Nyilasy Balázs. A magyar irodalomértés dilemmái és feladatai a harmadik évezredben

1

Nyilasy Balázs A magyar irodalomértés dilemmái és feladatai a harmadik évezredben

2

TARTALOM

1. Sok világosság és kevés meleg 2. A filozófia a priorija 3. A nyelvmítosz fantomképei 4. Absztrakt szisztematizmus és megértő problematizmus 5. A nyelv-fétis és a nem-azonosság Potemkin falvai 6. A zavarbaejtő elméletalkotó 7. Egyoldalúságból egyoldalúságba 8. A megértő metódus keresése és a magyar tradíció 9. Tartsunk nagytakarítást! Függelék (Kutatási program-vázlat az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete számára)

3

1. Sok világosság és kevés meleg „Korunk láthatárán sok világosság és kevés meleg van. Az előítéletekkel együtt, melyeket eszünk szétboncolt és tartalmatlanságuk miatt megvetett , csökkent keblünkben a hit az igazságok iránt is. […] A régi jogviszonyok bukása a létező társadalmi rend alapjait is ingatagabbakká tette. Az egész épületen repedések látszanak, s tartóssága iránt szívünkben kételyek fészkeltek. Mi azonban követ kő után feszítünk le, s rettegve az összeroskadástól, mozdítjuk elő azt. […] Ha materialisták vagyunk, átalljuk elvünket cselekedeteinkre nyomni; ha vallásos, szellemi és erkölcsi kötelességeket ismerünk el, gyakorlatba vételöket bizonyos pontokon túl szégyelljük s kinevetjük. Egyik irány felől sincs mély hitünk. Mindeniknek kémleljük gyengeségeit. Mindeniknek ellenkezőjébe objektíve sokszor beleéljük magunkat. Majdnem egyenlő gyönyörrel olvassuk nézeteink megtámadtatását, mint védelmezését, s majdnem egyenlő érveket tudunk felhozni magunk mellett, mint ellen”1 Kemény Zsigmond, a nagy magyar gondolkodó tanulságos belátása, helyzetjelentése 1853ban, jó másfél évszázada született. De vajon a találó metafora-párral, a sok világosság és kevés meleg érzéki képzeteivel jellemzett lehetőségrendszer, kulturális kondíció mára változott-e lényegesen? Életproblémáinkat átérezve, bölcseleti kérdéseket firtatva, a humaniórák alapjai körül vizsgálódva nem a gyarlóság és erőtlenség állapotában téblábolunk a harmadik évezred elején is? A vallási hit sziklájáról lelépve (a magasabb törvényeket vizionáló, univerzália-elvű gondolkozás biztonságát elhagyva) vajon nem törvényszerűen vásároltuk be magunknak a bizonyossághiány, a kétely, az elesettség állapotát? „A szubjektivitásnak ugyan példátlan ereje van ahhoz, hogy létrehozza a szubjektív szabadság és a reflexió műveltségét, és hogy aláássa az addig feltétlen egységesítő erőként fellépő vallást. Ám ereje ahhoz már kevés, hogy az ész közegében pótolja is az egyesítés vallási hatalmát [...] a vallás lefokozódása hit és tudás olyan szétválásához vezet, amelyet a felvilágosodás saját erejéből nem tud túlhaladni.” –

jellemzi ezt a folyamatot Kemény

helyzetértékelésével egybehangzóan a filozófiai esszét író német bölcselő, Jürgen Habermas.2 1 2

Kemény Zsigmond, Élet és irodalom, Budapest, 1971, 192. Jürgen Habermas, Filozófiai diskurzus a modernségről: tizenkét előadás (ford. Nyizsnyánszky Ferenc, Zoltai Dénes), Budapest, 1998, 22-23.

4 „Zuhog az ész / a gazdátlan tényrakásokra.” – jeleníti meg a huszadik század végi értelmiségi tudat számára kínálkozó esélyt kétsoros epigrammájában a magyar költő.3 A „sok világosság és kevés meleg van” szituációértékelése, az „Egyik irány felől sincs mély hitünk” helyzetjelentése, azt hiszem, az irodalomértés lehetőségeit latolgató kutató számára is megfontolandó.

Sziporkázó

tűzijátékok

káprázatában

mi,

huszadik

századi

literátorok

gyönyörködhettünk éppen elégszer. De a látványos demonstrációk, a teória rangját, presztízsét hangsúlyozó bemutatók valójában mennyi meleget szolgáltattak? Az orosz formalizmustól az amerikai dekonstrukcióig s a kultúratudomány proklamációjáig húzódó roppant vonulat az új évezred elejéről visszanézve mindenesetre egyre kevésbé vált ki elismerő bámulatot belőlünk. A modern irodalomelmélet hírneves nóvumai megkoptak, elhasználódtak. Az intern megközelítés szubverzív ereje megcsappant, a fabula-szüzsé ellentétpár, az osztranyényijére alapozott irodalomantropológia és műfajelmélet mozgósító, dinamizáló energiái elapadtak. A jakobsoni kommunikációs modell átnevezéseit: az alkotót a feladóval, az olvasót a felvevővel, a művet és meghatározottsági feltételeit a kóddal helyettesítő tüsténkedést sem tudjuk ma már alkotóan újítónak látni. A pompázatos struktúrákba, oppozicionális rendszerekbe, a jel- és kommunikációs elméletbe helyezett bizalom ugyancsak a múlté; a hírérték és a redundancia fogalmaihoz régesrégen nem kapcsolódnak nagy elvárások, remények. S csak találgatunk: a Nyugat-Európában és Amerikában ugyancsak feslő, foszladozó nyelvtudományi mítosz Magyarországról nézve meddig látszik még fényesnek, pompázatosnak? A jelentés nélküli elkülönbözések saussure-i látomását hány évtizedig véljük még vitathatatlan origópontnak, Lacan, Derrida, De Man nyelvi előfeltevését és dekonstruktivizmusát meddig gondoljuk a korszerű irodalmi elemzés alapjainak? A nyelvi megelőzöttség mantrájáról mikor merjük kimondani, hogy nem valamiféle paradigmaváltó igazság, hanem végig nem gondolt, zavaros eszmékből összetákolt barkácstermék, s a mantra erejét fenntartó, sokszorozó, roppant absztrakciós metaforahalmaz nem a tudományt, legfeljebb az áltudományos látszatkeltést képviseli, szolgálja? „»Hogyan értitek ezt a részletet? Mit akart nekünk mondani a szerző? Melyek a vers vagy a próza szépségei? Miben eredeti az író látásmódja? Mi a tanulság?« Egy időben azt hihettük, hogy az irodalomelmélet véglegesen félresöpörte ezeket az idegesítő kérdéseket. De a válaszok elszállnak, a kérdések pedig megmaradnak. És többé-kevésbé mindenkor ugyanazok […] Az irodalomelméletnek nem sikerült megszabadulnia az irodalomról szóló köznyelvtől, az olvasókétól, a műkedvelőkétől. Így tehát amint az elmélet távolodik, a régi fogalmak újra felbukkannak, sértetlenül. Vajon azért nem 3

Petri György: Építkezés

5 tudunk igazából soha megszabadulni tőlük, mert »természetesek«, mert »értelmesek?« […] még mindig helytálló azokból a közkeletű kérdésekből kiindulni, melyeket az elmélet szeretett volna megsemmisíteni, ugyanazokból, melyek újra fölmerültek az elmélet kifulladása után, azért, hogy újra meg újra meghaladhassuk az általa fölkínált ellentmondásos válaszok segítségével.” – jeleníti meg a modern elmélet paradigmatikus újdonságával kapcsolatos szkepszisét a francia kutató, Antoine Compagnon is beható értelmű, világos logikájú, franciául 1998-ban publikált, magyarul 2006-ban megjelent könyvében. 4 „Az elmélet Franciaországban szalmaláng volt, s a kívánalom, amelyet Roland Barthes 1969ben megfogalmazott […] úgy látszik, nem teljesedett be. A hatvanas és hetvenes évek elméletírói nem találtak követőkre. Még Barthes is kanonizálódott, ami nem a legjobb eszköze annak, hogy valamely mű élő és hatékony maradjon. […] Az elmélet beállt a sorba, s már nem az, ami volt: ott van, a maga helyén, ahol minden más irodalmi korszak is megtalálható, ott, ahová minden szaktárgy betokosodott, az egyetemi oktatásba. Megtört, ártalmatlan. Megadott időben várja a hallgatókat, semmi más kapcsolata nincs a többi szaktárggyal vagy a világgal, legföljebb annyi, amennyit az egyik tárgytól a másikig tántorgó hallgatók közvetítenek. Nem élőbb a többinél, abban az értelemben, hogy többé nem megmondhatója annak, miért és hogyan kellene az irodalmat tanulmányozni, s hogy mi adja az irodalomtudomány mai helytállóságát és időszerű tétjét.” – állítja szembe ugyanő nosztalgiával az irodalomelmélet lendületes hőskorának tekintett hatvanas- hetvenes évtizedet az ezredforduló terméketlenségével, pangásával, kiüresedésével.5 2. A filozófia a priorija De ne szaladjunk ennyire előre. A sok világosság és kevés meleg metaforáját nem kell elfelejtenünk, a kiterjesztésekkel azonban egyelőre bánjunk óvatosabban. Az irodalomértés szűkebb köreitől térjünk vissza egy időre a tágabb kulturális kontextusokhoz. Forduljunk először is két meghatározó „alaptudományhoz”, a filozófiához és a lingvisztikához. Töprengjünk el egy pillanatra e

diszciplinák helyzetén, lehetőségein, s mérlegeljük a befolyást, amelyet így vagy úgy az

irodalomkritikára s az irodalomértésre gyakorolnak. Kezdjük először a bölcselettel! Az embertudományok voltaképpeni királynője – tudjuk –

sok évszázados (évezredes) presztízs

birtokosa, s e tekintély a mi országunkban a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveitől kezdve nemcsak stabil maradt, de még inkább erősödött. A jelenségen nincs miért csodálkoznunk: a 4 5

Antoine Compagnon, Az elmélet démona, Pozsony, 2006, 14, 14-15, 15-16. I. m., 10-11.

6 kommunizmus három évtizedének pragmatikus marxizmusa és durva tilalmi táblái érthetően ébresztettek vágyat a szubtilisabb bölcseletre, a „polgári filozófia” sokrétűbb, sokszínűbb gondolatvilágának befogadására. E méltató respektust mindazonáltal nem kell kritikátlanul magunkévá tennünk. A gyanakvásra jó okunk lehet: a magyarországi kulturális kondíció torz viszonyai egyoldalú megközelítést eredményezhettek. A megfosztottság és a vele járó frusztrációs komplexus,

kompenzációs

vágy

tiszteletnyilvánításokat,

kultikus

kijelentéseket,

mitizáló

megközelítéseket hívhattak életre, s a magyarországi szellemi élet, irodalmári közösség a filozófiának végül olyan értékeket, lehetőségeket, vívmányokat tulajdoníthatott, amelyekkel az talán sosem is rendelkezett. A kérdés megvizsgálásához idézzük meg a huszadik század utolsó évtizedeinek egyik különösen nagy presztízsű irodalomtudományi munkáját, az 1982-ben megjelent, 7 kísérlet a kései József Attiláról című tanulmánykötetet. A szerző, Németh G. Béla – a korszak vezető irodalomtudósa – minden megállapításával, értékítéletével a bölcselet centrális jelentőségét, magas létrangját jelzi, szuggerálja. Az irodalmi közlésmód és a poétikai-esztétikai érték problematikáját könyvében rendre bölcseleti kontextusba ágyazza, s a marxizmus optimizmusát cáfoló, válságkifejező filozófiát a mélység és autenticitás képviselőjeként idézi meg. A „léttani érzékelésnek és válaszkeresésnek”6 elsőbbséget biztosító irodalomtudós József Attila kései költői korszakát elemezve Martin Heidegger egzisztenciálfilozófiájához fordul, a marburgi filozófus premisszáit, következtetéseit, konceptualizációs technikáját evidensen elfogadja és mintakövetésre ajánlja. A szorongás, a semmi és a halál a tanulmányban alapvető emberi tényezővé, tartalmassági kritériummá válnak, s a 20. század válságvilágát megfogalmazó magyar alkotó semmivel folytatott küzdelmét Németh G. a heideggeri időszemlélet, szorongás, bűntudat, halállal szembeniség fogalmaival igyekszik megvilágítani. „Létünket öröknek hinni s szabadnak a nem emberi, az ember alatti zöld vadon sajátja, melynek következménye is csak ember alatti létezés s létbezárulás lehet: akár az erdőben a vadnyom. Kegyetlen vers ez, de világképének igazsága nyilván több, mint az »örökké élni«-féle szentimentális kamaszkiáltozásé, fogadkozásé” – teszi magáévá az irodalmár elemző Martin Heidegger imperatívuszát, nyilvánítja ki a haláltudatosítás, halálmegélés ontológiai s morális elsőbbségét, és vetíti rá az állásfoglalást a Talán eltűnök hirtelen... kezdetű József Attilaversre.7 A 7 kísérlet a kései József Attiláról, látjuk, a bölcselet létrangját nagyon energikusan hangsúlyozza, s az intellektualizmusnak, elvonatkoztatásnak, „filozofikusságnak” mindegyre 6 7

Németh G. Béla, 7 kísérlet a kései József Attiláról, Budapest, 1982, 47. I. m., 194-195.

7 értékteremtő elsőbbséget biztosít az érzéki-költői karakterrel szemben. A Tudod, hogy nincs bocsánat... s a Talán eltűnök hirtelen... költője Németh G. szerint éppen a „bölcseleti mélység”, az általánosító absztrakciós

karakter, a

„szcenikus

konkrétságot

mellőző” lényegsummázó

gnomatikusság miatt áll kitüntetett helyen a magyar irodalomban. „[…] ő a filozófia alapkérdéseivel szembesítő megközelítését, értelmezését, megmérését követeli s végzi el az irodalom egészének is, az egyes műalkotásoknak is”, „[…] a versnek a «metafizikai» kijelentések, sőt kinyilvánítások a priori jellegét és hatalmát kölcsönzik.”, „sorsminőséggé sűrűsödött, egzisztenciális szintézissé lett tragikus summázatok […]”, „A kijelentés, a kimondás apriorisztikus «metafizikai» hitelét […]”, „Ha a heideggeri bölcselet ki nem sajátította volna magának a Seingeschichte, a léttörténet fogalmát és fogalomkörét, létösszegzésről kellene beszélnünk.” – teremt a kutató változatos fogalmakat, szókapcsolatokat a József Attila-i „filozofikusság” megjelenítésére és föltétlen magasztalására.8 A fenti ismertetés a feltételes módban megjelenített sejtést erősítheti. A filozófia mitizálását vélelmező gyanakvásunk talán valóban nem alaptalan: a kommunizmusból kibontakozó hazai irodalomértés, meglehet, túlságosan apologetikus a bölcselettel szemben.

A nyolcvanas évek

legnagyobb tekintélyű irodalmára mindenesetre Heidegger feltevéseit reflektív kritika nélkül fogadja el, a filozófiai gondolkozást ab ovo magasabb létszférába helyezi, s mindeközben az irodalom sajátszerűségét (a „we ought to evaluate literature for being what it is” egyszerű, de fontos welleki igazságát) elsikkasztja. A bölcselet tisztelete minden bizonnyal szép dolog, a baj csak az, hogy a filozófusok többsége ma már aligha tud elfojtani egy mosolyt, ha „a metafizikai kijelentések a priori jellegéről és hatalmáról” hall, és többen a heideggeri alapeszmék kritikátlan elfogadására, követésére sem bátorítanának. Érdemes ebből a szempontból egy pillanatra visszakanyarodnunk a magyar kultúra korábbi, szabadabb, méltóságtelibb időszakához. Idézzük fel pár szóban a hazai szakmai közösség harmincas évekbeli, Martin Heideggerrel kapcsolatos állásfoglalásait! A sort az Athenaeum 1933as évfolyamában megjelent ismertetéssel kezdhetjük. A cikk szerzője, Barta János a Sein und Zeit alapfogalmait (a Dasein, Sein-bei, Sein-zu, Eigenlichte-uneigenlichte Existenz, im Vollzug, Geworfenheit terminusait) rendre átvilágítja, a szerző gondolatmenetét megidézi és értelmezi, de közben a reflektív, kritikus megjegyzésektől sem tartózkodik. „Ha filozófust kimeríthetne az, amit tételszerűen, eredmény gyanánt kijelent, Heideggerrel néhány mondatban végezhetnénk.” – állapítja 8

I. m., 41, 54-55, 56, 62, 175,

8 meg, s az igaziság és nemigaziság leegyszerűsítő formáit bírálva, a semmi és a halál egyoldalú totalizálását korrigálva, a Mitdasein, a másokkal való együttlét fontosságára rámutatva számos ponton utal az értekezés problematikusságaira.9 A Barta-íráshoz hasonlóan profizmus és higgadt, reflektív kritika jellemzi a Magyar Filozófiai Társaság 1939-ben megrendezett vitaülését is. Jánosi József nyolc pontban foglalja össze bíráló megjegyzéseit a német bölcselő fő művét illetően, s végül Hans Neumann, Edmund Husserl észrevételeit idézi meg. Az előbbi a Sein und Zeit és a germán mítoszok mélységes rokonságára hívja fel a figyelmet, az utóbbi a filozófiai antropologizmus és pszichologizmus veszélyeire figyelmeztet. Mátrai László, Ortvay Rudolf, Joó Tibor, Brandenstein Béla ugyancsak a méltányos elismerés és a kritika kettősségében teszik meg észrevételeiket. „Ha a Semminek semminémű határozmánya nincs, vele nyilván nem lehet jellemezni az emberi létet, ill. a halált sem. [...] értelmetlen dolog […] a halálon keresztül a semmit igenleni, egy fiktív heroizmus motorjának megtenni, mint Heidegger teszi.”, „[...] számos alapvető fogalmat vezet be, anélkül, hogy azokat definiálná [...]” „[...] fölöslegesen tesz előadásában bonyolulttá alapjában véve nem is bonyolult dolgokat. S nagy a gyanúm, hogyha megfosztjuk őket a sajátos heideggeri előadástól, nem is olyan forradalmian újak.”,

„Kierkegaard embere ez, de Isten gondviselő kezéből elengedve, avagy

kiszakadva: éppen ezért valóban emlékeztet az ősgermán hősi mondavilág vagy az antik görögség sorskiszolgáltatta, tragikus emberére is.” – hangzik el számos korrekciós észrevétel a vita résztvevőitől.10 A harmincas évek magyar bölcselői, látjuk, a nyolcvanas évek irodalmárához képest jóval elemzőbb és kritikaibb módon beszélnek Martin Heidegger fő művéről. De a tisztábban látás kedvéért érdemes utalnunk legalább még egy állásfoglalásra. Idézzük meg a Bertrand Russell utáni angolszász bölcselet legnevesebb képviselőjét, Alfred Jules Ayert. Az analitikus filozófus Reflections on existentialism című dolgozata 1967-ben jelent meg szakfolyóiratban, majd két év múlva külön tanulmánykötetben látott napvilágot. Az írás Heidegger metafizikájával is hangsúlyosan foglalkozik, s Ayer fejtegetései, ítéletei, konklúziói a Németh G. Béla-i méltatás tükrében elviselhetetlenül szubverzívnek, tiszteletlennek tűnhetnek. Az angol tudós a heideggeri létszemlélet centrumát jelentő Dasein fogalmát, a német bölcselő sajátszerű időszemléletét, a das Man, az Angst fogalmát, a létmeghatározó szorongás, a halállal szembeniség premisszáit és a semmi terminusát veszi górcső alá; s a marburgi filozófus előfeltevései és következtetései az analitikus filozófia logikai, érveléstechnikai követelményrendszerén megméretve rendre könnyűnek 9 Athenaeum, XIX. kötet (1933), 137, 151-152. 10 Athenaeum, XXV. kötet (1939), 300-303, 305, 307, 308, 309.

9 találtatnak. A. J. Ayer megalapozatlan premisszákra, inkorrekt következtetésekre mutat rá, pszichológiai kondíciók, előfeltevések logikai szükségszerűséggé stilizálását konstatálja, az időszemlélet problematikusságait elemzi, a semmi fogalmi konstrukcióját bírálja, és a logikai szférából való kilépés módozatát utasítja el. A Sein und Zeit és a Was ist Metaphysic? az ő szemével nézve valamiféle hibridet alkotnak: a szorongáskifejező egzisztenciálfilozófiai vallomások és az értekezés kontaminációjának tűnnek, s ez az „álfilozófia” (a föltétlen logikai, érvelési

korrektséget

igénylő

bíráló

így

látja)

indokolatlan

voluntarizmussal

apellál

igazságérvényre, várja el az olvasótól a kinyilvánítások értelmi-logikai belátását, elfogadását. Miért kellene a „halál-autencititás”, a föltétlen halállal szembeniség gondolatát elfogadnunk, igenelnünk, magunkévá tennünk, hiszen a pszichológia tanúsága szerint egyedül az élet eseményeiben vagyunk érdekeltek? – kérdezi a heideggeri eszméket problematizáló, relativizáló analitikus filozófus. A szorongás és a halál létrangot adó elsőbbségét semmi sem indokolja; a nagy erővel sulykolt heideggeri gondolat, hogy a halállal szembeniség az egyedül méltó, autentikus emberi attitűd, s a halál elfelejtése, elfedése inautentikus, méltatlan manipuláció egyáltalán nem igaz – állítja határozottan. Ha „csalás” volna is a végső, létmeghatározó érvényű halálról megfeledkeznünk, erre a „csalásra” az alkotó, értelmes emberi élethez éppen hogy szükségünk van – kanyarodik vissza kritikájában a józan észhez s a mindennapi emberi gyakorlathoz, éppen ahhoz a szférához, amelyet a heideggeri filozófia oly tudatosan és látványosan negligál.11 Alfred Jules Ayer Heideggerre és az egzisztencializmusra vonatkozó kritikája természetesen nagyobb gondolkozástörténeti folyamat részeként is felfogható. Az angol filozófus a huszadik század egyik legfontosabb bölcseleti áramlatához kapcsolódik, érvrendszere Russell-lel, Whiteheaddel, a Traktátust író Wittgensteinnel és a Bécsi Kör elveivel mutat rokonságot. Rudolf Carnap 1931-ben A metafizika kiküszöbölése a nyelv logikai elemzésén keresztül című tanulmányában ugyancsak a Was ist Mataphysic?-ból idézve mutatta be az „álfilozófia” látszatállításokat

teremtő

módszerét,

szorgalmazta

a

levezethetőség,

igazságértelem

és

verifikálhatóság kritériumait (marasztalta el a tényállások bemutatásának látszatát keltő metafizikát az életérzés kifejezését nyíltan megvalló-megvalósító – s ekképpen hiteles – művészettel szemben), és jutott el addig a konklúzióig, hogy egyáltalán „[...] nem lehetségesek értelmes metafizikai 11 „What is the virtue in being obsessed by death and seeing the skull beneath the skin? […] But why should it be his duty to dwell upon the progress in guilt and Angst? It is not as if his life would thereby become more agreeable or useful. Quite the contrary. The suggestion is that not to be obsessed with death is somehow cheating, But it is not clear, why it is cheating. And if it were, perhaps this is a case in which cheating is allowable, even one in which we ought to cheat.” A. J. Ayer, Metaphysics and Common Sense, Macmillan and co Ltd, London, 1969, 211-212.

10 állítások”.12 Moritz Schlick, a Bécsi Kör vezetője A filozófia fordulata című írásában iróniával emlékezett meg Descartes, Spinoza és Kant tudományos önbizalmáról s a huszadik század filozófusa számára a csendes szkepszist és rezignációt ajánlotta. „Egyetlen kísérlet sem vehető komolyan, amely arra irányul, hogy a rendszerek káoszának véget vessen, és a filozófia sorsában fordulatot hozzon [...] Meggyőződésem […] hogy jelenleg a filozófia teljes és végleges fordulatának idejét éljük, és hogy ténylegesen jogunkban áll e rendszerek terméketlen harcát befejezettnek tekinteni” – fejezte ki nagyon határozottan a bölcselettel kapcsolatos kételyét.13 A dekonstruáló, problematizáló kritika persze még nem affirmatív építkezés. A bölcselet válságát Russell, Wittgenstein s a Bécsi Kör sem oldotta meg. A logikai pozitivizmus metafizikabírálata sikeres volt, de a pozitív állításokkal kapcsolatban már súlyos nehézségek merültek fel. A filozófia válságából az analitikus gondolkodói kör ismeretesen úgy próbált kimenekülni, hogy a hagyományos, totalizáló, végső magyarázatokat preferáló, életproblémákra kérdező attitűdöt kerek perec visszautasította, a bölcseletet a formális és a matematikai logika világába vezette vissza, s feladatként a tudomány kijelentés-rendszerének ellenőrzését, átvizsgálását jelölte ki. Mindeközben azonban a rések, megoldatlanságok, anomáliák mind nyilvánvalóbbakká lettek. A verifikációs elv, a neopozitivista filozófia valamikori büszkesége már a harmincas években megrendült, s előbb-utóbb a formállogikai kalkulusokról is kiderült: egyik sem tekinthető a nyelv egyetemleges logikájának. A nyelvi kijelentések, a gondolkozás és a logika egybemosása idővel tarthatatlanná vált, s az absztrakt-formalizáló módszertan megértő erejébe vetett hit megcsappant; Russellék beszédmódját egyre kevesebben tartották számon megoldó, megváltó metódusként. A tudományos-absztrakciós leírások megváltó erejében reménykedő logikai pozitivizmus és analitikus filozófia nem tudta megoldani a válságot, s nem mutatott hiteles menekülési útvonalat. Ludwig Wittgenstein kései műve már az újabb korrekciók, szembenézések nyomait mutatta. A Bécsi Kör nagy elődje és példaképe a Filozófiai vizsgálódásokban leszámolt a logikába vetett föltétlen bizalommal, feladta az általában vett nyelv koncepcióját, s a nyelv-játékok fogalmát bevezetve a szisztematizációs-absztrakciós-logikai módszer helyébe rugalmasabb, megértőképesebb metódust igyekezett állítani. „Két évvel ezelőtt azonban alkalmam nyílott arra, hogy első könyvemet (a Logikai-filozófiai vizsgálódást) újraolvassam és gondolataimat másoknak megvilágítsam. Ekkor hirtelen olybá tűnt fel számomra, hogy ama régi gondolatokat az újakkal együtt kellene megjelentetnem: hogy az újak csak régebbi gondolkodásmódommal szemben, s a régi háttere előtt kerülhetnek megfelelő 12 A bécsi kör filozófiája (vál. Altrichter Ferenc), Budapest, 1972, 85. 13 I. m., 52-53.

11 megvilágításba. Amióta ugyanis tizenhat évvel ezelőtt újra elkezdtem filozófiával foglalkozni, súlyos tévedéseket kellett felfedeznem abban, amit ebben az első könyvben lefektettem.” – nyilvánította ki korábbi absztrakciós módszerével szembeni fenntartásait Wittgenstein már értekezése kezdetén, könyve 1945-ös előszavában.14 A hetvenes-nyolcvanas évekre a filozófia képviselői már nem sok nyomát mutatják a neopozitivista lendületnek. Hanák Tibor, az Ausztriában élő magyar gondolkodó nemcsak az életfilozófiákkal, a neotomizmussal s a marxizmussal, de minden véglegesnek láttatott felismeréssel, szisztematizáló akarattal szemben bizalmatlan. A filozófia az ő szemében nem a „megtalált igazság őrzője, vallások és világnézetek alázatos támogatója, lobogó eszme, népeket vezető ideológia, megoldás és megváltás”.15 Hanák úgy véli, a problematikus, tartalmatlan állítások és rendszerteremtések ideje egyértelműen lejárt; egyáltalán „nincs sajátos filozófiai tárgykör”16, a bölcselet számára rendelt speciális valóságréteg. A „gondolat hősei”-nek a kritikával kell immáron beérniük, a szilárdnak látszó igazságok, előítéletek, mítoszok elmozdítására, destabilizálására, megkérdőjelezésére kell koncentrálniuk. Hivatásuk, kutatói feladatuk, hogy „a pozitívban, a megoldásnak kínált teóriákban a negatívat, a túlzást, a tarthatatlant, egyszóval valamilyen elégtelenséget”17 észrevegyék, feltárják. A teljes funkcióváltást Hanák Tibor már csak azért is természetesnek tartja, mert szerinte a filozófia erős oldala mindig a kritika volt, és sohasem a szisztematizáció, a rendszeralkotás. „Arisztotelész legjelentősebb tette a platonizmus kritikája, nem pedig annak módosításai, melyre ráépültek a metafizikai spekulációk. Descartes-nál a skolasztika bizonyosságtudatának,

kifele

néző

objektum-központúságának

kikezdése

a

módszeres

kételkedéssel, Kantnál az egész addigi filozófiai szemlélet kibillentése (a „kopernikuszi fordulat”) volt igazán jelentős, vagy pl. Marxnál a kapitalizmus-bírálat, nem pedig azok az új elméletek, melyeket a filozófusok, tudósok megoldásként felkínáltak.” – fejtegeti 1980-ban Ausztriában megjelent könyvében.18

14 15 16 17 18

Ludwig Wittgenstein, Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz, Budapest, 1998, 12. Hanák Tibor, A filozófia: kritika, Bécs, 1980, 7. I. m., 8. I. m., 10. I. m., 10-11.

12 3. A nyelvmítosz fantomképei

Hanák szubverzív, radikális kritikája a szisztematizációs gondolati műveletek s az igazságtételezések roppant halmazára terjed ki. Természetesen sem vele, sem a korábban megidézett neopozitivista, analitikus filozófusokkal nem kell mindenben egyetértenünk. Németh G. Béla metafizikai a priorikba vetett hitét mindazonáltal aligha vallhatjuk magunkénak, s a Martin Heidegger iránti kritikátlan tisztelettel együtt azokkal az előítéletekkel is nyugodtan leszámolhatunk, amelyek a bölcselet magasabb státusát, irányadó szerepét szuggerálják. A filozófia az irodalom kutatójának már csak azért sem adhat hathatós segítséget, mert ő maga is nagy válságban van, kipróbált metódusrendszere nemcsak a literátorok, de bármiféle „kognitívabb”, „megértéscentrikusabb”, „tudományosabb” igény számára elégtelennek látszik. A tradicionálisan jelentős presztízsű, hatáskörű filozófia mellett a huszadik században egy másik, a bölcseletnél sokkal fiatalabb tudományág is nagy kezdeményező erőt mutatott. Az ambiciózus, aktív nyelvészet először a saussure-i Cours de linguistique generale-lal tett komoly igénybejelentéseket, s a későbbi iskolák (a prágai nyelvész körtől a strukturalizmuson át a francia, amerikai dekonstrukcióig) a nyelvre már mint alapvető instanciára hivatkoztak. A langue, a Sprache, a language a századelőtől s még inkább a századközéptől a kulturális teóriák fő-fő faktorává vált, a felszín mögül kitetsző anatómia lett, a korszerűség és a tudományos hitel zálogának látszott; filozófusok, antropológusok, pszichoanalitikusok, politikai elméletírók és irodalmi teoretikusok sokasága vallotta, hogy minden egyes humán diszciplina vizsgálatakor közbe kell iktatnunk, sőt a megértés sine qua nonjává kell tennünk. A „linguistic turn” a filozófiát ingoványos talajról menekíti ki, a régi kérdéseket átformálva (a „Létezik-e Isten?”-típusú dilemmákat a „Hogyan megy végbe a jelölés?”-típusúakra cserélve) sokkal szilárdabb, biztosabb talajt érezhetünk a lábunk alatt – lát a nyelvcentrikus gondolkozásban a metafizikából kimenekítő lehetőségeket Richard Rorty, az amerikai filozófus. A nyelv koncepciója kulcsként szolgál az emberhez és a társadalmi létezéshez, s ez napjaink egyik legfontosabb, kétségkívül újszerű felismerése, meggyőződése – tesz hitet a nyelv centrális szerepe mellett Julia Kristeva a bolgárfrancia elméletíró.19 A nyelv koncepciója az ember és a társadalmi létezés zárjait nyitogató kulcs. Hatásos, szép metafora ez, de vajon hogyan kell értenünk, hogyan lehetne konkretizálnunk? S a tamáskodó kétely 19

Idézi: Geoffrey Galt Harpham. Language Alone. The Critical Fetish of Modernity, Routledge, 2013, 8, 13.

13 korántsem csupán Kristeva kijelentéseivel kapcsolatban merülhet fel bennünk. A nyelv szubsztancializálása mögött nagyon heterogén okfejtések és nagyon különböző alapozások lappanganak; az elsőbbség miértjét, a mintaadás hogyanját-mikéntjét a huszadik századi értekezők sokféleképpen képzelték el és jelenítették meg. A francia narratológus a regény cselekvő hősét az alannyal s a történéseket az állítmánnyal hozta kapcsolatba, az ugyancsak francia kultúrfilozófus a roppant hatalommá növelt nyelvet a freudi felettes én helyébe állította. A strukturalista literátor a nyelvi oppozíciók segítségével rajzolta ki roppant hálózatát, a dekonstruktőr a saussure-i víziót felhasználva teremtette meg a szüntelen jelentésváltások, jelentéselcsúszások irodalomontológiai látomását. Az ezredforduló legbefolyásosabb hazai értelmezői közössége a nyelvi megelőzöttség tézisét paradigmaváltó igazságként – az alkotói lehetőségeket és a poétikát gyökeresen átformáló elvként – hirdette meg, de lingvisztikai okfejtésekkel, érvekkel Kulcsár Szabó Ernő és követői érdekes

módon

egyáltalán

nem

bíbelődtek.

(Az

„új

szituáltság”,

a

„totális

nyelvi-

meghatározottság” indoklásaként többnyire megelégedtek néhány Nietzsche- és de Man-idézettel, s a továbbiakban a tétel erősítésére, terjesztésére helyezték a hangsúlyt: metaforikus absztrakciók implikatív erejével sokszorozták, sulykolták a roppant hatalmú, mindent determináló nyelv képzetét.) A nyelvtudomány, a nyelv, a nyelviség szubsztancializálása, ismételjük, sok-sok vetületben, változatban bukkant fel, mindazonáltal egészen az utóbbi időkig a nyugati kultúrfilozófia alapvető, megkérdőjelezhetetlen közkincse volt. A gondolat igazságát s a gesztus helyénvalóságát az irodalmárok is elfogadták; a nagy (nyelvi, antropológiai, irodalomontológiai) szisztémák teremtői: Saussure, Lacan, Foucault, Chomsky, Derrida, de Man az elméleti szakemberek és a kritikusok számára vitathatatlan tekintélyeknek számítottak. Az egyezményes elismerést végül az irodalmi szakma képviseletében egy amerikai

kutató mondta fel. Geoffrey Galt Harpham 2002-ben

Language Alone (A nyelv egyedül, a nyelv mindenekfelett) című monográfikus igényű munkájában vitatta el Saussure-ék abszolút tekintélyét, és utasította el a nyelv szubsztancializálásának gesztusrendjét.20 Kritikus észrevételeinket kezdjük először e könyv rövid ismertetésével. Tanulmánya első fejezetében Harpham a nyelv középpontba kerülésének folyamatáról ad 20

Az 1946-ban született Harpham az Egyesült Államok neves irodalomtudósa: a National Humanities Center elnök-igazgatója, két nagy, jelentős észak-karolinai egyetem vendégprofesszora, nyolc önállóan írt tudományos könyv és számtalan értekezés szerzője, az A Glossary of Literary Terms című, neves (frissített kiadás-változatokban újra meg újra megjelenő) irodalmi szótár társszerkesztője. A kutató Language Alone. The Critical Fetish of Modernity című könyvét, mint jeleztem, először 2002-ben publikálta. Ismertetésemben a 2013-as kiadást használom, s annak oldalszámaira hivatkozom. (A Language Alone egyébként Varsóban lengyel fordításban is megjelent.)

14 rövid áttekintést. Richard Rorty és Jerold Katz munkáira hivatkozva elsősorban a cambridge-i és oxfordi kritikai filozófia szerepét taglalja: Rudolph Carnap, Gottlob Frege, Bertrand Russell és a Traktátust író Wittgenstein hozzájárulását veszi számba. Elsőként a metafizika álproblémáit elvető s a nyelvi struktúrák vizsgálatát szorgalmazó Carnapot idézi meg, aztán Frege javallataira, elhatárolódásaira, óvásaira utal: a filozófia célja a gondolkozás formális aspektusainak elemzése, az elemzendő gondolatot le kell választani a pszichologikus-dinamikus szintről, s a vizsgálandó nyelvet gondosan meg kell tisztítani azoktól a logikátlanságoktól, problematikusságoktól, amelyekkel a természetes nyelvi forma agyonszennyezte.21 Fregéék mindenesetre még a modernség gondolatvilágában élnek, Martin Heidegger munkássága viszont Harpham szerint már a posztmodernbe hajló átmenetként tartható számon. A Lét és időben és még inkább a kései Heidegger-művekben megjelennek mindazok a terminusok, látószögek, problémakezelési módok, amelyek a posztmodern antihumanizmusát készítik elő, alapozzák meg. A nyelv nem az ember birtoka, a nyelv maga beszél, mi emberek a nyelv által vagyunk kimondva s egy magunknál sokkal erősebb, meghatározó előfeltétel foglyaiként egzisztálunk – idézi meg az amerikai tudós a német bölcselő gondolatait.22 A Heidegger által kezdeményezett fordulatot a Language alone tanúságtétele szerint a posztmodern teória teljesítette be. Jacques Derrida és Michel Foucault a nyelv szubsztanciális erőterébe szorítva mutatták be az embert, s az emberi erőt (az önmagát összerendező, valóságos öntudattal rendelkező szubjektumot) valamiféle tévedésként, illúzióként, érzékcsalódásos látomásként kezelték. Foucault szerint, amint a The Order of Things: An Archeology of the Human Sciencess (azaz a Les mots et le choses) tanúsítja, a nyelv szupremációját, nyelv és ember teljes inkompatibilitását gondolkozásunk alapjaként kell számon tartanunk.23 A Language alone gondolattal szembeni kritikai elkötelezettségét Geoffrey Galt Harpham az első pillanattól kezdve jelzi, s véleményét a kései Wittgensteinre hivatkozva is megerősíti: A Traktátust ugyan részben a „linguistic turn” képviselőjeként, kifejezőjeként tartja számon, a későbbi, érett műből, a Filozófiai vizsgálódásokból azonban egyáltalán nem a nyelvi szubsztancializálás vezérgondolatát olvassa ki. Az osztrák filozófus szerinte itt már inkább a nyelv életvilággal való elkeveredését hangsúlyozza, azt a belátást szorgalmazza, hogy „we do not command a clear view of the use of our words”, azaz hogy „szavaink használatát nem látjuk át”.24 21 22 23 24

Geoffrey Galt Harpham, Language Alone. The Critical Fetish of Modernity, Routledge, 2013, 9. I. m., 11-13. I. m., 13-15. Harpham, i. m., 2; Wittgenstein, i. m., 81. (A dolgozatíró által külön magyarázattal nem kísért kiemelések most és a későbbiekben is maguktól a megidézett szerzőktől származnak.)

15 A harphami kritika alapvető tételei, nézőpontjai, fogalmai, hangsúly-átrendezései már a könyv bevezető fejezetében tisztán artikulálódnak, s a későbbiekben, a Saussure, Derrida, Chomsky, Lacan, Foucault, Paul de Man, Nietzsche és mások nyelvfelfogását taglaló részekben újra meg újra felbukkannak, kiterjednek, tovább bővülnek, konkretizálódnak. E kritika első és legfontosabb felvetése kiolvasható már a könyv találó címéből is. A Language alone szókapcsolat ugyanis nemcsak az antropológusi, irodalmári, pszichoanalitikus, lélekelemző buzgólkodásokra, a nyelvnek kivételes státust biztosító serénykedésre utal, hanem azt a nyelvfilozófiát, nyelvtudományi attitűdöt is szemlélteti és elutasítja, amely nyelvet mondva valamiféle absztrakt, a világ zavaró és zavaros körülményeitől megtisztított entitásra, olajozottan működő szisztémára gondol. Az ilyesféle nyelvfogalom ugyanis – bár kreációja tudománytörténeti és tudományszociológiai okokból teljességgel érthető, hiszen a lingvisztikát az egzakt tudományosság presztízsével ruházza fel – a valóságos tudományos megismerés szempontjából teljességgel alkalmatlan. A nyelv végtelenül komplex jelenség (természeti és kulturális, teremtett és készen kapott, régi és új, materiális és ideális), és nem választható el „az élet formáitól”; a par excellence nyelvet nem tudjuk elgondolni, elképzelni a nélkül az előzetes, „tisztátalan” massza nélkül, amelyet a kulturális, történeti, gazdasági, pszichológiai élettények zavaros egyvelege alkot, s amelynek egyes részei más és más (alighanem szintén „tudománytalan”) diszciplína, diszciplínák tárgyai. – fejtegeti Geoffrey Galt Harpham Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásaira hivatkozva.25 A generális értelemben kezelt, absztrakciós műveletekkel megalkotott nyelv kritikája persze a nyelvkutatás „tudományosságá”-ba vetett hitet is aláássa. Harpham azonban, úgy tűnik, vállalja ezt az álláspontot. És szkepsziséhez az általános nyelvtudomány hitelességében kételkedő angol, amerikai lingvisták közül többeket megidéz. A nyelvészet-történet s a nyelvészeti gondolatok legavatottabb tudósának Roy Harrist, az oxfordi egyetem általános nyelvészeti professzorát (ma már professzor emeritusát) tartja. Harris a huszadik század utolsó két évtizedétől könyvek sorát szenteli a témának, s állásfoglalásait az első pillanattól kezdve radikális szkepszis határozza meg. Az általános nyelvészet elnevezés mellé valóságos tudományos tárgyat egyszerűen nem képzelhetünk, a nyelvnek meghatározott, sajátos karaktert tulajdonító kutatók egytől-egyig hamis úton járnak, hiszen mind a nyelv végtelen heterogeneitását mellőzik el („all falsify the heterodox immmensity”) – szögezi le már 1980-ban megjelent, The Language-Makers című munkájában.26 A szilárd, megfogható tárgyként láttatott nyelv s a korrekt nyelvtudomány nem egyéb, mint mítosz. Mindeme nyelvelméleteket, nyelvmagyarázatokat nem a korrekt tudományos hitel tartja fenn, hanem az, hogy 25 26

Harpham, i. m., 3. I. m., 59.

16 a huszadik századi modernitás előítéleteiben és szorongásaiban, nyugtalanságaiban gyökereznek. A nyelv valóságos természete soha nem határozható meg, egyszerűen azért, mert ilyen nincsen; Noam Chomsky önszabályozó grammatikát vizionáló szemlélete például csupán a nyelv mint gép című mítosz egyik változata. – fejtegeti The Language Myth és The Language Machine című (1981-ben és 1987-ben publikált) könyveiben.27 Az általános nyelvészet radikális kritikájára vállalkozó s a lingvisztikai nézőpont korlátlan kiterjesztését ellenző bírálónak természetesen mindenekelőtt Ferdinand de Saussure-rel, a paradigmateremtő ősapával kell szembesülnie. A múlt század nagy, befolyásos kulturális elméletei belőle merítenek: az orosz formalizmus, a prágai szemiotikai kör, a strukturalizmus, a lacani nyelvelméletet s a derridai dekonstrukció mind-mind e nagy cethal hátán úsznak. Az elmúlt évtizedek irodalmárai számára is Saussure jelentette az esszenciálisan modern gondolkozót. A kezdetlegesség stádiumából a korrekt tudományosság állapotába eljutni akaró teoretikusok mindegyre a nagy, a fő-fő útmutatóhoz, a Cours de linguistique générale-hoz igazodtak. A francia Roland Barthes a genfi tudós által létrehozott radikális fordulatot egyenesen a Galileo Galilei és Nicolaus Copernicus nevéhez kapcsolható paradigmaváltáshoz mérte.28 A Cours... körüli töprengések során azonban a harphami szkepszis nemhogy csillapulna, de tovább erősödik, artikulálódik. A neves huszadik század eleji nyelvész által megalkotott paradigma – az amerikai kutató így látja – nem a korrekt szaktudományi érték s a vitathatatlan tudományos eredmények okán és jogán vált mintává, hanem azért, mert a nyelvtudományi alapvetés az antropológusok, pszichoanalitikusok, irodalmárok számára a könnyű, látványos lemásolhatóság lehetőségét kínálta fel, s az életvilág zűrzavarától letisztított, „igazi”, autentikus tudomány látszatával kecsegtetett; azt az eredményt ígérte, amelyre Saussure maga is oly igen-igen vágyott. A Language Alone szerzője a svájci lingvista törekvéseit minden lényeges ponton problematikusnak találja. Walter Benjámin és Roy Harris kritikai gondolataihoz29 kapcsolódva (a nyelvet jelként kezelő koncepciót bírálva) újfent leszögezi, hogy a Cours nyelvi víziója nem a társadalomban és az individuális emberi elmében lehorgonyzott entitás, hanem egy pszeudotudományos fantazmagória, amelyet valamiféle „fourth realm of nature”-nek, „abstract notion of sistematicity”-nek („a természet negyedik birodalmának”, „absztrakciós

szisztémagondolatnak”) vélhetünk. Saussure

szerinte tévesen nevezte nyelvnek azt, ami nem létező absztrakció: „language alone”, „language as

27 I. m., 60. 28 I. m., 19. 29 Roy Harris, Reading Saussure: A critical Commentary on the Cours de linguistique générale, London, Duckworth, 1987.

17 such”.30 De az általános bírálaton túl Harpham a magnum opus valamennyi alappillérét kritikával illeti. Az amerikai tudóst elégedetlenséggel töltik el a konkrétságot elpárologtató bináris oppozíciók, nincs ínyére a szűkítő jelszerűség gondolat, az egységek közti relációkra és kombinációs szabályokra koncentráló szisztematizáció, a pozitív tartalom nélküli differencia s a jel és jelölt viszonyában felfedett önkényesség31; noha megérti, hogy a transzcendens és materiális kötöttségektől megszabadított szisztéma számos kulturális közegben vonzó lehetett,32 s hogy a posztmodernizmus boldog örömmel vette át és fejlesztette tovább a két saussure-i alapelvet: a centrum nélküli szisztéma és a pozitív tartalom nélküli különbözőség elvét.33 A teoretikus szubsztancialitást gyengíteni akarók mindenkor előszeretettel utalnak az elméleti konstrukciókból kitetsző korérdekre, korérzületi begyökérzettségekre, nyilvánvalónak látszó hatástényezőkre. Harpham is így jár el, amikor a Cours de linguistique générale-t korviszonyok, művelődéstörténeti trendek függvényeként láttatja. Sok szakirodalmi hivatkozással megtámogatott fejtegetéseiben a durkheimi szociológia evidens hatása mellett34 Charles Darwin, Sigmund Freud, Hippolite Taine nyomait is felfedezi a nagy tanulmányban, sőt több marxista, neomarxista analógiás lehetőségre is utal.35 S a Language Alone szerzője a fenntartásokat jelző, relativizáló szemlélet érvényesítésekor jó néhány személyes-biográfiai tényt is számon tart, felhasznál. A belső bizonytalanság jeleként kezeli Saussure publikálástól való tartózkodását, az előadásjegyzetek megsemmisítését, s ebben az összefüggésben utal azokra az 1894-es levélrészletekre is, amelyekben a svájci tudós arról ír: bárcsak ne kellene a nyelv általános természetéről gondolkoznia.36 Jacques Derrida nyelvfilozófiájához ismeretesen a Saussure által felvázolt differenciák adták az alapot. A francia gondolkodó radikális víziójában azonban a nyelvi jel konkrét jelentést nem tartalmaz, csupán a nyelv evidens dezintegrációját közvetíti. A jelentés mindig más jelek által meghatározott, így önazonosságról semmiképpen sem beszélhetünk. Az azonosság hiánya természetesen a jelhasználó emberre is kiterjed. Jelekben gondolkozva nem bújhatunk ki a differenciák, elkülönbözések általános törvénye alól, a végső jelentést kutatva csupán újabb és 30 31

32 33 34 35 36

Harpham, i. m., 20, 21. „At every point, we find concreteness evaporated, as the sign inprints its ambivalent character on everything [...] „A konkrétság minden ponton elpárolog, köddé válik, amint a jel a maga ambivalens karakterét mindenre kiterjeszti [...]” – szögezi le. I. m., 25. Harpham itt elsősorban a hatvanas évek Franciaországára jellemző politikai-kulturális kondíciókra gondol. I. m., 28. Saussure regarded language somewhat in the manner of Durkheimian sociologist, as a «product of collective mind of a linguistic community»[...]” – állapítja meg. I. m., 21. I. m., 26-28. I. m., 18-19.

18 újabb elkülönbözésekre találunk. A derridai kulcsfogalom, a „differance” e szüntelen jelentéseltolódást, jelentéshalasztást hivatott szemléltetni. A terminus azonban, amint erre Harpham hangsúlyosan rámutat, egyáltalán nem nélkülözi az intencionáltságot s a pozitív jelentést, hiszen a derridai fogalom igazából sokoldalúan „cselekszik”: aláássa a régi logocentrikus filozófiát, érvényteleníti az írás és a szó saussure-i elválasztását, közelebb visz minket az elkülönbözések végtelen és aktív magfogalmához.37 „Röviden szólva a differance valamiféle játék alanya, sőt cselekvő ember: utakat nyit meg, lehetőségeket hoz, jelez, közömbösít, tilt, megelőz és fenyeget” 38, s egyáltalán felhatalmazza a nyelvet arra az autonóm, önirányító működési módra, amelyet Jacques Derrida mindenekfelett respektál. A pozitív affirmáció teljes hiánya – látjuk – Geoffrey Harpham számára végül is fenntarthatatlan látszat, a nyelvfogalom bárminemű szubsztancializálása szükségképpen hozza magával a nem kívánt visszatéréseket. A jelenség illusztrálására a szerző egy Derridával készített, 1981-es interjúrészletet is megidéz. A francia gondolkodó a beszélgetőtárs, Richard Kearney provokatív

kérdésére

reflektálva

(a

„differance”

elvéből

következő

inproduktivitás

és

jelentéstelenség vádja ellen védekezve) egy pillanatra megfeledkezik a látszat fenntartásáról, a szüntelen elhalasztódás gondolatát félreteszi, s a filozófiát magabiztos, öntudatos irányítóként, a tudatosság elnyeréséhez nélkülözhetetlen entitásként, a szaktudományos diskurzusok közti választásban segítő gondolathalmazként láttatja. Ezzel az állásponttal azonban – a Language Alone írója így látja – éppen ahhoz a régi, hagyományos, tradicionális filozófiához fordul vissza, amelyet a derridai bölcselet a maga nyelvi látomásával, alapfogalmaival, nézőpont-választásaival oly radikálisan cáfolt.39 A derridai általános logocentrizmus-kritikát, a pozitív jelentés nélküli elkülönbözések nyelvi elméletét a nyolcvanas években az Egyesült Államokban ismeretesen a Yale egyetemen dolgozó kutatócsoport vitte át az irodalmi elmélet terrénumára. A Paul de Man által megjelenített irodalmi vízióban a nyelv radikálisan függetlenedett az emberi akarattól. A magyarországi irodalmárok körében különösen respektált tudós a maga olvasásmódját el is különíti a derridai mintától. Az utóbbit az aktív teremtés címkéjével jellemzi, önmagát viszont a passzív olvasás fogalmával határozza meg. Úgy mutatkozik be, mint aki nem rendelkezik értelmezői gondolatokkal, csupán a szövegen keresztül nyilvánul meg.40 S de Man önjellemzése nem légből kapott. A trópusok

37 38 39 40

I. m., 38. Uo. I. m., 39. I. m., 53.

19 retorikája írója az irodalmi jelentésképzés processzusát valóban egyértelműen a nyelvnek igyekszik átadni, annak a meggyőződésnek az alapján, hogy „Minden érdekeltség, minden kezdeményezés, a dekonstruálás

hatalmát-képességét

is

ideértve

a

nyelvhez

tartozik.”41

Ha

szövegeket

tanulmányozunk, a szüntelen jelentéseltérítések birodalmába hatolunk be, retorikus figurák és mechanikus nyelvtan harcát, metaforák és metonímiák szakadatlan pengeváltását konstatáljuk. Az autentikus olvasás nem egyéb, mint ennek megértése s az értelemteremtő akarat illuzórikusságának, lehetetlenségének belátása. A szövegek operacionális aktusait de Man a „defacement”, „decomposition”, „radical annihilation” szavakkal jellemzi, és különösen kései korszakában hangsúlyozza

folyton-folyvást

a

nyelv

önkényességét,

véletlenszerűségét,

kuszaságát,

inhumanitását. „Ami inhumánus: a nyelvi struktúrák, a nyelvi feszültségek játéka, a fölmerülő nyelvi jelenségek, a nyelvben levő inherens lehetőségek – mindez független minden hozzánk tartozó, általunk létrehozott intenciótól, hatóerőtől, akarattól, vágytól.” – szögezi le.42 Az eleven ember, a „human being” de Mannál csak valamiféle délibáb; a nyelven kívüli világ spekulatív hipotézis, hiszen az csupán a nyelv által, a nyelv számára („for the sake of language”) létezik.43 Geoffrey Harpham a de Man-i okfejtést, mondanunk se kell, alapjaiban látja problematikusnak. Az emberi akaratról leválasztott nyelv az ő szemével nézve, mint már utaltunk rá, nagyon is ember módjára viselkedik, s az emberi világból vett mintákat követ. A Yale egyetem professzora mindegyre az emberközömbös figurativitás, az inhumánus tropológia igazságát hangsúlyozza, miközben az általa megjelenített nyelvnek kreatív tervei vannak, ellenségekkel küzd, rivalizál, konfliktusok hálójában ügyködik, öntudattal rendelkezik, intencionál és kezdeményez, csapdába csalja, becsapja és vakságban tartja a gyanútlan, nem eléggé elővigyázatos olvasót. Az „inhumánus”

„emberen

kívüli”,

„külsőlegesen

objektív”

nyelv

de

Man-i

látomása

önellentmondásokkal terhelt, inkorrekt, pszeudotudományos vízió – hangsúlyozza Harpham könyve első nagy fejezetében, s a későbbiekben, a harmadik részben újfent visszautal a belga-amerikai irodalmár körüli dilemmákra. A nyolcvanas években megjelenített nyelvi látomást Paul de Man korábbi újságcikkeivel hozza kapcsolatba: arra a százhetven írásra utal, amelyek 1940-41-ben Belgiumban, a náci megszállás idején születettek, s mellesleg evidensen kollaboráns színezetűek. A valamikori publicisztika és a későbbi teoretikus szövegek között Geoffrey Harpham nyilvánvaló kapcsolatot lát. Az antihumanizmus iránti mély érdeklődés, az emberiség-elvű, humánus, humanista gondolatkör mély megvetése, az önálló, önelvű gondolatoktól való megszabadulás mohó vágya 41 42 43

I. m., 51. I. m., 52. U. o.

20 szerinte már a korábbi újságcikkeken is vörös fonálként húzódtak végig – de Man későbbi irodalomelméleti munkássága során csupán ezeket a már korábban meghatározó rögeszméket ismételte meg, s emelte elméleti szintre. A szisztematizációt, „tudományelvűséget” igénylő gondolkozás számára az intencionált tudattal, cselekvőképességgel rendelkező ember maga a zűrzavar. Mennyivel egyszerűbb megoldás behelyettesíteni egy tiszta nyelvészeti funkcióval, amely csak emlékeztet egy személyre! 44 Ez a megoldás azonban Foucault és Lacan esetében is agresszív antihumanizmushoz vezet – fejtegeti Harpham. Foucault Les mots et le choses című munkája zárását eme antihumanizmus markáns artikulációjaként tartja számon. A neves francia gondolkodó szerinte, bár a posztmodern terminust nem használja, mégis egyértelműen a huszadik század utolsó harmadának korhangulatát jeleníti meg. Az ember úgy enyészik el nála, mint a tengerparti homokban hagyott arc nyoma. 45 Az ember a nyelv rabszolgája tézis vezérgondolatként emelkedett ki Lacan híres-nevezetes 1959-es szemináriumában is. Az Antigoné-elemzések során a francia filozófus annak a meggyőződésének ad hangot, hogy az emberi szív mélyén semmi sincs, csak a tiszta halálvágy, s a testvérét élete árán is eltemető hősnő éppen ezt a halálvágyat képviseli, s a jelölőnek a jelöltbe való agresszív, traumatikus behatolását, a nyelv hasadást okozó erejét példázza.46 Noam Chomsky munkássága sokféle szempontból Saussure-ék ellenpontjának, antitézisének látszhat. A language alone koncepciót oly sokféle változatban kikereső, kimutató Geoffrey Harpham azonban a neves amerikai nyelvészt sem felejti le a maga kritikai listájáról. Harpham szerint ugyanis Chomsky lényegében megismétli a saussure-i redukciót. Ő is leválaszt és elkülönít; a „nyelv” sokoldalú gazdagságából kihasít egy olyan magot, centrumot, esszenciát, amely kezelhetőnek látszik a racionális vizsgálódás számára. Az amerikai nyelvész munkásságában a szintaxis tölti be a language szerepét, funkcióját, s a híres-nevezetes vezérfogalom, az értelmezés középpontjába állított „nyelvi kompetencia” végül nem bizonyul többnek, csak valamiféle elhajlásnak, a konkrétumokat kiszűrő terminusnak. A Noam Chomsky munkásságára is jellemző elvonatkoztató, szisztematizáló étosz a nyelvből rendre kitörli a lokalitás, szociabilitás, az anyagiság, a kontingencia jeleit. 47 A Language Alone, amint látjuk, nagyon sokszínű, sokrétegű kritikai gondolategyüttest

44 45 46 47

I. m., 49. I. m., 14-15. I. m., 184-185. I. m., 55-56.

21 prezentál, s nemcsak a bírálat alapja, kiindulópontja sokféle, de tárgya is változó, változatos. Geoffrey Harpham filozófiai, logikai, pszichológiai, irodalomelméleti, lingvisztikai szövegeket egyaránt górcső alá vesz, kritikája nyelvészeti dolgozatokra és másnemű, a nyelvi koncepciókat mintának tekintő tanulmányokra is kiterjed, érvrendszere logikai, ideológiakritikai, szociológiai elveket, meggondolásokat felváltva tartalmaz. A bátor, nonkonformista tanulmány azonban így is éppen elég kritikai érvet szolgáltat ahhoz, hogy a „language alone” gondolatot, a saussure-i, strukturalista, generatív lingvisztika alapozásait, a roppant determinisztikus erejű s mégis aktív ágensként működő nyelv vízióját (és a nyomukban járó antropológiai, humán tudományi, irodalomelméleti elképzeléseket) immáron jó lelkiismerettel nyilváníthassuk problematikusnak. A szkepszist, ismétlem, egyedül az amerikai irodalomtudós érvei is indokolttá teszik. De érdemes utalnunk azokra a tanúságtételekre is, amelyek magából a lingvisztikai diszciplínából származnak, s a Harpham által is bírált nyelvi víziókat határozottan opponálják. A kései Wittgensteinre, a Geoffrey Harpham által oly sokat idézett nagy oxfordi tudósra, Roy Harrisra és a kognitív tudományosság útmutatásait követő nyelvészekre egyaránt gondolhatunk: a nyelvleírás rendszerre törő elméleti érdeke helyett mindannyian a valóságos megértést tartják szem előtt, Saussure tendenciózus kirekesztéseit elutasítják, s a nyelvről való gondolkozást (másféle módszertant igényelve és teremtve) az emberi észlelés és világteremtés körében horgonyozzák le. A Saussure-től a generatív grammatikáig húzódó vonulat kritikáját egyébként a hazai nyelvtudomány is kezdeményezte. A filozófiai-logikai kérdésekben is tájékozott magyar nyelvtudós, Havas Ferenc 1979-ben megvédett általános nyelvészeti kandidátusi disszertációjáról már csak azért is érdemes pár szóban megemlékeznünk, mert a dolgozat Harpham sokrétű közelítéseihez képest természetszerűleg konzekvensebb, „lingvisztikaibb” logikát mutat. A generatív grammatika nyelvszemléletének bírálata és a Language Alone problémafelvetései, dilemmaérzékelései, kritikai meggondolásai mindazonáltal minden alapvető ponton egybeesnek; az amerikai irodalmárkultúrtörténész és a magyar lingvista a nyelv mibenlétének kérdésében, az absztrakciós modellek és a szisztematizációk kritikus mérlegelésében, megítélésében is egy véleményre jut. Geoffrey Harpham, mint fentebb jeleztük, Roy Harris professzor elgondolásaihoz kapcsolódva végső soron értelmetlennek és terméketlennek minősítette a nyelv és a nyelvtudomány totalizáló, általánosító felfogását. „A nyelv mint olyan fogalmát képezni […] ez nem egyéb, mint közönséges platonizmus […]”48 – látja be Havas is a nyelv végtelen sokféleségét, és jelzi a kizárások, megtisztítások eredményeként létrehozott nyelvfogalom meddőségét, alkalmatlanságát. A 48 Havas Ferenc, A generatív grammatika nyelvszemléletének bírálata (kandidátusi disszertáció), MTA kézirattár, 1978, 65, 62.

22 logikai nyelvfelfogással kapcsolatban hasonló a helyzet. Az amerikai kutató a nyelv saussure-i látomását a formalizáló, logikai-matematikai beszédmód általános igényéből vezette le, s a pszichologikus-dinamikus szint kizárását

a valóságos megértés felől nézve katasztrofális

következményűnek látta. A „logikai-matematikai formalizmus mögé rejtett ontologizálás”-t49 Havas sem értékeli másképpen; a természetes nyelv szennyezettségeit elutasító szabadulási kísérlet szerinte is zsákutcába torkollik. A nyelv elméletét nem szabad eltolnunk a nyelvtől a logika felé, mert a logika tükröződik ugyan a nyelvben, de a nyelvi alapok mégsem a formális logikában keresendők – állítja határozottan. A szemantikai kérdések logikai eltorzítása tévútra vezet; a logikaimatematikai formalizmus nem tudja megragadni a szemantikát, márpedig a nyelvi szabályok (kizárások és megengedések) a szemantika és nem a logika alapján szerveződnek – erősíti meg a neopozitivista módszertan, s az ehhez kapcsolódó nyelvleírás kritikáját. A „természetes logikára” és „természetes nyelviségre” apelláló magyar kutató a különbözőségek rendszereként elgondolt nyelvi struktúrák, a nagy, oppozíciós, hálózati rendszerek dilemmáit is Harphamhoz hasonlóan gondolja el. Nagyon határozottan utasítja vissza azt a premisszát, amely szerint egy objektum lényege nem más, mint az objektumot más-más tárgyaktól megkülönböztető absztrakt differenciák összessége. Az elvont különbözőségekben gondolkozó bölcselő szerinte „Összetéveszti az ismeretelméleti szempontot (hogyan rendszerezhetők a dolgok) a lételméletivel (hogyan vannak a dolgok) […]”. „Minden összehasonlításban az objektumok teljes egésze van egymással valamilyen kapcsolatban, nem csak különbözőségeik; továbbá a különböző összehasonlításban nyert különbségek természete az éppen összevetett objektumoktól függ, és ezért e differenciákat nem lehet oly módon együttlevőként tekinteni, mintha ugyanazon összehasonlításban mutatkoznának meg. Egyáltalán, téves a dolgok valóságos összefüggéseit a dolgok összehasonlításával megállapítható differenciákra redukálni.” – jelenít meg Havas olyan kritikai érveket Jakobson modelljére vonatkoztatva, amelyek nemcsak a strukturalizmus, de a derridai dekonstrukció esetében is megfontolandónak látszanak.50

4. Absztrakt szisztematizmus és megértő problematizmus A nyelvvel, a nyelvtudománnyal valahogy úgy (vagy még úgyabbul) jártunk, mint a filozófiával. Újfent sok világosságot és kevés meleget észleltünk, érzékeltünk. Magabiztos, 49 Havas Ferenc, i. m., 25. 50 I. m., 63.

23 tetszelgő

igazságok megrendülését, erős dogmák szétporladását konstatálhattuk, s a nyelvi

szubsztancializálás élharcosaiba, a nagy oppozíciós szisztémák megalkotóiba vetett bizalmunk is jócskán megingott. Tanulságok persze a negatívumokból is kihámozhatók: a két diszciplina válságából, anomáliáiból, módszertani kereséséből és tévútjaiból az irodalom elméletével kapcsolatban is levonhatunk néhány módszertani következtetést. Tapasztalataink mindenesetre gyökeres, átfogó következtetésekre sarkallnak. Úgy tűnik, nem járhatunk el a „régi elméletiség” módjára, s éppen a legfontosabb dolgokról alkotott elképzeléseinket kell megváltoztatnunk. A humaniórák és az irodalomelmélet énképéről, az elméleti érdek és a megértés konfliktusairól, a racionalizmus és az empirizmus lehetőségi köreiről, a fogalmak és az absztraktumok körüli dilemmákról alkotott meggyőződéseinket gyökeresen kell átalakítanunk. A racionalizmusban, formalizációban, absztrakcióban, szisztematizációban túlzottan bízó elméletiség, amint láttuk, végül is a megértés lehetőségét vétette el. Ferdinand de Saussure s társai a természettudományos elvárásokat és metodikát szem előtt tartva kétségkívül jól kezelhető szisztémát teremtettek. A tudományos érdeket úgy alakították, hogy az emberi nyelv valóságos heterogeneitásával, sokrétűségével, mint zavaró tényezővel ne kelljen szembesülnünk, s a beszélést, társasnyelviséget, közlési és megértési folyamatot lényegében kizárták a tudományos vizsgálódás köréből. Az így létrehozott modell ugyan működtethető volt, de a nyelv voltaképpeni mozgásformáiról végül semmit sem mondott. Az absztrakt egyértelműség a nyelvi kijelentések filozófiai elemzésekor is érthetően nagy csábítást jelentett. A matematikai logika iránti korlátlan elköteleződés azonban itt sem eredményezett valóságos megértést. A gondolkozás, a nyelv és a logika kapcsolata – úgy tűnik – bonyolult, szövevényes, „interdependens”, a nyelv szemantikai használati szabályai nagyon is masszívak: a logika elsőbbségével és függetlenségével számoló módszertan megint csak látszateredményeket képes produkálni. A teoretikus gondolkozás megújítását sürgető kutató mindazonáltal csak a „fő sodor” körül keresgél hiába. A módszertan megújítását sürgető törekvések, ha az elméletírás „tradicionális” centrumához, hagyományos többségéhez képest kisebbségben is, de régóta hallatják a szavukat: Ludwig Wittgenstein, Hanák Tibor, Roy Harris, Geoffrey Harpham, Antoine Compagnon gondolatait már eddig is egyetértően tudtuk megidézni. S e „megértőbb”, „empirikusabb” elmélet képviselői, irányzatai, iskolái (a beszédaktus-nyelvészettől a kognitív tudományokig) egyre erőteljesebben szorgalmazzák a régi, rossz szisztematizációk korrekcióját, és az életvonatkozások fokozottabb figyelembe vételét.

24 E korrekcióval kapcsolatban A filozófia: kritika után érdemes Hanák korábbi kötetére is visszautalnunk. Az Ideológiák és korunk című filozófiai tanulmánygyűjtemény egy helyén a szerző új, alkalmas módszertanon töprengve éppen a teória hagyományos szisztematizáló akaratát reflektálja a tőle megszokott radikalizmussal és világossággal. „A szisztémákban való gondolkodás Kierkegaard, Nietzsche és Bergson példája nyomán […] szűknek és hamisnak bizonyult. Egyrészt az objektum nem bontakozott ki a maga természetének vagy legalábbis eredeti adottsági módjának megfelelően, mert a rendszeralkotó alany a szisztémaképzés princípiuma szerint a kívánatos helyre és a szempontjainak megfelelő klisébe terelte. Másrészt ezzel az eljárással a nagy Egész került a vonatkozások középpontjába és minden részlet, a tényleges, a konkrétum, az egyedi csupán mediatív szerepet kapott. Ennek jogos visszahatásaként ma csak relatív jelentősége van az egyes rendszereknek, iskoláknak és némiképp az irányzatoknak is, noha az egyes problémák megközelítésének módja új, nem szisztémán alapuló tagolódást hoz létre. Bizonyos mértékben ugyanez áll az egyes filozófiai diszciplínákra (logika, etika stb.), melyek iskolásan elszigetelt külön élete fellazult, nem valamely rendszer szolgálatának következtében, hanem épp az egyes problémák többoldalú megragadásának érdekében. A filozófia a szisztématizmusból a problématizmusba hajózott át – mint Ugo Spirito írja. A kérdések primátusa a hagyományostól eltérő, belső átcsoportosításokat tesz szükségessé a filozófiában, előnyben részesíti az analitikus módszereket, növeli a szakszerűséget, de egyben részlet-látást, sokszor részletekben elveszést és nyitva-maradást jelent. Az egyes kérdések fokozott szerepe azt is magával hozza, hogy a jelenkori filozófia nagy átlaga nem respondeáló jelleggel rendelkezik, hanem a kérdést kérdésnek hagyja, újra fogalmazza, részletezi, aktualizálja, az eddigi válaszkísérleteket radikálisan kritikus szemmel nézi, és ezzel a feleletet váró embert meghagyja a kérdező nyugtalanságában.” – állítja fel Hanák Tibor a maga látleletét, és teszi meg problémakezelő javaslatait a hatvanas évtized legvégén megjelent könyvében.51 Fejtegetése, a szisztématizmus-problématizmus dilemmáját exponáló – általános és konkrét arányosabb dialektikáját igénylő – meditáció filozófiai szempontból is elsőrendű fontosságú, de a literátorok számára még nélkülözhetetlenebbnek tűnik. A részleteket megjeleníteni nem tudó szisztematizmus a kutató irodalmár számára már csak azért is kétes értékű, mert az ő dolga a filozófuséhoz, a társadalomtudóséhoz és a nyelvtudóséhoz képest is specifikus. Az irodalomtudomány tárgya, a mű ugyanis az individuális egyediséget a létigazságokhoz, a társadalmi szisztémához s a nyelvhez képest is erősebben, inherensebben, „ontikusabban” mutatja fel. Az irodalmi műalkotás – nincsen ebben semmiféle kivétel – maga a par excellence konkrétság, egyediség; az általánosító és az 51 Hanák Tibor, Ideológiák és korunk, London, 1969, 28-29.

25 egyediségre irányuló műveletek aránya a mi diszciplínánkban nemcsak a természettudományokhoz, de a többi humaniórához képest is más kell, hogy legyen. Ezt az egyediséget a tendenciák, folyamatok elgondolásakor is szem előtt kellene tartanunk. Szegedy-Maszák Mihály 1972-es írásában (a tanulmány néhány gondolatát később más vonatkozásban majd kicsit bővebben is megidézem majd) alighanem nagyot téved, amikor azt deklarálja, hogy a művészi formák fejlődése visszafordíthatatlan sort képez, amelyen belül csak előrelépni lehet, s azt is meghatározott irányban. Determinációs tendenciajelzésével bízvást állíthatjuk szembe Vas István intelligens, érzékeny, a szuverén alkotói szabadságot messzemenően bekalkuláló esszéjét. A modern huszadik századi világköltészet mozgásirányait számba vevő értekező Az ismeretlen isten című írásában nem egyirányú determinációkban gondolkozik, hanem több sajátszerű, szuverén tendenciát tart számon. „A költészet rejtelmesen bonyolult vezetékrendszerében” lényegi alakváltozatokként mutatja fel a múlttal való szakítást és a tradícióhoz való visszahajlást, a bonyolult intellektualizmust és az értelem teljes kiküszöbölését, a végsőkig redukált kopárságot és az organikus gazdagságot, „ÉszakAmerika korszerű kétségbeesésének gigászi lendületé”-t és „Saint-John Perse vonulásainak nagyúri szövevényé”-t is. Nem csoda, ha végül arra a következtetésre jut, hogy „Korunk költészetének e kiterjedt kontrapunktikája állandó küzdelem a sokféleségért, a gazdagságért, a beszűkülés meg a dogmatikus igények ellen. Ha úgy tetszik, azért, hogy ne lehessen meghatározni, mi a modern”, hogy […] a költészet állandóan szabálytalanul közlekedő földalatti. Mindig máshonnan jön, mint ahonnan várjuk. A költészet mindig máshonnan jön. A költészet mindig más.” 52 Az új tudomány-régi tudomány szembeállítás, ha szokatlan is, de nem alaptalan. Nehéz észre nem vennünk, hogy a módszertani változást sürgető javaslatok mára a bölcselethez hasonlóan a lingvisztikában is megsokasodtak. A hatvanas-hetvenes években, a formális struktúrákkal szemben másféle (dialektológiai, társasnyelvészeti irányultságú) törekvések még csak szórványosan jelentkeztek – s akkor is a nyelvtudomány perifériáján foglaltak helyet – a kilencvenes évekre viszont az arány jelentősen módosult. A „rendszernyelvészetet” nagyon nagy kihívás érte. Az Egyesült Államokban mind jobban terjedő kognitív lingvisztika alternatív tudományeszményt vázolt fel, és a régi nyelvészeti gondolatokat sorban megkérdőjelezte. Az absztrakciós nyelvfogalmat eliminálta (az erre építő jelentéstant elutasította), a nyelvtudomány centrumába a beszédteremtés (a közlés és a megértés) processzusát

helyezte,

a

pragmatika

bekalkulálását,

az

életvonatkozások

világával

való

összekapcsolódást nélkülözhetetlennek látta-láttatta, és energikusan sürgette. A kognitív nyelvészek az 52 Vas István, Az ismeretlen isten, Budapest, 1974, 1104, 1107.

26 ember nyelvi kategorizálását, metaforaalkotó tevékenységét természetes, életszerű folyamatként mutatják be, a formalizáló alaktant az életvilágra utaló megfigyelésekkel (például az analógiás nyelvteremtés példáival) egészítik ki. Az új lingvisztikai gondolkozásmód metodikai javaslatai a humaniórák tágabb köreiben is hasznosíthatók. A kognitív nyelvészet a kategorizációs műveletek vizsgálata során felismeri és néven nevezi a vizsgálódó emberi elme absztraktumteremtő metodikáit, s tudatosítja a fogalomhasználat során létrejövő anomáliákat is. Az erdélyi lingvista, Szilágyi N. Sándor Elmélet és módszer a nyelvészetben című úttörő írásában a nyelvtudomány teremtette fogalmi absztraktumokat vizsgálva – érzékcsalódásos délibábokra, félrevezető áltudományos útvesztőkre utalva – általános tudomány-módszertani szempontból is újító, megszívlelendő észrevételeket tesz. Forduljunk egy pillanatra Szilágyi N. dolgozatához, s figyeljük meg, hogyan írja le a tudós az „abszolút módon” való megnevezés, az absztraktum-kialakítás genealógiáját! Az absztraktumok nyelvi fókuszváltások és grammatikai transzformációk során jönnek létre, s nagyon veszélyes csapdának bizonyulnak – fejtegeti a Szilágyi N. Sándor. „A csapdába pedig akkor lépünk be, mikor ahelyett hogy »én, a beszélő a szóval kijelentek valamit, megjelenítem a hallgató számára«, magára a szóra állítjuk a fókuszt, és azt mondjuk, olyan igével, melynek immár a szó az alanya, hogy »a szó jelent valamit«. Ezzel kezdődik el a mitológiai világ megkonstruálása. Az útjelző tábla egy grammatikai transzformációba van beleszerkesztve: «a szó jelent [valamit] → a szó jelentése»” – mutatja be a jelentéstani absztraktumteremtés első műveleti fázisát, s a továbbiakban azt is részletesen szemlélteti, hogyan-miként jön létre végül az „abszolút” elnevezés, és vele a tudósok, gondolkodó emberek fejébe fészkelt téveszme: a „jelentést mint olyant” kell vizsgálniuk.53 Az absztraktum a kolozsvári kutató szerint végül mindig életre kel, valóságosnak mutatkozik, és akkor jaj a tudósnak és a korrekt tudománynak. „Műszavakhoz műszavakat kapcsolva építjük fel magunk elé azt a falat, amely végül is teljesen eltakarja előlünk a tudomány igazi tárgyát”.54 „A nyelvészetben a nyelvet akarjuk mindenáron vizsgálni, az irodalomtudományban az irodalmat, a művészettudományban a művészetet, az antropológiában a kultúrát, és így tovább. […] Mindezek […] igazából absztraktumok. Nincsenek, mint olyanok, e tudományok művelői számára mégis evidenciának tűnik, hogy vannak, éspedig nem is akárhogyan, hanem abszolút módon, többé-kevésbé önálló valamikként. A nyelvet például úgy vizsgáljuk, és olyannak is képzeljük legtöbbször, mint önálló rendszert, amelynek sajátos belső struktúrája van, részei, komponensei, alsóbb és felsőbb 53 Szilágyi N. Sándor, Elmélet és módszer a nyelvészetben, Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2004, 26-27. 54 I. m., 32.

27 szintjei, belső törvényszerűségei, külön története mindegyiknek, kialakulása, fejlődése, változása, vízszintes és függőleges tagozódása.” – kerekíti ki éles tudomány-módszertani kritikáját, s hangsúlyozza a „magábanvaló”, absztrakt nyelvvel, a „language alone”-nal kapcsolatos alapvető fenntartásait Szilágyi N. Sándor.55 A kognitív nyelvészet révén a lingvisztika újra mintatudományi példát mutat az irodalomtudománynak, de persze egészen másféle alapokon, mint ahogyan a saussure-i, strukturalista (s a derridai, dekonstrukciós) módszertan tette. A két diszciplina érdekei és keresési irányai – 2015–ben úgy tűnik – sok ponton esnek egybe; az életvonatkozásokat mellőző, egyoldalúan szisztematizáló, csekély megértési fokkal működő metodika meghaladása, az absztraktumok problematikus működésmódjának feltárása mindkét tudománynak alapvető, sürgető érdeke. Szemléltessük e közös érdeket és egybeesést egy illusztratív példán! Idézzük meg Ludwig Wittgenstein „family resemblance” elvét! A „családi hasonlóságok” gondolata ismeretesen Wittgenstein kései könyvében, a Filozófiai vizsgálódásokban bukkant fel. A kiváló gondolkodó a játék fogalom elemzése során jutott ahhoz a belátáshoz, hogy a dolgok nagyobb halmazát fürkészve s a meghatározáshoz muníciót gyűjtve nem kell valamiféle, minden tagra érvényes közös sajátságot keresnünk. Ilyen szükséges és elégséges feltétel ugyanis egyszerűen nem létezik. A kártya, a sakk, a labdajátékok más-más értelemben játékok, bár bizonyos hasonlóság van közöttük. E hasonlóságok magyarázatához alkotta meg a filozófus a „family resemblance”, a „családi hasonlóság” elvét. A játékok, akár a család fogalma, nem az egynemű és azonos rendű kapcsolódások, hanem „az egymást átfedő és keresztező hasonlóságok bonyolult hálóját”56 prezentálják. A kognitív nyelvészet és a modern műfajpoétika érdekes módon szinte egy időben érezte meg, hogy a családi hasonlóság elve hasznos segítséget adhat a megértés útjában álló szisztematizációs kényszerek leküzdésében. A kognitív nyelvészet a family resemblance elvéből a prototípusalapú kategorizáció elméletét fejlesztette ki, az irodalomtudomány pedig (Alastair Fowler és mások révén) Wittgenstein gondolatait egy, a mechanikus szemléletet meghaladó, intelligensebb, autentikusabb műfajelméleti elképzelés megalapozásához, érvényesítéséhez használta fel. A megértőképes elmélet lehetőségeit fontoló meditációk gyakran olyan anomáliákat tudatosítanak, olyan problémákat hoznak felszínre, amelyek fölött a hagyományos szemlélet egyszerűen átsiklott. A filozófiai racionalizmus és a józan ész, az ismeretelméleti kétely és az egyszerű empirizmus ellentmondásai, dilemmái is ilyen anomáliáknak tűnnek. A gondolat étoszát képviselő 55 I. m., 42. 56 Ludwig Wittgenstein, Filozófiai vizsgálódások, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1998, 58.

28 tradicionális filozófia – tudjuk – szükségképpen racionalista, spekulatív diszciplína. A bölcselet szakmai tisztességéhez úgyszólván hozzátartozik a józan ész, a közvetlen tapasztalat, a mindennapias empirizmus visszaszorítása. Az aleata bölcselő teknősbéka-apóriáján csóválhatjuk a fejünket (a gyorslábú Achilleus – vélhetjük így – végül mégiscsak utoléri a teknősbékát), de a zénoni érveléstechnikai, logikai leleményt mégis csak respektálnunk kell. Más kérdés persze, hogy a szaktudomány számára mennyire kívánatos és hasznos a spekulatív racionalizmus tisztelete, elfogadása. A dilemma nem csekély, s a gnosszeológia kifejlődésével, térnyerésével még akutabbá, meghatározóbbá vált.

A humán szaktudomány és a szakmai elmélet ettől kezdve Szküllák és

Kharübdiszek között igyekszik lavírozni: az egyik oldalról az ismeretelmélet mindent bekebelező falánk torka, a másik oldalról a természetes észlelés anakronisztikusnak tűnő naivsága fenyegeti. Az egyszerűsítő naivságot már csak azért is nehéz vállalni, mert a gnosszeológusok, hermeneuták, fenomenológusok (John Locke, David Hume, Immánuel Kant, Friedrich Schleiermacher, Edmund Husserl, Hans-Georg Gadamer és társaik) éppen elég meghatározó eszmét, fogalmat, gondolatirányt gyártottak, teremtettek. Az ismeretelmélet fogalomvilága, gondolkozásmódja mára jelentős kulturális presztízzsel rendelkezik, s az irodalom elmélete nemigen teheti meg, hogy e presztízst egyszerűen semmibe veszi. Jó döntést hozni nagyon nehéz, ne csodálkozzunk hát, hogy a literátor a megértésvizsgálatot végül is igyekszik belekeverni az irodalomértés világába. Az eredmény azonban többnyire valamiféle terméketlen összekeveredés lesz. A hermeneutika és irodalomtudomány kapcsolata is efféle összekeverés-összekeveredés benyomását kelti. A hermeneutikus irodalomszemlélet – emlékezhetünk rá – hazai tájainkon nemrég még nagy presztízsértékű, érdemdús varázsszó volt. Friedrich Schleiermacher, Wilhelm Dilthey, E. D. Hirsch, Hans-Georg Gadamer megértéstudományi alapeszméit és alapfogalmait alig pár éve még sűrűn és áhítatos buzgalommal idézgettük. A szerző, a szándék, a szövegjelentés, a szövegértelem, az intenció, a hermeneutikai kör képzeteihez, a horizontösszeolvadás látványos (bár megfogható konkrétumot nemigen tartalmazó) műszavához mindegyre roppant elvárásokat kapcsoltunk. A megértéstan spekulatív fogalmait és dilemmáit serénykedő buzgalommal próbáltuk az irodalomra, s a nagy presztízsértékű hermeneutikai vitáktól eltanultuk a makacsul sarkító gondolkozásmódot is. Az eredeti jelentést és az újraélési esélyt Schleiermacher, Hirsch, Gadamer tekintélyes pro és kontra érveit magunkévá téve mindegyre az elszakítottság, az antagonisztikus ellentét jegyében mutattuk fel. A rekreációs újraélés lehetetlenségének dilemmáját számtalan elmélkedés alapjává tettük, s közben bölcsen elhallgattuk, hogy e megoldhatatlan elméleti problémát voltaképpen minden jó elemző (történész, irodalomtörténész) megoldja, hiszen múlt és jelen,

29 elsődleges és másodlagos jelentés, visszaidézés és gazdagítás közt tartalmas egyensúlyt teremt. Érdekes, hogy a gnosszeológiát olykor még az elkötelezett, professzionalista szakértő is belterjesnek, terméketlennek látja. A fenomenológus Edmund Husserl mindenesetre a legnagyobb határozottsággal ajánlja a szaktudományoknak az ismeretelmélet teljes negligálását, s a modern újkor filozófusai is mind számosabban érzékelik a gnosszeológia zsákutcás mivoltát. E zsákutca persze már a lendületes startnál is világosan látható volt. Az ismeretelmélet szükségképpeni csapdajellegét a diszciplína legnagyobb tizennyolcadik századi képviselője, David Hume is érzékelte, hiszen a korrekt filozófiai „értelemmunkát” és az empirikus, életszerű normalitást, a szkepszis-belátást és az életigényeket

összeegyeztethetetlen

különneműségekként,

antagonisztikus

ellentmondásokként

jelenítette meg. A filozófus a Treatise of Human Nature Első könyve negyedik részében felteszi a kérdést: valóban őszintén vallja-e, hogy minden bizonytalan, és ítélőképességünknek nincs mércéje az igazság és a téveszme megállapítására. S a skót gondolkodó válaszában a filozófiai racionalitás étoszát vonja vissza és az ismeretelmélet komolyságát kérdőjelezi meg. A totális bizonytalanság eszméjét sem ő maga, sem senki más nem teheti magáévá őszintén, következetesen, hiszen a természet megváltoztathatatlan, abszolút szükségszerűséggel kényszerít bennünket ítélkezésre, amiként az érzésre és a lélegzésre is – olvashatjuk a becsületes, szkeptikus hume-i helyzetértékelést. („Nature, by an absolute and uncontrollable necessity has determin'd us to judge as well as to breathe and feel [...]”).57 Az ismeretelmélet zsákutcás jellegét a nagy hegeli, kanti gondolatépítmények kudarca után a huszadik századra mind több gondolkodó látja be, ismeri el. „Hitem szerint az episztemológia tőrbe csalta a modern filozófiát s kevés híján tönkretette; remélem, eljön az az idő, amikor a megismerési folyamat tanulmányozása elismerten a lélektan tudományának körébe fog tartozni s a filozófiát ismét úgy fogják fel, mint minden tapasztalás szintétikus értelmezését, nem pedig mint a tapasztalás módjának és folyamatának elemző leírását” – írja Will Durant 1926-ban filozófiatörténete előszavában58, s a filozófiában jártas magyar költő-esszéista Babits Mihály alig két évvel később, 1928-ban állít fel teljesen hasonló látleletet. „[...] az Ész, miután a XVII. és XVIII. századok folyamán kivívta autonómiáját minden hagyományos korlát gyámsága alól […] végül saját magát is kritika alá vonta: s ez a paradox cselekedete lett megindítója annak a pszichológiai folyamatnak, mely a XIX. század folyamán szinte az Ész mazochizmusává fajult […] A tiszta ész kritikája óta az emberi filozófia tevékenysége jóformán abban merül ki, hogy [...] az Ész tekintélyét aláássa.” – ismétli meg Durant szkepszisét Babits Az írástudók árulásában, bár persze az ő tanulmányában már 57 David Hume, A Treatise of Human Nature, Oxford, 1978, 182, 183. 58 Will Durant, A gondolat hősei (ford. Benedek Marcell), Dante kiadás, Budapest, 1931, 5.

30 szó sincsen a szintetikus funkció visszanyerhetőségében reménykedő, anakronisztikus, chiliasztikus feloldásról.59

Az

ismeretelmélet,

bár

filozófiai

diszciplínaként

nélkülözhetetlennek

tűnik,

az

életvonatkozásokat kereső, konkrét megismerésben érdekelt szaktudomány elé leküzdhetetlen akadályt állít, s a kognitív tudományok alighanem jól teszik, ha komolyan veszik Husserl tanácsát: ne az észlelés és érzékelés nehézségeiről, problematikusságáról gondolkozzanak, hanem annak empirikus természetét, hogyanját-mikéntjét vizsgálják, világkapcsolatait derítsék fel. Valahogy így, ebben a szellemben járnak el az ezredfordulón megszerveződő kognitív poétikusok is. Peter Stockwell, Mark Turner, Reuven Tsur és társaik az irodalom, a költészetet dolgait a különleges, sajátos érzékelés origópontjából igyekeznek kigöngyölni, de az érzékelés kritikai, fenomenológiai vizsgálatát (lehetségességének, lehetetlenségének megállapítását) nem érzik feladatuknak. Az észlelési kiindulópont persze nem előzmény nélküli; az osztranyényije műszavát megalkotó Viktor Sklovszkij és az orosz formalisták irodalmi antropológiájuk centrumába ugyancsak valamiféle sajátszerű észlelést helyeztek. A koncepció mindazonáltal náluk nem mélyülhetett el, nem kaphatott komoly antropológiai beágyazást, hiszen ehhez olyan világkapcsolatra lett volna szükség, amelyet a formalista metodika szenvedélyesen opponál. A művészi alkotás teljes önelvűségének, a szociokulturális viszonyoktól való elkülönültségének elve ugyanis Sklovszkijék számára alapvető princípium, vitathatatlan igazság, a tudományosság kritériumaként ők a belső konstitúcióegyüttes tanulmányozását, a prijomok, forma- és struktúrateremtő eljárások feltárását jelölték meg. A két elv, a különleges észlelés és a világtól független konstitúció elve végül is nyilvánvalóan nem fér össze: az észlelés-elv a világ fele vezet, a szeparációs étosz, a konstitúciós elv evidensen elzár a világtól.60 Az ezredfordulós kognitív poétikusokat viszont nem köti valamiféle intern látás, közmegegyezéses konstitúcióelv kényszere. Tsurék a sklovszkiji „ötletcsírát” átformálják, életösszefüggésekbe helyezik, tudományos érvekkel veszik körül, a kognitív tudományok és előzményeik (például a Gestalt-pszichológia) körébe is beágyazzák. A költészet az ő felfogásukban a mindennapi észleléshez kapcsolódó, mechanikus „clear-cut” észlelés türannikus uralmát töri meg, a humán adaptációs mechanizmus érdekes, alkotó módosításaként tartatik számon; a tudományos viszonyrendszer tehát a biologikumtól sem szakad el teljesen.

59 Babits Mihály, Az írástudók árulása, in Babits, Esszék, tanulmányok. Második kötet, Budapest, 1978, 207-234. Az idézet: 217-218. 60 Az orosz formalizmus elméletéről részletesebben Szavak tánca és árnyéktánca című, 2014-ben megjelent könyvemben írok a 119-126. oldalakon.

31 A kognitív poétikai iskola reményteljes, korrekt gondolategyüttest prezentál. Más kérdés, hogy a kutatás még nyilvánvalóan kezdeti stádiumban van. Toward a Theory of Cognitive Poetics – jelzi a startállapotot, a kísérleti jelleget egyébként a kognitív poétika nagy összefoglaló munkája, az 1992-ben megjelent Reuven Tsur-könyv is.61 A kimunkáltabb alapokhoz, az észlelési mechanizmusok teljesebb megvilágításához persze a biológia-fiziológia segítsége is nélkülözhetetlen. Az irodalmi elméletnek csak a fejlődő agykutatások biztosíthatnak további hathatós muníciót. A Viktor Sklovszkij-i gondolkozás kapcsán már ejtettünk pár szót a „konstitúciós elvről”, a „belsőséges vizsgálódás” módszertani parancsáról. Az intern megközelítés eszméjéhez azonban szükséges még néhány észrevételt fűznünk, hiszen a formalista iskola alapelve az irodalom elméletére ismeretesen nagy hatást gyakorolt, s a huszadik század második felében a dekonstrukció iskolája is felhasználta, alkalmazta, továbbfejlesztette. A francia, amerikai dekonstruktivisták az irodalmi művet Sklovszkijékhoz hasonlóan a belső jelviszonyok tükrében szemlélték, de ők még a korábbi egyoldalúságra is rálicitáltak; a belső konstitúcióból már nem prijomokkal összetartott jelentésegységeket hámoztak ki. Az irodalmi mű jelentéskoherenciáját voluntarista ideologémaként, tévesztett illúzióként fogták fel, s az irodalmi alkotás alapsajátságát (ontologikus lényegét) a szüntelen jelentéseltérítések fényében pillantották meg. Az egymásnak ellentmondó jelentésjátékok erős elméleti igazságát a dekonstruktőrök Derridára alapozva, sajátos, speciális retoricitás- és metaforaelméletben horgonyozták le. Az elkerülhetetlen, minden nyelvi megnyilvánulásban jelen levő metaforikusság e szerint mindegyre kimozdítja, eltéríti a jelentést, s a konstruáló szövegértelmezést

eleve

céltalanná,

reménytelenné

(önkényessé,

erőszakolttá)

teszi.

E

„nyelvfilozófia” és „metaforaelmélet” hazai tájainkon különösen nagy presztízst nyert, noha gyengeségei, ellentmondásai fölöttébb evidensnek látszanak. Az amerikai George Lakoff és Mark Johnson már 1980-as könyvükben62 megjelenítettek, kifejtettek egy egészen másféle (a dekonstrukciós teóriát nyilvánvalóan opponáló) metaforakoncepciót. A metaforikus, metonimikus szó- és fogalomalkotások Lakoffék szerint egyáltalán nem valamiféle jelentéseltérítő nyelvi akarat ágensei, hanem az ember valóságteremtő nyelvi műveleteinek nélkülözhetetlen segítői. A metaforizáció – a kognitív nyelvészek így látják – a beszédbe, nyelvbe, gondolkozásba mélyen beépülve többnyire automatizáltan működik. Az élet=utazás, az emberi test=tartály metaforákat (a rész-egész,

centrum-periféria,

kiindulópont-út-cél

sémákat)

ösztönös

természetességgel

61 Reuven Tsur, Toward a Theory of Cognitive Poetics, North Holland, Amsterdam,1992. (Második kiadás: Sussex Academic Press, Brighton Portland, 2008.) 62 George Lakoff-Mark Johnson, Metaphor We Live By, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1980.

32 alkalmazzuk; segítségük nélkül egyáltalán nem volnánk képesek világot konstruálni, nem tudnánk a tárgyakat, jelenségeket, fogalmi entitásokat kategorizálni, elrendezni. A mindennapokban használt metafora persze nem azonos az irodalomban szereplő metaforával, de a világteremtést segítő és a jelentéseltérítést beteljesítő funkciók között így is áthidalhatatlan szakadék tátong. A metafora eltérítő hatalmát valló dekonstruktőröknek a kognitív nyelvészet kihívásával komolyabb tudományos vizsgálódások során kellene szembenézniük. A formális szisztematizációt elvető, életvonatkozást kereső tudomány fölénye ezúttal is meglehetősen egyértelműnek látszik. 5. A nyelv-fétis és a nem-azonosság Potemkin falvai A „régi” és az „új” teoretikus metodikán töprenkedve, zsákutcákat bemutatva, rossz szisztematizációk csapdáit feltárva, absztrakciók árnyéktánc-látszatát vizsgálgatva és életvilágba ágyazottságot, tudományos korrektséget igényelve (világos premisszákat, következtetéseket, ellentmondásmentes érvrendszert elvárva) voltaképpen nem tettünk mást, mint az újkori modernitás nagy, alapvető trendjéhez csatoltunk vissza. A mellett a kultúrtörténeti paradigmaváltás mellett tettünk a huszonegyedik század elején újfent hitet, amely a skolasztikus tekintélyelv helyébe a reflektivitást, a kérdező logikát állította, az univerzália-elv helyett az empirikus konkrétságot preferálta, az érvelési világosságot s következetességet nélkülözhetetlennek vélte, a józan észt megbecsülte és a fogalmi konstrukciókkal szembeni elővigyázatosságot nagyon is helyénvalónak tartotta. Az általunk helyeslő respektussal idézett új elméleti törekvések Ludwig Wittgensteintől a kognitív poétikáig voltaképpen mind e tradíció szellemében jártak el. A nagy körutazás után azonban végre meg kell érkeznünk az ezredforduló Magyarországához, és (az elvi kitekintéseket, problémajelzéseket hasznosítva) legalább a legfőbb vonatkozásokban számot kell adnunk irodalomértésünk helyzetéről, dilemmáiról. E helyzetet – előre kell bocsátanom – igen kritikusan ítélem meg. A sok világosság és kevés meleg metaforáját a hazai szituáción töprenkedve még az eddigiekhez képest is alkalmasabbnak, helyénvalóbbnak vélem; alapok és szilárd építmények helyett fogalmak zavaros árnyéktáncát, Potemkin falvak sokaságát látom magunk körül. Az absztrakt hatalmi fétisként megjelenített – jelentés nélküli oppozíciók hálózatát alkotó s mégis aktív ágensként cselekvő – inhumánus nyelvet éppen az imént lepleztük le mitikus, pszeudotudományos látomásként, s most körbetekintve légvár-építmények legfőbb alapjaként, látjuk viszont. A posztmodern tudat nagyon helyesen érzékeli úgy, hogy „a jeleknek olyan láncolatával van csupán módja szembesülni, amelyben a jelek nem a dolgokra, hanem kizárólag egymásra utalnak, s így értelemszerűen lehetetlen belőlük

33 valamely «igazság szavatolta» jelentést kiolvasni” – hirdeti meg az ezredforduló legbefolyásosabb hazai kutatója a derridai ars poeticát63, s a magyarországi (kolozsvári, pozsonyi, újvidéki) elméleti centrumok kutatói készségesen ismétlik, variálják, sokszorozzák a Kulcsár Szabó-i mantrákat. A „jelentéskontinuum megalkothatatlansága”,

a „stabilizálhatatlanság poétikai tapasztalata”, a

„dialogikus-imperszonális poetológia”, a „nyelv tropológiai hatalma”, a „nyelv alkotta világban önmagára ismerő grammatikai «én»” és fogalmi társaik már a múlt század végén kétségbevonhatatlan tekintélyű axiómának látszanak; a „language alone” gondolat mellett elkötelezett irodalmárok mindegyre a nyelv uralmi erejére, aktív cselekvő potenciáljára utalnak, a decentrált létezés adottságát-állapotát fedik fel, a jelentés nélküli különbözőség rendszerét vizionálják, az elhalasztottság, nyomszerűség jegyében értelmezik az elbeszélő művekben felbukkanó karaktereket, eseményeket. A jelenséget érdemes néhány citátummal illusztrálnunk, szemléltetnünk. Az értelmezők az irodalom sok-sok korszakában otthonosan mozognak, a nyelvi válságot illusztráló hivatkozások Edgar Allan Poe-tól, Arany Jánoson át, Kosztolányi Dezsőig terjednek.

A

Poe-novella,

A

perverzió démona főhőse gyilkosságot követ el, de a dolog rejtve marad, s ő maga teljes biztonságban érezheti magát. Egy napon mégis kikiabálja, kifecsegi az őt nyomasztó titkot. Eisemann György szerint szereplőt dekonstruáló nyelv szubjektuma szólal itt meg, a beszélőtől független jelentéstételezés tör felszínre a Paul de Man-i retorizálás szellemében. Az „én mint középpont-tételezés megsemmisül, «elemésztődik» úgy, hogy e középpont a nyelvbe tevődik át […]”, a beszélő szubjektummal szembeni másik perspektívát „a narratíva centrumából őt kiszorító, saját története szereplőjévé változtató nyelv képezi […]”, s „e retorizálás forgatja ki Poe novellájában a beszélő mint szubjektum által uralni-elhelyezni vélt motívumokat «grammatikai» összefüggéseikből, hogy végül a középpontok harcából győztesen kikerülő nyelv figurativitását legyenek képesek kinyilvánítani.”64 Arany János ötvenes években írott versei Eisemann értelmezésében ugyancsak a nyelv inhumánus erejének fölismeréséről tanúskodnak. A költő időszembesítései „nyom” és az „aura” viszonyának

módosulásaiként

szemlélhetők,

„a

megismerés

«mostjában» érvényesítendő

nyomolvasás elveszíti addigi auratikus feltételeit, így az aura megsemmisülése, mondhatni szöveges médiumként felismert átfunkcionálódása az idevezető nyomok eltűnését, törlődését, az anyag romantikus horizontú kiolvashatatlanságát eredményezi.” A Letészem a lantot mnemotechnikájában 63 64

Kulcsár Szabó Ernő, Beszédmód és horizont formációk az irodalmi modernségben, Budapest,1996, 241. Eisemann György, A folytatódó romantika, Budapest, 1999, 47, 48, 49.

34 „az organicitás elve szerint kondicionált képzelőerő kényszerül önmaga kiiktatására”, s a karakteresen későromantikus verset „a haldoklás nyelvi automatizmusaként, a humanitás maradványait ugyan kipörgető, ám fájdalmas (elégikus) recitálásként” kell felfognunk, „Azon hagyományszemlélet” megelőlegezőjeként, „mely az utómodernitásban a megszólalás feltételei közül kiszorítja majd az individuum és a nyelv összhangjának (a nyelv egyént kifejező használhatásának) követelményét […]”.65 Halász Hajnalka Édes Anna-dolgozatában szintén a nyelv a mindeneket megelőző alap, s e vonatkoztatási centrumból asszociációs fogalmi metaforák végtelen sokasága hajt ki. „A szövegnek olyan helyettesítési, felcserélhetőségi játékába kerülünk […] bele, ami felszámolja objektív megfigyelési pozíciónkat”, „a nyelv cselekvő természete, és az instrumentálisnak, uralhatónak, pusztán leírónak tekintett nyelvhasználat közötti inkongruenciák és feszültségek folyamatosan […] megmutatkoznak”. „A jelölő és jelölt közötti önkényes kapcsolat a referencialitás hitét nehezíti el, mindenféle analogikus viszony hiányában, azaz ennek hite nélkül a nyelv használhatatlanná válik”. „Sem a legenda, sem a szóbeszéd, a frazéma, a közhely, a narratíva, de még a nyelv, az ismételhető jelölő eredete sem hozzáférhető, a végtelenbe futó láncolat lezárhatatlan […]” „Az Anna név […] mivel maga is jel, nem csak beleszövődik a jelek hálójába, de az írottságba való belépéssel egy önmagát visszatartó létmód lesz a sajátja, egy örökös elhalasztottsággá, végtelen ígéretté válik, amely mint csak nyom létezhet, azaz soha nem válhat jelenlevővé, még önmaga számára sem”. A főhős „A szereplők számára sokszor csak jelek, nyomok által jelenik meg, munkájának nyoma az, ami visszamarad utána, nyomai rendbe és csendbe rendeződnek”, „testi materialitása tehát ugyanúgy számolódik fel a történetben, ugyanúgy önmagát visszatartó, nyomokat hátrahagyó módon létezik, mint ahogy az olvasás befejezésével szűnik meg imaginatív létezése […]”66 Az ezredforduló legbefolyásosabb értelmezői közössége – Halász Hajnalka írása alapján is így tűnik – nem korrekt tudományos igényre törekszik. Absztrakciós szóösszetételeik voltaképpen változatos fogalmi metaforák, funkciójuk mindenekelőtt a fetisizált nyelvhez és a decentrált szubjektumhoz kapcsolódó elkötelezettség megjelenítése és a nagy igazság terjesztése, sulykolása. E beszédmód alapvetően mitikus karakterű s (bár sűrű, átható fogalmisága révén mindegyre a tudományosság látszatát szuggerálja) a tisztázottság, ellentmondás-mentesség, korrekt megépítés kritériumait és a használati szabályok, lehetőségek világos kijelölését egyáltalán nem érzi magára 65 66

Eisemann György, A későromantikus magyar líra, Budapest, 2010, 113, 118, 121. Halász Hajnalka, Szöveg-test / (szó)beszéd. Az Édes Annáról, Alföld, 2006/2, 71-88. Az idézetek: 82, 74, 78, 77, 79, 80.

35 nézve kötelezőnek. Mutassuk be e konstrukciós elvet, használati módot konkrét példán: koncentráljunk egy, a közösség számára fontos fogalomra, a dialogicitásra, s fűzzünk néhány észrevételt a műszó megalkotásához, felfogásához, alkalmazásához! A terminust Kabdebó Lóránt a Paradigmaváltás (?) az 1920/30-as évek lírájában című 1991es, Pécsett rendezett konferencián vezette be a Szabó Lőrinc-i (az egész magyar költészet szempontjából

meghatározó

jelentőségű)

paradigmaváltás

kulcsfogalmaként,

s

későbbi

tanulmányaiban, könyveiben is folyamatosan alkalmazta. A dialogicitás, dialogikusság műszó persze már korábbról is ismeretes az irodalommal foglalkozó közösség számára. A kifejezést eredetileg Mihail Bahtyin tette széles körben ismertté Dosztojevszkij regényeit elemző, híres dolgozatában. A bahtyini előzményre Kabdebó mindazonáltal egyáltalán nem utal, s az elhallgatás már csak azért is meglepő, mert a monologikusság-dialogikusság szembeállítás a két irodalmárnál azonos szerkezeti szerepet tölt be – Dosztojevszkij „dialogikusságát” az orosz irodalomtudós ugyancsak paradigmaváltó jelenségként kezeli, és a régi, „korszerűtlenebb”, monologikus regénynyelv, beszédmód meghaladásának ellenpontjaként fogja fel.67 A Mihail Bahtyin-i viszonyrendszer pedig azonnal jelezné Kabdebó fogalomalkotásának problematikusságát. A Dosztojevszkij-kutató ugyanis a dialogikusság kifejezést a regénnyel kapcsolatban használja, s e műformában a tényleges dialógus valóban fontos szerepet tölt be. A Kabdebó Lóránt vizsgálta másik „nagyműfajnak”, a lírai költészetnek viszont a szó szoros értelmében vett párbeszéd egyáltalán nem inherens része, s e tényt a modern költészet sem kérdőjelezi meg, beleértve akár a Kabdebó Lóránt-i fabula főhősének, Szabó Lőrincnek „paradigmaváltó” köteteit. A mondottak fényében nem tűnik túlzottan meglepőnek, hogy a magyar irodalomtörténész nem szolgál egyértelmű,

eligazító

információkkal

a

dialogikusságot

illetően.

A

műszó

lehetséges

jelentéstartományait feltárni, szétszálazni akaró olvasó teljes tanácstalanságra van ítélve. Kabdebó bizonyos esetekben azt sugallja, hogy a fogalomhoz szerkezeti, beszédmódbeli konzekvenciák tartoznak, máskor változatos beszédformákra (a drámai monológra, a megszólítások, önmegszólítások alakzataira) utal, ismét máskor – jóval gyakrabban – a műszót a 67

konkrét poétikai, szerkezeti,

A dialogikusság műszó megkonstruálása és a monologikussággal való szembeállítása egyébként már Bahtyinnál számos ellentmondással terhelt. A kérdésről két magyar kutató, Veres András és Bezeczky Gábor is értekezik a Helikon folyóirat 2001-es évfolyamában. „Azzal bizonyosan nem lehet Bahtyint vádolni, hogy túlságosan szűken fogta volna fel a dialogikusságot.” – jegyzi meg ironikusan az orosz tudós terminushasználatáról Bezeczky Gábor, s szkepszisét a dialogikusságon meditálva a továbbiakban is nyíltan kifejezi. „[…] keveset tudunk meg Bahtyin állításának előfeltevéséről és következményeiről. Következik-e abból, amit állít, hogy kizárólagosan dialogikusan lehet értelmet és jelentést előállítani? Szükségszerűen egybeesik-e a két halmaz? Ha igen, akkor viszont mit jelent a monológ? Jelenthet-e bármit is? […] A monológnak vajon nincs értelme és jelentése? Ha nincs, akkor mi a monológ? Ha a monológnak nincs értelme, akkor mi áll szemben a dialogikussággal? […] Ha a monológ képtelenség, akkor mi felesel a dialogikussal? […] Elképzelhető, hogy még a monológ értelmét is dialogikusan kapjuk meg?” – tesz fel Bezeczky egész sor, a bahtyini fogalomhasználat ellentmondásosságaihoz kapcsolódó kételykérdést. Helikon, 2001/1, 5.

36 beszédmódbeli sajátságoktól messze távolodva általános, filozofikus szemléleti elvként gondolja el, s végül (elég sok esetben) megfogalmazásai még a konkrétsági fok valószínűsítéséhez és a fogalmi jelentéstartományok elképzeléséhez sem adnak segítséget. A jelentés-hozzárendelések mindazonáltal Kabdebó Lóránt írásaiban a kilencvenes évek elejétől mindegyre az általánosítások szférája felé közelítenek. „[…] a dialógus nemcsak a »ki kérdez« horizontjáról közelíthető meg, hanem a tudatnak a világ egészében való benne létre kérdező horizontról is.”68 – oldja el az irodalomtörténész a műszót mindennemű poétikai jelentésértelemtől a harmadik évezred elején megjelent könyvében. „A személyes és jelenbeli dialogicitás állandó érzékelésében kitágul a tudat befogadó kapacitása, az ember mellett megjelenhetnek a világ egészének a végletei, a létezés eseményei.”; „egy, az emberen is túlmutató, a világegész rendjére figyelő, kérdező-elemző apparátust bont ki a poétikai lehetőségekből […] a vers alkotója önmagában egységesülve láthatja a létezés egészét.”; „a tudat és az univerzum szembesülése a dialógusban – ma későmodernségnek szokás nevezni.” – szakad el a dialogicitás Kabdebó Szabó Lőrinc-könyvében minden megfogható, irodalmias konkrétságtól, és jeleníti meg a személyiség absztrakciójának Kulcsár Szabó-i elvétkövetelményét valamiféle megalomán univerzalizmus keretében.69 „A dialogizált poétikai gyakorlatba illeszkedik az imígyen értelmezett mese, amely az emlékezetben élő archetípusok beépítésével alakítja a verset […]”, „a személyes és kollektív hagyományból kiválogatott eseményekből az intertextuális emlékezet segítségével megkomponált, az embert a léttényekkel szembesítő alkotói gyakorlatot”, „Mindegyik szöveg jellegzetessége: a belekódolt, mindenfajta jelenbeli személyességtől különböző, idegen idézet” – fonódik össze dialogicitás egy másik sokértelmű, problematikus fogalommal, az intertextualitással mindennemű elvi tisztázás nélkül.70 A dialogicitásfogalommal kapcsolatos körültekintés-hiány, tisztázatlanság, ad hoc-szerűség persze nemcsak az ellenőrizhetetlen magasságokba emelt bombasztokkal kapcsolatban merül fel. Roppantul problematikusak azok a Kabdebó Lóránt-i megfogalmazások is, amelyek a műszó hozzárendeltségi tartományaiban konkrétabb, poétikai, szerkezeti kapcsolatokat sejtetnek. A dialogicitás poétikai háttértartományait az irodalomtörténész ugyanis nem vizsgálja, nem konkretizálja, nem értelmezi; a drámai monológ, az önmegszólító verstípusok, a kettős vers, párvers fogalmai értelmezés nélkül merülnek fel, és kerülnek bele a dialogikusság zsákjába, ámbátor Kabdebó számára a címke magabiztos használatához többnyire a megszólítás (vélt vagy valóságos) gesztusa is elég. A 68 69 70

Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc pályaképe, Budapest, 2001, 127. I. m., 132, 135, 136. I. m., 139, 140, 143.

37 kidolgozatlanság megdöbbentő, s erre az sem szolgálhat mentségül, hogy a lírai költészet megnyilatkozás-formáinak poétikai vizsgálata még gyerekcipőkben jár, hiszen csak annál nagyobb körültekintést várnánk el az irodalomtörténésztől. A Kabdebó Lóránt-i koncepció mellől végül is teljességgel hiányzik a körültekintő, középszintű poétikai konkretizáció, ámbátor, attól tartok hiábavaló is volna minden ezt célzó igyekezet. A törekvés ugyanis önmagában fából vaskarika – a lírai versek megszólításos, önmegszólításos elemeit csak egy végletesen voluntarista akarat egyesítheti a disszeminációs, én-eltűntetéses paradigmaváltás égisze alatt; a közvetettség még egyáltalán nem utal olyasféle absztrakt és abszolutizált azonossághiányra, amelyet Kabdebó (s a Kulcsár Szabó Ernő-i értelmező közösség) mindenkor szem előtt tart. Radnóti Miklós eklogáinak párbeszédes karaktere számos értelmezést lehetővé tesz, de e dialógusok minden „későmodern”, „posztmodern” színezetet mellőzve őrzik meg a „prófétai s költői dühök” egyértelműségét. A József Attila-i megszólítások és önmegszólítások („Szegények éje! Légy szenem”, „Légy fegyelmezett!”, „önnönmagadra, eredetedre / tekints alá itt!”, „Felelj – / innen vagy?”, „Magadra ismersz?”), bár kétségkívül komor eszmélkedő helyzetekre, krízisszituációkra utalnak, egyáltalán nem a személyiség disszeminációját demonstrálják, sokkal inkább az egység, az integritás akarásáról tanúskodnak.71 (A mondottak Szabó Lőrinc költészetére nézve is megfontolandók. A Te meg a világ szerzőjének heterogeneitás-felismerő, paradigmaváltó szerepbe állítása több mint kérdéses koncepció, s Kabdebó verselemző-utalásai rendre a fentebb már bemutatott, rendkívül voluntarista értelmezésekhez kapcsolhatók.) Neves kutatóink, látjuk, a „nyelvhivatkozásokból” és a személyiség-disszeminációs utalásokból a korlátlan megértési potenciál, az autentikus újszerűség szuggesztióját hozták létre. A nagy iker-premisszák: a nyelvi inhumanitás és személyiség szétszóródása mindazonáltal nemcsak egyes szövegek átvilágítására látszik alkalmasnak. Kulcsár Szabó romantika”

és

a

„késő

modern”

korszakjelző

Ernő iskolája

tendenciajelzéseit

alkalmazva)

(a „késő a

nagy

irodalomtörténeti folyamatok megvilágítására is bejelenti az igényét. A tekintélyes véleményvezér Molnár Gábor Tamással és Szirák Péterrel együtt 2003-ban nem csekély önbizalommal jelenti ki, hogy az új, autentikus folyamat- és tendenciajelzések az európai és a magyar irodalom három

71

A kérdésről elsőként Tverdota György szólott. Az irodalomtörténész a 2012 októberében Balatonalmádiban rendezett Eszmélet-konferencián nemcsak a József Attila-i önmegszólítások, önbiztatások rendező, védő, integráló funkcióját szemléltette számos meggyőző példával, de elvi kételyeit is kifejezte azzal a nagy hatású Németh G. Béla-i tanulmánnyal szemben, amely a válságérzületet és az önmegszólító poétikai formulát evidensen, elválaszthatatlanul összekapcsolta, és amelyet az irodalmi szakma az 1968-as első megjelenést követően mindmáig kritika nélkül fogadott el.

38 évtizedére érvényesek. „csak az utóbbi időben indult meg az olyan kutatás, amely az egész 1930 és 1960 közötti periódust olyan egységben látja, ahol a kései modernség dialogikus-imperszonális poetológiája jut érvényre. Mégpedig egyfajta új nyelvszemlélet és a szubjektum legmélyebb történeti válsága kíséretében, illetve alapjaiban alighanem ettől a tapasztalattól kondicionálva. A megújuló kutatáshoz e szempontból annyiban talán már sikerült kapcsolódnunk, hogy ennek az új poetológiai kérdésiránynak a jegyében vizsgáltuk a két világháború közti magyar irodalom teljesítményeit.”72 A fogalmi varázsige megszilárdul, terjeszkedik és hódít. Az absztraktum Szirák Péterék kezdeményezése nyomán valahogy úgy kél életre, ahogyan a kognitív elemzés megjelenítette. A „dialogikus-imperszonális poetológia” valóságot teremt és az empirikus valóságot (a magyar költészet tanúságát: József Attila, Radnóti Miklós, Dsida Jenő empirikus valóságát) szükségtelenné teszi, kiküszöböli.

6. A zavarbaejtő elméletalkotó A fent vázolt teoretikus attitűd képviselői együttesen az ezredfordulós hazai irodalomelmélet legbefolyásosabb, legnagyobb presztízsű értelmezői közösségét alkotják. A közösség fő ideológusa, mintaadó vezetője – mint már eddigi utalásainkból is kiderült – Kulcsár Szabó Ernő. A neves kutató munkásságát, gondolkozásmódját, alapeszméit már csak azért is érdemes néhány szóban bemutatnunk, mert e bemutatás irodalmi, irodalomértési „rendszerváltásunk” megértéséhez is sok tanulsággal szolgálhat. A századközépen született tudós első könyve, A zavarbaejtő elbeszélés 1984-ben jelenik meg. A tanulmány nemcsak a szerző későbbi igazságait, fogalomkezelési és érvelési módjait előlegezi meg, de a nyolcvanas évek próbálkozó kezdeményeit is reprezentálja. Kulcsár Szabó munkája ugyanis lényegében vitairat. A kötet lapjain a kommunista irodalomszemlélet meghaladásának, a régi, korszerűtlen, „pragmatikus kód” érvénytelenítésének igénye húzódik végig vörös fonálként; az okfejtésekből azonban végül egész kis világ- és irodalommagyarázat kerekedik ki. A magyarázat háttérfilozófiáját az „emberkép forradalmian új átalakulása”, „az egyetemes világképválság”, az „új emberi szituáltság”, „az egzisztencia individuális értelmű hangsúlyainak erősödése”-típusú szókapcsolatok fejezik ki.73 E hinterland indokolja „a magyar regény konvencionális jelrendszeré”-t Bednanics Gábor – Bengi László – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály (szerk.), Hang és szöveg, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 9. 73 Kulcsár Szabó Ernő, A zavarbaejtő elbeszélés, Budapest, 1984, 42, 44, 43. (A kiemelés magától Kulcsár Szabó 72

39 korholó elmarasztalásokat,74, s ez a fogalmi háttérállványzat támasztja meg az epikai kód teljes átalakulását vizionáló szemléletet, a Nádas, Bereményi, Esterházy, Lengyel ürügyén megjelenített heterogeneitás-követelményt, közvetítettség- és azonossághiány-kívánalmat, „a célra irányuló szerkezetek megbontásá”-t, az epika „folyamatelvűségének” megtagadását, „a szöveg folyamatos önreflexiójá”-t.75 Az új paradigmát teremtő kondíció már ekkor mindenható erőnek mutatkozik. „[…] semmiféle szociális küldetés nem igazol olyan műalkotásokat, amelyekből hiányoznak az új emberi szituáltság egzisztenciaalkotó feltételei” – jelzi Kulcsár Szabó Ernő, hogy a szubsztanciális felismeréssel szemben csak a föltétlen engedelmesség, behódolás fogadható el, s az új helyzetet mindjárt lét-érvényű szférákba emeli át, kinyilvánítva, hogy a „világ, s benne önhelyzetünk” korrekciós ellenőrzése „az irodalom jelszerűségének ontológiai sajátossága.”76 A zavarbaejtő elbeszélés irodalomtörténeti fabulája, látjuk, a kommunista előzményekre hivatkozva kiterjeszti és szubsztancializálja a paradigmaváltás fogalmát. A korszerű és az avítt harca az irodalomtörténeti folyamatrajzok s az irodalomértés alapvető fontosságú fabulája lesz. A harc lényegét megjelenítő fogalmak, szókapcsolatok (a roppant küzdelem étoszának megfelelően) folytonosan a végső igazság, a totális érvény képzetére tartanak igényt, miközben heterogén, egymásnak is ellentmondó elméleti iskolák tradíciójából származnak, és zavaros jelentésátvitelekkel telítettek. A harci funkció egy percre sem halványodik el: a konceptualizáció fölényt, tudásbiztonságot láttat az egyik oldalon, inszinuál, lejárat a másikon. A harcos reprezentativitás, a kiterjesztés, egyetemesítés igénye a fogalmak, szókapcsolatok megértési szerepét, lehetőségét természetesen ab ovo összezsugorítja. Az „esztétikai viszony megkülönböztető alapsajátossága”, „a művészi nyelv különleges

információtároló

egyezményesen

esztétikai

képessége”,

„a

intencionáltságú

„művészi

nyelven

szövegek”77

ugyan

megformált nem

üzenet”, „az

teljesen

értelmetlen

szókapcsolatok, de az általánosítás olyan fokán állnak, hogy tartalmas konkretizációjuk lehetetlen, s bármi hozzájuk rendelhető. Az „esztétikailag bonyolított cselekmény”78 viszont már nem csupán túláltalánosított, de értelmetlen szókapcsolat-együttes; a cselekményeket nem esztétikailag bonyolítják, esztétikai értéket legföljebb az egész műnek tulajdoníthatunk. A „nyelv eszközjellegű szemlélete” az ötvenes hatvanas évek kritikája szempontjából, meglehet, hatásos konceptualizáció, de átfogóbb értelmezési horizontokból ez is csak üres bombasztnak tetszik. Tömörkény István nyilvánvalóan

74 75 76 77 78

Ernőtől.) I. m., 48. I. m., 76, 80, 81. I. m., 50, 59. I. m., 28, 10, 29. I. m., 15.

40 másképpen ír, mint Kurt Vonnegut vagy Esterházy Péter, de, azt hiszem, nagy gondban lennék, ha „a nyelv eszközjellegű szemléleté”-t kellene tetten érnem novelláiban. A totalizáló, általánosító fogalmiság Kulcsár Szabó nagy, koncepcionális kijelentéseit is meghatározza. E sommázó szókapcsolat-formulák rendszerint olyan összetett fogalmi halmazok, amelyek konkretizálatlan, sokféle ellentmondásos jelentésirányt rejtő nukleuszokból tevődnek össze. A megnyilatkozás egyértelműség-látszatot kelt, s a végérvényes igazság megragadását implikálja, ám közben többértelműségek, szerteágazó problémakörök, értelmezési dilemmák sokaságát rejti magában. Az esztétikai érték, amint az elméletíró Carl Jaspersre hivatkozva megállapítja „emberileg mély létérvénnyel, korszerű jelentéssel hangolódik rá a kor szellemi szituációjára.” De hát mi az „emberileg mély létérvény”? Mi a „korszerű” és mi a „korszerű jelentés”? És vajon hogyan jelöljük ki a kor szellemi szituációját? Minden kornak van ilyen? S valóban mindig csak egy van belőle, ahogyan Kulcsár Szabó feltételezi? És ha így volna is, az alkotói tartalmasságnak föltétlenül ehhez a kondícióhoz kell kapcsolódnia? S mitévők legyünk, ha a kor szellemi szituációja éppen nem túlságosan tartalmas? És egyáltalán, a ráhangolódó egyezés, egybevágóság vajon miért volna szinonimája a sajátlagos, szuverén

esztétikumnak?

Kulcsár Szabó Ernő kijelentése, ismétlem, roppant

határozottsággal kelti az egyértelműség (használhatóság, tartalmasság) szuggesztóját, miközben az állításait kibontani igyekvő értelmező már az első pillanatban ellentmondásos, egymással vitázó alternatívákba ütközik bele. A zavarbaejtő elbeszélés, látjuk, a kommunista irodalomértés kritikája ürügyén folyton-folyvást elméleti igényre, egyetemességre apellál, de a szerző az empíriával már az 1984-es könyvben sem tud hajlékony, többoldalú kapcsolatba lépni. Az ötvenes-hatvanas évek irodalomtörténeti premisszái és a magyar elbeszélő tradíciót elmarasztaló Kulcsár Szabó Ernő-i észrevételek a tagadás látványos pátosza ellenére, úgy tűnik, lényegi vonásokban egyeznek meg. Ha más előjelekkel is, de újra csak „valóságidegen”, alapvetően militáns célzatú ideologémák születnek. Az olyasféle kifejezések, mint „A magyar regény konvencionális jelrendszere” jelentős harci értéket képviselnek (kitűnő inszinuáló értékük van), de a korrekt, alapos, meggyőző konkretizáció próbáját nem állják ki. A kritikus a konvencionális jelrendszer ügyében a válság jelhasználati következményeiről tudomást venni nem akaró Jókai-, Mikszáth-, Móricz- írásművészet „zsáneres, anekdotikus”79 karakterének hangoztatásával érvel. E „differentia specifica” azonban egyszerűen téveszme. Irodalomtörténet-írásunk Mikszáth Kálmánékkal és az anekdotával foglalkozva 1984 óta már sokszorosan megcáfolta az elképzelést, nem beszélve arról, hogy nívósabb kritikusaink soha, korábban sem tették magukévá. 79

I. m., 49.

41

A Kulcsár Szabó Ernő megalkotta nyolcvanas évekbeli harcos árnyéktánc persze ma már csak szerény, házilagos fogalmiságú kezdeménynek tűnik. Az irodalomtörténész a kilencvenes években s az ezredfordulón nagy lendülettel gyűjt újabb s újabb harc- és útitársakat, és rohamléptekben halad tovább azon az úton, melynek végén a mindent meghatározó nyelvfétis, a válság és a heterogeneitás szubsztancializálása teremti meg a nagy kommúniót. A gondolkozás anatómiája persze ez időben is változatlan marad, de a horizont az 1993-as irodalomtörténetben és a többi Kulcsár Szabó-i tanulmányban roppantul kitágul. Az értelmező magyarázat immáron az egész magyar irodalom porondját, sőt a világirodalom tereit is birtokba veszi, s az inautentikusság bélyegét nemcsak az Esterházy Péteréket közvetlenül előző időszakra, hanem az egész posztmodern előtti magyar irodalomra rátapasztja. A vidékies, regionális jelzők nem csupán a realizmusra, de az élményi, vallomásköltészetre s bárminemű „képviseleti irodalomeszmény”-re kiterjednek. Az autentikus modernség története a válságbelátás, a determinizmusmegértés történetévé válik, és a humánideológiák tarthatatlanságára való rádöbbenésben kulminál. A roppant modernségkoncepció aládúcolását Kulcsár Szabó Ernő az általunk már fentebb jelzett sziámi ikerigazságot képviselő szókapcsolatokra bízza – a nyelv uralhatatlanságának és a személyiség-azonosság lehetetlenségének elve tanulmányaiban mindenkor és mindenre elégséges indoklással szolgál. Az autentikus irodalmi attitűd sine qua nonja az én megbontása, megsokszorozása, szétszórása, disszeminációja lesz, az individuum, a szubjektum és a személyiség tételezése80 a korszerűtlenséggel, elmaradottsággal azonosítódik. A mindent meghatározó nyelv képzetéhez egyébként Kulcsár Szabó nyelvészeti alapozást egyáltalán nem társít,81 s a koncepció másik alappillérét, a személyiség szétszóródását illetően is elégségesnek véli a hírneves, nagy hatású bécsi pszichoanalitikus megidézését. „A szubsztancia bensőségének freudi kritikája épp azzal járult hozzá az identitás új horizontjának kialakulásához, hogy az emberi bensőtől elvitatta az »igazi«, a »valóságos« én képviseletét, s ezzel a lírai megnyilatkozás diszkurzív szerkezetében is kérdésessé tette lélek és hang összetartozását.” – hivatkozik Sigmund Freudra az Eszmélet disszeminációs karakterét bizonygató elemzésében. „A szubsztancia bensőségének freudi kritikája” azonban egyáltalán nem tudományos dokumentum, legalábbis a szaktudomány szemében nem az. „Freud elméletét alig több mint maroknyi ember megfigyelésére alapozta – elsősorban a viktoriánus Bécs felső középosztályához tartozó, neurotikus tünetektől szenvedő férfiakra

80 A fogalmak között az értekező egyébként, mint Bezeczky Gábor is észrevételezi, nem tesz különbséget. 81 Érdemes megjegyeznünk, hogy a kutató A zavarbaejtő elbeszélésben is csak a lingvisztikai relativitást és a homogén nyelvszemléletet képviselő Benjamin Lee Whorfra és Ferdinand de Saussure-re hivatkozott; a huszadik századi nyelvészet más kutatási irányairól, törekvéseiről a könyvben egyetlen szó sem esik.

42 és nőkre […] A legtöbb kétség a strukturális elmélettel (ego, id, szuperego), a pszichoszexuális elmélettel és a pszichés energia fogalmával kapcsolatban merült fel. Még a pszichoanalitikus szerzők között is akadnak, akik készek lemondani róluk vagy gyökeresen átalakítani őket.” – összegzi a freudi személyiségelméletet érintő fenntartásokat az Osiris tankönyvek sorozat Pszichológia kézikönyve.82 Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete, látjuk, markánsan, példaszerűen mutatja mindazokat az érveléstechnikai, logikai, módszertani anomáliákat, amelyeket fentebb már felvázoltunk. A magyar irodalom története 1945-1991 egyébként – röviden meg kell emlékeznünk erről – egy szokatlan, egyedi kritikai vállalkozást is életre hívott. Bezeczky Gábor 2008-ban százötvenöt oldal terjedelmű könyvet publikált Irodalomtörténet a senki földjén címmel, s munkáját teljes egészében a tizenöt évvel korábban megjelentetett Kulcsár Szabó-kötet beható bírálatának szentelte. A Kalligram kiadónál megjelent tanulmány módszertanának és végkövetkeztetéseinek összefoglalásához Takács Ferenc korrekt recenzióját hívhatjuk segítségül. „Szigorúan a Kulcsár Szabó-szövegek elemzésére szorítkozik, mindig kellő hosszúságú szövegrészt idéz, a dekontextualizálást kerülendő. Elemzései az angol analitikus filozófia eljárásait hasznosítják, s következetesen logikaiak: a kijelentések implikátumait, következményeit és a szövegben található más kifejezésekkel való kompatibilitásukat vizsgálják. Célja mindennek a Kulcsár Szabó-mű, pontosabban a benne megtestesülő és a művet működtető gondolkodásmód, a szélesebb értelemben vett stílus vagy irály működésének leírása, illetve ellentmondásmentes működtethetőségének, jelentésszerkezeti konzisztenciájának az ellenőrző megvilágítása […] Az eredmény sokak számára nyilván meglepő. Kulcsár Szabó téziseiről és formuláiról a rigorózus és többszörösen önellenőrzött nyelvi-logikai elemzés rendre kideríti, hogy önellentmondásosak, hogy az általuk generált gondolatmenetekbe sorra a gondolatmenettel összeférhetetlen külsődleges elemek lépnek be, hogy szigorúan tudományosnak szánt megállapításai zavaróan kétértelműek […] illetve gyakran logikailag önmagukat bontják le implikátumaik révén, hogy a «nagy elbeszélések» lehetetlenné válásának korszakában született irodalomtörténeti munka bizony maga is nagy elbeszélés […]” – írja a könyvet ismertető recenzens, Az irály meztelen című, a Mozgó világ 2009-es második számában megjelent írásában.83

7. Egyoldalúságból egyoldalúságba

82 Atkinson és Hilgard, Pszichológia. (harmadik, átdolgozott kiadás), Budapest, 2005, 497. 83 Mozgó világ, 2009 / 2, 116-119. Az idézet: 117-118.

43

A Kulcsár Szabó Ernő-i irodalomszemlélet, metodika anomáliáit feltérképezve a leíró aspektus mellett itt-ott már a historikus szemléletet is érvényre juttattuk. A nagy presztízsű irodalmár paradigmahirdető buzgalmát, elgondolásait, fogalomalkotásait ahhoz a történeti periódushoz kapcsoltuk, amelyben a kommunista, marxista eszmevilág háttérbe szorulása új alternatívákat tett szükségessé, s a magyar irodalomértés átformálása minden kritikus és tudós számára sürgető, megkerülhetetlen feladatnak látszott. Milyen új előfeltevéseket állítsunk a hiteltelenné vált régi premisszák helyébe? A realizmus, nembeliség, népiség, közéletiség, progresszív haladáselvűség fogalmait milyen más, hitelesnek tetsző konceptualizációval söpörjük félre? A nyolcvanas évek irodalmárai számára mindez már elsőrendű fontosságú kérdés. A kezelendő problémahalmaz hatalmas, és a szó szorosabb értelmében vett poétika, irodalomelmélet

határain

természetesen

túl

is

terjed.

A

világnézeti,

kultúrfilozófiai,

művelődéstörténeti dilemmák közül két különösen fontos, nagy kihatású kérdéskörre utalnék. A korszerűségre apelláló, autenticitásra törekvő irodalomszemléletnek az optimizmus dogmájától elszakadva mindenekelőtt a válságérzület, krízistapasztalat, pesszimizmus dilemmájával kell szembenéznie. Új megértési műveleteket, új magyarázatokat kell kapcsolnia ahhoz a tényhez, hogy az újkori európai filozófia, kultúra, irodalom David Hume-tól Søren Kierkegaard-on, Arthur Schopenhaueren át T. S Eliotig, Albert Camus-ig és Samuel Beckettig jelentős mértékben válságfeltáró, válságkifejező, pesszimista műveket produkál. A dilemma már csak azért is különösen súlyos, mert a kommunista művészetszemlélet a maga önhitt magabiztosságában rendkívül primitív magyarázattal érte be, s aggály nélkül ítélte el a „retrográd”, „dekadens” nyugati irodalmat. Szabolcsi Gábor ,,a burzsoá pesszimizmus rothadást, halált, borzalmakat lihegő őrült látomásait” idézte meg 1959-ben publikált, Szocialista realizmus és modernizmus című tanulmányában.84 Juhász Mária abban látta a sznobizmus veszélyességét 1962-ben megjelent írása tanúsága szerint, hogy az ,,egyértelműen és következetesen csak a dekadens polgári irodalom felé orientálódik”85. S még a társainál nyitottabb, megengedőbb Almási Miklós is arról beszélt az Új írás első évfolyamának júniusi számában, hogy Gide „a játékosság helyeslésével, a morál ironikus köszöntésével” „a moral insanity típusát” szabadítja fel”, és hogy T. S. Eliot s Beckett „a polgári rendbe való megnyugvás” örömével, ironikusan, cinikusan fordítanak hátat a haladásnak. Szerinte ,,A modern kritikai realisták már régóta hiába keresik a hősiesség modern formáit, típusait”, és

84 Kortárs, 1959 / 3, 459. 85 Kortárs, 1962 / 1, 102.

44 ,,Ezzel a kudarccal szemben ott áll Solohov korszakalkotó remeke, az Emberi sors […]”.86 Szabolcsi Gáborék ítélő magabiztossága a kommunista emberszemlélet, kultúrfilozófia legfontosabb, mindent megelőző és fölülíró premisszájában gyökerezik: a Szovjetunióban, Középés Kelet-Európában létrejött új társadalom az emberi problémákat megoldotta-megoldja, a megteremtődött új emberi szituáció teljes életbizalomra ad okot, és harmóniát teremt. E chiliasztikus ideológia nyilvánvalóan tarthatatlan, s a nyolcvanas évek Magyarországán már a kultúra résztvevőinek sem kell föltétlenül hangoztatniuk. A „nyugati kultúrpesszimizmus” kérdése mindazonáltal bonyolult, sokágú, sokirányú dilemma. Kezeléséhez higgadtságra, türelemre, körültekintésre volna szükség. Olyasféle szakmai komolyságra, amely például az amerikai Franklin L. Baumer 1977-ben megjelent eszmetörténetét jellemzi. A neves tudós Modern European Thought című, ötszáznegyven oldalas munkájában az egész középkor utáni időszak, a 17. századtól számított újkor eszmetörténetét áttekinti, s közben példaszerű alapossággal térképezi fel a válság sokágú erővonalait. Baumer szakszerű vizsgálódásából több fontos dolog derül ki. A távlatok, perspektívák elhomályosodása e látlelet szerint is fontos összetevője az újkori európai humán kultúrának, s a krízisérzékelés a huszadik század felé közeledve, úgy tűnik, mindegyre fokozódik. A válságérzület mindazonáltal – az eszmetörténész korrekt bemutatásából így látszik – az újkori filozófia, művészet, irodalom számára nem program, hanem probléma; a konstatáló, válságazonos, válságbelátó attitűdök mellett a krízis kezeléséért, meghaladásáért küzdő gondolkozói, irodalmári attitűdöket is értékteremtő erőként kell számon tartanunk a mi „napnyugati” kultúránkban. Az eróziós változások sodrását Baumer egyébként a becoming, a szilárdságra, létszerűségre irányuló képzeteket a being kifejezéssel szemlélteti. „There must be alertness to change, to new ideas, to possible new interpretations of the world, to prevent civilization from sinking into a Byzantine routine. On the other hand, a radical becoming, dominating all intellectual and cultural life, can destroy an intellectual community's will to do more than to keep alive curiosity and to think critically and without illusions […] If this book has a moral, then, it is that intellectual creativity of the highest sort depends on a healthy mixture, or tension, between being and becoming, between the permanent […] and the impermanent. Intellectual Europe had this mixture up to the end of the nineteenth century, and even somewhat beyond, and may have still have it again. But it will not be easy to recapture”87 – fogalmazza meg az eszmetörténész könyve záró részében, hogy a változásokra fogékony – bizánciánus merevségbe 86 Almási Miklós, Tűnődő séta a realizmus és a dekadencia körül, Új írás, 1961 / 4, 349-352. Az idézetek: 351, 352. 87 Franklin L. Baumer, Modern European Thought. Continuity and Change in Ideas 1600-1950, Macmillan, London, New York, 1977, 517.

45 süllyedni nem akaró – civilizációnak igenis szüksége van a becomingra, a kereső, válságérzékelő nyugtalanságra. Ugyanakkor arra is figyelmeztet Baumer, hogy az erózió mindent elborító jelenléte elpusztíthatja a magasabb célokra néző kulturális akaratot; a teljességérzetet és a bizonyosságot képviselő being ugyancsak nélkülözhetetlen számunkra. Magasrendű kulturális kreativitás – a tudós így látja – akkor jön létre, amikor a becoming és a being egészséges feszültségben kapcsolódnak egymáshoz. Ez a kreatív, teremtő keverék a kutató szerint a tizenkilencedik század végéig meg is volt a mi európai kultúránkban, és akár még ma, a huszadik-huszonegyedik

században is

visszanyerhetjük. Az újkori európai válság dilemmáiról töprenkedve, úgy tűnik, nagy szükségünk volna a Franklin Baumer képviselte korrekt szakmaiságra. Ilyesféle mérlegelő, sok szempontú megközelítéssel azonban a mi házunk táján mindmáig nem találkoztunk. A kommunizmus kényszerzubbonyát magáról lehányó irodalomértést nem a körültekintés, hanem a frusztációkból fakadó, elsietett kompenzációs hév jellemzi; az életbizalmat elutasító indulat az ellenkező végletbe csap át, s újfent problematikus leegyszerűsítéseket teremt. Egyféle válságfetisizmus már a nyolcvanas években kialakul. A zavarbaejtő elbeszélés krízismegjelenítő szókapcsolatai („egyetemes világképválság”, „új emberi szituáltság” „az euroszemélyiség válsága”), amint láttuk, roppant kihatású, mitikus erejű fogalmakként tűntek fel. S az ezredfordulóra e válságfetisizmus tovább gyarapszik, izmosodik. A krízis, heterogeneitás, nem-azonosság képviseletében metaforikus absztraktumok sokasága lép fel, a fent bírált nyelv- és szubjektumfilozófiákat vitathatatlan tekintélyű tanításokként láttatva, s a helyeslő egyetértést elvárva, kikövetelve, A válságérzület fetisizálása természetesen a gyakorló kritika, irodalomtörténet területén is sok problémát okoz. A teljességirányú művészi törekvéseket nem egy neves kutatónk egyszerűen kitörli az értékteremtő lehetőségek köréből, a nagy presztízst nyert válságazonos attitűdöt viszont a műalkotások sine qua non-jaként kezeli, az autenticitás jeleként fogja fel, s az érték mércéjeként alkalmazza, annak ellenére, hogy a krízis kérdésköre alapvetően nem is esztétikai-poétikai, hanem eszmetörténeti, „filozófiai”, „ideológiai” beágyazottságú. (Kulcsár Szabó Ernő ezredfordulós versértelmezései – amint kritikusa találóan mondja – nem annyira irodalmi elemzések, mint „szubjektumvizsgálatok”: az firtatják, azt illusztrálják, hogyan képviseli s teljesíti be a szöveg a heterogeneitás, a disszemináció elvárás-rendszerét.) A tisztázatlan, átgondolatlan válságfelfogás irodalomtörténeti következményei, szimptómái persze az ezredforduló előtti időszakban is markánsan kitapinthatók. Arany János költői

46 munkásságát Németh G. Béla és tanítványi köre már a hetvenes évek elején az új krízisszemlélet jegyében értelmezte, értékelte át. Az 1972-ben megjelent nagy hatású, elemző kötet, az El nem ért bizonyosság szerzői az ötvenes évek Arany-líráját vizsgálva a krízisérzékelést meghatározó szituációs követelményként láttatták, az autentikus írói attitűdöt a beismerő, belátó azonosuláshoz kapcsolták, s az Arany János-i költészet teljességre, rendezettségre irányuló gesztusait („a válság feloldás nélküli kifejezését”88 igényelve) többnyire csupán tévedésként, félreértésként, visszahőkölésként észlelték. „Nem meri vállalni a reménytelenséget, minden érték elvesztésének bevallását […]” – minősítette a Reményem című 1850-es versből kitetsző költői attitűdöt rossz értelmű megtorpanásként, az „élménnyel szembeni ambivalencia”-ként Zemplényi Ferenc. „[…] vágyakozott a bizonyosságra, de radikális kereséséről eleve lemondott […] érzékeli a bizonytalanságot, de a radikális szembenézést vele nem vállalta.”, „Mégis maradt moralistának, visszafogva mind a kifejezendőt, mind magát a kifejezést; válságának költői megjelenítéséhez válságos poétikai struktúrát találva.” – jelölte ki „Arany költőigondolkodói szemléletének lehetőségeit és határait” Veres András a Kertbent elemezve. „Lelke mélyén a tragikus világképhez vonzódott, de a tragikumot nem vállalta, mert eleget akart tenni a nemzeti elvárásnak. Ezzel a kettősséggel szervesen összefügg az, hogy nem hozott létre önálló poétikát, nem volt jelentős formai újító, mely pedig minden új költői világkép létrehozásának elengedhetetlen feltétele. Az egyetemes költészet legnagyobbjaival ellentétben nem ismerte fel, hogy a művészi formák fejlődése visszafordíthatatlan sort képez, melyen belül csak előrelépni lehet, s a közvetlen előzmények alkotó elolvasása megmutatja, milyen irányban. Ezért nem került az európai fejlődés élvonalába, műve ezért olyan rendkívül egyenetlen, ezért hiányzik nyelvéből a belső koherencia.” – kapcsolta össze a „sajnálatos Arany János-i megtorpanást” Szegedy-Maszák Mihály olyan erős

elvárásokkal-

kívánalmakkal, törvény-hipotézisekkel, mint a művészi formák „fejlődésének” teleológiája és a (Baudelaire által szemléltetett) „válságazonos”, „válságelfogadó” nyugat-európai költői attitűd föltétlen minta-érvénye.89 A kilencvenes évekre a válságfetisizmus már teljes fényben pompázik. A krízistudatot Kulcsár Szabó Ernő fentebb bemutatott irodalomtörténete is a hitelesség, egyetemesség szubsztanciális attribútumaként kezeli. A kutató e szubsztancializálással egyben a történeti fejlődéselv és az értékelés problémáját is megoldja. Az irodalom metamorfózisait tudniillik a válságfelismerés újabb s újabb paradigmaváltásai által lehet és kell megértenünk, és az érték attól függ, hogy az alkotó a válságtudatosság, válságazonosság milyen fokára tudott feljutni. A válságfelismerés legautentikusabb, legigazabb fokán az antropomorf téveszméket rendre leleplezzük. A nyelvi megelőzöttségét megértő 88 Németh G. Béla (szerk.), Az el nem ért bizonyosság, Budapest, 1972, 159. 89 I. m., 97, 154, 158, 294.

47 irodalom végül mindennemű „humánideológiá”-ról lemond. A világ és a szerző, a befogadó és a személyiség, a karakter és a sajátszerűség fogalmai voltaképpen értelmetlenné válnak, a korszerűség kritériumainak megfelelő irodalmi műben a nyelv beszél, az ember csak annyiban, amennyiben megfelel a nyelvnek. Az imént megidézett, Szegedy-Maszák Mihály által formált ítélet, már tudniillik, hogy Arany János elmarad az egyetemes költészet legnagyobbjaitól, s nem tartozik az európai fejlődés élvonalába, átvezet minket egy másik fontos problémahalmazhoz: az irodalmi kultúrák és irodalomértési módok összemérésének-összemérhetőségének dilemmájához. E kérdéskör a kommunista kutatóknak érthetően nem okozott túl sok fejfájást, hiszen a nyugati világ gazdasági, művelődési, civilizatorikus fölénye számukra még egyáltalán nem létezett. Kelet- s Közép-Európa irodalmi munkásai a haladás és progresszió képviselőiként léphettek fel: Beckett és Eliot kudarcával „Solohov korszakalkotó remekét” állíthatták szembe, s a bizonytalankodó, formalizáló polgári metódus ellenében a „marxista esztétika” erejére, érvényére hivatkozhattak.90 A kommunista irodalomértés bukása azonban merőben más helyzetet hoz létre. Napnyugat vélt vagy valóságos fölénye égető, frusztáló problémává válik, a magyar irodalom és a nyugati literatúra, a magyar irodalmi gondolkozás és a nyugati irodalomértés kapcsolata nagyon is akut, sok fejtörést okozó dilemmaként merül fel. Az összehasonlító gondolatkísérletek, mérlegelő próbálkozások azonban megint csak elhamarkodottnak, végiggondolatlannak, kompenzációs akarattól fűtöttnek tűnnek. A körültekintést félresöprő elsietettséget, úgy hiszem, Szegedy-Maszák Mihály imént idézett sommás megállapításaiban is fellelhetjük. Mert hát kik az egyetemes költészet legnagyobbjai és hol, merre van az európai fejlődés élvonala? S a mi alkotóink (Petőfi Sándortól Dsida Jenőig és Pilinszky Jánosig) vajon miért nem tartoznak e legnagyobbak közé? Elképzelhetünk olyan korrekt elemző módszert, amely igazolja, hogy a Kubla Khan, az Ancient Mariner, a Waste Land a fejlődés élvonala, A vén cigány, Az ős Kaján s az Apokrif pedig ehhez képest a második vagy harmadik vonalba sorolható? És mit kezdjünk azzal a megállapítással, hogy 90 ,,A kritika – ha úgy tetszik – tudomány, a véleményalkotás tudománya, amelynek objektív alapja van. Az objektív alap maga a műalkotás és a marxista esztétika elvi követelményei, magasabb értelemben vett normatívái. A helyzet semmiképpen sem úgy áll, hogy »talán tévedünk is, talán nem«.” – nyilatkozik egyáltalán nem kivételszámba menő magabiztossággal Juhász Mária. (Juhász Mária, Valóban a kritika védelmében?, Kortárs, 1963 / 1, 1280.) ,,[…] alapvető kérdésekben magán az esztétikán belül is megvan már az elmélet további kidolgozása felé mutató marxista álláspont […]” – szögezi le Szigeti József. (Szigeti József, Egységes művészetszemlélet, de milyen alapon?, Új írás, 1964 / 2, 208.) ,,Ma már nem kétséges, hogy az esztétika sajátos kategóriái csak annyiban sajátosak, hogy különös módon közvetítik a valóság, a társadalom életmegnyilvánulásait, gondolatait és érzéseit.”, „A pártosság kategóriája az esztétika vízválasztója. Nem egyszerűen csak politikai értékkifejező. Az író világértésének, korismeretének, valóságot megértő művészi lehetőségeinek fokmérője” – deklarálja Kiss Lajos, a hatvanas évek egyik legtöbbet szereplő kritikusa, esztétája. (Kiss Lajos, Irodalom és pártosság Kortárs, 1959 / 6, 915, 916.)

48 „a művészi formák fejlődése visszafordíthatatlan sort képez, melyen belül csak előrelépni lehet”? Igazán hitelt adhatunk az olyasféle értelmezői meggyőződésnek, amely a teremtő individualitás tanúságtétele helyett az igazodás, mintakövetés gesztusait fürkészi a műalkotás-sorokban? Petőfi Sándor verseiben, Mikszáth Kálmán regényeiben nem a sajátszerűséget kellene keresnünk, hanem Shelley, Béranger, Wordsworth, Heine, Fielding, Austen, Dickens, Gogol mintáihoz kell mérnünk, igazítanunk őket? S nem hamisítunk-e, amikor a bonyolult, sokoldalú irodalmi változássorokat kiegyenesítjük, egyirányú fejlődéslánccá alakítjuk, és visszafordíthatatlan determinációs szisztémát vizionálunk ott, ahol valójában a teremtő szabadság uralkodik? A körültekintést sürgető kételykérdések alighanem indokoltak. Az elsietett kompenzációk, a mitizáló egyoldalúságok ellenében hathatós érveket sorakoztathatunk fel. Joggal hangoztathatjuk, hogy a gazdasági, társadalmi erőfölény még nem garantálja a művészi színvonal felsőbbségét, hogy az igazodás, hasonlítás elve az irodalmi művek finomszerkezetével szembesülve alkalmatlan, mechanikus elgondolás, s hogy a tizenkilencedik-huszadik századi irodalmunkat „megkésett” -nek, „elmaradott”nak, „másodrendű”-nek minősítő vélekedéseket (ideologémékat) mindmáig egyetlen korrekt, átfogó elemzés sem támasztotta alá. Mindeme meggondolások azonban, ha értelmesek is, az adott szituáció erőterében meglehetősen hatástalannak tűnnek. A hetvenes-nyolcvanas évekre a kommunizmus szellemi tatárjárása minden földet fölperzselt körülöttünk, s álságos támasztékai összedőltével védtelenek, eszköztelenek maradtunk. A nyugati kultúra paradicsomi gyümölcsei kápráztató fénnyel ragyogtak felénk, s a „szabad világ” gazdasági, társadalmi fölénye mázsás súlyként nehezedett a mellünkre. A nyugati irodalom a maga alakulásmintáival megdönthetetlen tekintélyű etalonnak tűnt, s a mechanikus összemérés alkalmas, helyénvaló megközelítésnek látszott. A szuggesztiótól sok tehetséges irodalmár sem tudott szabadulni. Bori Imre a sajátszerűség keresése helyett az avantgárd zsinórmértékét alkalmazva írta újra a magyar irodalom történetét, Németh G. Béla a „magyar romantikát” (a Toldi „regionális romantikáját”) különítette el élesen a „meditatív”, nyugat-európai romantikától. A nyugat-európai és a magyar literatúra különbözősége a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján Kenyeres Zoltánt is foglalkoztatta. A kutató Bízzunk az irodalomban! című

tanulmányában a

másféleséget az „értékirodalom” és a „szükségletirodalom” címkéjével szemléltette, s a dilemma feltárásához Illyés Gyula ismert példázatát is segítségül hívta. A költő, mint Kenyeres írja „külföldi olvasóknak a dunai árvízről szóló ironikus tanmesével világította meg a magyar irodalom szokatlanul erős történeti és társadalmi elhivatottságát. Vers, regény, dráma, mind arról szól, hogy jön az áradat, erősíteni kell a gátakat. A külhoni olvasó bosszankodva kiált föl: hát hol itt a vízügyi hivatal, miért épp

49 az irodalom gyötri magát evvel? A magyar irodalom csakugyan feltűnően sok történelmi szakaszban látott el olyan társadalmi feladatokat, amelyeket normális körülmények között a vízügyi hivatalnak kellett volna elvégeznie. De mitévő legyen egy közösség, ha a folyók áradnak, ám vízügyi hivatal nem létezik, vagy legalábbis nem áll a helyzet magaslatán?”91 A mondottakból úgy tűnhet, Kenyeres Zoltán maga is meggyőződéssel vallja a magyar és a nyugati irodalom dichotómiájának elvét. A Bízzunk az irodalomban! azonban nagyon is kétlelkű tanulmány. A korérzületi elgondolást kifejező, a hazai literatúra hátramaradottságát tételező kritikussal a dolgozatban egy másik, tágasabban, körültekintőbben gondolkozó irodalmár áll szemben. „Nincs «másik» magyar irodalom, egyáltalán nincs «másik» irodalom. Nincs olyan irodalom, amely ne történelemről, társadalomról, sorsról, életről beszélne, ha az irodalom megnevezést esztétikai értelemben is megérdemli. Nincs igazi irodalom, ami «belül» marad, mert hiszen min maradna belül? A szellem és a lélek köre az ember legtársadalmiasultabb minőségeit foglalja magában, Aki erről beszél, a sorsról beszél.”

92

„Meg kell azonban vallanunk, hogy az értékek és szükségletek elméleti

megkülönböztetése csöppet sem könnyű feladat, és talán még nehezebb végrehajtani egy kritikai elemzésben, mint egy regényben vagy novellában.”93 „A magyar irodalmi fejlődésről nem jelenthetjük ki, hogy egyoldalú volna, és csak a szükségletek dimenziójában haladó irodalmi típus honosodott volna meg benne. A szükségletek szerint mozgósító szépirodalom mellett mindig ott állt az értékekről beszélő, az értékek és eszmények szerint orientálódó irodalom is. Irodalmunk ebben sem szegény a felvilágosodás korától máig. A magyar irodalom mindig körültekintően, nagy felelősséggel és elkötelezetten vetette föl a társadalmi szükségletek szintjén jelentkező nemzeti és szociális feladatokat. De ezek mellett és túl ezeken mindig megtalálhatók voltak benne a társadalmi értékek dimenziójában megjelenő szellemi, erkölcsi, esztétikai kérdések is, akárcsak más fejlett irodalmi kultúrákban.”94 – korrigálja, relativizálja, gyengíti mindegyre Kenyeres írásában az „értékirodalom” és a „szükségletirodalom” általa felvetett dichotómiáját, és ad példát értelmesebb, megfontoltabb, perspektivikusabb problémakezelésre. Az 1979-ben-1980-ban született Bízzunk az irodalomban!, ha jelzi is a kor mechanikus gondolkozásmódját, egyértelműen differenciáltabb, körültekintőbb szemléletért emel szót. Kenyeres Zoltán intelligens javaslatait azonban a kommunizmusból kilépő magyar irodalomértés nemigen

91 92 93 94

Kenyeres Zoltán, A lélek fényűzése, Budapest, 1983, 18. I. m., 19. I. m., 21. I. m., 24.

50 fogadta meg. S a nemzeti önelvűséget félresöprő, az értékteremtő sajátszerűséget lebecsülő gondolkozásmód a posztmodern eszmevilág uralomra jutásával még virulensebb, erőteljesebb lett. E meggyőződést (mint a mechanikus-motorikus irodalomszemlélet oly sok más anomáliáját) megint csak Kulcsár Szabó Ernő 1993-as irodalomtörténetével szemléltethetjük legteljesebben. A kutató „rendszerelvű” látomásán a válságazonosság és az igazodás elvárása vörös fonálként húzódik végig. Az alkotók legfőbb feladata, hogy a krízis erejét átérezve a válságbelátó szemléletet kizárólagos attitűdnek ismerjék el, s a példaadó nyugat-európai (német) literatúra, költészet nyomában járjanak. Irodalmunk sajátszerűsége Kulcsár Szabó folyamatrajzaiban minden pozitív értéklehetőségtől megfosztatik. A magyar literatúra és a nyugat-európai folyamatok egybevetésekor a tükörszerű hasonlóság, az egyoldalú megfelelés viszonylatai (követelményei) érvényesülnek; az eltérés, a másféleség csak vétségként, elmaradottságként, megkésettségként, „ideologikus térségi létértelmezés”ként, „regionális horizont”-ként képes megmutatkozni. A „nemzeti individualitás” fogalma e rendszerben nem ütheti fel a fejét, az autentikus centrumok útjelző táblái minden irányt kijelölnek. A kompenzációs egyoldalúságot, az ellenkező véglet választását – sokadszor hangsúlyozzuk – a kommunista ideológiából kibontakozni akaró magyar irodalomértés alapvető, lényegi attitűdjeként és egyben

legnagyobb

tehertételeként

tarthatjuk

számon. A hiteles

szellemi

műveletekhez,

ítéletalkotásokhoz szükséges körültekintés háttérbe szorulása – láttuk – súlyos anomáliákat von maga után. Divatosnak tetsző eszmék, fogalmak, premisszák, közelítési módok sokasága kerül be kritikai analízis nélkül a köztudatba, az újdonságérték hangoztatása minden meggondolást elnémít, s a fogalmiságával tüntető, nyugat-európai hivatkozások sokaságával operáló „elmélet” a „gyakorlattal” szemben lépéselőnybe kerül. Az ezredfordulón már egyértelműen úgy tűnik, a magyar irodalomnak, ha korszerűsödni akar, a nyugati mintákat kell követnie; az igazodáskényszer az elvi, elméleti kérdések terén, a fogalmak, módszertani műveletek megválasztásakor is uralomra jut. A mechanikus gondolkozás magától értetődő természetességgel alkalmazkodik a modern irodalomelmélet iskolái által kijelölt egyezményes álláspontokhoz. Az ezredfordulós magyar irodalomértés különösen a dekonstrukció gesztusait másolja nagy buzgalommal. Az egység- és azonosságtényezőket régi, idejétmúlt tradícióként leleplező destruáló étosz a klasszikusokat sem hagyja érintetlenül. Az „újszerű” értelmezések az „ugyanez elmondható bármiről” mechanikusságával állítják új megvilágításba Arany- és Petőfi-versek sorát. Arany János Ágnes asszonya jóval kuszább, mint gondolnánk, maga a hősnő, meglehet, nem is bűnös férje megölésében, hiszen neve eredetileg tisztaságot, ártatlanságot és áldozatiságot jelent. A Szondi két

51 apródja ambivalens világértelmezést mutat, mert a hegy menedéke látványos oximoron, s mert az apródokra, ha majd Ali udvarában élnek, úgyis a homoszexualitás és az identitásfeladás vár. A walesi bárdokban teljes egyértelműséget látó olvasók ugyancsak előítéletesek és elfogultak. Edward nem erőszakos, véreskezű zsarnok, már csak azért sem, mert a honfivér főnevet előző pártos jelző világosan utal a walesiek belviszályaira, és a király bevonulását pacifikáló beavatkozássá minősíti – sorjáznak a dekonstrukciós értelmezési panelek Hász-Fehér Katalin, Margócsy István és Milbacher Róbert dolgozataiban.95 Hogy a menedékes a bihari, erdélyi tájnyelvben egyszerűen lejtőset jelent, hogy Arany János elbeszéléseiben a nevek jelentéshorizontja és a figurák karaktere között (a Pázmán lovag Éváját leszámítva) semmilyen motivációs kapcsolat nincsen, hogy a véres foltot a történetmondó tanúságtétele szerint az asszony „akkor éjjel”, a gyilkosság éjjelén is látta, hogy a versidő meghosszabbításához csatolt spekuláció enyhén szólva is sajátszerű poétikai eljárás, hogy a „Használt e a megöntözés / A pártos honfivér” megfogalmazás magától Edwardtól ered, és a lakomán alkalmazott inszinuáló, provokáló hangnemet előlegezi – nos e jámbor (az „egyezményes dekonstrukció” jogosultságát netán mérséklő, problematizáló) tények nemcsak a műelemzőket nem zavarták, de a kritikus szakmának sem tűntek fel, hiszen a fenti értelmezések egytől egyig kitüntető figyelmet, dicséretet, széles körű publicitást kaptak.96 Az egyezményes dekonstrukciós étosz a hazai viszonyokból, fejlődési folyamatokból származtatott karakterjelző fogalmakat nemcsak Arany, de Petőfi Sándor esetében is felülírja. A romantikus Petőfi szerzője a romantika erősen célirányúsított, leszűkített műszavát használja fel e cél érdekében. Margócsy István fogalomhasználatában a sokértelmű, sokféle emberi, művészi lehetőségmezőre kiterjedő (Blake-től, Byrontól, Hoffmanntól, Heinrich Heinéig, Victor Hugoig, Flaubert-ig, netán Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijig érvényesíthető) terminus teljességgel egyneművé válik: az azonosság, egyértelműség tagadásának képzetkörében, a szubjektív önkény felszabadításának gesztusában jelenik meg. A célirányúsított romantika jegyében átírt Petőfi Sándor – a népnemzeti tradíció elhibázott és érvénytelen felfogásával szemben – a heterogeneitás, a teremtő szabálytalanság költőjévé válik, sőt munkásságában nem csekély számban mutatkoznak meg olyan gesztusok, amelyek „a szubjektivista ismeretelméletnek jelenlétét bizonyítják.”97 A koncepciót természetesen itt is sajátszerű versértelmezések, utalások támasztják alá. A 95 Hász- Fehér Katalin, A szemlélődő elbeszélői szerepkör Arany balladáiban, Tiszatáj, 1996/10, Diákmelléklet 1-19; Margócsy István, A históriás énekmondástól a dramatikus balladáig, in Fűzfa Balázs (szerk.) Szondi két apródja, Szombathely, 2009, 24-36; Milbacher Róbert, A hűség balladája?!, in uo, 155-175; Uő, Szegény, szegény Eduard király!?, Irodalomtörténet, 2006/1, 44-90. 96 A dekonstruáló Arany-értelmezésekről részletesebben: Nyilasy Balázs, Szavak tánca és árnyéktánca, Budapest, 2014, 189-200 és Uő, Arany János balladái, Szombathely, 2011, 50-67. 97 Margócsy István, Petőfi-kísérletek, Pozsony, 2011, 176-177.

52 Farkasok és a Kutyák dala a tanulmányíró szerint arra példa, hogy „A pozitív kép Petőfinél nem képzelhető el negatív lenyomata nélkül”; s „az etikai parancsok látszólagos egyértelműségé”-t98 a komplementer álláspont moderálja. A Vízen című három strófás vers, mondanunk sem kell, a látásmód „végletes szubjektivitását” példázza. A sajkában evező vershősnek címzett apai és anyai óvás megidézése által a költő „az egynek kétféle vonatkozását, egymással össze nem férő megítélését tünteti fel”. Az Ősz elején című költeményre tett utalások ugyancsak arról tanúskodnak, hogy az értelmező az azonossághiány kimutatását föltétlen, életbevágóan fontos feladatnak tekinti. A „Látom még mint kis felhőket, / Vagy már nem is látom őket? / Csak úgy képzelem talán.” sorokba ugyanis „a teljes ismeretelméleti szubjektivizmus lehetőségét” látja bele.99 A dekonstrukció képviseletében fellépő irodalomtörténész Petőfi Sándor választásait is „a szubjektivisztikus” akarat önkényé”-vel kapcsolja össze, „hiszen csak a szubjektum és az ő akarata tudja, a polaritások közül melyik jó: egyébként, objektíve, kívülről semmi nem garantálja az egyik pólusnak vélhető nagyobb értéktartalmát.”. E szerkezetben írható le a költő hazájához való viszonya is, hiszen Petőfi elkötelezettségének racionális magyarázatát egyáltalán nem adja, miközben folyamatosan bírált, gúnyolt, ostorozott nemzete mellett mégiscsak kiáll.100 A dekonstrukciós étosz látványos kudarca megmutatja, milyen eredmény várható, ha a „nyugati módszert” körültekintés, átgondolás nélkül alkalmazzuk a magyar irodalomra. „Nem szabad kölcsönkérnünk mástól semmiféle sablont, sőt még csak általános filozófiai rendszert sem a magunk szintéziséhez. Örömmel ragadva meg a külföldi szaktudomány minden eszméltető tanulságát, ugyanakkor minden idegen rendszermintát el kell hárítanunk, s csak irodalmunk saját történeti anyagának a vallomására kell bíznunk magunkat.”101– ajánlott Horváth János arányos mérlegelést, elővigyázatosságot A magyar irodalom fejlődéstörténete bevezetőjében, s a sok-sok évtizeddel korábban született megállapítás az új évezred elején változatlanul időszerűnek tűnik. A globális, egyezményes premisszáktól, következtetésektől, fogalmaktól nem várhatunk eredményes megismerést, a magunk irodalmának „vallomását” is meg kell hallanunk és rá kell bíznunk magunkat – ellenőrizzük e meggondolás alkalmasságát konkrét példán keresztül. Válasszunk ki egy, a nyugat-európai irodalomértésben otthonos fogalmat, és próbáljuk rá a mi irodalmunkra! Választásunk essék a drámai monológra, már csak azért is, mert Tarjányi Eszter éppen nemrég tett

98 I. m., 171 99 I. m., 170, 161, 162, 165. 100 I. m., 174, 175. 101 Horváth János, Irodalomtörténeti munkái I., (szerk. Korompay H. János, Korompay Klára), Budapest, 2005, 72.

53 kísérletet a műfaji terminus honosítására. A drámai monológ kifejezés ismeretesen az angol irodalomértésből származik, mintapéldái a browningi My Last Duchess, a Bishop Orders His Tomb s a tennysoni Ulysses, Tiresias, azaz történeti, mitológiai figurákat monológformában beszéltető művek. A későbbiekben a drámai monológban sok más beszélő is fellép (mindennapi kortársak, állatok stb.), a monológmondó és az empirikus költői én közötti distinkció azonban mindenképpen karakteres marad. A műfaj lelke, úgy tűnik, valamiféle elkülönbözés. A drámai monológ „alapvetően ellenáll annak, hogy a költői «én»-t és a versbeli beszélőt azonosítani lehessen”102, „a beszélő határozott identifikálása”103 szerzőtől való különbséget úgyszólván tapinthatóvá teszi. A distinkcióteremtés műfaji specifikummá emelése ahhoz is alapot ad, hogy a drámai monológot „a szubjektum összetettségének és nyelvi megformáltságának”104 kifejezőjeként gondoljuk el, a szerep és a költői én közötti feszültséget s a megsokszorozott én-felfogást, az azonossághiányt lássuk lényegi vonásának, azaz a meditációt abba a gondolatkörbe vezessük át, amellyel fentebb oly sokat foglalkoztunk. A drámai monológ terminus átvétele, rendszeresítése a műfajtörténeti globalizációt jól szolgálja. Aligha véletlen, hogy a „dramatische Monolog”-ot és a „monologue dramatique”-ot a németek és a franciák is beiktatják saját műfaji rendszerükbe. Hasonló globalizáló művelet – első pillantásra így tűnik – a magyar literatúrára is ráférne. A mi objektiváló törekvéseire alkalmazott tarka-barka elnevezéseket: a helyzetdal, persona-vers, álarcos vers, szereplíra, szerepvers terminusait miért ne váltanánk ki a nemzetközi irodalomtudomány műszavával? A Zrínyi dala, a Magyar nemes, a Szeget szeggel, a Ráhel siralma, Az örök zsidó, az Ikarus, A madár, fiaihoz formailag, alakilag amúgy is korrekt drámai monológok, s az Aliscum éjhaju lányában, a Golgotai csárdában, a Thosophikus énekekben a szerző és a beszélő közti distanciatartást is méltán kimutathatjuk. A Kölcsey Ferenc Zrínyi-énekei, Petőfi Sándor helyzetdalai, Tompa Mihály allegóriái, Ady Endre kuruc-monológjai, Babits Mihály objektivációi, Rakovszky Zsuzsa nő-monológjai alkotta vershalmaztól valóban egyáltalán nem idegenek a szereppel, s a drámai monológgal kapcsolatos képzetek, terminusok. Csakhogy e műcsoport (Rakovszky korrekt, pedáns, angolos költeményeit leszámítva) a browningi drámai monológ egyneműségéhez, egyértelműségéhez képest sokkal variábilisabb, változatosabb karaktert mutat. A költemények hol a harmadik személyű narráció, hol a szerzői állásfoglalást jelző nyilvánvaló szatirikus hangoltság, hol a beszélővel való azonosulás révén türemkednek ki a drámai monológ globalizáló fogalma által kijelölt keretből. A szerepvers és 102 Tarjányi Eszter, A drámai monológtól a szerepversig, Irodalomértés, 2012/2, 4-30. Az idézet: 12. 103 I. m., 8. 104 I. m., 6.

54 a monológforma a magyar költészet tükrében nem a szó szoros értelmében vett drámai monológ pedantériáját követi, és nem is „a 19. század harmadik negyedétől megjelenő «én»-többszöröző, a szétszóródó szubjektivitást jelző”105, elszemélytelenítő technikák jegyében működik. A mi irodalmunk helyzetdalai, szerepversei, objektiváló kísérletei a mássá levés metamorfózisát nem valamiféle disszemináció fényében tárják elibénk, sokkal inkább a tágítás, gazdagítás örömteljes alkalmait keresik, a másféle alternatíva tárgyiasítására, artikulálására szolgálnak. „[…] a dalolót önmaga megszokott egyéniségéből valamely tőle különböző típus érzelmi formái és életkörülményei közé varázsolja át, ösztönt, formát és alkalmat szolgáltatva neki, hogy saját ernyedtebb líraiságát friss élményfikciókkal üdítse fel vagy sajátjaként éldegéljen oly helyzetekben és érzelmekben, minőket a maga reális (nem naivul felfogott) helyzete és egyénisége nem indokolhatna.”106 – Horváth János empatikus, beleérző meghatározása nemcsak a tizenkilencedik századi helyzetdalra, de Babits Mihály „objektív költészetére” nézve is igaznak, helyénvalónak látszik. Az ókori Szekszárd provinciális, együgyű prostituáltja, a Golgotán történteket a primitív, értetlen mindennapiság szintjén érzékelő római katona, a nagy annunciációt, a jók jutalmazását és a rosszak büntetését gyermeki magabiztossággal ünneplő keresztény és társaik olyan látószögek, életfelfogások, karaktervonások megjelenítésére adnak lehetőséget, amelyekhez a hagyományos énlíra nem tudna odaférni.

8. A megértő metódus keresése és a magyar tradíció Horváth Jánosnak, úgy tűnik, nagyon is igaza van. A „külföldi példák eszméltető tanulságai” fontosak lehetnek, de a globalizációs premisszák, fogalmak nem írhatják fölül saját irodalmunk tanúságtételét. S valami hasonlót irodalomértési tradíciónk üzeneteit latolva is elmondhatunk. Annyi bizonyos, hogy a magyar kritika és irodalomértés már a tizenkilencedik századtól sok fontos tanulsággal szolgál számunkra. Az öntanúsító ezredfordulós teoretizmus persze e tradíciót lebecsüli és az elméletellenesség címkéjével látja el. Az inszinuáló buzgalmon nincs mit csodálkoznunk. A kommunizmust megelőző méltó és színvonalas magyar irodalomtudomány nem a Kulcsár Szabó Ernő-i közösség előfeltevéseivel, metódusrendszerével mutat rokonságot, 105 I. m., 11. 106 Horváth János, Irodalomtörténeti munkái III., (szerk. Korompay H. János és Korompay Klára), Budapest, 2007, 104.

55 problémafelvetései a modern, életvonatkozásokat igénylő, hatékony megértési módszereket kereső európai, amerikai tudomány törekvéseivel annál inkább állíthatók párhuzamba. Arany János, Kemény Zsigmond, Péterfy Jenő, Horváth János, Babits Mihály, Schöpflin Aladár, Karácsony Sándor, Barta János és társaik az egyoldalúan szisztémateremtő, rendszerelvű, absztraktumhalmozó módszerrel szemben arányos, korrekt, megértő gondolkozást képviselnek. A kommunizmust előző magyar irodalomértési tradíció az ezredfordulóról visszatekintve, nem vitás, nagyon is korszerűnek tűnik. Illusztráljuk e korszerűséget néhány mű és gondolat idevonásával! Kezdjük a sort azzal a dolgozattal, amelynek helyzetértékelését tanulmányom indításakor már kiemeltem, középpontba helyeztem! Kemény Zsigmond 1853-as regényelmélete, mint láttuk, nagyon találó művelődéstörténeti, kultúrtörténeti szituációjelzéssel indul. De a magyar gondolkodó helyzetértékelése regénypoétikai szempontból is figyelemre méltó. Az Eszmék a regény és a dráma körül, a regény magyarázatát a válságátéléssel, válságtudatosulással kapcsolja össze. Az összekapcsolásban nincsen semmi különös, hiszen a nagy huszadik századi elméletek (Lukácstól Maurice Z. Shroderig) általában ugyancsak így tesznek. Csakhogy Kemény a regény konkrét műfaji vizsgálatához közeledve a szkeptikus gondolati víziót fokozatosan finomítja, enyhíti, míg végül az „Egyik irány iránt sincs mély hitünk” pesszimizmusa az „érzéseinkkel idegen gondokozásmódokba olvadni [...] minden élmény köré képzelődésünkkel besimulni” imperatívuszává alakul át. 107 „[...] a türelmetlen, de vaskövetkezetességű jellem […] mindinkább kezd elenyészni, s helyét azon felvilágosodott és engedékeny érzület foglalja el, mely senkire a kárhoztatás kövét nem szereti dobni, mely tárgyilagos sokoldalúsággal kíván a más szívébe tekinteni […]” – vallja az értekező. „Korunk ezen tulajdonainak leginkább bír a szépirodalom minden nemei közt a legkétségesebb esztétikai becsű, a legformátlanabb alakú, ti. a regény eleget tenni.”108 – összegzi a szerző a regény megteremtéséhez kapcsolódó korérzületi horizontot, recepciós elvet, műfajteremtő elvárást. A Kemény Zsigmond-i arányos, megfontolt krízisapplikáció végül „az élet és az értelem evilági széttépettségét” vehemensen, árnyalások nélkül érvényesítő, pántragikus lukácsi látomáshoz képest körültekintőbbnek, alkalmasabbnak tűnik. Nem Lukács György hajthatatlan, masszív kétségbeesését idézi fel, inkább azt a bahtyini gondolatot előlegezi meg, amely szerint a regény a soknyelvűség, a szabadság, a pluralizmus műfaja, s a moderált koncepció a mindössze három műre építő Die Theorie des Romansszal szemben jóval több újkori regényváltozatot képes értelmezni és megjeleníteni.109 107 Kemény, i. m., 193. 108 I. m., 193-194. 109 Amint Poszler György is utalt rá, Lukács nemcsak Madame de Lafayette, Lesage, Diderot, Rousseau műveivel,

56 Az Eszmék a regény és a dráma körül persze korántsem csupán ebben az egy vonatkozásban vethető egybe a huszadik, huszonegyedik század elgondolásaival. A regényformát a megváltozott olvasói elváráshorizonttal összebogozó Kemény Zsigmond nemcsak a spekulatív esztétika megközelítéseit söpri félre, de testestül-lelkestül a huszadik század második felében hódító recepcióesztétika, reader-response theory szellemében működik. A magyar gondolkodó a korérzületi analízis, a szociokulturális alapozás által teremt alapot regénypoétikájához, s a regény meghatározását a művelődéstörténeti, kulturális paradigmaváltás, a recepciós igények, „elvárási horizontok” felől kísérli meg. De érdemes felfigyelnünk a tanulmány történeties látószögére is. Annál inkább, mert regényt történeti fenoménként megközelítő gondolkozásmód NyugatEurópában és Amerikában pár évtizedes szünet után éppen az utóbbi esztendőkben jutott újfent érvényre. Az ezredfordulón az Egyesült Államokban megjelent kilencszáz oldalas, összefoglaló igényű regényelméleti, regénypoétikai gyűjtemény (The Theory of the Novel) éppenséggel a történeti korrekció elvét mutatja fel. Az elmélet, amint a könyv szerkesztője, Michael McKeon előszavában leszögezi, az utóbbi évtizedekben a narratológia foglya volt, s e megközelítések az általánosító törekvéseket preferálva a regényt legfeljebb csak az univerzális jelenség lokális példányaként kezelték, fogták fel. Az új, szintetikus kézikönyv célja, amint az összeállító kifejti, éppen eme aránytalanság helyesbítése, olyan szerzők írásainak újraközlése, akik, bár különböző szempontokból, de a regényműfaj alapvető történetiségét érvényesítették, s ezt az alapelvet dolgozták ki.110 A nagyon is korszerűnek látszó történetiség s a recepciós látószög mellett utaljunk végül azokra az érdekes gondolatcsírákra is, amelyek a Kemény Zsigmond-i értekezésben mindegyre a regényműfaj

sokoldalú

szabálytalanságát

hangsúlyozzák,

s

az

esztétikai

megközelítés

egyoldalúságát, elégtelenségét érzékelve kimondva-kimondatlan a beleélő képzelet, az idegen gondokozásmódokba olvadás origópontját ajánlják kutatási, megértési alapként! Hogy a költői művek elemzésére kidolgozott esztétikai elvek a regényen mintegy törvényszerűen bicsaklanak meg, s hogy a megértési processzusban az átélést, a másik világba átlépést alighanem központi műtípusaival, de az angol regény alapító klasszikusainak, Defoe-nak, Fieldingnek, Swiftnek, Sterne-nek a munkáival sem vetett számot dolgozatában. S a sort természetesen tovább folytathatnánk. Poszler György, Filozófia és műfajelmélet, Budapest, 1988, 241-242. 110 […] during the past few decades interest in the theory of the novel as a literary-historical genre has been replaced by interest in narrative or «narratology» […] Treated as a local instance of a more universal activity, the novel has been subsumed within narrative in such a way as to obscure or ignore its special «generic» and «literary», properties. The purpose of The Theory of the Novel: A Historical Approach is to rectify this imbalance by collecting together and reprinting essays by a wide range of authors who have worked from different directions to establish an idea of the coherence of the novel genre as a historical phenomenon. Michael McKeon (szerk.), The Theory of the Novel: A Historical Approach, Baltimore, 2000, xiv.

57 értelmezői elvvé kellene avatnunk – e gondolatkört megint csak a huszadik század kezdi meghódítani s továbbgondolni. Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy időszakunk talán legkorrektebb irodalmi teóriája, a kognitív poétika a második évezred elején immáron a beleélés, a hősök iránti olvasói empátia alapkérdése felől próbálja kigöngyölni a regényértés szálait, amint ezt Liza Zunshine és Blakey Vermeule 2006-ban és 2010-ben megjelent könyvei illusztrálják.111 Kemény

Zsigmond

1853-as

intelligens

regényelmélete,

látjuk,

sok-sok

modern

megközelítést előlegez meg. De értékes, inspiráló észrevételekben, megközelítésekben Péterfy Jenő tragikumelméleti tanulmányai sem szűkölködnek. A 19. század utolsó évtizedeiben alkotó tudós nemcsak a „vétség” és az „egyetemes világrend” teóriáit szedi ízekre, de általános módszertani szempontból is sok tanulságot nyújt. A metafizikai megközelítéseket mindegyre visszautasítja, az irodalmi vizsgálódás számára esztétikai-poétikai közelítést igényel, az általánosító műveletek és konkrét egyediség egyensúlyát keresi, s az absztraktumokkal szemben folyton-folyvást reflektív, kritikai szkepszist érvényesít. Esztétikai elméletekben nem az eszmét kell magyaráznunk, hanem a példákat; 112 közös formulára hozni is érdekes, de épp oly érdekes elemezni azokat a sajátságokat, amelyek a különneműséget megjelenítik;113 a leggroteszkebb szörny az az egyetemes, amely az esztétikai szemléletből kilépve működik;114 a Hegel által megkonstruált és az Antigonéban vélelmezett „magasabb világrend” „logikai abstractum,” és a Sophokles-drámában egyáltalán nem nyilatkozik meg115 – jeleníti meg a tragikumról meditáló Péterfy szisztematizáló elméleti érdek és valóságos megértési esély konfliktusait, utasítja el a „német elméletet” és tesz megszívlelendő módszertani javaslatokat. „Szinte restellhetnők, hogy ily egyszerű, kézenfekvő eredményekre jutottunk. De hát fényes esztétikai elméletek rendesen nem annyira az esztétikai jelenségek mesterkéletlen magyarázatára állíttatnak fel, mint inkább magának az elméletnek kedvéért. Hadd épüljön elméleti gondolatokból is egy aranypalota a művészi termékek tündérkertje mellett” 116 – utal a tiszta szellemiség benyomását keltő teóriák mögött megbúvó presztízsszempontokra, az egyszerű, józan észnek s a világosan kitetsző megoldásnak biztosítva elsőbbséget a bonyolult szisztematizációval szemben.

111 Liza Zunshine, Why We Read Fiction: Theory of Mind and Novel, The Ohio State University Press, Columbus, 2006. és Blakey Vermeule, Why Do We care about Literary Characters?, The Johns Hopkins University Press, Baltimore, 2010. 112 Péterfy Jenő, Összegyűjtött munkái harmadik kötet, Budapest, Franklin-társulat, 1901, 61-62. 113 Péterfy Jenő, Válogatott művei (vál. Sőtér István), Budapest, 1983, 12. 114 Péterfy Jenő, összegyűjtött munkái harmadik kötet..., 52. 115 I. m., 56. 116 Péterfy Jenő, Válogatott művei..., 30.

58 Péterfy Jenő írásaihoz hasonlóan Karácsony Sándor gondolatgazdag tanulmányai is sok fontos módszertani felismeréssel szolgálnak az ezredforduló irodalmára számára. Szóljunk először pár szót a debreceni professzor szociológiai, szociálpszichológiai megfigyeléseiről, feltárásairól! A szociologikus szemléleti alapot Karácsony az elit, a középosztály és az alsó réteg kultúrájáról töprengve is érvényesíti. Az elitet találó kifejezéssel szofokráciának nevezi s a latin és német mintára megalkotott hazai magas kultúra nyelvét „fordítás nyelv”-nek nevezi. Áthasonításra, bensővé tételre a magyar elitnek a sietős viszonyok mellett sem gondja, sem lehetősége nem volt, a törvényhozás, a tudományos irodalom, a humaniórák nyelve nálunk „idegen eredetű: idegen képvilágú, idegen szerkezetű, idegen artikulációs bázisú fordítás-nyelv.” – idézhetjük meg, foglalhatjuk össze a kutató helyzetértékelését.117 A Karácsony Sándor-i koncepció egészében minden bizonnyal árnyalásra, pontosításra szorul. De a fordítás-nyelvnél és a szofokráciánál találóbb kifejezéseket aligha találnánk, ha az ezredfordulós magyar irodalomértés, irodalomelmélet fő tendenciáit akarnánk jellemezni. Kulcsár Szabó Ernő és társai – láttuk – az új elmélet megteremtésén buzgólkodva „fordítás-nyelvet” alkalmaztak: az értelmező áthasonítás, szembesítés, összemérés gesztusaival jószerivel egyáltalán nem éltek, s a tudományos hitel hordozóivá az idegen nyelvből jól-rosszul lefordított, mitizált, metaforizált absztraktumokat tették. Az evidens szociológiai, szociálpszichológiai elemzés alighanem nélkülözhetetlen az irodalomkutatás számára. Karácsony Sándor fő-fő „rögeszméje” azonban az érvényes metodikát kereső kutató számára még tágabb eszmei horizontokat nyit meg, még fontosabb dilemmákat tesz láthatóvá. Rögeszme elnevezéssel azt az alapgondolatot illetem, azt a vörös fonalat értem, amely a debreceni professzor minden írásán markánsan megjelenik, makacsul végighúzódik. Az indogermán és a magyar észjárás összebékíthetetlen másságának, alapvető különbözőségének gondolata – mert természetesen erről van szó – első pillantásra valamiféle, a volgai lovas eszméjéhez-látomásához kapcsolható identitáskereső gesztusnak, nemzettipológiai kísérletnek is tűnhet. A szűkítő, korlátozó kijelölés azonban indokolatlan. A karácsonyi terminusok igazában „tudományfilozófiai” „kultúrkritikai”, „ideológiakritikai” karakterűek, a magyar gondolkodó a maga vesszőparipáit lovagolva minduntalan a megértés és a félreértés módszertanán meditál. Az indogermán címke, amint ezt a Karácsony-könyvek sokoldalú példatára jelzi, lényegében a szisztémaérdekű, absztraktumhalmozó, megértésképtelen metodikát jelöli, a magyarságra jellemző „mellérendelés”, a

„konkrét”,

„szemlélettel

meghatározó”

világlátás

és

gondolkozásmód

117 Karácsony Sándor, A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja, Budapest, 1939, 132.

pedig

az

59 életvonatkozásokkal teljes, megértő erejű tudomány-módszertan szinonimája, azoknak a törekvéseknek a vérrokona, amelyekről a hatékonyabb megértési potenciált igénylő elméleti irányok bemutatásakor már szóltunk. „Az indogermán alárendelés […] végső célja az összes elemek egyesítése egy legfőbb fogalomban”118, „nyelvünk alapgyökerei nem az absztrakt gondolkozásból, hanem a konkrét szemléletből táplálkoznak”119, „Ady gondolatfűzése csak annak homályos, „aki nem a szemléleten mint körmön fonja, hanem logikai törvények szerint, elvonással, spekulációval próbálja megközelíteni”120, „A német jelrendszer alapelve az elvonás, a magyaré az eredeti szemlélettel meghatározás. Attól még filozófiát is lehetne írni magyarul, hogy a magyar nyelv nagyon «konkrét». Legfeljebb az történhetnék meg, hogy a magyar filozófia is konkrét lenne”121 – találkozunk

Karácsonynál

rendre

olyan

szuggesztiókkal,

megfogalmazásokkal,

problémajelzésekkel, amelyek egybehangzanak a kognitív tudományok kultúrkritikai, módszertani kritikájával, s azok fogalmi rendszerébe minden nehézség nélkül beilleszthetők, átírhatók.

A

magyar

észjárás

kutatójának

nemzetkarakterológiája

a

tudományos

metodika

újragondolásának igényével esik egybe, érdekes, újszerű megfontolásokat kínál, és a karácsonyi tartalmasság mellesleg a kommunizmus korát megelőző, méltó magyar tudósnemzedékek nívóját is jelzi. Ilyesféle nívóval, mint már többször utaltam rá, nemcsak az 1948 utáni évtizedekben, de a hetvenes években is csak kivételesen találkozhatunk. A tudományos buzgólkodás ekkoriban nem az átgondolásra, hanem a divatos fogalmak elismétlésére – a strukturalizmus, információelmélet, kommunikációs teória kulcsszavainak hangoztatására – a bennfentesség, jártasság homlokzati elemeinek megjelenítésére irányult. Ellenpéldákat jobbára csak az idősebb, méltóbb, jobb körülmények közt szocializálódott (a műveltség világával már fiatalon akadály nélkül érintkező, természetes, öntudatos mérlegeléshez, reflektív kritikához szokott) tudósnemzedék körében találunk. „Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy külön szín vagyunk a szakma fővárosi vagy más művelőihez, az akadémiai intézethez és a főiskolákhoz képest. Összeköt bennünket az, amit élményi esztétikának szoktak nevezni. Megvannak ugyan az esztétikai és poétikai alapfogalmaink […] de sohasem a fogalmakból indulunk ki, hanem mindig a mű egészéből […] Ha országos

118 I. m., 153. 119 I. m., 154. 120 I. m., 161 121 I. m., 180.

60 viszonylatban veszi szemügyre valaki a módszereinket, valószínűleg régieseknek, avultaknak fogja őket találni. Meg kell mondanom, hogy mi debreceniek – elsősorban magamra is áll ez – tudatosan nem vagyunk ultramodernek, a szemantika, a strukturalizmus, a matematikai módszerek kevés nyomot hagytak rajtunk – s ebben talán lemaradunk az akadémia Irodalomtudományi Intézete mögött; de aki könyveinket vagy tanulmányainkat ismeri, az talán azt is megérzi, hogy amit elvesztünk a réven, azt bőségesen megnyerjük a vámon.”122 – vélekedik Barta János egy 1976-os beszélgetés-interjúban, s a megidézett részlet már csak a szuverenitás természetes, nyugodt vállalása miatt is nagyon figyelemre méltó. A második évezred elején, a félelem alkalmazkodó reflexei uralta korunkban ugyan hol volna magyar tudós, aki ilyen természetes méltósággal merné magát „régiesnek” nevezni, ilyen határozott távolságtartást merészelne kifejezni az akadémiai intézettel s a tudomány más, mértékadó fórumaival szemben! De mennyire helyénvalónak látszik ma már az is, amit Barta a strukturalizmusról, a szemantikáról mond! S milyen időszerű, hogy – a fogalmi árnyéktáncok tiszteletére szoktatott kutatói közösségeknek ellentmondva – az intuitív, alkotó gondolkozással átfogott műegésznek biztosít elsőbbséget, és az analizáló fogalmiságot szükséges, de ehhez képest másodlagos szerszámnak, tényezőnek tekinti. (A hermeneutikai tudat igazi értéke az új tapasztalásra való készségben és sohasem a fogalmi biztonságban van – állította a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik legtöbbet idézett és leginkább respektált szerzője, Hans-Georg Gadamer is.).

9. Tartsunk nagytakarítást!

Jelentős tudósaink értékes, hasznosításra váró gondolatait még soká idézhetném, a kommunizmus előtti magyar irodalomértés korszerűségét hosszan illusztrálhatnám, de egy szuszra talán ennyi is elég. Analízisemnek egyébként is vége felé járok, adós igazán már csak rövid epilógusfélével, sommázattal vagyok. A tanulmány lényegi elveinek, eszméinek végső kiemelése, megjelenítése van még hátra. S hozzá néhány, az írás rendeltetését érintő magyarázat. Dolgozatom ugyanis nem egyszerűen a jelen és a jövő olvasóinak szól. Szorosabb, konkrétabb hivatása van: az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete kutatási programjaként, tervezetként is helyt 122 Barta János, Évfordulók. Tanulmányok és megemlékezések, Budapest, 1981, 404-405.

61 kell állnia magáért. A végső összefoglalás, kiemelés annál inkább rövid lehet, hiszen álláspontomat tanulmányomban rendre hangsúlyoztam, megjelenítettem. Helyzetértékelésem az irodalomelmélet általános állapotát s a humán tudományok módszertanát illetően is szkeptikus, kritikus. A modern elmélet egymásra következő divathullámai – úgy látom – számos, jelentős presztízst nyerő, de csekély megértési értéket képviselő koncepciót, gondolategyüttest szolgáltattak, s a teoretikusok az életvonatkozások, a valóságos irodalmi mozgásformák feltárása helyett igen gyakran beérték az absztraktumteremtő tudományosság régi, rossz hagyományával. A csekély megértésfokú, absztrakt teoretizmus anomáliáit írásomban több diszciplína, részterület megidézésével is bemutattam; legrészletesebben a nyelvszemlélet és az irodalomértés terrénumán időztem el. Ha a külhoni modern elméletre ráfér a kritika, mit szóljunk a speciálisan magyar irodalomértési végeredményhez – ahhoz a premissza- és gondolategyütteshez, amelyet a kommunizmus hiteltelen irodalomértéséből kilépő hazai elmélet a nyolcvanas évektől kialakított, majd az ezredfordulóra kodifikált, intézményesített? A pártállami szocializmus viszonyaiból bontakozó, „rendszerváltó” magyar elméletiséget vizsgálva tengernyi anomáliát, tévesztett megközelítést, módszertani zavart, megértési impotenciát észleltem, érzékeltem. Az ötvenes-hatvanas évek egyoldalúságával birkózó hazai elmélet vezető irányzatai – nekem úgy tűnt – a körültekintő szakmaiságot, reflektív mérlegelést félretéve a mítoszteremtő pszeudotudományosság módszerével érték be; a kritikai analízist méltató elfogadással helyettesítették, a logikai, érveléstechnikai korrektséget félresöpörték, és a megértésre irányuló metodikát a presztízsirányos, homlokzatteremtő módszerre, beszédmódra cserélték. Termékeny megértési lehetőségeket ez a gondolkozás nyilvánvalóan nem teremthet. Hatékonyabb tudományosságban csak akkor reménykedhetünk, ha hazai irodalomértésünket gyökeresen megváltoztatjuk. Első feladatunk tehát az anomáliák tudatosítása s a változás elkerülhetetlenségének bemutatása. A vezető eszmékhez tapadó jelentős presztízst, hatalmi tőkét, intézményesültségi erőt bekalkulálva is magunkévá kell tennünk Karácsony Sándor tanácsát: „Tartsunk nagytakarítást […] mégpedig haladéktalanul!”123 Az anomáliák tudatosítása persze egymagában kevés; pozitív megismerő lehetőségekkel, alternatívákkal is szükséges szolgálnunk. Szerencsére a konstruktív építkezést megkísértve, megértő, affirmatív módszertant keresve sem maradunk támasz nélkül, csak tudnunk kell, hová fordulhatunk. A „régimódi”, rossz teoretizmussal szemben Nyugat-Európában és Amerikában is több hatékony, hiteles, elméleti, módszertani megújulást szorgalmazó iskolával, kutatói közösséggel találkoztunk, és a 123 Karácsony Sándor, A magyar észjárás, Budapest, 1985, 38.

62 hitelesség visszanyeréséhez, a mi korábbi (körültekintő, intelligensen újító, az elméleti érdeket a megértési érdeknek alárendelő) magyar irodalomértési tradíciónk is hathatós segítséget adhat. A pillanatnyi végállapotot, a magyarországi kulturális kondíció jelenét alapvetően a kommunizmus torz viszonyaiból eredő torz kibontakozás processzusai határozták meg – a kritikus, ha ezt gondolja, evidensen nem tekinthet el a történeti szemlélettől. De a folyamatszerű történeti bemutatás egymagában nem elég. A kezelendő dilemmák bonyolultsága megköveteli a metszeteket láttató, anatómiát feltáró, szellemi szervezeteket boncoló, működésmódot bemutató, „kimerevítő” vizsgálódásokat is. Dolgozatomban a különböző látószögeket, kutatói eljárásokat (a tágabb és a szűkebb – az európai s a magyar viszonyokra fókuszáló – perspektívát, a történeti folyamatjelzést és az elemző, boncoló anatómiát) mindvégig a szerint váltogattam, amint a megvilágítás és a megjelenítés, illusztrálás szükséglete éppen megkövetelte. S az aspektusokat, ahol csak lehetett, közelítettem, egymásra vetítettem. A filozófia mintatudományi státusát firtató fejezetet például úgy szerkesztettem meg, hogy jelezze a humán metodika megújulásának szükségességét és az absztraktumokban bízó gondolkozás problematikusságát, ugyanakkor Németh G. Béla koncepcióját bemutatva a kommunizmusból bontakozó magyar bölcsészet, irodalomértés anomáliáit is igyekeztem legalábbis megelőlegezni, s a Hidegger-vita kapcsán a korábbi (kommunizmus előtti) magyar szellemi élet nívóját, fölényét is felvillantottam. A sausure-i, lacani, derridai nyelvszemléletet bemutatásához azért volt szükségem analizáló, boncoló módszerre (s a dolgozat más részeihez képest számottevő terjedelemre), mert hiszen a roppant determináló erejű, oppozíciós rendszerként elgondolt nyelv mindmáig irodalomértési rendszerváltásunk erős igazsága, meghatározó alapja, evidenciája, sine qua nonja, mindenható mantrája, s így kritikája nem lehetett jelzésszerű, folyamatrajzosan elsietett, sebtiben odavetett. A vállalt feladat természetéből következett, hogy írásomban nem kerülhettem meg az átfogó, lényegi kérdéseket, sőt úgyszólván minduntalan ilyesféle, nagy horderejű dilemmákkal kellett szembesülnöm. A szakmai felszereltség minimumától ezért sem tekinthettem el; a tanulmányomhoz tartozó hivatkozásokat, idézeteket s a százhuszonnégy jegyzetet, remélem, egyetlen olvasóm se tekinti majd fölösleges pedantériának, hivalkodó túlbiztosításnak. A kutatási rendeltetés, cél, értelem kérdéséről gondolkozva már a Függeléket is számba kell vennünk. A dolgozat legvégére helyezett, gyakorlatias tervezet a kutatási ajánlásokat tőmondatok, lakonikus kijelölések formájában tartalmazza. A praktikus ajánlatsor (remélem, az olvasó azonnal észreveszi majd) természetesen a hússzor terjedelmesebb tanulmány gondolatmenetén, probléma-

63 megjelenítésein alapul. A program-vázlat szerkezete is a dolgozathoz igazodik: a négy nagyobb, átfogóbb kutatási egység a legfontosabb leíró és történeti kutatások számára szolgáltat kereteket, s a kisebb projekt-részek is a tanulmány problémajelzéseihez kapcsolódnak. A szerző persze, ha a jövőbeli kutatásokra gondol, a projektek majdani kidolgozóitól nem föltétlen nézetazonosságot, hanem alapos átgondolást vár el. A kritika élességi foka és a konklúziós eredmény éppenséggel lehet többféle, de a korrekt feltárásokra s a „rendszerváltás-analízisekre” nélkülözhetetlen szükségünk van. A kanonizált elméleti premisszák, előítéletek átvizsgálását ki kell egészítenünk az intézményszociológiai történések számbavételével: az egyetemalapítások, tanszék-létesítések, újraértelmező konferenciák, publikációs átrendeződések, intézménystruktúra-változások sorát be kell mutatnunk és alaposan kell elemeznünk. Végül a dolgozatot és a kutatási tervet összekötő kapcsok jelzése után egy hiátusról is be kell számolnom. A Függelékben, el kell ismernem, megelőlegezetlen momentum is akad. Az irodalomtanítás lehetőségeit firtató utolsó témakör „váratlanul”, előzetes indokló magyarázatok nélkül bukkan fel a tervezetben. E „következetlenségnek” nagyon egyszerű oka van. A tanítás lehetőségeinek vizsgálata annyira evidensnek, magától értetődőnek tűnt számomra, hogy nem láttam szükségét semmiféle előzetes magyarázatnak, analízisnek, indoklásnak. Valljunk bármit az irodalomértés kérdéseiben, a tanítás fontosságában, s a rá vonatkozó kutatás nélkülözhetetlenségében, azt hiszem, mindannyian meg tudunk egyezni. Az egyezményes alapot Németh G. Béla Kerék és küllő című tanulmánykötetének mottója mindennél pontosabban fejezi ki. A citátum minden idők egyik legnagyobb nyelvészétől, a német Wilhelm von Humboldttól származik. „Ne higgye a tudós, hogy ő fordítja a világ útjaira a tudás erőit. Ő a küllő és a kerékagy, – a kerék azonban az iskola.”124

Függelék Kutatási program-vázlat az MMA Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete 124 Németh G. Béla, Küllő és kerék, Budapest, 1981.

64

számára

Irodalomértési rendszerváltásunk története és az ezredfordulós végeredmény kritikai analízise

Irodalomértésünk múltja és útkeresései a nyolcvanas években Az 1948 utáni három évtized alakulástörténete – a főbb elvi, elméleti, kultúrfilozófiai kérdések kezelésének módjai az ötvenes-hatvanas években – Bori Imre és a határon túli, kisebbségi magyar irodalomtudomány – a hetvenes évek fejleményei, módszertani ajánlatai (formalizmus, kommunikációelmélet, jelelmélet, strukturalizmus, a kor vezető monográfiái) – a nyolcvanas évek vitái, útkeresései (Sőtér István korábbi ajánlatai, Németh G. Béla irodalomszemlélete, Az el nem ért bizonyosság-vita, Kenyeres Zoltán javaslatai, az „új magyar prózából” elvont poétikai tanulságok, A zavarbaejtő elbeszélés, a Mozgó világ tanulmányrovata) A rendszerváltás és az ezredforduló állapota Az irodalomelmélet előretörésének következményei – a bölcsészkari irodalmi intézetek átrendeződései: új egyetemek, tanszékek, megújított tanszéki struktúrák – a tudományos diákkörök átalakulása – dekonstrukció, DEKON-csoport – a „hermeneutikus irodalomértés” – a Kulcsár Szabó Ernő-i értelmezői közösség elvi, módszertani ajánlatai (Kulcsár Szabó: A magyar irodalom története

1945-1991,

hermeneutika

és

dekonstrukció,

a

közösség

nyelvfilozófiai

és

szubjektumfilozófiai ajánlattételei, konceptualizációs módszere) – az újraértelmező konferenciák története, a konferenciák eredményeit rögzítő kiadványok beható elemzése – az amerikai dekonstrukció minta- és példaadó hatása – Eisemann György, a dekonstrukció s a „későromantika” – a korszak kanonizált kulcsfogalmainak történeti és elméleti vizsgálata (késő modern, dialogicitás, dialogikus versmodell, nyelvi megelőzöttség, decentrált szubjektum stb.) – a liberális kultúrfilozófia háttér-állványzatai tágabb perspektívából: az individualizmus és az antropológiai, etológiai alapok kérdése – a liberális kultúrfilozófia nemzetkritikai látleletei: a magyar kritikai és elméleti gondolkozás kultikusságának és provincializmusának tételezése, az akkulturáció elmélete

– a

65 „nemzeti irodalomtudomány” kísérletei, javaslattételei (Imre László, Görömbei András, Nagy László-monográfiák) – a határon túli, kisebbségi magyar irodalomtudomány helyzete (Cs. Gyimesi Éva, Selyem Zsuzsa, Horváth Kornélia, Bányai János, Németh Zoltán, Kalligram, Korunk stb.)

A globális modern (posztmodern) irodalomértéshez közvetlenül kapcsolódó kutatási részterületek

A huszadik századi irodalomelmélet A posztmodern irodalmi paradigma – az új kritika és a welleki, abramsi paradigma – a feminista elméletek – a francia és az amerikai dekonstrukció – a kognitív poétika – a modern és posztmodern elméletek

mérlege:

a

meghirdetett

elméleti

belátások

tudományos

korrektségének,

megalapozottságának és alkotó, alakító újszerűségének vizsgálata (Antoine Compagnon kritikai analízise) Filozófia, eszmetörténet, a nyelv filozófiája és a szubjektum filozófiája Irodalom és filozófia – A filozófia huszadik századi fordulata és az irodalomértés – A válság problémája az újkori eszmetörténetben, irodalomban – A nyelvfilozófiai gondolkozás történeti tanulságai – Ludwig Wittgenstein Filozófiai vizsgálódásainak tanulságai (nyelv, szisztematizáció, formállogika) – a kognitív nyelvészet nyelvfilozófiai álláspontja – Roy Harris radikális kritikája az általános nyelvészettel, nyelvtudománnyal kapcsolatban – a válság szubjektumfilozófiái a pszichológiai törzstudományok nézőpontjából A nyugati irodalomtudomány és az embertudományok általános módszertana Az embertudományok és a tudományos paradigmák A szisztematizáló és absztraktumteremtő módszertan átgondolása a kognitív tudományok felől A tudomány és a mítoszok A kritika, irodalomértés, irodalomelmélet mint presztízsirányultságú, a kulturális tőkefelhalmozás jegyében működő produkció (tudományfilozófiai, tudományszociológiai, intézményszociológiai, szociálpszichológiai szempontú vizsgálódások)

66

A magyar irodalomtudomány tudománytörténete, paradigmatörténete, hasznosítható vívmányai

A 19. század és a 20. század eleje A 19. századi nagy magyar esszé (Kemény Zsigmond, Péterfy Jenő) – A Nyugat kritikai öröksége (Schöpflin, Babits, Kosztolányi, Ignotus) – Horváth János elemzői módszertana és elméleti álláspontja

–

a

szellemtörténet

–

Barta

János

–

az

irodalomtudományt

körülvevő

„tudományfilozófiai” környezetvilág (Gombocz Zoltán, Karácsony Sándor) Az ötvenes és a hatvanas évek a kommunista irodalomértés keretfeltételei – Sőtér István és a hatvanas évek Önelvűség és/vagy globalizáció A fogalom- és nézőpont-egyeztetés dilemmái, az elméleti paradigmák hasznosíthatósága, a nagy irodalmakból elvont műfaji kategória-rendszer nemzeti szempontú alkalmazásának esélyei

Az irodalom tanításának lehetőségei az új évezredben Mit kell megújítanunk és mit kell megtartanunk a „régi” irodalomtanítási módszertanból? – Az általános és a középiskolában érvényesítendő műkiválasztás, kánon kérdése – Az irodalomtanítás átalakításának szükségessége és mértéke

67