutatásának eredményeit (1973). Őt követve emelünk ki néhány vallási témakört. A BIBLIÁT a gyermek egészen az elemi 5-6. osztályáig nagyjából szó szerint értelmezi, számára nem léteznek irodalmi műfajok, hasonlatok, jelképek. Elve: Így írja, tehát így van! Azt írja a Biblia, hogy az Isten megalkotta az embert a "föld porából" (Ter 2,7) – a gyerek felfogása szerint – sárból teremtette Isten az embert. Arra majd csak később jön rá, hogy ez a leírás képletes, nem helyszíni közvetítés. Csak az sugallja, hogy az ember Isten teremtménye. Majd, még később eszmél

49

arra, hogy az ember teremtése és az ember fejlődése nem két ellenkező dolog, hanem ugyanannak a valóságnak két szempontja. ISTEN a kisgyermek számára egy látható személy: Nagyszakállú, öreg, fehérhajú bácsi, feje felett egy nagy karika. A tíz év körüli gyermek Istenre, mint valami mágikus hatalommal rendelkező szupermenre tekint. Észreveszi már természetfeletti jeleit is. Csak a serdülés korában nyílik meg a fiatal szelleme, hogy felfoghassa az Isten teljesen "másmilyenségét", szellemi mivoltát. Persze, ha a fiatal nem igyekszik megtisztítani istenfogalmát az eddigi gyerekes elképzeléstől, egy életre megmaradhat számára Isten valami "nagyszakállú bácsinak", vagy csodatevő szupermennek. Csak az éretten vallásos képes Clarke-kal nyilatkozni: "Amikor mint fiatal modern keresztény megindultam felkutatni önmagamat, a hitben rádöbbentem, egy központ vagyok. Ebben megtalálom emberi magamat; az Isten képét, ami én vagyok, de magát az Istent is fellelem magamban. Nem azonosítom a Teremtőt és a teremtményt. Azt sem tagadom, hogy Isten ajándékozza magát nekem. Mint keresztény tudom, hogy ez a titok, a Szent Lélek, lelkemben lakik. Az isteni Ő tesz engem "énné". Bennem kiált dicsőséget Istennek az egész természet" (Keating, 1978).

Az ISTENI GONDVISELÉS nem létezik a kisgyermek feje szerint. Nem képes elfogadni, hogy Isten szereti a rosszakat is. A tizenévesek már belátják Isten egyetemes szeretetét, de gyakran nyomasztó problémájuk a rossz: bűn, katasztrófa jelenléte a világban. Égető kérdésük: Ha az Isten szeret minden embert, miért éheznek annyian? Miért hal meg annyi ártatlan a szerencsétlenségekben? - Ahhoz, hogy felfogja a rossz titkát a világban soksok tapasztalatra lesz szüksége. Rádöbben, hogy a legtöbb baj: éhínség, nyomor, betegségek mögött az emberi szívtelenség húzódik meg, mert addig, míg Afrikában éhen halnak, Európa azért fizet a földműveseknek, hogy ne termeljenek, hogy fenntarthassa az árakat. A természeti katasztrófák mögött is észreveszi a természet rendjét és az Isten felszólító szavát: segítsük egymást! JÉZUS a kisgyerek számára elsősorban egy jó ember. Kilencedik éve táján csak csodatevő. A 12-14 év közötti fiatalok kezdik megérteni Jézus isten-emberi mivoltát, küldetését és megváltó szerepét. Persze csak akkor ragyog fel lelkükben személyiségének nagysága teljes fényében, ha ezt valaki megérteti velük. Legyen ezért állandó és élvezetes olvasmányuk a Szentírás. Az IMÁDSÁGot leginkább varázsigének vagy mágikus erőnek képzeli a kisgyerek. Tizedik éve tájt érik meg arra, hogy az imát lelki tápláléknak és Istennel való kapcsolattartásnak vegye. De mágikus színezete még marad. A serdülés éveiben képes lesz arra, hogy imáját teljesen átvigye a lélek hullámhosszára, kikapcsolja az önközpontúságot, és személyes barátságból végezze. Sajnos, nem ritkán találkozunk az ima mágikus értelmezésével felnőtteknél is. A Szentháromság, Szentlélek és az Egyház, vagy Mária, a halál és az örök élet fogalmát Joseph Colomb (1981) nyomán ismertetem. A SZENTHÁROMSÁG, a keresztény hit mély titka, amit senki sem érthet meg, csak annyit tudhat, hogy Jézus Krisztusban úgy nyilatkoztatta ki magát az egyetlen Isten, mint Atya, Fiú és Szentlélek. Ez, ilyen az Isten, lepel fedi. A kisgyermek annyit képes megjegyezni, hogy az egy Istenben három személy van. Az iskolás megértheti, hogy itt valami csodálatos dologról van szó. A serdülő fiatal rátapint az igazságra: Ez az Isten fönséges életének gazdagsága. Mintegy családi misztérium: apa – anya – gyermek. A SZENTLÉLEK is eléggé idegen sokaknak, pedig köztudott, hogy Isten Lelke, a szeretet Lelke, aki eltölt és vezet a jóra. Újabban felvirágzik a Szentlélek tisztelete, s a fiatalok is ünneplik, sőt az egyetemista fiatalok voltak egyik fő kezdeményezői ennek a virágzásnak. Az EGYHÁZ, az Isten népe, aminek minden keresztény, minden hívő, talán minden ember tagja. A kisgyermekek csak a családot, az iskolások már a templomi közösséget is egyházként élhetik át. A fiatalok előtt az egész egyházközség jelenik meg, mint Egyház. S lassan beleélik magukat az Egyház egyetemes, „katholikosz” mivoltába. SZŰZ MÁRIA tisztelete katolikus és evangélikus egyházainkban eleven. Kicsinyeink Jézus után legjobban édesanyját, Máriát ismerik. Százezrek különös tisztelettel adóznak neki. Hazánkban e tisztelet visszavezethető Szent István országalapító királyunkig, aki országát Mária oltalmába ajánlotta. A nép Édesanyának, Égi Anyának, Nagyasszonynak, Királynőnek stb. szólítja őt. Kimagasló tisztelete a zarándok- vagy kegyhelyeken, mint Máriacell, Makkos Mária, Doroszló, Csíksomlyó stb.

50

Nemzetközi viszonylatban is jelentős a Mária-tisztelet. Az anya és a nő megbecsülésének egyik fő forrása. A VÉGSŐ DOLGOK közül a HALÁL és az ÖRÖK ÉLET különösen fontos. Túlzottan óvjuk gyermekeinket még a halál gondolatától is. Hiába, mert ez a tény foglalkoztatja őket. Ezért ne várjuk meg, hogy megrémüljenek, amikor családunkba köszönt be hideg 1eheletével. A halál keresztény jelentése: Nincs mindennek vége, az illető elköltözik. Vigyük a gyermekeket temetésre, látogassuk a temetőt. Használjuk fel a „Halottak napja” által felkínált lehetőséget, hogy a halál gyöngéden mutatkozhasson be. Komolysága mellett ott van a gyertyafény játszadozása, a tömeg jelenléte. Gárdonyi bölcsessége igen reményt keltő: „A halállal egy ajtó becsukódik mögöttünk, és egy másik ajtó kinyílik előttünk”. A 12 éves sincs tisztában a sír utáni élet mibenlétével. Csak jól szeretne ott élni, olyan földhözragadtan. Természetesen a serdülő már elvonatkoztat. Képes az Apostollal mondani: "Hasonló akarok lenni Jézushoz halálában, hogy eljussak a halálból való feltámadásra" (Fil 3,11).

2.6. Szocializáció a családi életre Az ember családi létező: családban születik, családban nő fel, innen indul a világba. A szocializáció a családi életre azt szolgálja, hogy a gyermekek, fiatalok, de főképp fiatal felnőttek képesek legyenek tartós és boldogító párkapcsolatot létrehozni, ebben kiegyensúlyozott életet élni. Amikor a mai házasságot és családot a modern társadalom és a modern ember krízisállapotai gyötrik, fontos, hogy a prevenció jól működjön, gyermekeinket alaposan készítsük fel a családi életre, amit a biztonságos és védettséget nyújtó családi légkör, az önbizalom erősítése, az érzelmek felismerése és szabályozott kifejezése, az önállóság és kompetenciatudat, a megbízható értékrend garantálhat. Gondolatmenetünket alapos tanulmányokra (Kissné, 2007, Teleki, 2007, Komlósi, 1995., Bagdy, 1995 és 2010) építjük. 2.6.1. Felkészítés a családi életre A családi életre nevelés eléggé mellőzött napjainkban. Vannak kezdeményezések: Thomas Gordon megalapította iskoláját, ahova szülők és érett fiatalok járnak tanulni a családi élet művészetét. 250.000 szülő már el is végezte ezt a képzést, és ki tudja hány millió ember olvasta az eddig kb. tíz kiadást megért „P. E. T. in Action” c. könyvét Amerikában, magyar fordításban nálunk is (Gordon, 2000). Nyelvterületünkön is honos – sajnos csak – az egyházi gyakorlat fiatalok felkészítésére a házaséletre jegyesképzés formájában, ahol a pap mellett orvos, pszichológus, pedagógus és házaspár is szól a fiatalokhoz. Az egyházi gyakorlatban modellt láthat a Családsegítő Szolgálat és a közoktatási intézményhálózat a fiatalok felkészítésében a családi életre. II. János Pál pápa apostoli buzdításában a keresztény családokhoz (1982) kiemeli: "Napjainkban különösen szükséges, hogy a fiatalokat felkészítsük a házassági és családi életre. . . Azok a fiatalok, akiket a családi életre felkészítettek, általában jobban boldogulnak, mint a többiek. A házassági előkészületnek - folytatja a pápa - folyamatosnak kell lenni. Három alapvető szakaszban kell történnie: távoli, közeli és közvetlen." "A távoli előkészület a gyermekkorban kezdődik, abban a bölcs családi pedagógiában, amely törekszik arra, hogy a gyermekeket önismeretre vezesse. . . . Ebben az időben kell megalapozni mindazon igazi emberi értékek tiszteletét, amelyek a személyes és társadalmi kapcsolatokban valósulnak meg." Mire kell megtanítani gyermekeinket? – Az "Egyéni hajlamok feletti uralkodásra, a másik nemről alkotott véleményre, a vele való találkozásra". Úgy kell magyarázni a házasságot, mint "hivatást és küldetést". Lényeges az alapvető erények beültetése a gyermekekbe. Ezek különösen a szolidaritás, a hűség, a tapintat, a felelősség, a figyelmesség, a türelem, a becsületesség, a megbocsátás, a felejteni tudás, a derű és humor. "Erre az alapra - folytatja a pápa - épülhet rá később a részletes közelebbi előkészület… A fiatalok vallási oktatását az alkalmas időben és az igényeknek megfelelően nyújtott, házassági életre szóló felkészítésnek kell kiegészítenie. Ebben az előkészítésben a házasságot úgy kell bemutatni, mint a férfi és a nő állandó törődést igénylő, személyes kapcsolatát és, hogy a szülői felelősség kérdését mélyebben lássák, elsősorban a témával kapcsolatos orvosi és biológiai ismeretek segítségével. Emellett meg kell ismerkedniük a gyermeknevelés

51

módszereivel, valamint azokkal az életfeltételekkel, melyekre a családnak állandóan szüksége van. Ilyenek a munkahely, a megfelelő kereset, az okos gazdálkodás, a család gazdasági életének szabályai stb." "Hasznos, - folytatja II. János Pál - ha a közvetlen előkészület a házasságkötés előtti hónapokban és hetekben történik. . . Erre a minden esetben fontos előkészítésre különösen azok a jegyesek szorulnak rá, akiknek a keresztény tanítás és élet kérdéseiben hiányosságaik vagy nehézségeik vannak. . ."

Kinek a vállán nyugszik ez a hármas előkészítés? - A pápa válasza: "A házassági előkészítés körvonalazott fokozataiban részt kell vállalnia a keresztény családnak és az egész egyházi közösségnek." (66. p.) A jegyesoktatás folyamatát pontos tervezés előzi meg: meghatározzuk az oktatások számát, a témaköröket, felmérjük a szakember-állományt, egyeztetjük a megfelelő helyet és időpontot az oktatásokra, végül meghirdetjük a jegyeskurzust, jegyeseknek vagy együtt járó pároknak. Kik oktathatnak, kik vezethetnek jegyespárokat a házasságra való felkészülésben? Fontos az életkor! Aki jegyesekkel szeretne foglalkozni, legyen tapasztalt, de előnyös, ha korban közel áll a jegyesekhez. Ehhez járul a képzettség, a személyes tanúságtétel az elmondottakról, a jártasság a témákkal kapcsolatban. Rendelkezzen alapvető pedagógiai és lélektani ismeretekkel. Nélkülözhetetlen a hatékony kommunikációs készsége. Egy jegyespár részt vett a Veszprémi Egyházmegye Családpasztorációs Irodája által szervezett jegyeskurzuson. Az alábbi témákról számolt be. 1. A család ahonnan jövök – Örökségem - mit hozunk otthonról? Mit tanul a lány és a fiú a családjában, milyen mintákat hoznak otthonról, hogy tudják azokat közössé tenni? Milyen anya–, apakép él bennük? Tudatosul–e bennük, hogy az apakép összefügg az Istenképpel is? – Házi feladat: beszélgetés a témáról kettesben. 2. A házasság hitünk szerint – A keresztény házasság, az esküvő liturgiája. Ezt az előadást a Bazilikában tartotta az érsek atya és a helyi plébános. Mindketten felhívták a figyelmet a házasság szentségi mivoltára, a szentség lényegére, az örökkévalóságára. Majd a második részben az esküvő szertatását elemezték lépésről– lépésre. Tájékoztatták a jegyeseket a házasságkötéshez szükséges iratokról, és legfontosabb tennivalókról. – Házi feladat: az esküvővel kapcsolatos feladatok átbeszélése. 3. Egymásra hangolva – A jól működő párkapcsolatnak, akárcsak minden emberi kapcsolatnak alapfeltétele a jó kommunikáció. Az egyik legfontosabb dolog a jegyesség és a házasság alatt is az együtt töltött idő, a sok beszélgetés egymással. Nem elbeszélés egymás mellett, hanem beszélgetés egymással, egymásról. Így lehet egymást mind jobban megismerni és az adódó nehézségeken túljutni. A jegyesek az oktatáson kaptak témákat a beszélgetések megkezdéséhez: El tudsz-e szakadni szüleidtől, édesanyádtól, édesapádtól? Kész vagy-e az otthonról hozott negatív mintákkal szembenézni, és azokon változtatni? Meg tudjátok-e határozni a közös célotokat (céljaitokat) a házasságban? Alapvetően azonos-e az értékrendetek? El tudod-e a párodat fogadni olyannak, amilyen, vagy arra számítasz, hogy majd a házasságban megváltozik? (A házasság nem javítóintézet!) Rendelkezel-e kellő önismerettel és el tudod-e fogadni önmagadat? Komolyan veszed-e az önnevelést? Elhiszed-e, hogy a másik olyannak szeret, mint amilyen vagy? Tudod-e humorral kezelni a problémás helyzeteket? Tudtok-e majd beszélgetni a munkátokról? Ha nézeteltérés van köztetek, találtok-e köztes megoldást, vagy egyikőtöknek mindig el kell fogadnia a másik igazát? Házi feladat: egy téma kiválasztása és átbeszélgetése. (Az idő múlásával az összes témán át lehet rágni magunkat.) 4. Ha porszem kerül a gépezetbe – Kommunikáció és konfliktuskezelés, megoldási lehetőségek. Előadást tartottak a házasság, a család kríziseiről, a konfliktus felmerüléséről, lehetőségeiről. Egy kapcsolatban a konfliktusok forrása és száma kiapadhatatlan. A keresztény ember életében akkor jelentkeznek ezek a konfliktusok, amikor az Istennel való kapcsolatuk is rendezésre szorul. - Megoldási lehetőségeket hallhattunk a konfliktuskezelésre, elméletben, és gyakorlati példákon keresztül. A konfliktus megelőzésének módszere lehet, hogy valaki több időt tölt Istennel, vagy kevesebb akadályt állít a partnere elé, vagy éppen a kibeszélgetés taktikáját választja, esetleg a feszültséget fizikai módszerrel (sportolás, fárasztó fitnesz, túra) csökkenti. – Házi feladat: Hol állunk mi a kommunikációnkban? Milyen szinten tartunk? 5. Csodálkozzunk rá egymásra – Szexualitás, gyermekek vállalása. – Egy orvos házaspár tartott előadást a szexualitás biológiai és Bibliai alapjairól, a gyermekvállalás testi–lelki oldaláról és a természetes családtervezésről, mint módszerről, lehetőségről.

52

6. A házasság gyümölcsei – Közös élet, közös otthon, gyermekeink – Az előadást tartó házaspár saját életén keresztül mutatta be a közös otthon, a közös szokások, a közös élet, és a család hagyományainak kidolgozását. Beszéltek a gyermekek vállalásának és nevelésének könnyűségéről és nehézségeiről, örömeiről és keserveiről. 7. Lehetőség volt családlátogatásra – A fiatal párok egy számukra szimpatikus házaspárral megbeszélhették, hogy elmennek hozzájuk és egy estét náluk töltenek, ahol betekintést kaphatnak mindennapi életükbe, örömeikbe, nehézségeikbe. 8. Záró alkalom – Kötetlen együttlét, ahol minden párról készült egy fénykép és minden pár kapott ajándékba egy Szentírást, kis emléklappal együtt. A hivatalos zárás után agapé (vacsora) volt a résztvevők által hozott süteményekből, szendvicsekből. A jegyesoktatás eredményessége nem kétséges (Harcosné, 2010: 42), a hallottakat felhasználják a házaspárok. A válaszadók 79 %-a a jegyesoktatáson hallottakat alkalmazni tudta a házasságkötést Segített-e Ö nne k a jegye soktatás e gye s követően, családi életének alakításában, gyermekei éle thelyzete kben? Ö sszesített eredmé ny nevelésében. Csupán 21 %-uknak, nem segítettek a jegyesoktatáson hallottak. A nemenkénti megoszlás azt mutatja, hogy a nők 81 %-a merített az 21% elhangzottakból, míg a férfiak 76 %-a. A nők nagyobb arányban tudták, tudják felhasználni az elhangzottakat, mint a férfiak. Igen

Nem

A Gyermekjóléti Szolgálat feladata többek között „a családtervezési, a pszichológiai, a nevelési, az egészségügyi, a mentálhigiénés és a káros szenvedélyek megelőzését célzó tanácsadás, vagy az ezekhez való hozzájutás megszervezése…, a szabadidős programok szervezése” (Harrach, 2000: 26). – Szerintem, ide tartozhat a gyermekek és fiatalok közvetlen, vagy közvetett felkészítése a családi életvitelre is. A Családsegítő Szolgálat elsődleges feladata a prevenció, „az egyén és a családok életvezetési képességének megőrzése, valamint az egyén és a család életében jelentkező krízishelyzet megszüntetése” (Harrach, 2000: 14). A minisztérium rendelkezését úgy értem, hogy főképp a gyermek és fiatal az „egyén”, akinek felkészítése a családi életvezetésre az önkormányzat kötelessége is. Vagy úgy, hogy támogatja a gyermek és fiatal családját, vagy úgy, hogy segíti a gyermek és fiatal fejlődését a családi életvitelre. A NAT (Nemzeti Alaptanterv) 22/2007. (VII. 31.) Korm. Rendelet módosításában „Az iskolai nevelés-oktatás közös értékei” alatt szégyenlősen említi a családot, mint „nevelésioktatási” értéket a közoktatási intézményekben. Majd a VI. Részben bátrabban szól az erkölcsi és vallási ismeretek biztosításáról „függetlenül a fenntartótól!” Végül „A személyiség és közösségfejlesztés” részben elvárja „a családi és közösségi kapcsolatok elmélyítését támogató fejlesztési feladatok, és azok részét képező ismeretek” átadását. A cél egyértelmű: 79%

„hogy a gyermekek a családi értékeket, magatartásformákat, a harmonikus családi életben szükséges alapismereteket megismerjék és elsajátítsák. Nem csupán egészségi ismeretek elsajátítása, hanem önismeretre, kapcsolatok fenntartására, felelősségvállalásra nevelés. Annak bemutatása, hogy az ember párkapcsolatban és közösségben teljesedik ki és válik boldoggá” (Harrach, 2000: 9-10). Vita folyik arról, hogy ez kinek a feladata. Ha az osztályfőnökre bízza az igazgató, akkor az osztályfőnöki óra leterhelt, saját feladatait sem képes biztosítani, képtelen osztályközösséget formálni és megtartani, főképp azért, mert az osztálylétszám magas. Ha viszont próbáljuk minden tanár kötelességévé tenni, amit az idézett kormányrendelet módosítása ki is mond: „minden pedagógus feladata, mindig az adott tanórán, és a tanórán kívül folyó munkájához igazítva.” Van is benne ráció. Csak az a kérdés: Nem „veszik-e el a sok bába között a gyerek”? Másrészt, a tantárgya eléggé elvont (matematika, fizika), nehéz beépíteni a családi élet kérdéseit. Szakszerűbbnek látom szakemberre bízni a feladatot. De ki legyen az? Talán a gyermek- és ifjúságvédelmi felelős? Ha a szakképzettsége megvan hozzá (szociálpedagógus, családpedagógus), senki sem emelhet kifogást. Marad a kérdés: Milyen keretben? Hogyan épül be ez a nevelési terület az intézmény életébe? Ha csak a szociális gondozás keretét hagyjuk nyitva, nem értünk célt. Ha hozzánk fordulnak, beszélünk velük e kérdésről? Esetleg szexuális felvilágosítást szervezünk, aminek legtöbbször annyi az eredménye, hogy a fiatalok ismereteket szereznek arról „hogyan csinálják”, megpróbálják. Inkább a szülőket kellene „felvilágosítani” arról,

53

hogy végezzék el maguk ezt a feladatot a család bensőséges légkörében, gyermekükkel folytatott meghitt beszélgetéseik során? A bőséges és jó szakirodalomra is felhívhatja a szociálpedagógus a szülők figyelmét. – Ha beépítjük a családi életre nevelést az órarendbe, nem rossz, sőt ezt ajánlom! Csak nem veszíti-e el szükséges jellegét: kötetlenségét, spontaneitását, bensőséges légkörét? Megelégedhetünk azzal, ha olyan tantárgy lesz, mint a többi? – Maradjunk az ismertetett módosítás szelleménél: órakeret is kell hozzá, de a tanórán kívüli munkába is be kell építeni. Lehetőleg, szociálpedagógus irányításával. – Azonnal megjelenik a módszer kérdése is. A kiselőadások, csoportmunka, beszélgetés és vita, projektkészítés módszereit tudom elképzelni. Sok a kérdés, mert minden kezdet nehéz. Ám egy bizonyos: a családi életre nevelni lehetséges, sőt szükséges!

2.6.2. A szocializáció módja a családi életre A teljes család (anya + apa + gyermek) és ennek harmonikus légköre a családtagok boldogságának, a gyermekek egészséges fejlődésének és a családi életre való felkészülésének a záloga, biztosítéka. A legújabb magyar kutatások is igazolják (Skrabski, 2010). Annak a fiatalnak könnyebb a dolga a jó párválasztásban és a boldog családi élet megvalósítása terén, akinek egymást szerető és gyermekükről gondoskodó szülei példázták és megtanították a „szerelem és boldogság ábécéjét.” Ennek alkotó elemei - a német „Pairfam tanulmány” szerint: (1) Alkalmazkodás és hasonulás egymáshoz. (2) Szabadidő közös eltöltése. (3) Konfliktuskezelési, illetve megbocsátási készség. (4) Tudat, hogy senki sem tökéletes (Martenstein, 2010: 29). Annak a családnak gyermekei, akik megtanulták ezt az „ábécét”, valószínűleg biztonságos kötődésűekké válnak életükben. Ezek azok, akik elmondhatják: „Könnyen tudok kapcsolatot teremteni másokkal. Úgy gondolom, elég kedves vagyok. Az emberek legtöbbször barátságosak. Az adott helyzetnek megfelelően képes vagyok reagálni. A szerelem örökké tarthat – miért ne!” Ha a családi légkör gyakran elutasította, vagy tartósan elnyomta a gyermek közelség, szeretet iránti igényét, az ilyen fiatal könnyen elkerülő kötődési stílust vesz fel. Önmagát így jellemezheti: „Érzelmi kapcsolatok nélkül is jól érzem magam. Független és önálló vagyok, nem szeretném, ha mások túl közel kerülnének hozzám. Lecsökkentem a mások iránti érzelmeimet. A romantikus szerelem úgy sem tart sokáig.” A visszautasított gyermek arra is következtethet, hogy őt nem is lehet szeretni. Az ilyen egyén ambivalens kötődésűvé válhat, igényli a partnert, de vissza is utasítja őt. „Nehezen kerülök közel – vallja -, nem bízom senkiben, nem szeretnék mástól függeni, ettől félek is. Igénylem mások szeretetét, de érzem, hogy nem szeretnek annyira, amint én szeretem őket. A partnereim arra panaszkodnak, hogy túlzottan ragaszkodom hozzájuk.” Bár bizonyított, hogy ha a férj és a feleség őszintén szereti egymást, akkor: (1) Testi és lelki jellemzői is elkezdenek közeledni. (2) Az élettartamuk is meghosszabbodik legalább négy évvel. (3) Immunrendszerük hatásosabban működik. (4) Az életben kevesebb problémájuk (depresszió, alkohol stb.) lesz. (Martenstein, 2010: 32-33) Ehhez viszont meg kell tanulni gyermek- és fiatalkorban: (1) A legjobb színben látni családtagjainkat. (2) Megbeszélni minden olyan dolgot, aminek örülünk, vagy ami fáj. (3) Kerülni az általánosításokat. (4) Odafigyelni a másikra. (5) Ha rosszul érintettek a hallottak, azt ellenőrizni, jól értettük-e. (6) Figyelni a kellemes helyzetekre s azokat méltányoljuk (Martenstein, 2010: 40). – Ez ugyanis a családi boldogság programja, járható útja. A gyermekvállalás a felelős anyaság és a felelős apaság kérdése, illetve erkölcsi felelősséget jelent. Általában önkényesen fogja fel a pár: (1) nem tartja szerelme csúcspontjának, akkor sem, ha a másik szeretne (még) gyermeket (2) még kapcsolatukat is feláldozzák az egykéző megrögzöttségnek (3) a gyermekvállalás és a gyermekek száma felelősséget jelent a saját népünkkel, országunkkal szemben (a népesség fogy, ami gazdasági és nyugdíj-kérdéseket is felvet) (4) önös érdek is a legkevesebb 2 gyermek vállalását sugallnák (ki keresi meg a házaspár nyugdíját, ha nem lesz két kereső és adófizető utódja?) (5) a már megszületet gyermek joga, és – általában – igénye a testvér, vagy testvérek léte.

54

A névadásnál is felelősséggel kell döntenie a szülőnek. Napjainkban sokan a színészek és sztárok neveit részesítik előnyben gyermekeik nevének megválasztásakor. Megfontolandó viszont, hogy: (1) a keresztnév kifejezője a nemzeti hovatartozásnak (2) mit fog szólni nevéhez ez a gyerek, ha felnő (3) hogyan becézzük gyermekünket, mert a becenevek ráragadhatnak egész életére (3) idegen nevek adásánál köteles a szülő megnézni a tervezett név jelentését (4) ne adjon olyan nevet, amely kultúránkban megszégyenítő (5) a gyermek nevet hangzásilag csengjen össze vezetéknevével (pl. nyitott vezetéknév párosítása zárt keresztnévvel, vagy fordítva – Kiss Árpád jól hangzik, míg a Telekes Ede mekegő). A családi életre való szocializálódás szempontjából lényeges a családrendszer szerkezete, azaz a családi szerepek, a családtagok helyének és feladatkörének pontos körülhatároltsága és bensőséges légkörben való megélése. A teljes család: apa, anya, lehetőleg gyermekek kölcsönös kapcsolata meghatározó. Az férj és a feleség egymáshoz való viszonya sorsdöntő minta. Nem mindegy, milyen szemlélettel bír a család. Hogyan vélekednek, hogyan viselkednek a férfiak a nőkről, meg van-e a kölcsönös tisztelet vagy sem? A teljes vagy csonka család is meghatározó és modellértékű. Fontos, hogy a családi szerepek legyenek tiszták, egyértelműek: mit várunk el az apától s ő mire képes, miben áll az anya feladatköre, hol a helye minden egyes gyereknek a család életében. Két véglettől óvakodjunk: Ne legyen családunk szerkezete összefonott. Ne nézzünk ki úgy, mint egy több fonálból sodrott kötél. Ahol mindenki csinál mindent, minden feladat és kötelezettség egyformán hárul minden egyes családtagra. Ha ugyanis egyik szál kidől, a többi nem bírja ezt a terhet; nagyon valószínű, hogy elszakad a kötél, felborul a család. Másrészt ne legyen a családi élet megteremtése csak egy személy feladata: anyáé vagy apáé. Ezt a helyzetet sem lehet sokáig bírni. Ehelyett mindenki "tartsa fenn a családot" képességeihez és erejéhez mérten, de úgy, hogy köztudott legyen a családtagok előtt, kire mi vár, kitől mit igényel a család (V. Satir, 1999). Természetesen befolyásolja gyermekeink szocializációját a család külső rendszerének szerkezete és a kapcsolat, pl. a nagyszülőkkel, rokonokkal, barátokkal, szomszédokkal stb. A kielégítő családrendszer hiánya vezeti el a családot és tagjait terápiára, felbomlásra, vagy viselkedészavarokba, egészen a bűnözésig. A családszerkezettel szinte együtt jár a családi légkör, a család belső és külső rendszerében uralkodó kapcsolat harmóniája, vagy ziláltsága. Ezért súlyt kell fektetnünk az érzelmek ápolására, mint a szeretet, megértés, megbocsátás, nyíltság stb. Szorgalmazzuk a családtagok, rokonság és szomszédság kölcsönös kapcsolatát. A családi és környezeti légkör mintaértékű. A családban és szociokulturális hátterében tanult minták kísérnek bennünket egész életünk során. Ha a családban mindenki magának él, csak önző nemzedéket nevelhet. Ahol a két szülő szolgája volt a gyermeknek, ott a fiatalra keserves csalódás vár az életben: elvárná, hogy az egész világ körülötte forogjon, mindenki (majd a hitvese s esetleges gyereke is) neki szolgáljon, őt körültáncolja. Ha a szülők között ugyan jó a kapcsolat, de a gyerekek uralkodnak a család felett vagy a családon kívül élnek, ami gyakori munkába temetkezett, elfoglalt világunkban, képes lesz-e az itt nevelkedett fiatal bekapcsolódni saját családja életébe? Ott is ki fog lógni a sorból. Az tehát az ideális, jó házasságra szocializáló családszerkezet és családi-környezeti légkör, ahol minden családtag részt vesz az örömökben, gondokban, munkában és szórakozásban, előnyökben és felelősségben.

Lényeges a szülő-gyermek kapcsolat. Igazából ez jelenti a család melegét, meghittségét, biztonságot adó burkát. Az emberré válás alapfeltétele a kiemelt személlyel való kapcsolat. Mindkét szülőre szüksége van a gyermeknek. Ezt a kapcsolatot hétköznapjainkban az anya-gyermek kapcsolatra élezzük ki. Hegedűs András, neves pedagógusunk életrajzában olvashatjuk: „Először is anyám miatt lett szép és boldog gyermekkorom. Sült krumpli, híg leves, üres kenyér került leggyakrabban asztalunkra, de anyám jósága, gondoskodó szeretete, halk finomsága, ünnepi eledelekké varázsolta a szegénység e betevő falatjait.” Minden ember vágyik a szeretetre: hogy szeressék és szerethessen. Igazán ez a családi lét lényege és értelme. „Édesanyánk körül gyülekeztünk mindhárman – írja Szabó Pál a Nyugtalan években -, s ha magunk voltunk, körülvettük, babusgattuk, s édesanyám boldog volt nagyon. Nagyon, nagyon

55

boldog tudott lenni. Nagy szürke szeméből kibuggyant a könny, ült a földön, paszulyt bontott, vagy valamit varrott, s mi hárman, mintha összebeszéltünk volna, babusgattuk, simogattuk.” A gyermek anyja és apja, szülei szeretetén nő, fejlődik, erősödik. Olyan meghatóan szedi versbe Illyés Gyula „Két kéz” című versében: „Belőlük ömlött fényem, hű erősségem. És belőlük az álom, éjjeli biztonságom. Étellel ők kínáltak, fektemben ők vigyáztak. Egyik a hangos nap volt, másik a hallgatag hold. E két kéz után kaptam, ha már-már lezuhantam: ez simogatott, ez vert, ez gyúrt belőlem embert…” A szeretet tettekben nyilvánul meg. Fontos jelei a dicséret és elismerés. Az egyik felmérés szerint (Nanszákné, 2000: 61-64) a szülők 15%-a soha sem dicséri gyermekét, ami súlyos nevelési hiba és károsan hat a gyermek szocializációjára. Az is elgondolkodtató, hogy csak a gyerekek 59%-a érzi úgy, hogy őket mindig szerették szülei. A tágabb értelemben vett dicséret különösen hatásos, ha azt mások előtt tesszük. Lehet szóban, vagy simogatással, vagy kedvenc időtöltés engedélyezésével, de tárgyakkal történő jutalmazással is. A gyermekek 59%-a számít a dicséret valamelyik fajtájára. Személy szerint kisebb értékűnek tartom a tárgyi jutalmazást, a szóbeli dicséretnek, simogatásnak és a kedvenc időtöltés engedélyezésének adnék nagyobb teret. Néha büntetni, fegyelmezni is kell, de az ne legyen a szeretet megvonásával. A szülők 27%-a soha sem büntet, 37%-uk viszont testi fenyítést is alkalmaz. Amennyiben ez lehetséges, mellőzni kellene a testi fenyítést, nehogy rámenjen a szülőgyermek kapcsolat. Ne haragból büntessük a gyermeket. Ha szidjuk, bántjuk mások előtt, ez dupla megbélyegezés, dupla fájdalom. Egyébként is érdemes követni a régi népi bölcsességet: „Többet érünk el egy csepp mézzel, mint egy hordó ecettel!” A dicséret, az elismerés a méz. Különösen fontos, hogy a gyerek dicséretet, elismerést kapjon úgy is, mint leány, illetve fiú. Ez erősíti nemi öntudatát.

Az egyik felmérés (Launer, 1985: 150-151) a jól működő házasság indokait kereste. 300 házaspár válaszai közül a legfontosabbakat említem az előfordulás gyakoriságának sorrendjében. Az első hét kijelentés teljesen azonos férfiaknál és nőknél egyaránt: Hitvesem a legjobb barátom. Kedvelem házastársamat, mint embert. A házasság hosszú távra szóló elkötelezettség. A házasság szent. Egyetértünk céljainkat és törekvéseinket illetően. Hitvesem az idők folyamán egyre érdekesebbé válik. Szeretném, ha kapcsolatunk sikeres maradna. Ezután a férfiak és nők véleménye eltérő sorrendet követ. Amint láthatjuk a párok elkötelezettek egymásnak és, ezáltal, gyermekeiknek is. Abból is kiderül ez, hogy az első hét alapelvük, egymástól függetlenül, szó szerint ugyanaz. Ha a férj és a feleség egyek a szeretetben, gyermekeik is belenőnek ebbe a közösségbe. A szülők egymás közötti feszültségeit gyakran gyermekeiken vezetik le. Ez a jelenség a háromszögelés (triangulation) problémája. Jay Haley szerint (1976) ez jellemző, amikor a hitvesek érzelmileg elidegenedtek. Magányosságukban bevonják gyermeküket érzelmi feszültségükbe, ami viszont megsebzi a gyereket. Felnő, és maga is megismétli ugyanezt házasságában. Az ilyen helyzet akkor lesz tarthatatlan, amikor a három személy közül az egyik nem bírja tovább. Ilyenkor valamilyen robbanás történik: elválnak a szülők, a gyerek megszökik.

56

Gyakran vezetik le a szülők belső feszültségeiket úgy, hogy vádolják a másikat. Gyakori játék ez hitvesek között, de a szülő és gyermeke is próbálgatja. A feleséget azzal vádolja férje, hogy piszkos, hanyag, nem tudja beosztani a pénzt. Az asszony visszavág, férjét gorombának, önzőnek, esetleg részegesnek, munkakerülőnek nevezi. Ha a vádaskodás szülő és gyermeke között kap helyet, akkor a szülő „a kegyúr, a zsarnok, a mérges kutya”, a gyerek viszont „a lázadó, engedetlen és hálátlan féreg”. A családi életre nevelés következő eleme a szocializáció a munkaszeretetre. A szülő követésének igénye velünk született, másrészt a kisgyermek „segíteni akar”, a szülő ezt lehetővé teszi, akár annak árán is, hogy eltör egy tányért. Hiszen fontos az, hogy a gyerek szorgoskodjon szülője oldalán. A gyermekeket vizsgálva (Nanszákné, 2000: 108-115) megállapítható, hogy a munka öröme, mint hajtóerő (motívum) csak 21%-ban szerepel gyermekeinknél. A szellemi munkát is alulértékelik, mert „nem hoz semmit”. A munka közösségi jellege is igen alacsony (13%), bár a fiatalok 26%-a szívesen segítene a gyengébbeken saját munkájával. 77%-uk csak jövedelem fejében dolgozna. 17%-uk igényesen szeretné végezni munkáját. Elgondolkodtató, hogy a gyerekek és szüleik 28%-a ítéli el a lógást. Ezen a területen bizonyosan gondok vannak, mutatják az adatok. Nem lehet megfizetni az apai feladatok teljesítését. Milyen nagy baj, ha az anya csak ímmel-ámmal teljesíti szülői feladatát. S mekkora tragédia, ha a családi élet csak 13%-os, amikor azt 100%osan kellene teljesíteni. Óvakodjunk a családi életre nevelés buktatóitól, mint pl.: (1) a család kiegyensúlyozatlansága: szeretet-, meghittség-, önfegyelem hiánya, a nemiség túl-, vagy lebecsülése. (2) az egymás megalázása, megszégyenítése (a verésen át a nemi erőszakig). 3) a hibás kötés, amikor az azonos nemű szülő túlzottan, vagy gyengén kötődik gyermekéhez, míg a másnemű szülő „csábít”. Az ilyen családi helyzet vezethet a gyermek nemi zavaraihoz. (4) a szülők válása, ami igen gyakori jelenség. Ezt tetőzi a kulturált válás hiánya: veszekszenek, perlekednek, fenyegetőznek. A gyermek tovább sebződik, rossz mintákat vés be. (5) az elutasítás vagy túlzott aggodalmaskodás a szülők részéről (6) az anyahiány kedélybeteggé, búskomorrá teheti a csecsemőket és kisgyermekeket (7) a szélsőséges nőuralom súlyos önállótlanságot, sőt életképtelenséget eredményezhet (8) a liberális nevelés önkényeskedő embertípust eredményezhet (9) a „kettős kötéssel” (Bateson, 1956) a szülő végzetesen összezavarja gyermekét, mert közlései kettősek, mást jelentenek szavai és mást a gesztusai.

Ha jól neveli a család gyermekeit, családi életük boldogsága fogja megírni a köszönő szavakat: „Az Úr Jézus Krisztus dicsőségére..., és szeretettel anyámnak, apámnak, akik által az Úr kiváltképpen megmutatta irántam való szeretetét és jóságát. Az ő türelmes és megértő szívűkből erőt nyertem, és még sokkal többet annál” (Eareckson,1984). 2.6.3. A nemi identitás A család elsődleges szocializációs kiscsoport. Elsődleges, mert: (1) A legkorábbi életszakasztól hat a gyermekre. (2) Első érzelmi kötelékei, kapcsolatai itt formálódnak. (3) Az ellesett minták és tanult viselkedésmódok szinte egy életre szólóan vésődnek be. (4) A sikeres szocializáció felkészít a teljes emberi, személyi baráti, családi és társadalmi életre. Mindez azért valósulhat meg, mert a család biztosítja a gyermek biológiai és specifikusan emberi igényeinek megvalósulását (Fromm, 2010: 69). Az UNESCO 1964 februárjában 17 ország 26 szakértőjével egyhetes tanácskozást tartott az egészségre nevelés, a szexuális nevelés és a családi életre nevelés kérdéseiről. A francia kiküldött ismertette országa eredményeit. 1948-ban egy szakbizottság megállapította, hogy a szexuális nevelést leghatékonyabban és legtermészetesebben a család keretében lehet megoldani. A szexuális nevelés mindenekelőtt a szülők ügye. „Ha a szülők alkalmasak erre a kötelezettségükre, az iskolában fel sem merül a szexuális nevelés feladata” (Komlósi, 1995:

57

77). Hatványozottan érvényes ez az állítás a családi életre nevelésről. Elképzelhetetlen a család nélkül. Elsődleges tényező - ezen a téren - a családtagok hozzáállása (attitűdje) magához a családi élethez, a gyermekvállaláshoz, a szexualitáshoz, és a szexuális neveléshez (Komlósi, 1995: 198-203). Bár, a „szexuális forradalom” óta sokat változott a szexualitással kapcsolatos felfogás, nem mindig a gyermekek és fiatalok pozitív szexuális fejlődését szolgálja. Nem elég a nudista strandok létrehozása. Sőt, ez káros is lehet. Lényeges viszont az, hogy a család szótárából kikerüljön a „szégyenletes”, a „pfuj, csúnya” és a hasonló szavak, amikor az alsótestről, a szexuális szervekről, a pisilésről és kakilásról van szó. A nemi szerveket és azok funkcióit is tiszteletben kell tartani, legalább ugyanúgy, mint egyéb testrészeinket. Ehhez tartozik az, hogy ugyanolyan szeretettel vegyék körül a gyermek külső nemi szerveit, mint bármelyik másik szervét az újszülött kortól. Ne szégyenítsék meg a kicsit. A pisilést és a kakilást (ágytisztaság) se erőltessék. Nem kell szégyellnie magát a kisgyereknek, ha bepisil, vagy bekakil. De akkor sem, ha a családban mezítelenül jelenik meg. Arra majd ránevelik, hogy, ami természetes a családban, nem mindig ajánlatos mások előtt. Óvodásainkat pedig már irányítsuk arra, hogy testünk egyes részeit jobban fedjük, mert ezek érzékenyebbek, fontosak és az illendőség is ezt kívánja. Lehetőleg odahaza se futkározzanak teljesen meztelenül. A családban lényeges hatások formálják a gyermek személyiségét: (1) Spontánul, azaz élethelyzeteken keresztül közvetített (szocializáció). (2) Tudatosan irányított nevelési folyamat. A (3) család ugyanakkor kettős vezetésű csoport. Az apa a család, főképp kifelé képviselő, instrumentális vezetője, aki gondoskodik és intézkedik. Az anya az érzelmi vezető, aki összhangot és érzelmi melegséget ad, fenntart és fejleszt. (4) Végül itt jelennek meg a családi szerepek (férfi, férj, apa, vagy nő, feleség, anya, illetve szülő vagy gyermek, a gyermekek között is a leány vagy fiú stb.). Ezek következtében alakul ki a gyermekben a családi identitás, a családhoz való tartozás tudatos elfogadása. Jól szemlélteti a család hatásának fontosságát Kipling „Dzsungel könyvében”, ahol a farkasok által táplált Maugli megpróbál visszatérni az ember világába, de nem sikerül teljesen. A kihagyott fejlődést nem képes bepótolni. Az anya-gyermek kapcsolat minden későbbi érzelmi kapcsolat modellje. Az apa-gyermek kapcsolat ad irányt és tartást az életben. A testvérkapcsolat is érleli a szociális, társas érzelmeket, ilyen jellegű magatartásra késztet. Az így szocializált egyén szociális, belátó, aktív, önkontrollal, felelősséggel rendelkező és erkölcsi normákra építő személyiség. A különbség adott a nemek között. Ez nem csak a biológiailag szexuális (test felépítése és a nemre jellemző viselkedés a párkapcsolatban), hanem a humánus, emberséges magatartást jelenti. Alapja talán az agy és idegrendszer felépítésében és az információkat továbbító hormonokban található. A férfi agyféltekéjének bal, testének pedig inkább jobb oldalát működteti, a nőre ez éppen fordítva érvényes. A nemi különbségek egyrészt örökletesek, másrészt tanultak, illetve kultúrától, valláserkölcsi elvektől függőek. Ha csak gyermekeinket figyeljük meg, kitűnik, hogy mindegyik más, de a nemi jellegzetesség megtalálható születésüktől. Ez még akkor is igaz, ha a könyvek és mesék aktív szereplői főképp a férfi/fiú nemhez tartoznak s a női szereplők inkább passzívak (arány 11:1). A rajzfilmek főszereplői is többségében férfi/fiú alakok (Giddens, 1995: 182-185). A nemi identitás genetikai alapon, a családban bontakozik ki a kultúra és normarendszer hatására. A család ebben is az elsődleges szocializációs tényező. A szakemberek három fő elmélete észlelhető. Talán a legellentmondásosabb elmélet Sigismund Freud nevéhez fűződik. (Freud, 1933) Szerinte a nemek közötti különbség kulcsa a pénisz megléte, illetve hiánya. A pénisz megléte vagy hiánya a férfiasság, illetve nőiesség jelképe. Az ödipális szakaszban, a kisfiú fenyegetettnek érzi magát, úgy érzi, el akarják távolítani péniszét (kasztrációs félelem). Ugyanakkor rádöbben, hogy apja vetélytársa az anya érzelmi elnyerésében. Kívánja apja halálát. Majd bűntudattal, elfojtja anyja iránti érzelmeit és elfogadja apja elsőbbségét.

58

Tudatára ébred férfiúi mivoltának. Ezzel szemben a lány “péniszirigységben” szenved. Anyját is leértékeli, mert “neki sincs”. Ezzel, anyjával azonosul, s az alávetettséget is elfogadja. Sokan bírálják Freud felfogását, olyanok is, mint C. G. Jung, Adler, akik pedig erősen kötődtek a pszichoanalízishez. Szerintem, Freud túlzottan leegyszerűsít libido elméletével és az ödipusz-komplexussal. Tévedésének gyökere mechanikus és biológiai emberképe. Az embert pusztán ösztönlénynek tartja, akit – szerinte – a biológiai igények (evés, ivás, szexuális élvezet) határoznak meg. Az ember mechanikus képét és ösztönlény mivoltát teljesen tévesnek tartjuk. Bár Freud hatása alatt áll egész nyugati kultúránk. Vitathatatlan viszont, hogy az embernek vannak „speciálisan emberi jellegzetességei és igényei” (Fromm, 2010: 69). Ilyenek pl. a kapcsolat és kötődés, transzcendencia, meggyökerezettség igénye, az identitás érzete, tájékozódási keret és odaadás iránti szükséglet. A családi életre való szocializáció lényege abban rejlik, hogy a gyermek biológiai a speciálisan emberi igényeit kultúránk norma- és értékrendjével kielégítsük, szabályozzuk. Nancy Chodorow a hetvenes és nyolcvanas években (1978, 1988) fejtette ki elméletét a szexuális identitásról. Azt képviseli, hogy a nemi önazonosság tanulási folyamat nagyon korán elkezdődik. Alapja igazából a csecsemő ragaszkodása szüleihez. Freuddal szemben az anya szerepére helyez nagyobb hangsúlyt. A szülőkkel való szoros kapcsolat idővel lazul, de az anyával továbbra is szoros érzelmi szálakat ápol a kislány: odabújik hozzá, utánozza, amit csinál. A leány önazonosság tehát másoktól függő marad: először az anyától, azután a férfiétól. Énképük inkább passzív. A nőkben tehát kialakul az érzékenység és az érzelmi odaadás. A fiúk szakítanak anyjukkal. Férfiasságukat a nőiességgel szemben értelmezik. Chodorow elméletét is sokan kétségbe vonják. Vele szemben áll C.G. Jung megállapítása, miszerint a férfiakban és nőkben egyaránt létezik anima és animus. Az is tény, hogy mindkét nemre szükségszerűen hat az apa és az anya is. Carol Gilligan, a nyolcvanas években (1982) vizsgálta a nők és a férfiak önmagukról alkotott képét. Kutatási eredményei egyeznek Chodorow elméletével, a nők személyes kapcsolataik viszonylatában határozzák meg énképüket és minden tettükben meghatározó a másokkal való törődés. A nők a segítők és gondviselők. A férfiak énképe elvont, sikerre és eredményre, azaz kifelé irányult. A férfiak számára az “erkölcsileg jó” fogalma egyezik a kötelességtudással, az igazságérzettel, egyéni szabadsággal stb. A nőknél a legfontosabb erkölcsi jó a mások megsegítése. Gilligan elmélete ellen az a kifogás, hogy kutatása fehér és középosztálybeli alanyokra korlátozódik. Az interjúalanyok olyan válaszokat adhattak, amelyek a nőkre és férfiakra elfogadottak társadalmi rétegükben, de nem bizonyos, hogy tényleg saját véleményüket mondták el. Nem kizárt tehát az, hogy a nők és férfiak énképe más pl. Magyarországon.

A nemi önazonosság alapvető célja az emberséges, társadalmilag és vallás-erkölcsileg szabályozott heteroszexualitás, illetve a férfi és a nő közötti erőszakmentes, kölcsönös megelégedést és kielégülést célzó kapcsolat. Ezen viselkedés árnyalatai, hangsúlyai kultúrafüggőek, illetve kultúránként eltérőek lehetnek, de a lényege – Van Emde Boas szerint – az utódnemzés, az élvezet és öröm megtapasztalása. A kapcsolat a két ember között és az intézményesített jelleg ugyanaz (Mönks, 1998: 286kk). A gyermek, kérdéseket tesz fel: Hogyan születik a kisbaba? Ne piruljon el a szülő vagy nevelő, mert a legtermészetesebb dolog érdekli. Miért a különbség a fiú és a leány között? Lehet, hogy kérdése nem az, amire ilyenkor a felnőttek gondolnak. Annak sincs értelme, hogy „tudományos előadást tartson a kérdésről”, mer a titkolózás és a túlzott részletezés a gyermek fantáziáját csigázza, és a szülő-gyermek kapcsolat bizalmi légkörét leterheli. Mindig szeretettel, őszintén és a gyerek felfogó képességeihez mérten (egyszerűen) válaszoljunk. Nagyon fontosak a gyermek szerepjátékai: papás-mamás, családi helyzetek játszása. A serdülés beállta előtt a szülők beszélgessenek el gyermekükkel a szexualitásról, hogy a gyermek felkészülve fogadja első magömlését vagy havi vérzését. Ismét világosan, hangsúlyozva a szexualitás emberi teljességét, a szeretetet, a hűséget, a gyermeknemzést stb. De ne az utcán használatos szavakkal magyarázzák meg emberi mivoltunk jeles és kitüntetett oldalát. Néha már óvodáskorban jelentkeznek a gyermekszerelmek. Nem helyes, ha ezt sürgetjük, de az sem ha durván közbelépünk. Mindig álljon a szülő gyermeke érzelmei mellett. Nem „csúnya” a szerelem. Nagyon fontos, hogy jó, bizalmas kapcsolatban legyen a szülő gyermekével, hogy majd serdülőkori szerelmeibe is betekintést nyerjen. Hogyan történjék a gyermekek szexuális felvilágosítása? Az első, amire szükségünk van: Teremtsünk családunkban kiegyensúlyozott magatartást az emberi test iránt. Ne érezze a gyerek, hogy nemi szerveivel valami baj van, mert azokat olyan idegesen, ridegen törli meg az anyja fürdetés után. Természetesen ne ingereljék gyermeküket.

59

Ha a gyerek babrálja nemi szervét, vegyük ezt úgy, mint amikor játszik lábujjaival. Lehet, hogy ismerkedik szerveivel, lehet, hogy kis örömérzetre vágyik. Ezek az apró örömek nem ugyanazok, mint serdülőkorban. Persze, ha a kisgyermek túlzottan foglalkozik nemi szervével, meg kell gondolni, nem félti-e, esetleg nincsenek más örömei, valamilyen lelki sebbel vergődik, és nemi szervével vigasztalódik. Próbáljuk elterelni a figyelmét, lekötni őt és rávezetni más okos tevékenységre. Nagy hiba lenne ezt a tevékenységet büntetni, ahelyett, hogy a gyermekkel próbálna a szülő többet és bensőségesebben foglalkozni. Igaz, nem egyszer az egész családrendszer zavart, a szülő-gyermek kapcsolat alapvetően rossz, a családot kellene kezelni, mert a gyermek csak tünethordozó, a család „betegségét” jelzi. Ha a serdülőnél fordul elő önkielégítés, általában csak átmeneti a jellege. Megszűnik, az éréssel elmarad. Ha a jelenség rögzülne, valamilyen zavar áll mögötte, legtöbbször ismét csak tünethordozó a fiatal. A családi problémára kell fényt deríteni, s a serdülő viselkedése változik. Ha minden kísérletünk kudarcba fulladna, ajánlatos felkeresni egy kiegyensúlyozott pszichológust. Szexualitásunkról beszélgetni kell. Ez olyan téma, mint a többi. Próbáljunk gyermekünk minden kérdésére megfontolt józansággal, őszintén és a gyerek fejéhez mérten válaszolni. A kisgyermekkor és óvodáskor kérdése: Hogyan születik a kisbaba? Ilyenkor sok szülő elképed, elveszik. A gyerek nem kér még szexuális felvilágosítást. Megelégszik azzal, hogy az anyja szüli a világra. Ha ettől több az igénye, elmondhatjuk, hogy az anyuka haskójában magok vannak, ebből születik a kisbaba. Esetleg egy almát felvágunk és megmutatjuk, hogy abban is vannak magok, azokból almafa nőhet, ha elültetjük. A kisiskolásnak ez a válasz már nem elég. Őt érdekli az apa szerepe is. Neki már el kell mondanunk, hogy a kisbaba születéséhez két magra (sejtre) van szükség: apuka és anyuka magjára. Amikor a szülők nagyon szeretik egymást, az apuka átadja magját anyukának. Anyuka méhében ez a kettő egyesül és fejlődni kezd a kicsi baba.

A serdülőkor előtti években szükséges, hogy megismertessük gyermekeinket a férfi és nő nemi szervekkel. Egyik lehetőség, hogy vázlatos képpel szemléltetünk. A vázlaton magyarázhatjuk gyermekünknek a nemi egyesülés technikáját is. Nem kell attól félnünk, hogy a gyereket megbotránkoztatjuk. Jó, ha szüleitől hallja meg ezeket a dolgokat, nem az utcán szedi fel. Egyébként is, a serdülés előtt még nincs érintve érzelmileg. Beszéljünk a serdülőnek a testi érésről és jeleiről. Az érzelmekről, amelyek kísérik nemiségünket: a vonzódásról. Mindez szép és jó, sőt Isten műve. Ezért tiszteljük és Isten terve, parancsa szerint használjuk, élünk nemi szerveinkkel, óvakodunk mindazoktól, akik ki szeretnének használni bennünket saját vágyaik kielégítésére. A kiegyensúlyozott erkölcs alapjait világítsuk meg gyermekeinknek józanul. Álljunk serdülő fiataljaink mellé és haladjunk velük. Adjunk kezükbe komoly könyveket a szexualitásról is. (Czeizel Endre: Felkészülés a családi életre. Corvina, Bp. 1996, Varga Péter: Spielhózni. Zászlónk, Bp., 2002, Jane U. Rogei: Még hogy mindent tudnak? Park, Bp., 2007)

A gyermek fejlődése során oda kell figyelnünk néhány – a szexuális önazonosság szempontjából – fontos jelenségre. A kisgyermek (1-10 évesek) vagy serdülő alkalmi játéka a nemi szervével (Princzes, 1997: 29-31) fejlődésük velejárója, ha azonban állandósul az onanizálás, érzelmi vagy pszichés zavart jelez. A jelenség nehéz családi helyzetre, elhanyagolásra, tartós konfliktusra, pszichés zavarokra utal. Jelentheti a gyermekek vágyát és felszólítását: törődjetek velem többet. Serdülő korban is előfordul ez a játék (önkielégülés), mint – esetleges – azonosulási gond (szexuális nevelés és felvilágosítás hiányossága, vagy tekintélyzavar, jelentheti viszont a szeretet- és védettség gubancait, a sebzettséget (traumát), de irányulhat partnerre is. Ha az önkielégülés narcisztikusan rögzül, a személy kedvtelésévé válik, önkizáráshoz vezet, a közösségbe való beilleszkedést, a párválasztást és párkapcsolatot gátolhatja. Ezt már idejekorán kezelni kell.

60

A szexuális önazonosság zavarai (Giddens, 1995: 203-218., Princzes, 1997: 29-38., Teleki, 2007: 37-55) jól ismertek (prostitúció, transzvesztitizmus, kukkolás, pedofilia stb.). Tárgyalom a jelentősebbeket, két csoportban: (1) az enyhe és (2) súlyos zavarokat. (1) Az enyhe zavarok a korai és a késői serdülés. A korai serdülés (pubertas praecox, a nemi jelleg kialakulása) a lányoknál már 8, a fiúknál 10 életévükben következhet be. Sajnos egyébként is – a XX. századtól – a pubertás felgyorsult, akcelerálódott (16 évről 13 évre előre hozódott), főképp a táplálkozás, egészségvédelem és számos inger következtében. A korai serdülés okai lehetnek még alkatiak, családiak, de (koponyaűri, mellékvese, ovariális) elváltozások is előidézhetik. Kísérői: a nemi szőrzet, a mellek gyorsabb fejlődése, a havi vérzés korábbi jelentkezése. Amennyiben testileg fejletlen a gyermek, csak a nemi jelleg hatványozott, ajánlatos orvoshoz fordulni, hogy a szervi megbetegedést kizárjuk. Ugyanakkor az ilyen serdülők veszélyeztetettebbek a nemi erőszak és kihasználás szempontjából. A késői serdülés (pubertas tarda) a lányok és fiúk nagy gondja, fiúknál gyakrabban jelent kedélyzavart. Serdülésük még 16-17 éves korukban sem jelentkezik, míg társaik már régen “szakállasok”, fejlettek. Okai lehetnek növekedési, családi, hormonális és környezeti hatások. Két éves késés ne jelentsen gondot, ha ettől hosszabb idejű a fejlődési lemaradás, orvoshoz kell fordulni. (2) A súlyos zavarok általában a dekadens, hanyatló társadalmak jellemzői. Közöttük hangsúlyozott szerepe van a homoszexualitásnak (férfi nemi kapcsolata férfival), illetve lezbianizmusnak (nő nemi kapcsolata nővel) (Pálhegyi, 1999/2: 219-226). A kifejezés 1860-ban keletkezett, azóta e jelenség szexuális aberrációnak számít. Az 1970-es és 80-as években nagy nyilvánosságnak örvendtek a “nemi reform” (meleg) mozgalmak. Az AIDS közismertté válása (1980-as évek) és e betegség rohamos terjedése mérsékelte e viselkedésforma terjedését (Giddens, 1995: 212). Serdülőkorban átmeneti homoszexualitás jelentkezhet, ami túlfűtött barátság következménye lehet. A rögzült homoszexualitás kóros személyiségzavar, az érzelmi kötődés, gyakori a partnercsere, az ilyen hajlamú nők gyakran anya-gyermek kapcsolatra vágynak partnerükkel. A zavar okai bizonytalanok: kimutathatóak bizonyos genetikai tényezők (hajlam), de a környezeti hatások is valószínűsíthetőek. Szülőhiány, rossz családszerkezet, félrevezető barátságok, hibás nemi szerepminta, félelem az ellenkező nemű szülőtől, kielégületlen szeretetvágy, tartós azonos nemű közösség stb. fokozzák a homoszexualitás veszélyét, a homoszexuális hajlam fellobbanását. A zavar elkerüléséhez szükséges a pozitív anya-gyermek kapcsolat, az anya dominanciájának fékezése, a kielégítő kapcsolat mindkét szülővel, a harmonikus családi élet, a rossz barátságoktól való távolságtartás, a zaklatástól való védés, a homoszexuális élmény kizárása. Kezelése nehézkes. A nemi gyermetegség (infantilizmus) összefügghet az egyén fejletlenségével, pajzsmirigy vagy hipofízis működési zavarokkal, értelmi fogyatékossággal. Általában az egész személyiség éretlen. Gondot okoz, ha perverziók (transzvesztitizmus, exhibicionizmus, pedofília, homoszexualitás, deviancia) társulnak a fejletlenséghez. A prostitúció kifejezés a XVIII. század végén vált közhasználatúvá, de a fizetés ellenében nyújtott szexuális szolgáltatás ősi “mesterség”. Hazánkban feltűnően elterjedt mind a nők, mind a férfiak, sőt gyermekek körében is. 1996-ban 10 ezer nőt és 300 férfit tart számon a rendőrség (HVG, 1996.07.27.). Gyökerei megtalálhatóak – többek között - a családi életre nevelés, szocializáció hiányosságaiban, a környezet felfokozott nemi érdeklődésében, genetikai tényezőkben, esetleg agyi károsodásban. Akcelerált fejlődésű és család nélkül nevelkedett személyeknél gyakoribb jelenség. A szociológus Giddens véleménye: “Félő, hogy az AIDS rendkívül jelentős járvánnyá fejlődik, és csak “biztonságos” szexuális szokások, illetve az alkalmi szexuális kapcsolatok elkerülése révén lehet megakadályozni a terjedését” (Giddens, 1995: 216). A pedofília (gyermekek szexuális kihasználása) is régi szexuális aberráció. Ismert volt az ókor hanyatló társadalmaiban is. Főképp lányokat, de fiúkat is veszélyeztet ez a jelenség. Korunk ennek terjedését is segíti. Még az is előfordul, hogy szülők adják el gyermekeiket pedofil egyéneknek. A családi szerepminták hiánya is oka lehet ennek a jelenségnek.

A nemi szocializáció, születésünkkel, pontosabban magzati életünkkel (Teleki, 2000/³) kezdődik. Az önazonosság szempontjából lényeges szerepet játszik. A családi életre nevelés egyik jelentős szelete. Alapvető szerepe van a teljes (anya, apa, gyerekek) és harmonikus (szeretetteljes) családi életnek, a viszonyulási személyekkel (szülőkkel és testvérekkel) együtt töltött idő mennyiségének és minőségének. Ebből a szempontból fontos lenne a gyermekes szülők (legalább az anyák) négy órás munkaidejének bevezetése. Jelen társadalmunk „identitászavaros” (Czakó, 2009: 6-7). Szétestek a közösségek a családtól számítva egészen a nemzetig. A kultúra és a kulturált viselkedés szinte nevetségessé vált. A történelmet helyettesítik a fantáziamesék: a Gyűrűk ura, a Herkules- és Herry Potterfilmek. A fiatalság és a középkorosztály milliói „süketülnek a ticc-tucc zajtól. Polgártársaink közül egyre többen nem tudják, kik ők, mi az értelme az életüknek. Mostantájt jelent meg a „nemi főcsapás” (gender mainstreaming) elve a politikában. Biológiai nemi hovatartozásunkat kérdőjelezve meg. A „választható nemi azonosságot” helyezve előtérbe. Ezzel súlyosan

61

veszélyezteti, az amúgy is bizonytalan fiatalok nemi identitását. Mindinkább összemosódik a médiában, sőt az egész társadalomban a nemek közötti különbség. „Egyformásdit” játszunk. 2.6.4. A családi életre való szocializáció kerékkötői Társadalmunk, főképp a média közvetítésével olyan sztereotípiákat sugall, melyek súlyosan megzavarják a családi életre való szocializáció folyamatát mind a fiataloknál, mind a felnőtteknél. A sokszor hallott mondatok, képek, belénk ivódnak, s ami még rosszabb, irányítják gondolkodásunkat, sőt döntéseinket. Vegyük például a „nem a papír számít” (Martos, 2009: 37) „elvtelen elvet”. Gyökerében sebzi meg a házassági szándékot. Különösen, ha rossz tapasztalataink voltak szüleink házasságában. Megerősíti negatív élményeinket a folyton hangsúlyozott válás: ez a színész/nő, az a zenész/nő stb. másodszor, sőt ötödször vált el. Csoda, ha a fiatalok kb. 30%-a fél a házasságkötéstől. Pedig a házasság, és benne a „papír” egymás végleges vállalását jelenti ország-világ, Isten és ember előtt. Szerződéssel, fogadalommal megerősített elköteleződés, méghozzá hivatalos, külső fórumon. Hiszen a házasság nem csak két ember magánügye, hanem az egész közösségé. A „papír” jelzi, hogy felnőttünk: felelősséget vállaltunk önmagunkért és házastársunkért, a gyermekeinkért, sőt az egész társadalomért. Hasonlóan káros hatást kiváltó „elvtelen elv” a „sok gyerek, sok gond”, vagy a „kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond” (Marillai Andrea, 2009: 14). Azért is veszélyes, mert igazságtalan, hazug és sértő. Egyrészt a gyerekvállalás is bizonyítéka felnőttségünknek. Másrészt a magyar társadalomnak sok gyerekre lenne szüksége, hogy helyreálljon a népesség egyensúlya és anyagi helyzete. Másrészt elhallgatja azt a tényt, hogy a sok gyerek, sok örömet is jelent. A magyar gyermeknépesség egy harmada a nagycsaládokból jön. A „sok gyerek” fogja biztosítani az idős emberek millióinak megélhetését, nyugdíját. Ezzel nem vonjuk kétségbe a tényt, hogy a gyermekvállalás anyagi terhet is jelent, de hangsúlyozzuk a társadalom és a média „öngyilkos beállítottságát”, amikor a „sok gyerek” ellen ágál, amivel csökkenti a párok gyermekvállalási kedvét. Mindenképpen nehézséget okoz a szakemberhiány. Legalkalmasabbnak tartanám a családpedagógust. Képzését azonban hátráltatja a kommunista beidegződés (Komlósi, 1995: 16-18.). A múlt rendszer alapjaiban családellenes volt. Félt a hatalom és az egyén között álló (1) „szűrőrendszertől”, a családtól, igyekezett is tönkretenni minden hasonló szűrőt. Mivel ideológiája a magántulajdon esküdt ellensége volt, a családban látta a (2) magántulajdon védnökét. A család – természetszerűen – őrzi (3) a vallást, márpedig e rendszer a vallást és egyházat reakciósnak bélyegezte. Mivel a rendszer alapvetően a (4) szabadságot gátolta, mindent és mindenkit igyekezett ellenőrizni, ám a családnak nem lehetet dirigálni, ide nem lehetet spicliket beépíteni, akik egyébként mindenütt ott voltak. A szocialista rendszer kollektivista volt, előtérbe helyezte a központi szervezeteket, (5) ezzel szemben a család az egyént, a személyiséget támogatta. A múlt rendszer minden ellenfelét megtörte, térdre kényszerítette, (6) a családdal szemben tehetetlen volt. Bár, az 1980-as évektől – legalább részben – változtatott szemléletén, suba alatt azonban a családot – az egyházzal együtt – fő ellenfelének tartotta. Ez a szemlélet túlélte a „rendszerváltást” (1989). Ezzel magyarázható a nagy ellenállás a családpedagógus képzéssel szemben. A nyugaton, különböző szinteken képzik a családdal foglalkozó szakembereket. Nálunk csak az utóbbi években kapott zöld utat a családpedagógus képzés, de csak szakirányú továbbképzésként. Ami nem megoldás. Ellentmondásos tény: léteznek családsegítő szolgálatok, de felsőfokú alapvégzettségű családpedagógusok nincsenek. Szerencsére, képezünk szociálpedagógusokat, akik – jobb híján – segíthetik a családokat és a családi életre való szocializációt. A szakemberhiányhoz társul a modellhiány a családi életre és a családi életre nevelés terén. Nincsenek szakemberek, akik foglalkoznának a fiatalokkal és a szülőkkel. A kétkeresős családmodell bevezetésével és a gyermeklétszám leszűkülésével ugyanis, egyrészt a

62

fiataloknak nincs modelljük, nem „látják” a teljes családot és a gyermeknevelést: nincs testvérük, legalább is serdülő fejjel nem tapasztalnak semmit a gyermeknevelés körében. A szülők foglaltak, „nincs idejük gyermekeik nevelésére”. A velük töltött idő a minimum alatti, alig 10-20 perc naponta. Gondot okoz a teljes család hiánya. Túlságosan megnövekedett a válások száma, ami elveszi a mintakövetés lehetőségeit a gyermekektől. A teljes család, az egyik szülő hiánya nagyon megnehezíti a családi életre nevelést. Felveti azt a kérdést: Milyen családi életre szocializál a mai család? Olyanra, amilyen maga az adott család: elvált, egyszülős, újraszerveződött, jobb esetben teljes. Egyik kutatásom kimutatta, hogy az elvált szülők gyermekeinek 80%-a maga is elválik. Követik származási családjuk modelljét. A média (tévé, rádió, újság) mindenképpen meghatározó a nemi szerepek kialakulásában (Vevők, 1999: 93-94). A média azt sugallja, hogy a férfiaknak több a hatalmuk és nagyobb a szerepük a társadalomban, a nőknek pedig kevesebb. Az újabb svéd kutatások azt mutatják, hogy a televízió a fiúknál pozitív, a lányoknál negatív önképet alakít ki. A nőket ugyanis kiszolgáltatottabb helyzetben tünteti fel, bizonyos értelemben, a nő, mint fogyasztási eszköz jelenik meg a képernyőn, a fogyasztó a férfi, illetve az kereskedelem. Ugyanakkor a média főképp a család árnyoldalát mutatja be: agresszivitás, válás, hűtlenség. Ezért is szükséges, hogy a család mérsékelje a média használatát, válogassa meg a programokat, amelyeket megnéz, vagy hallgat, illetve az újságokat, amelyeket megvásárol. A látottakat, hallottakat és olvasottakat beszélje meg a házaspár egymással és gyermekeivel is. A családi életre nevelés kerékkötője mindenképpen a társadalmunkban elhatalmasodó szabados szexuális felfogás. A tévé, az újságok, az utca sugallja, különösen ifjúságunknak a korai szexuális kapcsolatok létesítését. Nem ritkaság a terhesség már 12 éves korban. 16 évesek már együtt élnek, sokszor a szülők tudtával jár lányukhoz éjszakára a fiú. Társadalmi probléma, de az esetleges abortusz, vagy a szülés sem megoldás. Az abortusz kétélű kard. A gyermek megszülése társadalmi érdek ugyan, de az ilyen esetekben, biztosított-e a zavartalan szocializáció, aktív tagjává válik-e a leányanya és gyermeke társadalmunknak? A segítő tehetetlenül áll. – A segélyezést intézi.

III. A SZOCIALIZÁCIÓ EGYES ZAVARAI Ennek a fejezetnek témái a stressz, mint az egyéni és társadalmi életünk velejárója, az erőszak, mint a modern társadalom egyik rákfenéje, a válás, mint „társadalmi magátólértetődés”, az egyedül-nevelés, mint gyakori problémaforrás, valamint az újraházasodás, mint sajátságos „foltházasság” (Patchwork Family). Gondolatmenetünket főképp jeles szakemberek (Selye, 1976, Cseh-Szombathy, 1985, Bernstein, 1990, Giddens, 1996, Bognár, 1986, és Teleki, 2003) műveire alapozzuk. 3.1. A család életvitele és a stressz Az emberi szervezetnek van egyensúlyozó képessége, amellyel őrzi a belső állandóságot (homeosztázist). A jelenség tudományos kutatása a XIX. század végén kapott szárnyra, Walter Cannon amerikai fiziológus, a XX. század harmincas éveiben előre vitte. Ennek nyomán a Kanadában dolgozó magyar tudós, Selye János kidolgozta a stresszelméletet, a szakkifejezést is Selye csatolta a jelenséghez. A család és családtagok élete számos olyan kihívást tartalmaz, amely az egyének egyensúlyozó („általános alkalmazkodási szindróma” - Selye) mechanizmusát működésbe lendíti. Tollhegyre szúrjuk a családi élet alapkérdéseit és megvizsgáljuk a család mai jellemzőit, különös tekintettel a család és a

63

stressz kérdésére. Gondolatmenetünket főképp Selye, 1976, Cseh-Szombathy, 1985, Teleki, 2003: 98-128, Hajduska, 2008 vezeti. 3.1.1. A stressz hatása a család életére A család nyitva áll a stresszek előtt. Másutt kerítés, fal, titkos telefon, óvintézkedés védi az egyént, kivédi a másik ember túl közel kerülését. A családban nem létezhet ilyen óvóvédő mechanizmus. Ha igen, akkor az a család már csak családnak látszik. Az igazi családban nem csak egy fedél alatt élnek, hanem „egy takaró alatt vannak” a család tagjai. Életük tárvanyitva áll a másik előtt, egymás „meghódítására” nincsenek kitaposott utak. Ez sok kellemetlenséggel is jár. A konfliktus a házassági kapcsolat szerves velejárója (CsehSzombathy, 1985: 56). Igaz, hogy amikor bepillantunk a házastársunk vagy gyermekünk világába, ezzel csodálatos távlatok nyílnak ki előttünk. Ugyanakkor ez a tény tükröt tart elénk, amelyben magunkra ismerhetünk. S amikor elmenekülünk az egyik tükör elől, ott van a másik családtag, mint tükör. Sok fiatal azért köt házasságot, hogy megszabaduljon ettől a korláttól: ne kelljen szembenéznie önmagával a családtagokban. Ám mi történik, a párja egy újabb tükör, a szembesülés korlátjaival, kicsinységével és kicsinyességével. Menekülés (válás, szabad szerelem, élettársi viszony, munkamánia) a családi élettől tulajdonképpen menekülés önmagunktól, az önmagunkkal való szembesüléstől. Családi stressz jelzőrendszere könnyen felfedezhető abban, hogy a család hatalmas energiát fektet be a családon kívül: barátságba, társadalmi érintkezésbe, karrierbe, pedagógiai vagy segítő tevékenységbe, de nem jut ideje a saját magára: a párkapcsolat ápolására és a gyerekek nevelésére. A család tagjait aránylag könnyű megszerezni (megházasodni, megszülni), de ezt követi a megtartás nehézsége. Sokan panaszkodnak, pl., hogy a házas évek múlásával „elfogy a szerelmük”. Az emberi lélek mélységének egyik titka: úgy gondolkodik, amint él. Az elhidegülés úgy kezdődik, hogy nem foglalkozunk annyit a másikkal, ritkábban beszélgetünk, vagy nem egymásról szólunk. Lassan más dolgok (házépítés, kereset, karrier) lép a hitves vagy családtag helyébe. Ez a folyamat nem visszafordíthatatlan. A megoldás: próbáljunk ismét úgy viselkedni, úgy viszonyulni egymáshoz, mint azelőtt, mint akkor, amikor még lángolt a szerelmünk. Néhány dolog mindenkin segít. Egyik a csodálat: Nagyszerűen megcsináltad! A dicséret mindenkinek jól esik, sőt szüksége is van rá. Jelzi, hogy észrevettük, hogy fontos a számunkra. Biztosítsunk társunknak szabad személyes mozgásteret. Menjél egyet sétálni, annyit dolgoztál, mára elég! – a rövid kikapcsolódás nem csak pihenteti a másikat, hanem fel is tölti, önbizalma nő, megbecsültnek érzi magát. A közös tevékenység összekovácsol. Lehet ez séta, kirándulás, munka. A közös cél, a sajátságos légkör felüdíti a kapcsolatot. Az apró ajándékok nem csak örömet szereznek, jelzik, hogy gondoltál rá, szereted őt, fontos neked. Itt az a kisgyerek jut az eszembe, aki ölében egy cserép virággal szomorúan ül a buszállomáson. Kinek viszed ezt a szép virágot? – a kérdésre szomorú a válasz: A szüleimnek, hogy végre elviseljék egymást. Tudok olyan esetekről, hogy a válófélben lévő pár búcsúzóul elmegy egy olyan helyre, ahol nászútját töltötte, s maga ez a tény már képes lángra lobbantani pislákoló szerelmüket. Milyen hasznos lehet végiggondolni és megbeszélni életünk és kapcsolatunk szép napjait. Különösen a házassági évforduló és a születésnap alkalmas erre. Egyik New Yorki interjúm alkalmával a férj ezt mondta feleségéről: Tudja az én feleségem az én legjobb barátom! – Tulajdonképpen ez a cél. Barátokká válni a családtagokkal a szeretet hullámhosszán.

64

3.1.2. Társadalom okozta stresszhelyzetek A társadalom problémái jelentősen befolyásolják a család életét (Cseh-Szombathy, 1985: 65-67., Halász, 1998: 57-61), lecsapódnak a családban és súlyos zavarokat okoznak. Ilyen, pl. (1) a szegénység, ami elsősorban a többgyermekes családoknak okoz feszültségeket. Különösen, ha abszolút szegénységről van szó, amikor a család fejenkénti jövedelme nem éri el a létminimumot. Ám a viszonylagos (relatív) szegénység sem vigasztaló, bár ez csak szegényebbet jelent, mint egyik-másik ismerős, illetve olyan szegénységet takar, amely pl. Sopronban igaz, de az ország keleti részén ugyanaz a család gazdagnak számítana. A szegénységet az iskolai végzettség hiánya, a társadalmi réteghelyzet és maga a településtípus befolyásolja. Az általános iskolások 40%-a a viszonylag szegény társadalmi réteghez tartozik. Itt kell említeni még az etnikai szegénységet. A cigány származásúak kilencszer nagyobb valószínűséggel szegények, a családban előforduló alacsony foglalkoztatás, a munkanélküliség, az inaktív felnőttek magas aránya és a magas gyermekszám következtében. Nem kis bajt okoz a családoknak (2) az anyák munkaviszonyba kényszerítése, ami az 1950es évektől vált szabállyá, miután az egy hónapnál tovább munkaviszony nélkül élő egyént „közveszélyes munkakerülőnek” bélyegezte a társadalom. Az anyák munkába állítása csökkentette a gyermekkel együtt töltött idő mennyiségét és minőségét. A szocializáció feladata kiszorult a családból, a bölcsödére, óvodára és iskolára hárult. Végezetül a gyermeklétszám állandóan fogyott. A GYES bevezetése nagy változást ígért, ami nem vált be, sőt a nőket bizonytalanságban hagyta. Talán a 4 órás munkaidő bevezetése többet hozna a gyermekek szocializációjára. Problémát jelentett továbbá (3) a munkanélküliség, az átlagosnál kétszer több kiskorú gyermek él olyan családokban, ahol mindkét szülő munkanélküli, a családok 87%-a kénytelen elodázni terveit, mert nincs miből megvalósítani azokat. Ezeket általában „új szegényeknek” nevezzük, bár igazából a gyökerük a múlt társadalmi rendszerbe nyúlik vissza. Ilyenek a háztartásbeliek (48,1%), az egyéb eltartottak (38,2%) és a munkanélküliek (31,8%). A (4) pazarló életmód is jelentős kríziseket okoz a családnak, a gazdag családok 4,5-szer többet fordítanak gyermekeikre, mint amire a szegényebb családok képesek. Tény, hogy a jövedelem emelkedik. Magas viszont a kínálat, és az igények is emelkedtek. Néha a beosztással is baj van. Tehertétel a családnak (5) az értékrend változása, elbizonytalanodása. A rendszerváltás nem tudta helyrehozni a régi rendszer értékzavarát, sőt a média reklámhadjárata azt sugallta, mintha a tárgyak birtoklása minden gondunkat megoldaná. Bár az utóbbi években a családi értékek társadalmi megbecsülése növekedést mutat, az értékek stabilizálódása még várat magára. (6) Az urbanizáció örvendetes és szükséges jelenség, ám súlyos problémákat okoz a családoknak, mert általában felkészületlenül kerül faluról városra, és gyökértelenné válik. Elveszti eddigi támaszrendszereit: főképp rokonait és barátait. Az urbanizáció másik árnyoldala (7) a peremre kerülés, sok városi család kiszorul a társadalom peremére. A falun mindenkit ismert, itt elvegyül a nagy névtelenségben. Leginkább a fiatalok lesznek kívülről irányítottakká, gyakran a bűnözés útjára kerülnek, vagy az alkohol és kábítószer áldozataivá válnak. Sajátságosan veszélyeztetettek az időskorúak és a fiatalok. A nyugdíjasok helyzete - más korcsoportokhoz viszonyítva - nem romlott, de az életet kezdő fiatalok hátrányba kerültek, mert őket még a munkanélküliség is sújtja. (8) A modern nomádság, a túlzott mobilitás is súlyos kríziseket okoz sok családnak. Amikor a szülő vidéken dolgozik, és naponta ingázik, vagy amikor vidéken átmeneti szálláson lakik és csak hétvégeken, vagy havonta jár haza. Mindez súlyosan megviseli a párkapcsolatot és a gyermek szocializációját. Külföldi vizsgálatok azt mutatják, hogy az apa nélkül felnövekedő fiatal nemi azonossága zavarával küszködhet, vagy túl nagy hangsúlyt kap a rosszul értelmezett férfiasság, s esetleg bűnözésbe sodorhatja őt. Hazánkban eluralkodott (9) az egészség károsítása. Az OECD elemezte 31 ország egészségügyi adatait, 2008-ban (BB – SzD, 2010: 3). Magyarország a kiadások 31,6%át fordította az egészségügyre. 8,5 millió egyén vásárolt vényköteles gyógyszert. A polgárok

65

személyenként 24.000 Ft áldoztak évente gyógyszerre. Nem támogatott gyógyszerre pedig 12.000 Ft költöttek fejenként. Ennek ellenére, a születéskor számított életkor: 73,8 év. Ebben csak Törökország áll mögöttünk. Ne feledjük, hogy a túlzott és fölösleges gyógyszerszedés káros az egészségre. A túlhajtott életstílus: a túlzott munka, a sok stressz megöl. Sőt hazánkban minden 3 egyén szed nyugtatót, fájdalomcsillapítót, altatót. Ez sem előnyös az élethosszra. Korjelenség (10) az erőszak, ami elburjánzott a családon belül is (gyermekbántalmazás, szexuális erőszak stb.), amit szintén úgy értelmezek, mint társadalmi erőszakot (bűnözés, pornográfia, agresszív jelenetek a filmeken, plakátok stb.). Igazat kell adnunk János Pál pápának: „A fiatalok az erőszak kultúrájában élnek… Túl sok gyermek nélkülözi a család melegét” (A Családok Nemzetközi Éve, 1994/5). Az ábrából láthatjuk nagyon változatos a skála, a házasok több dolog miatt is vitázhatnak, veszekedhetnek. A legtöbben (11 fő) a gyermeknevelés miatt fakadnak ki, amivel arra lehet következtetni, hogy Mi miatt alakulnak ki a veszekedések? különböző nézetek szerint nevelik a gyerekeket. A véleménykülönbséget 11 hasonló számban válaszolták (10 fő). 12 10 Majd a pénzhiány (6 fő) volt, ami a 10 pénzhiány stressz egyik alapja. Ennek oka lehet, alkohol 8 6 hogy nem olyan fontos dolgokra is gyermeknevelés 6 4 véleménykülönbség elköltik a jövedelmüket. Az alkohol 3 apró dolgok miatt 4 2 problémára (4fő) válasz érkezett, apró nem jellemző dolgok miatt (3 fő), és 2 fő válaszolta, 2 hogy nem jellemző a veszekedés 0 párjával. Veszekedés okait a gyerekek főképp a rossz jegyekre (33%), anyagi gondokra (29%) vezetik vissza. Látható, mint a szülőknél is, hogy ez hasonló adatokat mutat. 17%-ban jellemző a véleménykülönbség miatti veszekedés. Feltételezhető, hogy ebben a korban még nem látják reálisan. a dolgokat. A házimunka miatt is kialakul nézeteltérés (11%). A szülők veszekedése is feszültséget vált ki a gyermekekből (10%) (Bolla, 2010: 45-46). Bár a hűség általánosan elfogadott társadalmunkban, de a hűtlenség is valóság. A statisztikák azt mutatják, hogy a családok esetében léteznek titkos szerelmi viszonyok. A hűtlenséget okozza a közvélemény változása, amely nem ítéli el a szexuális kilengéseket. Másrészt a szexuális erkölcs szabadosabbá vált. A fogamzásgátló szerek elterjedtsége, a nők helyzetének megváltozása, a munkahelyi viszonyok bonyolultsága, ahol a nők és férfiak alkalmat találhatnak a „tiltott gyümölcs” élvezésére is kedvez a hűtlenségnek. A hitvesek együttöltött idejének szűkössége (a párok naponta átlag 7-9 percet beszélgetnek egymással) azt segíti, hogy a hitvesek „bensőséges idegenek” (Lilian Rubin). Nem ritkaság, hogy a párok nem is igyekeznek egymás kedvébe járni, elhanyagolják egymást, társukat a hűtlenség felé sodorják (Füller, 1994: 16-32). Külön társadalmi probléma a gyermekvállalási kedv csökkenése, sőt hiánya. Az élettársi viszonyban élők általában nem vállalnak gyermeket. Jelen társadalmunkban az is társadalmi magától érthetőség, hogy a családi kötelékben élők is egy, legfeljebb két gyermeket vállalnak. Az indoklás az, hogy a mai nehéz körülmények között, nem lehet több gyermeket felnevelni. Azt persze senki sem gondolhatja komolyan, hogy nagyszüleink élete, amikor átlagban 4-6 gyermeket szültek könnyebb volt. Minden „ügyeskedés” ellenére jóval több gyermek „akar születni”, de ezeknek életvonalát kettétöri az abortusz, ami hazánkban fekete statisztikát jelent. 1995-ben minden második terhesség abortusszal végződött (Rákóczi, 1997: 13). Az abortusz súlyos következményekkel járó döntés. Meghozatalában közreműködik a partner, a család, a rokonság, a baráti kör, a társadalom és az egészségügy.

66

Nem csak a magzat élete szakad meg, az anyát és a családot is megviseli. Szövődményekkel is kell számolni: fertőzések, terhességi szövetek visszamaradása, vérzés, méhnyakelégtelenség, méh átfúródása, méhnyak elzáródása. Külön pszichiátriai szakfogalom a posztabortusz-szindróma, ami az abortuszt követő lelki szövődményeket takarja. Az abortusz után három nő közül kettőnek súlyos lelki tusái, depressziós zavara támad. Gyakran kísérik e jelenséget testi tünetek: migrén, szívritmuszavar, emésztési rendellenesség. A párkapcsolatot is megzavarhatja: gyűlölet-érzetet, elhidegülést és egyéb szexuális problémát idézhet elő. A család jelentős stresszhelyzetei az anyagiakkal (Pálhegyi, 1999/2: 77-90.) függnek össze. Szinte mindig kevés a pénz. Ha nagycsaládról van szó, különösen. A pénzszerzés a család kötelessége, de ne váljon ez bálvánnyá, ne hódoljunk szinte kizárólag a pénzszerzésnek. A rendszerváltás után hazánk polgárai között erőteljesen elhatalmasodott a gyakorlati materializmus, sokan az anyagiakat helyezik minden más érték elé. A fő kérdés számukra: „Mid van?”, és nem az, hogy „Ki vagy?” (Fromm, 1994) Őrizzük meg függetlenségünket! Fontos a pénzt és az anyagiakat helyükre tenni. A pénzszerzés fő eszköze a munka és karrier (Pálhegyi, 1999/2: 91-104), ami emberi kötelességünk (Ter 2,15). A félreértelmezett munka nem vezet a célba. Így pl., amikor (1) magasztalták a munkát a múltban: „én őt dicsérem, őt, az élet anyját” (Juhász Gyula), de erre vallottak a régi május elsejei kikényszerített felvonulások is. A másik véglet (2) a munkaundor, amit a szárnyrakelt szólások jeleznek: „Fogjuk meg és vigyétek!” „A munkához úgy kell hozzáállni, hogy más is hozzáférjen!” Vannak emberek, akik (3) munka nélkül jól akarnak élni. Üzérkedéssel, csalással próbálnak pénzhez jutni. Ezekre érvényes a Biblia – közmondássá vált szava: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” (2Tessz 3,10) Ugyanakkor, a munka (4) betegévé lehetünk (workoholizmus, munkamánia). Attól félek, hogy ez jellemző posztkommunista materializmusunkra. Az általam felmért (1998) fiatalok szülei (apák) 80%-a másodállásban is dolgozik. Nem lehet a munka célja pusztán a „sok pénz és a még több pénz!” Bár a rádió- és tévéreklámok, utcai óriás poszterek, szerencsejátékok, üdítők kupakjainak gyűjtése stb. a több pénzhez jutásra ösztönzik az embert. Pedig megfigyelhetjük, hogy „akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik” (1Tim 6,9). Emiatt nincs idő a párkapcsolat ápolására, nincs idő a gyerekek gondozására, nincs idő önmagukra, a családi ás baráti kapcsolatok karbantartására. A munka gyakran (5) menedékhely, azért dolgozik lázasan az illető, mert menekül az otthoni légkör, a családi konfliktusok, a feldolgozatlan gyász stb. elől. A felfokozott tevékenység egy időre „kikapcsolja” őt, de megoldást nem hoz. Megbeszélni, segítséget kérni, ez jelenthetne kiutat. A munka (6) az érvényesülés eszköze. Ki ne dolgozna a siker érdekében? – Miért ne. - Büszkék lehetünk Balczó András öttusázó világbajnokunkra, aki kemény munkájával feljutott a dobogóra. A „Tűzszekerek” c. filmhőse is világbajnok, de arra figyelmeztet, hogy a siker nem a végcél, csak részcél. A magas teljesítmény nem siker, ha közben elhanyagolódik a család: a gyerek nem ülhet szülője ölébe, a házastársnak nem jut kedves és figyelmes szó, nem veszi észre a másik embert. Az öncélú sikervadászat, karrierhajsza csak zsákutca, nem eredmény, hanem kudarc. Következménye a romba dőlt házasság, az elhanyagolt gyermek.

Van orvosság ezekre a társadalomból származó családi bajokra? Legfontosabb a megelőzés, amibe be kell vonni a teljes szociális hálót, minden segítő szervezetet, beleértve az egyházakat és civil szférát is. Mindenki a maga hatáskörében óvjavédje és segítse-gyógyítsa a családot. A megelőzés egyes lehetőségei: (1) családi életre nevelés (2) közvélemény és közerkölcs javítása (3) családsegítés

(4) a család szociális gondozása (5) a családok támaszrendszerének kiépítése (6) szabadidő-szervezés

A fentieket alátámasztja az 1993-as szociális és az 1997-es gyermek és ifjúságvédelmi törvény. Sokat segíthetnek az újabb törvények, mint a „médiatörvény”, a leendő „közoktatási törvény” stb. A médiumok kötelessége is a párkapcsolat és a hatékonyabb nevelés elősegítése. Segíthetne még a kisgyermekes szülők négy órás munkaviszonyának népszerűsítése és tudatos felvállalása. Ki kellene építeni a családok önsegítő szerveződéseit (amit az egyházak már meg is kezdtek, pl. a „Hétvégek”, a „Családi csoportok” révén). 3.2. Családi kapcsolatok árnyoldalai A családi kapcsolatoktól joggal várjuk el, hogy azok szeretetteljes és a személyiséget kiteljesítő viszonyok legyenek. Sajnos, sokszor nem ilyenek. Feszültségek terhelik, amelyek

67

kilátástalan helyzetbe kergetik a családtagokat, vagy erős szorongást, esetleg bűntudatot idéznek elő. Konfliktusok garmadája, ellenségeskedések serege, pszichés betegségek sokasága jelentkezhet a család árnyoldalaként. Talán legsúlyosabbak a szexuális (nemi) erőszak és a testi-lelki erőszak (Giddens, 1997: 397-401, Teleki, 2003: 175-181). 3.2.1. Erőszak Az erőszak, abúzus, vagy bántalmazás előfordulhat mindenütt: a társadalomban, a médiában, az iskolában, az utcán, sőt a családban is. Több kifejezési formáját is ismerjük. Lelki erőszak a rettegést keltő légkör, szadista vagy lebecsülő viselkedés, megvetés és érzelmi közömbösség, érzelmi zsarolás, túlzott elvárások, büntetési szokások. A Nők a Nőkért Egyesület adatai szerint Magyarországon egymillió bántalmazott nő és legalább másfélmillió bántalmazott gyermek él. Fizikai erőszak a verés, égetés, a testi fejlődés gátlása, az egészség szándékos elhanyagolása, az indokolatlan gyógyszeradagolás, vagy túladagolás. Nemi erőszak a másik személlyel való visszaélés szexuális céllal, pornográf képek mutogatása, a test simogató ingerlése, a nemi közösülés. Az erőszak – kriminológiailag – lehet: Bizonyított Rendőrségi, bírósági eljárásban bizonyított a bántalmazás ténye Technikai diagnózis A testi tünetek egyértelműen bántalmazásra utalnak Technikai gyanú A testi tünetek feltételezik a bántalmazást (ütés nyomai?) Intuíció A gyermek magatartása hirtelen megváltozik (gyanús?) Általában elfogadott, hogy az agresszivitás, az erőszakra való hajlam (Harsing, 1994: 111-113) velünk született. Hobbes magyarázza, hogy emiatt az ember önző, versengő, saját élvezetére és dicsőségére törekszik. Kant is hajlamosnak tartja az embert az önzésre, konfliktusok keresésére és a törvények megszegésére. Freud is feltételezte, hogy az agresszivitás velünk született ösztönös beállítódás, ám nemcsak másokkal szemben (veszekedés), hanem önmagunkkal szemben (öngyilkosság) is megjelenhet. Konrád Lorenz szerint az erőszak velünk született, megnyilvánulásai a harc, a szadizmus stb. E. Fromm különbséget tesz védekező és támadó agresszió között. A védekező velünk született, természetes, ösztönös. A támadó agresszió rosszindulatú, tanult viselkedés. Hallgatóm (Bolla, 2010: 50), vizsgálta az agresszivitást az alábbi Milyen a kapcsolata a párjával? eredménnyel: 30 szülő választhatott 3 lehetőség közül A kérdésfelvetés célja az volt, hogy kiderítse a párok mennyire élnek kiegyensúlyozott életet. A felmérésből kiderül, hogy a családok 54%-ának vannak vitái, ezen felül 20%-a sokat veszekedik. Meglepő módon mindössze csak 26%-a él harmonikus életet. Szembetűnik, hogy kétharmada veszekedéssel tölti a mindennapjait. Boldog családi élethez fontos lenne, hogy ez az arány megforduljon. Felgyorsult életünk nagyon sok stresszt, vitát szül. A gyerekek 33%-a szerint a családi veszekedés kéthetente jellemző, ez aránylag elfogadható. 27%-a vallotta a napi veszekedést, ami talán arra is vezethető vissza, hogy a tanulás számukra másodlagos és a barátokkal való találkozás fontosabb ebben az életkorban. 20%-nál kaptam választ arra, hogy heti 2-3 alkalommal illetve nem jellemző.

vannak viták

26% 54% 20%

sokat veszekedünk harmóniában élünk

Családodban milyen gyakoriak a veszekedések? 33% 35% 30% 25% 20% 15% 10% 5%

68

0%

27% 20%

20%

mindennap 2-3 alkalom kéthetente nincsenek viták

Az erőszak okai különbözőek. Szent-Györgyi Albert szerint, „az erőszak korunk egyensúlyzavarának egyik tünete. Kétféle erőszak van: aktív és passzív. Az aktív erőszak ablakokat, koponyákat tör be. A passzív erőszak azoknak az embereknek az erőszakossága, akik semmi másnak nem adják meg magukat, csak az aktív erőszaknak. A kétféle erőszak nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz: a passzív erőszak, erőszakot szül, nem hagy más választási lehetőséget” (Vevők, 1999: 4). Statisztikailag alátámasztott, hogy a tévé negatív hatása rendkívül megnöveli az erőszak gyakorlását. A magyar felnőtt napi négy órát, a 4-17 évesek pedig napi három órát ülnek tévé előtt. Közben a gyerekek összekeverik a tévéjeleneteket és a saját életük eseményeit. Olvasási teljesítményük 1991-1996 között 20%ot romlott. A sok agresszív tévéjelenet a gyermekek veszekedését táplálja (Tévé, 1999. és Vevők, 1999). Szomorú az, hogy sem az Erőszakmentes Képernyőért mozgalom, sem az Európai Unió szerződésének 22 cikkelye (a tévétársaságok felelősségéről), sem az 1997. évi LVIII. Reklámtörvény paragrafusai nem fékezik az erőszakos cselekmények sugárzását. A mese tévéfeldolgozása is általában agresszivitással „hatásított”. A betegségek, főképp testi vagy/és lelki fogyatékosságok, függőbetegségek, mint az alkoholizmus, kábítószer illegális fogyasztása, tévé és számítógép-függőség alaposan megnövelik az agresszivitást társadalmunkban. A szexuális deviancia (csókolózási mánia, pedofília, féktelen szexuális élvezethajhászás) is gyakori okozója az erőszaknak. A szerelem utcai gyakorlattá vált. 3.2.2. Erőszak a családban Családon belüli erőszaknak nevezzük azt a cselekvést, amikor egy családtag érzelmileg, vagy fizikailag bántalmazza (súlyosan sértegeti, megüti) a másik családtagot. Leggyakoribb a gyermekbántalmazás, ezt követi a házastársé. Az elkövető főképp felnőtt, férfi vagy nő. A tett lehet enyhe verés, vagy éppen gyilkosság. Egyes felmérések azt bizonygatják, hogy a nők ugyanolyan agresszívek a családban, mint a férfiak, sőt a családi veszekedéseket inkább a nők kezdeményezik. Az viszont egyértelmű, hogy a férfi erőszaknak súlyosabb és láthatóbb következményei vannak, akár a gyermeken, akár a feleségen. A családban éppúgy, mint a nevelőotthonokban vagy iskolában az erőszakot maguk az egyének is kiválthatják egymásból. Gondoljunk itt pl. a POS gyermekek viselkedésére. Mennyire felingerlik szüleiket. Ha a szülő egyébként is gyorsabban reagáló, könnyen eljár a keze. Ugyanakkor érdekes az a jelenség, hogy a bántalmazott gyermekek és felnőttek nagy része is szívesen marad családjában. A lelki vagy szóbeli (megalázás, fenyegetés, kinevetés stb.), illetve elhanyagolásból (nem gondozza, nem neveli stb.) származó erőszak komoly károkat okozhat – főképp a gyermek fejlődésében, mert kötődései sérülnek (Tőrösné, 2009: 41). Negatív énkép alakul ki benne, ami későbbi életében pszichés zavarokat és viselkedési problémákat vált ki. Sőt megtörténhet, hogy még felnőtt korában sem meri elhinni annak az ellenkezőjét, amit a „jelentős személy” (apa, anya, nevelő) kiskorában rásütött. A javító szándékkel közeledő egyént gyanakodva nézi: „Meg akar szégyeníteni, be akar csapni!” Sőt, önmagát vádolja. Egyik hallgatóm vizsgálta a szóbeli bántalmazás kérdését, hogyan látják ezt a gyermekek. Eredményei a következők (Bauerné, 2006: 27, 28): Bántalmazás-e szerinted, ha a szülő nem dicséri meg gyerekét? 3,2 43,6

igen nem

53,2

nem válaszol

69

Bántalmazás-e szerinted, ha a szülő durván megszidja a gyereket? 9,2 igen nem

52,6

38,2

nem válaszol

Bántalmazás-e szerinted, ha a felnőtt megalázza a gyereket? 8,4

2,4 igen nem nem válaszol 89,2

Bántalmazás-e szerinted, ha a felnőtt kineveti a gyereket? 4,8 igen

36,2

nem 59,0

nem válaszol

Az elhanyagolás kérdésében az alábbi eredmények születtek (Bauerné, 2006: 29): nem igen nem válaszol 1. Bántalmazás-e szerinted, ha a szülő nem viszi 71,5 21,3 7,2 orvoshoz a beteg gyerekét? 2. Bántalmazás-e szerinted, ha a szülő nem öltözteti 70,3 25,7 4,0 fel gyerekét az időjárásnak megfelelően? A fizikai bántalmazás szempontjait a gyermekek így ítélik meg (Bauerné, 2006: 29, 31):

23,3

nem válaszol 70,7 6,0

91,2

4,8

4,0

32,9

61,3

5,2

igen 7. Bántalmazás-e szerinted, ha a szülő néha pofon üti gyerekét?

nem

Bántalmazás-e szerinted, ha a szülő rendszeresen megpofozza 8. gyerekét? Bántalmazás-e szerinted, ha a szülő büntetésképpen szobába zárja 9. gyerekét?

70

Elgondolkodtató a következő két kérdésre adott válasz. (Bauerné, 2006: 31) A szülők nem ügyelnének kellően gyermekük hollétére? Viszont jellemző, hogy a gyerekek nagy százaléka elfogadja a gyengébbek bántalmazását. Szabad-e a gyengébbet bántani?

Büntetnek-e, ha nem a megbeszélt időpontra érsz haza?

igen

igen

nem

nem

nem válaszol

nem válaszol

A gyermekbántalmazás (verés) eredményességét elvitatja a Pedagógiai Lexikon: „a fenyítés, a verés pedagógiai hatása egyértelműen negatív. Rombolja a gyermek önérzetét, és megfélemlít. Durva módszer, melynek lényege a teljes kiszolgáltatottság érzékeltetésében van” (III. Kötet, 1997: 544). A gyermekek nyilatkozata is összecseng ezzel a véleménnyel (Bauerné, 2006: 31). Jobban fog-e tanulni a gyerek, ha a szülő megveri?

Jobban fog-e viselkedni a gyerek, ha a szülő megveri?

igen

igen

nem

nem

nem válaszol

nem válaszol

Egyik felmérés (Smith, 1973) arra derített fényt, hogy a gyermeküket bántalmazó szülők (1) általában korán kötöttek házasságot, legtöbb gyermekbántalmazás 21-23 éveseknél fordult elő. A bántalmazók (2) rossz anyagi körülmények között élt, gyermekkorukban szintén bántalmazták őket. A vizsgált (3) apák 64%-ánál és az anyák 76%-ánál személyiségzavar mutatkozott. (4) A bántalmazó anyák 34%-ának boldogtalan és szeretetet nélkülöző gyermekkora volt. Az (5) apák egynegyede, és az anyák egytizede viszont büntetett előéletű volt. A családon belül elkövetett erőszak magyarázata lehet továbbá, hogy a család az érzelmek tárháza. A szeretet és a gyűlölet keverednek itt. Mivel ez bensőséges közösség, a viselkedéseket másképpen értékeljük. Ha pl. egy nő társaságban sokat beszél, vagy kifecseg intim dolgokat, a férfiak csak megmosolyogják. Ám, ha ugyanez történik a családon belül, ez háborút robbanthat ki. Ezt fejezi ki a régi mondás is: A pénz olvasva, az asszony verve jó! Egyébként a közvélemény is furcsa: minden negyedik amerikainak – akár férfi, akár nő – az a véleménye, hogy a férj, ha alapos oka van rá, megütheti a feleségét. Ez – talán kisebb arányban-, de fordítva is igaz. Másrészt az erőszaknak kettős társadalmi megítélése van: ha a boltban megüt egy felnőtt egy gyereket, a felnőttet valószínűleg elítélik a vásárlók. Ha viszont egy gyerek pimaszkodik szüleivel vagy más felnőttekkel az utcán, a felnőttek zöme elítéli a gyerek szüleit: Miért nem verik meg! Majd én móresre tanítanám! Ugyanakkor azt sem téveszthetjük szem elől, hogy 50%-a azoknak, akik erőszakot követnek el a családon belül, más helyzetekben is erőszakosabbak.

71

Az élet nehézségei, szociális gondok is kiválthatják az agresszivitást a partnerrel vagy a gyermekkel szemben, különösen A stressz okai a szülők körében akkor, ha a szülő szociokulturális hátterében (saját szüleinél) ezt maga Anyagi helyzet 6% 6% is átélte, vele is agresszív módon Munkahely 18% bántak szülei. Ratkú Anita, Egészség-betegség hallgatóm, 2010-ben végzet kutatása 53% Családi élet bemutatja az élet nehézségeinek 18% Nem válaszolt stresszor (károsító) hatását: A felnőttek életében a legtöbb stresszt az anyagi helyzet okozza (53%-ban), ezt követi a munkahely és az egészség-betegség azonos 18-18%-os arányban, a legkevesebb stressz-tényező pedig 6%-kal a családi élet (nem válaszolt: 6%). A bántalmazás további okozói lehetnek: (1) a mostoha-jelenség (mesék) (4) a túlzott testvérféltékenység (Bernstein) (2) a hatalom akarása (Adler) (5) a média, különösen a tévé negatív hatása (Mérei, 1978: 111) (3) a párkapcsolata mentése (Bernstein) (6) a testi, vagy lelki betegségek Sok gyermek és felnőtt helyett, Móricz Zsigmond panaszkodik gyermekkori otthonának feszült légkörére: „Házunkban mindig sajátos, sértődött hang uralkodott. Kicsit feszült hangulat. Állandóan olyan lefojtott vita módján beszéltek… Azon sokat tűnődtem életemben, honnan van az a sok ellentét odahaza.” Ettől rosszabb is előfordul, az, amit Jászai Mari, nagy művésznőnk ír Emlékirataiban: „Gyermekkoromban minden olyan rémségesen komoly volt, mint a halál. Apám előtt soha sem nevettem. Egyetlen egyszer sem mosolyogtunk egymás szemébe. Egyetlen egyszer sem tette rám a kezét, csak ha vert. De ezt gyakran tette.” Ugyanakkor az is tény, hogy bántalmazott gyermek legszívesebben a szüleinél keres oltalmat, amint ezt Bauerné Kolonics Katalin 2006-os kutatása kimutatta: Ha bántalmazás ér, családon belül kihez fordulhatsz? szüleim testvéreim nagyszüleim egyéb rokonom nincs válasz

A nevelők és a segítő szolgálat dolgozóinak a feladata, hogy a szülőkkel és a gyermekekkel tanítsanak meg erőszakmentes problémamegoldó technikákat, mint pl. a megbeszélés, tisztázás, vita, mások véleményének kikérése. A veszekedés lehet tisztító is, ha jól végződik. „Megtörtént az első veszekedés. Régi, gyermekkori szokásomhoz híven, bevágtam magam mögött az ajtót, végigvetettem magam az ágyon, s bőgtem, zokogtam. Bandi is elment. Hosszú órák múltán tért csak haza. Ekkor fagyit készített. Ez volt életem legfinomabb fagyija. A hideg édesség lelohasztotta mérgünket, s vele együtt a veszekedéshez szükséges hév is lelohadt.” 3.2.3. Nemi erőszak Több rokon fogalom szorul magyarázatra. A Büntető Törvénykönyv említi az erőszakos közösülést (Btk. 197.§), amit erőszak, fenyegetés, félrevezetés révén követ el az

72

egyén. 12 éven aluliakkal történő nemi aktus minden esetben ide sorolandó. A szemérem elleni erőszaknak (Btk. 198.§) bizonyul mindennemű szexuális tevékenység, ahol nem következik be közösülés. Természet elleni fajtalanságot (Btk. 199.§) követ el a 18 életévét betöltött személy, aki 18 év alatti ugyanazon nemű személlyel létesít szexuális kapcsolatot. Természet elleni erőszakos fajtalankodás (Btk. 200.§) vétségébe esik a felnőtt egyén, aki azonos nemű személyt erőszakkal, fenyegetéssel fajtalanságra kényszerít. Megrontás (Btk. 201-202.§) bűntényét követi el az, aki 18 életévét be nem töltött személlyel közösül, vagy 14 év alattival fajtalankodik, vagy erre próbálja őt rábírni. A vérfertőzés (incestus) (Btk. 203.§), az egyenes ági rokonok közötti közösülést vagy fajtalankodást jelent. A nemi erőszak vagy szexuális molesztálás lehet: közösülés, szexuális izgatás, nemi szervek mutogatása, pornográf anyagok nézegetése, erotikus beszélgetés (Taylor, 1992: 26-27). A vérfertőzés és megrontás gyakorisága az utóbbi 20 évben emelkedő tendenciát mutat. Világszerte (Perczel, 2010: 36) a nők 12%-a, a borderline személyiségek 75%-a, a skizofrének 50%-a, a prostituáltak 80%-a élte át gyermekkorában a szexuális erőszak valamely formáját. Az alsóbb társadalmi osztályokban gyakoribb. A vérfertőzés kb. 70%-a apa (vagy mostohaapa) és lánya között zajlik. De lehet tettes más rokon is. A megrontást a családhoz közel álló személy, esetenként idegen is elkövetheti. A „viszony” lehet alkalmi, vagy évekig tartó. Az áldozat általában két évnél idősebb. A gyermekek molesztálását nehéz megmagyarázni. Lehet betegség, pszichés zavar a jelenség mögött. A férfiak egy része nehezen fejezi ki érzelmeit, s azokat összekapcsolja a szexuális vágyaival és hatalma gyakorlásával. A szexualitástól teszi függővé férfiasságát. Fél a szexuális kudarctól, fél a neki megfelelő partnertől. A nők érzelmeiket általában könnyebben fejezik ki, és nem szorítják le a szexualitásra, inkább teljességre törekszenek. Talán ezért gyakoribb az erőszak férfiak részéről. Szomorú jelenség az, hogy néha a másik szülő tud a vérfertőzésről, de nem mer feljelentést tenni. Sőt még a gyermeket bántalmazza, megalázza ő is. Az anyák egy része félti új kapcsolatát, gyermeke szexuális zaklatását is eltűri. Persze, ha akarná, megvédhetné lányát, bár – lehet -, hogy elvesztené párkapcsolatát. A kérdés eléggé világos: Érdemes-e ilyen kapcsolatért a gyermekét és annak jövőjét feláldoznia. Esetenként a pedagógusok sem hisznek a panaszkodó gyermeknek. Így a gyermek kétszeres traumát él át. Először a molesztálás, ami tartós testi-lelki sérülést okozhat, másodszor a felnőttek meg nem értése, ami másodlagos lelki sérülést eredményez. Az ilyen gyermek elvesztheti bizalmát a felnőttekben, a viszonyulási másikban, ami nehezítheti későbbi szexuális kapcsolatát, vagy családi életét. A prostituáltak, fiatalkorú bűnözők, serdülő csavargók és kábítószerezők között nagy arányban vannak olyanok, akik gyermekként a szexuális erőszak áldozatai voltak. Az sem kizárt, hogy az ilyen gyermek, később maga is szexuális erőszakot követ el másokon. Az incestus, de általában a szexuális erőszak minden népnél bűnténynek számít (Perczel, 2010: 37), amit súlyosan (akár akasztással is) büntetnek. A magyar Bt súlyosbító körülménynek tartja, 5-15 év büntetést ró ki az elkövetőre. A pedofilokat még az elítélt bűnözők is kiközösítik maguk közül. Lényeges a szexuális erőszak megelőzése. A szülők, az iskolák és a szociális szakemberek biztosítsanak a fiúknak és férfiaknak olyan lehetőségeket, ahol gyakorolhatnák a gyengédséget, amelyekben nem játszik szerepet a szexualitás, például barátságban, kisgyermek gondozásában. A szexuális nevelést nagyon komolyan kell venni. A párkapcsolati tanácsadásban oda kell figyelni a partneri kapcsolat erősítésére. Az erőszakot elszenvedettet (1) fogadjuk bizalmunkba, (2) jelentsük az esetet a gyámhatóságnak vagy gyermekvédelmi felelősnek, (3) biztosítsunk egészségügyi ellátást számára, valamint (4) részesítsük pszichoterápiás vagy szocioterápiás kezelésben.

73

3.3. A válás ténye A házasság évszázadokon át a nyugati (keresztény) társadalmakban felbonthatatlan volt. A XX. sz. elején a válás még társadalmilag szégyenletes, a törvény is csak az egyik fél vétkessége esetén engedélyezte. A század második felében a törvények liberalizálódtak, lehetségessé tették a válást kölcsönös megegyezés alapján is. A válási jogszabályok engedékenységével emelkedik a válások száma. Egyéb tényezők mellett az individualizmus erősödése és a mobilitás emelkedése növeli a válások számát (Cseh-Szombathy, 1985: 169). A szülők válása, a válás hangoztatása a társadalom közegeiben és a médiában, nem más, mint szocializáció a válásra. Fejezetünk kidolgozásánál jeles szerzőket (Bodnár, 1986., Giddens, 1995: 389-394., Hamner, 1996.191-240., Teleki, 2003: 145-157) követtünk. 3.3.1. A válás Magyarországon A válás civilizált világunkat sújtó jelenség, amit számtalan egyén tragédiája követ, a gyermekek nevelését és fejlődését megnehezíti, iskolai problémák garmadája származtatható belőle. A függőbetegségek és a bűnözés gyökereit is megtalálhatjuk a válásban. Úgy tűnt, hogy a válások száma hazánkban 1980-1997-ig nyugvópontra jutott, sajnos gyönge reménységnek bizonyult, mert 1997 óta tovább nő a válások száma. Ekkor 47 ezer házasságot kötöttek és 25 ezer válást mondtak ki. Az elvált párok 72%-ának volt gyermeke. A válások nem a házasság krízisét jelzik, hanem azt igazolják, hogy az emberek mindinkább individualisták, önkényesek, az elkötelezettséget egyre inkább elutasítják. A társsal együtt töltött idő kevés és minőségében is gyenge. Az érvényesülés, a karrier fontosabbá vált, mint a család meleg légköre. Ugyanakkor a média is a válást hirdeti a „nagyok” (sztárok) válási botrányai szellőztetésével, a hűtlenséget és válást „pozitívan” bemutató filmjeivel. A válás, az egyén és a társadalom betegsége. 1999-ben 386 egyedül nevelő elvált szülővel folytattam interjút. Megállapíthattam, hogy a válás leggyakoribb oka az alkoholizmus (46,1%), ebből az anyák 10,7%-ánál jelentkezett ez a válóok. Ezt követte a partner félrelépése (26,9%), ami 10,6 %-ban anyáknál fordult elő. A párok elhidegülése (16,6%) is jelentős válási ok, s ebből a nők 83,2%-ánál volt ez a szempont döntő. A korai házasság (7,7) is szembetűnő, míg a többi válási okok (agresszivitás, eltérő életfelfogás, beteg gyermek, a férj hosszú távolléte, játékszenvedély, drogfüggőség, anyagiak, betegség, bűnözés, érdekházasság) nem érik el a 3,5 %-ot sem. „Érdekes” az anyós beavatkozása (3,6%), mint válóok. Az egyedül nevelő apák 39%-a a feleség „karrierista magatartását” említi válása előidézőjeként. Az elváltak 80%-a párját hibáztatja párkapcsolata csődjéért és csak 20%-a ismeri be saját hibáját is. A válást 4/5 részben a feleség kezdeményezte. A családsegítő szolgálat és a pedagógusok, különösen a szociálpedagógusok feladata a prevenció, és a válófélben lévő párok átterelési kísérlete a pozitívabb megoldások felé. A gyermekeket az iskolában a családi életre kell nevelni. Segíthetjük őket azzal, hogy megbeszéljük velük a családi gondokat, felkészítjük a szülők válására, biztosítva őket, hogy szüleik ezután is szeretni fogják. Beszéltetjük őket: mondják el aggodalmaikat, érzéseiket. Szorosabbra fűzzük a szálakat a rokonságukkal és ismerőseikkel. Bármennyire is „rosszul hangzik”, a szülők házassága a gyermekek szemében isteni törvény, azaz, felbonthatatlan. Bárhogy hozza a sors, ez a szétszakíthatatlan közösség valóban örökké megmarad. Dönthetnek a felnőttek, ahogy akarnak. Összeveszhetnek. A gyermekek ekkor reszketnek, nehogy elváljanak. És, ha elválnak, ők – a gyerekek – igyekeznek mindkét szülőjük kezét fogni.

74

„Az elváltakkal foglalkozó vizsgálatok egybehangzó következtetése, hogy a házasságok nem érnek véget a válás kimondásával. A házastársak többsége nem tud elszakadni volt partnerétől sem gazdaságilag, sem bizonyos közös feladatok ellátását tekintve, de érzelmi téren sem. Általában éveken át, de sokan egész hátralévő életükben nem tudják elérni, hogy volt házastársuk közömbössé váljék számukra. A legtöbben csak a különválás után jönnek rá, hogy mennyire összefonódott életük a házasság alatt” (Cseh-Szombathy, 1985: 173). Az általam megkérdezett 386 egyedül nevelő szülő 80%-a bevallja, hogy nem könnyebb a válás után. Lehet, hogy megszűntek azok a nehézségek, amelyekkel a válás előtt foglalkozott, de helyükbe újabbak jöttek. Megdöbbentett az a tény, hogy az egyedül nevelő szülők legnagyobb nehézségként az anyagiakat említik. Ez talán a posztkommunista felfogással magyarázható. Szép számmal panaszkodnak a magányra, társtalanságra. Főbb válás utáni negatív élményeik és érzelmeik: bizonytalanság és szorongás, gyűlölet és magányosság, bűntudat és elhagyatottság, nyugtalanság és alvászavar, figyelemzavar és feledékenység, céltalanság. Ugyanakkor alig néhányan vannak tekintettel gyermekeik megváltozott körülményeire és helyzetére. A gyermekek nagyobb ingerültségét, menekülési igényét apjukhoz és a rossz társaságra való nagyobb hajlandóságukat az elváltak 1,04-%-a érzékelte, csak a szülők 0,26 %-ának szúrt szemet, hogy gyerekük baráti kapcsolataiban is zavar keletkezett a válással. Ebben is korunk erős individualizmusa tükröződik. Pedig a következmények világosak. A tudósok (Linn, 1995: 131) 20 éven át követték 618 elvált szülő gyermekének útját, 15%-uk súlyos bűncselekményt követett el, vagy visszaeső bűnözővé vált. A deviáns gyermekek és fiatalok (Stratling, 1976: 21-31) legmagasabb százalékban a leányanyák családjából nőnek ki, őket követik a sorban az egyedül nevelő anyák gyermekei, az elvált, de újraszerveződött, majd a teljes családban élőké. A sort az özvegyek gyermekei zárták. Itt az elhunyt szülő idealizálódott: „Ha apánk élne, semmi bajunk sem lenne.” De az is összekovácsolja őket, hogy ne hozzanak szégyent apjukra. Az újraszerveződött családokban vannak feszültségek a gyermek érzelmi világában, még akkor is, ha jó kapcsolat áll fönn a mostohával, esetleg saját édesszülőjével is. Az elvált és egyedül nevelők sokszor feketítik volt társukat. Az elvált vagy leányanyák gyermekeinek apaképe általában negatív: hűtlen, mert elhagyott. 3.3.2. A válás következményei A válás utáni közvetlen időszakot vizsgáló kutatások eredményei kapcsán megállapíthatjuk, hogy a válás: 1. A család eddigi szerkezetének halála 6. Válásra és a házasságon kívüli együttélésre 2. Évekig tartó „széthullási folyamatot” 3. Újabb konfliktusok okozója 4. A gyermekek erőteljesebben reagálnak

szocializál 7. A legtöbb elvált újra házasodik 8. A házassági tanácsadás és a családterápia hasznos 9. A házasság egyházi és/vagy világi szertartással kezdődik.

5. A gyermekeket, korosztálytól függően érinti (Bognár, 1986: 94-105)

A válást követő helyzetet különböző elméletek (Hamner, 1996: 201-207) magyarázzák. Itt megelégszem felsorolásukkal: l. Az apa elvesztésének hipotézise középpontjában áll az elszakadás az apától. 2. A gazdasági gondok hipotézise az anyagi válságot helyezi középpontba. 3. A halmozott stressz hipotézise a stressz feldolgozására összpontosít. 4. Az ellenséges szülő hipotézise, amely szerint a gyermek szüleiben ellenséget lát. 5. Az alkalmazkodó szülő hipotézise, melynél a rugalmas szülő a központi figura. Az elnevezések magukért beszélnek. Mind egyszerre hatnak és érvényesülnek. Felmérés (National, 2005) szerint a családi feszültségek és viták tíz leggyakoribb oka:

75

1. A vezetés egyenrangú megosztása a gond 2. Hitvesem olykor túlságosan makacs 3. Gyermekek körüli bajok 4. Párom túlságosan negatív és kritikus szemléletű 5. Házastársam kevés időt fordít rám 6. Hitvesem nem tudja kifejezni eléggé érzelmeit 7. Úgy érzem, minden problémáért én vagyok a felelős 8. Feladom a nézeteimet, hogy elkerüljem a családi perpatvart 9. Nehezen tudjuk teljesíteni a kötelességeinket és a vállalásainkat 10. Azt hiszem, a különbözőségeink soha sem fognak feloldódni

93% 87% 84% 83% 82% 82% 81% 79% 79% 78%

A válás után az elváltak 80%-a kisebb-nagyobb depresszióba esett, bár 4/5 arányban éppen ő (az anya) kezdeményezte a házasság felbontását. 27,7%-uk társhiányra és magányra, 10,1% pedig érzelmi hiányra panaszkodik. A munkanélküliség miatt szenved 2,3 %-uk. A láthatás jogilag leszabályozott, ám komoly bonyodalmakat jelenthet az egyedül nevelő szülőnek, volt házastársának, különösen a gyermeknek. Ezért ügyeljünk a következőkre: (1) Ritmikus időben látogassa gyermekét (2) A változásra a gyereket felkészíteni rá (3) Fő a pontosság! (4) Visszautasítás csak a gyermek érdekében

(5) Fő az őszinteség mindkét szülő részéről! (6) Mutassuk meg a családunkat (7) Legfontosabb: beszélgessünk!

Mindkét szülőnek ügyelnie kellene arra, hogy ne vonja kétségbe azt, amit a másik mondott. Ne csökkentsük a másik tekintélyét a gyermek szemében. Ne akarjuk meggyőzni a gyereket, hogy mindig és csakis nekünk van igazunk. Ne védekezzünk hevesen a gyermek vagy a szülőtárs által mondott bírálatra. Adjunk jó példát. Ne igyekezzünk saját problémáinkat a gyermeken át megoldani, ha bajunk van, lépjünk fel személyesen. Mindkét szülő igyekezzen meghallgatni a gyermeket és odafigyelni rá. Legyen nyitott a szemük, és vegyék észre, ha probléma jelentkezik. Álljanak a gyermek rendelkezésére. Ám, a szülő szabjon irányt. Amikor együtt vannak a gyermekkel, örüljenek egymásnak, és ne akarják befolyásolni, saját pártjukra állítani a gyermeket. Végeredményben, ha – legalább is egyelőre - elrontották a saját életüket, ne tegyék ezt gyermekükével is. Komolyan kell foglalkozni a válások megelőzésével (Harrach, 2000: 13-14). Szerintem ez főképp a média, a családsegítő szolgálat és az egyházak, de magának a családnak, az iskolának, valamint szociokulturális hátterének feladata. A válás megelőzése szükséges és lehetséges, méghozzá két úton. Az egyik a jól előkészített házasságkötés. Eszközei: (1) A családi életre nevelés a családban, az óvodában, az iskolában, a médiában (2) A családközpontú közvélemény formálása

(3) Minden fórumon hangsúlyozni a család szükségességét és lehetőségeit (4) Az erények (tűrés, megbocsátás, szeretet, hűség stb.) gyakorlása.

A válások megelőzésének másik lehetősége a család gondozása. Főbb elemei: (1) A jól működő párkapcsolat és család erősítése (2) A pár, illetve a család közös tevékenysége (3) El kell hagyni egyes dolgokat (esetleg szülőket, barátokat, régi szokásokat, kedvenc szórakozást). (4) Beszélgetés a hitvessel, a család tagjaival (örömeikről, bánataikról, sikereikről, aggodalmaikról, érzéseikről, sőt gondolataikról)

(5) Vasárnapi pihenés, feltöltődés (hiánycikk!) (6) Gyermekek gondozása (7) Családi klubok működtetése (előadásokkal, vitafórumokkal, túrákkal és nyaralással) (8) Válságba jutott családok támogatása (pénzbeli és természetbeni juttatások, szellemi segítség, mint a képzés, megbeszélés, tanácsadás és terápia stb.)

McGinns összeállította a házassági konfliktusok tízparancsolatát: (1) Nézd el hitvesed átmeneti őrültségeit! (2) Értsd meg, hogy a düh és a harag normális érzések! (3) Ne végy mindent magadra! (4) Tisztázd először magadban, hogy párod csak dühös rád, vagy tényleg bántani akar! (5) Nem mindig te vagy az oka, ha házastársad rosszkedvű! (6) Óvatosan őrizd az életteredet! (7) Engedd meg, hogy hitvesed átélje ellentmondásos érzelmeit! (8) Vedd tudomásul, hogy viselkedésed nem csak a saját életedet befolyásolja! (9) Ne próbáld a gyerekek révén megoldani házasságod problémáit! (10) Ne emlegesd a válást, ha nem gondolod komolyan! (Leszek, 1985: 82-85)

76

3.4. Az egyedül-nevelés Az egyedül nevelés nem ritka eset. Mögötte áll a gyakori válás, az esetleges özvegység, vagy a leányanya-jelenség. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy jelen helyzetünkben, a teljes családban sem ritka az egyik szülő hiánya: külföldön, vagy vidéken dolgozik, esetleg helyben, ám látástól vakulásig távol van családjától. Házastársa egyedül neveli gyermeküket. Ez a jelenség különböző személyi és gyermeknevelési bonyodalmakat hoz magával. Többek között, az egyedül-nevelő családtípus vésődik be a gyermek és fiatal tudatába, mint követendő példa. Nem lehet mindegy, hogyan birkózunk meg ezzel a ténnyel. Szakemberek (Rowlands, 1986. Bognár, 1986. és Teleki, 2003, Bunyevácz, 2007) segítségére szorulunk. 3.4.1. Az gyedül nevelés és bonyodalmai Az egyedül nevelés talán USA-ban (Brooks, 1981: 286k., Hamner, 1996: 191k.) tekinthet vissza leghosszabb múltra. Ám az egyszülős családok aránya hazánkban is növekszik: 1970-ben még 300 ezer, 1996-ban már 402 ezer, ma már több mint 440 ezer. Túlnyomó többségét (kb. 85%-át) az anya vezeti. Részben, mert a bíróság is gyakrabban az anyának ítéli oda a gyermeket, mert a nők hivatásának tartja a kisgyermek nevelését, másrészt a férfiak élettartama rövidebb (MKPK, 1999: 25). Az egyszülős családok eltérő típusait ismerjük: (1) megözvegyült családja (2) látszat ép család (Nanszákné, 2000: 133) (3) elváltak családja

(4) leányanyák családja

Általában jól szituált, 50%-uk saját lakásban (házban) él, összetartozás érzésük magasabb, mint a teljes családokban élőké. Kétszülős családok kb. 50%-a, mert az apák 80%-a dolgozik másodállásban is. Az anya egyedül nevel. Ehhez társulhat az ideges légkör, veszekedés, gyermekbántalmazás, alkoholizálás. Az egyszülős háztartások 60%-a. Itt él a 16-24 éves fiatalok egyötöde. A gyermekek veszélyeztetettebbek, mint az özvegyekéi. Több pszichés probléma kínozza őket, korábban kezdenek szexuális életet, a művi abortusz is gyakoribb náluk. A 20-24 éves anyák 25%-a leány, szegény sorsú. Gyermekeiket pszichés gondok terhelik, szexualitásuk bizonytalan, gyakori az abortusz.

A családnak döntő szerepe van gyermekei személyiségének formálásában az újszülött-kortól a fiatal felnőttkorig. Legfontosabb feladatai között vannak az örömre, a szeretetre, a munkára, az alkotásra, a közösségi életre való szocializáció és nevelés. A kutatások egyértelműen rámutattak arra, hogy az egyedül nevelő szülők kevésbé hatékonyan látják el nevelési feladataikat: nagyobb következetlenséget mutatnak a fegyelmezésben, és kevésbé képesek ellenőrzésük alatt tartani gyermekük viselkedését, mint az együtt élő szülők. Problémáik különösen az anya és fiúgyermek viszonyban jelentkezik. Hisz az életükben beállt változások arra kényszerítik, hogy saját gondjaikra koncentráljanak (Bognár, 1994: 112-113). Az egyedül nevelők interjúiból kitűnik, hogy gyermekeik sebzettebbek, magatartásukban zavartak, agresszívebbek, fegyelmezetlenebbek, erkölcsi magatartásuk gubancos. Szüleik elvesznek gondjaikban, bajaikban, és a nevelés problémájára már csak kis rész jut idejükből. Gyermekeinknek viszont szükségük lenne jó felnőtt szerep-modellekre (Jardins, 1993: 210kk). Ha nem látnak maguk körül sikeres, teljes, érett felnőtteket (férfiakat-nőket, férjeketfeleségeket, anyákat-apákat), hogyan lesznek maguk sikeresek, kiegyensúlyozottak valamelyik felnőtt szerepben? A kérdés még bonyolultabb: Kitől tanulta szülője a viselkedését? Milyen modell szerint mintázta életét?

Az egyedül-nevelő sírhat és zokoghat sorsa és gyermeke felett. Vagy erőt vesz magán: „Amikor az ember hullámvölgybe kerül, nem ülhet ölbe tett kézzel, nem sírdogálhat. Meg kell próbálni kikászálódni belőle.” Ezt tette Mrs. Anna Ling Pierce, aki először lányát veszítette el rákban. Férjével és két fiával összefogtak és alapítványt („Ali Serege”) hoztak létre a rákbeteg gyermekek megsegítésére. A pénz gyűjtése közben a férj, John infarktusban elhunyt. A magára maradt asszony átkarolta két zokogó kisfiát és belekiáltotta a világba: „Ezt is kibírjuk!” Levelet írt halott férjének, melyet a temetésén felolvasott: „Úgy nevelem majd a fiúkat, hogy hozzád hasonlóak legyenek. Megígérem, hogy folytatom a munkát, amit

77

elkezdtél Ali Seregével. Csakhogy mostantól Ali és Apu Seregének fogjuk nevezni. Drága John, köszönöm mindazt, amit tőled kaptam!” – Ennek, az egyedül nevelő asszonynak köszönheti a Massachusetti Egyetem rákkutatási lehetőségeit, és sok rákbeteg gyerek, a kiegészítő kezeléseit. – Igen, az özvegy! - kifogásolhatják az elváltak vagy leányanyák. Az egyedül nevelő szülő főbb problémái (Stratling, 1976: 70-91) abból származnak, hogy házasságának vége, és egy teljesen új életet kell kezdenie, amire nem készült fel és nem is készülhetett fel. Vissza kell menni az életbe, a munkába. Magára kell vennie a családról való gondoskodás terhét. És egymaga van. Becsapva érzi magát. Az eddigi ígéretek és remények üreseknek bizonyultak. A csalódások, mintha nem akarnának véget érni. Itt a gyermek. Mi lesz vele? Sikerül belőle embert faragni? Hol helyezze el gyermekét? Hogyan tovább? Egyedül? Vagy? Szükséges, hogy az egyedül nevelő szülő naponta legalább 30 percet töltsön minden gyermekével (Hope, 1976: 314-321), beszélgessen, játsszon, szórakozzon vele. A gyermek személyiségének fejlődése szempontjából lényeges a szülő-gyermek, „a jelentős másikkal” (Mead, 1934) való érzelemi kapcsolat, ami melegséget, felelősséget, gondoskodást, gyermekközpontúságot jelent. Ha a szülő elhanyagolja, a gyermek visszautasítva érzi magát, ami végzetes lehet a személyiségére. A szülő-gyermek kapcsolat másik jelentős válfaja a kontroll kérdése. Ha a szülő nem kontrollálja, ellenőrzi, figyeli gyermekét, ez súlyos viselkedészavarokhoz vezetheti. Az egyedül nevelő szülő időszűkében szenved. Mikor foglalkozik gyermekével? Az elhanyagolt gyermek pedig veszélyeztetett. Alacsony az önértékelése, kompetencia-hiányban szenved és viselkedése deviánssá alakulhat. Mivel a gyermekek zömében anyafigurákkal vannak körülvéve otthon, bölcsődében, óvodában, iskolában (Brooks, 1981: 302k), apafiguráról vagy apapótlékról kell gondoskodni. A fiúknak férfiúi önazonosságukhoz szükséges ez a férfiminta, a lányoknak a későbbi párválasztás érdekében kell az apaszerep, ám fiúknak és lányoknak egyaránt szükségük van a „védelmező” apafunkciót betöltő személyre. Hosszanti (longitudinális) felmérések azt bizonyítják, hogy mind a fiúknak, mind a lányoknak – apa nélkül – nehézségeik lesznek intellektuális feladataik elvégzésénél: az elvont tudományok (matematika, fizika) tanulásánál, a kitartás területén is hiányosabbak, sőt összpontosító (figyelem) képességük is bizonytalanabb. Az apa nélküli lányok vagy mértéktelenül szégyenlősek és félénkek, vagy rámenősebbek. Serdülő korukban általában meggondolatlanabbak szexuális kapcsolataikban és könnyelműek, korábban kötnek házasságot. A szakemberek szerint (Satir, 1999: 123kk) az egyedül nevelés eredményességét ugyanazon nevelési mód garantálja, mint a kétszülős családét, ami nem más, mint az együttérző szeretetre, tekintélyre, határozottságra, következetességre épülő nevelés. Baumrind (1971) híres kutatásai eredményeként kifejti, hogy a legideálisabb nevelési attitűd a tekintélyelvű (autoritativ), amikor a szülő viszonylagos szabadságot ad gyermekének, de ésszerű határokkal látja el. Stabil és jól körülírt követelményeket támaszt azokon a területeken, ahol a szülő nagyobb tudással és rálátással rendelkezik. Az így nevelt gyermeknek alkalma nyílik környezete megismerésére, énképe és önazonossága kifejlődik, mert a szülő odafigyel gyermeke alapvető szükségleteire. Az egyszülős család is jól funkcionálhat, ha a szülő: (1) Határozott kontrollt gyakorol (2) Kapcsolatát bizalomra építi (4) Kölcsönösséget szorgalmaz

A gyermek önbizalma erős, idegzete erős, jól érzi magát a családjában. A gyerek igen kommunikatívvá válhat. A gyermek kreativitása erősödik.

Roppant meghatározó a szülő attitűdje (Pálhegyi, 1997: 97-102) gyermeke személyiségének fejlődésében. Érett, harmonikus személyiség alakulhat a szülő négy attitűdje nyomán. Az elfogadással biztonságérzetet táplál, kiegyensúlyozott érzelmeket és önállóságot terem. A helyeslő szülői magatartással jó lelkiismeretet, erkölcsi összhangot és szociális érzelmeket táplál. Az elismerő attitűd értéktudatba, pozitív önértékelésbe és

78

teljességre törekvésbe vezet. A kitüntető magatartás a képességek fejlesztését, a megfelelő szerepvállalást biztosítja a gyermeknek. Ha az egyedül nevelő szülőt lelki sebei, elfoglaltsága, elégedetlensége, magányossága ellenérzésekkel tölti el gyermekével szemben, a gyermekéből gyerekes (infantilis) személyiséget nevel. Az elutasító szülő gyermekét alkoholizmusba, kábítószer-függőségbe, szabados szerelembe kergeti. Az elítélő gyermekét, rossz lelkiismeretűvé, távolságtartóvá teszi. Ha lekicsinyli gyermekét, az csökkentértékűségben fog szenvedni, amit mások feletti hatalmaskodással, aszociális viselkedéssel igyekszik tompítani. A megbélyegző szülői magatartás a hátrányos megkülönböztetettség érzetét kelti a gyermekben, hogy ezt a kínzó, maró érzést eltüntesse igyekezni fog beolvadni a tömegbe, nem akar egyéniséggé válni. A felnőttek minden családtípusnál – ha hitelesek és kreatívak – a család mérnökei. Az egyedül nevelő, egyszülős családban még inkább fel kell dolgozni a nehézségeket (szülő és gyermeke, szülő és volt partnere között), és hatványozottan el kell gyászolni a múltat, mint a teljes családban. Biztosítani kell a gyerekeknek teljes férfi- és nőképet, viselkedési modellt, valamint a folyamatos férfi-nő kapcsolatmintát. Azt sem szabad feledni, hogy az egyszülős család gyermekei életében fontosságában kétszeresére nő a baráti kör hatása és szerepe (Nanszákné, 2000: 136), a szülőnek jobban oda kell figyelnie gyermeke barátkozásaira. 3.4.2. Az egyedül-nevelők segítése A teljes családok is segítségre szorulnak, ám az egyedül nevelők hatványozottabban. A pedagógusok sokat segíthetnek, ám ennek érdekében a pedagógusképzésben több helyet kellene biztosítani a családszociológiának és a családi életre nevelésnek. Segíteni lehet az egyedül nevelő szülőn (Hamner, 1996: 212k) azzal, hogy a részidős munka nagyobb kínálatát tárjuk elé. A gyermekek napközi ellátását jobban megszervezzük, szállításukat az óvodába, iskolába lebonyolíttatjuk. A vásárló központokban ingyenes gyermekvigyázást iktattatunk be. A háztartási munkák elvégeztetését hivatalok bonyolítják. A gyermekek szabadidejét intézményesen szervezzük. Tanácsadó központokkal támogatjuk a szülőket és gyermekeket. Főiskoláinkon több kutatást kellene végezni az egyszülős családokkal kapcsolatban, hogy kidolgozhassuk a hatásosabb segítés módját. Különös figyelmet szentelünk a serdülőkre. Ebben a

korban legfontosabb a család napirendje, életvitele, a rendszeres munka, a pihenés. A serdülő lehetőleg napi 9 órát aludjon. A fizikai munka és a sport levezeti fölösleges energiáit. Titkolózóbb, titkait nem osztja meg bárkivel. Ajánlatos az azonos neműek közötti barátkozás. Férkőzzön bizalmába a szülő és nevelő. Napjainkban hiányzik a nevelésből „az „N-vitamin” (Rosemond), rendszeresen hallaniuk kellene a gyerekeknek: Nem! Nem szabad, mert…! Itt néhány alapszabályt (Kormos, 2001) sorakoztatok fel a szülőnek és nevelőnek: (1) A szülő (nevelő) maradjon meg annak, ami (2) Idejekorán kell kezdeni a fegyelmezést (3) Lényeges a gyermekkel együtt töltött idő. (4) Szabályozzuk a gyermeke szabadidő-eltöltését.

(5) Tudja a szülő (nevelő), hol van a gyermek. (6) Értékeljék tárgyilagosan gyermeket (7) A teljes család az igazi fejlesztő közeg (8) Megfelelő minták biztosítson a szülő(nevelő)

USA minden államában szülőképző központok sietnek a szülők fejlesztésére. (Jardins,1993: 255-269) Talán a családsegítő központjaink (sssszolgálataink) feladata lenne hazánkban a szülőképzés, a szülők klubjának szervezése, amire különösen rászorulnak az egyszülős családok. 3.5. Újraházasodás Mivel az újraházasodás legkevesebb nyolc kombinációját ismerjük (Gyermektelen elváltak húszas éveik elején, gyermekes személyek 20-40 éveikben, felnőtt-gyermekesek 40es éveik végén vagy később, az új családban is születhetnek gyermekek, a partnerek egyike lehet hajadon, elvált vagy özvegy), nehéz általános megállapításokba bocsátkozni. Néhány

79

megjegyzésre mégis szükség van. Kiemelendő: az újraszervezett család az újraszervezett családi és mostohaszülői életvitel szocializációja! Az újraházasodás kérdését és problémáit jeles szakemberek (Giddens, 1995: 394-401, Bognár, 1986: 125-178 és Rowlands, 1987, Bernstein, 1990) publikációi alapján tárgyaljuk. 3.5.1.Az újraházasodás ténye A XX. század elején is előfordult újraházasodás, de az egyik fél szinte mindig özvegy volt. Ahogy az 1960-as évektől a válási arányszámok növekedtek, úgy emelkedett az elváltak újraházasodásának száma is, hisz legtöbb elvált néhány éven belül újra házasodik. Napjainkban hozzávetőlegesen mondhatjuk, hogy minden 100 házasságból legalább 25-ben az egyik fél már előzőleg élt házasságban. 35 éves korig az újbóli házasság szinte kizárólag elváltak között jön létre. Ezután gyakori az özveggyel kötött házasság. 55 éves kortól kötött házasságok kb. 50%-ában az egyik elvált és 50%-ában az egyik fél özvegy. A férfiak újraházasodási esélye nagyobb. 4 elvált nőből 3, 6 elvált férfiból 5 házasodik meg újból. Statisztikák szerint az első házasságok sikeresebbek, a második vagy további házasságok könnyebben felborulnak, széthullnak. Bár azt várnánk el az újraházasodottaktól, hogy az első sikertelen házasságból tanultak. Lehetséges viszont, hogy csak azt a következtetést vonták le: Ha nem sikerül, válok. Más szóval konfliktuskezelési stratégiáik nem alakultak ki. A kudarcokat a házasság felbontásával „gyógyítják” (Giddens, 1995: 394-5). Tény: az első házasság két ember dolga, míg a gyermekes elváltak esetében új házasságuk sikeressége már gyermekeiktől és a partnerek szüleitől (nagyszülőktől) is függ! Bár a második házasság törékenyebb, mint az első. Mégis, legtöbb elvált új partnert keres. Biztonságot és megerősítést keres a párkapcsolatban. Az új házasság azért nem jobb, mint az előző, mert a régi hibákat megismétlik: rossz párválasztás és sikertelen házassági kapcsolat. A jó párkapcsolat kialakulása is hosszabb időt igényel, mint az első házasságnál. Az első házasságnál nagy a remény, hogy a szükséges készségeket elsajátítják és a felmerülő problémákat hatékonyan oldják meg. A második házasságban erre már kevesebb az esély. Sőt az elért egyensúlyi állapotuk is sokkal sérülékenyebb. Lényeges kérdések tehát: (1) Rá tud-e hangolódni új párjára? (2) El tudja-e fogadni az új partner a gyereket? (Elfogadja-e az új partner a gyermek édesszülőjét? A gyermek? Elfogadja-e az új „apukát” („anyukát”)?

Milyen a tágabb család hozzáállása? Hogyan viszonyulnak az eltávozott szülő szülei az új helyzethez? Mi lesz az eddigi baráti körrel? Milyen kapcsolatot alakít ki az eddig egyedül nevelő szülő a régi partnerrel?

A szociálpedagógus csak akkor ajánlja az új partnerrel való egybeköltözést, a család újraszervezését, ha az egyszülős család gyereke, illetve, ha a partner gyereke is igényli az új „szülőt”, mostohát. Mindenképpen ajánlatos „elgyászolni” az első házasságot, ismét egészségessé kell válnia az egyedül nevelőnek. (1) Ha gyermeke élete egyetlen értelme még mindig, akkor nem alkalmas az új házasságra. Ha viszont (2) a hadviselés állapotában él: küzd mindaz ellen, ami gyermekében volt társára emlékezteti, vagy egyáltalán gyűlölet tölti el a másneműekkel szemben: Elegem van a férfiakból! A nők mind hisztisek! – Még várnia kell. Ha minden áron (3) apát, vagy anyát akar szerezni gyermekének, rossz jel, mert a gyermeknek van szülője, akkor is, ha elváltak. Viszont jó jel lehet, ha (4) társat keres magának, de olyat, aki képes együtt élni, együtt járni vele és gyermekével. A gyermekét egyedül nevelő özvegyhez hozzáment feleség mondja: „Igyekeztem azt akarni, amit a gyermek. Édesanyja eleven emléke nekem is fontos volt. Közös gyermekünket akkor terveztük be, amikor a kislány testvért kért”. 3.5.2. Az újraszerveződött család Elgondolkodtató az a tény, hogy a válással felbomlik a házasság, ám a családi kapcsolatok örökre megmaradnak, igaz, erősen összegubancolódva és igen bonyolult

80

szerkezetben. Nem tanultak az előző házasság konfliktusaiból? A válás traumája beárnyékolja az újabb párkapcsolatot? – Mindhárom kérdésre igennel válaszolnak a házasságkutatók. Az újraszerveződött családoknak vannak sajátságos nehézségei: (1) Az összekovácsolódása Megnehezíti: az előző házasságból származó gyermek, a „láthatási nehézkes (Teleki, 2000/¹: 99-103) jog” gyakorlása, az „új szülőt” rugalmatlan magatartása. (Legtöbb (2) A vérszerinti szülő

(3) A „hozott gyerekek” (4) Az „új szülő” (5) Különböző hátterű gyermekek

gond az 5-13 évesekkel lesz.) Ellenszenvessé teheti gyermekét az új „szülővel” szemben. Az „elveszített szülő” megszépül a gyermek szemében. Megkapja a „leg” szócskát. Ha rosszat mondunk szülőjéről, a gyerek legbensőségesebb érzelmeibe taposunk bele. Akár gyógyíthatatlan sebet is ejthetünk lelkén. Úgy tekintik szülei házasságát, mint szétválaszthatatlant. A válás szeparációs félelmet szül, attól reszket, hogy örökre elveszíti szüleit. Ha a válás megtörtént, saját hibájának veheti. Ha a gyerek visszautasítja őt, felveszi a kesztyűt. Akkor is hibázik, ha élcelődik a gyerek édesszülőjével. „Enyém, tiéd, miénk!” (Bernstein, 1990) A gyerek felkiáltójel (múlt!). Enyém édesebb! Miénk a legjobb!

(6) Mostohaszülő - gyermek Életre kelnek a mesebeli mostohák. Az új szülőnek kellene lépéseket tenni mostohagyermeke felé és érdekében. közötti kapcsolat? (7) Rokoni kapcsolatok? Kik lesznek a gyermek nagyszülei? „Nagyszülőként” fogadja-e el az új szülő szüleit? 2 apuka, 2 anyuka, sokféle testvér (féltestvér), 3-4 nagyapa, 3-4 (8) Az új családszerkezete nagyanya, többféle nagybácsi és nagynéni. - És, ha ez már a 3-4-ik házasság? És, ha minden eddigi házasságból van gyermek?

Néhány elvet (Rowlands, 1986) ajánlhatunk az újraszerveződő családnak: (1) Ne siessék el a házasságot (2) Folytassanak valódi párbeszédet (3) Foglalkozzanak sokat a gyermekeikkel (4) Kerüljék a féltékenységet (5) Legyen minél több közös érdeklődési területük

Legalább egy évi ismeretséget biztosítsanak maguknak. Minden nap beszélgessen egymással az házasságukról. Játszanak. Előnyös, ha az új partner és az előző partner között jó kapcsolatot él. Fogadják el társukat múltjával. Ne hasonlítsák össze jelen párjukat az előzővel. Világnézet, ünneplés, természet, kirándulás, sport, nyaralás.

Ha közös gyermek születik érdemes odafigyelni a következőkre: (1) Nem rendelhetik el, hogy szeressék Segíthetik a gyerekeket ezen az úton. A gyermekvitákban ne akarjanak igazságot egymást tenni, inkább teremtsenek békét a gyerekek között. (2) A család rendje egyformán kötelez Senki se legyen kiváltságos. (3) Mindenki tartsa tiszteletben a másikat Annak holmiját is, de a tárgyakat nem kell misztifikálni, együtt játszhatnak velük, kölcsön adhatják egymásnak (4) Egyezzenek meg a szabályokban és a Mindenkire legyen egyformán érvényes. Az nevelésmódban emberség követelménye ez. (5) Keressék a közös érdeklődési köröket Művészet, sport, manuális tevékenység. Az újraszerveződött családnak jobban oda kell figyelni az előző házasságból származó gyerekre, mint a közösre. Érvényes a szülőre és a mostohára egyaránt. Vegyük fontolóra, hogy a gyermek nem szereti, ha kinevetik, ha jelenlétében úgy beszélnek róla, mint a bútordarabról, ha nem tartják meg ígéreteiket, ha édes szülőjét bírálják, ha „produkáltatják” idegenek előtt, ha angyali viselkedést várnak el tőle, ha önkényesen változtatnak a viselkedési szabályokon, ha testvéreitől elválasztják őt. Viszont, szeretik, ha tudomásukra hozzák, hogyan szólíthatják őket, ha kedveskednek kedvenc ételeivel, ha újszerű ötletekkel lepik meg őt, ha számítanak rá és kérik a segítségét, ha véleményt mondhat filmekről, könyvekről és

81

ismerősökről, ha van saját helye a lakásban, ha tiszteletben tartják tulajdonukat, ha önálló személyiségként kezelik őt (Rowlands, 1987: 11-13). Nem közömbös a gyermek életkora a család újraszerveződésénél. Kisgyereknél akár „véletlenül” is találkozhat az „új szülővel”. Bár jobb, ha édesszülője felkészíti. Beszéljen neki arról a „kedves valakiről”. Hangsúlyozza, hogy neki legfontosabb a gyereke, de az a „bizonyos” is fontos. Mesélhet szépeket róla. Ha nagyobb a gyerek, mindenképpen tegye érdekessé választottját. Kedvező, ha a gyerek is meg szeretne vele ismerkedni. Arra is ügyeljen az édesszülő, hogy ne túlozza el gyermeke erényeit új partnere előtt, mert ez csalódáshoz vezetheti őt, esetleg komoly feszültségekre adhat okot később. Ha gyermeke tizenéves, számoljon azzal, hogy nem könnyen barátkozik az „új családtaggal”. Előnyös, ha az új partner beszélteti a gyereket önmagáról, terveiről, vágyairól. Hatásos, ha sok közös érdeklődési körük van. Éreztesse vele, hogy elfogadja őt, olyannak, amilyen. Alkalmazkodik hozzá. Ugyanakkor várja el tőle, hogy ő is tartsa be a házirendet. Magyarázza meg az újszerű szabályokat. Ne titkolózzon előtte, mert ez „idegesíti”. Minden témában hallgassa meg véleményét. A fölmerülő problémákat igyekezzen higgadtan megbeszélni. Lássa szívesen a gyerek barátait. Ha feladatot bíz rá, tegye ezt udvariasan. Óvakodjon a kioktató hangnemtől, a megalázástól, de attól is, hogy barátait nevetségessé tegye. Ha pozitív érzelmeit ki is fejezi irányában, ne vigye túlzásba. A serdülő nem szereti, ha túl érzékenyek hozzá: ölelgetik, simogatják. Megveti a képmutatást. Észreveszi és kihasználja, ha a „szülők” nincsenek egy hullámhosszon. Nagyon fontos jó kapcsolatra törekedni a gyermek mindkét szülőjével. Ha telefonon jelentkezne az eltávozott szülő, az új partner is fogadja őt kedvesen, udvariasan. Ha esetleg modortalan, kedvetlen volt, igyekezzen ezt azonnal tisztázni. Soha ne menjen bele heves vitába. Gúnyos megjegyzéseket ne viszonozza. Ha hitvesét venné célba, finoman védje meg. Irodalom A. Gergely András (szerk.): A nemzet antropológiája. Új Mandátum, Bp., 2003. Gordon Allport: The Individual and His Religíon. Macmillan, New York, 1950. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris, Bp., 2000. A-né Gergely Gabriella: Özvegyen. Korda, Kecskemét, 1999. A 202/2007. (VII. 31.) Korm. Rendelet a 243/2003. (XII. 17.) Korm Rendelet módosításáról Bagdy Emőke: Családi szocializáció és személyiségzavarok. Tankönyvkiadó, Bp., 1997. Baranyai Tibor Imre: Fejlődő létrontás és örök hagyomány. Kvinteszencia, Debrecen, 2005. Barnes Gill Gorell: Családterápia és gondozás: alapvető ismeretek a családokról és a családterápiáról. Animula, Budapest, l99l. Bärnkopf Zsolt: Az érzelmek könyve. Flaccus Kiadó, Bp., 2003. Charles Baudelaire: A mesterséges mennyországok. Cartaphilus Kiadó, Bp., 2010. Baumrind D.: Current patterns of parental authority. Dev. Psych. Monographs, 1971/4. 1-103 Bauerné Kolonics Katalin: Deviancia és család. Sopron, 2006 (kézirat) BB – SzD: Sok gyógyszer – korai halál. In: Helyi Téma, 2010. július 14. 3. Beck T. Aron: A gyűlölet fogságában. Háttér Kiadó, Bp., Bene Éva: Erkölcs és egyéniség. Kairosz, Bp., 2009. Benedek István (szerk.): Rendületlenül. A hazaszeretet versei. Officina Nova, Bp., 1998. Berne Eric: Emberi játszmák. 5.kiadás. Háttér, Bp., 2000. Anne Bergstein: Yours, mine and ours. W.W. Norton Co., 1990. Bertalanffy Ludwig von: General System Theory. New York, l968. Bíró Sándor: Életünk válsághelyzetei. SubRosa, Bp., 1995. Bodó Júlianna: A terep, ahol élünk. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007. Charles Boudlair: A mesterséges menyországok. Cartaphilus Kiadó, Bp., 2010. Bognár Gábor - Telkes József: A válás lélektana. Közg. és Jogi K., Bp. l986. és 1994. Bolla Adrienn Csilla: A család életvitele és a stressz. Sopron, 2010. (kézirat) Thomas R. Brooks: Road to Dignity. Atheneum, 1981. Broschart Jürgen: A beszéd zabolátlan művészete. In. GEO, 2010/július, 22-27. Buda Béla (szerk.): A társadalmi beilleszkedési zavarok Magyarországon. I. Kötet, Bp., 1984. Buda Béla: Az empátia – a beleélés lélektana. Gondolat, Bp. 1993.

82

Buggyár Zoltán: Vigyázó szemünket Kubára vessük? In: Képmás, 2010. június 12-13. Bunyevácz Zsuzsa: Túlélési kézikönyv elvált anyáknak. Alexandra, Pécs, 2007. Burke H. Dale: Hogyan éljünk vezetőként teljes életet. Pécsi Direkt K, Pécs, 2008. Calaprice Alice (szerk.): Idézetek Einstentól. Alexandra Kiadó, Bp., 1996. Csábi Szilvia (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár. Akadémia, Bp., 2003. Cseh-Szombathy László: A házastársi konfliktusok szociológiája. Gondolat, Bp. l985. Cseh-Szombathy László: Családszociológiai problémák és módszerek. Gondolat, Bp. l979. Cseh-Szombati László: Szerelem, párkapcsolat, család, gyerek. Bp., 1997. Cselkó László: Ne dobd el az életedet. Sub Rosa, Bp., 1995. Csepeli György – és T.: Nemzeti identitástudat Magyarországon az ezredfordulón. In: Kolosi Tamás és T. (szerk.): Társadalmi riport 2004. TÁRKI, Bp., 2004. 471-483. Csepeli György: Nemzet által homályosan. Magvető, Bp., 1992. Chapman Gary: Családi összhangzattan. Harmat, Bp., 2006. Chapman Gary: Egymásra hangolva. Harmat, Bp., 2007. Chapman Gary: Maradjunk egxyütt. Harmat, Bp., 2005. Czakó Gábor: Beavatás a magyar észjárásba. CZSimon Könyvek, Bp., 2008. Czakó Gábor: Beavatás. Magánállamok. Boldog Salamon Kör, Bp., 2003. Czakó Gábor: Fiú vagy, vagy leány? In Képmás, 2009/9. szám 6-7 Czakó Gábor: Magyar-magyar nagyszótár. Cz-Simon, Bp., 2009. Czeizel Endre: Felkészülés a családi életre. Corvina, Bp., 1996. De Gerando Antonina: Nőtan. Kolozsvár, 1880. Dévényi István: Pajzánkodók. In, Heti Válasz, 2010. május 20. 66. Dopson Jones: Hét megoldás kiégett szülőknek. KIA, Bp., 2005. Draper Ros: Családterápiás oktatókönyv. Animula, Bp., 2000. Dunn Judy: Testvérek, Gondolat, Bp., 1990. Durkheim Émil: Az öngyilkosság. Közg.és Jogi Kk., Bp. 1967. Durkheim Émil: Study in Sociology. The Free Press, New York, 1951. Durkheim Émil: The Eelementary Forms of Religious Life. The Free Press, New York, 1961. Erdélyi András: Krízis és katarzis. Harmat, Bp., 2009. Eco Umberto: Öt írás az erkölcsről. Európa Könyvkiadó, Bp., 2007. Elekes Zsuzsanna – Paksi Borbála: Drogok és fiatalok. ISM, Bp., 2000. Egyéim legyetek. 200 év magyar irodalmának keresztény írásai. Szent István Társulat, Bp., 2010. Fabricius Gábor: XXI. századi nemzeti kultúra. In, Heti Válasz, 2010/26. sz. 64. Farkas Péter: A családszociológia alapjai. L’Harmattan, Bp., 2006 Felvinczi Katalin – Nyírádi Adrienn (szerk.): Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről – 2007. SzMM, Bp., 2007. Fischer Robert: Tanítsuk a gyermeket gondolkodni erkölcsről és erényről. Műszaki K., Bp., 2003. Forgas Joseph P.: A társas érintkezés pszichológiája. Gondolat, Bp., 1989. Forrai Judit: Magánélet és az egészség kultúrája. Szex Edu, Bp., 2003. Fowler J. W.: Stages of Faith. The Psychology of Human Development and the Quest for Meaning. HarperRow, Cambridge (etc.), 1981. Franka Tibor: Hazugságipar Magyarországon. Zsófialiget, Bp., 2007. Freeman Dorothy R.: Házassági krízisek. Animula, Bp., 1994. Fromm Erik: A szeretet művészet. Háttér Kiadó, Bp., 1993. Fromm Erik: Az emberi szív. Háttér, Bp., 1996. Fromm Erik: Birtokolni vagy létezni. Akadémia, Bp., 1994. Fromm Erik: Férfi és nő: szexuálpszichológiai tanulmányok. Akadémia, Bp., 1996. Fromm Erik: A rombolás anatómiája. Háttér Kiadó, Bp., 2004. Fromm Erik: Utak egy egészséges társadalom felé. Napvilág Kiadó, Bp., 2010. Füller Ingrid: Becsületbeli ügy. Integra, Bp., 1994. Für Lajos: Kárpát-medencei létünk a tét. Kairosz, Bp., 2010. Gabnai Katalin: Drámajátékok gyermekeknek, fiataloknak, felnőtteknek. Tankönyvkiadó, Bp., 1993. Gans J. Herbert: The Urban Villagers. Free Press, New York, 1962. Garaczi Imre: Az erkölcsi szocializáció és a személyiség esetlegessége. Világosság, 2003/5-6. sz. 185-192. Gereben Ferencz: Vallásosság és kultúra. Faludi Ferenc Akadémia, Bp., 2009. Gerevich József (szerk): Mentálhigiénia. T-Wins Kiadó, Bp., 1999. Geulen David: Die historische Entwicklung sozialisationstheoretischer Paradigmen. K. Hurrelmann – D. Ulich (Hrsg.): Handbuch der Sozialisationsforschung. Weinheim, Basel, 1980. 15-49. Giddens Anthony: Szociológia. Osisris, Bp., 1995. Giddens Anthony: The Consequeces of Modernity. Standford Uni-Press, Palo Alto (CA), 1990.

83

Goffman E.: Frame Analysis. Basic Books, New York, 1974. Goldman Robert: Religious Thinking from Childhood to Adolescence. Seabury P., New York, 1964. Thomas Gordon: P.E.T. – Szülői eredményesség tanulása. Assertív Kiadó, Bp., 2000. Gostomzyk J.G.– M.C. Enke: Lust – Sucht – Genuss. Landeszentrale, München, 2000. Gönczöl Katalin: A bűnözoés társadalmi reprodukciója. Borbíró Andrea és Kerezsi Klára (szerk.): A kriminálpolitika és társadalmi bűnözés megelőzése. I. Fresh Art, Bp., 2009. 19-36. Görömbei András: Azonosságtudat, nemzet, irodalom. Nap Kiadó, Debrecen, 2008. Groenman N.H. – O. DA Slevin – M.A. Buckenham: Szociológia, szociálpszichológia és magatartástudomány ápolóknak. Semmel-weis, Bp., 1996. Grün Anzelm: Az egészség, mint lelki feladat. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1998. Grün Anzelm: Minden napunk út a boldogsághoz. Szent Gellért Kiadó, Bp., 2007. Gyökösi Endre: Együtt a szeretetben. Ref. Zsin. Iroda, Bp., 1981. Habermas Jörgen: A kommunikatív etika. Új Mandátum Kiadó, Bp., 2001. Hajduska Marianna: Krízislélektan. Eötvös Kiadó, Bp., 2008. Halász Csilla: Félhold és kereszt. Hetiválasz, 2010/21. 9. Halász Gábor – Lennert Judit (szerk.): Jelentés a magyar közoktatásról. OKI, Bp., 1998. Halász István: A nemzetfogalom nyelvi és kulturális elemei a kelet-közép-európai alkotmányokban. In: Kántor Zoltán – Majoros Balász (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Rejtjel, Bp., 2005. Hammner J. Tommie – Turner H. Pauline: Parenting in Contemporary Society. Allyn Bacon, Boston-LondonSydney-Tokyo-Singapore, 1996. Harcosné Szabadi Mária: „Te engemet – én tégedet” – családi életre felkészítés a jegyesoktatáson. Sopron, 2010. (kézirat) Harrach Péter: Családpolitikai Kisszótár, SZCSM, Bp., 2000. Hársing László: Az emberség útján. Bíbor Kiadó, Bp., 2003. Hársing László: Az európai etikai gondolkodás. Bíbor Kiadó, Bp., 2001. Hársing László: Filozófiai problémák – Alternatív válaszok. Tanítóképző, Kecskemét, 1992. Hauck Paul: Így szeress, hogy szeressenek! Park Kiadó, Bp., 1995. Homor Tivadar (szerk.) Etikatanítás gyakorlata. Krónika Nóva Kiadó, Bp., 2003. Hope Karol –Young Nancy (Eds): MOMA: The Sourcebook for Single Mathers. New American Library, New York, 1976. Horváth Eszter: Teljesítmény- és viselkedészavar felismerése, vizsgálati és kezelési lehetőségei az iskolai szintéren. Sopron, 2005. (kézírat) Horváth-Szabó Katalin (szerk.): Lélekvilág: Pszichológiai tanulmányok a vallásról, az erkölcsről és az én-ről. PPKE, Piliscsaba, 1998. Charlotte des Jardins (Ed.): How to Organize an Effective Parent/Advocacy Group… Family Resource and Inform. Centre. Chicago, 1993. James William: Varieties of Religious Experience. London, 1902. II. János Pál pápa Apostoli buzdítása a keresztény családokhoz. Sz. I. T., Budapest, 1982. Jung Carl Gustav: Gondolatok a szexualitásról és szerelemről. Kossuth Kiadó, Bp., 2010. Jung Carl Gustav: Gondolatok a vallásról és a kereszténységről. Kossuth Kiadó, Bp., 1996. Jung Carl Gustav: Gondolatok a jóról és rosszról. Kossuth Kiadó, Bp., 2005. Jung Carl Gustav: Gondolatok az apáról, az anyáról és a gyermekről. Kossuth, Bp. 1997. Kamarás István: Erkölcstan. Krónika Nova, Bp., 2001. Kast Verena: A gyász. T. Twins, Bp., 1995. Kiphard J. Ernst: Az ügyetlen gyerek. Akkro, Bp., 1998. Kirkpatrick C.: The Family as Process and Institution. The Ronald Press, New York,1963. Kiss Gábor (szerk.): Magyar Szókincstár. Tinta Kiadó, Bp., 1999. Kiss Lajos – Papp László (szerk.): A Magyar Nyelv Történeti-etimológiai Szótára. Akadémia K., Bp., 1967. I. Kissné Geosits Beatrix – Teleki Béla: Családi életre nevelés. Korda Kiadó, Kecskemét, 2007. Kolozsi Béla: Deviancia. Gondolat, Bp., 1992. Komlósi Ákos (szerk.): A szocializációs zavarok korai megelőzése. Pécs, 1992. Komlósi Piroska: Határok szerepe a családterápiában. M. Családter. Egyes., Bp, l992. Komlósi Sándor (szerk.): Családi életre nevelés. N. Tankönyvkiadó, Budapest, l998. Kovács Zsolt: Hívő vagyok anyám méhétől fogva. Kairosz, Bp., é.n. Köcski Margit: “Egyedüli példány” – az individualitás geneziséről. In: Erős F.(szerk.): Azonosság és különbözőség. Szociológiai Füzetek, 21. sz. Bp. 1996. Körösi A. – Varga E.(szerk): Droginfó pedagógusoknak. Sziget, Bp. 1999. Kulcsár Zsuzsanna: Morális fejlődés, empátia és altruizmus. Eötvös Kiadó, Bp., 2000. Lajkó Károly: A sresszmentő viselkedés. Medicina, Bp., 2002. Lapints Árpád: Érték és nevelés. Commenius, Pécs, 1998.

84

Laun Andreas: Szerelem és párkapcsolat. Korda, Kecskemét, 1999. Lauer Jeanette and Robert: Életünk nyolc szakaszának gyógyítása. Bp., 1985. László Zsuzsa: Az örökmozgó gyerek. Tan-Tan, Bp., 1997. Lázár Guy: Kik tartoznak a nemzethez? In: Ifjúsági Szemle, 1988/2. sz. 34-41. Leszek Mellibonda: Családosan könnyebb. Reader’s Digest, Interpress Magazin, 1985/3. sz. 82-85. Lewis S. Clive: Az emberiség felszámolása. Harmat, Bp. 2007. Linn M. - Sh. Fabricant - D. Linn: Életünk nyolc szakaszának gyógyítása. MaranaTha, Bp. 1995. Loerzer Steven: Ha a szülők válnak. Park, Budapest, l996. Manning Peter: Reflexiók. In: Rácz József (szerk.): Devianciák. Új Mandátum, Bp., 2001. 241-263. Marillai Andrea: Sok gyerek, sok gond? In Képmás, 2009/9. szám, 14-15. Martos Tamás: Testre szabott házasság. In Képmás, 2009/9. szám 36-37. Márai Sándor: Európa elrablása. Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Helikon Kiadó, Bp., 1942. Mátyás Szabolcs: Tudnom kell, mert magyar vagyok. Szerző kiadása, Bp., 2003. Melléklet: Felmérés a magyarok fesztiválozási szokásairól. In, Heti Válasz, 2010/25. sz. 67 Merton R.K.: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat, Bp., 1980. Mérei Ferenc – Binét Ágnes: Gyermeklélektan. Gondolat, Bp., 1978. Micklethwait John - Wooldbridge Adrian: God is Back. The Penguin Press, New York, 2009. Mitől fél a kamasz? Fordulópont, 2000/3. teljes szám. MKPK: A boldogabb családokért. Magyar Katolikus Püspöki Kar, Bp., 1999. Moser U.: Psychologie der Partnerwahl. Huber, Bern - Stuttgart, 1965. Mönks F. –Knoers A.: Fejlődéslélektan. Bp., 1998. Murányi István: Tizenévesek nemzeti identitásának jellemzői az ezredvég Magyarországon. In. Erdélyi társadalom, 2005/3. évfolyam 1. szám 97-126. Münnich Iván – Maksony Ferenc: Devianciák Magyarországon. Közélet, Bp., 1994. Nanszákné dr. Cserfalvi Ilona: Pedagógiai jelenségek vizsgálata. Tóth Kiadó, Debrecen, 2000. N. Horváth Margit: Legyetek jók, ha tudtok! Pedellus Tankönyvkiadó, Bp., 2003. Naszádi Krisztina (szerk.): Amit csak te adhatsz. Harmat, Bp., 2009. National Survey of Marital Stregths. Executive Summary. www.lifeinnovation.com Negroponte N.: Becoming Digital. Viking Press, New York, 1996. Nitsche Walter: A szeretetet tanulni kell. KIA, Bp., 2007. Nyíri Tamás: Alapvető etika. SZIT, Budapest, 1994. Oerter Rolf –Montada Leo: Entwicklungspsychologie. Psych. Vrlg., München, 1987. Origo – www.origo.hu/nagyvilág/20080724 (2010. június 14.) Öllös László: A Magyar Köztársaság Alkotmánya és a határon túli magyarok. Fundamentum, 2006/3. sz. 26-43. Paetsch Martin: Szellemek és sámánok birodalmában. In. GEO, 2008/12. 50-53. Pálhegyi Ferenc: Pedagógiai kalauz. BGGYTF, Bp. 1997. Pálhegyi Ferenc: Életünk iránytűje. Éjféli Kiáltás, Bp. 1999/1. Pálhegyi Ferenc: Pszichológia és lelkigondozás. Éjféli Kiáltás, Bp. 2000. Papp Gábor: Bűnözés, alkohol- és kábítószerfogyasztás, öngyilkosság Magyarországon a rendszerváltás után. Borbíró Andrea és Kerezsi Klára (szerk.): A kriminálpolitika és társadalmi bűnözés megelőzése. I. Fresh Art, Bp., 2009. 19-37-58. Papp Zsuzsanna (szerk.): Családtámogatás Nyugat-Európában. Családpol. füz., Bp, l994. Parrott Les and Leslie: Kapcsolatklinika. Harmat, Bp., 2007. Peatak Martin: A szavak gyermeki felfedezése. In, GEO, 2010/július: 29-35. Peck M. Scott: A járatlan út. A szeretet… új pszichológiája. Park, Bp., 1999. Perczel F. Dóra: Cinkos, aki néma. In: Képmás, 2010. július: 35-37. Pedagógiai Lexikon, III. Kötet, Karaban Kiadó, Bp., 1997. Perlaki Lajos: A boldog élet filozófiája. SZIT, Bp., 2004. Popper Péter – Bagdy Emőke – Daubner Béla: Öröm, harmónia, boldogság. Saxum Könyvkiadó, Bp., 2008. Princzes Mária (szerk.): Mentális és viselkedészavarok pszichológiája. OKKER, Bp., 1997. Pulay Gyula: A szeretett vezető. Harmat K., Bp., 2004. Ranschburg Jenő: Jellem és jellemtelenség. Saxum Könyvkiadó, Bp., 2002. Ranschburg Jenő: Szeretet, erkölcs, autonómia. Nemzeti TkK, Bp., 1998. Ratku Anita: Stressz és kezelése a családban. Sopron, 2010. (kézirat) Rácz József (szerk.): Devianciák. Bevezetés a deviancia szociológiájába. Új Mandátum, Bp., 2001. Rácz József: Ifjúsági (szub)kultúrák, intézmények, devianciák. Sciencia Humana, Bp., 2001. Rákóczi István: Az abortusz. SubRosa, Bp., 1997. Reader’s Digest: Családi hatparancsolat. Reader’s Digest, Interpress Magazin, 1988/8. sz. 107-109. Réger Zita: Utak a nyelvhez. Nyelvi szocializáció. Akadémia, Bp., 1990. Riemann Fritz: A szorongás alapformái. Háttér, Bp., 1999.

85

Ritoókné Ádám Magda: A tanácsadás pszichológiája. Tkk., Bp., 1992. Rogei J. Uwe: Még hogy mindent tudnak? Park Kiadó, Bp., 2007. Ross Campbell: Óvjuk őket. Harmath K., Bp. 1998. Rosta Andrea: Fiatalkorú bűnözés megelőzése. Pöre Lajos (szerk): BKM Kiskönyvtár. II. kötet. BMK Kiadó, Bp., 2005. 277-393. Rowlands Peter: Vasárnapi szülők. Gondolat, Bp. l986. Rowlands Peter: Gyermekestül szeress! Vasárnapi szülők új kapcsolatban. Gondolat, Bp. l987. Salló Katalin – Tóth Judit: Problémás a gyerek? Littera Nova, Bp., 1995. Satir Virginia: Peoplemaking. Science and Behavior Books, Palo Alto (CA),1976. Családi együttélés művészete. Új családműhely. Coincidencia, Bp. 1999. Saunders Antoinette –Remsberg B.: Gyermekeink és a stressz. Gyermekvédelmi kiskönyvtár. Pont Kiadó, Bp., 2000. Schneider Sylvia: Válaszok lányoknak. Holistic, Bp., 1995. Schüle Christian: Miért hisz az ember? In GEO. 2008. december, 28-47. Selye János: Stressz distressz nélkül. Akadémia, Budapest, 1976. Selye János: Életünk és a stressz. Akadémia, Budapest, 1978. Séra László: Erkölcsi ítéletalkotás (gimnáziumok). Comenius Kiadó, Pécs, 2000. Seruton Roger: A nemzetek szükségességéről. Helikon, Bp., 2005. Sipos Kornélia (szerk.): Drog az iskolában. Bp. 1995. Sira László: Erkölcsi ítéletalkotás, érzelmek és viselkedés. Comenius, Pécs, 2000. Skrabski Árpád – Kopp Mária: A boldogságkeresés útjai és útvesztői a párkapcsolatban. SZIT, Bp., 2010. Somlai Péter: Szocializáció. Corvina, Budapest, l997. Spangenberg Brigitte: Mesék elvált szülők gyermekeinek. Sziget, Bp., 1998. Spock Benjamin: Jobb világot gyermekeinknek. Glória, Budapest, l998. Stratling-Tölle Helga – Stratling Berthold: Allein mit den Kindern. Lahn Vrlg, Limburg, 1976. Merton P. Strommen– Irene A. Strommen: Five Cries of Parents. Sugárné Kádár Júlia: A „hangos” kommunikáció fejlődése és szerepe a korai szocializációban. Sciencta Humana, Bp., 2001. Sümegi Noémi: Magyarságtan, elégtelen. In, Heti Válasz, 2010/25. sz., 56-58. Szabóné Kármán Judit: Családgondozás, krízisprevenció. Medicina, Bp. 2004. 43. Szekszárdi Júlia és T.: A serdülők erkölcsi szocializációja. Magyar Pedagógia, 2000/4.sz. 473-498. Szerelem, házasság, családtervezés. Melléklet a Távlatok 47. sz. Bp. 2000. Szerelem, párkapcsolat, család, gyermek. Szoc. Segítő, II. k. Labora, Bp. l997. Szilvási Léna (szerk.): Gyermekek, család, társadalom. SzSzK, Budapest, l996. SZCSM: Családpolitikai kisszótár. Bp., 2000. Szűcs Mariann: Esély vagy sorscsapás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2003. Taylor B. Barbara: Remember. Litratrade, 1992. Teleki Béla: Szexuális nevelés. Korda, Kecskemét, 2007. Teleki Béla: Kezelhető gyermek. Korda, Kecskemét, 2000². Teleki Béla: Magzatkönyv. Korda, Kecskemét, 2000¹. Teleki Béla: Az újszülött, csecsemő és kisgyermek nevelése. EK, Becse, 1983. Teleki Béla: Óvodásunk a családban. Szent Gellért Kiadó, Szeged, 1990. Teleki Béla: Kisiskolás a családban. Szent Gellért, Kiadó, Szeged, 1992. Teleki Béla: A család és gyermek életvitele az ezredfordulón. In: Csizmadia Ferencné (Szerk.): Hagyományok és értékek az ezredforduló pedagógiájában. Családpedagógiai Egyesület, Bp., 2000/4. 20-31. Teleki Béla: Kézikönyv a családról. II. Korda, Kecskemét, 2003. Teleki Béla: A család és a szociális tér szerepe a beszédfejlődésben. In: Földes Tamás s t. (szerk.): II. Logopédiai Napok Konferencia, 1995-1996. Sopron, 1996. 7-12.o. Teleki Béla (szerk.): Családetika. BEPF, Sopron, l997. Teleki Béla: Sürgető feladat. Prugg Verlag, Eisenstadt, l985. és 1992. Teleki Béla: Az ünneplés művészete. Forrás, Debrecen, 1992. Tévé előtt védtelenül? Fordulópont, 1999/1. teljes szám. Thomann Cristoph: Tisztázó beszélgetések. Híd, Bp., 1992. Tóth Béla: Szájról szájra. Magyarság szállóigéi. TKK, Debrecen, é.n. Tölgyesi Eszter: A magyarok elengedték a gyeplőt. Képmás, 2010. 56-57. Tőrösné Fehér Ildikó: A szavak ereje. In: Képmás, 2009/december, 40-41. Tőrösné Fehér Ildikó: Ellenőrzés és bizalom. In: Képmás, 2010/május, 34-36. Tunyogi Erzsébet: Gyógyító játék a családban. Tárogató K., Bp., 1995. Turgonyi Zoltán: Etika. Kairosz Kiadó, Bp., 2003. Varga Péter: Spielhózni. Zászlónk, Bp., 2002.

86

Vetró Ágnes – Csapó Ágnes: A televízió és a gyermek. Animula, Bp., 1991. Vevők az erőszak számára? Fordulópont, 1999/5-6. teljes szám. Végvári József: „Én is szakisztanék”. Főnix Könyvek, Debrecen, 2000. Vincze Ágnes: Szenvedélyek foglyai. In, Képmás, 2009/április, 14-16. Vital – www.VITAL.hu (2010. május 28.) Volentics Anna: Gyermekvédelem és reszocializáció. Nemz.Tankk., Bp., 1996. Paul Watzlawick: Változás. (A problémák keletkezése és megoldása.) Gondolat, Bp., 1990 Harriet Webster: A stressz leküzdhető. Family Circle IX., New York, 1998. (Reader s Digest, Válogatás,2000/IX.sz.8-13.o. Michaela Weiner-Davis: Ne válj el! Változtass! Park, 1997. XVI. Benedek: 2006-os Üzenet a Magyar Népnek. In: Távlatok, 2006/4. szám, 4478-479. Robert Yugovich: Az őszinteség jutalma. Alexandra, Pécs, 2010. Zalka Katalin: Szolgálni, de nem kiszolgálni. Képmás, 2003/11.sz. 16-17. Zalka Katalin: Hogyan ünnepeljünk? Képmás, 2010/8.sz. 8-9. Zsidai Zoltán: Hagyjuk sorsára? Magatartászavar fiatalkorban. Nemzeti Tkk, Bp., 1997.

87