Nyikolaj Vasziljevics Gogol:
Az őrült naplója Fordította: Makai Imre
Október 3. A mai napon szokatlan eset történt. Reggel eléggé későn keltem fel, és amikor Mavra odahozta a kifényesített csizmámat, megkérdeztem: hány óra. Mikor meghallottam, hogy már rég elütötte a tízet, siettem mihamarább felöltözni. Bevallom, egyáltalán nem mentem volna az ügyosztályra, mert már előre tudtam, milyen savanyú pofát vág az osztályfőnökünk. Már régóta azt hajtogatja: „Miféle bogarak motoszkálnak folyton a te fejedben, barátocskám? Néha úgy futkosol összevissza, mintha megkergültél volna, minden ügyet úgy a feje tetejére állítasz, hogy maga a sátán se ismeri ki magát benne, a címet kisbetűvel kezded, nem írod ki se a dátumot, se a sorszámot.” Ronda, kötekedő alak! Biztosan irigyel, hogy én az igazgató dolgozószobájában ülök, és tollat hegyezek őméltósága részére. Egy szó, mint száz, nem mentem volna be a hivatalba, ha nem táplált volna a remény, hogy találkozom a pénztárossal, és talántán sikerül kikunyerálnom ettől a zsidótól egy kis fizetési előleget. Hát hogy az micsoda alak! Uramisten, hamarabb eljön az utolsó ítélet napja, mintsem ez valaha is kiadná előre a havi fizetést. Akárhogy rimánkodol, még ha megpukkadsz, még ha halálos beteg vagy, akkor se adja ki az a szürke ördög. Otthon meg a szakácsnője felpofozza! Ezt az egész világ tudja. Nem is értem, miért volna érdemes az ügyosztályon szolgálni. Egyáltalán semmi haszon nem származik belőle. A kormányzósági hivatalban, a polgári bíróságnál vagy a kincstárnál egészen más a helyzet: lám, ott egyik-másik beveszi magát a szegletbe, és úgy írogat. A frakkja pocsék, a pofája meg olyan, hogy az embernek kedve volna leköpni, de lám csak, micsoda nagyszerű villát bérel! Aranydíszű porcelán csészékkel ne is kedveskedjél neki. „Ez csak olyan doktornak való ajándék” - mondja. Inkább egy pár jóvérű paripát, vagy hintót, vagy háromszáz rubeles hódprém bundát kínálj neki. Így látszatra olyan jámbor, és olyan nyájasan mondja: „Adja kölcsön már a bicskáját, amíg meghegyezem ezt a tollat” - de aztán úgy megkopasztja a kérelmezőt, hogy csak egy szál inget hagy meg rajta. Azért igaz, hogy nálunk a szolgálat igen előkelő, mindenütt olyan ragyogó tisztaság van, amilyet a kormányzósági hivatal sohasem fog látni: az asztalok mahagónifából vannak, és a főnökök mind magázzák egymást. Igen, bevallom, ha nem volna ilyen előkelő hely, már rég otthagytam volna az ügyosztályt. Az ócska kabátomat vettem fel, és magammal vittem az esernyőmet is, mert ugyancsak zuhogott az eső. Az utcák néptelenek voltak: csak néhány parasztasszony - akik a szoknyájuk alját a fejükre borították -, pár esernyős kereskedő meg kocsis került az utamba. Az előkelőbbek közül csak egy magamszőrű hivatalnokember ténfergett az utcán. Egy útkereszteződésnél pillantottam meg. Mihelyt megláttam, rögtön megjegyeztem magamban: „Ahá! Nem, öregem, te nem a hivatalodba mégy, te az után a nőcske után loholsz, aki előtted szalad, és a lábára sandikálsz.” Milyen nagy kujon a magamfajta hivatalnokember! Bizisten nem marad mögötte
semmiféle tisztnek: ha eltipeg mellette valami kalapos nagysága, okvetlenül kikezd vele. Éppen ilyesmit forgattam a fejemben, mikor egyszer látom, hogy egy kocsi gördül az üzlet elé, amely mellett elhaladtam. Rögtön megismertem: az én igazgatóm kocsija volt. „De őneki nincs miért a boltba mennie - gondoltam magamban -, ez biztosan a lánya lesz.” A falhoz lapultam. Az inas kinyitotta a hintó ajtaját, és ő úgy röppent ki belőle, mint a madár a kalitkából. Hogy tekingetett jobbra-balra, hogy villogott a szeme, hogy rántotta fel szemöldökét egy pillanatra! Uramisten, elvesztem, egészen elvesztem! Minek is kell kikocsikáznia ilyen esős időben? Most merje állítani valaki, hogy a nők nem rajonganak mindenféle rongyokért. Nem ismert meg, de én magam is szándékosan igyekeztem minél jobban beburkolózni, mert nagyon piszkos és ráadásul ódivatú kabát volt rajtam. Most hosszú gallérú köpönyeget hordanak, az én kabátomon pedig egyik gallér rövidebb volt, mint a másik. No meg a posztója se állta a nedvességet. A leány kutyája nem érkezett beugrani az üzlet ajtaján, és az utcán maradt. Én ismerem ezt a kiskutyát: Medzsinek hívják. Egy percbe sem telt, amikor hirtelen cérnavékony hangot hallok: „Szervusz, Medzsi!” Ejha, ki köszönt ilyen szépen ennek a kutyának?! Körülnézek, hát látom, hogy két esernyős hölgy jön errefelé: egy öregecske meg egy fiatal; de azok már továbbhaladtak, és közvetlenül mellettem megint megszólal valami: „Megszegted a szavad, Medzsi!” Mi a fene?! Látom, hogy Medzsi meg a hölgyek után ballagó kiskutya összevissza szaglássza egymást. „Ejnye - mondtam magamban -, csakugyan nem vagyok én részeg? De hát az ilyesmi, azt hiszem, ritkán esik meg velem.” „Nem, Fidél, semmi okod sincs ilyesmit gondolni. - A magam szemével láttam, hogy Medzsi beszélt. - Én, vau-vau, beteg voltam, vau-vau!” Tyű, te kiskutya! Bevallom, nagyon megdöbbentem, amikor meghallottam, hogy emberi módra beszél. De később, amikor mindezt alaposabban átgondoltam, nem csodálkoztam többé. Való igaz, hogy rengeteg hasonló eset történt már a világon. Azt mondják, hogy Angliában kidugta a fejét a vízből egy hal, és mondott vagy két szót, de olyan furcsa nyelven, hogy a tudósok három év óta iparkodnak megfejteni, de még a mai napig sem fedeztek fel semmit. Szintén az újságokban olvastam két tehénről, amelyek betértek egy boltba, és egy font teát kértek. De bevallom, annál jobban megrökönyödtem, amikor Medzsi így folytatta: „Írtam neked, Fidél. Igaz ugyan, hogy Polkan nem vitte el a levelemet!” Ne kapjak fizetést, ha nem így volt! Soha életemben nem hallottam, hogy egy kutya írni tudjon! Rendesen írni csakis nemesember tud. Persze egyik-másik kereskedő, irodatiszt, sőt néha a jobbágynép is szokott írni, de azoknak az írása többnyire csak gépies: se vesszőt, se pontot nem tesznek, s rendes stílusuk nincs. Ez nagyon meglepett engem. Megvallom, egy idő óta kezdek olyan dolgokat látni és hallani, amilyeneket soha senki nem látott és nem hallott. „Megyek egy kicsit - gondoltam magamban - ez után a kiskutya után, megpróbálom megtudni, kicsoda tulajdonképpen, és mi jár az eszében.” Kinyitottam az esernyőmet, és elindultam a két hölgy nyomában. Átmentek a Gorohovaja utcába, majd a Mescsanszkajára fordultak, onnan a Sztoljarnajába, végül a Kokuskin-híd felé kanyarodtak, és megálltak egy nagy ház előtt. „Ezt a házat ismerem - gondoltam magamban. Ez Zverkov háza.” Ez aztán épület! Mennyi nép él abban; hány szakácsné, hány átutazó! A magamszőrű hivatalnokok meg valósággal egymás hegyin-hátán nyüzsögnek benne. Ott lakik egy barátom is, aki nagyon jól játszik kürtön. A hölgyek felmentek a negyedik emeletre. „Jól van - gondoltam magamban -, most nem megyek tovább utánuk, hanem megjegyzem ezt a helyet, és nem mulasztom el kihasználni az első adandó alkalmat.”
2
Október 4. Ma szerda van, és ezért a főnököm dolgozószobájában voltam. Szándékosan kissé korábban érkeztem, nekiültem, és újrahegyeztem minden lúdtollat. Az igazgatónk egész biztosan nagyon okos ember. Egész dolgozószobája telis-tele van könyvszekrényekkel. Olvastam is egyik-másik könyv címét: mind csupa merő tudomány, de méghozzá olyan tudomány, hogy a magamfajta hozzá sem férhet, mert valamennyi vagy franciául, vagy németül van írva. De nézz csak az arcába: tyű, micsoda méltóság van a szemében! Sohase hallottam, hogy egyetlen felesleges szót is mondott volna! Csak amikor eléje teszi az ember az iratokat, akkor kérdezi meg: „No, milyen idő van odakint?” „Eléggé nyirkos, méltóságos uram!” Bizony, nem is lehet egy napon említeni a magamfajtával! Államférfi! De azt tapasztalom, hogy engem különösen szeret. Hej, ha a lánya is... Eh, badarság!... Egy szót se többet erről; csend! Olvasgattam a Méh-et. Micsoda ostoba népek azok a franciák! No, mit akarnak azok? Fognám őket mind, valahányan csak vannak, és Istenuccse vesszővel kiporolnám a nadrágjukat. Ugyanott elolvastam egy bál roppant kedves leírását; egy kurszki földbirtokos remekműve volt. A kurszki földesurak ragyogóan írnak. Ezután észrevettem, hogy már elütötte a fél egyet, és a főnökünk még mindig nem jött ki a hálószobájából. De fél kettő felé olyan eset történt, amelyet semmiféle toll le nem írhat. Kinyílt az ajtó; azt hittem, hogy az igazgató, és felugrottam a székemről az iratokkal együtt; de ez Ő volt, Ő maga! Uram teremtőm! Hogy volt öltözve! Hattyúfehér ruha volt rajta: tyű, de még milyen pazar! És hogy nézett: mint a nap, bizisten, akár a nap! Köszönt, és azt kérdezte: „Nem volt itt a papa?” Ujujujj, micsoda hang! Kanári dalol így, igazán csak a kanári! „Méltóságos kisasszonyom - akartam mondani -, ne pusztítson el, vagy ha már el akar pusztítani, akkor azzal a méltóságos kacsójával vegye el az életemet!” De az ördög vigye el, valahogy nem forgott a nyelvem, és csak annyit tudtam kinyögni: „Egyáltalán nem, kérem!” Először rám, aztán a könyvekre tekintett, és elejtette a zsebkendőjét. Rohantam, ahogy csak az inamtól telt, megcsúsztam azon az átkozott parketten, és majdnem betörtem az orrom, de valamibe mégis megkapaszkodtam, és megkaparintottam a zsebkendőt. Szent Habakuk! Micsoda kendő volt az! A legfinomabb batisztkendőcske, a szaga meg - ámbra, valóságos ámbra! Csak úgy áradt belőle az előkelőség illata. A kislány megköszönte, kis híján elnevette magát, úgyhogy csaknem megrezzent az az édes ajka, aztán kiröppent. Még egy óra hosszat ültem ott, amikor egyszer csak benyit az inas, és azt mondja: „Csak menjen haza, Akszentyij Ivanovics, az úr már elment hazulról.” Nem szenvedhetem a cselédtársaságot: folyton az előszobában lebzselnek, de restek akár csak biccenteni is. Ez még semmi: egyszer egy ilyen gazfickó mire nem vetemedett: valami vacak tubákkal kínált meg anélkül, hogy felkelt volna a helyéről! Hát nem tudod, te ostoba szolga, hogy én hivatalnok vagyok, hogy én nemesi származású ember vagyok?! De mégis vettem a kalapom, felöltöttem a kabátomat - egyedül, mert ezek a nagyságos urak sohasem adják fel -, és elmentem. Otthon jobbára az ágyon heverésztem. Aztán lemásoltam néhány nagyon sikerült versikét: „Ha egy óráig nem látlak, mintha egy év telne el; Meggyűlölöm az életet; szabad-e élnem, kérdeztem.”1 Minden bizonnyal Puskin műve. Estenden köpönyegembe burkolózva a méltóságos kisasszony kapuja felé vettem az utamat, és sokáig várakoztam, nem jön-e ki, hogy kocsiba üljön, csak hogy még egyszer megláthassam őt - de nem jött ki.
1
M. P. Nyikolev (1758-1815) verse. 3
November 6. Az osztályfőnököm alaposan felmérgesített. Amikor bementem az ügyosztályba, odahívott magához, és mindjárt így beszélt: „Mondd csak, kérlek, miket művelsz te?” „Hogyhogy miket? Nem művelek én semmit” - feleltem. „No, csak erőltesd meg jobban az agyad! Hisz már túl vagy a negyvenen - ideje, hogy benőjön a fejed lágya. Mit képzelsz magad felől? Azt gondolod, hogy nem tudok minden csínyedről? Hiszen te az igazgató lányának csapod a szelet! Nézz csak végig magadon, gondold meg, mi vagy te? Nulla vagy, nem egyéb! Hisz neked nincs egy árva garasod sem. Nézd meg csak az arcod a tükörben! Hogy is juthat eszedbe ilyesmi?!” Az ördög vigye el, a pofája olyan, mint valami orvosságosüveg, a feje tetején üstökbe van csavarva egy hajfürt, a kobakját magasra tartja, valami rózsaolajjal keni, és azt hiszi, hogy ezt csak neki szabad, másnak nem. Értem már, értem, hogy miért olyan dühös rám. Irigyel. Biztosan észrevette, hogy a lány rokonszenvének jelei főként irántam nyilvánulnak meg. De én köpök őrá! Sokat is nyom a latban egy udvari tanácsos! Aranyláncot akaszt az órájára, harmincrubeles csizmákat csináltat magának - vigye el az ördög! Hát talán holmi felkapaszkodott alak, talán valami szabó vagy altiszt kölyke vagyok én? Én nemesember vagyok! Micsoda dolog ez? Hiszen én is sokra vihetem még. Még csak negyvenkét éves vagyok, márpedig éppen ez az a kor, amelyikben tulajdonképpen csak kezdi az ember a szolgálatot. Várj csak, barátom! Leszek én még ezredes, sőt, ha Isten segít, talán még valamivel több is. Különb hírnévre teszek szert, mint te. Még mit nem vettél a fejedbe: hogy rajtad kívül egyáltalán nincs rendes ember a világon?! Szerezzek csak egy divatos szabású frakkot, kössek csak fel olyan nyakkendőt, mint te - akkor a bokámig se érsz fel. Csak nem telik rá, az a baj. November 8. Színházban voltam. Filatkát, az orosz bolondot játszották. Jót nevettem. Aztán volt még egy bohózat, mulatságos versikéket énekeltek benne a bírósági felügyelők, de különösen egy törvényszéki iktató ellen. Olyan merészen voltak megírva, hogy én csodálkoztam, hogyan engedélyezhette a cenzúra; a kereskedőkről pedig nyíltan megmondják, hogy becsapják a népet, és hogy a fiacskáik duhajkodnak, s a nemesek képére másznak. Az újságírókról is van egy nagyon mulatságos kuplé: szeretnek mindent lepocskondiázni, és hogy a szerző is a közönségtől kér oltalmat ellenük. A mostani szerzők igazán nagyon szórakoztató darabokat írnak. Szeretek színházba járni. Mihelyt egy garas akad a zsebemben, sehogy se bírom megállni, hogy ne menjek színházba. De milyen disznó is kerül a magamfajta hivatalnokok között: egyáltalán nem jár színházba a sült paraszt! Talán ingyen adja az ember a jegyet nekik?! Egy színésznő nagyon jól énekelt. Eszembe jutott az a lány... Eh, badarság! Egy szót se többet! November 9. Nyolc órakar indultam a hivatalba. Az osztályfőnök úgy tett, mintha észre se vette volna, hogy beléptem. Én a magam részéről szintén úgy viselkedtem, mintha semmi sem lenne közöttünk. Átnézegettem és ellenőriztem az iratokat. Négy órakor mentem haza. Elhaladtam az igazgatói lakás előtt, de senkivel sem találkoztam. Ebéd után jobbadán ágyamon hevertem.
4
November 11. Ma az igazgatónk dolgozószobájában ültem, hegyeztem neki huszonhárom tollat, a lányának meg... hej-haj... a méltóságos kisasszonynak meg négy tollat. Az igazgató nagyon szereti, ha minél több toll áll az asztalán. Tyű, micsoda koponya lehet az! Mindig hallgat, de azt hiszem, mindent alaposan megfontol. Szerezném megtudni, mire gondol legtöbbet; milyen ötletek születnek meg ebben a fejben. Szeretném közelebbről megfigyelni ezeknek az uraknak az életét, mindezeket a kétértelmű célzásokat, udvari csintalanságokat; mit, hogyan csinálnak a maguk körében - lám, ezt szeretném én megtudni! Már néhányszor beszédbe akartam elegyedni őméltóságával, de a nyavalya törje ki - a nyelvem mindig felmondta a szolgálatot. Csak azt mondja az ember, hideg vagy meleg van-e odakint, de határozottan semmi egyebet sem tud kinyögni. Szeretnék bekukkantani a fogadószobába, amelynek csak ritkán áll nyitva az ajtaja - no meg még a szalon után következő szobába is. Hej, milyen gazdag ott a berendezés! Micsoda tükrök, porcelánok! Szeretnék bekukkantani amoda is - ahol a méltóságos kisasszony... - lám csak, még mire nem fáj a fogam?! - Szóval a budoárjába, hogy hogyan állnak ott a dobozok, üvegecskék meg a fojtó, bódító illatú virágok, hogyan fekszik ott szétdobált ruhája, amely nem annyira ruhához, mint inkább könnyű levegőhöz hasonlít. Szereznék bekukkantani a hálószobájába... Azt hiszem, ott csudák vannak, ott olyan paradicsom van, amilyen a mennyországban sincs. Szeretném megnézni azt a kis zsámolyt, amelyre lelép, amikor felkél az ágyból, meg a lábacskáját, meg azt, hogy hogyan húzza fel erre a lábacskára hófehér harisnyáját. Ujujujj, csitt... szót se többet. A mai napon mintha égi sugallat világosította volna meg az agyamat: eszembe jutott a két kiskutya beszélgetése, amelyet a Nyevszkij Proszpekten hallottam. „Nagyszerű - gondoltam magamban -, most mindent megtudok! El kell fognom azt a levelezést, amelyet ez a két hitvány dög folytat egymással. Abból egészen biztosan megtudok egyet-mást.” Bevallom, egyszer már-már odahívtam magamhoz Medzsit, és azt mondtam neki: „Ide hallgass, Medzsi! Ládd, most egyedül vagyunk; de ha akarod, még az ajtót is bezárom, úgyhogy senki se fog látni - mesélj el nekem mindent, amit csak tudsz a kisasszonyról, hogy milyen is tulajdonképpen! Esküszöm neked, hogy senkinek sem árulom el.” De a ravasz kutyus maga alá húzta a farkát, kétrét görnyedt, és csendesen kiosont az ajtón, mintha semmit se hallott volna. Már régen gyanítottam, hogy a kutya sokkal okosabb, mint az ember, sőt meg voltam győződve róla, hogy beszélni is tud, de van benne valami csökönyösség. A kutya rendkívül ravasz teremtés, mindent megfigyel, az ember minden lépését szemmel tartja. Nem, bármibe kerüljön is, mindjárt holnap megyek Zverkov házába, kivallatom Fidélt, és ha sikerül, elfogok minden levelet, amelyet Medzsi őhozzá ír. November 12. Délután két órakor útnak indultam, hogy okvetlenül találkozzam Fidéllel, és kifaggassam. Nem szenvedhetem a káposztát, amelynek szaga csak úgy tódul kifelé minden Mescsanszkaja utcai szatócsboltból; azonkívül minden ház kapuja alól olyan pokoli bűz árad, hogy bebugyoláltam az orrom, és szaladtam tovább, ahogy csak az inamtól tellett. Ezek a galád iparosok olyan töméntelen kormot és füstöt eresztenek műhelyeikből, hogy nemesembernek teljességgel lehetetlen ezen a tájon sétálni. Amikor felvánszorogtam az ötödik emeletre, és meghúztam a csengőt, egy apró szeplős, de egyáltalán nem csúnya lány nyitott ajtót. Megismertem: ugyanaz volt, aki az öregasszonnyal sétált az utcán. Kissé elpirult, és én rögtön kitaláltam: vőlegény kéne neked, tubicám. „Mit óhajt?” - kérdezte. „A maga kutyájával szeretnék beszélni.” A lány ostoba volt! Én azonnal észrevettem, hogy ostoba! A kutyus ebben
5
a pillanatban nagy ugatással odarohant. Meg akartam fogni, de majdnem bekapta az orromat az undok! De mégis sikerült megpillantanom a vackát a szegletben. Ehe, éppen erre volt nekem szükségem! Odamentem, feltúrtam a szalmát a kis deszkaládában, és rendkívüli megelégedésemre előhúztam egy kis iratköteget. Amikor az a ronda dög meglátta, először a lábikrámba harapott, de amikor megszimatolta, hogy én elvettem az iratokat, elkezdett csaholni meg farkat csóválni. De én azt mondtam neki: „Nem, öregem, agyő!” - és elrohantam. Azt hiszem, hogy a kislány őrültnek nézett engem, mert szörnyen megrökönyödött. Mikor hazaértem, rögtön munkához akartam látni, és ki akartam silabizálni ezeket a leveleket, mert gyertyavilágnál kissé rosszul látok. De Mavrának éppen akkor jutott eszébe, hogy padlót sikáljon. Ezekre az ostoba csuhonkákra2 mindig a legrosszabbkor jön rá a takaríthatnék. Ezért aztán sétálni mentem egy keveset, hogy átgondoljam az esetet. Most hát végre-valahára megismerem az egész ügyet, minden gondolatukat, minden rugót, és végül is elérek mindent. Ezek a levelek mindent feltárnak előttem. A kutyák nagyon okos népség, töviről hegyire ismerik azok a politikai viszonyokat, és ezért valószínűleg meglesz ott minden: e férfiú arcképe és minden viselt dolga. Lesz ott egy és más Őróla is, akit... csitt, szót se többet! Estére hazamentem. Többnyire az ágyon heverésztem. November 13. No, nézzük csak: a levél eléggé olvasható. De azért az egész mancsírásban minden valahogy olyan kutyás. Olvassuk csak: Kedves Fidél! Még mindig nem tudom megszokni a nyárspolgári nevedet. Mintha bizony nem adhattak volna neked különbet is?! Fidél, Rózsa - á, ezek olyan parlagi nevek, no de hagyjuk az ilyesmit. Nagyon örülök, hogy kitaláltuk ezt a levelezést. A levelet nagyon helyesen, szabályosan írták. Az írásjelek, sőt még az „ly” betű is mindenütt a maga helyén áll. Bizony, még a mi osztályfőnökünk se ír ilyen értelmesen, pedig azzal henceg, hogy egyetemre járt valahol. Nézzük csak tovább: Azt hiszem, hogy gondolatainkat, érzéseinket és benyomásainkat másokkal megosztani - egyike a legnagyobb gyönyöröknek ezen a világon. Hm! Ezt a gondolatot egy németből fordított munkából merítették. A címére már nem emlékszem. Tapasztalatból mondom, bár nem szoktam a házunk kapujánál messzebb szaladgálni a világban. Vajon nem megy-e jól a sorom? Az én kis úrnőm, akit a papája Sophie-nak hív, őrülten szeret engem. Ujujujj!... csitt, szót se többet! A papa szintén nagyon gyakran megsimogat. Teát lefetyelek meg tejszínhabos kávét. Ah, ma chère, meg kell mondanom, hogy semmi élvezetet nem látok a nagy, körülmarcangolt cubákokban, koncokban, amelyeket a mi Polkanunk szokott falni a konyhában. Csak a vad cubákja jó, de az is csak akkor, ha még senki se szopta ki belőle a velőt. Nagyon kellemes többfajta szószt összevegyíteni, de csakis kapor és zöldség nélkül. Nem ismerek rosszabbat annál a szokásnál, hogy a kutyáknak 2
A finn nők gúnyneve. 6
kenyérgalacsinokat adogatnak. Egyik-másik asztalnál ülő úr, aki mindenféle vacakokat megfogott a kezével, ugyanazzal a mocskos praclijával elkezd galacsinná gyúrni egy darab kenyeret, aztán odahív, és a fogaim közé dugja azt a galacsint. Szabadkozni nem illik, és megeszed; undorral, de megeszed... Az ördög tudja, hogy micsoda ez. Micsoda hülyeség! Mintha nem lenne sokkal jobb téma, amiről írni lehetne. Nézzük csak a következő oldalt. Nem akad-e valami érdekesebb rész? Nagyon szívesen értesítelek minden nálunk előforduló esetről. Már említettem is egyet-mást a fő úrról, akit Sophie papának hív. Ez nagyon furcsa ember. No végre! Igen, tudtam, hogy a kutyáknak mindenről megvan a maguk politikus nézete. Lássuk, mit ír a papáról: ...nagyon furcsa ember. Többnyire hallgat. Nagyon ritkán beszél; de egy héttel ezelőtt folyton azt dünnyögte magában: „Megkapom, vagy nem kapom meg?” Egyszer hozzám is fordult, és azt kérdezte: „Mit gondolsz, Medzsi, megkapom, vagy nem kapom meg?” Én egy mukkot sem értettem az egészből, körülszimatoltam a csizmáját, és továbbálltam. Azután, ma chère, egy hét múlva nagy örömmel állított be a papa. Egész délelőtt egyenruhás urak jártak hozzá, és szerencsét kívántak neki valamilyen alkalomból. Az asztalnál olyan vidám volt, amilyennek sohasem láttam, sőt egy-egy adomát is megeresztett. Ebéd után a nyakához emelt, és úgy dünnyögte: „Nézd csak, Medzsikém, mi ez?!” Valami szalagot pillantottam meg. Megszagoltam, de határozottan semmi szagát-bűzét nem éreztem. Végül enyhén végignyaltam: sós volt egy picikét. Hm! Azt hiszem, hogy ez a kutyus már túlságosan is... hogyhogy nem páholták ezt el?! Á, szóval ilyen becsvágyó őméltósága! Ezt jó lesz megjegyezni. Isten veled, ma chère! Szaladok, satöbbi, satöbbi... Holnap befejezem ezt a levelet. No, isten veled, most megint búcsút veszek tőled. Ma Sophie, a kis úrnőm... Á, nézzük csak, mit ír Sophie-ról. Eh, ez badarság!... Semmi, semmi... Folytassuk!... ...Sophie, a kis úrnőm, rendkívül nagy izgalomban volt. Bálba készült, és én nagyon örültem, hogy amíg nincs itthon, írhatok neked. Az én Sophie-m mindig roppant örül, ha bálba mehet, bár öltözködés közben csaknem mindig dühös. Sehogy se bírom megérteni, ma chère, mi élvezet van abban, hogy bálba megy az ember. Sophie reggel hatkor szokott hazajárni a bálból, és majdnem mindig észreveszem sápadt orcáján, sovány arcocskáján, hogy ott nem adtak enni szegénykének. Ha nekem nem adnának sült cserkeszárnyat vagy szószt császármadárhússal, akkor én... nem is tudom, mi lenne velem. Kásával is jó a szósz. De a sárgarépát, murkot vagy articsókát sohase fogja megszeretni a gyomrom. Rendkívül döcögős stílus! Mindjárt látni, hogy nem ember írta. Kezdeni úgy kezdi, ahogy kell, de valahogy kutyásan fejezi be. Lássunk csak még egy levélkét. Ez hosszadalmas. Hm! A dátum sincs feltüntetve.
7
Ah, édesem, mennyire érzem a tavasz közelgését! Úgy ver a szívem, mintha-mintha várna valamit. A fülem örökké zúg. Úgyhogy gyakran két lábra állok, és néhány percig úgy hallgatózom az ajtó felé. Bevallom neked: sok udvarlóm van. Ó, ha tudnád, milyen szörnyetegek is vannak köztük. Némelyik tenyeres-talpas: házőrző; szörnyen buta, a pofájára van írva a butaság, de azért roppant méltóságtejesen ballag az utcán, azt képzeli, hogy igen-igen előkelő személy, és azt hiszi, hogy úgy is néz rá mindenki. Pedig egyáltalán nem. Én ügyet sem vetek rá, mintha sohasem láttam volna. És milyen szörnyű eb szokott megállni az én ablakom előtt! Ha a hátsó lábára állna, amit biztosan nem tud megtenni az az otromba fráter, akkor minden bizonnyal egész fejjel magasabb lenne az én Sophie-m papájánál, aki pedig szintén eléggé magas és kövér. Ez a fajankó biztosan irtózatosan szemtelen. Én rámordultam, de neki, úgy látszik, ez sem elég. Még ha összeráncolta volna a homlokát! De csak kinyújtotta a nyelvét, lelógatta a nagy fülét, és úgy bámult az ablakra, olyan sült paraszt! De talán azt hiszed, ma chère, hogy engem hidegen hagynak ezek a próbálkozások? Ah, nem... Ha látnád az egyetlen igazi gavallért, aki a szomszéd ház kerítésén szokott keresztülmászni! Trezornak hívják. Ah, ma chère, milyen édes pofája van! Pfuj, a pokolba is! Micsoda hülyeség ez! És hogy lehet megtölteni egy levelet ilyen ostobaságokkal! Embert nekem! Embert akarok látni! Táplálékot akarok, olyat, amely táplálná és felüdítené lelkemet; és ahelyett itt vannak ezek a szamárságok... Ugorjunk át egy oldalt, hátha jobb lesz: ...Sophie az asztalnál ült, és varrt valamit. Én kinéztem az ablakon, mert szeretem nézegetni a járókelőket. Egyszer csak benyit az inas, és azt mondja: „Tyeplov!” „Hívd be! - kiáltott fel Sophie, odaszaladt hozzám, és magához ölelt. - Ó, Medzsi, Medzsi, ha tudnád, kicsoda ő: barna férfi, apród az udvarnál! És milyen gyönyörű a szeme! Fekete, de úgy fénylik, mint a tűz!” És Sophie kiszaladt a maga szobájába. Néhány perc múlva belépett a fekete pofaszakállas fiatal apród, odalépett a tükörhöz, megigazította a haját, és körülnézett a szobában. Én morogni kezdtem, és lekuporodtam a magam helyére. Sophie nemsokára kijött, és vidáman viszonozta a férfi mély bókjait. Én meg csak néztem kifelé továbbra is az ablakon, mintha nem ügyelnék semmire se. De a fejem oldalt hajtottam, és igyekeztem kihallgatni, miről társalognak. Ó, ma chère, micsoda ostobaságokat csevegtek azok! Arról beszélgettek például, hogy egy hölgy tánc közben az egyik figura helyett a másikat csinálta, meg azt, hogy egy bizonyos Bobov inge mellfodrával úgy festett, mint egy gólya, és kis híján elesett. Meg hogy valami Ligyina azt képzeli, hogy neki kék szeme van, pedig valójában zöld - és ehhez hasonló badarságokat. „Mi lenne - gondoltam magamban -, ha ezt az apródot összehasonlítanám a Trezorral!” Szent ég, micsoda különbség! Először is: az apródnak egészen lapos, széles arca van, amelyet pofaszakáll fog körül, mintha fekete kendővel kötötte volna be, a Trezor pofája pedig keskeny, és a homloka kellős közepén fehér folt van. A Trezor derekát se lehet ám egy napon említeni az apródéval! És a szem, a modor, a mozdulatok, mind-mind egészen mások! Ó, ég és föld a különbség! Nem tudom, ma chère, mi szépet talál ő abban a Tyeplovban, miért van úgy elragadtatva tőle? Én magam azon a véleményen vagyok, hogy itt valami még sincs rendjén. Az nem lehet, hogy annyira elbűvölte volna őt az a Tyeplov. Nézzük csak tovább!
8
Azt hiszem, ha ez az apród tetszik neki, akkor nemsokára tetszeni fog az a hivatalnok is, aki a papa dolgozószobájában szokott ülni. Ó, ma chère, ha te látnád, micsoda torz alak. Valóságos teknősbéka, csak valami zsákból van a páncélja... Miféle hivatalnok lehet az? A vezetékneve nagyon cifra. Mindig ott ül, és tollakat hegyez. A fején úgy áll a haj, mint a szénaboglya. A papa mindig a szolgák helyett szokta küldözgetni... Az a gyanúm, hogy ez a ronda kutya rám céloz. Hogy volna már az én hajam olyan, mint a szénaboglya? Sophie sohase bírja megállni nevetés nélkül, ha ránéz. Hazudsz, te átkozott dög! Hogy micsoda undok nyelve van ennek! Mintha nem tudnám, hogy az irigység beszél belőle. Mintha nem tudnám, hogy kinek a keze van ebben. Ez az osztályfőnök műve! Ez az ember engesztelhetetlen gyűlöletet esküdött ellenem, és most lépten-nyomon csak ártani akar! Nézzünk csak még egy levelet. Abban talán magától tisztázódik a dolog. Ma chère Fidél, bocsáss meg, hogy olyan régen nem írtam. Teljesen mámoros voltam. Igazán helyesen mondta egy író, hogy a szerelem - második élet. Azonkívül most nagy változások vannak nálunk a házban. Az apród most már mindennap idejár, és Sophie olyan szerelmes belé, hogy majd megőrül. A papa nagyon vidám. A mi Grigorijunktól - aki a padlót szokta söpörni, és mindig magamagával társalog - már azt is hallottam, hogy nemsokára lagzi lesz nálunk, mert a papa okvetlen egy tábornok, vagy apród, vagy ezredes feleségének akarja látni Sophie-t... Az ördög vigye el! Nem bírom tovább olvasni... Folyton csak apród vagy tábornok. Minden, ami szép és jó csak van a világon, mindig vagy az apródoknak, vagy a tábornokoknak jut. Ha találsz magadnak valami szerény kincset, és azt hiszed, hogy már-már eléred a kezeddel elragadja tőled egy apród vagy egy tábornok. Az ördög vigye el őket! Szeretnék én magam is tábornok lenni, nem azért, hogy elnyerjem a kezét satöbbi, nem; csak azért szeretnék tábornok lenni, hogy lássam, hogyan fognak ezek udvarolgatni, és hogyan csinálják ezeket a különféle csínyeket, kétértelműségeket, és aztán a szemük közé vágjam, hogy én köpök mind a kettőjükre. Az ördög vigye el őket! Bosszantó! Apróra téptem az ostoba kiskutya leveleit. December 3. Nem lehet ez! Pletyka az egész! Nem lehet esküvő! Nem tesz semmit, hogy ő apród. Hisz ez puszta rang, semmi egyéb! Nem valami látható dolog, amit kézbe lehet venni. Hisz attól, hogy apród, még nem nő harmadik szem a homlokán, hiszen az orrát sem aranyból csinálták, hanem olyan, mint az enyém vagy akárki másé. Hiszen ő is szagol, és nem eszik vele; tüsszent, és nem köhög vele. Néhányszor már-már meg akartam fejteni, mitől erednek ezek a különbségek. Miért vagyok én címzetes tanácsos, és hogy lehet az, hogy én címzetes tanácsos vagyok? Lehet, hogy én valami gróf vagy tábornok vagyok, csak látszom címzetes tanácsosnak, lehet, hogy én magam sem tudom még, micsoda is vagyok tulajdonképpen. Hisz annyi példát ismer a történelem: egyik-másik egyszerű ember - méghozzá nem is nemes,
9
hanem holmi nyárspolgár, sőt paraszt - él-éldegél, egyszer csak kisül, hogy mágnás vagy éppenséggel uralkodó... Ha egyszer muzsikból is lehet ilyesmi, miért ne lehetne nemesből? Ha például egyszer tábornoki ruhában állítok be, jobb vállamon is aranyrojt, bal vállamon is aranyrojt, a vállamon keresztül meg kék szalag húzódik - mi?! Akkor milyen húrokat fog pengetni az én gyönyörűségem? Mit fog mondani maga a papa, a mi igazgatónk? Ó, az nagyon becsvágyó ember! Szabadkőműves, feltétlenül szabadkőműves, bár ő teszi magát, hogy ilyen meg olyan, de én rögtön észrevettem, hogy szabadkőműves: ha kezet fog valakivel, csak két ujját nyújtja oda. Hát vajon nem léphetek én elő főkormányzóvá vagy intendánssá, vagy más ehhez hasonlóvá? Szerezném tudni, miért vagyok én címzetes tanácsos? Miért éppen címzetes tanácsos? December 5. Ma egész délelőtt újságokat olvastam. Furcsa dolgok történtek abban a Spanyolországban. Nem is vagyok képes rendesen kibogozni! Azt írják, hogy megüresedett a trón, és hogy a nagyfejűek roppant nehéz helyzetben vannak: nem tudják, kit válasszanak meg utóddá, emiatt aztán egyik zendülés a másikat éri. Én ezt rendkívül furcsának találom. Hogyan üresedhetik meg egyáltalán egy trón? Azt mondják, hogy valami donnának kellene trónra lépnie. De egy donna nem léphet trónra! Semmiképpen sem léphet. A trónon királynak kell ülnie. Igen ám aszondják -, de nincs király. De az nem lehet, hogy ne legyen király. Egy állam nem lehet meg király nélkül. Király igenis van, még ha valahol az ismeretlenség homályában is. Nagyon meglehet, hogy ott helyben is van, de holmi családi okok vagy a szomszédos hatalmaktól, például Franciaországtól és más országoktól való félelem arra készteti, hogy bujdossék, de lehet, hogy egyéb okok is közrejátszanak. December 8. Már-már a hivatalba akartam indulni, de különböző okok és meggondolások mégis visszatartottak. Sehogy se ment ki a fejemből ez a spanyol dolog. Hogy is lehetne az, hogy egy donna király legyen! Ezt nem engedik meg! Elsősorban Anglia nem engedi meg. No meg egész Európa politikai tényezői: az osztrák császár meg a mi uralkodónk sem... Bevallom, ezek az események úgy megrendítettek, valósággal letaglóztak, hogy egész nap nem tudtam foglalkozni egyáltalán semmivel. Mavra meg is jegyezte, hogy az asztalnál rendkívül szórakozott voltam. Úgy is van, mert két tányért, nyilván szórakozottságból a padlóra ejtettem, és azonnal darabokra is törtek. Ebéd után a hegyek alá mentem sétálni. Semmi tanulságot sem tudtam levonni az egészből. Többnyire az ágyon hevertem, és Spanyolország ügyén töprengtem. 2000. évi április hó 43-a. A mai nap - a legnagyobb diadal ünnepnapja! Spanyolországnak van királya! Előkerült. Ez a király - én vagyok. Éppen csak ma tudtam meg. Bevallom, olyan hirtelen jött a megvilágosodás, mint a villám. Nem értem, hogyan is gondolhattam, hogyan is képzelhettem, hogy én címzetes tanácsos vagyok? Honnan kerülhetett a fejembe ez a bolond gondolat? Még szerencse, hogy annak idején senkinek se jutott eszébe, hogy a bolondokházába csukasson. Most minden feltárult előttem. Minden olyan világos, mint a nap! Azelőtt pedig - nem is értettem - minden olyan ködösen állt előttem. És ez attól van, mert az emberek azt hiszik, hogy az agyvelő a koponyában van. Pedig dehogyis! Azt a szél hozza a Káspi-tenger felől. Először is kinyilatkoztattam Mavra előtt, kicsoda vagyok én. Amikor megtudta, hogy a
10
spanyol király áll előtte, összecsapta a kezét, és majd szörnyethalt ijedtében. Az ostoba még sohase látott spanyol királyt. De én iparkodtam őt megnyugtatni, és kegyes szavakkal igyekeztem biztosítani őt jóindulatomról, mondván, hogy egyáltalán nem haragszom rá, amiért hébe-hóba rosszul tisztította ki a csizmámat. Hiszen ő is az alja néphez tartozik. Nem lehet fennkölt dolgokról társalogni vele. Azért ijedt meg annyira, mert abban a tévhitben leledzik, hogy minden spanyol király II. Fülöphöz hasonlít. De én megmagyaráztam neki, hogy közöttem és II. Fülöp között nincs semmi hasonlóság, és hogy nincs egyetlen kapucinusom sem. A hivatalba nem mentem be. Vigye el őket az ördög! Nem, barátaim, most ne is próbáljatok csalogatni: nem fogom én a ti undok irataitokat másolgatni! Márcióber 86-a az éjjel és nappal között. Ma beállított hozzám a gazdasági osztály vezetője azzal, hogy menjek be az ügyosztályba, mert már több mint három hete nem járok hivatalba. A tréfa kedvéért be is mentem a hivatalba. Az osztályfőnök azt hitte, hogy majd köszönök, és kérni fogom a bocsánatot, de én közömbösen néztem rá, nem túlságosan mérgesen, de nem is túlságos jóindulattal, úgy ültem le a helyemre, mintha semmit sem vettem volna észre. Végignéztem az egész irodai csürhét, és azt gondoltam magamban: „Ha ezek tudnák, hogy kicsoda ül közöttük! Uramisten, micsoda hűhót csapnának; még az osztályfőnök is elkezdene a földig hajlongani előttem, mint ahogy most az igazgató előtt hajlong.” Valami iratokat tettek elém, hogy csináljak belőlük kivonatot. De én egy ujjal sem nyúltam hozzájuk. Néhány perc múlva mindenki izegni-mozogni kezdett. Azt mondták, hogy jön az igazgató. Sok hivatalnok nyakra-főre rohant, hogy mutogassa magát előtte. De én meg se moccantam. Miközben végigszaladt a mi osztályunkon, mindenki begombolta a frakkját; de én a fülem botját sem mozgattam. Hát mi az az igazgató?! Hogy én felálljak előtte? Soha!! Méghozzá milyen igazgató? Egy dugó, nem igazgató! Közönséges dugó. Egy egyszerű dugó, semmi több! Amivel a palackokat bedugaszolják. Az volt a legmulatságosabb, amikor az orrom alá dugtak egy ívet, hogy írjam alá. Azt hitték, hogy majd a lap aljára firkantom oda: ez és ez az irodafőnök. Hogy is ne már?! A fő helyre, ahová az ügyosztály igazgatója szokta aláírni a nevét, kanyarítottam oda: „VIII. Ferdinánd.” Látni kellett volna, milyen áhítatos csend támadt, de én csak legyintettem, és annyit mondtam: „Nincs szükségem a hódolat semminő jelére!” Azzal elmentem. Onnan egyenest az igazgató lakása felé vettem az utat. Még nem volt otthon. A lakáj nem akart beereszteni, de én olyat mondtam neki, hogy még a karja is leesett. Én pedig behatoltam - egyenesen az öltözőszobába. A gyönyörűség a tükör előtt ült, felugrott, és visszahőkölt tőlem. De én nem mondtam meg neki, hogy én a spanyol király vagyok. Csak annyit közöltem vele, hogy olyan szerencse vár rá, amilyet el sem tud képzelni. És hogy mi ellenségeink ármányainak dacára is - egymáséi leszünk. Többet nem is akartam mondani, és eltávoztam. Ó, mily sunyi teremtés a nő! Csak most döbbentem rá, micsoda is a nő. Mind ez ideig senki sem tudta meg, kibe szerelmes a nő: én fedeztem fel először! A nő az ördögbe szerelmes. Tréfán kívül. A tudósok sok ostobaságot irkálnak össze arról, hogy a nő ez meg az - pedig csakis az ördögöt szereti. Oda nézzetek, az első emeleti páholyból ráemeli a lornyettjét valakire. Azt hiszitek, hogy azt a csillagos kövér alakot nézi? Egyáltalán nem: az ördögöt nézi, aki annak a háta mögött áll. Most a kövér frakkjába bújt. Onnan integet a nő felé az ujjával! És az hozzá fog menni feleségül! Hozzá fog menni! És ezek a magas rangú apák, ó, ezek mind-mind dörgölőznek ehhez is, ahhoz is, csúsznak-másznak az udvar felé, és döngetik a mellüket, hogy ők milyen nagy hazafiak és ez meg az: birtokot akarnak ezek a hazafiak! Anyjukat, apjukat, istenüket eladják, csak pénzt lássanak ezek a nagyzoló júdások! Mert mindez nagyzolás, ez a nagyzolás pedig attól ered, hogy egy kis hólyag van a nyelőcsapjuk alatt, abban pedig egy gombostűfejnyi féreg ficánkol. Mindez pedig egy borbély műve, aki a 11
Gorohovaja utcában lakik. Már nem jut eszembe, hogy hívják; de szavahihető emberektől tudom, hogy ez a borbély egy bábával együtt az egész világon el akarja terjeszteni a mohamedanizmust, és ez a nyitja annak, hogy - amint mondják - Franciaországban a nép java része már Mohamed hitét vallja. Sehányadikán. Ezen a napon nem volt dátum. Inkognitóban sétálgattam a Nyevszkij Proszpekten. Éppen arra hajtatott el az itteni uralkodó. Az egész város levette a kalapját, én szintén; egyáltalán nem mutattam, hogy én a spanyol király vagyok. Illetlennek tartottam volna ott ország-világ hallatára kinyilatkoztatni. Előbb ugyanis be kell mutatkoznom az udvarnál. Csak az tart vissza, hogy még mindig nincs királyi ruhám. Legalább valami palástra kellene szert tenni. Már rendelni is akartam a szabónál, de ezek címeres ökrök mind egy szálig, s azonkívül egyáltalán nem is törődnek a munkájukkal, belekeveredtek valami ügybe, és most többnyire az utcákat kövezik. Úgy határoztam, hogy a palástot az új egyenruhából kell csinálni, amelyet mindössze kétszer vettem fel. De hogy ezek a galád szabók el ne fuserálják, ráadtam a fejem, hogy magam varrom meg. Magamra zártam az ajtót, hogy senki se lássa. Ollóval szétvagdostam az egészet, mert teljesen más szabás kell. Dátumra nem emlékszem. Hónap szintén nem volt. A fene tudja, hogy mi ez. A palást teljesen készen van: megvarrtam. Mavra felsikoltott, amikor felvettem. De egyelőre mégsem szándékszom bemutatkozni az udvarnál. Spanyolországból még mindig nem érkezett meg a küldöttség. Deputáció nélkül pedig nem volna illendő. Semmiféle súlya sem lenne méltóságomnak. Óráról órára várom őket. Elseje. Meglep, hogy milyen rendkívül lassan jön a küldöttség. Vajon mi tartóztatta fel őket? Talán Franciaország? Igen, ez a legellenségesebb hatalom. Elmentem a postára érdeklődni, megjöttek-e már a spanyol küldöttek. De a postamester rettentő buta, nem tud semmit. „Nem, aszondja, itt nincsenek semmiféle spanyol küldöttek, de ha levelet tetszik írni, azt felvesszük a megállapított tarifa szerint.” Na, hogy a fene egye meg! Ugyan már - levél? A levél az ostobaság. Levelet csak a patikusok irkálnak... Madrid, február 30-a. Így hát Spanyolországban vagyok! Olyan hirtelen történt, hogy alig tudtam felocsúdni. Ma reggel megjelentek nálam a spanyol küldöttek, és velük együtt kocsiba ültem. Furcsának találtam ezt a szokatlan gyorsaságot. Olyan sebesen hajtottunk, hogy félóra múlva már elértük a spanyol határt. Egyébként hát most egész Európában vasutak vannak, és a vonatok boszorkányos gyorsasággal száguldanak. Különös ország ez a Spanyolország: amikor beléptünk az első szobába, rengeteg kopaszra borotvált koponyájú embert pillantottam meg. De rögtön kitaláltam, hogy ezek csakis grandok vagy katonák lehetnek, mert beretválják a koponyájukat. Rendkívül furcsának találtam az államkancellár modorát, aki kézen fogva vezetett engem, betuszkolt egy nagy szobába, és azt mondta: „Csak ülj meg itt, és ha tovább is Ferdinánd királynak mondod magad, én majd kiverem belőled ezt a hóbortot.” De én - tudatában lévén annak, hogy ez nem egyéb aljas merényletnél - tagadólag feleltem; ezért a kancellár kétszer is jókorát sózott a hátamra egy fütykössel; annyira fájt, hogy majdnem feljajdultam, de türtőztettem magam, mert eszembe jutott, hogy ez lovagi szokás olyankor, amikor e magas 12
címet elnyeri az ember, vagyis amikor lovaggá ütik, ami még a mai napig is divatos Spanyolországban. Végre egyedül maradtam, és elhatároztam, hogy hozzálátok az államügyekhez. Felfedeztem, hogy Kína és Spanyolország - tökéletesen egy és ugyanaz a föld, és csak tudatlanságból tartják őket két különböző államnak. Azt tanácsolom mindenkinek, hogy írja le egy papírra: Spanyolország meglátja, Kína lesz belőle. De mégis fölöttébb elkeserített egy esemény, amely holnap zajlik le. Holnap hét órakor különös jelenség fog végbemenni: a föld rá fog ülni a holdra. Erről egyébként Wellington, a híres angol kémikus is ír. Bevallom, nagy szívdobogást éreztem, amikor elképzeltem a hold rendkívüli puhaságát és törékenységét. Hiszen a holdat rendszerint Hamburgban csinálják; és milyen botrányosan silányra csinálják! Csodálkozom, hogy nem fordít figyelmet az ilyesmire Anglia. A holdat egy sánta bodnár csinálja, de az a hülye annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Egy beszurkolt kötelet meg egy porció faolajat tett rá; ettől olyan szörnyű bűz van az egész földön, hogy az embernek be kell fognia az orrát. És ettől maga a hold is olyan lágy gömb, hogy emberek sehogy se élhetnek rajta, és ott jelenleg csupán orrok élnek. S éppen ez a nyitja annak, hogy miért nem látjuk a saját orrunkat: hiszen ezek egytől egyig a holdban kószálnak. Tehát amikor azt képzeltem, hogy a föld súlyos anyag, és könnyen pozdorjává zúzhatja orrainkat, ha rátelepszik a holdra, olyan nyugtalanság lett úrrá rajtam, hogy felhúztam a harisnyámat meg a cipőmet, besiettem az államtanács termébe, parancsot akartam adni a rendőrségnek, hogy ne engedje a földet a holdra ülni. A borotvált fejű grandok, akiket nagy számban találtam az államtanács termében, igen okos népeknek bizonyultak, mert amikor azt mondtam: „Uraim, mentsük meg a holdat, mert a föld rá akar telepedni” - akkor valamennyien rohantak teljesíteni az én uralkodói óhajomat, sőt sokan felmásztak a falra is, hogy elérjék a holdat. De ebben a pillanatban belépett a nagy kancellár. Amikor a grandok meglátták, szerteszét szaladtak. Én mint király - egyedül maradtam. De a kancellár - legnagyobb megdöbbenésemre - végighúzott rajtam a bottal, és bekergetett a szobámba. Ilyen nagy hatalmuk van Spanyolországban a népszokásoknak! Ugyanannak az esztendőnek februárja után következő januárjában. Mindmáig se tudom felfogni, miféle ország ez a Hispánia! Az udvari etikett meg a népszokások egészen furcsák. Nem értek, nem értek, egyáltalán nem értek semmit. Ma kopaszra borotválták a fejem, bár torkomszakadtából üvöltöttem, hogy nem akarok barát lenni. De már nem bírok visszaemlékezni, mi történt velem, amikor hideg vizet kezdtek a fejemre csepegtetni. Ilyen pokoli kínt még sohasem éreztem. Kis híján tombolni kezdtem dühömben, alig bírtak lefogni. Egyáltalában, rejtély előttem, hogy mi értelme van ennek a különös szokásnak. Ostoba, esztelen szokás! Megfoghatatlan előttem ama királyok ostobasága, akik mind ez ideig nem törölték el. Minden jel arra vall, hogy az inkvizíció kezébe kerültem, és az, akit én kancellárnak néztem, talán maga a főinkvizítor. De még mindig nem értem, hogy lehet inkvizíciónak alávetni egy királyt. Igaz is: talán Franciaország, elsősorban Polignac keze van a dologban. Ó, ez a gaz Polignac! Esküvel fogadta meg, hogy addig ármánykodik ellenem, míg el nem tesz láb alól. Ezért is üldöz és üldöz folyton. De én tudom, barátom, hogy téged az angol vezet pórázon. Az angol nagy politikus! Mindenütt ott sündörög. Ország-világ tudja, hogy amikor Anglia szagolja a burnótot, Franciaország prüszköl tőle.
13
Huszonötödike. A nagy inkvizítor ma bejött a szobámba, de én egy szék alá bújtam, mivel már messziről meghallottam a lépteit. Mikor látta, hogy nem vagyok sehol, hívogatni kezdett. Eleinte azt kiabálta: „Popriscsin!” Én meg se mukkantam. Aztán: „Akszentyij Ivanov! Címzetes tanácsos! Nemesember!!” Még mindig hallgattam. „VIII. Ferdinánd, spanyol király!” Nevem hallatára már éppen ki akartam dugni a fejem, de aztán mégis meggondoltam magam: „Nem, pajtás, nem teszel lóvá! Tudjuk, milyen jó firma vagy, megint hideg vízzel akarod locsolgatni a fejem.” De mégis észrevett, és egy pálcával kizavart a szék alól. Szörnyen sújt az az átkozott pálca. Egyébként mindezért bőségesen kárpótolt legfrissebb felfedezésem: rájöttem, hogy minden kakasnak van Hispániája, és hogy mindegyik a tolla között hordozza ezt az országot. A főinkvizítor végül is elkotródott nagy dühösen, és valami büntetéssel fenyegetőzött. De én ügyet sem vetettem tehetetlen dühére, mert tudtam, hogy az angolok vak eszközeként cselekszik, mint valami gép. ben év 349 ruáriusfeb negye harminc dikén. Nem, nem bírom tovább elviselni. Istenem! Mit csinálnak velem! Folyton hideg vízzel locsolják a fejemet! Nem figyelnek rám, nem látnak, nem hallgatnak meg. Mit ártottam én nekik? Miért kínoznak? Mit akarnak tőlem, szegény szerencsétlentől? Nincs mit adjak nekik. Nincs nekem semmim sem. Kifogytam az erőből, nem bírom elviselni ezeket a gyötrelmeket, a fejem ég, és minden forog körülöttem! Mentsetek meg! Vigyetek el innen! Adjatok egy trojkát, amelyik úgy repül, mint a szélvész. Ülj a bakra, kocsisom, csengjél-bongjál, csengőcském, száguldjatok, paripáim, repítsetek ki engem ebből a világból! Messze, minél messzebb, hogy ne lássak semmit, de semmit. No, már itt gomolyog előttem az ég, csillag sziporkázik a távolban; itt robog tova egy erdő sötét fáival meg a holddal; lábam alatt szürke köd terjeng; húr peng a ködben; egyik oldalt a tenger, másik oldalt Itália. Nini, már idefehérlenek az orosz tanyák! Ah, nem az én házam kéklik ott messzebb? Nem az én anyám ül az ablak előtt? Édes jó anyám, mentsd meg a te szegény fiadat! Hullajts egy könnycseppet fájó fejecskéjére. Nézd, hogy kínozzák, gyötrik! Szorítsd magadhoz szegény kis árvát! Nem leli helyét ebben a világban. Üldözik. Édes jó anyácskám. Szánd meg a te beteg fiacskádat!... De tudjátok-e, hogy az algíri deynek bütyök van - pontosan az orra alatt?!
-oOo-
14
