Clair Wallace - Oxana Chmouliar - Elena Sidorenko
Nyugat-Európa keleti határa: mobilitás az ütközőzónában1 (Részletek)
A Kelet- és Nyugat-Európa között húzódó vasfüggöny lebontása új mobilitási formák kialakulásához, a Kelet- és Nyugat-Európa közötti kapcsolatok gyökeres megváltozásához vezetett. Korábban két Európa létezett: Kelet és Nyugat. Ma az egyik oldalon az Európai Unió országai vannak, a másikon pedig azok a kelet-európai országok, amelyekben hetven évig pusztított a kommunizmus. Európa középső részén pedig megjelent egy olyan országcsoport (Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország), amelyet „ütközőzónának" tekintünk, és amely a Kelet és Nyugat közötti - társadalmi, gazdasági és kulturális - kapcsolatok terepévé vált. Az ütközőzónában a rendszerváltás óta hallatlan mértékben megemelkedett az utazások száma, és radikálisan megváltozott a mobilitás mértéke és formája egyaránt2. Előzetes vizsgálatunk (a Cseh Köztársaságban, lásd IOM, 1994a és Wallace and Palyanitsya, 1995) azt mutatta, hogy a tranzitmigráció4 nem az egyetlen, sőt nem is a fő oka a helyváltoztatásoknak: azok az emberek, akikkel interjút készítettünk, különféle irányokba mozogtak, és nem mindenki akart Nyugatra menni, vagy ha ez volt is az úti cél, akkor sem akartak oda kivándorolni. így jutottunk arra a következtetésre, hogy az ütközőzóna mozgásait szélesebb szempontrendszer alapján kell vizsgálni és összehasonlítani más országok mozgásaival. A csehországi tranzitmigráció tanulmányozása során értettük meg, hogy az ütközőzónán belüli és e körüli mozgás inkább írható le mobilitásként, mint migrációként, kivándorlásként. [...]
Az ütközőzóna létrejötte A posztkommunista országokban a vasfüggöny lebontása megnyitotta az utat az új piaci formák, a nyugati kapitalista befektetések új mintái előtt, új tulajdonformák jöttek létre, megváltozott a fogyasztói magatartás. A közép-európai posztkommunista államokra nagy hatást gyakorolt az Európai Közösség, különösen annak egyik legnagyobb és 1
The Eastern frontier of Western Europe: mobility in the buffer zone. New Community, Volume 22, Number 2, April 1996, pp. 259-286. 2 Szerk.: A Magyarországra irányuló migráció mértékéről lásd a kötetben található magyar nyelvű szakirodalmi válogatásból: Dövényi, 1992, 1997; L. Rédei, 1992c; Kovács, 1993a, 1993b; Nagy, 1994; Sik, 1998; Sik és Tóth, 1993b; Tóth R, 1994. 3 Szerk.: Egy harmadik országba való kivándorlás szándékával történő átutazás az adott (tranzit-) országon keresztül.
1
leggazdagabb tagjának: Németországnak a közelsége. A közösségen belüli kötelékek szorosabbra fűzése, a kapcsolatok elmélyítése nyomán - amely a keleti határok megnyitásával párhuzamosan zajlott - a korábbinál jóval egységesebb nyugati blokk jött létre. Európa két fele között - a hidegháború és a vasfüggöny múltán - egyre inkább csak gazdasági fejlettség és intézményi szerkezet szempontjából, semmint ideológiai és katonai szempontok alapján lehet különbséget tenni. Míg korábban a közép-európai ütközőzóna volt a legerősebben őrzött határ Nyugat és Kelet között, addig most ez a posztkommunista világ leginkább nyugatorientált pereme, amelyben a legnagyobb volt az előrehaladás a piacgazdaság és a demokratikus intézményrendszer kifejlesztésében, és amely a legfogékonyabbnak bizonyult a nyugati hatásokra (Haerpfer és Zeilhofer, 1995). Ahhoz, hogy megértsük az ütközőzóna működését, három tényezőt kell közelebbről megvizsgálnunk: az Európai Unió politikáját, az ütközőzóna és Nyugat-Európa közötti munkamegosztást, valamint az ütközőzónában zajló reformok intézményi és jogi összefüggéseit.
Az Európai Unió hatása Az ütközőzóna kialakulása részben az Európai Unió politikájának következménye. A tönkretett, elszegényedett kelet-európaiak tömeges beáramlásától rettegő EU-országok arra törekedtek, hogy az új világrendben is megőrizzék társadalmi-gazdasági stabilitásukat, és termékeiknek új piacokat szerezzenek. Ezért előbb a körülöttük elhelyezkedő országokkal sorra társulási szerződést kötöttek, majd - szűkített tartalommal - ezt kiterjesztették Szlovéniára, Romániára, Bulgáriára és a balti államokra is. A reformok korai szakaszában ezekben az országokban olyan segélyprogramok indultak el, mint amilyen a PHARE, a TEMPUS és más EU-s rendszerek. Az érintettek maguk is erősen törekedtek arra, hogy csatlakozzanak az unióhoz, és intézményi reformjaik kialakítása során az európai mintákat követték, összehangolva ezeket az EU-s szabályokkal és normákkal. Az ütközőzónába tartozó államok sokkal több magánbefektetőt vonzottak, mint a többi keleti ország. Ez egyszerre volt oka és következménye politikai és gazdasági stabilitásuknak, valamint annak, hogy sikerült liberális, piaci demokráciákat létrehozniuk. Bár 1989 után valamennyi érintett országban drámai gazdasági változásokra került sor, ennek következményeit fél évtized alatt nagyrészt felszámolták. [...] az ütközőzóna országai az évezred végére a világ egyik leggyorsabban növekvő régiójává alakultak át. A másik említésre méltó fejlemény, hogy az érintett országok és a nyugati szomszédaik között húzódó határokat (amelyeket korábban megfigyelőtornyokkal, kutyákkal, fegyveres katonákkal őriztek) lebontották. Az ütközőzóna országainak állampolgárai vízummentesen utazhatnak keresztül-kasul a határon, amely mára láthatatlanná vált számukra. Az eredmény: új formák jöttek létre a kelet- és nyugat-európai gazdasági kapcsolatokban, megváltoztak a fogyasztói szokások, növekedett a mobilitás. A vásárlás, a turizmus és a szezonális munka mind segítséget nyújtanak a tőke, az életstílusok, az ízlések és a törekvések körforgásához. [...] Az ütközőzónától keletebbre, elsősorban a volt Szovjetunió területén, élő emberek azonban csak addig utazhatnak, amíg az ütközőzóna határaihoz nem érnek, és komoly nehézségekkel találják szembe magukat, ha NyugatEurópába akarnak lépni. A nyugatiak számára - bár nem tilos, de - nehézkes és drága az
2
ütközőzónától keletre lévő országok felkeresése. Mindez hozzájárul ahhoz, hogy az ütközőzóna kivételes jelentőségre tegyen szert akár a rövid távú látogatások, akár a hosszabb távú befektetések szempontjából. Az ütközőzóna országai nyugat-európai integrációjának egy eleme - a migráció szabályozása - számos megállapodás4 tárgya (Niessen, 1992; Kussbach, 1992). A kommunizmus idején az ütközőzóna országaiban nem volt szükség migrációs politikára, mert negyven évig minden mozgás - még a kommunista államok között is - szigorúan korlátozva volt, és csak keveseknek és nagy megpróbáltatások árán lehetett átlépni a vasfüggönyön. Ez idő alatt az ütközőzóna államaira a kivándorlás volt a jellemző. Az utóbbi években azonban az érintett országoknak nagyon gyorsan ki kellett alakítaniuk migrációs politikájukat, hogy reagálni tudjanak az új helyzetre. Elsősorban arra törekedtek, hogy átültessék a Nyugat-Európában alkalmazott vízum-, munkavállalási engedély és menekültpolitikák modelljeit, és hónapról hónapra egyre szigorúbb korlátozásokat vezettek be. Hogyan történt ez? A nyomás mindenekelőtt az Európai Unió migrációs politikája felől érkezett. Hiszen most, hogy a szögesdrótok és megfigyelőtornyok szerepét a „zöldhatár" ellenőrzése vette át, az EU abban lett érdekelt, hogy ellenőrizhető legyen, ki jön át ezen a zöldhatáron. [...] Azok az európai országok - mint Németország és Ausztria -, amelyek a legjobban tartanak a keletről érkező új bevándorlási hullámtól, kialakították saját, koordinált politikáikat, és kétoldalú megállapodásokat kötöttek arról, hogy az illegálisan bejutó „harmadik országbeli állampolgárokat" visszafordítsák. E gyakorlat szerint az illegális bevándorlókat abba az országba toloncolják vissza, amelyben utoljára törvényesen tartózkodtak: ez pedig az esetek legnagyobb részében az ütközőzónában található. Ahogy folyamatosan előrehaladt a még fennálló határok lebontásának szabályozása a shengeni országok között, úgy nőtt az aggodalom a külső határok átjárhatósága miatt, különösen azokban az országokban, amelyeknek nagy kiterjedésű a határuk van az ütközőzóna államaival. Az Európai Unió számos politikai célkitűzésével, állásfoglalásával arra törekszik, hogy politikai és társadalmi stabilitást teremtsen az ütközőzónában, s ezzel elérje, hogy az utazás szabadsága ne sarkallja az emberek tömegeit exodusra. [...] Migrációs „fenyegetés" a posztkommunista közép-európai országok privilegizált ütközőzónáján kívülről várható, főleg egyes keleti és déli államokból. Következésképpen az ütközőzóna orszá4
Bár nincs EU-szintű migrációs politika, az EU országcsoportjai kialakították saját szabályaikat. így a Németországot, Franciaországot és a Benelux államokat magában foglaló - schengeni csoport megállapodott abban, hogy saját határaikon belül nem korlátozzák a mozgást, közös szabályokat állítanak fel azonban a külső határokra. 1990-ben, a dublini egyezményben a menekültekre és a menedékjogot kérőkre vonatkozóan közös politikát fogalmaztak meg. 1990-ben a schengeni csoport - amelynek létszáma ez időre megnövekedett egyezményt írt alá a harmadik országok állampolgáraival szemben alkalmazandó eljárásokról. A schengeni egyezményeket azonban nem sikerült megvalósítani, részben azért, mert Kelet-Európában állandósult a bizonytalanság. A bevezetésre végül is 1995-ben került sor. Az 199l-es Európai Biztonsági és Együttműködési Megállapodást követően megkíséreltek egy olyan - az ütközőzóna államaira kiterjedő - övezetet létrehozni, amelyben viszonylag könnyű utazni, de amelyben korlátokat állítanak fel a harmadik országok állampolgárai számára. Szerk.: Az Európai Unió migrációs szabályozásáról - s különösen annak a magyarországi jogi rendszer alakulására gyakorolt hatásáról - lásd a kötetben található magyar nyelvű szakirodalmi válogatásból: Javaslat 1999, Nagy, 1994; Nyíri, 1999; Tóth, 1993a, 1993b; Tóth P.; 1994; valamint a migráció és politika kapcsolatáról szóló blokkot a Migráció és politika című kötetben (szerk.: Sik Endre és Tóth Judit, Budapest, MTA PTI, 135-243.)
3
gai - amelyekre nyomás nehezedik, hogy ellenőrizzék a saját térségeikben zajló migrációt - maguk is az Európai Unió külső határaivá váltak. A saját érdekeik is erre ösztönözték az érintetteket, hiszen egyre emelkedik azoknak a migránsoknak a száma, akik illegálisan lépték át a határokat, és akiket Nyugat-Európából visszatoloncoltak. [...] Bár az ütközőzóna országai inkább a saját migrációs politikájuk kialakítására koncentráltak és kevésbé arra, hogy kollektív megállapodások szülessenek, az 1991-95 közötti időszakban mégis hasonló elveket követve cselekedtek. Már csak azért is, mert az ütközőzónán belül is igen nagy mértékű mobilitás zajlik. Az 1980-as években Magyarország - a rendszer liberalizmusa és az előrehaladottabb piaci reformok következtében - sok emberre gyakorolt vonzerőt Lengyelországban, a korábbi Kelet-Németországban és a régi Csehszlovákiában (Fullerton, Sik és Tóth, 1995). A Cseh Köztársaságban jelenleg tapasztalható alacsonyabb munkanélküliség Lengyelországból, valamint Szlovákiából csalogat bevándorlókat (valójában ennek alapja is már jóval a rendszerváltás előtt létrejött). A lengyelek lettek a kis tételekkel utazva kereskedés úttörői, amiben az utazás lengyelországi liberálisabb szabályozása, valamint a nagyméretű lengyel diaszpóra játszott szerepet.
Az átalakuló európai munkamegosztás Az új európai gazdasági kapcsolatok és határok megváltoztatták Európa szerkezetét, s ez hatást gyakorolt a munka, a foglalkoztatás és a tőke elosztására (Sassen, 1988, 1995). Bár a hajdani kommunista gazdaságok által használt technológia nagy része elavult, ezek az országok mégis képesek voltak bizonyos termékeket olcsóbban előállítani, mint Nyugat-Európa. Az egymással folytatott szocialista kereskedelem összeomlását követően az ütközőzóna országai a nyugati piacok felé fordultak, és nagyon gyorsan ide irányították át a kivitelük zömét, az EU által alkalmazott - a versenytársak elrettentését célzó import vámtarifák ellenére. Ellentétes irányba áradtak a befektetések az „ütközőzóna" országaiba. A befektetők a meghonosodott iparágakban hoztak létre vegyes vállalatokat, ahol lehetőséget láttak arra, hogy - az olcsó, de képzett munkaerő koncentrálódásából adódóan - előnyre tegyenek szert. Az ütközőzóna fő befektetői a nyugati szomszédok: Németország és Ausztria. Úgy tűnik, a beruházási minták a korábbi történelmi kapcsolódások sémáját követték: az osztrák cégek főleg Magyarországon és Szlovákiában fektettek be, a német vállalatok pedig Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban. Ezen túl a régióban megindult a krónikusan alulfejlett szolgáltató szektor növekedése, gomba módra szaporodtak az éttermek, kávézók, számítástechnikai és videokölcsönző üzletek, idegenforgalmi irodák és egyéb vállalkozások. A kommunizmus negyven éve alatt elavult infrastruktúra fizikai rekonstrukciója hatalmas feladat, s a magántulajdonú lakások megjelenése a városokban és szerte a vidéken nagy keresletet támasztott az építőipari munkaerő és anyagok iránt. Néhány társadalmi csoportnak - különösen az úgynevezett „újgazdagoknak" - a közelmúltban felhalmozott gazdagsága hozzájárult ahhoz, hogy új vállalkozások jöjjenek létre, éppen az ő kiszolgálásukra.
4
Intézményi és jogi reform Sok vállalkozás a gazdaság informális szférájában kezdte meg és folytatja működését. [...] A kommunizmus összeomlásával azok a tevékenységek, amelyek korábban illegálisak voltak - mint a magánkereskedés, a spekuláció, az üzleti vállalkozás -, megszűntek azok lenni. Sőt, számos olyan tevékenységet, amelyeket valaha elítéltek, most ösztönözni kezdtek. [...] A tegnapi csalóból lett a mai kapitalista (Sik, 1993). Ugyanakkor számos tevékenység illegális maradt, vagy azért, mert a rá vonatkozó jogszabályok még nem születtek meg, vagy ahol a szabályokat esetleg már törvényben rögzítették, ott a kezdeti nehézségekkel küzdő, demokratikus államoknak nincsenek eszközeik azok végrehajtására. Egy sor olyan tevékenység van, amely ily módon se nem törvényes, se nem törvénytelen. A munkavállalók teljes körű nyilvántartásának a hiánya például lehetővé tette a határok mellett élő emberek számára, hogy igénybe vegyék a társadalombiztosítási juttatásokat, ugyanakkor a határ másik oldalán dolgozzanak. A civil társadalom alulfejlettsége azt is jelenti, hogy sok területen nem védi semmi a munkavállalók és a fogyasztók érdekeit. Olyan foglalkoztatási szerződések születnek a magánszektorban, amelyek törvénytelenek lennének az EU-országokban. Ily módon azokat a rugalmas foglalkoztatási praktikákat, amelyek Németországban és Ausztriában - a munkásvédelem és a foglalkoztatási feltételek szabályozásának erős hagyományai miatt - visszaszorulóban vannak, akadálytalanul be lehet vezetni az ütközőzóna új vállalatainál. A szabadpiaci kapitalizmus robbanásszerű megjelenése kedvez a kizsákmányoló foglalkoztatási módszerek kialakulásának, s ez még vonzóbbá teszi az ütközőzóna országait az új befektetők számára. Beszélni kell a széles körű korrupcióról is, amely ugyancsak a korábbi rendszernek az öröksége, s ami lehetővé teszi, hogy a törvényeket ott is megkerüljék, ahol egyáltalán léteznek törvények. Azok számára, akik tisztában vannak azzal, hogyan lehet ilyen rendszerben dolgozni, az ütközőzóna államai igen előnyös és rugalmas működési területeket jelenthetnek. [...]
Az ütközőzónába befelé és az ütközőzónából kifelé irányuló migráció formái Azok a vizsgálatok, amelyeket az utóbbi négy évben ebben a régióban végeztek, jelzik, hogy a mobilitás új típusai jelentek meg. Ezek igen sokfélék, sokszor bonyolult formákat öltenek, és különböző módon érintik az etnikai csoportokat (Carter, French és Salt, 1993; Verhaeren, 1993). Az elszegényedett kelet-európai milliók inváziója - amitől az Európai Unió rettegett - eddig nem következett be, és úgy tűnik, nem is fog bekövetkezni5, de a migráció más formái jelentőssé váltak. A következőkben bemutatjuk azokat a migrációs típusokat, amelyek az ütközőzónában előfordulnak. Ennek során részben a hagyományos tipizálással dolgozunk - például megkülönböztetve a kényszer-, a tranzit-, az etnikai migrációt és a munkaerő-vándorlást -, részben kevésbé általános kategóriákat alkalmazunk: turisták, üzletelők, kalandorok. 5 Szerk.: A migrációs potenciálról lásd a magyar szakirodalmi válogatásból: Berencsi és Sik, 1996; Biró, 1994; Brym, 1993; Oláh, 1994; Sik, 1994, 1998a.
5
Kényszermigránsok A Nyugat-Európaiak páni félelme a menekülők áradatától - ami már az 1980-as években kialakult Nyugat-Európában - akkor öltött óriási méreteket, amikor a vasfüggöny lerombolása lehetővé tette, hogy a menekültek az ütközőzónán keresztül a világ valamennyi részéről meginduljanak azok felé az országok felé, amelyekről úgy gondolták, hogy a legkedvezőbb feltételeket kínálják. Különösen Németország és Svédország lett ennek a beáramlásnak a célpontja, bár más európai országokat is értek hasonló hatások. A háború kitörése a Balkánon, majd Kelet-Európa más régióiban jelentősen megnövelte a beáramlást, becslések szerint csak 1992-ben félmillió menekült gyűlt össze Németországban. Tekintettel arra, hogy az 1970-es években a legtöbb nyugati ország szigorúbb ellenőrzésnek vetette alá a bevándorlást, az egyetlen törvényes migrációs stratégia a menedékjog kérése maradt. A menekültek elismerési kritériumainak szigorítása és a kérelmek megsokszorozódása együttesen azzal a következménnyel járnak, hogy most már a kérvényeknek csak igen kis hányada sikeres (1994-ben Németországban nyolc százalék körül volt a sikeres kérelmek aránya). Ahogy egyre nehezebbé vált Nyugat-Európában menedékjogot szerezni, a kényszermigránsok úgy kezdték az ütközőzónát célnak tekinteni. Mivel itt az átalakulást követő első években hiányoztak a szigorú letelepedési szabályok, és kezdetben liberális volt a régió menedékügyi politikája (s lehetőség nyílt az illegális határátlépésre), az ütközőzóna államai a kényszermigránsok célországai lettek. Magyarország nagyszámú kényszerbevándorlót fogadott be, ami ebben az esetben a földrajzi közelségre és azokra az etnikai-történelmi kötelékekre vezethető vissza, amelyek Romániához fűzték, ahonnan a kényszermigránsok első hulláma érkezett.6 Őket követték - a szintén határos - volt Jugoszlávia polgárai. Ugyanakkor az ütközőzóna országai kezdték kidolgozni a menedékjog szigorúbb, jobban alkalmazható szabályait, hiszen nem kívánták viselni azokat a terheket, amelyeket a nagyszámú, bárhonnan érkező menekült ellátása jelent. 1994-ben például a Cseh Köztársaságban csak a kérelmek 11 százaléka volt sikeres. [...] Lengyelországban ötvenezerre becsülték az országban tartózkodó kényszermigránsok létszámát, de hivatalosan csak 590 főt tartottak nyilván menedékjogot kérőként (IOM, 1994b). A Cseh Köztársaságban 1211 menekült volt 1994-ben, akik ideiglenes menedékjogot kaptak - a volt Jugoszláviából (főleg Boszniából) érkező -, másik 2415 menekülttel együtt, jóllehet a be nem jelentett menekültek tényleges létszáma közel százszorosa is lehetett ennek. Magyarországra megdöbbentően sok, 123 833 kényszermigráns érkezett 1987 óta, de csak mintegy három százalékuk, 3652 fő volt menekültként nyilvántartva (Nagy, 1995). A kényszermigránsok közül sokan csak ki akarják várni, hogyan alakulnak országukban az események, mielőtt hazatérnek. Sokan, akik most Magyarországon tartózkodnak, el sem távolodtak a szülőföldjükhöz legközelebb eső határtól. [...] Sokakat a megélhetési lehetőségek ösztönöznek arra, hogy az ütközőzónában maradjanak, de a kényszermigránsok egy távolabbról jött csoportja számára - idetartoztak a kurdok, a Libériából, Szomáliából és más afrikai országokból érkezők - az ütközőzóna 6 Szerk.: A Romániából történő bevándorlás első hullámáról lásd a magyar szakirodalmi válogatásból: Biró, 1994; Hunyadi, 1992; Hárs, 1992; Oláh, 1994; Sik, 1990; Sik és Tóth, 1993b; Drexler és mások, 1993; Szakáts, 1996; Tóth O., 1992; Tóth R, 1994.
6
biztonságos célországot jelentett. Sok ember a régi Jugoszláviából azért emigrált, mert ki akarták kerülni a katonai szolgálatot. Az egyik stratégia az volt, hogy egyetemistaként jelentkeztek az ütközőzóna államaiban, azzal a céllal, hogy mentességet szerezzenek, és lehetőséget kapjanak a legális tartózkodásra. A másik stratégia az etnikailag vegyes házasság volt, például egy boszniai szerb és egy horvát nemzetiségű között. Egy ilyen házasságkötés után már nem élhettek egyik fél országában sem. Más esetekben egyszerűen csak meg akartak szökni a mindennapi élet ellenségeskedései elől. Akik például Örményországból érkeztek, elmagyarázták, hogy bár közvetlenül nem számítottak háború kitörésére, de a blokád - amelyet a szomszédos országok vontak köréjük - azt jelenti, hogy nincs elektromos áram, nincs termelés, nincs lehetőség normális gazdasági életre, és a közszolgáltatások is összeomlottak. Egy ember azután szökött el a családjával, hogy a fia megbetegedett, mert fertőzött vizet ivott (a víztisztító berendezések nem működtek az elektromos áram hiánya miatt). Sokan a régi Jugoszláviából szintén azt fejtegették, nem volt lehetőségük arra, hogy országukban a tanulók vagy a dolgozók normális életét éljék. Grúziából - még azok is, akik nem a konfliktusok színhelyén éltek - azt panaszolták, hogy hirtelen el kellett jönniük az általános káosz és 'anarchia miatt, amit még a fűtés hiánya is tetézett: „Mostanra a bűnözők lettek a legfontosabb emberek az országban, nincs többé helye a tisztességes embereknek. Kimész az utcára, és nem tudod, hogy élve, vagy holtan térsz-e majd vissza. Megölhetnek, de legalábbis megsebesülhetsz. Mert valaki úgy gondolta, játszik egy kicsit egy puskával, csak nem tudta, hogyan működik, vagy valaki éppen nem szeret téged, csak úgy, minden ok nélkül, és elhatározta, hogy el kell tűnnöd. Hogyan lehet megmaradni ilyen körülmények között? ... és itt, a Cseh Köztársaságban, először is nincsenek problémák a maffiával, nincsenek problémák a tolvajokkal, nincsenek problémák a kormánnyal. Szabadon teheted, amit akarsz - persze akkor, ha az nem bűncselekmény -, senki sem avatkozik be az üzletedbe, vagy a tevékenységedbe." (29 éves grúz nő)
Tranzitmigránsok A közép-európai ütközőzóna kialakulásával létrejött a migrációnak egy új megjelenési formája a régióban: a tranzitmigráció. [...] A lyukacsos kelet-európai határok áteresztették a távolsági migrációt: Afrikából vagy a Közel-Keletről, és egyre nagyobb mértékben Kínából (IOM, 1994a, b, c, d). A világ más részeiből érkező migránsok számára kiváló belépési pontot jelentenek azok az országok, amelyek között nincs határellenőrzés (mint például Oroszország és Ukrajna között), és amelyekben - a központi ellenőrzés összeomlása nyomán - minden hivatalos ügymenetet homály fed és virágzik a korrupció. Kedvező belépési útvonal vezet például a Cseh Köztársaságba Ukrajnán keresztül, ahol az emberek turistautalványokat vásárolhatnak (amelyeket előzőleg a hivatalos turistaszervezet, az Intourist ellenőrzött; számos utazási iroda egyszerűen csak utalványokat árul, az eladási ártól függően 10 és 100 dollár közötti haszonnal). Az ilyen utalványok tulajdonosai három napra beléphettek Szlovákiába, s onnan (1991 és 1994 között) úgy utazhattak tovább a Cseh Köztársaságba, hogy közben nem volt határellenőrzés. Itt aztán várhattak a vízumra vagy más engedélyre, amellyel továbbmehettek nyugat felé,
7
vagy megkockáztatták, hogy gyalog kelnek át a „zöldhatáron", a Cseh-erdőn keresztül. Lengyelország is úgy jelent meg az egyik beszámolóban, mint egy hatalmas „váróterem", ahol a migránsok csempészekkel kerülhetnek kapcsolatba, információkat, hamis dokumentumokat szerezhetnek (IOM, 1994b). A volt Szovjetunió országainak lakossága által elnyert viszonylagos utazási szabadság eszközzé vált azok számára, akik nyugatra akartak menni. Az EU-országok és az ütközőzóna országai között született kétoldalú toloncegyezményben előírták, hogy azokat, akiket illegális határátlépéskor elfognak, vissza kell küldeni abba a legutolsó országba, ahová legálisan beléptek. Ez leginkább az ütközőzóna valamelyik országa volt. [...] 1993-ban 43 302 illegális határátlépő utazott keresztül a Cseh Köztársaságon. Közülük legtöbben Németországba próbáltak eljutni, és közülük 22 113 embert visszatoloncoltak Németországból a Cseh Köztársaságba. Lengyelországban 13 559 illegális határátlépési kísérlet történt Németország felé (a becslések szerint mindkét országban mindössze 20-30 százalékát fogták el a ténylegesen próbálkozóknak), és 1800 főt toloncoltak vissza. Bulgáriában évente 3000 embert fognak el, akik illegálisan próbálnak bejutni Görögországba (IOM, 1994c). Ezek a toloncegyezmények arra ösztönzik az ütközőzóna országait, hogy valamennyi keleti szomszédjukkal hasonló megállapodásokat kössenek, és hogy erősítsék meg a keleti határaikat. Ukrajna és nyugati szomszédai között például öt kilométeres határsáv húzódik, hogy megpróbálják ellenőrzésük alatt tartani az átmenő forgalmat. Mégis - szemben az 1992. évi mindössze 28 fővel - 1993-ban 17 614-en lépték át illegálisan a határt nyugat felé Ukrajnából. Bár a kényszerrel visszafordítottak közül sokat egyenesen hazaküldenek, az ütközőzóna országainak és keleti szomszédaiknak gyakran nincs elég pénzük arra, hogy hazaszállítsák a kitoloncoltakat, különösen, ha nagyon messziről jöttek. Következtetésképpen azok, akiket megállítottak a határon, majd felraktak egy vonatra, egyszerűen elmehettek, vagy leszálltak a következő állomáson, és ismét nekivágtak a határnak. Sokan közülük egyszerűen eltűntek. Mindegyik országban általános gyakorlat volt, hogy - az illegális határátlépők hulláma elleni védekezésül, a kétoldalú egyezményeknek megfelelően - kitoloncolták az illegális migránsokat, és ennek eredménye az lett, hogy radikálisan, mintegy a felére csökkent a számuk. Erre először Magyarországon került sor, később Lengyelországban, majd a Cseh Köztársaságban. Valószínű, hogy a törvények változásával az illegális határátkelések az egyik országból a másikba terelődnek át. [...]
Etnikai migránsok A hajdani kommunista tömb sok országában semmibe veszik az etnikai kisebbségek jogait. Az etnikai konfliktusok feltámadásának az idejét éljük. Az országok szétdarabolódásának felgyorsulása és a nacionalizmus feléledése sok esetben nem megoldja, hanem kiélezi az etnikai kisebbségek problémáit. Sok migrans érkezett az ütközőzóna országaiba olyan térségekből, ahol üldözik a kisebbségeket. Jellegzetesen ebbe a csoportba tartoznak a Romániából érkező magyarok, akiknek hosszú történelmi időszak alatt kellett diszkriminációt elszenvedniük, és sokan közülük Magyarországra jöttek, amikor erre lehetőségük nyílott. Ugyanakkor ezeknek a csoportoknak viszonylag magas volt a stá-
8
tusuk és az iskolázottságuk, jó a gazdasági helyzetük és a kulturális jártasságuk a román társadalmon belül. A romániai romáknak ugyanakkor Európa nagy részén évszázadok óta negatív megkülönböztetés volt az osztályrészük, kemény üldözéseknek estek áldozatul. A romákat olyan etnikai csoportként tartják számon, amely eleve hajlamos a mobilitásra. Ok alkotják általában a lakosság legszegényebb rétegeit, náluk a legnagyobb annak a valószínűsége, hogy munkanélkülivé váljanak, közöttük a legnagyobb a létminimum alatt élő háztartások aránya. Helyzetük a rendszerváltással nem javult, sőt gyakran még ténylegesen romlott is. Számukra az új életkezdés lehetősége jelent ösztönzést, amely egy prosperálóbb, toleránsabb környezetben vár rájuk. Ok teszik ki nagy részét annak a csoportnak, amely megpróbált illegálisan bejutni Németországba, és akik ahogy az egyik beszámolóban megfogalmazták - bármire készek a kijutás érdekében (IOM, 1994b).7 Ide kapcsolható bizonyos etnikai csoportok visszatérő migrációja az anyaországukba. Ebbe a kategóriába tartoznak az úgynevezett etnikai németek, azok az oroszok, akik az újonnan függetlenné vált országokból térnek vissza Oroszországba, a fekete-tengeri görögök Görögországba, a krími tatárok a Krímbe és a száműzött lengyelek Szibériából vagy Közép-Ázsiából Lengyelországba stb. [...]
Turizmus és bevásárlóturizmus A régióban a mobilitás egyik legelterjedtebb formája a turizmus és a bevásárlóturizmus volt8. A rendszerváltás után egy ideig ez volt a leggyorsabban növekvő, határokon túlnyúló tevékenység Nyugat-Európa és az ütközőzóna között. A turizmus valójában főleg nyugatról tart keletre. Az ütközőzóna és az EU-országok közötti árkülönbség igen kedvező lehetőségeket kínált az olcsó bevásárlási alkalmat kereső nyugatiak számára, és a határ mentén kis üzletek sora gondoskodott a megfelelő kínálatról. Magyarország nyugati határán egész falvak épültek erre a tevékenységre. Karácsonykor a prágai üzletek tele voltak német vásárlókkal. Egy újság arról is beszámolt, hogy a lengyel határ mentén virágzó üzletág épült azokra a lengyel „áruházi szarkákra", akik a német üzletekből ellopják az árukat, majd Lengyelországban továbbadjak azokat a kereskedőknek, akik azután eladják a német turistáknak, alacsonyabb áron, mint amennyiért Németországban kapható. Az idegenforgalmi ágazat a Cseh Köztársaságban a legfejlettebb, és Prága az egyik legnagyobb turista célállomás lett, amely 80 millió látogatót vonzott 1993-ban. A turizmus ugyanakkor az utazás olyan minőségileg sajátos formáját jelenti, amelyben több a véletlen, mint a megtervezett célszerűség, és inkább az élvezetekre és a fogyasztásra épül, mint a haszonszerzésre (Urry, 1990). Mégis vannak átfedések a migráció más formáival, mert sokan, akik az ütközőzónából vagy azon kívülről turistaként valamelyik országban tartózkodnak, e tartózkodást használják fel, hogy kereskedésbe vagy más gazdasági tevékenységbe kezdjenek. Szerk.: A roma migrációról lásd a Mozgó Világ, 2000. októberi számában szereplő tanulmányokat, különösen Kállai, 2000; Kováts, 2000; Hajnal, 2000; Vajda és Prónai, 2000. 8 Szerk.: A kereskedőturizmusról lásd Konstantinov tanulmányát kötetünkben; a KGST-piacokról a magyar nyelvű szakirodalmi válogatásból: Sik, 1997a, 1999c. 7
9
Amellett, hogy a nyugatiak keletre jönnek, az ütközőzónában élő állampolgárok is szabadon utazhatnak most Nyugat-Európába, és sok távolsági busz - amely az ütközőzóna országaiból érkezett - látható az autópályákon Európa-szerte, tanúsítva, hogy most már szeretnék látni a korábban tiltott országokat. Egy reprezentatív mintavétellel készített, 1993-as felmérés szerint Magyarországról az útnak indulók 29 százaléka látogatott Ausztriába, 12 százaléka Németországba, 12 százaléka Olaszországba, 3 százaléka Görögországba, 3 százaléka Franciaországba és 21 százaléka más országokba (Berencsi és Sik, 1995). Mindemellett a turizmus maga is teremt keresletet áruk és szolgáltatások iránt, és viszont: ez a kereslet ösztönzi a gazdasági tevékenység új formáinak kialakulását, mind a belföldiek, mind pedig a külföldiek számára. A távolabbi országokba irányuló turizmushoz kapcsolódó üzleti ipar kialakulása serkentőleg hatott vissza a mobilitás e legnépszerűbb formájára. Az ütközőzónában nagymértékben felgyorsult a kapcsolódó szolgáltatások fejlődése, a bárok és a prostitúció éjjel-nappal gondoskodnak a vendégek szórakoztatásáról. Ezek az üzletágak az alkalmi és szezonális munkalehetőségek egész sorát teremtették meg, amelyeket gyakran migránsokkal végeztetnek. Mindehhez még hozzátartozik, hogy számos - korábban eldugott helyen fekvő, hanyatló - város és régió indult gyors fejlődésnek, lett közkedvelt kiránduló- és pihenőhely, más térségek pedig - mint például a nyugati határövezetek -, amelyeknek népessége jelentősen lecsökkent és a legjobban megszenvedték a katonai megszállás éveit, most az érintetlen természeti szépség övezeteiként reklámozhatóak. Ezzel szemben az ütközőzónán kívüli országokban nem fejlődött sem a turizmus, sem a hozzá kapcsolódó szolgáltatások rendszere. A fogyasztásorientált életstílus kialakulása azonosságot teremtett az ütközőzóna és az Európai Unió országai között, az utazók továbbadták ízlésvilágukat, fogyasztási mintáikat, ezzel is hozzájárulva a régió erősebb kulturális integrációjához. A távolabbi, keletebbre fekvő országokból érkező utazók számára az ütközőzóna lett az a hely, ahol megszerezhetik a nyugati fogyasztási cikkeket és megismerhetik a nyugati életstílust. Sok, Ukrajnában árult hajmosó sampon, kozmetikai és ruházati cikk a Lengyelországból érkező utazóktól származik. Az utazásnak ez a formája feszültségeket is okoz az ütközőzóna és Nyugat-Európa polgárai között. Például az a hajtóvadászat, amit újabban a cseh közlekedési rendőrség rendez a német turisták rovására, felháborodott levelek és újságcikkek tömegét váltotta ki a határ mindkét oldalán, kölcsönösen kifogásolva a másik országban élő emberek kulturális magatartását és szokásait.
Hazatérő emigránsok A volt kommunista országokban bekövetkező liberalizálódás lehetővé tette, hogy hazatérjenek azok a politikai okokból emigrált személyek, akik korábban a kelet-nyugati migráció legjellegzetesebb forrását jelentették. Hazatérhettek azok az emberek, akiket szülőföldjük elhagyására kényszerítettek, és néhány országban - mint például a Cseh Köztársaságban - erre ösztönözte őket a vagyoni kárpótlás is. Ezek az emberek üzleti jártasságokat és befektetéseket hoztak magukkal, de valójában nem sokan telepedtek le
10
ismét a hazájukban. A legtöbb esetben hozzászoktak a nyugati életszínvonalhoz, családot alapítottak „kint", és nehéz lett volna onnan véglegesen elszakadniuk. Szimbolikus, illetve politikai jelentőségük mégis jóval nagyobb, mint létszámuk, hiszen azóta főnemesekké válhattak, mint a Kinskyk, a Lubkowiczok és a Schwarzenbergek, vagy kiemelkedő nemzetközi tekintélyre tettek szert, mint Soros György vagy Jan Kavan. Voltak emigránsok, akik még pártot is alapítottak - amelynek programja alig épült másra, mint saját külföldi sikereikre -, ahogy Tyminski tette Lengyelországban vagy Gancsev Bulgáriában.
Munkavállaló migránsok A munkavállaló migránsok az ütközőzónából Nyugat-Európába utaznak, ahol sokkal magasabbak a bérek (még akkor is, ha kevesebb fizetséget kapnak, mint az EU-országok állampolgárai), Kelet-Európából pedig az ütközőzóna felé tartanak. A mobilitásnak ez a formája arra vezethető vissza, hogy a kommunista rendszer feltűnő jövedelmi és gazdasági hátrányokat hagyott hátra. Miközben az ütközőzóna országaiban megkereshető bérek hozzávetőleg egytizedét teszik ki annak, mint amennyit a szomszédos nyugati országokban meg lehet keresni, az árak feleakkorák. Az ütközőzónában fekvő országok bérei azonban még így is tízszer akkorák, mint amennyit tőlük keletebbre fizetnek. Mindezek nyugat felé húzzák a munkavállaló migránsokat. [...] A Németország, Svájc és Ausztria felé tartó hagyományos munkavállalási migráció a „vendégmunkás" rendszerre épült, és elsősorban a mediterrán térségből vonzott munkavállalókat. Őket most a posztkommunista országokból - különösen az ütközőzónából érkező ingázó migrans munkások váltják fel. E tevékenységeket kétoldalú szerződéseken és kvótákon keresztül szabályozzák (Fischer, 1994). Félmillióra tehető azoknak a munkavállalóknak a száma, akik naponta járnak át a közép-európai ütközőzóna határán, hogy az EU-ban (elsősorban Németországban és Ausztriában) dolgozzanak. A munkavállalók egy része ingázó, más részének rövid idejű, szezonális munkára van szerződése, végül vannak közöttük hosszabb távú migránsok (Horakova, 1993). Ezenfelül sokan végeznek alkalmi és illegális munkát, hiszen a közép-európai ütközőzóna állampolgárainak igen könnyű turistaként nyugatra utazniuk és alkalmi munkát vállalniuk. Ezt - főleg a fiatalemberek és a tanulók - követendő mintának is tekintik (Roberts, Jung és mások, 1995). Egy felmérésben - amely 1993-ban, Magyarországon készült - a válaszolók 10 százaléka dolgozott már Ausztriában, 27 százaléka Németországban és 32 százaléka más országokban (Berencsi és Sik, 1995).9 Vannak természetesen a közép-európai ütközőzónán belüli vendégmunkások is, és mivel az ütközőzóna országainak gazdasága gyorsabb ütemben bővül, mint tőlük keletre, ezért sokan keresnek munkát onnan az ütközőzónában. Annál is inkább, mert a bérek nagyságrendekkel magasabbak az ütközőzónában, mint keleti szomszédaiknál. Például Ukrajnában a kilencvenes évek elején körülbelül havi 10-15 dollár volt az átlagbér, a Cseh Köztársaságban pedig mintegy 200 dollár. [...] 9 Szerk.: Az ausztriai és németországi feketemunka-vállalásról lásd a magyar szakirodalmi válogatásból: Göbölyös, 1999; Pauker, 1999; Sik, 1999d.
11
Nem elhanyagolható mértékben növeli az ütközőzóna felé való vándorlás mértékét a keleti országokra jellemző magas munkanélküliségi ráta, és az, hogy ebből a munkanéküliségből nincs kiút. Lengyelországba főleg Ukrajnából, Belorussziából és Oroszországból érkeznek, a Cseh Köztársaságba Ukrajnából és egy kisebb részük Oroszországból és Romániából. Magyarországra főleg Romániából és Ukrajnából jönnek. A volt Szovjetunióban létezik egyfajta rejtett munkanélküliség is, ami azt jelenti, hogy sok munkás technikailag „foglalkoztatott", de hónapokig nem kap fizetést. Ok ezért arra törekednek, hogy áthidaló keresethez jussanak az ütközőzónában, ahol van irántuk kereslet. Lehetséges, hogy ezek a munkások itt pontosan ugyanolyan jellegű alkalmi munkahelyeket töltenek be - főként az építőipari, élelmiszer-ipari vagy a mezőgazdasági - munkaerőpiacon, mint amilyenek reményében a cseh, a szlovák, a magyar és a lengyel munkavállalók nyugatra mennek.10 Az átmenet első éveiben, amíg a szabályok még nem alakultak ki, viszonylag könnyű volt letelepedési engedélyt szerezni, és munkát találni az ütközőzóna országaiban. Az utóbbi években azonban ez egyre nehezebbé vált. A félelem a külföldiek áradatától, valamint az Európa Unió országainak a nyomása a munkavállalás engedélyezésének jóval szigorúbb szabályozását váltotta ki. A Cseh Köztársaságban és Magyarországon hosszú időbe telik a munkavállalási engedély megszerzése, és ennek az a feltétele, hogy ne legyen olyan belföldi személy, aki betölthetne az állást. A munkavállaló migrans ki van téve annak, hogy mire megszerzi a munkavállalási engedélyt, már le is jár a három hónapos engedélye. Ennek eredményeként az illegális foglalkoztatás különböző formái jönnek létre. Senki sem tudja, mekkora lehet az illegális munkaerőpiac, bár Lengyelországban úgy becsülték, hogy 1994-ben legalább 150 ezer volt a be nem jelentett munkavállalók száma, miközben 15 ezren dolgoztak munkavállalási engedéllyel (Migration News, 1995. január). Még többre becsülhetjük e létszámot a Cseh Köztársaságban, mert 1993-ban 28 ezer munkavállalási engedélyt adtak ki, ami több, mint amekkora az országban a munkaerő-kereslet. Ha pedig a legális és az illegális munkások aránya a lengyelországihoz hasonló, arra számíthatnánk, hogy létszámuk 300 ezer körül van. Általában azonban azt feltételezik - beleértve az illetékes minisztériumokat is -, hogy körülbelül ugyanannyian dolgoznak illegálisan, mint legálisan. Ez utóbbi becslés azonban eléggé óvatosnak tűnik. [...] A nyugatról keletre tartó migráció egyik megjelenési formája a nemzetközi szervezetekben és a multinacionális vállalatokban dolgozók köre, a másik - általában alkalomszerű migráció - különösen a fiatalokra jellemző. A nyugat-keleti migráció termékeként kolóniák jöttek létre, főleg Prágában, a fiatal, felsőfokú végzettségű amerikaiak számára, akik - kihasználva a konjunktúrából fakadó hiányt - angolt tanítanak. Feltételezések szerint létszámuk 20 és 40 ezer között lehet a Cseh Köztársaságban (bár az amerikai nagykövetség csak 12 ezerre becsüli őket). A legtöbben illegálisan dolgoznak, de elegen vannak ahhoz, hogy önálló szolgáltató iparág szerveződjön erre a közösségre: különféle újságok, tisztítók, könyvesboltok és bárok. Ez a kör nem felel meg a migránsokról alkotott szokásos képnek, hiszen nem szegény, hanem gazdag országból jönnek, inkább ők Szerk.: A feketemunkáról lásd a magyar nyelvű szakirodalmi válogatásból: Berencsi, 1996; Bertalan, 1998; Gagyi és Oláh, 1997, 1998; Hárs, 1992; Hunyadi, 1992; Sik, 1999a, 1999c. 10
12
kapnak pénzutalványt otthonról, mintsem küldenének, és magas az iskolai végzettségük (általában a középosztály felsőfokú oktatási intézményeiben szereznek diplomát), nem kétkezi munkások. Ez a forma a turizmushoz kapcsolódik, hiszen a turizmus az alkalomszerű migráció hedonista, élvezetszerző megjelenési formája. Ugyanakkor elég sok amerikai van jelen ahhoz, hogy különálló etnikai enklávét alkossanak. [...] A külföldi munkaerő megjelenésének jellegzetes következménye, hogy etnikai tömbök jöttek létre a munkaerőpiacon. így például Csehországban feltűnően sok ukrán dolgozik az építkezéseken, akiknek a toborzása etnikai alapon történt, tovább erősítve ezt a tendenciát: „Valószínűleg tudod, hogy Nyugat-Ukrajnából rengeteg ember ment külföldre, idénymunkára. Eljött egy barátom, és építőmunkásként dolgozott Prágában. O ajánlotta fel, hogy jöjjek vele. Sok barátom dolgozik munkásként Prágában. Venniük kellett egy turistautalványt, azután eljöttek ide, és találtak munkát. Nagy itt a kereslet a kétkezi munkások iránt. Azt hallottam, jó pénzt lehet keresni."
Ezek az etnikai csoportok azután ellenőrzésük alatt tartják a belépést a munkaerőpiacnak e részeire. így tehát igen nehéz az Ukrajna más részeiről érkező munkásoknak bejutniuk ezekre a területekre. Egyik „kívülálló" a következőket mondta erről: „Én Kijevből jöttem, de a Prágában dolgozó legtöbb fizikai munkás a Kárpátokon túli régióból érkezett (Nyugat-Ukrajnából). Minden állásra rátették a kezüket. Mindenhol velük találkozhatsz." (Mindezt nagyon szenvedélyes hangon közölte.)
A volt Jugoszláviából érkező munkások gyakran tanultabbak voltak a többinél, de a megélhetésük érdekében elfogadtak olyan állásokat is, amelyek alatta maradtak iskolázottságuk színvonalának. Erre is visszavezethető - valamint arra, hogy hosszabb időt töltöttek hazájukon kívül -, hogy erős késztetést éreztek saját üzleti vállalkozás indítására, amelynek segítségével jövedelmüket is növelhették. Bár a megkérdezettek közül néhányan egyénileg keltek útra, a munkásbrigádokat gyakran már a kibocsátó országokban megszervezik, mindenféle csodálatos kereseti lehetőségekkel csábítva a munkásokat. Amennyiben szerencséjük van, akkor már megérkezésükkor várja őket - az ígéretnek megfelelően - a munkavállalási engedély. Ha viszont kevésbé szerencsések, akkor ott találják magukat egy idegen országban, nagyon alacsony fizetséggel és mindenféle legális dokumentum nélkül. Otthagyhatják ezt a munkalehetőséget, de akkor másikat kell keresniük, ami szintén csak illegális lehet. A munkásbrigádok egy része olyan nyugati vállalatoknak dolgozik, amelyek a termelésük egy részét az ütközőzónába költöztették, a cseh alvállalkozók pedig kiadták a munkát az ukrán munkásbrigádoknak. A kialakult helyzetben közvetítők és ügynökök jelentek meg, akik a migrans munkások béréből levettek ötven százalékot, és gyakran pénzt kértek előre a díjazásukra, valamint az utazási költségek megtérítésére. Az egyébként is keveset kereső munkavállalók végül csak azt állapíthatják meg, hogy alig maradt pénzük. Ezek az üzelmek már nagyon hasonlítanak az olyan szervezeteknek a - bűnözéshez közelálló - viselkedési stílusára, mint amilyenek a nemzetiségi maffiák, amelyek elkezdték ellenőrzésük alá vonni a munkaerő-migrációt, és pénzt zsarolnak ki a migrán-
13
soktól (az egyik interjúalanyunk - akitől elvették a pénzét - gyakran változtatja munkahelyeit, hogy ki tudja kerülni az ukrán maffiát). A migrans munkások gyakran a nemzetiségi maffiák prédájává válnak: fizetnek azért, hogy hazautazhassanak szülőföldjükre, majd ismét vissza, bár ezek is inkább csak közvetítők és felhajtok, mint szervezett bűnöző bandák. Előfordulhat, hogy amikor a migrans munkavállaló először hazatér, akkor a hazai szervezett bűnöző csoportok veszik el tőle erőszakkal a pénzét, így a boldogtalan - ha nincs szerencséje - elveszíthet csaknem mindent, amit keresett. Más, az ütközőzóna országaiban tevékenykedő közvetítők dokumentumokat, vagy munkahelyet és lakhatási lehetőséget szereznek a munkavállaló migránsoknak. Utcai árusok is végeznek informális munkaközvetítést, ahol tájékoztatást lehet kérni az üres állásokról vagy lakásokról. Főként a nők nagyon sebezhetőek, könnyű zsákmányt jelenthetnek a zsarolók számára. Emellett az illegális női bevándorlók feléről vélik azt, hogy részben, egészen, de legalábbis időnként prostitúcióból tartja fenn magát. Abba a helyzetbe kerülhetnek, hogy prostitúcióra kényszeríti őket az a közvetítő, aki elkobozta a dokumentumaikat, vagy kénytelenek magukat áruba bocsátani, ha nem találnak más megélhetési forrást. Volt olyan eset, amikor azok az asszonyok, akik közvetítőn keresztül szerződtek el egy nyugati céghez, olyan alacsony bért kaptak, hogy nehézséget okozott számukra a szállásuk kifizetése. Egy helybeli ember fel akarta ajánlani, hogy kifizeti a bért, és - a nők panasza szerint - két műszakot kellett ledolgozniuk: egyet éjszaka és egyet nappal. Ha nem fogadták el ezt a rendszert, próbálhattak maguknak állást és szállást keresni az illegális munkaerőpiacon, hivatalos dokumentumok nélkül. A be nem jelentett női munkásoknak szexuális szívességeket is fel kellett ajánlaniuk, ha álláshoz akartak jutni, vagy helyet akartak találni, ahol meghúzhatják magukat. [...]
Kereskedelem Miközben a gazdasági migrációra vonatkozó számítások elsősorban a munkaerő migrációjára összpontosítanak, a mi kutatásunk szerint a migránskereskedelem jelentősége nőtt meg. Ennek okai a fogyasztói igények változása, a gazdasági fejlődés különböző formáinak egymásra hatása és a volt Jugoszláviát sújtó nemzetközi szankciók. Az ütközőzónában kialakult gazdasági helyzet lehetőségek széles skáláját teremtette meg a közvetítők, kereskedők és a vállalkozók számára. Ezek lehetnek legálisak vagy illegálisak, tény, hogy az ütközőzónában sokan tudtak előnyt kovácsolni a joghézagokból és a virágzó informális gazdaság létezéséből. A tevékenységek egy része kriminalizálódott. A közép-európai ütközőzóna lett az a régió, amelyben elindult a határokon át kis tételekkel „utazva kereskedés", és ez az a régió, ahonnan olyan nemzetközi kereskedelmi hálózatot lehetett megszervezni, amely kiterjed egész Kelet-Európára, a Távol-Keletre, a Közel-Keletre és a gazdag EU-országokra egyaránt. így Lengyelországba - a becslések szerint - havonta 500 ezer utazókereskedő érkezik, Bulgáriában pedig 500 ezer és 800 ezer között van a létszámuk (IOM, 1994b, 1994c). Ennek a kereskedelemnek a haszna messze nagyobb, mint a munkavállalói migrációé. [...] Hogyan állt elő ez a helyzet? A szovjet és a posztszovjet gazdaságban olyan körülmények jöttek létre, amelyek között állandósult a fogyasztási cikkek hiánya, az emberek mégis módot találtak arra, hogy - az árucikkek importja és kereskedelme révén - kielé-
14
gítsék a fogyasztói keresletet. Ennek érdekében termékeiket gyakran a piaci ár alatt értékesítették, amelyeket ezért nyereségesen lehetett továbbadni nyugat felé, a közép-európai ütközőzónába, ahol értékük megnövekedett, és az ütközőzóna állampolgárai - akik el tudtak utazni nyugatra - ismét továbbadták. A kezdőtőkét azok a megtakarítások jelentették, amelyek sok országban jelentős mértékben éppen azért halmozódtak fel, mert csekély volt a fogyasztási cikkek kínálata, így a pénz elköltése nehézségekbe ütközött. A kommunista gazdaság állandósult hiánya - amely a fogyasztói kereslet magas színvonalával párosult - olyan piacot teremtett, amely „ki volt éhezve" a fogyasztási cikkekre. Még a használt árucikkeket, használt ruhákat és autókat is el lehetett adni keleten vagy az ütközőzónában. Különösen sikeres vállalkozásnak bizonyult a kereskedők, migránsok és a turisták számára autóval visszatérni keletre: utazók sora finanszírozta kirándulását úgy, hogy autót vásárolt nyugaton, és azzal ment haza.11 Kiterjedt utcai kereskedelem figyelhető meg valamennyi posztkommunista országban, ahol az emberek állnak egymás mellett és várnak, minden alkalmas (vagy gyakran alkalmatlan) ponton, hogy megpróbáljanak eladni bármit, a cigarettától a villanyégőig, a kozmetikumoktól a kismacskákig. Ezekből az utcai ácsorgásokból gyakran kis bódék lettek, majd kis idő elteltével saját boltok nőttek ki belőlük. Ez a fejlődési vonal - ahogyan az utcai árusok az ajtókon belülre kerültek, és kiskereskedőkké váltak - teljesen világosan megfigyelhető Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban és Magyarországon. A migránsok utcai kereskedése azonban egészen más természetű, mert éppen a mozgékonyságukból kovácsolhatnak előnyt maguknak. A Nyugat- és Kelet-Európa határait átlépő kereskedelem már az 1980-as években, a rendszerváltás előtt is jól bevált gyakorlatnak számított. Az a néhány ember - ilyenek voltak a tengerészek vagy a nemzetközi idegenforgalmi szervezetek alkalmazottjai -, akik ki tudtak jutni külföldre, olyan árucikkeket vihettek haza, amelyeket azután az informális csatornákon keresztül eladtak. A lengyel kereskedők szabályos kirándulásokat szerveztek Berlinbe, hogy bevásároljanak és videókkal, valamint egyéb fogyasztási cikkekkel térjenek vissza. Ez a jelenség azonban soha nem látott méreteket öltött a rendszerváltás óta. Az ütközőzóna állampolgárai utazhatnak, hiánycikkeket vásárolhatnak, hazavihetik, majd eladhatják azokat. Különösen fontos fogyasztási cikk lett az autó. A legtöbb posztkommunista országban az utcák tömve vannak nyugatról behozott használt autókkal. A határokon átnyúló kereskedelem több hullámát indította el a rendszerváltás után az utazás liberalizációja és a fogyasztási cikkek iránt újonnan kialakult kereslet. Az első hullámhoz tartoztak azok az emberek, akik a volt Szovjetunióból - főleg Oroszországból és Ukrajnából - érkeztek Lengyelországba, elektromos cikkeket, fényképezőgépeket, vodkát és élelmiszert kínálva eladásra. A becslések szerint ezeknek a kereskedőknek a száma naponta elérte a 250 ezret, rendszeresen eladták a termékeiket, átváltották a zlotyt dollárra, majd a dollárt hazavitték. Minden lengyel városnak volt „orosz piaca", és 11 1995 szeptemberében antropológiai terepmunkát végeztünk Ukrajna egyik déli nagyvárosában, Odesszában. Egyik kitűzött célunk az volt, hogy felderítsük: hogyan működik a határon átnyúló kereskedelem. Árut akkor már régóta nem állítottak elő Ukrajnában. Helyette importálták Lengyelországból, Bulgáriából, Szerbiából és Törökországból, valamint az Egyesült Arab Emirátusokból. A behozatal főként úgy zajlott, hogy a kereskedők egyéni utazásaik alkalmával árucikkeket hoztak be (legtöbbször nyugati fogyasztási cikkeket, vagy azoknak a hamisítványait), és a szabadpiacokon árulták őket. Az árukat megvásárolták tőlük, és továbbadták Ukrajna más részein, Moldovában és Oroszországban.
15
sok pályaudvar tele volt alvó kereskedőkkel, körülöttük kis kézikocsikon kék, fehér és piros csíkos táskákkal. A második hullám a volt Jugoszláviából érkezett, 1989-90-ben kezdődött, és ellepte Magyarországot, a Cseh és a Szlovák Köztársaságot. Ezzel a hullámmal egyéni utazók érkeztek és velük olyan cikkek, amelyek külföldön igen jól értékesíthetőek: autóalkatrészek, mezőgazdasági gépekbe való alkatrészek, arany, régiségek stb. A harmadik hullám kereskedői sokkal távolabbi tájakról keltek útra: Törökországból, Kínából, Vietnamból és a Közel-Keletről. Ők szervezett rendszert alakítottak ki a határátkelésre, rendszeresen működő nagykereskedelmi és ügynöki hálózatot építettek ki. Akaratlanul is támogatták ezt a kereskedelmet azok a hivatalos és félhivatalos „turistairodák", amelyek szaporodni kezdtek a volt Szovjetunióban.12 A háborús menekültek hullámára az ütközőzóna országai úgy reagáltak, hogy vízumkényszert vezettek be a volt Jugoszlávia államai számára. Ez megváltoztatta az onnan érkező kereskedelem jellemzőit, hiszen az emberek nem tudtak többé ki-be utazgatni. A volt Szovjetunió polgárai azonban még mindig meglehetősen könnyen utaztak ide és vissza, bár velük szemben is szigorodtak a beutazás feltételei. Noha a kereskedésnek feltétele volt, hogy a tevékenységet folytató rendelkezzen hatósági engedéllyel, valójában - a mi példánkban, a Cseh Köztársaságban - 51 kereskedő közül csak 13-an működtek legális keretek között. Sok migrans, aki más okból érkezett (például azért, hogy munkát szerezzen, vagy éppen a háborús övezetekből menekült), kiegészítő tevékenységként „üzletelt", hogy fenntartsa magát. Különféle nemzetiségű csoportok bizonyos kereskedési formákra specializálódtak, mint azt az alábbi, a vietnami és a volt Jugoszláviából érkező migránsok példája is mutatja. Vietnami kereskedők: A vietnami munkások az 1970-es években jöttek a közép-európai országokba, olyan toborzókampány keretében, amellyel Vietnam lerótta adósságát „szocialista testvéreivel" szemben, és munkaerővel látta el a gyárakat a kommunista Közép-Európának abban a részeiben, ahol hiány volt belőle. A Cseh Köztársaságban 37 ezer vietnami munkás dolgozott 1989-ben, de 1992-ben és 1993-ban lejárt a szerződésük, és hazaküldték őket. Sokan közülük megpróbáltak nyugatra menni, vagy más megélhetési lehetőség után nézni a Cseh Köztársaságban. A vietnamiak ebben az átalakulásban munkásból kereskedővé képezték át magukat. 1994-ben a cseh kormány szerződést kötött Vietnammal, amelyben kísérletet tettek a folyamat szabályozására, megemelt kvótát vezettek be, és 3000 vietnami tartózkodását engedélyezték évente. Most minden sarkon találhatunk vietnami kereskedőket az ütközőzónában, főleg ruházati cikkeket árulnak, de sokszor elektromos készülékeket és cipőt is. Kérdéseinkre nehezen válaszoltak a vietnami kereskedők, mert igen zárt közösségben élnek, nem szívesen beszélnek kívülállókkal. Néhány interjút mégis sikerült készíteni, amelyekből az a kép rajzolódott ki, hogy az indító lökést gyakran egy - legálisan dolgozó - munkással fennálló kapcsolat adja, mások családi hálózatok közvetítésével érkeznek. Az utcai árusítás jövedelmezősége messze jobb, mint a szabályozott munkáé. Egy vietnami interjúalanyunk havonta 550-900 dollárt keres, miközben a cseh átlagkereset kb. 200 dollár. 12 A volt Szovjetunóban gomba módra szaporodó utazási ügynökségek segítséget kínálnak az útlevél, a vízumok megszerzéséhez és a szállításhoz. Az újságokban és a televízióban megjelenő hirdetések részletekkel is szolgálnak, hogyan lehet más országokban vásárolni (például használt autót, amellyel hazamehetnek Belgiumból és Németországból).
16
A volt jugoszlávok: Mielőtt bevezették a vízumkényszert, főleg turistaként érkeztek, de azóta egy letelepedett honfitársuk meghívólevelére van szükség. Mivel nagyon sok embert elüldöztek abból a régióból jellegzetes népességcsoportot alkotnak az ütközőzóna országaiban. Nagyon kevesen folyamodtak azonban közülük formálisan is menedékjogért. Ehelyett inkább munkahelyet keresnek, vagy kiállnak az utcára, eladni valamit. Ezek között a migránsok között sok a magas iskolai végzettséggel és angol, német nyelvtudással rendelkező fiatalember. A Cseh Köztársaságban azokban a szolgáltató ágazatokban találtak munkát, ahol már a volt Jugoszláviában is dolgoztak. Például video- és számítógépes cégeknél, utazási ügynökségeknél vagy fordítóként. Voltak közöttük olyanok, akik éttermekben és bárokban helyezkedtek el pincérként vagy szakácsként. Bár valamennyien arról panaszkodnak, hogy - a korábbi, a volt Jugoszláviában végzett munkájukhoz képest - csúsznak lefelé, mégis nagyjából a kétszeresét keresik a cseh átlagbérnek. [...] A migránsok előbb felsorolt kategóriái nem különülnek el élesen egymástól, figyelemre méltóak az átfedések közöttük, és ugyanaz a személy többféle szerepben is megjelenhet. A turizmus leple alatt például gyakran kereskednek vagy alkalmi munkát vállalnak. A menekültek alkalmi munkákból, kisvállalkozásokból stb. élnek meg. Nagyon új még a helyzet, és igen gyorsan változik, amiből az következik, hogy az előbbi csoportok egyike sem stabil, és egyik sem mondhatja, hogy szilárd etnikai közösség áll a háta mögött. Legtöbb interjúalanyunk nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy mit akarnak csinálni a jövőben, hová akarnak menni. Átmenetinek látják helyzetüket, de ugyanakkor olyannak, amelyben valahogyan meg kell keresni a megélhetéshez szükséges pénzt, barátságokat kell kötni, családot kell alapítani. Sokan közülük szoros kapcsolatot tartanak fenn a hazai közösséggel, amit tevékenységük során hasznosítani tudnak. [...]
Migráció és társadalmi szerkezet Az ütközőzóna dinamikusan változó gazdasága új lehetőségeket kínál a földrajzi mobilitáshoz, és ez kihat a társadalmi mobilitásra is. Új társadalmi osztályok jöttek létre, elszegényedtek azok, akik valaha gazdagok voltak, eközben szinte a semmiből milliomosok tűntek fel. Az új piaci hajtóerők esélyt adtak a különféle etnikai csoportoknak arra, hogy helyet szorítsanak maguknak a munkaerőpiacon és az üzleti életben. Újdonság a kínai közösség megjelenése. Egy cseh miniszter a rádióban elmondta, hogy ő 1992-ig soha nem látott kínai embert, és most ezrével tartózkodnak az országban. Magyarországra viszont az 1980-as évek végétől jöttek kínaiak, és 199l-re már 30-40 ezerre emelkedett a létszámuk (Nyíri, 1995). Ma már a Belorussziából, Ukrajnából és a Balkánról érkező kereskedők és „üzletemberek" sem számítanak szokatlan látványnak. Ugyanakkor az etnikai csoportokat gyökereik azokhoz a közösségekhez fűzik, amelyekkel kulturális vagy történelmi rokonságban vannak (Granovetter, 1995). Ezért a volt jugoszlávok befogadókra találhatnak Németországban, Magyarországon vagy a Cseh Köztársaságban; az örmények pedig az USA-ban. A romániai magyar nemzetiségűek legnagyobb valószínűséggel Magyarországra vándorolnak be, nem Csehországba vagy Lengyelországba. A fehéroroszok és az ukránok esetében pedig arra számíthatunk, hogy Lengyelországba mennek, ahol rokonságuk él. A sziléziaiak hasonló okokból kereshetik
17
a helyüket Németországban vagy a szlovákok a Cseh Köztársaságban. A nemzetiségi kolóniák egész sora ennek megfelelően a már létező kötelékekre és közösségekre épül. A bűnözéstől való félelem az elsődleges oka annak, amiért a befogadó társadalmak nem nézik jó szemmel az idegenek jelenlétét. Gyakran kíséri a gyanú árnyéka a külföldieket amiatt a bűnözési hullám miatt, amely a kommunizmusból való átmenetet kísérte. Például Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban az újságokban megjelenő bűnügyi jelentések általában beszámolnak a bűnesetek etnikai hátteréről, a migránsokat rendszerint az általuk elkövetett bűntettekkel kapcsolatban említik, vagy azért mert megsértették a határokat, vagy mert nem tartották be a vízumszabályokat. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy általában erősödik a félelem és a migránsokat övező gyanú. Az ütközőzóna országai először szívesen fogadták a migránsokat, hízelgőnek érezték, hogy azok az ő országukba szeretnének jönni. Ma már azonban az interjúalanyaink egyre több zaklatásról, erőszakos incidensről számolnak be minden országban. Egyre keményebb magatartást tanúsítanak az idegenekkel szemben, hasonlót ahhoz, amilyen a szomszédos Ausztriában és Németországban tapasztalható. Például a Csepeli és Sik (1995) által vezetett kutatás eredménye szerint Magyarországon növekedett az intolerancia 1992 és 1995 között.13 Az új piaci viszonyok hatást gyakoroltak a társadalmi szerkezet más elemeire is. A szegények és képzetlenek aránya magas a bolgár, a román és az ukrán migránsok között. Más migrans csoportok viszont az átlagnál magasabb képzettségűek, és jobb anyagi helyzetben vannak. Lehet, hogy migránsként az otthoninál alacsonyabb státusban kezdenek dolgozni, de ahogy helyzetük stabilizálódik, ismét felemelkednek. [...] Távoli országokból, Kínából, az arab államokból nagyon sokba kerül az ütközőzónába utazni, és ott vállalkozásba kezdeni. Ami azt jelenti, hogy ehhez a migránsnak már eleve jelentős források felett kellett rendelkeznie, vagyis bizonyára nem országának legalacsonyabb társadalmi helyzetű rétegéhez tartozik. Az üzleti tevékenységek sokkal jövedelmezőbbek, mint a bérért, fizetésért végzett munka, és az olyan migránscsoportokhoz tartozók, amelyek körében sok a vállalkozó, általában messze nagyobb jövedelmekre tesznek szert, mint amennyit az ütközőzónában élő átlagemberek keresnek. Néhány nemzetiségi közösség feltűnően meggazdagodhatott, ami ugyancsak növeli az ellenszenvet velük szemben az ütközőzónában, ahol a bérszínvonal igen alacsony. [...] Az ütközőzónában ugyanúgy fokozódott az idegenekkel szembeni ellenszenv, ahogy az a nyugat-európai társadalmakban is történt. Az átmeneti társadalmakban ugyanúgy vannak bőrfejűek, létezik a mindennapi rasszizmus, mint a nyugatiakban. Az utóbbi tíz évben egész Európában nyomon követhetjük a xenofóbia terjedését, a rasszista bűnesetek számának emelkedését. Különösen vietnami interjúalanyaink számoltak be arról, hogy viszonylag gyakoriak lettek az ilyen támadások, bár nem tettek jelentést róluk a rendőrségnek, mert nem szerették volna felhívni magukra a figyelmet abban az országban, amelyben vendégek voltak. A Romániából érkezők is feltűnően gyakran estek áldozatul ilyen támadásoknak. Az új migránsok sokszor régi gyűlölködések szellemét élesztették újra: a romákkal szemben, akiknek sok üldöztetésben volt részük a régióban Szerk.: A magyar népesség idegenellenességéről lásd a magyar nyelvű szakirodalmi válogatásból: Böhm, 1993; Fábián, 1998; Horváth, 1996; Kovács, 1993a, 1993b, Marton, 2000; Murányi, 1998; Olomoofe, 2000; Sik, 1992a, 1998; Szakáts, 1996. 13
18
megélt történelmük során, vagy a németekkel szemben Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban, a magyarokkal szemben Szlovákiában. Ismét felütötte a fejét az antiszemitizmus Lengyelországban, Magyarországon és Szlovákiában, ahol a zsidókat az általuk gyakorolt „kozmopolita" befolyásért kárhoztatják. A nemek közötti viszonyok legerőteljesebben az olyan, nagymértékű szexuális kizsákmányolásra épülő tevékenységekben nyilvánulnak meg, mint amilyen a prostitúció. Jól látható, hogy a munkaerőpiacon az állások nagy részére nem csupán férfi fizikai munkásokat keresnek (mint az a migráció egy korábbi szakaszában jellemző volt), hanem ügyes nőket is, akik a könnyűiparban vagy a szolgáltatásokban vállalhatnak munkát. Ezért - bár a migránsok nagy része még mindig férfi - az összetétel már sokkal vegyesebb, mint abban a hagyományos vendégmunkás rendszerben volt, amely korábban Nyugat-Európában működött (ahol a nők leginkább házastársként kísérték vendégmunkás férjeiket). [...]
Következtetések írtunk arról, milyen tényezőkkel magyarázható, hogy a régióban felgyorsult és a korábbinál jóval nagyobb lett a mobilitás, és hogy ez milyen következményekkel járt. Az emberek keletről nyugatra tartó mozgása évszázadok óta hozzátartozik Európához. A mobilitás ugyan időlegesen - az utolsó negyven évben - megakadt a hidegháború miatt kialakult helyzetben, de most felerősödve folytatódik (Münz és Fassman, 1995). A modern kommunikáció és közlekedés olcsósága, gyorsasága, az ily módon felkínált választások nagy száma lehetővé teszi, hogy az emberek gyorsan és egyszerűen nagy távolságokat tegyenek meg. Bármikor hazatérhetnek, majd elutazhatnak máshová, de arra is lehetőség nyílt, hogy a migránsok a távolságokat átívelő, aktív hálózatokat tartsanak fenn, ahelyett, hogy elhagyják barátaikat és rokonaikat. Ráadásul nincs szükség most már arra sem, hogy letelepedjenek (sőt ettől el is veszik a kedvüket az állampolgárság megszerzésének szigorú szabályai az ütközőzónában és a szomszédos országokban). Ehelyett eljöhetnek szülőföldjükről, egy ideig más országban élhetnek, majd továbbállhatnak vagy hazatérhetnek, amikor tudnak vagy akarnak. A modern kommunikációs és közlekedési rendszerek tehát segítséget nyújtanak ahhoz, hogy a migráció időleges legyen, javítják a folyamatos kapcsolattartás és a kereskedés lehetőségét. Talán ezért nem következett be az, amitől a nyugatiak féltek. Nem indult meg a keletről jövők áradata az ütközőzónából (vagy azon keresztül) Nyugat-Európába vagy a volt Szovjetunióból az ütközőzónába. A migránsok száma viszonylag csekély, de sokan utaznak el, majd térnek vissza kereskedelmi céllal, hogy időszakosan munkát vállaljanak vagy éppen csak kíváncsiságból. Az ütközőzóna egyszerre vonz magához és bocsát ki sokféle társadalmi és gazdasági helyzetű migránst, akik különféle célokat tűznek ki maguk elé. Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy itt csupán egy kelet-nyugati irányú migrációról van szó, ahogy korábban az emberek hajlamosak voltak megítélni ezt a jelenséget. Ezzel most nem érhetjük be, szét kell választanunk a mobilitás által érintett csoportokat és azt, hogy az egyes csoportok a mobilitásnak mely formáját választották. A migránsok mozgása az ütközőzónához tartozó térségekben új gazdasági és társadalmi kapcsolatokat alakít ki, amelyek számtalan formát ölthetnek. E formákat összefogla-
19
lóan „gazdasági és kulturális kommunikációnak" nevezhetjük, amely befolyást gyakorol a fogadó országokra csakúgy, mint a kibocsátó államokra. Ezeknek a mozgásoknak és kapcsolatoknak a halmozódása átalakította az ütközőzóna országaira jellemző sajátosságokat, és kulturális, fogyasztói kötelékeket teremt az Európa Unió államaival. Varga-Haszonits István fordítása
Irodalom Berencsi, Z. és E. Sik, 1995: Intentions to Migrate and Work Abroad in Hungary in 1993-1994. In M. Fullerton, E. Sik és J. Tóth (eds.): Refugees and Migrants: Hungary at the Crossroads. Budapest, Yearbook of the Research Group on International Migration. Institute for Political Science (H.A.S.), 129-142. Carter, F. W. T, R. A. French és J. Salt, 1993: International Migration Between East and West Europe. Ethnic and Racial Studies, 16(3): 467-491. Csepeli, Gy. és E., Sik, 1995: Changing Content of Political Xenophobia in Hungary: Is The Growth of Xenophobia Inevitable? In M. Fullerton, E. Sik és J. Tóth (eds.): Refugees and Migrants: Hungary at the Crossroads. Budapest, Yearbook of the Research Group on International Migration. Institute for Political Science (H.A.S.), 121-127. Fischer, A., 1994: Temporary Labour Migration from Central and East Europe: The Case of Germany. In S. Ringen és C. Wallace (eds.): Societies in Transition: EastCentral Europe Today. Avebury, Aldershot Fullerton, M., E. Sik és J. Tóth (eds.), 1995: Refugees and Migrants: Hungary at the Crossroads. Budapest, Yearbook of the Research Group on International Migration. Institute for Political Science (H.A.S.). Granovetter, M., 1995: The Economic Sociology of Firms and Entrepreneurs. In A. Portes (ed.): The Economic Sociology of Immigration. New York, Russel Sage Foundation. Haerpfer, C. and H. Zeilhofer, 1995: Houshold Portfolios of Micro-Economic Behaviour in Post-Communist Societies: A Seven Nation Study. In ESOMAR (ed.): Towards a Market Society: Beyond the Point of No Return. Amsterdam, ESOMAR. Horakova, M., 1993: Pilot Study on the Short-Term Labour Migration from the Czeh Republic to the Federal Republic of Germany. Manuscript. Berlin Institute for Comparative Social Research. IOM, 1994b: Transit Migration in Poland. Geneva, IOM [International Organization for Migration]. IOM, 1994c: Transit Migration in Bulgaria. Geneva, IOM [International Organization for Migration]. IOM, 1994d: Transit Migration in Ukraine. Geneva, IOM [International Organization for Migration]. Kussbach, E., 1992: European Challange: East-West Migration. International Migration Review, XXVI(2): 646-667
20
Migration News, January 1995 (internet transmission). Münz, R. és H. Fassmann, 1995: European East-West Migration. In R. Cohen (ed.): The Cambridge Survey of World Migration. Cambridge, Cambridge University Press Nagy, B., 1995: Changing Trends, Enduring Questions Regarding Refugee Law in Central Europe. In Fullerton, M., E. Sik és J. Tóth (eds.), 1995: Refugees and Migrants: Hungary at the Crossroads. Budapest, Yearbook of the Research Group on International Migration. Institute for Political Science (H.A.S.), 27-54. Niessen, J., 1992. European Community Legislation and Inter-Governmental Cooperation on Migration. International Migration Review, XXVI(2): 676-684 Nyíri, P. D., 1995: From Settlement to Community (Five Years of Chinese in Hungary). In Fullerton, M., E. Sik és J. Tóth (eds.), 1995: Refugees and Migrants: Hungary at the Crossroads. Budapest, Yearbook of the Research Group on International Migration. Institute for Political Science (H.A.S.), 191-235. Roberts, K., B. Jung, et al., 1995: Poland's First Post-Communist Generation. Gower, Avebury. Sassen, S., 1995. Immigration and Local Labour Markets. In A. Portes (ed.): The Sociology of Immigration. New York, Russel Sage Foundation Sassen, S., 1998: The Mobility of Labour and Capital. Cambridge, Cambridge University Press. Sik, E., 1993: From the Second Economy to the Informal Economy. Journal of Public Policy, 12(2): 153-175. Urry, J., 1990: The Tourist Gaze: Leisure and Travel in Contemporary Society. London, Sage Verhaeren, R. E., 1993: Future Trends in International Migration in Europe. International Migration Review, 27: 630-638. Wallace, C. és A. Palyanitsya, 1995: East-West Migration in the Czech Republic. Journal of Public Policy, 15(1): 89-109.
21
