Az államnemzet klasszikus modellje Európa keleti felén „Nemrég itt volt ez a szegény védtelen kis Etiópia. Azelőtt meg a szegény védtelen Flandria. Hogy ne is szóljak a szegény védtelen kis Belga Kongóról. Holnap a szegény védtelen Lettország következik. Vagy Frászkarika. Vagy akár Oroszország. Olvass csak történelmet. Menj vissza ezer esztendőt. Mi haszna beavatkozni a sors ostoba, értelmetlen menetébe? Mint egy szeméttel teli barranca, kanyarog történelmi korokon át, míg bele nem torkollik a… Mi az ördögnek a szegény védtelen kis népek minden ellenállása, mikor eleve mindet gondosan megfontolt és bűnös célból tették védtelenné…” Malcolm Lowry: Vulkán alatt
Elég gyakran hallható-olvasható az a vélemény, hogy az Európa keleti felében élő „fiatal nemzetek” nacionalizmusa azért oly agresszív, nemzeti ideológiájukban azért van oly nagy szerepe a mítoszoknak, mert még nem értek el az érettségnek arra a szintjére, ahol ezeket levetkőzhetnék. E nézet szerint csak idő kérdése, hogy például a román, a szlovák vagy a szerb társadalom belső viszonyai demokratizálódjanak, s kialakuljon bennük az a kisebbségekkel szembeni tolerancia, ami a mintaképül szolgáló nyugati államokat jellemzi. E vonatkozásban leginkább Franciaország példája a meghatározó. Részben azért, mert Csehszlovákia, a szerbektől uralt Jugoszlávia és Nagy-Románia létrejöttében, tehát ezen népek nemzeti „kiteljesedésében” Franciaország játszotta a döntő szerepet az első világháború végén. De mindenekelőtt azért, mert a modern nemzet francia földön született az 1789-es forradalom idején, s eszménye a felvilágosodás tanaival együtt terjedt a világban. Önmeghatározása szerint a francia nemzet maga a nép, mely a politikai cselekvés során elnyerte szuverenitását; az államhatárokon belül élő polgárok összessége, akik között a „közakarat” létesít szövetséget. Megjelenik tehát az államnemzet, mely politikai úton jött létre, s benne az etnikai hovatartozásnak – legalábbis az elmélet szerint – nincs jelentősége. Az azóta is fennálló nézetek értelmében az államnemzet a történelem teljesen új képződménye, semmi köze nincs a középkori rendi nemzethez. Legtisztább megjelenése tulajdonképpen az amerikai nemzet, mely minden rendi előzményt nélkülöz, s a legkülönbözőbb etnikai hátterű, egyenlő jogokkal bíró polgárok politikai szövetkezése. Az elméletek persze sohasem fedik teljesen a valóságot. Különösen akkor állnak távolabb tőle, amikor kihangsúlyozott ideológiai szerepük van, vagyis amikor érdekérvényesítések indokaiként szolgálnak. A rendi nemzet eszméje a görög-római antikvitás gondolatvilágára épül, s azt tartja, hogy a hatalom és jog forrása a (nemességgel azonos) nép, mely a hatalom jelentős részét átruházza a királyra. A modern nemzeteszme egy másik, a középkoron át továbbélő, ugyancsak ókori gondolathoz is kapcsolódva – miszerint minden ember szabad volt eredetileg – a nemzet fogalmát az állam minden polgárára kiterjeszti, s a rendi-királyi hatalom dualizmusát a nép és a hatalom általa választott gyakorlói kettősségévé változtatja. Ily módon a hatalom gyakorlásának s a törvényhozásnak új formái jönnek létre, a két nemzetfogalom közötti genetikai kapcsolat azonban eléggé nyilvánvaló. A múlttal való radikális szakítás hangsúlyozása az új hatalomba törekvők pozíciójának erősítését szolgálta, s egy kategóriába tartozik a „sötét középkor” negatív mítoszával. A modern történelemellenesség egyik gyökere minden bizonnyal itt keresendő. A mítoszok világába tartozik az államnemzet etnikailag közömbös voltának állítása is. 1
A francia forradalom negyedik évében, 1793-ban a Konvent megbízásából jelentés készült az ország nyelvi állapotáról. A jelentés megállapítja, hogy a 26 millió francia polgár közül csak tízmillió beszél franciául (38,5%), s még hárommillió beszéli a franciát is. A lakosság 61,5%-ának más volt tehát az anyanyelve: elzászi német, breton, baszk, katalán, korzikai (olasz) vagy pedig okszitán. Vagyis az ország népességének 61,5%-a nem volt francia. Napjainkra – két évszázad múltán – ezeket a nyelveket a francia állampolgárok negyede sem beszéli már, bár megjegyzendő, hogy – a bevándorlókat is ideszámítva – mintegy 13% (bretonok, korzikaiak, arabok) nem tud igazán jól franciául. Úgy tűnik, ezen népek még nem asszimilálódott része számára nem jelent valódi problémát a francia nemzethez és saját etnikumához való kettős kötődése. Mindenesetre franciaországi etnikai konfliktusokról nemigen hallhatunk.1 Francia álláspont szerint Franciaország megbonthatatlan egységű nemzetállam, amit – a bevándorlókat leszámítva – csak franciák laknak. Egyes franciák – házi használatra – különböző „tájnyelveket” beszélnek. Hogy sikerült elérni ezt a szép eredményt? A forradalom az általa megdöntött monarchia hatalmi struktúráját mintául véve a közigazgatást az addiginál is központosítottabbá tette. A nyaktiló árnyékában létrejött „össznépi közakarat” hiányosságait bizonyítják a felkelések, melyek – különös módon – mindenekelőtt a tulajdonképpeni francia lakosságú Ile-de-France-on kívül lobbantak fel, tehát (ahogy ma mondanánk) nemzetiségi területeken, s amiket a forradalmi Párizs véresen megtorolt. A frissen született francia államnemzet tagjaiként az etnikai kisebbségek egy részének ezek voltak az első élményei. „Franciásítás” volt ez a javából, s nem is akármilyen eszközökkel. Az elkövetkező napóleoni idők a francia nacionalizmus fénypontját jelentették. Fél Európa birtokosaiként dicsőség volt franciának lenni. A kiépülő gyarmatbirodalom pedig világhatalom részesévé tette az ország minden polgárát. A történelmi-hatalmi nagyság, amihez a kultúra gazdagsága is járul, fontos tényező a nem francia ajkúak beolvasztásában. Nem véletlen, hogy Mihai Eminescu, az egyik legnagyobb román költő egy 1871-ben Budapesten megjelent cikkében így ír a kiegyezésről és Erdély Magyarországgal történt uniójáról: mennyire más lenne, ha a kulturált franciák uralkodnának rajtunk, románokon, nem pedig a magyarok, akiknek egész kultúrája a német másolata. S az sem, hogy Brătianu román miniszterelnök az első világháborúban országát Franciaország gyarmatául ajánlja fel – csak hogy megkapja Erdélyt. A nem franciául beszélők számának csökkenése az anyanyelven történő oktatás hiányára is visszavezethető, valamint a társadalom nagymérvű polgárosodására, ami a nyelvet megtartó kisközösségek bomlását hozta. Látható tehát, hogy az államnemzet etnikai közömbössége azt jelenti: az uralkodó etnikumnak nincs kifogása az ellen, hogy más etnikumok – a kulturális-nyelvi sajátosságaikat feladva – beleolvadjanak. Ez természetesen ellentmondásban van az államnemzet eredeti meghatározásával, mely eleve tagadja uralkodó etnikum létét, pedig ez még a legmintaszerűbb államnemzet, az amerikai esetében is létezik. A példaként szolgáló francia nemzetfejlődés bennünket érdeklő legfontosabb vonásai a következők: 1. A vezető etnikum nemzeti eszmélése megelőzi az ország többi etnikumáét. A gyorsuló polgárosodás beolvasztó hatása ezért nagymértékű lehetett, és ma is folyik. 2. Az ország gazdag történelmi múlttal és kultúrával rendelkezik. A francia nemzethez tartozás annak nagyságában való részesedést is jelent. 1
A korzikaiak és a bevándorlók bizonyos csoportjai ezt a megállapítást már megcáfolták.
2
3. Franciaország – mind kiterjedése és népessége következtében, mind pedig gazdasági és katonai potenciáljánál fogva – ma is hatalom, és hagyományosan jelentős szerepet játszik a nemzetközi politikában. Ezeknek a tényezőknek nyilvánvalóan fontos szerepük volt az államon belüli etnikai béke létrehozásában és megőrzésében, a tolerancia kialakulásában. Ugyanezekről a tényezőkről Európa keleti felének országaival kapcsolatban a következőket állapíthatjuk meg: 1. A vezető etnikum nemzetté válása általában nem vagy nem sokkal előzte meg a kisebbségiekét. Ezért a megkésett polgárosodás s az iparosítás évei sem hoztak radikális fejleményt a kisebbségek beolvadási folyamatában. 2. Az itteni országok többsége új képződmény, ahol az uralkodóvá vált nemzet nem rendelkezik önálló történelmi múlttal. Kultúrájuk (a népi kultúra kivételével) szegényesebb. 3. Kis vagy közepes országok, igazán számottevő nemzetközi befolyás nélkül. A francia minta tehát – noha eszmény – az érintett országok számára követhetetlen. A homogén nemzetállam megvalósíthatatlanságából dühödt asszimilációs politika, a fejlett kultúra vágyából a szomszéd kultúrájának megvetése, a történelem hiányából megköltött múlt, a kicsiségből és erőtelenségből kicsinyes grandománia következik. Tolerancia helyett pedig izzik vagy tombol a gyűlölködés. A belső demokratizálódás, aminek előbb-utóbb be kell következnie, majd meghozza ezekre a megoldást – hangzik újra a lehetséges ellenvetés. Az Európához csatlakozás gazdasági szükségszerűsége racionális megközelítéseket igényel. S ekkor már érvényesülhet a tolerancia francia mintája. Nézzük tehát a francia toleranciát. Ennek feltételezhetően jó fokmérője a kisebbségek nyelvéhez és kultúrájához való hivatalos viszonyulás. Kiindulópontként ismét le kell szögeznünk, hogy Franciaországban – francia vélemény szerint – etnikai kisebbségek nincsenek, csak baszkul, bretonul, elzásziul vagy más „tájnyelveken” beszélő franciák. (Lám, nem a semmiből született a „magyarul beszélő román” megjelölés.) Franciaországban 1870-ben kötelezővé tették a francia nyelvet az oktatás minden szintjén. (Ez két évvel a magyar nemzetiségi törvény elfogadása után történt, mely autonómiát biztosított a kisebbségek oktatási intézményei számára.) Elzászban ezt már 1748-ban bevezették, bár a német nyelvet rendes tantárgyként továbbra is oktatták. 1945-ben azonban a német nyelv tanítását betiltották, és csak 1952-ben engedélyezték újra. Az oktatási törvény 1951-ben lehetővé tette „tájnyelvek” fakultatív tárgyként történő oktatását bizonyos osztályokban. A korzikai (olasz) nyelv még a tájnyelv státusát sem kaphatta meg, mert ennek a nyelvnek a pozíciói még nem gyöngültek meg annyira, mint a többié. Korzika ugyanis a mai Franciaország területének legfrissebb hódítása: csapatai 1768-ban szállták meg az akkor önálló kis köztársaságot. Az egyetemi oktatás kizárólag francia nyelven folyik; kivételt képez néhány tájnyelvet (pl. baszkot) oktató tanszék. Az okszitán nyelv, melynek dialektusait kilencmilliónyian beszélik, hátrányosabb helyzetben van, mint a baszk, noha ez utóbbit ismerők hozzájuk viszonyítva századannyian sincsenek Franciaországban. Amikor Petre Roman – még Románia miniszterelnökeként – egyszer a kolozsvári magyar egyetemről nyilatkozott nyugati újságíróknak, megkérdezte: Ki hallott olyan egyetemről, ahol nem az ország hivatalos nyelvén történik az oktatás? Petre Roman nagyon jól tudta, mit beszél. A román politika számára nem hivatkozási alap sem Svájc, sem Belgium, sem Finnország. Számukra egyetlen példa létezik: Franciaország. A katalánnal közeli rokonságban levő nyelvet beszélő okszitánok (vagy provanszálok) Franciaország déli részén élnek. Őseik fejlett kultúrát, virágzó irodalmat teremtettek a XIXIII. században. A hivatalos francia álláspont szerint a mai francia nyelv az akkori észak- és dél-francia „nyelvjárások” (ez utóbbiból jött létre a mai okszitán) szintéziséből keletkezett. A 3
valóság viszont az, hogy a francia nyelv története az északi francia diadalmas térhódításának a története. A fenti beállítással viszont az okszitánok nyelvét francia tájszólássá lehetett minősíteni, történelmüket, irodalmukat a francia számára kisajátítani. Mint látjuk, a franciák se riadnak vissza egy kis „tudományos” hazugságtól, ha érdekeik úgy kívánják. Következésképp az a tolerancia, amit Franciaországtól tanulni lehet, csupán a politikai pluralizmusban jelentkezik. Európa keleti felének kisebbségei számára ez nem lehet kielégítő. A francia mintájú „tolerancia” számukra túlságosan egyoldalú, és érvényesítése csak azt jelentheti: eltűrik, hogy megfosszák őket sajátosságaiktól, kultúrájuktól, nyelvüktől. Nyugat-Európa két másik nagy államnemzetének példája nem éppen ennyire riasztó. Igaz, hogy Spanyolországban Franco haláláig hivatalosan kizárólag spanyolok éltek, de mára Katalónia, Baszkföld, Galícia bizonyos fokú autonómiával rendelkezik. Nagy-Britannia pedig, bár a walesiek és különösen a skótok anyanyelvhasználata nagymértékben visszaszorult, nem igyekezett etnikailag egyneműnek feltüntetni az ország lakosságát, s az anyanyelvi oktatás lehetőségei is jobbak, mint Franciaországban. A brit megnevezés, melynek – legalábbis elméletben – az angolok éppúgy csak egyik összetevőjét képezik, mint mások, lényegében a Magyar Királyság „hungarus” fogalmának megfelelője. Az államnemzet fogalmához való ragaszkodásnak – noha, mint láttuk, meghatározásának tartalma eltér a valóságtól – politikai (hatalmi) okai vannak. Gyakorlatilag a világ valamennyi országa többnemzetiségű. 90%-uk lakosságának legalább 10%-a etnikai-nyelvi kisebbség. Minden állam természetszerűleg területi egységének megőrzésére törekszik, s nagy részük úgy véli, hogy a kisebbségek léte, fennmaradása (legalábbis egy adott számarányon túl) veszélyezteti azt. A nemzetnek kizárólag politikai közösségként való felfogása elméleti alap az autonómia-igények visszautasítására s a homogenizálásra. A liberális államnemzet-elmélet ezért hangoztatja, hogy az egyéni emberi jogok biztosítása az etnikai-kisebbségi problémákat is megoldja, és nincs szükség közösségi jogokra. Mintha egy bretonnak, aki saját szülőföldjén nem iskoláztathatja gyermekét anyanyelvén, azonos jogai lennének azzal a franciával, aki megteheti ezt. E nézet hívei azt hangoztatják, hogy a csoportjogok korlátozzák az egyéni szabadságjogok érvényét. Ez az érvelés sántít, mert a parlamenti demokrácia az etnikai (és politikai) többség közösségi érdekeit védelmezi. Az említett állítás értelmében a parlamenti demokrácia is sérti az egyéni szabadságjogokat. Kérdés, hogy ez miért csak a többség védelmében megengedhető? Vajon a kisebbségi miért csak mint egyén szembesülhet a többség közösségi érdekérvényesítéséből származható, számára negatív következményekkel? Beszélhetünk-e ebben az esetben esélyegyenlőségről, s következésképp egyenlő emberi jogokról? Azok az országok, melyek úgy vélik, hogy tartaniuk kell kisebbségeik emancipációjától, akadályt gördítenek a nemzetközi jog ilyen vonatkozású bővítése elé. Így főleg Franciaország ellenállása miatt nem valósult meg az a javaslat, hogy az 1979. évi Európa-parlamenti választások alkalmából a zömmel kisebbségek által lakott tájegységek képviseltethessék magukat. Franciaország fenntartásokkal élt a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (1967) 27. cikkével kapcsolatban is, mely kimondja, hogy a vallási vagy nyelvi „kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják” (kiemelések tőlem – T. K. A.). Franciaország egyike azon államoknak, melyek nem írták alá a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját2, amelyet az Európa Tanács égisze alatt dolgoztak ki újabban, s olyan jogokat fogalmaz meg, amelyek a kisebbségek fennmaradását elősegítik.
2
1998 májusában Franciaország végül mégis aláírta.
4
Ugyancsak hatalmi okai vannak annak is, hogy a liberális felfogás elveti a kultúrnemzet fogalmát, amely Európa Rajnától keletre eső részén terjedt el, és a németektől származik. A nemzetnek a nyelv és kultúra alapján történő meghatározása ugyanis nemcsak a saját nyelv és kultúra megdicsőítésének, mások fölé helyezésének a lehetőségét hordozza, hanem mások kultúrája és fennmaradási joga tiszteletben tartásáét is. Ez pedig ellentétes az államnemzet „érési folyamatához” szorosan hozzátartozó asszimilációs tendenciákkal, következésképp az ország belső etnikai-nyelvi-kulturális sokarcúságának fenntartását, ezáltal a központi hatalom gyengülését, netán az állam szétesését hozhatja magával. A ‘48-as szabadságharc és az első világháború közötti magyar politikát és politikusokat erkölcsi alapon is meg lehet ítélni, mint ahogy ez – sokszor mai szempontokat visszavetítve – elterjedt szokássá vált az utóbbi évtizedekben. Ha viszont a politikát annak tekintjük, ami: az érdekek érvényesítésére irányuló tevékenységnek, akkor jelentősen árnyalódik a kép. Így az Apponyi-féle törvény értékelése is, mely az 1868-as nemzetiségi törvény előírásai ellenére a nemzetiségi iskolákat a vallás- és közoktatásügyi minisztérium ellenőrzése alá rendelte, megsértve ezáltal azok autonómiáját. E törvény bírálói legtöbbször nem veszik figyelembe, hogy ekkorra – főleg külföldi (cseh, romániai) befolyásra – ezen iskolák jelentős része korántsem a népek közötti barátság szellemében nevelte diákjait, hanem erősen magyarellenes volt, és (nagyrészt hamis érvek alapján) Magyarország feldarabolásának a szükségességét hirdette. Apolitikus magatartás lett volna, ha a magyar politika ezt nem reagálja le. (Franciaországtól például nem szokták elvitatni azt a jogot, hogy iskoláinak tevékenységét államilag ellenőrizze, és az állam nyelvének elsajátítását szorgalmazza.) A magyar nemzetiségi politika megítélésében az erkölcsi érveket gyakorlatiakkal szokták társítani. Eszerint az ország – s az egész Monarchia – belső szükségszerűségek alapján „robbant szét”, tehát minden összetartási kísérlet eleve esélytelen volt. Ezt az antant-sugallatú képet, mely a jelenség és szükségszerűség egyneműsítéséből származik, az utóbbi időben mind többen kétségbe vonják – teljes joggal. Mind a Monarchia, mint Magyarország lényegében külső erőszak hatására bomlott fel. Az események számbavétele során nyilvánvalóan kiviláglik, hogy az akkori politikusok nem annyira a belső helyzettel, mint inkább a nemzetközi erőegyensúly tervezőinek lehetséges lépéseivel nem számoltak eléggé. Az új államok és államhatárok létrehozásakor egyértelműen kiderült, hogy a népek önrendelkezésének az elve már születése pillanatában is az államok önrendelkezését jelentette. Mint ismeretes, a határok meghúzásánál (különösen Magyarország esetében) demográfiai, stratégiai, történelmi és gazdasági érvekkel operáltak felváltva, attól függően, hogy az indokláshoz melyik volt éppen alkalmasabb. Szempontunkból a lényeges itt az, hogy az új államok nemzetekként ismertettek el, ami eleve magában hordta a francia típusú homogenizálás lehetőségét, sőt szükségszerűségét. Az eleve hatástalannak megalkotott nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer (mely csak Európa keleti felére volt érvényes, így nem vonatkozott például az újból „franciává” vált elzásziakra) az új berendezkedésből származó feszültségek levezetését szolgálta. Őszinte kisebbségvédelmi szándékokról már csak azért sem beszélhetünk, mert már az első világháború alkalmával a kisebbségeket kiáltották ki a háború – legalábbis egyik – fő okának. Az új nemzetállamok modellként szolgáló eszményéről s ennek megvalósítási nehézségeiről az előbbiekben már volt szó. Az Osztrák-Magyar Monarchiában nyilvánvalóan benne rejlett a nemzeti kérdés demokratikus megoldásának a lehetősége, s ez talán a ma egyetemesen elterjedt nemzetállami modelltől eltérő mintát adhatott volna a világnak. Egy olyan megoldást, mely számot vet azzal, hogy itt a különböző nemzetek (kultúrnemzetek) területei átfedik egymást, s azzal, hogy a közösségi jogok igényéről egyik kisebbségbe került (vagy az események során esetleg
5
ezután kerülő) nemzetrész sem mondhat le, mert mindegyik tudja, hogy államnemzeti keretekbe kebelezve távlatilag elveszett. A Monarchia felbomlásával keleten is győzedelmeskedett azoknak a nagy nyugat-európai államoknak a példája, amelyekben mind a mai napig nem érték el az 1867-es osztrák vagy az 1868-as magyar nemzetiségjog-szintet. Az egynemű társadalom könnyebben irányítható, és biztonságosabb háttér a gazdaságipénzügyi tranzakciók számára. A világ hatalmi szférái mind fokozottabb mértékben törekszenek a homogenizálásra, s ellenszenvvel viseltetnek az ezzel szemben megerősödő önmegőrzésre irányuló közösségi autonómia-törekvésekkel szemben. A második világháború óta – ma már talán csak tehetetlenségi ereje folytán – az amerikai államnemzet-típus eszményeinek térhódítása zajlik. A csőd azonban mind nyilvánvalóbb: az államnemzet klasszikus mintáinak másolási próbálkozásai csak az etnikai konfliktusok fokozódásához vezetnek világszerte. Az eddigi tapasztalatok tanulságainak levonásával a hatékony etnikai homogenizálás „kísérlete” folyik ma a délszláv területeken. A kísérlet egyáltalán nem újszerű, eszmeileg a németek millióinak kitelepítését előirányzó potsdami egyezmény örököse, mely az etnikai tisztogatást nemzetközi jogi szintre emelte. A mostani események nagyhatalmi asszisztenciával zajlanak, ami részben a cselekvés hiánya, részben a cselekvés látszata által gyakorlatilag szabályozó szerepet tölt be. A helyzet alakulásában nemzetközi hatalmi kérdések a döntőek, ezek (első helyet adva a szerbeknek) meghatározzák a résztvevők rangsorát, s ezáltal a konfliktus kimenetelét. Az ebből adódó, az etnikai kérdés ”megoldására” vonatkozó következtetések esetleg követésre csábíthatják egyes kishatalmak politikusait, de az is lehet, hogy egy európai rendezéshez szolgáltatnak majd modellt, ahol – mondjuk az Egyesült Európa közös hadereje fegyvereinek árnyékában – létrehozzák a nagyobb stabilitást ígérő, régen áhított homogén nemzetállamokat. Göteborg, 1993. június
(Elhangzott 1993 júniusának végén Tångagärdén a Stockholmi Magyar Ökumenikus Önképzőkör nyári táborán; megjelent a Magyar Szemle 1994. januári számában.)
6
