Benedek Elek APRÓ MESÉK

Benedek Elek

APRÓ MESÉK

Benedek Elek

APRÓ MESÉK

Pallas Gyöngyös 2004

Pallas Antikvárium Kft. 2004

A KIS GÖMBÖC Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kicsi malacuk, no hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idõsebb leányának: — Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt! Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc: — Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! — S azzal — hamm! — bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a lánya, küldi a középsõt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc — hamm! — bekapta. Hej, mérgelõdött a szegény asszony! Hogy õ még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt. — Eredj, leányom — mondja a legkisebb leánynak —, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom. Fölmegy a kis leány nagy sebesen, de a kis gömböc õt is bekapta. — Na megálljatok — mondja a szegény asszony —, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. 5

Fölszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc õt is — hamm! — bekapta. Jõ haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: „Hé, asszony, hé, hol vagy, merre lettél?” Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak. Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott: — Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi! — S — hamm! — bekapta a szegény embert is. No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; továbbgurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Még ez sem volt elég a telhetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárta. Egy jó hegyes, fanyelû bicska volt a kondásfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélén a kirepedt kis gömböcöt. Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

6

A KÉTSZÍVÛ KIRÁLYFI HALLOTTÁTOK-E hírét a fekete királynak? Túl volt ennek az országa még az Óperenciás-tengeren is, s akkora volt, hogy az áldott nap soha, de soha le nem nyugodott rajta. De nem lehetett semmi szívbéli gyönyörûsége nagy országában a fekete királynak, mert egyetlenegy fia vala, de ennek — akár hiszik kietek, akár nem — olyan érzékeny szíve volt, hogyha egy félszeg embert vagy oktalan állatot látott, mindjárt sírva fakadott. Sírás volt szegénynek éjjele-nappala, nem esett jól sem étje, sem itja. Ha meglátott egy vak koldust, a szíve csak elfacsarodék, a könnye keservesen hullott, s mindég meg-megfohászkodék: — Istenem, Istenem, mért is van, hogy az a lelkes állat nem szemlélheti a napot, holdat s a ragyogó csillagokat? Ha egy oktalan állatot pillantott meg, akkor is rítt, rõkölt, mint egy kicsi gyermek. Aj, teremtõ Istenem, elbúsulta magát a fekete király. Mit ér neki az az oktalan-nagy ország, mit a nagy sereg cifra katona, ha nem lesz az õ halála után, aki azokat kommandírozza? Hiszen ha az õ fia meglát egy béna katonát, mindjárt ellágyul, kiejti a kardot kezibõl, s szertezüllõdik az a nagy sereg. No, telik-múlik az idõ. Egyszer csak bemegy a kicsi inas a fekete királyhoz, s jelenti, hogy az udvarba egy olyan csudadoktor érkezett, aki meggyógyítaná a felséges királyúrfit. Megörvend a fekete király, s mondja: — Mindjárt béhívjátok! Ha meggyógyítja az én drága fiamat, mindent adok, amit csak a szíve kíván. Bémegyen a csudadoktor, s elémondja nagy szaporán, hogy õ egy kerek esztendõnek a leforgásán meggyógyítja a királyúrfit, csak engedje meg a király, hogy magával vihesse a fiút. Nehezére esett ez a 7

fekete királynak, de belényugodott. A csudadoktor pedig elvivé magával az érzékeny szívû királyúrfit Bergengóciába. Mire az esztendõ kitelt, a királyúrfinak a régi helyett új szíve volt. A csudadoktor kivette a régit, s egészen más szívet tett helyébe. Hálálkodott a királyúrfi, s kérdé, hogy mit fizessen az új szívéért? Azt mondá a csudadoktor: — Ne fizess most nekem semmit, felséges királyúrfi, hanem ígérd meg, hogy mától fogvást, ahány ember sírva fakad temiattad, annyi zsák aranyat adsz énnekem. A királyúrfi meg is ígérte, s azzal elindult hazafelé, az apja országába. De édes jó Istenem, bezzeg más vala-e az új szíve a réginél! Amint menne, mendegélne, meglát az út közepén egy juhászkutyát. El volt lõve a két utolsó lába, ott fetrengett az út porában, kauszolt, vinnyogott, s olyan keservesen nézett a királyúrfira. Még egy esztendõvel ennek elõtte sírt volna a királyúrfi, fölvette, hazavitte volna, hogy ápolják otthon, de most csak félrerúgta az útjából nagy kegyetlenül. Osztég továbbment, hazaért az apja országába, annak is a rezidenciájába. Nem messze az apja palotájától egy vak koldust talált, aki kenyeret kért Isten nevében. De a keményszívû királyúrfi nemhogy alamizsnát adott volna, még elkergette a szegény vak koldust, s botjával húzott is vagy kettõt a hátára. Hazamegy, belép a palotába, apja-anyja elejibe szaladnak, nyakába borulnak, örvendeznek, kérdezõsködnek: hogy telt az esztendõ a csudadoktornál, meggyógyult-e? A királyúrfi pedig nagy mostohán eltaszította magától apját-anyját, s éktelenül lármázott, hogy õt ne háborgassák mindenféle haszontalan kérdéssel. Aj, sírt a király, de még jobban a királyné! Mi lett az õ szívérõl szakadt édes gyermekébõl! Milyen érzékeny, jószívû vala, s milyen kõkemény lett! De aztán ez csak úgy ment minden áldott nap. A királyúrfi minden lelket megríkatott mostoha viseletével. A csudadoktor pedig mindennap pontosan eljött, s mindég felvette a maga zsák aranyát. Egyszer csak azt látta a király, hogy ha ez így tart, az egész ország elkódusodik. Már eligente-elig (alig) lehetett egy zsák aranyat összeszedni, szokotálni. 8

A királyúrfi maga is megsokallá a dolgot, s azt mondá egy nap a csudadoktornak: — Hallod-e, te csudadoktor! Én már tovább nem gyõzlek fizetni téged, amennyi arany volt az apám országában, mind a te kincseskamarádba került. Azt mondom én neked, add vissza a régi szívemet. Azt felelé pedig erre a csudadoktor: — Felséges királyúrfi! Tanuld meg, hogy szív helyébe lehet új szívet tenni, de a régit visszaszerezni — soha!

A KÉT BORSÖKRÖCSKE EGYSZER volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy nagy tenger, annak a közepén egy nagy sziget; ennek a szigetnek a közepében egy nagy hegy, s a hegy tetején egy ezeregy éves fa. Ennek volt kilencvenkilenc ága, a kilencvenkilencediken fityegett egy kilencvenkilenc rejtekes tarisznya; ennek a kilencvenkilencedik rejtekében volt a Laci bátyám kilencvenkilenc levelû bibliája, s ennek a kilencvenkilencedik levelén olvastam ezt a mesét. A biz a’: Hát volt egyszer egy igen-igen szegény ember, szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeboronálták a legényt s a leányt, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettõ. Azt mondja egyszer az ifjásszony az urának: — Hallá-e! Kied, az igaz, hogy nincs pápista hiten, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az Isten valamit. Az éfi ember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévõ falást sem pénteken, hanem az Isten nem adott azért semmit. „No, isten 9

neki — gondolja magában —, legyen a többi után!” — s megböjtöli a másodikat meg a harmadikat is, s egyszer csak úgy beléjött a böjtölésbe, hogy hét egymás után esõ pénteken nem evett semmit, de semmit az ég alatt. De az Isten csak nem adott semmit a hétnapos böjtre sem. „Hm — gondolja magában —, ez már csak elég volt, ha akart volna adni õ szent felsége, erre adhatott volna!” Meggondolkozik a szegény ember, s azt mondja a feleségének: — Hallod-e, feleség? Süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az Istenhez, hadd látom: hol a hiba. Süt is az asszony, s a szegény ember útnak indul. Déltájt elért a Herecz-erdõbe. Ott talált egy õsz embert, amint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a ciheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi: hogy merre van szándéka? Mi járatban van? — Én bizony az Istenhez mennék — felel a szegény ember. — Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy mért nem adott? — Abba’ hiába ne fáradj — mondja az õsz ember —, hanem én neked adom ezt a két borsökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit ígérjenek értök. Hazahajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s másnap mindjárt erdõbe ment velök. A szekeret innét s túl szedte össze: egyik ember kereket, a másik rudat, a harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze. Elég az, hogy volt olyan, amilyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bízott. Hanem ezek táltosok voltak, s mikor meg akará indítani, megszólal az egyik: — Hát ezt a két szál fát ki után tette, gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyelljük bémenni a faluba! A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát, s istenesen megrakta a szekeret, amennyi csak ráfért. Amint kiérnének az erdõbõl, találkoznak a gróffal s a falubíróval. Ezek majd’ hanyattég estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen. Kérdi a gróf:

10

— Mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember? — Nem eladó, méltóságos gróf úr — felel a szegény ember. Megharagszik a gróf, s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz-erdõt, s bé nem veti, s el nem boronálja: ökre nélkül marad. Aj, megbúsulja magát a szegény ember! Mit tudjon csinálni? — Egyet se búsuljon, gazduram — szólalt meg az egyik borsszemökröcske —, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk! No, szerez is a szegény ember. Egyik ad talyigakereket, a más ekekabalát, a harmadik esztekét, kurtavasat, hosszúvasat, s egy picre összeszokotálta az ekét. Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör: — Kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazítjuk mi a többit! — A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval hazaeregéltek, s jelentette a bírónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a bíró s a gróf a helyszínre, végigjárják a helyet, de egy hajszál nem sok, annyi hibát sem találtak a vetésben. — No, te szegény ember — mondja most a gróf —, ha mi nekem takarmányom van, gyökerestül, mindenestül be nem takarítod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg! A szegény ember elkezd búsulni, de a borsökröcske ismét megvigasztalja: — Egyet se búsuljon, gazduram! Kied csak feküdjék le a barázdába, s aludjék, a többi a mi gondunk! Bé is takarították egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz értek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s mondja: — Méltóságos gróf úr, elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordíttatja a helyérõl, nem férünk bé az udvarra. A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, 11

mozdítanak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestül felfordult. A grófot majd megölte a bosszúság. — Hallod-e, te szegény ember — mondá a gróf —, ha te engem be nem vitetsz a pokolba a bíróval együtt, ökröd sem lesz, s magad is csúfot látsz! Látni akarom a poklot, hogy milyen világ van ott! Hej! Búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja õ oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak! Megszólal az egyik ökröcske: — Azért sohase búsuljon, gazduram! Oda éppen jó helyre kívánkoznak, megilleti mind a kettõt. Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a bíró felkászolódtak rá, s elindult a két ökröcske a pokol tartománya felé. Estére kelve a szádához értek. A borsszemökröcskék nekifutottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a bíró. — No, most, gazduram, rántsa rájuk az ajtót! — javallá az egyik. A szegény ember úgy is tett, s a gróf soha ki nem tudott kerülni a világ színére, sem a bíró. A szegény ember pedig a két borsszemökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.

AZ ÖREGEK AZ öregekrõl mondok mesét, gyermekek, hallgassatok ide! Egyszer egy obsitos katona megy, mendegél hazafelé, s amint megy egy falun keresztül, látja, hogy kint ül a kapuban egy õsz öregember, s bõg keservesen, hogy csak úgy zengett a falu belé. Kérdi az obsitos: — Ugyan bizony miért sír kend, öregapám? — Jaj, hogyne sírnék, édes fiam, mikor megvert az édesapám. 12

— Ne mondja kend! Hiszen kend is van legalább százesztendõs, csak nem é1 az édesapja? — Hát, ha nem hiszed, fiam, eredj, menj be az udvarba. Nézd meg, éppen fát vág az apám! Bemegy az obsitos, s hát csakugyan ott van egy még öregebb ember, s vágja a fát, hogy egy legény sem vághatta volna különben. Köszönti az obsitos: — Adjon isten jó napot, öregapám! Ugyan bizony hogy volt lelke megverni a fiát? — Hát hogyne vertem volna meg, mikor nem fogadott szót a nagyapjának! — Ne te, ne, mit beszél kend?! Hát még az apja is é1 kendnek? — Hogyne élne! Eredj csak be a házba, ott ül a góc alatt, s pipázik. Nézd meg, ha nem hiszed! Bemegy az obsitos. S hát csakugyan ott ül az öregember a góc alatt. Nagy füstöket eresztget a pipájából, s morgolódik az unokájára, hogy így, meg úgy, csak még egyszer ne fogadjon szót neki, majd hátraköti a sarkát. Köszönti az obsitos az öregembert, s kérdi: — Ugyan bizony, öreg apámuram, hány esztendõs lehet kigyelmed? — Hej, édes fiam, azt én nem tudom. Hanem menj el a paphoz, aki keresztelt. Az majd megnézi a matrikulában. — De már, öregapám, ne tréfáljon, csak nem é1 még az a pap is, aki kendet keresztelte? — De biz’ Isten, Krisztus úgy segéljen, él biz’ az, fiam. Ha nem hiszed, nézd meg! Bizonyosan otthon találod, mindig olvassa a Bibliát. Elmegy az obsitos a paphoz. Hát az csakugyan ott ül az asztalnál. Elõtte az öreg Biblia. A szemén egy nagy okuláré, s babukol, olvasgat belõle. — Szerencsés jó napot kívánok, tisztelendõ szentatyám! — Hozott Isten, édes fiam! Hát mi jóban jársz? Talán bizony páros életre készülsz?

13

— Nem készülök én most, tisztelendõ szentatyám, hanem azt szeretném megtudni, hogy ez s ez az öregember hány esztendõs lehet? — Biz’ azt én, édes fiam, könyv nélkül nem tudom, hanem mindjárt megnézem a matrikulában. Feláll a pap. Megy a könyvestékához, hogy kivegye a matrikulát. Azám! A téka be volt zárva. — Na, édes fiam — mondá a pap —, erõsen sajnálom, de a matrikulát elé nem vehetem, mert nincs itthon a kulcs. Magával vitte az édesanyám a szõlõbe! Ha a papnak az anyja a kulcsot el nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna. Itt a vége, fuss el véle!

A KIRÁLYKISASSZONY CIPÕJE HOL volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges szép királykisasszony, de olyan szép, hogy a napra lehetett nézni de rá nem. Jártak is az apja házához hercegek, királyfik a világ minden tájékáról, körülvették a világszép királykisasszonyt, mondtak neki mézesmázos szavakat, de annak ugyan beszélhettek: az egyik fülén be, a másikon ki, nem hallgatott rájuk. Egyhez sem volt egy kegyes jó szava, s mennél jobban bizonyította ez is, az is, hogy így meg úgy tejbe-vajba fürösztgetné, s tenyerén hordaná, ha az õ felesége lenne, annál nagyobbakat kacagott rajtuk, hogy a palota is csengett belé. Volt egy a hercegek s királyfik közt, aki tetszett neki egy kicsit, de ennek sem sok öröme telhetett abban, mert õt még a többinél is jobban kikacagta a szívtelen királykisasszony. Hát telt-múlt az idõ, a hercegek s királyfik is nagy elszontyolodva ide s tova elszéledtek, kettõ-három ha még ott maradt a palota körül. Egyszer — hogy volt, hogy nem, én bizony nem tudom, 14

de gondolom, hogy úgy volt, ahogy volt, hát mondom — az történik, hogy két bolhácska ugrik a királykisasszony tenyerébe. Nosza, a királykisasszony se rest, összeszorítja a markát, s a két bolhácskát beleereszti egy zsíros bögrébe, hogy ott nagyra nevekedjenek. Bizony ha odaeresztette, ott jó konyhára kerültek, s esztendõre, kettõre úgy megnövekedtek, hogy a bõrükbõl pompásan kitellett volna egy pár cipellõ. Mit gondolt, mit nem a királykisasszony, behívatta a mészárost, a bolhákat megnyúzatta, a bõrüket a vargával kicserzette, s a csizmadiával fáintos egy pár cipõt csináltatott. Mit gondolt, mit nem ismét, kihirdette ország-világ elõtt, hogy aki kitalálja, bármiféle rendû ember legyen, hogy az õ cipõje miféle bõrbõl vagyon csinálva: annak lesz a felesége. Bezzeg összegyûltek, verõdtek ismét a hercegek, királyfik s mindenféle válogatott legények a világ minden tájékáról, glédába állottak az udvaron, s úgy találgatták, hogy miféle bõrbõl vagyon a királykisasszony cipõje. Hiszen mondtak ezek mindenféle bõrt, de egy sem találta el az igazit. Hanem az a herceg, aki egy kicsit a királykisasszonynak is tetszett, fogta magát, felöltözött koldusruhába, valahogy belopódzott a királykisasszony hálókamrácskájába, s ottan elbújt a kályhalyukba, hátha majd este a királykisasszony beszél a szobalánynak a cipõjérõl. Az bizony éppen úgy is lett, ahogy gondolta. A királykisasszony nagyokat kacagott a sok bolond feleleten, amit egész nap hallott, s azt mondta a szobalányának: — Meglásd, soha senki ki nem találja, hogy bolhabõrbõl van a cipõm! — No, azt ugyan nem, míg a világ s még két nap — mondta a szobaleány is. Hiszen éppen eleget tudott a herceg. Másnap õ is a többi legények közé vegyült koldusruhában, s mikor a sor rákerült, megmondta egy szóra: — Felséges királykisasszony, bolhabõrbõl vagyon az a cipõ!

15

Hej, uramisten, elhalványodék színében a királykisasszony, reszketett, mint a nyárfalevél, de a szavát nem akarta megmásítani, s azt mondta: — Eltaláltad, te koldusember, s én a szavamat meg sem másolom: feleséged vagyok ez órától fogvást. Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket! — Jól van — mondá a koldusruhába öltözött herceg —, hát csak vesd le, lelkem, feleségem, szép selyemruhádat, öltözz te is koldusruhába, mert úgy illünk egymáshoz! Akart, nem akart, koldusruhába öltözött a kevély királykisasszony, s ment az urával a falu végére, egy piszkos kalibába, ez volt a lakásuk ezentúl. De még ez sem volt elég, az urával reggeltõl estig koldulni kellett, hogy járjon, este tüzet rakjon, vacsorát fõzzön, olyant, amilyent lehetett, s amilyen kitelhetett. Azám, még ez sem volt elég: jön egy hajdú a kalibához, s beszól nagy hangosan: — Hé, koldusasszony, eredj tüstént ennek s ennek a hercegnek a földjére kapálni! Mit volt mit tenni, elment nagy keserves könnyhullatások közt. Azután az ura is elment, de nem koldulni, nem is kapálni, hanem ment egyenest a palotájába, ott felvette ragyogó cifra ruháját, s úgy ment ki a kapásokhoz. Mert hát az õ földjére küldték kapálni a koldusasszonyt. Ott a kapásokat egyre biztatta a herceg, a feleségét pedig folyton szidta, becsmérelte, hogy ilyen meg olyan napszámos, földet sem érdemelne vacsorára, nemhogy juhhúsos kását, pedig szegény asszonyról csak úgy csurgott a verejték. Na, elkövetkezik a vacsora ideje, asztalhoz ültetik a napszámosokat, s úgy láttam, mint ma, ezüstkanalat, -villát, -kést tesznek mindenkinek a tányérjához. De a herceg még nem elégelte meg, azt akarta, hogy a felesége megemlegesse a kevélységét, megtanított egy napszámosasszonyt, hogy annak a koldusasszonynak csúsztasson egy ezüstkanalat a zsebébe. Hiszen lett haddelhadd vacsora után, mikor az inasok látták, hogy hibádzik egy ezüstkanál! Nosza, sorban megmotozták mind a napszámosokat, s hát — Uram, Jézus, ne hagyj el! — megtalálták a koldusasszonynál. Hiába szólt, 16

hiába esküdözött, hogy õ nem tette, semmiféle nemzetsége sem volt tolvaj: megfogták s vitték a sötét tömlöcbe. No, hanem most már csakugyan elég erõs volt a lecke. Alighogy bezárták a tömlöc ajtaját, mindjárt ki is nyittatta a herceg, bement a feleségéhez, aki úgy sírt akkor is, mint a szakadó záporesõ. Ott aztán a herceg szép gyöngén megfogta, s fölvezette a palotába a feleségét. Mondta neki: — No, most már ne sírj többet, öltözz fel újra szép selyemruhádba. Lásd, én is felvettem drága szép ruhámat. Mert úgy tekints rám, hogy én voltam az a koldus, akinek te felesége lettél. Elmondta aztán azt is, hogy a kályhalyukban hallgatta ki, miféle bõrbõl való a cipõje. Bizony nem tette volna, ha szépszerével hozzámegy vala feleségnek. Na, száz szónak is egy a vége, olyan szépen megbékültek s összemelegedtek, hogy öröm volt látni. Én legalább láttam, ti is megnézhetitek bátran. Holnap legyenek a ti vendégeitek!

A TÜLÖKVÁR HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, túlonnan túl, még azon is túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak annyi vára volt, hogy szerét-számát sem tudta már. Egyszer, amint ott üldögélt a palotája tornácán, elkezdette számolgatni, sorolgatni, hogy mi mindenféle vára van neki. Hogy van már neki aranyvára, ezüstvára, gyémántvára; van neki favára, de még üvegvára is; van neki mindenféle vára, csak tülökvára nincs. No ‘iszen, ha nincs, majd lesz. Mindjárt kihirdettette az országban, hogy ki ami tülköt talál, mind hordja az õ udvarába. Hej, gyerekek, ha láttátok volna, mi történt erre! Megmozdultak a népek mindenfelé, szedték-vették a tülköt, ahol találták, s vitték a király 17

udvarába, ki ölben, ki talyigán, ki hatlovas szekéren. Vitték, ha jól láttam, még bársonyhintón is. Hát egyszer csak annyi a tülök, hogy nem fér a király udvarában. Eh, gondolja a király, minek nekem tülökvár? Azzal úgy, ahogy odahordatta azt a rengeteg sok tülköt, mind elhordatta, s belehányatta a Tiszába. Ha majd az a sok tülök mind elázik, csak gyertek, jelentsétek nekem, s tovább mondom a mesémet.

AZ ARANYMOZSÁR VOLT egyszer a világon egy szegény öregember, annak a szegény öregembernek egy szép és erõsen okos leánya. De olyan szegények voltak, mint a templom egere, talán még annál is szegényebbek. Mikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. S amikor volt, akkor is csak hamuban sült kenyér volt. Elmegy egyszer az öregember szántani, s amint kettõt-hármat térül-fordul a földön, nagyot csendül az ekevas, s kivet egy színarany mozsarat. Hej, megörül az öregember, félbehagyja a szántást, indul haza, de meggondolja magát: ha mozsár van itt, törõnek is kell lenni, s turkálni kezdi az ekevassal a földet, hátha megtalálja a mozsártörõt. De bizony hiába turkálta, nem találta meg. Hiszen, gondolta, sokat ér ez törõ nélkül is. Elmegy haza, s mutatja a leányának nagy örvendezéssel, hogy mit talált. — Na, édes leányom, többet nem éhezünk, viszem ezt a mozsarat a királynak. Tudom, megveszi jó drága pénzen. Mondja a leány: — Ne vigye el, édesapám, mert meglássa kigyelmed, hogy a király majd megkérdi, hol a mozsár törõje. Még azt hiszi, hogy lopta kigyelmed, s tömlöcbe vetteti. 18

Beszélhetett a leány, elment az öreg, s meg sem állott, míg a királyhoz nem ért. Köszön illendõképpen, s a király fogadja, s kérdi: — Mi járatban vagy, te szegény öregember? — Én bizony, felséges királyom, amint a földecskémen szántottam, egy aranymozsarat találtam, s elhoztam felségednek ajándékba. — Na, ez igazán szép portéka — mondja a király, s jól megnézte kívül-belül, hogy igazi színarany-e? Az volt bíz’ az, igazi színarany. — Hát a törõ hol van? — kérdi a király. Mondja az öregember: — Kerestem én azt is eleget, felséges királyom, de nem találtam meg. — Bezzeg hogy nem találtad meg, ilyen-olyan teremtette — pattogott a király —, mert bizonyosan loptad a mozsarat is! Hiába mondta a szegény ember, hogy így meg úgy, hogy világon való életében soha senkinek még egy kötejét sem lopta el, hívatta a király a katonákat, ezek közrefogták a szegény embert, s vitték a tömlöcbe. Amint kísérték a katonák az öregembert, elkezdett sírni keservesen: — Hej, édes leányom, lelkem, leányom, mért nem hallgattam a te szavadra! Nemhiába mondtam mindig, hogy nincs több olyan okos leány a világon, mint te. Hallotta ezt a király belsõ inasa, fut a királyhoz, s jelenti, hogy mit mondott az öregember. Egyszeriben parancsolja a király, hogy hozzák fel az öreget. Viszik az öreget a király színe elé, s kérdi a király: — Miféle okos leányod van neked? Igaz-e, amit mondtál, hogy nincs több oly okos leány a világon, mint a te leányod? — Mondtam, felséges királyom, s meg sem is másolom. — Na, jól van — mondja a király —, majd meglátjuk. Hozd ide a leányodat, s ha megteszi, amit mondok neki, feleségül veszem. Hazamegy az öregember a leánya után. Mondja neki, hogy mi történt, hogy mer-e szerencsét próbálni?

19

— Csak gyerünk, édesapám — mondja a leány —, majd megsegít az Isten! Fölmennek a királyhoz, s a király azt mondja a leánynak: — No, te leány, azt hallottam, hogy a legokosabb leány vagy a világon. Hát, ha úgy elmégy elõttem, hogy se felöltözve, se levetkõzve, se kocsin, se gyalog ne légy, feleségül veszlek. — Jól van — mondja a leány —, megpróbálom, felséges királyom. Azzal elment haza az apjával. Otthon levetette a ruháját, s magára vett egy hálót; Ennek a hálónak négy sarkát szépen odakötötte a kocsisaroglyához. Így indult el a királyhoz. Jött a király is hatlovas hintón, szembe a leánnyal, s amikor meglátta, felültette a hintajába, vitte a palotába, ottan felöltöztette szép aranyos ruhába. Mondta neki: — Amit kívántam, megtetted; te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. A cigányok húzták, a legények rúgták. Táncolt az öreg is, táncolni kellett nekem is. Így volt, mese volt.

CSALI MESE EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet-kettõt fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú: — Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam! — Az ám, egy kulcs — mondja a szegény ember. — Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá! 20

Na, ez annyiban maradt. Tovább szántanak, kettõt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú: — Nézze, apámuram, megtaláltam a ládát is. Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske. Ha az egérkének hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hát jól van na, mondok mégis hozzá egy versecskét: Mese, mese, mátka, fekete madárka, úri bunda, kopasz egér ugorjon a nyakadba. Mese, mese, fakakas, bújj a lyukba, ott hallgass, Kata, Kata, két garas, neked adom, csak hallgass.

FÉLSZ VOLT egyszer egy király, s annak a királynak egy olyan kedves kutyája, hogy azt a világ minden kincséért másnak nem adta volna. A királynak egyetlen leánya volt, azt is eljegyezte a szomszéd királyfi. Ennek a királyfinak erõsen megtetszett a kutya, hanem a királytól nem is merte kérni. Nem is kérte a királytól, hanem kérte a jegybéli mátkájától, addig kérte, addig istenkedett neki, hogy egyszer sem a király, sem a királyné nem volt otthon, odaadta a kutyát a királyfinak. Hazajõ a király, s hát nincs kutya. Hej, lett nagy felfordulás a 21

palotában, keresték a kutyát mindenfelé, tûvé tették a palota minden zegét-zugát, kidoboltatták a városban s az egész országban, hogy aki a kutyát elékeríti, nagy jutalmát kapja, s aki elvitte, karóba kerül a feje. Hiszen dobolhatták, a kutya nem került elé. Hanem a királyfinak sem telt nagy kedve a kutyában, mert a nevét elfelejtette megkérdeni, s hiába szólott hozzá, még a fülét sem mozdította. Elküldi az inasát a királykisasszonyhoz, hogy kérdezze meg titokban a kutya nevét. Az inas el is megy, aztán fölmegy a palotába, de a királykisasszonyt nem találta egyedül; bent volt a szobában az apja is, az anyja is. Megijedt az inas, nem mert szólni a kutyáról a király jelenlétében, töri a fejét, hogy mit mondjon. Õ bizony egyet gondolt, s azt mondja: — Azért küldött az, mondd meg nekem azt, minek hívják azt. A királykisasszony mindjárt átlátott a szitán, tudta, hogy a kutyáról kérdezõsködik az inas. Azt felelte neki: — Amint te állasz ott, úgy ülök én itt. Mondjad neki azt, annak hívják azt. Hazamegy az inas, s jelenti a gazdájának, hogy mit üzent a királykisasszony. Sokáig törte a fejét a királyfi, hogy vajon mi lehet a királykisasszony beszédjének az értelme. Addig gondolkozott, hogy mégis kitalálta. Bizonyosan — gondolta magában —, az inas is félt, amikor meglátta a királyt, meg a királykisasszony is félt. A kutyának hát bizonyosan Félsz a neve. Mindjárt szólította is a kutyát: — Hopp ide, Félsz! Hát csakugyan, a kutya felszökött, odaszaladt a királyfihoz, nyalta a kezét-lábát, hízelkedett neki. Hiszen az így jól van, ahogy van, hanem amikor az inas elment a király palotájából, a király mindjárt vallatóra fogta a leányát, hogy mit beszéltek egymással. De hiába faggatta szép szóval, hiába csúf szóval, a királykisasszony nem vallotta meg az igazat. Úgy felháborodott ezen a király, hogy szörnyû haragjában kikergette a leányt a házából, ki az országából. — Fel is út, le is út, menj, amerre a szemed lát!

22

Elbujdosott a szegény királykisasszony, ment hegyeken-völgyeken, erdõkön-mezõkön keresztül, s addig ment, mendegélt, míg a királyfi városába nem ért. Na, ott éppen jó helyre ért, a királyfi mindjárt papot hítt, összeesküdtek, lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel mindig szólt a muzsika, folyt a bor, mint a patak. Telt-múlt az idõ, éltek nagy békességben, szerették egymást, mint két gilicemadár, s Isten megáldotta szép gyermekekkel õket. Híre ment ennek az öreg királyhoz, lassan lecsillapodott a haragja, befogatott bársonyos hintajába, s ment a feleségével, hadd lássák a leányukat. Elmennek az öregek, de lett nagy öröm, édes istenem, mikor a leányukat megtalálták! Hanem az öreg király nem tudta még most sem elfelejteni, hogy akkor meg akkor a leánya nem mondta meg az igazat. — No most, édes leányom, megmondhatod, ami elmúlt, elmúlt. — Meg is mondom én most, édesapám, de biz’ akkor nem mondhattam volna meg, mert ha megmondom, karóba kerül az uramnak a feje. Így tudta meg a király, hogy hová került a kedves kutyája. De csakhogy megtalálta a leányát, a kutyáját többet nem sajnálta, nagy örömében a királyságát, az országát is a vejének adta, hadd legyen neki két országa. Így volt, vége volt, mese volt.

AZ ARANYPÁLCA VOLT egyszer egy öreg király s annak három fia. A fiúk megegyeztek, hogy elmennek országot-világot látni, de hárman háromfelé. A legidõsebb azt mondta, hogy õ megy napnyugatnak, mert ott aranyfák vannak, s azokról õ aranyleveleket szed. A középsõ azt 23

mondta, hogy õ északnak megy, s onnét drágaköveket hoz. A legkisebb azt mondta, õneki nem kell semmiféle kincs, megy a tengerre, hogy ott lásson, halljon s tanuljon. Hát csakugyan elindult a három fiú háromfelé, a legkisebb tengeren utazott, egy nagy hajón. De már mentek egy esztendeje, még mindig nem értek szárazföldet, az élelmük mind elfogyott, s a híja volt, hogy éhen haljanak. Egyszer mégis elértek a tenger túlsó partjára, s egy sziklás helyen kikötöttek. Ott a királyfi kiszállott a hajóból, ment, maga sem tudta merre, s addig ment, mendegélt, míg a szörnyû éhségtõl s fáradtságtól leroskadott a sziklára, s elaludott. Alszik a királyfi egy napot, kettõt, talán többet is, s egyszer csak érzi, hogy valaki szép gyöngén simogatja az arcát. Fölveti a szemét, s hát egy olyan szép tündérleány állt elõtte, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Kérdi a leány: — Hát te hogy kerülsz ide? Elmondja a királyfi úgy, amint történt. — Na — mondja a tündérleány —, gyere az édesanyámhoz, az talán ad enni neked s az embereidnek is. Hazamennek, s a tündérkirályné — mert az volt a leány anyja — kivesz a ládából egy rózsás keszkenõt, s mondja: — Tündérkendõ, parancsolom, étel-ital rajtad álljon! Egyszeriben tele volt a kendõ étellel-itallal. Aztán adnak mindenféle enni- s innivalót a királyfinak, hadd vigyen az embereinek is. Megköszöni szépen a tündérkirályné jóságát, elbúcsúzik tõlük, el különösen a leánytól, s mondja neki lelkes szóval: — Visszakerülök én még ide, tündér-királykisasszony, s velem jössz te akkor. — Gyere, gyere — mondotta a tündér-királykisasszony —, veled megyek akkor. S hogy a királyfi el ne felejtse, nekiajándékozta a tündérkendõt. Továbbment a hajón a királyfi, s addig mentek, míg egy szigethez nem értek. Kiment a szigetre, ott a tündérkendõt leterítette, s mondta: — Tündérkendõ, parancsolom, étel-ital rajtad álljon.

24

Volt mindjárt étel-ital, bõven, s elkezdett falatozni. Amint ott falatozik, odajön egy öregasszony, s kéri könyörögve, hogy adjon neki egy falást isten nevében. Mondta a királyfi: — Csak üljön le, nénémasszony, egyék-igyék, van itt minden, hál’ istennek. Leül az öregasszony, eszik a sok mindenféle jóból, s egyszerre csak felállt, s hát nem öregasszony többet, hanem egy szépséges, szép tündér. Mondja a királyfinak: — Köszönd, hogy ennem adtál, királyfi, mert most ez a kendõ nem volna a tied. Nesze, hogy olyan jó voltál hozzám, adok neked egy tarka köpönyeget. Ha ezt a köpönyeget megrázintod, ott, ahol egy zöld darabja esik le, egy gyönyörû szép kert lesz, ahová egy kék darab esik, ott egy nagy tó lesz. Ahová pedig egy fehér darab esik, ott egy nagy palota lesz. De ha összecsapod a kezedet, s azt mondod: „Kert, tó, palota, tûnjetek el, legyetek megint köpönyeg!” — a kert is eltûnik, a tó is, a palota is. Megköszöni a királyfi a szép ajándékot, visszamegy a hajóra, s mennek tovább. Aztán érnek egy másik szigethez. Arra is kimegy a királyfi, ott is leteríti a tündérkendõt, s elkezd falatozni. Amint falatoznék, odajön egy öregember, s kéri könyörögve, hogy adjon valamit Isten nevében. Annak is adott a királyfi jó szívvel, ettek-ittak, s vígan voltak. — No, te királyfi — mondotta az öregember —, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy aranypálcát. Látod-e, a végén van egy ezüstgomb. Ha ezt lecsavarintod, csak parancsolni kell, s annyi huszár sétál ki belõle, s a huszárok után annyi baka, hogy egy országot is elborítnak. Ha meg nincsen szükséged rájuk, csak parancsolnod kell nekik: „Vissza!” Szépen a pálcába visszamasíroznak. De már tovább nem is ment a királyfi, innét visszafordult hazafelé. Csak annál a szigetnél állott meg, ahol a tündér-királykisasszony lakott. A tündér-királykisasszonyt a hajóra vette, s úgy vitte haza az édesapja országába.

25

Haza, csakhogy az ország nem volt többé az apjáé. Mikor éppen a tenger partjához ért a hajó, akkor szaladott arra az öreg király, s kiáltott messzirõl a fiának: — Vissza, fiam, vissza, csak menjünk arra, amerrõl jöttél, elvette az ellenség az országomat. — De bizony nem megyek én vissza — mondotta a királyfi, s kiszaladott a hajóból a szárazföldre. Azzal lecsavarintotta az aranypálcáról az ezüstgombot, s hát csak úgy omlott ki a rettentõ sok huszár s utána annyi baka, hogy még a föld is rengett alattuk. Hiszen ezek úgy elpusztították az ellenséget, hogy még hírmondónak sem maradt abból. Akkor aztán a királyfi kiválasztott magának egy szép tágas helyet, ott megrázintotta a tarka köpönyeget. Annak a zöld darabjából egy gyönyörû szép zöld kert lett, a kék darabjából egy szép kerek tó, még hattyúk is úszkáltak benne, a fehér darabjából pedig lett egy gyémántpalota, de olyan, hogy messze földrõl csudájára jártak. Hej, istenem, örült az öreg király! — Lám, lám — mondotta az öreg király —, mégis te hoztad a legdrágább kincset, édes fiam. A legidõsebb fiam hozott arany falevelet, de az ellenség el is vitte; a középsõ fiam hozott mindenféle drágakövet, egy egész hajóval, azt is elvitte az ellenség. Te csak egy pálcikát hoztál, édes fiam, s lám, ezzel megmentetted az országomat, áldjon meg a jó Isten! Hanem egy kicsit mégis megrökönyödött az öreg király. Mit csinálnak azzal a rengeteg sok katonával, mibõl tartják el? Mondta is a fiának: — Az ország megvolna, fiam, de mindenbõl kipusztítja ez a sok katona. — Egyet se búsuljon, édesapám — mondta a királyfi —, nem kell azokat eltartani! S csak kiáltott a katonáknak: — Vissza! — s nagy trombita- s dobszóval mind visszamasíroztak a pálcába. No, most már igazán nem volt az öreg királynak semmi búja-baja. Hívatták a papot, hadd adja össze a királyfit a

26

tündér-királykisasszonnyal. Azután jöttek a cigányok, húzták, ahogy tudták, hét nap s hét éjjel állott a lakodalom. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

AZ ÖRDÖG ÉS A TÓT FIÚK HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, az Óperenciás tengeren innét, csak ide nem messze volt egy szegény tót ember, s annak három fia. Azt mondja egyszer az öreg tót a fiainak: — Na, fiaim, eleget éheztetek már itthon, menjetek országot-világot látni, de el ne kerüljétek Magyarországot, mert ott kolbászból fonják a kertet. Ott van csak jó dolga a szegény tót legénynek. Elindult a három legény, de velük ment az apjuk is. Kivezette õket egy magas hegynek a tetejére, onnét megmutatta nekik szép Magyarországot. — Lássátok, ez az az ország, ahol kolbászból fonják a kertet. Ott elbúcsúzott tõlük, visszafordult a falujába, a fiúk pedig le a hegyen, neki Magyarországnak. Hanem, hogy szavamat össze ne keverjem, az apjuk erõsen a lelkükre kötötte, hogy elébb valahol állapodjanak meg, s tanuljanak meg jól magyarul, mert különben felkopik az álluk. Mennek, mendegélnek a fiúk hegyeken-völgyeken által, s találkoznak egy emberrel. Kérdi az ember: — Hová, merre fiúk? Mondják a fiúk: — Megyünk magyarul tanulni. — No, akkor ne is menjetek tovább, álljatok be hozzám. Nálam három nap egy esztendõ, s azalatt megtanítlak én titeket magyarul. 27

Ott maradnak a fiúk, kitelik az esztendõ. De ugyan keveset tanultak. A legidõsebb nem tudott egyebet ennél a két szónál: — Mi hárman. A középsõ csak ennyit tudott: — Egy sajtért. A harmadik csak annyit tudott: — Az az igazság. Hát mindegy, amennyit tudtak, annyit tudtak: mentek tovább. A falutól nem messze volt egy erdõ, bemennek abba, s hát mit látnak! Ott fekszik az út közepén a gazdájuk. A szeme be volt hunyva, meg volt halva. Nézik, nézik a legények, nem tudják elgondolni, hogy s mint került ide a gazdájuk ilyen hamar, hiszen amikor eljöttek tõle, még otthon volt, s lám itt fekszik az úton megölve. Amint ezen tanakodnak, odajön egy zsandár, s kérdi tõlük: — Hát azt az embert ki ölte meg? Felel a legidõsebb: — Mi hárman. — S miért öltétek meg? — Egy sajtért. — No bizony, ha megöltétek, viszlek is a tömlöcbe. Mondotta a legfiatalabb: — Az az igazság. Azzal csak elindítja a zsandár a három tót legényt, kíséri a város felé. De még egy jó hajításnyira sem mentek, felugrik a holt ember nagy kacagással, s szalad utánuk. Visszanéznek a legények, de szemük-szájuk elállott a nagy csudálkozástól, mert ördög volt az, igazi ördög, nem ember, aki utánuk szaladott. Csak most tudták meg, hogy ördögnél laktak. A zsandár egyszeriben eleresztette a fiúkat, az ördög is elszelelt nagy kacagva, s aztán meg sem állottak a fiúk, míg Magyarország kellõs közepébe nem értek. Ott egy helyen, ahol éppen kolbászból fonták a kertet, megállottak, onnét többé el sem mozdultak. Ha a kolbász még el nem fogyott, még ma is ott vannak. 28

Aki nem hiszi, járjon utána.

HÁROM KÍVÁNSÁG EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, annak felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek. Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, fõz valami vacsorát, de bizony nem volt mibõl. Még a víz föl sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel: — Hej, feleség, ha tudnád, mi történt. Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván. — Ugyan, ne tréfáljon kend — mondta az asszony —, talán bizony kincset talált? — Meghiszem azt. Hallgass csak ide! Amint jövök az erdõbõl, mit látok az út közepén. Belerekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi elõtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyos tündér lehetett. Mondja nekem az a tündér: — Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg! — Hát én hogyne segíteném? — mondtam én. Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikaptam a sárból. Akkor aztán tövirõl hegyire kikérdezett engem, van-e feleségem. Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e. Mondtam én: biz én szegény vagyok, mint a templom egere. — No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül. 29

— Hallá-e — mondta az asszony —, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára. — Jól van, jól, hát próbáld meg, kívánj valamit. — Hát jól van, kívánok. Ó, uramistenem, bárcsak egy rõfös kolbász kerülne ide! Abban a szempillantásban a kéménybõl leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rõfös kolbász volt, szépen összetekeredve. — Látod, hogy igazam volt — mondta a szegény ember. — Hanem most már valami okosabbat kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik. Szegény ember elévette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúlt a tûzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talált benyúlni, hogy a lábos felfordult, s a kolbász kifordult a hamuba. Fölpattan az asszony, elkezd lármázni. — Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nõne ez a kolbász! S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rõfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerivel levenni nem lehetett. Hej, uramteremtõm, megszomorodtak mind a ketten, most már mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak. Mondja az ember: — Elõbb ezt a kolbászt vegyük le. Próbálja az asszony, nem tudja levenni. — Hát bizony ezt le kell venni — mondja az asszony. — Egy kicsit az orrából lecsippentünk, nem olyan nagy baj az! — De már azt nem engedem! — Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal! — De már azt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek. Istenem, istenem, mit tudjanak csinálni. — Tudod mit, asszony, — mondja az ember —, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról. — Mit gondol kend, hiszen az a harmadik kívánság lenne! Pedig én mi minden jót akartam kívánni, sok ökröt, lovat, sok földet, szép házat s mindent! 30

— Már hiába, feleség, én ilyen bajusszal nem járok. Hamar kívánd, hogy a kolbász essék le az orromról. Mit volt mit tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla. Úgy megették egy leültükben, hogy egy falat sem maradt belõle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat, sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

AZ OKOS LEÁNY HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy okos leány. De ez olyan okos volt, hogy az okosságának a híre még a királyhoz is eljutott. A királynak annyit beszéltek a fülébe a leányról, hogy befogatott a hintóba, a leányért küldött, s elhozatta az udvarába. Felviszik a leányt a palotába, ott a király fogadja, s mondja neki: — No, te leány, hallottam a hírét a nagy eszednek, hát, ha olyan nagy az eszed, van nekem a padláson százesztendõs fonalam, fonj nekem abból aranyfonalat. Felelte a leány: — Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, van az édesapámnak százesztendõs sövénykerítése, csináltasson nekem abból orsót, s akkor én is megfonom az aranyfonalat. Tetszett a királynak ez a felelet, s mindjárt más kérdést gondolt ki: — Hát jól van, leányom, az elsõ kérdésemre jól megfeleltél, mondok mást. Van nekem a padláson száz lyukas korsóm, foltozd meg azokat.

31

— Én jó szívvel — mondja a leány —, csak elébb felséged fordíttassa ki a korsókat, mert azt tudja bizonyosan, hogy semmit sem szoktak a színérõl foltozni, hanem a visszájáról. Mondja a király: — Okos volt a második felelet is. Még adok néked egy kérdést, s ha arra is megfelelsz, itt a kezem, feleségül veszlek. — Csak mondja, felséges királyom. — Hát én azt mondom, hozz is, meg ne is, legyen is, meg ne is. Gondolkozik egy kicsit a leány, azzal kifordul az ajtón, megy a konyhába, ott a szakácsnétól kér két szitát. Aztán megy az udvarra, ott éppen röpködött egy sereg galamb, megfogott egyet, a két szita közé tette, s úgy ment fel a király színe elé. — Itt van, felséges királyom. Fogja a király a két szitát, hogy nézze meg, mi van benne. Abban a pillanatban a galamb kirepült. — Na, lássa, felséges királyom, hoztam is, nem is, volt is, nem is. De már erre olyan erõsen megtetszett a királynak a leány, hogy egyszeriben hívatta az udvari papját, összeesküdött a leánnyal. Elõ a cigányokat, lett nagy lakodalom, eltartott egy hétig, talán kettõig is. Én is ott voltam, egyet jót táncoltam. Aki nem hiszi, járjon utána.

A DÖGLÖTT EGEREK VOLT egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egyszer tarisznyát vetett a vállára, a tarisznyába egy darab kenyeret, egy kicsi paprikás szalonnát, no meg egy kulacs bort, s kimegy a szõlõbe. Ott, ahogy kiment a szõlõbe, kiveszi a lájbija zsebébõl a réznyelû bicskáját, elõszedi a kenyeret, a szalonnát, s megeszi mind egy befaló falásig. 32

Aztán fogja a kulacsot, s egy hajtásban kiissza mind egy cseppig. Üres volt a tarisznya, üres a kulacs is, mehetett szépen haza. Amint megy, mendegél hazafelé, látja, hogy az út szélén egy csomó döglött egér fekszik. Megállott, gondolkozott, tûnõdött magában, hogy ugyan bizony micsoda szerencsétlenség érhette ezeket az egereket, hogy így egymásra döglöttek. De hát hiába gondolkozott, úgy sem tudta volna feltámasztani, ment tovább. Amint egy pár lépésre haladott, meggondolkozik: „Ejnye — mondja magában —, fölveszek egy pár egeret, beteszem a tarisznyámba, jó lesz a macskának.” Visszafordul, fölvesz három egeret, a tarisznyájába teszi s hazaviszi. De mire hazament, egészen megfeledkezett az egerekrõl. Letette a tarisznyáját, aztán vacsorához ült. Egyszerre csak hozzá súrlódik a macska, elkezd dorombolni, hízelkedni. — Ejnye — mondja a szegény ember a leányának —, most jut eszembe, hogy három döglött egeret hoztam a macskának, eredj, leányom, vedd ki a tarisznyából. Szalad a leány, benyúl a tarisznyába, s hát uramteremtõm, nem volt abban egér, hanem volt a három egér helyett három ragyogó fehér ezüsttallér. Fut az apjához, s mondja nagy örömmel: — Nézze, apámuram, egér helyett tallért találtam a tarisznyában. — Az ám, ez igazán tallér — mondja a szegény ember. Hej, istenem, megörült, de nagyon. Gondolta, hátha a többi egerek is ezüsttallérrá változtak. Futott ki a mezõre, egyenest oda, ahol a döglött egereket találta. De bizony oda hiába futott, mert az egereknek híre-pora sem volt. Ha azok az egerek el nem tûntek volna, az én mesém is tovább tartott volna.

33

A RÁC, A RÓKA MEG A SZARKA EGYSZER egy rác ember kiment az erdõbe, ott egy fa alatt tüzet rakott, s kolbászt sütött. Mi dolga akadt, mi nem, leteszi a kolbászt, félremegy, s azalatt odavetõdött egy róka, fölkapta a kolbászt, s elszaladt vele. Nekiáll a róka, hogy megegye a kolbászt, s abban a pillanatban leröppen egy szarka, kikapja a kolbászt a róka szájából, s fölrepül vele egy fa tetejére. Szalad a rác a kolbász után, s hát látja, hogy ott fityeg a szarka csõrében. Gondolkozik, mit csináljon, hogy a kolbászt visszakapja. Õ bizony — gondolja magában — levágja a fát. De megint mást gondol, azt gondolja magában, hogyha a szarka meglátja a fejszét, elrepül. Fogja magát, a fejszét a háta mögé dugja, s felkiált a szarkának: — Dáj szarkica, kalbászica, nincsen nálam szekerica. (Add ide, szarkácska, kolbászocskát, nincsen nálam fejszécske.) Hanem a szarkának több esze volt, mint az embernek, s úgy elrepült a kolbásszal, hogy hûlt helye sem maradott. Ha a szarka el nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A KÚT EGYSZER a magyar ember egy kerek vizesgödröt ásott az udvarában. Arra vetõdött a német, s kérdezte: 34

— Mit ás kend, atyafi? — Vízigödröt — mondotta a magyar ember. — Gut, gut — mondta a német. — Nem kút ez — mondta a magyar ember —, hanem vízigödör. — Gut, gut — mondotta ismét a német.

Hát ha kút, legyen kút — mondotta a magyar ember. Így lett a vizesgödörbõl kút.

TRÉFÁS MESÉK EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy ember. Ennek az embernek három fia volt. A legidõsebbet hívták Gyûszûnek, a középsõt Fésûnek s a legkisebbet Haddelnek. Mondja egyszer az ember Gyûszûnek: — Eredj, fiam, menj el országot-világot látni, tanulj valamit. Elment Gyûszû, oda volt egy álló esztendeig, bejárt országot-világot, sok mindent látott, de hogy mit látott, mit nem látott, arról én nem mesélek. Elég az hozzá, hogy egy esztendõ múlva visszakerült az apja házához. Amint Gyûszû hazajött, mondta az ember a középsõ fiának: — No, édes fiam, Fésû, most már menj el te is, láss országot-világot, ne maradj hátrább a bátyádnál. Elment Fésû is, bejárt országot-világot, jártában-keltében sok mindent látott. De hogy mit látott, mit nem látott, arról semmit sem mesélt, én sem mesélek nektek. Elég az, hogy egy esztendõ múlva visszakerült, s akkor az ember mondotta a legkisebb fiának — annak a... hogy is hívják, no... ejnye, nem jut eszembe a neve... (Valaki a hallgatók közül közbeszól: Haddel.) 35

No jó, hát akkor elhagyom. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy süket, egy vak és egy kopasz fejû ember. Ezek hárman nagy erõs barátságban éltek, mindig együtt jártak-keltek. Amint egyszer mennek, mendegélnek rengeteg erdõn keresztül, megszólal a süket ember: — Hallgassatok csak, valamit hallok, bizonyosan útonállók! Megszólal a vak is: — Azám, nézzétek, én valamit látok. Nagyot kiált erre a kopasz ember: — Uccu, bizony szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!

A JÓ TANÁCSOK VOLT egyszer egy szegény legény. Ez a szegény legény gazdag leányt kapott feleségül, de nem sok öröme volt a gazdagságban, mert az asszony mindig felhányta, hogy övé minden az utolsó szegig, az urának nincs semmije, s ha õ hozzá nem ment volna, egész életére szegénynek marad. Megunta ezt a szegény ember, mit gondolt, mit nem, tarisznyát vetett a nyakába, s otthagyta a feleségit, ott a kicsi fiát is, s elment világgá szerencsét próbálni. Azt határozta magában, hogy addig vissza nem tér, míg sok-sok pénzt nem szerez. Ment, mendegélt a szegény ember, hegyeken-völgyeken át, erdõkön-mezõkön keresztül, s találkozott egyszer az úton egy öregemberrel. Köszönti az öregembert, ez fogadja, s kérdi: — Hová, merre, öcsém? Mondja a szegény ember: — Én bizony elindultam szolgálatot keresni, ha valahol felfogadnának. 36

— No, akkor gyere hozzám — mondotta az öreg —, nálam jó dolgod lesz. Pénzt ugyan nem sokat adok, hanem ha becsületesen szolgálsz, ellátlak jó tanácsokkal. Annak a pénznél is több hasznát veszed. Beáll a szegény ember az öreghez szolgálatba. Esztendõ telik esztendõ után. Az öregember erõsen meg volt elégedve vele, õ is az öregemberrel. Már tíz esztendõ is eltelt, még mindig ott szolgált az öregembernél. Mikor letelt a tíz esztendõ, kérdi az öregember: — No, fiam, maradsz-e még? — Maradok, gazduram, miért ne maradnék, jó dolgom van itten. Ott maradott még tíz esztendeig. Mikor a második tíz esztendõ is eltelt, kérdi az öregember: — No, fiam, maradsz-e még? Mondja a szegény ember: — Többet nem maradok, gazduram, most már hazamegyek, megnézem, mit csinál a feleségem. — Hát az Isten vezéreljen, fiam! Nesze, adok neked egy kenyeret, de míg haza nem érsz, föl ne vágd. Adok neked három jó tanácsot, jegyezd meg jól. Az elsõ tanácsom az, hogy ahol veszekedést látsz, menj onnét. A második tanácsom az, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd. A harmadik tanácsom az, hogy a mai haragot mindig halaszd holnapra. Megköszöni a szegény ember a kenyeret s a tanácsot, s azzal elindul hazafelé. Ment, mendegélt, s útközben egy faluban setétedett el, ott betért egy házba, s szállást kért éjszakára. Adtak is szállást, de alig telepedett le, a gazda s a felesége elkezdett egymással veszekedni. Szóból szó kerekedett, még hajba is kaptak. A szegény embernek eszébe jutott a tanács, nyugodalmas jó éjszakát kívánt a veszekedõ emberpárnak, átment a szomszédba, s ott is hált. Hát reggel nagy lárma van a faluban. Vajon mitõl lehetett ez a nagy lárma? Kimegy a szegény ember az utcára, s ott egyszerre csak megragadja egy ember, s kiáltja torkaszakadtából: — Ez az ember ölte meg, ez! A szegény ember csak ámult-bámult, nem tudta, mi történhetett. Hát bizony az történt, hogy azt az embert, akinél elõször kért szállást, 37

reggel megölve találták. Az az ember, aki megfogta õt, látta, amikor bement, de nem látta, hogy mindjárt el is jött onnét, s azt hitte, hogy õ a gyilkos. Szerencséjére, a házigazdája bebizonyította, hogy nála hált, s szabadon eresztették. „Lám, lám — mondotta magában —, jó volt mégis megfogadni az öregember tanácsát!” Továbbmegy, mendegél, beér egy nagy erdõbe, ottan utolér három embert, hozzájok szegõdik, megismerkednek, együtt mennek tovább. De egyszerre csak megáll az a három ember, s azt mondják, hogy õk bizony nem mennek ezen az úton, tudnak ennél egy rövidebb ösvényt. Hívják a szegény embert, hogy tartson velük, de a szegény embernek eszébe jutott az öregember tanácsa, elbúcsúzott tõlük, s továbbment a rendes úton. Hiszen jól tette, hogy megfogadta az öregember tanácsát, mert késõbb meghallotta, hogy azt a három embert megtámadták az útonállók, s elvették, ami pénzük volt, mind. Na, hazaér a szegény ember a falujába, éppen este volt, mikor az udvarba ért. Látja, hogy még nem feküdtek le, mert égett a gyertya az asztalon. Gondolja magában, elõbb benéz az ablakon, hadd lám, mit csinál a felesége. Hát az asszony ott ült az asztal mellett, éppen vacsorázott, vele szemben egy derék szál ember. Szörnyû haragra gerjedt a szegény ember. Azt hitte, hogy felesége férjhez ment. Elindult nagy haragjában, hogy puskát szerezzen, hogy meglõje a feleségét s azt az embert is. De amikor kint volt az utcán, eszébe jutott az öregember tanácsa, hogy a mai haragot holnapra kell tartani. Visszafordult, bement a házba, köszönt illendõképpen, a felesége fogadta. Szót váltnak szó után, megismeri a felesége, nyakába borul nagy örömmel, öleli s csókolja, s utána az a derék szál ember is, aki nem volt más, mint a szegény ember fia. Ó, édes Istenem, fohászkodott a szegény ember, de jó, hogy megfogadtam az öregembernek ezt a tanácsát is. Akkor elévette a kenyeret, fölvágta, s hát uramteremtõm, hullott ki a kenyérbõl a szép 38

sárga arany, mint a záporesõ. Bezzeg most nem lehetett panasza az asszonynak. Volt pénz elég, amennyi csak kellett. A szegény emberbõl a legnagyobb gazda lett a faluban. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A KÉT GARAS HOL volt, hol nem volt, volt egyszer két ember: Jancsinak hívták az egyiket, Daninak a másikat. Egyszer Jancsi két garast kért kölcsön Danitól, de telt-múlt az idõ, hiába kérte Dani a két garast, Jancsi mindig azzal fizette ki: — Majd megfizet a nagyharang. Valahányszor összetalálkoztak, mindig a két garason veszekedtek. Dani kezdette: — Jancsi, add meg a két garasomat! Jancsi mondta: — Majd megfizet a nagyharang. — Te Jancsi — mondotta Dani —, add meg a két garasomat, mert ha nem, az Isten istenem ne legyen, még a szemfedõdbõl is kivágom. Mondta Jancsi: — Bánom is én, vágd ki. Telt-múlt az idõ, Jancsi csakugyan nem adta meg a két garast, Dani meg folyton azzal fenyegette, hogy ha tovább é1 Jancsinál, kivágja a szemfedõjébõl. Gondolja magában egyszer Jancsi — Ejnye, megpróbálom, vajon csakugyan megcselekedné-e Dani, amivel fenyeget. Egyszer csak betegnek tettette magát, lefeküdt, az ágyához hívta a feleségét, s mondta neki nagy búsan: — No, feleség, az életemnek vége, meghalok. Csak az az egy kérésem, hogy vitess majd a templomba, s ott teríttess ki. 39

Azzal fogta magát, behunyta a szemét, nem is szuszogott. Szentül hitték, hogy meghalt. Hát jól van, kinyújtóztatják, ravatalra teszik, viszik a templomba, s ott hagyják éjszakára. Daninak sem kellett egyéb, mikor a halottat magára hagyták, belopódzott a templomba, s ment a ravatalhoz, hogy kivágjon a szemfedõbõl. De abban a pillanatban hallja, hogy valami emberek suttognak kint a templom ajtajánál. Kivette a beszédjükbõl, hogy többen vannak, s hallotta azt is, hogy rablók, s be akarnak jönni a templomba, hogy ott a rablott kincsen megosztozzanak. Hej, Istenem, megijedett Dani, s hirtelen beugrott az oltár mögé, onnét várta, hogy mi lesz most. Hát csakugyan jönnek a rablók: éppen tizenketten voltak. Kiöntik a templom földjére a rengeteg sok pénzt, aranyat, ezüstöt s mindenféle drágaságokat, s elosztják egymás közt. De megmaradott egy kard, azon nem tudtak megosztozni. Azt mondta a vezérük: — Mondok valamit! Legyen azé, aki ennek a halottnak a szívébe üti a kardot. Összenéztek a rablók, de egynek sem volt bátorsága erre a szörnyû cselekedetre. — Hát egy sem meri megtenni?! — mondotta a vezérük. — No, majd beledöföm én! Fölemeli a kardot, de bezzeg Jancsi nem várt tovább, felugrott. De bezzeg a rablók is, uccu neki, szaladtak ki a templomból mind rettentõ, nagy ijedséggel. Ott hagytak mindent, pénzt, kardot s a teméntelen sok drágaságot. De nem futottak messze. Meggondolkoztak, s szép csendesen visszakullogtak a templom ajtajához, s elkezdettek hallgatózni. Azalatt Dani elõbújt az oltár mögül, s nekiült Jancsival a tenger pénznek, s szépen kétfelé osztották. Egyenként számlálták a pénzt, egyik éppen annyit kapott, mint a másik. Egy krajcárral sem többet, sem kevesebbet. Azt mondja akkor Dani Jancsinak: — No, Jancsi, most add meg a két garasomat! — Én-e, Dani? Én nem. — Adod-e ide a két garast?! 40

— Nem én! Hallják ezt odakint a rablók, roppant megijednek. Azt mondja a vezérük: — Gyertek, szaladjunk innét, mert odabenn annyian vannak, hogy egyre-egyre két garas sem jut! Azzal uccu neki, vesd el magad, elszaladtak a rablók, mintha szemüket vették volna ki. Azután hazament Jancsi is, Dani is. Cipelték haza a sok kincset. De Dani akkor sem hagyta a két garast. — Jancsi, add meg a két garasomat! — mondotta az egész úton. — Nem adom, Dani! — mondotta Jancsi. Nem is adta meg soha. Még ma is veszekednek a két garason, ha azóta meg nem haltak.

A DICSEKEDÕK VOLT egyszer egy ember, s annak három fia. Ez az ember két idõsebb fiát mesterségre adta, az egyikbõl borbély, a másikból kovács lett. Kisebbik fiának nem kellett semmiféle mesterség, az felcsapott katonának. Esztendõ múlt esztendõ után, a fiúk nem jártak haza, egyszer azonban levelet kaptak mind a hárman, hogy jöjjenek, ha még életben akarják látni az apjukat. Hazajönnek a fiúk, s hát csakugyan az apjuk halálán van. — No, édes fiaim — mondotta az öregember —, csakhogy még egyszer láthatlak! Mondjátok el nekem, melyik mire ment, jól kitanultátok-e a mesterségeteket, hogy legalább nyugodtan szállhassak az én koporsómba. Azt mondja a legidõsebb: 41

— Ne búsuljon, édesapám, mert én jól kitanultam a mesterségemet. Én úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtában megberetválom. — Na, ez igazán szép — örvendezett az öregember —, te, fiam, a jég hátán is megélsz. — Ne féljen, édesapám — mondotta a másik legény, a kovács —, mert én meg úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felverem a patkót, meg le is veszem róla. — Ó, de jó, Istenem, ó de jó! — mondotta az öregember. — Hát te, fiam — szólt a legfiatalabbhoz —, milyen katona vagy, jól tudsz-e a karddal bánni? — Én-e, édesapám? — kérdezte a legény. — Tudok biz’ én. Egyszer kimentem sétálni a legfényesebb ruhámban, s hát amint mennék az utcán, szakadni kezd az esõ. Hej, uramteremtõm, mit csináljak, gondoltam magamban, most ez a cudar esõ pocsékká veri az én szép atillámat. De nem sokáig gondolkoztam, hirtelen kirántottam a kardomat, s olyan gyorsan hadonásztam magam körül, hogy egy csepp nem sok, annyi sem esett reám. Hej, bezzeg bámulták is a többi katonák, amikor visszamentem a kaszárnyába, hogy nem vert meg az esõ. Odajött a generális, megkérdezte, hogy mit csináltam. Mondtam, én nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, s azzal visszavertem az esõt. Derék vitéz vagy, fiam, mondta a generális, s egy zacskó aranyat adott ajándékba. — Ó, Istenem, Istenem — mondotta az öregember —, most már nyugodtan halok meg, megéltek mind a hárman a magatok emberségébõl, nincs szükségtek arra a pénzecskére, amit összekuporgattam. Éppen abban a szempillantásban jött a pap, hogy feladja az utolsó kenetet, s a haldokló ember, ami pénze volt, mind odaadta a papnak, hogy ossza ki a szegények közt. De bezzeg lekonyult az orra mind a három fiúnak, elment a kedvük a dicsekedéstõl egész életükre. Az apjukat eltemették, aztán nyakukba vették a világot, mentek hárman három felé. Holnap legyenek a ti vendégeitek!

42

KUTYA SZERETNE LENNI EGYSZER volt egy gazdaember, s annak egy nagy kamasz fia. Kimegy ez a gazdaember a mezõre, ment vele a fia is, mentek a cselédjei, a napszámosok, gyûjtötték erõsen a szénát, hogy csak úgy csurgott le róluk a verejték. Mindenki dolgozott, csak a gazda kutyája nem. Az ott heverészett a bokor tövében, a jó árnyékban. Látja ezt a gazda fia, megirigyli a kutya dolgát, s fölsóhajt keservesen: — Hej, édesapám, de szeretnék kutya lenni! — Szeretnél-e, fiam? — mondja az ember. — No, ha szeretnél, feküdj a kutya mellé. Ne dolgozz, én nem bánom. Hiszen a legény kétszer sem mondatta magának, lefeküdt a bokor alá, nagyot aludott, míg a többi emberek dolgoztak, s esze ágában sem volt, hogy megfogja a villa nyelét. No, hanem elkövetkezett az ebéd ideje. A gazda a cselédjeivel meg a napszámosaival a tál elé ült, s kanalazták a kaszáslevest, de a legényt közel sem eresztették a tálhoz, csak csontot meg kenyérhéjat dobtak neki, éppen mint a kutyának. Hiszen a legény nem bánta erõsen, mert még nem volt éhes. Ebéd után megint leheveredett a bokor alá, s ott hevert uzsonnáig. Elõjönnek a cselédek s a napszámosok az uzsonnához, de bezzeg fölkelt a legény is a bokor alól. Odament, hogy neki is adjanak valamit. — Várj csak a sorodra, fiam — mondotta a gazda —, majd te is megkapod becsületesen a magadét, amikor a kutya — s megint csak kenyérhajat dobtak neki. De már estefelé zöldet-vöröset látott a szeme, s azt mondta az apjának: — Édesapám, elég volt a kutyaságból, nem leszek én többet kutya, mert mégiscsak igaz az, hogy a kutyának kutyául van dolga. 43

— Látod, fiam, látod — mondotta a gazda —, az ember legyen ember, a kutya legyen kutya, éljen mindenki abban a sorban, ahová a jó Isten rendelte. Bezzeg azután a legény megfogta a villa nyelét, nem kívánta meg többet a kutya sorsát.

A KECSKEBÉKÁK KIRÁLYA ELMONDOM nektek egy-két szóval, mért van a kecskebékák királyának púp az oldalán. Réges-régen, még az ántivilágban lehetett, a kecskebékáknak is volt királya, hanem ezt csak úgy hallották az emberek, hírbõl, de nem tudták, hogy melyik a király közülök, mert mind egyformák voltak. Egyszer aztán egy király (egy igazi király) kihirdette, hogy száz pengõ forintot ad annak, aki megmutatja neki a kecskebékakirályt. Az egész országban csak egy táltos fiú akadt, aki mirõl, mirõl nem, elég az, hogy megismerte a kecskebékák királyát, odavezette a királyt ahhoz a tóhoz, s megmutatta: — Ihol, felséges királyom, ez a kecskebékák királya. Erre megszólalt a kecskebékák királya: — Brekeke, igaza van ennek a fiúnak, én vagyok a kecskebékák királya. Na, a király egyszeriben ki is fizette a fiúnak a száz pengõ forintot, de a fiún egy szál ing volt, egyéb semmi ruházat, nem tudta, hogy hová tegye a száz forintot. Látta a kecskebékák királya, hogy a fiú nem tudja, mitévõ legyen a pénzével, mondta neki: — Add ide, én majd jól elrejtem, ha szükséged lesz rá, visszaadom. A fiú oda is adta a pénzt, a béka lenyelte, de úgy megakadt a gyomrában, hogy sem vissza nem tudta adni, sem el nem bírta emészteni, s egy jó nagy púp kerekedett az oldalán a száz pengõtõl. 44

Azóta könnyû megismerni a kecskebékák királyát, mert púp van az oldalán.

A SZÁRNYAS KIRÁLYFI HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladósorba került, tízen, húszan is jöttek leánynézõbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Azám, csakhogy a király azt szerette volna, hogy a leánya a leggazdagabb királyfit válassza, s merthogy ezt nem tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ottan tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt, úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár úgy repült be a torony ablakán. Hát ez így volt egy hétig, kettõig, egyszer azonban eszébe jutott a királynak, hogy meglátogatja a leányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívét. Na, éppen jókor talált menni a toronyba: a szegény királyfi ott üldögélt a királykisasszony mellett, keseregtek mind a ketten, hullott a könny a szemükbõl, mint a záporesõ. Hej, szörnyû haragra gerjedt a király, mikor meglátta a királyfit. Kirántotta széles, görbe kardját, de bezzeg a királyfi sem tátotta el a száját, meglebbentette, csattogtatta a szárnyát, s huss, kiröpült az ablakon. Meg sem állott, míg abba az erdõbe nem röpült, ahol õ egymagában lakozott, kakassarkon forgó aranypalotában. Nosza, a király mindjárt befogatott hatlovas hintóba, s indult az erdõbe, mert hallotta volt már, hogy az õ erdejében lakozik a királyfi, 45

csakhogy közeliben lehessen a királykisasszonynak. Ment a hintó után egy regement huszár is, s ahogy a palotához értek, egyszeriben körülfogták azt, a király meg bement a palotába. Bemegy az elsõ szobába: nem volt ott semmi. Bemegy a másodikba ott volt két ágy, két szék, egy asztal, meg egy almáriom. Bemegy a harmadikba, s hát abban nem volt egyéb, csak egy íróasztal: amellett ült a királyfi, s szomorú verseket írt az õ nagy szívbéli bánatáról. — Hé, szárnyas királyfi — kiáltott a király szörnyû haraggal —, te voltál-e a leányomnál?! — Én voltam, felséges királyom, nem tagadom. Ha tagadnám is, mi hasznát látnám? — Bizony, ha te voltál, mindjárt agyon is lõlek ebb’ az álltó helyemben! Mondta a királyfi: — Ne lõjön meg, felséges királyom. Inkább vitessen vissza a toronyba, kötöztessen össze a leányával, s vettessen le a toronyból. — No, ha ez a kívánságod, ez teljesedhetik — mondta a király. — Haljatok meg együtt, szívem szomorítói! Hát csakugyan úgy lett, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyal, s ledobták a toronyból. Le ám, csakhogy nem estek a földre, mert a királyfi szárnyát elfelejtették lekötni, s ahogy lelökték az ablak párkányáról, kieresztette a szárnyát, felszállott a magas levegõégbe, s repült a királykisasszonnyal, mint a gondolat, még annál is sebesebben. Eleget kiabált a király utána, hogy csak jöjjön vissza, egyiknek sem lesz semmi bántódása, de bezzeg volt esze a szárnyas királyfinak, még a fejét sem fordította vissza; nem szállott földre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán leoldották róluk a kötelet, s még aznap megesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, már rég meg volt a lakodalom, csak egy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsból. No, ez így éppen jó volt, ahogy volt. Itt a vége, fuss el véle! 46

A PARÁZS VOLT egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Szegények is voltak, öregek is voltak, csak úgy tengõdtek-lengõdtek egy napról a másra. Mondja egyszer az asszony az urának: — Menjen el kend a bíróhoz, az gazdag ember, hátha adna egy fazék lisztecskét. Elmegy a szegény ember, lisztet kér a bírótól Isten nevében, de a bíró azt mondja: — Isten nevében nem adok, hanem csak kölcsönbe, holnap hozza meg. Mit volt mit tenni, a szegény ember fogadta, hogy holnap meghozza a lisztet, ha a föld fenekébõl is. No, hazaviszi a lisztet, s az asszony fõzéshez, sütéshez akar látni, de tûz nem volt. — Menjen, hozzon már egy kevés parazsat is valahonnét — mondja az urának. Kiüríti a szegény ember a lisztet a fazékból (annál több fazék nem is volt), s megy végig az utcán, de akkor már minden háznál sötét volt, sehová sem mehetett be. Egyszer csak tûzvilágot pillant meg az utca végén, megy arrafelé, de bizony a tûz sokkal messzebb volt, mint ahogy látszott. No, mindegy, addig ment, amíg a tûzhöz nem ért. Hát egy õsz öregember ült a tûz mellett, sokkal, de sokkal öregebb, mint õ. Fehér volt a szakálla, mint a hó, s éppen övig ért. Köszönti az õsz öregembert: — Adjon isten jó estét, öregapám! — Adjon isten, fiam! Mi jóban jársz? — Tûzért jöttem, öregapám. Ad-e egy fazék parazsat? 47

— Hogyne adnék, fiam, mikor látom, hogy szegény ember vagy. A szegény ember színig töltötte a fazekat jó eleven parázzsal, megköszönte az õsz öregembernek, azzal nyugodalmas jóccakát kívánt neki, s elment haza. Mindjárt tüzet gyújtottak, s ami parázs megmaradt, a fazékban hagyták, s azonmódúlag az ágy alá tették, hogy másnap reggel is tüzet gyújthassanak. Hát, uramteremtõm, reggel, amikor fölkelnek, mit látnak a fazékban! Csupa arany meg ezüst volt a parázs helyett! De bezzeg szaladt a szegény ember a boltba, vett egy zsák lisztet, s mindjárt megvitte a bírónak a kölcsönt. Csodálkozott a bíró, hogy ilyen pontosan megvitte a szegény ember a kölcsönt. Szerette volna, ha nem viszi meg, mert akkor a lisztért elvette volna a szegény ember házacskáját! Kérdi a szegény embertõl: — Hát kend hol kapott lisztet? — A boltban. — S hát a pénzt hol kapta? A szegény ember egyet sem hímezett-hámozott, elmondta, hogy s mint járt. Hiszen egyéb sem kellett a bírónak. Csak azt várta, hogy beesteledjék, ment õ is ahhoz a tûzhöz: vitt magával egy fazekat is. Hát csakugyan ott ült a tûz mellett az õsz öregember. Köszönti a bíró: — Adjon isten, jó estét, öregapám! — Adjon isten, fiam! Mi jóban jársz? — Tûzért jöttem, ha adna. — Töltsd meg fiam a fazekadat, van itt elég. Bezzeg hogy megtöltötte a bíró a fazekat színültig, jó dombosan, s betette a fazekat az ágy alá. De még a reggelt sem tudta megvárni, hajnal hasadtakor bekukucskált az ágy alá, hadd lám, tele van-e arannyal s ezüsttel a fazék. Azám, tele volt — pernyével.

48

A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA EGYSZER volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül, s elindult világot látni. Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken-völgyeken átal, erdõkön-mezõkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényeskét látott a földön. — Ugyan mi lehet ez a fényeske ? — kérdezi magában. Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök: — Hiszen ez krajcárka! Azám, csakugyan krajcárka volt. Hej, uramteremtõm, örült a kis prücsök, de hogy örült. Továbbugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt ciripelte: „Csak van, akinek van, csak van, akinek van!” Bezzeg, hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság, ugye, gyerekek? No, hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsköknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz. No, ebben szent igaza volt az obsitosnak. Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kicsi prücsköt, s elvette tõle a fényes krajcárkát. Haj de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatjában visszafordult, s meg sem állott hazáig. S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte: „Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!” Így bizony! 49

SZEMET SZEMÉRT HOL volt, hol nem volt, nem tudom merre volt, de valahol mégis volt — volt egyszer egy cigány meg egy molnár. Hiszitek, nem hiszitek, elég az, hogy a cigány komája volt a molnárnak: ez tartott keresztvíz alá egy purdét. No, ha komaságban voltak, a cigány, mikor õrletnivalója volt, mindig a komájához vitte. Gondolta, hogy az õ kedves komája nem vesz vámot. Hiszen gondolni gondolhatta, mert a molnár még több vámot vett a cigány búzájából. Észrevette ezt a cigány, de egy szót sem szólt, azt is lassan mondta, hanem egyszer, amikor a búzája után ment a malomba, amíg a molnár befordult a szobába, leakasztott a kamarából egy jó darab szalonnát meg egy rõfös kolbászt, s hirtelen beledugta a zsákjába. Mire a molnár kijött, a cigány már be is kötötte a zsákot. — Jó-e a liszt, koma? — Hiszen jó, jó — mondta a cigány —, hánem á szalonna meg a kolbász á zsákban. A molnár ügyet sem vetett a cigány beszédjére, tovább kérdezte: — Hát a komámasszony hogy van? — Hálá légyén á felsíges Atyáuristénnék, jól ván, dé én ném ázst mondom, háném á sálonná meg a kolbás á zsákbán. A molnár most is, mintha nem hallotta volna a komája szavát, kérdezte: — Hát a keresztfiam hogy van? — Á kéréstfiá! Hálá légyén á felsíges Átyáuristénnék, sopik, ésik, mint égy verõ málács, dé én ném ázst mondom, háném ázst, hogy: á sálonná meg á kolbás á zsákbán. De most már a molnár is megelégelte ezt a bolond beszédet. 50

— Menjen kend a pokolba azzal a szalonnával meg a kolbásszal, minek emlegeti annyit?! — Dé bizsony ném mégyék én á pokolbá, háném házsá — mondta a cigány. Azzal elbúcsúzott a komájától, s hazavitte a szalonnát meg a kolbászt. De alig ment el a cigány, a molnár befordul a kamarába, s hát látja, hogy volt kolbász, nincs kolbász, s a szalonnából is lehasítottak egy jó darabot. Csak most tudta meg, hogy minek emlegette annyit a cigány a szalonnát meg a kolbászt. Hiszen jól van, a molnár elnyelte a tréfát, de másnap jó reggel beállított a cigányhoz: — Adjon isten pálinkás jó reggelt, komámuram! Hogy aludott, mit álmodott az éjszaka? — Héj, hogy mit álmodtám? Olyán sipet álmodtám, lélkém komámurám! Volt nékém égy gyényérisíges sip vérés nádrágom meg égy ézsüstgombos dolmányom. Dé mékkorá gombok volták! Mint ázs öklöm! Háj, háj, dé kár, hogy csák álom volt! Hát komámurám álmodott-é válámit? — Hm, álmodtam biz én, de rosszat, koma. Azt álmodtam, hogy ma éjjel a kend ablaka alá jõ a halál fehér ló képében, s elviszi kendet a pokolba. Hej, uramteremtõm, megijedt a cigány, elkezdett ordítani, jajgatni, hogy összecsõdült az egész falu, s hiába vigasztalták, hogy így meg úgy, álom s esõs idõ, ne búsuljon, egész nap nem tudták meghozni a kedvét. Este, mikor lefeküdt, folyton az ablakot nézte, hogy jön-e a lóképû halál, s egymás után hétszer rázta ki a hideg. Aközben a molnár a cigány háza mellé sompolygott, a pajtából kivezette a cigány fehér lovát, az ablakhoz vezette, s odakötötte az ablak fájához. — Jáj, jáj — ordított a cigány —, itt á hálál, ne hágyjátok, jáj, jáj! Nosza, felugráltak mind a purdék, de még a cigány is, ki vasbotot, ki baltát, ki rudat ragadott a kezébe, s az ablakon át jól agyba-fõbe verték a szegény gebét.

51

No, nem sokáig kellett verni, a gebe egyet nagyot nyerített, azzal összeesett, s kiadta a páráját. Kiszalad a cigány, utána a rajkók, s hát akkor látják, hogy a saját lovukat verték agyon. Ha a fehér lovat agyon nem verték volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A MEGSZÁMLÁLHATATLAN SOK JUH HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr: volt a világon egy szörnyû gazdag ember, s annak annyi juha, mint földön a fûszál, égen a csillag. Bizony mondom, annyi volt, hogy a gazda sem tudta, hány van, a számadó juhász sem tudta, pedig folyton számolták. Azt mondja egyszer a gazda a számadó juhásznak: — Hallja, kend, én többet ennyi juhot nem tartok, hogy meg se tudjam számlálni. Hajtsa vásárra a felét, úgy szemre, a másik felét aztán majd megszámoljuk. A juhász úgy szemre kétfelé is választotta a nyáját, s elindult az egyik felével a vásárra. Mentek, mendegéltek, szép lassacskán eregéltek, hegyen fel, völgyön le, erdõn-mezõn átal, de egyszerre egy akkora folyóhoz értek, hogy a juhásznak szeme-szája tátva maradt. Mert nagy folyó ám a Duna, de még a Tisza is, hanem ez a folyó nagyapja lehetett volna mind a kettõnek. Hiszen ez még nem lett volna nagy baj, hanem ezen a rengeteg nagy folyón olyan keskeny palló volt, hogy azon egyszerre csak egy juh mehetett át.

52

Hej, édes jézusom, megállott a juhász, vakarta a füle tövét, fel-felnézett az égre nagy keservesen: no, itt megöregszem, míg mind a juh átmegy! De hát vissza nem fordulhatott, ha már idáig jött: nekiterelte a juhokat a pallónak, s azok el is indultak egyesével. Reggel indult az elsõ, s mikor a Vacsoracsillag feljött, még annyi volt a juh a folyón innét, hogy a szem nem gyõzte belepni. No, hogy mikor kerül át mind a túlsó partra, azt én magam sem tudom. Ha mind átértek, akkor a mesét tovább mondom...

A SZEGÉNY EMBER HEGEDÛJE MESSZE, messze, hetedhét országon túl, az Óperenciás-tengeren innét, volt egyszer egy király, s annak három szép lánya. Azt mondja a királyné egyszer ennek a három leánynak: — No, leányok, menjetek el az erdõbe eprészni, s amelyik több epret szed, annak adom a veres szoknyámat. Elmennek a leányok, szedik, szedik az epret nagy szaporán. Mikor dél felé járt az idõ, letelepednek egy fa alá, s összenézik, hogy melyik szedett több epret. Hát a legkisebb egyedül éppen annyit szedett, mint a másik kettõ egybevéve. Bezzeg lett irigykedés! Mármost a kisebbiké lesz a veres szoknya! Azt mondja a legnagyobbik leány: — Jertek, leányok, szedjünk még egy kicsit, ennyivel úgysem mehetünk haza! A legkisebb leány eleget erõsködött, hogy akkor estére nem érnek haza, de a két nagyobb csak azon volt, hogy még szedjenek. Jól van. Elindul az erdõ egyik-egyik részébe a két nagyobb, az erdõ más részibe pedig a kisebb. De nem epret szedtek ezek, hanem megegyeztek, hogy megölik a testvérüket. Ha az övék nem lehet a veres szoknya, ne legyen a legkisebbé sem. Mindjárt felkeresték a 53

testvérüket, megfogták, s hiába könyörgött, hogy inkább nekik adja mind, ami epret szedett, mégis megölték. Éppen mikor megölték, arra vetõdött egy vak koldus, ennek elvették a hegedûjét, a kicsi királykisasszonyt beletették, s azonmódúlag elrejtették a fa odvába. Hazamennek a lányok, s kérdik otthon: hol a testvéretek? Õk bizony nem tudják. Eleget mondották neki, ne kalandozzon félre tõlük, nem tudott velök együtt eprészni. Ki tudja, talán eltévelyedett, talán megölték az erdei tolvajok. Azalatt pedig egy szegény ember fáért megy az erdõre, s éppen azt vágja le, melyikbe a királykisasszony holttestét tették. Csak elálmélkodik a szegény ember, mikor látja, hogy a fából egy hegedû pattan ki. Kezibe veszi a hegedût, s a nyirettyût elkezdi rajta taszigálni, mozgatni, ahogy éppen a cigányok szokták. Hát ez a hegedû nemcsak hegedül, de énekel is. Mind azt énekeli: „Lassan húzd, te szegény ember, meg ne sértsed gyenge karom! Gyenge karom nyirettyûje, Király Erzsi hegedûje.” „Ejnye, ördögadta varasgyékja — dunnyog a szegény ember magában —, ez a hegedû bizonyosan meg van boszorkányozva! Én bizony elindulok vele, szerencsét próbálok, hátha megfizetik ezt a csudálatos nótát.” El is indul a szegény ember, békalandoz országot-világot, s annyi pénzt keresett, hogy egész vágás szekéren kellett utána hordani. Egyszer, amint menne, mendegélne, éppen annak a királynak a városába került, akinek a kisebbik leányát olyan istentelen módon ölték meg. Megáll a király palotája elõtt, s hegedülni kezd. Meghallja a király a csodálatos hegedülést, kiküldi a kicsi inasát, hogy hívja bé azt a muzsikást. Kifut az inas, hívja a muzsikást, de az azt feleli vissza, hogy õ bizony egy lépést sem megy, mert neki annyi pénze van, hogy a királynak sincs több.

54

Visszamegy az inas, jelenti a királynak, hogy mit felelt a muzsikás. Mit csináljon, kiment maga, s úgy kérte, hogy menjen be a palotába, s rándítson neki egypár nótát. No, addig kéri a király, hogy bémegy a muzsikás, egyet-kettõt kongat a hegedûjén, azután húzni kezdi. „Lassan húzd, te szegény ember, meg ne sértsed gyenge karom! Gyenge karom nyirettyûje, Király Erzsi hegedûje.” Azt mondja a király: — Ejnye de csudálatos nóta ez, hé! Odaáll a két királykisasszony is, ámulnak-bámulnak, az egyik elveszi a hegedût, s húzni kezdi, hogy vajon mit énekel neki. Hát ennek ezt énekeli: „Lassan húzd, te én hóhérom, meg ne sértsed gyenge karom!” Veszi a másik leány, húzza, s hát ennek is azt énekli. Veszi a hegedût a király, s hát ennek már azt énekli: „Lassan húzzad, édesapám, meg ne sértsed gyenge karom!” — No, ez bizonyosan ördöngösség! — Már csak én is megpróbálom — mondja a királyné. Kezébe veszi, húzni kezdi, s hát a hegedû ezt énekli: „Lassan húzzad, édesanyám, meg ne sértsed gyenge karom! Gyenge karom nyirettyûje, Király Erzsi hegedûje.” Ebb’ a minutában csak szétválik a hegedû, s kipattan belõle a kicsi királykisasszony. Olyan eleven volt, olyan szép volt, mint egy tubarózsa. Aj, szegény világ! Megijedt a két nagyobb leány, hogy mindjárt szörnyet ájult. A király s a királyné sírtak örömükben, hogy elsiratott leányuk ilyen csudálatosképpen megkerült. A két idõsebb leány istentelensége is kitudódott most, s a király haragjában egy toronyba záratta õket, halálig tartó fogságra. De a kicsi királykisasszony addig könyörgött az édesapjának, megkegyelmezett a gonosz leányoknak, s azótától fogvást békességben élnek, ha meg nem haltak.

55

RAPSÓNÉ ENNEK elõtte sok száz esztendõvel élt Udvarhelyen egy szépséges szép özvegyasszony. Temérdek földje, kincse volt, maga sem tudta, hogy mije van. Volt ennek a szép asszonynak egy vára is, Parajd s Szováta között. Még ma is megvan az omladéka, s úgy hívják, hogy Rapsóné vára. Ez a Rapsóné olyan erõs vallásos asszony volt, hogy minden vasárnap Kolozsvárra hajtatott misét hallgatni. Az ám, csakhogy messze van ám Kolozsvár Udvarhely székétõl, rossz is volt az út akkoriban, s Rapsóné mindegyre elkésett a misérõl. Egyszer, mikor elakadt a négylovas hintaja, azt mondja nagy mérgesen: — Ördögnek való útja, rajtad sem járok többet! Abban a minutában csak eléugrik egy ördög, s mondja Rapsónénak: — Szólítottál, itt vagyok, te szép asszony! — Szólított az ördög — mondta Rapsóné —, mit akarsz? — Hallottam, hogy mérgelõdöl a rossz útra. Mit adsz, ha jó utat csinálok a váradtól Kolozsvárig? — Kérj akármennyit, megadom, csak jó utat csinálj! — Jól van — mondá az ördög —, adj nekem két hegy aranyat s egy völgy ezüstöt, annyiért megcsinálom az utat. Kezet csaptak, s az ördög még az éjjel olyan utat csinált a vártól Kolozsvárig, hogy a szoba földje sem lehetett simább. Ment Rapsónéhoz reggel, s jelentette: — No, Rapsóné, kész az út, fizess! — Mindjárt, mindjárt, ördög barátom, csak várj egy kicsit. 56

Azzal benyúlt a ládájába, s kivett három aranyat. Egyet tett a jobb emlõjére, egyet a bal emlõjére, egyet pedig a két emlõje közé. — Itt a két hegy arany s az egy völgy ezüst, vigyed — mondta Rapsóné, s akkorát kacagott, hogy csengett belé a vár. Megharagudott az ördög, de szörnyen. Azt mondta: — No, így még rá nem szedtek, de megállj, Rapsóné, ezt megkeserülöd! Elszaladt nagy haraggal, füttyentett egyet, s hát ami ördög volt a pokolban, mind felszaladt a föld színére, s egy szempillantásra elrontották a szép utat.

VENTURNÉ VOLT valamikor régen egy özvegyasszony: Venturné volt a neve. Büszke, gõgös asszony volt, a szegény emberekkel szóba sem állott. Egyszer csak kiüt a háború, s Venturnénak is az egyetlen fia elmegy háborúba. Megijedt a gõgös asszony, mi lesz vele, ha ellenség üt rá: bizony meg nem védi a föld népe. Pedig az ellenségtõl félhetett erõsen, mert éppen a határon volt a kastélya, Bereck mellett. Gondolta magában, építtet egy olyan várat, hogy azt ugyan semmiféle ellenség be nem veszi. Összerendelte a jobbágyait, s azok szegények izzadtak éjjel-nappal, hordták a követ, meszet s a vizet a hegy tetejére, nem volt pihenésük, míg a várat föl nem építették. Telt-múlt az idõ, Venturné fia még mindig oda volt a háborúban. Már sok-sok esztendõ telt el, mikor jött a staféta, s jelentette a nagyasszonynak, hogy közeledik a fia, ne búsuljon, ne évelõdjék. Egyszeriben befogatott Venturné aranyos hintajába hat lovat, s elejébe hajtatott fiának.

57

Hát jött is az, éppen Vásárhely végén találkoztak össze. Aztán mentek együtt a hintóban hazafelé. Már messzirõl meglátta a fiú a várat, s kérdezte az anyjától: — Kié ez a vár, édesanyám? — Hát kié volna, ha nem az enyém! — mondta Venturné nagy büszkén. — Na, bizony jó volt — mondá a fiú —, hogy várat építtetett édesanyám. Sokat búsultam, míg oda voltam, hogy az sincs, ahová menekedjék. — Hej, fiam, nem féltem én — dicsekedett Venturné —, olyan vár az, hogy még az úristen sem veszi be! — Anyám, anyám — szólt a fiú —, ne kísértse az Isten haragját! — Mit beszélsz, te gyáva? — kacagott Venturné. — Hát azt hiszed, hogy van Isten, aki ezt a várat bevegye?! — Anyám — mondá a fiú —, engedje meg nékem, de én félek az Isten haragjától. Azzal leszállott a hintóból, felült a paripájára, s visszafordult. — Hová mégy? — kérdé Venturné. — Vissza, anyám, vissza, én abba a várba be nem megyek soha! — Hát eredj, te nagy vitéz! Ne is lássalak! Ebben a pillanatban rettentõ égiháború támadt, hogy ég, föld megrendült belé. — Hajts, hajts! — kiáltott Venturné a kocsisnak. De a lovak visszahõköltek nagy horkanással, egy lépést sem mentek elébb. S hát egyszeriben csak meglódult a vár, elkezdett dülöngélni, s kõ kövön nem maradt, elseperte az Isten haragja.

58

A KATONA MEG A SZABÓLEGÉNY HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy katona. Ez a katona erõsen szerette a boritalt. De elnézték ezt a gyöngeségét, mert máskülönben olyan vitéz ember volt, hogy nem volt párja az egész ármádiában. Volt is annyi monétája, hogy nem fért a mellén. De pénze is volt annyi, hogy szinte fölvetette. Ez a király is adott neki ajándékot, meg az is, meg mindenki a vitézségéért. No, hogy sokat ne mondjak, volt már neki ezer pengõ forintja tiszta ezüstpénzben. Gondolja magában egyszer: mit tudjon õ csinálni ezzel a sok pénzzel. Elmegy a generálishoz, s megkéri, hogy tegye el az õ pénzét, amíg a katonaságot leszolgálja. Hiszen a generális el is tette a pénzt. Hanem, amikor a katona indulóban volt hazafelé, s kérte a pénzt vissza: olyan ötvenet vágatott a talpára, hogy tudom, holta napjáig sem felejtette el. Na, szegény katona, most már mehetsz haza pénz nélkül. El is indult, de útközben egyet gondolt, s nem ment haza, hanem ment egyenesen a királyhoz, hogy bepanaszolja a generálist. Amint megy, mendegél egy nagy erdõn keresztül, egy csárdához ér, s bemegy oda. — Adj’ isten, jó napot! Ki van itthon? Elébe szalad a korcsmáros nagy lelkendezéssel s mondja: — Jaj, hol jár itt, vitéz uram, ilyenkor? — Milyenkor? — Hát nem tudja kend, hogy tizenkét betyár van az erdõben, s azoktól még senki sem szabadult meg élve?! Alig mondja ezt a korcsmáros, belép a csárdába egy szabólegény. Köszön: — Adj’ isten, jó napot! Mondja ennek is a korcsmáros: 59

— Jaj, hol jár kend itt ilyenkor?! — Milyenkor? — Hát azt sem tudja kend, hogy tizenkét betyár van az erdõben?! Azoktól még senki sem szabadult meg élve! Megijed a szabólegény, de nagyon, hogy még a hideg is kirázta, s mindjárt bebújt az ágy alá. Hanem a katona nem ijedt meg. Nagyot ütött a kardjára, s azt mondta: — Egy életem, egy halálom, a betyárokat megvárom. Hát jönnek a betyárok, s mindjárt elvégezik, hogy a katonát fölakasztják. — Jól van — mondja a katona —, csak akasszatok fel! Nem bánom, csak azt engedjétek meg, hogy jóllakjam utoljára. — Hadd egyék s igyék — mondá a rablóvezér —, lakjék jól utoljára! Hozott a korcsmáros egy porció paprikást, melléje egy üveg bort. Azt megette, itta a katona. Akkor aztán mondta a rablóvezér egy betyárnak: — No, most vigyétek s akasszátok fel! — Azzal bizony ne fáradjatok — mondá a katona —, majd megölöm én magamat. Tetszett a betyároknak ez a beszéd. — Hát ölje meg magát! Õk még úgysem láttak olyat, hogy valaki magát megölje. Azt mondja a katona a korcsmárosnak: — Korcsmáros úr, töltsön meg egy üveget félig borral, félig pedig paprikával. A korcsmáros megtölt egy nagy üveget borral s paprikával. — Na, most nézzetek ide — mondá a katona —, ezt az üveget kiiszom, s mindjárt meghalok! Mit gondoltok, mit csinált a katona? Hát csak nézzetek ide! A bal kezében volt az üveg, a jobb kezében a kard. Aztán hirtelen sarkon fordult. A boros paprikával szembeloccsintotta a tizenkét betyárt. Azok mindjárt elvesztették szemük világát. Õ meg a kardjával mind a tizenkettõnek levágta a nyakát. De bezzeg most már kibújt az ágy alól a szabólegény is. 60

— Na, vitéz katona uram — mondá a szabólegény —, megmenté kend az én életemet is. Jótétel helyébe jót várjon! Hozok én kendnek egy szép leányt s egy szép asszonyt. Válassza azt a kettõ közül, amelyik szíveszeme szerint való. Elmegy a szabólegény, s egy óra, kettõ sem telt belé, vissza is jött, s hozott egy leányt meg egy asszonyt. — Melyiket választja, vitéz uram? Bezzeg hogy a leányt választotta, mert az olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Hiszen különben is jó volt, hogy a leányt választotta, mert az asszony a szabólegény felesége volt. Hanem azt már csakugyan nem tudta a szegény katona, hogy a szabólegény maga a király, aki szabólegény képében járt-kelt az országban, hadd lássa, hogy s mint vannak a népei. Ott mindjárt összeadták a leányt a katonával. A szabólegény pedig elment a feleségével, otthagyta a fiatalokat a csárdában. De a leány a világért sem mondta volna meg, hogy õ ki s mi. Mindig azt hitte a katona, hogy csakugyan szabólegény leánya. Na eltelik a nap, eltelik az éjszaka. Hát reggel jön a szabólegény, akarom mondani, a király, hatlovas hintón. Utána egy másik hatlovas hintó. Hoz a katonának aranyos ruhát, hadd öltözzék fel belé. Ámult-bámult a katona, nem tudta elgondolni, hogy mi történik vele. Ahogy felöltözik a szép aranyos ruhába, felültetik a hintóba, melléje a feleségét. De a katonának cudar rossz kedve volt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagy pompával bizonyosan vesztõhelyre viszik, amiért levágta a tizenkét betyár fejét. Eleget cirókálta-marókálta a felesége, biztatta, hogy ne legyen olyan szomorú, mint a háromnapos esõs idõ. Szomorú volt a katona, szavát sem lehetett venni. Egyszer aztán megérkeznek a király udvarába, fölmennek a palotába. S hát ott már állott a nagy lakodalom. Ott volt a sok herceg, gróf s báró, várták a vitéz katonát. Most már õ is megtudta, hogy kinek a veje. A király mindjárt neki akarta adni egész királyságát, a fejébe akarta nyomni a koronát. De a vitéz katona azt mondta: 61

— Nem kell most nekem, édesapám, sem ország, sem korona. Csak azt a regimentet adja a kezem alá, amelyiknek a generálisa eltagadta a pénzemet. Hiszen ezt jó szívvel adta a király, hogyne adta volna. Na volt is aztán kínja a generálisnak. Még ma is vakarja az ötven bot helyét, ha meg nem halt. Itt a vége, fuss el véle!

A SÓ VOLT egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik õt a legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidõsebbiken: — Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem? — Mint a galamb a tiszta búzát — mondá a leány. — Hát te, édes lányom? — kérdezte a középsõt. — Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellõt. — Na, most téged kérdezlek — fordult a legkisebbikhez —, mondjad, hogy szeretsz? — Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! — felelt a kicsi királykisasszony. — Mit beszélsz, te haszontalan lélek — förmedt rá a király —, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

62

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót — nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony. Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdõbe. Onnét nem is tudott kivergelõdni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdõbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában. Egyszer, mikor már egy esztendõ is eltelt volt, arra vetõdött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába. Utánamegy a királyfi, s beszól: — Ki van itt? A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi: — Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére! A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi: — Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök! De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erõsen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi õ. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát. Telt-múlt az idõ, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király:

63

— Na, feleség, én akkor, mikor elõször megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot! — Lelkem, uram — mondja a királyné —, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem õt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót. — Jól van — mondja a király —, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve. Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön fõzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belõle egy kanállal, kettõvel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebbõl bizony kifelejtették a sót, de a sóban fõttben (fõtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király. — Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-fõz? — Sóval süt-fõz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe. — No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erõsen szeretem a sót. Kitõl hallottad, hogy nem szeretem? 64

— Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram — mondá a fiatal király. Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya. Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívébõl, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

HÉT JUHAKOL ENNEK elõtte sok száz esztendõvel élt Gömör vármegyében egy Bebek nevû juhász. Egyszer — mi történik? Az történik, hogy amint a legelészõ nyáj mellett heverészne, megzörren egy bokor. Gondolja magában a juhász: megnézi, hogy mitõl zörrent meg a bokor, madár fészkel-e ott, vagy tán éppen nyúl húzódott meg a tövében. Föltápászkodik fektébõl, odacammog a bokorhoz, s hát bizony sem nem madár, sem nem nyúl: egy kicsi egerecske zörrentette meg a bokrot. De ahogy odaért, az egerecske sem tátotta el a száját, uccu neki, vesd el magad, beszaladt egy likon. — Na, egerecske, járj békével — mondta a juhász, s utána bökött a botjával. Hát uramteremtõm, ahogy a likhoz ért a botja, egy szép sárga arany gurult ki onnét. „Hm — gondolja a juhász —, ahol egy volt, lehet ott több is — tovább turkálta a földet, s ím csak úgy ömlött ki a sok arany- s ezüstpénz. Egyszerre csak a lik mind kitágult, kerekedett, s haj, a szeme világa is szinte elveszett a juhásznak: annyi volt a föld gyomrában a csillogóvillogó arany- s ezüstpénz. Hamarosan kiszedett egy tarisznyára valót, a likat szépen elföldelte, hogy majd aztán 65

apránként hazahordja a rengeteg sok kincset. Egyórányira volt ez a hely attól a hegytõl, melyen most Krasznahorka vára van. Hegy volt ez is, a Som-hegy, kedves vadászóhelye IV. Béla királyunknak. Telt-múlt az idõ, egyszer ismét erre jött vadászni a király. Mentek magas színe elé mind a vidékbeli urak, szegény emberek, köztük a juhász is. Hanem a juhász nem ment üres kézzel: vitt a királynak egy rengeteg nagy sajtot, akkorát, mint egy malomkerék. De csak a külseje volt sajt, tele volt az arannyal, ezüsttel. Mondá a juhász: — Felséges királyom, életem-halálom kezébe ajánlom, egy sajtocskát hoztam felségednek, ha elfogadná. — Elfogadom köszönettel, atyámfia — mondá a király. — Hát van-e valami kívánságod? — Volna egy kevés, felséges királyom. — Hadd hallom, mondjad elé bátor szívvel. — Engedje meg felséged, hogy hét hegynek a tetejére egy-egy juhaklot építsek. — Jó szívvel, atyámfia, ez ugyan nem nagy kívánság. Elment a juhász nagy hálálkodással, neki is fogott az építésnek, de nem juhaklot épített, hanem — várat. Kezdette a Som-hegyen, ám ott a gonosz szellemek, akik nyilván a temérdek pénz õrzõi voltak, mind lerombolták éjjel, amit Bebek uram nappal épített. Hiába volt a sok kincse, napszámosa, nem tudta ezt a várat felépíteni. Gondolta, ha itt nem lehet, épít egyebütt. Felépítette az elsõt nem messze egy hegyecskén. Ez a Krasznahorka vára. Aztán szép sorrendben felépült Torna, Szidvár, Csetnek, Pelsõc, Beszéte és Sólyomkõ. Som-hegyet ott hagyta a gonosz szellemeknek. Hanem a kincset, amit talált, bezzeg mind elhozta...

66

A NAGYOTMONDÓ LEGÉNY HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy szegény ember, s annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja leányát s fele királyságát, bárki fia-borja legyen, aki valami olyat tud mondani, hogy azt õ el ne higgye. Meghallja ennek a hírét a szegény ember, s mondja a fiainak: — Na, fiaim, próbáljatok szerencsét, hátha megsegít az Isten. Az idõsebb meg a középsõ fiú azt mondták, hogy õk már csak itthon maradnak, túrják a földet, hanem a legkisebb fiú kétszer sem mondatta magának, indult a király városába. Hát amikor megérkezik a király udvarába, tele van az udvar királyúrfiakkal, hercegekkel, grófokkal, bárókkal, minden rendû és rangú legényekkel. Volt ott hosszú süveges tót is, de még cigánylegény is. Mondottak azok mindent, egyik nagyobbat a másiknál. De mondhattak akármit, a király mindent elhitt. Mikor aztán nagy szégyenkezve mind eltakarodtak, s kitisztult az udvar, fölment a szegény legény a királyhoz, köszöntötte illendõképpen. — Adjon isten, jó napot, felséges királyom! — Adjon isten, fiam, hát mi járatban vagy? — Én bizony, felséges királyom, szeretném feleségül venni a királykisasszonyt. — Elhiszem, fiam, de aztán mibõl tartanád el? — Hát van egy kicsi földünk. — Elhiszem, fiam. — De van ám két ökrünk is, meg egy tehenünk. 67

— Elhiszem, fiam, hogyne hinném. — Hm, de a minapában akkorára nõtt az udvarunkban a trágyadomb, mint egy torony. — Én azt is elhiszem, fiam, hogyne hinném. — Azt a nagy trágyadombot a két bátyámmal mind kihordottuk egy talyigán, három nap alatt. — Hiszem, fiam, hiszem. — Az ám, csakhogy nem a mi földünkre hordottuk, hanem a szomszéd földjére. — Hiszem, fiam, hiszem. — Mikor ezt észrevettem, hazamegyek, s mondom az apámnak, hogy mi történt. — Hiszem, fiam, hiszem. — Kimentünk négyen, megfogtuk a földnek a négy sarkát, felemeltük, s a trágyát szépen a mi földünkre borítottuk. — Én elhiszem fiam, ha nem is mondod. — Azután bevetettük a földünket búzával. — Hiszem, fiam, hiszem. — De aztán nõtt ebbõl a búzából olyan sûrû rengeteg erdõ, hogy olyat még felséged sem látott. Termett ott annyi makk is, mint égen a csillag. — Hiszem, fiam, hiszem. — Mondja az apám: „Én bizony nem vágom ki ezt az erdõt, hanem veszek egy csorda disznót, s a makkot megetetem.” — Hiszem, fiam, hiszem, hogyne hinném. — Az ám, de a disznócsorda mellé pásztor is kellett. — Hiszem, fiam, hiszem. — Mit gondol, felséges királyom, kit fogadott fel az apám? Felségednek éppen az öregapját. — Hazudsz, te akasztófáravaló! — kiáltott nagy haraggal a király. De már most hiába, elszólta magát. Egyszeriben papot hívatott, a leányát összeadatta a szegény legénnyel, neki adta fele királyságát, s megígérte, hogy holta után övé lesz az egész.

68

Csaptak aztán nagy lakodalmat, folyt a bor Hencidától Boncidáig. Mindenki kapott valamit, aki odakerült. Én is egy csontot kaptam, azzal elszaladtam. Itt a vége, fuss el véle.

A VÉNASSZONY ÉS A HALÁL EGYSZER volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy öregasszony, öregebb az országútnál, aki a hamut is már mamunak mondta, de meghalni nem akart. Erõsen szerette az életet. Gyermeke sem volt, senkije sem volt, mégis mindig sürgött-forgott, dolgozott, verte egymásra a csengõ tallérokat. Tele volt a tulipántos ládája arannyal, ezüsttel. Fájt a szíve erõsen, ha meggondolta, hogy egyszer csak beállít a Halál, s azt sem kérdi, jössz-e, vagy nem, megfogja s viszi. Hát bizony jól gondolta, mert egyszer csak beállított a Halál, s mondta neki: — Készülj, öregasszony, mert viszlek! Könyörgött, istenkedett az öregasszony: — Még csak tíz esztendõt! — Nem, nem lehet, viszlek. — Még csak bár ötöt! — Nem, nem lehet, készülj, már beírtam a nevedet a nagy könyvembe, ki nem törülhetem. De az öregasszony addig sírt, addig rimánkodott, hogy a Halál adott neki három órát. — Adj ennél több idõt — kérte az öregasszony —, kegyelmezz ma még életemnek! Gyere el holnap! — Isten neki — mondta a Halál —, nem bánom. S azzal indult kifelé, de visszaszólt: — Hanem holnap csakugyan eljövök! 69

— Jól van, csak gyere — mondta az öregasszony —, de tudod mit, jobb is lesz, ha felírod az ajtófélfára: „holnap”, nehogy én is elfelejtsem. A Halál kivette a zsebébõl a krétát, s fölírta az ajtófélfára: „holnap” — azzal elment. Másnap jókor reggel jön a Halál, az öregasszony meg ott feküdt az ágyban. — Indulj, öregasszony, letelt az órád! — Dehogy telt — mondja az öregasszony. — Nézz csak az ajtófélfára, mi van odaírva. Ma nem vihetsz el, csak holnap. — Jól van — mondotta a Halál —, hát majd elviszlek holnap. Ez aztán így tartott egy hétig, kettõig, a Halál mindennap pontosan eljött az öregasszonyért. Az öregasszony pedig mindig hûségesen rámutatott az ajtófélfára, s a Halál továbbállott nagy bosszúsággal. Hanem egyszer megsokallotta a sok hiábavaló járást, letörülte az ajtófélfáról az írást, s megfenyegette az öregasszonyt: — No, megállj, holnap csakugyan elviszlek, nem adok pardont! Hej, édes Istenem, megijedt az öregasszony, reszketett egész testében, mint a nyárfalevél, nem találta helyét a házában, szeretett volna valahová elbújni, ahol a Halál nem találja meg. — Hopp, megvan! — Volt egy kád csurgatott méze, s belébújt abba. — No, itt bizonyosan nem talál meg. De itt sem volt maradása. Hátha mégis megtalálja. Kibújt a hordóból, felhasította a dunnáját, bebújt a dunna tolla közé. Itt kucorgott egy darabig; de itt sem volt maradása. Kibújt a dunnából, hogy jobb helyet keressen magának. Éppen amint bújt kifelé, akkor nyitott be a Halál. Nézi, nézi, mi isten csodája lehet az a fehér, tollas szörnyeteg, megijed szörnyen, azzal uccu neki, úgy elszalad, hogy mézeskaláccsal sem lehetett volna visszacsalogatni, s a vénasszony azóta még mindig é1. Holnap legyen a ti vendégetek!

70

ANDORÁS VITÉZ AMIKOR a legelsõ magyar királyt koronázták, akkor történt, amit most elmondok nektek; hallgassatok ide. Hej, jöttek a világ minden tájékáról királyfik, világhíres deli vitézek, s a király tiszteletére kiállottak mind, ahányan voltak, a palota udvarára, hadd lássa ország-világ, ki a legvitézebb. Volt a rengeteg sok vitéz között egy, aki egymás után döntötte porba a vitézeket: magyarokat, németeket, mindenféle nemzetségbelieket. Nem tudta senki, hogy ki s mi, miféle nemzetségbõl való, honnét jött, de sajdították, hogy nem magyar. Búsult István király, szomorú volt erõsen, hogy ím, így meggyalázza egy idegen vitéz az õ vitézeit. Mikor aztán már egy vitéz sem volt, aki szembeálljon, jött az udvarba egy legény, kard nem volt az oldalán, buzogány nem a kezében, gyalogszerrel jött, nem cifra paripán. — Uram király — mondotta ez a legény —, adj nekem kardot! Kiállok én ezzel a vitézzel. Adott a király, hogyne adott volna. Senki sem tudta, hogy ki s honnét jött, mi a neve, csak a formájáról meg a gúnyájáról látták, hogy Attilának lehet az ivadéka. Hát összecsap a két vitéz, hogy a föld is megrengett alattuk, vívtak reggeltõl délig, s meg sem pihentek. Vívtak sötét estig, s ím egyszerre csak ledöndült a földre az idegen vitéz. No, volt öröm a király udvarában. Ment a király nagy örömmel a vitézhez, a vállára ütött. — Mi a neved, fiam? — Andorás a nevem. — Hát legyen a te neved ezután Erõs Andorás, s mert látom, hogy székely vagy, te lész ezután a székelyek vezére. 71

Híre ment ezután Andorás vitéznek. Erejének, vitézségének nem is volt párja messze földön. Õ verte meg Gyula herceget is, aki István király ellen fellázadott volt. Adott is a király neki várat, földet, rengeteg sokat. Jutott a fiainak, mikor meghalt, földbõl, várból elég. És az Andorás nemzetség nem halt ki, él még ma is. Csakhogy most nem Andorás, hanem Andrássy a nevük.

A KAKAS ÉS A PIPE EGYSZER volt egy kakas meg egy pipe. Meghalt szegénykéknek az asszonyuk, nem volt mit egyenek, s elbujdostak az erdõbe. Amint ott mennek, mendegélnek, a pipe talál egy vadkörtét, bekapja. Azám! De nagyobb volt a körte, mint a pipe gégéje, s megakadott. — Jaj — mondja a pipe — szaladj, édes kakaskám, hozz egy csepp vizet, mert mindjárt megfulladok! Elszalad a kakas a kúthoz, s kéri: — Adj, kút, egy csepp vizet, hadd viszem a pipének, mert megfullad a körtétõl! — Adok én jó szívvel — mondja a kút —, ha koszorút hozol szép leánytól. Szalad a kakas a szép leányhoz. — Szép leány, adj nekem egy koszorút, koszorút viszem kútnak, kút nekem vizet ad. Vizet viszem a pipének, hogy meg ne fulladjon szegényke a körtétõl. Mondja a leány: — Adok én jó szívvel, ha tejet hozol nekem a tehéntõl. Szalad a kakas a tehénhez, mondja: — Tehén, adj nekem tejet! Tejet viszem leánynak, leány nekem koszorút köt, koszorút viszem a kútnak, kút nekem vizet ad, vizet viszem pipének, hogy meg ne fulladjon a körtétõl. 72

— Adok én jó szívvel — mondja a tehén —, ha szénát hozol nekem. Szalad a kakas a rétre, de a rét nem ad addig szénát, míg kaszát nem hoz a boltból. Jaj, istenkém, szalad a kakas a boltba, kéri szépen: — Bolt, adj kaszát, kaszát viszem a rétnek, rét ad szénát, szénát viszem tehénnek, tehén ad tejecskét, tejecskét viszem szép leánynak, szép leány ad nekem koszorút, koszorút viszem a kútnak, kút ád vizet, vizet viszem pipének, mert különben szegény megfullad a vadkörtétõl. Mondja a bolt a kakasnak: — Hozz elébb pénzt, kakaskám, addig nem adok kaszát. Szaladt szegény kakaska mindenfelé nagy búsan, aztán megállott egy szemétdombon, s ottan addig kipirgászott-kapargászott, míg egy krajcárkõt nem talált. Uccu! szalad a krajcárkával, vitte a boltnak, bolt mindjárt adott kaszát, ment a réthez. Rét adott szénát. Szénát vitte tehénnek, tehén adott tejecskét. Tejecskét vitte szép leánynak, szép leány kötött koszorút. Koszorút vitte a kútnak, kút adott vizet. Vizet vitte pipének. Haj, de mire odavitte, megdöglött a szegény pipécske. Ha a kakas a vizet egy kicsit elébb vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

AZ ÖZVEGYASSZONY TEHENE KRISZTUS urunk a Földön jártában-keltében, Szent Péterrel egy szegény özvegyasszonyhoz tért be szállásra. Ennek a szegény özvegyasszonynak egyebe sem volt, csak egy tehene. Hanem azért jó szívvel fogadta a vándorokat, adott nekik puha kenyeret, jó meleg tejet vacsorára. 73

Volt a szegény asszonynak egy kicsi fiacskája is. De ezt úgy szerette, úgy kényeztette, becézgette, hogy királyfinak sem lehetett volna jobb dolga, mint ennek a fiúcskának. Reggel továbbmegy Krisztus urunk Szent Péterrel, megköszöni a szegény özvegyasszonynak a vacsorát, a szállást, s mikor a falu határára érnek, azt mondja Szent Péternek: — Hát hiszed-e, Péter, hogy amelyik özvegyasszonynál az éjjel háltunk, annak a tehenét éppen most szaggatták szét a farkasok? — Ó, uram — mondotta Péter —, hát azt hogy tudád megengedni, hiszen ennek a szegény özvegyasszonynak egyebe sem volt, s mégis olyan jó szívvel adott nekünk vacsorát s szállást! Mondotta Krisztus: — Igaz, Péter, igaz, de az az özvegyasszony kényezteti, becézgeti a fiát, azt hiszi, míg a világ, kényesen tarthatja, nevelheti annak az egy tehénnek a tejébõl. Dolog nélkül nõne fel a gyermek, s hitvány, tekergõ, tolvaj lenne belõle. De csak ne tudja az anyja kényesen nevelni, bezzeg megfogja a dolog végét, s meglásd, derék ember lesz még abból a fiúból. Ezért engedtem, Péter, hogy a szegény özvegyasszony tehenét széttépjék a farkasok.

A BOSZORKÁNYSÁG VOLT egyszer egy ember, s annak egy fia. Ez a fiú minden tudományt kitanult a világon, de még egyet szeretett volna megtanulni: a boszorkányságot. Mondja az apjának: — Édesapám, elmegyek, s addig meg nem nyugszom, míg a boszorkányságot meg nem tanulom. Eleget mondta az apja, maradjon, ne menjen, fehérnépnek való a boszorkányság, nem volt a fiúnak maradása. 74

Hát jól van, a fiú elmegy, estére kelve egy faluba ért, s ottan szállást kért egy gazdag embernél. A gazdag ember szívesen fogadja, ad neki jó vacsorát, s vacsora közben kérdi a fiútól, hogy mi járatban van. A fiú nem akarta megmondani, de a gazda addig vallatta, hogy mégis megmondta: õ bizony meg akarja tanulni a boszorkányságot, mert már mindent tud, csak ezt nem. A gazda, egy szó nem sok, annyit sem szólt a fiúnak. Ágyat vettetett neki a másik szobában, s a fiú lefeküdt. Azt látta álmában a fiú, hogy egy nagy városban van, s õ az utcán fekszik éjnek idején egy padon. Hát egyszer jõ az istrázsa, nyakon csípi, beviszi a városházára. Ottan rásütik, hogy valami rosszban jár, s akasztófára ítélik. Mindjárt közre is vették a katonák, s kísérték az akasztófa alá. Amint kísérték a fiút, kiszalad az utcára a király leánya, s kérdi a katonákat, hogy hová viszik ezt a legényt. Mondják a katonák, hogy az akasztófa alá. — Mindjárt eleresszétek! — mondja a királykisasszony, s fölvezeti a fiút palotába. Közmént legyen mondva, a királykisasszony, hiába erõltette az apja, senkihez sem akart menni, de ez a legény úgy megtetszett neki, hogy egyenesen fölvezette az apjához, s azt mondta: — Na, édesapám, többet nem kell, hogy erõltess senkihez, mert az Isten rendelt egy nekem való legényt. Hej, szörnyû haragra lobbant a király! Hogy õ ilyen jöttmentnek adja a leányát, mikor királyfiak vetekednek érte! — Már én nem bánom, ha jöttment is — mondotta a királykisasszony —, nekem ezt a legényt a jó Isten rendelte, s ha édesapám nem ád hozzá, máshoz sem megyek. — Hát jól van, légy a felesége — mondotta a király. Egyszeriben papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak s egy esztendõ, kettõ el sem telt, egy szép aranyhajú fiuk született. Egyszer az apa kimegy a kicsi fiával a kertbe. Ottan volt egy arany almafa, az arany almafa alatt egy aranykút. Karjára vette a gyereket, s aztán felnyúlt a fára, hogy almát szakítson neki. Hogy, hogy nem, a gyerek lefordult a karjáról, s beleesett a kútba. Õ meg elkezdett keservesen

75

sírni. De úgy sírt, hogy a gazda felébredett belé. Beszalad a gazda, megrázza a fiút. — Ébredj, öcsém, miért sírsz?! Fölébredt a fiú, de még ébren is bõgött. — Jaj, istenem, istenem, a drága szép gyermekem beleesett a kútba! — Hiszen neked nincs gyermeked — mondja a gazda —, mit beszélsz?! Csak akkor tért magához a fiú. Aztán elmondotta az álmát a gazdának. — Látod, látod — mondotta a gazda —, ilyen a boszorkányság is, meg akarod-e tanulni? — Nem én, soha, bátyámuram — mondotta a fiú, s egyszeriben felöltözött, elbúcsúzott a gazdától, s hazáig meg sem állott. Ha az a kicsi gyermek a kútba nem esett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A LÓ ÉS A SZAMÁR EGYSZER Jézus Krisztus a Földön jártában-keltében át akart menni egy folyóvízen, de nem volt sem híd, sem palló, de még egy csónak sem, nem tudott általmenni. Néz erre, néz arra, hol találna segedelmet, hát ott legelész a folyó partján egy ló s egy szamár. Mondja Jézus a lónak: — Te ló, vígy át a vízen! — Nem viszlek én — felelte a ló —, éhes vagyok, ennem kell. — No, ha enned kell, egyél örökké, de sohase lakjál jól! Aztán a szamárhoz fordult, azt kérte: — Vígy át a vízen, te szamár! 76

Mondta a szamár: — Én jó szívvel, éhes vagyok ugyan én is, de majd jóllakom azután is. A szamár szépen átvitte jézust a víz túlsó partjára, s akkor Jézus azt mondta neki: — No, te szamár, megáldlak, hogy még a szemétdombon is jóllakjál. S íme, úgy lett, amint Jézus mondotta. A ló, ámbátor éjjel-nappal eszik, sohasem tud egészen jóllakni, a szamár pedig minden gizgazzal, bogáncskóróval, s ha egyebütt nem talál eleséget, a szemétdombon is jóllakik.

A VARGA HÁROM KÉRÉSE JÉZUS Krisztus, a Földön való vándorútjában, Szent Péterrel betért egy öreg vargához szállásra. A varga jó szívvel adott szállást is, vacsorát is. Éhes volt Jézus is, éhes Szent Péter is: ugyancsak nekiállottak a lúdaprólékos kásának, a ropogós fehér cipónak. Vacsora után azt mondja Krisztus: — No, te varga, jó vacsorát adál, három kérésedet teljesítem ezért, mondd elé bátran. Mondja a varga: — Hát ha teljesíted, te szent ember, mert úgy tetszik nekem, hogy szent ember vagy, azt kérem tõled elõször is, hogy a lúdaprólékos kása s a fehér cipó az asztalomról soha el ne fogyjon. — Úgy lesz, amint te kívánod — mondá Jézus. — A második kérésem, hogy a csikóbõrös kulacsomból a bor soha ki ne folyjon. — Úgy lesz, amint te kívánod — mondta Jézus. Hanem akkor Szent Péter megrántotta a varga kabátját, s a fülébe súgta: 77

— Te jó ember, harmadiknak kérjed az örök üdvösséget. Ám a varga nem hallgatott Szent Péter tanácsára, s mondá: — Harmadik kérésem, hogy örökké éljek. — Úgy lesz, amint kívánod — mondá Jézus. Azzal elbúcsúztak a vargától, mentek tovább, folytatták vándorútjokat. A vargának csakugyan minden kívánsága teljesült: a lúdaprólékos kása s a fehér cipó az asztaláról soha el nem fogyott. Hanem hiába, mégis megunta az életet, mert úgy megöregedett, hogy alig tudott tipegni-topogni, összetöpörödött, hogy csak a bõre s a csontja volt. Szegény feje, megunta az életet, szeretett volna meghalni, s nem tudott! Mindenféleképpen próbálta elemészteni az életét, kútba ugrott, felakasztotta magát, de hiába, kútból kihúzták, nem volt semmi baja, kötélrõl levágták, semmi baja sem volt. — Istenem, Istenem, mit csináljak, merre facsarodjak?! Egyet gondolt, õ bizony felmegy a mennyországba Szent Péterhez. Hát csakugyan föl is ment, kopogtatott a mennyország kapuján. Szent Péter kiszólt haragosan: — Ki az, ki háborgat megint?! — Én vagyok, az örök életû varga, eressz be, édes Péterem! — Nem lehet! Nem kellett az örök üdvösség, élj örökké! Ha nem akarsz élni, menj a pokolba. Ott befogadják az ilyen embert. — Könyörülj, Szent Péter! Eressz be! — Úgy-e? Emlékszel-e, hogy mit tanácsoltam neked? Az örök üdvösség nem kellett, eredj a pokolba, nincs helyed a mennyországban! Elment a varga nagy búsan, meg sem állott a pokol tornácáig, s könyörögve kéri az ördögöket, eresszék be. De még az ördögöknek sem kellett, azok is elkergették. Szegény varga elódalgott, s nagy bújában, bánatjában fogta magát, felmászott egy nagy cserefára, éppen a pokol kapuja mellett, s a cserefának egy levelére leült. Éppen õszre járt az idõ, sárgultak a levelek, egyszer csak fújni kezd a szél, hullanak a falevelek, s lehullt az is, amelyen a varga ült, s épp a pokolba esett. Ha a mennyországba nem juthatott, mégiscsak bejutott a pokolba. 78

RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA A HÍRES Rika-erdõben, Rika-pataknak a partján, rengeteg nagy kõ alatt porladozik Réka királyné, Attila felesége. Elmondtam már egyszer nektek, hogy a hunok hatalmas királya, ha meg-megtért a háborúból, a Rika erdejébe húzódott. Ott szeretett lakni. Rika erdejében van a Hegyes-tetõ. Itt volt Attilának a palotája, itt lakott a feleségével, Rékával s három szép dali fiával. Egyszer Réka királyné befogatott négy tüzes csikót aranyos, bársonyos hintajába, s hajtatott keresztül a Rika erdején, árkon-bokron által. Amint éppen a Bikás-tetõn vágtattak a paripák, egy megvadult bika szörnyû bömböléssel szaladt a hintó felé. A paripák megijedtek, vágtattak hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül, s egyszerre csak a hintó felfordult, s Réka királyné belezuhant a Rika-patakba, s szörnyû halálnak halálával halt meg. Viszik a hírt Attilának, s viszik a holttestét Réka királynénak. Fekete gyász borult Attila udvarára: meghalt a királyné, kit a népek olyan erõsen szerettek. Három napig feküdt a nyújtópadon Réka királyné. Azalatt vitték a szomorú hírt mindenfelé, ahol hunok laktak, s fölkerekedtek mindenfelõl a hunok: férfiak, asszonyok, gyermekek, hogy még egyszer lássák a koporsójában is azt a jó királynét. Negyedik nap temették Réka királynét, de a temetés napján a népeknek mind el kellett széledniük a Rika erdejébõl, hogy ne lássa, ne tudja senki, hová temetik Réka királynét. Hármas koporsóba tették a testét: tiszta színaranyból volt az elsõ, szép fehér ezüst a középsõ, s érc a legkülsõ. Aztán négy rabszolga felvette a hármas koporsót, s levitte a Rika-patak partjára, s Rika-patak partján az alá a rengeteg nagy kõ alá, mely most is ott van — megnézheti, aki arra jár —, ástak mélységes 79

mély gödröt, s beleeresztették a hármas koporsót. Aztán szépen betemették a gödröt, gyepes földdel a tetejét behantolták: nyoma se lássék, hogy valakit ide temettek. Ezalatt Attila állt a Hegyes-tetõn, egyedül, s szeme láttára a négy rabszolga a kardjába ereszkedett. Alhatott nyugodtan Réka királyné, nem bántotta sírját senki. Mire emberek vetõdtek ide, az erdõ vadjai elpusztították a négy rabszolga holttestét, hírük-poruk sem maradt ottan. Az a rengeteg nagy kõ most is ott van a Rika-patak partján, alszik alatta szépen, csendesen Réka királyné, senki meg nem háborítja csöndes nyugodalmát.

ÖRDÖG ÁRKA EGY hosszú árok húzódik végig a Székelyföldön: Ördög árkának hívják. Elmondom ennek az ároknak történetét, hallgassatok ide. Sok-sok száz esztendõvel ezelõtt történt, hogy két testvér összeállott, rengeteg sok követ hordott össze: várat akartak építeni. Amikor már szinte felépült a vár, elfogyott a kõ is, elfogyott a mész is, el minden. Búsultak a fiúk, s nem tudták már, mit csináljanak, mert erõsen belefáradtak az építésbe. Azt mondta az egyik: — Odaadnám a lelkem üdvösségit, ha valaki annyi követ s meszet hozna még, amivel a várat egészen felépíthetnõk. Még ki sem mondta jól, honnét, honnét nem, eléjük ugrik az ördög. Mondja a legénynek: — Hallám a szavadat. Hozok én követ, meszet eleget, ha mindketten ideadjátok a lelketek üdvösségét. Megrökönyödtek erre a legények. De az ördög addig beszélt, hogy így meg úgy, nemcsak követ s meszet hoz, de fel is építi a várat, 80

de úgy felépíti, hogy még az Isten sem tudja elpusztítani, hogy azt mondták a legények: — Jól van, legyen a tied a lelkünk üdvössége, csak építsd fel a várat. Ott mindjárt megcsinálták az írást, aláírták a legények, aláírta az ördög. Mikor aztán az ördög kezében volt az írás, a várat felépítette, de a legényeket nem eresztette be. Ekébe fogta õket, s úgy hajtotta keresztül, véges-végig az egész Székelyföldön, s húzatott velük egy mélységes mély árkot. Azóta ez az árok földdel, kõvel betelt, de a nyoma megmaradt. Azt mondják, hogy ennek elõtte sok száz esztendõvel az árokban megtalálták az ördög ekéjét. Ez az eke akkora volt, hogy a vasból kilencvenkilenc egész-vágás szekeret megvasaltak, s még akkor is maradt egy szekercére való.

A VADGALAMB ÉS A SZARKA SZÉP madár a vadgalamb, de nem ért a fészekrakáshoz. Elmondom nektek, hogy miért nem ért. Réges-régen, még az ántivilágban volt, a vadgalamb is szerette volna megtanulni a fészekrakást. Látta, hogy a szarka vékony ágacskákból, gallyakból milyen pompás fészkeket rak. Elment hozzá, s kérte szépen: — Kedves szarka pajtás, taníts meg engem a fészekrakásra! — Én jó szívvel — mondotta a szarka. Hirtelen összeszedett egy csomó ágat, ügyesen rakta az egyiket a másikra, s magyarázgatta a galambnak: — Csak így, csak úgy, csak így, csak úgy. A vadgalamb ugyan nem értette, de szégyellette megvallani. Egyre mondta: 81

— Túdom, túdom, túdom. — Hát, ha tudod, csináld — mondotta a szarka nagy haragosan, s ott hagyta a vadgalambot a félig rakott fészekkel. Nem is tanulta meg a vadgalamb azóta sem a fészekrakást, s ha a szarka ki nem békül vele, nem is tanulja meg sohasem.

A TÖRÖK BASA AKKOR történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba, s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak, asszonyokat, férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba, szomorú rabságba. A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császár udvarába vitték, ottan nevelõdött fel. A török császár megszerette az ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett belõle. Telik-múlik az idõ, megházasodik az egyszeri magyar fiú, s Isten megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetõdött egy öreg magyar asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az õ gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is õrizze, mert különben így meg úgy, kerékbe töreti. Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tõle kitelt. De egyszer a gyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani. „Istenem, Istenem — tûnõdött magában az öregasszony —, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!” 82

Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek: Csicsija, babája, szép török fiúcska! nekem is volt egyszer szép kicsi fiacskám, elvitte a török, szép piros hajnalban, hajnal hasadásban. Most is megismerném, ha elémbe jönne, karja fehérjérõl, fehér szemölcsérõl. Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony. — Ez az én édesanyám! — kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz. — Anyám, édesanyám, lelkem, édesanyám, nézzen a szemembe, megismer-e engem? Mondotta az öregasszony: — Megismerlek karod fehérjérõl, fehér szemölcsödrõl. Ott mindjárt felgyûrte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak. Így volt, igaz volt, vége volt.

A TEHÉN ÉS A LÓ KEZDETBEN, amikor az Úristen a világot teremtette, a tehénnek nem adott szarvat, csak fogakat. Ellenben szarvat adott a lónak, s fogat nem. A tehén sokat búsult amiatt, hogy nem volt szarva, mert minden állat reá támadott, s nem tudta magát megvédeni. Õ bizony elment az Úristenhez panaszra. Arra kérte a jó Istent, hogy vegye el a lótól a szarvát, s adja neki, mert különben nincsen nyugodalma az állatoktól. Azt mondta az Úristen: — Én már nem veszem el a lótól a szarvakat, ha egyszer odaadtam. De nem bánom, ha cseréltek, a ló adja oda a szarvát, te pedig adj a fogadból. 83

El is ment a tehén a lóhoz, s elmondta, hogy az Úristen mit tanácsolt. Azt mondta a ló: — Jól van, tehén, én nem bánom, néked adom a szarvamat, mert én a lábammal is meg tudom védeni magamat, aki bánt, azt megrúgom. Csak cserébe add a felsõ rend fogadat. Egyszeriben megcsinálták a cserét, a ló a tehénnek adta a szarvát, a tehén a lónak a felsõ rend fogát. Azóta van a tehénnek szarva s a lónak foga.

A GALAMB, A RÉCE MEG A LÚD EGYSZER a galamb, a réce meg a lúd nagy erõs barátságot kötött, s elindultak együtt világot látni. Amint mentek, mendegéltek, rengeteg erdõbe értek, rengeteg erdõ közepében találtak egy nagy hordót. Felszáll a galamb a hordóra, hozzátörülgeti a csõrét, szagolja, s nagy örömmel elkezd turbékolni: — Van bor! Van bor! Van bor! Megörül a réce is, az is elkezd hápogni nagy hangosan: — Csak csapra, csak csapra! Mindjárt csapra is verték a hordót, a lúd meg kinyújtotta hosszú nyakát, s nagyokat kiáltott: — Iiigyunk, iiigyunk, iiigyunk! Itt a vége, fuss el véle!

84

AZ ARANYFONÁL HALLOTTÁTOK-E hírét Kolcvárnak? A szép Hátszeg völgyében, magas hegy tetején tündökölt ez a vár. Messze földön nem volt szebb ennél. A Kendeffy családé volt ez a vár, s abban az idõben, mikor az a szörnyû tatárjárás volt, egyedül lakott e várban Kendeffy Ilona. Egyedül, mert az apja, a testvérei s a jegybéli mátkája mind a tatárok ellen harcoltak. Várta, várta szegény Kendeffy Ilona, mikor jönnek vissza, de hiába várta. Egyszer csak halála hírét hozták az apjának, halála hírét a bátyjainak, de a mátkájáról még hír sem jött, él-e, hal-e, elhurcolták-e magukkal a tatárok, vagy nem: senki lélek nem tudta azt. Telt-múlt az idõ. A tatárok már rég visszamentek a hazájukba, s Kendeffy Ilona mátkája még mindig nem tért vissza. Egy este Kendeffy Ilona kint üldögélt a vár erkélyén, s amint ott ült, elnyomta az álom. Csodálatos álma volt. Elõtte állott a jegybéli mátkája, s mondta neki: — Ha azt akarod, hogy a tied legyek, annyi aranyad legyen, amennyi odáig ér, ahol én most sínylek szomorú rabságban. Felébred Ilona, gondolkozik az álmon, s felsóhajt: — Istenem, Istenem, vajon mit jelenthet ez az álom?! Ha rabságban van a mátkám, csak nagy Tatárországban lehet rabságban, s kinek van annyi aranya, hogy odáig érjen? Másnap este megint kiült az erkélyre. A csendes esti szellõ álmot hozott a szemére. Mostan egy angyal jelent meg elõtte. Mondta neki az angyal: — Ne búsulj, Kendeffy Ilona. Vedd elé a guzsalyodat, fonj éjjelnappal, s majd meglátod, annyi aranyad lesz, hogy éppen nagy Tatárországig ér, ahol sínylik a te mátkád szomorú rabságban. Fölébred Ilona, gondolkozik, tûnõdik az álmán, s felsóhajt: 85

— Istenem, Istenem, nem értem, hogy lehet! Hiszen ha ítélet napjáig fonok, akkor sem szerezhetek annyi aranyat, hogy elérjen nagy Tatárországig. De hiába gondolta ezt, nem volt többet nyugodalma, elõvette a guzsalyát, kiült este az erkélyre, pörgette az orsót, s szép csendesen eregette a fonalat. S hát uramteremtõm, mi történt? A fonál, mit eregetett, mind színarannyá változott, s amint eregette, szépen, csöndesen szállott az aranyfonál tovább nagy Tatárország felé, s nem telt belé egy hét, az aranyfonál elért nagy Tatárországba, nagy Tatárországban tömlöc ajtajába, tömlöc ajtaja kinyílt, s ím egy este, mikor Ilona ott ült az erkélyen, és fonogatott szép csöndesen, ott áll elõtte jegybéli mátkája...

KUTYA, MACSKA, EGÉR VOLT idõ, gyermekek, mikor a kutya és a macska közt nagy volt a barátság. De ez csakugyan régen volt, még a világ teremtésekor. Mikor az Úristen a világot teremtette, akkor a macska ette a szilvát, a kutya is a gombát. De késõbb a macska erõsen beleunt a szilvába. Megy a kutyához, s mondja: — Komám, én erõsen meguntam a szilvát, bizonyosan te is meguntad a gombát, cseréljünk! — Én nem bánom — mondotta a kutya —, mert szó, ami szó, én is meguntam a gombát, jól van, cseréljünk. Hanem azt elõre megmondom, úgy egyél ezentúl szilvát, hogy ha rajtakaplak, megöllek. Hát a macska csakugyan nem is evett azóta szilvát, nem eszik ma sem. Azonképpen a kutya sem eszik gombát. Emiatt nem is vesztek volna össze soha, hanem egyszer a kutya eladta a házát, arról írást kapott, s nem tudta, hová tegye. 86

Szaladott ehhez az állathoz is, ahhoz az állathoz is, kérte ezt is, kérte azt is, hogy tegyék el az írását, nehogy valamiképpen elvesszen. De az összes állatok között sem akadt egy, amelyik az írást elfogadta volna. Akkor a kutya elmegy a macskához: — Macska komám, vedd át ezt az írást, s õrizd meg, míg nekem is lesz házam. — Jó szívvel — mondotta a macska —, hogyne õrizném! Elvette az írást, s aztán felszúrta a mestergerendába. Telik-múlik az idõ, a kutyának szüksége lett az írásra, szalad a macskához: — Ide a írást, macska koma, van már nekem is házam. Fölszalad a macska a mestergerendára, kiveszi az írást onnét, leszalad, odaadja a kutyának, nézi a kutya kívül-belül, mindenfelõl, s hát uramteremtõm, egy szó nem sok, annyit sem tudott leolvasni róla, pedig végigjárta az iskolákat, volt még külsõ országban is. De hiába, az egér összerágta a papirost. Megmérgelõdik a kutya, jól pofon nyalja errõl is, arról is a macskát, s megfenyegeti: — No, megállj, macska, nem vigyáztál az írásomra, amíg élek, mindig üldözlek, nem hagyok neked békét! De szalad a macska is az egérhez, nyakon csípi, pofon nyalja errõl is, arról is, s megfenyegeti: — No, megállj, egér, összerágtad az írást, de többet nem is lesz nyugodalmad tõlem! Ahol látlak, ott foglak el, s megeszlek — és mindjárt meg is ette az egeret. Azóta üldözi a kutya a macskát, a macska meg az egeret.

87

MÁTYÁS KIRÁLY ÉS AZ ÖREG SZÁNTÓVETÕ EGYSZER Mátyás király, mikor szerteszéjjel járt az országban, hadd lássa: milyen dolga van a szegény népnek, egy falu mellett kiment a mezõre, s ott szóba állott egy öreg szántó-vetõ emberrel. Vele volt a kísérete is. Hatalmas nagyurak. A király megismerte az öreg szántóvetõt, aki neki hajdanában katonája volt. Ezzel a szóval köszöntötte az öreget: — Tisztességgel, öreg! Felelte a szántóvetõ — Köszönöm az asszonynak! Azt kérdi aztán a király — Hány pénzért dolgozik kend? — Én bizony, felséges királyom, hatért. — S hányból él kend? — Kettõbõl — mondja az öreg. — Hát négyet hová tesz kend? Felelte az öreg: — Azt a sárba dobom. Tovább kérdez a király — Hát öreg, hány még a harminckettõ? — A bizony, felséges királyom, már csak tizenkettõ. — Hát a bakkecskét meg tudná-e fejni? — kérdezi a király. — Meg biz’ én, felséges királyom. Azt mondja a király:

88

— Na, öreg, az isten áldjon meg, az én kérdéseimnek magyarázatját addig senkinek meg ne mondd, míg a képemet meg nem látod. Továbbmegy a király, otthagyják az öreget, s azt mondja az uraknak: — Na, urak, aki meg tudja magyarázni az én kérdéseimet, annak egy uradalmat adok. Bezzeg szerették volna az urak kitalálni, de hiába törték a fejüket, nem találták ki. Mit volt mit nem tenni, visszamentek az öreghez. Körülfogták, kérték, hogy mondja meg, mi annak a beszédnek a magyarázatja. Azt mondja az öreg: — Hát nem hallották az urak, mit mondott a király? Addig nem szabad megmondanom, míg a király képét nem látom. De így s de úgy — mondották az urak —, megfizetik urasan, csak magyarázza meg. — Jól van — mondotta az öreg —, hát adjanak tíz aranyat. Mindjárt leolvasnak az öregnek tíz csengõ aranyat, s kérdi az egyik úr: — Hát mikor a király azzal köszöntötte, hogy „tisztességgel, öreg”, miért válaszolta kend, hogy „köszönöm az asszonynak”? — Azért — felelt az öreg —, mert az asszony mossa rám a ruhát, a tiszta ruha pedig tisztesség. — No, ez igaz — mondották az urak. — De hogy veti kend a pénzt a sárba? — Hát úgy, hogy kettõbõl magam élek, négyet a fiamra költök. Az pedig annyi, mintha a sárba dobnám, mert sohasem látom. — Hát az mi: hány még a harminckettõ? — Megmondom, ha leolvasnak tíz aranyat. Jól van, leolvassák azt is. — Ennek az a magyarázatja, hogy mikor fiatal voltam, harminckét fogam volt, most meg csak tizenkettõ. — No lám, ez nekünk eszünkbe se jutott — mondták az urak. — Hát a bakkecskéket hogy fejné meg? 89

— Azt is megmondom tíz aranyért. Leolvassák a tíz aranyat, s mondja az öreg: — Hát úgy fejem meg a bakkecskéket, ahogy most az urakat megfejtem. De bezzeg elszégyellték magukat az urak, nagy bosszúságukban azt mondták: — No, megálljon kend, majd megmondjuk a királynak, hogy megmagyarázta a beszédjét, pedig még a képét sem látta. — Nem-e? — mondotta az öreg. — Én nem láttam a királyunk képét? De bizony láttam, itt van, ni! — s mutatta az aranyon a királynak a képét. — Mert úgy tudják meg az urak, hogy így értette a király is, hogy addig ne magyarázzam meg a beszédjét, míg pénzen nem látom meg a képét. De most már az uraknak sem volt több szavuk, otthagyták az öreget, s nagy szégyenkezve a király után kullogtak.

A SZAMÁR MEG AZ OROSZLÁN EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szamár. Ez a szamár elindult, hogy lásson országot-világot. Amint megy, mendegél, találkozik egy oroszlánnal. Megnézi az oroszlán erõsen a szamarat, mert még ilyen nagy fülû állatot nem látott világon való életében, s kérdi tõle: — Hát te ki vagy s mi vagy, te füles? Azt mondja a szamár: — Iá! Iá! Én a bárányok királya vagyok. — No bizony, ha bárányok királya vagy, hadd lássuk, melyik erõsebb? Itt van egy fa, ni! Húzd le annak a tetejét a földre.

90

— Húzd le elébb te — mondotta a szamár —, aztán én is lehúzom. Az oroszlán egyet nagyot ugrott, derékon fogta a fát, s lehajlította a földre. — Hisz én ennél többet tudok — mondta a szamár, s mikor éppen az oroszlán el akarta ereszteni a fa tetejét, megfogta, belekapaszkodott, de abban a pillanatban fel is lódította a fa, s úgy eldobta a szamarat, hogy a fától egy puskalövésnyire esett le. Éppen egy bokor tövébe esett a szamár, ott guggolt egy nyulacska, azt estében agyonütötte. Felkapta a nyulat a szamár, vitte az oroszlánhoz, s mutatta nagy diadallal. — Látod-e? Ilyen erõs vagyok én! Az oroszlán egy kicsit elszégyenlette magát, de mégis azt mondta: — No, próbáljunk még egyet! — Én sem bánom — mondta a szamár —, de azt elõre megmondom neked, hogy ha a fél fülemet hátracsapom, akkor még csak fél haragban vagyok, de mikor a másik fülemet is hátracsapom, akkor szaladj, amerre látsz, mert különben vége az életednek. „Hej — gondolta az oroszlán —, ennek fele sem tréfa!” Azzal uccu, nekirugaszkodott az erdõnek, szaladott, ahogy tudott. Amint szalad, jön szembe vele egy farkas. — Hát te hová szaladsz, oroszlán? — Jaj, ne is kérdezd! Találkoztam a bárányok királyával, s azt mondta nekem, ha a fél fülét hátracsapja, akkor csak fél haragban van, de ha a másikat is hátracsapja, vége az életemnek. — De már én szeretném látni azt az állatot — mondotta a farkas. — Gyerünk vissza, ketten csak elbírunk vele! — Nem megyek én — mondta az oroszlán. — Ne félj, csak gyere! Csinálok egy nyírfa gúzst, abba beletesszük a nyakunkat, együtt élünk, együtt halunk, ne félj. Na, ebbe bele is nyugszik az oroszlán. A farkas hamarosan nyírfa gúzst csinál, beledugják a nyakukat, mennek, mendegélnek, s egyszer csak meglátják a szamarat. A szamár is meglátja õket, s hátracsapja az egyik fülét.

91

— Látod-e — mondja az oroszlán —, az egyik fülét már hátracsapta, forduljunk vissza, amíg csak fél haragban van. — Gyere csak, gyere — biztatta a farkas —, ne félj tõle! Egyet-kettõt lép még az oroszlán nagy nehezen, de mikor a szamár a másik fülét is hátracsapta, hirtelen megfordult, akart, nem akart a farkas: vitte õt is magával, szaladott esze nélkül. Egyszerre csak a farkas földhöz vágja magát. Úgy megszorította a gúzs a nyakát, hogy felfordult s megdöglött. Megáll az oroszlán, nézi a farkast, hogy mi történt vele. A farkasnak ki volt tátva a szája, s az oroszlán azt hitte, hogy reá vigyorog, nevet az õ gyávaságán. Mondta az oroszlán — Hiszen neked nevetség, de nekem ijedtség! Azzal otthagyta a farkast, hátra sem mert nézni, világgá szaladott. Ha az oroszlán el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A MARHA BOGÁROZÁSA RÉGES-RÉGEN, az ántivilágban, a szarvasmarhák, akármilyen legyes idõ volt, szép csendesen egy helyben legelésztek, sohasem bogároztak. Annál nyugtalanabbak voltak a juhok. Ha csak egy bogárka szállott feléjök, ahányan voltak, annyifelé szaladtak. Izzadhatott belé a szegény juhász, amíg összeterelte õket. Hanem mikor Krisztus urunk a földön járt, egészen megváltozott a dolog. Rekkenõ nagy meleg volt, s Krisztus urunk éppen egy nagy pusztaságon vándorolt keresztül. Egészen eltikkadt a nagy szomjúságtól, s ugyancsak megörült, amikor meglátott egy gulyást, aki egy bokor tövében heverészett, körülötte meg ott legeltek a szarvasmarhák. 92

Köszönti a gulyást illendõképpen, s kér tõle isten nevében egy kicsi tejet, hogy enyhítse a szomjúságát. — Várj — mondotta a gulyás —, hadd pihenjek! — Hát csak pihenj — mondotta Krisztus, s azzal továbbment. De még egyhajításnyira sem ment, uccu! ahány marha volt, mind megfutamodott. Ahányan voltak, annyifelé bogároztak, s bezzeg nem pihent tovább a gulyás. Szaladott erre-arra a nagy melegségben, hogy a nyelve is kilógott. Amint továbbmegy Krisztus urunk, látja, hogy egy juhász szaladgál, terelgeti a nyáját. Köszönti ezt is, s kér tõle egy csepp tejet isten nevében. — Jó szívvel, földi — mondotta a juhász —, csak várj, míg összeterelem a juhaimat. Még jóformán ki sem mondta ezt, a juhok maguktól szépen összeterelõdtek. Akkor a juhász megfejt egy juhot, s a tejet odaadta Krisztus urunknak. Azóta nem bogároznak a juhok, heverészhet a juhász, de bezzeg annál több baja van a gulyásnak. Ha meleg, legyes idõ van, nincsen nyugodalma.

A RÓKA MEG A PACSIRTA VOLT egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem volt földje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt a fiacskáival. Egyszer odamegy a róka a pacsirtához, s mondja neki: — Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet. Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszántja a földet? Hová rakja a fészkét? 93

Majd megszakadt a szíve, de mégis odaadta az egyik fiacskáját. Másnap megint odamegy a róka, s mondja: — Adj nekem kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet. Búsult a szegény pacsirta, majd megszakadt a szíve, de mit tudott volna csinálni, odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra, s elkezdett sírni keservesen. Odament egy kis kutyácska, s kérdi tõle: — Miért sírsz olyan keservesen, kis pacsirta? — Hogyne sírnék, kis kutyácska, mikor a róka megette két fiamat. — No, hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad. Ha még egyszer eljön, s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: „hát csak szántsad, ha van ekéd”. Másnap csakugyan eljõ a róka, s mondja a pacsirtának: — Hamar, adj kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet. — Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd. — Hiszen várj csak, mindjárt felszántom — mondotta a róka. Azzal nekiállott a földnek, a négy lábával kapargálta, s közbe kiabált: — Gyí te, gyí! Gyí te, gyí! Meghallotta ezt a kis kutyácska, szalad a földre, hogy megfogja a rókát, de a róka észrevette a kis kutyát — uccu neki, illa berek, szaladott árkon-bokron át, mintha a szemét kivették volna, meg sem állott, míg egy likhoz nem ért. Abba hirtelen beszaladt, úgy menekedett meg a kis kutyácskától. Bent a likban elkezdett áradozni a róka: — Ó, két szép szemem világa! Milyen jól tudtál vigyázni, hogy megláttad a likat! Akkor a két elsõ lábának szólott: — Ó, édes két elsõ lábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkodni, bezzeg nem is ért utol a kis kutyácska! Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve. 94

— No, te hitvány lompos farkam! Te mindig hátrafelé húztál, szinte utolért miattad a kis kutyácska. De nem is lesz helyed itt a likban, kilódítlak innét! Azzal kezdette tolni a farkát kifelé. Hiszen ez éppen jó volt, mert ott leskelõdött a kutyácska a lik mellett, hamm! megkapta a farkát, annál fogvást kihúzta a likból, s a róka komát úgy szerteszaggatta, hogy tudom, istenem, nem evett több pacsirtát. Így volt, vége volt, mese volt.

A VÉN KUTYA EGYSZER volt egy ember, s annak egy olyan öreg kutyája, hogy a csontot már nem tudta megrágni. Azt mondja az ember a feleségének: — Feleség, meglövöm a kutyát, mert a csontot már nem tudja megrágni, én pedig hússal nem tartom. Mondotta az asszony: — Ne lõje meg, lelkem, uram! Ha a csontot nem is tudja megrágni, de jól tud ugatni, s a tolvajokat elriasztja a háztól. De így s de úgy, õ bizony meglövi, erõsítette az ember. A kutya meghallotta, hogy mit akar a gazdája. Elszomorodott erõsen, s bánatjában kiment az erdõbe. Amint megy, mendegél az erdõn, találkozik egy farkassal. Kérdi a farkas — Hát neked mi bajod van? Miért vagy olyan szomorú? — Hogyne volnék szomorú, mikor a gazdám meg akar lõni. — Ne búsulj — mondja a farkas —, segítek én rajtad. Kibékítem a gazdádat veled, meghagyja az életedet, hanem aztán adj egy bárányt nekem. A kutya megígéri a bárányt, s a farkas azt mondja: 95

— Maradj csak itt velem az erdõben. Majd ha a gazdád idejön dolgozni feleségével s kicsi gyermekével, én ellopom a gyermeket, neked általadom, s vidd vissza. Meglásd, ismét megszeret a gazdád, s nem lõ meg. Hát csakugyan úgy lett. Egy nap múlva, kettõ múlva jön az ember a feleségével, hozták a kicsi gyermeküket is. Leteszik egy bokor alá, s azzal munkába fognak. A farkasnak sem kellett egyéb: a bokor mellé orozkodott, felkapta a gyermeket, elszaladott vele az erdõ szélire, ahol a kutya várt reá. Észreveszi az ember meg a felesége, hogy a bokor alól eltûnt a gyermek, de lett, uramistenem, sírás, jajgatás! Szaladtak erre-arra, mindenfelé. Õk sem tudták, merrefelé. Kiabálták a gyermek nevét, s hát egyszerre csak jõ a kutya, hozza a gyermeket. De bezzeg lett a kutyának azután becsülete! Hússal, kolbásszal tartották, paplanos ágyban hálatták. Telt-múlt az idõ, egy éjjel eljõ a farkas a bárányért. Hanem a kutya meggondolta a dolgot, nem volt rá lelke, hogy a gazdáját megkárosítsa, s olyan erõsen kezdett ugatni, hogy a farkas esze nélkül szaladt vissza az erdõbe. Hanem visszakiáltott a kutyának: — Hadd el, kutya! Gyere csak ki az erdõbe, majd megtanítlak becsületre! A kutyának egyszer csakugyan dolga akadt az erdõben, de nem mert egyedül elmenni, hanem nagy barátságot kötött elébb egy sánta macskával, úgy indultak ketten az erdõbe. A farkas éppen ott sétált egy vaddisznóval, amerre az a kutya tartott. Már messzirõl látták a kutyát, de nem tudták elgondolni, hogy mi lehet mellette. A macska farkát kardnak nézték, azt hitték, hogy a kutya kardot kötött az oldalára. Hej! Uramteremtõm, megijed a farkas meg a vadkan is, s nagy hirtelen a farkas fölmászik egy fára; a vadkan pedig behúzódik egy gödörbe, hogy csak az orra látszott ki.

96

Amikor a kutya s a macska odaért, s meglátták a vaddisznó orrát, a macska azt hitte, hogy valami egér van ott, s belevágott a vaddisznó orrába. — Jaj! Jaj! Ne bántsatok! — jajgatott a vaddisznó. — Ott a fán a bûnös, én nem vétettem senkinek. A macska erre eleresztette a vaddisznó orrát, a vaddisznó meg elszaladt nagy ijedten, mintha a szemét vették volna ki. Akkor a kutya meg a macska nagy mérgesen felnézett a fára. A farkas csak akkor látta, kikkel van dolga. Erõsen elszégyenlette magát, leszállott a fáról, s kibékült a kutyával. Így volt, vége volt, mese volt.

A NYULACSKA HARANGOCSKÁJA MESÉT mondok nektek: a nyulacskáról meg a harangocskáról. Volt egyszer egy nyulacska, s annak egy szépen szóló harangocskája. Megy, mendegél ez a nyulacska az erdõben, addig ment, mendegélt, hogy erõsen elfáradt, s lefeküdt egy bokor alá. Amint lefekszik, gondolja magában: „Jaj, istenkém, még el találok aludni, s valaki majd ellopja az én szépen szóló harangocskámat!” Leveszi a harangocskát a nyakáról, fölakasztja a bokornak egy belsõ ágára, aztán szépen visszafekszik a bokor tövébe, s elalszik. Alszik, alszik a nyulacska, s hát amikor felébred, nézi, nézi a bokrot: volt bokor, nincs bokor. A kicsi bokorból olyan magas fa lett, amíg aludott, hogy alig látott a tetejébe. De jó, hogy oda fellátott, mert éppen ott lógott a fának a legfelsõ ágán a szépen szóló harangocska. Felszól a nyulacska: — Hallod-e, te szépen szóló harangocska, gyere le! — Nem megyek én! Minek tettél a bokor ágára? Megharagszik a nyulacska, mondja a fának: — Fa, add ide az én szépen szóló harangocskámat! 97

— Nem adom biz én! — Nem adod-e? Megállj csak, mindjárt visszaadod! Szaladott a baltához, s kérte: — Balta, vágd ki a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat. — Nem vágom biz én! Van nekem egyéb, mit vágjak! — Nem vágod-e? Megállj csak, mindjárt kivágod! Szaladott a köszörûkõhöz, s kérte: — Köszörûkõ, köszörüld meg a baltát, balta nem vágja le a fát, s fa nem adja vissza az én szépen szóló harangocskámat. — Nem köszörülöm biz én! — Nem-e? Mindjárt megköszörülöd te! Szaladott a vízhez. — Víz, hajtsad a köszörûkövet, köszörûkõ nem akarja megköszörülni a baltát, balta nem akarja kivágni a fát, fa nem akarja visszaadni az én szépen szóló harangocskámat. Mondotta a víz: — Bizony nem hajtom én a köszörûkövet, van nekem, amit hajtsak, elég. Továbbfutott a szegény nyulacska, szólította a bikát: — Bika, idd meg a vizet, víz nem akarja hajtani a köszörûkövet, köszörûkõ nem akarja megélezni a baltát, balta nem akarja levágni a fát, fa nem akarja visszaadni szépen szóló harangocskámat. Mondotta a bika: — Nem iszom biz én! Ittam én már vizet eleget. Haj, megharagudott a szegény nyulacska, szaladott a vadászhoz. — Vadász, lõdd meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörûkövet, köszörûkõ nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat. Mondotta a vadász: — Mit gondolsz, nyulacska, csak nem lövök bikát! Továbbfutott a nyulacska nagy búsan, s találkozott az egérrel.

98

— Egér, csípd meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörûkövet, köszörûkõ nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja vissza szépen szóló harangocskámat. — Nem csípem biz én. — No, megállj — mondotta a nyulacska —, mindjárt elpanaszollak a macskának! Szaladott a macskához, s kérte szépen könyörögve: — Macskám, macskám, édes macskám, fogd el az egeret, lásd, egér nem csípi meg a vadász lába szárát, vadász nem lövi meg a bikát, bika nem issza meg a vizet, víz nem hajtja a köszörûkövet, köszörûkõ nem élezi meg a baltát, balta nem vágja le a fát, fa nem adja ide szépen szóló harangocskámat. Mondotta a macska: — Elfogom én jó szívvel, csak hozzál nekem tejet. Továbbszaladt a szegény nyulacska, találkozik a tehénnel. — Tehén, adj nekem tejet! Tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát, vadász meglövi a bikát, bika megissza a vizet, víz hajtja a köszörûkövet, köszörûkõ megélezi a baltát, balta levágja a fát, fa visszaadja nekem szépen szóló harangocskámat. Mondotta a tehén: — Adok én jó szívvel, csak elõbb hozz füvet. Szaladott a nyulacska a kaszáshoz. — Kaszás, adj nekem füvet, füvet adom tehénnek, tehén nekem tejet ád, tejet adom macskának, macska elfogja az egeret, egér megcsípi a vadász lába szárát stb. Megsajnálta a kaszás a szegény nyulacskát, vágott neki füvecskét, s vitte nagy örömmel a tehénnek. Tehén megette a füvecskét, s adott mindjárt tejecskét a nyulacskának. Tejecskét vitte macskának, macska megitta, s uccu neki, mindjárt elfogta az egeret. Egér megcsípte a vadász lába szárát, vadász meglõtte a bikát, bika megitta a vizet, víz hajtotta a köszörûkövet, köszörûkõ élesre fente a baltát, balta levágta a fát, fa mindjárt visszaadta a nyulacskának a szépen szóló harangocskát. 99

De bezzeg mindjárt felkötötte a nyakára, giling-galang — szólt a harangocska. Többet soha le sem oldotta a nyulacska. Aki nem hiszi — járjon utána.

MESE A DOHÁNYRÓL EGYSZER egy szegény ember kint üldögélt a kapuban. Amint ott gondolkozik, arra megy az ördög, odaad neki egy dohánymagot. Azt mondja: — Ezt a magot vesd el, szegény ember! Majd ha kikél, idejövök, megkérdezem a nevét, s ha addig ki nem találod, vége az életednek. Nem tudta a szegény ember, mit csináljon: elvesse-e, ne-e a magot. Ha elveti, az is baj — ha nem veti, az is baj. Így is, úgy is elpusztítja az ördög. Hát mégis csak elvetette a magot. Ki is kelt a földbõl egy szép növevény, de a nevét nem tudta kitalálni, mert soha olyat nem látott. Mások sem tudták megmondani, mert az volt a világon az elsõ dohány. Jön az ördög, s kérdi a szegény embert — No, szegény ember, tudod-e a nevét ennek a növénynek? — Nem tudom, lelkem, ördögöm. Kegyelmezz árva fejemnek, majd késõbb kitalálom. — Jól van — mondja az ördög —, most az egyszer megkegyelmezek az életednek, de ha másodszor eljövök, megmondd a nevét, mert különben nincs több kegyelem. Elmegy az ördög, s a szegény ember nem találta helyét nagy bánatában, olyan szomorú volt, mint a háromnapos esõs idõ. — Hát kend ugyan miért búsul? — kérdi a felesége. — Ó, hagyd el, feleség, ne is kérdezd, úgy sem tudsz segíteni az én bajomon. 100

— Hátha mégis segíthetek — mondja az asszony. Addig s addig faggatta az urát, amíg el nem mondta a baját. — No, lássa-e kend — mondta az asszony —, ezért ugyan kár búsulni, majd segítek én kenden! Hordjon csak jó csomó sarat az udvarra, a többit bízza reám. A szegény ember jó nagy sarat csinált az udvaron, az asszony meg belefeküdt, jól meghengergõzött benne, hogy csupa sár volt tetõtõl talpig. Mikor bement a szobába, kihasította a dunnát, belebújt, ami toll volt benne, az mind ráragadott. Mikor kibújt a dunnából, olyan volt, mint egy szörnyeteg. Kimegy az asszony a szobából, hát éppen akkor fordul be az ajtón az ördög. Az asszonynak sem kellett több, szalad egyenesen a dohánypalántának. Látja ezt az ördög, megijed, hogy ez a szörnyeteg még eltapossa a dohánypalántát, odakiált a szegény embernek: — Hé, atyafi, hé! Hajtsd el onnét azt a szörnyeteget, mert mindjárt eltapossa a dohánypalántát! De bezzeg megörült a szegény ember, mert már tudta a nevét annak a növevénynek. Az ördög erõsen elszégyellette magát, s elkullogott. Most már ismeri mindenki a dohányt: szegény ember — gazdag ember. Elterjedt az egész világon, nemhiába kapták az ördögtõl az elsõ magot.

A SZEGÉNY EMBER HÍDJA MIKOR Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, sokszor átjárt egy folyón, amelyen nem volt se híd, se palló. Látta ezt egy szegény ember, aki a folyóhoz közel lakott, s azt mondta a fiának: — Fiam, csináljunk hidat a folyóra, hogy ne kelljen azoknak a szegény vándoroknak mindig a vízben járni. 101

Mert a szegény ember szegény vándoroknak nézte Krisztust és Szent Pétert. Csakugyan csináltak is egy keskeny hidat a folyóra. Olyat, amilyet tudtak, de az éppen jó volt, s mikor Krisztus urunk megint arra jött, s meglátta a hidat, erõsen megörült neki. Mondja Szent Péternek: — Mit gondolsz, Péter, mit érdemel az a szegény ember, aki ezt a hidat csinálta? — Az bizony, uram, megérdemelne egy olyan pipát, mely mindig ég; egy olyan zacskót, amelybõl a dohány soha ki nem fogy; s egy olyan kulacsot, melybõl sohasem fogy ki a bor. Krisztus urunk mindjárt meg is adta a pipát is, a zacskót is, a kulacsot is. Azzal elmentek tovább, de egy hét múlva, kettõ múlva, megint a hídra kerültek, s Krisztus urunknak olyan jólesett, hogy hídon mehet keresztül, hogy ismét kérdezte Pétert: — Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember? — Megérdemelne az, uram, egy olyan kenyeret, mely soha el nem fogy; egy olyan bicskát, amely soha el nem törik, s egy olyan kaszakövet, amelytõl egy huzintásra a kasza megélesedik. Krisztus urunk ezeket is megadta a szegény embernek. Aztán ismét továbbmentek, jártak-keltek a világon mindenfelé. Út közben Krisztus urunk sok jó embert megjutalmazott, sok rossz embert megbüntetett, de úgy egy esztendõ múlva harmadszor is visszakerült a hídra. A víz éppen nagyon megáradott volt, s Krisztus urunk most különösen megörült a hídnak. Mondta Péternek: — Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember? Mondotta Péter: — Megérdemelne ez, uram, egy olyan szántóföldet, amely télen-nyáron terem; egy olyan gyümölcsfát, melynek minden idõszakban van gyümölcse; s egy olyan kemencét, amelyben mindig lehessen kenyeret sütni.

102

— Jól van, Péter — mondotta Krisztus urunk —, én ezeket is megadom, mert az a szegény ember igazán megérdemli. Meg is adta mindjárt. A szegény emberbõl olyan gazdag ember lett, hogy mikor a fia megházasodott, tizenkét banda húzta, s hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.

A KIS KANÁSZ MEG A FARKAS EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy kanászgyerek. Ez a kanászgyerek az erdõ szélén lakott, s egy este, mikor éppen lefeküdt, az ajtóra jött egy farkas, s beszólt neki: — Kis kanász, ereszd be a fejemet! — Nem eresztem én — mondta a kis kanász —, mert megeszel. — Ne félj, kis kanász, csak egy kicsit melegedni akarok. A kis kanász kinyitotta az ajtót, annyira, hogy a farkas bedughatta a fejét. Akkor meg arra kérte a kis kanászt: — Kis kanász, ereszd be a derekamat is! — Nem merem, mert megeszel. — Ne félj, kis kanász, csak melegedni akarok. A kis kanász jobban kinyitotta az ajtót, beeresztette a farkasnak a derekát is. — Jaj de jó meleg van! — mondotta a farkas. — Ereszd be, kis kanász, a farkamat is, hadd melegedjék az is. Gondolta a kis kanász: ha már bent van a feje s a dereka, hadd legyen benn a farka is, s beeresztette a farkast egészen. A farkas mindjárt letelepedett a kemence mellé, s mondta: — Kis kanász, adj kenyeret s szalonnát! 103

Adott neki kenyeret s szalonnát. Hanem mikor a farkas elszundított a jó vacsora után, meggondolta a dolgot a kis kanász: ha fölébred, még õt is megeszi — hirtelen egy fazék vizet forralt, kiment a házból, az ablakon keresztül leforrázta a farkast, hogy a fejérõl egyszeriben lesuvadt a szõr, s azzal nagy hirtelen felmászott egy fára. Hej, uramteremtõm, nagyot ordított a farkas, kiszaladt a házból, felordította az erdõt, s egy szempillantás alatt összecsõdült három híján száz farkas. Úgy orgonált, s úgy csattogtatta a fogát a három híján száz farkas, hogy zengett-zúgott belé az erdõ. Aztán odament a fa alá a három híján száz farkas, s egymás feje tetejére állott, hogy a kis kanászt levegyék a fáról. De a három híján száz farkas nem érte fel a kanászt. Erre elkezdettek ordítani, s még jött három farkas, s azok felállottak a három híján száz farkas feje tetejére. No, kis kanász, most mit csinálsz?! Vége az életednek! Õ bizony egyet gondolt, s elkezdett kiabálni torkaszakadtából: — Forró vizet a kopasznak, forró vizet a kopasznak! Hej, megijedt a kopasz farkas, kiugrott az egy híján száz farkas alól, s az egy híján száz farkas úgy lehuppant, hogy egyszeriben megdöglött valamennyi. A kopasz farkas elszaladt világgá, az egy híján száz farkas bõrét meg lenyúzta a kis kanász, s eladta a vásáron jó pénzért. Ha a kis kanász az egy híján száz farkas bõrét el nem adta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A KUTYA MEG A NYÚL A VILÁG teremtésekor az állatok nagy barátságban voltak egymással, nem üldözte egyik a mást, mint most. Különösen nagy barátságban volt a kutya a nyúllal.

104

Történt egyszer, hogy több állat összegyûlt egy erdõben, ott nagy tüzet raktak, a tûz körül játszadoztak, mulatoztak. Egyik-másik pirítgatta a talpát a tûz melegénél. A tûz mellé ült a kutya is, pirította a talpát, de egyszerre csak háta mögé lopódzott a nyúl, s a kutyát játsziságból a tûzbe lökte. Megmérgelõdik a kutya, hirtelen kiugrik a tûzbõl, látja, hogy a talpáról leperzselõdött a szõr. Hiszen neki sem kellett egyéb, mérgében megkapta a nyúl farkát, s kettéharapta. Azóta oly kurta a nyúl farka, s azóta üldözi a kutya a nyulat, mindenütt, ahol látja — még ott is, ahol nem látja, csak a nyomát szagolja...

A SZEGÉNY EMBER KRUMPLIJA KRISZTUS urunk a földön jártában-keltében nagyon megéhezett, s amint egy falun ment keresztül, bement a leggazdagabb emberhez: valami ennivalót kért Isten nevében. A gazdag ember rámordult nagy mostohán, s kikergette a házból. — Takarodj! Semmi sincs! Továbbment Krisztus urunk, s betért a faluvégen egy kicsi házba. Egy nagyon szegény ember lakott ottan, s ez a szegény ember éppen az asztalnál ült, elõtte volt egy tál krumpli: abból falatozgatott, nem volt egyéb vacsorája. Köszönti Krisztus a szegény embert — Jó estét, szegény ember! Adj valamit Isten nevében, nagyon éhes vagyok. Mondotta a szegény ember — Én jó szívvel abból, ami van, de nincs egyebem ennél a krumplinál. Ülj le s egyél! Krisztus urunk leült az asztalhoz, a szegény emberrel ketten megették a tál krumplit, akkor aztán összekulcsolta a kezét, áldást mondott a szegény ember asztalára, s hát abban a szempillantásban a 105

tál megtelt krumplival. Azzal elbúcsúzott a szegény embertõl, folytatta vándorútját, de a krumpli azután sem fogyott ki a szegény ember táljából. Nagy híre ment ennek, csudájára jártak mindenfelõl. Odament a gazdag ember is, s mikor látta a nagy csudát, föltette magában, hogy csak kerüljön még egyszer a házához az a koldus — mert annak nézte Krisztus urunkat —, nem kergeti el, hanem leülteti, urasan megvendégeli, hátha majd megáldja az õ asztalát is. Csakugyan úgy történt, ahogy a gazdag ember gondolta. Kevés idõ múlva Krisztus urunk visszatért a faluba, s betért a gazdag emberhez. Bezzeg fogadta most nagy szívességgel. Leültette az asztalához, s elõször is egy tál krumplit hozatott be, s kínálta Krisztus urunkat: — Egyél, szegény ember, egyél! Krisztus urunk evett a krumpliból, ki is ürült a tál, de nem termett helyébe más krumpli, mint a szegény embernél. Mondja a gazdag ember: — Ugyan bizony, te vagy-e az a koldus, aki megáldottad volt a szegény ember asztalát? — Az én vagyok — mondá Krisztus. — Áldd meg hát az én asztalomat is! Krisztus urunk összekulcsolta a kezét, valamit mondott is magában csöndesen, de mit mondott, mit nem — az áldásnak nem lett foganatja, üresen maradott a tál. Kérdi a gazdag ember: — Vajon mi lehet az oka, hogy nálam üresen marad a tál? Mondá Krisztus — Mert nem jó a te krumplid. Azzal fölkelt az asztaltól, jó éjszakát mondott, s ott hagyta a gazdag embert. Lassankint aztán a gazdag embernek elfogyott nemcsak a krumplija, de egyebe is. Hiába igyekezett ezután, leszegényedett, semmiféle munkáján nem volt Isten áldása. Ellenben a szegény embernek folyton-folyvást szaporodott a krumplija, úgy elszaporodott, hogy már nem is tudta, hová tegye a 106

rengeteg sok krumplit. De lett is belõle olyan gazdag ember, amilyen nem volt több a faluban, nem még a szomszéd faluban sem, de még hét vármegyében sem!

A RÓKA ÉS A SZARKA EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szarka, s annak hat fia. Ez a szarka szerette volna megkereszteltetni a fiait, de nem talált papot, aki megkeresztelje. Egyszer, amint nagy búsan üldögélt a fa tetején, arra megy a róka, és felszól hozzá: — Miért búsulsz, szarka? — Hogyne búsulnék, mikor hat fiam van, s nem találok papot, aki megkeresztelje. — Hiszen ha csak az a bajod — mondotta a róka, egyet se búsulj, csak hányd le egyenként a fiaidat, én majd megkeresztelem. A szarka mindjárt le is vetette egy fiát. — Egy — számlálta a róka —, s abban a pillanatban meg is ette a szarkafiút. Az öreg szarka ezt nem látta, õ is utána mondotta a rókának — Egy! Azután ledobta a másodikat. A róka felkiáltott: — Kettõ — s bekapta a szarkafiút. Lekiáltott a szarka is: — Kettõ! Így szép sorjában mind a hat fiát lehányta a szarka, s mind a hatot meg is ette a róka. Mikor a hatodikat is ledobta, leszól a rókához: — Megkeresztelted-e? — Meg én! Mind a hatot megettem. 107

— Jaj, te istentelen — cserregett a szarka —, megállj csak! Kivágom mind a két szemedet. Leröppent a fáról, de bezzeg a róka sem várt reá, szaladott árkon bokron át. A szarka mindenütt felette repült, de mikor le-lecsapott a földre, a róka mindig tovább ugrott, s így aztán nem tudta utolérni. Amint repül a szegény szarka, találkozik egy kopóval, s mondja neki: — Te kopó! Nem állanál-e be hozzám béresnek? — Én be, jó szívvel — mondja a kopó —, ha jóltartasz hússal. — Gyere csak velem — mondja a szarka —, a mészáros éppen most ölt bikát, ehetsz ott eleget. Bemennek a faluba, a szarka fölszáll a mészáros háza tetejére, ott elkezd cserregni, de olyan erõsen, hogy a mészárosnak nem volt nyugodalma. Kimegy a mészáros, ki a felesége, kimennek a gyermekei is mind, hessegetik, dobálják a szarkát, de az csak cserregett tovább, a ház tetejérõl nem repült el, míg a kopó be nem sompolygott a házba, s ott jól nem lakott hússal. Akkor aztán továbbrepült, szaladott a kopó is utána. — Jóllaktál-e? — kérdi a szarka. — Jóllaktam, lelkem, gazdám, de most meg majd elepedek a szomjúságtól. — Nem baj, csak gyere utánam! Amott, abban az istállóban éppen most feji a teheneket egy asszony, ott majd ihatsz tejet, amennyi csak beléd fér. Elmennek oda, a szarka fölrepül a ház tetejére, elkezd cserregni. Az asszony kiszalad nagy mérgesen, dobálja, hessegeti. — Hess el, szarka, hess el! Ne jelents nekem vendéget, bár magam élhessek. Ezalatt a kopó bement az istállóba, s a tejet egy cseppedõs cseppig megitta. — No, szógám — kérdi a szarka —, ittál-e eleget? — Ettem is, ittam is elegendõt, lelkem, gazdám, most már mehetünk a róka után. Repült a szarka, a kopó meg szaladott alatta, s amint egy búzaföld felett repült, meglátja a rókát, ott hevert a búza között. 108

— Erre, szógám, erre — kiáltott a kopónak —, itt a róka! Uccu! felszökik a róka, a kopó utána, kikerülnek a búzaföldrõl, be az országútra. Éppen akkor ment arra egy ember három lóval s szekérrel. A szekéren egy nagy hordó bor volt. Az ember nagy hirtelen lekapja a baltát, a róka után hajítja, de a róka helyett a kopót találta, s szegény kopó abban a helyben megdöglött. Hej, Istenem, reá támad a szarka az emberre: — Hé, atyafi! Miért ütötted agyon a szógámat?! Mondja az ember: — Én a rókát akartam, nem tehetek róla, hogy a kopót találtam. — Már akár a rókát akartad, akár nem — mondotta a szarka —, ezért kivágom a lovadnak a szemét. — Hiszen próbáld meg! — mondotta az ember. A szarka kétszer sem mondatta magának, odarepült a ló fejéhez, hogy kivájja a szemét, de az ember sem sokáig gondolkozott, nagy haraggal a szarkához vágott a baltájával. Azám, csakhogy a szarka helyett a lova fejét találta, s olyan erõsen találta, hogy a ló egyszeriben felfordult, s kiadta a páráját. — Ez még nem volt elég — mondja a szarka —, a másik két lovadnak is kivájom a szemét. — Hiszen csak próbáld meg! — mondotta az ember. — Én meg is próbálom — cserregett a szarka, s rászállott a középsõ ló fejére. Fölkapja a baltát az ember, megcélozza a szarkát, de hogy célozta, hogy nem, elég az, hogy most is a lovát vágta fejbe. A ló felfordult, kiadta a páráját, s éppen így járt a harmadik is: a lógós. Azt mondja most a szarka: — Ez még nem volt elég: kieresztem a borodat is. Rászáll a hordó tetejére, a dugóját elkezdi kapirgálni, az ember nagy mérgesen odavág a baltával, de úgy odavág, hogy a hordó miszlikbe szakadt: a teméntelen sok bor elfolyt. Elvitte az embert, el a szarkát, még a baltát is, s még ma is viszi õket a bor, ha valahol meg nem akadtak... 109

LEÁNYKÕ TOKAJ közelében ennek elõtte sok száz esztendõvel, lehet annak bizony ezer esztendeje is, egy hatalmas, gazdag úr lakott, akinek annyi vára s annyi uradalma volt, hogy maga sem tudta, hány. Hanem a legszebb vára Tokaj mellett volt, arany volt a fundamentuma, gyémánt a fala, ezüst a födele. Ennek a hatalmas, gazdag úrnak egyetlenegy lánya volt, olyan szép, mint égen a ragyogó csillag, de a szíve keményebb volt a kõnél. Szegény ember nyomorúságán meg nem indult, s ha kéregetõ jött a palotába, kikergettette a cselédeivel. Történt egyszer, hogy nagy vigasságra készültek a tokaji palotában, jöttek a vendégek az ország minden részérõl, aranyos, bársonyos hintókon, annyian voltak, alig fértek a palotába. A szívtelen szép leány a legszebb gúnyáját vette magára, csillogott, ragyogott a sok gyémánttól, aranytól. De minekelõtte a vendégek közé ment volna, még egyszer meg akarta magát nézni a tükörben, hanem a tükör egy kissé magasan állott, nem nézhette meg magát benne tetõtõl talpig, körülnézett hát, hogy mire álljon fel. Valamelyik inas három nagy debreceni kenyeret ledobott volt egy sarokba, s a nagy sürgölõdés-forgolódásban ottfelejtette. Mit gondolt, mit nem, a három kenyeret a tükör elé vitte, egymásra tette, aztán ráállott, s úgy nézte magát. Amint gyönyörködött a szépségében, megnyílik az ajtó, s egy koldus lép be azon. — Egy falás kenyeret Isten nevében! — könyörgött a koldus. Visszafordult a leány, s rákiáltott nagy haraggal: — Takarodj, hitvány koldus, hogy mersz háborítani, mikor én bálba készülök?! 110

— Csak egy falás kenyeret — könyörgött ismét a koldus —, ma még nem ettem! — Kitakarodj, nincs kenyér! — Hát ha nincs — mondotta a koldus —, válj kõvé, s váljon kõvé az is, ami alattad van. Azzal a koldus elment, s a leány ott maradt a kenyéren, kõvé meredve. Sokáig várták a vendégek, de hiába várták, nem jött. Aztán bementek a szobájába. Ím, ott állott a leány, kõvé volt válva tetõtõl talpig, kõvé váltak a kenyerek is. A vendégek szétriadtak, a gazdag földesúr is ott hagyta tokaji várát, nem mert ott lakni többet. Lassanként aztán elpusztult a fényes vár is, csak a leánykõ maradt meg belõle, aztán az is elpusztult, csak a helye maradott. A tokajiak még most is tudják, hol volt az a leánykõ.

ÖRDÖG KÖVE SOK száz esztendõvel ennek elõtte egy ördög tartózkodott Szászváros vidékén. Ennek az ördögnek abban telt a kedve, hogy amely háznál szép leány volt, oda csak beállított, megkérte a leány kezét, s adták, nem adták, fogta a leányt, s meg sem állott vele a pokol tartományáig. Egy esztendõnek a lefolyásán tíz-húsz szép leányt is elvitt az ördög, s megfogni nem tudták, mert nem a földön járt: felszállott a levegõégbe, s a madárnál is sebesebben repült az elrabolt leánnyal. Volt a többek közt egy Filána nevû leány, akinek messze földön nem volt párja szépségben. Filána jegybéli mátkája volt a vidék legszebb legényének, s már készülõdtek is a lakodalomra. Az alatt az idõ alatt, míg a lakodalomra készülõdtek, nem volt nyugodalom a Filánáék házában, éjjel-nappal reszkettek, hogy Filánáért is eljõ az ördög. Nem is igen mozdult el Filána mellõl a mátkája, õrizte, 111

vigyázta, mint a szeme fényét. De az ördög látatlanban folyton a ház körül leskelõdött, s abban a pillanatban, amint a võlegény kifordult a házból, beugrott az ablakon fényes, aranyos ruhában, s annak rendje s módja szerint a szülõktõl megkérte a leány kezét. Az öreg gazda megfogta a leánya kezét, aki az ördög láttára fehér lett, mint a fehérített vászon, s mondta az ördögnek: — Nem adom neked a leányomat! Hiába öltöztél aranyos gúnyába, jól látom én, hogy ördög vagy. — Bizony ha nem adod, nem is kérem többet — mondta nagy hetykén az ördög, s kiragadta a leányt az apja kezébõl. Aztán az egyik kezével átkarolta a leányt, felszökött az ablak fájára, s éppen föl akart vele szállani, mikor beszaladt a szobába a võlegény, ki észrevette az ördög jövetelét. A bátor legény hirtelen megragadta az ördög lábát, hogy visszahúzza, de az ördög sokkal erõsebb volt, könnyû pehelyként kapta fel a legényt is, a leányt is, s repült velük, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegõég. Hanem hiába, mégsem tudott egyvégtében a pokol tartományáig repülni, nagyobb volt a teher, mint amekkorához szokott volt, s útközben a Sebes vize partján, egy magas kõszikla tetején megállapodott, hogy pihenjen egy keveset. De a legénynek sem kellett egyéb. Összeszedte minden erejét, megragadta az ördögöt, s mondta neki: — Egy életem, egy halálom, a mátkámat nem hagyom neked, ördög! Talpra ugrik az ördög, birokra mennek, hányják, vetik, forgatják egymást, az ördög elõveszi minden mesterségét, de a legény is ismerte a birkózásnak minden fortélyát, s egyszerre csak felkapta az ördögöt, megkerengette a levegõben, s ledobta a Sebes vize mellé. Az ördög talpra esett, de abbéli nagy csodálkozásában, hogy egy emberfia ügyesebb tudott lenni, mint õ, egyszeriben kõvé meredett, s ott áll ma is keresztbe font kézzel... Fent a szikla tetején, azt mondják, még ma is látszik az ördög s a legény lába nyoma, amint egymással küzdöttek.

112

A JÉGPÁNCÉLOS VITÉZ A HOMORÓD völgyében fekszik Keményfalva, egy kicsi székely falu: ott még most is emlegetik Lakatos Jánosnak s a máskaunokájának nagy vitéz cselekedeteit. A keményfalviakat is sokat sanyargatták a tatárok, de még jó szerencséjük volt a falun felül a Hollókõ nevû sziklaszál, melynek barlangjában meg-meghúzódtak. Egyszer azonban nyomon követték a tatárok a menekülõ keményfalviakat, s már-már a barlangnál voltak, mikor a nép vezére, Lakatos János, hirtelen megfordult, célba vette dupla csövû puskájával a tatárok vezérét, a veresbélû kánt (akit azért neveztek veresbélûnek, mert tetõtõl talpig veres volt az öltözete), s az elsõ lövésre lefordult a kán fekete paripájáról. Lakatos elsütötte a második lövést is, s a tatárok, kik addig sohasem hallottak puskalövést (csak úgy zengett-zúgott a völgy!) eszök nélkül szaladtak meg.

Így mentette meg Lakatos János a keményfalviakat. Hanem a máskaunokájáról még különb dolgokat beszélnek. Ez is Lakatos János volt, de ez már nem elégedett meg azzal, hogy a falujába várja a tatárokat; ha oda nem jöttek, ment õ utánuk. Járt-kelt, kalandozott mindenfelé a Székelyföldön, s egyszer Csík-Toplicán éppen akkor talált benyitani egy házba, mikor ott hét tatár nyilat kovácsolt. A hét tatár egyszerre fogta rá a nyílvesszõt, de mind a hét vesszõ a Lakatos János feje fölött süvített ki az ajtón, mert Lakatos hirtelen a földre bukott. De nem ijedtségbõl, hanem okos elõrelátásból. Mert amint a nyílvesszõk kiröppentek a feje fölött, abban a pillanatban felugrott, görbe kardját kirántotta, s miszlikbe aprította a hét tatárt. Akkor kiválasztotta a tatárok lova közül a legszebbet, egy szép aranyszõrû paripát, fölpattant rá, s elvágtatott, mint a sebes szél. Hiszen jól tette, hogy lóra kapott, mert a falu közt csatangoló tatárok észrevették a cselekedetét, s heten közülök ûzõbe vették. 113

Repült az aranyszõrû paripa, de repültek a nyílvesszõk is Lakatos után. Ha egy eltalálja, vége az életének. Éppen az Olt partjához ért Lakatos, s nem gondolkozott sokáig, beleugratott a mély vízbe. Késõ õszre járt az idõ, hideg volt az Olt vize, s mire átúsztatott, a hideg víz ráfagyott a szûrére. Mintha csak jégpáncélt húzott volna magára Lakatos János: tetõtõl talpig csillogott a testén a jég. Most már lövöldözhették rá a nyilakat: mind visszapattogott a testérõl. De nem is szaladott tovább. Megállt az Olt partján, s intett a tatároknak: jertek, jertek! Hiszen jöttek is azok. Heten voltak egy ellen, hogyne jöttek volna. Mind a heten átúsztattak az Olton, de csak három úsztatott vissza közülök: négyet levágott vitéz Lakatos János, a többiek elszaladtak. Ha a Homoród völgyén jártok, nézzetek be Keményfalvára, ott még többet is tudnak regélni Lakatos János vitéz tetteirõl...

A SZOMORÚFÛZ VOLT idõ, gyermekek, mikor a szomorúfûzfának nem hajolt le az ága, mint ahogy most lehajlik. Éppen úgy fölfelé állottak az ágai, mint a többi fáé, melyen nincs gyümölcs.

Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy Krisztus urunk egy szomorúfûz alá ült le. Üldözték a rossz emberek, s mivelhogy erõsen elfáradott, pihenni ez alá a fa alá tért, mert tudta, hogy ennek nem szúrós sem levele, sem ága. Leült Krisztus urunk, s ím, a fûzfa ágai egyszeriben lehajlottak szépen, s szelíden legyintgették verejtékes homlokát. Pihenés után Krisztus továbbment, de a szomorúfûz ága nem hajolt többet vissza: lehajolva maradt annak emlékére, hogy az Isten fia ült alatta. 114

A SZAMÁR FÜLE AZ ISTEN, mikor az állatokat megteremtette, sorban megmondta valamennyinek, hogy melyiknek mi a neve. — Megértettétek ? — kérdezte az úr. Az állatok bólintottak a fejükkel. — Megértettük. — Jól van — mondta az úr —, elmehettek, de holnap ismét jöjjetek vissza. Majd sorban kikérdezlek, hadd lám, nem feledte-e el valamelyik a nevét. Az állatok másnap visszamentek, s az úr sorba kérdezte valamennyit. — Mi a neved? — Ló. — Mi a neved? — Ökör. S így kérdezte tovább. Mindenik megfelelt helyesen. Legvégül maradt a szamár. — Mi a neved? A szamár nagyot bõdült: — Iá! iá! — De a nevét nem tudta megmondani. Ekkor az úr szólt Gábor arkangyalnak: — Gábor, rázd meg jól a fülét, s közbe mondjad mindég a nevét, hogy ne feledje el! Gábor arkangyal megfogta a szamár fülét amúgy magyarosan, s úgy meghúzta, csavargatta, hogy egyszeriben háromszor akkorára nyúlt, mint azelõtt volt, közben meg folyton kiabálta: — Szamár! Szamár! Szamár! Azóta olyan hosszú a szamár füle. 115

A HALÁL ANYJA SOKAT viaskodtak a telekfalvi székelyek is a tatárokkal. A tatárjárás idejében az Õr-hegyen mindig lengett a zászló, egyszer fehér, másszor vörös. Többször a vörös, mint a fehér. A vörös azt jelentette, hogy jõnek a tatárok, a fehér azt jelentette: maradhattok bátorsággal a faluban, járhattok a mezõre, nem jár errefelé tatár. Mert az Õr-hegyrõl látni lehet a Küküllõ és Homoród vidékét, s ha az õr vörös zászlót tûzött ki, elég idejök volt a telekfalviaknak, hogy az Õr-hegy mögé, a Somos-erdõbe húzódjanak. Ennek az erdõnek a sziklás oldalába három barlangot ástak a telekiek, s ha túlságos nagy erõvel jött a tatár, ide menekültek. Hanem a tatárok, ha a faluban meg nem lephették a telekieket, utánuk mentek a Somos-erdõbe is, megvetették a lábukat a barlangok elõtt, s várták türelemmel, míg a népet kikergeti az éhség. Ez volt a fogásuk az almási barlangnál is, ez itt is. Csakhogy a telekiek nemcsak eleséget vittek a barlangokba, hanem puskát meg ágyút is. Sok tatár hagyta itt a fogát. De mennél többen estek el, annál nagyobb lett a haragjuk. Hát még mikor a vezérüket is meglõtték! Nagy, harangos lovon jött a tatárok vezére, a harang kolompolásától zúgott az erdõ. Akkor elõállott egy legény, aki tüzér volt, s értett az ágyúhoz. Mondta a népeknek: — Fogadjunk, egy célzásra lelövöm a vezért. — Csak lõjed! — biztatták. A legény célba vette a vezért, s bumm! a lovával együtt miszlikbe szakadott. Csak a harang maradt meg épen. (Ez a harang azóta a telekfalviak templomtornyában vagyon.) A tatárok azonban nem vesztették el a fejüket, mikor a vezérük elesett. Úgy látszik, volt vezérnek való köztük több is. Továbbra is csak ott maradtak. Tudták, hogy sok eleség nem fér el a barlangban, 116

elébb-utóbb kikergeti az éhség a népet. Hát abban igazok volt: az eleség elfogyott, de a telekfalviak mégsem jöttek ki. Emlékeztek ugye, hogy az almási barlangban is egy vénleány mentette meg a népet, a hamuból sült taligakerék-kenyeret fölmutatván a tatároknak. A telekfalviakat is egy vénleány találós esze mentette meg. Ez a vénleány egy nagy disznótöknek szemet, orrot, szájat vágott, s a szájába retekbõl szörnyû nagy fogakat. Akkor a tököt póznára szúrta, a póznát pedig felöltöztette, s éjnek idején kiment a- barlangból, fel az Õr-hegyre, õ meg szépen meglapult a szörnyeteg mögött. Mert olyan volt az, mint egy szörnyeteg. Rettentõ rémület szállotta meg a tatárokat. Aki legbátrabb volt köztük, az is fogvacogva kérdezte: — Ki vagy? — A halál anyja vagyok! — sipított a vénleány. — Az élet fonalát nyújtom s szaggatom. Elszaggatom a tieteket is, ha mindjárt el nem takarodtok. Hiszen a tatároknak sem kellett egyéb. Eszük nélkül szaladtak, ki amerre látott, s többet feléje se néztek Telekfalvának.

A SZÁRNYAS ÁLLATOK BESZÉDJE AZ emberek örülnek a vendégeskedésnek, de bezzeg nem örülnek a szárnyas állatok. Ámbátor ott sem voltam, nem is láttam, de tudom, hogy erõsen szomorkodott az a sereg szárnyas, akiket egy asszony bezárt a pincébe. Azért zárta be, hogy a fia lakodalmára leölje. Volt köztük galamb, kácsa, lúd meg gúnár. Hej, csaptak ezek együtt szörnyû lármát! Hanem egyszerre csak mit gondoltak, mit nem, elhatározták, hogy utoljára nagyot vigadnak. Volt a pincében egy hordó bor, s a kácsa mindjárt elõállott az indítvánnyal: Csak csapra, csak csapra!

117

Egy sem mondta, hogy: ne, egyszeriben csapra ütötték a hordót, s akkor meg a gúnár kinyújtotta a nyakát, s lelkes szóval biztatta a többit: igyunk! igyunk! igyunk! Hát ittak. Jó volt a bor, pompás volt, nagyokat nyeltek utána, s a lúd örvendezve, elégedetten mondogatta: áldotta teremtötte! áldotta teremtötte! De a galamb sem hagyta szó nélkül, minden kortyintásra búgott: ó, ó, ó, ó, ó! ó, ó, ó! jaj de jó! Hej, Uram, jézus, hanem volt reggel haddelhadd, mikor az asszony benyitott a pincébe, s látta, hogy mind egy cseppig elfolyt a bor! Nagy mérgesen a szárnyasok közé csapott, azok meg szaladtak ki a szérûre, mintha szemüket vették volna. Na, csakhogy ott voltak. Ott is igen jól találták magukat, mert volt annyi búzaszem, amennyi csak kellett. A lúd már jó elõre figyelmeztette a társait a becsületes osztozkodásra, mondván: ketten-hárman egy szemet! ketten-hárman egy szemet! — de mikor valósággal ott voltak, megmásolta a szavát, s azt mondta: ki-ki magának! ki-ki magának! De nem sokáig tartott a jó élet, mert szaladott hátra az asszony egy nyírág seprûvel. Ahogy a gúnár meglátta, elkiáltotta magát: Kádár! Kádár! Erre ahányan voltak, annyifelé rebbentek, üthette nyomukat az asszony, ezeknek a húsából, tudom, a vendégek nem ettek.

A NAP FÁJA EGYSZER volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy királyné. Ez a királyné halálos ágyán azt hagyta az urának, hogy csak annak adja a leányát, aki egy ágat hoz a nap fájáról. De azt is megmondotta, hogy azt az ágat csak félszemû ember hozhatja el. A királykisasszony, mikor az anyja meghalt, már nagy, eladó leány volt, s a király mindjárt ki is hirdette az egész országban, hogy 118

csak jöjjenek a félszemû emberek, s induljanak a nap fája után; amelyik megtalálja, s ágat hoz róla, azé lesz a királykisasszony. Összegyûltek az országból mind a félszemû emberek, öregek, fiatalok; el is indultak a király parancsolatja szerint, be is jártak országot-világot, de egy sem talált a nap fájához. Legtöbben elkóboroltak mindenfelé, nem is kerültek vissza; akik meg visszakerültek, azoknak a király mind karóba húzatta a fejét. Az egész országban már csak egy félszemû legény volt, egy szegény özvegyasszony fia. Ezt, amíg lehetett, rejtegette az anyja, de erre is rátaláltak a király katonái, kihúzták a házából, vitték a király színe elé. Hát elindult a szegény legény is nagy búsan, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken, erdõkön-mezõkön átal, aztán egyszerre egy olyan magas hegynek ért a tetejére, hogy kalapjával szinte a csillagokat verte. Amint fölér a hegyre, látja, hogy ott fekszik egy sas, szárnya, lába el volt törve, nem tudott megmozdulni. Nézi, nézi a legény a madarat, megsajnálja, s gondolja magában, minek kínlódjék az a szegény madár, õ bizony agyonveri. Föl is kap egy követ, fejbe akarja dobni a madarat, de az megszólal: — Ne üss agyon, te szegény legény, inkább adj ennem-innom, hogy erõre kapjak, s bizony nem bánod meg a jóságodat. A legény mindjárt eldobta a követ, a kulacsából megitatta a madarat, a tarisznyájából megetette. Aztán szedett mindenféle csudafüveket, azoknak a levével megkenegette a sas szárnyát, lábát, s két-három nap sem telt bele, erõre kapott a sas, lábra állott, a szárnyát megcsattogtatta, hogy csak úgy zúgott belé a levegõ. — No, te legény — mondotta a sas —, jótétel helyébe jót várj. Meggyógyítottál, kívánj akármit, megteszem. Mondja a legény, hogy miben jár. — Hiszen az Isten volt veled, hogy nem ütöttél agyon — mondotta a sas —, mert úgy tudd meg, hogy én a napkirály madara vagyok, most is miatta esett a szerencsétlenségem. Megparancsolta, hogy raboljam el a felhõkirály leányát, de rajtakapott a felhõkirály, mikor éppen megragadtam a leányát, s úgy lecsapott az országából, hogy lábam, szárnyam eltörött. De visszamegyek másodszor is, mert 119

addig a gazdám szeme elé nem kerülhetek, míg a felhõkirály lányát el nem raboltam. Hát csak gyere velem, ülj a hátamra, elviszlek felhõországba; mikor odaérünk, aranyos kígyóvá változtatlak téged, s éppen amellett a fa mellett doblak le, ahol a királykisasszony szokott üldögélni; õ majd bizonyosan utánad szalad, én meg elõröppenek a búvóhelyemrõl, fölkapom õt, fölkaplak téged is, s meg sem állunk a napkirály országáig. Úgy is tettek, ahogy a sas mondotta. Ráül a legény, a sas felemelkedik, elrepül nagy szárnycsattogtatással, s egy szempillantás alatt megérkeznek a Felhõországba, ott is a felhõkirály kertjébe. Hát a királykisasszony csakugyan ott ült egy rengeteg nagy fa alatt. Visszafordul a sas, rálehel a legényre, s az abban a pillanatban aranyos kígyóvá változik, aztán csak lesiklik a sas hátáról, be a felhõkirály kertjébe, s gyorsan elkereng a fa elõtt. Meglátja a királykisasszony, elsikoltja magát nagy örömében, szalad a kígyó után, hogy megfogja, s mikor éppen a kert végéhez ért, a kerítés aljából elõugrott a sas, felkapta a királykisasszonyt, fel az aranyos kígyót, s repült, mint a szél, még annál is sebesebben, a napkirály országába. Mire odaért, az aranyos kígyóból ismét legény lett, s mikor meglátta a napkirály országát, a szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. Színarany palotában lakott a napkirály, gyémánt volt minden ablaka, fák, füvek s minden, amit látott, arany s gyémánt vala. De bezzeg nem búsult a királykisasszony sem, mikor meglátta, hogy milyen szép országba hozta a sas. Hát még amikor meglátta a napkirályt. Na, fölvezeti a napkirály a királykisasszonyt a palotába, s ment utána a sas is s azzal a legény. Mondotta a sas: — Felséges királyom, én elhozám neked a felhõkirály leányát, hanem: e nélkül a félszemû legény nélkül nem lettem volna képes. Ez a legény azért jött, hogy adj neki egy ágat a nap fájából. — Hogyne adnék — mondotta a király. Kimennek a kertbe, ott a nap fájáról letör egy ágat a legény. De még olyat se látott világon való életében: arany volt a levele, gyémánt a virága. Azt mondta a sas:

120

— No, legény, vigyed az ágat. Tudd meg, hogy ezzel csak meg kell legyinteni a halottat, s egyszeriben feltámad. Elbúcsúzik a legény a sastól, megy haza nagy örömmel, viszi a királynak az ágat, s mondja, hogy milyen csudaereje van annak. — Hej, Istenem — örvendezett a király —, most már tudom, miért hagyta meg halálos ágyán a feleségem, hogy a nap fájáról ágat hozassak! Mindjárt mentek a temetõbe, kiásták a királyné koporsóját, s ím, csakugyan, amint szelíden meglegyintették az arcát az ággal, felnyitotta a szemét, elevenné vált: hétszerte szebb volt, mint annak elõtte. De bezzeg volt öröm. Még aznap megtartották a lakodalmat: a királykisasszony felesége lett a félszemû legénynek, s ma is élnek, hogy ha meg nem haltak.

HÁROM TÜNDÉR HAJDANÁBAN, réges-régen három tündér lakott Hunyadnak földjén: Déva, Kalán és Arany. Szép volt mind a három, olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Ez a három tündér sokáig együtt lakott egy kis házacskában, de egyszer mi történt, mi nem, versengeni kezdettek a szépségükkel meg a hatalmukkal. Úgy lett, hogy beléjük szállott a gonosz szellem, ez rontotta meg a békességet. Mondta Déva: — Többet nem lakunk együtt. Építsen mindenki magának, lakjék a maga házában. — Jól van, építsen — mondotta Kalán. — Majd meglátjuk, melyik tud többet. — No, azt én is szeretném látni — szólt Arany büszkén. Déva volt köztük a legszelídebb. Azt mondta, a dévai hegyre mutatván: 121

— Én ennek a tetejére építek várat. Kõbõl építem, s ha Isten megsegít, három nap múlva áll az én váram. — No, ha te kõbõl, én meg vasból építek — mondta Kalán —, s nem kell arra nekem három nap, elég lesz kettõ is. — Két nap?! — kacagott Arany. — Reggel megkezdem, s estére be is végzem. Színaranyból építem. — Ha segít Isten — mondotta Déva. — Akár segít, akár nem, estére áll az én aranyváram! — mondotta Arany. Azzal a három tündér háromfelé ment, s hajnal hasadtakor munkának látott. És épültek a várak három hegy tetején, gyorsan, mint a tünemény. Estére kelve már ragyogott, tündökölt Arany vára, a Maros vize partján. Másnap estére fölépült Kalán vára is: csupa vas volt, aljától a födeléig. Déva vára is fölépült, de csak harmadnap estére. Hát Isten megengedte, hogy a kevély tündérek felépítsék a várakat, de csak azért, hogy keményen megbüntethesse õket. Amint Déva is fölépítette az õ várát, szörnyû nagy fergeteg, földindulás, égszakadás kerekedett, ég, föld elfeketedett, s Kalán és Arany vára összeomlott. De Déva vára állott erõsen, sem égszakadás, sem földindulás nem ingatta meg.

A LÉLEK MIKOR az Úristen megteremtette az embert, odament az ördög, s azt mondta nagy hetykén: — Hát ez mi? Ember? Így én is meg tudom teremteni. Mondotta az úr mosolyogva: — Jól van, hát csak teremtsd meg! 122

Az ördög mindjárt munkának látott, s egy óra sem telt belé, megformázta az emberi testet. — Ihol az ember! — mondotta az ördög. — Nagyon jó — mondta az úr —, most csak állítsd talpra! Próbálja az ördög, mesterkedik mindenféleképpen, de bizony az õ embere nem tudott talpra állani. — Látod, látod, nem áll meg — mondotta az úr. — Mért nem áll meg? — Mert nincs benne lélek. — Hát honnét vegyek lelket belé? — Az a te dolgod. Tovább mesterkedett az ördög, de bizony lelket nem tudott adni a testbe. Akkor az Úristenhez fordult: — Látom, hogy erre nem vagyok képes nálad nélkül. Adj lelket ebbe is! Mondá az úr: — Lelket nem adok az ördögnek, elégedj meg a testtel. Ezért nem szabad az ördög a lélekkel.

A TISZA AZ ÚRISTEN megteremtette az egész világot, s mindennek megmutatta a helyét. — Itt állnak a hegyek. Itt a rétek. Itt az erdõk. Szép sorjában helyet mutatott a tengereknek, tavaknak, folyóknak, patakoknak is. Hogy, hogy nem, a Tisza legutoljára maradt. A Tisza szomorúan tekintett föl az úrra. — Hát az én helyem hol, merre lesz, Uram? 123

— Lám, lám, rólad szinte megfelejtkeztem — mondá az úr mosolyogva. Egyszeriben szólította Gábort, a magyar arkangyalt. — Gábor, húzass barázdát a Tiszának is! Gábor arkangyal elõvette aranyos ekéjét, egy szamarat fogott elébe, s mondta a Tiszának, hogy csak menjen mindenütt az eke nyomán. Elindítja a szamár az ekét, a Tisza meg csak mendegélt utána, de egyszerre csak a szamár hol erre, hol arra kap bogáncskóró után, s az eke ki-kizökkent az egyenes járásából. Ha közel nem látott harapnivalót, messzire is kitért a szamár az egyenes útból, aztán megint más irányba, ide-oda, mindenfelé. Azért olyan girbén-görbén, csavargósan járó a Tisza.

MESE A KALÁSZRÓL MIKOR az Úristen a világot megteremtette, jó dolga volt a szántóvetõ embereknek: csak egy barázdát kellett szántani, azt ha bevetették, elég volt bõven, mert a gabonák szára a tövétõl a hegyéig csupa kalász volt. S még milyen kalász! Telides-tele volt súlyos szemekkel: egy kalász elég volt egy ház népének. Hanem a gonosz lélek nem tudta nézni, hogy az embernek olyan könnyû legyen az élete, s elkezdett duruzsolni, izgatni-bizgatni: — Jaj de bolondok vagytok! Hogy tudtok megelégedni egy barázdával?! Lássátok, ha több barázdát húznátok, annyi gabonátok lenne egyszerre, hogy holtig nem kellene többet dolgoznotok. Tetszett ez a beszéd az embereknek, lépre mentek, s egy helyett száz meg száz barázdát szántottak, s jó sûrûn teleszórták gabonával, hogy sok, nagyon sok gabonájuk legyen. 124

Hát lett is szálában temérdek. Tele volt kalásszal tövétõl hegyéig minden szál, hanem Isten megbosszankodott az emberek telhetetlenségén, végigsimította a gabonaszálakat tövétõl hegyéig, csak éppen legfelül hagyott egy fejecskét, a legkisebbet. Akkor aztán szólt az embereknek: — Nem elégedtetek meg egy barázdával, hát jó, teljék kedvetek: szántsatok ezután annyi barázdát, amennyit csak akartok, de tudjátok meg, hogy én is annyit adok, amennyit akarok. Azóta a szántó-vetõ ember sokat szánt, de hiába hullajtja véres verejtékét, egy szálon csak egy kalász terem.

A LÉGY ELMONDOM nektek a légy eredetét. Mikor Krisztus urunk Szent Péterrel a földön járt-kelt, Péter többek közt azt találta mondani: — Hej, Uram, de szeretnék Isten lenni! — Ugyan mért szeretnél Isten lenni? — kérdezte Krisztus urunk. — Csak azért, Uram, hogy én is teremtsek valamit. Mondta Krisztus urunk: — Hát jól van, fiam, teljék kedved. Végy föl egy marék földet, s szorítsd meg jól. Péter fölmarkolt az útról egy csomó homokot, s jól összeszorította. Kérdezte Jézus:

No, Péter, jól összeszorítottad-e? — Jól, Uram, jól. — Hát most, nyisd ki a markodat, s mondjad, hogy: légy! Péter kinyitja a markát, s mondja hangosan: — Légy! Ahogy ezt a szót kimondta, minden szem homokból egy légy lett! Csak úgy ellepték Pétert, zümmögtek-zummogtak, röpködtek az 125

arca körül, s hiába verte el magától, ismét visszaszállottak, s szörnyen alkalmatlankodtak. — No, Péter — kérdezte Krisztus urunk —, akarsz-e még valamit teremteni?!

A REST TÖBBET FÁRAD KRISZTUS urunk egyszer, amint éppen egy város felé mendegélt Péterrel, egy krajcárt talált az úton. Szólt Péternek: — Vedd föl azt a krajcárt, Péter! Még hasznát vehetjük. — Nem veszem én — mondotta Péter. — Vedd föl, Péter! — Minek, Uram? Nem érdemes lehajolni egy krajcárért! Hát jól van. Krisztus urunk nem szólt többet, hanem lehajolt, s fölvette a krajcárt. Amint beértek a városba, azon a krajcáron cseresznyét vett, de úgy, hogy Péter nem vette észre. Hej, olcsó volt akkor a cseresznye! Egy krajcárért száz szemet adtak Krisztus urunknak. Továbbmentek a városból, Krisztus urunk elõre, Péter utána. Még egy jó hajításnyira sem mentek, Krisztus urunk levetett egy szem cseresznyét a földre, de úgy, hogy Péter azt nem látta, s visszaszólt: — Te, Péter! Nézd, de szép cseresznye van a földön! Bezzeg nem kellett mondani: „vedd fel!” — mert Péter erõsen szomjas volt, biztatás nélkül is fölvette. Amint egy kicsit továbbhaladtak, Krisztus urunk megint leejtett egy szem cseresznyét, s hátraszólt Péternek: — Péter! — Hallom, Uram, hallom. — Nem látsz cseresznyét a földön? — De bizony látok, s föl is veszem, meg is eszem. 126

Így egyenként mind a száz szem cseresznyét elhullatta Krisztus urunk, s Péter hûségesen fölszedte s megette. Akkor aztán megállott Krisztus urunk, s mondta Péternek: — Látod, Péter, látod! Azért az egy krajcárért nem hajoltál le, most meg százszor egymás után lehajlottál azért a száz szem cseresznyéért, amit a krajcáron vettem. Tanuld meg ebbõl, hogy a rest többet fárad!

EMBER ÉS ÁLLAT A VILÁG megteremtése után az Úristen minden állatot a Paradicsomba rendeltetett az angyalokkal. Õ szent felsége azt akarta, hogy minden állat lábra álljon, amint megszületett. Elõször is a lónak szólott, mely a csikaját támogatta, nehogy elessék. — Ereszd csak el, hadd szaladjon! A ló eleresztette a csikót, s ím, az egyszeriben szaladt a rétre, s ette a füvet. Akkor a tyúknak szólt: — Ereszd a csibédet, hadd kaparásszon! A tyúk el is eresztette a csibét, s az elkezdett szaladgálni, keresgélni, kapargálni, s mindjárt talált is ennivalót. Még több állatnak szólt az Úristen, mind meg is fogadta a szavát. Végezetül szólt Évának: — Ereszd el te is a gyermekedet, Éva, hadd járjon a maga lábán! — Jaj, hogy ereszteném, hiszen gyenge még a csontocskája, nem bír ez járni! — Ereszd, ha mondom! — Bizony nem eresztem én, még beveri az orrát. 127

— Jól van — mondta az úr —, hát ne ereszd. Tartsd egy esztendeig az öledben! Nem is engedhette a lábára teljes esztendeig, akkor is csak félve tipegett-tapogott a gyermek, s mindegyre elesett. S lám, csakugyan a csikó, a borjú s sok más állatnak a gyermeke mindjárt szalad, amint megszületik, a gyermek pedig csak esztendõs korában kezd járni.

A GOMBA EGYSZER Krisztus urunk a földön jártában-keltében erõsen megtalált éhezni. Mondta Péternek, aki vele volt: — Péter, menjünk be valahová, talán adnak egy csepp tejet Isten nevében! — Biz a jó lesz, menjünk be — mondta Péter —, én is éhes vagyok. Bemennek egy szegény özvegyasszonyhoz, tejet kérnek, s ez adott is két pohárral. De az asszony éppen akkor sütött kenyeret, s Péter szeretett volna lángost is enni. Azám, de nem merte mondani Krisztus urunk elõtt, akinek elég volt az egy pohár tej is. Mikor aztán kimentek a házból, Péter hirtelen visszafordult, s suttyomban lángost is kért az asszonytól. Adott ez lángost is, Péter meg lassan bandukolt Krisztus után, s falatozni kezdett a lángosból. Jól tudta Krisztus urunk, ha nem is tekintett vissza, hogy mit csinál Péter, s amint ez a szájába vette az elsõ falatot, Krisztus urunk hátraszólt valamit. Mit volt mit nem tenni, Péternek válaszolnia kellett, de hogy meg ne tudja Krisztus urunk, hogy lángost eszik, kiköpte a szájából. S valahányszor éppen tele volt a szája, akkor szólt hátra Krisztus urunk, s Péter, egy falás nem sok, annyit sem nyelhetett le a lángosból.

128

Mikor aztán mind kiköpte, visszanézett nagy keservesen. S hát mit látott! Minden falásból, amit kiköpött, gomba lett! Így lett a gomba, s azóta olyan puha, mint a lángoslepény.

A BOR MIKOR Noé az özönvíz elõl a bárkára menekült, bort is vitt magával. Unta magát erõsen az öreg, s unalmában a borba hatféle állat vérét keverte. Elõször oroszlánvért kevert. Aztán tigrisvért. Ez sem volt elég, kevert belé még medve-, disznó-, majom- meg galambvért is. No, de meg is látszik azokon az embereken, akik egy pohárral több bort isznak, ezeknek az állatoknak a vére. Van olyan ember, aki a bortól büszke, mint az oroszlán. Olyan, aki kegyetlen, mint a tigris. Némely ember dülöngél tõle, mint a medve. Más ember a sárban fetreng, akár a disznó. Némelyik mindenre nevet, mint a majom. De van olyan is, aki olyan szelíd a bortól, akár a galamb.

A RÁC KRISZTUS urunk a földön jártában-keltében egyszer egy rác `falun ment keresztül. Vele volt szent Péter meg Illés próféta. Mind a hárman erõsen megszomjaztak, s megállottak egy gazdag rác háza

129

elõtt, akinek sok bora volt. Elõször Krisztus urunk ment be, s egy pohár bort kért a ráctól. — Ki vagy? — kérdezte a rác. — Én az Úristen vagyok — mondotta Krisztus urunk. — Úgy?! Te vagy az Úristen, s mégis bort kérsz tõlem? Inkább te adj nekem! Kiment Krisztus, s szomorúan mondta a társainak, hogy a rác nem adott bort. — No, majd ad nekem — mondta Illés próféta, s bement a ráchoz. — Adj’ isten, rác ember! Adj egy pohár bort! — Ki vagy, mi vagy? — Illés próféta! — Illés próféta?! Hiszen jó helyen jársz. A te neved napján mindég nagy jégesõ szokott lenni. Hátha még bort innál! Vége lenne a világnak. Nem kapsz. Mehetsz. Kiment Illés nagy szégyenkezve, nem is kérdezték: kapott-e, nem-e, látták az arcáról, hogy neki is kiadta a rác az utat. — No, most én próbálok szerencsét — mondta Péter, s bement. Õ tudott rácul is, könnyebb volt a dolga. — Jó napot, atyuskám! — Dáj mi párcsi vina! (Adj egy kevés bort.) — Ki vagy? Mi a neved? — Péter. — Péter! Péter! Hé, leány — kiáltott a szolgálónak —, hozz egy kulacs bort! Leültette Pétert, ölelgette, s mondta neki szíves szóval: — Te vagy az én emberem! Amikor a te neved napja van, akkor káposzta, hagyma, uborka s minden van! Egyél-igyál! Úgy megtraktálta Pétert, mintha az édestestvére lett volna.

130

A MEZEI EGÉR A SZEGÉNY mezei egér megunta a mezõn való lakozást. Hej — sóhajtozott magában —, mennyivel jobb dolga van a házi egérnek! Esõ, szél, hideg nem sanyargatja, nem is éhezik, mindég kap valami morzsalékot, hulladékot a szobában. Addig s addig sóhajtozott, kesergett, hogy egyszer rászánta magát a nagy utazásra, s meg sem állott, míg a faluba nem ért, ottan betért egy házhoz, s nagy hirtelen beszaladt a padka alá. A házi egér szépen szundikált a jó melegségben. — Adjon isten jó napot, házi egér! — Adj’ isten, mezei egér! Hát te minek jöttél ide? — Annak, hogy adj szállást! Keserves az élet a mezõn, sokat kell ázni-fázni, sanyarogni. — Elhiszem neked, mezei egér, de bár én férhessek el. Aztán ne hidd, hogy olyan jó dolgom van. Sokat éhezem én is. — Mégiscsak úri dolgod van az enyémhez képest — mondta a mezei egér. — Ha Istent ismersz, szoríts egy kis helyet nekem! — Nem lehet, lelkem, atyámfia, bizony, nem lehet. Hanem eredj fel a padkára, ott lakik a herceg, az talán ad szállást. Fölmegy a mezei egér a padkára, s hát csakugyan ott volt a herceg, mármint a — macska. A hasával a tûznek volt fordulva, s úgy aludt, mint a bunda. Leszól a mezei egér a házi egérhez: — Nem merem megszólítani, alszik a herceg. — Ne is szólítsd, hanem dugd a farkincádat az orrába, s mindjárt felébred.

131

No, a boldogtalan mezei egér megfogadta a házi egér tanácsát: a farkincáját bedugta a herceg orrába. De bezzeg felébredt a herceg, s ahogy meglátta az egeret: egyet mordult, s hamm! bekapta. A házi egér nagyot kacagott a padka alatt. — Úgy kell neked, te oktondi! Minek jöttél ide, ha nem tudsz bánni a herceggel?! Híre ment ennek a szomorú esetnek a mezei egerek országában, s azóta egy mezei egér se jõ be a házba, tovább sanyarognak a mezõn...

A SZEGÉNY ASSZONY SZÍVE HOL volt, hol nem volt: volt egyszer egy szegény, istenfélõ, kegyes asszony. Ez a szegény asszony elindult búcsúra, a bisztricei Szûz Máriához. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, s rengeteg erdõbe ért. Hát amint mendegélne a rengeteg erdõben, elejébe áll egy sereg haramia. — Hová, hová? — kérdezte a haramiák vezére. — Búcsúra megyek, a bisztricei Szûz Máriához — felelt a szegény asszony. — Ide a pénzedet! — rivallt rá a haramiák vezére. — Nincs nekem pénzem — mondotta a szegény asszony —, ugyan honnét volna? De a haramiák nem hittek a szegény asszony szavának, leszedték a hátáról a cókmókját, kioldozták, összevissza túrkálták, hanem pénzt csakugyan nem találtak nála. Szörnyen megharagudtak a haramiák, hogy hiába állították meg a szegény asszonyt, s a vezérük rákiáltott: — Hát aztán mit viszel a bisztricei Szûz Máriának, ha nincs pénzed?!

132

— Ó, Istenem — mondotta az asszony szelíden, kegyesen — a szívemet! Jobban örvend annak Szûz Mária, mint a pénznek. — No jó, hát vidd a szívedet, s add is át neki! — kacagott a haramiák vezére, s abban a pillanatban a késével fölhasította a szegény asszony mellét, a szívét kivette, s a tenyerébe tette. A szegény asszony nem sírt, nem jajgatott, csöndesen ment, vitte tovább a szívét a tenyerén, s íme, amint Bisztrice határába ért, a harangok húzatlan megszólaltak, s mert hogy ebben csudát láttak a népek, elindultak mind Bisztricébõl, ki a határra. Elöl mentek a papok, utánok a népek, zászlókkal, szent énekeket énekelvén. Hát csakugyan jött szembe a szegény asszony, hozta tenyerén a szívét. Ott körülvették a népek, s elkísérték a szegény asszonyt a templomba. És õ letérdelt Szûz Mária képe elõtt, s imádkozott. Szûz Mária szeretettel tekintett le rá, s míg a szegény asszony egy üdvözlégyet elmondott, nyoma sem látszott a sebnek a szegény asszony mellén.

AZ ÁRVALÁNYHAJ HOL volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás tengeren túl, volt egyszer egy király. Ennek a királynak kilenc országa volt, s a kilenc országra három leánya. Szép volt mind a három, különösen a legfiatalabb. Egyszer a király vadászni ment egymagában, de mikor estefelé haza akart térni a rengeteg erdõbõl, elvesztette az utat, próbálta jobbra-balra, elõre-hátra, nem tudott kivergelõdni a sûrû rengetegbõl. Bele-belefújt a kürtjébe, hátha valaki meghallaná, de egy lélek sem járt arrafelé. No, most mit csináljon? Közben öreg este lett, s úgy elsötétedett az erdõ, hogy a sötétségre fel lehetett volna akasztani a fejszét. Õ 133

bizony, gondolta magában, lefekszik egy fa alá, s majd reggel, ha felsüt Isten áldott napja, megtalálja az utat. Hanem amikor éppen le akart heveredni, gyermeksírás ütötte meg a fülét. Megállott egy helyben, hallgatódzott, de nem sokáig állott, mert olyan keserves volt az a gyermeksírás, hogy a királynak kicsordult a könny a szemébõl. Nosza, elindult tapogatódzva, s addig ment, addig tapogatott, bujkált az ágak, bokrok közt, mígnem egy bokor tövében megtalálta a gyermeket, s szépen, gyöngén fölvette a földrõl. Amint fölvette, a gyermek abban a pillanatban elhallgatott, s ím, halljatok csudát: megvilágosodott az ég, kétfelé nyílott a sûrû rengeteg, s a király mehetett haza. Másnap a király kihirdettette mind a kilenc országban, hogy egy kicsi leánygyermeket talált az erdõben (mert leányka volt), aki magáénak gondolja, jöjjön a palotába. De hiába hirdették, senki sem jött a leánykáért. Bizony ha nem, ezen nem búsult a király, mert a leányka olyan szép volt, hogy ahhoz hasonlatos szépet nem látott emberi szem. Merthogy nem volt sem apja, sem anyja, Árvalánynak kereszteltette a király, de azért úgy tartotta, nevelte, mintha tulajdon édesleánya lett volna. Hej, uramteremtõm, vagy voltak szépek, vagy nem a királykisasszonyok, de Árvalány olyan szép volt, hogy csudájára jártak a világ végérõl is. Puha selyem volt a haja, ragyogott, mint a fényes nap, s olyan hosszú volt, hogy a földet seperte. Na, hiszen irigyelte is a szépségét a két idõsebb királykisasszony, ha tehették volna, elpusztították volna a föld színérõl, de nem tehették, mert a király pártját fogta, de még inkább a kicsi királykisasszony. Telt-múlt az idõ, a királykisasszonyok nagy eladó leányok voltak már, a két idõsebb rég férjhez is mehetett volna, de mindég válogattak, s szépen meg is vénültek. Férjhez vitték a legkisebb királykisasszonyt is, s a nénjei csak várták, várták a jó szerencsét. Egyszer aztán valahonnét az Óperenciás-tengeren túlról leánynézõbe jött egy királyfi, akivel a király elõre megegyezett, hogy azt adja a két leánya közül, amelyik jobban megtetszik neki. Azám, megegyezhettek, de mikor a királyfi meglátta Árvalányt, azt mondta a királynak: 134

— Felséges királyom, meg ne haragudjon, de én Árvalányt veszem feleségül, ámbátor tudom, sem országa, sem hazája. — Jól van, királyfi — mondotta a király —, én Árvalányt is úgy szeretem, mintha tulajdon édesleányom volna, legyen a tied! Hej, csak most borította el igazán a vén királykisasszonyokat az irigység! Hanem haragjukat nem mutatták, sõt úgy tettek, mintha örülnének. De csak azt várták, hogy Árvalány lefeküdjék s elaludjék. Lábujjhegyen az ágyához orozkodtak, s szép selyemhaját tõbõl levágták! Fölébred reggel Árvalány, nyúlt a fejéhez, s ím, bokáig érõ selyemhaja levágva, a földön hevert az ágya elõtt! Amint meglátta, nagyot sikoltott, s szörnyû fájdalmában meghasadt a szíve. Eltemette a királyfi Árvalányt nagy jajszóval, keserves sírással, aztán nagy bújában, bánatjában elment világgá. Hanem a jó Isten megbüntette a gonosz leányokat. Akkor éjjel mind a kettõnek megfehéredett a haja, megráncosodott az arca: olyan csúnyák lettek, mint két vén banya. Még ekkor sem tértek Istenhez. Szörnyû haraggal kapták föl a földrõl Árvalány haját, s kidobták az ablakon, hadd vigye szerte a szél, ahány szála van, annyifelé, hogy többet ne csudálja senki. Ám amint kidobták a hajat, csöndes szellõ vette a szárnyára, s vitte szépen tovább. Elõször a temetõben szállott le a szellõ, s letett három szálat Árvalány sírjára. — Kelj ki, kelj ki, Árvalány haja! — mondotta a szellõ. Aztán továbbszállott hegyek-völgyek felett, s itt is, ott is letett nehány szálat. És megfogant mind, s szaporodott, terjedt az árvalányhaj az egész világon, hadd legyen mit tûzni legényeknek kalapjára. Ím, ez az árvalányhaj regéje.

135

A GALAMBOK ISTEN csudája, hogy maradt egy magyar a nagy tatárjárás után. Sajó vizében leli szomorú halálát Béla király is, ha hû vitézei testökkel nem védik a tatárok nyílzáporától, s ha erõnek erejével el nem viszik a csata terérõl. Két vitéz kétfelõl megragadta a király lovának kantárát, a többi meg körülfogta, s úgy mentették meg a király életét, elvágtatván toronyirányba, árkon-bokron át, hegyeken-völgyeken keresztül. Valahol Torna megyében állapodtak meg, sûrû rengetegben nyomukat vesztette az üldözõ tatárcsorda, s szegény Béla király még egyszer lehajthatta fejét az országában. Nem puha párnára, kemény kõre. De nem érezte a kõnek keménységét. Fájt a szíve, majd megszakadt. — Mért nem hagytatok ott — kesergett a király — hadd estem volna el a csata mezején én is, mint drága vitézeim! A hû vitézek vigasztalták a királyt: — Ne keseregj, uram,, nem veszett el még Magyarország. Velünk a magyarok Istene! A király szomorúan mosolygott. Nem hitte, hogy többet föltámad a szép Magyarország. Kimerülten dõlt le, fejét a kõre fektetvén. Álom nem jött a szemére: lelkét gyötörte a nagy búbánat, testét az éhség s a szomjúság. Suttogva mondá: — Adjatok egy csepp vizet! A vitézek, ámbátor maguk is alig tudtak állani a lábukon, ahányan voltak, annyifelé indultak a rengetegben, tûvé tették az erdõt, de sehol forrásra nem találták. — Úgy látszik, a források is kiszáradtak — mondta a király nagy szomorúsággal. — Étlen-szomjan kell elpusztulnom... 136

Látjátok, látjátok, mért nem hagytátok, hogy királyhoz illõen haljak meg! A vitézek könnyes szemmel hallgatták a király kesergését. Életét adta volna valamennyi egy falás kenyérért. Kétségbeesetten tekintettek föl az égre: — Ó, uramteremtõm, mutass utat nekünk! S ím, a jó Isten meghallgatta a fohászkodást. Csöndes zúgás-búgás támadt az erdõben, hasonlatos ahhoz, mikor a fák közt nagy sereg madár repül át, verdesvén szárnyával a fáknak levelét. — Nézzetek oda! — kiáltott egy vitéz. — Vadgerlicék! Csakugyan egy sereg vadgalamb húzódott át az erdõn, s csöndes búgással, burukkolással emelkedett följebb, följebb, egy magas sziklahegynek a tetejére, s ottan leszállott. — Talpra, vitézek! Másszunk föl a hegy tetejére. Hátha találunk ott galambtojásokat! Összeszedték utolsó erejöket, s mind neki a hegynek, föl a tetejére. S ím, jól gondolták, a hegy tetején fészkeltek a galambok, s a fészkek tele voltak tojással. A galambok hirtelen felszállottak a levegõbe, de mintha biztatták volna a vitézeket, búgván, burukkolván: — Vigyétek, vigyétek, nem sajnáljuk. A király félig eszméletlen feküdt, mikor visszatértek, de visszatért ereje, enyhítvén szomjúságát. Drága életét megtartották a galambok. A sziklás hegynek azóta Galamboskõ a neve. Nincs messze Görgõ falutól: ha arra jártok, nézzétek meg jól, s jusson eszetekbe a szerencsétlen Béla király!

A KECSKEKÖRMÖK VOLT idõ, gyerekek, hogy a Balaton partján, ahol most úri népek sétálnak fel s alá, kecskék legeltek. Na, ez rég volt, lehet annak 137

sok száz esztendeje, talán ezer is. Már akármikor volt, elég az, hogy a Balaton partján még most is találhattok apró kövecskéket, csudásan hasonlatosakat a kecskekörmökhöz. Mindjárt elmondom, hogy s mint kerültek ide, csak várjátok a sorát. Hát amint mondám, rég volt, nagyon rég, lakott a Balaton partján egy öreg ördöngös asszony, annak volt szép kecskenyája, de milyen szép. Hónál fehérebb volt a szõre a kecskéknek, puha selyemnél puhább, aki látta, csudálta. De bezzeg kevélykedett is az asszony: — Nincs párja az én kecskéimnek kerek e földön! Telt-múlt az idõ, egyszer honnét, honnét nem, egy szépséges szép ifiú leány vetõdött a Balaton mellé. Nem jött ám egyedül: kecskéket terelgetett maga elõtt, s mert hogy megtetszett neki erõsen a Balaton vize, Balaton mellett a selyemfû, ottan megállapodott a kecskéivel. Hej, Istenem, az öregasszonyt, ahogy meglátta a leány kecskéit, elborította a sárga irigység. No, ezt erõsen ne is csudáljátok, hiszen azt hitte, hogy az õ kecskenyája a legszebb kerek e földön, s ím, a jövevény leányé szebb volt, ezerszerte szebb! Mert úgy tudjátok meg, hogy a leány kecskéinek a körme is színarany volt, hát még a szõre! Ragyogott, tündökölt, mint a fényes nap. Attól a pillantástól fogvást, hogy meglátta az asszony az aranyszõrû kecskéket, nem volt nyugodalma, éjjel-nappal fúrt-faragott magában: hogy s mint tudja elpusztítani a leányt. Akkor aztán övé lesz az aranyszõrû kecskenyáj is. A leány nem is sejdítette, hogy miben fõ az ördöngös asszony feje, naphosszat a Balaton partján üldögélt, gyönyörködött a Balaton vizében, s meg-megesett, hogy az este is ott találta a parton ültében: nézte a víznek tükrében a ragyogó csillagokat. A kecskék meg ezalatt szerteszéjjel jártak, szabadjában: a jó Isten, aki vigyáz minden teremtett állatra, õrizte õket. Hát az öregasszony csak fúrt-faragott magában, s egy este, míg a leány a parton üldögélt, eke elé fogta hat címeres ökrét, s széles, mély barázdát húzatott a Balaton mentén, olyan szélest s olyan mélyet, hogy a leány ne tudjon a nyájához menni. Bizonyosan az ördöggel volt cimboraságban az öregasszony, az segélhette a barázdahúzásban, mert földi ember azt meg nem tudta volna cselekedni. De ez még nem volt 138

elég! Ahogy megvolt a barázda, rettentõ vihar kerekedett, zúgottbõgött a Balaton, felcsapott toronymagasra, s egy szempillantásra elborította a partot, el a barázdát is. A szegény leány esze nélkül szaladt föl s alá, de akármerre szaladott, víz állotta útját, aztán egyszerre csak sodorni kezdették a habok, belesodorták a barázdába. — Kecskéim, drága szép kecskéim! — sikoltott a leány, s azzal elmerült. Többet emberi szem nem látta. Hej, bezzeg örült az ördöngös asszony! Szaladott az aranyszõrû kecskékhez, hogy a maga karámjába terelje, de a kecskék, amint meghallották a leány sikoltozását, mintha szemüket vették volna, úgy szaladtak a barázda felé. De szaladott ám utánok az ördöngös asszony is, hátha valahogy elejökbe kerülhetne. S mi történt! Az történt, hogy az ördöngös asszony kecskéi is, amint látták szaladni az asszonyukat, nosza, utána iramodtak, egyenest a barázdának. Mire az ördöngös asszony odaért, az aranyszõrû kecskéknek híre-nyoma sem volt: beleugrottak a barázdába, együtt haltak az õ kedves pásztorukkal... — Vissza, vissza! — kiabált az ördöngös asszony a kecskéinek. De már kiálthatott, mert egy rettentõ nagy hullám kicsapott, s belesodorta a kecskéket a barázdába, barázdából a Balatonba. A kecskéket is, õt magát is... Rég volt, nagyon rég volt ez... Az ördöngös asszony kecskéibõl is, a szép leány kecskéibõl is nem maradt egyéb a körmüknél... Az is kõvé vált. Hogyne vált volna, mikor oly régen, nagyon régen történt, amit most nektek elregéltem.

139

140

TARTALOM A KIS GÖMBÖC. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 A KÉTSZÍVÛ KIRÁLYFI. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 A KÉT BORSÖKRÖCSKE . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 AZ ÖREGEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 A KIRÁLYKISASSZONY CIPÕJE . . . . . . . . . . . . . 14 A TÜLÖKVÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 AZ ARANYMOZSÁR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 CSALI MESE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 FÉLSZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 AZ ARANYPÁLCA. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 AZ ÖRDÖG ÉS A TÓT FIÚK . . . . . . . . . . . . . . . . 27 HÁROM KÍVÁNSÁG . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 AZ OKOS LEÁNY . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 A DÖGLÖTT EGEREK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 A RÁC, A RÓKA MEG A SZARKA . . . . . . . . . . . . 34 A KÚT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 TRÉFÁS MESÉK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 A JÓ TANÁCSOK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 A KÉT GARAS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 A DICSEKEDÕK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 KUTYA SZERETNE LENNI . . . . . . . . . . . . . . . . 43 A KECSKEBÉKÁK KIRÁLYA . . . . . . . . . . . . . . . 44 A SZÁRNYAS KIRÁLYFI . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 A PARÁZS . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 A PRÜCSÖK KRAJCÁRKÁJA . . . . . . . . . . . . . . . 49 SZEMET SZEMÉRT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 A MEGSZÁMLÁLHATATLAN SOK JUH . . . . . . . . 52 A SZEGÉNY EMBER HEGEDÛJE. . . . . . . . . . . . . 53

RAPSÓNÉ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 VENTURNÉ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 A KATONA MEG A SZABÓLEGÉNY . . . . . . . . . . . 59 A SÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62 HÉT JUHAKOL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 A NAGYOTMONDÓ LEGÉNY . . . . . . . . . . . . . . . 67 A VÉNASSZONY ÉS A HALÁL . . . . . . . . . . . . . . 69 ANDORÁS VITÉZ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71 A KAKAS ÉS A PIPE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72 AZ ÖZVEGYASSZONY TEHENE . . . . . . . . . . . . . 73 A BOSZORKÁNYSÁG. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74 A LÓ ÉS A SZAMÁR. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76 A VARGA HÁROM KÉRÉSE. . . . . . . . . . . . . . . . 77 RÉKA KIRÁLYNÉ SÍRJA. . . . . . . . . . . . . . . . . . 79 ÖRDÖG ÁRKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 80 A VADGALAMB ÉS A SZARKA . . . . . . . . . . . . . . 81 A TÖRÖK BASA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82 A TEHÉN ÉS A LÓ. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83 A GALAMB, A RÉCE MEG A LÚD . . . . . . . . . . . . 84 AZ ARANYFONÁL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85 KUTYA, MACSKA, EGÉR . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 MÁTYÁS KIRÁLY ÉS AZ ÖREG SZÁNTÓVETÕ . . . 88 A SZAMÁR MEG AZ OROSZLÁN. . . . . . . . . . . . . 90 A MARHA BOGÁROZÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . 92 A RÓKA MEG A PACSIRTA . . . . . . . . . . . . . . . . 93 A VÉN KUTYA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95 A NYULACSKA HARANGOCSKÁJA . . . . . . . . . . . 97 MESE A DOHÁNYRÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100 A SZEGÉNY EMBER HÍDJA . . . . . . . . . . . . . . . 101 A KIS KANÁSZ MEG A FARKAS . . . . . . . . . . . . 103 A KUTYA MEG A NYÚL . . . . . . . . . . . . . . . . . 104 A SZEGÉNY EMBER KRUMPLIJA . . . . . . . . . . . 105 A RÓKA ÉS A SZARKA . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107 LEÁNYKÕ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110

ÖRDÖG KÖVE . . . . . . . . . . . . . . A JÉGPÁNCÉLOS VITÉZ . . . . . . . . A SZOMORÚFÛZ. . . . . . . . . . . . . A SZAMÁR FÜLE . . . . . . . . . . . . A HALÁL ANYJA. . . . . . . . . . . . . A SZÁRNYAS ÁLLATOK BESZÉDJE . A NAP FÁJA. . . . . . . . . . . . . . . . HÁROM TÜNDÉR . . . . . . . . . . . . A LÉLEK . . . . . . . . . . . . . . . . . A TISZA . . . . . . . . . . . . . . . . . . MESE A KALÁSZRÓL . . . . . . . . . . A LÉGY . . . . . . . . . . . . . . . . . . A REST TÖBBET FÁRAD . . . . . . . . EMBER ÉS ÁLLAT . . . . . . . . . . . . A GOMBA . . . . . . . . . . . . . . . . . A BOR . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A RÁC . . . . . . . . . . . . . . . . . . . A MEZEI EGÉR. . . . . . . . . . . . . . A SZEGÉNY ASSZONY SZÍVE . . . . . AZ ÁRVALÁNYHAJ . . . . . . . . . . . A GALAMBOK . . . . . . . . . . . . . . A KECSKEKÖRMÖK . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

111 113 114 115 116 117 118 121 122 123 124 125 126 127 128 129 129 131 132 133 136 137

Kiadó: Pallas Antikvárium Kft. 3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. Tel.: 06-37 311-028 Felelõs kiadó a Kft. igazgatója Borítóterv design: © Miroe Design, 2004 Tipográfia: TECHTRIN, Tel.: 06-37 317-316 Email: [email protected] Nyomdai munkálatok: Kaposvári Nyomda Kft. Felelõs vezetõ: Pogány Zoltán igazgató Készült 9 ív terjedelemben ISBN 963 9504 67x