Paul S. Kemp: A harmadik lecke

koztarsasag.gportal.hu | jedirend.com

Paul S. Kemp: A harmadik lecke (Fordította: zilllosarkany)

Fekete füstfelhő terjengett a levegőben. A Birodalmi Flotta lebombázta Alderaant, és csak azután landoltak a lángoló bolygó felszínén. Harag izzott Malgusban. Haragja a szó miatt lángolt fel, melyet a birodalmi kommunikációs csatornák hangoztattak: VISSZAVONULÁS. A Birodalom elvesztette Alderaant. Órákkal ezelőtt Malgus úgy sétált a felszínén, mint egy hódító, de most... Most jelzőtüzek tarkították Alderaant. A köztársasági erők találkozási pontjai. Az ellentámadás hamarosan megérkezik. A jelentések szerint a Köztársasági Flotta úton van Alderaan felé. Visszavonulás. Visszavonulás. Ökölbe szorította kezét, olyan erősen, hogy ujjai sajogni kezdtek. Légzése szaggatottá vált, minden egyes légvétel fájdalmat okozott neki. Az égési sérülés marta a bőrét. Egy köztársasági kommandós az arcába robbantott egy gránátot, és a Jedi boszorkány elleni küzdelem erősen megroncsolta a tüdejét. Testét sebek és zúzódások alkotta zord mozaik borította. De nem érzett fájdalmat. Csak haragot és gyűlöletet. Egyfajta csalódottság késztette arra, hogy kiáltson. Magánsiklója alacsonyan zúgott át a felperzselt táj fölött. Alatta épületek és testek hamvadtak el az alderaani város romjai közt. 1


Körülötte birodalmi hajók portyáztak az égen, repülőkísérettel. Megpróbálta elfelejteni fájó ökleit, sikertelenül. Erő-érzékenységének köszönhetően megérezte a világos oldal egyik Erő-használójának jelenlétét egy hirtelen lobbanás formájában. Lenézett, majd ki az ablakon. Nem látott semmit, csak elszenesedett romokat, kiégett járműveket és épülettörmelékeket. Bekapcsolta a komlinkjét, amit mindig magánál hordott. ‒ Forduljon meg! ‒ Uram? – kérdezte a pilóta. ‒ Forduljon meg! Csökkentse a sebességet a negyedére, majd ereszkedjen száz méteres magasságba! ‒ Igenis, Nagyúr. Amint a gép megfordult, és lassult, Malgus felülírta a biztonsági kódot és leeresztette a leszálló rámpát. Szél süvített a kabinba, magával hozva a megperzselt bolygó bűzét, a bolygóét, melyet Malgus el akart pusztítani. Azonban a bolygó csak sebet kapott. Valaki meg fog fizetni ezért. Kezébe vette fénykardjának markolatát és merített az Erőből. A kiégett épületek alatt nyújtózkodott a felégetett föld, akárcsak Malgus korhadt fogai, ferdén és feketén. ‒ Lassabban! – mondta a pilótának. Kiterjesztette érzékeit, hogy megtapintsa a világos oldalt, amit az előbb érzékelt. Először nem talált semmit, azt hitte, hogy hibázott, vagy a világos oldal Erő-használója megérezte őt és elrejtette jelenlétét. Ekkor azonban... Ott van! Úgy érezte, mintha szemgolyóit irritálná valami, egy viszketés, melyet csak az erőszak tud eltüntetni. Levetette köpenyét és a leszállórámpa szélére állt. A szél lefelé próbálta rángatni. A düh nőttön-nőtt benne, cselekvésre késztette. Lecövekelt, nem engedett a húzásnak. Ismét bekapcsolta komlinkjét. ‒ Lebegjen a romok felett, amíg vissza nem térek. ‒ Visszatér, uram? Hová megy? Súlyosan megsebesült. Malgus bontotta a kapcsolatot és leugrott a rámpáról. Ahogy gyorsan közeledett a talaj felé, aktiválta pengéjét. Guggolva ért talajt és az Erőt hívta segítségül, hogy tompítsa a becsapódást. Ott állt a kráterekkel, törött üvegekkel és felborult járművekkel borított feldúlt utca közepén. Tőle tíz méterre egy légikocsi égett, éjfekete füstöt okádva az ég felé. Valahol egy szélcsengő idegesen csilingelt. ‒ Itt vagyok, Jedi! – Malgus hangja végigdübörgött a romhalmazokon keresztül. A háta mögött egy működésbe hozott fénykard zümmögését halotta meg, majd még egyét. Megfordult és meglátta az utcát elhatároló összeroskadt épületnél álló zabrak férfit, a Jedit. Mindkét kezében egy-egy kékpengéjű fénykard ragyogott. A szeme sarkából Malgust méregette. ‒ Malgus – mondta a Jedi. Malgus nem tudta a Jedi nevét, de nem is érdekelte. A zabrak pusztán Malgus haragjának alanya volt, dühének megfelelő célpontja.

2


Malgus elmélyedt az Erőben, bömbölése végigszáguldott az utcán. Haragja kivételes sebességet kölcsönzött neki. A Jedi tartotta pozícióját. Mikor a távolság már csak húsz méter volt az ellenfelek között, a Jedi magasba emelte fénykardjait, hogy mindkét oldalát védeni tudja, majd kissé leeresztette mindkettőt és felvette az alakzatot. A lehulló épületek moraja túl későn hatolt be Malgus tudatának sűrű ködjébe. Egy dúr- és egy transzparensacél lavina csapódott hatalmas erővel a testébe az utca mindkét oldaláról... Apja birodalmi egyenruháján az éles gyűrődésekkel húst lehetett volna vágni. Hangja mégis olyan lágy volt, mint a hasa, mely ellen a nadrágja már feladta a küzdelmet. ‒ Jöjj velem, Veradun. Követte apját a családi birtokot övező hatalmas állatsereglet felé. A Birodalmi Tudományos Alakulat biológusa számtalan világról gyűjtötte a legkülönfélébb állatfajtákat. A családnak volt egy, a Birodalom által finanszírozott saját állatkertje. Veradun mindig segített gondozni a lényeket, pedig csak egy kisfiú volt. Visítások, bömbölések és az állatok átható bűze köszöntötte Veradunt az állatkert bejáratánál. Apjának hangja tisztán csengett az óriási lármában. ‒ Tudod, miért élvezem ennyire ezeknek az állatoknak a... társaságát? Veradun megrázta a fejét. Látta magát visszatükröződni apjának szemüveglencséiben. ‒ Mert tudunk tanulni tőlük. ‒ Tanulni... mit? Apja csak rejtélyesen mosolygott. ‒ Gyere. Az apa Veradun vállára tette a kezét és átvezette őt az élőhelyek, ketrecek és tartályok labirintusán, mígnem meglátták a transzparensacélból készült kouhoun tartály kocka alakját. A vastag homokréteget pár lazán elszórt szikla és néhány prém tarkította. A tagolt ízeltlábú teste olyan hosszú volt, mint Veradun karja és valahol a homok alatt rejtőzött. Veradun körülsétálta a tartályt, megpróbálta felfedezni a kouhoun ittlétének bármilyen jelét. Semmi. Eközben apja kiemelt egy patkányt a közeli ketrecből és a kouhoun tartálya fölé tartotta. ‒ Túl korán etettem meg – mondta Veradun. ‒ Tudom. Az apa bedobta az állatot a tartályba. A patkány abban a pillanatban, hogy a homokhoz ért, megdermedt. Csupán az orra rángatózott, valószínűleg a levegőt szimatolta. A patkány közelében a homok megmozdult. A rágcsáló halkan sikított félelmében, s mielőtt még meg tudott volna mozdulni, a kouhoun elkapta. A patkány alatt a homok hirtelen lesüllyedt és egy ollóra hasonlító állkapocs emelkedett ki belőle, s a patkányt kettészelte. Vér ömlött, vörösre festette a homokot. A kouhoun kimászott a homokból, feje temérdek állkapocsból és sok élettelenül csillogó fekete szemből állt. Többtucat pár láb hajtotta a testet a patkány véres teteme fölé. De nem ette meg. Pár pillanattal később visszaásta magát a homokba, otthagyva a rágcsálót érintetlenül. ‒ Mit gondolsz, miért ölte meg a patkányt? – kérdezte az apja. – Nem volt éhes. Ahogy magad mondtad, nem sokkal ezelőtt megetetted. ‒ Ösztön – mondta Veradun. – Ez egy kegyetlen lény. 3


‒ Jó, Veradun, nagyon jó. Csakugyan, a kouhoun ok nélkül ölt. Szerinted ennek van értelme? ‒ Nincs... de ez egy állat! Az apja letérdelt, hogy Veradun szemébe nézhessen. ‒ Rendben van. Bár... szerinted nincs. A kouhoun megtanítja nekünk, hogy az értelmetlen kegyetlenség az állatok ismertetőjegye, nem az embereké. A kegyetlenség csak akkor szükséges, ha ellenőrizni és kontrollálni tudja a halált. Érted? Veradun lassan, figyelmesen bólintott. ‒ A halál minden, Veradun – mondta az apa. Malgus kőtörmelékek egész hegyei alatt állt. Lábait behajlította, a felemelt kezeiből áradó Erő pedig megakadályozta, hogy a számtalan tonnányi dúracél szétzúzza őt. A már amúgy is szaggatott légzését a por még nehézkesebbé tette. Apja szavai visszhangoztak fejében, miközben erősen köhögött. Felületes volt, tehát nincs szüksége bosszúra. Alábecsülte a Jedi erejét. Feladta vérszomja okának megfejtését. Még egy próbálkozást tett: haragját visszatartotta, kontrollálta, majd fejében egy köszörűkövet készített, mellyel erejét csiszolgatta, tökéletesítette. Az Erő segítségével hatalmasat taszított az őt körülvevő törmelékeken, majd magától messzire hajította őket. A kisebb-nagyobb darabok a szomszédos házaknak csapódtak. Elrugaszkodott a talajtól, s az ugrás a nagy halom tetejére repítette Malgust. Amint az utca talajához értek lábai, a Jedi szemének pupillái kitágultak. Malgus gúnyosan vigyorgott. A távolság gyorsan fogyatkozott az ellenfelek között. Malgus vörösen izzó fénykardja olyan gyorsan mozgott, hogy csak egy elmosódott sáv volt látható. A Jedi hárított újra és újra. Az egymásnak csapódó fénykardok sistergése a romokon visszhangzott. Malgus támadása, a csapások, vágások és döfések tomboló vihara nem hagyott esélyt a Jedinek ellentámadásra. A Jedi elrejtőzött az offenzíva idejére. Most kétségbeesetten próbálta feltartóztatni Malgus rohamait. Malgus többféleképpen is véget vethetett volna a Jedi életének, ám elégedettség töltötte el, mikor a fénykardjával ölt... ‒ Ez a kedvencem – mondta az apja. ‒ A viirsun? Veradun mindig is unalmasnak találta a repülő élőlényeket. Pár kis madár, iszapszínű, barna és fekete tollakkal, nem keltette fel érdeklődését, csak az anyát tisztelte, amiért gondozza kicsinyét, az apát viszont, aki hamarosan elhagyja majd a fészkét, mélyen megvetette. ‒ Nem, nem a viirsun. ‒ Akkor mi? A viirsun élőhelyén, a transzparensacél falak mögött természetes növények, egy magányos fa és pár szikla volt látható. Amíg nézték a családot, az anya felöklendezte az aprólékosan megemésztett rovarokat, majd az utódjának szájába adta a táplálékot. Veradun már vagy százszor látta ezt a jelenséget, ám apja kitartóan nézte, mintha még sosem látta volna azelőtt. ‒ Mit nézel? - kérdezte Veradun. Nem látott semmi különlegeset. 4


‒ Nézd. Miután elfogyasztotta a táplálékot, az utód felállt, majd járkálni kezdett a fészekben, kezdte megszokni lábait. Az anya nézte és közben tollászkodott. Egyszer csak a fióka visszatért anyjához, melléállt és csipkedni kezdte. Veradun először azt hitte, még több ételre vágyik, azonban a csipkedés egyre erősebbé és erősebbé vált. Szárnyak csapkodtak, tollak repültek. Az anya próbált elmenekülni, az utód viszont követte. Megragadta az anyja nyakát és erősen megrázta. Egyszer, kétszer. Ledobta a fészek aljára és elkezdte elfogyasztani. Veradun soha nem látott ehhez foghatót. ‒ A fióka nem volt viirsun – magyarázta az apja. – Ez egy mimnil. Kifejletlen korában a megtévesztésig hasonlít egy fiatal viirsunra. Megöli az igazi utódokat és helyettesíti őket. Amikor készen áll a vedlésre, megtámadja fogadott anyját. El tudnám nézni egy darabig. Egy mimnil, Veradun soha nem találta volna ki. ‒ Én... még mindig nem értem. ‒ Sokszor az értelmetlennek tűnő dolgok csak a megfelelő pillanatban mutatják meg hasznosságukat. Most már érted? Veradun lassan, figyelmesen bólintott. ‒ Senkiben sem bízhatsz, Veradun – mondta az apja. – Legfőképp azokban nem, akik gyengének tűnnek. Malgus fénykardja nyomon követhetetlen, vörösen ragyogó íveket húzott a levegőben. A Sith megpördült, lesújtott, majd szúrt, hátrálásra késztette a Jedit. De a Jedi mindig hárította a támadásokat. Úgy tűnt, megpróbálja kifárasztani ellenfelét, várt. Malgus rájött, ő csak csali volt. A Jedi gyengeséget színlelt. Malgus enyhítette támadásainak erősségét, pár lépést hátrált és kinyúlt az Erőn keresztül. Hirtelen ájulás környékezte meg, mert a világos oldal egy használója tudatos jelenlétét érezte meg a jobb oldalán. A Jedi szövetségesét a kőtörmelékek elrejtették, egyre közelebb került Malgushoz. Malgus egy sor kegyetlen, dühös csapást indított, gyors visszavonulásra késztetve ezzel a zabrakot. Kibújt a Jedi döfése alól, egy oldalsó, forgó rúgással eltalálta a zabrak bordáit. A találattól a Jedi pörögve csapódott neki egy közeli épület falának. Ezután Malgus elérte a bujdosó Erő-használót, elsöpörte a gyenge ellenállást és kihúzta a Jedit a rejtekhelyről. Egy húszas éveiben járó, az emberi fajhoz tartozó férfi emelkedett ki a romok közül. Úgy lógott, mint egy hal, amely Malgus horgára akadt. A Jedi hiába rugdalózott, fénykardjának zöld pengéje csupán az üres levegőt vagdosta. Malgus az Erő közbenjárásával összeszorította a Jedi torkát, amitől a férfi öklendezni kezdett. ‒ Vorin! – kiáltotta a zabrak. ‒ Ennyit a csapdádról, Jedi – mondta Malgus. Malgus összeszorította ökleit, szétroppantva ezzel a Jedi légcsövét. Hagyta, hogy az élettelen test szabadon essen le az elszenesedett talajra. Vak haragját a zabrak gyorsan elnyomta, majd a romok közül, mintha kilőtték volna, futni kezdett. Malgus meglátta a közeledő Jedit, vörös fénykardját hanyagul lóbálta maga mellett. Mikor a Jedi már csak tíz méterre volt, Malgus felemelte szabad kezét és az ujjaiból kéken izzó Sith-villámokat küldött a zabrak felé. A kisülések nekicsapódtak a Jedinek: elsöpörték védekezését, ide-oda cikáztak körülötte, majd elkezdték megégetni annak testét. 5


A Jedi ordított a fájdalomtól, kétrét görnyedt, ajkait összepréselte, kék pengéit maga előtt tartotta, lassan tántorgott Malgus felé. Égési sérüléseinek ellenére is tovább haladt előre. Egy lépés, még egy és még egy, de a Jedi nem bírta tovább, elbukott, összeaszalódott a villámok hihetetlen hőségében. Malgus még erősebb kisüléseket indított el, a Jedi sikoltva térdre rogyott. A villámok spirál alakban köröztek a zabrak körül, fekete sebeket hagyva annak testén. Fénykardjai kihullottak a kezéből, vonaglott a pokoli kínoktól, fájdalmas ordításai az ég felé száguldottak. Malgus befejezte a támadást. A károsodott test hátára fordulva feküdt a talajon. Malgus úgy vélte, a Jedi még nehezebben lélegzik, mint ő. Malgus lassú léptekkel odasétált a testhez, majd megállt jobb oldalán. Csodálta a Jedi bátorságát. Deaktiválta vörös fénykardját. Miután megnézték, hogy a mimnil felfalja a viirsunt, apja odavezette őt egy ketrechez, melyet Veradun azelőtt még sohasem látott, valószínűleg nemrég került az állatkertbe. Ponyva borította, eltakarta a tartalmát. ‒ Mi van benne? – kérdezte Veradun. Apja komoran nézett. ‒ A harmadik lecke. Veradun tekintete az apjáról a ketrecre siklott, majd vissza az apjára. ‒ Úgy vélem, nagy harcos lesz majd belőled, Veradun – mondta az apja. – A Birodalom megállíthatatlan fegyvere. Veradun hallotta a szavakat, de nem értette őket. ‒ Az oktatóid azt mondták nekem, hogy az Erő révén sok lehetőséget látnak benned. ‒ Büszke vagyok a dicséretükre. Az apa kimérten mosolygott. ‒ Holnap érkezik egy hajó, hogy elvigyen téged az Akadémiára a Dromund Kaasra. Szeretném, ha tudnád, hogy büszke vagyok rád. Ezt soha ne feledd el. ‒ Nem fogom elfeledni... Én kétszer olyan büszke vagyok a dicséretedre, apám. Az apja letérdelt, megölelte, aztán felállt és elsétált. ‒ Hová mész? – kérdezte Veradun. – Mi a harmadik lecke? ‒ Nézz a ketrecbe – mondta az apa. – Talán majd magad is kitalálod. Veradun végignézte, ahogy elmegy az apja, aztán megfordult, s lassan, óvatosan, nagy izgalommal lerántotta a leplet a ketrecről, hogy megfejtse a titkot. Megvárta, amíg a ponyva lehull a földre. A ketrec teljesen üres volt. Egy pillanatig azt hitte, az apja hibázott. De az apja soha sem hibázik. Hosszú ideig figyelmesen bámulta az üres ketrecet. Végre úgy érezte, hogy megértette. A Jedi fájdalomtól eltorzult arcát Malgusra emelte. A zabrak egyik szarva az Erő-villámok hőjétől megrepedezett. A Jedi felemelte fejét, szemei a Malgus kezében lévő kikapcsolt fénykardot pásztázták. Malgus elolvasta a Jedi szemeibe vésett kérdést: 6


Kegyelem egy Sith-től? Malgus elmosolyodott. Előrelépett, aktiválta fénykardját és beledöfte azt a Jedi mellkasába. ‒ Aludj szépen – mondta Malgus. A Jedi szemeiben egy kis ideig még látható volt a kérdés, aztán pillanatok alatt eltűnt. Malgus kikapcsolta fénykardját, felállt, mélyet lélegzett, majd elsétált. A Jedi szemeiben látható kérdés volt az egyetlen kérdés, melyet már számtalanszor feltett magának és az egyetlen kérdés, melyet az apja megpróbált megválaszolni neki sok-sok esztendővel ezelőtt. A válasz soha sem töltötte el elégedettséggel, de úgy vélte, ennek oka volt: Mert a válasz néha olyan, mint egy üres ketrec.

7

Paul S. Kemp: A harmadik lecke

Recommend Documents