Nyílt levél egy ifjú hölgyhöz. Nyílt levél egy ifjú hölgyhöz

23.szám

1 / 92

Dunatáj Nyílt levél egy ifjú hölgyhöz Dr. Jakócs Dániel A magyar és szlovák irodalom értékéről

Nyílt levél egy ifjú hölgyhöz

Kedves Barátom!

Kénytelen vagyok ezzel a megszólítással kezdeni a levelet, mert másként nem tehetem, mivel utónevét nem tudom. Bemutatkozásunk elég rendhagyóan alakult. Abban a csallóközi festői kis faluban a nagy Duna mentében, ahol egy évvel ezelőtt üdültünk, Ön már sok mindent tudott rólam, bizonyosan tudta a nevemet, tudta azt is, hogy nyugdíjas tanár vagyok, és hogy nagyon érdekel a kis falucska lakóinak az élete. Ön is őszinte érdeklődéssel fordult felém. Amikor bemutatkozott, csak annyit mondott, hogy az Anka húga vagyok, csak épp a nevét felejtette el megmondani, később pedig olyan hirtelen kellett távoznia, hogy a további bemutatkozásra már nem jutott idő. Persze ezzel a félbemaradt bemutatkozással is, sokat elmondott magáról. Anka annak az étteremnek a főpincére volt, ahol már több napja laktunk, és már elég sokat tudtam róla. Mindez érvényes volt Önre is. Tehát tudtam, hogy édesapja szlovák, édesanyja pedig magyar, hogy Anka tud a panzióban a legjobban szlovákul és ezért ő volt a 'szlovák'. Részben ennek is köszönhette, hogy a panzióban ő volt a legfontosabb személy, a szlovák nyelvű vendégekkel ő tudott a legjobban beszélni. Tudtam, hogy a szülei Párkányon élnek, és csak a munka hozta Ankát ebbe a kis faluba. Természetesen magyarul is kitűnően beszélt, hiszen valószínűleg nem csak az anyja nyelve, hanem az anyanyelve is magyar volt. Anka nagyon kedves, barátságos és segítőkész volt, de tizenöt percnél tovább soha nem volt hajlandó velem társalogni. Pedig lett volna rá ideje, de a szokásos 15 perc után mindig halaszthatatlan dolga akadt a számítógépnél, és eltűnt a gép képernyője mögött. Egyszer azonban csoda történt, a megszokott idő elteltével Anka nem ment el, csak elhallgatott és egy másodperc múlva megszólalt egy másik Anka, más kiejtéssel, más hangnemben, hamisítatlan palóc tájszólással. Ebben a pillanatban megoldódott számomra Anka tartózkodó magatartásának a rejtélye. Aki ismert igazi palócokat, az tudja, hogy mennyire nehéz, illetve lehetetlen teljesen levetkőzni a palóc kiejtést. Hiszen ez nem is puszta kiejtés, amit használni lehet, ha akarjuk, és szögre akasztjuk, ha akarjuk. Ez a palóc nyelvjárás maga a magyar anyanyelv szókincsével, ragozásával, mondattani sajátosságaival együtt, amelyen gondolkodunk, érzünk, reménykedünk. Anka arcáról eltűnt minden feszültség és néhány másodpercig szabadon, kötetlenül áradtak belőle a szavak. Sajnos a csoda nagyon rövid ideig tartott, Anka hamar észrevette, hogy megfeledkezett magáról, elhallgatott és ismét eltűnt a számítógép mögött. Első pillanatban rá akartam beszélni, hogy folytassa csak palóc anyanyelvén, mert nekem is így tetszik jobban, de nem tettem. Tudtam, hogy ezt nem hiszi el, tudtam, hogy nem tudom meggyőzni, hiszen már több sikertelenségem volt ilyen esetekben. A mai Kovászna megyei (régi Háromszék megyei) rokonaimat sem tudtam rábírni arra, hogy csak használják bátran a székelyeknél megmaradt, de nálunk már eltűnt igeidőket, mert engem pont ez érdekel. Mikor ezt megtudták, véletlenül sem használták ezeket az igeidőket. A ragozási táblázatukat természetesen ismertem, de nem ez lett volna a ténylegesen fontos, hanem az egyes igeidők helye az egész rendszerben, mégpedig az élő nyelvi gyakorlatban. Ezek a rokonaim már régebbről ismertek engem, ha náluk nem jártam sikerrel, Ankánál sem számíthattam eredményre. Azt sem tudhattam, hogy Ankát érte-e, vagy érhette-e valamilyen sérelem, vagy megvetés a palóc tájszólása miatt. Olvasmányaimból tudom, hogy középiskolás korában Illyés Gyulát hogyan gúnyolta ki félművelt 'úri' környezete, mert parasztosan, tájszólásban beszélt. Amikor jól megtanult franciául, azért beszélt bizonyos környezetben franciául, mert senki sem élcelődhetett rajta 'parasztos' tájszólása miatt. Pedig a magyar nyelvben nem volt különösebb gyakorlati jelentősége a nyelvjárások fölötti irodalmi nyelvnek, mert már Galeotto Marzio is feljegyezte, hogy nyelvünkben a nyelvjárási különbségek nem zavarják a kölcsönös megértést. Nem minden tapasztalat nélkül írom ezt. A Szegedi Egyetemen jól ismertem azt az egyetemi tanárt, aki az összes előadását szegedi, azaz szögedi tájszólásban tartotta meg, és mindenki értette, és olyan nagy tudása volt, hogy senki sem kérdőjelezte meg szakmai színvonalát. A szegedi tájszólás használatában természetesen volt egy kis szerepjátszás, eredetieskedés, egy kis 'kivagyiság'. Azaz: 'én ezt is meg tudom csinálni, csináljátok utánam barátocskáim, ha tudjátok'. Hát nem tudjuk. Az én székely tájszólásom Erdélyben maradt. Én már csak az egységesült magyar irodalmi nyelvet sajátíthattam el abban a változatban, ahogyan azt Vörösmarty Mihály akadémiai nyelvtana rögzítette, és azzal a szókinccsel, amit Jókai, Mikszáth és társaik művei terjesztettek el. Kiknek volt szüksége leginkább erre az irodalmi nyelvre? A fentiekből következik, hogy nem azoknak a magyar tömegeknek, akik a saját nyelvjárásukat anyanyelvi szinten tökéletesen használták és a nyelvjárási eltérések ellenére teljesen megértették egymást. Akkor kiknek? Először olyanoknak, akiknek a tájszólása a szülők földjén maradt valahol a magyar nyelvi tömb peremén, másodszor pedig azoknak, akik különböző nemzetiségű területekről kerültek az ország centrumába és anyanyelvükön csak a környezet egy kisebb részével beszélhettek. Az igaz, hogy a történelmi Magyarország lakosságának csak a fele beszélt magyarul, de ennek két oldala van. Ez azt jelenti, hogy az összes többi nyelv együtt nem volt elterjedtebb a magyarnál. Érthető, hogy ennek a folyamatosan elmagyarosodó tömegnek nem lehetett magyar tájszólása. Nem lehetett magyar tájszólása a szülőfalummá vált Isaszeg szlovák lakosságának, de nem taníthatott sem engem, sem osztálytársaimat saját tájszólásán angyali jóságú tanító nénim sem, aki megérdemelte, hogy az a nő legyen, akit anyánk után a legjobban szerettünk. Azért nem taníthatott a saját tájszólásán, mert a máramarosszigeti ortodox lelkész lánya volt, és ruszin volt az anyanyelve. A példákat órákon át folytathatnám közvetlen környezetemből, sőt rokonságomból is. Így tehát kedves Barátom az Ön nővérének, Ankának nem kellett volna

2 / 92

palóc anyanyelvét szégyellnie, hiszen az én szlovák származású osztálytársaimnak nem volt anyanyelvi tájszólása. Épp az a tény, hogy Ankának volt magyar nyelven, mégpedig teljes rendszerében nyelvjárása, és ezt kötetlenül tudta használni is, bizonyította cáfolhatatlanul Anka magyar anyanyelvűségét, vagy nyelvi magyarságát. Arról, hogy Anka úgy érezte, palóc nyelvjárását szégyellnie kell, nem egészen ő tehetett, de ennek a vizsgálata túl messzire vezetne. Egyet azonban elfogadhatunk: Anka nyelvi szempontból kétségtelenül magyar volt függetlenül attól, hogy a személyi igazolványa szerint minek számított. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetett, hogy nem volt teljes értékű szlovák is. Létezik kettős kulturális kötődés. Az Ön esetében valószínűleg szintén megvolt a kettős kötődés, csak burkoltan. Lehetetlen, hogy Ön nem ismerte jól a palóc nyelvjárást, ha egy családban élt Ankával, csak már nem használta. Ön már kötetlenül, szabadon beszélte az irodalmi magyar nyelvet, és ennek megvolt az az előnye a számunkra, hogy beszélgetésünket nem feszélyezte külső tényező. Köszönöm, hogy teljesen őszintén válaszolt minden kérdésemre. Mivel ez a levél kortársainknak is szól, - ezért nyílt levél - röviden megismétlem azt, amit különben semmi értelme nem lenne megismételni. Megtudtam, hogy egy emelt szintű turisztikai, szolgáltatóipari középiskola tanulója, aki a középiskola általános gimnáziumi részét befejezte, leérettségizett, és már csak az utolsó szakmai év van hátra és végül persze le kell vizsgáznia. Biztos vagyok benne, hogy azóta sikeresen túl van minden vizsgán és munkát talált. A politikát sem kerültük meg, és csak azért intéztük el a kérdést nagyon röviden, mert különösebb vita nélkül teljes egyetértés alakult ki közöttünk, illetve a legfontosabb kérdésben már eleve azonos nézeteket vallottunk. Akkor a politikusok mindkét oldalon az ún. nyelvtörvénnyel borzolták fel a kedélyeket. Mindkettőnknek az volt a véleménye, hogy a szlovákiai magyarok akkor járnak el helyesen, ha kényszer nélkül megtanulnak szlovákul, mert '

egy magyar nem azért igazi magyar, mert nem tud szlovákul, vagy egy másik nyelven, hanem attól, hogy jól tud magyarul;

'

mindig az a műveltebb és intelligensebb, aki több nyelven beszél;

'

a gyakorlati életben is az van előnyben, aki több nyelvet tud és lehetőleg minél jobban;

'

nyelvi alapon az ellentéteket egyes politikusok szítják, mert így akarnak karriert csinálni.

Tovább nem részletezem, mert a továbbiakban nem erről szeretnék írni. Csak annyit tennék még hozzá, hogy Ön az iskolában az angol nyelvből is kitűnő eredményeket ért el, amit a panzió személyzetétől tudok. Beszélgetéseinket a panzió dolgozóinak egy része is élénken figyelte és támogatta véleményünket. Miután a politikát röviden befejeztük, tértem rá arra a kérdésre, amit én Öntől rögtön az elején szerettem volna megkérdezni, de úgy, hogy a téma észrevétlenül, a beszélgetés menetének eredményeként bukkanjon fel. A kérdés az volt, hogy szereti-e az irodalmat és kik a kedvenc írói. Mindez természetesnek látszik egy nyugdíjas irodalomtanártól, de az adott esetben ez több volt, mint szakmai ártalom, (a tanár úr nem tud leszokni a vizsgáztatásról), de nem volt különleges közvélemény-kutatás sem, amelyhez nekem Ady adta meg az ötletet. Tudjuk, Ady büszkén írta: 'ifjú szívekben élek'. Még aktív koromban, amikor a nap vége felé már nyűgös kötelesség volt a vizsgáztatás, gyakran megkérdeztem tanítványaimtól, hogy kiket szeretnek és olvasnak a tananyagtól függetlenül. Kíváncsi voltam rá, kiknek van esélyük arra, hogy az ifjú szívekben továbbéljenek. Ennek a kérdésnek most sokkal nagyobb jelentősége volt számomra, mint amilyennek látszik és egy korábbi beszélgetés következménye volt, amire még később visszatérek. Izgalmam leplezve vártam a választ és nagyon megörvendeztetett a gyors és határozott igen. Ön tényleg korához képest sok irodalmi művet olvasott, de itt már volt egy váratlan és számomra szomorú meglepetés. A felsorolt könyvek mind angol krimik, vagy az ifjúság számára írt művek voltak. Az ifjúsági irodalom vezető szerepe még érthető, hiszen Ön még nagyon fiatal felnőtt volt, és ha Ön a szellemi nagykorúságot 2-3 évvel korábban is érte el, mint az átlag, akkor is csak ennyi választotta el a serdülőkortól. Az azonban teljesen érthetetlen volt számomra, hogy egyetlen szlovák vagy magyar irodalmi mű sem szerepelt a listán. Mivel szlovák nyelvű középiskolába járt, szlovák irodalomból érettségiznie kellett, így a magyar nyelvű művek hiánya még érthető vagy menthető, de a szlovák már nehezen. Amikor konkrétan a klasszikusnak számító szlovák írókat gondoltuk át, szégyenkeznie nem kellett, mert a tankönyvben szereplő írókat és műveiket ismerte. Mint jó tanuló természetesen a tankönyvet megtanulta, de többet semmit sem olvasott. Mivel Pozsonyban járt iskolába, akár naponta láthatta a város központi parkjában Pavol Hviezdoslav emlékművét, amely központi helyével is azt sugalmazta, hogy ő Szlovákia legnagyobb nemzeti költője. (A szlovákokkal szemben ellenséges és végletesen elfogult nacionalista honfitársaim kedvéért jegyzem meg, hogy Hviezdoslav költői név, viselőjét Országh Pál néven anyakönyvezték 1849-ben és csak az anyja volt szlovák, mint Petőfinek. (Mint ismeretes, Petőfi anyja Hrúz Mária volt.) Az is érdekes volt, hogy Petőfitől Önnek több költemény jutott az eszébe, pedig nem magyar iskolába járt. Ez jellemezte a panzió jelenlévő munkatársait is, és a 'hely szelleméből' is ez következett, mert alig 10 percnyi sétára tőlünk ott emelkedtek a Nagy-Duna gátjai, a gátak mögött pedig a szellő a bősi erőmű vizét fodrozta. Nyugodtan mondhattuk volna, hogy 'kis lak áll a nagy Duna mentében', de ugyanez lett volna a helyzet az Ön szülőföldjén Párkányban is. Petőfi ott különösen megérdemelte,hogy legalább rá emlékezzünk, ez a legkevesebb, amit elmondhatunk. No de a szlovák irodalom teljes hiánya továbbra is magyarázatot követel. A külföldi nacionalisták állítása, hogy a szlovák irodalom nem alkotott nagy műveket, csak annyit bizonyít, hogy ezek az urak teljesen tájékozatlanok. Ráadásul ez az állítás a magyar kultúra ellen is irányul, mert mind a kettő ugyanabból a történelmi valóságból fakadt és jellegét tekintve teljesen hasonló. Aki nem hiszi, olvassa el egymásután Petőfi és Pavol Országh-Hviezdoslav életrajzát és költői fejlődését. A szlovák irodalom ismerete nem az erős oldalam, tudásomat általános irodalmi olvasmányaimból kaptam apránként, de ennek alapján is mondhatom, hogy Országh-Hviezdoslav és Ladislav Novomesky összeurópai horizontú és színvonalú írók és ezért nagyok, de fontos az is, hogy szlovákként európaiak. Ugyanakkor szlovákként kapcsolódnak elválaszthatatlanul a magyar kultúrához is. Sajnos a magyar valósággal együtt megismerték a magyar uralkodó osztályok hibáit, antidemokratikus előítéleteit és történelmi bűneit is. Mi azonban, akik a magyar nép fiai vagyunk, nyugodtan megtagadhatunk a magyar történelem antidemokratikus hagyományaival és képviselőivel minden közösséget. Ön, mint magyar és szlovák egyszerre nyugodtan vállalhatja mind a magyar irodalom, mind a szlovák irodalom általános emberi, humanista értékeit együtt és egyszerre. Petőfi esetében egyszerűbb a helyzet, mert őt még azok sem merik ma még megtagadni nyíltan,

3 / 92

akik lábbal tiporják hagyományait. Petőfi még az európai irodalomban is sajátos helyet foglal el, mert az egyik legvilágirodalmibb író egész Európában, mert összes versei már kínaiul is megjelentek. Shakespeare és Tolsztoj mellett ő a világirodalom legelismertebb írója. Nyugodtan javaslom, hogy olvassa el először szerelmes verseit, de jusson el a gondolati líráig is. Aztán magyarként és szlovákként is egyszerre fogadja el és olvassa el Országh-Hviezdoslav és Ladislav Novomesky verseit. Nagyon örültem volna, ha az Ön tiszta szlovák kiejtésében meghallgathattam volna Országh-Hviezdoslav néhány időmértékes versét, valamint kedvenc verseimet Ladislav Novomeskytől. Most pedig itt az ideje, hogy visszatérjek ígéretemnek megfelelően egy korábbi beszélgetésre, amit egy másik ifjú hölggyel folytattam Komarnoban (Szlovák-Komáromban), és aminek a mi beszélgetésünk a folytatása volt, legalábbis a számomra. Mintegy évvel a beszélgetésünk előtt meglátogattam legidősebb unokatestvéremet Komarnoban. Mivel zavartam volna a pihenésben, a vonat indulása előtt elköszöntem tőle, de nem volt kedvem unatkozni a komáromi állomáson, ezért a szlovákiai oldalon betértem egy kávézóba. Az egyetlen vendég voltam, de a presszóban is csak egyetlen dolgozó volt, egy kedves fiatal lány. Engedélyt kértem tőle, hogy beszélgessünk, és megígértem neki, hogy mihelyt egy másik vendég beteszi a lábát, elhallgatok, és úgy teszek, mint aki egy szót sem szólt. Ő is unatkozott volna, így beleegyezett. Magyarul úgy beszélt, mint mi, ezért azt gondoltam, hogy magyar. Elkezdtem arról kérdezni, milyen magyar irodalmi műveket ismer. Hamarosan kiderült, hogy az írók nevei sem jutnak az eszébe. Segítettem neki, de nem használt semmit. Mikor már szégyellte, hogy semmit, de szó szerint semmit sem tud, elmondta, hogy ő nem magyar, szülei dolgozni jöttek Komarnoba, amikor öt éves volt és játszótársaitól tanult meg magyarul. Szlovák iskolába járt, ott érettségizett. Nem sejthette, hogy ezzel újabb nehézséget támaszt magának, mert nem feltételezhette, hogy a Duna déli oldaláról átsétált magyar egyáltalán tud valamit a szlovák irodalomról, de most tévedett. Ugyanakkor én sem gondolhattam, hogy egy ifjú lány, aki pár éve érettségizett szlovák irodalomból, nem tud megnevezni egyetlen szlovák írót sem, egyetlen szlovák irodalmi mű címét sem. A szlovák irodalomról folytatott beszélgetésünk során csak egy regénynek a cselekménye jutott az eszébe, azt el is mondta nekem, de sem az író nevére, sem a mű címére nem emlékezett. Ebben a tényben az irodalomtanítás teljes csődjét láttam és nagyon elszomorodtam. A jelenség nem volt új számomra. Az egyetemeken gyakran előfordul, amikor a hallgatók valamit kényszerből, meggyőződés nélkül tanulnak meg, azt a vizsgán még tudják ugyan, de néhány nap múlva már semmire nem emlékeznek. A jelenség lélektani okát is ismerjük. Irodalmi vizsgákon - legalább az én esetemben - ez nem szokott előfordulni. Tanítványaim nem előttem, hanem egymás előtt szégyellték, ha valamit nem tudtak. Ha a jelesnél véletlenül rosszabb osztályzatot kaptak, akkor természetesen én voltam az igazságtalan, vagy 'bal lábbal keltem fel az ágyból'. Az irodalmat illett tudni. Tehát, ha nem ismerik megfelelően a szlovák irodalmat, ha nem tanulják rendesen a szlovák nyelvet, akkor valami baj van az értékrendszerrel, és ezen belül saját kultúrájuk megbecsülésével. A kis létszámú és gazdaságilag szegényebb népeknél itt Közép-Európában gyakran így van. Így van ez nálunk, a magyaroknál is, ha már a szlovákoknál is úgy van, de ez nem segít a szlovák irodalom helyzetén. Tehát azok, akik a nyelvtörvényt hozták, jól érezték, hogy valami baj van, csak nem megfelelően nyúltak a kérdéshez. Itt törvények nem segítenek. Tudatosítani kell a szlovákoknak maguknak, hogy nyelvük és kultúrájuk érték, és érték nem csak számukra, hanem mások számára is. Tudatosítani kell magunkban, szlovákokban és magyarokban irodalmunk topológiai hasonlóságát és történelmünk sorsközösségét. Ön ezért sokat tehet, mert jól tud szlovákul és magyarul, jól tud angolul is. Lehetősége van arra, hogy együtt mutassa meg a két nép irodalmi értékeit. Egyéni sorsa, származása sokban hasonlít Petőfi és P. Hviezdoslav sorsára abban a vonatkozásban is, hogy mind a kettőnél az egyik szülő szlovák a másik magyar anyanyelvű volt. Most csak fel kellene építeni szlovák és magyar anyanyelvi műveltségét. Ehhez az alapokat jól lerakta. Végül szeretnék megemlíteni egy öreg munkást, mint annak példáját, hogyan lehet szeretni és értékelni a szlovákot, mint anyanyelvet. Ez az öreg munkás a közvetlen szomszédunk, Vince bácsi volt, szakmája szerint váltókezelő. Számomra a szlovák-magyar nyelvi határt az ő telke és a mi telkünk között húzódó barázda jelentette. Vince bácsi szorgalmasan dolgozott otthon a kertjében is, de ha nem volt szolgálatban vasárnap, a ház előtt, vagy az udvarban bátyjával az egész napot átbeszélgették szlovákul. Ilyenkor mind a ketten az ünneplő ruhájukat vették fel, ez volt számukra a pihenés. Azonban Vince bácsi igazán akkor lepett meg, amikor harmadikos gimnazista koromban meghívott magához beszélgetni. Ezen a vasárnapon valószínűleg a bátyja nem tudta meglátogatni. Tudta, hogy szorgalmasan tanulok oroszul és az akkori színvonalhoz viszonyítva jó eredményeket értem el. Nem is gondoltam, hogy ennyire figyeli a sorsomat. Ekkor derült ki, hogy évek óta rendszeresen hallgatta a pozsonyi rádió szlovák nyelvi adásait, és az ott szerzett ismereteit akarta nekem előadni. Hallgatóságra volt szüksége. Meglepetésemre két órán keresztül rendszeres, átgondolt előadást tartott a szlovák nyelvtanról, az igeragozásról, a főnévragozásról, az esetekről, a nyelvtani nemről. Mindezt összehasonlította a magyar nyelvtannal. Akkor értettem meg, hogy benne, ahogy mondani szokták, 'egy szlovák nyelvtanár veszett el'. Hatalmas szorgalom és tehetség kellett ahhoz, hogy ezt a tudást rádióelőadásokon keresztül megszerezze. Ha Vince bácsi a maga idejében tanár lehetett volna, másképpen alakult volna a szlovák nyelv sorsa falujában, de hagyjuk a volnát. Vince bácsi tartotta nekem az első előadást a szlovák nyelvről, ma is emlékszem rá, és most azt mondom, hogy szakmailag jó előadás volt. Csak később, néhány év múlva lett szlovák szak az egyetemen, főiskolán, és lettek szlovák kollégiumok, teljes intézményi háttér épült ki. Csak a belső meggyőződés hiányzott az érintettekből, hogy erre nekik is és az egész országnak szüksége van, többek között azért is (de nem csak azért), mert az 'egy nyelvű ország gyenge és törékeny'. Önnek megvan a tehetsége, lehetősége ahhoz, hogy a szlovák irodalom általános emberi és európai értékeit a felszínre hozza, megismertesse másokkal és elterjessze. Végül kívánok Önnek és családjának sok sikert a magánéletben, a munkában és Önnek kiemelten a szerelemben is.

Baráti szeretettel Jakócs Dániel

Csudomir (Csorbadzsijszki, Dimtar Hrisztov)

4 / 92

Jakócs Dániel fordítása és annotációja Csodomir bolgár rajzművész, festő, író, kultúrtörténész. Kazanlak megye egyik kis falujában született, a gimnáziumot Kazanlakban végezte, és az Állami Iparművészeti Főiskolán folytatta felsőfokú tanulmányait, amit 1913-ban fejezett be. Ifjúságának első évei a balkáni háború és az I. világháború miatt katonai szolgálattal teltek el. A Dunatáj rovatban azért közöljük ezt az elbeszélést, mert arra törekszünk, hogy olvasóink jobban megismerhessék a Duna-medence népeinek éleltét. Bolgár és Magyar nyelvű anyag.

Csudomir (Csorbadzsijszki, Dimtar Hrisztov) 1890-1967

5 / 92

Синекур Не знам вашето село как е, но нашето е разположено на двата бряга на една река. Някога тя течеше буйна и голяма, но сега коритото й е пълно с пясък и през лятото пресъхва. Само тук-там по гората остават малки вирове. По реката нагоре има път, който води за общинската гора. На едно място пътят се раздвоява като панталон — единият крачол води за участъка, разрешен за сечене, а другият — за забранената гора. На кръстопътя има круша, а под крушата разгърден седи и дялка с ножче една клечка Пеньо — горският. Пеньо е отскоро на служба. Преди него беше Дели Станчо, а още по-рано — оня черният — не му помня името. Зазорява се. Отдолу, откъм село, се задава голям керван, съпровождан от кучи лай и от дрезгавия глас на помощника. „Наши хора“ — казва си под нос Пеньо и става, посреща ги, пожелава им добър път и керванът завива по пътя за забранената гора. Помощникът му подава тютюн, а Тинко Сербезът успява да му втикне в пояса бардуче с ракия. Керванът като голяма гъсеница потъва в усойната на забранената гора. Пеньо се протяга лениво, бърка в пояса и дига бардучето към устата си. Слънцето надниква през чукара и лизва мустака му като малко котенце. Отдолу заскрибуцват пак коли и след малко пристига нов керван: бившият кмет, зет му, Дели Станчо и други двама още от опозицията. Пеньо ги посреща строг и мълчалив, проверява позволителните им и те поемат към участъка на разрешената гора. След това откъм село се дига пушилка от селските говеда. Минават те, минава свинарят, минава и куц Петко с магарето — настава пак тишина. Слънцето, отскочило над чукара, гледа вторачено. Прежуря. Пеньо се почесва по врата, свива нова цигара и се чуди накъде да тръгне. Вчера ходи в лещака да види дали са узрели лешниците, предния ден си пече кукуруз на Стайков дол при кладенчето. Да легне да спи, рано е още, не му се и яде. Да беше дошла поне вдовицата Стана да скубе боб на Мандрата: отгде измисли това пране днес! Пеньо се навежда, взема чантата и пушката си и тръгва бавно под сенките край реката. „Служба — мисли си из пътя той, — проста работа!“ Така си и знаеше от по-рано — най-лесно е човек да е чиновник. Половин час работа и после цял ден почивка. А може и хич да се не работи. След два-три дни ще заобиколи граничната линия на гората и пак ще вземе някой и друг лев от контрабандистите. Пустите му другоселци — научени и всякой си носи в пояса каквото трябва! И не им взема по много — според материала. Ако краде греди — толкова лева, ако е на̀плати — толкова, ако пък е дърва - пак таксата се знае. Жена му се страхува, че щял да се научи лесничеят и щял да го уволни — смее ли? Залудо ли е тичал по изборите? Тъй ли лесно се уволнява наш човек? Не знае ли той кой раздава сега службите? А бившият кмет с другите от опозицията нека се потят да търсят дърва по голия участък. Хак им е! Малко ли са лапали преди? Нека се помъчат малко, па после ще има частична амнистия. Ей Дели Станчо и другите преди него къщи си направиха, без брадви да са хванали. По-рано нямаха един лев да развалят на човека, а сега и парици си имат скътани. Да му докарат по две-три кола материал — и тях ще пусне в забранената. Само че в празничен ден — никой да не види… Имал си къща, а синът му няма ли да порасне! И знае ли се колко ще властват техните? Кой горски стражар досега е останал без къща? Че щяла да се изсече гората, че общинските приходи пресъхнали, той ли ще мисли за това! Две години да може само да седи на служба, па ако ще, и дърво по земята да не остане!… Само той ли е такъв? Преди да дойдат на власт, само шест души бяха верни хора на партията, а я ги виж сега колко се намъкнаха с помощника в забранената гора! Кога не е било така? Всякога в разрешения участък влизат пет-шест души, а в забранената — цялото село. Потънал в мисли, неусетно Пеньо горският стига до Раков вир, сваля чантата, опира пушката до дървото, сяда на един камък, съблича се и бавно се потопява в хладката вода. Наоколо — безкрайна горска тишина. Една голяма зелена муха само се завъртва около главата му, но като съглежда пушката под дървото, бръмва тревожно и се изгубва из усойната… Не знам вашето село как е, но нашето е разположено на двата бряга на една река. Тя някога течеше голяма и буйна, а сега няма и жаби где да се разхладят. Само нагоре, по гората, тук-там има останали вирове, гдето се къпят горските стражари.

Szinekura

Szinekura Nem tudom, hogy a ti falutok milyen, de a miénk egy folyó két partján terül el. Valamikor folyónk nagy volt, és vad gyorsasággal ömlött benne a víz, de most medre tele van homokkal, és nyáron kiszárad. Csak itt-ott az erdő mentén maradtak benne kisebb víz mosta bemélyedések. Fent a folyó partján út van, amely a községi erdőhöz vezet. Az egyik helyen az út ketté válik, mint a nadrág két szára. Az

6 / 92

egyik szár az erdőnek ahhoz a részéhez visz, ahol szabad fát vágni, a másik pedig oda, ahol tilos. A keresztúton körtefa áll, a körtefa alatt pedig az erdész, Penyo ül kigombolkozva, és egy bicskával pálcikát farag. Penyo nem régen lett erdész. Előtte Deli Sztancso töltötte be ezt a tisztséget, még korábban pedig az a fekete, akinek nem emlékszem a nevére. Hajnalodik. Lentről, a falu felől kutyaugatástól és a bíró helyettesének rekedt hangjától kísérve nagy karaván közeledik. „A mieink” mondja az orra alatt Penyo, majd feláll, köszön és jó utat kíván nekik, a karaván pedig befordul a vágásra tiltott erdőbe vezető útra. A bíró helyettese dohánnyal kínálja, és Tinko Szerbez sikeresen a tüszőjébe tesz egy kulacs pálinkát. A karaván mint nagy hernyó eltűnik a tiltott erdő árnyékában. Penyo lustán kinyújtózkodik, keresgél a tüszőjében, és az ajkához emeli kis kulacsát. A nap sugarai a hegy sziklás csúcsa fölé emelkednek, és mint kis cica, nyalják, nyalják a bajuszát. Lentről ismét szekerek csikorgása hallatszik, és kis idő múlva új karaván érkezik, a korábbi bíró, a veje, Deli Sztancso és még ketten az ellenzékből. Penyo szigorúan és szó nélkül fogadja őket, ellenőrzi az engedélyüket, és ezután ők elindulnak a kitermelésre engedélyezett erdő felé. Ezután a falu felől porfelhőt kavarva jönnek a falu tehenei. Elhaladnak, elhalad a kondás is, elhalad a sánta Petko a szamarával. Ismét csend van. Égetnek a napsugarak. Penyo megvakarja a nyakát, új cigarettát csavar és azon töri a fejét, hová induljon. Tegnap elment a mogyorós ligetbe, hogy megnézze, megérett-e már a mogyoró, tegnapelőtt kukoricát sütött a Sztajkov-dolban a kútnál. Lefeküdni és aludni még korán van, enni sincs kedve. Legalább az özvegy Sztana jött volna el kihúzni a babot a Mandrán: honnan jutott az eszébe ez a mosás ma! Penyo lehajol, fogja a táskáját és a puskáját és lassan elindul a folyó szélén az árnyékban. „A szolgálat – gondolja útközben, - egyszerű dolog!” Régebben is így tudta – a legkönnyebb dolga a hivatalnoknak van. Fél óra munka és utána egész nap pihenés. De megteheted, hogy egyáltalán ne dolgozzál. Két-három nap múlva körbejárod az erdő határvonalát, és máris kapsz néhány levát a csempészektől. És a szomszéd falvak lakói – mindegyik megtanulta, és hoz a tarisznyában, ami kell. És nem vesz el tőlük sokat - az anyagtól függ. Ha gerendákat lop – annyi leva, ha keréktalpat pedig – annak megfelelően, ha meg csak fát – ismét más a taksa. A felesége fél, hogy megtudja az erdőkerület felügyelője és felmond neki, de megmeri-e tenni? Hiába szaladgált a választásokon? Ilyen könnyen el lehet bocsátani a mi emberünket? Nem tudja ő, hogy most ki osztja szét az állásokat? Az előző bíró a többi ellenzékivel együtt csak izzadjon, és keressék a fát a tar területen. Úgy kell nekik! Kevés tisztességtelen hasznot zsebeltek-e be azelőtt? Csak kínlódjanak egy kicsit, aztán majd lesz részleges amnesztia. Itt van Deli Sztancso és a többi, aki elöbb volt bíró, mind házat építettek maguknak anélkül, hogy fejszét vettek volna kezükbe. Korábban annyi pénzük sem volt, hogy egy levát felváltsanak, most pedig megtakarított pénzecskéjük is van. Ha elvisznek nekik két-három szekér fát, őket is beereszti a tilosba. Csak ünnepnapon, hogy senki se lássa… Van háza, de a fia nem fog-e felnőni? És ki tudja, mennyi ideig fognak kormányozni az ő hívei. Melyik erdész maradt eddig ház nélkül? Hogy kivágják az egész erdőt, hogy kiszáradnak a községi bevételek, ő fog-e gondolni erre? Csak két év kell, hogy hivatalban üljön, és ha ez így lesz, egy fa nem marad a földön!... És csak ő ilyen? Mielőtt hatalomra jutottak volna, hányan mentek be a bíró helyettesével a tilos erdőbe? Mikor nem volt így? Az engedélyezett erdőbe mindig öten-hatan járnak be, a tilosba pedig az egész falu. Gondolataiba merülve Penyo erdész eljutott a Rakov mélyedésig, letette a táskát, a puskát a fához támasztotta, leült egy kőre, levetkőzött, és lassan beereszkedett a hideg vízbe. Körben végtelen erdei csend. Csak egy nagy zöld légy keringett a feje körül, de amikor meglátta a puskát a fa alatt, ijedt zümmögéssel eltűnt az árnyékban. Nem tudom, hogy a ti falutok milyen, de a miénk egy folyó két partján terül el. Valamikor a folyónk nagy volt, és vad gyorsasággal ömlött benne a víz, most a békáknak sincs hol hűsöljenek. Csak feljebb az erdőben vannak itt-ott víz mosta mélyedések, ahol az erdészek fürdenek.

Néhány bevezetőszó Csudomir művészi tevékenységéhez

Csodomir bolgár rajzművész, festő, író, kultúrtörténész. Kazanlak megye egyik kis falujában született, a gimnáziumot Kazanlakban végezte, és az Állami Iparművészeti Főiskolán folytatta felsőfokú tanulmányait, amit 1913-ban fejezett be. Ifjúságának első évei a balkáni háború és az I. világháború miatt katonai szolgálattal teltek el. 1920-ban a kazanlaki gimnáziumban lett rajztanár, itt dolgozott feleségével együtt 1933-ig, aki szintén rajzművész volt. 1929-ben grafikus művész szakra Párizsba küldték őket továbbképzésre. Rövidebb tanulmányúton járt Bécsben is. 1933-ban felesége a gimnáziumban maradt, ő pedig a Történelmi és Néprajzi Múzeum igazgatója és a városi kultúrház vezetője lett Kazanlakban. Később a kultúrházak országos vezetőségébe is beválasztották. Még 1907-ben publikálták első karikatúráját. Ezután egyre több lap fogadta munkatársává. Vidéki művészként indult és vidéki művész maradt mindig, vidéki művészként lett egész Bulgária egyik legnépszerűbb írója és grafikusa. Ugyanakkor vegyük figyelembe, hogy egész Bulgária nem volt más, mint vidéki települések összessége. Mindig hű maradt Kazanlakhoz, a rózsák völgyének fővárosához, és ezért városa szeretettel övezte őt. Élete során 1000 akvarellt és rajzot alkotott, és 9 kötet rövid elbeszélést publikált, 10 kötete már halála után jelent meg. Egyes kötetei még éltében 4-5 kiadást értek meg. Rövid elbeszéléseit és rajzait a humor és a szatira jellemzi. Rendkívüli népszerűsége és kivételes tehetsége ellenére soha nem lett iskolai tananyag. Lehet, hogy ez a jó. A különböző szatirikus lapokban megjelent elbeszéléseit teljesen máig nem gyűjtötték össze. Szinte minden humorista lap munkatársa lett. 1979-ben járt Kazanlak külön irodalmi-művészeti múzeumot alapított művei számára. Rajzaiból négy országos kiállítása volt. A negyedik vándorkiállításként bejárta Bulgária nagyobb városait. Nekem olyan szerencsém volt, hogy ezt Plovdivban láthattam. Egy hatalmas épület összes termét betöltötte. Igazi élvezet volt látni. Rajzaiban és elbeszéléseiben ugyanaz az esztétikai szemlélet és módszer jelenik meg, és mindegyik áthatja a humor vagy éppen az erős szatíra. Rejtély, hogy maró szatírája ellenére miért szerették mégis jobban, mint a legtöbb írót. A rejtély titka talán az, hogy nem az embereket bírálta, hanem a hibáikat. Valószínű olvasói vagy nézői megérezték, hogy gyarlóságaik ellenére vagy azokkal együtt is végső fokon szereti őket, és megérti nehézségeiket. Az emberi gyarlóságok szatirikus ábrázolása mögött megsejtjük a társadalom hibáit, mint e gyarlóságok okát. Ez a történet is mint sok másik plasztikus képek sorából áll. Színes akvarelleken megfesthette volna mind. A képek sorával párhozamosan megismerkedünk a főhős belső monológjával. Ezt ábrázolni rajzokkal már nem lehetett volna. Ebből megtudjuk, hogy nem ideális jellem, maga is reálisan látja ezt. Még szem haragszunk rá, mi is látjuk, hogy semmit sem érne el, ha nem fogadná el a megvesztegetést, a dolgok nem változnak, csak ő bukna, és senki sem sajnálná. Semmi sem változna, csak ő lenne nevetséges áldozat. Azt meg nem várhatjuk tőle, hogy ő oldja meg a társadalom nagy problémáit. Csudomir nyelve nehéz: hősei a közemberek nyelvén beszélnek, egyéni stílusuk is jellemzi őket. Talán nincs más író, akinek a műveiből jobban megismerhetnénk, milyen volt tényleg Bulgária Csudomir életében.

7 / 92

A Dunatáj rovatban azért közöljük ezt az elbeszélést, mert arra törekszünk, hogy olvasóink jobban megismerhessék a Duna-medence népeinek éleltét.

Jakócs Dániel

További képek Csudomir (Csorbadzsijszki, Dimtar Hrisztov) munkáiból Csudomir

8 / 92

9 / 92

10 / 92

11 / 92

12 / 92

13 / 92

14 / 92

15 / 92

Köszöntés Szerkesztőség A Kárpát-medence olimpiai érmeseinek köszöntése

16 / 92

Őszinte örömmel köszöntjük a magyar sportolókkal együtt a szomszéd népek érmes és helyezést elért versenyzőit. Figyelembe véve azokat a gazdasági és történelmi nehézségeket, amelyeket az utolsó 20 évben mi is és velünk együtt a szomszéd népek is átéltek, ezt a jó eredményt nem is mertük remélni. Íme a Kárpát-medencei sportolók éremtáblázata:

Szlovénia - 2012, London1124

Magyarország - 2012, London84517

Horvátország - 2012, London3126

Szlovákia - 2012, London0134

Szerbia - 2012, London1124

Románia - 2012, London2529

Ukrajna - 2012, London65920

Ausztria - 2012, London0000 (Forrás: http://hu.wikipedia.org/ ) Az újkori olimpiák egyik legfontosabb törekvése az, hogy becsületes versenyeken a világ népei jobban megismerjék egymás képességeit, hogy erősödjön a népek barátsága és az egymás iránti kölcsönös tisztelet. Természetesen szerepel az a törekvés is, hogy nagyobb méretekben folytassuk a harmonikusan fejlett emberek nevelését. A harmonikusan fejlett ember eszményét - „Sit mens sana in corpore sano” - a klasszikus ókor hagyományozta ránk. Ez kizárja a versenyzésnek azt a torzulását, amely az eredmények túlzott hajszolásával már árt a versenyző egészségének és így embertelen. A sport, a verseny eszköz ahhoz, hogy harmonikusan fejlett emberek lehessünk. Az olimpikonok erőn felüli hajszolása embertelen - nekik is joguk van egészséges öregségre. Az egymásba fonódó olimpiai öt karika a világ összes népeinek a barátságát és testvériségét, egyben sokszínűségét fejezi ki. Ennek az az üzenete, hogy a népeknek csak olyan versenyben szabad részt venniük, ahol nem ártanak egymásnak. Az együttműködés, az együttlét nem zárja ki a versenyt, de a baráti versenyt, ahol egyik versenyző által elért eredménynek tud örülni a másik is, mert nem árt senkinek, mindenkinek csak a hasznára van. Mi reméljük, hogy ez a nagyon szép olimpiai eszmény mind jobban megvalósul. Noha a történelmi körülmények mindig módosítják a valóságban a dolgokat, mégis azt láthatjuk, hogy ez az eszme szépen halad előre. Egyre több nép kapcsolódik be az olimpiai játékokba. Egyre többen lesznek olyanok, akik azelőtt nem vettek részt, és most megjelennek. Ez természetesen nehezíti azok helyzetét, akik korábban is részt vettek, mert egye nagyobb lesz a küzdelem. Ennek is örülnünk kell – szertettel látjuk az új feliratkozókat is négy év múlva Rio de Janeiroban.

Köszöntjük az Olimpikonokat 17 / 92

Értökös Őszinte örömmel köszöntjük a magyar sportolókkal együtt a szomszéd népek érmes és helyezést elért versenyzőit. Figyelembe véve azokat a gazdasági és történelmi nehézségeket, amelyeket az utolsó 20 évben mi is és velünk együtt a szomszéd népek is átéltek, ezt a jó eredményt nem is mertük remélni.

Köszöntjük az Olimpikonokat Őszinte örömmel köszöntjük a magyar sportolókkal együtt a szomszéd népek érmes és helyezést elért versenyzőit. Figyelembe véve azokat a gazdasági és történelmi nehézségeket, amelyeket az utolsó 20 évben mi is és velünk együtt a szomszéd népek is átéltek, ezt a jó eredményt nem is mertük remélni. Íme a Kárpát-medencei sportolók éremtáblázata:

Ország (Lélekszám / érem) A. E. B Össz

Szlovénia (512 500) 1 1 2 4

Magyarország (587 176) 8 4 5 17

Horvátország (744 466) 3 1 2 6

Szlovákia (1 344 945) 0 1 3 4

Szerbia (1 780 175) 1 1 2 4

Románia (2 115 866) 2 5 2 9

Ukrajna (2 422 850) 6 5 9 20

Ausztria - 0 0 0 0 (Forrás: http://hu.wikipedia.org/ ) Összehasonlításul még két ábra:

18 / 92

(Forrás: http://www.observer.hu/news/7729) Az újkori olimpiák egyik legfontosabb törekvése az, hogy becsületes versenyeken a világ népei jobban megismerjék egymás képességeit, hogy erősödjön a népek barátsága és az egymás iránti kölcsönös tisztelet. Természetesen szerepel az a törekvés is, hogy nagyobb méretekben folytassuk a harmonikusan fejlett emberek nevelését. A harmonikusan fejlett ember eszményét - „Sit mens sana in corpore sano” (Legyen egészséges lélek egészséges testben) - a klasszikus ókor hagyományozta ránk. Ez kizárja a versenyzésnek azt a torzulását, amely az eredmények túlzott hajszolásával már árt a versenyző egészségének és így embertelen. A sport, a verseny eszköz ahhoz, hogy harmonikusan fejlett emberek lehessünk. Az olimpikonok erőn felüli hajszolása embertelen - nekik is joguk van egészséges öregségre. Az egymásba fonódó olimpiai öt karika a világ összes népeinek a barátságát és testvériségét, egyben sokszínűségét fejezi ki. Ennek az az üzenete, hogy a népeknek csak olyan versenyben szabad részt venniük, ahol nem ártanak egymásnak. Az együttműködés, az együttlét nem zárja ki a versenyt, de a baráti versenyt, ahol egyik versenyző által elért eredménynek tud örülni a másik is, mert nem árt senkinek, mindenkinek csak a hasznára van. Mi reméljük, hogy ez a nagyon szép olimpiai eszmény mind jobban megvalósul. Noha a történelmi körülmények mindig módosítják a valóságban a dolgokat, mégis azt láthatjuk, hogy ez az eszme szépen halad előre. Egyre több nép kapcsolódik be az olimpiai játékokba. Egyre többen lesznek olyanok, akik azelőtt nem vettek részt, és most megjelennek. Ez természetesen nehezíti azok helyzetét, akik korábban is részt vettek, mert egye nagyobb lesz a küzdelem. Ennek is örülnünk kell – szertettel látjuk az új feliratkozókat is négy év múlva Rio de Janeiroban.

19 / 92

Hétköznapjaink A tokaji aszú testvérei Jakócs Dániel Remélem, mindenkit meglep a cím, mert hogyan lehetnek a tokaji aszúnak testvérei. A tokaji bornak az eredete nálunk a történelem homályába vész. Éppen ezért lepett meg engem is, amikor a ciprusi követségen egy ünnepi előadás következtében megtudtam,hogy a Madeira valamint a tokaji bor átültetett ciprusi szőlőfajtákból származnak.

A tokaji aszú testvérei Remélem, mindenkit meglep a cím, mert hogyan lehetnek a tokaji aszúnak testvérei. A tokaji bornak az eredete nálunk a történelem homályába vész. Éppen ezért lepett meg engem is, amikor a ciprusi követségen egy ünnepi előadás következtében megtudtam, hogy a Madeira valamint a tokaji bor átültetett ciprusi szőlőfajtákból származnak. Máris van két testvér vagy legalább unokatestvér. Cipruson még az 1950-es évekig is csak két féle szőlőt ültettek, a fekete szemű Mavrót és fehér Xynesterit, ezek azonban minimum több mint ezeréves fajták. A Xynesteri leszármazottai a furmintból készült tokaji borok. Cipruson azonban a Mavróból készítenek aszúbort is. Nálunk a Mavró szőlőfajta leszármazottairól nem tudok. A Mavróból készült egyik bor görög neve szintén egyszerűen csak Mavró. Természetesen nagyon igyekeztem ezt a bort megszerezni és megkóstolni. Egyik unokaöcsém hozott is nekem ajándékba Görögországból egy üveggel. Fenséges volt. A legjobb Mavró és Xynesteri szőlőket Cipruson a Troodosz hegység déli lábainál fekvő falvakban termesztik. ( Flavours of Cyprus, Published by the Cyprus Tourism Organisation, 2002. chapter „ Wines of Cyprus” ) Ezen a területen az Ispotályos lovagrend nagybirtokot hozott létre. Az Ispotályos szerzetesek magyarországi birtokain keresztül terjedhetett el hazánkban a furmint. A Mavró szőlőt is érdemes lenne termelni Magyarországon, de ciprusi hazájában soha sincs fagy, így nem valószínű, hogy nálunk a telet kibírja. Nekem azonban sikerült olyan bolgár szőlőfajtát találni, amelynek a neve a Mavró szőlő nevéből származik, így nagy a valószínűsége annak, hogy ez a szőlőfajta a Mavró szőlő leszármazottja, de ez még nem bizonyíték. A név eredete még nem bizonyítja a két növény tényleges rokonságát, ehhez biológiai bizonyítékok kellenek. Ha ezek is igazolják a rokonságot, a Mavró szőlő meghonosítását megoldottuk, mivel a bolgár szőlőt Aszenovgrád környékén termesztik és ott télen mindig vannak erős fagyok. Aszenovgrád környéke nyáron kissé melegebb mint Magyarország, de ennek nincs nagy jelentősége, mert a szőlő a mi nyarunknál még hűvösebb nyarat is elvisel. A szőlő nevén túl is vannak tények, amelyek a két szőlő rokonságára utalnak. Ha ezek beigazolódnak, akkor a Lemnia ampelos nevű szőlőből készült bor után egy másik nagyon értékes klasszikus görög származású borral gazdagodik hazánk borválasztéka.

Jakócs Dániel

20 / 92

Hírek Hír a http://socialistparty.org.uk honlapjáról --A közféra dolgozóinak hatalmas tüntetése (angol nyelvű anyag)

Socialist Party video

400,000 public sector workers strike 10 May 2012 - Socialist Party video

Küzdjünk a megszorítások ellen! --a http://www.socialistparty.org.uk -ról átvett hír

Küzdjünk a megszorítások ellen! Vívjuk ki újra az elvesztett jogainkat! A tábla felirata: A megszorítások ölni fognak!

A teljes cikk angol nyelven olvasható: http://www.socialistparty.org.uk/articles/14600/30-05-2012/fight-back-against-austeritycome-to-nssn-conference a socialistparty.org.uk -ról átvett anyag.

Hagyomány és megújulás kínai művészet az ezredfordulón szerk Időszaki kiállítás a Szépművészeti Múzeumban.

Kiállítás

A Szépművészeti Múzeumban 2012 augusztus 10.én nyílt meg és szeptember 9.ig tart nyitva:

Hagyomány és megújulás – kínai művészet az ezredfordulón időszaki kiállítás.

21 / 92

120 festményt állítanak ki a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában.

A gyűjtemény három részre oszlik

Az idők viszontagságai A természet költészete A sokszínűség gyönyörködtet

A kiállított anyag bemutatja az utóbbi idők kínai termését, mely mélyen gyökerezik a hagyományokban, de alkotó módon alkalmazza az új művészeti irányzatokat, s él az 1978-as nyitás óta jelenlévő alkotói szabadsággal.

Aki teheti nézze meg!

Konferenciameghívó: AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE Haladó Erők Fóruma Az ember és a társadalom tagozat rendezvényeinek sorában a 2011/12- es évad utolsó előadása és vitája

Kedves Barátunk, Tisztelt Érdeklődő!

2012 szeptember 3-án tartjuk a 2011/12- es évadunk utolsó előadását és vitáját a Haladó Erők Fóruma „Az ember és a társadalom” tagozata rendezvényeinek sorában. (A 2012/13-as évad november hónapban indul, melynek programját és meghívóit október végétől küldjük. Következő előadásunk, eltervezett programunknak megfelelően, arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon jelen körülményeink között betöltik-e hivatásukat a művészetek, ápolják- e sajátos történelmi hagyományainkat, és mi lehet a szerepük az emberi gondolkodás, érzelmek, érték- és viszonyrendszerek progresszív humanizálásában. Témaválasztásunkat az teszi különösen aktuálissá, hogy növekszik a közöny, az emberi és közösségi kapcsolatok erősen fellazultak, a kölcsönös megértés, empátia, szolidaritás jelentősen gyengült, kiüresednek az érzelmek, növekszik az elidegenedés, kommerszializálódás, az individualizmus. Ha mindez igaz, melyek az előidéző okok, lehetne-e ez másként s mi lehetne ebben a művészetek szerepe? Eddigi gyakorlatunkhoz híven, ismét kérjük a hallgatóság segítségét. Az eszmecserében, mely az előadó vitabevezetőjét követi, mondják el véleményüket, fogalmazzák meg kételyeiket, kérdéseiket, osszák meg tapasztalataikat, tiszteljék meg a jelenlévőket javaslataikkal. Negyedik programunk címe:

Az írástudók felelőssége Előadó és vitavezető: Szinetár Miklós filmrendező, az MTV egykori elnökhelyettese, az Operett Színház volt igazgatója, a Magyar Állami Operaház címzetes főigazgatója, professzor emeritus. A konferencia időpontja: 2012 szeptember 3-án (hétfő) 16-18.30-ig. Helye: Villányi úti konferencia Központ, Budapest XI. Villányi út 11-13. A terem száma a földszinti táblán lesz olvasható. Tisztelettel hívjuk és várjuk, remélve, hogy kiváló előadónk és hallgatóink közös gondolkodása számos új élménnyel és tapasztalattal gazdagítja tájékozottságunkat, ismereteinket.

Dr. Széchy Éva egyetemi docens „Az ember és társadalom” tagozat vezetője

Rajnai Gábor mérnök közgazdász a Szervező Bizottság vezetője

22 / 92

Inscape (Tanja Gramatikova fotó kiállítása) Tanja Gramatikova fotóművész kiállítása a Bolgár kulturális intézetben.

MEGHÍVÓ

A Bolgár Kultúrális intézet tisztelettel meghívja Önt

2012. szeptember 4. (kedd) 17.00 órától

Tanja Gramatikova fotóművész "Inspace" c. kiállításmegnyitójára

A rendezvény helyszíne: BOLGÁR KULTURÁLIS INTÉZET Budapest, VI. Andrássy út 14. tel: 269-42-46

A fotómüvész web oldala

23 / 92

Köszöntés Nagy Lajos Társaság Rigó Béla születésnapja

24 / 92

KÖSZÖNTÉS Születésnapja alkalmából Rigó Bélát köszönti a Nagy Lajos Társaság szeptember 18.-án 16 órai rendes összejövetelén a Vörösmarty utcai Hafér kávézóban.

Történelem és emlékezet: a nemzeti mítoszok funkciója és szerkezete szervezők Az alábbi konferenciára hívjuk fel figyelmüket: A Kelet-Európa története tanszék doktoranduszai szeretettel meghívják Önt a Történelem és emlékezet: a nemzeti mítoszok funkciója és szerkezete című konferenciára. A konferencia helyszíne: ELTE-BTK Kari Tanácsterem, Múzeum krt. 4/a fszt. 39. Időpontja: 2012. október 5. Péntek 9.00-18.00

Az alábbi konferenciára hívjuk fel figyelmüket:

A Kelet-Európa története tanszék doktoranduszai szeretettel meghívják Önt a Történelem és emlékezet: a nemzeti mítoszok funkciója és szerkezete című konferenciára.

A konferencia helyszíne: ELTE-BTK Kari Tanácsterem, Múzeum krt. 4/a fszt. 39. Időpontja: 2012. október 5. Péntek 9.00-18.00

PROGRAM

9.00-10.30 Köszöntő: Krausz Tamás egyetemi tanár, a kelet-európai doktori program vezetője Megnyitó: Borsodi Csaba egyetemi docens, a Történeti Intézet igazgatója, oktatási rektorhelyettes

Szekcióvezető: Székely Gábor egyetemi tanár, a doktori iskola vezetője

Zahorán Csaba: Trianon az utóbbi évek magyar közbeszédében és történetírásában Slávka Otčenášová: Nation-building in Slovak History Textbooks Published After 1989 Dobrowiecki Péter: Szemet szemért: a délvidéki hideg napok és az azt követő jugoszláv megtorlásokat övező mítoszok a magyar történetírásban Matuska Márton: A délszláv jelleg szavatolása. A délvidéki magyarok helyzete a Tito-korszak kezdetén

10.30-11.00 Vita

25 / 92

11.00-11.20 Kávészünet

11.20-12.20 Szekcióvezető: Juhász József tanszékvezető egyetemi docens

Lukács B. György: A szocialista Jugoszlávia reformévei az utódállamok historiográfiáinak tükrében Bezzegh Alpár: Mítosz és valóság: az 1945 utáni jugoszláv történetírás képe a hazai német kisebbségről Mezei Bálint: Két szovjet beavatkozás eltérő megítélései: 1956 és 1968

12.20-12.50 Vita 12.50-13.50 Ebédszünet

13.50-15.10 Szekcióvezető: Krausz Tamás egyetemi tanár Szalai László: A patriotizmus a szovjet történetírásban Pölhe Dóra: Népirtás vagy a szovjet kollektivizálás csődje? –A „golodomor” kétféle megközelítésben Grúber Mihály: Sztálin ’A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban’ című munkája kapcsán kialakult vita historiográfiai áttekintése Binder Mátyás: A magyarországi roma történelem vitatott kérdései a historiográfiában 15.10-15.40 Vita 15.40-16.10 Kávészünet

16.10-17.30 Szekcióvezető: Ring Éva, egyetemi docens

Bozsó Péter: Štúr, mikrotörténelem, nemzeti történelem és a mítoszok Pintérné Kazán Beáta: A magyarok hittérítése a 10. században (magyar és szlovák történészek e témáról a 19. század második felében és a 20. század elején) Ivan Dragov: A bolgárok eredete a bolgár történetírás tükrében Győrfi Lajos: Piłsudski megítélése a lengyel történészek körében 1989 után

17.30-18.00 Vita

MEGHÍVÓ: Történelem és emlékezet: a nemzeti mítoszok funkciója és szerkezete ELTE Kelet-Európa története tanszék doktoranduszai Tanszéki műhelymunka

26 / 92

A Kelet-Európa története tanszék doktoranduszai szeretettel meghívják Önt a Történelem és emlékezet: a nemzeti mítoszok funkciója és szerkezete című konferenciára

A konferencia helyszíne: ELTE-BTK Kari Tanácsterem, Múzeum krt. 4/a fszt. 39. Időpontja: 2012. október 5. Péntek 9.00-18.00

PROGRAM 9.00-10.30 Köszöntő: Krausz Tamás egyetemi tanár, a kelet-európai doktori program vezetője Megnyitó: Borsodi Csaba egyetemi docens, a Történeti Intézet igazgatója, oktatási rektorhelyettes Szekcióvezető: Székely Gábor egyetemi tanár, a doktori iskola vezetője Zahorán Csaba: Trianon az utóbbi évek magyar közbeszédében és történetírásában Slávka Otčenášová: Nation-building in Slovak History Textbooks Published After 1989 Dobrowiecki Péter: Szemet szemért: a délvidéki hideg napok és az azt követő jugoszláv megtorlásokat övező mítoszok a magyar történetírásban Matuska Márton: A délszláv jelleg szavatolása. A délvidéki magyarok helyzete a Tito-korszak kezdetén

10.30-11.00 Vita 11.00-11.20 Kávészünet

11.20-12.20 Szekcióvezető: Juhász József tanszékvezető egyetemi docens

Lukács B. György: A szocialista Jugoszlávia reformévei az utódállamok historiográfiáinak tükrében Bezzegh Alpár: Mítosz és valóság: az 1945 utáni jugoszláv történetírás képe a hazai német kisebbségről Mezei Bálint: Két szovjet beavatkozás eltérő megítélései: 1956 és 1968

12.20-12.50 Vita 12.50-13.50 Ebédszünet

13.50-15.10 Szekcióvezető: Krausz Tamás egyetemi tanár Szalai László: A patriotizmus a szovjet történetírásban Pölhe Dóra: Népirtás vagy a szovjet kollektivizálás csődje? –A „golodomor” kétféle megközelítésben Grúber Mihály: Sztálin ’A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban’ című munkája kapcsán kialakult vita historiográfiai áttekintése Binder Mátyás: A magyarországi roma történelem vitatott kérdései a historiográfiában 15.10-15.40 Vita 15.40-16.10 Kávészünet 16.10-17.30

27 / 92

Szekcióvezető: Ring Éva, egyetemi docens Bozsó Péter: Štúr, mikrotörténelem, nemzeti történelem és a mítoszok Pintérné Kazán Beáta: A magyarok hittérítése a 10. században (magyar és szlovák történészek e témáról a 19. század második felében és a 20. század elején) Ivan Dragov: A bolgárok eredete a bolgár történetírás tükrében Győrfi Lajos: Piłsudski megítélése a lengyel történészek körében 1989 után

17.30-18.00 Vita

A gazdaság és kilátásai szervezők A Május Elseje Társaság Fáklya Klub programját ebben a félévben is tovább folytatjuk. Sajnos, Tóth Lajos, aki fáradhatatlan szervezője, irányítója volt a klubnak, egészségi állapota miatt ezt a feladatot már nem tudja vállalni. Mindannyiunk nevében ezúton is köszönetet mondunk munkájáért, és jobbulást kívánunk neki! A Fáklya Klub hagyományainak szellemében vitadélutánjaink a következőkben is a szabad vélemény nyilvánítás és a baloldali együttműködés fórumai lesznek.

meghívó

A Május Elseje Társaság Fáklya Klub programját ebben a félévben is tovább folytatjuk.

Sajnos, Tóth Lajos, aki fáradhatatlan szervezője, irányítója volt a klubnak, egészségi állapota miatt ezt a feladatot már nem tudja vállalni. Mindannyiunk nevében ezúton is köszönetet mondunk munkájáért, és jobbulást kívánunk neki!

A Fáklya Klub hagyományainak szellemében vitadélutánjaink a következőkben is a szabad vélemény nyilvánítás és a baloldali együttműködés fórumai lesznek.

A Fáklya Klub következő összejövetelét

2012. október 24-én (kivételesen szerdán) d. u. 4 órakor tartjuk Zsigmond tér 8. I. em. (kapucsengő: 14.)

Téma: A gazdaság és kilátásai

Előadó: Dr. Katona Tamás professzor

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

MET Fáklya Klub Szervezőbizottsága

Irodalmi teadélután

28 / 92

szervezők Október 25, csütörtök, 18 óra. Gyimesi László

29 / 92

Művészet ТРИ СТИХОТВОРЕНИЯ НА ВАЛЕРИ ПЕТРОВ Valeri Petrov - a költő legújabb kötetéből

ТРИ СТИХОТВОРЕНИЯ НА ВАЛЕРИ / VALERI PETROV HÁROM ПЕТРОВ

VERSE

Превел на унгарски Ласло Гьимеши Gyimesi László fordításában Szeretettel és örömmel köszöntjük Valery Petrovot abból az alkalomból, hogy legújabb kötete megjelent. Valery Petrov 92. évében jár, de mégis fiatal. Fiatal, mert alkotó kedve töretlen, fiatal, mert új, fontos és igaz mondanivalója van nekünk. Az alábbiakban három versét közöljük Gyimesi László fordításában. E három műből olvasóink többet tudnak meg arról, hogy milyen volt korunk emberének sorsa és lelkiállapota, mint nagyon okos kutatók vaskos köteteiből. Ezzel elmondtunk mindent, amit akartunk, a többit elmondják a versek. Olvassák terjesszék!!!

ЕСЕН Сред мокрите клони вятър облаци гони, хладно е, влажно е, а от всичко най-важно е, че при мисълта туй, как е могла тази същата есен, сега в дъжд и мъгла, да започне с чудесен пъстроцветен разкош, да, при тази ми мисъл и паралел един лош ми иде наум: яркоцветна такава на промените наши бе и бурната слава, а какво се получи? Сред мокрите клони вятър облаци клони. 2011

ŐSZ Ázott ágak közül a szél felhőket űz, a lég nyirkos, hideg, gyötörj, emlékezet,

30 / 92

gondold meg ezt miként is lehetett, eső szemerkélt, köd permetezett… ugyanilyen ősz volt, pompás színekben játszott. Keserű párhuzam tolul tűnődő eszembe, dicsőségünk viharos, rendszerváltó kedve csillogott bele az őszbe, és mi lett , mi lett belőle? Ázott ágak közül a szél felhőket űz.

2011.

Валери Петров: НЕВЕСЕЛ АНЕКДОТ

Предутверждавам отсега читателите, че с тъга, а не за да извиквам смях, споделям този случай с тях, и казвам го, понеже сам усетих му вкуса едвам когато го измислих днес. И тъй: на някакъв конгресс Йордан Босилков, наш поет, се запознал с коллега, швед. Тез близости най – често са нетраен спомен след часа на чашка в бар, но в унисон тъй с този Гунар Густавсон оказали се те, че щом се върнал всеки в своя дом, афенитетът им сродил

31 / 92

далечно Малмьо с Кюстендил. - Но – ще речете – отдалеч, по пощата, без жива реч, угаснал е навярно сам епистоларният им плам? Пък той гаснел и дори по – буйно почнал да гори, когато нашият узнал по някакъв ТВ канал, че Гунар като бил мним и че под шведски псевдоним бил писал Якоб Голщайн, от нескандинавски произход… Вий мислете, че туй, нали, нали, би трябвало да намали приятелството им понедельник от нашата страна, но не, тъй станало, че наш Йордан при тази вест бил обладан от ново чувство, тъй като ( и казано във скоби, то се криело и по - напред във техния аффинитет ) … та казвам, тъй като итой, Йордан, подобно оня свой далечен шведски адресат, бил таен Буко Бенбасат… Да, много смешно, и дотук, със лек антисемитски звук, завършва веселият стих, но, както ви предизвестих, той ражда не един въпрос, първият от тях е тоз: - В пак двамината дали да публикуват са могли, ако останел всеки горд със името си по паспорт? Защото, ако не, то те не са за присмех въобще. Но те могли са. И все пак

32 / 92

духът им бил немного драг на този – онзи. А защо е тъй от векове, като света е той обогатил със своя тъжно – весел стил, помогал им да хвърлят мост след всеки мини – холокост към следния?... Стил, в който аз и тук използвах в таз историйка за имена, с надежда мъничка една: преминал някак си отвъд хумористичното, смехът да е във нея прозвучал не без печал, не без печал… 2011

SZOMORKÁS TÖRTÉNET

Intem minden olvasómat, Ne gondolja ezt humornak, Míg megosztom az esetet, Inkább a bánatnak engedek. Engem is a bú töltött el, Ahogy ízét megéreztem, És most gyorsan versbe mentem.

Költőkongresszus, messze külföld – Jordán Boszilkov lett a küldött, Egy svéd költővel futott össze, Valahogy rögtön megkedvelte. Múló emlék, néhány pohár… A bárban töltött est után, Költőnk és Gunar Gusztavson Megegyezett, ne eddig tartson, Ha otthonukba, visszatérnek

33 / 92

Kapcsolatuk maradjon épnek. Vonzalmukkal rokonná teszik Malmö s Küsztendil népeit.

Nos, hihetnétek, messziről A posta-kapcsolat kihűl, Élőszó nélkül langy a láng, Holt szóból nem ért a barát.

De a láng nem csendesedett, Sőt a tüze hevesebb lett, Amikor költőnk megtudta, Mondta egy tévé csatorna, Nem is igazi svéd Gunár, Felvett név alatt írdogál, Nem svéd, nem is skandináv, Jákob Golstein, ki publikált.

Gondolnátok, ettől gyengébbre Fakult a barátság fénye, Mondjuk a részünkről, de nem, A hírtől új érzés fogta el Jordánunkat, mivel titkon (És csak zárójelben mondom, Bízva, rejtve marad tovább), Bíz a bolgár költő barát Sem született Boszilkovnak, Buko Benbaszát volt tegnap… Vidám mesém itt ér véget, Könnyed zsidózásba téved, Véget ér a derűs versem, De mint előre sejttettem, Történetem több kérdést rejt, Nézzünk közülük most egyet: Mindketten írók lettek volna, Gondoltak volna a tollra, Ha az anyakönyvben bejegyzett Igaz névvel büszkélkednek? Mert ha nem, úgy akkor ők Gúnnyal nem illethetők.

34 / 92

Így publikálhattak. Mégis Szellemük – vajon miért is? – Ennek, annak ritkán tetszett, Így van ez, századok peregnek, Gazdagíthatják a világot, Adnak bánatot, vidámságot, Tudják, hidat hogy verjenek Egy mini holokauszt felett Elérni az új rettenetet…

E könnyed stíl, amellyel A nevekről szóló történettel Előálltam, reményt hordoz: Eljutok vele a humorhoz, Derűt adnék, ez nem kevés. De vigyázok, a nevetés Ne önfeledt öröm legyen, Ne önfeledt öröm legyen…

«Малкият» език Често с болка си казвам: -какво можеш да сториш ти, стихотворецо български, с твоя малък език!И вий, автори, англо-или франкоговорещи, бих желал да вслушате в моя горестен вик.

Струни без резонатор, уви, ето какво сме ний, като звън на комарчета слаб е нашият глас, а – сами полУглоти – като омагьосани – слухтим, жадни да чуем как се пише по вас.

А какво от това, че бил малък езика ни, ний си знаем как хубав е и как гъвкав, нали? Но, каквито свидетелства и да бъдат извиквани, хубост мъчно доказва се, от което боли.

И боли, че тез жалби са всуе и те,

35 / 92

и се чудя как стана, пред вас ги излях, като тяхната болка , явно, няма да чуете, ни… ръката на автора ще почувсвате в тях. 2011

A „kis’’ nyelv

Fájó szívvel gyakran mondom magamnak: mit tehetnél, Bolgár költő, ezzel a kicsike, furcsa nyelveddel! És ti szerzők, a magatok angol vagy francia nyelvén, Szeretném, ha visszhangoznátok, amit búsan megértettem.

Rezonátor nélküli húrok, ó, jaj, ezek vagyunk mi, Mint szúnyogzümmögés, olyan gyengécske a hangunk, Félnyelvűek, nem poliglottok lettünk, kár varázsra várni, Mohón figyeljük, hogy alakul nyelveteken a rangunk.

No, de mi van akkor, ha nyelvünk kicsi, elhagyatott? Mi mindig tudtuk, milyen hajlékony, mily szép, ha zenél! Sorolnánk bús érveinket, nézitek, ki makog ott, Szépsége csak titkos nyelvünkön ragyog, csak befele él.

Fáj, hogy e panaszaink végérvényest hiábavalóak, Csodálkozom is, miért öntöm ki most elétek újra, Nem érthetitek ezt a fájdalmat, se ma, se holnap, S azt sem: szegénységetekre mutat a poéta ujja…

2011

Odabenn már bizseregnek a hársak Szarka István: Zöld karácsony Gyimesi László

36 / 92

Szarka István költészetének méltatása

Odabenn már bizseregnek a hársak Szarka István: Zöld karácsony

sportszerű harcban és nem poshadt kis túlélésben

Nem a kerek, kemény, konok közéleti költészet kora a miénk, így a képviseleti költészet művelői manapság korszerűtlennek minősülnek. Így eshet meg az, hogy Szarka István 13 remek kötete ellenére felháborítóan kevéssé ismert, vagy pontosabban: kevéssé elismert költő. És ez méltatlan állapot. Ez az eredetileg utószónak készült írás nem változtathat ezen sokat – de megteszi, ami tőle telik. Hiszen a költőtől tudjuk, maga a vers sem csodatévő, hogy lenne az a róla szóló szöveg. Bogozni a gubancot/ a vers kevés, de jó, ha van – írja a szerző (Föltámadásos), s ezt gondolom én is e szerény írásról. Százegy jó vers – százegy kopogtatás az irodalom kertjében húzódó láthatatlan falon. Ez már nem kopogtatás, ez már igazán dörömbölésnek számít. A bebocsáttatás nem az én dolgom, de a magam falbontónak szánt szavait – nem először – elmondom. Nem várhatom el az olvasóktól, hogy korábban leírt – őt méltató – szavaimra emlékezzenek, csak néhányuknak hatnak majd ismétlésként az itt következő megállapításaim. Szerencsére az utolsó két év termése, e könyvecske tartalma módot ad arra, hogy új megközelítések esélyét is felvillantsam, esetleg felvázoljam. Először beszéljünk a szerkesztésről, a szerkezetről. Itt nem érnek bennünket meglepetések: Szarka István ragaszkodik korábban kimunkált kötetformájához, azaz lírai naplót ír. A versek nem rendeződnek ciklusokba, ha csak az évek fordulójánál zárójelbe tett alcímeket nem tekintjük cikluscímeknek, mert akkor két ciklusa van a könyvnek, a 2009-es (Vonulnak deli mályvák) és a 2010-es (Menetszél robajával). Ez azonban az évek múlásából adódó rendezői elv, a versek naptári rendben sorakoznak, legtöbbjük alatt ott a megírás pontos helye, dátuma. Így nyomon követhetjük a költő gondolatainak villódzását, depresszív és impulzív életszakaszai váltakozásának leképezését, világlátásának folyamatos mélyülését, világformáló akaratának fel-fellobbanó lángjait. Ha hosszú tanulmányt írnék róla, az előző tagmondatokat terjedelmes fejezetekben bonthatnám ki, de most csak rövid reflexiókra van terem, szándékom szerint kedvcsinálókra, elmélyülésre buzdítókra. Nézzük tehát, miért érdemes kezünkbe venni ezt a verseskönyvet! Először is azért, mert a költői mesterség kitűnő példatára. Verstanok, stilisztikai cikkek használhatnák – reméljük, használják is – háttéranyagul. Szarka István ugyanis fölényesen birtokolja mindazt a poétikai tudást, amit a magyar költészet az elmúlt hatszáz évben felhalmozott. Egyaránt otthonos az ütemhangsúlyok világában, a klasszikus és a deákos időmértékes verselésben (Térbeli kútnál, Falat bontunk), a szimultán versek (Kékbe gabalyodva) parkerdejében és a szabadvers (Áttérünk) bozótosában. Képalkotó tehetsége elragadó, de sohasem lendül át öncélú gyönyörködtetésbe – képei a megismert és meghódított természet, a kertészkedő és cserkelő figyelmes ember földközeli valóságából szöknek szárba, válnak esztétikai, itt-ott mitikus elemekké. Alapélményeinek egyik meghatározó vonulata az alaposan ismert, s így szeretett növényi világ, s általában a tenyészet. Az egységes, egész világ. A totalitás megragadásakor azonban nem tör extenzivitásra – a költőt tehetsége és tanultsága oly mértékű sűrítésre teszi képessé, amely személyessé és sok irányban átadhatóvá teszi a befogadott világot. Hasonlatai, képei, metaforái, szinesztéziás leleményei a természetélményt magától értetődő egyszerűséggel viszik át az emberi arcokra, az emberi viselkedésre, az emberi viszonyokra, a társadalomra. A szerelem a másik meghatározó alapélménye a kötet verseinek. A korábbi kötetek lobogása talán ritkábban érhető tetten, de korántsem szorult háttérbe. A virágszimbólumokból kibomló finom erotika, a nagy ívű allegóriákban lappangó vagy kitörő szenvedély költeményei az érett férfi érzelmi gazdagságát hordozzák. Az egészséges férfiszemérem meggátolja abban, hogy túlzásokba tévedjen, a mindent kimondani akarás láza pedig abban, hogy álarcban szépelegjen. A természet és a szerelem kettős birtoklása teremt alapot a társadalmi töltetű verseknek, hiszen – mint a bevezető mondatban is jeleztem – Szarka István elsősorban (és keményen, és konokul) közéleti költő, régi szóval az elkötelezett, új fogalomrendszerünk szerint a képviseleti líra művelője. Természettudományi műveltsége („civilben” orvos), katonás fegyelme, társadalomtudományi ismeretanyaga, családi indíttatása, életútja mind-mind arra predesztinálja, hogy segíteni akarjon az ember, a világ bajain. Látja a jelen ellentmondásos társadalmát, a rendszerváltást kívülről-alulról megélők sorsát, hittel vallja, hogy a társadalmi fejlődésnek nincs vége, el kell jönnie annak a világnak, amely megváltást, vagy legalábbis emberi életet hoz a kiszorítottaknak, a megnyomorítottaknak. A kisemmizettek sorsa miatt felhorgadt dühe azonban idegen a hordószónokok rikácsolásától, de még a tiszta tekintetű anarchisták puskaporszagú haragjától is. Tudja, hogy a jövőt nem a bozóttüzek, hanem a társadalom mélyáramlatai formálják, de azt is tudja, hogy ezek az áramlatok az emberi cselekvésen keresztül törnek felszínre. A magyar irodalom legnagyobb alakjai is tudták ezt, s tudták, hogy e folyamatokban, ha nem is döntő, de nem is jelentéktelen az írástudó értelmiségiek szerepe. Simonyi óbester méltó utódjaként, a megszólított költő-elődök (Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső,

37 / 92

Ladányi Mihály és mások) örökségének vállalójaként Szarka István mindig kész erre a szerepre. A ma költője ritkán optimista. Látja a szellem napvilágát elfüggönyöző valódi és mesterséges ködöket, látja a kibontakozás természetes és épített gátjait, tisztában van az ellenerők nagyságával. Ha csak hangot ad rossz érzésének, már tesz valamit. Ha kifejezi szolidaritását a bajban lévő milliókkal, már tisztelendő. Ha képviseleti igénnyel lép fel az érdekükben, akkor feltétlen elismerés illeti. De Szarka István ennél többet akar. Cselekedni szeretne, és másokat is cselekvésre kíván ösztönözni. Keresi, kutatja e cselekvés módját és terét, irányát és esélyeit. Látja-e? Tudjuk, a költő nem felel, a költő kérdez. Nem lehet biztos válaszom, válaszunk. De a vélt és valódi akadályok ellenére, a koholt mámorok ellenére, a pesszimizmus hullámverése ellenére osztom csendes optimizmusát: „Van út. Az élet kényszerében,/ áldott muszájból / alakot ölt a jövő.” Addig tesszük a dolgunkat, a költő is teszi a dolgát. Munkál benne valamiféle zöld karácsony, a bizton érkező megváltás reménye. S ehhez neki jó műveket kell alkotnia, olyanokat, mint amilyenek ebben a kötetben is sorakoznak. Hadd ajánljak még néhányat megkülönböztetett figyelmükbe: Hiszen ha volna Isten, Lovakrúl – ez antológiák örök darabja lehetne –, Eljött a Zákány, Szentkettőség. Miért ezeket? Mert olyan erényeik vannak, amikről eddig nem szóltam: az alig kimondható érzelmeket a legtermészetesebb hangon közvetítik. Némelyikben ott csillog a legemberibb nedv, a humor, s mindegyikben újfajta formai lelemények lappanganak. S talán még egyet (Társadalom), mert ma éppen ez látszik a legfontosabbnak:

„Rablóbékék, rablóháborúk öröknek tetsző világvégein menedék, jó szó, egytálétel csak idelenn, csak mi magunk között. S föl-följavulunk a bajban-idegenben hosszú úton hazáig.”

Szarka István új könyve ugyanis nekem épp ezt jelenti: menedéket, jó szót, egytálételt – a megtalált közös hazába vezető vége-nincs út alkalmi pihenőjén. Remélem, a kötet olvasói közül is sokan telepednek most mellénk, s lesznek majd útitársainkká.

Gyimesi László

Kórtörténet Mihail Zoscsenko - ford. Nagy András Novella Orosz és Magyar nyelven.

Михаил ЗОЩЕНКО. ИСТОРИЯ БОЛЕЗНИ

ОТКРОВЕННО ГОВОРЯ, я предпочитаю хворать дома. Конечно, слов нет, в больнице, может быть, светлей и культурней. И калорийность пищи, может быть, у них более предусмотрена. Но, как говорится, дома и солома едома. А в больницу меня привезли с брюшным тифом. Домашние думали этим облегчить мои неимоверные страдания. Но только этим они не достигли цели, поскольку мне попалась какая-то особенная больница, где мне не все понравилось.

Все-таки только больного привезли, записывают его в книгу, и вдруг он читает на стене плакат:

38 / 92

Выдача трупов от 3-х до 4-х

Не знаю, как другие больные, но я прямо закачался на ногах, когда прочел это воззвание. Главное, у меня высокая температура, и вообще жизнь, может быть, еле теплится в моем организме, может быть, она на волоске висит, и вдруг приходится читать такие слова. Я сказал мужчине, который меня записывал: - Что вы, - говорю, - товарищ фельдшер, такие пошлые надписи вывешиваете? Все-таки, - говорю, - больным не доставляет интереса это читать. Фельдшер, или как там его, - лекпом, - удивился, что я ему так сказал, и говорит:

- Глядите: больной, и еле он ходит, и чуть у него пар изо рту не идет от жара, а тоже, - говорит, - наводит на все самокритику. Если, - говорит, - вы поправитесь, что вряд ли, тогда и критикуйте, а не то мы действительно от трех до четырех выдадим вас в виде того, что тут написано, вот тогда будете знать. Хотел я с этим лекпомом схлестнуться, но поскольку у меня была высокая температура, 39 и 8, то я с ним спорить не стал. Я только ему сказал: - Вот погоди, медицинская трубка, я поправлюсь, так ты мне ответишь за свое нахальство. Разве, - говорю, - можно больным такие речи слушать? Это, - говорю, - морально подкашивает силы.

Фельдшер удивился, что тяжелобольной так свободно с ним объясняется, и сразу замял разговор. И тут сестричка подскочила. - Пойдемте, - говорит, - больной, на обмывочный пункт. Но от этих слов меня тоже передернуло. - Лучше бы, - говорю, - называли не обмывочный пункт, а ванна. Это, - говорю, - красивей и возвышает больного. И я, - говорю, - не лошадь, чтоб меня обмывать.

Медсестра говорит: - Даром что больной, а тоже, - говорит, - замечает всякие тонкости. Наверно, - говорит, - вы не выздоровеете, что во все нос суете. Тут она привела меня в ванну и велела раздеваться. И вот я стал раздеваться и вдруг вижу, что в ванне над водой уже торчит какая-то голова. И вдруг вижу, что это как будто старуха в ванне сидит, наверно, из больных.

Я говорю сестре: - Куда же вы меня, собаки, привели - в дамскую ванну? Тут, - говорю, - уже кто-то купается. Сестра говорит: - Да это тут одна больная старуха сидит. Вы на нее не обращайте внимания. У нее высокая температура, и она ни на что не реагирует. Так что вы раздевайтесь без смущения. А тем временем мы старуху из ванны вынем и набуровим вам свежей воды. Я говорю: - Старуха не реагирует, но я, может быть, еще реагирую. И мне, - говорю, - определенно неприятно видеть то, что там у вас плавает в ванне. Вдруг снова приходит лекпом. - Я, - говорит, - первый раз вижу такого привередливого больного. И то ему, нахалу, не нравится, и это ему нехорошо. Умирающая старуха купается, и то он претензию выражает. А у нее, может быть, около сорока температуры, и она ничего в расчет не принимает и все видит как сквозь сито. И, уж во всяком случае, ваш вид не задержит ее в этом мире лишних пять минут. Нет, - говорит, - я больше люблю, когда к нам больные поступают в бессознательном состоянии. По крайней мере, тогда им все по вкусу, всем они довольны и не вступают с нами в научные пререкания.

Тут купающаяся старуха подает голос:

39 / 92

- Вынимайте, - говорит, - меня из воды, или, - говорит, - я сама выйду и всех тут вас распатроню. Тут они занялись старухой и мне велели раздеваться.

И пока я раздевался, они моментально напустили горячей воды и велели мне туда сесть. И, зная мой характер, они уже не стали спорить со мной и старались во всем поддакивать. Только после купанья они дали мне огромное, не по моему росту, белье. Я думал, что они нарочно от злобы подбросили мне такой комплект не по мерке, но потом я увидел, что у них это - нормальное явление. У них маленькие больные, как правило, были в больших рубахах, а большие - в маленьких. И даже мой комплект оказался лучше, чем другие. На моей рубахе больничное клеймо стояло на рукаве и не портило общего вида, а на других больных клейма стояли у кого на спине, а у кого на груди, и это морально унижало человеческое достоинство.

Но поскольку у меня температура все больше повышалась, то я не стал об этих предметах спорить. А положили меня в небольшую палату, где лежало около тридцати разного сорта больных. И некоторые, видать, были тяжелобольные. А некоторые, наоборот, поправлялись. Некоторые свистели. Другие играли в пешки. Третьи шлялись по палатам и по складам читали, чего написано над изголовьем. Я говорю сестрице: - Может быть, я попал в больницу для душевнобольных, так вы так и скажите. Я, - говорю, - каждый год в больницах лежу, и никогда ничего подобного не видел. Всюду тишина и порядок, а у вас что базар.

Та говорит: - Может быть, вас прикажете положить в отдельную палату и приставить к вам часового, чтобы он от вас мух и блох отгонял? Я поднял крик, чтоб пришел главный врач, но вместо него вдруг пришел этот самый фельдшер. А я был в ослабленном состоянии. И при виде его я окончательно потерял сознание. ТОЛЬКО очнулся я, наверно, так думаю, дня через три. Сестричка говорит мне: - Ну, - говорит, - у вас прямо двужильный организм. Вы, - говорит, - скрозь все испытания прошли. И даже мы вас случайно положили около открытого окна, и то вы неожиданно стали поправляться. И теперь, - говорит, -- если вы не заразитесь от своих соседних больных, то, - говорит, - вас можно будет чистосердечно поздравить с выздоровлением.

Однако организм мой не поддался больше болезням, и только я единственно перед самым выходом захворал детским заболеванием - коклюшем.

Сестричка говорит: - Наверно, вы подхватили заразу из соседнего флигеля. Там у нас детское отделение. И вы, наверно, неосторожно покушали из прибора, на котором ел коклюшный ребенок. Вот через это вы и прихворнули. В общем, вскоре организм взял свое, и я снова стал поправляться. Но когда дело дошло до выписки, то я и тут, как говорится, настрадался и снова захворал, на этот раз нервным заболеванием. У меня на нервной почве на коже пошли мелкие прыщики вроде сыпи. И врач сказал: 'Перестаньте нервничать, и это у вас со временем пройдет'. А я нервничал просто потому, что они меня не выписывали. То они забывали, то у них чего-то не было, то кто-то не пришел, и нельзя было отметить. То, наконец, у них началось движение жен больных, и весь персонал с ног сбился. Фельдшер говорит: - У нас такое переполнение, что мы прямо не поспеваем больных выписывать. Вдобавок у вас только восемь дней перебор, и то вы поднимаете тарарам. А у нас тут некоторые выздоровевшие по три недели не выписываются, и то они терпят. Но вскоре они меня выписали, и я вернулся домой. Супруга говорит: - Знаешь, Петя, неделю назад мы думали, что ты отправился в загробный мир, поскольку из больницы пришло извещение, в котором говорится:

40 / 92

'По получении сего срочно явитесь за телом вашего мужа'.

Оказывается, моя супруга побежала в больницу, но там извинились за ошибку, которая у них произошла в бухгалтерии. Это у них скончался кто-то другой, а они почему-то подумали на меня. Хотя я к тому времени был здоров, и только меня на нервной почве закидало прыщами. В общем, мне почему-то стало неприятно от этого происшествия, и я хотел побежать в больницу, чтоб с кем-нибудь там побраниться, но как вспомнил, что у них там бывает, так, знаете, и не пошел. И теперь хвораю дома.

Mihail Zoscsenko Kórtörténet

Megmondom őszintén, jobban szeretem, ha otthon esz a fene.

Na ja! Szó se róla, lehetséges, hogy a kórházban több a fény, nagyobb a kultúra. Az is meglehet, hogy a kaja kalóriáját is jobban tudják azok ott. De, ahogy mondani szokás, mindenütt jó, de legjobb otthon. A kórházba egyébként hastífusszal kerültem. Azzal, hogy bevittek, az enyéimek leírhatatlan szenvedéseimet kívánták enyhíteni. Csakhogy ezt a célt nemigen érték el, mivel nekem valami különös egy kórház jutott, ahol nem minden nyerte meg a tetszésemet. Mert kéremalássan, alighogy a beteget oda beszállítják, a nagykönyvbe beírják, a beteg azonmód azt olvassa egy falra szegezett papíron:

HOLTTESTEK KIADÁSA 3-TÓL 4-IG

Nem tudom más betegek hogy vannak ezzel, de engem kitört a frász, amikor elolvastam ezt a hirdetményt. Amellett még lázas is voltam, ami nem mellékes, általában a szervezetemben alig pislákolt az élet, az is lehet, hogy csak egy hajszál választott el a haláltól és akkor ilyesmiket kell olvasnom. Mondom is annak a pasasnak, aki beírt: - Hát ez meg mi?! - kérdezem én - vajon minemű okból függenek itt ilyen alávaló feliratok, felcser elvtárs? Ugyebár - mondom én nem éppen kellemetes dolog a betegek számára az ilyesmik olvasása. A felcser, vagy hogyishíjják, a seg.személyzet meglepődött, hogy így szóltam hozzá, és azt mondja: - No nézd csak! Ilyen beteg, alig áll a lábán, majd tüzet nem lehel a szája, aztán mégis - mondja - kritizálgat, bírálatot gyakorol. Na, majd ha felgyógyul - aszondja - amit kötve hiszek, akkor majd kritizálhat, hanem majd tényleg kiadjuk háromtól négyig abban a formában, ahogy az ide van írva. Akkor majd tudni fogja! Szerettem volna egy nagyot balhézni ezzel a seg.szemmel de mivel magas, 39 és 8 lázam volt, azért nem kezdtem vitatkozni vele. Csak annyit mondtam neki: - Na megállj, te orvosi hallócső! Ha felgyógyulok, majd felelsz ezért a szemtelenségért. Talán - teszem fel a kérdést - tényleg kénytelen a beteg az ilyenféle beszédeket hallgatni? Hiszen ez - mondom - morálisan aláássa az egészségét. Ezen már a felcser is elcsodálkozott, hogy ennyire súlyos beteg ilyen szabadon társalog vele, így azután másra terelte a szót. Ekkor előugrott egy kedvesnővérke. - Gyerünk beteg - aszongya - a lemosó helységbe! Ezek a szavak persze ismét kihoztak a sodromból. - Helyesebb volna talán - szólok - fürdőszobának nevezni és nem lemosó helységnek. Ez - mondom - szebben is hangzik, és javítja a beteg közérzetét. Azonkívül - mondom - nem vagyok ló, hogy lemossanak. Erre az ápolónő aszongya:

41 / 92

- Nagyon felesleges dolog ilyen beteg létére - aszongya - minden apróságra megjegyzést tennie. Ha mindenbe beleüti az orrát aszongya - akkor persze nem fog meggyógyulni. Végül is bevitt a fürdőbe, és meghagyta, hogy vetkezzem le. Én persze kezdek levetkezni, ám egyszer csak látom, hogy a kádban a víz felett kóvályog egy fej. Az is feltűnt nekem, hogy ez egy vénasszony, aki a kádban ül, és feltehetőleg beteg.

Szólok a kedvesnővérnek: - Kutyák! Hát hova hoztatok engem - a női részlegbe?! Itt - mondom - már fürdik valaki. Erre a nővérke: - Igen, itt valóban ül egy beteg nénike. Maga csak ne törődjön vele. Magas láza van, így azután semmire sem reagál. Úgy hogy ne zavartassa magát, vetkezzen le nyugodtan. Addigra az anyókát majd kiszedjük a kádból, és magának friss vizet engedünk bele.

Mire én: - Az lehet, hogy a nénike nem reagál de lehetséges, hogy én még reagálok. Márpedig nekem - szólok - határozottan nem kellemes azt látnom, ami a kádban úszik. Ekkor megint betoppan a seg.szem. - Először látok - aszongya - ilyen szeszélyes beteget. Hol ez nem tetszik a pofátlanjának, hol az nem jó neki. Itt egy haldokló nénike fürdik, erre neki kifogásai vannak. Pedig a nyanyának lehet, hogy negyven fokos láza van, semmiről a világon nem vesz tudomást, és minden összefolyik a szeme előtt. Mellesleg egészen nyugodt lehet, a maga látványa nem tartja vissza még öt percre sem ezen az árnyékvilágon. Na nem! - aszongya - én már jobban szeretem, amikor a betegek öntudatlan állapotban kerülnek hozzánk. Mindenesetre olyankor minden megfelel az ízlésüknek, mindennel meg vannak elégedve, nem kezdenek tudományos vitákat. Ekkor a fürdőző anyóka is felemelte a hangját: - Szedjenek ki - sipította - a vízből, vagy - aszongya - magam mászok ki, és mindannyiuknak szétverem a fejét! Erre azok a nyanyával kezdtek foglalkozni, nekem pedig meghagyták, hogy végre vetkezzem már le. Amíg én levetkeztem, azok sietve meleg vizet engedtek a kádba és meghagyták, hogy üljek bele. Ezúttal, ismerve már jellememet, nem kezdtek vitatkozni velem, és igyekeztek mindenben helyeselni. Csak a fürdő után adtak nekem óriási, nem az én méretemnek megfelelő fehérneműt. Először arra gondoltam, direkt bosszúból vágták hozzám a nem rám való hálóruhát, de azután beláttam, hogy ez náluk normális jelenség. Ott a kistermetű betegek szabály szerint óriási hálóinget kapnak, míg a nagyok - kicsit.

Sőt, az én felszerelésem még jobbnak is tűnt, mint a többieké. Az én ingemen a kórház pecsétje az ujjára volt ütve, ami nem rontotta el az összképet. Ezzel szemben más betegek hol a hátukon, hol a mellükön hordták a bélyeget, ami erkölcsileg rombolta emberi tartásukat. Mivel azonban a lázam egyre emelkedett, azért azután ilyen apróságokon már nem kezdtem vitatkozni. Ezzel szemben engem egy viszonylag kis kórteremben helyeztek el, ahol kábé harminc különböző fajtájú beteg feküdt. Némelyeken látszott - súlyos eset. Mások viszont éppen ellenkezőleg, már gyógyulóban voltak. Egyesek fütyörésztek. Mások kártyáztak, dominóztak. Megint mások ide-oda császkáltak a kórteremben, és hangosan skandálták a kifüggesztett feliratokat. Mondom a nővérnek: - Talán bizony a lelkibetegek kórházába kerültem? Mert akkor azt mondják! Én - mondok - minden évben kórházak tömegét feküdtem végig, de ilyet, vagy ehhez hasonlót még soha sem láttam. Mindenütt csend és rend, ezzel szemben itt maguknál akár a vásárcsarnokban. Erre a kedvesnővér: - Talán magának úgy teccik: fektessük külön szobába, esetleg egy testőrrel, aki a legyeket és a bolhákat elhessegeti magáról?! Erre már üvölteni kezdtem, hogy azonnal a főorvossal akarok beszélni, de helyette valahonnan már megint ugyanaz a felcser került elő. Ezzel szemben én már egészen el voltam gyengülve. Mikor megláttam a felcsert, végleg elvesztettem az eszméletemet. Gondolom, talán úgy három nap múlva tértem magamhoz. Azt mondja nekem a kedvesnővér: - Hanem - aszongya - magának valósággal kétéltű szervezete van. Hiszen maga - aszongya - átment mindenféle megpróbáltatáson. Hiszen magát mi véletlenül egy nyitott ablak alá fektettük, amitől maga teljesen váratlanul gyógyulni kezdett. Ha most - aszongya nem kap el valamilyen nyavalyát a szomszédaitól, akkor - aszongya - tiszta szívből gratulálhatunk majd magának felgyógyulása alkalmából.

42 / 92

Azonban szervezetem ellenállt a betegségeknek, és csak a kiírásomat megelőző napon betegedtem meg szamárköhögésben - ami ugyebár egy gyermekbetegség. A kedvesnővér aszongya erre: - Valószínűleg a fertőzés a szomszéd szárnyból való. Ott van a gyermekosztály. Maga pedig valószínűleg óvatlanul olyan szervizzel evett, amivel előtte egy szamárköhögéses gyerek evett. Pontosan így kaphatta el a bajt. Na mindegy, a szervezetem hamarosan megint felülkerekedett és az állapotom javulni kezdett. De amikor a dolgok a kiírásig fajulhattak volna, mint mondani szokás, ismét balesetet szenvedtem, és ismét megbetegedtem. Ezúttal idegbajt kaptam. A bőrömön apró himlőszerű kiütések jelentkeztek - idegi alapon. Az orvos is megmondta: „kevesebbet idegeskedjen, akkor majd elmúlik.' Én viszont azért idegeskedtem, mert nem akartak kiírni. Vagy elfelejtették, vagy valamit nem találtak, vagy valaki nem jött el és azért nem lehetett kiírni. Végül azután megindult a betegek hozzátartozóinak támadása és az egész személyzet összeroppant. A felcser siránkozott: - Olyan túlzsúfoltság van nálunk, hogy képtelenek vagyunk kiírni a betegeket. Azonfelül maga alig nyolc napja vár, és máris kiveri a balhét. Pedig nálunk némely felgyógyult betegek három hete nincsenek kiírva, és mégis tűrnek. Ám hamarosan mégis kiírtak, és én hazakerültem. Otthon a nejem azzal fogad: - Képzeld Petya! Egy héttel ezelőtt azt hittük, hogy már elköltöztél a másvilágra, mivel a kórházból kaptunk egy értesítést, hogy aszongya: „Ezen értesítés kézhezvétele után haladéktalanul jelenjék meg férje holttestének átvétele tárgyában!' Mint kiderült, nejem elrohant a kórházba, de ott elnézését kérték a hibáért, amely a könyvelésben keletkezett. Tulajdonképpen valaki más halálozott el, de azt hitték, hogy én voltam az. Pedig akkor én már egészséges voltam, csak hát kiütéses lettem idegi alapon. Egészében véve kezdett nekem ez az egész ügy nagyon kellemetlen lenni, és már azon voltam, hogy elrohanok a kórházba, és ott a képébe mászok valakinek, de aztán eszembe jutott, hogy ott olyasmik történnek, hogy tudják, végül is nem mentem el. Most azután otthon esz a fene.

(fordítás 1976-82 – Nagy András)

Alzheimer - kór Szabó László Tibor ─ Halló, Kunszegi lakás. ─ Kunszegi Márton úrral szeretnék beszélni. ─ Én vagyok. Mit akar tőlem? ─ Itt Kárász Gábor egyetemi hallgató illetve már doktorandusz, hogy is mondjam felkeresném egy alkalmas időpontban, amikor Önnek is megfelel. A doktori értekezésemmel kapcsolatban szeretnék néhány dolgot megbeszélni. ─ Mikor jön? ......

Szabó László Tibor

Alzheimer - kór

─ Halló, Kunszegi lakás. ─ Kunszegi Márton úrral szeretnék beszélni. ─ Én vagyok. Mit akar tőlem? ─ Itt Kárász Gábor egyetemi hallgató… illetve már doktorandusz, hogy is mondjam… felkeresném egy alkalmas időpontban, amikor Önnek is megfelel. A doktori értekezésemmel kapcsolatban szeretnék néhány dolgot megbeszélni. ─ Mikor jön? ─ Nagyon kedves Öntől, talán holnap délután felugranék, ha…

43 / 92

─ Várom. Egy halk kattanás jelezte, hogy a kagylót a másik oldalon letették. Kárász Gábor idegesen törölte le homlokáról a verejtéket, majd visszasüppedt karosszékébe. Még most sem akarta elhinni, hogy a kapcsolatfelvétel ilyen gyors sikerrel járt. Az évek óta teljes visszavonultságban élő nyugalmazott követségi tanácsos megközelítése még néhány nappal ezelőtt is szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt. Gábor érdeklődése már harmadéves korában a fejlődő országok felé fordult. Különösen Afrika érdekelte, a földrészen belül pedig néhány gyarmati sorból kiemelkedett ország. Diploma munkáját is ezek felszabadítási harcairól, az újonnan kialakult társadalmak küzdelmeiről írta. Doktori disszertációja a diplomamunkában felvetetett témák részletesebb megismertetését tűzte ki célul.

A csengetésre egy idős asszony nyitott ajtót. Tétován fürkészte a fiú arcát, mondani akart valamit, de Gábor a szavába vágott: ─Én vagyok az a fiatal kutató, aki tegnap telefonált. Bemutatkozott. Az asszony ezután sem akart mozdulni a küszöbről, majd megszólalt: ─Elég rossz állapotban van ma, nem említette a nevét. Mit beszéltek meg? Gábor egyre zavartabbá vált: ─Azt mondta, hogy szívesen lát ma délután, nem akarom soká feltartani. ─ Ki maga? Mit akar tudni? Amikor nyugdíjba vonult, titoktartási fogadalmat tettünk. Én is ott voltam akkor vele, de semmit sem mondhatok. Olyan régen volt az már… A fiatal kutató döbbenten hallgatta a kezeit tördelő, pongyolában előtte álló idős nőt. Nem azért jött, hogy titkok után kutasson, lezárt pecséteket törjön fel. További forrásokat keresett az általa felvázolt történések megerősítésére. Tudta, hogy a gyarmatosítók ellen folytatott küzdelmek és a polgárháború idején rengeteg kegyetlenség történt Orotániában, de a követségi munkatársak immunitását tiszteletben tartották. Ők pedig igyekeztek semleges magatartást tanúsítani. A korabeli híradások és a diplomáciai anyagok sem tettek említést arról, hogy bármelyik magyar diplomatát inzultus érte volna. Az előszoba túlsó végén az ajtó mögött az egykori követségi tanácsos feje jelent meg. Szenvtelen arccal hallgatta felesége és a fiú párbeszédét, majd intett a hátraforduló asszonynak, hogy engedje be a vendéget. Kissé kopott öltönyzakót viselt gondosan megkötött nyakkendővel, alul sötétszürke melegítő nadrág lógott a derekán. ─ Milyen nap van ma? ─kérdezte tompa hangon, majd a társalgó bejárati ajtajára mutatott: ─Lépjen be fiatalember! Gábor zavartan haladt át a folyosón, a bejárati ajtó hangos dörrenéssel csapódott be mögöttük. Az idős férfi természetes eleganciával kínált helyet az egyik fotelre mutatva, aztán rezzenéstelen arccal adta ki utasítását a szobába belépő feleségének: ─Két kávét kérek, hölgyem! ─ Ön mit iszik, ifjú barátom? Van itthon konyak… meg az a hogyishívják… most nem jut az eszembe a neve. De maga biztosan ismeri. Három különböző méretű és alakú üveget tett az asztalra. Az egyik még felbontatlan volt, a másikban viszont már egy csepp folyadék sem látszott. A fiú a harmadikra mutatott. ─ Ön a hetvenes években Orotániában szolgált, és a magyar követség egyik tanácsosa volt. Közelről láthatta a politikai küzdelmeket, ott volt a függetlenség kikiáltásának időpontjában, majd néhány évig a polgárháborús harcoknak is külső szemlélője lehetett. Mint már a telefonban is említettem, doktori disszertációm éppen ezzel a korszakkal foglalkozik, a hetvenes évek történéseinek az elemzését kívánja az eddig még nem publikált dokumentumok, valamint a szemtanúkkal készített interjúk segítségével elmélyíteni. Tanácsos úr visszaemlékezései rendkívül fontos adatokkal szolgálhatnának tudományos munkám elkészítéséhez. ─ Engem mindenki elvtársnak szólított. Miért mondja, hogy tanácsos úr? A barátaim is ezt a megszólítást használták, sokáig eljártam közéjük… de… Mondja, milyen az időjárás odakint? Már régen nem havazott. Kárász Gábor dermedten ült a fotelban. Nem tudta, hogy miként folytassa az elkezdett beszélgetést. Közben megérkezett a kávé. ─ Kér hozzá tejet? ─kérdezte vendégét az idős férfi, miközben egymásután rakta a csészealjra a barna színű kis mokka-cukrokat. ─ Afrikában az a szokás, hogy a vendéglátó a legízesebb falatokat sorra teszi rá a látogató tányérjára, a visszautasítás a legnagyobb udvariatlanságnak számit. A vendégnek úgy tűnt, mintha egy halvány, röpke mosoly szaladt volna át a tanácsos arcán. Viccel velem, vagy…?

A következő találkozásra három hónap elteltével került sor. A fiatal kutató nem nyugodott bele, hogy első látogatása eredménytelenül zárult. Azzal vigasztalta magát, hogy a kapcsolatteremtés viszont megtörtént, egy újabb beszélgetés pedig bizonyára konkrét eredményeket fog hozni. A tanácsos úrnak is volt közben ideje, hogy mondanivalóját átgondolja, emlékeit rendezze. A disszertáció megírásához szükséges adatok folyamatosan gyűltek, sikerült az eseményekben résztvevő két politikus emlékiratait is megszereznie. Ezek azonban egymásnak teljesen ellentmondó visszaemlékezések voltak. Gábor koncepciójának alátámasztásához egy pártatlan megfigyelő személetmódjára lett volna szükség, és ezt elsősorban Kunszegi Márton nyugalmazott követségi tanácsostól várta el. Tárcsázott, rögtön megismerte az asszony hangját. Ő is azonnal tudta, hogy kivel beszél, és miről van szó. ─ Nagyon sajnálom, de a férjemet a múlt hónapban bevittük az egyik otthonba. Tudja, én már nem vagyok képes mindenre odafigyelni. ─ Látogatható a férje, tisztelt asszonyom?

44 / 92

─ Természetesen. Nagyon örül neki, ha meglátogatjuk. Igaz, hogy ezt nem mutatja ki, de én tudom, hogy ilyenkor nagyon boldog. ─ Csatlakozhatok, ha ismét látogatóba megy? ─ Tartson velem!

─ Üdvözlöm, tanácsos elvtárs! Persze, hogy megismer! ─ Jó napot! Kárász Gábor mindent egy lapra tett fel. Már csak az 1977-es vérengzés indító okainak a kiderítése, az egymással szemben álló politikai erők ezt megelőző titkos tárgyalásainak a megszervezése, valamint az összekötők szerepe maradt homályban. A Külügyminisztérium irattárának egyes dokumentumaiból arra következtetett, hogy a titkos tárgyalások megszervezésében az akkori magyar követség is jelentős szerepet játszott, a fő közvetítő pedig egy fedőnévvel jelölt magyar diplomata volt. A fiatal kutató ösztönei azt sugallták, hogy eljutott az akkori események egyik kulcsfigurájához, vagyis Kunszegi Mártonhoz. ─ Nem szeretném túlságosan kifárasztani, koncentráljunk az 1977-es eseményekre. Már úgy tűnt, hogy létrejön az egyezség a két fő politikai erő között, megindulhat a függetlenné vált állam társadalmi átalakulása, az egységes nemzet megteremtése. Ön hozta össze a politikai ellenfeleket, Ön volt a közvetítő! Beszéljen nekem erről! Mindez már történelem, régen elévült mindenféle titoktartási kötelezettség, ma már mindenki minden kérdésben szabadon állást foglalhat. A tanácsos mereven nézte Gábor szájmozgását. Mintha onnan akarta volna a szavakat leolvasni. ─ Milyen számot mondott? Mit kell, hogy… Nem jut az eszembe… Maga is ott volt akkor? Le akartunk úszni a folyón, de nem egyeztek bele… az amerikaiak… ─ Kik nem egyeztek bele? Kárász Gábor egy halvány fénysugarat látott felvillanni az alagút végén. Ez lesz a magyarázat! Persze, a háttérben álló nagyhatalmak ütközése, százezer szerencsétlen bennszülött meg ott pusztult el a folyóparti sávban, agyonlőve, belefojtva a vízbe, bozótvágó késekkel feldarabolva. Hirtelen kirántotta magát gondolatainak örvényéből és újra kérdezett. Egy kissé talán fel is emelte a hangját: ─Mit tettek az öldöklés megakadályozására? A tanácsos fénytelen szemmel meredt az asztalon hagyott üres tányérokra és csészékre, majd hirtelen felugrott és kiabálni kezdett. Összefüggéstelen szavak zúdultak a látogatókra. Bizonytalan léptekkel indult el a szobák irányában.

Már akkor érezte, hogy nagy baj van, amikor a kocsiból kiszállt. Fegyveresek sorfala között haladt a kis épület felé, amely a tárgyalások színteréül szolgált. A ház túloldalán a másik törzs harcosai álltak modern géppuskákkal és kézifegyverekkel felszerelve. Fehér öltönyével és szorosan megkötött nyakkendőjével úgy hatott, mint valami operett bonviván a nagyrészt elnyűtt és hiányos terepszínű egyenruhába öltözött bennszülöttek között. Sofőrje és egyben személyi testőre igyekezett a nyomában maradni. Az első lövés a tolmácsot találta el, élettelenül esett a vállára, a szájából kiöklendezett vér hosszú csíkokban folyt le fehér zakóján. Mindenki menekült, aki tehette, ő is igyekezett minél előbb visszajutni a kocsijához.

A társalgót maga mögött hagyva belépett a folyosóra, és hevesen tépte fel az egyik szoba ajtaját. Felesége és a fiatal kutató megpróbálták utolérni, közben orvosért kiáltottak. A szoba közepén álló székre vetette magát és rezdületlen szemmel nézett a semmibe, a kérdésekre nem válaszolt. Rövidesen az orvos is megjelent, mögötte az ügyeletes nővérrel. ─ Kunszegi úr! Ez nem a maga szobája. ─ Az enyém! A félig nyitva maradt szekrényből női fehér neműk néztek vissza az illetéktelen látogatókra, az ágyon meg egy szépen elrendezett hálóing várta tulajdonosát. Az orvos közelebb lépett a beteghez, rutinkérdéseket tett fel neki.

─ Kunszegi elvtárs! A vizsgálóbizottság elnöke vagyok. Feleljen az alábbi kérdésekre. Miért nem használta ki kellően befolyását és felhatalmazását már az előkészítő tárgyalások folyamán? Miért menekült el fejveszetten az összecsapás helyszínéről? Miért nem próbálkozott újra a szembenálló felek kibékítésével? Kunszegi Márton némán hallgatta a sorjázó vádakat, gondolatai egyre erősebben rugaszkodtak el testétől, bomlásnak indult holttestek vették körül, a bűz fojtogatta, majd hirtelen visszarántotta magát a jelenbe. Ezek teljesen hülyék ─volt a következő gondolata. Annyit tudnak Afrikáról, mint én a Jupiter egyik holdjáról. ─ A szovjet elvtársak neheztelnek ránk az Ön sikertelensége miatt, ugyanis már kézzelfogható távolságban volt a két felszabadítási mozgalom egyesítése és a szocialista orientáció felgyorsításának a lehetősége. ─ Orotániában több mint száz törzs él mind a mai napig, a közöttük folyó háborúskodás több ezer évre nyúlik vissza. Persze az amerikaiak sem maradtak tétlenek.

45 / 92

─ Kénytelenek vagyunk Önt, Kunszegi elvtárs, azonnali hatállyal hazarendelni. Egyelőre a minisztérium gazdasági osztályán kap új beosztást.

Átkísérték a szobájába. A legjobb lenne most egy kis pihenés ─mondta az orvos és a tanácsos felesége már vetette is az ágyat. ─ Ki maga? ─kiáltott fel váratlanul a beteg és szorongó tekintettel nézett az előtte álló Kárász Gáborra. Szemében páni félelem tükröződött, keze ideges reszketésbe kezdett. ─Mit akar tőlem? Semmire sem emlékszem. A feleségemmel élek együtt. Vigye azt a gépet! ─a fiatal kutató kezében nyugvó kisméretű magnetofonra mutatott. ─ Nem mondok többet!

A szoba asztalán egy felbontatlan levél feküdt. Hosszúkás formája már első pillantásra sejtette, hogy hivatalos küldeményről van szó.

Kunszegi Márton részére, nyugalmazott követségi tanácsos

Ezúton közöljük, hogy a területileg illetékes ügyészség a folyó év január 1-vel hatályba lépett…számú törvény alapján büntetőeljárást indít Ön ellen emberiség elleni bűntett vádjával. Első meghallgatására ez év április 16-án 10.00 órai kezdettel kerül sor az alábbi címen… Előzetes letartóztatásba vételéről, illetve a vád elejtéséről az illetékes bíróság dönt. Távolmaradása esetén az elővezetést haladéktalanul foganatosítjuk.

Kelt… … aláírás

Televíziós beszélgetés Szabó László Tibor ─ Tisztelettel köszöntöm a Digi-Dong-Domino TV nézőit és vendégünket, Csobolya Dénes urat, a Nemzeti Gabonaügyi Főhatóság elnökét. Önök a Futótűz Magazin heti adását látják. Mint ismeretes, adásunk a futótűzként terjedő hírekkel foglalkozik, és örömmel közölhetjük, hogy nézettségünk hétről hétre rohamosan növekszik. .....

Szabó László Tibor

Televíziós beszélgetés

─ Tisztelettel köszöntöm a Digi-Dong-Domino TV nézőit és vendégünket, Csobolya Dénes urat, a Nemzeti Gabonaügyi Főhatóság elnökét. Önök a Futótűz Magazin heti adását látják. Mint ismeretes, adásunk a futótűzként terjedő hírekkel foglalkozik, és örömmel közölhetjük, hogy nézettségünk hétről hétre rohamosan növekszik. A műsorvezető csókra csücsörített szájjal rövid szünetet tartott. A kamera Csobolya Dénes főhatósági elnökre kúszott, aki feszengve gyűrögette csíkos szövetből készült zakóját és igyekezett elhessegetni magáról a lámpák fénynyalábjait. Rutinos közszereplőnek tűnt, de a fényszórókat kimondottan utálta és az előtte álló pohár felé próbált menekülni. De mielőtt még megkóstolhatta volna az előtte hintázó ásványvizet, a műsorvezető lecsapott rá: ─ Elnök úr! Mint hírlik, szóval ebben a hőségben, csak azt szeretném mondani, hogy milyen

46 / 92

kondíciók lennének a legmegfelelőbbek… ugye érti, hogy mire célzok? Az elnök nagy levegőt vett és hozzákezdett: ─ Most ilyenkor, nyár derekán, de ezt a kedves nézők is tudják, szóval csak azt szeretném bevezetőül elmondani, hogy… Motyorek Dezső műsorvezető azonnal belevágott a mondatába: ─ Több telefonos megkeresést is kaptunk a kedves nézőktől a témában, az érdeklődés hogy úgy mondjam rendkívüli, én magam is…de ezt most hagyjuk, később még visszatérek rá… Az elnök újra nekivágott első mondatának. ─ Szóval a gabona, az más, mint például a gépkocsi. Valamennyien tudjuk, hogy a gondos előkészítés ellenére, egy szóval, csak azt akartam itt kiemelni, hogy… ─ A gabonaágazat, mint tudjuk, rendkívül fontos szerepet játszik az ország életében, de még nem beszéltünk a termőföldek állapotáról. Körvonalazná nekünk a legutóbbi akcióprogramokat, és az ezekből adódó legsürgősebb feladatokat? ─ A feladatok végtére adják magukat, természetesen mindig a főcsapás iránya a meghatározó. De erre térjünk vissza később… ─ Ne feledje szavát, a nézők elsősorban arra kíváncsiak, hogy miért, meddig és hogyan…Azt hiszem, hogy ezt nem kell Önnek mélyebben kifejtenem, ha valaki képes helyes választ adni ezekre a kérdésekre, az éppen Ön, Csobolya úr… Csobolya Dénes homlokát kiverte a verejték. De ezt csak ő érezte így, a smink mindent felfogott. A lámpák mindenesetre kíméletlenül ontották fényüket a beszélőkre, a kamerák pedig fáradhatatlanul mozogtak, váltogatták egymást. A technika most is hibátlanul működött, a nézők többsége már háromdimenziós képernyőn követhette a riportot. ─ Az aratás, mint ezt Ön is tudja, de nem akarom itt a nézőket jelentéktelen részletekkel terhelni, tehát elkezdődött. A műsorvezető azonnal reagált az elmondottakra, az elnök pedig kihasználva a számára beállott holtidőt, megragadta poharát. ─ Ezzel kapcsolatban csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy… de erről egy másik adásban volt már szó… talán nem túlságosan szubjektív az a véleményem, miszerint a kezdés… de ezt Ön valóban sokkal jobban tudja, mint én… ─ Ha a géppark oldaláról közelítjük meg a kérdést, akkor természetesen úgy van, ahogyan Ön gondolja, de ebbe most ne mélyedjünk el túlságosan. Mi is volt az utolsó kérdése? Igen, tudom már… Ön nagyon jól látja ezeket a problémákat. Ha tovább firtatjuk az okokat, akkor minden kétséget kizáróan eljutunk az alapokhoz, vagyis egy új beruházási politikára lenne szükségünk. ─ De miként alakul a fajtaválaszték a kalászosok kérdésében? Beszéltem egy szakemberrel, aki kijelentette, hogy… de hagyjuk ezt most, ugyanis vészesen fogy az időnk. Még egy utolsó kérdés: Miként látja elnök úr azt, amit én és a kedves nézők nem látnak? Strukturális problémák ezek, vagy pedig egyedi megoldásokat követelnek? ─ Az Ön által felvetett kérdések megválaszolásával most túl messze mennénk, ezeket egyébként is csak több szakember bevonásával, talán egy kerekasztal beszélgetés keretében tudnánk megvilágítani. Motyorek Dezső műsorvezető megelégedett arckifejezéssel fordult a nézők felé és megnyugtató hangon összegezte az interjúban elhangzottakat: ─ Kedves nézőink! Megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy a nyári aratás kellő időben elkezdődött, bizonyos strukturális nehézségek ellenére is jól halad, az országot az idén sem fenyegeti éhínség. A jövő héten Csuromi Vizes Károly, az Országos Csatornaügyi Hivatal főtanácsosa lesz a vendégünk, kérem, hogy ezután is kövessék vitaműsorainkat. A következő alkalommal is több, komoly érdeklődésre számot tartó témát fogunk érinteni. Viszontlátásra! A hangot lekapcsolták, a nézők egy ideig még láthatták az egymással parolázó szereplőket, majd befejezésül egy felirat is megjelent, mely szerint a közreműködőket a Suba Soma Kft. öltöztette.

Naptár, csokor, szél Szeder Katalin Újabb vers.

Szeder Katalin:

Naptár, csokor, szél

Nem ő akar elmenni tőlem, mégis, úgy érzem, köddé válik,

47 / 92

hiába markolom egy szálig.

Ó, én menyasszonyi bukétám, télen-nyáron nevetve nyíló, ne hagyj el, tarts bimbós karodban!

Kihez fohászkodjam? A szélhez, a méregcédulát okádó, minden reményünk sárba rántó szörnyhöz: ne hordjon messze téged?

Az űrbe szórja lényegünket, fagyában átlátszó a férfi, az asszonyból ötezer éves görnyedt nyomorúsága néz ki, s a gyermek is, ki benne táncol, átlátszó, bár ő még nem érzi.

A falon sárga heretáblák, búvó falu, friss füvű rétek kristálykék álomhavasomban –

itt lenn csak józan borzalom van.

Újabb versek Szarka István A KŐFARAGÓK ÁLMA ISTENANYÁNK! GOETHE UTÁN ELFOJTOTT LELKIISME KORZÓ NÉPKÖLTÉS HOVÁ

A KŐFARAGÓK ÁLMA

Hol megbékített engem valami friss szél valami késő délutánban,

48 / 92

Reims, a Miasszonyunk áttetsző köveiből lüktető ragyogás, a kőfaragók álma, az a te dicsőséged, Franciaország, fiatal költők sejtelmei, bizseregjetek az áthallásban.

(Aug. 25.)

ISTENANYÁNK!

Csak csillagoztasd pompás világagyad, foganj gyönyörrel, élhető bolygóidat jajongd a létbe, édes tejútjaid lövelljék felénk a fényt, hogy természetünkre leljünk a kozmikus testvériségben.

Eget lehelt a hűlő óceán, megtetszett a száraz, a hüllők fölrepültek, hasadt a hajnal Szantorini kortalan freskóival, de szőtték a cselt a hatalomkór emberevői, bombavetőben Fat Man s Little Boy fészkelődött sunyi vég kezdetein – Istenanyánk, segíts.

(Július 19.)

GOETHE UTÁN

Hűlnek a szürkülő tetők, a csönd megáll a hegyben, erdő se moccan,

49 / 92

madara hallgat – szaporázz, vándor: ellenséges az éj. Leld meg a házat.

Mondják, ősanyánk-ősapánk ott-termett hirtelen a semmiből a bantusztánban s ontani kezdte a fajt, a boldogtalan vándort mind a Tűzföldig s máig, s nincs remény, ilyen vagy, punktum, emberevő, sorsod az öngyilok, higgy és tégy tehát, amint sugallják, másképp nem üdvözülsz. Ennyi? S ha nem? Hanem?

(Április 1.)

ELFOJTOTT LELKIISME

A téglagyári kert alatt a két Félreesőt kellő időkben sikálta-meszelte konok nagyanyám, légytelen szellőlyukak napja zsibongta be a meditáció eme szentélyeit,

mi Bódénk távolabb, szabadság menedékes fertály óráin ott hasznosult végleg a Tolnai Világlap, a Szabad Nép, a Szabad Szó, a Száj, a morgásjogú nyugalomban

ott nyilalltak a döbbenetek, hogy nem jól van ez így, s cselekedni kéne, mivel nekünk üzente Isten, hogy minket szeret, vagyis megint csak

50 / 92

ránk hagyja ezt a csődtömeg gubancot

(közelébb, a rozáriumban más-szagú úri pottyantó, cifra ház, elfojtott lelkiisme rézkulcsra zárt rettegőhelyén selyempapír). Öröktavasz, most mondd, mivé leszünk.

(Március 15.)

PAX AUGUSTA

Tapintsd meg arcunk, iramodj, gida-szél elgondolt világaink párakapuin át,

tini szerelem, kortyold gyöngyöző sétapalackjaid az óriásfák, a virágágyak lélegzetében,

a feledés, az emlékezés érett nyaraiban lebegjetek majd, születendők.

(Augusztus 20.)

KORZÓ

A Grünfeld-sarkon, a szülőhelyi korzó fordulóján, a Gálfi-műhely előtt, a vasárnap délután ragyogásában kuncogó leánycsapat s fölserdült fiúk dürgése közt vásottan ott cikáztunk, a műhely föllocsolva, mester s legénye ünneplőben, remek borotvák, bajuszvágók,

51 / 92

szelíd konyhai kések, álomi bicskák csinos kis kirakatban – aztán a hatvan év, a feledés, az enyészet, a vályogrom halomvidékén föllebegő vers –

(Július 9.)

NÉPKÖLTÉS

– Ezernyócszáz-negyvennyócba nem így vót, mikor még az Öregisten legíny vót – a született hang, a könyörtelen hallás, a figurás láb, a népi vallás jól tudta ezt! Végül a mezőváros bögrecsárdái közt s kisüstök faluhosszán pirosbarna virágos kedvű fiú meg kapatos lány kóválygott elő maradék kazlak felől józanodni e csűrdöngölő ököritói bálba, keserves Istenlovát kínjában kitalálva – mert ugye mégse – s mintha dünnyögne már, hogy ez a meseállat mit míveljen s mivel ezzel az idióta világgal vagy mivel –

(Március 27.)

HOVÁ

Hová-szökő az év? Március szíve dermed, agya sötétül, minőségei szétrohadnak félelem-szülte gyávaságban, emberalatti gyűlöletben, ezen a földön, ahonnan nincsen hová,

52 / 92

Kanadám-Ausztráliám sohase volt, semmivé itt leszek már, a szolgaság kommandója-ügyésze-bírája itt ügyel rám, cenzora itt herél, életrevaló nyerői itt röhögnek – s kismagyar árnyékbokszolás riogatja örök szomszédainkat, bosszús ellenszenv csodálkozik ránk messziről. Gyászkönny? Ugyan már! Helybenfutók, hová?

(Március 11.)

Újabb versek Szarka István ÍZIGLEN ÖNFELEDT AZ ÉLŐHELY LEPÉNYFA (KRISZTUSTÖVIS) EKKORA HÁT MAJÁLIS VÉLEM ÜZENIK

ÍZIGLEN

Sündörögnek angyali pufók s horgas farkú sátáni ufók, valami köztes elitség s valami gúla van itt még, az antianyaggyárban fehérgalléros bál van, magát motozza kint s bent – él-e? – a negyedik rend, múlik valahány ország, íziglen az adósság, a láthatatlan nagyúr génedbe, agyadba nyúl, és elsüllyed az emberidomú táj, ahova elindultál.

53 / 92

(Augusztus 4.)

ÖNFELEDT

Vándor kisvidámpark, zsibongj az istentenyérnyi békeidőben, mert mesebeli kétévesek szőrén ülik a pónit, gumivár s végtelenített kisvasút közt dalaik úsznak, apró sikolyok kergetőznek, s szelecske kékje selymesíti a szőke fényt.

(Május 5.) AZ ÉLŐHELY

Az Élőhely? A Mesterségek utcáin karnevál, arrébb illatos-piciny udvaraink, érkezésünk a tűz köré, a frissen húzott ágyak lebegése, a meghitt fogkefék! Arrébb a ligeteink, a kutak, a csarnokok, a Közös Terek, ahol találkozunk majd együtt-gondolkodásban, magunkra-döbbenésben, s törvényt teszünk, mert nem az ínség, sem a gyűlölet, csak az élőhely – s mióta már…

(Március 21.) LEPÉNYFA (KRISZTUSTÖVIS)

Ki érti még? A forró, lisztfinom porban, mezítláb, hatévesen beleléptem. A krisztustövis

54 / 92

áthatolt. Kicsiny ordításomat nem hallotta volna senki sem, megszabadultam csöndben tehát, elbicegtem a kútig, bólintott nagy kolonca, vályúja csordult – s rágcsáltam tovább a fa csörgő magvacskás, édeskés lepényeit, s testvériséggel gondoltam rád, vásári szentkép fölszögelt koronása.

(Február 29.) EKKORA HÁT

Napraforgón nyargal a felhőárnyék, Rá Isten oly közel, áhitat van. (A kút üde tükreiben

Eratosztenész, óriás ősöm méri a Földet: – Ekkora hát… – Kétszáz év Jézusig.)

A júliusban zápor kacarász, tölti a füves árkokat,

kapd föl a szoknyát, a fénytörés íve alá visongva gázolj velem.

(Július 22.) MAJÁLIS

Tudj róla, itt a Csobánka tér zöldjén a délelőttbe bőrkötényesek műhelye települt, kovácsoké,

55 / 92

s fuvallatos fészkén kékellt a tűz, üllődallam, kalapács-ritmus, gyöngéd-erős fogó ragadta táncba a piros vasat,

víg legények mutattak valami fontosat a mesterfokú gyakorlat nyelvén, hogy honnan hová,

ifjú apákon tevegelt a gyereknép, a vaskos gyűrűt anyukák beragyogták, távoli padokon elmerengtek a vének.

(Május 2.) VÉLEM ÜZENIK

Ez a huszonnégy celziusz igazán emberséges. Balkonom persze hogy portalan már, itt ülök felhőtlenül, csodálkozom, hogy megint megszült a nap, hogy pici szél ellebegtet, a fák pedig lám nem mentek sehová, holnap indulnak fölfele.

Rigóim mit tanultak, hallgatom, vélem üzenik, hogy mégis inkább valami holnapot koholj magadnak – ez attól az, ami, hogy megérkezel talán valahová, s megpillanthatod magad nagymessziről. (Elhajlik a nap, enyhehideg tavaszéj közelít.)

(Március 16.)

56 / 92

Vigyázz Magadra Branyi Ferenc Részletek a VAD VADON című kötetből III.

VIGYÁZZ MAGADRA

INKOMPETENCIA Hanzel Bélának

Nem a te dolgod – szól csitítón sok értem aggódó barát, mikor haragvó versem írom, hurcolva „hazám búbaját”.

Úgyis hiába! – intenek le, ha felforr bennem még a vér, mert gőggel felvetett fejekre kerül – érdemtelen – babér.

Dühöngtél hajdan is a kongó üres hordófejek miatt, s dühöd csak megrokkanni volt jó – véreim így csitítanak.

A véreim. De híveim nem! Lám, te is elvárod, hogy a hatalom himnuszát leintsem, ha sért a disszonancia,

leintsem, mégha botfülűek harmóniának érzik is a csinnadrattát, s lelkesülnek attól, mi bántóan hamis.

Maradok hát, mi eddig voltam /árnyékom át nem léphetem/: ezernyi országos dologban

57 / 92

kompetens-illetéktelen.

TUDOD-E, MIT TESZEL?

Mikor csalóra adod a voksod: tudod-e, mit teszel? Mikor a karvalyt hattyúnak mondod: tudod-e, mit teszel? Mikor sugárként hódolsz a ködnek: tudod-e, mit teszel? Mikor nem sírsz, ha másokat ölnek: tudod-e, mit teszel? Mikor gyáván vagy színlelve tapsolsz: tudod-e, mit teszel? Mikor botlás csak, hogy igazat szólsz: tudod-e, mit teszel? Mikor mosolygod csak, ami sanda: tudod-e, mit teszel? Mikor vak, süket vagy készakarva: tudod-e, mit teszel?

Mikor nem hallod kételyedet meg s nem nézed azt, mi kínos szemednek: tudod-e, mit teszel?

Ha tudod – sírig élj megvetésben. Ha nem – megocsát Isten. De én nem.

BULLADA

Addig tiszteld a törvényt, amíg korlátoz önkényt, amíg hatalmat gátol

58 / 92

s gazságot nem palástol.

A törvény cifra szolga, szolgálja azt, ki hozta, ám az, akit kisemmiz: tökélyében sosem hisz.

Be olykor az se tartja, ki buzgón megszavazta, csak addig van hatálya, amíg nem köpnek rája.

A törvény mit sem érhet, ha csak táblákra vésed, ha nincs a szívben önként: megsütheted a törvényt.

KIAKAD A KONTINENS

Van egy ország, Victoría a neve. Felforr tőle – amiben fő – önleve. Oly gyakran forróak arra a fejek, hogy többezer Celsiusra hevülhetnek újra s újra a levek. /Amelyek gőzzé már csak juszt se válnak: égetnek – s nem fűtenek./

Victoría kormányától kiakad a kontinens, mert e kormány velejéig prepotens, impertinens.

59 / 92

Nem hisz, nem hisz a szemének, még kevésbé a fülének az elképedt ÚNIÓ és a leesett állú ENSZ.

Victoría, Victoría, úgy heherész, mintha rína, legjobbjait eltaszítja, talpnyalóit gadagítja, ordasait bátorítja s mindezt úgy tálalja, mintha nemzet lenne, nemcsak állam.

S nekem felkopik az állam, mert a szomjas Victoría mindnyájunk vérét kiszívja s ölné lelkem is talán.

Országom csak. Nem hazám.

VIGYÁZZ MAGADRA

Gyümölcseink lefagynak. Szájam körül mosoly.

Vigyázz magadra, - hallom, hogy mindent megtorolj. /Radnóti: Péntek/

Vésd a gerendafába, az írás megmarad: az április megőrült s rég nem süt már a nap. Vésd a gerendafába korunk gyalázatát: „honfiak” pinkapénzért adták el a hazát.

60 / 92

Vésd a gerendafába a gyász-üzenetet: ki most fut innen, annak szíve meg nem reped. Vésd a gerendafába, hogy törvény öl ma törvényt, de sok bolond még most sem gyanítja, hogy mi történt. Vésd a gerendafába, ne szálljon el a szó: nem golyó van a fejben – maga a fej golyó. Vésd a gerendafába: pimpós a misebor.

S vigyázz magadra, kérlek, hogy mindent megtorolj.

VAN VIZELDE Kuller Józsinak, a hatvanadikra

Mért szállna ki Hatvannál, ki a startnál jegyet Tarjánig váltott? Nincs ok erre. Nem indok, hogy hólyagja tele van már, hiszen a vonaton is van vizelde. És éhség, szomjúság sem indokolja, hogy enni-inni Hatvannál kiszálljon, van büfékocsi, mozgó melegkonyha, hogy éhség, szomjúság utast ne bántson. Maradj, barátom, fönn a szerelvényen, maradj a távoli végállomásig, a hármas sípszót meg nem várni: szégyen.

Nem adja fel, ki győzelemre játszik.

61 / 92

RONDÓ /f-mollban/

Érzem, hogy egyre távolabb kerül, abból, hogy szorosabb a simulása.

Ahogy előlem hozzám menekül: érzem, hogy egyre távolabb kerül.

Bőr bőrhöz ér, de mind nagyobb az űr az álmaink közt. Ő is majd belátja. Érzem, hogy egyre távolabb kerül. Abból, hogy szorosabb a simulása.

RONDÓ /a-mollban/

Ő mindig volt, de igazán most lett oázisom nekem.

Virult sorsom sivatagán sok enyhülést adó leány.

Segített élni mindahány – s holtomban egy se lesz velem. Ő mindig volt, de igazán most lett oázisom nekem.

FERIKE HOL VAN?

Még kicsi lány volt – s elvitték tőlem, őt, kivel addig úgy nevelődtem, mintha kishúgom, szakasztott másom lett volna lányban – s már sose látom. Ahová vitték, új otthonában

62 / 92

futkározott a néma szobákban, s megtorpant sírva minden sarokban: Ferike hol van? Ferike hol van?

Nyáregyházáig szállt a gyerekhang, fogta a fűszál, fogta a pitypang, fogta a nád is, antennaképpen lengve a kóbor pusztai szélben, aztán megült egy bodzabokorban: Ferike hol van? Ferike hol van?

Ferike hol van? – kérdezem én is, most, hogy az útam már lefelé visz, hol van a csöndes, tág szemű gyermek, kin a felnőttek folyvást nevettek, mert nekik mókás volt a magánya, mert csak egy kislány volt a barátja, mert úgy ámult egy akácvirágon, mint aminél szebb nincs a világon, mert álmodozva járkált a kertben s nem bántott még egy kisegeret sem, ragyogását is látta a ködnek, s színeit ólmos viharfelhőknek.

Csobban egy kislány hangja a számon: Ferike hol van? S én se találom.

A TAO GYEHENNÁJA

Aki belépsz itt, add fel minden reményed, de menj a célig

a szenvedésnek kilenc komor körén át – nincs mód kitérned.

63 / 92

S ha utad célját a végén mégse látod: nem ér ezért vád.

A mennyországot csak álmodod. Tudod jól: senkise vár ott.

Mert a pokolból nincs kiút s visszaút se. Érts te a szóból,

hisz mások úgyse érthetik benned azt, hogy nem tör a bú le.

Nem tör le, dalnok, nem keserít, hogy lent kell holtig maradnod.

Az Isten kedvel s áldanod Őt nagy ok van: azzal emel fel,

hogy otthagy a pokolban.

A HAJNAL /L’alba/

I.

Ahogy Rosa az ablakot kitárta: nyomban behallatszott a tág magasból egy kis pacsirta csirregő danája.

Szinte hallom: a templomban harang szól, a ciprusokig zeng a hangja mélyen

64 / 92

s a gyapjas dombra száll fel virradatkor.

Egy tyúk kapirgált árkos útszegélyen, aztán megállt, a deret leporozva, ásított egyet s elriszált kevélyen.

A reggeli friss szellő ráosont a családi ágyra s Viola felébredt, majd suttogón ismételgette: „Rosa,

Rosa!” És egy pintyőke énekének trillája – kongástól már nem zavarva – verte fel az ibolyaszín vidéket,

hol szerszámvasaknak csengett a hangja.

II.

És Rosa a párkányon összeszedte a virágmagvakat, mik ráperegtek, a száradt krizantémot sem feledve.

Arany futott be minden tünde pelyhet – micsoda nyáj! Aranyló béke nyája, amely magas, égszín mezőn legelget

oly rebbenőn, mint pillák moccanása, mind messzebb tündökölve, szalmaszálképp, terméskövek s kavicsok közt cikázva.

Ámde a nap felbukkant az opál ég páráinak színébe öltözötten – fénye felhők ködén is mindig átég.

Rosa a párkánynál szépült eközben, játszott arcán a reggel fénye-árnya, figyelte, hogy a nap az égre röppen,

feltűnve és eltűnve egycsapásra.

65 / 92

III..

Feltűnt és eltűnt. Egyre kevesebbet került a föld látókörébe. S végleg elszállt hamar, mint sóhaj, mint lehellet.

Rosa a hegyre, a tengerre nézett és szólt /miközben kívül olykor-olykor a szerszámokon csendültek a fémek/:

„Tócsák teremnek nagy felhőgomolyból.”

ÜNNEPI HAJNAL /Alba festiva/

Miért szólnak harangok közel kondulva-zúgva vagy messze adva hangot?

Végtelen himnuszuk ma ezüstből áll s aranyból, hajnalszínnel befutva.

Lengj lassan hát harang, szólj aranyhangon, az álmos egek értik szavad jól.

Dalolva zsongj, varázsos csilingeléssel zengjed ezüsthang, hogy: Imádkozz,

imádkozz! Mondja versed az aranyhang is, lépvén lajtorjáján a mennynek.

De hallok más zenét én:

66 / 92

Bélyeg Szepes Erika - Na lányok, most aztán igazán valami fantasztikusat hoztam! - robbant be az óra elején frissen kapott orosz tanárnőnk, Flóra, akit egyben osztályfőnökünknek is kineveztek. A veszett kamaszosztálynál is nehezebb dolga volt a nyelvtanítással:az orosszal éppen akkor nem lehetett igazán nagy sikere, az osztály többsége azt hallotta otthon, hogy a ruszki tankok taposták szét a főváros utcáit, ruszki katonák öltek halomra magyarokat, és a hatalmas ruszki államhatalom megint a nyakunkra tette a csizmáját. Hát hogyan is szerethették volna az orosz nyelvet azok a gyerekek, akik a nyelvnek pusztán beszélőit is ellenségnek tartották?

Szepes Erika

Bélyeg

- Na lányok, most aztán igazán valami fantasztikusat hoztam! - robbant be az óra elején frissen kapott orosz tanárnőnk, Flóra, akit egyben osztályfőnökünknek is kineveztek. A veszett kamaszosztálynál is nehezebb dolga volt a nyelvtanítással:az orosszal éppen akkor nem lehetett igazán nagy sikere, az osztály többsége azt hallotta otthon, hogy a ruszki tankok taposták szét a főváros utcáit, ruszki katonák öltek halomra magyarokat, és a hatalmas ruszki államhatalom megint a nyakunkra tette a csizmáját. Hát hogyan is szerethették volna az orosz nyelvet azok a gyerekek, akik a nyelvnek pusztán beszélőit is ellenségnek tartották? Nekem ugyan voltak más emlékeim is az orosz nyelvről, vagy legalábbis az orosz irodalom némely szerzőjéről és műveikről: apám könyvespolcán ott kornyadoztak viharverten, háború előtti piszkos vászonkötésben a klasszikusok kötetei (Puskinra, Goncsarovra, Tolsztojra, Csehovra, Gorkijra és Solohovra emlékszem), és nekem is voltak kedvenceim az orosz irodalomból: Gajdar Csuk és Gek-je, meg a Timur és csapata, és borzadva, de szenvedélyesen olvastam többször is Birjukov Sirály-át a megkínzott és kivégzett partizánlányról; nagyon szerettem Makarenko két művét, főként az Igor és társai-t. Műveltségemnek eme rétegével akkortájt nem volt ajánlatos dicsekedni: minden oroszbérencet kiközösített az osztály. Ebbe az általános hangulatba robbant be Flóra, és kezében rengeteg borítékot lobogtatott. Némán, gúnyosan, ellenségesen néztük. Mi ebben a fantasztikus? Ezeket a leveleket orosz pajtások írták, főként Moszkvából, de van köztük leningrádi is – kezdte a magyarázatot Flóra. – Szeretnének magyar pajtásokkal levelezni, természetesen oroszul, barátságot kötni, és egyszer majd talán találkozni is. Harminchat ajak biggyedt le. Hogy fogunk mi oroszul levelezni, amikor még arra sem tudunk válaszolni, hogy kak tyibjá zavút? Flóra lelkesített: - De hiszen épp ez a jó az egészben, hogy a levelezés segítségével meg tudtok tanulni oroszul, valamilyen szinten, ki jól, ki kevésbé. Kiteregetem a borítékokat az első padokra, onnan ki-ki válasszon magának egyet. Tülekedni kezdtünk a padok előtt: ha már hecc, legyen minél nagyobb, és feltúrtuk a borítékokat. Én kihúztam a hatalmas paksamétából egyet, mert úgy láttam, azon vannak a legszebb bélyegek, színesek, nagyok, aranynyomatosak. Gyönyörködtem bennük, és elhatároztam, hogy ezentúl nem szalvétát és gyufacímkét gyűjtök – akkor ez volt a divat -, hanem bélyeget. Tudtam, hogy apám nagy bélyeggyűjtő, biztosan örülni fog az új zsákmánynak, főként, ha az utánpótlás folyamatos lesz. Megnéztem a feladó nevét, azt hittem, rosszul látok, vagy valaki megtréfált: a levél feladóját Szergej Abroszenkónak hívták. Hangosan röhögni kezdtem azon, hogy én egy abrosszal fogok levelezni. Az osztály – meghallván a nevet – átvette a röhögést, valóban röhögött az egész osztály, és szegény Flóra nem értette, mit csinált már megint rosszul. Aztán elült a zaj, elkezdődött az orosz óra, és rajtam kívül mindenki elfeledkezett Szergej Abroszenkóról, aki a Kutuzovszkij proszpekt 22. számú házából küldte színes borítékját. Hazaérkezve azonnal apámhoz siettem, bebocsáttatást kértem a dolgozószobájába, ahol diadalittasan előhúztam a bélyegeket. Azt mondanám, hogy apám, a nagy bélyeggyűjtő, féktelen örömujjongásban tört ki, ha képes lett volna valaha is bármilyen önfeledt cselekedetre, így örömujjongásra, de ő, minden indulatát lefojtva és a saját magának szabott érzelmi gát alá szorítva engedett csak felszínre törni valamit. Annyit azért mondott: nagyon örül, ha folyamatosan hozok neki orosz bélyegeket, mert mástól nemigen kap. Évekig leveleztünk. Én valóban szótárral, nyelvkönyvvel egyre magasabb szinten formáltam a mondataimat, és nyolcadik végére már egészen jól beszéltem. Tulajdonképpen egyetem végéig abból éltem, amit Flórától – aki végülis kitűnő orosztanárnak bizonyult – és a levelezésből tanultam. Miközben mi Abrosszal (természetesen így neveztük egymás között) változatosan felbélyegzett leveleket váltottunk, - egyszer küldött egy pionír nyakkendőt is, ami nyersselyemből volt és színe inkább közelített a narancssárgához, mint a vöröshöz – apámat mint röntgenorvost váratlanul meghívták Moszkvába egy radiológus kongresszusra. Néhány napig volt csak Moszkvában, ez alatt sikerült találkoznia Abroszékkal, akik megvárták egy este a konferencia után az utcán - , ők moszkvai lakosként nem léphettek be a szállodába apámhoz, ő pedig nem mozdulhatott el a csoporttól. Látogatóira való tekintettel fél óra kimenőt kapott a szállodából, amit egy közeli padon töltöttek el beszélgetéssel, - apám még 44 - 45-ben magától, könyvekből megtanult valamennyire oroszul. Hazaérkeztekor tíz centire a föld fölött járt – már amennyire lehet bottal sántikálni tíz centivel a föld fölött-: el volt ragadtatva a kongresszus szervezésétől, a programoktól – a Mauzóleumba soron kívül (nagy szó, mert a sor kilométeres volt!) mint gyiligácija be tudtak jutni -, megmutatták nekik a Lomonoszov egyetemet, összeismerkedett a moszkvai magyar kolóniával, akiknek tiszte volt a kongresszusi küldöttek ügyeinek intézése ( és mint később bebizonyosodott: éber felügyelete). Néhány év múlva apámat ismét meghívták a moszkvai radiológus világkongresszusra. A kórház dolgozói közül sokan akartak csak

67 / 92

hallgatóként részt venni a kongresszuson, és – mivel ez jó alkalom volt arra, hogy ki-ki a legközelebbi hozzátartozóját is beszervezze az önkéntesen összeállt csoportba, - apám úgy döntött, hogy engem visz magával, a bélyegek, Abrosz és orosztudásom okán. Mindez 1962-ben volt, éppen befejeztem a gimnázium első évét, éppen legelszántabb lázadó kamaszkoromat éltem, aminek legijesztőbb reakciója az volt, hogy apám már majdnem egy éve egyáltalán nem beszélt velem, mert nem akart részt venni – ahogy ő mondta – szándékos önpusztításomban, amin a fogyókúrát és a napi több óra tornázást értette. Így ezzel a teljesen váratlanul előadott ötlettel, hogy nem anyámat, hanem engem választott „legközelebbi” hozzátartozójának, jóidőre leszerelte támadásra mindig kész harci kedvem. Az utazáson az előadókat, azaz a kiváltságosokat repülőgépen vitték, a „kedves hozzátartozókat” (ez volt az állandó megszólításunk) pedig vonatra ültették. Minthogy mindenki a házastársát vitte kedves hozzátartozónak, az egész csoportban én voltam a legfiatalabb. Soha nem voltam még külföldön. Már hetekkel az indulás előtt egy másik életet kezdtem élni. Naponta írtam Abrosznak, hogy rögzítsük a majdani találkozás idejét és helyét, ő boldogan írta, hogy örömmel látnak minket, mert a területi pártbizottság most jelölt ki nekik egy vadonatúj, hatalmas, szép lakást, ahol méltóképpen tudnak majd fogadni apámat és engem. Azt is megírta, amivel eddig nem dicsekedett, hogy azért utalták ki nekik ezt a nagyszerű lakást, mert az anyja a Pártfőiskolán docens, apja pedig a volokalamszki csata kitüntetett hőse. Ezen persze méltóképp elámultam, hiszen Alexander Bek világhírű Volokalamszki országút-ja kötelező olvasmány volt: gimnáziumban rajta tanultuk a szocialista realizmus sajátosságait és emberi arculatát, miszerint „A háborúban nem meghalni kell hősiesen, hanem küzdeni az életért úgy, hogy legyőzzük az ellenséget.” Apám már az első találkozáskor, amikor ezt még ő sem tudta, saját elbeszélése szerint „meghatottan szorongatta” az apa-Abrosz kezét – e két szó egészen váratlanul és idegenül szökött ki száján, aminek oka az volt, hogy a találkozást, ahogyan ő mondta, „emberi mértéken felülinek érezte”. A szép lakásba megfelelően szép ajándékot kell vinni: jártam a várost, mi lenne a megfelelő. Végül, hogy magyaros is legyen (ó, hogy utáltam azokat a kalocsai hímzett terítőket, pruszlikokat, kunkori bajszos Miska-kancsókat, árvalányhajas kalpagokat, karikás ostorokat!), meg ízléses is, meg méltó is, választottam egy Budapest útikönyvet po russzki , és egy Bartók-lemezt, a Concertót, mivel az akkori értékrendem szerint (amiből ma is sokat őrzök) ez az abszolút non plusz ultra. Már három éjszaka nem aludtam. A negyedik nap hajnalán apám, miután még fegyelmező és útmutató szavakat intézett hozzám, befejezésül ezt is hozzátette: - Akkor holnapután este Moszkvában várlak! – E hihetetlen mondat után elrepült. Néhány órával később a kórházi különítmény tagjaként felszálltam az életem első világjáró útjára röpítő vonatra. Ami persze nem repült, harminchat óra alatt tette meg az utat Moszkváig. Pedig gyorsvonat volt, és viszonylag ritkán állt meg, először Miskolcon, aztán Debrecenben. Itt a hangosbemondó közölte, hogy a vonat harminc perc múlva indul. Ez borzasztó hír volt. Álló vonatban ugyanis nem lehet a WC-t használni. Márpedig, már moszkvai előkészületeim, és főként az utazás legfőbb kísérőjelensége a hasmenés volt. - Izgalom! - legyintettek a bölcs öregek, és elhittem nekik, mert valóban veszettül izgalmi állapotban voltam. De arra gondoltam, hogy ha sietek, harminc perc alatt csak megtalálom a várótermi WC-t, és még nyugodtan vissza is érek. Az említett és szükségelt objektumot nem volt nehéz megtalálni: az ismerős oroszlánszag odavezetett. Majd kényelmesen, egy időre megnyugodva indultam vissza a vonathoz. Azaz: csak a füstjéhez. A vonat ugyanis késésben volt, a késést be akarta hozni, és jóval hamarabb elindult. Az erről szóló híradást a vasúti bemondók szokásos érthetetlen recsegése, az állomás különféle távoli pontjain elhelyezett hangszórók elúszó polifóniája miatt nem lehetett érzékelni. A helyzet kilátástalanságára még nem ébredtem rá – minden iratom, poggyászom fennmaradt a vonaton -, csak akkor fogtam fel, mi történt, amikor a kórház fiatal műszaki karbantartóját megláttam a sínek mellett. Reszketett és sírt. Őt hagyták ott nekem segítségül, mert ő volt a legfiatalabb. Azt gondolták, hogy az ifjúság majd tettekre sarkallja. De Pataki elvtárs – így kellett szólítanom a huszonéves fiút, akit fehér kórházi köpenye még beburkolt valami elvtársias tekintéllyel, de ebben a csíkos ingben, fekete csőnadrágban világossá vált, hogy csak a köpeny lényegíti át elvtárssá – magánkívül volt, és egyre csak azt kérdezgette tőlem: - Micsináljunk, micsináljunk? Hívjuk a rendőrséget? Nem lenne értelme – mondtam higgadtan, még mindig fel nem fogva a baj nagyságát. Mire ideérnének, az egy óra vagy még több, és a vonat addigra még messzebb lesz. Meg különben is: nem állíthatják meg a vonatot, és nem is vihetnének utána. - Hát akkor micsináljunk, micsináljunk? – motyogta egyre kétségbeesettebben az amúgy praktikus, ügyes kezű Pataki. - Menjünk taxival – mondtam a világ legtermészetesebb hangján, mintha a hintómat fogattam volna be. Leintettünk egy taxit, a sofőr kérdezte, hová vigyen. - Nyíregyházára – mondtam lazán, és elterültem az első ülésen. Egy idő után figyelni kezdtem a taxiórát. 65, 70, 75, 80 forint – ekkor kezdtem izgulni. Nálam összesen száz forint volt (akkor rengeteg pénz, meg se tudnám becsülni, ma mennyit érne), az is fenn a vonaton. Mikor túlgördült az óra a százon, lehunytam a szemem, és vártam a végítéletet. - Megérkeztünk – riasztott a taxis hangja.- Itt vagyunk Nyíregyházán. Kinéztem az ablakon, és a vonatfüst a Debrecenben már látott módján ismerősen, és mintha incselkedne, ismét elhúzott el a szemem előtt. -És most hová? – kérdezte a sofőr. - Záhonyba – mondtam már kevésbé lazán, mint a korábbi úti cél megjelölésekor.150, 200, 250, 300- már nem is néztem az órát. 450-nél értünk Záhonyba. Az ájulás környékezett: ennyi pénzt még soha semmire nem költöttem. A kórház dolgozói a vonatablakokban derékig kihajolva integettek, ki sírva, ki nevetve, de mind nagy megkönnyebbüléssel. - Mennyi? – kérdezték kórusban. - Négyszázötven – feleltem lehajtott fejjel. A csoport elkezdte összeadni a pénzt. - Dehogy négyszázötven! – méltatlankodott a taxis. – Visszafelé is ki kell fizetni!

68 / 92

Útitársaim összenéztek. Kilencszáz forint több volt, mint egy havi fizetés. Én odaadtam a féltett százasomat, aztán lassacskán, tízesekből, húszasokból kikerekedett a kilencszáz. Az egyik anya-szerű csoporttárs átölelte a vállamat, kifizette a taxist, és felvezetett a vonatra, leültetett a fülkében a helyemre. Pataki elvtárs holtsápadtan kullogott utánunk – akkor értettem meg, mekkora veszélybe sodortam őt is. A kaland túl nagy volt ahhoz, hogy könnyedén átlépjek fölötte. Teljesen megnémultam, senkinek semmilyen kérdésére nem válaszoltam. Az dobolt az agyamban: mit fog ehhez szólni apám? Apám, aki ezt a hatalmas ajándékot adta nekem, - nekem, és nem anyámnak, – ami biztosan sok pénzébe került, és most még ez a kilencszáz… Aznap éjjel a vonaton megint nem aludtam. Nem ettem, nem is ittam, nehogy még egyszer megismétlődjék a debreceni ámokfutás. Amikor hajnaltájban megérkeztünk, apám a botjára támaszkodva a pályaudvaron várt, és szemlátomást megörült nekem. Tudtam, hogy azonnal el kell mondanom neki, különben egy nyugodt pillanatom nem lesz az egész külföldi tartózkodás alatt, de egyszerűen nem tudtam, hogyan kezdjem el. Szaggatott beszámoló következett. - Hasmenésem volt – mondtam. - No és? Már napok óta az volt! - mondta apám. - De megállt a vonat – kezdtem bele a drámába. - A vonat mindig megáll – mondta ő, nevetve megkönnyebbülésében, hogy épségben megérkeztem. - De nekem akkor is ki kellett mennem – nyöszörögtem. - Gondolom, megtaláltad a várótermi WC-t. – Apám híres volt logikájáról. - Meg, de…- Mit de? – most már kezdett türelmetlen lenni. - Közben elment a vonat. – Ezen a ponton sírtam el magam. Apám logikája ismét működött: - Taxival jöttél? - Igen – hüppögtem. - Mennyi volt? - Kilencszáz – ezt már alig hallhatóan, szinte csak szájmozgással suttogtam. - Ejha! – füttyentett apám. – Ezt kevesen csinálnák utánad! Debrecentől a határig taxival kilencszáz forintért, nem mondom! Nagyon sírtam. - Ne bőgj, lányom, meglesz az a pénz. Számodra meg már az utazásnak a kezdete is emlékezetes marad! Nem hittem a fülemnek. Nem szidott, nem kezdte számolni a pénzt, nem morgott, hogy hány hónapot kell neki ezért a pénzért dolgoznia, azon felül, amibe az utazás amúgy is került. Azt mondta végül: - A fő, hogy itt vagy. Ezt a fél órát és ezt a rövidke mondatot mindig őrzöm magamban, ezzel vigasztalódtam, amikor később, nagybetegen, igazságtalanul bántott. Az egész kint tartózkodás hat napig tartott. Nekünk, a „nem szakmai csoportnak”, mindent bele akartak zsúfolni ebbe a hat napba. Magyar idegenvezetőnk volt, egy Péter nevű, orosz szakos fiú az egyetemről, okos, képzett, talpraesett; mindent kierőszakolt nekünk. Megpróbált minél többet megmutatni, de a választásoknál nem volt más szempontja, csak az, hogy amit megmutat, az nagyon híres legyen, arra azonban már nem hagyott időt, hogy alaposan megnézzünk valamit. Amúgy is szédelegtünk az elképesztő méretektől: bámultuk a nevezetes metróállomás nyolcvan bronzszobrát, az égbenyúló tornyos épületeket (nálunk akkor még nem emelkedtek a magasba a panelházak csúnyácska betontömbjei), amikből több is volt, de sosem tudtam megkülönböztetni őket, pedig azt az anekdotát, amit Péter a Lomonoszov egyetemről mesélt, máig nem felejtettem el: ha egy újszülött csecsemőt minden nap más terembe visznek, 85 éves korában fog kijönni onnan. Külön emlékmozaik a Lomonoszov közeléből: a mi turistacsoportunkból néhány „kedves hozzátartozó” teleköpködte szotyola héjjal azt a könyöklőt, ahonnan a legszélesebb panoráma nyílt a városra. Akkor halkan, szinte észrevétlenül odatipegett hozzánk egy hajlott öregasszony, igazi mesebeli anyóka, és szó nélkül, két kezével összesöpörte és a kötényébe fogta fel a mieink mocskát. Én nagyon szégyelltem magam, és a többiek is abbahagyták a köpködést. A szállodánk, a Gosztyinyica Ukraína ugyanolyan tornyos-magas épület volt. Az akkor frissen elkészült Kongresszusi Palota – amelybe mint „kedves hozzátartozók” bebocsáttatást nyertünk – modern külseje összhangban volt a legmodernebb technikai felszerelésekkel: itt láttam először mozgólépcsőt, itt akasztottak először a nyakamba fordítógépet, amin kiválaszthattam, milyen nyelven kívánom meghallgatni az előadásokat (azt persze semmilyen nyelven nem óhajtottam) és a Palota kalauzát. A képek, a benyomások már ott, a helyszínen kavarogtak, most visszatekintve színes kaleidoszkóp-képeket látok, amelyek nem illeszkednek mozaikszerűen egymásba, hanem állandóan váltakoznak, attól függően, melyik kép tolul előtérbe. Ilyen elkülönülő kaleidoszkóp-látvány a Puskin Múzeum, ahol életemben először láttam igazi Picassókat, méghozzá a leglíraibb korszakaiból: a kékből és a rózsaszínűből. A hatás olyan erős volt, hogy ezeknek a képeknek a címei ma is oroszul jutnak eszembe. A Gyevocska na sare az artistasorozat egy darabja: az ellentétek összetartozásának varázslatos kompozíciója: az előtérben hatalmas, izmos, kidolgozott férfihát látható, a nyugalom, az erő mozdulatlan tömbje, elmélyülten figyeli a vele szemben egy, a testéhez képest óriási gömbön egyensúlyozó filigrán kislány bájos mozdulatát. Az Arlekin i jevó podruzska a munkában állandósult, kényszerű összetartozás

69 / 92

okozta elidegenedettség allegóriája lehetne: az egymás mellé préselt testek érintik egymást, de fejük ellenkező irányba fordul. A leghosszabban egy teljesen kék képnél álltam; az egész kompozíciót a kék árnyalataiból alkotta meg a művész: egy vak öreg koldus mellett ül egy hatalmas szemű kisfiú – no lám, gondoltam, itt is egy ellentét a kép alapötlete -, a kép címe: Nyiscsij sz málcsikom, azaz Koldus kisfiúval. (Legnagyobb megrökönyödésemre, amikor évtizedekkel később a huszadik század művészetéről adtam elő, és kinyitottam a Puskin Múzeum legfrissebb, orosz nyelvű katalógusát, a kép megváltoztatott címen szerepelt: Sztarij jevrej sz málcsikom, azaz Öreg zsidó kisfiúval. A történelmi változás nem hagyta érintetlenül a képcímet sem.) A Progulka zalkljucsjonnih Van Gogh feledhetetlen börtönsétája: arctalan, mert fejüket lehajtó rabok róják a napi kiszabott köröket a szűk, zárt udvaron. Kétségkívül a Puskin volt a legnagyobb moszkvai élmény, a Tretyakov Galéria zsúfolt falairól csak Rjepin és Vrubelj vásznai néztek rám megbabonázó erővel. Pillanatkép a Vörös Térről: a Mauzóleumban oly nagy és tiszteletteljes csend volt, hogy a papucsok csosszanása is fülsértően hatott. Nagy, titkos vallási szertartás áhítatának élményét élhettem volna át, ha bármiféle miszticizmusra hajlottam volna. Sztálin ravatalának még volt nyoma – nemrég helyezték át a falba -, a már nyomasztóan ható némaság és nyugalom mellett emiatt itt is érezhető volt a történelem mindent felkavaró szelének árama. A Vaszilij Blazsennij akkor játékos-bohókás ötletnek tűnt, nagyon tetszett. Ma már tudom, hogy az egymáshoz dörgölőző, különféle magasságú és díszítésű kupolákat hordozó kilenc templom kilenc véres csata emlékére készült, Rettegett Iván külön kívánsága volt, hogy minden kupolát minden oldalról látni lehessen. A melléknevét méltán kiérdemelt uralkodó őrült ötletét a zseniális építész, Posztnyik Jakovlev olyan játszi könnyedséggel oldotta meg, hogy a megvalósult terv csupán szépséget és kecsességet visz a lehangolóan hatalmas tér összképébe, a tragédiából nem sejtet semmit. A Gorkij- park már a magánélet: ott találkoztunk az Abrosz-család férfitagjaival. Apám ismerősként üdvözölte őket, mi meg csak bámultunk egymásra Szergejjel, aki vékony, alacsony kisfiú volt, tizenhat évére igencsak fejletlen, és – mint kiderült – szótlan is. A mi Vidám Parkunkhoz hasonló ligetben engem beállítottak egy olyan hajóhintába, ami a tengelye mentén átfordult úgy, hogy fejjel lefelé lógtam: azt hittem, búcsút mondhatok a világnak, ennél nagyobb megrázkódtatás már nem érhet. És ezután következett a Nagy Vendégség: látogatás Abroszék új otthonában. A belső gangos folyosón jobbra nyílt az ajtajuk, amit a Gorkij-parkban még nem látott nők nyitottak ki: a mama és Szergej nővére, Gálja. Igazi orosz csókok után (három az arcra: jobb- bal – jobb) bevezettek a Szép Új Lakásba. Ez az előszobából kétfelé nyíló két szobából állt, amelybe öt felnőtt lakott: az egyikben a szülők Szergejjel, a másikban Gálja a férjével. Kezeletlen hajópadlója volt, amit csak felsikáltak, de nem eresztettek be, és le sem lakkoztak, egy pirinyó fürdőszoba nyílt az előszobából, mosdótálcával és zuhannyal (zuhanyfüggöny nélkül), WC a folyosó végén. Apám elsápadt, én majdnem elsírtam magamat. Milyen lehetett a régi lakás, amelyben tizenhét évig éltek? Apám magába zárkózott, sokáig nem lehetett hangját hallani, mély ránc jelent meg a szájzugában és a két szemöldöke között, amit azóta mindig ott láttam. Én elővettem vígkedvű énemet, és előhúztam az ajándékokat: a Budapest útikönyvet po russzki, ezt némi idegenkedéssel átvették („mikor fogunk mi oda eljutni?”- sóhajtotta a mama), és a Bartók-lemezt. Magyarázni kezdtem, ki az a Bartók, hogy olyan nagysága a huszadik századi magyar zenének, mint nekik Prokofjev és Sosztakovics, és hogy ők is meg fogják szeretni, mert olyan mélyen szenvedő – hallgattak, bólogattak, kézbe vették, mint valami különös állatot, majd Szergej megszólalt: - Nincs lemezjátszónk. Apám is, én is megsemmisülten álltunk. Az én megrendülésem azért inkább a csodálkozás, a furcsállkodás volt, - nem illettek össze a kaleidoszkóp képei: a Kongresszusi Palota fényűzése, hipermodern technikája, az én szállodai szobám luxusa, amit megmosolyogtatóan ellenpontozott a szobaajtóm melletti hatalmas olajfestmény, rajta Hruscsov a maga teljes rózsaszín gömbszerűségében, előre nyújtott mutatóujjal, és a fejéből kipattan egy másik fej, a Leniné. A festő az ötletet feltehetően Zeusz és Pallasz Athéné történetéből emelte át. A kép címe. Hruscsov a jövőbe néz. Vajon mit látott Hruscsov a jövőben? A mi luxuskörülményeinket, vagy Abroszék frissen kapott, kiemelt kategóriájú lakását, amelyben nemhogy lemezjátszó, de WC sincsen? Csendes, mélázó hangulatú beszélgetés követte a mi megrendülésünket – nem tudtuk eldönteni, észlelték-e Abroszék a mi megdöbbenésünket, vagy sikerült pókerarcot vágnunk? Az udvarias kínoskodásnak az öreg Abrosz vetett véget: a volokalamszki hős előkapta a lakás egyetlen díszét, a falon függő gitárt, és énekelni kezdett. Megváltó pillanat volt. Belekapcsolódtunk az ő népdalaikba, melyek közül sokat ismertünk – apám halkan dörmögött, sosem tudott énekelni, de most részt akart venni az első közös cselekvésben -, végül a mozgalmi dalok hol édesbús, hol lelkesítő hangjai következtek. Az időközben előkerült vodka hatására a kezdetben csendes éneklés harsány gajdolássá fajult, és betöltötte a két kis odút. Én addig soha nem ittam szeszt, még gyenge bort sem. Ez volt a „szűzivásom”, amit azzal vezettek be, hogy egyem előtte néhány kovászos uborkát, a lehúzott vodka után pedig nyeljek le egy-két kanál olvasztott vajat. Ha tengeren hánykolódom, se érezhettem volna reménytelenebbül magam. Az olvasztott vajtól hányingerem lett, a vodkától köd ült a szememre, és sötét homályba borult az agyam. Annyit még észleltem, hogy apámból kitör az orvos, karjába vesz, taxit kér, és valahogyan eltűntünk a szovjet Édenből. Apám hat nap után repülővel indult haza, én megint vonatra szálltam, Szergej kikísért az állomásra. Nagy-nagy fogadkozásokkal megígértük, hogy a levelezést folytatjuk. Apám utólag bevallotta: azt hitte, soha többet egy betűt nem váltunk egymással. Most kivételesen tévedett. Én azért írtam, hogy Abrosz ne érezze rajtam a csalódást, ő meg azért írt, hogy ha netán engem ért volna csalódás, azt valamivel kiengesztelje: még több és még szebb bélyegeket küldött, növelve apám lelkiismeretfurdalását a rendezetlen bélyeghalom miatt. Váratlan fordulat: Szergej bejelentette egy levelében, hogy szívesen látogatna Budapestre. Apámmal együtt örömmel fogadtuk a szándékot, mert ez azt jelentette, hogy valóban nem sértődött meg, és egyáltalán nem haragszik ránk. Írásban tisztáztuk, mikor és hová érkezik, hogy eléje mehessek. Amint kiléptem a házunk kapuján, feltűnt, hogy az utcasarkon álldogál egy bőrkabátos férfi, a sötét kabáthoz egyáltalán nem illő, sárgás cipőben. De elkönyveltem magamban, hogy egy rossz ízlésű pofa álldogál a sarkon. Szergej érkezése meglepő volt: a hajdani vézna, sápadt kisfiú mostanra – öt évvel későbbre – magas, vállas, kisportolt férfivá érett, arcán erős járomcsontokkal, bizonyos orosz típusoknál gyakori duzzadt ajkakkal. Az üdvözlés félszegre sikerült: nem tudtunk mit kezdeni egymással. Az engem a pályaudvarra kísérő fiút egyetemi csoporttársként mutattam be, Szergej azonnal átlátta, hogy az egyetemi kapcsolatnál többről van szó: elborult, sötét pillantást vetett rá is, meg főként rám. Harmadikra nem számított. Azt rögtön közöltem vele, hogy nálunk fog lakni, van hely bőven, senkit nem zavar majd. Ennek – anyagi okokból – örült, másrészt nagyon elcsendesedett a „bőven van hely” tényközlés után. Hazamentünk, én közömbösen megállapítottam, hogy a sárga cipős bőrkabát még mindig ott áll. Szergej három hétre tervezte a tartózkodást, ennek megfelelően sok pénzt hozott magával. Szemlátomást zavaró körülménynek tartott társam (akivel szembeni idegenkedése, mondhatni gyanakvása – sejthetett-e összefüggést a bőrkabáttal? sosem tudjuk meg - nemhogy szűnt, inkább fokozódott) segített Szergej programjának összeállításában, a kiválasztott helyekre kísérgetésében: először felvittük a Várba, ahonnan a város

70 / 92

világhírű panorámája a legjobban feltárul, majd végigsétáltunk a hangulatos utcácskák között. Szergej fitymálva jegyezte meg, hogy náluk magasabb házak vannak. Egyetlen dolog vívta ki tetszését: Csontváry Taorminája a Galériában, mert az „jó nagy kép” volt. Még elkínlódtunk egy-két napot: próbáltam rájönni, mi bántja Szergejt, de csak pillanatokat kaptam el: amikor kezét először emelte fel másfél méter magasra a szobák cizellált rézkilincseihez, - náluk fél méter magasan voltak, ha voltak egyáltalán, az olcsó pléhkilincsek -, amikor egyetlen pillantással felbecsülte a lakás méreteit, beosztását, és azt, hogy neki – aki ezt addig még soha nem kapta meg - külön szobát tudtunk adni, mert én arra az időre összeköltöztem az öcsémmel. Csodálkozott a parkettán, ami nem hajópadló volt, hanem beeresztett, és az én vikszelési szeszélyemtől függő mértékben – teljesen vagy kevésbé – volt fényes, rajta, ha meglehetősen kopott, de mégiscsak perzsaszőnyegekkel. A közös étkezéseken lehajtott fejjel evett, nem válogatott, mindent szó nélkül elfogadott. Aztán egy napon váratlanul azt kérte, hogy vigyem el a legdrágább, női ruhákat árusító áruházba. Akkortájt egyetlen ilyen volt, a Vörösmarty téri Luxus Áruház; az odavezető utat össze akartam kötni egy belvárosi sétával, de Szergej komoran, leszegett fejjel sietett végig a Váci utcán, majd azt kérte: hagyjam magára. Még az is megfordult a fejemben, hogy nekem akar valami drágaságot venni, és azért kell elmennem, de végülis ezt kérte, tehát ott hagytam. Este jött meg, hatalmas szatyrokkal megpakolva, finom női holmikat vásárolt összevissza, vagy huszonötezer forintot elköltött – ennyit hozott magával három hétre -, és bejelentette, hogy hazautazik. Egyszerre fordultunk feléje mindannyian, csodálkozva, megrökönyödve, magyarázatra várva – a három hétből hat nap telt csak el -, hiába. Csupán annyit kért: kísérjem ki a Keletibe. Amikor kiléptünk a kapun, a barna bőrkabát sárga cipőben ott állt a sarkon, mint végig, Szergej egész ittléte alatt. Szergej felszállt a vonatra, maga köré rakta a rengeteg csomagot (ruha anyjának, blúz a nővérének, pulóverek mindkettőjüknek, magának öltöny). A vonat kipöfögött, Szergej ki sem hajolt az ablakon, nem is intett felém búcsúzóul. Azóta nem írt, nem találkoztunk, emléke halványodni kezdett. De a levelezéssel indult moszkvai történetet, mondjunk nyugodtan kalandot, a kilencszáz forintos taxival, apám soha többé nem tapasztalt kedvességével, jóságával, szelídségével, nem lehet elfelejteni. Mindig emlékeztetett rá a két makacs ránc a szájzugában és az orrnyerge fölött, meg az a halála után is az íróasztalon magasodó bélyegkupac, aminek rendezéséhez – ahogy mondta – sosem volt ideje, s ahogy én gondolom, kedve se igazán.

Tantusz Szepes Erika Kettesben akart lenni velem? Miféle különleges közlendő lehet, ami miatt vonatra, méghozzá kétszemélyes hálófülkébe kellett szállnunk, és elutazni a világ végére, vagy legalábbis Amszterdamba? És miért rendezte meg a legapróbb mozzanatig az esemény koreográfiáját?

Szepes Erika

Tantusz

Kettesben akart lenni velem? Miféle különleges közlendő lehet, ami miatt vonatra, méghozzá kétszemélyes hálófülkébe kellett szállnunk, és elutazni a világ végére, vagy legalábbis Amszterdamba? És miért rendezte meg a legapróbb mozzanatig az esemény koreográfiáját? - Kék pulóverben gyere – mondta a telefonba, - és hozzál magaddal néhány régi fényképet is, minél régebbiek, annál jobbak. Ne hozzál bőröndöt, csak egy nagyobb kézitáskát – sorolta a kellékeket is. Nem mondom, hogy egyértelmű lelkesedéssel indultam útnak. A titokzatosság, a cél ismeretlensége szorongást keltett bennem, de valami jóféle izgalmat is, valami bizsergető érzést, hogy fontos dolognak kell történnie. Ülünk szemben a kupéban, belebámulva egymás ötven év vágtatása vagy éppen vánszorgása során megváltozott arcába. Hiába a bordó plüssel bevont, puha ülések, hiába a vonatablak keretében az országok történelmét – templomokat, várakat, kastélyokat, malmokat, szántókat, temetőket – felvillantó, egymásba mosódó képsorok, az étteremkocsi hívogató, egymáson keresztezett kés-villa piktogramja, szorongásom nemhogy szűnnék, de a sebességgel együtt inkább fokozódik. Már a határ felé járunk, de még meg sem szólalt. Nickelsdorfnál végre kérdezni kezd: - Emlékszel, hogyan ismerkedtünk meg? - Persze – mondom egy kicsit megnyugodva, hogy talán emlékidéző utazásra indulunk. - Ott benn a kórházban, apám szobájában. - És azt is tudod, miért voltunk ott? - Hogy én miért voltam ott, azt tudom. A ház, amelyben laktunk, a Sztálin térre nézett, és a tankok folyamatosan lőtték, mert a szomszéd ház tetejéről a felkelők tüzeltek rájuk. Kezdetben a ház hátsó frontján lakó szomszédokhoz költöztünk – szívesen befogadtak, mert apám majdnem mindenkinek segített már, ha betegségében szüksége volt rá -, aztán a harcok hevesebbé válásakor már senki nem volt biztonságban, így mindnyájan a pincében telepedtünk meg. Amikor már azt sem éreztük kellően védettnek, a kórházba mentünk ideiglenes menedékért. Apám 24-e óta nem is jött onnan haza, így elő tudta készíteni a mi érkezésünket. De hogy te miért, hogyan kerültél oda, arra már nem emlékszem. - Én annál inkább – vette át a szót. – Valamikor november elején, amikor már végképp nem volt mit ennünk, édesapám elindult kenyeret szerezni. Hosszan, hosszan volt távol. Ahogyan akkor mesélte, az egyik boltban volt ugyan kenyér, de hatalmas sor kanyargott már az üzlet előtt az utcán. Édesapám éppen sorra került, boldogan ölelte magához a kenyeret, és indult volna haza, amikor valakik, valahonnan,

71 / 92

belelőttek a sorban állókba. Édesapám érzett egy erős ütés, majd azt követően éles fájdalmat a bal karjában, de nem törődött vele, rohant haza a kenyérrel. Diadalittasan tette le a konyhaasztalra. Mi boldogan körültáncoltuk, amikor anyám felsikoltott: - Jesszusom, ez a kenyér véres! – Rémülten néztük a kenyeret: valóban egy jó darabon vér itatta át. Nem mertünk hozzá nyúlni, de az első gyakorlati kérdés nagyanyám szájából hangzott fel: - Vajon mitől véres a kenyér? Édesanyám akkor kapott észbe, és nézte meg alaposabban apámat: bal kabátujja teljesen átvérzett, a mandzsetta alól már csöpögött a vér. Gyorsan levetkőztette apámat, a véres kabátot a fürdőkádként használt dézsába vágta, , majd ugyanúgy letépte a véres ujjú inget is. Apa karján a jókora bevérzés közepén egy golyó ütötte, sötét lyuk tátongott. - Ezt a sebet nem tudjuk itthon ellátni – mondta anyám. – Apát be kell vinni a kórházba. Apám elsírta magát. – Akkor én most hiába hoztam ezt a kenyeret? Dobhatjuk ki? – Nagyanyám már emelte is a kenyeret, de édesanyám ráborult, mint egy kölykét védő állat, és azt ordította: - Nem adom a kenyeret! Majd megtisztítom a szennyezett részektől! De előbb apát be kell vinni a kórházba. A Korvin Ottó Kórház szerencsére közel volt, apát beültettük egy targoncába, amit az udvaron találtunk,és betoltuk rajta a Korvinba A kapuőrök nem akartak beengedni, mert nem volt beutalónk, amikor a te apukád, aki akkor ideiglenesen kórházigazgató volt, meghallván a veszekedést, botjára támaszkodva előbicegett az ügyeleti szobából, és erőteljes, határozott hangon elhallgattatta a veszekedő őröket, és szó nélkül, de úgy értsd, ahogy mondom: nem kérdezte apám nevét, se azt, hogy hol és ki által sebesült meg, azonnal tolókocsit kért,és bevitette apukámat a sürgősségi sebészetre. Ott aztán ellátták: kiemeltek egy golyót a karjából – szerencsére csontot nem sértett - , kitisztították és bekötötték a sebet, adtak fájdalomcsillapítót és visszavitték a te apádhoz, aki írt egy kontrollvizsgálatra rendelő beutalót, kezet rázott apámmal és gyógyulást kívánt. Otthon édesanya a legélesebb késsel, nagy műgonddal körbefaragta a kenyeret, szinte morzsánként tisztította meg, és szétosztotta közöttünk. Ő maga az enyhén rózsaszínes-barnás, elszíneződött részt vette magához. Hát mi ketten ott találkoztunk először, amikor apám, a te apád kontrollvizsgálati papírjával visszament a kórházba. Te ott ültél egy heverőn, valamit olvastál, apád az íróasztal melletti átvilágító készüléken az előhívott röntgenképeket vizsgálta. Mi nem is beszéltünk egymással, be se mutatkoztunk, csak bambán és riadtan néztük egymást. - A jelenetre emlékszem, csak arra nem, hogy ott találkoztunk először. - Pedig így volt – bólogatott szaporán, szavait megerősítve Hanna, mert aztán létrejött a következő találkozás, amikor már a nevét is meg kellett tanulnom. - Sétáljunk át az étkező kocsiba – javasolta Hanna. Át is mentünk, és az elegánsan megterített asztalok egyikénél helyet foglaltunk. Hanna rendelt, csupa különleges, drága ételt, frissen facsart gyümölcsleveket. Majd kért nekem egy jó erős kávét. - Most te következel, idd meg, hogy legyen erőd! – mondta. – Én nem iszom. - Jó. Akkor most én mesélek rólad – kezdtem. Az utcai harcok múltán már elkezdődött volna az élet, de mégsem kezdődött el minden. Mivel a bányákban hosszú ideig szünetelt a kitermelés, az iskolákat nem tudták fűteni, ezért hat hetes szénszünetet rendeltek el, aminek kezdetben örültünk, de aztán már untuk a kártyát, a sakkot, a monopolyt; mentünk volna tanulni. A szénszünet utáni első napon beléptem az osztálytermünkbe, és ott találtam, a régi társakon kívül, a kórházban látott kislányt is, aki udvariasan bemutatkozott az osztálynak: - Kardos Hanna vagyok, eddig a Dózsa György úti iskolába jártam, most átírattak ide, a Hernád 42-be, ide, a 4.c-be. A tanító néni megkérdezte, kinek lenne kedve Hanna mellé ülni, - én azonnal jelentkeztem. Nagyon jó eszű, szorgalmas lány volt, mellette nem kellett az osztály által gyűlölt eminens létem miatt szégyenkeznem. Hanna nagyon szép lány volt, irigykedve csodáltam karcsú termetét, szalmaszőke haját, nagy, kék szemét, amivel izgalmas kontrasztban volt mindig barna, kreol bőre. Tavaszra fordult az idő, március zöld rügyei, friss füvei az ég felé törtek, az aranyeső megannyi sugaras napocskája iskolába menet is dúdolásra késztetett. Az osztályba érkezve sapkámat messziről feldobtam a fogasra, táskámat levágtam a padra, és vidáman köszöntem Hannának. Hannának, aki nem ült ott a padban. Azt hittem, elkésik, ami nem volt szokása, de nem is késett: egész nap hiányzott. És hiányzott másnap is, de akkor már izgulni kezdtem, mi baja lehet. Amikor apám este megjött, megkértem, hogy telefonálhassak Hannának, megérdeklődni, mi történt vele. Apám nagyon szigorúan vette a telefonálást: nap közben, munkaidőben nem is mindig volt vonal, lefoglalták a hivatalos-közületi telefonálók. Ha engedett is beszélni a barátnőimmel, azt csakis este, és öt percben szabta meg az időt - nem spórolásból, mert akkor még nem mérték és fizettették meg a beszélgetések idejét -, mondván, hogy ez orvosi telefon, őt bármikor hívhatják. Most is engedélyezett öt percet – kis homokóra állt az asztalon a telefon mellett, amelyen a homokszemek öt perc alatt peregtek le a felső tölcsérből az alsóba -, hogy Hannával beszéljek. Hanna gyenge, alig hallható hangon szólt bele a telefonba, és röviden, olyan röviden, hogy beszélgetésünk két percig sem tarthatott, beszámolt arról, hogy meghatározatlan fájdalmai vannak a „testem középvonalában”. Ez valószínűleg nagyon pontos, de különös betájolás volt, próbáltam elképzelni Hannát, amint a tükör előtt áll, és megvonja ujjával testének függőleges szimmetriatengelyét mint fájó területet. Minthogy a betegséget még nem diagnosztizálták, a kérdés, hogy mikor jöhet iskolába, teljesen fölösleges lett volna. Közben a március ünnepi közepe felé közeledett: tavasz illatuk volt még a házfalaknak is, a kéményekből előtekergő csípős füst – néhány helyen még fűtöttek – már nem nyomta el a természet szemünk előtt zajló éledésének szinte tapintható mámorát, amitől mindig ugrálhatnékom támadt: gyakran indiánszökelléssel közeledtem az iskola felé. Ez most, március közepén különösen vidám volt: könnyű kis fehér blúzban, sötétkék rakott szoknyában, kék nyakkendőben – hiszen még csak kisdobos voltam – fehér térdzokniban és fekete lakkszandálban, a kötelező „ünneplőben” indított útnak anyám. Hannával naponta beszéltem: betegsége továbbra is feltáratlan maradt. Egy este apám azzal jött haza, hogy nem tudom többet Hannát hívni, mert be kellett fektetni a kórházba kivizsgálásra, és oda otthonról, napközben nem telefonálhatok, mert a kórteremben nincs telefon, este meg senkit nem engednek ki a folyosóra, ahol a beteghívó volt. Elképzeltem magamnak Hannát, amint halott sápadtan, fehér hálóingben, fehér ágyneműben, rideg és közönyös fehér falak között teste

72 / 92

középvonalát fürkészi, hátha rájön, mije fáj. Elsírtam magam. - Akkor hogy tudok vele beszélni? - Itthonról semmiképpen, mert amikor én hazajövök, már késő van, nem fogják este kihívni a kórteremből.. Valahogy napközben kéne telefonálnod, de tudod, hogy az én itthoni telefonomban napközben szinte soha nincs vonal. A helyzet reménytelennek tűnt, és ebbe hosszú ideig nem tudtam beletörődni. Majd, ahogyan ez lenni szokott, a szép nyárelő és az osztálytársak feledtették velem, hogy a padban a mellettem lévő hely üres. A vakáció felé közeledtünk, talán a ció volt már a tábla jobb felső sarkán fehér krétával felfirkálva, pirossal nyomatékosítva, amikor telefonos örsi riadót indított a csapatvezető, hogy készüljünk az évzáró ünnepélyre. Az örsi riadóban mindenkinek meghatározott sorszáma volt, ki kit hív, akinek nem volt telefonja, ahhoz el kellett menni. Hannát nekem kellett volna hívnom, de hát őt ebben a tanévben – mint apám mondta – már nem fogjuk látni. Ugrottam hát egyet a névsorban, így Kiss Juditnak készültem telefonálni. Bementem a sarki piszkos, ablaka betört, telefonkönyve szétrongyolt, sárga fülkébe, bedobtam egy tantuszt és vártam. Hosszan, kitartóan, mert tudtam, egykönnyen nem kapok vonalat. És akkor iszonyú csengés-bongás, döndülés, robaj kíséretében elkezdtek ömleni a tantuszok a gépből. Tele lett velük az egész fülke, jónéhány még az utcára is kigurult. Mintha egy mai félkarú rablón nyert volna valaki, és elébe hullott volna a rengeteg pénz. Először rémülten körülnéztem, látja-e valaki, mi történik a fülkében, nehogy azt higgyék: én rontottam el, vagy – és ekkor már kezdett növekedni bennem a mohóság szörnyetege – nehogy odajöjjenek, és felkapkodják előlem. Igyekeztem minél gyorsabban a táskámba dobálni a bronzszínű, postakürttel díszített érméket, közben addig motyogtam magamban a tantusz szót, amíg már teljesen értelmét vesztette, annyira, hogy az egyetlen szó helyett a kiszámolós mondókát mormoltam: „Antanténusz szórakaténusz, szórakaténusz, szóraka tike tuka alabama bimbambusz, vigyen el a kis krampusz…Antanténusz szórakaténusz… ténusz tantusz” és mindet összeszedegettem. Megszámolni már csak otthon mertem, ahol senki sem látta: ötvenkét darab érmém volt, amelyeknek értéke egyenként hatvan fillér, összesen tehát harmincegy forint húsz fillér. Ennyi pénzem még soha nem volt: az éves zongoratandíjam, amit én fizettem be, húsz forint, két gombóc fagyi egy forint. Megijedtem. Mit csináljak velük? Kinek beszélhetek róluk? Este apám elé álltam – vacsora közben, akkor mindig engedékenyebb volt - , elmeséltem neki esetemet a tantuszontó telefonkészülékkel. Apám figyelmesen hallgatta, majd hangosan kezdett gondolkodni, ami igen szokatlan volt tőle: - Ha elviszed a postára beváltani, nem tudod bizonyítani, hogy nem te rontottad el a gépet. Ha megtartod őket, mégiscsak eltulajdonítasz valamit, ami másé. Tantuszt ajándékozni nem szokás, eladni nem lehet, mert nem a sajátod. Valami jóra kéne felhasználni – töprengett, és nagyot harapott a bableves mellé a kenyérből. Nekem ez utóbbi ötlet nagyon tetszett, de hát milyen jót lehet cselekedni ötvenkét tantusszal? - Tudod mit? – derült fel apám. – Hívd fel telefonon Hannát mindaddig, amíg kórházban van. - Ez nagyon jó lenne – kezdtem volna örvendezni, de rögtön elkeseredtem. – De hogyan legyen, ha nem hívják ki a kórteremből? - Csináljuk úgy – tervezte meg a stratégiát apám, - hogy én minden nap azonos időben bekérem vizsgálatra, hozzám, a szobámba. Úgyis én kezelem, az én betegem. Meglepődtem: ezt nem tudtam. De az ötlet nagyon jó volt. - Legyen mondjuk – fűzte tovább apám – fél háromkor: addigra már lefut az ebéd, vége a csendespihenőnek, de még nincs délutáni vizit. Én tehát vizsgálhatom. Másnap sietve kaptam be a máskor végigélvezett ebédet, leültem az ingás falióra alá, és vártam a fél hármat. Amikor végre elütötte a várva várt kettőt ( negyedkor egyet, félkor kettőt, háromnegyedkor hármat ütött, kerek órakor annyit, amennyi idő volt), úgy kezdett dobogni a szívem, mintha valami rosszat követtem volna el, és most rajtakaptak. Lerohantam a sarki telefonfülkébe, bedobtam az első tantuszt - még meg is köpködtem, hogy szerencsét hozzon -, fülemhez emeltem a kagylót, és vártam, amíg vonalat kapok. Izgultam, hogy ne kelljen sokáig várni, hogy a megbeszélt időben apám szobájában érjem Hannát, és amikor végre vonalat adott, tárcsáztam. Apám vette fel, hiszen az ő szobáját kértem, és rögtön átadta Hannának. - Mesélj, mi van veled? Tudják már, mi bajod van? Hanna hangja erőteljesebb volt, mint utolsó beszélgetésünkkor, s mintha még valami tréfacsináló pajkosság is bujkált volna benne. - Képzeld – mesélte gyorsan, kapkodva, nehogy az alkalom elszálljon, - apukád sokszor megröntgenezett, és úgy látszik, rájött a betegségemre. - Tényleg rájött? És tényleg apám? – egyszerre voltam büszke és kétkedő. – És mi a betegséged? - Nem is egy van, több, de a legfőbb kettő tényleg a testem középvonalában van: az egyik a carditis, a másik a gastritis – mondta felvilágosultan és kissé tudálékosan. De nem haragudtam rá, végülis az ő testéről volt szó. - Hannácska, ne haragudj, én nem tudom, mit jelentenek ezek az orvosi szavak. - Az igazság az, hogy én sem, de ez van a lázlapomra írva. Majd kérdezd meg apukádat, és ha megmagyarázza neked, holnap nekem is mondd el. Az első napi telefon ideje lejárt. Megígértem a másnapi hívást, a másnapi tantusszal. Már nem emlékszem, mi mindent igyekeztünk belesűríteni a napi öt percekbe. Én a nyárról meséltem, a barátokról, a FIÚKról, halk, titkos virágnyelven, mert kiemelten közös kedvenceinknek mások által nem ismert beceneveket adtunk: Ciki, Kopogó, Bagoly. Meséltem a Széchenyi-fürdőről, ami akkortájt Szecska néven volt közismert, a Ligetről, az Állatkertről, Vidám Parkról – a kinti életről. Hanna is izgalmas dolgokról beszélt: titokzatos vizsgálatokról, vérvételekről, katéterekről, lázmérésekről, próbareggelikről ( - Az mi? – kérdeztem, mert erről még nem hallottam. –

73 / 92

Gipszkakaó – mondta Hanna beavatottan, amin csodálkoztam, és továbbra sem értettem), diétákról, kis és nagyvizitekről, gyógyszerekről és sosem gyógyuló betegekről – a benti létezésről. Apámtól megkérdeztem, tulajdonképpen mi Hanna betegsége, és akkor ő elmagyarázta, hogy a carditis szívizomgyulladást jelent, a gastritis gyomorhurutot. Valóban mindkét szerv a test középvonalában van, tehát Hanna jól érezte és jól határozta meg érzeteit. - Nem értem – ráztam a fejem, pedig apám világosan magyarázott. - Mi köze a két dolognak egymáshoz? - Hát látod, ez az, amit egyelőre mi sem értünk – mondta apám. – Lehet, hogy egymástól függetlenül keletkeztek, de az is lehet, hogy van valami összefüggés, hogy történt valami hatalmas sokk, ami nagyon erősen érintette ezt a gyenge kislányt .Éppen ezt kell kideríteni ahhoz, hogy meg tudjuk gyógyítani. (A rég elhangzott sokk szó csak most, az úton elhangzott új ismeretek birtokában nyert értelmet: apja sebesülésének és a véres kenyérnek a történetét azonnal kapcsolatba tudtam hozni a hajdani diagnózissal. Hanna ezt ott a kórházban nem mondhatta el, fogalma sem lehetett arról, hogy betegségét ez okozhatta. Nekem most, fél évszázad távolából nagyon valószínűnek tűnt, de már nem erősíthettem meg vele apám akkori feltételezését.) Elszállt a nyár anélkül, hogy Hannát hazaengedték volna. Hűvösödött, korábban sötétedett, és hiába dúskált a természet a tavaszinál is élénkebb, az árnyalatok teljes skálájával hivalkodó színekben, mégis minden arra intett, hogy most már kevesebb időt tölthetünk a szabadban, mert elfoglaltságainkat, kötelességeinket tantermekben, szobákban kell elvégeznünk. Az új tanév Hanna nélkül kezdődött. Én kértem, hogy maradjon mellettem üres a pad máik fele, mert visszavárom őt oda. De még sokáig ültem egymagam. Egy este, vacsora után apám behívott a dolgozószobájába. - Ülj le, lányom – a kezdet olyan komoly, sőt komor volt, hogy lehetett volna akár fenyegető is, de most nem az volt. - Hannát ma hazaengedtük …ne visíts, még nem fejeztem be. Egy-két napon belül már iskolába is mehet, de nagyon kíméletesen kell vele bánni, semmi fogócska, semmi labdajáték, nagy nyugalomra van szüksége. És a napközis ebédeket sem eheti még sokáig, mert diétáznia kell. Téged mint a legjobb barátnőjét kérlek arra, segíts neki, hogy vigyázzon magára, fékezd a többieket, ha vadulni akarnának vele. - És a tornaóra? – kérdeztem, mert hát az is hozzátartozott az iskolai élethez. - Hanna soha többet nem tornázhat, mindig fel lesz mentve, és kirándulni is csak akkor mehet veletek, ha felnőtt kíséretében indultok. Elég nehéz volt megérteni, hogy egy gyógyult gyerek mégsem egészséges. De hát megtisztelőnek éreztem, és elfogadtam a megbízást, hogy vigyázzak rá, és nagyon vártam. A kincsesládámban, ahol a tantusokat tartottam, még két érme lapult. Ezeket már nem kellett felhasználnom, eltettem emlékbe. Még tarkán integettek be a tanterem ablakán az őszi levelek, még vágyakozva néztünk kifelé a már inkább kényeztető, mint égető őszi napra, még lecsíptünk a tanulásból órácskákat egy kis ligeti bandázásra, amikor egy reggel, a tanterem ajtajában megjelent Hanna. Megnyúlt, már nem is karcsú volt, inkább légiesen vékony, csodás kreol bőre megfakult, szalmaszőke haja sötétebb árnyalatban hullott két oldalt vállára, csak a szeme maradt változatlanul égkék. Megpróbált mókázni: felidézte első belépését az osztályba. - Kardos Hanna vagyok. Bejöhetek? Mind a harmincöt lány odarohant hozzá, hogy ölelje, lapogassa, hátba veregesse, csak én nem: tudtam, hogy nem szabad. Ezért Hanna elé álltam, igyekeztem elzárni őt az örvendező leányhadtól, és hangosan kiáltottam: - Vigyázat, törékeny! Az osztály hátrahőkölt, és úgy néztek rám, mintha meghibbantam volna. - Mi a fenét akarsz, nem a te tulajdonod, miért akarod kisajátítani? Még mielőtt az egyre terebélyesedő hisztéria kizúdult volna a tanterem keretéből a folyosóra, más osztályokba, Hanna halkan megszólalt: - Igaza van a Szepesnek. Még nem vagyok egészséges. Tanítás után együtt jöttünk el az iskolából, és Hanna felvitt magukhoz, ahol még soha nem jártam. Körülnézni sem volt időm, mert édesanyja, akit addig nem ismertem, csak sok szépet hallottam róla Hannától, többek között a vérből kimentett kenyér történetét, megölelt, leültetett mindkettőnket a díványra, kiment a szobából, és két teljesen egyforma csomaggal tért vissza. - Hogy látni is lehessen rajtatok, hogy összetartoztok! – mondta, és mi elképzelni sem tudtuk, miként válik láthatóvá a köztünk szövődött barátság. Kibontottuk a csomagokat, és két teljesen egyforma kék pulóvert vettünk ki belőlük. - Próbáljátok fel! – kérte Hanna édesanyja. Belebújtunk a kék pulóverekbe, és meglepődve láttuk, mennyire másként fest rajtunk: Hannának áttetszőségét hangsúlyozta, szeme kékjét emelte ki, engem, a barna hajú, fehér bőrű, puhány kislányt testemre simulva mintha még gömbölyűbbé tett volna. Mindketten megállapítottuk a különbséget, mégsem tettük szóvá, csak nagyon szépen megköszöntük, és megígértük, hogy minden közös programunkon viselni fogjuk. Hanna külföldön végezte az egyetemet, ez a mi időnkben még különleges volt, de neki nagybátyja élt Amszterdamban, ő hívta meg, nála lakott, és eltartotta őt tanulmányai befejezéséig. A diploma után hazajött szüleihez egy rövid időre, engem is meghívott egy kávéra abba a cukrászdába, ahová gyermekkorunkban fagylaltozni jártunk. A tantuszt már régen kivonták a forgalomból: egyforintossal telefonált.

74 / 92

Sok idő telt el, amikor apám egyszer említette, hogy Hanna járt nála a kórházban egy kivizsgálás-sorozaton. Valamit mondott, hogy mi a baja, de én nem figyeltem eléggé, csak a „gyomor” szó maradt meg bennem, egyrészt a gyermekkori betegség emlékeként, másrészt mert tudtam, hogy apám mint röntgenes gyomorra specializálódott. Kérdeztem, hogy van Hanna, meggyógyult-e, itthon van-e még, de apám alig hallhatóan csak annyit mondott: - Most jól van. Visszament Amszterdamba. De – not a long life. - Már megint okoskodik – dühöngtem magamban. – Honnan tudja? Mit huhog? Minthogy Hanna sokáig nem adott életjelt, alakja, gyermekkorom többi emlékével együtt elmosódottá, kontúrtalanná vált, új események, új szereplők váltak fontosabbakká. Szinte a teljes feledést szakította fel a hangja a mobiltelefonomon, a legutóbbi telefonhívásban, az első beszélgetések után fél évszázaddal. Nem sokat beszélt, csak elrendelte, hogy kék pulóverben és kis kézitáskával jelenjek meg a Keletiben, ahonnan vonattal akar Amszterdamba elvinni. Olyan határozott és egyben esengő volt a hangja, hogy muszáj volt neki eleget tenni. Most itt ülünk a bordó plüssel borított vonatüléseken, és eddig a pontig, ha nagy kihagyásokkal is, de igyekeztünk egymásnak elmesélni mindazt, amit közös életünkből fel tudtunk idézni. A kávénak már csak a zamatát őrizte a szám, élénkítő hatása elmúlt. - Most te jössz – mondtam Hannának. – Idáig, ha nem is pontosan, de tudtam a dolgokról. De miért nem ittál te is egy kávét, hogy ne légy fáradt? - Mert nekem nem szabad. Nekem lassan már semmit nem szabad. Ne, ne szólj közbe, mondom magamtól is. Az utóbbi hónapokban kezdtem megint betegeskedni, sokat voltam rosszul, fájt a gyomrom, gyakran hánytam is. Nem tudom, apukád mondta-e, hogy évekkel ezelőtt megint jártam nála, és ő akkor, a volt fekélyem helyén, daganatot talált a gyomromban. Ellenőrizte CT-vel, MRI-vel, ultrahanggal, véranalízissel – megfellebbezhetetlen volt a diagnózis: gyomorrák. Akkor ő kezelt, gyógyszerelt, és viszonylag jó állapotban engedett vissza Amszterdamba, és azt mondta: tartsam be az utasításait. Betartottam, mostanig ment. Az évekkel ezelőtti gyógyulás ideiglenes volt. Amint ez nyilvánvalóvá vált számomra, hazajöttem, és felhívtam apukádat, hogy segítsen. Akkor tudtam meg, hogy már nem él. És megszűntették azt a fantasztikus kórházat is, talán az ország legjobb kórházát, ahol csodát tudtak tenni velem. Te nem írtál a haláláról, igaz, sose leveleztünk, - úgyhogy nagyon váratlanul ért és nagyon megrázott. Tudtam, hogy súlyos beteg vagyok, de őbenne reménykedtem, hátha megint kitalál valamit .Hát elmenekült előlem, mert már nem tudott volna segíteni. Itt először csuklott el a hangja, nem mertem ránézni, attól féltem, sír, és azt nem bírtam volna elviselni. - Most azért hoztalak magammal, hogy egy éjszakát töltsél velem Amszterdamban, ahol nélküled éltem ötven évig, holnap kicsit sétálgatunk, azután már utazol is haza, itt a jegyed – mondta. Választ nem várva rendelkezett velem és az időmmel. A vonat indulásáig beültünk az állomás egyik kis presszójába, hogy átnézzük az összeszedett fényképeket. Egyenként, de nem igazán figyelmesen nézegettük a rossz minőségű, elsárgult papíron a fekete-fehér fotókat. Bólogattunk: igen, itt voltunk, itt láttuk a hatalmas fekete kutyát, ez volt az első randevúnk négyesben Bagollyal és Kopogóval. Ez pedig annak a Don Giovanni-előadásnak a plakátja, amire – természetesen – az egyforma kék pulóverben mentünk, és amiről oly csúfosan kizavartak minket, mert csillapíthatatlan röhögés jött ránk, amikor a szerelmes lírai szoprán, a kecses leányka a maga másfél mázsájával ráhanyatlott szerelmére, az ifjú, valóban karcsú és gyönyörű baritonra, aki a teher alatt megrogyott, és egy árva hangot sem tudott kinyöszörögni magából. A hajdani röhögés emléke végre előcsalta mindeddig óriási önfegyelemmel letompított érzéseinket, és most is elkezdtünk harsányan röhögni, csillapíthatatlanul, fuldokolva a röhögésből feltörő sírástól. - Itt a vonatod – rázta meg magát Hanna, hogy kikerüljön az önkívületből. Semmire nem emlékszem Amszterdamból. Néztem az én hajdan gyönyörű, irigyelt barátnőmet, aki a biztos halál és a rengeteg szenvedés tudatában mutogatta nekem a várost. Lepergett hát a homokóra, kiléptünk a presszóból a vonathoz. Kék pulóverben a maradó, ugyanolyanban és egy kézitáskával az induló. Búcsúzkodni? Azt mi nem szoktunk. Helyette elővettem a kézitáskámból az odarejtett két tantuszt, és felé nyújtottam: - Amikor ötven éve apámnál voltál a kórházban, egy telefonkészülékből ötvenkét tantusz hullott az ölembe. Ezekkel hívtalak, amíg ki nem jöttél. Kettő maradt. Velük talán még tudsz neki telefonálni. Okos nő volt. Tudta, hogy nem otrombán tréfálkozom, hanem a bár biztosan irracionális, de elillanni mégsem engedhető remény utolsó két zálogát tartja kezében.

75 / 92

Olvasnivaló Vallomások és víziók Stramszky Márta Gyimesi László Recenziója. Újabb esély a tárca feltámadására

Újabb esély a tárca feltámadására

Stramszky Márta új kötetéről

Stramszky Márta nem íróként, csak írogató emberként határozza meg magát. Én ugyan nem hiszek az ilyetén különbségtételekben, mert vélekedésem szerint mindent a mű dönt el, a besorolások, származzanak azok akár a szerény szerzőtől, akár a magasztos akadémiáktól, másodlagosak, nem számítanak. Stramszky Mára egy vékonyka, 90 oldalas prózakötetet adott a kezünkbe, Vallomások és víziók címmel, 27 tárcanovellával, szépen

76 / 92

illusztrálva, gondosan kivitelezve. Az írások egyenletes színvonala, levegős, kulturált megformázása nosztalgiát ébreszt az olvasóban a már-már kiveszőben lévő műfaj iránt: végre újra igazi tárcákat, megformált, értelmes (észhez és szívhez egyaránt szóló) munkákat élvezhet. Ne gondoljon senki valami vonal alatti könnyed semmiségekre! Az írások kettős értékkel bírnak. Darabonként is hitelesek (erről később), és együtt valami új minőséget is létrehoznak. Mint egy gondosan felépített, megkomponált mozaik, úgy állnak össze a részek egy ötvenes nő életének megrendítő, mélységesen igaz tablójává. A huszonegyedik század magányosság-élménye más, mint volt az előző időkben. Az öntudatos szingli-lét mítosza elfedi a vállalt vagy eltűrt sors fájdalmas kiüresedését, az erős, öntudatos nőre férfi-álarcot kényszerít, ennek a maskarának a letépése a valóban erős és öntudatos nőnek (ha író, ha nem) fájdalmas, de megkerülhetetlen feladata. Stramszky Márta úgy mer szuverén ember lenni, hogy egy percig sem tagadja meg nőiségét, vállalja depresszióit, könnyeit, munkamániája nem lázas semmittevés, hanem termékeny alkotás. Ha beszél, mindig mond valamit. Ha szenved, akkor nem szenveleg. Ha örül, örömét nem csomagolja ironikus önkorlátozásba. Ha ír, természetes, őszinte, egyszerű szavakkal teszi. Minden bekezdésében lüktet a vágy, hogy minél jobban megismerje a világot, az emberi kapcsolatok mibenlétét, s a legnagyobb titkot: önmagát. Ennek a célnak az eléréséhez pedig biztos kézzel (gondolom, tudatosan) választotta a tárca műfaját. Az egyes rövid írásokban és az egyetlen, a Huszonnégy nap című nagyobb lélegzetű novellában is mindig megtalálja azt az érzékeny pontot, amely köré mondanivalója felépíthető, legyen az önemésztés tettenérése (Valaki sír), a kapcsolatépítés dilemmájának újrafelfedezése (Kapcsolat, Egy rajz), az elvesző értékek iránti ambivalens viszony (Húsvét, Karácsony), vagy éppen a tudatos személyiségépítés vágya (Identitászavar). A meglelt érzékeny pontokból áll össze az a láthatatlan, de roppant erős háló, amely összetartja a mozaikot, az egyedi és általános sors tablóját. Így kezdtem: Stramszky Márta nem íróként, csak írogató emberként határozza meg magát. Téved. Ha számítanának a skatulyázások, megállapíthatnánk, rég túl van ő az amatőrizmus szintjén. Valódi világot építő autonóm művésszé nőtt az elmúlt két évben, olvasói örömére. Ez a kötet, bár elsősorban jelen idejű cselekmény-darabkákból állítja össze a tablót, az elmúlt évtizedek alatt meg nem írt első könyvet is pótolja, a saját sors kibeszélését, görcseinek oldását. Valaki azt mondta nekem, korosodó hölgyeknek való ez a könyvecske. Nem volt igaza. Én egyaránt ajánlom fiataloknak, öregeknek, férfiaknak, nőknek, mert a szerző valami nagyon fontosat tud: hogyan kell kíméletlenül (tehát a fájdalmat is vállalva) szembenéznünk sorsunkkal, hogyan kell vállalnunk önnön kicsiségünket vagy nagyságunkat, hogyan kell értékeinket úgy felcsillantani, hogy (reméljük, korántsem önmagában égő) saját fényünktől mindenki gazdagodjon. Jó szívvel ajánlom az igényes olvasóknak Stramszky Márta vallomásait és vízióit.

Stramszky Márta: Vallomások és víziók Kvadrát 97. Kiadó, Budapest, 2012.

Gyimesi László

Két könyv ajánló --Baranyi Ferenc: Vad Vadon Gyimesi László: Az ember, aki lejött a hegyről

Vad vadon címmel jelent meg az idei ünnepi könyvhétre Baranyi Ferenc Kossuth díjas költő új verseit és műfordításait tartalmazó könyve. A Hungarovox kiadónál megjelent kötet már kapható a könyvesboltokban, vagy megrendelhető a kiadótól. Folyóiratunkban néhány kitűnő verset ízelítőként megmutatunk. Lásd itt

A Littera Nova gondozásában szintén a könyvhétre jelent meg Gyimesi László új regénye, Az ember, aki lejött a hegyről címmel. A műből korábban közöltünk részletet.

77 / 92

Politika A reformáció emlékére - 10.folytatás Dr. Jakócs Dániel A reformáció szerepe a román kultúra fejlődésében a sorozat utolsó része A A karácsonyi üdvözlet -ben megkezdett sorozat folytatása. Szomorú tény, hogy ehhez a részhez rövid bevezetést kell írni. Akia román történelemről bármit olvasott, és azt 1918 után és román történészek írták,azt ellenőrzés nélkül elhinni nem szabad. A hivatalos román történészek számára a történelemírás csak arra szolgál, hogy igazolja az I világháború után kialakult határokat, hogy, megalapozza a román nemzeti önérzetet. A tények nem érdeklik őket.

A reformáció szerepe a román kultúra fejlődésében a sorozat utolsó része

Szomorú tény, hogy ehhez a részhez rövid bevezetést kell írni. Aki a román történelemről bármit olvasott, és azt 1918 után és román történészek írták,azt ellenőrzés nélkül elhinni nem szabad. A hivatalos román történészek számára a történelemírás csak arra szolgál, hogy

1. igazolja az I világháború után kialakult határokat, 2. hogy, megalapozza a román nemzeti önérzetet. A tények nem érdeklik őket. A magyar történetírásban is voltak és vannak hasonló tendenciák, de azok soha nem terjedtek ki a történetírás akkora részére, mint a románban. Az igazi tudomány nem meséket gyárt, hanem a tényeket tárja fel és kutatja a tények közötti összefüggéseket,és ezek alapján következtetéseket von le. A következő néhány oldalon olvasható ismertetés mögött több mint húszéves rendszeres magyar, orosz és bolgár nyelven végzett kutatás áll. A különböző nyelvű források állításait egymással összevetettem. Több ezer oldalnyi anyagot olvastam el, de nemcsak olvastam, hanem meglátogattam azokat a helyeket, városokat, amelyeknek fontos szerepük volt kutatásaim szempontjából a Havasalföldön is, és Moldvában is. Az épületek is beszélnek, csak érteni kell. Amit írtam nem irányul senki ellen, a népek együttműködésének őszinte híve vagyok. Csak az igazság feltárására törekedtem, és a tények megismerése minden népnek egyformán érdeke. Végül meggyőződésem, hogy egyetlen nép se nem felsőbb rendű, se nem alacsonyabb rendű attól, hogy miként alakult a történelme. Tehát nézzük a tényeket. 1556-ban, abban az évben, amikor Tordán határozatot hoztak a reformáció elterjesztéséről az erdélyi románok között, a fejedelmi tanács tagja lett Johann Benkner Brassó bírója. Következésképpen nem véletlen, hogy Johann Benknernek a későbbiekben kulcsszerepe lett az erdélyi románok reformációjában. Az ő feladata lett az anyagi és személyi feltételek biztosítása a reformáció elkezdéséhez. Luther szász és magyar hívei optimisták voltak és bíztak a sikerben. Optimizmusuk oka az volt, hogy, hogy a lutheri reformáció és az ortodox vallás között teológiai kérdésekben nem voltak lényeges nézeteltérések. Ugyanakkor az ortodox vallás szertartásai tele voltak a kereszténységet megelőző vallások elemeivel, a mágia és a fetisizmus sem hiányzott ezek közül. Ráadásul a szentképeket vallásos tisztelet övezte és csodatevő erőt tulajdonítottak nekik. A reformáció hívei abban reménykedtek,hogy ezt fokozatosan meg tudják szüntetni a műveltség elterjesztésével. Ebben lényegében igazuk volt, csak azt nem gondolták végig, hogyan lehet az analfabéta hegyi pásztorok műveltségét a brassói polgárok szintjére emelni. Legelőször gyakorlatuknak megfelelően román nyelvre kellett fordítani a Bibliát, de legalább az evangéliumokat. Hamarosan kiderült azonban, hogy nincs román írásbeliség, nincs román irodalmi nyelv, hogy a román ortodox egyház papjai nem tudnak jól románul sem, hogy a liturgiát csak bolgárul tudják felolvasni, hogy románul legfeljebb sajtot tudnak venni a vásárban. Nem volt Erdélyben román értelmiség, még városi polgárság sem. Ekkor a románok Erdély lakósságának 25 százalékát tették ki, jelentős tömeg voltak, és gazdasági szempontból nélkülözhetetlenek. Ők látták el az országot hússal és sajttal, biztosították az öltözködéshez a szükséges gyapjút és prémet, a világításhoz a viaszt és luxus fogyasztási cikként a mézet. Mindezt olyan területeken termelték meg, (havasi legelőkön), ahol mások ezt nem tudták. A román lakósság egy része a 15. században a várak építésénél is dolgozott. Az evangéliumok és az énekeskönyvek lefordításához olyan szakemberre volt szükségük, aki tudott görögül, mert az evangéliumok eredeti nyelve a görög, aki tudott bolgárul, mert akkor a román ortodox egyházban a liturgia nyelve a bolgár volt, és az énekelt szövegek esetében figyelembe kellett venni a bolgár nyelvű hagyományokat, és természetesen tudott románul, mert mindent románra kellett lefordítani, és végül, aki képes volt írásbeliséget alkotni egy olyan nyelv részére, ahol még olyan nincs. Johann Benkner és társai megtalálták ezt a szakembert G Coresi ( ejtsd Koreszi) ortodox görög diakonus személyében. Coresi beszélt, írt, olvasott, énekelt görögül, bolgárul és végül románul is miután lefordította és leírta románul a szükséges szövegeket. Ráadásul még egy követelménynek kellett megfelelnie: el kellett fogadnia a lutheri reformáció vallási tételeit. Coresi ennek a követelménynek is megfelelt, Johann Benkner meggyőződéses munkatársa lett. Családja Chiosz szigetéről származik és még a 15. század második felében települt át a Havasalföldre ill. ahogyan maguk a románok nevezték Ungrovlachiába. G Coresi mielőtt meghívták Brassóba dolgozni Targovistében volt diakonus. A diakonus feladata az ortodox liturgia zenei részét vezetni és természetesen énekelni is. Nem szeretek tévedésekkel vagy szándékosan terjesztett téves információval vitatkozni. Most is csak egy futó megjegyzést teszek. A Wikipedián olvastam, hogy román fordító és nyomdász volt. Adataimat görög származására és a brassói szász reformációban való részvételére román forrással is alá tudom

78 / 92

támasztani. 1900-ban Nagyszebenben megjelent Dr. C. Diakonovich által kiadott román irodalmi és kulturális enciklopédia, Enciclopedia Romana, ennek II. kötetében ( 7-8.) oldal találjuk a Coresira vonatkozó részt. Akkor még nem akarták átírni a teljes történelmet. Másrészt Coresi nem egyszerűen egy nyomdász és fordító volt , aki vette a szótárt és lefordított néhány könyvet , amikor még szótár sem volt , hanem a román irodalmi nyelv alapjainak megteremtője , és ez nagy különbség. Akik Coresi szerepét tagadják vagy elhallgatják azt látszatott akarják kelteni, hogy román irodalmi nyelv már nagyon régen volt. Most pedig nézzük meg, mi jelent meg Erdélyben G. Coresinek és munkatársainak köszönhetően. Hangsúlyozni kell, hogy a szakmai munka oroszlánrészét Coresi végezte el. Még Coresi előtt Nagyszebenben 1551- 1553-ban a városi tolmácsnak Filip Moldaveninnek a fordításában megjelent a négy evangélium. Csak egy részlet maradt meg Máté evangéliumából. Az eredeti a Szentpétervári Nemzeti Könyvtárban van. Kétnyelvű kiadás. A két szöveg egymás mellett két oszlopban helyezkedik el bolgárul és románul. Valószínűleg a már említett célt szolgálta, azt, hogy románul rosszul tudó lelkész is felolvashassa a liturgiát. Nagyszebenben nem volt folytatás. 1559-ben végül megjelent az első teljes egészében román nyelvű könyv, Luther Márton kátéja Coresi ismertetésében és fordításában. Ezt követte a négy evangélium. Tehát az első román nyelvű könyv a lutheri reformációhoz kapcsolódik. Mindkét könyvet Johann Benkner rendelte meg. Megjelent még az az Apostolok Cselekedetei egyszer, a négy evangélium még háromszor, a teljes liturgia, a zsoltárok négyszer, egy válogatás az Ószövetségből , végül Coresi önálló műve a Szent Apostolok Szabályai . Ez egyházi szabályok gyűjteménye. Ezenkívül megjelent még két brassói lelkész önálló munkája , egy prédikációs könyv. Összesen 15 könyv 1559 és 1588 között. A 15 műből négy volt két nyelvű. Így 1559 és 1588 között létrejött a román irodalmi nyelv és megteremtődtek a további fejlődés feltételei, elsősorban Brassó költségén és Coresi valamint munkatársai szorgalmának és hatalmas tudásának köszönhetően. Ugyanakkor ezek a könyvek csak a templomi felolvasást és éneklést szolgálták, nem kerültek családi tulajdonba, ehhez azonban a román nyelvű elemi oktatást is meg kellett volna szervezni, ehhez pedig több feltétel hiányzott. Tudomásom szerint Lorántffy Zsuzsanna szervezett elemi iskolát román gyermekek számára is. Már volt ábécé , volt mit tanítani. Ha most végig nézzük az anyanyelvű műveltség időbeli haladását az evangéliumok kiadásának ideje alapján, akkor a következőt látjuk: Luther fordítása 1522 Sylvester János fordítása 1541 Coresi fordítása 1561. Mindez jelentős felzárkózást jelent . Sylvester János nyomán elmondhatjuk, hogy : Azki zsidóul és görögül , és vígre deákul Szól vala rígen , szól néked az itt románul. Ezzel tervezett sorozatunk végére értünk , ennek ellenére nem búcsúzunk végleg a témától, mert úgy érzem, hogy a közben ismertetett anyag egyenesen megkövetel egy összefoglalást és összehasonlítást. Most pedig zárjuk sorozatunkat ,ahogyan kezdtük Luther énekével Ein feste Burg ist

Aki az utolsó azaz a 10 rész anyagáról többet meg akar tudni nézze meg a Világszabadságon : A különböző kultúrák találkozása… 6. rész

VÉGE

SUNYI ANTIKOMMUNIZMUS Értökös

79 / 92

Jobbágy Tibor AUSCHWITZ KONTRA DON-KANYAR ÉS RECSK c. írásának ismertetése

A VILÁGHÁLÓN TALLÓZVA érdekes és továbbgondolásra érdemes bejegyzéseket találhat az ember…

SUNYI ANTIKOMMUNIZMUS

Homoki-Nagy istván temészetfilmjei óta sokan szeretik ezt a műfajt. Én is. Örültem, amikor a Duna tv műsorában fölfedeztem A Duna – Utazás ínyenceknek című sorozatot. A Vaskaputól Ruszéig tartó szakaszt bemutató részben egy helyi lakos mesélt a hajdani folyammenti életről. A kommentátor így folytatta: „Aztán túlélte a világháborút, a kommunizmust, és most...” Tessék, kedves néző, úgy érteni, hogy a szerencsés riportalany két azonos fajsúlyú katasztrófát is átvészelt. Nekem mesélhet – én gyerekként vészeltem át a háborút és életem javát „kommunizmusban” éltem le. Egy fiatal ember az ilyen töredékmondatra föl sem figyel, de a tudata mélyére mint alapigazság rakódik. Hát ez az a sunyi antikommunizmus, amellyel a kormánypárti – sajnos, nem csak a kormánypárti – médiában úton-útfélen találkozik az ember. Ezen háborogtam magamban, amikor a világhálón tallózva fölfedeztem a Jobbágy Tibor billentyűzete alól kikerült írást: AUSCHWITZ KONTRA DON-KANYAR ÉS RECSK. http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=154238:auschwitz-kontradon-kanyar-es-recsk&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101 Veszélyforrás, mondja a szerző, amikor két egymással össze nem hasonlítható jelenséget egymás mellé teszünk és egyenlőségjelet teszünk közéjük. … Ez történt, amikor a tiltott önkényuralmi jelképek közé egyszerre vettük fel a horogkeresztet és a vörös csillagot, azt sugallva ezzel, hogy a náci és a kommunista bűnök egyformák voltak, hisz mindkettő milliók halálát okozta. És ez történt akkor is, amikor a Terror Háza Múzeum egymás melletti termeit úgy rendezték be, hogy ezt az érzetet keltse. ... A Terror Házában ez a kettő – pusztán azáltal, hogy egymás mellett vannak – hibás asszociációkra ad alkalmat. Különösen káros ez a fiatal generációk szempontjából, amelyek számára mindkettő szerencsére már csak történelem, és amelyek szemében így könnyen az a kép alakulhat ki, hogy a kettő tulajdonképpen ugyanaz, nincs lényeges különbség köztük. Így aztán elsikkad az ideológiai különbség is, hogy a kommunizmus egyenlőségelvűsége áll szemben a nácizmus faji hierarchiában gondolkodásával. Hangsúlyozni kell, fűzi hozzá, azt is, hogy melyiknek mi volt a mozgatórugója, és mi volt a célja - és akkor a különbségek is rögtön nyilvánvalóak lesznek. A koncentrációs táborokban a náci ideológia alapján a zsidók és cigányok módszeres kiirtása volt a cél, tekintet nélkül korra és nemre. Nem keresték az elpusztítandók bűneit, mert érdektelen, hogy voltak-e ilyenek. A sok százezer (Európa-szerte sokmillió) ember pusztán a származása alapján ítéltetett halálra. Válogatás nélkül, a csecsemőtől az aggastyánig, férfiak, nők, gyerekek. A Don-kanyarba a háború miatt küldtek katonákat. Egy Horthy által elkövetett, elhibázott politikai lépés, a Szovjetunió elleni hadüzenet miatt kellett sok tízezer honfitársunknak meghalnia. De ez egy – igaz, az áldozatok szempontjából nézve értelmetlen – háború részeként történt. És közöttük nem voltak nők, gyerekek, öregek. A recski internáltak a diktatúra által ellenségnek kikiáltott személyek közül kerültek ki. De őket sem pusztították el gázkamrákban, égették el krematóriumokban. Egy részük az embertelen bánásmód, az éhezés áldozatává vált, de ez mégsem ipari méretű tömeges kiirtás. Vajon hogy lehet ezeket egy kalap alá venni, egy napon említeni? Íme, egy felelősséggel gondolkodó tisztességes polgár véleménye. Gondolatait a Jobbik legújabb, rasszista indíttatású törvényjavaslata (bűnöző-nyilvántartás etnikai hovatartozás szerint) váltotta ki. Úgy gondolja, hogy a rendszerváltás óta jelentősen elharapózott az intolerancia, szinte teljesen kiveszett az emberekből az empátia. Egyre intoleránsabbak, relativizálják vagy semmibe veszik a másokat ért tragédiát. Ez a jelenség, mondja Jobbágy Tibor, „már régen kilépett a kocsmákból és betette a lábát egyebek közt az értelmiség azon köreibe is, amelyek a közhangulatot tematizálják.” Milyen értelmiségi körökről is van szó? Akik egészen biztosan szándékosan – aljas szándékkal - a tiltott önkényuralmi jelképek közé egyszerre vették fel a horogkeresztet és a vörös csillagot, amikor a Terror Háza Múzeum egymás melletti termeit úgy rendezték be, ahogy azt tették. Tudatosan hagyták ki a fehérterrort, pedig a szekszárdi, siófoki, orgoványi és számos más, nyilvánosságot alig kapott vérengzés is szót érdemelne – természetesen csak tisztességes szándék mellett. A „közhangulatot tematizáló értelmiség” – de nem csak jobbikos pártkötődésű – a szocialista tendenciájú társadalom visszatérését kívánja bármilyen eszközzel, köztük ilyen sunyi antikommunista trükkökkel is megakadályozni. Folyamatosan, a rendszerváltás óta…

A történelem nem ismétli önmagát

80 / 92

Pierre Rimbert Miközben a számítástechnika és a zöld kapitalizmus nagyágyúi sikeresen monopolizálták a szebb jövő ígéretét, a baloldal csendben elhagyta a témát. Mivel nem mer a változások élére állni, a múlt emlékei felé fordul, főleg a háború utáni évek felé. Deössze lehet-e egyeztetni a haladást a múltba révedő nosztalgiával? A http://magyardiplo.hu -ról átvett írás.

Miközben a számítástechnika és a zöld kapitalizmus nagyágyúi sikeresen monopolizálták a szebb jövő ígéretét, a baloldal csendben elhagyta a témát. Mivel nem mer a változások élére állni, a múlt emlékei felé fordul, főleg a háború utáni évek felé. De össze lehet-e egyeztetni a haladást a múltba révedő nosztalgiával? „Éljen a tegnap!” – noha egyetlen francia sem tette ezt a felkiáltást a jelszavává, a háború utáni évek társadalma iránt mégis nagy a nosztalgia, egyenesen irigylik az akkoriakat. „Ha levonjuk a megfelelő tanulságokat a válságból, akkor a krízis utáni világ inkább fog hasonlítani a világháborút követő három ragyogó évtizedre, mint a legutóbbi harminc évre” – ezt nem más jelentette ki, mint Henri Guaino, Nicolas Sarkozy elnöki tanácsadója[1]. A felszabadulás utáni évek társadalma nemcsak a Baloldali Front, a Szocialista Párt vagy a centrista Demokrata Mozgalom (Modem) gondolkodását ösztönzi, hanem, bár több megalkuvással, a Nemzeti Front jelöltjéét is. A nyolcvanas-kilencvenes évek liberális „modernitása” ma már nem sokakat vonz. Az utóbbi másfél évtized két nagy gazdasági válságának hatására a „másfajta globalizáció” nagy témái, illetve a pénzügyi szektor túlburjánzásának és a társadalom kiélezett egyenlőtlenségeinek a bírálata mára teljes egyetértést teremtett az Occupy Wall Street aktivistái és a milliárdos Warren Buffet között. Sarkozy a Tobin-adóért harcol, míg a konzervatív német kancellár, Angela Merkel a magánbankokat bírná fizetésre. Úgy tűnik, még a liberalizmus fő szószólója, a The Economist is elismeri az államkapitalizmus eredményeit.[2] A hetvenes évektől bevezetett gazdasági-társadalmi dereguláció, a különféle szabályzások és korlátozások fokozatos feloldása, amelyet a hatalmon lévők oly sokáig lelkesen ünnepeltek, mára egyre népszerűtlenebb. Ez a politikai változás abba a kulturális közhangulatba illeszkedik, amelyben minden elönt a retrómánia a Mad Men-sorozat kultuszától a Fiat 500-as és a Mini Cooper új kiadásán, a Kitsch-bútorok reneszánszán át az első Bob Dylan-albumok fetisizálásáig.[3] A Mariannehetilap Régen mi volt jobb? témában megjelent cikke[4] egyszerre említi a bisztrók baráti hangulatát, a helyi kisiskolák díjkiosztóit és a jópofa biciklis postásokat. A válságban is jól megy a nosztalgiával kereskedőknek. Logikájukat így foglalhatjuk össze: mivel régen (azaz a globalizáció, a régi iparágak eltűnése, a munkanélküliség megugrása, a legfontosabb társadalmi szocializációs rendszerek, az iskolák, pártok, egyházak, összeomlása előtt) jobb volt, ezért mindazt, amit nélkülözünk mai világunkban, a múltban találhatjuk meg. A melankólia különösen a baloldali szerzőknél érhető tetten: a maoizmusról szóló munkáiban a regényíró, Morgan Sportès[5] egyértelműen visszasírja a régmúlt időket, amikor még a gaulle-isták kezében volt a politikai hatalom, a kommunistákéban pedig az értelmiségi szféra. Stéphane Hessel híres kiáltványa[6] [Háborodjatok fel!], amely a mával veti össze az Ellenállás Nemzeti Tanácsának háború utáni programját és a felszabadulás utáni évek szociális reformjait, 2010. októberi első kiadása óta valódi bestseller lett. A filozófus Jean-Claude Michéa pedig könyvében[7] [Az Orfeusz-komplexus] arra inti a kapitalizmus kritikusait, hogy fogadják el és értsék meg a hagyományos konzervatív gondolkodást, amely a szerző szerint a mindennapi emberek sajátja.

A fényes múlt délibábos képe A vágyódás egy olyan korszak iránt, amikor a társadalmi erőviszonyok jobban kedveztek a bérből élők számára, egyértelműen jelzi a neoliberális ideológia lassú kimúlását. Ugyanakkor mindez a baloldal stratégiai és elméleti tehetetlenségét is jelzi. A nagy forradalmak, a feminista küzdelmek, a szakszervezeti harcok, a gyarmatosítás elleni fellépés éltető ereje nemcsak a jelen elvetését jelentette, hanem egy szebb jövő felvázolását is, de semmiképp sem a visszatérés vágyát az elképzelt, édeni múltba. Régen a kiútkeresők figyelembe vették a múltbéli kifosztottságot és az elidegenedett jelent, és ezek a keserű tapasztalatok ösztönözték őket egy radikálisan új jövőkép kialakítására. Ma pedig inkább a múltba menekülnek. Azok, akik elutasítják a piaci törvények mindenhatóságát, utóvédharcokat vívnak, és ebben a történelem felhasználása két ellentmondásos hatással is jár. Az első szándékos, a második inkább véletlen. Egyrészt megmutatják, hogy a háború utáni szociális rendszer kiépítése vagy a sztrájkok nyomása alatt meghozott, a munkavállalóknak kedvező kormányzati döntések ékes példái annak, hogy létezik más megoldás is, vagyis a megszorítások nem a kiutat jelentik. A múltban számos példát találunk arra, hogy a népek ellen tudtak állni a mostaninál sokkal, de sokkal nehezebb pillanatokban is. Az egykori szociálliberálisok, Anthony Giddens, Alain Touraine, Fernando Henrique Cardoso stratégiájával szemben – amelynek lényege, hogy az „archaizmus” nevében meghirdették a munkásosztály temetését – amikor ma a háború utáni szociális vívmányokra emlékeztetünk, akkor a valóságos modernitást védjük, azaz a bérből élő munkások sikeres harcait. A kilencvenes évektől a szovjet veszélytől megszabadult nyugati vezetők a piacgazdaság-demokrácia kombinációt úgy kezelték, mint az emberiség történetének végső formáját: a történelem éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a jelen nem örök, a piac pedig nem természeti jelenség. A pénzügyi kártyavár összeomlásával és az arab tavasz után úgy tűnik, hogy egyre többen utasítják el a piac iránti vakhitet. Ha a szociális visszafejlődés mértéket az 1944 és 1975 közötti időszakhoz mérjük, azaz a második világháború utáni gazdasági modellt tesszük meg a társadalmi igazságosság mércéjévé, akkor ezzel ki is jelöljük a progresszió, az új modelltől elvárt maximumot. „A hetvenes évek vége óta”, „a baloldal liberális fordulata óta”, „az első olajválság óta” – ezekkel a bevett fordulatokkal vezetik be a gazdasági-társadalmi visszafejlődés vizsgálatát, ugyanakkor egyenlőségjelet tesznek a mindenható piac dogmája elleni harc és a háború

81 / 92

utáni gazdasági szabályozási rendszerhez való visszatérés közé. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy térjünk vissza a jól működő ipari kapitalizmushoz, mert azt csak a túlburjánzó pénzügyek mérgezték meg. Térjünk vissza a háború utáni társadalmi kompromisszum időszakához, amelyről feltételezzük, hogy kiegyensúlyozottabb volt, csak a neoliberalizmus tette tönkre. Térjünk vissza a társadalmi szocializációs és ellenőrző közösségekhez, melyeket a régi falusi szolidaritás szétesése, a tömeges urbanizáció és a ’68-as eszmeiség pusztított el. Amikor Dennis Kessler, a francia nagytőkések hivatalos értelmiségije Sarkozy kormányának feladatául tűzte ki az „Ellenállás Nemzeti Tanácsának 1945-ös programján alapuló rendszer szisztematikus lebontását”, szándéka ellenére erőteljes ellenállást ébresztett, hiszen megmutatta a baloldalnak, hogy hol van az a végvár, amelyet mindenképpen meg kell védenie, és amely ugyanakkor a baloldali közös mítosz egyik elemét is megjeleníti. A nagy szociális reformok idején, a negyvenes évek második felében született meg az Egyesült Államokban, Franciaországban és egész Nyugat-Európában a jóléti állam: létrehozták a társadalombiztosítást és a nyugdíjrendszert, bevezették a közalkalmazotti státust, megszületett a szakszervezeti megbízottak rendszere, államosították a hitelrendszert és az energiaszektort. A hajdani szociális paradicsom képe azonban mítosz csupán. A felszabadulás korszakának nagy lendülete a hidegháború kitörése után nem sokkal a szocializmus vereségével zárult le. A termelőeszközök többsége magántulajdonban maradt, és ahogy az amerikai történész, Richard Kuisel megjegyzi: „a francia tervgazdaságnak inkább neoliberális, mint szocialista vagy szakszervezeti karaktere volt”.[8]

A halott magával ragadja az élőt Az események ilyen kimenetele egyáltalán nem volt magától értetődő abban a korban, amikor a jövő a szocializmus és a szociáldemokrácia között ingadozott. Ma viszont a liberalizmus és a szociálliberalizmus a két alternatíva. Kuisel szerint „a baloldali reformok létrehoztak egy, a korábbinál jóval irányítottabb, jóval dinamikusabb gazdaságot, amely azonban nem volt szocialistább”. Mint a New Deal időszakában is, a kapitalizmust épp a megmentése érdekében kellett modernizálni. Így már 1948-ben tankokat küldtek az ország északi és keleti részeibe a sztrájkoló bányászok megrendszabályozására. „A munkásosztály, amely kiemelt szerepet játszott az ellenállásban – jegyezte meg 1947 júniusában Vincent Auriol, a köztársaság elnöke –, úgy hitte, hogy végre strukturális reformok jönnek majd, de újra ugyanazzal az önző gazdasági rendszerrel találta magát szembe, ahol semmi sem változott a munka és a tőke viszonyában”[9]. És így ment egészen 1968 májusáig. Az ötvenes évekből szívesebben emlékszünk az életszínvonal növekedésére, mint a gyarmati háborúkra; a gyors fejlődésre, mint a pokoli munkakörülményekre mondjuk a vegyiparban, a kikötőkben vagy az élelmiszeripar elnőiesedett szektoraiban. Például 1962-ben Franciaországban kétszázezer munkahelyi baleset történt: háromszor annyi, mint 2011-ben, noha az aktív népesség jóval kevesebb volt. A hatvanas évek elején a lotaringiai hengerművekben még ugyanazokkal a technikával dolgoztak, mint a századfordulón, ahol a kiömlő forró acél rendre megégette az ott dolgozókat. A háború utáni dicsőséges harminc év korszaka, a lapát és a légkalapács, a tüdőt elemésztő azbeszt, az alulfizetett robotoló nők, a bádogputrikba zárt, a rasszista munkamegosztás alapján a legkeményebb munkakörökbe kényszerített észak-afrikaiak, az erkölcsi béklyók és a szexuális tiltások évei is volt. Munkások nagy tömegei számára a „fordista kompromisszum” valójában csak 1968 után vált valósággá, hogy aztán a hetvenes évek végétől elsöpörje a munkanélküliség és a világválság. Így nem meglepő, hogy a háború utáni társadalom egyes jellemzőit a legkevésbé sem sírja vissza senki manapság: a korabeli erkölcsi, gazdasági és politikai rendszer a lehető legellentmondásosabb volt, a lakosság jó része az alapjait sem fogadta el, sőt, egyenesen a megdöntésére készült. Az optimista jövőkép, vagyis a dolgozók azon hite, hogy a gyerekeik élete szebb lesz, mint az övék, alapvetően arra épített, hogy minden átfordulhat, minden megváltozhat, hiszen mondjuk televízióhoz vagy konyhai gépekhez is lassan hozzájuthatott mindenki. Éppen ebben áll a nosztalgikus baloldal paradoxona: ma azt a rendet sírja vissza, amelyet akkor támadott. A baloldal hívei szerint ahhoz, hogy megakadályozzuk a pénzügyi szektor kicsapongásait, vissza kell lépnünk a gazdasági rendszer egy megelőző korszakába. „Meg kell találnunk az intelligens válaszokat a kapitalizmus válságra, de a kapitalizmus megkérdőjelezése nélkül. Természetesen erre csak egy olyan nagy párt képes, mint a Szocialista Párt” – fejtegeti a demográfus Emmanuel Todd.[10] De vajon a baloldal feladata tényleg a rendszer toldozása-foldozása? A globalizáció visszafordításának kísérlete vagy az iparleépítés megállításának vágya már néhány éve igen népszerű a politikai élet legkülönbözőbb spektrumaiban.[11] A baloldalon ezt az „egy lépés hátra, két lépés előre” stratégiát ma pirulás nélkül követik: vissza kell állítani a szabadkereskedelem nevében eltörölt kereskedelmi és pénzügyi szabályokat, korlátozni kell a nemzetközi konkurenciát, hogy a munkavállalók jobb feltételekkel tudjanak harcba szállni, és ez majd elősegíti hosszú távon az új társadalmi viszonyok kialakulását. Hogy ezek milyenek lesznek? Ez még rejtély. Pedig a termelőeszközök szocializált tulajdonba vételét vagy az egyenlőségen alapuló demokratikus társadalom kontúrjait lázadó generációk sora alakította ki – de a mai nosztalgiázók ezt nem érzékelik. Márpedig ha a deglobalizációt nem kötjük a társadalmi emancipáció végcéljához, akkor lényegében olyan üres kategória lesz, amelyre bármelyik politikai erő akár egymással ellentétes célok érdekében is hivatkozhat. Egy nyugati munkás, ha meg is védik a fejlődő országok dömpingjétől, annak a tulajdonosnak az alárendeltje marad, aki meggazdagszik a munkájából. Ha azonban a nemzetközi konkurencia ellen anélkül harcolunk, hogy felvetnénk az osztályviszonyok kérdését a nemzeti keretek között, újra a tőkések egy (széles) rétegével való szövetség problémájánál találjuk magunkat. Szövetség azzal a tőkés csoporttal, amely teljesen ellenzi a globalizációt, és fő céljuk a további nyugodt kizsákmányolás a nemzeti lobogók alatt, akár a „dicsőséges harminc év” idején, meg az olyan ágazatokban, amelyeket lehetetlen más országokba költöztetni, mint például az építőipar vagy a vendéglátás. Pedig a progresszív, a jobboldal által nem kisajátítható protekcionizmus nagyon is könnyen elképzelhető: elég lenne hozzátenni azt a követelést is, amelyről a nagy baloldali pártok láthatólag rendre elfelejtkeznek – pedig a munkakörülmények annyira leromlottak, hogy sokakat az öngyilkosságba kergetnek –: a dolgozók vállalati irányításának a jogát. Hasonlóan, az a deglobalizáció, amely együtt jár a nagy vagyonok újraelosztásával és a társadalombiztosítási rendszer kiterjesztésével[12], szintén tisztán baloldali követelés lenne. Miközben a pénzügyi válság újraosztja az ideológiai kártyákat és tükröt tart a liberális kormányok ellentmondásai elé, a baloldal a szerénységével tüntet. Idilli képpé festi a kudarcát, hogy képtelen volt megváltoztatni a háború utáni világot, most ráadásul melankóliával

82 / 92

is gondol arra a korszakra. Nem kellene inkább más célok felé fordítani tekintetét? Thomas Sankara, a burkina fasói forradalom vezetője foglalta így össze 1985-ban a programját: „merjük kitalálni a jövőt”.

Fordította: Balázs Gábor

Két választás Európában Dr. Hrabák András Az európai baloldal tavasszal hónapokig két országra figyelt: Franciaországra, ahol hosszú idő óta először nyílt lehetőség a jobboldal kiszorítására a politikai irányításból, és Görögországra, ahol a helytartó-kormány néhány hónap után, egy példátlanul durva megszorító program keresztülhajszolása után kénytelen volt új választást kiírni a megszorítások további legitimálásához. Mindkét választás előtt számos jel mutatott arra, hogy valamiféle baloldali fordulat várható, de ennek jellege és mértéke bizonytalan maradt. A http://magyardiplo.hu -ról átvett írás.

Az európai baloldal tavasszal hónapokig két országra figyelt: Franciaországra, ahol hosszú idő óta először nyílt lehetőség a jobboldal kiszorítására a politikai irányításból, és Görögországra, ahol a „helytartó-kormány” néhány hónap után, egy példátlanul durva megszorító program keresztülhajszolása után kénytelen volt új választást kiírni a megszorítások további legitimálásához. Mindkét választás előtt számos jel mutatott arra, hogy valamiféle baloldali fordulat várható, de ennek jellege és mértéke bizonytalan maradt. Franciaország... A francia elnökválasztás előtti közvélemény-kutatások március közepétől a Baloldali Front gyors előretöréséről szóltak, és – párhuzamosan a szélsőjobboldal visszaesésével – 15 százalék körüli támogatottságot jósoltak Jean-Luc Mélenchonnak. A második fordulóban pedig a szocialista François Hollande győzelme látszott valószínűnek. Bár Hollande valóban szűk, de biztos előnnyel megnyerte mindkét fordulót, a másik remény nem vált valóra – Mélenchon csak 11 százalékot kapott az első fordulóban –, ami előrevetítette, hogy a parlamenti választásokon sem történik drámai baloldali előretörés. Az elnökválasztás kellemetlen meglepetése Marine Le Pen közel 20 százalékos eredménye volt: az előzetes közvélemény-kutatások ennek kétharmadáról szóltak. Ebben a jelenségben szerepe lehet annak, hogy Franciaországban ma sem „sikk” fasisztának lenni, de annak is, hogy egyelőre sajnálatos módon széles rétegek körében a rasszista, xenofób bűnbakkeresés könnyebben elfogadtatható, mint a globális osztályviszonyok elemzésén alapuló politika. Siker vagy kudarc-e Mélenchon eredménye? Erre egyértelmű válasz nem adható. Sikernek kell tekintenünk egy vonatkozásban mindenképpen: sikerült maga mögé állítani a szétforgácsolt francia baloldal nagy részét. Míg 2007-ben 1-2 százalékos jelöltek álltak a PS-től balra, addig most ezek a szavazók összefogtak egy jelölt érdekében. Abban az értelemben azonban nem beszélhetünk sikerről, hogy – amint ezt Balázs Gábor még az elnökválasztás előtt jól elemezte a Rednewsban – egyrészt nem sikerült visszahódítani a szélsőjobboldal által már évtizedekkel ezelőtt megnyert „fehér” munkásokat, másrészt a baloldal nem nyert újabb választókat, csak végre sikeresen egy táborba tudta terelni a többségüket.[i] Ez utóbbi tényt a parlamenti választás is mutatta: a Front de Gauche 6,9 százaléka nagyjából a kommunista és a Mélenchonnal és Dolez-vel „dezertált” kisszámú kiábrándult szocialista szavazó számtani összegével lehet egyenlő. A baloldali szavazók azonban nem jelentéktelen számban választottak meg pártonkívüli baloldaliakat is (ez a l’Humanitéválasztási térképén a DVG – divers gauche, egyéb baloldali – jelöléssel illetett képviselőket jelenti); ezeknek a szavazatoknak az aránya a maradék szélsőballal a 4 százalék körül jár, amivel nagyjából kijön Mélenchon 11 százaléka, sőt, egy kicsivel több is… Az a tény, hogy a „siker” majdnem azzal a kudarccal párosult, hogy nincs elég baloldali képviselő a Front frakciójának létrehozásához, a választási rendszerrel magyarázható. Több baloldali választókerületben a „hasznos szavazat” elve alapján a választók egy része már az első fordulóban átszavazott a PS jelöltjére, így több hagyományos baloldali kerületben – pl. Seine-Saint-Denis-ben – a Front jelöltjének kellett visszalépnie, holott csak kevés szavazattal maradt le az első helyről. A frakció problémáját végül a tengerentúli területeken népszerű „DVG” képviselőkkel lehet megoldani: Martinique, Réunion és Guadeloupe baloldali képviselőivel létrejöhet a frakció, amelyhez később meg lehetne nyerni anyaországi független baloldaliakat is… Ennek lehetőségét igazolja egy hír, amely elemzésünk írása közben érkezett: az Új Antikapitalista Párt egyik frakciója, az Antikapitalista Baloldal, amely a Ligue Communiste Révolutionnaire[ii] egyik utóda, július 9-én bejelentette kilépését, és csatlakozott a Baloldali Fronthoz. Indokaik szerint a Baloldali Front a megszorítások elleni harc megkerülhetetlen szereplője és ezzel a politikai élet szereplői és nem csupán nézői lehetnek (ezzel utaltak az Olivier Besancenot vezette párt politikai jelentőségének csökkenésére).[iii] Ha tehát röviden összegezni akarjuk a francia választások eredményét, akkor a baloldali siker felemás, kisebb mértékű, mint szerettük volna, baloldali fordulatról pedig – éppen emiatt – sajnos nem beszélhetünk. Ennek oka a kétpárti rendszerből adódóan a szocialista párt „túlnyerése”. Hollande ugyanis nem kis számban tett olyan ígéreteket, amelyeknek a beváltása eleve kétséges az adott feltételek között, de ha még jelentős valóban baloldali nyomás sincs mögötte, akkor még kevesebb valósulhat meg belőlük. Már csak azért is, mert Németországban egy ultraliberális konzervatív koalícióval kellene erről egyezkednie, másrészt azért is, mert ha – amint remélhető –

83 / 92

2013-ban sikerül is lapátra tenni Angela Merkelt és csapatát, a német SPD-hez képest a PS még mindig valamiféle radikális szervezetnek tekinthető; a német szociáldemokráciának sajnos nagy történelmi gyakorlata van a baloldali értékek elárulásában…

Görögország…. A görög választásoknak a tétje és jellege is más volt, mint a franciaországié. A neoliberális trojka által diktált megszorító csomaggal szemben nyilvánvaló volt a lakosság többségének ellenállása, amit a konzervatív jobboldalról leszakadt „független” jobboldali párt megjelenése, valamint a nyíltan náci, xenofób jobboldal parlamentbe kerülése is mutatott. Az első választás igazi – kellemes – meglepetése azonban a baloldali Syriza viszonylag kis pártból jelentős középpárttá válása volt. A görög választási rendszer – bár a franciától eltérő módon – ugyancsak erősen torzít, mert az első helyen végzett párt az összes mandátum egyhatodát megkapja bónuszként, és a mandátumok eloszlása is kissé a nagyobb pártokat preferálja. Már az első forduló után is csak két mandátum hiányzott a „nagykoalíciós” kormányhoz, de akkor a Syrizából kivált mérsékelt baloldal (a Dimar) még nem adta meg a támogatást ehhez az akcióhoz. A két választás között kezdetben a Syriza látszott a legesélyesebbnek, de hamarosan – elsősorban a példátlan nemzetközi fenyegetés hatására – nagyjából azonossá váltak a konzervatív Új Demokrácia és a Syriza esélyei, és az előzőleg elszakadó jobboldali szavazók egy részének visszacsábításával végül a jobboldali párt végzett az első helyen. A választási eredmények ismeretében itt is fel lehet tenni a kérdést: siker vagy kudarc-e ez az eredmény, ha a megszorító pártok alakíthatnak kormányt. Ha abból a csendes reménykedésből indulunk ki, hogy tényleges baloldali fordulatra számítottunk, akkor csalódást érezhetünk. A reális viszonyok ismeretében azonban a Syriza eredménye feltétlenül egyértelmű, jelentős siker, amelynek egyetlen igazi kérdőjele, hogy sikerül-e ezt a támogatottságot hosszú távon megőrizni. Alexis Ciprasz és Rena Dourou végig logikusan érveltek egy megszorítás nélküli politika mellett, a baloldali közgazdászok érveit felhasználva igazolták, hogy a megszorítások sehová sem vezetnek, hogy az egész uniós válságkezelés eredendően elhibázott (és alapvetően csak Angela Merkel koalíciójának érdekeit szolgálja, mert így otthon kevésbé vádolhatják azzal, hogy a német adófizetők kontójára „jótékonykodik”). Reálisan végiggondolva igazi „baloldali fordulatra” nem volt esély, és ezt valószínűleg a Syriza vezetői is tudták. Ha fordított eredmény született volna, és ők szereznek 129 mandátumot, a kormányzáshoz szükséges többséget még a görög kommunisták esetleges támogatásával sem szerezhették volna meg, a Syriza korábbi dezertőrjei (a Dimar) pedig aligha álltak volna egy minimális többséggel rendelkező baloldali koalíció mellé. Ciprasz tehát az Új Demokráciáéval azonos eredménnyel sem tudott volna kormányt alakítani, ahhoz nem fordulat, hanem földcsuszamlás kellett volna! A jelenlegi helyzet alternatívája egy újabb patthelyzet lett volna. Hozzá kell tennünk, hogy a földcsuszamlás sem hozhatott volna tartós sikert: a jelenlegi európai erőviszonyok mellett ez nem egy új, a realitásokkal számoló, az adósságtörlesztést reálissá tevő, az illegitim adósságot eltüntető egyezményhez vezetett volna (amelyet a Syriza javasolt), hanem az ország eurózónából való erőszakos kitaszításához, amelyet a Syriza – szemben a mainstream sajtó szokásos hazugságaival – el akart kerülni, és amelyet a görögök többsége sem támogatott volna. Ez pedig heteken belül aláásta volna a baloldal hitelét. Egyszerűen tudatában kell lenni annak, hogy amíg az uniós erőviszonyokban nem következik be általános anti-neoliberális fordulat, egyetlen ország sem folytathat eredményes „unortodox” gazdaságpolitikát. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy siker-e, ha egy baloldali párt a szavazatok több mint negyedét megszerzi, hanem az, hogy meg tudja-e őrizni ezt a támogatottságot, és ha igen, hogyan egy esetleges későbbi kedvezőbb történelmi időszakig. Rövid távon valószínűleg megkapják a segítséget a globalista europolitikusoktól: ha nem hajtanak végre alapvető módosításokat a „memorandumon”, akkor tízezrek életszínvonala fog tovább csökkenni anélkül, hogy az ország kikeveredne a válságból. Ebben a helyzetben helyesnek látszik, hogy a Syriza – szemben a Dimar „egységkormány” mellé állásával (amely ráadásul matematikailag szükségtelen, tehát politikai hiba) – kitart amellett, hogy nem fogadja el a megállapodást. Így megelőzhető az is, hogy a megszorításokat ellenzők nagyobb számban csapódjanak a xenofób nácikhoz (mint ahogy nálunk a Jobbikhoz), mert van baloldali alternatíva. Ennek ellenére bizonytalan, hogy a Syriza mennyire tudja megőrizni ezt a hirtelen jött támogatottságot. Hollandiában például a baloldali Szocialista Párt viszonylag erős, de rendkívül ingadozik a támogatottsága, volt rá példa, hogy egyik választásról a másikra elvesztette mandátumai közel felét, aztán újra nőtt a támogatottsága. De megemlíthetjük a 2009 körül sorozatos sikereket arató német Baloldalt (Die Linke) is, amely mostanra – részben, de nem kizárólag belső vitái miatt – válságba került, és jelentős számú szavazója állt át valószínűleg az üstökösként feltűnt Kalózpárt mögé. A Syriza új támogatói valószínűleg a PASZOK súlyosan csalódott szavazói közül kerülnek ki, a második választáson pedig jelentős számú kommunista szavazó is melléjük állt (ezért csökkent a GKP támogatottsága a felére). A Syriza egyik fő aktuális feladata tehát egy olyan politikai program kidolgozása, amellyel hosszú távon is a görög baloldal vezető pártja tud maradni, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokkal a PASZOK nyomdokaiba lépne. Ha ez sikerülne, az egyedülálló lenne az unióban, ahol a radikális baloldal ma legfeljebb a liberális szociáldemokrácia időszakos kisegítőjének szerepét tölti be, de lehetséges váltópártként nem jön szóba. A Syriza esélye, hogy számos fiatal vezetője van, ebben az értelemben is „huszonegyedik századi” párt, ellentétben az idősebb szavazók által preferált és számos sztálinista maradványt is őrző görög kommunista párttal. Ebben a vonatkozásban tehát előnyösebb helyzetben van, mint a Front de Gauche, melynek szavazótábora idősebb, bár Mélenchon kampányában is örvendetesen sok fiatal arcot láthattunk. Mindamellett a kedvező nemzetközi háttér nélkülözhetetlen feltétel a Syriza számára is.

Magyarország... Végül, választ kell adnunk arra a kérdésre is, hogy miért különösen fontos az európai baloldal sikere nekünk Magyarországon. Különböző történelmi okok miatt a rendszerváltás után nem jött létre hiteles, modern, valóban baloldali párt. A Magyar Szocialista Párt a többi kelet-európai szocialista párthoz hasonlóan rendszerváltás előtt jött létre, amikor a párt különböző irányzatai igyekeztek elkerülni a szakítást, hogy a majdani többpártrendszerben minél nagyobb erőt képviseljenek. Ezért az MSZP-ben kezdettől fogva háttérbe szorultak a baloldali erők, a később újjáalakított MSZMP és annak későbbi thürmerista utódai pedig nem voltak képesek hitelesen megjeleníteni a baloldalt. A kádári rendszer szociális vívmányaira nosztalgiával visszagondoló szavazók többsége pedig – a több évtizeden át beléjük nevelődött „kádári” kompromisszumkészség miatt – elfogadta, hogy Magyarországon a baloldalt az MSZP jelenti – amelyet az MSZP ellenzéki

84 / 92

retorikája az ellenzéki ciklusokban fel is erősített, és olyankor vállalta is a korábbi állampárt örökségének azt a részét, amely a szociális biztonság megteremtésével kapcsolatos. Sajnálatos módon a gyurcsányi fordulat ezt úgy robbantotta szét, hogy nem volt jelen olyan baloldali párt, amelyet a csalódott baloldali szavazók magukénak éreztek volna, így jelentősebb részüket a Fidesz hazug antikapitalista propagandája, sőt, sokukat a Jobbik radikalizmusa is megtévesztette. A 2006–2010 közötti balliberális kormány rossz emléke (amelynek egyik következménye éppen a Jobbik váratlan kiemelkedése a politikai perifériáról 2009-ben) egyelőre megakadályozta a visszaszivárgást, inkább a preferencia nélküliek és a választástól teljesen elfordulók számát növelte. Ebben része volt az MSZP tudatos kiszorító politikájának is, amely többször hangos antikommunista frázisokban is megnyilvánult. Ezért a magyar baloldal újjászületése még kedvező körülmények között is igényli a pozitív európai példákat. Ezért fontos minden, kisebb-nagyobb sikerrel kecsegtető próbálkozás, a Die Linkétől a Syrizáig. A lejáratódott tőkés rendszer bármilyen, a majdani leváltása felé mutató reformja ugyanis csak nemzetközi szintű változások eredményeképpen következhet be. Ehhez a mainál sikeresebb baloldali pártok mellett szükség lesz a szociáldemokrácia „újraszocializálására” is – amelyhez nem árt egy balról jövő erős nyomás. A másik alternatíva a szélsőjobboldal további erősödése, amely a tőkés rendszer lényegéről nem beszél, hanem annak válságát bűnbakká kikiáltott, már ma is „underclass” csoportok további megnyomorításával, sőt a nem vállalkozói középrétegek deklasszálásával, anakronisztikus nemzeti bezárkózással és persze durva diktatúrával próbálná „megoldani”.

A következő választás ősszel Hollandiában lesz – ebben az országban 2005-ben jelentős többséggel szavazták le az uniós alkotmánykoncepciót. Idén tavasszal megbukott a megszorításokat tervező kormány. Ez sem lesz érdektelen az eurobaloldal számára… Függetlenül attól, hogy ki mit tekint sikernek a baloldalon, a legutóbbi évnek jelentős pozitívumai vannak. A német Baloldal után egyre több – sajnos egyelőre csak régi uniós – országban kezdenek megjelenni új típusú baloldali pártok vagy mozgalmak, amelyek közös vonása, hogy a szociális és ökológiai kérdéseket egyenlően fontosnak tartják, sőt, azok között szoros kapcsolatot feltételeznek, és radikálisan szakítanak a neoliberális gazdaságpolitikával. Nemrégen – bevallottan a francia Baloldali Front mintájára – hozott létre ilyen mozgalmat Belgiumban az ottani zöld párt egyik egykori alapítója, akinek elege lett a liberalizálódó vallon ökopártból.[iv] Függetlenül attól, hogy ma mekkora befolyást tud felmutatni egy ilyen párt az urnáknál, a jövő baloldalának az ökoszocializmus és a kiüresedett demokrácia új tartalommal való megtöltése lehet az ideológiai alapja. A mögé állítható tömegek legalább olyan jelentős létszámúak, mint egykor a szociáldemokráciáé: a munkájukból élők, a munka, megélhetés lehetőségét keresők, az önfoglalkoztatók, a napi túlélésért küzdő kisvállalkozók, nyugdíjasok, diákok, pályakezdő fiatalok… Ezek a tömegek ma vagy a lejáratódott szociáldemokrácia, esetleg az egyre opportunistább zöldek szavazói, mert sokan még mindig nem mernek hinni abban, hogy reális alternatívát jelent egy radikális baloldali ökopárt vagy mozgalom is. Az ő meggyőzésük és mozgósításuk a baloldali média legfontosabb feladata – mert az ideológia mögé tömegek is kellenek.

Hrabák András

85 / 92

Tudomány A munkásosztály fogalma és a kultúra kérdései Ötödik rész Egy a tőkétől független autonóm művészet kezdetei Gyimesi László, Jakócs Dániel A Magyar nyelven már leközölt cikk orsz nyelvű változata. Stramszky Márta novellájával kiegészítve.

A munkásosztály fogalma és a kultúra kérdései Ötödik rész Egy a tőkétől független autonóm művészet kezdetei

Az alábbi cikk magyar nyelvű változata már megjelent a Világszabadságban (22.szám Müvészet rovat). Ez az orosz nyelvű változat is eredetinek tekintendő, mert az egyik társszerző Jakócs Dániel fogalmazta újra az orosz nyelvű változatot. A orosz változat a magyartól két vonatkozásban tér el: 1. Pontosan idézi Marxnak a proletár fogalmáról adott egyik meghatározását, ez a meghatározás még nem hatolt be a köztudatba. 2. A külföldi olvasó számára orosz nyelvű fordításban mellékeltük Stramszky Márta egyik elbeszélését, mint az autónom irodalom egyik példáját .

Данная статья уже опубликована в интернет- журнале Világszabadság на венгерском языке, русский вариант отличается от венгерского тем, что точно цитирует одно определение пролетария от Маркса и приложением одного рассказа Марты Штрамски в переводе на русском языке, как пример венгерского автономного искусства.

Ласло Димеши, Даниэль Якоч

Понятие рабочего класса и проблемы культуры

Пятая часть Начало независимого от власти капитала автономного искусства

Так как мы не можем быть уверенны в том, что читатели этой части прочли предыдущие части нашей серии, мы считаем нужным подчёркнуть, что по марксистким понятиям рабочим классом или пролетариатом являются только те работники физического и умственного труда, которые не имеют средств производства и живут своим трудом, то есть зарабатывают свой « хлеб насущный» продажей своей рабочей силы. «Под пролетарием в экономическом смысле следует разуметь исключительно наёмного рабочего, который производит капитал, увеличивает его стоимость и выбрасывается на улицу, как только он становится излишним для потребностей господина капитала, как называет эту персону Пекер.» (Карл Маркс, Капитал, том I, Госиздат политической литературы, М. 1955 стр. 620.) В «Капитале» и в других работах Маркса можно найти ещё несколько аналогичных определений пролетариата, но мы выбрали именно данное потому, что в этом определении особенно ясно выражается тот факт, что одной из специфических, важнейших черт рабочего класса является постоянное существование промышленной резервной армии. Понимание этого факта особенно важно в наше время потому, что численность и пропорции резервной армии достигли колоссальных размеров. Данный факт оказывает угнетающее давление на общественную психику и через неё на состояние искусства.

86 / 92

Наёмный труд существовал и до капитализма и не будет исчезать сразу после обобществления основных средств производства, но мы теперь не будем отклоняться, чтобы рассматривать проблемы и ситуации переходного времени. В наше время во всей Европе господствует капитализм, материальные предпосылки художественной работы, и вместе с ними доходы тех художников и писателей, которые живут за счёт художественной работы, зависят от капиталистов (от издательств и разных торговых организаций ) или находятся целиком под их контролем. Поэтому только независимые от власти капитала, работающие на принципах самоуправления организации могут создавать свободное автономное искусство. Эти организации не рассчитывают и не могут рассчитывать на поддержку финансовых кругов. В интересах полной свободы автономные художники или писатели не желают выполнять никакие условия художественных конкурсов, поддерживаемых финансовыми кругами или какими-либо государственными организациями. В принципе государственные организации являются нейтральными в политических, философских или религиозных вопросах, но в лучшем случае это так только на словах. На самом деле эти организации являются завуалированными представителями, защитниками интересов буржуазии. Из всего этого не вытекает, что автономные художественные союзы не могут и не должны принимать никакую помощь или материальную поддержку от разных общественных организаций и объединений рабочего класса, например от профсоюзов. Организации, союзы и т.д. рабочего класса сами являются автономными по отношению к буржуазному государству и его политическим партиям, и поэтому их поддержка не ограничивает свободу автономных художественных организаций. (К сожалению, эти автономные организации рабочего класса часто сами являются очень бедными и не могут оказывать необходимую помощь автономным писателям. Редакции некоторых профсоюзных газет уже в конце XIX-ого века приютили автономных писателей в своих издательствах и тем самым обеспечили их хотя и скромным, но достаточным для существования и для свободного творчества доходом. Конечно, эти писатели вынуждены были сочетать художественное творчество с повседневной работой журналиста.) Цель настоящих автономных художественных групп и объединений выражать духовную жизнь, мысли и переживания большинства общества, изображать судьбу народа, его невыносимые трудности. Большинство народа фактически тождественно пролетариату, а его меньшая часть - живущим своим трудом «малым предпринимателям. Судьба этих предпринимателей часто труднее, чем у пролетариев. По нашему опыту, трудящиеся Венгрии да и всей Европы бьются в тисках трагических противоречий. Судьба сотен и сотен тысяч людей является безвыходной, и для современных поколений эта безвыходность представляется неразрешимой. Многие не без основания так чувствуют, что единственным выходом является смерть. Этим объясняются повторяющиеся самоубийства, и тот факт, что значительная часть молодёжи «отказалась» от семьи, от детей, живёт сегодняшним днём и наслаждается из жизни тем малым, что настоящее даёт им, до тех пор, пока враждебные и роковые силы общества не загоняют их в окончательную гибель. Общественный деятель, писатель и поэт Йожеф Этвеш сформулировал свою поэтическую программу следующим образом: «Пусть будет моя песня сверканием молнии, каплей слезы, пролитой за муки тысяч и тысяч людей.» В наши дни надо выражать муки не тысяч, а миллионов людей. Понятно, что «политическая или экономическая элита» не любит такое искусство, не награждает его никакими призами или медалями, не поддерживает его материально. Наоборот, обходят молчанием, не издают, не печатают произведения этого искусства. Цель этого искусства может быть только одна: выражение трагедии нашей эпохи. То есть цель этого искусства заключается в самом его существовании, в самовыражении эпохи. В отношении независимости этого искусства от власти капитала это искусство есть l' art pour l' art, так как целью является само произведение. Но если такое произведение уже возникло, то оно влияет на общество, пробуждает его к мысли, призывает его к действию. Настоящее автономное искусство реально существует в Венгрии с конца XIX –ого века, к его первой вершине я причисляю поэзию Дюлы Юхаса. Произведения автономного искусства опубликованы в двуязычной греко-венгерской антологии : Рукопожатие , Будапешт, 2008. Из этой антологии цитирую одно из самых замечательных выражений нашей эпохи, краткое стихотворение Христоса Бравоса Смерть наёмного рабочего (стр. 179.)

Χρήστος Μπράβος Θάνατος μισθωτού Στη νεκροψία θα βρουν σφηνωμένη στο λαρύγγι του τη λέξη που κατάπιε

Христос Бравос Смерть наёмного рабочего При вскрытии тела Нашли проглоченное им слово, Застрявшее у него в горле.

Эпиграмма состоит только из нескольких слов, но именно её сжатость, лаконичность, наглядность образа, придают её тексту на редкость исключительную выразительность, и благодаря этой возведённой в высшую степень выразительности, мы можем считать эту эпиграмму классическим произведением нашей эпохи. Она отражает печальную и трагическую судьбу большинства людей современного капиталистического мира. Чтобы не расширять рамки нашей статьи больше, чем читатели работ на интернете любят, я ограничиваю себя минимумом и не цитирую другие оригинальные отрывки, только указываю на несколько жемчужин из современной автономной греческой поэзии. Мне кажутся несомненно такими стихотворения Янниса Моциоса, стихотворение «Политик» Дионисиса Саввопулоса (в переводе Белы Риго на венгерском языке), стихотворение «Моисей» Никоса Григориадиса и ещё несколько других. Всё это, конечно, только беглое перечисление примеров из богатого содержания греческой части антологии. (В скобках считаю нужным заметить, что все переводы венгерских стихотворений на греческий язык сделаны Яннисом Моциосом и Никосом Григориадисом. Они, как и все участники создания антологии, работали бесплатно.) Так как нижеследующая часть нашей статьи о венгерской автономной поэзии написана Ласлом Димеши, и он, естественно,

87 / 92

не упоминает себя среди автономных поэтов, я считаю своим долгом подчеркнуть, что его сатирическое стихотворение «Все свободны здесь» является одной из лучших поэтических характеристик т.н. «смены системы», то есть реставрации капитализма. В этом произведении автору удалось точно передать сущность духовного состояния эпохи. Об этом я уже писал в интернетжурнале Világszabadság. Тот факт, что в Венгрии автономные писатели и художники, то есть настоящие демократические, народные, а не только народнические писатели и художники начинают организовывать себя как движение, в большой мере заслуга Ласло Димеши, который в следующей части статьи информирует нас о состоянии и достижениях венгерского автономного искусства. Автономное искусство создаётся пером писателей, одиноких или сплотившихся в маленькие группы, независимых от художественных школ, университетских кафедр, от моды и – это сейчас особенно важно—от политических партий. В некотором отношении эти группировки напоминают старые художественные и литературные салоны с той существенной разницей, что они возникают не на базе элитарной интеллигенции, существовавшей на периферии господствующего класса, а намеренно опираются на вытесненное из всякой сферы влияния и деятельности большинство народа. Автономные литературные и художественные коллективы действуют во всей стране, очень часто они создают себе организационные формы (общества, фонды, клубы, часто какое-то автономное издательство, дом культуры , библиотека обеспечивает их местом, но чаще всего кафе-клуб, пивной бар или ресторан предоставляет им место или отдельный зал). Краткость статьи не позволяет перечислить все эти формирования или дать им оценку. Я хотел бы только упомянуть их и назвать тех личностей, которые являются их центральными организаторами: Литературно-художественное Общество им. Лайоша Надь, в котором выделяются такие значительные литературоведы и организаторы как Эрика Сепеш и Иштван Сердахейи. В начале формирования этого общества Иштван Сердахейи играл решающую роль в определении основных художественных принципов общества, а за последние годы руководство перешло в руки Эрики Сепеш, которая больше, чем на десять лет моложе Иштвана Сердахейи. Общество им. Лайоша Надь имеет некоторые контактные пункты с журналом Эзредвег . Из всех уголков страны собирает своих членов Литературный Кружок им. Дюлы Круди. Они проводят свои встречи в салоне легендарного Ресторана Кехли. Очень интересным и оригинальным коллективом является Литературный Кружок им. Михая Ваци, сформировавшийся при издательсве Rím (Рифма), и поэта Яноша Мадара, так же как и Кружок им. Мадача в городе Баллашшадярмат, объединяющий автономных художников Ноградской области. Значительная творческая группа возникла в сфере притяжения журнала Kincskereső (Кинчкерешё), в котором Бела Риго, один из самых выдающихся автономных поэтов, играет определяющую роль. Как переводчик он присутсвует в антологии Рукопожатие, но, к сожалению, непонятно, почему его оригинальные работы не попали в антологию. Вероятно, среди множества рукописей они потерялись. Особенную функцию выполнял Чепелский Клуб Читателей – Рабочих. Этот клуб называет себя именем своего основателя Лайоша Тамаша. В своё время руководителем этого клуба была и такая влиятельная личность как Ласло Бенке, основатель Кружка им. Жигмонда Морица и издательства Hét Krajcár (Хет Крайцар). Значительные автономные литературные кружки формировались в сфере притяжения издательств Littera Nova, Accordia, Hungarovox, Parnasszus Könyvek, Napút/Napkút, Pannon Tükör, Várucca Műhely, Alterra Kiadó, Spanyolnátha, Kráter Kiadó, и мы могли бы продолжать эти перечисления названиями шомодьских , мишкольцских и печских кружков. Коллективы автономных художественных кружков обычно не являются гомогенными, внутри группы контакты между членами не всегда постоянные и тесные, их не всегда связывает общая философия и эстетическая цель, но их обычно объединяет желание стать выразителем чаяний народа или его определенной части и служить ему. Часто, вследствие серии литературных вечеров, возникают постоянные коллективы посетителей, такими стали вечера Кружка Келемен или литературные беседы района Чиллагхедь в Будапеште. Их число невозможно сосчитать. Необходимо также упомянуть некоторых одиноких художников слова, которые не входят ни в какие группы и имеют значительное число читателей и последователей, и их искусство опосредовано влияет на образование новых коллективов. Наугад выбирая из них, в первую очередь надо назвать имена Йожефа Кончека и Ласло Дьори, они начали свой творческий путь в группе «девяти», но всегда были оригинальны и сохраняли свою художественную независимость. Также очень волнующие произведения создают работающие вне всяких кружков Ференц Бирталан, Тибор Балаж, Дьордь Дебрецени, Ласло Дьомьотёр , Жужа Мирче, Марта Штрамски, и можно было бы дальше продолжать перечисление. Кроме всего выше сказанного, мы должны учитывать, что интернет даёт место бесчисленным виртуальным художественным коллективам, однако их творчество требует специального исследования. Несмотря на множество опасностей, в этой форме скрывается самая большая возможность дальнейшего развития автономного искусства. Надо сказать ещё несколько слов о следующих трёх авторах, которые всегда были и оставались независимыми, но официальные круги не могли не признавать их, так как уровень их творчества не позволял отрицать их достижения. Мы имеем виду трагически ушедших из жизни Михая Ладани и Антала Вербьоци, а из живых Ференца Барани. Он и как писатель, и как поэт, и как переводчик, и как популяризатор научных знаний и истории музыки, и как организатор (лекции по истории оперы, вечера-конкурсы поэзии и т.д.) является одной из самых важных личностей независимого искусства. Наконец вкратце мы должны сказать и об опасностях автономного статута. Целый ряд бездарных дилетантов, версификаторов оправдывает свою неудачу тем, что они не принадлежат ни к одному «повозочному табору», ни к одной группировке. Они стараются приспосабливаться к автономным коллективам, и если они достаточно энергичны и ловки, то могут брать в свои руки руководство коллективом. Имеются печальные примеры этому. Автономное искусство только тогда

88 / 92

может выполнять свою функцию, только тогда может служить успешно вытесненному из сферы влияния большинству народа, если оно профессионально достоверно, эстетически безупречно, если и по содержанию, и по форме стоит выше, чем произведения канонизированного искусства. В качестве иллюстрации прилагаем рассказ венгерской независимой писательницы Марты Штрамски «Зачем вы обижаете раненых?»

Зачем вы обижаете раненых? Я раненая. Если посмотришь на меня, то с виду обычная женщина лет пятидесяти – без каких-либо бросающихся в глаза кровоточащих ран. Но если ты заглянешь мне вовнутрь, то я – спасающийся бегством солдат. Раны появились несколько лет назад. На месте незаживающих возникали следующие, которые обрастали язвами, покрывали всё тело и заставляли меня пробовать спасаться бегством перед новыми и новыми. Принять решение бежать было нелегко. Скорее всего, не только из-за длительного, безнадёжного и полного неопределённости пути, где не ожидается конечной остановки. Приняв это решение, я тем самым вынуждена была бросить и своих прежних хороших друзей... Но когда человек переступает болевой порог, он уже больше не взвешивает, что и как. Ему надо отправляться дальше. Без сапог, с израненными ногами, шагать вперёд и вперёд. Дорога эта уже с самого начала была удручающей. В то время, как я брела босиком, без еды и питья, с грустью видела по сторонам недоумевающие лица. Здоровые, свободные, радостные люди смотрели на меня, пытаясь разгадать причину моего решения. Куда же она идёт? – шептались они за моей спиной... На что она, чёрт побери, надеется? – Вздыхали некоторые друзья по несчастью, которые свои раны старались лучше спрятать, а не то, чтобы решиться отправиться в путь. Но я отчаянно маршировала дальше и дальше, целенаправленно – и одна... Ну а потом, в один прекрасный день мне улыбнулась удача. Кто-то – уже даже и не знаю когда, как и почему – присоединился ко мне. Поначалу лишь делил со мной еду и питьё, потом показал, как излечить мои полученные ранее язвенные раны. Рассказал, что когда-то и он был раненым, и как ему удалось спастись. Ободрял меня, дарил надежду. Говорил о прекрасном будущем, в то время как внушал мне, что, пожалуй, и я могу идти вместе с ним. Ну а я, попав под его влияние, начала верить в полученный от жизни шанс. Да, я ему верила, и начала выздоравливать. Уже не ломило руки-ноги (по крайней мере, я всё меньше думала об этом), и хотя места уколов и укусов ещё были видны, и рубцы ран часто зудели, но обстоятельства, при которых я их получила, - купаясь в словах моего нового спутника – уже начали забываться. Я не боялась улыбаться, ходить с высоко поднятой головой и видеть в идущих настречу людях друзей. Этот наш общий марш был настоящим чудом! И вот тогда произошёл неожиданный поворот. Когда я уже была уверена в своём исцелении и в том, что найду покой, присоединившийся ко мне во время этого похода спутник бросил меня. Не знаю, по какой причине – пожалуй, нашёл себе более здорового, лучшего спутника? Не было никакого предупреждения, никаких сигналов тревоги... лишь просто во время пути он бросил меня в беде! И даже не только бросил в беде, но и выступил против меня! Нападение было настолько неожиданным, что точные детали не могу и вспомнить, так как боль стёрла в моём уме всё, что произошло. Но всё же припоминаю, кажется, сначала он сильно меня пнул или, пожалуй, ударил? Или его слова хлестнули меня по лицу? Кто знает... возможно, что первый удар он нанёс в район желудка... или повыше? Точно лишь одно: от удара мои колени подкосились, и ноги уже не слушались меня. А потом, когда я уже была близко к земле, почувствовала новые удары по затылку и лицу в сопровождении непрекращающихся оскорбительных звуков брани... Потекла кровь. Не только из полученных сейчас ран, но вскрылись и более ранние, те, которые уже заживали! Я лежала на земле и чувствовала, как кровь льётся из моих ушей и носа в рот, и, смешавшись со слюной, стекает в горло... Хорошо бы вот так задохнуться... подумала я. Меня не стало. Тело было не в состоянии пошевелиться, я даже не могла поднять руку, чтобы защититься от дальнейших ударов. Да уже и не за чем... А может, я уже мёртвая... В моём стучащем мозгу возникли испуганные воспоминания: это невозможно, хорошие люди так не делают! На ум пришли усвоенные мной с детства постоянные слова дедушки и бабушки: маленьких нельзя обижать! Мальчикам нельзя бить девочек! Любите друг друга! Как это было давно, когда мальчиков так воспитывали! Мир изменился... Наверно, во время моего тридцатилетнего марша меня настолько занимали мои раны, что не заметила, как изменились люди... Что стало с вами, солдаты? Вы не только не любите друг друга, но даже не уважаете боли другого? Почему вы отталкиваете того, кто надеется, что вы протянете ему руку, чтобы помочь подняться? Да, по-видимому, пока я шла своим маршем, мир стал злым.

89 / 92

Теперь я опять раненая. Даже, наверное, тяжелее. Что мне делать? Выбрать смерть? Нет. Попробую выздороветь и снова встать на ноги в этом изменившемся мире. Но самое главное: попытаюсь это сделать так, чтобы не превратиться в волка-поедающего-раненых-солдат! Марта Штрамски Перевод Наталии Фекете Natália Fekete fordítása ***

***

Серия статей о понятии рабочего класса и о проблемах культуры продолжается.

Megújuló energiák hasznosítása Büki Gergely Szerkesztette: Lovas Rezső Köztestületi Stratégiai Programok Megújuló energiák hasznosítása Magyar Tudományos Akadémia Budapest, 2010 A kötet kiadását támogatta: Menedzserek Országos Szövetsége Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centruma Összeállította: Büki Gergely Szerkesztette: Lovas Rezső ISBN 978-963-508-599-6 Š Magyar Tudományos Akadémia

90 / 92

A tanulmány PDF formában olvasható.

91 / 92

92 / 92